1 Pintér László OLYNTHOS
A görögországi utazás ötlete akkor támadt Michelle fejében, amikor egy nyári estén, Gábor kijelentette: minden pénzt megadna egy zsíros, csípős bárány pörköltért. - Jó, hogy szóbahozta a bárányokat – mondta boldogan Michelle, aki 2 évi együttélés után is, még magázódott. Jól jött neki a témakör, mert már régen Görögországba szeretett volna utazni. Hogy e vágya teljesüljön, bizonygatni kezdte, hogy Görögország a bárányok hazája, annyi bárányt Gábor, még életében nem látott, mint amennyit ott, a pasztell zöld hegyoldalakon tenyésztenek a juhászok. Gábor ekkor ébredt rá, hogy vége van korábbi elképzelésének: nem New Yorkban, hanem valami vadregényes görög hegyoldalban, juhászok társaságában, (akiknek halvány fogalmuk nincs, hogyan kell elkészíteni egy birka pörköltöt) fogják eltölteni a vakációjukat. Nincs menekvés, oda fognak utazni. Michelle mindig a gyors elhatározások, és tettek embere volt. Így volt ez Napóleon házával is. Az előző évben, egy szép napon, Michelle azzal ment haza az egyetemről, (ő huszonegy, Gábor negyvenéves volt), hogy hiányos a műveltségük, dunsztjuk nincs Napóleon életéről, el kell menni Korzika szigetére, hogy megnézzék a házat, meg az ágyat, ahol Napóleon született. Gábor hiába kardoskodott, hogy a rengeteg enciklopédia a polcokon, teli van a kérdéses háznak temérdek fényképével, annak részletes leírásával, Michelle-t nem érdekelték a leírások. Ő látni, és érezni akarta azt a légkört, ahol Napóleon Bonaparte született. A történelmi ágyikó, egy sarokba volt betolva. Az ördög se gondolta volna, hogy abban született a császár. Erre csak akkor jöttek rá, amikor az idegenvezető rákiabált a holtfáradt Gáborra, hogy azonnal álljon föl a császári ereklyéről. Hiába reménykedett abban, hogy a zsúfolt nyári szezon alatt nem lesz hely a görög repülőkön: Michelle azonnal talált két helyet, az egyik járaton. Ez a gép, ahogy a prospektusok hirdették, zuhanásmentes volt, nem úgy, mint a korzikai, amelyik túlsúly miatt (a padsorok között ugyanis ijedt kecskék, malacok, birkák dülöngéltek), alig bírt fölszállni, házmagasságnyira repültek a szigetig. Kész csoda, hogy nem zuhantak le, a tarajos hullámok közé. Két napra rá, már Halkidiki egyik szállodájának szobájában ébresztette föl őket egy hangszóró azzal, hogy nyolc óra van, és a hőmérő 23 fokot mutat. Akinek kedve, és legyőzhetetlen tudásszomja van – folytatta a hangosbeszélő -, az ránduljon ki a közeli Olynthosba, megtekinteni azt a harcmezőt, ahol Nagy Sándor, annak idején, legyőzte a Bottiensek seregét. Gábor későn ugrott az ablakokhoz, hogy betegye őket, Michelle meghallotta a közleményt, és tapsikolva jött ki a fürdőszobából. - Na, ezt megnézzük! - kiáltotta, és hozzáfogott az öltözködéshez. A recepción, többen kértek bővebb felvilágosítást a kérdéses csatatérről. A személyzet biztosította a turistákat a felől, hogy jobb vasárnapi időtöltést nem lehet találni a környéken, a harcmező megtekintésén kívül. Csodálatos látványán! Ezen kívül, és ami nem közömbös, ingyen meg lehet nézni a korabeli erődítményt is, arról nem is beszélve, hogy az Olynthos éttermekben elköltött finom ebédek, felejthetetlenné fogják tenni, a kirándulást. Annyi ideje se maradt Gábornak, hogy beletekintsen a recepción található, a harcmezőről írt ismertetőkbe: Michelle intett, hogy indulhatnak. Mintha évekig dolgozott volna, mint Olynthos idegenvezető (csak az esernyő hiányzott a kezéből), azonnal belőtte magának az észak-nyugati irányt, és megindult a csatatér felé. Gyalog megyünk? – kérdezte Gábor. Nem! Hintóval! – volt a rövidke, mosollyal körített válasz.
