Galaktika 122.
Algis Budrys Ki vagy? 2/4 M. Shayne Bell Nikodzsi Ron Montana Történelemlecke Alfred Bester Már nem úgy teremtik az életet... Frederic Brown Bábszínház Harry Turtledove Az utolsó tétel LIDÉRCFÉNY Arthur Conan Doyle: Válasszon magának kísértetet!
ALGIS BUDRYS KI VAGY? II. Hatodik fejezet Az ifjú Lucas Martino különös időben érkezett a városba. 1966 nyara kellemetlen emlék marad a New Yorkiak számára. Általában hidegebb volt a megszokottnál, és gyakran esett. Az emberek, akik rendesen a parkokban sétálva töltötték a nyári estéket, majd leültek egy padra, hogy mások sétáját figyeljék, csalódottnak érezték magukat. A zsémbes öregemberek, akik jégkrémet árusítottak háromkerekű kocsijukból, élesebben csengettek, mint ahogy a többiek szerették volna. Kevesebben látogatták a koncerteket a Central Park-i fedett sétányon, és a zene ahelyett, hogy lágyan szétomlott volna a balzsamos levegőben, fémesen csikorgott az érzékeny fülekben. Néha adódott egy-két melegebb nap. Egyszer hetekre úgy tűnt, hogy az időjárás végül az évszaknak megfelelően alakul, és a város, mint egy késve beindított gépezet megpróbálja felvenni nyári ritmusát. De aztán megint esni kezdett. Az eső nem szívódott fel, kifényezte a járdákat, és a fák levelei nem nyújtóztak ki, inkább összegömbölyödtek. Megfelelő nyár lett volna Bostonban, de New Yorkban egy kissé meglepő és rendkívüli volt. Mindenkinek megfeszültek az idegei; tudták, milyennek kellene lennie egy New York-i nyárnak, tudták, hogyan szokták tölteni ezt az évszakot, és tudták, hogy az idén másképp lesz. Az ifjú Lucas Martino csak annyit érzett, hogy a város idegesnek, elégedetlennek tűnik. Nagybátyja, anyjának testvére, Lucas Maggiore, aki 1936 óta élt az Államokban, igazán örült, hogy látja és felfogadhatja őt, de már öreg és rosszkedvű volt. Az Espresso Maggiore, ahol az ifjú Lucas déltől háromig dolgozott, hétfő kivételével mindennap; ahol kávét darált, felügyelte a zajos eszpresszógépet, megszámlálhatatlan csészét hordott ki az asztalokhoz, még nemrégen is egyszerű trattoria volt a környékbeli olaszok számára, akik nem pártfogolták a rivális görög koffeneikonokat. De Greenwich Village idegenforgalmi negyede terjeszkedni Kezdett lefelé, és elnyelte azt a háztömböt is, ahol Lucas Maggiore megnyitotta kávéházát, miután abbahagyta a birkózást a baboszsákokkal egy éttermeket kiszolgáló raktárban, így most festmények voltak a falon, Muzak-zene szólt, és antik asztalok álltak szanaszét, egy új, elektronikus IBM pénztárgép társaságában. Lucas Maggiorénak, ennek a súlyos, nagydarab, visszahúzódó agglegénynek mindig volt pénze, most még több is, mint eddig. Többet tudott fizetni unokaöccsének, mint amennyit az megérdemelt, s még mindig elég maradt ahhoz, hogy eltöprengjen, nem kellene-e szabadabban élnie, mint régen. De beleivódott az óvatosság a kísértéssel szemben, mely túl messze ragadná, így hát rosszkedvű volt. Elfojtott haragot érzett a kávéházzal szemben, felfogadott egy vezetőt, s az idő nagy részét távol töltötte. Egyre gyakrabban állt meg a Washington-téri parkoló asztalainál, anot fekete kabátos öregemberek ücsörögtek a sakktáblák előtt, úgy koncentrálva, mint a nagymesterek. Néha már-már megkérte őket, hadd szálljon be ő is.
Mikor az ifjú Lucas New Yorkba érkezett, nagybátyja a Pennsylvania állomáson várta, megütögette lapockacsontját, és mindkét karjával távolabb tolta, hogy jól megnézhesse. - Ah, Lucas! Bello nipotíno! E la Mama, II Papa - come leiiportano? - Remekül vannak Lucas bácsi. Üdvözletüket küldik. Örülök, hogy látlak. - Idáig minden rendben, én szeretlek téged, te szeretsz engem - ki fogunk jönni egymással. Gyerünk. - Nagy kezével felkapta Lucas bőröndjét, és, mutatta az utat a földalattihoz. - Mrs. Dormiglionénak - a háziasszonyomnak - van egy szobája a számodra. Olcsó. Jó szoba. Szép hely. Az öreg lady nem sokat törődik a takarítással. De így nem sokat fog zavarni téged. Fiatal vagy, Lucas, nem akarod, hogy öreg emberek zavarjanak állandóan. Fiatalokkal akarsz lenni. Tizennyolc éves vagy; élni akarsz. - Lucas Maggiore egy mellettük elhaladó fiatal lány felé intett. Az ifjú Lucas nem nagyon tudta, mit mondjon. Követte nagybátyját a földalatti-állomáshoz, és erősen szorította a fogantyút a feje felett, amikor a vonat megrándulva elindult. Ahogy a szerelvény elérte a Negyedik utcát, bácsikájával együtt kiszállt, és bementek egy bútorozott szobákat kiadó házba. Lucas Maggiore a legfelső emeleten lakott; rá pedig az alagsor várt, külön bejárattal. Miután nagybátyja bemutatta őt Mrs. Dormiglionénak, hagyott neki néhány percet, hogy eltegye bőröndjét, és megmossa arcát. Aztán elvezette a kávéházba. Odafelé az ifjú Lucashoz fordult. - Lucas és Lucas - ez túl sok Lucas egy üzletben. Adott neked Mattep másik nevet is? Lucas elgondolkodott. - Hát a papa néha Tedeschinónak hívott. - Jó! Az üzletben ez a neved. Rendben? - Remek. fgy tehát ezen a néven mutatkozott be Lucas az Espeesso Maggiore alkalmazottainak. Nagybátyja közölte vele, hogy másnap délben munkába áll, előlegezett neki egyheti fizetést, és magára hagyta. Ezután csak alkalomszerűen találkoztak, és néha, mikor a bácsinak társaságra volt szüksége, megkérdezte az ifjú Lucast, nincs-e kedve vele ebédelni vagy zenét hallgatni Mrs. Dormiglione lemezjátszóján a hölgy szalonjában. Lucas Maggiore azonban úgy rendezte be az életét, hogy az ifjú Lucasnak is meglegyen a magáé, azt szabadon élje, és mégis a közelében legyen, hogy ne engedje a fiút komoly bajba keveredni. Úgy érezte, hogy a lehető legtöbbet teszi az ifjúért, és igaza volt. Lucas első napját így egy kemény padlózatú alagsori szobában töltötte, de ez legalább az övé volt. Úgy gondolta, a város barátságosabb is lehetne, de neki vannak itt esélyei. Kicsit elszigeteltnek érezte magát, de úgy vélte, ezt neki magának kell feloldania. Egy másik évben, kellemesebb időjárásban könnyebbnek találhatta Volna a beilleszkedést a városi életbe. De ebben az évben az emberek nem nyugodtak meg, nem pihentek - ebben az évben nem szabadultak ki feszült téli hangulatukból, így Lucas azt tapasztalta, akár ételt szolgálnak fel, mozijegyet árulnak vagy akár egymásnak sodródnak a buszon, a New York-iak egytől egyig mintha áthatolhatatlan fal mögött élnének.
Ha a nagybácsi más lenne, talán olyan családba csöppen, mint amilyet otthon hagyott. Másik házban talán olyan szobája lett volna, ahol a szomszédok hamar ismeretséget kötnek vele. Ám minden úgy adódott, a körülmények úgy alakultak, hogy a következő másfél évben Lucasnak teljesen magára kellett hagyatkoznia. Felismerte a helyzetét, és a saját módszeres, logikus módján elkezdte felmérni, milyen életformára van szüksége. II. Az Espresso Maggiore lényegében égy nagy teremből állt, egyik végében a pulttal, melyen az eszpresszógép állt, és a tiszta csészék sorakoztak. Súlyos, gondosan faragott velencei és firenzei asztalok voltak benne, némelyik márványlappal, némelyik nem, és a falfestményéken kívül, melyeket egy környékbeli művész készített itáliai stílusban, vastagon fényezett régi olajfestmények is ékítették a termet, aranyozott keretekben. Mindegyik asztalon cukortartó, mellette egy kis menükártya, rajta a különféle kávék és a néhány fajta fagylalt. A falak krémsárgán ragyogtak a félhomályban. A diszkrét háttérzene két eredeti, cinquecento szekrénybe rejtett hangszóróból szólt, és a törzsvendégek időről időre római stílust utánzó - a francia neoklasszicizmushoz közel álló - mellszobrot vagy egyéb szobrocskát találtak egy faemelvényen az egyik sarokban, ezeket valamelyik vendég ajándékozta az igazgatóságnak megelégedése jelégi, Az eszpresszógép uralta a termet. Mikor Lucas Maggiore megnyitotta trattoriát, egy alig használt elektromos gépet vásárolt; szerteágazó, krómfényű csövei egy vízhűtésű repülőgépmotorhoz tették, hasonlatossá... Legtetején domborműves nagybetűk ATLANTA - hirdették a gyártó nevét. A helyiség felújításakor a masinát eladták, és egy régi gáztüzelésűt állítottak a helyére. Egy nagy függőleges henger volt az egész, csengős tetővel, nikkellapokkal, melyek szélét kerubfejek díszítették, s boltozatos fedőjén egy sas ágaskodott. Az egészet gazdag, metszett díszek borították, a testből csövek nyúltak ki. A készülék a pulton trónolt, és füttyögetett, ahogy a gőzt keresztülerőltette a kávén. Hétfőt kivéve, déltől hajnali háromig mindennap legsűrűbben éjfél körül - Village-lakók és turisták gyülekeztek az Espresso Maggioréban; előre-hátra hintáztak drótszékeiken, legtöbbjük jobban szerette a kapucinert, mint a keserű eszpresszókávét, és félbeszakították beszélgetésüket, valahányszor fütyült a gép. Lucason kívül négy alkalmazottja volt a kávéháznak. Carlo, az igazgató: súlyos csontozatú, szótlan, harmincöt év körüli férfi, ugyanolyan anyagból gyúrva, mint Lucas Maggiore; ezért is fogadta fel. Ő kezelte a gépet, általában ő vette el a készpénzt, felügyelte a munkát és a takarítást. Megmutatta Lucasnak, hogyan őrölje meg a kávét, utasította, hogy mindig törölje le az asztalokat, töltse tele a cukortartókat. Megtanította, hogyan mosogasson el a leghatékonyabban ezután ráhagyta a dolgokat, mert a fiatalember jól végezte a munkáját. Három pincérnő volt. Közülük kettő tipikus Village-lány; az egyik Közép-Nyugatról, a másik Schenectadyből. Drámastúdiumokat végeztek, és nyolctól egyig jártak
felszolgálni. A harmadik egy környékbeli lány volt, Barbara Costa, tizenhét vagy tizennyolc éves, és mindennap végigdolgozta az egész műszakot. Csinos, karcsú lány volt, szakértő módjára végezte munkáját, és nem vesztegette az idejét arra, hogy a village-beli fiatalemberekkel csevegjen, akik bejöttek a délután folyamán, és órákig ücsörögtek égy csésze kávé felett - senki sem bánta, amíg nem volt zsúfoltság. Hogy egész nap ott volt, Lucas jobban összeismerkedett vele, mint a másik két lánnyal. Jól kijöttek egymással; Barbara az első néhány napban vette a fáradságot, hogy megtanítsa Lucast négy-öt csésze tálcán való egyensúlyozásának trükkjére és a bonyolult rendelések fejben tartására. Lucas szerette őt barátságos természetéért, becsülte ügyességét, mert oly módon szervezte munkáját, amit ő megértett, és hálás volt neki, hogy beszélhet valakivel a ritka pillanatokban, mikor erre vágyott. Lucas egy hónapon belül hozzászoktatta magát a városhoz. Megjegyezte a Washington tér alatti utcák kacskaringózó, bonyolult hálózatát, ismerte a fő földalatti-útvonalakat, talált egy jó és olcsó mosodát meg egy csemegét, ahol bevásárolta azt a kevés élelmiszert, amire szüksége volt. Kinyomozta a városi főiskolákra való bejutás feltételeit és a követelményeket, érdeklődő levelet küldött Massachusetts-be, és bejelentkezett a helyi katonai kiegészítő parancsnokságon, ahonnan a technikai képesítő vizsgán elért eredménye alapján feltételes halasztást kapott. Be kellett iratkoznia valamilyen természettudományos kurzusra, de hát ezért jött New Yorkba. Így nagyjában és egészében sikeresen igazította körülményeit igényeihez. De kezdte eluralni lelkét az, amire nagybátyja utalt az első napon. Leült, és rendszeresen átgondolta. Tizennyolc éves volt, közel fizikai teljesítőképessége csúcspontjához. Teste nagyszerűen megtervezett mechanizmusának határozott szükségletei és funkciói voltak. Az elkövetkező nyolc évet figyelembe véve, ez volt az utolsó, amikor valamennyi szabadidővel rendelkezett. Igen, eldöntötte, ha valaha is szerezni fog magának egy lányt, ennél kedvezőbb időszak nem lesz rá. Megvan hozzá az ideje, az eszköze és a vágya is. A logika megmutatta neki az utat hát keresni kezdett Hetedik fejezet I. A gép felvette ereszkedési szögét, besorolt a New York International leszállási menetrendjébe Long Island felett, és a büfés stewardess megkérte Rogerst és a férfit, hogy foglalják el a helyüket. A férfi kecsesen felemelte jeges whiskyjét, az ajkához illesztette, ledöntötte az italt, és letette a poharat. A rács a helyére húzódott. Arcát megtörölgette egy papírszalvétával. - Tudja, az alkohol nagyon árt a magas széntartalmú acélnak - magyarázta a légikisasszonynak.
Az út legnagyobb részét a bárban töltötte, alkalmanként rendelt egy pohár italt, sokat dohányzott, fémkezében tartva a poharat vagy a cigarettát. Az utasok és a legénység kénytelen volt hozzászokni. - Igen, uram - mondta a nő udvariasan. Rogers megrázta a fejét, miközben követte a férfit az ülések közötti sorban. Így szólt hozzá: - Nem így van a rozsdamentes acél esetében, Mr. Martino. Láttam a fémtani elemzést. - Igen - felelte a férfi. Bekapcsolta a biztonsági övet, kezét könnyedén pihentetve térdkalácsán. - Maga látta. De az a stewardess nem. - Szájába dugott egy cigarettát, s hagyta meggyújtatlanul ott lógni, miközben a gép bedőlt a kanyarban, és stabilizálta új irányát. Kinézett az ablakon. - Különös - mondta. - Nem vártam, hogy még világosban érkezünk meg. Abban a pillanatban, ahogy a gép leereszkedett a kifutóra, lassított, és a kijelölt terület felé gurult, Martino kikapcsolta a biztonsági övét, és meggyújtotta a cigarettáját. - Úgy látszik, megérkeztünk - mondta társalgási modorban, és felállt. - Kellemes út volt. - Meglehetősen - válaszolt Rogers, és maga is megszabadult az övtől. Finchley felé tekintett a soron keresztül, s reményvesztetten megrázta a fejét annak kérdő gesztusára. Kétség sem férhetett hozzá, akárki ez az ember, Martino vagy sem, nehéz időket fognak átélni vele. - Nos - szólalt meg a férfi -, nem hiszem, hogy újra találkoznánk, Mr. Rogers. Nem nagyon tudom eldönteni, hogy helyes-e úgy köszönnöm: viszontlátásra. Rogers szótlanul nyújtotta a kezét. A férfi jobb keze meleg és erős volt. - Jó lesz újra New Yorkot látni. Csaknem húsz éve nem jártam itt. És maga, Mr. Rogers? - Körülbelül tizenhét éve. Itt születtem. - Ó, valóban? - Lassan haladtak a folyosón a hátsó kijárat felé; a férfi ment elöl. Akkor örömmel tér vissza. Rogers kényelmetlen érzéssel vonta meg a vállát. Martino szárazon felnevetett. - Bocsásson meg, egy pillanatra tényleg elfelejtettem, hogy aligha volt kellemes ez az út bármelyikünk számára is. Rogers nem válaszolt. Követte a férfit a stewardesshez, aki a kabátokat osztotta ki. Kiléptek a mozgólépcsőre; Rogers feje egy vonalba került a csupasz fémfejjel. A férfi félig visszafordult, mintha újabb megjegyzést kívánna tenni. Felvillant az első vaku a mozgólépcső alján, és Martino visszahőkölt. Rogersnek tántorodott, egy pillanatra nekinyomódott. Rogers orrát megcsapta az izzadság áporodott, fanyar szaga, mely a hosszú órák alatt beivódott a másik ingébe. Fényképészek hada gyűlt össze a kifutón, gépeiket az emberre szegezték, és puskaropogásszerűen kattintgatták. Lucas Martino megpróbált megfordulni a mozgólépcsőn. Kemény keze rákulcsolódott Rogers vállára, ahogy megpróbálta félretolni őt az útjából. A tömítés a szájrács mögött felhúzódott. Rogers hallotta, hogyan csattan össze acél fogsora.
Aztán Finehleynek valahogy sikerült mindkettőjüket megelőznie. A tárcájáért nyúlt, aztán a fényárban egy pillanatra felvillant FBI-jelvénye. A fényképészek leálltak. Rogers mély lélegzetet vett, és lefejtette válláról a férfi kezét. - Rendben van - mondta szelíden, és óvatosan leengedte a kezet, mintha az senkihez sem tartozna. - Minden rendben van, ember, már el van intézve. Bizonyára az a átkozott pilóta üzent előre, vagy mi. Finchley beszél a szerkesztőkkel, a telefonvonalak felügyelőjével. Nem fogják szétrepíteni a képét a világban. A férfi visszanyerte egyensúlyát, és bizonytalanul lelépett a mozgólépcsőről, ahogy elérte a földet. Motyogott valamit: lehetett köszönet is, zavart mentegetőzés is. Rogers éppenséggel örült, hogy nem értette. - Törődni fogunk a sajtóval. Csak azok miatt az emberek miatt kell aggódnia, akikkel találkozik, de ahogy láttam, átkozottul jól tud bánni velük. A férfi csillogó szeme vadul Rogersre villant. - Csak ne figyeljen túl közelről! - mordult fel. II. Rogers a helyi SZNK Biztonsági Hivatalában állt azon a délutánon, s időről időre megmasszírozta a vállát beszéd közben. Huszonkét ember ült előtte szabályos sorokban. Keményfedelű írótömbjüket az iskolai székek széles jobb karfájára helyezve jegyzeteltek. - Rendben - mondta Rogers fáradt hangon. - Mindannyian megkapják Martino dossziéjának fénymásolt példányát. Meglesz az egyéni beosztásuk, de azt akarom, hogy mindenki tudja, mit várok el a csoporttól mint egésztől. Bármelyikük előjöhet valami olyasmivel, ami jelentéktelennek tűnik, amíg végleg össze nem áll a kép. A dossziét tekintsék kiindulási pontnak. Nos hát, amire szükségünk van, az a ember testének komplett térképe, egészen a legutolsó hájszálig és - megrándult a szája széle - szegecsig. Egyéni jelentéseikből összeállítjuk tökéletes leírását, amely mindent elmond nekünk róla, attól a naptól fogva, hogy megszületett, addig, amíg a labor felrobbant. Tudni akarjuk, milyen ételeket szeretett, milyen cigarettát szívott, milyen bűnökbe esett, milyenfajta nőket kedvelt. Kell egy lista azokról a könyvekről, amelyeket olvasott, és hogy mivel értett egyet bennük. Valamennyiüknek egyetlen dolga lesz: személyiségének aprólékos kutatása. Mire készen leszünk, olvasnunk kell az agyában. - Rogers karja lehanyatlott az oldala mellé. - Mivel egyedül az agya maradt meg ahhoz, hogy azonosítani tudjuk. Néhányukat a közvetlen megfigyelésre állítjuk rá. A maguk jelentéseit vetjük majd össze a kutatás eredményeivel. Éppolyan részleteseknek kell lenniük mint amilyen pontosaknak. Ne feledjék el, tudja, hogy figyelik. Vagyis a nagyobb akcióit nagy valószínűséggel félrevezetésnek szánja. Az apró dolgokban lehet megfogni. Jegyezzék meg, kivel beszélget - de éppilyen figyelmet szenteljenek annak is, hogyan gyújtja meg a cigarettáját.
De ne feledjék, hogy zsenivel állunk szemben. Akár Lucas Martino, akár szovjet ügynök, élesebb eszű, mint bármelyikünk. Ezzel szembe kell nézniük, nem szabad megfeledkezniük róla, de arról sem, hogy mi többen vagyunk, és megvan a rendszerünk. Persze - Rogers hallotta a keserűséget saját hangjában - ő is lehet egy rendszer része. De sokkal okosabb a részükről, ha hagyják egyedül működni. Hogy miért van itt, ha ügynök: nos, bármi oka lehet. Talán komolyan azt várták, hogy visszakerül a technológiai fejlesztési programba. Ha így van, most olyan gödörbe esett, ahonnan nincs hova kimásznia. Megpróbálhat kitömi a Szövetséges szférából. Vigyázzanak erre. Aztán az is lehet, más céllal jött; és a szovjetek épp arra számítottak, hogy így fogunk bánni vele. Ha így van, bármilyen nyulat előhúzhat a bűvészkalapjából. Abban biztosak vagyunk, hogy nem két lábon járó bomba, titkos halálsugarak rejtett tárháza vagy ilyesmi. De Isten tudja, akár tévedhetünk is. Ne kerülje - el a figyelmüket, ha elektronikus alkatrészeket vásárol, vagy bármit, amit beépíthet magába. Azokat kérem, akik az életútjába ásnak bele: azonnal tájékoztassanak arról, ha Martino valaha is szóba hozott valamilyen piszkos masinát, vagy játszadozott effélével. Nem tudom, mi volt ez a K-nyolcvannyolc, de rettenetes erejű lehetett. Azt hiszem, értékelni tudnánk, ha nem rakna össze egy ilyet valamelyik hátsó szobában. Rogers felsóhajtott. - Egyelőre ennyit. Kérdés? Egy férfi felemelte a kezét. - Mr. Rogers? - Igen? - Más vonatkozása is van ennek az ügynek. Felteszem, vannak olyan európai csoportok, amelyek megpróbálnak behatolni abba a szovjet szervezetbe, amelyik megdolgozta őt. - Úgy van. De csak azért dolgoznak az ügyön hogy minden laza szálat elvarrjanak. Nem jutnak sehová. A szovjeteknek van egy Azarin nevű fickójuk, ugyanaz a funkciója, mint nálunk a szektorfőnöké. Jól végzi a munkáját. Olyan, mint egy kőfal. Ha bármit kihalászunk a környezetében, az puszta szerencse. Ahogy én ismerem, mostanra mindenki, aki az üggyel kapcsolatba került, Üzbegisztánban van, a feljegyzéseket megsemmisítették, ha egyáltalán megőrizték őket. Egy dolgot tudok. Néhány emberünket áttelepítettük. Eltűntek. Egyéb kérdés? - Igen, uram. Mit gondol, mennyi időnkbe telik, amíg biztosat tudunk mondani erről a fickóról? Rogers egyszerűen csak rámeredt a férfira. Rogers egyedül ült az irodájában, mikor Finchley bejött. Kint sötétedett, a szobában félhomály uralkodott az íróasztalon égő lámpa ellenére. Finchley választott magának egy széket, várt, míg Rogers összehajtja olvasószemüvege szárát, és beteszi mellényzsebébe. - Hogy sikerült? - kérdezte Rogers. - Mindenkivel beszéltem. Sajtó, hírszolgálat, tv. Nem kap nyilvánosságot. Rogers bólintott.
- Jól van. Ha hagyjuk, hogy háromnapos csodává váljon, minden esélyünket elvesztettük volna: Így is elég kemény lesz. Köszönöm, hogy elrendezte az egészet, Finchley. Sosem tudtuk volna pontosan megfigyelni. - Azt hiszem, ő sem élvezte volna. Rogers egy pillanatra rámeredt, aztán annyiban hagyta. - Addig, amíg a tájékoztatási emberek között vannak az érintettek, nem tartozik az FBI-nál magasabb szintre, ugye? - Nem. Az SZNK-t kihagytam belőle. - Remek. Kösz. - Ez az egyik, amiért itt vagyok... Mit csinált Martino a repülőtéren történtek után? - Fogott egy taxit, a belvárosba vitette magát, kiszállt a Tizenkettedik utca és a Hetedik sugárút sarkán. Van ott egy kis étkezde. Egy hamburgert és egy pohár tejet fogyasztott. Aztán elsétált a Greenwich sugárútig és azon végig a Hatodik utcáig. A Hatodikon végigment a Negyedikig. Az utolsó egy-két órában ezen az útvonalon járkál fel-alá. - Újra azonnal megmutatta magát az embereknek. Csak hogy bizonyítsa, erősek az idegei. - Úgy tűnik. Nem kis feltűnést keltett, az emberek utána-fordultak, néhányan mutogattak rá. Ez volt minden. Semmi olyan, amin ne tudott volna átsiklani. Persze, szállást sem keresett még magának. Azt mondanám, egy kicsit elveszettnek érezhette magát. Félórán belül esedékes a következő jelentés - ha semmi lényeges dolog nem történik. Meglátjuk. Ellenőrizni fogjuk az étkezdét. Finchley felnézett. - Tudja, hogy ez az egész buli bűzlik, nem? - Igen. - Rogers felvonta a szemöldökét. - Mi köze ennek az egészhez? - Látta a repülőgépen. Hajszál híján botrányt kavart, és semmi sem látszott rajta. Hatvan-egynéhány ember előtt szállt fel, szinte az arcukba köpte, hogy micsoda, csak hogy bizonyítsa magának, nekünk és nekik is, hogy nem omlott össze. Elbolondította őket és minket is. Úgy néz ki, mint senki más ezen a földön, és bebizonyította, hogy éppolyan jó, mint bárki más közülünk. - Ezt mind tudtuk. és akkor, amikor már éppen úgy érezte, túltette magát a dolgokon, durva szembesítés érte. Már látta magát a Szövetséges szféra címlapjain, és tudta, hogy ebből csak valamiféle szörnyszülöttként kerülhetne ki. Nos, ki nem volt már ilyen helyzetben? Én igen, és gondolom, maga is. - Azt hiszem, igen. - De kimászott belőle. Kitette magát az utcán bámészkodó New York-iaknak, és elviselte. Tudta, milyen sokk érheti, és vattait még Ügyet, az isten verje meg, ez ám a férfi! - Milyen férfi? - A fene vigye el, Rogers, adjon nekik egy kis esélyt, és nincs az a katonai azonosító sor, amelyet a szovjetek ne tudnának hamisítani! Nincs olyan emberünk, akit ne tudnának egy hasonmással helyettesíteni, ha igazán akarják. Senki, senki ezen a világon nem tudja bizonyítani, ki ő, de tőle elvárjuk, hogy megtegye.
- Muszáj. Semmit nem tehetünk érte. Csak egyedül ő bizonyíthatja be, kicsoda is valójában. - Egyszerűen el lehetne tenni olyan helyre, ahol senkinek sem árthat. Rogers felállt, és az ablakhoz sétált. Ujjaival a redőnyön babrált. - Ezen alvilágon sehol sem létezik ártalmatlan ember. Lehet, hogy csak ül, és nem csinál semmit, de ott van, és mindenki másnak azon a problémán kell törnie a fejét, hogy ki ő, mire gondol, mert amíg ezekre nincs válasz, ez az ember veszélyes. Az SZNK dönthetett volna úgy, hogy egy lakatlan szigetre dugja őt, igen. És talán soha nem csinált volna semmit. De talán a szovjeteknek megvan a K-nyolcvannyolc. És az igazi Martino talán még mindig náluk van. Emiatt ez a férfi a lakatlan szigeten a világ legveszélyesebb embere lehet. És amíg nem bizonyosodunk meg afelől, mi is ő valójában, az is marad. Ha ez valaha is sikerül, csak itt történhet meg. Ha pedig nem, elég közel kell maradnunk hozzá ahhoz, hogy közbelépjünk, ha kiderül, mégsem a mi Martinónkról van szó. Ez a feladat, Finchley, és sem maga, sem én nem húzhatjuk ki magunkat alóla. Egyikünk sem éri el a nyugdíjkorhatárt, mielőtt még ő meghalhatna. - Ide figyeljen, Rogers, ezt én is átkozottul jól tudom. Nem próbálok kimászni a munka alól. De azóta figyeljük ezt az embert, mióta átjött a vonalon. Figyeltük, láttuk, min megy keresztül - az istenit, mindig is ezt a munkát csináltam, de ami engem illet... - Úgy gondolja, hogy ő Martino? - Finchley szünetet tartott. - Semmi bizonyítékom nincs rá. - De nem tehet róla, azt hiszi, ő Martino. Mert szenved? Mert sírna, ha lennének könnyei? Mert fél, és el van keseredve, mert nincs hova mennie? - Rogers újra a redőnyt piszkálta. - Nem mind így vagyunk vele? Hát nem emberek vagyunk mindannyian? Nyolcadik fejezet I. Az ifjú Lucas Martino elfordult a frissen letisztított asztaltól; négy piszkos csészét tartott a kezében, a hozzájuk tartozó aljakkal. Mindegyik csésze a kistányéron volt, úgy, ahogy Barbara tanította; két alj egymást fedve az ujjai között, a másik kettő felpolcolva rájuk. Jobb kezében vitte a törlőrongyot, készen arra, hogy útban a pult felé eltüntessen minden piszkos foltot az elébe kerülő asztalokról. Szeretett így dolgozni: gyors volt, takarékosan bánt az idővel, és most rengeteg ideje lett, mert a délutáni csúcsforgalom véget ért. Miközben a csészéket és az aljakat - először lecsúsztatva róluk a kiskanalakat egy kisebb tálcára - belehelyezte a pult alatti kosárba, azon tűnődött, mi idézi elő ezeket a szeszélyesen ismétlődő zsúfolt órákat. Semmi kézzelfogható magyarázat nem volt rá, hogy bizonyos napokon az Espresso Maggiore miért telik meg hirtelen délután négy órakor. Hiszen az embereknek ilyenkor dolgozniuk kellene, vagy vacsorához valót beszerezni, vagy sétálni a parkban ilyen gyönyörű napon. Ehelyett idejönnek - majd
mindenki ugyanabban az időpontban -, és vagy félórán át tömve van a kávéház. Most, háromnegyed ötkor ismét üres volt, a székek rendben sorakoztak a tiszta asztalok mellett. De nem is olyan régen még olyan sok volt a vendég - csak ő és Barbara volt szolgálatban -, hogy maga Carlo is felszolgált néhány asztalnál. Martino ránézett a kosárban tornyosuló piszkos csészékre. Úgy tűnt, hogy a legtöbb vendég valószínűleg ugyanazt rendelte. A változatosság kedvéért most nem kapucinert, hanem sima eszpresszókávét, és ez is furcsa volt, bár a környék lakói többségének inkább élénkítőszerre volt szüksége, mint valami édes italra. Mindenféle foglalkozású emberek voltak - néhányuk kocsmáros, mások az alkalmazottaik, némelyik művész, volt köztük semmittevő és egy-két turista. Némely napokon mindenki egyszerre volt nagyon fáradt, függetlenül attól, mit dolgozik. Lucas eltöprengett ezen. Megpróbálta felidézni, érzett-e valaha ilyesfélét magában. De egy eset nem tekinthető bizonyítéknak. El kell raktároznia és átgondolnia - majd akkor ellenőriznie, amikor újból megtörténik. Hagyta, hogy a gondolat háttérbe húzódjon, amint Barbara letisztította az utolsó asztalt, és odajött a pulthoz. Bánatosan mosolygott, megrázta a fejét, s keze fejével megtörölte a homlokát. - Hu! Örülsz, ha vége a napnak, Tedeschino? Lucas elvigyorodott. - Várj csak az éjszakai csúcsig! - Figyelte, hogyan teszi le a lány a kosárba az összeszedett csészéket, és enyhén elpirult, ahogy észrevette a csípőjén feszülő egyenszoknyát. Amint rajtakapta magát, sietve kihúzta az ezüstkészletes tálcát, hogy hátravigye a kis szobába, ahol a mosogató volt. - Az éjszakai csúcs engem nem izgat, Ted. Alice és Glória lesz itt. - Barbara rákacsintott. - Fogadok, örülsz, hogy láthatod Alice-t. - Alice-t? Miért? - Alice temperamentumos, határozott arcvonású lány volt, aki alig szentelt figyelmet a munkájának, s még ennyit sem törődött a vendégekkel vagy a munkatársaival. Barbara szája sarkába dugta a nyelve hegyét, és a padlóra szegezte a tekintetét. - Ó, nem tudom - mondta, megnyalva az ajkát. - De épp tegnap mondta nekem, mennyire tetszel neki. Lucasnak felszaladt a szemöldöke. - Nem tudtam erről, Alice pedig túl sokat kotyog. Egyáltalán nem úgy hangzott, mintha Alice mondta volna. De át kellett gondolni. Ha igaz volt, bajt jelentett. Összekeveredni egy lánnyal a munkahelyeden, sosem hoz jót; legalábbis így hallotta, és világosan látta ennek a logikáját. Ezenkívül pontosan tudta, milyenfajta lányra van szüksége. Nem szerethet bele akárkibe - Alice bizonyos mértékig elég jól beleillett az elképzeléseibe - könnyen elérhetőnek kell lennie, mert az ő ideje korlátozott, és elég messze kell laknia hogy ne találkozhasson vele olyankor, amikor a nap a megszokott kerékvágásában zajlik: ő dolgozik vagy tanul.
