Szép kelet, szép nap! nincs benned homály, Mert az örök nap benned a király. Új esztendıben új szívekkel, Dícsérünk Jézus énekekkel. Már a bölcsınél törlöd bőnünket, Szőz Anyád keblén mosod lelkünket. Új esztendıben új szívekkel, Dícsérünk Jézus énekekkel. énekekkel. E napon ontod az elsı csepp vért, Mit a jó Isten váltságul ígért. Új esztendıben új szívekkel, Dícsérünk Jézus énekekkel. Hogyha megtartasz még több idıre, Virradjunk boldog, szebb jövendıre. Új esztendıben új szívekkel, Dícsérünk Jézus énekekkel. énekekkel. (Énekeskönyv, 1842) GARAY ANDRÁS
BULÁNYI GYÖRGY ÖRÖKSÉGE A tervezésben legjobban a vidéki utakat kedvelem. Kiszabadulni a fıváros vagy a saját szőkebb miliım fojtogató, pénzért taposó, lökdösıdı érdekek mentén szabdalt világából. Menni fel a kedvenc nógrádi tájra, s ha csak az autó ablakából is, de átélni a pannon táj Isten simogató keze által teremtett munkáját, az emberi léptéket, a szelíden a völgyekben megbúvó falvakat, a napsütötte domboldalakra felkúszó erdıket. Gyönyörő napsütés volt. Az erdıkön már megjelentek a kora ısz színei: a barnák, a bíborok. Indián nyár van. Mondhatjuk magyarosan is: vénasszonyok nyara. Hiszen immár a kilencedik hónap a 12-bıl, eltelt az év háromnegyed része. S ha az emberi élet mondjuk 80 év, átszámolva a 60 körüli évek az élet indián nyarai. A gyümölcsök, a fények, a színkavalkád, a megnyugvás ideje ez. S itt a Bokor 65 éve is. A Bokor indián nyara? Már minden mőködik? Már csak a termést kell leszedni, és begyőjteni télire? Mi meg azt éljük meg – a temetıi beszéd hangjait visszhangozva –, hogy kihunyt egy fáklya, és eljött árvaságunk idıszaka. Nem termés-betakarítás van, hanem kérdések: ültetni kellene, valami újat, valami mást. De mit, mikor, kivel, kinek? És már mi is éljük saját indián nyarunkat, már nem vágyunk nagy dolgokra, csak élni az élet apró örömeit, szellemiekben, személyekben. lelkiekben. A Bokor indián nyara is itt van, érezzük magunkban. Jó lenne ülni egy kandalló mellett, valami könyvet nézegetni. És itt van egy könyv, amelyet elıbbutóbb ki kell nyitnunk, szembesülnünk kell igazságaival és felszólításaival. A könyv címe: Bulányi György öröksége. Mindegyikünk kezében – bár ugyanaz a cím –
XVIII. évfolyam 1. szám 2011. JANUÁR TARTALOM: A Koinónia régebbi számai elérhetık: www.bulanyi.hu
Garay András, Bulányi György öröksége Márczi Imre, 90 év tanúsága (3.) Novák Gyula, Az Atya emberi rajza (2.) Vincze Gabi, Lelkigyakorlat (2.) Széplaki Zsolt, Élménybeszámoló Peruból Korponai Erzsébet, Milyennek látom… Hollai Keresztély, Bulányi után Bóta Tibor, Reflexiók Tóth Ferenc, Gyilkos élısködık Faragó Ferenc, Tanyai szilánkok…
1765 1767 1768 1774 1776 1778 1780 1781 1783 1784
«Az emberi elkötelezıdés folyóirata – családunkért, nemzetünkért, mindenkiért – Isten Országa megvalósulásáért.» Elérhetıség;
[email protected], 06-20-9872-982
kicsit más a könyv. Hiszen más emlékek, érzelmek, gondolati összecsengések vagy elutasítások formálták bennünk. De mindannyiunknak van itt egy könyve a Bokorban, kinek rongyosra olvasott, kinek aranykötéső, vékony vagy vastag, megkönnyezett vagy ceruzás jegyzetekkel minduntalan kijavított. Kinyitom ezt a könyvet, a magamét. Gyurka bácsit Pécelen láttam elıször. Az elsı benyomásom az volt, hogy sokkal öregebbnek gondoltam. Alkata sem volt parancsoló, inkább joviális, barátságos. Örültem, hogy akkor úgy láttam, fiatal, és még sokáig velünk lesz. És így is volt. 91 év. Mikor született, kunbélák harsogtak a rádióban, nem volt tv, alig-alig telefon és autó. Gyuri és Gabi kipakolta a rendházi szobát: könyvek, papírok, személyes holmik. „Látjátok, testvérek, ennyi az élet” – énekeljük egy-egy temetésen. Ruhák a karitászba, esetleg a kukába. „Látjátok, testvérek, ennyi az élet.” „Autóba rakják ma mindenem ...” – énekli a kortárs, egészen máshonnan jött és máshova tartott Cseh Tamás. Ráírjuk a dobozra: Bulányi György. Könyvek K-tól L-ig, majd így tovább. Ez van. Ki-
2011. január
KOINÓNIA
hunyt egy fáklya. Azt hiszem, túl vagyunk a szomorkodáson. Lássuk hát ezt az örökséget! Gyurka bácsi élete nyitott könyv az ıt megismerni akaró ember számára. Túl a tudományos és kifejezetten a teológia témakörébe tartozó munkáin megírta önéletrajzát, majd folyamatosan publikálta naplóját, amelyben a rendszerváltás utáni évek minden eseményét a jézusi örökség mérlegére tette. De nemcsak kifelé írta, hanem befelé is, így tele van érzelemmel, kereséssel, vívódásokkal, emberi arccal. Ezért öröksége sem fiókba elzárt hétpecsétes titok, amit majd egyszer a nyilvánosságra lehet hozni, mint a számos egyházi vagy állami aktát, ügyet, alkut. Talán lehetne ıt úgy egyszóval jellemezni: alkuk és titkok nélküli ember volt. És az örökség számbavételekor is ez az elsı ajándék. Embernek lenni Embernek maradni a kimondott szavak hőségében. Hőségesnek lenni a tanítványsághoz, a kezdeti nagy döntésekhez, a megismert igazságokhoz. Bár ezek az igazságok kezdetben a múlt század elsı felének egyházi elvárásai voltak és kívülrıl helyezıdtek rá, de nem választotta a könnyebb utat. Harcos volt és engedelmes, hajlandó volt egy ügyre rátenni az életét. A börtön után a keserő tapasztalatok által belátta: nem ahhoz kell hőségesnek lenni, ami külsı elvárás, és nem szabad – sıt bőn – elvtelenül engedelmeskedni, hanem ahhoz, ami belülrıl bontakozik ki az emberben. A kontrollált lelkiismeret szavához. Ez a belsı önépítési út sokkal teljesebb végeredményt hozott: hőséget és megingathatatlanságot elvei mellett. Így bár állt a rákosista vérbírók és a mai pápa inkvizíciója elıtt: önmaga maradt. Ember maradt abban is, hogy a gondolkodás és akarat belsı törvényszerőségei teszik képessé az embert nagy teljesítményekre. Ha hozzá akarsz szólni tudományos eredményekhez, bizony tudj nyelveken, ismerd a szakirodalmat, és ne csak saját szők szempontjaidat nézzed! Ne négy elolvasott könyvbıl írj egy ötödiket, ne kössék gondolkodásodat ki tudja, milyen érdekek (fizetések, rangok) mentén húzódó erıvonalak! Légy alapos, megfontolt, magyarán: bölcs, eredeti, a Logosz embere! S ha vallásos vagy, vagy idealista, meríts a másik dimenzió forrásaiból is! Az ember test, lélek és szellem. Elıször a szellemet vágtuk le magunkról, majd a lelket is. Mára már látjuk, hogy a test mint az emberi lét mai maradéka milyen világot teremt: pusztít vágyaival és önzéseivel. Ember maradt abban is, hogy nem elefántcsonttoronyban üldögélı szobatudós volt, hanem szállítómunkásként vagy tanárként, apostolként az emberek között élt, látta a mezítlábas ember mindennapi gondjait és életét. És párhuzamot vont Jézus mezítlábasaival. Ezek a személyes tapasztalatok rádöbbentették arra, hogy Isten világa nem lehet a tanultak és gazdagok, a bennfentesek és hívık világa, hogy Isten nem vallásokhoz kapcsolódik, hanem magához az emberhez, és a vallások csak kisajátítják – ha úgy tetszik, monopolizálják – Istent, vélt vagy valós érdekeiknek megfelelıen. A gondolatok és akarat mellett jelen voltak életében az érzelmek is, persze a papság által betartott játékszabályoknak megfelelıen. A népi kultúra, a versek, az irodalom (hiszen Sinka István és Arany János nagy hódolója irodalomtanár volt), a népdalok, a falu szeretete
1766
(ezért is vett egy kis földet a Balaton-felvidéken), a pannon táj hangulatai és érzelmei ott voltak, amikor a Bokorközösség fiataljait, majd azok gyerekeit és unokáit szórakoztatta, vagy egyszerően csak megsimogatta a fejecskéjüket. A második ajándék: a szellemi alkotások Bulányi szakterülete, a biblikus teológia nagyon jól körülhatárolt dogmák és intézmények által szigorúan ırzött tudásmonopólium. Ebbe betörni vagy akár belépni csak a legnagyobbaknak sikerül. Feszegetni a tudomány határait, sıt megrepeszteni annak gondosan bebugyolált burkait nem kis teljesítmény. Persze ez nagy merészség is, sıt szemtelenség, hiszen szembemegy a két évezredes szokásrenddel. A 60-as évek végén befejezett Keressétek az Isten Országát c. biblikus teológiai mő, majd ennek leágazásai és a praktikum szintjén adott megoldásainak teológiatörténeti jelentısége napjainkra már nyilvánvaló. (Gromon Bandinak a temetésen elmondott szavait talán sokan túlzónak találták). Pár év, és Bulányi lesz a legtöbbet kutatott és idézett teológus, szellemi örökségét nem véletlenül akarják már most megvenni vagy elorozni hasznot szimatoló kiadók. Szellemi függetlensége példa azok számára, akik nálánál sokkal finomabban feszegetik a témakör lezárt ládikáját – és persze ezzel együtt a pofonos ládát is. Végre történt valami ebben a beporosodott tudományágban. Lett is nagy ribillió! Elítélések, meghurcolások – még szerencse hogy a máglyagyújtáshoz nem maradt lehetıség. Így az elhallgatás, a partvonalra szorítás, a megfélemlítés máglyai gyúltak. A KIO után a „Pál szintézis” helyrerakta a páli teológia uralkodóvá válását a kereszténységben, amelyben már nem Jézus üzenete a fontos, hanem hogy maga Jézus az üzenet. Bulányi újragombolta a kabátot. A kérdés az: Megszokta-e a világ vallásos része a félregomboltat, vagy hajlandó kimondani azt a nagyon egyszerő és mindenki tapasztalatában benne lévı tételt: az Istenrıl gondolt, hirdetett elképzeléseink nagy része nem mőködik. Lehet itt elegánsan vállat vonni, ugyan, egy kis magyar papocska miket beszél? Koppantsatok – na jó nem a fejére, hanem az emlékére! A tét óriási! Hiszen az istenkép határozza meg az emberképet, az emberkép pedig a morált, a gazdaságot, a pénzügyeket. És ki tudja, még milyen válságokat. Magyarán az életünk mindennapjait. Nem lehet ma megújulnia a gazdaságnak, az országnak, az emberiségnek az istenkép változása nélkül. Különben vége, csak az idıtényezı kérdéses. A harmadik örökség az emberi együttmőködés új színtere: a kisközösségi létforma, és ennek megvalósulása a Bokor A séma itt is nagyon egyszerő. Szeress, és egy más világ épül körülötted! Szeress, a szeretet köréd vont természetes és koncentrált köreiben (család, kisközösség, nagyközösség, társadalom)! Magyarán Bulányi a család és a társadalom közé beépített több – nem vérségi és érdekalapú – lépcsıt. És ha itt még élik is a Jézustól tanult szeretet világát, más lesz az élet. Azaz élet lesz. Születik gyerek, van család, kultúra, kirándulás, éneklés, barátság, közös munka, önzetlenség, magyarán embernek való, emberhez méltó élet. És fakadhat ebbıl három év Baracskán, vagy tucatnyi gyerek, pénzküldés az indiai éhezıknek vagy a perui ıserdıbe, vagy a cigánysorra Alsószentmártonba, éhezık etetése a Keleti pályaudvarnál, segítés itt-ott – ahol szükség van rá. Ez sem kell nagyon az embert reklámok és a félelmek jármába kötözı érdekeknek. Pusztuljon ez is! Pusztuljon minden, ami tükröt tart: hogy így is, másként is lehetne élni.
2011. január
1767
KOINÓNIA
„Fortélyos félelem igazgat” – aktualizálja újra és újra a mai kort József Attila. Bulányi értékelése Bulányi György öröksége nem az a végrendelet, amely után kapva kapnak az utódok. Ez nehéz örökség, mert az ember „érzi titkon” (Ady), hogy nagyon igazakat mondott, igazul élt, azaz igaz ember volt. És titkon érzi, mert tudja – sokat kér tıle. Nem örökség ez, hanem feladat. Az örökség nehézsége kettıs. Egyrészt személyes nehézség: meg kell változnom, egy csomó mindent újra át kell gondolnom. No ez már önmagában is kényelmetlen. Kilépni a sztereotípiák világából, a fısodorból, ha úgy tetszik, a partvonalra kerülni. Ráadásul itt és most! Az örökség másik része: életünk és gondolkodásunk kereteinek olyan mértékben vázolt fel új alternatívát, hogy félünk a régit elengedni. Magyarán egyre jobban szorítjuk magunkhoz a babaruhát. A vallásosak szorítják magukhoz a gyermekkori vagy már felnıtt hitüket. A nem hívık azt az életmódot, amelyet jól-rosszul, de többnyire rosszul élnek. Az önérvényesülésért mindent feladó életüket, ami csak ritkán és keveseknek sikerül, a többség elıbb-utóbb kiköt a xanax-fogyasztók egyre bıvülı, besavanyodó, cinikus táborában. Bulányi elefánt volt a porcelánboltban, ahol a kirakatot a politikai és hatalmi érdekek rendezik. Lehet mondani, hogy nem volt tekintettel bizonyos érzékenységekre. Sokaknak – bár szelíden, de határozottan – nekiment. No nem a gúny és a megalázás eszközeivel, hanem a belátás és az értelem szempontjaival ütközött egyházi és világi érdekekkel szemben. Nem volt tekintélytisztelı. De az embert mindig mélységesen tisztelte. A következmények nem nagyon érdekelték. Fanatikus volt? Fantaszta volt? Lehet. Volt egy példaképe, a kétezer éve élt istenember. Semmiben nem akart más lenni, mint İ. Szilárdan hitt egy olyan világban – amely talán nem is lesz soha. Nem, mert rajtunk múlik. Rajtunk múlik?! Vagy mégis, mert rajtunk múlik? És ez a kérdés az igazi örökség. Ott van minden gondolatunkban, vágyunkban, közösségi találkozónkon, álmainkban. És most itt ez a szeptember, az elsı találkozó nélküle. Indián nyár itt a Damjanich utcában, ahol már nem köt bennünket a szoba és az asztal szigorú rendje. A meggyújtott gyertya idıfegyelme, a „Ki dobja az elsı követ?-kép sárga ruhás, vörös hajú, enyhén ledér nıalakja, ahol nem nevet a cserkészek között, ahol nincs itt a kereszt, a surrogó számítógép, ahol nem hallatszik az utca moraja, és a cigarettafüst által megült szoba kényelmetlen székein sem feszengünk már. Nemcsak egy fáklya hunyt ki. A mi életünkbıl is vele maradt egy darab. És az ı életébıl is velünk egy másik. Kölcsönös adása ez a sorsnak. İ bennünk. És ez a „rajtunk múlik” ereje is. Az erı velünk van. Maradjunk méltóak ehhez. Indián nyár – és beköszönt a tél? A Bokor tele? No nem! Sok minden áttelel és él a látszólagos mozdulatlanságban. Új tavaszt hozó magvak szunnyadnak szívünkben és gondolatainkban.
MÁRCZI IMRE
90 ÉV TANUSÁGA (3.) B. Gy.: Ez egy külön fejezet, Luther azonnal a szász választófejedelem oltalma alá helyezi magát, ennek következtében a Luthert már nincsen módunk elégetni... Kölcsey megállapítása az, hogy a protestantizmus meghosszabbította a középkort, mert Erasmus le akarta zárni azt: vissza Jézushoz! – óvatosan, mert azért ı is el akarta kerülni a máglyát. Ez a 16. században van. A 12. század végén támad valaki, aki szintén nem ír le egyetlen sort sem, ahogy Jézus sem írt le egy büdös sort sem és ahogy Szókratész se írt le egy büdös sort sem – mert minek leírni azt, ami nyilvánvaló? Az Isten minden egyes emberbe beléplántálta a lelkiismeretet, hogy jónak kell lenni, nem csinálni másnak, amit nem akarsz magadnak – Ferenc tudja ezt. Hamar elég, 42 éves korában már halott, pedig készül a káptalanra az Illés testvér ellen, aki azt mondja, hogy „mi ugyanolyan szerzetesek akarunk lenni, mint a régiek” – nagybirtokosok. Mert a szent királyok mit csinálnak? Adják a százezer holdat az esztergomi érseknek, a veszprémi püspöknek, a kalocsai érseknek, a Márton hegyi apátnak – földet, marhát, jobbágyot. Ezek a szent királyi tevékenységek... Ferenc pedig odamegy a pápa elé s letérdepel és kínjában, hogy semmit sem tud csinálni, felmondja a pápának a Hegyibeszédet a Máté evangéliumából, ahogy Zefirelli nagyszerően megörökítette. S az Egyház zseniális: Ferenc halála után az ı szövegét követı tanítványait mind elégetik és az Illés testvér vonala megy tovább és a ferencesek is szépen besimulnak a kereszténységbe. Kálvin is: Szervét Mihályt elégeti a máglyán. Szervét Mihály kitalálja azt a hülyeséget, hogy ez a Jézus nem is volt Isten. Hátha nincsen Szentháromság. Hátha Jézus csak egy marha rendes ember volt... na, így nem lehet életben maradni! Ekkora dogmatikai csúszásokkal! Errıl Sütı András írt egy drámát: Csillag a máglyán. Ebbıl a 16. századból mégis meg
2011. január
KOINÓNIA
kell említenem valamit magyar vonatkozásai és Bokorvonatkozásai miatt. A német reformációt csinálja Luther. A francia reformációt csinálja Kálvin (Genf) és a svájci reformációt csinálja Zwingli (Zürich). Ebbıl a zwingliánus reformációból születnek meg magyar nyelven a habánok. Arnold Huttert 1526-ban, a Mohácsi Csata évében az innsbrucki székesegyház elıtt épített hatalmas máglyán elégeti a pápa és V. Károly császár szövetségi ereje. Ez a zwingliánus ág Tirolban rájön arra, hogy aki keresztény, az nem katonáskodhat, aki keresztény, annak nincsen magántulajdona, aki keresztény, az jézusi közösségben él. Ezeknek a tiroliaknak a császári sereg elıl azonnal menekülniök kell. Eljutnak Morvaországba, ahol a morva ırgróf azt mondja, hogy nem kell katonáskodnotok, úgy gazdálkodtok a földön, ahogy akartok, ha nekem az adót fizetitek. V. Károly császár azonban szól a morva ırgrófnak, hogy ezeket az eretnekeket zavarja el. Erre azok mit csinálnak? Átúsznak az ezeréves magyar határt jelentı Morván és máris a Felvidéken találják magukat. Kifejlesztik a habán fajanszmővészetet, a habán ötvösmővészetet és eljutnak Erdélybe is Alvincra. És élnek békességben, mivel a Felvidéken a király az úr, itt Thököly és nincsen belıle zőr, nem akarja elégetni ıket senki, Alvincen se akarja ıket az erdélyi fejedelem elégetni, de Buda felszabadítása után a jezsuiták azt mondják Mária Teréziának, hogy nem lehet tőrni ezeket az eretnekeket tovább. A férfiakat elviszik a dévai várbörtönbe, a gyerekeket pedig katolikus intézetekbe rakják be. Az utolsó maradék Mária Terézia uralkodása alatt közel negyven fokos hidegben a Fogarasi havasokon át kimenekül az országból és Bukarestbe megy. Bukarestben ott vannak Nagy Katalin cárnı követei és elıttük mondják el a török vazallus havasalföldi vajdának, hogy mi a baj velük. Erre azt mondja Katalin cárnı követsége, hogy nálunk nem kell katonáskodnotok, nálunk nincsen kötelezı katonai szolgálat; hogy vagyonközösségben éltek az bennünket nem érdekel, a lényeges csak az, hogy fizessétek az adót. És száz évig ott élnek a habánok. A habán szó abból ered, hogy „haushabe”-nak (házat birtoklás) mondták a faluközösségeiket. Ez így van a 19. század végéig, amikor is Tolsztoj idejében bevezetik a kötelezı katonai szolgálatot Oroszországban is. Nem verbuválás alapján megy tovább: mégiscsak katonáskodni kell. Ekkor kimenekülnek Amerikába. S ekkor kiált nagyot a jézusi Tolsztoj, hogy ilyen disznóság még a Szent Oroszország történetében nem volt, hogy az embereket gyilkosságra kényszerítik. Az Elsı Világháború idején keresztények és szocialisták találkoznak abban a gondolatban, hogy német keresztény nem lı francia keresztényre; német szervezett munkás nem lı francia szervezett munkásra – de bevonulnak és lınek. Ennek a keserő tapasztalatnak az erejében egy ezernyolcszáznyolcvanas években megszületı Arnold a barátaival létrehozza a Bruderhof nevő közösséget. Ennek az alapító nemzedéknek az életben levı tagjai tíz évvel idısebbek tılem. Ezek tapsolnak a Bokornak, amikor 79-ben M. Jóska elkezdi a szolgálat megtagadást és utána harminc Bokor-tagot elítélnek; azzal, hogy „magukat a saját püspökeik is elítélik”. És levelet kapok az alapító nemzedéktıl, amely üdvözöl bennünket, mint akik a 20. század hetvenes éveinek a
1768
végén újból fölfedezzük a kereszténységet. Nagyon nagy barátság jön létre, 90-ben az alapító nemzedékbıl Hans Meyer 80 éves aggastyánként eljön hozzám Budaváriba (Óbudavár) az én egyházból-templomokból kitiltottságom orvoslására épített lelkigyakorlatos házamba. Találkozunk vele és vagy száz Bokor-tag meglátogatja Amerikában meg Angliában az ı házaikat. Én háromszor voltam náluk. Az, amit körükben láttam a legkülönb abból, amit jézusinak ismerek a kereszténységben. Harmadik utam alkalmával – ez vagy öt éve volt – együtt dolgoztam velük egy hetet. Egy bútorgyáruk van; kétszáz fıs közösségekben élnek a világ különbözı pontjain, de ez mind ennek a bútorgyárnak a bedolgozó részlege. Ha tudtam volna elhoztam volna egy játék kocsit, aminek az egyik alkatelemét én is gyártottam... Ez külön ügy – az is, hogy mintegy száz Bokor-tag meglátogatta ıket és egy sem maradt ott, én sem. De én azt mondhatom, hogy nekem van közösségem, mert piarista vagyok. De más se maradt ott; s ami még nagyobb disznóság: nem csináltuk meg a mintáját. Ma erıs Bokor-kedélyeket hangolok magam ellen, amikor – így mondom, többes szám elsı személyben – szövegeljük a jézusit, de Jézus nem szövegelte a jézusit, hanem csinálta a jézusit! – Mecsoda különbség, mondják ezt a Dob utcában... Közelmúlt és ma?... Hogy mégis mondjak valami pozitívat is itt, ebben az országban... Amikor a visnyeszéplakiakat megismertem, akkor újraéledtem. Ezeknek az embereknek van Istenük, az biztos: egyháztól erısen befolyásolt és egyháztól nem befolyásolt istenképük – ez nem egységes. Ami ıket összetartja az az, hogy visszamennek a kultusz korába. Intelligens emberek, de az egyik rackajuhot tenyészt, a másik hucul lovakat, amilyeneken bejöttünk a Vereckei hágón át a Kárpát-medencébe, ıshonos gyümölcsfákat a harmadik, a negyedik méhészkedik, az ötödik fát farag. Nıt farmerben látni nem lehet, mind szoknyát hordanak, kendıjük van; nem járnak fodrászhoz se a férfiak, se a nık; nem készítik ki magukat; s M. Piroskának a harmincas évei végén van hat apró, gyönyörő gyermeke. Anyukák – újból olyan anyukákat találok, mint amilyen anyukám nekem volt, akinek az volt a dolga, hogy a hét gyereknek meglegyen mindene – a nyolcadik gyereke az apám volt, akivel veszekedett, hogy nem tud kijönni ebbıl; mire apám: Se lopni, se betörni nem vagyok hajlandó, ezt kell beosztani. Együtt éltünk: hét gyerek, két szülı és két nagymama és anyuka hatvan deka húst vett vasárnap és még egy hétköznap és azt tizenegy felé vágta, mindenkinek jutott öt deka. S elég volt. A többi napokon pedig pirított hagymából csinált húspótlót a babfızelékre vagy sárgaborsó fızelékre. Szóval anyukák vannak és az apukák nem járnak el dolgozni, mert Visnyeszéplak nem falu, hanem „szer”, ami annyit jelent, hogy minden házhoz tartozik két- három hektár föld és keményen dolgoznak ott reggeltıl estig. Négyhetente ott töltök egy hetet vagy egy pár napot. Miközben az olyan „szövegelı körösztények” – mint amilyennek én a Bokrot kezdem látni – fogynak, ık 91-ben kezdték, két ember – s most száz fölött van a számuk. Hát ez lenne „a kereszténység szerepe régen, a közelmúltban és ma”... M. I.: Elgondolkoztató és zavarba ejtı, hogy hogyan volt lehetséges ekkora gondolati váltás az után, hogy a jézusi üzenet ilyen hatalmas erıvel robbant be a világba? Hogy tőnhetett el szinte nyomtalanul, hogy aztán Pál kapja fel, aki sajátosan átértelmezte és akinek a nyomdokain végül is eljutottunk a fogyasztói társadalomba? Hogy lehet, hogy hallat-
2011. január
1769
KOINÓNIA
lanra vesszük ma is, amit Jézus tanított? Hogy a páli tanítás határozza meg Európa – sıt, némi túlzással: az egész világ – kultúrtörténetét és gondolkodásmódját? B. Gy.: Ez a gondolat engemet is gyötör. De kénytelen vagyok megállapítani, hogy az Istennek az a gondolata, amit Jézus megfogalmazott – ha Isten Fia Jézus, ha nem; nem döntöm el (G. Bandival nem vitázom, mert csak hihetek ebben is, meg abban is) – ez a gondolat az ember bölcsıjébe bele van rakva. Nincsen olyan szülı, aki ne azt kívánná a gyerekétıl, hogy legyen jó, hogy neki engedelmeskedjék. Nos, a civilizációs fázisban a gyerek mondja meg a szülıjének, hogy mi a jó neki. – M. Laci a Bokor-táborban elıadást tart arról, hogy próbálja az ötgyerekes családapa megérteni azt, hogy a gyereke mért nem akarja azt, amit ı akar. Na, ez nem fordulhat elı a kultusz és a kultúra idején. Mert én nem mertem kimondani, de még kigondolni sem – a kigondolásért még nem járt semmi, de ha kimondtam volna, akkora két csárdás pofont kaptam volna apámtól – s ennek következtében lettem emberré. – Ja, miután leérettségiztem, akkor én már mindent tudtam; nekem odahaza többé nem dumálnak! Ha nem megyek el piaristának, akkor is elmegyek hazulról és kérek a piarista igazgatótól valami gróf-gyereket, akit nevelek – úgy, ahogy Gyulai Pál meg mások is neveltek: kaptak kosztot, ágyat meg valami zsebpénzt. Az egyik mellékterméke ennek az 1,2- es rátának, hogy szegény szülık kapkodják a fejüket, hogy megvegyék azt, amit a gyerekük akar. Borzasztó történeteket tudnék mondani, ahogy a gyerekek határozzák meg a szülıknek az életét, amit tulajdonképpen nem is csodálok, mert az apa is és az anya is reggeltıl távol van – nem is tudom, hogy ki neveli a gyereket, akinek személyiségi jogai vannak, ıt nem lehet megpofozni se az iskolában, se odahaza – ez egy elpusztuló világ. És a jézusi újra és újra fölbukkan, mert benne van a bölcsıben. Az ember tudja azt, hogy jónak kell lenni – mindaddig, amíg el nem következik a civilizációs fázis, amelyben mi magyarázunk a szüleinknek és akkor fekszünk le és azzal, akivel akarunk, házasság nélkül, a nagylétai normát lehányva. Elhoztam egy verset, Arany János írta 1850 szeptemberében. Arany János számomra egyike a legjézusibb embereknek. A Petıfi-féle barátság belevitte ıt a forradalomba és két hétre ı is bevonul – lementek Szalontára segíteni a honvédek oldalán álló aradi vár védelmét. Szalontai barátai mindenáron azt akarták, hogy legyen ı is tiszt – nem, ı csak közlegény maradt. 1850 március 15-én ír Arany János egy verset, aminek ez a címe: Évnapra. 49 október és 50 március között eltelt hat hónap... Olyan ez, mint a VI. Pál, a „Hamlet-pápa” – azt se tudja, hogy fiú-e vagy leány. Örüljön, hogy van „Talpra magyar, hí a haza!” – vagy ırüljön meg miatta, mint Széchenyi, hogy ez a hülye Kossuth mit csinál?! Elbánhatott a Görgey segítségével a császári hadsereggel, de Napóleon leverése után 1815-ben a monarchák Szent Szövetséget rendeltek – tehát Paskievics eljön a kétszázezerrel... s Görgey mit tehet mást? Csináljon még negyvenötezer magyar vértanút? S leteszi a fegyvert. Errıl az egész problematikáról szól az, amit megint hat hónappal késıbb ír: Gondolatok a Békekongresszus felıl. A Békekongresszust a mormonkeresztények csinálják; mert hát mégiscsak
disznóság az, hogy mit csinálunk mi itt e földön... Úgy képzelem, hogy ha fölmegyek halálom után a mennyországba, akkor ott Jézus ezt a verset olvasgatja... A Hiszekegy az Istent mindenhatónak mondja. – Nem! Az Isten mindentadó: mindent ad, amit tud. Te pedig csinálsz vele azt amit te tudsz, én meg csinálok vele azt amit én tudok. Azt fogom mondani nekik odafönn, hogy ez tellett tılem. Nem tudtam megváltoztatni a világot. Hiába mondja nekem N. Attila barátom, hogy „a keresztény kor után következik a Bokor” – nem következik. Egyelıre nem látom, hogy nem következik be az, amirıl ez vergıdik, hogy elborít mindent, mint a tenger fövenye – mert a Bokor is tele van már karrier-nıvel. Ki akar anyuka lenni? Van – de félek, hogy ujjal mutogatnak rá. Lehet, hogy az Istent ez is kielégíti – nem tudom, mert még nem voltam Isten... Tudja azt, hogy ennyi lehetséges. Ha szabadságot adott, ha eljut valaki odáig, hogy ki tudja mondani, hogy „én” és tud gondolkodni és tudja azt, hogy az Isten gyermeke s tudja azt, hogy ezt meg ezt kell megvalósítani – hát Torquemadának van igaza: amit Jézus akart, az nem megvalósítható. Ami megvalósítható, azt csinálja az egyház. – Hát nekem nem kell az, amit az egyház csinál. Ezt a disznóságot, hogy Jézus nevében összeállok az urakkal, akik megosztják velem a milliárdjaikat – neeem... amikor hajléktalanok vannak az utcán; amikor egy egész nemzet leszokott a termelésrıl, amikor mindenki csak árul és abból él, hogy segélyt kap és árulja a globalizált világ termékeit. Azon kell gondolkodni, hogy személy szerint miért vagyok felelıs. Azért kértelek meg téged és Ancsát, hogy ti ministráljatok a kilencvenedik születésnapomon, mert ti jó negyven esztendıvel ezelıtt megtettétek azt, ami tıletek tellett. Hogy a gyerekeitek mit csinálnak, azért nem vagytok felelısek. A tizenhat gyermekes K. Náci is azt mondta: „Jó, apa-anya, ti megtettétek ezt, mi majd tesszük azt, amit jónak látunk. – Nem tudom... nem tudom, hogy az Isten meg van-e ezzel elégedve... ha én volnék az Isten, én elégedetlen volnék. (folytatjuk)
NOVÁK GYULA
AZ ATYA EMBERI RAJZA (2.) 4.7
Szegény fiam… Drága Fiam! (20-24) Hol lehet az én szegény, szerencsétlen kisfiam? İfelıle gondolkodom és érte imádkozom naponta. Ha tudnék segíteni rajta! Szörnyő ez a tehetetlenség. Istenem, viselj gondot helyettünk is a megtévedt gyermekre! Óvd meg ıt a bajoktól! Távolítsd el tıle a kísértıket, akik rossz útra vezetik! Adj nekünk lehetıséget, hogy segíthessünk rajta! Hogy el ne vesszen! Mit látok ott az út távolában?! Atyám! A fiunk lenne…? Milyen rongyos, lesoványodott… Szegény fiam… Sietek már… fújtatok… nehezen bírom ezt a nem nekem való tempót… Drága Fiam! Hát itt vagy végre… Hagyd most ezt! Igenis fiam leszel ezután is. Ezért adatom rád a korábbi ruhádat, hogy mindenki lássa: újra fiam vagy! Nagy ünnep ez a mai: az újjászületésedé! Ne késlekedjünk, szolgálók, készítsünk lakomát, vágjuk le a hizlalt bor-
2011. január
KOINÓNIA
jút! Örvendezzünk együtt, vigadjunk! Éljen soká az elveszett, de újra megkerült Fiunk! 4.8
Az öcsémet jobban szeretik… (25-30) Elég volt mára; a nap hevébıl is, a munkából is. De mit hallok a házunk felıl? Közelebb megyek. Zenélnek, kurjongatnak? Hé… hé, Jani, mi történik ott…? Ah, hát így állunk… hát ezt érdemlem én… hagynak kint dolgozni estig, ahelyett, hogy valakit, mondjuk ezt a Janit, Jóskát, Misit vagy Mariskát, Katit, Örzsét kiszalajtották volna értem… Elkezdenek vigadozni nélkülem… aki szüntelenül dolgozom… csak mert visszajött ez a link öcsém… ó, hogy kezdem győlölni! Hol itt az igazság? Azt követelem, az igazságot; mert röstellem bevallani: elviselhetetlenül fáj, hogy hátrább soroltak a szülıi szeretetben. Hát csak vigadjanak maguknak, én ugyan be nem megyek!
4.9
Istenem, bocsásd meg szülıi tökéletlenségeimet! (28b-32) Óh, Istenem, Istenem! Bőnt követtem el; belefeledkeztem kisebbik fiam szeretésébe, s közben a nagyobbikra egyáltalán nem gondoltam. Bocsásd meg, Istenem, ezt a vétkemet, amivel nagyon nagy fájdalmat okoztam az idısebbiknek. Ki is megyek hozzá, hogy jóvátegyem valamiképp mulasztásomat. Súlyos sebet ejtettem rajta, sajnos… nagyon megbántva érzi magát. Emiatt vagdalkozik, gúnyolódik, és ez utóbbiba a vita hevében én is belecsúsztam. Istenem, nekem meg az fáj, hogy öccsének hazatérte miatti nagy-nagy szülıi örömömben mintha semmi része nem lenne. Sıt, győlölködik!
4.10 Majd’ két évezred után – rehabilitációs kérelem A példabeszéd idısebb testvéreként – a rám kiosztott negatív kép által – a 64 emberöltınyi idı alatt túlontúl sokat szenvedtem. Mi lehet ennek az oka? A kezdetleges értelmezések? Az erıszakolt vagy csak kényelembıl elfogadott ellentétpár megragadása? Aztán a századok során készen kapott klisék ismételgetése? Nem tudom. Ám ami sok, az sok. Ennyi idı után érthetı, hogy elfogyott a tőrıképességem, most már szólok: elég a méltánytalanságból. Abból a – talán könnyő értelmezhetıség miatti, de vallják be: kicsit gyermeteg – szereposztásból, hogy van a tökéletes és végtelen szeretető Atya; a bőnös, de megtérni képes fiú; s végül én, a szürke, az unalmas, sıt… Én vagyok a farizeusok megtestesítıje; a gonosz testvér; az apának hálátlan fia, aki sohasem szerette ıt; a tékozló testvéremnél is rosszabb, mert megtérésre képtelen vagyok stb. Hát volt egy rossz szavam is az öcsémnek – a példabeszédben rögzített – szemtelen követelızésére? Nem tőrtem eleget már elıtte is miatta? És visel-
1770
nem kellett szüleim búskomorságát a távolléte miatt. Azt hiszik, ezt semmi, nap nap után elviselni?! Mert nagyon is igyekeztem megérteni a szüleimet. Amennyire ez a gyereküktıl telhet, beleéltem magamat nehéz, szülıi helyzetükbe: hogy hiába teszik a legjobbat gyermekük érdekében, hiába élik elé példás, szorgalmas életüket, a csıdöt kell megtapasztalniuk. És tisztelettel elfogadtam szüleim döntését: az örökrész idı elıtti kiadását. Igaz, csakis szüleim iránti tiszteletbıl; testvérként én ennyire nem lettem volna képes. Csodáltam is ıket ezért. Nem voltam féltékeny, hiszen láttam én is elıre, hogy a távozással nem lesz boldog az öcsém, hiába duruzsolták tele fülét a jövı-menı „barátok”. Egy dologban teljes összhangban voltam szüleimmel: egyelıre tehetetlenek vagyunk. Éltem tovább normális életemet a szülıi házban, pontosabban: próbáltam, de kicsit többet kellett tennem. Gazda szeme hizlalja a jószágot. Régen rossz annak a gazdának, aki nem tartja rajta szemét a gazdaságon. Öcsém távozása után – apánk lelki megroggyanása miatt – e szerep is részben rám hárult. Azt meg ugye nem gondolják komolyan, hogy nekem is folyton-folyvást az utat kellett volna kémlelnem, amelyen öcsém hazatérhet? Hiszen a) nem igazán a testvér gondja az öcs hazatérése; ez jellemzıen szülıi aggodalom; b) jól nézett volna ki az a gazdaság, ha mindketten csak az utat nézzük… Persze sokat gondoltam távolléte alatt öcsémre, hiszen évekkel azelıtt még nagyon jóban voltunk. Nem tudom magamat vétkesnek látni az ı lesüllyedésében. Sajnáltam ıt is, szüleinket is. Ezért olykor kértem a Gondviselıt, irgalmazzon családunkon és juttassa vissza hozzánk testvéremet. És lám, valószínőleg nem elsısorban az én kérésemre, hanem szüleink szőnni nem akaró esedezéseinek eredményeként megadta mennyei Atyánk: öcsém visszatért. Istenem, milyen felszabadultan fogadtam volna öcsém megváltozását, hazatérését; mennyire örültem volna apa-anya boldogságának, ha szüleink nem követik el akkor azt a fájó otrombaságot! De hát emberek ık is, éppen ezért ejthetnek hibákat. Mert ebben az esetben csak errıl van szó: hibáról; nem pedig bőnrıl, hiszen szándékosság föl sem merült. Tudtam én ezt a kritikus pillanatban is, de nem segített rajtam: lelkem mélyéig megbántódtam, mivelhogy én csak egy felejthetı családtag vagyok… Apánk fölfogta mulasztásának szörnyő hatását, ezért jött ki azonnal kérlelni. S ami ott történt, az – emberileg nézve (s könyörgöm, hogyan nézhetjük másként?!) – teljességgel természetes, ugyanakkor sajnálatos. S mondok még valamit Önöknek: akkor, ott a ház elıtt ugyan kis idıre szükségem volt, hogy földolgozzam az eseményeket és értékén kezeljem szüleim mulasztását, ám ennek eltelte után megöleltem apámat, egymás vállán sírtuk ki magunkat, és bementem, hogy öcsémet is magamhoz szoríthassam, s együtt örüljünk a több vonatkozásbeli katarzis utáni együttlétnek.
2011. január
1771
KOINÓNIA
Ez utóbbiakat – természetesen – nem tudom bizonyítani (s ki tudja az ellenkezıjét?), de ha jó szándékkal, beleérzéssel közelítenek a példabeszéd megértéséhez (és persze hozzám), hiszem, Önök sem jutnak másra. Mert ha csatlakoznak az engem megátalkodottnak kikiáltók kórusához (az anyagiak miatti testvérgyőlölet – teljességében megalapozatlan – vádjáról már nem is beszélve), akkor Önök egyrészt elvitatják jóhiszemőségemet, másrészt egytıl-egyig elítélik saját magukat is, hiszen az én helyemben Önök sem állhatnák meg jobban a helyüket. Végül egy köszönet: Szent-Iványi Sándornak, egyik kései (1929) értelmezımnek, aki külön elmélkedést szentelt csak (!) nekem, és páratlan módon méltányosan kezelt; szorgalom s kitartás mellett józanságot és jóakaratot olvasott ki jellemembıl. 4.11 Ember vagyok én is A tényleges fıszereplı én vagyok: az apa. Zavaró (néhány értelmezım: Bulányi, Gromon és Rembrandt hiányolja is), hogy nincs legalább egy nıi szereplı a példázatban: a feleségem. Ennek okáról a szerzı mondhatna valamit… Helyette én csak találgatok: a mi idınkben a nı nagyon alárendelt szerepő volt. Tekintélyesebb volt feleségem tetteit is rám vetíteni. Ezért nézzék el nekem ezt a kettıs szerepet egy személyben. Engem is alaposan félrekezelt az utókor: emberségemtıl megfosztottak, és mindjárt az Atyaisten képét ragasztották rám. Ezáltal tetteim értékét leszállították, hiszen ami egy embernek iszonyúan nehéz, Istennek nyilván nem az. Holott – amint mindjárt rámutatok – nem vagyok több, mint egy ember. Ha én lennék az Atya mintaképe, biztosan nem két gyermekemrıl tudnának (Ter 1,28). Vagy ha csak ennyirıl, magyarázatot kapnának ennek okáról. Az örökrész kiadása nem emberi? Higgyék el, ehhez sem kell Istennek lenni. Nehéz meghozni egy ilyen döntést, de szorult helyzetében az ember erre is hajlik. És elveszett fiam visszavárása nem emberi? Nagyon is az. Vagy a visszafogadása nem képzelhetı el egy embertıl? De igen, a szülı képes rá. És legfıbb érvem emberségem mellett az a nagy hiba, amit kisebbik fiam visszatértekor elkövettem. Jómódú gazda voltam, szolgák álltak rendelkezésemre. S nemde elsı dolgom lett volna idısebb fiamhoz egy szolgát futtatni a hírrel, hogy rögtön jöjjön haza ı is ünnepelni?! Ehelyett hagytam kint dolgozni, mi pedig vigadozni kezdtünk. Nagyfiam végigdolgozta a napot, mit sem sejtve, fáradtan hazatért; hallva a muzsikát és táncot, İNEKI KELLETT MEGKÉRDEZNIE EGY SZOLGÁTÓL, hogy mi történt!!! Borzasztó hibát követtem el nagyobbik fiam lelke ellen. Bevallom, annyira megörültem elveszett fiam megkerülésének, hogy teljesen elfeledkeztem minden egyébrıl, csakis ıvele foglalkoztam, nem tudtam betelni vele. Amint ész-
leltem a bajt, siettem is ki a ház elé, hogy megmagyarázzam bátyjának a helyzetet. Kérleltem, hogy értse meg az örömünket… Nem a legjobb sorrendben jöttek elı belılem a szavak, így szükségszerően szavainkkal is megbántottuk egymást. De hála az Isten által vezérelt fiam okos, szeretı szívének, végül összeborultunk és megbocsátottunk egymásnak. És higgyék el neki – magam is tanúsítom –, bejött és együtt ünnepeltük testvére új életre kelését. Zárszóként: Köszönöm a szereplıknek jólesı segítségüket az értelmezésben. Kell-e mondanom, mennyire egyetértek velük…? A példabeszéd végtelenül emberi és hiteles. Nem emeli föl ugyan az apát az Isten tökéletességébe, de éppen hibáinak megtartásával marad hihetıen – vagyis hozzánk hasonlóan – emberinek. Minden mozzanat életszerő; emberi mivoltunkban lehetséges. S ennélfogva lehet példamutató, vagyis reális segítségünk, kapaszkodónk – evilági életünkben. Miért e tökéletlen apa-kép? Talán hogy megmutatkozzék: még egy ilyen tökéletlen apa is milyen irgalmas tud lenni. Az igazi Atya ezt csakis felülmúlni képes. 5.
Az elıttem jártak/járók tárgyi eredményeibıl A tékozló fiú példázata 1-2. www.biblia.hu. Semmitmondás. A tékozló fiú bátyja. www.adventista.hu. A báty extrapoláció által sok gonoszsággal felruházva. Az Úr Jézus példázatai. Stuttgart. Evangéliumi Kiadó, 1991 (?) A tékozló fiú: gátlástalan ember. Az atya: Isten. A nagyobbik fiú: önigazult ember (= írástudók, farizeusok). A fiatalabbik elvitte a részét, tehát ami maradt, az mindenestül a nagyobbik fiúé lesz. De akkor kié volt a levágott hízott borjú? Békés-Dalos: Újszövetségi Szentírás, Róma, 1971. „… egyrészt a bőnbánó ember lelkivilágát, másrészt Isten végtelen irgalmát és szeretetét mutatja be…” Benyik György: A tékozló fiú parabolája. http://www.vigilia.hu/2003/v0303.html „Jézusnak az Evangéliumokban olvasható példázatai azonban nehéz helyzet elé állítják az olvasót, mivel a szerkesztés következtében más szituációban adja elı az evangélista a parabolát, mint azt Jézus eredetileg elmondta. Pedig a parabolákat gyakorta értelmezte az a szituáció is, amelyben elhangzottak. Aki most olvassa az Evangéliumokat, már kevesebb információt kap arról a szituációról, amelyben Jézus elmondta, mint arról az intencióról, amelybe az evangélista értelmezni akarta a parabolákat… A történet két jól elkülöníthetı részbıl áll: a 11–24 versben a tékozló fiú a fıszereplı, a másodikban, a 25–32 versben a nagyobbik, a hőséges fiú kerül elıtérbe. J. Wellhausen felvetette annak a lehetıségét, hogy esetleg a második rész nem is tartozott az eredeti parabolához, érveit azonban a magyarázók többsége nem tartotta meggyızınek, még akkor sem, ha H. Klein feltételezése szerint ezt Lukács közössége főzte az elızı részhez. Az lehetséges, hogy Jézus maga tovább mesélte a történetet egy más helyszínen. Bármelyik megoldásra magyarázat lenne az, ha stilisztikai változás lenne a két szakasz között. De bár Ed. Schweitzer azt állítja, hogy az elsı részben több szemitizmus van, mint a második részben, sajnos állítását éppen J. Jeremiás cáfolta, aki arameizmusokat mutatott ki a második részben is. Arról nem is beszélve, hogy a történet eleve két fiúval indul, ami már az elején feltételezi, hogy valamikor a másik fiúnak is fontos szerepe lesz a történetben. Azt nem tudom megítélni, hogy igaza van-e Bolyki Jánosnak, miszerint a második részért született meg az elsı, bár feltőnı, hogy a magyarázók
2011. január
KOINÓNIA
szívesebben foglalkoznak az elsı fiú élethelyzetének magyarázatával, mint a másodikéval. Inkább azt kell feltételeznünk, hogy két egyforma fontosságú szakaszszal állunk szembe. Lukács 15,11–24 Lukács 15,25–32 A tékozló fiú kikéri örökségét. Idısebb fiú távol van. A tékozló fiú hazatér. Idısebb fiú nem akar hazatérni. A tékozló fiút befogadják. Az apa ıt is be akarja fogadni, kérleli. Jézus-mondás zárja a szakaszt. Jézus-mondás zárja a konfliktust. Ez a szerkezet inkább az iker-parabolákra emlékeztet, mintsem a kiegészítésre. Nincs igaza J. Schmidnek, amikor azt állítja, hogy semmit sem veszítenénk a mondanivalóból, ha a parabola befejezıdne a 24. versben. Igaz, ebben az esetben egyszerőbb lenne a történet, legalábbis a mi logikánk szerint... De a történetet lehetséges más szinten is olvasni, mégpedig a nemzeti hovatartozás szintjén. Mint azt Kozma Zsolt megállapítja, felfogható Izrael és a diaszpóra kapcsolatának összefüggésében. Ezen szemlélet szerint ugyanis, aki leválik a jeruzsálemi és a palesztinai közösségrıl és elmegy a pogányok közé, az már önmagában tisztátalanná válik. Ez esetben a történet ifjú hısének a vétke az aposztázia lenne, vagyis elszakadás a szent néptıl. A pogányok között élı diaszpóra zsidóságban számszerően többen éltek, mint a palesztinai közösségben, de mégis az utóbbit tartották szentnek. A diaszpórában a Szentírást görögül olvasták, és nem minden törvényt tartottak meg. Az idegen asszonyokkal való érintkezés pedig egyértelmően szakítást jelentett a vallási »qahal«-lal. Ez esetben a parabola a palesztinai zsidók és a diaszpóra konfliktusát fogalmazná meg. Az értelmezık számára a legnagyobb problémát az okozza, hogy egyik történetben sincs semmiféle földrajzi utalás, sem az elveszett báránynál, sem a drachmánál, sem a tékozló fiúnál. Vagyis feltételezhetjük, hogy Lukács mindhárom történetet egyszerően besorolta az úti beszámolók, útközben történt elbeszélések és események közé. Azt is tudjuk, hogy ez az úti beszámoló megszakad, mert Jézus két különbözı évben zarándokolt Jeruzsálembe, amit csak János evangéliuma különített el élesen, Lukács nem jelezte, hogy melyik esemény mikor történt. Emiatt szerkesztett sorrendnek tekinthetjük a példabeszéd-sorozatot, amelyet az evangélista szándéka határozott meg. Vagyis lehetséges, hogy ezeknek a paraboláknak Jézus szóbeli igehirdetésében más volt a »Sitz im Leben«-jük, de most ebben a konfliktusba helyezte ıket Lukács.” Több értelmezési lehetıséget felvet. Ám az idısebb fiú „… látszólag kegyes és tiszteletreméltó, belsıleg viszont üres és az Istentıl elidegenedett”. Bloom, Anthony: Elmélkedések. Példabeszéd a tékozló fiúról. www.atanaz.hu. A báty pillanatnyi sértıdött állapota állandó gonoszsággá merevítve. Bulányi György: Városmajor, 2004. március 21. (Beszéd a tékozló fiúról.) „Lukács csúcsa a tékozló fiú.” Dia-skorpidzein magyarázata. Lehet-e megbocsátani bocsánatkérés nélkül? A megbocsátástól még nincs Isten Országa. De a kérés a megbocsátás feltétele. Törökbálint, 2007. március 18. (Beszéd a tékozló fiúról.) Hiányzik a nıi személy: a feleség, az anya. (Rembrandtnak és Gromonnak is hiányzott: ık sajátosan érzékelik/érzékeltetik a jelenlétét.) Említi a márc. 7-én történt felvetésemet az idısebb testvér „rehabilitációját” illetıen; nem kíván állást foglalni. Bundschuh, Rick et al.: Jézus példázatai. 2002.
1772 „Az idısebb fiú szavai elárulják, hogy nem osztotta apja szeretetteljes, együtt érzı hozzáállását. Úgy néz ki, még az apját sem igazán szerette. Kötelességbıl engedelmeskedett neki, és még most is a sülteken és a lakomán járt az esze, nem pedig azon, hogy élvezze apja szeretetét és társaságát.” Csákány Tamás: Tékozló fiú, tékozló atya. A másik fiú. www.refpasaret.hu. A nagyobbik fiú nem tud beletörıdni abba, hogy valami nem az ı elképzelése szerint történik. A szerzı extrapolál a múltba és a jövendıbe, így sikerül feltételezéseit váddá fokozni: az idısebb testvér álnok; öccse – visszatérésével – az ı anyagi megrövidítıje. Cseri Kálmán: Fölkelvén hazament. Pasaréti ref. gyül. 1996. 84 oldalas füzet a példabeszédrıl; igen részletezı. Ám a hagyományos kifejtés itt sem minden tekintetben meggyızı. Leginkább a logikai bucskázása okán: „… nekünk Istentıl nem jár semmi jó. Ha Isten igazságosan azt adná, ami nekünk jár, amit megérdemlünk, akkor az a halálos ítélet lenne. Ezt azonban végrehajtotta Jézuson a kereszten…” (77. old.) Ha valaki okos és módszeresen gondolkodik (akár hívı, akár hitetlen), nem nevezheti gyilkosnak – különösen nem Jézus-gyilkosnak – az Istent. És ha mégis, annak csakis egzisztenciális oka van. (Hogy ti. az egyházak „hivatalos” értelmezése szerint a páli megváltáselmélet az érvényes. S ha egy lelkész ezzel ellentéteset hirdet, kipenderítik.) Felelısség dolgában pedig – elsı gondolatra – óriási a különbség: egy magánember csupán a családja és közvetlen környezete számára lesz hiteltelen; egy hivatásos lelkipásztorra (talán) többen hallgatnak, a felszenteltsége, hivatali háttere miatt. (Második gondolatra ebben a nagy különbségben már nem vagyok biztos.) Csikós Csaba: A tékozló fiú példázata. Iskolakultúra 2000/1. „Ugyanakkor Lukács – akárcsak a többiek – nem egyszerő redaktor, a szóbeli igehirdetés egyfajta »hermeneutésze« volt, hanem a legigazibb értelmében vett író, alkotómővész, mely egy számára adott anyagból, mai szóval élve: nyersfogalmazványból – hogy Mátét idézzük – »régit és újat hoz elı«. S ezzel neuralgikus kérdéssé válik, hogy vajon hamisít-e Lukács, amikor saját egyéniségének és sugalmazottságának hatása alatt dolgozik, jogosult-e arra, hogy az Üdvözítı alakját és a centrális üdveseményt saját személyén átszőrve és átértelmezve állítsa elénk? S egyáltalán, a csak nála fellelhetı anyag nem csupán az ı jámbor fantáziálásának, írói alkotó-szabadságának produktuma-e?” Csontosné B. Gyöngyi: Szentírásmagyarázat. Bíró, Budapest, 1995. Sematikus. Farkas Ignác: Jézus példázatai. Budapest, Ref. , 1978. A kisebbik fiú „Valószínőleg azért tette, mert független, szabad életet akart élni, gondolva, hogy akkor lesz igazán boldog, ha teljesen a maga ura lesz.” „Pedig ez súlyos és végzetes tévedés! Hiszen a szülık nem zsarnokoskodni akarnak, amikor gyermekeiknek bizonyos korlátokat szabnak. Azért teszik, mert tudják, hogy a gyermeknek szüksége van korlátokra, bizonyos határok megtartására; mint ahogy a folyónak is szüksége van partokra, amelyek a mederben tartják. Ha a folyó két oldalán nem lennének ott ezek a partok, ezek a »korlátok«, pocsolya lenne a tó vizébıl, és sem ereje, sem tisztasága nem lenne.” „A szülık tehát végeredményben a gyermek iránti féltı szeretetbıl teszik, amit tesznek, s nem önkényeskedésbıl vagy zsarnokoskodásból. Jaj annak a gyermeknek, akire a szülei mindent ráhagynak.” A fiatalabb fiú „… pogányok lakta területre ment. Talán a Dekapolis-ba… ahol görög nyelvő és mőveltségő emberek laktak.” Gellérd Imre: Miért hagyta el a tékozló fiú apját? 1-2. www.kereszteny.hu. Nem informatív. Gromon András: Lukács-magyarázat (megjelenés elıtt, a szerzı hozzájárulásával). „A köznapi felfogás szerint az alábbi példabeszéd fıszereplıje a »tékozló fiú«, csakhogy vele egyenrangúan fontos
2011. január
1773
KOINÓNIA
szereplı a bátyja, a tényleges fıszereplı pedig az apa. Nem allegóriáról van szó, hanem az életbıl vett történetrıl, amint Isten kétszeri (körülírásos) megnevezése is mutatja (18. és 21.: »az ég ellen és ellened«); az apa tehát nem Isten, hanem egy földi apa, de bizonyos szófordulatokon mégis átcsillan, hogy szeretetével mégiscsak Isten jóságát példázza…” „Ebben a példabeszédbeli apa alakjában Jézus hihetetlen lélektani pontossággal rajzolja meg Isten nıiesanyai és férfias-apai vonásait…” (Rembrandt is így látta.) „Az idısebbik fiú szemléletmódja és viselkedése hajszálpontosan megfelel a farizeusokénak és írástudókénak…” „Ilyen az Isten! Ilyen jóságos, ilyen irgalmas…, ekkora a szeretete, ekkora az öröme az elveszettek hazatérésén!” Holland, Elder Jeffrey R.: A másik tékozló fiú. www.lds.org. Az idısebb fiút marja a sárga irigység. Jeremias, Joachim: Jézus példázatai. Debrecen, 1990. Általános, elméleti mő. Kodell, Jerome, O.S.B.: Evangélium Szent Lukács szerint. Kommentár. www.theol.u-szeged.hu/konyvtar/szbibkom/3lukacs.html. „Jézus példabeszédei közül bizonyára ez a történet a leghíresebb. Amellett, hogy a lelki beleélés klasszikus példája, a történet irodalmi gyöngyszem. Ezen a történeten keresztül Jézus megvilágítja, milyen megdöbbentı mérető fogadtatás lehetséges az Isten országában. A hagyományos cím túlságosan elfogadott ahhoz, hogy megváltoztassuk, de ez a történet helytelen elnevezése. A történet egy apáról és két fiúról szól, de lényege az apa mindkét fia iránt tanúsított tékozló szeretete, nem pedig az, hogy a fiatalabb fiú eltékozolja a földi javakat.” Kosztolányi István dr.: A Biblia. Szent István Társulat, Budapest, 1973. Nemzetek és társadalmi csoportok ábrázolását látja benne. A fiatalabbik fiú a pogányokat, az idısebbik fiú elıbb a zsidó népet, utóbb (4 mondattal hátrább) a farizeusokat, az apa az isteni irgalmat jelenti. Legeza József dr.: Homíliák a tékozló fiúról (2006. 02., 2007. 02.). A hagyományos értelmezés ırizése. Musits Antal: Homília a tékozló fiúról (2007. 03. 18.). Az apa = az irgalmas Isten. Az idısebb fiú = aki mindent tud, mint az újságírók és a sekrestyés. Nouwen, Henri J. M.: A tékozló fiú hazatérése. www.ursuslibris.hu. Rembrandt festményének felhasználásával, szép megközelítés. Úgy látja, az apa egyformán szereti fiait. Pardi Félix: A tékozló fiú. www.evangeliumihirnok.net. „A tékozló fiú, amikor elhagyta az atyai házat, olyan szavakat használt, hogy: »add ki nekem«, jogait követelte. Bízott saját magában: add nekem. De amikor visszatért, szavai megváltoztak, mást mondott: »tégy engem«. Most érzi és tudja, hogy ı senki és semmi, és szüksége van arra, hogy valaki más változtasson rajta.” Kicsit közhelyes; az idısebb fiúról alig szól. Prıhle Károly dr.: Lukács evangéliuma. Evang. Egyet. Sajtóoszt., Bp.,21991. 247-250. Kicsit visszhangozza Stögert. Az idısebb testvér nála is farizeus, sıt a farizeusok „kimerevített” képviselıje: „… nemcsak alkalmi összeszólalkozás ez, hanem mély ellentét van atya és fia között.” Stöger, Alois: A Lukács-evangélium. Prugg Verlag, Eisenstadt, 1975. 244-250.
Az apa hibátlan, az idısebb testvér – farizeus. Erıltetetten nagynak látszik a merítés az Ó- és Újszövetség hivatkozásait illetıen. Spinetoli, O.: Lukács. A szegények evangéliuma. Agape, Szeged, 2001. Önálló gondolatokkal nem gazdagít. Szent-Iványi Sándor: A tékozló fiú bátyja. In: Jézus emberarca. Cluj (Kolozsvár), Minerva Irodalmi és Nyomdai Mőintézet R.T. 1929. Igen meleg, emberi hang. Páratlan, nem szokványos megközelítés: hisz az idısebb testvér jóságában, a két testvér újra egymásra találásában. Sztankóczy Zoltán dr.: A Máté, a Márk és a Lukács szerinti evang. magyarázatai. www.unitarius.hu. „A … példázat idısebb fivére viselkedik úgy, mint az »igazak«, mert nem fogadja el az Atya megbocsátó szeretetét az elveszett de megtért testvére iránt, és még az Atya felszólítására sem hajlandó megbékélni vele.” Újszövetségi Szentírás a Vulgata szerint. Káldi György ford. nyomán, SZIT. Bp., 1928. Nem sokra használható. Varga Zsigmond: Lukács evangéliumának magyarázata. In: Jubileumi kommentár, 1967, 21995. „A fiú kétségtelenül kilátástalannak tartja helyzetét hazájában, és ez a palesztinai viszonyok ismeretében érthetı. Ezért idegenben próbál szerencsét. De ha eddigi önállósulásával nem is tépte szét az apa-fiúi viszonyt, most, amikor a kikért részt nem egzisztenciája megalapozására, hanem ennek megsemmisítésére fordította, föltétlenül megtette ezt a lépést.” „Az apának ez a szeretete az, amelyet idısebbik fia nem ért meg… Az apa ıt tekintette egész vagyona urának, de ı csak munkáját hánytorgatja fel, és apja szeretetlenségérıl kesereg, teljesen alaptalanul.” Veszelka Tamás: Teljes öröm van tenálad. www.szre.hu. „Nos nézzük, mi Isten igéjének elsı üzenete! Figyeljünk elsısorban a címre: »Tékozló fiú«. Elgondolkoztató, hogy miért pont ezt a címet kapta ez a történet. Tudjuk, hogy a Bibliában található hosszabb-rövidebb történetek fölötti címek nem közvetlenül a Szentírás részei. Nem tartoznak a szent szöveghez, a mindenkori szerkesztık igyekeznek egy jellemzı utalással, címmel jelezni egy új történetet. Nyilvánvaló, hogy miért lett ez a cím: valaki valamit nagyon elront, a fiú nem bölcs sáfár, hanem valóban tékozló, aki elszórja, elpazarolja mindazt, amit apjától kapott. Elgondolkoztam rajta, vajon nem adhatnánk ezt a címet ennek a történetnek: »a magába szállt fiú?« Vagy »Az atya szeretetét átélt fiú«? Netán »Az új életet kezdı, a hazatalált fiú«. A negatív jelzıtıl eljutni valami pozitív gondolatig, az elrontott útra utaló jelzıtıl eljutni a már megtapasztalt jó gondolatáig. Mert kétségtelen, megmásíthatatlan tény, hogy ez a fiú valóban elrontott valamit, nagyon-nagyon elrontott! De van már ott valami jó, valami reményre okot adó, valami bátorító jel is, amire nézhetek már, amit megerısíthetek, amit tovább növelhetek! Lehet, hogy nekünk, atyáknak itt kell kezdenünk! Meglátni és erısíteni a fiakban lévı jót! Nem könnyő feladat, fıleg akkor nem, ha a fiú valóban tékozol, s ki tudja milyen utakon jár? Ha dacosan és hangosan közli, hogy »add ki a vagyonból rám esı részt«. De ugye látod benne a jót is, amit már Isten elkezdett és amit te szeretettel, hosszan tőrve, alázattal, imádsággal a szívedben plántálgathatsz, öntözgethetsz, hogy növekedjen a jó!” White, Ellen G.: A tékozló hazatalált. www.adventista.hu. A nagyobbik fiú gıgös és győlölködı; haszonlesı, kicsinyes, hálátlan, könyörtelen, „minden kor farizeusa”, irigy. Zaharov, Valerij, protoierej: Beszéd a tékozló fiú vasárnapján. www.magyarorthodoxia.org. A fiatalabb fiú tékozlásakor az ördög rabja volt. A nagyobbik fiú nem téma.
Szobrászi végszó
2011. január
KOINÓNIA
„Meunier (1831-1905) érzékeny megfigyelıje volt az életnek, mások szenvedései is lelke mélyéig hatották meg. Öreg korában a sors kegyetlen csapásaként, járvány alkalmával két nagyon szeretett felnıtt fiát veszítette el… A fehér márványból faragott »Tékozló fiú megtérése« címő kétalakos szobormő ennek hatása alatt készült. Az ülı aggastyán elıtt az egyik elhalt fiának arcvonásait viselı ifjú térdel.” (Soós Gyula)
Constantin Meunier: A tékozló fiú megtérése (1892). 99 éve Szépmővészeti Múzeumunk kincse
VINCZE GABI
LELKIGYAKORLAT (2.) Ahogy hiteles, autentikus személyként, autonóm emberként, aki küldetést teljesíti, azaz az Atyától kapott, felismert, saját politikai –társadalmi (=szociológiai) gazdasági és lelki, szellemi programjának megvalósítója, s mint ilyen, tanítóként, gyógyítóként - is - mőködik, Jézus élete természetes módon beágyazott volt kora és nemzete mindennapjaiba. Egy volt velük, egy volt közülük. Velük élt, velük evett, velük aludt, megvédte (=kiállt mellettük) és szolgálta ıket, amikor erre volt szükségük. Példái ezért lehettek magukkal ragadók, példabeszédei nem a tanult ember kívülrıl jött látását tükrözték, hanem a hallgatósággal közös, a tapasztalaton alapuló tudásra épültek. Lássuk ezután a három területet külön-külön! 5.1. Jézus és a Birodalom Jézus egy kicsi nemzet tagja volt, olyan korban, amikor ez a nemzet egy hatalmas birodalom uralma (elnyomása) alatt állt. Jézus viszonyulását a Birodalomhoz egyik leghíresebb (és legkevésbé értett) mondása foglalja össze: „A császárnak adjátok meg mindazt, ami megilleti a császárt, viszont adjátok meg Istennek, ami megilleti Istent” (Mk 12,17)! – A mondat második fele nem mellérendelten áll az elsı mellett (mintha bármit is mellé lehetne rendelni Istennek, és lehetséges lenne „két úrnak szolgálni” (Mt 6,24), hanem annak tökéletes fölérendelten („viszont”!), mint az a nézıpont, amelybıl az adózást és minden más kérdést is tekinteni kell. Mondanivalója: Az elsıdleges az, hogy megadjuk Istennek, ami ıt
1774
megilleti, mindenki másnak pedig csak annyit, ami ezután még „megmarad”, vagyis ami ebbıl következik, illetve ezzel nem áll ellentétben! (Ezért – és persze az általános érvényő ellenségszeretet jegyében – taníthatja Jézus nemzeti szempontból egyenesen „botrányos” módon, hogy ha a megszálló birodalom katonája „ezer lépésre kényszerít, menj el vele kétannyira”: Mt 5,41.) Az emberi élet különbözı rétegeirıl szól ez a történet, (Mt, 12,17; Lk 20,24) más szintekrıl, különbözı mélységekrıl, és magasságokról. Az adóforint, és rajta a császár képe azt a politikai keretet szimbolizálja, mely keret a megszállás alatt álló országban biztosítja Jézus népe számára a megélhetés szintjét, a kereskedést, a földmőves által megtermelt termények ellenértékét, a halászatból származó bevételeket, a biológiai, a gazdasági, a társadalmi élet, és a család ellátásának fizikai zavartalanságát a mindennapokban. Az ember azonban nemcsak fizikai-biológiai lény, hanem teremtmény, Isten teremtménye, neki tartozik azzal, hogy teljesíti földi küldetését, azaz azt, amire a Teremtı ıt megteremtette. Ez az adóforint szintjén nem értelmezhetı kötelezettség, jóval több, jóval összetettebb szellemi, lelki, spirituális feladat az adó megfizetésénél, jóllehet nincsenek kevesen azok, akik a pénzt, a megkeresett, vagy a valahogyan (pl. Zakeus) megszerzett pénzt mindennél fontosabbnak tartják. A kérdezı egyrészt ezt az általános nézetet, a pénz mindenek feletti, megkérdıjelezhetetlen fontosságát fogalmazza meg. Ugyanakkor kérdésében megjelenik egy másik uralkodó, az elnyomott nemzetek fiaiban mindig jelen levı gondolat, éspedig az elnyomó hatalommal szembeni ellenállás lehetıségének keresése, esetleg az adófizetés megtagadásának polgári engedetlensége révén. Az adófizetés ebben az értelmezésben nem más, mint az alávetettség elfogadása, belenyugvás az elnyomók/hatalmasok által megszabott körülményekbe, sıt ennek pénzügyi támogatása. A dénárral egy meghatározott nép fizetett adót (=zsidó nép). A kérdés mögött meghúzódó mindkét felvetésre, - azaz a Mammon mindenhatósága, másrészt az elnyomott népek jogos felszabadító harca az elnyomókkal szemben, melyet jogosnak, természetesnek és általánosnak ismer el az ember személyes-, és történelmi tudata – Jézus egyértelmő és elutasító választ ad. Sem a pénz hatalma, sem a nép önrendelkezése, szabadsága, elnyomott volta nem szabad, hogy uralja a gondolkodásunkat; „le kell tudni” a helyzettel kapcsolatos adott kötelezettségeket úgy, hogy a célt, Isten akaratának keresését ne tévesszük szem elıl, adjuk meg Istennek, ami ıt megilleti, és ezt ne váltsuk aprópénzre. Útmutatásával Jézus – az ókori világban gyakorlatilag ismeretlen módon – egyfelıl szétválasztotta a politikát és a vallást, másfelıl – teljes ellentétben Pállal (Róm 13,1-7) – megszüntette az uralmi struktúrák misztifikálását és abszolutizálását: bármiféle birodalmi és hatalmi politikát sátáni kísértésként vetett el: „Az Úr, a te Istened elıtt borulj le, és egyedül neki szolgálj” (Lk 4,6-8)! Ezt azonban ki kell egészítenünk azzal, hogy nem a politikai-evilági terület „mellett” akart egy elhatárolt, paradicsomi „Isten országát” létrehozni, hanem éppen e konkrét világ adottságai „közepette” akarta fokozatosan érvényre juttatni „Isten országát”, Isten szeretetének mintájára áthatni és átalakítani a világot, mégpedig olyan emberek által, akik annak „megadására”, megvalósítására törekszenek, ami „megilleti Istent” (vö. Mt 6,10: „Jöjjön el a te országod” = „Legyen meg a te akaratod”). Jézusnak ez az állásfoglalása burkoltan már tartalmazza azt a
2011. január
KOINÓNIA
mozzanatot, amelyet a leggyakrabban hangsúlyoz e témában: a Birodalommal szembeni erıszakos lázadás tiltását (vö. Jn 18,36!); a zelóták ugyanis (a Róma ellen lázadó „nacionalisták”) tagadták a Rómának fizetendı adó jogosságát, és tény, hogy minden Róma elleni felkelés adómegtagadással kezdıdött. A „nacionalista terrorizmus” elutasítása a lényege a Pilátus által lemészárolt „galileaiakkal” (= zelóták) kapcsolatos nyilatkozatának („ha meg nem tértek – a zelótizmusból –, valamennyien hasonlóan fogtok elveszni”, azaz Pilátus ugyanígy fog elbánni veletek is”; Lk 13,3), akárcsak a keresztúton siránkozó asszonyok megfeddésének (hangos siránkozásuk ugyanis minden bizonnyal Róma elleni – s talán a Jézussal együtt megfeszíteni vitt zelóták melletti – tüntetés volt; Lk 23,28), amint ezt rögtön „elvi síkon” is megfogalmazza Jézus kérdése: „Mert ha már a nedvdús fával ezt teszik, mi történik majd a szárazzal” (Lk 23,31)? Értsd: Ha a rómaiak (pusztán taktikázásból) már velem is ilyen brutálisan bánnak el, jóllehet én csak „nedvdús fa” vagyok, az állam nem igazi, „eltüzelésre” alkalmatlan, veszélytelen „ellensége”, nem valódi lázadó – mit fognak tenni a tüzelésre valóban alkalmas „száraz fával”, a valódi lázadókkal, a „szabadságharcosokkal”, ha egyszer kitör a fegyveres konfliktus? Zelóta „hívei” terrorizmusa ellen hasonlóan tiltakozik Jézus „a templom megtisztításakor” is: „Nincs-e megírva, hogy »az én házamat az imádkozás házának nevezik majd minden nép számára«? Ti viszont terroristák búvóhelyévé tettétek” (Mk 11,17)! A szóban forgó „terroristák”, a zelóták ugyanis – az erıszakos nemzeti ellenállás képviselıi, akiket Josephus Flavius „afféle jeruzsálemi rablóknak” nevezett – nem egyszer használták ki a nemzeti szentély ünnepi nyüzsgését arra, hogy „Isten nevében harcolva Isten ellenségei ellen”, orgyilkosságokat hajtsanak végre a rómaiak – és velük kollaboráló zsidók – ellen. Nem sokkal ezután, elfogatásakor Jézus tiltakozott az ellen, hogy „rablóként”, azaz terroristaként bánjanak vele (Mk 14,48). Jézus – ahogyan más esetekben is – személyes példájával támasztotta alá tanítását, amikor Zakeushoz tért be szállásra (Lk 19,1-10); a gazdag fıvámszedı ugyanis a rómaiak kollaboránsának számított (mint általában a vámosok), mivel tılük bérelte a vámszedés hivatalát, és számukra hajtotta be – alkalmazottai, az egyszerő vámosok segítségével – a vámokat. 5. 2. Jézus és a politikai messianizmus Jézus korának uralkodó eszméje a politikai messianizmus volt: ennek jegyében remélték egy „új Dávidtól” Izrael felszabadítását a római uralom alól, a nemzeti szabadságot, önállóságot és felvirágzást. Számos önjelölt „messiás” lépett fel, és Jézus személyéhez is kötıdtek ilyen várakozások, még közvetlen tanítványai részérıl is. Legvilágosabb példája ennek a Zebedeus-fiak, Jakab és János kérése: „Add meg nekünk, hogy egyikünk jobbodon, másikunk balodon üljön a te dicsıségedben!” Jézus válasza határozottan elutasító: „Nem tudjátok, mit kértek!... Képesek vagytok-e kiinni azt poharat, amelyet én iszom ki?... a jobbomon vagy balomon ülést megadni nem az én ügyem” (Mk 10,35-40). A tanítványok kérelme mögött az a várakozásuk áll, hogy Jézus a saját, Dávid modellje szerinti messiási uralmát (vö. Mt 20,21: „a te uralmad”) fogja megvalósítani Jeruzsálemben (a „di-
1775
csıség” ennek a királyságnak a dicsısége), s a várt messiási birodalomban a legfıbb miniszteri helyekre pályáznak „a király jobbján és balján”. Jézus – miután a pohár kiivásának képével utalt várható szenvedésére – azt mondja nekik: „Nem kínálhatok nektek díszhelyeket és hatalmi pozíciókat egy eljövendı messiási birodalomban!” Ennek oka egyszerő: Nem lesz semmiféle jézusi „uralom”, sem Jeruzsálemben, sem „egy eljövendı világkorszakban”, mivel Jézust kizárólag Isten „uralmának”, „a szeretet országának” megvalósulása érdekli, abban pedig semmiféle emberi uralomnak nincs helye (ld. Mt 23,9.8; Lk 22,25-27). Ha lenne Jézusnak (bármikor, bárhol) valamilyen „országa, uralma”, akkor megilletné ıt a hivatalok osztogatása, és nem lenne szabad azt mondania, hogy ez „nem az ı ügye”. Megerısítik azt azok a szavai, amelyeket a kérdés elvi vitájában mondott vitapartnereinek (Mk 12,35-37): „Hogyan mondhatják az írástudók, hogy a Messiás Dávid fia? Hiszen maga Dávid mondta [állítólag] a szent Lélek által: »Így szólt az Úr az én uramhoz: Ülj a jobb kezem felıl, amíg ellenségeidet lábaid alá vetem!« Maga Dávid mondja ıt úrnak – de akkor hogyan fia neki?” Rámutatva az (isteni sugalmazásúnak tartott) zsoltárszöveg belsı ellentmondására („a Dávid-fia Messiás ura Dávidnak”), Jézus arra világít rá, hogy „a szent Lélek által szóló” Dávid tévedett, mert semmiféle (politikai) messiás („Isten földi helytartója”) nem létezik, hiszen Isten maga az egyetlen „úr” (vö. Mk 12,29! ), és ezért az általa akart „világrendben”, a szeretet rendjében (= Isten országa) semmiféle emberi uralomnak nincs helye (vö. Mk 10,40!). Persze ezt már nagyon is tudniuk kellett volna, legalábbis közvetlen tanítványainak mindenképpen; amikor ugyanis Fülöp Cezáreájában megkérdezte ıket, kinek tartják ıt, és Péter diadalmasan rávágta: „Te vagy a Messiás!”, akkor „keményen rájuk szólt, hogy senkinek se beszéljenek ıróla” (Mk 8,27-30). – Jézus itt sehogyan sem foglalt állást Péter véleményével kapcsolatban! Már csak a messiási cím (elvi) többértelmősége miatt sem válaszolhatott egyszerő igennel (még utalásszerően sem), de azért sem, mert a közgondolkodásbeli, azaz politikai értelmezést határozottan vissza kellett volna utasítania; ráadásul Istenrıl szóló üzenetével mégiscsak valamiféle „messiási” küldetést akart teljesíteni, azaz nagyon is konkrét „üdvösségre” akarta vezetni népét, igazi politikai, társadalmi, vallási stb. szabadságra és békére (vö. Lk 4,17-21; 13,3435; 19,42 – vagy Mt 5,41). Jézus állást-nem-foglalását tehát semmiképp sem lehet Péterrel egyetértésként értelmezni. Megerısíti ezt, hogy Péter nyilvánvalóan igenlést várt Jézustól (ahogyan ezt Máté 16,17 majd betoldja), mint ahogy az evangélium elsı olvasói is, akik már Messiásnak tartották Jézust. Az evangélium feliratának tanúsága szerint (1,1) Márk is annak tartotta; ha tehát tudott volna olyan hagyományról, amely szerint Jézus egyetértett Péter felfogásával, aligha hallgatta volna el. (Írói tisztessége elismerést érdemel!) Jézus csak annyit mond itt, hogy „senkinek se beszéljenek ıróla” (peri autu): A tanítványoknak nem Jézus személyét kell igehirdetésük középpontjába állítaniuk, hanem Jézus Istenrıl és az ı országáról szóló üzenetét, és azt tetteikkel is hitelesíteniük kell (vö. Mk 6,12-13). Az, hogy Jézus sehogyan sem foglalt állást, egyszerően Péter feltételezésének lesöprését jelenti: elejét akarta venni a vele kapcsolatos messiási fantáziálásoknak. Nem sikerült neki, hiszen tanítványai még az utolsó vacsorán is azon versengenek, vajon melyikük számít a legnagyobbnak (vö. „jobb és bal felıl ülés”, Mk
2011. január
KOINÓNIA
10,37). Ekkor súlyosan ironikus kérdések zuhatagával józanítja ki ıket (Lk 22,29-30): „…én királyi uralmat hagyok rátok?? Ahogyan Atyám hagyott rám?? Hogy asztalomnál egyetek és igyatok »az én országomban«?? És majd trónon ülve ítélitek Izrael tizenkét törzsét??” Magyarán: „Nem tudok arról, hogy Atyám királyi uralmat hagyott volna rám! És hogyan hagyhatnám rátok azt, ami nekem sincs? Nem tudok semmiféle királyi uralomról – csak alámerülésrıl, a szenvedés poharának kiivásáról tudok!... Hát semmit sem értetek? Nem vettétek észre, hogy soha még csak szót sem ejtettem »az én országomról«, hanem kezdettıl mindvégig »Isten országa« hírnökeként léptem fel?... Ítélkezni akartok, ahogyan az a királyok kiváltsága! Mert ez a királyi uralom a vágyálmaitok netovábbja, ugye?” (Vö. Lk 12,50 – Mk 1,15 – Lk 19,11; ApCsel 1,6!) (folytatjuk)
SZÉPLAKI ZSOLT
ÉLMÉNYBESZÁMOLÓ PERUBÓL (1.) Sokan részesei voltunk Finta Lajos atya nyáron tartott vetítéses élménybeszámolójának. A dzsungelben végzett rendkívüli munkájáról és a nagy tervérıl beszélt. Az indián gyerekeknek sokat kell gyalogolniuk, hogy a legközelebbi iskolába érjenek. 29 település tartozik hozzájuk, egymástól távol, szétszórtan és még többen jelezték létezésüket. Ezért a tehetséges gyerekeknek szeretnének egy központi helyen internátust építeni. Zsolt fiúnk kiutazott hozzá egy évre segíteni a munkájában. Idınként be kell jönniük a városba vásárolni, ilyenkor kerül gép közelébe és haza tud írni. Idézetek a leveleibıl: Augusztus 6. Jól vagyok, a csomag még nincs meg, de ma kiderül, hogy mi van vele. Lima egy nagyon más világ. Tuti hogy fogok naplót írni. Augusztus 7. Tegnap hála Istennek meglett a csomagom is. Valahova elküldték utazgatni egy kicsit. A lényeg, hogy elıkerült. Egyelıre még Limában vagyunk, megpróbáljuk elintézni a tartózkodási engedélyt, aztán irány Oventeni. A közbiztonság elég rossz, Lima csúnya hatalmas város nagy lepukkant nyomornegyedekkel. Augusztus 8. Ma egy kicsit szétnéztünk Limában. A közlekedés az nagyon tetszik különbözı magán buszokból lógnak ki az emberek és kiabálnak ki, hogy hova mennek, nincs se
1776
menetrend se fix járat. Amúgy 3 sávban simán benyomulnak négyen egymás mellé, a lámpákat és a jobb kéz szabályt teljesen egyedien értelmezik, amelyik kocsi nagyobb annak van elsıbbsége. :) Az ételek itt finomak (most egy ferences házban vagyunk) ettem mindenfele gyökeret. A gyümölcsök is jó nagyok és édesek. Kicsit megborít, hogy itt tél van és már 6 óra fele sötétedik. Augusztus 12. Szerencsére nem kell kiutazni Chilébe, így egy csomó pénzt és idıt spóroltunk meg. 2 hetet kell várni a papírjaimra és akkor már minden rendben lesz, elviekben kapok végleges perui tartózkodásit, de egy évre tuti jó lesz. Most három napja úton vagyunk Oventeni fele. Elsı nap átkeltünk az Andokon, a legmagasabb pontja 4700 m körül volt. A nyugati fele kopár, alig van valami növényzet. Az út mellett az emberek elképesztı körülmények között laknak, a kamionok mosásából élnek, folyamatosan száll a por. A keleti fele az már gyönyörő. Sok vízesés és rengeteg növényzet. Ki van írva egy táblára, hogy hol kezdıdik az ıserdı. Tegnapelıtt San Ramonban szálltunk meg. Ez egy viszonylag nagyobb falu kb. 8000 ember. Egy völgyben helyezkedik el, körben hegyek és ıserdı. Itt egy plébánián aludtunk. Tegnap útba ejtettük Villa Ricát (már autóval), ott is aludtunk, itt volt korábban Lali plébános. Villa Rica felé már végig az ıserdıben vezetı utakon közlekedtünk. Most nagyjából úgy érzem magam mint egy kisgyerek, aki csodálkozik a világra, tényleg minden újszerően hat. Villa Ricát is körbe erdı veszi körül, itt már csak indiánnal lehet találkozni (persze sokan nem annak vallják magukat). Az eredeti útvonalat ma módosítottuk, mert Villa Rica és Satipo között az erdıben garázdálkodik egy banda, akik a napokban foglyul ejtettek egy srácot és váltságdíjat követelnek érte. Szóval kis kerülıvel Satipóba értünk. A kocsival adódott egy kis gond, de már estére megjavították. Vettünk egy csomó építıanyagot, holnap visszük Oventenibe. Tegnap ettünk valami gyógyító bogarat, élve kellet lenyelni vízzel. Nem volt vele semmi gond, mert elég kicsike volt, meg nem is akartam játszani a finnyás európai gyereket. A nyelvet sokszor értem, de kifejezni egyelıre nem tudom magam. Itt mindenkit ölelgetni kell, egyelıre nagyon barátságosak. Augusztus 20. Ma újra lejöttünk Satipoba cementért, így van alkalmam írni. Oventenibe sikeresen megérkeztünk az elızı rakománynyal. Azóta a ház körül dolgozunk, minden elég szutykos volt, de kitakarítottunk, elhelyezkedtünk. Élvezem az itt létet, de azért sokat gondolok haza. A kötelezı fertızés elkerült eddig, pedig nagyon szutykos helyeken eszünk mindenféléket, van hogy a földre leteszünk egy téglát, aztán jó étvágyat kívánunk. (Úgy néz ki, hogy a hajléktalan szálló és a kolesz jó belépı volt a dzsungelbe. :) Az elmúlt 2 napban megjártunk 2 közösséget, ahova a Lali még nem jutott el az iskola felszerelésekkel. Az elsı hely Huaunaski volt. 4 órát gyalogoltunk oda és 4-et vissza, leginkább az ıserdıben. A terep nagyon kemény volt, nem tagadom iszonyúan elfáradtam és küzdöttem magammal. (Mondjuk még a napszúrás után sem voltam teljesen 100 százalékon és a teher nagy részét én vittem). Magas hegyet váltott meredek völgy az erdıben, majd nagyon napos fennsík, majd újabb erdı. Szerintem kevés vizet vittünk, legközelebb többet rakok be, mert a szomjúsággal sokkal rosszabb küzdeni, mint a heggyel. Általában többet vagyok szomjas, mint otthon. Lehet, hogy a
2011. január
KOINÓNIA
tudat miatt, hogy nincs korlátlan ivóvíz. Nagyon szép helyeken jártunk, amit meg a közösségnél tapasztaltam azt nagyon hosszan tudnám taglalni. Röviden: sok kis mezítlábas koszos gyerek olyan iskolában, ami nálunk egy szerény istállónak elmegy. Általában kissé félénken viszonyultak, de hálásak voltak, én így láttam, és a végén már simán lehetett velük pacsizni. Elmentünk egy tó mellett, amiben meg akartam mosakodni útközben, de az indián nı, aki velünk jött figyelmeztetett, hogy ne menjek közel a tóhoz, mert gonosz szellemek lakják. Elmesélte, hogy rengetegen eltőntek benne, és ı meg a testvére egy alkalommal, amikor megfürödtek benne, akkor lebénultak és össze vissza beszéltek. A helyi kuruzsló tudta ıket meggyógyítani. Ezek után már biztos ami biztos, nem erıltettem a mosdást a tóban. A szellem világgal sokkal közelebbi kapcsolatuk van, mint nekünk. Hallottam már sokféle sztorit, szkeptikus vagyok sokkal, de azért biztos ami tuti, jobb távol maradni az ilyen tavaktól. :) A második közösséghez autóval el tudtunk menni, szóval a küzdelem része itt nem volt meg, de legalább a közösségnél több idıt tudtunk tölteni. Az indiánok tudása a gyógyászat irányában kimagasló. Olyan embert gyógyított meg ott a közösség egyik öreg tagja, akirıl az orvosok Limában már lemondtak. Oventeniben egy nı pedig tud olyan teát fızni állítólag, amit ha a szembe cseppent valaki akkor nem kell többé szemüveget hordania. Ezt többen alátámasztották. Érdekes szembesülni azzal, hogy az élet alapvetı feltételeiért is dolgozni kell, ha nincs igazán, akkor tudom hogy milyen jó, hogy otthon csak kinyitottam a csapot és volt tiszta vizem. Azt hogy a fürdéshez hideg víz van, gyorsan megszoktam, de azt még nem hogy koszosan este lefürdenél és akkor derül ki, hogy az egész faluban nincs víz, irány sötétben a patak stb.. Augusztus 23. Az indiánus gyerekek az elején általában tartózkodással vegyes félelemmel viszonyulnak hozzám, de ha leguggolok, az azért sokat javít a helyzeten. Amúgy meg lehet simogatni a fejüket, nem szaladnak el. Oventenit körben hegyek, dombok veszik körül, szóval nem ronda a kilátás. Az emberek összetétele vegyes kb. 600 telepes (ık is indiánok) és 200 ashen inka lakik itt. Az ashen inkák mezítlábasak és kucsmában (pendelyben) járnak, mint a közösségekben. A közösségekben élık élete azért érdekesebb. Nagyon szegény házakban voltunk, de mindenhol sok a gyerek. Az egyik háznál tizet számoltam össze. A gyerekek feje sokszor sebes a bogaraktól meg a mindenfele vacak állatoktól. Talán 2 hét múlva megyünk majd egy olyan közösséghez, ahonnan nem fogunk tudni hazajönni, így majd kint fogunk velük aludni, na az biztos érdekes lesz, már várom. Egyelıre a plébánia építkezése folyik az internátus pénzérıl szeptemberben lesz döntés. Augusztus 28. Most újra Satipoból írok, éjszaka megy a busz tovább Limába. Sokat ellenıriznek fegyveres katonák az erdıbıl ki és befele jövet, keresik a kokaint, nálunk eddig nem találtak, mert inkább cementet viszünk.:). Megkóstoltam a mászátót nem olyan rossz. Olyasmi íze van, mint a kaukázusi kefirnek. Azért sokat nem ittam belıle, mert csökkent az élvezeti értékébıl, hogy tudom, hogyan
1777
készült. A közösségekben élık nagy része meg köhög a tüdıgyulladástól meg egyéb tüdıbetegségektıl, mert hajnalban azért elég hideg van, és egy szál pendelyen kívül (kucsma) nincs más ruhájuk. Szutyokból itt sincs hiány. (folytatjuk)
2011. január
KOINÓNIA
KORPONAI ERZSÉBET
MILYENNEK LÁTOM A TÉKOZLÓ FIÚ TESTVÉRÉT? Elıször is olyan valakinek aki nem élt, csak vegetált. Boldogtalannak. Nézzük miért? (Sose felejtsük, hogy a jézusi tanítások szituációs történetek, egy adott dologra kisarkítottak. Kérem figyelembe venni, ezek csak az én fikcióim, senki másnak nem szólnak, csak magamnak. Azért osztom meg, hátha segít valakinek, hogy saját véleményét, saját életigazságát tisztázhassa magamagának. Ha vitázni szeretnél, tartsd szem elıtt, hogy sem a te, sem az én életem nem vitatéma, én nem élhetem a tiédet, te pedig nem élheted az enyémet, tehát igazad van és ezzel én lezártam. Ha pedig agyi tornából akarsz vitázni, arra nekem nincs idım, mert lekésem az életet. :) ) 1. Kezdjük a legegyszerőbbel, nem ismeri az apját, csak mellette élt, de nem vele. Sosem beszélgettek, hiszen ha ezt tették volna, akkor ismerné a gondolatait, érzéseit. Végezte a „kötelességét”, amit annak vélt. De felhívnám a figyelmet, hogy az apa sem ismerte a fiát!! Hiszen azt hitte, elégedett az életével. A fiú nem meri elmondani, hogy bizony ı is bulizni szeretne, az apa viszont el van foglalva a másik fiú elvesztésének fájdalmával. Találkoztam egy anyukával, aki évekkel a kisebbik gyerek csecsemıhalála után is csak ezzel volt eltelve. Szeretettem volna megrázni és közölni vele, ha így folytatja, hamarosan elveszíti az élıket, a férjét és a nagyobbik gyerekét, mert nem fognak ehhez asszisztálni egy életen át. Így szerezte meg a figyelmet és törıdést magának. Szörnyő volt. De jó okkal nem kérte a véleményemet. Nem sajnálgattam. Tiszteletben tartom ha valaki még játszani akarja az áldozatiság játszmát, ám én nem veszek részt benne. Ha ki akar lépni belıle, majd megkeresi az utat hozzá. 2. Megfelelési kényszeres. Apjának és a társadalmi szokásoknak. Azt hitte, csak így szerethetı. Hány dolgot teszünk vagy nem teszünk meg azért, mert mit szólnának....? Nem meri felvállalni önmagát és még számon is kéri, mástól. Ez gyávaság, ami frusztráltságot okoz. Mert a vágy ottmarad és önálló életet él, majd egy trauma során vagy legkésıbb az „idıskori elbutulásban” felszínre jön, mert megszőnik a kontroll és ámulunkbámulunk. 3. Irígy. Mivel megéletlen, elfojtott vágyai vannak, nem tud ítélkezés nélkül élni. Azt mondják, halálunk elıtt, nem azt bánjuk, amit tettünk, hanem amit nem tettünk. Tapasztalataim alapján is így van. Nehezen mennek el azok, akik nem tudnak szembesülni ezzel. Egy bájos, idıs hölgyet még fiatalkoromban meglátogattam halála elıtt a kórházban. Intelligens, mélyen vallásos, egyedülálló nı volt. Egyetlen dolog rázta meg, amikor azt mondta az orvos, összeaszott méhe van. (Nem tudta, hogy általában ilyen lesz 80 évesen.:)) És csak annyit mondott nekem: a tied ne legyen ilyen. Ebben
1778
benne volt minden. A haldoklóknak nagyon meglepı problémáik vannak. 4. Örömtelen. Amit nem szívbıl, teljes lényünkkel teszünk, nem okoz örömöt. Bármit teszel, szenvedéllyel, egész lényeddel, azt sosem fogod megbánni, mindegy, hogy mi az általános vélekedés magáról a cselekedetrıl. Te mindig tudni fogod visszanézve, hogy akkor és ott, azzal a tudattal, csak azt tudtad választani. Senki sem általános. Bandi bácsi egyszer megtanított bennünket megkülönböztetni megítélés vagy elítélés között. Megítélhetem valakinek a tettét, ha akarom, de soha nem ítélhetem el a személyt. Erre senkinek nincs felhatalmazása. Azt olvastam nemrég, hogy az emberek nem is a haláltól, a megsemmisüléstıl félnek, hanem a halál utáni ítélettıl. Sok történetet hallhatunk errıl, és még szépnek is tituláljuk. Amikor haldoklókkal találkozom, mindig az a tapasztalatom, amikor megnyugtatom ıket, hogy nincs más ítélet, csak a saját magukra kimondott, mert nem tudnak megbocsátani maguknak, szépen el tudnak menni. És errıl szól(na) az egyház útravalója is, ha szólna. Egy ismerısöm, aki beteglátogató egy kórházban, mesélte nemrég, hogy szólt a lelkésznek, látogasson meg egy fiatalembert az egyik kórteremben, akirıl látszott, hogy nem sok ideje van, de nem kért, csak nézett. A pap meglátogatta, a fiatalember csak ennyit mondott: már nagyon vártam..... Még aznap meghalt. A halál jelenlétében élethazugságaink megkötnek, és nem engednek átlépni. 5. Szürke. Szerencsétlennek kisebbségi komplexusa van, amit az apjának is köszönhet, aki csak az öccsével van elfoglalva. Minden kreativitását elöli az alulértékelés. Ez lesz az identitása, az önképe. Ha a gyerekeinkrıl szó esik, akkor áradozunk ugyan a „jó gyerekrıl”, de mennyivel több energiát feccölünk az életrevaló „rossz gyerek” féltésébe, mint a rendes gyerek szürkeségébe! És a rendes gyerek utálni fogja a másikat, bár sosem meri mutatni. Majd hátul, a sötétben szemrehány, és amikor teheti, alattomosan alávág a másiknak. (Nem ítéljük el ezért, nem sajnáljuk, elfogadjuk annak aki, legfeljebb megjegyezzük: ne mérgezd magad! :)) A jézusi történetek között van egy ezzel párhuzamos, az egyik kedvencem. A szılımunkásokról szóló, ahol a többet teljesítık zúgolódnak az egyenlı bérezés miatt. Na, ez aztán végleg elgondolkoztató! Ez az igazi pofon az isteni igazságosságnak! :) Egész életedben tisztességes vagy, minden parancsot megtartasz, nem ölsz, nem lopsz stb. a másik meg látszólag kitudjamitcsinál, lustálkodik, beszélget, vagy bármit, „csak” készen áll a munkára szólításra, élete végén dolgozgat egy kicsit, már a hővösben, kényelmesen, és a végén neki is ugyanannyi mennyország jut, mint neked. Hoppá! Miért? Mert nincs mennyország, meg mennnyországabb, meg legmennyországabb. Persze mennyország sincs, meg igazságos isten sincs, meg ítélet sincs. Szerintem. Errıl a történetrıl tizedannyit sem szoktak beszélgetni, mint a tékozló fiúról. Mint ahogy errıl a szegény testvérrıl se nagyon, mert nem kéne nagyon felhívni a figyelmet arra, hogy a „jó gyerek” ugyanannyit ér, mint a „rossz gyerek”. Ha ebben a családban igazi szeretet lenne, ezek fel sem merülnének. Nincs külön jutalom azért, mert az vagy aki. De ha csak azért vagy „jó gyerek”, mert elismerést, jutalmat vársz ezért (vagy ne adj isten, a büntetéstıl való félelembıl – ez a legrosszabb verzió), nyugodtan felejtsd el. Ha azért vagy „jó
2011. január
KOINÓNIA
gyerek”, mert így vagy boldog, akkor meg nem számít, ki, mit kap, meg mit nem kap. A saját boldogságodért vagy „jó gyerek”, és nem is akarnál más lenni. Persze ilyen ember nincs, mindenkinek van, legalább gondolati szinten valami „disznósajt” az életében. Egyszer, régen, közel 30 éve, egy havi rekollektion elıadást tartottam papoknak. Számukra nem kellemeset, mert a mondandóm lényege az volt, hogy képmutatók. Merész húzás volt a meghívótól. :) Azonnal három részre szakadt a társaság. Egy részük, zömmel fiatalok vigyorgott. A második rész hangosan háborgott és támadott, no, ezek voltak az érintettek, zömmel középkorosztály. A harmadik rész, zömmel idısebbek, lehajtották a fejüket, és nem szóltak semmit. Ezt 10 évvel ezelıtt újra átéltem, pusztán egy elıadáson való felszólalásommal. :) A példabeszédek mindig sántítanak, egy adott szituációra, egy adott kérdésre, egy adott személyre vonatkoznak, ezekbıl általános érvényő válaszokat kiolvasni badarság és hiba. Próbáljunk meg kilépni abból a látásmódból, amit belénk neveltek, és legyünk gyerekek, akik a dolgokat teljesen újszerően látják (hiszen nekik valóban új), mindaddig míg beléjük nem rögzítjük, hogyan kell látniuk. Errıl szól a hitoktatás. :) Sıt az egész nevelésnek nevezett borzalom. Ha pedig már kellıen dresszírozva vannak, nem is lesznek képesek másként látni. :) És belılük lesznek a „jó gyerekek”. Hála érte, egyre kevesebben vannak.:) Próbáljuk meg belátni, hogy a vallások a legnagyobb agymosók. Nemcsak szabad, hanem kell gondolkoznom arról, hogy mi a valódi érték az én életemben és miért! Ha megtaláltam, akkor pedig követnem kell ezt a belsı igényt, mindegy, hogy mások szerint helyes, vagy nem. És kérem, ne tessék arra hivatkozni, hogy mit mondott Jézus, meg mi van a Bibliában, mert ilyenkor jó esetben kedvesen nézek, és nem szólok semmit, rossz esetben pofát vágok. :) Azért ma már sok mindent tudunk kultúr-, és irodalomtörténetbıl ahhoz, hogy belássuk, nem tudjuk mit mondott. Talán a Tamás evangélium logion-győjteménye állhat közel egy „eredeti” mondanivalóhoz, de annak meg a felét sem értjük. :) Nekem legalábbis több év tanulmányozás után is vannak homályos részei, és nem a hiányzó (vagy annak mondott, fordítása válogatja) részek miatt. Valószínő valami ilyen alapból keletkeztek a mindenki számára érthetıbb történetek. De ezek mindenképpen jóval késıbb és számtalanszor átszerkesztve, hogy a birodalmi vallás alátámaszthassa a disznóságait. Ez pont olyan, mint a Biblia ószövetségi részének a szerkesztése évszázadok folyamán, számtalan sémi törzs népmeséibıl egységes, teokratikus, nemzeti történetté, alkotmánnyá. Teljesen egyetértek Gyurka bácsival, nyugodtan válasszuk szét a keresztény és jézusi fogalmakat. Ne legyünk naivak, minden államhatalom legyártotta a létét alátámasztó eszmerendszerét és saját értelmezéső történelmét. Ismerjük a klasszikus mondatot: a történelmet mindig a gyıztesek írják. A kereszténység lényege, az etikája, az ószövetség tízparancsolata. Aztán itt vége. Sosem felejtem el, amikor mélyen kínlódva elmeséltem egy gyóntatónak, tudom, látom mit vár tılem az Isten, de mégsem teszem. Miután végighallgatta, valószínőleg egy mukkot nem értve belıle, csak annyit mondott, mondjak most már valami „bőnt” is, tízparancsolat szerintit, mert különben
1779
nem tud feloldozni. Nos, egyetlen „bőn” létezne, ha létezne, nem menni a belsı meglátás után. Minden más önbecsapás. De félreértés ne essék, ez sem baj. Ha valaki így éli meg teljes önmagát, tegye és tegye jól. Ez is egy hiteles és ıszinte élet lehet, ha tényleg.....és nemcsak aláideologizáljuk az életünket. Bár aki folyton idézget több száz, több ezer éves szövegekre hivatkozva, amik annak a kornak az emberéhez szóltak... Az is elgondolkoztató, hogy egy domonkos történész azt mondja egy nyilvános televíziós beszélgetés során, hogy „más a történelem és más a hit”. A hittételekkel ellenkezı történelmi felfedezéseink nem zavarják azoknak a hitét, akik nem tudnak róla és nem is fogjuk ezzel megzavarni ıket. Iszonyúan fájt, amikor rájöttem erre. (Van aki öngyilkos lesz azért, mert megtudja, hogy hazugság, amire feltette az életét, mert nem önmagának hitt, hanem másoknak. A mi korunkban már nincsenek titkok, mindenre fény derül. Rólunk beszél a testünk, ismerjük a betegségek, arcvonások jelentését. Aki ezeket tagadja, csak magát csapja be, mást már nem. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy a fiatalok zöme léleklátó és érzı, csak nem beszélnek róla, mert nem mernek. Egyenlıre. Jó okuk van szembeszegülni a „régi értékekkel”, mert tudják, hogy üres.) Nem hibáztatok senkit. Én is részese voltam ennek a játéknak. Egy mitológia, egy hitrendszer addig igaz, míg létezik egyetlen ember, aki valóságosnak hiszi, vagyis életével megtölti ezt a rendszert. Vagy azt gondoljuk, hogy a keresztény mitológia elıtti, vagy melletti mitológiákat, amiket mi mesének tartunk, mesének tartották a hívei is? Nagyon nem. Vonjunk csak párhuzamot a magyarok Boldogasszony hitével! Hogy is lett az ısi hitvilág Boldogasszonyából Gellértünk jóvoltából Szőz Mária, a Napbaöltözött Asszony? Vajon az ısi magyar Boldogaszszony himnusz kihez szólt eredetileg? Vajon kinek ajánlotta Vajk-Istvánunk az országát? Tudja valaki? Kétlem, de gyanús, hogy nem a második értelmezésnek. Vajon mi zajlott le ezekben az átmosásokban? Úgy tőnik kétezer év sem volt elég, hogy ez megtörténjen, nemcsak nálunk, hanem más kultúrákban sem. Lám-lám mi mindent nem tudunk, még itthoni viszonylatban sem. Én évekig jártam még templomba, miután már másképp gondolkoztam, úgy mondván a liturgikus szöveget, hogy más volt a szavak tartalma bennem, és más volt az egyházi tartalom. Ez sokáig nem okozott gondot, Isten volt mögötte, még ha másképp definiáltuk is. Ám elérkezett az a pillanat, amikor már nem hazudhattam magamnak, mert élesen nyilvánvalóvá vált a kettı össze nem egyeztethetısége. Ekkor választanom kellett, döntöttem, nálam nem lehet más a külsı és a belsı, és ezt nemcsak magamnak kell bevallanom, hanem mindenki számára világossá kell tennem. Hivatalosan is, hitelhagyóként. Nem, nem tartozom többé oda, még látszat szinten sem akarom tovább támogatni, amit nem tartok igaznak. Nem tagadom, hogyan is tehetném, ez a szépséges múltam lényege volt. Nem támadom, miért is tenném, magamat támadnám. Csak otthagyom, mert már nem a részem. Így visszavontam a hatalmamat és erımet, amit addig beletettem ebbe a hitrendszerbe, részemrıl megvonva tıle a létjogosultságot. Ne feledjük, meglátásaink csak magunkra vonatkoztatva igazak, másoknak más meglátásaik vannak. Ha elfogadjuk önmagunkat, képesek leszünk elfogadni és támogatni a másikat is, saját igazságának ıszinte megélésében.
2011. január
KOINÓNIA
HOLLAI KERESZTÉLY.
BULÁNYI UTÁN A Naprendszerbıl kihullott a Központ. Lehet, hogy a bolygók kiröpülnek az őrbe? A bolygók és a hozzájuk tartozó holdak igen különbözı tömegőek voltak, s az egyes égitestek távolsága is nagyon sokféle volt a központhoz képest. De a Központ roppant intenzitású volt, össze tudta tartani ezt a sokféleséget. Most mi fogja összetartani ezt a sokszínő rendszert? Erısen mőködnek a külsı vonzások. Elıtérbe jönnek az eddigi szint-különbségek, az új elképzelések sokfélesége a szükséges haladást illetıen. Másrészt a minket körülvevı társadalmi feszültségek (politikai jelleggel is). Pedig mily szüksége lenne a magyar kereszténységnek, - tágabban - a magyar transzcendenciában hívıknek valami nagy energiára, hisz – úgy tőnik -, nem nagyon akadt eddig más komolyabb, átfogóbb erıforrás, mint amirıl éppen beszélünk. Kár volna hagynunk az eddigi mozgást őr-porrá válni! Természetesen csak a magamét mondom, hisz nem is tehetek mást. Nyugodt hangvételre kellene törekednünk, nem kellene vitatkoznunk, feszültséget beengedni köreinkbe. Körbe ülünk egy asztalt, s mindenki teljesen békésen lerakhatja a maga gondolatát. Ember úgysem tud meggyızni szóval másik embert. Viszont az ellenkezıje is érvényes: minden nyugodtan kimondott szó valahol életre kel, a legváratlanabb helyen csírázni kezd! Ilyen megfontolások után teszem le most én a magamét is. Bizonyos eszmék fölöslegessé váltak; nem kell okvetlenül senkinek sem fegyvert fognia ma már. Talán a sok gyermekes családi formát sem kellene annyira szorgalmazni. Bízzuk ezt is kinek-kinek a lelkiismeretére. Természetesen én is nagyon sajnálnám a magyar nyelv eltőnését; hogy a magyar irodalmat, mint holt nyelvet tanulmányozhassa egykor valaki; erre csak gondolni is szörnyőség! Három témát említenék, melyekben okvetlenül elıbbre kellene lépnie a gondolkodó közösségnek, s ebben az elırelépésben nekünk is igen nagy szerepet kellene játszanunk. Ezek természetesen ma szinte közhelyek, szinte magától bukkannak fel minden komolyabb beszélgetésben. Mégis, ha egy kicsit jobban megforgatjuk körülöttük a gondolati gyorsítót, hátha sikerül egy kicsit nagyobb sebességet adni a szellemi-lelki fejlıdésnek, amely pillanatnyilag igen konzervatív éterben leng, mondhatni: tekintély-elvő, feudális közegben. Cölibátus. Általában rossz helyre tesszük a hangsúlyt, nem a nıtlenség a legfontosabb mozzanat. A pap nem áldozár, mint az egykori Áron-leszármazottak, vagy a mi táltosaink. Jézus sem volt Lévi leszármazottja! A Szentírás eredeti elnevezése a „preszbüterosz” volt, az öreg, a tiszteletre méltó tekintélyesebb ember, aki erkölcsi stabilitása, bizonyos lélektani érzéke miatt al-
1780
kalmas volt egy-egy közösség összetartására. A Timóteushoz írt 1. levél, 3. fejezet. Itt Pál igen szépen leírja a lelkipásztorság kritériumait. Nevezetes mondata: „Saját házában legyen jó gazda, aki gyermekeit fegyelemre és teljes tisztességre fogja” Ebbıl szinte az következik, hogy nıtlen ember nem is lehet lelkipásztor! Ma talán azt lehetne még Pál szavaihoz hozzáfőzni, hogy legyen jártasabb a Bibliában, a pszichológiában az átlagembernél, hogy a csoport összetartásához még a teológiai tudásában és az emberismeretben is tekintély tudjon lenni. Ökumené. Két irányból közelíthetünk e témához. 1., A közösség felıl nézve a református lelkész éppen úgy a papja a református gyülekezetnek, mint a katolikusnak a saját papja. Mindkét felekezetben ugyanúgy ellátja a legfontosabb teendıket: keresztelés, házasságkötés, temetés. Mindketten ugyanúgy tartanak valamiféle liturgiát vasárnap, ünnepnapokon, s egyegy hétköznapon is. A protestáns is és a katolikus is templomnak nevezi a maga szent épületét. A közösség nem érzékeli az áthidalhatatlannak tudott szakadékokat felekezet és felekezet között; fıleg akkor nem, ha mesterségesen nem főtik az ellentéteket hivatalos részrıl. 2., A hivatalos, a hivatásos teológus viszont kimondja, hogy a protestáns lelkész az csak egy igehirdetı, míg a katolikus az valami egészen más, mert ı Jézus áldozatát ismétli meg, mert ı áldozár, s a többi papi funkció csak másodlagos feladata. Innen nézve szinte reménytelen a híd létrehozása katolikus és a többi felekezet között; a szokásos év eleji ökumenikus imahét pedig egy álságos mozgalomnak tőnik. Roppant nagy a feladatunk! Nem tudjuk együtt mondani a Tízparancsolatot. Amikor a katolikus hivatal bevezette a nagy Hiszekegy mondását, akkor még egyetemes egyházról beszéltünk, egyformán a protestáns testvérekkel, majd a hivatalos részrıl szükségesnek látszott e kifejezést „katolikusra” változtatni -, ami ugyan azt jelenti görögösen! -, hogy a szakadékot mélyítsük! Az evangélikus testvérek megtartották az evangéliumi részletek felolvasásának a régi évi sorrendjét. Pl.: ahogy beszélünk a „Farizeus és a vámos” vasárnapjáról stb. A katolikus „újítás” az A-B-C évvel ezt megváltoztatta, elszakadván az evangélikus testvérektıl. Mintha a hivatalos katolikus vezetés éppen a szakadék mélyítésén fáradozna! A fıistentisztelet mikéntje. A Mise, az Alkalom, a szent Liturgia. Az elsı rész. A Biblia magyarázata, a tanítás, közben énekekkel tkp. közös istentiszteleti gyakorlat, a zsinagógai istentisztelet folytatása. Jobb volna, ha nem annyira elıírt lenne, mint a katolikus szertartásban. Az ószövetségi iratok mesterséges berendezése. Mindenképpen a hely, az alkalom, az idıszak kellene hogy meghatározza a szövegek felolvasását Természetesen más kell hogy legyen egy katedrálisban celebrált istentisztelet rendje, megjelenése, mint egy kis falusi templomban. Gyakran egyszerően a karikatúráját látjuk az ünnepi misének egy-egy kis kápolnában! Papja válogatná!? Helyesnek tőnik a liturgiára való rákészülés megfelelı énekkel, bőnbánattal. Képtelenség, hogy ugyanúgy és ugyan azt valljuk hitünk lényegeként, mint azt ıseink tették a 4. sz. elején, a hellénizmus árnyékában, latin nyelven. Akkor a lényeg az
2011. január
1781
KOINÓNIA
volt, hogy egy Istenben hittek a sok istennel szemben. Ma, mi az „egy” szócskát határozatlan névelıként használjuk; a latinban nincs is ilyen. A második rész. Nem nagyon tisztázódik a felajánlás értelme. (a református liturgiában nincs is ilyen) Pedig –szerintem – ez tenné kereszténnyé az életünket. A kenyér és a bor és a bedobott pénz képviseli a mi egész heti munkánk gyümölcsét. Amikor ezeket felajánljuk, akkor azt kérjük a Mennyei Atyánktól, hogy fogadja el a munkásságunkat, s Szent Lelkének az erejével változtassa azokat istentıl-valókká. Ha a héten megjavítottam egy vízvezetéket, akkor az lehet egy feladat közönséges elvégzése, de ha ezt az Örökkévaló áldása is kíséri, akkor ez a munka – bár nehezen megfoghatóan – egy szinttel magasabbra emelkedik. (persze: ehhez az kell, hogy eleve minden munkámat így végezzem!) A legısibb liturgia, a szent. Jakab liturgia központi mozzanata az epiklézisz, a Lélek-Isten lehívása a fölajánlott adományokra, amit a pap a közösség elsı embereként tesz meg egy igen szép ima keretében, s amit a közösség háromszori „ámen”-nal erısít meg. (Tehát közösség nélkül nincsen mise, s nem a pap változtatja át az adományokat, hanem a reájuk leszálló Szentlélek!). A harmadik rész. Természetesen: Mennyei Atyánknak nincsen szüksége semmiféle földi jóra, ezért az így átváltozott adományokat visszakapjuk mi, emberek, mint az isteni kegyelemtıl sugárzó mennyei adományokat. A Mennyei adományok magunkhoz vétele, átvétele elıtt – régi zsidó szokás szerint – hálaéneket éneklünk: ez a Prefáció. A kapott földi javakat elıre illik megköszönni (ez a megköszönés az evészet után igen gyakran elmarad!). Ez a megköszönés –görögül az „eücharisztia”, mely elnevezésrıl ma is nevezzük a mise harmadik részét. Tulajdonképpen ez volna az értelme az Úrvacsorának is Azt hiszem, hogy az istentiszteletnek ez a harmadik része az, ami a leghomályosabb körvonalú mindegyik felekezetnél! E téren hogyan lehetne valahogyan értelmesebb formát kialakítani? – jelenleg szinte a végtelenbe nyíló feladatnak látszik, pedig ezzel oly egyszerően megol-• dódna minden feszültség! Mily rémes: minden áhítozik egy jobb megoldásért a civil életben, s mi, akik letéteményesei vagyunk a Jézus-i Megváltásnak, a Jézus-i megoldásnak, zavarosan kialakult hagyományok miatt képtelenek vagyunk felmutatni ezt a mindent átalakítani tudó meleg energiát, a Mennyei Atyához való fordulás oly egyszerőnek tőnı tényezıit. Lehetne beszélni még sok mindenrıl, kit-kit mi izgat jobban, mivel foglalkozik mélyebben. Lenne téma a Kerek-asztal körül! A legnehezebb kérdést nem említem: a Szentháromság-tan kérdését. Ez egy sokkal magasabb szinten bizonyul elválasztó beton-falnak. Zsidók keresztények között és Mohamedánok keresztények között. Vajon, mit szólna ehhez Jézus maga, akinek a személye körüli vita okozza ezt a – szimbolikusan szólva – a „földrészekre szakadását” az egykori Egy-Isten-hit perspektíváját megsejtetı szellemi megoldásnak.
BÓTA TIBOR
REFLEXIÓK A KOINONIA NOVEMBERI SZÁMÁBAN MEGJELENT „MILYENNEK LÁTOM AZ ’ÖRÖK ÉRTÉKEK’ - ET” C. ÍRÁSRA Értékmegragadásaink külsı és belsı ellentmondásainak feltárása nagyon tetszett írásodban, ezért ezt nem is ragoznám, csak egy-két címszót emelnék ki: Anakronisztikus világszemléletünk leírása tömör és lényeget megragadó. • Az „új tömlı” szükségességének, gátjainak (biztonságfeladás miatti félelem) leírása plasztikus és vonzó. • A valódi másság-tisztelet alapját képezı - alapvetıen „egyek”, de nem „egyformák” vagyunk kiemelést is nagyon fontosnak gondolom, korunkban, és a Bokor életében is. • Gyönyörködni a másik másságban…Igen, habár már az is csodálatos lenne, ha tiszta szívvel /bár nem egyetértve/ el tudnánk fogadni a másság létét. Néhány észrevételem, kiegészítésem egy-két témában. (Lehet, hogy nyitott kapukat döngetek, és Te csupán nem tértél ki ezekre, mint ahogy ezt több helyen jelezted is. Ezen feltételezésemet erısíti gondolatfőzésed néhány árulkodó jele is, amelyekre igyekszem késıbb kitérni. Ja, és hogy ugyanarról beszéljünk, idınként megfogalmazom, hogy mit értek az általam használt fogalmon.)
2011. január
KOINÓNIA
1. Egyidejő létezésünk az idı és idıtlenség világában. Az idı világában való létezésünknek is kell, hogy legyen valamilyen célja. Múlt jelen jövı csak az idı világában létezik. A jelenben való létezés fontosságát nem lehet soha sem eléggé hangsúlyozni. Ha csak a jelen pillanat létezésének tudatában tudunk élni, és dönteni, ez hihetetlenül megnöveli a jelen pillanat súlyát, és az így megélt pillanat valóban az idıtlenség világába emel. Az ember „elkutyuló lény” mondotta megboldogult lelkiatyánk. Külsı kifogásokat, felmentéseket keres a döntés elkerülésére. (vö.: ha te…én is; megtenném de…) Ha a körülményektıl, múlttól és jövıtıl függetlenedni próbálva „tiszta lappal” közelítünk a pillanathoz, nagyobb az esélye annak, hogy feltétel nélkül vagyunk képesek szeretni (dönteni). /Fogalom tisztázás: az embert érik külsı és belsı hatások, amire (újból és újból, minden pillanatban) reagál, dönt. Ez „gyönyörködtetı”, „segítségre szoruló”, „elfogadni való”, „ezt kell tennem, mert mást nem tehetek, másra nem képes a bennem lévı szeretet”…Ezek a „döntések” - a MOST, megélése, a jelenlét, az egység átélése pillanatában - az esetek többségében nem tudatosak, belsı intuíciók formájában jelentkeznek csupán. De tılünk függ /ezért döntés/, hogy a bennünket ért hatásra hogyan reagálunk./ Miközben nem lehet eléggé hangsúlyozni a jelen pillanatban élés fontosságát, - mivel az idı világában is létezünk - nem szabad megfeledkeznünk a múltról, és a jövırıl sem. Múltunk és jövınk is hatással van jelenünkre. Ez a hatás nemcsak negatív, de pozitív is lehet. Hogyan értem ezt? (Az elsı pillanatra beugró negatív hatásokat te elég részletesen ismertetted: korábbi megbántásaink, sértettségeink, jövıbeli félelmeink…ezért ezekre nem térnék ki.) A múlt hatása jelenünkre. Személyes tudattalanunkban győjtögetjük, elrejtjük, „szınyeg alá söpörjük” szennyeseinket, tisztázatlanságainkat, palástolni valóinkat, amelyek idırıl idıre feltörnek. A tudattalanunkból feltörı hatásoknak óriási erejük van. Ha megpróbálunk fátylat borítani a múltra, akkor a tudattalanunkból váratlanul feltörı hatások hatalmas rombolásokat képesek végezni bennünk. De ha megpróbáljuk ezeket a hatásokat feltörésük pillanatában, azaz a jelenben leCSENDesíteni, majd feldolgozni, elvesztik erejüket. Vagyis a Jelenben-élésnek feltétlen része kell legyen múltunk tisztázatlanságainak feldolgozása is. A feldolgozott múlt békével tölti el az embert. Rajtunk múlik, hogy múltunk hatása pozitív, vagy negatív formában jelenik-e meg a jelen pillanatban. /Kis kitérı: Tudattalanunk hatása még környezetünkben is jelentkezik. A gyermekneveléssel kapcsolatban lélektankutatók kimutatták, hogy a gyermekre nem a nevelı szó, mégcsak nem is az életpélda hat a legjobban, hanem a szülı ki-nem-mondott, meg-nem-fogalmazott, sokszor elfojtott, eltitkolt félelmei, örömei./ („Nyitott kapu”…hiszen a megállapításaidból az tőnik ki, hogy a múlt-feldolgozással te is rendben vagy /…elbeszélgettünk egymás mellett …végre megértettem, hogy ahol feltétel nélküli szeretet van, ott semmi nem számít… Féltem tıle, hogy azután már nem tudom raci-
1782
onális kontroll alatt tartani….majd ez fog kontroll alatt tartani engem/). A jövı hatása a jelenünkre. Gondolataink valóságos teremtı erejük van. Vágyainkban, elképzeléseinkben, elkötelezettségi, odaadottsági szándékainkban megfogalmazott gondolatok irányítanak bennünket. Ezeket a jelenben fogalmazzuk meg, de a jövıre /azaz a mindenkori aktuális jelenre/ is vonatkoznak. Pl.: „Akarok a mindenkori jelenben élni.” Ez a szándék az elıttünk lévı pillanatokra, azaz a jövıre vonatkozik, de a jelenben is irányít. Vagy Tıled idézek: „egyetlen komoly vágyunk: legyen már végre valaki, aki a legtitkosabb énemet is, a teljes lényemet, minden „jót és rosszat" el tud fogadni, mindenestől magához tud ölelni, annak és olyannak, aki vagyok.” jövıre irányuló vágy, ami vezet engem a jelenben: önmagam elfogadásához, egy ilyen pár kereséséhez. Azaz az idıtlenség szemével átértékelt, feldolgozott múlt (békéje), az idıtlenség szemével megfogalmazott jövıre vonatkozó vágy, törekvés pozitív módon hat jelenünkre. Ennek hatását (mint jó érzéseket) úgy gondolom, beengedhetjük a jelen pillanatba. 2. „Szeretve van”, avagy mi teszi boldoggá az embert? Egy kis gondolati játék. Boldog lehet-e az az ember, aki mindenki felé „feltétel nélküli szeretettel” fordul, de sehonnan sem érkezik feléje viszontszeretet? Számomra a válasz egyértelmő. Nem a feltétel nélküli szeretet tesz boldoggá, hanem a szeretet áramlásának megélése. Ezért boldogtalan az a házasság, ahol csak azt egyik fél tud feltétel nélkül szeretni. Talán azt is megfogalmazhatjuk, hogy ha mindkettı így szeret, a házasság boldog lehet. Apropó. Elgondolkodtál-e már azon, miért nem találsz több mint húsz éve boldog házasságot? Lehet, hogy olyan kevés a száma azoknak, akik feltétel nélkül tudnak szeretni? Vagy, ezek (szinte) soha nem találják meg a párjukat? Vagy, talán a boldogság fogalmának meghatározásában van a baj? Gyökössy Bandi bácsi írja a „Boldogság házasság” c. könyve bevezetıjében: „Szüntelenül boldog házasság nincsen. De olyan házasság van, ahol szüntelenül egymás boldogságát keresik, - és ez a legboldogabb házasság.” Isten is ki van éhezve az ember szeretetére. (Talán a teremtésnek egyik célja is ez lehetet, hogy még több szálon áramoljon a szeretet.) Isten feltétel nélkül szeret, de akkor „boldog” ha viszontszeretre talál. (Persze az idıtlenség világában a boldogság /mint okságot feltételezı tudatállapot/ elég nehezen értelmezhetı, mivel az ok és okozat az idı hiányában nem értelmezhetı, de talán valahogyan körülírható Isten öröme is.) Innen az Istennek-teszı (dikaiosz) kifejezés, vagy „ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik..” A feltétel nélküli szeretet és a viszontszeretetre (azaz az egység átélésére való) vágyódás nem zárja ki egymást. Ha a viszontszeretetre vágyódásunk nem válik szeretetünk (elı)feltételévé /ha te szeretsz én is!/, csupán a távlatba tekintés, a boldoggá tévı szeretet utáni vágyódás jele, akkor nagyon is helyén való! Ha viszont már valakivel átéltük ezt a boldogító eggyéválást, soha többé nem akarjuk azt feladni. Azaz a szelídség, a tisztelet, a szeretet adta lehetıségek közül mindent megteszünk, a szeretet leleményességének minden eszközét felhasználva azért, hogy kapcsolatunkat megmenthessük, azaz a boldogító szeretetáramlás érzését fenntarthassuk.
2011. január
KOINÓNIA
Nagyon nehezen tudok mit kezdeni alábbi mondatoddal: „Nemet is mondhat, ez már nem befolyásolhatja annak a boldogságát, hogy a szerelem bennem létezik.” Ez a közömbösnek tőnı megfogalmazás számomra kissé altruisztikus íző. (…bár másutt igen erısen kiállsz az érzelmek mellett.) Próbálom megfejteni….Én is tapasztaltam már az életemben, hogyan szelídül meg egy megszakadt kapcsolat, és válik szép emlékké, de ez más, ez már többé nem szerelem, azaz nem egy – a jelenben is élı - szeretetáramlás. Aki engem otthagy, azt megpróbálhatom feltétel nélkül továbbra is szeretni, (mert szeretet csak egyféle van /idézet tıled/), de az már nem tesz boldoggá (békét azt adhat)! Mert nem tudom átélni vele a MOST-ban a szeretet áramlását! …Vagy kissé hasonlít fenti gondolatod egy nagyon kedves ismerısöm érzéseire, amelyet meghalt felesége iránt érez: „most minden rendben, még soha nem szerettük így egymást, mint halála óta” – mondja. Lehet, hogy ismerısöm valóban sok mindent átértékelt kapcsolatukban /ennek komoly jelei is vannak megváltozott életvitelében/, de mégis csak rá kellett kérdeznem: „lehet, hogy ennek az is oka, hogy ı már nem tud véleményt nyilvánítani?” – és ı elgondolkodott. Próbálom tovább megérteni fenti mondatodat. Talán úgy érted(?), ıt elvesztettem ugyan, de megtanultam szeretni, és ez boldogság érzéssel tölt el! Nem az ı-iránti szerelmem boldogít, hanem hogy megtanultam, képes voltam feltétel nélkül szeretni, szeretetté válni egy ideig. Így OK. „A feltételesen elfogadókat kiteszem az ajtón.” Ezt a megállapításodat is elfogadhatónak tartom. (Bár megkérdezném: azokat nem szereted többé feltétel nélkül? Akkor hogyan? Felebaráti szeretettel? Talán mégis létezik többféle szeretet? /Analógia: alapvetıen egyek, de nem egyformák; …ugyanazzal a szertettel, de más formán. De hogyan nyilvánul ez meg?/ …Most azonban nem ez a lényeg.) Isten is igényes szeretı. (Az Atyával legszorosabb egységben lévı Jézus mondja: Mk.8,38 „Aki szégyell engem…azt az Emberfia is szégyellni fogja”; vagy Jn.15,14 „…barátaim vagytok, ha meg teszitek, amit parancsolok nektek.” …ha megteszitek(?) feltétel? Van ennek helyes magyarázata, de most messze vinne. Itt most csak annyit, hogy a feltétel nélküli szeretetben is lehet „feltétel”. A szeretet nem fogadhatja el soha a szeretetlenséget, de mindig el kell viselnie azt.) Egyrészt istenképőségem alapján én is lehetek igényes, másrészt a feltétel nélküli szeretetem befogadóképessége korlátozott. Ezért én is úgy gondolom, hogy azokat kíséreljem meg elsısorban így szeretni, akikkel megvalósíthatónak vélem a szeretetáramlás fenntartását. Másodsorban azokat, akik keresık, és nyitottak erre. És tovább, ameddig energiám tart….Mert a saját örökérték-győjtésemrıl van szó! (Rendhagyó ajánlás. A jelenben élést „csak” kétféle embertípus hajlandó elszabotálni: a létorientált és a tettorientált, ill. az árnyoldalaikra mutató, kissé ironikus megnevezéssel: a lusta és a nyüzsgı ember. • Azt hinné az ember, hogy a létorientált embernek könnyebb a jelenben élés. Pedig az ilyen ember gyakran hajlamos a jelenrıl megfeledkezve, a múlton elmélázni, és miközben csodálatos terveket
1783
szı a jövıre, patópálurasan elodázza a MOST lehetıségét. Az ilyen típusnak a „Milyennek látom az „örök értékek” - et” c. írás írója általad leírtak jelentik a valódi segítséget. A lusta ember – a reflexiókat olvasva esetleg még újabb ötleteket is találhat lustasága ideológizálására. • A tettorientált típus mindenbe belekap, rendezetlen kapcsolatai, fel-nem-dolgozott történései-eseményei elıl szívesen menekül a tennivalókba, az intéznivalókba. A nyüzsgı ember számára a „csak jelen” egyet jelent a borítsunk fátylat a múltra, ne lelkizzünk, ne filózzunk, ne gondolkozzunk / neki mindezekre nincs ideje /,..hallgassunk inkább megérzéseinkre, és cselekedjünk. Megérzéseit gyakran „szív”-nek nevezi. Megfeledkezve arról, hogy a szív az ember minden képességét magába foglaló, teljes belsı lényegét, törekvésközpontját jelenti. A nyüzsgı embernek az eredeti írásban leírtak esetleg még megerısítést is jelenthetnek abban a téves elképzelésében, hogy a jelen idejő nyüzsgése egyet jelent a jelenben való éléssel. Számukra nagy segítség lehet a reflexióban körülírt másik oldal átgondolása! Valójában mindkét típus egyformán fél a számára kevésbé ismert, nem hazai területen elırelépni. És mert fél, FÉLember marad! Mindezektıl függetlenül úgy gondolom, a több oldalról való megközelítés egy komplexebb látásra ad lehetıséget, és így bárki javát szolgálhatja.) Zárszóként tıled: Örök érték az, amit azzá élek. Szeretettel: Bóta Tibor
TÓTH FERENC
GYILKOS ELİSKÖDÉS – “EZ A HARC LESZ A VÉGSİ” Idegen szóval parazitának hívjuk az élısködıket, és parazitoidnak a fölélısködıket. Merthogy csak eleinte tőnik élısködésnek a cselekedetük, de a végén kiderül, hogy a gazdát szándékosan, örökletes viselkedésmintának engedelmeskedve mindig elpusztítják, amikor már nincs rá szükségük. Rosszindulatból tennék? Egyáltalán nem. A rosszindulat nem más, mint selejtes, hibás viselkedés, ami tartósan nem marad fenn a Természetben. Ugyanis a teremtett világ rendezıelvei közül az együttmőködés az elsıdleges, a versengés ezt csak kiegészíti, színezi. Rosszindulatnak azt nevezzük, amikor nincs haszna, csak öröme valakinek abban, hogy árt a másiknak, tehát idıt és erıt pazarol valamilyen fölösleges dologra. Ezzel a rosszindulatú teremtmény hosszú távon kizárja magát az együttmőködésbıl (kiismerik a többiek), ráadásul lemarad a versenyben az erıpazarlása miatt. A gyilkos élısködınek tehát észszerő oka kell legyen arra, hogy a gazdát elpusztítsa. Ilyen fölélısködık például a fürkészdarazsak. Bepetézik a gyanútlanul lakmározó áldozatukat, aki úgy éldegél tovább, mintha egészséges lenne. A petébıl kikelı fürkészdarázslárva ugyanis elıször a legkevésbé létfontosságú szöveteket emészti föl. Ilyen például a zsírszövet. A Föld zsírjának az éghetı ısmaradványi telepeket nevezhetjük: a kıszenet, a kıolajat és a földgázt. Ezt már elég rendesen megdézsmáltuk. Második lépcsıben már kénytelen a
2011. január
1784
KOINÓNIA
fürkészdarázs-lárva a létfontosságú szervek szöveteibıl is fogyasztani, ami már fáj a gazdának, aki a végén már elkezd haldokolni. Ilyenek a mirigyek, az izmok, a keringés vagy a légzés szervei. Földünkön ezeknek felelnek meg az árterek, a mocsarak, erdık, a barlangrendszerek, a felszíni és felszín alatti vízfolyások. Ezeknek tekintélyes részét már kiirtottuk, feléltük, megmérgeztük vagy egyszerően elroncsoltuk. A harmadik szakaszban a gyilkos élısködı lárvája már nem akar többet rabolni, összeszedte, amire szüksége volt lárvaéletében. Most jön az átalakulás ideje. Be kell bábozódnia. Báb állapotban azonban védtelen a külvilággal szemben, tehát álcáznia kell magát. Ezt leginkább a gazda tetemével teheti meg. Megtámadja hát a gazda idegrendszerét. A gazdát elıször arra kényszeríti, hogy utolsó erejével valami biztonságos helyen rögzítse magát. Ezután a gazdát megöli, majd elkezdıdik a bábozódás, kicsit késıbb pedig a bábból kibújhat az a látványos, bonyolult és rejtélyes lény, akit nem is sejtenénk a jellegtelen külsejő, egyszerő lárvaállapota alapján. Az a gond, hogy ezt a nagy átalakulást a gazda már nem láthatja, hacsak nem a túlvilágról. Földünk idegrendszerének a megzavarását sokan az alaszkai óriásantennák mőködésében látják (HAARP). Ehhez a HAARP-csodához ugyan nem értek, de rovarászként úgy látom, túl sok a párhuzam a jelenlegi „civilizált” emberiség és a fürkészdarázs mőködése között. Eszerint a hasonlat szerint viszont a jelenlegi civilizáció gyilkos élısködıként el akarja pusztítani a Földet. Nem rosszindulatból, hanem azért, mert ilyen mintát követ. Az én számomra kedvesebb a Föld, mint a civilizáció, még akkor is, ha jelenleg a civilizáció egyik sejtje vagyok. A Föld azonban védekezik a gyilkos élısködı ellen. Be fog lázasodni, majd lehől, hidegrázása lesz és elönti a verejték. Ezt mi úgy éljük meg, mint globális felmelegedést, jégkorszakot, földrengéseket és özönvizet. És akkor a háborúkról nem is szóltam. Nem akarok riogatni senkit. Inkább csak kérni szeretnék. Amikor megérezzük Föld Anyánk védekezı rendszerének mőködésbe lendülését, amikor letagadhatatlanul megindul a civilizáció élethalál-harca a Természettel és önmagával, akkor ne a gyilkos élısködı megmentésén fáradozzunk. Oda kell dobnunk az enyészetnek az ember felsıbbrendőségének dogmáját, a magántulajdon bálványát, a szabványosított, civilizált vallásokat, a birodalomépítést, az önzést, a kényelemhajszolást és az angolvécét. Mert egyszer számot kell majd adnunk a Teremtınek arról, hogy tudtunk-e áldozatot hozni, amikor Föld Anyánk – miattunk – súlyos betegségbe esett. Végezetül hadd kérjek elnézést mindenkitıl, akit esetleg akaratom ellenére megsértettem volna. Még a fürkészdarazsak égi ırszellemétıl is elnézést kérek. A civilizációval ellentétben a fürkészdarazsak Isten engedelmes teremtményei, akik teszik a dolgukat ısidık óta. Nem tehetnek róla, hogy az emberiség egyik igen befolyásos csoportja, vagy ha úgy tetszik, szellemi iskolája – ármányos sugallatok hatására – természetgyilkos eszmerendszert teremtett, ami éppen a fölélısködéshez hasonlít.
FARAGÓ FERENC
TANYAI SZILÁNKOK... Bizonyos dolgok létezése nem bizonyítható. – Bizonyos dolgok nem létezése nem bizonyítható. *** Az emberi lét fenséges íve a lehetségestıl a valóságosig tart. *** A személyiség nem tud ugyanabban megnyilvánulni, csak a másban, az eltérıben, a különbözıben... *** Az emberi szellem lehetısége sokkal inkább is-is és semsem, mint vagy-vagy. *** Az erıszak nagyon hamar megszületik, sokszor még az egyetértésre való törekvésekbıl is. Ezért nem szükséges, hogy mindenben egyetértsünk. *** Vajon a sokféleség érték vagy káosz? Ha megértjük: érték; ha nem értjük: káosz. *** Neoliberalizmus. Napjaink szabadsága egy törékeny szabadságon, a piac szabadságán nyugszik. *** Globalizmus: senkiföldje. *** Hőtlenségre csábít, aki saját elveit kívánja másokra erıltetni. *** A múlt ırli fel a jövıt, nem engedvén a jelent lenni. Ám mégiscsak mindig a jelen van. *** Minden eszme csak egy kibúvó az igazság alól. *** A lelkiismeret azt bizonyítja, hogy nem is olyan könnyő jónak lenni, de mindig jónak kell lenni. *** Antinómia. Igazságos uralkodás csak egyfajta létezik: a nem-uralkodás. *** Mindenhatóság. Isten nem tesz semmit, de nincs semmi olyan, amit meg ne tudna tenni. *** A pénznek nincs szaga, mert már egészen jól megszoktuk rettenetes bőzét. *** Az ember önmagáról sokkal többet, ugyanakkor sokkal kevesebbet gondoló lény. *** Van olyan nép, amely ugyanattól a világnézettıl felvirágzik, van olyan, amely tönkre megy általa. *** Mindig megtérítés nélkül térünk meg, és megtérítéssel távolodunk el. *** A barátságban önmagunk mását, a szerelemben, pedig önmagunk hiányát keressük. *** A csönd nem más, mint ellentmondást nem tőrı hallgatás. ***
Miatyánk Istenünk bennünk van országod. országod. elıttünk elıttünk szent neved törvény akaratod. minden napunk gondját, magadon viseled. bőneinket mint másnak, nekünk elengeded. elengeded. te kezed vezet kísértéseken át, s lefejted rólunk gonosz jármát. tiéd a nagyvilág összes hatalma hatalma, ma, üdve, mind öröktıl kezdve, legyen mindörökre.
XVIII. évfolyam 2. szám 2011. FEBRUÁR TARTALOM: A Koinónia régebbi számai elérhet k: www.bulanyi.hu
(Hun (Hun imádság) imádság) HABOS LÁSZLÓ
AKIÉRT AZ IMÁDSÁG SZÓL Kint szürke függöny mögé rejt zött a látható világ. Homályba veszett a szemközti házfal a megannyi ablakszemével, az ég, és a nap is. A nap, amely id nként fényl sugaraival bekacsintott a rácsos ablakon. Halkan, egyenletesen kopogtak – üzenet nélkül –, a bádogpárkányra hulló es cseppek... Bent a másodpercek lustán vánszorogtak egymás után céltalanul a végtelenbe. Egy újabb ránc született egy fáradt arcon. A fáradt arcú ember már feladta a küzdelmet. Behunyta szemét, hogy er t gy jtsön, hogy napokká szorozza magában a reá rótt évek számát. Jobb kézfejével törölte le mindkét szeméb l az es cseppnél is nagyobbra duzzadt könnycseppeket, miközben bal ökle elernyedt a szorításból. A meszelt mennyezet füstt l szürke komolysággal nézett vissza fátyolos tekintetére. A szomszéd ágy emeletén egy sorstársa olvasásba merült. Eltelt már néhány perc az utolsó elolvasott mondata óta. Talán az álom, vagy éppen az ábrándozás világába tévedt szegény feje. A könyv lassan kicsúszott er tlenné vált ujjai közül, s az emeletnyi magasságból nagyot szólva puffant a kövezetre. A vaságynak támaszkodott matematikus, miután felvette a leesett könyvet, egy ártatlan mosoly kíséretében a fekv test jobb keze mellé helyezte. Az álom világából vissza-tért tekintet követte a könyv útját, majd a fej egy hanyag biccentéssel köszönetet juttatott kifejezésre... Kint a szemerkél es ben egy alacsony termet id s hölgy szaporázta lépteit. A házfalak mentén haladt kerülgetve a járda mellett elhaladó autók által lába elé fröccsentett pocsolyavizet. Vizes arcán ragyogtak sze-
Habos László, Akiért az imádság szól Garay András, A hét gerezd (1.) Inczédy Péter, Mirl mi jut az eszembe Zaja Péter, Tehén projekt Farkas István, Hangyaország Korponai Erzsébet, Miért nézzük… Márczi Imre, 90 év tanúsága (4.) Vincze Gabi, Lelkigyakorlat (3.) Sarló Csaba, Észrevételeim… Széplaki Zsolt, Élménybeszámoló Peruból (2.) Végh Györgyi, Szebb az ember…
1785 1787 1787 1788 1789 1792 1795 1797 1801 1802 1803
«Az emberi elkötelezdés folyóirata – családunkért, nemzetünkért, mindenkiért – Isten Országa megvalósulásáért.» Elérhet ség;
[email protected], 06-20-9872-982
mei. Izgatottan sietett célja felé, mint egy fiatal leány, aki randevújára igyekszik... Bent az asztalra helyezett táblán helyükre kerültek a figurák. – Na, kezdjed komám! – hasított a bamba csendbe Nyakinak, a robosztus termet ácsmesternek mélybariton hangja. – Akkor hajrá! – válaszolta alig hallhatóan Frigyes, miközben orrára igazította szemüvegét. Két fehér gyalogot tolt el re a táblán, majd látványosan összefonta karját, miközben tekintetével az óriásira n tt embert figyelte. Miközben az ács is ujjai közé fogott egy gyalogot, a matematikus szemei megakadtak a sakkfigurákon. Ott, ahol a jobboldali sötét lónak kellett volna állnia, egy furcsa valamit látott. Egy fadarabból, valószín leg egy partvisnyélb l alkotott figurát. Az alkotás megpróbált megfelelni az elvárt formának, de talán a fafaragó ügyetlensége, vagy a fafaragó szerszám – a tompa él kincstári bugyli –, következménye lett ez a lovat megjelenít valami. Vajon hová lett az eredeti sakkfigura? – Talán darabokra tört, mert egy dühös elítélt a cella falához vágta egy elvesztett parti végén. Esetleg egy zárkán belüli konfliktus ártatlan áldozatává vált a szerencsétlen faló – gondolhatta a néma szemlél d . A szemtanúk, akik választ adhattak volna az ártatlan kérdésre, már valahol messze jártak. Közben
2011. február
KOINÓNIA
Nyaki el re tolta a futót, amit a vezér mellett a különc ló is védett. – Jó lépés! – gondolta a matematikus, miközben Szakira tekintett. Szaki képes volt – legalábbis addig így történt –, minden egyes sakkpartit végignézni. S t – mint igazi gibicnek –, illett a játszmák befejeztével véleményt formálnia. Tanári okítással adta finoman a vesztesnek tudtára a hibás lépést, mellyel szakért i meglátása szerint elúszott a játszma. Közben Frigyes válaszlépése nyomán úgynevezett tisztcsere történt. Nyaki arcára – miközben hatalmas öklébe zárta a megszerzett világos bástyát –, széles mosoly kúszott. Szaki elégedetten legyintett. A matematikus felmászott ágyára. Frigyes kétségbeesett tekintettel pásztázta a sakktáblát… Kint a törékeny termet , átázott kend j id s hölgy továbbra is haladt rendíthetetlenül célja felé. Id közben beesteledett. A város fényárban úszott. A vizes aszfaltról visszatükrözdtek az utcai lámpák fényei. A hölgy megállt a zebránál. Az el tte el-haladó autó lábaira fröccsentette a vizet. A h vös csapadék végigszaladt lábfején, ahogy bezúdult lábbelijének f zi mentén. Amint zöldre váltott a lámpa, az apró lábak újra elindultak… Bent ismét nyüzsgés volt. Pohárba folyt lassan a víz, valaki fogmosáshoz készül dött. Egy másik levélpapírt vett el, amíg többen cigarettára gyújtottak. Alig egy perce még mindannyian vigyázzállásban álltak az ágyak el tt. Egy fiatal arcú, mégis oly ellenséges tekintet rmester tartott létszámellen-rzést. Megvoltak mindanynyian, mind a tizenketten, mind e zárkába zárt vándorok... Kint az id s hölgy megérkezett. A csengszó hallatára, szélesre nyílt ajtó el tt örömteli köszöntésben ölelkezett a házigazdával. – Cudar egy id nk van, na bújjál csak beljebb kedves testvér-kém! – invitálta vendégét a háziasszony. A szobában kerek asztal várta a betér ket. A kerek asztalon szép terít volt, és annak közepén cifra réz tartójában egy magasra ágaskodó, még sosem gyúlt lángra hófehér gyertya. Egy másik asztalon szobanövények kandikáltak. Ggös mosollyal vonzották a tekintetet, magukba gy jtve az elismer rájuk csodálkozást. Egészségesen pompáztak, látszott, hogy szeretettel gondoskodtak róluk. Az id s hölgy helyet foglalt az egyik széken. Táskáját a szék lábának támasztotta, és kissé felemelve megnyújtóztatta fáradt lábait. A vendéglátó az asztal mellé lépett, és egy könyvet helyezett a terítre. Az id s hölgy felpattant, táskájához nyúlt és egy gondosan becsomagolt, süteményekkel teli papírtálcát vett el. Szelíd, barátságos mosollyal nyújtotta a házigazda kezébe, majd újra visszaült székébe. A finomságot délel tt kapta egy kedves ismer sét l, aki e csekély ajándékkal igyekezett megköszönni a feléje áramló folytonos szeretetet. A háziasszony elvonult a konyhába. Az id s hölgy imára kulcsolt kezét az ölébe ejtette és behunyta szemét. A konyhában tányérok koccanásának hangjai szakították meg a csendet. Lassan egy arckép körvonalazódott ki a behunyt szemek el tt. Az arc egy édesapáé volt, egy szeretett testvéré. Azé a testvéré, aki ez alkalommal sem ülhetett le ez asztal mellé. A behunyt szemek mögött halványan egy férfi alakjának körvonala jelent meg. A homályból kitisztuló képben az ismer s férfiút egy börtöncella sivár falai között imára kulcsolódó kézzel látta.
1786
Csengszó zavarta meg az id s hölgy elrévedését. Vendégsereg érkezésének zsivaja töltötte meg az el szobát. Az id s hölgy arcára a mély együttérzés, az általa is átélt valóság könnycseppeket csalt. Zsebkend je átvette szeméb l a nedvességet, hogy a t le megszokott barátságos mosollyal üdvözölhesse a szobába belépett test-véreit... Bent az ólomlábon mozgó percek múlásával, lassú mozdulatokkal készül dtek nyugovóra a sorstársak. A fáradt arcok a maguk módján elszámolni készültek a nehezen eltelt nappal. Az eggyel kevesebbnek súlya volt. Kinek-kinek mekkora. Volt, aki számára csupán cseppnyi a tengerben, másnak óriásinak t nt a lépték, mert látni vélte a fényt alagútja végén. A matematikus tekintete is a mennyezetre szegezdött. Mieltt a nap lezárásaként imára nyílt volna ajkán a hangtalan fohász szeretteiért, végigfuttatta magában az átélt nap eseményeit. A koromsötétben a mélyen beszippantott nikotin vörösen izzó fényei villogtak az utolsó cigarettájukat élvezk kezében. A fátyolszer füstgomolyok repkedtek, amikor egy er s, rekedt nyögés hasította ketté a csendet. A nyögés Béla torkából szabadult ki. – Béla, Béla! – gondolatban ismételgette magában a nevet a matematikus, majd felidézte a délel tti beszélgetését zárkatársával. Az elkeseredett ember gondolatait hallotta ismét fülében. Az egyedül maradt emberét, az egykor szép jöv el tt álló vasgyári m vezet ét, aki alatt megingott a talaj. A felfelé vezet lépcs k helyett a lejt re tévedt. Miután elhagyta t a kedvese, az italt választotta társul. Haverok, balhék segítették a lejts útján e celláig. Eltévedt tékozló fiúnak gondolta magát. Édesapja már nem élt. Ismer seinek gyalázkodó hangjait hallotta minduntalan magában. Az t emleget ismer sei piszok gazembernek tartották, aki megérdemelte, amit kapott. Egy vesztes ember szerencsétlen nyögése szakította meg a zárka csendjét. A szerencsétlen ember irigykedésének hangot adó mondatát ismételte magában a matematikus: „Jó neked, mert tudhatod, hogy gondolnak rád, és imádkoznak érted.”… Kint a barátságos szobában csupán a büszke gyertya fénye világított. Az asztalon hagyott tányérokban apró morzsák és meggy rt szalvéták maradtak. Az asztal köré ült emberek tenyerei egymásba simultak és a csillogó szemek a gyertya fényére tekintettek. Az id s hölgy, a kedves n vér maga elé húzta az asztalon pihen könyvet. Szeme végigfutott a bet soron. Az ismer s verssor felolvasása helyett, mint a világmindenségnek szóló üzenetet szavalta: „… és boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld!” – majd folytatta mindig szelíd hangján: Hálát adok neked Istenem testvérünkért, és kérlek, vigyázd t a börtön falai közt!... Bent elnyomódtak a cigarettavégek, sötétség telepedett a cellára. A matematikus imája végére ért. Elfáradt szemét behunyta, és alig hallható suttogó hangon hagyta el ajkát a szó: Amen!
2011. február
1787
KOINÓNIA
GARAY ANDRÁS
A HÉT GEREZD (1.) LELKI ÉLET
A megszokott vallásosságban a lelkiélet megadott keretek között zajlik. Hiszen ott minden elég leegyszer sített: stabil és határozott istenkép és emberi önkép is egyértelm . A tudattartalmakat meg visszatükrözi az imánk, ahol, Louis Evelyvel szólva: „kicsit megváltva és kicsit elveszve érezzük magunkat”. Ha az isten- és emberképet tovább árnyaljuk, a lelkiélet begyakorolt fogódzkodói már kevésbé m ködnek. Hiszen ki az Isten, akit megszólítok és „mire való” és ki vagyok én valójában. Így ebb l az elbizonytalanodásból csak az emel ki bennünket, ha ezt a két képet nagyon határozottan újrastabilizáljunk a már felismert igazságaink, s t tapasztalataink fényében. Az alapkiindulás az, hogy Isten önközlése és ígéretei igazak. És ez az igazság bebizonyosodik a mi életünkben. Ezért az embernek át kell lépni a „ha látom, hiszem” világából a „ha hiszem, látom” világába. Ez azt jelenti, hogy feltételezzük, hogy valami van és keressük annak megnyilvánulásait az életünkben. Feltételezzük, hogy Isten gondoskodik rólunk és a velünk történteket visszavezetjük az gondoskodására. Isten az ígéreteit felénk teljesíteni akarja és ha ráhangolódunk az hullámhosszára az ígéreteit bevonzzuk a saját életünkbe. Az ima így nem csupán a nap keretezését adó, er gy jt - sokszor csak terápiás - eszköz lesz, hanem a hála és a tapasztalat er terében mozgó folyamatos párbeszéd. „Isten imádkozik bennünk” - mondták régen a lelkiélet mesterei. Aztán, hogy ez az ima valójában hol folyik: egy t lünk független objektív valóság (Isten) és az én között, vagy az én önmaga isteni részével van folyamatos párbeszédbe, újabb elágazási ponthoz vezet. Hiszen az utóbbi hite olyan bels utazásokra indítja az embert, melyek a meditáció eszközeivel járhatónak bizonyulnak. A meditáció alatt nem feltétlenül a ma divatos keleti megközelítés lehetséges. St! A nyugati és keleti kereszténység folyamatosan hordozta ennek lehet ségét, és az egy másik történet, hogy mindez hogyan vált a kevés beavatott titkává és miért elégedett meg az Egyház a „két Üdvözlégy, három Miatyánk” követelményével. Ez a bels utazás és párbeszéd a lelkiélet megújulásának új útja, hol egy felfedez izgalmával vághatunk neki annak a kirándulásnak, mely arra a kérdésre keresi és adja meg a választ: ki vagyok én? És itt találkozhatunk a jézusi elvárással is, ami nem csupán az erkölcsre irányul, hanem az ember isteni tudatosságának és képességeinek a felismerésére és az ezáltal megélt mindennapjaira. Az ember „istenarcúsága” felismerése itt a feladat és egyben a tét is. Hiszen ezzel egész máshogy láthatok mindent. A teremtés rendjében összeköt d létformák az élet mindennapjainak szelídségét és egységét – ezáltal Isten Országának lehet ségét - hordozzák. Nagyon szintének kell lennünk, abban a kérdésben, hogy mi m ködik. M ködik-e a hagyományos teológiai meghatározottság általi vallásosságban a lelkiélet és hogyan? Vagy az új megközelítésben válik-e mindennapos tapasztalattá Isten bennünk megszólaló hangja. És ha igen: mit mond? Nem esünk-e a szubjektivitás csap-
dájává, hiszen az isteni hang mellett rengeteg háttérzörej is besz r dik. És mi adja az eligazodást? „Titkon érzik” - mondja Ady. És ha nem is minden tökéletes, ott a közösség kontrollja. És ez a kontroll – kell szinteség mellett- megvéd bennünket a tévutaktól. Van ez olyan fontos kérdés, hogy a bizonytalanra is érdemes id t szánni. Hiszen van-e izgatóbb kérdés annál, hogy él-e bennem az Isten lelke és hogyan? És mint akar megnyilvánulni és milyennek kell lennem, hogy megnyilvánuljon. És ha él bennem meghal -e velem? Vagy örök bennem, ahogy az Isten örök? És ha örök, mi lesz velem, velünk, vele? Mit jelent teremtménynek lenni ? Mire kötelez? Ezen alapvet kérdések a lelkiéletet igazán színessé teszik és nemcsak megújítják az embert, hanem a közösségi életbe is olyan színt hoznak, hogy alig várjuk már a másik tapasztalatát. És ebben az új megközelítésben átértékel dnek a hagyományos szentségek, az istentiszteleti formák megtelnek élettel. A megújuló lelkiélet magával húzza az életünk többi aspektusát is. Újrakontúrozza a szellemi életünk eddigi csapongásait, a közösséget a tapasztalatcsere, „az ünnep és a megbocsátás” helyévé teszi. Új értelmet nyer Jézus m ve is, hiszen tudatosította bennünk mindennek a lehet ségét.
INCZÉDY PÉTER
MIR L MI JUT AZ ESZEMBE Évvégén a szokásos visszapillantás okán Évzáráskor zárszámadást szoktak készíteni. Meg terveket a következ évre. Legyen hát ez a beszámoló amolyan kiskerti évzáró a nógrádi dombok alól. Arról, hogy milyen évünk volt, sok újat nem tudnék mondani, egyszóval vizes volt. Megt zdelve egy-két hétnyi forrósággal. Vagy azért nem tudtunk kedvünkre – no meg a növényeink kedvére – kapálgatni, mert sziklakeményre szikkadt a talaj, vagy azért mert felázott és ragadt, ahogy felénk mondják a faluban; púha volt, ilyen hosszú ú-val. No de menjünk csak sorjában. Tavasszal még kísérletez kedvvel ültettük a burgonya sorokat – egyet az Agriából és egy sor Somogyi kiflit melléje. Hátha sikerül megismételni a tavalyi biológiai lehetetlent. Akkor ugyanis felszedéskor meglep dve tapasztaltuk, hogy a kifli krumpli jobban hasonlított az Agriára, mint önmagára – de csak addig, míg a mellette lév sorban el nem fogyott az Agria és az utolsó tizenöt méterét Somogyi kiflivel kellett befejeznünk. Onnan szép fajtajelleg kifli krumplikat ástam ki mindkét párhuzamos sorból. Elégedetten dörzsöltem a kezem tavasszal, mert az idén szép szabatos kísérleti sorokat sikerült készíteni. Olyat, mint amilyen a nagykönyvben van leírva. Még a négy ismétlés is kijött volna a negyven méteres sorokból. Azután jött az es és az egyik sort feltöltve, a másikat anélkül áztatta. Majd az egész kertet beton keményre szárították a h ségnapok. Az Agria sora még t rte valamenynyire a megpróbáltatásokat, a kifli viszont senyvedt. Csak jóval kés bb kezdett virágozni, mint a szomszédja. Felszedéskor meg apró gumókkal kellett, hogy beérjük. Mindkét sor együtt alig termett többet a tavalyinak a felénél, pedig a bogarakkal sem volt annyi gondunk és a burgonyavész sem szikkasztotta le a lombjukat, mint az el z évben. Bezzeg a paradicsomban viszont tobzódott a paradicsomvész. A tu-
2011. február
1788
KOINÓNIA
dományos nevén Phytophtora infestans mindkét növénynek – burgonyának és paradicsomnak – a legveszélyesebb kórokozója. Ebben az évben szabadföldön szinte lehetetlen volt megvédeni a paradicsomot t le. Láttam a szomszéd kertjében, amit kipermeteztek ellene az egyik nap, a másikon már lemosta az es . Így aztán nem is próbálkoztam versenyre kelni se a kórokozóval, se az id járással. Egy eredménytelen és ezért felesleges rezes permetezés után inkább zöldparadicsomként mentettük meg a termést savanyúságnak. A paprika sem hozta a várt eredményt, pedig égi locsolásban volt része b ven. Valószín leg fólia alatt jobban érezte volna magát, mert fázós, vékonyhúsú bogyókat nevelt.. Merthogy a tápanyag ellátással sem lehetett gondja a szerves trágya alapozás után. Egyedül az uborka, meg a többi kabakos teljesített szépen. Nem gyztük leszedni a sok cukkinit s csillagtököt, meg spárgatököt, de a süt tökök is b ven teremtek. A kert végében terjeszked csicsóka is állta a sarat a szó szoros értelmében is. Volt még sárgarépa, petrezselyem meg hagymákból is többféle a kertben. A hagymákat korábban kellett, hogy felszedjük a nedves talajból. Mind a fok- és vöröshagymát sokáig napoztattuk, abban a reményben, hogy majd jobban tárolhatók lesznek, azaz a csökken a víztartalmuk. Normális termesztési rendben ugyanis éppen ezért az öntözésüket is abba szokták hagyni a tervezett betakarításuk el tt néhány héttel. Ebben az évben viszont nem mi öntöztünk. Az égi csatornákat pedig nem tudtuk elzárni. Meg is látszott ez a sárgarépákon. Szinte tankönyvbe ill en illusztrálták a sok vizet – akár a túlöntözést – a felrepedt, felhasadt répák. A gyümölcsökr l essék néhány szó. Jutott hely a kertben néhány gyümölcsfának is. Kajsziból kett t is ültettünk, a többi Batul és Húsvéti rozmaring az almák-, valamint Hardenpont és Serres Olivér a körték közül, no meg egy fehér húsú Champion és egy sárga húsú Elberta szibarack. Ezeken kívül két szilvafa és egy öreg körte fa, meg egy hasonlóan nyugdíjkorba lép magról n tt szibarack is tartozik a kerthez. A kajszi barackfáknál arra lettem figyelmes, hogy nem egyszerre hullatták el levelüket. Az egyik már kopasz ágakkal várta telet, mikor a másikon még zöldelltek a levelek. Bíztam egy ideig a kétféle fajta ilyetén megnyilvánulásában, míg a hozzáért szakvélemények ki nem józanítottak. Ez bizony
az apoplexia, a kajszi gutaütés el jele. Jobb ha már most ültetek egy csemetét a közelébe – szólt a tapasztalt jó tanács. A másik figyelmet érdeml tapasztalat az szibarack üzenete volt. A két említett csemete bef zésre várományos termését még mogyorónyi korában leszüretelte a tafrinás levélfodrosodás. Kóstolónyi sem maradt a fákon. Ezért az idén csak a magról n tt barackfáról szedhettünk gyümölcsöt. A tafrina, ugyan rajta is megtelepedett, de egy félkosárnyi termést mégis beérlelt az öreg fa. Ezzel üzent, a ki tudja, ki emlékszik már rá, hogy milyen fajta a sokat megélt és sokat próbált magról n tt öreg szibarack fa, ebben a szélsséges id járással sújtott esztend ben.
ZAJA PÉTER
TEHÉN PROJEKT Ha Erdélyben jársz, napnyugta környékén vagy kora reggel bizonyosan találkozol tehéncsordákkal, f leg a falvak vonzáskörzetében. Bár az EU-belépés óta ott is folyamatosan romlik a helyzet (fogynak a jószágok), de azért a faluképhez még hozzátartozik a ló, a tehén. Nemrég egy ilyen székelyföldi „marhatenger” közepén elábrándoztam. Az elmúlt évtizedben elképeszt mennyiség pénzt szórtak el kis hazánkban „vidékfejlesztés” címszó alatt. Pontosabban vándorolt szépen a zsebekbe meg folyt el, mivel csak igen kicsinyke részük fordítódott hasznos célokra. S valóban, ha megnézzük az „eredményeket”, bizony köszön viszonyban sincs a befektetett eszközökkel. A majd kétezer kistelepülésen alig enyhültek a gondok s ahol pozitív eredmények vannak azok sem els sorban a küls pénzek szelét l, hanem a bels er kforrások ügyes hasznosításából erednek. Sajnos ezek az esetek ma még kuriózumok csupán, hiszen a legtöbb helyen az a jellemz, hogy az emberek f leg a „segélyre várással” tengetik napjaikat. A falu körüli földek a zöldbárók, ügyvédek, külföldiek kezén vannak, akik monstre gépeikkel „modernül” gazdálkodnak, embert viszont alig-alig foglalkoztatnak. A megoldás a problémákra kézenfekv s egyszer – elvileg. „Hálót kell adni az embereknek s nem halat” azaz segélyek helyett munkalehet séget, ezt már odafent is felismerték, de az el z garnitúra tudatáig nem jutott el, hogy nem fröccsönt üzem meg gumigyár stb. kell falura, hanem a helyi adottságok alkalmazása. Kiváló példák erre Rozsály, Túristvándi, Kalaznó, Markóc stb. S ha egy csoda folytán én lennék döntési helyzetben, elindítanám a „Tehén hadm veletet” (Cow Project). Bizonyos feltételekkel (pl. az anyaállat állami tulajdon, csak a szaporulat a gazdáé, megfelel körülmények a tartáshoz) minden arra érdemes falusi gazdának/parasztnak adnék 1-2
2011. február
KOINÓNIA
tehenet. Legalább nem unatkozik majd… A tehén ugyanis egy univerzális jószág: tejet ad (s ebb l rengeteg minden készíthet : túró, tejföl, vaj, sajt, Boci csoki∗ stb.), trágyája kiváló talajjavító, igavonásra is alkalmas s elhalálozása után is minden porcikája hasznosítható.
Emellett ott van még a közvetett hasznosulás: extenzív tartás esetén bizony f és széna kell neki. Tehát egyrészt legeltetni kell, másrészt télire kaszálni szükséges. Miért emelem ezt ki? Erdély azon részein, ahol b ségben vannak még az állatok, bizony még az árokparti-útszéli f ért is verseny folyik. Arrafelé nem is láttam egy szál parlagfüvet sem! (Apropó, esetleg a parlagf biznisz pénzeszsákjából is lehetne emiatt csöpögtetni a tehén hadm veletre…) Egyre szaporodnak hazánkban is a különféle állatokkal végzett terápiás programok (f leg sérült gyerekek részére, de a „Parlament áldozatai” is biztos potenciális páciensek), erre is jó lehet a boci. A helyi feldolgozási lehetségek (tejtermékek, húsáruk, csontkészítmények stb.) szintén egyfajta kézm veslánc kialakulását segíthetik el . S nyilván nem merítettem ki ezzel az elnyök listáját. Azzal is tisztában kell lennünk, hogy a „Tehén hadm velet” megvalósításának elég rögös (de nem megvalósíthatatlan) az útja: akadályozzák a tejmogulok (több száz, illetve ezer darabos tehenészetek), a falvakat körülölel magán óriásbirtokok, azaz a közlegel k hiánya, a lebontott istállók, a megfelel min ség (magyar tarka, szürke, borzderes) alapállomány hiánya, a szupermarketekre szoktatott falusi lakosság stb. Az új vidékfejlesztési elképzelésekhez hála istennek kiválóan illeszthet lenne ez az álom s talán egyszer majd újra tehénb gésre ébrednek a falvak emberei, mint 30 évvel ezel tt… A fenti gondolati vázlat ugyanígy behelyettesíthet kecskével, juhhal is, bár elbbinek azért komoly veszélyei is vannak: elszabadulása esetén gyorsan tönkre tud vágni egy fiatal gyümölcsöst…..