2 Gábor aggodalommal teli hangon kérdezte. Tudod egyáltalán, hogy hol van ez a harcmező? A szobainas azt mondta, hogy nincs messze. Ő már többször átsétált Olynthosba. A második kilométer után, emelkedni kezdett az országút. - Észrevetted, hogy emelkedik az út? – kérdezte Gábor. Még mindig abban reménykedett, hogy onnan még vissza lehet fordulni, nem kell tovább kutyagolni, a pokoli hőségben. - Ne törődjön vele, drágám - volt a lenyűgöző válasz. - Visszafelé lejteni fog. Amennyire lehetett, Gábor megpróbált lépést tartani, Michelle-el. Szandálja talpa átforrósodott az olvadásnak indult aszfalton, jóformán, csak szökdécselve tudott előre haladni. Tovább érdeklődött. Mit mondott még a szobainas? Lesz az úton bár, vagy étterem? Remélem észrevetted, hogy nem reggeliztünk. Tudod, olyan Motel félére gondolok, ahol ehetnénk valamit, és ihatnánk egy jeges aperitifet. Nem kérdeztem e felől, de biztos lesz ilyen. A negyedik kilométerkő után hatalmas, dróthálóval bekerített területen cserépvázák, kerámia szobrocskák, korinthoszi oszlopfejek másolatai voltak kiállítva a tűző napon. Két fiatal lány festegette a szobrocskákat. Az egyik beszélt angolul. - Ah! Olynthosba mennek ? Itt van közel. A kanyar után, kábé 18-20 kilométer. Gábor feje idegesen megrándult. - Elnézést kérek. Mennyit mondott ? - Kábé húsz kilométer - válaszolta egykedvűen a lány. Gábor gyilkos pillantást vetett Michelle-re. Lemutatott a lábára. A szandál pántja feltörte hüvelykujját, véres folt terjeszkedett a zokniján. Oh, semmiség! – legyintett a festegető lány. – Le kell löttyinteni Javel padlófelmosó szerrel. Az fertőtlenít. Gábornak minden kedve elment a további gyaloglástól. Tovább faggatta a lányt. Autóbusz megálló? – kérdezte. - Van itt valahol a közelben, autóbusz megálló ? A lány értetlenül nézett a férfira. Autóbuszmegálló? Az nincs. Repülőtér van Teszalonikiben. Az embert próbáló hőség, kikezdte Gábor erejét. Ment még egy kilométert, aztán leült egy kőre. Michelle elkeseredetten nézett le, az erejét vesztett férfira. Ne gyerekeskedjen, drága Gábor – könyörgött nyafogva. - Gondoljon a katonákra. Mi lenne, ha mindegyik leülne egy kőre, a vérző hüvelykujjuk miatt? Gábor tátott szájjal lélegezte be a forró levegőt. - Mond, Michelle! Nem lenne jobb most a tenger hűs hullámai között lubickolni? Ahelyett, hogy 40 fokos melegben gyalogolunk, mint az idegenlégiósok, Isten tudja hova? - Nem! - válaszolta Michelle. - Tegnap este többen reklamáltak a recepción, hogy a tengerpart hemzseg a medúzáktól. Tudja maga, hogy a medúzaharapás halálos? Ha rácsavarodik a karjára és megcsípi, magának már - annyi! Mehet a temetőbe! - Hát inkább oda, mint Olynthosba! – morogta Gábor. Felnézett a lányra. – Lefogadom, hogy téged meg se rendít a tagadhatatlan tény, hogy ömlik rólam az izzadtság? - Igen? Húzta fel a szemöldökét a lány. – Már nem emlékszik rá, hogy mit tanított nekem, anno? Hogy úriember nem idegeskedik, nem röhög, és főleg, nem izzad! - Jó! Azt megígérhetem, hogy nem fogok röhögni. Az út jobboldalán kockaalakra nyírt olaj, és fügefák erdeje virult. A fák alá, sűrűn fonott hálókat terítettek, hogy a lehullott gyümölcsöket, bogyókat könnyebben összegyűjtsék. Gábor könyörögve kérlelte Michelle-t: - Dőljünk le az egyik fa alá hűsölni. Nézd! Milyen szép sötétkék lepedők vannak alattuk.
