PROLÓGUS
Tartarosz, a 38. évezred 999. éve
Az éjszaka sötétjét a hipertér energiacsápjai szaggatták szét, és riasztó, mélybíbor dicsfénnyel ölelték körbe a hegycsúcsot. Az égen felhõk örvénylettek, mintha valami felfoghatatlan méretû forgószél vonzotta volna ide õket. Idõrõl idõre villámfény hasított az esõs éjbe, s iszonytató formákat rajzolt az égre. Energiafegyverek kék torkolattüze szórta tele halálos szikrákkal a sötétséget, s a félhomályban pengék emelkedtek a magasba, és sújtottak le szaggatott, gyilkos ritmusban. Az égbolt szinte összeroskadt a ránehezedõ energiától, ahogy tengernyi túlvilági erõ áramlott át az egyik világegyetembõl a másikba. A légkör rongyos cafatokra szakadt, s a számtalan lyukon át megállás nélkül szivárgott, áramlott és ömlött az anyagi világba az immatérium ereje. A tisztátalan erõktõl még maga a levegõ is szikrázott és sistergett, mint egy fájdalmában hánykolódó és sziszegõ lény, s a mennydörgés mintha a hipertér diadalüvöltése lett volna. A túlvilági szubsztancia – mint aminek az evilági gravitáció és a levegõ sûrûsége teljesen szokatlan és ismeretlen tényezõk – pillanatok alatt cseppekké omlott szét, s mérgezõ, halálos esõként hullt a hegytetõre.
7
Macha a hegycsúcs közelében, egy sziklaormon állt, felszegett fejjel s kitárt karokkal, mintha csak az õrjöngõ vihart üdvözölné. A szemét behunyta, hogy a villámlások pergõtüze ne zavarja az összpontosításban. A szélvihar vadul cibálta hosszú sörényét, és a túlvilági villámfényben félelmetesen gyönyörûnek tûnt. A testét körülölelõ, szürkéskék derengés egy része mintha nem is a villámok fényébõl, hanem belõle, saját magából áradt volna. Az izzás a mellkasa elõtt kék tûzgolyóvá sûrûsödött. Macha szemei hirtelen felpattantak, s velük együtt az energiagömb is életre kelt. Akárha önálló akarata lett volna, a magasba röppent, s szikrázva, sisteregve száguldott a pokoli zivataron át a vihar szeme felé. Egy villanás, majd a spirálisan önmagukba tekeredõ felhõk elnyelték, mintha soha nem is létezett volna. A következõ pillanatban iszonyú robbanás rázta meg a hegyet, vérmocskos földdel kevert szikladarabok lavináját indítva meg lefelé. Az ég kék fénygyûrûket lövellt, s mintha tûzesõ hullt volna, a hipertér anyaga egy szemvillanás alatt lángra lobbant. A hirtelen támadt, baljós világosságban Macha szemügyre vehette a környezetét, és megborzongott. A hegy lábánál tengernyi halott hevert, s a holttestek sora, mint valami véres ösvény, a völgy felé vezetett. Macha elda harcosainak egy része még talpon volt és elszántan küzdöttek az ellenfeleikkel, melyek mintha csak egy-egy villanásig tartózkodtak volna az anyagi univerzumban. S a hegy lábánál még több holttest hevert – egész osztagok, amiket a démon néhány energiacsapásával semmisített meg. A hegy legmagasabb fokán azonban, halálos ölelésbe fonódva a démonnal, ott harcolt Macha avatárja is, s az eldák már a puszta látványából erõt meríthettek. Õsi fegyverét, a Daloló Halált szemkápráztató sebességgel forgatta, s miközben az eldák megpróbálták egy helyben tartani a feneva-
8
dat, az avatár hatalmas darabokat hasított ki a démon anyagi testébõl. Aztán a fények elhalványultak, s ismét sötétség borult a tájra. Valami megpróbált behatolni az elméjébe, s az elda látnok a sötétbe fúrta tekintetét, hogy a figyelmét elterelõ, zavaros gondolatokhoz alakot is tudjon kapcsolni. Volt itt valami… valami a hegyen, ami rejtett szándékkal, lopva közelített. Macha a múlt, jelen és jövõ egymásba olvadó képeinek montázsával küzdött, amik egyetlen, szétválaszthatatlan folyammá egyesültek a tudatában. S ezekben a víziókban sötét alakok törtek elõre – hatalmas termetû, pszeudo-humán harcosok –, s ahányszor csak rájuk gondolt, összeszorult a szíve. A maguk módján ezek az ügyetlen emberek talán még a hipertér démonainál is félelmetesebbek voltak, s Macha borzadva vette tudomásul, hogy az emberek is betolakodtak a Nagy Képbe. Érezte a jelenlétüket a hegyen, de nem látta õket. Még az õ tökéletes elda szemei sem voltak képesek megbirkózni a hipertér felvillanásaival, és a mindent beborító, nem evilági sötétséggel. A torkolattüzekbõl szõtt, pulzáló fényháló körül megnyúltak az árnyékok, tökéletesen álcázva a lopva, hívatlanul közeledõ embereket. Kaerial, nem vagyunk egyedül. Ellenõrizd a hegyoldalt! A nõ gondolatai utat találtak az orom körül örvénylõ pszívihar hullámai közt is, s végül elértek ahhoz, akinek szánta õket – Kaerialhoz, a lidércõrség parancsnokához, aki a harcosaival a hegy túlsó oldalát tartotta. Értettem, látnok! – jött az egyszerû válasz, s a lidércõr máris rohanvást indult az új ellenség felkutatására. A szálas, pszicho-plasztik vértet viselõ lidércõrök élõholt harcosok voltak, akik gépi testükben adtak otthont egy-egy legendás, rég halott elda bajnok lélekkövének – lehetõséget adva ezzel a halhatatlan léleknek, hogy ismét testet öltve állhasson bosszút azokon, akik a pusztulását okozták.