- Alice nem tetszik neked, mi? - Miért mondod ezt? - Nem nézett Barbarára. - Látszik rajtad. A szemeden, mintha valami bonyolult dolgon gondolkodnál, és a szádon is. - Túlzottan figyelsz engem, nem? - Lehet. Rendben, ha Alice nem felel meg neked, mit szólsz Glóriához? Glória csinos lány. és nem valami eszes. - Aki hozzá tartozik, azzal legalább beszélgetni lehessen néhanap. - Jó. Nem tetszik Alice, nem tetszik Glória. Ki tetszik? Van valahol egy lány dugiban? Holnap elviszed valahová? Holnap szabadok vagyunk, tudod. Hétfő. Lucas vállat vont. Tudta. Hétfőnként egyedül cirkált a városban. - Az igazat megvallva, még csak nem is. gondolok a kávéházra holnap. - Ma kaptunk fizetést, igaz? Ej, fiú... nagy nap a holnapi, meg minden. Lucas érezte, hogy megrándul a szája. - Van állandó fiúd? - Még nem az. De lehet, éppenséggel az lehet. A legnagyszerűbb figura, aki valaha is elvitt valahova. Kellemes, jó táncos, udvarias és komoly férfi. Nem sok ilyen fickóval találkozhat az ember lánya. Nagy szerencsém van, hogy észrevett. De néha arra gondolok, ha egy kicsit tovább vártam volna, egy nap még nála is jobbat találhatnék. Nyíltan nézett Lucasra. - Talán tudod, hogy gondolom. - Igen, azt hiszem, igen. - Lucas a felső ajkát rágta, lenézett a padlóra, aztán idegesen mondta: - El kell mosnom ezeket. - Megfordult, és a tálcával kisietett a hátsó helyiségbe. Berakta az ezüstneműket a mosogatóba, megengedte a forró vizet, ott állt lefelé bámulva, keze a mosogató szélébe kapaszkodott. De egy kis idő múlva jobban érezte magát, még ha nem tudta is elűzni fejéből Barbara állandó fiújának gondolatát. Logikai megfontolás alapján Barbara nem jöhet számításba. II. Azon a nevezetes hétfőn a jó idő kitartott. A nap elég melegen sütött ahhoz, hogy kellemessé tegye az utcákat, és a szűk village-beli járdák zsúfoltak voltak a verandák mellé kitett székektől, melyeken öregek ültek, egymással és az arra járó régi barátokkal beszélgetve. Az ifjabbak, akiknek épp nem kellett munkába menniük, autójuknak támaszkodtak, sárhányójukra telepedtek, a village-beli lányok pedig öntudatosan sétálgattak fel s alá. Az emberek kihozták kutyáikat a Washington park füvére, a hátsó utcákban mosott ruhák száradtak a tűzlépcsők közé kifeszített zsinegeken. A parkokban foglaltak voltak a kézilabda és teniszpályák. Lucas Martino kicsivel fél három után lépett az utcára, könnyű inget és nadrágot viselt, és bevetette magát a forgatagba. Egyenesen a földalatti-állomás felé sétált, nem nézett se jobbra, se balra; nyugtalan és zavart volt. Remélte, ma megtalálja a megfelelő lányt, ám nyugtalankodott amiatt, hogy hogyan is fogjon hozzá. Megfigyelte, hogy csinálják az idősebb középiskolások, és biztos volt benne, hogy ő
is1 képes erre. Mi több, egyszer-kétszer ő is vitt már lányt moziba, nem volt hát teljesen újonc ebben a különleges és izgalmas társkeresési formában, mely a fiatal lányok és fiúk kapcsolatára jellemző. De nem állandó partnert keresett. Aztán ott volt Barbara ügye: úgy tűnt, le kell mondania róla. Nem keveredhet bele semmilyen hosszú távú kapcsolatba. Nem tehette, hogy maga mögött hagyjon egy lányt, aki vár rá az előtte álló képzés sok-sok éve alatt. Később majd bármilyen természettudományos szakértői munkát kaphat a kormánytól. Ez hosszú távollétet jelenthet valahol, egy fejlesztési bázison, kényelem nélkül, ahol a munkán kívül semmi mással nem foglalkozhat az ember. Lucas ismerte magát: ha egyszer elkezd dolgozni, úgy belemerül, hogy kizár minden mást az életéből. - Nem, gondolta, emlékezve anyja pillantására, mikor közölte vele, hogy New Yorkba megy, Nem, ha az embertől mások sorsa függ; gyakran nincs más választása, mint lemondani a másik vagy önmaga kárára - vagy olykor mindkettőére. Barbarát nem lehet megkérni, hogy ilyen helyzetet vállaljon. Ezenkívül, emlékeztette magát, most nem ilyesmit keres. Nem erre van szüksége. Elérté a földalatti állomását, felszállt egy külvárosi szerelvényre Columbus Circle felé, s míg célhoz nem érkezett, fel sem emelte fejét, hogy lányok után kutasson. Lassan besétált a Central Parkba, az Ötödik sugárút irányába. Öntudatosan lépkedett, biztos lévén benne, hogy a padon ücsörgők közül legalább néhányan megnézik. Nagyon kevés lány volt a parkban, általában párosával jártak, és ügyet sem vetettek Lucasra. Legtöbbjük a görkorcsolyapálya felé igyekezett, ahol, Lucas úgy képzelte, randevúznak, vagy abban reménykednek, hogy találkoznak néhány fiatalemberrel. Eljátszott a gondolattal, hogy maga is odamegy, de volt valami reménytelenül céltalan az érzelmes orgonazenére való körbe-körbe keringésben, úgyhogy szinte azonnal elvetette az ötletet. Inkább egy másik ösvénynek vágott neki, és körüljárta a védett madárhelyet, anélkül hogy tudta volna, mire szolgál a magas kerítés. Mikor váratlanul megpillantott egy tisztásra kilépő pávát, kibomló álomként szétterített farktollaival, megbűvölve állt meg. Tíz percig mozdulatlan maradt, amikor is a madár arrébb sétált. Akkor kihúzta ujjait a kerítés acélhálója közül, és folytatta lassú útját, még mindig kelet felé. A ragyogó napfényben a park tele volt emberekkel. Amerre csak elhaladt, zsúfolt padsorok, az ösvényen guruló babakocsik, galambok után totyogó gyerekek. Dajkák beszélgettek, fehér foltokban tömörülve, öregemberek újságot olvastak. Vénasszonyok feketében, a tóra révedve; ujjaik úgy mozogtak, mintha kötögetnének. Néhány lány egyedül sétált. Óvatosan, a szeme sarkából megnézte őket, de egyik sem az volt, akit keresett. Az ösvény széle felé fordította fejét, és gyorsan elhaladt mellettük, vagy megállt, gondosan tanulmányozta a karóráját, miközben azok elhagyták az ellenkező irányba. Úgy érezte, a számára megfelelő lánynak valamivel fel kell keltenie a figyelmét - az öltözködésével vagy a járásával, a nézésével, valamivel, ami különbözik a legtöbb lányétól. Logikusnak tűnt, hogy a lány, aki egy idegen fiatalemberrel beszédbe elegyedik a parkban, különleges lesz: olyan azonosító jegy ez, melyet nem tudna leírni, de felismerne. Kóborlásai során a városban egyszer-kétszer úgy érezte, ilyen
lányra akadt. De amikor közelebb ment hozzájuk, egyik rágógumit rágott, a másiknak narancssárgával vastagon kihúzott szája volt, vagy valami más módon idézte elő azt a különös nyomást a gyomrában, ami arra késztette, hogy gyorsan odébbálljon, a lehető legkisebb figyelmet keltve. Végül elérte az állatkertet. Egy ideig az oroszlánketrecek előtt sétált fel-alá. Aztán bement az önkiszolgáló büfébe, vett egy pohár tejet, kivitte magával, és leült vele egy asztalhoz a teraszon. A fókákat nézte a medencében. Rossz érzése növekedett, ahogy ez máskor is történt ezeken a kirándulásokon, és hosszú időt töltött el a pohár tej mellett. Újra az órájára nézett: még csak három harminc volt. Ellenőriznie kellett; úgy tűnt, sokkal több időt töltött a farkban. Cigarettára gyújtott, végigszívta, de ez is csak öt percig tartott. Nyugtalanul megfordult a fémszéken: Fel kellet volna kelnie s újra körbesétálnia, de visszatartotta a bizonyosság, hogy ez esetben lába azonnal kivinné a parkból, egyenesen a földalatti megállójához. Ujjait végighúzta a homlokán. Verejtékezett. Egy nő ült a szomszéd asztalnál, jeges teát. szopogatott. Harmincöt év körülinek ítélte; ruhája drágának látszott. Különös tekintettel nézett rá, Lucas lesütötte a szemét. Felállt, zajosan hátralökte székét a kőteraszon, és gyorsan lesétált a terecskére a fókák medencéje elé. Néhány percig nézte az állatokat, keze a kerítésrúdra kulcsolódott. Rettenetesen idegesítette a gondolat, hogy feladja a tervét. Akárhogy is, végiggondolta ezt a dolgot, és logikus következtetésre jutott. Ezelőtt mindig tartotta magát a döntéseihez, melyek kivétel nélkül jóknak bizonyultak. Itt ez a Barbara-ügy: nem baj, ha beleszeret, de ez megzavarná határozott elképzeléseit. Nyilvánvaló volt, hogy mindennek ellenére nem marad más, mint nekivágni. Barbarának vagy egy hozzá hasonló lánynak később kellene jönnie: mikor ő már berendezte az életét. Ez a kapcsolat életének egy másik korszakába tartozna, most még korai lenne. Életében először képtelennek találta magát arra, hogy azt tegye, amit keit, és ez nagyon zavarta. Dühössé tette. Hevesen elfordult a fókáktól, és felmasírozott a lépcsőkön a kijárat felé, az oroszlánketreceken túlra. Mialatt a tejet itta, egy lány telepedett az oroszlánok elé, egy kempingszékre: rajzolt. Lucas a szeme sarkából észrevette, hozzálépett, és anélkül hogy jobban megnézte volna, így szólt: - Nem találkoztunk mi már valahol? Alany Lucas korú volt, világosszőke, egyenes rövid haja hátul a nyakán ék alakúra volt vágva. Magas arccsont, keskeny arc, vékony orr és széles, duzzadt száj, melyet csak halványan festett ki. Nagyon sűrű és fekete szempilláját valami fekete, ragadós anyag fedte, ami sokkal inkább színpadi festéknek látszott, mint egyszerű szemfesték nyomának. Lábán lapos, balettcipőszerű valamit viselt, mintás gyapjúszoknyát és parasztblúzt. Barna szeme némi meglepetést tükrözött. Lucas rájött, hogy lehetetlen megmondani, hogy is néz ki igazán, hogy valószínűleg egészen szimpla, mi több, még csak nem is tetszik neki. Látta, hogy a rajza teljesen
élettelen. Elég jó volt ahhoz, hogy felismerhető legyen rajta egy nőstény oroszlán, de olyan érzetet keltett, mint egy kirakatba tett és gondosan beállított állatfigura. Lucast bosszantotta a kinézete, a tehetségtelensége, és hogy ott van. - Nem, azt hiszem, tévedtem - mondta és megfordult, hogy otthagyja. - Talán mégsem - Így a lány. - Az én nevem Edith Chester. A tiéd? - Luké - felelte, s felvonta a vállát. - Nem vagy tagja a Művészdiákok Ligájának? Lucas megrázta a fejét. - Nem, nem vagyok. - Szünetet tartott, s épp amikor a lány szóra nyitotta a száját, kitört: - Ami azt illeti, egyáltalán nem ismertek. Én csak... - Megint abbahagyta, ostobábbnak érezte magát, mint valaha, és újra dühös lett. Meglepő módon most a lány is idegesen felnevetett. - Ez rendben is van, én is így gondoltam. Nem harapod le a fejemet, ugye? Az asszociáció elég nyilvánvalóan adódott. Lucas lenézett a vázlatra, úgy mondta: - Nem nagyon hasonlít égy nőstény oroszlánra. A lány is odanézett, és megjegyezte: - Hát, gondolom, nem. Lucas valamiféle ellenséges reakciót akart kiváltani belőle; kikényszeríteni az elutasítást, ami miatt aztán elmehetne. Most mélyebben belemerült a játékba, mint eddig bármikor, és fogalma sem volt, mit tegyen. - Figyelj... moziba indultam. Akarsz velem jönni? - Oké - felelte a lány, és Lucas ismét benne volt a csapdában. - Az Egyiptom királynőiét szeretném megnézni - nyilvánította ki; tudta, ezt a filmet intelligens ember nem nézné meg. - Még nem láttam - felelte a lány. - Nem bánom. - Ceruzáit a táskájába pottyantotta, vázlatfüzetét a hóna alá csapta, és összecsukta a kempingszéket. - Ezeket mind letehetjűk a ligánál. Hoznád a széket? Csak néhány háztömbnyire van innen. Lucas szó nélkül átvette a széket, és kettesben sétáltak ki a parkból. Ahogy az Ötödik sugárúti kijárat felé haladva keresztülvágtak a terecskén, Lucas a büfé előtti teraszra pillantott, de az elegáns asszony már nem volt ott. IV. A liga épülete előtt állt, dohányzott, és várta, hogy kijöjjön a lány. Nem tudta, mit csináljon. Felmerült benne a gondolat, hogy a sarkot megkerülve felszáll egy belvárosi buszra. Keze a zsebében már megtalálta az automatába való negyeddollárost. De már nyilvánvalóvá vált, hogy olyan lányt szedett fel, aki után nem sok fiú érdeklődne, és ha most otthagyná, súlyosan megsértené. Ez az egész nem a lány hibája - bárcsak az lenne, kívánta Lucas. Így hát várt rá, a negyeddollárost forgatta a zsebében; s a lány épp a legjobbkor lépett ki. Mostanára már szégyellte magát. A lány sietett, s amikor meglátta Lucast, először mosolyodott el, amióta találkoztak; a mosoly egy pillanatra átformálta az arcát, mielőtt fegyelmezte volna magát, hogy ne mutasson megkönnyebbülést, amiért Lucas megvárta. Aztán illemtudóan gyorsan lesütötte a szemét.
- Készen vagyok. - Rendben. - Lucas most újra bosszús volt. Oly könnyén kiismerhető volt ez a lány, hogy az már bosszantó volt. Színesebb egyéniséget képzelt magának - olyat, akivel hosszú időn át tart az ismerkedés, akinek teljes énjét lassan, fokozatosan ismeré meg, aki mindig érdekes lenne, s aki mindig tartogatna számára meglepetést. Ehelyett itt volt neki Edith Chester. De hát nem az ő hibája, hanem Lucasé; ő volt a kezdeményező. - Nézd... - mondta - nem akarhatod megnézni ezt a szirupos egyiptomi micsodát. - Az utca másik oldala felé intett, ahol egy drága, előkelő filmszínház valami európai filmét hirdetett. - Mit szólnál, ha inkább ezt néznénk meg helyette? - Ha akarod, rendben. Olyan átkozottul kész volt követni őt! Majdnem próbára tette azzal, hogy újra megváltoztatja a szándékát, de csak annyit mondott: - Akkor gyerünk! és átvágott az utcán. A lány azonnal utánament, mintha természetesnek vette volna, hogy Lucas nem várja be. Az előcsarnokban állt, amíg Lucas jegyet vett, s csendben ülte végig mellette az egész előadást. Lucas nem próbálta megfogni a kezét, nem fonta karját az ülése támlájára; a film felénél hirtelen rájött, hogy nem tudja, mihez kezdjen a műsor után. Túl korai lenne hazakísérni és megköszönni neki a csodálatos estét. Ahhoz viszont túl késő lesz, hogy csak úgy szélnek eressze, bármilyen udvarias módon tenné is. Megkísértette a gondolat, hogy egyszerűen felkel, mormol valami elnézésfélét, és kisétál a moziból. Minden esetlensége és kegyetlensége ellenére valahogy ez tűnt a legjobb megoldásnak. Ám csak néhány másodpercig dédelgette az elképzelést; rájött, hogy nem tudja végrehajtani. Miért nem? kérdezte magától. Olyan remek fickó vagyok, hogy örökre bearanyoznám az életét? De nem erről volt szó. Lehetne ő a notre-dame-i toronyőr, a helyzet akkor sem változna, ő keverte bele a lányt, s neki kell gondoskodnia arról, hogy ne okozzon neki túl nagy sérülést. De mit kezdjen vele? A film hátralévő része alatt ezen füstölgött, előre-hátra csúszva ülésén. A nonstop vetített film ahhoz a részhez érkezett, ahonnan nézni kezdték, s a lány felé hajolt. - Akarod, hogy menjünk? Kilencvenpercnyi hallgatás után hangja meglepte Lucast. Éppoly lágy volt, mint amikor először szólt hozzá - mielőtt rájött volna hogy mi történik vele. Lucas úgy vélte, mostanra elég idő telt el ahhoz, hogy megnyugodjon. - Rendben. - Vonakodva egyezett bele a távozásba. Kint az utcán megint csak közéjük áll a szörnyű “Most mit csinálunk?”, s ő nem tudta a választ. De felállt; kimentek a moziból. Az előcsarnokban a lány megkérdezte: ~ Jó film volt, nem? Lucas azzal foglalta le magát, hogy cigarettát dugott a szájába. - Haza kell most menned vagy valami? - mormolta. A lány megrázta a fejét.
- Nem, egyedül élek. De neked biztos van valami dolgod este, Itt épp fel tudok szállni egy buszra. Köszönöm, hogy elhoztál moziba. - Ne... ne... - vágta rá Lucas gyorsan. A fene vigye el, várja, hogy megpróbáljon megszabadulni tőle. - Ne tedd ezt. - S most neki javasolnia kell valamit. - Éhes vagy? - Egy kicsit. - Oké, akkor keressünk valami jó helyet. - Van egy remek étterem a sarkon túl. - Rendben. - Valamilyen okból megfogta a kezét. Kicsi volt, de nem törékeny. A lány nem lepődött meg. Azon töprengve, mi az ördög szállta meg, átsétáltak az étterembe. A hely meglehetősen üres volt, s Lucas egy hátsó bokszba vezette partnerét. Leültek egymással szemben; jött egy pincér, és felvette a rendelést. Mikor távozott, Lucas rájött, hogy gondolnia kellett volna rá, mi fog történni ebben a helyzetben. Magukra maradtak. A magas furnérlemez a hátuk mögött elválasztotta őket a terem többi részétől. Az egyik oldalon távolabbi bokszokra lehetett kilátni, ahova időnként emberek csúsztak be, majd ki, s ott volt még a légkondicionáló is. Hagyta, hogy egérfogóba kerüljenek, ahol semmi mást nem tudnak csinálni, csak ülni és bámulni egymásra, amíg meg nem érkezik az étel. Mit kéne tenni? A lány frizurájára meg a fémes rózsaszín körömlakkra meredve Lucas el sem tudta képzelni, mi a csodáról beszélhetne vele, mint ahogy azt sem, hogy Edith személye a legkevésbé is érdekes lehet a számára. - Régóta vagy a városban? - kérdezte. A másik megrázta a fejét. - Nem. Ennyi volt. Lucas elhajította valahová a cigarettáját. Egy másikat pöckölt elő az ingzsebében tartott pakliból, s azt kívánta, bárcsak sietne a pincér, hogy legalább egyenek. - Kaphatnék... kaphatnék egyet? - kérdezte a lány. Hangja, arckifejezése bizonytalanságot árult el, s Lucas szinte ugrott. - Hogy? - Ügyetlenül előkotorta a csomagot. - Ó... izé, Edith, sajnálom. Persze, tessék. Én nem... - Ki nem? Még annyira sem volt udvarias, hogy megkínálja cigarettával. Nem érdekelte, dohányzik-e vagy sem. Úgy bánt vele, mint valami kis házi ölebbel. Kimondottan zavarban volt, és bűnösnek érezte magát. Most még rosszabb, mint eddig bármikor. A lány elvette a cigarettát, Lucas pedig meggyújtotta. A lány idegesen elmosolyodott. - Köszönöm. Eredetileg Connecticutból jöttem. És te, Lucas? Tudni kell, hogy érzek iránta, gondolta Lucas. Valószínűleg a homlokomra van írva. De hagyja, hogy folytassam, mert... Mert miért? Mert én vagyok álmai férfija? - New Jerseyből - válaszolta. - Egy farmról. - Mindig vágytam arra, hogy farmon éljek. Itt dolgozol? Mert valószínűleg én vagyok az első fickó, aki szóba áll vele, mióta idejött; ezért. Nem vagyok nagy szám, de én jutottam neki. - Egyelőre. Egy kávéházban, a Village-ben. Észbe kapott; olyan dolgokról kezd beszámolni neki, melyekről nem szándékozott. De most már beszélnie kell, pedig hát nem ezt tervezte.
- Csak egyszer vagy kétszer jártam arrafelé. Vonzó hely lehet. - Azt hiszem, tulajdonképpen az. Jövőre beiratkozom az egyetemre, és nem sokat fogok látni belőle. - Ó, mit fogsz tanulni, Luké? Így jött elő minden, apránként, egyre folyamatosabban. Evés közben is beszélgettek, és a szavak szinte maguktól hagyták el Lucas száját. Beszélt neki a farmról, a középiskoláról és a kávéházról. Befejezték a vacsorát, és sétálni indultak a Central Park déli részén, aztán visszafordultak, és Lucas tovább beszélt. A lány mellette lépdelt, papucscipője halkan csosszant az aszfalton. Aztán eljött az ideje, hogy hazakísérje. A West Side-on lakott, a Sixties gázgyára mellett, egy bérház harmadik emeletén. Lucas az ajtajáig ment vele, aztán hirtelen kifogyott a szóból. Éppolyan váratlanul hagyta abba a beszédet, ahogy elkezdte, s csak állt a lányra nézve; azon tűnődött, mi az ördög hozta ide. A lány hajának töve sötét volt, látta. - Jócskán kifárasztottam a füledet, igaz? - törte meg végül a csendet. A lány megrázta a fejét. - Nem. Nem, nagyon érdekes fiú vagy. Egyáltalán nem bántam. Olyan... - Lucasra nézett, és teljesen feladta a színlelést, amit a délután és az este folyamán úgy-ahogy fenntartott. - Olyan jó, ha beszél velem valaki. Lucasnak nem volt hozzáfűznivalója ehhez. Az ajtó előtt álltak; a csend egyre növekedett közöttük. - Nagyon jól éreztem magam - mondta végül a lány. Nem, nem érezted jól magad, gondolta Lucas. Nyomorultul érezted magad. A legrosszabb, ami valaha is történt veled, az, hogy megszólítottalak az oroszlánketrec előtt. És most lesétálok a lépcsőn, és sosem hívlak fel, nem találkozom veled többet, s ez még rosszabb lesz, gondolom. Jól összezagyváltam a dolgokat. - Ide figyelj, van telefonod? - hallotta a saját szavait. A lány gyorsan bólintott. - Igen. Megadjam a számot? - Felírom. - Lucas talált a tárcájában egy darab papírt, meg egy tollat az ingzsebében. Felírta a számot, eltette a tárcáját és a tollat, s megint csak ott álltak. - Hétfő a szabadnapom - Így Lucas. - Felhívlak. - Rendben, Luke. A fiú elgondolkodva nézett rá. Nem, nem, az isten verje meg, nem próbálom meg a búcsúcsókot. Őrültség. Nem olyan lány. - Jó éjt, Edith. - Jó éjt, Luke. Kinyújtotta a kezét, megérintette a lány vállát; úgy érezte, ostoba kifejezés ül ki az arcára. A másik felemelte a karját, és az övére tette. Lucas megfordult, gyorsan leszaladt a lépcsőn. Úgy érezte magát, mint egy őrült, egy vadember, egy idióta, mint akárki, csak nem mint egy tizennyolc éves fiú. V.
Mikor a következő nap dolgozni ment, teljesen össze volt zavarodva. Bármennyit gondolkodott is róla, semmi értelmét nem tudta kihámozni annak, ami tegnap történt vele. valami szórakozott szédületben végezte a munkáját, agya csak egy dolog körül forgott, arca teljesen bamba volt. Kerülte Barbara tekintetét, megpróbált szóba sem állni vele. Végül, a délután közepén a lány elcsípte őt a pult mögött. Reménytelenül állt ott, csapdába ejtve a kávéfőző és a pénztárgép között, kezében egy üres csésze fityegett. Barbara kedvesen rámosolygott. - Tedescho, a pénzeden gondolkozol? - Szeme aggodalmasan összehúzódott. - Pénzemen? - Nos... tudod. Mikor valaki úgy járkál, mint te, az emberek azt szokták tőle kérdezni, hogy a pénzén gondolkodik-e. - Ó, nem. Nem... semmi ilyesmi. - Mit csináltál tegnap? Beleszerettél valakibe? Lucas arca lángolni kezdett. A csésze kiesett a kezéből, mintha csak egy automata lenne, melyen Barbara megnyomott egy gombot. Megdöbbent a szavakon. Tátogva alított, teljesen letaglózva. - Átkozott legyek, ha nem találtam el - mondta Barbara. Lucasnak fogalma sem volt, mit válaszoljon. Szerelem? Nem! - Nézd, Barbara.....ez... nem úgy van. - Nem hogy? - Barbara arcát is elöntötte a pír. - Nem tudom. Csak megpróbáltam elmagyarázni. - Ide figyelj, én nem törődöm vele, hogy van. Ha bajba kever, remélem, ki tudsz mászni belőle. Nekem van egy fiúm, aki időnként nekem okoz bajt. Ahogy átgondolta, Barbara rájött, hogy teljesen őszinte volt Lucashoz. Eszébe jutott, hogy Tony csinos fiú és érdekes is. Disznóság ez Lucasszal szemben, mert sokszor úgy gondolta, hogy vele lenne jó járni; de a dolgok már csak így alakultak - az ember nem várhatja el az élettől, hogy minden éppen úgy történjen, mint elképzelte. Már nem hitte, hogy bármi több is lehetne köztük néhány barátságos randevúnál. Nagy adag józan ésszel megáldott lány volt, s megtanulta, hogy ne sokat reméljen. - Hát, jön a csúcsforgalom - mondta csípősen, kivette a cukroskannát a pult alól, és elindult, hogy újratöltse a tartókat az asztalokon. Cipősarka sietősen kopogott a padlón. Egy hosszú percig Lucas nem tett mást, csak rendezni próbálta gondolatait. Az egész túl gyorsan történt. Arrafelé nézett, ahol Barbara sürgölődött, s nyilvánvaló volt számára, hogy ami Barbarát illeti, az epizódnak vége. De számára nem. Most elemezni kell; összegezni, szétszedni, gondosan megvizsgálni minden tényezőt, amiért a dolgok ilyen eredményt hoztak. Még tegnap reggel is határozott akcióterve volt, s ezt a terv egyértelmű helyzeten alapult. És most felborult ez a rend, méghozzá olyan rövid idő alatt, hogy feltétlenül át kell gondolnia, miért és hogyan történt. De még ennél is többről volt szó, bár a legjobb
esetben is csak részben tudatosította ezt. Nemcsak megoldani való problémával állt szemben, de arról is gondolkodnia kellett, hogy érez Edithtel kapcsolatban. A pult mögött állt, azon töprengve, hogy minden ember, akit eddig ismert - még az olyan gyors felfogásúak is, mint Barbara -, úgy veszi a dolgokat, ahogy jönnek. És felvillant előtte, hogy ha ilyen sokan így csinálják, lehet benne valami. Valóban sokkal egyszerűbb módja ez az életnek - kevesebb elpazarolt idő, az érzelmi energia hatékonyabb, közvetlenül felhasználható. Akkor ebből következően van valami alapvetően haszontalan és hamis abban, ahogy ő az emberek között él. Nem meglepő, hogy beletévedt ebbe az érzelmi labirintusba Barbarával és Edithtel. Gondolatai most visszatértek erre. Hogyan érzett Edithtel kapcsolatban? Egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből. Elkérte a telefonszámát. A lány elvárja, hogy felhívja őt. Egész tisztán látta őt, ahogy ott ül este a lakásában, és várja, hogy felcsengjen a telefon. Ezért ő felelősséggel tartozik érte. És Barbara? Nos, Barbarát kemény anyagból gyúrták. De mégis megsértette őt, legalábbis egy kicsit. De hogy alakult ki az egész helyzet? Egyszer csak egyetlen nap mindent összekavart. Talán könnyű lenne egyszerűen elfelejteni mindent, és új lapot nyitni. De hogy tehetné ezt meg? Örökre eltemethet egy ilyen dolgot az agyában, és örökre megoldatlanul hagyhat? Teljesen össze vagyok zavarodva, gondolta. Úgy hitte, megértette magát, olyanná alakította, hogy a leghatékonyabban élhessen saját világában. Terveket épített erre az alapra, s e tervekben nem látott hibát. De most szinte mindent újra kell tanulnia mielőtt egy új és jobb Lucas Martino kialakulna. A munkába állás előtt még egy pillanatig megpróbálta kigondolni, hogyan tudná kikerülni az egészet s mégis lemondani az olyan helyzet elemezgetéséről, melyet nem tud megváltoztatni. De jött a csúcsforgalom. Az emberek kezdtek beszivárogni a kávéházba, s Lucas még nem készítette elő a hozzá tartozó asztalokat. Most ennyiben kell hagynia de nem örökre. Félrerakta a problémát agyának egy hátsó rekeszébe, ahonnan elővehet! és eltöprenghet rajta, ha lesz ideje; ahol meglapulhat, változatlanul megoldásra várva. VI. Hamarosan megkezdődött; az iskola. Ott meg kellett tanulnia, hogy pontosan azt a választ adja, amit elvárnak tőle, és nem mást. Megtanulta, és nem volt gondja az ösztöndíjjal a Massachusetts egyetemen. Mindehhez azonban nagy odaadás kellett. Elég gyakran találkozott Edithtel. Akárhányszor felhívta, mindig abba reménykedett, hogy ezúttal történni fog valami - veszekednek, közbejön egy harmadik, és valami drámai, dolog egy csapásra megoldja az egészet. Randevúik mindig idegtépők voltak emiatt; sosem viselkedtek oldottan egymás társaságában. Lucas észrevette, hogy Edith hagyta fokozatosan visszabarnulni a haját, s leszokott arról, hogy a szülei csekkjeiből éljen. De fogalma sem volt róla, mit jelenthet ez. A lány égy áruházban talált munkát a
Tizennegyedik utcában, s egy közeli félkomfortos lakásba költözött, ahol néhanapján találkoztak. Ám Lucas bármit tett, amivel meg akart oldani egy dolgot, azzal elrontott valami mást. - Lehetetlen helyzet volt. Ritkán csókolóztak és sohasem szeretkeztek. Lucas az Espresso Maggioréban dolgozott addig, amíg az iskola nem vette igénybe túl sok idejét. Ha gyér volt a forgalom, gyakran beszélgetett Barbarával. De nem jelentettek többet egymásnak két munkatársnál, akik együtt ütik agyon az időt. Összes témájuk a munka volt, Lucas tanulmányai, vagy mi történhet Barbara vőlegényével most, hogy megalakult a Szövetséges Nemzetek Kormánya - ez azt jelentette, hogy egy amerikai könnyen akár egy ausztráliai beruházáson találhatta magát. Soha senkivel nem beszélhetett semmilyen fontos dologról. 1968 őszén ment New Yorkból Bostonba. Január óta nem dolgozott; már nem érintkezett nagybátyjával és Barbarával. Edithtel olyan volt a kapcsolata, hogy semmiről sem tudott írni neki. Néhány éven keresztül csak karácsonyi üdvözlőlapot küldtek egymásnak. Az egyetemi stúdiumok kimerítőek voltak. Minden elsős, évfolyamból csak a társaság felének adatott meg, hogy levizsgázzon ; akiknek sikerült, aludni is alig volt idejük. Lucas ritkán hagyta el az egyetem területét. Végigcsinálta a doktorátusig: hét évet töltött ebben az elzárt világban. Még mielőtt végzett volna, megtalálta annak a logikai láncnak a kezdetét, melynek a K-nyolcvannyolchoz kellett vezetnie. A doktorátus elnyerése után rögtön egy amerikai kutatóközpontba küldték; évekig élt úgy, hogy egyikből a másikba vándorolt rezervátumból rezervátumba; egyik sem különbözött túlságosan az egyetem öntörvényű világától. Katonai szolgálatát állandóan elhalasztották. Mikor előterjesztette első, vázlatos dolgozatát a K-nyolcvannyolc hatásáról, áthelyezték a témával foglalkozó SZNK-intézménybe. Mikor kísérleteit érdemesnek találták további kidolgozásra, laboratóriumot kapott. Bár szabadon gondolkodhatott, de gondolkodása csak munkájára korlátozódott. Még a Massachusetts egyetemen kapta meg Edith házassági értesítését. Az esetet besorolta az eltemetett ügyek közé, melyek érintetlenül nyugodtak tökéletes emlékezete mélyén - húsz évig várva azt az időt, mikor szabadon gondolkodhatott róluk. Kilencetik fejezet I. Majdnem este nyolc óra volt. Rogers letette hivatali telefonját, és Finchleyre nézett. A férfi beugrott egy hamburgerre és egy kávéra a Nyolcadik utca és a Hatodik sugárút sarkán. De meg senkivel nem beszélt, gyakorlatilag nem járt sehol, nem keresett magának szállást. Még mindig sétált. Még mindig töprengett. Rogers azt gondolta, hogy Martino legalább evett, ö és Finchley nem. Ellenkezőleg, ők csak ültek, míg a férfi minden lépésénél 110 kilóval terhelte meg amúgy is elgyötört lábát. Akkor miért sétál? Miért nem áll meg? Már hajnal előtt talpon volt Európában, s még mindig megy. Finchley megrázta a fejét.
- Kíváncsi vagyok, miért csinálja ezt. Mit keres? Valakit? Reménykedik, hogy összeakad valakivel? Rogers felsóhajtott. - Talán megpróbál kifárasztani minket. Kinyitotta maga előtt a Martino-dossziét; a megfelelő oldalra lapozott, s ujjait végigfuttatta a számba jöhető személyek névsorán. - Martinónak egyetlen rokona volt, közeli ismerőse pedig egy sem New Yorkban. Ott van az a nő, aki elküldte neki a házassági értesítését. Úgy tűnik, járt vele egy darabig, míg Martino itt tanult. Ez talán egy lehetőség. - Azt mondja tehát, hogy ez az ember Martino lehet. - Semmi ilyesmit nem mondok. Nem indult el a lakása felé, pedig az nincs messzebb öt háztömbnél attól a területtől, amit bejárt. Az mondhatnám inkább, hogy ő nem Martino. - Meg akarja látogatni régi barátnőjét, aki tizenöt éve házas? - Lehet. - Ez se így, se úgy nem bizonyít semmit. - Azt hiszem, épp ezt fejtettük ki. Finchley szája megrándult. Szeme kifejezéstelen maradt. - Mi van azzal a rokonnal? - A nagybátyjával? Martino a kávéházában dolgozott, épp ezen a környéken. Az a kávéház most borbélyüzlet. A nagybácsi hatvanhárom éves korában elvett egy özvegyet, Kaliforniába költözött, és tíz évvel ezelőtt meghalt. Ez tehát tiszta sor. Martino nem szerzett barátokat, nem voltak rokonai. Nem lépett be egyesületekbe, nem vezetett naplót. Ha született valaki ilyesfajta feladatra, akkor Martino az. - Rogers megvakarta az üstökét. és mégis - mondta Finchley - egyenesen idejött, New Yorkba, és egyenesen a Village-be ment. Kell, hogy legyen valami oka. De bármi is az, mást sem csinál, csak sétál. Körbe-körbe. Oda-vissza. Nem illik a képbe. Nincs értelme. Egy ilyen kaliberű embernél nincs. Finchley hangja zavart volt; Rogers éles pillantást vetett rá - emlékezett a délutáni epizódra kettejük között. Rogers még mindig szégyenkezett miatta, és nem bánta volna, ha tisztázhatja magát. Felemelte a telefonkagylót. - Kérem, küldjenek fel valami ételt. II. A Hatodik sugárút és a Nyugati Hetedik utca sarkán levő vegyeskereskedés kicsi volt, egyetlen szűk, zegzugos, tiszta padlójú közlekedőfolyosóval a pultok között. Az ilyenfajta boltokhoz hasonlóan a tulaj itt is polcokat helyezett a pultok fölé. Még így is alig volt helye ahhoz, hogy bemutathassa árukészletét, amivel versenyezhet az utcában lévő áruházlánc kínálatával.
Az ügynökök áruiból a szemmagasságban lévő polcok minden négyzetcentiméterére jutott, s ahol csak lehetett, hirdették is portékáikat. Csak a plafonra erősített neoncsövek világították meg a helyiséget; a pulton kirakott áruk sorát egyetlen rés bontotta meg: két oszlop kozmetikai cikk és egy borotvapengés doboz között volt a pénztárgép, mellette ült a kereskedő - újságot olvasott. Felnézett, ahogy hallotta, hogy nyílik és csukódik az ajtó. Szeme azonnal rásiklott a mellette álló fémdobozra, amit tükörként használt. A doboz kopott volt, és egy kicsit piszkos. A kereskedő homályosan látta egy ember körvonalait, de a padló nyikorgása ugyanennyit árult el neki. Kikukucskált, hogy egy pillantást vessen a férfi arcára, és egyik kezével megigazította a szemüvegét. Felállt, másik kezében még mindig az újsággal, fejét és vállát kidugva a lyukon keresztül. - Tehetek valamit... Az ember, aki bejött, feléje fordította csillogó fejét. - Hol van a telefonkönyv, kérem? - kérdezte nyugodtan. A kereskedőnek fogalma sem volt, mit tehetne, ezért tehát gépiesen válaszolt: - Ott hátul - mutatott rá egy szűk átjáróra két pult között. - Köszönöm. - A férfi keresztülpréselte magát a nyíláson; a kereskedő hallotta a forduló lapok zizegését. Aztán egy kiszakadó lapot a telefontársaság által kitett jegyzetfüzetből. Egy golyóstoll bekattanó hegyét. Majd egy telefonkönyv tompán visszacsattant tartójába. A férfi újból megjelent, az összehajtott jegyzetpapírt betette mellényzsebébe. - Nagyon köszönöm - mondta. - Jó éjszakát. - Jó éjszakát - viszonozta a kereskedő. A férfi elhagyta a boltot. A kereskedő visszaült a helyére, térdén összehajtotta az újságot. Különös dolog, gondolta, míg tompán meredt a sajtótermékre. Úgy tűnt, ez az ember nincs tudatában a saját különösségének. Semmiféle magyarázattal nem szolgált; semmit sem csinált, csupán feltett egy teljesen hétköznapi kérdést. Naponta húszan térnek be a boltba ugyanezzel a kérdéssel. Tehát semmi olyasmiről nincs szó, ami miatt érdemes lenne izgatnia magát. Hát... persze igen, de a fémfejű ember láthatóan természetesen viselkedett. És az ő dolga, vagy nem? A kereskedő úgy érezte, hogy el kell gondolkodnia erről az esetről, és el kell mesélnie a feleségének. De azért semmi nem történt, ami miatt pánikba kellene esnie. Nagyon rövid idő múlva szeme újra automatikusan követte a sorokat az újságban. Hamarosan az értelmüket is felfogta. Mikor egy perccel később Rogers embere belépett, olvasás közben találta. Társa kint maradt, ráragadt az emberére, követni kezdte őt az utcán. A belépő körülnézett a boltban. - Van itt valaki? A kereskedő feje és válla megjelent a pult felett. - Igen, uram? A biztonsági nyomozó a zsebébe kotort.
- Van egy csomag Chesterfieldje? A kereskedő bólintott, és előhalászta a cigarettát a pult mögül. Elvette a féldollárost, amivel a férfi fizetett. - Mondja csak - szólalt meg a biztonságis tűnődő arckifejezéssel -, tényleg egy bádog álarcot viselő férfit láttam az előbb kisétálni innen? A kereskedő bólintott. - Úgy van. Bár nem tűnt álarcnak. - Vigye el az ördög, azt hittem, hogy láttam a fickót, de az ember nem nagyon hisz a szemének, ha ilyesmivel találkozik. - Pedig így történt. A biztonságis megrázta a fejét. - Hát, azt hiszem, maga mindenféle figurával összeakad ezen a környéken. Ez az ember valami színdarabot vagy ilyesmit hirdetett? - Fogalmam nincs. Semmilyen hirdetés nem volt rajta. - Mit csinált, vett egy üveg Sidolt? - A biztonságis elvigyorodott. - Csak belenézett a telefonkönyvbe, ez minden. Még csak nem is telefonált. - A kereskedő megvakarta a fejét. - Gondolom, egy címet keresett. - Öregem, kíváncsi vagyok, kit látogathat meg ő! Hát - megvonta a vállát -, biztos, hogy sok ember tér be ide. - Nem tudom - felelte a másik kissé ingerülten. - A város többi részén is láttam már néhány bolond dolgot. - Na ja, persze. Biztosan. Izé, ha már szóba jött a telefon, talán én is felhívhatnám a barátnőmet. Merre találom? - Ott hátul - mutatta meg újra a kereskedő. - Oké, kösz. - A nyomozó keresztülcsusszant a két pult között. Megállt a telefonkönyvek tartósora előtt, és savanyúan bámult le rá. Letépte a jegyzetfüzet felső-lapját, valami ötlet után kutatva meredt rá, de semmi sem jutott az eszébe. A papírt begyűrte a zsebébe, újra a könyvekre nézett - hat volt belőlük, a manhattani nyilvános számokkal -, és megrázta a fejét. Aztán belépett a fülkébe, bedobta az automatába az érmet, és feltárcsázta Rogers számát. Folytatása következik Morvai Nagy Péter fordítása M. Shayne Bell Nikodzsi Kiléptem a zuhany alól, és amúgy nedvesen felöltöztem, hogy valami hűtsön egy kicsit, míg lesétálok a társaság boltjába. Este volt, némaság. A boltban is csönd honolt. De a földi hajó már megérkezett. Vattani a kalapács fokával egy faládát feszegetett, két kisfia, Marcos és Fabio pedig a fehér plasztik csomagolóanyag halmait rugdalta szét a pult körül. Vattani rám mosolygott, és büszkén a polcai felé intett: tele voltak áruval; újra feltöltve, hogy kibírják a következő hajó érkezéséig.
