Ocsovszky László Téli emlék Ezen a télen korán leesett a hó. November közepe táján egyik napról a másikra szürke köpenybe burkolódzott a világ, majd éjszaka megőszülve, fehér prémbundában jelent meg a tél. Úgy tűnt, hogy tartósan magára húzta a föld is a hótakarót. Ropogott, szikrázott az erős napfényben. A levegő, csípősen tiszta volt. A kis falut kettészelte a közeli város felé tartó vasútvonal. Az északi rész az új házak sorát jelentette, az Oncsa, ahogy a helybéliek nevezték. Itt volt a központ. Középen a nagybolt, a kocsma, a községháza, az utca végén az új iskola, óvoda. A déli rész, az öregfalu kisebb, nagyobb paraszt és gazdaházakból fűzött rövidebb, hosszabb utcákból állt. Az állomás melletti úton áthaladva egy pléhkrisztussal találta szembe magát az ember. Télen-nyáron mindig friss virággal volt körberakva. A földes út jobb oldalán voltak csak házak, szembe velük szántóföld, távoli tanyákkal. Néhány ház után balra kanyarodva szürke szalagként futott a leghosszabb utca. Enyhe kanyarral vezetett a falut félkörbe fogó vasútig, ahol egy vasforgó állta útját az arrajáróknak. Távolabb egy sorompó nélküli átjáró szolgált a lovas kocsik átjárására. Egyik éjszaka itt ütötte el a vonat szegény Kozák bácsit. Elszunnyadt a bakon, nem vette észre a közelgő szerelvényt. Keshedt szürke lovával együtt érkezett a végállomására. Talán sohasem ült vonaton. A forgón átjutva keskeny utat fogott közre egyegy fasor, egészen a templomig. Szemben a régi iskola, ahol csak egy osztály volt, a harmadikosoké. Tízen, vagy tizenketten jártunk oda. Egyetlen tanító néni, 1
Mária néni próbált belénk plántálni valamicske tudományt. Annyi bizonyos, hogy itt ragadt rám az olvasás, azóta sem múló kényszere. A petróleumlámpa sárgás fényénél bogarásztam Gárdonyi, Egri csillagok könyvének vaskos kötetét. Ennek az utcának elején laktunk. Szép, hosszú, verandás ház volt, hatalmas kerttel, gyümölcsfákkal. A bejáratnál volt apám rendelője. A verandáról jutottunk a konyhába, onnan az egyik oldalra nyílt a fürdőszoba, amelyen keresztül a rendelőbe is el lehetett jutni. Nem valami csillogó berendezéssel ellátott helyiség volt ez, csupán egy fatüzelésű csőkályha, egy öntött vas fürdőkád, egy fehér lavórtartó, benne zománcozott lavórral, és egy fehérre mázolt szék jelentette a tisztálkodásra kijelölt alkalmatosságokat. Vizet kintről, a kútról kellett hozni. A másik oldalon két egymásba nyíló szoba volt az élettér. . A frissen esett hó beborította a fákat, az udvart, csillogó látványt festve. Szinte ujjongott az ember szíve, amikor kitekintett a verandáról. Egyébként ez a veranda volt a számos élménynek is helye. Néha jöttek a szomszédok, kis sámlijukkal hónuk alatt, beszélgettek apámmal, de legtöbbször rádiót hallgattak. Apámnak volt egy nagy telepes rádiója, kevés volt a faluban, ezt kitette egy kis asztalra, a szomszédok körbe ülték úgy hallgatták, közben megvitatták a hallottakat, vagy egy-egy kabaré esten hatalmasakat nevettek. Az egyik olimpia idején szinte mozdulni sem lehetett. Jöttek-mentek az emberek. Hallgatták egy ideig a közvetítést, elmentek a dolguk
2
után, aztán visszajöttek. Nagyon élveztem ezt a nyüzsgést. Nyári nagy záporoknál, apám kihívott a verandára és hallgattuk a dörgést, villámlást. Számoltuk hány kilométerre lehet vihar. A villanás után, ameddig elszámoltunk, annyi kilométerre lehetett. Az első tartósnak ígérkező hóesés után, délután, amikor apámnak akadt egy kis szabad ideje, beöltöztünk és a veranda előtti udvarrészen hatalmas hóember építettünk. Reggelente, amikor az iskolába indultam mindig köszöntem a sárgarépa orrú, hatalmas kalapú hóembernek. Készülődtünk karácsonyra, dugdostuk az apró ajándékokat, anyám sütött főzött. A fenyőfa gondosan elrejtve