9
Macha tudta, hogy ha valaki megtalálja az idegeneket, akkor azok õk lesznek.
A lézersugarak halálos ujjakként nyúltak felé, s Jaerielle az utolsó pillanattöredékben vetette magát fél térdre. Páncélos térde mély árkot vájt az esõ- és véráztatta talajba, s a gyilkos sugarak alig valamivel a feje fölött villantak át a sötétségen. Pillanatnyi tétovázás nélkül mûködésbe hozta a surikenvetõjét, s apró, halálos repeszek tucatjait lõtte ki a kultistákra. Egyszerre négy vagy öt halt szörnyet, ahogy a lövedékek cafatokra tépték õket, de ez csupán csepp volt a tengerben. A Vihargárda többi harcosa egy pillanat múlva már ott is volt, s a testükkel fedezték, míg a parancsnokuk talpra állt. A káoszhitûek azonban csak jöttek, végtelen sorokban, megállíthatatlanul. Nem számított, hogy az elda védelem milyen hatékonysággal küzd ellenük, pusztán a számbeli fölényükkel képesek voltak visszaszorítani õket. Az sem számított, ha százával hullottak el. Az elesettek helyére újak álltak, s aki a földre került, azon kíméletlenül átgázoltak a saját társai. Gyenge fegyvereik ellenére az eldák nem becsülték le õket. Közvetlen közelrõl egy lándzsa ugyanolyan halálos lehet, mint egy lézerfegyver, s a kultisták – átmászva az egyre magasabb hullahalmokon – lassan minden oldalról körülfogták a vihargárdistákat. A levegõben surikenek cikáztak, s halálos pontossággal csaptak le a közeledõ, torz humánokra. Az egyetlen molekula vastagságú repeszlövedékek átvágták a hevenyészett vértet, a bõrt, az eltorzult húst és csontot egyaránt. A káoszhitûek sorai egymás után hullottak el, de a sereg egésze minden hullával közelebb és közelebb jutott az eldákhoz. Jaerielle egy pillanatra hátrapillantott a válla fölött. Úgy tûnt, eddig még senki és semmi nem tört át a védvonalukon.
10
A mögöttük emelkedõ hegycsúcson ott állt a látnok, s a testét körülölelõ, foszforeszkáló aura még makulátlan volt. A véres közelharc még nem ért el hozzá. Szabályos idõközönként sistergõ, kék energiacsóvák vágódtak ki a testébõl, s a fejük fölött örvénylõ vihar szemébe csapódtak. Több idõre van szüksége ahhoz, hogy az immatériumon nyílt hasadékot bezárja, s a vihargárdisták készen álltak rá, hogy az életük árán is megadják neki a szükséges idõt. S még magasabban, a hegy legtetején Jaerielle megpillantotta a Biel-Tan avatárját, amint a démonherceggel viaskodott. A két gigászi alak körül villámok és a hipertér energiájának szivárványszínû csápjai villogtak és tekeregtek, halálos dicsfénnyel övezve alakjukat. S ahogy õket figyelte, Jaerielle lelke lángra lobbant, és minden gondolatát a vérszomj járta át. Ismét a közeledõ kultisták felé fordult, megnyalta az ajkát, és a harcosai közt átnyomakodva az elsõ sorba állt. – Khaine-ért, a Véreskezû Istenért! – rikoltotta, és hosszú, szikrázó energiakardjának egyetlen csapásával három kultistával végzett. Csatakiáltását minden vihargárdista megismételte, olyan hangon, ami mintha nem is a torkukból, hanem a lelkük mélyérõl tört volna föl. Olyan hangon, ami kívül esett azon a tartományon, amit az emberi fül képes meghallani. Hadistenük neve végighullámzott a csatatéren, s minden elda harcos, aki csak hallotta, új erõre kapott tõle. Tudták, hogy mi a feladatuk. Amiért erre a napra, erre a csatára készültek: vért adni a vér istenének. Hamarosan már az egész harctér ettõl a kiáltástól visszhangzott, s maguk a kövek is megremegtek tõle. Odafönt, a hegycsúcson Biel-Tan avatárja, Khaine evilági megtestesülése is meghallotta a kiáltásukat, s erõt merített belõle. Hátravetette a fejét s olyan üvöltést hallatott, ami kavargó tollakként kergette szét a hipertér fellegeit, és egy pillanatig még a megdöbbent démonherceg is hátratántorodott, a benne lüktetõ erõtõl. Az ég felé kiáltott név a csillagokig elért.
