SZÉKELYFÖLDI TUDOMÁNYOSSÁG SZÉKELY TUDÓSOK

SZÉKELYFÖLDI TUDOMÁNYOSSÁG SZÉKELY TUDÓSOK Tudománytörténeti konferencia SZÉKELYFÖLDI TUDOMÁNYOSSÁG – SZÉKELY TUDÓSOK Tudománytörténeti konferencia

Székelyudvarhely, 2012. március 15 – 16.

RO-535600 Székelyudvarhely, Városháza tér 5. szám, Hargita megye, www.varoshaza.ro, [email protected], tel.: 0266-218383, 0372-662900, fax: 0266-218032

Székelyudvarhely Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala

SZÉKELYFÖLDI TUDOMÁNYOSSÁG – SZÉKELY TUDÓSOK (2012. március 15–16-iki tudománytörténeti konferencia előadásainak szerkesztett anyaga)

SZERVEZŐ Székelyudvarhely Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala FŐVÉDNÖK Dr. Vizi E. Szilveszter akadémikus, az MTA volt elnöke VÉDNÖK Dr. Sipos Gábor történész, az EME elnöke SZAKMAI BIZOTTSÁG Elnök: Dr. Egyed Ákos történész, akadémikus Tagok: Dr. Hermann Gusztáv Mihály egyetemi adjunktus, Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Székelyudvarhelyi Kihelyezett Tagozat Dr. Oborni Teréz tudományos főmunkatárs, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet, Budapest Dr. Pál Judit egyetemi docens, Történelem Tanszék, Történelem és Filozófia Kar Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár


Szerkesztették: Hermann Gusztáv Mihály és P. Buzogány Árpád

SZERVEZŐBIZOTTSÁG Elnök: Bunta Levente polgármester Tagok: Farkas György kabinetvezető Barabás Blanka közkapcsolati tanácsadó Bálint Attila közkapcsolati tanácsadó Kerekes Csilla közkapcsolati tanácsadó Szőcs Endre ügyvezető igazgató, Udvarhelyszék Kulturális Egyesület

Kiadja Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatala Szerkesztették: Hermann Gusztáv Mihály és P. Buzogány Árpád Korrektúra: P. Buzogány Árpád Nyomdai munkálatok: Expert Print Kft. Tördelte: Lukácsi Levente Székelyudvarhely, 2012 ©

Székelyudvarhely, 2012

SZERVEZŐ Székelyudvarhely Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala FŐVÉDNÖK Dr. Vizi E. Szilveszter akadémikus, az MTA volt elnöke VÉDNÖK Dr. Sipos Gábor történész, az EME elnöke SZAKMAI BIZOTTSÁG Elnök: Dr. Egyed Ákos történész, akadémikus Tagok: Dr. Hermann Gusztáv Mihály egyetemi adjunktus, Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Székelyudvarhelyi Kihelyezett Tagozat Dr. Oborni Teréz tudományos főmunkatárs, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet, Budapest Dr. Pál Judit egyetemi docens, Történelem Tanszék, Történelem és Filozófia Kar Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár


Szerkesztették: Hermann Gusztáv Mihály és P. Buzogány Árpád

SZERVEZŐBIZOTTSÁG Elnök: Bunta Levente polgármester Tagok: Farkas György kabinetvezető Barabás Blanka közkapcsolati tanácsadó Bálint Attila közkapcsolati tanácsadó Kerekes Csilla közkapcsolati tanácsadó Szőcs Endre ügyvezető igazgató, Udvarhelyszék Kulturális Egyesület

Kiadja Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatala Szerkesztették: Hermann Gusztáv Mihály és P. Buzogány Árpád Korrektúra: P. Buzogány Árpád Nyomdai munkálatok: Expert Print Kft. Tördelte: Lukácsi Levente Székelyudvarhely, 2012 ©


SZÉKELYFÖLDI TUDOMÁNYOSSÁG – SZÉKELY TUDÓSOK


A Székelyföld és környékének magasságszínezett, árnyékolt domborzati modellje az SRTM adatbázis alapján. A Székelyföld határai a kiegyezés utáni újramegyésítés szerinti szűkebb értelemben szerepelnek, nem foglalja magában a korábban hozzá tartozott Arannyosszéket.

nek, barlangjainak, vizeinek, ásványi nyersanyagainak megismeréstörténetét a nagyközönség számára összefoglaljuk. Jelen dolgozat, amely a Székely tudományosság – székelyföldi tudósok tudománytörténeti konferencián elhangzott előadás (Karátson D.) kibővített változata, elsősorban nyomtatásban már megjelent tudománytörténeti munkák összegzése. E kutatómunka legjelentősebb része Wanek Ferenc társszerző nevéhez kapcsolódik, aki az Erdélyben, ezen belül Székelyföldön tevékenykedett tudósok életéről, a kutatástörténet fontos és izgalmas részleteiről több mint egy tucatnyi tanulmányban számolt be. Karátson Dávid társszerző több mint húsz esztendeje foglalkozik a Székelyföld gerincét alkotó keleti-kárpáti vulkáni vonulattal, miközben behatóan megismerkedett a tágabb térség tudománytörténeti kérdéseivel is – részben az ott élő kutatók, tanárok segítségével, személyükkel élő kapcsolatban. Munkánk tehát ötvözni igyekszik a tudománytörténeti hátteret a helyszínen szerzett szemlélettel, ismeretanyaggal, kulturális örökséggel – a rendelkezésre álló terjedelem miatt nem annyira a részleteket, mint inkább az összefüggéseket, mérföldköveket bemutatva. Időkeretünket a kezdetektől a 20. sz. végéig tekintjük, s ma is élő személyeket nem vettünk bele összeállításunkba. A Székelyföld kincsei – Kincses Székelyföld. Amikor a Székelyföldet e jelzővel Kolozsvárhoz hasonlítjuk, nem véletlenül tesszük. „Kincses Kolozsvár” említése ugyanis (ami eredetileg a város szó szerint vett középkori gazdagságához, ötvös-, ipar-, építőművészetéhez kötődött) ma már sokkal inkább átvitt értelemben használatos, az erdélyi fejedelemség szellemi örökségének kifejezésére, megőrzésére. A szellemi örökségnek ugyanakkor részei azok a szellemi műhelyek: iskolák, múzeumok, egyetem-kezdemények s végül maga a kolozsvári tudományegyetem is, amelyeknek a Székelyföld korai tudományos megismerése köszönhető. Ezek működése, oktatóés kutatómunkája nélkül nem indulhatott volna meg a terület földtani „felfedezése” sem, felépítésének, természeti értékeinek számbavétele, a szak-, és nagyközönséggel való megismertetése. Nem lehet feladatunk jelen keretek között a Székelyföld geológiai, geomorfológiai bemutatása. Összefoglaljuk viszont (a terület domborzati modellje alapján) alapvető földtani szerkezetét, amelynek tisztázásában a következő oldalakon bemutatandó kutatók, tudósok tevékeny részt vállaltak. A Székelyföld főként hegyvidéki országrész. Területét elsősorban a Keleti-Kárpátok 1500–2000 méter magas hegyláncai foglalják el, amelyek északnyugat–délkeleti irányban húzódnak. Ezek két, messzire tartó folyót indítanak útjára: a Marost és az Oltot, amelyeknek forrásvidéke és felső folyása a Székelyföld szíve. Felépítését tekintve a hegyvidék hármas osztatú. (1) A hegység törzsét, tengelyét idős (zömmel óidei, geológus szóhasználattal paleozoikumi) átalakult (=metamorf) kőzetek alkotják, ezek építik fel az akár 1800 méter magas (a Székelyföldet északkeletről csak határoló) Besztercei-havasokat, keleti részén a Gyergyói-havasokat, és a Csíkihavasok északi részét. Ettől délre az idős kőzetféleségek eltűnnek a felszínről, s csak a Székelyföld délnyugati peremén, a Persányi-hegységben bukkannak ki újból. Meg-

218

219

Karátson Dávid – Wanek Ferenc Kincses Székelyföld – a hegy- és dombvidék földtudós megismerői 1. Bevezetés. A Székelyföld fekvése, földtani-természetföldrajzi áttekintése A Székelyföld nemcsak a magyarság ezer és egynéhányszáz éves kárpát-medencei történetében betöltött szerepével, de földjének szépségével, változatosságával is a Trianon előtti Magyarország egyik „kincseskamrája” volt. Napjainkra pedig, amikor a magyar ajkú népesség aránya Erdélyben minden eddiginél kisebbre csökkent, e továbbra is többségi magyarlakta vidék – amely legtávolabb van az anyaországtól – még inkább megérdemli, hogy páratlan „kincseinek”: földtani értékeinek, hegyei-



A Székelyföld és környékének magasságszínezett, árnyékolt domborzati modellje az SRTM adatbázis alapján. A Székelyföld határai a kiegyezés utáni újramegyésítés szerinti szűkebb értelemben szerepelnek, nem foglalja magában a korábban hozzá tartozott Arannyosszéket.

nek, barlangjainak, vizeinek, ásványi nyersanyagainak megismeréstörténetét a nagyközönség számára összefoglaljuk. Jelen dolgozat, amely a Székely tudományosság – székelyföldi tudósok tudománytörténeti konferencián elhangzott előadás (Karátson D.) kibővített változata, elsősorban nyomtatásban már megjelent tudománytörténeti munkák összegzése. E kutatómunka legjelentősebb része Wanek Ferenc társszerző nevéhez kapcsolódik, aki az Erdélyben, ezen belül Székelyföldön tevékenykedett tudósok életéről, a kutatástörténet fontos és izgalmas részleteiről több mint egy tucatnyi tanulmányban számolt be. Karátson Dávid társszerző több mint húsz esztendeje foglalkozik a Székelyföld gerincét alkotó keleti-kárpáti vulkáni vonulattal, miközben behatóan megismerkedett a tágabb térség tudománytörténeti kérdéseivel is – részben az ott élő kutatók, tanárok segítségével, személyükkel élő kapcsolatban. Munkánk tehát ötvözni igyekszik a tudománytörténeti hátteret a helyszínen szerzett szemlélettel, ismeretanyaggal, kulturális örökséggel – a rendelkezésre álló terjedelem miatt nem annyira a részleteket, mint inkább az összefüggéseket, mérföldköveket bemutatva. Időkeretünket a kezdetektől a 20. sz. végéig tekintjük, s ma is élő személyeket nem vettünk bele összeállításunkba. A Székelyföld kincsei – Kincses Székelyföld. Amikor a Székelyföldet e jelzővel Kolozsvárhoz hasonlítjuk, nem véletlenül tesszük. „Kincses Kolozsvár” említése ugyanis (ami eredetileg a város szó szerint vett középkori gazdagságához, ötvös-, ipar-, építőművészetéhez kötődött) ma már sokkal inkább átvitt értelemben használatos, az erdélyi fejedelemség szellemi örökségének kifejezésére, megőrzésére. A szellemi örökségnek ugyanakkor részei azok a szellemi műhelyek: iskolák, múzeumok, egyetem-kezdemények s végül maga a kolozsvári tudományegyetem is, amelyeknek a Székelyföld korai tudományos megismerése köszönhető. Ezek működése, oktatóés kutatómunkája nélkül nem indulhatott volna meg a terület földtani „felfedezése” sem, felépítésének, természeti értékeinek számbavétele, a szak-, és nagyközönséggel való megismertetése. Nem lehet feladatunk jelen keretek között a Székelyföld geológiai, geomorfológiai bemutatása. Összefoglaljuk viszont (a terület domborzati modellje alapján) alapvető földtani szerkezetét, amelynek tisztázásában a következő oldalakon bemutatandó kutatók, tudósok tevékeny részt vállaltak. A Székelyföld főként hegyvidéki országrész. Területét elsősorban a Keleti-Kárpátok 1500–2000 méter magas hegyláncai foglalják el, amelyek északnyugat–délkeleti irányban húzódnak. Ezek két, messzire tartó folyót indítanak útjára: a Marost és az Oltot, amelyeknek forrásvidéke és felső folyása a Székelyföld szíve. Felépítését tekintve a hegyvidék hármas osztatú. (1) A hegység törzsét, tengelyét idős (zömmel óidei, geológus szóhasználattal paleozoikumi) átalakult (=metamorf) kőzetek alkotják, ezek építik fel az akár 1800 méter magas (a Székelyföldet északkeletről csak határoló) Besztercei-havasokat, keleti részén a Gyergyói-havasokat, és a Csíkihavasok északi részét. Ettől délre az idős kőzetféleségek eltűnnek a felszínről, s csak a Székelyföld délnyugati peremén, a Persányi-hegységben bukkannak ki újból. Meg-

218

219

Karátson Dávid – Wanek Ferenc Kincses Székelyföld – a hegy- és dombvidék földtudós megismerői 1. Bevezetés. A Székelyföld fekvése, földtani-természetföldrajzi áttekintése A Székelyföld nemcsak a magyarság ezer és egynéhányszáz éves kárpát-medencei történetében betöltött szerepével, de földjének szépségével, változatosságával is a Trianon előtti Magyarország egyik „kincseskamrája” volt. Napjainkra pedig, amikor a magyar ajkú népesség aránya Erdélyben minden eddiginél kisebbre csökkent, e továbbra is többségi magyarlakta vidék – amely legtávolabb van az anyaországtól – még inkább megérdemli, hogy páratlan „kincseinek”: földtani értékeinek, hegyei-



nulatokat alkotnak a teljes Keleti-Kárpátok külső részén. A Székelyföld keleti határvidékén ott jelennek meg, ahol az átalakult kőzetek a mélyben eltűnnek; a határ (egyben az „ezer éves országhatár”) dél felé az 1600–1800 m magas homokkővonulatok gerincén (Csíki-havasok déli része, Nemere, végül Háromszéki-havasok) húzódik. (3) Az átalakult kőzetsávtól nyugatra (illetve a Maros és az Olt forrásvidékétől délre) a legfiatalabb egység, a belső-kárpáti vulkáni vonulat hegységei sorakoznak: ezek a Kelemen-havasok (csak délkeleti része tartozik a Székelyföldhöz), a Görgényihavasok, és a Hargita. A vulkánosság vagy 10 millió éve kezdődött és a jégkor végéig tartott. A Kelemen az egész Kárpátok legmagasabb (egyedüliként 2000 m fölé nyúló) vulkáni hegysége, de a Madarasi-Hargita is eléri az 1800 métert. A hozzávetőleg fordított háromszög alakú Székelyföld nyugati határa azonban nem e vulkánlánc, mert a területhez tartozik a jobbára harmadidőszaki üledékekkel kibélelt Erdélyi-medence keleti része is, zömmel 400–600 m magas medencedombságok. Így délen, miután az Olt áttöri a Persányi-hegységet a Felsőrákosi-szorosban, ide tartozik pl. a Homoródi-dombság, a Nagy- és Kis-Küküllő menti dombságok (pl. Sóvidék); északabbra pedig, Marosszék területén, ahol a háromszög északnyugati csúcsa elhelyezkedik, a legalacsonyabban fekvő Mezőség kis része is „belóg”. Első látásra sajnálhatnánk, hogy a nyugatról ide települt székelyeknek – Udvarhelyszék kivételével – nem e legutóbb felsorolt barátságos, a Kárpátok ívétől védett dombvonulatok, medencék jutottak letelepedési helyül. Ámde fölöslegesen sajnálkoznánk, hiszen a székely ősök nem a zord hegyvidéken, hanem a Székelyföld szívében, a fentebb felsorolt hegyláncok közötti kisebb-nagyobb hegyközi medencékben telepedtek meg. Ezek talán az egész Székelyföld legjellegzetesebb tájképi elemei: kivételes, zárt fekvésük, védettségük mellett sajátos perspektívát, távlatot adnak a mellettük húzódó hegyvonulatoknak, amelyekre ha felkapaszkodunk s visszatekintünk, a természetes táj és a művelésbe vont vagy legelőknek, kaszálóknak használt területek máshoz alig fogható harmóniája tárul elénk. A medencék délről északra: a Háromszéki-medence, a Baróti (Erdővidéki)-medence, a hármas osztatú Csíki-medence, Alcsíktól keletre a kis Kászoni-medence, északon a Gyergyói-medence, és legészakabbra a két legkisebb: a Bélbori- és Borszéki-medence. Sajátos mélyület a Csíki-havasokat áttörő Tatros völgye, amelynek mentén (Hidegség pataka, Setét pataka, Csügés stb.) a gyimesi csángók valóban a zord hegyvidéket lakták be. A Háromszéki-medence délebbi határhegyeivel együtt (Nemere, Berecki-havasok) e páratlan szépségű völgyek a székelység és egyben a magyarság által belakott legkeletibb országszegletek. említendő, hogy egy kisebb területen, a Gyergyói-havasoktól keletre – a Székelyföld határán, a festői Békás-szoros mentén – az idős kőzeteken valamivel fiatalabb (középidei, azaz mezozoikumi) mészköveket találunk (Hagymás-hegység). Mindezek a kőzetek, amelyek részben kontinentális, részben tengeri eredetűek, nagy távolságból tolódtak ide, és a mozgás során hatalmas ún. takaróredőkbe gyűrődtek. (2) Tőlük keletre a kárpáti homokkő- vagy ún. flisövezet húzódik. Ezek a középidő legvégétől, zömmel pedig a harmadidőszakban (tercier) tengerben rakódtak le, majd szintén redőkbe gyűrődtek, kiemelkedtek. Széles, előbbi övezetnél némileg alacsonyabb vo-