3 - Ha Olynthosba indultunk – volt a válasz -, akkor Olynthosba megyünk. Megkérem, kedves Gábor, viselkedjen férfihez méltó módon. Gábor álmodozva nézett az út másik oldalára a távolba, ahol a tenger, zöld hullámait vélte látni. Hófehér vitorlások úsztak a vízen. Itt, a fennsíkon, a rekkenő melegben se szellő, vagy madár szárnycsapásai nem mozdították meg, a derékmagasságban vibráló levegőt. A kék ég közepén mozdulatlanul álló nap korongján kívül, semmi érdekesség nem tárult a szemük elé. Sehol egy ember, sehol egy bárány, de még csak furulyaszó se hallatszott valahonnan, a távolból. Teljesen egyedül, valahol a világ végén meneteltek. Négyórányi gyaloglás után, megérkeztek Olynthosba. Már az első rogyadozó házak látványa biztosította a józan látogatót arról, hogy nem nagyvárosba, hanem egy aprócska faluba érkeztek. Poros utcák, és trágyaszag várta őket. Közvetlen a falu szélén, kovácsoltvas kapu jelezte, a harcmező bejáratát. Mellette, egy jókora szikladarabra, fekete márványtábla volt felerősítve, görög felirattal. Fordítsa le, hogy mit írtak oda – kérte Michelle, a férfit. Én? – nyitotta nagyra a szemét Gábor. Hogyhogy én? – vágott vissza Michelle. - Amikor megismerkedtünk azt mondta, hogy latin-görögből érettségizett. Ezzel vett le a lábamról! Most meg nem tud görögül? Gábor hunyorított szemmel, elolvasott néhány sort. Elborult arccal kérdezte. Te Michelle! Tudod mikor volt ez a háború? 2000 évvel ezelőtt! Na, és? – húzta föl a vállát a lány. - Ha a múlt héten lett volna, érdekesebb lenne? Egy megveszekedett lelket se lehetett látni a környéken. Senkit se érdekelt a 2000 évvel azelőtti történelem. Kiszáradt, térdig érő gaz között, alig felfedezhető ösvény tekergett egy kisebb domb felé. Nagy Sándor katonái mehettek rajta utoljára. A gazban, kígyók siklását, surranását lehetett hallani. Ezek ellen Michelle, apró sikolyokkal kísért balett ugrásokkal védekezett. Felérve a dombocskára, körülnéztek. Fél tégla magasságú, mintegy ötven, kisebb parcella látványa fogadta őket. Valamikor házak alapjai lehettek. Némelyiknek a padlózata festett kerámiákból volt kirakva. A kerámialapokat – gondolta Gábor -, a két lány festethette az elmúlt napokban. Rájuk terített, nagy plasztik lepedőkkel védték őket, Isten tudja mitől. Ácsorogtak, forogtak, nézelődtek. Bámulták az eléjük tárult, napégette, mérhetetlen kiterjedésű területet. Sehol egy fa, sehol egy bokor, sehol egy tárgy, ami a régi harcokra emlékeztetett volna. Gábor, a szeme sarkából, a lányra pillantott. A szomorúság, a csalódottsággal keveredett össze a lány arcán. Nagyon megsajnálta. Gyönyörű! - mondta. - Fenséges ez a csend, ez a festői táj. A világ minden kincséért se okozott volna szomorúságot Michelle-nek. Érdeklődve nézelődött mindenfelé. Ekkor vett észre a távolban, egy másik dombocskát, ami a szívet keserítő egyhangúságból kiemelkedett. Magához ölelte a lányt. Kinyújtotta a karját a domb felé. Nézd, drágám! Látod ott azt a kis dombot? Lefogadom, hogy ott csoportosultak a Bottiensek, itt meg, ahol vagyunk, a Nagy Sándor serege állt. Az első sorokban, pajzsokkal a ball kézben, a jobb kezükben dárdákkal, nyilakkal várakozhattak, a nagyvezér parancsára. Nagy Sándor pedig, körülvéve a tisztjeivel, itt tanácskozott a haditerv előkészítésén. Itt, ahol állunk! Aztán kürtök, dobok jelezték, hogy megindult feléjük az ellenség. Nagy Sándor megfújatta a riadót. A pusztító tűzben, rohantak előre a gyalogosok. A lovasok, jobbról, ballról bekerítő mozdulatokat végeztek. Látod azt a kis völgyfélét, ott lent? Ott csaptak össze! Ott csengtek a kardok, zúgtak a levegőben az íjak, ott táncoltak hátsó lábukon a harci paripák. – Még jobban magához szorította Michelle-t. - Látod? Ott volt a harcmező! Ott győzedelmeskedett Nagy Sándor serege. Boldog vagyok, hogy eljöttünk ide. Örülök, hogy itt lehettem, és láthattam ezt a történelmi helyet. Michelle kibontakozott a férfi öleléséből. Gábor felé fordult. Halkan mondta.