FARKAS ISTVÁN
HANGYAORSZÁG Idén sok volt a hangya. Tulajdonképpen nem is idén indult ez a folyamat, csak idén nagyon kedvezek voltak a feltételek – sok es , meleg – és a már amúgy is hatalmasra n tt boly a kertben elviselhetetlenül sok hangyacsapást indított mindenfelé. Már nem volt hely, ahol nyugodtan meg lehetett volna állni, vagy ülni. Már a ∗
Apró szépséghiba, hogy a Boci csoki már nem magyar termék s tej se biztos, hogy van benne…
1789
házat is teljesen körülvették, bár akkor be még nem jöttek. Ismertem ket régr l. Már vagy hetven éve együtt éltünk. Nem volt bajunk egymással. Egy normális szimbiózis alakult ki közöttünk. Nem szorultunk egymásra, de nem is akadályoztuk, sértettük egymás köreit. Tulajdonképpen ez volt az egyik olyan él lény a kertben, amelyr l alig tudtam valamit. Most, a helyzet következtében meg kellett ismerkednem velük. Az ismerkedés folyamatát le kell írnom, mert ez vezetett aztán értésem ismereteimre és tapasztalataimra alapozott növekedéséhez. A következket tudtam meg hozzáért emberek írásaiból és saját megfigyeléseimb l. A hangyák (Formicidae) családja a társasélet hártyásszárnyúak rendjébe tartozik. Különleges életmódjuk és sokszor az emberéhez hasonló szokásaik: szervezett államuk, bámulatos építményeik, vándorlásaik, vérengz csatáik és ezer más dolguk tárul a természetben gyönyörköd elé. A hangyát, úgyszólván, mindenki ismeri, mert gyakran az is kénytelen megismerni, aki nem keresi fel a természetben. Tudjuk, hogy hívatlanul is megjelenik az emberi lakásban, s ilyenkor láthatjuk a legjobban, hogy milyen szívós emberi munkába kerül az, amíg túljárhatunk az „eszükön”. Bármilyen „eszesek”-nek is látszanak a hangyák államuk megszervezésében, kertészked munkájuk közben, rabszolgákért folytatott harcaik alatt vagy mint békés állattenyészt k, nem szabad sohasem elfelejteni, hogy ezek a szokásaik az emberi szokásokhoz csak hasonlítanak, de velük nem egyenl érték ek.∗* Igen. Így történt. Az igen kedvez feltételek a hangyák elszaporodásához vezetett, és amíg az övék megn tt a mi életterünk besz kült. Tudományosan akartam hozzáállni a dologhoz és boraxal és süt porral kezdtem, hogy ne okozzak nagy kárt nekik. Az eredmény a nullával volt egyenl . Igen. Nagyon intelligensnek bizonyultak. A porcukrot kiették, a sütport otthagyták. Igaz, hogy a célom sem volt kicsi. A házunk mögötti bolyt akartam távozásra bírni, mert azt hamar beláttam, hogy a többi megoldás csak részleges eredményhez vezet. Akkor még nem tudtam, mibe fogtam. Nem akarom részletezni a dolgot, de ráment a nyaram, mire egy szép augusztusi reggelen arra ébredtem, hogy nincs a ház körül már egyetlen fekete fahangya sem. De ne szaladjunk ennyire el re. Több éves együttélésünk alatt mindazt megfigyelhettem, amit a tudósok is. A hangyák országa jól szervezett, jól m köd , jól megalapozott ország. Alapja a hihetetlenül nagy szaporulat és az évmilliók alatt kifinomult munkamegosztás és nagyfokú érzékenység a boly életére és környezetük dolgaira. Rendszerint három formája jelenik meg egy fajon belül: a szárnyas hím, a szárnyas n stény és a szárnyatlan munkás. A szárnyas n stény a megtermékenyítés után elveszti szárnyát, de ezután is meg lehet ismerni hatalmasan kifejldött toráról. Ezeket a megtermékenyített n stényeket nevezik királyn knek. Megfigyelhettem ket tavasztól szig, ahogy a még langyos melegben vánszorogva megindulnak, majd tempójuk az id melegedésével egyre gyorsul, hogy aztán már hihetetlen sebességgel száguldva táplálják egymást és utódaikat, majd az sz beköszöntével egyre jobban lelassulva sok hónapra álomba merüljenek. ∗
*A.E. Brehm: Az állatok világa
2011. február
KOINÓNIA
A munkások voltaképpen elsatnyult n stények. Ezzel szemben agyvelejük ersebben fejlett, mint az ivaros egyéneké és ennek köszönhetik szellemi képességeiknek magasabbrend ségét, úgyhogy a hangyamunkások igen sokoldalú munkát tudnak végezni. De k csak a munkások – ahogy nevezik ket – a boly látható része. Annyit magam is megfigyelhettem, hogy a hangyaországút – mely felment egészen a fenyink csúcsáig - hömpölyg áradatában rend van. Rend, de nem mechanikus és nem szokásos. Egy igen figyelmes rend, ami minden váratlan eseményt észrevesz, és azonnal reagál rá. Nem rutinszer en és nem is szokásosan, hanem az adott helyzetnek megfelel en. Megfigyelhettem, amit a tudósok is, hogy ha egy hazafelé tartó, feltankolt – vagyis nagypotrohú – munkás találkozott egy éhes – vagyis lapos potrohú –, rendszerint a bolyban dolgozó társával, aki éhségét csápmozgásával ki is nyilvánította, azonnal leállt és megetette. Ha eközben kiürült a bend je, megfordult és ment vissza a fára táplálékért, a jóllakott pedig elindult a boly belseje felé, hogy elvigye a megszerzett táplálék egy részét a királyn nek és az utódoknak. Ugyanakkor sehol sem láttam munkanélküli, kolduló, segélyezésre szoruló hangyákat vagy ingyenél , henyél , napozó hangyákat egy bolyon belül. Tolvajokat igen, de azok nem abból a bolyból valók, más fajhoz tartozók voltak. Igen, a hangyák dolgainak megfigyelése közben mindig gondoljunk a hangya és az ember agyveleje közötti óriási különbségre, és akkor a „hangyakultúra” és az emberi kultúra közötti lényeges eltérést, bármennyire hasonlítanak is egymáshoz, megláthatjuk – mondják a tudósok. Pontosan így van. És nemcsak ezekben láttam meg a lényeges eltérést. Megfigyelhettem, hogy a f országútról letérve mindenfelé találkozhattam egy-egy kószáló egyeddel. Nem néztem utána mennyire igaz, de úgy gondolom, hogy ezek a legtapasztaltabb öregek lehetnek, akik ismeretei már olyan bségesek és kifinomultak, hogy rájuk lehet bízni a nem annyira fizikai, mint inkább „szellemi” felfedez munkát. k találkoznak azután el ször új, tet kkel megrakott fenyfákkal, hatalmas él gilisztákkal, vagy döglött egérrel, madárral. Nem tudom, hogyan értekeznek egymással, de egy-egy ilyen felfedezés után nem sokkal már hatalmas sereg veszi körül az áldozatot, hogy aztán a méretétl függen néhány óra vagy nap alatt csontokig lepucolva bejuttassa a bolyba az utódok táplálékaként. Igen, a táplálkozás, az utódok felnevelését célzó táplálkozás a hangyák életének legfontosabb, ha nem egyetlen célja. Megszerezni és adni a táplálékot a rászorulónak és szolgálni a bolyt. Nagy el nyük az emberekkel szemben, hogy télire nem kell raktározniuk, hiszen télen nem táplálkoznak. Életük a létezésr l – a megszületésr l, felnövekvésr l, szaporodásról, táplálkozásról, anyagok átalakításáról és elpusztulásról - szól. És hát, még egy lényeges megfigyelést tudtam tenni, amir l még a szakirodalom sem számolt be. A munkásokon kívül egyes hangyafajoknak ú. n. katonái is vannak, amelyek jóval nagyobb termet ek, mint a munkások. Különösen felt n en nagy a fejük és rágójuk. A katonák hivatása igen különböz, sokszor valóban a harcos feladatát végzik az állam megvédésében, legtöbbször azonban részt vesznek a békés élet
1790
különböz munkáiban, így pl. a maggyüjt -hangyák katonái a keményhéjú magvak felbontásában segédkeznek, vagy mint a kapushangyák a portás kötelességeit végzik. Egyetlen konfliktust sem láttam a munkások között. S t, a fentebb említett táplálási találkozásokon kívüli találkozásokkor – ami szinte lépésenként elfordul a nyári nagy forgalomban – mintha néhány „szót” váltanának, megállnak, csápjaikat összedörzsölik és csak aztán mennek tovább. Igen, az egy másik helyzet volt, hogy amikor láttam, hogy a süt poros akcióm nem vált be, kibontottam a borostyán alól, majd méter mélyen felforgattam a korhadt tölgyfagyökér és sziklák alá épített bolyt. Meg kellett tapasztalnom a katonák szerepét a saját b römön. De polgárháború vagy háború azokkal, akik együtt élnek? Kiirtani a saját fajtát? Elvi vagy vallási különbségek miatt? Soha! A hangyaállam harmonikus rendjét a rajzás közelg ideje szokta megzavarni, amikor a nászrepülésre érett szárnyas hímek és n stények lázas sietséggel igyekeznek elhagyni bölcs jük sötét helyét. Ilyenkor úgyszólván minden rend felbomlik az államban…, nem használ már ilyenkor semmit a munkások kedvesked cirógatása s hiába húzogatják vissza ket szárnyuknál fogva a fészek kijáratától, szinte elvakulva törekednek kifelé. A munkások is szörny izgalomba jönnek, amikor az ösztönükt l zött szárnyasoknak sikerül id el tt kijutni a fészek belsejébl, utánuk rohanva, megragadják és szigorúan visszahurcolják ket. Amikor azonban elérkezik a nászrepülés alkalmas napja, rendszerint egy szélmentes és napfényes délután, korlátozás nélkül kelnek szárnyra a hangyaállamokból a hímek és n stények milliói s otthagyva a földi életet, a levegben igyekszik megtalálni mindegyik a maga párját. Milyen ismer s leírás a tudósok részérl. Hihetetlenül ráillik az emberi kultúrára is, csak más léptékben. A hangyáknál ugyanis a rajzás egy jól szabályozott, idr l id re megismétl d , de nem egy állandó folyamat. Felborul a rend, de pár napon belül helyreáll. A „lányok” kirepülnek az ivarérett „fiukkal” együtt, hogy máshol próbáljanak szerencsét. Az esemény csak rövid id re zavarja meg a boly életét. Elképzelhetetlen is lenne hangya-országban egy olyan, állandó feszültéséget okozó, minden rendet megbontó, folyamatos és tömeges rajzás, mint ahogy ez az emberi társadalmakban szokásos. A hangyák életében talán a legvonzóbb az a megható buzgóság, amellyel a munkások a növeked fiasítást gondozzák. Ha akármelyik hangya fészkét kibontjuk, láthatjuk, mint rohannak el mindenfel l a munkások és a legnagyobb sietséggel megragadják rágóikkal a lárvákat és a bábokat, hogy minél el bb a fészek sötét, biztos mélyébe hurcolják ket. A háborítatlan fészekben is állandó és szorgalmas munka folyik a fiasítás érdekében. A petéket és a különböz nagyságú lárvákat gondosan osztályozzák, egymástól elkülönített kamrákban helyezik el, más emeletekre hurcolják nappal, máshová éjjel, a szerint, ahol a fiasítás növekedéséhez megfelel meleget vagy nedvességet találnak. Akcióim során ezt is pontosan megtapasztaltam. Csak akkor láttam ezt a buzgóságot megsz nni, amikor – már gyzelmi reményeket táplálva és nyugodtan szemlélve az eredeti boly helyén megsz nt hangya országutakat – felfedeztem, hogy a boly átköltözött a fáskamrába és elkezdte kiépíteni a következ fészekhelyeket. Ezt felforgatva – legnagyobb csodálkozásomra – már a tojásokat is hátrahagyva,
2011. február
KOINÓNIA
reggelre nyomtalanul elt ntek. Talán ez volt az utolsó csepp inzultus, amit még együtt, ezen a helyen el tudtak viselni. Talán… Igen. A lényeges eltérés itt is megmutatkozik. Ezt leszámítva egyetlen elhagyott hangyatojással vagy egyedül kószáló, éhez növendékhangyával sem találkoztam. A társasélet fönnmaradásának egyik legfontosabb feltétele az egyéni és a köztisztaság. A hangyák tisztaságszeretetér l Szabó-Patay József a következket írja: „Aki a hangyák bámulatraméltó életmódját figyelemmel kísérte, bizonyára felt nt az a nagy tisztaság, amely a hangyafészek bels folyosóiban, kamráiban, valamint a fészekhez tartozó küls ösvényeken található. Rendes körülmények között sehol egy útban álló rögöcskét, ételhulladékot, egyáltalában olyan dolgot, mely a tisztaság rovására volna, nem látni. Maguk a hangyák s növeked utódaik, a lárvák is szinte ragyognak a tisztaságtól.” Szeméthegyek nem kísérik a hangya-országutakat vagy a bolyok környékét. A recikling náluk évmilliók óta kiválóan m ködik. Fejlett társadalmainkban manapság a küls higiénia bizonyára meghaladja a hangyákét, s t messze meghaladja. Ugyanakkor az egészség a hangyáknál nem kérdéses, mert a tisztaság az egészséget szolgálja. Nem öncélú, hanem az egyén és a boly egészségét – egész, teljes hangya voltát – és annak fennmaradását szolgálja. „A hangyáknak sokat emlegetett „hídépítmény”ei is ugyanezen elv alapján épülnek; t. i. a hidak úgy jönnek létre, hogy az el ttük álló akadályt törmelékkel tömik be. Végignézhetünk egy ilyen hídépítést bármikor, hogyha a hangyák megszokott útját valamilyen ragadós anyaggal megszakítjuk. Ez a megfigyelés is gazdagította tapasztalataimat és igazolta a tudósokat. Az els reakció zavarodottságnak t nt. Az akadály mindkét oldalán nagy csomó hangya gy lt fel, ahogy a forró nyári napokon a rosszul megválasztott helyen – a t z napon – kijárt átkelknél is. Ahogy ez utóbbinál nem volt más lehet ség, mint megvárni a h vösebb délutáni levegt, itt nagyon hamar megjelentek a hídépít k. Ezek ugyanazok a dolgozó hangyák voltak, akik az utat járták. Nem jött külön ment , katasztrófaelhárító vagy t zoltó csapat. Mindenki részt vett benne, akinek az akadály útját állta. Rágójukban hozták azt a kis földdarabot, amit hozzáillesztettek az el zhöz. Az egyetlen, ösztönös cél nem ismer áthághatatlan akadályt. A kapus hangya szokásaiból is láthattuk, hogy a közös fészekbe tartozó hangyák szaglás útján felismerik egymást és az idegeneket is. Kísérletek kiderítették, hogy a „fészekszag” teszi ezt lehetvé, amelyet minden egyén magán hord. A hangyák szaglóérzéke ezenkívül is igen fontos szerepet játszik életükben, els sorban a tájékozódásban. Nem szabad azonban azt hinni, hogy a hangyák csupán bizonyos szagokra és meghatározott más ingerekre vakon, mechanikusan végeznek el meghatározott dolgokat. A hangyákat nem szabad reflexautomatáknak tartani. Ezt egyáltalán nem is lehet állítani, mert ahogy nagyon sok más rovar, a hangyák is tudnak tapasztalatokat szerezni. A kezdetben ismeretlen környezetet hamarosan megismerik és tájékozódni tud-
1791
nak, fogságban a táplálékért felmásznak annak az ujjára, aki nekik azt adni szokta. Ezenkívül elég sokféle kedélyállapotot is megfigyelhetünk rajtuk, úgyhogy a hangyáktól bizonyos fokú lelkiéletet nem lehet megtagadni. Ez a tudományos gondolatsor már el revetít valamit, ami egy nagy kérdés. Nem a hangyák számára, hanem számomra. Közel élve hozzájuk, a fekete fahangyákhoz, megismerhettem jellegzetes szagukat. Láttam, hogy a f közlekedési úttól messze eltávolított hangyák – például, amikor a bolyból kivettem a bölcsépítményeket és messze, 20-30 méterre elvittem - hogyan keresik a szagnyomokat s találnak vissza, akár egyetlen éjszaka alatt kiépítve az országutat, a régi bolyhoz. A tolvajhangyáknál sokkal becsületesebbek a vendéghangyák, amelyeknek önálló kolóniájuk idegen hangyafajok fészkében foglal helyet anélkül, hogy vendéglátó gazdájukat megrabolnák. Ezek mindig másfajú hangyák közé telepednek le és kolóniájuk valóságos állam az államban (xenobiosis). Ha ilyen vendégek betelepedtek a hangyafészekbe, az mindenesetre nagyon kellemes és szívesen látott dolog a lakóira nézve, azonban ez sohasem válik hasznukra. A hangyáknak az az egyedüli nyeresége, hogy jóíz és illatos váladékot kapnak vendégeikt l; erre az élvezeti cikkre azonban egyáltalán nincs szükségük, és éppen olyan jól el lehetnek nélküle, mint az ember alkohol nélkül. Mégis a hangyák majd elepednek a felkínált nyalánkságért és éppen ezért óvják, gondozzák kedves vendégeiket sokszor oly odaadóan, hogy a közösséggel szembeni kötelességeiket többé-kevésbé elhanyagolják, úgyhogy a munkások többsége elkorcsosodik, akkor az egész hangyakolónia sorsa eld lt, mert mindjobban elgyengül és végül teljesen elpusztul. És akkor, vajon hol itt a lényeges eltérés? A hangyák elvarázsolhatóak egy kis csemegével annyira, hogy minden kötelességüket feledik és egy egész boly elkorcsosul, kihal. Hol is tartunk ebben mi, itt, ma emberek? „Ezeknek az értékes megfigyeléseknek az lett a természetes következménye, hogy amelyik kakaóültetvényben már volt kakaóhangya, ott a legnagyobb figyelemmel igyekeztek kedvében járni az ültetvényesek, ahol pedig hiányzott, megkísérelték letelepíteni. A letelepítés annak a megfigyelésnek az alapján sikerült, hogy a hangyák csak azon a fán maradnak meg, ahol élelmük termel jét, a már említett pajzstet t is megtalálják.” Íme a csemege el állításának emberi fortélya. A csoki jó. Telepítsünk hangyákat a kakaóültetvényre, hogy legyen elég csoki. És akkor összefoglalva, mit is tanultam a hangyáktól? Az élet egy olyan formáját képviseli, ami anyagok átalakítására létesült. Nem él állandó feszültségben. Bizonyos szabadságfokkal rendelkezik, hiszen hatalmas területeket jár be a céljának megfelel anyagok felkutatására. Folyamatosan dolgozik a bolyért a bolyon kívül és belül. A boly fennmaradása érdekében hatalmas rend és tisztaság jellemzi. Szinte egyetlen f célja van, az utódok felnevelése, vagyis a faj fenntartása. Személyes élete nincs. Életét bármikor ösztönösen odaadja a boly érdekében. Minden egyed szolidáris – vagyis gondoskodó, együtt-érz - a boly többi tagjával. Erejét, képességeit a génjeibe épített ösztönön, mint érzékeny készüléken át ajándékként kapja az élett l, ami kifejlesztette és céljainak érdekében fenntartja. Mozgását, kör-
2011. február
1792
KOINÓNIA
nyezetét, a boly törvényét felntt egyedtársaitól tanulja el és egészíti ki folyamatosan saját tapasztalataival. Magasszint építészeti ismeretekkel rendelkeznek. Képesek a céljukat akadályozó minden akadályt áthidalni. A rajzás ugyan átmenetileg megzavarja a bels rendet, de rövid ideig tart és mivel egyben létük egyik célját szolgálja, ösztönösen elviselik. Érdekes, hogy a hangyák is elvarázsolhatók, hipnotizálhatók, bár ezt sohasem a faj más tagjai idézték el . Egy kis csemege megzavarhatja az ösztön – a felülr l adott alapvet törvény - m ködését és ezzel el is pusztíthatja akár az egész bolyt. Ez a tény azonban a faj létét nem veszélyezteti, mivel a földi Természet mindent ezerszeresen bebiztosít a saját, alapvet céljának érdekében. Igen. Az ember nem hangya és a hangya nem ember. Ez tény. Sok a hasonlóság és még több az eltérés. Van azonban valami, ami kérdésbe került bennem. A hangyák szerepe számomra világos: fenntartani ezt az életformát, mert ezáltal a forma által végzett anyagátalakításra a bioszféra és a Föld életének szüksége van. Ez a forma sok százmillió év alatt szinte a tökéletességig fejl dött. Kulcsa az az ajándék, amit ezek a rovarok, sok más lényhez hasonlóan megkaptak, és minden egyed folyamatosan megkap, és amit ma a tudósok ösztönnek neveznek. Az ösztön, a génekbe, egy formába kódolt törvény. Az a törvény, ami minden lény számára ugyanaz: eszközként részt venni egy kölcsönös táplálási folyamatban. A részvétel egy bizonyos nagyfokú érzékenységet kíván meg minden küls és bels megnyilvánulás hatásának befogadására, legyen az étel, ital, leveg, szag, hideg, meleg, hang, szín, íz, fronthatás vagy ezeknél magasabb, kívülr l jöv, tápláló befolyás. A hangyáknál a dolgok rendben vannak. Sok százmillió éve beváltják a t lük elvárt eredményt, hiszen léteznek. A lényeges eltérés, az óriási különbség – ahogy a tudósok nevezik – az agyvel beli eltérés. Mi lehet a baj az agyvel méretével? Semmi valóságos sem fejl dik ki, amire ne lenne szüksége a nagy Természetnek. Kétség nem férhet hozzá, hogy erre az emberi agyvel re is szüksége van. De mire szolgál? Talán csak rosszul használjuk, nem a céljának megfelel en. Nem élünk vele, hanem visszaélünk lehetségeivel. Nem ösztönösen alávetjük egy magasabb cél érdekének, hanem kiemeljük és olyan „képességekkel” ruházzuk fel, melyek nem valóságosak és így sem a „bolyt”, sem a Természetet nem szolgálják. Mi lett elrontva? Ki rontotta el és mikor? Hogy lehetne rendbe tenni, hogy legalább a hangyák szintjét elérjük? És, akkor mi az az elérend , sajátosan emberi cél, amiért ezt a fajt – életformát - kifejlesztették és egy rövid emberélet alatt elérhet - lenne?
KORPONAI ERZSÉBET
MIÉRT NÉZZÜK EGYMÁST HÜLYÉNEK? Miért tekintjük szellemi és fizikai fogyatékosnak embertársainkat? Mit l van fels bbrend ségi vagy alsóbbrend ségi komplexusunk? Ami persze ugyanaz. Mire gondolok? Hát például arra, hogy „a mellettem él családtagok nem képesek helyes döntést hozni az életükr l, ezért nekem kell, és különben is csak én tudom mi a jó nekik, mert... „ Nos ez szerinted van így, és korántsem a szeretteid szemszögéb l. Tanítsd meg a gyerekeidet és a szüleidet saját életük feletti felel s döntést hozni! Fogadtasd el, (már a kicsiknél is az szintjükön) bármilyen döntést hozhatnak, de a felel sséget is vállalniuk kell érte! Természetesen csak saját magukról hozhatnak döntést, rólad vagy másokról nem. (Másokat is érint kérdésekben természetesen win-win egyezmény van.) Neked pedig el kell fogadnod és tiszteletben kell tartanod a döntéseiket. Akkor is, ha neked fáj, akkor is, ha nem tartod helyesnek. Fájdalmasan látom, hogyan avatkozunk bele egymás életébe, anélkül, hogy erre bárki felkért volna, mégpedig a szeretet nevében, vagy azzal zsarolva. Nincs „jó” és „rossz” döntés, csak tapasztalás van. Vááááá! „A betegek nem képesek eldönteni, hogy mi jó nekik, mert fogalmuk nincs az anatómiáról, meg a különböz betegségekr l, csak én tudom megmondani mije fájhat, mije nem, mi a gyógymód”. Attól, hogy valaki elesett, gyenge, még nem gyogyós. Aki pedig szervgyógyásszal gyógyíttatja magát, és beveszi, hogy egy ugyanolyan beteg szerv hordozója, mint a másik beteg szerv, hát az meg is érdemli. Nem gépek vagyunk, különböz alkatrészekkel, amik ha meghibásodnak, kivesszük, megjavítjuk, visszatesszük. Vááááá! „Az állampolgárok nem képesek eldönteni, mi a jó nekik, ezt ránk bízták politikusokra, ha meg ránk bízták, ne szóljanak bele, hogyan döntünk, mert mi jobban tudjuk, csak engedelmeskedjenek”. Vááááá! „A hívek, mint tudatlan kis lelkek, képtelenek egyedül megtalálni Istent, ezt csakis mi tudjuk megadni, mert az Isten csak általunk szólhat és cselekedhet, mert azt mondta egyszer valaki, valakinek, hát így is van.” Mondják ezt olyanok, akik soha nem merészkednek isten közelébe, mert még megszólalna és egész mást mondana, és abból csak bonyodalom van. Vááááá! Igen nap mint nap folyamatosan üvöltök, miért akarnak állandóan hülyének nézni? Attól, hogy k nem n ttek fel, és nem tudnak tudatosan élni, miért kellene nekem is így tennem? Nyilván azért mert fel nem tételezhet , hogy amit az „okosok” nem képesek megtenni, azt egy „egyszer halandó kis butuska” mégis. Kérdezem: az a szül , aki a saját életér l nem képes dönteni, hiszen boldogtalan, keser , hogy mer beleszólni a gyerekeiébe? Az az orvos, aki be van (bleep), ha beteg, és pláne, ha a kollégáira kell bíznia magát, az hogy mer megfellebbezhetetlen döntést hozni nélkülem az én testemr l, pláne ha jobban ismerem, lévén én már születésemt l élek vele, meg most látja el ször? Az a politikus, akinek szakmája a hazugság (a jelenlegi politikának ez a lényege), és az egyetlen dolog, ami érdekli, az a hatalom birtoklása, miért akar engem meghatározni? Az a pap, lelkész, aki a retteg a haláltól, a háta mögött kiröhögi és kigúnyolja a „kedves híveket”, mert k tényleg hisznek valamiben, miért akarja elhitetni
2011. február
KOINÓNIA
velem, hogy a vallása „Istene” az igaz isten? ezt honnan tudja? Mert ez a szakmája, ezért tartják el a „kedves hívek”? És eltartjuk a felsorolt többit is, mégpedig jól, azért hogy hülyének nézzenek, teljes joggal, hiszen ezt tesszük és tényleg hülyék vagyunk. Kedveseim, biztos jó ez nekünk? Valóban ezt akarjuk? Mert ha igen, akkor csak így tovább. Ha pedig nem, akkor tessék ébredezni! Menjünk még mélyebbre. Alamizsnát adunk az éhezknek, ruhát a fázóknak, pénzt az ismeretlennek. Namármost minek adjon cserébe bármit, ha úgyis kap? És máris hülyének és tehetetlennek néztük, és elvettük t le a maradék emberi méltóságot is. És esmeg teljes joggal ett l kezdve is hülyének néz, mert el fogjuk tartani, mi több ez a kötelességünk. Nem, nem mondtam, hogy ne adj! De ne nyugtasd meg magad, hogy felemelted a lesújtottat, nem, az alamizsnával azt mondtad neki: tudom, hogy szerencsétlen vagy, együttérzek veled (dehogy érzel, nem jártál még a papucsában, rúgtál bele még egyet), én meg most adok a feleslegemb l, adok a felesleges ruháimból, amit úgyis kidobnék, egy pár fillért a parkolási pénzb l.... És nagyon jó embernek tartom magam, mert lám én figyelek másokra. Azt is észrevetted, hogy a szomszédod, bár nem mondja, de munkanélküli, és már a havi rezsit sem tudja kifizetni? Képes vagy a jólöltözött, lakásában él nélkülözt is meglátni? Képes vagy úgy adni, hogy ne tudjon róla? Képes vagy úgy adni, hogy ne érezze még megalázottabbnak magát? Képes vagy úgy adni, hogy te sem gondolsz rá többet, nemhogy folyton emlegeted? Tudsz hirtelen kitalálni valami munkát, amit „busásan megfizetsz”? Nincs annál szörny bb érzés, amikor nem tud jóllakni a gyereked, mert nincs olyan munkád, amiért fizetnének. Tudsz úgy adni: kölcsön adom, majd megadod, ha tudod - de elfelejted az egészet, és nem számítasz rá többé? (Csak annyit adj kölcsön, ami akkor sem fog hiányozni, ha soha nem kapod vissza, hallottuk Bandi bácsitól. Persze, ha nem kölcsön adsz, adhatod az utolsó filléredet is . :)) Így reményt adsz, hogy bízol benne, egyszer vissza tudja adni. Tudsz úgy adni, ha valamib l kett t kaptál, és bár tartalékolhatnád, de nem teszed, hanem azonnal megosztod a barátaiddal? És fordítva még rosszabb. Van olyan barátod, akit l kérhetsz, ha bajban vagy anélkül, hogy lekötelezve éreznéd magad? Akir l tudod, nem várja vissza, mert az áldás körbejár, és tudja, hogy majd valahonnan is kap, ha rászorul? Akir l tudod, hogy senkinek nem fog beszélni róla, és nem lesz megbélyegz, kihirdetett gy jtés? Tudsz elfogadni, tiszta szívvel? Mert ez jár neked, mert mindenkinek jár, és mindenb l van elegend , csak nem kéne tartalékolni. Valakinek el kell kezdeni. Sokat gyalogolok Budapesten. Sok helyen járok, kéreget koldusnak nem adok, mert mind hivatásos, és nem k a rászorulók. Igazából már nem is szoktak zaklatni, mert tudják kit lehet, és kit nem. De... A hajléktalanoknak cigarettát mindig adok, akkor is, ha nekem is kevés van. Nagyon megköszönik, szinte meghatódással. De... A rámen söket kemény nemmel küldöm el, amikor még egy szálat kér. Nagyon megható élményeim vannak. Egy alkalommal éhes voltam, és a bolt mellett egy n éppen zsömléket adott a hajléktalannak, t lem meg cigit kért. Ránéztem, és kicsit mogorván megkér-
1793
deztem, te is adsz a zsömlédb l? Olyan nyitott szívvel nyújtotta a zacskót, hogy elszégyelltem magam. Megöleltem, tiszta volt, jóillatú. A zsemlét nem fogadtam el, de kapott cigit. :) Egy másik alkalommal odajött egy hajléktalan, a tenyerében 10 és 20 forintosok, cigarettát kért, de nem akarta ingyen, csak ennyiért sehol nem kap. Adtam, és nem fogadtam el a pénzt, mert én is ajándékba kaptam, pedig nagyon er sködött, de én is ersködtem, higgye el, tényleg csak ajándékot osztok meg vele. Valószín leg italt is adnék nekik, ha kocsmába járnék, mert mindkett egy kis boldogság, egy kis luxus. Az aluljárókban egy szép zenéért mindig adok pénzt is, ha éppen van. Tehetséges, nagy tudású zenészekkel találkozom. k adnak nekem pár gyönyör percet, tehát jár nekik. Adjunk lehetséget arra, s t várjuk is el, hogy az is adjon valamit aki kap, és ett l a számla ki van egyenlítve. :) Mindenkinek van valamije, egy mosoly, egy ölelés, egy kis humor, bármi. Ezzel nem azt tudatosítom benne, hogy megalázott helyzete úgy van jól, ahogy van, már el van könyvelve végleg lecsúszottnak. Legyen lelkünk és szemünk a valódi rászorulókra! Nemrég olvastam, a karitász egyik tagja azt írja, a meglátogatott embereknek nincs szükségük pénzre, csak egyebekre, és én dühös lettem, hogy hiheti ezt el ma bárki? Egy alkalommal, nem Pesten, mentem az utcán, és egy id s n odajött hozzám csendesen, nem tudna segíteni, meghalt a férjem, és nem tudom eltemettetni. És annyira szégyellte magát. Erre gondolunk-e? Persze, az önkormányzat is eltemettetheti, de micsoda szörny ség ez? Gondolunke arra, hogy akár a legközvetlenebb barátaink között is lehetnek olyanok manapság, akik ha váratlan helyzet áll fenn, bajban vannak, mert tartaléka nemigen van ma bárkinek is, örülünk, ha egyik hónapról a másikra kihúzzuk? Húsz éve mondogatom, hogy legyen minimálisan hat havi megélhetési tartalékod váratlan helyzetekre. Nem kell több. De hát én magam sem tudtam még ezt elérni, legjobb idszakomban is csak egy havit tudtam eltenni. :) Igaz, erre szoktam mondani, nincs semmim, csak (!) barátok, de az sok. :) Nélkülük nem tudom, hogyan éltem volna túl az elmúlt 15 évet. Nálam eddig tartott a gazdasági válság, és a bels válság, amíg ezeket mind megértettem, és nem cserélném el a tapasztalataimat semmire. A gazdasági és egyéb válság addig fog tartani, amíg meg nem értjük, hogy semmihez sem szabad ragaszkodnunk, azonnal lépnünk kell, azonnal kisebb lakás kell, azonnal kevesebb ruha, cip , kevesebb ez, meg az. Azonnal át kell állni természetes, min ségi tisztálkodási és tisztítószerekre, azonnal le kell cserélni a mennyiséget a min ségre, azonnal igénybe kell venni minden segítséget. Amikor pedig el ször nem tudsz valamit határid re kifizetni, azonnal tégy drasztikus lépéseket és ne kölcsönnel foltozd a lukat, egyre n ni fog, és nem lesz jobb. Egy nagyon bölcs mondást is meg kell fontolnunk: „Nem vagyok én olyan gazdag, hogy olcsó dolgokat vegyek.” Gondoljunk bele, például az olcsó háztartási gép rendszerint sokat fogyaszt, akkor mi az olcsó és mi a drága? Vagy az olcsó cip azon kívül, hogy hosszú távon tönkreteszi a lábat, és az nagyon sokba fog kerülni, nagyon gyorsan javíthatatlanná válik. Jó lenne, ha tudnánk egymásnak átadni ilyen tapasztalatokat is. Legyünk igényesek és praktikusak egyszerre! Mindenki tudja, hogy lassan elt nnek a régi, javítással foglalkozó szakemberek, mert nincs rá igény. Amit lehet javíttassunk, javítsunk! Valakinek munkát adunk. Azt
2011. február
1794
KOINÓNIA
szoktam mondani, ha olyan szolgáltatóval, keresked vel találkozol, aki nem becsüli meg, hogy igénybe veszed, ne vedd igénybe többé, és mondd el minden barátodnak! Ne vegyél meg olyan árut, ami nem érdemli meg az áru nevet, csak azért mert olcsó! A szemetet szaporítjuk vele. Nem kell egy kiló gyümölcsöt megvenni, azért mert olcsó, de a felét ki kell dobni, elég a szép, friss áruból egy szem is, de az legyen min ségi. Igenis becsüljenek meg azért is, mert egy szemet veszek. Ha valaki ezt nem teszi, nem vásárolok ott többet. Pedig épp ésszel belátható, hogy a sokszor kicsit vásárlók, a törzsvásárlók el tudnak tartani egy üzletet. Ne tör djünk bele, hogy gagyi árut, gagyi vevnek, itt is hülyének nézzenek! Keveset, min séget, olyan áron, amib l a termel meg tud tisztességesen élni. És akkor a gagyi el fog t nni, mert nem fogja megvenni senki. Ennek a jelei már láthatók, ahogy az is, hogy már többször találkoztam olyan eladóval, aki rámutatva a kért árura rám nézett és közölte, hogy azt ön nem akarja megvenni. :) Rámosolyogtam, megkérdeztem, melyiket akarom megvenni, és megmondta. Nos, így is lehet! A fiataloknak nem sok kell, hanem nagyon okosan, min ség. Higgyük el, nem a márka miatt! Én is t lük tanultam. Nem lesz öt nadrágja, csak kett , mossa ki s r bben, ki fogja bírni a nadrág is, a gyerek is. :) Igaz, én nem látok különbséget az új és a másodkézb l való között, holott az utóbbi jóval olcsóbb. Csak meg kell tanulni vásárolni. Az egész gyerekkoromra úgy emlékszem vissza, mint szürke szegénységre. Pedig mindkét szül m tehetséges volt, szépérzékkel és kézügyességgel megáldott. És mégsem tudtak egyszer , színes, meleg otthont varázsolni, némi kis textíliával, némi kis festékkel a falon, némi kis fával. Minden ott volt, hogy ezt megtehessék, csak belülr l hiányzott valami megelégedett alkotókedv. Mindig, minden kevés volt, legkevesebb a harmónia. Mindig, mindenki a pénzben látta a megoldást. De nem ott van, hanem bennünk. És még sokan most sem látják. Járok szép, de élettelen lakásokban, járok nagy, de lomokkal telezsúfolt lakásokban, de nem járok egyszer , színes, meleg otthonokban. Lakások, ahol fázom, lakások, ahol nincs fény, nincsenek színek, nincs tér, nincs benne élet. Nem otthonok, ahol jó lenni. A lakás mindig a benne él kr l mesél. Inkább hiányozzon valami, mint megt rjük a szakadtat, a csorbát, a hibásat, az agyonmosottat. Tessék kidobni, és hátha ennek hatására benned is megmozdul valami, és nyitottá válsz az ócska régi helyett az újra! A nagymamám nem a letört fül bögrében van, az anyukám nem a porfogó csetreszekben a vitrinben, amit rizgetek, a tudás nem a soha nem olvasott könyvekben, ami a papáról maradt rám. Egy id után halott emlékek tárházává válik a lakásunk, csoda, hogy nincs élet benne? Nemcsak seim emlékeivel, hanem saját életem múltbeli, halott emlékeivel is telerakok mindent, megfojtva a mozgást. És itt nem arra gondolok, hogy vegyél újat és a régit dobd a szemétbe, hanem arra, hogy amikor elromlott a mobiltelefonom és elkezdtem mondogatni, hárman is jelezték, hogy áll a fiókban egy, ami még m ködik, csak kaptak vagy vettek egy újabbat és szívesen nekem ajándékozzák. Szinte biztos, hogy mindenkinek áll valami otthon, amit már nem használ, de másnak épp
arra lenne szüksége. Erre a csere-berére még nem álltunk rá, pedig nagyon kéne. Én még azt is el tudnám képzelni (álmodó vagyok), hogy szükségleteink szerint akár lakást is lehetne cserélgetni, nem tulajdonváltással, csak úgy. Minek egy ötszobás lakás annak, akinek kirepültek a gyerekei, ugyanakkor egy másik család három gyerekkel másfél szobában szorong? Mondjuk nyugdíjból mennyivel könnyebb kifizetni a kisebb lakás rezsijét. Ezekkel a csere-berékkel még a lomkérdés is megoldódna. Tíz éve költözöm, átlag évenként. Már többször laktam olyan lakásban csak rezsiért, ami egyébként is üresen állt, fizették a sokszor nem kevés távf tést, közös költséget, alapdíjakat, nekik is, nekem is könynyebbség volt egy kis id re. Igyekeztem hozzáadni valamit a lakáshoz. Minden lakás más, mindegyik más berendezést kíván, elajándékozom ami épp nem kell, veszek, vagy kapok egy-két praktikus darabot, ami oda illik. Két hónap alatt mindegyiket otthonná alakítom. Valódi otthonná, ahová szívesen megyek haza. Élvezem. :) Minden saját bútorom öszszecsukható, szétszedhet . Évekbe tellett, amíg felfogtam, hogy milyen csodálatos tapasztalattal lettem ezáltal gazdagabb. Megakadályozta, hogy „leüljek”, hogy mozdíthatatlanná merevedjek. Bár az is igaz, hogy fizikailag kicsit fárasztó, és jobban szeretném már, ha költöztet kkel csináltathatnám a cipekedést, de ez meg arra sarkall, hogy egyre kevesebbet tartsak meg, tényleg csak a legszükségesebbeket. A mókás az, hogy egyre több ajándékot kapok, tehát mindig van mit továbbajándékoznom. Száz szónak is egy a vége, mozduljunk tudatosan, önként, és ne engedjük, hogy mások szabják meg az irányt, hogy mások határozzanak helyettünk. Nem, nem vagyok hülye, tudok dönteni, meg tudom tenni, nem vagyok tehetetlen, és ha nem tudok jobbra menni, megyek balra, ha nem tudok egyenesen menni, akkor ugrok, vagy alagutat vájok, vagy segítséget kérek és értem jönnek helikopterrel. :) Mert miért ne? :)
MÁRCZI IMRE
90 ÉV TANÚSÁGA (4.) M. I.: Számomra a válasz nagyon egyszer és egy kicsit optimista. Azt gondolom, hogy az Isten szabadságot adott az embernek, aki ezzel a szabadsággal visszaélt és egy olyan pályára terelte a világtörténelmet, a világ sorsát, ami nagyon rossz irányba viszi. És most, hogy kezdi learatni ennek a keser gyümölcseit, az ember talán rádöbben arra, hogy volna egy másik út is és ezen az úton voltak el dei, például a Názáreti Jézus. Lehet, hogy nagyon kevés az id nk, de talán vissza lehet térni arra a másik gondolkodási pályára és ezt a Pál-féle szellemi örökséget vissza lehet szorítani... Én sok jelét látom a világban ennek. Például amikor az emberek rádöbbennek arra, hogy el lehet menni vidékre, ahogy a visnyeszéplakiak vagy Bori lányomék is tették. Minek az erejében történik ez? Hogyan tudnak az emberek lemondani a fogyasztói lét kényelmér l, ajándékairól? Én látni vélek egy ébredést – vagy talán inkább egy visszatérést az „ semberihez”, amib l magamban is egyre többet fedezek fel. Azt gondolom, hogy az emberiségnek egy rossz korszakát éljük és ennek a vége felé tartunk. Talán érdemes volt megszülni a tízgyerekünket, mert k majd egy olyan világot épí-
2011. február
KOINÓNIA
tenek, ami különb ennél a mostaninál. Lehet, hogy csak a vágyaimat vetítem ki, de én a világban számtalan jelét látom annak, hogy a legkülönbözbb kultúrákban a legkülönbözbb szinteken és jelenségekben mutatják fel azt az „ s-emberi” értékrendet, életmódot – kultúrát és kultuszt – ami egyedül lehetséges alapja az életnek. Mert ez a mód, ahogy ma élünk egyre inkább ellehetetlenül és pusztulásba visz bennünket. Döbbenetes és érthetetlen számomra az is, hogy egyetlen ember – Szent Pál – zsenialitása (zseniális tévedése?) hogyan terelheti egy sajátos útra a történelmet? Kell lenni ebben a Páljelenségben valaminek, ami mérhetetlenül több is és kevesebb is az emberinél... Sokszor töprengek azon, hogy az istenségnek van egy sötét arca is. Az emberiség kultúrtörténete és a különfélekultuszok tele vannak gonosz istenekkel, akik (amelyek) az ember elpusztítására törekednek. Ezek hallatlanul sikeresek: Moloch, Szaturnusz és lehetne sorolni más kultuszokat is. Gyerekként megdöbbentett Zichy Mihály óriási festménye, A pusztítás géniuszának diadala – a kép zseniális és hátborzongató; rajta kora hatalmasságai ismerhet k fel... Miért vonzzák az ember ezek a történetek és képek? Miért adják oda a gyermekeiket egy gonosz isten nyilvánvalóan képtelen, véres és halálos céljaiért? Van itt valami, amit nem értek. Minden sejtünkbe az van írva, hogy élni kell – err l szól az emberi élet – és az ember ugyanakkor egy „halál-koreográfiát” (Z. József kifejezése) m ködtet, ami a pusztulás felé visz bennünket. És már a közelében vagyunk... El kell pusztulni temérdek emberi értéknek azért, hogy az emberiség rádöbbenjen, hogy valamikor rossz útra lépett és egy rossz táncot jár – amikor a jó táncot is annyian lejtették el ttünk, Buddha, Jézus, Laoce és mások; ma is egy Gandhi, egy Dosztojevszkij – akik lényegében kortársaink –sulykolják belénk ennek az üzenetnek a valódiságát és jelen ségét. Mikor tér észre az ember? Mikor üt a homlokára, hogy ácsi, itt rossz úton járunk! Bennem él egy nagy várakozás; remélem, hogy ez az új ébredés megtörténik és emberek tömegei jönnek rá, hogy van más út, van kiút... Visnyeszéplak és a hasonló kezdeményezések számomra nagyon bíztatóak, mert az ott él k ösztönösen megérzik – talán végig sem gondolva mindezeket, tudják – hogy az életnek van egy lehetséges menete itt és ott, ilyen vagy olyan adottságok között, amelyeket meg kell ragadni és szembe kell szállni az akadályokkal és életteret kell teremteni és folytatni kell az életet. Én ebben nagyon hiszek és azt gondolom, hogy még nem kés cselekedni. Lehet, hogy a világban sok minden elpusztul – a fehér civilizáció biztosan; a kérdés az, hogy mi jön helyette? És hogy tudunk-e egy jézusi kultuszt és kultúrát felépíteni... B. Gy.: Egy Ady-vers jut eszembe: Hiszek hitetlenül Istenben. Ha tudok, napi tizenhat órát azért dolgozom – számítógép el tt és kisközösségekben, meg személyes beszélgetésekben – hogy ne hagyjuk már! Ne adjukfel! De egyszer en nem vehetem tudatlanra azt, amit tapasztalok: hogy egymás után t nnek el a civilizációk. A görög kultúrából lett a Kelet-római Birodalom. S a pátriárka minden hite ellenére a Herczeg Ferenc Bizáncában Konstantin, az utolsó konstantinápolyi császár azt mondja: „Jó, elvonulok. De hol van az a hajóhad, amit rendel-
1795
kezésemre bocsátotok?” És a török követ azt mondja neki: „Egy sajka ring a Márvány- tengeren, az elég nagy minden népednek, tiszteletreméltó Konstantin.” – Mintha nem lett volna Kelet-római Birodalom... Nem tudom, hogy Tarzusban van-e keresztény templom vagy van-e zsinagóga – muszlim mecset van épp elég. Nyugat-római Birodalom? – A romokat nézegethetjük, amikor Rómában járunk. Talán a Spartacus népe? S a vandálok, s a gepidák, s a nyugati gótok és a keleti gótok – a „hoi barbaroi” – veszik át a szerepét. Cézár Galliájából mi van? Rómaiak sincsenek, gallok sem: a frankoké és így tovább... Matematikailag kiszámítható, tudható az, hogy mikor halt meg az utolsó dalmátul beszél ember, hogy mikor halt meg az utolsó livül beszél finnugor, mikor halt meg az utolsó vótul beszél... 2050-ben a parlamenti többség elrendeli a nép nyelvén való oktatást és a szül k a magyar nyelv tanulását választhatják heti két órában, ha olyan hülyék – mert ha nem hülyék, a gyerekük érvényesülése érdekében az angolt fogják választani. Ha nem változtatjuk meg ezt az 1,2-es rátát, akkor semmit sem tudsz csinálni: ennek a civilizációnak vége van. Kivonulhatsz Visnyeszéplakra, eladhatod a pesti lakásodat, bagóért vehetsz ott földet, ahogy a Bokor megvette a Hangyasalját, huszonnyolc hektár földet tizenöt évvel ezel tt – és senki sem költözött ki. – A semmiben nem tudok reménykedni, csak a valamiben. Azért dolgozok, hogy a „valami” megszülessék. Istók uccse, még a piaristaságot is szegre akasztanám, hogyha szereznétek nekem egy ötvenéves menyecskét, akivel én kimenjek... Ez nem fenntartható. Jönnek a törökök, akik rommá teszik minden várunkat. Jön negyvenöt, ami a még megmaradt palotákat széjjelszedi – hogy aztán 89-ben az elvtársak az egészet átpasszolják a t kés világnak. Ezt a teljes lepusztulási folyamatot nem tudom nem látni! Reménykedni abban reménykedhetem, hogyha valaki elkezdene termelni. Almát; kérdezem Z. Pétert, hogy mért hagyod, hogy ennyi alma lehulljon, nem tudod megakadályozni? De igen, de vissza kell állítani a természet rendjét. Amikor huszonöt éve a telket vettem Budaváriban, még nem volt kártev. E huszonöt év alatt míg sállapotban volt a kert, addig élt. Amikor kulturállapotba került akkor elkezd dött a romlás. Valami újat kell kezdeni. Ha itt nézzük csak a világot, akkor a cigányok csinálnak majd valamit. A cigányb nözkb l lesznek az új kultúrát teremt k – azért, mert az élet alaptörvényét – b nözés ide vagy oda – tudják. Azt is tudják, hogy a vajdára figyelni kell. És azt is tudják, hogy gyerekeket meg csinálni kell, vég nélkül. Mert gyerekcsinálás nélkül nincsen semmi. És ma vallásos és nem vallásos harmincéves n k szaladgálnak, amikor a n knek a termékenységi ideje körülbelül 12 évt l 40 évig tart – 30 éves korukra már 18 évet el...pocsékoltak, s a szüleiknek azt mondják, hogy nyugodtan várjatok még – nos, ennek el kell pusztulnia. Mindent meg kell tenni azért, hogy ne pusztuljon el, de attól, hogy nézzük...? Azt a hangot kell megütni, amellyel kiváltjuk a felháborodást – azt hiszem, én is ki fogom váltani. Mert a Bokor is elindult azon az úton 89t l kezdve, hogy mondjuk a szöveget, de nem csináljuk. Ráálltunk arra, hogy például informatikusként kereshetünk havi egymilliót is. Amikor Visnyeszéplakra eljött egy milliárdos és magyarázni kezdte, hogy a rackajuh tenyésztéséb l hogyan lehet milliárdos lenni, akkor egy negyvenéves n azt mondta: értse meg uram, mi nem akarunk gazdagok lenni; mi anyukák akarunk lenni! Amikor a tizenhét éves fia eljött hozzám és láttam, hogy milyen értelmes gyerek, felhívtam az
2011. február
KOINÓNIA
anyját, hogy beszélgettem a fiúval és azt mondtam, amit Sík Sándor mondott az anyukámnak: Asszonyom, gratulálok a fiához! Más emberfajta születik, ha a városi flaszterr l kiviszed ket és pottyantós budira jársz... M. I.: Bori lányomék elköltöztek Vindornyalakra – ez egy apró zsákfalu Keszthely és Sümeg közt félúton. És úgy t nik, hogy ott alapozzák meg az életüket. B. Gy.: Kikkel együtt? M. I.: Egyel re maguk... B. Gy.: Hát ezt csinálja a Bokor húsz esztend óta, hogy ez is leköltözik, az is leköltözik – hát ebb l így semmi nem lesz. Két család leköltözött Visnyeszéplakra és ma vannak százöten! Abból, hogy M. Laci elköltözött Ntincsre, nem lett semmi. Ez a magában leköltözés...D. Pista magában leköltözik az ország nyugati szélére – semmi. Ez ugyanaz a pápásodási komplexus: nemet mondunk a kisközösségre. Mert ha nemet mondok a kisközösségre, akkor én vagyok az okos – és ezzel Pálnál vagyunk... mert az példáján láthatjuk, mi az a baromság, ami még eladható a piacon – amit még megveszünk: leköltözni egyedül, egymagunkban. És akkor onnan küldöm el a gyereket az iskolába, onnan megy az ember dolgozni, aztán hogy a szegény asszony ne unatkozzon elmegy is és akkor nincsen anyukája a családnak. M. I.: Úgy látszik, most tanuljuk meg azt, amit annak idején nem tudtunk megtanulni: Az, amit hagyományosan kisközösségnek élünk meg, egy városi kultúrában született meg – és most, a körülmények nagyarányú változásai folytán újra kell fogalmazni; meg kell találni a közösségi lét nem-városi formáit. Ehhez semmilyen el zményünk nincsen, ezt most kell feltalálni, kialakítani. Nem gondolod, hogy itt egy keresési, tanulási folyamat is zajlik? D. Pista ezerrel mondja a szövegét és mindenkit csábít Egyházasfalura és tervezi és alapozza a jövt – a közösség jövjét is... csak egyel re itt tart, hogy magában van. Én ezt nem látom lejátszott történetnek; ellenkezleg, kezdetnek látom és úgy élem meg, hogy az új és folyton változó körülmények között egy újfajta közösségi eszményt, modellt, formát – akár többfélét is – alakítunk ki. A visnyeszéplaki például az egyik lehetséges modell. B. Gy.: Azt hiszem, hogy van a jézusi kisközösségmodell és van az egyházmodell – s talán egy harmadik, a remete-modell. A remete-modell példája Bánya falu, ahova az eszmék kitisztázása nélkül lementek „hogy együtt legyünk” és ma él benne négy nyugdíjas – majd eltemetik saját magukat. A visnyeszéplakiak egy más emberfajta, amit a Bokorban nem találok. A Bokorban csupa olyan embert találok, aki maga akar valamit csinálni. Ezek a remeték. Legel ször a gyereke fogja otthagyni és aztán bevonul majd egy szeretetotthonba. A visnyeszéplakiakat meglátogató Bokor-tagok egyike kérdezte, hogy hát mi lesz, ha megöregesztek? Nagyot nevettek rajta: Hát unokázunk! – Szóval amíg „négy-öt magyar össze nem hajol”, addig nincsen semmi. Azért van Bokor, mert negyvenötben négy-öt magyar összehajolt; azért van Bokor, mert a hatvanas években négy-öt magyar összehajolt. 89 óta csak leépülés van. Megöregesztek anélkül, hogy a kortársaitok gyerekeibl csináltatok volna új csoportot. Hatalmas szakadék van a
1796
Bokor történetében 89-t l kezdve. Úgy csinálunk, mintha még lennénk... A Bokor-nagytábor? Ezt a hülyeséget csinálja! Ez a konferenciázás, ezt csinálja az egész nyugati világ, amelyik éppúgy halálra van szánva mint mi. M. I.: Egy „negatív remény” van bennem: a városi élet fokozódó ellehetetlenülése, tönkremenése ki fogja kényszeríteni a vidékre költözést... ahol pedig csak úgy lehet megélni, ahogy a visnyeszéplakiak: együttm ködéssel termel közösségben, szellemi közösségben, spirituális közösségben. Ezt talán a keser ség mondatja velem, de lehet, hogy ennek van realitása: Ma már világosan látszanak a fogyasztói lét végs határai, szinte dátum szerint meg lehet mondani, hogy mikor ér véget itt vagy ott. Még lehet vidéken olcsón birtokot venni. B. Gy.: Ha jól értem, azt mondod, hogy a helyzet fog bel lünk kikényszeríteni valamit. M. I.: Igen, ez a végs reményem. B. Gy.: Ha a kandi jövbe nézek, akkor a helyzet az, hogy az lesz a forint vásárlóértéke, amibe a bankjegy el állítása kerül; nem kapsz érte semmit. Ezt megértem már egyszer 45- ben. Ebben a kényszerhelyzetben, amikor már semminek nincsen értéke, a helyzet fog engem kényszeríteni? Nem tudok rá példát. Valami megújulás támad a helyzet kényszerítésébl – ez majdnem olyan, hogy majd eljön Jézus és rendet csinál. Ezt bven hallom. Itt van el ttünk a visnyeszéplakiak példája. Nem tudok másról. Otthagyják a várost. Eladják a lakásukat. Lemennek vidékre, hogy csak anyukák legyenek; hogy parasztok legyenek. Az általános iskola alsó tagozatára van egy összesített osztály, amit O. Mária tart a kezében; a fels tagozatosok óránként más házba járnak órára; itt ez ért hozzá, ott az. Olyan színvonalas a képzés, hogy Kaposváron mindig a visnyeszéplaki gyerekek nyerik meg a megyei pályázatokat. Amikor 14 évesek lesznek és befejezik az általános iskolát, elmennek szakmát tanulni és hétvégén jönnek haza. Molnár V. Józsi bácsira hivatkoznak, hogy egyetemista korukban volt az az ember, aki erre ket rávette. Sarumegoldó templomi tisztelettel néznek Molnár V. Józsira, eljött hozzám, beszélgettünk egymással. Kiváló volt minden, amit mondott csak elfelejtette, hogy nem konferenciát tart; nem volt kíváncsi arra, hogy én mit gondolok. Csak áradt, mint a Pál... Jézus kíváncsi volt arra, hogy ezek a kölykök – a tanítványok – mit mondanak: kiszedte bel lük a kritikát. És amit O. Józsi mondott a kilencvenedik születésnapomon: Gyurka bácsi, azt szeretném, ha vitatkoznánk Veled. Nem vitatkoznak velem – én meg süketnéma intézetnek mondom a saját rendemet ennek következtében. Ha nincsen helyzetfelmérés, ha nincsen világos helyzet-látás, ha nem ebb l születik meg a tennivaló, hanem csak úgy kiszaladunk egy faluba, abba elpusztul a Bokor. Visnyeszéplak nem; húsz év alatt megn tt, megötvenszerezte magát... M.I.: Kedves Gyurka bácsi, most egy jókora impulzust kaptunk (legalábbis én) T led, aminek kibontása termélehetne. kenyít Remélem, hogy lesz majd folytatása azért is, mert egy csomó gondolat belénk szorult. Köszönöm.
2011. február
KOINÓNIA
VINCZE GABI
LELKIGYAKORLAT (3.) 5.3. Jézus és a nemzetek Ezt a témát két alpontra bonthatjuk: Jézus viszonya a nem zsidó nemzetekhez, illetve saját nemzetéhez. 5.3.1 Jézus és a nem zsidó nemzetek (az evangéliumok görög szövegében ta ethné, amit – helytelenül – „pogányok”-kal szoktak fordítani). – Viszonylag sok példát találunk arra, hogy Jézus gyógyító tevékenysége gondtalanul kiterjedt a nem zsidókra, a Palesztina körül él nemzetek tagjaira is, mégpedig nemcsak saját hazája területén belül („a kafarnaumi százados”: Mt 8,5-13; Lk 7,1-10), hanem a határvidéken (a tíz leprás egyike: Lk 17,11-19), s t a határon túl, „külföldön” is (a gerázai megszállott: Mk 5,1-20; a szírföníciai asszony lánya Tírusz és Szidón vidékén: Mk 7,24-30; egy süketnéma a Dekapoliszban: Mk 7,31-37). Elfogulatlansága, az „idegenekre” is kiterjed szeretete abban is megnyilvánul, hogy ezeknek az „idegen nemzethez tartozó” betegeknek a „hitét”, (Istenbe és beléje vetett) bizalmát (a kafarnaumi százados: Mt 8,10), illetve háláját (egy szamaritánus leprás: Lk 17,18) példaképül állítja honfitársai elé, és ugyanezt megteszi nem gyógyítási összefüggésben is, az irgalmas szamaritánus példabeszédében (Lk 10,29-37). Talán még a gyógyításnál is fontosabb megnyilvánulása Jézusnak, hogy a gyakorlatban is bemutatta az ellenségszeretetet, amikor a szamaritánusok nem akartak szállást adni neki és tanítványainak, s az utóbbiak „égb l leszálló t zzel” akarták elpusztítani az „ si ellenséget” (Lk 9,52-64). Keményen rászólt tanítványaira, lelkületüket sátáninak min sítette, és kijelentette: „nem azért jött, hogy elpusztítsa az emberek életét, hanem hogy megmentse azt” (Lk 9,55-56), tanúsítva ezzel, hogy még az „idegen nemzet” ellenséges tagjait is korlátozás nélkül embernek tekinti (nem pedig elpusztítandó „ellenségnek”). Ami Jézus tanítói m ködését illeti, kissé bonyolultabb a helyzet két olyan mondása miatt, amely csak Máté evangéliumában található meg, noha a szóban forgó esemény Márknál (6,7-13; 7,24-30) és Lukácsnál (9,1-6) is megtalálható: „Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól” (Mt 15,24); „A nemzetekhez ne menjetek, a szamaritánusok városaiba ne térjetek be” (Mt 10,5)! E mondások eredetiségét sokan vitatják, de nem valószín , hogy utólag adták volna ket Jézus szájába, hiszen a Máté-evangélium keletkezésének korában az egyház már évtizedek óta gyakorolta a „pogánymiszsziót”. Mindenesetre azt látjuk, hogy Jézus „teológiai párbeszédet” folytat egy szamaritánus asszonnyal (Jn 4,7-26), az „Izrael Istenérl” szóló tanúságtétel megbízásával küldi övéi közé a meggyógyított gerázai embert (Mk 5,19), s ami még fontosabb, végül „minden nemzethez” (Lk 24,47; Mt 28,19), s t „az egész teremtéshez” (Mk 16,15) szóló tanítói megbízással ruházza fel követ it. Ennek a jézusi egyetemességnek a hitelességét persze talán még többen vitatják – de a „zsidó bezárkózás” és az „egyetemes nyitottság” közötti ellentmondás aligha-
1797
nem feloldható azzal, hogy feltételezzük Jézusról: az gondolkodása és lelkülete is fejl dhetett. 5.3.2. Jézus viszonya saját nemzetéhez Rendkívül nehéz err l bármit is mondani, mivel mindössze három ezzel kapcsolatos nyilatkozatáról tudunk, de mind a háromnak ugyanaz a tárgya: nemzete, hazája sorsáért, létéért aggódik. A három nyilatkozat közül kettt már idéztem az 1. pontban (Lk 13,3; 23,31): ezekben Jézus óvta nemzetét a „nacionalista terrorizmustól”, konkrétan a Róma elleni lázadástól, mert attól tartott, hogy az népe pusztulásához fog vezetni. E két mondásában a tárgyilagos figyelmeztetés hangja szólal meg, a harmadik azonban, amelynek ugyanaz a mondanivalója („Bár felismerted volna te is a békesség feltételeit”, mondja Jeruzsálemhez közeledve: Lk 19,42), érzelmekkel nagyon telített, és arról árulkodik, mit jelentett Jézus számára népe esetleges pusztulása: olyan mélyen érintette ez a lehet ség, s t valószín ség, hogy sírásra fakadt (Lk 19,41), amir l a szinoptikus evangéliumok semmilyen más összefüggésben nem számolnak be! Ennek alapján talán megengedhetjük magunknak azt a következtetést, hogy amilyen távol állt Jézustól az er szakos („zelóta”) nacionalizmus, olyan közel állt hozzá a más népeknek ártani nem akaró, igazi hazaszeretet. Err l tanúskodik egyébként, kimondatlanul is, egész nyilvános m ködése: minden képességével és teljes erejével nemzetét szolgálta, és küldetése megpecsételéseként a vértanúhalált sem tartotta túl nagy árnak. VI. Nemzet és hazafiság az evangéliumban - Másképp (V.Gabi) Els dleges szempont, hogy kikhez szól a küldetés. Jézus ebben a szellemben, ebben a vallás által átsztt és meghatározott társadalmi közegben n tt fel, élt és gondolkodott. Gondolkodását, érzelmi és tudati világát, a nemzetéhez való er s köt dés jellemezte. Küldetésének els dleges iránya, küldetésének célja saját nemzetének megmentése volt. A választott nép, Izrael házának tagjai közül egyesek elvesztek, irányt tévesztettek, ezeknek visszaterelése, visszaszerzése, népe egységének helyreállítása Isten üzenetének tanítása révén – ez a feladata. A prófétának mindig vizsgálnia kell, kikhez szól és kikhez nem szól a küldetése (Lk 4,27-28) „…sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. 26De közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Száreptában él özvegyasszonyhoz. 27Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szír Naamán." Jézus (és ez férfias vonás) két oldalról, pozitív és negatív oldalról is (vagy ha úgy tetszik, belülr l és kívülr l is) pontos határt von, kijelöli küldetésének hatókörét. Halld Izrael! (Mt 12,29) és „Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól” (Mt 15,24); mondatok meghatározzák azt a személyi kört, akikkel kapcsolatban feladata van, akik els dlegesen fontosak a számára is, tanítványai számára is, és azt a személyi kört is, akikkel kapcsolatban nincsen feladata: „A nemzetekhez ne menjetek, a szamaritánusok városaiba ne térjetek be” (Mt 10,5)!Ebben az idézetben meger sítve látjuk a saját nemzetéhez való elkötelezdését és elhatárolódást azoktól, akikhez nem tartoznak a zsidó néphez, Izrael házához.
2011. február
KOINÓNIA
Jézus népének gyermeke, aki küldetését származása okán, egy er s és egységes vallási-nemzeti kohézió erterében és ennek keretein belül értelmezi els sorban. Amikor az egész néphez szól, az Atya, az Emberfia, nép= Izrael háza teljes (zárt?, kerek) egységben van. (Lk 9,23-27 ) ” 23Amikor az egész néphez szólt, ezt mondta: "Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap és úgy kövessen. 24Mert aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti. 25Mert mi haszna van bel le az embernek, ha megszerzi akár az egész világot is, de maga elpusztul vagy súlyos kárt szenved? 26Aki ugyanis szégyell engem és tanításomat, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor majd eljön a maga és az Atya, meg a szent angyalok dics ségében. 27Igazán mondom nektek, hogy azok közül, akik itt állnak, némelyek nem halnak meg, míg meg nem látják az Isten országát."” Jézus népe, a zsidó nép, ers bels kohéziós, integráló er vel rendelkezett. Ez az integráló er több ernek az ered jeként határozható meg. Az Egyistenhit, a Kultusz, a Rítus, a Hit a Törvény, az Írások, a Próféták tanítása, a Közös Múlt, Közös Történelem, a Hagyományok kialakítása és tisztelete, a Kiválasztottság tudatának közösségformáló ereje, a Társadalmi tagozódás és ebben a farizeusok hatalma, a Messiás eljövetelének ígérete és várása, valamint a környezeti népek meg megújuló támadásai elleni védekezés, és a környezeti népek kevésbé szervezett és egységes volta mind-mind fontos és ers elemei annak, hogy a zsidó nép magát egységesnek, bels ervel felruházottnak ismerje, tartsa. „Mi vagyunk a választott nép.” Ezután a sommás megállapítást követ en hogy ti. küldetésének els dleges, meghatározó célja saját nemzetének megmentése volt, meg kell vizsgálnunk a zsidó nép bels kohézióját biztosító integráló erk vektorát. Fel kell bontanunk ezt a vektort részkomponensekre, annak érdekében, hogy teljes képet kapjunk arról, milyen volt Jézus neveltetése, személyisége, milyen volt motivációja, mi volt a viszonya a nemzetéhez, népéhez, milyen álláspontot foglalt el a nacionalizmussal összefügg kérdésekben. A komponensek az alábbiak: 1. Egyistenhit, vallási viszonyok Istenképe teljesen más volt, mint az Írások haragvó, és bosszuló véres Istene. Ugyanakkor ilyen értelm módon említi a szórólapátot kezében tartó ítél és ítélkez Istent, idézve az írásokból, illetve akkor, amikor Mt 25,31-ben az utolsó ítélet Istenér l beszél, aki elválasztja a kosokat a juhoktól, a juhokból lesz az ország, a nemzet. Példabeszédekben pl. Lk 16,31-ben (gazdag ember és a szegény Lázár) többször hagyatkozik hallgatósága
1798
ismeretanyagára az istenképet tekintve: a Mt. 25,31 - beli kosok bizony oda kerülnek, ahol sírás és fogcsikorgatás van… 2. Kultusz, rítus Nem utasítja el a kialakult, rögzült, megcsontosodott kultuszt, a rítust. Elfogadja a zsinagógát, és sokszor találjuk ott tanítva, (Mt 6,1, Lk 4, 42): Hirdette az igét zsidóföld zsinagógáiban (=Júdea, Galilea stb.)) az írásokat magyarázva. Ugyanaz a szöveg új értelmet és értelmezést kap Általa, amit még tanítását kételkedéssel, s t ellenséges érzülettel hallgatók is rendre elismernek. Olyan összefüggéseket tár fel az írások alapján, amikor felolvasásra jelentkezik a zsinagógában, melyet cáfolni nem tudnak, ugyanakkor elfogadni sem, pedig van Mózesük és vannak prófétáik, s ennek elégnek kellene lennie ahhoz, hogy mindannyian egységben vele, Jézussal az látásmódjára, és életmódjára jussanak. (Mk 12, 14 "Mester, tudjuk, hogy igazat mondasz, és nem veszed tekintetbe az emberek személyét, hanem az igazsághoz híven tanítod az Isten útját.) 3. Hit Ugyanakkor világosan látja, hogy mi a realitás, mi az ember korlátos gondolkodásának és gyakorlatának valósága. Megfogalmazza kételyeit „Az emberfa eljön, talál- hitet a földön?” (Lk. 18,8), illetve felméri a lehet ségeket amikor kisded nyájról beszél (Lk 12,32). Jézus nem titkolja afeletti örömét, hogy Isten Országát a 72 tanítvány visszatérésekor megvalósulni látja a földön. Látásmódjában az Atya, az Emberfia, és a tanítványok teljes egységben vannak. (Lk 10,21), ez az egység létrehozható, megvalósítható. Ez a látásmód, istenkép, emberkép, ország-kép tükrözdik Lk 9,23-ban amikor az egész néphez szól Atya, Fiú és a nemzet egységben vannak, ez a rend, ez Isten rendje. 4. Törvény és az Írások A választott nép fiai, amikor Isten ígéretér l és annak Isten általi teljesítésér l gondolkodtak, más-más értelmezést adtak ennek az ígéretnek, mint a próféták, és nagyon más Messiást vártak, mint aki eljött. Az Isten által megígért küldöttel szemben elvárás volt, hogy amikor eljön, nép életét könnyítse, a nemzetet naggyá tegye, biztosítsa a zavartalan uralmat az Ígéret földjén. A Messiásnak zsidó történelem évezredei folyamán különböz helyi és nemzeti problémákat, sorstragédiának megélt helyzeteket kellett volna megoldania Az ember hajlamos Isten ígéretét úgy forgatni, hogy az beteljesítse elvárásait, és ha nem teszi, akkor akár hitetlenségbe, csalódásba, ellenségességbe fordulhat. Jézus jellemzen népe vallási gondolatkörén belül marad. A választott nép tudati körében - melynek alapja Isten nekik tett ígérete volt, hogy ui. hozzájuk küldi a Messiást, a Fölkentet – határozza meg saját magát, feladatát, küldetését. Nem távolodik el az Írásoktól akkor sem, amikor elfogadja Péter meghatározását: Lk 9, 18 "Kinek tartanak engem az emberek?" 19Ezt válaszolták: "Van, aki Keresztel Jánosnak, van aki Illésnek, mások szerint a régi próféták közül támadt fel valaki." 20Most hozzájuk fordult: "Hát ti?" Péter válaszolt: "Az Isten Fölkentje vagy." 21Rájuk parancsolt, hogy ezt ne mondják el senkinek. Te vagy az Isten fia? Én vagyok Lk. 22,70 Az információelmélet könyvtárnyi irodalmat halmozott fel, amiben részletezi, hogy egyetlen adatból a különböz szereplk hányféle információt képeznek, (és hogy ez mi
2011. február
KOINÓNIA
mindent l függ: tudástól, habitustól, személyiségt l intelligenciától, élet- és tudatállapottól, stb.) és hogy ezek, az így keletkezett alap-információk hogyan fejl dnek, kapcsolódnak össze és hogyan válnak új információkká, majd lesznek ezekb l új adatok. Jéusnál erre látunk példát. Kiindult abból, amit mindenki tudott és ismert, kiindult saját neveltetéséb l, a zsidó vallási hagyományból, valamint az Írásokból, a Törvényb l és a Prófétákból. Ugyanazon adatokat, melyeket mindenki elfogadott és a vallási társadalmi közösség alapja volt, mer ben más tanítást hozott, merte alkalmazni mindazt, ami Isten szava volt, merte, ugyanazokat az unalomig ismert mondatokat, melyeket mindenki hallott, tudott, ismert más szempontrendszerbe helyezni Az értelmezési tartománya volt sokkal szélesebb és mélyebb, más dimenziójú. Lk, 10, 25Egy törvénytudó felállt, hogy próbára tegye. "Mester - szólította meg -, mit tegyek, hogy eljussak az örök életre?" 26Megkérdezte tle: "Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?" 27Így válaszolt: "Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedbl, teljes lelkedbl, teljes erdbl és teljes elmédbl, felebarátodat pedig, mint saját magadat." – irgalmas szamaritánus Nem megváltoztatni jöttem a törvényt, hanem beteljesíteni. A beteljesíteni ige transzcendens dimenziója nyilvánvalóvá válik. 5. Közös Múlt, Közös Történelem Jézus múltjával és történelmével együtt vállalja népét, a számos esetben kapcsolja tanítását korábban élt próféták tanításához, jövendöléséhez, vagy cselekedeteihez. Izaiás jövendölése, Dávid tettei, (Mk 3,23 – kalászszedéssel kapcsolatos válasza és hivatkozása) Mózes (Lk 16,31 – Szegény Lázárról szóló példabeszéd: „Van Mózesük és vannak prófétáik…”) és a próféták tetteinek pozitív említése arra utal, hogy a nép emlékezetét meghatározó személyek és írások elidegeníthetetlen részét képezték ismeretanyagának, és alapot szolgáltattak arra, hogy felmutassa az azonosságot, illetve a különbözséget saját mondandójával „..mondatott a régieknek, én pedig azt mondom nektek..” Figyelemre méltó ezzel kapcsolatban, hogy milyen er s ez a köt dése seihez: a jerikói vak így szólítja meg: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” Lk, 18, 35 Jézus hallgat erre a megszólításra. De idézhetjük Jézusnak Zakeus jelenlétében mondott szavait: Ábrahám fia is (Lk 19,10) – más elbírálást érdemel, pozitív diszkriminációt alkalmazunk vele szemben, mert a mi népünkbl való, és jóváteszi, amit rosszul tett. 5.1. Nemzeti tudat, nacionalizmus Jézusnál Nem bizonyítható az az állítás sem, hogy Jézus nem volt elfogult saját nemzetével szemben. A tanítványai tisztában voltak ezzel, a vele együtt él k, a szoros kapcsolatban állók tudták, hogy a nemzeti érzés, ha tetszik a nacionalizmus nem áll távol t le, hanem természetes módon képezi részét gondolkodásának, tetteinek, befolyásolja hozzáállását, vezérli tetteit. Szempont számára, hogy ki tartozik népéhez, (Zakeus Ábrahám fia is… Lk 19,10) illetve az, hogy aki nem oda tartozik, miképpen viszonyul a zsidókhoz. A nemzeti érzés lobbier t képvisel a külföldinek számító kafarnaumi százados
1799
kérése esetén (Lk, 7,1) „Tedd meg, amit kér, mert szereti népünket, zsinagógát is épített. Más helyeken is a legbens bb, legszorosabb emberi kötelékekhez éspedig a családi, illetve az anya-gyerek viszony szoros kötelékéhez hasonlítja saját maga köt dését nemzettársaihoz: Mt 23,37 „Hányszor akartam összegy jteni fiaidat, mint tyúk a csibéit” st Lk 13,34 „Össze akartam gy jteni gyermekeidet, mint a tyúk összegy jti a csibéit a szárnya alá. Ezekben a képekben érhet tetten a fontossági sorrend, ami a családi kapcsolatokban is fellelhet : senki nincs fontosabb annál, mint akikkel szemben egyértelm és kizárólagos felel sséggel tartozunk: akik a ránk bízottak. Ugyanerre a felismerésre vezet minket egy lakodalmi jelenet felvillanása Lk. 5,35-ben: a vlegényt körülvev násznép a vlegény legszorosabb rokoni és baráti köre, egy ünnepélyes családi eseményre nem „mindenki” hivatalos, nem „sokak” hivatalosak, oda idegeneket nem hívnak meg, oda csak a közvetlen kapcsolatban állóknak szól az invitálás. Jézusnak nem voltak nemzetbomlasztó szavai és fogalmi rendszerei: az urbánus és a népi nem állt szemben egymással. Fontos volt számára a f város, Jeruzsálem (Mt. 11,8). Azt az érzelmi és küldetésbeli kapcsolatot, mely Jézust a zsidó néphez f zte, más szerzk csak Lk. 19,41 alapján szokták említeni ezzel kapcsolatban. „…mikor megpillantotta a várost, elérzékenyült.” Fájdalommal teli szavak: „Eltipornak téged, és gyermekeidet”, a Lk 10,13 „Jaj nektek, …Korozáin, Betszaida” pedig ebben az összefüggésben általában nem is kerül szóba, ugyanakkor az aggódás, a féltés és a megmentés szándéka illetve lehetetlenségének felismerése azonos és er s érzelmi gyöker . A küldetés teljesítése, a mindenkire való kiterjesztés kudarca megfogalmazódik Lk 4,24 ben: a választott nép prófétája saját hazájában, övéi közt nem kedves, nem hatékony, és nem is lehet az: senki sem próféta a saját hazájában.… . Fontos valamennyi zsidó város és falu, Lk 9,6 Bejárták a falvakat, mindenütt hirdették az evangéliumot, Lk 5, 17 – Galilea és Júdea különböz falvaiból és Jeruzsálemb l jöttek hallgatni t, Lk. 4,42 Hirdette az igét zsidóföld zsinagógáiban, felment velük a hegyre… Az Isten Fölkentje, aki tanította, hogy „senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért” „aki nagy akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája” tanításával jól megfér az a nyilatkozata melyet Mt 24,12-ben ill. Lukács 23,3-ban olvasunk: Te vagy a zsidók királya? Én vagyok” illetve Te mondád” Hivatás, küldetés, felel sség jár együtt a királyi hivatallal, melyet csak a nép fia tölthet be. 5.2. Nemzeti fels bbrend ség tudata Az, hogy Jézus kiket választott tanítványnak és kiket nem, gondolkodásának irányát, hatókörét, a küldetés határait pontosan jelöli. Tanítványai nem azon a földrajzi tájegységen él valamennyi, nemzet fiaiból álltak. Csak zsidó legények voltak. Válogathatott volna egy internacionalista kommandót, de nem tette. Kimutathatóan volt zsidó nemzeti és fels bbrend ségi tudata. Els bbséget adott a saját nemzetének, és ennek megnyilvánulásai közül kett t különösen fontos szemügyre venni. A kánaáni asszony, aki szír-f níciai származású – külföldi, más nemzet fia-lánya - volt, arról értesül, hogy Jézus a zsidókat gyermekeinek, más nemzetek fiait, pl. t pedig kis-
2011. február
KOINÓNIA
kutyáknak tartja. Más nemzet fiai nem érdemesek még arra sem, hogy a szállás viszonzásaként szívességet várjanak el a vendégt l. Mk, 7 27” „Ezt mondta neki: "Hadd jóllakni el bb a gyermekeket. Nem való ugyanis elvenni a gyerekekt l a kenyeret, és a kiskutyának dobni." Az asszony elfogadja ezt a számára kedveztlen, st megalázó besorolást, és Jézusnak a hasonlatát, nem javítja ki, hogy mi is vagyunk olyan emberek, mint ti, milyen alapon nevezel minket kutyáknak, mit képzeltek ti zsidók magatokról? Mindkét felet a társalgás folyamán ebben a soviniszta rasszista kommunikációs térben találjuk. Mt 15,21-ben nyilvánvalóvá válik ugyancsak, hogy csak a saját népe fontos a számára, senki más, küldetése csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól. Az, hogy Izraelt, a zsidó népet különbnek tartja mindenki másnál, kifejezésre jut Lk 7,10-ben „Ekkora hittel még Izraelben sem találkoztam” Mi a kiindulás, a viszonyítási pont, ahol elvárható a legnagyobb hit: Izrael, a nemzete. Még Izraelben sem… Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a sovinizmus, azaz a nemzeti alapon másokat hátrányban tartó különbségtétel nem korunk sajátja, Lk 9,53 szerint Jézust a szamariaiak falujába nem fogadták be, mert Jeruzsálembe tartott, és valószín síthetjük, hogy nem az úticél volt a f problémájuk. Mt 7, 12<>Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük! Ez a törvény és a próféták 5.3. Külföldiekkel Számos példát láttunk arra, hogy külföldiekkel való viszonyban miként viselkedett. Szívesen elismerte azokat az értékeket, melyeket bennük látott, st kiemelte azokat, még akár sajátjai ellenében is. A nemzeti alap fölött létezik egy általános isten akarata szerinti emberi magatartás, és mindegy, hogy melynemzet esetleg lenézett fia-lánya e az, aki azt a magatartást tanúsítja. (Lk 10,3 Irgalmas szamaritánus; Lk. 17,18 10 (10 leprásból csak ez az egy „idegen” szamáriai ment vissza köszönetet mondani), de szempont, hogy ki tartozik a néphez, ki hogy viszonyul hozzá.(Lk 7,1) (Kafarnaumi százados: tedd meg, amit kér, mert szereti népünket – zsinagógát is épített.) 5.4. Nemzetek felettiség – egyéni életalakítás Lk, 10, 25Egy törvénytudó felállt, hogy próbára tegye. "Mester - szólította meg -, mit tegyek, hogy eljussak az örök életre?" 26Megkérdezte t le: "Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?" 27Így válaszolt: "Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedb l, teljes lelkedb l, teljes er db l és teljes elmédb l, felebarátodat pedig, mint saját magadat." – irgalmas szamaritánus (Lk 10,3) (Vö: Mt „Szeresd embertársadat”! 6. Próféták tanítása Az Atya ugyanakkor távolságot is tart a választott népt l, melynek tagja lett fia, Jézus. Az Atya globálisan gondolkodik, nincs beszorítva a nemzeti keretek közé, mint mi, vagy mint ahogy Jézus be volt szorítva. „Van Mózesük és vannak prófétáik” (Lk. 16,31), és ennek elégnek kell lennie a zsidó nép bármely fiának ahhoz, hogy Ábrahám kebelére jusson. Jézusnál is felfedezhetjük ezt a szemléletmódot természetesen, pl. Lk 4,27-28-ban (Szír Námánt gyógyítot-
1800
ta meg Elizeus, Illés pedig a szidoni Száreptában él özvegyet) más nép fiáról szóló példabeszéd olvasása nyomán meger södik bennünk az a felismerés, hogy Jézus, miközben történetiségében vállalja a népét, els dleges szempontja az, amit nem téveszt szem el l soha, hogy kikhez szól a küldetése. A prófétasorsban osztozás során átéli, hogy azokban a környezetekben, ahol személyesen ismert és érzelmileg érintett, ott nem tud csodát tenni Mt ,4 „Csak a hazája veti meg a prófétát vagy Lk 4,24: „A próféta nem kedves a hazájában”. (Megj.: Van tehát egy attit d, amit érdemes továbbgondolni: a túl er s köt dés, az ezzel együtt járó környezeti hitetlenség gátolja a küldetést, ugyanakkor ennek a tetten érhet köt désnek távolságtartóbb változata segíti azt.) 7. Hagyományok tisztelete Hagyománytiszteletére számos példát találunk. Halld Izrael! (Mt 12,29) Csak a népéhez szól, a hagyományos megszólítási formulával, vagy pl. a leprás meggyógyításakor: „Mutasd be az áldozatot, ahogy Mózes rendelte” 8. Társadalmi beágyazottság Jézust sajátjuknak tekintették a zsidók, és maga is tökéletesen beágyazott volt abba a nyelvi, vallási kulturális, szociológiai közegbe, amibe született, amiben élt. Szoros kapcsolata valamennyi társadalmi és szociológiai csoporttal megjelenik a leírásokban, abszolút otthon érezte magát a különböz szituációkban és helyszíneken. „Menjünk máshová, a szomszéd településre (Mk 1,38) két dolgot jelent számunkra. Közvetlen jelentése az, hogy itthon vagyok mindenütt. Közvetett: a „menjünk máshová” semmiképpen sem külföldet jelent, hiszen itt van keresnivalóm. Falvakat tanít – a települések között nem tesz különbséget, és nem tesz különbséget a szociológiai csoportok között sem (Mt 3,13 – Mt ,5 ), ugyanakkor fontos neki a f város, bevonul Jeruzsálembe. (Mt 11,8) A visszajelzések szerint az emberek „az egész tömeg” (Mt 4,1) „Az egész tömeg..„ magáénak érezte t, sajátjuknak tekintették, „gyalog minden városból összefutottak”(Mt ,32) ”mindenhonnan mentek hozzá az emberek (Mk 1,44) (nyilván nem külföldr l itt is megemlíthetjük.). Leprások és egészségesek között, okosak és buták, szegények és gazdagok, hatalmasok és alávetettek között gyógyítóként, és szinte mindig tanítóként is mindig ugyanaz maradt, azonos maradt önmagával, egy volt a népb l, miközben nem tévesztette szem el l, mit bízott rá az Atya. 8.1. Társadalmi csoport Mk 12, 14 "Mester, tudjuk, hogy igazat mondasz, és nem veszed tekintetbe az emberek személyét, hanem az igazsághoz híven tanítod az Isten útját. (adóforint bevezet mondata) vagy pl. Mk 2,17, és Lk 5.29 b nösökkel, vámosokkal együtt étkezik. Könnyen lehet az a benyomásunk, hogy senki más nem fontos számára, csak a saját népe „hirdette az igét zsidóföld zsinagógáiban (=Júdea, Galilea stb.)” Lk 4,42) nem diszkriminálta a vallási csoporthoz tartozókat sem, tanított a zsinagógában (Mt 6, 1) gyógyította a zsinagógai elöljáró gyermekét (Mt 5,35) Teljesen egy a sajátjaival, a népével a mindennapokban: tanító, akár mint a csodálatos halfogás f szerepl je. A társadalmi rétegek közül a zsidó társadalomban kiemelt szerep volt az írástudóké. Jézus elfogadta ezt a típusú meg-
2011. február
KOINÓNIA
különböztetést, azaz a társadalmi szociológiai viszonyokat és azt az alávetettséget, ami az írástudók és a nem írástudók között a korabeli társadalomban tapasztalható volt, de nem hagyta szó nélkül a szeretetlen viselkedést, megnevezi b neiket, mely jóval több annál, mint amit Lk 20,45 -ben olvasunk: „elfoglalják az els székeket, lakomákon az els helyeket, színleg imádkoznak” Mt 5, 20 8.2. Családi viszonyok Hol vagyok otthon, hol a hazám, hol vannak az enyémek, kérdezhetjük, mi volt err l Jézus álláspontja, mit képviselt. Nagyon egyértelm , hogy kik állnak hozzá a legközelebb: „Akik megteszik Istan akaratát, az a n vérem, fivérem és anyám.” Mt 3,31 Az is egyértelm , hogy azok állnak az emberhez a legközelebb, akik vele egy fedél alatt élnek. Mk 5,19 „Menj el a házadba, a „tieidhez”, add hírül” mondja a gyógyult betegnek. 8.3. Nemzedékéhez való viszonya Ambivalensnek, eseményvezéreltnek mondanám Jézus viszonyát a saját nemzedékéhez. „Boldogok, akik látják, amit ti láttok (72 tanítvány visszatérése)” Lk 10, 21 mellett bizony el is ítéli ezt a nemzedéket: „Számot kell adnia ennek a nemzedéknek” (korábban: ez a nemzedék gonosz nemzedék) Lk 11,52 5.5.Nemzetek felettiség – globális küldetés A legfontosabb kérdést ezzel kapcsolatban a Lk 18,8 –ban találjuk: „Az emberfia eljön, talál e hitet a földön?” A földön kifejezés túlmutat a népen, a nemzeten, általános, globális. Ahhoz, hogy erre a kérdésre majd igen állítással felehessen (ha eljön), az szükséges, hogy tanítványai Tegyenek tanítványommá minden népet (Mt 28, 19) hirdessék a tanítást, az Örömhírt az egész világnak, az egész teremtésnek (Mt 16, 15) Isten az utolsó ítéletkor nemzetben, mint egységben gondolkodva nyilvánul meg. Nem az egyének felett mond ítéletet, hanem a nemzetek felett. Elválasztja a kosokat a juhoktól, juhokból lesz majd a nemzet és ország (Mt 25,31).
SARLÓ CSABA
ÉSZREVÉTELEIM, AVAGY MI FOGADHATÓ EL LEGKEVÉSBÉ SZÁMOMRA A „LELKIGYAKORLATOK BUDAKESZIN” ÍRÁS VI. RÉSZÉB L.
Az írásból idézett részek d ltbet sek. 1. Egyistenhit, vallási viszonyok Mivel a keresztény vallások is abból a két el feltételb l indulnak ki, hogy a zsidó vallás kezdett l egyistenhív, és az az egyistenhit akkor egyedülálló volt, nézzük meg mit írt errl a rabbiképzt is végzett történész, az ELTE görög-római történeti tanszékének egykori vezet je, akadémikus, aki a téma egyik leghitelesebb tolmácsolója, Dr. Hahn István „Istenek és népek” cím könyvében. „Jahve - az ótestamentumi névmagyarázat szerint „a Létez" vagy „a Létrehozó", de valószín , hogy neve eredetileg a vihar pusztító száguldását jelent sémi Hwh igegyök m veltet alakja,amelynek jelentése: viharzó, vihart okozó, földre dönt , pusztító. Jahve eredeti hazája
1801
a Kánaántól délre fekv terület, Edom, a még távolabb fekv Szináj-félsziget és az Arab-félsziget északnyugati partvidékén elterül Midjan. Innen hozták magukkal a Kánaánba déli irányból, az egyiptomi határvidék fel l benyomult izraeli törzsek Jahve kultuszát s ugyanakkor ennek az istennek jellegzetes tulajdonságait: a vihar, villám, mennydörgés, t z és zivatar, földrengés és vulkanikus kitörések jelenségeivel való szoros kapcsolatát.” (lásd: Zsolt. 18, 8 – 15) „Amikor az izraeli nép a Kánaánban való letelepedés idején (i. e.1250 k.) a történelem számára megfogható valósággá válik, tizenkét – részben déli („egyiptomi”), részben keleti („mezopotámiai”) eredet , részben pedig már régebben ott él („kánaáni”) – törzsnek hol lazább, hol szilárdabb szövetségét jelenti, amelynek központja Jahve silói szentélye.” „A törzsszövetség egységének jegyében egységesítették a nagyobb törzsi csoportok sajátos hagyományanyagát is.” „. A különböz hagyományokat összef z irodalmi varratokat még jól felismerhetjük a Mózesnek tulajdonított Ötkönyv mai szövegében. Így tehát Jahve a déli törzsek viharistene, kiszorította a többi törzs isteneit, a törzsszövetség egységét jelképez egyetlen Istenné lett, ugyanolyan egyetlenné, mint a moábi Kemós, ammóni Milkum vagy a t roszi Melkart. Jahve ezek szerint nem a világmindenség egyetlen Istene, hanem csupán az izraeli törzsek szövetségének véd je, akinek létezése s e törzsek részér l való tisztelete korántsem zárja ki más törzsek és törzsszövetségek által tisztelt istenek, elohimok vele azonos rangú realitását.” 2. Kultusz, rítus Nem utasítja el a kialakult, rögzült, megcsontosodott kultuszt, a ritust. Ennek én teljesen az ellenkezjét látom. Szolgáljon érvelésemre példaként Mt 5.43 – 44. „Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gy löld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözitekért!” Máténál hatszor fordul el az „Én pedig azt mondom …”, de egyszer se „Az én is azt mondom…” De az elutasítást igazolja a Mt 9.16 és a Mt 9.17 is. „Senki sem tesz ócska ruhára új szövetb l foltot, mert a folt továbbszakítja a ruhát, s a szakadás még nagyobb lesz.” „Új bort sem töltenek régi töml kbe. De ha mégis, kiszakadnak a töml k, a bor kiömlik, s a töml k tönkremennek. Az új bort új töml be öntik, így ez is, az is megmarad.” Ugyanaz a szöveg új értelmet és értelmezést kap Általa, amit még tanítását kételkedéssel, st ellenséges érzülettel hallgatók is rendre elismernek. Olyan összefüggéseket tár fel az írások alapján, amikor felolvasásra jelentkezik a zsinagógában, melyet cáfolni nem tudnak, ugyanakkor elfogadni sem, pedig van Mózesük és vannak prófétáik, s ennek elégnek kellene lennie ahhoz, hogy mindannyian egységben vele, Jézussal az látásmódjára, és életmódjára jussanak. Valóban ugyanaz a szöveg? Amit a názáreti zsinagógában felolvasott, az a következ (Lk. 4, 16 – 20) „Az úr lelke van rajtam, mert fölkent engem, Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást,
2011. február
1802
KOINÓNIA
hogy felszabadítsam az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje. Összetekerte az Írást, átadta a szolgának és leült...” És amib l felolvasott (Iz. 61.1 – 2) „Az Úr lelke nyugszik rajtam, mert az úr kent föl engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, és meggyógyítsam a megtört szív eket, Hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadulást a börtönök lakóinak. Hogy hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét, Istenünk bosszújának napját.” Ha egy szövegbe betoldok és ki is hagyok bel le, nem marad ugyanaz a szöveg. Betoldása ma is id szer ( „a vakoknak a látást”) azaz mint Karl Herbst írja: Az isteni megbízáshoz hozzáf zi az újralátás képességének hirdetését az elvakítottak számára.” Ugyanakkor elhagyja az „Istenünk bosszújának napját”, mert az Istene a mindenkit szeret Atya, nem úgy mint Mózesé (Kiv. 15.3 – 6) „Az Úr nagy harcos, Jahve a neve. A fáraó szekereit és seregét a tengerbe vetette, legjobb harcosai elmerültek a Sás-tengerben. A hullámok elborították ket, úgy merültek a mélybe, mint a k. Uram, a jobbod kit nik erejével, Uram, a jobbod leveri az ellenséget.” Ha ez a Bokor-ban elfogadható, akkor feleslegesen vállalták annyian a börtönt a katonaság helyett. Sajnos nem elég ha hiszek a „Kivonulás” Istenébe ahhoz, hogy elfogadjam Jézus Istenét akir l Gyurka bácsi ezt írta a KIO-ban: „Az Istennek is van tehát léttartalma és megnyilvánulása. Léttartalma a szeretet; megnyilvánulása az adás.” 4. Törvény és az Írások. Jézus jellemzen népe vallási gondolatkörén belül marad. A választott nép tudati körében - melynek alapja Isten nekik tett ígérete volt, hogy ui. hozzájuk küldi a Messiást, a Fölkentet – határozza meg saját magát, feladatát, küldetését. Lehet, hogy Gyurka bácsi nem tudta ezt a mózesi gondolatkörön belül maradást? Mert ha tudta volna, nem írja ezeket: „S akármennyire is lehetetlennek gondolom, hogy leváltjuk az Ószövetséget, s a második olvasmányt, mégis elmondom és leírom ezt, miel tt meghalok. Talán majd ha fejre áll a multik világa, elkövetkezik egy jobb kor, amely hajlandó lesz végre szóba állni azzal, hogy készítsük az úr útját, és tudni fogja, hogy bizony nem készítjük az Utat addig, míg hangozhatik a szentmisében az is, ami Jézus el tti, a tolvajok, a rablók és a tömeggyilkosok hangja.” A szeretet Istenének nincs választott népe, hiába szerepel ez ötször is az írásban. Gyurka bácsi szerint: „ Józsue meg volt elégedve Istennel, és még jobban Kölcseynk, mert felhozta seinket a Kárpátok szent bérceire, s Bendegúz vérének különb országot juttatott, mint a zsidóknak, bár Isten nem válogat sem személyek, sem nemzetek között. Mindegyik nemzet eleve kedves Neki, hiszen mindnyájan a gyermekei vagyunk. Az egyedek
között sem válogat, még a mihaszna alkoholisták, dohányzók is elfogadhatók Számára. Alighanem még a világhódító nagyok, a sándorok és károlyok is kedvesek Neki, bár azoknak azért kijár már egy kis ejnye-bejnye, mert Isten gusztusával nem egyezik a gyilokszer, meg a pénz, amivel az evilági hatalom megszerezhet .” 5.2. Nemzeti felsbbrend ség tudata Kimutathatóan volt zsidó nemzeti és felsbbrend ségi tudata. Mivel a szeret Isten hivése és hirdetése összeegyeztethetetlen a fels bbrend ségi tudattal, így kizárt Jézus fels bbrend ségi tudata. Fel se tételezem, hogy Jézus mást mondott, mint amit gondolt. Egy fels bbrend ségi tudatú Jézus kibékíthetetlen ellentétben áll a Gyurka bácsi által hirdetett Jézussal. Ha Jézus olyan lett volna, mint amilyennek ebb l az írásból megismertem, (Nem utasítja el a kialakult, rögzült, megcsontosodott kultuszt, a ritust. Jézus jellemzen népe vallási gondolatkörén belül marad. Kimutathatóan volt zsidó nemzeti és felsbbrend ségi tudata.) akkor érthetetlen számomra, miért ítélte halálra egyhangúlag a zsidó nagytanács, és adta át a római hatóságnak, hogy az az ítéletet végrehajtsa.
SZÉPLAKI ZSOLT
ÉLMÉNYBESZÁMOLÓ PERUBÓL (2.) Szeptember 13. Satipoból írok. Az elmúlt hetek leginkább a munkáról szóltak. Betonozás, vésés, tet bontás és építés. Az id járás hihetetlen módon kiszúrt velünk. Május óta egy csepp es sem esett Oventeniben, aznap mikor sikerült leszednünk a régi tet t olyan es t kaptunk, amit itthon ritkán tapasztalni. Mindenünk elázott, alig bírtunk pár dolgot kimenteni. Az új tet felépítését is végig hátráltatta az es , mire az elkészült addigra a jó id is visszajött. Kellemetlen eldönteni, hogy ma a nyirkos vagy a vizes pokróccal aludjak. Lényeg, hogy kész a tet jöhet bármilyen es . A munka miatt így csak egy közösséghez tudtunk eljutni a ruhákkal. A terepjáró a felázott agyagon iszonyatosan csúszott, kb. olyan, mint a jég. Lényeg, hogy a kucsmák (egybeszabott helyi viselet) elkészültek, egy fél napot töltöttünk fent a közösségnél. Festi környezetben sok szutykos kissrác. Mi szabtunk, a szül k varrták. Ajándékba kaptunk masszatot (helyi alkoholos ital) jukkát és banánt. A ruhaanyag viszont elfogyott most Limából ezt is hozni kell, mert a következ hetekben több közösséghez is el kellene menni, míg járhatók az utak. Az estéimet Oventeni környékének felfedezésével töltöm. Már eljutottam az összes környez dombra, hegyre, viszont több alkalommal cserbenhagyott az elemlámpám, így sötétben botorkálhattam vissza. Múlt vasárnap elmentem Poncsoniba ez Oventenihez a legközelebb es közösség. Egy ember hozzám csapódott a szamarával, majd figyelmeztetett, hogy nem ajánlatos egyedül mászkálni, mert eléggé úgy nézek ki, mint a Pistako (fehér szervkeresked ). Találkoztam fehérre festett arcú indiánokkal, elég brutálisan néztek ki, Lali is csodálkozott, amikor mondtam, mert arra csak pirosra festik az arcukat az ashen inkák. A magányos estéim fennmaradó felében meg
2011. február
1803
KOINÓNIA
Gringóval barátkozom. Gringo a paripa, amit egy napelemért cseréltünk. Sajnos eléggé félénk, mint a perui lovak általában. Ma reggel kasztrálták, sajnáltam, de így nem lehet vele bírni, ha lát egy másik cs dört, akkor verekedni akar, ha meg kancát lát, akkor meg menne utána egyb l. Az elején nem engedett maga közelébe, de ma már mondhatom, hogy összebarátkoztunk. Ebben segített, hogy szereti a banán héjat én meg a banánt, amib l van b séggel a kertben. Másik jó hír, hogy meghívtak az egyik Oventeni focicsapatba. Vasárnap nagy sportélet van. A n k röplabdabajnokságot játszanak (elég komoly szinten, szerintem Balázsékkal pontot nem érnénk el ellenük az antalfai csapattal) a férfiak meg fociznak (kevésbé magas színvonalon). Mókás, van akinek az egyetlen hivatalos okmánya a foci igazolás, az egyetlen öltözéke a foci felszerelés. A legeldugottabb közösségeknél is láttam srácokat Real meg Barca mezben. Más, most a választások el tt állunk és a politikusok kegyetlenül kampányolnak. Szinte hihetetlen, de az serdbe is eljut a hülyeség. Mindegyiknek van egy jele. Most a banán, a papagáj meg a kokoa (perui gyümölcs) jel politikusok ígérgetnek f t-fát, kolbász kerítést az indiánoknak. Oventeniben az általános iskola igazgatója volt a mostani gobernador (régió vezet ) legnagyobb ellensége. Szervezte a helyieket, hogy zárják el az utakat, mert a Gobernador lopja a fát, nem küldi le a pénzt Oventenibe, stb... Most kapott ugyanett l a figurától valamennyi pénzt és lett Oventeniben a kampányf nök. Küldtek le neki egy akkumlátort meg egy hangfalat és éjjel-nappal 4, azaz 4 kampány nótát er ltet a falura. Eddig jól bevált ébreszt t (kakas-kukorékolás) felváltotta a butaság, ami szinte határtalan. Egyik alkalommal jöttek a munkások a csakráról (kávé-jukka-banán-ananász ültetvény) hosszú sorban. Az asszonyok kanasztában (fejükre er sített kosár) cipelték a jukkát. Egy férfi tolt egy taligát, abban egy aksi volt, a másik a vállán egy magnót vitt nagy büszkén és szólt a zene. Hozzáteszem a taligába legalább 4 asszony által cipelt jukka simán belefért volna. Hamarosan újra jelentkezem.
VÉGH GYÖRGYI
SZEBB AZ EMBER JÓSÁG KÖZBEN ÁLLÍTJA A PEDAGÓGUS "Nagyon fontos, hogy a gondolkodásunk és viselkedésünk teljes összhangban legyen, vagyis az ember mindig azt mondja, amit gondol, és azt tegye, amit mond.... különben úgy fog gondolkodni, ahogyan él." (Gondolkodás és viselkedés - Etika II. Az iskolai erkölcsi nevelés témakörében következ beszélget társunk Faragó Ferenc, aki személyes pedagógiai tapasztalatain alapuló gondolatait osztotta meg az etikaoktatás tanórai megvalósításával kapcsolatban. Gyakorló pedagógusként miben látja annak legfbb okait, hogy az etika tantárgy, ill. az erkölcsi nevelés tanórai bevezetése ennyire nehézkes, szinte már lehetetlennek t nik? Szükségesnek vélik-e egyáltalán a „tantárgyiasítást”? Faragó F.: Nem tartom lehetetlennek, úgy t nik most jött el az a lehet ség, hogy akik komolyan gondolják az etikatanítás megvalósítását, azok most léphetnek egyet. A tízezer mérföld is az els lépéssel kezd dik, tartja a kínai mondás, most meg kell tehát tenni az els lépést. De azt sem szabad elhallgatnunk, hogy a nehézkesség ellenére a jó pedagógus régebben is és nagyon régen is, a becsukott osztályteremajtó mögött tanított etikát, uram bocsá’
2011. február
KOINÓNIA
matematikaórán. Most arról van szó, hogy tantárgyasított (etika) formában is megteheti ezt. És ez fel is veti azt a nem könny kiinduló kérdést, hogy tanítható-e az etika? Avagy szükséges-e egyáltalán, hogy valamilyen nevesített tantárgy keretében, úgymond tanítsuk az erkölcsöt a reánk bízott gyermekeknek? Úgy válaszolnék erre a kicsit megválaszolhatatlan kérdésre, hogy - holisztikusan: közlöm (kisugárzom, sugallom) a bennem lév erkölcsi mondanivalókat a gyermekekkel együttlev minden pillanatomban, és részben: tudatosan taníthatom is a bennem lév erkölcsi tartalmakat. Az el z helyzetben inkább ösztönös és konkrétumok nélküli vagyok, míg az utóbbiban tudatos, didaktikus és célzottan fogalmazó. Miben más egy etika tanóra levezetése más tantárgyak óráihoz képest? Másként, más eszközkészlettel, attit ddel kell-e az erkölcsi alapismereteket tanítani? Faragó F.: Az etika tanóra mer ben más „eszköz”és „módszer”-készletet igényel, mint más tantárgyak órái. Néhány jellemz: • dönt en interaktív jelleg , a frontális, kinyilatkoztatott tartalmak kerülend ek, • gyakorlati jelleg , példák a hétköznapokból, irodalmi alkotásokból stb. • nem definitív jelleg , hanem interiorizáló, • nem tényszer , hanem értelmezésszer , • folyamatos lehet ség biztosítása adott vagy akkor felmerül kérdésekre, • folyamatos „házi feladat”: a továbbgondolkodás, • jól alkalmazható a csoportmunka, a projektmódszer, a kutatómunka, az egyéni kisel adások tartása stb. A ’90-es években már írtak egy fels tagozatosoknak szóló etika tankönyvet, melyet az ország számos iskolájában használtak, gyógypedagógiai osztályokban is. Milyen visszajelzések érkeztek, s milyen tapasztalatokra tettek szert az erkölcsi alapismeretek tanításával kapcsolatban? Faragó F.: A kötetet feleségemmel együtt írtuk, a Gondolkodás és viselkedés címet visel sorozat részeként. Az ötkötetes sorozatot egy pedagógusokból álló munkacsoport állította össze, a megfelel tantervvel együtt. A munkacsoport létrejöttét a közelmúltban 92. évében elhunyt Bulányi György piarista tanár kezdeményezte, aki a rendszerváltáskor az elsk között szorgalmazta az etikaoktatás bevezetését közoktatásunkba, hangsúlyozva a felnövekv ifjúság erkölcsi nevelésének fontosságát. A könyveink annak idején elkeltek, ha úgy tetszik: kézen-közön. Sok vidéki iskola is érdekl dött és bizony sokaknak már nem maradt, az utánnyomás pedig az akkori helyzet miatt nem volt lehetséges. Az „elkapkodás” els sorban az erkölcsi nevelés iránti igényt jelzi. A viszszajelzések szerint a tankönyvek hasznos kiegészít i, kapaszkodói voltak a tantárgy tanításának. Az etikatanítás azonban alapvet en nem tankönyvi m faj, a tanító/tanár nem spórolhatja meg vele a személyességet, a saját tapasztalatot, egyéni példákat, útmutatásokat. Ön gyógypedagógus. Tapasztalata szerint az SNI-s gyermekek milyen érdekldést mutatnak a morális kérdések/dilemmák megismerésére, megvitatására?
1804
Faragó F.: SNI, nem SNI, itt tényleg nincs lényegi különbség, minden gyerek nyitott mindenre, amit egy kicsit is felvillantanak el tte. Hogy a nyitottságból hogyan lesz szilárd ismeret, gyakorlati alkalmazhatóság, mi több meggyzdés, az mindig a tanár pedagógiai m vészetén múlik. Leegyszer sítve: mindent lehet jól és rosszul is tanítani. Az SNI-nél tartva az erkölcsi szint soha nem intellektus kérdése... Igazolható-e a gondolkodás és viselkedés közötti szoros összefüggés? Faragó F.: Bizonyára egy tucat tudományos diszciplína igazolhatná, de ezt talán nem is szükséges bebizonyítanunk vagy cáfolnunk. Mindenesetre a „Változtassátok meg a gondolkodásotokat!” felszólítás implicite tartalmazza a viselkedés megváltozását is. Ezt a kett t – gondolkodás és viselkedés – egybe kell látnunk, s ami egyben van, azt nem kell bizonyítgatnunk sem. Eljött-e az id esetleg, hogy ismét belekezdjenek egy etikatankönyv írásába? Faragó F.: Eljött, s már nagyon vártuk!!! Úgy gondolom, s egy csúnya kifejezéssel illetem: fel kell állnia egy etikaoktatás stábnak, és ott közösen el lehetne dönteni, ki-ki milyen részegységet vállalna az egészb l. Tágra kellene nyitni a kaput, annyira, hogy minden jó szándékú, az etikaoktatásért igazán tenni akaró ember bejuthasson rajta. De talán mégsem oly tágra, hogy aki karriernek, üzletnek, pénzszerzési lehet ségnek, publikálási exhibicionizmusnak tekintené ezt a törekvést, beférhessen. Öntl is megkérdem, hogy véleménye szerint a most felnövekv nemzedék, a cyber-generáció mennyire fogékony a „hagyományos” erkölcsi értékek, normák iránt? Képesek-e a diákok oly mértékben befogadni a felkínált gondolkodásés viselkedésmintákat, hogy társadalmi szinten is érzékelheten hasznosuljon az etikaoktatásra fordított erfeszítés, a „hozzáadott érték”? Faragó F.: Kicsit zavarban vagyok a cyber-generáció fogalmának értelmezésében. De az internet korában csak egy kattintás és minden világos: az els generáció, amelyik az informatika világába ntt bele, amelyik születésétl fogva használhatja a számítógépet. Ám zavarom továbbra is megmarad: kell nekünk ezt a fogalmat használni? Nem is magyar kifejezés – talán angol, latin keverék, felesleges címkézés, semelyik nemzedék nem örülne ilyennek. De válaszolva a feltett kérdésre: úgy vélem, minden nemzedék a maga módján fogékony az erkölcsi értékek irányába és mindig az el tte járó nemzedék/ek feladata fokozni a fogékonyságot, elfogadtatni az erkölcsi normákat, no és talán, ami a legfontosabb bemutatni azokat a saját személyes, hiteles példája mentén. Ez pedig már a mi sz kebb területünk: maga az erkölcsi nevelés.
! " #
$ %
&
& ' ( ) * + ( , 0 . /
BULÁNYI GYÖRGY
HISZEK… A Márk-féle változat: Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban. Pár héttel ezel1 tt elárultam nektek, hogy a Hozsanna énekeskönyvben meg lehet találni a Hiszekegy szövegét. Utána meg a kocsiban valaki elmondta, hogy úgy szoktam emlegetni az ittenieket, mint annak a népét, aki nem nagyon lelkesedik a Hiszekegyfelmondásért. Vártam, hogy ülepedjék nálam egy kicsit a dolog, aztán a szövegszerkeszt1 elé ültem. Íme az eredmény, a szerkesztmény. Mondjuk-e a Hiszekegyet vagy ne mondjuk? Az Értelmez1 Kéziszótár szerint a hisz ige els1 jelentése: a valósággal egyez2nek, igaznak tekint. Van hatmilliárd ember, van durván hatezer vallás, s ennek megfelel1 en hatezer különféle Hiszekegy. De az egyes vallásokhoz tartozók is a maguk módján hisznek, s a Hiszekegyükb1 l az egyik ember ezt a tételt, a másik ember meg amazt nem fogadja el. (Enyhítek: egy kicsit másképpen magyarázza, mint a papja.) Így aztán valójában nem hatezer Hiszekegy van, hanem hatmilliárd. Ha egy vallási közösséghez akarok tartozni, akkor el kell mondanom a választott vallási közösség Hiszekegyét – úgy tetszik. De hát ha valaki nem akar hazudni? Ha valaki nem akarja kinyilvánítani azt, hogy a valósággal megegyez1 nek, igaznak tekinti azt, amit nem tekint a valósággal megegyez1 nek és igaznak, vagy legalább is nem tudja megállapítani azt, hogy vallásának egyik vagy másik tétele megegyezik-e valósággal, igaznak tekinthet1 -e – az mit csináljon? Ne legyen vallási közössége? De hát szüksége van rá, mert találkozni akar olyan emberekkel, akik – mondjuk, az azonos neveltetésük miatt – legalábbis nagyjából azt tartják a valósággal egyez1 nek és igaznak, amit 1 . Mit csináljon? Csináljon egy új vallást! Hogy lehet vallást csinálni új Hiszekegy nélkül? Még ha hárman meg is egyezünk egy új Hiszekegyben, semmi sem biztosítja, hogy hármunkból én vagy te holnap is azt fogjuk-e a valósággal egyez1 nek, igaznak tekinteni, amit tegnap aláírtunk. A Bokor kidolgozott egy lehet1 séget. Nincs Hiszekegye, csak H3 ségimája, s amelyet nem is kötelez1 elmondani; elmondjuk, ha akarjuk. A Bokor mindenegyes
XVIII. évfolyam 3. szám 2011. MÁRCIUS TARTALOM: A Koinónia régebbi számai elérhet k: www.bulanyi.hu
Bulányi György, Hiszek… D ry István, Válasz… Bulányi György, A fürdés Habos László, Csoportkép hölgyekkel Dr. Héjjas István, Könyvajánló Korponai Erzsébet, Mi a valóság? Faragó Ferenc, Valóság?! Farkas István, A mag és a Willendorfi Vénusz Garay András, A hét gerezd Márczi Imre, A lélek temploma Széplaki Zsolt, Élménybeszámoló Peruból Finta Lajos, Levél Peruból Hellmuth Holthaus, Gyermekkori válságok Anthony de Mello, Gondolatok…
1805 1807 1808 1808 1809 1810 1812 1814 1815 1820 1822 1823 1824 1824
«Az emberi elkötelez dés folyóirata – családunkért, nemzetünkért, mindenkiért – Isten Országa megvalósulásáért.»
tagja ahhoz a vallási közösséghez tartozik – ha akar –, amelyet választ magának. Ha papként tartozik a választott valláshoz, el is mondja hangosan vallásának krédóját; ha nempapként tartozik hozzá, akkor becsukhatja száját, amikor Hiszekegyet mond választott vallási közössége. De hát akár mondja, akár befogja a száját – mondhatja valaki – hazudik, mert valamit a Hiszekegyb1 l másképpen gondol, azaz a valósággal egyez1 nek, igaznak nem tekinti. Hiszen helyben marad, amikor a Hiszekegyet mondják, pedig ezt vagy azt nem hiszi. Tehát hazudik és hazudik. Mi a megoldás? Ki kell egészíteni az Értelmez1 Kéziszótárt. Kell belé egy második jelentés is. El1 bb elmondanám, hogy is vagyok én ezzel az egésszel, majd utána megpróbálom megfogalmazni a szótár számára a második jelentést. A Hiszekegyben nem szerepelnek nyilvánvalóságok; olyan megállapítások, amelyeket a szaktudományok elemi, középfokú vagy fels1 fokú tankönyveiben találhatunk. A Hiszekegyek megállapításai nem a tapasztalható valóságra vonatkoznak. A Hiszekegyek olyan megállapításokat tesznek, amelyekr1 l a hatmilliárd ember valójában és ténylegesen hatezer- vagy hatmilliárdféle módon gondolkodik. A Hiszekegyek olyan megállapításokat tartalmaznak, amelyekre vonatkozóan nincsen egyértelm3 tapasztalati bizonyosság,
2011. március
KOINÓNIA
amelynek alapján kijelenthetn1 k, hogy ezek a megállapítások a valósággal egyeznek, vagy a valósággal nem egyeznek, hogy ezeket igaznak tekintem, vagy nem tekintem. A megállapítások megtalálhatók esetleg egy filozófia-tankönyvben, mely érveket sorol fel amellett, hogy egy megállapítás igaz, vagy hamis. Vagy megtalálhatók egy hittankönyvben, mely tudatja velünk, hogy egy vallási közösségnek ez a hivatalos tanítása. Tehát – hinni kell! De fide – mondják a dogmatika könyvek. Miért van ez így? Azért, mert van a létnek s a létr1 l formált gondolatnak egy olyan tartománya, amelyre vonatkozóan nincsen tapasztalati bizonyosság. E tartományról, ennek tartalmairól csak szubjektív bizonyosságunk lehet: én valamit a valósággal egyez1 nek, igaznak tekintek, de a mellettem lev1 embertársam már nem tekinti annak. Nem azért, mert hülye, vagy gonosz, hanem azért mert ez a tartomány-elem nem képes mindenki számára nyilvánvalóság lenni. Aki nem fogadja el, hogy a muskátli – muskátli, annak megbomlott az elméje; mert van az azonosság elve, melynek tagadása esetén nincs emberi gondolkodás, legfeljebb a megbomlott elme összevisszabeszéde. Aki nem fogadja el Jézus istenfiúságát, annak nem bomlott meg az elméje; s aki elfogadja azt, annak sem bomlott meg az elméje, mert ez állítással ráléptünk a létnek arra a tartományára, ahol immár nem létezik egyértelm3 nyilvánvalóság és bizonyosság. Van tehát a létnek egy olyan tartománya, amelynek tartalmairól nem szerezhet1 tapasztalati úton, vagy következtetések által bizonyosság. S vannak olyan tartományok, amelyek tartalmairól beszerezhet1 ilyen bizonyosság. Ez utóbbiak területén van helye annak, hogy kijelentsük: a valósággal egyez1 nek, igaznak tartok valamit, pl. a muskátli az muskátli; zöld és bársonyos tapintású a levele. Az el1 z1 tartomány tartalmairól csak annyit mondhatok, hogy én szubjektíve igaznak tartom, vagy én szubjektíve nem tartom igaznak, vagy én szubjektíve nem tudom eldönteni, hogy igaz-e vagy sem. Példák: Azt hiszem, hogy van Isten. Azt hiszem, hogy nincs Isten. Azt hiszem, hogy Isten létezése számomra nem eldönthet1 . Azt hiszem, hogy Jézus Isten fia. Azt hiszem, hogy Jézus nem fia az Istennek. Azt hiszem, hogy ez a kérdés nem eldönthet1 . – Megvan már a javaslatom a szótár számára. A hisz második jelentése: szubjektív bizonyosság az objektíve eldönthetetlen kérdésekben. Ha az objektíve eldönthetetlen kérdések tartományába érkezem, akkor, ha elmondok egy Hiszekegyet, akkor is tudom, hogy ebbe a tartományba érkeztem. Ezért aztán állandóan ki vagyok téve annak, hogy e tartomány valamelyik elemét igaznak tartom, vagy nem tartom igaznak, vagy nem tudok dönteni, hogy igaz-e vagy sem. De akárhogyan is döntök, tudom, hogy döntéseim csak szubjektív és nem objektív érvény3 ek. Amikor vallásom valamely hittételeir1 l azt mondom, hogy ezt vagy azt nem hiszem, csak annyit akarok ezzel mondani, hogy én szubjektíve és most úgy gondolom, hogy nem egyezik a valósággal, nem tekinthetem igaznak, illet1 leg a f... tudja, hogy igaz vagy sem. De valahol otthon kell lenni a világban – mondja Tamási Áron Ábelje. Annál is könnyebben elmondha-
1806
tom az otthon használatos Hiszekegyet, mert életünket úgysem arra tesszük, amit igaznak vagy igaznak nem láthatunk. Hanem arra, amiben hiszünk. Miben? Mondjuk az Isten Országában, vagy az evangéliumban. Ha meg számunkra nem volna olyasmi, amiben hiszünk, amire rátenn k életünket, akkor felesleges kekeckednünk azzal, ami lehet így is, meg úgy is. Vagy nem így van? Hogy mondta Jézus zsidóul azt, hogy tegyük rá valamire az életünk? TESUVAH. Annyit jelent ez a szó, hogy hazatérés. A zsidóknak nagyon kedves volt ez a szó, mert nemcsak arról beszélt, hogy Istenhez menjünk, térjünk haza, hanem arról is, hogy a babiloni fogságból is hazatérjenek – Jeruzsálembe. Jézus korában nem kellett már a zsidóknak haza térniök Jeruzsálembe. Elég volt ha évente egyszer a világ minden részéb1 l, széder-estre, hazalátogattak Jeruzsálembe, a Templomba. Át is alakult a tesuvah jelentése Jézus ajkán. Görögre már így fordították: METANOIA. Ez meg annyit jelent, hogy alakítsuk át a gondolkodásunkat. Mire jó az? Máté így folytatja a jézusi felszólítást: mert elközelgett az Isten Országa. Márk pedig így: és higgyetek az evangéliumban! Máté azt mondja, ahogy azért van itt az ideje, hogy hazatérjünk az Istenhez, hogy átalakítsuk gondolkodásunkat, mert Jézus fellépése következtében közel került hozzánk az Isten. Márk pedig arról beszél, hogy a gondolkodás átalakítása azt jelenti, hogy hiszünk az evangéliumban. Ez melyik hit? Azt a hitet jelenti, amelyik igaznak tart valamit, vagy a másodikat jelenti, a csak szubjektív bizonyosságot? A harmadikat jelenti: amiben hiszünk, arra rátesszük az életünket. Máté egy mert szóval megokolja a tesuvah-ot: mert itt az Isten Országa. Márk pedig egy és szóval kifejti a tesuvah-ot: higygyünk az evangéliumban! A tesuvah, a hazatérés gondolkodásunk átalakítását jelenti, ez pedig a hitet az evangéliumban. Nem – hinni ezt vagy azt! Nem – szubjektíve bizonyosnak lenni valaminek az igazát illet1 en! Hanem hinni valamiben, mégpedig az evangéliumban! Így ér össze Jézusnál a hazatérés és az életünk rátevése az evangéliumra. Amikor mindez Jézus fejében össze és egybe ért, akkor érezte, hogy Most vagy soha! Az Isten Országa elközelgett! Most már csak annyi a dolgunk, hogy meg is valósítsuk. Hogy hogyan? Tudjátok. Ez alkalommal megkíméllek benneteket attól, hogy elmondjam.
2011. március
KOINÓNIA
LEVELESLÁDA
D RY ISTVÁN
VÁLASZ A HANGYAORSZÁG CÍM ÍRÁSRA
(KOINÓNIA, XVIII. évfolyam 2. szám, 2011. FEBRUÁR) Kedves Faragó Feri, Kedves Farkas Pista! Nagy élvezettel olvastam a "hangyás" cikket, és mindenben egyet is értek vele. A cikk végén volt egy kérdés, amire szeretnék válaszolni: kb. "Mi lehet a baj az agyvel1 méretével? Mi lett elrontva és mikor? Mit tehetünk, hogy a hangyák szintjét újra elérjük?" 1.) Úgy tudom, hogy az agyvel1 -robbanás, nem kifejezetten a célszer3 ség irányából indult, hanem talán szexuális szelekció útján. Olyan gyorsan növekedett meg a koponya és olyan sok gondot jelentett 1 seinknek, hogy csak a magas homlok (mint párválasztási bélyeg) lehetett a mozgatója. 2.) A nagy agy (van másoknak nagyobb is) az emberféléknél szerencsésen párosult az utánzó készséggel. Az embergyereknek az "utánozó majomnál" sokkal nagyobb késztetése van mozdulatsorok utánzására. Az utánzás mint információ-átörökítés egy információ-felhalmozási lavinát indított be, és ekkor lettünk az él1 világ verhetetlen királya. Ott húznám meg a határt, amikor már a kulcsfontosságú információk nem vesztek el egyik nemzedékr1 l a másikra. Pl. azt mondják, hogy 50-100 ezer éve a t3 zgyújtást többször is föl kellett fedezni, mert voltak t3 z nélküli korszakok is közbe-közbe. 3.) A nem genetikai információ-robbanás még egy (szerencsétlen) dologgal is párosult: az eszközkészítéssel. Sok mesterséges tárgy hatékonyan sugallja, hogyan készítették, és ezzel még nagyobb valószín3 ség3 lesz, hogy az adott mintázat tartósan megmarad, terjed a populációban. A csimpánzok nagyon vonzódnak az értelmes tárgyakhoz, nézegetik, próbálják felhasználni, de általában nem nagyon sikerül nekik. Ezt én úgy tanítom az egyetemen, hogy a mozdulatok, hangok utánzása, és a tárgyakban rögzült információ együtt indította el azt az információs lavinát, ami felfutván rövidesen verhetetlenné tette az embert. 4.) Már ezzel a három ponttal is magyarázható a "b3 nbeesésünk". A delfinek nem készítenek tárgyakat a vízben az uszonyaikkal. Nagyon kiválóan utánozzák egymást, de máig sem tudjuk, hogy ez egy kultúra (néptánc), vagy ösztönös mozdulatjáték, mint a fecskék csapongása. 5.) Az ember képes a testméreteinél nagyobb tárgyakat is összerakni (hidak, szekerek) és saját energiáinál
1807
nagyobb er1 ket is felhasználni (pl. autó, er1 m3 , bomba). Amikor ezek már a 10-szeres arányt is meghaladják, akkor kezdünk igazán kilógni az él1 k sorából (hódvár, fészek, ökörnyál). Ekkor leszünk potenciálisan veszélyesek a Természetre és önmagunkra. 6.) Az utánzásos információátadással elindulnak evolúciós folyamatok, amelyek nem a DNS-en és a testi életben maradáson alapulnak. Mivel az él1 lénytársaink elleni csatát már a k1 baltával megnyertük(!), erre a kulturális evolúcióra szinte semmilyen logikus szelekció nem hat. Gondolhatunk, csinálhatunk bármilyen hülyeséget, ha azt utánozzák, akkor az nyer1 . 7.) Ez egy felfokozott diverzióra vezet, amit ma látunk is magunk körül. Jó szó, ha ezt a tendenciát "diabolikus"-nak nevezzük (diabolosz = szétdobáló). Ezek a diabolikus folyamatok kb. 40 ezer éve zajlanak. Közülük néhány hasznos, a többinek csak a saját másolódása szempontjából van létjogosultsága. Nem azért másolódik, mert fontos vagy igaz, hanem mert terjedékeny, fülbemászó, vonzó. Ezzel az egyik kérdést meg is válaszoltuk: ekkor lett elrontva a dolog, és nem tehetünk róla. 8.) De miért olyan nagy baj, hogy ennyire sokszín3 ek, divatrajongók vagyunk, ha már egy-két divat (k1 balta, t3 z, beszéd) abszolút nyertesekké tesz minket? Hát azért, mert az ipari kor végére kitaláltunk olyan tárgyakat is, amelyek bármikor a vesztünket (és a fajok többségének kihalását) okozhatják: pl. atombomba, fosszilis energiák, véd1 oltások, traktorok, drogok - hogy mondjak néhány furcsát is. Ezek egyel1 re még nem okozták a vesztünket, mert akkor nem vitatkoznánk róla; ezek a "vívmányok" mélyen bele vannak ágyazódva a diabolikus tobzódás folyamatába - lényegében semmilyen negatív visszacsatolás nem hat rájuk. 9.) Néhány gondolkodó pacifista vagy zöld persze óva int, hogy ennek nem lesz jó vége, de amíg ez az irányzat nem olyan terjedékeny, mint a többi hóbortok leger1 sebbjei, addig maradunk ugyanott, a tönk szélén. Utána meg nem fogunk ilyeneket írogatni. 10.) Ha ilyen hatékony az utánzás - az információt (is) hordozó tárgyakkal kombinálva -, akkor nem fogunk-e tudni megmenekülni általuk? Ez ma az egyetlen fontos kérdés. Én nagyon bízom az emberek megtérésében, de sajnos több esélyt látok a hangyák oldalán. A rossz gondolatok ki fognak pusztulni, csak kérdés, hogy velünk vagy általunk? Általunk egyszer bb és fájdalommentesebb: nincs semmi öldöklés, csontvázhegyek, csak mást kell gondolni, csak fenntarthatót kell gondolni. Az agyunk így is, úgy is 40 Wot fogyaszt. 11.) Nem nagy ötlet, hogy valami nagyon terjedékeny pl. vallási irányzattal toldjuk meg a fenntarthatóság gondolatát. A történelem azt mutatja, hogy a kapcsolódó, különböz terjedékenység gondolatok közül a terjedékenyebb marad meg és önállósítja magát (pl. keresztes háború a bal orcáját is odatartó Jézus nevében). Egy koannal fejezem be, talán értékelitek: "Az egyetlen kérdés, hogy ezt a kérdést hogyan fogják kérdezni örökké? Az egyetlen válasz, amit erre a kérdésre válaszolunk ma." Üdv: Pista
2011. március
1808
KOINÓNIA
BULÁNYI GYÖRGY
A FÜRDÉS A lányok között Debrecenben az Ábrahám Zsókát ismertem meg el1 ször. Zsókát nem sorozták be katonának, s így 1 ’45 tavaszán már orvostanhallgató volt. A fiúknak viszont – ahogyan szabadultak a seregb1 l, s jöttek haza nyugatról – két hónapos rövid tanévet rendeztünk a rendház szobáiban, s a nyolcadikosokat le is érettségiztettük. Minden volt e háború utáni els1 nyáron, csak ennivaló volt nagyon kevés. Tudta ezt a Zsóka apja is, aki apám-korabeli ember volt, és amellett még a Szabolcsi Ármentesít2 Hivatal mérnöke is. Neki köszönhettem, hogy ’45 nyarán még cserkésztábort is tudtam rendezni. Szólt Zsóka, hogy keressem meg édesapját. Azt hiszem, a Széchenyi úton volt a lakásuk, s ott találkozhattunk, mert Zsóka édesanyjáról is van valami halvány emlékem. Mintha örmény származásúak lettek volna. Az egész családban éreztem valami keletit. Az ártól-árvízt1 l hatvan esztend1 vel ezel1 tt is úgy igyekezetünk mente(síte)ni magunkat, hogy gondoskodtunk ártérr1 l. Az árteret pedig kihasználtuk. Ha Szabolcsban van az ártér, akkor almával. S ha alma, akkor jonatán – legalábbis a 30-as években, amikor odaültették 1 ket. Hova? Hát Tiszadobra. Minden fának lehet tányért csinálni. Lehet, ha akarjuk, hogy a fák növekedjenek. Az utolsó háborús évben ilyesmivel aligha tör1 dtek. Itt volt az ideje, hogy legyen az almafáknak megint tányérjuk. Kapával lehet olyat csinálni, meg dolgos emberi kézzel. Zsóka papája azt mondta, hogy vihetek ki két hétre Tiszadobra annyi piarista diákot, amennyit akarok. Lesz ott, aki megmondja, mit kell csinálnunk. Marad id1 nk fürdeni is, meg még amire kell. Ennivalóról, annak anyagáról gondoskodik a Hivatal. Szervezni tudni kell. Szólok Czakó Gyurkának, a piarista rendi gimnázium civil földrajz-tanárának, akinek még felesége is van, hogy mit szólnak hozzá. Azt szólták, hogy jönnek, s Ilona f1 z. Nekem annyi dolgom volt még, hogy kihirdettem, mikor indul a vonat a kisállomásról. Bacsa Erzsi kikísérte az öccseit, és mondta, hogy nincs igazság, mert a lányok nem mehetnek. Igen, mindig csak a fiúk szedik a gyümölcsöt: 1 ket vitték hazát védni a Donhoz is, meg nyugatra is... Eljutottunk vagy Nyíregyházán, vagy Ohat-Pusztakócson keresztül Tiszadobra. Megnéztük az almást, de mivel jó meleg volt, fürödtünk is egyet a Tiszában. Érvényesítettem, amit tanultam a cserkésztiszti táborban. Megnéztem a sodrot s a mélységet. Ahol nem volt se sodró, se mélység, odaállítottam egy-egy nagyobb legényt. Kaptunk egy négyszöget, melyet a part zárt le. A négyszöget elhagyni nem lehet. Kétszer vétkezni sem lehet. Az els1 vétkezés következménye, hogy azonnal haza kell menni. Összevissza érveltem, hogy miért. Ezután beengedtem 1 ket a vízbe. Öt perc sem telt bele, s egy gyereket kiparancsoltam, s öltözködött, s a legközelebbi vonattal utazott haza. Én nem. Én maradtam a következ1 napig. Czakó Gyurka és Ilona maradtak.
HABOS LÁSZLÓ
CSOPORTKÉP HÖLGGYEL „Ne csak nézzél, hanem lássál is!” – hangoztatták már oly sokan e felkiáltást a történelem folyamán. Bevallom, nem járt a fejemben ez a gondolat, amikor végigsétáltam a galériában. Talán csak a vágy sodort magával. A vágy, hogy valami szépet lássak. Cserbenhagyott a szépérzékem. Csak álltam bambán a képek el1 tt. Érzések áramlására vágytam, de csupán az érzékszerveim játszottak velem. A kiállítás hangjai er1 södtek fel füleimben. Na, nem Muszorgszkij m3 vének dallamai, hanem a látogatók felkiáltásai: „Hát ez meg mi akar lenni?”, „Ilyet én is tudtam festeni már háromévesen!”, „Ez m3 vészet?”, „Pacam3 vész!”. Körbenéztem, és egyfajta keret nélküli képpé merevedett a magában kuncogó terem1 r-néni. Behunyt szemem el1 tt Rembrandt festményei váltak láthatóvá. Az alkotók közötti távolság mértékén t3 n1 dtem, amikor egy újabb kiállítási hangot hallottam: „Mennyivel szebb képeket festenek a szájjal fest1 k!”. Gondolkodás nélkül egyetértettem az ismeretlen felkiáltóval, és a kijárati ajtó felé igyekeztem. Az utolsó megtekinthet1 munkára pillantottam, és mozdulatom megszakadt, megálltam. Az egymás mellett elhelyezked1 különböz1 szín3 pacákat figyeltem. A színes pacákban fejeket véltem felfedezni. Talán az értetlenked1 tárlatlátogatók fejeit. Közöttük az enyémet is. Hazafelé menvén, a csalódásom miatt, vagy talán a szépérzékem egyfajta hiánypótlása miatt indult el elmémben egy érdekes kép megalkotása. Különös fest1 vé váltam. Vászon, ecset, és festék nélkül kezdtem festeni. A fiatal m3 vész alkotta paca-fejek színeivel dolgoztam. Az érdekesen színjátszó kék pacából felh1 tlen égboltot festettem. Olyan nyárvégi, koradélutáni, végtelen nyugalmat megjelenít1 tiszta kékség került láthatatlan ecsetem nyomán az elképzelt vászon fels1 részére. A sokszín3 zöld pacából megfestettem a tájat. Megelevenedett a Balaton-felvidéknek egy része. Az elképzelt vászonra kerültek zöldell1 fák, hivalkodó bokrokkal, és a felh1 tlen kék égig felér1 badacsonyi hegyek is. Néhány ecsetvonást követ1 en az évmilliók földmozgásai alkotta k1 zeten hullámzott a szél mozgatta ezerszín3 , kaszálásra váró rét. A gazdag színvilággal meg-festett mez1 ben a magasra n1 tt gyomok és f3 szálak között láthatatlanul ott csúszott-mászott az élet. Tájkép készült, olyan a teremtés csodájának egy szeletét a maga természetes egyszer3 ségében bemutató kép. A különös barna pacából, mely megmaradt még képzeletbeli festéktartómban, egy fát festettem a kép közepére. Egy már élettelen fát, mely sudár-egyenesen állt a hullámzó mez1 -tenger közepén. Valójában egy m3 vész faragta, és a megrendel1 , egy jó barát ültette oda. Néhány lépés távolságról néztem képzeletbeli alkotásomat. Néztem bambán, ahogy a kiállító terem falára függesztett képeket. Elcsodálkoztatott, mint mindig a természet szépsége. Boldog nyugalomban néztem a megállított pillanat keretbe zárt csodáját. A kép középen álló kopjafát útbaigazító táblának láttam. Behunytam szemem, s magamban olvastam a fába vésett üzenetet. A festéktartóban ott maradt még néhány színes paca. A paca-fejeket elmém akaratlanul is megelevenítette, és homo sapiensek egy sajátos csoportját festettem még elképzelt vásznamra. Festményemen Homokemberek csoportja állta körül a sudár kopjafát. Ott álltak, mind jöv1 be tekint1 komoly tekintetükkel, mind a férfiak, akiknek életét elvette egykoron az er1 szakos gépezet, akiket börtönbe vetett a gyá-
2011. március
KOINÓNIA
va hatalom, akik homokemberré lettek egyszer3 családapákként, Istent szolgáló szerzetesekként, a világot jobbá tenni igyekv1 tisztalelk3 ifjakként. És ott állt a férfiúi csoport szélén mosolygó szemével a világmindenséget egybeszeretni akaró szerzetesn1 is. Elkészült a különös csoportkép. A kép, mely nem látható egyetlen galériában sem. Nem látható sehol máshol, csak a látni tudó emberek lehunyt szempillái mögött.
KÖNYVAJÁNLÓ DR. HÉJJAS ISTVÁN
BUDDHISTA GAZDASÁG Egyre több szakember ismeri fel, hogy a jelenlegi gazdasági világrend sokáig nem tartható fenn, és a problémák lehetséges megoldása az lenne, ha a nyugati fejlett országok átvennék azokat a környezet és természet kímél1 gazdasági módszereket, amelyeket a dél-keletázsiai buddhista országok sikeresen alkalmaznak. Ezt a gondolatot 1973-ban vetette fel el1 ször Ernst Friedrich Schumacher angol közgazdász a „Small is Beautiful” cím3 könyvében. Err1 l a kérdésr1 l a közelmúltban tanulmány gy3 jtemény jelent meg Zsolnai László professzor szerkesztésében a Typotex Könyvkiadónál „Boldogság és Gazdagság” címen. A tanulmányok fontos megállapítása az, hogy a globalizálódó modern kapitalizmus több problémát okoz, mint amennyit megoldani képes. Jellemz1 adat, hogy 200 évvel ezel1 tt kevesebb ember élt a Földön, mint ahányan ma rendszeresen éheznek, Daniel Quinn amerikai író szerint pedig 200 év múlva az emberek már nem úgy élnek, mint most, mert ha továbbra is úgy élnek, akkor 200 év múlva már nem lesznek emberek. A buddhista közgazdaság egyik alapelve az, hogy csak annyi természeti er1 forrást szabad a gazdaság m3 ködtetéséhez felhasználni, amennyit a természet pótolni, reprodukálni tud. Ki lehet ugyanis számítani, hogy mekkora a „megújuló” er1 források mennyisége, és ha ezt elosztjuk a Föld lakosságával, megkapjuk, hogy mennyi jut egy emberre, és a lakossága alapján mennyi jut egyegy államra. Az adatok megdöbbent1 ek. Ha 100%-nak vesszük a „null-szaldós” fogyasztást, akkor néhány fejlett ipari állam fogyasztása a következ1 :
1809
USA 588%, Dánia 500%, Norvégia 431%, Anglia 331%, Franciaország 306%, Olaszország 300%, Németország 263%, Hollandia 250%, Magyarország 219% Összehasonlításul néhány buddhista ország adatai: Nepál 50%, Bhután 62%, Srí Lanka 62%, Burma 63%, Tibet 131%, Thaiföld 131%. A buddhista közgazdaság egyik célkit3 zése az, hogy az emberek lehet1 leg helyben megtermelt termékeket fogyaszszanak, és az export-import forgalom minél kisebb legyen, hiszen a szállítások jelent1 s er1 forrásokat emésztenek fel. A buddhista közgazdászok szerint egy ország jólétét nem fejezi ki a GDP (General Domestic Product = bruttó hazai termék). Ehelyett például Bhutánban bevezették a pénzben nem mérhet1 GNH (General National Happiness = bruttó nemzeti boldogság) fogalmát. A vizsgálatok ugyanis azt mutatják, hogy a boldogság nem csupán a jövedelem nagyságától függ. Egy amerikai felmérés szerint az egy f1 re jutó 20 ezer dollár éves jövedelem felett az emberek nem lesznek boldogabbak, s1 t gyakran a boldogság-index megfordul, és megjelennek a „civilizációs ártalmak”. Ekkor ugyanis már nem a tényleges jövedelem számít, hanem annak viszonya a többiek jövedelméhez. Ez azután megindít egyfajta rivalizálást, „jövedelem és fogyasztás fegyverkezési hajszát”, ami számos stressz-hatással, depresszióval, egészség károsító túlfogyasztással, felesleges és értelmetlen termékek megvásárlásával párosul. A nyugati közgazdaság arra az elvre épül, hogy az emberek vágyai és kapzsisága korlátlan, és ezért az emberek annál boldogabbak, minél több anyagi javat birtokolhatnak, tehát ösztönözni kell az embereket a minél több fogyasztásra. A buddhista közgazdasági szemlélet is támogatja a fejl1 dést, de ezen els1 sorban nem a termelési volumen növelését, hanem sokkal inkább az életmin1 ség szüntelen javítását értik. A buddhista közgazdasági szemlélet felismeri az emberi kapcsolatok fontosságát a boldogság érzésében, és azt is, hogy az emberiség nagyon sok szenvedést kénytelen elviselni. Gondoljunk csak a sok millió éhez1 re, a gyógyíthatatlan járványos betegségekre, a háborúkra és a terrorizmusra, a személyes csalódásokra, a munkanélküliségre, és arra, hogy a leggazdagabbak is id1 nként elveszítik szeretteiket, és ki vannak téve az öregedés, a betegség és az elkerülhetetlen halál bizonyosságának. A buddhista közgazdaságtan szerint a boldogság nem más, mint a szenvedés hiánya, és azért nem a több termelés a fontos, hanem a szenvedés felszámolása olyan mértékben, amennyire lehetséges. Ebben a vonatkozásban pedig alapvet1 fontosságú az ember személetmódja. Eszerint az ember akkor lehet elégedett, ha rendelkezik az életéhez szükséges javakkal (élelem, ruházat, lakóhely, gyógyszerek), és nem f3 ti a vágy, hogy folyton másokkal hasonlítgassa össze önmagát, hogy rivalizáljon. Ebben nagy szerepe van az
2011. március
KOINÓNIA
oktatásnak, és annak, hogy az ember ne csupán a pénzért dolgozzon, hanem örömet leljen az alkotó munkában. Nagyon jelent1 s a megelégedettségben a vallás szerepe, amely fontos közösségformáló er1 . Egy amerikai felmérés szerint a vallásos emberek mértékletesebbek, boldogabbak, egészségesebbek, és átlagosan hosszabb élet3 ek.
KORPONAI ERZSÉBET
MI A VALÓSÁG? Fogalmunk sincs. Amit annak hiszek, ami a tudatomban van? Hajlok arra, hogy higgyek a kvantummechanikának: azt látom, amit észlelek, pedig az észlelésem már meg is változtatta, ezért nem hihetem, hogy valóságos az észlelésem. Legalábbis nálam ez alapprogramozás, ilyennek születtem. A lételemem a kérdezés: miért és miért ne? Gyerekkoromban volt egy szovjet rajzfilmsorozat, az volt a címe, „Mindent tudni akarok”. Ma is látom a kezd1 kockákat. Sokszor elmondtam már ezt a mondatot életem folyamán, mentem ezután a vágy után és ez egyre „rosszabb” lett, minél többet tudok, annál bizonytalanabb vagyok és még többet akarok tudni, még bizonytalanabb vagyok... vég nélkül. :) Valóságnak vélt dolgainkat hitrendszereink szövevénye alakítja. Ezek egymásba fonódnak, támogatják egymást és ett1 l olyan szabályozottnak, egységesnek kinéz1 rendszerek lesznek. Vannak egyéni, családi, nemzeti, földrészenkénti stb. és végül emberi hitrendszereink. Mindegyiknek a lényege, hogy valamit, amire az elménk rájön, megteremt, azt kívülre helyezünk, önálló létet adunk neki, projektáljuk, majd objektív valóságként megengedjük, hogy meghatározza az életünket. A teremt1 maga fölé helyezi a teremtményét és úgy csinál, mintha egy nálánál nagyobb törvényszer3 ségnek engedelmeskedne, amin nem lehet változtatni. Elég hülyén hangzik, de nézzünk példákat. Valaha azt hittük, a Föld lapos és az univerzum, s1 t a világ közepe, ekörül forog minden. Ez volt az alaphiedelem, majd erre épült egy egész csillagászati rendszer, mert az alapfeltételezés szerinti tapasztalatokkal támasztottuk alá. Vagy azt hittük, hogy ami fizikai, az téren át mozog az id1 ben, és létrejött egy egész mechanikus fizikatudomány. És ezek a rendszerek m3 ködtek meghatározták az életünket, s1 t részben ma is m3 ködnek, csak ma már nem mondjuk kizárólagosnak. Vagyis a kiindulási hiedelem határozta meg a vizsgálatok irányát, és ezek eleve meghatározott eredményei igazolták az alaphiedelmünket. És mindent, ami ellentmondott ennek az alaphiedelemnek, azt elvetettünk. Ahogy egyre többet tudtunk a világról, ezek a keretek sz3 knek bizonyultak, elkezdtük tágítani a határokat. Az els1 , általános alaphiedelem-tagadókat eretnekként, 1 rültként megbélyegeztük. És ez így megy ma is, mert nemcsak az univerzumunk tágul, hanem a tudatunk is vele. Újabb hiedelmek válnak megkérd1 jelezetté. Egy ponton meg kell értenünk és err1 l beszél ma a kvantummechanika, hogy minden attól függ, ki és honnan nézi, illetve, amit látsz, az valószín3 leg már nincs is ott, mire megint látod, az már nem ugyanaz. Például, mi
1810
hajlamosak vagyunk a hétköznapokban elhinni, hogy ugyanazt a fát látja mindenki az ablakomból, pedig á, dehogy. A zöld szín mindenkinek másként jelenik meg, csak mivel nem látunk a másik szemével (ma még) nem tudunk felkiáltani: jé, ezt én másként látom zöldnek! Egyik kedvenc történetem: egy indián származású n1 egy konferencián elmondja Amerikában, hogy a kertváros pázsitja milyen szomorúsággal tölti el, mert egyenszíne van, míg hazájában az 1 serd1 ben, törzse tagjai a zöld színnek többszáz árnyalatát képesek meghatározni. Ez pedig egyszer3 en azért van, mert gyerekkorunkban azt mondták, amit a fa lombjaként, a f3 színeként látok az „a zöld”. De hogy ki mit lát igazán, err1 l fogalmunk nincs. Mondjuk van sötétzöld és világoszöld, türkiz meg alma, meg smaragd, meg olaj, meg méreg zöld. Nade mennyire sötét, vagy világos, a türkiz a kékhez, vagy a zöldhöz van közelebb és melyik zöldhöz vagy kékhez, az alma az a sárgásabb vagy a zöldesebb, a f3 zöld melyik f3 é, a méreg melyik méreg, a smaragdnak melyik árnyalata? :) Egyszer megkérdeztem egy színtéveszt1 barátomat, 1 hogyan látja a színeket. Azt válaszolta, nem tudja elmondani, mert nem tudja, hogy én hogyan látom, és csak a két látásmód eltéréseivel tudná ezt elmagyarázni. Ime, egy testi hiányosság, ami arra készteti, hogy megértse, másként látunk, nemcsak testileg. A hiányosságaink a legnagyobb er1 sségeink. „Vigyázzunk, hogy életünk „Nagy B3 nét” nehogy elhibázzuk.”(C.G.Jung) Hozott hibáink, gyengeségeink takarják a legnagyobb er1 sségünket. Ha ezt titkoljuk, elnyomjuk, sosem találkozunk a bennünk rejl1 képességekkel. Ha szembenézünk vele, akkor megláthatjuk, mi van mögötte. Ezzel az egésszel nincs semmi baj mindaddig, amíg nem keveredünk abba a kényszerképzetbe, hogy a valóság csakis az, amit én látok. Hosszú hónapok „vitája” pár évvel ezel1 tt arról szólt, hogy valaki, aki olyan alaptermészettel született, hogy csak és kizárólag az a világ létezik, amit 1 lát, a t1 le eltér1 világképet hülyeségnek titulálta. És hiába próbáltam elmondani neki, hogy ez csak az 1 világában hülyeség, az én világomban nem az, nem értette, mert számára elképzelhetetlen a változó világkép, csak a statikus létezik, illetve, amit annak hisz. És ezzel sincs baj addig, amíg nem próbálja rámkényszeríteni a saját világát. Megpróbálta, nem jött be. Én be tudtam lépni az 1 valóságába, 1 nem az enyémbe. Istennel való kapcsolatom a legintimebb magánügy. De annak hatása már nem, mert ez teremt1 er1 vé válik, és megteremtem az engem körülvev1 valóságot. Ha szenvedélyes szeretetb1 l teszed, annak van a legnagyobb hatalma. De ha nem szeretetb1 l teszed, akkor is teremtesz – csak annak kisebb az ereje –, mert minden emberi gondolat teremt. Itt csak az a kérdés én mit akarok. Mivel hasonló rezgés3 ek vannak egymás közelében (család, nemzetség, stb.) hasonló kultúrával, hatunk egymásra, ezért kisebb-nagyobb csoportszinten a valóságok összeadódnak, és ett1 l úgy t3 nik, mintha mindenki számára látható objektív, t1 lünk független valóság venne körül bennünket. De ez persze nem így van. Elég ha csak egy más kultúrából érkez1 valaki szemével látjuk a saját valóságunkat. Az NG levetített egy sorozatot, amiben az óceániai, tannai 1 slakosok Angliával és az USA-val ismerkedtek. ( slakosok házon kívül) Különböz1 társadalmi réteg3 családoknál laktak pár napot, és kommentálták a tapasztalataikat. Nagyon tanulságos volt mindkét oldalt látni és hallani. Aki teheti nézze meg, mindjárt világossá válik mir1 l beszélek. Mindkét kultúra tagjai „furcsának” és sokszor ért-
2011. március
KOINÓNIA
hetetlennek tartották a másikat. Attól, hogy valami más, még létezik, létjogosultsága van, nekem pedig szabad döntésem mit választok saját élet-teremnek és nem kérd1 jelezhetem meg másét. Amikor 2001-ben szembetalálkoztam egy kérdéssel önmagamban, egész addigi valóságom darabokra tört, összeomlott. Ahogy az már eddigi írásaimból kiderült nem tudok isten nélkül élni, minden értelmetlen nélküle. Isten számomra a kereszténység Istene volt, mégpedig személyes, „misztikus” lelki tartalommal. Gyurka bácsi, Bandi bácsi, Feri bácsi gondolataival, példáikkal átformált, a régi nagy misztikusok útján, Avilai Teréz, Loyolai Ignác, de benne volt Thomas Merton, benne volt Free Roger, benne volt minden mai szeretet és egységlelkiség. Szenvedélyesen kerestem az Isten minden arcát, ami adhatott valamit a sajátomhoz. Átéltem a Jézusélményt, ami arról szólt, hogy Isten képes eggyé válni velem, a Szentlélek élményt, ami arról szólt, hogy Isten ereje rajtam keresztül bármire képes, jóval kés1 bb az Atya-élmény arról szólt, hogy szeretve vagyok, annak aki vagyok, úgy, ahogy vagyok és legvégül a Szentháromság-élményt is, ami az egy és egyéni kérdését világította meg számomra. Ezek mind a saját valóságos, bels1 meglátásaim voltak. Az életem alapja a keresztény istenkép volt, belül megélve. És ekkor felmerült bennem egy kérdés: ha Isten a Lét, és a Léten kívül semmi nem létezhet, akkor mi van a Sátánnal? Egy éven keresztül nem akartam válaszolni a kérdésre, tudni tudtam, de nem akartam. És teljesen szétestem. Borzalmas kínokat éltem át, sosem tudnám elmondani, mert nem lehet és kerestem a megoldásokat kívül, de nem találtam. Csak azután találkoztam a könyvekben a válaszokkal, miután már önmagamban megtaláltam azokat. Egyszer3 en ki kellett dobnom az addigi életemet, mindent, ami meghatározott, mindent, ami az életet jelentette, Istent. Azt, akivel bens1 séges viszonyban éltem, aki szeretett és akit én is teljes szívemb1 l szerettem. Utólag persze már láttam, milyen sokan mentek ezen keresztül, a misztikusok utolsó nagy kísértése, amikor azzal küzdenek, hogy nincs Isten, Aquinói Tamás, aki szalmának nevezi egész életm3 vét és nem akar többé Istenr1 l beszélni, stb. És ismét nem az öngyilkosság jutott eszembe, hanem eszeveszett kétségbeeséssel újra keresni kezdtem az istent, az enyémet, és nem kellett már sokáig várnom, amíg megszületett, egyre teljesebb lett, egyre jobban részemmé lett, majd összeolvadtam vele. Már képtelenségnek tartom a t1 lem elkülönült istent. Én és én vagyok. És végre megértettem, a jézusi mondanivaló végig err1 l szólt, mindannyian istenek vagyunk, isten fiai és lányai, részei és egésze, egyek és egyediek. Ezt nevezik ma a Föld minden pontján krisztus-tudatnak. És semmilyen körülmények között nem tudnám megtagadni istennel való egységemet, ha kerékbetörnek akkor sem, mert ez a lényegem. Nos, ma ez az én valóságom. Jól kitágult valóság, jó nagy járóka, amihez viszonyítva, szinte minden egyéb valóság a sz3 kebb horizonton lényegtelen, nem számít. De ez csak a kezdete valaminek, ami teljesen ismeretlen a számomra, végtelenné vált a megismerés lehet1 sége és óriási gyönyör3 ség, hogy a felfedeznivaló, a fejl1 dés még csak ezután kezd1 dik. Istenben élni a teljesség biztonsága, de
1811
ez nem a véglegesség és egyáltalán nem állandóság, hanem folytonos fejl1 dés és mozgás. Mindannyian tudjuk, hogy a langyos víz dögunalom, mégis hogy vágyunk rá! :) Miután hosszú utat tettem meg, aminek minden pillanata akkor és ott igazság és valóság volt a számomra, ezért részt tudok venni bárkinek a pillanatnyi valóságában, aki megengedi ezt. De sosem vállalok részvételt – bár megértem – er1 szakos kiközösítésben, semmilyen uszításban és gy3 lölködésben, pártoskodásban, egyeduralmi rendszerekben. Nem is harcolok ellene, létjogosultsága van, mert létezik, csak kilépek bel1 le és nem engedem, hogy megkössön vagy bel1 lem éljen. Így ezek a rendszerek magukra maradnak, meghasonlanak és maguktól elenyésznek, mert nem kapnak kívülr1 l energiát. A gy3 lölet-energia pedig nem élet-energia, ahhoz kellene az önkéntes áldozatok másfajta energiája, hogy életben maradjon. Ezt kéne egyszer megértenünk, nem szeretetlenség, ha kilépünk az áldozati rendszerekb1 l, hanem éppen ellenkez1 leg. Ezzel tudjuk a leginkább megértetni, nem táplállak tovább, ha életben akarsz maradni el kell kezdened magadat élet-energiával feltölteni vagy nem maradsz életben. Lehet, hogy kegyetlenül hangzik, de ha átgondoljuk nem az, mert az életet kell táplálnunk, nem a pusztulást, mint eddig tettük. A régi típusú kapcsolatok mind energiatáplálkozási láncok. Én élek bel1 led, te élsz másból...lánc, lánc eszterlánc. :) Függ1 ségek, birtoklások láncolata. Erre mondom újra és újra papagájmód, szeresd önmagad, becsüld és tiszteld önmagad, ezzel megérted mit jelent a másik megbecsülése, aki ugyanabból az isteni szövetb1 l tev1 dik össze, mint te, aki ugyanazokból a szuperhúrokból áll, mint te. Ne engedd, hogy kihasználjanak, hogy megtapossanak, egyszer3 en menj el onnan. A napokban bukkantam rá Voltaire egyik mondására. "Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig harcolni fogok azért, hogy mondhasd." Hogy szabadon kifejezhesd, azt aki te vagy. De azt nem fogom megengedni, hogy rámkényszerítsd a te nézeteidet, és én sem teszem ezt veled. :) Ha mindannyian képesek lennénk erre, az maga lenne a Paradicsom. :) Ahhoz, hogy megszabaduljunk a korlátozó hiedelemrendszereinkt1 l, nagyon ébernek és tudatosnak kell lennünk. Amikor kijelentjük valamir1 l, hogy „ez így van”, akkor azért álljunk távolabb, és kérdezzük meg, na de miért van így? Nem lehetne akár az ellenkez1 je is? Amikor túljutottam a krízis nehezén, megtanultam, hogy mindig kell egy esélyt adni annak, hogy valami lehet más is, mint aminek én látom, tapasztalom. Így nem záródik a gondolkodásom rendszerré, mindig lesz egy kiskapu. Ekkor kezdtem a hiedelemrendszereimet fejreállítani, de ezt sem tartom betonban. Ma mindenr1 l azt gondolom, lehet hogy pillanatnyilag így látom, de egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy holnap is így fogom látni. Anyukám hányta egyszer szememre, hogy én mindig mást mondok. Nevettem. Szomorú lenne, ha 20 évesen ugyanazt mondanám, mint 10 évesen, vagy 40 évesen gondolkodnék a 20 éves szintemen. Bár az is igaz, hogy miközben selejteztem elmúlt életem naplóit, írásait, jócskán találtam olyan részleteket 30 évvel ezel1 ttr1 l, amik ma is megállják a helyüket, csak közben futottam húsz kört és ezek elmélyültek. Vagy az általam – nagyon idejétmúlt gondolatai miatt – sokszor megmosolygott id1 s ismer1 söm mondata jut eszembe: öregkorára az ember már azt is el tudja fogadni, amivel nem ért egyet. Vagy szintén egy hasonló korú isme-
2011. március
1812
KOINÓNIA
r1 s mondata: kár, hogy csak id1 s korunkra bölcsülünk meg. Na de biztos, hogy ezzel a bölcsüléssel, elfogadással meg kell várnunk a halál el1 tti pillanatot? Persze hogy nem. Mert nem kell mindent tapasztalatból megtanulni, használhatom az intuiciómat is, feloldhatom a korlátozó hiedelmeimet is. Az a legnagyobb bajunk, hogy mindent statikusan szeretünk látni, pedig ha ezt a hiedelemrendszert is felszámoljuk, és átlépünk egy másik, dinamikus, folytonfolyvást változó hiedelemrendszerre, megszüntetjük a bels1 merevségünket és más valóságot látunk. Szoktam mondogatni, nézd meg a dolgot tudatosan és nyitottan hússzor, meg fogsz lep1 dni. Az els1 ránézésed még a te saját, abszolut el1 feltételezésednek megfelel1 . A többi már a hozzáállásod megváltoztatásának az eredménye. Az észleléseid megváltoztatják azt, amit nézel, és megváltoztatnak téged. A következ1 észlelés már nem lehet ugyanaz. Mi mégis az els1 észlelésnek hiszünk. A második és többi ránézésünk hozza magával id1 vel a bölcsülésünket, mert ha nem tudatosan teszem ezt, akkor is megtörténik. De ha tudatosan teszem, akkor akár els1 blikkre is menni fog. A hozzáállásnak semlegesnek, el1 feltételezés nélkülinek kéne lennie. Megdöbbent1 tapasztalatom volt egy éber pillanatomban. Mentem az utcán, és elkezdtem hallani az agyamban lév1 folyamatos susogást, azt amit addig sosem vettem észre, azt hittem, hogy csak szemlél1 döm. Valahogy így: „anyám, hogy lehet valaki ilyen ápolatlan”, „miért öltözik ez ilyen szörnyen”, rémít1 a csoszogó járása ebben a korban” , „miért nem mondja meg neki valaki, hogy a smink csak feler1 síti a ráncait” stb... Öt perc alatt, cirka ötven megítél1 mondat zajlott az agyamban, nem tudatosodva. Teljesen elrémültem. Ugyanakkor ha szóba álltam volna az illet1 vel, ez eszembe sem jut. Igenám, de akkor ez már befolyásolt volna abban, hogyan állok vele szóba, csak éppen nem jöttem volna rá. Ránézünk valakire vagy valamire és hopp, már skatulya. :) Vegyük észre, hogy igenis skatulyákban gondolkozunk, olyan skatulyákban, ami az elménkben rögzült. Ezért szorgalmazzuk, hogy olvass, ezért szorgalmazzuk, hogy imádkozz vagy meditálj, mert ezek segítenének a rögzülést feloldani. De ha csak olyan gondolatokat olvasol, ami rezonál veled, akkor semmire nem jutsz. Nyíri prof. kedvenc mondása volt, nagyon belémvés1 dött, az a könyv, amit els1 olvasásra megértesz, nem érdemli meg, hogy elolvasd. Mert azt már tudod. Az csak arra jó, hogy berögzítsen, aláideologizálja az addig is vallott nézeteidet. :) Persze ez egy kicsit sarkított, mert miután rájövök valamire és ezután olvasom, hogy mások is rájöttek erre, ez er1 t ad, hogy tovább lépjek. Ám nem fogom másodszor is elolvasni, mert minek. Azzal már rögzítenék, id1 t és energiát pocsékolnék. Egyetlen olyan könyvem van, amit harminc év alatt már rongyosra olvastam, és még mindig nem értem, Heisenberg A rész és az egész-e. Ha elegem van mindenb1 l, túlfáradtam, ezt veszem a kezembe. Tudom, rám jellemz1 en, ez sem normális. Na bumm, ett1 l én még élvezhetem. :) Tíz éves koromtól vonz és leny3 göz ez a világ, amióta el1 ször hallottam az atomokról. :) Hiedelemrendszereink eszközök a valóság megismeréséhez, de tegyük lehet1 vé, hogy változhassanak. Le-
gyünk tudatában eszköz voltuknak, használjuk bátran, mint egy szerszámkészletet! Mi teremtjük 1 ket, bármikor megváltoztathatjuk, s1 t el is kéne engednünk, amint megteremtettük, mert csak így lehetünk biztosak abban, hogy nem leszünk saját hiedelmeink rabszolgája. :)
FARAGÓ FERENC
VALÓSÁG?! „Semmi nem valódi, vagy ha mégis, nem ismerjük. Nincs módunk a valóság megismerésére. A valóság egy szakadék mélyén tátong. (Demokritosz)
Kevés olyan fogalmunk van, amelyik annyi (ön)ellentmondást hordozna magában, mint a valóság. Egyrészt határozott meggy1 z1 désünk, hogy amit látunk, hallunk, tapintunk stb., az valóságos. Másrészt gondolkodásunk folyamán gyakran felmerül, hogy a megtapasztalt dolgok egyfajta képzetei csak annak a valóságnak, amit tulajdonképpen nem is ismerünk. A teljesség igénye nélkül egy-két vélekedés a valóság paradox tartalmát illet1 en: − „Az érzékek számára megjelen2 valóságnak nincs igazi léte.” (Platon). − „Tükör által homályosan látunk.” (Szt. Pál). − „A látható világ lényegnélküli látszat, fátyol, illúzió – máya.” (Védák). − „Egyetlen egy ember sem tud semmi bizonyosat az istenekkel és a dolgok összességével kapcsolatban, mert mindenre rátelepszik a látszat.” (Xenophanész). − „Nincsenek tények, minden csak értelmezés!” (Nietzsche). − „Minden dolog csak, mint jelenség van adva.” (Kant). − „A világ egyfel2l minden ízében képzet, másfel2l minden ízében akarat.” (Schopenhauer.) − „Az 2skeleti metafizika szerint valósága csak a szubjektumnak van; mindaz, ami rajta kívül lenni látszik, káprázat" (Hamvas Béla) − „A valóság csupán illúzió, bár nagyon kitartó…” (Einstein). Segítséget kaphatunk az etimológiától is, a Czuczor – Fogarasi Szótárból megtudhatjuk, hogy a valóság szavunk etimológiai gyökere a: val a létige függ1 múltideje (valék, valál). A valóság szavunk jelentése: 1) Bizonyos létállapot, vagy tulajdonság, amennyiben egyszer3 en a létre vonatkozik. Alattvalóság alattvalói állapot. Alávalóság, alávaló tulajdonság. Életrevalóság, hiábavalóság, semmirevalóság, örökkévalóság, fölebbvalóság. 2) Nem csupán eszmei, hanem tárgyilagos létezés, maga a megtestesült eszme; nem ábránd, nem költemény, nem képzelmény. 3) Régiesen pl. Molnár Albertnél azt is jelenti, amit a latin essentia; substantia, ma: lényeg; állag. Filozófiai értelemben a valóság örök problematika; a problémák már a megismerés kezdeti folyamatánál tetten érhet1 k. Már a hétköznapi tárgyak megismerési folyamatánál, az el1 ttem lév1 tárgy tulajdonképpen hol van? El1 ttem, vagy csak a tudatomban? Ha el1 ttem van, akkor teljes mértékben megfelel annak, amilyen valójában az? Ha a tudatomban van csak, akkor hogyan alkothatók róla valós képet
2011. március
KOINÓNIA
egyáltalán? Hihetek-e teljességgel az érzékszerveimben, vagy a tudati megjelenítésben? Elég-e a tapasztalat vagy kell még valami (a priori), ami adja a dolgok valóság érzetét? Belehelyez1 döm-e a valóságba vagy a valóság helyez1 dik belém? Mennyi, mennyi kérdés, melyeknek megválaszolási kísérlete egy külön filozófiai kurzust igényelnének. A kérdéssorozat ellenében talán egy kijelentés azért tehet1 : a valóság, és a valóság értelmünkben megjelen1 képe jelent1 sen különbözhet egymástól, mindennek ellenére valóság mégiscsak egy van. Egy valóság és annak számtalan megnyilvánulási formájával állhatunk szembe, és bármit is nevezzünk valóságnak, az csakis rajtunk keresztül jelenik meg, mégpedig csakis úgy, hogy annak aktív részesei – mi több teremt1 i vagyunk. Nálam nélkül nincs valóság… mondhatjuk mindahányan csak vagyunk, és a valóság is annyi ahányan vagyunk hozzá. Így színes a világ; így hogy nincs két egyforma valóság! Amikor a világ valóság tartalmáról említést teszünk, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy nem minden valóság, ami érzékszerveink számára megjelenik, és nem minden valóság jelenik meg az érzékszerveink számára. A bennünk megjelen1 úgymond valóság jelent1 s része nem bír valódi valóságtartalmakkal és a meg-nem-jelen1 valóságtartalmak aránya igen jelent1 s. Az élet híján van minden bizonyos valóságnak, ám teli van rengeteg illúzióval. A valóságot megismerni akaró egyszer3 en maga teremti meg saját maga megismerhet1 valóságát. A tudományok sokat tettek/tesznek a valóság egzakt megismerésének érdekében. De be kell látnunk, hogy a valóság egyetlen szelete sem gyömöszölhet1 bele semelyik diszciplínába. A valóságról alkotott alapvet1 elképzeléseink az egyik napról a másikra d1 lhetnek dugába. Gondoljunk csak a ptolemaioszi világképre, az euklidészi geometriára, a newtoni fizikára. Mi változott meg? A valóság törvényszer3 ségei? Igen is meg nem is! Mert a valóságnak úgy t3 nik nincs semmiféle törvényszer3 sége, a törvényeket mi helyezzük bele, s mint a helyzet mutatja több-kevesebb sikerrel. Heisenberg határozatlansági relációja, amely szerint nem csak vizsgáljuk a fizikai világot, hanem részt is veszünk benne, így az érzékeink nincsenek elválasztva attól, ami "önmagában létezik", hanem intim módon részt veszünk egy olyan folyamatban, aminek a végeredménye a teremtés. Az emberi szellem egy olyan valóságot tükröz, amely az emberi szellemet tükrözi. A tudományos megismerés korlátai tehát a tudományosságban vannak. A vallások valóságkeresése mindenekfelett túlszárnyaló, cél a végs1 valóság megtalálása. Eszkatológikus törekvések jellemzik tehát a vallásokat, ezeket csak a dogmatikus törekvések zavarják meg. Minden vallás közös krédója kellene, hogy legyen: Isten az egyetlen valóság. Ám az egyháztörténet az én Istenem, csakis az én Istenem dogmájának - ha kell fegyveres - érvényre juttatásáról beszélhet. E kett1 sséget kívánta Jézus eltörölni, a végeredmény ismeretes számunkra. Barcza Barna a jézusi törekvések vonatkozásában a következ1 ket mondja err1 l: Ugyanis nagy ellentét van a között a világ között, ahonnan jött és az evilág között, ahová jött. Odaát minden az igazságra épül. A legf2bb igazság, hogy a szere-
1813
tet tesz boldoggá. Ott ez az élet, ez az állandó valóság. Itt pedig úgyszólván mindenki az igazság elfojtására törekszik. Itt igazságnak az egyéni érdeket, meg a klikk-érdeket kiáltják ki. Itt nem az igazság, vagyis nem a valóság megragadása a cél, hanem inkább annak meger2szakolása rövidlejáratú el2nyök szerzése miatt. Jézus nagyon jól látja, hogy addig nem indulhat meg evilág hozzáigazítása az sminta életéhez, ameddig ilyen er2s bástyái vannak az igazság elfojtásának. Tehát szenvedélyesen világgá akarja kiáltani az igazságot, mert rabságunkból csak az igazság szabadíthat meg minket (Jn 8,32). Ezért háborodik fel annyira, ha valaki eltorzítja az igazságot és Szentlélek elleni bnnek nevezi ezt. Szenvedélyesen min2síti is azokat, akik nem az igazságot keresik, hanem saját érdekeiket és el2nyeiket. Jézus szerint gondolatnak, szónak, tettnek összhangban kell lennie egymással s mindháromnak az igazságot kell megmutatnia. Csak az igazságot képvisel2 ember lehet Isten el2tt igaz ember. Ilyen volt Jézus mindenáron és minden körülmények között. Még élete árán is. Mivel annyian eltemetik az igazságot, egy ellenáramot indított el: az igazság feltárásának és felragyogtatásának áramát. Az emberiség akkor lesz boldog, ha nem hatalmaskodó és az igazságot elfojtó kiskirályok ülnek majd a trónon, hanem maga az igazság. A harmadik valóságközelít1 , a m vészet, jut talán a legtovább a valóság megismerésében, természetesen ez alól kivétel az úgynevezett realizmus, amely önmaga felszínénél soha nem juthat mélyebbre. Lehet, hogy a valóságot nem értelmezni (vallás), nem megvitatni (tudomány), hanem átélni és kifejezni (mvészet) kell? A m3 vész az ihlet pillanatában megfejt valamit Istenb1 l, a végs1 valóságból. A m3 vészetre két veszély leselkedik: a giccs és a sznobizmus, mindkét veszély er1 teljes valóságeltérít1 er1 vel bír, és markánsan végigvonul a m3 vészettörténet egészén. A m3 vészi gondolkodásmód valójában nem annyira felfedezés, mint inkább újraismerés, rátalálás, újraemlékezés (anamnézis), mintegy visszatérése a léleknek egy 1 si állapotába, melyb1 l „kiszületik” a m3 . De csak a m3 (ergon) és nem a mutatvány (pragma). A m3 vészet a valóság nélkül semmi, s amely nélkül nem sokat ér a valóság sem.