11
Kaela Mensha Khaine! S az elda istenség rámosolygott bátor gyermekeire. Jaerielle újra és újra lesújtott, s a félköríves vágások és a fentrõl indított támadások véres rendet vágtak a kultisták között. Kikapcsolta a surikenvetõjét, két kézre fogta a kardját, s minden erejét beleadva a csapásokba, forgószélként tört át a káoszhívõk sorain. Minden vágásával karokat és lábakat metszett le, mintha csak bizarr, élõ torzókat alkotó mûvész lett volna. A hosszúkás sisakjába épített fegyvereibõl – amik leginkább egy rovar csáprágóira hasonlítottak – szuperforró plazmát lõtt a túl közel merészkedõ kultisták arcába és nyakába. A káoszhívõk húsa az izzó gáz hatására azonnal elkezdett szétmállani. Ez a mandibulavetõvel ellátott, vörössel megfestett sisak volt az egyetlen, amit megtartott abból az idõbõl, amikor még a Vadászskorpiók Maszk-harcosaként szolgált, de most ezért is hálás volt. A Vihargárda minden tagja valamelyik közelharcot és a háború mûvészetét okító templomban szolgálta le a harcosciklusát, ami kiválóan fölkészítette õket az efféle küzdelemre. Jaerielle látta a vele párhuzamosan haladó harcosai közt a húgát, Skrekreát is, aki könnyed eleganciával csusszant át a primitív pengék erdején, s miközben kikerülte az idõnként feléje kilõtt lövedékeket, minden mozdulatával életeket oltott ki. A húga korábban Boszorka volt, s a sisakja arcmaszkjába építve még mindig viselte a régi temploma hangerõsítõfegyverrendszerét. A rettentõ, vérfagyasztó sikoly, amit e nõi Maszk-harcosok hangfegyvere létrehozott, ismét felharsant, ahogy Skrekrea félfordulatból átvágott egy torkot. A közelében harcoló kultisták már kezdték érezni a hang hatását: ahogy az ostorként lecsapó hanghullám megzavarta a limbikus rendszerüket, a mozdulataik egyre ügyetlenebbek és bizonytalanabbak lettek. Nem egy közülük megtorpant, s szá-
12
nalmasan rázva és ütögetve a fejüket, próbálták elûzni az elméjüket megzavaró, mindent betöltõ zajt. Skrekrea hirtelen megtorpant, kardját az arca elé emelte, és a csillagok felé mutatott. A sikolya ismét felharsant, ezúttal elviselhetetlen erõvel, s körülötte minden kultista a fejét markolva vonaglott a földön. A fülükre szorított ujjaik közt vér szivárgott, s habzó szájjal nyöszörögtek. Jaerielle nem állt meg, hogy megcsodálja a lenyûgözõ látványt, hisz már több száz alkalommal látta a húgát harcolni, s tökéletesen tisztában volt vele, hogy mire képes. Igazság szerint a testvére még csak nem is volt kivételes tehetségû harcos. Nem úgy, mint Frqual. Az elda férfi régen Tûzsárkányként szolgált, s most is, ahogy szemkápráztató gyorsasággal cikázott a kultisták közt, egyiket a másik után hamvasztotta el a lángszórójával, vagy robbantotta atomjaira a fúziós fegyverével. A combjára szíjazott tartókból olvasztár-bombák pattantak elõ, s hulltak a támadók sorai közé. A robbanások testek tucatjait szaggatták szét, s magába a hegybe is mély krátereket téptek. Frqualt már nem sok kötötte ehhez a valósághoz. Talán már nem is emlékezett másra, mint a vérontásra, s a kárhozat szélén egyensúlyozó elméjét immár csupán a kihívás és a harc éltette. Jaerielle biztos volt benne, hogy Frqual egy napon exarcha lesz. Személyiség és egyéniség nélküli, rettenetes gyilkos, akit mindenki fél és tisztel – mint az elda harcmûvészet és harci szellem tökéletes megtestesülését –, aki-ami már csak a harcnak él. Az eldák többsége ezt természetesen a tehetség elpazarlásának tekintette. Hogy valaki csupán egyetlen dologgal foglalkozzon, s az is a háború legyen… Régen a galaxis meghatározó erejû népe voltak, de most már alig voltak többek régi dicsõségük kifakuló árnyánál. Kevesen maradtak, így minden élet és halál számított nekik. Csupán akkor harcoltak, ha szükséges volt, s akkor is igyekeztek bölcsen megválogatni, hogy kivel és miért szállnak harcba.
13
Ez az összecsapás a Tartaroszon olyan volt, amit nem tudtak sem elkerülni, sem elodázni. Maga a látnok már évszázadok óta készült rá, hisz a Fekete Könyvtár õsi fóliánsai megjósolták a démonherceg visszatértét, s az eldák feladata volt, hogy háromezer évenként egyszer megküzdjenek vele, s megakadályozzák, hogy utat találjon ebbe a világegyetembe. Tisztában voltak vele, hogy senki másra nem bízhatják ezt a feladatot – különösen nem az ostoba, rövidlátó humánokra, akik alig néhány ezer éve léptek ki a csillagok közé. Elegáns mozdulattal fordult félre egy lándzsadöfés elõl, s a félfordulat lendületét kihasználva, derékban kettéhasította a támadóját. Milyen szánalmasak ezek a humánok – gondolta Jaerielle, miközben úgy mozgott köztük, mintha egy lassított felvételen vágna át. Minden támadásukat játszi könnyedséggel hárította, s minden csapásával a pokolra küldött valakit. És milyen gyenge az akaratuk! Milyen könnyen engedtek a démonherceg csábításának! S a testük… Egyetlen vágással elválasztott egy fejet a nyaktól. Gyengék. Szánalmasan gyengék. A Vihargárda minden tekintetben erõsebb náluk. Humánok… Bárcsak ne lennének olyan sokan!