2. A Székelyföld földtudományi megismerésének előzményei; a kolozsvári tudományosság megalakulása A Székelyföld megismerésének előzményei az – Erdély földjén az ókorban megindult és a középkorban kiteljesedett – bányászatra, valamint az ásványvizek hasznosítására nyúlnak vissza; azokra a mesés „kincsekre”, amelyeket az itteni föld mélye nyújtott a megtelepedő embernek (CSÍKY G. 1997, HEVESI A. 1997, WANEK F. 2000, SZAKÁLL S. – KRISTÁLY F. 2010). Már Anonymus 1200 körül megjelent Gesta Hunga-

220

221



nulatokat alkotnak a teljes Keleti-Kárpátok külső részén. A Székelyföld keleti határvidékén ott jelennek meg, ahol az átalakult kőzetek a mélyben eltűnnek; a határ (egyben az „ezer éves országhatár”) dél felé az 1600–1800 m magas homokkővonulatok gerincén (Csíki-havasok déli része, Nemere, végül Háromszéki-havasok) húzódik. (3) Az átalakult kőzetsávtól nyugatra (illetve a Maros és az Olt forrásvidékétől délre) a legfiatalabb egység, a belső-kárpáti vulkáni vonulat hegységei sorakoznak: ezek a Kelemen-havasok (csak délkeleti része tartozik a Székelyföldhöz), a Görgényihavasok, és a Hargita. A vulkánosság vagy 10 millió éve kezdődött és a jégkor végéig tartott. A Kelemen az egész Kárpátok legmagasabb (egyedüliként 2000 m fölé nyúló) vulkáni hegysége, de a Madarasi-Hargita is eléri az 1800 métert. A hozzávetőleg fordított háromszög alakú Székelyföld nyugati határa azonban nem e vulkánlánc, mert a területhez tartozik a jobbára harmadidőszaki üledékekkel kibélelt Erdélyi-medence keleti része is, zömmel 400–600 m magas medencedombságok. Így délen, miután az Olt áttöri a Persányi-hegységet a Felsőrákosi-szorosban, ide tartozik pl. a Homoródi-dombság, a Nagy- és Kis-Küküllő menti dombságok (pl. Sóvidék); északabbra pedig, Marosszék területén, ahol a háromszög északnyugati csúcsa elhelyezkedik, a legalacsonyabban fekvő Mezőség kis része is „belóg”. Első látásra sajnálhatnánk, hogy a nyugatról ide települt székelyeknek – Udvarhelyszék kivételével – nem e legutóbb felsorolt barátságos, a Kárpátok ívétől védett dombvonulatok, medencék jutottak letelepedési helyül. Ámde fölöslegesen sajnálkoznánk, hiszen a székely ősök nem a zord hegyvidéken, hanem a Székelyföld szívében, a fentebb felsorolt hegyláncok közötti kisebb-nagyobb hegyközi medencékben telepedtek meg. Ezek talán az egész Székelyföld legjellegzetesebb tájképi elemei: kivételes, zárt fekvésük, védettségük mellett sajátos perspektívát, távlatot adnak a mellettük húzódó hegyvonulatoknak, amelyekre ha felkapaszkodunk s visszatekintünk, a természetes táj és a művelésbe vont vagy legelőknek, kaszálóknak használt területek máshoz alig fogható harmóniája tárul elénk. A medencék délről északra: a Háromszéki-medence, a Baróti (Erdővidéki)-medence, a hármas osztatú Csíki-medence, Alcsíktól keletre a kis Kászoni-medence, északon a Gyergyói-medence, és legészakabbra a két legkisebb: a Bélbori- és Borszéki-medence. Sajátos mélyület a Csíki-havasokat áttörő Tatros völgye, amelynek mentén (Hidegség pataka, Setét pataka, Csügés stb.) a gyimesi csángók valóban a zord hegyvidéket lakták be. A Háromszéki-medence délebbi határhegyeivel együtt (Nemere, Berecki-havasok) e páratlan szépségű völgyek a székelység és egyben a magyarság által belakott legkeletibb országszegletek. említendő, hogy egy kisebb területen, a Gyergyói-havasoktól keletre – a Székelyföld határán, a festői Békás-szoros mentén – az idős kőzeteken valamivel fiatalabb (középidei, azaz mezozoikumi) mészköveket találunk (Hagymás-hegység). Mindezek a kőzetek, amelyek részben kontinentális, részben tengeri eredetűek, nagy távolságból tolódtak ide, és a mozgás során hatalmas ún. takaróredőkbe gyűrődtek. (2) Tőlük keletre a kárpáti homokkő- vagy ún. flisövezet húzódik. Ezek a középidő legvégétől, zömmel pedig a harmadidőszakban (tercier) tengerben rakódtak le, majd szintén redőkbe gyűrődtek, kiemelkedtek. Széles, előbbi övezetnél némileg alacsonyabb vo-

2. A Székelyföld földtudományi megismerésének előzményei; a kolozsvári tudományosság megalakulása A Székelyföld megismerésének előzményei az – Erdély földjén az ókorban megindult és a középkorban kiteljesedett – bányászatra, valamint az ásványvizek hasznosítására nyúlnak vissza; azokra a mesés „kincsekre”, amelyeket az itteni föld mélye nyújtott a megtelepedő embernek (CSÍKY G. 1997, HEVESI A. 1997, WANEK F. 2000, SZAKÁLL S. – KRISTÁLY F. 2010). Már Anonymus 1200 körül megjelent Gesta Hunga-

220

221



rorumában is találunk utalást az erdélyi sóbányászatra és aranymosásra. A középkori tudományosság legismertebb összegzésében, a német Georg Bauer, ismertebb nevén Georgius Agricola latin nyelvű ásványtani-bányászati könyvében (1546) az erdélyi ércbányászatról és a kőolajbányászat kezdeteiről is találunk adatokat. Utóbbi ásványkincs hasznosításának első írásos említése – nem sokkal korábbról (1520) – Francesco Massaro nevéhez fűződik: „itt Erdélyben fekete viaszhegyek is találhatók, mely anyag a kőből csepeg, majd megmered, mint a fák gyantája. (…) Viaszgyertyát készítenek belőle, ami jól ég” – írta a velencei doge titkárának, Zua Batista Ramusionak. A 15–16. század fordulójától vannak az első érdemi adataink az erdélyi ásványvizekről, jóllehet a XV. sz. közepén már Janus Pannonius is említi őket. Kiemelkedő munka Oláh Miklós Chorographia Hungariae descriptio (1536) c. könyve, annak a teljes Kárpát-medence gyógy- és ásványvizeket bemutató része. Báthory István udvari orvosa, Marcello Squarcialupi (1585) Kolozsvárott a források eredetéről és hatásairól jelentetett meg latin nyelvű tanulmányt. Ám az ásványvizek írásos említése, felsorolása még nem jelentette a kutatásukat is. Noha a 17. századtól kezdve nagy előszeretettel használták a gyógyvizeket terápiás célokra, igazi kutatásuk, sőt ennek valóságos divatja csak a 18. században kezdődött meg; előfeltétele a tudományos vegyelemzés módszereinek kialakulása és tökéletesedése volt. Magyarországon az ásványvízadatokat 1763-tól a helytartótanács rendeletére gyűjtötték az orvosok („fizikusok”), elemezve a vízösszetételt. Erdélyben Adam Chenot erdélyi főorvos körlevele nyomán (1773) indult meg az ásványvizek összetételének meghatározása. Ugyanazon évben Lucas Wagner jelentetett meg könyvet a Székelyföld ásványvizeiről; a XVIII. sz. végén–XIX. sz. fordulóján többek között Mátyus István, Nyulas Ferenc, Fridvalszky János, Gergelyffi András mélyítette el a róluk szóló ismereteket. Érdekesség, hogy a polihisztor Kitaibel Pál kormányzati megbízással tanulmányozta a forrásokat 1792 és 1816 között (egyéb irányú gyűjtései, vizsgálatai részeként). A középkori erdélyi ember nemcsak élt a természet adta javakkal, bányászkodott, kereskedett vele, hanem értékelte, gyűjtötte is őket, elsősorban természetesen a szebbnél szebb ásvány-, kőzetpéldányokat. Nem csoda, hogy első mai értelemben vett tudományos leírások az ásványokról szóltak. Az egyik első munka Köleséri Sámuel 1717-ben megjelent könyve (Auraria Romano-Dacica), amely behatóan foglalkozott a régi erdélyi aranybányászattal, sőt az erdélyi aranypénzekkel is. A kiváló munkák sorát a XVIII. sz. második felében a Kolozsvárott matematikát tanító jezsuita Fridvalszky János ((Minerologia Magni Principatus Transylvaniae, 1763), a szintén jezsuita politikus-tudós Ignaz von Born (Briefe über mineralogische Gegenstände, 1773), és a Hargitát is bejáró Johann E. Fichtel (Beyträge zur Mineralgeschichte von Siebenbürgen, 1780) folytatta. Ugyanez idő tájt a korabeli ásványgyűjteményekre, általában véve Erdély földjének európai viszonylatban is páratlan ásványgazdaságára számos angol, német, francia utazó feljegyzéseiben találunk leírást, utalást (pl. Edward Browne, 1673; Franz Ernst Brückmann, 1727–1730; Balthasar Hacquet, 1790–1796). Benkő Ferenc 1796-ban alapította Nagyenyeden a természetrajzi múzeumot. Az ő (1786) és Zay Sámuel

(1791) nevéhez fűződik az első magyar nyelvű, rendszertani szemléletű ásványtankönyvek megjelentetése is (1791). Samuel von Bruckenthal báró, erdélyi szász politikus 1817-ben alapította Nagyszebenben nyilvános múzeumát; a ma is látogatható kastélymúzeum természetrajzi gyűjteményének akkoriban gazdag ásványtára is volt. A 18. század folyamán egyre nagyobb lett az igény az ásványi nyersanyagokra, ami jelentős hatással volt Magyarország és Erdély bányászatának fejlődésére. Ennek következtében, bár a bécsi udvar a magyarországi ipar kibontakozását gátolni igyekezett, a felvidéki és erdélyi bányavidékeken ugyanakkor a bányászatot is és a kohászatot és ehhez kapcsolódóan a tudományos-műszaki élet fejlődését is támogatta. Az arany- vagy a vasércbányászat fellendítéséhez ugyanis a kémiai, metallurgiai ismeretek bővítésére is szükség volt. A Mária Terézia idején alapított, jól ismert selmecbányai bányászakadémia 1763as elindulása kolozsvári előzményekkel is bírt. Ennek közvetett előzménye lehetett Köleséri említett munkája, amelyben a kohászat fejlesztését javasolta. Közvetlen előzmény volt viszont, hogy jezsuita atyák 1762-ben anyanyelvi (tehát nem latin) kohászati képzés tervét indítványozták az udvarnak. Bár a Gubernium az elképzelést megvizsgálta, a bányászati és kohászati akadémiát – „összbirodalmi” jelleggel – végül Selmecbányán indították el. Ennek oka volt egyrészt az ott már 1735 óta létező bányatisztképző tanintézet (a mai Miskolci Egyetem elődje), másrészt, hogy a bécsi udvar akkoriban a jezsuita törekvéseket már nem igazán támogatta. Az elképzelés a kolozsvári kohászati képzés elindítására azonban nem halt el, s végül I. Ferenc idején (1792-93) megalakulhatott a kémiai-metallurgiai (kohászati) iskola. Ez ugyan nem önálló intézményként működött (betársult a kolozsvári piarista felsőoktatásba), ám valódi mérföldkőnek bizonyult a tágabb térség megismerése szempontjából. A főiskola „Ásványtani, Kémiai, Élettani és Gyógyszertani Tanszéke” – a Gubernium tanügyi bizottságának tervezete szerint – abból a célból jött létre, hogy „azok a természeti kincsek, amelyeket az ásványvilág nagy bőségben tartalmaz, megismerhetők, felmérhetők és a természet által kijelölt célra fordíthatók legyenek”. Első profeszszora a luxemburgi származású André Étienne lett, ő már Lavoisier korszerű vegytanának szellemében szervezte és tartotta az órákat. Halála után a 18. század legelején – rövid időre – az osztrák származású Moger Károly vette át a főiskola vezetését, akinek egyéni érdeklődése Erdély természettudományos feltárása felé fordult. Többek között nagyszerű ásványgyűjteményt rendezett be, Müller Ferenc József zalatnai bányamérnök-mineralógus 30 évi munkával összeállított anyagából. Sajnos, alig több mint 10 évre rá Moger elhunyt, és utána az iskola gyengébb vezetés alá került, végül el is halt (ásványgyűjteménye elkallódott), ám tény, hogy a kolozsvári egyetem (1872) már nem légüres térben, hanem meglévő szellemi alapokon kezdhette meg a földtudományi képzést.