2011. március
KOINÓNIA
FARKAS ISTVÁN „Ez a kis szobrocska sohasem jelentkezik bennem úgy, hogy ne tudna valami lényegeset mondani…” (Hamvas Béla: Meditációs objektum)
A MAG ÉS A WILLENDORFI VÉNUSZ. Az aktív gondolkozás. Mit is jelent aktívan gondolkozni? Az aktív gondolkozás felülr1 l jön. Intuíciónak, belátásnak is nevezik. Valami, ami korábban nem volt ott és hirtelen, váratlanul megjelenik. Ha nem, akkor asszociáció, vagyis a régi, hallott, megtanult és megjegyzett emlékek és arra adott reakciók áramlása, más rend szerinti csoportosítása. De például egy olyan tárgy, mint a willendorfi Vénusz, beindíthat intuíciót, belátást. Mindegy mi, vagy ki az, tárgy, személy, szó, naplemente, harmatcsepp a f3 szálon, ha valaki képes új, nyitott szemmel, nyugodt figyelemmel nézni, hallani. Korábban még sohasem foglalkoztam vele. Tudtam róla és Hamvas fenti írása is ismer1 s. Számomra azonban más a meditáció. A meditációs objektummal meditálást aktív gondolkozásnak nevezem, mert ilyenkor a tárgy puszta szemlélete lehet1 vé teszi azt az állapotot, amikor nem a fejemben keresgélek, vagy hagyom szabadon áramlani azt, ami már benne van, hanem nyitva hagyom, engedem beáramlani azt, amit a nyugodt figyelem a tárgy képén keresztül akar közvetíteni. Nyáron készülnöm kellett egy találkozóra, ahol egyik aktivitásként a pásztorfaragással alapjaival kívántam megismertetni az érdekl1 d1 külföldi résztvev1 ket. Mintaként vettem egy darab mogyoróágat és faragni kezdtem. De mi is legyen bel1 le? És akkor beugrott a willendorfi Vénusz képe. Miért is ne! Els1 rövid kísérletem után rájöttem, hogy fogalmam sincs az eredeti arányairól. Utánanéztem. Nem t3 nt nagyon sikeresnek az elképzelés, de nekiálltam. És ahogy faragtam és faragtam, a szobor mesélni kezdett. A neolitkorról mesélt. Arról a korról, amikor az embert a küls1 , mostoha körülmények még igencsak fogva tartották. Állandó készültségben, feszültségben kellett lennie a vadállatok és az idegen törzsek támadásai, rablásai, a lét puszta fenntartása miatt. Ugyanakkor voltak id1 szakok – például a hosszú, kemény telek -, amikor, mint kés1 bb a pásztoroknak a nyári pusztán rengeteg idejük volt. Ilyenkor a férfinép legjava javítgatásra, faragásra, fegyverkészítésre adta fejét. Aztán megakadt a mese, talán azért, mert a téma számomra már ismer1 s volt. Az alakuló kis szobor is témát váltott. Annak a lelkér1 l, lelkének ismeretér1 l kezdett mesélni, aki kifaragta az eredetit, úgy huszonháromezer évvel ezel1 tt. Egyszer3 , családos ember volt. Talán hat gyereke is lehetett és nehezen fértek már el a kör alakú sátorban. Tél volt. A férfi naphosszat csak a t3 z mellett ült és az eszközöket javította, majd faragott. Mikor minden elkészült, amit az asszony igényelt és még mindig csak a felénél jártak a télnek, nekiállt kifaragni magát az aszszonyt. A kis terrakotta darabot könny3 volt faragni,
1814
ezért aztán gyorsan kellett a gondolatainak járnia, hogy keze ne tévedjen. Az asszony már nem volt fiatal, megviselte a nyolc gyerek is. Ruhában értelmetlen lett volna kifaragni, hiszen akkor a forma semmit sem mond róla, csak a ruháról. Szerencsére esténként, amikor a gyerekek már elpihentek az asszony nekiállt fürödni a tölgyfa teken1 ben hátul, a b1 rökkel elválasztott kis részben, ahol a vizes dolgokat – a mosást, a gyerekek mosdatását - szokta végezni. A férfi úgy rendezte, hogy a b1 r valahogyan elcsúszott, nem illeszkedett egészen, és amikor az asszony fürdött, oda-oda pillanthatott. El1 ször csak szórakoztatta a téma, hiszen már sokat faragott és egy ilyen kis szobrocska csak ujjgyakorlat volt számára, de ahogy a forma kezdett kikerekedni, megjelentek olyan vonások, amik már nem az asszonyáról beszéltek. Mélyebbr1 l jöttek, eredetibbek, ’a forrásvidékr1 l valók’ voltak. Olyan gyümölccsé formálódott, amiben mag van és, ami maga is mag. Nem értette mi történt. Nem kellett már az asszonyt lesnie. Keze maga formálta ki azt, ami valahonnan jött. Érezte azt az er1 t, ami behatol a kis testbe, hogy azt növekedésre, teljességre serkentse. És a test alkalmas volt az er1 befogadására. Nyitva volt rá. Nem tudta ezt kifaragni, de a formával valahogyan ki szerette volna fejezni. Egyszer3 en ott volt körülötte a tér egy másik test növekedéséhez. Az er1 akarta ezt. És a test is vágyott rá. Ugyanakkor ott volt belül is egy mag. Nem - gondolta a férfi. Több mag nem kell. Már így is alig férünk el és a szarvascsorda sem adott elég élelmet már az idén. De érezte, hogy a magot nem 1 veti. A mag van. Ott benn n1 . De hogyan faragjam ki ezt az er1 t? – kérdezte magától. Sehogyan sem sikerült, pedig nagyon akarta. Elrontotta az egészet. Kezdhette elölr1 l. És egyik este ráérzett. Sehogyan sem kell kifaragni, hiszen ez az er1 farag. Maga a faragás, a kis hegyes bazalt minden nyoma err1 l az er1 r1 l beszél. Aztán már nem kellett sokat igazítani rajta. Tulajdonképpen már nem is a felesége volt, nem is egy asszony, hanem egy emberi test formája volt. De talán nem is emberi, hiszen körülötte minden kis és nagy állat teste hasonló volt. És a magok is ilyenek mind, vetett egy pillantást a sarokban felhalmozott megaszalódott szilvára. De hiszen,… és itt hirtelen megakadt. Olyan er1 volt ebben az új gondolatban, hogy mindent régit elsöpört, ledöntött. Ki kellett mennie a leveg1 re. Kinn hideg volt és zuhogott. A zuhogás hangtalan volt. Mint az es1 , de mínusz tíz fokban nem es1 volt. Nem is hó. Hangtalan zuhogás. Az északi szél süvített és hordta a tegnap esett havat a sátor el1 tti hatalmas téren. Körbejárta a szarvasok karámját és megigazította a kötést. A csöndben állt egy darabig. Nézte és hallgatta a hangtalan zuhogást. Feje teljesen üres volt. Érezte minden lélegzetét. Érezte a szíve dobogását is. Minden érzékszerve nyitva volt, mint aki vár valamire, ami már ott volt. Igen. Tudta, hogy ott van és 1 benne van, és 1 benne is ott van, de nem hitte el, csak látta. Nem volt még emléke róla. Nem volt neve sem még. Új volt. Még nagyon új. És aztán, ahogy jött, csendesen elmúlt a zuhogás. Lassan megszokott helyére került ismét minden. Valamilyen, eddig ismeretlen íz azonban ott maradt. Visszaballagott a sátorba. Az asszony ránézett. Mi van veled – kérdezte. Olyan furcsán nézel rám – tette hozzá. Pedig alig látta. A magot látta, ami befogadja az áradó er1 t, mely táplálni, növelni akarja, de aminek egy kemény kéreg ellenáll. Nem válaszolt, csak gyengéden megsimogatta az arcát. Kés1 van – mondta kicsit kés1 bb.
2011. március
KOINÓNIA
Reggel odaadta a kis szobrot a legkisebb fiának. Az tavaszig játszott vele. Aztán egy szép, fényes reggelen talált egy csillogó piritkristályt. A kis szobrot pedig elásta a tölgyfa gyökeréhez, hogy más meg ne találja. Zugló, 2010. szeptember.
GARAY ANDRÁS
A HÉT GEREZD BEVEZET (0.) Az idei KVT nagyon impozáns volt. A Bokor tenni vágyása, egysége mutatkozott meg. Felmutattunk egy jöv1 képet, melyre a Bokor Gyurka bácsi után korszakának élete felf3 zhet1 , mely mozgásban tartja és új utakra viszi. Tudjuk azt is a lelkesedések – még nálunk is – hamar elülnek és visszatérve a napi rutinhoz rádöbbenünk, hogy nincs erre sem id1 nk és talán kedvünk sem. Hiszen elég a család, a közösség, a napi megélhetés gondja-baja és különben is sír a gyerek, kicsi a lakás és kaparni kell a munkahelyen, mert pótolható vagyok. És a dolog visszatér egy olyan kerékvágásba, amit ugyan megszoktunk és jól érezzük magunkat benne, de már olyan mély, hogy nem is látunk ki bel1 le. Így összefoglaltam magam számára, hogy mit is látok a hat témában gondot, örömet, kihívást, izgalmat, felfedezni vágyást és megfejeltem még egy praktikussal, az önfenntartással. Hiszen ez is a húsunkba vág, és az el1 z1 hattal egy csomag. Persze ez az én látásom, ahogy a világot és a kihívásait látom. Mert tudomásul kell venni, jó néhány régi gondolat, hit, forma ma már nem m3 ködik és a kihívások is mások. A szeretetnek egy bonyolultabb világban kell utat törni. És ezt nagyon kevesen csinálják. Viszont mi igen. Elszánással, hittel, áldozattal. Minden elgondolkodás err1 l hozzájárul a jó megoldásokhoz. Hiszen kétféle vonzás hatalmában élünk. Légy önfeláldozó és ugyanakkor boldog. Hogy lehet ezt öszszebékíteni. Valamiben hatról ötre kell lépnünk, de van egy ígéretünk az egyr1 l a százra. Hogyan is van/lehet együtt ez a látszólag két ellentétes mozgás. Erre kell ma gombot varrnunk. Egyénileg, közösségileg, elméletben és gyakorlatban.
1815
LELKI ÉLET (1.) A megszokott vallásosságban a lelkiélet megadott keretek között zajlik. Hiszen ott minden elég leegyszer3 sített: stabil és határozott istenkép és emberi önkép is egyértelm3 . A tudattartalmakat meg visszatükrözi az imánk, ahol, Louis Evelyvel szólva: „kicsit megváltva és kicsit elveszve érezzük magunkat”. Ha az isten- és emberképet tovább árnyaljuk, a lelkiélet begyakorolt fogódzkodói már kevésbé m3 ködnek. Hiszen ki az Isten, akit megszólítok és „mire való” és ki vagyok én valójában. Így ebb1 l az elbizonytalanodásból csak az emel ki bennünket, ha ezt a két képet nagyon határozottan újrastabilizáljunk a már felismert igazságaink, s1 t tapasztalataink fényében. Az alapkiindulás az, hogy Isten önközlése és ígéretei igazak. És ez az igazság bebizonyosodik a mi életünkben. Ezért az embernek át kell lépni a „ha látom, hiszem” világából a „ha hiszem, látom” világába. Ez azt jelenti, hogy feltételezzük, hogy valami van és keressük annak megnyilvánulásait az életünkben. Feltételezzük, hogy Isten gondoskodik rólunk és a velünk történteket visszavezetjük az 1 gondoskodására. Isten az ígéreteit felénk teljesíteni akarja és ha ráhangolódunk az 1 hullámhosszára az ígéreteit bevonzzuk a saját életünkbe. Az ima így nem csupán a nap keretezését adó, er1 gy3 jt1 sokszor csak terápiás - eszköz lesz, hanem a hála és a tapasztalat er1 terében mozgó folyamatos párbeszéd. „Isten imádkozik bennünk” - mondták régen a lelkiélet mesterei. Aztán, hogy ez az ima valójában hol folyik: egy t1 lünk független objektív valóság (Isten) és az én között, vagy az én önmaga isteni részével van folyamatos párbeszédbe, újabb elágazási ponthoz vezet. Hiszen az utóbbi hite olyan bels1 utazásokra indítja az embert, melyek a meditáció eszközeivel járhatónak bizonyulnak. A meditáció alatt nem feltétlenül a ma divatos keleti megközelítés lehetséges. S1 t! A nyugati és keleti kereszténység folyamatosan hordozta ennek lehet1 ségét, és az egy másik történet, hogy mindez hogyan vált a kevés beavatott titkává és miért elégedett meg az Egyház a „két Üdvözlégy, három Miatyánk” követelményével. Ez a bels1 utazás és párbeszéd a lelkiélet megújulásának új útja, hol egy felfedez1 izgalmával vághatunk neki annak a kirándulásnak, mely arra a kérdésre keresi és adja meg a választ: ki vagyok én? És itt találkozhatunk a jézusi elvárással is, ami nem csupán az erkölcsre irányul, hanem az ember isteni tudatosságának és képességeinek a felismerésére és az ezáltal megélt mindennapjaira. Az ember „istenarcúsága” felismerése itt a feladat és egyben a tét is. Hiszen ezzel egész máshogy láthatok mindent. A teremtés rendjében összeköt1 d1 létformák az élet mindennapjainak szelídségét és egységét – ezáltal Isten Országának lehet1 ségét - hordozzák. Nagyon 1 szintének kell lennünk, abban a kérdésben, hogy mi m3 ködik. M3 ködik-e a hagyományos teológiai meghatározottság általi vallásosságban a lelkiélet és hogyan? Vagy az új megközelítésben válik-e mindennapos tapasztalattá Isten bennünk megszólaló hangja. És ha igen: mit mond? Nem esünk-e a szubjektivitás csapdájává, hiszen az isteni hang mellett rengeteg háttérzörej is besz3 r1 dik. És mi adja az eligazodást? „Titkon érzik” - mondja Ady. És ha nem is minden tökéletes, ott a közösség kontrollja. És ez a kontroll – kell1 1 szinteség mellett- megvéd bennünket a tévutaktól. Van ez olyan fontos kérdés, hogy a bizonytalanra is érdemes id1 t szánni. Hiszen van-e izgatóbb kérdés annál,
2011. március
KOINÓNIA
hogy él-e bennem az Isten lelke és hogyan? És mint akar megnyilvánulni és milyennek kell lennem, hogy megnyilvánuljon. És ha él bennem meghal -e velem? Vagy 1 örök bennem, ahogy az Isten örök? És ha örök, mi lesz velem, velünk, vele? Mit jelent teremtménynek lenni? Mire kötelez? Ezen alapvet1 kérdések a lelkiéletet igazán színessé teszik és nemcsak megújítják az embert, hanem a közösségi életbe is olyan színt hoznak, hogy alig várjuk már a másik tapasztalatát. És ebben az új megközelítésben átértékel1 dnek a hagyományos szentségek, az istentiszteleti formák megtelnek élettel. A megújuló lelkiélet magával húzza az életünk többi aspektusát is. Újrakontúrozza a szellemi életünk eddigi csapongásait, a közösséget a tapasztalatcsere, „az ünnep és a megbocsátás” helyévé teszi. Új értelmet nyer Jézus m3 ve is, hiszen 1 tudatosította bennünk mindennek a lehet1 ségét. SZELLEMI ÉLET (2.) Az ember szomjazik a tudásra. Tudni akarja a titkokat. F1 leg ha azok a húsába vágnak. Húsba vágó titkok? Ezzel nehezen tudunk mit kezdeni. Így meg sem fogalmazzuk magunknak, hogy ilyenek léteznek. Alapvet1 en három titok van: Ki az Isten? Ki az ember? Milyen a köztük lév1 viszony? Az istenkeresés szellemi oldala ez és csak másodlagos, hogy a szellemi élet a társadalom összetettségének vizsgálata. Az is fontos, hiszen emberek vagyunk és el akarunk igazodni a világban. És tanulni akarunk, hatni, formálni és ott a szépség és igazság világa is. Meg szórakozni is kell, meg elringatózni. Így a szellemi élet kifogyhatatlan, hiszen olyan mind a csillagos ég. Minél nagyobb felbontású távcs1 vel vizsgáljuk annál több minden látszik meg benne. Persze itt is az arányok, azt élet teljessége a fontos: jusson is, és maradjon is. De térjünk vissza a titkokhoz és építsünk partokat a gondolkodás folyamata köré. F1 leg ha paradigmákat kell váltani és itt és most ez egyre fontosabb. Mert a gondolataink az Istenr1 l és az emberr1 l egyre kevésbé m3 ködnek. És ezt be kell vallani. A kereszténység nagy problémája alapvet1 en ez: egy téves emberképb1 l (az ember alapvet1 en rossz), egy téves istenképet hozott létre. Ez van a mi batyunkban is, és ezért a szellemi szabadságharcunk sokszor vesztésre áll. Vagy el sem kezdjük, hiszen bátortalanok vagyunk és nem engedjük el a babaruhát. Pedig ma a felfedez1 k örömével és izgalmával közelíthetünk meg olyan kérdéseket is: ki volt Jézus és mit akart? A KIO hatalmas szellemi teljesítmény, mely megadta az alaphangot és egyben a feladatot mindanynyink számára. Az istenkép árnyalása, kibontása kezdve a történeti Jézustól a bennünk - lehet, hogy a szubjektumunk sz3 r3 jén át - megszólaló Lélekig megannyi egyéni tapasztalat, mely a szellemi élet egyéni ízeit hordozza. És ott vannak a jó szándékú segít1 karók a Jézus által ültetett fa körül, melyek nem segítették, hanem elnyomták a növekedésben azt, amit Jézus igazából akart. És ott az ember is! Istenkép3 séget hordozunk, vagy nem? Vagy marad a „sárkányfog vetemény” tapasztalata, mely után csak a reménytelenség van és az, hogy a létet – ha összeszorított foggal is – de ki kell bírni. És lehet, hogy ez így van.
1816
De mi sem vagyunk mások? Mi sem hordozzuk a teremtettségben kapott istengyermekség lelkületét, a mi életünk sem írja felül az általános rossz tapasztalatot? Hogy tudunk akkor tanúságot tenni, beszélni, tanítani, tanítványokat szerezni? És az emberkép is más! Az ember az elkülönültség illúzióinak a foglya: hogy az Istent1 l és a másik embert1 l elkülönítetten létezik. Hogy nem egy összefüggésrendszer része a teremtés nagy m3 vében, hanem egyedül van. A pszichológia, a természettudományok vagy a teológia ma ontja a kérdéseket és a válaszokat egy új emberi min1 ség potenciális lehet1 ségér1 l. És járunk-e bels1 utakon? A szellemi élet megcélozza-e azt, hogy rendet vágjunk a hit, a cselekedet és a tudás egymással ugyancsak összefügg1 kérdésköreiben. A fizikai evolúciót nem folytathatja-e egy tudati, hol kinyílnak a spirituális csatornák és az ember több lesz, mint amit ma gondol, vagy kimér magáról, vagy m3 szerekkel most még kimérnek róla? A szellemi élet soha nem látott izgalma és új útjai adhatják meg a választ az emberiség nagy gondjaira is: demográfia, er1 forrás probléma, környezet pusztulása. Ma olyan színei nyílnak a szellemi életnek – melyhez a közösségi lét és tapasztalat ideális táptalaj. És irodalom is van b1 ven. Szinte mindenr1 l. És ehhez kell háttér tudás is, nyelvismeret, fogalmazási készség, a dolgok felett áttekintés, azaz a szellemi élet know-how-ja is mint szellemi feladat tornyosul fölénk. Gyurka bácsi értette ezt, megtartotta haláláig a nyitottságát. Olyan gondolati pályákat járt be, amire sokszor rá sem merünk lépni. És a nagy összefüggések világát lehet tovább bontani. Foglalkozni a történelem, múlt és jelen nagy kérdéseivel: hiszen éberen figyelve azt vehetjük észre, hogy az igazság fáit más érdekek liánjai fojtogatják. Hogy folyamatosan hazudnak nekünk önmagunkról, történelmünkr1 l, nyelvünkr1 l, az országunk és a világ helyzetér1 l. A szellemi élet ma bizony a szabadságharc terepe. Persze nem nyilakkal l1 dözünk, hanem érvekkel, tudással és tapasztalattal. És ebben sem vagyunk egyedül, csak nyitni kell és más bokrokban más szabadcsapatok rejt1 znek. És léphetünk az elmélett1 l a gyakorlat felé. Lehet, hogy az emberi élet mindehhez kevés, de nem kevés az Élet. S1 t ezért adatott. . KÖZÖSSÉG (3.) Ha azon gondolkodunk el, miért hívta Jézus közösségbe a tanítványait több választ találhatunk. Megválaszolhatjuk úgy, hogy a közösség a szeretet létformájának lenyomata vagy egyfajta élcsapat. De mondhatjuk azt is, hogy a közösség a személyiség alakulásának optimális helye, hol 1 szinte, bizalmas légkörben az ember alakulni mer, egyre jobban felöltve a jézusi ember ruháját. Ez az alakulás a párbeszédben, a tanulásban, a szemlélet átadásában, a beszámolókban, a feltett kérdéseinkben, a személyes szálakon és a programokon történik, hol az emberr1 l lehullanak az álarcok, fellibbennek a fátylak és el1 ttünk áll a nagybet3 s ember, aki belülr1 l meghatározott és nem küls1 félelmek vagy elvárások által teszi a jót. Létezni kezd az Isten világában, ismerve annak bels1 törvényeit és lehet1 ségeit. A közösségben válik bizonyossá az, hogy Isten ígéretei igazak, hogy százannyit kaptunk, hogy beléphetünk egy másik – a szeretet – világába. Új módon ismerhetünk rá önmagunkra, újjászületünk. Ez a munka közös, egymást formáljuk, alakítjuk. A nagyközösség létszámánál és erejénél fogva pedig valósítja, mintázza a Isten országát.
2011. március
KOINÓNIA
A közösség – bár kiemelt szerepe van kezdetben a vezet1 nek – alapvet1 en tagjai közös m3 ve. Ha a kezdeti szándék mögött ott van az alakulás bátorsága és a befektetett egyéni és közös munka, az eredmény nem marad el: a közösség „megszüli” az Isten képére teremtett embert. Persze van még mit csiszolni magunkon, de alapvet1 en átérezzük, hogy mások vagyunk, mint a világ, más a fontossági sorrendünk, más dolgok lelkesítenek. Együtt érezzük jól magunkat, hol ismert a nyelv, a gesztus, a szándék. És persze a munka és a szomorúság is. Mássá lettünk, valahonnan valahová érkeztünk. Jól mutatják ezt a Bokortáborok, hol sokszor nem is a programok, hanem az együttlét önmagában hozza létre az egység csodáját. Ez az alakulás minden ember számára létkérdés. Minden ember kevesebb ezen út nélkül és ezért minden embernek szüksége lenne rá. Az emberek nem tudják mivé lehetnének. Az emberek nem tudják mivé lehetnének a kapcsolataik, a családjuk, a munkájuk és az egész föld. Az emberek többségében elrontják az életüket. A közösség üzenete az: itt van esélyed a létezés teljességére. Ezért nagy a felel1 sség, hogy mit is teszünk ott önmagunkkal, mivel is telik el az id1 , milyen szempontok mentén fogalmazzuk meg önmagunkat. A jézusi üzenet nemcsak etika. Jézus nagyon sokat beszél, s1 t utasít az emberben lév1 teremtéskor belelehelt potencia megélésére. De hogy jön ez ki bel1 lünk? Nyilván sok szempont van, de egyik és talán a legfontosabb a közösség. Mert a jó közösség a lelki élet és a szellemi élet irányítója, a gondolatok fordítókorongja, a tapasztalatok megosztásának és a tanúságtevésnek a helye. És persze ünnep, a lét ünnepe. Ezért kell megkérdeznünk mi a közösség célja? Hiszen sokfajta cél lehet. De melyik cél a méltó? Hiszen id1 t, szeretet szánunk egymásra. Mindig hálát adok azért, hogy egy találkozó mögött mennyi áldozat van: utazás, készülés, más dolgok háttérbe szorítása. Csak azért, hogy létrejöjjön ez az alakulás. Nem az információ még csak nem is a téma, hanem hogy mások lehetünk, többek, teljesebbek. Viszont ha teljesebbek, mások lettünk, hogyan kell élnünk? Mit jelent mindez a hétköznapokban? Élhetünke úgy, ahogy eddig, vagy azt kell mondanunk: „jó nekünk itt lennünk”. És hogyan tovább. Visszamenni egyedül kiscsaládként a világba, vagy így együtt közösen megmutatni magunkat a világnak. Mert csak a minták hatnak. A ”köztetek ne úgy legyen világa”. Mi is ez? Hitem szerint az élet összes szegmensét átfogó új világ, egy új emberiség. A hegyre épült város. Igen, ez azért nem megy, mert nem tudunk kilépni a meghatározottságainkból, mert az még fontosabb, vagy valami álszeméremb1 l azt gondoljuk, hogy ott nem lehet „jól” élni. A tudat változása el1 bb-utóbb a körülményeink változását kikényszeríti. És visszafelé is igaz. Ha nem változik a tudatunk, mindent megteszünk, megmagyarázunk, hogy a körülményeink se változzanak. De apró lépésekben haladunk, generációkban gondolkodva. És a világ is változik, polarizálódik. Mindenki egyre jobban szembesülhet azzal, hogy milyen az élete. És akkor ott kell lenni a hívó szóval: „gyere be a mi örö-
1817
münkbe”. Nézd, összetörtük a cserépedényt és ez találtuk magunkban. Te is megtalálhatod! ADÁS (4.) Ma bárhova nézünk adni lehetne, egy pillanat alatt el lehet költeni a jövedelmet, a vagyont, oda lehet adni az id1 t, a szeretetet, magyarán el lehet „égni” és bár azoknak sokat számít, a világ állapota ett1 l még nem javulna, hiszen a kér1 k száma exponenciálisan növekszik, az adók száma meg csökken. Ezt az ellentmondás mi sem tudjuk áthidalni, 1 rl1 dünk a feladatok, a hiány és saját hiányaink között. Az adási folyamat ellen szól még az is, hogy a társadalmi beilleszkedés révén a felénk irányuló elvárások is n1 nek, mely pénz, id1 és energiaigényes. A mátéi ítélettabló és a jézusi tanítás erkölcsi ( és ennek megfelel1 számonkérési ) els1 bbsége teljesíthetetlen feladatok elé állít bennünket, mely a gyakorlatban úgy csapódik le : megengedhetek-e bármit magamnak a minimumon túl, hiszen mások igénye az enyémhez képest alapvet1 . A hiányainkat sokszor nem tudjuk a nagyobb bels1 szeretet, a személyes odafigyelés révén kompenzálni, és sokszor saját gyermekeink, környezetünk felé sem vagyunk vonzók. A feladat megtalálni a nagyon kényes egyensúlyt az önmagamra szántak, a közösségre szántak és a kifelé (rászorulók felé) szántak mennyisége és min1 sége között. A közösségre szánt er1 forrásaink azért fontosak, mert csak a közösség növekedése adhatja meg az életünk más és más területei számára a kiteljesedést, a biztonságot és a függetlenséget. Mindezt bonyolítják a meglév1 adási struktúráink mentén felsorakozott küls1 és bels1 elvárások, azaz, hogy ami van megmaradjon, s1 t növekedjék. A „szórd szét kincseid” és a kígyó okossága széles skáláját adja az egyéni életutaknak, viszont a közösségi illemszabályok és kialakult szokások fenntartása egyre nehezebb. Ezért jut a Bokor minden adási „vállalkozása” nehéz helyzetbe, mert fogyó er1 forrásaink nemcsak a küls1 elvárások számára tragikusan végesek, hanem bels1 szándékainkat, vágyainkat sem tudják már követni. Így feler1 södik bennem az a szempont, hogy a közösség határozottabb kontúrjait propagáljam, azaz, hogy adásaink ne kerüljenek ki a Bokorból, hanem a bels1 önépítést szolgálják: mert most nem a szétszórás, hanem a gy3 jtés ideje van. A „rászoruló nem volt közöttük” 1 segyházi világa azt jelentette, hogy a közösség meghúzta a maga kontúrjait, senkit nem zárt ki innen, de a szociális biztonságot a hit, magatartás stb. azonosság megélésével kötötte össze. Viszont mindenki számára nyitott volt az út, hogy hogyan lehet ide bekerülni, milyen ”játékszabályok” mentén történik ott az élet. Mindez nem zárhatja ki a kifelé – a rászorulók felé – fordulást csak az arányokat hangolja át a közösség javára. Persze azokat az egyéni, családi szokásokat és gyakorlatot (legyen saját szegényed, minden élethelyzetben is adjál) mindez nem írja felül, csak a kérdés bonyolultságát szélesebb horizontra helyezi. A Bokor tagjai összességükben ma évi milliárdos jövedelemmel és sok tízmilliárdos vagyonnal rendelkeznek. Ezek egyéni lehet1 ségek, de a lehet1 ségek teljesebb megosztása sok kiaknázatlan lehet1 séget jelent. Itt a nagyobb bels1 bizalom és az érdekek pontosítása fontos és eddig át nem beszélt tényez1 k. Ugyancsak át kell gondolni még oly fontosságú, de személyes közrem3 ködésünkkel, szolgálatunkkal össze nem
2011. március
KOINÓNIA
kötött adásaink fenntartását. Ha az adásainkat a pasztorációs céljaink és lehet1 ségeink mentén f3 zzük fel több szempontot érvényesítünk együtt és komplex „csomagot” - köztük a személyiségünket is - odatéve hathatunk és formálhatunk egy jézusi világot. Itt vet1 dik az is fel, hogy adásunk társaink szolgálatának adhat alapot, viszont itt megfontolandó, hogy e szolgálat alatt kinek, milyen világa épül. Vigyáznunk kell arra, hogy a sok – fenti – mérlegelés mellett maradjunk meg „gyorsreagálási hadtest”-ként, azaz gyorsan és személyes tudjunk adni vészhelyzetek esetében. Itt csak saját csatornáinkban bízhatunk, mert bármely más egyházi vagy világi kezdeményezés a saját szempontrendszereit helyezi el1 térbe, mely szöges ellentétben állhat a miénkkel. A hazai rászorultság katasztrofális hiányai egyre parancsolóbban vetik fel, hogy a nagy társadalmi újraelosztási elvekben (civilként, vagy szakért1 ként) hallassuk hangunkat és a társadalom transzparenciáját er1 sítsük és követeljük. SZOLGÁLAT (5.) Az emberek rosszul élnek. Na nem feltétlenül anyagilag, hanem életvezetésükben, értékrendjükben, való világukban. És természetesen van a tényleges rászorultság, a roncsolódott lét megannyi gondja-baja. Így a szolgálat kett1 s. Kell szolgálni a fizikailag egészségeseket, de rosszul él1 ket és a fizikailag, emberileg rászorultakat. A Bokor szolgálat alatt els1 sorban ez utóbbit érti, de egyre jobban a másikra van szükség. Hiszen ott a szolgálat célja: az embereket ráébreszteni a valós értékek fontosságára (egyfajta sokoldalú mentálhigiénés terápiákra) ill. míg a másik esetben tényleges karitászról van szó. A rossz életvezetés3 , de amúgy egzisztáló (anyagi és egyéb lehet1 ségekkel rendelkez1 ) családok és egyének fizet1 képes szolgálatokat igényelnek, amire személyes vagy egyéb szolgáltatásokat vagy megélhetést lehet felf3 zni. A segít1 szolgálatok itt számosak lehetnek, mindenki „bevetheti” pedagógiai, pszichológiai, kézügyességi, csoportszervezési stb. ambícióit és emberekkel, gyerekekkel foglalkozva húzhatja ki a mentális csapdákból 1 ket, úgy, hogy ebben a megélhetési és pasztorális munkában a Bokor hasonló generációi is részt vennének. Magyarán a meglév1 közösségi minta terápiás célokat szolgálna. Nem beszélve arról, hogy a Bokorgyerekek/feln1 ttek felé mindez bels1 szolgálat vagy vállalás is lehetne. A Bokor ifjúság pályaorientációja, ill. a feln1 ttek átképzése ezeket az irányokat célozhatná. A gyerekekkel és a fiatalokkal való színvonalas foglalkozás ma piacképes is. Mindez testhezálló munkahelyeket teremthet, hiszen egyre nehezebb fárasztó munka után egy második m3 szakot is vállalni. Nem kell szégyellni, ha valaki ebb1 l akar megélni, hiszen ha ebben örömét leli, ne savanyodjon egy nemszeretem munkahelyen, csak azért mert nem volt lehet1 sége elmenni onnan. A Bokor pasztorációs céljait is szolgálná egy játszóház, melyet vagy létre kell hozni, vagy vállalni egy üzemeltetést. Ne higgyük azt, hogy ma egy önkormányzat elutasítana egy ilyen kezdeményezést. A szolgálathoz ilyen értelemben is nagyobb bátorság szükséges.
1818
A szolgálat jelent1 s része azonban nem ez, hanem tényleges segítése a rászorultaknak. Tudjuk azt, hogy ez a segítés milyen idegöl1 , sokszor eredmény és visszajelzés nélküli. Szerencsés lenne ezt a segítést a pasztorációval összekötni, maga a segítés ténye legyen a vonzó. Úgy segítsek, hogy mások is kedvet kapjanak a segítéshez. És nemcsak segíteni kell, alkalmassá válni a segítésre is feladat. Az ember sokszor azért nem segít, mert nincsen hozzá bels1 er1 forrása, tudása, motiváltsága. A segít1 k képzése – sokszor OKJ-s vagy civil tanfolyamokon – nagyon lényeges elem. Bármennyire is vannak fontos és rátermett emberek, mindebben sajnos jó a megszerzett tudást papíron is bizonylatolni. Bár a saját iskola nehézségekbe ütközik, de a feln1 ttoktatás szervezése a Bokor részére még nem bejárt terület. Minden adás és szolgálat csapdája az, ha nem ágyazódik bele egy kontrollált létforma kereteibe, hiszen rengeteg elhúzó er1 van a családtól, házastárstól, közösségt1 l. S1 t önmagamtól. A szolgálat így csapda is lehet, melybe bels1 és küls1 kontrollok nélkül könnyen besétálunk. Bár az egyéni teljesítések példaérték3 ek, a közösség közös szolgálata hatékonyabb lehet, s1 t jelent1 s kohéziós és pasztorális el1 nyökkel is járhat. Persze az együtt él1 , dolgozó közösségek, munkacsoportok helyzeti el1 nyt jelentenek, mert a szolgálat nem múlik az egyén esetleges fáradtságán, vagy túlterheltségén. Hiszen minden mindennel összefügg. A szolgálat harmadik eleme a bels1 segítés. A „nézzétek hogy szeretik egymást” világa azt jelenti, hogy egy közösségben egymást szolgálják. Ez interaktív: én ezt tudom nyújtani, nekem erre van szükségem. A Bokorban minden személyes problémát meg kellene tudni oldani, vagy elérni azt, hogy a lehetséges problématérkép mind teljesebben lefedésre kerüljön. A generációk összekapcsolása, az életkori és élethelyzeti feladatok és szükségek feltárása és kimondása fontos lenne a Bokor bels1 nagy és kisközösségi életében. A Bokor stratégiája a bels1 szolgálat mentén érhet1 tetten. SZELÍDSÉG (6.) „A szelídek öröklik a Földet” -mondja Jézus. Mit jelent ez a titokzatos mondat? Azt, hogy majd „meglelkigyakorlatoztatjuk” a Föld lakóit, akik lemondanak az agresszióról és mindenki jó lesz? Hogy el1 bb-utóbb erkölcsössé válik mindenki, csak ki kell az id1 t várni és sokat kell dolgozni ezért és áldozatot hozni? Hogy a jó gy1 z a rossz felett? A tendenciák nem ezt mutatják. És mi az, hogy örökség? Kihal az agresszió? A szelídek egységben élnek mindennel, az élettelen dolgokkal, a növényekkel, az állatokkal és az emberekkel. k ismerik meg, élik meg ezáltal a Föld valódi arcát. Alapvet1 en 1 k „élvezik” a Földet. A kibomló virágot, a hasadó hajnalt, a folyópart fövenyét, az igaz barátságot és szerelmet. Ha a földhöz szelíden állunk, akkor lesz a miénk. Nem majd valami aranykorban, hanem most. Ebben a pillanatban. A kairosban. Az ember élete folyamán – így mondják a pszichológusok – egy fájdalomzsákot épít. Mindent beletesz, ami neki fájt valamikor és ezt a zsákot cipeli, s1 t saját magát sokszor ezzel a zsákkal azonosítja. Ezt növelik a napi bosszúságaink, a dolgokhoz való beállítódásunk, személyiségünk árnyai. Sok ember a fájdalmain (szenvedésein) keresztül identifikálja önmagát. A szelídség a fájdalomzsák letevése, s1 t kidobása az ablakon, melyhez az els1 lépcs1 a megbocsátás ma-
2011. március
KOINÓNIA
gamnak, másnak, a sorsnak, az Istennek. A szelídséghez a lelki élet útja vezet. A szelídség „tanult” magatartása helyett a szelídség személyiségb1 l fakadó bels1 kibontása az egyén és a közösség feladata. És majd minden ebb1 l következik. A kis dolgok (napi rutin otthon a családban, az utcán, a munkahelyen) és a nagy dolgok, a nagy vállalások. A csendesség, a természet közelség, az egységélmény felszítása a másikkal, mind egy-egy lépcs1 fok a szelídség útján. Sokszor gondolkodásunk áll a szelídségünk útjába. A felvilágosodás felszabadító mondata: „gondolkodom, tehát vagyok” széles kaput nyitott egy tragikus zsákutca felé. A gondolkodás a múlt és a jöv1 összekötése, melyben legtöbbször a jelen hiányzik. A gondolkodás tere az id1 , és az én, a koncentrikus körökben az embert körülvev1 érdek. A létezés alapélménye a jelen és a másik. A létezés összetett élménye és valósága helyett a gondolkodás ilyen egyoldalú hangsúlyozása „a mindent meg lehet magyarázni és okolni” elv3 történelemalakítás ma már látjuk, hogy mennyi kimondhatatlan szenvedést okozott. Az els1 lépés a szelídség útján, tehát egy bels1 változás, azaz egy befelé vezet1 út. Aztán ez bomlik ki az id1 ben és a térben, találja meg „sitz im Leben”-jét mindannyiunk mindennapjaiban. Ez a bels1 béke, Isten békéje árad ki általunk. Mindez segíti azt, hogy „nem egyedül járom az utat”. Nem csak a szelíd örökli a Földet, hanem a szelídek. Mert egymást megtalálva munkahelyen, a lakóhelyünkön, ott ahol élünk más viszonyok teremt1 dnek. A megélt szelídség teremti meg a kommunát, a közös munkahelyet és a „hegyre épült város”-t. Az, hogy ezt nem csináltuk még meg, leleplez bennünket: kevés bennünk a szelídség, vagy nem éljük át erejét, fontosságát, kipipáljuk mint egy feladatot. A szelídség nem feladat. Az az istentudatos létezés megnyilvánulása. A tudat következ1 evolúciós lépcs1 je. Mi hajlamosak vagyunk a szenvedést és az áldozatot felértékelni, de Isten nincs a szenvedés pártján. A szelídek nemcsak öröklik a Földet, hanem új Földet is teremtenek. A szolgálatuk, maguk a létük. Az er1 szakmentesség szervesen következik ebb1 l a bels1 békességb1 l. Mindent meg kell tennünk és ki kell dolgoznunk, hogy a szelídségünk megnyilvánuljon. De ez már csak következmény. Az igazi történés az emberben belül történik. Err1 l is kell beszélni és err1 l is tanúságot kell tenni. Ez elég mostohán kezelt vagy szemérmes terület volt: milyen utak vezetnek a szelídséghez. A közösségi élet a szelídség szül1 szobája. Hozzuk világra egymásban! ÖNFENNTARTÁS (7.) A Bokor derékhada a szocialista munkaviszonyok között szocializálódott. Minderre ráterhel1 dött az a meggy1 z1 dés, hogy a dolgok fontossági sorrendjében a munka szükséges rossz, hogy a „pénz az ördög ürüléke” és az az elv, hogy „3-ról kett1 re jutás” az autentikus magatartás, valamint hogy a munkahely és a munka els1 sorban pasztorációs terület. Ez a szemlélet – véleményem szerint- többet ártott mint használt , hiszen a munkahelyi pasztoráció nem volt nagyon sikeres, a munka és a munkával kapcsolatos
1819
pozitív személyiségjegyek kialakulására kevés hangsúly helyez1 dött, kevés munkahelyi sikert értünk el, a munkamegosztásban történt alulérvényesülésben nem tudtuk megmutatni azt az alkotó emberséget, amit amúgy hordoztunk. A pozitívumok a közösségépítésben és a Bokor életében sem jelentkeztek és az alulmotíváltság az élet más területeit is áthatotta. A kapitalizmus munkavállalására pedig alapvet1 en – és f1 leg ma – jellemz1 : a stressz, a verseny és akár az állami, akár a magánszférában a bizonytalanság és ennek kikerülésére adott túlzott alkalmazkodás. Viszont ez az alkalmazkodás kifáraszt, kiüresít, frusztrál, kevesen találják meg az eszmények és a valóság közötti helyes arányokat. A közösségen belüli anyagi különbségek kiegyenlítésének – bels1 redisztribúció - nincs meg a módja, kultúrája. Így a pénz, a munka és az önfenntartás területe hallgatott vagy kevésbé megbeszélt marad. A „földbe ásott talentumok” világa nem az Isten világa. Viszont egyértelm3 Jézus felszólítása: úgy nem élheted meg a másik emberrel az egységedet (szeretetedet) hogy nagy különbségek vannak köztetek. Meg kell találni az egyensúlyt a munkában talált öröm, ambíciók és az adás között. Ennek megfelel1 en kívánatos a „make a lot, save a lot, give a lot” elvének érvényesítése, magyarán az önmagad elszegényítésének forrása a tisztességesen és ambiciózusan megkeresett jövedelem legyen. Természetesen a munkahelyek továbbra is pasztorációs területek, hol a pasztoráció alanya (én) az anyagi függ1 ségekt1 l mentes ember és annak komplex személyisége, míg tárgya az anyagiak világában él1 másik. Persze jó, ha az ügyfelekhez személyesen is van kapcsolatunk, azaz a személyes szolgáltatások világában van legtöbb esélyünk, hiszen itt a teljes személyiségünkkel találkoznak. Ezért ambicionálni kellene – már a pályaválasztásoknál is, hogy a személyes szolgáltatások világában helyezkedjünk el és lehet1 leg minél nagyobb távolságot tartva onnan, ahol csak kiszolgáltatottak lehetünk. A független (vállalkozó) és személyes szolgálatokat nyújtó ember képes legjobban pasztorálni, s1 t mondhatom azt is ez a terület kívánja a legnagyobb bels1 fegyelmet és kitartást, mely az élet számos területén is érvényre jut. A mi tulajdonságainkkal a piac is biztonságos lehet, ill. lehet a közösségen belüli kapcsolati t1 kére számítani. Az önálló vállalkozással járó negatív gondolataink helyett a pozitív oldalt kellene er1 síteni. Tudomásul kell venni, hogy a fenti elv hozta létre és tartotta fenn alapvet1 en a Bokor mai anyagi struktúráját. És ezen elv mentén lehet nagyobbakat álmodni. A Bokor szemlélelet3 emberek munkaer1 -piaci értékét nem alul, hanem felül kell érvényesíteni, részben azért is , hogy a Bokron belül munkahelyeket teremthessünk és a bels1 közösségi önépítés anyagi alapjai megteremt1 djenek. Hogy ez mi lehet azt nagyon meg kell gondolni, de a bels1 elosztásnak a nagycsaládosok sorsára, az id1 sekre illetve a gyerekek tanulására kellene fókuszálni (ösztöndíjak, tanfolyamok, nyarak eltöltés). A Bokornak olyan közösséggé kell válni, hol az ember kap a közösségt1 l és ez a kapás adásra serkenti. Ezért javasolnám a szakmai és vállalkozói munkacsoportok mind teljesebb meger1 sítését és a kapcsolati t1 kénk beadását a közös tálba. Ha nem képezünk alternatívát az állam és a multik világa mellett, beszív bennünket a megélhetési kényszer. Természetesen minden olyan kezdeménye-
2011. március
KOINÓNIA
zés fontos, mely a megélhetésnek anyagi feltételeit segítik (piac, termel1 i kapcsolatok, akciók, segélyek). Jó lenne ha a közösségünk tagjai több ambícióval vennének részt a munkahelyteremtés világában. A közösség bels1 élete virágzik aztán ki a közösségi együttélés, egyéni anyagi lehet1 ségek összeadása világába, mely a hegyre épült várost mintázná.
MÁRCZI IMRE
A LÉLEK TEMPLOMA Az emberi élet szimbólumok szakadatlan folyamata. Minden cselekvésünk hordoz bizonyos szimbolikus jelentést még akkor is, ha közvetlen, egyéni szükséglet kielégítésére irányul. A sokféle szimbólumban közös, hogy az aktuális jelentés mellett valami sokkal fontosabbra utalnak, s ez utóbbi a lényegi üzenetük. A szimbólumok az emberi élet alapvet1 értékeire, a túlélés szempontjából sikeresnek bizonyult stratégiákra, elvekre mutatnak rá. Ezek közül az egyik legfontosabb a vallás. A vallások szimbólumrendszere hallatlan gazdagságot, sokszín3 séget mutat, de mindegyiknél fontos szerepet játszik a templom. A templom, a szentély, a szent hely az emberi és az emberen túli/feletti kapcsolatát fejezi ki valamilyen épített, ritkábban természetes környezet segítségével. A hely a mindennapitól elkülönült: (szent) magas esztétikai igényével azt sugallja, hogy ennek a kapcsolatnak mélynek, harmonikusnak, szervesnek kellene lennie. A nagy vallások, próféták mind a föld (az ember) és az ég (az istenség) összetartozását hangsúlyozzák. A templom az a köztes hely, ahol a kett1 találkozik. Bár az anyagi (materiális, testi) világban van, jelen van benne a lélek, a szellem (genius loci). Itt leomlanak a falak az emberi és emberen túli között; a szellem és a lélek kiszabadulhat az anyagvilág meghatározottságából, és kapcsolatba kerülhet a Mindenséggel, az Istenséggel. Beléphet a létezés tágasabb tereibe, megismerheti, otthonra találhat benne. A templom jel, szimbólum. Jele, szimbóluma a Mindenségnek, a Teljességnek és a vele való találkozásnak. Az ember azonban általában képtelen közvetlenül felfogni a Mindenséget, nem tudja elérni a Teljességet, ezért a templomok általában valamilyen egyedi sajátság révén próbálnak az ember számára hidat építeni. A templom a Mindenséget kívánja közvetíteni, de adott, az ember számára könnyen érthet1 konkrét formában (például Zeusz temploma, Vesta-sz3 zek szentélye, Jézus szívének szentelt templom, szent fa, folyó, hegy). Szükség van tehát közvetít1 eszközökre; végül is maga a templom is közvetít1 , eszköz. A lényeg a kapcsolat, amely általa létrejön.
1820
A legtöbb vallás szerint nemcsak az istenséggel, hanem az embertársakkal, a másik emberrel való igazi találkozásban, közösségbe való bekapcsolódásban is transzcendálódik az emberi lét. Ezért van az, hogy a templom a személyek közötti találkozásban is fontos szerepet játszik. Nem véletlen, hogy a pszichológia is az emberi kapcsolatok “szentségér1 l” beszél. Az igazi találkozáshoz túl kell lépni önmagunkon akkor is, ha Isten, akkor is, ha a másik ember felé fordulunk. A templom nemcsak konkrét, hanem elvont értelm3 hely is. Helye a lét legmélyebb megtapasztalásának. Mivel ez a megtapasztalás, élmény az emberben születik meg, a templom eszményét legtökéletesebben maga az ember testesíti meg. Mondhatjuk, hogy az ember az a “hely”, ahol az evilági és az ezen túli létezés találkozik. Azért van az embernek ilyen sajátos (kitüntetett?) helye a létezés rendjében, mert köztes léte kapocs az anyagvilág és a transzcendens lét között. Nem abban az értelemben, mintha t1 le függene a mindenség egysége, hanem mert az ember így tudja értelmezni magát, helyét a világmindenség létez1 i között. Az anyagvilágban gyökerezik, de minden törekvése arra irányul, hogy túllépjen rajta. Egyetemes meggy1 z1 dés, hogy ez nem lehetetlen; a vallás, a transzcendens távlat az emberi azonosságtudat kihagyhatatlan része. Máskülönben az emberi egzisztencia (a különállás a többi létez1 t1 l), a sajátos emberi lét nem értelmezhet1 ; akkor csak egy a létez1 k sorában. A lélek, a szellem és az öntudat jelensége miatt azonban “kilóg” ebb1 l a sorból. Ezek az anyagon túli, transzcendens lét várományosává teszik, míg testi mivoltából a látható, materiális világ része. Az ember köztes létez1 ként való felfogása sokszor jelentett problémát az emberi tudat, gondolkodás számára. Milyen viszonyban van a transzcendens és az immanens? Melyik a fontosabb, a meghatározó? A kérdést gyakran úgy próbálták feloldani, hogy vagy a transzcendens, vagy az anyagi vonatkozását tagadták (materializmus, szubjektív idealizmus, karizmatikus, okkult irányzatok stb.), túlhangsúlyozva a másik oldalt. Mindegyik valami lényegeset tett zárójelbe, ezért érthet1 , hogy az így el1 állt emberkép torz volt. Ennek meszszemen1 következményei mindenkor tapasztalhatók mind az egyén, mind a közösség életében (neurózis, fasizmus stb.). A kultúrtörténet azonban beszámol másról is. Voltak (vannak?!...) nagy találkozások: Mózes és az Úr az ég1 csipkebokornál, Avilai Szent Teréz Jézus-élménye, vagy az irodalomban Abelard és Heloise, Bulgakov Mester és Margitája stb., stb. – de talán mindannyiunk 1 riz valamilyen egész személyét betölt1 élményt egy másik személlyel (vagy Istennel) kapcsolatban. Ezek a találkozások akkor érik el csúcspontjukat, amikor az ember a másik által betöltve önmaga mélységeibe is bepillant. Nem ritka eset, hogy valakit egy másik személlyel való találkozás vagy Isten-élmény indít el egy önmaga felé vezet1 úton. A templomot természetesen számos egyéb célra is fel lehet használni. Lehet múzeum, lehet bel1 le magtárat vagy akár uszodát csinálni. És lehet benne hamis isteneket imádni... Hogy az embert mi mindenre lehet “használni”, rávenni, arról a történelmi és személyes tapasztalatok b1 ven szólnak. Némi cinizmussal azt mondhatnánk, hogy ebben is transzcendens volta nyilatkozik meg, hiszen minden elképzelhet1 dolgot elkövet, mindenen ”túllép”.
2011. március
KOINÓNIA
Az ember köztes létének helyes értelmezése az élet sikerének a kulcsa. Ha az ember rosszul játssza ezt a szerepet, nemcsak egyéni sorsa, hanem az egész létezés vallhat kudarcot (például ha a jelenlegi tempóban “zabáljuk fel” a javakat, tönkremehet a földi bioszféra, és talán még Isten számításaiba is hiba csúszhat). A találkozás, a kapcsolat nem jön létre, és a két fél elmegy egymás mellett, érdekeik keresztez1 dhetnek. Ma, az atombomba és az ökológia századában közhelynek hangzik, hogy a túlélés biztosítéka nem az egyéni lét körülbástyázása; sokkal inkább az adott létfeltételekhez szerves kapcsolódás és alkalmazkodás valók. A felel1 sség nélküli, pusztán információs kapcsolat nem sokat ér; az elkötelez1 déssel indulunk el abba az irányba, amely a csere, az adás, az osztozás, a közös programok révén közösséghez, szövetséghez, egyesüléshez vezethet. A kapcsolatok természetesen sokfélék és megvan a maguk története; többnyire konfliktusokkal terhesek és csak ritkán teljesednek ki. Miért kell “szent” hely a találkozáshoz, a kapcsolathoz? Talán azért, mert az igazi kapcsolatban a legalapvet1 bb léttartalmaink válnak nyilvánvalóvá, és a másik is hasonló áttetsz1 ségében, mintegy lemeztelenedve jelenik meg számunkra. A kapcsolatban nem lehet hazudni; megmutatkozik az is, ami nem el1 nyös, hibás, szégyellnivaló. A szakrális tér, légkör megóv a kiszolgáltatottságtól: itt jelen van az Istenség, minden az 1 szeme láttára történik. Itt csak elfogadás, befogadás, szövetségkötés lehetséges, a vetélkedés, az alantas indulatok ki vannak zárva. A kapcsolat, a találkozás misztikus emelkedettséggel, távlattal jár együtt. A személyiség határai kitolódnak, az ember egynek érzi magát a másikkal, feloldódik a magánya. Úgy érzi, hogy megtalálta a helyét a világban, hogy otthon van benne. Átölel, magában egyesít mindent: Istent, világot, és benne a másik embert, a természetet. Olyan zsilipek nyílnak meg ilyenkor, amelyek a racionális tudat nem vagy alig képes szabályozni. Az egzakt tudományok eddig nem is nagyon vállalkoztak a kapcsolat, a találkozás körülírására, meghagyták azt az irodalomnak, a képz1 - és vizuális m3 vészeteknek. A fenti gondolatmenet akár egy hevenyészett misztikus vagy lélektörténeti eszmefuttatás része is lehetne. Jólfésült elméleteket kínál továbbá a pszichológia, az ismeretelmélet, a szociológia, a tudományelmélet stb. is – mindegyik a maga sajátos területén. Rendben, ha az ember teológus, pszichológus, filozófus, szociológus, stb. – de mi van akkor, ha egyszer3 en csak ember? Mondjuk, hív1 ember, aki hisz az élet értelmében, és keresi azt, de éppen most körülményeinek foglya, és nem ér rá filozófiai magasságokba emelkedni, hogy finoman cizellált heurisztikus struktúrái segítségével megragadja mindazt, amit1 l boldog, önmagával és környezetével harmonikus egyeddé válik? A szellem és a lélek síkján szület1 találkozások nagyjából minden korban, minden civilizációban elfogadottak. Megvan ezek helye is. Ismeretesek a szellem, a tudás, a tudomány templomai; ilyen lehetett az Alexandriai Könyvtár, az athéni Scola, Cluny /ez egyben vallásilelki központ is/, az Annales köre, vagy napjainkban Oxford vagy Berkeley stb. A szellemi és lelki kapcsolatok a közösségi és az egyéni szférában is problémamen-
1821
tesek egészen addig, míg valamilyen egyéni érdek fel nem lép valamelyik félnél. Például elmerülhet valaki Isten léte bizonyítékainak kutatásában, míg a megélhetési kényszer egyszer úgy nem hozza, hogy a cáfolatokkal kell foglalkoznia. A szellemi kapcsolatok azonban sokat kibírnak; bennük a személyes jelleg többnyire háttérben marad. A lélekr1 l rengeteget írtak, és ennek ellenére keveset tudunk. Az utóbbi id1 ben a Jung nyomán járó pszichológia eredményei e téren hozzánk is eljutottak. Maga a lélek fogalma is legalább két jelentéskört hordoz. Az egyik a vallás fogalmai szerint vett halhatatlan lélek; a másik a pszichológia lélekfogalma. Most ez utóbbi értelemben használom, jóllehet meggy1 z1 désem, hogy a két fogalomkör közös nevez1 re hozható. A lélek az a valami, amivel az ember több, mint eszes állat: a teljesség utáni vágy, az önmagamat meghaladó mérték, a másikban való feloldás és ugyanakkor önmegvalósítás. Fantázia, álmok, tudattalan reflexek, vonzódások formájában fejezi ki magát – ezért érthet1 , ha a logikus-racionális gondolkodás nem tud vele mit kezdeni. A vallás szerint a lélek funkciója els1 sorban az, hogy a transzcendenssel összekössön. A transzcendens fogalmát azonban többnyire lesz3 kíti és a túlvilággal, az üdvösséggel azonosítja. Pedig alapjában annyit jelent, hogy valamilyen irányban túllépünk önmagunkon. Fentebb már utaltunk rá, hogy a transzcendensnek van horizontális dimenziója is. A házastársi, a szül1 -gyerek közötti szeretet, a plátói szerelem, a mély barátságok, a bens1 séges mester-tanítvány viszony stb. mind ennek tipikus esetei. Amikor egy efféle igazán mély kapcsolat létrejön, az ember úgy érzi, hogy létének határai leomlanak és a másikkal mintegy eggyé válik. Hol történik ez? Belül, az emberben, a “tudat alatt”, a lélek mélyén. Miféle templomépület képes kifejezni, szimbolizálni ezt az élményt? Van megrendít1 bb érzés annál, mint amikor az ember belép egy másik ember világába? Aki valaha is szerelmes volt, tudja ezt. Az élmény még akkor is hasonló lehet, ha a kapcsolat nem kölcsönös. A magunkban megélt vágyakozás szintjén maradt – elmaradt – találkozás ugyanolyan felforgató tud lenni. A szellem és lélek síkján létrejöv1 találkozásoknak megvan az elfogadott koreográfiájuk. Mivel többnyire nincs szemmel látható ok-okozati összefüggésbe hozható következményük, a közfelfogás nem emel ellenük kifogást. Mégis, szerepük néha igen dönt1 az ember sorsának alakításában; ahogyan arról a világirodalom nagy barátságainak, szerelmeinek története mesél. Az ember azonban nemcsak szellem és lélek, hanem testben is létezik. Úgy t3 nik, hogy az európai keresztény civilizáció ezideig nem tudta kialakítani a test helyes, az ember számára harmonikus létet biztosító kultuszát. A testet mélységesen leértékeli a lélekhez és a szellemhez képest; mintegy szembeállítja azokkal. Látszólag a kereszténység a felel1 s azért, de a gyökerek régebbiek; úgy t3 nik, hogy kezdett1 l fogva voltak/vannak olyan hagyományai az emberi létre vonatkozó elképzeléseknek, amelyek az egyik vagy másik oldalt tagadják, és az emberlétet egyetlen dimenzióra kívánják sz3 kíteni. Ennek azonban általában nagy ára van. A letagadott, kirekesztett létmód valahol mégis betüremkedik. Ez az ellentmondásos helyzet állt el1 napjainkban is. Miközben világos, egyértelm3 , szigorú szabályok írják el1 a kívánatos, “erköl-
2011. március
1822
KOINÓNIA
csös” viselkedést, azt tapasztaljuk, hogy a többség meszsze más gyakorlatot folytat. Az élet védelme, az életösztön azt kívánná, hogy óvjuk az életet, az egészséget ezek feltételeit. Ezzel szemben önpusztító életet élünk mind egyedileg, mind közösségileg. A fogyasztói létmód nyilvánvalóan károsítja az egyéni életet és aláássa a jöv1 létfeltételeit – mégis szinte kényszeres módon egyre nagyobb tempóban megyünk el1 re ezen az úton. Mi lehet ennek az oka? A válasz a megroppant, torz emberszemléletb1 l kínálkozik. A test ilyen mérték3 kultusza talán visszahatás a kereszténység testellenes szemléletére. Az antik hagyományon kívül ennek van egy másik oka is. Miután a konstantini fordulattal a kereszténység nyíltan feladta az er1 szak ellenességet, új területet kellett találni, ahol az egyén lelkiismerete feletti uralmát biztosítani tudja. Ezt a kereszténység a szexualitásban találta meg, amelyre átvitte a korábban az er1 szakra vonatkozó általános tiltást. Úgy t3 nik, hogy a test szintjén létrejöv1 találkozás ezért csak az intimnek nevezett szférában lehetséges – súlyos erkölcsi megfontolások mellett. A gesztusok világa, a “testbeszéd”, az erotikus kultúra szégyellnivaló egy európai számára; nem is nagyon járatos azokban. A test azonban megköveteli a magáét: az ember testi mivoltában is meg akar nyilvánulni, ott akar lenni, ahol a találkozás megtörténik. Erre az alapvet1 igényre épül a szórakoztató ipar, a tömegkommunikáció, a reklám, a filmipar, a szexipar – mind csupa ipar, üzlet, vállalkozás, ahol két dolog ütközik össze végletesen: a pénz imádata és az ember intimitás, találkozás iránti igénye. Tudvalév1 , hogy az el1 bbi a gy1 ztes. Szokásokat, beidegz1 déseket megváltoztatni, kultúrát teremteni hosszú távú vállalkozás; több életnyi id1 szükséges hozzá. Hogyan lehetne elindulni a tartalmasabb, 1 szintébb emberi kapcsolatok irányába? Egyáltalán: mi várható ett1 l? Az utóbbin kezdve: Nem játszhatna velünk a hatalom ilyen csúf játékot, ha az ember rádöbbenne arra, hogy létének gyökerei a találkozásból fakadnak. Az élet legf1 bb célja is a találkozás. A rátalálás arra, aki tökéletesen képes betölteni a bennünk lev1 hiányt. Találkozások, kapcsolatok sokasága kínálja magát naponta, melyek mellett többnyire süketen elmegyünk. Közben álkapcsolatok hálójában verg1 dünk, amelyek megkötnek és felmorzsolják er1 inket. És a hatalom ránk er1 lteti olcsó pótlékait: fogyasztást, karriert, pótcselekvéseket. A hiteles, 1 szinte kapcsolatokhoz helyre kellene állítani az embert. Tatarozni kellene az azonosságtudatát, mert az valahol megsérült. Talán a francia felvilágosodásban, talán a forradalmakban vagy az információrobbanásban. A legszentebb templomot meggyalázták, szentségtelen célok szolgálatába állították. A helyreállításhoz egyszer3 receptek vannak, amelyek azonban képtelenül nehéz beváltani. A delphoi jóshelyen is tudták már több ezer éve, hogy az emberi sors kulcsa az önismeret (gnóthi szeauton – ismerd meg magadat). Jézus tanításának, er1 feszítésének a célja az volt, hogy helyreállítsa a kapcsolatot Isten és ember, valamint az ember és ember között – ennek sorsa ismeretes; a pszichoterápia kevesek számára elérhet1 . A léthazugsá-
gok pszeudovilágában az 1 szinteség képes csak rendet teremteni. Szembe kellene nézni önmagunkkal: ilyenek vagyunk. A második lépés az volna, hogy vállaljuk magunkat. Akkor is, ha torz, csökevényes lélek lakozik bennünk. E két lépcs1 elengedhetetlen ahhoz, hogy megtisztuljunk, hogy megtisztítsuk a templomot. A harmadik: keresni a találkozást, próbálkozni a kapcsolatok elmélyítésével a szellem, a lélek és a test vonatkozásában. Egész (szent = odaadott) emberként kellene megnyilvánulnunk a másik számára, hogy ne legyen kijátszható a szellem a lélek ellen, a lélek a test ellen stb. Ha így volna, feleslegessé válna a keresztény morál görcsös tiltása a testiségre vonatkozóan – egyszer3 en azért, mert a gesztusok, a viselkedés, az erotikus magatartás a teljes személyiség egységébe ágyazottan jelennének meg, ezért nem szorulnának kívülr1 l jöv1 hitelesítésre, igazolásra – és így a tiltásnak sem lenne többé alapja. Ami a templomban történik, az mind szent – mert csak olyasmi történhet ott, ami megáll az Isten színe el1 tt.
SZÉPLAKI ZSOLT
ÉLMÉNYBESZÁMOLÓ PERUBÓL (3.) Ismét kint vagyunk egy napra Satipoban. A legutolsó jelentkezésem utáni út vissza Oventenibe nem sikerült zökken1 mentesen. Egy oventeni-i boltos sof1 rjével jöttem vissza. A 18 éves leharcolt Toyota Hiluxban hatan utaztunk, két id1 s n1 (anyja és lánya) két korombeli indián srác, meg Javier, a sof1 r. Már Satipo-t elhagyva eszetlenül el kezdett esni az es1 , így sejtettem, hogy nem sok jóra lehet majd az 1 serd1 ben számítani. Az agyagos úton a gép terepfokozatban is összevisszament. Apróság, hogy az autó ablaktörl1 je nem m3 ködött, én alig láttam ki, de bíztam Javier rutinjában. (Én, mint a hülyegyerek, az elején még élveztem is, hogy csúszkál a gép, pont gondoltam rá, hogy Dávidék is biztos szívesen nyúznák ilyen terepen a vasat.) Egy lejt1 n, a sokadik keresztbefordulásunkat nem sikerült a sof1 rnek korrigálni, az autó keresztbefordulva csúszott az úton, majd az els1 kerék egy keményebb nyomba beakadt, és a lendület átfordította az egész autót. Egyszer fordultunk meg, majd a fejetetejére állt az autó. Javiernek és nekem sikerült el1 ször kimásznunk. Az egyik n1 nagyon kövér volt és be is sokkolt rendesen, így 1 t elég nehezen tudtuk kiszedni, de végül mindenki épségben
2011. március
KOINÓNIA
kikerült. Az autó összes ablaka betörött, így a szilánkokból kaptunk mind, de egy-két zúzódást leszámítva, senkinek sem lett baja, a legid1 sebb n1 beverte a fejét, de semmi más. Nagy szerencse, hogy a platón nem utazott most senki. Azt megfigyeltem, hogy az indiánok lélekjelenléte vészhelyzetben nincs a topon. Az egyik gyerek miután kimászott, simán el kezdett vizelni az út mellett, majd a rakományból kipotyogott mangókból kajált, miközben a két n1 az autóban sikítozott. Nem rossz szándékúak, csak nem nagyon tudnak mit kezdeni egy ilyen helyzettel. Miután a két n1 t is sikerült nagyjából megnyugtatni, lepakoltuk a rakományt és visszafordítottuk a kocsit. Nem sokkal rá érkezett egy másik autó sok gyerekkel, meg két tanárral Oventenib1 l, 1 k sokat segítettek, és elvitték a két id1 s n1 t. Én róluk utána egy jó darabig nem is tudtam semmit. Az autó h3 t1 rendszere kilukadt és a motorolaj is elfolyt. Olaj volt nálunk, a vízrendszert meg Javier el1 ször jukkával akarta betömni, majd ütött bele két tojást. Nem igazán sikerültek ezek a gyenge próbálkozások (mondtam is neki, hogy ha sót is teszünk bele egész jó kis levesünk lesz, de nem hiszem, hogy megmarad a víz) Végül valami ragasztóval sikerült betömni a lyukat, így visszaülhettünk az ablak nélküli szilánkos autóba, elég hideg volt már, plusz esett az es1 , így elég szenved1 s volt a visszaút a borulás után, de laza 14 órával a Satipoi indulás után meg is érkeztünk Oventenibe. Kés1 bb tudtam meg, hogy a kövér id1 s n1 t kórházba vitték, szívbeteg volt, és a sok stressz, meg sokk miatt a kórházban szívbetegsége miatt meghalt. Ez a hír eléggé tarkón ütött, de amúgy minden zajlik a megszokott mederben. Sokat melózunk, néha megyünk a közösségekhez is. Már befogtuk a lovakat is. Ja, igen, van másik ló. Neve nem volt, így a színe miatt Negrónak hívjuk. Elég békés cs1 dör, sokkal jobban kezelhet1 , mint Gringo (1 többször megbokrosodott, meg berezel mindent1 l). Más: múltkor találtam cip1 t Satipoban, így már két bajnokit lejátszottam én is az egyik csapatban, San Carlosban. Elég hajtós a nagypályás foci, f1 leg úgy, hogy mind a két meccset emberhátrányban játszottuk, és középpályán kaptam helyet, de remélem, nemsokára belerázódok jobban. A múlt vasárnap kaptam egy csomagot a bokámra, így aznap nem is tudtam ráállni, de már ez is elmúlóban van. A jó beszélgetések, nevetések a barátokkal, családdal nagyon hiányoznak. Tudom, hogy így nem személyes, hogy többen kapjátok meg ugyanazt a levelet, de írjatok majd, hogy otthon mi a helyzet!
FINTA LAJOS
LEVÉL PERUBÓL… Kedves Barátaim! Sok id1 eltelt már az utolsó jelentkezésem óta. Az ok egyszer3 , szakad az es1 naponta. Január 10-én, a tél közepén elkezdtük az építkezést. Nem várhatunk tovább, ha a 2012-es iskolaévre át akarjuk adni a gyerekeknek. Hogy milyen nehéz dolgozni, pl. a cement egy hónap alatt a páratartalom miatt egybe-
1823
köt, ha nem dolgozzuk be. Talán a kijövetelünk a faluból segít elképzelni a körülményeket. Kedden délel1 tt 10-kor indultunk egy terepjáróval (az enyém használhatatlan), kb. 12 személy. Mivel nem indultunk korán (hiába kértem 1 ket) a falu szélén lev1 patak úgy kiöntött, hogy nem tudtunk átmenni. A sof1 r el1 ször gatyára vetk1 zött, gyalog ment át a derékig ér1 és gyors sodrású vízen, figyelve, hogy hol fog menni az autó. Ám a motor h3 t1 jének ventilátorát ki kellett iktatni, mert az is víz alá fog kerülni. Hiába mondtam, hogy elég, ha leveszik az ékszíjat, de 1 k a biztonság kedvéért leszerelték a ventilátort is. Így indultunk neki a víznek. Átértünk!!!!!!! Ám amikor a ventilátort vissza akarták szerelni -mint a faviccek forgatókönyvében - kiderült, hogy az a másik oldalon maradt. A sof1r ismételt vetk1 z1 száma következett és nagysokára diadalmasan hozta a ventilátort. A patak másik oldalán már akkora sár ásított ránk, hogy a kerekekre láncot kellett felrakni. Ez szabályos hólánc a sár ellen. Így araszoltunk órákon át Pautiig. Már szürkül1 dött amikor megérkeztünk ebbe az indián faluba, ahol szerencsére egy tál bab és rizskeveréket kaptunk enni. Folytatni az utat csak úgy tudtuk, hogy a Gondviselés odaküldött egy hatalmas markológépet. Ez el1 ttünk haladt és takarította a hegyomlásokat. Kb. 8 helyen szakadt le a hegyoldal, elradírozva az utat. Elképeszt1 , ahogy az a hatalmas gép gyufaszálként törte darabokra a hegyomlással lecsúszó nagy fákat és vágott új utat nekünk. Kés1 éjjel érkeztünk meg Quirisariig a másik indián faluig. Innen már nem volt értelme tovább menni, mert az utolsó komp este 10-kor megy utoljára és már 11 óra volt. Így egy kis " alvást " is beiktattunk. A földre egy fóliát terítettünk, hogy a talaj nedvessége ne áztasson el és semmi más!!!!!! A hátamra nem mertem feküdni, hogy a vesém fel ne fázzon, mert az éjszaka azért hideg. A megváltással felér1 volt, amikor hajnali 4-kor végre folytattuk az utat. Azt hiszem fölállítottuk a 2011-es világrekordot, hiszen a kb. 200 km-es távot kemény 23 órás küzdelemmel gyúrtuk magunk mögé. Ezt csak azért írtam, hogy miért nem írok s3 r3 n. Nem az elfelejtés az oka!!! Az Úr 1 rizzen titeket is, mint minket. Lajos
2011. március
1824
KOINÓNIA
HELLMUT HOLTHAUS
GYERMEKKORI VÁLSÁGOK
ANTHONY DE MELLO
GONDOLATOK…
EGY KÉTÉVES NAPLÓJÁBÓL "Csütörtök 8:10 Kölni a sz1 nyegre spriccelve. Finom illata van. Mama haragszik, kölnivizet megtiltották. 8:45 Öngyújtó a kávéba dobva. Dádát kaptam. 9:00 Konyhában voltam. Kidobtak. Konyha megtiltva. 9:15 Papa dolgozószobájában voltam. Kidobtak. Dolgozószoba is megtiltva. 9:30 Szekrénykulcsot kihúztam. Azzal játszottam. Mama nem tudta, hogy hova t3 nt el. Én sem. Mama szidott. 10:00 Piros ceruzát találtam. Tapéta befestve. Megtiltva. 10:20 Köt1 t3 kihúzva a kötésb1 l, és meggörbítve. Másik köt1 t3 a hever1 be dugva. Köt1 t3 k is megtiltva. 11:00 Tejet kellett volna innom. De én vizet akartam. Dühös ordítást hallattam. Dádát kaptam. 11:10 Nadrágba pisiltem. Dádát kaptam. Bepisilés megtiltva. 11:30 Cigaretta eltörve. Benne dohány. Nem ízlik. 11:45 Százlábú egészen a fal alá követve. Ott pinceászka találva. Nagyon érdekes, de megtiltva. 12:15 Koszt ettem. Érdekes íz3 , de tilos. 12:30 Saláta kiköpve. Élvezhetetlen. Kiköpés mégis megtiltva. 13:15 Déli pihen1 az ágyban. Nem aludtam. Felkeltem és a dunyhán ültem. Fáztam. Fázás is megtiltva. 14:00 Utánagondoltam. Megállapítottam, hogy minden meg van tiltva. Minek van az ember egyáltalán a világon?"
A látogatók mindig elcsodálkoztak a Mester nyugodt, kényelmes tempóján. - Nincs nekem arra id m, hogy siessek - mondogatta.
Az engedelmesség betartja a szabályokat. A szeretet tudja, hogy mikor szabad azokat megszegni.
Mindkett - ami el l menekülsz és ami után vágyódsz - benned van.
Nagy titok az, hogy bár az emberi szív vágyódik az után az Igazság után, amiben tisztán megtalálja a szabadságot és az örömet, mégis az emberek els reakciója erre az Igazságra gylölet és félelem.
- Lehetek a tanítványod? - Csak azért vagy tanítvány, mert szemed zárva van. Mihelyt megnyitod, már nem lesz mit tanulnod t lem, vagy bárki mástól. - Mi szükség van akkor Mesterre? - Hogy megláttassa veled, mennyire haszontalan dolog Mesterre hagyatkozni.
A Mestert már életében legendák övezték. Azt tartották, hogy egyszer Isten is tanácsért fordult hozzá: - Bújócskázni akarok az emberekkel. Megkérdeztem az angyalaimat, hogy szerintük melyik a legjobb búvóhely. Volt aki azt mondta, hogy az óceán feneke. Mások a legmagasabb hegycsúcsot ajánlották. Megint mások a hold túlsó oldalát vagy egy távoli csillagot. Te mit ajánlasz? - Rejt zz el az emberi szívben - válaszolt a Mester. - Az lesz az utolsó hely, ahol keresni fognak.
Nemet mondani másoknak: ez része a felébredésnek, ez gyönyör. A felébredés része, hogy úgy éled az életedet, ahogy helyesnek találod. Értsd meg: ez nem önzés. Önzés az, mikor másoktól azt követeled, hogy úgy éljenek, ahogy te helyesnek látod. Az önzés. Nem önzés, ha úgy éled a saját életed, ahogy helyesnek látod.
Jó dolog gyertyát gyújtani, de élvezetesebb a sötétséget szidni.
Mindazt, amit másoknak adsz, önmagadnak adod.
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek, s a fullatag sötétben hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön. Testem törött volt, és nehéz a lelkem, mint ki sötétben titkos útnak indul végzetes földön, csillagok szavára, sors elıl szökve, szökve, mégis, szembe sorssal, s finom ideggel érzi messzirıl nyomán lopódzó ellenségeit. Az ablakon túl mozdonyok zörögtek. A sőrő füst, mint roppant denevérszárny legyintett arcul. Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem. Körülnéztem. Szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt, és hideg sötét volt.... Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt, és mind aludtak.... Kövér csöppek indultak homlokomról, és végigcsurogtak győrött arcomon.... (Dsida Jenı: Nagycsütörtök) Nagycsütörtök) BULÁNYI GYÖRGY
HÚSVÉTI NAPLÓ Piarista köz, 2007. március 25. (A fenti dátum igaz, ezt mutatja naptár, de az alábbi szöveg archív. Csak most találtam rá. Nyolc éve mondtam tavaszon - Széphalmon.) Testvéreim Jézusban! Elsı szavam a köszöneté. Köszönöm, hogy meghívtatok. Utoljára 17 esztendıvel ezelıtt szólhattam egyházközséghez. Az elmúlt másfél esztendıben szólhattam ugyan már templomban is valakikhez: de csak a Bokor egy-egy jeles alkalomra egybegyőlt népéhez. A mai napon, papságom 57. évében, körötökben valamit újra kezdhetek. Örülök neki. Megköszönöm Istennek és Nektek. Ennyit bevezetésül. Most pedig dologra. Harmincas évei derekán Jézus otthagyja faluját, házát, ácsmőhelyét. Gyalogol vagy száz kilométert, hogy bemerítkezzék Jánosnál a Jordán vizébe, majd egy onnan 20-40 kilométerre fekvı pusztának veszi útját. Mit visz magával útipoggyászként, nem tudjuk. Böjtölni megy. Hetek telnek így el, s mire befejezné böjtjét, megkísérti a Sátán. Miért ment a puszta magányába? Miért akart magában maradni? Miért vonta ki magát megszokott életébıl, környezetébıl, napi munkájából? Miért tesz ilyet az ember? Tisztázni akarhatott valamit, aminek tisztázására az otthoni körülmények nem biztosítottak neki elegendı csendet, nyugalmat. Úgy volt ı is, mint akármelyikünk? A nap folyamán jut eszünkbe: ma még nem is imádkoztunk..., s ágyunkba zuhanva mondjuk: Hálát rebeg lelkem, hogy egész na-
XVIII. évfolyam 4. szám 2011. ÁPRILIS TARTALOM: A Koinónia régebbi számai elérhetık: www.bulanyi.hu
Bulányi György, Húsvéti Napló Habos László, Homokszem a gépezetben Farkas István, Riport… Bulányi György, Tamás, az egyházjogász… Jakabffy Tamás, Hol vagyunk szolgák? Bulkainé Á. Margit, A Bokor bázisközösségrıl Korponai Erzsébet, Miért félünk az…? Király Ignácz, Családi szellemi élet DRIP, Mirıl mi jut az eszembe Szabados Ádám, Igazolható… Nagy Péter, Dombi Ferenc, a Hang (1.) Bulányi György, Boldogtalan vagyok
1825 1827 1828 1831 1832 1833 1837 1839 1840 1841 1842 1844
«Az emberi elkötelezıdés folyóirata – családunkért, nemzetünkért, mindenkiért – Isten Országa megvalósulásáért.»
pon át úgy szerettél engem? Elalszunk a mögöttünk levı nap gondjaival, s másnap az iskolából, munkahelyrıl elkésés gondolatától őzve kezdjük meg napi rohanásunkat? S még jó, ha valami csodaként megıriztük eleink örökségét, s a vasárnap délelıtti misére - rohanva, rohanás nélkül - megérkezünk egy kis nem negyvennapos, csak ötven perces belemerülésre? Milyen volt Jézus názáreti élete? Jézus is úgy élte napjait, ahogyan mi? Hat napot élhetett úgy, de a hetediket, a szabbat-ot, a nyugalom napját biztosan másképpen töltötte el, mint mi. Szigorú társadalmi szokások vigyáztak rá, hogy a nyugalom napja a pénteki esthajnali csillag feljövésétıl a szombati esthajnali csillag feljövéséig végig valóban a nyugalom napja legyen. Izraelben ez a 24 óra Istenbe merülésre volt szánva Jézus idejében. Mégis: ami csendet Názáretben képes volt megteremteni a maga számára, az nem elégítette ki ıt. Különben nem ment volna a pusztába. A szinoptikusok három egymástól különbözı erejő igével - vitte, őzte, kiőzte - adják tudtunkra, hogy a Lélek bírta ıt rá, hogy otthagyja otthonát. Nyugtalan volt, nem maradhatott tovább. Hogyan lehetett ekkora hatalma rajta a Léleknek? Ha valaki erre ezt válaszolja: már hogy a csudába ne lett volna hatalma a Szentháromság Má-
2011. április
KOINÓNIA
sodik személyén a Harmadiknak? - félı, hogy már vége is számára a nagyböjtnek. Miért? Mert már fel is mentette magát, mert már ott van jól beidegezett önbecsapási mechanizmusunk zsákutcájában: Jézus ezt is meg mást is megtehetett, hiszen Isten volt, ezzel szemben tılem, kisbajos embertıl Isten sem kívánhatja... Mit? Hát éppen azt, amit kíván. Mit kíván? Elmondja Isten - Jézus vagy akárki más által is -, amit mindannyiunktól kíván. De csak a Lélek mondja meg kinek-kinek egyenként, lelkünk csendjében, hogy személy szerint tılünk mit kíván. Ha más mondja nekem, hogy mit kellene tennem, ismét nyert - azaz vesztett - ügyem van: hogyan lehetsz ilyen értetlen velem szemben... ha ismernéd körülményeimet, nem mondanál nekem ilyen képtelenségeket, nem lennél ilyen szeretetlen velem szemben... stb. Van az Istennek olyan üzenete, amely mindannyiunk számára azonos: tennünk kell Isten akaratát. Van lelkiismeretünk, s az beszél. Elnémíthatatlanul. Akkor is, ha nem hallgatunk rá. S van Istennek személyre szóló konkrét üzenete is, de ezt csak az hallja meg, aki hallgatni is akar arra, amit hall belülrıl. Jézus ez utóbbiak közé tartozott, és azt hallotta, hogy el kell mennie a pusztába, s végig kell ott gondolnia, mire kell felhasználni a életét. Valamit végig gondolt a 40 nap alatt. A Sátán azt próbálta megmagyarázni neki, hogy annak, amit Jézus akar, nincs semmi értelme. Értelme annak van, amit a Sátán kínál fel életprogramként: kövekbıl kenyereket varázsolni, sértetlenül leugrani tudni a magasból, Sátánt imádás fejében elfogadni tıle a világ minden országát s azok dicsıségét. Ez a reális program, minden egyéb csak felhıkanalazás. Azért kísérthette ıt ezzel a Sátán, mert Jézus a negyven napos böjt során nem ezekre az eredményekre jutott. A Sátán nem kizárólag Jézusnak áll szolgálatára. Nekünk is magyaráz. Magyarázatának kétezer esztendıs summája: amit Jézus akar, nagyon szép, de kivitelezhetetlen. Mőkifejezést is gyártott a kétezer esztendı e sátáni szövegrıl: amit Jézus akar, az csak utópia. Nincs hely, ahol megvalósítható. A ti Banditok kitalált ifjúságában egy másik mőkifejezést: amit Jézus akart, az elpídia, ének a reményrıl. Ha ma akadna valaki, aki otthagyja mindennapi életét, hogy elmenjen 40 napra a pusztába, s ott valami jézusi, utópiás-elpídiás eredményre jutna arról, hogy mire is kell felhasználni életét, biztos lehet benne, hogy megtiszteli ıt is látogatásával a Sátán. Herbert Haag, a tudós tübingeni professzor megírhatta ugyan könyvét: Búcsú az ördögtıl, s én nem is vitázom vele arról, hogy van-e Sátán vagy nincs, de abban biztos vagyok, hogy a hangját hallatni fogja, ha valaki újra ilyen eredményre jut. Biztosan, mert úgy teremtett meg bennünket Isten, hogy választhatunk: elkerüljük Jézus útját s annak végét, a Golgotát, meg nem kerüljük el. S a Sátán jóságos hozzánk: meg akar menteni minket a Golgotától. Ha nem akarjuk elkerülni, ı gondoskodik róla, hogy oda is kerüljünk. Jézust is meg akarta menteni... ı nem állt kötélnek... s odakerült. A jézusi visszautasítás refrénje: Isten. Az ige érdekli ıt, amely Isten szájából jön... Ne kísértsd a te Uradat, Istenedet... a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj. Jézus olyan útra akar lépni, mely kiszabadítja ıt
1826
magát és minden követıjét a Sátán bővöletébıl. Miért? Mert Istentıl való, s ennek folytán szereti az embert. Vállalkozik ezért az utópiára, az elpídiára, a Golgotára. Lemond a marhacsapásról, s választja az Utat, amelylyel azonosítja önmagát: Én vagyok az Út. Mi ez az Út. amelyet Jézus kiformált a pusztában, s amelynek ellenénekét adja a Sátán három kísértése? Mondhatok végeredményeket, amelyek az elmúlt félszázad során dolgozódtak ki. Cseréld le a világ három kategóriáját: jóbarát, semleges, ellenség - az egyetlen jézusi kategóriára: felebarát. Hatmilliárd a felebarátaid száma, és senkit se kezelhetsz se közömbösként, se ellenségként. Vagy: légy kicsiny, szegény és szelíd, s ne akarj felebarátaidnak fölibe kerekedni azzal, hogy tied az elsı hely, a gyermekeidnek meg tudod adni azt, amit mások nem tudnak megadni, s a legerısebb katonai szövetségek garantálják biztonságodat. Vagy: szolgálj, adj és teremts békét magad körül, lemondva arról, hogy uralkodol, hogy kiváltságokra törekedel, s hogy bizony megvéded szerzett jogaidat azoktól, akik megirigylik tıled azokat. Vagy: ne kiváltságokra és azok megvédésére törekedjél, hanem osztozásra, hogy megvalósulhasson, amirıl Petıfink énekelt: a bıség kosarából egyaránt mindenki vehet; meg amirıl Vörösmartynk húzta a vonót: amikor a viszály elvérzik a csatákon. Jézus visszautasítva a Sátán kísértéseit azzal a végeredménnyel jön elı a pusztából, hogy mondhat meg tehet a Sátán, amit akar, az Isten országa lehetséges. A szeretet civilizációja megteremthetı. Nem puszta álom. Neki arra kell felhasználnia életét, hogy ez a munka elinduljon, kerül, amibe kerül. Nem tizenéves már. Benne van a férfikorban. Negyven felé tart már. Majd keres magának tizenéveseket, akiknek elmagyarázza, hogy mi fán terem az Isten országa. A pusztából kijövése óta eltelt kétezer esztendı keresztény és történelembe írt summája, hogy ez a jézusi vállalkozás csak álom. A keresztényeknek nagy az öntudata, de ez az öntudat nem abból forrásozik, hogy a jézusi célkitőzést közelebb hoztuk a megvalósuláshoz. Egyebekbıl, amire nem érdemes szót vesztegetni. Azért nem érdemes, mert bármely egyéb vallás és kultúra könyveiben és szótáraiban megtalálhatjuk megfelelıit: a magasabbrendőség-tudat különféle változatait. Foglalkoznunk csak azzal érdemes, ami lehetıvé teszi, hogy Jézus az ı nevét emlegetık körében tanítványokra, követıkre találjon. Ennek feltétele, hogy visszautasítsuk a Sátán mai és nekünk szóló ajánlatait. Képesek vagyunk-e erre? Jézusnak a negyven napos pusztai böjtre volt hozzá szüksége. Exodusra. Názáretben képtelen volt rá. Ki kellett jönnie onnan. Valami rábírta, hogy kijöjjön. Valamit látott Názáretben is, puszta nélkül is. Mit? Azt, hogy ami van, az nem megoldás. A mi exodusunknak is ez a feltétlen feltétele. Látni azt, hogy ami van, az nem megoldás. Nem biztos, hogy akarunk ilyesmit látni. Ha én most itt Jézus nevében beszélhetek, ha én itt most azért szólok, hogy egy magát Jézusról nevezı hallgatóság valóban Jézus tanítványa és követıje legyen, azt kell megmutatnom, hogy ami van, az nem megoldás. Megpróbálom. Szolzsenyicin Rákosztály c. regényében beszélget egymással két Gulagot már megjárt és megszenvedett elvtárs. Az idısebb mondja a fiatalabbnak: "Elvtárs, ne téveszszék meg szenvedései: a kapitalizmust örökre elvetette a történelem". Mire gondolt? 150 évvel ezelıtt Marx, a Biblián nevelıdött, majd a meg is keresztelkedett zsidó eljutott arra a
2011. április
KOINÓNIA
megállapításra, hogy amíg van magántulajdon, nincs megoldás. Osztozás nélkül reménytelenül a harácsolás, rablás és verekedés az emberiség élete. Az azóta eltelt százötven esztendı azt is igazolta, hogy az erıszakkal megszüntetett magántulajdon sem képes másra, mint a magántulajdon - bizonyos pozitívumokkal (csak gyáron belül van munkanélküliség) és rettenetes negatívumokkal (Gulag meg annak ismert hazai megfelelıi). E történelmi tapasztalat birtokában visszabutulhatunk 150 esztendıt és reménykedhetünk abban, amit Szolzsenyicin elvtársa szerint örökre elvetett a történelem. Aki erre a reménykedésre a nukleáris és ökológiai halál s a tıkés társaságok világuralmának egyéb és elıkészítı jellegő fenyegetéseinek láttán képtelen, az eljuthat Jézus pusztába indulási alaphelyzetébe: ez nem megoldás. A megoldás, az Isten akarata, mindenki számára szólóan nyilvánvaló: az osztozás, s ezért a gazdag ifjúnak el kell adnia vagyonát, ha Jézus tanítványa akar lenni. És mi az Isten akarata az én, a te, az ı számára? Ennek megtudakolására kell a csend. Egyházunk a Nagyböjt elsı vasárnapjának liturgiájával erre figyelmeztet minket.
HABOS LÁSZLÓ
HOMOKSZEM A GÉPEZETBEN Valahogyan másként indult a nap, mint az elızı. A szakasz-parancsnok nem üvöltött be. Valamiért kizökkent megszokott szerepébıl. Talán csak álmos volt, vagy valami más oka lehetett. A szobatársak sem lökdösıdtek tisztálkodáskor, mint máskor, a nagyszájúak is hangoskodás nélkül vártak sorukra. A reggeli eligazítás alkalmával a mindig izgága szakasz-parancsnok nyugodt hangon közölte a felsorakoztatott újoncállománnyal, hogy a következı nap délelıttjén – egy nappal a nyilvános eskütételi ceremónia elıtt – a századparancsnok jelenlétében hivatalos sorkatonai eskütétel lesz. Tekintetét, az oszolj parancs kiadása közben, meglehetısen hosszan a szemüveget viselı fiatalemberen hagyta. A fiú szemrebbenés nélkül állta a tekintetet. Az ébresztıtıl várta a szakaszvezetı parancsát, hogy jelenjen meg az osztályparancsnok irodájában. A hadnagy ugyanis aznapig adott határ-idıt a korábban bejelentett szándékának átgondolására. A nap további része a laktanyában meglepıen nyugodtan telt. A köpcös szakaszparancsnok többször is átvonult a körleten anélkül, hogy bárkibe is belekötött volna, és anélkül, hogy parancsot adott volna az ıt tágra nyitott szemmel figyelı fiatalembernek. Amíg szobatársai egyenruhájuk rendbetételén szorgoskodtak, a szemüveges fiú, az egyik stokra ült, és tüntetılegesen nem vett tudomást a lázas munkálatokról. Másnap az elıadóterem elıtt felsorakozott az elsı csoportba kijelölt öt fiatal. Négyen izgatottan toporogtak fényesre suvikszolt cipıben, vasalt egyenruhában, gépfegyverrel kezükben. Az ötödik, a sor végére állt szemüveges fiú, győrött nadrágjában, görcsösen tartotta kezében a leltári számmal ellátott géppisztolyt. Miután beléptek a terem ajtaján, meglepetten tekintettek a feldíszített falakra, és az asztalok mögött helyett foglaló katonatisztekre. Az elsınek szólított bátran kiengedte hangját, s
1827
hangosan ismételte, egy fiatal, szıke hajú tizedes mondatait: Én F. Szabolcs esküszöm, hogy a Magyar Népköztársaságnak hőséges katonája leszek. Alkotmányunkhoz, törvényeinkhez híven, becsülettel teljesítem kötelességemet. Elöljáróim és feljebbvalóim parancsának engedelmeskedem… – hangzott szájából a lendületes eskütétel. A szemüveges fiú elfordította fejét, s az asztal mögött helyet foglalt osztályparancsnok arcát figyelte. A tiszt, fején egyre ritkuló haja alatt, semmitmondó tekintete az alkalomra összetolt asztalokra helyezett színes virágcsokron pihent. – …Teljes életemben mind békében, mind háborúban szeretett magyar hazám igaz polgárához méltó módon viselkedem…– s azzal befejezte mindvégig lendületes eskütételét, és határozott léptekkel az asztal mellé igyekezett. A következı, a magas, göndör hajú, szikár testő szobatársa valamivel bátortalanabb hangon kezdett bele az elımondott szöveg ismétlésébe. Amíg a magas göndör esküt tett a szemüveges fiú gondolatai elkalandoztak. – Én P. István, nem esküszöm, hogy a… – hallotta magában nyugodt, határozott hangját. Miután ismét feltekintett, már a fiatal, mindig kócos hajú cigányfiú ismételte – többször is meg-megakadva – lámpaláztól pirosló arccal a tizedes által elımondott mondatokat. Miután az asztalnál aláírt, beállt a sor végére. Ezután a szemüveges fiú került sorra. A tizedes elmondta az elsı mondatot. A fiú lassan felemelte fejét, és tekintetét a századparancsnokra helyezte, majd határozott hangon kijelentette, hogy nem hajlandó katonai esküt tenni. A hirtelen lett csendben a politikai tiszt a KISZ-titkárral nézett össze, az osztályparancsnok zavartan keresgélni kezdett az elıtte heverı papírlapok között. A századparancsnok tágra nyílt tekintettel kísért fejmozdulattal adott utasítást, amire a hadnagy egy hirtelen mozdulattal kivette a fiú kezébıl a gépfegyvert, majd a megdöbbent tekintető szobatársak elıtt kivezette a terembıl. Rövid tanácskozást követıen a tisztek visszahívatták a fiatalembert, s az osztályparancsnok határozott hangon parancsot adott a katonai eskü szabályszerő letételének megkezdésére. A fiú ugyanolyan nyugodt hangon, mint az elızı alkalommal ismét megtagadta az eskütételt. A hadnagy ezúttal már nem várt felettese jelzésére, hanem karon ragadta az elıtte álló fiatalembert, s kivezette a terembıl. Ameddig a többi, a feldíszített helységben maradt sorkatona eskütétele folyt a parancsmegtagadónak gyakorlóruhába kellett öltöznie. A parancsnok irodájában azután a fiatal hadnagy felolvasta az idıközben elkészített vádiratot, s miután aláíratta a jegyzı-könyvet, megcsukló hangon közölte a letartóztatás tényét, és magánzárkára vezettette a szemüveges fiút. Ott a fogdaszabályoknak megfelelıen elvették övét és cipıfőzıjét, majd becsukták mögötte a vasajtót. Délutánra elcsitult a zsivaj a magánzárka elıtt is. A priccsre telepedett fiú behunyta szemét, s miután már nem hallotta erıteljesnek szívdobogása hangját, Teremtıjének mondott imába kezdett.
2011. április
KOINÓNIA
Hajnali fél négykor nyílt a magánzárka ajtaja, s a belépett fogdaır közölte a parancsmegtagadóval, hogy elszállítják a gyıri katonai ügyészségre. Az utat vonaton tették meg. A századparancsnokot három, tanúnak kiválasztott, esküt tett, a fiú korábbi szobatársa kísérte el. A katonai ügyészség ügyeletes ügyésze elsıként a parancsnokot, majd azt követıen a letartóztatottat hallgatta meg. A fiú kihallgatása közben elolvasta az ellene felhozott vádirat szövegét. A szövegben olvasott vádpontokra magyarázatot kért. A szőkszavú válaszok rövid mondatos, törvényben rögzített paragrafus idézetei voltak. A hosszúra nyúlt csendet a fiatal sorköteles kérdésekkel igyekezett megtörni. – Hogyan szeghettem meg a katonai esküt, amikor azt le sem tettem? – hangzott szájából a kérdés, melyre nem kapott választ. Majd újabb rövid csendet követıen – Miként követhettem el katonai bőncselekményt, amikor hivatalosan nem vagyok katona? – kérdést szegezte a kihallgató tisztnek, melyre szintén nem kapott választ. Az ügyeletes ügyész mindösszesen a katonai bőncselekmény elkövetésének tényét ismételgette. Miután elfogytak a fiatal-ember kérdései, ismét csend telepedett az iroda falai közé. Az ügyeletes ügyész, hogy megtörje a kínossá vált csendet a telefonkészülékhez nyúlt. Kedélyes hangnemben beszélgetésbe kezdett a – már korábban kijelölt – kirendelt védıügyvéd kollégájával. Néhány óra múltán, miközben az ügyészi iroda ajtaja elıtt várakoztak az osztályparancsnok még egy utolsó kétségbeesett kísérletet tett a fiú kijelentésének megváltoztatására. A tárgyaláson várható ítélet súlyosságáról, a magas rangú katonatisztek korlátlan hatalmáról beszélt, de hamar befejezte megfélemlítésre irányuló mondatait, amint a letartóztatott fiatalembertıl meghallotta, annak édesapja katonai rangfokozatát. A szemüveges fiú tárgyalása gyorsított eljárásban történt. Az ügyész felolvasta az összeállított vádirat szövegét. A kirendelt védıügyvéd, érvek nélküli mondandójában megerısítette a bőnösség tényét. A vádlott, az utolsó szó jogán elmondott védıbeszédében hivatkozott ugyan az alkotmányban rögzített lelkiismereti és vallásszabadságra, de az elhangzottakat a katonai bírák egyszerően nem vették tudomásul. Kérését, a katonai eskü letétel nélküli szolgálattevésre, elutasították. Így az elsıfokú katonai bíróság bőnösnek találta a fiatal letartóztatottat, és két év kilenc hónap börtönbüntetésre ítélte. A tárgyalás befejeztével a katonai bíróság szertartásos elvonulása alatt, a tanúként beidézett volt szobatársai megdöbbent tekintetei közepette, a fegyır megbilincselte, majd kivezette a tárgyalóterembıl a lelkiismereti döntésében kitartó szemüveges fiút.
FARKAS ISTVÁN
RIPORT… HÉTKÖZNAPI BESZÉLGETÉSEK Bevezetés Ez a próbálkozás azt szolgálja, hogy megkíséreljen tanúságot tenni egy közösség néhány, nyilvános megszólalást vállaló tagja sok éves munkája eredményeként néhány olyan eseményrıl és folyamatról, melyek remél-
1828
hetıleg mások részérıl meghallásra méltóak, mert mélyen emberiek. A megszólalás és a tanúságul szolgáló esetek is önként vállaltak. Példák, melyek sokszor talán nem példásak, hanem tanulságokban gazdagok. Megmutatják, hogy a cél: Isten Országának építése itt, ezen a Föld nevő bolygón nem csupán az egyén vagy néhány ember elhatározásán, akaratán és kitartásán múlik, hanem mindig és mindenkor belejátszik az, ami nem logikus, érthetetlen a józan ész számára, és kérdésessé teszi a jóság erejébe vetett hitet. Ugyanakkor megmutatja, hogy a sokszor kilátástalannak látszó folyamat hogyan épít mégis, mindezek ellenére egy-egy szilárd építıelemet, ami köré győlt további elemekkel együtt talán valahol valaminek az épülésében mégiscsak szükség lehet. A szereplık a szó szoros értelmében nem „jóemberek”. A jóembereknek nincsenek környezetükkel konfliktusaik. İk valahogyan mindig mindenütt a helyükön vannak, vagyis köszönik, jól vannak. Ezek az emberek viszont valamilyen szempontból ínséget szenvedık. A világ szemében elhibázott életőek. Olyanok, akik rájöttek, hogy valami nem megfelelıen mőködik sem bennük, sem környezetükben. Rájöttek valamikor, és azóta képtelenek másra gondolni, mint a nem megfelelı megtalálására és kijavítására – önmagukban, majd önmaguk körül is. Már arra is rájöttek, hogy ezt sem egyedül sem közösségben nem tudják saját erejükbıl kijavítani. Szükségük van, minden nap szükségük van arra, aki a Tanító, a Gazda. Valamikor meghallották a KIO – Bulányi György, mindannyiunk Gyurka bácsija készítette – evangélium elemzését, és elkötelezték magukat az adás, a szolgálat és a szelídség véget nem érı küzdelmének. Egy küzdelemnek, ami minden józan tudományos és hivatalos állásponttal szemben és ellenére egy másféle világ-látáson alapul. Türelemmel adni azoknak és szolgálni azokat, akik ínséget szenvednek. Hogyan? Ínséget szenvedık szolgálnak ínséget szenvedıket? Igen, minden látszólagos ellentmondás ellenére errıl van szó. Mert, ahogy éhezni és szomjúhozni lehet a kenyeret és vizet, úgy lehetséges egy másik szinten éhezni és szomjúhozni az igazságot és a kapcsolatot azzal, Aki lát és hall. Ebben a mindennapos küzdelemben és önként vállalt szenvedésben segítette ıket és mai napig is segíti azok csoportja, akik ezen a szinten szenvednek ínséget. İk azok a „halászok”, akikért a Mester eljött, és akiket tanított. Akik nem „jóemberek”, hanem ínséget szenvedık. Ezért jönnek össze rendszeresen, hogy egymást erre figyelmeztessék – mindegyiknek a másik az ínséget szenvedı – és együtt megkapják azt a Tanítást és Gyógyírt, amit aztán a más szinten szenvedıknek vagy a hozzájuk csatlakozóknak, az „életre ébresztendıknek” ıket szolgálva adni tudnak. Egyiknek kenyeret, másiknak otthont vagy ruhát, harmadiknak a kapcsolat létrejöttének, az útban lévı lebontásának nehéz, küzdelmes útjára tanácsot. Nézzétek meg ıket alaposan és hallgassátok ıket figyelemmel. Ami jó belıle, tartsátok meg. Avagy, akinek szeme van rá, lássa meg, s akinek füle van rá hallja meg. -s –n Akik komolyan vettek valamit. „Szemedet a csúcsra függeszd, de ne felejts el a lábad elé nézni. Az utolsó lépés az elsıtıl függ. Amikor meglátod a csúcsot, ne hidd azt, hogy már megérkeztél. Ügyelj a lábadra, biztosítsd a következı lépést, de ne hagyd figyelmedet a
2011. április
KOINÓNIA
legmagasabb céltól eltéríteni. Az elsı lépés az utolsótól függ.” (René Daumal: Analóg hegy) İket mindenki ismeri a közösségben, noha nem alapítók. Koruknál fogva nem is lehetnének. „Csak” a teljes közös életüket szentelték ennek a közösségnek és még „csak” negyvenhárom éve házasok. Éjjel havazott. A kevés hó, fehér lepellel vonta be az utcát, a kertet és a járdákat. Mikor beléptek a kis kerti kapun, egy rigó rikoltva reppent fel a fenyıágról és a friss hó alig látható permetben ereszkedett rájuk. Benn, az ebédlıben a cserépkályha üvegajtaja mögött világított a parázs. Mesélni kezdtek. — Nincs és nem is volt más célunk: minél alaposabban megérteni az Evangéliumok tanítását és annak alapján élni. — Az elsı komoly közös elhatározásunk – összeházasodunk és egy életre összekötjük életünket – családi hitvitákat váltott ki. Egyik szárny – a közös család egyik ága - református-evangélikus, a másik katolikus volt. Szerencsére az ismeretségi körbeli közös pap – Halász Bandi bácsi – olyan tekintélynek örvendett mindkét oldalról, hogy a vita viszonylag rövid idı alatt megoldódni látszódott. A Kaszap név kötelezettségeit sem vitatta senki. Így aztán Bandi bácsi egy egynapos, intenzív – délután kettıtıl éjjel háromig – házassági felkészítés alatt szinte ránk borította a Bokor teljes látásmódját. Igen elkötelezett és hatalmas beszédkészségő ember volt. Egyetlen feladatot adott: minden este Miatyánk. Ehhez aztán még több minden jött a közösség alapszabálya szerint, de ez a mai napig elkísért bennünket. — Igen, de azt hozzátenném, hogy nem volt ez ilyen egyszerő. István képes volt nélkülem eldönteni, hogy vasárnaponként katolikus templomba járunk. Na, de nem is fordult ez többet elı az elmúlt negyvenhárom év alatt!
—
—
—
—
—
— — 72-ben egy olyan közösségbe csöppentünk, amelynek öcsém már évek óta tagja volt, és amely minden szombaton sorban felvonultatta Pécelen a plébánián a Bokor nagy öregjeit. Olyan mély hatással volt ránk mindaz, amit láttunk, hallottunk és olvastunk, hogy szüleink minden tiltakozása ellenére úgy éreztük, ez az egyetlen, ami szükséges. Ebben már egységesek voltunk. Az én lelkesedésem, ami azonnal mindent akar, ami megnyeri tetszését és István józan megfontoltsága együtt érvényesült. Olyan volt, mint egy felébredés ,vagy inkább ráébredés valami egészen másra, egy új világlátás. Találkozott a KIO raciona-
—
1829
litása és a mi mőszaki-tudományos alapképzettségünk logikája. A KIO, de talán még inkább a Merre menjek adásszolgálat-erıszakmentesség jézusi eszméje vérünkké vált. Ugyanazt éreztük az adással kapcsolatban, mint akik az erıszakmentesség miatt megtagadták a katonai szolgálatot és vállalták a börtönt. Úgy éreztük nem beszélhetünk ezekrıl az eszményekrıl, ha nem tesszük ıket. Egyszerően a lelkiismeretünk diktálta. Környezetünk megbotránkozását is kiváltva kb. tíz évig nehézsorsú emberekkel – cigányokkal, iszákosokkal – foglalkoztunk lakótelepi lakásunkon. Ezek a körülmények és sorban érkezı gyermekeink is arra az elhatározásra juttatott bennünket, hogy belevágjunk egy családi ház építésébe. Ez volt az a pillanat az életünkben, ami hosszú idıre ismét feszültté tette kapcsolatunkat a családjainkkal. Velük ellentétben egyszerően elképzelni sem tudtuk, hogy csupán saját kényelmünk miatt építkezzünk. Keresni kezdtünk egy házaspárt, amelyet megajándékozzunk egy fél telekkel, és akikkel közösen, átmenetileg befogadva ıket a miénkbe, felépíthetjük az ı házukat is. Olyanokat, akik minket is képesek elviselni, bár ez csak lakva derült ki. Az Apcselben leírtak képe lebegett szemünk elıtt. Együtt, közösen, mindent megosztva, egymásért és Istenért élve. Megtaláltuk Zoliékat, akikkel a mai napig együtt élünk. Három-három gyerekünk volt akkor. A felébredést elhatározás, majd tett követte. Hogy érzékeltessem mi volt emögött, elmesélem, hogy a napokban betörtek szüleim lakásába. Össze-vissza dobáltak mindent, szerteszórták apám íróasztalán lévı papírokat. Amikor nekiálltam rendet tenni megdöbbentem. Megtaláltam levelezésemet apámmal a hetvenes évekbıl. Ez volt az „elsı szerelem” idıszaka a Bokorban és én megpróbáltam „megtéríteni” a szüleimet. Sok levelet írtam, elsısorban neki, bár elég szőkszavúan válaszolgatott. A ház és a vagyon szétosztása volt a levelek tárgya. Megdöbbentettek akkori szavaim. Hol van már az az elsı szerelem? Jól kerestünk, de ebben sem tudtuk azt képviselni, mint a körülöttünk lévık, közösségen kívüliek. Nem győjtöttünk, hanem súlyos pénzeket adtunk bele a Harmadik Világ Alapítvány kasszájába, ahogy minden tisztességes Bokor tag is tette. Együtt építettük fel a házat és ismét meg kellett tapasztalnunk, hogy az adás viszontadást szül. A Bokorból sokan jelentkeztek és ingyen segítettek a házépítésben. Ismét beigazolódott, hogy jól döntöttünk, és amit reméltünk az írások alapján, az mőködik. Mivel a ház még nagy volt, 84-ben odavettünk átmenetileg három fiatal házaspárt 4-5 évre, amíg össze nem jön a saját lakásravalójuk. Csodálatos volt látni, hogy három gyerekkel Zoliék is ugyanezt tették. Csúcsidıben 32-en laktunk a házban, 8 család, tizenhat gyerekkel. És ık mind Bokortagok voltak, együttgondolkozók. A ház pincéjében ment a szamizdatgyártás, a fiatalasszonyok gépeltek, mi meg valamennyit fizettünk is nekik. A dolog persze szemet szúrt a környezetnek, de együtt olyan biztonságban éreztük magunkat, hogy nem féltünk. Csak, hogy valamilyen képed legyen a közösségi életrıl elmondom, hogy ebben az idıben még Bandi bácsi volt a plébános. A faluból mintegy 500-an jártak a templom-
2011. április
—
— —
—
—
—
KOINÓNIA
ba és ebbıl több mint 100 ember Bokortag volt. Két országos találkozót, számos lelkigyakorlatot szerveztünk és úgy, hogy közben meg sem lett említve, hogy itt a Bokorról van szó. Az Egyház nagyszerősége volt Bandi bácsi által elénk tárt kép. Persze az értékek mind a Bokor, vagyis Gyurka bácsi által feltárt jézusi eszméket takarták. Hatalmas lökést adott mindez annak a célkitőzésnek, amit komolyan vettünk, elhatároztunk és megvalósítani igyekeztünk: építeni Isten Országát a környezetünkben. És akkor az egyház áthelyezte Bandi bácsit Halásztelekre. Az egész közösséget sokkolta az egyik napról a másikra meghozott döntés és áthelyezés. Hogy mi adott erıt a továbbiakhoz? Igen, volt erı és volt tovább. Az erıt az adta, hogy láttuk, mőködik az, ami kezdetben csak cél volt. Az adással, osztozással létrejön és fejlıdik egy közösség csupán attól, hogy bátran bizalmunk van, nyitottak vagyunk egymás iránt. És ıszinték vagyunk egymáshoz. És akkor keresni kezdtük, hogy hol lehet folytatni. De valami mégis megváltozott. Látszólag talán nem. Valami nagyot akartunk létrehozni közösen másokkal, Bokrosokkal együtt, de a hétköznapi élet javára. Megalakult a Péceli Egymást Segítı Egyesület, a Nagycsaládosok egyesülete, belevágtunk az öko-bio programba, elıször otthon kicsiben – mintha Bokorliget elıkészítése lett volna -, majd egyre szélesebben, érdeklıdve, olvasva, kísérletezve. Megalakult a Biokultúra Egyesület. Méreténél fogva ezek a vállalkozások túlnıttek a Bokor lehetıségein. Annak ellenére, hogy sok Bokortag hozta létre, belenıtt a világba. Az alapeszme alapján: egyszerően kovászosította környezetét. Olyanokkal kellett együttdolgozni, akik nem vallották a Bokor értékeit, de mellé álltak olyan kezdeményezéseknek, amik kézzelfoghatóan az életet szolgálták. Nem Bokor alapú? Dehogynem. Mi, a Bokor volt az alap. Tiszta Bokor? Az meg mi? Volt, aki meglátta, hogy amit teszünk az jó a közösségnek, a falunak is és talán még az utánunk jövıknek is, és voltak – sajnos szép számmal és igen jelentıs, számunkra tekintéllyel bíró személyek – akik nem látták meg benne a közös alapot. Talán féltek a nyilvánosságtól, amivel ez a nyitás járt? Nem tudom. Érthetı lenne ez a sok üldözés miatt. De, a tények itt vannak. Ma is kb. száz idıs embert gondoznak abban az intézményben, ami így jött létre, és aminek Márti az elnökhelyettese. Ekkor Márti döntési helyzetbe került. Vagy a karrier – igen magas színvonalú számítástechnikai fejlesztési-kutatási munkában vett részt – vagy a család és a Bokor. Az utóbbi mellett döntött. 93-ban jött Bokorliget és az azzal járó hatalmas tervek és csalódások. Talán nem is csalódás, csak valami belsı rossz érzés azért, mert nem valósulhatott meg egy nagy álom, az életközösség azokkal, akik együtt küzdenek valamiért, ami több, mint az egyes emberek és a közösség jólléte. Vigasz lehetne talán az évi mintegy 500 fı ottnyaraló, pihenı, szórakozó testvér, de hát nem erre tettük rá az életünket. A nagy minta a hutterieké volt. Ha belegondolok mit
1830
dolgoztunk együtt – négy –öt család, havonta egy teljes hétvégét szánt rá, hogy megtaláljuk a megfelelı területet és amikor megvolt, hogy abból a gyönyörő földbıl közösségi lakóhely lehessen! Nem számít. A közös munka maga is megérte, ha nem is lett belıle eddig álomvalósulás. Mózes sem mehetett be az ígéret földjére, ugye? — Tudod, Márti lelkesedése – érzelmi ereje – sokat és sokszor segített. Csalódásai pedig sok gondot okoztak. A legnagyobb gond ebben az, hogy ha valaki ki van szolgáltatva mások szavának, cselekedetének vagy éppen nem-cselekedetének, bizalmának vagy bizalmatlanságának, hazugságainak vagy éppen nyílt ıszinteségének, akkor hatalmas vargabetőket kell leírnia érzelmi erejének, hogy mindennek és mindenkinek eleget tegyen. És ebbe bele lehet fáradni. Elmegy az erı, ami a cél felé vinne. Erre nem készített fel minket a közös munka, mert a csoporttalálkozókon ugyan megtanultuk a csendes hallgatást, mások elviselését, a tőrést, de kinn az életben ezek sokkal erıteljesebbek. Valami olyan alapvetı bizalom szükséges ezek elviseléséhez, mint a gyerek bizalma az apjában és anyjában. Mi pedig magunkban és egymásban bíztunk. De a szavak mögött, ebben az esetben például nem volt erı. — Igen, a kezdeti lelkesedés évek alatt elkopott. Már nem sokan vagyunk, akik ezt az álmot dédelgetik. Ma már mi sem mennénk Bokorligetre, és akkor sem volt egy biztos elhatározásunk. Az úttörés nehéz. Láttuk a visnyeszéplakiakat. Talán abban látok egy nagy hiányt ami lehet, hogy akadály is volt -, hogy nem tárgyaltuk ki alaposan, mit is jelent egy életközösség vagy pláne egy vagyonközösség. Inkább csak véleménynyilvánítások voltak, de semmi konkrét tény, ami talán megalapozta, segítette volna az elhatározást. — Szerencsére mindaz, amit máshol elkezdtünk – elsısorban itt a faluban – él és virágzik. És látod, itt vannak a gyerekeink és unokáink. Hála értük és áldás rájuk. A többi pedig úgyis csak valakik élete volt, akik megpróbáltak valami mást, mint a szokásos, az elfogadott; mást, mint amit a korszellem diktál. Az eredmény nem számít. Az aratást nem a szılıtı, még kevésbé a szılıvesszı végzi. A kísérlet sikere nem itt dıl el bármennyire is szeretnénk látni. — Ha azt kérdezed, mi a legfontosabb tanulság, amit talán elmondhatunk errıl az egészrıl, akkor talán azt mondhatjuk, hogy nyitottság, bátorság, bizalom, ıszinteség még akkor is, ha semmi hasonlót nem tapasztalunk viszonzásul. A Máté 18 szellemét naponta számonkérni magamon és csakis magamon. Valami hajtóerı, nyomás, hiányérzet kell, hogy legyen, mert enélkül nem jön létre semmi. Ha tele van az edény, nem lehet beletölteni semmit, mert kifolyik és elpocsékolódik. Ha zárva van, akkor pedig hiába üres, még a legjobb szándékkal sem lehet beletölteni semmit. Ki kell nyílni és üressé kell válni. Sokszor nagyon fáj, de nem a kudarc. Talán azért fáj, mert fontosabb a mások szava, véleménye, a siker és annak hiánya, mint a befogadás. Mit tudunk mi adni, ha nem tudunk befogadni? Tulajdonképpen mink is van minekünk? A mese megszakadt. Csak megszakadt. Hiszen azonnal folytatódott. Lenn a konyhában közben elkészült az ebéd. Az asztal hat személyre terítve. A két felnıtt férfi és az egyik
2011. április
KOINÓNIA
meny közben mindent rendezett. A kis nyolchónapos unoka anyja karján ülve nézett ki a világba. Nem valamit nézett. Volt a tekintetében még valami, ami átlátott a tárgyakon. Még együtt látott valamit, amiben benne voltak a tárgyak és az emberek is, de látta azt is, amiben mindez benne volt. És látta – talán – azt az áradást, ami mindent éltet és fenntart. Mindennel együtt és mindentıl különbözve.
BULÁNYI GYÖRGY
TAMÁS, AZ EGYHÁZJOGÁSZ, A FILOZÓFUS Meghalt Tamás, és a hagyatékát gondozó Márta megkért, hogy én is írjak valamit Tamásról. Szeretnének egy könyvet kiadni – emlékezetét ápolandó. Ezt küldtem Mártának: 1982. április 21-én Lékai bíborosnak Rescriptum iustitiae címő nagy terjedelmő munkájának elején Vass Tamás ezeket írja: "P. Bulányi György atya vezetése alatt mőködı kis csoportokról Kovács László és Gromon András felfüggesztésének nyilvánosságra hozataláig még csaknem is tudtam , azóta módom volt velük és mőködésükkel megismerkedni, de hangsúlyozni kívánom, hogy egyetlen kis közösség tagja sem vagyok. Ennek oka nem az objektív egyetértés hiánya, hanem csakis az én egészségügyi és alkati alkalmatlanságom."(Karácsonyi ajándék 80. kötet 107. oldal, 1982-7 Samisdat.) – Halász Endre péceli plébános szólt nekem, alighanem' 81 ıszén, hogy levélben megkereste ıt egy általa nagyra becsült, kereten kívüli váci egyházmegyés, egészségileg megrokkant pap. Nem volna-e kedvem vele együtt meglátogatni? Volt. Így ismertem meg Tamást. Elmondta, hogy a Szabad Európa adásaiból hallott a Bokorról, amely akkoriban került a magyar közélet ablakába. Tamást érdekelte a magyar katolikus underground minden ügye. Mi volt az az underground? Keretben levı és kereten kívüli papok egyaránt tették a dolgukat, foglalkoztak azokkal, akik érdeklıdést mutattak az Egyház élete iránt. – Vatikáni egyházi férfiú érdeklıdik ezekben az években egy Rómába kikerült paptól, hogy miféle jelenségrıl van itt szó. A válasz: "Generális atya, minden valamirevaló rendes pap ezt tette, csak így tudtuk felkelteni és kielégíteni a hívı katolikus nép igényeit." Ilyen volt ı is, a péceli plébános. Tamás mérföldes csizmákkal járta be a Bokrot. Olvasott és olvasott. Mit? A Bokor samisdat teológiai irodalmát. Örült annak, amivel találkozott. Egy-két alkalommal a pesti papi közösségbe is eljött, de nem bírta egészségileg. Az 1999-ben elhunyt Bokor-beli pap, Barcza Barna, szintén váci egyházmegyés, rendszeresen látogatta Tamást. Barátságuk eredményeként Tamás megismerkedett több Bokor-beli fiatallal, akiknek filozófiai tanfolyamot tartott. Lelkesedtek érte és azért, amit tanított. Ennek a filozófiai kurzusnak irodalmi lecsapódásával nem találkoztam, de átnézve a Bokor samisdat irodalmát, nyomára bukkantam Tamás
1831
irodalmi tevékenységének, mellyel a Bokrot kívánta szolgálni. Két terjedelmes írásmővére akadtam. A következıkben ezekbıl szeretnék ízelítıt adni. Az egyik a már említett Rescriptum iustitiae, magyarul: AZ IGAZTALANUL MEGHURCOLTAK JAVÁRA Mi ez az írás? Levél Lékai bíboroshoz és a magyar püspökökhöz. Tárgyát megjelöli a bevezetı mondat: "Alulírott Vass Tamás P. Bulányi György piarista szerzetes tanár úr és az általa vezetett kisközösségekben mőködı paptársai ellen folytatott, folyó vagy a jövıben esetlegesen kezdeményezett processus criminalis (bőnpere) ügyében kívánok részben tanúságot tenni, részben számukra favorabilis restrictum iustitiaet (kedvezı és igazságos felmentést) kérni." – Tamás levelét nagyon nehéz bemutatni az olvasónak. Magyarul van írva,de egyházjogi a fogalmazás, amely akkor közérthetı, ha latinul beszél. Ennek az eredménye lesz a bevezetı idézett mondat is, amelyet le kell fordítani az olvasó számára. De nem elveszett az a hét, amit Tamás rááldozott e levél megírására. Lesz még idı, amely feldolgozza a magyar katolikus Egyház e szomorú idıszakát, amelyben a hierarchia a pártállam parancsára kényszerült kést fogni az Egyház hőséges gyermekeire. Tamás húsz éve írtlevele ekkor kordokumentum lesz, mely életes képpel szolgál arról a megkötözött állapotról, amelybe az Egyház hierarchiája került a Vatikán keleti politikája, az 1964. évi ,,részleges megállapodás" és Mindszenti bíboros pápai félreállítása következtében. Mutatóban ezért idéznék egy részletet ebbıl a százlapos levélbıl. "Interjú Miklós Imre államtitkárral, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökével az egyházpolitika mai kérdéseirıl" (Népszabadság 1982. február 20.).Az államtitkár így beszél: „ … A változó körülmények között a felmerülı új jelenségeket tanulmányozva és elemezve a legfontosabb, hogy az egyházpolitika segítse a párt szövetségi politikájának mind teljesebb megvalósulását." – Most halljuk, mit mond errıl az államtitkári mondatról Tamás: "Aki tisztában van a marxista ideológia lenini akkomodációjával (alkalmazás), s így konkrétan az elmélet gyakorlati, dialektikus, ámde progresszív jellegő megvalósításával, az tudja, hogy az úgynevezett szövetségi politika nem más, mint a nyíltan ateizmust hirdetı egypártrendszer azon törekvése, hogy az összes számottevı szervezetet - módszeresen – saját ideológiájának megvalósítására használja fel. Magyarországon ilyen társadalmi szervezı tényezı az Egyház is. Bármennyire ellentmondásosnak tőnik is, e szövetségi politikából gyakorlatilag az a világos következmény származik, hogy az ateista elveket magával az Egyházzal akarja végrehajtatni. Ezért tehát a dialektikus haladást alapul véve nagyon is elképzelhetı, hogy az Egyház és az állam között létrejött konkordátum szövege, mely a szövetségi politika alapjául szolgált, a közös etikai pontok hangsúlyozásával még semmiben sem tért el az isteni és az egyházi törvénytıl, de a progresszív megvalósítási gyakorlat már menetelesen egyre több olyan elemet tartalmaz, melynek végrehajtása egyre inkább összeegyeztethetetlen az isteni és az egyházi törvénnyel. Erre utal az államtitkár idézett mondatából a mind teljesebb megvalósulás is... Amennyiben tehát a "bulányisták" vagy akárki más engedetlen vagy kontesztál, ez az engedetlenség vagy kontesztálás nem az isteni és egyházi törvényen alapuló Tanítóhivatal vagy hierarchia ellen szól..., hanem azok ellen a
2011. április
1832
KOINÓNIA
törvények ellen, melyek nem isteniek, nem jézusiak –, bárki és bármilyen hatalom hirdesse is, akár keleti, akár nyugati, akár úgynevezett marxista, akár úgynevezett kapitalista. Minden hatalom ellen, amely ellene mond a természet- és isteni jog alapján az emberi méltóságnak, a szabad akaratnak." Kell-e mondani, hogy Tamás semmiféle választ nem kapott a hierarchiától, levelének Címzettjétıl. De azért nem dolgozott hiába, a Karácsonyi Ajándék 80. kötete ırzi a levelet, és az idı és örökkévalóság neki dolgozik, meg annak az Istennek, Akit életével szolgálni akart. A Karácsonyi Ajándék 92. kötete (1983/10) is ırzi nyomát: INTRODUCTIO, azaz bevezetés a Keressétek Isten Országát Címő könyvhöz. Terjedelme még nagyobb, mint az elızınek, a Rescriptum iustitiae-nek. Tamás felhasználta ezt az Introductiot arra,hogy elmondja: hogyan látja a világot. Tamás-módján mondja el- tehát filozófusként, pszichológusként. Megvallom, kevés a mőveltségem arra, hogy Tamást interpretálni tudjam. Már az egyházjogászt is inkább csak sejtettem, mint értettem. A filozófus és pszichológus Tamást inkább csak csodálni tudom, s reménykedni abban, hogy barátai, tanítványai között akad olyan, aki kézirataiból fel tudja támasztani azt a skolasztikát, amelyet egy másik Tamásnak, az Aquinóinak nyomán a mi Tamásunk a II. Vatikáni Zsinatot követıen korszerő ruhába öltöztetett. A mondott Introdukció azonban filozófián és pszichológián túl még egyéb „mellékterméket” is eredményez. Ezt az egyebet nehéz meghatározni. Inkább idézek egy szakaszt az Introdukcióból, s ennek nyomán igyekszem majd nevesíteni ezt az egyebet. A felvilágosodás indította szekularizációról beszél ebben a szakaszban. A szekularizáció „legkonkrétabban a pasztorációban váltott ki változási folyamatot, melynek lényege: a pásztor menjen a nyája után. Sokan voltak, akik utolérték a nyájat és azonosulási problémával küszködtek, küszködnek. Az Egyház gyakorlati életén belül a szekularizáció oly nagyarányú konfliktust idézett elı, amilyen nagyarányú a távolság az Egyház és a jelen szekularizált világ között. Ezen a távon helyezkednek el a nyájuk után menı pásztorok, egymástól meglehetıs távolságban. A pasztoráció fejlıdés legújabb szakaszán találhatók a bázisközösségek. Azok a pásztorok, akik ilyen bázisközösségeket hoztak létre, nyilvánvalóan utolérték nyájukat. Ám ez még nem minden, mert mihelyt utolérték, kezdtek szót váltani velük, s hamarosan rájöttek: a kollektivizált ember csak sok egyedet ismer, akik többékevésbé egyformák, és nincs pásztori elıjoguk. Ha a pásztorilyen körülmények között kommunikálni akart nyájával, e kommunikációt kénytelen volt mintegy a nyáj tagjaként, velük egy szintrıl indítani. A nyájon belül megszerezhette ugyan a jogot a vezetéshez, de a nyájminden tagjának van ilyen lehetısége. Ezzel elérhette, hogy a bázisközösség minden tagja olyan kötelességének érezze a pasztorációt, mint ı, a lelkipásztor. Innen már csak egy lépés a papi hivatások gyors növekedése, hiszen a bázisközösségekbıl egyre többen vehetik életre szólóan komolyan a Jézus Egyházáért végzett munkát... A velük kapcsolatos ellenérzés azonban jelentékeny..., minél távolabb van ettıl a homogenizációtól a szembenálló személy, annál inkább..."
Azt hiszem, Tamás itt rámutat a hierarchia idegességének arra az okára, ami a pártállami hatástói függetlenül is idegessé teheti a hierarchiát a bázisközösségek láttán. Ha nem megy a pásztor a nyáj után, ha nem válik homogénná a nyájjal, ha nem biztosít azonos lehetıségeket a magáéval a nyájtagjainak, jelentkezik az "ellenérzés". Hogyan fogalmazzuk meg Tamásgondolatának mőfaját? Nem tudom most sem. Csak annyi világos, hogy lélektanilag fúr bele egy olyanjelenségbe, amely sorsdöntı lesz az Egyház életében a szekularizáció következtében: nincs hatékony lelkipásztorkodás homogenizáció nélkül, a papnak nincs elıjoga, a laikus nem laikus, hátizsákjában hordja a marsallbotot; új idık új dalait énekelte vele Tamás. Túl e „melléktermékeken", azért foglalkozik a kiválasztott mővel is. Kritikáját három szóban foglalta össze: maximalizmus, radikalizmus, egyoldalúság. Lássuk a nagy tanulmány befejezését! Maximalizmus: – a szerzı azt a feladatot tőzte ki maga elé, hogy a teljes jézusi programot kifejtse. Ez a program valóban maximális végcélú, amely az emberi természetnek megfelelı, az egész emberiség fejlıdését meghatározó, az Abszolútumot megközelítı feladat – ez nem P. Bulányi György elvárása, hanem az Istené. Radikalizmus: – A maximális célt teljesen elérni csak teljesen lehet. A szerzı valóban nem törıdik sem a metanoia, sem az állhatatosság lélektani problémájával, de nyilván nem is az a dolga ebben a könyvben. Dolga lehet, és kell, hogy dolga legyen neki éppúgy, mint bárki lelki vezetınek a konkrét ember konkrét problémájával kapcsolatban: mégpedig a legmesszebbmenı megértésig, együtt munkálkodásig és segítségig. Egyoldalúság: – A konkrét önzetlenség megnyilvánulása az éhezık táplálásában és az erıszakmentességben – magában a könyvben, tehát az elméletben nem kap nagyobb hangsúlyt, mint amennyit fontossága alapján, természetszerően megérdemel. Az összes többi szeretet-programhoz viszonyítva a gyakorlatban e két konkrétum valóban messzemenıen kimagasló hangsúlyt nyer, de talán így sem többet, mint amennyit a problémák akut jellege megkíván. Csak tallóztam Tamás szellemi kincsei között. Ha valaki majd többre vállalkozik, s bemutatja nekünk Vass Tamás teljes szellemi arcát – a magyar katolikus Egyház oly sokak számára ismeretlen gondolkodójáét –, a Karácsonyi Ajándék e két írásáról ne feledkezzék meg, sok kincset találhat benne. 2000. január 14.
JAKABFFY TAMÁS
HOL VAGYUNK SZOLGÁK? A BOKOR KÖZÖSSÉGEK ALAPÍTÓJÁNAK GYÉMÁNTMISÉJÉHEZ „Nem az idı halad, mi változunk”. Az ember tragédiájának e szentenciája – egy a sok száz közül – remekül illik arra a mintegy hatvan évnyi történetre, amely a piarista Bulányi György körül rokon- és ellenszenvek, kiállások és viták, támadások és pártfogások garmadáját váltotta ki az elmúlt század második felében. Sokféleképpen értelmezték magatartását és személyiségét – legalább olyan sokféleképp, ahány érdek vagy törekvés állt az értelmezık mögött. Az
2011. április
1833
KOINÓNIA
azonban tény, hogy Magyarországon Bulányi és a nevével fémjelzett Bokor közösségek voltak egy eszmélkedés elindítói, s egy olyan mozgáshoz szolgáltattak energiát, amely egy lassú sodrású, ideológiáknak kiszolgáltatott, szabadsághiányos egyházban az élet félreismerhetetlen jegyét mutatták fel. Bulányi György február 1-jén ünnepelte hatvanadik papi jubileumát, s az ünnepi szentmisét ugyanabban a Duna-parti piarista kápolnában celebrálta, amelyben 1943-ban primíciázott. S hogy miért hivatkoztunk Madáchra? A Bokor közösségek mozgalma körüli viták – pártállami nyomás és egyházi megalkuvások közös eredményeként – egykor oda vezettek, hogy Bulányit 1982-ben az esztergomi fıhatóság eltiltotta a templomi szolgálattól, s a Vatikán ezt 1987-ben megerısítette. Késıbb, 1997-ben Róma felülbírálta az „ítéletet”. Megbocsátás? Vagy egy döntés elhamarkodottságának belátása? Ezt világosan senki sem fogja kimondani. Az viszont tény, hogy Róma jelenlegi püspöke – Oscar Pizzato érsek kézjegyével – apostoli áldását küldte Bulányi Györgynek a gyémántmise alkalmából. A piarista rend elöljárója pedig hosszú levélben köszöntötte ıt. De íme a történet vázlata: Bulányi, aki magyar-német szakos tanári oklevelével már Sátoraljaújhelyen, Tatán, Debrecenben is tanított, 1945 tavaszától országszerte kisközösségek építésébe fogott – római biztatásra! Ne feledjük: a negyvenes évek második felét írjuk, frissen gyızött a Vörös Hadsereg, hajbókolásra és mérhetetlen erkölcsi hadisarcok megfizetésére szabadultak fel a közép- és kelet-európai államok, ’48-ban szinte mindenütt államosítják, amit csak el lehet ragadni az egyházaktól, a szerzeteseket deportálják – hol inkább, hol kevésbé, de nagyjából mindenütt. Ilyen körülmények között az újszülött magyar pártállam csakis összeesküvést láthatott a Bulányi alapította kisközösségekben. 1952-ben életfogytiglani börtönre ítélték. A ’60-as évek elején szabadult, s attól kezdve szállítómunkásként élte a papi életet. Jó évtizeddel szabadulása után újra forrósodni kezdett lába alatt a talaj: az államapparátus rávette Lékai László bíborost, az akkori esztergomi érseket, hogy egyházi eljárást kezdjen a kisközösségek ellen. Sok hercehurca, megbélyegzés, Bokor-tagok bezárása után következett be Bulányi eltiltása a nyilvános papi szolgálattól. Csak a „rendszerváltásos” idık hozták meg az enyhülést és a cenzúra visszavonását. Elıbb azonban a Szentszék arra szólította fel Bulányit, hogy írjon alá egy hitvallást – ezt rendszerint a tanbeli elhajlások gyanújába került teológusoktól, tanároktól szokták „odafentrıl” megkövetelni. Bulányi alá is írta volna ezt a hitvallást, de csak egy olyan záradék betoldásával, amely a II. vatikáni zsinat Dignitatis humanae kezdető dokumentumából átvett, szó szerinti idézet: „Az isteni törvény rendelkezéseit az ember lelkiismeretében fogja fel, amelyet tartozik hőségesen követni,… hogy eljusson Istenhez. Nem szabad tehát az embert arra kényszeríteni, hogy lelkiismerete ellen cselekedjék,… és csak a lelkiismeretének tartozik engedelmeskedni.” Róma azonban nem járult hozzá a hitvallás e „megfejeléséhez”, csak tizenkét évvel késıbb, 1997-ben. Ettıl kezdve Bulányi újra szabadon misézhet. A Bokor-közösségek is megvannak, bár
természetesen jelentısen veszítettek súlyukból a rendszerváltás utáni általános pezsdülés és színesedés nyomán. A gyémántmise során Bulányi így értékelte az embert próbáló idıt s az idıben való helytállás követelményét: „Megköszönöm, hogy megértettem: (…) "Aki engem szolgál, engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Megköszönöm tehát, hogy nem spórolhattam meg én sem a fıpapi ruhamegszaggatást. Hogy elbánnak velünk az ateisták, az egyház ellenségei, ez rendben van, a dolgukat teszik. De hogy elbánjon velünk a magunk Kaifása, méghozzá az ateisták parancsának engedelmeskedve – ezt jó lélekkel csak úgy lehet elviselni, hogy Jézus szavára gondolunk: 'ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is." „Az, aki nem élte végig mindezt – írta levelében a kegyesrend római elöljárója, Josep Maria Balcells –, nem is tudja valódi súlyában értékelni. Sok olyan Krisztus-hívı van azonban, akik tudják, ismerik, hogy az üldözött papok és szerzetesek milyen csodálatos lelki erısségrıl és Krisztus egyháza iránti szeretetrıl tettek tanúságot azzal a kockázattal, hogy a legkülönfélébb veszélyekkel kell szembenézniók, csakúgy, mint Szent Pálnak, hiszen már a kereszténység kezdetén is a veszélyek kívülrıl és belülrıl egyszerre jelentkeztek. Csak idı múltán tudjuk majd értékelni ezeket a kemény éveket, amikor szőkös, megszabdalt szabadságtérben lehetett csak élni. Éveknek kell eltelnie ahhoz, hogy ezt a nehéz idıszakot sine ira és megbékéléssel tudjuk nézni, s kellıképpen nagyra tudjuk értékelni, meg tudjuk becsülni a benne élık tanúságtételét.”
BULKAINÉ ÁDÁMOSI MARGIT
A BOKOR BÁZISKÖZÖSSÉGRİL Egyetemet végzett mérnökként 1971-ben találkoztam P. Bulányival, azaz huszonhét évvel ezelıtt. Családom, amelyben felnıttem, nem engedte meg az ötvenes években sem, hogy kisdobos, úttörı, illetve KISZ-tag legyek. 1950-ben titokban lettem elsıáldozó, majd két évvel késıbb bérmálkoztam. Az egyház számomra nem sokat nyújtott ebben az idıben problémáimat, kérdéseimet illetıen. Huszonéves koromra a teljes nihilizmus vett körül. Munkahelyemen felelıs beosztásban dolgoztam, felnıttként kezeltek. Ezt nem sikerült elérnem egyetlen plébánián
2011. április
KOINÓNIA
sem; mindenütt azt a választ kaptam: törıdjek a szakmámmal, mivel nem végeztem teológiát. A föld sóját, a hegyen épült várost találtam meg a Bokor közösségben. Meg tanultam gondolkozni, lelkiismeretem szavára hallgatni és felelısséggel dönteni, ezért a döntésért vállalni a következményeket. (Tizenkét évig nem volt útlevelem a Bokorhoz tartozásom miatt, munkahelyemrıl eltávolítottak, stb.) A közösségekben rengeteget tanultam, minden kérdésemet meghallgatták, válaszoltak rá közös erıvel. Megértettem a dialógus lényegét, a szeretettel egymásra figyelést, a nem minden áron nekem legyen igazam elvét. A hegyi beszéd valósítani akarását tartom életem középpontjának, a gondolkozás átalakítását: a valódi értékek megtalálását, a szeretet élését. Boldoggá tesz az Istentıl kapott szabadság. Ebben társam és segítım életem párja Bulkai Tamás, gyermekünk, közösségeink, barátaink. Tudom, hogy a kereszténység összmunka, amely úgy valósulhat, hogy magamat „javítva”, naponkénti hőséget fogadva Jézusnak teszem azt, amit tennem kell. Senkit nem bántva, vissza sem bántva, szolgálva a legkisebbet is. Szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy alig akad plébánia, ahol igény van a bokorbeliek munkájára. Szellemi kapacitás, munkabírás, Jézusnak elkötelezett emberek, nagycsaládok vannak, de a katolikus hierarchia erre nem tart igényt. Pedig az aratnivaló sok, a munkás kevés. Vagy mégse? Ki tudja? A közösségre a BOKOR név a 70-es években „ragadt”: forrása Bulányi egy 73-ban írt tanulmánya volt, amelyben a Lélek hatására sarjadó mozgalmakat nevezte „bokroknak” Ebbıl kiindulva egy újságíró használta erre a hálózatra. A közösség idıvel sajátjának érezte, hiszen a szó utal az el nem égı csipkebokorra és az egy tıbıl táplálkozó szılıvesszık élı „bokrára”. AZ ALAKULÁS ÉVE: 1965, de a kezdetek 1945re mennek vissza. CÉL: Közösségek hálózatának fenntartása teológiai ismeretek szerzésére és továbbadására, a teológiára épülı lelki élet ápolására, az Isten és ember szeretetének szolgálatban, adásban és erıszakmentességben való megélésére, s ezáltal a társadalomban erıszakmentes, aktív jelenlét gyakorlása. A katolikus egyház belsı megújulásának elımozdítása. Kapcsolat és párbeszéd létesítése minden erre szándékot kifejezı partnerrel. STÁTUS: A Bokor a katolikus egyházon belül élı közösség, bár mindmáig nem kapott hivatalos egyházi elismerést. A jelenleg mőködı, alulról szervezett magyar csoportosulások egyik legrégebbike, hivatalosan azonban nincs nyilvántartva. Jellegét tekintve hálózat, amelyben az információáramlást a különféle szintő képviselıtestületek gondozzák. A közösség tagjainak száma háromezerre tehetı. TÖRTÉNETE: Elıtörténete a negyvenes évek második felével kezdıdik, amikor Bulányi György piarista szerzetes Debrecenben – Kolakovich S.J. kezdeményezésére – létrehozta középiskolásokból, egyetemistákból és felnıttekbıl álló csoportjait, éspedig az AC és a püspöki kar teljes támogatásával. Ezekben a csoportokban lelkiéleti, teológiai, társadalmi kérdésekkel foglalkoztak, kiegészítve ezeket irodalmi, néprajzi és egyéb tanulmányokkal. A csoportforma választása még nem volt tuda-
1834
tos, elsısorban a fokozódó vallásellenes intézkedések következtében alakult ki. Egyre inkább szükségessé vált, hogy a találkozókat magánlakásokban tartsák. A rendszeres közösségi munkát kettétörte az 1952-es letartóztatási hullám, amikor nemcsak Bulányit tartóztatták le, hanem országszerte több más, csoportmunkát végzı papot és laikust is. A csoportok újbóli szervezıdése 1965-tıl kezdıdött. Az elızı idıszak tapasztalatait feldolgozva, elméletileg és erkölcsileg megerısödve újraalakultak az immár felnıttekké vált egykori résztvevık közösségei, majd ezek gyarapodásával létrejöttek a fiatalabb korosztályok csoportjai is. Nagy segítséget jelentettek az idıközben lezajlott II. vatikáni zsinat állásfoglalásai, majd VI. Pál pápának a kisközösségeket támogató nyilatkozata. A világszerte megélénkült teológiai kutatások eredményeit is felhasználva, Bulányi kidolgozta a Keressétek az Isten Országát címő mővét, amely a közösségek munkájának vezérfonalává vált. 1971-ben jelent meg a közösség gépírásos kiadványának, a Karácsonyi Ajándék-nak az elsı száma. Ezt mindmáig újabb füzetek követik. A közösség a 70-es évektıl kezdve egyre több nyári lelkigyakorlatot, tábort tartott annak ellenére, hogy adminisztratív intézkedésekkel kellett szembenéznie. Az 1976-os év mérföldkı a Bokor életében. Ekkor iktatták hazánkban törvénybe a Helsinki Egyezményben szereplı megállapodásokat, s ezután az államnak elıbb-utóbb fel kellett hagynia a csoportmunkát kívülrıl gátló tevékenységével. Az év elsı felében esztergomi érsekké kinevezett Lékai László bíboros azonban folytatta a közösség munkáját korlátozó intézkedéseket; ennek során szóba jött Bulányi Nyugatra való kihívása. Ezt 1976 késı ıszén a közösség tagjainak határozott tiltakozása akadályozta meg. Ez újfajta adminisztratív szankciókat (35 személy útlevelének bevonását) váltott ki. A helyzet további élesedését idézte elı az a tény, hogy a közösség által elvileg vallott erıszakmentesség 1979-tıl kezdve a katonai szolgálat megtagadásában is megnyilatkozott, s ezért nyolc év alatt harmincan vállaltak különféle büntetéseket (börtön, felfüggesztés stb.). A közösség erıszakmentes programját 1990-ig mind állami, mind egyházi részrıl támadták; ennek dokumentuma a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1986. október végi körlevele. Mivel azonban világviszonylatban mind a bázisközösségek létrehozása, mind a polgári szolgálat ügyének elımozdítása a jövı szempontjából elismert tevékenység, ezért a 80-as években a Bokor elleni támadások arra irányultak, hogy elítélhetı tanításokat fedezzenek fel a közösség teológiájában. Az éveken át tartó vitába, amelynek adminisztratív következményei is voltak (áthelyezések, kényszerlakóhely kijelölése, nyilvános papi mőködéstıl való eltiltás), még a vatikáni hivatalokat is bevonták. 1988 elején azonban, a magyar politika reformáramlatainak felerısödésével, nyilvánvaló lett, hogy mindeme támadások egy konzervatív, túlhaladott politika – különféle formákban megnyilvánuló és a korai 50-es évek felfogását a közelmúltban felidézı – megsemmisítı törekvései voltak. Jellemzı, hogy Bulányi György büntetését, a nyilvános papi mőködéstıl – csak Magyarországon – való eltiltást, 1997 ıszén végre a római, illetve a magyar hierarchia feloldja. PROGRAM ÉS TEVÉKENYSÉG: Az evangéliumokban rejlı elméleti és gyakorlati elveket valló és élı közösség a Bokor, amely a katolikus egyházban élve fejti ki társadalmi tevékenységét. Részletesebben: rendszeres csoporttalálkozók igény szerinti sőrőséggel (hetente, kéthetente, havonta); ön-
2011. április
KOINÓNIA
képzés teológiai tanulmányok végzésével, belsı tanfolyamokon, illetve a Hittudományi Akadémia nappali vagy levelezı tagozatán; egyéni és csoportos lelki élet élése; a mindennapi életben felmerülı gyakorlati életviteli problémák megbeszélése (család, gyermeknevelés, munkahelyi, társadalmi problémák stb.); a hazai és a harmadik világbeli rászorulók támogatása; egyházközségi munka végzése (ahol engedik), hitoktatás, elıadások tartása hívı és nem hívı közegben, új, személyes kapcsolatok, közösségek létrehozása; csoportközi rendezvények szervezése, együttes táborozások, nyaraltatások, lelkigyakorlatok, jeles napok évenkénti megünneplése; ökumenikus kapcsolatok létesítése más vallású személyekkel, csoportokkal, bel- és külföldön egyaránt; információcsere bel- és külföldi, egyházon belüli bázismozgalmakkal és polgári nem vallásos csoportokkal vagy szervezetekkel; együttmőködés elıre meghatározott, a Bokor profiljába is beleillı feladatok megoldására; a Bokor érdeklıdési körébe tartozó külföldi irodalom figyelése, fordítása; a közösség kiadványainak elıállítása (Karácsonyi Ajándék, tanulmánykötetek, etikakönyvek, könyvfordítások, elmélkedési vezérfonalak, énekszövegek, kották); kapcsolattartás más hazai bázisközösségekkel alkalmilag vagy rendszeresen. TISZTSÉGVISELİK: A Bokor alulról építkezik. Mindenki – jézusi barátkozás alapján – egy csoportba tartozó „tanulóként” kezdi, és idıvel apostollá érve maga is „tanítóként” csoportot hoz létre. Ezen autonóm csoportok láncolata alkotja a Bokort. A bázis feletti elsı szinten a csoport vezetıit találjuk, akik úgy hozzák létre a következı szintet, hogy abba automatikusan beletartoznak a „nagyszülık” (azaz olyan csoportvezetık, akiknek már csoportvezetıkbıl álló csoportjuk van), továbbá olyan személyek, akiket valamilyen okból az elsı szint delegál oda. Az elsı szinten 10–20 fıs csoportok alakulnak, a második (s azután minden további) szinten 5–10 fıbıl álló csoportok. A második szinttıl kezdıdıen a felsıbb szintbe való delegálás kizárólag titkos választás útján történik, s a választás egyetlen szempontja a rátermettség ténye: azt kell megválasztani képviselınek, aki arra a legalkalmasabb. Így hol pap, hol nı, hol férfi, családos vagy magányos lesz a csoport képviselıje. A legfelsı szinten lévı képviselet minden évben megválasztja a maga vezetıjét, aki gondoskodik a testület folyamatos mőködésérıl. E „csúcsszervnek” a hálózati jellegbıl adódóan nincs felhatalmazása kinevezésre, utasítások, parancsok, rendeletek kiadására. Az a dolga, hogy havonta összegyőjtse és feldolgozás után visszaáramoltassa a bázisról – Magyarország egész területérıl – érkezı információkat. Ennek során ajánlásokat dolgozhat ki, amelyeket az egyes csoportok szuverén módon elfogadnak vagy nem fogadnak el. Közös akcióra tesz javaslatot, megállapítva, hogy tekinthetık-e azok a Bokor „hivatalos” cselekedeteinek, vagy csupán a közösség bizonyos csoportjainak, egyes tagjainak kezdeményezései. A BOKOR A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN: A Bokor az elmúlt negyven év alatt is élt és gyarapodott, annak ellenére, hogy mind az egyház, mind az állam igyekezett megbélyegezni. Egyházon belül a 70-es évek közepétıl elindult a „kútmérgezés” effektusa, amely
1835
napjainkban is folytatódik. Valójában a kommunista elnyomástól szenvedı, a II. vatikáni zsinat szellemisége szerint meg nem újult egyházi vezetés tette a hazai katolikus egyház számára a Bokort fekéllyé. 1997 ıszén a Hittani Kongregáció Páter Bulányi, s ezáltal a Bokor közösség ellen is megszüntette az eljárást. E kényszernek engedelmeskedve a Magyar Püspöki kar feloldja a büntetést. A diszkrimináció azonban napjainkban is létezik annak ellenére, hogy „kevés a munkás” az ország újraevangelizálására. A Bokor-könyvek számára továbbra sincs egyetlen katolikus könyvkiadó, terjesztı sem, aki azok értékesítésében közremőködne; az OLI nem kér a Bokor tagjai közül munkatársakat, még rendezvényeire sem hív Bokor-képviselıt, csak belterjesen hajlandó dolgozni; Bulányi pátert sem hívják elıadások tartására, eucharisztiaszolgálatra. A BOKOR CÉLJA VÁLTOZATLAN: feladatának tekinti a jézusi barátkozásokra épülı közösségek létrehívását, a só és kovász szerepét a társadalomban és az egyházban egyaránt. A kereszténységet elsısorban nem vallásnak, hanem életvitelnek tekinti, amely a mindennapokban az egyén felelısségét, aktivitását, adás–szolgálat–szelídség megélését jelenti az élet minden területén, a családban, lakóhelyen, munkahelyen stb. Vállalja az ezzel együttjáró peremre kerülést, a Mammon világától, az adás-vevéstıl való elhatárolódást, magyarul kicsiben a kontraszttársadalom megvalósítását. A belsı tájékozódást a Tájék c. munkaanyag biztosítja, amely a találkozóláncolat útján hozzáférhetı havilap. Tudósít a különféle rendezvényekrıl, nemzetközi kapcsolatokról, ifjúságot érdeklı programokról (hittan kicsiknek, nagyoknak, focibajnokság, sakkverseny, mozizás stb.). Éves lelkiismeret-vizsgálat, önértelmezés, tevékenységeink, jövıt illetı kérdéseink megfogalmazása a Közös Dolgaink-ban jelenik meg. Majd ennek folytatása a Reflexiók kötet – vagyis a testvérek vélekedése az adott témákról. A közösségi tanulnivalókhoz nyújt segítséget a Koinónia címő havi kiadványunk, amely tanulmányokat és a világegyház érdekességeit tartalmazza fordításban. 1997 ıszétıl Bokor Porta néven közösségi „házunk” van, amelyre a megnövekedett közös programok miatt volt szükség, s amelyeket már a lakások befogadó kapacitása nem tudott kielégíteni. Ebben a helységben folynak a közösségi misék, a hittanórák kicsiknek, nagyobbaknak és az ifjúságnak. Idegen nyelvi klub mőködik egyik közösségi tag vezetésével. Az Ökocsoport rendszeres találkozói, a mozizás, nıi torna stb. mind-mind helyet és idıt kap. Egy testvér évtizedek óta havonta egyszer kirándulóprogramot szervez. Bányán, Kaposvártól kb. 25 km-re, tizenhárom éve (1985) vagyon- és életközösséget hoztak létre. Családosok és magányosok telepedtek le ebben a faluban. Munkaviszonyuk mellett hetenként kétszer találkoznak, ahol tanulnak és egyéni beszámolók hangzanak el. Péntekenként pedig imatalálkozójuk van. BOKORLIGET: az a meggyızıdés hozta létre, hogy a kapitalista mammonırületbıl nincs más kiút, csak az egymást támogatók, egymásra figyelık, munkát, kenyeret, otthont, mindent megosztani tudók együttélése. Akik ezt az életformát vállalják, azok egy új világot teremtenek azzal, hogy munkalehetıséget, otthont, szeretetet biztosítanak so-
2011. április
1836
KOINÓNIA
kaknak. Ameddig az elıkészítı munkák folynak, kitőnı nyaralási lehetıség nagycsaládosok részére. HARMADIK VILÁG ALAPÍTVÁNY: mint alapítvány a rendszerváltozás óta mőködik. A beérkezı adományokat Indiába utaljuk át Cedrik Prakash S.J. atyának – aki 1987 és 1994 ıszén volt nálunk – az éhezı, tanulni vágyó gyerekek javára. Évi összege 50 000 USD értékő. HAZAI RÁSZORULTAKÉRT ALAPÍTVÁNY: Az egyéni segítségeken túl ezzel kívánjuk azokat segíteni, akiket senki sem támogat: otthontalanok, mozgássérültek stb. KATOLIKUS ALKOHOLISTAMENTİ SZOLGÁLAT: 1981-ben indult a Református Iszákosmentı Misszió Siklós József vezetésével, aki katolikus kapcsolatot keresett. Halász Endre katolikus lelkész testvérünk fogott e munkába. 1982–85 között csak húzódott különbözı nehézségek miatt, majd 1985. január 19-én megtartották az elsı lelki napot Szadán. Az Állami Egyházügyi Hivatal minden kezdeti gáncsoskodása ellenére és hivatalos egyházi támogatás nélkül dolgoznak ma is, és szolgálják e beteg embereket. FORRÁS LELKI SEGÍTİK EGYESÜLETE: 1990 tavaszán indult ez a lelki és szociális krízisbe került családokat támogató – gyermek önállóvá válása, nyugdíjazás, idıskor, párkapcsolati nehézségek, stb. – baráti kör. Tagjai orvos-családterapeuta, pasztorál pszichológus, pszichológus-családterapeuta, református lelkész-konduktor, családgondozó stb. BOKOR ÖKOCSOPORT: tagja a Church & Peace-nek. Céljuk a békességteremtés jézusi alap életvitelszerő alkalmazása ember és ember, ember és természet között. Erıszakmentes, nyitott, európai, keresztény hálózat. ÉRTED VAGYOK: 1990-ben született meg ez az újság azzal a céllal, hogy legyen a hazai sajtótermékek között egy olyan fórum, amely a Bokor közösségeinek és a Bokor által feltárt értékeknek – amelyek segítik a közösségek életét, a Bokorról alkotott kép kialakítását – szellemi ablakot nyit korunk teológiai problémáira. Megoldásokat kínálva formálja olvasóin keresztül a hazai közvéleményt és ezáltal az Egyházat egy jézusibb életvitel felé. Sajnos, terjesztése alig lehetséges a monopolizált egyházi médiák világában. Szinte nincs plébánia, ahol árulnák, a különbözı egyházi kiadókról nem is beszélve. Ugyanez a helyzet a Bokor-könyvek terjesztését illetıen is, akár teológiai témájúak, akár a Gondolkodásmód és viselkedés öt részre tervezett etikakötetei, melyekbıl már 1997 ıszén megjelent az I. és IV. kötet. A felsorolás, amely a Bokor tevékenységeit bemutatni hivatott, nem törekedett teljességre. forrás: 1998. Távlatok 41.szám
Tizenhárom évvel e cikk megírása után, természetesen másképpen látom a világot, a Bokrot és magamat. Sohasem fogom megtagadni bokortagságomat, még akkor sem, ha ma más szabályok vannak érvényben, zárt világgá lett az, ami valamikor nyitott volt! Rengeteget köszönhetek B.Gyurkának, elsısorban az életemet, hogy ne legyen betegség tudatom, megtanított gondolkodni és a gondolkodás átalakítása volt a cél.
Sokszor mondta: mindenki akkor érti meg igazán a jézusi életvitelt, ha veszi a fáradságot és megírja a saját KIO-ját. Mi ezt tettük. Az isteni hasonlóságot a spiritualitásban tudtuk elsısorban megélni és nem a teljesítményben: • Valamennyien istenek vagyunk, teremtı erıvel rendelkezünk, a gyógyítás tudása is bennünk van, • Istenben való megmártózás mindezeket a tudásokat elı tudja hívni mindenkibıl, • Hamvas Bélától megtanultam, mi a valódi vallás, ezért több mint tíz esztendeje nem járunk templomba, sem misét nem hallgatunk, • Önmagam megismerése és a különbözı kihívásokra való reagálásaim éber figyelése, megfelel-e a feltétel nélküli szeretetben élés minıségének, • Önszeretetem erısítése, hibáim elfogadása, önmagam elfogadása, • A mérce számomra Jézus, akit nem tartok istennek, • Szolgálom mindazokat, akik utamba kerülnek, az embereket igyekszem nem címkézni, elfogadom a másságukat, stb. Még tudnám folytatni, de ennek most nincs itt a helye! Feltétel nélküli mélységes szeretettel Bulkai Margit Budapest, 2011. március idusán Tíz lépcsı Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél Te magad. Nyődd szét díszeid - a szépség legyél te magad. Feledd el mulatságaid - a vígság legyél te magad. Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél te magad. Pazarold el izmaid - az erı legyél te magad., Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad. Őzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad. Dúld fel hiedelmeid - a hit legyél te magad. Törd át gátjaid - a világ legyél te magad. Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél te magad. (Weöres Sándor)
2011. április
KOINÓNIA
KORPONAI ERZSÉBET
MIÉRT FÉLÜNK AZ İSZINTESÉGTİL? Elgondolkoztam azon, vajon miért nem merünk ıszintén beszélni a bennünk lévı kérdésekrıl, a kétségeinkrıl? Túl nyilvánvalóvá válna, hogy nem vagyunk „tökéletesek”, hogy egészen fura dolgok is vannak bennünk ott legbelül? Higgyük el így is mindenki tudja milyenek vagyunk, leleplezıdik a beszédünkben, a tetteinkben, a testünkön, a betegségeinkben, csak nem mondják el nekünk. Persze nem is kell, csak ha igényt tartunk rá. Ez egy olyan társasjáték, amit közmegegyezés alapján játszunk. Tudom, hogy tudod, hogy tudom, de nem beszélünk róla. Hogy ez kinek jó, nem tudom. :) A „legjobb barátaink” is hagyják, hogy hülyét csináljunk magunkból. Nem mondom el neki, csak a háta mögött beszéljük meg, mert megsértıdik vagy megbántódik címen, meg különben is nem érdekes. Valóban? Ha pedig valaki megszegi ezt a szabályt, azt kizárjuk a játékból. Születésünktıl elkezdıdik ez: én teszek valamit és a hozzám közelállók reagálnak rá valamit. A reakcióikból rájövök, mi elfogadott, és mi nem. Aztán vérmérséklettıl függıen vagy belesimulok vagy nem ebbe az elfogadlak-nemfogadlak játszmába. A gyerekek nagyon hamar megtanulják kivel szemben, mit engedhetnek meg maguknak. Tökéletesen szelektálnak, egyszer ilyenek, másszor nem. İk függenek valakitıl, vagy tılük függ valaki, ezt simán tudják már a legkisebbek is. Egy idı után véglegesen kialakítanak egy képet arról, milyennek kell mutatkozni, hogy többé-kevésbé általánosan elfogadottá váljanak. Amikor szerepjáték közben figyeljük ıket, ez meg is jelenik. Vajon van-e szemünk rá, hogy meglássuk milyen tükröt tartanak nekünk? A családi elsıdleges szocializációt követıen gyorsan jön a többi. Óvoda, újabb elvárások, iskolák, munkahelyek, szerelem, családalapítás újabb és újabb elvárások, újabb és újabb „felettes én”. Közben 40-50 évesek lettünk, és az a bensı gyerek-én ijedten kuksol a sarokban lelkünk mélyén, mert sosem szerették annak aki. Sosem volt elfogadott, csak azok az álarcok, amiket magunkra öltöttünk, hogy ne közösítsenek ki, hogy fogadjanak el, hogy szeressenek. Bizonyára ismeritek azt a történetet, amikor az aranylakodalmas házaspár reggelihez készülıdik, és a férj a feleségnek nyújtja a kenyérvéget. A feleség elsírja magát: azt reméltem, legalább ezen a napon nem nekem adod a csücsköt, úgy utálom! Mire a férj teljes döbbenettel: én azt hittem, te ezt szereted, azért adtam neked mindig. És nem a férj volt a ludas a történetben, hanem a feleség, akinek az elsı alkalommal szólnia kellett volna, hogy ezt ı nem kéri!!! Lehetett volna kenyérmorzsát csinálni belıle, vagy leveskanalat pl.:) Nem tette, hanem áldozatiság játszmát játszott, önként lemondott már az elején arról, amit szeretett volna, mert azt hitte, el kell fogadnia a „békesség kedvéért”, a másik kedvéért. A BTV-n többször megjelent már a szeretet-nyelvrıl szóló írás, kíváncsi lennék, hányan beszélték át a társukkal? Szeretem-e még annyira, hogy érdekeljen, mi a módja annak, hogy érezze is a szeretetemet, és ne a magamnak kívántat tukmáljam rá?