- Mogyoróvaj! - ragadtam ki egy dobozt a pult végén álló vitrinből, és a jobb tenyerembe tettem. A doboz összevissza volt horpadva. Útközben a mogyoróvaj megfagyott a fűtetlen raktérben, de szerencsére teli volt. - Elviszem - mondtam, nem is kérdezve az árat, hisz nem érdekelt. Vattani kétkedve pillantott rám, de letette a kalapácsát, és bezongorázta a tételt. Morganre gondoltam vajon tényleg ő volt? -, aki azt tartotta, ha egyszer megkérded valami árát, akkor azt biztos nem engedheted meg magadnak. Hát én nem engedhettem meg magamnak a mogyoróvajat, jól tudtam, így aztán nem is törődtem az árral. Különben is, az övék voltam. A társaságé. Mit számított hát újabb húsz-harminc dollár a számlámon? A dobozt a pultra raktam, és keresgélni kezdtem az árukat, amikre Samnek és nekem szükségünk volt. Ekkor pillantottam meg a társaság emberét, aki egy nyitott ablaknál ült az árnyékban. Mellette csizmák sorakoztak egy állványon, alul pedig felfújható tutajok, amiket azonban senki sem vett meg, mert hamar kilyukadtak, és volt ott három lepkeháló is. Ezek szintén nem kellettek senkinek, mióta a társaság nem hozott ide több természettudóst. A férfi a lábát kocogtatta pisztolyával, és közben engem nézett. Fogtam egy ötfontos rizses zsákot meg egy két és fél fontos babost. Úgy fordult a székén, hogy láthasson, amikor beléptem a polcok közé kenyérért és egy üveg ecetért, aminek a lejárati dátumát Vattani még nem írta át. Felkuncogott, mikor elvettem egy csomag mazsolát is, amit Vattani felesége aszalt az itteni gagga-gyümölcsből. - Kér belőle? - tartottam oda a csomagot. Felnevetett. - Mi almát meg banánt eszünk a társaság irodájában, Jake. Számba löktem pár mazsolát. - Nem tudja, mit hagy ki. - Egyszer már próbáltam. Többféle reakció is eszembe jutott, csupa kedves dolog. Például gaggamazsolákkal gyömöszölhetném teli a torkát. - Mi lesz a főiskolával? - kérdezte. Azért jöttem ide a legjobb barátommal, hogy a felvételire pénzt kaparjunk össze. - Kit érdekel az iskola, ha egyszer az Amerikai Nikodzsi-nak dolgozhatunk? feleltem. Sarkon fordultam, és a pulthoz sétáltam. - Sok a gond a szarkákkal, Vattani? - Nemigen vannak. Befagyasztottátok már a nikodzsito-kat? - Vattani bezongorázta az előbb összeszedett élelmiszerek árait. - Épp csak begyűjtöttük. Sam és én előbb eszünk. - A hajó reggel indul, korán. Egész éjjel dolgoztok majd? - Ja, egész éjjel. Vattani egy plasztikzsákba gyömöszölte a cuccaim. - Jól is teszitek; te még Sam. Az előző hajót is lekéstétek, és az árak azóta csak estek: csomagjáért öt centtel kevesebbet adnak. - Csak azt az egy hajót késtük le egész évben. Mert korán jött. - Mindenesetre megtörtént, így aztán már két éve nem fizettétek meg a tartozásotokat. Hogy fogom én visszakapni a pénzem? Csak néztem rá.
- Egyetek gyorsan, aztán munkára. Kezemet a pultra tettem, és tovább bámultam őt. Marcos és Fabio abbahagyták a foszladozott plasztikdarab rugdosását, és felénk fordultak. Vattani visszaintette a társaság emberét, és végre bekapcsolta tenyerem alatt a letapogatót, hogy újabb negyvenhat dollár huszonhárom centet írjon a hitelszámlámra. Átnyújtotta az árut. Én kisétáltam, és hagytam az ajtót becsapódni. Hallgattam a felette lógó csengők csilingelését, amint a földúton lépkedtem lefelé. Szereztem egy doboz mogyoróvajat otthonról, a Földről. És előttem, a nap felőli oldalon vöröslött a horizont. Alig léptem ki az utcára a boltból, máris megállított Manoel. - Dente - mondta a fogára mutatva. Sose tanult meg jól angolul. - Raimundo. - Anda ja - feleltem portugálul. Elindult lefelé a sikátoron, amely Raimundo házához vezetett. Követtem. A társaság hagyta, hadd rohadjon el Raimundo fogsora. Amint megérkeztünk Sammel, ő máris a segítségünket kérte. Gondolta, két amerikai biztos jobban ért a fogászathoz, mint a brazil fiúk, akikkel idejött. De nekünk fogalmunk se volt, mi a teendő. Aztán, mivel annyira fájt neki, egy fogóval kirántottam, amelyikre mutatott. Azóta mindig engem kért, ha foghúzásra került sor. Raimundo az ajtajához vezető egyetlen lépcsőn ült, földagadt arcának jobb oldalát tapogatva. Térdei közt egy csípőfogót szorított. A lépcsőre tettem áruval teli zsákomat, és ránéztem. Átnyújtotta a szerszámot, és a felső szemfoga utáni harmadik őrlőfogra mutatott: fekete volt, a közepe kirohadt. Már hetek óta fájhatott neki. - Hogy bírtad ki ilyen sokáig? - kérdeztem, de tudtam a választ. A társaság ígérgette, hogy felhoz egy fogorvost. Ő megmenthette volna Raimundo fogait, már ha addig a szájában maradnak. - Húzd ki, Jake - mondta furán eltorzult hangon. Megpróbált csak a szája bal felével beszélni. - Hadd mossam meg előbb a kezem meg ezt a fogót. Megragadta a karom. - Húzd csak ki. Most. Letérdeltem elé, és hátradöntöttem, neki az ajtófélfának, hogy legyen minek feszülnie, ha húzni kezdek. Még egy pillantást vetettem a fogra, és megcsóváltam a fejem. - Szólj Manoelnak, hogy hozzon alkoholt, aszpirint, tiszta gézt; meg egy kést mondtam Raimundónak. Ő lefordította, Manoel meg elrohant a sikátoron a folyó felé. Eszerint a tutajuk már megpakolva, menetre készen várakozott. - Máris indultok? - kérdeztem. Alig egy nappal Sam és énelőttem érlek vissza. Raimundo csak a sikátort bámulta, és az arcát tapogatta. Megjött Manoel, nekem a zsebkését adta, Raimundónak még egy aszpirint víz nélkül. Az alkoholt és a gézt a lépcsőre rakta. Elég hosszadalmasan készülődtem, hogy a gyógyszer kifejthesse hatását. Kinyitottam a bicska legkisebb pengéjét, az alkoholba mártottam, aztán a gézre fektettem. - Tartsd nyitva a száját - mondtam Manoelnak, el is mutogatva, mit akarok tőle. ő erre Raimundo mögé lépett, ujjait baloldalt a fogak közé dugta, és szétfeszítette az
állkapcsát. Raimundo mindkét kezével megmarkolta a lépcsőt, szemét lehunyta. A fogóval megragadtam a fogat, aztán erőset, gyorsat rántottam rajta, hogy mihamarabb túl legyünk a dolgon. A fog darabokra tört. Raimundo megpróbált felállni, de én visszalöktem. Manoel érthetetlen portugál szavakat mormolt maga elé - az ujjait jól megharapták -, de nem eresztette el Raimundo száját, hanem újra szétfeszítette. Kiszedtem a fog darabkáit. Csak egy gyökér jött ki. - Ki kell húznom a másik gyökeret is - mondtam, és a bicskával igyekeztem kiszabadítani, hogy hozzáférjek a fogóval. Kihúztam és a lépcsőre tettem, a fog többi darabkája mellé. Karomat vér fröcskölte össze. Manoel elengedte Raimundo száját, mire ő kiköpködött egy csomó vért. Letéptem egy darab gézt, betoltam a fog helyére, és Rajmundot ráharaptattam. Kezei egész elfehéredtek, annyira szorította a lépcsőt. - Ez fájt - motyogta. - Sajnálom - mondtam. - Megtettem, amit tudtam. Rám nézett. Manoel letépett egy csíkot a gézből, és tisztára törölte bicskáját. A doboz mogyoróvajat letettem az asztalra, amit Sam ütött össze a Vattani által az üzlet mögé dobált ládákból. Hallgattam, ahogy zuhanyozás közben fütyörészik. Remegtem. Sose húzok ki több fogat, mondtam magamnak. Kinyitottam a fürdőszobaajtót, és beléptem. Sam abbahagyta a fütyörészést. - Te vagy, Jake? - szólt ki a zuhanyzó függönye mögül. - Ja - feleltem. Újra fütyörészni kezdett. Letöröltem a párát a törött tükör egy részéről. Ezt a tükröt Sam és én a várostól északra elterülő szemétdombról mentettük meg. A fogaimat néztem. Mind jók voltak, sehol egy lyuk. Ma én kerültem sorra a főzéssel. Hátramentem a konyhába, hárommaroknyi babot egy üvegbe raktam, megmostam agyaglepárlónk langyos vízében, és a pultra tettem ázni a holnapi vacsoráig. Aztán vizet meg egy maroknyi gagga-mazsolát tettem egy serpenyőbe, és hagytam, hadd szívja meg magát kicsit. Fogtam egy agyagtálat, és kisétáltam a fagyasztókamrába pár nikodzsiért. Odabent dohos, édeskés illat terjengett, a nikodzsié. - Lámpát gyújtok - szóltam. Suhogást hallottam a sötétben, és meggyújtottam a villanyt. A segédek mind dobozok vagy vászonzsákok halmai alá rohantak. Hárman rám kukucskáltak. - Bocs, fiúk - mondtam. A segédek utálják a fényt, még ezét a sápadt lámpáét is, amit Sammel ide a fagyasztóba szereltünk. - Ez Jake - suttogták páran. - Jake. - A szemközti falhoz mentem, ahova nikodzsival teli zsákjainkat lógattuk, és egyet leakasztottam a kampóról. Nedves volt és nehéz. Óvatosan a döngölt padlóra raktam és kioldoztam. A nikodzsik még mindig mocorogtak benne. Kezem a zsákba dugtam, és egyikük máris a kisujjam köré fonta nyolc apró lábát. Kiemeltem. Ott lógott, gyöngyszeme rám meredt. A tálba pöcköltem, aztán még nyolcat kiszedtem a mocorgók közül, hisz azok a legfrissebbek. A földre
raktam a tálat, és már épp zárni kezdtem a zsákot, arra gondolva, hogy most igazán nem kéne sokat ennünk, amikor hirtelen az jutott eszembe: A fenébe is, miért ne? Jó fogásunk volt. Még Vattani is büszke lenne ránk. Nem mintha mindez számítana. Így aztán még négy nikodzsit raktam a tálba, egy-kettőt meg a fagyasztókamra sarkaiba szórtam, majd visszaakasztottam a zsákot a horogra. A segédek vártak, míg eloltottam a villanyt, csak akkor eredtek a nikodzsik nyomába. Sam még mindig zuhanyozott. Az ajtóra csaptam. - Vacsora, Sam! - ordítottam. Ahányszor visszatért a városba, beállt a zuhany alá, hadd csurogjon végig rajta a víz, amíg teljesen tisztának nem érezte magát. Aztán, mivel elhasználta a tetőtartály egész tartalmát, a következőesőig a fél mérföldre levő kúthoz kellett járnunk, ha főzni akartunk, és a társaság fürdőházába, ha fürödni - ez persze alkalmanként öt dollárba került. Leöntöttem a vizet a mazsoláról, rácsurgattam egy csésze ecetet, cukrot is szórtam rá, meg egy csipetnyi sót, aztán bekapcsoltam a tűzhelyet a serpenyő alatt. Mikor a mazsolás lé rotyogni kezdett, leöblítettem a tizenhárom nikodzsit, levágtam a fejüket, kemény kis lábukat és farkukat. A testeket az ecetes mazsolára dobtam, és lassú tűzön főzni kezdtem őket. Sam kislattyogott a zuhanyozóból, még nedvesen, törülközővel haját dörgölve. Amikor meglátta a mogyoróvajas dobozt, leült, és a kezébe vette. - Már két éve - mondtam. Rizzsel ettük a nikodzsit, és bár nekik köszönhetem szolgaságom, az ízét mégis imádom. - Haza sose jut el így - szóltam. - Frissen. Sam bólintott. Befejeztük a vacsorát, kivittük a mogyoróvajat meg a kenyeret a verandára, és a lépcsőkre ültünk. Sam a bicskájával kinyitotta a dobozt. Én apró darabkákra vágtam a kenyeret. Sam óvatosan hátrahajlította a fedőt, én pedig a ráragadt mogyoróvajat egy kenyérdarabra kentem. - Aztán kettétörtem, a felét Samnek adtam. Szó nélkül ettünk. Az egyik segéd előcsámborgott, és kirángatta a konyhából a szemetest. Kukák és szemétdombok hírhedt fosztogatói voltak ők. Ez valami zsíros, régi inget viselt, ami rongyokban lógott róla, nyitva. Bárki dobta is el, a gombokat gondosan levagdosta. A segéd kiborította a szemetet, és a vacsorára megevett nikodzsik levágott feje, lába és farka után kutatott benne. Apró, nyolclábú hangyák rajzottak a nikodzsik kemény részei körül. A segéd hagyta, hogy páran felmásszanak az ujjaira, aztán nézte őket, amint a kezén fel-le rohangásznak. Amelyik a karjára merészkedett, azt bekapta. Végül aztán visszatért a nikodzsikhoz, hangyástul, és közben minket figyelt. Hirtelen beledugta az ujjait a mogyoróvajba. - Hé! - üvöltöttem. Félrecsaptam a kezét, ő meg rémülten emelte az arca elé. Megszimatolta a mogyoróvajat, és elfintorította az orrát, mikor látta, kenyérre kenve esszük. Megpróbálta lerázni ujjairól a mogyoróvajat, és végül kirohant az utcára, addig dörzsölve kezét a földhöz, míg teljesen meg nem tisztult. Akkor visszajött a
nikodzsikért, és undorral elsétált, otthagyva a szétszórt szemetet. Mi Sammel visszakotortuk a zsákba, majd újra leültünk. Az éjszaka lehűlt. Mindenfelé felhők gyülekeztek, villámlott. Ha esni kezd, már nem számít, Sam elhasználta-e az összes vizet. Felkelt a hold. Az ég harmadát megtöltötte, vörösen fénylett át a felhőtakarón. - Ti még mindig esztek? Ez Vattani volt, két kisfiával kézen fogva sétált hazafelé. - Menjetek, segítsetek anyátoknak hazacipekedni a folyótól - mondta nekik. - Otthon találkozunk. - A fiúk elszaladtak. Seniora Vattani a többi páros ruháit mosta a folyóban. Mi Sammel magunk mostunk, hogy ezen is spóroljunk, seniora Vattani pedig gyűlölt minket, amiért elütjük egy üzlettől. Vattani fellépdelt a verandára. - Hagytad, hogy ez az én vagabundo barátom egy doboz mogyoróvajat vegyen mondta Sam. - Muito obrigado. - Vagabundok vagytok mindketten - felelte Vattani. - A hajó három óra múlva indul. A többi páros már leadta a nikodzsiját az irodában. - Nekem azt mondtad, a hajó reggelig marad - szóltam közbe. Vattani vállat vont. - Tévedtem. A hajók takarékoskodnak az idejükkel. A hajók a társaság idejével takarékoskodnak, gondoltam. - Kösz a figyelmeztetést - mondta Sam. A mogyoróvajat egy törülközőbe csavartam, hogy távol tartsam tőle a hangyákat. Sam és én épp a fagyasztókamra felé indultunk, amikor meghallottuk Marcos és Fabio segélykiáltásait. Lerohantunk az Utcán a folyóhoz. A két fiú seniora Vattani mosószikláfán állt, mutogatott és kiabált. Seniora, Vattani a vízben kapálózott. - Maria! - Sikoltotta. Maria az ő nyolcéves lánya volt. Sam ért elsőként a szikla peremére, és a vízbe vetette magát. Én is beugrottam, mert már seniora Vattani is fuldoklóit. Kihúztam. Marcos és Fabio megragadták a karját. Akkor bukkant a felszínre Sam Mariával. A sziklára lökte a lányt, és szájból szájba lélegeztette. Seniora Vattani félretaszította, maga folytatva tovább a műveletet. Maria köhögött, öklendezett, aztán sírni kezdett. Seniora Vattani felkapta, és elszaladt a társaság irodája felé, hogy a kővetkező hajóval lehívja a doktort. Sam megfordított. - Nézd - mondta. Valami fekete emelkedett a felszínre, holtan. Kirángatta. Hosszú volt és vékony, nagy, fogatlan szájjal. - Ez kapta el Mariát - mondta Sam. - A kislány a lábamba szúrt a fabábujával, én meg a lény szemébe, erre az elengedte Mariát. - Sam a lábát fogta. Ujjai közül vér szivárgott elő. Megveregettem a vállát. Neki nem volt bicskája. Sam vonszolni kezdte a dögöt a társaság épülete felé. Én lesegítettem Fabiót és Marcost a szikláról, és összegyűjtöttem seniora Vattani ruháit, nehogy a dagály elsodorja.
A város összes párja a társaság épületériek lépcsői előtt. gyülekezett. A tisztviselők kijöttek fényképezni, mert ilyen lényt még senki sem látott. - Még neve sincs - mondta az egyik. - Te adhatsz neki, Sam. - Mariának illenék - felelte ő. A doktor a házban volt, már le is ért az állomásról - akkor senki sem csodálkozott, miért. Azt mondta, Maria jól van, csak megijedt, aztán kijött Sam lábát fertőtleníteni. Seniora Vattani kihozta a lányát, hogy adjon nevet az utcán heverő dögnek. Maria nem akart ránézni, de mikor az apja azt mondta, híres lehet, ha saját nevét adja neki, végre rápillantott, és elnevezte afogadornak, ami portugálul “vízbe fojtót” jelent. Fabio és Marcos megrugdosta, és botokkal ütötték, míg a társaság egyik embere el nem kapta a farkát, és a szemétdombra hajította. - Máris bűzlik - mondta. Egy hivatalnok felvevőgépet hozott, és Samnek vallomást kellett tennie. Az emberek körbeállták, hallgatták a történetet, és nevettek, mikor elmondta, Maria fabábujának karjával szúrta ki az afogador szemét. Az elbeszélés végén seniora Vattani felvette Mariát, Marcosra meg Fabióra bízta a mosott ruha cipelését, és elsietett. Gondoltuk, hazamegy. De amikor a férje üzlete előtt mentünk el, onnan szólt ki nekünk. Előjött, és odaadta Samnek a férje egyik legjobb zsebkését, melynek nyelébe egy V betű volt bevésve. Senior Vattani egy szóval sem ellenkezett. Otthon Sam megszárítkozott. A történtekről nem akart beszélni. Kimentünk a fagyasztókamrába, leemeltük a nikodzsival teli zsákokat, és a hűtő mellé állítottuk. A hűtő négyszögletes gép volt, amely vízpermetet fújt a nikodzsira, szögletes, öt font súlyú adagokba rendezte, majd plasztikba csomagolta, és folyékony nitrogénbe mártotta. Ez mínusz 195 Fahrenheit-fokon egy pillanat alatt megfagyasztotta a nikodzsikat, csupán olyan apró jégkristályokat képezve, melyek még nem sértették meg a sejteket, így megmaradt a színük, tápértékük és az ízük. A társaság hajókkal egy Föld körül keringő állomásra szállította a nikodzsikat, ahol aztán osztályozták, ellenőrizték az UNDA szakértői, végleges csomagolást kaptak, és így kerültek le a piacra. A hűtő halványvörös fényei világították meg az asztalt, ahol Sammel megvagdostuk az árut. Miután bekapcsoltuk a gépet, és beállítottuk a nitrogénpumpát, eloltottunk minden más világítást a fagyasztókamrában, és a segédek előjöttek. Tizenketten szegődtek a nyomunkba. Összesen harminc volt belőlük, két turnusban dobálták be a nikodzsitesteket a hűtő tetején lévő lyukon, míg az öt font össze nem gyűlt odabent, és egy piros lámpa el nem kezdett villogni; akkor lemásztak a zsámolyukról, és apró, csontsovány karjukkal nagyon óvatosan, nagyon halkan átnyúltak előttünk - szinte még a lélegzetüket is visszafojtva -, elkaptak pár fejet, farkat, lábat. Hallottuk rágcsálásukat és csicsergésüket a sarkokból minden éjjel, amikor csak a fagyasztókamrában dolgoztunk. Reggelre aztán megbetegedtek, annyit összezabáltak. - Lassabban - mondta Sam. Láb. - Új zsebkésével egy lábdarabra mutatott, amit rajtahagytam az épp most pucolt nikodzsin. Mikor a társaság ellenőrei felbontották az utolsó szállítmányunk egyik csomagját, egy apró kitines lábdarabkát találtak. Ezért
csak fele pénzt kaptunk. A segédeket lehetetlen beidomítani, hogy dobják vissza az olyan nikodzsikat, amiken maradt valami láb vagy farokdarab - ők mindenestül szeretik -, így az embernek magának kell boldogulnia. Egyes párosoknak annyi bajuk volt az ellenőrökkel, hogy inkább együtt dolgoztak: egy pár vágta, a másik meg ellenőrizte a nikodzsikat. Sam és én még nem álltunk ilyen jól, nem forgott fönn az a veszély, hogy elegendő pénzt gyűjtünk kifizetni Vattanit és megvenni a jegyet hazafelé. - Levelem jött - mondta Sam. Felnéztem. - Jövő hónapban lesz karácsony. A nikodzsimat is megkapták már. A társaság alacsonyabb áron szállít nikodzsit a családjainknak, így azt hihetik, mi is rengeteget keresünk, és jól élünk - a csomagokhoz mellékelik leveleink cenzúrázott változatát. - Mit gondolsz, Vattani megjavíttatta már a fényképezőgépét? - kérdeztem. Sam vállat vont. Első évünkben Vattaninak volt. egy fényképezőgépe, úgyhogy Sam meg én megmosakodtunk, felöltöztünk az üzletben kölcsönzött ruhákba, és lefotóztattuk magunkat, hogy hazaküldhessük a képet - Vattani boltjának hátuljában ültünk kölcsönruháinkban, és saját fogású nikodzsikat tartottunk két marokkal. A társaság odavolt a képért. Akkor voltunk itt második hónapja. Sam szájába vette az ujját. - Valami megharapott. - De nem nikodzsi - mondtam. Bólintott. Zsebkésével megpiszkálta az előtte emelkedő nikodzsihaimot. Egyikük mászni kezdett. Sam leszúrta, és feltartotta a bicskája hegyén - nikodzsicápa volt: egy ragadozó, amely nagyon hasonlít a nikodzsihoz. A teli zsákunkban garázdálkodva egészen meghízott már. Sam a földre pöckölte. Az egyik segéd a sarkával még rátaposott, hogy biztosan ne haraphassa meg, aztán földobta a levegőbe, de olyan erősen, hogy felrepült a mennyezetig, és onnan visszacsattant a padlóra. Egy másik segéd visítani kezdett, fel-le ugrált - a hűtőből kifogyott a plasztik csomagolóanyag. Elrohantam érte, Sam pedig addig leállította a gépet, és meggyőzte a segédeket, hogy ne gyömöszöljenek a nyílásba több nikodzsit. Háromdoboznyit hoztam. Egyiket betöltöttem a hűtőbe, és újra nekiláttunk. A segédeket plasztikszerzésre se lehetett beidomítani. - Elég lesz? - kérdezte Sam. - A múlt havinak is megvan még a java - válaszoltam. Sam nevetett. Ez is egy módja volt annak, miként tett függővé minket a társaság. Minden párosnak saját fagyasztókamrája volt, a hűtőket azonban bérelni kellett, és Vattani boltjába kellett menni plasztikért, folyékony nitrogénért és a társaság által engedélyezett fertőtlenített vízért is, amit a nikodzsikra permeteztünk. Sam dudorászni kezdte a társaság otthoni hirdetésének dallamát - “Keress egymilliót; Egyél nikodzsit; Költs el egymilliót; Légy nagyúr” -, és akkor eleredt az eső: előbb néhány Csepp koppant a fagyasztókamra tetején, mint a lövedékek, aztán olyan robbanásszerű hanggal kezdett el szakadni, ami engem a jávai rockkoncertekre
emlékeztetett. A segédek befogták a fülüket rohantak a ládák, zsákok és a székeink alá, hangosan csicseregve, hogy hallják egymást a hangzavarban. Az eső azonban eltarthat órákig, nekünk pedig ott volt a határidő, úgyhogy én tovább nyesegettem a nikodzsikat, Sam meg felállt, hogy a hűtőbe tömje őket. A segédek hirtelen elhallgattak. Felnéztem. Sam is felpillantott, és akkor meghallottuk, hogy valaki dörömböl az ajtón. Rohantam kinyitni. Sam pedig kikapcsolta a hűtőt. Raimundo volt az, bőrig ázva. Betépett, karjáról lesöpörte a vizet, nadrágja a döngölt padlóra csöpögött. Becsaptam az ajtót. - Adósod vagyok - szólalt meg Raimundo. - Jöttem, hogy kiegyenlítsem a foghúzás számláját. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy érti. Vajon meg akar verni az okozott fájdalmak miatt, vagy mi? Odasétált Samhez, én megkövettem. - Nosso heroi - mondta, Sam vállára csapva. - Kapcsold be a hűtőt. - Tehát zaj kellett neki. Én azt hittem, az eső is elég zajt csap, de Raimundo kevesellte. Sam bekapcsolta a hűtőt. - Egy új társaság vert tábort a planaltón - mondta Raimundo. Mi csak bámultunk. A planalto egy tőlünk kétheti járóföldre délre, a pantanóból kiemelkedő fennsíkegyüttes volt - jó vidék az építkezésre, de többnapnyira a nikodzsik mocsaraitól, mi legalábbis így tudtuk, és különben is, a mi területünkön kívül. - Vége az Amerikai Nikodzsi monopóliumának, beköszöntött a szabad verseny. Az új társaság jól fizet. A városaiban mozik vannak, több bolt, jó orvosok és nők. - Honnan tudod? - kérdeztem. - Találkoztam egy párosukkal a pantanóban. Új felszerelésük volt - ösztökék, amikkel még a dagály előtt kiugraszthatják az iszapból a nikodzsikat. És ők mondták ezt neked... a mozikat meg a nőket? - Azt hiszed, képzelődtem? Azt hiszed, az agyam telement lagartoméreggel? Samre sandítottam. - A companheiróm és én átlógunk délre, az új társasághoz. Köpök az Amerikai Nikodzsira, hisz itt gürcölök nekik három éve, és közben hagyták elrohadni a fogaimat. A padlóra köpött. Az ő érdekében is melegen reméltem, tényleg talál egy új társaságot, fogorvossal. - Gyertek ti is - mondta Raimundo. - Akkor nem lenne szükségetek biztosításra. Sam felnevetett. - Még mindig megvan a biztosításotok? Bólintottam. A társaság áltál ellenőrzött szakszervezet egyetlen áldásos vívmánya volt, hogy életbiztosítást köthettünk független cégekkel. Kedvezményezettként Sammel egymást jelöltük meg. - Szóval, ha Sam meghal, te hazajutsz? - kérdezte tőlem Raimundo nevetve. és megfordítva - mondtam. - Nem félsz, hogy egyik éjjel megnyuvaszt? - fordult Raimundo Samhez, hüvelykujjával felém bökve.
Sam elmosolyodott: - Ha valóban hazaengednek - tette hozzá Raimundo. Mindenki kételkedett benne, vajon valóban hazaengednének-e minket, hisz otthon kitálalhatnánk. Csak egy fickóról tudtam, aki innen elment: Ben Silváról. Gyűjtögetett, és vett egy jegyet félútig hazafelé. Ez neki épp elég volt. Három napig váratták, mielőtt a hajóra engedték volná, és ő az egész időt a társaság irodájának lépcsőin ülve töltötte, mert félt, hogy itt hagyják, ha nem áll folyton menetre készen. Semmit sem vett már, élelmét sem, tartott tőle, még a nyakába varrnak valamit, amire nincs elég pénze, aztán gyorsan érvénytelenítik a jegyét, mielőtt sikerülne kölcsönkérnie a törlesztéshez. Sam és én a második napon vittünk neki enni. Megígérte, ír majd nekünk, kódszavakkal és kifejezésekkel, s tudatja velünk, hogy épségben, egy darabban hazaért. A levelét sose kaptuk meg. - Na, jöttök? Samre néztem. Mindketten ugyanarra gondoltunk. Raimundo gyorsan, magabiztosan beszélt, és mi már megtanultuk, ne bízzunk senkiben, ha ilyen jól informált. Egy hónapja voltunk itt, amikor egy idősebb páros útbaigazított minket egy nikodzsilyuk felé. Tanácsaik alapján rátaláltunk a pantano legrohadtabb vidékére. Gyanítottam, hogy Raimundo ezzel a jól kidolgozott tréfával akar elégtételt venni rajtam. - Az új társaság többet fizet a tapasztalt fickóknak - annyira közel vannak hozzánk, épp a mi területünk határán túl, hogy minden munkaerőt átszippantanak magukhoz. Lenéztem, és jobblábas cipőmmel a földet kezdtem csiszatolni. - Ó, értem már - mondta Raimundo. - Nem bíztok bennem. Nem hisztek a túl jól kigondolt tervekben. De ha majd nem jövök vissza a pantanóból, jusson eszetekbe, amit beszéltem, és induljatok a planalto felé. Az új városban aztán ünnepelünk. Egy nikodzsilábat rúgott az egyik segéd elé. - Ezen a hajón tíz centtel kevesebbet fizetnek csomagjáért - mondta. Sarkon fordult, és az ajtó felé indult. Hagytam kimenni, aztán néztem, hogy fut el a házunk eresze alatt, majd végig az utcán, áttrappolva az esőn és a sáron. - Vattani azt állította, öt centtel lesz kevesebb - mondtam Samnek. Ha igaz, akkor kiutat jelent. Egy új társaság értelmet adna a szökésnek. Ha valóban jó árat fizetnek a nikodzsinkért, Sam és én egy napon hazamehetünk. A segédek legtöbbje már előmászott a zsákok, dobozok és székek alól, amint az eső elállt. Én nem is igen figyeltem másra, csak a saját gondolataimra - gépiesen vagdostam le a nikodzsik lábát, fejét, farkát, löktem a testeket az egyik irányba, a kemény részeket a másikba. Filmszínházakra gondoltam és fogorvosokra - mikor az egyik segéd üvöltözni kezdett. Sam ösztönösen kikapcsolta a hűtőt, én meg felugrottam. A nikodzsikat gyömöszölő segítőnek kapta el a gép a kezét. Biztos bedobott még egyet, amikor a piros lámpa kigyulladt, és azt akarta kihúzni. Odarohantam hozzá. Abbahagyta az ordítozást, amint látta, hogy Sam és én megértettük, mi történt. Annyira remegett, hogy a zsámoly, amin állt, az is rázkódott alatta. Mikor felé hajoltam, hogy benézzek a nyíláson, a vállamnak dörzsölte a fejét. - Bekapta a kezét a csomagoló. Vérzik.
Sam elszaladt alkoholért. Én hátramenetbe kapcsoltam a csomagolót, és visszahúztam a karokat. A segéd kirántotta a kezét, és leugrott a zsámolyról. Megfogtam, mielőtt elfuthatott volna, lefejtettem a kezére olvadt plasztikot. Megjött Sam, és alkoholt csurgatott a vágásokra. A segéd felvonított. Bekentem a sebet fertőtlenítőkrémmel, ami jóleshetett neki, mert lecsillapodott, mire a kötözésre került sor, Sam tisztítani kezdte a hűtőt. A segéd két ujja eltört, és csúnya zúzódásokat is szenvedett. Kis síneket csináltam az ujjaknak, aztán elküldtem, négy egész nikodzsit nyomva az ép kezébe. Éjjel fél egyig dolgoztunk, aztán felvettük szigetelőkesztyűinket, dobozokba raktuk a nikodzsicsomagokat, és az ellenőrökhöz vonultunk velük. Mi voltunk az utolsók a sorban. A társaság egy villanykörtét lógatott az ajtó fölé, Így a fénykörben állók nem győzték agyoncsapkodni a bogarakat. Valami a hátamra szállt. Mocorogni kezdtem, mire az belém harapott. - Valami a hátamba harapott, Sam! - mondtam. Mögém lépett, dobozait a hátamnak nyomta, szétlapítva az odaszállt dögöt. - Minek rakták ide ezt a lámpát? - kérdeztem. Soha senki nem akart eddig a szabadban világítani. Agulhák - apró bogarak, lábaik közt nyolc tűhegyes szívókával - szálldostak nyakunkra, karunkra. Nem győztük lesöpörni őket. - Oltsák el a lámpát! - ordítottam. Mások is ugyanezt kezdték kiáltozni. A társaság egyik embere feltépte az ajtót. - Pofa be! - üvöltötte. - A fény idevonzza a bogarakat! - kiabáltam vissza. - Majd a szakszervezetiseteknek panaszkodjatok, ha a jövő hónapban megjön. Ő ragaszkodott hozzá, hogy kell nektek a fény. A szakszervezeti képviselő egy szóval se kérdezte tőlünk, akarunk-e kintre világítást. - Vegyétek úgy, ez a jutalmatok, amiért utolsónak érkeztetek - mondta a társaság embere. - Vadászhattok a bogarakra. - Felröhögött és megfordult, hogy bemenjen. - Kapcsolják már ki! - kiáltottam. és mit mondjunk a szakszervezetnek? - A társaság embere a nyakára csapott, megnézte a kezét, aztán a nadrágjába törölte. - Legalább szóljon odabent, hogy siessenek - mondta valaki. - Ó, szóval maga szerint az ellenőrök lassan dolgoznak? Azt akarja, hogy siessenek, és esetleg rosszul számolják ki a nikodzsijai árát, hogy menekülhessen a bogarak-elől? Erre aztán senki se szólt egy szót sem. Végre bejutottunk, lerogytunk egy padra, és levadásztuk egymás hátáról a bogarakat. Ültünk, mellettünk és lábunk alatt a párolgó, hideg dobozok. Levettem az ingem, hogy Sam megnézze, mi is harapott meg először, de annyira szétkente, nem tudott rájönni, mi volt az. Letörölte a hátamat, és újra felvettem az ingem.
A társaság egy embere járkált előttünk a folyosón fel-le, szemmel tartva minket, gumibotját tenyeréhez csapkodva. Szükségük volt ezekre. A társaság irodája megért már egyet-mást. - Következő. A pultra raktuk dobozainkat. Az ellenőrök átrakták egy asztalra, egyet szétszedtek, néhány csomag nikodzsit mérlegre dobtak, majd egy mikrohullámú sütőbe, és mikor megolvadtak, felvágták őket. Nikodzsilé fröccsent a plasztikkötényekre. Egy hájas ellenőr négyesével kezdte dobálni szájába a nyers nikodzsijainkat, rágta, nyelte. Aztán egy másik dobozba tépett. - Hé! - kiáltottam. - Egy már megvolt. Felém lódította hüvelykujját. - Ti különleges elbánásban részesültök a múltkoriak miatt Sam megragadta a karom. Hallottam, amint a társaság embere a hátunk mögé ér, gumibotjával a tenyerét paskolva. Szerettem volna a botot lenyomni a torkán, de tudtam, az mivel járna, így meg se próbáltam. A nikodzsink az ellenőröknél volt. Minden dobozból felbontottak egy-két csomagot. Mikor végeztek, a hájas ellenőr még egyszer teletömte a száját, megszámolta a maradék csomagokat, gondolkodott egy percig, és kifröcsögött egy árat. Egyik társa beütötte az összeget a számlánkra, és kinyomtatott egy nyugtát. Sam ingének zsebébe dugta, és elindultunk kifelé. - Erre, fiúk. A társaság embere állt előttünk, botjával egy folyosóra mutatva. - Aha - mondtam, és megkerültem. Eddig mindig az első ajtón mentem ki. De ő megragadta az ingem gallérját. - Rosszul hallasz? Azt mondtam, erre. Megpróbált eltaszítani abba az irányba, amelyet jónak látott. Újabb hat fickó rohant felénk. Mielőtt bármit is tehettem volna, Sam megfogta a karom, és behúzott a folyosóra. A társaság emberei követtek minket. Eltoltam magamtól Samet, dühösen, amiért megállított, pedig tudtam, a harctól csak szegényebbek leszünk, ha kifizettetik velünk az okozott kárt és a fogdmegek orvosi számláit. A társaság orvosa a folyosó végéről nyíló szobában várt minket. - Nem fog sokáig tartani - mondta. - Az egészre a biztonságotok érdekében van szükség, fiaim. Mindenkit a fiának hívott, bár amilyen apró, cingár ember volt, egyáltalán nem keltett apaszerű benyomást. - Mire van szükségünk? - kérdezte Sam. - Ezekre a beültetett lokátorokra. Így könnyebben megtalálunk titeket, ha elvesztek a pantanóban. Lokátort akart beépíteni a csuklónkba! - A berendezés nagyon egyszerű - folytatta. - Az alja mindegyiknek enyhe savval lett bevonva. Ez gyorsan elpusztítja az érintkező bőrfelületet, hogy a lokátor helyére épülhessen. A környező bőr aztán a berendezés széleihez forr, csuklójuknak fényes, ám maradandó részévé téve azt - kényelmesnek fogják találni, amikor... messze lesznek tőlünk. Sammel rábámultunk.
- A lokátorok az önök halálával, illetve levételükkel megszűnnek működni. - Egy székhez lépett. - Kérem, egyikük üljön le ide, hadd fertőtlenítsem a csuklóját, hogy elkezdhessük végre. Nem mozdultunk. A társaság két embere megragadta a karomat, és a szék felé rángattak. - Csak nem félsz égy kis fájdalomtól, Jake? - gúnyolódott az egyik. - Ne aggódj. Úgy fogunk majd, mint a jó anyád, mikor a doki bácsi fenekedbe nyomta az injekciót. - Dögölj meg - mondtam. Kitéptem magam, öklömmel a fickó orrába vágtam, hallottam a reccsenést. Nekiesett a doktornak, aztán ketten együtt a székbe zuhantak. Sam felrúgta az asztalt, és eldöntötte a beültetőt. Lokátorok szóródtak szét a földön. A többi fogdmeg is berohant. Egyet leütöttem, de kettő elkapta a karom, és a falnak lódított. A véres arcú fickó, akit orrba vágtam, kétszer gyomron rúgott. Valaki hátulról fejbe vágott egy gumibottal, és a padlóra estem. Nem bírtam felállni. Öklömmel kezdtem szétverni a lokátorokat, aztán egy szúrást éreztem a lábamban, és a szoba elfeketedett. Mikor magamhoz tértem, agulhákkal tépetten a sárban feküdtem a társaság irodája előtti megvilágított körben. Véres jobb csuklómon ott volt a lokátor. Éreztem, hogy feszül a bőr, amint a kezemet mozgattam. Megpróbáltam felülni, de visszaestem, szédülve a drogtól, amivel kikészítettek. Valaki bordán rúgta Samet. Mellém gurult, karja keresztbe csapódott a mellényen. A társaság egy embere leguggolt, kigombolta Sam ingzsebét, és előhúzta a nyugtánkat. - Ez talán a felét fedezi annak, amit odabent összetörtetek - mondta. Kesztyűinket a vízbe dobta, és eltrappolt a sáron át, arcunkba fröcskölve. Megfogtam a kesztyűket, és felhúztam Samet. - Menjünk - mondtam. De nem hazaindultunk. Végigtántorogtunk az utcákon, a vörös holdfényben, Raimundo házához. Tényleg komolyan beszélt hát. A társaság sosem épített volna belénk lokátorokat a saját biztonságunk érdekében, hogy segítsen rajtunk, ha eltévedünk. Nyomon akarnak követni minket, nehogy megszökhessünk délre, az uj társasághoz. Raimundo már nem volt sehol. Úgy döntöttünk, éjjel még otthon alszunk, aztán reggel elindulunk. Nem törődtünk a többi nikodzsi lefagyasztásával. A társaság a szokásos árnak csak egyharmadát fizette azokért a csomagokért, amik a hajó indulása után jutottak be - az pedig aligha volna elég plasztikra és folyékony nitrogénre. Azt mondták volna rá, már nem friss. - Legalább ezt fejezzük be - mondtam Samnek, felemelve a törülközőbe csavart mogyoróvajas dobozt. De csak úgy rajzottak rajta a hangyák. Ledobtam a földre. A doboz is tele volt velük: Sam előhúzta a zsebkését, lekaparta a mogyoróvaj felszínét a hangyákkal, a többit pedig lepöckölte a doboz oldaláról és aljáról. Lesöpörtem az asztalt. Leültünk, és ujjunkkal belekotorva enni kezdtük a mogyoróvajat. Éjszaka a sérült kezű segéd a mellemre mászott, és addig paskolta az arcomat, míg fel nem ébredtem.