– Állj! – suttogta Trythosz, s hatalmas, páncélos öklét is a magasba emelte, arra az esetre, ha a vihar megzavarta volna a sisakrádióikat, s a harcosai nem hallanák az utasítását. – Mozgás elõttünk! Két õsi, fekete erõpáncélt viselõ ûrgárdistájára mutatott s intett, hogy menjenek elõre felderíteni. Az elõresietõ harcosok autoreaktív vállvédõin minden villámláskor felvillant a Halhatatlan Császár jelvénye.
14
– Remélem, hogy igaza lesz, ezzel a dologgal kapcsolatban, inkvizítor! – mordult föl Trythosz – Ezen az átkozott helyen nyüzsögnek a mocskos xenomorfok, és az egész bolygó csak úgy bûzlik a Káosz erõitõl! A helyiek behódoltak ennek a démonnak, elvesztették a józan eszüket… – A lelkükrõl nem is szólva, kapitány! – tette hozzá Jhordine inkvizítor, s egy pillanatra hátrakapta a fejét, ahogy valami megzörrent mögöttük. – És nyugodjon meg, kapitány, hamarosan maga is látni fogja, hogy igazam van ezzel a dologgal kapcsolatban! A nõi inkvizítor eltörpült a két méternél is magasabb ûrgárdista mellett, aki õsi vértjében fekete sziklatömbként magasodott fölébe. A férfi azonban a Halálfürkészekhez tartozott – azokhoz az ûrgárdistákhoz, akik az Inkvizíció militáris szárnyát, az idegenek ellen küzdõ Ordo Xenost szolgálták –, s mint ilyen, a legkevésbé sem volt kérdéses számára, hogy ebben a helyzetben az inkvizítor a rangidõs. Az ûrgárdisták mögött, a völgykatlan mélyén láng lobbant, s a füsttel és vérrel teli sötétségbõl magas, karcsú alakok sora bontakozott ki. Megnyújtott sisakjuk mintha torz koponyát takart volna, s úgy tûnt, nincs is arcuk. A vértezetükbe ágyazva drágakövek csillantak, melyek mintha saját, belsõ tûzzel izzottak volna. Hatalmas, hangtalan léptekkel közeledtek az ûrgárdistákhoz. – Elda lidércõrök! – szólt Trythosz a sisakrádiójába, s a harcosai azonnal célra emelték a fegyvereiket. A következõ pillanatban a Halálfürkészek tüzet nyitottak az eldákra. A robbanólövedékek hatalmas darabokat téptek ki a lidércõrök pszicho-plasztik vértezetébõl, de a furcsa teremtmények feltartóztathatatlanul közeledtek. Mint akik meg sem érzik a becsapódó lövedékek erejét. Aztán az õ fegyvereik is életre keltek, és sivító, borotvaéles repeszdarabokat lõttek az ûrgárdistákra, amik ebbõl a távolságból még lepattantak az erõpáncélokról. – A drágaköveket vegyék célba! – mondta Jhordine, és elõhúzta az övére csatolt tokból a plazmapisztolyát. – Azok tartják õket mozgásban.
15
Az elsõ plazmanyaláb az élen haladó lidércõr mellkasába vágódott, a saját fénnyel izzó drágakõnek. Az elda egy pillanatra megtorpant, s bár nem volt szája, felüvöltött. Aztán riasztó sebességgel kezdett a birodalmiak felé rohanni, és repeszlövedékek százaival szórta meg õket. Trythosz kapitány a lény minden mozdulatát gondosan figyelte, kiszámította, hogy a következõ ugrás után hová fog leérkezni, és milyen sebességgel közeledik feléjük. Aztán leakasztotta az övérõl a vibrobárdját, és aktiválta a fegyvert. A feje fölött villámvetõk robbanólövedékei süvítettek, s brutális erõvel vágódtak a lidércõr mellkasába. Aztán a kapitány is nekilódult, s a lény következõ ugrásának végpontján, bárddal a kezében rontott neki. A lidércõr fegyverzetét nem kifejezetten közelharcra tervezték, s bár rettentõ ereje volt, hosszú végtagjaival sem tudta félresöpörni a páncélos emberóriást. Az erõpáncél szervói felnyögtek, ahogy a vibrobárd a lidércõr mellvértjébe szaladt. A sivító penge fémes pendüléssel hasított a drágakõbe, s a hang olyan rezonanciát keltett, amitõl az emberek csontjában a velõ is megremegett. A vibrobárd szikrázott és remegett, de a drágakõ nem engedett. A kapitány minden izmát megfeszítette, s erejét a vértezet szervói a sokszorosára növelték. Képes lett volna páncélkesztyûs öklével átütni egy kõfalat vagy szétroppantani egy ember koponyáját, de ez itt most majdnem kevésnek bizonyult. Aztán a következõ pillanatban vakító fény lobbant, s ahogy a lélekkõ felrobbant, a detonáció ereje messzire röpítette az ûrgárdistát a lidércõr közelébõl. Még fel sem tápászkodott, amikor Trythosz kapitány figyelmét egy újabb robbanás vonta magára. Valami fényes és szuperforró vágódott a harcosai közé, s a Halálfürkészek azonnal két csapatra váltak. Az egyik szakasz továbbra is a közeledõ lidércõrökre koncentrált, míg a másik az új veszélyforrásra összpontosított. Aztán egy súlyos láb csapódott a feje mellett a talajnak, s rántotta vissza a kapitányt a jelenbe. Az ûrgárdista arrébb
16
gurult, feltápászkodott, és ütésre emelte a bárdját. A fegyver még a pályája felét sem tette meg, amikor már nyilvánvaló volt a kapitány számára, hogy baj van. Oda sem kellett néznie, pusztán a súly alapján meg tudta mondani, hogy a bárd fejének nagyobb része leszakadt. Csatatestvérei fedezettüze nyert neki egy töredék másodpercet, így elõ tudta rántani a sorozatvetõjét a tokjából, s még egy hosszú tûzívet tudott maga elé lõni, mielõtt a lidércõrök teljesen körbefogták volna.