1837
A félelem a szeretet hiánya. A szeretet és a félelem nem fér meg egyhelyen. A szeretetben nincs ıszintétlenség, nem kell félnem az el-nem-fogadottságtól, nincs kép-mutatás. Gyönyörő magyar szó! Egy elfogadható, szép képet mutatok a valóság helyett. Mindegy hány évesek vagyunk, nem kéne már azt a pityergı gyerek-ént kiengednünk? Nem másoknak kell elfogadni, csak nekem, hogy végre felnıhessen vagy én lehessek, tiszta, ıszinte gyerek, akárhány évesen. Képek, álarcok nélküli önmagam lehessek. Igaz, nagy felfordulás a következménye. :) Ellenállásba ütközik minden szinten. Szemrehányások sorozata: „mi történt veled, megbolondultál?” (ja!), „ez nem te vagy” (dehogynem, csak te nem akarod elfogadni), „nem ilyennek ismertünk, és ha nem leszel megint olyan, akkor ...” (akkor elhagysz? - ha ezt találod a jó megoldásnak, tedd azt!) , „így nem viselkedik egy 50-60-70 éves” (miért hogy viselkedik? - hazudva, nem önmagaként?) stb. stb. Lehet, hogy mások nem viselkednek így, de én igen, mert ez vagyok, már nem lehetek más. És nem haragszom a szemrehányókra, mert ettıl a pillanattól tisztán látom a benne is ott pityergı, durcás, sebzett gyerek-ént, mert a gyerekek érzik egymást. :) Ha egymás mellett maradunk, még elı is jöhet, ha nem, akkor pedig el kell váljunk, mert én többé nem akarok álarcot viselni senki kedvéért, semmilyen hamis békesség kedvéért, semmilyen ál-szeretet nevében. De szeretettel engedlek el, mert azt akarom, hogy neked is jó legyen, és ha mellettem ez nem teljesül, az egyikünknek sem jó. Fiataloknak szoktam mondani, ne azt mondják egymásnak, amíg a „halál el nem választ”, hanem azt, amíg a „szeretet el nem választ”. Sosem szabadna addig jutni, hogy elváláskor már nem szeretjük egymást. Ismertem egy házaspárt, akik kézenfogva, ıszinte szeretettel mentek be a válóperi tárgyalásra, miután megbeszélték, hogy tisztelik egymást, de szexuálisan már nem vonzódnak egymáshoz, és onnan azt meg már nevezhetjük barátságnak, testvérségnek, de házasságnak nem. A bírónı nem akarta elválasztani ıket, mondván, hogy ekkora szeretetet még sosem látott annál a pulpitusnál, de aztán ı is megértette, így ki is lett mondva a válás. No, ezt kéne tanítani! :) İszinteség címen is. Ilyenkor jönnek a gyávaságból huhogók, jaj, de a sérült gyerekek... A gyerekek nem a szeretettıl lesznek sérültek, hanem a szeretetlenségtıl, akkor is, ha együtt marad a két fél, sıt... Mert én ilyet sokszorosan többet látok, mint az elıbbit, legnagyobb szívfájdalmamra. Legtöbbször már a gyerekek mondogatják a szülıknek, hogy menjenek már külön, mert nekik is elviselhetetlen ahogy marják, ölik, megalázzák egymást mások elıtt is. Pláne, mert mindkettıjüket szeretik. Nagyon rosszul érzem magam, amikor tanúja vagyok ilyen megnyilvánulásoknak, és ha lehet elkerülöm az egymást megalázó párokat. Amikor meg azt mondják nekem a hozzám jövık, hogy a gyerekek kedvéért maradnak együtt, attól falramászok, és közlöm, ne egy olyannak meséljék, aki éveken keresztül nézhette közelrıl minden szépnek, jónak megtiprását ezzel a jelszóval. Így lett nem akármilyen rémálom a gyerekkorom. Igazság szerint olyan fiatalokkal is találkozom, akik nem akarják meglátni szüleik rossz kapcsolatát, csak akkor szembesülnek vele, amikor megpróbáljuk kideríteni, miért nem tudnak a saját életük egy-egy területén túllépni. Ilyenkor vesszük sorra a szülıkkel való kapcsolatot, a szülık és nagyszülık egymással való kapcsolatát és a társi kapcsolatokat. Az elmondottakból pedig mindig kiderül egy családi-lelki-genetikai torzulás, ami megoldásra vár a mostani fiatalok részérıl, mert
2011. április
KOINÓNIA
valakinek végre meg kell szakítani a láncolatot. Gyerekes szülıknek szoktam mondani, vagy te teszed meg, vagy a megoldást áttestálod a gyerekeidre, megtoldva még a magad boldogtalanságával is. Mert a jelenben meggyógyított múlt a jövı. Kérdés, ki vállalja fel? Itt említenék meg egy érdekes jelenséget. Akik régebben ismerték egymást, és sokáig kapcsolatban maradnak, nem tudnak elszakadni a megismerkedés idején berögzült képtıl. Beskatulyáztuk valahova a másikat, tehát „tudom milyen”. Mégpedig az illetı beleegyezésével, hiszen sosem tiltakozott a skatulya ellen. Egy fontos momentumról elfelejtkezünk, arról, hogy mindenki, mindig változik. És egymás mellett élve ezek az apró változások egyszerően nem láthatók. Majd a sok apróság összerakódik és egy napon kiderülhet, hogy a mellettem lévı már egészen más. Mint ahogy én is. És már nem illünk össze az addigi társsal, a barátokkal, a családdal, a munkahelyi közösséggel. Mert úgy megszoktam, hogy mellettem vannak, hogy nem figyelek rájuk igazán, nem érdekel mit gondolnak, mit éreznek, hiszen „ismerem” ıket. Hát nem. Senkit nem ismerek, és nem is lehet, csak napról-napra „újként” rácsodálkozhatok. Valószínőleg már a megismerkedéskor sem azt az arcunkat mutattuk, akik valójában vagyunk (ez szerelem esetén fokozottan így van, hiszen kevesen vagyunk még olyanok, akik az elsı idıben ıszintén merjük a „legrosszabb” arcunkat mutatni, mert már öregek vagyunk és nagyon sok tapasztalatunk van :)), ezért azt sem tudhatom, mihez képest fejlıdött azzá, akinek ma látom. Hány nıt és férfit láttam már teljesen összeomolva, amikor a társa bejelentette, hogy elhagyja, és nem értette szegény, teljesen „váratlanul érte”! Vagy döbbenettel mesélte a beszélgetésünk után, hogy a társa, akirıl azt gondolta, hogy egyetért vele, teljesen másként gondolja. Vagy egy ilyen szituációban rájön, hogy „de kivel éltem én együtt”? Mert egyszerően csak azt hisszük, amit akarunk, de nem kérdezünk. Barátaim a tanuk rá, hogy legmegrázóbb élményeim mind ilyen félreértelmezésbıl adódtak. Feltételeztem, ahelyett, hogy kérdeztem volna. Drámai tapasztalatok voltak, mélyvénásak. Remélem, már megtanultam. Meg kell kérdezni, mit értesz ezalatt, mit szeretnél valójában tudni, jól értem-e, miért kérdezed, miért mondod ezt, stb.! Ahogy azt is meg kellett tanulnom, némi gondolkodás után mondjam el, mi esik rosszul, mivel nem értek egyet, mire is gondoltam valójában, én mit szeretnék! A némi gondolkodásra azért van szükség, hogy ne indulatból tegyem, hanem megpróbáljam megérteni a kerítésen kívülrıl, mirıl szólt számomra és a másik számára a történés és röviden, tömören, szemrehányás nélkül el tudjam mondani, vagy ha az egyszerőbb, írjam le. A legutóbbi kapcsolatomban ez üdítıen jól ment, minden addigi tapasztalatommal ellentétben, ha megpróbáltuk tisztázni az eltérı kiindulási félreértést, rögtön közös nevezıre jutottunk. Ez azért volt új élmény számomra, mert azelıtt az ilyen beszélgetésekbıl egyre rosszabb helyzet alakult ki, szavakat mondtunk, nem a másikra figyeltünk, nem a szavak mögötti tartalomra, nem a személyre. Sértıdéssel ez nem mőködik, csak kölcsönös megérteni akarással. Az én világszemléletemben az emberi életet is fejreállítottan kéne nézni. Jövünk, tapasztalunk, tudatosí-
1838
tunk, és egyre fénylıbbé, egyre átlátszóbbá, egyre ıszintébbé, egyre egész-- ségesebbé és erısebbé válunk, majd sugárzón átmegyünk. Csak úgy, egyszerően, mert úgy döntünk. :) (Egy ismerısömmel beszélgettünk a népességóráról, miszerint (2009-ben) minden másodpercben 4,2 ember jött és 1,8 ember visszament. Erre mosolyogva megjegyezte: nagy itt a jövés-menés.) Szerintem szeretünk itt lenni. Ezekért a tapasztalatokért, az ölelésért, az érzelmek átéléséért, a szerelemért, egy pohár jó borért, egy finom kubai szivarért, vitákért, zenéért, versekért, virágokért és minden érinthetı dologért, mert itt minden megélhetı. Embernek lenni a szellemvilágban a legnagyobb megtiszteltetés. Ezért aztán elhasználván egy-egy szénalapú ruhát, postafordultával visszajövünk. :) Most akkor beszéljünk a lényegrıl. Azért félünk az ıszinteségtıl, mert magunkat sem akarjuk annak látni és szeretni, akik vagyunk. Ijesztı felfedezés lenne, hogyha szembetalálkoznánk valódi mag-unkkal. És ezért nem szeretjük azt sem, ha ıszinte emberekkel találkozunk. Sıt, nem is akarjuk, hogy legyenek ilyenek, gyorsan el kell tőnniük mellılünk, hiszen mellettük egész kirakatéletünk hazugsággá válik. Ismerıs mondat: igen, igen, de... és itt jönnek a kifogások. :) Hát kifene szereti a tiszta tükröket? Egyszer egy barátnım „megrótt” azért, mert nagyítós tükör volt a fürdıszobában, meg naptiszta fény. :) Nagy nehezen kialakítunk egy szerepet, ami megtart bennünket és aztán jön valaki, akinek a tekintetében meglátjuk a ráncainkat, amit nem akarunk látni, tudni sem akarunk róla. Még a „lelkitükröket” is sminkelésre használjuk!:) A férfiak pedig szırzetet növesztenek, amögé bújnak. Szépítés címen elfedjük az arcunkat, azt a képet, ami a külvilágnak mutatja kik vagyunk. De nem igazán mőködik, mert újra és újra szembetalálkozunk magunkkal, mindenütt. Aki, ami körülvesz, rólam mesél, a saját tükröm. Meg akarod ismerni magad? Kezdd el figyelni kiket és miért szólsz meg! Az te vagy. Kezdd el megfigyelni, kiket nem bírsz és miért! Az a tulajdonság benned van, csak már oly régóta elnyomod, hogy éberség nélkül észre sem veszed. Minden és mindenki, akivel találkozol, tükröd. Soha nem valakivel, vagy valamivel van baj, hanem az én elhomályosult, torzító tükrömmel, nem a szememmel, hanem a tudatommal, ami projectál. A szem mőködésérıl már rég tudjuk, hogy csak egy kamera. Nem a szememmel látok, hanem a tudatommal. A szem sokmilliószor több eseményt rögzít, mint amennyit, vagy ahogyan képes vagyok felfogni. Pár éve játszottak egy filmet a mozikban, az volt az alcíme: azt látsz, amit akarsz. De ha nem akarod mindenáron megítélni és megváltoztatni a körülötted lévı dolgokat és eseményeket, hanem csak szemlélıdsz, kvázi kívülállóként, akkor sokkal többet fogsz látni, és képes leszel elgondolkodni, mit mond ez neked. Egy szemvillanás, egy önkéntelen arcrándulás, egy szomorú vagy gúnyos félmosoly, egy nyájassá váló hanghordozás, ami a lenézés vagy irritáció jele, egy kitágult pupilla, egy zavart pillantás, ezek a pillanat tört részei. Ha nem rakod magad a dolgokba, ezeket hallod, látod, és egyre több ismeretre teszel szert. Sokszor kérdezik megdöbbenten tılem, ezt vagy azt honnan tudod? Hát ezekbıl a szemlélıdésekbıl. Nem most kezdtem, negyven éve. Azért mert zavart, hogy beszéltek hozzám, én meg egész mást éreztem, de nem tudtam, mi az. Ma már igen, ez a metakommunikáció, amire sokkal érzékenyebb voltam, mint a kifejezett megnyilvánulásokra. Ezt nevezik ma kiterjesztett érzékelésnek. Elkezdtem utazás
2011. április
KOINÓNIA
közben arcokat nézni, figyelni a belsı érzékeimre, mert rájöttem, hogy sokkal pontosabb, mint a látszat. Persze amikor magamba voltam zuhanva, ez nem ment. Néha muszáj volt lezárni magam, ha meg akartam ırizni az identitásomat. Ezt szoktam úgy nevezni, meghúzom a határaimat. Ez nagyon fontos ahhoz, hogy ne csússzak bele a másikba. Érezzek bele, de ne hozzak ítéletet, semlegesen tekintsem mi az az üzenet, ami számomra ebbıl a találkozásból leszőrendı magamra nézve. Elıfordult, hogy hónapokat kellett várnom, amíg megértettem, de megérte. Van, hogy dühömmel megijesztem azokat, akiket arra dresszíroztak, hogy a dühöt nem szabad kifejezni. De nem én vagyok a düh, nem azonosulok vele. Miközben ıszintén dühöngök, egy belsı kamera pontosan veszi mi történik körülöttem, ezért látom a legapróbb megnyilvánulásokat is. Sokszor csak így vagyok képes kihozni a másikból a valódi érzéseit. Ez nem megjátszás, valóban dühös vagyok, minek jön hozzám, ha nem akar kimozdulni, ha nem bízik bennem? Még furcsábban néznek rám, amikor ezután teljes nyugalomból folytatom a beszélgetést. Ezt egy képpel tudnám megvilágítani. A tenger mélyén nincsenek hullámok, csak áramlatok. A szél csak a felszínt korbácsolja. A hideg-meleg összecsapása csak a felszínen okoz vihart, de aki ott utazik, annak ettıl felborulhat a csónakja. Nekem tengeralattjáróm van. :) Persze, vannak olyan részeim is, amelyek még a felszínen vannak, ezekkel rendre találkozom, azonnal megállok és reflektálok, tudatosítok és ezután mehet a helyére. Egyre kevesebb az ilyen részem, a világ körülöttem nagyon rendben van, úgy jó, ahogy van. :) Mindenkinek joga van a saját játékát játszani, legfeljebb ha rosszul érezzük magunkat benne és nem vagyunk képesek meglátni miért, elmegyünk egymáshoz megkérdezni, mondd milyen játékot játszom? Gyere velem a kerítésen kívülre és nézzük meg együtt! :) És mindenkinek joga van nem részt venni mások játékában. Ez a szeretet szabadságának döntése. Semmibe nem kötelezı beleragadni. Nekem akkor is az isteni szeretetrıl kell mintát adnom, ha minden felborul körülöttem. Mert más nem számít. :)
KIRÁLY IGNÁCZ
CSALÁDI SZELLEMI ÉLET Most kizárólagosan a jézusi tudatformálódást célzó szellemi életrıl van szó. 1./ A szülık szellemi igény szintje és gyakorlata meghatározóan van jelen a családban: ez ügyben az almák ritkán esnek messze a fájuktól. A látható, megtapasztalt szülıi szellemiség akkor hat pozitívan a család tagjaira, amikor pozitív gyümölcseit a család tagjai megtapasztalják. Célirányos szellemiség azt jelenti, hogy valamire készülünk, valami miatt kutatunk és elmélyülünk. Valakik hasznára és felkérésére dolgozunk. A másokért élni akaró életvitelben a magunk nemesítése is azt munkálja, hogy értékesebben tehessük teendıinket másoknak. A család, mint a szeretet megélésének koncentrikus körei közül a legbelsıbb, meg kell, hogy tapasztalja
1839
gyümölcseinket. A parttalan, alkalomszerő, csapongó szellemi élet helyett a módszeres, munkahipotézisre épülı érlelı szellemiség a hatékonyabb. Az érlelés a szellemi tartalmak személyiségbe való beépülését jelenti: egy-egy gondolatnál való megállást, tovább gondolást, lejegyzetelést… Szellemi eszköztárat kínálnak elıdeink a lelki olvasmányokkal, melyek a szentek életétıl az irodalmon, a szaktudományokon át minden olyan szellemi terméket jelentenek, melyek a tudatunkat a jézusi szeretet irányába viszik. A kikapcsolódás szellemi anyagai személytıl függıek, általánosítás alig fogalmazható meg. Illemszabályként rögzíthetı: nem lehetünk olyan élet állapotban, hogy szellemi igényességünket feladjuk. A Jézusi Tájékozódást kiemelten segítı eszköztárunk az evangéliumok, melyek napi eligazítást adnak, ugyanakkor a megértést segítı stúdiumokra biztatnak. A Bokorban született szellemi nyomtatott és kéziratos anyagaink minıségre törekvését gondolataink írásos rögzítésével, belsı nézeteink ütköztetésével, dialógusainkkal szolgálhatjuk. 2./ Gyermekeink szellemi életét jó példánkkal, inspiratív szolgálatainkkal segíthetjük. Minden helyettük elvégzett szellemi feladat, helyettük végig gondolt és summázott szellemi folyamat gátolja szellemi igényességük kialakulását. Vonzani, biztatni, méltatni és építı kritikával önálló gondolkodásra késztetni, ez a dolgunk. A miénktıl eltérı, színvonalában gyengébb, rendezetlenebb szellemi élet természetes jelenség mindannyiunk fejlıdési folyamatában, gyermekeinkében is. Ha nem felejtjük a magunk fejlıdési folyamatait, megértıbbek és türelmesebbek leszünk a fiatalabb generációk iránt. Szellemi ön- és egymás védelmét tudatosítani kell. Olyan mértékő szenny zúdul felénk, családjainkba, hogy önvédelem nélkül nincs esély nemhogy a fejlıdésre, de a szinten maradásra sem. Média, kortárs csoportok devianciái, divat sodródások esztétikai silányságai, értéktorzulások az önzés és karrier központúság felé… Védekezésünk az egymásra figyelı, jelzéseket adó és elfogadó légkörben van. Családjaink szellemi egymásra hatása megerısítheti identitásunkat: Istennek tetszıt akarunk, ami emberhez méltó, tehát érdemes a magunk útját járni.
2011. április
KOINÓNIA
DRIP
MIRİL MI JUT AZ ESZEMBE Amikor kerti teendık helyett még márciusban is a hólapáttal kellett foglalkoznom A múlt havi írást azzal a reménnyel zártam, hogy legközelebb már a kerti munkákról tudok beszámolni. Akkora bizonyára túl leszek a tervezett évi egyetlen vegyszeres permetezésen és metszıollóval a kezemben már körülnéztem a szılısoron is. Sıt, talán egy kis borsó ültetésrıl is tudósíthatok addigra. Nem így történt. Nem így telt el a február. Március elejére csak a hóvirágok bújtak elı a páfrányzsombékok között s velem együtt dideregtek, amikor a hóban lépegetve egy kevés gyújtósnak való gallyért kimentem a kert végébe.
No meg újra feltöltöttem napraforgómaggal a kiürült madáretetıt is. A biztos eleségre odaszokott madarak már lármásan várták az ellátmányt az öreg meggyfa ágai között. Egyik reggel pedig megszólalt a széncinke is.
1840
Mintha csak megtudta volna, hogy idén a széncinkét választotta a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület a 2011-es év madarának. Nyitni kék, nyitni kék – hallani ilyenkor tavaszhívogató hangját. Nagyanyám ekkor mindig a szılı nyitásának idejét vélte kihallani belıle. Igaz, hogy ı mindig „kis cipı, kis cipı”-nek hallotta osztrákként született fülével. Gyerekként, nagyszüleim nógrádverıcei faluvégi házában nevelkedve, mindig készítettünk számukra téli csemegéket fél dióba töltve, faggyúból, szalonnabırbıl én meg az ablakból lestem hogyan kopácsolják ki harkályos mozdulatokkal a fellógatott dióhéjból élelmüket. Történt egyszer, hogy nagyanyám a szobát szellıztetve nyitva hagyta a kertre nézı ablakot – no igen, egyébként a ház valamennyi ablaka kertre nyílt – és beröppentek rajta a madarak. Beröppentek a cinkék és a nyáron begyőjtött bogaraimat, lepkéimet mind lecsipegették a gombostőkrıl, amiket éppen egy üveges fedelővé barkácsolt dobozba készültem átrakni, miután meghatároztam ıket. Nyáron kezdhettem elıröl a lepkék kergetését, a bogárgyőjtést, persze a pótolhatatlan veszteségek emlegetésével. Úgy mint azokban a horgásztörténetekben, amelyekben hatalmas halak vesztek el a bot, vagy a zsinór hibájából, én is különleges ritkaságokat sirattam a cinke begyekben. Azóta már valamennyi rovarmúmiámat elemésztette az idı, talán néhányuk porosodik még egy agráregyetem szemléltetı eszközei között. És ha már az év madarának választott széncinke került szóba, ismerkedjünk meg vele egy kicsit közelebbrıl is. Schmidt Egon „Légbıl kapott igaz történetek” címő könyvébıl megtudhatjuk, hogy „Egy 20 gramm súlyú széncinege tavasszal és nyáron, tehát a fı hernyószezonban, gyors emésztése folytán naponta saját testsúlyának megfelelı táplálékmennyiséget képes elfogyasztani. Ha ennek csupán a felét teszik is ki az emberi szempontból vett káros, az erdıket vagy a gyümölcsfákat pusztító rovarok, úgy ez egy cinege esetében napi 10 gramm elfogyasztott kártevıt jelent. Magyarországon a becslések szerint 400 000 pár fészkel (Magyar et al.), ami 800 000 felnıtt egyedet jelent. Napi fogyasztásuk fentiek szerint 8 000 kg, azaz 80 mázsányi hernyó és más kártevı. Miután azonban a párok évente általában egyszer 8-12 fiókát nevelnek (kisebb részük másodszor is költ), jelentıségük tovább növekszik. Ha páronként legalább 5 fiatal legalább ıszig életben marad, ez a 400 000 pár esetében további kétmillió cinegét jelent, melyek fogyasztása fentiek alapján napi 20 000 kg, vagy ha úgy tetszik, 200 mázsányi kártevı.” Persze némi malíciával imígyen lehetne ezt folytatni: "Néhány év múlva a 400 ezer pár cinege utódainak száma már 85 millió fióka, melyek 526 ezer tonna rovart fogyasztanak el; és alig telik el egy évtized már37 millió madárfiók 41 millió tonna rovarral csillapítja éhségét. A második évezred nyitányán... No meg ha addigra a macskákat is sikerült kizárólag egér fogyasztására génmódosítani.” Még annyit érdemes tudni a cinegékrıl – mert belılük is sokféle van, úgymint barát- búbos- függı- fenyves-cinege és még vagy félszáz faj – hogy szívesen fészkel kihelyezett odúkban is. Egy alkalommal a levélszekrényünk bedobó nyílását kellett leragasztani, hogy a postás ne zaklassa a cinke fiókákat benne. Egy rövid mogyoró pollen jelentéssel terveztem zárni márciusi beszámolómat, de egyelıre még hó borítja a csüngı barkákat a kertben. Majd legközelebb.
2011. április
KOINÓNIA
SZABADOS ÁDÁM
IGAZOLHATÓ AZ INTERNETEN TERJEDİ DURVASÁG? Az elmúlt idıszakban sok olyan élményem volt az internet világában, amikor hívı emberek verbálisan jól elagyabugyáltak másokat az igazság nevében. Idınként engem is helybenhagytak: voltam tévelygı, másokat megtévesztı, ultrafundamentalista, liberális, nyálcsorgató, ostoba, vak, taigetoszi idióta, kretén vagy egyszerően csak hülye. Ezeket nem vettem zokon, Krisztusban van az identitásom, ı tudja, hogy melyik jelzı igaz rám, és melyik nem. Meg hát aki nem bírja a meleget, az ugye ne menjen a napra. Viszont elgondolkodtam azon, hogy vajon tisztában vannak-e az igazságért buzgólkodó testvéreink, hogy amit a bölcsesség nevében tesznek, az a bölcsességnek nem feltétlenül az Istentıl jövı fajtája. Jakab apostol olyan jellemzıit sorolja fel az Istentıl való bölcsességnek, melyeken érdemes mindannyiunknak elgondolkodnunk. Nekem is, mert én is vétkeztem már az igazság nevében. Jakab azt állítja levelében, hogy a nyelv egész életünket lángba boríthatja. Apró testrész, de nagy hatalma van. „Ezzel áldjuk az Urat és Atyát, és ezzel átkozzuk az Isten hasonlatosságára teremtett embereket: ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok.” (3,9-10a) Sajnos ez valóban így van. Az egyik pillanatban ott állunk az istentiszteleten és Istennek éneklünk dicséretet, a következı pillanatban a számítógép elıtt ülünk és pötyögjük otromba szavainkat a billentyőzeten. „Testvéreim, nem kellene ennek így lennie.” (3,10b) Halljuk? Nem törvényszerő, hogy ez így legyen! Van más út is, van jobb út is, van Jézus tanítványaihoz illı út is. „Vajon a forrás ugyanabból a nyílásból árasztja-e az édes és a keserő vizet? Avagy teremhet-e, testvéreim, a füge olajbogyót, és a szılı fügét? Sós forrás sem adhat édes vizet!” (3,1112) Nem méltó az Isten elıtti vasárnapi imádatunkhoz, hogy a hét többi napján a virtuális térben püföljük és durva, sértı szavakkal botozzuk egymást! Szinte hallom a fülemben az ellenvetést. „Ádám, én az igazság védelmében beszélek erıteljesen! Hallottál már arról, hogy van szent harag? Légy szíves, ne gyere azzal a nyálas szöveggel, hogy bájologjunk és kedélyes-
1841
kedjünk, amikor ég a ház! Azért vagyok kemény, mert a valódi szeretet kemény is, ha kell! Az erıs szavakkal a veszélyre hívom fel a figyelmet!” Aki ezt válaszolja, valószínőleg azt gondolja magáról, hogy bölcs ember. De valóban az? „Kicsoda bölcs és értelmes közöttetek?” – kérdezi Jakab (3,13). „Mutassa meg a magatartásával, hogy mindent bölcs szelídséggel tesz!” Figyeljük meg az apostol szavait: „Mutassa meg a magatartásával…” Nem a mondanivalója tartalmából fog kiderülni az ember bölcsessége, hanem elsısorban a magatartásából. A magatartása cáfolhatja vagy megerısítheti igazságát. Milyen magatartás hitelesítheti a szavait? Jakab szerint a „bölcs szelídség”. Mondhat jó dolgokat, de ha arrogáns, ha agresszív és bántó, ha rossz lelkület árad belıle, akkor nem Isten bölcsességét demonstrálja. „Ha pedig keserő irigység és viszálykodás van a szívetekben, ne kérkedjetek, és ne hazudjatok az igazsággal szemben.” (3,14) Keserő irigység és viszálykodás: ez pontosan az a lelkület, amit oly sokszor tapasztalok különbözı fórumokon. Keserő emberek viszálykodnak, miközben azzal kérkednek, hogy az igazságért harcolnak. Megdöbbentı számomra, hogy Jakab az elsı században mennyire precízen diagnosztizálta a huszonegyedik századi internetes kultúra furunkulusait! Persze a durva beszéd mögött is van egyfajta „bölcsesség”, de nem az Istentıl való bölcsesség. „Ez a bölcsesség nem felülrıl jön, hanem földi, testi és ördögi. Mert ahol irigység van, és viszálykodás, ott zőrzavar és mindenféle gonosz tett található.” (3,15-16) Bárcsak megfontolnánk Jakab minden egyes szavát, és észrevennénk, hogy honnan tör elı az a forró indulat, mely aztán betők formájában a képernyıre löttyen. Mert hát arról van szó, hogy miközben a másikban dorgáljuk az ördögit, az Ördög hordja a fát keserő békétlenségünk üstje alá. És fel sem tőnik ez nekünk, mert felfortyant állapotunkban éppen rettentı büszkék vagyunk magunkra! Milyen ezzel szemben az Istentıl való bölcsesség? „A felülrıl való bölcsesség elıször is tiszta, azután békeszeretı, méltányos, engedékeny, irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes, nem részrehajló és nem képmutató.” (3,17) Szeretném ennek a mondatnak minden egyes szavát addig ízlelgetni a nyelvem alatt, míg a számban lévı apró kis testrész megszentelıdik általuk. Bárcsak tiszta lehetne a beszédem, hogy a Jézus Krisztus elıtt megalázkodott, és ne a világ kísértéseitıl őzött vagy az élet gondjaira felcsavarodott lelkemet tükrözze! Bárcsak békeszeretı lennék, győlölve minden felesleges vitatkozást! De jó lenne, ha méltányos emberré válnék, aki meghallgatja az ügyetlen szavak mögötti valódi érveket, és azt is, ami az érvek mögött a szívben van! Vajha tudnék mindig engedni a meggyızı és igaz szavaknak, ahelyett, hogy saját igazságomat akarnám a végletekig védelmezni! Bárcsak irgalommal és jó gyümölcsökkel válna teljessé a nyelvem, hogy senkit ne akarjon a beszédem megalázni és megsemmisíteni, hanem éppenhogy felépítsen és gyógyítson! Bárcsak ne lenne az érvelésem soha részrehajló, és ne akarnék a szavaimmal másnak mutatkozni, mint aki vagyok! „Az igazság gyümölcse békességben vettetik el azoknak, akik békességet teremtenek.” (3,18) Kérdés, hogy célunk-e egyáltalán a vitákban a béketeremtés, vagy tudat alatt inkább viszályt akarunk vetni, mert a lelkünk tele van keserő irigységgel, nyugtalansággal, elégedetlenséggel és haraggal? Ha azt gondoljuk magunkról, hogy bölcsek vagyunk, vizsgáljuk
2011. április
KOINÓNIA
meg a lelkünket, vajon a „bölcsességünk”, amivel kérkedünk, melyik fajtája a bölcsességnek: a felülrıl való, vagy az, amelyik testi, földi, ördögi? Egyszer egy bölcs dervis fiatal pásztorra lett figyelmes, aki szorgalmasan szőrte a piszkos patak vizét. A pásztornak néhány órás munkával sikerült vödrökbe győjtenie annyi vizet, amennyi állatai megitatására elég volt. A dervis megdicsérte a fiút szorgalmáért, de felajánlotta neki, hogy ha akarja, könnyebbé teszi a dolgát. „Kísérj el egy darabon, és megmutatom neked, hogyan tudsz negyedannyi idı alatt sokkal több tiszta vizet adni az állataidnak, mint amirıl álmodni mersz!” A pásztor követte a dervist, aki elindult a hegyoldalban felfelé, mígnem elértek mindketten a patak forrásáig. Ott a dervis rámutatott a nyomokra. Nemrég egy csapat vadállat járt arra, akik felkavarták és bemocskolták a patak vizét. Egyértelmő, hogy a vadállatok nem elıször, és nem is utoljára jártak a forrásnál. „Ha távol tartod ıket a forrástól, mindig tiszta lesz a patak, és az állataid bıségesen hozzájutnak az ivóvízhez.” A pásztor így is tett, és onnantól soha többé nem kellett a víz szőrésével bajlódnia. A bölcsességgel is ez a helyzet. A beszédünk a szívünk állapotát tükrözi. Fordítsunk nagy gondot a szívünk tisztaságára, és akkor mindent bölcs szelídséggel fogunk tenni, az internetes világban is.
NAGY PÉTER
DOMBI FERENC, A HANG (1.) Megjegyzés: A számok a lektorált kiadás Hanglevélszámai. A számok elıtti tartalmi megállapítások – a szó szerinti dılt betős idézeteken túl - a Hang levelekben elhangzanak. I. Élete Dombi Ferenc 1927 november 25-én született Szob községben (Hont megye) egy tizenkét gyermekes család ötödik gyermekeként, mint elsı fiú. A középiskolát Székesfehérváron (Fejér megye) végezte. 1948-ban érettségizett, és tornatanárnak készült, amikor Székesfehérváron egy parkban megjelent elıtte Jézus. İt idézzük: „Az elsı Isten-élményem az volt, amikor engem Jézus papnak hívott. Én nem pap, hanem tornatanár akartam lenni. Bokszoló voltam, harmadik az országos versenyen! Össztáncról mentünk haza, elbúcsúztam a barátoktól, és egyedül mentem haza egy ligeten keresztül, megjelent Jézus, és azt mondta: - Papnak kell lenned! Nem tudom másképpen elmondani. Nem is lehet mihez hasonlítani, mert valóságosabb volt bármilyen földi dolognál. Jó negyedórát vitáztam is Vele, hogy nem lehet, ebbıl botrány lesz. Éppen akkortájt jelent meg a helyi újságban nagy betőkkel, hogy Dombi Ferencet tovább tanulásban támogatni fogja a párt. De İ nem tágított, s én elfogadtam, nincs mese, ha Jézus hív, pap leszek. Hogy, hogy jelent meg, azt én nem tudom elmondani. Olyan másik dimenziós valami volt, olyan egzisztenciális, ami nagyobb bizonyosság, minthogy ti
1842
most itt vagytok. Ennél nagyobb bizonyosság! Valami testen kívüli élmény volt! Ez tartott vagy fél óráig. Én ellenkeztem, hogy nem, nem! Vitatkoztam! Aztán amikor katona voltam, ott is volt egy Istenélményem, de egészen másfajta. Éjjel ırségben álltam egy fa elıtt, amikor valami mozgást vettem észre egy bokorban. Elindultam feléje, s a következı pillanatban egy sorozatlövés érte azt a fát, amely elıtt álltam. A bokorban meg nem volt semmi!" Bár hittanból mindig rossz jegyei voltak, felkereste hittantanárát, és segítségét kérte a papi pályához. Teológiai tanulmányait Székesfehérváron és Szegeden végezte. 1954. július 4-én, Székesfehérváron (Székesfehérvári Egyházmegye) Shvoy Lajos püspök szentelte pappá. Egy évig káplán volt, majd hitoktató. 1960-tól az állam nem engedélyezte hivatalos papi mőködését Székesfehérváron és Nagy-Budapest területén. Lelki fejlıdése 1967-ben újabb fordulóponthoz érkezett. Ekkor találkozott Bulányi György, piarista pappal, akinek a "Keressétek Isten Országát" címő többkötetes mőve nagy hatást tett rá. A könyv szerzıjével életreszóló barátságot kötött, és az általa vezetett Bokor Közösségnek is tagja lett. Spirituális fejlıdésében az 1960-as évek közepén DélAmerikából indult karizmatikus mozgalom volt meghatározó, ami átterjedt Európára, így Magyarországra is. Ebben az idıben a világ különbözı pontjain állították emberek magukról, hogy Jézus a tanítványaihoz hasonlóan bemerítette ıket a Szentlélekbe, és lélekkereszteltek lettek. Ennek hatására a Vatikán megbízta Kilian McDonnell bencés szerzetest, hogy menjen el Dél-Amerikába, és vizsgálja meg az onnan kibontakozó mozgalmakat. İ ennek eredményeként megírta a „Lélek ébredése az egyházban” címő könyvét, amelyben megállapította, hogy a karizmatikus mozgalom valóságtartalma igaz. A 70-es évek elején e könyv olvasása, valamint Leo Josef Suensens párizsi érsek ekkortájt megjelent "Új pünkösd?" címő mőve volt rá nagy hatással. 1976. október 4-én Lélekkeresztségben részesült Alsószentivánon (Fejér megye.) Errıl egy közösségi összejövetelen így beszélt: "A KIO által nekem rend lett a fejemben, tudtam, hogy Jézus mit tanít. Mondtam is a lelki atyámnak, hogy egy éven keresztül úgy éreztem, hogy engem valamire készít a Jóisten. Nem tudtam, hogy mit akar velem az Úr, aztán l976 október 4-én volt egy nagy Isten-élményem. De menjünk vissza az idıben! 1971 nyarán Alsószentivánra kerültem. Én nem tudtam, hogy van Lélekkeresztség, mert a teológián errıl nem tanultunk. Kezembe került egy könyv, melyet Mac Donald Kilián bencés szerzetes segédpüspök írt, akit Róma megbízott, hogy menjen el Dél-Amerikába, és vizsgálja meg az ott lévı Jézusmozgalmakat. A 60-as évek közepétıl kezdtek ezek ott mőködni. Elment, és leírta a tapasztalatait. Az volt az elsı német könyv, amit lefordítottam magyarra. Az volt a címe, hogy: A Lélek ébredése az egyházban. Alsószentiván régóta búcsújáró hely, különösen október tizenharmadikán, a Szőzanya napján volt nagy ünnep, sokan zarándokoltak oda. Nemcsak katolikusok, hanem más vallásúak is jöttek, és azoktól hallottam a nyelveken imádkozást. Én azokat kicikiztem, de amikor elolvastam ezt a könyvet, akkor rádöbbentem, hogy ilyen van. Ha ilyen van,
2011. április
KOINÓNIA
akkor nekem is kell – gondoltam. Különbözı helyekre mentem, pl. egy református espereshez, és kértem, hogy imádkozzanak felettem. Akiket én megkerestem, mind református vagy evangélikus volt, mert a katolikusoknál még nem volt ilyen, vagy én nem tudtam róla. Késıbb már tudtam nyelveken imádkozni, meg ha más imádkozott, azt én tudtam magyarázni. Ez akkor Alsószentivánon bejött, és akik fölött imádkoztam, azok ezt szintén megkapták, és szinte lángoltak az élmény hatására. Október elsı szombatján, negyedikén, Assisi Szent Ferenc neve napján – elızı nap jöttem haza Szentesrıl, ahol imádkoztak fölöttem, de akkor semmiféle élményt nem éltem át – délben fél 12-kor a TV-t néztem. Hirtelen elment a kép, és azt éltem meg, hogy a pokolban vagyok, és én eddig csak akadálya voltam Isten kegyelmének. Ez a legbensıbb lényembıl jövı olyan egzisztenciális, megrázó élmény volt, amilyet soha nem éltem át. Iszonyatos, borzasztó élmény volt! Kezdtek folyni a könnyeim! Megszólalni sem tudtam, csak folyt, folyt a könnyem! Úgy megrettentem! Ezt nem lehet szavakkal kifejezni. Bementem a kápolnába, letérdeltem az Oltáriszentség elıtt, és csak folytak, folytak a könnyeim. Körülvett a fény, és azt éltem meg, hogy Jézus belemerít a Szentlélekbe. Nem tudom másképp kifejezni! Ezt a fényt éltem inkább, mint láttam. Minden pórusomon éreztem, kívülrıl-belülrıl teljesen átjárt. Meg akartam szólalni, próbáltam nyelveken imádkozni, azt se tudtam, mit mondok. Föl akartam állni, de nem bírtam, mert olyan erıtér volt ott! Amit abban a pár percben megéltem, az szinte egy eksztatikus állapot volt, de utána olyan béke, olyan tisztánlátás töltött el, és ez így van a mai napig. Nem homályosult el! Azóta a helyén vannak a dolgok! Az eszemet, az értelmemet, a nyitottságomat, az óvatosságomat és a bátorságomat is mind megfelelıen beállította Isten Lelke úgy, hogy most itt vagyunk, ahol vagyunk. Valami hihetetlen boldogságot éltem meg, egy kimondhatatlan örömet, a hazataláltságot, valami egészen új dolgot! Olyan valóságnak éltem meg, hogy azóta tudom, hogy csak az a valóság! A többi mind valamiképpen látszat. Igazán csak az a valóság. Mindennek eltörpült a jelentısége! Annyira tiszta, világos látást éltem meg! Ezt felidézni nem tudom, csak mint emléket. Ezt kb. negyedórán át éltem meg, de utána átjárt a hazataláltság öröme, mint amikor valaki egy szibériai táborból hazatér. (...) Ezután jött hozzám pár hétre a Gyurka, nemcsak meglátogatni, hanem lelkigyakorlatot tartott magának, teljesen egyedül. Levelet írt a Suenens bíborosnak, aki szintén Lélekkeresztségben részesült, amikor bekerült fiatal karizmatikusok közé, és volt olyan alázatos, hogy letérdelt, kérte, hogy imádkozzanak fölötte, hogy megkapja a Szentlelket. Érdekesség, hogy amikor püspökké szentelték, az volt a jelmondata, hogy: „A Szentlélekben!” Gyurka kérdezte, hogy mit történt velem. Én meg elmondtam, hogy olyan csuda dolog történt, hogy én csak hápogok. Ez olyan dolog, mint amikor valaki
1843
csodálatos illattal átmegy egy szobán, ı már elment, de az illat ottmaradt. És ez az „illatár” még 1-2 hónapig velem volt. Mindenki érezte, hogy valami történt velem. Akkor ı visszahívott a papi közösségbe, én meg örömmel mentem. Örültem, amikor kezdtek engem cikizni, támadni, mert olyan világosan láttam, hogy ez nekem egy próbatétel, hogy amit képviselek – ami velem történt –, azt nem lehet cáfolni. A megtapasztalást nem lehet cáfolni. Egy egészen más látás indult el azóta bennem, és ennek lett az a következménye, hogy elıször a családban, majd a katolikus egyházban elindult a karizmatikus mozgalom. Ma a karizmatikus mozgalom fı irányítója Katona István. Én imádkoztam fölötte, és úgy kapta meg a Szentlelket. Szombaton volt ez az élményem, és én már hétfın elmentem a püspökömhöz, és elmondtam neki. Felajánlottam, hogyha valakit ez érdekel, csak küldje hozzám. Én ezt átéltem!" 1977-tıl nem kap engedélyt önálló mőködésre. 1979-tıl Pátkán (Fejér megye) mőködhetett, mint plébános, egészen a nyugdíjaztatásáig, 1987-ig. Pátkán egy benne megszólaló Hang kérésére – amit Jézusnak tulajdonított - 40 napig böjtölt. Ehhez a szükséges erıt is megkapta, napi tevékenységén semmit nem változtatott. Nyugdíjazása után, 1987-ben, két hónapot töltött Medjugorjében, ahol szilánkos törést szenvedett lába csodálatos módon egy pillanat alatt meggyógyult a Szőzanya jelenés színhelyén. Az elızı politikai rendszer bukása után, 1991-ben, engedélyt kapott a Váci Püspöktıl arra, hogy a Pest megyében lévı Inárcs községben kisegítı lelkipásztori munkát végezhessen. Itt a hívek áldozatos szeretete és a helyi önkormányzat jóindulatú hozzáállása folytán két év alatt plébániát építettek számára, s a Váci Püspöktıl folytatólagosan évenként kapott engedélyt a további mőködéshez. Itt, Inárcson,1993. február 15-én szólalt meg benne, majd szólt hozzá élete végéig a Hang. Így született meg e könyv tartalma, amely 4745 levelet tartalmaz, bennük több mint 20 000 kérdéssel és válasszal. A könyv eredetileg 43 kötetben jelent meg, magánkiadásban. Az ebben szereplı levelek jórészt Jézus, idınként, pedig a Szőzanya és elhunyt személyek tanításait, túlvilági tapasztalatait tartalmazzák. Mőködési engedélyét 1997 ıszén a Váci Püspök a Váci Egyházmegye területére vonatkozóan visszavonta, majd azt 1999 ıszén visszaadta. Betegsége miatt 2002. március 18-tól egy székesfehérvári papi otthonban élt, majd szerepét betöltve 2004. május 1-jén égi hazájába költözött. Földi nyughelye Magyarországon, Székesfehérváron, a Csutora temetıben található. II. A HANG-könyv célja, szerepe A HANG-könyv - és megírásuk révén Dombi Ferenc magyar katolikus pap - kiemelkedı szerepet tölt be a kereszténység, illetve minden jó szándékú ember életében. E könyvben égi lények, elsısorban Jézus Krisztus szól médiumán keresztül az emberekhez, hogy gyakorlati tanácsot, erkölcsi útmutatást adjon az Istent keresıknek. „Szentlelkem egyedülálló módon tud jelenleg hozzátok szólni e Hang-könyveken keresztül! Egyedülállóságát elsısorban tartalmának tisztaságában, és közlésemnek egyediségében értem.” – mondja maga Jézus. (4697) Dombi Ferenc küldetése arról szólt, hogy Jézus evangéliumaiban magjában meglévı erkölcsi tanítását
2011. április
korunk emberének korunk nyelvezetén bontsa ki. A Hang-könyvben az hangzik el, hogy hogyan lehetünk boldogok, számunkra pedig ennél fontosabb semmi nem lehet! (1287) Bárhol felnyitja e könyvet az olvasó, személyre szóló, értelmét megnyugtató üzenetet talál benne maga és mások számára. (731) A HANG-könyv – amely eredetileg 43 kötetben jelent meg - több mint húszezer kérdést és választ tartalmaz. A kérdéseket különbözı emberek tették fel levélben Dombi Ferencnek, akin keresztül a Szentlélek – az evangéliumok tartalmát a személyükhöz, körülményeikhez igazítva – építi, buzdítja és vigasztalja ıket. (4330) Jézus azért állította be médiumát a világunkba, hogy ne maradjunk magunkra abban a nagy szellemi kavalkádban, amely korunkban, mint valami forgószél, végigsöpör a Földön. (2033) El akar igazítani bennünket a téveszmék zőrzavarában, így e könyv által egy utolsó próbálkozást tesz korunkban arra, hogy valóban sikerüljön átalakítani a gondolkodásunkat. (4114) Aki elmélyülten olvassa, tanulja ezt a könyvet, képes lesz mindent másképpen látni, mint eddig, azaz új ember lesz! (1418) A HANG értékeire már Dombi Ferenc életében is felfigyeltek Európa és a tengerentúl különbözı országaiban, és tanácsért külföldrıl is sokan felkeresték ıt levélben vagy személyesen. A HANG egyik legnagyobb értéke, hogy olyan új teológiát ismertet meg, amely minden vallást képes magába foglalni. Ennek alapja Jézus legrégebbi üzenete, vagyis az evangéliumai. Ez az új teológia alkalmas arra, hogy a Jézus imájában kért egység (Jn 17;3-26), vagyis az ökumené, a vallások között létrejöhessen. (4608) (folytatjuk)
1844
KOINÓNIA
BULÁNYI GYÖRGY
BOLDOGTALAN VAGYOK… Dombi Feri Hang-próbát csináltatott velünk a Papok I. közösségben. Azt mondta, hogy megadja az egyik hozzá érkezett levél összefoglalását, válaszoljunk rá. Házi feladatunk lett. Ez volt az összefoglalás: Boldogtalan vagyok. Akit szeretek, elhagyott. Mi lesz a jövımmel? A házi feladatot megírtam. Ez lett belıle: Amit akarsz, az lesz veled. Isten csak azért teremtett meg, hogy boldog legyél. Elhagyott az, akit szeretsz, de Isten továbbra is érted van. Talán eddig keveset törıdtél vele, de most lehetıséged támadt, hogy megtaláld İt, aki Érted van. Ha megtalálod, nem leszel boldogtalan. Nem leszel elhagyott, s lesz jövıd. Életed legnagyobb lehetısége elıtt állsz. Eddig lekötötte energiáid az, hogy megfelelj annak, akitıl függött boldogságod, akit nem akartál elveszíteni. Most rendezheted életed. Megkérdezheted Istentıl, hogy mit csinálj az életeddel? Azt fogja mondani neked, hogy nem lehetsz boldogtalan, ha megteszed azt, amit a csendben hallasz tıle, hogy megtegyed. Az elsı, amit vár tıled, hogy hallóképes állapotba tedd magad. Legyen mindennap zavartalan idıd számára és a magad számára, kettıtöknek. Meg tudod-e teremteni ezt az állapotot, amelyben nem várod, hogy rád csöngjön valamiféle csengı? Ellenkezıleg: azt akarod, hogy senki se zavarjon. Lehet, hogy munka elıtt vagy után be kell térdelned egy templomba, hogy biztosítva legyen kettıtök bizalmas csendje. Lehet, hogy hosszasan kell ülnöd s várnod. Nem kell erıszakoskodnod magaddal: „nem gondolok hétköznapi dolgokra”. Istennek minden fontos, ami neked fontos, mert szeret téged. Sok milliárd gyereke között egyetlen olyan sincs, amilyen Te vagy. Egyedi példány vagy, egyetlen van belıled, Istennek egyetlenje vagy. Egyszer majd kifárad az agyad, s elcsendesülsz, s meghallod hangját. Ez lesz új életed legfontosabbja. Úgy várod a találkozást vele, „úgy várlak én”. Minden rendezıdik, ha ez a hang beköltözik az életedbe. Nem leszel többé elhagyott. Ha Istent megtalálod, végre magadnál leszel. Ha egyszer magadnál leszel, újból kinyílik számodra a világ. Ezek a beszélgetések küldeni fognak. Észre veszed, hogy hol tehetsz te is valamit. Istened van, s te egyszeriben vagy, létezel - valakik számára. Tudod, hogy mi a dolgod a világban. Nem lígsz-lógsz tovább, mint aki boldogtalan, elhagyott, jövıtlen. Fontosak lesznek számodra valakik. S ezek boldogok lesznek miattad, és szeretni fognak érte. Meg fogod találni a helyed egy új világban, amely létrejön abban a pillanatban, amikor a szíved tele lesz Istennel. Ha Isten a tiéd lesz, testvéreid lesznek, akikkel együtt akarsz majd csinálni valamit a jövıért; a tiedért, az övékért, s azokért, akiket közösen észre vesztek: a jövıtlenekért, a boldogtalanokért. Azokért, akiket elhagytak, akiket leírtak. Tudod, hogy mit kell tenned értük. Azt, amit az Isten tett veled. Azt, amivel te elibe mentél Istennek, hogy rád találjon. S közben találhatsz embert is, aki személy szerint érted van. De ha nem találsz, akkor is te megtaláltad már azt, aki akkor is elég neked, ha senkit se találsz. S aki nélkül akkor is egyedül és magányos lehetsz, ha volna is melletted valaki. Istennel együtt sohasem vagy magányos. Isten nélkül akármikor magányos lehetsz.
Ujjongtam feléd én is hozsannát, Királyom, Jézus. Ünnepi órák zöld pálmaágát hintettem eléd, és te mentél a Golgota felé... és te mentél a Golgota felé... (Túrmezei Erzsébet) BULÁNYI GYÖRGY
HÚSVÉT… Valakiknek felolvastam, amit az idei húsvétra írtam, s olyan üresen kongott. Ezzel aztán nem szórakoztathatom az adyligeti népet. Emlékeztem, hogy közel húsz esztendıvel ezelıtt valami szebbet írtam. Ezt, ami most következik. Utána meg, amit ma írtam. Ha valaki visszajelezne. .. "Napján az Úrnak, ki feltámadott" Az nem lehet, hogy milliók fohásza / Örökké visszamálljon rólad, ég! És annyi vér a szabadság kovásza - / Posvány maradjon, hol elönteték. Támadni kell, mind nagyobb körökben, / Életnek ott, hol a mártir-tetem Magát kiforrja csendes földi rögben! / Légy hő, s bízzál jövıdbe, nemzetem. ... És vissza nem foly az idınek árja, / Elıre duzzad feltarthatlanul - ... De szállva, ím, elsık között a sorban, / Vásznunk dagad, hajónk elıre megy! Írja Arany /Magányban, 1861/. A cím is tıle való /Széchenyi emlékezete /1860/. Lantjától remélve ihletet szeretnék valami méltót írni. Méltót Ahhoz, aki feltámadott... feltámadására emlékezvén. Jézus hitt az Országban - nem a Mennyországban. Abban nem kellett hinnie. Onnan jött. Azt megtapasztalta. Arról tudta, hogy van. Egy másik Országban hitt. És akkor hitt benne, amikor ezt az Országot még csak egy tucat nagyobbára tizenéves fiatal alkotta. Fiatalok, de mindenre, akár halálra is elszántak... akik az utolsó vacsorán késznek mondják magukat Jézussal együtt börtönbe és halálba menni, bár néhány órával késıbb fej- és reményvesztetten menekülnek és megtagadják ıt... Miért? Azért, hogy mégse kelljen Jézussal együtt börtönbe és halálba menniük. (Majd késıbb megteszik.) İk voltak csupán Jézus számára az Ország népe, s ı mégis hitt az Országban, bár tudta, hogy magára hagyják majd ıt. Illúziók nélkül hitt az Országban. S mivel hitt, bíztatni is tudott: "Bízzatok, én legyıztem a világot!" (Jn 16, 33). Miféle világot? Az embertiprás világát, melyet csak az gyızhet le, aki kész börtönbe és halálba is menni, hogy ne kényszerüljön embert tiporni. Jézus abban az Országban hitt, amelyben nem tiporják meg az embert. Ezért aztán aki hisz, érti Arany szavait: "Légy hő, s bízzál jövıdbe, nemzetem!" Aki hisz, az a nehéz órákban is hőséges marad. Hőséges? Mihez?
XVIII. évfolyam 5. szám 2011. MÁJUS TARTALOM: A Koinónia régebbi számai elérhetık: www.bulanyi.hu
Bulányi György, Húsvét Urbán József, Gyurka bácsi Korponai Erzsébet, Az én Faragó Ferenc, „Én”… Kubiszky Viktor, Jakus Ottó atya Farkas István, Gondolatok… Hollai Keresztély, A nyolc boldogságról… Nagy Péter, Dombi Ferenc, a hang (2.) Király Ignácz, Család és kisközösség Habos László, Szabadok bilincsben Drip, Mirıl mi jut az eszembe Barcza Barna, Az emberhalász születése D. és E. Heller, Gyermekgondolatok
1845 1847 1847 1847 1850 1852 1852 1853 1857 1858 1858 1860 1862
«Az emberi elkötelezıdés folyóirata – családunkért, nemzetünkért, mindenkiért – Isten Országa megvalósulásáért.» Elérhetıség;
[email protected], 06-20-9872-982
Ahhoz a mindnyájunk lelkiismeretében élı meggyızıdéshez, amelyet tisztán és félreérthetetlenül fogalmaz meg ugyancsak Arany: "Ember lenni mindég, minden körülményben" (Domonkos napra 1851) Jézusnak semmi sem volt drága az Országért - vállalta érte a megszégyenülést is. Az embertiprók elıl nem lehet elmenekülni. Aki nem áll közéjük, elpusztítják. Nincs menekülés sem a tárgyalóterembıl, ahol ember-voltukról megfeledkezı bírák - a hatalom parancsára és maguk is rettegve mondják ki az ítéletet, sem a kivégzı osztagoktól. Aki értünk emberré lett, vállalta ezt is... az Ország népének sorsát. Nem szállt le a keresztrıl, s bárki újra megállapíthatta, hogy végül mégiscsak a másokat keresztre szegezni képes hatalmasoknak lett megint "igazuk". A hatalmasoknak, és köztük elsı helyen az Isten ügyének védelmében tetszelgı és Jézus "káromkodása" miatt ruhájukat nagy jámboran megszaggató pojáca fıpapoknak, az Embert eláruló írástudóknak, "a nép véneinek", nekik lett igazuk... Isten istentelen képviselıinek. De aki bízik abban, hogy a Föld egyszer az Ember Megbecsülésének a Bolygója lesz, az nem hazudik és
2011. április
1846
KOINÓNIA
pojácáskodik, hanem hőséges marad Istenhez... és ha Istenhez, akkor az emberhez... a maga teljes meggyalázódásáig menıen is. Úgy marad hőséges, hogy halálig prófétál. A zsidó nyelv a prófétát tolmácsnak /nabi/ mondja, Isten tolmácsának, üzenete közvetítıjének. Az üzenet tárgya mindig ez: Légy ember! Ember, aki Vörösmartynak szép szavával "istenarczu lény" /Emberek/. Istent meg kell becsülni. És az becsüli meg az Istent, aki nem tesz kivételt az emberrel. Tisztelettel fordul a cigányhoz is, csomagot visz Erdélybe a románnak is, feltőzi maga is a sárga csillagot, mint a dán király, Boldogasszony anyánkat énekelve ráül a vasúti sínekre, ha zsidót vagy akárkit deportálni akarnak... ahogyan nem tettük. Nem, mert nem vállaltuk, hogy "zsidóbérencek" legyünk, s a következményeket. Jézus vállalta. Mit? Mindazt a csúfságot, amit a hatalom s annak bértollnokai zúdítanak arra, aki hisz az Országban. Mi minden nem voltál szemükben?! Ördöggel cimboráltál, prostituáltaknak voltál a barátja, félrevezetted néped, hazád ellenségévé lettél, miattad fogják eltiporni a légiók hazád és Istened templomát Jeruzsálemben. Te pedig arcod megkeményítve folytattad utadat a Város felé, bár tudtad, hogy ott korbács, szemedbeköpés, fejedbe tövisbozót s teljes megszégyenülés vár Reád. Megtetted, mert Tiéd volt a legnagyobb hatalom, mert hatalmad volt odahelyezni elébük az életed /vö. Jn 10,18/. Megtetted, mert hatalmad volt meg nem alkudni fıpapokkal. Mert hatalmad volt ragaszkodni a szeretet üzenetéhez akkor is, amikor rokon és barát, fıpap és írástudó már mind megegyeztek abban, hogy megháborodtál. Igen, mert kötözni való bolondnak minısülsz, ha - úgy látszik - nem tudod felmérni: pusztulnia kell annak, aki ember akar maradni az embertelenségben. Jézusnak fel kellett támadnia - azért is, mert "vissza nem foly az idınek árja...". Nem tudom, volt-e század, amely két menetben is - a nemzeti és nemzetközi szocializmus jelszavával - magasabbra emelte volna az embertelenség zászlaját, mint a miénk. S most, ugyanezen század utolsó évtizedében már mindkettı szemétdombon hever. Nemcsak eszmeileg, gyakorlatilag is. Törvényszerően. Úgy, mert Istenbıl, a Szeretetbıl lettünk... és az Ö képére mi is szeretni lettünk. Ha lassan is, de ırölnek az lsten malmai... s az idı mégis csak a Szeretet Országának dolgozik. Akkor is, ha közben prófétáit elnémítják és keresztre parancsolják. Akkor is, mert Illés feltámad a Keresztelıben, Jézus feltámad a maga személyében és megannyi tanítványában, akik követni akarják İt. Hazai tájakon is... amikorra "a mártír-tetem magát kiforrja csendes földi rögben". Harangok zengése-bongása adja hírül nagyszombat délután mindenkinek, aki meg akarja hallani: Föltámadt Krisztus e napon, alleluja, alleluja... Az embertiprók és embergyilkosok nevének nem zengenek harangok. Csak az áldozatoknak, a Jövı magjainak, mert "kik nem magvak a Jövınek, mindig azok, akik kihullnak: világok, népek, girhes eszmék" /Ady, Az idı rostájában/. Mindig feltámadnak, akik az emberszeretésre áldozzák életüket. A nem-girhes eszmék mennek csak tovább. Nem halálát megbosszulni támadt fel. - Ha Jézus húsvétvasárnap végigsétál Jeruzsálem utcáin, Pilátus és
annak légiói sem menthetik meg a papi fejedelmeket, hogy a nép szét ne szaggassa a prófétagyilkosokat. Jézus azonban csendben, mikor még alig virrad, kel fel a sírból, és csak tanítványainak mutatja meg magát, hogy aztán mint Tanító folytassa munkáját, s beszéljen övéi kis csapatának tovább Isten, a Szeretet Országáról, melynek meg kell épülnie. Kell, mert ezért lett a világ. Így tett, mert a szeretet nem ismer bosszút. A szeretet maga is belepusztulna a bosszúba. A szeretet nem bosszul, és nem tesz igazságot sem. Másképpen dolgozik. Miként a mővész, a szeretet is alakítani akar. Az Istenbıl való szeretet elkötelezettjei rendre arra inspirálnak, hogy mindenki mővész legyen, mindenki alakítsa... önmagát. Mindenki, a prófétagyilkosok is. Alakítsa azzá, amivé az ıt megteremtı lsten akaratából válnia kell: társait megbecsülı, azokat szolgálni akaró emberré. A szeretet "metanoiára", a gondolkodás és nyomában az élet átalakítására dolgozik, amit mindenki csak magában és magán végezhet el... a legértékesebb mőremek, az ember szót megérdemlı ember reményében. A szeretet sohasem akar leszámolni. A szeretet egy asztalhoz akar ülni tegnapi megtipróival, a tegnapi gyilkosokkal is. Azokkal is? Igen, a tiprókból és gyilkosokból - vastapsoló felelıtlenekbıl avagy szerencsétlen megfélemlíthetıkbıl mára-holnapra átalakuló, megtért, mert valaha tékozló fiúkkal-lányokkal, emberekkel. Széchenyi István, a legnagyobb és leghívebb magyar mondta: Oly kevesen vagyunk, hogy az apagyilkosoknak is meg kell bocsátanunk. Lehet ennél többet, jézusibbat is mondani. Ezt: minden ember Isten mőremekének teremtıdött. Hagyjunk tehát idıt, és adjunk lehetıséget minden embertársunknak. Hadd fogjanak hozzá ehhez a munkához azok is, akik csak most akarják elkezdeni életük legfontosabb feladatának szolgálatát. Feltámadáskor mindenki örüljön - senki se szőköljönféljen. Jézus annyiszor mondta tanítványainak: Ne féljetek! Feltámadása után is mondta. Aki Jézus tanítványa, tovább mondja e szót azoknak, akik ma félnek. Félnek a múltjuk miatt. Továbbadják e szót nem kicsiny dolgok reményében. Nem, mert kis nemzetek is lehetnek nagyok. Minden azon fordul, van-e eszméjük, zászlajuk, melyet az lsten irányítja történelem magasba emelhet. A mindent feledni képes, a mindenkinek megbocsátani tudó, a mindenkit közös munkához és közös asztalhoz váró szeretet lehet ma is ez az eszme és zászló. Zászló, amelyet megláthatnak az összes nemzetek itt, a Duna-tájon, és ha úgy sikeredik, még azon is túl. Leszünk-e ilyen néppé, a szeretet népévé? Rajtam, rajtad, mindannyiunkon fordul. Amen…
URBÁN JÓZSEF
GYURKA BÁCSI Hamarosan egy éve lesz, hogy felírtam az elvégzendı feladataim közé: Gyurka bácsival írásban is vitatkozni egykét állításáról. Késın találtam rá erre a feladatra. A halála végképp megakadályozott a végrehajtásban, de már jóval elıtte, meggyengült egészségi állapota is. A tennivalóim listájáról ki is húztam ezt a tételt, s az elmúlt hónapokban el
2011. április
1847
KOINÓNIA
is feledtem. Most, karácsonykor azonban egy ajándék ismét eszembe juttatta. Ez az ajándék Gyurka bácsi gondolatainak szemelvénye (megtalálható a Bokorportálon). A bevezetıben egy rövid tanulmány, vagy inkább rávezetı, ráhangoló írás, s benne egy ábra. A szerzı arra tesz kísérletet vele, hogy egységbe fogja össze Bulányi György tanítását, életmővét. Hangsúlyozza, hogy korai az efféle kísérlet, hiszen „a mő még friss, és most is, mint mindig, még alakul bennünk” (2-3). Azt hiszem, erre a kikötésre és az alapját képzı benyomásunkra érdemes odafigyelnünk. Szerintem is úgy van, hogy ez a mő, Bulányi György öröksége még alakul, s azt gondolom, mindig is alakulni fog még bennünk. Addig lesz valóban az ı öröksége, és addig lesz rá jellemzı, amíg alakulni fog a közösségében; amíg egy élı közösség állandóan vitára ingerlı, provokáló alapanyaga lesz. Ha megszőnik az lenni, és helyette egy rendszer, egy egységes keretbe foglalt tan lesz, abban a pillanatban nem az övé lesz. Akkor sem, ha szó szerint, betőrıl betőre idézik az írásaiból vagy a szájából. Akkor sem, ha az ı hanglejtésével mondják újra. És akkor sem, ha a tekintélytisztelet – amely az idı múlásával egyre erısödik – az ı szándékaként láttatja a rendszerbe foglalás igényét. „Miért nem vitatkoztok velem?” – kérdezte tılünk. Nem is kérdezte, inkább a szemünkre vetette. Vitát, szóba állást, állásfoglalást várt, és várnak a szavai. Nem biztos ugyan, hogy a beszélgetıpartnere mindig a hozzászólásra történı meghívást hallotta ki a megnyilatkozásaiból. De aki egyszer is átélte, mit jelent a másik meggyızésének a vágya, az biztosan megértıen viszonyul ehhez a gyengeséghez, és bátorságot merít a megszólaláshoz. Nem minden gondolkodó tud közösséget létrehozni, Gyurka bácsi tudott. És nem mindaz, aki ért a közösségépítéshez, képes – vagy akar – gondolati rendszert alkotni. Nem baj, ha nincs egyszerre a kettı, s ha választani kellene köztük, biztos vagyok abban, hogy Gyurka bácsi a közösségépítést választaná. Az életével ezt választotta. Praktikus ember volt, a praxis, az orthopraxis embere. Nyilván ez is az emberi metron keretei között, nem pedig tökéletesen, nem hibátlanul. De ez azt jelenti, hogy köztünk, emberek között kiemelkedıen, példaadóan. Innen közösségalakító ereje és hatása. Viszont túlerıltetnénk valamit, ha a gondolatait, a szavait rendszerbe foglalnánk. Ezzel szaván fognánk ıt; befagyasztanánk egy vita hevében elhangzott formulába azt, ami szeretne továbbra is egy élı beszélgetés része maradni. Meggyızıdésem, hogy Gyurka bácsi szavai közösséget feltételeznek: egy olyan hallgatóságot, amelynek tagjai gondolkodnak, felelısen döntenek, és elmond-
ják a maguk hasonlóan személyes véleményét – hogy így egészítsék ki az ı szavait, és újra meg újra helyet, szövegkörnyezetet adjanak nekik: kiemelve az egyiket, s lejjebb sorolva, esetleg kitessékelve a másikat. Aki rendszert keres Gyurka bácsi gondolatainak, az akkor jár el helyesen, ha a közösség egészének tanításában – vagy helyesebb így mondani: beszélgetésében – keresi. Kikbıl áll ez a közösség? Kikhez szólt Gyurka bácsi? – Azt gondolom, hogy ı mint Jézus közösségének tagja szólt, és akiket megszólított, azokat is az ı egyetlen szerelméhez tartozóknak tekintette. S ha igaz, mint ahogy szerintem igaz, hogy „nem volt kétfajta szövege” (vö. id. írás 3. oldal), akkor az is igaz, hogy ez a közösség Jézus felszabhatatlan közössége. Vagyis azok, akiket Jézus önmagához tartozóknak tart. Minden más meghatározás szőkre vonja a kört, és a megszólaló szándékát sértve kizár egyeseket a hallgatóságból és a „hozzászólhatóságból” (hogy Gyurka bácsisan fogalmazzak). Ezért gondolom azt, hogy nem rendszerbe foglalni kell Bulányi György gondolatait, hanem szóba állni velük: hagyni, hogy még és mindig alakuljanak bennünk és köztünk, más szavaink és mások szavainak közösségében. Így lesznek továbbra is azok, amiknek szánva voltak: Jézushoz vezetık.
KORPONAI ERZSÉBET
AZ ÉN Az ego, én névmást, személyiséget jelent eredetileg. A latinban csak hangsúlyos esetben mondják. Aztán hogyan ragad rá negatív vagy pozitív jelentés az évszázadok során az már más kérdés. Érdekes az én szó megjelenése a gyerekeknél. Ezzel veszi kezdetét a dackorszak, indul az én, mint különálló személyiség élete. És ekkor kezdünk ütközni a külvilággal, ami „nem én”. Itt egy nagy kérdés: harcolnunk kell önmagunk megvalósításáért a környezetünkkel, vagy integrálnunk? Ha harcolunk ki fog gyızni? Ha integrálunk, az kompromisszumokkal vagy megalkuvás nélkül történik? Lehetséges-e egészséges win-win egyezményekkel az én és a világ többi részének egymás melletti kiteljesedése? Hogyan tudunk egymásra kiteljesítıen hatni? Az ego nem negatívum, életünk része. Évekkel ezelıtt hihetetlenül felbosszantott az „önfeláldozás” hangoztatása. Ma még vallási körökben erısödik is ez a szemlélet. Mit is akarunk feláldozni, ha azt sem tudjuk ki az az „ön”-magunk? Az énfeláldozás elıfeltétele, hamár fel akarod áldozni, az én teljes megismerése, öntudatlanul ugyanis csak maszlag. Nem is mőködik, ettıl nem is vezet sehová. Az már egy további kérdés miért is kéne „feláldoznom” magam, és kinek, minek az oltárán? Egyetlen haszonhúzója van ennek a témának, a hatalom birtokosa. Ideges is minden hatalmi szervezet az éntudattól, gyorsan mindenféle elméleteket gyártanak, milyen gonosz, istenkáromló dolog az, ha valaki „én”, ha valaki öntudatos. Irtani kell tőzzel-vassal, testileg, lelkileg szellemileg egyaránt. Ám óriási különbség van a feláldozás, odaadás, vagy ön-magam tudatos megosztása között! És eljutottunk a régi, soha be nem vált eszmék és az új közötti különbséghez. Az új kimondja: nincs olyan isten, aki áldozatot kérne
2011. április
KOINÓNIA
tıled! A szeretetnek új megfogalmazása: nem kell odaadnod magad senkinek, de megoszthatod azt aki, ami vagy azokkal, akik pontosan ugyanolyanok, mint te. A régi szellemiségek tudata azt sugallta, hogy „vissza kell térnünk” az Egybe. Bele kell olvadnunk a szingularitásba. De, elıször is soha nem hagytuk el az alap-egységünket, ez mindig is játék-illúzió volt, másodszor mivel ön-tudatosodtunk, egyedivé váltunk, már lehetetlen a szingularitás. Ezt tapasztaltuk meg az emberiség évezredei folyamán, különbözı módokon, többnyire rengeteg szenvedéssel, mert soha nem mőködött ez a típusú egységszemlélet. Mi az amit teszek? Nem adom magam neked, de megosztom magam veled. Nem harcolok veled, de meghúzom az én-határaimat, ha te harcolni akarsz velem. Nem vitázom veled, de kiállok az életemet meghatározó gondolataimért és elvárom, hogy te is kiállj a tiedért, hogy megismerhessük és elfogadhassuk egymást. Mármint ha te is akarod, mert ez teljesen szabadonválasztott. Történetünk eddig különféle csoportidentitásokról szólt, a különbözı csoportok igyekeztek sokasággá nıni, egyesíteni, egységesíteni. Majd amikor elértek egy bizonyos határt, széthullottak. Alaptapasztalat, mégsem tanulunk belıle. Újra és újra próbáljuk felépíteni a csoportrendszereket. Eddig mőködött, ha rosszul is, ezután nem fog mőködni. Az egyéni identitás felé kell mennünk úgy, hogy nem akadályozzuk egymást. A jelen és közeli jövınk megértéséhez és megéléséhez két dolog szükséges: a kvantummechanika és a szerelem megismerése. Aki ezekben otthon lesz, az érteni és irányítani fogja saját magát, ezzel pedig mintává válik. Elolvasva dr. Szendi Gábor „Isten az agyban” címő könyvét még inkább így gondolom. :D A szerelem (szexualitás) és isten-élmény kapcsolata ugyanannak az agyi temporolimbikus területnek a terméke. Az összefüggéseket még érdemes vizsgálni. Mindenesetre a jobb temporális lebeny felelıs azért, hogy megismerjük az egységélményt, és a bal az Én élményért felelıs. Elégedetten állapítottam meg olvasás közben, hogy nálam mindkettı fokozott (epilepsziás?) kisüléseket produkál. Ám az is felmerült olvasás közben, hogy mennyi ebbıl a megfigyelı és megfigyelt közötti kapcsolat terméke? Merthogy csak bizonyos agyterületeket vizsgáltak, elıfeltételezve, hogy ott kell lennie a magyarázatnak. :D Természetesen erre a szerzı is utal. „A hitszükséglet evolúciósan kialakult, genetikailag továbbadott idegrendszeri adottság. ”..”Evolúciósan valószínőleg a túlélést szolgálta az a képességünk, hogy egyszerre tudunk flow-t átélni és vallásos hitet teremteni a halálszorongás és az elemekkel szembeni kontrollvesztettség élményének legyızésére. ” „Például a "tudat" görög szó eredeti jelentése a "látni" volt. Amit ma úgy mondunk "tudatában vagyunk", azt úgy mondták "látjuk". Érdekes mód az angolban is van egy kifejezés ,,I see", vagyis értem, de magyarul is szoktuk ebben az értelemben mondani, hogy "aha, már látom". ”
1848
Az „én”, számomra az elkülönülés a „mindenmástól”. De ez nem rossz, ez természetes folyamata az emberi életnek. Az ön-tudatosult Én nem mehet vissza többé a nemtudatos Egy-be. Csak akkor ha Ön-feláldozza magát, de ez már egyértelmően kiderült, nem vezet sehová. Ezért mondogatom, hogy ne menjünk vissza a múlt bölcsességeihez, mert az a múlté. Eddig azt gondoltuk az a jó nekünk, ha az „eredeti” emlékeink szerinti „ısállapotba” térünk vissza. Egyesülünk istennel, mennyországba megyünk, meg ilyesmi. Az ıseredeti, paradicsomi állapot, ha nem eszel a tudás fájáról, nem tudatosulsz, nem veszed észre, hogy meztelen vagy, nem választod szét magad a szingularitástól. Ha már megtetted, akkor felfedezed a határaidat, és behozod az isteni ént meztelen testi anyagi valódba. Nem kimenni kell a világból, hanem ellenkezıleg, behozni kell a másik tartományt, az isteni ént ebbe a szők térbe. Fel kell nınünk végre, tudomásul kell vennünk, hogy nem bújhatunk el saját istenségünk, teremtı hatalmunk felelıssége elıl. Nem igazán tetszik, pláne annak megtanulása, hogy sokan vagyunk, és tudomásul kell vennünk, hogy mindenki én-tudata ugyanazokkal az energiákkal rendelkezik mint az enyém. Amit mindannyian tudunk, hogy ami eddig volt az nem jó. Az áldozatiság nem vezet sehova, illetve, csak azok kezébe ad hatalmat, akik ezt ellenünkben ki is használják. Mert ık tisztában vannak azzal, amit mi nem akarunk tudomásul venni. Pedig csak annyit kell észrevennünk, hogyha a hatalommal visszaélık, lévén ugyanazok, mint mi, rendelkeznek „felsıbbrendő”, öntudati tulajdonságokkal, akkor bizony, mindannyian rendelkezünk. Erre szoktam mondani, mindenki meztelenül születik, úgy is hal meg, mindenkinek a két füle között van a feje, mindenkinek piros a vére, mindenki eszik, iszik, sz..k, hu...k mint én. Na, akkor mi is van? Mitıl akarja nekem bárki bemagyarázni, hogy ı, és csakis ı tudja a tutit? A múltban mindenki arról mesélt, hogy valahová „vissza kell térnünk”. És ennek fejében itt az emberi létünkben érdemes „jónak lenni”, „elnyomottnak”, „önfeláldozónak”, mert ez e belépı abba boldogságos egység valamibe, amirıl emlékeink vannak. (Csak halkan jegyezném meg, az eredeti mondanivalók persze egyáltalán nem errıl szólnak, pl. Jézusnak akkora öntudata volt, hogy nemigazán tudták hová tenni: ırült?, isteni hatalommal tanító?, ördögtıl való?) De nincs ilyen tılem független „valami”. Tudati állapotaink vannak, ennek egyikét isteni énnek nevezhetjük. Az pedig az én részem, nem lehet máshol, mint ahol én vagyok. Már ha ÉN vagyok. Ha pedig ebben a létállapotomban „vagyok, aki vagyok” tudatos énként, ezt semmilyen más létállapotomban sem lehetséges elveszítenem. Mármint abban a sajátos gondolkodásmódban, hogy a tudatos én nem kötıdik kizárólagosan a 3D-és anyagi testemhez, nem függ tıle, valamiképpen mindig is létezik. :) A szeretet önfeláldozta magát az önzéssel szemben, ezek után abszolút természetes, hogy csak az önzés gyızhetett. Na, ezért nem mentünk semmire.
2011. április
KOINÓNIA
FARAGÓ FERENC
„ÉN”… „Önmagamat csak önmagam szüntelen feláldozása árán tarthatom fenn.” (Hamvas Béla: Unikornis)
Van a szótáramban két olyan fogalom, ami általam nem definiálható. Ez az „isten” és az „én”. Az embernek az az érzése, hogy minél jobban meg akarja ragadni ıket, annál jobban kicsúszik a kezei közül. Istenbizonyítással, meghatározással most nem foglakozunk, megtették ezt már elıttünk számosan, Platóntól, Arisztotelésztıl, Szt. Anzelmen, Szt. Tamáson át, talán Leibnizig és Kantig. De most nézzük, miként bizonyítható vagy cáfolható az „én”, vagy praktikusabban megközelítve: mi is az az „én”? Az „én” tudományos vizsgálata meglehetısen problematikus, amely abból a rideg ténybıl fakad, hogy a tudomány nem tud mit kezdeni az egyedivel, az egyszerivel, a nem megismételhetıvel. Illékonysága miatt nem tudja azt vizsgálni. Számára csak az általánosítható, az átfogó, az egyetemes érvényő ragadható meg. Kovács János „én”-je csak egyfajta általános „én”-fogalom vonatkozásában érvényes, amiben sok-sok közös pont lesz, de a tudományos „én”-definíció nem lesz azonos Kovács János „én”-jével. Az egyedi ”én”-rıl – példánknál maradva Kovács János „én”-jérıl - csak a mővészet képes érdemben is valamit mondani. A pszichológia, a pszichiátria, ha jó alanyra talál Kovács Jánosban, legfeljebb egy diagnózist állít fel, melyben ilyenek szerepelhetnek: identitászavar, irreális önértékelés, nárcizmus, skizofrénia, autizmus, stb. Az illékonyság, a megragadhatatlanság abból is fakadhat, hogy Kovács János – természetesen, mint minden ember: — Olyan, mint bármely más ember — Olyan, mint néhány más ember — Olyan, mint senki más Úgy tőnik, mind a három állítás elviekben egyszerre is igaz lehet, tehát a "Vagyok, mint minden ember: fenség,/ Északfok, titok, idegenség,/ Lidérces messzefény...„/ (Ady Endre) hiteles „én”- megfogalmazásnak is tekinthetı. Minden „én” más és más, ugyanak-
1849
kor lényünk lényegét tekintve azonosak vagyunk. Goethe tartózkodóbb viszonyban leledzhetett „én”-jével, mert így fogalmazott: „Nem ismerem magam,/ Isten mentsen meg attól,/ hogy megismerjem.” A definíciós nehézségek a szemantikai többértelmőségbıl is fakadhatnak. Ki mit ért az „én”-en, ki milyen szinonimákat alkalmaz? (énem, egóm, magam, önvalóm, bensım, személyem, egyéniségem, stb.) A szinonimák sorában a „magam” szó ismét csodálatosan reprezentálja a magyar nyelv archaikus, metafizikai jelentéstartalmát. E szóban leljük meg a mag, a magvas és a magas szavunk eredetét, amelyek sejtetni engedik az „én” metafizikai tulajdonságait. És ki is bontakozhatik, így: magasztal... Az „én” illékonyságára mi sem jellemzıbb, mint az, amikor választ keresve a különbözı kérdésekre nagyfokú bizonytalanság lesz úrrá rajtunk. Ki, vagy mi vagyok én? Egyáltalán mivel vagyok azonos? A nevemmel? A nememmel? A fajtámmal? A testemmel? A nemzetiségemmel? A tudatommal? A tudásommal? És még sorolhatnánk a jól irányzott kérdéseinket, de a válaszok bizony a homályban, a bizonytalanságban maradnának. De az jól érezhetı, hogy itt valami nagyon fontos, egészen egyedülálló, meg nem ismételt és meg nem ismételhetı dologról van szó. Bármi is az „én” – egy biztos, hogy sem ez, sem pedig valami ehhez hasonló nem lehet senki másé. Ebbıl csak ez az egy létezhet, csak ez az egyetlen egy. Micsoda érték! A materialista, evolucionista felfogás szerint az „én”-ünk állati eredető, a metafizikai álláspont isteni eredetet gondol. A RigVéda azt mondja, hogy kezdetben nem volt „én”, sem „nem-én”. A világ mindenestül megnyilvánulás-mentes energia volt. Semmi más nem létezett. Úgy tőnik, hogy a megnyilvánulás alkotja meg az „én”-t is, és a „nem-én”-t is, és azt a lélektani érzést, hogy vagyok, és van a másik, azt az érzést, hogy van szubjektum, és van objektum. Ám ez a kettısség a keleti felfogás szerint csak érzés, káprázat, mája. Az „én” nem homogén, rétegei, mélységei, magasságai vannak – kívülrıl befelé haladva erısödik. Így lesz az „önkívület” a létezésrıl való megfeledkezés állapota. Az isteni szikra, pedig az „én”-ünk legbelsıbb tartalma, amely már a halhatatlanság tudatunk, ami híján kialakul önön semmiségünk tudata. Az ego útja a hıs útja, aki belép a megnyilvánult létbe, és kiléphet belıle, amikor megszőnik benne a különvalóság káprázata. C. G. Jung „ıs-én”-ekrıl, archetipusokról beszél, melyek valamilyen formában mindig meghatározzák az aktuális – az éppen mostani – „én”-ünket. Jung az emberi „én”-t egy megvilágított gömbbel szimbolizálja. Ahova a fény esik, az a fényfolt jelképezi az „én” tudatos részét, ahova nem esik fény, az a nem tudatos rész, ez az „árnyék”. Az „én” külvilág felé mutatott képe az álarc, a „persona”. A férfiak férfi álarcot mutatnak magukról, a nıies tulajdonságaik viszont még saját tudatuk számára sem közelíthetıek meg, ez egy árnyékban lévı nıi kép, a nıknél, pedig egy férfi kép (animus – anima). Ugyancsak „árnyékban", azaz a tudat által kontrollálatlanul létezik személyiségünknek az a része, amelyet Jung Selbstnek-nek "önmagunk"-nak nevez. A Selbst a tökéletességet, az ember számára egyelıre el nem ért tökéletességet jelenti. Martin Buber a zsidó misztika megújítója nemcsak az „én”-rıl beszél, hanem óhatatlanul összekapcsolódik ez a fogalom a „te”-vel és az „ı”-vel: "A világ kétarcú az ember
2011. április
1850
KOINÓNIA
számára, amiként kétarcú az ember magatartása a világban Az ember magatartása kétarcú, amiként kettı az alapszó, amit kimondani képes. Az alapszók nem szavak, hanem szópárok. Az egyik alapszó az „én-te” szópár. A másik alapszó az „én-az” szópár, ahol az „az” helyett „ı” is állhat, anélkül hogy az alapszó megváltoznék. Így hát az ember „én”-je is kétarcú. Hiszen az „énte” alapszó „én”-je más, mint az „én-az” alapszó „én”-je. Az „én-te” alapszót csak egész lényével mondhatja az ember. Önmagam egész lénnyé koncentrálódása és öszszeolvadása soha nem történhet általam, és soha nem történhet nélkülem. A „te” által leszek „én”-né. S hogy „én”-né leszek, mondom: „te”. Minden valóságos élet találkozás. A felfuvalkodott „én” a hübrisz kibontakozását, viszont az isteni rend - az én lemondását egy magasabb rendő érték ellenében jelenti. Napjaink „én”-képére sajnos nem az utóbbi jellemzı, olyannyira nem, hogy ma már a technokrácia hihetetlen mérvő fejlıdése egyesek számára a totális jólétet az anyagi szinten, és az „én” apoteózisát ígéri szellemi szinten. Ez a modern mitológia azt ígéri „én”-ünknek, hogy minden problémáját megoldja, belsı képességeit kibontakoztathatja; megvalósíthatja azt, amire minden „én” vágyik a jólétet, a bısséget és kizárólagosságot. Az önmegvalósító tréningek is az „én” garantált apoteózisát kínálják. A siker, a karrier, a pénzszerzés biztos reményében ülhetünk be egy-egy ilyen modern mitikus élményt nyújtó kurzusra. A mítosz elhihetı, a transzcendencia elvész ugyan, de egy olyan „pszeudo-én” -t kapunk cserébe, ami kárpótol a menynyek országáért. Így hát kezdıdhet az önkiteljesítés, a személyiségünk teljes kibontakoztatása, a lázas forgolódás önmagunk körül. Az „én” centrumba állítása, indokolatlan túlhangsúlyozása nem a létezésnek és a boldogságnak a forrása, hanem ellenkezıleg: a szenvedésé és a nyomorúságé. Az „én” hatalmas íve a jó és a rossz között, a krisztusi és antikrisztusi, az isteni és a sátáni között feszül. Mégpedig oly módon, hogy mindkettı bennünk van. „Isten országa bennetek van (entosz hümon).” (Lk 17. 21.) De a sátán országa is bennünk van, tehetjük Lukács mondata után. Az ég és a föld között helyezkedünk el valahol, ám mindegy is, hogy hol, mert az átjárás minden idıpillanatban szabad. Ezt a kettısségét és mindenkori szabadságát az „én”-nek így ragadja meg Márai Sándor: „ Ég és föld között élek, van bennem valami halhatatlan és isteni, de szoktam az orrom is piszkálni, ha egyedül vagyok a szobában, lelkemben elfér India minden bölcsessége, de egyszer pofozkodtam a kávéházban egy részeg iparlovaggal, órákon át tudom nézni a vizet és a madarak repülését, de öngyilkossági tervekkel is foglalkoztam már, mert egy hetilapban pimasz hangon írtak egy könyvemrıl, Kung-fu-ce testvére vagyok az emberi dolgok megértésében és a bölcs közönyben, de nem bírom ki, ha a hírlapok nem említik meg a jelenvoltak között nevem, megállok az erdı szélén, és káprázó szemmel nézem az ıszi lombok színeit, de nem tudok másként érezni a természet iránt, mint fenntartással és gyanakvással, hiszek az értelem felsıbbrendő erejében, s egészen ostoba társaságokban fecsegéssel töltöttem el legtöbb estéjét, hiszek a szerelemben, legtöbbször fize-
tett nıkkel vagyok csak együtt, hiszek az égben és a földben, mert ember vagyok, ég és föld között, ámen.”
KUBISZYN VIKTOR
JAKUS OTTÓ ATYA TIZENÖT ÉVIG IVOTT, TIZENHÁROM ÉVE JÓZAN. JELENLEG A KATOLIKUS ALKOHOLISTAMENTİ SZOLGÁLAT VEZETİ LELKIPÁSZTORA – Ha a katolikus papokra gondolunk, nem az alkoholmámor jut elıször az eszünkbe. Hogyan lettél alkoholista? – Az anyám szigorú, kemény poroszos stílussal nevelt, az apám nyújtotta a biztonságot, a gyengédséget, a védelmet. Aztán 13 éves koromban autóbalesetben meghalt, és elkerültem Nógrád megyébe kollégiumba. Ott elkezdtem élni a magam feje szerinti életet. Kamaszkoromban mindenkiben apámat kerestem. Befolyásolható voltam, a társaság vitt magával, kocsmáztunk éjjel-nappal és egyszerően hozzászoktam. Aztán bevált módszer lett, hogy ha valami probléma volt, akkor ittam rá és jobban lettem. De a problémákat ez persze nem oldotta meg. – Tehát nem alakultak ki a kulturált ivási szokások? – Konyakot és sört ittam, mert a tévében láttam, ahogy a filmsztárok konyakoznak meg söröznek. Nekem az kimaradt, hogy 16 éves koromban leülünk otthon a konyhában az apámmal, és ı megiszik egy üveg sört, és tölt nekem is egy pohárral és megkínál a cigarettájával és azt mondja, hogy na fiam akkor nagy fiú vagy, beszélgessünk az életrıl. Most is facsarodik a szívem, ha erre gondolok. – Édesapád hiánya hogyan befolyásolta az Isten-képed? – Nem volt személyes Isten-képem. Úgy voltunk Istennel, hogy ı van ott fönn, én itt vagyok lent, mind a ketten tudunk egymásról és ennyi. Tizenéves koromban azért nem voltam jóban az Istennel és nem kerestem vele a kapcsolatot, mert úgy éreztem, ı vette el az apámat. Utána pedig azt gondoltam, hogy az van, amit magamnak teremtek. Öncélú, nárcisztikus ember lettem, aki mindenkit és mindent a saját céljai eléréséhez használ. Istent is használni akartam, hogy segítsen papként kibontakoztatni a képességeimet, az én szekeremet tolja. – Miért választottad a papi hivatást? – Tradicionális, népi vallásos körülmények között nıttem fel Nógrád megyében palóc, tót gyökerekkel. Vasárnap eljártunk a templomba, aztán lettem elsı áldozó, ministráltam, bérmálkoztam, és így tovább. Ebben a miliıben ez evidencia volt, hogy Isten van, és én belenıttem a hagyományba. Aztán 16 éves koromban a helyi káplánnal összebarátkoztam, és ı tanítgatott az egyházi életre, ı sugallta azt is, hogy mehetnék papnak. Kereskedelmi érettségit szereztem, voltam élelmiszerbolti eladó, másfél évig a határırségnél katona, aztán fél évet benzinkutasként is dolgoztam. Rájöttem, hogy nagyon fontos nekem az emberekkel való foglalkozás. Az 1980-as évek végén jártunk, a változások elıtt, és akkor jó ötletnek tőnt, hogy elmegyek Esztergomba papnak tanulni. – Az alkoholizmus nem akadályozta meg a pappá szentelésed?
2011. április
KOINÓNIA
– Negyedéves koromban volt egy próbaidıs felfüggesztése a papnövendékségemnek és a teológiai tanulmányaimnak, mert részegen botrányosan viselkedtem. Elöljáróim azt mondták, félévi vizsgáimat még letehetem, de menjek el, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz. Ekkor leálltam, mert vissza akartam kerülni. ’94-ben újrajártam a negyedévet, az ötödévet, és Paskai László, az akkori egyházi elıljáróm végül alkalmasnak tartott és felszentelt. İ tudott a problémámról, de bízott bennem. – Hogyan tudtad alkoholfüggıként ellátni a szolgálatodat? – Igazából sehogy. Az akkori fınököm nem volt szakértıje a kérdésnek, és azt hitte, ha már hónapok óta nem iszom, akkor rendben vagyok. Hitegettem ıt is, ahogy mindenkit, és sokáig nem volt az alkohol miatt problémám. De én mindig újra elkezdtem a gyengeségeimet, a stresszt, a megfeleléskényszert, az elégedetlenségeket alkohollal orvosolni, és szépen visszacsúsztam. Ilyen állapotban eltöltöttem két évet, amiben hosszú absztinenciák és nagy összeomlások voltak, míg végül eljutottam a mélypontra. Ez egy tizenöt éves alkoholkarrier vége volt már. – Volt Isten-kapcsolatod amikor ittál? – Sokan gondolhatják, hogy itt egy katolikus pap, és nem védte ıt meg az Isten attól, hogy alkoholista legyen. Nekem nem volt az Istennel kapcsolatom, az Istenképem is hamis volt. Jól játszottam a szerepemet a szemináriumban, aztán a plébánia kiszolgáló rendszerébe kerültem, ahol misézni kellett, keresztelni kellett, házasságot kellett kötni, irodában kellett ülni, és a többi. Ez nekem nagyon távol volt a Jézus Krisztus evangéliumától. Innom kellett, hogy elnyomjam ezt a tudatot. A mélypont akkor volt, amikor elegem lett az életbıl, az Istenbıl, a hivatásomból, a papságomból, saját magamból, az egész milliıbıl, ahol laktam. Hányingerem volt mindentıl. Ez a totális megsemmisülés. Nekem az Isten az alkohol volt, mert ı vigasztalt meg. – Kevéssé van benne a köztudatban, de az igazi alkoholelvonás tünetei hasonlók, mint a legkeményebb drognak tartott heroiné. Neked volt elvonásod amikor leálltál? – Izzadás, hidegrázás, remegés, hányás, hasmenés, aztán félelmek, lehúzott redıny nappal, az, hogy nem tudok aludni, de ha elalszom és felriadok óránként, az idıt se érzékelem, halálfélelem, legjobb lenne megdögleni, de azért mégis kapaszkodom valahogy az élethez. Ez a „se élni, se meghalni nem tudok” állapot. És az utolsó fél évben állandóan voltak szomatikus tüneteim reggel, amikor nem maradt az üvegben ital. De a legdurvább a lelki szétesés, a személyiség leértékelése vagy leépülése. Berendezkedtem a hazug életre, hazudtam a környezetemnek, de legfıképp magamnak. – Az ember azt gondolná, hogy egy pap a hit bajnoka. De ezek szerint újra meg kellett térned? – Nekem katolikus papként kellett megtérnem. Két és fél éve voltam már lelkipásztor, amikor kijózanodtam. Én akkor tértem meg. – Tehát elıtte nem voltál hívı. – Katolikus pap voltam, de nem hívı. Nagyon sok katolikus pap van, aki nem hívı. Lehet ezt hivatalnokként, anyagi elımenetelért, karrierként egyházi rangokért, sok
1851
mindenért csinálni. Én a Katolikus Alkoholistamentı Szolgálat közösségében, Halász Endre atya környezetében éreztem meg azt, hogy mit jelent Jézus Evangéliumának a szellemében élni. Ahol nincs fıtisztelendı atya, meg büdös, koszos hajléktalan, hanem egymás testvérei vagyunk, sorstársak. Jézus evangéliuma is a személyválogatás nélküliségrıl, az alá-fölé rendeltségi viszonyok megszüntetésérıl beszél, és ott ilyen evangéliumi szellem uralkodott. A mai napig nehéz az egyház hierarchikus rendszerével szembesülnöm. – Hogyan józanodtál ki? Mi segített? – Halász Endre katolikus pap foglalkozott alkoholistákkal, szenvedélybetegekkel, tıle kértem segítséget. Aztán az elsı lelkigyakorlat alkalmával teljes szabadulásélményem volt. Ki kellett józanodnom ahhoz, hogy az Istennel normális kapcsolatba kerüljek és ráérezzek, hogy feltétel nélkül szeret, attól függetlenül, hogy van egy szenvedélybeteg múltam, abból adódóan pedig rengeteg morális probléma, amit felhalmoztam. De az itt és a most a lényeg. A változás és a változtatás lehetısége, mert az Isten, aki a létbe hívott téged, úgy szeret, amilyen vagy. Bőnösen, koszosan, mocskosan. Mindenkit szeret. Ez terheket vett lett rólam. Bár azt mondták, és úgy gondoltam már én is magamról, hogy belılem már soha nem lesz rendes ember, de megtörtént a csoda. A józan idıszakban kezdett az Isten-képem is tisztulni. – Mivel foglalkozol legszívesebben? – Szívügyem a szenvedélybetegek segítése, de nemcsak hívıknek. Ha bejössz hozzám, és elmondod a szenvedélybetegséggel kapcsolatos tehetetlenségedet, akkor én nem az Istennel foglak megkínálni, hanem az elfogadó hozzáállásommal. A Katolikus Alkoholistamentı Szolgálat Közösségében, amit vezetek, és a Gamma GTben persze benne van az önsegítés is, mint minden hasonló közösségben. Nem arról van szó, hogy „hú, milyen rendes katolikus pap, ezekkel a nyomorult alkoholistákkal foglalkozik”. Az, hogy én ezzel a szolgálattal foglalkozhatom, az én józanságomat is ápolja és karbantartja, még 13 év után is. A Katolikus Alkoholistamentı Szolgálatot 1985-ben Halász Endre római katolikus lelkész önkéntes munkatársaival indította, alkoholproblémával küszködı embertársainak, valamint hozzátartozóinak megsegítésére. A lelkészi feladatokat 2000-tıl Jakus Ottó római katolikus lelkész látja el. A Szolgálat tevékenysége elsısorban közösségi összejövetelek - többnapos lelkigyakorlatok, lelki napok – szervezésébıl, személyes lelki gondozásból áll. A Szolgálat munkája a közösség erejére és támogatására épül. Késıbb Gamma GT néven önsegítı csoport indult szenvedélybetegek és hozzátartozók részére. "Csoportunk csupa olyan emberbıl áll, akik onnan jönnek, ahol Te most vagy: ittunk és majdnem belehaltunk", olvasható a csoport honlapján. A Szenvedélybeteg-
2011. április
1852
KOINÓNIA
segítı Lelki Központ a Szent Erzsébet Karitász Központban található Óbudán, a Kórház utca 37-ben.
FARKAS ISTVÁN
GONDOLATOK A HISZEK… CÍMŐ GYURKA BÁCSI ÍRÁSSAL KAPCSOLATOSAN Akkor most van két meghatározásunk a hisz szóra: a valósággal egyezınek, igaznak tekint, szubjektív bizonyosság az objektíve eldönthetetlen kérdésekben
Az elsı állítás megismerhetınek, a második nemmegismerhetınek tekinti a valóságot, az igazat. És mindkettı megfelelı meghatározás. Egymásnak ellentmondó megállapítások hogy lehetnek igazak? Csak úgy és akkor, ha a meg- igekötıt, ami befejez, lezár, véglegesít, elhagyjuk. Az ismert és a nem-ismert így egy folyamattá válik. Egy skála két tartományává. Egy soha le nem záródó keresési folyamattá. Egyetlen feltétele ennek a folyamatnak, hogy folyamat, vagyis mozgásban lévı maradjon az, hogy mindig nyitott, befogadó maradjon a még ismeretlen felé. Hiszem, hogy van még több is, mint amit már ismerek! Van az elmém számára egy még sokkal szélesebb és mélyebb perspektíva, mert van még felette is valami. Kérdezni, örökké. Ma válaszolni és holnap újra kérdezni – ahogy Dıry Pista írta a koant idézve. Az ismeretlen be akar hatolni. A keresı ismerni akar. A folyamat, az emberi létezés. Három kulcspontja van. Az elsı a megfordulás. Tesuvah, metanoia – a gondolkozás megfordítása. Mások felébredésnek, ráébredésnek nevezik. Manapság a fizikusok és biológusok paradigmaváltásról beszélnek. Valami lassan megértıdik – azaz értıdik. A gondolkozás akkor változik meg, ha az évezredes ok-okozati logikát felváltja a „régi, elavult”, az analóg gondolkozás. Mi a téma, kérdezte valaki a csoporttalálkozón? A téma (a görög eredeti, régi-elavult értelem szerint) az, ami adva van. Mi van adva? Az, ami most van, amit látok, hallok, érzek, szagolok és ízlelek – az egyik oldalon. És az, ami van, az érzékszervektıl függetlenül létezik – fenntart, épít, belém akar hatolni, át akar formálni, ki akar teljesíteni. Mindkettı - most! Hogy mindkettıt érzékeljem, ki kell fejlıdjön egy új érzékszerv. Lelkiismeretnek nevezzük, de azzal hogy megneveztük, el is veszítettük, mert úgy gondoljuk, hogy nekünk az már megvan. Pedig ı tudja, hogy meg, nincs. İ akar ismerni egyre mélyebben, szélesebben – ahogy lehetıvé teszem számára. Ezért elsı lépés a megfordulás, ehhez az új érzékszervhez fordulás. Még nem értem, még csak érzem, de már tenni akarom. Pedig itt megy félre minden.
Kell a második lépés. A meghalás. Ha valaki látja a valóságot – annak mindkét oldalát -, mert látása, hallása, gondolkodása megfordult, akkor látja, hallja, érti, hogy az ismerési folyamat mozgásának egyetlen akadálya van: az, aki már tudja, teszi, tanítja – azt a szintet, amit megértett és végsınek elfogadott. Neki kell meghalnia. Nem a fizikai testnek! És ez a lehetetlen, a szinte lehetetlen most. Szerencsére csak szinte, mert a lehetıség még ott van mindenkiben, és a gyerekek sorra születnek tisztán, romlatlanul. Újra és újra. A felébredés és meghalás módszere is továbbadódik – rejtve, titokzatosan, akár hazugságokon keresztül is – minden generációnak. Az újra és újra felbukkanó „csoportozásban” – ha már a „gimnasion”-okból kiszorult. És addig ne csináljunk semmit? – kérdezi a racionális. De, igen! Mindent, ami az élethez szükséges – és közben hagyni, hogy, ami be akar hatolni, az be tudjon. Közben! Naponta néhány percet, fél órát. Többre úgysem futja. De ez elég – tanítják keleten és nyugaton – a hétköznapi életben. Bentlakásosoknál persze más a mérce, de mi kint élünk és sokmilliárdan vagyunk! És a harmadik lépés. Az újjászületés – amit szintén Krisztus tanított. Az ismerı és a befogadó együttmőködése, hogy az ismeret, az értés, a lélek, a szeretet szabadon áramolni tudjon a világban a méltó, alkalmas közvetítın keresztül. Nem kis feladat – de az egyetlen emberhez méltó feladat.
HOLLAI KERESZTÉLY
A NYOLC-BOLDOGSÁGRÓL – MÁSKÉPPEN. A Máté evangélium 5: 3-12. verséig tartó szöveget rendszerint úgy szokták értelmezni, úgy elmélkednek róla, mintha az Jézus egy hosszabb tanításának, a Hegyi-beszédnek az összefoglalása volna. Ezt még inkább kidomborítja az a gyakorlat, hogy gyakran csak egy-egy sort vesznek ki belıle az elmélkedés témájául. Észrevételeim. 1. Ez a szöveg a Hegyi-beszéd elején áll. Ugyanez a helyzet Lukácsnál is [6: 20 – 47.], bár itt több szempontból is eltér az evangélista a Máté-féle szövegtıl – tehát nem lehet mechanikus átvétel. 2. Tulajdonképpen itt 9 boldogság-mondás van. A kilencedik: „Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak…” Ez éppen az egyike annak a 4-nek, melyek Lukácsnál is elıfordulnak, s hozzá még az is érdekes, hogy e mondásnál fordul át Jézus beszéde közvetlenül tegezıre, ahogy Lukácsnál a többi 3 mondást is halljuk. 3. Ha jobban odafigyelek, akkor igen furcsának találom, hogy Jézus beosztja az embereket: van, akié a mennyek országa lesz; van, akinek a földet ígéri; van, aki meglátja az Istent; van, akiket majd Isten fiainak tartanak; majd a 8. pontban ismét kiosztja a Mennyek országát; s végül lesznek olyanok, akiknek nagy lesz a jutalmuk a mennyben. Az a benyomásom, hogy bármelyik mondáshoz hozzá lehetne kapcsolni bármelyik kadenciát! Másrészt: mit jelent az, hogy éppen az övék lesz a föld – a Mennyek országa helyett? Akié a Mennyek országa, az az Isten-fia, aki az Isten-fia, az magát az Istent is meglátja.
2011. április
KOINÓNIA
Kell-e nagyobb jutalom, mint bejutni a Mennyek országába? S azt hiszem, hogy csakis a Mennyek országában juthatunk maradéktalanul az Igazság birtokába! 4. Én így látom az akkori, s ottani helyzetet. Jézus egyre híresebb ember lesz, egyre többen követik. Egyszer csak megfelelınek tartja a pillanatot, s a helyet, hogy egy nagyobb tömegnek is szóljon. Látja az embereket, amint várakozóan tekintenek rá, látja az árvaságukat, látja a sokféleségüket is. Valahogyan szóba kell állnia velük, de úgy hogy megnyíljon a szívük, termékennyé váljon a lelkük, hogy İ is beléjük tudjon kapaszkodni, ill.:, hogy egymásba tudjanak kapaszkodni. Ezért megszólítja ıket, üdvözli ıket. Kire-kire ránéz, szemmel megragad egy-egy csoportot és mond nekik valamit, valami olyasmit, aminek a hiánya leginkább sugárzik az arcukról. Arra nincsen e pillanatban lehetısége, hogy mindenkivel, egyenként békecsókot váltson, de meleg szavakkal átölelheti az egész sokaságot. Ez a 9 boldogság kilencféle embert ragad meg, emel fel az elesettségébıl. Másrészt: nem hiszem, hogy ott a sokaságban sok gazdag ember tolongott volna, hanem tudnunk kell, hogy az esszénusok önmeghatározása volt a „szegények” fogalom. Jézus látta, hogy e szektából is jelen vannak többen. Valószínőleg Kafarnaum környékén is éltek esszénus közösségek, mint ahogyan Izrael szerte máshol is. Napjainkban a zenekari próba kezdetén a karmester kezet fog az elsı zenésszel, hisz nincsen arra módja, hogy egyenként mindenkivel parolázzon. Ezzel a kézfogással üdvözli az egész együttest; kapcsolatot teremt a zenészeivel, hogy a próba sokkal eredményesebb legyen, zárja az áramkört maga és a vele szemben ülı emberek között. Azt hiszem, hogy ezek a boldogság-mondások is ilyen kapcsolat-teremtést szolgáltak Jézus részérıl, s az igazi tanítás ezután kezdıdött ott a hegyen.
NAGY PÉTER
DOMBI FERENC, A HANG (2.) Ennek lényege a következı: ”Eredeti bőn az önzés és a felelısség-áthárítás. Ennek leoldása a gondolkodásátalakítás az evangéliumok alapján, amelyet kontrollálnotok kell a nevemben összejött közösségeitekben. Az alapalázat: úgy kiállni a meglátott jó mellett, hogy nyitottnak maradni annak a jobbnak irányában, amely Velem, Jézussal, az evangéliumaim alapján alátámasztható. Nincs tehát Tılem származó új evangélium! Azért nevezem ezt alapalázatnak, mert csak
1853
erre épülhet fel minden, ami örök értékeket képes hordozni. Ez az elsı fıparancs tartalma! Az univerzális hit: minden embernek joga van arra, hogy embernek tudja magát, és kötelessége, hogy embernek tartsa azt, aki embernek született. Ez a második fıparancs tartalma! Ez a két pillére annak az új teológiának, amely alkalmas arra, hogy az imámban kért egység, az ökumené, köztetek is létrejöhessen (Jn 17;3-26)!. ... A HANG-könyvek tartalma ezt célozza meg! Ez az egyetlen Út, amellyel Én, Jézus, azonosítottam Magamat! Ennek ... a Földön a legnagyobb akadálya a minden vallásban megtapasztalható uralkodási vágy az emberek fölött." (4608) A HANG másik nagy értéke, hogy a feledésbe merült párbeszédima létjogosultságát hirdeti, és megtanít ennek a használatára. Számos szentírási hely is igazolja, hogy mindaz, ami épít, buzdít és vigasztal, kizárólag Isten szent Lelkébıl forrásozik. A párbeszédimáról így beszél Jézus: "Ha hinnétek a párbeszédima valóságában, akkor ma is tudnátok beszélgetni Istennel! Részben szellemi restség, részben pedig kishitőség következménye az, hogy inkább kötött imákkal fordultok Istenhez, tehát mások által kigondolt párbeszédimával, mint saját szavaitokkal. Az szintén sajnálatra méltó, hogy a mások által kigondolt párbeszédimáknak csak azt a részét szokták közölni az imakönyvek, amelyeket az imádkozó mondott valamikor Istennek, és azt a részét nem, amit Isten mondott az imádkozónak. Ennek oka az egyházakban történt hangsúlyeltolódás a szolgálatról az uralkodás irányába. Nem szeretik az egyházak hatalmasai, ha ıket kikerülve közvetlenül szól Isten valakihez. Engem is azért végeztek ki, mert hangot adtam annak, hogy Általam az Isten mindenkihez szólni akar közvetlenül (János 14;23)!" (1449) III. Prédikációiból is a HANG beszélt Nem csak a HANG-levelekben, hanem nyilvános prédikációiban is a HANG beszélt Dombi Ferencbıl - a mondanivaló tartalmát illetıen. Így prédikációira is érvényes volt az, hogy aki a médiumot hallgatja, az Jézust hallgatja. A magánbeszélgetéseire ez így már egy az egyben nem volt érvényes. Ekkor, mint HANG által átitatott médium beszélt másokkal. (2099) Prédikációiról magnófelvételek készültek, amelyek még kiadásra várnak. IV. Az Égi Béke a Földön és a Béke Királynıje A HANG tanításai a megjelenésüket követı években e címszó alatt hangzottak el Dombi Ferenc ajkáról: Égi Béke a Földön. Ez tartalmát illetıen gyümölcse annak a gondolkodás-átalakításnak, amely nélkül az önzés és a felelısségáthárítás eredendı bőnét nem oldhatjuk le magunkról. A HANG lényege az, hogy a gondolkodásunk átalakítása nélkül nem lehetünk boldogok. Az Égi Béke a Földön tanítás a szándékát tekintve ugyanaz, mint amikor a Szőzanya – Lourdesban reggel, Fatimában délben és Medjugorjében este – az eredendı bőn nélküli Béke Királynéjaként mutatkozott be világnak - csak más változatban. E kettı egymást hitelesíti, mindkettı Isten legnagyobb áldásai közé tartozik ma a Földön élık számára! (3898) Dombi Ferenc egyébként a Szőzanyával is szoros kapcsolatban állt, nagyon tisztán ismerte Mária bensı
2011. április
KOINÓNIA
értékeit, és a legtöbb kegyelmet Tıle kapta. (3637) V. Miért ı? Nem tudhatjuk, hogy miért İt választotta Jézus korunk médiumának. Ahogy egyik kérdezınek mondja, „Arról sem számoltam be, hogy miért választottam apostolaimnak azokat, akiket annak választottam. Nem tartozik rátok e választásom. Isten világot átfogó terveit még az ég angyalai sem tudják teljesen kimerítıen átlátni. Erre csak maga az Isten képes! Médiumom tudja, hogy van nála a világon jobb is, okosabb is, szebb is, tökéletesebb is. Ezt ı tudja. Legyen ez neked is elég.” (4576) A médium egyedi szerepére egy másik HANG-levél utal: „Ha ı nem lenne, akkor ezt nem mással tenném, hanem nem tudnám megtenni! Azok a tulajdonságok, megtapasztalások, melyekre a Hang-könyvek megjelenéséhez szükség volt, csak abban a légkörben, csak abban a talajban érhettek be, amelybe ı beleszületett! İ kétségtelenül megszületett volna, csak nem ilyen áldásos szerep vállalásával.” (1249) Jézus szerint egyébként „nem volt még katolikus pap a világon, akin keresztül úgy közvetítette volna a gondolatait, mint ıáltala.” (1547) VI. A médiumitásáról Jézus már gyermekkorától készítette ıt a médiumi feladatra. (546) Dombi Ferenc közel ötven évig foglalkozott Jézussal, mielıtt felszólítást kapott volna arra, hogy hiteles tanúságot tegyen Róla. (4445) Meg tudott szólalni benne a HANG-nak kérdéseket feltevık lelkiismerete. De amíg bennük sok zavaróállomás volt, addig benne tisztán szólalt meg a kérdezı ember lelkiismerete! Ez volt az ı egyik karizmája! Emellett megkapta a tanításnak, a szellemek megkülönböztetésének és a nyelveken való imádkozásnak a karizmáját is, beleértve ennek megértését is. (1869) Mindezek mellett olyan bölcsességgel rendelkezett, amely képes volt más emberek problémáit átlátni, és helyére rakni a megválaszolatlan kérdéseiket. (399) A spiritizmus és a józan ész magas fokú harmóniája testesült meg benne. A HANG-tól tudjuk, hogy egy sugallt ember egyáltalán nem jobb annál, mint az, aki más feladatot kapott a Lélektıl. Ugyanakkor a HANG médiumának sokkal nagyobb volt a felelıssége azoktól, akik tıle eltérı szerepet kaptak. (3514) A feladatát illetıen a lényeg nem is az, hogy ı milyen volt, hanem az, hogy ı kié volt, és mit mondott. İ pedig Jézusé volt, és azt mondta, amit Jézus Lelke sugallt neki azért, hogy továbbítsa azt az emberek felé. (3514) Az emberi gondolkodásmóddal szemben azt hirdette, hogy Isten szemében nincs kis és nagy szerep, csupán jól vagy rosszul eljátszott szerep. Ezt mondja a HANG is több helyen. Íme egy idézet: „Hidd el, a te fakanalad és a médiumomnak adott képesség teljesen azonos erkölcsi értéket hordoz. És ha te nagyobb szeretettel forgatod a fakanaladat, mint médiumom a Tılem kapott képességét, akkor te messze felülmúlod ıt!”(4059) VII.
1854
A hitelességének alapjai Dombi Ferenc hitelességét három fontos alap biztosította. Az egyik az, hogy elvégezte a teológiát. A másik az, hogy nyitott és imádkozó ember volt. A harmadik pedig az, hogy ami rajta keresztül, mint HANG, le lett írva, mindenhol összhangban van az evangéliumokkal. (3431) Tudta, hogy minden írás, így a HANG-könyvek is, csak annyiban lehetnek hitelesek, amennyiben ennek a feltételnek megfelelnek. A HANG-könyveknél erre nagyon vigyázott. De nem csak ı. A HANG-levelekbıl kiderül, hogy maga Jézus is nagyon vigyázott e könyvek tisztaságára! (3123) A fentieken túl a hitelességét az támasztotta alá, hogy Jézus médiumaként kemény prófétai sorsot, a Jézussal való sorsazonosságot kellett vállalnia. (2220) A józan ész alapján inkább ódzkodik az ember az ilyen prófétaságtól, mint vágyik utána! İ sem kereste magának ezt a szerepet, élethelyzetet. (1529) VIII. Üldöztetések Tisztában volt azzal, hogy a sorsa meg van pecsételve! Tisztában volt azzal, hogyha Jézust üldözték, akkor ezt ı sem kerülheti ki. (1316) Ennek egyik oka, hogy a HANG a keresztény egyházak
vezetıit komoly kritikával illeti. Jézus e könyvben elmondja, hogy neki semmi köze ahhoz a kereszténységhez, amelyben ember embernek gyilkosa; amelyben az İ nevében pontosan az ellenkezıjét teszik annak, amit İ tett és tanított; amelyben az alá-fölérendelés dominál, és nem az, hogy mi mindannyian egymás testvérei vagyunk, és ahol szolgának nevezi magát az, aki uralkodik, és aki szolga, az már nem is ember, legfeljebb laikus! (1411) Voltak és vannak olyanok, akik nem tudnak Dombi Ferenc ellen értelmes érveket felhozni, így hát próbálják minısíteni, lejáratni és befeketíteni. Mindezt azért, hogy az emberek ne vegyék komolyan Jézus általa mondott tanácsait. (1316) Mások hiúságból, hatalmi vágyból, irigységbıl eretnekség gyanújával próbálták vádolni még életében, de Jézus ezeket a támadásokat mindig visszaverte. (3456) A HANG-ot az evangéliumi tanításaival igazolta. IX. Milyen volt? Dombi Ferenc alkatilag nagyon hajlamos volt arra, hogy hitvitákba bonyolódjék, de Jézus nem engedte ezt. Ha életének korábbi éveiben néha mégis átlépte a megengedett
2011. április
KOINÓNIA
határt, akkor nem a szeretet és béke, hanem a szeretetlenség és békétlenség légkörét szenvedte. Ilyenkor igazán csak ı tudta, hogy milyen lelki szenvedéseket kellett átélnie. Amit nem tanult meg Jézus szavai által, azt a szenvedéseibıl kellett megtanulnia. Így nevelte ıt Jézus arra az erkölcsi magatartásra tanításának legfontosabb kijelentésére -, hogy "Szeressétek inkább ellenségeiteket" (Lukács 6;35)! „E kijelentésem, sajnos, minden felekezetben hangsúlyárnyékba került, pedig ennél lényegesebb mondanivalóm nincs, nem is volt, és nem is lesz soha! Csak azok a médiumaim hitelesek, akik ezt hirdetik. Aki nem ezt hirdeti - lehet az akár a római pápa -, az nem hiteles médiumom!” (1679) Dombi Ferenc a médiumitása kezdetén még azt sem tudta, hogy két hónap múlva lesz-e, és hol lesz fedél a feje fölött. Végül egy Bokor közösségi tag budapesti lakásába költözhetett, ahol esténként kisközösségek győltek össze nála. Azok közül néhányan, akik hosszabb ideje és komolyan tanultak mellette, megközelítıleg azonos színvonalon kezdték hallani Jézus HANG-ját, mint ı maga. (2515) Rengeteg idıt töltött a kérdezık leveleinek megválaszolásával. Nyugdíjasként misézett Budapesten és Inárcson, elıadásokat tartott országszerte, és intézte a HANG-kötetek megjelenését, terjesztését. Alig maradt ideje arra, hogy önmagával foglalkozzon. (2515) A könyvein, ruháin és számítógépén kívül alig volt valamije. Ha adományként pénzt kapott, azt általában indiai gyerekeknek postázta tovább. A HANG írásakor boldog nyugdíjasként élte az életét úgy, hogy még kápláni rangja sem volt! (2059) Helyzete ilyen értelemben volt figyelemre méltó. Nem azért, mert kiváltságos helyzetben volt Jézus médiumaként, hanem azért, mert megmutatta, hogy a másokért éléshez, az önfeladáshoz olyan égi erık csatlakoznak, amelyek még a legnehezebb körülményeket is elviselhetıvé teszik (Lk 9;24). (2515) Életútja azt bizonyítja, hogy példamutató alázattal és bátorsággal rendelkezett. Nyitottsága révén kész volt a meglátott jót még jobbra lecserélni és Jézus tanításait bátran képviselni, felvállalva ennek következményeit. Nagyon igaz volt rá ez a HANG-levél: „Az alázat nem önmagatok leköpködése. Az alázat nem engedelmesség, tehát nem a kaszárnyák világa. Az alázat két összetevıbıl áll, és a két összetevıt eggyé olvasztó erıbıl. Az egyik összetevı az az elszántság, amely vállal minden szenvedést, megpróbáltatást a meglátott jóért. A másik összetevı pedig az a nyitottság, amely mindig képes leváltani a meglátott jót, ha jobbat, tehát Rám hivatkozva jobbat mutatnak neki. Az eggyé olvasztó erı pedig az öntudat! Valamit képviselni csak öntudattal lehet! Az alázatos ember a legnagyobbat, az Istent képviseli, tehát a legnagyobb öntudattal kell rendelkeznie, s nem lehet a világon sem egyházi, sem állami hatalom, ami elıtt meghajolna olyan értelemben, hogy emberi tekintély irányíthatná! A valóban alázatos embertıl minden hatalom nagyon fél! Az alázatos embernek nincs vesztenivalója, mert azzal az öntudattal hordozza Istent, hogy Isten hordozza ıt! (2059) Magatartása egy olyan belsı szabadságból adódott,
1855
ami nélkül az ember boldog nem lehet. Szeme vidám sugárzása Jézus tiszta tanítását hitelesítette a HANG-ban. Akik személyesen ismerték, tudják és gyakran mondják is, hogy benne egy igazán boldog embert láttak életükben. Bármilyen személyes problémát meg lehetett vele beszélni, nála soha nem érezte az ember, hogy ez kellemetlen. Ha kellett, keményen tudott fogalmazni, de véleményét mindig úgy tudta elmondani, hogy soha senkit sem sértett meg. Kiváló humora volt. A kisközösségeiben töltött idı nem csak értelmet megnyugtató módon, hanem meleg és vidám légkörben zajlott. Nem atyának szólíttatta magát, hanem Feri bácsinak. X. A HANG kontrollja Tudatában volt tökéletlenségének, nem tartotta csalhatatlannak magát. Amikor Jézus beszélt általa, akkor nem elégedett meg azzal, hogy meghallja, amit İ belülrıl mond neki, hanem azt állandóan kontrollálta is az evangéliumokkal. Folyamatosan hangoztatta környezetének, hogy ha valaki az evangéliumokból idézve, azokra hivatkozva cáfolja a HANG-levelek bármelyik kijelentését, akkor ı azonnal kész helyreigazítani azt, amit leírt. A kontrollt illetıen ugyanakkor nem érdekelte ıt sem Pál, sem más próféta, ha Jézus szólt hozzá. Ha a prófétákra hivatkozva mondott ellene valaki a HANG szavainak, akkor azt mondta, hogy elég baj az a prófétára nézve, és esze ágában sem volt korrigálnia Jézus szavait! (1185) A Bibliában rangsorolt, és minden prófétát, így önmagát is Jézus evengéliumi tanításain mérte le. Hálás szívvel megköszönte volna, ha az általa nyilvánosságra került sugallatok bármelyikérıl egy hozzáértı személy Jézusra hivatkozva, İt idézve bizonyítani tudná, hogy írásai tévedést tartalmaznak, de nem volt ilyen az életében. (3456) (Erre írásban is kérte azt a püspököt, Paskai László bíborost, aki a misézéstıl indoklás nélkül eltiltotta ıt, de választ nem kapott.) XI. Betegsége A betegség leleplezı erejő, mindig megmutatja, hogy mi lakik a szívekben! Dombi Ferenc a halála elıtt 4 évig súlyos betegségben szenvedett, folyamatosan csuklott, 2 év után megmőtötték, állapota ennek ellenére sem változott, csak lefogyott több mint harminc kilót. Nem tudták megállapítani betegsége okát, egyes orvosok megmagyarázhatatlan, misztikus betegséget, mások gégerákot emlegettek, neki azonban esze ágában sem volt szóba állni olyan istenkáromló gondolatokkal, hogy állapotáért a környezetét tegye felelıssé. Isten iránt megnyilvánuló szeretete, töretlen hithősége még ebben az igazán embert próbáló állapotban is példaképül szolgált a környezetének. Élete lezáró szakaszával azt bizonyította, hogy a Jézus által bemutatott szeretet nem a testi állapot függvénye! (4731) XII. Az egyházak urairól A HANG szerint az egyházak urai elsısorban nem Jézus vágyainak beteljesülését akarják, hanem saját hatalmi pozícióik biztosítását. Ezért menetelnek mindig együtt a mindenkori világi hatalommal! „Ezért volt bátorságom egyértelmően, a jövıt szem elıtt tartva, kijelenteni, hogy nem lehet jobb sorsa a tanítványaimnak, mint Nekem adatott
2011. április
KOINÓNIA
/János 15;20/!” (1707) XIII. Üzenet a laikusoknak A HANG-ban Jézus a hívıket így biztatja: „Meg kell tanulnotok nemcsak hinni abban, hogy bennetek vagyok Lelkem által, hanem abban is, hogy mőködni akarok általatok a Földön. Ki kell nınötök azokat a mankókat, amelyekre eddig ugyan szükségetek volt, de most már tudnotok kell járni saját lábatokon. Ez azt jelenti, hogy az Engem dicsıítés, a Hozzám fordulás nincs papokhoz kötve. Mindenki által tudok szólni és cselekedni, aki eszét és szívét egyaránt használni szokta az Én érdekemben. Nem a félelem lelkét kaptátok, hanem a fogadott istengyermekség Lelkét. Ha lesz bennetek bátorság arra, hogy Velem közvetlen kapcsolatban, az Én Lelkem sugallatát kövessétek, akkor papok nélkül is gazdagodni tudtok Bennem. Ha nem lesz erre bátorságotok, akkor nem lesztek jó tanítványaim. Amint a világi életben nemcsak fogyasztói réteg van, hanem termelıi is, pontosan így, ti eddig csak fogyasztói réteg voltatok a kegyelem rendjében. Vállalnotok kell, hogy termelık legyetek! Vagyis, a bennetek élı Lelkem hatására jöjjetek össze, beszélgessetek Rólam, imádkozzatok a világért, és úgy foglalkozzatok tanításommal, ahogy azt Én az evangéliumokban meghagytam nektek. Ne féljetek! Nagyobb tévedésekbe nem fogtok kerülni, mint amiben papjaitok vannak. Az Én Lelkem nem akárki! Jobban szeretlek Én benneteket, mint ti gondoljátok. Várom, és elvárom, hogy a Lélek gyümölcseit teremjétek. /Galata levél 5; 22-25/.” (571) XIV. A Biblia mellett a helye A HANG-könyvrıl pedig így beszél Jézus: „A Hang-kötetek annyira az Én szavaimat tolmácsolják, hogy méltán nevezhetık Szentírásnak! Bárhol felütöd, mindig találsz benne olyan gondolatot, amely pontosan neked szól. Én mestere vagyok annak, hogy amikor egy embernek szólok, azt mindenkinek mondom. Ebben Én utolérhetetlen vagyok. A Hang valóban az Én szeretetemet akarja közvetíteni igazságban, és az Én Igazságomat szeretetben mindenki felé! Ha az emberek ismernék e könyvek erkölcsi értékét, nem lenne olvasni tudó ember, akinek könyvei között e könyv ne lenne ott a Biblia mellett! Tehát szinte minden gondolata neked is szól!” (732) „Használd ki ezeknek tartalmát, mert azért íródtak, hogy gyakorlati tanácsot, erkölcsi útmutatást adjanak nektek, Istent keresıknek. Szentlelkem egyedülálló módon tud jelenleg hozzátok szólni e Hang könyveken keresztül! Egyedülállóságát elsısorban tartalmának tisztaságában és közlésemnek egyediségében értem. De nemsokára eljön az idı, sıt már itt is van, amikor egyes tanítványaim természetes lelki alapállásként fogják képviselni azt, ami ma még rendkívülinek számít!" (4697) Olvassuk és tanuljunk tıle tehát mindannyian: Dombi Ferenc Jehova Tanúi
1856
A Jehova Tanúi mozgalom, mely a XIX. század második felében született Amerikában, a szekták paradicsomában, a többi mozgalomhoz hasonlóan, a Bibliát bálványként kezelik, s úgy gondolják, hogy abból amit kiolvasnak, az számukra Isten üzenete. Ezek az emberek nagyon beszőkült gondolkodású és nagyon jámbor emberek, akik óriási anyagi háttérrel rendelkeznek Amerikából, s vezetıiket vakon követik. E mozgalmat Russel indította el 1879-ben. Az İrtornyot (Sion İrtornya = Zion's Watch Tower), ami 193tıl "Jehova királyságát hírül adó İrtorony" címen jelenik meg, a Jehova Tanúi tévedhetetlennek tartják. A mozgalom székhelye ma Brooklinban van. Alapítója Russel, már 1909ben ide költözött. Jó hírnevét megtépázta, hogy hatvanszoros áron adott el bizonyos "csodás" gabonaszemeket, felesége pedig törvényesen vált el tıle önzése, hatalmaskodása és hőtlensége címén. - Errıl bıvebben olvashatsz Giuseppe de Rosa: Vallások, szekták és a kereszténység c. könyvében. Annyit mondhatok még róla, hogy bár várja, de még nem kapta meg a lehetıséget arra, hogy újjászülessék. İ maga éretlennek bizonyult saját életének átvilágítására, ezért mások döntenek majd jövendı sorsáról. Sajnos, nem egyedüli e téren. Nektek tudnotok kell, hogy az a bálványimádás, mely nemcsak a Jehova Tanúit jellemzi a Szentírással kapcsolatban, éppen azért nem fogadható el iránytőként, mert nem felel meg az Általam sugallt valóságnak. Már beszéltem nektek a kinyilatkozás négy formájáról, mely szerint elsı a teremtés, második a sugalmazás, harmadik pedig a megtestesülés. (A negyedik pedig ez után jön, a színrıl színre látás). A második tehát a sugalmazás örökké tart, mert Lelkem. Tehát nem a Biblia a forrás, hanem a Lelkem által sugalmazó jelenlétem bennetek és azokban, akik nektek hagyományként adják tovább a bennük sugallt gondolatokat. Így maga a Biblia, mint a szent hagyomány terméke, nagyon elıkelı helyen van az Engem ismertetı eszközök között, de nem a legelsı. A Biblia segítheti, de nem helyettesítheti az Én munkámat bennetek. A Jehova Tanúinak nagy értéke, hogy komolyan veszik azt, amit igaznak tartanak, de csökkenti ezt az értéket az, hogy éppen beszőkültségük következtében vehetik komolyan a Biblia fundamentalista módon való kezelését. Sajnos azt is meg kell mondanom, hogy bizony hamisítják is a Bibliát. Vezetıik számára nem jelent gondot az, hogy ahol Én jelen idıt használtam, pl. Jn. 8:58-ban, ott ık múlt idıt használnak egyes könyveikben, mikor idéznek. Pl. "A legnagyobb EMBER, aki valaha élt" c. tankönyvükben. Fontos, hogy ne lógjanak ki abból a skatulyából, melybe próbálnak beleilleszkedni. De van még pár hely, melyet azért kénytelenek hamisítani, mert másképpen ellentétbe kerülnének önmagukkal. Giuseppe de Rosa könyvében megtalálhatod ezek egy részét. Mindez nem von le semmit azok buzgóságából, aki idıt és fáradságot nem kímélve törekszenek képviselni az általuk felismert igazságot. Legtöbbjük nem vétkes tudatlanságban szenved, hanem olyan tudatlanságban, melyrıl nem tehet, de igen is tehetnek azok a különbözı egyházak vezetıi, akik bár vezetıknek, fıpapoknak mondják és mondatják maguknak, de életükkel cáfolják Lelkem gyümölcstermı munkáját. Nagyon szeressétek a Jehova Tanúit is, de merjétek kimondani, hogy nem a Biblia a forrás, hanem a Szentlélek, aki bennetek értelmetek és akaratotok által mőködni akar. Engem semmiféle intézmény nem képes beszőkíteni önmagába. A Jehova Tanúi sem foglalhatnak le maguknak. Én személyek-
2011. április
1857
KOINÓNIA
ben gondolkodom, és nem intézményekben, és nem tanokban. Én SZERETETBEN gondolkodom. Minél többet vállal ebbıl magára valaki, annál közelebb van HOZZÁM! Haszontalan idıtöltés olyanokkal beszélni, akik bálványimádók és azok is akarnak maradni. Jehova Tanúi bálványimádók! A Bibliát tartják istenüknek! Sokkal bedeszkázottabb gondolkodásúak, semmint megértenék, hogy nem a Biblia az élet forrása, hanem a Szentlélek, és nem a betők hordozzák legjobban Isten információit, hanem a józan ész! Ne érts félre! Nem az értelemre kell építeni, hanem a bennetek mőködı Lelkemre kell hangolnotok a józan értelem felhasználásával. Nektek adatott tudni Isten országának titkait (Márk 4:11)! Nincs tehát értelme gyızködni olyanokat, akik csak tanítani akarnak másokat, de tanulni nem akarnak másoktól csak önmaguktól. Én csak gondolkodni akaró emberekben tudok gondolatokat ébreszteni annak érdekében, hogy lássák hogyan lehetnek boldogok. Azok a szegény gyermekeim, akik magukat Jehova tanúinak nevezik, már annyi csalódáson mentek át pár évtized alatt, hogy a józanabbak közülük már nem mernek jósolni. Azok, akik szeretnek ijesztgetni, és szeretik, ha különbözı felekezetek hibáit, bőneit belevetíthetik a Jelenések könyvének bizonyos képeibe, - könnyen teszik azok, akik mögött még nincsenek évezredek, csupán évek -, arra mindenképpen jók, hogy ne akarják elfásulni azokat a lelkeket, akik kiábrándultak már saját felekezetükbıl, s most örülnek, hogy bibliai magyarázatra találhatnak saját elmarasztaló ítéletük alátámasztására és saját lelkiismeretük megnyugtatására. Aki nem a fejével, hanem más testrészével gondolkodik, azzal nem tudok mit kezdeni. Ezért veszélyesek a narkotizálások. Ezért kell tudnotok, hogy nem a Biblia az Általam felkínált élet forrása, hanem a Szentlélek, aki a józan eszetek által akar szólni hozzátok. Az a csoport éppen ezt lépte át, ezt tette félre, s így lett a Bibliára hivatkozva bálványimádó. Legtöbbjüket menti a jó szándék és az ebbıl fakadó nagy ügybuzgalom, ami jellemzi ıket. Senkinek sem ajánlanám, hogy hozzájuk kapcsolja az életét! Azért nem, mert már eddig is mérhetetlenül sokat csalódtak, és ezután is olyan csalódások érik ıket, amelyeket nem kárpótol az a pillanatnyi biztonsági, bódultsági érzés, mely a jellemzıjük. Saját felekezetében kiállni és vállalni a tanúságtevést Mellettem, vállalni a megaláztatást, bizony ez az állapot nem vonzó, sıt fölül is múlja ez a kilépık erejét. Nem képes átlagember vállalni ezt saját felekezetében. Ezért olyan társasághoz csatlakozik a jó szándékú, felekezetébıl kiábrándult, vagy abba soha bele nem ábrándult ember, ahol nagyon beszőkülten szabad csak gondolkodni, és fanatikusan hinni kell a vezetık írásmagyarázatainak. Van ennek is értéke. Mert valamire legalább rátette az illetı az életét! A butaság nagyon sok embert visz a mennybe. De ettıl a butaság még nem lesz erény! Nem az a boldog, aki sokat tesz, hanem az, aki mindenkit és mindenkor nagyon szeret. Ennek pedig az ellenségszeretés a próbája!
KIRÁLY IGNÁCZ
CSALÁD ÉS KISKÖZÖSSÉG Elıször el kell valahogy helyezni a fogalmakat. A közösség, mint emberekbıl álló szociológiai alakulat magában foglalhatja a családot is, mint kisebb létszámú sajátos ismérvekkel bíró közösség. A család azonban a személyesség hangsúlyozottabb vérségi köteléke folytán az életünk belsıbb köre. Mindenképpen belsıbb, mint egy nagyobb közösség, mint amilyen a Bokor, az Egyház, a társadalom stb. Akkor is belsıbb, ha az Isten Országának hirdetése szempontjából, az életünk hivatása oldaláról nézem a kérdést. Emellett szögezzük le: a család és a kisközösség olyan emberi kapcsolatok rendszere, mely rendszerben a lényeges elemek tekintetében nagy mértékő átfedés van. Mindkettıben a személyiség alakulásának, fejlıdésének kiemelt helyét látjuk. Mindkettı létkérdés a tekintetben, hogy egymásra figyelı, egymásra rászoruló és együttmőködésre hajlandó emberek személyes döntéseire épül. Mindkét formációban a tagoknak fel kell zárkózniuk a közös normákhoz. Mindkettı teljes embert igényel az ember egyéni kiteljesedése érdekében. Mindkettı eszköz az Istennek tetszésre törekvı életünkben. Koncentrikus körben gondolkodás helyükre segíti dolgainkat az idı, energia ráfordíthatóság tekintetében. Az életünk körei minél nagyobb átmérıjőek, annál kevesebb idıt, energiát tudunk rájuk fordítani. 1. kör: Isten és én. Legbensıbb, a lelkiismeret fejlıdı erıterének világa ez, mely feltöltıdésének mértékében tud hatni a további körökben. 2. kör: Isten, én és hitvestársam. Az egy felé nézı nı és férfi közössége ez, mely az Isten felé irányulva tekint egymás szemébe is. 3. kör: Isten, hitvestársak és gyerekek. Családdá akkortól leszünk, mikor gyermekünk születik és addig vagyunk az, ameddig az utolsó is ki nem repül. 4. kör: a kisközösségek és a Bokor köre. Az 1. 2. 3. körök tagjainak személyes, szabad választásából alakult és mőködı alakulat. Az egyéniségek sokfélesége, és az Istenre figyelés bokros sajátosságai által meghatározott személyek közösségi sejtrendszere. • 6... stb. kör: az Egyház, a lakóhely, a társadalom… Fejlıdést erısítı tényezık a család és közösség tekintetében. Szülık együtt és/külön a kisközösségben feltöltıdnek, gondolatokat ütköztetve csiszolódnak, megnyílás mértékében kontrollt kapnak életük alakulásában. A gyerek szülıi támogatással, vagy anélkül, a maga elfogadó betagozódásával, növekedvén pedig saját választó döntésével kerül kisközösségbe. A családi egy irányba tekintés mellett szükségszerően megjelenik a gyerekek személyes szárnypróbálgatása minden szinten. A mindent megkérdıjelezés az egyéniségek kialakulásának velejárója. A közösség nagy jelentısége éppen abban van, hogy kortárs csoportban kerülhetnek helyükre a dolgok úgy, hogy a gyermek saját döntésnek élheti meg az Istenre figyelı életformát. Ami otthon a „vízcsapból is folyik”, az kisközösség baráti erıterében saját döntések gyümölcsévé érik. Fejlıdést gyengítı tényezık jelentısen gyengülhetnek, ha a család és a közösség harmonikus együttmőködésre képes. A családot üzemeltetı szülık és a kisközösségek vezetıi
2011. április
KOINÓNIA
rugalmasan, de együtt kell mőködjenek. A szülık közösségi hitelességének jó mutatója, hogy milyen mértékben és milyen gyakorisággal bízzák másokra gyerekeiket. Hitelességet rontó jelenség, ha a család otthoni közérzetét rombolja a szülık aránytévesztett közösségi munkája. Nem a testvérek nyakára és nem a nagyszülık szabad kapacitására szülünk. A közösség pedig nem a rendezendı házastársi és családi problémák elıli menekülés fóruma. Családjainkra épülnek közösségeink. A hegyre épült várossal akkor leszünk vonzó jelek, amikor a még ott nem lévık azt látják, hogy nekünk felettébb jó ott élnünk.
HABOS LÁSZLÓ
SZELÍDEK BILINCSBEN Áthaladtak a vasrácsos átjárón, majd megálltak a tárgyalóterem ajtaja elıtt. Üres volt a folyosó, csak ık álltak ott ketten, az ıszes hajú idıs fegyır, meg a fiatal, szemüveget viselı, elızetes letartóztatásban levı fiú. Rövid ideig mindketten a tárgyalóterem becsukott ajtaját nézték, majd a törzsırmester tekintete tovasiklott a folyosó falán hátra egészen a vasráccsal lezárt átjáróig. A fiú tekintete továbbra is a tárgyalóterem ajtaján pihent. Diószínre pácolt keményfa ajtó volt sárgaréz kilinccsel. A kilincsen egy fatábla lógott vörös selyem-zsinóron. A tábla el volt fordítva. Az ajtóra szemmagasságban egy réztábla volt felcsavarozva Tárgyalóterem felirattal. Az idıs fegyır szemmel láthatóan nehezen viselte a várakozás perceit. Forgatta fejét, és egyhelyben maradt lábát többször kissé megemelte, majd letette a kövezetre. Minden bizonnyal szeretett volna már túl lenni a tárgyaláson, s a számára meglehetısen lassan telt munkanapon. Az idáig hat tárgyalást ült végig. Hat Jehova tanúja vallású katonai szolgálat-megtagadó felett mondta ki a katonai bíróság az ítéletet. Végighallgatta mind a hat fiatalember mondandóját az utolsó szó jogán, s szemügyre vette arckifejezésüket, amikor meghallották a rájuk kirótt ítéletet. Aznap a bíróság nem mérlegelt, mindegyik elızetes letartóztatásban levı fiatalembert bőnösnek találta, és kettı év és nyolc hónap fogházbüntetésre ítélte. A smasszer tekintete megpihent a fiú arcán. A tárgyalására váró fiatalember nyugodtan állt az ır elıtt. Lassan felemelte bilincs szorította kezét, s jobb kézfejének mutató ujjával megigazította fémkeretes szemüvegét. Az
1858
idıs smasszer tekintetét a fiú arcán hagyva kérdezte, hogy vár-e hozzátartozót a nyilvános tárgyalására. A fiú nemleges válaszát megingatott fejével jelezte, s közben az ajtón lógó elfordított fatáblára pillantott. Megpróbálta magában elképzelni a lakkozott fadarabba faragott betőket a zárt tárgyalás feliratból. Egy távoli ajtó kinyílt, majd lépések zaja törte meg a folyosó csendjét. A bíróság tagjai igyekeztek a tárgyalóterem ajtaja felé. A katonai bírák tagjai a letartóztatottat, a letartóztatott fiú pedig a bíróság tagjait figyelte, amíg azok be nem léptek sorban, egymás után a tárgyalóterem ajtaján. A smasszer két lépést tett az elıtte éppen becsukódott faajtó irányába, majd hirtelen megállt. Rövid idı elteltével egy öltönyös férfi igyekezett a folyosón. Mielıtt kezét a tárgyalóterem ajtajának sárgaréz kilincsére helyezte volna, megállt a fiú elıtt, s annak szemébe tekintve közölte nevét, és a tényt, hogy ı a bíróság által kirendelt védıügyvéd, s a tárgyaláson ı válaszol a bíróságnak, majd eltőnt az ajtó mögött. A fiú nem tudta megjegyezni az illetı nevét, mivel az motyogva beszélt, csak annyit értett meg a bemutatkozásként mondott névbıl, hogy András. Majd rövid idı múltán kinyílt a terem ajtaja. Az ajtóban megjelent fiatal katonafiú a letartoztatott nevét mondta, mintegy felszólításként, hogy lépjen be a tárgyalóterembe. A fegyır levette a fiú kezeirıl a bilincset, és elindultak a padsorok között. A szemközti pulpitus mögött három katonatiszt állt. A jobboldali asztal mögött egy fıhadnagyi rangban levı ügyész, a baloldali asztal mögött pedig, az imént igazából meg nem ismert védıügyvéd állt. A fiú megállt a vádlottak padja elıtt, egy méternyire mögötte a fegyır is. Az ülnök elmondta, hogy az elızetes letartóztatásban levı vádlott bírósági tárgyalása következik. A tárgyalás a megszokott eljárás szerint zajlott. A vád képviselıje, a kopaszodó fıhadnagy ismertette a vádirat szövegét. A fiú figyelmesen hallgatta az alkotmányban rögzített hosszú törvénycikkelyek felsorolását, amelyeket ı, mint vádlott nem hajlandó teljesíteni. Nehezen körülírható boldogsággal nyugtázta a lelkiismeretével összeegyeztethetetlen törvények egymás utáni felsorolását, melyeket egyre emelkedettebb hangon sorolta az ügyész, amíg be nem befejezte mondandóját. Egyetlen pillantást sem vetett a fiúra. A bíróság felé fordulva ült le székére. A védelem nevében nem igazán meggyızı lelkesedéssel kezdett mondandójához az ügyvéd. Mindösszesen felolvasta a vádlott addigi életérıl összegyőjtött tényszerő megállapításokat. Elvégzett iskoláinak felsorolása után a munkáltatótól beszerzett jellemzést közölte. A nem várt dicsérı szavak kellemes érzéssel töltötték el a vádlottat. Ezt követıen került sor a vádbeszédre, melyben a katonatiszt kitért a vádlott Katolikus Egyházhoz való tartozására, s a tényre, miszerint a nevezett egyház mennyire nem ért egyet a hazaellenes magatartással, és azt igazából el is ítéli Az addig unottan szemlélıdı smasszer felfigyelt az elıtte álló letartoztatott vallási hovatartozására, és az addigiaknál alaposabban vette szemügyre. A további vádbeszédben az ügyész fennhangon említette az állampolgári kötelezettségek megtagadásának tényét, amelyet ı a szocialista társadalom elleni megbocsáthatatlan bőncselekménynek tart. Egyben kérte a tisztelt bíróságot, amennyiben a vádlott nem vonja vissza kijelentését, a törvény teljes szigorral sújtson le rá. Ezen felül kérte még, hogy a bőncselekmény ítéletének súlyossága legyen vissza-tartó erı az esetleges további katolikus vallású katonaságot elutasító fiatalember számára.
2011. április
1859
KOINÓNIA
A vádlott nyugodt hangon közölte, hogy önszántából, meggyızıdéssel vállalja kijelentését és annak felelısségét. Az ügyész egyre lendületesebben folytatta a bőnösség igazolásának tényét a katonai eskü szövegének pontokba szedett felidézésével. A fiú a pontokba szedett emberszeretet elleni magatartásra kényszerítı szövegek hallatán elmosolyodott, és az utolsó szó jogán elhangzott mondandójában kitért azon pontokra, melyek miatt nem hajlandó katonai esküt tenni. Miután a bíróság kissé elfáradt tagjai meghallgatták a vádlott kijelentését, miszerint nem tartja magát bőnösnek, visszavonultak ítélethozatalra. A bíróság tagjai úgy egy csészényi kávé elfogyasztására elegendı idı elteltével visszatértek a tárgyalóterembe. A katonai bíró, miután minden jelenlévı figyelme reá irányult kihirdette az ítéletet, melyben a budapesti katonai bíróság a vádlottat bőnösnek találta, a katonai szolgálat megtagadásának büntettében, amiért két év és tíz hónap börtön fokozatú büntetés-végrehajtási intézetben történı szabadságvesztés letöltésre, valamint három évre a közügyektıl való eltiltásra ítélte. A fiú tudomásul vette az ítéletet, s miután a vád képviselıje nem jelezte fellebbezési szándékát, a fiatal fiú is kijelenttette, hogy nem kíván élni fellebbezési jogával. Az ítélet súlyossága meglepte az immár jogerısen is elítéltté vált fiatalember mellé lépett idıs fegyırt. Az aznapi hat fogház fokozatú ítélet mellett az imént hallott börtön fokozatú ítéletet, rövid töprengés után, betudta a fiú katolikus vallású mivoltána k. A bíróság tagjai csendben elvonultak. A védıügyvéd nem akart védence szemébe tekinteni, fejét elfordítva igyekezett a katonatisztek után. A fegyır szótlanul tette az elítélt kezére a bilincset. A fiú mosolyogva nézett a csuklóit szorító, ezüstösen csillogó vasra, majd határozott léptekkel igyekezett a folyosó végén levı rácsos átjáró felé. A hat emeletnyi lépcsın menetelés kimerítette az idıs smasszert. A fiú alakja eltőnt a bezárult zárkaajtó mögött. Az elfáradt fegyır rövid pihenés idejéig beszélgetésbe elegyedett a szinten szolgálatot teljesítı kollégájával. A magas, göndör hajú, középkorú fegyır gúnyos megjegyzést tett a szektásnak gondolt fiatal elítéltre. – Hagyd, az a fiú nem olyan, mint a többi. Azt a szerencsétlent ma jól megmérte a katonai bíróság. – mondta fáradttá vált, sajnálatot sugárzó rekedtes hangján az idıs smasszer, miközben elfáradt lábán lassú léptekkel elindult a hatodik emeletrıl lefelé vezetı lépcsın.
DRIP
MIRİL MI JUT AZ ESZEMBE ÁPRILISBAN A KERTI MUNKÁK KÖZBEN Úgy is kezdhetném, hogy sok mindenrıl, sok minden jut az eszembe, merthogy számtalan eseményrıl tudósít a mára már globálisra tágult szemő és hírértékre mindig éhes média. Hogy minek van hírértéke, arra most itt ne pazaroljuk a betőhelyeket – a karakterszámot mondaná a lapszerkesztı – hiszen azt úgyis a versenyt generáló tematizálók alakítják, a távol-keleti nukleáris katasztrófa, vagy az afrikai lázadások helyszíni közvetítése mellett. Maradjunk inkább a rögös földön, még ha olykor kicsit sáros is. Azzal kezdem tehát, hogy végre beszámolhatok a múlt havi számban is emlegetett borsóvetésrıl s más kerti teendıkrıl. Eddig ugyanis hiába készültünk rá, a márciusi idıjárás egyre csak halasztásra késztetett, hol hóval, hol faggyal, de leginkább a kenıdı sáros talajjal. Április elsı napjaira zsúfolódott hát a konyhakerti veteményezés, a burgonya ültetése és a gyümölcsfák lemosó permetezése is. Gyönyörően sütött a nap, nemcsak a kapanyél vetette le a mellényt rólam a krumpli ültetése közben. Télen összegyőjtöttem a cserépkályhákból a fahamut s kiszórtam a kertben, mielıtt elıkészítettük volna vetésre, ültetésre a területet. Látta ezt a szomszéd s ı is kiürítette a hamus ládáját. Így terjedt hát ez a hamuhasznosítás. Valamikor, évekkel ezelıtt én is egy erdélyi kirándulás alkalmával vettem észre, hogy hamut szór egy idıs földmővelı az országút melletti földjén. Igaz, hogy ı akkor a már arasznyi árpára hintette a téli főtés maradékát. Négy sor burgonyát ültettünk, összesen százhúsz méteren, két fajtából. Mindkettı magyar nemesítık munkájának eredményeként ellenáll a burgonyavész kórokozójának. Az egyiknek Hópehely, a másiknak Sarpo Mira a neve. A burgonya ültetésében nem is hátráltatott az idıjárás, hiszen a gyakorlati tapasztalatok alapján a gazdák is a kökény virágzására idızítik a krumpli ültetését. Errefelé a nógrádi dombok között pedig még csak éppen hogy bontogatták fehér szirmaikat a kerítésünket szegélyezı kökénybokrok.
Meg lehet kérdezni persze, hogy minek ennyit fecsegni a burgonya ültetésrıl? Egyrészt azért mert immár harmadik éve figyelem a burgonya sorokat s a betakarításukkor mindig valamilyen megmagyarázhatatlan „tüneményre” kellett, hogy felfigyeljek. Az idén ezért is tudatosan párhuzamosan
2011. április
1860
KOINÓNIA
egymás mellé ültettem a két eltérı fajtát. És most fémzárolt gumók kerültek a kapavágásnyi árokcsík aljára. Nehogy valamilyen fajtaleromlás okozta tünet tréfáljon meg újra, mint két évvel ezelıtt. Mert semmilyen értelmes magyarázat nem igazolhatta azokat az ültetett fajtára nem jellemzı formákat, amikkel a gumók leptek meg, amikor kiástam ıket. Van azonban másrészt oka is, hogy mire ez sok krumpli-beszéd. Másrészt azért, mert dr. Tóth Ferenc tanár úrnak kívánságára külön megfigyelés – már majdnem kísérletet írtam – alá kerülnek a burgonya sorok. A gödöllıi egyetem tanára ugyanis arról szeretne adatokat győjteni, hogy öntözetlen körülmények között milyen termésre képesek ezek a fajták. A talajnedvesség megırzését - s talán a gyomlálás megkönnyítését is - pedig a talajtakarás módszerével javasolta biztosítani. Mi meg majd az itt termett gumókból készített paprikás-krumpli kóstoló idején beszámolunk az eredményrıl. No persze, ha egyáltalán lehet majd hagyományos paprikás krumplit készíteni belılük s nem rostélyos, vagy serpenyıs burgonya lesz a fızés vége. Mert korábban sokszor olyan meglepetés is ért, hogy egy tı alól kiásott burgonya egy része nyers maradt, egy része szétfıtt, szinte csak harmada volt paprikás krumpli állagú. Gyenge volt a genetikai stabilitása a fajtának – mondták hozzáértı barátaim. Magam meg amolyan hagyományırzı maradtam ebben a kulináris kérdésben. A tejet is tehénbıl szeretem, hiába ütközik meg sok eladó a tej származását firtató kérdésemen. Apropó tehén! Olyan már egy sincs felénk a faluban. Aki pedig egy kis istállószagra vágyik emlékezés gyanánt, megveheti azt konzervdobozban is. Van benne szalmaaroma, faistállószag és tehénkipárolgás. Egyezerötszáz forintnak megfelelı euróért árulják valahol Nyugat Európában. Aki nem hiszi, nézzen utána www.stallduft.de weblapon.
IN MEMORIAM
BARCZA BARNA
AZ EMBERHALÁSZ SZÜLETÉSE „A Te szavadra azonban kivetem a hálót.” (Lk. 5,5) Hálátlan mesterség, Uram, az emberhalászat! Hisz te is tudod, átestél minden kínján. Könnyebb a vasat esztergálni, vagy a volánt tekerni, csak egy-két fogást kell tudni, és megy minden, mint a karika-csapás. Nem is szólva a trógerolásról. És ezt még az emberek is munkának tartják. Nem úgy, mint az emberhalászást. Mennyivel könnyebb volna „kiállni” ebbıl a munkából, mint Te tetted, mikor csalódottan és fásultan Szíriába dezertáltál inkognitóban. /Mk 7,24/ de mit tegyek a lelkem mélyén most is erısen hangzó hívó és küldı szavaddal: emberek halászává teszlek?! De ma is úgy van, mint a Te korodban. Csak arra figyelnek fel, ami ıket érdekli, ami nekik elınyösnek látszik. És az emberhalász kezd megalkudni. Programját, a Te tanításodat, önkénytelenül is, tudattalanul is kezdi igazítani a tömeg ízléséhez, vágyához. Így született meg lassan egy „szalonképes kereszténység”, melybıl „okosan” kiszuperáltunk nehezebb és kényesebb pontot. A Te tanításod kicsiség-szegénység-védtelenség programját mesteri mellébeszélésekkel nagyság-gazdagságönvédelem programmá dagasztottuk. Határokat nem ismerı „adás-törvényed” helyett a „vevés-törvényt” igyekeztünk jogi szankciókkal körülbástyázni. Bocsáss meg, Uram, de sodort a vágy, hogy ízlésesen csomagoljuk keserő piruládat, mert emberi tapasztalatunk egyre azt mutatta, hogy még így sem kell senkinek. Hogyne csomagolnánk, mikor olyan versenytársunk van az emberek tudatáért folyó versenyben, mint a film, a rádió, a televízió, a sajtó, szóval a tömeghírközlı eszközök minden csábos kellékükkel. Emberfeletti erıfeszítéseket tettünk, hogy Igéd vonzó legyen: mondtunk miséket, példákat, mint Te is tetted, gyermekeinket szórakozva tanítottuk, mégis elhagytak szinte valamennyien legkésıbb 14 éves koruk után. Amikor túlvilágot áruló kegyszereink már olyan keveseknek kellenek – hisz még csak nem is vágyódnak azon túlvilág után, melynek létében alig hisznek,
2011. április
KOINÓNIA
de a földön jól érzik magukat – akkor jön Teilhard de Chardin – akit más vonatkozásban roppant tisztelek – és zseniális koncepciójával megkereszteli az evilág építését, vagyis a földi ország építését úgy tünteti fel, mintha az egyúttal a Te országod építése is lenne. Pedig Te, Uram, sose hagytál bennünket kétségbe afelıl, mit értesz a „kozmosz”, a „világ” szón, és a Te országod építését a világgal kibékíthetetlen más síkon mutattad meg. Ugye megérted, Uram, milyen kínban vagyunk? Mivel a Te tanításod nem kell az embereknek, azért másodállást vállalunk és pápai enciklikákban, vagy zsinati határozatban is hirdetünk evilági békét, keresztény szociális társadalmi rendszert, kelletjük magunkat, mint a kultúra, a mővészet, a tudomány mecénásait. Mindennel foglalkozunk, még politikával is, csak – ne haragudj – a Te tanításoddal nem merünk embereket halászni. Most szemrehányóan nézel rám, uram? Vajon azért, mert ki merem mondani azt, ami annyira nyomja a szívemet, vagy azért, mert igazat adsz szavaimnak, és Te is helyteleníted, amit eddig tettünk? Te is azt mondod, hogy szezonvégi kiárusítást csinálunk, örülünk, ha valakinek el tudjuk adni az árunkat? Ha olcsón adunk bóvli árut, ami már senkinek sem kell? Hogy örülünk, ha egy teljesen hitetlen élető házaspár még elhozza gyermekét megkeresztelni? Engedd meg, uram, hogy mentségünkre felhozzam a Te helyzetedet. Ugye mikor kb. 40 éves korodban elindultál, hogy nyájat toborozz a választott népbıl, már kialakult a kész program, a kész terv benned? Amit egy örökkévalóságon át tapasztaltál a Szentháromság belsı életében, erre az életre akartál megtanítani, az odavezetı útra ráállítani. A nyáj győjtéséhez, melynek pásztora akartál lenni, két alapvetı dologra lett volna szükséged: elıször, hogy az emberek tudatát átalakítsd a Te tanításod szerint, másodszor, hogy egy nagy metanoiával ezeknek az átalakított tudatú embereknek az életét is ráállítsd az Ország útjára. Te, Uram, 40 éves korodra már elég tapasztalatot, elég ember- és világismeretet szereztél arról, hogy a Te „adás-törvényes”, „kicsiség-szegénység-védtelenség” programú tanításod nem fog kelleni az embereknek. Ezért kellet a „Terv” megvalósítása elıtt a „Kivitelezés” módját 40 napos magányodban átbeszélni az Atyával. És mivel ismerted az embereket, tudtad, hogy majd mást várnak Tıled, ezért kellett a három kísértést legyıznöd magadban. Ez a kísértés abban állt, hogy ha nem lehet a Te isteni tanításod: a Terv szerint nyájat győjteni a választott népbıl, akkor győjts úgy, ahogy embereket egyáltalán győjteni lehet: vagyonnal, /kenyér/ - nagysággal-csodával, /leugrás a templompárkányról/ - hatalommal /földi birodalmak/. A Te erkölcsi nagyságod abban áll, hogy legyızted a kísértést, és nem mentél bele ezekbe a kézenfekvı megalkuvásokba, melyekbe, mint csapdákba, mi belementünk. Inkább vállaltad a kudarcot, a bukást, de a Tervedet föl nem adtad. Te sose akartál a magad módján embereket halászni, mindig az Atya szavára vetetted ki a hálót. Akkor is, ha ez kilátástalan volt. Akkor is, ha csıd csıdre halmozódott. Mert hogy Te
1861
is nagyon megszenvedted az emberhalászást, Uram, - ez szent igaz! De sokszor kellett még visszamenekülnöd a magányba, hogy a kiábrándító valóságot, az emberek értetlenségét megbeszéld az Atyával, hogy újra és újra egyeztesd Tervedet, hogy mindig csak az İ szavára vess hálót! De sokat vergıdtél Te is, Uram, ezen! Hisz olvassuk Lk 4,13-ban, hogy csak „egy idıre” hagyott el a kísértı. Tehát még gyakran visszatért! Újra és újra érzékletesen Eléd idézte, hogy az emberhalászatban sikerre csak akkor lenne reményed, ha a tömegigényeket kielégítenéd. Isteni tudásoddal azonban tudtad, hogy ez a remény csak remény marad, ebbıl valóság nem lehet. Azt is tudtad, hogy utad a Golgotán fog végzıdni, mert az evilágban a „kicsiség-szegénység-védtelenség” kihívja a „nagysággazdagság-hatalom” erı-tételezését, a Mindent-odaadás bekebelezi a Mindent-elvevés. Ez egyet jelent a fizikai megsemmisüléssel. Vállaltad. Amikor nyögök, és magamban vergıdöm az emberhalászás kínja miatt, fellapozom az evangéliumokban az elsı galileai esztendı mőködésének lapjait, hogy vigaszt találjak, hogy lássam: Neked is ez volt a sorsod. Nálad is azt látom, Uram, hogy a tervek sohasem kivitelezhetık úgy, ahogy meg vannak tervezve. A tervvel találkozik a valóság; találkoznak vele az emberek, akikben a tervet végre kell hajtani, s ha a terv a szabadságra van építve, a terv messzemenı módosulásokat kell, hogy szenvedjen. Kezded a tanítást Kafarnaumban. Még alig tudsz tudatátalakítást végezni náluk, máris kibicsaklik a terv /Mk 1,21-39; Lk 4,31-44./ Közbeszól egy idegbeteg, akit kénytelen vagy terven felüli csodával elhallgattatni, mert fölfedi kilétedet és akkor a tömeg vágya ferde irányba terelıdne. Politikai Messiásnak kezelne, de akkor nem állna szóba tanításoddal. És amíg az egyik csapdát kivéded azzal, hogy a meggyógyítással elhallgattatod a megszállottat, addig beleestél, Uram, a másik csapdába, mert most az emberek a csoda miatt keresnek téged. Szerfölött lelkesednek Érted, a csodatevıért, a javas-emberért, nyakra-fıre hozzák betegeiket, s mivel a szeretet adástörvényét – melyet Szentháromságos életedbıl hoztál magaddal – nem tudod megtagadni, ezért gyógyítasz, teszed a csodákat, melyek nem szerepeltek eredeti tervedben, s így egyre helytelenebb irányba terelıdik a nyáj-győjtés. Uram, már Te sem az Atyától kapott tanítással hódítottad a tömeget, hanem azzal, amit a nép vár. Csodákkal, gyógyításokkal, földi kenyérrel. – Ugye hogy megkínlódtad? Ugye, hogy megszenvedted? Mert észrevetted a végzetes elcsúszást. Az emberhalászás nagy kísértését: emberfeletti erıfeszítésbe kerül az embereket úgy nyájba győjteni, hogy ne az ı vágyaik szerint, hanem az Atya terve szerint dolgozz. Végül már le kell menekülnöd elılük bújva, napfelkelte elıtt: „Kora reggel pedig, még szürkületkor felkelve, kiment és elvonult egy puszta helyre, és ott imádkozott”. /Mk 1,35./ Megint rohantál belsı vergıdésedet megbeszélni az Atyával. Mert embereket halászni nem lehet szörnyő kínok és vergıdések nélkül. A kísértı újra megjelenik, és most már személyes tapasztalatod is segítette a kísértést. Ki kellett törnöd ebbıl a fojtogató körbıl, mely végzetesen helytelen irányba sodorta mővedet: ”Menjünk máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is prédikáljak.” /Mk 1,38./ De ott is ugyanúgy jártál! Már na-
2011. április
1862
KOINÓNIA
gyon népszerő voltál mindenfelé, csak éppen tanításod nem kellett. Udvariasan, sıt lelkesen meghallgattak, a csodákért és dédelgetett reményeikért mindent elviseltek, de szavaidat mindig a maguk észjárása szerint magyarázták, és pont az ellenkezıjét értették annak, amit Te mondtál. Világosan mondtad most is, késıbb is, hogy a sátáni erıszak-alkalmazásának nincs helye Országodban, mégis a felszabadító vezért látták Benned. És amikor láttad, hogy a tömeg-pasztoráció csıdöt mondott, külföldre menekültél /Mk 7,24/, hogy újabb 40 napos átértékelést tarts. Talán lemondtál az Atya-adta terv megvalósításáról, talán engedményt tettél a tömeg igénye szerinti emberhalászás javára? Egyáltalán nem. Ezért tudlak csodálni, Uram! Levontál következtetéseket, kielmélkedted, hogy a terv eddigi csıdbejutása után hogyan kell azt módosítanod. Az emberekkel kapcsolatban ezután sem kergettél illúziókat. Tudtad, hogy „jobban szerették az emberektıl nyert dicsıséget, mint az Istentıl nyert dicsıséget.” /Jn 12,43./ A szíriai lelkigyakorlat után a tömeges emberhalászást /mely nem győjtött tagokat az isteni igének/ mintegy feladva, áttérsz az „elit” képzésére, a tizenkettı alapos átgyúrására: „És nem akarta, hogy valaki megtudja, mert tanította tanítványait.” /Mk 9,30./ A tömeg-pasztoráció csıdjének ellenhatásaként szinte passzivitásba vonulsz /majdnem csak a tizenkettıvel foglalkozol/, s ez a passzivitás még falu-belieidnek is feltőnik. /Jn 7,3-4./ Ettıl kezdve mind világosabb a vonalvezetésed: A tervet hirdetni kell, de a tömeg menthetetlenül mindig félreérti, ill. saját igényeit olvassa ki a savaidból, avagy nyíltan szembeszáll Veled, esetleg ırültnek gondol, mint a jeruzsálemiek. Munkád nagy része 12 apostolodé, akik szintén ”keményszívőek”, de Te rettentı energiákat pazarolsz erre a 12 emberre. Programodra mindenki azt mondja, hogy nem járható út. Te egymagad bebizonyítod, hogy járható, de csak a halál vállalása árán. A „kicsiség-szegénységvédtelenség” programja csak úgy valósítható meg, ha vállaljuk, hogy a „nagyság-gazdagság-hatalom” ereje eltiporjon. Ez a fizikai megsemmisítés az evilágban csak véglegesíti a belenövést a Te Országodba. Így, és csak így lehet belenıni. A tizenkettı „keményszívősége” is megtörik, mikor tapasztalják feltámadásod, és a Szentlélek megnyitja leragadt szemüket. Ez a tizenkét alaposan megtalpalt ember Szentlelked erejével megmozgatta a világot. És nem „szalonkereszténységet” hoztak létre! Az elsı századok kereszténysége – míg csak be nem vonult a hatalom evilágisága az Egyházba – nagyon komolyan vette „kicsiség-szegénység-védtelenség” programod csakúgy, mint adástörvényed. „ A hívık sokaságának pedig szíve-lelke egy volt, és senki semmi vagyonát nem mondta magáénak, hanem mindenük közös volt.” /Ap.Csel.4,32./. Nem kellet a szociális keresztény társadalom szükségességérıl enciklikákat kiadni, „Mert szőkölködı sem volt közöttük senki.” /Ap.Csel.4,34./. Nem kellett államosítással, vagyis „vevés-törvénnyel” megoldani a társadalmi vagyon-
elosztási problémákat, mert az elsı keresztények ezt megoldották a Te „adás-törvényeddel”. Origenes írásaiban még a „keresztény katona”, ez „contradictio in terminis”: képtelen ellentmondás. Igen, mert komolyan vették az erıszakról lemondató parancsodat. Hogy késıbb mindezt megtorpedóztuk, hogy építettünk „evilági kereszténységet” erıszakkal, vagyonnal, hatalommal, hogy az ily módon megszerzett evilági pozíciókat védtük fegyverrel, politikával, ez bizony jelentett egy 1600 esztendıs kisiklást az Egyház történetében, de jelentett kisiklást emberhalászásunkban is. Nem csoda, hogy a középkorban tőzzel-vassal terjesztett kereszténység – melynek módszerei Országod nagy ellenségétıl, a Sátántól voltak kölcsönözve – majd a késıbbi majdnem mindig evilági okosság szerint programozott emberhalászó-módszerek-toborozta „keresztény” közösség csak külsıséges, látszatkereszténységet eredményezett. A viharok idején láttuk meg igazán, hogy ezekkel a keresztényekkel semmit sem lehet kezdeni. Tömeg-pasztorációnk csıdöt mondott, mert sohasem a Te szavadra, hanem mindig a saját pocakunkra ütve vetettük ki a hálót, és szemünk mohón tapadt nem a halakra, hanem a halak pikkelyére. Uram, szenvedem az emberhalászás nehézségeit. Nagy erıt ad a felismerés: Te is megszenvedted. És most már örömmel hallom, hogy annyi útvesztı és vargabető után egyenesen rám kiáltasz: „Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen!” /Jn 12,26./ - „az én szavamra, tehát az én elgondolásom szerint vesse ki a hálót!”