- Na? - súgtam, nem akarva felverni Samet. A segéd feltartotta a kezét. - Jobban van - csiripelte. Tudtam, hogy így lesz. A segédeknek olyan gyors az anyagcseréjük, hogy minden másnál gyorsabban is gyógyulnak. Vakarni kezdtem az agulhacsípéseket a nyakamon és a karomon. - Mi jót tehet veled? - kérdezte a segéd. - Hagyj aludni. Megveregette az arcom. - Mit te akar legjobban? Mit te akar legjobban, Jake? Behunytam a szemem. - Hazamenni. Lemászott rólam, és zajt alig csapva rohant át saját szövésű alvószalmazsákjaink között. Két órával hajnal előtt ébredtem. Sam eltűnt. Hangokat hallottam a fagyasztókamrából, úgyhogy kibotladoztam, a szememet dörzsölve és pislogva a fényben, aztán kinyitottam az ajtót, és beléptem. Sam felnézett, elmosolyodott. A földön ült, készen rá, hogy kicsurgassa a folyékony nitrogént a hűtőből. - Épp idejében - mondta. - Megfognád ezt a csapot? - Mit csinálsz? - Felpakolok mindent, amiért megfizettünk. Elnevettem magam. Egy szót se szóltunk az új társaságról, de nem is kellett. Mindketten tudtuk, átmegyünk. Addig utazunk délnek, míg csak tehetjük az Amerikai Nikodzsi feldühítése nélkül, aztán levágjuk a lokátorokat, és elindulunk az új város felé. Sam adott egy fogót, hogy megszorítsam vele a csap alatti menetet, nehogy elforduljon a nitrogéneskanna csöve, míg ő a csapot a helyére csavarja. Mikor elkészült, meghúzta a leeresztőkart, aztán csak ültünk a földön, kettőnk közt a kannával, hallgattuk, hogyan sziszeg bele a nitrogén. Egymásra néztünk. - Valaki utánanézhet, nem végleg csomagoltunk-e össze - mondtam. - Átejthetjük őket - felelte Sam. Megkocogtatta a nitrogéneskannát. - Megtoltunk üres kannákat vízzel, így azt hiszik majd, itt hagytuk a nitrogént. - De a plasztik és a ruháink eltűntét nem titkolhatjuk el. Sam bólintott. Dörzsölgetni kezdte csuklóján a lokátort. - Gyorsan kell majd haladnunk. De hát minden holminkkal nem sétálhattunk végig a városon. Úgy kellett festenie a dolognak, mintha csak vadászatra indulnánk. - Néhány dolgot küldjünk előre a segédekkel - ajánlottam. Sam kizavarta őket a fagyasztókamrából, amikor fényt gyújtott. Kisiettünk, és hívni kezdtük őket. Egy se jött elő. Fogtam egy nikodzsis zsákot, és szétszórtam a tartalmát a földön: A segédek azonnal előjöttek az árnyékból. Hagytuk, hadd egyenek, aztán odaadtuk nekik a nikodzsihálóinkat, főzőkészülékünket, halcsapdánkat és ruháinkat. Csicseregve elinaltak a fák közt, boldogan, hogy végre útnak indulunk, s még boldogabban, amiért ezt sötétben tesszük. Sammel még felnyaláboltuk a segélydobozt, a fegyvereket, a
plasztikot, a folyékony nitrogént, és lesiettünk a tutajhoz. Senki se látta, hogy elindulunk. A segédek leszórták holmijainkat a tutajra, és a fák közt csiripeltek. Mindent beraktunk a vízmentes ládába. Sam elkötötte a tutajt, és ráugrott. Kihajtottam magunkat a folyó vizére. Sam is fogta a rúdját, vigyázva fájó csuklójára, és elindultunk. A segédek a fák közt követtek minket Két perc múlva már nem is láttuk a társaság városának fényeit, csak a generátor szüntelen zakatolását hallottuk, de az is gyorsan halkult. Vörös holdfény futkározott a vízen erre-arra. A torkolat sötét volt. Sammel ismét egyedül maradtunk a pantanóban - ez a mocsár portugál neve. Így hívta minden brazil: mocsár. Annyian jöttek fel az első turnusokkal, mielőtt a brazil kormány megszabadult a társaság részvényeitől, hogy elnevezéseik a vidékén ragadtak. A társaság irodájának térképei pedig több tízezer mérföldnyi pantanót mutattak. Annyira lapos volt, hogy bár a mi településünk százmérföldnyire állt a tengertől, mégis, mikor a hold megindította a dagályt a növényzeten át, a víz nálunk is mindent elborított. Olyankor a fák csúcsához kikötött tutajon aludtunk, vagy magán a fán. A segédek is felzsúfolódtak velünk az ágak közé épített teraszra, de ők nem aludtak, hisz annak nappal volt az ideje. Figyeltek minket, hogy alszunk. A fák megrázkódtak, dübörgés söpört át felettünk, előre-hátra döntve a törzseket: a hajó felszállt. Néztük, amint az égbe emelkedik, a vörös-narancs lángokat szárnyai alatt. Két segéd a vízbe pottyant. Egyikük elkapta a rudamat, a másikat Sam húzta a tutajra. Visszaemeltük őket az ágak közé. Láttam odafönt a sérült kezű segédet - tehát még velünk volt. Fehér kötése mindig előttünk villogott a lombok közül, egészen hajnalig. Mikor az első fénysugár a folyóra vetült, a segédek az árnyékba másztak aludni. Majd utolérnek minket. Tudják az utat. Még két napig nem keresztezünk nyílt víztükröt, hát nem keltett sietniük. De ha a nyílt vizet nappal érjük el, össze kell szednünk őket és a tutajra rakni, úgy átlökdösni a járművet a következő facsoportig. Egész nap hajtottuk a tutajt lefelé a torkolatban. Voltak párosok, akik hozzászoktak az éjszakai utazáshoz, de mi Sammel jobban szerettük, ha látunk is. Sose lehet tudni, mi minden vadászik a sötétben. Mikor a nap lenyugodott, és a víz emelkedni kezdett, keresztbe fektettük rúdjainkat a tutajon. Hagytuk, hadd emelkedjen fel az óriásira nőtt fák csupasz törzsei között. Csak a fiatalabb fácskáknak volt águk az éjjeli vízszint alatt. Sam és én kiszúrtunk egy öreg fát, melynek vastag ágai egyenesen nyúltak el a víz felett, kikötöttük hozzá a tutajt, gallyakat vágtunk, és teraszt építettünk húszlábnyira a víztől. Sam széles leveleket keresett, amiken megalhatunk. Én kihelyeztem a halcsapdát. Fogtam is egy nikodzsit meg valami hosszú, nyálkás izét nyolc zömök lábbal, amik addig csapkodtak összevissza, míg gazdájukat vissza nem hajítottam. A nikodzsi ugyan meglepett, de mivel csak egy jött fel, úgy véltem, nagyobb telep nem lehet a közelben. A harmadik merítésre a csapda hat búshalat hozott fel. Sammel jót nevettünk bánatos arckifejezésükön, aztán megettük őket. Mire végeztünk a mosogatással és a holmink tutajhoz rögzítésével, már egy órája sötét volt. Segédeink
csicseregve tűntek fel a fák között. Lehajoltak az ágakról, hogy megszaglásszanak minket, aztán körbefutkosták a teraszt és a tutajt. Sam kinyitotta a vízmentes ládát, kivette a szemüvegét, a zseblámpáját, és elolvasott néhány oldalt egyetlen könyvéből, a Moby Dickből. Már legalább ötször vagy hatszor elolvasta - ebből kétszer nekem, hangosan. Az első ellenőrünk felesége adta neki, mert ő ráunt. Mikor aztán elhelyezkedtünk az alváshoz - egyik kezünkben zseblámpával a ránk mászó kisebb férgek elijesztésére, oldalunkon a pisztollyal a nagyobbak miatt -, a segédek letelepedtek körülöttünk, és nézni kezdtek minket. Az éjszakában messze valami felüvöltött; tompa hang, mint egy ködkürt, mély és átható. A segédek megpaskolták az arcunkat, hogy megbizonyosodjanak róla, ébren vagyunk és figyelünk. Halálra rémültek, egy hangot sem adtak. Aztán vagy félóráig semmi szokatlant nem hallottunk, és már csaknem újra álomba merültem, amikor a hang megint felüvöltött, most már sokkal közelebb. Sammel felültünk. A segédek sebesen, némán az ágak közé másztak. Már csak kerek szemüket láttam, minket néztek. A sérült kezű learaszolt a vízhez, és fehér kötésére iszapot és sarat kent, hogy elrejtse. Gondoltam, akkor már inkább le kéne venni, de ő addigra felmászott a fa túloldalán, és eltűnt. Semmi többet nem hallottunk. Sam és én végül ismét visszafeküdtünk. Folyton azokon a lényeken járt az eszem, amiket még a tudósok se láttak, de mi igen, és amiket nem is láttunk, csak hallottunk. Sötétben keltünk fel, amikor a víz sisteregve megindult a fák közt. Csöndben mozogtunk - az éjszaka lényei még vadásztak -, óvatosnak kellett lennünk, nehogy a tutaj fönnakadjon az ágakon a nappali vízszint felett. Hajnalra már csaknem leértünk, és a fény biztonságot is adott. Pisztolyainkat a napra raktuk, hogy feltöltődjenek. Lokátoros csuklóm feszült és fájt. Észrevettem, Sam is masszírozza az övét. Azon gondolkoztam, mi történik majd, ha kivágjuk, és mennyi idő alatt juthatunk el az új társaság városába. - Nők, Sam - mondtam. Elmosolyodott. - Remélem, több is - felelte. Nevettem, és visszaemlékeztem arra, mikor egyévi szolgálat után “eltávozást” kaptunk a társaságtól. Elröpítettek a főhadiszállásukra, és adtak kettőnknek egyetlen apró szobát. A frigó tele volt otthoni gyümölcsökkel - alma, narancs, még egy őszibarack is. Ültünk az ágy szélén, gyümölcsöt ettünk, és akkor valaki kopogott az ajtón. Kinyitottam. Egy csinos lány állt ott gyűrött, fehér ruhában, derekán vörös selyemövvel, mezítláb. - Ó, szóval ketten vagytok - mondta és elpirult. A társaság annyira szűkmarkú volt, hogy kettőnknek küldött egy lányt. Beinvitáltuk. Almát evett, és nevetgéltünk egy darabig. - Nos? - mondta ő, mikor elakadt á társalgás. Kisimította ruháját, és ránk nézett. Én meg Samre, ő pedig rám; és elengedtük a lányt, túlságosan zavarban Voltunk - ő is, bár ő készen állt mindenre, hisz ez volt a munkája - ahhoz, hogy egyazon szobában bármihez is hozzákezdjünk.
- Igen, több - mondtam. Egy hétig utaztunk délnek a Sammel utolsó utunkon felfedezett nikodzsitelepig - ez volt a legjobb, amit valaha találtunk. Egy, a pantanóból tizenhét lábnyira kiemelkedő dombocskán leltünk rá - egymérföldnyi lehetett a kiterjedése, saccoltuk Sammel -, és apálykor fekete lyukak tízezrei tátongtak a fák alatti iszapban, üregek, melyek a nikodzsik nappali búvóhelyét jelezték. Amikor megjött a dagály, a nikodzsik kirajzottak. Mivel csak Sam és én tudtunk a telepről, még nem dézsmálhatta meg senki, így három éjszaka alatt több nikodzsit foghatunk, mint amennyit a tutajunk elbír délre, az új társaság városa felé vezető utunkon. Ekkora fogás jó lesz bemutatkozásnak. Dél körül értük el a dombot. Sammel kikötöttük a tutajt, aztán hasra feküdtünk, hogy aludjunk végre, hisz egész éjjel keményen dolgoztunk. A segédek előugráltak a zsákok alól, amikkel letakartuk őket, és felmásztak a fa lombjának árnyai közé. Útközben többen a nikodzsiüregekbe dugták kezüket, megpróbáltak kihúzni egyet-egyet. Az elsők fogtak is párat - iszaposak voltak, tátogtak a levegőn és a fényben -, és felcipelték fára. Ott tisztára nyalták őket, kiköpték az iszapot, aztán megették a nikodzsikat. A többieknek nehezebb dolguk volt. A nikodzsik megérezték az iszapban lépkedő segédek keltette rezgéseket, és más szögben folytatva alagútjukat, mélyebbre ásták magukat. A tutajt utolsóként elhagyók nem is igen fogtak már. Estefelé felébredtem, és felkeltettem Samet is a vízszint emelkedett. Mi sodródtunk vele, és rúdjainkkal a tutajt a domb teteje felé hajtottuk, amit még nem lepett be a víz. Ez úgy húsz láb sugarú szárazföld lehetett, itt kötöttük ki egy fához a tutajt. Három gödröt ástunk, amiket rögtön meg is töltött a víz, ezekben akartuk életben tartani a vászonzsákokba szedett nikodzsikat indulásunkig. Sammel alsónadrágra vetkőztünk, és kiteregettük a hálóinkat. A segédek lassan közelebb jöttek a fákon, lemásztak, és mögöttünk a fűben csiripelni kezdtek. Most dolgozni kellett, és ez sosem derítette őket jobb hangulatra. - Átnéz háló? Sam és Jake átnéz háló? A sérült kezű segéd volt az. Megfogta a háló egy-egy darabját, és ellenőrizte. - Igen, mi átnéz - mondtam, aztán felnevettem. Pont úgy beszéltem, mint a segéd. - Itt van egy lyuk. Mutatta a hálón a helyet, és ott tényleg lyukas volt. Hoztam a tutajról tűt meg kócot, és bevarrtam a szakadást. Mikor a nap már csaknem alábukott, a víz forrongani kezdett körülöttünk: a nikodzsik rajzottak ki a felszínre, bogarakat űzve, melyek leszálltak, de felrepülni már nem tudtak, csak kapálóztak összevissza. Gondosan figyeltük a vizet a segédekkel együtt, nehogy valami olyasmi is beússzon a hálóba ami már túl nagy megenni. Úgy látszott, minden rendben. Sam és én megfogtuk a háló két végét, tizenkét segédünk - meg a közepét, és belegázoltunk a vízbe; iszap nyomult át lábujjaink között. A nikodzsik nemigen menekülhettek előlünk Sammel mellig gyalogoltunk be a vízbe, a segédek pedig bátran úsztak utánunk a háló rájuk eső részét foguk közé szorítva, vigyázva, nehogy összegabalyodjanak. Mikor visszaindultunk a part felé, magunk után
húzva a hálót, az annyira nehéz lett, hogy Sammel nem bírtuk, így pár nikodzsit el kellett engednünk. A partra érve a nikodzsik szétfutottak, megpróbáltak visszajutni a vízbe, farkuk magasan hátuk fölé kunkorodott. Sammel utánuk vetettük magunkat, megtöltöttünk két vászonzsákot, és a gödrökbe merítettük. A segédek leültek, és marokszám szórták szájukba a nikodzsikat, elégedetten lakomáztak. A víz még mindig okénak tűnt. A segédekre néztünk, úgy látszott, ők is mennének még, hát mentünk, ezúttal a sziget másik oldalán. Már egy órája sötét volt, mire partra húztuk a hálót, zsákokba rakodtuk a nikodzsit, a gödrökbe merítettük és szétterítettük a hálót. Sammel bevilágítottuk a vizet. Csak a nikodzsik kavarták mindenütt, semmi más, semmi nagyobb. Általában kétszer-háromszor bevonjuk a hálót, aztán kihajtjuk a tutajt, és körözni kezdünk, egy kisebb hálóval, fogdosva össze a nikodzsikat. Túl veszélyes volt sötétben begyalogolni a vízbe. - Szálljunk tutajra?- mondtam. - De nézd csak a nikodzsikat - felelte Sam. Annyi volt belőlük, és olyan egyszerű elkapni őket. - Csak még egy menetet - könyörögte. Bólintottam. Ha valami utánunk is vetné magát, biztos belegabalyodna a hálóba, és mi addig kimászhatnánk a tutajra, a partra vagy fel egy fára. Szóval nekivágtunk. Most azonban csak a hasig érő vízig mentünk be. A segédek túlúsztak rajtunk, mi pedig húzni kezdtük a hálót. És akkor abbamaradt a víz forrongása. A fák lombjában is elhalt minden nesz, váratlanul, mintha valaki csendet intett volna. Valami elindult vadászni. Sammel megmarkoltuk a hálót - hagytuk a nikodzsit kiúszni alatta és felette, csak arra ügyeltünk, hogy mindig köztünk és az odakint portyázó lény között maradjon -, és lassan elindultunk vissza, a part felé, igyekezve minél kevésbé felzavarni a vizet. A segédek egyszer csak eldobták a hálót, hozzám úsztak, és a lábam köré gyűltek. Sose csináltak még ilyet. A hálót tartani kellett, amíg mindenki a tutajra vagy a partra nem ér. Tehát odakint az valami új. - Sam... - kezdtem. Ekkor előtte egy sötét test emelkedett ki a vízből. - Fuss! Sam menekülni próbált, de a lény ráugrott, ő felüvöltött és elmerült. Partra evickéltem a pisztolyomért, aztán keresni kezdtem Samet. A vízben kapálózott. Odagázoltam hozzá, és ő megragadta a derekamat. - A nyelvével fogja a lábam! - ordította. Feltartottam a pisztolyom, hogy lepuffantsam, bármi fogja is, de nem láttam semmit: a víz alatt volt. Vonszolni kezdtem Samet a part felé, és akkor kiemelkedett. Sötét volt és hatalmas. Lagarto. Egy lagarto volt, a nyelve tele hallucinációkat okozó mérget kilövellő tüskékkel. Azt várta, hogy a méreg hatni kezdjen, csak akkor terelte volna be Samet a szájába, a fogai közé. Bömbölt, és Sam lába után nyúlt. Fejbe lőttem a lagartót. A sugár leborotválta a pofáját, az orrát, kiégetve a sebet, úgyhogy nem is vérzett. A vízbe zuhant, holtan, de még mindig fogva Samet a
nyelvével. Lefelé irányítottam a sugarat, hogy elvágjam, gőzfelhők törtek a magasba. A nyelv elszakadt, és Sammel hanyatt estünk. Kihúztam az iszapos partra, a nyelv egy darabja még mindig lába köré fonódott. Sam odanyúlt, hogy letépje, de elkapjam a kezét. - Hozzá ne érj! - kiáltottam. Egy darab vásznat csavartam a jobb kezemre, letéptem a nyelvet, és a vízbe hajítottam. A lagarto tüskéi nyolc helyen fúródtak Sambe. Máris vörös vonalak futottak felfelé a lábán. Előhúztam a bicskáját, felvágtam a lábát, és szívni kezdtem a vért, köpködve, vigyázva, nehogy valamit lenyeljek belőle. - Segítsetek! - hívtam a segédeket, de egyikőjük, se mert közel jönni hozzánk. Sam hallucinálni kezdett, mutogatott, valamit mormolt egy nőről, akinek vörös selyemöv van a csípőjén, a kezében meg egy csöpögő olajoskanna. Felnéztem, amerre mutatott, és meg is láttam egy nőt a segédek gyűrűjében, de olajoskanna nem volt nála - inkább egy kutyus, és nem is vörös selyemövét viselt, hanem vörös papucsot. - Tévedsz, Sam - mondtam. Vörös papucs van rajta, és a kezében egy kiskutya. Amint ezt kimondtam, rájöttem, hogy mi történik. Pofon csaptam magam, és a tutaj felé másztam. Én is hallucinálni kezdtem; mégiscsak lenyelhettem egy kis mérget. De a gyomorba jutott lagartoméreg csak megbetegíti az embert és megőrjíti, nem öli meg. Be kell adnom Samnek egy adag antibiotikumot, míg képes vagyok rá. Mire megtaláltam a segélydobozt, Sam félig már a tutajra mászott, tudta jól, mi kell neki. Feltéptem a dobozt, az injekciós tűk és fiolák szétszóródtak a sárban. A szemem nem volt már hajlandó fókuszálni. Minden fiolát közelről kellett végignéznem, míg végre egyiken az Instituto de Butanta, a Sao Pauló-i szérumközpont nevét olvastam, azét a cégét mely különleges gyógyszereinket gyártotta. Egy injekciós tűről letéptem a plasztiksapkát, a szérumba mártottam és megtöltöttem. Megragadtam Sam karját, és beledöftem a tűt - de nekem fájt. Akkor rájöttem, a saját karomba szúrtam, úgyhogy kihúztam, és végre Sambe döftem; most nem éreztem, tehát tényleg jó helyre ment. Beadtam neki a szert. Még egyet akartam, hisz nem tudhattam, mennyi ment az elsőből az én karomba, de nem találtam meg újra a fiolát. Akkor a nő letette a kutyust, felém indult, mosolygott, és kinyújtotta a karját... Csak hajnal után tértem magamhoz, mert okádnom kellett. Láttam, már mindketten sort kerítettünk rá néhányszor. Sam fejét az ölembe vettem, és pofozgatni kezdtem, ahogy a segédek szokták. Ők egyébként eltűntek, nyilván árnyékba vonultak. De miért futottak el a lagarto elől? Láttak már minket végezni húsz ilyen rémmel is. És miért nem figyelmeztettek? Sam lába vöröslött és földagadt. Mélyen aludt, verejtékezve. Letettem a fejét, és a tutajhoz támolyogtam a segélydobozért, arra gondolva, valamivel bekötözöm Sam lábát. Emlékeztem még, hol állt a lány, úgy éreztem, muszáj odanéznem, a nyomait keresnem. Sehol semmi. A kutyusé se. Aztán az iszapos mezőre néztem, amit éjjel még víz borított, és megláttam a lagarto tetemét, amit már félig lerágtak. Ki tudja, mi ólálkodott az éjjel körülöttünk, befalva ezt a rémet?
Mikor rátaláltam a segélydobozra, és elindultam Sam felé, suhogást hallottam a lombokból. Felnéztem. Ott volt az összes segéd, az árnyékban. A sérült kezű felém mászott egy ágon, elernyőzve szemét a fény elől. - Sam meghal? - kérdezte. - Nem. Él, de nem sokon múlott. - Sam felé indultam, de a segédek olyan bánatosan kezdtek turbékolni, mintha csalódás érte volna őket. Megint felnéztem. - Akkor nem kap biztos-sírást Jake? Nem megy haza? Csak egy pillanattal később értettem meg. A segédek mind a fagyasztókamrában voltak, amikor Raimundo a biztosításról beszélt nekünk. Annyit foghattak csak fel belőle, hogy ha Sam meghal, én hazamehetek. És eszembe jutott, amikor a sérült kezű segéd felébresztett éjjel, megkérdezni, mit szeretnék a legjobban és hogy mit válaszoltam. - Ti disznók! - ordítottam. Felkaptam egy botot, és feléjük hajítottam. Ők feljebb kapaszkodtak az ágak között, és zavartan csicseregtek. Én azonban csak dobáltam feléjük a botokat, úgyhogy végül átmásztak más fákra, elbújtak az árnyékban. Alkoholt locsoltam Sam lábára, erre felébredt. Szeme elé kapta a karját, hogy a fényt kirekessze. - Hol a nő? - kérdezte. - Kansasban - feleltem. Baktérium elleni krémet kentem szét a lábán, aztán bekötöztem. Cserélgetnem kell majd a kötést meg a krémet. Reméltem kitart addig mindkettő, míg igazi orvoshoz nem érünk. Kiszedegettem a fecskendőket és fiolákat az iszapból, lemostam, beadtam Samnek egy löket antibiotikumot, aztán a segélydobozt visszavittem a tutajra. Az egészet levonszoltam a vízhez, és kikötöttem egy fához. Visszamentem a nikodzsis zsákokért, azokat is a tutajra dobáltam. Mikor Samért mentem, a segítők a fölé magasodó fára gyűltek, és csiripelni kezdtek. - Hová megy? - kérdezte az egyik. - Ti menjetek a pokolba! ~ ordítottam. De aztán mégis meggondoltam magam. - Nem. Menjetek vissza a régi társasághoz. Rászolgáltatok. Tudtam, úgysem értik meg a mondat iróniáját, mint ahogy cselekedeteimet sem, de nem érdekelt. Menjenek csak vissza oda, ahol élnek, aztán ha kellőképp megéheznek, keressenek maguknak valami brazil párost, és dolgozzanak nekik. Inkább azokhoz valók. Sammet a tutajra vonszoltam, eloldoztam az alkalmatosságot, és hajtani kezdtem lefelé a folyón, déli irányba. Holnap kivágjuk majd a lokátorainkat, és ha nem vérzünk el, megtaláljuk Raimundót. Ha pedig mégsem, csatlakozunk Dorothyhoz és Totóhoz Óz földjén. Németh Attila fordítása Ron Montana Történelemlecke Jeffrey Stillwell professzor megállt az útjelző táblánál, hogy elvégezze megszokott, vadászat előtti szertartását. A benne munkáló irónia gunyoros fintort kényszerített az
arcára, amint felhajtotta időette hátizsákjának fedőlapját, és elővette belőle a Gyöngyház márkájú fényezőpaszta műanyag flakonját. Miután alaposan felrázta rohamosan csökkenő tartalmát, lecsavarta róla a kupakot, és a fehéres, spermaszerű löttyből kis pöttyöt csöpögtetett a másik tenyerén tartott négyszögletes frottírtörülköző-darab közepére. Mosolya egyre szélesebb lett arcán, amint a pasztát szétdörzsölte az út menti “totemoszlop” zöldesen csillogó fémtáblájának felületén. Csaknem fizikai kielégülést nyújtó aktus volt ez, amelyet minden alkalommal elvégzett rendszeres, havi, a hegyvidékre tett kiruccanásai előtt. Sokéves autóápolási gyakorlattal, precíz, körkörös mozdulatokkal kente a ragacsos folyadékot a CLAIRMONT feliratra, majd lejjebb, a LAK. 36 557 jelzés köré. A habos hullám lassan terjedt előre a szögletes, fehér jelek síkján. Míg a paszta száradt a MAG. 6675 láb feliraton, hátrább lépett a kétsávos aszfaltúton, hogy megcsodálja alkotását, mintha gondos olajfesték-alapozás lenne valami finom festővásznon. A langyos nyári szellő meglobogtatta hosszú haját, felborzolta tömött szakállát, és ezzel egyidejűleg megkeményítette a fényezőpasztát. A jelzőtábla tésztafehérre változott, még komikusabbá téve a groteszk népességjelző adatot. “Valamelyik nap csak előveszem egyik régi lélekbúvár könyvemet, és kibányászom belőle, miféle tudatalatti kényszer ösztökél arra, hogy a legjobb vadászidőmet pocsékoljam ennek a letűnt civilizáció által idebiggyesztett jelzőkarónak a tisztogatására.” Stillwell úgy találta, hogy az önmagával folytatott és nyilvánvalóan válasz nélkül maradó társalgás még mindig sokkal érdekfeszítőbb, mint Clairmont, a “régi szép időkben” is csak nyomorúságos kisvároska maradék hétszáz-egynéhány lakosának bármelyikével való csevej. Miközben visszacsavarta rá a kupakot, eszébe jutott, hogy az üvegcse fél dollárjába került. Belepottyantotta a hátizsákjába, szíjas vállpántját ráigazította a kelleténél jóval többszöri mosást látott egyetemi egyentrikójának vállára, majd lassan, érzéssel hozzálátott, hogy foltos farmerjének farzsebéből előcincált másik rongydarabjával fényesre pucolja a vastagon bekent fémtáblát. Végezvén ezzel, hátrább lépett csillogó művétől, és elmosolyodott. “No lám! Ragyogó varázstűz a sosem látott gonosz szellemek elriasztására.” Nevetve megfordult, és letekintett a dombtetőről, ahol állt, a közvetlenül alatta elterülő városmúmia szélső házaira. Clairmont fásultan terpeszkedett a Sziklás-folyó völgyének keleti csücskében. A “régi szép napokban” a sebes vizű folyó nyugati irányban futott el a város mellett sziklás medrében, vagy jó száz kemény mérföldnyi hosszúságban. Ezt a szakaszt a sporttutajosok az egyik legjobbnak tartották az egész világon. Most a folyóágy sűrű bozóttal benőtt csalitos volt, amelyben csak itt-ott csillant meg a lapos köveken lustán bukdácsoló, tiszta hegyi forrásvíz. Ezeket a köveket alig tíz évvel ezelőttig vagy ezer esztendeje nem érte a hegyek friss lehelete. Stillwell jó néhány idősebb asszonyt látott a vízfolyás partján, a főutat a folyón átvezető híd romjainak közelében. A betonpillérek úgy sorakoztak a mederben, mint hatalmas lépőkövek, míg az alacsony vasszerkezet a bozótban lapult, acélszuronyai csak helyenként döfték át a zöld növényzetet, a múlt szinte láthatatlan emlékműveként.
Az asszonyok ötgallonos fehér műanyag kannáikat töltötték meg éppen a szabad vízfelületeknél, hogy beszállítsák a raktárak reggeli szükségleteinek ellátására. Ráncos, napszítta bőrük éppoly barna volt, mint a part földje a talpuk alatt. Azon megint nevetnie kellett, hogy sokkal jobban hasonlítottak a folyót valaha igencsak hasonló célokra felhasználó indiánokhoz, mintsem az automata mosószalonban cseverésző huszadik századi háziasszonyokhoz. A városnak a hídtól északra elterülő, nagyobbik részét csupaszra kiégették, amikor a megmaradt lakosság elveszítette uralmát a hatalmas halottégető máglyák felett, miután a “járvány” elvitte a polgárok túlnyomó többségét. Akkor történt, hogy Lucien Garrick, a seriff, pár helyettesével és a rendőrosztag megmaradottjainak támogatásával hatalmába kerítette a raktárakat. A vékony, szikár felépítésű férfi felvette a repedezett aszfaltról Medveölő márkájú, szuperrugalmas vadászíját, és Célzótávcsövét a híd keleti oldalán, elterülő bevásárlóközpont felé irányította. A vásárlónegyed szélén álló áruház hosszú, szürke téglafala felett a konyhai tűzhelyek reggeli füstje kormozta be a halványkék égboltot. A Safeway áruház előtti parkolótéren Garrick néhány legénye lézengett, patkójátékkal ütötték el az időt, közben házilag kotyvasztott sört iddogáltak. Stillwell úgy irányította a céltávcsövet, hogy fonálkeresztje végigfusson az üzletközpont és a hozzá tartozó negyven raktárépület körül szilárd falat alkotó autóroncsok hosszú során és az erős szögesdrót kerítésen. Új jelentést ad ez az “önellátó gazdálkodás” kifejezésnek. Mély kacagása visszhangzott az utat a háta mögött szegélyező magas, gyér lombú fák koronái felett. Megfordult, és komótosan elindult észak felé. Amikor a nap már magasan járt az elszürkült égen, a férfi megállt, megnyúzta és megsütötte a még reggel lőtt üregi nyulat. A hús rágós és inas volt, de olyan ember vehemenciájával marcangolta, akinek halvány fogalma sincs, mikor jut ételhez legközelebb. Ezt a szokást az utóbbi hét esztendő kényszerítette rá. “Helyes - jegyezte meg két harapás között a nyílt tűz előtt guggolva -, legalább a vérem koleszterinszintjével nem lesz túl sok gondom” Miután az utolsó lerágott csontot is az izzó parázsra hajította, letekintett a steppelt paplan mintázatát utánzó völgykatlanba. A Kis-Ij-gerinc tetején volt éppen, vagy kilencezer lábnyi magasságban; s erről a pompás kilátóhelyről jól kivehette a keleti irányban jó kétszáz mérföldnyire sorakozó alacsonyabb csúcsokat, amerre Preston Falls városa volt valaha. Vagy talán még most is ott van, már amennyit ő tud az egészről. A “világ”, ahogy Clairmont hétszáz-egynéhány lakosa nevezte az életteréül szolgáló hatvanmérföldnyi biztonságos övezetet, nem rendelkezett más településekkel. A zóna egy homokóra alakú földdarab volt, amely az Alamar-hegy csúcsánál kezdődött, délre kanyarodva magába foglalta a Tonto-tavat és a tízezer lábnyi magasságban eredő, valahai Sziklás-folyót. A homokóra alját a régen kitűnő termőföldjeiről is híres, Clairmont városát is körülölelő lapály alkotta. Stillwell az első évben körüljárta a “homokóra” teljes körvonalát, kezében egy-két raktárdollárért vásárolt sugárzásmérővel. Tudta persze, hogy Garrick merő megszokásból kért érte pénzt. Clairmont valamennyi életben maradott lakosa tudta, hogy a homokórán túli halálzónában semmi, egyetlen madár, de még csak egy féreg
sem él. A járványt egyébként nem hozták összefüggésbe a radioaktív sugárzás semmiféle ismert mellékhatásával. Sok vakmerő lélek megkísérelte a sivárságon való átkelést a “járvány” első napjaitól kezdve. Tábori látcsövével Stillwell az első évben még megtalálta csontjaikat a földön szétszórva. Egyikük sem jutott be a zónába egy mérföldnél, mélyebbre. Amilyen makacs ember volt, a számlálót arra használta, hogy bebizonyítsa: nem a sugárzás teremtette a minden lehetséges távolabbi élettől őt elrekesztő áthatolhatatlan pusztaságot. Kísérleteinek eredményei nem szolgáltak valami nagy örömére. Ezúttal egy katedrális alakú gránitkiszögellésen üldögélt, és vizsgálta a messzeséget az inkább megszokásból, mintsem szükségből magával cipelt látcsövön keresztül. Négy-öt mérföldre keletre, már a pusztaság felett egy termetes héja csapott le zuhanórepülésben a magasból, akár egy sötét színű vitorlázó repülőgép. Ez annyit jelentett, hogy a halott zóna az ő elképzeléseinek megfelelően szűkül. A “homokóra” területén élő legtöbb állat gyorsan hozzászokott a bezártsághoz, érezte a kopárságban rá leselkedő láthatatlan halált. A rovarok viszont nyilvánvalóan nem rendelkeztek ilyen képességekkel. Ez lehetővé tette Stillwell számára, hogy egyértelműen megbizonyosodjék az élet övezetének határairól, hiszen mást sem kellett tennie, mint hogy évente körüljárja a “homokórát” és lemérje a távolságot, amennyivel a rovarhullák előbbre haladtak a halálzóna szélén. Elmosolyodott a gondolatra, hogy ha az a akármilyen gyilkos vírus az ő számításainak megfelelő ütemben szorul vissza, akkor 2103. július 21-én, délelőtt tíz órakor vagy akörül hagyhatja el végleg a börtönét. Annak tudata, hogy azt a száz-egynéhány évet úgysem éri meg, lényegesen nem befolyásolta folyamatos helyzetfelmérő munkálatait. Aznap Stillwell késő délután érkezett vissza a házikója előtti tisztásra. A hajdani üdülőbungalót körülvevő alacsony fák mögött lenyugvó nap egyre mélyülő árnyékok hálóját szőtte a talaj felszínén, mint valami börtönrácsokat. Stillwell ezt az alkonyi órát kedvelte a legjobban. Leginkább ekkor telepedhetett ki szétesőben lévő nyugágyában a tornácra, és gondolhatta, hogy egyik nyolc évvel azelőtti hosszú hétvégéjét tölti odafönt, es közben a könyvén dolgozik. A tisztás egyik oldaláról odahallatszó motoszkálás arra figyelmeztette, hogy ezúttal felfüggesztheti a kellemes visszaemlékezést. - Stillwell professzor! - A legényke előbukkant az előrekúszó árnyékból, és a professzor meglátta a jobb kezében hanyagul lóbált vadászpuskát. Knapp egyik fia volt. Stan vagy Sid, vagy hogy is hívják, a kisebb gyerekek egyike; úgy tizenhat éves lehetett. Knapp ritkán engedte meg, hogy puskával kószáljanak, hacsak nem vadászatra indultak, de a lőszernek annyira szűkében voltak, hogy még ilyenkor is inkább íjat és nyilakat vittek magukkal. Stillwell saját fegyvere után nyúlt, de felhagyott a mozdulattal, amikor meghallotta a háta mögött megszólaló hangot: Apám azt akarja, hogy jöjjön le a városi gyűlésre. Azt mondja, vészhelyzet van. Stillwell előrehajolt, és megfontolt mozdulatokkal letette íját, tegezét, hátizsákját, mielőtt válaszolt volna. A másik hang felé fordult, miközben a két ujja közé szorított vesszőn csüngő ugartyúkpárt mérlegelte.
- Lemehetnék, fiam, de meg kell kopasztanom ezeket vacsorára... különben is, tudod, hogy sohasem avatkozom a politikába... nem szolgálja az a hosszú életet. Steve Knapp, a húsz év körüti legény szutykos khakiszínű öltözékében, kezében egy 22-es Mossberg puskával elősétált. Még csak meg sem próbálta elrejteni a fegyvert. Stillwell mélyet sóhajtva ellazult ültében, megpillantva a viharvert puskát. Bármiféle határozott ellenszegülésre irányuló terve szertefoszlott a Mossberg láttán. Ha Knapp ilyen komolyan felfegyverezte mind a két fiút, akkor igazán nyomatékos meghívásról lehetett csak szó. - Azt hiszem, valóban komolyan látni akarja önt, professzor. Aszonta, hogy személyesen kísérjük le magát a gyűlésre. Lehet, hogy Garrick egy-két legénye beszívott, és valami préda után kajtat. Nem tenne jót magának, ha megsebesítenék, meg minden... Mi van magával, hogy mindig így elhúzóckodik a dolgok elől? A Steve által semlegességére tett megjegyzés hallatán Stillwell elfintorodott, és eszébe jutott, hogyan viszonyult Hitler számos kisebb ország hasonló álláspontjához vagy ötven évvel ezelőtt. Semmi sem változik a világban, tűnődött magában, miközben a vadtyúkokat a napsütötte oldalpalánk tövébe ejtette. - Azt hiszem, Steve, ezt az alkalmat el kell mulasztanom. Majd legközelebb, talán. A fiatalember könnyed mozdulattal megemelte puskája, csövét. - Papa valóban azt akarja, hogy ma este ott legyen, professzor. Stillwell széttárta a karját, és elmosolyodott. - Nos, ebben az esetben udvariatlanság lenne a részemről, ha visszautasítanám, nemde? A gyűlés már előrehaladott stádiumában járt, mikorra a két ifjonc bekísérte őt Knapp Második utcában lévő sebváltójavító műhelyébe. A széles, olajfoltos betonpadlón vagy két tucat férfi és nő szorongott, egyetértő mormogással támogatva az energikus, sötét bőrű férfit, aki egy viharvert Toyota kisteherautó platóján állva hadonászott az öklével, hogy ezzel is nyomatékot adjon fenyegető szavainak, szeme vadul villogott. -... csak akkor őrizhetjük meg akár legcsekélyebb méltóságunkat, ha visszavágunk, mégpedig a bosszú erejével! Stillwell meghúzódott az egyetértően zúgolódó tömeg hátsó soraiban, onnan figyelte Knapp nyilvánvalóan hatásos szónoklatát. A magas termetű, őszes férfi volt a műhely tulajdonosa, és a városi tanács tagjaként is tevékenykedett az összeomlás előtt. Az elmúlt években rendszeresen lerohanta Clairmont fogyatkozó lakosságát, hogy dühödt hangon fenyegetőzzön vagy lamentáljon, akár valami újjászületett Huey Long, attól függően, mennyire uralta éppen a helyzetet, persze rendszerint teljesen hiábavalóan. A professzor mosolygott magában. Ezúttal nyilvánvalóan olyan esetről volt szó, amelyet Knapp simán elintézhetőnek vélt. - Garrick és zsoldosai évek óta csak fejnek és kopasztanak bennünket. A nekünk eladott dolgok árát feltornásszák, a Raktár feljegyzéseit meg úgy alakítják, ahogy nekik tetszik. Mi látjuk el vaddal a konyhájukat, szállítjuk az üzemanyagot a generátoraikhoz, s míg ők viszonylagos pompában dőzsölnek, mi úgy szolgáljuk őket, mint nyomorult jobbágyok földesuraikat!