222

223



rorumában is találunk utalást az erdélyi sóbányászatra és aranymosásra. A középkori tudományosság legismertebb összegzésében, a német Georg Bauer, ismertebb nevén Georgius Agricola latin nyelvű ásványtani-bányászati könyvében (1546) az erdélyi ércbányászatról és a kőolajbányászat kezdeteiről is találunk adatokat. Utóbbi ásványkincs hasznosításának első írásos említése – nem sokkal korábbról (1520) – Francesco Massaro nevéhez fűződik: „itt Erdélyben fekete viaszhegyek is találhatók, mely anyag a kőből csepeg, majd megmered, mint a fák gyantája. (…) Viaszgyertyát készítenek belőle, ami jól ég” – írta a velencei doge titkárának, Zua Batista Ramusionak. A 15–16. század fordulójától vannak az első érdemi adataink az erdélyi ásványvizekről, jóllehet a XV. sz. közepén már Janus Pannonius is említi őket. Kiemelkedő munka Oláh Miklós Chorographia Hungariae descriptio (1536) c. könyve, annak a teljes Kárpát-medence gyógy- és ásványvizeket bemutató része. Báthory István udvari orvosa, Marcello Squarcialupi (1585) Kolozsvárott a források eredetéről és hatásairól jelentetett meg latin nyelvű tanulmányt. Ám az ásványvizek írásos említése, felsorolása még nem jelentette a kutatásukat is. Noha a 17. századtól kezdve nagy előszeretettel használták a gyógyvizeket terápiás célokra, igazi kutatásuk, sőt ennek valóságos divatja csak a 18. században kezdődött meg; előfeltétele a tudományos vegyelemzés módszereinek kialakulása és tökéletesedése volt. Magyarországon az ásványvízadatokat 1763-tól a helytartótanács rendeletére gyűjtötték az orvosok („fizikusok”), elemezve a vízösszetételt. Erdélyben Adam Chenot erdélyi főorvos körlevele nyomán (1773) indult meg az ásványvizek összetételének meghatározása. Ugyanazon évben Lucas Wagner jelentetett meg könyvet a Székelyföld ásványvizeiről; a XVIII. sz. végén–XIX. sz. fordulóján többek között Mátyus István, Nyulas Ferenc, Fridvalszky János, Gergelyffi András mélyítette el a róluk szóló ismereteket. Érdekesség, hogy a polihisztor Kitaibel Pál kormányzati megbízással tanulmányozta a forrásokat 1792 és 1816 között (egyéb irányú gyűjtései, vizsgálatai részeként). A középkori erdélyi ember nemcsak élt a természet adta javakkal, bányászkodott, kereskedett vele, hanem értékelte, gyűjtötte is őket, elsősorban természetesen a szebbnél szebb ásvány-, kőzetpéldányokat. Nem csoda, hogy első mai értelemben vett tudományos leírások az ásványokról szóltak. Az egyik első munka Köleséri Sámuel 1717-ben megjelent könyve (Auraria Romano-Dacica), amely behatóan foglalkozott a régi erdélyi aranybányászattal, sőt az erdélyi aranypénzekkel is. A kiváló munkák sorát a XVIII. sz. második felében a Kolozsvárott matematikát tanító jezsuita Fridvalszky János ((Minerologia Magni Principatus Transylvaniae, 1763), a szintén jezsuita politikus-tudós Ignaz von Born (Briefe über mineralogische Gegenstände, 1773), és a Hargitát is bejáró Johann E. Fichtel (Beyträge zur Mineralgeschichte von Siebenbürgen, 1780) folytatta. Ugyanez idő tájt a korabeli ásványgyűjteményekre, általában véve Erdély földjének európai viszonylatban is páratlan ásványgazdaságára számos angol, német, francia utazó feljegyzéseiben találunk leírást, utalást (pl. Edward Browne, 1673; Franz Ernst Brückmann, 1727–1730; Balthasar Hacquet, 1790–1796). Benkő Ferenc 1796-ban alapította Nagyenyeden a természetrajzi múzeumot. Az ő (1786) és Zay Sámuel

(1791) nevéhez fűződik az első magyar nyelvű, rendszertani szemléletű ásványtankönyvek megjelentetése is (1791). Samuel von Bruckenthal báró, erdélyi szász politikus 1817-ben alapította Nagyszebenben nyilvános múzeumát; a ma is látogatható kastélymúzeum természetrajzi gyűjteményének akkoriban gazdag ásványtára is volt. A 18. század folyamán egyre nagyobb lett az igény az ásványi nyersanyagokra, ami jelentős hatással volt Magyarország és Erdély bányászatának fejlődésére. Ennek következtében, bár a bécsi udvar a magyarországi ipar kibontakozását gátolni igyekezett, a felvidéki és erdélyi bányavidékeken ugyanakkor a bányászatot is és a kohászatot és ehhez kapcsolódóan a tudományos-műszaki élet fejlődését is támogatta. Az arany- vagy a vasércbányászat fellendítéséhez ugyanis a kémiai, metallurgiai ismeretek bővítésére is szükség volt. A Mária Terézia idején alapított, jól ismert selmecbányai bányászakadémia 1763as elindulása kolozsvári előzményekkel is bírt. Ennek közvetett előzménye lehetett Köleséri említett munkája, amelyben a kohászat fejlesztését javasolta. Közvetlen előzmény volt viszont, hogy jezsuita atyák 1762-ben anyanyelvi (tehát nem latin) kohászati képzés tervét indítványozták az udvarnak. Bár a Gubernium az elképzelést megvizsgálta, a bányászati és kohászati akadémiát – „összbirodalmi” jelleggel – végül Selmecbányán indították el. Ennek oka volt egyrészt az ott már 1735 óta létező bányatisztképző tanintézet (a mai Miskolci Egyetem elődje), másrészt, hogy a bécsi udvar akkoriban a jezsuita törekvéseket már nem igazán támogatta. Az elképzelés a kolozsvári kohászati képzés elindítására azonban nem halt el, s végül I. Ferenc idején (1792-93) megalakulhatott a kémiai-metallurgiai (kohászati) iskola. Ez ugyan nem önálló intézményként működött (betársult a kolozsvári piarista felsőoktatásba), ám valódi mérföldkőnek bizonyult a tágabb térség megismerése szempontjából. A főiskola „Ásványtani, Kémiai, Élettani és Gyógyszertani Tanszéke” – a Gubernium tanügyi bizottságának tervezete szerint – abból a célból jött létre, hogy „azok a természeti kincsek, amelyeket az ásványvilág nagy bőségben tartalmaz, megismerhetők, felmérhetők és a természet által kijelölt célra fordíthatók legyenek”. Első profeszszora a luxemburgi származású André Étienne lett, ő már Lavoisier korszerű vegytanának szellemében szervezte és tartotta az órákat. Halála után a 18. század legelején – rövid időre – az osztrák származású Moger Károly vette át a főiskola vezetését, akinek egyéni érdeklődése Erdély természettudományos feltárása felé fordult. Többek között nagyszerű ásványgyűjteményt rendezett be, Müller Ferenc József zalatnai bányamérnök-mineralógus 30 évi munkával összeállított anyagából. Sajnos, alig több mint 10 évre rá Moger elhunyt, és utána az iskola gyengébb vezetés alá került, végül el is halt (ásványgyűjteménye elkallódott), ám tény, hogy a kolozsvári egyetem (1872) már nem légüres térben, hanem meglévő szellemi alapokon kezdhette meg a földtudományi képzést.

222

223



3. Író, polihisztor, politikus a földtudományi megismerés szolgálatában: Orbán Balázs A mai értelemben vett tudományosság a 19. század elejére, de legkésőbb közepére a mainak nagyjából megfelelő ágakra különült. Noha minden korban szokás mondogatni (az adott korhoz képest szokatlanul átfogó tudással, műveltséggel rendelkező) tudósokra, hogy „az utolsó polihisztor”, kétszáz év óta ez már nem azt jelenti, mint a középkorban, amikor egy-egy tudós valóban rendelkezett a kornak megfelelő ismeretek tárházával. Így Báró Orbán Balázs (Lengyelfalva, 1829. febr. 3.–Budapest, 1890. ápr. 19.) sem átfogó ismeretei miatt kapta a hálás utókortól a „legnagyobb székely” kitüntető címet – noha gyakran emlegetik polihisztorként is, mivel kétségtelen, hogy számos ismerettel rendelkezett elsősorban a néprajz és történelem terén, ezen felül kiváló tollal és rajzkészséggel volt megáldva. Teljesítményét inkább a fáradhatatlanság, a kitartás, és nem utolsó sorban az ismeretek példás, magas szintű formába öntése teszi kivételessé, egyszersmind időtállóvá. Fő műve A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (1868–1873) című hatkötetes munka, de nem kevésbé értékes a Torda város környéke (1889) sem. Orbán Balázs kalandos első életszakasz – harminc év – után fogott neki az alkotásnak. Élete első felében külhonban élt; már 17 éves korában szüleivel Konstantinápolyba indult, hogy a görög nagyanyjától kapott palotába költözzenek; eljutott a Közel-Keletre és a Balkán-félszigetre is; Victor Hugo fiaitól tanulta meg a fényképezést, amit később idehaza úttörő módon alkalmazott. 1859-től – miután a politikai enyhülés idején hazatért, és letelepedett Szejkefürdőn – a fő mű nem csupán, sőt nem elsősorban az írás lett, hanem, miközben hivatalt is vállalt, először hatévnyi anyaggyűjtés, utazás, kutatás. „Útközben megszólít minden gazdát, napszámost, menyecskét. Jegyezgeti a határrészek, dűlők és csapások neveit, elles népi szokásokat. (…) Gyenge lovas, de kitűnő gyalogló, könnyen mássza meg a dombtetőt és a hegyet. Ott feltérképezi az akkor még el nem hordott várromokat, vázrajzot készít a vidékről” – jellemzi életrajzírója, Mikó Imre. Orbán több mint ötszáz faluban fordult meg; s való igaz, fő érdeme talán nem is az írott források gyűjtése, kutatása, hanem az első kézből hallottak, tapasztaltak, a saját maga által látottak hű megörökítése, közreadása (a kitűnő leírások, útibeszámolók mellett metszeteken, saját fotográfiákon). A Székelyföld leírásának anyagát – címének megfelelően – elsősorban a történet- és néprajztudomány tudja hasznosítani, de nem kétséges, hogy a mű számos igen értékes földtudományi megállapítást is tartalmaz. Utazásai során feljegyezte a felkeresett helyek földtani felépítését; bemutatta a parajdi sótelepeket, foglalkozott a sóbányászattal; leírt számos ásványkincset, pl. a Hargitában a higanyt, piritet; egyebek mellett az oklándi Dungó-forrás leírásával ráirányítja a figyelmet a homoródi földgázmezőkre; felkereste az Olt és a Maros forrásvidékét. „Im itt kiigazitom azon téves földtani állitást, hogy az Olt és Maros a Tarkőből ered, mert onnan ezen folyók közül egyik sem ered, és hazánk e két fő folyója nem is egy hegyből, hanem távol egymástól fakad fel. A Maros, mint meglátandjuk, a Gyergyó

déli oldalán levő Fekete Rezből, az Olt pedig a Gyergyó keleti oldalán levő Magas Bükkből.” Külön részben foglalkozott a Hargita tűzhányóláncának legfiatalabb tagjával, a Csomáddal, a benne helyet foglaló Szent Anna-tó kráteréhez személyesen is ellátogatva. „Mármost kérdés, hogy ezen tó ily magasságban, ily elzárt helyzetében miként alakulhatott? – fogalmaz. „Az azt környező hegykarajnak tölcsér idoma, a tó körüli kiégett veresszinü trachytdarabok, s a szomszédos hegyeken észlelhető tüznyomok azt mutatják, hogy az egy roppant terjedelmű tüzokádónak kialudt, s késöbb vizzel megtelt krátere. Azonban mint olyan kontárkodó geognosta, ezt tovább nem fejtegetve, szakértőkre bizom annak tudományos észlelését, felfejtését”. A leírás – legyen bármilyen szép, sőt logikus, mi több, az Orbán-kötet ismertsége folytán a mai ember hajlamos afféle „ősforrásnak” venni – ugyanakkor jól tükrözi, hogy Orbán nem foglalkozott érdemben a rendelkezésre álló szakirodalommal, földtani adatokkal. Hiszen akkor már hetven éve megjelent a fentebb említett J. E. Fichtel cikke a tóról és annak környékéről (Ist der ein Vulkan?), bemutatva a torjai Büdös barlangját is a belőle szivárgó kénes gázokkal. Húsz–harminc éves volt legalább négy további szakirodalmi munka, köztük Ferdinand Richthofennek az erdélyi hegységek geológiájáról írott összegzése (1860); 1863-ban pedig napvilágot látott Franz Hauer és Guido Stache bécsi geológusok nagyszerű műve, a Geologie Siebenbürgens (1863), földtani térképpel, értékelve a Csomádról szóló adatokat is. Ez azonban semmiképp sem von le Orbán Balázs érdemeiből, akinek veretes nyelvezete, leírásai (pl. a szomszédos, szintén vulkáni eredetű Bálványos-vár legendája) magát Jókait is megihlették. Orbán állásfoglalása a Szent Anna kráter mivolta mellett annál is értékelendőbb, mivel még a 20. század derekán is voltak román kutatók, akik a vulkán-eredetet kétségbe vonták (!). Orbán Balázs, mint említettük, a gyógyvizeket, ásványvíz (borvíz)-előfordulásokat is nagy szorgalommal írta le, több esetben első említésként. A homoródi források „újrafelfedezése” mintegy új hullámát adta a térségben folyó szénhidrogén-kutatásnak. Barót, Borszék, Csíki-medence, Sósmező, Korond, Parajd, Torja, Zabola, Kovászna – nincs település, vidék, amely ne rendelkezne „saját” szénhidrogénforrással (amelyek gyakorta ásványvíz-feltörésekhez kapcsolódnak). Szejkefürdőt, Orbán Balázs végső nyughelyét, egyben Székelyudvarhely „kihelyezett” fürdőjét, üdülőtelepét például 1871-ben Orbán Balázs vette meg, és ott fürdőket, vendéglőt, szállodát építtetett (ezek zömét 1941-ben az országút építésekor lebontották). Mint a szejkei borvizet modern eszközökkel először elemző Lengyel Béla (1880), majd mások meghatározták, három forrás tör fel: a régebb óta ismert, ivóvízként használatos Szejke-forrás, amely szénsavas, kalciumtartalmú, sós, közepes összes ásványianyag-tartalmú, kőolaj (ill. bitumen) szagú; és két másik, nagy ásványianyag-tartalmú forrás, amelyek kénesek, az egyik nagy mennyiségű metángázt (földgázt) is tartalmaz. Ráadásul mindezt – nem hasznosított – gyógyhatású iszap-előfordulás is kíséri. A szénhidrogének Székelyföld-szerte a kárpáti homokkő (flis)-vonulat kőzeteiben lévő bitumenes palákban fordulnak elő, s a zavart földtani szerkezet miatt gazda-