D. HELLER – E. HELLER
GYERMEKGONDOLATOK Mi a Mennyország? "Egy olyan hely, ahol annyi pizzát ehetsz, amennyit csak akarsz, és sosem fájdul meg a pocakod." (Marie, 5 éves) "A Mennyország a halál utáni állomás – hacsak valami vicces kedvő nem küld el a másik irányba." (Harmon, 11 éves) "Olyasmi, mintha Isten otthona lenne … de biztos neki is sokszor kell üzleti útra mennie." (Emmanuel, 7 éves) "Nyugvóhely, ahol a halottak kapnak egy új tüdıt, aztán karácsonyi dalokat énekelnek egész évben." (Roger, 10 éves) "Nyugodt, békés hely, ahol nincsenek bogarak. … A bogaraknak saját Mennyországuk van, ahol Isten óriási pikniket rendez nekik." (Jacques, 7 éves) "Olyan hely, ahol az álmaid valóra válnak, ha olyasféle álmok, amik segítenek más embereken." (Marian, 9 éves)
2011. április
1863
KOINÓNIA
"A Mennyország nagyszerő otthon emberek és háziállatok számára, és valószínőleg a babáknak is, ha egyszer a tulajdonosaik felnıttek." (Odette, 6 éves) "Olyan, mint egy gyönyörő szálloda, ahol Istennel lakhatsz, angyalok lehetnek a barátaid, és nem kerül semmibe, csak amit a szívedbıl adsz." (Bonnie, 9 éves) "Anyukám azt mondja, a Mennyország ott van, ahol két ember igazán törıdik egymással." (Lisa, 12 éves) "A Mennyország olyan hely, ahol lehet játszani és imádkozni. Mi lehetne ennél jobb?" (Cassandra, 10 éves) "Egy különleges falu egy felhın, ami tele van jósággal és más dolgokkal, amiket nem lehet megvenni a boltban." (Dana, 8 éves) "Ott lesznek a kislányokból angyalok… aztán Isten megpróbálkozik a fiúkkal is." (Brandy, 7 éves)
Hol található a Mennyország? "Az égben. … Ha azt a másik helyet keresed, jó sokat kell ásnod." (Hallie, 8 éves) "Lehet, hogy az egyházi boltokban árulják a térképét." (Mary Beth, 6 éves) "A tévében nincs, inkább a való életben." (Zachary, 8 éves) "Mindjárt a Mars mellett. … Fogadok, ha találkoznánk a Mars-lakókkal, rettentı barátságos emberek lennének, mert még közelebb vannak Istenhez." (Josh, 10 éves) "Azt hiszem, a papok tudják, hol van, de Isten megeskette ıket, hogy nem árulják el, hadd csodálkozzanak majd az emberek." (Trisha, 6 éves) "A főben van. … Mindenhol, ahol Isten teremtett valamit " (Victoria, 11 éves) "A Bibliában. … Abban vannak jó történetek arról, hogy nem lehet lerövidíteni az utat a Mennyországba. … Igazából Mózes lerövidítette a Vörös-tengeren keresztül, de az vészhelyzet volt." (Stephen, 9 éves)
"Nézz föl a felhıkre! … Próbáld meg elképzelni, ki csinálja azt a sok esıt meg havat! Hát nem a meteorológus." (Morf, 10 éves) "Néha a Mennyország igazán messzinek tőnik. … Jó lenne, ha vasárnaponként elmehetnénk oda egy autópályán." (Cedric, 7 éves) "A Mennyország a csillagok között lehet, de messzelátó nélkül is láthatod. … Csak hitre van hozzá szükséged." (Andrew, 10 éves)
Hogyan keletkezett a Mennyország? "Kitört egy vulkán, amelyikben szeretet volt láva helyett." (Trent, 11 éves) "Mária csinálta, amikor gyereket akart. … Néha nem vagyunk elég hálásak a nıknek." (Dana, 8 éves) "Isten csinálta az idık kezdetén néhány felhıbıl, az égbıl és talán néhány maradék hegybıl és folyóból, amikre már nem volt szüksége a Földhöz. …Valószínőleg rögtön a pihenınap után csinálta." (Jack, 8 éves) "Rögtön a spagetti után teremtették. … A spagetti is fontos, mert egészséges vitaminok vannak benne, és valószínőleg még a lelkek is szeretik." (Norinne, 7 éves) "Istennek volt egy álma, aztán leült az íróasztalához, és rajzolt egy képet a Mennyországról. Aztán valamelyik angyal, aki egyik elızı életében építészmérnök volt, onnan már elintézte." (Duncan, 9 éves) "Réges-régen sok ember sírt, mert meghalt a nagypapájuk meg a nagymamájuk, úgyhogy Isten azt mondta: Jól van már, ti nyertetek. … Úgyhogy csinált egy gyönyörő helyet, a Mennyországot, és megengedte, hogy a nagyszülık örökre ott maradjanak." (Robyn, 7 éves) "Isten éppen a jóság magvait akarta elültetni, és a Mennyország volt az a hely, amit kiválasztott." (Simone, 11 éves) "Szerintem még Superman sem tudta volna megcsinálni. … Biztos, hogy valaki olyan csinálta, aki még nála is sokkal erısebb volt." A hitrıl "Ha nem hiszel a Mennyországban, nem fogsz tudni hol játszani, miután elmentél a Földrıl." (Maria, 9 éves)
2011. április
KOINÓNIA
"A Mennyországban hinni olyan, mintha abban hinnénk, hogy megszőnhet a gonoszság. … Úgyhogy rám is lehet számítani." (Ryan, 10 éves) "Jó a Mennyországban hinni. … Ki tudja? Lehet, hogy egy nap oda kerülsz." (Kala, 7 éves) "Jó gondolat hinni a Mennyországban, mert akkor késıbb nem fogsz úgy meglepıdni, hogy infarktusod legyen tıle." (Shonte, 10 éves)
KEDVES OLVASÓINK! 1. Terveink szerint az 1993-ban Gyurka bácsi által alapított, és ránk (Lombos Ida, Korponai Erzsébet, Sarló Csaba, Inczédy Péter és Faragó Ferenc) hagyományozott Koinóniát 2011. szeptemberétıl önálló havi lapként kívánjuk megjelentetni. A havi lapot Gyurka bácsi szellemiségében, az általa megfogalmazott: „Az emberi elkötelezıdés folyóirata – családunkért, nemzetünkért, mindenkiért – Isten Országa megvalósulásáért.” küldetésnyilatkozata mentén szeretnénk összeállítani. 2. A Koinónia a Bokor közösségek lapja, írásokat továbbra is elsısorban a közösségek tagjaitól kér. Örömünkre szolgál, hogy az utóbbi egy esztendıben publikált 70 írás szerzıibıl csupán 6 személy nem köthetı közvetlenül a Bokor közösségekhez. Ám róluk is úgy véljük, hogy gondolataik illeszkednek közösségeink gondolatvilágához, ám térben illetve idıben személyes kapcsolat nem alakulhatott ki. 3. A lapot Gyurka bácsi által annak idején kiválasztott – fent már felsorolt – személyek szerkesztik. Egyértelmően gondoljuk magunkról Bokorhoz tartozásunkat, amelynek formai és tartalmi elemeként is különbözı közösségek tagjai vagyunk. A Koinónia szerkesztı bizottságának közössége nem deklarált a maga tagjaiból formális vezetıt. Elfogadott álláspontunk ez ügyben, hogy mindig az a közösségvezetı, amelyikünknél a szerkesztıségi találkozás történik. Jelezni kívánjuk, hogy Gyurka bácsi kovászaként a szerkesztıség, a Bokor definícióknak is meg-
1864
felelı élı közösséggé kelesztıdött. Még nevünk is van: Koinónia Társak Közössége. A számok tartalmáért közös felelısséget vállalunk és szeretnénk újbóli megerısítést adni abból az aspektusból, hogy egyes írások nem feltétlen tükrözik a szerkesztıbizottság véleményét, de mondanivalóikban tematikailag illeszkednek a közösségeinkben felmerülı problémákhoz, állásfoglalásokhoz. Ilyen írásokat vitaanyagnak tekintjük, melyek reményeink szerint kiváltja a közösségek írásbeli reagálását, állásfoglalását. Nem kívánunk foglalkozni a napi politikával, és nem teszünk be Gyurka bácsit becsmérlı, vagy kritizáló cikkeket sem, ezt nem érezzük méltónak. Nem teszünk be olyan cikkeket, bár sajnos kapunk, amik vallási vagy nemzetiségi, vagy más gondolati alapon becsmérlik embertársainkat. Ezen hitvallásunkat már megtettük a Koinónia hasábjain is, lásd: XVII. évfolyam, 10. szám, 2010. október, 1721. oldal.1 4. A Koinónia terjesztésének anyagi hátterével nem szeretnénk foglalkozni. Ebben, teljes mértékben, a KV döntéseire hagyatkozunk. De szeretnénk javasolni az Internetes terjesztés dominanciáját. Többek kérésére, a monitor elıtt történı olvasás kényelemesebbé tétele érdekében, a hagyományos kéthasábos formátum mellett, egyhasábosként is megküldjük mindenkinek az aktuális számokat, a
[email protected] listára. Akik nem rendelkeznek internet kapcsolattal és/vagy nyomtatási lehetıséggel, javasolható, hogy részükre az adott közösség nyomtassa ki és jutassa el a számokat. Ennek volumene, úgy gondoljuk, nem igényel külön költségvetési tervezést. Szeretettel: a Szerkesztıség. 1. A szerkesztıség Gyurka bácsi szellemi hagyatékának tekinti az általa 1994-ben útjára indított Koinóniát. A tizenhatodik esztendejében – pontosabban évfolyamában – járó folyóirat küldetésnyilatkozatát Csire Feri fogalmazta meg még annak idején az elsı számban, emígyen: „Úgy látszik, hogy az Érted Vagyok és a Tájék után szükségünk van egy harmadik orgánumra is, a Koinóniára. A Tájéknak eddig is voltak mellékletei: Közös dolgaink, Reflexiók, melyek már nem fértek bele a meglévı keretbe. De túl ezeken az idıszaki írásokon, Istennek hála, a Bokor kedve az írásra az év egyéb részeiben sem apad el. Szükségképpen így van ez, amíg értjük az evangélium üzenetét: azt, hogy a szeretet mindig közösségteremtésre indít. S a közösségteremtés rendre irodalmi lecsapódásokat is eredményez. A közösség újszövetségi görög neve: koinónia. Innen a Bokor ezen új folyóiratának a címe. Amíg közösségben vagyunk egymással, gondolatainkat nemegyszer írásban is közölni akarjuk testvéreinkkel. A Bokor közösségi folyóiratát szeretnénk továbbra is nyitottnak hagyni, egyrészt az úgynevezett „bokortartalmak” közlése, másrészt a Bokor-tagok, remélhetıen növekvı, grafomán igényeinek kielégítése irányába. Huszonnégy, esetenként harminckettı hasábos terjedelmi korlátaink mentén minden olyan írást szeretnénk leközöl, amelyek jézusi tartalmúak, a Bokorról, a Bokorhoz szóllanak. Ha cenzúra nincs is, de szerkesztıi döntés az van, a tagok döntı többségő véleménye alapján, természetesen a fentiek figyelembevételével .Szeretnénk magunknak azt a szerkesztıi szabadságot is megtartani, hogy olyan írások is megjelenhessenek, amelyeknek aktualitása, témaválasztása megkívánja a publicitást – ám nem feltétlenül tükrözik a szerkesztıség egyetértését a megfogalmazott tartalmakkal. Az egyszerőség kedvéért nevezzük most az ilyen írásokat vitaanyagoknak. Viszont teljes mértékben szeretnénk elhatárolódni mindenféle pártpolitikai, aktuálpolitikai megnyilvánulásoktól. Ezen a szinten még az úgynevezett vitaanyagoknak sem adunk nyilvánosságot. Sajnálatos módon már úgyis megosztott ebben a vonatkozásban is a Bokor, nem kívánunk tehát akaratlanul is további lövészárkokat ásni. Végezetül a Bokorhimnuszunk szellemében szeretnénk élni a kettıs kötelékkel: / „Megkötöm magamat baráti kötéllel, testvéri közösség tartó erejével. / Testvér, ha eloldnám kettıs kötelékem, szembesíts magammal, légy felelıs értem!” /
Piros pünkösd öltözik sugárba, Mosolyogva száll le a világra. Nyomában kél édes rózsarózsa-illat, Fényözön hull, a szívek megnyílnak. Hogy elıször tőnt tőnt fel a világnak, Tüzes nyelvek alakjába’ támadt. Megoldotta apostolok nyelvét, Hírdeté a gyızedelmes gyızedelmes eszmét. Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed, Ma is minden bánkódó szívének, Hogy ki tévelyg kétségbe’, homályba’: Világító sugaradat áldja. Habozóknak oldjad meg a nyelvét, Világosítsd hittel föl az elmét. Hogy az eszme szívbıl szívbıl szívbe szálljon, Diadallal az egész világon! Piros pünkösd, szállj le a világra, Taníts meg új nyelvre, új imára. Oszlasd széjjel mindenütt az éjet, Szeretetnek sugara, Szentlélek! (Reviczky Gyula) BULÁNYI GYÖRGY
SZÉLZÚGÁS, LÁNGNYELVEK...
XVIII. évfolyam 6. 7. szám 2011. június, július TARTALOM: A Koinónia régebbi számai elérhetık: www.bulanyi.hu
Bulányi György, Szélzúgás, lángnyelvek Habos László, A barátságról LEVELESLÁDA Farkas István, Interjú a Hídépítıvel DRIP, A múltat végkép eltörölni Czakó Gábor, A pénz szagtalan bőze Böjte Csaba, Mi történt Tuniszban? Barcza Barna, Szabad asszociációk… Farkas István, Arany és olaj Király Ignácz, Család és szolgálat In memoriam Bulányi György In memoriam Dombi Ferenc Faragó Ferenc, Tanyai szilánkok
1865 1867 1868 1869 1871 1872 1874 1875 1876 1878 1879 1881 1883
«Az emberi elkötelezıdés folyóirata – családunkért, nemzetünkért, mindenkiért – Isten Országa megvalósulásáért.»
Naplóíráshoz Horatius szerint otium kell. Ebben a latintól elszokott világban inkább Arannyal kell szólni: egy kis független nyugalmat, melyben a dal megfoganhat - erre várt ı késı öregkorában, amikor hatvan éves volt. Én várom-e? Nem. Akkor érzem jól magamat, ha a tennivalóimtól nem tudom, hol áll a fejem. De ennek most az lett a következménye, hogy május 6-ról 14-re ugrok. Még jó, hogy elıre kellett dolgoznom, s a májusi szentbeszédeimet meg kellett írnom valamikor januárban az áprilisi Érted Vagyok számára, ahol ennyi az átfutási idı. De elmúlik a május, s én e naplófüzetnek a naptár miatt a Pünkösdi napló nevet adom. Illik tehát, hogy legyen benne valami Pünkösdrıl is. Ne távozzatok Jeruzsálembıl, hanem várjátok meg az Atya ígéretét. Felmentek a felsı szobába, s egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban. Majd Júdás helyett megválasztották Mátyást azok közül, akik az egész idı alatt együtt voltak velük, amíg közöttük járt az Úr Jézus. Amikor pedig eljött a pünkösd napja, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égbıl, s Péter elkezdheti beszédét:
Elérhetıség;
[email protected], 06-20-9872-982
Jézust, akit Isten igazolt elıttetek, ti felszegeztétek és megöltétek. De ıt az Isten feltámasztotta, mivel lehetetlen volt, hogy a halál fogva tartsa ıt. Negyvenkilenc nappal húsvét után a titokban feltámadás publikus, kinyilvánított feltámadássá lesz; tudomásul veheti azt egész Jeruzsálem: Kaifás, a fıpap, a gyilkosság kitervezıje is, s a nép is, aki a Feszítsd meg!-et kiáltotta. Péter azt mondja, hogy szükségképpeni volt a feltámadás: lehetetlen volt, hogy a halál fogva tartsa ıt. Miért volt lehetetlen? Magyarázatul Péter zsoltárt idéz: nem engedted, hogy Szented rothadást lásson. S az Isten azt tesz, amit akar. Ezért mindenható. Ki kell már egyszer tisztázni a mindenható Isten fogalmát. Aki Istenrıl beszél, állítja, hogy İ létezik, az teljes valóság - mindennek, ami csak van - végsı okának vallja ıt. Mert semmi sincs ok nélkül, még pedig elegendı és szükségképpeni ok nélkül. Másképpen mondva ugyanezt: semmi sincsen magától; mindennek, ami létezik, szükségképpen van létrehozó oka. A gyufának a gyufacsináló ember az oka, aki megtervezte és megvalósította azt a gyárat, amelyben a gyufát elıállítják. A teljes valóságnak a meg-
2011. június, július
KOINÓNIA
csinálója az ezt a valóságot létrehozó Isten. Ez a szükségképpeni ok; mert nem lenne gyufa, és nem lenne a bennünket körülvevı, fényévek távolába is terjeszkedı teljes valóság, ha nem lenne létrehozója, akit Istennek állítunk. Másfelıl a gyufacsináló embernek nem lehet oka a gyufa, mert a gyufa képtelen embert alkotni. A gyufa képes elégni, hıt fejleszteni, de embert nem tud létrehozni. Az ember viszont már elégséges oka a gyufának, mert az ember képes gyufát csinálni. Aki Istent állít, az olyan létezıt állít, aki képes létrehozni a valóságot, s a valóság egészén belül embert is képes alkotni. Így aztán Isten az egész valóság szükségképpeni és elegendı oka. Szükségképpeni és elegendı oka nemcsak a teljes valóság létezésének, hanem a valóságban ható törvényeknek is. Az emberalatti világban pl. a szélviharnak, tájfunnak, a szökıárnak, a földrengésnek s a vulkánkitörésnek is. Az élı világban az életnek és az elmúlásnak, a gyümölcsöt hozásnak s a szaporodásnak is, a kórokozók, bacilusok létezésének is az Isten az okozója. Az ember világában pedig az ember szabadságának: a jó és gonosz cselekedeteinknek is, melyek szabadságunkból fakadnak. A lét törvényének tapasztaljuk a tájfunt, a halált, s az emberi szabadság minden megnyilvánulását, pl. a neoliberalizmus gaztetteit is. Az Isten a végsı oka nemcsak a valóság egészének, hanem a bennük ható törvényeknek is. Miért ezek a törvényei? Mert Isten - nem Istent teremtett, mert ez fogalmi ellentmondás lenne. Isten, az abszolút lét, csak nem-Istent, csak relatív létet tud teremteni. A relatív lét pedig ilyen, hogy van benne földrengés, halál és emberi gonoszság. Szükségképpen. Vak erıkbıl is áll és gonosz erıkbıl is - szabadságunk következtében. Nem tudott másmilyen világot teremteni. Biztos, hogy a lehetı legjobb világot teremtette; következik ez az Isten tökéletességébıl, jóságából. Abból, hogy Isten azt hozta létre, amire egyáltalán képes volt. Az ember sem csinál egy alkotást pocsékabbra, mint ahogy tudja. Ha Isten világot, valóságot hoz létre, az ilyen. Így mindenható az Isten. Az öntudatlan világ nem szenved. Az ember szenved tıle, de jutalma lehet az Isten örök élete halálunk után. S jutalmunk lehet az Isten Országának boldogsága már a földi létben is, ha jóra használjuk a kapott szabadságot: ha adunk. Ha adunk, százannyit kapunk vissza: testvért és nıvért, házat és földet. Nem csinálunk rossz vásárt, ha meg is kell halnunk. Sorsunk itt is a boldogság, ha itt még nélkülöznünk is kell az abszolút lét zavartalan örömét. S most jön a nagy kérdés: ha már csak ilyenre sikerülhet a relatív lét, nem tudná Isten a tájfun borzalmait, s korunkban a neoliberalizmus gonoszságait - s más korokban más gonoszságokat - felszámolni, hatályon kívül helyezni? Miért ne tudná?! Akinek van hatalma törvényt szabni, annak van hatalma a törvényt hatálytalanítani is. Meg is teszi az Isten ezt nemegyszer. Jairus házában, Naim városának kapujában, Lázár sírjánál. Sıt, minden egyes csodás gyógyuláskor, Jézus korában és akármikor. Jézus ugyan azt mondja a gyógyultaknak: A hited gyógyított meg téged. De eh-
1866
hez a gyógyuláshoz azért az Istennek is köze van, mert a kilenc leprásnak szemére hányja, hogy nem dicsıítették Istent a gyógyulásért. Ateisták nem szoktak csodálatosan meggyógyulni. Egy baráti házaspár négy gyermekébıl egy rákos lett. Buzgón s hittel imádkozott az egész család. S a rák nyom nélkül eltőnt. Lourdes-ban jegyzik az orvosilag érthetetlen gyógyulásokat, s nem keveset. Másutt is történnek csodálatos gyógyulások, ma is. Mért nem avatkozik bele Isten sőrőbben a folyamatokba? Talán azért, mert Jairus lányának, a naimi ifjúnak s Lázárnak néhány évtizeden belül mindenképpen meg kell halnia. Talán azért, mert a meggyógyult betegeknek elıbbutóbb ugyanez lesz a sorsuk - a teremtett világ törvényszerőségei szerint. Meghalnak néhány év vagy évtized után ık is - ismét a teremtett világ törvényszerőségei alapján. Minek nyúljon bele, ha mindenképpen mőködnek az általa létrehozott világ törvényei? Ha Isten mégis belenyúl a törvényszerő folyamatokba és megmásítja azokat, valami oka van rá. Találgathatjuk ezt az okot. A Golgotán nem nyúlt bele, mert nem bábjátékot akart, hanem történelmet: Kaifás, Pilátus kezét nem köti meg, ellenük és társaik ellen csak háborúkkal csatázhatna, s ezt azért az Isten még sem vállalja. Húsvétkor, Pünkösdkor viszont belenyúlt. Miért tette? Mert meg akarta taszítani Jézus ügyének kátyúba jutott szekerét. Azt akarta, hogy a feltámadt Jézus húsvét után összeszedje a megfutott Tizenkettıt. Pünkösdkor pedig azt akarta, hogy a feltámadása publikus, mindenki által tudottá legyen. Isten gyilkolni nem hajlandó, de Jézust feltámasztja, új életet ad neki. Gyilkolni nem hajlandó, de kiárasztja Lelkét: szélzúgást támaszt, lángnyelvek ereszkednek a Tizenkettıre, s bátorság tölti el ıket: nem gyilkolni, de vállalni azt, hogy Kaifás most már az ı életükre is törjön. Mindenható-e már most az Isten? Nem jó szó ez az Isten jellemzésére. Hajlandó létet, életet adni. Hajlandó gyógyításkor, feltámasztáskor újra adni ezt az életet. De gyilkolni nem hajlandó, inkább együtt szenved a szenvedıvel; ha kell, akkor a kereszten vergıdı Jézussal is. Inkább mindent adónak és mindent elszenvedınek mondanám ıt. A mindenhatóságának korlátot szabnak az által megteremtett világ törvényszerőségei; pl. az, hogy mindannyian egy halálos betegséggel születünk a világra. Ide kívánkozik most egy vers. Szabó Lırincé. Címe: LÓCI VERSET ÍR ...egyszerre nyílt az ajtó, jött Lóci és elébem állt s megszólalt: - Apu, verset írtam! - De hisz még nem tudsz írni, te! - Nem is írtam, csak kigondoltam. - No, halljuk. - Hát figyelj ide, szólt Lóci, azzal nekikezdett s két sorban elmondta a verset: "Az életet adja, adja, egyszerre csak abbahagyja." Én nagyot néztem: - Ki? Kirıl szól a versed? Ennyi az egész? - Hát az Istenrıl, az a címe! magyarázza a gyerek; és: - Nem kéne még valami hozzá? - kérdeztem én kíváncsian.
2011. június, július
KOINÓNIA
- Nem hát, - felelt ı, - ez az élet, - ebben már minden benne van. - Benne van, jól van, igazad van, szép a vers, menj és játssz tovább! Szinte ijedten csókoltam meg Lóci hatéves homlokát... El kell fogadnom, hogy Isten ilyen világot teremtett, s ezen a világon belül kell tennem, amit kíván tılem. Tılem azt kívánja, amit mindenkitıl. Hogy el ne akadjon a szekér. Hogy megvalósuljon az ország. Az Ország, amely testvérekbıl áll, akik nem parancsolgatnak egymásnak, hanem mossák egymás lábát. Az Ország, amelyben nem akarok gazdagabb lenni, mint a testvérem, hanem osztozok. Az Ország, amelyben nem erıszakoskodom, mert mi értelme lenne annak ott, ahol mosni akarom a testvérem lábát, s mindent meg akarok osztani vele. Isten Lelke csak ezt kívánja tılem. Ugyanazt, amit tıled is.
HABOS LÁSZLÓ
A BARÁTSÁGRÓL Csendes volt a kilences zárka. Csupán néhány elítélt tartózkodott szálláshelyén. A cella lakóinak nagy része a fogházkörlet más helyein talált szabadidıs elfoglaltságot magának. A kultúrára éhesek, a kultúrteremben elhelyezett televízió készülék elé telepedtek. A
1867
friss levegıre vágyók, a börtönudvaron sétáltak. A zárkaparancsnok, a magas, szeplıs-arcú jehovista fiú szorgosan tisztította a mindig fényesen csillogó cipıjét. Az alacsony termető írnok, aki néhány perccel korábban érkezett meg munkáltatójának parancsát teljesítve a fodrászmőhelybıl, szorgos mozdulatokkal fehérnemőinek mosásába kezdett. A kövér rakodómunkás pedig, az elızı nap kapott élelmiszercsomagja maradékait tömte mohón magába. A fiatal katolikus katszolgos olvasásba merült. Egy vastag kötetet – , melyet szıke hittársától kapott kölcsön, aki odaadó gonddal rejtegette az idıközben tiltott irodalommá minısített mővet – tartott a kezében. Az irodalmi alkotást olvasva Thomas Mann gondolatai közepette szállt pokolra, amikor odafigyelést igénylı zajjal megérkezett két szállítómunkás zárkatárs kidudorodott tarisznyájukban élelmiszerekkel megrakodva. A magas, és teljesen kopaszra borotvált fejő elítélt feldúltan pakolt szekrényében, miközben a tıle addig meg-szokottnál jóval hangosabb és cifrább káromkodásba kezdett. A nem szokványos durva felkiáltásaira a zárkában levık odafigyeltek. A jóembernek pontosan ez volt a célja. A dühös rabok, amikor valami gondjuk akadt, néha válogatott cifra jelzıkkel illették a Teremtıt, de a magas, kopasz, ingerült feldúlt szállítómunkás a cifra jelzık közé nem az általában szokásos Isten tulajdonnevet, hanem a személyes sértés elıidézésére a Jehova megnevezést használta. A Jehova tanúi felekezető zárkaparancsnok, hittársai meghökkent tekintetétıl követve, megszokott jámborságából kibillenve, erélyessé vált hangon érdeklıdött zárkatársa ingerültségének okáról. Válaszában többször obszcén kifejezések mellett emlegette követıi elıtt, meglehetısen sértı módon a Teremtıt, ismertté vált nevén nevezve. A dühtıl nehezen értelmezhetı mondataiból lassan megértette az idıközben benépesült zárka hallgatósága, hogy elítélttársuk a Jehova tanúja pénzügyi írnokokra volt módfelett dühös, amiért azok cinkosságot vállaltak a spájzvezetı fegyırrel az elítéltek tudatos és módszeres átverésénél. A magas, kopasz kiszúrta spájzolása közben a lenyúlására irányuló szándékot. A húsz dekagrammnak igényelt szalámi, a mérlegen csupán tizenhét dekagrammnyit mutatott, mégis huszonháromnak megfelelı árat mondott a smasszer. A cigaretta, tea, konzerv fix árainak összeadása után sem stimmelt az összeg, amit a pénzügyi írnok is érzékelt, melyrıl egy pillanatra kikerekedett tekintete tanúskodott, mégis a fegyır által mondott nem valós, az elítélt kárára összeadott összeget vezette annak spájzos kartonlapjára. A zárkaparancsnok ingerültsége fokozódott istene nevének ismételt szidalmazása miatt, melyet zárkatársa mindenki füle hallatára zúdított rá. A szállítómunkás érthetı kiakadásában köztudottan a tanú hittestvérei is felelısek voltak. Lassan csillapodott a magas kopasz. Felháborodása végighömpölygött a zárkában, s más rabtársak is rövid megjegyzéseikkel egyetértettek a háborgóval. Az olvasni szándékozó fiú nehezen mélyült el újra Thomas Mann megálmodott világába, amikor a zárkába lépett ügyeletes erélyes hangon kérte számon a zárkaparancsnokot az elmaradt folyosói takarítás miatt. Idıközben néhányan hittestvérei közül, hogy megszabaduljanak a kellemetlen szituációból, elosontak a zárkából. A takarítást végzık sorrendje az elítéltek nevei szerinti ábc-s sorban történt. Elızı napon
2011. június, július
KOINÓNIA
éppen a b betővel kezdıdı nevő elítélt volt a soros. A zárkában tartózkodott elítéltek meglepetésére a zárkaparancsnok a stokira telepedett, hátát a meszelt falnak támasztott, olvasásba merült katolikus katszolgost, és a korábban történt eseményhez szállítómunkás munkatársa védelmére megjegyzést tett elítéltet jelölte ki. A szorgosan szekrényébe pakoló munkás, miután hátrafordult, nevének hallatára erıs karjainak magasba lendítése mellett határozott hangon visszautasította a feladatvégzést. Majd miután a könyvének becsukására késztetett katszolgos megjegyezte, hogy az általa ismert abc-nek sorában a b bető után közvetlenül nem h bető következik, a zárkaparancsnoknál látványosan elszakadt az a bizonyos cérna. Talán ingerültségének igazi okai között szerepelt, hogy aznap éppen nem kapott levelet kedvesétıl. Az elítélttársak heves gesztikulációk közepette rövid szópárbajt vívtak. Miután az ingerült zárkaparancsnok nem tudta egyik felszólított zárkatársán sem érvényesíteni pozíciójának hatalmát, a szállítómunkás elítéltek önfeledtté vált kacagása mellett dühösen elhagyta a cellát. Kisvártatva a mindig arrogáns hangú szintfelelıssel jelent meg a zárka ajtóban, aki esélyt sem adott igazának védelmére, ráparancsolt a zárkában maradt katszolgos elítéltre, hogy a takarítási teendıket haladéktalanul kezdje meg. Idıközben a takarításra kijelölt rabtárs, miután zsebébe rakott egy dobozzal a frissen vásárolt cigarettából, a börtönudvarra sietett. A magára maradt fiatal fiú hozzálátott a kétszemélyes feladat elvégzéséhez néhány együtt érzı, és annál több kárörvendı tekintet kíséretében. Halvány mosolyt erıltetve arcára, söprögette a hosszúfolyosó kövezetét. Miután a lapátra tolt port elhelyezte a rácsos ajtón túli szemetes edénybe, megfeszített karral húzta maga után, mint igás ló a mázsás súlyú pokrócba csomagolt betontömböt.
Megpróbálta gondolatait elterelni a börtönlét valóságától, amikor egyszerre a háta mögötti súly súlyát vesztette és könnyedén csúszott a nehéz betontömb. Oldalra nézett, és a mindig mosolygó arcú hittestvérét pillantotta meg maga mellett, aki átvette bal kezébıl a hosszú vasrudat. A barátok együtt haladtak tovább a folyosón a vasrácsok irányába. A kárörvendı bámészkodók hirtelen eltőntek a nyitott zárkaajtók mögött, közöttük a kilences zárkának a még mindig dühös tekintető parancsnoka is.
1868
LEVELESLÁDA Kedves Feri! Köszönöm a KOINONIÁ-t. Tetszik a színessége és a gondolkozásra serkentı gazdagsága. Talán Gyurka bácsi is ezért alapította. Jó volt „találkozni” ismét olyan régi ismerısökkel, akikkel volt alkalmam rendszeresen beszélgetni – ahogy ez a csoporton kívül nem nagyon divat a Bokorban. Rájuk emlékezve mindig beugrik a nyájból elkószáló birka és a tékozló fiú képe. A gazda mégis elmegy utánuk, vagy vágyakozva/örvendezve várja haza ıket – a saját és a többi birka hasznára. És akkor itt van ez az ısi kérdés is, amit Te és Korponai Erzsébet feszegettek. Valószínőnek tartom, hogy igazából sohasem volt más kérdés. Mindig és mindenkor errıl van szó, ha az ember bármilyen formában megnyilvánul. Látszólag nincs másunk csak ez a megnyilvánuló én és nincs nagyobb ellenségünk sem, mint ez. Erzsébetnek igaza van, nem lehet megkerülni ezt a kérdést: Mit is akarunk feláldozni, ha azt sem tudjuk ki az az „ön”-magunk? Az énfeláldozás elıfeltétele, ha már fel akarod áldozni, az én teljes megismerése, öntudatlanul ugyanis csak maszlag. Ismerd meg önmagad! – Ki vagyok? – Kinek mondanak engem az emberek?- Vagyok – az út, az igazság és az élet. Mindig ezek voltak az alapkérdések és igazad van, ezekre nem lehet és talán nem is kell választ találni. Egészen más kell. Meg kellene valahogy élni. Talán igaza van Erzsébetnek. Az önfeláldozás, ha nem tudatos, akkor maszlag – hogy a szavát használjam. Ugyanakkor nincs más útja az önmegismerésnek, mint az én feláldozása – vagyis a látása és pontos helyére tevése. Talán nincs igaza Erzsébetnek, mert az öntudatlan énfeláldozás is elvezethet ahhoz a látáshoz, amit a görög szó jelent. Ez a maszlag meglátása, ráébredés a maszlagra. Nem feltétel nélkül vezet ide. Teljesen bele kell menni a maszlagba, hogy valaki meglássa és szabadulni akarjon belıle. És akkor megláthatja, hogy ki merül bele és ki akar szabadulni. És hát, ki mondhatja közülünk, hogy nincs benne nyakig a maszlagban? A lehetıség tehát adott. Ez a lehetıség sokkal reálisabb, mint a behozni kell a másik tartományt, ebbe a szők térbe. Reálisabb, mert behozni az én próbálja, vagyis az, aki csak önmagát látja – mint én, és semmit sem tud arról, ki is ı valójában, tehát a levegıben kapkod és nem talál semmit. A másik tartomány nem az emberen kívül van, de mindenképpen az énen kívül. Nagyon jól meg lehet figyelni a mőködését - másokban, ha nincs ott az én, csak az ember. „Önmagamat csak önmagam szüntelen feláldozása árán tarthatom fenn.” – mondja Hamvas. Önmagamat sehogyan sem tarthatom fenn. Önmagam fennmarad egy ideig, ha hagyom, hogy fenntartsák azok az erık, amik létrehozták és éltetni és fejleszteni akarják ezt az érzékeny készüléket, amirıl legjobb pillanataimban érezhetem, hogy Van. Viszszatérni ehhez a látáshoz kellene, de ezt már nem tanítják. Persze Hamvas ezt nagyon jól tudta.
2011. június, július
KOINÓNIA
Hogy hogyan gyız a szeretet erı az önzés, az erıszak erején, azt pár napja egy gyönyörő filmben láttam megörökítve: Emberek és istenek a címe. Ajánlom Neked és minden Bokrosnak. Még egyszer köszönöm. Farkas István
FARKAS ISTVÁN
INTERJÚ A HÍDÉPÍTİVEL „Mester, melyik a legfıbb parancs a Törvényben?” Jézus így felelt: „Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedbıl, teljes lelkedbıl és teljes elmédbıl. Ez a legfıbb: az elsı parancs. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. E két parancsolaton függ az egész törvény és a próféták.” Mt. 22, 36-40 Húsvét elıtt hirtelen bejött a meleg. A fiatal lányok ezt elıbb megérezték, mint az idısebbek. Ez utóbbiak óvatosabbak. Már sokat tapasztaltak. Tudják, hogy bármikor jöhet egy hideg áramlat és fagy. Mint a bokrok és a fák. Az orgona teljes virágban, míg a gyertyán épp’ csak bimbózik. A Keletinél találkoztunk. Éppen beért a délután négyórás püspökladányi személy. Az emberek tódultak ki a fıbejáraton. Mindenki sietett valahová, a dolgára. A bolíviaiak nem. İk ott dolgoztak a téren. Zenéltek és mosolyogtak. Hogy kerültek ide – kérdeztem magamban? Aztán beültünk a Parkszálló halljába. Csend, halk zene. Ami kint zárva volt, itt megnyílhatott – egy idıre. — Igen. A Bokor. A gyökerek. Gyermekkorom nagy részét, 14-15. éves koromig meghatározta. Apámon, édesanyámon és nagybátyámon, Laci bácsin keresztül véremmé vált mindaz az érték, amit ez a szó és a mögötte lévı életgyakorlat jelent. Ez a családból jön, de nem egy hagyománytisztelet. Ez egy jó életvitel tisztelete. Fontos részének nevezhetném. Jó, mert aktív, emberközpontú, hibákat is felvállaló, nem szenteskedı, ıszinte és elsısorban élhetı életvitel. És ezzel együtt minden, ami hozzá tartozott: a 15 évvel korábbi, Bokorbeli fiatalok és idısebbek – csak így hirtelen, akik eszembe jutnak: Kaszap Gábor, Márczi testvérek, Simonyi Gyusza és Kaci, a csoportok és a Bokor gyerektábor és még sok más élmény, ami akkor fontosnak látszott életemben. — Visszatekintve a múltra, ma semmilyen módon már nem tartom magamat a Bokorhoz tartozónak. Nem járok el a közösség rendezvényeire és nincsenek Bokor alapú csoportjaim sem. Ugyanakkor a gyökerek, a gondolkozásmód megmaradt. Ma is ezekhez tartom magamat. — A Bokorban és a családomban tanult vallásosság és istenhit számomra egy sokkal személyesebb, mindennapjaimban megnyilvánuló formát kapott. Nem egy ideológiához kötıdik. Vagyis talán egyetlen
1869
tétel, parancs határozza meg: Szeresd felebarátodat! Néha van imaéletem is, de erre mindig, mint olyasmire gondolok, ami lehetne sokkal jobb, sokkal közvetlenebb is. — Hivatásom választását is ez a parancs határozta meg. Kulturális antropológiát tanultam, és már tanítok is az ELTÉ-n. Mai életem számára minden lényeges mozzanatot ez hat át, ez határoz meg. Szó szerint mindent. Feleségem is antropológus, munkám a palesztin keresztények élete körül forog, gondolkozásomat ennek a szakmának a gondolkozásformája határozza meg és remélem, hogy megnyilvánulásaim is ezt közvetítik. Ez a gondolkozásforma a jelenbıl indul ki. Nem régi kövületeket, emlékeket, tanításokat, szokásokat, táncokat és énekeket vizsgál, persze azok is fontosak, hanem a jelen körülmények között, a jelenlegi kultúra mindennapjainak emberi és közösségi kapcsolatairól gondolkozik. Felismeri, hogy a kultúrák nem jók vagy rosszak, nem fejlettek vagy elmaradottak, hanem egyenrangúak, de különbözık egy változó normarendszeren belül. Nem összemérhetık, mégis valahol az alapjuk közös. Semmiképpen sem ellentétesek, egymással rivalizálók, ahogy ezt a média és sok mai gondolkodó közvetíti. Ez a gondolkozásforma kulturális másság elfogadását és megértését, de nem ellentétet közvetít. Megismer egy kultúrát és az azzal kapcsolatos sztereotípiákat, elıítéleteket lerombolni, átvilágítani szándékozva közvetíti annak értékeit egy másik kultúra számára. — Módszere, hogy a kutató kikapcsolja a saját személyiségét, amennyire csak tudja, hogy megérthesse, megérezze, átélje egy másik kultúra képviselıinek gondolkozásmódját, életét, hagyományait. Teszi ezt azért, hogy mindazt, ami elválasztja ıt magát és a saját kultúráját ettıl a kultúrától, azt lehetıleg átvilágítsa, és ha lehet, érthetıvé tegye mások számára is. Nem tehet mást. Hogy beilleszkedjen, hogy pártatlanul vizsgálni tudja, benne kell élnie – egy közös megértés és kapcsolat érdekében meg kell próbálnia úgy gondolkodni, élni, cselekedni, mint azok, akiket vizsgál. Kicsit bele kell halnia a saját személyiségének ebbe a munkába, hogy létrejöjjön egy más látás, egy más értés és más érzés. Tudományosan ez persze nincs így. Sokan természettudományosan személytelennek szeretnék látni a kulturális antropológiát, míg mások megjelenítik saját maguk és a vizsgált közösség viszonyát. Vannak, akik nem írnak a kutatás ezen aspektusáról, de vannak, akik szövegeikben is reflektálnak önmagukra. Ezért aztán ez a szakma sok helyen nem is elismert, mint a nagy tudomány része. Mindenki próbálkozik saját tudományának legitimizálásával. Például a szociológusoknak, ami egy rokon szakma ez már sikerült, mivel ık kvantitatív eszközök használatával könnyebben elhelyezhetık a természettudományok holdudvarában. Kérdés,
2011. június, július
KOINÓNIA
hogy mi az ára. A munkámban inkább a kvalitatív módszerek, a mikrokutatások és a „mélyfúrások” a lényegesek. Inkább, mint a statisztika, az eredmények sora. Szinte az elıbbi hozzáállás alapelvének mondanám: „Tedd magad zárójelbe!” Úgy érzem, hogy ez a mondat Jézus szájából is elhangozhatott volna. Talán el is hangzott, csak nem ebben a formában. Szóval jézusinak gondolom ezt a szemléletet. Tanáraim, kollegáim, akik a legkülönbözıbb vallás és világnézet képviselıi, ebben közösen gondolkoznak. Ebbıl következik, hogy ezen a területen elmondható, hogy minden igaz. Hiszen, mint mondtam, a kultúrák nem ellentétesek, hanem mások, nem egymást kizárók, hanem illeszkedık. Különböznek, de az emberi lények a hétköznap szintjén hasonlóak. Van a kultúrák között átjárás: ez maga az emberi lény. Így aztán elmondhatom, hogy a saját családom, a barátaim és a kollegáim, tehát életem nagy része ekörül forog. Tudod, ez egy bizonyos szempontból lázadó, nem elfogadott nézet és ez nekem imponál. Ebben nıttem fel, ahogy a gyökereknél már említettem. A Bisztrai név sok helyen kötelez – legalábbis szüleim, nagyszüleim, nagybátyám példája ebbe az irányba mutat. Lázadónak lenni nehéz kenyér, de energizáló. Élettel tölt el. — Ugyanakkor elmondhatom, hogy az emberi kapcsolatok vizsgálatában nem a közös a fı területem, hanem az ellentét. Ellentétekkel foglalkozom. A konfliktusokat vizsgálom. Az okokat. Miért nincs megértés, empátia, együttérzés? Célom: megmagyarázni, megmutatni, hogy nem fekete-fehér a világ, hanem színes. Az élet hihetetlenül helyzetfüggı, mégis állandóan a pozitív és negatív sarkok körül forgunk, a jó és a rossz körül. A sztereotípiák a fı ellenségeim. A nagybetős állítások ellen küzdök. Általánosításra persze szükség van az életben való eligazodáshoz. Ebben tudom elrendezve látni a világot magam körül, de fix skatulyákra nincs szükség. Pedig minden megnyilvánulásunkat ezek határozzák meg és a média is ezeket közvetíti, gyorsan, nagy hatékonysággal, ahogy a vírus terjed, csak még gyorsabban. A pillanatnyi helyzetben pedig csak a figyelem, a beleélés, a belátás a mérce. Olyan ez, mint a vallási lelkiismeret. Talán nem is olyan, talán ez az. — Nehéz helyzetekbe kerülök sokszor, mert ennek a munkának köszönhetıen a hétköznapjaimban, a baráti körben, a családban, a kollegáim között szeretem magamat az adott állítás ellenkezı oldalára helyezni. Érzékeny vagyok a csılátásra. Ez nem mindig jó, fıleg ha átgondolás, beleérzés nélkül meg is nyilvánul valamilyen
1870
kifejezésben. A szakmában az „ortodox” vonalat képviselem. Vannak a post-modernek, akik zene-, tánc-, színház antropológiával foglalkoznak, illetve a megértést más módszerek segítségével képzelik el. Ez kicsit távol áll tılem, bár érzem a jogosságát. Elsısorban elıadok és írok. Most készültem el az elsı könyvem kéziratával, melyben a palesztin kutatásom eredményeit foglalom össze. Remélem meg fog jelenni. — Érzem, hogy mennyit kaptam már az élettıl, a környezetemtıl. Jól érezhetem magamat és ez alap ahhoz, hogy azt tegyem, amit jónak gondolok önmagam és mások számára is. Hihetetlen sokat kapok a feleségemtıl, testvéreimtıl, barátaimtól, unokahúgaimtól. Ugyanakkor ott van az a sok fura dolog is körülöttem folyamatosan: a betegségek, halál, az élet közhelyes nehézségei, a karrierépítés, az hogy az idımet sokszor nem én birtoklom. Megpróbálok pozitívan hozzáállni.
— Palesztinában megalapítottuk az elsı és eddig egyetlen rögbi-csapatot. Már 2007 óta létezünk. A semmibıl szerveztük meg, vagyis a fiatal srácok csináltak mindent és az adományozók adták a hozzávalót. Aztán az elsı meccs Cipruson. Mindig emlékezni fogok rá. A szemekre! Hogy egy izraeli betonfal mellett élı, napi fenyegetettségben élı, egyszerő, kisvárosi gyerek megszervez valami közöset, megtanul rögbizni, elutazik külföldre, hatalmas ruhát kap a meccsen a ciprusi és angol srácoktól, majd együtt sörözik velük… , hát képzelheted! Nem az eredmény! A megélés! Amikor elkezdtük szervezni a meccset a neten és felvettük a kapcsolatot a ciprusiakkal – ahogy az angol sofırgyerek elmondta utazás közben –, azok nem tudták mire vélni a dolgot: palesztinok, meg rögbi?? Hogy kerül a csizma az asztalra? És akkor ezek most terroristák? Tartottak tıle, mert maga a játék is kı kemény, meg az elıítéletek is kı kemények. Aztán meglátták kik ezek: emberek, olyan srácok, mint ık maguk is. És ezt, ez az egyszerő angol asztalos-gyerek mondta. Mindannyian megélték az eredményt, ami alapvetıen nem a gólokban nyilvánult meg. Valami létrejött, amit korábban megakadályozott
2011. június, július
KOINÓNIA
valami. Egy kapcsolat jött létre. Ez hiányzik ma leginkább a világban. A kapcsolat. És ez nem egy internet kapcsolat volt, hanem egy személyesen megélt kapcsolat, ami már a sajátja. — Azt gondolom, hogy alapvetı célom a jó, az emberhez méltó kapcsolatok elısegítése: a megértés, az együttérzés, a barátság, testvéri érzés, személyesség, segítı szándék kialakítása az emberek, a kultúrák között. Ezek visszajelzésén át érzem, hogy hogyan végzem a dolgom. Jönnek-e hozzám a gyerekek, amikor valami egyénit és közöset szervezünk együtt? Lehet-e hozzám fordulni nehéz helyzetekben? Tudok-e tenni valamit az elıítéletek, a negatív érzés és gondolkozás ellen? — Tudod, van ennek a munkának egy önreflektívnek nevezett iránya is. Meglátni a másik és az énem viszonyát. Meglátni a dominenciára törekvést, az okosat, a felnıttet a gyerekek között, felfedezni a saját gyengeségeket. És hát a szerepek… Beid Jalaban az elsı hét és az utolsó is az üdvözlésekkel telt. Amíg valakit befogadnak – amennyire hagyja -, majd a távozás elıtt az elszakadás nehézsége. Emlékszem, egy taxisra, akit már jól megismertem, hiszen kicsi városkáról volt szó, mikor azt mondtam neki egy nap: lassan indulok. Azt válaszolta: meddig maradsz ott? És akkor szinte úgy érzi magát az ember, hogy be lettem fogadva. Ezt kell meglátni, ezt a kis önteltet, elégedettet. Ott van mindig és el sem lehet kergetni, hiszen igen erıs. Látni kell és figyelni rá, lehetıleg elıre lenne jó nyakoncsípni, de csak utólag sikerül, ha sikerül. Az önirónia a kulcs. A kialakuló „jó fej vagyok” érzést elkapni. Nem bántani, csak rajta tartani a szemet. És tudod mi a furcsa? Otthon, a családban a legerısebb. Azokkal szemben, akiket legjobban szeretek. Hihetetlen. Velük vagyok – inkább nem én, hanem ı – a legtürelmetlenebb. És a lelkiismeret-furdalás keltésérıl már nem is akarok beszélni, mert… — Minden relatív és megkérdıjelezhetı. Ezt ma sajátomnak érzem. És mégis… A beszélgetés itt megszakadt. Menni kellett tovább. Valahol majd folytatódik, valakivel, valamikor. Ahogy elmenıben néztem a fiatal barátom magas alakját, mintha nem is egyedül lett volna. Sokan voltak körülötte, mellette és felette is. Elıtte és utána is. Mintha egy lánc szemeként belekapcsolódott volna egy láthatatlan, hosszú, végeláthatatlan folyamatba.
1871
DRIP
A MÚLTAT VÉGKÉPP ELTÖRÖLNI Az ismert induló mondata akkor jutott eszembe, amikor meghallgattam két GMO-kal foglalkozó szakmai összeállítást tartalmazó könyvnek a sajtótájékoztatóját . Mindkét könyvet a géntechnológia szakterületén ismert és elismert tudósok, szakemberek írták, szerkesztették. Az egyik könyv Balázs Ervin, Dudits Dénes és Sági László szerkesztésében „Genetikailag módosított élılények (GMO-k) a tények tükrében” címmel jelent meg Magyar Fehér Könyv alcímmel. A másikat Darvas Béla és Székács András szerkesztette „Az elsıgenerációs géntechnológiai úton módosított növények megítélésének magyarországi háttere” címmel a borítóján sárgálló kukorica szemekkel. Annak ellenére, hogy a két könyv tartalmában egymásnak szöges ellentéte, hiszen az egyik a GMO-k alkalmazása mellett szól, míg a másik a GMO-k alkalmazásának kockázatát vizsgálja, egy vonatkozásban azonban mégis azonosságot véltem kihallani a könyvismertetésekbıl. Úgy tőnt ugyanis, hogy a géntechnológiai kutatásokból összegyőjtött ismereteinket megint csak annak az egésznek a rovására akarjuk hasznosítani, amelynek magunk is részei vagyunk. A hasonló „múlt lezáró, hagyomány felszámoló” többnyire a „fejlıdés” bélyegével ellátott programok tanulságaiból eleddig sem voltunk képesek többet hasznosítani, mint amennyire a kényszerítı körülmények rászorítottak. Lehetnénk ugyanis együttmőködı része az élıvilágunknak, de ezt az alkalmazkodást a más kényelmi vagy éppen profitérdekek rendre felülírták. Így éltem meg ezt a növényvédelem „zöld forradalom” korában is és így maradt ez a szántóföldi növénytermesztés iparszerővé válása idején is. És mindezt mindig a Föld szaporodó népességének élelmiszerrel való ellátása, az éhezés felszámolásának érdekével magyaráztuk meg. Ez persze mindig elég meggyızıen hangzott, csak éppen az éhezık száma nem csökkent. Visszakanyarodva a könyvekhez, a géntechnológiával módosított növények termesztésének bevezetése érdekében új – mondhatnám agitprop szereplınek is – véleményformáló tudós is megszólalt. A fehér könyv ajánlását ugyanis a Pápai Tudományos Akadémia tagja – Ingo Potrykus – írta, aki ilyetén a GMO-k mellett érvelık körét a római egyházzal bıvítette. Így a termelési versenyképesség és az éhezés felszámolásának világbékébe vezetı útja újabb szószólóval gyarapodott, nem mellékesen éppen a vallás világából. Ennek észrevételét azért tartom külön megjegyzésre fontosnak, mert a géntechnológia kritikusai közül többen éppen a vallás tanításaira hivatkozva ellenzik a fajhatárokat is átlépı beavatkozásokat. A Vatikán 2002 óta több alkalommal is állásfoglalt a géntechnológia mellett, elıbb tágabban értelmezve, nevezetesen; „Minden olyan nemesítési eljárás megengedett, amely az emberiség javát szolgálja és segít megoldást találni az éhínség leküzdésére”, majd a növénynemesítésre szőkítve; „Morálisan szükségszerő egy hatékonyabb és tudományos megalapozottságú költségcsökkentı szabályozás megalkotása, amely az egyes növények tulajdonságain kell hogy alapuljon és nem azon, hogy milyen úton állították elı.” Szépséghiba, hogy a jelenlegi elsıgenerációs GM-növények nem hor-
2011. június, július
1872
KOINÓNIA
doznak magukban jelentıs termésnövekményt. A hazai vizsgálatok 1-5% körülire becsülik mindezt. Legfeljebb a kártevık, vagy a gyomok elleni védekezést teszik egyszerőbbé, kényelmesebbé.
kor. Talán mégsem a Természetet, hanem Magunkat kell legyızni.
CZAKÓ GÁBOR
A PÉNZ SZAGTALAN BŐZE
Mások a tıke erejével való szembeszegülést vélik kilátástalan küzdelemnek. Bevallom magam is sokáig azt vallottam, hogy amibe olyan sok pénzt fektettek be a nemzetközi cégek, azt elıbb-utóbb onnan ki is fogják venni. Akár a környezeti kockázatok alaposabb elemzése és így annak ismerete nélkül is. Ilyen a tıke természete – tárta szét ilyenkor két karját a sok elemzı. Mára azonban már hatékonyabb formáló erınek vélem a szakértelmet helyettesítı technikai fejlıdés eszközeit. Miért is lenne szükség a gyomismeretre, ha egy totális gyomirtó szerrel minden növényt elpusztíthatunk a géntechnológiai úton ellenállóvá alakított növényen kívül? Korábban ez így hangzott; miért is kellene a kapát kézbe venni, ha helyettünk a kiszórt gyomirtó szer kiválogatja a gyomokat a termeszteni kívánt növényünk mellıl? Ráadásul ez a kényelmi lehetıség sokszor a termesztett növényállomány tıszámának megtöbbszörözési lehetıségével hozzá is járult a termésátlagok növeléséhez. Így akár még hitelesítette is a több terméssel az éhezés elleni küzdelem törekvését. Legfeljebb nem számolt az okozott környezeti következmények (talajélet csökkenése, vízkészletek szennyezése, biológiai sokféleség szőkülése stb.) hatásával. Piciny szépséghiba, hogy ebben az idıben az ugarolásért fizették a nyugat-európai gazdákat, ahonnan egyébként az éhezés leküzdéséért folytatott versenyt diktálták. A GMO-k esetében – mint már említettem – még több termésre sem hivatkozhatunk, legfeljebb a kényelmesebben megmentett termés mennyiségét, az egyszerőbb kárelhárítást írhatjuk a javára. Ezzel szemben áll viszont a mérleg másik serpenyıjében az egyre kiszámíthatatlanabb következmények kockázata. Ráadásul ezek a következmények többnyire nem is korrigálhatók, mert ha az okozójuk önjáró akkor visszavonhatatlan. Míg a kémiai eszköztárból használt anyagok (tabletták, permetezıszerek stb.) forgalmazását, alkalmazását az esetleg késıbb napvilágra került kedvezıtlen hatások ismeretében be lehetett, s be lehet tiltani, (lásd pl. DDT, vagy Contergan tabletta) addig az önmagát reprodukáló élı módosulatot már aligha. Ezért más a döntéshozók felelıssége az ilyen szervezetek köztermesztésének engedélyezése-
A pénz általános csereeszköz, értékmérı volt. A pénz e szerepe napjainkra teljesen megváltozott. Végvári András írja, hogy a pénz a modern bankrendszer fizetési ígérete. Testetlenné vált, de közben ı lett a bölcsek köve, az élet célja, értelme, az emberi méltóság alapja, Isten. Általános világhatalmi eszköz. Uralma jogtalan és démonikus. Mindent, amihez hozzáér, megfoszt a minıségétıl, pl. az emberi munkát, az alkotást és puszta mennyiséggé silányítja. Az ember önkéntelenül is számolgatni kezd. Megéri vagy nem éri meg édesanyámat életben tartani, megéri-e a falu, a postája, az iskolája, a vasútja? Osztunk, szorzunk és kiderül, hogy a legnagyobb ráfizetés maga az ember. A banki ígéretté párolódott pénzzel még begyújtani sem lehet. Látszólagos értékét kibocsátójának hatalma, a bankrendszer ígéretei és a spekulánsok döntik el. Állítólag a gazdaság nevő mókuskerék hajtó ereje. Itt bemegy ennyi meg ennyi munka, energia, jó szándék, amott meg kijön a haszon. Ám az út visszafelé nem járható. A világ összes pénzébıl sem lehet elıállítani egyetlen egy búzacsírát sem. Ez a jelenség: természet, ember, sıt igazi gazdálkodásellenes, mővelés-ellenes. Hogyan lehetett ebbıl a csalafintaságból a világ ura? Már 500 évvel ezelıtt rájött Luther Márton arra, hogy a pénz ereje a kamatban illetve a kamatos kamatban rejlik, amit İ uzsorának nevezett. Szenvedélyes kirohanást intézett ellene. Az uzsorás és a fösvény bizony tisztességtelen ember. Bőnözı, voltaképpen nem is emberi, emberevı farkas. Rosszabb, mint az összes zsarnok, gyilkos és rabló, csaknem olyan gonosz, mint maga az ördög, ugyanis nem ellenségként közelít, hanem mint barát, mint polgártárs, a gyülekezet védelmében és békéjében, és mégis rabol és gyilkol. Iszonytatóbb minden ellenségnél és gyilkos tőznél. Ha az útonállókat, gyilkosokat, viszálykodókat kerékbe törik és lenyakazzák, elıbb kéne minden uzsorást, és eleinte milyen sokat kerékbe törni és kínpadra vonni, minden fösvényt elkergetni, kiátkozni, lefejezni. A reformátor abból indult ki, hogy a kamatos kamat, az ı szavával uzsora, folyton nı. Az uzsora drágaságot eredményez és felfalja rövid idın belül az egész földet. Luther látnok volt. Magyarország a 70-es években fölvett majd 2 milliárd dollárnyi kölcsönt, amibıl 1990-re 20 milliárd lett, noha fizettük a fizetni valókat. A világ majd minden országa eladósodott, még Amerika is. A kamatos kamat szivattyúként húzza át az emberek munkáját, verejtékét a pénztulajdonosok számlájára, és ezen közben a bolygó egyre rohamosabban pusztul. A vallási társadalmak igyekeztek a pénzt féken tartani. Arisztotelész szerint a pénz steril, csak akkor van értéke, ha van más jószág, amire elcserélhetjük, mint steril dolog szaporodásképtelen. Nem hozhat létre kamatot, ezért a kamat szedése tilos, erkölcstelen. Aquinói Szent Tamás
2011. június, július
KOINÓNIA
ugyanezen nézeten volt és a katolikus egyház is a mai napig.
1873
szik neki, azt leveri, miként azt már József Attila is észrevette. Állat védheti otthonát; hanem másfajta háború ez. Fegyvert ragadni gyengeség: megöl az ellenség és megver s elszáll rólam a kedves ég. Jogállamban a pénz a fegyver.
A protestánsok szakítottak ezzel az elképzeléssel. A régi gazdagok vagyona elsısorban ingatlan volt, tehát látható. İk kötelesek is voltak társadalmi állásuk szerint öltözködni. „A nemesség kötelez”,- tartja a szólás. A nemes ember meg kellett védje a jobbágyait, és igazságot kellett szolgáltatni nekik, és ha úgy hozta a sor meg kellett halniuk a csatatéren. A mai láthatatlanná vált pénzt, láthatatlanok birtokolják, és láthatatlanul intézik a világ ügyeit, személytelenül. Érdemes eltöprengeni Hamvas Béla gondolatán. Az Antikrisztus a Szent Szellem ellenereje. Szellemtıl, embertıl, istentıl független, absztrakt személytelen létezés. Csak annyiban van hatalma, amennyiben élı ember szolgálja. Mi valósítjuk meg, erıszak, hazugság, hivatal, rémállam, szcientifizmus által, hogy valótlanságban, nihil és a fantazma országában élünk. Virtuális világ van. Ne tévedjünk, nem a pénz az Antikrisztus, hanem csak igen erıs kifejezése azoknak a személytelen jelenségeknek, amely maga is személytelen, embertelen és természet-ellenes, ami nem más, mint a haszon. Bizonyára sokan ismerik a híres kamatos kamatszámítási példát. Ha Szent József, Jézus születésekor 1 fillért betett volna a bankba 5 %-os kamatos-kamatra 1990-ben a német újraegyesítés évében, az akkor érvényes aranyár mellett, 134 milliárd darab – a föld tömegével egyenlı – aranygolyót vásárolhatott volna. A kamatos-kamat egy gép, amely pénzt gyárt a pénzbıl, mégpedig exponenciális sebességgel. Szabályos idıközönként megkétszerezıdik a pénz általa, akár a ráksejtek a szervezetben. Ugyanakkor a gabona, a versenyló, a találmány mind avul. A tıkés nyugodtan ül a pénzén, mert az szaporodik, míg a munkás, a termelı az kénytelen eladni magát minél olcsóbban. Ezen alapszik az értéktelenségi törvény, ami azt fejezi ki, hogy minél közelebb áll valaki az alkotáshoz és a termeléshez annál kevesebbet kap és minél távolabb annál többet. Margaret Kenedy írja. Minden ár kamatot tartalmaz, amelyet a termelı és a szolgáltató fizet a banknak, azért, hogy gépekhez és épületekhez jusson. A szemétdíjnak pl. 12%-a, a vízdíjnak 38%-a, a lakbérnek pedig 77 %-a kamat. Minden ár, amellyel életünkben találkozunk átlagosan 3050 % kamat és tıkeköltséget tartalmaz. Tehát a demokrácia világrendjén egy zsarnok, a csalfa pénz uralkodik, amely jogtalan elınyöket élvez az összes többi szereplıvel szemben, és aki nem tet-
A hadviselés itt ma más. A hıs a kardot ki se rántja. Bankó a bombarobbanás S mint fillér, száll szét a szilánkja. A leviták könyvében a mózesi törvény úgy rendeli, hogy az adóságokat 50 évenként el kell engedni. Számolj hét évhetet, hétszer hét esztendıt vagy hét évhét idejét, negyvenkilenc évet. A hetedik hónapban, a hónap tízedik napján szólaltasd meg a harsonát: az engesztelés napján fújd meg a harsonát az egész országban. Legyen ez jubileum számotokra: mindenki kapja vissza birtokát, mindenki térjen vissza családjához. A jubileumot tartsátok szent dolognak. Egyétek a földnek termését. „A természetes gazdasági rend” címő könyv lényege a negatív kamatozású szabad pénz, amely 100 éve jelent meg – írója argentin-német közgazdász. Arról ír, hogy a pénz hetente elveszti vásárlóerejének 1 %o-ét, mégpedig a tulajdonos költségére. Pl. egy 100 márkás bankóra minden héten rá kellett ragasztani 10 pfenniges bélyeget, hogy a bankó értékén maradjon. Ez arra kényszeríttette a pénz tulajdonosát, hogy minél elıbb elköltse. Minthogy az árú tulajdonosának sietnie kell a cserével, úgy igazságos, hogy a csere-eszköz tulajdonosa is ugyanolyan kényszernek legyen alávetve. A takarékpénztárak kölcsönöznének, betéteket is elfogadnának, amelyek ott nem veszítenék el az értékét, ugyanakkor a pénzhivatal minden évben kicserélné a bankjegyeket és a kibocsátást az áruforgalomhoz igazítaná. Az argentin-német közgazdász javaslatait több országban is kipróbálták. Svájcban, Németországban pl. Frankfurtban is. Mindenütt sikeresnek találták, de azonban 1-2 évnél tovább sehol sem ment a dolog, mert az állam mindenütt betiltotta. Csak nem a kamattulajdonosok nyomására? Jézus világosan megmondja, ahol a kincsed ott a szíved is. Hogyha a pénzed a kincsed, akkor a szíved a pénzed szolgája lesz. Szent-Györgyi Albert megijedt, amikor megkapta a Nobel-díjjal járó tömérdek pénzt. „A legegyszerőbb módja, hogy megszabaduljak ettıl a forró kásától az, ha befektetem, és részvényt vásárolok. Tudtam, hogy közeledik a II. Világháború és féltem, ha olyan részvényeim vannak, amelyeknek az értéke a háború esetén emelkedik, akkor óhajtani fogom az öldöklést. Ilyen formán arra kértem ügynökömet, hogy olyan részvényeket vásároljon, amelyeknek értéke háború esetén zuhanni fog. Úgy történt. A pénzemet elvesztettem, de megmentettem a lelkiismeretemet.”
2011. június, július
KOINÓNIA
A hulla nem ülhet a valóság nyakába, ahogy Róma megdılt úgy a pénz uralmának is vége lesz, még akkor is, ha maga az Antikrisztus pöffeszkedik a trónján. Az a fontos, hogy a szívünk legyen a miénk.
BÖJTE CSABA
MI TÖRTÉNT TUNISZBAN? Mi történt Tuniszban? Egy fiatal ember próbált magának egzisztenciát, megélhetést keresni, ezért tanult, majd kis üzletet indított be. A hatóság, kinek az lenne a dolga, -a miniszterektıl lefelé-, hogy segítsen, irányítsa tanáccsal, jósággal a kibontakozásban, boldogulásban akár ezt a fiatal embert is, arrogánsan, durván megbüntette, megalázta ıt. A hatóság tettére válaszként, e fiatal ember - kinek a nevét azt gondolom, hogy nem csak az arab világ fogja megtanulni, megalázva, kilátástalanságában egy végzetes tettre szánta el magát. Leöntötte gyúlékony anyaggal, majd felgyújtotta saját magát. Szörnyő tettével, bár ı maga biztos, hogy nem is gondolta, lángra lobbantotta hazájában, a korrupt, az emberek vérén élı bürokráciát, azt a hatalmat, mely azért jött létre, hogy szolgáljon, de amelyik letért errıl az útról. Tettének következményeként, elképzelhetetlenül gyorsan elindult az arab világban egy lavina, mely egymás után sodorja el azokat a hatalmakat, melyek nem jóságos, szolgáló szeretettel vannak testvéreik felé. Nincs irgalom és megalkuvás, a média jóvoltából szemünkkel láthatjuk, hogy ezt a jogos igényt már sem durva erıszakkal, kivégzésekkel, sem mesés vagyonok elosztogatásával, segélyekkel nem lehet elfojtani. Félelmetes, de én úgy érzem, hogy abból ami az Arab világban annyira ég, a korrupt, arrogáns, szolgálatról megfeledkezı, átláthatatlan bürokrácia törvényei mögé bújó hatalomból, felénk is nagyon sok van. Talán még nem késı, talán még félre lehet tenni, meglehet semmisíteni ezt a gyúlékony anyagot. Ezért szeretettel figyelmeztetem mindazokat kiket Isten megajándékozott hatalommal, akik testvéreik sorsának irányításában lehetıséget kaptak, hogy hivatásukat nagy nagy alázattal, szolgáló szeretettel végezzék. Példaképük legyen a mi Urunk Jézus Krisztus, ki szerényen megmosta testvérei lábát, és ki még nagycsütörtök, nagypéntek után sem ítélkezett arrogánsan, hanem csak egyetlen dolgot kérdezett jóságosan: "szeretsz te még engem?". Krisztus nem ítélkezik, nem tör pálcát senki felett, ı segít a kibontakozásra, önmaga megvalósítására vágyó emberen, hogy legszebb célját elérje. Aki vele találkozott, mindenki gazdagabban, erısebben ment, megy tovább. Nem az emberekbıl él, hanem az emberekért él. Meg vagyok gyızıdve, hogy minden hatalom erre a célra adatik a földön. Hatalmaddal együttjáró kemény munkád fizetsége, hogy láthatod szépen haladni, kibontakozni a rádbízottakat. És ez nem kis dolog, mert ez egy olyan tiszta öröm, mely mérhetetlenül édesebb, mint a másoktól bőnös módon
1874
elvett vagyonban dúskálni, vagy illékony hatalmaddal ágálni. A napkirály biztos, hogy jót akart, és talán személy szerint nem is volt bőnös, de már nem szolgált, hanem mérhetetlen luxusában felélte az ıt kiszolgáló udvarával, világi és egyházi sleppjével az emberek megélhetését, és egy olyan példaképet állított az emberek elé, mely fenntarthatatlan volt, ezért pusztulnia kellett. A mai kor elöljáróinak és ezt a hatalmat bebetonozó szolgák hadának a fenntartása már szinte fenntarthatatlan áldozatokat kér az emberiségtıl. Az a mérhetetlen luxus, mit maguknak megkövetelnek és melyet, mint a boldogulásnak egyetlen útját elénk tárnak, fenntarthatatlan. Hét milliárd ember számára az az életforma mit elöljáróink mutatnak, nem elérhetı, ezért nekik errıl az útról le kell térniük, és az emberi boldogulásnak olyan példáját kell elénk tárniuk, mely elérhetı mindannyiunk számára. Félek attól, hogyha maguktól nem tudnak lépni, akkor a történelem a maga drasztikus eszközeivel fogja ıket erre kényszeríteni. Sajnos ezek a nem tudatosan irányított átalakulások anarchiával, kiszámíthatatlan következményekkel járnak, mérhetetlen pusztulást hoznak magukkal. Ezért is szeretettel kérek minden elöljárót, hogy szolgáló szeretettel, alázattal, szerényen és nagy nagy jóakarattal végezzék azt a munkát, amire testvérei felkérték. Szemmel láthatóan közeledik az az idı, mikor csak egyetlen hatalmat fog megtőrni maga felett az emberiség: az ıszinte szeretetet, a jóságosan szolgáló testvér hatalmát. Ez a szolgáló hatalom hiszem, hogy egy új távlatot nyit az emberiség elıtt, hol a boldogság forrása nem a birtoklás, a fogyasztás és a nyers hatalom lesz, hanem a szeretet és a jóság, az alkotás és a teremtés, a bölcsesség és a szépségek elıtti örömteli együttléte a testvéreknek.
Szívem mélyén remélem, hogy egy olyan világ küszöbén állunk, melynek eljöveteléért évezredek óta imádkozunk Krisztusunk szavaival: "Miatyánk, ki vagy a menynyekben, jöjjön el a te országod...." Szováta, 2011. március 28.
2011. június, július
KOINÓNIA
1875
BARCZA BARNA
SZABAD ASSZOCIÁCIÓK AZ „EROICA” HALLGATÁSA KÖZBEN I. tétel A hısi egyéniséghez az álmodozások, tervezgetések éppúgy kellenek, mint a nagy feszülések, a naggyá lenni akarás. A nagyság felé talán éppen a bennünk lévı ellentétes adottságok feszülése, ütközése lendít. – Talán igaza van Freudnak, hogy a zsenit és a neurotikust az különbözteti meg egymástól, hogy a zseni a benne lévı feszültségeket az alkotás irányában oldja fel, míg a neurotikusnál önemésztı erıvé válik. Micsoda boldogság, micsoda kínzó boldogság tudni, hogy nagyszerő képességeknek vagyunk birtokában! Csak a zseni van igazán tudatában annak, hogy a sok nagyszerő nyersanyag nagy erıfeszítésekre kötelez. Ha az Isten a khaoszt kozmosszá rendezte, akkor minden embernek önmagában kell elvégeznie ezt a nagy átrendezést: egyéniségbeli szintézist. Önmagunk felfedezése is izgalmas feladat: tele rejtelmekkel, sokszor ijesztı mélységekkel. De, csak aki meri vállalni az önfeltérképezés kockázatát, az számíthat nagy eredményre. Ha a mővészet varázsos dolog, akkor önmagunk alakításának mővészete is ilyen varázsos. Testetszellemet bizsergetı nagyszerőség. II. tétel Hogy elkomolyodik az ember, amikor szembekerül a halállal. Ó, nem elkomorodik – legalábbis nem mindenki –, hanem figyelıvé, alaposan mérlegelıvé válik. Itt – ellentétben az emberi tülekedés komolytalanságával – döntı dolgokról van szó. Van-e értelme az életemnek? Van-e folytatása, vagy a halál csak egy ijesztı Rém, mely mindent hiábavalóvá tesz? A halál termináció vagy transitus: határ vagy átmenet? Csak a nagy ember tud szépen meghalni. Aki értelmesen élt, az tudja, hogy mindez nem válhat egy esetlenség miatt értelmetlenné. Sıt, életét is csak az tudja értelmessé tenni, ha egy határon túli célra teszi fel. Élni csak akkor érdemes, ha az ember örökké él! A lapos, hétköznapi lelkek számára a halál rettegett és nem kívánatos zsarnok; a hıs számára olyan kapu, amelyen kitekint arra a világra, amelyért élni érdemes. A szomorúság nem ellentétes és nem összeférhetetlen a boldogsággal. Ha a halál fuvallata le is hervasztja ajkunkról a frivol mosolyt, ugyanakkor boldogító sejtést érlel bennünk lassan bizonyossággá, hogy a kapun túl Valaki vár reánk. Kétes értékő emberi kapcsolataink sodrása után végre elénk áll Az, Akit tulajdonképpen minden emberben kerestünk. İt azonban nem lehet erıfeszítések nélkül megszerezni. Ám megszerzésérıl éppen a mindent birtokolni akaró hıs nem mondhat le. A tevékenységek, harcok lázában gyötrıdı ember rádöbben, hogy Istent a csendben kell keresni. S aki szereti a csendet, annak a halál már boldog találkozás lesz Azzal, akit ismer.
III. tétel A felszabadult „lazítás” is hozzátartozik az ember életéhez. A nagy témák átgondolása, a nagy küzdelmek megvívása után szinte kirobban a felszabadult öröm. A szív örülni is akar. A feszülés – lazítás ritmusából a lazítás semmiképpen ki nem hagyható. Amit a tömegember befektetés nélkül akar mindig élvezni, az a nagyok számára a nagyot-akarás jutalma. Hogy mi az öröm, azt csak ık tudják igazán! IV. tétel Ha megvan a végsı beirányzás, ha megvan a nívó, ahová felküzdöttük magunkat, ha társul hozzá a lendítı öröm, akkor valóban muzsikálni kezd bennünk a lélek, és ez a muzsikáló lélek csodás alkotásokra képes. Minden vergıdés, kapaszkodás, elmélyülés azért történt, hogy nagyszerő alkotások szülessenek. Az ember tettekben kell, hogy megmutassa lehetıségeit. Ezek a tettek lesznek azok, melyek másokat is magukkal ragadnak. Az önelégedettség merı illúzió volna, ha csupán a világtól elvonuló eszmélıdésben nyilvánulna meg. Ám a tettek jogosan tehetnek elégedetté. A sikerélmény akkor igazi, ha komoly küzdés elızte meg, de akkor sodró erejő és felemelı. De sok egyéniség félbemarad csupán azért, mert sose jut el az alkotás öröméig! Igen, mert az alkotás visszahat magára az egyéniségre. Megindul egy „felhintázás”. A jól sikerült alkotás öröme már magasabb start-szinten indítja el a hıst a következı cselekmény-sorra. Az az ember, aki „bedolgozta” szerteágazó tulajdonságait, aki lelki egyensúlyát biztosította a transzcendens beirányzás alaposságával, akit átjárt a cél felé száguldás öröme, az tud felszabadultan, boldogítóan és eredményesen alkotni. Mi rejlik az emberben? Még csak nem is sejtjük. Ez a presto azonban megsejteti velünk az emberré válás lehetıségének ködbeveszı magaslatát.
2011. június, július
KOINÓNIA
FARKAS ISTVÁN
ARANY ÉS OLAJ Már kezdetben érdemes leszögezni, hogy végig anyagokról van szó. Nem fogalmakról, nem szimbólumokról. Jól meghatározott, mérhetı, jellemezhetı, meghatározott tulajdonságokkal rendelkezı anyagokról. Sokan és sokat írtak róluk. Hogy mégis én is megteszem, annak két oka van. Egyrészt nem tudok róla, hogy közös vonásaikról és különbségeikrıl bárki beszámolt volna, másrészt arról sem tudok, hogy a két világbeli szerepüket bárki kihangsúlyozta volna. Talán egyetlen kivétel e tekintetben az Evangéliumok szövege. Meg van nevezve benne mindkét anyag és a figyelmes olvasó találhat a fenti két vonásra és szerepükre utalásokat. A téma aktualitását talán az adja, hogy a jelenkor soha nem látott mértékben tette istenévé ezt a két kézzel fogható anyagot és felejtette el ezzel párhuzamosan a két anyag valóban Istenre utaló jellegét. Prostituálódott – mondhatnánk -, mint manapság a legtöbb dolog, személy, gondolat és szó. Ma általában együtt használják a nevüket, mert a huszadik és úgy tőnik, a huszonegyedik század is az ı nevük jegyében telik. Néhány helyet megemlítek a fenti szövegbıl. Akkor elıször az arany: Mt. 10.9 Ne szerezzetek se aranyat, se ezüstöt, se rézpénzt az övetekbe… Mt. 23.16-17 „Jaj nektek, vak vezetık, akik ezt mondjátok: ha valaki a templomra esküszik, az semmi, de ha valaki a templom aranyára esküszik, azt köti az eskü. Bolondok és vakok, mi a nagyobb: az arany vagy a templom, amely megszenteli az aranyat? ApCsel. 3.6 Péter ekkor így szólt hozzá: „Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel, és járj!” És akkor az olaj: Mt. 25.1-10 „Akkor hasonló lesz a mennyek országa a tíz szőzhöz, akik fogták lámpásukat, és kimentek a vılegény fogadására. Öt közülük balga volt, öt pedig okos. A balgák ugyanis amikor magukhoz vették lámpásukat, nem vittek magukkal olajat, az okosak viszont lámpásukkal együtt olajat is vittek korsóikban. Mivel pedig a vılegény késett, mindnyájan elálmosodtak, és elaludtak. Éjfélkor aztán kiáltás hangzott: Íme, a vılegény! Jöjjetek a fogadására! Ekkor felébredtek a szüzek mind, és rendbe hozták lámpásukat. A balgák így szóltak az okosakhoz: Adjatok nekünk az olajotokból, mert lámpásunk kialszik. Az okosak így válaszoltak: Hátha nem lesz elég nekünk is meg nektek is: menjetek inkább a kereskedıkhöz, és vegyetek magatoknak. Amíg azok távol voltak vásárolni, megjött a vılegény, és akik készen voltak,
1876
bementek vele a menyegzıre. Azután bezárták az ajtót.” Lk. 7.45-47 Te nem csókoltál meg, ı pedig mióta bejöttem, nem szőnt meg csókolni a lábamat. Te nem kented meg olajjal a fejemet, ı pedig kenettel kente meg a lábamat. Lk. 10.33-34 Egy úton lévı szamaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta; odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette ıt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta… Akkor nézzük a közös vonásokat.
Mindkét anyag értékes. Az arany mennyisége minden korban és népnél a gazdagság mértékét jelentette. Hamvas Béla írásaiban sokat foglalkozik vele és rámutat egy nagyon lényeges jelenségre. Az arany kezdeti és jelenlegi értékmérésének különbségére. Kezdeti – vagyis az ısi civilizációk korából való -, és jelenlegi, vagyis az utóbbi néhány évezred értékmérésének minıségi különbségére. Kezdetben – ahogy mondja – az Istennel, az istenekkel való kapcsolat gazdagságát jelképezte (lásd a maja, azték, perzsa vagy egyiptomi uralkodók környezetét), jelenleg pedig a világi gazdagság jelképe (lásd, hogyan célozza meg minden nemzet aranykészletének vagy az azt biztosító nyersanyagkészletének megszerzését minden nagyhatalom). Az olaj értéke hasonlóképpen nyilvánvaló. Az ısi civilizációkban az olaj testi szinten általános gyógyszer, tápszer, illatszer és főszer, szellemi szinten pedig az Istennel, az istenekkel való kapcsolatra felkenés eszköze, a kapcsolat létrejöttének jelzı anyaga volt. Korunkban - néhány évtizede - az olaj mennyisége, hozzáférhetısége mértékadó egy nemzetgazdaság egészének gazdagsága szempontjából. Aki olajban „utazik”, az az egész világon a leggazdagabbak köréhez tartozik, legyen az személy, cég, ország, vagy hálózat. Ugyanakkor közös vonásként hozható fel, hogy mindkét anyag – a ma értéknek ítélt formájában – korlátozott mennyiségben áll rendelkezésre. Ma az az értékes, amibıl kevés van és hatalmas az igény rá. Megemlíthetı még, hogy mindkét anyag – ebben a formában - jól tárolható, felhalmozható. Mindkét anyag ott van minden reálfolyamat mögött szinte láthatatlanul. És talán még egy: mindkét anyag fénye aranysárga. Megemlíthetı még egy hasonlóság, ami a görög nyelvbıl nyilvánvaló:
2011. június, július
KOINÓNIA
kri-: elválasztás, megkülönböztetés, ítélet krizo-: arannyal kapcsolatos krizma: felkenésre szánt olaj Krisztosz: uralomra felkent Van azonban a két anyag között sok lényeges különbség is. Míg az arany az egyik leghasznavehetetlenebb anyagfajta, mivel szinte semmilyen tulajdonsága nem hasznosítható a hétköznapi emberi életben, addig az olaj – bármelyik formájában - az egyik legsokoldalúbban használható anyagfajta. Kıolaj formájából finomítva a nehézipar, a gyógyászat, a közlekedés, a kozmetikai ipar, az építıipar és a mezıgazdaság nélkülözhetetlen alapanyaga. Növényi és állati olajok formájában – vagy az emberen belüli folyamatokban játszott szerepe alapján - pedig az élet minden folyamata területén nélkülözhetetlen szerepet játszik. Lényeges különbség köztük, hogy amíg az arany szilárd, az olajok folyékony halmazállapotúak. Ugyancsak lényeges különbség, hogy az arany szervetlen vagyis fémes anyag, addig minden olajfajta eredete alapján szerves vagyis a bioszféra folyamatainak terméke. Bár manapság kísérletek történnek az arany gyógyászati, vagyis a szervezet bizonyos folyamatainak segítését célzó felhasználására, alapvetıen nem táplálék. Ezzel szemben a növényi és állati olajok vagy táplálékok vagy az élet egyéb folyamatait szolgáló anyagok. A kıolaj egyes származékai pedig energiaanyagok vagyis a mai nagy égést tápláló eszközök. Alapvetı különbségnek tekinthetı azonban, hogy míg az arany a föld anyaga, addig, származását tekintve az olajok mind a bioszféra anyagai, vagyis a föld hatásán kívül más erık játékának és tevékenységének eredményeit is magukban hordozzák. Azonban ezek után is ott marad a kérdés: mi köze ennek a két anyagnak a fentieken kívül egymáshoz? A kérdést így is feltehetjük: mi teszi ugyanazt az anyagot a világot-, vagyis a Földet vagy/és istentszolgálóvá? És itt érkeztünk el a kérdés lényegéhez. Olyan ez a kérdés, mint a hétköznapi életben az, hogy miért fejlesztünk ki gyártunk olyan sok és olyan sokféle autót? Mondhatjuk azt, hogy azért mert igény van rá, vagy mert a mai tempójú és szétziláltságú nyugati élet már szinte elképzelhetetlen autó nélkül. Vagy, mert az emberi kapcsolatok ezáltal sokkal szélesebb körővé válhatnak. Azonban valahol mindenki érzi, hogy van az egész folyamat mögött – a gyártás, a technológia, fejlesztés, a beszállítás, a PR és a logisztika, a kereskedelem és szervízhálózat mőködtetése, az összes finanszírozási és banki folyamat mögött - egy alapvetı folyamat, ami mindezeket láthatatlanul és szinte megfoghatatlanul meghatározza, és ez a haszon felhalmozása, vagyis a pénz és annak alapanyaga: az arany. Ez az a tiltott anyag, amire minden szent könyv azt mondja: Ne ezt, ne ezzel! Mégis, ez az anyag egyetlen és végsı célja szinte minden világi tevékenységnek. Ugyanakkor azt is mondják a szent írások, hogy minden gazdagságodat hordd egybe, egy helyre és add
1877
oda! Legyen elég „olajad”, hogy amikor a „vılegény” megérkezik, bemehess az ajtón a lámpásoddal és olajaddal. Ez a hozomány. Különben nem ismernek meg; mintha nem is lennél. Mi ez a másik gazdagság? Mi az alapanyaga? Azt mondtuk sokáig, hogy ez a jócselekedetek győjteménye, és ez valószínőleg így is van, ha tudjuk mi a jó, a szükséges ennek a másik rejtett, alapvetı folyamatnak. Péter tudta: „aranyam nincs, amim van, azt adom: Krisztus neve…” - azoknál, akik ezt az alapvetı igénylıt, a menynyek országa kapujában álló vılegényt Krisztusnak nevezik. Ez az „amim van” - ahogy Péter mondja, az a láthatatlan anyag, ami ha összegyőlik és kikristályosodik egy új testté – önálló értelem, akarat, cselekvıképesség -, a fizikai test irányítójává válik. A világban ennek hamis megfelelıje a pénz, az arany. İ itt, most, a világban a fizikai test irányítója. Ehhez azonban nincs szükség új testre. Amire az életnek alapvetıen szüksége van, azt önmagában is tudja a fizikai test. Így tervezték. Az élet hozta létre önmaga számára. Nem kell hozzá sem intelligencia, sem iskolai végzettség, sem érzelmi gazdagság. Táplálék, fedél, levegı, esetleg néha egy-egy érzelmi megrázkódtatás – és egy irányító, ami nem vár már senkire. Más semmi. Magától mőködik úgy, ahogy szükséges az életnek. Nincs mit egybehordani. Együtt van. Mőködik. Akkor meg minek ez a másik anyag? Nincs más választási lehetıség. Vagy „velem győjtesz” vagy „szétszórsz” – mondják a szent könyvek. Ami az egészben a csodálatos, hogy ez a győjtendı anyag nem a Földbıl van, nem is a bioszférából és még csak nem is a Napból. Ezeknek csak szüksége van rá. Magasabbról jön, hogy éltessen. Ugyanakkor nagy mennyiségben rendelkezésre áll, de alig kell valakinek. Ez a szerencséje azoknak, akik ezt az anyagot győjtik, tárolják és ırzik, hogy legyen, amikor megjön a „vılegény”. Nem kiváltság ez. A készülék ott van mindenkinél, az anyag rendelkezésre áll, csak az az erı, ami szétszór, mérhetetlenül nagy és egész életünkkel ıt szolgáljuk. A pénz, az arany ez utóbbi erı hamis, látszólagos eszköze. Olyan mintha ez lenne a legfontosabb, de nem az. Mert, ha ezt oda is adjuk a folyamatban maradtunk. Jó emberek leszünk, és ezt a jó embert fogják látni. Mi is és mások is. És dicsérni fogják és szeretni a jó cselekedetei miatt. Egy lépésnek meg kell ezt elıznie. Látnia kell önmagát. Annak, aki. És meg kell halnia annak a szolgálónak, mint hő sáfárnak, aki maga a jót cselekvı. A hő szolga dolga a szolgatársak – minden külsı és belsı megnyilvánulás - szolgálata után a figyelés a gazda érkezésére. Más anyagot, az „olajat” kell győjtenie és nem odaadnia, megtartania és bevinnie a kapun. Ezért mondják, hogy újjá kell születned! De ezt már automatikusan nem támogatja az élet. Ehhez tudatos munka kell és tőrés, türelem, mert a másik nem akar meghalni. Mi is ez az anyag akkor valójában? Hogyan kell befogadni és nem szétszórni? Ezek a kulcskérdések. Errıl semmit sem lehet mondani. Nincs megnevezve a Mendelejev féle Periódusos rendszerben. Jelenlétét érzékelni viszont bárhol, bármikor lehet. Ha valaki látó szemmel elkezdi figyelni önmagát és a körülötte lévı világot, vagyis képes megállni, odaszentelni a figyelmét egy-egy pillanatra olyan helyzetben, amikor nem ért valamit –
2011. június, július
1878
KOINÓNIA
„megáll az eszem!” mondjuk ilyenkor -, lehetetlennek tart valami tragikus történést - „ilyet nem tehet meg Isten!” – mondjuk -, vagy egyszerően nem reagál, nem ítél, nem véleményez, nem minısít csak nyugodtan vár arra, hogy az adott pillanat kinyilvánítsa önmaga jelentését, akkor elkezd valami átalakulni benne – az agykutatók azt mondják, hogy ha ez ismételten elıfordul, új kapcsolatok kezdenek kiépülni az agyi idegsejtek között. Valami új behatol a meglévı szervezet automatikus mőködési rendjébe és elkezd hatni rá – megértıdik, megérzıdik valami eddig ismeretlen. Az új anyag beszivárog és hatni kezd. Szolidaritás lesz belıle, együtt érzés. Majd egyre mélyebb értése az ember feladatának, helyének. Ellenkezı esetben, szokás szerint egy megnyilvánulásban, egy reakcióban, esetleg egy jó cselekedetben felhasználódik – kisül, elég, felvillan, lebomlik. Én tettem – mondjuk, vagy nem mondjuk, csak érezzük és örülünk, ha mások is látják és velünk örülnek. Mindkettınek megvan a saját szerepe az életben. A megnyilvánulásnak is és a megállásnak is. A mechanikus és a tudatos tettnek is. De ez az új anyag csak a megállások, az ismételt meg nem nyilvánulások, a figyelem odaszentelése folyamatán keresztül halmozódik fel és kristályosodik ki – ahogy az a másik lassan elhal. Mennyire nyilvánvaló is lesz ez, amikor emberek kényszerbıl egymásra vannak utalva. Hamvas azt mondja a Karneválban: „vajon hajlandó lennék-e vele az óvóhelyen hat hetet eltölteni?” Vagy Viktor Frankl pszichológus ugyanezt a kérdést teszi fel a koncentrációs táborban. De nem kell ilyen messzire menni. Minap pár hetet kórházban töltöttem. Ugyanez a kérdés merült fel bennem a szobatársaimmal, a nıvérekkel és orvosokkal kapcsolatban, és persze önmagammal kapcsolatban is: ki tudna elviselni hetekig egy ilyen helyen betegtársnak? Vagy egy közösségben: ki költözne velem élet vagy vagyonközösségbe, és én kivel? Minden szobatársam velem együtt pontosan tudta, érezte melyik nıvér „kedves” és melyik nem, melyik orvosra bízná rá magát és melyikre nem, ha választhatna. Ki az elviselhetetlen számára a szobában? Csak önmagunkat látjuk ritkán. És ez nem típus kérdése, hiszen kivétel nélkül mindenki a saját tengelye körül pörög. Éppen a típus megszokott pörgését meghaladó figyelem, türelem és belsı csend az, ami ennek a különös anyagnak a jelenlétére utal. Ez képes elviselni azt, amit a személyiség nem ért, nem érez, nem tud elfogadni, amitıl felháborodik, ami ellen tiltakozik, és ami végül a legapróbb dolgokban is egy egyértelmően más gesztust nyilvánít meg. És még csak jó vagy rossz ember kérdése sem, hiszen a kórházban mindenki szolgált és adott, és mindenki jó volt. Sıt, az úgynevezetten jó emberek sokszor elviselhetetlenebbek voltak az ingerlékenyebbeknél. Nyilvánvalóan láthatóvá váltak azok az erık, amelyek mindenütt ott vannak és amelyekre való reakció vagy a hozzájuk való tudatos hozzáállás eredménye szembetőnıen különbözı volt. Mi volt az az olaj, ami csillapította a tőzet és mi volt olaj a tőzre – az érzelmek tüzére?
Ez az anyag olajszerő, mert gyógyító, tápláló, csillapító, kapcsolatteremtı. Akire felkenik – és befogadja -, annak feladata lesz, áldozatot hoz, fizetnie kell érte: fel fog adni valami addig fontosnak ítéltet ennek a feladatnak az érdekében. Hatása megmutatja ezt. Mozgásban lévı, de nem lefelé mozog. Nem egy állapot, hanem egy nagy folyamat eleme. Nem kész, hanem készülı, kiteljesedı, fejlıdı. Finomodó, kész a változásra, a fejlıdésre, hogy aztán másokat is fejlıdésre, ennek keresésére, változásra serkentsen. Fénye ugyanakkor aranyszerően selymes, felvilágosító, melegítı, átható és éltetı. Aki befogadja, azt elkezdi átalakítani, majd ad neki egy nézıpontot, ami messze kiemeli a tekintetét a szokásos hétköznapi látómezıbıl. Meglátszik az arckifejezésen, a légzésen, a mozdulat nyugalmán, a szó nem logikáján, hanem tisztaságán és a mindezek mögötti csenden. Gondoljunk azokra, akikre felnéztünk, amíg közöttünk voltak és azokra is, akikkel nem találkoztunk, de szavaik igék voltak számunkra. Ez az anyag nincs alávetve a földi gravitációnak. Magasabban van a gravitációs pontja. Itt szabadon jön-megy, áramlik. Csak ott győlik össze, ahol üres helyet talál. Ahol nem talál, onnan elmegy, vagy türelmesen vár a helyre, ha erre reményt lát. Válaszd el a finomat a durvától – mondja a metafizika. Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené - mondják a szentírások.
KIRÁLY IGNÁCZ
CSALÁD ÉS SZOLGÁLAT „Isten Országát csak olyan emberek építhetik fel, akik-
nek van idejük mások szolgálatára.” (Bulányi: Bokorlelkiség)/ A család zártnak mondható mőködési egysége kiváló lehetıség arra, hogy az oda tartozók –ha akarnak –, túlléphessenek önmagukon . A szolgálatra nevelıdés is a jó példával kezdıdik. A szülık egymásért és gyermekeikért élése olyan természetes alap, mely a mőködéshez nélkülözhetetlen, de a szolgálatra nevelıdés tekintetében még nem elég. A családon túl mutató szolgálatok emelnek a családi, kollektív önzés fölé. Gyermekeink sokkal jobban és szívesebben szoktak kifelé szolgálni, mint befelé: ezt kötelességnek /kötelezınek/, amazt szabadnak megélt önkibontakozásnak élik meg, sikerélménnyel párosulva. 1./ Alapfeltétel: szolgálat szellemének kialakítása. Az önzés negatív erıterében a másokért élés jézusi szelleme csak tudatos önneveléssel alakítható ki. Ennek alapja, hogy belássuk: nekem van szükségem a szolgáló életvitelre. Mások szükségállapota mozgósító kihívás arra, hogy munkálhassam az immanens Isten Országát, vagyis a magam boldogságát és az üdvösségemet. Ez a szemlélet megment attól, hogy irrealitásokba ringassam magamat a szolgálat sikerességét, hatékonyságát illetıen. A méltatást végsı soron a rejtekben is látó
2011. június, július
1879
KOINÓNIA
Atyánkra bízhatom, a hatékonyságomat pedig munkálja az élet magam sem tudhatom, hogyan. 2./ Veszélyek a szolgálatban. Kimondott „igen”-jeink, vállalásaink irreális végletei: sorvadó vállalási kedv és túlvállaló világmegváltó álmok. A vállalási kedv családon belüli sorvadása adódhat lustaságra való hajlamból, kihasználtsági érzésbıl, parancsuralmi légkör elleni tiltakozásból. Megkeseredett szolgálat is szolgálat, csak elhal benne a továbbfejlıdés csírája. Jó esetben az ebbıl való kimenekülés a családon túli, mások iránti szolgálat készségben nyilvánul meg. Kiút a figyelmes, méltató, a kérni és buzdítani tudó családi légkörben van, amibe az is belefér, hogy a családon kívüli lelkes szolgálatot is méltatni tudjuk. A családi túlvállalás nem hagy „szabad vegyértéket”, ingyencselédi élethelyzetet mutat. Ebbıl nem az idejét jókedvvel adó szolgálat, hanem a mártír lelkülető görcsösség alakul ki. A megoldás iránya a szépen megbeszélt közteherviselés felé van, melyben az alkalmasság és a szükség rugalmasan helyére kerül.
Magunkat segítjük. Tesszük ezt, mert szolgálni jó, szükséget csökkenteni - megoldani kötelesség. Együvé tartozásunk nagy szolgálati gyümölcse, hogy amint az én családom tagjai mozdulnak a szükséget szenvedı irányába, úgy számíthatok magam is erre, ha ilyen helyzetbe kerülök. Az Istenbe vetett ısbizalom alapja, hogy számíthatunk egymásra.
GRATULÁCIÓ!!! 152/2011. (IV. 28.) KGY határozat az „Év Családja” Díj adományozásáról Érd Megyei Jogú Város Közgyőlése az Érd Város Önkormányzata által adományozható díjakról és kitüntetésekrıl szóló 16/1999. (VII. 19.) önkormányzati rendelete alapján: Király Ignác családja részére az Év Családja Díjat adományozza Határidı: a díj átadására – 2011. május 26. Felelıs: T. Mészáros András polgármester
3./ Család: a szolgáló életforma kirepítı fészke. A szülık számára vállalt szolgálati alapterület. A gyermekek számára szolgálati iskola. A család minden tagja számára pedig erıforrás a jézusi másokért éléshez, a családon túli területeken. A rossz életvezetésőek felé otthonról és testvérbaráti családokból tanult, megküzdött, hiteles és mőködı ötletek tovább ajándékozása a hatékony, fıként ha ez kellı szerénységgel történik. Ez a szolgálat közérzet javító hatása: kamatozódik a családi küszködés eredménye és ez öröm a szolgálónak, öröm a megsegítettnek. Nem helyette, hanem érte és vele szolgáltatunk, hogy a megsegített fejlıdhessen. Ez a jézusi tudat átalakítás életvezetésre vonatkozó része.
IN MEMORIAM BULÁNYI GYÖRGY
BULÁNYI GYÖRGY LEVELE
A bokros belsı segítés olyan, mint egy nagyobb létszámú, önálló családokat létbe segítı családi szolgálat.
Kedves Távlatok! ,,Ha nem jól értelmezzük P. Bulányi írásait és megnyilatkozásait, kérjük, igazítsa helyre’’ – olvasom a Távlatok 1995/6. számának 783. oldalán a fıszerkesztı Szabó Ferenc szavait. Meglepı kérelem. Két hónapja sincs, hogy írással kopogtattam egy másik katolikus lap fıszerkesztı-
2011. június, július
KOINÓNIA
jénél, s telefonja felemelése nélkül vágta írásomat a papírkosarába. Csak hagyományt folytatott, amit fıszerkesztı-elıdje 14 éve így adott tudtomra: ,,Lékai ezt mondta nekem: »Majd ha Bulányi bevallja és viszszavonja tévedéseit, azt a mondatot leközölheted tıle.«’’ Kedves Távlatok, nagyon örülök, hogy 77 éves koromra kiérdemelhetem, hogy a magyarországi katolikus sajtóban is nyilatkozhatom ,,írásaim és megnyilatkozásaim’’ helyes értelmezésének tárgyában. Ezt megelızıen viszont jó volna tudnom, honnan ez az elızékenység ily nagy hirtelen, amikor a rendszerváltás immár hat éve alatt minden tılem telhetıt megtettem a magyarországi katolikus nyilvánosságból kirekesztettségem/ -ünk/ megszüntetése érdekében. Minden eredmény nélkül: könyveimet katolikus boltok nem árulják, újságainkat katolikus templomok nem terjesztik, a katolikus lelkiségi mozgalmak találkozóira a Bokrot nem hívják meg, stb. Jó volna tudnom, kedves Szabó Ferenc fıszerkesztı úr, mi indokolja velem szemben ezt az új hangját. A cikkében említett pap azt a vádat ugyanis, hogy ,,bolsevista sajtóban’’ vádolom kollaborálással püspökeinket, a Vatikáni Rádió magyar nyelvő adásának fıszerkesztıjétıl vette, aki ezt évekkel ezelıtt világgá sugározta, bár nagyon jól tudta s elhallgatta, hogy a csanádi püspöknek a bolsevista sajtóban megjelent írására válaszoltam a ,,bolsevista sajtóban’’; s azt is nagyon jól tudta – s ezt is elhallgatta –, hogy semmiféle katolikus sajtóban nem volt módom közel 50 esztendın keresztül bármit is megjelentetnem. Kedves Távlatok, ha ez a fıszerkesztı megteszi három évvel ezelıtt velem ezt, s most ugyanez a személy három év múltán fölkínálja, hogy írjak a Távlatok-ban, ennek nem kis oka lehet. Nem találgatom, hogy mi. Majd elmondja, ha akarja. . . , s ha el szabad mondania. Korábbi magatartását teljes mértékben indokolja az 1982-ben engem/bennünket ért ítélet, mely tiltja a magyarországi papoknak, hogy velünk együttmőködjenek. Új magatartását is az a feltétlen hőség indokolja, amellyel szolgálja egyháza hierarchiáját? Kedves Távlatok! Az elítélt személy tölti szépen büntetését. Az elítélık hivatalból képviselték vele szemben az isteni igazságot – közölték tárgyalásán. Amíg az elítélık és/vagy azok jogutódai nem közlik, hogy ítéletük érvénytelen, mert nem az isteni igazságot képviselték, hanem csak egy pártállam utasításait, addig nagyon komolytalan folyóirati tárgyalást rendezni az elítélttel, fejére olvasva akár erényeit, akár bőneit. Minek? El van ítélve – idıhatár nélkül. Nem életfogytig, élete elfogyása utánra is. A peres akták jó része publikálva. Szívesen átengedem közlésre az azóta elhunyt Vass Tamás vácegyházmegyei pap tanulmányát a lefolyt peres eljárás egyházjogi értékelésérıl. Az elítéltnek meg lehet magyarázni, hogy méltán ítélték el, töredelmes bőnbánatra is lehet ıt indítani, rá is lehet bírni, hogy folyamodjék kegyelemért. Mindez lehetséges, de gondolom, a Távlatok fıszerkesztıje ismer annyira, hogy tudja: perújrafelvétel az egyetlen valós lehetıség.
1880
1982-ben a budapesti egyházi törvényszék megállapította téves tételeimet. Közöltem vele, hogy azok egyikét sem képviselem. Nem bizonyították rám állításukat, s igazolatlan vádjaikat a Püspöki Konferencia magáévá téve elítélt. Engem és mozgalmam. A Párt parancsára. Tudta ezt akkor, és tudja ma is minden illetékes, ha nem is vallja meg. Halála elıtt két héttel Cserháti püspök meg is vallotta. Innen kell gombolyítani ezt az ügyet. Ma vagy 300 év múltán. Kell? Csak akkor kell, ha számít valamit egy magát Jézustól eredeztetı egyházban az az igazság, amely szabaddá tesz a szeretetre. Teológiai eszmecserére, melyben az ezt az igazságot keresık szabadon közlik egymással gondolataikat, mindig készen imádkozik a megoldásért. Budapest, 1995. december 24. Bulányi György Sch P
A TÁVLATOK FİSZERKESZTİJÉNEK VÁLASZA Kedves Bulányi Atya! Baráti beszélgetésünk alkalmával nyújtottad át az itt közölt levelet. Akkor ígértem, hogy leközlöm, bár csak késıbb – itthon – olvastam el. Utána írtam Neked, kérve a módosítást, hiszen legfontosabb kérdésedre beszélgetésünk során válaszoltam, így részben idıszerőtlenné vált. Hangsúlyoztam, hogy nem kért fel senki, se a Vatikánból, se a hazai hierarchiából, hogy ,,ügyedet’’ szóvá tegyük. De mivel a Fórum rovatban a magyarországi egyház helyzetével, zsinati megújításával kapcsolatos véleményeket közöljük, a tegnapi tényekre sem boríthatunk fátyolt, hiszen a félig begyógyult sebek még sajognak. Az egyház belsı párbeszédének kérdéskörében nem lehetnek tabutémák. Az nem ránk tartozik, hogy a ,,perújrafelvételt’’ sürgessük, hogy a vitás kérdésekben döntıbírák legyünk. Nem is kívántuk ismertetni a Bulányi-ügy minden részletét. Szakolczay Lajos könyve, valamint Nagypénteki levél címő könyved (Irotron kiadó, Budapest, 1993) bıséges tájékoztatóval szolgál. Máté-Tóth cikke egyébként – szerinted is – tárgyilagosan ismertette a Bokor mozgalmat. (Egyes olvasóink szerint meglehetısen egyoldalúan, ,,pozitívan’’ . . .) Az András–Szabó-beszélgetés P. Bulányi (és a Bokor egyes tagjai) írásait, megnyilatkozásait bírálta. A nyelv ugyanis konvencionális jel, a szavaknak, írásoknak közmegegyezéses jelentésük van. Ha egyszer leírunk, közzéteszünk valamilyen véleményt, azt kiszolgáltatjuk az értelmezéseknek. Így van ez akkor is, ha P. Bulányi az engedelmességrıl, az egyházrendrıl vagy az ,,egyházi hivatalról’’ stb. véleményt nyilvánít. Mi is elmondtuk véleményünket. A szándékok és a lelkiismeretek vizsgálója egyedül Isten. Más kérdés az, hogy vajon elítélıid (hivatalból) az isteni igazságot, avagy a pártállam utasításait képviselték-e. Az talán kiderült az András–Szabó-beszélgetésbıl, hogy a pártállami manipulációnak jelentıs szerepet tulajdonítunk. (Lásd: Távlatok 1995/6, 777. old. a Szakolczay-idézettel!)
2011. június, július
1881
KOINÓNIA
De 1989/90 után a helyzet megváltozott. A Nagypénteki levél utolsó oldalán írod, miután a Lumen gentium 8. pontjára utaltál: ,,Nem akkor szolgáljuk az embert, ha a hatalom-gazdagság-erıszak elkötelezettjei meg vannak elégedve velünk. Csak akkor, ha Jézust követjük. A magyarságot is csak így szolgálhatjuk.’’ Te Magad húztad alá e szavakat, amelyekkel mindenki egyetérthet. De a Jézus-követés történjék a zsinat szellemében. Ezt idézted a LG 8. pontjából: ,,Amiként Krisztus a megváltás mővét szegénységben és üldöztetésben végezte el, ugyanígy az egyház ugyanennek az útnak megjárására kap meghívást.’’ De ugyanebben a pontban még azt is olvassuk, hogy ,,Krisztus látható szervezettségben alapította meg és tartja fenn szüntelenül szent egyházát, amely a hit, a remény és a szeretet közössége ezen a földön. [. . .] Nem kell két valóságnak tekintenünk a hierarchikus szervekkel ellátott társaságot és Krisztus misztikus testét, a látható gyülekezetet és a kegyelmi közösséget, a földi egyházat és a menynyei javakban bıvelkedı egyházat: ezek emberi és isteni elemekbıl álló egyetlen összetett valóságot alkotnak. . .’’ És itt a zsinati dokumentum a megtestesülés misztériumához hasonlítja az egyház misztériumát. Késıbb pedig az okmány kiemeli, hogy – Krisztustól eltérıen, aki bőnt nem ismert – az egyház ,,bőnösöket foglal magában; egyszerre szent is és folyton megtisztulásra is szorul, a bőnbánatnak és a megújulásnak útját járja szüntelen.’’ Ebben a konkrét egyházban, itt és most, a – tagjaiban, vezetıiben is – bőnös egyházban találkozunk Jézus Krisztussal; ez az egyház az igazság és a kegyelem közvetítıje. Lehet álmodozni – amint Te is teszed, kedves Atya, a Nagypénteki levél-ben újra leközölt 1980-as Egyházrend végén (NL 263kk) – a holnap eszményi egyházáról. A zsinati reformnak és korszerősödésének is az a célja, hogy a valóságos egyház megközelítse a krisztusi eszményt, az egy, szent, katolikus és apostoli egyház Krisztus által akart teljességét. De ez csak úgy lehetséges, ha valamennyien, a hierarchia tagjai éppúgy, mint a többi megkeresztelt, megtérünk Krisztushoz. Úgy, hogy nem másokat vádolunk és buzdítunk, hanem magunkon kezdjük – Isten kegyelmével. Kedves Gyurka bá! Veled együtt mondom azt a szép imát az alázatért, amelyet az Egyházrend végén (NL 278) olvasok: ,,Jézusom, tudom, hogy minden szavam annyit ér, amennyi a szolgálni akarás bennem. Hiszem, hogy egyházadra vigyázol. A mai struktúrájában is vigyázol reá, és a mai struktúrájában is a Tied. Add meg, hogy úgy legyek bizonyos abban, amit jónak gondolok, hogy mindig készséges legyek odaigazítani gondolataimat azokéhoz, akikben a Lélek szavát kell felfedeznem. Ámen.’’ Sok szeretettel köszönt: Szabó Ferenc SJ
IN MEMORIAM DOMBI FERENC
ÉGI BÉKE A FÖLDÖN Egy katolikus pap párbeszéde égi lényekkel 1993 és 2002 között Jézus Urunk válaszokat adott írásban feltett kérdésekre egy magyar katolikus papon keresztül. Az így keletkezett 4770 "építı, buzdító és vigasztaló" levél 43 kötetben került publikálásra. A 43 Hang kötet szerzıje Dombi Ferenc 1927 november 27-én született Szob községben, egy tizenkét gyermekes család ötödik gyermekeként, mint elsı fiú. Tanulmányait Székesfehérvárott és Szegeden végezte. 1954-ben szentelték pappá. Egy évig káplán, majd hitoktató. 1960-tól az állam nem engedélyezi hivatalos mőködését Székesfehérvárott és Nagy-Budapest területén. 1977-tıl nem kap engedélyt önálló mőködésre. 1979-tıl Pátkán mőködhet, mint plébános, egészen nyugdíjaztatásáig, 1987-ig. 1991-ben engedélyt kap a Váci Megyés Fıpásztortól arra, hogy Inárcs községben kisegítı lelkipásztori munkát végezhessen. Itt a hívek áldozatos szeretete, és a helyi önkormányzat jóindulatú hozzáállása folytán két év alatt plébániát építenek számára, s a Váci Megyés Fıpásztortól folytatólagosan évenként engedélyt kap a további mőködéshez. Inárcson erısödik meg benne a HANG, amelyben égi lények gondolatait ismeri fel. Könyvei ezeket a gondolatokat tartalmazzák. Mőködési engedélyét 1997 ıszén, a Váci Megyésfıpásztor, a Váci Egyházmegye területére vonatkozóan visszavonta. Majd 1999 ıszén ismét visszakapta. 2004. május 1-én elhagyta a földi világot, és égi otthonába költözött. Interjúrészletek Dombi Ferenc 1997. évi portréfilmjébıl
2011. június, július
KOINÓNIA
"Míg idea valami, addig csak hordozóját boldogítja. A megvalósult idea kell hogy hordozza Alkotóját. Erre és ezért teremtettelek!" (HANG) Egyáltalán nem papnak készültem, hanem tornatanárnak. Harmadik helyezést értem el az országos középiskolai bokszbajnokságon, és a párt is vitt mindenfelé. Bevallom, nem bántam, mert ezeken a rendezvényeken elszavaltam a magamét, azután el is tőnhettem. A többieknek viszont végig kellett állniuk az egészet. 1948-ban történt. Egyedül mentem haza egy ligeten keresztül, megjelent Jézus, és azt mondta: - Papnak kell lenned! Nem tudom másképpen elmondani.Nem is lehet mihez hasonlítani, mert valóságosabb volt bármilyen földi dolognál. Jó negyedórát vitáztam is Vele, hogy nem lehet, ebbıl botrány lesz. Éppen akkortájt jelent meg a helyi újságban nagy betőkkel, hogy Dombi Ferencet továbbtanulásban támogatni fogja a párt. De İ nem tágított, s én elfogadtam, nincs mese, ha Jézus hív, pap leszek. Beszélték utóbb is városszerte: képzeljétek, a Dombi Feri, a nagy kommunista elment papnak! Én azóta, hogy beléptem a papi szeminárium ajtaján, boldog ember vagyok. Mivel sokan jöttek hozzám, a régi állami vezetés nyomást gyakorolt, hogy állítsanak le. Persze akárhová, küldtek, a fiatalok hamar körém kezdtek győlni. Dobáltak is egyik helyrıl a másikra, hogy sehol ne tudjak gyökeret verni. Aztán idı elıtt nyugdíjaztak, 1987-ben. Sem az államnak nem kellettem, sem az egyháznak. És akkor még csak 58 éves voltam! Tele gızzel, energiával. Hát, mondom, mi a csuda ez, hogy senkinek nem kellek? Egy darabig lépcsıházakat takarítottam, majd rendszerváltás elıtt két évig remetéskedtem. Remeteségemben nagyon sok kötött imát mondtam. Sokkal többet, mint amennyi egy papnak elı van írva. Egyszer csak újra megszólalt bennem a Hang: 'Ne ezeket mond, hanem beszélgessünk!' Még körül is néztem, vajon ki az. Attól kezdve akármilyen kérdést tettem fel, İ válaszolt. Késıbb, miután Inárcsra kerültem, azt is kérte a Hang, hogy írjam le a vele való beszélgetéseket, a mások kérdésére jött válaszokat. Hát így születtek a Hang kötetek. Én katolikus papként sem tudok attól szabadulni, hogy a reinkarnáció gondolatát egyszerően képtelenség kikerülni. Nem ezt tanultam, mégis minden erre vonatkozó kérdésre azt válaszolta a Hang, hogy igenis van reinkarnáció. Tulajdonképpen, amikor valaki meghal, a tapasztalatát átviszi a másvilágra. Amikor pedig megszületik, elızı életének a tapasztalatát és adósságait hozza magával, cipeli tovább. Aki tisztában van ezzel, az könynyebben felülemelkedik a problémákon, és megérti: nem baj, ha a földön a szeretet elsısorban nem élvezet, hanem áldozat, mert ez a boldogság ára. Egy kupica pálinkáért is adni kell valamit. Ha az ember ezeket komolyan átgondolja, abban az esetben ráérez arra is, hogy a Föld lényegében egy kifutópálya. Megette a csuda azt a repülıt, amelyik a
1882
kifutópályán csak furikázik körbe-körbe! Az azért van, hogy felszálljon az égbe! Jézus elsı bejelentése a világtörténelemben így hangzott: "Betelt az idı, elérkezett hozzátok Isten országa, alakítsátok át a gondolkodásotokat!" Nem azt mondta, hogy a körülményeiteket, hanem a gondolkodásotokat! Tulajdonképpen itt a probléma. Mi mindig a körülményeinket akarjuk megváltoztatni, gondolván, hogy attól jó lesz az életünk. Ez pedig nem igaz. Ez a bódultság iránya. Menekülés, felelısségáthárítás. Nem én felelek azért, mert boldogtalan vagyok, hanem valaki más. Ez képtelenség! A Jóisten mindenkit boldogságra teremtett. Azt szoktuk mondani, hogy az ember elsısorban nyakától felfelé ember. Amíg a fejünkben nincs rend, addig szívünkben sem lesz. Vagyis egyszer meg kell, hogy világosodjunk: a boldogság rajtam múlik, nem a másik emberen. Rajtam. Én pedig a gondolkodásom szerint fogok boldog, vagy boldogtalan lenni. Én például nagyon jól tudom, hogy az én boldogságom nem függ mástól. Nem felelek másért, én magamért felelek. Ez annyit jelent, hogy mindazt, amit mondok, nem azért mondom, hogy elfogadják. Mindenki azt gondol róla, amit akar. Így van bennem béke. Mindannyiunknak arra kéne ráhajtani, hogy ez a belsı béke ne csupán szólam legyen. Ezért itt a földön igenis meg kell küzdenünk. Az evangélium görög eredető szó (euangelion), a jelentése jó hír, örömhír. Az újszövetség 4 evangéliumot ismer, amelyet Márk, Máté, Lukács és János írt. Közülük Márk, Máté és Lukács szinoptikusok, azaz együttlátóak voltak. Evangéliumaikat ezért szinoptikus evangéliumoknak is nevezzük. Ezekben az evangéliumokban Jézus emberi mivolta hangsúlyosabb ("Ember Fia"), nyelvezetük egyszerőbb és sok példabeszédet tartalmaznak. Az ı evangéliumaik galileai történeteket írnak le. János evangéliuma egyedi. Ez az evangélium filozofikusabb, Jézus isteni mivoltát emeli ki, júdeai és jeruzsálemi történeteket mond el és nincs benne példabeszéd. A fenti evangéliumok elégségesek ahhoz, hogy jézusi emberré váljunk. A Hang kötetek ezeket az evangéliumokat, Jézus tanításait fejtik ki a mai kor emberének nyelvezetén, Márk, Máté, Lukács és János evangéliumával teljes összhangban. A különbözı szellemi áramlatok a felszínen különbözıek. Minél jobban mélyülnek, ahogy a mélyre hatnak (buddhizmus, Krisna tudat stb.) annál inkább egy vagyok velük, vagy ık velem. A mélységben egyek vagyunk. De, ahogy jövünk a felszínre, ott nagyon tagozódik, és azt hiszem, hogy a keresı emberek egy darabig keresnek, de mintha lenne valami szellemi restség arra, hogy elmélyüljenek, hogy a mélyre merjenek evezni, mert ott meggyızıdésem, hogy bármelyik szellemi áramlathoz is tartozik az illetı, a lényeget meg fogja tudni érezni, mert a lényeg micsoda?
2011. június, július
1883
KOINÓNIA
Kivétel nélkül mindenkinek egyetlen hivatás van. Nem igaz, hogy van papi hivatás, meg orvosi, csak mi találtuk ki. Mert martinászi hivatásról, vagy utcaseprıi hivatásról nem beszélünk, csak ami olyan szép, ami olyan intelligensnek tőnik, arra mondjuk, hogy ez hivatás. A valóság az, hogy egy az a dolog, amire hívott bennünket az Úr: „A legnagyobb jót a másik embernek megtenni”. S ez mi? Nem az hogy szeressem, hanem, hogy tanítsam meg szeretni. Ennek feltétlen feltétele, hogy szeressem, de ı attól nem lesz boldog. İ attól lesz boldog, ha ıbenne is az a belsı meleg kigyullad, az a fény, az a tőz, ami nem kormoz, nem éget, hanem világít, melegít. Tehát nekünk - én azt hiszem – kivétel nélkül mindenkinek, az volna a hivatása, hogy tanítsuk meg azokat szeretni, akikkel kapcsolatba kerülünk. Ha ık azt nem fogadják el, az az ı ügyük. De a mi szívünk békéje az csúcsérték kell hogy legyen számunkra. Ezt Jézus úgy fejezte ki, s ezért fıparancs, hogy: „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Ennél nagyobb nincsen. Ezek a szellemi áramlatok, meg politikai, gazdasági áramlatok kívülrıl befelé akarják megtalálni az emberek szívében a békét, meg a nyugalmat, holott én ennek a fordítottját tudom elképzelni. Ha a szívünkben rend van, akkor annak kell kifelé áradni. Vagy boldog akarsz lenni, vagy bódult akarsz lenni. Egy olyan belsı szabadságom van, amit nem tudok senkivel és semmivel helyettesíteni. Szabadság egyenlı: külsı-belsı kényszer ellenére tudom tenni a meglátott jót. Pál mondja: Ahol a Lélek, ott a szabadság. Egy ilyen szabadságot csak az Isten lelke adhat. Nem kívülrıl befelé van a megoldás, hanem belülrıl kifelé. És ezt a szívbékét, ezt feltétlenül mindenki megkapja attól a Jézustól, akit én megismertem az evangéliumokon keresztül. Elıadásaim címe: Égi béke a Földön. Mert aki belılem szól, az mindig azt mondja, ami épít, buzdít, vigasztal. És soha, egyetlen egy esetben sem mondja, azt, ami rombol, kétségbe ejt és elkeserít. A reinkarnációval tudnám magyarázni ezt az egészet, hogy boldog csak úgy tud lenni az ember, ahogy az Isten gondolta el, s miután nem úgy akartunk, s akartam boldog lenni, ezért kellett lejönni a Földre. Jézus tanításai kianalizálásának az lesz a következménye, hogy ha valaki ezt komolyan átéli és átgondolja, akkor rend lesz a fejében. Akkor tud olyan választ adni a felmerülı kérdésekre, amik megnyugtatják, s nem tekintélyekre kell hivatkozni, hanem a józan eszére hivatkozhat bárki. A hang mindig olyasmit mond, ami épít, buzdít, vigasztal. És soha nem ellentétes azzal, ami az evangéliumokban is –ha nem is kifejtve – de magjában jelen van.
Az emberek kiábrándultak az intézményes vonalakból, ezekbıl a jogi megkötözöttségekbıl. Biztos, hogy rendnek lenni kell, tehát kellenek olyan felekezetek, egyházak, amelyekben az emberek megtalálják az utat a megfelelı irányba, de csak akkor, ha közvetlenül is kapcsolatot tudnak teremteni Jézussal. Tehát nem úgy van, hogy az egyházakon keresztül Jézushoz, hanem fordítva, Jézuson keresztül az egyházakhoz.
FARAGÓ FERENC
TANYAI SZILÁNKOK… Még a „szemet – szemért” elv sem valósul meg napjainkban, mert egy szemért máris többet akarunk. *** Az emberi elme minden esetben csak vallásos módon tud gondolkodni, még ha azt ateizmusnak nevezi is. *** Miközben mindig azt hisszük, hogy urai vagyunk gondolatainknak, szavainknak, cselekedeteinknek; mindig más és más úr gondolkodtat, beszéltet, cselekedtet mindannyiunkat. *** Minden idıpillanatban jobb és jobb emberré kell válnunk, mint amilyenek az adott idıpillanatban vagyunk. *** Teológia. Isten tanulmányozása: önmagunk tanulmányozása. *** Az élet sokkal inkább kérdés, mint válasz… *** Az emberi gondolkodás legnagyobb tévedése az, hogy csak azt tekinti valóságnak, realitásnak, objektivitásnak, ami fizikai tényként nyilvánul meg. *** Nagyfokú szeretetéhség van a világban, ám ezt egy még nagyobb fokú teltségérzés nyomja el. *** Pedagógusi hitvallás: szolgálni, de nem kiszolgáltatottnak lenni! ***
2011. június, július
KOINÓNIA
A globalizáció az a képzeletbeli hely, ahol a gazdagok hazugsága igazsággá változik. *** Minden pillanatnyi állapot az elızı állapotok szükségszerő eredménye. *** Tisztességtelenséggel szemben is tisztességesnek kell lennünk! *** Részletekben van az Egész… *** ’Én’-tudat = sikerült valakivé álcázni magunkat. *** Az a baj a tényekkel, hogy oly bizonytalanok… *** A hit útja tudáshoz, a tudás útja hithez vezet. A két út külön-külön nem vezet sehova. *** Bizony, ha az ember Istenre akar találni, el kell elıbb tévednie. *** Könnyő dolog megtudni azt, hogy milyen a világ, nehéz dolog megtudni azt, hogy milyennek kellene lennie. *** A természet nem mond ellent a természetfelettinek, csupán önmagán túl érzékeli. *** Haladásba vetett hit: Hármat kell ahhoz lépni, hogy egy lépést haladjunk. *** Dialektika. Egyszerre vagyunk sértık és megsértettek. *** Az emberi elme a határok átlépésében mindig határtalan – de a határt átlépni sohasem tudja. *** Eszkatológia. Ha a végrıl van szó, mindig a kezdetrıl is szó van. – Ha a kezdetrıl van szó, mindig a végrıl is szó van. *** Az ismeretlen ismertté tevése még több és több ismeretlent generál. *** A semmiben van a minden, a mindenben van a semmi. *** A legnagyobb átok, ami rajtunk ül: a születés és a halál biztos tudata. *** Mi a pokol? – Találkozás az önvalónkkal. Mi a mennyország? – Találkozás az önvalónkkal. *** …már hétmilliárd monodráma, és a függöny még mindig nem gördült le! *** A családok összetartó ereje a patriarchális és a matriarchális jelleg tartós harmóniáján alapul. Ám ezt az alapot már a modern családokban nem leljük fel. *** Emlékezz a jövıre!!! ***
1884
Egoizmus: nekem, enyém, értem, nálam, miattam, felılem, magamnak, belılem, tılem, irántam, általam, nélkülem… *** A véges nélkül a végtelennek sem lenne értelme. – A végtelen nélkül a végesnek sem lenne semmi értelme. *** A hit mindig az egészre, a vallás midig a részre vonatkozik. *** Ami benne van a hitünkben, az benne van a valóságban is. *** A politikában az a legnagyobb paradoxon, hogy nem lehet benne hazudni, de mégis mindenki, mindenkoron hazudik benne. *** A vallás lázadás Isten ellen… *** A világi hatalom megköveteli önmaga számára a kizárólagosságot még az emberiség pusztulása árán is. Az isteni hatalom kizárólagos és emberiséget teremtı. *** Gazdagodás kizárólag a szegényedés árán történhet. *** Posztmodern transzparens: „Mennyiségi mértékek helyébe minıségi érékeket!” *** Fináncoligarchia. Az egyetemes értékmérı a pénz lett, ezért már nincsenek egyetemes értékeink. *** Gyakran az utópiák a legreálisabbak és a reáliák a legutópikusabbak. *** Ha nincs szeretet, hiába minden erkölcs, ha nincs erkölcs, hiába minden törvény… *** Valláspolitika. A legveszélyesebb két réteg a fanatikus hívık és a fanatikus nem hívık rétege. *** Szodoma és Gomorra. – Amerika és Európa. *** Szükségünk van a racionalizmusunk ésszerősítésére! *** Ökológia. Jobb életben maradni, mint jobban élni. *** A természeti világ akár összes törvényét felfedezhetjük, de soha nem a természetben, hanem mindig önmagunkban. ***
CREDO hiszek az istenben aki nem késznek teremtette a világot mindörökre változatlannak nem olyannak melyben örök törvények határozzák meg hogy ki a szegény ki a gazdag a jól informált és a be nem avatott a hatalmon lévő és a kiszolgáltatott hiszek az istenben aki igenli az élő szervezetekben meglévő ellentmondásokat aki akarja a körülmények megváltoztatását munkánk által közösségi felelősségünk által hiszek jézus krisztusban aki embereket hívott maga mellé mert szüksége volt rájuk aki a körülmények megváltoztatásán munkálkodott és ebbe pusztult bele hozzá mérve ismerem fel hogy a mi értelmünk elkorcsosult képzelőtehetségünk elsatnyult tetterőnk elfogyott mert nem úgy élünk ahogyan ő élt állandóan attól félek hogy hiába halt meg bezártuk őt a templomainkba elárultuk az ügyét hogy félelemmel engedelmeskedhessünk a hivataloknak hiszek jézus krisztusban aki feltámad a mi életünkben hogy megszabaduljunk az előítéletektől és a gőgtől a félelemtől és a gyűlölettől és tovább vigyük az ő ügyét míg felépül az ő országa hiszek a lélekben aki jézussal eljött a világba (Szarkáné Gerjék Judit) BULÁNYI GYÖRGY
NAPLÓ (RÉSZLETEK) Városmajor, 2001. szeptember 8. Olyat csináltunk a nyár végén, amilyet még soha. Papi lelkigyakorlatot. A Bokorban csak tanítvány van. A papi „méltóságát’ az adja meg valakinek, hogy hány közösséget vezet. Ebben pedig a nagypapák, nagymamák nemegyszer ügyesebbek, mint azok, akiket pappá szenteltek. Harminc éve még fordításból éltem, nem úgy mint ma, amikor már több mint húsz éve a postás hozza a nyugdíjamat... csak győzzem elkölteni. Harminc éve még eretnek sem voltam, hanem a pártállam elviselte,
XVIII. évfolyam 8. 9. szám 2011. aug.- szept. TARTALOM: A Koinónia régebbi számai elérhetők: www.bulanyi.hu
Bulányi György, Napló (részletek) Yrnok, Az első Korponai Erzsébet, Mi vonatkozik rám… Drip, Miről mi jut eszembe…? Bisztrai György, Morzsák Urbán József, Kedves Testvérek! Gyurka bácsi Emlékmiséje Farkas István, A révész Tóth Ferenc, Mit tanulhatunk…? Habos László, Történelemóra Molnár Géza, Falu vagy város Zsombok György, 2011. Ópályi Szikrák egy fáklya lángolásából
1885 1887 1888 1889 1890 1890 1892 1893 1896 1898 1899 1902 1904
«Az emberi elköteleződés folyóirata – családunkért, nemzetünkért, mindenkiért – Isten Országa megvalósulásáért.» Elérhetőség;
[email protected], 06-20-9872-982
hogy stikában Bandi bácsi péceli plébániáján, s Feri bácsi mellett Halásztelken papként annyit papkodjak, amennyit csak akarok. Az ilyen helyeken szerzett tapasztalatok alapján írtam akkor valamit. Mit? Valamit, amiről mint fordító vehettem tudomást. Puhult a diktatúra, s az IBUSZ megrendelhette a Országos Fordító Irodánál egy anyag fordítását. Nem is tudom már, milyen nyelven írták az anyagot, de a marketingről volt benne szó. Mért kellett ehhez puhulnia a diktatúrának, amikor ma Friderikusz Sándor a Gyerekszájban pontos felvilágosítást kaphatna valamelyik kisokostól arról, hogy ez a marketing micsoda? Ma, de nem harminc éve! Akkor a legokosabb kisokos sem tudta volna, talán még az apukájuk sem. Én is akkor tanultam. Meg sem magyarítottam: csak címül adtam egy botrányos kis könyvnek: Lelkipásztori Marketing. Mi volt benne botrányos? Előkereshetném a Magyar Püspöki Kar Konferenciájának a jegyzőkönyveit, s pontos felvilágosítást is adhatnék. Most csak annyit mondok, hogy felháborította a Konferenciát, jegyzőkönyvbe is vették a felháborodást. Mi volt már benne? Nem az háborította fel a konferen-
2011. augusztus, szeptember
KOINÓNIA
ciát, hogy mit sem törődve a tervgazdálkodással, a piacgazdálkodás analógiáival keresem, hogy hogyan lehetne eltalálni az emberi lélekig. Csak fel kellett háborodnia a Konferenciának, mert a pártállam azt kívánta tőle, hogy háborodjon fel. Ha pedig az ateista pártállam felháborodott. akkor nem volt hiábavaló megírnom a kis könyvet. Akármi is volt benne, arra gondoltunk, hogy meg kellene néznünk, igaz-e még, amit akkor írtam? Mit sem törődve azzal, mit akkor írtam, hogyan látjuk ma, hogy miként kell elérni az emberi lelket? Legyen már egyszer papok lelkigyakorlata is! Vessünk számot magunkkal, mire vagyunk még jók! Meghirdettük idejében, s egy augusztus végi hétfő délután összejöttünk. Tizenkilencen. Jó tízen nem jöttek, nem jöhettek, egyéb dolguk volt. S a program? Mindenki elmondja, hogyan folyik az élete. Meghallgatunk nyolc előadást, megbeszéljük. S az utolsó napon összeállítjuk címszavakban, hogy mi mindenről beszélgettünk. E címszavakat aztán felosztottuk magunk között, hogy legyen belőle karácsonyra egy füzet, amelyet testvéreink, a Bokor elé terjeszthetünk. Én az alábbi címszavakat kaptam. Kik vagyunk mi, a küldöttek? 1. A Bokor az eszmények mérlegén Kifogástalanoknak látszanak az elveink. A gyakorlatunk szerényebb. Tudni véljük – Jézus nyomán gondolkodva –, hogy mit kíván Isten az embertől, s amit tudni vélünk, igyekezünk – legalább elvben – meg nem tagadni. Akik megelégelik közülünk Isten Országában gondolkodásunkat, halkan lelécelnek. (Várjuk vissza őket.) Így aztán őrizhetjük elveink tisztaságát. Ragaszkodunk a kisközösséghez is, mint az egyház Jézustól tanult életformájához, s abban nevelődünk a szolgálatra, az erőszak minden formáját elutasító szelídségre, s valamelyest jótékonykodni is akarunk akár a harmadik világ, akár a hazai rászorulók javára. Akármilyen keveset vagy sokat valósítanak meg ezekből a közösségekben élő testvéreink, mindenképpen céltáblái vagyunk elveink miatt a nem alulról felfelé építkező egyházi uralkodó rétegnek, a hierarchiának. S ebben is osztjuk Jézus sorsát. 2. Minden kipróbált közösségvezető pappá szentelése Változatlanul képviseljük, hogy a paphiány jézusilag értelmetlen fogalom. Minden létező közösségnek szükségképpen van természetes vezetője, aki a közösség tagjait behalászta, ill. szolgálatával megtartja. Minden közösségnek joga van nemcsak az igére, a tanításra, hanem a vallási cselekményekre is, így az eucharisztiára is. Rá lehet ugyan bízni egy felszentelt személyre több falu népét vagy sok ezer embert is, de ennek következménye csak az lehet, hogy a katolikus hívők száma egyre kevesebb lesz. Vagy elpogányodnak, vagy kihalászszák őket azok a felekezetek, amelyek tudnak kellő számú személyt munkába állítani, hogy eljussanak az igére és szentségekre vágyódó emberekhez. Püspökeinknek változatlanul készek vagyunk a bevált közösségvezetőket felkínálni, hogy pappá szenteljék őket, ahogy az Egyházrend-ben előadtuk, s Ratzinger bíborosnak megírtuk. 3. Közösségeink közti kommunikáció Ennek az a természetes módja, hogy a közösségek
1886
vezetői rendszeresen találkoznak egy, a közösségvezetőket összefogó másik kisközösségben, amely biztosítja tan- és életbeli továbbfejlődésüket. Ezek a közösségvezetők titkos szavazással maguk adnak megbízatást valamelyik társuknak, hogy meghatározott időre (egy vagy több évre) ennek a vezetőkből álló közösségeknek összetartói legyenek. Másfelől pedig az biztosítja a kommunikációt a közösségek között, hogy az unokákban és a gyermekekben természetes ragaszkodás él a nagyszülőhöz. Ha valaki a maga közösségének tagjait közösséget összeszedni és megtartani tudó közösségvezetőkké tudja nevelni, ezek örömmel viszik bizonyos alkalmakkor a maguk népét, az őket emberhalásszá fejlesztő nagyszülő elé. 4. A plébániarendszer jövője Jézus egyháza nem ismer papokat és civileket, hanem csak tanítványokat. Ezek részint olyanok, akiknek már sikerült maguknak is közösséget gyűjteni, részint pedig olyanok, akiknek ez még nem sikerült. De mindenképpen tanítványokból áll az Isten népe, mert a tanítvány olyan ember, akinek az a feladata, hogy a föld határáig tanítványokat neveljen Jézusnak: tegyetek tanítvánnyá minden népet! Isten népe is lakóhely szerint szerveződik. Az a kívánatos, hogy közösségi találkozóra, istentiszteletre csak a szomszédba kelljen ugorni, vagy legalább is ez a távolság minél kisebb legyen. A járási központban közösen élő papi közösség olyan gondolat, amely következménye az érvényben levő egyházrendnek, és szükségképpen hatékonyság nélküli, mert tíz-húsz km-re él a pásztor a nyájtól. A közösségvezetőnek ott kell élnie egy karnyújtásnyira közösségének tagjaitól. 5. Kommunák az egyházban Jézus életközösségbe hívta a tanítványokat, nem hetenként, havonként összejáró közösségbe. Az egyházépítésnek ez a legősibb és jézusi formája még megvalósítandó feladatként áll előttünk. Alighanem a jelen neoliberális fogyasztói társadalom fog rábírni minket ez ősi, jeruzsálemi gyakorlat újra elkezdésére. Ez a társadalom ugyanis a maga mivoltából adódóan olyan vagyoni különbségeket fejleszt, amelyeknek osztályharc a következménye, s ezt az egyház a maga testén belül nem viselheti el. Ha közösségeink életközösségekké rendeződnek, amelyekben javainkat megosztjuk egymással, akkor az egyházépítés egyúttal társadalomépítés is lesz. Ország tehát, nem pedig közösségi találkozó, melyben csak imádkozunk és beszélgetünk. Közösséggyűjtésünk ez esetben életközösséget tud felkínálni azoknak, akiket megnyerünk Jézus ügyének. 6. Rendalapítás A szerzetesség története mutatja, hogy mindig tudtuk, milyen erő rejlik az energiák koncentrálásában, a szerzetekben. Jézus azonban nem gondolta azt, hogy a férfi ne legyen férfi, és a nő ne legyen nő. Istennek odaadott életet élhetünk a házasságban is, gyereket nevelve is. Az energiák koncentrálása megkívánhatja azt is, hogy szakosodjunk, s legyenek tanító, gyógyító és egyéb feladatot vállaló szerzetesrendjeink – házas emberek számára is. Mivel mindezt még nem próbáltuk ki, a részleteket a bennünk élő Szentléleknek kell kidolgoznia az idő tengelyén. 7. Cölibátus, házasság, gyermeknemzés Hogy van-e a Szentléleknek olyan egyénre szabott speciális ajándéka, hogy nemi önmegtartóztatásban éljük le életünket, ezt egyértelműen megmutatja majd egy olyan egyházrend, amelyben férfiak és nők házas állapotban, gye-
2011. augusztus, szeptember
1887
KOINÓNIA
rekeket nevelve is, bármely feladatot betölthetnek Krisztus Testének építésében, akár püspökök és pápa is lehetnek. Biztos, hogy csak keveseké lesz ez a karizma, mert Isten a maga képmására teremtette az embert – férfivá és nővé. A feleségéhez ragaszkodik – a Teremtő rendje és akarata. Ebbe a ragaszkodásba építette bele Isten az Ország fennmaradásának alapját is – az egymást követő nemzedékek által. A sokasodjatok és szaporodjatok aligha megkérdőjelezhető. A demográfiai robbanás azért gond, mert nem úgy használjuk a föld javait, hogy az ökológiai egyensúly megmaradjon. A Föld alkalmas még nagyon sok milliárd ember eltartására. Hazánkban (és Európában) nincs demográfiai robbanás. Ellenkezőleg: nemzetkipusztulás fenyeget. A Bokornak meg kell őriznie a maga sokasodjatok és szaporodjatok– eszményét is: a sokgyermekes családot. 8. Honnan van időnk, energiánk erre? Töprengés a bérmunkáról A teljes életközösség vállalása megszabadít majd minket a pótcselekvésektől, s felszabadítja energiáinkat az Isten országába illő cselekedetekre. Pénzhajhászás, tévénézés helyett a Föld izzadságmentes művelésére, az értékek szolgálatára, s mindenekelőtt Isten és embertársaink szolgáló szeretetére. 9. Közösségi gazdálkodás, vállalkozás, pénz A szerzetesrendek szép sorjában – kevés kivétellel – mind gazdagok lettek. Elsősorban az erőkoncentráció következtében. Életközösségeinknek ezt a kísértést el kell kerülniök! Amíg nem felejtjük, hogy jaj a gazdagoknak és boldogok a szegények, nem fenyeget a gazdagság veszedelme bennünket. Évtizedek óta megtanultuk, hogy nélkülözhető pénzünk a harmadik világé és más rászorulóké. A neoliberális kapitalizmusban élünk. Egyelőre más termelési rendet nem tudunk bevezetni, de szabadságunk van egy más elosztási rendre: ez a tisztes szegénységet jelenti a magunk számára, s az egyre növekvő adakozást a harmadik világ s hazánk rászorulóinak a javára. 10. Szövetségesek és ellenerők Nem tudom, hogy lesznek-e szövetségeseink, de bizakodom benne, hogy ha mások között nem is, de a szekularizáltak körében lesz, aki támogat bennünket. Ezért nagyon fontos fenntartani, hogy a Bokor Közösségnek bárki tagja lehet, aki a jézusi örökséget a magáénak vallja, tartozzék bár akármely felekezethez, legyen agnósztikus, vagy akár ateista is. Ellenerőkre bőven kell számítanunk. Jézus életében ezek az ellenerők a főpapok, írástudók és vének voltak. Közös tegnapi-mai nevük: a nómenklatúra. Jézusi nevük: a világ fiai. Biztos, hogy akadályozni fognak, amiben tudnak. De ez Jézust sem riasztotta vissza az Út vállalásától. 11. Nagyegyház Hogy a nagyegyház ne tartozzék bele ebbe a nómenklatúrába, ezért csak imádkozni tudunk. Minden tettünket Jézussal kell igazolnunk. S bízni kell a Lélekben, amely ott működik, ahol engedik neki. 12. Ökumené Egyértelművé kell tennünk minden vallásfelekezet számára, hogy mindenkitől tanulni kész lelket hordunk magunkban. Senkit sem akarunk megnyerni a magunk
felekezete számára. Mi csak a jézusi örökséget képviseljük, s ez sajátja lehet akárkinek. 13. Civil szervezetek Ezek rokonok velünk abban, hogy hatalommentes megoldásokra törekszenek. Nem szabad semmi kétséget hagynunk, hogy Jézushoz tartozó nép vagyunk, amelynek hatalma van az életét odaadni, és nincs hatalma az élet elvételére. Csak a szeretet hatalmával akarunk rendelkezni mindenki javára, és ez összeköthet minket velük. Eddig tartott a rám eső rész. Abban állapodtunk meg, hogy november 8-ig küldi el ki-ki a maga anyagát Szabó Gyuszinak Mezőörsre. Azért neki, mert ő rendelkezik infrastruktúrával, értsd alapítványi titkárral, aki elvállta az egész anyag egybedolgozását. Lesz belőle, ha igaz, egy szép fűzet Karácsonyra. Örülök, hogy 30 év után újra telik tőlünk egy Lelkipásztori Marketing.
YRNOK
AZ ELSŐ A templomból érkezett, be is jelentkezett telefonon. Jó ideje ismert már látásból, és én is őt, amióta egy karácsony előtt – jobb lelkek ajánlására – fölkerestem. Eleredt a szava, én pedig hallgattam. Úgy elhallgattam, hogy még most se tudok egyenesen beszélni róla: hát ezért fogok most egy nagyot kanyarodni, vissza, régi-régi időkbe. Annak régi a nyárnak én csak a hírét hallottam. Anyám az esküvőjét tervezgette – azzal, akihez végül nem tudott hozzámenni. Megjelentek a repülők, és nagy házak roskadtak össze a lehulló bombák alatt. Karácsonyra megérkezett a tüzérség, és ép ház itt, Bel-Budán nem sok maradt. A lakásokból eltűnhetett bármi, az utcáról pedig még a tavaszon is bárki. Futkosó fiúcska voltam évtizeddel később, amikor tanultam a szót: társbérlet. A romos városban, annak idején, így kerített fedelet a kibombázott emberek feje fölé az Elöljáróság. Harminc éves koromban is láttam még ilyen meg nem osztott, tágas kétszobás lakást: lakta két házaspár, az egyiknek jutott a szoba mellé a konyha, a másiknak az előszoba és
2011. augusztus, szeptember
KOINÓNIA
a spájz, csak a vécét használták igazán közösen. Hanem akkor már igazán ritkaságnak, őskövületnek tűnt ez a helyzet. Még az idén elveszíti a lakását, zokogta az Első. Tizenkét éve éppen, hogy fölvette a kölcsönt; abból temette el valakijét, és aztán a lakást rendbe hozta. Azóta fizetgette, halasztgatta, át is ütemezték neki, és most itt a vég. Az állását évekkel korábban elvesztette, és mire elérte a nyugdíjas kort, akkora lett a fizetendő részlet, mint a teljes havi bevétele. Ki van már tűzve az utolsó, a fellebbviteli tárgyalás, és azután nincs tovább. Nem is marad pénze a lakás árából, annyi a kamat, a költség, az illeték. Megmarad-e a nyugdíja, vagy még abból is vonnak majd valamit: ennyi már csak a kérdése. Szökne is a végrehajtó elől, de nincsen hova. A mai Önkormányzat pedig nem helyezheti be társbérlőnek sehová. Az első, írtam legfölül, hiszen első azok közül, akikkel találkozom. Lesznek egyébként több százan az idén, jövőre meg tízezren is. Pedig itt most nincs ellenség, vagy ha van is, tüzérséget és légierőt nem alkalmaz. Csak jogállam van: jogalkotó és jogalkalmazó. Akik ugyan nem rendelik a bűnt (mint egykor megtörtént), de eltűrik a fosztogatást. Tetemre hívhatnék talán: bűnöst, bűnsegédet; némát, aki EZZEL cinkos; mulasztót, aki nem lépett közbe idejében. Szólítják is némelyek mindezeket, de nekem más most a dolgom: koldulni indulok! Koldulni, embert keresni fényes nappal a város nyüzsgő piacán, mint az a hajdanvolt filozófus, égő gyertyával a kezében. Keresem az embert, aki befogadná ezt a szerencsétlent, pénzbeni nyereség esélye nélkül, csak az Úr Jézus szent nevéért. Ha lenne egy jelölted, Barátom, add neki a kezébe ezt a levelet!
KORPONAI ERZSÉBET
MI VONATKOZIK RÁM, MIT AD EZ HOZZÁM? Pár éve beszélgettem egy volt katolikus pap ismerőssel, aki megkérdezte, hogyan is kellene olvasni a szentírást? Ezt válaszoltam: együltő helyedben, végig a négy evangéliumot. De ne a szavakat olvasd, hagyd hatni a jézusi személyiséget magadra, hagyd, hogy megelevenedjen benned. Lesznek pontok, amikor meg fogsz állni, mert ott el kell gondolkodnod. Lesznek „aha” élményeid, mert nem gondoltad volna. Hagyd hogy sodorjon a történet, mint egy mese. Ne gondolj arra, ki és mit mondott ezekről a történetekről, csak érezd a lüktetését. Légy része a történetnek, ahogy egy regény olvasása előhívja a saját képzeletedet és ez áradni kezd, nem tudod abbahagyni, amíg véget nem ér.
1888
Ekkor megkérdezed, mit adott ez hozzád, mi a téged megváltoztató lényege a dolognak? Van-e egyáltalán ilyen? Ha nincs, menj és keress valami más bölcs könyvet, mert ez akkor nem a tiéd. De mindenkinek van egy bibliája, mindenkinek létezik egy szent könyve. Gyurka bácsi nem tudott aludni éjszakánként, végigénekelte. Azt mondta, ezek az ő imádságai és hiszi, hogy az ő istene érti ezt. Érti a balladákon, népdalokon keresztül az ő lelkét. És igaza volt. Mindegy min keresztül éred el a lelked mélyén szunnyadó istent, ez az isten érteni és érezni fog téged. Mi értelme tudni valamit, ha az nem tesz mássá, többé, ha nem tudok belőle erőt meríteni a folyamatos megújulásra? Az ellaposodás, a megülepedés, a langy pancsikolás ideje lejárt. Nincsenek többé bejárt utak, senki nem mehet már más lábnyomában. És igen, karizmatikus vezetők sincsenek és nem is lesznek már. Ijesztő tényként kell megtapasztalnunk, hogy „egyedül” maradtunk. Érezzük, tudjuk, látjuk, kicsúszik minden a lábunk alól, nem működnek az eddig jól bevált módszerek életünk egyetlen területén sem. Naponta kell szembesülnünk egyre több új helyzettel, amire még nem volt példa és senki nem fogja megmondani, mit is kell tennünk, csak a bennünk lévő istenre hagyatkozhatunk. Lassan minden régi módszer kudarcot vall. Az egyik legfontosabb része az életünknek, az egészségünk. Csak ha ismeretségi körben széjjelnézünk, naponta kapjuk a híreket súlyosabbnál súlyosabb betegségekről, amire az orvosok széttárják a kezüket és maximum annyit mondanak: autoimmun betegség. Ma ez az egyik sláger. A saját szervezetünk fordul ellenünk. Mégha egyféleképpen tenné, de nem. Számtalan variációban jelenik meg, mondhatnám mindenkinél egyedi. Ez a legelső terület, ahol magunkra maradtunk. Vagy elkezdjük megtanulni a testünk jelzéseit és meggyógyítását vagy elmegyünk. Kézbe kell vennünk az életünket. Egyre tisztábban látjuk, hogy magunkra maradtunk egyéb gondoskodás területén is. Az állami szociális háló gyakorlatilag megszűnőben. Mostanában egyre sürgetőbbé válik a baráti kapcsolatok ápolása. Egyikünknek sincs joga elvárni a gyerekeitől, hogy saját gyerekeik nevelése mellett rólunk gondoskodjanak. Egyre többet beszélgetünk baráti körben arról, hogy egymás közelében kellene laknunk, hogy alkalomadtán segíthessünk egymásnak. Ki-ki azzal amivel tud. Kézbe kell vennünk az életünket. Állandóan biztatom a mezőgazdasághoz értő barátaimat, idősebb, tapasztalatokkal rendelkező, pláne nagyszüleink tudására emlékező társaimat, hogy írják le, adják tovább ezeket, még szükségünk lesz rá. Hamarosan a városi lakásokban is, szobanövények helyett haszonnövényeket fogunk cserépben nevelni, ha nem akarunk szemetet enni, mert kézbe kell vennünk az életünket. Az utóbbi pár évben egyre inkább próbálok mítosztalanítani a környezetemben. Ezalatt azt értem, hogy ne magunkon kívül keressük a hibákat és megoldásokat. Heves természetemnek megfelelően azon gorombulok be, amikor beszélgetés közben azt mondják, „mert az emberek”, „ideje lenne, ha az emberek”, az „anyagias társadalom” ….Na ekkor üvöltök egyet, (fütty), nem az „emberek”-ről van szó, hanem rólad! Csak és egyedül magadat változtathatod meg, csak egyedül a „nekem szóló” üzenetekről beszélhetünk. Évekkel ezelőtt egy társaságban egymást licitálták, hogy milyen gonoszak, önzők, durvák a „zemberek” (internetes szleng). Hallgattam egy darabig, majd megkérdeztem, hol találkoztok ilyenek-
2011. augusztus, szeptember
1889
KOINÓNIA
kel? Hát mindenütt, volt a válasz. (Zömmel ráadásul kocsival közlekedők! :D Alig találkoznak valakivel.) Elmeséltem, hogy sokat és tömegközlekedem. Évek óta nem találkozom ilyenekkel. Ezzel szemben számtalan spontán beszélgetés részese vagyok, főleg idősebbekkel, akiknek nem nagyon van kivel beszélgetni. „Idegenként” egymásra mosolygunk, beszélgetünk, majd „ismerősként” válunk el, minden jót és szépet kívánva egymásnak. A mobiloknak köszönhetően, akkor is részévé válok a másiknak, ha nem akarom. :) A fiamat anno rendszeresen, hetente kétszer vittem terápiás úszásra. Este 8-9 tájékán utaztunk hazafelé, többnyire beszélgetve, játszva, rengeteget nevetve, hiszen a kemény edzés sok-sok endorfint szabadított fel benne. Egyik alkalommal leszállva a buszról, odajött egy harmincas nő és elmondta, végigélvezte a beszélgetésünket, és annyira szeretne ilyen élettel telt lenni, nem tudnék segíteni neki? Mert ő most ha belenéz a tükörbe, csak szomorúságot és depressziót lát a saját szemében, és ez egyre elviselhetetlenebb a számára. Változatlanul azt mondom, bárkivel találkozol, magaddal találkozol. A rezonancia törvénye egyetemes törvény. Senki és semmi nem jelenik meg az életünkben, csak ami eleve bennünk van. És nincsenek a „zemberek” személytelenül, csak hozzám hasonló, ilyenolyan személyiségek. Én pedig őszintén és nyíltan kíváncsi vagyok rájuk. Eszembe sincs kategóriákba zárni őket. Pár napos élmény: sorban álltam és egy hölgy a táskába pakolás közben véletlenül meglökött. Bocsánatot kért, vidáman válaszoltam, ugyanmár semmi nem történt. Már elmenőben volt, de a hangomra visszafordult és közvetlen kedvesen egymásra mosolyogtunk, mert érintettük egymás szívét, magunkkal vittük az öszszekapcsolódás örömteli élményét. Apropó, összekapcsolódás. A legerősebb kötelékek egyike a közös ima. Van a latin oro szó, ami beszédet, szónoklást, másodjelentésben könyörgést, kérést, esedezést jelent. Helyesen fordítva a görögből pl. Máténál a proszeükhé-t. A görög (h)oráó viszont látni, megpillantani, megismerni, passzivumban jelen lenni, átélni, megtapasztalni. Nekem ezt jelenti az ima: isten jelenlétében lenni. (Ez a kifejezés tudomásom szerint a jánosi szövegekben jelenik meg, többnyire abban a kontextusban, amit a preexistens Jézus az Atyánál megismert, vagyis amit megpróbált „lehozni” ide. Bennem pedig felmerül megint a kétséges kérdéssor, a forma és tartalom hasonlóságai illetve eltérései az évszázadok folyamán milyen változásokon mentek keresztül. A latinnál mindig gyanakszom, hogy kell lennie egy hasonló hangzású görög megfelelőjének, ritkán csalatkozom, de mivel a görög nyelv jelentéstartalmában sokkal gazdagabb a latinnál, a forma és tartalom érdekesen alakul.) Nomármost közösségben isten jelenlétében lenni, istenben egymáshoz kapcsolódva, részt venni egymás egységélményében, olyan kötelék, ami soha nem bontódik meg. Elsodorhat az élet bennünket egymás mellől, de ha isten mellől nem sodródunk el, bármikor találkozzunk is, ez az összekapcsolódás élmény mindig megjelenik a találkozásban. No persze ismét csak akkor, ha én valóban megéltem ezt, megint nem a „zembereken” múlik. :) Azok a barátaim állnak ma is szívemhez közel, akikkel napokat, éjszakákat, órákat imádkoztunk együtt, és számtalanszép közös-
ségi szentmisén vettünk részt. És lehet, hogy ma sok mindent másképp látunk, fogalmazunk meg, ezek a közösen megélt benső élmények kitörölhetetlenek, mert a szó elszáll, az okoskodás elmúlik, de az összekapcsoló élmény megmarad. :)
DRIP
MIRŐL MI JUT AZ ESZEMBE… ebben a kánikulából hűvös esősre fordult nyárban. A múlt hónapban még a hasmenéssel vádolt uborka határozta meg a témaválasztás fősodrát, most meg a GMO mentességünk került a fókuszba. Meg korábban az alaptörvénybe. Ha pedig alaptörvénybe akkor azt a magára valamit is adó közösségek be szokták tartani. Úgy, mint a KRESZ szerint a jobbra hajtsot a kontinensen. Azt a GMO mentességet, ami a genetikailag átszabott növényeknek felénk csupáncsak a termesztésére vonatkozik és nem a fogyasztásukra. Mégis közel ötezer hektár szembe ment a forgalommal. A nem éppen független tudósok törvényen felüli-kívüli biztatása mellett. Mondván fordított irányba is érvényes a piac mindenhatóságának érdeke az áruk szabad áramlására. Azt már megemlíteni sem érdemes, hogy a szankciók közül kimaradt a „jogosítvány bevonása” Igaz, végtére a drogdílerek is hálózatban adnak-vesznek és nekik még teherautó plató sem szükséges hozzá. Mielőtt magamra haragítanám a különböző érdekeltségeket, tudóst, forgalmazót, gazdát, és törvényhozót, inkább kisétálok a hirtelen felgyomosodott kertbe. Régi megfigyelés, hogy esőtől minden növény jobban erőre kap, mint a locsolástól. Nincs is olyan starter trágyának kikiáltott vegyszer ami versenyezhetne vele. Idén, a kánikula után jött csapadékkal ráadásul annyi apró béka árasztotta el az utat, mintha azok is az esővel együtt hullottak volna. Ezért még ma is sokan hisznek a béka esőben. Magam is elgondolkoztam, hogyan lépték át ilyen gyorsan az ebihal korukat, egy kis eső hatására. A hónap közepén jött kis esőt azután egyre több és egyre nagyobb követte. Volt amikor a csapadékmérőből is kicsordult az egyszerre lehullott csapadék. Ennyinek talán már az apró békák sem örültek. Megsínylette a paradicsom is, felrepedt bogyóival s egyik-másikuk a fitoftórával sem tudott megküzdeni. Gyorsan körül is néztem a burgonyasorok között is. A Somogyi kifli sárguló levelei árulkodtak arról, hogy a fitoftóra oda is beköltözött, de a szomszédos Hópehely sorába már nem tudott tanyát verni. Volt viszont más nyavalya, aminek csak sikerült befészkelnie magát oda is. Az egyik bokor levelének a szárán ugyanis apró burgonyákra bukkantam. Léggumónak mondják az ilyen szokatlan helyen nőtt termést. Hozzáértő barátaim az okát is elmagyarázták. Nevezetesen ha a levelek által megtermelt szénhidrátok nem tudnak eljutni a gumóba mert például a szártőben szállítási akadályok vannak, akkor a növény a levélhónaljban kénytelen képezni ilyen léggumócskákat. Akár sztolbur, akár rizoktónia, akár egyéb ok áll a háttérben, egy bizonyos: a léggumócska-képződés biztos jele annak, hogy a rendes gu-
2011. augusztus, szeptember
1890
KOINÓNIA
mók éppen nem tudnak növekedni, pedig lenne mit befogadniuk, ezért ilyen pótraktárakat hoznak létre. Majd elválik mi volt a kiváltó ok, ha felszedem a gumókat. Addig is ide másolom a stolburos betegség leírásának a lefolyását: „Az évelő gyomnövények, elsősorban az apró szulák (Convolvulus arvensis) fertőzés forrásai, és valószínűleg a burgonya játssza a legfontosabb szerepet ebből a szempontból. A fitoplazmákat a kabócák közvetítik, folyamatos módon, a burgonya esetében a gumó is közvetíti, azonban csak elenyésző százalékban képes a fertőzött gumó a hajtásképzésre.” A rhizoktóniára sem gyanakszom, hiszen annak a tünetei a szakkönyvek leírása szerint sem illenek a látottakra: „Tünetek: a sztólón, száron fekete rothadás, a levélzet sárgul, sodródik, a gumó felületén lekaparható sötét foltok, a fertőzés a talajból indulhat” Nemcsak a konyhakertben akadtam ilyen látványos csemegére, de még a muskátli is meglepett egy-két szabályos tölcsérré formálódott levelével.
Gyurka bácsi szintén bakancsban és fürdőnadrágban. Nézi az erőlködésemet és félrehúzódik, hogy el tudjam mellette tolni a talicskát. Mikor mellé érek, kicsúszik lábam alól a talaj, és elesem. Gyurka bácsi lehajol, felsegít és közben megértően, tanítóan, finoman közli velem, „ … Gyurikám látod, ez a Te bajod, mindig hasra esel a hierarchia előtt.” *** 20 évvel ezelőtt egy hétfői délelőtt telefonon hív a munkahelyemen Kamarás István szociológus. - … Szevasz, … szeretném, őszinte részvétemet nyilvánítani a magam és a regnumos barátaim nevében. … - István nem értem! Miről beszélsz? - … Nem tudod, Gyurka bácsi szombaton meghalt, és a regnumi zarándoklaton Márianosztrán, nagy közösségi misét mondtunk a lelki üdvéért. Fogadd részvétemet. … „ Szomorúan és értetlenül hebegtem, majd elrohantam az Attila utcába. Csöngetésemre Gyurka bácsi nyitott ajtót, én átöleltem és csak azt tudtam kérdezni, hogy Te élsz? Nem értette a felfokozott érzelmi kitörésemet. - Gyere be. Mi van veled? - Velem? Veled mi van? Egy pohár bor mellett felidéztük azt a népi bölcsességet, hogy akinek halálhírét keltik, az, sokáig fog élni. ***
URBÁN JÓZSEF
KEDVES TESTVÉREK!
Ennek megfejtését már a dísznövényes szakemberekre bíznám, csak ne emlegessék a fukushimai katasztrófát.
BISZTRAI GYÖRGY
MORZSÁK… Nyár van. Rekkenő meleg. Építjük az óbudavári házat. Bakancs és fürdőnadrág van mindenkin. A sittel megrakott talicskát erőlködve tolom a köves meredeken felfelé.
1. Gyurka bácsinak volt egy érdekes kifejezése. Több is volt, persze, nem csak egy, de én most egyre gondolok ezek közül. Nem tudom pontosan felidézni, de a tartalma mégis megragadt az emlékezetemben. Az volt az értelme, hogy valamit igazán végiggondolni beszélgetésben lehet. Dialógus, párbeszéd, beszélgetés kell ahhoz, hogy az ember valamit tisztázni tudjon a maga számára. Legalábbis ő, Gyurka bácsi ezt így tartotta magáról. Nem feltétlenül azt akarta mondani ezzel a kifejezéssel, hogy ez mindenkire érvényes, hanem hogy ő maga vágyik az ilyen helyzetekre, a beszélgetésekre, mert ezek során tudja megérteni, sőt tisztázni a maga gondolatait. Amíg nem kerül sor ilyen beszélgetésre, addig nem világos a gondolat sem. Vitatkozni is szívesen vitatkozott. Valószínűleg azért is, mert szeretett nyerni, és főképpen szeretett megnyerni embereket. Megnyerni őket Jézus ügyének, megnyerni őket az Isten Országának. De ezen a vitakedven túl fontos volt neki a tiszta és érthető gondolat. Az értelmes gondolat, amelynek ismérve a világos megfogalmazás. Azt hiszem, nem túlzás azt mondani, hogy kevés dolog állt tőle távolabb, mint az érzelgős mázba csomagolt, szirupos, nagyon lelki, ezoterikus kifejezéseket fölvonultató és homályos nyelvezetű
2011. augusztus, szeptember
KOINÓNIA
spiritualitás. Nem igazán szívelte ezt. És az efféle érzései bizony egykettőre kiültek az arcára: hol döbbenetet, hol iszonyt láthatott rajta, aki figyelte. Gyurka bácsi számára a gondolkodás, a gondolatok tisztázása, az értelem használata nagyon közel állt az imádsághoz. Talán azt is mondhatnánk: egyet jelentett vele. Imádság és értésre törekvés az ő gyakorlatában egy és ugyanaz volt. 2. Jézus is a beszélgetések embere volt. Szívesen volt társaságban, akár asztal mellett, eszegetve, akár éjjeli beszélgetésbe merülve, akár úton társalkodva. János evangéliumában a testté, az emberré lett Igét újra meg újra jelentős beszélgetésekben találjuk. Ahogy az Aquinói Szent Tamásnak tulajdonított eukarisztikus himnusz is mondja: „Et in mundo conversatus, sparso verbi semine”. „A világban forgolódván, beszélgetvén hintette az igét”. Kedvenc domonkosrendi teológusom és igehirdetőm, Timothy Radcliffe írja egy helyütt erről a beszélgetős és társaságkedvelő Jézusról, hogy mindig volt ideje beszélgetésre. Együtt evett, ivott és múlatta az időt mindenkivel: utcalányokkal, a gyűlöletes adószedőkkel, vallási vezetőkkel, leprásokkal. „Isten igéje testté lett – eredendően nem szószékről hirdetett beszédekben, okos teológiai könyvekben, hanem emberi beszélgetésekben” (Why Go to Church? p. 53). A társaság, a beszélgetés, a közösség a gondolatok tisztázásának helye, és helye az imádságnak, az Istennel való találkozásnak is: itt találkozhatunk az emberré lett Istennel. Ez a legmélyebb oka annak, amit II. János Pál pápa így mondott: „[…]az Egyházban mint Isten megtestesült szeretetének ikonjában, »a kommunió és a küldetés egymással mélyen összekapcsolódnak, kölcsönösen átjárják és feltételezik egymást olyannyira, hogy a kommunió a küldetés forrása és egyben a gyümölcse: a kommunió missziós jellegű, a misszió pedig a kommunióra irányul«” (vö. Együtt nevelni a katolikus iskolában, 11). Vagyis már magának az egyházi közösségnek a léte evangelizál, már maga a közösség megléte küldetés. Közösséget építeni, közösséget fenntartani igehirdetés a javából. És hadd idézzem még egyszer Timothy Radcliffet. „Válságban van manapság az igehirdetés, a prédikáció. Éspedig alighanem azért, mert félünk őszintének lenni, őszintének a kétségeinkkel, a kérdéseinkkel, sőt a gyengeségeinkkel kapcsolatban.” Majd Milánó püspökét, Szent Ambrust idézi, aki ezt mondta: „Egy püspök nem tehet Isten színe előtt veszélyesebb és az emberek színe előtt szégyenletesebb dolgot, mint hogy nem hirdeti szabadon a maga gondolatait” (Why Go to Church? p. 57). Közösség kell, beszélgetés kell, hogy tudjunk imádkozni és igét hirdetni. De nem akármilyen közösség, hanem olyan, ahol merünk őszintének lenni, ahol merünk szólni a gyöngeségeinkről, a kétségeinkről, ahol szóba merjük hozni saját magunkat. 3. Minden közösségnek szüksége van anekdotákra, kis történetekre, sztorikra, amelyek afféle mini mítoszokként azonosítják a közösséget, és lehetővé teszik az érzelmi csatlakozást a közösséghez.