“Hát, nem egészen” - igazította helyre magában Stillwell. A helyzet inkább a polgárháború előtti konföderációéra emlékeztetett, nem Oroszlánszívű Richárd Angliájára vagy éppen valamelyik Lajos Franciaországára. Ám ha Knapp arra tör, hogy a város főterére kivonszolja és ott mészároskampóra aggassa őket, az a ő dolga. Stilfwellnek semmi kedve nem volt hozzá, hogy ilyen baljóslatú vállalkozásba. belekeveredjen. - Ezúttal túlságosan messzire mentek! - bömbölte Knapp. “Miért tudtam előre, hogy ennek be kell következnie?” - kérdezte magától a professzor. A két Knapp csemete szorosan a háta mögött állt, elzárva előle a menekülés útját, így hát, nem akarván hálátlannak mutatkozni a megtisztelő meghívásért, inkább közelebb-húzódott a teherautó hátuljához. és mi a javaslata, Al, hogy üssük ki a nyeregből a mostani vezetést? - kapaszkodott Stillwell a leeresztett hátsó billenőajtóba, és felnézett a lélegzetvételnyi szünetet tartó szónokra. - Keresztülrepülve a barikádokon, mialatt azok lőgyakorlatokat végeznek rajtunk az Uzijaikkal és Mac automatáikkal? Vagy esetleg alagutat ás, a központi szállásukon üt rajtuk, és álmukban gyűri le őket? - Stillwell felemelte a hangját, és kissé elfordult, hogy a hallgatóság is élvezhesse a szónoklatát. Ha már úgyis itt kell lennie, igazán ő is elmondhatja a magáét, szórakozhat egy kicsit. - Mindössze két nehézséget látok az egészben: azok ott felváltva alszanak, és maga nem tud repülni. Viszont ha úgy dönt, hogy felmászik a tetőre, és onnan próbálja meg rájuk vetni magát, közben én szívesen tartom a kabátját. Nem csattant fel a Stillwell által várt nevetés. Ehelyett a gyülekezet feszülten, ellenségesen vette körül. Erre a reakcióra egyáltalán nem számított. Knapp lekászálódott a platóról, és közvetlen közelről meredt Stillwell szemébe. - Jöjjön; professzor, hadd mutassak magának valamit! - szólt fáradt sóhajtással. A két puskás legény követte őket, amint apjuk utat tört a hátsó irodahelyiség szutykos, pókhálós üvegfala felé. A szegényesen bútorozott fülkében egy középkorú, kopott, virágmintás otthonkát viselő asszony kuporgott a priccs mellett, és egy elnyűtt katonai pokróc alól kilógó fehér, sovány kezet szorongatott. Csöndesen sírdogált. Mögötte állt egy komor, keszeg férfi munkásoverallban. Stillwell rájött, hogy csak az asszony férje lehet, de emlékezetében nem kapcsolódott az arcukhoz semmiféle név. Knapp odalépett a heverőhöz, és megmarkolta a takaró felső sarkát. - Lássuk hát, erre milyen tréfával válaszol, professzor. - Hirtelen mozdulattal visszarántotta a takarót, ós Stillwell valami olyasmire meredt, amiről először azt hitte, hogy az egy sokadik emeletről lezuhant áruházi próbababa. Az asszony nyüszítve hintázott a székén előre-hátra a tetem láttán. Férje nyugtatóan tette vállára reszkető kezét. - Nos, halljuk a poént, professzor! Ezek a szerencsétlenek biztosan megtapsolnák érte. - Stillwell odament a holttesthez, és hosszú pillantást vetett a kamaszlány szétmarcangolt testére. Látta, hogy a combok belső oldalát térdhajlatig vastagon borítja a ráalvadt vér. Csuklóján és bokáján megvizsgálta a dróttól származó mély bevágásokat. Melle merő nyers seb volt, mintha valami vadállat esett volna neki, feltépett, félrefittyedő ajka alól kilátszott kitépett metszőfogainak üres árka. Finom
mozdulattal átvette a takarót, és lezárta a halott kifordult, rémületbe meredt szemét. Visszafordult Knapp felé, hogy elkerülje az apa üres tekintetét. - Sajnálom, Knapp, de semmit sem tehetek a dolgok megváltoztatására - szólt őszinte sajnálattal a halott lányka, a szülei, a város... és az első cro-magnoni iránt, akit egy neandervölgyi megerőszakolt. - Vagy tucatnyian erőszakolták halálra. Egyszerre hármasával. Tudja-e, miért verték ki a fogait? Stillwell érezte, hogy felfordul a gyomra. - De hát... én... nem tehetek semmit. Knapp váratlan gyorsasággal szökkent előre, és egy széles pengéjű vadásztőr hegyét Stillwell torkának szegezte, az iroda falához tántorítva ezzel a nála magasabb termetű férfit. - Elég hosszú ideje lóg ki már a sorból, maga kurafi! Vegye tudomásul, hogy ennek a közösségnek a tagja, akár úgy viselkedik, akár nem! - Knapp hangja egy picit megszelídült ugyan, de Stillwell érezte, hogy a késhegy nyomása nem enyhül a torkán. - Az Isten szerelmére, professzor, hát nem látja, hogy mit tettek ezzel a kislánnyal? - Ezen én nem tudok segíteni. - Erre ne fogadjon! - hördült fel Knapp. Leeresztette a pengét, és a háttérben álló két fia felé taszította a professzort. - Al, a fiam udvarolt Normának. Ő mesélhet magának róla. - Normának? - Ez a halott lány neve. - Óó! - No, fiúk, vigyétek ki innen, és beszéljetek neki a lányról! - intett Knapp a fiai felé. Esetleg vigyetek magatokkal még pár embert. - Tudja, Knapp, hogy ilyesmi egyáltalán nem válik a javára - szólt Stillwell akkora meggyőző erővel, amennyire tellett tőle szorult helyzetében. Knapp felsóhajtott. - Lehet, hogy igaza van, professzor, de én nem kedvelem magát, sohase is csíptem, és igencsak megelégedésemre szolgálna, ha egy csöppet megtáncoltatnák! - De miért pont ön, Knapp? Van éppen elég embere, anélkül is, hogy belerángatna a dologba egy olyan öreget, mint én. Knapp ez alkalommal-először nevetett. - Ne játssza meg itt nekem ezt a vénember figurát! Láttam én, hogy mászta meg az északi hegyeket. Sokkal jobb formában van, mint mi öten együttvéve. - Azt hiszi tehát, hogy azzal segíthetek, hogy a koromhoz képest jól tartom magamat? Knapp a pultnak támaszkodott, a tőr hegyével piszkálta fekete körmét, mintha már nem is érdekelné az előtte álló ember. - Nem, hanem azzal, hogy okos! Maga egyetemi tanár, s ráadásul pokolian eszes. - Vigyorogva felnézett. - Csak arra volnék kíváncsi, vajon most is elég okos lesz-e hozzá, hogy helyesen döntsön! Stillwell fintorral válaszolt az elismerésre. Nem volt ez valami nagy bók olyasvalakitől, aki akkor sem ismerné el az intelligenciát, ha az a saját fülén csordulna ki.
és ha nem leszek, akkor majd maga kipofozza belőlem. Látom már, mennyire taksálja az alkotókészségemet. Knapp képéről elillant a mosoly. - Én nem hülyéskedek magával többet, professzor - szólt kése hegyével a garázs felé Intve. - Mindnyájan szavaztunk. Vagy segít kipenderíteni Garrick bandáját... és a penge már megint Stillwell orra előtt villogott - vagy átalakítjuk egy kicsit a fizimiskáját, és magát hajítjuk ki. - Azazhogy? - nézett szembe vele Stillwell csúfondárosan. - Szépen kivezetjük a pusztaságba, és megnézzük, hogyan kel át rajta. A professzor éppen elegendő ideig emésztette Knapp nyílt fenyegetését, hogy végül is komolyan vegye. Nyomban ki is alakította akciótervét, mihelyst megbizonyosodott róla, hogy Knapp nem blöfföl. A lehetőségek villámsebesen suhantak át az agyán, mígnem döntött az egyetlen logikus megoldás mellett. - Ha mégis úgy döntök, hogy segítek, szükségem lesz egy kis időre a haditerv kidolgozásához. - Vigyen mindent, amire szüksége van, csak azt ne feledje, hogy holnap ilyenkor kitoloncoljuk... Huszonnégy teljes óra, örvendezett Stillwell. Több, mint amennyire számított. Rengeteg idő annak kifundálására, hogyan bírjon le félszáz jól felfegyverzett és a Maginot-vonallal vetekedő védelmi rendszer mögött magát elsáncolt embert. Nem áll olyan rosszul. Stillwell fát aprított, mialatt az egyik, ugartyúk lassan pirult a nyílt tűz felett a bungalója előtt. Éppúgy, mint Clairmont bármelyik polgára, függetlenül attól, milyen katasztrófa fenyegethet éppen. A tűzifa előkészítése és felhalmozása elengedhetetlen volt arra az időre, amikor minden épület minden lehetséges résén befújt a borotvaéles szél, nemegyszer hetekig egyfolytában, a völgyet pedig keményre fagyott hó takarta, akárha új jégkorszak köszöntött volna be. Amint megemelte a fejszét, majd teljes erőből lesújtott vele a favágótőkén álló rövid tuskóra, fanyar humorral gondolt a megszokás erejére. A furcsa kényszer eluralkodott rajta, már jóval azelőtt, hogy az első, még ártatlanul hűvös szellők előretörtek észak felől, és figyelmeztették rá, hogy a nyár lassan őszbe fordul, tehát lelkesen végezte a favágás szellemet pihentető szertartását. Na és, hát Winston Churchill nem téglafalak rakásával szórakozott? A fejszét éppen a magasba lendítette, amikor meghallotta, hogy a háta mögötti bozótosban valami ág reccsen. Nem szakította meg a mozdulatot, keményen lesújtott a szerszámmal, simán a tuskó közepébe talált, majd megfordította a fejszét, hogy fonákütéssel végezze be művét. - Gyere csak elő, ha éhes vagy! Ma éppen bőség van a háznál! - kiáltott hátra a válla felett. Még a másik tyúkocskát is megsütheti, és nem teszi félre rosszabb időkre, döntötte el magában. Mondjuk, olyan időkre, amikor az eső már csak a csupasz csontvázát áztathatja. A tisztás szélén álló karcsú alak előjött a fák árnyékából, a fejszét harcra készen szorongató Stillwell felé.
- Már vacsoráztam. A férfi keményen belevágta a baltát a legközelebbi rönkbe, s az egyik ágról leakasztott trikójával törölgetve melléről az izzadságot, megindult váratlan látogatója felé. A nő szürke munkásinget és térdmagasságban levágott szárú bő tweednadrágot viselt túracsizmája felett. A mélyen homlokába húzott férfi cowboykalap majdnem teljesen eltakarta rövidre vágott, sötét haját. Övéről jókora kés csüngött. Térdének és arcának elővillanó bőre mélybarnára sült, s egészében nagyon férfiasnak látszott első tekintetre. Stillwell érezte, hogy ez a megjelenés tudatosan megtervezett. - Akkor talán valami édességet? Specialitásaink közül ropogós cseresznye és sajtos csokoládétorta szerepel a ma esti étlapon. Az asszony a tisztás közepére ért, és úgy vizsgálta Stillwell kunyhóját, mintha még sohasem látta volna. - Nagyon mulatságos. Arra lennék csak kíváncsi, milyen vidám lesz majd holnap ilyenkor. - Ó, ezek szerint hallotta már a legújabb híreket? - Én is ott voltam a hátsó sorokban Knapp műhelyében. Kitalálta-e már, hogy mit kell tennie? - kérdezte a tornác lépcsőjére telepedve, és tarkójára pöccintette stetson kalapját. Ez a mozdulat lehetővé tette, hogy a férfi belenézzen sötét szemébe, és felfigyeljen arcának vonzó szimmetriájára. Stillwell a nyakát is megtörülgette a trikóval, majd felhúzta, mielőtt válaszolt volna: és ki kérdezi mindezt? - Oké, máris mondom. Éppen most fogyott el az utolsó névjegykártyám; a nevem Croft, Lisa Croft. Azelőtt a sporttelepen dolgoztam. - Ó, és utcára lökte a kegyetlen piac. Csak egy ferde, halvány mosoly játszott a szája sarkában válaszul. A férfi maga elé képzelte, hogyan nevethetett valaha ez a száj. - Háát, volt már jobb is. - A nő felállt, és odament hozzá. Egyenesen a szemébe nézett. Egyforma magasak voltak. - Azt akarom, hogy magával vigyen. Úgy készültem fel, hogy érdemes legyen. Stillwell a tűzhöz ment, és megforgatta a nyárson sercegő madarat. - Nos, ez két dolgot feltételez. Egy: hogy van valamije, amire nekem szükségem lehet; kettő: hogy egyáltalán készülök valahová. Az asszony követte a tábortűzhöz. - Akkor hadd világosítsam fel. A: egy egész havi útra elegendő holmit és tartósított élelmet gyűjtöttem össze, B: nincs olyan tébolyult, aki Garrick ellen vonulna. - Ezt Knapp és társainak kellett volna elmondania odalent a gyűlésen. Valami egyértelműen gyakorlati támogatás persze hasznomra válna - szögezte le Stillwell, miközben azt próbálta kifürkészni, milyen alak rejtőzködhet a formátlan ing alatt. - Következésképpen: máris tudnia kell valamiféle kiutat... - s hangja kissé lágyabbra váltott, magán érezve a férfi pillantását -... én pedig szeretnék magával tartani. - Hogy lehet, hogy sohasem láttam magát ezelőtt? Hangos, de jól álcázott humorérzéket is sugalló kacaj volt a válasz.
- Hát, mintha nem túl sokat lófrálna a helyi éjszakai szórakozóhelyek körül, professzor. - Elhallgatott, és egy pillanatig félrehajtott fejjel tanulmányozta a másikat. - Tudja-e... hogy a lentiek a kisebb kölyköket a maga nevével ijesztgetik néha, ha túl messzire elcsámborognak a házi tűzhelytől? Stillwell somolyogva emelte fel a tyúkocskát tartó nyársat, s a készre sült madarat egy tányérnak használt öreg serpenyőre húzta róla. - A lentiek? - Iiigen, én is kívülálló vagyok, akárcsak maga. - Ezt mondván maga is odaguggolt a parázsló tűz mellé. - Szerencsétlenségemre volt egy kis zugom idefönt, amikor beütött a dolog. Most ott lakom. - Óó, kész kis birodalom. Ősi, mint a tulajdonjog. - Nemigen járok le a városba. Az a kufárkodás a raktárakkal... felfordul tőle a gyomrom... különben is, egészen jól bánok már az íjjal... akárcsak maga. Stillwell letépte a tyúk egyik combját, és vígan rágcsálta anélkül, hogy a másikat odakínálta volna látogatójának. Miután végzett az evéssel, megkérdezte: - Hogyan lehet, hogy valaki... ööö, szóval hogy ússza meg...? - Úgy, hogy egyszerűbb vagyok náluk. S ezt a tulajdonságomat nyomban értésére adom akárkinek, akivel nincs kedvem kefélni. és mit ad értésére annak, akivel kedve támad? Ezúttal valódi mosolyt kapott válaszul. - Fejezze be nyugodtan a vacsoráját, azután megbeszélhetjük a dolgot. Stillwell az ágy szélén ülve húzta fel farmerét cingár lába szárára. Mögötte Lisa feje alá gyűrte az egyetlen, felhúzatlan párnát, és hosszú ujjaival megcsiklandozta a férfi hátát. Az megfordult, és arcát a nő mellei közé temette, mélyen felsóhajtott, mintha ez a bizonyos hely lenne az ifjúság forrása, mint ahogy az éjszaka nagyobbik részében az is volt. Lisa a férfi haját simogatta, becézően, mint egy babáét, tágra nyílt szeme a durva deszkamennyezetre irányult. - Ha egyszer kifüstölted - kifüstöltük - Garrick bandáját, elcsíphetjük azt a zöld Fordot, amelyikkel az erődítményükben furikáznak. Hetekig figyeltem őket a szemközti pékség legfelső emeletéről. Mindig a könyvesbolt mögötti ötvengallonos tartályból tankolják fel. - Hmmmmm, úgy hangzik, mint valami jól kifundált akcióterv - dünnyögte Stillwell, és lejjebb mozdulva, ajkával végigpásztázta az asszony kemény, izmos hasát. - Megrakjuk a kocsit gumimatracokkal, az áruház műszaki osztályán összeszedünk még valami szivattyút meg víztisztító berendezést a maradékból, aztán pontosan 12-kor elporzunk, mint valami hosszú, hegyvidéki hétvégéről hazafelé igyekvő turistapár. Stillwell elérte az asszony hasa alján göndörödő sötét szőrzet határát, és felpillantott az arcába. - A biokémia nem igazán az én területem... de annyit mégis tudok, hogy elárulhatom neked: egypár vízzel töltött gumimatraccal, a motorra rábütykölt elektromos szivattyúval és az elhagyott autókból összeszipkázott üzemanyaggal is csak halálunk
után vagy tizenkét órával juthatunk át a pusztaság túloldalára... de még így is csak akkor, ha a Fordot ellátjuk valami trükkös irányítószerkezettel. Lisa figyelmeztetés nélkül felült, mire Stillwell lebucskázott a hasáról, és hanyatt esett az ágyon. és neked, kedves professzorom, van jobb ötleted? - kérdezte egy olyan ketrecbe zárt állat villogó szemével, amely már belekóstolt a rácson túli szabadságba, és most visszavágyik a vadonba. Stillwell felsóhajtott: - Ööö, van egy ötletem,... nem tudom, hogy biztosabb-e valamivel is a te őrültségednél, de... szóval van hozzá elég őrült odalent, akikkel kipróbálhatjuk, nem igaz? és méltóztatnál megosztani velem? - Nem. Legalábbis addig, amíg minden részletét ki nem ókumlálom. Ha most elárulom neked, rögtön rámutatsz a gyönge pontjaira. Akkor elbátortalanodom, és olyan zavarodott állapotba jutok, hogy képtelen leszek a külvilággal kapcsolatot teremteni a szexualitásomon keresztül. - Ezzel visszahajolt az asszonyhoz, könnyedén megcsókolta mellbimbóját, közben markolta is a feszes halmot. - A legcsekélyebb visszautasítás hatására nyomban ilyen állapotba jutok. Lisa felnevetett, és magára vonta őt. - Ilyen alkotóerőt igazán nem fojthatunk el! No gyere! Ötven font hal!... Végképp elment az a kibaszott esze? - üvöltötte Knapp. Stillwell és Lisa a műhely előtt állt a vibráló déli forróságban, mialatt a valamikori szerelő homlokát egy olajfoltos rongydarabbal törölgetve hallgatta lehetetlen kívánságaikat. - Apropó, természetesen elevenen akarom őket! - vigyorgott Stillwell. Érezte, hogyan válik egyre édesebbé a bosszú. - Most már látom, hogy teljesen meghülyült! Száz istenverte mérföld addig a tóig meg vissza. Lehet, hogy magának nem tűnt fel, de nem túl sok halat zabálunk errefelé. Sokáig hallgattak. Stillwell jól tudta, hogy Knapp érvelése helytálló. Ha egy halászcsapat eljutott is a tóig minden baj nélkül, sohasem lehetett elegendő sója ahhoz, hogy tartósítsa a zsákmányt a hosszú visszaútra Clairmontkj. Így hát a “mai fogás” fogalma csak holmi nyálcsordító emléket idézett fel Clairmont lakosaiban, a raktárnegyediek számára pedig még inkább az álmok birodalmába tartozott. - Szedjen össze néhányat a markos fiacskái közül, és üssenek össze egy rozsdamentes tartályt a nemes cél érdekében. - Ezzel átnyújtott Knappnek egy jegyzettömbből kitépett papírfecnire rajzott hevenyészett vázlatot. - Azután összeverbuvál egy csapatot, amelyik elvonszolja a tartályt a tóig, megtölti eleven sügérrel, majd le is cipeli a hegyoldalon anélkül, hogy kiborítaná. Ha becsületesen megcsinálja a tartályt, nem tesz bele ötven fontnál több halat, nyolcezer és hatezer-kilencszáz lábnyi magasságban, ahol a folyóban van még néhány hüvelyknyi víz, újratölti, akkor megvan rá az esélye, hogy a nagyobb rész elevenen ideér.
Knapp tiltakozóan emelte fel mutatóujját Stillwell javaslatával szemben, de aztán elbizonytalanodott, megemésztve a másik elképzelését. Lisa szótlanul állt mellettük, csodálva újonnan beszerzett partnere arcátlanságát, s bár halvány fogalma sem volt róla, mivel áll elő a férfi a következő pillanatban, mégis igazán pompásan szórakozott az egészen. - Nem tom... tán még sikerülhet is, de... - dadogta Knapp. - Aztán kell még ötven gallon benzin, legalább kétrúdnyi dinamit... valamilyen távolsági robbantószerkezet, pár font közönséges puskapor és... egy pálinkafőző üst. - Jesszus Mária! Nem is akar valami sokat! De nem ám! Hogy behívjam a fiúkat a mezőkről és benzineskannákat kerestessek velük mindenféle sikátorokban rozsdásodó autóroncsokban, nem is beszélve aranyos kis bevásárlócédulájának többi részéről... erre rámegy az egész téli tartalékunk! - Ezen a télen, Mr. Knapp, kolbászkonzerv lesz a feltét a kásáján meg a répafőzelékén a Raktár készleteiből. Hát kívánhat ennél többet valaki? Meglepő módon Knapp a detonátort szerezte be leghamarabb. Boldogult sógora az építőiparban dolgozott, és Knapp gondosan begyűjtötte minden megmaradt felszerelését, miután a tűz porig égette itteni kőművesüzemét. Stillwell sem vesztegette az időt a következő pár nap során, mialatt a tartály készült. A várostól északra a hegyekben, ahol Lisával együtt úgy vélték, hogy senki sem botlik majd beléjük, főpályát alakított ki, és órákig gyakorolta a nyíllövészetet egy vaskos tölgyfa törzsén hetvenöt lábnyi távolságban elhelyezett céltáblára. Knapp vonakodva adott át neki egy doboz robbantógyutacsot, amelyekből jó néhányat egyenként földrótozott a fa törzsére. - No, most jól figyelj! Fordítsd el a gyújtókart, úgy egy tizedmásodperccel azelőtt, hogy a nyílvessző becsapódik a fába. Úgy néz majd ki, mintha annak az érintése okozná a robbanást. Érted? Lisa megrázta a fejét. - Nem... de mint minden egyebet, majd ezt is megértem, ha eljön az ideje, oké? Stillwell mosolygott, és váratlanul elengedte az íj húrját, ezzel meglepve Lisát, aki idő előtt csavarta el a gyújtókart. A robbantógyutacs kis füstpamacsot pöffentve, jó néhány másodperccel hamarabb ellobbant, mint ahogy a nyílvessző becsapódott a céltáblába. - Ha még sokáig nem összpontosítasz kellőképpen arra, amit itt gyakorolunk, akkor sohasem hódítjuk meg a világot! Lisa odament, hogy kicserélje az elpocsékolt gyutacsot. Amint a tölgyfa felé lépkedett, Stillwell elismerően megcsodálta feszesen gömbölyödő fenekét a szűk farmerben, amelyet összeköltözésük óta viselt. - Nem valami tágas világ - intett körül Lisa a környező tájon. - Hát, nem is tudom - kiáltott utána Stillwell -, Makedónjai Fülöp sokkal kisebb birodalommal kezdte. - Hogy kicsoda? - kiáltott vissza az asszony a fától. - Sándor papája! - Eszerint a helyzet összehasonlítható, ugye?
Stillwell hangosan felkacagott. - Még reménykedhet a sikerben, Croft! Már alkonyodott, mire a professzor úgy döntött, hogy olyan jól csinálják, ahogyan kell, és még mindig jó pár patronjuk maradt az igazi bevetésre. Visszatérve a bungalóhoz elköltötték gabonakásából és a Lisa által odaszállított készletekből származó szárított marhahúsból készült vacsorájukat. Stillwell meggyőzte őt, hogy nem marad elég idejük vadászatra, ha hozzálátnak a terv megvalósításához, és Lisa egyetértett vele, remélve persze, hogy az élelmiszeres láda kitart majd addig, amíg kiszabadíthatják magukat a fogságból. Másnap reggel Knapp bukkant fel a házikónál, mialatt Lisa és Stillwell a tornác oldalából lefeszegetett deszkákból jókora hombárféleséget szögelt össze éppen. A magával cipelt pálinkafőző apparát kicsi volt és rozsdás. Úgy nézett ki, hogy hasznos tevékenységének java részét már jóval a századforduló előtt elvégezte. - Ez a legjobb, amit csak találtam. - Knapp még életében nem járt ilyen közel a szabadkozáshoz. Majdhogynem bocsánatot kért. Stillwell megcsodálta az összevissza tekeredő csőkígyókat. - Oda se neki, nincs is rá szükség, hogy működjön. Lisa és Knapp egyforma megrökönyödéssel bámultak rá. - Nem kell , hogy működjön? - kérdezte Knapp elhűlve. - Ne zavarja mindenféle kérdésekkel - szólt rá Lisa. - A fenébe is, én sem mentem vele semmire! Knapp értetlenül csóválta a fejét, majd elmondta a Stillwell által kíváncsian várt legújabb híreket. - A fiúknak hamarosan meg kell jönniük a halakkal. A legkisebbet előreszalajtották a hírrel, hogy már megindultak lefelé, - Nagyon jó - mondta Stillwell csak úgy a levegőbe. - Akkor megyünk, és olyan ajánlattal lepjük meg Mr. Garricket, amelyet aligha utasíthat vissza. De előtte meg kell látogatnom a város kurváját. Knapp megértő vigyorral nézett rá. Ki tudja, miért, Lisa arckifejezése homlokegyenest ellenkező érzelmekről tanúskodott. Lynn Delany egy rozoga, triplaszéles lakókocsiban tengődött, azok egyikében, amelyek valahogy még megmaradtak a város széli Varázshomok parkban. Stillwell kopogtatott a lötyögős tolóajtón, és türelmesen várt a bebocsáttatásra. - Mi a francot akar ilyen korán?! - jött a tompa kiáltás a pótkocsi mélyéről. - Jeff Stillwell vagyok, Lynn, beszélnem kell veled! - Delany megjelent az ajtónyílásban. Egy majdnem újnak látszó, hosszú selyemklepetust viselt. Vállig érő barna haja már igencsak sampon után kiáltott, a szeme és szája körüli ráncoktól pedig úgy nézett ki, mint Medúza, aki éppen most akar halálra sújtani a pillantásával. - Ilyen korai órán nem űzöm az ipart, professzor. Maga is nagyon jól tudja. Stillwell elmosolyodott. - Nem üzleti ügyben jöttem hozzád, Lynn. Azért jöttem, mert információra van szükségem.
- Próbálkozzon a Kereskedelmi Kamaránál - szólt Lynn epésen, és visszafordult az ajtóból a lakótér belseje felé, hogy megkeresse a tegnap este megkezdett palackot. Stillwell szemében Delany klasszikus eset volt. Más korokban valami király ágyasa vagy éppen az elnök szeretője lehetett volna. A nagy “bumm” előtt Clairmont odaadó és becsületesen egyenes polgármestere volt. Utána is megkísérelte, hogy kézben tartsa a dolgokat, de Garrick erősebbnek bizonyult. Nem lévén ostoba, össze is állt vele. Azt hitte, hogy így majd a Raktárak nagyasszonya válik belőle. - Garrick megölésére készülök - jelentette ki Stillwell egyszerűen, köntörfalazás nélkül. Lynn elejtette az éppen felvett poharat, majd reszkető kézzel szélesebb rést nyitott az ajtón. - Hát miért nem ezzel kezdte? - A férfi belépett, és letelepedett a virágmintás kanapéra, miközben Lynn visszakaparintotta a poharat, ügyetlenül egy jókora löketet töltött magának a kisüstiből, majd vendégének nyújtotta az üveget. A professzor szájához emelte a palackot, meghúzta a sima folyadékot, majd az orrán eresztette ki a levegőt, hogy kellemes utóízét is kiélvezze. Miután Lynn egyetlen nagy kortyintással eltüntette a maga italát, letelepedett a vendégével szemközti könnyű karosszékbe. - A legjobb skót whiskyvel is felveszi a versenyt, Lynn - szólt Stillwell, figyelmesen tanulmányozva a szemközt ülő ötvenéves asszonyt. - Ugyan már, egy egyszerű “köszönöm” is megteszi - válaszolta a nő, aki egy kerek esztendeig játszotta a “raktárgörl” szerepét, ahogy a város polgárai nevezték. Ez a tizenkét hónap súlyos nyomokat hagyott vonásain. Miután Garrick megunta, kilökte az utcára, ő pedig azóta azt a mesterséget űzve tartotta fenn magát, amely iránt egyáltalán érzett némi képességet magában. A raktári legények gyakran eljártak hozzá engedékenysége miatt, így azután hamarosan prosti lett belőle. Néha a városiak közül is eljött hozzá valaki, persze mindig titokban. - De miért maga és mért épp most? - kérdezte Lynn, lassan feloldódva az ital hatására. Érdeklődve hallgatta Stillwell beszámolóját a Knapp-féle összeesküvésről. - De ha segítek magának, és nem sikerül elkapnia őt, akkor engem megöl - mondta utána mély sóhajtással, amitől hatalmas mellein kissé megereszkedett a köntös. - Elkapom őt, Lynn. Muszáj. Tudod, most már vagy ő, vagy én. - De árulja el, tőlem mit kíván? Stillwell a farzsebéből előhúzott egy kisméretű, szamárfüles jegyzettömböt, a füle mögül pedig egy ceruzacsonkot. - Azt kérem, hogy rajzold le nekem a raktárnegyed pontos belső térképét. Tudni akarom, merre vannak a legfontosabb raktárak, bármiféle tárolókamrák, hol tanyázik Garrick és csapata, és rajzolj le mindent, amire csak emlékszel az őrök elhelyezkedéséről. Oké? Lynn Delany letette poharát a hepehupás kávézóasztalkára, és átvette Stillwelltől a ceruzát és a jegyzetfüzetet. - Addig nézzen körül, hátha talál valahol egy kis kávét. Ez eltarthat egy darabig. A raktárnegyed kapuja előtti kopár téren nagy volt a forróság. A parkoló repedezett felületéről reszkető, délibábot formázó hőhullámok emelkedtek fel. Stillwell letette az
öreg, hatrekeszes sörhűtőt, és hallgatta, hogy csapkodja a benne keringő víz az átlátszó műanyag tetőt. Ezúttal baseballtrikót viselt, amelyen a JACK SZAR ALAK, TUDOM felirat virított. Lazán tartotta íját a bal kezében, hogy bármely érdeklődést elháríthasson a durva jelszó iránt. Lehajolt, felpattintotta és levette a hűtőről a fedelet. Szembefordult a kapuval. - Árut hoztunk! - kiáltotta az autóroncsokból és szögesdrótból összeeszkábált védősánc mögött közvetlenül leszúrt, kifakult strandnapernyő árnyékában egy bárszéken lustálkodó őr felé. - Mit hoztál? - ordított vissza a borotválatlan és szemmel láthatóan jól táplált fickó. Stillwell közelebb ment a drótakadályhoz, szeme sarkából közben Garrick másik gorilláját figyelve. Ez a fegyveres fönt ücsörgött egy autóroncsok tetejére hanyagul felbiggyesztett nyergesvontató kabinjából kialakított hevenyészett őrtoronyban. Az utóbbi alak egy M-16-os gépkarabéllyal követte a professzor minden mozdulatát. - Garrickkel akarok beszélni, mégpedig most, azonnal. Mondd meg neki, hogy a prof van itt üzleti ügyben! - kiáltotta Stillwell a tűző napsütés és a kemenceforró aszfalt ellenére megőrzött minden maradék tekintélyét latba vetve. Az első őr felvihogott. - Aligha zavarhatjuk, míg kicsit hűvösebb nem lesz. - Mondd meg neki, hogy halat hoztam. Ez talán felkelti az érdeklődését. - E kijelentés, Stillwell várakozásának megfelelően, mindkét fogdmegre nagy hatással volt: egyszerre nyalták körbe a szájuk szélét. - Maradj csak ott, rögtön idehívom! - kiáltotta az első őr, és futva megindult a telep felé. - Nem azért merészkedtem idáig, hogy most feladjam - dörmögte magában Stillwell. Picit félrefordult, hogy elárnyékolja a szemét, és az utca túloldalán, az egyik kiégett bérház földszintjén megpillantott valami mozgást. Megcsóválta a fejét, és sercintett egyet, amint Lisa Croft közeledett céltudatosan a kátyúk lyuggatta aszfalton, hogy csatlakozzon hozzá. Az asszony testhezálló, ujjatlan pamutinget és Levi's farmert viselt, jobb csizmája szárába hosszú kést dugott. A fején ütött-kopott, valaha talán marcipánrózsaszín motorossisak ékeskedett. A kezében tartott vadászíj húrjához nyílvesszőt szorított. - Jézus Krisztus! Pont most van itt az ideje, hogy útonállósdit játsszunk! - szólt rá Stillwell árnyalatnyi nyugtalansággal a hangjában. - Megmondtam neked, hogy ebből maradj ki! - Mert nem bízol meg bennem, ugye? - Őszinte mosolya és szemének ártatlan villanása úgy lefegyverezte a férfit, akár egy kommandóosztag. Válaszul alig tudott kidadogni valamit: - Én, izé... nos, hát... ez nem valami biztonságos hely... - Én azt hiszem, a hölgy tökéletes biztonságban van, professzor - szólalt meg a hátuk mögött felbukkanó férfi. - Tekintve, hogy itt valamennyien úriemberek vagyunk. Mindketten szembefordultak Armand Garrick seriff alakjával: hat láb, egy hüvelyk, kétszáz font, sötét, átható tekintet és ritkuló haja szélétől hiányzó bal szemének gödrén keresztül égészen az álláig húzódó forradás. Ápolatlan, sárga fogait felvillantó mosoly kíséretében biccentett Lisa felé.
- Nos, amennyiben védelemre van szükségük, biztosíthatom, hogy segíthetek. - Én tudok vigyázni magamra - szinte köpte Garrick felé Lisa. A férfi felnevetett. - Fogadni mertem volna rá, hogy így van. - Stillwell mindig némi ámulattal nézte a megtermett seriff alakját. Most is katonás szabású gabardinruhát viselt, Sam Browne-övén úgy csillant meg a napsugár, mint a csiszolt üvegen. Egyenruhája mellére akkurátusan feltűzve a seriff csillag, a fekete, műanyag névtáblácska, zsebébe akasztva pilóta-napszemüveg. Első pillantásra a múltból ideszakadt látomásnak tűnt Stillwell szemében, s az idősebb férfinak a rekkenő nyári hőség ellenére a hideg futkosott a hátán. - Üzleti ügyben jöttünk, seriff. - A professzor nehezen küzdötte le a gerincét csiklandozó borzongást. Közelebbről szemlélve Garrick inge sárgára fakult és kopottas volt, derékszíjának bőre is több helyen berepedezett. Pisztolytáskájából előkandikáló revolverének agyán egy darab ragtapasz éktelenkedett, s még a csizmái sem hajszálpontosan illettek egymáshoz. Bizonyos távolságról a törvény erős oszlopának látszott, de közelről Stillwell megállapíthatta, hogy éppolyan, mint Clairmontban bármi más: halott, aki csak méltó temetésére vár. - Aszongyák, halat hozott - mutatott Garrick hanyagul a tőle nem messze ácsorgó famulusára vastag hüvelykujjával. Stillwell lenyúlt és kiemelt a hűtőtartályból egy mintegy tízhüvelyknyi hosszú, ficánkoló sügért, s ugyanazzal a fürge mozdulattal Garrick melle felé hajította. A seriff a professzor számára meglepően gyors mozdulattal kapott a hal után, mégsem elég ügyesen ahhoz, hogy megvédje ingét a ráfröccsenő piszkos víztől. Karhossznyira eltartotta magától a vergődő halat, miközben lesöpörte a fegyverszíjára hullott vízcseppeket. - Komolyan meglep, professzor. - A már csaknem döglött sügért továbbdobta a mögötte ácsorgó fegyveresnek, közben inge ujjával tisztogatva a térdén esett foltot. Mennyi van belőle? - Olyan ötven font körül. - Nem látom - kételkedett Garrick körültekintve. - Majd meglátja, ha megállapodtunk - vetette közbe Lisa éles hangon. Stillwell vasvillatekintettel fordult felé, mintha azt mondaná: “Fogd be a szádat, az istenért!”, mire az asszony tétován bólintott, és beharapta az alsó ajkát. - Tudhatja, Garrick, hogy úgy van, ha mondom. - Eegen, rendben... öt raktárdollár fontonként, és ez igazán nagylelkű ajánlat. - Az a egy ingyen van - mutatott Stillwell az őr kezében fityegő, immár döglött halra. Jó étvágyat hozzá - mondta, felemelte a hűtőtartályt, és megindult Lisával elfelé. - Várjon egy percet, professzor... ez csak az első ajánlatom volt. Stillwell megállt, és letette a tartályt. - A hal így nem eladó. Nekem nem kellenek a raktárdollárjai. Csak tiszta alku jöhet számításba. - Hallgatom. és Garrick ösztönszerűen fegyvere agyára tette a kezét. - Teniszlabdákra van szükségem.