224

225



3. Író, polihisztor, politikus a földtudományi megismerés szolgálatában: Orbán Balázs A mai értelemben vett tudományosság a 19. század elejére, de legkésőbb közepére a mainak nagyjából megfelelő ágakra különült. Noha minden korban szokás mondogatni (az adott korhoz képest szokatlanul átfogó tudással, műveltséggel rendelkező) tudósokra, hogy „az utolsó polihisztor”, kétszáz év óta ez már nem azt jelenti, mint a középkorban, amikor egy-egy tudós valóban rendelkezett a kornak megfelelő ismeretek tárházával. Így Báró Orbán Balázs (Lengyelfalva, 1829. febr. 3.–Budapest, 1890. ápr. 19.) sem átfogó ismeretei miatt kapta a hálás utókortól a „legnagyobb székely” kitüntető címet – noha gyakran emlegetik polihisztorként is, mivel kétségtelen, hogy számos ismerettel rendelkezett elsősorban a néprajz és történelem terén, ezen felül kiváló tollal és rajzkészséggel volt megáldva. Teljesítményét inkább a fáradhatatlanság, a kitartás, és nem utolsó sorban az ismeretek példás, magas szintű formába öntése teszi kivételessé, egyszersmind időtállóvá. Fő műve A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (1868–1873) című hatkötetes munka, de nem kevésbé értékes a Torda város környéke (1889) sem. Orbán Balázs kalandos első életszakasz – harminc év – után fogott neki az alkotásnak. Élete első felében külhonban élt; már 17 éves korában szüleivel Konstantinápolyba indult, hogy a görög nagyanyjától kapott palotába költözzenek; eljutott a Közel-Keletre és a Balkán-félszigetre is; Victor Hugo fiaitól tanulta meg a fényképezést, amit később idehaza úttörő módon alkalmazott. 1859-től – miután a politikai enyhülés idején hazatért, és letelepedett Szejkefürdőn – a fő mű nem csupán, sőt nem elsősorban az írás lett, hanem, miközben hivatalt is vállalt, először hatévnyi anyaggyűjtés, utazás, kutatás. „Útközben megszólít minden gazdát, napszámost, menyecskét. Jegyezgeti a határrészek, dűlők és csapások neveit, elles népi szokásokat. (…) Gyenge lovas, de kitűnő gyalogló, könnyen mássza meg a dombtetőt és a hegyet. Ott feltérképezi az akkor még el nem hordott várromokat, vázrajzot készít a vidékről” – jellemzi életrajzírója, Mikó Imre. Orbán több mint ötszáz faluban fordult meg; s való igaz, fő érdeme talán nem is az írott források gyűjtése, kutatása, hanem az első kézből hallottak, tapasztaltak, a saját maga által látottak hű megörökítése, közreadása (a kitűnő leírások, útibeszámolók mellett metszeteken, saját fotográfiákon). A Székelyföld leírásának anyagát – címének megfelelően – elsősorban a történet- és néprajztudomány tudja hasznosítani, de nem kétséges, hogy a mű számos igen értékes földtudományi megállapítást is tartalmaz. Utazásai során feljegyezte a felkeresett helyek földtani felépítését; bemutatta a parajdi sótelepeket, foglalkozott a sóbányászattal; leírt számos ásványkincset, pl. a Hargitában a higanyt, piritet; egyebek mellett az oklándi Dungó-forrás leírásával ráirányítja a figyelmet a homoródi földgázmezőkre; felkereste az Olt és a Maros forrásvidékét. „Im itt kiigazitom azon téves földtani állitást, hogy az Olt és Maros a Tarkőből ered, mert onnan ezen folyók közül egyik sem ered, és hazánk e két fő folyója nem is egy hegyből, hanem távol egymástól fakad fel. A Maros, mint meglátandjuk, a Gyergyó

déli oldalán levő Fekete Rezből, az Olt pedig a Gyergyó keleti oldalán levő Magas Bükkből.” Külön részben foglalkozott a Hargita tűzhányóláncának legfiatalabb tagjával, a Csomáddal, a benne helyet foglaló Szent Anna-tó kráteréhez személyesen is ellátogatva. „Mármost kérdés, hogy ezen tó ily magasságban, ily elzárt helyzetében miként alakulhatott? – fogalmaz. „Az azt környező hegykarajnak tölcsér idoma, a tó körüli kiégett veresszinü trachytdarabok, s a szomszédos hegyeken észlelhető tüznyomok azt mutatják, hogy az egy roppant terjedelmű tüzokádónak kialudt, s késöbb vizzel megtelt krátere. Azonban mint olyan kontárkodó geognosta, ezt tovább nem fejtegetve, szakértőkre bizom annak tudományos észlelését, felfejtését”. A leírás – legyen bármilyen szép, sőt logikus, mi több, az Orbán-kötet ismertsége folytán a mai ember hajlamos afféle „ősforrásnak” venni – ugyanakkor jól tükrözi, hogy Orbán nem foglalkozott érdemben a rendelkezésre álló szakirodalommal, földtani adatokkal. Hiszen akkor már hetven éve megjelent a fentebb említett J. E. Fichtel cikke a tóról és annak környékéről (Ist der ein Vulkan?), bemutatva a torjai Büdös barlangját is a belőle szivárgó kénes gázokkal. Húsz–harminc éves volt legalább négy további szakirodalmi munka, köztük Ferdinand Richthofennek az erdélyi hegységek geológiájáról írott összegzése (1860); 1863-ban pedig napvilágot látott Franz Hauer és Guido Stache bécsi geológusok nagyszerű műve, a Geologie Siebenbürgens (1863), földtani térképpel, értékelve a Csomádról szóló adatokat is. Ez azonban semmiképp sem von le Orbán Balázs érdemeiből, akinek veretes nyelvezete, leírásai (pl. a szomszédos, szintén vulkáni eredetű Bálványos-vár legendája) magát Jókait is megihlették. Orbán állásfoglalása a Szent Anna kráter mivolta mellett annál is értékelendőbb, mivel még a 20. század derekán is voltak román kutatók, akik a vulkán-eredetet kétségbe vonták (!). Orbán Balázs, mint említettük, a gyógyvizeket, ásványvíz (borvíz)-előfordulásokat is nagy szorgalommal írta le, több esetben első említésként. A homoródi források „újrafelfedezése” mintegy új hullámát adta a térségben folyó szénhidrogén-kutatásnak. Barót, Borszék, Csíki-medence, Sósmező, Korond, Parajd, Torja, Zabola, Kovászna – nincs település, vidék, amely ne rendelkezne „saját” szénhidrogénforrással (amelyek gyakorta ásványvíz-feltörésekhez kapcsolódnak). Szejkefürdőt, Orbán Balázs végső nyughelyét, egyben Székelyudvarhely „kihelyezett” fürdőjét, üdülőtelepét például 1871-ben Orbán Balázs vette meg, és ott fürdőket, vendéglőt, szállodát építtetett (ezek zömét 1941-ben az országút építésekor lebontották). Mint a szejkei borvizet modern eszközökkel először elemző Lengyel Béla (1880), majd mások meghatározták, három forrás tör fel: a régebb óta ismert, ivóvízként használatos Szejke-forrás, amely szénsavas, kalciumtartalmú, sós, közepes összes ásványianyag-tartalmú, kőolaj (ill. bitumen) szagú; és két másik, nagy ásványianyag-tartalmú forrás, amelyek kénesek, az egyik nagy mennyiségű metángázt (földgázt) is tartalmaz. Ráadásul mindezt – nem hasznosított – gyógyhatású iszap-előfordulás is kíséri. A szénhidrogének Székelyföld-szerte a kárpáti homokkő (flis)-vonulat kőzeteiben lévő bitumenes palákban fordulnak elő, s a zavart földtani szerkezet miatt gazda-

224

225



ságosan nemigen bányászhatók. Ugyanakkor gyakran együtt fordulnak elő sóval, sós–savanyú ásványvizekkel, iszapfortyogókkal stb., amivel a vidék, legalábbis a tudományos körökben, európai hírnévre tett szert. Fokozza a vidék különlegességét a teljesen más eredetű, a Dél-Hargita gyakori utóvulkáni jelenségeként számos helyen előforduló mofetta-aktivitás is (széndioxid-kiáramlás hasadékokon, barlangokban), ami szintén gyógyhatású (Csomád: torjai Büdös-barlang; Lucs-láp melléke: csíkszentimrei „Büdös”).

magántanárként a Kolozsvári Tudományegyetemen, haláláig. 1877-ben megjelent ma is sokat idézett, lenyűgöző monográfiája a Székelyföld geológiájáról (A Székelyföld földtani és őslénytani leírása). Azóta sem készült el ezen országrészről hasonló alaposságú, egységes szemléletű, a részleteket is feltáró mű. Példaértékű, a kor színvonalán megírt regionális földtani munka. (Hadd mondjuk el, hogy ezt a művet Koch Antal közbenjárására – legalábbis részben – tehetséges diákok fordították németről magyarra. Pedig ekkor Herbich már magyarnak vallotta magát.) E munkáján kívül sok és alapos föld- és őslénytani dolgozatot közölt Erdélyről és ezen belül a Székelyföldről. Kolozsvárra kerülése előtt, a korábbi időkben, Bukovinában csak kevés tudományos írása jelent meg, annál több a Székelyföldre jövetelét követően. Ezeket elsősorban Szádeczky-Kardoss Gyula a bécsi Zeitschrift für Berg- und Hüttenwesen, illetve a nagyszebeni Verhandlungen und Mittheilungen des Siebenbürgischen Vereins für Naturwissenschaften zu Hermannstadt című folyóiratokban tette közzé, a közlések mindegyike kivétel nélkül a Székelyföld földtanára vonatkozik. Kolozsvári tartózkodása alatt, amikor ideje és energiája legnagyobb részét az Erdélyi Múzeum Egyesület gyűjteményének rendezése és bővítése kötötte le, tovább folytatta székelyföldi tanulmányait, bár – munkahelyi kötelességeiből kifolyólag – Erdély egész területére ki kellett terjesztenie kutatása irányát. Ez idő tájt fedezte fel például a híres ürmösi kréta időszaki kövületlelőhelyt, foglalkozott az Ojtozi-szoros szénhidrogénelőfordulásaival, a kárpáti szirt-vonulattal, Gyergyószék érctelepeivel stb. Munkaasztala mellett halt meg Kolozsvárt. Bár ott temették el, sírját sem tudjuk, hol van, arcának képe ismeretlen előttünk. Herbich Kolozsvárra kerülése után nem sokkal – amikor hosszú előkészítés után beindult a modern egyetemi oktatás e városban (1872) – került ide ásvány- és földtanprofesszornak az akkor alig 29 éves Koch Antal, aki ugyan ekkor járt életében először ebben az országrészben, de akinek további élete és életműve egyértelműen összefonódott vele az itt töltött közel negyedszázad alatt. 1843. január 7-én született Zomboron (a mai Szerbia területén). A pesti egyetem természettudományi karán lett a magyarországi földtan és kőzettan atyja, Szabó József (1822–1894) tanítványa, felfedezettje és pártfogoltja, majd később méltó követője. Végzése után, rövid középiskolai tanárkodást és külföldi tanulmányutat követően az akkor létrehozott Magyar Királyi Földtani Intézet egyik legelső munkatársa lett,

4. A Székelyföld megismerése a kolozsvári egyetemről: Herbich Ferenc, Koch Antal, Szádeczky-Kardoss Gyula és követőik Kolozsvár tudományos szempontból a 19. század utolsó harmadában két pilléren állt. Egyrészt az Erdélyi Múzeum Egyesület, másrészt a Kolozsvári Tudományegyetem képezte ezt a két pillért. A kettő nyilván szoros kapcsolatban állt egymással, de önálló életet is élt. Mindkét intézmény alapvető szerepet játszott a természettudományok, így a földtan hazai fejlődésében. Mindkettő jelentősen kivette részét a Székelyföld kutatásában, mindenek előtt annak földtani megismerésében. E tekintetben először Herbich Ferenc személyét kell kiemelnünk. Herbich Ferenc (1821. március 17., Pozsony–1887. január 15., Kolozsvár) Erdélyben magyarosodott német születésű geológus volt. Előbb a bécsi egyetemen tanult az orvosi karon, majd Selmecbányára került, ahol 1844-ben bányamérnöki diplomát szerzett. Akkor valószínűleg csak nagyon homályos fogalmai voltak Erdélyről, magyarul pedig még nem tudott. Végzése után Bukovinába került bányatisztnek, ahol 11 éves ténykedése alatt – a Keleti-Kárpátokkal ismerkedve – vetődött át először Erdély földjére. Hogyan került 1854-ben Székelyföldre a szentkeresztbányai és fülei vasművekhez, onnan 1859-ben a balánbányai rézbányaművekhez bányanagynak, majd igazgatónak? Érdekes kérdés marad. Az tény, hogy ettől kezdve fokozatosan igazi erdélyi emberré vált, kinek érdeklődése középpontjában a Székelyföld maradt akkor is, amikor 1869-ben a kolozsvári székhelyű Erdélyi Múzeum-Egylet (EME) múzeumőre lett. Bekapcsolódott a frissen alakult Magyar Királyi Földtani Intézet munkálataiba is, de a nagyszebeni szász tudóstársaságnak is tagja volt. 1975-ben Kolozsvárott bölcsészdoktori oklevelet szerzett, és Koch Antal mellett Erdély – ma így mondanánk – regionális földtanát oktatta Koch Antal

226

227



ságosan nemigen bányászhatók. Ugyanakkor gyakran együtt fordulnak elő sóval, sós–savanyú ásványvizekkel, iszapfortyogókkal stb., amivel a vidék, legalábbis a tudományos körökben, európai hírnévre tett szert. Fokozza a vidék különlegességét a teljesen más eredetű, a Dél-Hargita gyakori utóvulkáni jelenségeként számos helyen előforduló mofetta-aktivitás is (széndioxid-kiáramlás hasadékokon, barlangokban), ami szintén gyógyhatású (Csomád: torjai Büdös-barlang; Lucs-láp melléke: csíkszentimrei „Büdös”).

magántanárként a Kolozsvári Tudományegyetemen, haláláig. 1877-ben megjelent ma is sokat idézett, lenyűgöző monográfiája a Székelyföld geológiájáról (A Székelyföld földtani és őslénytani leírása). Azóta sem készült el ezen országrészről hasonló alaposságú, egységes szemléletű, a részleteket is feltáró mű. Példaértékű, a kor színvonalán megírt regionális földtani munka. (Hadd mondjuk el, hogy ezt a művet Koch Antal közbenjárására – legalábbis részben – tehetséges diákok fordították németről magyarra. Pedig ekkor Herbich már magyarnak vallotta magát.) E munkáján kívül sok és alapos föld- és őslénytani dolgozatot közölt Erdélyről és ezen belül a Székelyföldről. Kolozsvárra kerülése előtt, a korábbi időkben, Bukovinában csak kevés tudományos írása jelent meg, annál több a Székelyföldre jövetelét követően. Ezeket elsősorban Szádeczky-Kardoss Gyula a bécsi Zeitschrift für Berg- und Hüttenwesen, illetve a nagyszebeni Verhandlungen und Mittheilungen des Siebenbürgischen Vereins für Naturwissenschaften zu Hermannstadt című folyóiratokban tette közzé, a közlések mindegyike kivétel nélkül a Székelyföld földtanára vonatkozik. Kolozsvári tartózkodása alatt, amikor ideje és energiája legnagyobb részét az Erdélyi Múzeum Egyesület gyűjteményének rendezése és bővítése kötötte le, tovább folytatta székelyföldi tanulmányait, bár – munkahelyi kötelességeiből kifolyólag – Erdély egész területére ki kellett terjesztenie kutatása irányát. Ez idő tájt fedezte fel például a híres ürmösi kréta időszaki kövületlelőhelyt, foglalkozott az Ojtozi-szoros szénhidrogénelőfordulásaival, a kárpáti szirt-vonulattal, Gyergyószék érctelepeivel stb. Munkaasztala mellett halt meg Kolozsvárt. Bár ott temették el, sírját sem tudjuk, hol van, arcának képe ismeretlen előttünk. Herbich Kolozsvárra kerülése után nem sokkal – amikor hosszú előkészítés után beindult a modern egyetemi oktatás e városban (1872) – került ide ásvány- és földtanprofesszornak az akkor alig 29 éves Koch Antal, aki ugyan ekkor járt életében először ebben az országrészben, de akinek további élete és életműve egyértelműen összefonódott vele az itt töltött közel negyedszázad alatt. 1843. január 7-én született Zomboron (a mai Szerbia területén). A pesti egyetem természettudományi karán lett a magyarországi földtan és kőzettan atyja, Szabó József (1822–1894) tanítványa, felfedezettje és pártfogoltja, majd később méltó követője. Végzése után, rövid középiskolai tanárkodást és külföldi tanulmányutat követően az akkor létrehozott Magyar Királyi Földtani Intézet egyik legelső munkatársa lett,