1891
Nekünk, piaristáknak is van ilyen történetkincsünk. Gyurka bácsi gyakran merített ebből, a saját élettörténetét innen, a tágabb közösség életét elmesélő történetekből eredeztette, és hozzá is tett ehhez a piarista mondatárhoz a saját emlékei közül, meg egyáltalán az életével. Hadd idézzem fel a noviciátusi emlékei közül az egyik ilyen morzsát! A promagiszter tanított az iskolában is, és váltótársa volt a noviciátusban a ránk figyelésben a magiszternek. Osztoztak nevelésünk nagy s nehéz feladatában. Benke Imre tanította nekünk a rendtörténetet, azaz Kalazancius életrajzát a Balanyi Gyuri bácsi írta kiskönyvből. Szórulszóra felmondta magyarázatképpen a Balanyiszöveget. Látszott rajta, hogy semmivel nem tud többet, mint ami ott le volt írva. Volt úgy, hogy megvallotta: nem tudja, mi következik, s ilyenkor megnézte a könyvet, s utána ment tovább, mint a vízfolyás. Mi is szórul-szóra tanultuk meg Kalazancius életrajzát. S ki is kérdeztük egymást: - Mikor fogta el szentatyánkat a vértanúság vágya? - Hébe-hóba! Következő tanárunk Szomolányi Jóska bácsi, a házfőnökigazgató volt. Ő tanította a legkomolyabb tárgyat: Schütz Antal, Aquinói Szent Tamás filozófiája. Egy zsebóra volt a taneszköze: - Carissimi, itt van például ez az óra… Jó példa volt neki a substantiára, az akcidensre, a formára, a materiára, s egyéb arisztotelészi nyalánkságokra. Hamar felfedeztük tankönyvünk legérdekesebb mondatát: - Varietas delectat, a monotonia untat. Az összetett mondat első fele egy latin szólás; magyarul: a változatosság gyönyörködtet. De második fele már magyarul van, s lendülettel olvasva, azt lehet gondolni róla, hogy az is latin: á monotoniá untát. Megvoltunk Jóska bácsival. (E fiúból pap lesz, 25) Ez az „á monotóniá untát” (rövid á-kkal ejtve persze) emlékezetes része volt az én noviciátusomnak is: mi is beleestünk ebbe a csapdába, hogy ti. latinnak gondoltuk a folytatást is. Emlékszem, amikor először olvastam Gyurka bácsi E fiúból pap lesz című visszaemlékezésében ezt a részt, nemcsak fölnevettem magamban, hanem rögtön felidéződött bennem a noviciátus hangulata. S ebben a hangulatban érhető és közeli volt minden más történés is. Érhetőek és vonzók lettek azok a mozzanatok is, amelyeket az idézett részlet elején olvastam; azok a kis elejtett mondatok, amelyek a promagiszterről szólnak, aki megvallotta, hogy nem tudja, mi következik, s úgy ment tovább, hogy belekukkantott a könyvbe. Ez a történet engem is kifejez, az én történetem is; segít engem, hogy rátaláljak az
2011. augusztus, szeptember
1892
KOINÓNIA
identitásomra, és arra késztet, hogy szeretettel, hálával és örömmel öleljem magamhoz a szerzetesközösségemet. Még valamikor a hatvanas években talán Előd István összegyűjtötte az akkor elérhető magyar piarista anekdotakincset „Hilarem datorem” címmel. A cím Szent Pál egy mondásának első részét idézi (vö. 2 Kor 9,7): A jókedvű adakozót – latinul: hilarem datorem – kedveli az Isten. Nemrégiben a kezembe került egy olyan írásos gyűjtemény is, amelyet a huszadik század elején készített valaki. Ez különös módon rossz dolgokat szed össze, olyan történeteket vagy egyeseknek olyan szokásait, amelyek szégyellni valók. Ez nem a jókedvű adakozásból összetett anekdotakincs, hanem pletykagyűjtemény. Mégpedig nem azért rossz hangulatú pletykatár, mert hibákat hoz szóba, hanem azért, mert nincs benne megbocsátás, nincs benne elfogadás. Nem a kegyelem története, hanem a szennyé. Milyen döbbenetes, hogy a Szentírás is tartalmaz olyan történeteket, amelyek nagyjaink gyengeségeiről és bűneiről szólnak! Dávidról például, Krisztus Urunk ősatyjáról, aki megöleti Uriját, hogy elvehesse tőle feleségét, Batsebát. Vagy Péterről, az egyház szikalapjáról, aki háromszor tagadja meg Jézust. Mégsem pletykálkodás ez, nem a másik szennyesének a kiteregetése, hanem hívő realizmus: a valós, a történelmi ember, a bűnnel is megjelölt ember hiteles története; gyengeségekkel és bűnökkel teleszórt történet, amelyet Isten ingyenes kegyelme átalakít az üdvösség történetévé. Nem hősök, nem emberfeletti teljesítményt felmutató szupermenek hőstetteiből áll az üdvösség története; és nem a bűnös és gyenge ember likvidálásában áll az igazzá tevés. Hanem az üdvösség, a kegyelem a bűnben jelenik meg. A gyöngeségeinket, a sebeinket teszi Isten a vele való találkozás helyeivé. 4. Ennek az irgalmas Istennek a tanúi szeretnénk lenni, és a megváltottság, az elfogadottság tapasztalatát akarjuk hirdetni örömhírként a többi embernek, testvéreinknek. Ehhez olyan közösség kell, amely tud arról, hogy ilyen az Isten. Tud arról, hogy az Isten irgalmas, könyörülő, megbocsátó Isten. Olyan közösség kell, amely ezt a tapasztalatot elevenen tartja magában. Olyan közösség kell, amely ebből a tapasztalatból él. Csak az ilyen közösség lesz emberi szempontból, pusztán pszichológiai értelemben is érlelő közeg. Egyszerre igényes és elfogadó. Ha bármelyik is hiányzik, akkor vagy engedékeny lesz, vagy teljesíthetetlen elvárásokkal túlterhelő. Azzal tesszük a legnagyobb szolgálatot ma a világnak, illetve a körülöttünk élő embereknek, ha megtanuljuk ezt az egyensúlyt igényesség és elfogadás között. Vagyis ha tapasztaljuk személyes és közösségi életünkben a mi gyengeségeinkből építkező Isten kegyelmét. Azt a szeretetet, amely nem a bűneink fölött, nem a gyöngeségeinkről jóindulattal tudomást nem véve, hanem ezekből a gyöngeségekből, azaz belőlünk építkezve minket is naggyá tesz; amely igazzá tesz minket, bűnösöket. Megbocsátásra késznek lenni pontosan ezt jelenti. Akkor vagyunk megbocsátásra készek, ha olyan hellyé
válunk személyesen és közösségileg, ahol mások is megtapasztalhatják Isten irgalmát. Ilyen közösség szeretnénk lenni. Isten egyháza, Isten egybehívott gyülekezete. Olyan hely, ahol tisztázni lehet a gondolatokat; ahol helyükre kerülnek a dolgok; ahol helyet, otthont találunk magunknak mi, töredékes, bűnnel megjelölt emberek; ahol szóba hozhatjuk magunkat a kétségeinkkel és a gyöngeségeinkkel együtt; ahol merünk őszinték lenni; ahol elfogadást nyernek a gyöngeségek, bocsánatot a bűnök; közösség, ahol megtapasztaljuk Isten átalakító, belülről átformáló és többre vivő kegyelmét.
GYURKA BÁCSI EMLÉKMISÉJE KASZAP ISTVÁN Kedves Jelenlévők, kedves Testvérek! Bulányi György piarista tanárra, a Bokor bázisközösség alapítójára, szeretett Gyurka bácsinkra halálának első évfordulóján emlékezünk. Mindenek előtt köszönöm a ferences és a piarista testvéreinknek, hogy ugyanitt, ugyanolyan körülmények között emlékezhetünk, mint azt egy évvel ezelőtt tettük. Ez a mostani alkalom is lehetőség arra, hogy átgondoljuk: — mit közvetített B.Gy. számunkra az Isten üzenetéből? — mit kaptunk mi Gyurka bácsin keresztül a jézusi tanításból? Azt gondolom, hogy sok mindent. Én egy dolgot szeretnék most itt megemlíteni, amit tőle tanultam: Felnőtt kereszténnyé kell válnunk. A felnőtt kereszténynek egészséges a lelkiismerete és azt nem tartja mások zsebében. Az egészséges lelkiismeret fő jellemzője, hogy egyre érzékenyebb a jézusi tanításra. Attól felnőtt a keresztény, hogy felelősen dönt és döntéseiért tud felelősséget vállalni. Legalább három dolog szükséges a felnőtté váláshoz, az egészséges lelkiismeret kialakításához és annak karbantartásához: - folyamatos, egyéni Isten kapcsolat, aminek megvalósítása történhet imán ill. tanuláson keresztül; - olyan jézusi mintájú kiscsoporthoz tartozás, ahol a csoport tagjai közösen tanulnak, közösen imádkoznak és annyira szeretik egymást, hogy még egymás hiányosságairól, hibáiról is tudnak beszélni, tudják egymást segíteni a jézusi úton; - egyénileg és közösségileg is kialakul az igény arra, hogy másokat is kell hívni az Isten Országának építésére. Váljunk felnőtté a kereszténységünkben, tartsuk meg az egészséges lelkiismeretünket. Kezdjük a közös emlékezést a jézusi örökségre és arra, hogy ebből mit közvetített nekünk Gyurka bácsi. Hirdetem, hogy a misét követően a Rákoskeresztúri Köztemetőben a Piarista Parcellánál, Gyurka bácsi sírjánál 18:30-kor is tartunk egy rövid megemlékezést, ahová szintén szeretettel várunk mindenkit.
2011. augusztus, szeptember
KOINÓNIA
BAJNOKNÉ BENYHE JUDIT Gyurka bácsi életét az optimizmus és a pesszimizmus váltakozása jellemezte. Kristálytisztán látta az emberiségre leselkedő legnagyobb veszélyt: a mindig többet birtokolni akarást és az ebből következő ellenségeskedést, erőszakot. A Föld egyedüli reménységének gondolta, ha az emberiség megérti a Názáreti Jézus tanítását, megbocsát ellenségeinek és ellene mond többetbirtoklási vágynak. S bár sokszor láthattuk őt gondban lenni és kételkedni ennek sikerében, alapvetően mélyen hitt abban, hogy a bennünk lévő Lélek mindenkiben megszólal, s ha ragaszkodunk ehhez a belső hanghoz, akkor csodákra leszünk képesek. Segíts Istenem meghallanunk a Lélek hangját és ragaszkodnunk a Jézustól tanultakhoz. Add meg Uram!
FARKAS ISTVÁN
A RÉVÉSZ A belső újjászületés felé vezető út felébredést követel, mindenekelőtt annak megakadályozását, ami az önmagam megerősítésében áll. Ez egy döntő próba. Nem lehet egyezkedés az igazsággal. Ez az, amiért a legfontosabb körülmény, a szükséges körülmény a másokkal együttdolgozás, a mások összehasonlító tapasztalatával és értésével, akik képesek talpra állítani a személyiség által kialakított teljesen téves értékskálát. Az őszinte együttdolgozás másokkal saját semmiségünk és egy valódi emberi kapcsolat megértéséhez vezethet. M. Salzmann A révész átviszi a nagy folyón azt, aki az egyik partról át akar jutni a másikra. Az egyik part a megszokott, szokásos, átlagos emberi élet a maga gondjaival, problémáival, örömeivel, bánataival, küzdelmeivel; a másik partra csak kényszerből akar valaki átjutni innen akkor, ha az előző élet eltörik, megsérül, összeomlik és már semmi esély sincs az előző megszokott formában történő helyreállítására. Akkor jön a révész és felajánlja szolgálatait. Ő az, aki az új helyzetről mindent tud, hiszen életét a másik parton éli, de egyben olyanok között, akik az innenső parton élnek. Szóval ingázik. És akkor az újonnan átkelő vagy elfogadja a szolgálatot vagy nem. A révész semmi mást nem tud, mint értését és érzékszerveit rendelkezésre bocsátja. Együtt evez az átkelni akaró-
1893
val, majd kiteszi a másik parton és elengedi a kezét és rábízza arra, aki alkotta. Az ő szolgálata eddig tart. És ha egyszer valaki felhívja, hogy „képzeld sikerült!”, akkor elégedetten hálát rebeg, hogy megtette, amire vállalkozott: szolgált, segített, adott abból és azzal, amit ő is kapott. Egyszóval révész. • A filmet, amit most levetítek neked – kezdte Klára a bemutatkozás után - pár éve készítette valaki, akit érdekeltek a révészek. Három-négy ilyen embert sikerült felkutatnia, de valahogyan nem tudtuk a közös időpontot összeegyeztetni. Akkor eljött hozzám és megcsinálta ezt a filmet. Ez egy ötrészes film egyik része. Kérlek, nézd meg, talán bemutatkozásként, hiszen nem ismerjük egymást. Utána beszélgethetünk. • A feladat egy kerekes-székes ember mindennapjainak bemutatása, de nem akármilyen emberé. Ő egy olyan kerekes-székes, aki azt választotta életcéljának és megélhetésének is, hogy más, hozzá hasonló helyzetbe kerülőknek segít, de segít olyanoknak is, akik még nem kerültek ebbe a helyzetbe, de az élet veszélyeinek vannak kitéve, vagyis fiataloknak. Az 1995-ben alakult egyesület célja ez utóbbi. Osztályfőnöki órákra begurulni és elmondani, mit jelent így élni. Mit jelent a hétköznapok és ünnepek minden problémáját, gondját valahogy másképpen megoldani. Az alsósokkal könnyebb, de ők gátlás nélkül mindent megkérdeznek. A középiskolások – az igazán veszélyeztetettek - sokkal zárkózottabbak, de valós problémák érdeklik őket, eszközök használata, megélhetés, másokra szorultság érzelmi háttere. • A képzés után három hónapos gyakorlat az OORI (Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet) fejsérültek osztályán. Egyetlen cél: megtalálni valaki helyét az életben a teljesen más körülmények között. Például egy kőműves, vagy egy ács. Mit kezd magával, ha leesett az állványról és túlélte? Milyen munkahelyen állhatja meg a helyét? Hogyan lehet valakinek segíteni, hogy felfedezze az eddig rejtett, nem használt képességeit? Hogy tudja kifejleszteni, ha megtalálta? Képes-e elvégezni a Marczibányi téren az átképzést? Nem könnyű! Vagy ha valaki tanár vagy orvos volt. Egy összetett, integrált munkaképességgel rendelkezett. Egy baleset utáni fejsérülés után mit képes ellátni? Van-e akarat? Van-e segítő család? És akkor ott a rendszeres kudarc is a révész számára: a visszautasítás, vagy a halál. Sokat van halál közelében. És ott a siker is. Az élet sikere, meghallani, amikor valaki visszajelez: megpróbáltam, megtörtént, sikerült! És az egyéni siker is. Hiszen van lakásom, ott a családom segítsége és ott a munkahelyem is. Van helyem az életben. Másképp nem is tudnám csinálni. De ez sem egyszerű. Tulajdonképpen nem bonyolultabb, mint a „normális élet”, hiszen ott sem szabad túlterhelni az ember környezetét. Csak akkor kérni, ha rászorul valaki. És hát igen, a kapcsolatteremtés az emberekkel; együtt lenni, együtt
2011. augusztus, szeptember
KOINÓNIA
örülni és szomorkodni is. Öröm látni, hogy pozitívan állnak hozzá idegenek. Pozitívan, de nem tudják hogyan. Emlékszik: egyszer a metró lépcsőn három fiatalember nem tudta nézni, hogy a kísérőm hogyan cipel fel és segítettek! Na, akkor ott egy hatalmasat gurultam a lépcsőn. Nem lett semmi bajom, de a gyerekek megtanultak valamit: nem tudják, hogyan kell segíteni. A jó szándék ott van, de kevés. • Ha itt egy percre leállítanád a filmet – kértem elmesélném, hogyan éltem meg ezt Gyurka bácsival. Akkor már szinte csak a feje működött, igaz, az az utolsó percig élesen, tisztán, világosan. Szóval a találkozó végén azt mondta: kellene valaki, aki segít lefeküdni! Többen felajánlották a segítségüket, de ő rám mutatott. Majd a Pista, ő még fiatal – tudod az Öregek I.-ben voltunk. Nem akarom részletezni, de valahogy rájöttem, hogy semmit sem szabad tennem, amit én jónak gondolok. Meg kell várni, amíg ő mondja, mit is vár tőlem, mit, mikor hová, hogyan. Így aztán sikerült a lefektetés. És egy életre szóló élmény maradt számomra. • Igen, valahogy így – mondta és újra elindította a DVD-t. Az a lakás jelent meg, amiben ültünk, csak akkor nem voltak virágok a kis kertben, hiszen tél volt. A csupasz barackfán átlátva ott volt a szomszéd panelház, az autók és minden, ami most nem látszik a sok zöld lomb miatt. Hosszan kellett várakozni, amíg ez a lakás összejött – mondta filmben. Át kellett alakítani, hogy megfelelő tér legyen a kocsinak. Sok mindent maga csinál, de a kerthez, a nagytakarításhoz, a fürdőszobához segítség kell. Ez a lakás és az elektromos kocsi alapvető változást hozott az életébe. Erről mások is beszámolnak. Mintha egy ajtó nyílna ki: kinyílik a világ, az embernek tervei lesznek. Lehet, hogy még vezetni is tudna, de nem akarja mások életét, egészségét kockáztatni. • Közben a film gyönyörű klasszikus zenei kísérettel Klára hétköznapi életét mutatja. Egy epizódot például, ahogy a Profiban a zöldséges részlegben zacskóba teszi az almát, majd a mérlegnél egy hosszú uborka segítségével benyomja a táblán a megfelelő kódot. És akkor újabb rész: a párbeszéd, vagyis a hivatás. Neki kell az első lépést megtennie egy beteg felé. Megérezni, amikor segítséget kíván. És akkor még meg sem nyílt! Nehéz egy idegen előtt és ebben az állapotban valakinek megnyílnia. A sérült emberek is olyan sokfélék, mint az egészségeseknek nevezettek. Az egyik elfogad, a másik elutasít. A film lassan a végéhez közeledik. Klára látszik, ahogy a lakásajtóban valahogy sikerül felvennie a télikabátját, majd kinyitja az ajtót, kigurul az előtérbe, majd jön a bejárati kapu és a drótüvegen keresztül elmosódva láthatóan lassan távolodik a kis elektromos kerekes-szék. Elindul a révész. Hátha van megint átkelő jelölt. • Igen, van e mögött az élet mögött egy alapvető erkölcsi, etikai alap. Katolikus szülők, bennünk volt, hogy az Istenhez fordulás, a vasárnapi liturgia, az ünnep tisztelete mennyire fontos a terhek
•
1894
elviselésében. A nyolcvanas évek elején, tizennégy és huszonnégy éves korom között a KIO-t gépeltem, meg a Karácsonyi ajándékokat gépeltem egy táskaírógépen. Akkor alakultak ki bennem azok a szintézisek, amik megerősítették a mai napig álló alapokat. Az nem érintett, hogy valaki megtagadta a katonai szolgálatot, de az már igen, hogy valaki szó szerint veszi Jézus tanítását a saját életvitelében akkor, amikor a világ teljesen másfelé tart. A felfogott, megértett igazsághoz ragaszkodás és annak megfelelő életalakítás. Rájöttem, hogy az igazság nem statikus. Először meg kell tartani, de mélyülni is tud, és tőlem függ, hogy meddig mélyül. Nem él át mindent az ember első nekifutásra. Szintek vannak az életünkben. Meg kell érnie bennem valaminek, hogy befogadóvá váljak a következő szint számára. Mint a sárgabarackom itt a kertben, nem mindegy melyik nap szedem le. Máskor kell szedni, ha megeszem, máskor ha dunsztos lesz belőle és máskor, ha lekvár. Olyan ez, mintha valami külső segítség jönne valahonnan, hogy miért találkozom valakivel és mikor. Mintha nem én csinálnám, de kell, hogy bennem megnyíljon valami, ami addig zárva volt. Elvégeztem levelezőin a Hittudományi Akadámia hitoktatói tanfolyamát, amit „táltosképzőnek” neveztünk – akkor -, mert a Táltos utcában volt. És akkor megjelent, hogy hát ezt alkalmazni is kellene, hogy ne egy üres tudás legyen – nekem. Ott ismertük meg Vígh Sanyit, aki nagyon sokat fuvarozott, cipelt, mert akkor még hét lépcső nehezítette életemet. Hat évet oktattam a Mexikói úti Mozgásjavító Általános Iskolában. Harminc éve rendszeresen, minden hónapban felolvasom a Szív újságot vakok számára. És akkortájt találkoztam olyanokkal, Bokrosokkal – Bóta Tibiék, Bulkaiék és más lelkigyakorlat vezetők -, akik nemcsak beszéltek, hanem amit mondtak, azt meg is valósították az életükben. Mélységesen tiszteltem azokat, akik életükben megvalósították, amit megértettek. Nemcsak beszéltek Jézusról, hanem ott volt az életükben. Láttam, hogy csak így érdemes. Ez egy erős, küzdelmes élet, hiszen minden lépésnél dönteni kell: jó ez, vagy nem jó, ez az út, amit vár tőlem? Megfelelő vagy nem? Mint a barackfa, vagyis az élet. Állandóan változik. Nem ilyen vagy olyan, hanem folyamatosan változó. Néha vissza kellett vágni a fát. Ami menthető, azt mentsük! Ez a benyomás mélyen megmaradt bennem és megindított. Ott láttam, hogy más a tudás és más a gyakorlati megvalósítás. És adatott hozzá az a tudás, ami kellett hozzá. Például negyvenévesen kezdtem el tanulni egy egyéves számítógépes tanfolyamon, amikor a szüleim meghaltak. Egy barátnőm javasolta, amikor elmondtam: egyedül vagyok, és nem tudom mi lesz velem. És elkezdtem használni, alkalmazni. Ahogy a rómaiakról mondják valahol: mindazt, amit összeszedtek a múltból a görögöktől és egyiptomiaktól, szintetizálták és használni kezdték. A tudás megvan, de néha a bennfentesek eltitkolják, elrejtik. Talán valami nem a nyilvánosságon keresztül megy tovább. Nem csak technika, nem csak a gyakorlati tudás, hanem valami alapvető. Ha ezt élni kezdi valaki, akkor mehet tovább mások felé. Ha valaki azt csinálja, amit szeret, amivel összhangban van – most kedvenc szavam a harmónia. Ha együtt van a három: az
2011. augusztus, szeptember
•
•
KOINÓNIA
ész, a szív és a cselekvés a napi életünkben. Olyan ez a hármasság, mint például a víz. Ez egy kedvenc hasonlatom erre. A jég, a víz és a gőz is H2O. Más forma, más szint és mégis ugyanaz. A természetben együtt vannak és harmóniában. Ha harmóniában vannak, akkor megjelenik a szintézis eredményeként egy új minőség: az élet tápláléka, a víz hol ilyen, hol olyan formában, ahogy szükség van rá. Más és mégis ugyanaz, mint az emberi életben is. Sokszor visszakapjuk ugyanazt a feladatot, de más szinten. Jé, ezzel már találkoztam! És akkor feljön minden korábbi emóció és értés és már az befolyásolja a mai, a más megoldást. Még szüleim halála is új lehetőséget nyitott. Addig egy vonalas telefonon függtem fenn, a hét lépcső tetején.. Mindent kérni kellett és előre megszervezni, ha akartam valamit. Utána meg kellett tanulnom egyedül élni, egyedül döntenem, saját „lábra” állnom. Furcsa, ma nem tanítjuk meg a gyerekeknek, hogy másokra figyeljenek, alkalmazkodjanak. És a másik baj: ha valamit megoldott, akkor megtapsoljuk. Miért nem tanítjuk, és miért tapsolunk annak, ami természetesen a dolga? A siker fontos, hiszen én is szeretem, ha kedvelnek a klienseim, de nem mindegy hogy milyen úton. A múlt héten– mint már annyiszor – megéltem ezt. Egy idős nyolcvanéves, kerekes-székes házaspár kért segítséget, mert Szombathelyre akartak utazni vonattal a Szaléziekhez és valahogy nem sikerült a MÁV-val kapcsolatot teremteniük. Tudod, nálunk nem olyan egyszerű egy vasúti utazás. A napok óta foglalt telefont nálam felvették és pár perc alatt megvolt a kapcsolat a házaspár és a MÁV között. Valahogyan a normális emberi hang, sokszor hihetetlen módon, de működik. És akkor felhívott a betegem, hogy csoda történt, jelentkezett a MÁV és minden rendben van. Csak katalizátor voltam, ami segített a szükség és a lehetőség összehozásában. Ezektől az apró sikerektől érzi az ember jól magát. Te Isten kísérletének nevezed az emberi életet, de én nem szeretem ezt a szót. Isten nem kísérletezik. Lehetőséget ad és én választhatok. Meg kell látnom, hogy a lelkem még hiányos. Még meg kell tanulnom valamit. Még hiányosak az érzelmeim, az ismereteim, a szeretetem. Még kellenek a lemondások, hogy mások is részesüljenek abból, amit én is kaptam? Nem tudom. Még tanulni kell: a másikért vagyok nemcsak magamért, de ettől valahogyan én fogok növekedni? Azt tényleg Jézustól tanultam, hogy az ember a barátaiért adja az életét nem a beosztottaiért. Ezért fontos az emberek számára a közösség. Mekkora ajándék ez a sokféleség, amit a többi ember jelent. Szerencsés voltam az életben, hogy olyanokkal találkozhattam, akik mértéket mutattak nekem, ami még hiányzott. Nem tudom megfogalmazni, csak azt tudom, hogy ha meglátom vagy emlékezem rá, öröm fog el. Mint a hétköznapi misén – jobbak, mint a vasárnapiak -, érzem, hogy szükségem van Róla gondolkodni az alatt az egy óra alatt. Hiába olvasom el reggel az
•
•
1895
Evangéliumot vagy mondok el este egy kis imát – látod, itt a gyertya az asztalon, ez nem viccből vagy miattad van itt, ez használódik -, szóval egy kis lelkiismeretvizsgálat, vagyis öt-tízperc ünnep. Szükségem van rá. És akkor a vasárnap vagy hétköznap a templomban egy más ünnep. Oda elviszem a szüleimet, amit tanítottak: mi egy vasárnap? Ez egy más nap, ez ünnep. Egy emlékezés. Igen, a közösség nagyon fontos. Már huszonöt éve együtt vagyunk. Jelentős dolognak élem meg milyen hosszú ideje alkalmazkodnak hozzám. Például ők jönnek hozzám, mivel én nem tudok utazni. Régen úgy volt, hogy minden hónapban másnál találkoztunk, tehát Halásztelek, Tököl, stb. S ez azt jelentette, hogy a kocsival rendelkező, aki engem szállított mindig több időt kellett rászánjon az utazásra. Vagy az, hogy a lelkigyakorlatot is nálam tartjuk, mert én nem tudom a tisztálkodást az átlagos 60 cm-es ajtón való bemenetellel megoldani. Tehát ők is sokat adnak nekem életük példájával, hogy nem csak beszélnek, hanem teszik is, még ha néha több fáradtságot is jelent ez számukra. Igen. Jönnek fiatalok is, de ők mások. Hogyan megtartani őket, hogyan befogadni? Nehéz kérdés. Saját útjuk van. Mások a körülményeik. Nem fogadják el a tanultakat. Tizennégy-tizenöt évesen elkezdik lebontani az alapokat és egy újat, sajátot építenek fel. A másféleség, a sokféleség elfogadása nagyon fontos. Meg kell élniük a saját tapasztalatukat. A miénk nem adható át nekik. A sajátjukból tanulnak. Itt van például a szerelem. Minden korosztály megfogalmazza a saját gondolatait, érzelmeit erről a témáról, s sosem lesz elnyűtt, mert mindenki a maga idejében éli át. Nem beszélhetünk nekik arról, amiről mi, amiről az Evangélium szól: Isten szerelméről irántunk és a miénkről iránta. Őket az egymás iránti szerelmük érdekli. Hogy hogyan lehetne a közösségben együtt élni velük, az egy nagy kérdés számunkra is? Hogy az etikai norma ne egy móres legyen. Ne az én bölcsességemet adjam neki – ami egy nagy hibám. Csak azt tudjuk nekik mondani, hogy nézz körül, érdeklődj, légy nyitott mindenre és döntsél. Aztán menj bele mélyen és nézd meg, mi a jó benne. Azt tartsd meg, a többin lépj túl! Meg kell ismerni önmagamat és uralni azt, amit látok, hogy bennem lejátszódik, vagyis nem rögvest ráborítani a másikra, akkor jobban megértem, hogy a másik mivel küszködik. A harmónia, mint a víz esetében. Valami felsőbb igény működteti, hogy a pára kicsapódik, felhővé válik, majd lehull, összegyűlik az óceánban, majd ismét elpárolog és kezdődik elölről. Türelem kell a fiatalokhoz és irgalmasság. És egy-egy jó kérdés: tényleg ezt, meg ezt és így gondolod? Hogy szembesüljön a dologgal, amit mondott. Nem válaszolni, hanem eljuttatni oda, hogy maga rájöjjön, felismerjen. És akkor néha, ha találkozunk, azt mondják a gyerekek: örömmel gondoltunk Klári nénire! Pedig nem akartam másra rávezetni őket, mint arra, hogy van segítség, ha baj van, hogy tudjon imádkozni, hogy tudjon hálát adni, hogy vannak értékei, aminek örülni kell és arra kapta, hogy használni tudja. Ugyanakkor nem lehetünk biztosak benne, hogy neki ránk van szüksége. Nagynagy türelem kell hozzájuk.
2011. augusztus, szeptember
•
Van egy egyéni út, ami kerékbe törik. Például, valaki kitöri a nyakát és túléli. Elől, hátul megpatkolt nyakkal él. De a feje rendben van. Ha nem az elveszett értékeinek siratása fő tevékenysége, akkor ez lehet valami nagyon fontosnak a kezdete is. Meg kell élni a lehetőséget benne. A korlát arra van, hogy lássam. És a látás, ha elfogadom, hogy van, átalakíthatja lehetőséggé. Alkotni lehet belőle valami mást. Hiszen ezért vagyunk itt! A kert tele virággal, az ablak is. Egyik szebb, mint a másik. Minden reggel az az első dolgom, hogy megbeszélem velük – mondja Klára - mi jó nekik és mi rossz. Amire szükségük van, azt megadom nekik. Meghálálják. Élnek és virulnak. Egyszer elajándékoztam egy nagyon szép virágomat. Az új gazdánál lassan tönkrement. Nem értem. Valami nagyobb vagy működik rajtunk keresztül vagy nem. Nem tudom mi ez, de érzem, hogy van. Rendelkezésére kellene állnunk akár egészségesek vagyunk akár kerekes-székesek.
LEVELESLÁDA
HEGYI BÉLA
KEDVES SZERKESZTŐ ÚR! Örömmel olvasom lapját, mert több derítő lelkiséget, emelkedő szellemi távlatot, üdvözítő toleranciát találok benne, mint más, hasonló vagy megközelítőleg hasonló irányzatú sajtótermékekben. Amik folyamatosan megragadnak és foglalkoztatnak, azok az ún. klerikálisan egyházi és éppen ezért korlátoltan stabil nézeteken túlfutó ("az értelemnél is tovább") gondolatok, belső és külső látások, szelíd és tiszta üzenetek "arról" a világról. Dombi Ferenc "hangjaiban", "párbeszéd-imáiban", Barcza Barna "szabad asszociációiban" a magam - termináció és transitus - élményeit is viszonhallom és -látom. Könyvben dolgoztam föl - "Meghívó Szepes Máriához" - mindezt a létből fakadó rejtelmet, a Megjelenülő sugárzásának hatásait, tudva s bizonyítva, hogy ami mulandó, az nem igaz, és ami múlhatatlan, az örökkévaló. További munkájához kedvet és erőt kíván: Hegyi Béla.
1896
KOINÓNIA
TÓTH FERENC
MIT TANULHATUNK A KRUMPLITÓL?
Korunk véleményszabványosító gépezete nyíltan múltgyalázó történelemszemléletet alakított ki és tart fenn. Ennek a történelemszemléletnek központi hittétele az állandó fejlődés: ami régebbi, az fejletlenebb, kezdetlegesebb, tehát rosszabb. Az ősközösségtől fejlettebbnek tekintik az ókor rabszolgatartó társadalmait, mert megjelent a munkamegosztás és a központosított szervezés. Az erkölcsi kérdéseket itt vagy nagyvonalúan kihagyják, vagy rémtörténeteket tálalnak a „barbárok” kegyetlen szokásairól, hogy ehhez képest erkölcsi fejlődésnek tűnjön még a görög vagy római rabszolgatartó társadalom is. Ahogy Stuart Piggott (1965) írja Az európai civilizáció kezdetei című könyvében: „Összes hibájukkal együtt az ókor egymást követő civilizált társadalmai létre tudtak hozni egy olyan szervezetet, amely összefogta az egyes emberek munkaerejét, és igyekezett megfékezni ballépéseiket. Mindez jóval magasabb rendű bárminél, amit a barbárok alkottak. A barbárok erényeit dicsérni azt jelenti, hogy áldozatul esünk a »nemes vadember« mítoszának.” Történelemoktatásunk szerint ez az ókori civilizáció fejlődött volna tovább feudalizmussá, majd kapitalizmussá, végül liberalizmussá (vagy szocializmussá és a jövőben kommunizmussá, ha a szovjet gyarmati korszakunk történelemkönyveit nézzük). Ahhoz, hogy a közgondolkodásban egyeduralkodóvá váljon a fejlődéstörténet eszméje, más tudományterületekről is megerősítést kell, hogy kapjon. A biológia részéről a darwinista evolúciós elmélet szolgáltatja a megerősítést, aminek következtében a tudományos ismeretterjesztő szakirodalomban a legtermészetesebben nevezik magasabbrendűeknek a később kialakult élőlényeket a korábbiaknál, így az állatokat a növényeknél, vagy az embert az állatoknál. Mezőgazdasági szakkönyveink sem különbek: amikor a bevezetőben megemlékeznek a mezőgazdálkodás történetéről, a tudatos, tervezett gazdálkodás kezdetét az írott történelem korszakára teszik, és innen indítják a látványos fejlődéstörténetet. Pedig mindezek ellentmondanak személyes tapasztalatainknak is („bezzeg a mi időnkben”), de a bizonyítékoknak is. Ugyan melyik növényünk vagy állatunk háziasítását érhetjük tetten írott forrásainkban? A gabonafélék, kapásnövények, zöldségfélék, gyümölcsök, szőlő, vagy épp a ló, kecske, juh, szarvasmarha, sertés, baromfi, kutya, macska mind-mind már „készen vannak” a legelső írott (és összefüggően olvasható) forrásokban. Termesztett növényeink és háziállataink tehát nem a mi civilizációnk teremtményei, hanem jobb esetben örökölt javai, rosszabb esetben zsákmányai. A
2011. augusztus, szeptember
KOINÓNIA
krumpli, azaz burgonya, pityóka (Solanum tuberosum) esetében a kelta-szkíta alanyra oltott zsidó-görög-latin mintájú gyarmatosító európai civilizáció szemszögéből nézve egyértelműen zsákmányról, nem pedig örökségről beszélhetünk. A burgonyát – jelen tudásunk és szóhasználatunk szerint – Amerika őslakói nemesítették vad növényből termesztett növénnyé. Az ő tudásukat, történetüket, ősemlékezetüket hordozza és őrzi a burgonyának minden gumója, rügye, virága, magva. Megcsodálhatjuk erejét, ahogy tavasszal előtör a föld alól akár fél méter mélyről is, kitartó reményét, amint akár méteres csírái (hajtásai) kúsznak a sötét pincében fény után kutatva, de elcsodálkozhatunk sebezhetőségén is, ha a májusi fagyok megcsípik és elpusztítják szép, életerős leveleit. Úgy tűnik, írott történelmünk párezer éve során nem volt mégegy olyan növényünk, ami ilyen kis területen, akár félárnyékban is megadta volna egy-egy család évi táplálékszükségletét. Vissza is éltünk vele. Gumóról gyorsan és könnyen szaporítható, az utódnövények tulajdonságai szinte teljesen megegyeznek a kiinduló állományéival (hacsak le nem romlik az állomány vírusos betegségek miatt). A magról szaporítás sokkal de sokkal nagyobb odafigyelést igényel. Nem is alkalmazza senki a hivatásos nemesítőkön és lelkes kertbarátokon, hagyományőrzőkön kívül. Nagyrészt ennek köszönhetjük, hogy a köztermesztésben lévő burgonyafajták viharsebesen leromlanak, ha nem vesszük meg évről évre a vetőgumót. Pedig joggal várhatnánk el, hogy saját gumóról is hosszú időn át utántermeszthetők legyenek. Képzeljük magunkat a burgonya helyébe! Minden évben virágzik, bogyótermésében magokat hoz, a magokban igyekszik kijavítani a saját magában felfedezett genetikai hibákat (például a kórokozókkal szembeni érzékenységet), de látszólag hiába. A gazda ugyanis nem fog magot róla. Sebaj, van egy másik út: a rügyképzés. Kisebb ugyan a növény „mozgástere” mint az ivaros szaporodásnál, kevesebbet tud változtatni a genetikai programon, de azért tud. És vajon mire megy vele, ha a felszedett gumóból semmit sem szaporítunk tovább, mert minden évben megvesszük kereskedelmi forgalomból a szaporítóanyagot? Vajon mit és mennyit érzékel a növény ebből? Érzi, hogy hiába teszi, amit tesz? És valóban csak tehetetlen és öntudatlan elszenvedője lenne jelenlegi méltánytalan helyzetének (amint az a hivatalos tudományos világképből következne), vagy lázasan dolgozik azon, hogy megértsük üzenetét, és változtassunk növényszaporítási szokásainkon? Mire alapozom azt a feltételezésemet, hogy a burgonya is érez, tervez, üzen és hatni akar ránk? Arra a világképre, amit a hivatalos tudomány nem mer se cáfolni, se elfogadni. Ez pedig az önhasonló rendszerek egymásba ágyazódó végtelen sora. Mondhatnánk úgy is, hogy Világunk fraktál-szerkezetű, de mondhatnánk úgy is, hogy „amint lent, úgy fent”, vagy „amint kicsiben, úgy nagyban”. Ha saját időléptékünkben, mérettartományunkban azt tapasztaljuk, hogy egyén szintjén is, közösség szintjén is értelmes tervezés, érzelmek, tudatos célok vannak, akkor jogos feltételezés, hogy sejtek szintjén is, azon belül is, valamint közösségi szintek felett is ugyanezek megvannak. Továbbá, ha az állatvilágban
1897
mindezeket megtaláljuk, akkor minden bizonnyal a növényvilágban is megvannak, legfeljebb nem jó módszerekkel kerestük, ha kerestük egyáltalán. Sőt! Ha az állatok rendelkeznek a helyváltoztatás képességével egyéni szinten, a növények viszont nem, akkor feltételezhető, hogy ezt valamivel ellensúlyozzák az utóbbiak. Például érzékenyebb és finomabb felfogóképességgel. Jobb a „vevőkészülékük” mint az állatoknak (az állatok érzékszervei pedig sokkal jobbak az emberéinél!). Jó érzékeléshez jobb elemzőképesség és jobb „adókészülék” szokott társulni. Gyakran érzem úgy, hogy a növények szellemi képességei messze meghaladják a mieinket. Egyszer egy művelt és tájékozott, csak épp más szemléletű szülőtársamat vontam kérdőre egy iskolai kirándulás során, hogy ugyan hogy bizonyítaná, ki az értelmesebb, ő, vagy az a nagy tölgy, ami a tisztás szélén áll. Számomra megdöbbentő választ adott: odamegy és kivágja, a tölgy pedig tehetetlenül fogja mindezt elszenvedni, nem tudja magát megvédeni, tehát az ember az értelmesebb. Ezzel a mondatával olyan haragot váltott ki maga ellen a körülöttünk álló szülőkből, hogy még akkor se lett volna esélye kivágni a fát, ha lett volna hozzá eszköze és tapasztalata. Mi van akkor, ha a tölgy érzékeli gondolatainkat, és mozgósítja az érzékeny embereket a veszélyforrás ellen? Meg lehet erre kérdezni, hogy akkor a nagy erdőirtásokat miért nem tudják megakadályozni az általam értelmesnek, üzenetküldőknek feltételezett fák és erdők, sőt maga a Föld? Előszöris ezt a feladatot a közmegegyezés szerint értelmesnek tekintett emberek, tudományos műhelyek vagy politikai-gazdasági érdekcsoportok sem tudták még megoldani, másrészt a fák, az erdők és Föld Anyánk időléptéke más, mint a miénk. Lehet, hogy készül már a „cselekvési terv” arra az esetre, ha hiába küldik a sugallatokat. És az is lehet, hogy ennek nem fogunk felhőtlenül örülni… A világkép hit és hajlam kérdése. Szerkezet, amibe életünk során folyamatosan illesztgetjük, rendezzük a ténynek elfogadott híreket és a megélt tapasztalatokat. Bizonyítani épp úgy nem tudom saját világképem igaz voltát, ahogy a hivatalos tudomány sem tudja a sajátját. Azt viszont tudom bizonyítani, hogy az általam javasolt szemlélet tisztelettudóbb, mint az a világkép, ami alacsonyabbrendűnek, tudattalannak és érzelemmentesnek feltételezi a létalapunkat biztosító, és emberi világunktól felfoghatatlan mértékben ősibb és önállóbb növényvilágot. Mit tanulhatunk tehát a krumplitól? Például a Természet nyelvét vagy a növényvilág nyelvét. Legyen nyelvtanárunk és tolmácsunk! Pillanatnyilag mégiscsak bensőségesebb kapcsolatban vagyunk a krumplival, mint a tölggyel. Amaz majd a következő lecke lesz. De addig is gondoljuk bele, minek a jelképe lehet a pincében felejtett krumpli! Először türelmesen vár, hisz betakarítás után jön a tél, amikor nem érdemes kihajtani, „kicsírázni”. Egy idő után azonban felébred, csírázásnak indul a krumpli. Sorra növeszti színtelen hajtásait, reménykedve, hogy fényre viszik. Van is olyan ember, aki megteszi, és már tél végén kezdi az előhajtatást. Ha azonban nyár végére sem viszi fel a fényre senki a kimerült, összefonnyadt gumókat, akkor sincs veszve minden: a krumpli ilyenkor apró, gömbölyű, sima héjú kis gumócskákat hoz létre. Ezekbe menti át minden tudását és értékét. Ezeket – tapasztalatom szerint – a csiga sem rágja meg, a feketefoltos pince-levéltetű (Rhopalosiphoninus latysiphon) se szívogatja. Ezek a gumócskák kivárják a következő ta-
2011. augusztus, szeptember
vaszt, vagy még többet is, ha kell. De mi hasznuk lehet ebből? Hogy kerülnek a felszínre? Amikor tavaly megláttam a pincében ezt a hétköznapi csodát, hirtelen belém hasított az az érzés, hogy nem hagyhatom veszni a krumpli eddigi küzdelmeit. Tiszteletet kezdtem érezni egy olyan növény iránt, amit túlnemesített, életképtelen civilizációs terméknek néztem addig. Felhoztam, elültettem. Már július eleje volt, de októberre szép terméssel hálálta meg, hogy végre meghallottam a kérését. Mi magyarok is régóta várjuk már, hogy végre véget érjen a sötétség korszaka. Ha nyílt a világtörténelem „pinceajtaja”, reménykedve indultunk a fény felé, de mindeddig hiába. Az utóbbi ezer évben minden szabadságharcunkat leverték, elárulták vagy csapdába csalták. Erőnk fogy. A Turul nemzetség („Árpád-ház”) királyai három évszázadon át sikeresen akadályozták, hogy ránk zárják a zsidókereszténység cellájának ajtaját, de a lélek börtönéből már nem tudtunk kijönni. A Habsburg és az Oszmán birodalom kettős szorításával még másfél évszázadon át dacoltunk, a Rákóczi-szabadságharc már egy évtizedig se tartott, a Kossuth-féle szabadságharc már csak két évig állt ellen a túlerőnek, 1956-ban már csak napokban volt mérhető a szabadság reménye, mostanra pedig a legtöbb sorstársunk szembe se akar nézni rabságunk, kiszolgáltatottságunk tényével. Vigyázzunk, évezredek szellemi, lelki és anyagi tartalékai is kimerülhetnek, ha nem várjuk ki az időnket! Újabb csírázási kísérlet, azaz újabb elkeseredett szabadságharc helyett inkább képezzünk „minigumókat”: a mostani bürokratikus álvalóságot és a kamatrabszolgaságot határozottan elutasító, szilárd, saját, természetes értékrendet őrző kisközösségeket! Ezek a kisközösségek érezni fogják, mikor jön el az ébredés, kitörés ideje, mikor kerülünk a pince sötétjéből újra termőtalajba, Föld Anyánk termékeny ölébe, tápláló keblére! Reményik Sándor: Föld (1920) „Alkonybanyúló, fekete szántás, Őstelevény Te, szomorú barázdás, Ki rejted, őrzöd a jövő életet: Szenteltessék meg Föld, a Te neved. Szenteltessék meg a Te neved, Föld, Akiben minden új alakot ölt. Nyugalomba fordul a szív, az árva, Kalászba a mag, a halott virágba. Ki felszívod az esőt, harmatot, S ajándokul a tengernek adod, Ki kebled sziklabordái alatt Fakasztasz zúgó, szent folyamokat. Kinek szívébe vágyón ereget Az óriásfa örök gyökeret, Az emberfecskék fészkét aki tartod, S tűröd, hogy megtiporják tisztes arcod. Mint anyához a tékozló fiút, Hozzád hoz vissza minket minden út Szemünk, habár a fény tengerét issza, Lecsukódni csak hozzád kerül vissza.
1898
KOINÓNIA
Ha Ikarosnak szárnya eltörött, Te adsz neki még álmot, örömöt, Rögöt, munkálni arccal napkeletnek, S göröngyöt, amit majd utána vetnek.”
HABOS LÁSZLÓ
TÖRTÉNELEMÓRA AVAGY A JÓ TANULÓ FELELT… A tanárnő hatalmas léptekkel igyekezett íróasztala felé. Cipői hangos kopogását alig tompította a betonra ragasztott parketta-mintás linóleum. Méltóságteljes mozdulatokkal foglalta el helyét. Eközben kitekintettem az ablakon. Szerettem nézni a kerítés mellé ültetett sövényt. Néztem, hogyan kúszik le az épületről odavetült árnyék és telítődik fel napfénnyel a buja sövényerdő. Tekintetem, mint oly sokszor, ekkor is az ablak mellett ülő leányra szegeződött. Jó volt meglesni bájos arcát és csodaszép kék szemit, melyek kacéran pislogtak vissza bambává vált nézésemre. A terembe bekandikáló első napsugár megint az ő szőke haján pihent meg, melyet ezúttal kétoldalt copfban viselte. A tanárnő feltekintett, s a tőle megszokott figyelmességgel nézett végig rajtunk. Síri csend lepte el az osztálytermet. Még a távoli utca zaját is hallottuk halkan. A busz motorja felbődült, ahogy elindult a megállóból. A tanárnő nyugodtan lapozgatta a naplót. Mindig nyugodtan lapozgatta, miközben az izgalom végighömpölygött az osztálytermen. A tanárnő nem nézett fel, csak becsukta a naplót. Halk sóhajok röppentek fel hátam mögött. Akaratlanul is körmeimre pillantottam. Féltem, hogy olyat kérdez tőlem, amire nem tudom a helyes választ, s mivel fiúból vagyok, egy jókora körmös ütéssel figyelmeztet majd. A tanárnő felállt s szigorú tekintete közepette lépett az első pad elé. Talán csak ő, a copfos szőke nem izgult sohasem. Igazán jól tanult, csupa jelessel volt tele az ellenőrző könyve. A hangos határozottsággal kimondott név tompán ugyan, de szíven talált. A tanárnő visszalépett asztala mögé, majd leült székére, miközben huszonnyolc szempár figyelt hirtelen az ablak melletti padra. A lány kecsesen állt fel, ahogy máskor is tette. A mindig szigorú tekintetet a tanárnő mély hangja még félelmetesebbé tette. – Mikor, és miért robbant ki a második világháború? – hallottuk a kérdést mely, mint puskagolyó süvített a lány felé. – Ezerkilencszázharminckilenc, és… – majd csend törte meg a feleletnek szánt mondat lendületét. – …Miért…? – hangzott a halk felelet folytatása a rövid csendet követően, melyet mindannyian kérdésnek hallottunk. Értetlen kínos csend lepte el a tantermet. Zsófi jól hallhatóan megsúgta a helyes választ. Zsófi nem volt csinos lány. Kicsiny barna szemei fölött seszínű haja kócosan ült a fején. – Miért…? – hallottuk újra a megcsukló hangú furcsa feleletet. A tanárnő felállt és lassan az íróasztal elé lépett, miközben nem vette le szigorú tekintetét a zavartnak tűnt lányról. – Provokáció volt – folytatta a súgását Zsófi.
2011. augusztus, szeptember
KOINÓNIA
– Miért! – felelte ismét a lány, már egyértelműen határozott, felszólító hangon. – Folytasd Zsófi, te meg lányom üljél le! – hallottuk a megfellebbezhetetlen tanári felszólítást. A lány lehuppant a helyére miközben az őt követő erélyes tekintet áthelyeződött Zsófira. A kócos hajú lány pedig felelt. Hangja betöltötte az osztálytermet. Jól érthetően, folyékonyan beszélt, ahogy akkoriban egy jó tanulónak felelnie kellett.
MOLNÁR GÉZA
FALU VAGY VÁROS — FALU ÉS VÁROS? (I.) Bevezetés gyanánt Szíveinkre, ha eljön az éj, a világ beleroppan Ahogy a boglya gyufára válaszul égni ha késik Majd hamvadnak az álmok a hajnali égremegésben S estre a munka oltja el újra az új verítékkel De minden reggelre kevesebb marad már a kazalból S egyre kevesebb aki hőn melegedni szeretne Mosolyt vigyorrá cserez a szél, amit a gépsivatag küld Papírkeselyűk kémlelik légyköpte érzeteinket A látás virágaiból már nem szakíthat a távol Mosásban összement létünk a kényelem kötelén leng Majd e tér új urai e ronggyal lovuk csutakolják Kik körbeállják de nem értik soha templomainkat Pásztor Attila: Új sivatagi népek Az ezredforduló környékén két egymástól viszonylag távol eső területen, mégis egymáshoz közeli témákat boncolgató tanulmány jelent meg egymástól teljesen függetlenül. A szerzők az egyik esetben a városi lét lehetőségeit vizsgálták, míg a másikban a vidékfejlesztési politika irányai és lehetősége játszották a főszerepet. Az első írás Angliában született egy ökológus csoport összefoglaló műveként, a másik Magyarországon néhány közgazdász iránymutató felvetéseként. A két mű ilyesformán nem vethető össze, mi több egy napon sem lehetne említeni őket, ha nem lenne mindkettőben két elgondolkodtató, ugyanakkor megrázó Az angliai gondolat. nagyvárosok jövőbeni lehetőségeit vizsgáló kutatók még angol humornak is fanyar, szarkasztikus megjegyzést engedtek meg maguknak, amikor felvetették: egy XX. századi városlakó előtt reggelente ébredéskor rengeteg megválaszolatlan kérdés vár. Hogyan utazzon: tömegközlekedéssel vagy saját kocsival? Hol vásároljon be? Hol várják a legkedvezőbb ajánlatok? Kialakítható-e olyan útvonal, amely láncra fűzi a különböző termékek tekintetében legkedvezőbb árajánlatokkal kecsegtető áruházakat? Hogyan juttassa el a gyermekeit az iskolába? Stb. Mennyivel egyszerűbb lesz a dolga egy városlakónak a XXI. század közepén, amikor reggelente mindössze egyetlen eldöntendő kérdés várja: ebédelek, vagy ebéd leszek? A magyarországi tanulmány adott mondata legalább ilyen súlyú, habár mondanivalója egészen más. E szerint
1899
a falu feudális csökevény, melyet fel kell számolni. A jövő a városoké, s mindenki, aki jót akar a gyermekeinek, jobban teszi, ha városba költözik. A két vélekedés között látható ellentmondás látszólagos csupán. Mindkettő ugyanazokból a jelenségekből indul ki, csak mást-mást helyez gondolkodásának középpontjába. Az ezredforduló környékére egyre érzékelhetőbbé váltak a növekedés korlátai. E korlátok az élet minden területén, így az energiafelhasználás, illetve az infrastruktúra kialakítása és működtetése terén is jelentkeztek. Kétségtelen, hogy az infrastruktúra fenntartási költsége és energiaigénye akkor minimalizálható, ha az emberek nagy tömegei a lehető legkisebb helyre szorulnak össze. Ebből a szempontból a jövő a városoké, s az emberek valóban jól teszik, ha nagyvárosokba települnek. Az angol ökológusok a várható energiaszűkösséget egészen más oldalról vizsgálták. Kétségtelen, hogy egy városi agglomeráció teljes energiaigényét ki lehet elégíteni, mondjuk egy négy reaktorra épülő modern és teljesen biztonságos atomerőművel (ami alkalomadtán katasztrófaövezetté változtathatja az érintett város nagy részét, vagy akár egészét), csakhogy adott még valami, amire a városi embernek szüksége van: az élelem. Amíg a közgazdászok gondolkodásának homlokterében a technológiai szükségszerűség s az energiahatékonyság állt, addig az ökológusok az élelemellátás problémáit vették górcső alá. A mai mezőgazdaságban 16-20-szor annyi energiával termelnek egységnyi élelmet, mint tették azt a XX. század közepén. Az élelem feldolgozása, tárolása is sokkal energiaigényesebb, ráadásul ma egy élelmiszeripari termék kb. 1500-1800 km-nyi út megtétele után kerül a városi fogyasztókhoz. Mi történik, ha a várható energia szűkösség e területeket is sújtani fogja? Hogyan lehet élelmezni a városba zsúfolt tömegeket? Mit lehet tenni ilyenkor a várost övező lakófalvakkal? Ha egyegy város nem, vagy csak korlátozottan látható el élelemmel, kit fog vigasztalni az energiahatékonyság, és a rendelkezésre álló technológia? S mi lesz, ha az ellátás nem akadozni fog, hanem ellehetetlenül? Az angol válasz: költözzünk olyan helyre, ahol lehetőségünk adódhat önmagunk számára megtermelni a szükséges élelem lehető legnagyobb hányadát. Angliában az élelemhiány nem ismeretlen fogalom, bár egyre kevesebben emlékeznek azokra az időkre, amikor a második világháború idején a német blokád elvágta a szigetet a külvilágtól. Akkoriban az élelem valóban hiánycikknek számított, s bizony nem egy tengerész fizetett az életével azért, hogy a hátország ellátása úgy, ahogy biztosítható legyen. Az angol kormány akkoriban az úgynevezett győzelem kertek kialakításával válaszolt a problémára. Azt szorgalmazta, hogy minden talpalatnyi helyen, a virágos kertek, parkok, házak előtti füves területek helyén zöldséges kerteket alakítsanak ki, és így csökkentsék az élelemfüggőséget. Az angol ökológusok hasonló megoldást javasolnak a közelgő energia válság megoldásaként. Az emberek költözzenek olyan helyre, ahol van esélyük megtermelni a szükséges élelem nagy részét, vagy ha nem tudnak elköltözni, alakítsanak ki kerteket a környezetükben. A közgazdászok figyelme ilyen kérdésekre nem terjed ki. Ők megelégedtek a technológiai válasszal. Saját gondolati kereteik között ez a válasz is helytálló, és védhető. Ahhoz, hogy az ember felismerje, milyen csapdába keveredett, ki kell lépnie e keretek közül, s más oldalról is meg kell vizs-
2011. augusztus, szeptember
KOINÓNIA
gálnia a problémát. Az adott esetben azt kell eldönteni, mit tartunk fontosabbnak: a technológia és energiaracionalizálás szempontjait, avagy az élelemellátást. Leegyszerűsítve: áramra, gázra, tömegközlekedésre, munkahelyre és pénzre van-e nagyobb szükségünk, vagy élelemre? Mert attól a pillanattól kezdve, hogy az energiaválság eléri a mezőgazdaságot e kérdés a városainkban ilyen élesen fog felvetődni. Az emberiség olyan helyzetbe keveredik, amikor rá kell döbbennie: a pénzt nem lehet megenni, még közvetve sem. Egy szelet kenyér — avagy a dolgok ára „A dolgok ára, ma még néhány könnycsepp Holnap, ha zokogunk, az is kevés lesz” Pataki Attila Valamikor a kenyér maga volt az élet. A rabok nem igen kaptak mást: kenyeret és vizet, s mégis egy kis szerencsével persze, akár 20-25 évig is életben maradhattak. Mennyivel volt több az akkori kenyér a mainál? Menynyiben volt más a régi világ? Az ember első gondolata: ma sokkal jobban élünk. De valóban így volna? Kérdezzünk meg valakit, aki e két világ határán állva belelátott mindkettőbe: A XX. század 60-as évei táján eljutott az áram egy kis hegyi faluba. Pár évvel később a rangos esemény tán 10. Évfordulóján megjelentek az újságírók, hogy tudósítsanak a faluban bekövetkezett változásokról. Egy sokat látott öregasszonyt kérdeztek: hogyan látja a dolgokat? Mennyivel lett jobb az élet az új világban? A néni válaszán mindannyian elgondolkodhatunk: Jobb nem lett fiam, semmivel, csak könnyebb… Az élethez a technológia fejlődése nem tesz hozzá semmit, jobb nem lesz a sorsunk, esetleg könnyebb, kényelmesebb, de ezért a kényelemért nagy árat fizetünk. Az ember persze megszokta, hogy ha szüksége van valamire, a sor végén a pénztárhoz ér és fizet a dolgokért. És ez a megszokás vezet az alapvető tévedéshez. Tudjuk, hogy mindenért fizetni kell és úgy véljük, minden meg is fizethető. A helyzet azonban egy kicsit más. A dolgoknak tényleg ára van, de a dolog ára soha sem az, amit a pénztárnál otthagy az ember. Bármely használati tárgy, bármely elfogyasztott étel, ital, bármely szolgáltatás tényleges ára az a változás, amit a tárgy használata, az étel, ital fogyasztása, vagy a szolgáltatás elfogadása közben elszenvedünk. A világ folyamatosan változik körülöttünk. Ennek a változásnak megvannak a maga mozgatórúgói, és persze szerepet játszunk benne mi magunk is. Amikor egy csendes nyári délután beülünk a gépkocsinkba, és végigszáguldunk Pécs és Budapest között, a gyorsforgalmi úton, legjobb esetben is csak annyit veszünk észre, elkoszolódott a szélvédőnk. Holott e kosz, nélkülünk még saját léptékében mérve sokáig eléldegélhetett volna. Ez a pusztítás már meg sem haladja az ingerküszöbünket. Holott a gyorsforgalmi útnak nem is ez a legnagyobb hátulütője. Szétszakítja, ezzel lassú pusztulásra ítéli a táj korábban egységes természeti rendszereit, élelemhálózatait. A civilizált ember számára mindez nem tűnik fel. Az talán még eljut a tudatáig, hogy az utakon száguldó járművek szennyezik a levegőt, de hogy káros hatásuknak ez csupán töredéke, fel sem merül, mint ahogy az sem, hogy tevékenységünk e velejárói valamilyen formában ránk is visszahatnak. „Amikor a civilizált emberiség az őt körülvevő és éltető ter-
1900
mészetet vandálmódon elpusztítja, ökológiai összeomlással fenyegeti önmagát. Amikor ezt gazdaságilag is megérzi, valószínűleg felismeri hibáját, de megeshet, hogy akkor már késő lesz. Sajnos azonban azt fogja utoljára észrevenni, hogy ennek a barbár folyamatnak a során milyen lelki sérüléseket szenved. Az élő természettől való általános és gyors elidegenedés nagyban felelős a civilizált ember esztétikai és erkölcsi eldurvulásáért. Miért is érezne a felnövekvő ember tiszteletet bármi iránt, ha minden, amit maga körül lát emberi mű, mégpedig nagyon is silány és ocsmány emberi mű? A városlakók elől még a csillagos égbolt látványát is elveszik a toronyházak és a vegyi eredetű légköri szennyezés. Aligha lehet tehát csodálkoznunk azon, ha a civilizáció előretörése a város és falu sajnálatos elcsúfításával jár. Nyitott szemmel hasonlítsuk össze valamelyik régi városunk központját annak modern elővárosával, vagy pedig ezt a vidékre gyorsan kiterjeszkedő kulturális szennyet az általa még meg nem támadott helységekkel. Azután hasonlítsuk össze a test valamely normális szövetének képét egy rosszindulatú daganatéval: megdöbbentő hasonlóságot találunk! Objektív módon szemlélve és számíthatóvá téve az esztétikumot, ez a különbség alapvetően információvesztés következménye. A rosszindulatú daganatos sejt elsősorban abban különbözik a test normális sejtjeitől, hogy nem állnak rendelkezésére a test érdekközösségébe hasznos tagként való beilleszkedéshez szükséges genetikai információk.”1 Az információvesztés, az egészséges élethez nélkülözhetetlen ismeretek hiánya a városi élet alapvető sajátsága. Mindez megjelenik a mindennapok szintjén, tényleges ismeret-, illetve tudáshiányként, ugyanakkor sejt szinten is, a táplálékból szükséges anyagok és információk hiányaként. A jelenség két oldala szorosan összefügg. Vegyünk egy egyszerű példát. Gondoljuk végig, mennyi kenyeret is fogyasztunk ma. A könnyebbség kedvéért induljunk ki abból, hogy napi 1 kg a rendes adagunk. Elvben 1 kg kenyér 70 dkg lisztből, 30 dkg vízből áll, melyet kovásszal gyúrnak egybe, majd kelesztenek és sütnek meg. A boltba azonban ilyen termék már alig kapható. A kenyér rendes alkotórészei a különféle állományjavítók. Az emberek nagy része azonban nem tudja mik ezek és miért van rájuk szükség. Amikor vásárolunk, a pénztárhoz érve abban a tudatban tesszük az asztalra a „pékipari terméket”, hogy kenyeret vettünk, holott ez már régen nem igaz. Itt kezdődik az az ismerthiány, aminek igen súlyos következményei lesznek. Nos, nézzük csak mire jó az állományjavító. Mint jeleztük 70 dkg liszt annyi vizet képes felvenni, hogy abból épp 1 kg kenyér legyen. Ha a lisztmennyisége csökken, kisebb lesz a kenyerünk tömege, ha nő, akkor nagyobb. Ez ilyen egyszerű. Az állományjavító ebbe a folyamatba szól bele. Növeli a „kenyérmassza” által felvehető víz mennyiségét. Ha jól állítjuk be az arányait, elérhetjük, hogy 40-45 dkg lisztből legyen 1 kilónyi kenyérnek látszó tárgy. Az élelmiszeripar valahol becsapja az embereket. Amit elénk tesz, amit megvásárolhatunk nem az, aminek látszik. Amikor ma megeszünk 1 kg kenyeret majd felerészben a szervezetünk számára szükségtelen anyagokat, szemetet fogyasztunk. Ahhoz, hogy ugyanannyi tápanyagot vigyünk be a szervezetünkbe, mint előde1
Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. IKVA, Sopron 1988. 25-26. o.
2011. augusztus, szeptember
KOINÓNIA
ink egyetlen szelet kenyérrel, ma közel két szelet kenyeret kell megennünk, és ebből a két szeletből majd egy szeletnyi az állományjavító, ami pontosan arra szolgál, amire a neve utal: állományunkat javítja, szervezetünkbe beépülve éppúgy fújnak fel bennünket, mint a kenyeret. És ez csak a dolog egyik oldala. A háttérben egy furcsa költség-haszon kalkuláció áll: a kenyér árnövekedése nem tarthat lépést az alapanyag és az energia árának emelésével. Valahol spórolni kell. Olyan anyagokat kell a liszthez keverni, amelyek segítségével kevesebb lisztből, rövidebb idő alatt lesz késztermék. Az olcsó „kenyér” tényleges ára, a belső tartalom hiánya, hogy kétszer annyit kell enni belőle. És ez csupán az érem egyik oldala. A tényleges arányok megértéséhez ki kell látogatnunk a szántóföldre. Induljunk el tehát térben és időben, ugorjunk vissza másfél évszázadot, és nézzük meg mi is történt ez alatt az idő alatt a búzával, a liszttel és a kenyérrel. Valamikor a XIX. század vége felé a gépek jórészt ismeretlenek voltak a mezőgazdaságban. A földek termőképességét a kijuttatott érett – jórészt komposztálódott – szerves trágya, illetve a rendszeres pihentetés biztosította. Ilyen feltételek mellett megmaradt a talaj élővilága, és szerkezete sem sérült. Az elvetett búzát nem vegyszerezték, de erre nem is volt szükség. Természetszerűen kézzel, kaszával arattak. Emiatt nem várhatták meg, hogy teljesen beérjen a búza. Az érett szemek ugyanis kiperegtek volna a kalászból, a termést így viaszéretten vágták le, majd asztagban érlelték, s csak az utóérést követően csépelték ki. A gabonaszemeket hombárban tárolták, s csak egy kisebb heti, vagy havi adagot őröltek lisztté. Vagy otthon, a kézi őrlőkővel, vagy a malomban. Az ember így is úgy is a saját búzáját kapta vissza. A liszt jobbára teljes kiőrlésű volt, ebből sütötték a kenyeret. Ma a dolog egy kissé másként alakul. Megváltozott a művelés módja. Nehéz gépek szántják fel a talajt, szórják el a magot. A szükséges tápanyagokat műtrágyák biztosítják, s vegyszerek védik a búzát a gyomtól, gombáktól és rovaroktól. A szemeket teljes érés után aratja a kombájn. A malmokban előbb hántolják, s csak aztán őrlik a búzát, így nem teljes kiőrlésű, hanem ún. fehér liszt kerül a kenyérgyárakba, pékségekbe, ehhez jönnek az állományjavítók, a víz, s az így kevert masszából sül ki a pékáru. Ám a két termék közti különbség nemcsak az adalékanyagokból fakad… A természetben, az élővilágban semmi sem áll önmagában. Egy rét, egy mező, egy erdő, de még egy épp talajú szántó is életközösség, számos látható és láthatatlan elemmel. A búza ugyanúgy részese e közösségnek, mint a talajban élő mikroorganizmusok, gombák, rovarok. A tápláléklánc ugyan a szimbiózisnál lazább kapcsolat, mégis a benne foglalt élőlények különböző fokon ugyan, de egymásra utaltak. A búza egészségét a szántó egészsége határozza meg. Az iparszerű művelés azonban beteggé teszi a földet. Az állandó zavarás, a gépek általi terhelés szétzilálja a talajszerkezetet. Eketalpat alakít ki, mely elvágja a felszínt az altalajtól, akadályozza a víz áramlását, beszivárgását és a kapilláris jelenséget egyaránt, illetve a felszíni 2025 cm-re szűkíti azt. A vegyszerezés: a tápanyagpótlás és a növényvédelem elmérgezi a talajt, elpusztítja annak
1901
zi a talajt, elpusztítja annak élővilágát, szétszabdalja és felszámolja azt az élelemláncot, melynek elvben a haszonnövények is részesei volnának. Az ember azt gondolná: semmi vész, mert ha a többi láncszem kiesik, több jut a táplálékból, az erőforrásból a kiszemelt haszonnövénynek. Csakhogy ez így nem igaz. Az egyes láncszemek egészsége, az egész lánc egészségétől függ. Ha a lánc szétesik, a búza beteg lesz. Hiánybeteg. Mindezt egy 1949-ig visszanyúló vizsgálatsorozat eredményei is alátámasztják. Az 1949-es mérések eredményeit kiindulási alapnak tekintve 1963-ra a búza átlagosan 27%-kal kevesebb ásványi anyagot tartalmazott. Vastartalma 21, kalciumtartalma 12%-kal volt kisebb. 1995-re az átlagos csökkenés a bázis évhez képest már 63%-os volt, a szemek vastartalma 71, kalciumtartalma 78%-kal csökkent. És a folyamat vélhetően nem állt meg 1995-ben. Úgy tűnik, hiába nő az adott esetben a termelékenység, az iparszerű mezőgazdaság összességében mégis kevesebbet ad, mint az elődje, ahhoz ugyanis, hogy ásványi anyagok tekintetében „pénzünknél” legyünk az eltelt időszakban a termésátlagoknak meg kellett volna ötszöröződniük. Az önbecsapás – az tudniillik, hogy mi még mindig kenyeret eszünk, s a búza még mindig az az étel, amit teljes értékű tápanyagként méltán „élet”-nek nevezhetünk az aratással folytatódik. Amíg kézzel vágták a búzát, megakasztották az érés folyamatát. A viaszérett gabonában a legkedvezőbb a fehérje-szénhidrát aránya. Amíg viaszéretten vágtuk a búzát, ezt az arányt konzerváltuk, amióta kombájn alá érik a szem, magasabb a szénhidrát tartalma. S mindez folytatódik az őrléssel. Az élethez nélkülözhetetlen elemek nagy része a búza héjában raktározódik. Ezt mi lehántoljuk a szemről, s jobb esetben az állatokkal etetjük fel. Ami maradt, az szinte semmi más csak szénhidrát. Az egykori „élet”-ből már csak töredék részecskék maradnak benne. Egy jó adag energia, amely lassan, de biztosan fölfújja azt, aki ezen él. S tesszük ezt azért, mert a fehér liszt tovább és biztosabban áll el, őrzi meg „minőségét”, mint teljes kiőrlésű társa. Ennek oka éppen a liszt tápértékében rejlik, azokban az anyagokban, melyek fehérjét és más könnyen romló, de számunkra nélkülözhetetlen anyagokat tartalmaznak. Emiatt áll el rövidebb ideig a teljes kiőrlésű liszt. Az áldozatot a technológia, a kereskedelem és a kényelem oltárán hozza meg az ember, az eredmény egyfelől hazugság, másfelől egyre nagyobb arányú értékvesztés. Azért, hogy a fehér liszt hosszabb ideig őrizhesse meg a minőségét, hogy egyszerre nagytételben lehessen őrölni az egyre nagyobbá dagadó malmokban, majd malomiparban, kidobjuk belőle mindazt, ami fontos, ami lényeges, ami számunkra nélkülözhetetlen. E folyamatnak ára van, de ez az ár nem a beruházás, majd az őrlés költségeiben jelenik meg, hanem a liszt minőségromlásában, így aztán soha meg nem térül, fizetjük életünk végéig… Ha mindent összerakunk, láthatjuk, mit is jelent a Konrad Lorenz által említett információvesztés. Mert mindez csak egyik oldalról tudás, a másik oldalról egy sor, az élethez nélkülözhetetlen anyag, s anyagba rejtett információ hiánya. Ahogy beteg a szántónk, úgy betegek a rajta termett növények, betegek az intenzíven tartott állatok, s végül, de nem utolsósorban: betegek vagyunk magunk is. A folyamat, amit átélünk: pusztítás és pusztulás, „sajnos azonban azt vesszük észre legutoljára — ha egyáltalán észrevesszük — e barbár folyamat során milyen sérüléseket szenvedünk el mi magunk.”
2011. augusztus, szeptember
KOINÓNIA
A nagyüzemi mezőgazdaság elterjedésének időszakában mintegy ötszörösére emelkedett a rákos megbetegedések száma. A hiánybeteg növényeket fogyasztó emberek maguk is hiánybeteggé váltak. Lehet, hogy a két folyamatnak semmi köze egymáshoz, de mindez egy újabb véletlen egybeesés fényében igencsak elgondolkodtató. Gondoljunk a Béres-cseppekre! Véletlen lenne, hogy Béres József a nyomelemek pótlásával ért el sikereket e betegség gyógyításában? E jelenségek fényében úgy tűnik, a bevezetőben említett két tanulmány közül az angol ökológus csoport kérdésfelvetése közelíti meg jobban a lényeget. A városi ember számára már ma is az a legfontosabb kérdés: mit is eszek, mit ehetek. Az élelmiszeripar – és ezt nem egyedül a kenyér példázza – a hiánybeteg növényekből és állatokból készült egészségtelen termékek mellett egyre- másra ontja a műanyagokat. Néhány már a jó ízlés határát súrolja, így nem is nevezhető igazán a nevén. Így jelennek meg a „Friss” fantázianevű reggeli italok, a „Sajtmesterek” a „Füstlik”, mert esetükben durva túlzás lenne tejről, sajtról vagy virsliről beszélni. Az emberek ma degeszre tömhetik magukat, mégis éheznek, mert ezen termékek kavalkádjából csak az marad ki, ami az élethez nélkülözhetetlen. Jóllakottan is éhezünk, elhízottan is alultápláltak vagyunk. Ez az az ár, amit a városi létformáiért, és az élelmiszeriparért fizetünk. És a kérdés, amit nem tettünk még fel magunknak. Csakugyan meg akarjuk fizetni ezt az árat? „Mert ez műanyag!” — élelemtermelés kontra élelmiszeripar „Nem búzát akarunk termelni, hanem jövedelmet. Ha a bukfencért fizetnek a legtöbbet, majd bukfencet vetünk”— egy agrárvállalkozó hitvallása. „Dr. Wiley önként jelentkező fiatal embereken kezdte el tesztelni ezeket az anyagokat. Öt évig folyt a kísérlet, mely abból állt, hogy a normál amerikai táplálékhoz olyan kis mennyiségű adalékanyagokat adtak, ahogyan azok akkoriban az élelmiszerekben előfordultak. Folyamatos orvosi vizsgálatnak vetették alá a kísérleti alanyokat, és rendszeresen jelentettek meg kiadványokat arról, milyen hatásokat észleltek. Az ötéves vizsgálat során az derült ki, hogy minden akkor használt adalékanyag kivétel nélkül súlyosan egészségkárosító hatású.” Benda Judit Az első, amivel – lakjon bárhol is – egy városi életmódot folytató embernek szembesülnie kell, hogy a boltokban nem élelmet vásárol, hanem élelmiszeripari termékeket. Ezek a termékek tartalmaznak élelmet is, igaz, néha csak nyomokban. Menjünk be egy boltba, vegyünk le egy adott terméket, mondjuk egy üveg tormát és nézzük meg a tartalmát: a torma egyelőre még többségben van, 60%, a többi különféle adalékanyag. Vagy vegyünk le a polcról egy adag füstölt tarját. Most ne foglalkozzunk azzal, milyen körülmények között és min hízott fel az állat, illetve, hogy az élete során kapott antibiotikumok, gyógyszerek, hormonok mennyiben épülhettek be a húsába, és azok milyen hatással lehetnek ránk. Csak nézzük meg, hogyan is füstölték, minek köszönheti szép „egészséges” színét és jellegzetes ízét. A füstölt áruk nagy része aromával, nitrites pác-sóval és ízfokozóval készül. Ennek semmi köze a természetes
1902
füstöléshez. Az ember összekeveri a pác-sót, az aromát, az ízfokozót, és bepácolja vele a húst. Korábban a füstöléshez több hónap kellett. Legalább négy, de inkább hat hétig kellett állnia a húsnak a sóban, és aztán ki-ki vérmérséklete szerint két vagy három napig füstölte, s eztán következett az érlelés. Az élelmiszeripar azonban különféle vegyszerek és eljárások segítségével az egészet letudja néhány nap, esetleg hét alatt. Az eredmény, egy beláthatatlan s kontrolcsoport híján ellenőrizhetetlen kísérlet alanya vagyunk, melynek végeredményeként egyszer talán beláthatjuk: milyen hosszú távú élettani hatásai vannak az ételeinket elárasztó, különféle, „E” betűjelű és megfelelő sorszámú vegyszereknek. Az ember persze vállalhatja a kockázatot, ha tud róla, ha tudja mivel játszik. Csakhogy amikor mi hazavisszük a reggeli italt, azt hisszük, tejet vásároltunk. A füstölt sonkát sem a pác-sóval azonosítjuk. Úgy véljük, ugyanazt kapjuk, amit annak idején nagyszüleinknél disznóvágás után, csak ráadásul a szigorú egészségügyi normáknak megfelelő minőségben. De valóban erről van szó? Végezzünk el egy egyszerű kísérletet. A városi ember otthonából nem hiányozhat a számítógép és az internet. Kapcsoljuk be tehát a készülékünket, és lépjünk fel a netre, majd gépeljük be a google keresőjébe: „nitrites pác-só”. A gépünk – nálunk sokkal okosabb révén, kicsit önmagával is ellentmondásba keveredve azt javasolja majd: a „nitrites pácsó” szót keressük (teszi ezt annak ellenére, hogy a szövegszerkesztő helyesírás ellenőrző programja a szót, mint helytelent, következetesen aláhúzza). Persze mi egyelőre nyugodtan fittyet hányhatunk a javaslatra, és elfogadhatjuk a felkínált javaslatok közül az első kettő bármelyikét. Ugyanarról az írásról van szó, az egyik honlap, a másik pdf formátumban. Mindkettő Tóth Judit munkája. Mi magunk a PROKONTRA honlapot választottuk. Már az is érdekes, amit itt megtudhattunk, ám az igazán megdöbbentő dolgok a források közt vannak „elrejtve”. Így aztán akinek kedve adódott utána járni a dolognak, csak rajta, böngésszen egy kicsit a világhálón, akinek pedig elég az, amit a kérdésről itt összefoglalunk, kérem, olvasson tovább. (folytatjuk)
ZSOMBOK GYÖRGY
2011. JÚLIUS 1617 (ÓPÁLYI) Pénteken és szombaton voltam Aranyosapátiban és Ópályiban, mindkét alkalommal istentiszteletet is tartottak. A leglátványosabb rész természetesen Ópályiban fogadott, ahol a ’kész’-nek mondott gyülekezeti házban voltunk: Már csak a székek hiányoznak mondta Jóni Pista. (No,meg a lámpák, a vízvezeték meg az ajtók-ablakok mázolása, a tetők megerősítése, a bejárati ajtó előtti lépcső rendes kibetonozása, a gyepesítés a tornádópusztítással fölérő ’tereprendezés’ után - gondoltam én.... Ám kicsire nem adunk: a ház valóban céljának megfelelően ’működtethető’. A tereprendezéssel nagyon nem tudtam egyetérteni, de Pista, akárcsak egy vérbeli plébános, nem volt vevő az aggályomra....)
2011. augusztus, szeptember
KOINÓNIA
Istentiszteletre gyülekezők. A ház kifestve, a járda kész, belül az aljzatbeton kész. Pista: ’Azért nem akartam, hogy a ház a cigánysoron legyen, hogy az idejövőknek föl kelljen öltözködniük, hogy egy program legyen az istentiszteletre jövés. Ugyanakkor mégse legyen nagyon messze, mert a cigányember nem szeret gyalogolni.’ (Nem szeret ’cél’ nélkül gyalogolni - tettem hozzá én magamban, mert pl. télen fát igen nagy távolságból is ’szerez’ - ld. a 2010. decemberi beszámolómat.) Fullasztóan meleg idő volt: kint még csak-csak, de bent csurgott rólunk a víz.
Elkezdődött az éneklés - hangerő 100-110 dB, ez az elektronika teljesítőképességének határait feszegető hangtani visszaélés kb. fél-háromnegyed órán keresztül tart. Csak papírzsebkendőt tömve a fülembe bírtam ki.
1903
Igehirdetés-tanítás után ismét fülsiketítő zene: ennek álcázó hatása alatt Pista fülbe-gyóntat, lelket ápol, segítségettanácsot ad, gyógyít és a kérést előterjesztőért imádkozik. Anikó (Pista felesége) kísérte ki a ’kislányt’ immár lelki vezetőjeként Pistához, hogy ráimádkozzon. Anikó már a múlt látogatásomat megelőzően tartott egy asszonykört, azóta is heti rendszerességgel, szerdánként van egy-egy alkalom Ópályiban és Aranyosapátiban. Eddigi témák: asszonyi dolgok és Isten a családban. Pontosabbat nem tudok erről, mert ezek ’asszonydolgok’, ahogy mondják - Pista sem beszél róluk. Ő az asszonykör alatt az odahozott kicsikkel foglalkozik, játszik velük, imádkozik, mesél nekik valamilyen bibliai történetet: s nem útszélre szórt ez a mag, ugyanis a gyerekeket szúrópróbaszerűen kikérdeztem.
Család- és beteglátogatás: az esemény nagy része az utcán történik, a fejleményeket, a hallottakat a szomszédok és barátok alkalmanként erőteljesen kommentálják. Ezeket Pista ügyesen és ösztönösen jó pedagógiával kezeli. (A képen látható kocsi a ’Rudolf’ nevű csodajárgányom: >28 év és >1 millió km, ha valaki még nem ismerné.) A kórházban meglátogatott újszülött sajnos fogyatékos (mikrokefália, azaz törpefejű lesz), ennek oka lehet a szoros rokonházasság - az anyuka és az apa (férje?) ugyanis elsőfokú unokatestvérek.. .. Mivel ők és a látogató barátok-
2011. augusztus, szeptember
KOINÓNIA
rokonok folyton - szokásuk szerint! - ’testvérként’ emlegették őket, először még ennél is jobban hüledeztem.. Az alkalmat kihasználva Pista előrángatott és egy kis előadást kellett tartanom a népes és órákon át kitartóan látogató seregnek a rokonházasság veszélyeiről.
1904
ha fejre áll a multik világa, elkövetkezik egy jobb kor, amely hajlandó lesz végre szóba állni azzal, hogy készítsük az Úr útját, és tudni fogja, hogy bizony nem készítjük az Utat addig, amíg hangozhatik a szentmisében az is, ami Jézus előtti, a tolvajok, a rablók és a tömeggyilkosok hangja.” (Mind tolvajok és rablók)
„Magamnak is volt istenélményem. Hallani ugyan nem hallottam semmit, de életem minden problémája megoldódott egy pillanat alatt. Hatására nagy-nagy háborgásom s helyemet nem találásom egyszerre megszűnt. Békesség költözött a szívembe, s úgy éreztem, hogy soha többet nem kell tiltakoznom semmi ellen, mert eltöltött az Isten, és minden jó és minden csodálatos.” (Urunk megjelenése)
Az Árpád-sávos zászló azóta is lengedezik a harmadik szembe-szomszéd házán. Már megszoktuk - mondta Kálmán - és mintha minket is kezdenének megszokni a magyarok. Ámen! - sóhajtottam magamban Vásárosnamény központjában lévő általános iskola előtt álló szoborcsoda. Fotóművészetem miatt a hintáztatott lurkó arcán nem vehető ki az egy vonallal odavarázsolt elragadtatottság.
„A magam részéről nekem addig van kedvem élni, ameddig
remélhetek. Ameddig remélhetek abban, hogy amit Jézus tanított nem csupán célparancs, hanem teljesítendő parancs is, s belepusztul az emberiség, ha nem teljesíti ezt a parancsot. S nem teljesíti, amíg mindannyian tanítványokká nem leszünk.” (De litániának, annak lennie kell)
„Állomás. Ízlelgetem a szót: stazione, étape, Aufenthaltsort, halting place – egy stáció, egy etap, egy tartózkodási hely, egy megálló az életemben. Nem! Mindaz, ami megelőzi halálomat, az – a stáció, az etap, a tartózkodási hely, az állomás az életemben. A halál nem állomás. S amikor eljön a halál, azonnal más stáció, más etap, más tartózkodási hely és állomás következik. A véglegesnek gondolt és hitt állomás. A keresztény kultúrában nőttem fel, minden egyebet csak könyvből ismerek. Keresztényként – ezt élem meg. Beszélhetek a halált megelőző állomásról, beszélhetek az utániról is. De maga a halál olyan, mint a pillanat; olyan, mint a jelen. Amikor kimondom a szót, hogy jelen, már is múlt lett belőle, s lépdelek előre abban, ami még előttem van: a jövőmben; abban, ami jön szünetlenül, s folyamatosan múlttá lesz. (A halál mint állomás)
SZIKRÁK EGY FÁKLYA LÁNGOLÁSÁBÓL… „Életem, nem tudom, hányadik évében szólít magához
engem a Jóisten. Csak annyit tudok, hogy egyelőre még nagyon jól érzem magam köztetek. Ha ez megváltozik, akkor kérni fogom Őt, hogy engedjen már engem is odaátra azok közé a testvéreim közé, akik már hazajutottak.” (Jézus királysága)
„S akármennyire is lehetetlennek gondolom, hogy leváltjuk az Ószövetséget, s a második olvasmányt, mégis elmondom és leírom ezt, mielőtt meghalok. Talán, majd
Mit jelent írni, cetlire, lopva, lesve, nehogy a szomszédod feldobja, megbújva egy munkadarab mögött, éppen csak sejtve, hogy talán nem döcög a papíron se, mi benned még szárnyalt, s beletörődve, hogy sose lesz árnyalt, csábos alakú, csodás rímekkel csak egy sóhaj, játék, mi a szívnek kell, hogy az égre még felmosolyogjon, még mindig higgye, hogy a hóhér is rokon, s mit csak kiokádsz, mint egy vérrögöt, mi a gégédben éppen megkötött, s megfojtana, ha nem köpnéd papírra, hát itt van, most itt fekszik leírva, ez a nyálkás, véres gennyes csomó, ne kérdezd, hogy szép ez, vagy mire jó, ki arra jártál, ahol az ég zengett, s vért izzadt, ki megmaradt embernek, ki az üres tengeren hányódva, önszíved dobod a hideg habokba mentőövnek, min kiliheged magad, mert mögötted harminc korbácsos év maradt, s rácsok mögött a tizennyolcadik, de míg csak pihegsz, s a hangod hallik, rímeid csengik a sötét éjszakába: lázas vergődésed mégsem volt hiába, még virraszt benned, még dalol a lélek, csillagait szórja felfelé az égnek! (Lénárd Ödön) BULÁNYI GYÖRGY
NAPLÓ (RÉSZLETEK) Budavári, 2002. augusztus 23. És ma este kezdődik a lelkigyakorlatom, amelyet magam tartok magamnak. Ez a nap is emléknap: Limai Szent Rózára emlékezünk: a 16. század végén született, 31 éves korára már halott is volt. Önmegtagadásokkal, böjtölésekkel volt teli az élete, s ennek megfelelően fájdalmas szenvedésekkel és mennyei vigasztalásokkal – olvasom róla egy német misekönyv rövid életrajzában. Mivel volt tele az én életem 1950-ig? Szenvedélyes szerelmekkel az egyház Krisztusa, majd Jézus iránt, gyötrő kérdésekkel a fajtám s az egyházam hogyan megmaradásáról az állapotomból folyó önmegtagadásokkal és elesésekkel fájdalmas szenvedések és mennyei vigasztalások nélkül. Vállald magadra Istenért a rendkívülien kemény aszkézist, üzembiztosan tele leszel fájdalmas szenvedésekkel és esetleg mennyei vigasztalásokkal is, bár ez utóbbi nem biztos. Liziői Kis Terézt időnként az ateizmus kísértése fojtogatta, olyan kevéssé tapasztalta meg a kemény aszkézis ellenértékeként a mennyei vigasztalásokat. Nagy Szent Teréz pedig a maga sarutlan kármelita házakat alapító érett asszonyiságával keresetlenül megmondta Istennek: Uram, ha így bánsz a barátaiddal, ne csodálkozz, hogy annyi az ellenséged! Elza, Halász Bandi megvakult, ezer bajú s áldott házvezetőnője megvallotta Bandinak: Ha egyszer az Istennel találko-
XVIII. évfolyam 10. szám 2011. október TARTALOM: A Koinónia régebbi számai elérhetők: www.bulanyi.hu
Bulányi György, Napló Farkas István, Szerepeket játszunk Molnár Géza, Falu vagy város…(II.) Gromon András, A kulcs Jézus életéhez Lev Tolsztoj, A válság oka Dryp, Miről mi jut eszembe… Szabó Csaba, Lénárd Ödön Lénárd Ödön, Hiszekegy Toldi Éva, Elkészült a Schönstatt… Faragó Ferenc, …és ami jó lenne, ha elkészülne Máthé-Tóth András, Bulányi provokatív…(I.)
1905 1906 1908 1911 1913 1915 1916 1917 1918 1919 1919
«Az emberi elköteleződés folyóirata – családunkért, nemzetünkért, mindenkiért – Isten Országa megvalósulásáért.» Elérhetőség;
[email protected], 06-20-9872-982
zom, beolvasok. Terézek, Rózák, Margitok elpusztulhatnak fiatalon az egyház által diktált és önmegtagadás jellegű szenvedésvállalások következtében, szentté is lehet avatni őket, de mérhetetlen szenvedéseik s nagyobbára hiába remélt örömeik elmaradásáért az egyháznak kell viselnie a felelősséget. Jézusnak nem. Ő ezeket nem kívánta. Egészen másokat kívánt. Azokat, amiket az egyház nem kíván sem magától, sem mástól. Mivelhogy Rózának is csak emléknapja van, be kell érnie a 20. évközi hét pénteki szövegeivel. Nem akármikkel. Elsőül Ezékiel látomásával a csontokkal teli mezőről: Én felnyitom sírjaitokat, és kihozlak sírjaitokból, én népem... (37,12) Ezékiel hepiendes próféta, akinél jóra jönnek a dolgok: beviszlek bennetek Izrael földjére. Nem tudom, hogy a két és félezer évvel korábban megígért bevitelt van-e zsidó és mennyi van, aki összekapcsolja a zsidók múlt századbeli új honfoglalásával. De akárhogyan is van: a termékeny félhold közelében kipusztultak az elmúlt évezredek népei, s országaikban mindenütt arabul beszélnek. Egy maroknyi sivatagi törzsből lett a mai félszáz millió arab, mert egy ki-
2011. október
1906
KOINÓNIA
nyilatkoztatást, a Koránt arabul írták, s félszáz millió nyelvet cserélt érte... A zsidóknak nincs könnyű dolguk a mohamedán tengerben. A nap evangéliuma nem beszél egy adott terület viszszaszerzéséről, csak arról, hogy ez embernek az a dolga, hogy szeresse Istent, meg a másik embert (Mt 22, 3440). Lehet szeretni az Istent? Vallok. Én úgy szeretem, hogy meg akarok felelni elvárásainak. Nem is tartok másfajta istenszeretést normálisnak. Milyen másfajta istenszeretés van? A szerelem. Ez nem normális. Nem normális, hogy állandóan 30 fok meleg van. Az Isten iránti szerelem az én életem ritka ajándéka. Nem utazom rá. Időnként birtoklom, időnként szeretném újra, s időnként belenyugszom abba, hogy majd rámtör, amikor nem is remélem. Tavaly nyáron az egyik nagy létszámú lgyomon megvallottam életem egy nagy sebét: a dohányzás szenvedélyét. Kitérdepeltem középre, s megkértem a lelkigyakorlatozókat, hogy imádkozzanak értem. Imádkoztak nagyon lelkesen, és én még dohányoztam egy fél évig tovább. Aztán most már egy féléve nem dohányzom, s alig-alig van dohányozhatnékom. A minapi augusztus-középi lgy-on Tamás, aki ott volt a tavalyin is, amelyen imádkoztattam testvéreimet, emlékeztetett az eseményre és a meghallgatásra. Magamtól nem gondoltam rá. Imádkozom olykor, de a hála nem erős oldalam. Mi az erősebb oldalam: az, hogy szeretnék megfelelni elvárásainak. Ezt a mostani egy hetes lgy-ot is azért tartanám, hogy megtudjam, mit kíván tőlem az új esztendőben, melynek elején már gyémántmisés leszek: 60 éve igyekszem szolgálni őt papi minőségemben.
És lehet szeretni a másik embert? Úgy, ahogy magamat? Van a szerelem, melyben az ember minden kincset ráaggatna arra az asszonyra, akit szeret. S van a jézusi szeretés, amelyben mindenkinek egy dénárt juttatnék, magamnak is, meg annak is, akibe szerelmes vagyok. Mert nem őt nézem, mert nem engem néz, hanem mind a ketten nézünk egy irányba, s Jézust, az Istent nézzük, s talán látjuk is. S ez a jézusi szeretés normális? Szeretném azt mondani, hogy ez és csak ez a normális. Mért csak szeretném? Azért, mert mindenki bolondnak tart azért, mert normálisnak gondolom. Olyan szívesen leülnék ahhoz az asztalhoz, amelyiknél senki sem kiváltságos, amelyik mellett egy Anyuka-lelkületű testvér osztaná gyerekeinek a levest, a főzeléket, a szilvás gombócot s a csirkehúst is... a csokit is.
FARKAS ISTVÁN
SZEREPEKET JÁTSZUNK „…a mi célunk az volt, hogy közös munka során ráébredjünk: külön-külön mindenki csupán egy csonka kirakós játék darabja, amiben minden egyes furcsa alakú darabnak életfontosságú szerepe lehet. Minden darabnak más girbegurba alakzathoz kell illeszkednie, hogy a végén jelentéssel bíró képet kapjunk.” Peter Brook: Időfonalak
Nem találkoztunk még. Az Örs vezér téren a csömöri HÉV végállomásánál beszéltük meg a találkozást. Bár már tíz perce megérkeztem, a körülmények miatt mégis sikerült egy percet késnem. Öten-hatan álldogáltak, várakoztak a pálya végénél, az ütközőknél. Fel sem merült bennem, hogy nem fogom megismerni, bár semmit sem tudtam róla. Ott volt. Nézelődött, majd ránézett az órára és elővette a mobilját. Ott álltam három lépésre előtte. Telefonált. Nem vettem fel – hiszen engem hívott, hogy ott van és nyugodtan vár rám –, mert a telefonom otthon maradt. Felnézett és bizonytalanul elmosolyodott. István – kérdezte? Éva – kérdeztem vissza? Aztán a hideg szél ellenére leültünk a parkban. Az egész város ott dübörgött körülöttünk, de nem volt jelentősége. Volt ott egy madár is. Peckesen sétálgatott hosszú fekete farkával. Ez is kétlábú – mondtam -, de valahogy könnyebben mozog a levegőben. Beszélni akartunk valamiről, amit mindketten fontosnak gondolunk. Nem ismerjük egymást, így egy kicsit messzebbről kell indítanom - kezdte. 18 évesen egyházi iskolában érettségiztem, a Svetits-ben, Debrecenben. A családban is komoly vallásos nevelést kaptam. Apám tanár volt és u.n. vasárnapi keresztény. Akkor még nem értettem ezt a fogalmat, mert hiszen mindenki ilyen volt körülöttem. Egyszerűen katolikusok voltak. Egy tanárembernek akkoriban ez sem volt könnyű. Mégis. Valahogy feltűnt, hogy a hétköznapok és a vasárnap meglehetősen különböznek egymástól. Miért nincs sok közük egymáshoz? Ez volt az induló kérdésem. És akkor egy pillanatra a jelen: 5 gyerekünk van, három fiú két leány, és még mind otthon vannak. Nem unatkozom. Még mindig nem. És kis kert, és … 1980-ban találkoztam Várnai Lacival. Majd Dombi Zsuzsival és Jánossal. Akkor indult el valami egészen más az életemben. Kemény, éjszakába nyúló beszélgetések, viták a KIO alapján a csoportban és otthon a szülőkkel. Ez egy hősies korszak volt. Kemény következetesség Dombiék részéről és olyan harcos értelmezési viták, amik aztán ellenállást váltottak ki bennem. Nem értettem a szeretetparancs és a már-már szinte viták a vita kedvéért összhangját. A szavankénti elemzés módszeréről is ellentmondásosan vélekedtünk,
2011. október
KOINÓNIA
de azért csináltuk szorgalmasan. Ez az alaposság nekem sokat segít a bibliai történetek mostani színpadra „élesztésénél”. Aztán Pestre kerültem és mintegy ellenhatásként nővérem által a Katona Pista vezette karizmatikusok közé keveredtem. Ez a ló másik oldala volt számomra. Itt az ájtatosság volt az, ami ellenállást váltott ki bennem. De nem szeretném lebecsülni, amit ők adni tudtak, és amit képviselnek. Van, akit ez lendít előre, így tud dolgozni, így kerül kapcsolatba a saját „nagy Én”-jével (Barcza Barnát idézve). Nekem ez a kirándulás arra volt jó, hogy lássam, én nem így építkezem, muszáj a fejem felől megközelíteni a dolgokat, hogy elérjenek a lelkemig és beépüljenek. Nem minősítem, hiszen ugyanarra vagyunk hívva, nagy alázattal csak azt mondom, hálás vagyok, hogy itt is szerezhettem tapasztalatot. Ezzel ráébredhettem, hogy milyen úton keresgéljek tovább, hogy vagyok képes fejlődni. Nem mondhatom meg, hogy másnak mi a jó, vagy mi a következő lépés, Isten is hagy minket mindenféle utakon bóklászni, megvárja a jó pillanatot, és akkor ragad galléron. Ha egy kicsit is bölcsebb lettem, az abból áll, hogy mindenféle utakat és utasokat tisztelek, és hálás vagyok, ha közreműködhetek – ezzel a képpel élve – más utasok segítésében. Így működik a „kirakós játék”. — Így aztán vagy 25 évvel ezelőtt visszatértem a Bokorba, pontosan Halásztelken Ferencziék közössége fogadott be. A csoport magja azóta is együtt van, csak ez idő szerint Káposztásmegyeren találkozunk Erdélyi Klárinál. Nálunk az a szokás, hogy kétévente „vezetőt váltunk”, azaz bizalmat szavazunk valakinek, hogy más is érezze a vezetés felelősségét és nehézségeit, és talán egyfajta naprakész felkészültséget szerezzen. Talán mi ketten egy ágban is vagyunk, nem gondolod? Persze ez csak a fővonal, hogy az alapokat, az alapjaimat tisztázzuk. Ide tartozik talán, amit mindenképpen meg akarok említeni a sok lelkigyakorlat Bulkai Margittal, Barcza Barnával, Kovács Lacival, Gromon Bandival, Király Nácival. Ez nagyon sokat jelentett a csoportnak, mert egyenként mind más-más látást közvetítettek, azt, amiben nagyon jók voltak, bennünk pedig éppen hiány és így nagy befogadó készség volt rájuk. • Életem egy meghatározó élménye volt egy bibliodráma csoportban való részvétel, amire – jó érzékkel – egy közösségbeli testvérem vett rá, s ami sikeresen átsegített egy érzelmi holtponton. Nincs megírva, ha a szűk ösvényt választjuk is, nem lesznek rajta akadályok, vagy keresztbe dőlt fák. De eszközt is kapunk, amivel győzhetjük, vagy legalább átmászhatunk rajta… És ha annyi erőnk sincs, hogy felemeljük a fejünket és észrevegyük az eszközt, akkor van ember, aki odaráncigál bennünket és ráirányítja a szemünket. Na, ezért fantasztikus a mi közösségünk! – ez nem a reklám helye, csak neked mondom. A bibliodráma az ember egész kreativitására, testi-lelki-szellemi képességeire (gesztus, mimika, hang, mozgás, képzelőerő, játékosság, érzelem-értelem...) épít, ezeket egyre jobban kibontakoztatva közelít a Biblia teljes emberi valónkat megszólító képeihez, szimbólumaihoz, jeleneteihez, eseményeihez. A bibliodráma csoport tagjai nemcsak az elvi meggyőződés, hanem a gyakorlati átélés
1907
szintjén is részesévé válnak a Biblia képeinek, szimbólumainak, eseményeinek. — A dráma a múlthoz nem csupán az élet értelmét, célját, a szenvedést, a halált, az önfeláldozó szeretetet és az ez ellen feszülő erők titkait feszegető, ezeket átélő és megmutató passió- és misztériumjátékok révén kapcsolódik, hanem még inkább az Isten és ember közös történetének az Isten emberkereső és az ember istenkereső drámájának bemutatásán keresztül., de itt a bibliai történetek a dráma alapja. A „szereplők” átveszik az eredeti történet szereplőinek helyzetét és minimális külső eszközökkel igyekeznek átélni és bemutatni a történet mély jelentését. Mi az értelme? A bibliodráma csoport úgy működik, hogy a csoport minden tagja szerepet választ a kijelölt bibliai történetben - kivétel a vezető. A bibliai alak bőrébe bújva a szavakon túl megértheti, átélheti a szereplők tetteinek mozgatórugóit, belső indítékait, lelki mozgását és a saját életének rezdüléseit is ezen keresztül. Felfedezheti mi a közös emberi a történet bemutatta helyzeten keresztül. Mit mozdít meg bennem? Mitől rokon vagy éppen ellentétes az érzés, amit kelt bennem? Honnan jön? Tudod olyan ez, mint a Bokor csoporttalálkozón a körbeimádkozás egy evangéliumi részlet alapján. A bibliai rész dramatikus eljátszása után itt is körben ülünk, ebből merít a kör. A fej és a szív is rögzíti a történéseket. A többlet talán annyi a dramatikus eljátszásban, hogy itt a szokásoson kívül lehetségesek, sőt ajánlottak szándékos, éppen a szokásostól eltérő gesztusok, hangok, esetleg színek, öltözékek használata éppen a jobb megközelítés és átélés érdekében. Nemcsak fejmunka folyik. Az előadás után körben, sorban visszajelzés: mit jelentett számomra a látott, a hallott, az átélt és mi a véleményem a látottakról, hallottakról. — Tudod, évek óta töröm a fejemet, hogyan lehetne bevinni a formát a Bokor csoportmunkájába. Biztosan tudom, hogy igen jelentős lenne a hatása nemcsak a csoport belső összetartására, hanem az Evangéliumok KIO alapú mélyebb átélése miatt is. Most, hétvégén volt az első kísérletünk. Bibliodráma alapokon 2000-ben létrehoztunk egy úgynevezett playback színházat (Meglepetés színház), amelynek társulatát hívta meg Melindáék közössége Pécsre. Az előadás nyitott volt, tehát rajtuk kívül bárki érdeklődő részt vehetett (az általuk szervezett Melius-esték keretein belül hirdették meg). Mivel a színház eleme az interaktivitás – a közönség bevonása: történetválasztás, szereplők kiválasztása, visszajelzés lehetőségén keresztül – ezért úgy véltem, meg tudtuk mutatni, hogy szolgálhatja a bibliai történetek dramatikus megelevenítése a befogadást, mit tud hozzátenni ahhoz, amit a Bokor egyébként nagyon jól csinál. Az a tapasztalatom, hogy az így „eljátszott” részlet, történet sokkal mélyebben bevésődik, mintha csak véleményeket cserélünk vele kapcsolatban. Mintha maradna valamiféle „íz” utána, amire később is emlékezni lehet. Ott marad benn. Nem törlődik más tapasztalatok alapján, mint ahogy általában történik. Maga a Bokor-alapú csoportmunka is ilyen, de kisebb a veszélye a sablonossá válásnak. Valódi élmény lehet, egy élő valami, ami, ha tovább táplálják életben marad. Egy kapott szerep egy mélységet nyit meg bennem és ebben a mélységben valami jobban benyomódik, mélyebb benyomás lesz. A Bokor sok szabad lehetőséget megnyitott a lelki élet számára, de a csoportmunkában valójában csak az elmével dolgozik. Az életben viszont nemcsak az észre van
2011. október
1908
KOINÓNIA
szükség. Ott minden gesztus, mosoly, elkomorodás, hangsúly, kézmozdulat jelentőséggel bír. A csoporttalálkozó egy védett környezet, ahol éppen azért kell a mélyére menni a dolgoknak, mert kinn nem lehet. Mélye viszont nemcsak az észnek van, sőt. Egy mozdulat, egy arcrezdülés, egy hanghatás sokkal kifejezőbb lehet, mint egy át nem élt fogalom vagy szó. Mindenre együtt van szükség, egymással összhangban és ezt lehet egy csoportmunkában gyakorolni. A saját Bokor csoportunkban persze időnként kísérleteztem már a módszerrel. Szerencsére lélekben fiatalok vagyunk, ha korban már nem is. Ha az alap, a KIO megmarad, nem látom be miért ne lehetne kísérletezni a módszer hatékonyságával. Emlékszem mit jelentet nekem ez a módszer, a bibliodráma, amikor életem egyik mélypontján találkoztam vele. Egyszerűen kirángatott belőle. Igen. Az talán probléma, hogy a módszer végül is egy szakma, amit iskolában, jó pénzért tanítanak – ez utóbbi volt az akadálya, hogy megszerezzem a képesítést - és végzettséggel lehetne igazán használni. Az a tapasztalatom, hogy bizonyos korlátokkal bár, de lehetne a közösségeinkben alkalmazni a jézusi történetek dramatikus feldolgozását. — Egy idő után, bizonyára te is megtapasztaltad, megjelenik egy igény arra, hogy amit valaki kap, azt átadja. Ugye milyen ismerős ez is. „Menjetek és hirdessétek…”. Ezzel is próbálkoztunk a férjemmel még a kezdetekben, amikor egy Bokor gyermekcsoportot vezettünk, de aztán beindult a mi „gyárunk” is és egy idő után nem maradt energiánk a sajátunkon kívül más gyerekekre. Javasoltuk nekik, hogy keressenek - a szülők segítségével – csoportot, ami megfelel az akkor már kamaszodó gyerekek igényeinek. Ez a tény. Azóta van, aki ténylegesen Bokor közösségbe tartozik, van, aki pillanatnyilag nem is keresi ezt a lehetőséget, és olyan is, aki a mai napig próbálja megtalálni a magáét. Tehát papírforma szerint nem voltunk túl sikeresek… Persze a színház ezt nem pótolja. Ott a lelkiismeret-furdalás. De beláttuk: azt kell tenni, amire képesek, alkalmasak vagyunk. A többi úgyis illúzió. Visszatérve. Kivittük az utcára a módszert. Ezzel „halászunk” – Istennek. Talán. Aprópénzszerűen hirdetni, amit kaptunk, értünk: a tapasztalatot, amire képesek vagyunk. És minél hitelesebben. És akkor pár év tapasztalat után, és persze nővérem kérésére a karizmatikusoknál alkalmazva előjött a kérdés: a Bokorban miért nem? Tovább kell adni, amit kaptunk. Van egy jól bevált, mondhatnám ősi csoportozási forma a Bokorban. Kaptunk egy módszert, ami bevált, hiszen minden hónapban van előadás és hallgatóság. Miért nem lehet gazdagítani vele a Bokor csoportmunkáját? Nyilván lehet. A hét végén megpróbáljuk. — És akkor valamit még az előadásokról. Teljesen amatőr – egyetlen hivatalos színésszel. Ez nem baj, hiszen az amatőr szóban benne van: szereti, amit csinál. Playback elemekkel dolgozik. A néző jelenetet kér és kijelöli még azt is, hogy a csoportból ki, a jelenet melyik szereplőjét játssza. Pár perc előkészület után – esetleg szokatlan kérés esetén a rész pontosítása: mi a számára a jelenetben a lényeges, pár díszlet, jelmez, ruhadarab – megjelenik ott és úgy a jelenet, ahogy a csoport át tudja
élni és át tudja adni. Néha nagyon nehéz helyzetek adódnak, hiszen nemcsak az Új-, de az Ószövetség is a repertoár része. Na, képzelheted! Nagyon benne kell élni a világában. Ez az öregebbeknek már jól megy, de a fiatalokat segíteni kell. Itt sem tudok mást mondani: az alap ugyanaz, mint a Bokorban. Minden vallás minden szent szövege alapvetően az emberről magáról szól. Nem a körülményekről, nem a korról, nem is a kultúráról, nem az erkölcsről, bár persze mindezekről is, hiszen valakiknek szól, de alapvetően az emberben belül folyó folyamatokról, erőkről: háborúkról, megbékélésről, küzdelmekről, úttévesztésről, félrevezetésről, elalvásról, felébredésről, vagyis Isten kísérletéről. Gyönyörű ebben részt venni – és részt adni. — És ugyanakkor az egész mögött, felett, alatt, vagyis körülötte, ott van a megtartó, a 25 éve együtt dolgozó 8 fős Bokor csoport. Az összetétel hol bővül, hol fogy, de az jellemző, hogy nem sikerül fiatalokat megtartani. Annyira egy nyelven beszélünk már és annyira értjük egymást „félszavakból” is, hogy ez és maga a Bokor hozzáállása a vallási kérdésekhez egy újnak, fiatalnak érthetetlen és riasztó. Nem járta még végig azt az utat, amit mi együtt végigjártunk. Más kell neki – gondolja – és elmegy. Nem vallásos pedig éppen a vallási alap miatt nem jön. Nem látja még azt a csöbröt, aminek először üressé, befogadóvá kell válnia, hogy megtelhessen. Nagyon fájdalmas és nehéz kérdés. Mert ha nem sikerül átadni, akkor szépen „eltemetjük egymást” – ahogy Gyurka bácsi mondta. Igen, a fiatalok szeretnek egymás között lenni. Ez nem is baj. Néha azonban lehet, sőt kell egy-egy öreget hívni, aki, ha valami megakadt, továbblöki – erőt ad, átsegít – a szekeret. — Ha egyszer majd megnyílik a lehetőség, hogy kérdést tegyek fel odafenn, megkérdezem, hogy miért voltak életemben a vargabetűk? Persze lehet, hogy akkor már nem is kell kérdezni, hiszen látni fogom. De, hát nézd ezeket a gyönyörű fákat itt körülöttünk. Ezek sem nőttek egyenesen. Minden águk csupa elágazás, csupa eltérülés: a feltételek és lehetőségek kísérletei. Talán nincs is egyenes vonal a természetben. Talán csak lehetőség van, amit vagy betölt valami, ami él, vagy nem. Ha betölti, akkor a kísérlet sikerült, ha nem, akkor a kísérlet elölről kezdődik egy más szereplővel. Közben egyszer megszólalt a mobil is. De hát ebben élünk. Ezek azok a körülmények, amikkel együtt kell a kísérletben részt venni. Igen, talán egy barlangban valahol a trópusokon, vagy a Himalája déli lejtőin könnyebb. Itt ez van. Férj, család, szülők, 5 gyerek, kert, körös-körül emberek nyitott vagy éppen zárt tenyérrel, kérve vagy éppen adva, nyitott szívvel egy girbegurba alakzathoz illeszkedve – ahogy P. Brook mondja. És ez az a művészet, amit át kellene adni azoknak, akik kérik, mert üresek és éheznek és szomjaznak rá.
MOLNÁR GÉZA
FALU VAGY VÁROS — FALU ÉS VÁROS? (II.) Az alábbi részletet a „tani-tani” alternatív iskolai folyóirat 2005/2006-os tanév első számában megjelent Janovics Judit
2011. október
KOINÓNIA
által Benda Judit egészség-tanácsadóval készített riportból emeltük át. Elérhető a http://tt.aula.info.hu/post-34ta-janovics-taplalkozas.html címen. A beszélgetés fonalát a riporter alábbi kérdésénél vesszük fel: „Mégis, melyik a legkerülendőbb adalékanyag, ha van ilyen? – Véleményem szerint, ha egy mód van rá, kerülni kell valamennyi adalékanyagot. De természetesen vannak hírhedten veszélyesek is. Az egyik ilyen a nitrites pácsó, ami a felvágottak, kolbászfélék 95%-ában megtalálható. Néhány éve sajnos már a biogazdálkodásban készült húsárukban is engedélyezik a használatát, bár feleakkora mennyiségben, mint egyébként, de ettől még nem tekinthető veszélytelenebbnek. Tudomásom szerint évszázadok óta használják a hús pácolásához NyugatEurópa egyes részein. Noha a rendszeresen előforduló balesetek és mérgezések miatt időről időre betiltották, mégis mindig visszakerült a húsfeldolgozásba. A nitrit első, egész élettartamra kiterjedő toxicitásvizsgálata 1963-ból származik. Valamely anyag toxicitási vizsgálata során azt próbálják meg kideríteni, hogy mennyire mérgező a szervezet számára, milyen módon károsítja a szervezetet. A nitrit vizsgálata során a kísérleti állatok élettartama egyértelműen lerövidült. További bűnei a következők voltak: gátolja a szervezet vitaminellátottságát, a vas felszívódását; a szívben, a tüdőben, az agyban és a vesében degeneratív elváltozást idéz elő; csecsemőknél és gyerekeknél károsítja a méregtelenítő enzimrendszert, a hormonháztartást. Az állatkísérletek során egereknél agresszivitást tapasztaltak, tengerimalacoknál egészen kis mennyiségek is megsokszorozták a halvaszületések és vetélések számát. Mindezen ismeretek tudatában és birtokában ezt az adalékanyagot is legálisan lehet beletenni az élelmiszerekbe. Ezzel azonban még nincs vége a nitrites pácsó bűneinek. A nitrites pácsóból ugyanis a gyomor savas közegében nitrozaminok keletkezhetnek, amelyekről azt kell tudni, hogy a kísérleti rákkutatók hihetetlen boldogok voltak, amikor felfedezték ezt a vegyületcsoportot, mert ennyire súlyosan rákkeltő anyagokat addig még nem találtak. A nitrites pácsót tartalmazó húsfélékben a serpenyőben történő sütés közben, illetve a gyomor savas közegében is keletkezhetnek nitrozaminok. Ezek az anyagok több-
generációs mérgek. Az állatkísérletek szerint ugyanis, hogy ha egy anyaállatnak egészen kis mennyiségben egyszer nitrozamint adnak, az az utódokban, sőt, az utódok utódaiban is képes rákot előidézni. Sajnos nem a
1909
nitrites pácsó az egyetlen olyan anyag az élelmiszeripar által használt adalékanyagok közül, amelyik többgenerációs méreg. – Ha az ember utánanéz, hogy ezek után miért használják mégis a nitritet, és megtudja, hogy egyrészt a modern tartósítási eljárások hibáinak elfedésére, másrészt a néha kissé sápadt húsipari termékek kellemes, friss rózsaszínné tételére (figyelem: a nitritrózsaszín főzés után is megmarad!), tehát két olyan dologra, ami másképp is megoldható lenne – persze lassabban és drágábban –, akkor csodálkozik el csak igazán. Talán nem egészen véletlen, hogy ennyien és ennyire betegek vagyunk. Az aromák kapcsán már beszéltél a természetes, természetazonos és mesterséges elnevezésekről. Az egyéb adalékanyagoknál van különbség a természetes és a mesterséges között? – Az adalékanyagok egy része mesterséges, egy része természetes eredetű, de hatásuk szempontjából ez majdnem lényegtelen. Ha a természetes anyagokat kivonjuk természetes környezetükből, természetellenessé válnak. Ilyen „természetes” anyagok például az ízfokozásra használt glutaminsav sói. Ezekről beszélnék egy kicsit részletesebben, mert nagyon rafinált adalékanyagok. Az élelmiszeripar ízfedésre, ízfokozásra használja fel, mivel az ételekbe keverve elfedik azok nemkívánatos mellékízeit, így a keserű, a csípős, a hal-, a föld- és a fémes ízt. Segítségükkel kevesebb aromát kell az ételekbe keverni. Főleg húsfélékhez, fűszerkeverékekhez, készételekben alkalmazzák. Az ember természetes körülmények között azt eszi meg, ami ízlik neki. Ha tehát elfedem valaminek az eredeti ízét, akkor megakadályozom, hogy működjön az a természetes ösztön, hogy csak az egészségeset egyem meg. Az ipar becsap minket azzal, hogy megetet velünk olyan élelmiszereket, melyeket különben nem ennénk meg. A glutaminsav eredeti környezetében természetes anyag, növényi fehérjék alkotórésze, és ebben a formában az emésztés során lassan szabadul fel és szívódik fel. Az ipar által használt glutaminsav sóit, mivel hiányzik a természetes környezetük, a szervezet gyorsabban képes felvenni, ezért a vérben sokkal magasabb koncentrációt ér el. A glutaminsav sok káros hatása közül a legismertebb a „kínai étteremszindróma”, amit elég sokan tapasztalhattak már. Ha valaki kínai étteremben eszik például egy finom levest, utána könynyen előfordulhat, hogy elkezd zsibbadni a nyaka, a háta, a lába, vagy hátfájás, gyomorégés lép fel. Rendszeres glutamát-fogyasztáskor elhízást figyeltek meg, míg a fiatal kísérleti állatoknál tanulási nehézségeket, passzivitást, az érdeklődés hiányát, illetve ennek ellenkezőjét, hiperaktivitást tapasztaltak. Magasabb koncentrációban szaporodási zavarokhoz, embrionális fejlődési rendellenességekhez, agykárosodáshoz vezethet. Természetesen folytathatnám a sort egyéb adalékanyagok káros hatásainak felsorolásával, de ízelítőnek talán ennyi is elég.” Nos, kísérletünk nem várt eredménnyel járt. Nemcsak a nitrites pác-só sötét titkaira derült fény, de egy másik e betű mögé rejtőző anyag, az ízfokozóként használt glutamátsók káros „mellékhatásai” is látókörünkbe kerültek. Ha végig futjuk az élelmiszerekhez kevert adalékanyagokat, azt tapasztalhatjuk, szinte egy sincs közöttük, ami ne lenne súlyosan egészségkárosító hatású. Ilyenkor az emberben önkéntelenül is felmerül a kérdés: akkor miért? Miért engedik, miért nem tiltják be? Gondolhatunk mindenféle összeesküvés el-
2011. október
KOINÓNIA
méletre, profitérdekre, összefonódásokra, a valóság azonban ettől ebben az esetben sokkal egyszerűbb. Itt ismét eljutottunk az alapkérdésünkhöz: falu vagy város. A modern nagyvárosokba szorult tömegek élelemellátására csak az élelmiszeripar képes. Azaz ipari mennyiségben kell minél rövidebb idő alatt tartós élelmiszert előállítani, lehetőleg minél kevesebb alapanyagból. A kenyérnél láttuk: az adalékanyagoknak hála, akár felére is csökkenhet a felhasznált liszt mennyisége, anélkül, hogy a készáru tömege csökkenne. Ez a dolgok egyik fele. A másik a tartósítás. Kanyarodjunk csak vissza a nitrites pác-sóhoz. Láttuk, súlyosan egészségkárosító. Ennek ellenére mondhatni nélkülözhetetlen, mert meggátolja, hogy súlyos betegséget okozó baktériumok szaporodjanak el a húskészítményekben. Azaz, ha ipari méretekben állítunk elő táplálékot, szükségünk lesz ezekre az adalékanyagokra. A technológiai érdek mögött tehát az életmód áll. A megoldás e tekintetben nem a különféle adalékok, vegyszerek tiltása, hanem az életforma megváltozása, kicsit kifordítva a magyar közgazdászcsoport véleményét: aki egészséges életet, és utódokat akar, jobban teszi, ha vidékre költözik, és maga gondoskodik saját élelemellátásáról, vagy ismert termelőktől szerzi be tápláléka nagy részét. Ez utóbbi azonban közel sem olyan egyszerű… Hazánkat járva nem nehéz belátni, ma Magyarországon jórészt megszűnt az élelemtermelés. Akadnak persze néhányan, akik jórészt saját szükségletükre még termelnek élelmet, de a számuk egyre fogy, s az a kevés, ami a kertjükben terem, lassan a saját asztalukra is kevés, nemhogy piacra jutna belőle. A nagyszámú mezőgazdasági táblán nem élelmet termelnek, ipari, részben élelmiszeripari alapanyagot. Egyáltalán nem meglepő, hogy az élelmiszeripar ezeket az anyagokat „méreggel” tartósítja. Pontosan ugyanazt teszi, mint az iparszerű mezőgazdaság. Ahogy a növényvédelem mérgezés, úgy nem más a tartósítás sem. De nem ez a helyzetben rejlő legnagyobb veszély. Ahhoz, hogy ezt megértsük, pontosan kell tudni, mikor beszélhetünk élelemtermelésről? Két-három évvel ezelőtt egy tájgazdálkodási rendszer kidolgozásának keretében sorra jártuk a Tisza egykori mélyárterei mentén sorakozó falvakat. Ezeken a területeken egészen az Árpád-ház kihalásáig mindössze 1-2%nyi szántót találtunk volna, melyek kiterjedése ezt követően sem nőtt 10% fölé. Ma az iparszerű gazdálkodásnak hála a határ 60-70%-át szántják. Mi elsősorban arra voltunk kíváncsiak, mit gondolnak a gazdálkodók, meddig tartható fenn e tájhasználat. Nos, a válaszokból egyértelműen kiderült: tartós olajhiány esetén a határt egyáltalán nem tudnák művelni. Az emberek nincsenek felkészülve erre a helyzetre. Ha a kutakba nem érkezik üzemanyag, az iparszerű mezőgazdaság bedobja a törülközőt. Mindez félelmetes következményekkel fenyeget, amikre jobb nem is gondolni. Nagyon kevés kivételtől eltekintve a gazdák sem gondolnak erre, úgy vélik, ilyen eset egyszerűen nem fordulhat elő. Ilyen előzmények után tartott lakossági fórumot kis csapatunk egy Felső-Tiszavidéki falucskában. Az emberek türelmesen végighallgattak bennünket, hozzáfűzték a maguk mondanivalóját. Elmondták kétségeiket, feltették kérdéseiket, aztán a rendezvény vége felé felállt egy 70-
1910
80 év körül bácsika, kijött a sor elejére, és beszélni kezdett: „Tán tíz éves forma pulya lehettem, amikor átment a falun a front. Emlékszem a németek tíz jószágból nyolcat elhajtottak, de kettőt meghagytak, hogy éhen ne vesszünk. No, azért kár volt, mert azt meg az orosz vitte el. Így aztán igavonó barom nélkül maradtunk. A férfiak vagy a fronton voltak, vagy már fogságban, sokan oda is maradtak. A faluba nem volt más csak vén, magamfajta kispulya, meg asszonynép.” Az öreg itt vett egy mély lélegzetet, majd a szemünkbe nézve folytatta: „Jól emlékszem még, édesanyám a nővérével együtt állt be az eke elé. Magam az ekeszarvát fogtam, így szántottunk. Azaz dehogy, hisz nem volt tisztességgel megszántva az a föld, csak épp a tetejét karistoltuk fel, de a mag, amit beleszórtunk kikelt, s mi nem haltunk éhen.” A bácsi egész előadása alatt ránk nézett, bennünket vizsgálgatott, most azonban hátrafordult a közönség felé és a hangját felemelve így fejezte be a mondandóját: „Aki azt a hatsoros duplaforgó ekét elhúzza majd, arra az emberre leszek én kíváncsi!” Akkor ott valamennyien leckét kaptunk abból, mit is jelent az élelemtermelés. Az egyszeri szegény emberek barmaikat igába hajtva szántották a maguk pár hold földjét. Épp annyit, hogy megéljenek belőle. És amikor eltűntek az igavonó állatok, a maguk erejével is fel tudták szántani a földet, épp annyit, amennyit. És nem haltak éhen. Ha valaki nekik tette volna fel a kérdést, mi lesz, ha nem lesz jószág, nem azt felelték volna, ilyen nem fordulhat elő, hisz az élet szolgál néha különös meglepetéssel, s ők ezt még valahol tudták, érezték. Ha őket kérdezzük, azt felelték volna: akkor magunk állunk az eke elé. De ma hiába, a hatsoros duplaforgó ekét el nem húzza senki. Az élelemtermelés lényege tehát, hogy az ember elsősorban a saját ellátására termel. Ha van feleslege, azzal megy a piacra. Az említett faluban, és szerte a vidéken, a XX. század közepéig a határ kisebb, legfeljebb harminc százalékig terjedő részét szántották. „Csak amit érdemes volt, ami jól fizetett gabonában vagy törökbúzában”, a többi területen kaszáló volt, legelő vagy erdő, no és persze gyümölcsös. A házak körül kertek. A föld megadta, amire szükség volt, s ami azon felül maradt, azt vitték a piacra, vásárra. „Tudod, fiam, ha jó volt a termés, sokat fizetett a föld, s a kaszálókon bőséggel termett a széna, a régi öregek befogtak a szekérbe, aztán gabonát vittek a vásárba. Ami kellett apróság, azt tán megvették, de akkoriban, amit csak lehetett a tulajdon két kezükkel teremtették meg maguknak, így aztán nem nagyon szorította őket a szükség. Legtöbbször jószágot vettek a gabonaárból. Azt kitartották, hizlalták egész télen. Lehetett az disznó, vagy marha. Aztán ha felhízott hozták a vásárba, vagy vitték a mészároshoz. No, abból már tellett csizmára, ünnepi ruhára, meg egyéb cicomára, ha épp az kellett. De ha a föld nem fizetett, ha a termés épp csak annyi volt, amennyi, akkor csak néhány jószágot hagytak meg magnak, a többit vitték a vásárra, s cserélték gabonára, takarmányra, hogy valahogy ellehessenek a következő aratásig. Üres hombárra, ólra, istállóra nem bukkanhattál volna akkoriban.” — Ez volt az a gazdasági stratégia, amivel éveken, évtizedeken, évszázadokon át éltek az emberek. Ennek köszönhetően volt mit lesepreni a padlásról a háború után, mára azonban nagyot fordult a világ. A gazdák közvetlenül a piacra termelnek.
2011. október
1911
KOINÓNIA
Mit is jelent mindez? Élelemtermelés mellett a gazda – akár tudatosan végiggondolva minden lépést, akár korábbi beidegződései, illetve családi hagyományai mentén ösztönszerűen – készít egy gazdálkodási tervet. Számításba veszi mire, illetve miből mennyire lesz szüksége, mennyi gabonát vessen, mennyi törökbúzát, krumplit, zöldséget, és így tovább. A készleteket elsősorban saját életközösségéhez méri, a cél tehát, hogy a család számára szükséges élelem és az állatoknak szánt takarmány és abrak meglegyen. A terv megvalósítása azonban csak kis részben múlik az emberen. „Az idő a mester” — legalábbis a régi öregek, s az ő élettapasztalataikra építő gazdák így tartják. Mindez elsősorban azt jelenti, mindent a maga idejében kell tenni, sem előbb, sem később. Meg kell várni, hogy beérjenek a dolgok, s ha beértek, akkor meg kell tenni, amit követelnek. De van e mondásnak egy másik oldala is. Az idő hozhat esőt, szelet, szárazságot, jeget, tavakat varázsolhat a laposokból, sivatagot a homokhátakból. A vetéskor az ember nem tudja, miből mi lesz. Így aztán a számolás nem lehet grammra pontos, de még mázsára sem. Vegyünk egy egyszerű példát. Esős télutó után vagyunk. A laposokban víz csillog. Aztán a böjti szelek felszárítják a vidéket. Az őszi vetések ugye a földben vannak, megvan a helye a zabnak s a törökbúzának is, most azt kell eldönteni, mennyi krumpliföldet hagyjunk. Az ember tartott vissza vetőgumót a tavalyiból, de az bizonytalan, venni kell újat is. Az időn még nem látszik hová fordul, lehet víz is, akkor a mélyebb szántókban kirohad a termés, lehet szárazság, akkor a magasan fekvő hátakon kiéghet minden. Vetni kell tehát ide is oda is. Aztán fordul az esztendő, jön a tavasz, s a nyár, s az idő nem ad se túl sok vizet, se túl keveset, hanem épp annyit, amennyit kell. A termés jó lesz lent a laposban, és fent a homokháton egyaránt. A krumpli sokkal több lesz, mint szükséges. Egyrészt hát ki lehet ásni újkrumplinak. Marad a családnak, s jut belőle a piacra is. Aztán amikor eljő a betakarítás a kiásott burgonya egy része a pincébe kerül, más részét elvermelik tavaszra, harmadrésze mehet a piacra. Ma viszont egész más határozza meg a vetésszerkezetet. Az agrárvállalkozó végigböngészi a tőzsdei árfolyamokat, sorra veszi a lehetséges támogatásokat, oszt és szoroz. Megnézi, miért mennyit kérhet, aztán dönt. A legszerencsésebb repcét vetni, ha van jószág, kell annyi kalászos, illetve kukorica, amit az állat megeszik, ha szükséges, lehet silónak való. Ha úgy adódik, termelhetünk valamilyen energianövényt: energiafű, energiafűz, attól függően mire lehet előnyösen szerződést kötni. Az igényeket a piaci ár szabja meg. Az étel, az élet itt már semmilyen szerepet nem játszik. A repcéből biodiesel, a kukoricából bioetanol lesz, ha onnan várható haszon, s a zöldellő búzamezők helyén sárgálló repcetáblák sorakoznak majd. A vállalkozó nem azt termeli, amire neki s családjának volna szüksége, hanem azt, amit várhatóan a legkedvezőbb áron értékesíthet. „Nem búzát akarunk termelni —fogalmazta meg egyikük valamely Tisza menti fórumon—, hanem jövedelmet. Ha a bukfencért fizetnek a legtöbbet, majd bukfencet vetünk” innen nézvést mindez azt mondja: nem élelmet termelünk, jövedelmet. Nem gazdálkodunk, épp úgy dolgozunk, mint
bármely ipari munkás. Eladjuk a munkaerőnket, a földjeink termőképességét annak, aki ezért a legtöbbet fizeti, s a bevételből megvesszük, amire szükségünk van. És senki észre nem veszi, milyen csapdát rejt e gondolkodás. Az embereknek elsősorban egészséges ételre, másrészről egészséges tájra volna szüksége. Az étel, maga az élet: amit eszel, azzá leszel, a táj ennek az életnek a tere. Amitől az iparszerű mezőgazdaság, az élelemtermelés megszűnés megfoszt bennünket, maga az élet, s az élettér. S a kör ezen a ponton bezárul. Akinek van szeme, láthatja, hová jutunk: láthatjuk, mit pusztítunk el, mit áldozunk fel, s lassan körvonalazódni kezd, milyen lelki, és testi sérüléseket szenvedünk el e barbár folyamat során. Innen nézve válnak érthetővé Konrad Lorenz szavai: „Amikor a civilizált emberiség az őt körülvevő és éltető természetet vandálmódon elpusztítja, ökológiai összeomlással fenyegeti önmagát. Amikor ezt gazdaságilag is megérzi, valószínűleg felismeri hibáját, de megeshet, hogy akkor már késő lesz. Sajnos azonban azt fogja utoljára észrevenni, hogy ennek a barbár folyamatnak a során milyen lelki sérüléseket szenved. Az élő természettől való általános és gyors elidegenedés nagyban felelős a civilizált ember esztétikai és erkölcsi eldurvulásáért. Miért is érezne a felnövekvő ember tiszteletet bármi iránt, ha minden, amit maga körül lát emberi mű, mégpedig nagyon is silány és ocsmány emberi mű.”
GROMON ANDRÁS
A KULCS JÉZUS ÉLETÉHEZ „Megkeresztelkedése”, helyesebben alámeríttetése Keresztelő János által a Jordánban (Mk 1,9-11; Mt 3,13–17; Lk 3,21-22): ez a központi jelentőségű esemény Jézus életében. Önmagában véve nehezen értelmezhető esemény, tartalmát és jelentőségét illetően egyaránt; előzményeivel és következményeivel együtt azonban kölcsönösen feltételezik, és egyúttal magyarázzák egymást. E központi eseménynek két fő előzményét kell megemlítenünk. Az egyik: Keresztelő János igehirdetése. Ha ez nem történt volna meg, és ha nem az lett volna a tartalma, ami, akkor talán sosem következett volna be Jézus „megkeresztelkedése” (s még merészebb feltételezéssel: talán maga a „Jézus-esemény” sem). János igehirdetésének tartalmát így lehetne röviden összefoglalni: Isten igazságos bíró, akinek fogytán a türelme; hamarosan eljön rendet csinálni: a jókat „csűrébe gyűjti”, a gonoszokat „olthatatlan tűzbe veti”; csak az menekülhet meg, aki megvallja bűneit, alámerítkezik nála a Jordánban, és „jó gyümölcsöket terem”; tétovázásra nincs idő, „a fejsze már a fák gyökerére tétetett”... A másik: Jézus istenkeresése. Hajlandó volt mintegy 150 kilométert gyalogolni, hogy meghallgathasson egy híres prédikátort; vagyis szerény volt, kész volt tanulni. Elhitte, amit János a haragos bíróról tanított. Különben miért vágyakozott volna az alámerítésre, és ezzel arra, hogy megszabaduljon bűneitől és a fenyegető rettenetes büntetéstől? – Persze buzgó keresztények ezt már az első-második generációban lehetetlennek tartották, ki is javították szépen a (számunkra elérhető legősibb) Márk-szöveget, mint Máté is az idézett szakaszban. Ha valóban úgy történt volna, ahogy Máté leírja, akkor ez azt jelentené, hogy Jézus hazugsággal
2011. október
KOINÓNIA
kezdte volna működését, azaz úgy tett volna, mintha szüksége lett volna az alámerítésre, holott nem volt. E két tevékenység, irányultság, törekvés találkozásából jött létre aztán a szóban forgó, központi jelentőségű esemény, amelyet most szemügyre akarunk venni, s amelynek lényege nem az, ami Jézussal, hanem ami Jézusban történt (s amit később elmesélhetett bizalmas tanítványainak, például Péternek, aki továbbadhatta Márknak...). Mi is történt akkor és ott a Jordánban? János alámerítette Jézust a vízbe, amely így ellepte őt. Talán túlságosan is erőteljesen merítette bele, ösztönösen megérezve esetleg, hogy Jézusban a bűnbánat valódi készsége mellett némi kétely is munkál: Valóban Istennek tetszővé tesz-e az alámerítés? Mindenesetre Jézus talán közel járt a fulladáshoz – fizikailag, vagy gondolatilag. Azután kiemelkedett a vízből, és végre ismét tudott lélegezni. Összesen ennyi, ami eseményszerűen történt, ami Jézussal történt; a lényeg az, ami ezután (vagy ezzel egyidejűleg) történt Jézusban: Először is, hogy „megnyílt az ég”. Nem kell fizikai, vagy valami ködös-misztikus jelenségre gondolni. Az ókori elképzelés szerint az eget hétszeres kristályburok választja el a földtől, magyarán: Isten és az ember között válaszfal van. Ez a válaszfal omlott le Jézusban: a távoli Isten, aki után keresésében tapogatózott, egyszeriben közelivé, sőt jelenvalóvá lett, mégpedig magában ebben a tapasztalatban, „élményben”: „Nem igaz, hogy Isten el akarja pusztítani a bűnösöket; Isten nem akarta, nem akarja, hogy megfulladjak; Isten azt akarja, hogy éljek, hogy mindenki éljen: adja nekem és mindenkinek adja a levegőt, a teremtő, életet adó lélegzetet, a Pneumát...” A harmadik személyű Isten (Ő) itt második személyű (Te) lett: személyes valóság. (Máté e tekintetben is „kijavítja” Márkot, „Te vagy az én szeretett fiam” helyett „Ez az én szeretett fiam”-ot írván.) Azután „látta...” Mit látott? Ha alaposan megnézzük a szöveget, akkor azt kell mondanunk: semmit. Nem látta Istent, nem látott mennyei trónt, angyalokat, szeráfokat, túlvilági életképeket... Azt „látta” csak, hogy „a Lélek leszáll (lejön)”. De mi ez a „Lélek”? Hiszen az eredetinek tekinthető Márk-szövegben nincs ott, hogy „Isten Lelke” vagy a „Szent Lélek”, csak annyi: a Pneuma. Ez a kifejezés viszont a Teremtés könyvének első lapjait idézi föl, nevezetesen amikor azt olvassuk, hogy „Isten belelehelte Ádámba a Pneumát” (1Móz 2,7). A Pneuma ennek alapján a Teremtő életereje, „lélegzete”, „lehelete”, amely „ott lebegett a vizek fölött” (1Móz 1,2); ahogy a 104. zsoltár (30. v.) is mondja: „Kiküldöd lélegzetedet, hogy élőlényeket teremts, és megújítsd a föld színét.” Ezt az isteni Lélegzetet, Pneumát és annak „leszállását” azonban Jézus nem láthatta, hanem csak tapasztalhatta, érezhette. Hogyan? Egyszerűen azzal, hogy felmerülve a vízből, ismét tudott lélegezni: beszívhatta az életadó, teremtő levegőt! Tapasztalhatta, hogy beléhatol a Pneuma, mint egykor Ádámba (Mk: eisz auton, amit Máté és Lukács evangélista megint „kijavít”: ep`auton, rászáll)! Mégpedig „galambként” (nem pedig „galamb képében”, „galambhoz hasonló testi alakban”), azaz enyhén, szelíden, békésen, mint az a galamb, ame-
1912
lyik az életet jelképező olajágat vitte el Noénak a vízözön után (1Móz 8,11) – vagyis nem viharosan, vadul, pusztítóan, ahogy János prédikálta. Jézus tehát fizikailag nem látott semmit (Keresztelő János még kevésbé), ami azért egy „prófétai elhívás” történetében mégiscsak furcsa (vö. Izajás vagy Ezekiel meghívásának történetével). A „látta” azt jelenti: meglátta, fölismerte, rádöbbent, megvilágosodott számára. Micsoda? Az, hogy nincs válaszfal Isten és ember között (legalábbis abban az értelemben, hogy Isten nem veszi körül magát válaszfallal), Isten közel van, jelen van, továbbá hogy Isten nem olyan, amilyennek János hirdette: nem akarja elpusztítani a bűnösöket (sem), mert Ő az Élet és a Szeretet Istene. Ezt „hallotta” is Jézus: „Te vagy az én szeretett fiam, akiben kedvem telik.” Hogyan hallotta? Fizikai hallással? Héberül? Arámul? Nem, hanem „a szív hallásával”. A szív bizonyosságának „hangját” hallotta, mint a csecsemő: „Ez az én Anyukám, aki nagyon kedvel engem és gondoskodik rólam!” – Ez minden. És ez tényleg minden! Tehát ahogy semmi prófétait nem látott, úgy semmi prófétait nem is hallott: szó sincs semmiféle felhatalmazásról vagy küldésről, hogy ezt vagy azt hirdesse vagy tegye! (Később szabadon dönt majd arról, hogy mit fog tenni, vö. Mt 11,27d.) Lássuk ezek után az esemény következményeit, azokat a következményeket, amelyek Jézus minden későbbit meghatározó istenélményéből fakadtak. Mielőtt azonban ezeket számba vennénk, vessünk egy pillantást az eseményt és a következményeket összekötő kapocsra, azaz a pusztai számvetésre, hagyományos nevén Jézus megkísértésére (Mk 1,12-13; Mt 4,1-11; Lk 4,1-12). Jézus nem volt „habókos”, mielőtt Jánoshoz ment, és sorsfordító élménye után sem vált (vallási) rajongóvá: megmaradt normális embernek. Ennek jele az is, hogy „nem bízta el magát”, nem gondolta, hogy elmúlt a kérdések ideje, és már csak a kinyilatkoztatásnak van helye. Ellenkezőleg. Kiment a pusztába (az Istennel találkozás „hagyományos” helyére), mérlegre tette önmagát, mérlegre tette az élményét: Valóban átélte-e mindazt, amit, vagy csak hallucinált? Azonosul-e azzal, amit tapasztalt, vagy elveti? Ha azonosul, mi következik abból? Lássuk most már valóban a következményeket! Feltétlen gyermeki bizalom Istenben. Ahogy a csecsemő bízik anyjában. Honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy ebben foglalta össze üzenetét, amikor nyilvánosan fellépett (Mk 1,15: „Bízzatok...” – nem pedig a megszokott téves fordításban: „Higgyetek…”), és később is folytonosan erre biztatott (példabeszéd a mezők liliomairól, gyógyítások: Kicsiny bizalmúak... Bízzatok...). Ez volt az ő válasza, ha úgy tetszik: viszontajándéka Isten szerető megnyilatkozására. Ez a feltétlen bizalom az Újszövetség nyelvén: pisztisz, közismert, de sajnos nagyon rossz fordításban: a „hit”, amellyel tehát nem Isten ajándékozza meg az embert, hanem az ember ajándékozhatja meg Istent (hiszen a bizalom a saját döntésükből fakadó odafordulás, saját döntésünket pedig Isten nem ajándékozhatja nekünk: ez abszurd ellentmondás lenne...). A jó hír hirdetése (az elveszetteknek). Isten nem kényszerítette erre, még csak megbízást sem adott neki rá! Jézus érezte úgy: Isten jóságáról bizonyságot kell tennie az emberek számára (akik tévedésben élnek: Istent korrekt, haragos bírónak tartják és félnek tőle), és szabadon úgy döntött, meg is teszi (Mt 11,27d). Ez lett élete egyik fő mozgató-
2011. október
1913
KOINÓNIA
ja és egyúttal tartalma is: hirdetni az Isten jóságáról szóló igét (és az ebből fakadó következtetéseket). Másokért odaáldozott élet. Jézus nemcsak beszélt: föllépésétől kezdve megszűnt létezni önmaga számára, nem voltak többé magán-ügyei és nem volt többé magán-élete; ön-zetlen, csak másokért élő emberré vált: élete szemléltető ábra volt a tanításához; ez a szemléltetés, Isten jóságának cselekedetekkel való bemutatása, „bizonyítása” lett életének másik fő mozgatója és egyúttal tartalma. Gyermekien könnyed, gond-talan életstílus. Csak néhány példa: a megélhetés miatti gond elvetése (Mt 6,2533), a betegséggel kapcsolatos szorongások feloldódása (Mk 5,35), a természeti csapásoktól való félelem elvetése (Mk 4,35-40), a vallási előírások szabad kezelése (Mk 2,18-19), az emberektől való félelem legyőzése (Lk 12,6-7), a halálfélelem feloldása (Lk 7,11-17; Jn 11,3844). Mindez azt mutatja: Jézus megszabadult a „Jaj, mi lesz, ha...?” görcsétől. Maximális követelmények: Legyetek tökéletesek (= egészek, teljesek), mint mennyei Atyátok (Mt 5,48), szeressetek úgy, mint Isten (Lk 15,11-32: a tékozló fiú története), még ellenségeiteket is (Mt 5,44-45)! Természetesen számtalan konkrét eseten, pl. az adópénz kapcsán (Mk 12,17) mutatta meg, mit jelent ez a „maximalizmus”. Alámerülés a szenvedésbe. Kiteszi magát a meg nem értésnek, a fizikai és szellemi otthontalanságnak, az üldöztetésnek, a közvetlen életveszélynek, s végül önként belemerül a kínszenvedésbe, amelyet teljes elhagyatottság kísér. A Jordánban, alámerítésekor szerzett istentapasztalat nélkül mindezek nem lettek volna lehetségesek, és megfordítva: mindezek magyarázzák meg, bontják ki, mi is történt tulajdonképpen a Jordánban. Persze lehet, hogy egy effajta élményt nem is lenne szabad analizálni („szétszedni”), és ezzel talán tönkretenni, megsemmisíteni, mint ahogy nincs értelme analizálni Mona Lisa mosolyát vagy egy szerelmi vallomást (hiszen mi más volt Isten szava: „Te vagy az én szeretett [régi fordításokban: szerelmes] fiam...”, illetve Jézusnak erre egész életével adott válasza?). Annál is kevésbé, mivel azt, hogy mi történt voltaképpen a Jordánban, úgyis csak az fogja érteni a szó igazi értelmében, aki ugyanazt átélte (mint azt az érzést, amely arra a mosolyra ihlette Mona Lisát, mint egy szerelmet és szerelmi vallomást). Hogy ezt kisebb vagy nagyobb intenzitással átélje, arra lehetősége és esélye is van bárkinek – aki ugyanolyan szerényen keresi Istent, mint Jézus, aki ugyanúgy egy lapra tesz föl mindent, mint Jézus, és aki ugyanúgy mindenre elszánt, mint Jézus. Az ilyen emberrel bármikor megeshet, hogy megnyílik neki az ég...
LEV TOLSZTOJ
A VÁLSÁG OKA A válságos átalakulás oka ma is, mint minden elmúlt és minden jövő forradalom oka, vallásos természetű. Az ember megszokta, hogy valláson a látható világ fölé elgondolt, bizonyos rejtelmes képzeteket értsen, vagy talán sajátos szokásokat, kultuszt, amely az emberben az erőket ébren tartja, gondolatokat, amelyek az embert megvigasztalják, bátorítják, esetleg a világ keletkezésére vonatkozó magyarázatokat, erkölcsi életelveket, amelyeket isteni parancs szentesített. Az igazi vallás azonban mindenekelőtt nem más, mint a legmagasabb, minden élő emberben közös és egyenlő törvény megnyilatkozása. A kereszténység előtt a különböző népeknél magasabb, az egész emberiségre kiterjedő vallásos törvény élt. Ez a törvény azt hirdette, hogy az embernek, ha boldog akar lenni, nem szabad önmagáért élni, hanem az egész emberiségért. Ez a kölcsönös szolgálat törvénye, amit Lao-ce, Kungfu-ce, Ézsaiás, Buddha és a stoa hirdetett. Voltak, akik ezt az igazságot megértették és a törvény nagy és jó hatását felismerték. A fennálló életrend azonban, amelynek alapja nem a kölcsönös szolgálat, hanem a hatalom volt, minden berendezkedést annyira át- és áthatott, hogyha néhányan a kölcsönös szolgálat törvényének jó hatását felismerték is, továbbra is az erőszak törvénye alatt éltek. Ez utóbbit a fenyegetés és megtorlás szükségességével igazolták. Számukra úgy tűnt, hogy a rossz megfenyegetése és megtorlása nélkül a rosszal közösségben élni lehetetlen. A társadalom egy része a rend fenntartásának és az embereknek a törvény szavával való megjavításának feladatát vállalta, vagyis a hatalmat és az erőszakot alkalmazta. Ezek parancsoltak, a többiek engedelmeskedtek. A parancsolók azonban éppen a hatalom gyakorlása következtében megromlottak, s ez nem is történhetett másként. Mivel pedig megromlottak, nemhogy a többi embert nem javították meg, hanem saját romlottságukkal mindenkit megfertőztek. Az engedelmeskedőket viszont a hatalom és az erőszak, a hatalmasok utánzása és a szolgai meghódolás rontotta meg. Ezerkilencszáz évvel ezelőtt aztán megjelent a kereszténység. A kereszténység a kölcsönös szolgálat törvé-
2011. október
KOINÓNIA
nyét újult erővel megszilárdította és azokat az okokat, amiért a törvényt nem lehetett beteljesíteni, feltárta. A keresztény tanítás világossággal kimondta, hogy ennek oka a törvény hamis értelmezése volt, amely hitt az erőszakos megtorlás szükségességében. Kijelentette, hogy: ez pedig törvénytelen. A megtorlás minden feltétel nélkül rossz. Különböző oldalakról megmutatta, hogy az emberiség legnagyobb nyavalyája miképpen származik éppen az erőszakos hatalom gyakorlásából, amelyet általában a másik emberen végrehajtott megtorlás ürügye alatt űznek. A keresztény tanítás a megtorlásnak nemcsak igazságtalan, hanem káros voltát is bebizonyította. Kifejtette, hogy az erőszakos hatalom nyomása alól való megszabadulás egyetlen módja, ha azt az ember türelemmel és ellenállás nélkül elviseli. "Megmondatott a régieknek: szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, hogy ne álljatok ellene a rossznak; ha valaki megüti jobb arcodat, tartsd oda neki a balt." A tanítás azt mondja: ha az ember más ember bírájaként, aki erőszakot alkalmazott, ismét erőszakot alkalmaz, akkor nincs többé megállás, mert akkor az erőszakot folytatólagosan alkalmazni fogják. Az erőszak megszüntetéséhez szükséges, hogy egyetlen ember se alkalmazzon többé erőszakot semmiféle körülmények között, de legkevésbé a szokásos megtorlás ürügye alatt. Ez a tanítás azt az egyszerű és magától értetődő igazságot erősíti meg, hogy a rosszat nem lehet rosszal elpusztítani. Az erőszak gonoszságának csökkentésére az egyetlen módszer, ha mindennemű erőszaktól tartózkodunk. A szavak világosak és határozottak. A megtorlás igazságosságáról szóló hamis eszme, amely az emberi élet feltételeinek egyik legfontosabbja lett, olyan mély gyökeret vert és a keresztény tanítás felől oly sok ember volt tudatlanságban, vagy pedig oly sokan ismerték azt meghamisított alakjában, hogy azok a népek, amelyek a kereszténységet felvették, az erőszak alkalmazását tovább folytatták. Az emberiség vezetői a keresztény világban azt hirdették, hogy a kölcsönös szolgálat tanítását a lázadás tilalma nélkül is föl lehet venni: nem látták, hogy az egész tanításnak ez a kulcsa. A kölcsönös segítség törvényét a lázadás tilalma nélkül elfogadni éppen olyan, mint alapépítmény nélkül kupolát emelni. A keresztények, akik azt hiszik, hogy a lázadás tilalma nélkül életüket be tudják rendezni és olyan életet tudnak élni, amely a pogányokénál különb, nemcsak folytatják azt, amit a nem keresztény népek tettek, hanem ennél sokkal rosszabbat követnek el: egyre jobban és jobban eltávolodnak a keresztény élettől. A kereszténység lényege éppen azért, mert tökéletlenül vették fel, egyre jobban elrejtőzött. A keresztény népek végtére is eljutottak abba a helyzetbe, amelyben ma vannak, hogy egymással ellenséges hadseregekké züllöttek, amelyben minden erejüket az egymás elleni fegyverkezésre fordítják és bármely pillanatban készek egymást szétmarcangolni. Igen, addig züllöttek, hogy nemcsak egymás ellen fegyverkeznek, hanem egymás ellen olyan nem keresztény népeket is fölfegyvereznek, amelyek gyűlölik a keresztény népeket és fellázadnak ellenük. Így jutottak a keresztény népek odáig, hogy életükkel nemcsak a ke-
1914
reszténységet, hanem minden magasabb törvényt is tökéletesen megtagadtak. A kölcsönös segítségnek és a lázadás tilalmának legfelsőbb törvényei feledésbe merültek - ez a mai válságos átalakulás okai közül a legfontosabb. A lázadás tilalma De az, hogy a keresztény tanítás a rossznak rosszal való megtorlását és bosszúját értelmetlennek és kártékonynak mondja, mert a rosszat csak növeli, nem elég. Azt is megmutatta, hogy a rossz ellen való erőszakos lázadás tilalma, az erőszaknak harc és ellenállás nélküli elviselése a szabadság elérésének egyetlen módja. A szabadság pedig az, amire az ember született. A kereszténység megmutatta, ha az ember fölveszi a harcot az erőszakkal, önmagát fosztja meg szabadságától. Mert ha önmagát feljogosítva érzi az erőszakos tettre, ezzel elismeri másnak az ő ellene elkövetendő erőszak jogát is. Az erőszak, amely ellen küzd, őt is legyőzheti. De ha győz is, mivel a külső harc területére lépett, mindig abban a veszélyben forog, hogy elkövetkezik az idő, amikor egyszer csak alul marad. Csak az az ember lehet szabad, aki céljául a legmagasabb, az egész emberiséggel azonos és közös törvény betöltését tűzi ki. Ennek teljesítése elé akadály nem is gördülhet. A keresztény tanítás megmutatta, hogy az erőszak csökkentésének és a tökéletes szabadság elérésének egyetlen módja ez: az ember adja meg magát és harc nélkül viseljen el minden erőszakot, bármilyen legyen az. A kereszténység természetesen az ember szabadságát hirdeti olyan magától értetődő előfeltételek alatt, hogy az ember egész jelentőségükben megtartja a legmagasabb törvényeket. Aki ezt egész súlyában megérti és a törvényt megfogadja, az felszabadult. Az emberi erőszakot megadással elviselik, de az embereknek nem engedelmeskednek olyan dolgokban, amelyek ellentmondanak a legmagasabb törvényeknek. Így éltek az első keresztények, mert kevesen voltak és pogányok között laktak. A kormányzatnak olyan dolgokban megtagadták az engedelmességet, amelyek a legmagasabb törvénynek, amit Isten törvényének neveztek, ellentmondottak. Üldözték őket és kivégezték őket, de az embernek nem engedelmeskedtek és szabadok voltak. Amikor azonban egész népek, amelyek addig az erőszakra alapított és erőszakkal fenntartott állam rendjében éltek, a külsőséges megkeresztelkedés révén keresztények lettek, teljesen megváltozott a kereszténység magatartása a hatalommal szemben. A kormányzat a neki behódolt papságon keresztül azt kezdte hirdetni, hogy az erőszak és a gyilkosság megengedett, ha az igazság nevében való megtorlás, sőt ezzel az ember a szegényeken és elnyomottakon segít. A kormányzat az alattvalókkal a hűségesküt is letétette. Az ember nemsokára szégyennek kezdte tartani, ha az erőszakot harc nélkül kellett elviselnie; legszentebb kötelességének érezte, hogy magát a kormányhatalom alá vesse. Így lett belőle szolga. És mivel ebben a szellemben nevelkedett, szolgaságát nem szégyellte, hanem kormányzatának hatalmára olyan büszke lett, mint amilyen büszke csak olyan szolga lehet, aki henceg urának nagyságával. A kereszténységnek ehhez az eltorzulásához az újabb időkben más hazugság is került s ez a keresztény népeken a szolgák bilincsét még szorosabbra vonta. Ez a hazugság az, hogy agyafúrt választási rendszer segítségével és a kormányzat embereinek kiküldésével a népeket rábeszélte, s a nép megválasztott valakit, aki a népet majd a kormányzatban
2011. október
1915
KOINÓNIA
képviseli, s általa a nép maga is a kormányzat részesévé válik. Így aztán, úgymond, az, aki a kormányzatnak engedelmeskedik, önmagának engedelmeskedik, s így tulajdonképpen szabad. A csalás elméletileg is, gyakorlatilag is eléggé átlátszó - gondolná az ember. Hiszen akár a népképviseleti rendszerben, akár az általános választójoggal a nép saját akaratát nem tudja kifejezésre juttatni. Nem tudja először is azért, mert sok milliónyi népnek általános és közös akarata egyáltalában nincsen, de nem is lehet; másodszor pedig, mert ha ilyen közös akarat lenne is, azt soha szavazattöbbséggel érvényre juttatni nem lehet. Arról egyáltalában nem is kívánok beszélni, hogy a nép által választott képviselők, akik a kormányzatban részt vesznek, rendelkezéseiket nem a nép javára tekintettel hozzák és a népet nem a választók szellemében kormányozzák. A képviselőket csaknem kizárólag az a szempont vezeti, hogy megtartsák hatalmukat a pártok küzdelmében. Minderről nem kívánok beszélni. De nem kívánok beszélni arról a veszedelmes hatásról sem, amelyet ez a csalás hazugságaival, a nép elbutításával, vagy megvásárolhatóságával idéz. A csalás különösen azért veszedelmes, mert a népet elégedetté teszi a szolgasággal. Mindenki, aki ebbe beugrik, azon az elégedettség is erőt vesz. Azok, akik felülnek a csalásnak és azt képzelik: ha a kormányzatnak engedelmeskednek, önmaguknak engedelmeskednek, sohasem fognak már az emberi hatalmi szónak ellenállni tudni. Még akkor sem, ha az személyes ízlésükkel vagy érdekükkel vagy vágyaikkal vagy akár a legmagasabb szellemi törvénnyel és lelkiismeretükkel ellenkezik. Ha a látszat szerint a nép önkormányzattal rendelkezik is, a kormányzat tettei és intézkedései éppoly kevéssé a nép akaratából történnek, mintha az állam rendjébe önkényuralom lenne. Az ember olyan börtönbe zárt fogolyhoz hasonlít, aki azt hiszi, hogy szabad, mert jogában áll a börtönőrök választásánál leadni szavazatát. Az önkényuralommal kormányzott Dahomey állam alattvalója tökéletesen szabad lehet, ha az állam erőszakoskodásának, amelyet nem fogad el, magát önként aláveti; az alkotmányos állam alattvalója viszont mindig szolga, mert abban a hiszemben él, hogy a kormányzásban részt vesz, vagy bármikor, amikor akar, részt vehetne, mert az ellene elkövetett erőszak törvényességét elismeri és az erőszaknak minden intézkedését elfogadja. Az alkotmányos államban az emberek azt képzelik, hogy szabadok, s éppen e hit következtében vesztik el még halvány sejtelmét is annak, hogy mi a szabadság. A nép azt hiszi, hogy önmagát felszabadította, közben a kormányzattal szemben egyre szolgaibb és szolgaibb lesz. A népek folytonosan növekvő szolgaságát semmi sem igazolja inkább, mint az álszocialisztikus elméletek sikere és térhódítása, vagyis: a népek a szolgaságban egyre mélyebben merülnek el.
DRYP
MIRŐL MI JUT AZ ESZEMBE… A nyárutói kánikulában Amikor sziklakeménységűre száradt a talaj a kertben, bizony meg kellett küzdeni még a burgonya felszedésével is. A közélet szereplői nyaralni mentek. A balatoni nyaraltatók is igyekeztek pótolni az esős nyár veszteségeit ebben az augusztusi, szeptemberi kánikulában. Volt ahol kikelt a repce, volt ahol el sem vetették – felénk a kertben csak ütvefúróval lehetett volna valamiféle magágyat készíteni. Igaz csupán az őszi fokhagymának szándékoztam előkészíteni a helyét, de hamar be kellett látnom, hogy várni kell egy kis csapadék segítségére. A környék szőlői viszont együtt örülnek a gazdájukkal a sok napsütésnek. Valójában így kora őszre érett be a hírvilág uborkaszezonja. Hogy a kertben mi érett be, arról pedig az alábbiakban fogok beszámolni. A nyári csapadékos napoknak legjobban a gyomok örültek. A paradicsomvész gombái sem tétlenkedtek, kezdték leszárítani a leveleket a bogyók körül. Később hiába jött vissza a száraz, meleg nyár, a paradicsomon már nem tudott segíteni. Az esős napok szünetében gyorsan felszedtem a hagymát. Így is bizonyára több vizet vettek fel, mint amennyivel a télen még jól bírják a tárolást. Azután visszatért a száraz meleg, a hagymák pedig lapos ládákban napoztak, míg teljesen le nem száradt a csöves levelük. Felső, kissé sárosra száradt burok leveleiket pedig gyorsan levetették. Merthogy a hagyma valójában egy nagyra nőtt rügy – írja a tankönyv – ami az egyszikűek egyes családjának jellemző szármódosulata. A tervezett betakarítása előtt néhány héttel már nem is tanácsos öntözni, hogy a száradó szára szépen behúzódjék a nyaki részbe. Vannak vidékek, ahol az érés gyorsítását még a levelek taposásával is siettetik. Ilyenkor valóban úgy fest a hagymaföld, mintha állatok hemperegtek volna benne. Nálunk is hasonló látvány volt taposás nélkül, amikor megérkezett a tartós esős időszak. Maradt hát a levélszárító
2011. október
1916
KOINÓNIA
napoztatás. A konyhában az elsőként felszelt hagymákon látszott is mintha használt volna ez a kúra. A páncélosra száradt burok levelek alatt roppanós egészségesek maradtak a lepellevelek. A burgonyát már majdnem csákánnyal kellett felszedni, addigra annyira kiszáradt s felkeményedett még a laposra ázott bakhát is felettük. A permetlevet nem látott sorok ellenálltak a levélbetegségeknek, rágásnyomokat is csak a gumókon találtam. A burgonyagumó is egy módosult hajtás valójában, amelynek két vége jelentősen eltér egymástól. Az egyik végén gyülekeznek a rügyek, míg a másik végén – amit sztólós-nak neveznek – kevesebb rügyet találunk. Ennek még kórtani szempontból is jelentősége van, ugyanis ezt a végét jobban kedvelik a kórokozók. Ennek tudatában nézegettem a kiásott, már parásodó héjú gumókat, némelyiken még a rágáspróbálkozások nyomát is befoltozta a héj. Arra készültem, hogy a levélszáron is rügyes gumókat nevelt bokrok alatt kisebb s kevesebb gumót fogok találni, hiszen ez a léggumó-tünet valamilyen kórság következménye. Ennek ellenére annak a két léggumós bokornak semmivel sem maradt el a termése társaitól, se a gumók méretében, se a gumók darabszámában. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy valószínűleg a krumpli nem olvasta a tankönyvet – persze az is lehet, hogy a tankönyvíró maradt le a krumplitól. Amennyire jó év volt felénk a burgonyára, annyira
nem kedvezett a paradicsomnak. A termés felét a vész takarította be. Még a szép gerezdes ígéretű egészséges bogyók is tréfás formákat vettek fel. Ezergerezdes megjelenésükkel leptek meg ugyanazon tőről szedett sima kugligolyó forma testvérei mellett. A paprika viszont sok szép bogyót hozott a szomszédos parcellában. Be is értek üvegesen fénylő formára. Hogy miért fontos ez? Mert csak az ilyen szépen beérett paprikából lehet jó savanyúságot készíteni. Tavaly kármentés címén eltettük üvegbe a vékony húsú paprikákat is – keserű tapasztalat volt idén a kóstolójuk.
SZABÓ CSABA
LÉNÁRD ÖDÖN (1911–2003)
A Levéltári Szemlében közzétett nekrológok a magyar levéltárügy meghatározó személyiségeinek állítanak emléket. Lénárd Ödön nem volt levéltáros, de életének egy meghatározó szakaszában szorosan kötődött a levéltárakhoz. Amikor a rendszerváltozás idején ez lehetővé vált számára, naponta megjelent a Belügyminisztérium Történeti Irattárában, a Politikatörténeti Intézet Levéltárában, a Magyar Országos Levéltárban, Budapest Főváros Levéltárában, az esztergomi Prímási Levéltárban, a Magyar Piarista Rendtartomány Központi Levéltárában és 1997 óta a Történeti Hivatalban. Hangyaszorgalommal gyűjtötte, jegyzetelte, másolta/másoltatta kezdetben csak az őt érintő, később a magyar katolikus egyház 1945 utáni történelmére vonatkozó iratokat. Budapesten született 1911. szeptember 11-én. A piaristák kecskeméti gimnáziumában érettségizett. 1926-ban belépett a piarista rendbe, 1929-ben egyszerű, 1933-ban ünnepélyes szerzetesi fogadalmat tett, közben 1931 és 1936 között Budapesten teológiát, latint és történelmet hallgatott az egyetemen. Kosáry Domokossal együtt Szekfű Gyula közvetlen diákköréhez tartozott. A neves professzor Lénárd Ödönt a tudományos pályára méltónak találta, és megpróbálta kikérni rendjétől, de a piaristák azzal érveltek, hogy nem tudósokra, hanem tanárokra van szükségük. 1936-ban Grősz József püspök szentelte pappá. Az egyetem után 1937-ben gyakorló tanárként működött Budapesten és Kecskeméten, majd 1938 és 1945 között a szegedi piarista gimnáziumban tanított, 1939-től igazgatóhelyettesi pozíciót töltött be. 1946-tól az Actio Catholica kulturális titkára volt Budapesten, 1947-től pedig szociológiát tanított a rendi képzőben (Kalazantinum). Az AC-nál feladatai közé tartozott az iskolák államosítása elleni katolikus mozgalom ügyeinek intézése, a Katolikus Szülők Vallásos Szövetségével és Mindszenty József esztergomi érsekkel való kapcsolattartás. 1948. június 17-én letartóztatták és izgatás vádjával hat évi börtönre ítélték (BFL XXV. 1. 3008/1948; 3073/1948; 16680/1949). A Gyűjtőfogházban és a váci börtönben raboskodott, 1953. augusztus 1-én amnesztiával szabadult. Mivel az államesküt nem tette le, egyházi beosztást nem kaphatott.
2011. október
1917
KOINÓNIA
Triciklis kifutóként dolgozott az Óbudai Cipőjavító Szövetkezetnél, majd annak megszűnése után, 1961-től vízóra-leolvasó. 1961-ben a kádári kommunizmus egyházpolitikai lépéseként több száz katolikus papot és hívőt tartóztatott le az államvédelem. Lénárd Ödön ismét börtönbe került (BFL XXV. 60. e. 025/1961; 044/1962), Márianosztrán és Sátoraljaújhelyen őrizték, 1963-ban ismét amnesztiával szabadult. Független adminisztrátorként dolgozott a Közgazdaságtudományi Egyetem konyháján. 1966 áprilisában újból letartóztatták, és novemberben nyolc évre ítélték (BFL XXV. 4. f. 9060/1966; 9215/1967), a Gyűjtőfogházban raboskodott. A Helsinki-egyezmény hatására 1975 után jelentős enyhülés következett be a kelet–nyugati kapcsolatokban. 1977. június 9-én a pápa a Vatikánban fogadta Kádár Jánost (az egyetlen ilyen magas színtű kapcsolatfelvétel a kommunizmus történetében). Kádár az MSZMP PB 1977. június 28-i ülésén számolt be római útjáról, megemlítve, hogy Agostino Casaroli érsek az ő közbenjárását kérte a még mindig börtönbüntetését töltő katolikus pap, Lénárd Ödön érdekében. A PB határozata értelmében az Állami Egyházügyi Hivatal kezdeményezte az Igazságügyi Minisztériumnál a kegyelmi eljárást, majd megpróbálták elérni a piarista rendnél, hogy Ödön atya hagyja el az országot. Lénárd Ödön összesen 6749 napot (18 és fél év) ült börtönben, többet, mint bárki más politikai fogolyként. 1979-től előbb Budapesten, majd 1985-től Kismaroson vezette az illegálisan alakult ciszterci nővérek közösségét. 1991-ben minden ellene hozott bírósági ítélet semmisnek nyilvánított a Legfelsőbb Bíróság. Majdnem nyolcvan évesen, csaknem 19 évnyi börtönnel a háta mögött, szellemileg és fizikailag frissen kezdett hozzá Ödön atya 1990-ben a pereivel kapcsolatos iratok felkutatásához. Amikor Kismaroson létrehozta a Jelenkori Keresztény Archivumot (1990), hatással volt rá a német katolikus püspöki kar által a nácizmus és a katolikus egyház kapcsolatainak, történetének tudományos igényű feltárása céljából felállított Institut für Zeitgeschichte. Ajánlást kért az egykori egyetemi diáktárstól, az akadémia akkori elnökétől, Kosáry Domokostól, és egykori szegedi tanítványától, Paskai László bíborostól. Részben megnyíltak előtte az addig zárt irattárak. Még felbecsülni is nehéz lenne, hogy hány ezer oldal irat tartalmaz Lénárd Ödönnel kapcsolatban valamilyen feljegyzést. Szorgalmasan gyűjtötte az adatokat, többnyire kijegyzetelve az iratokat, mivel másolatot ekkor még csak ritkán kapott. Az 1995. évi levéltári törvény felszámolta az addigi bizonytalanságot, egyre több anyaghoz fért hozzá Ödön atya a levéltárakban. 1990-től haláláig gyűjtötte, rendszerezte az iratokat. Több alkalommal felvetette a főpapokhoz írt leveleiben, cikkeiben, tanulmányaiban, előadásaiban, hogy a katolikus egyháznak aktívan részt kell vállalnia saját közelmúltjának feldolgozásában, de legalább az iratok biztonsági gyűjtésében. Érvelése hiábavalónak bizonyult, ezért 1998-ban felállította Kismaroson a Ciszterci Nővérek Boldogasszony Háza Monostor Egyháztörténeti Intézetét. Az önálló gazdálkodású, egyszemélyes intézetet Ödön atya halála óta a Monostor korábbi apátnője, Tímár Ágnes irányítja.
Az Egyháztörténeti Intézetben található a Lénárd Ödön által összegyűjtött, lényegében tárgyilag rendezett 26 ifm anyag. A másik nagy gyűjtemény Hetényi Varga Károly végakaratának megfelelően került az intézet tulajdonába. A Hetényi Varga által évtizedek során feltöltött adatbázis és a több száz magnófelvételt képező oral history-anyag, valamint a hozzájuk tartozó fényképnegatív és csíkmásolat összes terjedelme 17 ifm. Ödön atya — ahogy halála óta Tímár Ágnes is — folyamatosan rendezte az anyagot, illetve folytatta a levéltári kutatásokat. A magnókazettán rögzített interjúkat CD-re másolták, a fotóanyagot rendszerezése, beazonosítása folyamatosan történik. Az intézet Lénárd Ödön szándékainak megfelelően minden visszaemlékezést, eredeti, vagy másolati dokumentumot, hagyatékot befogad és gyűjt, aminek segítségével archiválható és egyszer feldolgozható lesz az 1945 utáni magyar katolikus egyháztörténelem. Lénárd Ödönnek hosszú életet adatott. A csaknem 19 évnyi rablét sem volt hiábavaló. Saját bevallása szerint emberségből, Isten-szeretetből sokat tanult a cellákban. Részben a börtönökben születtek a cigarettapapírra írt, és csodával határos módon kicsempészett értékes versek: Szürke habitusban (1950–1951); A második élet (1953–1960); Söma Izrael (1972–1977); Három év versei (1977–1980). — Válogatáskötetben: Lénárd Ödön: Rácsosztotta ég. Bp., é. n. 168 p. Utolsó szabadulása után szamizdatként jelent meg három teológiai munkája: Só. A mai keresztény egyéni gondjai. Bp., 1981. 84 p.; Mécs. A mai keresztény közösségi gondjai. Bp., 1982. 280 p.; Só és mécs. Bp., 1984. 253 p. 1995-ben, 84 évesen jelent meg először Lénárd Ödön alapos történelmi munkája, amely kritikai módszerét, hangvételét, forrásgazdagságát tekintve is példaként szolgál az egyháztörténészek számára. Erő az erőtlenségben. Bp., 1995. 277 p.