Garrick levette kezét a pisztolyról, és megvakarta a tarkóját, mint aki nem jól hallott valamit. - Hogy mi kell magának? - Teniszlabda, amennyi csak akad. Meg hajlakk, aeroszolos flakonokban. - Mondja csak, professzor, mit is tanított maga azon a nyavalyás, előkelő egyetemen? - Miért? - kérdezte Stillwell sértődött képpel. Mindig is elhallgatta, hogy milyen tudományággal foglalkozik, mert tudta, hogy így vagy úgy, de mindenképpen bajba kerülhet miatta. - Csak. De fogadni mernék rá, hogy nem gazdaságtant. - Garrick felröhögött, és gorillájára pillantott, aki odaadással csatlakozott hozzá. - Hát, tulajdonképpen fizikát meg egy kis kémiát. Szűkebb szakterületem az atomfizika volt. Hanem talán térjünk ismét a tárgyra! Lisa szemöldöke felszaladt erre a nyilatkozatra, de Garrick nem lepődött meg igazán. - Senkiben sem bízom meg, professzor, aki nincs tisztában a saját érdekeivel. Minek kell magának annyi teniszlabda meg hajlakk? - Keze ismét a fegyver markolatán nyugodott. - Hat erős embernek három napjába került, mire a hallal teli rozsdamentes tartályt lecipelték a hegyekből. A teniszlabdákat arra használom fel, hogy a folyón, onnan, ahol a tóból kiömlik, leúsztassunk egy tutajt a Mérföldes-vízesésig, ahol még mindig többhüvelyknyi benne a víz. Ezáltal másfél nappal lerövidítem az utat, és így elérhető, hogy hetente gazdaságosan halat szállíthassunk a városba. A hajlakk pedig kitűnő halcsalogató. Garrick megnyugodott. - Néhány fűrészre is szüksége lesz a faanyag méretre vágásához. Azért hogyan kíván fizetni? - Sehogyan - mosolygott Stillwell. - Azokat maga dobja be a zsákmány tíz százalékának fejében. Garrick elnevette magát. - Húsz százalék! - Hát nem annyit mondtam? és Stillwell kézfogásra nyújtotta a kezét. Lisa ingén izzadságfolt ütközött ki telt mellei között a száraz és forró nyári délután végzett kemény munkától. A házikó előtti udvart zsúfolásig megtöltötte a sok teniszlabdát tartalmazó doboz. Vadászkésével hasította fel a sima kartonfelületet, majd kiborította a földre a fényes alumíniumhengereket. Stillwell mellette ülve a dobozolt labdákat vette kezelésbe. A halványzöld gömböket a frissen beszerzett tárolóedélybe zúdította. - Remélem, ez az egész megéri a fáradságot - panaszkodott Lisa, keze fejével törölgetve verejtékező homlokát. - Nem is győzhetnénk, ha te nem fogadnál rá - válaszolta Stillwell rejtelmesen. Lisa megcsóválta a fejét, és feltépte a következő doboz tetejét. és ezután mi jön? - Nos - felelte a professzor, miközben a tartály oldalához vágott és ügyesen elkapott egy labdát -, elővesszük az öreg húsdarálót, amit Knapptől kaptunk, és szépen
ledarálunk ezekből vagy kétszáz darabot. - Odadobta a labdát az asszonynak, aki a többi után küldte a félig telt tartályba. - Aztán azt a látszatot keltjük, mintha a darálmányt belefőztük volna valami rejtelmes oldatba, számos más hihetetlen adalékkal együtt, amelyeknek a maradékait úgy szórjuk szét, hogy minden véletlenül erre vetődő is feltétlenül belebotoljon. - Egészen úgy hangzik, mint valami terv - reagált Lisa csúfondárosan. Stillwell hangosan felnevetett. - Alapjában nagyon is egyszerű az egész. Három nap múlva szépen lesétálunk ahhoz a kapuhoz, és meglepjük Garrick csapatát kisded bemutatónkkal. Azután meg az ultimátumunkkal. Egy jó szelet tortáért. - Vigyorogva nyitott ki egy újabb dobozt és borította a tartalmát a többiek után a tartályba. és miért várunk még három napig? - Lisának egyre jobban állt a kíváncsiskodás. - Egyszerű. Ezen a szerdán lesz július tizennegyedike. Az asszony értetlen képet vágott. - Csakugyan? - Július tizennegyedike, kedves hölgyem, a Bastille napja. - Megkockáztatom, hogy egyszerre tűnjek túlkorosnak és visszamaradottnak, de mégis megismétlem: csakugyan? Stillwell odahajolt, és könnyű csókot nyomott az orra hegyére. - Megfelelő formája ez a költői igazságszolgáltatásnak. Kifacsart humorérzékem nem hagyhatja figyelmen kívül. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar viszontlátjuk egymást - jegyezte meg Garrick. A nyitott kapu előtt fogadta Stillwellt, ezúttal borult és kissé hűvösebb reggeli égbolt alatt. A professzor egyik kezében íját markolta, mellette ütött-kopott, hámladozó csellótok hevert a földön. - Egy kis vacsoramuzsika a finom marseille-i hallevesünk mellé? - Garrick felvihogott, amint Stillwell a hangszertok felé intett a fejével. - Nem kedvelem magát, Garrick. Sohasem is szívelhettem. Minél többször látom, annál ellenszenvesebbé válik a szememben. - Hanghordozása kijelentésének komolyságáról tanúskodott, ajkán mégis könnyed mosoly vibrált, amint kiejtette e súlyos szavakat. Garrick könnyedén vidám arckifejezése meglepődésre váltott, szeme összeszűkült, jobb kezével felpattintotta pisztolytáskája fedelét. - Magának elment az esze? A parkolótér - ahol a két ellenfél állt szemben egymással - összerepedezett, réseiben gizgaz nőtt, hepehupás betonját nagy sárfoltok tarkították. Az egyik ilyen folt közvetlenül Garrick bal lába mellett éktelenkedett. Stillwell felemelte a kezét, mire a semmiből egy nyílvessző süvített keresztül a reggeli párás levegőn és fúródott a sárba, alig pár hüvelyknyíre Garrick csizmájától. A nagydarab ember megmerevedett, Stillwell pedig legszívesebben megfordult és elfutott volna, amint az épületek különböző pontjain vagy tucatnyi fegyver biztosítógombjának fémes kattanása hasított a fülébe.
- Nyugalom! - ordított Garrick az embereire. Maga továbbra sem moccant. Szája széle elfehéredett vonallá szűkült, dühödten meredt Stillwellre. - Ez nagy ostobaság volt, professzor. - Ó, nem is tudom,... mindenesetre elterelte a figyelmét. Most pedig, ha lecsillapítja a legényeit, rátérhetek a találkozónk lényegére. - Hallottátok?! - kiáltott hátra Garrick a válla felett. - Most pedig, professzor, jobb, ha okosan viselkedik! Stillwell újabb mosolyt erőltetett az arcára. - Ó, egészen biztos vagyok benne, hogy maga és a fiúk pompásan mulatnak majd. Térdre ereszkedett, kinyitotta a csellótokot, amelynek belső piros bársonyborításán alumínium vadásznyíl feküdt. A nyílvessző hegyéhez fekete szigetelőszalaggal apró, szemmel láthatóan valami sűrű zöldes folyadékot tartalmazó fiolát erősítettek. Stillwell vigyázva emelte fel a vesszőt bársonyágyáról, és aprólékos művészi munkát végző ember óvatos mozdulataival illesztette íja húrjához. Körülnézett, mintha valami célpontot keresne, majd így szólt: - Lássuk csak... eegen, az megfelelőnek látszik. Nézze csak, mi marad abból a sarokházból! De nagyon figyeljen! Az íjat felemelve gondosan célzott, jól hallhatóan mély levegőt véve. A nyílvessző elpattant a húrról, lapos ívben elszállt a két férfitól, végül, már ereszkedőben becsapódott a háromszintes épületváz falának alsó traktusába. A bekövetkező robbanás kis híján mindkettőjüket ledöntötte a lábáról. Stillwell megjegyezte magában, hogy valamivel kevesebb puskaport kell felhasználnia, ha ne adj' isten még egyszer ilyen demonstrációra kényszerül. Mielőtt a robbanás döreje elérte volna csúcspontját, belobbant a benzintartály. Lánglepel borította el az egész épületet, és sikoltva lökte pusztító nyelveit vagy százlábnyi magasságba a homályos, szürke ég felé. Az épület ekkor összeomlott, lobogva lángoló romhalmazzá változott, amelyből hatalmas fekete füstfelleg tört felfelé sebesen. A felhő - állapította meg Stillwell a szellemi igazságszolgáltatás elégtételének érzetével - teljesen váratlanul gomba alakot öltött, és fekete síremlékként emelkedett a magasba. A professzor ekkor megfordult, hogy kiélvezze a nagydarab férfi arcán eluralkodó megdöbbenést. - Abban a fiolában mintegy félunciányi Volt dr. Stillwell varázskoktéljából. Olyan képlet alapján készült, amelyen a kormány megrendelésére dolgoztam, közvetlenül a nagy bumm előtt. Csak néhány alkotóelem hiányzott hozzá, amelyeket a maga teniszlabdáiból és hajlakkjából nyertem ki. Valójában nagyon is egyszerű keverék, de vagy két nagyságrenddel hatékonyabb, mint a nitroglicerin. Még egy hét, és több gallonnyi lesz belőle. El tudja képzelni, hány nyílvesszőt kell kilőnöm a barikádjaira, mire a birodalmát ahhoz a sarokházhoz teszem hasonlóvá? - Nem, de fogadni mernék, hogy rögvest megmondja maga - sziszegte Garrick összeszorított ajkai közül. - Tudja, seriff, én mindig is azt mondtam, hogy egy férfinak meg kell őriznie a humorérzékét a legkilátástalanabb helyzetben is.
Garrick pisztolyt rántott. A felhúzott kakas kattanása akár egy Stillwell arcára mért ütés. és ha most lepuffantom magát, professzor? Talán röhögve fog meghalni? - Ha meghúzza a ravaszt, Garrick, a másik nyílvessző, ott a csizmája mellett, kicsikét nagyobbat pukkan majd, mint imént az öcsikéje. Jó kis slusszpoén lesz, ha éppen kíváncsi rá. - Mit akar tulajdonképpen? - A fegyver csöve még mindig előremeredt, de Garrick hangja kissé megereszkedett. - Egyszerű a dolog: egyszer minden cézárnak eljön az utolsó pillanata. - Hogy micsoda? - Magának vége, Garrick. Maga elavult jelenség, és itt az ideje, hogy testhezálló sírhelyet keressen magának! - Maga megbolondult, Stillwell. - Eegen, ebben is lehet egy hangyányi igazság. Attól tartok viszont, hogy ez a diagnózis nem lesz valami pokoli nagy segítségére. - Stillwell a parkoló széle felé pillantott, ahol mintegy végszóra megjelent Knapp néhány keménykötésű legényével. Odamutatott a sebváltószerelőre. - Ott áll az új Tiberius, Garrick! Ha nem adja át a Raktárakat neki és a légiójának, akkor nem is marad semmiféle raktár, amelynek gondját kellene viselni. Elég érthetően beszéltem? Knapp csoportjától Garrick visszafordult a professzorhoz. Agya kétségbeesetten működött, kereste a kiutat a vaskoporsóból, amelybe már-már beleforrasztják. - Lehetne helye az enyémek között is. Igazán élvezetessé tehetném az életét. - Attól tartok, seriff, hogy homlokegyenest ellentétes elképzeléseink vannak az “élvezetekről”. Egy kamasz lány megerőszakolása és halálra kínzása nem az igazi kikapcsolódás számomra. Garrick képe árnyalatnyival megnyúlt. - Erről van hát szó? Oké, megfizetünk érte. Mennyi kell nekik? - Látja, elképzelhetőnek tartom, hogy megállapodna velük... s ami a legszomorúbb, valószínűleg el is fogadnák az ajánlatát, de tudja... ha én egyszer beindítottam a motort... - Ezzel megfordult, és lassú, megfontolt léptekkel megindult kifelé a parkolóból. - Marie halott ember maga, Stillwell! - kiáltotta utána a minden ízében reszkető ember. - Először ők jönnek, aztán maga kerül sorra! Pontosan ez az, amire magam is számítok - gondolta szinte derűsen Stillwell. Tudni akarja, Stillwell, mennyibe kerül nekem egy kamasz megcsonkítása? - Garrick ordítása visszaverődött a házikó sötét falairól. A kis tisztás ragyogott a Garrick tucatnyi, gyakorlóruhába öltözött és automata fegyverekkel felszerelt embere kezében lobogó fáklyák vöröses fényében. - Három rekesz Campbell-féle gombakrémleves-konzerv, fél gallon Chevs whisky és két viharkabát az ára! Mit szól ehhez az átváltási arányhoz, professzor? A ház néma maradt. Garrick emberei legyező alakban elárasztották az udvart, megkerülve a pálinkafőzőt és a teniszlabdákkal teli nagyméretű deszkaládát. A seriff odament a bejárati ajtóhoz, és visszapillantott a legényeire.
- Élve akarom a fattyút! Sok mindent el kell még dalolnia, mielőtt kicsináljuk. Értve vagyok? Az emberek morgással és kézjelekkel nyugtázták a parancsot. Garrick megigazgatta golyóálló mellényét: egy kis biztonsági intézkedés, ha netán Stillwell hagyományos nyíllal lőne rá. A korhadt fa könnyen engedett a nehéz csizma rúgásának, és reccsenve bedőlt. Ugyanebben a pillanatban több fegyveres vetette be magát a házba a csörömpölve beszakadó ablakokon keresztül. A bungaló üres volt. Odakint Garrick az éjszakai égboltot vizsgálta, majd odaszólt egyik főemberének: - Mindezt visszaviszitek a telepre - mutatott az udvaron szerteszét heverő holmira. De vigyázzatok azzal a... - Valami megcsillant a fáklyafényben. Odasétált a lába mellett álló egygallonos műanyag kannához. Az edény megviselt alján kis repedés volt, körülötte a talaj átnedvesedett a kiszivárgó folyadéktól. “Úgy - gondolta magában a seriff -, a jó öreg professzor kisded terve, lám, léket kapott, s ő, okos fickó lévén rájött, hogy a szökés többet ér a hősködésnél.” Hangosan kiáltott a facsoport felé: Tudom, hogy odakint bujkál, Stillwell! Lám csak, a csodaelixírje vacak gyomirtóvá változott! Oké, úgysem juthat messzire. Gondom lesz magára, Stillwell, arra mérget vehet. A támadók egy része felkapta a teniszlabdákkal teli ládát, a többiek meg szétszerelték a pálinkafőzőt, majd körülnéztek még egyéb cuccok után, amelyek segítségével Stillwell újabb adag robbanóanyagot kotyvaszthatott volna. A sötétben a professzor erősen szorította Lisa kezét, és derűsen mosolygott magában. A piactér sötét volt. A bevásárlóközpont épülete körül tábortüzek füzére lobogott. Némelyik már csak parázslott, mint valami bagoly szeme nézett a sötétségbe: Stillwellt kereste. Maga Garrick és embereinek többsége hajnali négykor lefeküdt aludni, de a seriff ezen az éjszakán megkettőzte az őrséget, s közben reménykedett, hogy mindent összeszedett, amivel és amiből a professzor a szuper-robbanóanyagot készítette. Garrick nagyokat nyögve forgolódott az elkülönített lakrészében felállított királyi méretű ágyon. A harmincszor harminc lábnyi helyiséget a földszintes bazárnegyed közepe táján alakították ki, egy elegáns cipőkereskedés üzlethelyiségében, ahol azelőtt mindig a legdivatosabb lábbeliket árusították. A szobát kitakarították, és a Hálószoba nevű bútorüzletből rendezték be ezüst és ébenfa öltöző-asztalokkal, komódokkal és egy terjedelmes tükrös szekrénnyel. Garrick rajtahagyta a bútordarabokon az árjelző matricákat, gúnyosan mintegy arra utalva, hogy mindennek megvan az maga ára. Egy telepes lámpa halvány fénnyel töltötte be a szobát, ahol a seriff tetőtől talpig felöltözve feküdt az ágyán, jobb keze ügyében egy kommandós Uzi géppisztollyal. Odakint, a bazár folyosóin az elpiszkolódott tetőablakokon, amelyeken valaha a napfény zúdult be, hogy megvilágítsa a belső kirakatokat és táplálja az üvegházi növényeket, most halvány holdfény szűrődött be, végigcirógatva a töredezett mozaikpadlót hideg ujjaival, akár valami rosszul sikerült szerelmi aktus után. Garrick lakrésze mellett egy tágas üzlethelyiség - valaha férfiruházati bolt - tátotta elsötétült torkát a piactérre. A széles, kifakult szőnyegen hosszú pultok sorakoztak, amelyeken
most ingek és fehérneműk helyett fegyvereket és lőszert halmoztak fel. A bejárat mindkét oldalán leterített matracon egy-egy őr szundikált, töltött pisztollyal a kezében. Az üzletnegyed közepén hevert a nagy, labdákkal teli faláda, mellette a pálinkafőző maradványai és minden egyéb kacat, amit Garrick odacipeltetett Stillwell tanyájáról. Több tucat teniszlabda kicsordult a hombár szélén, és szertegurult, egészen a szőnyegig, amikor a professzor felemelkedett, és óvatosan körülnézett: szeme egy magasságban a láda szélével. Ötvenlábnyi távolságban látta az alvó őröket, és úgy döntött, hogy most már Lisa is előbújhat a labdák tömkelegéből. Stillwell elővigyázatosan nem töltötte peremig a ládát, így aztán már csak egypár sima zöld golyó pottyant ki és gurult el pár lépésnyire, amint a két alak felegyenesedett és felmérte környezetét. Elsőnek Lisa lépett át a láda szélén, nyomban utána a professzor, majd mindketten lekuporodtak annak túloldalán. Stillwell egy pisztolyokkal megrakott asztal felé intett. - Akár ki is szolgálhatjuk magunkat. A folyosón égő fáklyák bizonytalan fényt vetettek a helyiségre, s az imbolygó árnyak között Stillwell felemelt a pultról egy 44-es Rossi magnum revolvert, és nyugodtan megvizsgálta a dobtárat: vajon töltve van-e? Lisa egy kis kecses, alig pisztoly méretű számszeríjat húzott elő a teniszlabdák közül, és a professzor füléhez hajolt. - Nem szeretem a tűzfegyvereket, inkább emellett maradok. - Jól áll neked - súgta vissza, majd megfogta a karját, és a konténert megkerülve a bolt ajtaja felé vezetett őt. Könnyedén elsuhantak az alvó őrök mellett, majd észak felé, Garrick lakásának irányába indultak tovább. A kifosztott raktárak barlangokként tátongtak mellettük. Amikor már a piactér közepe felé jártak, Stillwell az egyik üres, romos üzletbe vonszolta be az asszonyt. Ismét elmerülve a sötétségben, a két behatoló egy nyájas pásztoróra-jelenetet ábrázoló fali festménynek dőlt. Fáklyák közeledtek. Táncoló árnyaik, halvány fényük poe-i kísértetiességet kölcsönzött a falfestménynek. Garrick három, lobogó fáklyával és puskákkal felszerelt embere vágott át a gomolygó sötétségen, hajnal előtti őrjáratát végezve. Stillwell megvárta, amíg elhaladnak egy nagy, üres virágállvány mellett, a széles térség közepe táján, csak akkor eresztette ki tüdejéből a levegőt. Inge kebeléből előhúzott egy dinamitrudat, és óvatos mozdulattal odanyújtotta Lisának. - Tessék, fogd ezt! - Csodás, igazán - súgta vissza amaz -, de nem gondolod, hogy a robbanás hangja azonnal elárulja nekik a rejtekhelyünket? - Csak ne gúnyolódj! Fogd, és menj végig az üzletsoron, míg a színházhoz nem érsz. Azon túl, a mozi előtt közvetlenül van egy nagyobb absztrakt szobor. - Ismerem - vetette oda Lisa, mintha legutóbb éppen tegnap járt volna a színházban. Pontosan ott van egy illatszerbutik is, ahol szagos szappant szoktam venni azelőtt mélázott el a múlton. Azután, kitörölve szeméből a visszaemlékezés szomorúságát, megkérdezte: - No és akkor? - Adj nekem pontosan tizenöt percet, akkor gyújtsd be ezt a vacakot, pontosan a szobor alatt, és húzd el a csíkot onnan, amilyen gyorsan csak lehet! és onnan hová menjek?
- Akkorra már teljesen mindegy lesz. - Érezve társa bizonytalanságát, hozzátette: Igyekezz a főkapuhoz. Ott lesz a legnagyobb cirkusz. - Odahajolt hozzá, és lágyan megcsókolta. és vigyázz nagyon magadra! Garrick arra ébredt, hogy Stillwell pisztolyának csöve a füle tövéhez szorul. - Mozgás, de nagyon-nagyon nyugodtan, különben ez itt még el talál durranni - szólt az alacsonyabbik alak, mialatt a pisztoly csövével talpra piszkálta a seriffet. Amaz egy szempillantás alatt teljesen fölébredt, és máris kereste, miből meríthetne némi előnyt. Stillwell mindig csodálta, ha valaki ilyen hirtelen visszanyerte éberségét. Neki rendszerint keserves pillanatokat szerzett a reggeli felkelés. - Nem tudom, hogy kerül ide, professzor, de ha nem adja ide azonnal azt a pisztolyt, innen nem jut ki élve - szólalt meg Garrick szenvtelen hangon. Stillwell megbökte a hátát a fegyver csövével. - Csak fogja be szépen a száját, induljon el a kapu felé, és reménykedjen benne, hogy nem leszek dühös. Előrelépve Garrick megbotlott a szakadt szőnyegben, és kis híján elesett. Ahogy egyensúlyát keresve kinyújtotta a bal karját, Stillwell oldalra lépett, hogy kitérjen az útjából. A nagydarab férfi pontosan ezt a mozdulatot várta tőle. Hirtelen felegyenesedett, keményen gyomorszájon vágta a professzort, s szinte ugyanezzel a mozdulattal kitépte kezéből a Rossit, amint ellenfele arcra bukott a szőnyegen. - Oké, professzor - vigyorgott Garrick, és beletaposott Stillwell háta közepébe, a padlóhoz szögezve a lélegzete fogyott embert -, azt hiszem, hosszadalmas és részletes eszmecsere vár ránk arról a... Garrick nem értette, hogy szavak helyett miért tör elő a szájából vastag vérsugár. Megpróbálta fejét a homályos portálajtó felé fordítani, hogy megnézze az ott álló alakot, de a torkából meredező rövid számszeríjvessző megakadályozta benne, hogy befejezze a mozdulatot. Amint Stillwell mellé rogyott a szőnyegre, kezéből kiesett a Rossi. Szeme elhomályosult. Lisa előrejött a sötétből, és a nehezen lélegző professzort talpra segítette. Stillwell a vállára támaszkodott, úgy tekintett le a seriff holttestére. - Te... nem tar... tottad be az... utasításaimat... - Megteszi egy egyszerű “köszönöm” is. Különben rendben vagy? Stillwell felegyenesedett, és a gyomortájékát tapogatta. - Köszönöm neked, Boadicea királynő! - Hogy kicsoda? - Az egyik első női harcos, úgy időszámítás szerint 60 körül egy egész római légiót hívott ki ütközetre. - Lisa értetlenül nézett rá, mire a férfi felsóhajtott. - Tudod, ott kellett volna lenned akkor... - Oké, de most itt vagyunk. Mi lesz ragyogó terved folytatása? - Kimegyünk oda; Garrick alattvalóihoz, és megtraktáljuk őket még egynéhány kisebb hazugsággal. E magabiztos kijelentésre gyakorlatias válaszul Lisa új vesszőt feszített kis számszeríjára.
- Elsőként talán méltóztatnál tájékoztatni, különben még meglepődöm, vagy kétségbe vonom a szavahihetőségedet. Stillwell elmosolyodott, és lehajolt, hogy felvegye a szőnyegről elejtett revolverét. Felegyenesedve így szólt: - Jól van hát, mondd meg a helyettesének, hogy meghalt a király, mi pedig az egész negyedet aláaknáztuk az ügyes-bügyes, nagyot szóló szuperkakaónkkal, és ha nem kiáltanak ki engem nagyfőnöknek, akkor röptükben megcsókolhatják búcsúzóul a saját seggüket. és te azt hiszed, hogy ezt majd beveszik? - Nagyon is elképzelhetőnek tűnik, pláne ha te ott lettél volna, ahová küldtelek, és a kellő pillanatban elpukkantottad volna azt a vacak dinamitrudat. - Szeretném hinni, hogy a későbbiekre is gondoltál! - Ó, többször is. Átvesszük és megtartjuk az ellenőrzést, mivelhogy mi győztünk, és a népnek erős kezű vezérre van szüksége. Fél év alatt Garrick uralmának emléke elhalványul és feledésbe merül, amint az ige szól. - No és a többiek? - Mihelyst kezünkben lesz a hatalom, sokkal kevésbé erőszakosan bánunk majd Knappel és polgárocskáival, de persze nagyjából ugyanannak a gazdaságpolitikának a jegyében. Biztosítjuk a támogatásukat, és úgy nyúlunk a zsebükbe, ahogy az ügyes adószedők mindig is csinálták. Lisa karjaiban ringatta a nyílpuskát, miközben társa szemébe nézett. - Így igencsak ugyanabban a helyzetben maradok, amelyben voltam, mielőtt veled találkoztam. Csak a rablólovag lesz más egy kicsit. Stillwell felnevetett. - Hidd el, ha létezik út a pusztaságon át, meg is találjuk. Csakhogy most százszor annyi készlettel rendelkezünk, mint azelőtt. Az ördögbe is, hát nem látod, mit értünk el néhány teniszlabdával meg pár flakon hajlakkal? Ezúttal Lisa is vele nevetett. - Hát, ezzel igazán fején találtad a szöget. - Ahogy kifelé ballagtak a piactérre, a felkelő nap egy sugara betévedt a szutykos tetőablakon. Lisa feltekintett a fényfoltra. Azt mondtad, hogy néhány kisebb hazugságot... mi volt hát akkor a nagy hazugság? Jeffrey Stillwell professzor végigfuttatta tekintetét harcos asszonyán, és egyszerűen így szólt: - Elhitettem velük, hogy természettudós vagyok, atomkutató. és nem vagy az? - kérdezte Lisa némi meglepődéssel. - Nem, kedvesem, pont az ellenkezője. Olyan tudománnyal foglalkoztam én, amelyet sohasem változtatnak meg holmi laboratóriumi kutatások, amely sohasem lépi túl saját alapvető törvényeit... - Nevetve pörgette meg a revolver tölténytárát. - Történelmet tanítottam. Füssi-Nagy Géza fordítása ALFRED BESTER
Már nem úgy teremtik az életet A lány, aki a dzsipet vezette, szőke volt és északi típusú. Aranyhaját lófarokba fogta össze, s az olyan hosszú volt, hogy beillett volna egy igazi kanca farkának is. Szandálon meg egy piszkos farmernadrágon kívül nem viselt semmit. Gyönyörűen lebarnult. A dzsippel letért a Fifth Avenue-ról, zötyögve felhajtott a könyvtár előtti lépcsőn; a kocsi csak úgy pattogott. A bejárat előtt leparkolt, kiszállt, és már éppen belépett volna az épületbe, mikor az utca túlsó oldalán valami magára vonta figyelmét. Odanézett, habozott, aztán a farmerjára pillantva egy grimaszt vágott. Levetette a nadrágot, és a könyvtár lépcsőin szünet nélkül búgó és totyogó galambok közé hajította. A madarak felriadtak, a lány meg átrohant a Fifth Avenue-n, és megállt egy kirakat előtt. Az üveg mögött egy szilvakék gyapjúruha volt. Magas dereka és hosszú szoknyája volt, és csak alig molyrágta. 70 dollár 20 cent volt az ára. A lány az utcán szétszórt autóroncsok között kutatott, míg talált egy leszakadt lökhárítót. Betörte vele a bolt üvegajtaját, és óvatosan átlépett a kereten. Válogatni kezdett a poros ruhák között. Magas, erőteljes nő lévén nehezen talált magának megfelelőt. Végül otthagyta a szilvakék ruhát, és kiegyezett egy 12-es méretű sötét skótkockás gyapjúszövettel. 120 dollárról volt leárazva 99 dollár 90 centre. Elővette az üzleti könyvet meg egy ceruzát, lefújta róluk a port. Gondosan beírta: tartozom 99,90 dollárral, Linda Nielsen. Visszament a könyvtárba. Áthaladt a főkapukon. Egy hétig tartott, míg ezeket betörte egy kalapáccsal. Átfutott az öt éve ott száradó galambpiszokkal összemocskolt hallon. Futás közben karjait fejére szorította, hogy megvédje magát egy-egy eltévedt pottyantástól. A lépcsőn felment a harmadik emeletre. Belépett a képtárba. Mint mindig, most is kitöltötte az űrlapot: Dátum: 1981. június 20. Név: Linda Nietsen Cím: Central Park, Hajómodell-tó Foglalkozás: a Föld utolsó embere Mikor először betört a könyvtárba, hosszú ideig tanakodott, mit is írjon a foglalkozás rovatba. Tulajdonképpen ő volt az utolsó földi nő, de úgy érezte, sovinisztának tűnne, ha ezt írná be; a “Föld utolsó személye” pedig olyan semmitmondóan hangzott, mint amikor egy italt folyadéknak neveznek. A polcokról mappákat húzott elő és átlapozta. Pontosan tudta, mit akar: valami kék tónusú, meleg hangulatú képet, ami beleillik egy 20 x 30-as keretbe. A hálószobájában akarta felakasztani. A felbecsülhetetlen értékű Hiroshiga-kollekcióban talált is egy csinos tájképet. Kitöltötte az űrlapot, gondosan a könyvtáros asztalára helyezte, és a képpel együtt elment. A földszinti nagyteremben megállt, egy polchoz lépett, és kiválasztott két olasz nyelvkönyvet meg egy szótárt. Átment az előcsarnokon a dzsiphez, és egy remekbe készült drezdai porcelánbaba mellé, az ülésre tette a könyveket meg a képet. Felkapott egy listát, melyen ez állt: jap. kép olasz 20x30 képker homárleves réztisztító mosószer
bútortiszt mosogatórongy Áthúzta az első két tételt, visszatette a listát a műszerfalra, beszállt a dzsipbe, és lezötykölődött a lépcsőkön. Roncsok között hajtott végig a Fifth Avenue-n. Ahogy elhaladt a St. Patrick-katedrális romjai előtt, az Ötvenedik utcán egy férfi tűnt fel a semmiből. Kilépett a törmelékek közül, és anélkül hogy szétnézett volna, éppen a lány előtt vágott át az utcán. A lány felkiáltott, megnyomta a dudát, de az néma maradt, Hirtelen fékezett, olyan vadul, hogy a dzsip megpördült, és egy 3-as számú busz maradványainak ütközött. A férfi felkiáltott, hátraugrott egy nagyot, és megdermedve bámult a lányra. - Maga őrült gyalogos! - kiáltotta a nő. - Miért nem néz a lába elé? Azt hiszi, magáé az egész város? A férfi csak bámult és hebegett. Nagydarab ember volt, sűrű, őszülő hajjal, vörös szakállal és cserzett bőrrel. Katonai ruhát, nehéz síbakancsot viselt; egy tömött hátizsák és egy összetekert pokróc volt nála. Ütött-kopott vadászpuskát cipelt, zsebeit pedig mindenfélével telerakta. Úgy nézett ki, mint egy felderítő. - Istenem! - suttogta rekedten. - Végre valaki. Tudtam. Mindig tudtam, hogy találok majd valakit. - Aztán ahogy észrevette a lány hosszú szőke haját, megnyúlt az arca. De egy nőt... - motyogta. - Az átkozott balszerencsém! - Mi maga, valami örült? - kérdezte a lány. - Nincs jobb dolga, mint a piros lámpán át járkálni? A férfi meglepődve nézett körül. - Miféle lámpán? - Jó, rendben, nincs semmilyen lámpa, de nem tudja megnézni, merre megy? - Sajnálom, asszonyom. Az igazat megvallva nem számítottam semmiféle forgalomra. - Máskor gondolkozzon! - morgolódott a lány, miközben a dzsippel kitolatott a buszból. - Hé, asszonyom, várna egy percet? - Igen? - Figyeljen csak, nem tud valamit a tévékről? Elektronikáról, hogy is mondják... - Viccel? - Nem, komolyan beszélek. Tényleg. A lány haragosan felhorkant, és megpróbálta folytatni útját a Fifth Avenue-n, de a férfi nem tért ki az útjából. - Kérem, asszonyom! - ismételte állhatatosan a férfi. - Okom van ezt kérni! Ért hozzá? - Nem. - A fenébe! Soha nincs szerencsém. Asszonyom, bocsásson meg, nem akarom megbántani, de van valami férfi ismerőse a városban? - Rajtam kívül nincs itt senki. Én vagyok az utolsó ember. a Földön. - Furcsa. Mindig azt hittem, én vagyok az. - Jó, rendben. Akkor én vagyok az utolsó nő. A férfi megrázta a fejét.
- Lenniük kell még más embereknek is. Egyszerűen lenniük kell. Magától értetődően kell. Talán délen, mit gondol? Én New Havenből jöttem. Úgy okoskodom, ha arrafelé tartok, ahol melegebb az éghajlat, ott lennie kell pár fickónak, akiktől kérdezhetek valamit. - Mit? - Á, egy nő ezt nem értheti meg. Ne haragudjon. - Jól van. De ha délre tart, akkor rossz irányba megy. - Arra van dél, nem? - kérdezte a férfi, végigmutatva a Fifth Avenue-n. - Igen, de erre zsákutcába fog jutni. Manhattan egy sziget. Magának arra kell mennie, a felsővárosba, és áthaladni a George Washington hídon Jerseybe. - Felsőváros? Melyik út vezet oda? - Menjen egyenesen végig a Fifth-en a Central Park-wayig, aztán át a West Side-ra és fel a Riverside-on. El sem tudja téveszteni. A férfi gyámoltalanul nézett. - Nem idevalósi? A férfi bólintott. - Ó, rendben - mondta a lány. - Ugorjon fel! Elviszem egy darabon. A könyveket és a porcelánbabát átrakta a hátsó ülésre. A férfi bepréselődött mellé. Ahogy elindította a kocsit, a lány a férfi kopott síbakancsára pillantott. - Gyalogosan? - Igen. - Miért nem autón jár? Találhat működő kocsit, és sok benzin meg olaj van. - Nem tudok vezetni - mondta a férfi csüggedten. - Ez a helyzet. Nagyot sóhajtott, és a lány vállához nyomta hátizsákját, az pedig a szeme sarkából végigmérte. A férfinak erős mellkasa, hosszú, széles háta és erős lába volt. Keze nagy és erős, nyakán is kidagadtak az izmok. A lány gondolkodott egy pillanatig, magában bólintott, és megállította a dzsipet. - Mi történt? - kérdezte a férfi. - Bedöglött? - Hogy hívják? - Mayo. Jim Mayo. - Én Linda Nielsen vagyok. - Örvendek. Miért nem megy tovább? - Jim, van egy ajánlatom a maga számára. - Igen? - nézett rá kétkedően a férfi. - Örömmel meghallgatnám, asszonyom... vagyis Linda, de el kell mondanom, valamit forgatok a fejemben, amitől hosszú ideig elég elfoglalt le... - Elhallgatott, ahogy elkapta a lány átható pillantását. - Jim, ha megtesz nekem valamit, én is megteszek magának valamit. - Például mit? - Hát, az éjszakáim nagyon magányosak. Napközben nem is olyan rossz, mindig rengeteg aprómunka van, amivel elfoglalom magam, de az éjszakáim rettenetesek. - Igen, tudom - motyogta a férfi. - Valamit tennem kell ez ellen. - De hogy kerülök én ebbe? - kérdezte a férfi idegesen.
- Miért nem marad New Yorkban egy ideig? Ha itt marad, megtanítom vezetni, és keresünk magának egy autót, ne kelljen délre gyalog mennie. - Jó ötlet! Nehéz a vezetés? - Pár nap alatt meg tudom rá tanítani. - Nem tanulok gyorsan. - Rendben, akkor pár hét alatt. De gondoljon arra, mennyi időt megtakarít, ha nem gyalog megy. - Hát - mondta a férfi -, elég jól hangzik. - Azután újra elfordult. és mit kell nekem tennem? A lány arca izgatottan felragyogott. - Jim, szeretném, ha segítene elhozni egy zongorát. - Zongorát? Miféle zongorát? - Egy rózsafából készült nagy Steinwayt az 57. utcából. Majd meghalok érte, hogy nálam lehessen. A nappalim már szinte sír utána. - Ó, úgy érti, rendezkedik, mi? - Igen. De ebéd után majd játszani is akarok rajta. Nem lehet mindig csak lemezeket hallgatni. Már mindent elterveztem: vannak könyveim arról, hogyan kell játszani a zongorán, és hogyan kell felhangolni... Már mindent kitaláltam, kivéve azt, hogy hozzam el. - Igen, de... a város tele van lakásokkal, ahol van zongora - tiltakozott a férfi. - Több száz ilyen lehet. Egész biztos. Miért nem költözik be egybe? - Soha! Szeretem az otthonomat. Öt évet töltöttem a rendezgetéssel, és most gyönyörű. Különben is, itt van a vízprobléma. - A víz mindig gondot jelent - bólintott a férfi. - Maga hogy oldja meg? - A Central Parkban lakom, abban a házban, ahol a hajó-modelleket tartották. A tavacska partján van; Kedves hely, és már teljesen berendezkedtem. Együtt el tudjuk vinni a zongorát, Jim. Nem lesz nehéz. - Hát, nem is tudom, Lena... - Linda! - Bocsánat, Linda. Én... - Maga elég erősnek látszik. Mivel foglalkozott azelőtt? - Birkózó voltam. - Na tessék! Láttam, hogy erős. - Ó, már nem azzal foglalkozom. A vendéglátásban dolgozom. Fent New Havenben nyitottam egy bárt, úgy hívom, Testcsel. Hallott már róla? - Sajnálom, nem. - Elég híres volt a sporttal foglalkozók körében. Maga mit csinált? - A BBDO kutatója voltam. - Az micsoda? - Egy hirdetési ügynökség - magyarázta türelmetlenül a lány. - Ha ragaszkodik hozzá, később beszélhetünk erről. És majd megtanítom vezetni, és el tudjuk hozni a zongorát is, meg még van egy csomó dolog, amit én... de ez ráér később is. Utána majd autón mehet dél felé.