4. A Székelyföld megismerése a kolozsvári egyetemről: Herbich Ferenc, Koch Antal, Szádeczky-Kardoss Gyula és követőik Kolozsvár tudományos szempontból a 19. század utolsó harmadában két pilléren állt. Egyrészt az Erdélyi Múzeum Egyesület, másrészt a Kolozsvári Tudományegyetem képezte ezt a két pillért. A kettő nyilván szoros kapcsolatban állt egymással, de önálló életet is élt. Mindkét intézmény alapvető szerepet játszott a természettudományok, így a földtan hazai fejlődésében. Mindkettő jelentősen kivette részét a Székelyföld kutatásában, mindenek előtt annak földtani megismerésében. E tekintetben először Herbich Ferenc személyét kell kiemelnünk. Herbich Ferenc (1821. március 17., Pozsony–1887. január 15., Kolozsvár) Erdélyben magyarosodott német születésű geológus volt. Előbb a bécsi egyetemen tanult az orvosi karon, majd Selmecbányára került, ahol 1844-ben bányamérnöki diplomát szerzett. Akkor valószínűleg csak nagyon homályos fogalmai voltak Erdélyről, magyarul pedig még nem tudott. Végzése után Bukovinába került bányatisztnek, ahol 11 éves ténykedése alatt – a Keleti-Kárpátokkal ismerkedve – vetődött át először Erdély földjére. Hogyan került 1854-ben Székelyföldre a szentkeresztbányai és fülei vasművekhez, onnan 1859-ben a balánbányai rézbányaművekhez bányanagynak, majd igazgatónak? Érdekes kérdés marad. Az tény, hogy ettől kezdve fokozatosan igazi erdélyi emberré vált, kinek érdeklődése középpontjában a Székelyföld maradt akkor is, amikor 1869-ben a kolozsvári székhelyű Erdélyi Múzeum-Egylet (EME) múzeumőre lett. Bekapcsolódott a frissen alakult Magyar Királyi Földtani Intézet munkálataiba is, de a nagyszebeni szász tudóstársaságnak is tagja volt. 1975-ben Kolozsvárott bölcsészdoktori oklevelet szerzett, és Koch Antal mellett Erdély – ma így mondanánk – regionális földtanát oktatta Koch Antal

226

227



ugyanakkor a megalakuló Magyarhoni Földtani Társulat titkára, egyben a Földtani Közlöny szerkesztője. A Kolozsvári Tudományegyetem megalapításakor kinevezték professzornak az itteni Ásvány–Földtan Tanszékre. 24 évi ott tartózkodása alatt az erdélyi földtanoktatást világszintre emelte, a helyi kutatásnak nemzetközi elismertséget szerzett. Szakírásainak, cikkeinek száma megközelítőleg 450 – ebből 360 Erdély földtanával kapcsolatos. Kiadta ennek az országrésznek a modern, revideált ásványtanát (bőséges székelyföldi adattárral: 1885), monografikusan az Erdélyi-medence neogén üledékeinek földtanát (két kötetben: 1894, 1900), az erdélyi mezozoikumi képződmények monográfiáját (1906). Új ásványokat írt le, számos őslénytani munkát közölt, első fajleírásokkal. Gyakorlatilag nincs Erdélyben földtani téma, melyhez ne szólt volna építően hozzá. Iskolát teremtett az erdélyi földtanban. Olyan tanítványokat nevelt, mint Pálfy Mór (1871–1930), Primics György (1849–1893) vagy Benkő Gábor (1858–1931) – hogy csak a kolozsvári végzettek között tallózzunk, pedig az egyetemen a földtan mindössze egyike volt a tanári célú természettudományos oktatás tantárgyainak. Szabó József halálát követően (1894) meghívták a Budapesti Tudományegyetemre, innen vonult nyugdíjba 1913-ban. Közben az Akadémia tagjául választotta, de megválasztották a Magyarhoni Földtani Társulat elnökének is. Érdemeiért nemesi címet (bodrogi előnévvel) és címert kapott Ferenc József osztrák császártól és magyar királytól (megjegyzendő: e címer minden eleme Erdélyhez kapcsolódik). Trianontól lesújtva, visszavonultan halt meg Budapesten. Ami szakmai életművének a Székelyfölddel való kapcsolatát illeti, Koch Erdélybe érkezvén, először az Erdélyi Múzeum Egyesület ásvány- és őslénytárának anyagán keresztül találkozott a Székelyföld földtani gazdagságával, de alig négy évre rá már átnézetes munkában foglalkozott a Székelyföld földtanával Erdély keleti részének némely geologiai viszonyairól címen. Már erdélyi munkásságának első nyolc évében rendkívüli jó érzékkel tapintott rá a Székelyföld földtanának néhány, azóta is sokat kutatott kulcskérdésére, mint a Hargita vulkáni kőzetei, a Persányi-hegység bazaltjainak ásvány- és kőzetzárványai, a korondi forrásmészkövek, a Torjai büdösbarlang geológiája és gázömlései, a Baróti-medence pliocén üledékeinek kövült állatvilága, vagy a ditrói szienitek kőzettana. Ez utóbbi kettő vizsgálatára többször is visszatért. Ezeken kívül még számos írásában foglalkozott e vidék ásvány- és kőzettanával, valamint az Erdélyi-medence neogén üledékeinek részletes térképezésével. Különös érdeme, hogy megmozgatta, magával ragadta tanártársainak érdeklődését is, bevonva az általa tanulmányozott ásványok és kőzetek fizikai és kémiai feldolgozásába, mint Fleischer Antalt, Fabinyi Rudolfot, vagy Abt Antalt. De épp úgy tanársegédeit, sőt tehetségesebb diákjait is munkatársként kezelte, sokuknak figyelmét a Székelyföld geológiájának egyes részletei felé irányítva. Például így jutott Benkő Gábor a kovásznai Pokolsár vizsgálatához. De Koch ösztökélte az erdővidéki származású Buday Józsefet is az ottani széntartalmú rétegek őslénytani megkutatására, majd mikor világossá vált annak rendkívülisége, akkor Lőrenthey Imrét (aki Buday után csak alig egy éven át volt tanársegéde) kolozsvári tartózkodása alatt célirányosan e pliocénkori képződményeknek a rétegtani tisztázása felé irányította. Héjjas Imre figyelmét pedig arra te-

relte, hogy kagylósrák-kutatásaiba bevonja eme üledékeknek és az Erdélyi-medence neogén rétegeinek ilyen irányú átvizsgálását. Amikor Kolozsvárról eltávozott, nem sikerült tanítványai közül utódot kinevelni a tanszékén, ám szellemisége olyan mély nyomokat hagyott, hogy az erdélyi földtanoktatás máig iskolateremtőként tartja számon Koch Antalt. Méltó utóda volt ugyanakkor a kolozsvári egyetemi földtanoktatásban Szádeczky Gyula (1860–1935), akinek a figyelme azonban kevésbé irányult a Székelyföld kutatása felé, csak néhány dolgozatában érintette az itteni képződményeket (Borszék, a Háromszéki-medence). Tanítványai közül viszont későbbi tanártársa, majd tanszéki utóda 1940–1944 között Szentpétery Zsigmond (1880–1952) már Koch nyomdokain haladva újrakezdte a Persányi-hegység bazaltjainak vizsgálatát, foglalkozott Olasztelek környékének nagyemlős-maradványaival is, miközben kutatási főtémája az Aranyosszék peremét alkotó Torockói-hegység ofiolitos kőzeteinek tanulmányozása volt. Szádeczky tanítványai közül Balogh Ernőt, Török Zoltánt és Tulogdy Jánost kell kiemelnünk, akik mellette gyakornokként, asszisztensként működtek, majd 1944 után a Bolyai Tudományegyetem földtani és földrajzi oktatásának meghatározó egyéniségei lettek. (Nem feledkezhetünk meg rajtuk kívül Kiss Ernőről sem, aki a Barótihegység mezozoikumi képződményeinek kutatásában szerzett kiváló érdemeket.) Balogh Ernő (1882. július 24., Kőröskisjenő–1969. július 11., Kolozsvár) szakmai pályáját – akárcsak két, alább bemutatandó kollégájáét – kettétörte a történelem. Az első világháborút követően, a román uralom alatt a középiskolai oktatásba szorult vissza. A korábban kristálytani kutatásokra szakosodott kutató elesvén az egyetem nyújtotta intézményes háttértől, elérhető, művelhető kutatási területet keresvén, a barlangtanhoz pártolt át. Csak 1940-ben jutott újra egyetemi tanszékre, Szentpétery Zsigmond mellé. Amikor a Ferenc József Tudományegyetemet felszámolták, és királyi rendeletre 1945 nyarán létrehozták a Bolyai Tudományegyetemet, annak megszervezésében – mint a földrajz és földtan egyetlen helyben maradt tanszemélyzeti tagja – kimagasló szerepet játszott. Hosszú ideig ő vezette az ásvány–kőzettani tanszéket. A Bolyai Tudományegyetem teljesen kiesett a Ferenc József Tudományegyetem épületállományi és felszereltségi örökségéből. A szerveződő földtani tanszékeket minimális anyagi fedezetből, a semmiből kellett felszerelni, működtetni. Tanártársaival együtt hősiesen helytállt, magas szintre emelve egyeteme földtanoktatási színvonalát, amit fényesen igazoltak az innen kikerült tanítványok, többek között Kónya Ádám, Kisgyörgy Zoltán, Kristó András, Fekete Albert, Makfalvi Zoltán és mások – hogy csak a később Székelyföldön kimagaslót alkotó tudósok, tanárok nevét említsük. Fentieket elmondva érthető, hogy földtani kutatásaiban Balogh Ernő sem elsősorban székelyföldi témákban jeleskedett, lényegeset e téren csak az ottani forrásmészkövek kutatásában alkotott, illetve voltak ide vonatkozó felszínalaktani észrevételei is (pl. A Bászkapatak megfordulásáról, 1940). Tulogdy János (1891. október 12., Torda–1979. október 1., Kolozsvár) szintén Szádeczky Gyula és Szentpétery Zsigmond tanítványa, majd gyakornokként őslénytanban kezdett szakosodni, de az ő sorsába is beleszólt az első világháború és

228

229



ugyanakkor a megalakuló Magyarhoni Földtani Társulat titkára, egyben a Földtani Közlöny szerkesztője. A Kolozsvári Tudományegyetem megalapításakor kinevezték professzornak az itteni Ásvány–Földtan Tanszékre. 24 évi ott tartózkodása alatt az erdélyi földtanoktatást világszintre emelte, a helyi kutatásnak nemzetközi elismertséget szerzett. Szakírásainak, cikkeinek száma megközelítőleg 450 – ebből 360 Erdély földtanával kapcsolatos. Kiadta ennek az országrésznek a modern, revideált ásványtanát (bőséges székelyföldi adattárral: 1885), monografikusan az Erdélyi-medence neogén üledékeinek földtanát (két kötetben: 1894, 1900), az erdélyi mezozoikumi képződmények monográfiáját (1906). Új ásványokat írt le, számos őslénytani munkát közölt, első fajleírásokkal. Gyakorlatilag nincs Erdélyben földtani téma, melyhez ne szólt volna építően hozzá. Iskolát teremtett az erdélyi földtanban. Olyan tanítványokat nevelt, mint Pálfy Mór (1871–1930), Primics György (1849–1893) vagy Benkő Gábor (1858–1931) – hogy csak a kolozsvári végzettek között tallózzunk, pedig az egyetemen a földtan mindössze egyike volt a tanári célú természettudományos oktatás tantárgyainak. Szabó József halálát követően (1894) meghívták a Budapesti Tudományegyetemre, innen vonult nyugdíjba 1913-ban. Közben az Akadémia tagjául választotta, de megválasztották a Magyarhoni Földtani Társulat elnökének is. Érdemeiért nemesi címet (bodrogi előnévvel) és címert kapott Ferenc József osztrák császártól és magyar királytól (megjegyzendő: e címer minden eleme Erdélyhez kapcsolódik). Trianontól lesújtva, visszavonultan halt meg Budapesten. Ami szakmai életművének a Székelyfölddel való kapcsolatát illeti, Koch Erdélybe érkezvén, először az Erdélyi Múzeum Egyesület ásvány- és őslénytárának anyagán keresztül találkozott a Székelyföld földtani gazdagságával, de alig négy évre rá már átnézetes munkában foglalkozott a Székelyföld földtanával Erdély keleti részének némely geologiai viszonyairól címen. Már erdélyi munkásságának első nyolc évében rendkívüli jó érzékkel tapintott rá a Székelyföld földtanának néhány, azóta is sokat kutatott kulcskérdésére, mint a Hargita vulkáni kőzetei, a Persányi-hegység bazaltjainak ásvány- és kőzetzárványai, a korondi forrásmészkövek, a Torjai büdösbarlang geológiája és gázömlései, a Baróti-medence pliocén üledékeinek kövült állatvilága, vagy a ditrói szienitek kőzettana. Ez utóbbi kettő vizsgálatára többször is visszatért. Ezeken kívül még számos írásában foglalkozott e vidék ásvány- és kőzettanával, valamint az Erdélyi-medence neogén üledékeinek részletes térképezésével. Különös érdeme, hogy megmozgatta, magával ragadta tanártársainak érdeklődését is, bevonva az általa tanulmányozott ásványok és kőzetek fizikai és kémiai feldolgozásába, mint Fleischer Antalt, Fabinyi Rudolfot, vagy Abt Antalt. De épp úgy tanársegédeit, sőt tehetségesebb diákjait is munkatársként kezelte, sokuknak figyelmét a Székelyföld geológiájának egyes részletei felé irányítva. Például így jutott Benkő Gábor a kovásznai Pokolsár vizsgálatához. De Koch ösztökélte az erdővidéki származású Buday Józsefet is az ottani széntartalmú rétegek őslénytani megkutatására, majd mikor világossá vált annak rendkívülisége, akkor Lőrenthey Imrét (aki Buday után csak alig egy éven át volt tanársegéde) kolozsvári tartózkodása alatt célirányosan e pliocénkori képződményeknek a rétegtani tisztázása felé irányította. Héjjas Imre figyelmét pedig arra te-

relte, hogy kagylósrák-kutatásaiba bevonja eme üledékeknek és az Erdélyi-medence neogén rétegeinek ilyen irányú átvizsgálását. Amikor Kolozsvárról eltávozott, nem sikerült tanítványai közül utódot kinevelni a tanszékén, ám szellemisége olyan mély nyomokat hagyott, hogy az erdélyi földtanoktatás máig iskolateremtőként tartja számon Koch Antalt. Méltó utóda volt ugyanakkor a kolozsvári egyetemi földtanoktatásban Szádeczky Gyula (1860–1935), akinek a figyelme azonban kevésbé irányult a Székelyföld kutatása felé, csak néhány dolgozatában érintette az itteni képződményeket (Borszék, a Háromszéki-medence). Tanítványai közül viszont későbbi tanártársa, majd tanszéki utóda 1940–1944 között Szentpétery Zsigmond (1880–1952) már Koch nyomdokain haladva újrakezdte a Persányi-hegység bazaltjainak vizsgálatát, foglalkozott Olasztelek környékének nagyemlős-maradványaival is, miközben kutatási főtémája az Aranyosszék peremét alkotó Torockói-hegység ofiolitos kőzeteinek tanulmányozása volt. Szádeczky tanítványai közül Balogh Ernőt, Török Zoltánt és Tulogdy Jánost kell kiemelnünk, akik mellette gyakornokként, asszisztensként működtek, majd 1944 után a Bolyai Tudományegyetem földtani és földrajzi oktatásának meghatározó egyéniségei lettek. (Nem feledkezhetünk meg rajtuk kívül Kiss Ernőről sem, aki a Barótihegység mezozoikumi képződményeinek kutatásában szerzett kiváló érdemeket.) Balogh Ernő (1882. július 24., Kőröskisjenő–1969. július 11., Kolozsvár) szakmai pályáját – akárcsak két, alább bemutatandó kollégájáét – kettétörte a történelem. Az első világháborút követően, a román uralom alatt a középiskolai oktatásba szorult vissza. A korábban kristálytani kutatásokra szakosodott kutató elesvén az egyetem nyújtotta intézményes háttértől, elérhető, művelhető kutatási területet keresvén, a barlangtanhoz pártolt át. Csak 1940-ben jutott újra egyetemi tanszékre, Szentpétery Zsigmond mellé. Amikor a Ferenc József Tudományegyetemet felszámolták, és királyi rendeletre 1945 nyarán létrehozták a Bolyai Tudományegyetemet, annak megszervezésében – mint a földrajz és földtan egyetlen helyben maradt tanszemélyzeti tagja – kimagasló szerepet játszott. Hosszú ideig ő vezette az ásvány–kőzettani tanszéket. A Bolyai Tudományegyetem teljesen kiesett a Ferenc József Tudományegyetem épületállományi és felszereltségi örökségéből. A szerveződő földtani tanszékeket minimális anyagi fedezetből, a semmiből kellett felszerelni, működtetni. Tanártársaival együtt hősiesen helytállt, magas szintre emelve egyeteme földtanoktatási színvonalát, amit fényesen igazoltak az innen kikerült tanítványok, többek között Kónya Ádám, Kisgyörgy Zoltán, Kristó András, Fekete Albert, Makfalvi Zoltán és mások – hogy csak a később Székelyföldön kimagaslót alkotó tudósok, tanárok nevét említsük. Fentieket elmondva érthető, hogy földtani kutatásaiban Balogh Ernő sem elsősorban székelyföldi témákban jeleskedett, lényegeset e téren csak az ottani forrásmészkövek kutatásában alkotott, illetve voltak ide vonatkozó felszínalaktani észrevételei is (pl. A Bászkapatak megfordulásáról, 1940). Tulogdy János (1891. október 12., Torda–1979. október 1., Kolozsvár) szintén Szádeczky Gyula és Szentpétery Zsigmond tanítványa, majd gyakornokként őslénytanban kezdett szakosodni, de az ő sorsába is beleszólt az első világháború és