4 - Köszönöm, hogy felelevenítette a nagy csatát. - Megsimogatta a férfi arcát. - Nagyon szeretem, magát, Gábor. – Várt egy kicsit, gondolkozott, majd hozzátette: - Nagyon éhes vagyok. Menjünk ebédelni. A kijárattal szemben, az utcasarkon, egy bezárt fűszerüzletet találtak. Mellette, egy italbolt kinézetű üzlet állt. Az ajtó, nyitva volt. Benéztek a terembe. A terem közepén hosszú tölgyfa asztal, a két oldalán, két pad nyújtózkodott. Az asztalnál, félméteres fekete cilindert viselő pópa ücsörgött. Söröskorsó volt előtte. Bementek. Melegebb volt bent, mint kint az utcán. A pópa, franciául válaszolt Gábor köszönésére. - Franciák? – öntötte el ráncos arcát egy reménysugár. – Végre beszélhetek franciául – mondta, és hellyel kínálta a jövevényeket. – Turisták? – indította el a beszélgetést. - Igen – válaszolta Gábor. – A harcmezőt jöttünk megnézni. - A harcmezőt? Még sose volt időm megnézni. Hírlik, hogy ádáz harcok színhelye volt ez. - Igen. Figyelemreméltó események színhelye lehetett. Idős asszony jött be a terembe. Gábor sört, Michelle Coca-Colát kért. - És legyen szíves egy étlapot adni – mondta Gábor. A pópa lefordította Gábor óhaját. - Étlapot? – kérdezte az asszony. – Milyen étlapot? Nekünk nincsen étlapunk. - Hát akkor, mit lehet ebédelni? Nagyon éhesek vagyunk. A pópa mindent lefordított. Az asszony körülnézett. - Ez nem étterem! Itt tilos ételt felszolgálni. Itt csak italt szolgálhatunk föl. Gábor ijedten nézett a pópára. Tessék mondani! Hol találunk éttermet? Nagyon éhesek vagyunk. Még csak nem is reggeliztünk. Itt, Olynthosban nincs étterem! – válaszolta a pap. Az asszonnyal váltott néhány szót, aki elszörnyülködött. – Nem is reggeliztek? – csapta össze a két kezét. - És gyalog tették meg a 22 kilométert? Szentséges Úristen! - Csodálattal nézett Gáborra. – Nagyon sajnálom – folytatta a sopánkodást. - Ez egy pici falucska. Itt nincs étterem. Kihozom az italt – tette hozzá, és eltűnt az ajtó mögött. Gábor azon tanakodott Michelle-el, hogy mitévők legyenek? Vasárnap lévén, minden üzlet zárva volt. A legközelebbi város messze volt Olynthostól. Ráadásul, ahogy a pópától megtudták, vasárnap ritkított buszjárat indult csak, a távoli városok felé. Legközelebb öt órakor indul majd egy busz. Ahogy így beszélgettek, latolgatták az éhhalál elleni megoldásokat, megjelent az asszony a hátuk mögött. Hatalmas bádogtálat tett le az asztalra. Vasrácson sült, egész báránycomb volt rajta. Petrezselymes, főtt burgonyával volt körülrakva. A két bádogtányér mellé késeket, villákat rakott le. Fiatal lány hozta ki az italokat. Mindketten jó étvágyat kívántak, és eltűntek az ajtó mögött. Michelle majdnem elbőgte magát. Úristen! Mi ez? Hogy került ez ide? – kérdezte a szemét törölgetve. – Ezt nekünk hozták ide? Bizonyára - mosolygott a pap – mert én csak sört rendeltem. A comb mellé, hatalmas