Az avatár vérszomjasan lendítette meg hatalmas kardját, s a lassan anyagi testet öltõ démonherceg testébe hasított vele – olyan erõvel, amitõl még a káoszlény is megtántorodott. A kard úgy izzott és zúgott, mintha saját életre kelt volna, s most vérrõl és halálról énekel. Minden csapása egyszerre több világegyetemben is hallható volt, s ezen a világon ugyanúgy a démon testébe hasított, mint az immatériumra nyíló kapu túlfelén. A démon bömbölt dühében, ahogy újjászületése közben törtek az életére, s a hegyoldal már mindenfelé a vérétõl vöröslött. Az avatár támadásai egy pillanatra sem lanyhultak – annak ellenére sem, hogy a kultisták idõrõl idõre elérték a hegycsúcsot, és rátámadtak. Khaine evilági megtestesülése a legtöbbjüket egyetlen kardcsapással küldte a halálba, s a maradékot véres péppé taposta. A vihar hol gyengült, hol erõsödött, ahogy megpróbált egyre nagyobb rést szakítani az anyagi világ szövedékén, s a fókuszában mindvégig a démonherceg állt. A hasadékon átszivárgó energia a bestia egyre növekvõ alakjába olvadt, s erõvel töltötte meg azt. A démon dühében és türelmetlenségében úgy üvöltött, hogy a föld rázkódott belé, s agyaraival és karmaival az avatár testébe tépett. Az õsi harcos páncélja átszakadt, s izzó vércseppjei záporoztak mindenfelé. Dacosan rikoltott föl az égre, belépett a vadul csapkodó karok kö-
17
zé, s kardját minden erejét megfeszítve oda döfte, ahol a monstrum szívének kellett lennie. A közeli csúcsok egyikén álló Macha az ég felé tárta karjait, s egy újabb kék tûzgolyót lõtt a vihar szemébe, mielõtt a démon teljes anyagi valójában materializálódhatott volna. Mert ha ez megtörténik, akkor már Khaine avatárja sem fog elbírni vele. A másodperc egy töredékéig valami Macha akaratának feszült, s megtörte az összpontosítását. Egy pillanatig mintha maga a démon próbált volna a gondolatai közé férkõzni, a fülébe suttogni, arra biztatva, hogy hagyjon föl a felesleges küzdelemmel – aztán rájött, hogy mégsem errõl van szó. A hang távoli volt, gyenge és ismerõs. Ott motoszkáltak a tudata peremén a gondolatok és a szavak, s ahogy megértette a jelentésüket, arra is rájött, hogy honnan ismerõsek. Önkéntelenül is a gyász könnyei szöktek a szemébe. Kaerial meghalt. Ezúttal végleg. A lélekköve, melyet a teste halálát követõ évszázadok során át oly gondosan õrzött a lidérccsont vértezetbe ágyazva – s amely lehetõvé tette, hogy a legendás harcos továbbra is Biel-Tan elda testvérei oldalán harcolhasson –, megsemmisült. Halálsikolya úgy visszahangzott a hipertérben, mint az elveszett remény lélekharangja. A látnok fájdalma és szomorúsága egy pillanat alatt pusztító haraggá változott, amit egyetlen energiagömbbe sûrített. S ahogy útjára engedte az izzó, kék tûzgolyót, a viharba sikoltotta a barátja elvesztése fölött érzett fájdalmát. Ez alkalommal a lövedék a démon testébe vágódott, s az alant tátongó, rettentõ mélység szélére taszította a rémet. Az avatár következõ csapása letaszítja, s akkor… A démon végtagjaiból csápok tucatjai sarjadtak, s mindegyik kétségbeesetten kapott fogódzó után, nehogy leessen. Több száz méternyi zuhanás nyilván nem pusztította volna el, de ezzel kiszakadt volna a vihar középpontjából, ami az
18
anyagi világba való belépést táplálta. Erõ nélkül pedig pillanatok alatt legyûrik az eldák. A csápok a sziklákon kerestek kapaszkodót, összeroppantva több tucatnyi kultistát. Nem egy csáp a hipertéri védõernyõkrõl csúszott le, ami az elda boszorkánymesterek egy csoportja körül izzott. A pszionisták kék energiavillámokkal bombázták a démont, s minden csapásukkal közelebb taszították a szakadék pereméhez. Macha elmosolyodott. Gyõztek. Még egy csapás, és vége. Hátrahajtotta fejét, s a kiáltásától szinte az égbolt is kettéhasadt. Engedte, hogy isteneik ereje járja át egy pillanatra, s a rettentõ hatalomból merített, az utolsó támadáshoz. A csillogó energiagömb a mellkasa elõtt, a szíve magasságában lüktetett, arra várva, hogy szabadon eressze. Lézersugár vágódott a látnok vállába, s bár a vértje a hõ és a fizikai fájdalom javát elnyelte, egy pillanatra megtántorodott, s imbolyogva próbálta visszanyerni az egyensúlyát. Az energiagömb felizzott, aztán semmivé foszlott. Macha izzó szemmel fordult meg. Egy csapat káoszhitû kultistának sikerült áttörnie a Vihargárda védvonalán, s most fölfelé igyekeztek, a hegyorom felé. A rettentõen eltorzult humánok káoszbélyeget viseltek a bõrükbe égetve, ami mintha túl nagy lett volna jelenlegi testméretükhöz képest. Ketten közülük primitív lézerfegyvert lóbáltak a kezükben, s vadul lövöldöztek vele a látnok felé. Macha akaratának egyetlen parancsszavára pszí-villám söpörte el a támadóit. Egy pillanatig kék fényben fürösztötte a testüket, aztán hús-vér valójuk kifordult önmagából, s apró cafatokra szakadt. A maradványaikat az immatériumra nyíló kapu szippantotta magába, odaát pedig a hipertér démonjai várakoztak, hogy felfalhassák a lelküket. A hegyoldalban küzdõ eldák is bajban voltak. Ahogy a hipertér vihara egyre nagyobb rést hasított a valóság szövetén, új ellenség bukkant föl a sötétségbõl. Macha tudta,
19
hogy nem lesz ideje személyesen foglalkozni a vérontó démonokkal. Kaerial… Aztán eszébe jutott, hogy a barátja immáron nincs többé. Vrequar, szükségem van rád. Ahogy a figyelme ismét a hegycsúcson dúló párharc felé fordult, látta, hogy a démonhercegnek ismét sikerült megvetnie odafönt a lábát.