228

229



Trianon. Kolozsvári középiskolai tanárként védte meg doktorátusát Budapesten, akkori lehetőségei szerint még az eredeti szakmai irányulását követve, de már az új felé kacsingatva. Nevezetesen, az intézményes kutatásból kirekesztődve ő is elérhető új területet keresett magának, amit a földfelszín-alaktanban talált meg. Ilyen irányú közleményeiben a Székelyföld területéről is sok adatot közölt, de Erdélyre vonatkozó, összefoglaló műveiben is foglalkozott e területtel. A Bolyai Egyetemen már a földrajzoktatásba való beilleszkedése szabta meg tudományos irányultságát. Török Zoltán (1893. november 23., Marosvásárhely–1963. április 12., Kolozsvár) még Szádeczky Gyula ösztönzésére kezdte el kutatni a Kelemen-, majd a Görgényihavasok vulkáni szerkezeteit, kőzettanát. Az első világháborút követően ő is kizáródott a felsőoktatásból és az intézményes kutatásból. Hányatott sorsa végül bizonyos értelemben megnyugodott, mikor a segesvári katolikus leánygimnáziumba került tanárnak. Itt előbb a környezet kínálta földtani kérdésekkel kezdett foglalkozni, ami a vulkanológiáról a középső–késő-miocén rétegtanára és a geomorfológiára való átirányulását követelte meg, de később – ugyancsak, mint külső munkatárs – a Román Földtani Intézet keretében a nyári vakációkban újból megadatott neki előbb az Erdélyi-medence K-i részén, majd a korábbi kutatási területein való földtani térképezés. Török a második világháború után megalakult Bolyai Tudományegyetem keretei között újrakezdhette közel harminc évvel korábbi, kényszerű megszakításból felhagyott kutatásait. Kiváló érdeme volt az, hogy terepmunkáira magával vitte tanítványait. Ezzel nemcsak óriási emberi élménnyel és szakmai tapasztalattal gazdagította őket, de kinevelte azokat a tanítványokat is, akik munkáját folytatták. Ezek közül magasan kiemelkedett Treiber János (1913. május 4., Debrecen–1975. november 7., Kolozsvár), aki munkásságának egyik fő pászmáját – a Keleti-Kárpátok vulkáni vonulatának tanára által megkezdett kutatását – kiterjesztette a délebbi vonulatokra, eljutva a Dél-Hargitáig. Treiber János egyben Török tanszéki utódja is lett előbb a Bolyai Tudományegyetemen, majd az egyetem beolvasztása után a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen előadótanárként folytatta oktatói és kutatói munkásságát haláláig. A részben vagy egészében a Székelyföldre vonatkozó több mint 20 tudományos dolgozatában (irodalmi hagyatékának körülbelül 1/3-a) foglalkozott a KeletiKárpátok kristályos vonulata karbonátos képződményeinek ásványtanával, a térség talajtanával, de Szabó Árpád atomfizikus társaságában az ottani kőzetek, talajok és ásványvizek radioaktivitásával is. Nem feledkezhetünk meg Török Zoltán másik – vele együtt a Kelemen-havasokban gyakornokoskodó – tanítványa, Mezei Zoltán (1927–2000) székelyföldi munkásságáról sem, aki a Hargita-hegység és környezete kutatásában elért eredményeit a Csíki Múzeum közleményeiben ismertette. Sajnos, későbbi pályáját e tudomány terén munkahelyének megváltozása lehetetlenné tette. Töröknél végzett Kristó András is, akiről fejezetünk záró pontjában külön is szólunk. A Bolyai Egyetem három meghatározó „öregének” keze alatt formálódott a tanszék fiatal nemzedéke. A már említettek mellett ehhez tartozott mindenek előtt – az oktatói létrán a legmagasabbra jutó (professzori minősítés és a Román Akadémia tagja)

– Mészáros Miklós (1927–2000), aki utóbb a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatásában is meghatározó szerepet játszott. Munkásságának java része a Székelyföld keleti, az Erdélyi-medence területére eső részét is érinti, 1968 után elsősorban ennek a földtani egységnek a neogén rétegtanára irányult a figyelme (nannoplankton kutatásai révén). Nagy Lajos (1921–1982) többek között Románia regionális földtanát oktatta a Bolyai Egyetemen, kutatói tevékenysége pedig elsősorban a Székelyföld területére eső medencebeli neogén üledékek rétegtana és földtani térképezése volt, melyet a Román Földtani Intézettel való szerződéses keretben végzett. Munkájában Fuchs Herman (1915–1996) tanszéki kollégája parányőslénytani meghatározásaira támaszkodott, aki az erdővidéki pliocén puhatestűek morfostatisztikájával is foglalkozott. Oktatóként Fuchs az őslénytan szerény, de meghatározó képviselője volt a Bolyai Egyetemen, majd annak egyesített utódján. Marosi Pál (1925–1989) hidrogeológiai kutatásait a Székelyföldre is kiterjesztette, ahol tanítványaival, Kristó Andrással és Makfalvi Zoltánnal is együttműködött. Végül megemlíthetnénk még a Bolyai Egyetem kimagasló oktatói: Imreh József, Gábos Lajos vagy Götz Endre nevét, bár az ő Székelyföldre vonatkozó munkásságuk nem volt annyira meghatározó.

230

231

5. Tanár-tudósok, tudós-tanárok: Bányai János és Kristó András A székelyföldi tudományosság, egyben tudóssors talán két legjellegzetesebb képviselője a földtudomány terén Bányai János és Kristó András volt. Pályájuk, munkásságuk sok hasonlóság mellett a változó – egyre romló – politikai körülmények adta különbségeket is magán viseli, ezért úgy véljük, előzőeknél alaposabban érdemes bemutatni életútjukat, azt mindkettejük esetében tágabb összefüggésekbe helyezve. Bányai (eredetileg Binder) János (Kézdivásárhely, 1886. nov. 6. – Székelyudvarhely, 1971. máj. 13.) megtestesítője volt annak a Kőrösi Csoma Sándoréhoz hasonlítható tudásszomjas, sokoldalú és fáradhatatlanul szívós alkatnak, amely minden korban túl tud emelkedni a mostoha körülményeken, s akár egyedül is képes kiemelkedő teljesítményre. E teljesítmény Bányai esetében olyan fokú, hogy joggal tarthatjuk őt a Székelyföld legnagyobb geológusának. Tegyük azért hozzá, hogy – noha Bányai az első világháború előtt bekerülhetett a nyugati világ tudományos vérkeringésébe, sőt ezt később kiterjedt nemzetközi levelezés követte – ezután otthon maradt, és a két világháború között, de főleg azután nemigen juthatott hozzá a korának megfelelő vizsgálati módszerekhez. Kétségtelen, hogy ez több esetben még magasabbra emelhette volna munkájának értékét, s őt nemzetközileg is ismertebbé tette volna. Bányai Budapesten végzett polgári iskolai tanárként (1908), majd németországi tanulmányutat tett: Jénában, Berlinben mélyítette el tudását a kor kiváló tudósainak előadásain. Hazatelepedve, abrudbányai tanárkodást követően 1921 után előbb Székelykeresztúron, majd 1931-től Székelyudvarhelyen tanított, s ebben az időszakban a Román Földtani Intézetnek is bedolgozott, „külsős” munkatársként. 1929-től



Trianon. Kolozsvári középiskolai tanárként védte meg doktorátusát Budapesten, akkori lehetőségei szerint még az eredeti szakmai irányulását követve, de már az új felé kacsingatva. Nevezetesen, az intézményes kutatásból kirekesztődve ő is elérhető új területet keresett magának, amit a földfelszín-alaktanban talált meg. Ilyen irányú közleményeiben a Székelyföld területéről is sok adatot közölt, de Erdélyre vonatkozó, összefoglaló műveiben is foglalkozott e területtel. A Bolyai Egyetemen már a földrajzoktatásba való beilleszkedése szabta meg tudományos irányultságát. Török Zoltán (1893. november 23., Marosvásárhely–1963. április 12., Kolozsvár) még Szádeczky Gyula ösztönzésére kezdte el kutatni a Kelemen-, majd a Görgényihavasok vulkáni szerkezeteit, kőzettanát. Az első világháborút követően ő is kizáródott a felsőoktatásból és az intézményes kutatásból. Hányatott sorsa végül bizonyos értelemben megnyugodott, mikor a segesvári katolikus leánygimnáziumba került tanárnak. Itt előbb a környezet kínálta földtani kérdésekkel kezdett foglalkozni, ami a vulkanológiáról a középső–késő-miocén rétegtanára és a geomorfológiára való átirányulását követelte meg, de később – ugyancsak, mint külső munkatárs – a Román Földtani Intézet keretében a nyári vakációkban újból megadatott neki előbb az Erdélyi-medence K-i részén, majd a korábbi kutatási területein való földtani térképezés. Török a második világháború után megalakult Bolyai Tudományegyetem keretei között újrakezdhette közel harminc évvel korábbi, kényszerű megszakításból felhagyott kutatásait. Kiváló érdeme volt az, hogy terepmunkáira magával vitte tanítványait. Ezzel nemcsak óriási emberi élménnyel és szakmai tapasztalattal gazdagította őket, de kinevelte azokat a tanítványokat is, akik munkáját folytatták. Ezek közül magasan kiemelkedett Treiber János (1913. május 4., Debrecen–1975. november 7., Kolozsvár), aki munkásságának egyik fő pászmáját – a Keleti-Kárpátok vulkáni vonulatának tanára által megkezdett kutatását – kiterjesztette a délebbi vonulatokra, eljutva a Dél-Hargitáig. Treiber János egyben Török tanszéki utódja is lett előbb a Bolyai Tudományegyetemen, majd az egyetem beolvasztása után a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen előadótanárként folytatta oktatói és kutatói munkásságát haláláig. A részben vagy egészében a Székelyföldre vonatkozó több mint 20 tudományos dolgozatában (irodalmi hagyatékának körülbelül 1/3-a) foglalkozott a KeletiKárpátok kristályos vonulata karbonátos képződményeinek ásványtanával, a térség talajtanával, de Szabó Árpád atomfizikus társaságában az ottani kőzetek, talajok és ásványvizek radioaktivitásával is. Nem feledkezhetünk meg Török Zoltán másik – vele együtt a Kelemen-havasokban gyakornokoskodó – tanítványa, Mezei Zoltán (1927–2000) székelyföldi munkásságáról sem, aki a Hargita-hegység és környezete kutatásában elért eredményeit a Csíki Múzeum közleményeiben ismertette. Sajnos, későbbi pályáját e tudomány terén munkahelyének megváltozása lehetetlenné tette. Töröknél végzett Kristó András is, akiről fejezetünk záró pontjában külön is szólunk. A Bolyai Egyetem három meghatározó „öregének” keze alatt formálódott a tanszék fiatal nemzedéke. A már említettek mellett ehhez tartozott mindenek előtt – az oktatói létrán a legmagasabbra jutó (professzori minősítés és a Román Akadémia tagja)

– Mészáros Miklós (1927–2000), aki utóbb a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatásában is meghatározó szerepet játszott. Munkásságának java része a Székelyföld keleti, az Erdélyi-medence területére eső részét is érinti, 1968 után elsősorban ennek a földtani egységnek a neogén rétegtanára irányult a figyelme (nannoplankton kutatásai révén). Nagy Lajos (1921–1982) többek között Románia regionális földtanát oktatta a Bolyai Egyetemen, kutatói tevékenysége pedig elsősorban a Székelyföld területére eső medencebeli neogén üledékek rétegtana és földtani térképezése volt, melyet a Román Földtani Intézettel való szerződéses keretben végzett. Munkájában Fuchs Herman (1915–1996) tanszéki kollégája parányőslénytani meghatározásaira támaszkodott, aki az erdővidéki pliocén puhatestűek morfostatisztikájával is foglalkozott. Oktatóként Fuchs az őslénytan szerény, de meghatározó képviselője volt a Bolyai Egyetemen, majd annak egyesített utódján. Marosi Pál (1925–1989) hidrogeológiai kutatásait a Székelyföldre is kiterjesztette, ahol tanítványaival, Kristó Andrással és Makfalvi Zoltánnal is együttműködött. Végül megemlíthetnénk még a Bolyai Egyetem kimagasló oktatói: Imreh József, Gábos Lajos vagy Götz Endre nevét, bár az ő Székelyföldre vonatkozó munkásságuk nem volt annyira meghatározó.