várta, a díszítést. Ebben még nem volt szabad részt vennem. Majd az angyalkák. Egy alkalommal azonban megláttam, amikor hozták a hatalmas fát, mindig plafonig érő volt. Persze úgy tettem, mint aki semmiről sem tud. Jól esett látni a boldogságot szüleim arcán, amikor meglepetést színlelve csodáltam a feldíszített fát. Nem csillogott, fénylett, de gazdagon tele volt dísszel. Nagy részüket anyám készítette késő estenként, amikor aludtam. Pirosfehér-zöld papírcsíkokból csirizzel ragasztott hosszú láncokat, amiket aztán a fa csúcsától az aljáig leengedett, körbe a fán. Olyan volt, mint egy nemzetiszínű vízesés, amely mögött, mint a felkelő nap, a nyugvó hold, megcsillant egy-egy gyertyafény. Süteményből készített kisházak lógtak, lisztes tetővel az ágakon, meg angyalkát, szívet formálók. A fa mellett egy kisasztalkán mécses égett. Apám, az
3
odaveszett bajtársai emlékére gyújtotta meg minden karácsonykor. Korán meg kellett gyújtani a lámpákat, mert hamar sötétedett. Ilyenkor apám behozta a rendelőből a pumpálós, harisnyás gázlámpát, a középső gerendára akasztotta, kékes-fehér fénye bevilágította az egész szobát. Amerre mozdultunk, mögöttünk furcsa árnyak sétáltak, mozogtak a falon. Sokáig nézegettem és történeteket találtam ki a látottakhoz, mintha ki színházban ülnék. Kint a tiszta időben, fénylett a hó. Szemben Lityus ángyiék háza tetején vidáman kojtolt a kémény, mint valami öreg pipás a subás karosszékben, üldögélt a kis ház a hó alatt. A békés csöndet kopogás riasztotta meg. A hátsó ablak felöl jött a hang. Mindig itt kopogtak estefelé vagy éjszaka. Apám nyitotta ki az ablakot. - Mi baj János? – hallottam a hangját. - Doktor úr, alighanem gyün a gyerek! – hallatszott az izgatott válasz. - Megyek. –mondta apám nyugodt hangon. Azt hiszem többek között ezét is kedvelték a faluban. Sohase volt türelmetlen, és éjszaka is úgy indult, mintha csak egy délutáni beszélgetésre invitálták volna. Három falut látott el, jókora távolságokat bejárva. Lovaskocsival, szánnal jöttek érte a távoli tanyákról. Volt, aki nyerges lovat kötött a szekér mellé, mert apám szívesen ment lóháton, ha nem volt zimankós az idő. Mentőt hiába hívtak volna, nem tudott bemenni a tanyasi utakon, ha csak kicsit is ragadós vagy csúszós volt az út. Ilyenkor megállt a templom melletti útszélen, és ott várta be a szállítandó betegeket, akiket a közeli kisváros kórházába vitt.
4
Apám fogta a gázlámpát kiment a rendelőbe, a készenléti táskájáért, amit minden nap a rendelés után gondosan elkészített, feltöltött, hogy ha hívják, ne keljen késlekednie. Közben odaszólt nekem. - Na fiú, jössz velem? - Megyek! -kiáltottam lelkesen. - Akkor öltözz, jó melegen! Anyám megrovóan nézett apámra, de nem szólt semmit, csak gyorsan segített felöltözni. Aggódva nézett utánunk. A szán, két lóval ott állt a kapu előtt, meleg subákkal felszerelve. - Hány percesek a fájások? –kérdezte apám. - Hát egyre sűrűbb. – mondta János. - Jól van, igyekezzünk egy kicsit. János előrehajolt és megbiztatta a lovakat. Azok, mint akik tudják a sietés okát, könnyedén repítették a szánkót. Ámulva néztem körül. A hófehér messziségben itt-ott feltűnt egy sárgás fény, a szürke, kopasz fák között. Utat nem láttam, csak valamicske nyomot, amit jöttében hagyhatott a szánkó. A lovak azonban úgy mozogtak, mintha ragyogó napsütésben ügetnének. Pontosan tudták merre járunk. Kikerülték a nagyobb buckákat, lassítottak, ha a hó alatt megreccsent a jég. - Nem fázol? – kérdezte János bácsi. - Nem. – mondtam kipirult arccal. - Ilyenkor szép az idő, ha nincs szél. A száraz hideg nem fázítja úgy az embert.mondta János bácsi. János bácsi, mert nekem az volt, lehetett vagy harminc éves. Kucsma volt a fején jól behúzva a
5