LÉNÁRD ÖDÖN
HISZEKEGY
Ő vigyorogva a szemembe röhögött: nézz ki az ablakon, a rácsok között, mutass rá bármelyik járókelőre, s maholnap itt szárad előtted a bőre, mert lefogatom, s tanúkat állítok, mígnem egy kötélen kalimpálni fog, mert én vagyok az Úr, s nem az a Vén ott fenn, – s én csöndesen mondtam: Hiszek egy Istenben! Meg se hallott, úgy darálta tovább: hiába vártok bármilyen csodát, nem exhumál majd a jövendő század, nem neveznek el rólatok utcákat, a fejlődés bennünk ért el a csúcsára, ti meg maradtok az élet lomtára. Miért is jönne egy új emberalak? – ítélni eleveneket és holtakat! Erre dühöngve rohangált fel, s alá: még a börtönöd is én teszem pokollá! Mert mennyben, földön mindent én csinálok, éntőlem függ életed, halálod! Tudod, hányat vittem már le a pincébe? Golyót tarkójába, s vinnyoghat a férge!
2011. október
KOINÓNIA
Hiszel hatalmamban poklon, földön, égen? – Csak a menny és a föld Teremtőjében! Rám meredt, és eltorzult a szája: a te fajtádat: a diliház várja. Mert aki nem lát bennünk nagyszerűt, az vagy hülye, vagy elvetemült! Nem vergődök vele; a helyére teszem: az elektrosokk majd segít ezeken. Ti csörgősipkát kaptok, én meg nevetek, – s én rámosolyogtam: hiszem a Szentlelket! Most már az öklétől döngött az asztal: csak az marad meg, ki szolgálni akar! S veled még beszélni sem lehet semmiről, az ember bezárt ajtókon dörömböl. Hát meg fogsz rohadni a börtön fenekén, s jóddal kenjük ki a helyed, te kelevény! Vagy nem hiszed, hogy veled még ezt is lehet? – Csak hogy Krisztus meghalt, s eltemettetett! Dúlt-fújt, fujtatott: hát nem hiszel nekem? Akár a pápát is ide cepelem! Sokba kerül? De ha nekem megéri, Mihály arkangyal tán előlem megvédi? Leütve elhozza egy diplomata-kocsi, s vajon a hívekből marad egy maroknyi? Mit hiszel? Az árnak elébe ki vághat? – Egy katolikus Anyaszentegyházat! Hol elsápadt, hol vérbe borult arca: nem gondoltál még a sétaudvarra? Hol fél méterre a bakancsod alatt csontvázak feküsznek hason és hanyatt. A bilincs is rajtuk: ezen egyedül, ott a nő karja férjére feszül; így fúltok majd ti mind a sárba ott! – De Ő halottaiból feltámadott! Most aztán higgadt lett, hidegen nyugodt: amit nem hiszel, majd magad is megtudod! Mert elszámolnom, s most nyisd ki a füled, a csupasz bőröddel sem kell senkinek! Nemcsak őrséggel veszlek körös-körül, de gyűlöllek is feneketlenül, és szétmorzsollak, akár hiszed, akár nem – s én hiszem az örök életet, Ámen!
TOLDI ÉVA
ELKÉSZÜLT A SCHÖNSTATT CSALÁDMOZGALOM TURISTAHÁZA ÓBUDAVÁRON A Schönstatt Családmozgalom hazai központjában, a veszprémi egyházmegyei Óbudaváron hálaadó ünnepre
1918
gyűltek egybe a közösség tagjai: az átépítés és bővítés nyomán átadhatták új intézményüket, azt a turistaházat, amely ezentúl fiataloknak biztosít szálláshelyet a kápolna és a közösségi képzőház közelében. A lelki épülésükre szolgáló pihenőidejüket töltő családok, a schönstatti fiatalok és a falubeliek közösségében hálaadó szentmisével kezdődött az ünnep a kápolnában. Nyiredy Maurus tihanyi OSB szentbeszédében arról elmélkedett, mennyire fontos, miként viszonyulunk Istenhez és egymáshoz, a szenvedéseinkhez, az élethez, a világhoz. Kiemelte: Istent úgy tisztelhetjük igazán, ha igyekszünk Krisztus képmását magunkra ölteni, érzés- és gondolatvilágunkban hozzá hasonlóvá válni. A szertartás után az új épület előtt folytatódott az ünnepség. Ther Antal, a Schönstatt Családmozgalom Családok a Családokért egyesületének alelnöke, az építkezés műszaki ellenőre köszöntötte az egybegyűlteket. Megnyitó beszédéből kiderült, hogy a nagy összefogással, uniós pályázati pénzzel, valamint a Renovabis támogatásával, magánszemélyek és a közösség tagjai adományaiból, önkéntes jószolgálati munkájával elkészült A-kategóriás ifjúsági turistaszállás 40-50 fiatalnak és kísérő felnőtteknek, nevelőknek biztosít kényelmes elhelyezést, kínál lelkiségi és kulturális programokat. Azt az épületet, amely korábban a helyén állott, népszerű nevén a „Diós házat” – egy parasztház, udvarán diófával – több mint tíz éve vásárolta meg a közösség. 2006-tól használták úgynevezett kulcsosházként, akkoriban 14 személy elhelyezését tudta biztosítani. Miután iskolai osztályok és plébániai hittancsoportok részéről is igény jelentkezett, hogy Óbudavárra jönnének iskolai kirándulásra, táborozásra, ehhez már kevés volt a férőhely, és a fűtési szezonban kényelmetlen is volt az épület. 2008-ban az egyesület alapító tagja lett az Éltető Balaton-felvidékért Egyesületnek, mely a helyi Leader-közösség szervezete, s így alkalma nyílt részt venni egy uniós pályázaton a kulcsos ház átépítéséért, kibővítéséért, a kor igényeinek megfelelő felszereléséért, turistaszállóvá való fejlesztéséért. A közel 35 millió forintos beruházás révén elkészült épületet fiatalok, gyermekek táborozására, kirándulásaira, erdei iskolai foglalkozásokra szeretnék felhasználni a Magyar Schönstatt Központ infrastruktúrájának igénybevételével (előadó, étterem, játszótér...); a Schönstatt Családmozgalom egykori alapítója, Pater Joseph Kentenich nevelési elveinek lelki megalapozásával, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Családpedagógiai Intézetével való együttműködésben. Az utóbbi által kidolgozott interaktív, kifejezetten fiataloknak szóló családórákat is felkínálják majd a hozzájuk érkező fiataloknak, a térségben élő gyerekeknek, iskoláknak, ifjúsági kirándulócsoportoknak. Maurus atya felszentelte a ház külső és belső falait, s áldáskérő imával fordult az Úristenhez, hogy legyen az új épület védettséget, bensőséges elmélyülésre, beszélgetésekre, találkozásokra alkalmat adó helyszín, ahonnan kilépve a fiatalok tanúságot tudnak tenni a világban.
2011. október
KOINÓNIA
FARAGÓ FERENC
1919
MÁTÉ-TÓTH ANDRÁS
…ÉS AMI JÓ LENNE, HA ELKÉSZÜLNE ÓBUDAVÁRON
BULÁNYI PROVOKATÍV ÖRÖKSÉGE (I.) ELŐADÁS A ZSINATI KÖRBEN 2010. SZEPTEMBER 20.
Gyurka bácsi óbudavári háza hosszú évekig szolgálta a Bokor közösségeit úgy is, mint lelkigyakorlatos ház, úgyis, mint egy-két napos pihenőhely, balatoni lubickolással és úgyis, mint Gyurka bácsi elérhetőségi pontja áprilistól – novemberig. Jómagam is sokszor megcsodálhattam a tetőtér teraszi kilátást, csipegethettem az éppen aktuálisan érő gyümölcsökből és szellemiekben is sokat kaphattam a hely szellemétől, a genius loci-tól és megmerítkezhettem a házigazda mindig fiatalosan friss szellemiségében. Sajnos a budavári ház nem követi a schönstatti házak prosperitását, mi több az elhanyagoltság, a gazdátlanság érzetét kelti az arra járó érdeklődő szemében. Tennünk kellene valamit, nyilatkozzon meg itt is a bokorösszefogás! Gyurka bácsi „szívügye” volt ez a kis ingatlan, folyamatosan tervei voltak vele – még az utolsó pillanatban is vásárolt hozzá egy földdarabot, amin epret, szedret kívánt termeszteni és még jobban berendezkedni egy vidéki életformára; megérezve, megtapasztalva a városi létforma élhetetlenségét. Úgy gondolom az ingatlan eladásáról nem szabadna beszélnünk, ellenkezne Gyurka bácsi terveivel, no meg a mai ingatlanárak sem kecsegtetnek sok jóval. Áldozni kellene a bokortagok borítékaiból, a Bokor meglévő pénzeszközeiből, az építészeink szabad kapacitásaiból, a fiatalok lelkesedéseiből, kaláka jellegű építkezési-felújítási lehetőségeinkből, pályázatírók idejéből. Ami sikerül a schönstattiaknak, az feltétlen sikerülhet a Bokornak is! És újra régi funkcióiban létezhetne budavári: a lelkigyakorlatos ház, a pihenőhely, a szellemi töltőállomás és az egyéb bokorrendezvények ideális színtere – Gyurka bácsink nagy-nagy örömére…
2010. június 6-án Bulányi György piarista szerzetes „hazatért Mennyei Atyjához” – amint a gyászjelentésen olvashattuk. Saját felelősségére a kórházból a piaristák budapesti rendházába vitette magát. Este szerzetestársaival 6 puttonyos tokaji aszút bontatott, szent énekeket és magyar népdalokat énekelt velük. Elbúcsúzott tőlük. Szimbolikus ez a búcsú – egész életét közösségben élte, közösségben is fejezte be. A katolikus egyház két világháború közötti fellendülésébe beágyazottan nőtt fel, a kifosztott, üldözött és kihasznált egyházban, peremre szorítottan, az illegális és fél legális Bokor közösségben alkotta meg életművét, míg végül élete alkonyán a piarista közösségbe reintegrálódva imádkozott és dolgozott, várván a hazahívó szót. Bulányi György 1919-ben született és 2010-ben tért meg teremtőjéhez. Nem szándékom részletes élettörténetét ismertetni, s főképpen nem annak pontos adatait megadni. Élettörténete nincs is aprólékosan feldolgozva. Tudjuk azonban, hogy az élettörténetek, akár az beszéli el, akinek az élete, akár mások, mindig valamilyen vörös fonálra vannak felfűzve. Ez a fonál valamilyen érdektől vezérelt értelmezés. Ami az élettörténeti adalékokban számomra fontosabbnak tűnik, ezeknek az értelmezéseknek, élettörténet-alkotásoknak felidézése. Mindjárt az elején szükséges egy megjegyzést tennem, ami az aránytalanságról, torzóról szól, s amely az előadás során még többször visszaköszön ránk. Nem csak az igaz, hogy Bulányi atya1 élettörténetét aprólékosan senki nem dolgozta fel, és tudtommal ő maga sem írta meg szisztematikusan visszaemlékezéseit – jóllehet műveiben nagyon sok élettörténeti adalékot találhatunk –, hanem az is igaz, hogy amit mégis tudhatunk, rendkívül egyoldalú. Az őróla szóló visszaemlékezésekből hiányoznak azokéi, akik kortársai voltak, de nem voltak barátai, követői még kevésbé. Fontos feladat lenne ezeket is összegyűjteni. Nem pusztán azért, mert a XX. századi magyar történelem és egyháztörténelem egyik kiemelkedő alakját ez megilleti, hanem azért is, mert élettörténete sokféle megközelítésének ismerete kiszabadíthatja őt abból az információs gettóból, amiben évtizedeken át élt. Nem árulok el titkot, ha azt mondom, nekem is van egy bizonyos értelmezésem erről az életútról, amely része en1
Az előadás során általában a „Bulányi atya” megnevezést használtam, amit az írott szövegben is megtartottam. Barátai Bulányi Györgyöt „Gyurka bácsi” névvel illették, ellenfelei egyszerűen „Bulányinak” titulálták, a börtönben néha „Bulányi mester” névvel illették. A Bulányi atya megjelölést azoktól hallottam, akik nem voltak tagjai a Bokor mozgalomnak, sem nem foglalkoztak a hozzá vagy máshoz kapcsolódó egyházpolitikai kérdésekkel, s a piarista szerzetest papi-szellemi tekintélye miatt atyának szólították, mint plébánosukat vagy más szerzetestanárukat. A „Bulányi atya” említéssel ezt a nézőpontot szeretném szimbolizálni, mert ezt tartom jövőbe mutatónak.
2011. október
KOINÓNIA
nek a torzónak és maga is torzó. Az egyoldalú írott források mellett támaszkodik Bulányi atya saját életút-értelmezéseinek természetes egyoldalúságaira is. És torzó azért is, mert itt csak azokat az elemeket hívom belőle emlékezetbe, amelyek előadásom fő mondanivalóját alátámasztani látszanak. Ezt a fő mondanivalót abban az állításban tudom megfogalmazni, miszerint Bulányi György életműve reprezentálja a magyar katolicitás XX. századi fordulatait és jelenkori tragédiáját. Élettörténeti hátterek Élettörténetének négy szakaszát különíthetjük el. A szakaszhatárok pontos kijelölésén lehet vitatkozni, engem azonban nem a határok, hanem az élettörténeti szakaszok centruma érdekel jobban. Ezek a szakaszok természetesen részben egybevágnak a magyarországi társadalomtörténet nagy korszakaival, amit a katolikus egyház történetének szemüvegén keresztül kell szemlélnünk. Erre kötelez bennünket Bulányi atya vállaltan katolikus, piarista szerzetesi, teológusi és közösségépítő mivolta. Amennyiben kimutatható, hogy a társadalomtörténeti korszakok centrumában található lényegek, értékek és dilemmák megtalálhatók Bulányi atya életszakaszainak különböző centrumaiban, akkor a fent említett tézist igazolva láthatjuk. Életművének egyik lényeges értékelési szempontja az lehet, hogy a társadalomtörténeti szakaszok dilemmáira milyen jellegű választ fogalmazott meg. Ez a megközelítés alapvetőnek tetszik számomra és úgy vélem, ennek tárgyalása feltétele azon kérdések tisztázásának, melyek különösen a 80-as években fémjelezték az atya munkásságát, amelyek mint márkajegyek jelölik őt a mai magyar és nemzetközi diskurzusokban. A négy társadalomtörténeti korszakot voltaképpen önkényesen nevezem el: a keresztény Magyarország, üldözött egyház, társadalmi és egyházi vákuum, végül a jelentős jelentéktelenség korszakának. Keresztény Magyarország Első szakasz: 1920-1950Az első világháborút követően egész Európában és azon kívül is nagy erejű katolikus megújulás zajlott. A világégésre a katolikus egyház azzal próbált válaszolni, hogy megerősítette az egyházfegyelmet, erőteljes teológiai innovációba kezdett és számos eszközzel igyekezett fellendíteni a katolikusság mozgalmi dimenzióit. Törekedett ellensúlyozni direkt politikai befolyásolási képességének csökkenését, többek között azzal, hogy a rendelkezésére álló eszközök használatát feltöltötte egyfajta neobarokkos áhítattal és harcos lelkiséggel. Szimbolikusnak vehetjük erre a korszakra nézve Prohászka püspök „Diadalmas világnézet”-ét – bár a kötet címét kiadója határozta meg, jól érzékelvén azt a lendületes törekvést, amely a korszakot jellemezte. Természetesen ez a korszak egyáltalán nem volt homogén, és azt sem felejthetjük, hogy erről a korszakról sokan nagyon negatív módon vélekednek, sőt egyenesen a kereszténység legsötétebb időszakának is tekintik, merthogy egyenes irányú előkészítője lenne két tragédiának. Az egyik, miszerint a katolikus egyház ekkor veszítette volna el (végleg?) a modern időkkel való szótértésének végső esélyét – amelyet az
1920
I. Vatikáni zsinaton nagy részben már elveszített, másrészt ez a keresztény szellemi és társadalmi lendület lenne részben felelős a Holokauszttal kapcsolatos tehetetlenségekért és vétkekért. Nem tisztem ebben az előadásban állást foglalni ezekről a mindenképpen vitatható és vitatandó felvetésekről. Ami ebből a keresztény magyarországi korszakból számomra kiemelendőnek tűnik az két lényeges jellegzetesség, amelyek Bulányi atya fiatalságát meghatározták. Először is a keresztény eszme egész társadalmat, egész világot átfogó jellegének nyilvános jelenléte. Másodszor az egyház társadalmi jelentősége, mind a szellemi mind a szervezeti dimenzióban. Véleményem szerint többek között az tette őt képessé valóban globális, keresztény világot megálmodni, azzal a sajátos stílussal, ahogy ő ezt tette, hogy találkozott egy olyan viszonylag stabil katolikus kultúrával, ami 20-tól kezdve a világháború utánig, a kommunista hatalomátvételig tartott. Hangsúlyozom, hogy nem volt homogén ez a korszak, hiszen csodálatos szellemi műhelyek és nagyszerű viták zajlottak a nyilvánosság előtt is, teológiai kérdésekről, egyházpolitikai kérdésekről, világpolitikai kérdésekről. Mégis működő országot tapasztalhatott meg fiatal korában. Ám nagyon jól tudjuk, különösen az én korosztályomba tartozók, vagy a nálam fiatalabbak, hogy mennyire más korszakban nőttünk mi fel, mennyire más, általános társadalmi viszonyok és általános nyilvánossági viszonyok vettek bennünket körül. Ezek között szocializálódtunk és ezért ennek a fiatalabb nemzedéknek sokkal nehezebb a Bulányiéhoz hasonlóan valami átfogót és egyetemeset álmodni; sokkal nehezebb, mert sokkal kevésbé beágyazott az élettörténetünkbe, mint amennyire az övébe volt. Alternatíva keresés Második korszak 1950-1990. A következő korszakot az alternatíva keresés korszakának nevezem. Alternatívakeresés az üldözött, vagy instrumentalizált (magyarul politikai eszközként felhasznált) egyházban. Eleinte brutális, majd később racionalizált eszközökkel ezt a fajta elevenséget, ezt a társadalomalakító, társadalmat formázó, társadalmat megjelenítő elevenséget, amit a háború előttig tapasztalhattunk Magyarországon, a sztálini és a kádári korszak főellenségnek kiáltotta ki és gyökerében elvágta. Történelmi tény, hogy hány száz egyesületet bomlasztottak fel, hogyan tették tendenciózusan tönkre a civil társadalmat, hogyan vették el a kereszténység, nemcsak a katolicitás mögül a tőkét, amivel működtetni lehetett a nagy társadalmi intézményeket: iskolákat, kórházakat, szeretetotthonokat stb. Hogyan diszkreditálták az embereket, hogyan próbálták meg egyfajta inverz vallás, másik vallás, egyfajta szemben álló vallásnak a nevében, amit kommunista vagy ateista ideológiának lehet nevezni a „múltat végképp eltörölni”. Ezt a korszakot a különböző szerzők más más módon szakaszolják. Ám a hivatalos történetírás, a történelem „felülről” narratíváinál fontosabb a személyes életsorsokban és emlékezésekben megnyilatkozó narratívák. A különböző magyarországi személyiségekre nagyon eltérően hatottak ezek az évtizedek. A személyes narratívák árnyalatait finom érzékenységgel mutatja be és elemzi Bögre Zsuzsa. Nagyon fontos is, akik átéltük ezt a korszakot, tudni ezeket az árnyalatokat, hogy magunkat is árnyaltan tudjuk benne elhelyezni. A hazai – és
2011. október
KOINÓNIA
egész kelet-közép-európai egyházi (és társadalmi!) múltfeldolgozásnak az egyik legnagyobb akadályozója az árnyalatok hiánya, a frusztráció türelmetlenségéből fakadó túlzott leegyszerűsítések, az irgalmas mérlegelések elmulasztása. Legmegdöbbentőbb számomra az, hogy ebben a korszakban Bulányi György és sok hős kortársa nem a totális tagadás útját járták, mint egyébként sokan mások. A totális tagadás útja helyett a kreatív tagadás útját járták. Ez a kreatív tagadás azt jelentette, hogy megpróbálták az adott körülmények között nem azt folytatni a föld alatt, amit folytatni lehetett a föld fölött a hatalom átvételig, hanem megpróbáltak új módon viszonyulni ezekhez az új körülményekhez. És a föld alatt veszélyeket vállalva megpróbáltak – teológiai kifejezéssel szólva –megnyílni a Szentlélek aktuális inspirációinak. Szociológiai megközelítésből azt mondom, hogy egy teológiai alternatívát kerestek, és ennek erejéből létrehozták a második nyilvánosság kezdeti formációit, és második társadalmat kezdtek építeni. Mindannyian tudjuk, hogy Bulányi atya életében is és a Bokor életében is ez a korszak nagyon sok ívvel rendelkezik. A kezdeti teljes ellehetetlenülés után, a börtönévek kétségbeesése után, megdöbbentő újrakezdés történt. Ahogy lazult a diktatúra, újra egymásra találtak az emberek és egymást erősítve, inspirálva, támogatva közeget alkottak Bulányi atya döbbenetesen eleven gondolkodású szemléletének, és lehetővé vált, hogy az evangélium elemzése megszülessen. És lassan-lassan ebből a konspiratív második nyilvánosságból kialakult egy viszonylag homogén, nehezen, de mélyrehatóan elsajátítható ideológia, teológia, gondolati rendszer, amelyet a kisközösségi viszonyok mentén sikerült olyan mértékben indoktrinálni, a tagokat olyan mértékben átitatni ezzel, hogy aki egyszer – hogy úgy mondjam – rendesen bulányista lett, az azt soha életében nem tudta „kiheverni”. Azért volt erre lehetőség, mert társként lehettek részesei ennek a gondolkodási és aktivitási folyamatnak, és nem egyszerűen a korábbi ecclesia discens fél legális folytatóiként. Úgy vélem, legalábbis szeretném vitára bocsátani, hogy a többi kisközösségi, lelkiségi mozgalom között a Bokornak éppen ebben rejlett a sajátossága – ereje, és egyben későbbi sorsának megpecsételője is –, hogy az egyházi tanítást új módon fogták fel. Amellett, hogy átálltak egy részben nyilvános – hiszen akkor még számos bokorbeli pap plébános volt – részben nem nyilvános konspiratív mozgalmi szerveződési rendszerre – amit más mozgalmak is végeztek, kiemelten a Regnum Marianum – , hanem ezen túlmenően megújult tartalmakkal és megújult módszerekkel új teológiát is műveltek. Ebben a korszakban élte meg ez a Bokor formáció és maga Bulányi atya is azokat a hihetetlen és soha el nem képzelt csapásokat, ami az állami hatóságok részéről is érték őt, illetve a többieket, amelyek az egyházi hatóságok részéről érték. Peremre szorításról van szó, de egy adatot mégis hadd mondjak. A legsúlyosabb, legnehezebb időkben, amikor igazából már más esélye nem volt annak, hogy ezt a mozgalmat keretek között lehessen tartani, csak az eretnekség vágyának a
1921
publikussá tétele és kidolgozása. Nos, abban a korszakban nagyjából 5000 olyan értelmiségi, tágabban fogalmazva önállóan, felnőtten gondolkodó volt a Bokorban, akkor, amikor Magyarországon közel ennyi római katolikus pap szolgált. A különbség azonban az volt, hogy ez az értelmiségi csoport, amely ekkor a Bokor törzsgárdáját jelentette, s amely heti, kétheti rendszerességgel, intenzív tanulásos, vitatkozásos, imádságos találkozókon vett részt, legalább 20-25 évvel alacsonyabb átlagéletkorú volt, mint az akkori katolikus papság. És színezte ezt a társaságot még az, hogy legalább a fele nő volt. Tehát idáig ért el ebben az alternatíva-keresésben ez a mozgalom, és Bulányi atya számára ez a mozgalom volt a nagy tanulság, amellett, amit megértett az evangéliumból, hogy az egyház ilyenformán elevenen működik a leghátrányosabb viszonyok közepette is. Ez egy pragmatista vélekedésként hathat, de azt hiszem korrekt és jól látta a dolgokat ez ügyben. Folyamatosan tapasztalta ezekben a közösségekben, hogy az evangéliumok ígérete a „száz annyiról” valóság. Vákuum A következő korszakot nagyjából 1986-tól indítom el, és bizonyos értelemben a mai napig is tartónak vélem. Ezt a korszakot úgy neveztem el, hogy társadalmi, egyházi vákuum. Én magam is nagyon nehezen tudom szabatosan leírni, vagy elmondani, hogy Bulányi körül miért alakult ki a vákuum az egyházon belül. Látszólag persze nem olyan nehéz választ adni, legalábbis akkor mindannyiunk számára minden jel, arra mutatott, hogy Magyarországon is és külföldön is őt teológiailag elítélték. Ha azonban mélyebben elemezzük az akkori hazai és római jogi és teológiai szövegeket, láthatjuk hogy ez az elítélés nem egészen úgy volt, ahogyan akkor a köztudat számára megjelent. Magyarországon ugyanis nem tudták elítélni, mert nem voltak hozzá illetékesek, Rómában pedig nem ítélték el, mert nem törődtek vele. Mégis, Magyarországon akkor sikerült azt a hírt, vagy azt az információt elterjeszteni a közösségen belül is, Bulányi atya számára is és a magyar katolikusok számára is, hogy Bulányi eretnek. Kialakult tehát körülötte és a Bokor közösségei körül egy egyházi vákuum. A különböző hatóságok, Állami Egyházügyi Hivatal valamint – ma már tudhatjuk –, hogy az elhárítás is nagyon sokat tett azért, hogy sem őt, sem a hozzá közelállókat ne lehessen rendszeresen, a nyilvános egyházi tereken hallani vagy látni. Szóba se kerülhetett az, hogy érdemi vita folyhassék a Bokor gondolatairól; a nagyon kevés sporadikus érdemi vita is egy-egy pici föllángolás lehetett csupán. Végül mire odaértünk, hogy az ország politikai berendezkedése átfordult egy másik nagyon furcsa, érdekes rendszerré, amit poszt-totalitárius demokráciának nevezhetünk, addigra ez a vákuum azt jelentette, hogy mindenki, aki levegőt akart venni a katolikus egyházban Magyarországon, már nem volt érdekelve, hogy ezt a levegővételt a Bokorhoz kapcsolódva tegye meg, illetve hogy Bulányi atya nagyon erős, nagyon inspiratív teológiájából forrásozva tegye meg. Azt gondolom, hogy ezt a vákuumot meg lehet törni, és ha most erre az előadásra ilyen sokan eljöttek, akkor szerintem ez a vákuum máris megtört. Nagyon remélem, hogy az a viszonyrendszer, ami ebben a korszakban kialakult Magyarországon, amit egy másik előadásban az egyház
2011. október
KOINÓNIA
felől nézve „hallgató egyháznak” neveztem, lassan megváltozik, s ehhez a változáshoz szervesen hozzátartozhat Bulányi teológiájának és művének kritikus értékelése, méghozzá immár nem csupán oldallagosan, hanem annak modellértékű jelentőségéhez mérten. Az egyház attól tartok nem azért hallgat, mert tudja az evangéliumot, csak a társadalmi körülmények miatt nem mondhatja el, hanem azért hallgat, mert, ahogy Szilágyi Domokos mondja, az igét elfeledte.2 Jelentős jelentéktelenség A hallgató egyház tragédiája az volt, hogy Bulányi atyának meg kellett tapasztalnia, hogy vákuum keletkezik körülötte, majd pedig azt, hogy ez a vákuum még akkor is fennállt, amikor már politikailag nem kellett volna, hogy ez vegye körül. Ezekkel az élettörténeti adalékokkal szerettem volna az első részben kicsit belemenni, ebbe az egész jelenségbe. És most szeretnék áttérni a teológiájára, és itt most valamit olvasni fogok. Számomra nem az a kérdés, hogy Bulányi teológiáját, a teológiai szakágak melyikébe sorolhatjuk be, hanem az a kérdés, és valószínűleg ez mindannyiunkat jobban érdekel, hogy milyen teológusként érthetjük meg őt. És folytathatnánk tovább teológiai szempontból releváns meglátásainak, okfejtéseinek elemzését. Ez a fontosabb kérdés. Abban az értékelésben, méltatásban, amit volt szerencsém 15 évvel ezelőtt teológiájáról írni, így írtam: „erős, tudományos igénnyel fellépő, marginalizált, bázis teológus”. Szeretném ennek a definíciónak minden lényegi elemét egy picit kommentálni. Bázisteológus, mert műveinek egész sora az általa kezdeményezett Bokor bázisközösségi mozgalom, Isten- és élettapasztalatának humuszán íródott. A másik, marginalizált, hiszen sem a magyar, sem a nemzetközi civil, vagy egyházi tudományosság fórumain nem vitathatta meg nézeteit, teológiájának telt szőlőfürtjeit, ezeken a helyeken nem préselhette, érlelhette értékes borrá a szaktudományos diskurzus borát. Tudományos igényességéhez azonban nem fér kétség. Különösen is a budapesti teológiai bizottság kérdéseire adott „Válaszaim” című írása mutatja meg, mennyire kész és képes volt az akkori kor legmagasabb szintű teológiai nézeteit saját álláspontjának alátámasztására fölhasználni. Jogos és szükséges is árnyaltan elhelyezni Bulányit, mint teológust és a Bulányi féle teológiát. Ehhez szükség van annak a kérdésnek megválaszolása, hogy voltaképpen miért is lett Bulányi atya teológus? Bulányi életművében egyik legmeghatározóbb, sajátos teológiája, amely a korabeli magyar teológiai kontextushoz viszonyítva mind tartalmában, mind módszerében számos eredeti elemet tartalmaz. Amikor itt teológiáról, Bulányiról, mint teológusról beszélek a teológiaművelés különböző módozataival a háttérben teszem. Leonardo Boff, az ismert felszabadítási teológus egykori ferences szerzetes, a teológiai művelés három modelljét, három P-vel, p-betűvel kezdődő 2
A próféta c. versének záró sora: „Az igét - az Igét elfeledtem. És most már nincs bocsánat.”
1922
jelzővel jellemezte, popular, pastoral, professional. Ezekben a modellekben alapállásokról van szó, fenotipusokról és nem kizárólagosságokról. A „popular” a legalapvetőbb. Nem a populista értelemben, hanem a nép által művelt gondolkodás értelmében. A józan keresztény értelem, a hitre alapuló döntések átgondolása a teológiának talajnövényzete. A „pastoral” a különböző méretű és helyzetű közösségek Istenre hangolt döntései, szervezései, állásfoglalásai. Boff írja: a kaucsukfa alatt álló seringueirók (kaucsukgyűjtők, a brazil őserdők legszegényebbjei) hitbeli, közös belátásai, döntései, ennek a teológiának részei. Ez a teológia közösséget teremt. A megtestesülés igéjét Boff úgy parafrazeálta, az ige társadalommá lett, az ige közösséggé lett. Végül pedig a harmadik a professzionális teológia, amely a teológiatörténet és a kortárs intellektuális kihívások közegében dolgozik. Boff kiemeli, hogy ennek a teológiának nélkülözhetetlen forrása a populáris és pasztorális teológia, mert így tud szolidáris lenni azzal a néppel, amely eltartja és amelyért dolgozik. Nagyon fontos számomra, hogy ezt a modellt jól értsük, és ennek segítségével jól helyezzük el Bulányi teológiáját. Bulányi atya nem készült teológusnak. A piaristáknál szokásos teológiát tanulta, amit kellett. Akkoriban Schütz Antal volt a magyar teológia egyik legkiemelkedőbb alakja. Széles látókörével, igényességével, olvasottságával, erős skolasztikus, neoskolasztikus alapjaival, teológiai, pszichológiai ismereteivel. Fiatal piaristaként magas szintű képzésben vehetett részt Bulányi, amelyben a szisztematikus teológia jelentette a súlypontot, tehát dogmatika és fundamentális teológia. Ne feledjük, hogy még előtte vagyunk a katolikus teológia bibliai reformjának, amely ekkor már például Franciaországban egyre divatosabb kezdett lenni, de még nem igazán érte el sem Németországot, sem Hollandiát, sem az Európai kontinensen kívüli világot. Bulányi azonban nem hittanárnak készült és nem is professzionális teológusnak, hanem magyar és német szakos tanárnak. Összes írását átszövi a magyar költők ismerete, szeretete. Ha nem írt volna teológiát a szó professzionális értelmében, vagy pasztorális értelmében, a magyar költők verseiben ünnepélyesen felzendülő, vagy fájdalmasan felsajduló isteni inspiráció kifejtéseivel is el tudta volna mondani azt, amit végül újszövetség elemzéseivel mondott el. Fel kell tennünk tehát a kérdést: miért is lett Bulányi teológussá? Úgy vélem azért, mert a háború után sokakkal együtt rádöbbent arra, hogy a keresztény Magyarország kereszténysége, csak radikálisan megváltozott, megújult formában lesz képes választ adni a vallás- és egyházüldözés, a totális diktatúra alatt élők alapvető kérdéseire. A gyökeresen megváltozott világra Bulányi, a bevezetőben már utaltam rá, nem politikai, nem konspiratív, hanem legeslegelső sorban teológiai választ adott. Ebben áll zsenialitása. Ebben emelkedik ki sok-sok kortársa közül. Nem az üldözöttek áldozati pozícióját választotta. Pedig oka lett volna rá, hanem az új tömlőhöz, újbort – ha szabad ebben az esetben megfordítani a jézusi szót. Ez volt szervezetileg az ősegyházi mintát követni kívánó Bokor mozgalom, és ez volt az evangélium eredeti üzenetét fel-
2011. október
KOINÓNIA
tárni szándékozó teológia, amit nagy műveiben, elsősorban a KIO-ban, a Pál szintézisekben olvashatunk. Szeretném ezt még egyszer nagyon aláhúzni, mert ez az a pont, amiben úgy gondolom, hogy tényleg igaz lehet az az állítás, hogy ha az ő művére intenzíven rátekintünk, akkor az egész magyarországi kereszténységnek a kérdésére találunk valamilyen értelemben választ. Vagyis tehát arra, ami Nyugat-Európában, vagy más kontinenseken, Európán kívül is évtizedekkel ezelőtt is, ma is zajlik. A kereszténység számára a társadalmi változások hitbeli kihívást jelentenek, és csak másodsorban jelentenek politikai, taktikai, gazdasági kihívást. Ha a mi történetünkre tekintünk viszsza, akkor a kommunista diktatúrában az első pillanatban, amikor erre valóban lehetőség volt, akkor Bulányi az evangéliumokat kezdte el olvasni és olvastatni az általa kidolgozott, sajátos, nagyon izgalmas, ám rendkívül fárasztó analízis-technikával. Abban az időszakban, amikor annak tulajdonképpen racionális észszel nézve semmi értelme nem volt, akkor Bulányi atya társaival együtt kilenc esztendeig tartó felnőttképzési sorozatot indított el, amit Bokor teológiának neveztek. Ebben a Bokor teológiában azokat a műveket kellett olvasni, amiket a központi szemináriumban olvastak a teológushallgatók. Ezeknek a műveknek a megtanulása mellé, még oda volt helyezve az evangéliumnak jobban kidolgozott sajátos szemlélete. Tehát én azt hiszem legalábbis, hogy a legelső dolog, amit a Bulányi életműből a mai gondolkodásunk számára megőrizhetünk, az ez a mozzanat: a társadalmi kihívásokra, az identitás-válságokra válaszul a hit alapjainak, az evangéliumnak, a hit tanításának az újraolvasása, retraktációja. Ebből fakadhat különböző megújulás, hiszen erre új pasztorális stratégiákat lehet felépíteni. Talán bántja a füleket, ha azt mondom, hogy a katolicizmus mai magyarországi tragédiája. Megszenvedem ezt a kifejezést. Úgy érzem, hogy amikor a rendszerváltás betört, akkor óriási társadalmi változás indult el, és bizony az egyház financiális, gazdasági, szervezeti működésének helyreállítása nagyon-nagyon lefoglalta a nagy egyházi projekteket. Közben azonban nem sikerült elég energiát fordítani arra a kérdésre, hogy vajon ez a társadalmi változás nem arra szólítja-e a magyar keresztény értelmiséget, hogy az evangéliumot olvassa újra és kezdje el újra betűzni. Mert megint egy másik társadalomban kell képesnek lenni elsősorban magunknak megfogalmazni azt, hogy mi Istennek az üzenete, mi az Evangélium tartalma. Valamint, ami szintén aláhúzandó az egész egyháznak is, hiszen óriási intézményről van szó, amelynek hagyományához és méretéhez mért a felelőssége is ebben az új rendszerben. Elsősorban nem az lett volna a fontos, hogy a működési feltételeket teremtsük meg. Ma már egyre többen látják ezt. Együtt mormogunk a folyosókon, mert már látható, hogy az intézmények kiépítésének a gyümölcsei határosak és nehezen találhatók meg azok a helyek, ahol a magyar katolicitás megtermi azokat a gyümölcsöket, amelyek visszaigazolnák, hogy az elmúlt 20 esztendő projektjei valóban a Szentlélek szellemiségéből fakadtak. Inkább azt kell szomorúan
1923
szomorúan megszenvednünk, hogy a pasztorális tevékenység, a hitoktatás, a médiaszereplés, a szociális tanítás paralizálódik a teológiai és gyakorlati bátortalanság miatt, végső soron a hit alapjainak bizonytalanságai miatt. Bulányi teológiája Bulányi teológiának véleményem szerint négy nagy állítása van, amit mindenki, aki egy kicsit is beletekinthetett, ismer. Dolgom csupán emlékezetbe hívni a központi tartalmakat. Az első az, hogy Bulányi teológiája Jézus, a földi Jézus szeretetére és megértésére alapul. Nem szükséges itt mélyebben tárgyalni, hogy az evangélium milyen történeti rétegekben lett olyanná, mint amilyenné lett és az őskatolicizmus kérdését sem. Arra koncentrált, hogy azok, akik életüket adták Krisztusért, azok mit írtak rá hivatkozva, mit adtak szájába. Jézus mondatait tette meg Bulányi atya még az evangéliumnak is a közepébe. Számos kulcsfogalomnak a tartalmát ez alapján határozta meg. Számára az egyik legfontosabb kulcsfogalom az „Isten országa”. Az Isten országát projektként fogta fel. Ezerszer elmondta, Isten országa nem köztetek van, hanem rajtatok fordul. Aki az Isten országát komolyan veszi, aki keresztény vagyis jézuskövető akar lenni, annak az Isten országa építésében, szervezésében, az amelletti tanúságtételben van dolga. Minden más csak utána következik vagy radikálisabban szólva, minden más mellékes. Isten országa építése közösségépítés. Minden tanítványnak tanítványokat kell gyűjtenie, és hamarosan a 12 valamelyik hatványán már az egész Glóbusz tanítvánnyá tehető. Mosolyoghatunk rajta, hogy úgy képzelte, a jó közösség vezetők repülőn élik az életüket, mert egyik kontinensről a másikra utaznak, hogy a 12-nek csoporttalálkozót tartsanak. Ám nem az az érdekes ebben, hogy ezt a modellt meg lehet-e ilyen módon valósítani, hanem az, hogy a jézuskövetés munka, közösségszervezés, tanítványgyűjtés. Ez az abszolút közepe annak, amit Jézusból megértett és megértetni kísérelt. Úgy neveztem a róla szóló elemzésemben, hogy ez akolitológia, vagyis a Jézus követés teológiája. Az erkölcstan, ami a KIO megfelelő numerusaiban – ahogy azt ő annak idején nevezte – van kifejtve, három nagy parancsra épül fel: az ellenségszeretetre, tehát a béketeremtésre, a hatalom elutasítására, a szolgálat hatalmára és a szegények szeretetére. Azt kell mondjam, hogy akkor nem volt még Európában ismert a felszabadítási teológia, amikor ezekben a közösségekben már a szegények iránti előszeretet, nemcsak teológiai, lelkiségi, morális alapállás volt, hanem gyakorlat is a szegényeknek küldött összegek összegyűjtése és kalandos kijuttatása elsősorban Indiába. Jól ismert, hogy milyen kellemetlenségek voltak az erőszakmentesség témaköréből a 80-as években. Ma pedig látni, hogy milyen sok nemzetközi teológiai program a világvallások közötti gondolati konszenzust kíséreli megteremteni, építvén arra az alapgondolatra, amit annak idején Bulányi atya tűzött zászlajára, illetve állította a Bokor elé: ellenségszeretet nélkül romba dől a világ és hamis az evangélium. Az észak-dél ellentéttől kezdve az iszlám vagy más erőszakos fundamentalizmus, India, Kína konfliktusai mindmind valahol ott ragadhatók meg az ő teológiája szerint, hogy ki, kit etet meg. Hang Küng Projekt Weltethos c.
2011. október
KOINÓNIA
művét is így kommentálta: az a kérdés, hogy ki, kit etet meg, vagyis a világ nagy vallási hagyományainak belső pozitívumait ugyan fontos feltárni, de a világ attól változik meg, ha képes lesz véget vetni az éhezésnek. Persze prófétai beszéd, prófétai retorika ez, de Bulányi atya műveiben ennek a prófétai beszédnek evangéliumi igazolása benne van. A következő lényeges pontja teológiájának, úgyis lehet mondani, hogy egyháztanának, a mozgalom egyház. Isten országát építeni kell: aki szeret, az szervez. Az egyházat olyan körülmények között, amilyen körülmények között az intézményeitől megfosztott egyház tétetett, mozgalom egyháznak képzelte el. Lehet, ennek volt egy nagyon okos stratégiai indoka is. De műveit ismerve meggyőződhetünk arról, hogy nem stratégiai indokból lett a Bokor kitalálva, hanem azért, hogy a tizenkettő kisközösségi egyházmodelljét másolni kell, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Végül pedig a teológiájának egy nagyon lényeges pontja a lelkiismeret kérdése. Hivatkozhatott volna Aquinói Szent Tamásra is, de nem rá hivatkozott. Úgy érezte, kezdettől fogva úgy gondolta, hogy azokból a szavakból, ahogyan Jézus imádkozik az Atyához és amikor félrehúzódva mindenkitől eldönti, hogy milyen útirányokat vegyen, ott a lelkiismeret a legfontosabb. Úgy vélte, hogy az embernek lelke, aki a teremtésnél fogva Istenre forduló, Istenre hangolt lény, és Isten lelke valamiképpen azonos. Ez teológiai igazság ahogyan Pálnál olvashatjuk: a krisztusi igazság, Jézus igazsága, az Isten lelke által a szívünkben van beleírva. És ennek alapján felnőtté (mündige Christen volt akkoriban a divatos, német kifejezés erre) akarta nevelni a tanítványait, arra, hogy az üdvösséghez az szükséges, hogy az ember a lelkiismeretét kövesse. Minden ezen múlik – az egész szentségtana is arra épül fel, hogy a lelkiismeretét követő embernek a döntéseit Isten is megpecsételi. Látásom szerint ez a négy nagy állítás vagy fókusz – Jézuskövetés, Isten országa építése, a mozgalom egyház és a lelkiismeret központi szerepe –, amely mentén Bulányi teológiájának sajátos hangsúlyai megragadhatók. A zsinat mérlegén Egy kicsit szükséges rátekinteni arra, hogy a II. Vatikáni zsinat hozott, illetve legitimitizált egy olyan teológiai fordulatot, ami már 10-20, esetenként 30 évvel korábban elindult. Nagyon megdöbbentő, hogy akkor, amikor Bulányi az evangéliumok elemzését elvégezte, és azt a bizonyos „Keressétek az Isten országát” című mintegy ezer oldalas könyvét megírta 68-69-ben, ennek a műnek a vonalvezetése elővételezett – szeretném hangsúlyozni, elővételezett – nem kevés olyan meglátást, amit a zsinat – amelytől Magyarország és egész Kelet-Európa el volt zárva – legitimált. Bizonyos értelemben elővételezte azt, amit a zsinat tulajdonképpen az egész világ katolicizmusa számára hangsúlyozott. A zsinatnak központi tanítása a közösségi egyház, a kommúnió egyház. Az egyház hierarchikus intézmény, mégis közösségekben létezik. A hierarchia a közösségek támogatása. Bulányi az „Egyházrend” című művében hozzátette, közösségépítési hitelesítés
1924
esetén hatékony a hierarchia. Nem azt mondta, hogy így érvényes a papszentelés, mert tudta a teológiát, hanem azt, hogy így hatékony az „ordo”. Ebből óriási vita kerekedett, valamint művének hamisított változatát juttatta a titkosrendőrség a püspökök és a teológiai vizsgálóbizottság kezébe. Lényeg a kommúnió egyház, abban az értelemben is, hogy a pásztorokat csak a nyáj gyűjtése és legeltetése után lehessen felszentelni. Ez akkor Magyarországon felháborító teológiai kijelentés volt, de nemzetközi szinten a legkomolyabb dogmatikusok és gyakorlati teológusok ugyanezt képviselték. Sőt a teológia történetében igazolták is, hogy legalább ezer éven keresztül a katolikus egyházban nem lehetett püspököt szentelni valóságos mögötte lévő közösség nélkül. A zsinat Isten vándorló népeként fogja fel az egyházat. A laikusokat Isten népének teljes jogú tagjává teszi a keresztség révén. Igen, Bulányi pedig hozzáteszi, amennyiben a megkereszteltek pasztorálisan sikeresek, akkor teljes szerepkört is kell, hogy kapjanak. Ez nagyon erősen pragmatikus gondolat. Ha valaki gyűjti a tanítványokat és ebben sikeres, akkor legyen neki előbb-utóbb jogosultsága arra, hogy az eucharisztikus lakomán elnökölhessen, valamint hivatalosan is tanúsíthassa Isten megbocsátó szeretetét, a bűnbocsánat szentségében. A zsinat Dei verbum kezdetű enciklikájában a Bibliát az egyházi gondolkodás, a szisztematikus teológia mellé vagy inkább fölé emelte. Bulányi azt mondta, hogy igen. És ezen felül még a Bibliában az evangéliumot kell kiemelni. Az evangélium szemüvegén keresztül kell olvasni a páli leveleket, az Ószövetséget is. Sokan valószínűleg felháborodnak azon, hogy halála előtt még néhány évvel egy írást tett közzé, miszerint az Ószövetség nem Isten hangja. Aki ismerte őt, jól tudta ezt a retorikát érteni. De kritikusan meg kell jegyezni, hogy a nyilvánosság előtt egy ilyent mondani részben ódivatú, nehezen illeszthető bele a keresztény teológiai szemléletbe, ráadásul óhatatlanul alapot ad bizonyos antiszemita nézeteknek. Akik ismerik, értik, hogy tulajdonképpen ez negatív kijelentése annak, amit mindig is hangsúlyozott, hogy az evangélium meghatározó hermeneutikai eleme a Bibliának.
Kézfogás Bulányi Györgynek Fehér oltár körül vörös kor volt, amikor lángra lobbant a Bokor. Ötvenévnyi hatalomtól elnyomás mennyit ér mondd meg, ma egy kézfogás? Örök a Hang, amely benned szól, örök az Ige, amit tolmácsolsz. Gondolataid – hegyrıl kiáltott kiáltott szó, kötetekbe gépelt kincs a KIOKIO-d. Köszönöm Neked „Bulányi„Bulányi-mester”, hogy vasra verten is hirdetted a Mestert. İt, akit Munkácsy vászonra festett, aki zárkámba is elkísért engem. Nekem öröm veled a kézfogás! Tudom, hogy a Mester mosolyog ránk. Két kezed kezed fogja közre jobb kezemet, s hála érzése önti el szívemet. (Habos László)
A SZERKESZTİSÉG KÖZÖSSÉGI ÖNÉRTELMEZÉSE KEDVES OLVASÓINK! — Terveink szerint az 1993-ban Gyurka bácsi által alapított, és ránk (Lombos Ida, Korponai Erzsébet, Sarló Csaba, Inczédy Péter és Faragó Ferenc) hagyományozott Koinóniát 2011. szeptemberétıl önálló havi lapként kívánjuk megjelentetni. A havi lapot Gyurka bácsi szellemiségében, az általa megfogalmazott: „Az emberi elkötelezıdés folyóirata – családunkért, nemzetünkért, mindenkiért – Isten Országa megvalósulásáért.” küldetésnyilatkozata mentén szeretnénk összeállítani. — A Koinónia a Bokor közösségek lapja, írásokat továbbra is elsısorban a közösségek tagjaitól kér. Örömünkre szolgál, hogy az utóbbi egy esztendıben publikált 70 írás szerzıibıl csupán 6 személy nem köthetı közvetlenül a Bokor közösségekhez. Ám róluk is úgy véljük, hogy gondolataik illeszkednek közösségeink gondolatvilágához, ám térben illetve idıben személyes kapcsolat nem alakulhatott ki.
XVIII. évfolyam 11. szám 2011. november TARTALOM: A Koinónia régebbi számai elérhetık: www.bulanyi.hu
A Szerkesztıség közösségi önértelmezése Bulányi György, Fıpapok, írástudók és… Máthé-Tóth András, Bulányi provokatív… (II.) Gromon András, A kritikus Jézus Faragó Ferenc, Archetípusok… (I.) Polinger Ágnes, Eutanázia Habos László, És tanítvánnyá lett a mester Dryp, Mirıl mi jut eszembe… Böjte Csaba, Gondolatok… Korponai Erzsébet, Bensı „válságaink”… Habos László, Versek… Kovács László, Koccintsunk? Makovecz Imre (1935-2011)
1925 1926 1928 1929 1931 1934 1936 1937 1937 1939 1941 1942 1945
«Az emberi elkötelezıdés folyóirata – családunkért, nemzetünkért, mindenkiért – Isten Országa megvalósulásáért.» Elérhetıség;
[email protected]
— A lapot Gyurka bácsi által annak idején kiválasztott – fent már felsorolt – személyek szerkesztik. Egyértelmően gondoljuk magunkról Bokorhoz tartozásunkat, amelynek formai és tartalmi elemeként is különbözı közösségek tagjai vagyunk. A Koinónia szerkesztı bizottságának közössége nem deklarált a maga tagjaiból formális vezetıt. Elfogadott álláspontunk ez ügyben, hogy mindig az a közösségvezetı, amelyikünknél a szerkesztıségi találkozás történik. Jelezni kívánjuk, hogy Gyurka bácsi kovászaként a szerkesztıség, a Bokor definícióknak is megfelelı élı közösséggé kelesztıdött. Még nevünk is van: Koinónia Társak Közössége. A számok tartalmáért közös felelısséget vállalunk és szeretnénk újbóli megerısítést adni abból az aspektusból, hogy egyes írások nem feltétlen tükrözik a szerkesztıbizottság véleményét, de mondanivalóikban tematikailag illeszkednek a közösségeinkben felmerülı problémákhoz, állásfoglalásokhoz. Ilyen írásokat vitaanyagnak tekintjük, melyek reményeink szerint kiváltja a
2011. november
KOINÓNIA
közösségek írásbeli reagálását, állásfoglalását. Nem kívánunk foglalkozni a napi politikával, és nem teszünk be Gyurka bácsit becsmérlı, vagy kritizáló cikkeket sem, ezt nem érezzük méltónak. Nem teszünk be olyan cikkeket, bár sajnos kapunk, amik vallási vagy nemzetiségi, vagy más gondolati alapon becsmérlik embertársainkat. Ezen hitvallásunkat már megtettük a Koinónia hasábjain is, lásd: XVII. évfolyam, 10. szám, 2010. október, 1721. oldal. 1 — A Koinónia terjesztésének pénzügyeivel eddig sem foglalkoztunk, s ezután sem szeretnénk foglalkozni.. Pénzügyekben teljes mértékben a KV döntéseire hagyatkozunk. De szeretnénk javasolni az Internetes terjesztés dominanciáját. A szerkesztıség soha nem kért és nem kapott pénzt, a terjesztéssel pedig nem mi foglalkozunk. Többek kérésére, a monitor elıtt történı olvasás kényelemesebbé tétele érdekében, a hagyományos kéthasábos formátum mellett, egyhasábosként is megküldjük mindenkinek az aktuális számokat, a
[email protected] listára. Akik nem rendelkeznek internet kapcsolattal és/vagy nyomtatási lehetıséggel, javasolható, hogy részükre az adott közösség nyomtassa ki és jutassa el a számokat. Ennek volumene, úgy gondoljuk, nem igényel külön költségvetési tervezést. 1
A szerkesztıség Gyurka bácsi szellemi hagyatékának tekinti az általa 1994-ben útjára indított Koinóniát. A tizenhatodik esztendejében – pontosabban évfolyamában – járó folyóirat küldetésnyilatkozatát Csire Feri fogalmazta meg még annak idején az elsı számban, emígyen: „Úgy látszik, hogy az Érted Vagyok és a Tájék után szükségünk van egy harmadik orgánumra is, a Koinóniára. A Tájéknak eddig is voltak mellékletei: Közös dolgaink, Reflexiók, melyek már nem fértek bele a meglévı keretbe. De túl ezeken az idıszaki írásokon, Istennek hála, a Bokor kedve az írásra az év egyéb részeiben sem apad el. Szükségképpen így van ez, amíg értjük az evangélium üzenetét: azt, hogy a szeretet mindig közösségteremtésre indít. S a közösségteremtés rendre irodalmi lecsapódásokat is eredményez. A közösség újszövetségi görög neve: koinónia. Innen a Bokor ezen új folyóiratának a címe. Amíg közösségben vagyunk egymással, gondolatainkat nemegyszer írásban is közölni akarjuk testvéreinkkel. A Bokor közösségi folyóiratát szeretnénk továbbra is nyitottnak hagyni, egyrészt az úgynevezett „bokortartalmak” közlése, másrészt a Bokor-tagok, remélhetıen növekvı, grafomán igényeinek kielégítése irányába. Huszonnégy, esetenként harminckettı hasábos terjedelmi korlátaink mentén minden olyan írást szeretnénk leközöl, amelyek jézusi tartalmúak, a Bokorról, a Bokorhoz szóllanak. Ha cenzúra nincs is, de szerkesztıi döntés az van, a tagok döntı többségő véleménye alapján, természetesen a fentiek figyelembevételével. Szeretnénk magunknak azt a szerkesztıi szabadságot is megtartani, hogy olyan írások is megjelenhessenek, amelyeknek aktualitása, témaválasztása megkívánja a publicitást – ám nem feltétlenül tükrözik a szerkesztıség egyetértését a megfogalmazott tartalmakkal. Az egyszerőség kedvéért nevezzük most az ilyen írásokat vitaanyagoknak. Viszont teljes mértékben szeretnénk elhatárolódni mindenféle pártpolitikai, aktuálpolitikai megnyilvánulásoktól. Ezen a szinten még az úgynevezett vitaanyagoknak sem adunk nyilvánosságot. Sajnálatos módon már úgyis megosztott ebben a vonatkozásban is a Bokor, nem kívánunk tehát akaratlanul is további lövészárkokat ásni. Végezetül a Bokorhimnuszunk szellemében szeretnénk élni a kettıs kötelékkel: / „Megkötöm magamat baráti kötéllel, testvéri közösség tartó erejével. / Testvér, ha eloldnám kettıs kötelékem, szembesíts magammal, légy felelıs értem!” /
1926
BULÁNYI GYÖRGY
FİPAPOK, ÍRÁSTUDÓK ÉS VÉNEK És kötélbıl ostort fonván kihajtá ıket a templomból (Kodály, Jézus és a kufárok), s a megtisztított templomban Jézus, a tanító, ismét tanít. Idézet következik: Odamennek a templomban tanító Jézushoz a fıpapok s a nép vénei mondván: Milyen hatalommal teszed ezeket? Ki adta neked ezt a hatalmat? Ezeket. Miket? Utalhat a szó akár a templom tisztítására, akár a tanításra, akár mind a kettıre. Ez a mai evangéliumi szakasz elızménye. S a mai szakasz folytatása? A gyilkos szılımunkásokról szóló példabeszéd, amely ezekkel a szavakkal fejezıdik be: és hallván a fıpapok és a farizeusok Jézus példabeszédeit, megértették, hogy róluk beszél. A 23-27. versekben olvasható az elızmény, a 33-46. versek mondják el a folytatást. Köztük a mai szakasz: a 28-32. versek. A 28. vers ezzel indul: De mi a véleményetek errıl? Nektek! Kiknek? Nem mondja meg a szöveg. A befejezı, a 32. vers sem mond többet: ti nem hittetek Jánosnak, ti nem gondoltátok meg magatokat. A misekönyv elé is teszi a mai szakasznak: Abban az idıben Jézus ezt mondta a fıpapoknak és a nép véneinek... De ez a nevesítés csak a mai szakasz elıttiben: a milyen hatalommal teszed ezt... stb. szakaszban szerepel. A mai szakasz folytatásában viszont a fıpapok és a farizeusok, ill. egyes kódexekben a fıpapok és az írástudók szerepelnek. Ha figyelembe vesszük az elızményt is, a folytatást is, akkor együtt van az egész színtársulat: fıpapok, írástudók és vének. Nem restelltem a fáradozást, és konkordanciaszótárom alapján megállapítottam, hogy a szinopikusoknál 20 ízben szerepelnek együtt a fıpapok és az írástudók, ill. ezek farizeusi válfaja, 15 ízben a fıpapok és a nép vénei, s csak 3 ízben van együtt mind a három: az Emberfiának sokat kell szenvednie a vénektıl, fıpapoktól és írástudóktól. A fıpapok pedig – mint a Jézus elleni nagy meccs legfıbb érdekeltjei – még 25 ízben szerepelnek egymagukban is. Úgy gondolom, hogy ezzel szolid módon tisztáztuk, hogy a mai evangéliumi szakaszban kik lehetnek azok, akiktıl Jézus megkérdezi: Mi a véleményetek? Felelhettek ezek, szegények, akármit. Akár azt, hogy a gyerek semmiképpen nem pofázhat szembe az apjával; az a kisebb bőn, ha végül is nem megy ki dolgozni a szılıbe; tehát még mindig elfogadhatóbb az igentmondó, de nem teljesítı gyerek magatartása. Mondhatták volna azt is, hogy nem a duma számít, hanem az, hogy mégis kiment és dolgozott; tehát az teljesítette apja akaratát, aki végül is elment a szılıbe. A zsidó hagyomány képviseli mind a két nézetet. A szakirodalomból tudom, hogy a parancsot kiadó isteni tekintély nem tisztelése és el nem ismerése megbocsáthatatlan vétek, ezzel szemben egy tıle parancsolt dolog nem teljesítése esetén még lehetséges a jóvátétel. Ezzel szemben a Babiloni Talmud szerint, ha ígéretrıl van szó, akkor az igazak keveset beszélnek és sokat tesznek, az istentelenek pedig sokat beszélnek és nem tesznek semmit. A kódexek alapján nem állapítható meg, hogy mit válaszoltak szegények Jézusnak. Hol az egyik fiút írják elıre, hol a másodikat, s a megkérdezettek hol az elsırıl, hol az utolsóról állítják, hogy az teljesítette apja akaratát. Hogyan is volt akkor? Az lett volna részükrıl az okosabb, ha azt válaszolják erre is, amit válaszoltak Jézus elızı kérdésére: Istentıl vagy embertıl volt-e János keresztsége? Azt, hogy nem tudjuk. De nem akarták
2011. november
KOINÓNIA
kitenni magukat annak a válasznak, amit erre kaptak volna Jézustól. Válaszolhatták volna azt is, mint igaz zsidók, amit a szakirodalom alapján az elıbb idéztem: Istennek sohasem mondhatunk nemet. De okosan tették szegények, hogy nem ezt válaszolták, mert megkapták volna Jézustól, hogy ez az Istenek mondott igen nem sokba kerül nekik, mert eszük ágában sincs az igent teljesíteni. Inkább meggyilkolják a vállalásra ıket figyelmeztetıket, a prófétákat. Ezeknek a gyilkosoknak a folytatói, a fiai ık, ezért díszítik a próféták sírjait. Sıt, maguk is prófétagyilkosok, most is éppen erre készülnek. Az a legvalószínőbb, hogy a nemet mondó, de végül is a szılıbe kimenı gyerekre szavaztak. S erre kapják azt a viszontválaszt, amit kaptak. De ugyanezt kaphatták volna az elızı két válaszkísérlet, probléma-megoldásuk esetén is. Szóról-szóra ugyanezt. Miért? Azért, mert van úgy, hogy az embernek már minden mindegy. Sztálin halála után, ’54 januárjában a Győjtıben éhségsztrájkot kezdtünk – a jogainkért. Xeseknek voltunk minısítve: nem írhattunk levelet, nem kaphattunk beszélıt, és csomagot sem. A megbeszélt reggelen vagy huszonöten nem vettük át a reggelit. Volt nagy ijedelem az operatívok körében. Dolgozni kezdtek, s a harmadik napon már csak hárman maradtunk: én a 35 éves ért korú és két délvidéki 20 éves, akiket Titó átdobott a határon. Az ötödik napon, elkezdtek mesterségesen táplálni – gumicsıvel, tölcsérrel. Két társam ezt már nem vállalta. Engem elkülönítettek, s jöttek a látogatók – a minisztériumból. Az egyikük így elmélkedett: a haláltól nem fél, a többin meg már túlesett... A folytatás, amit nem mondott: nem tudunk mit csinálni magával. Jézusnak ezen a beszélın, amikor megkeresik ıt a fıpapék már minden mindegy. Tisztában van vele, hogy már csak napok választják el a letartóztatástól, s mondja, ami belefér. Fölállítja tehát a fıpapok-írástudók-vének fronttal szemben a másik frontot: a vámosok és az utcanık frontját. Ezek hittek Jánosnak, a Keresztelınek. Ti pedig láttátok, hogy milyen hatással volt rájuk János, és ti ennek a hatására se hittetek Jánosnak. Kérdezem: miért a vámosokat és az utcanıket emeli ki Jézus azokból, akik hittek Jánosnak? Hiszen Jézus maga is hitt neki. A Zebedeus-fiak is, Péter és testvére, András is hitt neki? Talán tetszenek Jézusnak ezek a foglalkozások? Nem tetszenek. Csak az tetszhetik bennük Jézusnak, hogy a társadalomnak azon rétegeihez tartoznak, amelyekbıl Jánosnak is, neki is sikerült tanítványokat szerezni. Ennek igazolására elég Mátéra és Mária Magdolnára gondolnunk. Csak ezen foglalkozásokat kultiválók sorából kerültek ki Jézus tanítványai? Szó sincs róla. Nem maradt fenn a tanítványok személyi igazolványa, de enélkül is tudjuk, hogy Péter Andrással együtt s a Zebedeus-fiak is halászok voltak. A szakirodalomból viszont az is tudható, hogy a Jézus korabeli Izraelben ezt a szakmát nem sokra becsülték. Alighanem azért is, mert nem lehetett meggazdagodni belıle. Hogy a tanítványok másik, nagyobbik felének mi volt a foglalkozása, errıl csak annyit tudunk, hogy fıpapok, írástudók és vének nem akadtak köztük. Nagyon megbotránkoztató dolgot fogok mondani. Jézus szeretett sarkítani. Kik beszélnek sarkosan?
1927
Akik magyarul akarnak beszélni, közérthetıen, félreérthetetlenül. Csak a fıpapok, írástudók és vének kívánták pokolba Jézust? Szó sincs róla. Az alpapok, a falvak zsinagógaelöljárói, a kisvárosi tisztes polgárok is. Mindazok, akik nem szeretik a harsány prófétákat, s azokat akik arról énekelnek, hogy nem lesz mindenkor így. Mindazok, akik tudják, hogy úgy lehetne bizony holnap is, ahogyan ma van, ha az ilyen Jézus-félék nem köpnének bele a levesükbe azzal, hogy holnapra megforgatják az egész világot. Mindazok a fal mellett járók, akik számára az élet nem egészen elviselhetetlen, s akik e rokonhelyzetük következtében találkoznak a fıpapok, az írástudók és vének barátságos tekintetével. Az a sarkítás, hogy ezekrıl a gyalogjárókról Jézus nem beszél, csak az aktív, hivatásos gyilkosairól, akik a 72 tagú nagytanácsban egyenként a halálára szavaznak. Akiktıl nem kértek szavazatot, azokról Jézus nem beszélt. Jézus számára ezek szerint kik a gyilkosok? Akiknek ez a mesterségük. A hatalomgyakorlók. A kiközösítık. Tehát éppen a fıpapok, az írástudók, a vének. Jézus sarkít. Nem a halászok hittek Jánosnak, hanem a vámosok és az utcanık. Mért sarkít Jézus? Üzen a fıpapoknak, írástudóknak és véneknek: nincsen olyan megvetett társadalmi rétege Izraelnek, amelyben az Istennek ne volna több labdába-rúgási lehetısége, mint nálatok. Nincsen. Ti vagytok Isten számára a legreménytelenebb eset. Ti, akár mint osztály, akár mint személy. Erre van egy önfelmentı sztreotípiája az egész kereszténységnek. Ez: igen, igen, de hát ezek a zsidók. Nem lehet róluk ránk következtetni. Válaszolok erre a sztereotípiára. Nem vagyok zsidóbérenc sem, és antiszemita sem, mert nem kívánok a zsidóknak és nem akarok tenni a zsidóknak semmi olyat, amit nem kívánok magamnak. A zsidó nem utolsó népe az emberi történelemnek. Belılük került ki a názáreti Jézus is, s a Hamvas Béla által emlegetett Hagyománynak nincs nagyon sok olyan mérető alakja, mint Jézus. Következésképpen a zsidó fıpap, írástudó és vén nem lehet rosszabb, mint a nem-zsidó. A fent mondottak nemcsak a zsidókra érvényesek. Bármely nemzetre és vallásra is. De hát ez prédikáció, s a padban ülık között aligha van fıpap, írástudó, vén, vámos és utcanı. A sarkító Jézusnak nem kerülünk a szájára. A második vonalban vagyunk: alpapok, tisztes polgárok, halászok. A hatalomgyakorlásnak vannak totális módszerei. 1948-ban minden felnıtt embert megkérdeztek, kívánja-e Mindszenty példás megbüntetését. Aki nem kívánta, így vagy úgy, de Jézus és Mindszenty sorsára jutott. Mindebbıl legyen világos, hogy lehet azért prédikálni úgy is, hogy nem emlegetjük azt az egy dénárt. Ámbátor annak, akinek több dénár kellett, jobb volt, ha 1948ban elkerülte a kérdezıket. Nem lehetett elkerülniök! Miért nem? İk voltak a kérdezık. Isten legyen irgalmas annak, aki több dénárt akar!
2011. november
KOINÓNIA
MÁTÉ-TÓTH ANDRÁS
BULÁNYI PROVOKATÍV ÖRÖKSÉGE (II.) ELİADÁS A ZSINATI KÖRBEN 2010. SZEPTEMBER 20.
Bulányi diskurzusok Éppen csak felsorolásként szükséges megemlíteni, milyen sokféle diskurzusban kerül említésre Bulányi atya. Egyiket se szeretném megbírálni, hanem csak emlékeztetek rá, hogy milyen színes, milyen érdekes módon állnak hozzá. Az egyik nagyon izgalmas diskurzus, hogy ügynök volt. Az állam által irányított személyiség lett volna, mert az ÁEH csak egy ilyen erıs egyéniség révén tudta elérni azt, hogy a katolikus egyházban Magyarországon kis híján szakadás legyen. Finomabban, de még mindig ebbe az irányba gondolkozók azt állítják, lehet, hogy nem volt ügynök, de minden esetre olyan naiv volt, hogy az ÁEH tökéletesen ki tudta használni. A következı, ennél ismertebb, diskurzus, miszerint Bulányi eretnek lett volna. Akik tisztelték, becsülték a szenvedéséért, munkájáért, azok közül is sokan vannak, akik úgy vélik, hogy túlment az egyházkritika megengedhetı határain. Tehát a depositum fideit, a hitletéteményt is kikezdte tanításaival. Egy további alapállás személyével és munkásságával kapcsolatosan azok között hallható, akik nem nagyon érdeklıdnek az iránt, hogy a katolikus egyháznak mi a sorsa. İk úgy tartják számon, hogy Bulányi nagy ellenálló volt, a civil és az egyházi hatalommal való szembenállás hıse. Végül pedig, élete utóbbi éveiben olyan írásokat publikált, amelyek a nemzet teológiai megújítójának mutatják. Döbbenetes módon húzta alá a magyarság kiválasztottságának témakörét, amelyet a legszelídebben is úgy fogalmazott, hogy kiválasztott lehet a magyar nép is, amint a zsidó nép kiválasztott volt. Megint a pragmatikus Jézus szempontjából, vagyis abból, hogy a gyümölcsökrıl ismerszik a fa: ha Jézust a magyar nép legkiválóbb módon követi, amit Bulányi atya abban látott, hogy több gyermeknek kell születni, mint amennyien meghalunk. Élete utolsó mővében, a Merre ne menjek c. szellemi végrendeletének is tekinthetı könyvében boldogan állapította meg, hogy a Bokor családjaiban az átlag a 3,6 gyermek. Nos, tehát ebben az esetben a magyar nép magát kiválasztottá teszi és az egész világ számára a szeretetnek, a túlélésnek az evangéliumát mint nép mutatja fel. Kétségtelenül ezt is sajátos retorikai stílusában fogalmazta meg, sok félreértésre is alapot adva. Szellemi hagyatéka Befejezésként azt próbálom összegezni, hogy életmővében mi az az üzenet, amit ismerni érdemes és amely pontok mentén az érdemi recepció elindulhat vagy folytatódhat. Elıadásom célja az volt, hogy igazoljam: Bulányi György teológiája és életmőve, bár hosszú évtizedeken keresztül a magyar társadalom és a magyar katolikus egyház peremén zajlott, mégis ha beletekintünk, akkor az egész társadalomnak, az egész egyháznak az útját láthatjuk meg benne. Reprezentálja XX. századi
1928
történetét és mai tragédiáját, valamint ráutal az elıtte álló kihívásokra. Az elsı: Evangélium-centrikus teológia. Ha föl akar zárkózni még jobban a magyar teológiamővelés a nemzetközi színvonalhoz, akkor valószínő, hogy az Evangélium megfelelı, professzionális és közösségbe ágyazott értelmezése lehet az egyik útja ennek az új izzásnak. Ha nem lesz Magyarországon olyan teológia, ami mer védtelenül erre a primer forrásra támaszkodni, akkor nem fogja a magyar értelmiség megérezni ezekben a teológusokban azt az intellektuális virtust, ami miatt érdemes is odafigyelni rá. A második: a közösségi egyház álma és gyakorlata, amit hagyatékként tapasztalhatunk. Ez egy olyan pont, amit sokan – megkockáztatom, hogy egyre többen – így látnak Magyarországon. Sok jó szándékú, komoly, nemcsak katolikus látja, hogy a közösségek teremtése a hit és az élet továbbadásának az egyetlen lehetısége. De azt is hozzá kell tenni, hogy ezek a közösségek csak akkor lesznek képesek stabilizálódni, a civil társadalomnak és az egyházi humusznak erjesztı erejévé válni, ha a Krisztusért vállalt áldozatból fakadó kompetenciák összekapcsolódnak az illetékességekkel és a hivatalokkal. A harmadik: Bulányi a teológiájában és egész életmővében hangsúlyozta a hit és a rizikóvállalás közötti kölcsönös legitimáló viszonyt. Amely hit mögött nincs rizikóvállalás, az üres, elfagyott elbágyadt hit. Amely rizikóvállalás mögött nincsen hit, az ırület. Végül a negyedik: azok számára is, akik nem katolikusok, nem keresztények vagy nem hívık. Az igazi nemességbe vetett hitalapú civil kurázsi, amit a Bulányi életmőbıl megláthatunk, és amit örökül hagyott már életében is, és amit mindig megtanított az övéinek, hogy a lelkiismeretre, a hitre alapozó döntések az élet hétköznapi dolgainak intézésében és a nagyobb társadalmi vállalásoknak a megalapozásában is elsıdlegesek. Ex peripheria lux et salus Elıadásomat azzal kezdtem, hogy bár Bulányi atya munkássága egész folyamán a társadalom és az egyház peremére szorítottan zajlott, benne rátalálhatunk azokra a legfontosabb összefüggésekre és kihívásokra, melyek az egész társadalom és egyház központjában égetıen vannak jelen. Magyarországon sokan látják saját magukat és övéiket a fontosságok és hatalmasságok peremén, s ebbıl általában a vesztes vagy az áldozat pozíciói és játszmái következnek. Valamiképpen mindenki vesztes az elmúlt 20 esztendıben, a sikeresek azért mert nem lehettek még sikeresebbek, az idısek, mert minden összedıl körülöttük és a társadalom nem gondoskodik róluk megfelelıen, sıt a fiatalok is, mert úgy érzik, már eleve el vannak zárva azoktól az esélyektıl, melyek szerencsésebb országokban élı korosztálytársaik számára nyitva vannak. Bulányi atya közösségei és szélesebb körbeli barátai évtizedeken át osztoztak az ı marginalizáltságában, társadalmi és egyházi identitásuk szerves elemét képezte az üldözöttség, az áldozati státus. Ha azonban a fentebb kifejtettek igazak, akkor Bulányi atya öröksége arra hívja az ıt követıket és a rá kreatívan emlékezıket, hogy ugyanúgy az új társadalmi és egyházi helyzetben az Evangélium tanításaihoz nyúljanak vissza. Ahhoz, amit mesterük és barátjuk a szegénység, szolgálat és erıszakmentesség Magna chartájaként fejtett ki számukra. Ebbıl az újraolvasásból pedig arra kaphatnak felhívást, hogy az öröklött bátorsággal és szemlélettel élhar-
2011. november
KOINÓNIA
cosai legyenek az irgalom kultúrájának. Legyenek kezdeményezıi a megbocsájtásnak azokkal szemben, akik vétkeztek ellenük és fogadják el hálával azt az örökséget, amely fényesen igazolta, hogy az evangéliumnak társadalom- és kultúraépítı ereje van, s az evangéliumi szemléletre épülı közösségek hálózata valamit helyreállíthat abból, amit civil társadalomnak és kommunióegyháznak nevezünk.
GROMON ANDRÁS
A KRITIKUS JÉZUS (LK 11,37–52) Van Jézusnak a sokak által elképzelt képtıl („jóságos, kedves, szelíd”) eltérı, másik oldala, másik arca: kemény, „kritikus” énje is, s a róla alkotott kép csak ezzel együtt reális (és persze még ezzel együtt sem teljes...). Nézzük meg ezt a másik arcát egy sor példa révén. (A példákat éppen csak fölvillantom, végiggondolnia ıket az Olvasónak kell.) „Átvezetésként” kezdjük a tengeri viharral (Mk 4,3540). A kép „jóságos” oldalához tartozik Jézus hihetetlen nyugalma, higgadtsága, belsı békéje, az, ahogy emelt fıvel fogadta el az esetleges pusztulást is; „kritikus” oldalához viszont az éles kritika tanítványaival szemben: „Mit féltek ennyire? Hogy lehet, hogy még mindig nincs bizalmatok [Istenben]?” A legbıségesebben a farizeusok, írástudók, papok részesültek Jézus „kritikus” énjébıl – tehát azok az emberek, akik magukat igaznak tartották, másokat lenéztek, és a hibát mindig másokban keresték és találták meg (vö. Lk 18,9): A „Miért eszik mesteretek vámosokkal és bőnösökkel?” kérdésre Jézus így reagál: „Nem az egészségeseknek kell az orvos... Menjetek csak, és tanuljátok meg, mit jelent az: Irgalmasságot akarok, és nem áldozatbemutatást” (Mt 9,13). – Amikor néhány írástudó és farizeus jelet szeretne tıle látni: „Gonosz és hőtlen nemzedék! Nem kap más jelet, csak Jónás prófétáét” (Mt 13,39). – A két fiúról mondott példabeszéd után: „Eljött hozzátok János, hogy az igazságosság útjára vezessen titeket, de ti nem hittetek neki; vámosok és utcanık hittek neki; de ti erre sem tértetek meg” (Mt 21,32). – A kézmosás és az edények mosogatása kapcsán: „Isten parancsát ügyesen kijátsszátok, hogy megtarthassátok a magatok hagyományait” (Mk 7,9). – Aztán a nagy korholás ugyanezen tárgyban: „Ti farizeusok tisztán tartjátok ugyan a pohár és a tál külsejét... Tizedet adtok mentából, köménybıl és minden veteménybıl, de elvetitek
1929
Isten ítéletét [= amit Isten helyesnek tart]... Szeretitek a fıhelyeket a zsinagógákban és a köszöntéseket a nyilvános tereken... Olyanok vagytok, mint a letaposott sírok... Elviselhetetlen nehéz terheket rótok az emberekre, de magatok egy ujjal sem mozdítotok rajta” (Lk 11,39-46). – A papokról: „Fölélik az özvegyek házát, és színleg nagyokat imádkoznak” (Mk 12,40). De jut ebbıl a hangból mindenki másnak is. Szülıfalujában, ahol nem fogadták el ıt („Honnan vette mindezt? Ki adott neki ekkora bölcsességet? Nem az ács fia ez? Nem... ezek a testvérei”), kijelentette: „Sehol sincs a prófétának kevesebb becsülete, mint saját hazájában és családjában” (Mk 6,4). Rokonairól, akik nem értik ıt, mőködését károsnak tartják s ezért „haza akarják zsuppolni”, így beszél: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim? Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az az én testvérem, nıvérem és anyám” (Mk 3,31). A népnek, amelyen megesett a szíve, amelyért annyit fáradozott, amelyért mindent kockára tett (egy béna kézért az egész életét...), ilyeneket vág oda: „Ha látjátok, hogy nyugaton felhı jön, azt mondjátok, esı lesz... ha déli szél fúj, hıség lesz, és beválik ez is. Ti színészek! A föld és az ég jeleibıl tudtok következtetni. A mostani idıt miért nem ismeritek föl” (Lk 14,54-57)? – „Kihez hasonlítsam ezt a nemzedéket? Hasonlítanak a piacon tanyázó gyerekekhez... Furulyáztunk, de nem táncoltatok, siránkoztunk, de nem zokogtatok...” (Lk 7,31-32). –„Hitetlen és romlott nemzedék! Meddig kell még veletek maradnom? Meddig tőrjelek titeket” (Mt 17,14)? A gazdagokra vonatkozó sok-sok eset közül csak a gazdag ifjú példája álljon itt szemléltetésül. Amikor az megkérdezi: „Jó Mester, mit kell tennem...?”, Jézus erélyesen „igazítja el”: „Miért mondasz engem jónak?... Ismered a parancsokat... Valami még hiányzik neked...” (Mk 10,17-22). Hasonlóan kemény útmutatásban részesíti Keresztelı Jánost is, amikor az érdeklıdik, ı-e az igazi, vagy tovább várakozzanak-e: „Mondjátok meg neki: Vakok látnak, sánták járnak... [„Kedves János! Ha lenne szemed, nem kérdeznél ilyen butaságokat!”] Boldog, aki nem botránkozik meg bennem [mint te]” (Lk 7,18-23). Az általa meggyógyított betegekkel sem bánik kesztyős kézzel: A Bethezda tónál fekvı, 38 éve béna férfi kifogását nem fogadja el, megkérdezi tıle, akar-e egyáltalán meggyógyulni, s amikor meggyógyítása után ismét összetalálkozik vele, így figyelmezteti: „Ne vétkezzél többet, nehogy rosszabbul járj” (Jn 5,14). Amikor pedig a tíz leprás meggyógyítása után csak egy megy vissza köszönetet mondani, méltatlankodva fakad ki: „Nemde tízen gyógyultak meg? Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen” (Lk 17,17)? Tanítványjelöltjeit nem éppen megnyerı módon elıre inti: „A rókának is van odúja, de az emberfiának nincs hová lehajtania a fejét... Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat... Aki kezét az eke szarvára teszi, de hátratekint, nem alkalmas Isten országára” (Lk 9,57-62). Tanítványait számtalanszor „helyretette”, itt csak egyetlen esetet idézek föl: Túl vannak már a „kenyérszaporításon”, amikor úgy esik, hogy elfelejtenek bevásárolni, egyetlen kenyér van csak náluk, s azon tanakodnak, mi lesz mármost (értsd: ki fogja azt az egyet megenni). Erre Jézus nem éppen finoman érdeklıdı kérdések sorát zúdítja rájuk: „Mit tanakodtok, hogy nincs kenyeretek? Még mindig nem érti-
2011. november
KOINÓNIA
tek? Nem fogtátok föl? Még mindig érzéketlen a szívetek? Szemetekkel nem láttok, és fületekkel nem hallotok? Nem emlékeztek, amikor öt kenyeret törtem meg [= osztottam meg, vö. Iz 58,7: „Törd meg az éhezınek kenyeredet...”]? Hát még mindig nem értitek [hogy nem azon kell veszekedni, kié legyen az az egy kenyér, hanem meg kell osztani egymással, jut, amennyi jut egyegy embernek]” (Mk 8,17-21)? Barátait sem igen kíméli. A körülötte sürgölıdı, és nıvére nem-sürgölıdése miatt méltatlankodó Mártának azt mondja: „Márta, Márta, sok minden aggaszt és nyugtalanít téged. Pedig csak egy a szükséges” (Lk 10,41). A hatalomgyakorlók és kiszolgálóik is magatartásuk súlyának megfelelıen kapják meg a magukét. Amikor értesítik arról, hogy Heródes meg akarja öletni, így üzen: „Mondjátok meg annak a rókának: Gyógyítok ma és holnap, csak harmadnapra leszek készen...” (Lk 13,32). Amikor Pilátus azzal kérkedik, hogy hatalma van ıt keresztre juttatni vagy fölmenteni, szinte egy kézmozdulattal intézi el: „Semmi hatalmad nem lenne, ha fölülrıl nem adatott volna [ti. „az emberi szabadságod, amellyel tehetsz, amit akarsz”, nem pedig a gyilkolás hatalma]” (Jn 19,11). Az elfogására érkezetteket is szembesíti önmagukkal: „Mint valami terrorista („rabló”) ellen, úgy vonultatok ki.... Naphosszat együtt voltam veletek..., mégsem fogtatok el. De ez [az éjszakai] a ti órátok...” (Mt 26,55). Amikor kihallgatása során „illetlen beszéde” miatt az egyik smasszer szájon vágja, nem hagyja szó nélkül: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, de ha jól, miért ütsz engem” (Jn 18,23)? Valljuk meg: Ez a Jézus már nem olyan szimpatikus és vonzó! Különösen, amikor kritikáját magunkra irányulónak érezzük... De ne feledjük, Jézusnak volt alapja arra, hogy kritikus legyen: nem a nem létezı „valóságos Isten volta”, hanem többek között az, hogy önmagával szemben is rendkívül kritikus volt, sıt túlzás nélkül állíthatjuk, hogy egyenesen kegyetlen – de ez már egy következı vonás az arcképén. Az önmagához kegyetlen Jézus (Mt 8,20) A kemény, kritikus Jézus után lássuk most az önmagával szemben is kritikus, sıt kegyetlen Jézust! Kezdjük az önkritikájával. Az evangéliumokban érthetıen csekély az ide vágó anyag, hiszen annak a folyamatnak a során, amelyben egyre magasabb szférákba tolták fel, retusálni kellett lehetıleg minden olyan mozzanatot, amely túlságosan „emberinek” mutatta ıt, következésképpen összeegyeztethetetlen volt „isteni” mivoltával. Kész csoda, hogy fönnmaradtak a kialakított képet zavaró emléktöredékek is... Talán a „legbotrányosabb” ebbıl a szempontból, hogy bemeríttette magát Jánossal a Jordánba (Mk 1,9). Ezzel ugyanis – hacsak nem volt részérıl színészkedés az egész – nyilvánosan bőnösnek vallotta magát, hiszen a szinoptikusok egybehangzó tanúsága szerint János a bőnbánat, a megtérés keresztségét kínálta (Mk 1,5; Mt 3,11; Lk 3,3). Jézus tehát kész volt a megtérésre... – Az alámerülésekor kapott istenélménye (ld. tanulmányunk elsı részét az elızı számban) sem tette elbizakodottá,
1930
hanem kiment a pusztába, és józanul mérlegre tette önmagát: küldetését, vágyait, céljait, félelmeit... (Lk 4,1-12). – Tanítását kitette mások kritikájának; még a legegyszerőbb embereknek sem mondta azt, hogy „higgyétek el nekem, hiszen én mondom”, hanem megkérdezte tılük: „Miért nem ítélitek meg magatok” a dolgot (Lk 12,57). – Sıt az ıt szájon vágó fogdmeggel is kész „megvitatni”, kinek van igaza: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat...” (Jn 18,23). – Ha pedig fölismerte, hogy elképzelése tévesnek bizonyult, képes volt módosítani rajta. Eleinte például úgy gondolta, hogy küldetése „csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól” (Mt 15,24), s ezért tanítványainak is azt mondta: „A pogányokhoz és a szamaritánusokhoz ne menjetek... Menjetek inkább Izrael házának elveszett juhaihoz” (Mt 10,5-6). Késıbb, látókörének határtalanodása után ezt fölülbírálva már arra biztatta ıket, hogy minden népnek (Mt 28,19; Lk 24,4), sıt minden teremtménynek (Mk 16,15) hirdessék a jó hírt. Nem kevésbé izgalmas találkozni öniróniájával, amely például abban mutatkozik meg, hogy fesztelenül idézi a ráaggatott gúnyneveket: „falánk és iszákos ember, vámosok és bőnösök barátja” (Mt 11,19), „Belzebub” (= „a trágya ura”: Mt 10,25), „eunuch” („herélt”: Mt 19,12), „idióta” (Lk 10,21). – Nem önirónia-e, amikor éppen szülıfalujában állapítja meg: „Sehol sincs a prófétának kevesebb becsülete, mint saját hazájában...” (Lk 4,24)? – Amikor Heródesnek visszaüzen, azt mondja: „... ma és holnap gyógyítok... Csak harmadnap »leszek készen«” (Lk 12,32), ami a görög szövegben így hangzik: »fejeztetem be«..., mert „nem veszhet el próféta Jeruzsálemen kívül” (Lk 12,33)... Önmagával szembeni kegyetlensége a következıkben mutatkozott meg: 1) Tanításával egyfolytában vágta maga alatt a fát. Ugyanis: a) Totálisan fölborította a bevett istenképet. Például ilyeneket hirdetett: Isten nem sújtja betegséggel a bőnt (Mk 2,5-7); Isten jobban örül egyetlen megtérı bőnösnek, mint kilencvenkilenc igaznak (Lk 15,7.10); Isten nem követel elégtételt a megtérı bőnöstıl, hanem nagy lakomát rendez hazatérésének örömére (Lk 15,11-24); Isten nem igazságtalan, de nem is igazságos, hanem (mindenkit egyaránt) szeret (Mt 20,1-15). – b) Keményen bírálta a pénz, a vagyon, a jólét, az életszínvonal imádatát: Nem szolgálhattok Istennek és a Pénznek (Mt 6,24; úgy is mondhatta volna: jólétre törekvés és vallásosság kizárják egymást); könnyebb a tevének átmenni a tő fokán, mint a gazdagnak bejutni Isten országába (Mt 19,24; az ilyesmit nemcsak a gazdagok, hanem a szegények is rosszul viselik...) – c) Tanítását fölébe helyezte Mózesének, azaz a korábbi „kinyilatkoztatásnak”: „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek... Én viszont azt mondom...” (Mt 5,21.27.31.33.38.43). Ennek megfelelıen gondtalanul fölülbírálta a Szentírást: betoldott és kihagyott belıle (Iz 61,1-2; Lk 4,18-19), vagy átértelmezte (Mk 10,4.5-6; Mt 7,12). – d) Saját személyét és mővét fölébe helyezte elıdeiének, sıt vízválasztóvá tette, mondván: „Jónásnál nagyobb van itt” (Mt 12,41), „boldog a szem, amely látja, amit ti láttok” (Lk 10,24), továbbá „aki hallgatja és megteszi tanításomat, az sziklára épít, aki nem, az homokra” (Mt 7,24-27). 2) A hagyományok és a vallási elıírások felrúgásával folytonos életveszélynek tette ki magát. a) Nem tartotta meg a kultikus tisztasági elıírásokat: elhagyta a kézmosást (Mk 7,2), bement a „tisztátalan” vámosok (Lévi és Zakeus) házá-
2011. november
KOINÓNIA
ba, és asztalhoz ült velük (Mk 2,15; Lk 19,1), utcanıvel kenegettette magát (Lk 7,37), megérintette a leprást (Mk 1,41). – b) Nem böjtölt (Mk 2,18-19). – c) Nıkkel tárgyalt (Lk 10,39; Jn 4,7-26), sıt társaságukban járta az országot (Lk 8,2). – d) Megtörte a szombatot: kalásztépéssel (Mk 2,23-27), számtalan gyógyítással (pl. Mk 3,1-6: „tanakodni kezdtek, hogyan veszejthetnék el”). – e) Viselkedését ráadásul elvi magaslatra emelte és isteni igazolással látta el: „Csak nem böjtölhet a násznép, ha vele van a Vılegény [ti. Isten!]” (Mk 2,19); „Isten a szombatot teremtette az emberért, és nem az embert a szombatért... Az emberfia tehát [értsd: minden ember!] ura a szombatnak” (Mk 2,27); „Isten parancsát ügyesen kijátsszátok, hogy megtarthassátok emberi hagyományaitokat” (Mk 7,9: egyetlen ilyen mondat is kész öngyilkosság). 3) Rendszeresen bírálta az írástudókat, farizeusokat és papokat, magyarán az állami és vallási vezetıket, és azok kiszolgálóit (ld. fönt): „Világtalanok vak vezetıi ık. Ha pedig vak vezet világtalant...” (Mt 15,14). „Akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak népükön és önkényüket éreztetik velük” (Mt 20,25). Az ilyen beszéd bajjal szokott járni... 4) Mindenkit megbírált, ha „kellett” (ld. fönt). 5) A mindenki által megvetett ellenségeket példaképül állította: az eretnek és szakadár szamaritánusokat (Lk 10,30-37; 17,16), a föníciai pogány asszonyt (Mt 15,28: „Nagy a te bizalmad”), a kafarnaumi pogány századost (Mt 8,10: „Ekkora bizalmat senkinél sem találtam Izraelben”). 6) A sikert és a személyes kényelmet visszautasította, és kérlelhetetlenül alárendelte az Ügynek: Sikeres gyógyításai nyomán népszerővé válik, tartóztatják: „Mindenki téged keres”, de ı tántoríthatatlan: „Menjünk tovább” (Mk 1,35-39). 7) Tudatában volt sorsának, de nem menekült el, és nem tett semmit, hogy elkerülje azt, ellenkezıleg: tudatosan vállalta, és nyíltan megmondta: az „emberfia” emberek kezébe adatik, sokat szenved, megölik (Mk 8,31; 9,31; 10,33); Illés eljött már, de kényük-kedvük szerint bántak vele, és így szenved majd az „emberfia” is tılük (Mt 17,12); „Képesek vagytok inni abból a kehelybıl, amelybıl én iszom?” (Mt 20,22); „Ha ı most testemre öntötte ezt az olajat, a temetésemre tette” (Mt 26,12). 8) Bizalmas barátainak néha elárulta, mennyire szenved: „Alámerítéssel kell alámeríttetnem, és mennyire gyötrıdöm, míg beteljesedik” (Lk 12,50). 9) Agonizált és „vért izzadt” (Lk 22,44), amikor kínszenvedésének küszöbére ért, és gyötrelmes tusakodásban vívta ki a helyes döntést és a hőséget mindhalálig (Mt 26,36-46). 10) Letartóztatásakor leállította a karddal segítségére sietı tanítványokat: „Tedd vissza... Mindaz, aki kardot ragad, [az általa megragadott] kard által vész el”: Mt 26,52). 11) Pere során, amikor talán még mindig megmenthette volna magát, semmit sem tett ennek érdekében, sıt: a fıpap kérdésére („Te vagy-e a Messiás?”) visszavágott: „Ezt te mondod. Én viszont azt mondom...” (Mt 26,64); a helytartó hasonló kérdésére („Te vagy-e a zsi-
1931
dók királya?) csak két szót válaszolt : „Te mondtad” (= „Ez a te véleményed”: Mk 15,5); a helyi uralkodót pedig szóra sem méltatta (Lk 23,9). 12) Keresztútján, fizikai és lelki gyötrelmei közepette mindvégig mások gondjával-bajával törıdött.
FARAGÓ FERENC
ARCHETÍPUSOK AZ EVANGÉLIUMBAN (I.) Bevezetı Nem kell dramaturgnak, vagy színházi kritikusnak, de még csak teológusnak sem lennünk ahhoz, hogy feltehessük azt a nehezen megválaszolható kérdést: valójában kik is az Evangélium szereplıi? Milyen tulajdonságok hordozói? Milyen karakterek, jellemek? Cselekvésük milyen isteni végzet vagy gondviselés – esetleg véletlen vagy szükségszerőség – mentén determinálódik? „Megvan írva a Szentírásban…” – mondhatjuk gyakran egy-egy késıbbi eseményre, de a Szentírás maga hol van megírva? Van-e hagyománya a hagyománynak? Esetünkben, pedig a kérdésfeltétel így hangozhatnék: az Evangélium szereplıi milyen ısi, archetípusos személyiségeket testesítenek meg? Az Evangélium, és természetesen minden más szent könyv, a dolgok mélyére, avagy magasára kíván mutatni, és szereplıik nem egyszerően egy-egy egyedi emberek, hanem az emberi mivolt koncentrátumai, archetípusos megjelenítıi. „Buddha nem volt, Buddhák vannak…” – mondja Sankara2, arra utalva, hogy a buddhizmus megalapítója, fıszereplıje valójában nem lehet egy konkrét személy, hanem egy személyiség „sorozat”, azaz maga a személyiség. Sem Buddha, sem Jézus, sem Zoroaszter, sem Mohamed, sem Mózes nem „csak” egy-egy konkrét történelmi személyiségek (sıt történetiségük bizonytalan, vitatható), hanem sokkal több annál: maga a személyiség, az isteni, aki a személyiség legısibb, legelsı, (proto)típusa , archetípusa. Ezt Platón terminológiájára „ideával” is fordíthatjuk, kiváltképp abból a meggondolásból kiindulva, hogy Platón nem úgy vélte, hogy csak a tárgyaknak, dolgoknak vannak ideái, hanem létezik – mert kell léteznie – az ideák hierarchiájában egy legfelsıbb idea, nevezetesen Isten ideája: maga az Isten. S ebbıl az isteni ideából részesül a személyiség, elsıül a személyiség archetípusa. Ezek az archetípusok - melyeknek spektruma igen széles - határozzák meg az emberi személyiség valamennyi tulajdonságát, típusát, jellemzıjét. A személyiség maga nem megfogható, nem definiálható, szubsztilis fogalom, de archetípusos meghatározottságát tetten érhetjük. Ennek tettenérésére teszünk most kísérletet az Evangélium vonatkozásában. Hipotézisünk az, hogy az Evangélium képes elénk tárni, ha úgy tetszik tablóképszerően felsorakoztatni az emberi személyiségek mindegyikét. Az az személyiség, amelyik nem lelhetı fel valamilyen formában az Evangéliumban, az nem is létezik. Ilyen módon az Evangélium (és minden más szent könyv) a személyiségünk struktúrájában egy olyan három2
Sankara, Brahma szútra magyarázata, Budapest, 2001. Terebess; Rúzsa Ferenc ford.
2011. november
KOINÓNIA
szög átfogóját képezik, amelyek egy-egy befogója a megvalósult és az ezután megvalósulandó személyiségek jellemzıit adja. Mikor archetípusról beszélünk, elsısorban a jungi terminológia értelmében tesszük azt, de metafizikai tartalmát, a hagyományban meglévı alapállás böhmei illetve hamvasi felfogásában egészítjük ki. A jungi elméletben az egyén saját ellentétes nemiségével összefüggésben álló ıskép, férfiak esetében az ún. anima, nıknél pedig az animus. Az anima így tulajdonképpen a férfi lelkében élı nı, összefoglalja a férfi psziché összes feminin pszichológiai tendenciáját, és fordítva az animus a nı lelkében élı férfi, mely a nıi psziché maszkulin tendenciáit hordozza. Hamvas Béla - Jacob Böhme - még ezen is túllép, amikor az animus-anima lelki aspektusát egységben szemléli az androgün fogalmának bevezetésével. Az archetípus értelmezésében segít még az az egyszerő, ám igen mély és megalapozott tipológia, ami a személyiség introvertáltságát és extrovertáltságát ragadja meg; de nem vagy-vagy alapon, hanem a maga komplexitásában. *** Jézus Jézus személye az isteni szubsztancia primordiális lenyomata. Az Atyában még meg nem nyilvánuló személyiségjegyek elsı megnyilvánulása. Jézus már bír emberi tulajdonságokkal; nagyon sok emberi jellemzı fellelhetı benne – úgyszólván minden, kivéve a bőnhöz való kapcsolódását. Ez a tiszta, kisgyermeki tulajdonság – a rossztól való mentesség, távolság – fennmarad egész emberi élete során. Ám kristálytisztán látja a bőnt egy-egy személyben, közösségben, társadalmi-politikai-vallási rétegekben, a hatalomban és népekben, nemzetekben is. A meglátott bőnt kimondja, szembesíti vele az érintettet (extroverzió), ugyanakkor megbocsátva imádkozik a bőnös lelkekért (introverzió). Azokat a bőnösöket hívja az országépítésének munkálataiban, akikben meglátja a metanoiára való készséget. Akik erre képtelenek (gazdagok, hatalomban lévık, farizeusok), azokat nem. Jézus önmagáról nem sokat mond, archetípusa cselekvéseibe ágyazódik bele; mintegy elénk éli, viselkedéseivel példázza az isteni eredet személyiségi meghatározottságát. Jézus személyiségjegyeire a viszonyulásaiból következtethetünk. Ilyen viszonyok: az Atyához, a tanítványokhoz, a nıkhöz, a fıpapokhoz, a gyermekekhez, a betegekhez, a fogyatékosokhoz, a szegényekhez, a gazdagokhoz, a fıpapokhoz, a bőnösökhöz, a farizeusokhoz, a szüleihez – való viszonyok. Ezek a viszonyok kölcsönösek és összetettek, ennek szociometriája, csoportdinamikai megközelítése egy külön dolgozat témája lehet. Természetesen ebben a roppant szerteágazó szociometriai hálózatban Jézusnak önmagát is kell
1932
valamiféleképpen definiálnia; az Evangéliumban ezt ilyen formákban teszi meg: • „Abban az idıben szólván Jézus, monda: Hálákat adok néked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elıl, és a kisdedeknek megjelentetted. Igen, Atyám, mert így volt kedves teelıtted. Mindent nékem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya; az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja megjelenteni. Jıjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tılem, hogy én szelíd és alázatos szívő vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörőséges, és az én terhem könnyő.” (Mt 11.25-30) • „Mi módon ment be az Úrnak házába és vette el a szent kenyereket és ette meg és adott azoknak is, akik vele voltak, amelyeket pedig nem szabad megenni, hanem csak a papoknak? És monda nékik: Az embernek Fia ura a szombatnak is.” (Lk 6.5) • „Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam. Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat is; és mostantól fogva ismeritek ıt, és láttátok ıt.” (Jn 14. 6-7) • „Higyjetek nékem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van; ha pedig nem, magokért a cselekedetekért higyjetek nékem. Bizony, bizony mondom néktek: Aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál; mert én az én Atyámhoz megyek.” (Jn 14. 11-12) • „Jézus pedig monda nékik: Én vagyok az életnek ama kenyere; aki hozzám jı, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha.” (Jn 6.35) • „Én vagyok amaz élı kenyér, amely a mennybıl szállott alá; ha valaki eszik e kenyérbıl, él örökké. És az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért.” (Jn 6.51) • „Ismét szóla azért hozzájok Jézus, mondván: Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” (Jn 8.12) • Újra monda azért nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek, hogy én vagyok a juhoknak ajtaja. Mindazok, akik elıttem jöttek, tolvajok és rablók: de nem hallgattak rájok a juhok. • Én vagyok az ajtó: ha valaki én rajtam megy be, megtartatik és bejár és kijár majd, és legelıt talál. (Jn 10.7-9) • „Ha pedig azokat cselekszem, ha nékem nem hisztek is, higyjetek a cselekedeteknek: hogy megtudjátok és elhigyjétek, hogy az Atya énbennem van, és én ıbenne vagyok.” (Jn 10.38) • „Most az én lelkem háborog; és mit mondjak? Atyám, ments meg engem ettıl az órától. De azért jutottam ez órára. Atyám, dicsıítsd meg a te nevedet! Szózat jöve azért az égbıl: Meg is dicsıítettem, és újra megdicsıítem.” (Jn 27-28)
2011. november
•
•
KOINÓNIA
„Én vagyok az igazi szılıtı, és az én Atyám a szılımőves. Minden szılıvesszıt, amely én bennem gyümölcsöt nem terem, lemetsz; mindazt pedig, amely gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen. Ti már tiszták vagytok ama beszéd által, amelyet szóltam néktek.” (Jn 15.1-3) „Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat, hogy én magam vagyok: tapogassatok meg engem, és lássatok; mert a léleknek nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nékem van!”3
Jézus az isteni ember archetípusa, az abszolút „én” prototípusa, amelynek folytatása a világban hamar destruktív irányt vesz; néhány száz év és Jézus személye egyfajta kultúrtörténeti kuriózum, filológiai érdekesség. Pálnál már egy olyan elferdített konstrukció, amelyre legfeljebb csupán egy vallást lehet alapítani. A páli személyiség és a jézusi személyiség mérhetetlen kontrasztját – a teológia történetében talán elıször – Bulányi György vette észre.4 5 (Ám a megfelelı recenzió még várat magára!) Nagy Konstantin meglátja az „égi” jelet (in hoc signo vinces), amelyet kiváló geopolitikai érzékkel hasznosít is. Jézus archetipikus személyiségének eltorzításában a történelmi egyház/ak sajnálatos módon jelentıs szerepet játszottak. (folytatjuk)
POLINGER ÁGNES
EUTANÁZIA Az elsı ember paradicsomi érzésének vége, az emberiség eszmélésének, öntudatra ébredésének egyik ismérve, és az egyes ember legfájóbb élménye, döbbenete az elkerülhetetlen véggel való találkozás. Ez a találkozás elıször a másik ember, jó esetben idıs hozzátartozó természetes, rosszabb esetben rokon, ismerıs hirtelen tragikus halála. Általában ezután kezdünk el foglalkozni saját magunk, szeretteink szükségképpen bekövetkezı halálának gondolatával. A mindennapokban sokszor elhessentjük, nem, vagy csak érintılegesen szánunk rá néhány percet. Viszont, mivel tagadhatatlanul életünk „delén”, esetleg életünk kétharmadán is túl vagyunk már, indokolt ezzel a szeretteinket és saját magunkat is szükségképpen a lehetı legközelebbrıl érintı témával foglalkozni.
3
Szent Írás, magyar nyelvre fordította Károlyi Gáspár, Budapest, 1995. Szent István Társulat 4 Szent Pál teológiája, Budapest, 1998. Bokorliget kiadó 5 Merre ne menjek? Budapest, 2008. A Szerzı kiadásában
1933
A halál régen, vagy nem is olyan régen természetes helyet foglalt el a társadalom, a nagyközösség, kisközösség, és a család életében. 10 évszázaddal ezelıtt az emberek többsége legtöbbször szerettei, családja körében, 30-40 éves kora körül meghalt. Az itt maradók kénytelenek voltak és lehetıségük volt a szenvedés, haldoklás, halál nem túl hoszszú periódusában együtt lenni a beteggel. Ugyanígy el kellett viselniük a halál után a halottal való együttlétet, ami szintén a hozzátartozók fájdalmas, mégis az elszakadást segítı lélektani szükséglete. A 20. századra a halált elrejtették a köz és a hozzátartozók szeme elıl, így a halál félelmetes, misztikus, a haldoklónak és az ıt szeretıknek egyaránt kegyetlen eseménnyé vált. A mai kultúra nem segíti a halálra való felkészülést, így életünk nem befejezıdik, hanem abbamarad. Az emberek többsége kórházban hal meg. Ezekben az intézményekben a halál „medikalizálódik”. Az orvosok abban hisznek, hogy a halált valamilyen sérülés, vagy betegség okozza, amit a modern orvosi technika, és gyógyszerezés meg tud akadályozni. „A végsıkig kell küzdeni” elv azt feltételezi, hogy a halál megfelelı diagnózissal és terápiával minden esetben elkerülhetı. Így a halál már nem természetes esemény, hanem ellenség, ami ellen hadjáratot kell indítani, le kell gyızni. Még akkor is, amikor nyilvánvaló, hogy ez a mindenkit próbára tevı hadviselés nem lehet sikeres. Legtöbben éppen ezért nem a haláltól félünk legjobban, hanem a haldoklással járó elviselhetetlen fájdalmaktól és a hosszú szenvedéstıl. Milyen halált kívánunk magunknak? Elıször is szeretnénk teljes, boldog életet magunk mögött tudni, szeretnénk, ha visszatekintve nem kellene nagy bőnöket bánnunk, szeretnénk, ha olyan életút lenne mögöttünk, hogyha az újrakezdés lehetıségét kapnánk, azt mondhatnánk, nem élnénk másként, nem változtatnánk lényegesen tetteinken. S, ha mindez igaz, akkor milyen halálra vágyunk? Szép, könnyő halálra, pl. halálos agyvérzésre, szívinfarktusra, ami egy pillanat alatt végbemegy? Szeretnénk elaludni békésen, öregen, de még olyan állapotban, hogy az utolsó napunkon is több legyen az öröm, a mosoly, ami körülvesz minket, és ami belılünk is fakad, mint a testi fájdalom, és kín? Vagy szeretnénk, ha életünk végén kómában, vagy többé-kevésbé eszméletünkön, lélegeztetı gépen, mesterségesen táplálva, a folyadékbevitelt infúzióval, a kiválasztott vizeletet katéterrel elvezetett zacskókba győjtve feküdnék napokig, hetekig, évekig? Vagy kívánjuk- e magunknak azt a rákos betegekre váró iszonyú fájdalmat, amit sokunk látott már rokonainak, barátainak szemében, arcán, sıt egész testén? Azt hiszem legtöbbünk számára egyértelmő a válasz. És, ha mi magunknak az elıbbit szeretnénk, kívánhatjuk-e szüleinknek, testvéreinknek, felebarátainknak az utóbbit? Egyszerő lenne kibújni ez alól, hogy nem rajtunk múlik, majd az élet, az Isten eldönti. Ez azonban nem így van. Ahogy sokban rajtunk: gondolkodásunkon, döntéseinken, tetteinken múlik, hogy mennyire vagyunk egészségesek testileg, lelkileg életünkben, ugyanígy - ha felvállaljuk -, rajtunk, legalábbis részben rajtunk múlik, hogy milyen lesz a halálunk. És mivel nem csak példánkkal, hanem tudatosan,
2011. november
KOINÓNIA
tanítva is szeretnék testvérbarátainkra és tágabb környezetünkben élı embertársainkra is hatni, mások halála is. Így elérkeztünk az eutanázia fogalmához. Az eutanázia az ógörög „eu thanatos” szóból ered, szó szerinti jelentése: jó halál, hasonlóan, mint az „eu angelion” jó hír. És, ha mát itt tartunk, érdemes az evangéliumok Jézusára is vetni egy pillantást ebben az összefüggésben. Az általunk ismer híradások szerint Jézus nem foglalkozott ezzel a kérdéssel. Nem is foglalkozhatott, mert abban az idıben igazi fájdalmat, megrendülést, csak a gyermekkori, ifjúkori halál jelentett, ilyen esetekben fordultak hozzá segítségért. Ld. Jairus leánya, a naimi ifjú, és Lázár. Az öregkorban (azaz kb. 30 éves kor felett) bekövetkezett halált természetesnek tartották. Az viszont kissé ellentmondásos, hogy pl. a keresztény egyházak, amelyek legtöbbje tiltja az eutanáziát, és kívánatosnak tartják az élet szinte mindenáron való meghoszszabbítását, helyeslik Jézus önfeláldozását. Isteni parancsnak való engedelmességnek tartják azt, hogy Jézus nem tett meg mindent annak érdekében, hogy elkerülje a halált, sıt elébe ment annak. Amikor Jeruzsálembe indult tudván, hogy ott megölik, kívülrıl nézve kész öngyilkosságnak tőnhetett. Sıt nemcsak a kívülállók szemében. Péter felháborodottan tiltakozott, Jézus viszont dühösen ráförmedt, (Távozz tılem Sátán” Mt. 6,23), ne gondolja, hogy az ı kínzatását és megölését meg kellene akadályozni. Mi pedig a Bokorban megtanultuk, hogy az élet odaadása feláldozása a legszentebb erény. Történeti áttekintés néhány sorban Az ókorban a nyomoréknak született gyermekek esetében passzív eutanáziát a súlyosan beteg szenvedık esetében pedig aktív eutanáziát alkalmaztak. A középkori gondolkodók is foglalkoztak a témával, de nem jutottak sem egyértelmő, sem egységes álláspontra. Az orvoslás fejlıdésével, a betegek orvosi kézbe, sıt intézményi ellátórendszerbe kerültek, így az eutanázia egyre inkább orvosi kérdéssé vált, az esetek többségében orvosi döntést igényelt. Ekkor elsısorban orvosi nyilatkozatok születtek pl., hogy az orvosok nem tekintik feladatuknak, hogy állást foglaljanak az eutanázia ellen. A 20. század második felére pedig a határokon átívelı traszplantációs versengés, az egészségügyben elterjedı rivalizálás, az orvosi-, és gyógyszerkutatások világmérető üzletté válása egyre nehezebbé teszi az eligazodást, és a beteg érdeke szinte eltőnik az érdekek, és elsısorban anyagi érdekek között. Ennek következtében a témával kapcsolatos szakmai és „laikus” viták is megsőrősödtek, és ennek eredményeként született meg Amerikában tudósok, orvosok, filozófusok, jogászok, akadémikusok stb. aláírásával 1974-ben egy felhívás az önkéntes eutanázia elfogadására, melyben többek között a következıket fogalmazták meg: „Azt megkövetelni, hogy az embert akarata ellenére is életben tartsák…, amikor már csak a haláltusa különbözı fokozatait járja lassan végig, kegyetlen és barbár dolog. A szükségtelen szenvedés kikényszerítése
1934
olyan gonoszság, amelyet a …társadalmaknak el kell kerülniük….” Az aktív és a passzív eutanázia Az eutanáziának két, sajnos a gyakorlatban nem mindig egyértelmően - néha pedig egyáltalán nem - elkülöníthetı formája az aktív és a passzív eutanázia. Az aktív eutanázia általában olyan szándékos cselekedet, amely a fájdalmas, szenvedésekkel teli és gyógyíthatatlan betegségben vagy sérülésben szenvedı, és többnyire végstádiumban lévı beteg életét kegyelembıl, könyörületbıl, szánalomból kioltja. A passzív eutanázia általában olyan beavatkozások és cselekedetek szándékos elmulasztását vagy beszüntetését jelenti, amelyek a végstádiumba jutott beteg életét meghoszszabbítanák. Aktív eutanázia pl. ha az orvos intravénásan káliumjodidot ad a betegnek, amely azonnali halált okoz, passzív eutanázia pl. ha a klinikai halál állapotában lévı idıs beteget, akinek hetei vannak hátra, nem élesztik újjá, vagy ha tüdıgyulladása van, nem kap antibiotikumot. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, amit az erre vonatkozó orvosi irodalom is egyértelmőem bizonyít, hogy a passzív eutanázia a világon mindenhol létezik, Magyarországon is elterjedt gyakorlat, annak ellenére, hogy törvény tiltja. Az eutanáziával kapcsolatos elvi kérdések Az eutanázia bonyolult, szövevényes egészségügyi, filozófiai, etikai, vallási, teológiai, erkölcsi és jogi probléma. Jó lenne egyértelmő, legalábbis valamilyen sokak számára elfogadható válaszokat adni és kapni azokra a kérdésekre, amelyek lehetıvé tennék az eutanázia mibenlétének és helyes alkalmazásának a hogyanját, az egész bonyolult, sokrétő fogalom és szinte számtalan variációjú egyedi eset tisztázását. Lehet, szinte biztos, hogy tudomásul kell vennünk, hogy ez korunk túl sok vagy túl kevés tudásának, tapasztalatának, lehetıségeinek következtében és ember mivoltunkból származó fogyatékosságunk miatt lehetetlen. Az eutanáziával kapcsolatos gyakorlati kérdések A legfontosabb kérdés, hogy ki döntsön az élet végén. Az orvos? Melyik orvos? A beteg? A beteg írásban rögzített akarata? Az Isten? Jogszabály? A bíróság? A hozzátartozó? Melyik hozzátartozó? Meghatalmazott képviselı? Egy biztos. Isten az esetek többségében átadja nekünk ezt a döntést, vagy mi kivettük a kezébıl. Csak az a kérdés, hogy felvállaljuk-e - legalább elvi szinten, amíg gyakorlatilag kisebb a lehetıségünk erre - vagy menekülünk elıle és ráhagyjuk az ellentmondó elıírásoknak való lehetetlen megfelelés közepette aktuálisan döntı orvosokra. A döntés joga Az életrıl és a halálról való döntés minden érintett részérıl alapos átgondolást és felvállalt közremőködést igényel. Bármilyen nehéz is, a legtöbb ország próbálja oly módon szabályozni ezt a kérdést, amely figyelembe veszi a beteg önrendelkezését és az adott társadalom egyre változó (fejlıdı?) igényét. Minél demokratikusabb egy társadalom, annál elfogadottabb a beteg – felvilágosításon alapuló – döntése. Ez a döntés lehet az is, hogy a beteg átadja ezt a döntést az orvosnak, hozzátartozójának, akiben feltétlenül megbízik. A különbözı országok meglehetısen eltérıen szabályozzák ezeket.
2011. november
KOINÓNIA
Nehéz-e ma meghalni? Ha valaki nem tartozik azon szerencsés kevesek közé, akiket hirtelen halált hozó betegség vagy baleset visz a túlvilágra, kórházi tapasztalatok szerint, emberhez méltó módon nehéz, szinte lehetetlen. A gyászjelentések „hosszú, türelemmel viselt szenvedés”-ként megfogalmazott gyötrelmét sokkal inkább ezek a szavak írnák le valósághően: Iszonyatos, borzalmas, hónapokig tartó szenvedés, és kétségbeesés után, cserbenhagyva, magára maradva, stb…távozott az élık sorából. Egy 1994-es skóciai felmérés eredményeként a következı tapasztalatokat fogalmazták meg: „ A betegek több mint a fele eszméleténél volt, szinte egészen a halál közvetlen beálltáig. A kényelmüket biztosító alapvetı nıvéri teendık gyakran elmaradtak, az orális higiénia számos esetben elégtelen volt, a betegek szomjúsága kielégítetlen maradt, és igen kevés segítséget kaptak ahhoz, hogy egyenek. A nıvérek és a betegek közti érintkezés minimális, az orvosok és a nıvérek izolációja nyilvánvaló volt. Az izoláció a halál közeledtével fokozódott. A vizsgált kórházakban a haldokló betegek többségének az ellátása nem volt megfelel...a haldoklók rendszerint magukra hagyva élték meg életük utolsó idıszakát. 23 beteg közül 8 a megfigyelt idıszak 90%-ában maradt egyedül, míg a többi – egy beteg kivételével – az idıszak 75%-ában volt magára hagyva. A betegek kétharmada nem kapott kielégítı nıvéri ellátást. A hányinger és az étvágytalanság is figyelmen kívül maradt, az étel pedig, amit a betegek kaptak, hasonló volt az átlagos kórházi betegekéhez. A betegek 50%-ánál a szomjúságot nem csillapították, miközben azok már annyira legyengültek, hogy önmaguk képtelenek voltak arra, hogy segítség nélkül oltsák a szomjukat. A dolgozók érintkezése a betegekkel minimális volt, vagy teljesen hiányzott. Az aktív orvosi beavatkozások fokozatos beszüntetésével és a halál közvetlen közeledtével a betegtıl teljesen eltávolodtak.” Az intézményi ellátásban ez a nemtörıdömség és a kíméletlennek tőnı eltávolodás nem csupán és nem is elsısorban az orvosok és ápolók lelketlenségének és leterheltségének a következménye. Értékek tisztázatlansága nehezíti számukra a belátásuk szerinti döntéshozatalt és a szabályok merevsége sem teszik lehetıvé a szerintük legmegfelelıbbnek ítélt kezelést. A számukra kitőzött célok, a társadalom, a hozzátartozók elvárása, a félelem a jogi következményektıl, a komolyan vett orvosi hivatás követelményei ütköznek a józan ész és szánalom, a tapasztalat által diktált véleménnyel, ítélettel, döntéssel. Ezért nem merik egyértelmően kimondani és felvállalni, hogy amikor a halál már elkerülhetetlen akkor a fájdalmat és kényelmetlenséget enyhítı tevékenységnek elsıbbséget kell kapnia a gyógyító tevékenységgel szemben. Így viszont az orvosi, nıvéri hárítás nagyon is értetı. A hozzátartozók is sokszor a halál közeledtével ritkítják a látogatásokat, mondván „nem bírom látni a szenvedést, és úgysem tehetek semmit” és így a haldoklónak a testi kínokon túl a legszörnyőbb lelki fájdalmat is végig kell szenvednie. Azt, hogy ı már terhére van mindenkinek, alig várják, hogy meghaljon és
1935
ezt a végsı, legnehezebb utat egyedül kell végigjárnia, teljesen magára hagyják, ami minden között talán a legborzasztóbb. Mennyivel szebb, emberibb, szeretetrıl tanúskodó lenne, ha felszabadulhatnánk az alól a vélt kötelességünk alól, hogy mindenáron, még ha lehetetlen, akkor is azért kell küzdenünk, hogy életben tartsuk a beteget. Ehelyett azt biztosíthatnánk és arra számíthatnánk mi magunk is, hogy közlik: elérkezett az idı, csak néhány nap vagy hét van hátra, de veled maradunk, itt leszünk körülötted, és mindent megteszünk, hogy ne legyenek elviselhetetlen kínjaid. Aktív vagy passzív eutanázia? Csak néhány helyzet, amelyben nehéz vagy lehetetlen eldönteni, hogy mi melyik kategória, vagy, ha igen, akkor melyik helyes? Pl. a lélegeztetı géprıl való lekapcsolás aktív vagy paszszív eutanázia? A mesterséges táplálás el nem kezdése, vagy beszüntetése aktív vagy passzív eutanázia? Súlyosan fogyatékos, életképtelen csecsemık, akik maximum pár hétig élnek, pl. Down kóros bélelzáródással, emésztésre képtelenül világra jövı gyerekek éhen halni hagyása helyett (ez a gyakorlat), ami passzív eutanázia, sokak szerint humánusabb lenne halálba segíteni ıket. És egy konkrét, 1975-ben kezdıdött eset Amerikából, amely a jogalkotásra is komoly hatással volt: Karen Ann Quinlan 21 éves korában barátnıjének születésnapi partiján alkoholt fogyasztott és nyugtatót is szedett. Az alkohol nem volt túl nagy mennyiségő, de elıtte fogyókúrázott is, így a hatás fokozottan jelentkezett. Elvesztette az eszméletét, majd késıbb a légzése is leállt. Kórházba vitték, lélegeztetı gépre kapcsolták. A lány vegetatív állapotba került, de az agyhalál nem volt kimondható, mert nem volt adott minden feltétel. Pl. az EEG nem volt teljesen isoelektromos. Fél évvel késıbb a szülık kérték a gép kikapcsolását, de az orvosok úgy döntöttek, hogy a szülık kérése erkölcstelen és nem teljesítették. Egy katolikus püspök is hasonló kéréssel fordult a kórházhoz, azzal, hogy a szülık kérése összhangban áll a katolikus tanítással. Igaz a Vatikán elítélte a családot. Ezután az ügy bíróságra került, majd több mint egy évi huzavona után a lélegeztetı gépet kikapcsolták, és ekkor kiderült, hogy a lány eszméletlen maradt ugyan, de spontán lélegzik. Még több mint tíz évig élt így. Az anyagi források elosztása Még néhány mondat az anyagi források elosztásáról, ami természetesen érinti az eutanáziát is. Milyen arányban osztanánk el a rendelkezésre álló anyagi keretet (100%) a következı területek között? (Az életmeghosszabbító kezelések költsége nem szerepel közte.) -Újszülöttek ellátása -Vírusfertızöttek kezelése -Egészséges donortól származó szervátültetés -Autóbalesetesek rehabilitációja -Fogyatékosok gondozása Ha belegondolunk, nehéz lenne dönteni, és amely területeknek keveset (kevesebbet) adnánk, azok bizonyára tiltakoznának, sıt valószínőleg azok is, akiknek a legtöbb jutna, hogy nem elég, többet kérnek, követelnek, mert azon a területen sokkal többre van szükség. Köszönhetıen a fejlett és a kutatások következtében egyre fejlıdı orvosi technikának és gyógyszertudománynak
2011. november
KOINÓNIA
az említetteken kívül még számos olyan egészségügyi terület van, amely feneketlen hordóként nyelne bármilyen pénzösszeget. Sokan gondolják többek között ezért is, hogy a gyógyíthatatlan betegségek megelızésére kellene inkább fordítani azt a pénzt, ami most a végstádium meghoszszabbítására fordítódik. És az sem tagadható, hogy bizonyos érdekek főzıdnek a végsıkig történı életmeghosszabbító kezelésekhez, amelyek mögött nem mindig az élet szentségének az elve vagy mély humánum található, hanem pl. gyógyszer- és mőszergyárak profitérdekei, tudományos kíváncsiság, kutatói karrier, stb. A hospice mozgalom Az emberhez méltó halál egyik lehetıségét teszi lehetıvé - hozzá kell tenni, kevesek számára – a hospice mozgalom, amely a társadalom igényeire való válaszként született meg, amelyet egy eredetileg ápolónı, aki szociális munkás, majd orvos, többéves elıkészítés után alapított. Az elsı intézményt 1968-ban Londonban nyitotta meg. Célja a testi és lelki emberi szenvedés és a fájdalom csökkentése, illetve megszüntetése az élet végsı szakaszában. A fájdalomcsillapítót rendszeresen adagolják olyan idıközönként, hogy az elızı adag hatása még ne múljon el. A beteg kívánsága a legfontosabb, és tekintettel vannak a hozzátartozók igényeire is. Nem céljuk az élet meghosszabbítása, sem a megrövidítése. De a fájdalomcsillapítást elınyben részesítik az életmeghosszabbítással szemben. Még az elhunyt számára is külön helyiség van, ahol a hozzátartozók elbúcsúzhatnak tıle.
A Nyugat-európai országokban a betegek általában halálukig lehetnek a Hospiceházban. Magyarországon az intézménnyel kapcsolatban lévı kórházból kerülnek be a végstádiumban lévı betegek (az általam ismert budapesti házban) és többnyire csupán egy hónapig maradhatnak. Aki szerencsétlenségére ennél tovább él, visszakerül saját otthonába, ahol esetleg nem kap megfelelı ellátást, vagy kórházba, ahol az elıbbiekben leírt tisztázatlanságok miatt nem fogadják szívesen.
HABOS LÁSZLÓ
ÉS TANÍTVÁNNYÁ LETT A MESTER… Úgy tőnt, mintha kissé eltávolodott volna az íróasztal. A keményfából készült nehéz bútor nem mozdult el a helyérıl. Az asztal mögött székére nehezedett tiszt jegyzeteinek olvasásába merült. Az asztali lámpa fénye az asztalon tornyosodott iratkupacot világította meg. A gondterhelt fej látványa már nem ébresztett érzéseket a terem közepére helyezett székre ültetett fogolyban. A tiszt egy újabb papirost húzott maga elé és az íróasztalon könyöklı bal kezének ökle elernyedt az erıteljes szorí-
1936
tásból, melyben a töltıtollát tartotta. Az íróeszköz idıközben átkerült a másik tenyérbe és szorgosan munkához látott. A tiszt folyamatosan írt, fel sem nézett. Az elmúlt napok éjszakákba nyúló kihallgatásai alatt nem fogott tollat a kezébe. Akkor folyamatosan járkált a teremben, miközben az asztali lámpa fénye a letartóztatott arcába világított. A székre ültetett férfi a szemét ért erıs fénytıl nem tudta igazán jól megfigyelni faggatója arcvonásait. Ezúttal a pillanat adta alkalmat megragadva tekintett az íróasztal mögött szorgoskodó tisztre. Barna haja volt, de a homloka fölötti részrıl már régen elvesztette az egykor volt göndör fürtöket. Homlokráncai alatt dús szemöldöke tőnt fel a fényben. Erıs nyaka nehezen mozgott az inggallérban. A fogva tartott nyugodtan ült helyén. Elzsibbadt a lábfeje, de nem akarta megmozdítani a lábát. Nem akarta megtörni a rövidnek ígérkezett nyugalmat. A másnapra gondolt, a vasárnapra. Visszagondolt az elmúlt hét utolsó napjára, amikor valamiért nem ráncigálták elı cellájából. Az Úr napját így lehetıségeihez képest méltón megünnepelte. A tisztre pillantott, aki továbbra is rendületlenül írt. A páter lehunyta szemét, és gondolataiba merült. Az önmagának tartandó szentmiséjének prédikációján törte a fejét. A tanítványról elmélkedett a tanítványról, akinek sorsa nem lehet különb a mesterénél. Jó pillanatban nyitotta ki szemét. Alig, hogy hálát mondott magában a lámpa fénye ismét reá fókuszált. A tiszt feje most talán még nagyobb lett, ahogy felegyenesedett asztala mögül. A fogoly elé lépett és a tehetetlen düh formálta orgánummal szólt: – Kicsoda maga Bulányi mester? – majd kidagadtak nyakán az erek, miközben újra ordította, de ezúttal lassan szótagolva: – Ki-cso-da? A páter lassan, méltósággal emelte meg kissé addig mélyen lehajtott fejét. Tekintete nem érte el a tiszt arcát. A mozdulat megállt. A tiszt várta a fej emelkedését. Várta, mivel úgy vélte, hogy kérdésére a fogva tartott végre válaszolni fog. A lelassult mozdulat dühítette. Idegesen harapta meg ajka szélét. A szerzetes feje valamivel feljebb emelkedett, de még mindig nem eléggé. A tiszt derékból kissé meghajolt, és mint felbıszült bika, meredt szemekkel kereste a fogoly tekintetét. A páter feje folytatta lassú emelkedését s egyre feljebb emelkedett. A tekintet elhagyta a bikaszemeket és feljebb és feljebb haladt a fehérre meszelt mennyezet irányába. A tiszt kiegyenesedett s dühtıl zavarossá vált szeme találkozott a fogoly szelíd tekintetével. – Ki a fene maga?! – kiáltotta meredt szemekkel. – Kicsoda maga, kicsoda maga… Jézus tanítványa?! – ordította, s miközben az önmagát felbıszített tiszt, mint partra vetett hal levegıért kapkodott, a szerzetes fáradt, de nyugodt hangja hasított a hirtelen lett csendbe: – Maga mondta!
2011. november
KOINÓNIA
DRYP
MIRİL MI JUT AZ ESZEMBE… Ebben a kiszikkadt októberig elhúzódó nyárban. Kiszikkadt minden a kertben. Ki a csapadékmérı hengere, ki a talaj s rajta a sárguló füvek meg a gyomok és kiszikkadt a konyhakert készítési kedvem is. Az ıszi fokhagyma gerezdek még bizakodva várakoztak, hogy a betonkeménységő talaj majd befogadja ıket, de rajtuk csak a szögbelövı segíthetett volna. A tavaszi fokhagyma termése úgyis jobban tárolható – vigasztaltam magam – és kiválogattam ıket az ıszi fokhagymafejek közül. Merthogy nem tanácsos öszszekeverni melyik milyen évszakot szeret, azaz melyiket mikor ültessük. A környékünkön szorgalmasan kaszálták a parlagfüvet a hétvégi városiak. Damilos kaszák berregtek a házak elıtt és a kerítések mögött, szétterítve a beérett gyommagokat maguk körül. Így lettünk mi hétvégi kétlakiak. Szombaton és vasárnap a csendesre kiürült városban töltöttük az idıt, a többi nap pedig elegendı volt a kerti teendıkre. Hogy mire, azt rögtön elmesélem. Kezdjük a szılıvel. Az ıszbe húzódó nyárnak köszönhetıen valamennyi fürt édesre érett a roskadásig berakódott lugas karokon. Valamilyen kifürkészhetetlen okból sem a madarak sem a darazsak nem tettek kárt bennük. Nem úgy a szomszéd Jani bácsi szılıjében. Alig száz méterrel távolabb a kerítés mentén húzódott az ı lugasa, de mire szüretre került volna a sora, már csak az üres fürtcsutkák meredeztek az ég felé. A bogyókat mind lecsipegették róluk a madarak. Oda is adtuk a mi termésünket kárpótlásul, ne soványkodjon a dézsája alján a munkája maradéka. A városi kertünkben szintén megmaradtak az Otelló fürtjei, pedig ott is szomjas feketerigók vetettek rá szemet. Egyszóval elégedettek lehettünk a szılıterméssel. Hordóba ugyan nem jutott belıle – ahhoz még az összes is kevés lett volna – de lekvárnak azért néhány üvegre futotta belıle. Merthogy lekvárt is lehet készíteni a szılıbıl, nemcsak bort s párlatot. Lekvárja mindig kiváló egyedi ajándék, amit nem lehet látni az áruházak polcain. Folytassuk a konyhakerttel. Októberre csupán a céklák maradtak a földben. A kornyadozó paradicsom töveket mind kihúzgáltam a karók mellıl, már csak néhány pirosra fonnyadt paprika bogyó színesítette a kertet. Ezért aztán a váci piacon vásároltam paradicsomot a reggelihez. Amikor kettévágtam a szép piros bogyót, mintha fonálférgek kanyarogtak volna belsejében, olyan
1937
kép fogadott. Kicsíráztak a magok a bogyóban. Mi több, apró levélkék is zöldelltek a végükön. Zöld sziklevelek. Meg is kérdeztem egyetemi oktató kutató ismerıseimet, mi okozhatta ezt a meglepetést a reggeli mellé. Íme a válasz: „A jelenség az abszcizinsav termelıdés vagy érzékelés zavarára utal, a magok valószínőleg ezért nem képesek a nyugalmi állapotukat fenntartani. Kukoricában több ilyen mutánst is leírtak, paradicsomban eddig tudtommal egyet (sitiens mutáns), amire a vonatkozó publikációt csatoltan küldöm”. Elégedjünk meg most a csatolt hollandiai, angol nyelvő publikációnak csupán csak a címével. Talán az eltelt tíz esztendı alatt mások figyelmét is felkelthette hasonló jelenség. „Received for publication June 5, 1991 Accepted January 17, 1992 Dormancy and Germination of Abscisic Acid-Deficient Tomato Seeds' Studies with the sitiens Mutant Steven P. C. Groot2 and Cees M. Karssen* Department of Plant Physiology, Agricultural University Wageningen, Arboretumlaan 4, NL6703 BD Wageningen, The Netherlands” Visszakanyarodva a kertbe, elmaradt a szamócatelepítés. Helyette a letermett málnavesszıket metszettük ki a jövı évi termést hozók közül. Jani bácsi szomszédom is segített ebben a délelıttnyi munkában, közben persze megvitattuk a falu helyzetét. Valamikor málnatermesztı vidék volt ez a nógrádi táj. Akkoriban a szorgalmas gazdák akár egy autó árával is gyarapodhattak a szezon végén. Manapság viszont már alig látni bogyós ültetvényeket. Összefüggı napraforgó táblákba olvadtak a régi ribiszke parcellák. Az utolsó bogyós telepítésben meg tehenek legelésztek, amikor néhány tövet szerettem volna kérni a gazdájuktól. És közmunkások tisztogatták az árokpart szélét.
BÖJTE CSABA
GONDOLATOK AZ ÁLLAMCSİDRİL! Ami meglepett, az a hatalmas feszültség, harag, elkeseredettség, - és ha nem lennék ferences szerzetes, akkor talán azt is kimondanám, hogy győlölet, - mely újból és újból felcsapott a beszélgetés során. "Uram, tégy engem a te békéd eszközévé, hogy békét vigyek oda, hol békétlenség van!" Szent Ferenc Tanárokkal, közéleti személyekkel beszéltem az elmúlt napokban politikáról, gazdasági kérdésekrıl. Ami meglepett, az a hatalmas feszültség, harag, elkeseredettség, - és ha nem lennék ferences szerzetes, akkor talán azt is kimondanám, hogy győlölet, - mely újból és újból felcsapott a beszélgetés során. Szidták a politikai csoportosulásokat, a bankokat, a gazdasági élet szereplıit, az iskolarendszert, az egyházat, mindenkit. A beszélgetés újból és újból ugyanabba a témába torkolt: "Kevés a pénz! Meg egyáltalán mit gondol a kormány, ennyi fizetésbıl meg lehet élni?" Én próbáltam jópofa lenni és viccel elütni az élét a durva beszédnek. A székely ember régebb is kikacagta a feléje tornyosuló gondokat és jókedvő, vidám szemmel nézve, legtöbbször kiderült, hogy nem is annyira megoldhatatlanul félelmetes az a
2011. november
KOINÓNIA
fojtogató gond, mely elnyeléssel fenyeget. Meglepett, hogy mennyire nem vették a lapot, nagyon mélyen ül az emberekben a feszültség és a harag. Próbáltam mondani, hogy az állam csak azt oszthatja szét, amit mi termelünk. "Ha nincs elég pénz, kérjenek kölcsön!" - jön kapásból a válasz. Ennél több kölcsön már könnyen Görögország nyomdokába viheti a mi országunkat is, itt is államcsıd lehet, - próbáltam mondani. "Kit érdekel? Azért kapják a fizetést, - mondja egy fıiskolát végzett személy, - hogy nekünk is fizetést adjanak!" Hazamentem, bekapcsoltam a számítógépet és szinte minden internetes oldalon vitákról, tüntetésekrıl, fenyegetızésekrıl olvashatok. Jön a főtésszámla és vele az utóbbi húsz év legnagyobb sztrájkja, mondja egy elkeseredett ember. Nézem a híreket, az indulatokat és látom, hogy sokan készek politikai érdekekbıl, egy kis fizetésemelésért szétverni akár saját hazájukat is. Nézem a megbolydult világot és nem értem, hogy okos szónokok miért nem magyarázzák el érthetıen, hogy mit jelent, ha egy állam eladósodik és mivel jár, ha már állampapírjait nem tudja a piacon értékesíteni és emiatt államcsıdöt jelent be?
Tavasszal Argentínában voltam, és egy asztaltársaságot megkérdeztem, hogy az egyszerő emberek számára mit is jelentett az államcsıd? Tudtam, hogy az argentin kormányok folyamatosan átgondolatlanul kölcsönöket vettek fel, végül 2000-ben már nem tudtak több hitelt felvenni, senki nem akart Argentin állampapírokat vásárolni. Az állam nem tudta kiadni a fizetéseket, nem tudták kiegyenlíteni a költségeket, törleszteni az adósságokat. Ezért elismerték, hogy az állam csıdben van. Persze ettıl az élet nem állt meg, a nap másnap is felkelt. Addig egy USD egy argentin peso volt, de másnap már csak négy pesoért adtak egy dollárt. Így az emberek nem fizetésük 25%-át vesztették el, hanem egyik napról a másikra mindenüknek 75%-át. A bankokban lévı pénzeket az állam befagyasztotta és most 10 év után talán kis részletekben kezdik kiadni az embereknek a megtakarításokat. Persze az emberek lázadoztak, hatalmas megmozdulások voltak. Megkérdeztem azt is, hogy a kormány mit tett? Az egyik férfi azt mondta, hogy: "a hatalom mindent megtett!" Mire a felesége csak annyit mondott, hogy: "elég durván tette azt, amit tett". Kíváncsian rákérdeztem, hogy mégis mit tett a hatalom durván? "Hát - jött a kitérı válasz - mikor mentem reggel a munkába, biza itt is - ott is le volt takarva 10 - 20 halott az útszélén". Az élet nem áll meg! Eltelt 10 év és most minden 5 -10 ház elıtt egy ırbódé áll, az emberek fizetik az ırt, ki azonnal telefonál ha gyanús alakok jelennek
1938
meg az utcán, és akkor nem egy - két rendır jön, hanem egy állig felfegyverzett különítmény. Az elszegényedett emberek mit csinálhatnak? Elmentünk a nyomornegyedbe is. Én azt hittem, hogy mindent tudok a szegénységrıl. Elvittek egy homokbányába, melybıl a vizet leszívatták és ahol most is zakatolnak a szalézi szerzetesek által mőködtetett szivattyúk, mert másképp újból bányató lenne a kisvárosnyi ember otthonából. Ebben a nyomornegyedben most 45 - 50 ezer ember él, utcák, házszámok, papírok nélkül. Bementünk néhány bódéba, igaz, hogy Buenos Airesben a higanyszál nem megy 0 fok alá télen sem, de szinte sehol nem láttam ajtót, ablakot, a földön raklapok voltak és alatta folyt a nagyon zavaros kinézető víz. Tizenévesek szopogatták a külföldre eladott finomított kábítószer után visszamaradó kokain malátát, mely nem csak elmezavart, de halált is hoz számukra. Néztem a parttalan nyomort és megkérdeztem a kedves nıvérektıl, hogy e nagyvárosban körülbelül hány ilyen nyomornegyed van? Velük volt egy jól informált, szociológiát tanító egyetemi tanárnı is, aki bennünket felvilágosított, hogy körülbelül még 200 ilyen negyed van a fıvárosban és annak közvetlen környékén. Argentínának jelenleg olyan elnöke van, aki ezelıtt 15 évvel az ıserdıben fegyverrel a kezében gerillaharcot vívott a gazdagok ellen. Félve megkérdeztem, hogy milyen elképzeléseik vannak a kormánynak a nyomor felszámolására? "Sajnos - jött a szomorú válasz, - nincsenek tervek, elképzelések ilyen sok tönkrement család felemelésére." Egy szerzetes paptól hallottam, - bár nem jön, hogy elhiggyem - mikor a nyomornegyedben az emberek elkezdenek hangoskodni, akkor fegyveres dzsipekkel behajtanak álarcos emberek, és akiket elöl - hátul kapnak, azokat lelövik. Kegyetlen az élet! Ez történt, ez van Argentínában, a világ egyik legnagyobb országában. Persze lehet azt mondani, hogy mi a civilizált világ központjában, Európában élünk, és mindez nálunk nem történhet meg. Adná az Isten, hogy valóban így legyen. De sajnos, ha a világháborúkra gondolok, akkor azt kell mondanom, hogy a hatalomért, a pénzért ennél szörnyebb dolgokat is követtek el már Európa földjén az emberek. Angol vendégekkel beszéltem tegnap. Az elmúlt hetekben szinte megmagyarázhatatlan elementáris erıvel tört fel Londonban és sok más angol nagyvárosban a győlölet, az erıszak. Tizenéves fiatalok, olyanok kiknek szülei nagy pénzeket fizetnek, hogy elıkelı egyetemeken taníttassák ıket, kimentek és bandákba verıdve törtek, zúztak, raboltak, gyújtogattak. Senki sem érti, hogy honnan van ez a hatalmas feszültség a fiatalságban? A gyermek, a fiatal olyan a családban, mint a kiolvadó biztosíték a házban. Ha nı a feszültség, akkor egyszerően, ahol a legvékonyabb a hálózatban a vezetı a biztosítéktáblában, ott elolvad és megszakad az áramfolyás. Sajnos mi felnıttek játszunk a győlölettel, a haraggal, de gyermekeink, fiataljaink szívén is keresztülmegy ez a sok feszültség, mely betölti otthonainkat, intézményeinket, és ez szörnyő következményekkel jár, járhat. Mi a megoldás? Ha tőz van, nem szabad olajat önteni a lángokra! Választottunk egy kormányt, hagyjuk, hogy dolgozzanak, bízzunk bennük! Kapcsoljuk ki a televíziót és szépen menjünk el dolgozni. Nagydiákjainkat elvittük egy egy napra napszámba krumplit szedni. Egy napi munkabérük egy nagy zsák szép krumpli volt, egy napi munkáért annyi
2011. november
KOINÓNIA
krumplit kaptunk, mennyit egész télen egy fiatal elfogyaszt. A nyári vakációban elmentünk 20 diákkal erdıt tisztítani. Egy heti munkánk után annyi fát kaptunk, amellyel egy 20 fıs otthont a télen ki lehet főteni. Persze lehet veszekedni, háborogni, de tudnunk kell, hogy egy ingatag lélekvesztıben hánykódunk a tengeren és ha egymásnak esve rúgkapálunk, akkor könnyen felborul a csónakunk, ingatag civilizációnk összedıl és sokunkat maga alá fog temetni. Meg kell nyugtatnunk magunkat és egymást, ha pánikolva, kapkodva vezetjük az autónkat, rángatva a kormányt, szinte borítékolni lehet a balesetet. Nincs olyan baj, mit ne lehetne nagyobbá tenni az ideges indulatokkal, de nincs olyan nagy gond, mit ne lehetne gyógyítani, mérsékelni békés, nyugodt döntésekkel. Rajtunk múlik, hogy az elmúlt húsz év felelıtlen költekezése milyen következményekkel jár. Én nagyon szeretném, ha eltudnánk kerülni a társadalmunk alapját jelentı gazdasági élet összeomlását, mert az anarchiánál rosszabb semmi sincsen! Istenem adj békét az emberek szívébe, add, hogy a nehézségeket elviseljük, és csendes szorgalmas munkánkkal kis világunk gondjait megoldjuk! Légy velünk az éjszakában Istenünk!
KORPONAI ERZSÉBET
BENSİ „VÁLSÁGAINK”, AVAGY A „MEGHALÁS” LÉLEKTANA A napokban beszélgetés közben felmerült a 6070 évesek lelki válsága. Annak idején Bandi bácsitól azt hallottuk, hogy 20 évenként (emberöltınkként) van egy identitásváltás. A 20-30 közötti a gyerekkor vége és a fiatalkor kezdete, a 40-50 közötti fiatalkor vége és középkor kezdete, a 60-70 közötti az idıskor kezdete. A 80-90 közötti szépkor kezdete oly ritka volt 40 évvel ezelıtt, hogy errıl nem beszéltünk. Ez persze nem általános, tolódik ide-oda. Ám mégis, életkörülményeink megváltozásával át kell fogalmaznunk magunkat. Normál esetben tudatosan és nem átsodródva egyik életállapotból a másikba. Természetesen újra csak saját megéléseimrıl beszélhetek, hiszen ezt ismerem. :D Általában azért nem vesszük észre ezeket az életciklus váltásokat, mert szinte mindenki ragaszkodik egy bizonyos szerephez, amit a felnıttkor küszöbén kialakít és azt viszi végig élete folyamán. De ez nem mi vagyunk. Anthony de Mellonak van egy nagyon elgondolkoztató kis tanmeséje ezzel kapcsolatban: „ A kómában fekvı asszony haldoklott. Hirtelen az volt az érzése, hogy felvitték az égbe, és ott állt a bírói szék elıtt. - Ki vagy te? – kérdezte egy hang. - A polgármester felesége – válaszolta. - Nem azt kérdeztem, hogy kinek a felesége vagy, hanem azt, hogy ki vagy. - Négy gyermek anyja. - Nem azt kérdeztem, hogy kinek az anyja vagy, hanem, hogy ki vagy. - Tanítónı vagyok.
1939
- Nem a foglalkozásod kérdeztem, hanem azt, hogy ki vagy. És ez így ment tovább. Bármit is válaszolt, úgy ment, hogy nem a megfelelı választ adta arra a kérdésre, hogy ki is ı. - Keresztény vagyok. - Nem a vallásodat kérdeztem, hanem azt, hogy ki vagy te. - Én az vagyok, aki mindennap a templomba ment, és mindig segítette a szegényeket és a rászorulókat. - Nem azt kérdeztem, hogy mit tettél, hanem hogy ki vagy. Végül is megbukott a vizsgán, mert visszaküldték a földre. Amikor felgyógyult betegségébıl, elhatározta, hogy utánajár, ki is ı. És ez nagyon megváltoztatta az életét.” De Mello a történetet így kommentálja: „A feladatunk az, hogy legyünk. Nem az, hogy valakik legyünk, vagy, hogy senkik se legyünk, mert ebbıl származik a kapzsiság és a becsvágy. Nem az, hogy ezek vagy azok legyünk – és így függıvé váljunk; hanem csak az, hogy legyünk. „ A tudatváltás lélektana Ismerjük a haldoklás lélektanát. A „halálos betegek”, akik alapvetıen nem készültek fel még a tudatos átmenetre, átmennek egy pszichológusok által jól leírt folyamaton. Az én olvasatomban mindig felkészültnek kell lenni két okból: elıször, mert aki felvállalta a megszületést, az felvállalta a meghalás kockázatát is, másodszor, mert aki nem a halál jelenlétében él, az mindig félni fog élni. Tehát a folyamat lépései: 1.Elutasítás 2. Düh 3. Alkudozás 4. Depresszió 5. Belenyugvás vagy elfogadás Tapasztalatom szerint ugyanezek a fázisok figyelhetık meg egy-egy életciklusváltás, vagyis lelki meghalás során is. 1. Elutasítás 20-30 évesen: nem, én még nem akarok felnıni, nem akarok felelısséget vállalni, nem akarok a szüleimtıl elköltözni, nem akarok elkötelezıdni valaki mellett, nem akarok gyereket nevelni, nem tudom mit is szeretnék csinálni, hisz nem ismerem magam. 40-50 évesen: még fiatal vagyok, nem öregszem, legfeljebb a gyerekeim; még nem akarom tudomásul venni, hogy fárad a testem-lelkem, még nem is éltem, még tele vagyok energiával; ha tükörbe nézek, még nincsenek is ráncaim (na persze, szemüveg nélkül :D ), még sokat tudok dolgozni és jól (na persze, csak a fiatalok suttognak a hátam mögött, hogy milyen ósdi, lassú vagyok :D ). 60-70 évesen: nem akarok még nyugdíjba menni, nem kell még engem leírni, nem akarok szembenézni azzal, hogy közelebb vagyok a végéhez, mint az elejéhez, nem akarok számadást készíteni, hogy mi értelme volt az egésznek, mit hagyok magam után, nem akarom, hogy megszünjön az a szerep, amit énnek éltem meg. 80-90 évesen: nem akarom látni a testi összeesésemet, nem akarok csak magammal foglalkozni egész nap, de ne is várjatok tılem semmit; nem akarok magatehetetlen lenni, nem akarok segítséget kérni és elfogadni, de ugyanakkor miért nem segítenek kérés nélkül. Valami zavar keletkezett a rendszerben, valami káosz bennem, ott legbelül, amitıl nem érzem jól magam. Ám ebben a szakaszban még hessegetünk, legyintünk és tovább
2011. november
KOINÓNIA
megyünk. Ennek ellenére egyre többször jön felszínre ugyanaz a gondolat, egyre többször találkozom olyanokkal, akik ugyanezzel küzdenek, ugyanezt közvetítik felém és ez kezd gyanússá válni, majd elkezd dühíteni. 2. Düh Ettıl a szakasztól már teljesen egyformán zajlik a dolog, függetlenül a korcsoporttól. Ami másra érvényes, az rám nem. Hallok valamit, ami számomra új, szokatlan és idegesítı az eddigi világlátásomhoz képest, amiben már olyan jól érzem magam, amit már megszoktam. Ez az új valami nem lehet jó, hagyjanak engem békén ilyen hülyeségekkel, hiszen „minden normális ember” tudja, hogy ez nem így van. Nem kérek semmilyen tanácsot, ez nem tartozik csak rám és ha ezt nem értitek meg, HAGYJATOK BÉKÉN! Miért nekem kéne ezt figyelembe vennem, x és y is milyen jól megvan a „régi” gondolkodásmódjával? Igaz, hogy mindenféle testi nyavalyája van, de hát annak semmi köze az életfelfogásához, és ettıl még elvan, ergo én is elvagyok. Ez teljesen normális szakasza a lelki átalakulásnak. Ha ilyenkor a környezetünk tisztában lenne azzal, mi megy végbe bennünk, akkor azt mondanák, amit nekem egy baráti társaság egy kirohanás után, ami nem is nekik szólt. A bocsánatkérésemre csak azt válaszolták: láttuk, hogy nagyon szenvedsz, eszünk ágában sem volt magunkra venni, szólj, ha segíthetünk, addig csak együttérzünk veled. Vagdalkozni kezdek, hibás az egész a világ, csak én nem. A belsı, egyre nagyobb zőrzavart kezdem kivetíteni. Megbántok, megsértek mindenkit. Közben egyre rosszabbul érzem magam a bırömben (mennyivel egyszerőbb dolga van a kígyónak, neki ez be van programozva, hogy kibújhasson a már nem komfortos bırébıl! :D )és pontosan tudom, hogy senki nem hibás, hogy senki nem oldhatja fel ezt a bennem lévı feszültséget, csak én magam magamban. Ezt úgy fogalmaztam meg, ez a ciklon szakasz. A végére valóban elérem, hogy mindenki elmegy mellılem, békén lennék hagyva, ha béke lenne bennem, de nincs. 3. Alkudozás Hát, igen, jön a kompromisszumkeresés önmagammal. Jó, tegyük fel elfogadom, hogy egy olyan irányba mutat az életem következı szakasza, amit én nem igazán akarok, de már nem nagyon látok más lehetıséget. Akkor nézzük, hogyan tudnám ezt a másik dolgot beilleszteni úgy az eddigi életfelfogásomba, hogy maradjon a régi is, meg legyen egy kicsit az új is. Ez az a bizonyos, egy kicsit terhes is vagyok, meg egy kicsit nem is. :D Jön az ideologizálás. Hiszen nem minden esetben kell földig rombolni egy régi házat, lehet felújítani is, ugye? (Egész életemben felújítottam lakásokat, házakat. Ma azt mondom, soha többé nem kezdenék egy régi ház felújításába, háromszor annyi pénz, energia ment rá, mintha újat építettem volna és pár év múlva kezdhetném elölrıl, ha még lesz mit.) Ekkor már szóba álltam új önmagammal, de a régit nem engedem még el, mert az is én vagyok. Persze pillanatnyilag. Most a düh energiáját felváltja egy erıteljes gondolkodási energia. Olvasok, emésztek, szinkronizálom a kettıt, megint olvasok, megint gondolkodom, analizálok, szintetizálok.
1940
Ez egy bensı, magányos folyamat, még akkor is, ha egyre többször beszélgetek másokkal ezekrıl. Viszont már nem feltétlenül a régi barátokkal, hanem újakkal is. A régiek zöme egyébként is megsértıdött a düh szakaszban, úgysem találkozom velük egyenlıre. :D Ez egyáltalán nem zárja ki, hogy késıbb nem lesz belıle egy más minıségő, sokkal elmélyültebb barátság. De megtanulok lassan nemeket mondani. Innen már nincs lehetıség a visszakozásra. Már nem tudok a régi gondolkodásban élni. 4. Depresszió A depresszió mindig valamilyen veszteség következménye. Ez egy feldolgozási szakasz, amit mindenki másképp és más-más idıintervallumban hajt végre. Tehát elérkezünk egy olyan pontra, amikor pontosan tudjuk, hogy nem tarthatjuk meg a régi énünket, de még nem vagyunk birtokában az újnak, mert az még csak elkezdıdött. Vagyis még csak a veszteségünknek vagyunk tudatában, a nyereségnek még nem. Hogy egy kedves barátomat idézzem: „Ez nem annyira rossz, de váratlanul azt érzed majd, hogy elveszíted a valóságalapodat az életben, a valóságod alapjait. Az egész valóságalapod elkezd átváltozni. És amikor ez történik, akkor hirtelen megtörténik az, hogy ott az anyag és az antianyag, hiedelem és anti-hiedelem, bizalom és kétség, és minden elképzelhetı egyéb típusú dualizmus, kettısség, és az elkezd összeütközni benned egymással.” „Ez fáj, ez szívás.” Vagy: „ „Nem, nekem most komfortra, vigaszra van szükségem. Stabilitásra van szükségem. Ezért térjünk csak vissza ahhoz, amit eddig is tettünk.” - ami lényegében nem jelent mást, minthogy homokba dugod a fejed, és úgy teszel, mintha a probléma igazából nem is létezne.” Bár a visszamenésre már nincs lehetıség, de még mindig újra és újra meg lehet próbálni. Nem kellemes. Arra is van lehetıség, hogy a folyamatot nem fejezzük be, hanem nyújtjuk, mint a rétestésztát. De ekkor már tragikus következményei vannak. Súlyos testi-lelki betegségek vagy akár fizikai halál. Egy nagyon kedves középkorú férfi jött egy alkalommal hozzám, mőthetetlen „rosszindulatú” daganattal. İszinte és nyílt beszélgetést folytattunk. Elmondtam mit gondolok a betegségérıl. Majd egyszer csak rám nézett és ezt mondta: „amirıl te beszélsz, abba bele kell halni”. A válaszom csak annyi volt: ez a te döntésed, vagy lelkileg halsz bele, vagy testileg, több választásod nincs. İ elgondolkodott és a következı 2-3 évben tett lépéseket. Azóta nincs hírem róla. A másik, azonos betegség, azonos stádium, szintén megértette, de azt válaszolta, neki már nincs ereje ehhez az újraindításhoz. İ még egy évet élt. Mindkettıjüket nagyon megszerettem, végigkísértem ıket és támogattam a választásukban. Többet nem tehettem, mert ez az ı életük volt, az ı döntésük és nekem senki választását nincs jogom megkérdıjelezni, mélységesen tiszteletben kell tartanom akkor is, ha szívem szakad bele. Senkit nem lehet akarata ellenére itt tartani, de segíthetünk abban, hogy átmenete szép és tudatos legyen. Egy nagyon kedves barátnım felhívott telefonon. A hangján hallottam, hogy nagy baj van. Elmondta, hogy pár napja van hátra, már semmit nem fogad be a szervezete, szeretné, ha meglátogatnám. Másnap két órát együtt voltunk, átbeszélgettük a félelmeit, azokat is, amik ide juttatták és sokat nevettünk is. Mindkét lánya hetek óta vele volt. Az orvosaitól azt kérte, hogy otthon kapjon annyi fájdalomcsillapítót, hogy nagyon ne szenvedjen, de eszméleténél maradjon. Elbúcsúz-
2011. november
1941
KOINÓNIA
tunk. Négy nappal késıbb a lányai karjában, csendben elment. Nemrég volt nálam egy mélydepressziós hölgy. Mivel igazából ezek a szakaszok nem merevek, ı még hordozott egy adagot a düh szakaszból, de már a kiutat is kereste volna, hiszen segítséget kért. Kilátástalan élethelyzetrıl beszélt. Megkérdeztem, mi az, amit szívvel, kedvvel csinálna. Azt mondta nincs ilyen. Mondtam neki, hogy ez a halál. Elsírta magát és azt mondta, tudja. Belıle is hiányzott az önszeretet, az önmaga teljes elfogadása annak, aki, mert elvesztette már azt a szerepet, ami eddig a pontig „valakivé” tette. Pedig még egy támogató társ is volt mellette. Szóval a depresszió szakasz egy légüres tér, ahol megélhetjük önmagunk „meghalásának” gyászát, sıt meg is kell élnünk, különben sosem keveredünk ki belıle. 5. Belenyugvás vagy elfogadás Bár a pszichológia a belenyugvás szót használja, ezt nem tartom jónak, mert ez egy passzivitás. A tudatos elfogadásban benne vagyok. A belenyugvás az egy tehetetlenség. Az elfogadás egy aktív választás eredménye. Újra idézném a barátomat: „Ilyenkor az történik, hogy a régi és az új ütközik össze egymással brutális, kegyetlen, erıteljes szeretettel! Amikor ezek ezen a módon összeütköznek egymással, akkor ez az, ami létrehozza a tiszta energiát. És akkor az visszaviszi a dolgokat az eredeti formájukba.” Ez olyan, mint amikor „bátran” lelépek a szakadék szélérıl. Tudom, hogy van ott egy út, de nem látom. Vannak kétségeim, de aki idáig eljutott, az tudja, hogy a visszaút már nem létezik. Vagy lépsz, vagy egy szélfuvallat úgy is bevisz, csak akkor félni fogsz, és ez nem célszerő. :D És még mindig nem tudod ki leszel, de menned kell, mert aki voltál, már nem vagy. Valójában itt megszőnik a múlt, csak halvány, kedves emlékfoszlányok maradnak. Elmarad egy pár régi útitárs, de lesznek, akik maradnak és lesznek újak. Minden átértékelıdik, mert én magam átértékelıdtem. Nem könnyő az ismert helyett az ismeretlent választani. Nagyon kemény elhatározás kell hozzá, bizalom önmagamban. Sokszor átéltem ezeket a változási szakaszokat. Egy idı után, ha éreztem a belsı zavarodottságot, már tudtam mi következik. Mindig végigcsináltam. Nem szeretek hátrafelé menni. :D Energiapocsékolás. A furcsa az, hogy mostanában egy spirálként élem meg az életem. 10 éve látom, hogy régi életem bizonyos tapasztalatai ismétlıdnek. Olyan események, helyek kerülnek elém, ami megismételtet velem valamit, amíg meg nem értem, mi az amit meg akarok ebbıl tapasztalni. Lehet, hogy a szituáció, a hely azonos, de a szereplık teljesen mások. Lehet, hogy a szereplık ugyanazok, csak a hely, a szituáció más. De már egészen más szögbıl látom, egészen máshogy oldom meg, egészen mást gondolok az egészrıl. Együttérzı lettem, mert önmagamat is együttérzéssel viselem. Bárki legyek is. Igazából ez teljesen lényegtelen, nem számít. :D
HABOS LÁSZLÓ
VERSEK… Az utad… Az utad, Melyen menned kell, Ha nem fordítasz hátat A hegyre vezet, S ha felérsz hegyednek tetejére Az idıre homály terül, S nem érzed benne léted súlyát, S nem keresed múltad szépségeit Csak állsz magadba nézve Lehajtott fejjel némán, S a csendben megszólít jövıd. Fejed lassan felemeled, És eltőnik a homály Tágra nyílt szemed elıl, S a végtelen fényben Meglátod kereszted. Metamorfózis A vétkes visszafordulása, A bőnbánó térdrerogyása, A világtalan látomása, A néma felkiáltása, A kedves árulása, A gondolat megvalósulása, És a hernyó halálában A pillangó szárnyalása. Elmúlás Már nem üzen az utcazaj A villamos robogása is hangtalan. Már nem mozdul a láb, se a kar Fáj a lét, S csupán a szem néz fel a plafonra. A mélyrıl szállt sóhaj is hangtalan A tudat tovább álmodni nem akar. A jövı kapuját bezárja csendben A szív dobbanni elfelejt Átkarol egy messzirıl jött fény S a lélek A fényben észrevétlen útra kél, Bolyong még a végtelen végén, Majd egyszerően hazatér.
Észrevétlenül átölel a fény Térdelve hallgatom a szent csendet. Oltáron a gyertya csonkig égett, Közben fából faragott szentek néznek, Rövid imára hunyom le szemem.
2011. november
KOINÓNIA
Frissen mázolt gyóntatószék üres. Nincs még itt a pap, ma ı nem vallat, A keresztre szegezett is hallgat, S egy kérdést hallott meg süket fülem. Keskeny ablakon lép be a fény. Színes üvegtáblára írt szöveg Válaszol a szívbe döfött tırrel, S észrevétlenül átölel a fény. Az örökmécsesen pók szı hálót. Egy órája tán, hogy térden állok, Kinyílik szemem, s mindent látok A keresztre szegezett világból.
Küld az Úr Aki választott, Akit küld az Úr Megtisztítja lelkét. S magányos vándorként A végtelen útra Csipkebokor tőzben Edzett kitartással Elindul görbe bottal, És lyukas tarisznyával.