230

231

5. Tanár-tudósok, tudós-tanárok: Bányai János és Kristó András A székelyföldi tudományosság, egyben tudóssors talán két legjellegzetesebb képviselője a földtudomány terén Bányai János és Kristó András volt. Pályájuk, munkásságuk sok hasonlóság mellett a változó – egyre romló – politikai körülmények adta különbségeket is magán viseli, ezért úgy véljük, előzőeknél alaposabban érdemes bemutatni életútjukat, azt mindkettejük esetében tágabb összefüggésekbe helyezve. Bányai (eredetileg Binder) János (Kézdivásárhely, 1886. nov. 6. – Székelyudvarhely, 1971. máj. 13.) megtestesítője volt annak a Kőrösi Csoma Sándoréhoz hasonlítható tudásszomjas, sokoldalú és fáradhatatlanul szívós alkatnak, amely minden korban túl tud emelkedni a mostoha körülményeken, s akár egyedül is képes kiemelkedő teljesítményre. E teljesítmény Bányai esetében olyan fokú, hogy joggal tarthatjuk őt a Székelyföld legnagyobb geológusának. Tegyük azért hozzá, hogy – noha Bányai az első világháború előtt bekerülhetett a nyugati világ tudományos vérkeringésébe, sőt ezt később kiterjedt nemzetközi levelezés követte – ezután otthon maradt, és a két világháború között, de főleg azután nemigen juthatott hozzá a korának megfelelő vizsgálati módszerekhez. Kétségtelen, hogy ez több esetben még magasabbra emelhette volna munkájának értékét, s őt nemzetközileg is ismertebbé tette volna. Bányai Budapesten végzett polgári iskolai tanárként (1908), majd németországi tanulmányutat tett: Jénában, Berlinben mélyítette el tudását a kor kiváló tudósainak előadásain. Hazatelepedve, abrudbányai tanárkodást követően 1921 után előbb Székelykeresztúron, majd 1931-től Székelyudvarhelyen tanított, s ebben az időszakban a Román Földtani Intézetnek is bedolgozott, „külsős” munkatársként. 1929-től



nyaranta Udvarhelyről szervezte népszerű Hargita-„expedícióit”, amelyeken kollégák, egyetemi hallgatók, természetjárók egyaránt részt vettek. Kutatásait egyre inkább egyszemélyes intézményként folytatta, hatalmas könyvtárat berendezve. Érdeklődési köre igen szerteágazó, a földtan majd minden ágát művelte: a rétegtant, kőzettant, őslénytant, ám legközelebb az ásványvizek, borvizek kutatása állt hozzá. Elkészítette az ásványvizek kataszteri térképét, beszámol a székelyföldi gyógyhatású iszapvulkánokról, mofettákról, a fürdőélet fellendítésének lehetőségeiről (A Székelyföld mint fürdőország, 1932; A Székelyföld ásványvizeinek eredete és forrásfoglalásai, 1934). Mindemellett az állat- és növénytanban, sőt a néprajzban is elmélyedt. Sokoldalúsága csakhamar a tágabb térség egyik legfőbb szellemi tekintélyévé tette. Talán mind között legkiemelkedőbb vállalkozásaként 1931-től útnak indította és 13 éven át szerkesztette a Székelység című, a Székelyföldről és a benne élő emberről szóló folyóiratot, amely havonta megjelent. Ennek mellékleteként (A Székelyföld természeti kincsei és csodás ritkaságai címmel, 1938) külön bemutatást szentelt a földtani kutatásoknak, a vulkáni hegységektől az ásványkincseken, barlangokon át a fürdőkultúráig. Remek munka A Székelyföld írásban és képben című honismereti könyvecskéje is (1940). Még a háború alatt a fürdők igazgatásában vállalt szerepet (pl. az újonnan létrehozandó Orbán Balázs Borvízkutató Intézet szervezése, a teljes erdélyi ásványvízkincs felmérése). A háború azonban megakasztotta a terveket, azt követően, 1947-ben pedig tanári állásából is nyugdíjba ment. Ezután is termékeny évtizedek következtek az udvarhelyi tudós, egyben lokálpatrióta életében, a publikálást szinte töretlenül folytatta; több tucat romániai és magyarországi szakcikke jelent meg, köztük német, francia nyelvű tanulmányok. Két összefoglaló munkát írt az (1968-ig fennállt) Magyar Autonóm Tartományról, mindkettőt 1957-ben: a hasznosítható ásványi kincsekről, illetve az ásványvizekről, gázömlésekről (utóbbit társszerzőkkel). 1965-ben megkapta Budapesten a Magyarhoni Földtani Társulat aranydiplomáját. Végül röviden bemutatjuk egy példán, milyen módon segíthette volna tudományos munkáját a hozzáférés a kornak megfelelő módszerekhez. 1964-ben, a Magyar Földrajzi Társaság lapjában, a Földrajzi Közleményekben megjelent – egyébként igen alapos – tanulmányában a dél-hargitai Csomád kitöréseinek korát elemzi (A Szent Anna-tavi ikerkráter erupciójának kora). Bányai nem értett egyet azzal a nézettel, hogy e kitörések a jégkorban (pleisztocénban) játszódtak volna le. Utóbbi nézet a vulkán „fiatalos” formakincse, rétegtani megfontolások

– pl. a szomszédos Olt fiatal folyóteraszaiban talált ép vulkáni bombák – nyomán a 20. század fordulóján fogalmazódott meg, egyebek között Cholnoky Jenő részéről, aki 1922-ben így írt: „ha a dús növényi takaró nem volna, szinte minden pillanatban várhatnók a kitörések megújulását”. Bányai a folyóteraszokban talált anyagot mindenütt másodlagosan felhalmozódott, betelepült üledéknek tekinti. Sem alaposabb üledékföldtani (szedimentológiai) vizsgálatokat, értékelést, sem az akkor a román geológia által már bevezetett rétegtani módszereket nem alkalmazta, munkája voltaképpen spekulatív jellegű, a csomádi kitörések idejét végeredményben csak a pliocén végére helyezte. Ennek azonban a térségben dolgozó, relatív (őslénytani alapon történő) korKristó András emléktáblája meghatározásokat használó román kutaa Márton Áron Főgimnáziumban tók már akkor is ellentmondtak. Így pl. a Csomáddal szomszédos fiatal medenceüledékek és a vulkáni előfordulások rétegtani kapcsolatának vizsgálata nyomán Sergiu Peltz (1971) a Dél-Hargita középső vagy akár késő-pleisztocén korát javasolta. Ezt végérvényesen csak az 1990-es évektől meginduló nemzetközi radiometrikus kormeghatározások bizonyították be; az utolsó vulkánkitörések földtani értelemben igen fiatalon, 30 ezer éve mentek végbe. A Székelyföld másik kiemelkedő tudós-tanára, Kristó András (Csíkszentkirály, 1930. június 10. – Budapest, 1994. december 14.) a Bányainak megadatott európai légkörből még kevésbé részesülhetett. Ráadásul, míg Bányainak tulajdonképpen nem igazán volt konfliktusa a hatalommal, Kristó életét végigkísérte a szocialista rendszerrel való szembenállás, tanári munkájában az áthelyezések, publikációs tevékenységében a mellőzés, elhallgatás, különösen a Ceauşescu-korszak egyre sötétebbé váló 1980-as éveiben. A hányatott élet, a méltánytalanságok is közrejátszhattak korai – a romániai forradalom után 5 évvel bekövetkezett – halálában. Édesapja, édesanyja egyaránt tanító család sarja volt, Kristó tehát otthonról hozta a tanítás, nevelés érzékét. Ugyanakkor szülőhelye – a Csíki-medence – közvetlen élményt, „kulcsot” adott a természethez: „állandóan jártuk a hargitai hegyeket-völgyeket, (…) alaposan megismertem a természetet, az akkor még ős-erdőrengetegeket épp úgy, mint az ősi székely falu szokásrendszerét, tárgyi és szellemi néprajzának értékeit. Ez a légkör tett fogékonnyá a természettudományok, de a történelem és a néprajz, az irodalom, a képzőművészet, a zene iránt is. Ez tette olyan szorossá a kap-

232

233

Bányai János



nyaranta Udvarhelyről szervezte népszerű Hargita-„expedícióit”, amelyeken kollégák, egyetemi hallgatók, természetjárók egyaránt részt vettek. Kutatásait egyre inkább egyszemélyes intézményként folytatta, hatalmas könyvtárat berendezve. Érdeklődési köre igen szerteágazó, a földtan majd minden ágát művelte: a rétegtant, kőzettant, őslénytant, ám legközelebb az ásványvizek, borvizek kutatása állt hozzá. Elkészítette az ásványvizek kataszteri térképét, beszámol a székelyföldi gyógyhatású iszapvulkánokról, mofettákról, a fürdőélet fellendítésének lehetőségeiről (A Székelyföld mint fürdőország, 1932; A Székelyföld ásványvizeinek eredete és forrásfoglalásai, 1934). Mindemellett az állat- és növénytanban, sőt a néprajzban is elmélyedt. Sokoldalúsága csakhamar a tágabb térség egyik legfőbb szellemi tekintélyévé tette. Talán mind között legkiemelkedőbb vállalkozásaként 1931-től útnak indította és 13 éven át szerkesztette a Székelység című, a Székelyföldről és a benne élő emberről szóló folyóiratot, amely havonta megjelent. Ennek mellékleteként (A Székelyföld természeti kincsei és csodás ritkaságai címmel, 1938) külön bemutatást szentelt a földtani kutatásoknak, a vulkáni hegységektől az ásványkincseken, barlangokon át a fürdőkultúráig. Remek munka A Székelyföld írásban és képben című honismereti könyvecskéje is (1940). Még a háború alatt a fürdők igazgatásában vállalt szerepet (pl. az újonnan létrehozandó Orbán Balázs Borvízkutató Intézet szervezése, a teljes erdélyi ásványvízkincs felmérése). A háború azonban megakasztotta a terveket, azt követően, 1947-ben pedig tanári állásából is nyugdíjba ment. Ezután is termékeny évtizedek következtek az udvarhelyi tudós, egyben lokálpatrióta életében, a publikálást szinte töretlenül folytatta; több tucat romániai és magyarországi szakcikke jelent meg, köztük német, francia nyelvű tanulmányok. Két összefoglaló munkát írt az (1968-ig fennállt) Magyar Autonóm Tartományról, mindkettőt 1957-ben: a hasznosítható ásványi kincsekről, illetve az ásványvizekről, gázömlésekről (utóbbit társszerzőkkel). 1965-ben megkapta Budapesten a Magyarhoni Földtani Társulat aranydiplomáját. Végül röviden bemutatjuk egy példán, milyen módon segíthette volna tudományos munkáját a hozzáférés a kornak megfelelő módszerekhez. 1964-ben, a Magyar Földrajzi Társaság lapjában, a Földrajzi Közleményekben megjelent – egyébként igen alapos – tanulmányában a dél-hargitai Csomád kitöréseinek korát elemzi (A Szent Anna-tavi ikerkráter erupciójának kora). Bányai nem értett egyet azzal a nézettel, hogy e kitörések a jégkorban (pleisztocénban) játszódtak volna le. Utóbbi nézet a vulkán „fiatalos” formakincse, rétegtani megfontolások

– pl. a szomszédos Olt fiatal folyóteraszaiban talált ép vulkáni bombák – nyomán a 20. század fordulóján fogalmazódott meg, egyebek között Cholnoky Jenő részéről, aki 1922-ben így írt: „ha a dús növényi takaró nem volna, szinte minden pillanatban várhatnók a kitörések megújulását”. Bányai a folyóteraszokban talált anyagot mindenütt másodlagosan felhalmozódott, betelepült üledéknek tekinti. Sem alaposabb üledékföldtani (szedimentológiai) vizsgálatokat, értékelést, sem az akkor a román geológia által már bevezetett rétegtani módszereket nem alkalmazta, munkája voltaképpen spekulatív jellegű, a csomádi kitörések idejét végeredményben csak a pliocén végére helyezte. Ennek azonban a térségben dolgozó, relatív (őslénytani alapon történő) korKristó András emléktáblája meghatározásokat használó román kutaa Márton Áron Főgimnáziumban tók már akkor is ellentmondtak. Így pl. a Csomáddal szomszédos fiatal medenceüledékek és a vulkáni előfordulások rétegtani kapcsolatának vizsgálata nyomán Sergiu Peltz (1971) a Dél-Hargita középső vagy akár késő-pleisztocén korát javasolta. Ezt végérvényesen csak az 1990-es évektől meginduló nemzetközi radiometrikus kormeghatározások bizonyították be; az utolsó vulkánkitörések földtani értelemben igen fiatalon, 30 ezer éve mentek végbe. A Székelyföld másik kiemelkedő tudós-tanára, Kristó András (Csíkszentkirály, 1930. június 10. – Budapest, 1994. december 14.) a Bányainak megadatott európai légkörből még kevésbé részesülhetett. Ráadásul, míg Bányainak tulajdonképpen nem igazán volt konfliktusa a hatalommal, Kristó életét végigkísérte a szocialista rendszerrel való szembenállás, tanári munkájában az áthelyezések, publikációs tevékenységében a mellőzés, elhallgatás, különösen a Ceauşescu-korszak egyre sötétebbé váló 1980-as éveiben. A hányatott élet, a méltánytalanságok is közrejátszhattak korai – a romániai forradalom után 5 évvel bekövetkezett – halálában. Édesapja, édesanyja egyaránt tanító család sarja volt, Kristó tehát otthonról hozta a tanítás, nevelés érzékét. Ugyanakkor szülőhelye – a Csíki-medence – közvetlen élményt, „kulcsot” adott a természethez: „állandóan jártuk a hargitai hegyeket-völgyeket, (…) alaposan megismertem a természetet, az akkor még ős-erdőrengetegeket épp úgy, mint az ősi székely falu szokásrendszerét, tárgyi és szellemi néprajzának értékeit. Ez a légkör tett fogékonnyá a természettudományok, de a történelem és a néprajz, az irodalom, a képzőművészet, a zene iránt is. Ez tette olyan szorossá a kap-

232

233

Bányai János


A Vargyas-szoros az Orbán Balázs barlangból (Karátson Dávid felvétele)

csolatomat a földdel és népével, hogy soha hosszabb időre nem tudtam eltávolodni tőle” – fogalmaz önéletírásában. Középiskolai tanulmányait Csíkszeredában, a Római Katolikus Főgimnáziumban kezdte 1941-ben, majd a háború ezt megakasztotta. Családjával Magyarországra menekült, ami ugyanakkor lehetőséget adott számára Észak-Magyarország és Ausztria megismerésére. A háború után hazatért, s a Főgimnáziumban végzett 1949-ben – ahová egyetemi évei után (rövid vargabetűt követően) vissza is tér majd, s ahol oktató-nevelő munkája kiteljesedik. Közben Cholnoky Jenővel, az agg budapesti földrajzprofesszorral levelezett – ő buzdítja továbbtanulásra –, és megismerkedett Bányai Jánossal, akinek személyében igazi atyai barátra tett szert. Kolozsvárra, a Bolyai Egyetem földrajz-geológia szakára nyert egyetemi felvételt, s szerzett tanári oklevelet 1953-ban. A „nagy öregek”, Balogh Ernő, Török Zoltán, Tulogdy, Treiber oktatták. Diplomamunkáját Töröknél a Kelemen-havasok földtani felépítéséről írta. Ezután Bányai segítségével hidrogeológusként helyezkedett el, ám a tanári pálya jobban vonzotta, így Csíkba visszatelepedve kisiskolában kezdett tanítani. Ezekben az években alapozta meg terepi tudását, ismereteit, érdeklődési köre elsősorban a geomorfológia, a hidrográfia és a barlangtan. A csíkszentkirályi Borsáros láp természetföldrajzi, botanikai feldolgozása első önálló közleményeként jelent meg 1955-ben, majd rá egy évre már összefoglaló, népszerű-tudományos cikket írt A Csíki-medence földtörténete címmel (1956). Jelen sorok első szerzőjének személyes, sőt családi élménye ez a kiválóan megírt munka, amelyet azon frissiben, 1956 nyarán hozott magával Budapestre akkor huszonéves édesapja, Karátson Gábor, hogy újabb