- Hát Linda, én nem is tudom... A lány megfogta Mayo kezét. - Jöjjön, Jim, legyen rendes fickó! Velem maradhat. Csodálatosan főzök, és van egy gyönyörű vendégszobám... - Minek? Hiszen abban a hitben élt, hogy maga a Föld utolsó embere. - Buta kérdés. Egy rendes házban kell lennie vendégszobának is. Tetszeni fog magának az otthonom. A füves rétet átalakítottam konyhakertté. Úszhat a tóban is, és szerzünk magának egy új Jaguárt... Egy háztömbbel feljebb tudok is egyet. - Jobban szeretnék egy Caddyt. - Mindent megkaphat, amit akar. Szóval, mi a válasza, Jim? Áll az alku? - Rendben, Linda - mormolta kelletlenül a férfi. - Áll az alku. A ház valóban szép volt; zöld, patinás rézzel borított pagoda volt a teteje, fala homokkő, mélyen süllyesztett ablakokkal. Előtte az ovális tavacska kéken csillogott a júniusi napfényben, vizén vadkacsák hápogtak és úszkáltak serényen. A lejtős terület, mely ívben keretezte a tavat, teraszosan kialakított, gondosan megművelt kert volt. A ház nyugatra nézett. A Central Park gondozatlan földdarabként terült el alatta. Mayo vágyakozva nézett a tavacskára. - Bizonyára voltak rajta hajók is. - Tele volt velük a ház, mikor beköltöztem - felelte Linda. - Kölyökkoromban mindig szerettem volna egy hajómodellt. Egyszer még... - Mayo hirtelen abbahagyta. Átható zaj hallatszott valahonnan; nehéz ütések szabálytalan sora, mint kőkoccanások a víz alatt. Olyan hirtelen maradt abba, ahogy elkezdődött. - Mi volt ez? - kérdezte Mayo. Linda megvonta a vállát, - Nem tudom biztosan. Szerintem a város dől össze. Többször is láthatja majd, amint leomlanak az épületek. Meg fogja szokni. - Fellobbanó lelkesedéssel folytatta: - Jöjjön beljebb. Mindent meg akarok mutatni magának. A lányt feszítette a büszkeség, és áradozva mesélt a lakberendezés részleteiről. Mayót ez megzavarta, de azért mély benyomást tett rá a viktoriánus nappali, az empire stílusú hálószoba, a falusi konyha, amelyben még egy működő petróleumtűzhely is volt. A hatalmas ággyal, süppedő szőnyeggel és Tote lámpával berendezett vendégszobától Mayo visszariadt. - Ez amolyan leányszoba, mi? - Persze. Végül is lány vagyok. - Igen. Persze. Úgy értem... - Mayo kétkedően nézett körül. - Hát, egy fickónak nem olyan kellemes. Sajnálom. - Ne féljen, az ágy elég erős. De ne felejtse el, Jim, a lábát ne tegye a térítőre, és éjszakára vegye is le. Ha piszkos a cipője, húzza le, mielőtt bejön. Azt a szőnyeget a múzeumból hoztam, és nem akarom tönkretenni. Van váltás ruhája? - Csak ami rajtam van. - Holnap szerzünk magának új cuccokat. Amit most visel, az már olyan mocskos, hogy kimosni sem érdemes. - Figyeljen ide! - mondta a férfi kétségbeesetten. - Azt hiszem, jobb, ha én a parkban verek tábort.
- Mi a fenéért? - Hát, azt jobban megszoktam, mint a házakat. De ne aggódjon, Linda. Ha szüksége lesz rám, itt leszek. - Miért lenne szükségem magára? - Csak kiáltania kell majd. - Hülyeség - mondta Linda határozottan. - Maga a vendégem, és itt marad. Most tisztálkodjon meg; addig elkészítem a vacsorát. A fenébe! Elfelejtettem a homárlevest! Konzervételekből ügyesen elkészített vacsorát tett a férfi elé. Remek Fornisetti porcelánnal és dán ezüst evőeszközzel tálalt. A vacsora választékos, de kevés volt, és Mayo még éhes maradt utána, de ezt udvariasan elhallgatta. Túl fáradt volt ahhoz, hogy valamilyen ürüggyel kimenjen és keressen magának valami kiadósabbat. Végigterült az ágyon: levetette a cipőjét, de a térítőről megfeledkezett. Másnap reggel vadkacsahápogásra és szárnycsattogásra ébredt. Kipattant az ágyból, az ablakhoz lépett, még idejében ahhoz, hogy lássa, a kacsákat valami eltakarja, egy vörös gömb. Mikor kitisztult a látása, észrevette, egy úszósapka az. Ásítozva és nyújtózkodva kisétált a tóhoz. Linda örömmel felkiáltott és felé úszott. Kimászott a vízből. Csak úszósapka volt rajta. - Jó reggelt! - mondta a lány. - Jól aludt? - Jó reggelt - felelte Mayo. - Nem is tudom. Az ágytól begörcsölt a hátam. Hideg lehet a víz. Tiszta libabőr a teste. - Nem, csodálatos. - Levetette a sapkát, és megrázta a haját. - Hol a törülköző? Ó, megvan. Ugorjon bele, Jim! Ragyogó lesz! - Nem szeretem a hideget. - Ne butáskodjon. Mennydörgés hasított a csendes reggelbe. Mayo meglepődve nézett fel a tiszta égre. - Mi az ördög volt ez? - kiáltotta. - Nézze! - szólt Linda. - Olyan volt, mint egy hangrobbanás. - Ott! - kiáltotta a lány nyugat felé mutatva. - Látja? Az egyik West Side-i felhőkarcoló omlott össze méltóságteljesen, magába zuhanva, mint egy összecsukható pohár, tégla és törmelékhalmokat szórva szét. A csupasz gerendák kicsavarodtak és elferdültek. Pillanatokkal később hallották az összeomlás robaját. - Micsoda látvány! - mormolta félelemmel Mayo. - A Birodalom hanyatlása és összeomlása. Majd megszokja. Fürödjön meg, Jim. Hozok magának egy törülközőt. A lány befutott a házba. Mayo ledobta magáról sortját, lehúzta zokniját, de csak állt a parton, és csupán lábujjait mártotta a vízbe, mikor a lány visszatért a törülközővel. - Linda, ez borzasztóan hideg - panaszkodott a férfi. - Nem zuhanyozott hideg vízzel, mikor birkózó volt? - Nem én! Csak gőzölgő forró vízzel.
- Jim, ha csak itt áll, soha nem is fog bemenni. Nézzen magára, már reszket. A tetoválás a dereka körül? - Mi? Ó, igen. Egy ötszínű piton. Teljesen körbeér. Látja? - Büszkén megpördült. Még a seregben szereztem, '64-ben Saigonban. Egy keleti piton. Elegáns, mi? - Fájt? - Az igazat megvallva, nem. Páran úgy akarják beállítani, mintha a tetoválás a kínai kínzás egyik módszere lenne, de csak fel akarnak vágni vele. Inkább csak jobban viszket minden másnál. - Katona volt '64-ben? - Úgy van. - Hány éves volt? - Húsz. - Akkor most harminchét? - Harminchét leszek. - Akkor korán őszülő típus. - Azt hiszem. A lány elgondolkodva nézett rá. - Szerintem, ha bemegy, ne vizezze be a haját. Visszafutott a házba. Mayo szégyellte tétovázását, erőt vett magán, és talpast ugrott a vízbe. Mikor Linda visszatért, mellig állt benne, arcára és vállára fröcskölve. A lány egy széket hozott magával, meg egy ollót és egy fésűt. - Nem csodálatos érzés? - kiáltotta. - Nem. A lány felnevetett. - Jól van, jöjjön ki. Levágom a haját. A férfi kimászott a partra, megszárította magát, és engedelmesen ült a széken, amíg a lány a haját vágta. - A szakállát is - ragaszkodott hozzá Linda. - Látni akarom, hogy is néz ki. - Lenyeste a szakállát, elég rövidre, aztán megvizsgálta, és elégedetten bólintott - Nagyon jóképű. - Á, hagyja - pirult el a férfi. - Van egy vödör meleg víz a tűzhelyen. Menjen és borotválkozzon meg. Ne törődjön az öltözködéssel. Reggeli után szerzünk magának új ruhákat, és utána... a zongora. - Nem mászkálhatok meztelenül az utcákon! - mondta a férfi megütközve. - Ne butáskodjon! Ki látja? Na, siessen! A Madison és a 45. utca sarkán lévő Abercromble and Fitchhez hajtottak. Mayo egy törülközőt tekert maga köré. Linda elmondta neki, ő már évek óta itt vásárol. Megmutatta a cédulaköteget, amelyet eddig összegyűjtött. Mayo kíváncsian vizsgálgatta, miközben a lány levette a méreteit, és ruhát keresett neki. A férfi már szinte felháborodott, mikor a nő megrakottan visszatért. - Jim, találtam egy szarvasbőr mokaszint, egy szafariöltönyt, gyapjúzoknit meg tengerészinget, én...
- Figyeljen - szakította félbe a másik -, tudja, mennyire rúg a végösszeg? Majdnem 1400 dollár! - Igazán? Vegye fel az alsónadrágot, már száraz. - Maga megőrült, Linda. Mit akart ezzel a sok szeméttel? - Elég nagy a zokni? Miféle szemét? Mindenre szükségem volt. - Igen? Mint a... - Átlapozta a cédulákat. - Mint a víz alatti plexi szemüveg 9,95-ért? Mire kell ez? - Hogy lássam a tavacska fenekét, amikor tisztítom. - És mire kellett négyszemélyes rozsdamentes acél étkészlet, 39,50-ért? - Mert ha lusta vagyok, nem melegítek vizet. A rozsdamentes acélt hideg vízben is el lehet mosogatni. - A férfira nézett. - Ó, Jim, jöjjön, nézzen a tükörbe! Olyan romantikusan néz ki, mint az a vadász abban a Hemingway-történetben. A férfi megrázta a fejét. - Nem tudom, hogy fog egyszer kikeveredni az adósságaiból. Linda, nézze meg, hová költi a pénzét! Talán jobb, ha elfelejtjük a zongorát! - Soha! - mondta Linda keményen. - Nem érdekel, mibe kerül. Egy zongora egy egész életre szóló befektetés, és megéri. Magánkívül volt az izgalomtól, ahogy a Steinway-bemutatóterem felé autóztak. Csöndben is maradt. Egész délutánjukba tellett, míg fáradságos, megerőltető cipekedés eredményeképpen Linda lakásának nappalijába vitték a zongorát. Mayo még utoljára megmozgatta a hangszert, hogy az biztosan áll-e a lábán, aztán fáradtan lerogyott. - Jézus! - sóhajtotta. - Sokkal könnyebb lett volna legyalogolni délre! - Jim! - rohant hozzá Linda, ölébe vetette magát, és forrón átkarolta. - Maga egy angyal! Jól van? - Minden rendben - sóhajtort a férfi. - Szálljon le rólam, Linda! Nem kapok levegőt! - Nem tudom eléggé megköszönni. Már évek óta erről álmodtam. Nem is tudom, hogy viszonozhatnám. - Á, már levágta a hajam. - Komolyan beszélek. - Nem tanít meg vezetni? - Dehogynem. Amilyen gyorsan csak lehet. Ez a legkevesebb, amit megtehetek. Linda egy székhez lépett, leült; pillantása a zongorán nyugodott. - Ne csináljon ilyen hűhót egy kis semmiségből - mondta a férfi felállva. A zongora elé ült, válla felett egy tétova mosolyt eresztett meg a lány felé, és akadozva belekezdett a G-dúr menüettbe. Linda mélyet sóhajtott. - Maga játszik... - suttogta. - Aha. Kölyökkoromban tanultam zongorázni. - Tud kottát olvasni? - Tudtam valamikor. - Meg tudna rá tanítani? - Lehet, de elég nehéz. Van még egy darab, amelyet meg kellett tanulnom.
A Tavaszi zsongást kezdte klimpírozni. A lehangolt zongorán elkövetett hibák fülsiketítőek voltak. - Gyönyörű! - lihegte Linda. - Egyszerűen gyönyörű. A férfi hátát bámulta, míg arcán az elhatározás kifejezése ömlött el. Felállt, lassan Mayóhoz lépett, és a vállára tette kezét. A férfi felnézett. - Mi baj? - kérdezte. - Semmi - felelte Linda. - Csak gyakoroljon. Elkészítem a vacsorát. Az este hátralevő részében a lány feltűnően mélyen gondolataiba merült. Mayo ideges lett, korán le is feküdt. Másnap délután háromig tartott, mire találtak egy működőképes autót, de nem Caddyt, csak egy Chevyt. Egy zárt tetejűt, mert Mayo nem akarta magát kitenni az időjárás viszontagságainak egy nyitott kocsiban. Kihajtottak a Tenth Avenue-i garázsból vissza az East Side-ra, ahol Linda sokkal otthonosabban érezte magát. Bevallotta, hogy a Fifth és a Third Avenue, a 42. és 86. utca közötti terület az otthona. Ezen a részen kívül elveszettnek érezte magát. Átadta a kormányt Mayónak, és hagyta, hogy végigdöngessen a Fifht-en és a Madisonon, gyakorolva az indítást és megállást. A férfi nekiütközött vagy öt roncsnak, legalább tizenegyszer elakadt, és nekihajtott egy üzletnek, de az szerencsére nem üvegből volt. Reszketett az idegességtől. - Elég nehéz ez - panaszolta. - Csak gyakorlás kérdése - nyugtatta a lány. - Ne féljen. Szavamat adom rá, meg fogja tanulni, ha egy hónapig gyakorolja. - Egy teljes hónapig? - Maga mondta, hogy lassan tanul, nem? Ne engem hibáztasson! Álljon meg itt egy percre. A férfi zökkenve megállította a Chevyt, Linda kiszállt. - Várjon meg. - Mire várjak? - Meglepetés. Befutott egy üzletbe, és félóráig távol maradt. Amikor visszajött, leheletvékony fekete zsákruhát viselt gyöngysorral, és egy magas sarkú cipőt. Haját kontyba fogta össze. Mayo elbűvölve nézte, ahogy beszállt a kocsiba. - Mi ez az egész? - kérdezte. - A meglepetéshez tartozik. Az 52. utcánál forduljon keletre. A férfi nehézkesen elindította az autót, és keletnek tartott. - Miért öltözött estélyibe? - Ez egy koktélruha. - Minek vette fel? - Oda öltöztem ki, ahová megyünk. Vigyázzon, Jim! Linda elkapta a kormányt, és kikerült egy összetört mentőautót. ~ - Egy híres étterembe viszem. - Enni?
- Nem, kis buta, inni. Maga az én kimenős tűzoltóm, és nekem szórakoztatnom kell. Ez az, baloldalt. Nézze meg, le tud-e parkolni valahol. Mayo rettenetesen parkolt le. Ahogy kiszálltak a kocsiból, megállt, és kíváncsian szaglászni kezdett. - Érzi? - kérdezte. - Mit? - Olyan édeskés illat van itt. - A parfümöm. - Nem, valami van a levegőben, olyan édeskés és fullasztó. Tudom, hogy éreztem már valahol, de nem emlékszem, hol. - Ne törődjön vele. Jöjjön be. - Bevezette a férfit az étterembe. - Nyakkendőt kellett volna kötnie - suttogta a lány. - De talán megleszünk nélküle. Mayóra nem tett nagy hatást az étterem berendezése, de a bárban érdeklődéssel figyelt fel a hírességek képeire. Percekig elmerülten nézegette Mel Allan, Red Barber, Casey Stengel, Frank Gifford és Rocky Marciano portréit, miközben a gyufa megégette ujjait. Amikor Linda egy égő gyertyával kezében visszajött a konyhából, a férfi izgatottan fordult feléje. - Látta itt már valamelyik tévésztárt? - kérdezte. - Azt hiszem. Mit szólna egy italhoz? - Persze, persze. De a tévésztárokról akarok még beszélni. Egy bárszékhez kísérte Lindát, lefújta róla a port, és gálánsán felsegítette a lányt. Átugrott a pulton, zsebkendőjével letörölte és szakértően kifényesítette a mahagóniburkolatot. - Ehhez értek - vigyorgott. Felvette a bárosok személytelen modorát. - Jó estét, asszonyom. Gyönyörű éjszakánk van. Mit óhajt? - Istenem, kemény napom volt ma a boltban! Száraz martinit jéggel. Duplát. - Dupla száraz Gibson jéggel. Azonnal, asszonyom. Mayo végigkutatta a pultot, végül elővett egy üveg whiskyt, egy gint és egy-két palack félig már elpárolgott szódát. - Attól tartok, épp most fogyott el a martinink, asszonyom. Mit óhajt helyette? - Ó, semmi baj. Scotchot, legyen szíves. - A szóda gyenge lesz - figyelmeztette Mayo -, és nincs jegünk. - Nem számít. A férfi egy pohárba szódát spriccelt, és kevert egy italt. - Köszönöm. Pincér, meghívom egyre magát is. Hogy hívják? - Jimnek neveznek, asszonyom. De köszönöm, nem kérek. Szolgálatban sohasem iszom. - Akkor hagyja ott a szolgálatot és csatlakozzon hozzám. - Szolgálaton kívül sem iszom, asszonyom. - Hívjon csak Lindának. - Köszönöm, Miss Linda.
- Jim, komolyan mondja, hogy sohasem iszik? - Igen. - Hát akkor a vidám nappalokra! - És a hosszú éjszakákra. - Azokat én is szeretem. Ez rögtönzött szellemesség volt? - Hát nem is tudom. Csak a szokásos báros rutin, különösen a férfiaknak tetszik. Érti? Eléggé kétértelmű, ne haragudjon. - Nem történt semmi. - Méhek! - tört ki Mayóból. Linda meglepődött. - Miféle méhek? - Az a szag. Mint a kaptár belsejében. - Tényleg? Nem tudtam - mondta a lány közömbösen. - Még egyet kérek. - Rögtön. A tévéhírességeket valóban látta itt, személyesen? - Persze. A vidám napokra, Jim! - Hogy mindegyik szombat legyen. - Miért éppen szombat? - kérdezte Linda. - Szabadnap. - Ó! - Melyik tévésztárt látta? - Nevezze meg, és én láttam - nevetett a lány. - A szomszéd kölyökre emlékeztet. Mindig azokról a hírességekről kellett beszélnem neki, akiket láttam. Egyszer elmeséltem, hogy láttam Jean Arthurt. Erre megkérdezte: “A lován?” Mayo nem értette a poént, de azért megsértődött. Linda éppen ki akarta engesztelni, amikor a bár gyengéden megremegett, és ezzel egy időben halk föld alatti moraj hallatszott. Távolról jött és lassan közeledett, végül elcsendesült. Mayo Lindára bámult. - Jézus! Maga szerint fedői az épület? A lány megrázta a fejét. - Nem. Amikor összedőlnek, az mindig nagy csattanással jár. Tudja, minek volt ilyen hangja? A Lexington Avenue-i földalattinak. - A földalattinak? - Aha. A helyi vasútnak. - Ez őrület. Hogy működhet a földalatti? - Nem azt mondtam, hogy az volt. Azt mondtam, olyan a hangja. Kérek még egyet. - Akkor még kell szóda. - Mayo felderítő útra indult, majd üvegekkel meg egy nagy étlappal a kezében jelent meg. Sápadt volt. - Jobb, ha visszavesz a lendületből, Linda - mondta. - Tudja, mennyit kérnek itt egy italért? 1,75 dollárt! Nézze! - A pokolba az árakkal! Éljünk egy kicsit! Kérek még egy duplát! Tudja mit, Jim? Ha a városban marad, megmutatom azokat a helyeket, ahol a maga kedvencei laktak. Köszönöm. Egészségére! Elvihetném a BBDO-hoz is, és megmutathatnám a filmjeiket. Mit szól hozzá? Olyan sztárokról, mint... Red... hogy is hívják?
- Barber. - Red Barber, Rocky Gifford, Rocky Casey, Rocky, a Repülő Mókus. - Maga ugrat engem - mondta Mayo újra sértetten. - Én, uram? Ugratom? - kérdezte Linda ünnepélyesen. - Miért tennék ilyet? Csak kedves próbálok lenni. Csak azt akarom, hogy jól érezze magát. Anyám azt mondta, Linda, ne felejtsd el, azt viseld, ami a férfinak tetszik, azt mondd, amit ő akar. Ezt mondta a mama. Tetszik magának ez a ruha? - kíváncsiskodott. - Hogy tetszik-e, hát igen. - Tudja, mit fizettem érte? 99,50-et. - Micsoda? Száz dollárt egy ilyen vékony fekete rongyért?' - Ez nem egy vékony fekete rongy. Ez egy szabályos koktélruha. És húsz dollárt fizettem a gyöngyökért. Utánzat - magyarázta. és hatvan dollárt a cipőkért. És negyvenet a parfümért. Kétszázhúsz dollár azért, hogy jól érezze magát. Jól érzi magát? - Persze. - Nem akar megszagolni? - Már megszagoltam. - Pincér, kérek még egyet. - Attól tartok, nem szolgálhatom ki, asszonyom. - Miért nem? - Már eleget ivott. - Nem ittam eleget - méltatlankodott Linda. - Hová tette a jó modorát? - Megragadta a whiskysüveget. - Gyerünk, igyunk még egyet, aztán dumáljunk a tévésztárokról! Egészségére! Elvihetem magát a BBDO-hoz, és megmutathatom a filmjeiket. Mit szól hozzá? - Már kérdezte. - Még nem válaszolt. Mozifilmeket is mutathatok. Szereti a mozit? Én gyűlölöm, de már nem szidhatom. A mozi mentette meg az életemet a nagy robbanáskor. - Hogy történt? - Ez titok, érti? Maradjon kettőnk között. Ha valamelyik másik ügynökség egyszer rájön... - Linda körülnézett, és halkan folytatta: - A BBDO létrehozott egy rejtekhelyet tiltott filmek számára. Be nem mutatott filmeknek, érti? Senki sem tudta, hogy léteznek a másolatok. Egy óriási tévésorozat készült belőlük. Szóval elküldtek egy elhagyott jerseyi bányába leltározni. - Egy bányába? - Úgy van. Egészségére! - Miért bányában voltak? - Régi kópiák. Nitrát. Gyúlékony. Megrohadhat. Úgy kell tárolni, mint a borokat. Ezért. Szóval két asszisztensemmel a hétvégén ott leltároztunk. - Az egész hétvégén a bányában voltak? - Aha. Három lány. Péntektől hétfőig. Így terveztük. Azt hittük, jó buli lesz. Egészségére! Szóval... Hol tartottam? Ó! Szóval fogtuk a lámpákat, takarókat, fehérneműt, egy csomó kaját, az egész cuccot, és dolgozni mentünk. Pontosan
emlékszem a robbanás pillanatára. Egy UFA-film, a Gekronter Blumenorden art der Pegnitz harmadik tekercsét kerestem. Megtaláltam az első, a második, a negyedik, ötödik és a hatodik tekercset. A harmadik sehol! BUMMM! Egészségére! - Jézus! És utána? - A lányok begyulladtak. Nem tudtam őket lenn tartani. Sohasem láttam őket újra. De én kibírtam. Kibírtam. A kaját az örökkévalóságig beosztottam. Aztán éheztem. Végül feljöttem, de minek? Kihez? Kinek? - Sírni kezdett. - Senkinek. Senki sem maradt meg. Semmi. - Megfogta Mayo kezét. - Miért nem marad itt? - Maradni? Hol? - Itt. - Itt vagyok. - Úgy értem, hosszú ideig. Miért nem? Nincs szép otthonom? És itt van egész New York az ellátáshoz. És egy farm virágoknak meg zöldségeknek. Tarthatnánk teheneket meg csirkéket. Horgászhatnánk. Autózhatnánk. Múzeumokba mehetnénk. Galériákba. Szórakozni... - Maga ezt máris mind megteszi. Nincs szüksége rám. - De igen, van. Van. - Miért? - A zongoraleckék miatt. - Maga részeg - jelentette ki hosszú szünet után a férfi. - Nemcsak becsíptem, tökrészeg vagyok. A lány a bárpultra hajtotta fejét, huncutul a férfira pillantott, és lehunyta szemét. Egy pillanattal később Mayo már tudta, hogy elájult. Összeszorította a száját, kilépett a pult mögül, összeadta a számlát, és tizenöt dollárt hagyott a whiskysüveg alatt. Megfogta Linda vállát, és szelíden megrázta. A lány a karjaiba omlott, haja zilált volt. A férfi eloltotta a gyertyát, felemelte Lindát és a Chevyhez vitte. Aztán gyötrelmes összpontosítással végigautózott a parkon a tavacskáig. Negyven percig tartott az út. A hálószobájába vitte Lindát, leültette a játék babákkal díszített ágyra. A lány összekuporodva azonnal a karjába kapott egyet, még gügyögött is neki. Mayo lámpát gyújtott, és megpróbálta felültetni Lindát, de az kuncogva egyre csak eldőlt. - Linda, le kell vetnie ezt a ruhát! - Hmmm. - Nem aludhat ebben. Száz dollárt ér! - 99,50-et. - Na, kedves, gyerünk! - Hmmm. A férfi elkeseredetten pislogott, és levetkőztette a lányt. Gondosan felakasztotta a koktélruhát, a hatvandolláros cipőt a sarokba tette. De nem boldogult a gyöngysorral (utánzat!), ezért azzal együtt fektette le a lányt. A világoskék lepedőn fekve, egyetlen gyöngysort viselve olyan volt, mint egy északi odaliszk. - Szétszórta a babáimat? - dadogta a lány. - Nem. Itt vannak maga körül.
- Akkor jó. Sohasem alszom nélkülük. - Kinyújtotta a kezét, és szeretettel megsimogatta őket. - Vidám nappalokat és hosszú éjszakákat! - Ezek a nők! - horkant fel Mayo. Lekapcsolta a lámpát, és az ajtót becsapva kiment a szobából. Másnap reggel ismét a helyükön megzavart kacsák zsibongására ébredt. A piros gömb megint a tó felszínén úszott, tündöklött a júniusi napfényben. Mayo azt kívánta, bárcsak egy hajómodell lenne ott egy részeges lány helyett. Kisétált, és a vízbe ugrott, a lehető legtávolabb Lindától. A mellét mosta, amikor valami elkapta és megcsípte a bokáját. Felkiáltott, és máris a vízből felbukkanó Linda sugárzó arcát látta maga előtt. - Jó reggelt! - nevetett a lány. - Nagyon vicces - mormolta a férfi. - Úgy látom, dühös ma reggel. A férfi felmordult. - Nem hibáztatom érte. Szörnyű dolgot tettem az elmúlt este: nem adtam magának vacsorát. Szeretnék bocsánatot kérni. - Nem a vacsora járt a fejemben - mondta a férfi vészjósló méltósággal. - Nem? Akkor mi a fenéért mérges? - Ki nem állhatom a részeg nőket! - Ki volt részeg? - Maga! - Én nem voltam - méltatlankodott a lány. - Nem? Akkor kit kellett levetkőztetni és lefektetni, mint egy gyereket? - És ki nem tudta levenni a gyöngysoromat? - vágott vissza a lány. - Elszakadt, és egész éjjel gyöngyökön aludtam. Tele vagyok kék-zöld foltokkal. Itt meg itt meg... - Linda! - szakította Jelbe a férfi szigorúan. - Én csak egy egyszerű New Haven-i fickó vagyok: Nem vagyok hozzászokva elkényeztetett lányokhoz, akik óriási kiadásokat csinálnak, és egyfolytában csak cicomázkodnak, osztályuknak megfelelő kocsmákba járnak, és leisszák magukat; - Ha nem tetszik a társaságom, miért marad? - Már megyek is - felelte a férfi. Kimászott a vízből, és szárítkozni kezdett. - Ma reggel elindulok dél felé. - Jó gyaloglást! - Autóval megyek. - Mivel? Egy babakocsival? - A Chevyvel. - Jim, nem mondhatja komolyan! - Aggodalmasan mászott ki a vízből. - Még nem tudja igazán, hogy kell vezetni. - Nem? Hát tegnap éjjel nem hoztam haza agy tökrészeg embert? - Szörnyű bajba kerülhet. - Semmibe, amiből ne tudnék kimászni. Különben is, nem lóghatok itt örökké! Maga egy társasági lány, csak játszani akar. Én meg komoly dolgokat forgatok a fejemben. Délre megyek, és keresek pár fickót, aki ért a tévéhez.
- Jim, rosszul ismer! Egyáltalán nem vagyok olyan. Nézze meg, hogy rendbe hoztam a házat! Meg tudtam volna tenni, ha mindig csak buliznék? - Szép munkát végzett - ismerte el a férfi. - Kérem, ma ne menjen el! Még nem készült fel. - Á, maga csak azt akarja, legyek itt és tanítsam meg zenélni. - Ki mondta ezt? - Maga. Múlt éjszaka. A lány összevonta szemöldökét, levette a sapkáját, és törülközni kezdett. Végül így szólt: - Jim, őszinte leszek magához. Természetesen azt akarom, hogy egy ideig még itt maradjon. Nem is tagadom. De nem örökké. Végtére is, mi a közös bennünk? - Maga átkozottul beképzelt! - morogta a férfi. - Nem, nem, semmi ilyesmiről nincs szó. Nézze, maga férfi, én meg nő vagyok. Semmit sem vethetünk egymás szemére. Különbözőek vagyunk. Különböző az ízlésünk és az érdeklődésünk. Így van? - Teljes mértékben. - És még nem is készült fel a távozásra. Szóval mondok valamit: egész délelőtt gyakoroljuk a vezetést, aztán szórakozunk egy kicsit. Mit szeretne csinálni? Kirakatokat nézegetni? Venni még néhány ruhát? Ellátogatna a Modern Múzeumba? Vagy piknikezzünk? A férfi arca felragyogott. - Mondjak valamit? Egész életemben nem voltam piknikezni. Egyszer pincér koromban meghívtak egy virslisütésre, de az nem volt ugyanaz, nem olyan volt, mint amikor valaki még gyerek. A lány megörült... - Akkor egy igazi gyerekkori pikniket tartunk. Elhozta a babáit. A karjában vitte őket. Mayo pedig a kosarat cipelte az Aliz Csodaországban szoborhoz. Mayo zavarba jött a szobortól, még sohasem hallott Lewis Carrolról. Miközben Linda elhelyezte babáit, röviden elmesélte neki a történetet. Elmondta, hogy koptatták fényesre a “Hegyek királyát” játszó gyerekek Aliz, a Bolond Kalapos és a Gyalognyúl fejét. - Furcsa, még nem hallottam ilyen történetet - mondta a férfi. - Azt hiszem, magának nem volt igazi gyerekkora, Jim. - Miért mondja ezt... - Hirtelen elhallgatott, felemelte a fejét, és feszülten hallgatózott. - Mi a baj? - kérdezte Linda. - Hallotta azt a szajkót? - Nem. - Figyeljen, különös hangot ad, olyat, mint az acél. - Acél? - Igen. Mint... mint a kardpengék egy párbajban. - Ugrat engem? - Nem! Valóban!
- De a madarak énekelnek, és nem adnak zajokat! - Nem mindegyik. A szajkó sokszor utánoz hangokat. A papagájok is. Miért utánozza a kardcsörgetést? Hol hallhatta? - Maga igazi vidéki srác, igaz, Jim? Méhek, meg szajkók, meg seregélyek, meg minden ilyesmi... - Azt hiszem. De azt akartam kérdezni, miért mond ilyet, hogy nem volt gyerekkorom. - Ó, mert nem ismeri Alizt, és sohasem piknikezett, meg hogy mindig egy jachtmodellt akart. - Linda kinyitott egy sötét palackot. - Kér egy kis bort? - Jobb, ha vigyáz vele! - figyelmeztette a férfi. - Hagyja abba, Jim! Nem vagyok én részeges! - Berúgott múlt éjjel, vagy nem? A lány megadta magát. - Rendben. Berúgtam. De csak mert már évek óta nem ittam. A férfit ez meglepte. - Persze, persze. Ez megmagyarázza. - Szóval? Csatlakozik hozzám? - A pokolba is, miért ne? - elvigyorodott. - Éljünk egy kicsit! Klassz ez a piknik, én mondom! És a tányérok is tetszenek. Hol szerezte? - Az Abercrombie and Fitchnél - felelte Linda pléhpofával. - Négyszemélyes rozsdamentes acél étkészlet, 39,50-ért. Egész jó. Mayóból kitört a nevetés. - Tiszta hülye voltam, amiért olyan nagy balhét csaptam! Bocs. - Félejtsük el. Ittak, és meghitt csendben folytatták az evést, barátságosan mosolyogva egymásra. Linda levette madrasi selyemingét, hogy barnuljon a ragyogó délutáni napon. Mayo kedvesen felakasztotta az inget egy ágra. Linda hirtelen megkérdezte: - Miért nem volt magának gyerekkora, Jim? - Hát, nem is tudom. - Elgondolkodott. - Azt hiszem, mert anyám meghalt, még amikor kölyök voltam. És még valami: sokat kellett dolgoznom. - Miért? - Apám tanár volt. Tudja, hogy fizetik őket! - Ó, szóval maga ezért ilyen antiértelmiségi? - Az vagyok? - Igen. Ne haragudjon. - Talán igen - egyezett bele a férfi. - Csalódást jelentettem az öregemnek: én hátvéd voltam az egyetemen, ő meg azt akarta, hogy olyan legyek, mint Einstein. - Rögbirajongó volt? - Nem igazán a játék kedvéért. A rögbi üzlet. Mondja, emlékszik még, kölyökkorunkban hogy választottunk térfelet? Ecc, pecc, kimehecc?... - Ezt is mondtuk: an-tan-té-nusz... - Emlékezzen csak: Április bolondja felmászott a toronyba... - Szeretem a kávét, szeretem a teát, szeretem a fiúkat, és ők szeretnek engem... - Lefogadom, tényleg szerették - mondta Mayo komolyan.
- Engem nem! - Miért? - Mindig túl nagy voltam. A férfi meglepődött. - De maga nem is olyan nagydarab - győzködte a lányt. - Pont jók a méretei. Tökéletes. És jó felépítésű! Észrevettem, amikor a zongorát cipeltük. Egy lányhoz képest szép izmai vannak. Különösen a lábán, és az a lényeg. A lány elpirult. - Hagyja abba, Jim! - De igazán. - Bort? - Kösz. Igyon maga is. - Rendben. Mennydörgésszerű zaj hasított az égre, egy összeomló épület robaja követte. - Egy másik felhőkarcoló - mondta Linda. - Miről is beszéltünk? - A játékokról - felelte Mayo rögtön. - Bocsásson meg, hogy tele szájjal beszélek. - Semmi baj. Jim, játszották maguk New Havenben az “Elvesztettem zsebkendőmet”? - Linda énekelt. - Elvesztettem zsebkendőmet, szidott anyám érte... - Áá! - mondta a férfi ámuldozva. - Maga egész jól énekel. - Csak dicsérjen! - Igen. Remek hangja van. Ne vitatkozzon velem! Várjon egy picit! Kitalálok valamit. - Hosszú ideig feszülten gondolkodott, megitta a borát, és öntudatlanul elfogadott egy másik pohárral is. Végül határozott. - Magának zenét kell tanulnia. - Majd meghalok érte, Jim! - Szóval maradok még, és megtanítom annyira, amennyire tőlem telik. Várjon! Várjon! - tette hozzá sietve, elfojtva a lány izgatottságát. - Nem magánál fogok lakni. Saját helyet akarok. - Természetesen, Jim. Bármit, amit mond. - És még mindig délre tartok. - Megtanítom vezetni, Jim. - És semmi trükk, Linda! - Persze. De miféle trükk? - Tudja maga. Mint legutoljára is, hirtelen szerzett egy Looey Cans kanapét, hogy beköltözzek. - Louis Quinze! - esett le Linda álla. - Hát ezt hol tanulta? - Biztos nem a seregben. Nevettek, koccintottak, és felhajtották a bort. Mayo hirtelen felugrott, meghúzta Linda haját, és a Csodaország szoborhoz futott. Egy pillanat alatt felmászott Aliz fejére. - Én vagyok a Hegyek királya! - kiáltotta méltóságteljesen szétnézve. - Én vagyok a Hegyek... - Hirtelen abbahagyta, és lebámult a szobor mögé. - Jim, mi a baj?
Mayo egyetlen szó nélkül lemászott, és az aranyesőbokrok által félig eltakart törmelékhalomhoz lépett. Letérdelt, és óvatosan átforgatta a kacatot. Linda odafutott hozzá. - Mi a baj, Jim? - Ezek hajómodellek voltak - mormolta a férfi. - Úgy van. Istenem, ez minden? Már azt hittem, beteg vagy ilyesmi. - Hogy kerültek ide? - Természetesen én dobtam ki. - Maga? - Igen. Mondtam már. Beköltözés előtt ki kellett takarítanom a csónakházat. Évekkel ezelőtt történt. - Maga tette ezt? - Igen. Én... - Maga gyilkos! - morogta a férfi. Felállt, és mereven a lányra nézett. - Maga egy gyilkos! Olyan, mint a többi nő: nincs szíve, nincs lelke! Ilyet tenni! Megfordult, és a tavacska felé indult. Linda teljesen összezavarodva követte. - Jim, nem értem. Miért ilyen dühös? - Szégyellhetne magát! - De szükségem volt a helyre! Nem várhatja el tőlem, hogy egy csomó hajómodellel éljek! - Felejtsen el mindent, amit mondtam. Összecsomagolok, és délre megyek. Akkor sem maradnék magával, ha a föld utolsó embere lenne. Linda összeszedte magát, és hirtelen Mayo elé szökkent. Mikor a férfi berontott a csónakházba, már a vendégszoba ajtaja előtt állt. Feltartott egy nehéz vaskulcsot. - Megtaláltam - zihálta. - Bezártam az ajtaját. - Adja ide azt a kulcsot, Linda! - Nem! A férfi felé lépett, de a lány kihívóan szembenézett vele, és a helyén maradt. - Gyerünk! - kiáltotta. - Üssön meg! A férfi megállt. -. - Nem ütnék meg senkit, aki kisebb nálam. Csak farkasszemet néztek, eredmény nélkül. - Nincs szükségem a felszerelésemre - morogta végül Mayo. - Valahol összeszedhetem a cuccot. - Gyerünk, csomagoljon csak! - felelte Linda. Átadta a kulcsot, és félreállt. Mayo akkor vette észre, nincs is zár a szobán. Kinyitotta az ajtót, benézett, becsukta, és Lindára bámult. A lány egyenesen nézett a szemébe, de pityeregni kezdett. A férfi elvigyorodott. Aztán mindkettőjükből egyszerre kitört a nevetés. - Hát - mondta Mayo -, bolondot csinált belőlem. Magával sem pókereznék! - Maga is jól blöfföl, Jim. Halálra voltam ijedve, hogy leüt. - Tudnia kell, senkit sem bántanék. - Azt hiszem, tudom. Most üljünk le, és beszéljük meg értelmesen. - Felejtse el, Linda. Elvesztettem a fejem a hajók miatt, és én...