A teremtmény úgy mozgott s kerülgette a pengéjét, mintha csak egy-egy pillanatig lenne jelen ebben a valóságban, s csak villanásokra rendelkezne anyagi testtel. Mintha nem lenne szilárd. Jaerielle a kardja bármelyik mozdulatával képes volt megölni az ügyetlen humánokat, de ez a pokoli kreatúra úgy tûnt, minden cselét ismeri, s minden támadása elõl kitért. A lény testét sötét lángokból álló izzás vette körül, s szinte füstölt az esõs éjben. Karmos ujjvégein úgy folyt le az energia, mint az esõvíz vagy a kiontott vér. A szörnyeteg egyetlen intésére darabok szakadtak ki a hipertér szivárványszín energiacsápjaiból, és izzó cseppekké robbanva égtek bele az eldák vértjeibe. Aztán karommal és agyarral esett az elvakított, fájdalommal küszködõ harcosoknak. Frqual pusztító lángcsóvát zúdított a vérontóra, de a démon rettentõ elégedettséggel mártózott meg a vegyi tûzben, s elégedetten nyalta meg a száját villás nyelvével. Aztán váratlanul valamit visszaköpött Frqual irányába. Az egész Vihargárdában a vén Tûzsárkány reflexei voltak a legjobbak, de a démon köpete olyan gyorsan találta el a sisakja arcmaszkját, hogy mozdulni sem volt ideje. A következõ pillanatban Frqual már a vérmocskos földön hevert, rettentõ görcsbe csavarodott testtel, s ott, ahol a fejének kellett volna lennie, csupán egy luk tátongott a sisakján.
20
– Frqual! – sikoltotta Jaerielle és Skrekrea egyszerre. A pengéik bonyolult mozdulatsort írtak le, s végül mindketten a fejük fölé emelt, a vérontó felé mutató karddal – a Vadászó Skorpió tartásában – helyezkedtek támadó pozícióba. Az egyre erõsödõ pergõtûz jelezte Jaerielle-nek, hogy megérkeztek a lidércõrök, és bekapcsolódtak a harcba. Így már épp elég erõt képvisel a Vihargárda, hogy elbánjanak a kultistákkal, és idõt adnak neki és a húgának arra, hogy végezzenek a vérontóval, még mielõtt a látnok közelébe férkõzhetne. Jaerielle mozdult elõször, és a démon lábát vette célba. A vérontó azonban egy lélegzetelállító szökkenéssel a levegõben termett, s elkerülte az elda pengéjét. Jaerielle számított valami hasonlóra, mert abban a pillanatban, ahogy a lángoló bestia elrugaszkodott, bekapcsolta a mandibulavetõit, és mérgezõ lövedékek tucatjait küldte a démon testébe. Skrekrea, amint a bátyja a klasszikus alsó támadással nyitott, egy fej fölötti, félköríves vágást indított meg, ami a felszökkenõ démon gyomrát hasította föl. Az energiakard mélyen a bestia testébe mart, aztán a seb egy szemvillanás alatt bezárult, s fogva tartotta az elda pengéjét. Szivárványszínû energia cikázott végig a kardon, s telibe találta a markolatot szorító Boszorkát. Skrekrea teste ívben megfeszült, mintha áramütés érte volna, aztán felbukott, s a rettentõ erõ a vériszamos talajba passzírozta. Jaerielle kihasználta, hogy a démon figyelme egy pillanatig elterelõdött róla, s új támadásba kezdett. Megpördült, felrántotta a kardját, s a penge egyetlen, tiszta vágással átmetszette a vérontó torkát. Egy pillanatig semmi sem történt. A démon szinte kõvé dermedve állt a pusztítás kellõs közepén, s minden erejét mozgósítva próbálta a halálos sebet begyógyítani. Skrekrea a könyökére támaszkodva felhúzódzkodott a földrõl, s a sisakja arcmaszkját használva, gyilkos sikolyt küldött harcba a démon ellen. A pusztító hanghullám lesodorta az átvágott nyakról a fejet, s a vérontó anyagi teste azonnal bom-
21
lásnak indult. A fej pattogva hullt a kultisták közé, akik úgy vetették magukat utána, mintha valami szent ereklye lenne.