234


húsz évvel később a tanulmány fia egyik kedvencévé váljon, sőt pályaválasztásában is segítse... 1956-tól Kristó a csíkszeredai Főgimnázium tanára, ahol rövid megszakítással tizenöt évig tanított, sőt 1959 és 1965 között a gimnázium igazgatója volt. Kezdeményezte és vezette a Csíkszeredai Líceum földrajz körét, amely az 1970-es évek elejéig hallgatók tucatjait oltotta be a természet szeretetével. Vonzották a karsztos képződmények is, barlangfeltáró kirándulásokat vezetett a Gyilkos-tó környékére; hallgatóival feltérképezte a Vargyas-szoros környékét. 1972-ben azonban Balánbányára, az ottani általános iskolába helyezték át, ahol egészen 1987-ig tanított. Innen is fáradhatatlanul szervezte a természetjárást, a Jöjjön velünk honismereti mozgalom tízezreket mozgatott meg. Talán még ennél is fontosabbak a ’70-es, ’80-as évekbeli publikációi szűkebb és tágabb pátriájáról: a Csíki-, a Kászoni-medencéről és a környező hegységkeretről, amelyek a sepsiszentgyörgyi Alutában és Hargita megye múzeumainak évkönyvében, az Acta Hargitensiában jelentek meg. Végül 1987-től három évig, nyugdíjazásáig újra a Főgimnáziumban volt középiskolai tanár. Kristó szakmai, politikai konfliktusai nem csupán az erdélyi magyar kisebbségi létnek, hanem ezen felül csöndes, de megalkuvásra képtelen természetének, magyarsága vállalásának is a következményei. Nem szerezhette meg a (bukaresti) doktori fokozatot Romániában, mert nem volt hajlandó vállalni a székely magyar helynevek románosítását. „A legnyomasztóbbak az 1980-as évek voltak, amikor teljesen elszigeteltek minden külföldi hatástól (szakfolyóirat, személyes kapcsolat, levelezés), és útlevelet sem kaptunk. Ez a szétzüllesztési politika, az állandóan érezhető ellenőrzés, a zaklatástól való félelem még a belföldi kapcsolatokat is lehetetlenné tette” – írta. Amikor a légkör a rendszerváltozást követően oldódott, nyugdíjasként sem volt „nyugta”, tovább folytatta a tanítást, immár nemcsak Csíkszeredában (több, újonnan induló intézményben), hanem meghívásoknak eleget téve az anyaországban is. A pedagógiai munkán kívül az 1990-es évektől megújuló s intézményesülő természetvédelemből is kivette a részét. A Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület megalakítója (egyben első elnöke), az Erdélyi Kárpát Egyesület újjászervezője, a Csíki Zöld Füzetek számos cikkének írója – jó néhány, addig asztalfiókban maradt tanulmány leközlésével. Ez utóbbi munkássága igazi hiánypótlás, hiszen számos, évtizedek alatt gyűjtött eredmény újragondolása, kiérlelt összegzése jelenik meg bennük (A Csíki-medencék vidékének környezetvédelmi értékelése és környezetszennyező gócai, Csíki Zöld Füzetek, 1994; A Gyilkos-tó és a Békás-szoros környékének földtani és geomorfológiai jellemvonásai, Környezetkultúra, 1995; A Csomád-Büdös-hegycsoport földtani és geomorfológiai képe, Csíki Zöld Füzetek, 1995; A Hargita felszínalaktani jellemvonásai, Földrajzi Közlemények, 1995). Halála után Beszélő tájak c. tiszteletkötetében (2007) legjobb írásai kapnak helyet, közöttük egy korai, 1958-as, kiváló tanulmánya is Pleisztocén kori kaptúrák a Csíki-medencékben címmel. Kiemelendő e munkákban az újra való nyitottság, ami Kristó életművét minden korszakában jellemezte.

235


A Vargyas-szoros az Orbán Balázs barlangból (Karátson Dávid felvétele)

csolatomat a földdel és népével, hogy soha hosszabb időre nem tudtam eltávolodni tőle” – fogalmaz önéletírásában. Középiskolai tanulmányait Csíkszeredában, a Római Katolikus Főgimnáziumban kezdte 1941-ben, majd a háború ezt megakasztotta. Családjával Magyarországra menekült, ami ugyanakkor lehetőséget adott számára Észak-Magyarország és Ausztria megismerésére. A háború után hazatért, s a Főgimnáziumban végzett 1949-ben – ahová egyetemi évei után (rövid vargabetűt követően) vissza is tér majd, s ahol oktató-nevelő munkája kiteljesedik. Közben Cholnoky Jenővel, az agg budapesti földrajzprofesszorral levelezett – ő buzdítja továbbtanulásra –, és megismerkedett Bányai Jánossal, akinek személyében igazi atyai barátra tett szert. Kolozsvárra, a Bolyai Egyetem földrajz-geológia szakára nyert egyetemi felvételt, s szerzett tanári oklevelet 1953-ban. A „nagy öregek”, Balogh Ernő, Török Zoltán, Tulogdy, Treiber oktatták. Diplomamunkáját Töröknél a Kelemen-havasok földtani felépítéséről írta. Ezután Bányai segítségével hidrogeológusként helyezkedett el, ám a tanári pálya jobban vonzotta, így Csíkba visszatelepedve kisiskolában kezdett tanítani. Ezekben az években alapozta meg terepi tudását, ismereteit, érdeklődési köre elsősorban a geomorfológia, a hidrográfia és a barlangtan. A csíkszentkirályi Borsáros láp természetföldrajzi, botanikai feldolgozása első önálló közleményeként jelent meg 1955-ben, majd rá egy évre már összefoglaló, népszerű-tudományos cikket írt A Csíki-medence földtörténete címmel (1956). Jelen sorok első szerzőjének személyes, sőt családi élménye ez a kiválóan megírt munka, amelyet azon frissiben, 1956 nyarán hozott magával Budapestre akkor huszonéves édesapja, Karátson Gábor, hogy újabb

234


húsz évvel később a tanulmány fia egyik kedvencévé váljon, sőt pályaválasztásában is segítse... 1956-tól Kristó a csíkszeredai Főgimnázium tanára, ahol rövid megszakítással tizenöt évig tanított, sőt 1959 és 1965 között a gimnázium igazgatója volt. Kezdeményezte és vezette a Csíkszeredai Líceum földrajz körét, amely az 1970-es évek elejéig hallgatók tucatjait oltotta be a természet szeretetével. Vonzották a karsztos képződmények is, barlangfeltáró kirándulásokat vezetett a Gyilkos-tó környékére; hallgatóival feltérképezte a Vargyas-szoros környékét. 1972-ben azonban Balánbányára, az ottani általános iskolába helyezték át, ahol egészen 1987-ig tanított. Innen is fáradhatatlanul szervezte a természetjárást, a Jöjjön velünk honismereti mozgalom tízezreket mozgatott meg. Talán még ennél is fontosabbak a ’70-es, ’80-as évekbeli publikációi szűkebb és tágabb pátriájáról: a Csíki-, a Kászoni-medencéről és a környező hegységkeretről, amelyek a sepsiszentgyörgyi Alutában és Hargita megye múzeumainak évkönyvében, az Acta Hargitensiában jelentek meg. Végül 1987-től három évig, nyugdíjazásáig újra a Főgimnáziumban volt középiskolai tanár. Kristó szakmai, politikai konfliktusai nem csupán az erdélyi magyar kisebbségi létnek, hanem ezen felül csöndes, de megalkuvásra képtelen természetének, magyarsága vállalásának is a következményei. Nem szerezhette meg a (bukaresti) doktori fokozatot Romániában, mert nem volt hajlandó vállalni a székely magyar helynevek románosítását. „A legnyomasztóbbak az 1980-as évek voltak, amikor teljesen elszigeteltek minden külföldi hatástól (szakfolyóirat, személyes kapcsolat, levelezés), és útlevelet sem kaptunk. Ez a szétzüllesztési politika, az állandóan érezhető ellenőrzés, a zaklatástól való félelem még a belföldi kapcsolatokat is lehetetlenné tette” – írta. Amikor a légkör a rendszerváltozást követően oldódott, nyugdíjasként sem volt „nyugta”, tovább folytatta a tanítást, immár nemcsak Csíkszeredában (több, újonnan induló intézményben), hanem meghívásoknak eleget téve az anyaországban is. A pedagógiai munkán kívül az 1990-es évektől megújuló s intézményesülő természetvédelemből is kivette a részét. A Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület megalakítója (egyben első elnöke), az Erdélyi Kárpát Egyesület újjászervezője, a Csíki Zöld Füzetek számos cikkének írója – jó néhány, addig asztalfiókban maradt tanulmány leközlésével. Ez utóbbi munkássága igazi hiánypótlás, hiszen számos, évtizedek alatt gyűjtött eredmény újragondolása, kiérlelt összegzése jelenik meg bennük (A Csíki-medencék vidékének környezetvédelmi értékelése és környezetszennyező gócai, Csíki Zöld Füzetek, 1994; A Gyilkos-tó és a Békás-szoros környékének földtani és geomorfológiai jellemvonásai, Környezetkultúra, 1995; A Csomád-Büdös-hegycsoport földtani és geomorfológiai képe, Csíki Zöld Füzetek, 1995; A Hargita felszínalaktani jellemvonásai, Földrajzi Közlemények, 1995). Halála után Beszélő tájak c. tiszteletkötetében (2007) legjobb írásai kapnak helyet, közöttük egy korai, 1958-as, kiváló tanulmánya is Pleisztocén kori kaptúrák a Csíki-medencékben címmel. Kiemelendő e munkákban az újra való nyitottság, ami Kristó életművét minden korszakában jellemezte.

235


Nem hallgathatjuk el azonban, hogy míg Kristó Andrásnak, aki nemzedékeket nevelt fel és tanított a maga csendes módján emberségre és magyarságra, s tanári hivatását ez által a legmesszebbmenőkig betöltötte, addig tudósi kiteljesedését – Bányainál is nagyobb mértékben – hátráltatta a kisebbségi sors, a bezártság. Noha tudománynépszerűsítő, fentebb említett munkái így is maradandóak, a szakmai együttműködések hiánya, az anyaországgal való kapcsolat ellehetetlenülése megakadályozta, hogy szakterületén a kor tudományos problémafelvetéseit, eszköztárát bevesse. E tanulmány első szerzőjének örökre szóló élménye, hogy Kristó gondolkodásmódját, alaposságát megismerhette, ám a közös együttműködés – Kristó korai halála miatt – sajnos csak az új tervek megfogalmazására hagyott időt. Örökségét azonban Kristó tanítványai, társai továbbviszik; a térség vulkáni hegységeinek, geomorfológiai viszonyainak kutatása mellett kiemelendők a borvizek, a fürdőkultúra megismertetésére és fellendítésére irányuló konkrét lépések, így pl. a Csomád–Bálványos kistérségen belül kiépített Borvízút, a tusnádi borvízmúzeum, a Székelyföldi Fürdőépítő Kalákák megrendezése évente más-más településen, s mindenekelőtt a CSTTE kiadványai a székelyföldi fürdőkről, borvizekről, ásványokról. Az évtizedes bezártságot nem könnyű meghaladni, ám a kölcsönös szándék, az élő kapcsolat az anyaországgal, karöltve a székely öntudattal és szívóssággal, komoly eredményeket hozhat, mint amilyen a jelen kiadvány életre hívása is.


Filep Kálmán Csaba A magyar agrárium kiválóságai, tekintettel a Székelyföldre

CSÍKY G. 1997. A földtudományok honi történetéből. Magyar Tudománytörténeti Intézet, Budapest. 113. o. HEVESI A. 1997: A Kárpát-medence földjének megismerése. In: Karátson D. (szerk.): Magyarország földje – kitekintéssel a Kárpát-medence egészére. Kertek 2000, Budapest. 10–20. SZAKÁLL S., KRISTÁLY F. (szerk.) 2010. Mineralogy of Székelyland, Eastern Transylvania, Romania. Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület, Csíkszereda. 309. o. KOCH A. (1887). Megemlékezés Dr. Herbich Ferenczről. Orvos–Természettudományi Értesítő. II. sz. IX(XII)/I. 1–6. Kolozsvár. WANEK F. (1999). Koch Antal asszisztensei a Kolozsvári Tudományegyetemen. In: Cseke P. – Hauer Melinda (szerk.): 125 éves a kolozsvári egyetem. Kolozsvár. 91–111. WANEK F. 2000. Ásványvízkutatás és szénhidrogének a Keleti-Kárpátokban 1908 előtt. Kőolaj és Földgáz. 33. (133.) évfolyam. 7-8. szám. 74–80. WANEK F. (2001). Bolyai Tudományegyetem: a földtanoktatás története. In: Dáné T. – Egyed Á. – Sipos G. – Wolf R. (szerk.): Kolozsvár 1000 éve. EME, Kolozsvár. 346–375. WANEK F. (2009): Koch Antal. In: Kovács Kiss György (szerk.): Hivatás és tudomány. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiemelkedő személyiségei. EME, Kolozsvár. 283–339.

A történelmi Erdélyben, főleg a Székelyföldön a domborzat, a talaj és éghajlat adottságai ma is gondot okoznak egy jövedelmező árutermelő mezőgazdálkodás megvalósításában. De e feltételek soha sem voltak kedvezőek, oly mértékben, hogy versenyképes piacot uraló mezőgazdasági termékeket tudjon előállítani. Az elmaradottság okai, e természeti adottságokon túl, a föld és közbirtokossági tulajdonok célzott elrablása. Nem érdektelen a következő mementó: az 1921-es román földreform csak az erdélyi magyarságot sújtja, az 1945-ös kommunista földosztás pedig csak fokozza az elszegényedést. Az 1949-es államosítással a mintagazdákat kényszerlakhelyre vitték, a kisajátítással az erdélyi gazdák gerincét törték meg, és ezzel a zömmel vidéken élő magyarság sorsát is megpecsételték, lassú felszámolásra ítélték. Ugyanakkor a hagyományos, rendtartó székely társadalom alapjaiban rendült meg, az ősi élettér romlása folyamatossá vált. A földműves, a mezőgazda mára végképpen vezéregyéniségek nélkül maradt. 1960–1962 a kolhozosítás befejezésének időszaka, egyben a legszabadabb és független társadalmi földműves réteg felszámolása volt. Az 1990-es és 2000-es földtörvények a „restitutio ad integrum” megakadályozását, a volt földtulajdonosok földspekuláció általi kifosztását segítették elő. A mezőgazdáknak ma egyáltalán nincsenek hiteles példamutató vezetői a mezőgazdaságban, nincs érdekvédelmük, szövetkezeti mozgalmuk, szervezett anyanyelvű szakoktatásuk. Viszont annál több a falunak, a földnek a menekültje, a tékozló fia. A gazdátlanná lett természet: vidék, erdők, vizek és kövek soha nem ismert rombolásnak esnek áldozatul, nap mint nap, a neoaqvizitorok, „gépesített” rablása következtében. Parafrazálva Szabó Dezsőt, méltán beszélhetünk „ellopott falu”-ról. A magyar mezőgazdaságban a reformkortól mutatkoznak a váltás, a korszerűsítés jelei, amelyek a székely székekben nagyon nehezen, a XIX sz. végén jelentkeznek, és nem is valósulnak meg teljesen, mert a külterjesség még a legelő- és rétgazdálkodásban is uralkodó maradt. A székelység a szegénység elől inkább elvándorolt. A közbirtokosság hozama, a fa ára idegen kereskedők zsebébe került. A fejlettebb szántóföldi gazdálkodás a XX. sz. elején kezd csak életre kelni, de árutermelésről ekkor sem beszélhetünk. Ennek egyik oka, hogy a székely társadalom nagyrészt szabad, de állandóan hadköteles rétegekből állt. Amikor viszont a hadkötelezettség megszűnt, még mindig csak egy elmaradott, önellátó gazdálkodás működött. A másik ok a környezeti adottságok: a kevés szántónak alkalmas föld, az is alkalmatlan legalább a saját ellátásra szükséges kenyérgabona megtermelésére. A kézműves gazdálkodás jelentett némi kompenzációt, de minimális hozamokkal: fejlettebb gaz-

236

237

Irodalom

SZÉKELYFÖLDI TUDOMÁNYOSSÁG SZÉKELY TUDÓSOK Tudománytörténeti konferencia SZÉKELYFÖLDI TUDOMÁNYOSSÁG – SZÉKELY TUDÓSOK Tudománytörténeti konferencia

Székelyudvarhely, 2012. március 15 – 16.

RO-535600 Székelyudvarhely, Városháza tér 5. szám, Hargita megye, www.varoshaza.ro, [email protected], tel.: 0266-218383, 0372-662900, fax: 0266-218032

Székelyudvarhely Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala

SZÉKELYFÖLDI TUDOMÁNYOSSÁG SZÉKELY TUDÓSOK

Recommend Documents