konyhakés volt odakészítve. Gábor levágott két forró szeletet a húsból. Hozzáfogtak az evéshez. A pap felállt az asztaltól, az ajtóhoz sétált. Onnan nézett vissza Gáborra. - Párizsban végeztem egyetemi tanulmányaimat – mondta elgondolkozva. Világirodalmat, filozófiát tanultam a Sorbonon. Régi szép idők, uram! Fiatalok voltunk! A Boul’ Mich, a Jardin de Luxembourg, Saint Germain-des-Prés. – Gondolataiba elmerülve tette hozzá. - Les Deux Magots ! Ismeri a Deux Magots kávéházat ? Sartre, meg az
5 egzisztencializmus ! Ne haragudjanak, hogy zavartam magukat. Annyi év után, jó volt egy kicsit, franciául beszélni. Na, Isten áldja magukat ! Kilépett az ajtón, és elment. Tovább álmodozhatott a régi, párizsi időkről. A Szajnáról, a Halászó Macska utcájáról, talán a Pigalle-ról is. Gábor levágott még két szeletet a húsból. Kerül, amibe kerül, - mondta - Most már megesszük az egészet. – Még hozzátette. – Ne félj, amint megérezték a pénz szagát, mindjárt találtak egy báránycombot, a konyhán ! Lenyesegették a húst a csontról, megették a petrezselymes burgonyát. A fiatal lány betekintett a terembe, megnézte, minden rendben van-e ? Gábor rendelt egy üveg Retsinát. A jéghideg bort is megitták. A lány, letette a számlát az asztalra. Hét euró, tizenöt cent volt, a végösszeg. Gábor sűrű pislogások közepette bámulta a papír fecnit. A pópa számláját hozták ki neki. Odahívta a lányt, aki kitűnően beszélt angolul. Nem ! – magyarázta – a pópa kifizette az italát. Ez a maguk számlája. Igen, most látom – mondta Gábor – egy sör, és a Coca-Cola két euró 15 cent és a bor, öt euró. De az ebédet, a báránycombot, elfelejtették felírni. A húst, nem számolhatjuk fel, uram. Mi nem vagyunk étterem – volt a válasz. – A mama azt mondta, hogy nem engedheti el magukat a hosszú útra, evés nélkül. Nem, nem kell a húsért fizetni. Órákon keresztül elgondolkozva, némán gyalogoltak a szálloda felé. Csak néha váltottak néhány közömbös szót a melegről, a forró aszfaltról, a hosszú útról. Amikor megpillantották a szállodát a távolban, Michelle megkérdezte : Mi jár az eszében, Gábor. Miért ez a hosszú szótlanság ? Azon gondolkoztam, hogy mennyi idő kell, egy báránycomb megsütéséhez ? Nem tudom. Mennyi ? Hogy jól megsüljön, legalább 45 perc szükséges. Na, és ? Na, és? Az asszony azonnal kihozta a báránycombot. Michelle megállt. Zavartan nézett Gáborra. Megértette, mit akart mondani a férfi. Összetette a két kezét. Úristen ! A báránycomb már készen volt? Az ő vasárnapi ebédjük volt ? Gábor intett, hogy igen. Megették a család ebédjét. Látod, Michelle – mondta Gábor – nemcsak cápák, de élnek még emberek is a Földön. Ha találkozni akarsz velük, nem a nagyvárosokban, hanem az elhagyatott vidékeken kell keresni őket. Például, Olynthosban. Megfogták egymás kezét, csendben folytatták az útjukat. A cápákon, meg a bárányokon járt az eszük.
***