A lidércõrök hirtelen megtorpantak, aztán megfordultak, és magára hagyták a vibrobárd nyelét szorongató ûrgárdistakapitányt. Trythosz kilõtt még egy sorozatot a gyorsan távolodó eldák után, aztán futva indult meg a Halálfürkészek irányába. Mire beérte õket, az emberei már a hegyoldalban harcoltak. Az inkvizítor az elsõ sorban harcolt, s hivatali jelvényét, az inkvizítori botot büszkén emelte a magasba. Mellette ott verekedett Prothiusz, a könyvtáros testvér, s erõpálcájából pusztító lángcsóvákat lõtt a sötétségbe. Testét vibráló pszípajzs óvta, s egy olyan tiltott mantra szavait mormolta, amit csak az Adeptus Astartes könyvtáros testvérei ismertek és használhattak, s õk is csak ilyen szentségtelen ellenfelekkel szemben. Aztán az inkvizítor és a könyvtáros hirtelen megtorpantak, s velük együtt az elõrenyomuló ûrgárdisták is. – Mi történt? – kérdezte a Halálfürkészek sorain átfurakodó Trythosz. – Nem tudom biztosan – mondta a nõi inkvizítor, aki csapda után kutatva fürkészte a sötétséget. – Az eldák ravasz teremtmények, de nem jellemzõ rájuk, hogy elmenekülnének a harcból. – Talán rájöttek, hogy semmi esélyük a gyõzelemre. – Nem – rázta meg a fejét Prothiusz. – Nem gyõztük le õket. Nem voltunk jobbak náluk. – És még akkor sem vonulnának vissza, ha így lenne – tette hozzá az inkvizítor. – Soha nem ismernék el, hogy bárki jobb lehet náluk. – Akkor fokozott óvatossággal haladunk tovább – biccentett Trythosz, majd néhány kézmozdulattal új formációba pa-
22
rancsolta a Halálfürkészeket, s a hegy déli oldalán kerestek fölfelé vezetõ utat. – Igen – mondta Jhordine halkan. – Fokozott óvatossággal. Mert ezen a hegyen ma éjjel olyan erõk szabadultak el, amiknek egy szakasz ûrgárdista nem jelent kihívás.
Prothiusz ért fel elsõnek a kaptató tetejére, s valószínûleg õ volt az egyetlen az ûrgárdisták közt, aki teljes egészében felfogta, amit látott. A nyomában érkezõ többi Halálfürkésztestvér csak állt, és némán bámulta az eléjük táruló látványt. Az erõpáncél nélkül mászó inkvizítor zárta a sort, s amint fölért, azonnal megtörte a csöndet. – Lám, igazam volt. Itt van. Szavait – bár alig voltak hangosabbak a suttogásnál – mind hallották. – Igen, inkvizítor – mondta Prothiusz. – Igaza volt. És most mit szándékozik tenni? A démonherceg csapásai leverték lábáról az avatárt, s az most a hegycsúcs szikláin hevert, a csápok szorításában. Vadul küzdött, hogy kiszabaduljon, de a démon túlvilági erejével szemben tehetetlen volt. Hatalmas kardja a földön hevert, heggyel a kõbe fúródva. Valamivel távolabbról, kelet felõl izzó, kék energiagömbök száguldottak a hegyorom felé. Egy elda boszorkánymester állt egy alacsonyabb csúcson, ahol a kultisták nem férhettek hozzá könnyen, s onnan bombázta pszí-csapásaival a démont. Az egész hegyoldal egyetlen hatalmas, összefüggõ csatamezõ volt, amit a villámok és a pszí-csapások visszfényei világítottak meg. Holttestek ezrei hevertek szerteszét, s a halál mintha mindannyiukat lassan szétfolyó, vörös lepellel takarta volna le. Amíg az ûrgárdisták elláttak – a hegycsúcstól a völgy aljáig –, eldák és torz emberalakok szétroncsolt tetemei borították a sziklás talajt.
23
Mindkét oldalon harcoltak még, de ez már csak elszigetelt utóvédharc volt a rettentõ mészárláshoz képest. Úgy tûnt, a csata javáról lemaradtak. A leghevesebb küzdelem nem sokkal az alatt a csúcs alatt és körül folyt, amin a magányos elda boszorkánymester állt. – Miért harcolnak? – kérdezte Trythosz önkéntelenül, ahogy az elméje kezdte befogadni az iszonyú vérontás képét. – Nem tudom, kapitány – csóválta meg fejét az inkvizítor –, de az eldáknak nyilván van rá okuk. Õsi nép az övék, és még mi, az Ordo Xenos inkvizítorai sem állíthatjuk, hogy tökéletesen értjük az eldák kifürkészhetetlen útjait. S mivel lassan kihaló fajról van szó, nyilván nem bocsátkoznak ok nélkül ilyen véres harcba – lett légyen az az ok bármilyen furcsa is a mi számunkra. – Ha már úgyis kipusztulóban vannak, nem kellene megrövidítenünk a szenvedésüket? – kérdezte vérszomjasan a kapitány. – Vesszenek a mocskos idegenek! – Lehet, de nem ma, kapitány. Ma a tudás miatt vagyunk itt, s nem az ölés végett. Egész pontosan azért jöttünk – mondta az inkvizítor, s az avatár elejtett kardjára mutatott. – Az eldák évezredek óta készítenek olyan fegyvereket, melyekkel képesek elpusztítani a démonokat és elûzni a Káosz erõit ebbõl a világegyetembõl. Az ott a Daloló Halál, a BielTan legendás fegyvere, aminek a legkisebb szilánkja is felbecsülhetetlen értékû lehet a Császár inkvizítorainak kezében.