IM MEMORIAM HALÁSZ ENDRE (BANDI BÁCSI) KOVÁCS LÁSZLÓ
KOCCINTSUNK? - BESZÉLGETÉS HALÁSZ ENDRÉVEL
Halász Bandi bácsi, az emberek halásza
A Bokor bázisközösség ebben az évben ünnepli indulásának 50. évfordulóját. Megtudtuk, hogy a Bokron belül még egy kerek évforduló virradt ránk, az Alkoholistamentı vagy Iszákosmentı elindulásának 10. évfordulója. Ez utóbbi elsısorban Halász Endre ny. plébános nevéhez főzıdik. Az évfordulón ıt kerestem meg, hogy az elmúlt tíz évrıl beszéljen. "Bandi bácsit" a Nagyvárad
1942
térhez közeli Betánia szeretetszolgálat szuterénjének egyik kis szobájában találtam meg. Bandi bácsi, mi ez a kétlakiság? − Tudod, hogy meghalt a mozgássérült nıvérem és a gondozónk is. Azóta itt kaptam helyet, de visszajárok Szadára is és ellátom az ottani szolgálatot. Megvallom, mindkét helyen neheztelnek rám, hogy miért kell ebben a korban Szadára, ill. Pestre utazgatnom. Úgy látszik, féltékenyek. Lehetnek is. És persze féltenek. Bár senki sem hinné el, hogy elmúltál 79 éves. Hogy bírod ezt? Plébániai munka, közösségi tevékenység, az iszákosmentı? Több mőtéted is volt az utóbbi idıben. − Legutóbb az elmeszesedett koszorúér tisztításával segítettek. Hál' Istennek, bírom. Azt mondta az orvos, tíz évig garantáltan dobogni fog a szívem. Nem gondoltál arra, hogy valamit leadj? − A napokban kaptam egy levelet. Egy vidéki "küldınk" írta, aki ott börtönmisszióval és az alkoholistákkal foglalkozott. Levelében az áll: "Nem tudunk segíteni... Befejeztük" ... Én képtelen vagyok befejezni. Nem tudok átgyalogolni ezeken az embereken. Ha rákényszerülök, abbahagyom. Néha hallatlan sikertelenség ér. Például a legutóbbi, novemberi lelkigyakorlatra csak egy ember jött el. De végigcsináltuk... Talán ne a végén kezdjük. Tíz évvel ezelıtt hogyan is kezdıdött? Külön karizmát éreztél erre a feladatra? − Egyáltalán nem. Nem volt kapcsolatom az alkoholistákkal. Féltem is a részegektıl, kikerültem ıket, hogy ne kössenek belém. Nem is kötöttek, de kiderült, hogy az egyik képviselıtestületi tagom alkoholizál. Már a válópert is beadta a felesége. Kínos volt. A péceli református lelkész felfigyelt az ügyre. Szólt, hogy lelkipásztori segítésre átvette. És te örömmel átadtad? − Megkönnyebbülve. Jó ökumenikus kapcsolat volt köztünk. Havonta találkoztunk református, evangélikus, baptista lelkésztársaimmal. Tudtam a reformátusok iszákosmentıjérıl. Mátraházára küldték képviselıtestületi tagunkat a feleségével együtt. 1982 decemberében letette a poharat. Elkísérte az ártatlan, szenvedı felesége is a bőnös férjét és - mint késıbb mesélte - ott döbbent rá, hogy neki is meg kell térnie. Ez adta tehát az indítást. De te magad hogy kezdtél bele? Ekkortájt történt kényszernyugdíjazásod, amikor is a Bokorhoz tartozásod miatt az Állami Egyházügyi Hivatal nyomására püspököd "egyházi érdekbıl és megromlott egészségi állapotodra való tekintettel" egyik napról a másikra nyugdíjba küldött. − Igen. De már elıtte éppen a református iszákosmentı vezetıje, Siklós József megkereste Csanád Béla pasztorális professzort az egyetemen, hogy kapcsolódjanak be a katolikusok is az iszákosmentésbe. Meg is jelent az Új Ember újságban a felhívás, melyre hárman jelentkeztünk: egy orvos, egy civil és egy pap. A továbbiakban már én sürgettem a beindulást. Ekkor, 1983-ban nyugdíjaztak. Úgy tudom, a szépen induló munka már a kezdet kezdetén sem volt zökkenımentes. − Csanád Béla talált egy plébániát és egy, az ügyre fogékony plébánost, így a józsefvárosi plébánián 1984
2011. november
KOINÓNIA
ıszén létrejött az elsı találkozó. Bajzáth Ferenc plébános jó szervezınek bizonyult. Templomában hirdette, személyesen is mondogatta. Jöttek is a jelentkezık, fıleg a szenvedı feleségek és anyák. Szerdánként Mihálovics Zolival az irodában vártuk és fogadtuk a jelentkezéseket. Egy-két iszákos is jött. De most mit is csináljunk? Tartsunk egy lelkinapot. Bajzáth kijelentette: csináld Szadán. 1985. január 19-én a lelkinappal megkezdıdött az iszákosmentı munka Szadán. 1985. január 19-e tehát a Bokor Iszákosmentô születésének pontos dátuma. − Igen. 1987-ig még Bajzáth Feri is aktív résztvevıje volt a munkának. 1985 novemberében ı szervezte meg Iszkaszentgyörgyön az elsı lelkigyakorlatot. A helyet is ı járta ki Szakos püspöknél, aki a magyarországi karitásznak volt a felelıse. 1986 februárjában Szıdön volt a lelkigyakorlat. Az ottani plébános megtudta, hogy "bulányista" vagyok és tárgyalt Bajzáthtal. 1987. februárjában is meghirdettük az iszákosoknak a lelkigyakorlatot, de nekem az Állami Egyházügyi Hivatal megtiltotta, hogy a templomon kívül beszéljek. (A templom pedig hideg volt.) Bajzáth megköszönte a munkámat. Késıbb munkatársainknak is "felmondott". Csúnya dolog ez, Bandi bácsi. Te persze szelíden lenyelted?! − Nem. Elhatároztam, hogy írok Csehák Judit miniszternek. Ettıl meg is rettentek. De végül is lenyeltem. 1987. decemberében csak úgy a magam szakállára folytattam. Vártam, hogy kérdıre vonnak. Fogalmaztam is a mondókámat. Én nem vagyok goromba vagy kemény ember, de akkor azért megmondtam volna, ha most azért jött, hogy gratuláljon, mert 70 évesen ilyen munkát végzek, köszönöm. De hogy számon kérje, hogy nyugdíjas koromban alkoholistákkal foglalkozom, bocsánatot kérek, de ez már arcátlanság. Azóta sem jött senki. Túlnézve a szégyenletes állami és egyházi aknamunkán, bizonyára sok szép élményt jelentett számodra az elmúlt 10 esztendı? Inkább errıl beszélj. − Az elsı lelkinapra meghívtam Papp László református lelkészt, aki maga is iszákos volt. Úgy mutatkozott be, hogy ı az a kutya, amelybıl szalonna lett. Elmondta, hogy feleségével megromlott a kapcsolata, külön szobában aludtak. Szétverte a gyülekezetét is. Kidobta apósát, anyósát. Egyik paptársa elvitte az iszákosmentıre és ott megtért. Én a betszaidai betegrıl elmélkedtem. V. Laci mamája ebéd közben azt hajtogatta, hogy fel kellene kapálni a kertet. Az úton hazafelé pedig kijelentette : Fogom ágyamat és hazamegyek. Gyógyultan. Az elsı siker. Milyen volt az elsı három napos lelkigyakorlat? − Ott sírva gyóntak az emberek... Egy kalocsai kisiparos úgy jött el, hogy micsoda szégyen, hogy ide jön, de hát szereti a feleségét, és eljött. İ megbecsült szakember, és most iszákosmentın vesz részt. Három nap múlva nagyon köszöni
1943
feleségének. Egy hónap múlva felesége is eljött. Elmondta, hogy férje a disznóvágás alatt sem ivott. Kigyógyult. 1987-nél tartottunk és a "saját szakálladnál". Igaz is, hol kapott helyet a továbbiakban az Iszákosmentı? − Ettıl kezdve a Bokor Közös Dolgaiban hirdettem meg a szolgálatot, és a válaszokban Vincze Bandiék felajánlották épülı házukat lelkigyakorlatos helynek. Azóta a földszint az iszákosmentıké. A tízgyermekes házaspár pedig családterápiát jelent a résztvevıknek. A lelkinapokat hol tartjátok? − Valaki elmondta problémánkat a rákosfalvai plébánosnak, aki a jó ügy mellé állt. Felajánlotta a plébániát. Itt tartjuk a lelkinapokat. Nemrég új plébános került oda, ı is készséggel engedi. Talán itt kellene a Betániáról is szólnod. Mi ez, ki vezeti, mi a célja? − Az evangéliumi Betániában lakott Mária, Márta és Lázár. Jézus náluk szállt meg, amikor fölment Jeruzsálembe az ünnepekre. Ilyen vendégfogadó, barátságot és biztonságot árasztó háznak gondolták az új Betániát ennek a szeretetszolgálatnak létrehozói. Bogláryné Majláth Edinával egy temetésen találkoztam elıször. Éppen a drogosok megmentıjének ígérkezı, de korán meghalt Szabó János temetésén. Edináék akkor az Ecseri úti Szent Kereszt plébánián tevékenykedtek egy raktárhelyiségben. Ruhát osztottak, ebédeltettek, az egyházközségi életet próbálták családiasabbá tenni. Munkatársaik lelkinapjára hívtak meg. Kilencven keddi napon mondtam el nekik a Keressétek az Isten Országát c. szentírásértelmezésünk tartalmait. Gyóntattam a résztvevıket. Úgy tudom, a Cursillo mozgalommal is itt kerültél kapcsolatba. Mi ennek a lényege? − Kis kurzusokat tart a mozgalom hétvégeken, napi hat elıadásban. Lényege: megújulás egy örömteli keresztény életre. İk is a tanulni-tanítani modellt követik. Az új team elkészíti elıadásait, a régieknek elıadja, a javaslatok szerint átírja, majd ık szerveznek kis kurzusokat. Úgy tőnik, hogy szellemi partnerekre találtál ezekben a karitatív és tanító közösségekben. Egy kicsit támaszt is, miután a nagy egyház kiadta utadat. − Sokat köszönhetek nekik. Ezt a kis szobát is ık biztosítják, miután ıket is kiebrudalták a Szent Kereszt plébániáról. Edinának sikerült az önkormányzattól visszaszereznie szülei házának alagsorát. Nem beszéltél még a munkatársaidról. Kik ık? Hogyan tudtok együtt dolgozni? − A fımunkatársak a Bokor közösségbıl kerülnek ki. Az Iszákosmentı orvosa Varga Éva, szociális segítık Kovács Tádé és Bensó Bea, segítık Virt László, Mihálovics Zoltán, Barabás György (bár az utóbbiak lemaradtak). Mint említettem, az egész Vincze család és az új vı Horváth János, és testvére, Péter, akik gitároznak a misén. Vincze Endre egyébként a Család Alapítvány vezetıje. A háziasszonyságot és étkeztetést Völgyesi Marika, Finta Gábor és Barna Tamásné Annuska látja el. Nemrég Nagykanizsáról is jelentkezett valaki, aki a TV-bıl hallott rólunk.
2011. november
KOINÓNIA
Bokron kívüliek is vannak? A Betánia munkatársai is segítenek. A Gyáli úti kórházban megtért Meszlényi László és Bükkösi Gabriella... A legnagyobb segítıink pedig a nálunk megtért iszákosaink. Vannak, akik önállósították is magukat. Ketten pl. Iszkaszentgyörgyön szerveztek lelkigyakorlatot. Sikerekrıl szóltál, de nincsenek-e kudarcaitok? Hányan gyógyulnak ki függıségükbıl? − Tíz év óta 20 %-os az eredmény (a kórházi legfeljebb 10 %). Pisztora Ferenc, a miskolci alkohológia professzora mondta, hogy ık csak elvesznek valamit, de nem adnak helyébe semmit. Csak az alkoholra lınek. Mi az egész személyiséget akarjuk megváltoztatni és aki eljut a hitre, le tudja tenni a poharat. Vallom, hogy az alkohol rabságából is Jézus a Szabadító. És a kudarcok? − Sajnos vannak nagyon elkeserítı esetek. Egy dunántúli apa írta nemrég, hogy "úgy nyúl a golyóstollhoz, mint a mentıövhöz". Kérte, hogy küldjük a meghívót. İ még nem elveszett, mert tudja, hogy beteg. Amíg ugyanis valaki be nem látja, hogy függıségben van és azzal áltatja magát, hogy akkor teszi le a poharat, amikor akarja, azon nem tudunk segíteni. Ilyen F.M., akinek a felesége kétségbeesetten írta, hogy férje azzal ment haza, hogy ı megtért és abbahagyja az ivást. Egy esküvın tényleg nem ivott. De augusztus óta betegállományban van, leszázalékolják, iszákosságával csúszik lefelé. Dugiban iszik, most alkoholosan autózik. Úgy gondolom, hogy az igazi megtértnek közösségbe kell tartoznia és iszákosmentıvé kell lennie, különben visszaesik. Könyvekbıl vagy a tapasztalatból veszed az ehhez hasonló ismereteidet? − Hogy ne vádolhassanak kontárkodással, jelentkeztem és évekig jártam a Pszichiátriai Társaság elıadássorozatára, és ismerem a hozzáférhetı irodalmat. De az igazi ismeretet a tapasztalatok során szerezheti be az ember. Ilyen tapasztalat az is, hogy a házastárs leplezni akarja párja bőnét és ezzel elısegíti, hogy még mélyebbre süllyedjék. Sok felé dívik az a mondás, hogy "az asszonynak akkora köténye legyen, hogy minden elférjen alatta". Úgy tudom, új kezdeményezés is született az iszákosmentésben, talán éppen ebbıl a tapasztalatból következıen. − Igen. Legutóbb nem a szabadulni vágyókat hívtuk lelkigyakorlatra, hanem az érintett hozzátartozókat. A szakirodalom társfüggıségrıl beszél. A hozzátartozóknak az alkoholfüggıség kifejlıdésében és fennmaradásában is sokszor megvan a szerepük. Segíthetik vagy akadályozhatják a szabadulást. Hogyan sikerült ez az új kísérlet? − A találkozás két napig tartott. A meghívottak feleségek, édesanyák és felnıtt gyerekek voltak. A tanácsadók, pszichológusok (a Bokor közösségbıl Berényi Rita pszichiáter és nagynénje, Bertók −
1944
Katalin pszichiáter) és többen a 30- 20-10 éves alkoholizálás után szabadultak feleségei, akik vállalkoztak arra, hogy bizonyságot tegyenek kudarcaikról és sikereikrıl, és ık is tanácsot adjanak. Érdekes lenne ennek a két napnak anyagát olvasni. − Olvasni nem, de meghallgatni oda tudjuk adni. Mert felvettük az egész tanácskozást 6 db 60 perces kazettára, amibıl 2-szer 90 perceset készítettünk. Különféle újságoknak is jeleztem, hogy szívesen megküldjük a két kazettát azoknak, akiket érdekel. Jöttek is megkeresések, küldjük is a kazettákat. Ritáék bizonyára sok új ötlettel segítettek? – Megjelentették Debrecenben Winfried Huber: Fordulópont a szenvedélybetegek kezelésében c. könyvét (Debrecen 1993, Forrás könyvek 3.). Az elején a legutolsó, novemberi lelkigyakorlat kudarcával kezdted, hogy csak egy ember jött el, de végigcsináltátok, mintha telt ház lett volna. A tíz év azért arról tanúskodik, hogy minden állami és egyházi támogatás nélkül is ment a kocsi. − Ment és megy, csak nagyon nehéz így agyonhallgatva dolgozni. A régi rendszerben kértem Bánk érseket, hogy adjon hírt szolgálatunkról a papoknak írt egyházmegyei körlevelében. Kis cikk jelent meg arról, hogy az állam és a reformátusok is milyen jól dolgoznak. Felháborodtam: hallgatásából arra lehet következtetni, hogy ami nálunk van, az szóra sem érdemes. Írtam az érseknek. Válaszolt? − Elküldte a titkárát és megüzente vele, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal kihúzatta vele a mi iszákosmentésünkrıl szóló hírt. Nem tudták megbocsátani nekünk, hogy a katonai szolgálat ellen, az erıszak ellen tiltakozunk. És most? Most már törvény biztosítja, hogy a katonai szolgálat helyett polgári szolgálatot teljesíthet bárki. Most már változott a rendszer és más a püspök is. − Most Keszthelyi Ferenc váci püspöktıl kértem újra, hogy adjon hírt rólunk. Még nem jelent meg a körlevél. A Karitász-püspököt, Takács Nándort is kértem, hogy tegye szóvá a Magyar Katolikus Püspöki Kar elıtt munkánkat és hirdessék meg szolgálatunkat. Igérte, hogy szóvá teszi. Legutóbb az Országos Lelkipásztori Intézet kiadásában "Lelkiségek-mozgalmak a magyarországi katolikus egyházban" c. kiadványban a Betánia címszó alatt pár sor található a Katolikus Alkoholistamentı szolgáltról is. Reménykedem. Bandi bácsi, te örök optimista vagy... Még csak azt kérdezném meg, hogy ezen a tíz éves jubileumon hogyan gratulálhatnék? Talán, stílusosan, koccintsunk? - Küldjetek iszákosakat, ne koccintsunk... Legutóbb felvetettem, hogy segítene-e a szenvedélybetegeken, ha mi sem innánk. Akkor meglepetésemre Tádé azt mondta: Két éve nem iszom... A teljes absztinencia, úgy gondolom, nem biblikus. De aki függıségbe került, az nem lehet szociális ivó, mert padlóra kerül.
2011. november
MAKOVECZ IMRE (1935 – 2011)
KOINÓNIA
1945
Fel nagy örömre! ma született, Aki után a föld epedett. Mária karján égi a fény, Isteni Kisded Szőznek ölén. Egyszerő pásztor, jöjj közelebb, Nézd csak örömmel Istenedet. Nem ragyogó fény közt nyugoszik, Bársonyos ágya nincs neki itt. Csak ez a szalma, szalma, koldusi hely, Rá meleget a marha lehel. Egyszerő pásztor, térdeden állj! Mert ez az égi s földi király. Glória zeng Betlehem mezején, Éjet előzi mennyei fény; Angyali rendek hirdetik ıt, Az egyedül szent Üdvözítıt. Egyszerő pásztor, arcra borulj borulj, orulj, Lélekben éledj és megújulj! (Gárdonyi Géza) Géza) BULÁNYI GYÖRGY
KARÁCSONY – 1985 BESZÉLGETÉS EGY HALLGATÓ CSECSEMİVEL 1. Beszélgetnék, de hallgatsz. Kérdeznélek. Kérdezlek is, amíg csak meg nem szólalsz. Mért köröz körülötted az életem? Mért Téged akarlak hallani? Ezen már nincs mód változtatni. Nem is akarok. Hova menjek? Most kezdjek újat? Minden utam odavitt, hogy Veled akarjak beszélgetni. Tegnap is. Így van ez ma is. Mit is akarok Tıled? Ünnepi örömöt. Csak annyit, hogy meleg legyen a szívem körül. Mitıl is lesz meleg újra a szívem? Vagy Tıled, vagy sehogy. Ezért faggatnálak. De hát Te hallgatsz. Ismerlek régrıl. Meg nem szólalsz, csak bennem. Kereshetnék beszélı társat, de mit tegyek, ha untat minden más hang, mint a Tiéd. Majd ha Te szólalsz meg benne. Attól, hogy én beszélgetek vele, Te meg nem szólalsz benne. Neki is Veled kell beszélgetnie ahhoz, hogy megszólalj benne.
XVIII. évfolyam 12. szám 2011. december TARTALOM: A Koinónia régebbi számai elérhetık: www.bulanyi.hu
Bulányi György, Karácsony… Korponai Erzsébet, Mi ronthatja meg a… Barcza Barna, Jézus lelkisége Tóth-Máthé Miklós Faragó Ferenc, Archetípusok…(II.) Merza József, A matematika és a… Zsombok György, Aranyosapáti… Dıry István, Néhány száz… Habos László, Karácsonyi történet Dryp, Mirıl mi jut az eszembe… Johan Huzinga, A holnap árnyékában Kovács László, Egy Bokor nyilatkozat… Versek… Karácsonyi gyermekszáj
1946 1948 1950 1952 1954 1956 1959 1961 1962 1964 1965 1967 1968 1969
«Az emberi elkötelezıdés folyóirata – családunkért, nemzetünkért, mindenkiért – Isten Országa megvalósulásáért.» Elérhetıség;
[email protected]
2. Azzal indultál, hogy hallgattál. Mit mond egy csecsemı? Semmit. Semmit? Azt mondja, hogy hallgat. Ez több mint a semmi? Talán. Azzal folytattad, hogy beszéltél. De én nem voltam ott. Te pedig nem vártad meg, amíg kitaláljuk a hangodat megörökíteni képes szerkentyőket. Aztán elhallgattál, s azoknak sem beszéltél többet, akik ott voltak, akik hallgathatták volna. Azt mondtad nekik, hogy majd a Lelked folytatja a szavaidat. Általuk nekem is üzentél. Hogy majd a Lélek nekem is beszél. Beszél? Egyszer zúgott, de akkor sem mondott semmit. Azóta sem. A Lélek meg nem testesül. Nem is lehet hangja, kívülrıl hallható. Csak belülrıl. Valami lehetetlent akarok? Talán igen. Talán nem. Volt már úgy, hogy hallottam a hangod belülrıl? Azt hiszem. Olyankor mindig boldog voltam. Most is az szeretnék lenni.
2011. december
KOINÓNIA
Ezért beszélgetnék. Ezért faggatlak. De nehéz ez! Akkor mért csinálom? Mert csak ehhez van kedvem. Ennél kevesebb – kevés. 3. Mért csinálod velem ezt a hallgatósdit? Velem? Mással is. Mindenkivel. Heidegger azt mondja, hogy a Lét-bıl Létezıt csináltunk. A Lét nem beszél, a Létezı beszélne, de nincs. Én ezt nem hiszem. A Lét Létezı is. Itt járt. Létezıként járt itt, és beszélt. De abbahagyta. Elment. S azt mondta, hogy jobb, ha elmegy. Nekünk jobb így. Jobb? Mért jobb? Azért, mert a kívülrıl hallható kevesebb, mint a belülrıl hallható? 4. Talán itt van hallgatásod kulcsa. Ezért nem akarsz szólni. A „dabar Jahve” csak egyszer volt kívülrıl hallható. Elıtte hallgatás. Utána is. A Fiú ellen lehet káromkodni. De ettıl még nem történik semmi. Van reá bocsánat. A Lélek ellen nem lehet. Hát éppen lehet, csak bőntelen nem lehet. Erre nincs bocsánat. Mért nincs? Ki parancsolhat a megbocsátónak, ha meg akar bocsátani? A megbocsátáshoz kettı kell: aki igényli, s aki adja. A Lélek ellen káromkodó nem igényli. Meghallani végre a hangod s utána félredobni: ez az örök süketség. Sötétség is. Nem akarok örökre süket lenni. Mást akarok örökre. A hangodat. Hogy bennem muzsikáljon. Hogy melegítsen. Világítson. Nem szeretem a zárakat. Csak a kulcsot. Nem szeretem a titkokat, csak a rejtı-takaró fátylak, leplek lehullását. A hangodat akarom. 5. Csecsemı a jászolban! Jézus! Je-ho-suah! JAHVE segít! Megváltó! Hallgató Megváltó! Hogyan? Hallgató Megváltó? Igen. S talán itt van a dolgok kulcsa. Eljött. Harminc évet hallgatott. Három évet beszélt. Aztán elment és újra hallgatott. Hallgat ma is mindörökre. A beszéd befejezıdött, a külsıleg hallható. De a Lelket elküldte, hogy hallható legyen a hang, A belsı. A bennem beszélı? Igen. S a benned beszélı. A benne beszélı. A mindenkiben beszélhetı. Mindenkiben, aki hallani akarja. Aki hallani akarja. Aki hallani bátor. Bátor vagyok? Nem is tudom. De hallani akarom, Hallgató Megváltóm, a hangod. A bennem szólót. 6. „A kinyilatkoztatás már befejezıdött… Mit álltok itt, ti férfiak?…” Tényleg befejezıdött? Igen, a külsıleg hallható. S a belülrıl hallható? Az a Kertben kezdıdött. „Ne egyetek belıle, nehogy meghaljatok!” Az elhallgattatás is akkor kezdıdött. Sajna. Azóta az szólaltatta meg, aki akarta. Aki igazán akarta. Izajás… a kardokból ekevasak. Szókratész: jobb az igazságtalanságot elszenvedni… Martin Luther King, Romero érsek. A kettéfőrészeltek, a halálba kergetettek mindig hallják a hangod. E hang erejében mennek a halálba. Nekik nem fejezıdött be a kinyilatkoztatás. Hozzájuk szóltál, én beszélı Társam, Te, az immár mindörökre hallgató.
1947
Mielıtt megszólaltál, a Jordán vizében Rád szállott a Lélek. Te is csak azt mondtad, amit belülrıl hallottál. Mondtad, s elhallgattattak érte. Téged is. Az elıtted jövıket is. Az utánad következıket is. 7. A Jordán vizénél belemerítettek a Lélekbe. Te is belemerítetted tieidet Pünkösdkor. Meghagytad nekik, hogy ık is merítsenek bele mindenkit, aki a Te hangodra, és csak a Te hangodra kíváncsi. A külsı hang gyenge. Nincs ereje. A Tizenkettı három évig hallgatta a külsı hangot. Nem is akárkiét, a tiédet. Mi lett belıle? Árulás, megtagadás, szétfutás. A belsı hangban van az erı. Amikor Téged már nem hallottak, csak belülrıl hallották Lelkedét, akkor volt már erejük követni Téged. Megkötözıdni. Vissza nem fordulni… a Via Appián sem. Hallgató Csecsemı! Miért is akarnálak megszólaltatni külsıleg hallható hanggal? Mire mennék vele? Különb vagyok, mint Péter, aki hallhatott kívülrıl hallható hanggal is? Többre mennék vele? Aligha. 8. Mért is jöttél? Azért, hogy diszkvalifikálj minden hangot, ami nem belülrıl hallható. Azért? Nem külsı hangra építed az Országod. „Kiárasztom Lelkemet minden emberre, és prófétálni fognak fiaitok és leányaitok, ifjaitok látásokat látnak, véneitek pedig álmokat álmodnak.” Miért is jöttél, hallgató Csecsemı? Hogy megértsük hallgatásod? Hogy vége legyen a külsı hangok pusztításának? Van-e nagyobb baj, mint az ember ember által történı kizsákmányolása? Bizony van: az ember ember által történı engedelmeskedtetése. 9. Nem írtad le a szavaidat. Nem is írattad le azokat. De beleírtad a lelkembe. Akarom-e olvasni? Vagy helyettük külsı hangokra akarok figyelni? A külsı hang erıszakos hang, s ezért erıtlen. A belsı hang tudja, hogy csak İ tud érvényt szerezni mimagunkban. Aki meghallja ezt a hangot, nem erıszakoskodik mással, csak magával. Azért teszi, hogy egészen odafigyeljen. Nem méltó az emberhez: embernek engedelmeskedni. Csak Istennek. De Te nem engedelmeskedtetsz… hiszen hallgatsz. 10. Megértettelek. Olyan jó csendben lenni Veled. Megnyitod a szívemet, mert elkezdek látni. Meleg lesz a szívem körül, mert meghallottam a Hangod a szívemben. Meghallottalak, Hallgató Csecsemı! Liturgia Bevezetés: Mert mialatt mély csend borult mindenre, és az éjszaka sietıs útja közepén tartott, mindenható szava ott termett az égbıl leszállván királyi trónjáról. (Bölcs 18,14-5) Könyörgés: Istenünk, Te a betlehemi szent éjszaka mély csendjében kisded, csecsemı gyermekként elküldted hozzánk Szent Fiadat, kérünk Téged, taníts minket megérteni a Gyermek hallgatását, hogy valóra válthassuk szent akaratodat. A mi Urunk Jézus Krisztus, a Te Szent Fiad által, aki Veled és Lelketekkel él és szeret és csak szeret mindörökkön örökké. Amen. Könyörgés: Istenünk, Atyánk, Fiad kenyerével és borával táplálsz minket. Segíts, hogy a táplálék erejében semmi másra ne figyeljünk mint Fiad belülrıl hallható szavára. A mi Urunk…
2011. december
KOINÓNIA
Prefáció: Bizony méltó és Neked nagyon is tetszı, hogy mindig és mindenkor hálát adjunk Neked. De különösen is, amikor megemlékezünk a csendes éjrıl, melyen királyi trónusáról leszállt hozzánk az ég királya. Eljött közénk, hogy elhozza Magával az Isten örök szentháromságos életének titkát, a segítıkészség, a jószívőség és a soha vissza nem ütı megbocsátás Országát, hogy mi, a Te gyermekeid, mindenkor átöleljük egymást. Eljött az éjszaka csendjében hozzánk, hogy beszédes hallgatásával megtanítson minket a kinyilatkoztatásra. Eljött, hogy az ı népében megszőnjék a győlölet minden átka, s hogy mi sohase figyeljünk másra, mint csak az Isten Szent Lelkének bennünk és testvéreinkben megszólaló hangjára. Ezért mi, az Isten népe, az elıttünk élt és üdvözült testvérek Téged dicsérı karához csatlakozva énekeljük itt, amit majd egy örökkévalóságon keresztül is szeretnénk zengeni Neked. Könyörgés: Istenünk, Szent Fiad teste és vére tegyen erıssé minket, hogy meghalljuk Lelketek hangját és csak erre a hangra figyelve egybegyőjthessük itt és most az Isten népét. A mi Urunk…
Áldás: − Áldjon meg bennünket a Gyermekét a betlehemi éjszakába hozzánk elküldı Atya, − Áldjon meg bennünket a betlehemi éjszaka csendes hallgatásával minket tanító Gyermek, − Áldjon meg minket az örök beszélıtársként belénk teremtett Szentlélek.
KORPONAI ERZSÉBET
MI RONTHATJA MEG A BARÁTI KAPCSOLATOKAT AVAGY BARÁTI KAPCSOLAT-E AZ OLYAN, AHOL NEM MONDHATOM KI AZT, AMIT GONDOLOK, VAGY NEM FEJEZHETEM KI MAGAM A RÁM JELLEMZİ SAJÁTOS MÓDON? Már egyszer érintettem ezt a témát, de most egy közösségen belüli „vita” kapcsán is aktuálissá vált, hogy bıvebben elgondolkozzam rajta. Azért írtam, hogy „is”, mert lépten-nyomon találkozunk mostanság ezzel a témával, családban, munkahelyen és szinte mindenütt. Elérkezett egy olyan világ, ahol minden napfényre fog
1948
kerülni, eddig igaznak hitt dolgok fognak hazugsággá „minısülni”. Ez pedig robbanó indulatokat fog szítani, egyszerően csak azért, mert másokra fogjuk kenni, hogy mi nem néztünk utána a dolgoknak, hanem elhittük. Nézzük sorra a fogalmakat. Legelıször egy alaptétellel, amit szintén említettem már, hogy sajnálatos módon dualista világunkban mindent minısítünk, megítélünk. Rossz vagy jó, helyes vagy helytelen. Ezt egyszerően belénk égették. Egy olyan világban, ahol lassan 7 milliárd egyedi, mindenki mástól különbözı ember él, ez megengedhetetlen. Sok ezer éve a hatalom mindig ezzel manipulál. Tekintélyelv alapján megmondom, mi a „jó” és aki nem eszerint viselkedik, az „rossz” bélyeget kap. Ezt alaposan belénk sulykolják, ez a társadalmi együttélés alapszabálya. Ezért hitették el velünk, hogy az isten is meg- és elítél, mert azt is elhitették, hogy erre való az isten, mint tekintélyelv, mint egy tılünk elkülönülı hivatkozási alap. „Ez az isten akarata” - oszt apelláta nincs, mondják egyes emberek sok millió embernek. Csak pont ezek az „egyesek” vesztették el mára minden hitelüket. A baj ott van, hogy ma már az emberiség 80%-a ezt egyszerően nem fogadja el, nem hisz a tekintélyelvő kijelentéseknek. Sıt, semmilyen tekintélyt nem fogad el kb. 25%, fıleg a fiatalabb nemzedék. Csodálkozunk a teljes céltalanságon és nihilizmuson? Nem kéne. Hiteles, egyszerő emberi életmintákat várnak, nem hısöket, meg önmagukat kinevezı tekintélyeket. Hiába? Volt egy érdekes beszélgetésem minap a fiammal. Beszélgettünk az Anonymus csoportról, a mindenki számára elérhetı, úgynevezett titkos információk felszínre kerülésérıl. Megjegyeztem, hogy ez az én korosztályomnak és a tılünk idısebb nemzedéknek tragédia, mert mi mindent elfogadtunk, amit mondtak az elıdök, a „nagy öregek”. Ha azt mondták valamirıl, hogy piros, egyszerően fel sem merült bennünk, hogy azért a pirosnak is megszámlálhatatlan árnyalata van. Amikor ezt a választ megértette, teljesen kibukott, „ti tényleg elhittétek?” Bár magam részérıl sok mindent megkérdıjeleztem, de voltak alapok, amik meghatározták az életemet. Ma már semmit nem hiszek el, mindennek utánajárok, ami nem olyan bonyolult dolog a net világában. Bármit meg lehet találni, bárkirıl bármilyen információt be lehet győjteni. Aztán, ha begyőjtöttem az információkat, kialakítok egy ideiglenes véleményt magamnak, abszolút megengedve, hogy ez bármikor megváltozzon. Bármit olvasok, soha nem az eredeti írás jelenti számomra a lényeges információt, hanem a kommentek olvasása. Ezzel tágítom az elfogadó képességemet. „Van ilyen is, meg van olyan is” mondta egyszer Feri barátom. :D Mi a baj ezzel a dualista kategorizálással? Csupán annyi, hogy bizonyos egyedekrıl alkotott ítéletet általánosítunk, csoportra, nemzetre, vallásra, gondolkodásra és ekkor beszélünk arról, hogy x egy „izé”, a „bigyó” csoportba tartozik, holott csak másképp gondolkodik, nem is „izé” és nem is tagja semmilyen csoportnak. Kollektív felelısséget kreálunk, és ettıl megszemélyesedik a „rossz”, akit így már lehet vegzálni, ellenségeskedést, harcot szítani, megosztani. Erre mondta a fiam, hogy ez manapság nem mőködik, mert megjelenik egy hír, hogy y országban pl. gyilkolják a keresztényeket. Ha meg akarod tudni, hogy tényleg így van-e, valamelyik közösségi portálon megkérdezed az abban az országban élı társaidat, aztán megtudod, hogy történt kis létszámú radikális csoportok részérıl támadás, de az nem az országban élı többség véleménye és hozzáállása a kereszténységhez vagy bármilyen más felekezet-
2011. december
KOINÓNIA
hez. Ez most azért lett aktuális, mert az USA kormánya pont a napokban tette közzé, hogy a „tavaszi forradalom” muszlin (!) országaiban megnövekedett az általános keresztényüldözés. Ez a jelentés tele volt az elıbb említett általánosítással, háborogtam is azonnal, alapozzák már a gazdasági válság „megoldását”, ki kell robbantani egy nagymérető ellenségeskedést, győlöletet, aztán fegyvert kell adni mindkét tábor kezébe jó sok pénzért. De nem kell nekünk ilyen messzire menni, elég az, ami kis hazánkban történik. Minden etnikumból, felfogásból és vallásból vannak barátaim, sıt még rokonaim is akadnak, nem vagyok hajlandó elhinni és pláne elfogadni ezeket az általános bőnbak szövegeket. Volt nekünk egy csomó történelmi példánk, tapasztalatunk, nem kéne már újra megismételni azokat a szörnyőségeket, amiket ennek fényében elkövettünk. A szeretet istene nem szab feltételeket, nem ítél, nem válogat, nincs neki kedves, meg kedvesebb, nem tagja egyetlen felekezetnek, népnek, fajnak sem és egyáltalán nem érdekli, hogy kinek mi a véleménye errıl. „– Úgy határoztunk – mondta Bruckner Szigfrid –, hogy elvesszük tıled a virágot. – Jaj ne! – esett kétségbe Vacskamati. – De igenis elvesszük! – Dömdödöm – mondta ekkor Dömdödöm. Csodálkozva néztek rá. – Azt mondod, hogy kérdezzük meg a virágot is? – Döm. Megkérdezték hát a virágot. – Akarsz Vacskamatinál maradni? A virágnak szép virághangja volt. – Igen – mondta. – De hiszen nem öntözött! – Tudom – mondta a virág. – De hiszen nem kapálgatott! – Tudom – mondta a virág. – De hiszen rád se nézett! – Tudom – mondta a virág. – Aztán meg agyonöntözött. – Tudom – mondta a virág. – Agyonkapált. – Tudom – mondta a virág. – Sápadt lettél. – Tudom – mondta a virág. – Csenevész lettél. – Tudom – mondta a virág. – Akkor meg miért maradnál nála!? – mordult rá Bruckner Szigfrid. – Azért, mert szeretem – mondta a virág. – Miért szereted? – háborgott Aromo. – Csak – mondta a virág. Vacskamati táncra perdült, ugrált a virágja körül, alig látott az örömtıl. – Meglátod, rendesen öntözlek, kapállak, törıdöm veled ezután – mondta a virágnak. A virág meg azt mondta: – Hiszi a piszi. És olyan boldog volt, amilyen még soha.” (Lázár Ervin: Négyszöglető kerek erdı, Vacskamati virágja)
1949
Következı alaptézis, hogy a közvetlen barátaimmal, családtagjaimmal azonos módon kéne gondolkoznom. A szív elé helyeztük az észt. Keressük az „igazságot”, ami kizárólag attól lesz „igazság”, hogy sokan mondják, még akkor is, ha másképp gondolják. Így lett a szeretet pótléka a törvény, a szabály, az etika, az udvariasság vagy a diplomatikus hozzáállás. Hát ettıl lett olyan képmutató a világunk, mint amilyen! Ez egyszerően egy hazugsághalmaz. Ne szépítsük! Amikor naponta éljük meg a változó törvényeket, szabályokat, rá kell végre ébrednünk, ez nem fog bennünket megtartani. Világunk bizonytalansága mindannyiunk belsı bizonytalanságának kivetülése. Akkor meg ne akarjunk már valami ködös, idejétmúlt, örök érvényő biztonságot! A nyáj biztonsága hamis illúzió, addig tart csak, amíg a nyáj közepén vagyunk. Egy „bizonyos” van, ezt pedig változásnak hívják. Mindannyiunk közös elgondolásaként, ennek hirtelen felgyorsult állapotát éljük. Senki sem „tehet róla”, mi akarjuk ezt megélni, megtapasztalni. Ne kenjünk, ne ködösítsünk, ne hibáztassunk, ha benne vagyunk, akkor a miénk! Még akkor sem tudnánk egyformán gondolkozni, ha akarnánk. Máshonnan jövünk, más karakterekkel rendelkezünk, más tapasztalatokat győjtünk, más mintákat élünk tudatosan vagy leginkább tudattalanul. Hasonló gondolkodás létezik, ennek alapján alakítunk összetartozásokat. Ám ez is változóban van. A különbözı csoportok is természetesen és gyorsan szétmennek, újak alakulnak, nem „egy életre”, hanem egy pillanatnyi hasonlóságra. Az elvhőség egy veszélyes dolog, alárendelem magam egy merev agyterméknek. Ám ha az elvek is változnak, folyton más-más rabszolgatartót fogok választani magamnak. Hát, mit mondjak, nem igazán vágyom erre. Magamhoz kell hőnek lennem. A kérdés, van-e olyan érték ami engem megtart saját egyensúlyomban, amihez minden körülmény között igazíthatom magam anélkül, hogy sérülne emberlány, istenlány mivoltom? Nem elveim vannak, hanem együtt érzı szívem, ez a középpontom, ezzel pedig el tudom fogadni azt is, hogy neked elveid vannak. Ha neked így jó, így vagy boldog, akkor mindenki boldog körülötted. Ha meg nem, akkor te sem vagy az. Specko én még nem találkoztam boldogságot sugárzó elvekbıl élıvel, de ettıl még létezhet. :D Mint tudjuk, volt már olyan emberfia is, aki minden szabályt felrúgott, mégis minden életünket meghatározó szabályt vele igazolva akarnak nekünk beadni, eltakarva a mentalitását, a személyiségét. :D Bár aki ráérzett erre, annak már semmit nem tudnak beadni. Ez meg egyéni döntés kérdése, másnak hiszek vagy magamnak. Ha magamnak, senkinek nem tehetek szemrehányást, ha elcsesztem, vállalnom kell a felelısséget a döntésemért, ha másnak hiszek, akkor én soha nem lehetek hibás, mindig csak a másik. Errıl szól a mi kis játékunk. Múltkoriban egy apróságban hoztam egy döntést, amire azt kaptam, hogy ez a többiek felé szeretetlenség. Ez egy olyan hihetetlen jó szöveg, zsarolásnak mindenképp, hogy szarul érezzem magam a választásom miatt! :D Elgondolkoztam, mosolyogtam egyet megjegyezve, hogy felvállalom, ha az, de én most a döntésemnek megfelelıen fogok tenni. Számomra a barátság mindennél fontosabbá vált, a családi kapcsolatokat is barátsággá kell mélyíteni, mert másképp nem fog mőködni. Azt jelenti, hogy mindenki barát lehet, aki állandó változásban, „fejlıdésben” van, még akkor is, ha esetleg nem annak látszik. A változás sem egy minısítési kategória. Pont azért, mert a változás az elızı rendszer
2011. december
KOINÓNIA
szétbomlásával, káosszal jár. Ennek kellemetlen következménye, hogy a változás mindig felszínre hoz bennem valamit, amirıl azt hittem ez nem lehet az én részem, ezt nem szeretem magamban és nyilván mások sem fogják bennem szeretni. Ám mégis kibukik. A barát az, aki önmaga változásaiból is tapasztalatokat győjtve elviseli, elfogadja az én változásaimat és bármilyen pillanatnyi zőrzavart el tud fogadni, hogy segítse ezt. Ha kell mellettem áll, ha kell, magamra hagy, mert nem küzdheti meg helyettem az újjászületés vajúdását. De tudom, hogy mindig számíthatok rá, soha nem fog elítélni, kiközösíteni, bízik bennem, nem néz betegnek, hülyének, nem sértıdik meg, de mindig megmondja, hol vannak a határai, amit nem léphetek át. Harag nélkül, szeretettel mondja el, mit is lát, ezzel is segítve saját magam tisztázását, nem köt ki feltételeket, de rám csukja az ajtót, ha kínomban akaratlanul sértegetem. Majd újra rám nyitja, ha lenyugodtam. :D A nagyon kellemetlen az, ha többeknél egybeesik a zőrzavar. Jó, ha szívben tartjuk önmagunkat és a barátainkat, az eszünk mindig meg fog csalni. Az ész csak az „igazságát” fogja monoton fújni, a szív hallgatni is tud, sıt a kellı pillanatban megölelni is, vagy éppen mosolyogva faképnél hagyni. Ganz egal. A sértettségem pedig mindig az én problémám, az én sebem, nekem kell megoldani. Nagy segítség akkor, ha ıszintén akarok szembesülni önmagammal, és csak egyszer kell meggyógyítani. :D
BARCZA BARNA:
JÉZUS LELKISÉGE Nekünk, akik vallás vagy hit címén mindig valami lelkiségrıl tanultunk, a karácsony meghitt légkörében érdemes föltennünk a kérdést: milyen volt Jézus lelkisége? Miben állt a lelki élet Jézus számara? Mivel egy mai átlagkeresztény úgy él lelki életet, hogy hétköznapjai ugyanúgy telnek, mint az evilág fiaié, vagyis pénzszerzés és élvezetek habzsolása tölti ki, de idınként egy kis idıre benyit ünnepi szobájába, és ott lelki életet él vagyis misén vesz részt, vagy imádkozik, lelki olvasást végez, ezért nagyon fontos észrevennünk Jézus esetében, hogy neki nincs két élete: hétköznapi élet és lelki élet. Neki csak egy élete van. A minden percében és minden körülmények között az Atyához igazodó élet. Jézusnál lelki élet helyett inkább lelkületi alapállásról beszélhetünk. İ küldetésben járó ember, aki nagyon szereti Küldıjét, és maximálisan hozzá igazodva teljesíti küldetését. Igaz, nem írták le napirendjét, de azt leírták, hogy sokszor enni sem volt ideje. Mégis azt mondta értetlenkedı tanítványainak: „Az én eledelem az, hogy annak akaratát vigyem véghez, aki engem küldött” (Jn 4,34).
1950
Amikor most Jézus lelkiségét szeretnık megfogalmazni, akkor ezt három oldalról közelítjük meg. Az elsı három pontban lelkületének alaprétegét szeretnık megragadni, a második három pontban lelkületének gyakorlati összetevıit, míg a harmadik három pontban lelkületének színezı vonásait. Ez a háromszor három, tehát kilenc pont talán jó közelítést ad Jézus lelkületéhez, ráadásul a saját lelki életünk elrendezéséhez avagy eltervezéséhez is segítséget adhat. 1. Jézus lelki életének lelkületi alapállása 1.1. Állandó Atyához igazodás, ráfigyelés, kedvében járás Halász Piusz azt írja Alter Christus c. elmélkedésében, hogy Jézus az Atyára nézı ember. Mi nyugodtan átfogalmazhatjuk: „Jézus az Atyától meghatározott élető ember.” Sıt. Ez az Atyától meghatározottság nem is akármilyen hıfokon zajlik. Nyugodtan mondhatjuk: Jézus szerelemmel szerette az Atyát. Vagyis olyan hıfokon, amire nekünk embereknek nincs jobb szavunk a szerelemnél. Ez a szerelem nemcsak az elragadtatások magasztos csúcsán nyilvánult meg, hanem a vergıdések mélypontjain is, pl. éppen a Getszemáni majorban. Még ott is azonosulni tudott Atyja szándékaival. Még ott is fontosabb volt számára küldıjének akarata, mint a saját akarata. Ez a totális azonosulás az isteni akarattal számunkra is mint elérhetı csúcs, mint eszmény jelentkezik. Ezt az Atyához igazodó életet úgy is jellemezhetnénk, mint transzcendens alapbeállítódást. Ez annak nyilvánvalóvá tétele, hogy életünk súlypontja nem anyagi oldalunkon, hanem szellemi oldalunkon van. Szellemi oldalunk, vagyis Istenbe gyökerezésünk a lényeges. Ezt az oldalunkat kell dominánssá tennünk. Ami ugyanaz, mint hogy életünkben Istent kell tapasztalhatóvá tenni. Ennek kimagasló mővésze volt Jézus. 1.2. Emberszolgálat. – Megtanítani az embereket egymás és Isten szeretetére Ezt nevezhetnénk küldetése tartalmának. Azért igazodik oly hőségesen az Atyához, hogy ezt az embert tanító szolgálatot egyre maradéktalanabbul végezhesse. Mennyire szerette volna átformálni embertársait a szeretet alapállására, amelybe még az ellenség szeretetének is bele kell férnie! Hogy remélt abban, hogy lehet ebbıl valami látható, valami tapasztalható! Azért hitt ebben annyira, mert ahonnan jött, ott ez annyira magától értetıdı volt. De itt már csak azt a felvonást tudta végigjátszani, ahol azt mutatta be, hogy még saját hóhérainkat, saját kivégzı osztagunkat is szeretnünk kell. 1.3. Nem az egyéni élet a legfontosabb, hanem a közösség élete A közösség élete, vagyis az emberi társadalom boldogsága, földi Isten Ország megvalósítása. Ezt kell elkezdeni és megtapasztalni a kisközösségi életben. Ha egyszer az Isten élete nem egyedi élet, hanem Szeretetközösség, akkor a képmás, az ember élete sem lehet más, mint emberi szeretetközösségek hálózata. Ám a valóság milyen távol áll ettıl! Amikor az utolsó vacsora elıtt azt mondotta, hogy vágyva vágytam elkölteni veletek ezt a lakomát, akkor emögül kiérezzük, hogy a sok emberi ellenségeskedés elviselésekor és ezek után mennyire vágyott végre legalább egy kis mintadarabnak, egy kis kóstolónak az ízlelgetésére.
2011. december
KOINÓNIA
2. Jézus lelki életének gyakorlati összetevıi 2.1. Célra irányuló, távlati tervet készítı Koncepcióval rendelkezı ember volt a mi Urunk Jézus. Tisztában volt küldetésével. Tudta, mit kell megvalósítania. El is készítette ennek végrehajtásához a kivitelezés hogyanját. A stratégiát is, a taktikát is. Az elıbbit „egy szuszra”, az utóbbit részletekben. Az „egy szuszra” tervkészítés, a stratégia elkészítése azonban nem összecsapott és elnagyolt fércmunka volt. Negyven nap teljes csendet áldozott erre. Negyven nap pusztába vonulást. Negyven nap távolságtartást a világ közvetlen, tehát zavaró behatásaitól. Csak a három megkísértés leírásából következtethetünk arra, mi minden megfordult a fejében. Mennyire a legjobb módszert kereste és akarta megtalálni Atyja tervének megvalósításához. Nem Hőbele Balázs módjára ugrott bele a világra szóló vállalkozásba. Kb. negyven éves emberi tapasztalatait ötvözte egybe negyven nap alatt az Atyjánál tanultakkal. Igazán alapos, felelısségteljes lelkülető ember volt ez a Názáreti. Nemcsak elkészítette távlati tervét, hanem nagyon hőséges is volt hozzá. Bár rugalmasságáról a következı pontban szólunk, itt pedig eltéríthetetlenségérıl. Nem olyan lelkülető ember volt, aki szíre-szóra odébb áll. Erényeinek sorában a szeretet után mindjárt második helyre tehetjük eltéríthetetlenségét. A hőséget küldetéséhez és Küldıjéhez. A kitartást. A nehézségek vállalását. A keskeny utat is, meg a keskeny útról eltéríteni akarók csapásait is. 2.2. A valósághoz igazodóan rugalmas Ez lelkiségének józansági oldala. Noha nagyon bízik az emberben, ugyanakkor „tudja, hogy mi lakik az emberben”. Ismeri az emberi természet rosszrahajlását, a hatalom nagy befolyásoló szerepét, a titokfegyelem megszegését stb. Így próbálkozik ugyan a farizeusokkal is, de végül eláll ettıl a tervétıl, mert reménytelennek látja ezen próbálkozását. A hírverés kivédésére tudja titokban tartani jeruzsálemi útját (Jn 7,8). Le tudja szerelni a fölizgatott tömeget (Jn 8,7), vagy ki tud térni elılük (Jn 8,59; 11,54). Szembe tudott nézni a keserő valósággal. Tudta, hogy a szeretetnek mi a sorsa a világban (Jn 12,24-26). Nem illúziókat kergetett. A szenvedésre övéit is felkészítette (pl. Lk 9,45). 2.3. A Terv és az emberi Szabadság ütközésekor korrekciót alkalmazó Nagy célrairányultsága, koncepciózus volta jelentıs kísértést szolgáltat az irányba, hogy idea-kergetı legyen. Ám valóságérzéke, az eszmények mellett a realitások érzékelése – bár jelentıs szenvedések kíséretében, mégis – az ütközések tudomásulvételére késztetik. Lelkiségének igen kimagasló vonása ez a korrekciók készítésére késztetı józanság. Még akkor is nagyon dicsérendı és kiemelendı ez Jézus életébıl, ha lélektanilag nagyon megszenvedte ezeket az ütközéseket. Csak két jelentıs példát idézünk fel életébıl: Az egyik a kafarnaumi nap (Mk 1,21-39). Ugyebár tanítani küldte ıt az Atya? Ezt akarta tenni a kafarnaumi zsinagógában is, míg csak meg nem zavarta tanítását az ördögtıl megszállott. Kénytelen volt csodát tenni, hogy a
1951
zavaró ırjöngıt elhallgattassa. Igen ám, csakhogy ezután az embereket már nem a tanítás érdekelte, hanem a csodás gyógyító. Özönlöttek is Péter házához a gyógyulást keresık. Így a terv, a tanítás meghiúsult, mert a valóságos ember gyógyítást követelt. Hajnal elıtti imájában tisztázza ezt az ütközést, majd korrekciót alkalmaz. Itt hagyja a gyógyulásra várókat és indul másfelé tanítani. A másik példa a csodálatos kenyérszaporítást követı nagy konfliktus Jézus lelkében, melyet a Terv és Valóság ütközése váltott ki belıle (Mt 14,22-25; Jn 6,14-15). Hiába beszélt nekik naphosszat a szeretetrıl, az erıszak és hatalomgyakorlás elutasításáról, a csoda láttán mégis hatalomgyakorlóvá, vagyis királlyá akarták tenni. Kénytelen föloszlatni az értetlen tömeget, és az értetlen tanítványokat is átküldeni a túlpartra, hogy belsı vívódását az Atyával megbeszélhesse kb. 9 óra hosszán át. Ti. az éjszaka negyedik ırségváltásakor, vagyis éjfél után 3-kor fejezte be imáját. Az ilyen „tisztázó”, „korrekciót megállapító” imákból mindig nagy határozottsággal, nagy bizonyossággal indul tovább. 3. Jézus lelkiségének színezı vonásai 3.1. Szánja a bajbajutott embert Akár a beteget, akár az elhibázott életvitelőt, akár csak a társadalmi gúla alján elhelyezkedıt. De szánja az össze nem győjtött, a nyájba nem tartozó, az így vagy úgy elmagányosodott embert. „Megesett a szíve rajtuk, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok” (Mt 6,34). Nála a szeretet nem csupán eszmei magasságokban lebegett, hanem konkrét emberi bajok, nyomorúságok indítják meg szívét és cselekedetsorát. Nem tud részvétlenül elmenni semmiféle emberi nyomorúság mellett, legyen az bár halott fiát kísérı özvegyasszony vagy 38 éve bénaságban fekvı beteg, avagy vak vagy vérfolyásban szenvedı, esetleg gazda ifjú, aki önbecsapásban él. Ezért tódultak hozzá a kicsik, az alullevık, a szenvedık, az élet igazi célját meg nem találók. Egymásra akarta találtatni azokat, akik adni tudtak volna, s azokat akik nagyon rászorultak az elfogadásra. De azt is tudta, hogy a bajban levı hamarabb megérzi a más baját, míg a gazdagok és bebiztosítottak rendszerint érzéketlenek mások szenvedése iránt. Jézus lelkiségére jellemzı, hogy noha alapvetıen távlati koncepciója, vagyis a földi Isten Ország megvalósítása útján akarta fölszámolni a fölösleges szenvedéseket, mégsem ment el segítség nélkül a konkrét bajok mellett. A távlati terv nem iktatta ki életébıl a közvetlen segítést. 3.2. Szenvedélyesen képviseli az igazságot Ez a színezı vonás nagyon jellemzı Jézus lelkiségére. Ugyanis nagy ellentét van a között a világ között, ahonnan jött és az evilág között, ahová jött. Odaát minden az igazságra épül. A legfıbb igazság, hogy a szeretet tesz boldoggá. Ott ez az élet, ez az állandó valóság. Itt pedig úgyszólván mindenki az igazság elfojtására törekszik. Itt igazságnak az egyéni érdeket, meg a klikk-érdeket kiáltják ki. Itt nem az igazság, vagyis nem a valóság megragadása a cél, hanem inkább annak megerıszakolása rövidlejáratú elınyök szerzése miatt. Jézus nagyon jól látja, hogy addig nem indulhat meg evilág hozzáigazítása az İsminta életéhez, ameddig ilyen erıs bástyái vannak az igazság elfojtásának. Tehát szenvedélyesen világgá akarja kiáltani az igazságot, mert rabságunkból csak az igazság szabadíthat meg minket (Jn 8,32). Ezért háborodik fel annyira, ha valaki eltorzítja az igazságot és
2011. december
1952
KOINÓNIA
Szentlélek elleni bőnnek nevezi ezt. Szenvedélyesen minısíti is azokat, akik nem az igazságot keresik, hanem saját érdekeiket és elınyeiket. Jézus szerint gondolatnak, szónak, tettnek összhangban kell lennie egymással s mindháromnak az igazságot kell megmutatnia. Csak az igazságot képviselı ember lehet Isten elıtt igaz ember. Ilyen volt Jézus mindenáron és minden körülmények között. Még élete árán is. Mivel annyian eltemetik az igazságot, İ egy ellenáramot indított el: az igazság feltárásának és felragyogtatásának áramát. Az emberiség akkor lesz boldog, ha nem hatalmaskodó és az igazságot elfojtó kiskirályok ülnek majd a trónon, hanem maga az igazság. 3.3. Nem aszkéta, hanem természetet és életet szeretı Keresztelı János tanítványai is, a farizeusok is folyton számon kerték tıle a hagyományos aszkézis elmaradását, fıleg a böjtölést. Noha mi tudjuk, hogy mőködését épp nagyon szigorú 40 napos böjttel kezdte, mégsem csodálkozunk a farizeusok kritikáján, hiszen valóban nem a böjtölés és nem a keresett és mutogatott aszkézis volt jellemzı rá. Igaz, a másik végletet is hamisnak tartjuk. Az iménti tábor ugyanis falánknak és borisszának nevezte, mivel nem egyszer látták ıt részt venni lakodalmakon, lakomákon. Hiszen szerette az emberek egymásra találásának és örömének ezt a módját, többször az Isten Országa örömét is Lakomához hasonlította. Ráadásul elsı csodája is egy lakomán a víz borrá változtatása volt, és azt se felejtsük, hogy az elıkelı emberek lakomameghívásai adtak módot neki emberi kapcsolatok kiépítésére és nagyon sok tanítás elmondására. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a nem túltáplált tanítványok számára, akik néha kalásztépdeséssel enyhítették kínzó éhségüket bizony jól jött, ha ilyen lakomameghívásokon részesülhettek jobb falatokban és tölthették meg kielégítıen gyomrukat. Jóllehet ennyi szempontot tudtunk összeszedni Jézus mentegetésére, mégis az az igazság, hogy nem volt falánk és borissza, de az is igazság, hogy a fejezet címe bizony alkotórésze volt lelkületének. Tudta, hogy a szépet és jót Isten adta az embernek. Tudta elfogadni, tudott örülni neki. Nem látott bőnt abban, ha élvezi. Az életszentséget nem a rendkívüli önmegtagadások győjtögetésében látta, hanem az irgalmas szeretetben. Viszont szent igaz, hogy amikor a Lélek ügye, az Isten Országa építése nagy erıbedobást kívánt, akkor ennek annyira alája tudta rendelni a testet és a testi örömöket, hogy akár teljesen is félretolta ezeket. Természetszeretete akár legendás is lehetne. Nemcsak azért, mert imáit is segítette a hegyrıl lenézı távlat és csend, hanem fıleg azért, mert tanítása tele van tőzdelve természetszeretetének, sok-sok megfigyelésének nyomaival. Ezekben a természeti szépségekben és gazdagságokban Atyjának gondviselését látta. Ezért olyan közvetlenek és valósághőek példabeszédei. Úgy szerette és úgy látta a természetet, hogy mögötte mindig az Isten jóságát és szeretetét vette észre, és mutatta meg nekünk is. Jézus lelkiségére vetettünk 3x3 azaz kilenc szempontból egy-egy pillantást. Hármat lelkületi alapállására, hármat gyakorlati összetevıire és hármat a színezı ele-
mekre. Most Jézus lelkiségét tükörnek használva megvizsgálhatjuk saját lelkiségünket. Legkevésbé az alapállásban lenne szabad eltérnünk tıle, és legjobban a színezı elemekben térhetünk el.
TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS
A HÓEMBER Karácsonyestén korán zárt a kocsma, de nekik még nem volt kedvük hazamenni. Egy ideig a kocsma elıtt toporogtak a frissen esett hóban, aztán átlötyöglek a térre. Nem nagy távolság, csak egy kis utcán kellett keresztülmenni és már le is cövekelhettek szokott ırhelyükön, a tér sarkában, a nagy gesztenyefánál. Rosszkedvően szívták a cigarettát, és idınként körbeadták a borosüveget. Hárman voltak. Ez elenyészıen kis szám a napi átlaghoz, amikor tízen - tizenöten is összeverıdtek, nyomasztóan nehezedve a kedélyekre. Olyankor hangosak voltak és kötekedık. A tér birtokosai. Mindenki más csak betolakodó, amolyan jöttment. Most keveset beszéltek és egyre rosszabb hangulatban. Egy ideig még reménykedtek, hogy a néptelen fehérségben, a fıvároshoz szokatlan csendben talán feltőnik valamelyik haver, de csakhamar letettek errıl. Késıbb már egymást méregették, jobb híján egy kis belsı kötekedésre készen. A behemót Jocó, a faarcú. aki még haveri körben is csak ritkán mosolygott, messzire fricskázta a cigarettacsikket. – Rühellem ezt az estét – mondta. – Olyan a város, akár a temetı. Mindenki behúzódik a vackába és cicomázza a fenyıgallyat. Micsoda baromság! Jocónak tekintélye volt. Hallgatólagosan vezérnek tekintették a téren, mert baromi erejét már néhányszor bebizonyította. A másik kettı jobbnak látta rögtön helyeselni. A tömzsi Káró meg is toldotta. – Birkák – jelentette ki. – Mint a birkák. Füles, hatalmas hajsapkája alól már csak utána szajkózta: – Birkák! Ez frankó! Akár a birkák! És röhögtek. Ekkor távolabb feltőnt egy ember. Ahogy botladozva közeledett a hóban, látszott, hogy olyan ötven körüli férfi. Sötétkék télikabátot viselt, kalapot és szemüveget. Káró vette észre elıször. Jocóra hunyorított. – Ott jön egy birka! Ne bégettessük meg egy kicsit?! A férfi ekkor már egész közel volt. Középtermető, sovány kis ember, a hónaljáig ért Jocónak. Ez akkor derült ki, mikor a faarcú behemót elállta az útját. – Apuskám, megmondaná, hány óra? – Hogyne. Nagyon szívesen. – A férfi kigombolta a télikabátját és körülményesen zsebórát húzott elı. Felpattintotta a tetejét. – Fél kilenc, uraim. – Hazudik! – lépett most közelebb Káró. – Már kilenc is elmúlt. – Bocsánatot kérek – mutatta körbe az órát a férfi –, gyızıdjenek meg róla önök is. Ma állítottam be a rádió szerint. – Már elmúlt kilenc! – préselte a szavakat Jocó. – Nem hallotta?! – Hallottam, kérem, de a rádió szerint… Jocó megmarkolta férfi kabátját.
2011. december
KOINÓNIA
– Át akartál verni minket?! Ez a krumpli már nem is jár, úgy csórtad ki a múzeumból. Ezért most laposra verlek. Káró, vedd le a szemüvegét. Káró készségesen, az operációhoz készülıdı orvos gyöngédségével vette le a szemüveget, és akkor hunyorogva azt mondta a férfi: – Uraim, ne felejtsék el, hogy ma a szeretet és békesség ünnepe van. Jocó annyira meglepıdött, hogy kiengedte markából a kabátot. – Még van pofád hülyéskedni?! – Dehogy, kérem, az én helyzetemben ez igazán nem lenne célszerő. De hát karácsonyeste van. Ilyenkor azért mégse kéne verekedni. Ha azonban úgy gondolják, akkor verjenek meg. Sosem voltam erıs, ötvenéves vagyok, azonkívül önök hárman vannak. Kérem, parancsoljanak, de ha lehet, engedjék meg, hogy levegyem a kabátomat… A múlt héten vásároltam, és érthetı, ugye, ha nem szeretném, hogy véres legyen. Jocó elképedve állt. Elıször történt meg vele, hogy nem tudta mit csináljon. Úgy ütni, hogy valaki beleegyezik, ilyesmi még nem fordult elı vele. A férfi közben levetette a kabátját. – Megfogná? – nyújtotta Káró felé. – Esetleg, ha maga is verni akar, akkor nagyon megkérem, adja oda annak, aki éppen nem üt. – Te csak ne rendelkezz! – fortyant fel Káró. – Mit gondolsz, hol vagy?! A hivatalban?! A férfi finoman elmosolyodott. – Ott én rendelkezem a legkevésbé. Nem én vagyok az igazgató. Csak egy kis csavar a hivatali gépezetben. Uraim, engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Takács Gábor – nyújtotta a kezét Jocó felé. – Menjen a fenébe! – fordított hátat Jocó és odébb sétált, mint aki a maga részérıl befejezte az ügyet. – Ezek szerint nem vernek meg? – nézett a másik kettıre Takács Gábor, és amikor nem kapott választ, lassan felvette a kabátját. – Az órámat még az édesapámtól kaptam. Gimnazista koromban, egy karácsony estén. Milyen szépek is voltak azok a régi karácsonyok! Nem tudom, önök hogy vannak vele, de ma valahogy nem érzem úgy az ünnep hangulatát. Lehet, hogy ez a korral jár, vagy maguk fiatalok is úgy érzik? – Na, söprés! – legyintett Füles. – Ne locsogjon itt. Spuri a kéglire, mert kigyullad a karácsonyfája és betömködik maga elıl az ünnepi kaját. – Nincs karácsonyfám – lépett közelebb Takács Gábor. – Egyedül élek… két éve… egyedül… Jocó megfordult. Cigarettát vett elı, rágyújtott. – Van ilyen! Az asszony olajra lépett, mi? – Meghalt, kérem. Jocó nagy karikákban eregette ki a füstöt. Ezt is ı tudta legjobban a téren. Nézte, ahogy elıkanyarognak a szájából, megnınek, aztán elszakadva, szétfoszlanak a levegıben. – Gyereke csak van? – kérdezte késıbb. – Nincsen… Sajnos az sincs. – Akkor menjen a rokonaihoz… – ajánlotta Káró. – A rokonaim Kanadában élnek,
1953
– Na látja – vigyorgott Füles. – Akkor meg kapja a frankó cuccokat! És még maga siránkozik! – A szemüvegemet, lenne szíves – pislogott Takács Gábor. A tömzsi Jocóra nézett, de mikor az összehúzott szemmel biccentett, visszaadta. – Köszönöm – tette lel a szemüvegét Takács, majd Füleshez fordulva mondta: Nem kapok cuccokat, kérem… Nem tartjuk a kapcsolatot… – Akkor maga csakugyan egyedül lehet, fater – bólogatott Füles. – De lássa be, mi azért mégse fogadhatjuk örökbe! Éppen ezért, legjobb lesz, ha szépen hazacaplat. – Hiszen éppen ez az – sóhajtott Takács Gábor –, otthon a lakásban, még úgy sem érzem a karácsony hangulatát, mint idekint. Azért is sétálok, mert a hó valahogy emlékeztet azokra a régi gyermekkori karácsonyokra. Vidéken éltünk és ha esett a hó, mindig hóembert csináltunk az udvaron. Istenem, de régen csináltam már hóembert. A játszótér felé nézett, ami ott terült el mögöttük. A libikókát, a homokozót vastag hótakaró borította. És ekkor a homokozó mögött, a túlsó oldalon észrevett egy félig elkészült hóembert. Csak a törzse volt még meg, az is ormótlanná püffedve a frissen ráesett hótól. – Odanézzenek! – mutatott oda. – Egy hóember! – Hol? – mozdult közelebb Füles, és amikor meglátta, röhögött. – Fater, maga el van tájolva! Az egy szemetes kuka, csak ráesett a hó. – Az kérem, hóember – vette védelmébe Takács Gábor, de még nincs befejezve. Biztosan a kis srácok kezdték csinálni délelıtt, de aztán, hogy esni kezdett a hó, hát abbahagyták. Hirtelen átlépett a kis vaskerítésen. – Hé! Mit akar csinálni?! Hová megy?! kiáltott utána Káró. Takács Gábor akkor már a hóember közelébe ért, onnan kiáltott vissza: – Befejezem! Legalábbis megpróbálom! Csodálkoznak majd holnap a kis srácok! – Ez bolond! Hagyjátok! – legyintett Jocó. – Nekünk is egy ilyen buggyant agyút kellett kifognunk. – Skizofranci! – toldotta meg a jellemzést Káró is közben Takácsot figyelte, aki már ott sürgölıdött a hóembertorzó körül. – Rossz nézni, ahogy szerencsétlenkedik! Akkor csinált ez hóembert, amikor én voltam az ENSZ fıtitkára. Cigarettáztak és nézték Takácsot. – Ha legalább lenne még egy kis piánk! – siránkozott szórakozottan átlépett a kerítésen, és odaballagott Takács mellé. – Na, megy a meló? – Úgy gondolom, igen – lihegett Takács –, bár be kell vallanom, bizony eléggé kijöttem a gyakorlatból. A legutolsó hóembert… ajaj… már meg se tudom mondani, mikor csináltam. Jocó bólintott, közben belerúgott néhányszor a hóemberbe. – Még nem elég kemény – állapította meg szakszerően –, jobban meg kéne nyomkodni. Lehajolt és nagy kezével gyúrni, dagasztani kezdte a havat. – Mit bámultok? – fordult hátra a másik kettı felé, akik már szintén ott strázsáltak. – Gurítsatok össze néhány hógombócot. Vagy sose csináltatok még hóembert? A két haver egymásra nézett. Káró füttyentett egyet csodálkozva, Füles végigszántott hajkoronáján, ami nála a ta-
2011. december
KOINÓNIA
nácstalanság jele volt, aztán mentek és görgetni kezdték a havat. Egy óra múlva már olyan hóember magasodott a tér közepén, akár egy hirdetıoszlop. Az orrának egy fadarabot faragott ki Káró, a szemének meg két kavicsot tettek. Füles a hóember hóna alá nyomta az üres borosüveget is. – Valami tökfedıt kéne az öregnek – mustrálgatta Jocó –, Füles eriggy, keress valamit! Takács Gábor levette a kalapját. – Tegyük fel ezt. – Na ne marhuljon – nézett rá Jocó. – Akkor maga mit visel? – Van még otthon egy másik, amit eddig csak ünnepi alkalomkor hordtam. De már úgyis be akartam fogni. Az új kabátomhoz talán jobban is illik majd.
És ráigazította a kalapot a hóember fejére. Aztán nevettek, mert a hóemberen igazán jól mutatott. Tekintélyesen komorrá vált benne, mint egy gondoktól gyötört vállalati igazgató. – A kis srácok holnap… – lelkesedett Takács Gábor –, a kis srácok nem hisznek majd a szemüknek… azt hiszik, a hóember a hegyekbıl jött, hogy játsszon velük egy darabig… pedig a hóember nem a hegyekbıl jött… nem a hegyekbıl… hanem sokkal távolabbról… csak én tudom, hogy honnan… Levette a szemüvegét és megtörölte a zsebkendıjével. Nézték mind a hárman. És akkor megszólalt Jocó: – Hány óra van most? Meg tudná mondani? – Hogyne. Nagyon szívesen – tette fel a szemüvegét Takács Gábor, majd körülményesen elıvette a zsebórát. Felkattintotta a tetejét. – Negyed tizenegy – mutatta körbe. – Tessék, gyızıdjenek meg róla önök is. – Nem szükséges – dörmögte Jocó –, magának, fater… elhisszük.
FARAGÓ FERENC
ARCHETÍPUSOK AZ EVANGÉLIUMBAN (II.) Keresztelı János („Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem.” Jn 3,30)
János evangéliumi alakja a háttérszemélyiség archetípusa, úgy is fogalmazhatunk, hogy a farizeus ısellentéte. Míg a farizeizmus napjainkra felerısödve tovább inkarnálódik, addig a jánosi háttértípus napjainkban egyre nehezebben ismerhetı fel. Ennek fı oka az evolu-
1954
cionista alapokra helyezett „siker” mítoszának megjelenése és széleskörő elterjedése. Herbert Spencer az evolúciót társadalmi alapokra helyezte, megalkotva a szociáldarwinizmust, törvényerıre emelte a szent-önzés fogalmát; ezekkel az írmagját is kiirtotta a jánosi személyiségmodellnek, melynek alapjellemzıje (archetipikus megnyilvánulása), hogy nem elıretör, hanem a háttérben marad, de ezt megelızıen még utat is készít a nála, úgymond nagyobbnak. Ez a fajta magatartási attitőd ma már egyfajta áldozatvállalásnak tőnik, holott ez a közösség, az emberi együttélés egyedül üdvözítı alapmintája. Önmagam elıtérbe helyezése, a talpnyalás és a könyöklés, a taposás, az ilyenolyan ranglétrán való felfelé törekvés ellentétes a jánosi archetípussal. (Még a „törekvés” szavunk is – a tör-bıl fakadóan – nyelvünk ıslenyomataként ırzi a fogalom destruktív tartalmát.) A Keresztelı karaktere mind a négy Evangéliumban dominánsan megjelenı, illetve még mélyebbre, az Ószövetségre vonatkozóan, visszamutató. „Egy szó kiált: A pusztában készítsétek az Úrnak útját, ösvényt egyengessetek a kietlenben a mi Istenünknek! Minden völgy fölemelkedjék, minden hegy és halom alászálljon, és legyen az egyenetlen egyenessé és a bércek rónává. És megjelenik az Úr dicsısége, és minden test látni fogja azt; mert az Úr szája szólt. Szózat szól: Kiálts! és monda: Mit kiáltsak? Minden test fő, és minden szépsége, mint a mezı virága! Megszáradt a fő, elhullt a virág, ha az Úrnak szele fuvallt reá; bizony fő a nép. Megszáradt a fő, elhullt a virág; de Istenünk beszéde mindörökre megmarad!” (Iz 40.3-8) Keresztelı archetípusának mélységét bizonyítja, hogy Illésig mutat vissza: És megkérdezék ıt az ı tanítványai, mondván: Miért mondják tehát az írástudók, hogy elıbb Illésnek kell eljınie? Jézus pedig felelvén, monda nékik: Illés bizony eljı elıbb, és mindent helyreállít; De mondom néktek, hogy Illés immár eljött, és nem ismerék meg ıt, hanem azt mívelék vele, amit akarának. Ezenképpen az ember Fiának is szenvednie kell majd ı tılük. Ekkor megértették a tanítványok, hogy Keresztelı Jánosról szóla nékik. (Mt 17.10-13) Ellentmondásos lenne az Evangélium reinkarnáció felfogásának bizonyítása és cáfolata is, a benne fellelhetı ilyen elemek sokkal inkább archetípusos visszautalások, mint a keleti gondolkodásmóddal való azonosságok. Gyurka bácsi egyik Naplója így nyilatkozik mindezekrıl: Biztosan állíthatom, hogy Jézus nem vallotta a reinkarnációt. Nincs ilyen nyilatkozata: Ha balgákként viselkedtek a földi életben, újra fogtok születni, s lesz még egy második, s ha nem elég, akkor egy harmadik, negyedik, stb. lehetıségetek. Nikodémusnak felülrıl (anóthen), vízbıl és Szentlélekbıl születésrıl beszélt (Jn 3,3.5-6); nincs is Jézusnak olyan szava, hogy újjászületés; s az egész Újszövetségben egyetlen egyszer sem fordul elı ez a kifejezés. Beszélt viszont Jézus arról, hogy a tüzes szekéren égbe ragadott Illés próféta már el is jött a Keresztelı személyében; tehát csak Illésrıl mondott ilyesmit, Izraelnek legnagyobbjáról. Volt Izraelben olyan hiedelem, hogy Jézus talán a meghalt Keresztelı János, vagy Illés, vagy valamelyik feltámadt próféta a régiek közül. Ennek azonban nincs köze a reinkarnációhoz, mert olyan személyekre vonatkozik, akiknek nincs szükségük reinkarnációra, mert életük az okosok élete volt: a Keresztelıé, Jeremiásé, vagy a múlt valamelyik prófétájáé. Heródes Jézusban a lefejezett Keresztelıt véli látni, aki Jézusnak kor-
2011. december
KOINÓNIA
társa volt; nem reinkarnálódhatott tehát Jézusban, aki a Keresztelıvel egy idıben született: – hat hónappal volt idısebb a Keresztelı. (Szentivánhavi Napló, 2001. június-július, 16. old.) Továbbkutakodva az archetípusos elemek sorában megtalálhatjuk még Jánosban az aszkéta típus ısmintáját: a puritán életmódot, a végletekig fokozott egyszerőséget, a természet néha kérges tenyerén való hordoztatást, amely késıbb majd Szent Ferencnél manifesztálódik újra. Életérıl a Korán több részletet is közöl, többek között azt, hogy az állatok sem bántották, mert felismerték benne a szent embert. János kemény, határozott ellentmondást nem tőrı személyiség, ha úgy tetszik: forradalmi lelkülető, bízik a „szérőtakarításban”, egy mindent elsöprı gyızelemben. Ez a típus az igazságot tőzi zászlajára, de még valamelyest a szemet szemért jegyében, ám Jézus ezen is túllép. Keresztelı Szent János személyén fordul át az Ószövetség Újszövetségbe, ı még az elızı – de már itt van az igazi. A haragvó, igazságszolgáltató, más népeket elpusztító, mindenható Istenbıl e forrpont mentén lesz Atya (Abba), a mindenkit magához ölelı, szeretı, mindentadó Isten. A jánosi személyiség fontos szimbóluma még az erkölcsi megingathatatlanságnak is. A Keresztelı igaz prófétaként emelte föl a szavát az Isten parancsát semmibe vevı tartományi fejedelem ellen, aki elcsábította mostohatestvére feleségét, Heródiást „Mert János azt mondá Heródesnek: Nem szabad néked a testvéred feleségével élned. Mk 6,18). Az, hogy Heródes vétkét János oly bátran megnevezte, elfogatásához vezetett, Mahérusz várába zárták, a Holt- tengertıl keletre, ahol Heródesnek pompás palotája volt. Tulajdonképpeni ellenfele, Heródiás csak az alkalmat várta, hogy a kellemetlen erkölcsbírót végleg félretegye az útból. Megtalálta a módját, hogy mostohalányának, Saloménak tánca révén egy nagy ünnep boros hangulatában csapdába ejtse a kéjsóvár vénembert, és szörnyőséges ajándékot követeljen tıle: a rab János fejét „Mert maga Heródes fogatta el és vettette vala börtönbe Jánost, Heródiás miatt, Fülöpnek, az ı testvérének felesége miatt, mivelhogy azt vette vala feleségül. Mert János azt mondá Heródesnek: Nem szabad néked a testvéred feleségével élned. Heródiás pedig ólálkodik vala utána, és meg akarja vala ıt ölni; de nem teheté. Mert Heródes fél vala Jánostól, igaz és szent embernek ismervén ıt, és oltalmazá ıt; és ráhallgatván, sok dologban követi, és örömest hallgatja vala ıt. De egy alkalmatos nap jöttével, mikor Heródes a maga születése ünnepén nagyjainak, vezéreinek és Galilea elıkelı embereinek lakomát ad vala, És ennek a Heródiásnak a leánya beméne és táncola, és megtetszék Heródesnek és a vendégeknek, monda a király a leánynak: Kérj tılem, amit akarsz, és megadom néked. És megesküvék néki, hogy: Bármit kérsz tılem, megadom néked, még ha országom felét is. Az pedig kimenvén, monda az ı anyjának: Mit kérjek? Ez pedig mondja: A Keresztelı János fejét. És a királyhoz nagy sietve azonnal bemenvén, kéré ıt mondván: Akarom, hogy mindjárt add ide nékem a Keresztelı János fejét egy tálban. A király pedig noha igen megszomorodék, eskője és a vendégek miatt nem akará ıt elutasítani.
1955
És azonnal hóhért küldvén a király, megparancsolá, hogy hozzák el annak fejét. Ez pedig elmenvén, fejét vevé annak a börtönben, és elıhozá a fejét egy tálban és adá a leánynak; a leány pedig az anyjának adá azt. A tanítványai pedig, amikor ezt meghallották vala, eljövének, és elvivék a testét, és sírba tevék.” (Mk 6,17-29). A KIO tényszerő megállapítást tesz a Keresztelı személyiségérıl: „… képtelen fokú Országbéli nagyságról tett tanúbizonyságot. Maga ad indíttatást - talán legértékesebb tanítványainak – hogy otthagyják ıt és kövessék Jézust” (KIO 97. nm. a.) Ez utóbbi megállapítás a Bokor-közösségek definícióján is túlmutató. Felvetıdhetnek a logikai úton jogosnak ítélhetı kérdések is: - Miért nem lett Jánosból Jézus tanítvány? – Miért nem a Keresztelıbıl lett Kéfás? A Szerzı efféle választ ad: 1. Nem terhelhette meg Jézus a maga nyájajuhász küldetését János egyéniségével, múltjával (archetípusos „terheltségével”); 2. A Jézus-féle pohár már megtelt; 3. A Keresztelı negyvenéves fejjel aligha tudott volna átlépni egy másféle életstílusra; 4. Míg János „pusztai” jelenség, addig Jézus életvitelében nem különbözik a kisemberek mindennapi életétıl; 5. Sorsbéli akadályai is lehettek a dolognak: János börtönbe kerül, majd a hatalom kénye-kedve végett fejét veszti; Sem a személyiségek, sem a személyiségek archetípusai nem izolált térben és idıben léteznek, hanem dinamikusan hatnak egymásra. Esetünkben Jézus is hatott Jánosra és János is hatott Jézusra – mégpedig igen erıteljesen. Ezt veszi észre Böjte Csaba is, amikor így ír: Naponta útra kel, bejárja a szülıföldjét, bátran nyíltan szóba áll az emberekkel, meghallgatja ıket, vigasztal, bátorít, segít. Egyetlen kérdés, egyetlen gond sem jelent számára akadályt, lendületesen felvállalja azokat és megoldja. Keresztelı Szent János lefejezése, egy-egy kudarc, nem bénítja le, duzzogva nem ül félre, hanem kitartó szívóssággal megy a szeretet útján elıre. Nem győjt kincseket, vagyont, nem áll be egyetlen politikai irányzatba sem, szabadon száll, hiszi, hogy jósága, szeretete az egész világot megmozgatja. Egyszóval Jézus él, alkot és szeret, megy elıre! Már önmagában ezért a tevékeny, lendületes életéért, én Jézus Krisztus mellé állok. A hatás-ellenhatás szociológiai, szociometriai aspektusából nézve a két archetípus elıfeltételei illetve következményei egymásnak. Az egyikbıl érthetı csak meg a másik és fordítva. (folytatjuk)
2011. december
KOINÓNIA
MERZA JÓZSEF
A MATEMATIKA ÉS A KERESZTÉNY GONDOLKODÁSMÓD A matematikus is térben és idıben létezik. Amikor tehát arra vállalkozom, hogy a matematika és a keresztény gondolkodásmód viszonyáról szóljak, helyesebbnek és hasznosabbnak tartom, hogy bemutassam egy keresztény matematikus gondolkodásmódját, amely radikális történelmi átrendezıdések hatására alakult ki Magyarországon. A katolikus egyházhoz tartozom. Életem elsı harmadának teológiai látásmódját a 30-as évek felfogása határozta meg. Ez a látásmód szembesült a kommunizmus vallásellenes támadásával és változott át a kezdeti paszszivitásból aktívvá életem második harmadában, maga mögött tudva a II. Vatikáni Zsinat ösztönzı hatását. Minthogy azonban kisközösségben élı ember is voltam, a harmadik húsz évben tapasztalnom kellett a konzervatív belsı egyházi tendenciák hatásából eredı nehézségeket és az elmaradt egyházi megújulás miatt a ma feszültségeit is. A következıkben megkísérlem annak felvázolását, hogy milyen szemléletet alakított ki bennem a matematikai gondolkodásmód az idık által hozott elméleti és gyakorlati hitkérdések megoldása vagy legalább értelmezése során. A rendszeres vallásoktatásban és jó vallási közegben felnevelkedett fiatalember számára nem mindig jelent problémát Isten létének bizonyítása. Ha azonban kifejezetten vallásellenes támadásokkal találkozunk, s ezek a támadások nemcsak elméletiek, hanem egzisztenciát, érvényesülést is érintıek, akkor kellıen tisztázni kell önmagunk számára, hogy miként látjuk a teodiceai kérdést. A szentíráson nevelkedett ember számára érték Pál apostol kijelentése: „Isten… örök ereje és isteni mivolta, a világ teremtése óta mővei alapján értelemmel felismerhetık” (R 1,20), vagy Károli szerint „az ı örökké való hatalma és istensége, a világ teremtésétıl fogva az ı alkotásaiból megértetvén megláttatik”. A napi imáját végzı hívı szívében ott él a zsoltáros szava: „Az egek beszélik Isten dicsıségét és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat” (19. zsoltár). Az emberiség történelme azonban azt bizonyítja, hogy a csillagoktól fénylı égbolt ugyanúgy ébreszthet magányt is a szemlélıben, s jóakaratú tudósok serege nem látja meg a világban megdönthetetlen bizonyossággal az isteni kéz nyomát. Igyekszünk megfejteni az „egek beszédét”, s a bolygómozgás törvényeitıl a nagyon távoli csillaghalmazok viselkedéséig sok mindent le is írtunk, de magának az Alkotónak matematikai vagy fizikai bizonyossággal megragadható valóságára nem bukkantunk. Világnézetünk alapján tulajdoníthatjuk ezt a mővet Ábrahám vagy Jézus Istenének, a láthatatlan Óriásnak, egy titokzatos Értelemnek, vagy egyszerően önmagának. Akármelyik felfogást is képviseljük, a természettudományok mővelése elırehalad és a Mő újabb és újabb részleteibe hatol bele. A gyakorlat mindeddig azt mutatta, hogy a kutató ember számára Isten létének axiómája felvehetı, s akkor ismeretvilága beágyazható egy sajátos szemléletbe. Ez a tudás mindmáig ellentmondásmentes, csakúgy mint az, ame-
1956
lyik az isteni nemlét axiómájára épít. Kemény beszéd ez, amely szent Tamás istenérveinek kritikájától indul, s amelyet a tamási érvek átfogalmazásai (pl. a Maréchal-féle) sem változtat meg. A szubjektíve teljes bizonyossággal megélt hittıl nem könnyő eljutni a teológusok mai megfogalmazásaihoz, miszerint a hit kaland, kihívás, a hit bizalommal történı ugrás az ismeretlenbe. Végül is azonban mind önmagunk, mind mások számára fontos, hogy belássuk: Isten léte nem levezethetı tétel, hanem axióma. Nem bizonyítható, vagy ha bizonyítható, akkor a bizonyítás nem matematikai vagy fizikai-tapasztalati, hanem egyfajta érvelés, amely – mint minden axiómánál – a tény kézenfekvıségét, elfogadhatóságát, értelmességét, a tapasztalattal nem ellenkezését, bizonyos embercsoport számára közmegegyezéssel való elfogadásra alkalmasságát igazolja. Bármilyen értelmes is a hitünk, bármennyire átfogja emberi életünket a cselekvés és a hőség tekintetében, ma már úgy látjuk, hogy minden megalapozottságában is tartalmaz egy alapvetı döntést Isten mellett, Isten javára. E döntés és más kiegészítı döntések meghozatala teszi hitrendszerünket kereszténnyé, amelynek középpontjában Jézus áll, s amelynek tartalma mindaz, ami az ó- és újszövetség, valamint a józan emberi megismerés alapján levezethetı, rendszerbe foglalható. Feltehetjük a kérdést, hogy ha hitünket axiomatikusan tekintjük, nem gyengül-e meg ezáltal, nem válik-e világivá, nem foszlik-e szét? Válaszolok. Minthogy az axiomatikus felépítés csupán ismereteink elrendezését jelenti, de maguk az alaptételek mélységesen transzcendens kijelentéseket fogalmazhatnak meg, azért a világiasságtól nem kell félni. Inkább azt kell megkérdeznünk, hogy rá lehet-e tennünk az életünket valamire, amirıl tudjuk, hogy a szó logikaimatematikai-fizikai értelmében véve nem bizonyított állítás? Azt hiszem, sokunk élete erısíti meg azt, hogy lehet. Hiszen az axióma, ami mellé álltunk, nem hihetetlen, ellentmondásos valami. Nagyon sok okunk van arra, hogy feltételezzük. Beszélni tudunk arról, hogy miként jutottunk el hozzá akár a hagyomány, akár szubjektív meglátás, a szív érvei, akár bizonyos egyéb tények meggyızı ereje következtében. Vagy éppen azért, mert más feltételezés nem látszik elfogadhatónak. Az is lehet, hogy elsıdlegesen nem maga az axióma mozgat minket, hanem azok a fontos következmények, amik belıle adódnak. Talán nem feltétlenül Isten elvont létére gondolunk akkor, amikor nemet mondunk az erıszakra, a háborús emberölésre és igent mondunk az irgalomra, a békességteremtésre, a felebaráti szeretetre és az emberek szolgálatára, bár ez az alaptétel áll mindezek mögött. Melyek e szemléletmód elınyei? A legfontosabb talán az, hogy új szemmel tudunk nézni mindarra, amit hittankönyveink tartalmaznak. Észrevesszük, mik azok a pontok, amelyek alapkı jellegőek. Amelyek pillérekként emelkednek ki az ismeretlenség homályából, támaszt adva építkezı gondolkodásunknak. Ebben a felfogásmódban megértjük azokat, akik hitüket más evidenciákra építik, s ugyanolyan intellektuális becsületességgel élik meg hitrendszerüket, mint mi szeretnénk. A világot egyetemes kinyilatkoztatásával elárasztó Istenbıl a térbe és idıbe ágyazott ember más és más alaptényeket ragadott meg és fejezett ki a rendelkezésére álló fogalmi és kultikus eszközökkel. Van tehát mód a különféle vallások megértı párbeszédére s arra is van mód, hogy egy hitrendszeren belül ekvivalens axiómarendszerek segítségével új vagy más igényeknek megfelelı tant fejlesszünk ki.
2011. december
KOINÓNIA
A hit tehát a Lélek, a lelkiismeret által megvilágosított értelem révén kutatható tudománnyá válik. Alkalmazhatók lesznek azok a módszerek, amelyek a tudományok mővelése által birtokunkba jutottak. Az Isten által teremtett világ ugyanis profán területeken is kezünkbe adhat olyan módszereket, amelyek par excellence teológiai megfontolásokban is alkalmazhatók. A komplementaritás elve nemcsak a fizikában hasznos, de kezelhetıvé teszi Jézus istenemberségének fogalmát is. A teológia ebben a felfogásban sokszínő, változatos tudomány lehet, amely különféle megvalósításokban, modellekben fejtheti ki ugyanazon alaptételek világát. Ugyanazt kívánhatjuk meg a teológiai rendszerektıl, mint bármely axiomatikusan felépített tudománytól: alapjai legyenek ellentmondásmentesek, a lehetı legteljesebbek, s a pontos elme igényelheti a posztulátumok függetlenségét is. Alaptételeink egyszerősége nagy elıny az elfogadhatóság szempontjából, másrészt a rendszer kritikai átvizsgálása mindig idıszerő, hiszen a tükörben és homályosan látó ember olyasmit is lefektethet alaptételként, ami késıbb nem állja meg a helyét, zavart okoz. Ami elvileg másként is lehet és ha másként van, attól még nem rendül meg a hitrendszer. Ami régi, az nem feltétlenül idıtálló. Gondoljunk az euklideszi posztulátum tagadása által megnyílott új világ szépségeire. A jó axiómarendszer nem definíciókból áll. Éppen azért fejlesztettük ki mind a matematikában, mind a fizikában az axiomatikus tárgyalásmódot, hogy megszabaduljunk a definíciók láncának véget nem érı sorozatától. A geometria klasszikus megalapozásában nem mondjuk meg, mi a pont vagy az egyenes vagy azt, hogy mit jelent illeszkedni. Ehelyett tényeket fogalmazunk meg, amelyekben az emberek valamilyen oknál fogva egyetértenek. Ha fel tudunk sorolni elég sok ilyen tényt, akkor kész a tudomány, az alapelemek és az alapösszefüggések meghatározottá váltak. Azt szoktuk mondani, hogy a felsorolt axiómák – mint alaptételek – implicit módon definiálják a bennük szereplı alapfogalmakat és alapösszefüggéseket. Vajon nem kínálhatják-e fel a matematikusok ezt a tárgyalási módot a teológusoknak? Hiszen ki az, aki definiálni tudná Istent? Ki az, aki értelmezni tudná a Lélek hatását az emberben? S ebbéli törekvéseink során végül is eljutnánk-e az ember üdvösségét alapvetıen meghatározó teendıkig? Nem keverednénk-e bele különféle filozófiai segédeszközeink miatt nehéz szellemi állóharcokba? Ma is itt van Jézus istenségének problémája, amelyet elıdeink inkább erıszakosan mint érveléssel oldottak meg, tehát ma is kísért. Nem lenne elınyösebb hitünk felépítéséhez világosan megfogalmazott jézusi mondatokat használni? Az irgalom vagy megbocsátás precíz értelmezésének elmondása helyett nem lenne célszerőbb kereszténynek tekinteni azt, aki helyesli az irgalmas szamaritánus vagy a tékozló fiú apjának magatartását? Nem lenne-e jobb azt tekinteni kereszténynek, aki az igazságos háború pontos meghatározása helyett egyetértene Péter kardjának hüvelybe visszatolásával, vagy a másik orca odafordításával? Én ugyanis hiszek az axiómák implicit definiáló erejében, hiszek abban, hogy elég sok jézusi kijelentést egymás alá írva, e tételek egyenletrendszere egyértelmően meghatározza a benne lévı fogalmakat. Olyasmit, mint sze-
1957
retni, hinni, szelídnek vagy alázatosnak lenni és így tovább. Ez egészséges, mindenki által átlátható fundamentalizmus lehetne. Mindent még így sem lehet kielégítıen meghatározni. Hiszen mi egy axióma? Mi a benne foglalt tétel? Egy mondat Istenrıl, emberrıl, a valóságról és ezek vonatkozásairól. Ki állíthatná, hogy ha Isten több mint a világ, akkor képesek, vagyunk adekvát mondatokat mondani róla? Ha hiszünk a megismerésben és hiszünk abban, hogy a Lélek egyre csak vezet minket a teljes igazság felé – ugye ezek is axiómák? –, akkor bízunk abban, hogy mondhatunk igaz állítást Istenrıl – pl. Isten szeret – de ez még nem minden. Ebbıl az alapvetıen fontos, hogy a győlölet világát kizáró axiómából sok minden levezethetı, de nem minden. Ha Isten végtelen, akkor még további axiómákra, Isten más vonatkozásait felfedı vagy posztuláló axiómákra van szükség. Az Istent leíró axiómarendszer talán végtelen hosszú tételsorozat, végtelen sok egyenletbıl álló végtelen sok ismeretlent tartalmazó rendszer. Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy ha van értelme a vallási kutatásnak a Lélek vezetése alatt, ha van jövıje a profetikus meglátásoknak, a vallási zsenik intuitív felfedezéseinek, akkor az éppen ezen axiómarendszer minél teljesebbé tételére irányulhat. Abban eléggé biztos vagyok, hogy az etikai axiómarendszer teljes és meghatározott, de hát a teológia nemcsak morálisból áll, és Jézus elkezdte az Isten világáról szóló egyéb tételek felírását is. Persze egészen világos, hogy itt nagyon nehéz helyzetben vagyunk, mert ı látta és hallotta az Atyát s velünk ez egészen másként van.
Minden axióma, mint tétel, a teljes szélességében felfogott valóság egy vetülete. A vetület megfogalmazásakor nemcsak információelméleti gondjaink vannak amiatt, hogy megismerésünk torzult, zajos, ki-kimaradozó, de szemantikai kérdések is felmerülnek, hogy miként mondjuk ki a kimondhatatlant. Hogyan mondjuk ki idıben azt, ami idıtlen? Ezenkívül egyéb jelenség is mutatkozhat, amit egy egyszerő példával tudok megvilágítani. Ha a síkon egyenesen álló térbeli gúlát az alaplap síkjára vetítjük, akkor négyzetet kapunk. Ha oldalról nézzük, háromszöget látunk. Ha nincs érzékünk arra, hogy megértsük: különbözı, egyébként jogosult nézıpontokból kiindulva egyazon, teljesebb valóság másféle képet nyújt, akkor nincs mód sem a teljesebb megismerésre, sem a megismerı emberek közti alkotó párbeszédre. Kellı számú kétdimenziós vetületbıl akárhány dimenziós téralakzat egyértelmően rekonstruálható és beszélhetünk annak mindenféle geometriai tulajdonságáról. Miért ne lehetne a mindennél több Isten idıben, térben, kultúrában, emberi karakterben lévı vetülete a csak egy szempontból nézni tudó ember számára teljesen különbözı, érthetetlen, tehát idegen, tehát ingerlı, tehát agresszív tagadásra ösztönzı? Ezért ahelyett, hogy az egysíkúan megismerı emberek a maguk egyetlen
2011. december
KOINÓNIA
igazát, egyébként igazát, csaknem teljes igazát védve szemben állnának egymással, nem lenne a végtelen Isten teremtményeihez illıen nagyvonalúbb és ezért beláthatatlan szépséget és érdekességet kínáló feladat megvizsgálni azt, hogy túl a kifejezésbeli nehézségeken és a vetületeken, az információs gátakon, vajon nem ekvivalens axiómarendszerek darabjait tartják-e kezükben a megismerı felek? Ha van értelme a vallási kutatásnak, akkor ez biztosan az egyik. A matematikus képzelı ereje jó segítség ebben. Mi tudunk Bolyaival a „semmibıl egy új, más világot” teremteni. Képzeletünk egyforma gyorsasággal futja be akár a végtelen dimenziós tereket is. Halmazokat konstruálunk egy „legyen” kimondásával, és ezekben a halmazokban olyan tulajdonságokat fedezünk fel, amelyek mások a véges világokban lévıkhöz képest. A rész „ugyanakkora”, mint az egész, a három „ugyanannyi”, mint az egy. A számosságok világa kézenfekvıvé teszi a véges gondolkodás számára paradox vagy ellentmondásos kijelentéseket is. A halmazelméleti beszédmódhoz szokott ember fülének nemhogy nem idegenül, hanem nagyon is természetesen cseng Jézus fogalmazásmódja: „te én bennem, Atyám, és én te benned… én ı bennük és te én bennem”. Csupa valamilyen értelemben vett tartalmazási reláció, amelyek egyidejő fennállásából az Atya, Jézus és a tanítványok sajátos egysége, azonossága következik. Jézus szerette a relációkban való kifejezésmódot. A szeretetnek szimmetrikusnak, a hirdetésnek tranzitívnak kell lenni. Egy szó mint száz, nagyon logikus és strukturálisan megalapozott az evangéliumi közlések és cselekvések világa. Ez nem merı racionalizmus, hiszen a relációk mélyén több van, mint világi okoskodás, hideg emberi önzés, száraz spekuláció. Az evangélium egyszerre racionális és balga módon irracionális, mert logikus, s ugyanakkor a világ számára abszurd, mert követi a keresztre feszülni tudó szeretet önfeláldozó logikáját. Ez a látszólagos abszurditás azonban értelemmel megragadható, igazolva, hogy az értelem a Lélek ajándéka, amely nélkülözhetetlen a helyes cselekvéshez. A teremtı matematikusnak azonban nem szabad elbíznia magát. Világai, amelyeket létrehoz, gyakorta csupán a szellem világában léteznek, a való világ csak kiindulási alapot adott megszerkesztésükre. Analógiák alapján általánosítunk, s bár elménk otthonosan mozog a létrehozott struktúrákban, tudnunk kell, hogy létük nem biztosan valóságos. Azt is tudjuk, hogy e szellemvilágok milyen összefüggései milyen értelemben jelentenek kézzelfogható tényeket a valóságos világban. Tudjuk, hogy nincs komplex ellenállás s mégis a nem létezı komplex mennyiségeket hívjuk segítségül, hogy általuk a nem komplex valós világ fogható-mérhetı eredményeihez jussunk. Tudnunk kell beágyazni a valóságot egy tágabb világba s azt is tudnunk kell, hogyan közlekedjünk a két világ között, hogy hasznos eredményekhez jussunk. Minden kibıvítés helyes, ha benne felfedezések jöhetnek létre, s e felfedezések visszavetítései helyes, új, ellentmondás nélküli eredményt adnak a kiindulási struktúrában. A hit világa szintén számos lehetıséget kínál szellemi konstrukciók létrehozására. Az álmok, révületek, az elragadtatott meditációk, szenvedélyes látomások, meg-
1958
világosodások, kinyilatkoztatások azonban bıséges anyagot adnak nemcsak a józan hit, hanem mítoszok létrehozására is. Korunkban széles választékát láthatjuk a transzcendencia felé törı embernek felkínált vallásoknak, gyakorlatoknak, terápiáknak. A matematikus türelemmel figyeli a más struktúrákat, más módszereket s arra figyel, hogy elfogadhatók-e ezeknek a mindennapi életre vonatkozó valóságos vetületei, az életet, a felebaráti szeretetet szolgálják-e vagy sem. Az emberiség sok helyt, sokféle alapgondolatra épít teológiát. A matematikus értékeli ezt, hiszen maga is rendszerekben gondolkodik. Értékeli a dogmatizmust, hiszen axiómái, definíciói, lemmái és tételei világában mindennek pontosnak, következetesnek, szilárdan megalapozottnak kell lenni. Ugyanakkor, dogmaellenes is abban a magatartásában, amellyel állandóan kritikus szemmel figyeli tudománya alaptételeit, azok érvényességét, a valóságnak való megfelelıségét. Hiszen az ı eszközeit kéri kölcsön a fizikus, amikor modellt alkot a természeti jelenségekrıl. A jó matematikus nem tudja szétválasztani gondolkodásában a csak matematikát a csak fizikától. Ezért állandóan ellenırzi eszközeit és tudását. Hisz alaptételeiben és nem is hisz bennük. Ez nem ellentmondás, hanem a mindennapos keresés gyakorlata, amelyben a tegnapi dogmák, a mai kritika, a holnapi intuíció vagy felfedezés segít egy új rendszerhez. „Szüntelenül lobog fınixvilágunk” – írta a fiatal Babits. Ahogyan kibontakozik a fejlıdıgomolygó világ, úgy kell követnie azt változó-alakulófejlıdı ismeretvilágunknak is. Szabad lenne-e felajánlani ezt a gondolkodásmódot a teológiának? Lehetne-e a teológia is egy alakuló-fejlıdı-önkritikus tudomány? Ahol bátran tennénk kérdıjelet a tegnapi dogmák mellé, megnézve, van-e érv a fenntartásukra, alaposak voltak-e korábbi nemzetékek megegyezései, következtetései? „Atyám szüntelenül munkálkodik” – mondta Jézus. Akar-e a teológus részt venni ebben a munkálkodásban, vállalva azt, hogy új és új módon fogalmazza meg hitét, vagy tekintélyének féltésébıl mereven ragaszkodik az egyszer kimondottakhoz? A természetnek nem abban van az ereje, hogy örökké zöldek a fák és mindig süt a nap, hanem abban, hogy évszakról évszakra váltja ruháit a mélyebben lakó lényegesebb erık következtében. A teljességben gondolkodó matematikus és fizikus ezeket a belsı erıket kutatja és bármikor hajlandó elvetni esetleg egész élete árán létrehozott mővét a teljesebb igazságért. Elvetettük a geocentrikus világképet, a newtoni mechanikát, az éterelméletet vagy a flogisztonelméletet, s holnap talán a kvantummechanikát pótoljuk egy teljesebb leírással. Mindezt sohasem tekintjük tragédiának, mert biztosak vagyunk abban, hogy van valóság és errıl a valóságról többet tudhatunk meg az új felfogás révén. Tiszteljük a régi elméletek megalkotóit csakúgy mint az újak megálmodóit. Ez a tudomány bársonyos forradalma s ezt szeretném ajánlani a teológiának is. Aki hisz a valóságosan létezı Istenben, az bármikor kész új módon megközelíteni ıt. Dinamikus teológiára van szükségünk, dinamikusan fejlıdı rendszeralkotásra. Vajon nem sokszínőnek teremtette-e meg Isten a világot, amelyben nagy alaptörvények erıteljes hatására jönnek létre új és új jelenségek? A zsidó gondolkodás lemondott a teológiai rendszeralkotásról, maradt csupán alapvetıen a Tóra és annak magyarázatai a bölcs rabbik interpretációjában. Ámde rejtve ez is tartalmazza a gondolkodás rendszereit, csupán egyetlen globálisan elıírt katekizmus helyett lokális, bár igen fontos alapelvekben megegyezı
2011. december
KOINÓNIA
elméletek rendszerét hozza létre. A zsinagógában bármely hívı zsidó elıterjeszthette látásmódját, az Írás alapján megszületett egyéni teológiáját. Vajon nem erre van-e szükség a keresztény gyakorlatban is, hogy a legutolsó hívıig bárki elmondhassa, mi él benne Istenrıl, s akkor – miként a harmonikus analízisben – sokféle egyszerő rezgésbıl kialakul a kor sajátos dallama Istenrıl. Az összetevı hullámok egyéni vetületek, s mindegyik vetület fontos a teljességhez, ahhoz, hogy a szuperpozició létrejöjjön. Az egészen apró rezgések is benne élnek abban a vonalban, ami a kor teológiája. Isten nem a konstans függvény barátja, ı azt akarja, hogy a rá figyelı emberekben keltett rezonanciák eredıin át új és új formában haladjunk felé. Ez a század nagyon sok változást megért, nagyon sok tapasztalatot szereztünk. Az évezred vége felé rengeteg tennivaló győlt össze. Keressük az utakat és eszközöket a gazdaságban, a Politikában, a teológiában belföldön és az egész világban. Korábban sokan elvesztették bizalmukat hitekben, elméletekben, generációkban, intézményekben. A bevezetı sorokat olvasva valaki konkrétabb észrevételeket várhatott volna ettıl az írástól. A távolságtartás azonban idınként nagyon fontos. Szeretném azonban tanúsítani, hogy megfontolásaim nagyon sok mindennapi eseménybıl, küzdelembıl jöttek létre. Látszólagos elvontságuk abból ered, hogy megpróbáltam felülemelkedni az egyedi eseteken. E pár gondolattal ki akartam fejezni bizalmamat a keresı emberben akkor is, amikor a legbonyolultabbat, a legelrejtettebbet, Istent keresi, s rá akartam mutatni arra, hogy kétséggel és bizonytalansággal terhes korunkban is lehet lelkiismeretesen élni bármely egyházban. Ha az egyházat nem örökre meghatározott dogmatikus kıszobornak tekintjük, hanem inkább szociológiailag egy-egy vándorló közösségnek, amelynek tagjai történelmileg összetartoznak, és idıben haladva beszélgetnek egymással és más közösségekkel múltról és jelenrıl s mindebben Istenrıl, akkor értelmessé és szabaddá válik az élet és a hit, érdemes közösséget formálni és egyházhoz tartozni. Matematika ez? Nem, hanem egy szakmájának nagyon sokat köszönı matematikus néhány, messze nem teljes gondolata világról és hitrıl, a teológia tudományáról. (Elhangzott a „Tudomány és Teológia” címő konferencián. Debrecenben, 1993. július 10-én.)
ZSOMBOK GYÖRGY
ARANYOSAPÁTI: PROBLÉMÁK IS VANNAK.. .. Nem mennek a dolgok Pista arcán az elsı pillanatban látszott, hogy gondjai vannak. Ezek egészen pontos mibenlétét nem sikerült megtudnom: részben a kamasz fiúkkal kapcsolatosak, részben a közösségek ’szokásos’ emberi oldalai: van pletykálkodás, irigykedés, önzés, stb. itt is (magam is tapasztaltam), s egyéb is - ld. alább. Az igazi segítségrıl egy mozzanat Ez alkalommal levittem egy gyerekágyat (Pálinkásék ’csodatermı’ pincéjébıl) és egy járókát (Molnár Laci
1959
adománya) - mindkettıt Harmat Jóska hajtotta föl. Átadtuk, de arra sajnos nem volt idım, hogy az összeszerelésben segítsek. Ez nagyon fontos lett volna - mert nagyon valószínő, hogy nem tudnak megbirkózni az egyik esetben meglehetısen bonyolult elemek összeillesztésével, s ráadásul egy csavar is valószínőleg elveszett. Egy ilyen, együtt-szerelés ugyanakkor jó alkalom a barátság elmélyítésére és a valós problémák kibeszélésére, tisztázására. Komoly lelki beszélgetések indulhatnak el (ezt a közösségi ház villanyszerelésénél is tapasztaltam). Következı alkalommal igyekszem ’ellenırizni’ a járóka és a gyerekágy állapotát.. .. .. (mielıtt még esetleg eltüzelnék!) Kevesen voltak Ez alkalommal szombat-vasárnap voltam ott, s csak Aranyosapátiban volt istentisztelet (Ópályiban péntekenként tartják). Nagyon kevesen jelentek meg: - Almaszedés van, három-hat napos idénymunka, ha kihagyják, nincs pénz és ’elfeledkeznek’ máskor is a nemjelentkezırıl - magyarázta Zsuzsi és Kati (a narancsszínő virágos oszlop mellett, jobbra a 3. sorban ülnek egymás mellett). - Betegség is van - folytatta aztán Pista, a gyülekezet egyik oszlopos tagját Balog Sanyit tíz napja vitték kórházba hasnyálmirigy-gyulladással meg is operálták. A fia és unokái szokták a zenét „szolgáltatni”. Balog Sanyi fia, ugyancsak Sanyi, ül a jobb elsı sorban fejét a kezébe támasztva.
Egy iskolai verekedés és következményei Pista egyik fia összeverekedett az iskolában egy másik, ugyancsak cigánysráccal - mire a srác szülei és a rokonság jó része megjelent Pistáék háza elıtt, mint kiderült ’muníciót’ is hoztak magukkal (vascsövek, dorongok, (ifj.) Balog Sanyi és fiai zenekara - jobbra a dobnál is Balog ül, stb., - úgy tőnik, hogy nem Pista fia húzta a verekedésben a rövidebbet). Pista próbálta megmagyarázni nekik, hogy ez nem elintézési mód, de sajnos cigányútra mentek az indulatok.. .Végül ki kellett a rendırséget is hívni, többször is. A rendırök ismerték Pistát, tudták, hogy
2011. december
KOINÓNIA
mit tesz és hogyan - megnyugtatták, hogy nem lesz baja, de hát ez sajnos soha nem biztosítási kérdés.. .... S mivel a rokoni szálak erısek, ez a konfliktus is visszatartott jó néhány gyülekezeti tagot az istentisztelettıl. Érthetı Pista komorsága.. Pista jó hírére jellemzı, hogy múlt alkalommal - este Aranyosapáti felé tartva elhaladtam a járırkocsi mellett Pistáékat vittem haza Aranyosapátiba - , amely látva, hogy visszafelé jövök Gyürébe a szállásra, utánam jött, leállított és igazoltatni kezdett: hol jártam, kinél, stb.? Mondtam Jóni Pistát mire az igazoltatást megszakították és üdvözletüket küldték neki.. .. Betegség otthon is Anikónak három napja a bal bokája körül jelentkezett egy éles fájdalom, alig bírt járni. Nem dagadt meg, nem sérülés - majd szerencsére a trombózis lehetıségét is kizárták. Végül azt állapították meg, hogy egy fejlıdési csontrendellenesség miatt a bokacsontja elcsúszott a helyérıl (?!). Kissé javult az állapota, de még mindig nagy fájdalmai vannak. A szerdai asszonykör múlt alkalommal el is maradt (a gyerekfoglalkozással együtt), de szombaton Pista már hirdette, hogy ezen a héten (szeptember 28-án, szerdán) meg lesz tartva.
Néhány pozitív apróság is akadt:
Ópályi gyülekezeti házban is lett dobogó, szó- és egyszerő, de rendes székek
1960
Anikó korábbi ’konyhája’ étkezıvé alakult, a konyha pedig - a konyhába költözött. Beteglátogatás: meglátogattuk a fehérgyarmati kórházban Balog Sanyit, és a gyülekezet egy másik betegét is, Jenı ’bácsit’ (Jenı bácsi a szők családdal). Ezek a beteglátogatások nagyon fontosak: számon is tartják, hogy a ’pásztor’ elment-e a betegeikhez, imádkozott-e értük? Pista mindig elmondja, hogy ı szívesen imádkozik, de az az igazi, ha együtt imádkoznak vele a rokonok a betegért.. .. Ez így tanítási alkalommá is válik - mert sok rokon itt és így találkozik elıször az imádkozás fogalmával és hall úgy Istenrıl, mint lehetséges és fontos élet-tényezırıl. További kérések és problémák: - Jön a tél és kályhákra van szükségük: Pistáéknak is és az ópályi házba is - legalább három kellene. - Pistával sokat beszélgettem arról, hogy itt az ideje elkezdenie a termelıszövetkezet építését, hogy legyen mit fejleszteni és esetleg legyen mibıl - egy kicsit - jobban élni. Részemrıl ragaszkodtam ahhoz, hogy ne valami nagyot csináljon (pénz amúgy sem lenne rá), hanem azt kezdené el fejleszteni, amiben kezdetben megállapodtunk: a nyúl- és tyúktartást, s elıkészíti a tavaszi kertészkedést: retek, bab, borsó, répa, petrezselyem, paradicsom, paprika, cékla, tök. Ásót-kapát-gereblyét kell venni. - A VAK-ok egyik, erre vonatkozó támogatása szerintem eddig beleolvadt Pistáék pénzébe és a gyülekezeti házba (havi 25 eFt), igyekszem rávenni, hogy ezentúl ’szigorúbb pénzügyi fegyelem’ legyen - a siker parányi reményével. A havi gyülekezeti adományok mértéke Aranyosapátiban 3-5000 Ft, Ópályiban nem éri el az ezret nagyon lassan ugyan, de növekedı. Az önfenntartás azonban még messze van. - Pistát egyre jobban foglalkoztatja a jövı (ez azért pozitívum, mert tapasztalataim szerint egy cigányember általában ilyen hosszú távlattal nem foglalkozik): egy fél év eltelt a támogatási idıbıl, a következı egy év, amennyire emberi szempontból lehetséges - biztosított, de hogyan lesz a folytatás? Egyelıre csak azzal ’biztattam’, hogy ezen idı alatt neki éppen ezen kell dolgoznia: a folytatás biztosításán. ..
2011. december
KOINÓNIA
DİRY ISTVÁN
NÉHÁNY SZÁZ VAGY NÉHÁNY EZER FORINT ELÉG A KÖRNYEZETVÉDELEMRE... Ez a provokatív cím magyarázatot kíván. Akkor hát miért kell milliárdokat fordítani a környezetvédelmi feladatokra? Ha ennyi pénzt találtunk, gyorsan költsük el... A mondat pedig igaz, csak be szeretném fejezni: Néhány száz vagy néhány ezer forint is elég a környezetvédelemre... ...ha a környezetrombolásra nem költünk néhány száz vagy néhány ezer forintnál többet Ennyi kis pénzbıl lehetne egy kidılt fát pótolni, madarakat etetni, ennyi kellene a hulladékválogatás népszerősítésére, ha egyébként tényleg hajlandók vagyunk a hulladékokat EU-módra szétválogatni. De természetesen nem elegendı pár forint, ha sok forintot költünk környezetszennyezésre, ha vásárlásunkkal megrendeljük a károkozást is. Csomagolás Kezdjük talán a csomagolási hulladékokkal: A legtöbb „modern” csomagolás 20-30 Ft-ba is belekerül, az alu-doboz még többe is. Könnyő belátni, hogy nem túl jól járunk, ha olyan üdítıket, melyek önértéküknél drágább, eldobó csomagolásban vannak, még a haszonnal és szállítással is növelt áron veszünk meg. Egy kis környezetszennyezés a beltartalomban is van, nyilván nem a vízben, de a kémiai aromákban, a gyártási melléktermékben annál inkább. S ha még azt is átgondoljuk, hogy a legtöbb áru esetében még az egyszer használatos csomagolások is védıcsomagolásban, rekeszben, dobozban, kiakasztható tartóban vannak, akkor félı, hogy a mikor a pénztárnál fizetünk a számla nagyobb részét fogja kitenni a bevásárolt környezetszennyezés, és csak kevesebbet az, amiért bementünk a boltba. Végül is az a helyzet, hogy ha környezetvédı életmódot élünk, és nem vásárolunk sok felesleges dolgot, túlcsomagolt, agyonfeldolgozott árukat, akkor inkább néhány száz vagy néhány ezer forint megtakarításunk keletkezik havonta a környezetvédelembıl, amit becsületesen félre is tehetünk, és talán éppen a környezetvédelemre fordíthatnánk. (Ha az árukon megtakarított összeget pl. nyaralásra tesszük félre, azzal csak elodázzuk a fogyasztásunkat/szennyezésünket, ami azért nem olyan pozitív.) Autógyártás Még az autógyártás sem 100 %-ban környezetszenynyezés. A vas alkatrészeket újra lehet olvasztani. Sok mőanyagalkatrészbıl mőanyagöntvényeket készítenek, igaz újból autót azt nem. Az üveg is újrahasznosítható. A kocsibelsı különbözı anyagai azonban leginkább a szemétre kerülnek, és az akkumulátor is nagy szennyezést okozhat, ha nem a feldolgozó helyre kerül. Nehéz megbecsülni, hogy egy autó több millió forintos árából mennyit költünk környezetrombolásra, az azonban bizonyos, hogy nem csupán néhány százat. Nem ilyen rózsás a helyzet a benzinnel. A kipufogógáz vízgıztartalmán kívül minden egyéb csak csupa környezetszennyezés, a hı, a CO, CO2, a nitrogén-
1961
oxidok a sokféle büdös és rákkeltı vegyület. Ezeket a szenynyezéseket mind a benzinkútnál rendeljük meg, azonban a helyreállítást korántsem fizetjük ki ezzel - ami meg is látszik egy forgalmas út környékén. Durván azt lehetne mondani, hogy ugyanannyi száz vagy ezer forintot, mint amennyit a benzinkútnál hagytunk, be kell tennünk egy perselybe is, hogy abból fákat, közegészségügyi kiadásokat, utcák tisztítását finanszírozhassuk. Ennek nagyságrendje azonban még a nagyon szerényen autózó családoknál is meghaladja a havi néhány száz vagy néhány ezer forintot. Mezıgazdaság, szolgáltatások Amikor élelmiszert vásárolunk elsısorban azért szeretnénk fizetni, ami táplál bennünket: ezek természetes anyagok, a Nap fényenergiáját tartalmazzák szerves formában. A mai mezıgazdaság azonban sok fosszilis energiát is felhasznál (mőtrágyák, gépek, vegyszerek formájában), s így amit megveszünk, az már környezetszennyezést is tartalmaz. Talán nem sokat, de mivel táplálkoznunk folyamatosan kell, ez a szennyezési költség is tetemes összegre rúghat. Még ha csak szolgáltatásokat veszünk igénybe, akkor is megrendelünk szennyezéseket; nyilván nem azzal, hogy a fodrász csattogtatja az ollóját, hanem azzal, hogy a pénzbıl a.) munkahelyet teremtünk - ez jó, b.) a fodrász csupa olyasmire fogja elkölteni, ami szintén szennyezést tartalmaz: élelem, benzin, falazó blokk, kamat, villanyáram stb. A helyzet csak akkor változna meg, ha az egész társadalom szennyezési szintje csökkenne, vagy esetleg elınyben részesítenénk a szerényebb, szelídebb életmódú, gyalogos fodrászokat. Összességében az a gond, hogy tízezer forintokat költünk környezetszennyezésre havonta, és nem teszünk félre még néhány száz vagy néhány ezer forintot sem ennek jóvátételére. (Megj.: Az állam az adónkból azért félretesz ilyen célokra, mégpedig fejenként és havonta kb. ezer forintot; ez a környezetvédelmi költségvetés. De minthogy beláttuk, hogy a környezetszennyezésre ennél többet költünk, „modern” életvezetéssel akár nagyságrendileg is többet, ez az összeg inkább jelképes és elégtelen.) Gondolom, nem örülnénk, ha az állam holnap „bejelentené”, hogy ezentúl havonta tízezer forintot szeretne legombolni rólunk - gyermekeink után is - a környezet rendbetétele érdekében, ezért csak egy megoldást látok: csökkenteni a „környezetszennyezési kiadásokat”, hogy megvalósuljon a címben szereplı mondat. Vagy élesebben megfogalmazva: „Gyızıdj meg arról, hogy nem költesz többet környezetszennyezésre havi ezer forintnál (villany, kamat, falazó blokk, benzin, élelem, csomagolás stb. megfelelı része), és akkor a környezetvédelmi költségvetés meg fog birkózni a maradék szennyezéssel!” Még akkor is jó, ha félreteszünk néhány száz vagy néhány ezer forintot faültetésre, madáretetésre, környezetvédelmi akciókra. GDP vagy Mosolyindex De még így is marad egy bökkenı, nevezetesen az, hogy akkor szegénynek fog látszani az ország. A GDP ugyanis azt méri, hogy milyen sok villanyt termelünk, mennyi sok benzint vagyunk képesek megvenni, egyre nagyobb házakban lakunk-e, s elegendıen sokat keresnek-e a csomagolóanyag gyártó cégek rajtunk. Ezeket mind összeadják, és kimutatják a GDP-t. Ha valahol kettétörik egy tankhajó, vagy cián kerül a Tiszába, akkor még az elhárítási költségeket is összeírják, és azt is hozzáadják a GDP-hez. Hurrá, gazdagabbak lettünk! De jobbak nem. Az üzlet, az GDP, ha eladjuk a Balatont, egész kempingeket, egész falvakat külföldi turistáknak; de az
2011. december
KOINÓNIA
nem növeli a GDP-t, ha emberek százai jól érzik magukat nomád táborozással, úszva, evezve, maguknak fızve a Tisza, a Bodrog vagy a szigetközi Duna partján. Ehhez csak tiszta víz kell, ez túlságosan ingyen van. És nem adjuk hozzá a GDP-hez azt, hogy hány ember érezte jól magát és mennyi fogyasztáscsökkenést értünk el vele. De talán, ha a Mosolyindex-et bevezetnénk... A „nagy népek fiai” biztosan büszkék lennének, hogy mennyire elégedettek, mennyire jól élnek. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy végeztek ilyen felméréseket, és az derült ki, hogy az USÁ-ban egy emberöltı alatt 10 %kal csökkent(!) azok száma, akik magukat elégedettnek vallották, miközben a GDP 2-szeresére nıtt. De hiszen korábban is tudtuk, hogy a pénz nem boldogít. Hogyan lehetne forintosítani a mosolyindexet? Két kérdéssel keresném meg a Föld minden lakóját. Tessék mondani Ön elégedett, jól érzi magát, boldog? Bizonyosan sok igenlı válasz érkezne, a keep smiling-típusú országok még nemzeti versengéseket is folytathatnának az elsı helyek megszerzéséért. Csak a nagyon szegény országokban nem volna igazán mosolyognivaló. De a második kérdés már arra irányulna, hogy „Ön mennyit tudna nélkülözni a GDP-jébıl úgy, hogy nem fagy le a mosoly a szájáról”. És bizony még így is maradnának mosolygós országok, önzetlen emberek, mert tılük megy elıre a világ. És e derős segítıkészségben megmutatkozna az országok igazi gazdagsága. ((Ezt az utolsó bekezdést teljesen zárójelbe teszem, de titkon remélem, hogy a cenzúra nem húzza ki. ...és akkor ezt a mosolyogva is nélkülözhetı gazdagságot rögtön el is kérném, és Dél-Amerikában oktatásra, Indiában családtervezésre, Afrikában betegségmegelızésre, Amerikában békére nevelésre, KeletEurópában környezetvédelemre, Nyugaton pedig szerény-életmódra-tanításra költeném. Vagy fordítva.))
HABOS LÁSZLÓ
KARÁCSONYI TÖRTÉNET Összekuporodva ült a hideg betonaljzaton. Fejét a meszelt falnak támasztotta. Csupán egy pillanatra szerette volna lehunyni szemét, csendben elmerengeni, a Jóskára gondolni. Maga elıtt látta a fiú alakját. Látta a szeretett arcot, amely ekkor nem mosolygott vissza a mindig elcsodálkozó tekintetére. Megrémült. Megijedt, hogy a komoly tekintető fiú valami olyat fog mondani, de lassan elhomályosodott a kép elnehezedett szeme elıtt. Elcsendesült körülötte minden és észrevétlenül hatalmába kerítette az álom. Hirtelen olyan más lett minden. İ
1962
ott ült a meleg szobában a sparhelt melletti heverın. Lábát maga alá húzta a mintás pokróc alatt. Ott ült a fodros szoknyájában, meleg harisnyájában, abban a bolyhos, kötött pulóverében, melyet annyira szeretett, és hímzett. Már egy hete hímezte azt az asztalterítıt. Ajándéknak készítette az ünnepre. Szerelmes ajándéknak szánta a fiúnak. Kint vastag hótakaró terült a kertre, az elnéptelenedett utcára. Hó födte a házak tetejét, a kerítések léceit és az út menti fákat is. Advent utolsó napjaiban járt az idı. Szorgosan mozgott a leány keze, de minden harmadik öltés után felkapta fejét és az ajtóra pillantott. Igyekezett a hímzéssel, sietett befejezni, mielıtt belépne a házba az ifjú. Nagyon várta minden alkalommal kedvesét. Izgatottan dobogott a szíve. Édesanyjára pillantott, aki a lábas fölé hajolva keverte az ételt. Még egy utolsó öltést készített, majd egy határozott mozdulat végén csomót kötött a fonálra. Miután elharapta a szálat, visszájára fordította a terítıt és egy pillanatig csodálta alkotását. Szépnek találta, nagyon szép ajándéknak, a kiválasztottnak az év legszebb ünnepére. Behunyta szemét és elmosolyodott, mert önmagát érezte a kiválasztottnak. Hiszen ı az a lány, akinek az a szép délceg legény udvarol! Boldognak érezte magát, és boldogan mutatta remekmővét édesanyjának. Az édes, ahogy a leány nevezte édesanyját kezébe vette a terítıt. Forgatta jobbra, balra, nézte az elejét, a hátulját, azután a leány szemébe nézett. – De szép! – mondta büszke szeretettel… – De szép! – hangzott újra a felkiáltás. – De szép terítı! – szólt ismét a hang. Halk, kedves, ismerıs hangot hallott távolról a lány, de nem az édes lágy hangja volt. Nehezen nyílt szeme elıtt valamilyen izgatott mozgás képe körvonalazódott ki. Hirtelen tágra nyitotta szemét és ijedten pislogott egyet. Megrémült, mint akit tetten értek. Feltérdelt, gyors mozdulattal megigazította kócos haját és körbenézett. Távolról egy szúrós tekintet meredt reá. Megpróbált olyannak látszani, mint aki nem aludt. Hiszen ı csak elmerengett egy kicsit. Hiszen tudhatja mindenki, hogy ı csak a Jóskára akart gondolt. A Jóskára gondolni pedig szabad, csak aludni nem. Aludni nem szabad, azért megbüntetik. Körbenézett, miközben kezével végigsimította hosszú gesztenyebarna haját. Rémült tekintete találkozott a kedves hölgy mindig szelíd tekintetével, aki pontosan úgy nézett reá, mint az édesanyja. Szólni akart, de nem jött ki hang a száján. Csak annyit akart mondani, hogy igazából nem aludt, csak talán egy rövid pillanatra elpilledt…, de ekkor a föléje hajoló hölgy tenyere elpirosodott arcát simította, majd széttárt kezének mozdulata az asztal felé irányította a lány tekintetét. Az asztalon csuda dolgokat pillantott meg az elzsibbadt lábával nehezen feltápászkodó hajadon. Egy terítıt vélt látni az asztal közepén. Nézte csodálkozó szemmel szótlanul – De hisz ez egy kendı! – kiáltott fel magában. Meredt szemmel nézte a fehér kendıt, majd a kislányos mosoly felnıtt nıi arckifejezéssé változott, és terítıt látott az asztalon és rajta egy gyönyörő karácsonyfát. Nem kenyérbélbıl gyúrt „tésztamicsodát”, hanem csodaszép karácsonyfát. – Mit segíthetek, szeretnék segíteni valamit?! – kiáltott fel lelkesen, és nézett kérdı tekintettel az asztal köré győlt asszonyokra. A hosszú hajú Zsuzsannának kezében cérnába főzött tő himbálódzott. A lány észrevette a varróeszközt, és feléje nyújtotta kitárt karját. A hosszú hajú szótlanul átadta a lánynak majd lehajolt s az asztal alatt hevert szétszaggatott csomagolópapír egy darabjából papírgolyót sodort. A papír-
2011. december
KOINÓNIA
golyót a leány bal tenyerébe helyezte, majd huncut mosollyal arcán egy másik papírgolyó gyúrásába kezdett. Néhány pillanat elteltével a szorgos kezeknek köszönhetıen elkészült a papírgolyó-főzér. Egy füzér nyaklánc, melyet a hosszú hajú ráhelyezett a kenyérbél-fára. Körbetekintett a csodálkozó szempárokon, s miután néhány halk sóhajt hallott, levette a főzért, s egy mosoly kíséretében a nyakába tette és a blúza alá rejtette. A lány viszszamosolygott az asszonyra. Boldognak érezte magát, amiért részt vehetett az ünnepi készülıdésben. – Milyen jó – gondolta –, hogy a sebes arcú, a vamzer Mari éppen aznap kapott csomagot! A csomagról édesanyja jutott eszébe. Visszalépett a meszelt fal mellé, s hátát a hideg falnak támasztotta. Elképzelte az édesét, ahogy kisírt szemmel gondosan egy kartondobozba helyez néhány darab karácsonyra sütött apró finomságot. – Bizonyára elakadt a postán – gondolta, – hisz annyi csomagot kell ilyenkor eljuttatniuk a címzettekhez. Talán megérkezett már az épületbe, csak… – hírtelen ijedten nyelt egyet –, az ırök. A gondolat tovább folytatása elszomorította. A zárka végébıl egy erıltetett kacaj hangja zökkentette ki a lányt gondolataiból. Ismét lekuporodott a fal mellé. Megint a fiúra akart gondolni. Újra és újra felidézte magában a göndör hajú, dús szempillájú molnárlegény arcát. Érezni akarta magán kedvese ölelését, ajkán akarta érezni a forró csókot, azt a szerelmes csókot, mely mindig oly boldoggá tette. Egyszerre a kép, az ölelkezés boldog képe eltőnt, s kérdések maradtak tudatában. Kérdések, melyek hirtelen vadul kopogtak szerelmes szíve ajtaján. Vajon éppen hol, merre járhat a göndör hajú legény? Vajon gondol-e még reá ugyanúgy, mint régen? Válaszok helyett könnycseppek győltek szeme sarkában. Lehajtott fejjel figyelte szakadt szoknyáját. Elszégyellte magát, igazából ekkor elıször, amiért lopott a gyárból. Könnye kézfejére hullott, amint öklébe zárta szoknyája ráncát. Félt, nagyon félt, hogy talán elveszítette szerelmét. Bizonyára már nem is kell a fiúnak. Nem tudott semmit a Jóskáról. Az édes levelében sem esett szó, egyetlen szó sem a molnárlegényrıl. Olvasott az otthoniakról, a házról, a húgáról, a jószágokról, de a fiúról nem írt neki az édes. Ingujjával áztatta könnyeit és közben a nıvér tekintetét kereste. A kedvesen anyáskodó hölgyrıl megtudta, hogy apáca. Csodálkozva nézte könnyes szemmel a szakadt ruhában levı apácát, aki ugyanúgy ült a betonaljzaton, ugyanúgy harisnya nélkül, mint ı, és halkan beszélgetett a hosszú hajú Zsuzsannával. Hirtelen arra gondolt – szipogva egyet –, ha majd egyszer szabad lesz, és tényleg nem kell a Jóskának, akkor nem fog sokáig szomorkodni. Nem fog kétségbeesetten annyira búslakodni, inkább beáll apácának ı is. Ez a gondolat jó érzéssel töltötte el. Újra a nıvérre pillantott, aki idıközben egyedül maradt. – Talán imádkozik? – gondolta magában. De a nıvér ekkor hirtelen felállt, és a hideg padlón fekvı idıs nı mellé kuporodott. Megsimogatta annak arcát, ahogy nemrég a leányét is, majd a sebes térdre helyezte a kezét. Eközben a zárkaajtóval szemben két munkásnı beszélgetett. A kövérkés mondott valamit, amin mindketten hosszan nevetgéltek. Bizonyára egy vidám történetet elevenített fel a közelmúltjából. Egy gyárban, ahol a leány is dolgozott, – a konzerv-gyárban – mindig történtek mókás jelenetek.
1963
Egy képsor villant fel ekkor a lány szeme elıtt: Dezsı, a szeplıs arcú rakodómunkás, – aki mindig bohóckodott a fiatal lányoknak – idétlenkedve felborított egy rekeszt, és utána villám gyorsan nagyokat szökdelve iszkolt el a haragos csoportvezetı elıl. Miközben a munkásnıket figyelte, felegyenesedett a lány, hogy tegyen néhány lépést elzsibbadt lábával. Ekkor úgy érezte, hogy valaki ıt nézi. És valóban, a kócos hajú angyalcsináló mindig mérges tekintete szegezıdött reá. Nem szeretett arra az asszonyra nézni, és azt sem szerette, ha ıt mustrálja a furcsa teremtés. Nem értette ugyanis, hogyan volt képes olyan tettekre ez a nıszemély?! A minap hallotta két cellatársának beszélgetését, melyben az asszony rémtetteit emlegették. Nem értette igazán, hogy miért fordultak hozzá a várandós nık, hogyan voltak képesek ilyen cselekedetre? Ekkor arra gondolt magában, hogy mégsem lesz ı apáca. Igazából azt szeretné, hogy majd egy aranyszıke hajú, angyalarcú kisleány édesnek szólítsa ıt. Ezután ismét az édese jutott eszébe. A család, az otthon, a meleg szobában feldíszített karácsonyfa. A finom ételek illatát vélte érezni. Halkan korgott a gyomra. Nem szégyellte. Fülében hallotta, mert akarta hallani a karácsonyi énekeket. Önkéntelenül dúdolni kezdte az oly gyönyörő dallamokat. Észre sem vette, hogy a nıvér lépett mögéje, csak a fülében hallotta a halk suttogó hangot: „Igen, ma született meg a Megváltó!” Mosolygó arccal nézett fel, de hirtelen villany gyúlt a zárkában. A késı délutáni szürkeséget felváltotta a gyengén világító égı fénye. A fény volt a jel. A jel a várva várt engedély. A vörös hajú Gizi, aki eddig a falnak támaszkodva állt, segélykérıen nézett a fiatal munkáslányra. Tenyerével szorította fájó derekát. A fiatal lány elvette a sarokban feltornyozott szalmazsákok tetején levıt, és gondosan elhelyezte Gizella szokásos fekhelyét. Az asszony fejét megbiccentve köszönte meg a segítséget. Gyorsan lefeküdt a zsákra, magára húzta a szakadt pokrócot. Fázott, hiszen se harisnyája, se fehérnemője nem volt a szerencsétlennek. Persze nem ı volt az egyetlen, akinek hiányos volt a ruhatára. Fáztak mindannyian, mert hideg volt a rideg zárka. Fájtak csontjaik, fájtak a nehezen összeforrt csontok. Széttörésükhöz elég volt egyetlen erıteljes rúgás a kihallgató tisztek bırbakancsos lábától. Fájtak a meggyötört fejek is a hosszú órákon át folyt faggatózások miatt. Sokára jött el mindennap a várva várt este. Az este, amikor végre megpihenhettek a fájdalom gyötörte testek és sérültté vált lelkek. Némi nyüzsgést követıen lassan helyükre kerültek a szalmazsákok. A zsákokra az elcsigázott testő lányok, asszonyok. Sorban magukra húzták a foltozott pokrócokat, melyen meg kellett osztozkodniuk. Kint halkultak a léptek, eltávolodott az ır a zárkaajtótól. A hosszú hajú egy hirtelen mozdulattal kibújt a munkáslánnyal közösen használt pokróc alól. Az egyedül maradt leány könyökére támaszkodott, és úgy figyelte, ahogy társa a kenyérbél–karácsonyfára helyezte a nyakában rejtett papír-füzért. – Boldog karácsonyt mindenkinek! – suttogta, és visszamászott a durva pokróc alá. A kövérkés munkásnı is megindult, lassan a térdein haladva eljutott az asztalhoz és blúzának egyik gombját, mint csillogó díszt helyezte a kenyérbélfa egyik ágára. A visszautat is térden tette meg. Pokróc-társa a foghiányos Margó sziszegve köszönte meg felajánlását. – De szép! – jegyezte meg vörös Gizi el-elcsukló hangon. – Csodaszép! – tette hozzá halkan, sebes térdét szorítva könnyes szemekkel az öregasszony. Az arcokon bátortalan
2011. december
1964
KOINÓNIA
mosoly, némelyek szemében egy-egy bátortalan könnycsepp jelent meg, de mindannyiuk lelkében a különös karácsony békés öröme lelt helyet. – Dicsıség a magasságban Istennek! – hangzott hirtelen a suttogó felkiáltás a nıvér szájából, miután minden áhítatra éhes tekintet az ı arcát kereste. – És békesség a földön minden jóakaratú embernek! – válaszolta halkan a suttogó kórus. Kintrıl erısödött az ır léptének zaja. Kattant a zárka ajtaja. Néhány test megrezzent, néhány szív erısebben dobbant. Belépett az ügyeletes tiszt. Kaján vigyorral arcán tekintett végig a pokrócok alatt szorongó elítéltállományon, majd néhány szem szaloncukrot a magasba dobott. A zárkalakók meredt szemekkel figyelték a sztaniolpapírba csomagolt édességek zuhanását, majd bukfenceit a cella betonaljzatán. – Karácsony van, vagy mi a fene! – mondta nevetve a tiszt, miközben, mint megannyi vicsorító farkas vad tekintete szegezıdött reá. Gyors mozdulat után zárult be a vasajtó. Hirtelen néma csend és döbbenet költözött a zárkába. Néhány hangos levegıvétel után a kövérkés munkásnı felállt, oda-lépett a cukorkákhoz és összetaposta azokat. A döbbenettıl feszült arcok lassan együtt érzı mosollyá váltak. Újra léptek zaja hallatszott, miközben az asszony visszamászott fekhelyére, majd sötétség lett. Az ır lekapcsolta a villanyt. Né-hány „Jó éjszakát!” köszönés és „Szép karácsonyt minden-kinek!” meleg köszöntése röppent a sötétben. A nıvér gondosan betakarta közös pokrócukkal a beteg öregasszonyt. Úgy gondolta, ez lesz az ı ajándéka a fájdalmaitól szenvedı zárkatársa számára. Imára kulcsolta kezét és fohászba kezdett. Arra gondolt, milyen nagyszerő dolog lenne, ha megajándékozhatná mindegyik rongyos sorstársát egyegy tiszta fehérnemővel, meleg ruhával és valami finom étellel! A hideg végigfutott mezítelen lábán. Amennyire tudta, összehúzta magát. Az éjszaka imádságos virrasztására készült. Alig kezdett bele fohászába, zörrent a zárka ajtaja és világosság gyúlt. Az ajtóban egy ijedt tekintető vasmunkásnı állt. – Csináljanak helyet neki! – hangzott a felszólítás az ır szájából, amint betessékelte az ismeretlen asszonyt. Hangos kattanással zárult be a kilépett tiszt mögött a zárka ajtaja. Az apáca boldogan adta át fekhelyét az újonnan érkezettnek. A fény ismét kialudt, s újra csend lepte el a cellát. A nıvér az egyetlen székre telepedett. Boldog volt, hogy ismét adhatott valamit. A megszeppent asszony feje eltőnt a durva pokróc alatt, csak halk szipogásának hangját hallotta a mellette fekvı öregasszony. A nıvér imádkozásba merült, s nem hallotta a halk mocorgás neszét maga mögött, csak meglepetten érezte, hogy vállára terült a zárkában levı egyetlen kabát. Az éjszaka sötétje elnyelte a zárkát. A szemek lecsukódtak s monoton hortyogások hallatszottak a pokrócok alól. A nıvér ekkor lelkében harangszót hallott, éjféli misére hívó lágy harangszót. A koromsötét cellában térdre ereszkedett a nehezen összeforrt csontú törékeny test. Mosolygó arcán az ajka néma énekbe kezdett: „Menybıl az angyal eljött hozzátok…”. A munkáslány már mélyen aludt. Álmában újra szabad volt. Ott állt a hófödte tetejő falusi ház meleg szobájában, a bolyhos pulóverében a szépen feldíszített karácsonyfa mellett. Húgával együtt kezdtek a karácsonyi dal éneklésé-
be. Boldogan nézte a pislákoló gyertya fényét. A fenyıfa és a finom ételek kellemes illata töltötte be a szobát. A lány hangja elakadt nem tudta folytatni az éneklést húgával. Odalépett az édese elé. Szorosan magához ölelte és hangos zokogásba kezdett.
DRYP
MIRİL MI JUT AZ ESZEMBE… a télre készülıdve a hımérsékleti rekordok ıszi hónapjában Lehet senki sem figyelt fel rá, de október közepén egymást követı napokon mértek rekord meleget s hidegrekordot. Bizonyára nem okoz gondot a globális felmelegedést mérık adattárában, mégis inkább a szélsıségek irányába mutatnak ezek az értékek. Bizonyságul ide másolom a hírek közül az említett két nap meteorológiai híreit: 2011. október 16. vasárnap Nem dılt meg, de újból beállt a melegrekord. Ahogy 18 éve Somogyszobon, most Szombathelyen mértek 13,6 fokot. 2011. október 17. hétfı, Megdılt az ötéves hidegrekord hétfı hajnalban: mínusz 8,1 Celsius-fokot mértek Vásárosnaményben... Ennek tudatában néztem körül a kertben. Hervadtkókadtan lógtak a levelek a fügebokor ágain és a szılılugas is hasonló képet mutatott. Belenyúlt a fagy a késın virágzó csicsókásba is, csak a céklasorok levelei nem törıdtek a hideggel. Lilára színezıdve dideregtek a reggeli hidegben, de talajszinten is állták a mínuszokat. A sütıtök viszont talán még örült is ennek a fagyos leheletnek. Ilyenkor ugyanis jobban cukrosodik sárga húsa. Csapadékból csupán 7 mm győlt össze a mérıhenger alján. Az is több részletben hullott bele. Így indultunk hát neki a télnek a kıkeményre szikkadt talajjal talpam alatt. Olyan tömörré száradt a föld, hogy a csicsóka gumókból sem tudtam felszedni egyet sem. Úgy kellett volna kirobbantani a töveket a kert alján. Ásóval nem boldogultam, talán csákánnyal jutottam volna kevéske körítésnek valóhoz – de azzal meg szégyelltem kertészkedni. Rekviem a kecskékért Átnéztem a szomszéd kertbe is. Tyúkok kapirgáltak a kihúzgált paprika s paradicsom ágyások helyén. A dombon pedig üresen ásított a kecske-ól. Jani bácsi megvált a „gedáktól”. Négyet megvettek innen a harmadik szomszéd faluban, a többiek pedig valamennyien valamilyen fazékban kötöttek ki. Az egyik ilyen fazék alatt nálunk is égett a tőz, kiváló levest fızve a nyakrészbıl, de jutott kecskepaprikásnak való is az ajándékból.
2011. december
1965
KOINÓNIA
Mielıtt megkondítanám a kecskék képzeletbelei harangját fölöttük – felteszem a kérdést mi a különbség a kecskepaprikás és a kecskepörkölt között? És mivel erre a kérdésre még a mindent tudó internetes keresık sem tudtak jó választ adni, ezért leírom a kóstolók szerint szinte leírhatatlan különbséget. Kecskepörkölt is úgy készül, mint a többi pörkölt – mondanák sokan, pedig az akkor csupán egy pörkölt lenne, kecskehúsból. Lássuk tehát, hogyan készül a kecskepörkölt! Elıször is a kecskehúst egy-két napig érdemes páclében tartani. Megjegyzem, a fiatal gidák húsát mi soha sem pácoltuk. Egyébként pedig nem kell pontosan követni a vadhúsokhoz használt páclékészítést. Elég, ha ecetes vízbe kedvünkre való főszereket szórunk – babérlevelet, borsot, sót, esetleg néhány szelet vöröshagymát meg összepréselt fokhagymát - s forrón a húsra öntjük. Ezután már jobban hasonlít egy hagyományos pörkölt készítéséhez a fızıcske. A faggyús hártyától megtisztított és kockára vágott kecskehúst a szalonnazsírban üvegesre párolt hagymára öntjük, majd ha levet engedett a fokhagymával lassú tőzön pörköljük. Ha nem elegendı a lé, kevés vörösborral pótolhatjuk és rászórjuk a pirospaprikát, majd paradicsom és zöldpaprika szeletekkel együtt fızzük készre. Magam ízlése szerint egy kevés köménymag is kerülhet a még híg lébe. Ekkor lehet megsózni is. A kecskepaprikáshoz nagyobb szelet húsokat párolunk a hagymán, majd a főszerekkel és pirospaprikával bıvebb lében fızzük, végül tejfölös habarással fejezzük be az elkészítését. Mindkét étel szabadtőzön, bográcsban adja ki igazán a semmi máshoz nem hasonlítható ízeit. Visszakanyarodva a képzeletbeli haranghoz, ebben a faluban ezt a harangot bizony akár a falu sorsa felett is kongathatnák. Utánuk ugyanis nem maradt más négylábú állat a településen csak a kutya meg a macska. Ilyen állatok pedig még egy nyolcemeletes városi házban is megtalálhatók. Lehet persze úgy is fogalmazni, hogy a falu ezzel is közelebb lépett - ha úgy tetszik - felzárkózott a városi léthez. Itt is minden héten megtelnek a kukák kiürült mőanyagpalackokkal, italos fémdobozokkal, a kertekben pedig még önellátásra is alig látni veteményest. Valóban - minek is, ha a falubusz hetente beviszi lakosait a közeli város valamelyik nagyáruházába. Ott meg hámozott, elıfızött, fagyasztott hasáb burgonyát is kapni, csak a forró olajba kell a darabokat bedobni. És a fagyasztott csirkecomb is puhább, mint az udvarról behozott, kapirgáló baromfié, hiszen azok szinte álló helyzetben érik el a vágósúlyukat. Jani bácsitól tudom, hogy valamikor errefelé három gulya is legelt a dombok között, közülük az egyik csak a
falué volt. Kondából is kettıt ıriztek az erdık szélén. Csak halkan jegyzem meg, az utolsó disznót mi vágtuk a faluban három éve. Félı viszont, hogy ebbıl a várossá felzárkózásból, lassan elfogynak a lakók és helyükön a városi lét elıl menekülık fogják ápolni a gyepes portákat.
JOHAN HUIZINGA
A HOLNAP ÁRNYÉKÁBAN KORUNK KULTURÁLIS BAJAINAK DIAGNÓZISA (részlet)
ELİSZÓ Ez a könyv 1935. március nyolcadikán, Brüsszelben tartott elıadásom kidolgozása. Lehetséges, hogy a következı lapok miatt sokan majd pesszimistának neveznek. Erre csak ennyit felelek: én optimista vagyok. „Habet mundus iste noctes suas et non paucas.” (Clairvauxi Bernát) I. ELMÚLÁS HANGULAT Megszállott világban élünk. És mi tudjuk ezt. Senkit sem érintene váratlanul, ha az ırület egy nap ırjöngésbe törne, melybıl a szegény európai emberiség eltompultságba és megzavarodottságba hullana vissza, miközben még dübörögnek a gépek, lengenek a zászlók, de a szellem elköltözött. Mindenhol kételkedések a társadalmi rendszerrel szemben, melyben élünk; mindenhol a közvetlen jövı bizonytalan félelme, a kultúra süllyedésének és hanyatlásának érzése. Nem pusztán szorongattatások ezek, melyek az éjszaka üres óráiban törnek ránk, amikor gyengén pislákol az élet lángja. Megfigyelésen és ítéleten alapuló, jól megfontolt várakozások. A tények megrohamoznak bennünket. Látjuk szemeink elıtt, miképpen váltak ingadozóvá mindazok a dolgok, melyek hajdan szilárdak és szentek voltak: Igazság és emberiesség, értelem és jog. Látunk államformákat, melyek már nem mőködnek, termelési rendszereket, melyek halódnak. Látunk társadalmi erıket, melyek ténykedésüket az értelmetlenségig fokozzák. Ennek a hatalmas idınek dübörgı gépezete, úgy látszik, meddın fut. Egyszerre feltolakszik az ellentézis.. Soha még nem volt idı, melyben az ember olyan parancsolóan tudatában lett volna annak a feladatnak, hogy kötelessége közremőködni a földi jólét és kultúra fenntartásán és tökéletesítésén. Soha nem volt még a munkának olyan becsülete, mint ma. Soha nem volt az ember még ilyen készséges cselekedni és kockáztatni, minden pillanatban bátorságát és egész személyét egy általá-
2011. december
KOINÓNIA
nos boldogulás szolgálatába állítani. A reményt nem veszítette el. Ha meg akarjuk menteni ezt a kultúrát, ha nem akarjuk, hogy évszázadok barbarizmusába süllyedjen, ha öröklött javainak, a legmagasabb értékeknek megtartásával meg akarjuk találni az átmenetet az új és szilárd állapothoz, akkor valóban nagyon is szükséges, hogy mindenki, aki ma él, alapos számadást vessen arról, mennyire haladt már a kultúránkat veszélyeztetı bomlási folyamat. Csak rövid idı óta lettek általánossá a fenyegetı elmúlásnak és a szerteburjánzó kultúrbomlásnak hangulatai. A gazdasági krízis, melyet mindenkinek saját bırén kellett éreznie (hiába, a legtöbb embernél a test érzékenyebb, mint a lélek), készítette elı az emberek nagy részében az ilyen gondolatok alapját. Kézenfekvı dolog, hogy azok, kik a társadalomról és kultúráról rendszeresen és kritikusan szoktak gondolkodni: a bölcselık és szociológusok, már valamivel elıbb észrevették, hogy ennek a sokat dicsért modern kultúrának a szénája körül valami nincs egészen rendben. Számukra nyilvánvaló, hogy a gazdasági eltorzulás csupán egyik tünete a sokkal tágabb körő kultúrfolyamatnak. Századunk elsı tíz esztendeje alig ismerte a kultúra jövıjének ezt a szorongatott várakozását. Súrlódások és fenyegetızések, megrázkódtatások és félelmek akkor is voltak, mint minden idıben. De ezek nem tőntek a világ szervezetét pusztulással fenyegethetı betegségeknek. Kivéve talán a forradalom veszélyét, melyet a marxizmus helyezett kilátásba. Maga a forradalom azonban ellenségei szemében is olyan veszélynek tőnt, melyet el lehet hárítani és meg lehet elızni, — követıi pedig éppen üdvöt láttak benne, nem pedig romlást. A múlt század kilencvenes éveinek dekadens hangulatai nem sokkal jutottak túl az irodalmi divat határain. A tett anarchizmusa, úgy látszik, kitombolta magát Mac Kinley meggyilkolásával. A szocializmus reformisztikus irányban látszott fejlıdni. Az elsı békekonferencia, a búr és az orosz-japán háború ellenére is, azt a benyomást tudta kelteni, mintha egy elkövetkezendı korszak nemzetközi harmóniáját teremtené meg. Az általános kultúrhangulat alaphangja erısen bizakodó volt: a világ, a fehér faj uralma alatt a helyes és széles utat járja, mely egyetértés és jólét, szabadság és emberiesség felé vezet; biztosítékai oly tudomány és tudás, mely a látszat szerint csúcsponthoz érkezett. Egyetértés és jólét, — igen, ha a politika észszerő marad! De nem maradt. Magának a világháborúnak évei sem okoztak még ebben változást. Hiszen akkor mindenkinek teljes erıfeszítése a közvetlen préokkupációban összpontosult: ezen keresztül jutni minden erıvel, s ha ezen túl vagyunk, mindent sokkal jobban, sıt végérvényesen jól oldunk meg. Még a háborút követı elsı pár év is, sokak számára áldásthozó nemzetköziség, optimisztikus várakozásában telt el. Majd az iparnak és kereskedelemnek látszat-virágzása, — melynek 1929-ben le kellett törnie — még pár évig háttérben tudta tartani az általános kultúrpesszimizmust. Most már széles körökbe terjedt annak a tudata, hogy heves, elmúlással fenyegetı kultúrkrízisben élünk. Spengler „Untergang des Abendlandes” címő munkája vészjelként hatott számtalan ember számára az egész világon. Ami nem jelenti azt, hogy ennek a híres könyv-
1966
nek minden olvasója az ott tárgyaltak belátására jutott volna. De ez a könyv megbarátkoztatta ıket a mai kultúra lehetı süllyedésének gondolatával, míg idáig elfogultan éltek egy természetes fejlıdés hitében. Megrázkódtatás nélküli kultúroptimizmusuk egyelıre csak azoknak maradt még, akik vagy nem tudják belátni, nem tudják megérteni, mi baja is lehet a kultúrának, tehát akik már maguk is megfertızöttjei a bomlási folyamatnak; vagy azoknak, akik azt hiszik, hogy szociális vagy politikai üdvtanaik révén már batyujukban hordják az eljövendı kultúrát, hogy azt haladéktalanul ráborítsák a szegény emberiségre. Egy meggyızıdéses kultúrpesszimizmus és egy eljövendı földi boldogulás biztonsága között állnak mindazok, akik az idınek komoly bajait és betegségeit látják, akik bár nem tudják miképpen lehetne gyógyítani vagy elhárítani ezeket, de akik dolgoznak és remélnék, akik megérteni akarnak és vállalni készek. Tanulságos volna, ha egy diagrammán kifejezve láthatnók, milyen gyorsasággal tőnt el a világ nyelvhasználatból ez a szó: „haladás”. II. MAI AGGODALMAK ÉS HAJDANI FÉLELMEK Felvetıdhetik az a kérdés, vájjon nem becsüljük-e túl a krízis komolyságát éppen azért, mert olyan világosan tudatos nekünk. Elıbbi veszedelmes korszakok mit sem tudtak nemzetgazdaságról, társadalomtudományról, lélektanról. Azonkívül hiányzott a világban történı dolgok közvetlen és általános publicitása. Mi ellenben a zománc minden repedését látjuk,- és halljuk az eresztékek recsegését. Alapos és sokoldalú tudásunk maga állandóan ébren tartja bennünk a bukásnak végzetes veszélyességét, melybe sodrottunk, valamint a társadalomnak, mint olyannak, felette ingadozó jellegét. „Várakozási horizontunk”, amint azt Kari Mannheim legutóbb oly találóan nevezte, nemcsak hogy általában kiszélesedett, de ezzel egyidıben az alakok, melyek e horizonton állnak, félelmetes értelmességben jelentek meg a sokféle tudomány látcsöve elıtt. Hasznos lesz tehát, ha krízis-tudatunkat régebbi idık nagy izgalmaival való összehasonlítás útján, történelmileg tájékoztatjuk. A múltnak és jelennek egyik lényeges különbsége azonnal szembeszökik. Ez a tudat: a mi világunk (bármily kicsiny vagy nagy legyen is az) veszélyben van, bukás vagy elmúlás fenyegeti, nagyon elevenen élt több korszakban is. Ez a tudat azonban rendszerint egy közelgı világvég eljövetelének várásában összegezıdött. Ebbıl azután természetszerőleg nem támadhatott az a gondolat, miképpen lehetne a bajt elhárítani. így tehát a dolog természetén múlik, hogy a régi krízis-tudat nem kapott tudományos megfogalmazást. Mint ilyen, túlnyomó részben vallásos színezető volt. Amennyiben a világvégnek és az utolsó ítéletnek gondolata mellett hely maradt földi aggodalmakra, az elmúlás érzése a bizonytalan félelemnek olyan lebegı állapotát teremtette meg, mely a hatalmasok elleni győlöletben tombolta ki magát, mindig azok ellen fordulva, akiket felelıssé tettek a földi nyomorért. Ezek a megfelelı idık különös irányai szerint más-más alakban jelentek meg: akár mint általában a gonoszok, akár mint az eretnekek, boszorkányok és varázslók, gazdagok, királyi tanácsadók, arisztokraták, jezsuiták vagy szabadkımővesek. Az ítélet nyers és alávaló zsinórmértékének elterjedése jelenleg megint sokaknál rendkívül elevenné tette az ilyen ördögien megszervezett gonosz szellemek agyrémeit. Manapság még mővelt emberek is az ítélet olyan
2011. december
KOINÓNIA
fokú gonoszságától ragadtatják el magukat, melyet csak a legalacsonyabb és legmőveletlenebb tömeg körében lehetne megbocsátani. A régebbi idıkben sem összpontosult minden jövı-várás és jelen-megvetés egy közelgı világvégnek és örök megtorlásnak elképzelésében. Nem egyszer éltek legjobbjaink a szebb jövı reményében, mely hivatva lészen a rossz jelent helyettesíteni. De ilyen esetekben is mások voltak a várakozások; eltérıek a mai krízis-tudattól. A szép jövı mindig közelségben látszott: mihamar pirkadni kezd! Hiszen úgyszólván csak nyúlni kell utána, kezdvén belátni valamelyik tévedést, legyızvén valamelyik félreértést és megtérvén az Erényhez. A változás olyannak látszott, mint egy elkövetkezendı fordulat. Ilyennek látta minden vallásos szentbeszéd, mely az örök üdvön kívül a földi békére is gondolt. És így látta Erasmus: az antik mőveltség visszahódított ismeretével kezünkben van a kulcs, amely utat nyit a hit tiszta forrásaihoz; már semmi sem áll a földi tökéletesség útjában. Egyetértés, emberiesség és mőveltség rövidesen mutatkozhatik már az új belátás gyümölcseként. A tizennyolcadik század felvilágosultsága és a hozzá csatlakozó Rousseau számára is, a világ jóléte egyszerő belátás kérdése volt csupán, — más irányba fordulás. A felvilágosultság szellemeinek szemében kizárólagosan a babona elvetésérıl és a tudomány diadaláról volt szó; Rousseau gondolkodásában a természethez való visszatérésrıl és az erkölcsi követelmények teljesítésérıl. A társadalom fordulatának és visszafordulásának ez İsi, örökké felújuló elképzelésébıl támadt a forradalom gondolata is. A „revolúció” kifejezés a kerék forgásától ered. Ezen elképzelés hátterében hosszú idıkig Fortuna kereke állott, melyrıl lepotyogtak a királyok. Vele csengett az égitestek forgásának gondolata is. Politikai értelemben eleinte egyszerő politikai változtatásra alkalmazzák akifejezést, mint például az 1688-ikira. Csak a tizenkilencedik század folyamán, miután az 1789-iki nagy tünemény teljesen lezajlott, telik meg a revolúció fogalma mindazokkal a jelentıségekkel, melyeket a szocializmus adott neki. Forradalom mint eszme, mindig összhangban maradt a régi megfogalmazással: boldogulás egyszer és mindenkorra. A társadalom, hirtelen és tudatosan akart fordulatának évszázados elképzelésével szembefordul az a modern és jól megalapozott felismerés, mely szerint mindent, ami természetes, és mindent, ami emberi, számtalan, egymástól függı és sokáig ható erık eredményének kell tekintenünk. Az emberi elhatározásnak a társadalmi erıjátékba történı beavatkozásait szellemünk csak mint nagyon korlátolt hatóerejő tényezıket ismerheti fel, anélkül, hogy ezáltal szükségszerően egy feltétlen determinizmus mellé szegıdnék. Az ember legjobb esetben célszerő csoportosulás és a legjobb erık alkalmazása mellett is, csak azokat a természetes és szociális erıket használhatja, melyek uralkodnak a társadalom játékán. A folyamat bizonyos törekvéseit elısegítheti, de a folyamat irányát nem változtathatja meg. A társadalmi folyamat megfordíthatatlanságáról vallott meggyızıdésünket a fejlıdés fogalmában fejezzük ki. Ez olyan kifejezés, mely magában hordja önnön ellenmondását, ennek elle-
1967
nére azonban, mint durva kaliberő gondolat-mőszer, nélkülözhetetlenné lett számunkra. A fejlıdés korlátolt szükségszerőséget jelent. A fejlıdés fogalma homlokegyenest ellenkezik a fordulat vagy visszafordulás fogalmával. Régi korok naiv várakozásai helyett, melyek vagy mindennek a végét vagy pedig egy aranykor eljövetelét remélték, a mi gondolkodásunk azt az erıs meggyızıdést alakítja ki, hogy ennek a krízisnek, melyet most élünk meg, bárhogy álljon is ügye, egy állandóan haladó és meg nem fordítható folyamat fázisának kell lennie. Mindnyájan, bármilyen nézetőek vagy beállítottságúak legyünk is, ezt az egyet biztosan tudjuk: visszatérnünk már nem lehet, ezen keresztül kell haladnunk. Krízistudatunkban ez az új, — ez az ami még idáig nem létezett. A krízistudat régi és mai alakja közötti harmadik ellentét már benne foglaltatik a másodikban. Jobb dolgok és jobb idık hirdetıi: a reformátorok és próféták, a renaissance, restaurációk és réveilek hordozói és követıi mindig egy elnyalt dicsıségre hivatkoztak akkor, amidın a visszatérésre, a régi tisztaság visszaállítására intettek. A humanisták, reformátorok, a római császárság moralistái, Rousseau, Mohamed, sıt egy középafrikai négertörzs prófétái is, elfordulván a durva jelentıl, tekintetüket egy nemesebb tartalmú, elképzelt hajdanra függesztették és hirdették az oda való visszatérést. Mi sem ismerjük félre és mi sem vetjük meg az egykori gyönyörőséget. Tudjuk, hogy sok dolog, sok idıben, sıt még röviddel ezelıtt is jobb volt mint ma. Lehetséges, hogy egy késıbbi kultúra bizonyos vonásokban, — melyeknek elvesztésén mi most siránkozunk, — jobban fog hasonlítani korábbi korszakokhoz. Azt is tudjuk azonban, hogy egy általános visszatérés lehetetlen. Számunkra már csak egy létezik: Elıre 1 Még akkor is, ha szédítenek az ismeretlen mélységek és messzeségek, még akkor is, ha a közvetlen jövı ködbe borult szakadékként tátong elıttünk.
KOVÁCS LÁSZLÓ
EGY BOKOR NYILATKOZAT TÖRTÉNETE Az új alkotmány (Alaptörvény) módosította a honvédelemre vonatkozó törvényt (2011. 04. 25). Ennek konkretizálást az ún. sarkalatos törvényekben rendelte el. Az Országgyőlés a honvédelmi törvényben az eddigi polgári szolgálat helyett a fegyver nélküli katonai szolgálat bevezetését megszavazta (2011. 06. 22.) és törvénybe is foglalta (2011. 07. 11.). A Bokor képviselete még a törvény megszavazása elıtt (2011. 06. 20.) egy Nyilatkozatot küldött az Országgyőlés képviselıinek, kiemelten Orbán Viktor miniszterelnöknek, Kövér Lászlónak, az Országgyőlés elnökének és Hende Csaba honvédelmi miniszternek. A Nyilatkozat leszögezi, hogy a Bokor tagjai készek a civil szolgálat bármilyen formájával szolgálni családjukat, népüket, hazájukat, de a katonai szolgálat minden, vagyis fegyveres és fegyvertelen formáját is elvetik a jézusi erıszakmentesség és a lelkiismereti szabadság okán.
2011. december
1968
KOINÓNIA
Az elsı válasz másnap érkezett Szili Katalin titkárságvezetıjétıl, melyben ígéri, hogy a Bokor törekvését a parlamentben támogatja. Következı napon az Országgyőlés megszavazza a törvénytervezetet változtatás nélkül. Hende Csaba honvédelmi miniszter megköszöni a képviselıknek az aktivitást, a korrekt, érdemi vitát és kijelenti, hogy a polgári szolgálat megszőnik és helyette a katonai fegyver nélküli szolgálat lesz érvényben. A módosító indítványokról megjegyzi, hogy csak a jogszabály minıségét javító indítványok támogathatók. Két nap múlva a Jobbik képviselıje Szávay István válaszol, melyben megvallja a haza fegyveres védelmének szükségességét, egyben evangélikus hitét, melyet nem tart összeegyeztethetetlennek a katonasággal. Egyben kijelenti, hogy nem ért egyet a Bokor Nyilatkozattal, noha az nem ellentétes a keresztény elvekkel. A Nyilatkozattól számított közel egy hónap múlva Lázár János a Fidesz frakcióvezetıje ír egy udvarias levelet, melyben megköszöni a Bokor bizalmát, kifejti az állampolgárokkal történı kapcsolattartás fontosságát. A továbbiakban ismerteti a kormány indítványát, a honvédelem fontosságát, a lehetséges felmentı okokat és az új Alaptörvényt, mely szerint katonai nem fegyveres szolgálat is lehetséges. A Nyilatkozat lényegére érdemben nem válaszol. De reméli, hogy ezzel megnyugtató választ adott az értékes észrevételeket adó Bokornak. A Nyilatkozattól számított több mint másfél hónap múlva Kövér László hivatalvezetı-helyettese tájékoztat a szóban forgó törvény elfogadásáról, és arról, hogy a fegyver nélküli katonai szolgálat csak rendkívüli helyzetben és lelkiismereti okból engedélyezett. Közli azt is, hogy két más illetékes bizottsághoz (jogi és rendészeti) továbbítja a Nyilatkozatot. A továbbítástól számított több mint egy hónap múltán az Emberi jogi, kisebbségi, civil és vallásügyi bizottság elnöke jelzi, hogy a bizottság nem tárgyalta az ügyet, de a legközelebbi ülésen az állásfoglalást a bizottság tagjai rendelkezésére bocsátja.
A fentiekbıl egyértelmően kiderül, hogy a képviselık mindegyike csak ismételgeti azt a törvényt, mely a „katonai fegyveres és katonai fegyvernélküli” szolgálatról szól. De érdemben szóba sem állnak a „katonai fegyvernélküli” szolgálat erkölcsi és lelkiismereti okból való megtagadásának jogával. Nem értik (vagy nem akarják érteni), hogy a jézusi erıszakmentességet valló Bokor tagjai nem óhajtanak katonai erıszakszervezet tagjai lenni, még konyhai szolgálatban sem. Civilként akarják szolgálni hazájukat!
PUSZTA SÁNDOR:
RENDELTETÉS „Amit kigondoltál vidd tovább ami lettél vállald de soha ne feledd ami még lehetnél”.
SZABÓ T. ANNA:
A NÉZÉS Az a jó a boldogságban, hogy figyelni enged: észrevenni a világban ritmusát, a rendet. Ahogy összevissza belsıd gyermek fészke lesz, ahogy a vad burjánzásból kéz nı, arc, szemek, ahogy a zavaros lélek vize elcsitul: úgy tesz rendet mindenekben, úgy költözik a szemedbe láthatatlanul
HABOS LÁSZLÓ
NÉZD!
A továbbítástól számított két hónap elteltével a Rendészeti bizottság elnöke is válaszolt. Ismertette a fentiekben már megismert jogi procedúrát, majd közli, hogy a katonai parancsnok jóakaratától függıen miben állhat a fegyvernélküli katonai szolgálat teljesítése. Közli azt is, hogy a bizottság tagjaival ismertette a Bokor Nyilatkozatát. ***
Nézd! A száraz föld esıért sóvárog. Nézd! A hangtalanul ordító bárányt a próféta lángoló oltárán. Nézd! Megvadulnak a szelíd hullámok és riadtan menekül a tenger, megindultak medrébe a hegyek. Nézd!
2011. december
1969
KOINÓNIA
Valaki jön fehér szamárháton és szárba szöknek az elszórt magok, túlnınek hegyen, Napot takarják a még legyızhetetlen mustárfák.
TÉKOZLÓ FIÚ Elindultál, mert valahogy eleged lett, mert hajtott a kíváncsiság, mert elvitt a büszkeséged. Mert nem találtad meg helyed, mert már egyedül maradtál, mert érzed a különbséget, hazatalálsz!
KARÁCSONYI GYERMEKSZÁJ… Miért hívják a karácsonyt a szeretet ünnepének? - Amikor közeleg a szent karácsony, jobb szívünk lesz, és segítenünk kell azokat, akik nálunk rosszabbul állnak: az öregeket, a szegény gyerekeket, és azokat a szerencsétleneket, akik a kukában laknak. - Mit jelent számodra a karácsony? - Nekem a karácsony az apró kis elkészült ajándékokat jelenti, amiket már hetekkel azelıtt kitalálok, tervezgetek, és amíg elkészülnek, sok-sok odafigyelés és szeretet szorul beléjük.
SZAVAK Utolérnek téged, megtalálnak a hegyrıl kiáltott nehéz szavak reád zuhannak, megszólítanak. Indulnál hívó szóra, de nem ismered a meghallott szavaknak a jelentését, de nem ismered a kimondott szavaknak jelentıségét, de nem ismered az élhetı szavaknak lehetıségét. Nem indul el, nem mozdul a lábad, mert elnémultak benned a szavak, s a távolból megszólal a kakas.
FESTETTEM Festettem Fáról lehulló levelet, Szép ıszi kép. Fából ácsolt keresztet, Mely menedék. Fából eszkábált asztalt, Utolsó vacsorámhoz. S fejfát sírhalmomra, És fényt is feltámadásomhoz.
- Szerinted hogyan készülnek mások a karácsonyra? - Mikor jön a karácsony, ahelyett, hogy Jézus születésnapjára gondolnának, a világon mindenki más azzal van elfoglalva, hogy mit egyen, mit igyon, és mivel durrogasson. - Mesélnél Jézus születésérıl? - Gyermekjézus egy betlehemi barlangban született, nem háznál vagy klinikán, mert egy palesztinai szállodás se akart neki szülıszobát kiadni. Ha tudták volna, hogy ı Jézus, személyesen a Királyi Palace Hotelt adták volna ki neki.
Minden Kedves Olvasónknak áldott, békés KaKarácsonyt és Isten Országának építésé építésében sikeres Új esztendıt kívánunk! kívánunk! Szerkesztıség)