homlokára. Keskeny, kicserzett arca szinte beleveszett a suba felhajtott gallérjába. Nyugtalan szemében látszott az aggodalom. - Mindjárt ott leszünk. – mondta nyugtatólag, inkább magának. - Nem lesz semmi baj! A mama otthon van? – szólt apám. Nem volt semmi gond előtte? - Semmi. Reggel még segített nekem, délelőtt meg a mamának főzni. Ebéd után kezdett csak panaszkodni, hogy fáj a dereka. Aztán gyüttek a fájások. - Fiú lesz, azt gondolom. – mondta apám. A múlt héten, amikor bent voltak, úgy néztem. - Hál’ Istennek! – sóhajtott fel János. – A tata nagyon azt szeretne – tette még hozzá.– Tudja doktor úr, hogy van…kell a dolgos kéz. - Egy széplány is elkel a családban. – mondta apám. - Meglehet. – bólogatott János. Az úton felsejlett a tanya. A kútgémre kiakasztott lámpa haloványan pislákolt, de már a közeli életet jelezte. Némán burkolóztam a subába. Azon gondolkodtam, hogy a születendő, fiú lesz vagy lány. Meg egyátalán miért fontos ez? Amikor a húgom született Lidi, a bolondos lány, aki gyakran segített anyámnak, azt mondta „ Mindegy az, csak egészséges legyen!” Lidi csuda lány volt. Néha olyanokat csinált, amitől mindenkinek elállt a lélegzete. Egy alkalommal vendégeket vártunk.
6
Anyám kérte Lidit, hogy vágjon le egy pulykát. Lidi eltűnt a hátsó udvarban. Jó ideje, nem jelentkezett, így hát anyám a keresésére indult. Kisvártatva sápadtan állított be a konyhába. - Jaj, Istenem! - Mi baj? – kérdezte apám. - Lidi .. Lidi..- dadogott anyám. Apám kiment megnézni mi történt. Azt hitte Lidivel történt valami. Helyette egy vérben úszó pocsolyát látott. A nagytőke mellett Lidi állt, baltával a kezében, és a hatodik pulyka nyakát illesztette a tőkére. Azon a napon a szomszédok is pulykát ettek. A tanya bejárónál két hatalmas komondor fogadta a szánt. Elkísértek minket egészen a tornácig, ahol az ajtó fölött viharlámpa mutatta az utat. A konyhában gőzölgő meleg fogadott minket, a belső szobából hangos sóhajtások hallatszottak. Apám gyorsan ledobta magáról a rövid bundát, a kikészített lavórban gondosan megmosta a kezét, aztán eltűnt az ajtó mögött. A nagyapa ott ült a tűzhely előtt. - Kabátolj le! – mondta, aztán egy kis székre mutatott a tűzhely előtt. Odaültem, és fél füllel a benti hangokra figyeltem. Alig hallatszott ki valami; apám nyugodt hangja, hangos sóhajtás, egy-egy jajkiáltás. Kisvártatva megjelent János bácsi is, és leült az asztal melletti székre, de szemével a szobaajtót figyelte. Később kijött a mama, kiöblítette a lavórt, a tűhelyen fortyogó edényből vizet mert, aztán szó nélkül visszament. Mielőtt becsukta maga mögött az ajtót, még bólintott a két ember felé.
7
-
Nem vagy éhes? – kérdezte az
öreg. Fejemmel intettem, hogy nem. A szónak már nem sok jelentősége volt. A várokozás csöndjét hosszú időn át csak benti suttogások, és az időnkénti fájdalmas felkiáltások törték meg. A tűzhely melegénél elaludtam. Egy erős sikoltásra ébredtem. János bácsi felugrott, nagyapa csak fejét fordította az ajtó felé. A kinyíló ajtóban a mama szaladt ki, hogy újabb vizet vigyen. - Meg van. Fiú. De… – mondta gyorsan. A nagyapa és a fia felálltak, levették az eddig magukon tartott kucsmát, kalapot. A nyitva hagyott ajtóban apám látszott, kezében a fejjel lefelé lógó csecsemővel. Jobbra - balra hintáztatta, aztán felsírt a baba. Ebből csak annyit értettem, hogy valami baj volt, de már minden rendben van. Aztán apám intette, hogy bemehetünk Ott állt mindenki az ágynál, egy fáradt mosolygós anyuka mellett, aki mellén fekvő csecsemőjét simogatta. Hazafelé sokáig egy szó sem esett. Az út talán fényesebb volt, mint amikor jöttünk. Jóval elmúlt éjfél, mire hazaértünk. Otthon a feldíszített fa fogadott bennünket. - Megszületett – mondta anyám. - Ember született – mondta apám.
8