Izzó, kék lánggömb vágódott a démonherceg testébe. A rém lassan elfordult az avatártól, s gyilkos pillantást vetett a látnokra. Ez volt az a pillanat, amire Khaine avatárja várt. Kinyúlt a kardjáért, s ahogy a démon visszafordult, már csak a penge villanását látta. A Daloló Halál kettészelte a koponyáját, szétvágta a feneketlen kúthoz hasonló, léleklátó szemeket, s a szentségtelen kreatúra feje vakító lobbanással hasadt szét.
24
A démon üvöltött, ahogy a kard a fejébe hasított, s a valóság innensõ és túlsó oldalán egyaránt szétzúzta a koponyáját. Ahogy hátratántorodott a rettentõ fájdalomtól, Macha egy újabb energiagömbje találta el – ezúttal a szétroncsolt arcán –, s a levegõbe taszította a démont. Az avatár ismét talpra állt, s annak ellenére, hogy minden sebébõl patakzott a vér, s félõ volt, hogy darabokra szakad, a kezében ott csillogott a Daloló Halál. Már csak az akarat hajtotta, amikor egy utolsó, mindent eldöntõ csapáshoz vett lendületet. Hátravetette a fejét, s egy utolsó üvöltéssel búcsúzott ettõl a világtól. Egy pillanatra az egész csatatér elcsöndesedett, s minden szem az égre szegezõdött. Aztán az eldák torkából ugyanaz a hátborzongató kiáltás tört föl: Kaela Mensha Khaine. A Daloló Halál, Khaine avatárjának õsi fegyvere csillogó ívet húzva maga után robbant bele a démon testébe. Olyan hang hallatszott, mintha maga a valóság törne darabokra, s az avatár minden erejét és lendületét a mozdulatba adva húzta tovább a pengét. A kard felhasította az õrjöngõ démon lágyékát és gyomrát, s meg sem állt a torkáig. Mérgezõ testnedvek ömlöttek a kövekre, s a nyers, túlvilági energia úgy örvénylett a hegycsúcs körül, mintha a két monstrum térdig vízben harcolna. Aztán a kard átmetszette a nyakizmokat és a koponya oldalát, ami a testtel együtt darabokra szakadt. Bíborlila lángok lobbantak, a detonáció ereje mindent letarolt és elemésztett a hegycsúcson – aztán lángra lobbantotta az égen örvénylõ felhõket is. Macha ég felé tárt kezei közt ott ragyogott a Maledictum, s olyan nyelven kántált, olyan szavakat kiáltott az égre, melyek majd’ egyidõsek voltak magával a világegyetemmel. S mintha csak parancsra történne, az égen száguldó, lángoló felhõk örvénye egyetlen fénycsóvává állt össze, melyet magába szippantott a látnok kezében tartott kõ. Süket csönd telepedett a világra.
25
Az avatár utoljára emelte a magasba kardját, s utoljára hasított villám az éj sötétjébe, telibe találva a feltartott pengét. A Daloló Halál felvillant, a penge darabokra tört, s az avatár, a markolatcsonkot a kezében szorongatva, lassan eldõlt. Ott feküdt mozdulatlanul s nézte, ahogy a feje fölött szétoszlanak a felhõk, és csillagfény fürösztötte megtört testét. Lávaként izzó vére lassan csorgott le a sziklák közt, mintha maga a hegy vérezne. A lejjebb fekvõ csúcson Macha, a látnok mozdulni sem tudott a kimerültségtõl, bár jól tudta, hogy a harcnak ezzel még távolról sincs vége. Megpróbált felkelni, de a teste nem engedelmeskedett az akaratának. Ekkor a gondolataival nyúlt ki az avatár segítségére sietõ varázslók felé, és megpróbálta õket figyelmeztetni. Többre már nem volt képes. Átok az együgyû humánokra!
– Most! – intett az inkvizítor. – Itt a lehetõség! Még be sem fejezte a mondatot, Prothiusz már rohant is. Páncélos lövedékként száguldott át a sziklák között, s még idejében bukott le az avatár körül gyülekezõ elda boszorkánymesterek energiacsóvái elõl. Kék lángok lobbantak körülötte, de az eldák kimerültek a harcban, így a könyvtárosnak nem jelentett különösebb erõfeszítést elkerülni a támadásaikat. A maga elõtt forgatott erõpálcával nem egy energiasugarat hárított vagy lõtt vissza az eldákra, majd az avatár széttört kardja elõtt megtorpant. Ahogy kinyúlt a fegyverért, halk, suttogó hangok költöztek az elméjébe, de a könyvtáros pajzsot vont az elméje köré, és kizárta tudatából az idegen gondolatokat. A suttogás azonban mintha nem gyengült, hanem egyenesen erõsödött volna, s úgy érezte, hogy az agya lassan szétpattan. Magához szorította az egyik kardszilánkot, majd átvetette magát a sziklaperemen, s a hegyoldalon leszánkázva csata-
26