- Nem a hajókra gondolok, hanem hogy lemegy délre. Amikor dühös, mindig elindul, Miért? - Már mondtam, hogy találjak valakit, aki ért a tévéhez. - Miért? - Nem értené meg. - Megpróbálom. Miért nem magyarázza meg, mit keres ilyen... makacsul. Talán segíthetnék. - Semmit sem tehet értem, maga csak egy lány. - Nekünk is megvan a hasznunk. Legalább végighallgatom. Bízhat bennem, Jim! Vagy nem vagyunk barátok? Mondja el! - Hát, amikor jött a robbanás - mondta Mayo -, Gil Watkinsszal voltam fent Berkshiresben. Gil a haverom volt, igazán kedves és okos fiú. Két évig az MIT-re járt, mielőtt befejezte az iskolát. Főmérnök vagy valami ilyesmi volt a WNHA-nál, a New Haven-i TV-nél. Gilnek millió hobbija volt. Az egyik a spe... spelo... Nem emlékszem. A barlangok felfedezését jelenti. Szóval a Berkshiresben voltunk egy barlangban, és bent töltöttük a hétvégét. Fel akartuk deríteni meg feltérképezni és rájönni, hot ered a föld alatti folyó. Vittünk magunkkal kaját, felszerelést meg hálózsákot. Az iránytűnk úgy húsz percre megbolondult, ebből rájöhettünk volna, mi történt, de Gil mágneses ércekről meg ilyesmiről magyarázott. Csak amikor vasárnap éjjel kijöttünk... én mondom, dermesztő volt. Gil rögtön tudta, mi a helyzet. - Krisztusom, Jim! - mondta. - Megcsinálták úgy, ahogy mindenki mindig tudta, hogy képesek rá: Felrobbantották, elgázosították, megmérgezték és besugározták magukat, egyenesen a pokolba. Menjünk vissza abba az átkozott barlangba, míg az egész elszáll. Szóval Gil és én visszamentünk. Beosztottuk az élelmet, és addig maradtunk, amíg csak tudtunk. Végül előjöttünk, és visszaautóztunk New Havenbe. Éppolyan halott volt, mint a többi hely. Gil összerakott egy rádiócuccot, és megpróbált befogni valami adást. Semmi. Aztán felpakoltunk konzervekkel, és végigautóztuk a környéket: Bridgeport, Waterbury, Hartford, Springfield, Providence, New London... egy nagy kört tettünk. Senki. Semmi. Szóval visszamentünk New Havenbe, és letelepedtünk. Elég jó élet volt. Napközben kaját meg utánpótlást gyűjtöttünk, és hogy fenntartsuk, helyrepofoztuk a házat. Esténként, vacsora után Gil elment a WNHA-ba, úgy hét óra körül, és megkezdte a sugárzást. A vészgenerátorokat használta. Lementem a “Testcselbe”. Kinyitottam, kisöpörtem, és bekapcsoltam a bár tévéjét. Gil beszerelt nekem hozzá egy generátort. Jó buli volt nézni a Gil által sugárzott műsorokat. Hírekkel és időjárással kezdte, az utóbbit sohasem találta el. Csak a Farmerok évkönyve állt a rendelkezésére, még egy barométer, amely úgy nézett ki, mint a falon a maga órája. Nem hiszem, hogy jól működött, vagy pedig Gil nem tanult meteorológiát az MIT-en. Aztán az esti műsor következett. Volt egy puskám a bárban a rablótámadások ellen. Amikor olyat láttam, ami nem tetszett, belelőttem a készülékbe. Aztán kidobtam az ajtón, és egy másikat tettem a helyére. Több száz állt a rendelkezésemre. Hetente két napot töltöttem az összegyűjtésükkel.
Éjfélkor Gil kikapcsolta a WNHA-t, én bezártam az éttermet, és otthon találkoztunk egy kávéra. Gil megkérdezte, hány készüléket lőttem le, és nevetett, amikor elmondtam neki. Azt mondta, én vagyok a legválogatósabb tévénéző, aki valaha létezett. Megkérdeztem, a következő héten milyen műsorok lesznek, és vitatkoztam vele, hogy... ő... hogy milyen filmeket és meccseket sugározzon a WNHA. Nem nagyon szerettem a westerneket, és utáltam a magasröptű bírósági szövegelést. De elhagyott a szerencse, mint az én életemben mindig. Pár év múlva rádöbbentem, az utolsó készüléknél tartok. Na, bajban voltam. Ezen az estén Gil egy gügye kommersz-filmet adott, amelyben az agyafúrt nő a jó mosószappannal. menti meg a házasságát. Természetesen a puskáért nyúltam, és csak az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy ne lőjek. Aztán egy szörnyű film következett egy meg nem értett zeneszerzőről. Ugyanaz a dolog történt. Amikor találkoztunk a házban, teljesen ki voltam borulva. - Mi a baj? - kérdezte Gil. Elmondtam neki. - Azt hittem, szereted nézni a filmeket - mondta. - Csak ha lelőhetem őket. - Te szegény ördög! - nevetett. - Most rabul ejtett közönség vagy. - Gil, talán meg tudnád változtatni a programot, hogy azt nézzem, amit szeretek. - Légy eszednél, Jim! A WNHA-nak változatos műsorokat kell adnia. Népszerűségi alapon működünk; mindenkinek adunk valamit. Ha nem tetszik, miért nem váltasz csatornát? - Hülyeség! Te is piszok jól tudod, hogy New Havenben csak egy csatornánk van. - Akkor kapcsold ki a tévét! - Nem kapcsolhatom ki a bár készülékét, hozzátartozik a szórakozáshoz. Elveszteném a klienseimet. Gil, az isten szerelmére, neked tényleg olyan szörnyűségeket kell adnod, mint a tegnap esti katonai musical, amelyben énekeltek, táncoltak és csókolóztak a Sherman tankok tetején? - A nők szeretik az egyenruhás filmeket. - Meg a bugyutákat is. A nők mindenre fintorognak, a tündérek meg bagóznak, és... - Hát - mondta Gil - írj egy levelet az állomásnak. Megtettem, és egy héttel később választ kaptam. Ez állt benne: Kedves Mr. Mayo! Nagy örömmel vettük tudomásul, hogy a WNHA rendszeres nézője. Köszönjük adásaink iránt tanúsított érdeklődését. Reméljük, élvezni fogja műsorainkat. Üdvözlettel: Gilbert O. Watkins Az állomás igazgatója És csatolva volt egy-két jegy valami szenzációs interjúra. Megmutattam a levelet Gilnek, de ő csak megvonta a vállát. - Most már látod, mi ellen küzdesz, Jim - mondta. - Nem törődnek azzal, mit szeretsz és mit nem. Csak az érdekli őket, nézed-e az adást vagy sem.
Én mondom, a következő pár hónap pokol volt a számomra. Nem kapcsolhattam ki a tévét, és esténként egy tucatszor nyúltam a puskámért, össze kellett szednem minden akaraterőmet, hogy ne húzzam meg a ravaszt. Olyan ideges és ingerlékeny voltam, hogy tennem kellett valamit, mielőtt kiborulok. Szóvál egy este hazavittem a puskát, és lelőttem Gilt. Másnap sokkal jobban éreztem magam, és hétkor lementem a “Testcselbe takarítani. Jókedvűen fütyörésztem. Kisöpörtem az éttermet, letöröltem a bárpultot, és bekapcsoltam a tévét, hogy megnézzem a híreket meg az időjárást. Nem fogja elhinni, de a készülékem nem működött. Nem volt kép. Még hang sem. Az utolsó készülékem elromlott. Szóval ezért kell délre mennem - magyarázta Mayo. - Keresnem kell egy tévészerelőt. Hosszú csend következett, miután Mayo befejezte a történetet. Linda lelkesen nézett rá, és próbálta elrejteni szemének csillogását. Végül tettetett közömbösséggel megkérdezte: - Hol szerezte a barométert? - Ki? Mit? - A barátja, Gil. Az antik barométert. Hol szerezte? - Hát, nem is tudom. A régiségek gyűjtése volt a másik hobbija. - És olyan volt, mint ez az óra? - Pont olyan. - Francia? - Azt nem tudnám megmondani. - Bronz? - Azt hiszem. Olyan, mint a maga órája. Ez bronz? - Igen. Napsugár alakú? - Olyan, mint a magáé. - Ez napsugár. Ugyanekkora? - Pontosan. - Hol volt? - Nem mondtam? A házunkban. - Hol van az a ház? - A Grant Streeten. - Házszám? - 315. Mondja, mi ez az egész? - Semmi, Jim. Csak kíváncsi vagyok. Bocsánat. Azt hiszem, jobb ha most összeszedem a piknikcuccot. - Nem bánja, ha sétálok egyet egyedül? A lány ráemelte szemét. - Ne vezessen egyedül. Az autószerelők ritkábbak; mint a tévéműszerészek. A férfi elvigyorodott és eltűnt; de vacsora után kiderült távollétének valódi oka, amikor elővett egy kottaköteget. A zongorára helyezte, és Lindát a székhez vezette. Linda örömmel és felindultan nézett rá.
- Jim, maga egy angyal! Hol találta ezt? - Az utca másik végén, egy lakóházban. Hátul a negyedik emeleten. Horowitznál. Van egy csomó lemezük is. Barátom, én mondom, elég rázós volt gyufafénynél a sötétben kutatni. Láttam valami furcsát is. A ház teteje tele van nyálkával. - Nyálkával? - Igen, valami fehér, látszólag zseléhez hasonlóval, csak ez éppen kemény. Mint a tiszta beton. Na nézze, ez itt a c hang. Ez c. Normál c. Ez a kulcs mutatja. Üljünk egymás mellé! Jöjjön ide... A lecke kétórányi, erőfeszítést igényelt. Mindketten úgy elfáradtak, hogy éppen csak jó éjszakát kívántak egymásnak, és szobáikba vánszorogtak. - Jim - szólt Linda. - Igen? - Kéri az ágyába az egyik babámat? - Hát nem. Kösz szépen, Linda, de a fiúkat nem igazán érdeklik a babák. - Szerintem sem. Nem baj. Holnap adok valamit, ami érdekli a fiúkat. Másnap reggel Mayo arra ébredt, hogy kopogtatnak az ajtaján. Felült az ágyban, és megpróbálta kinyitni szemét. - Igen! Ki az? - kérdezte. - Én. Linda. Bemehetek? A férfi gyorsan körbenézett. A szoba rendben volt. A kötött szőnyeg is tiszta. Az értékes ágytakaró rendesen összehajtva volt a szekrényke tetejére téve. - Rendben! Jöjjön be! Linda egy pamutszövet ruhában lépett be. Leült az ágy szélére, és barátságosan megpaskolta Mayót. - Jó reggelt! - mondta. - Figyeljen. Pár órára magára kell hagynom. El kell intéznem valamit. A reggeli az asztalon van, de idejében visszaérek az ebédhez. Rendben? - Persze. - Nem fél egyedül? - Hova megy? - Elmondom, ha visszajöttem. - Előrenyúlt, és megsimogatta a férfi fejét. - Legyen jó fiú, és ne keveredjen bajba! Ó, még valami! Ne menjen a hálószobámba! - Miért mennék? - Ne is tegye! Mosolygott és elment. Pár perc múlva Mayo hallotta, ahogy elindul a dzsip. Rögtön felállt, és Linda szobájába ment. Körülnézett. A szoba rendezett volt, mint mindig. Be volt ágyazva, a babák pedig gondos elrendezésben helyezkedtek el a terítőn. Aztán meglátta. - Ó! - lihegte. Egy teljes kötélzettel felszerelt klipper! Az árbocok és a kötelek sértetlenek voltak, de a törzs lepattogzott, a vitorlák pedig foszlányokban lógtak. Linda szekrénykéje előtt állt. A lány fehér vászonból már ki is vágta az új vitorlákat. Mayo a modell elé térdelt, és gyengéden megérintette. - Feketére festem, és körbe aranycsíkot - mormolta. - Linda N-nek nevezem el.
Annyira meghatódott, hogy alig nyúlt a reggelijéhez. Megfürdött, felöltözött. Fogta a puskáját meg egy maréknyi töltényt, és kiment sétálni a parkba. Dél felé tartott, elhaladt a sportpályák, a romba dőlt körhinták és a tönkrement korcsolyapálya mellett, végül elhagyta a parkot, és végigcsavargott a Seventh Avenue-n. Az 52. utcánál keletre fordult, és hosszú ideig próbálta kibetűzni a Radio City Music Hall utolsó előadását hirdető foszlott plakátokat. Újra délnek tartott. Egy acélos csattanás hallatán hirtelen megtorpant. A zajtól megriadt elsatnyult lovak kis csapata tört elő az egyik mellékutcából. Patkó nélküli lábuk tompán dübörgött a járdán. Az acélhang elhallgatott. - Szóval ezt utánozta a szajkó! - dörmögte Mayo. - De mi a fene lehet ez? Elindult kelet felé, hogy kinyomozza, de azon nyomban megfeledkezett a rejtélyről, mihelyt a gyémántközponthoz ért. Káprázó szemmel nézte a dobozokban sztkrázó kékesfehér köveket. Az egyik ékszerbott ajtaja nyitva állott. Mayo beóvakodott. Egy valódi gyöngysorral lépett ki. A “Testcsel” egész éves bérleti díjának megfelelő tartozással távozott. Útja során eljutott a Madison Avenue-ra, ahol egyszer csak az Abercrombie and Fitch előtt találta magát. Bement szétnézni, és végül a fegyverpultnál kötött ki. Itt teljesen elvesztette időérzékét, és amikor rájött erre, a Fifth Avenue-n visszaindult a tavacskához. Karjában bűntudattal dédelgetett egy olasz Cosmi géppisztolyt. Egy cédulát hagyott a pulton: Tartozom: 1 db Cosmi géppisztoly 6 doboz muníció
75 000 dollár 1800 dollár James Mayo
Három órára ért vissza a csónakházhoz. Nyugodtan lépett be, megpróbált természetesnek tűnni, és azt remélte, különleges fegyvere sem kelt feltűnést. Linda a zongoraszéken ült, háttal neki. - Hello - mondta Mayo idegesen. - Sajnálom, hogy elkéstem. Én... én hoztam egy ajándékot. Valódiak. Előhúzta zsebéből a gyöngysort, és a lány elé tartotta. Akkor látta meg, hogy az sír. - Hó, mi a baj? A lány nem felelt. - Csak nem megijedt, hogy itthagytam? Úgy értem... szóval az egész cuccom itt van. A kocsi is... Csak észre kellett vennie. A lány megfordult. - Gyűlölöm! - kiáltotta. A férfi elejtette a gyöngysort, és visszahőkölt. Megriadt a lány hevességétől. - Mi a baj? - Maga nyamvadt, rohadt hazug! - Ki? Én? - Ma délelőtt elmentem New Havenbe. - A jány hangja remegett a szenvedélytől. Egyetlen ház sem áll a Grant Streeten. Minden megsemmisült. Nincs WNHA-állomás. Az egész épület eltűnt.
- Nem. - De igen. És elmentem az éttermébe. Nincsenek előtte tévéhalmok az utcán. Csak egy készülék van, a bárpult felett. Darabokra mállott. Az egész étterem egy disznóól. Egész idő alatt ott lakott! Egyedül! Hátul csak egy ágy volt. Hazugság volt minden! Hazugság! - Miért hazudtam volna ilyen dologban? - Sohasem lőtt le semmiféle Gil Watkinst. - De lelőttem. Mind a két csőből. És telibe kapta. - És nincs semmiféle javításra váró tévékészüléke! - De van! - És még ha megjavítják is, nincs állomás, ahonnan sugározzanak. - Beszéljünk okosan! - mondta a férfi dühösen. - Miért lőttem volna le Gitt, ha nem volt semmiféle adás? - Ha halott, hogy tud sugározni? - Látja? Épp most mondta, hogy nem is lőttem le. - Ó, maga bolond! Maga őrült! - zokogta a lány. - Csak azért írta le úgy azt a barométert, mert meglátta az órámat. Én meg elhittem az őrült hazudozását. Úgy vágyom egy olyan barométerre, amelyik illik az órámhoz! Évek óta keresem! - A falhoz rohant, és öklével az óra mellé csapott. - Itt a helye! Itt. De maga hazudott, maga őrült! Soha nem is volt barométere! - Ha itt valaki őrült, akkor az maga! - kiáltotta a férfi. - Annyira beleőrült a ház csinosítgatásába, hogy már semmi más nem számít magának! (A lány átrohant a szobán, felemelte a puskát, és a férfira szegezte. - Takarodjon innen! Most azonnal! Takarodjon, vagy megölöm! Nem akarom többé látni! A puska elsült a kezében, hátralökte a lányt, és eltalálta a sarokpárkányt Mayo feje felett. A porcelán eltört és lehullott. Linda elsápadt. - Jim! Istenem, jól vagy? Nem akartam... csak elsült... A férfi előrelépett. A dühtől nem is tudott beszólni. Éppen felemelte kezét, hogy pofon üsse a lányt, mikor szabályos jelzések hallatszottak. BLAM-BLAM-BLAM. Mayo megdermedt. - Hallottad? - suttogta. Linda bólintott. - Ez nem véletlen. Ezek jelzések. Mayo megragadta a puskát, kirohant, és a második golyót a levegőbe lőtte. Csend. Aztán újra hallatszottak a szabályos robbanások, mindig csak három. BLAM-BLAM-BLAM. Furcsa, cuppanó hangjuk volt. Magasan a park felett ijedt madársereg takarta el az eget. - Van ott valaki - ujjongott Mayo. - Istenemre, mondtam, hogy találok valakit! Gyere! Észak felé futottak. Mayo a zsebeiben kotorászott lőszer után, újratöltött és jelzett. - Meg kell köszönnöm, hogy rám lőttél, Linda. - Nem lőttem rád! - tiltakozott a lány. - Baleset volt.
- A világ legszerencsésebb balesete. Még elhaladtak volna anélkül, hogy észrevesznek. De miféle francos fegyvert használnak? Sok lövést hallottam már, de ilyet még nem. Várj egy kicsit! A Csodaország szobor előtti kis téren Mayo megállt, és lövésre emelte puskáját. Aztán mégis lassan leengedte. Mély lélegzetet vett. Érdes hangon megszólalt: - Fordulj meg. Visszamegyünk a házba. - Elhúzta a lányt és dél felé fordította. Linda rábámult. A férfi szelíd mackóból egy pillanat alatt párduccá változott. - Jim, mi a baj? - Félek - mondta a férfi. - Átkozottul félek, és nem akarom, hogy te is félj. - Újra hallatszott a háromszoros sortűz. - Ne figyelj rá! - parancsolta a férfi. Visszamegyünk a házba. Gyere! A lány nem mozdult. - De miért? Miért? - Nem kérünk belőlük! Hallgass rám! - Honnan veszed ezt? El kell mondanod! - Krisztusom! Nem hagyod abba, amíg meg nem tudod, mi? Jól van. Magyarázatot akarsz a méhszagra, az összedőlő épületekre meg a többire? Megfordította Lindát, megfogta a nyakát, és a Csodaország Szoborra irányította tekintetét. - Gyerünk! Nézd! Egy hozzáértő mesterember eltávolította Aliz, a Bolond Kalapos meg a Gyalognyúl fejét, és csúcsos sáskafejet rakott a helyükre, kardszerű állkapoccsal, csáppal és csillogó szemmel, mindez fényesre csiszolt acélból készült, és elmondhatatlan kegyetlenséget sugározott. Linda elszörnyedve nyöszörgött, Mayóhoz tapadt, és elájult. A hármas jelzés újra felhangzott. Mayo elkapta Lindát, a vállára emelte, és a tavacska felé futott. A lány egy pillanatra visszanyerte az öntudatát, és nyögni kezdett. - Fogd be! - morgott a férfi. - A nyüszítés nem segít! A csónakház előtt lábára állította a lányt, aki reszketett, de próbált uralkodni magán. - Amikor beköltöztél, voltak itt zsalugáterek? Hol vannak? - Egy kupacba raktam a lugas mögött - préselte ki a szavakat Linda. - Felteszem őket. Te töltsd meg vízzel a vödröket, és vidd a konyhába. Gyerünk! - Meg fognak ostromolni? - Később beszélünk. Gyerünk! A lány megtöltötte a vödröket, és segített felrakni a zsalugáterek maradványait az ablakokra. - Rendben, befelé! - parancsolta a férfi. Bementek a házba, és eltorlaszolták az ajtót. A késő délutáni nap bágyadt sugarai átszűrődtek a zsalugáterek nyílásain. Mayo kicsomagolta a Cosmi géppisztoly lőszerét. - Van valamilyen fegyvered?
- Valahol egy 0.22-es revolver. - Muníció? - Azt hiszem. - Készítsd elő! - Megostromolnak? - ismételte a lány. - Nem tudom. Nem tudom, kik vagy mik ezek, vagy hogy honnan jöttek. Csak azt tudom, fel kell készülnünk a legrosszabbra. Felhangzottak a szabályos robbanások. Mayo ugrásra készen felnézett és hallgatózott. Linda csak most tudta kivenni alakját a félhomályban. A férfi arca merev volt. Mellén izzadság csillogott. A ketrecbe zárt oroszlánok pézsmaillata áradt belőle. Linda ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megérintse. Mayo megtöltötte a puskát, a géppisztoly mellé állította, és egyik zsalugátertől a másikig ugrott. Éberen meredt kifelé, és feszült türelemmel várt. - Meg fognak találni minket? - kérdezte Linda. - Talán. - Barátságosak lesznek? - Talán. - Borzasztóak azok a fejek! - Igen. - Jim, én félek. Életemben soha nem féltem még így! - Nem tehetsz róla. - Mennyi idő múlva találkozunk velük? - Egy óra, ha barátságosak, kettő vagy három, ha nem. - Miért több? - Ha rosszban járnak, sokkal óvatosabbak lesznek. - Jim, valójában mit gondolsz? - Miről? - Az esélyeinkről. - Tényleg tudni akarod? - Kérlek! - Halottak vagyunk. A lány felzokogott. A férfi vadul megrázta. - Hagyd ezt abba! Készítsd elő a fegyveredet! A lány áttántorgott a nappalin. Észrevette a gyöngyöket, amelyeket Mayo elejtett. Felszedte. Olyan kábult volt, hogy automatikusan felcsatolta. Aztán átment az elsötétített hálószobába. A szekrény elől elhúzta Mayo hajómodelljét. A földre tett egy kalapdobozt, és elővette belőle a 0.22-est meg a töltényeket. \ Aztán rájött, hogy ez a ruha nem megfelelő az alkalomhoz. A szekrényből elővett egy magas nyakú pulóvert, egy lovaglónadrágot és egy pár csizmát. Meztelenre vetkőzött, hogy átöltözzön. Éppen felemelte karját, hogy levegye a gyöngyöket, amikor Mayo belépett. Az eltorlaszolt déli ablakhoz ment és kinézett. Amikor visszafordult, csak akkor látta meg a lányt.
A férfi megtorpant. A lány nem tudott megmozdulni. Mindkettő lehunyta a szemét. A lány reszketni kezdett, és karjaival próbálta eltakarni magát. A férfi előrelépett, megbotlott a hajómodellben, és félrerúgta. A következő pillanatban birtokba vette a lány testét. A gyöngysor elrepült. Ahogy a lány az ágyra húzta a férfit, vadul letépve hátáról az inget, babái haszontalan kacattá váltak a hajóval, a gyöngyökkel, az egész világgal együtt... Szántai Zsolt fordítása FREDERIC BROWN Bábszínház A szörny egy égetően forró napon, kevéssel ebéd után érkezett meg Cherrybellbe. Ez így talán terjengős is: valamennyi augusztusi nap égetően forró Cherrybellben, Arizona államban. A település a 89. autópálya mellett terül el, körülbelül negyvenmérföldnyire Tucsontól délre, és mintegy harminc mérfölddel északra a mexikói határtól. Van ott benzinkút, egy-egy az út mindkét oldalán, hogy fogadja a bármelyik irányba utazókat. Van még egy vegyeskereskedés, egy, csak sör és bor felszolgálására engedélyezett kocsma, egy turistacsalogató üzlet azoknak, akik nem tudják kivárni a határátlépést, hogy aztán csíkos ponchókat és szandálokat vásároljanak. Áll még egy elhagyott hamburgeresbódé, egypár vályogház, amelyben Nogalesben, a délre eső határvárosban dolgozó mexikói amerikaiak laknak. Olyanok, akik az ég tudja, miért, szívesebben élnek Cherrybellben, és ingáznak néhányan közülük Ford T modellen. Az autóút melletti tábla felirata: CHERRYBELL, 42 lakos. Ám a tábla túloz: Anders tata, aki a hamburgeres árudat vezette, tavaly meghalt, és a pontos számnak 41-nek kellene lennie. Cherrybellbe a szörny egy öreg, mocskos, szürke szakállú, sivatagi patkány külsejű aranyásó által vezetett szamáron ülve érkezett meg. A férfi később azt mondta, hogy a neve Dade Grant, a szörnyé pedig Garvane. Körülbelül kilenc láb magas volt, de olyan hórihorgas, ösztövér, mint egy póznából készült báb. Nem is lehetett több a súlya száz fontnál. Az öreg Dade szamara könnyedén cipelte, pedig a szörny lába mindkét oldalon a homokon vonszolódott. Mint később kiderült, az öt mérföldön keresztül tartó homokon való vonszolás egyáltalán nem ártott a cipőjének vagy inkább rövid csizmájának. Ez képezte a lény teljes öltözékét, leszámítva egy rigótojáskék, fürdőnadrágszerű gatyát. Szörnyűséges volt ránézni, de nem a méretei, hanem a bőre miatt. Vörös és nyers volt. Olyan, mintha elevenen megnyúzták volna, utána pedig mintha kifordítva tették volna vissza rá a bőrét. A koponyája és az arca egyformán keskeny, nyújtott volt. Máskülönben minden tekintetben úgy nézett ki, mint egy ember vagy legalábbis emberszerű lény. Feltéve, ha eltekintünk olyan apróságoktól, hogy a haja rigótojáskék volt, mert így volt összhangban a gatyájával, ugyanilyen volt a szeme és a csizmája is. Vérvörös és világoskék. Casey, a kocsma tulajdonosa meglátta őket, amint közeledtek a pusztaságon keresztül, a keleti hegyvonulat felől. Éppen kilépett kocsmája hátsó ajtaján, hogy szippantson egy kis friss levegőt, még ha forró is. Akkor olyan százlábnyira voltak tőle, és már
láthatta a kötőfékjénél vezetett szamáron ülő alak teljes másneműségét. Ebből a távolságból csak másneműségét, csupán közelebbről látszott szörnyszerűsége. Casey álla leesett, és úgy is maradt mindaddig, amíg a furcsa hármas úgy ötvenlábnyira ért. Akkor lassan feléjük indult. Vannak emberek, akik az ismeretlen megpillantásakor elszaladnak, mások odamennek, hogy szemtől szembe láthassák. Casey lassan elindult feléjük. Még a szabadban, a kocsma háta mögött húszlábnyira találkozott velük. Dade Grant megállt, és leejtette azt a kötelet, amellyel a szamarat vezette. A szamár csendben álldogált, és leejtette a fejét. A póznaember oly módon állt fel, hogy lábát egyszerűen letette a földre, szétterpesztve az öszvér felett. Megszólalt: - Ezen a bolygón nagy a nehézségi erő. Nem tudok sokáig állni. - Tűnnék vizet kapni az öszvéremnek? - kérdezte az aranyásó Caseyt. - Ölég szomjas köll, hogy lögyön mostanra. Ott köllött hagynom a vizestömlőket mög egyeböt, hogy tuggyam hozni... - A hüvelykujjával a kék és vörös szörny felé bökött. Casey csak most jött rá, milyen is a szörny. Távolról a színösszeállítás csak enyhén csúf volt, közelről azonban... A bőre nyers volt, és úgy tűnt, mintha kívül erek lettek volna. rajta. Nedvesnek látszott, pedig nem volt az. Átkozottul olyan volt, mintha a bőrt lehámozták, azután kifordítva visszatették volna. Vagy csak lehámozták és kész. Casey soha nem látott ehhez hasonlót, és remélte, hogy nem is fog. Casey érzett valamit a háta mögött, és visszanézett a válla felett. Most látta meg, hogy mások is jönnek, de még a legközelebb levő két fiú is tízlábnyira volt mögötte. Odakiáltott nekik spanyolul: - Gyerekek! Vizet a szamárnak, egy vödörrel. Gyorsan! Visszafordult, és azt mondta: - Micsoda... ki... - A nevem Dade Grant - mondta az aranyásó, kinyújtva a kezét, amelyet Casey szórakozottan megrázott. Amikor elengedte, amaz visszarándult a sivatagi patkány válla fölé, a hüvelykujj rámutatott a homokon ülő lényre. - Az ő neve Garvane, azt mondja. Valami különleges micsoda, és valamilyen miniszter. Casey odabólintott a póznaembernek, és boldog volt, hogy viszonzásul ugyancsak bólintást kapott kinyújtott kéz helyett. - Manuel Casey vagyok - mondta. - Mit ért azon, hogy különleges micsoda? A póznaember hangja váratlanul mély és vibráló volt. - Extraterrestrial* vagyok. Ezenkívül plenipotenciárius** miniszter. * Földönkívüli (ET) * Teljhatalommal felruházott Meglepő, de Casey viszonylag iskolázott férfi volt, és ismerte ezeket a kifejezéseket. Valószínűleg ő volt az egyetlen Cherrybellben, aki tudta, hogy mit jelent a második idegen szó. Figyelembe véve a bejelentő külsejét, kevésbé meglepő, hogy el is hitte a közléseit. - Segíthetek önnek valamiben, uram? - kérdezte. - De mindenekelőtt miért nem jönnek be a napról?
- Nem, köszönöm. Kicsit hűvösebb van itt, mint mondták nekem, de jól megvagyok. Olyan ez, mint egy hűvös tavaszi este az én bolygómon. Ami a segítségét illeti, értesítheti a hatóságokat a jelenlétemről. Azt hiszem, érdekelni fogja őket. Nos - gondolta Casey -, vakszerencséjére legkevesebb húszmérföldes körzetet számítva ráakadt a céljainak legjobban megfelelő emberre. - Manuel Casey félig ír, félig mexikói volt. Egy féltestvére félig ír, félig amerikai keverék volt. Ez a féltestvér repülőezredes volt a Davis Monthan Légierő Bázison, Tucsonban. Így szólt: - Egy pillanat, Mr. Garvane, azonnal telefonálok. Mr. Grant, nem óhajt bejönni? - Neem, nem törődök a nappal. Napról napra künn vagyok a szabadban. Ez a Garvane itten mekkért, maraggyak mellette, amíg befejezi aztat, amit el köll neki intézni. Aszonta, ad néköm valami öléggé értéköset, ha mögtöszöm. Valami... lektronikust. - Egy elemmel működő, elektronikus, hordozható ércjelző berendezést - mondta Garvane. - Egyszerű kis készülék, két mérföldön belül jelzi az érc koncentrációját, fajtáját, minőségét, mennyiségét és mélységét. Casey nyelt egyet, elnézést kért, és átverekedte magát az összegyűlt tömegen keresztül a kocsmájába. Egy percen belül megkapta Casey ezredest telefonon, de további négy percébe került, amíg meggyőzte az ezredest arról, hogy nem részeg, és nem is tréfál. Huszonöt perccel ezután zaj hallatszott az égen, először erősödött, azután elhalt. A négyszemélyes helikopter leszállt tizenkét yard távolságra a földönkívülitől, a két férfitól és a szamártól, kikapcsolta a rotorjait. Csak Casey volt elég bátor ahhoz, hogy csatlakozzék a sivatagi hármashoz. Voltak más nézők is, de jócskán hátrább álltak. Casey ezredes, egy őrnagy, egy kapitány és egy hadnagy, a helikopter pilótája kiszálltak, és odafutottak hozzájuk. A póznaember teljes kilenc láb magasságában felállt. A testhelyzet miatt kifejtett erőfeszítésből látható volt, hogy kisebb nehézségi erőhöz szokott hozzá, mint amilyen a Földön van. Meghajolt, elismételte a nevét és személyazonosságát, azazhogy földönkívüli és teljhatalommal felruházott miniszter. Azután bocsánatot kért, hogy újra le fog ülni, elmagyarázta, miért van erre szükség, és leült. Az ezredes bemutatkozott, és bemutatta a három vele érkezettet is. - És most, uram, mit tehetünk önért? A póznaember fintort vágott. Fogai ugyanolyan világoskékek voltak, mint a haja és a szeme. - Maguknak van egy elkoptatott szólamuk: “Vigyenek a vezetőjükhöz.” Én nem ezt kérem. Nekem gyakorlatilag itt kell maradnom. Azt sem kérem, hogy valamelyik vezetőjüket hozzák ide. Ez udvariatlan lenne. Készséggel elfogadom, hogy önök képviseljék őket, önökhöz szóljak, és hozzájárulok, hogy önök intézzenek kérdéseket hozzám. Egy dolgot kérek csupán. Önöknek vannak magnetofonjaik. Hozassanak egyet ide, mielőtt beszélek, vagy válaszolok a kérdéseikre. Biztos akarok lenni abban, hogy a vezetőiknek szánt üzenet teljes és pontos. - Nagyszerű - mondta az ezredes. A pilótához fordult. - Hadnagy, siessen vissza a helikopterbe, és mondja meg nekik rádión, küldjenek ide egy magnót, gyorsabban,
mint ahogy egyáltalán lehetséges. Ledobhatják ejtő... Nem, jobb lesz, ha egy másik helikopterrel küldik ide. A hadnagy megfordult, hogy elinduljon. Az ezredes utánaszólt: - Halló, ötven yard hosszabbítózsinórt is. Manny kocsmájában kell csatlakoztatnunk. A hadnagy odafutott a helikopterhez. A, többiek egy percig ültek és verejtékeztek, ekkor Manuel Casey felállt, és így szólt: - Ez félóra várakozást jelent; ha már itt ülünk a napon, ki óhajt egy palack hideg sört? Ön, Mr. Garvane? - Az hideg üdítő, ugye? Kissé fázom. Ha volna valami meleg... - A kávé azonnal jön. Hozhatok önnek egy takarót? - Nem, köszönöm. Nem lesz rá szükség. Casey elment, de hamarosan visszatért egy tálcával, rajta fél tucat palack hideg sörrel és egy csésze gőzölgő kávéval. Addigra a hadnagy is visszaérkezett. Casey letette a tálcát, és elsőként a póznaembert szolgálta ki, aki kortyolt a kávéból, és így szólt: - Igazán kitűnő. Casey ezredes megköszörülte a torkát. - Most az aranykutató barátunkat szolgáld ki, Manny. Ami bennünket illet, szolgálatban tilos ugyan az italfogyasztás, de hát 112 fok meleg volt árnyékban Tucsonban, itt pedig még nagyobb forróság van, és árnyék sincs. Uraim, tekintsék magukat eltávozáson az alatt az idő alatt, amíg megisznak egy üveg sört, vagy ameddig a magnó megérkezik, illetőleg addig, ameddig az első esemény bekövetkezik. A sörrel végeztek, amikor a második helikopter látó és hallótávolságba érkezett. Casey megkérdezte a póznaembert, óhajt-e még kávét. Az ajánlatra udvarias elutasítás volt a válasz. Casey ránézett Dade Grantre, és kacsintott. Az öreg sivatagi patkány visszakacsintott, mire Casey bement még két palackért, két civil földi férfi részére. Visszatérve találkozott a hadnaggyal, aki megérkezett a hosszabbító zsinórral. Visszafordult az ajtóig, és megmutatta neki, hova dugja be. Amikor visszament, látta, hogy a helikopter a magnetofonkészüléken kívül, teljes befogadóképességét kihasználva, négy férfit hozott. A pilóta mellett volt ott egy technikus őrmester, aki szakembernek számított a magnó működtetésében, és éppen most helyezte üzembe. Egy alezredes és egy tiszthelyettes vagy a repülés kedvéért jöttek ide, vagy azért, mert kíváncsiak voltak, miért kértek magnetofont sürgősséggel, légi úton Cherrybellbe. Hápogva álltak a póznaember előtt, és csendesen suttogtak egymás között. Az ezredes halkan annyit mondott, hogy “figyelem”, mire teljes csend lett. - Uraim, üljenek le körben. Őrmester, ha beszúrja a kör közepére a mikrofonját, tisztán fel tudja venni azt, amit akármelyikünk mond? - Igen, uram, csaknem elkészültem. Tíz férfi és egy földönkívüli, ember formájú lény ült nagyjából kör alakban, középen egy kis háromlábú állványról lógott le a mikrofon. Az emberek alaposan verejtékeztek, az ember formájú lény enyhén didergett. Közvetlenül a körön kívül, lógó fejjel, csüggedten álldogált a szamár. Közelebbre felzárkózva, de még mindig
mintegy öt yardnyira, félkörben álldogált Cherrybell minden olyan lakója, aki éppen otthon volt. Az üzleteket és a benzinkutakat otthagyták. A technikus őrmester megnyomott egy gombot, és a magnó orsói forogni kezdtek. - Próba... próba - mondta. Egy másodpercre lenyomta a visszatekercselő gombot, utána a lejátszógombot. “Próba..... próba, hallatszott a készülék hangszóróján tisztán és hangosan. Az őrmester lenyomta a visszatekercselő gombot, utána a törlőt, hogy megtisztítsa a-szalagot. Végül a stopgombot műkődtette. - Uram, ha lenyomom a következő gombot, indul a felvétel - mondta az ezredesnek. Az ezredes ránézett a magas földönkívülire, aki bólintott, mire az ezredes is bólintott az őrmesternek. Az őrmester lenyomta a felvétel gombját. - A nevem Garvane - mondta lassan és világosan a póznaember. - Olyan csillag bolygójáról való vagyok, amely nincs felvéve a csillagkatalógusukban, ámbár annak a gömb alakú, kilencvenezer csillagból álló halmaznak az egyike, - amelyet ismernek. Innét a galaxis középérték irányába esik, több mint négyszázezer fényév távolságban. Én azonban nem bolygóm vagy népem képviseletében vagyok itt, hanem a Galaktika Szövetség plenipotenciáriua minisztereként. A szövetség a galaxis felvilágosult civilizációinak mindnyájunk javát szolgáló egyesülése. Az a megbízatásom, hogy látogassam meg magukat, itt és most döntsem el, kívánatos-e a maguk csatlakozása az egyesüléshez vagy sem. Most tetszésük szerint tehetnek fel kérdéseket. Fenntartom azonban a jogot arra, hogy némelyikre elhalasszam a válaszadást mindaddig, amíg meg nem hoztam döntésemet. Ha a döntés kedvező, akkor valamennyi kérdésre válaszolok, beleértve azokat is, amelyekre a választ átmenetileg elhalasztottam. Megfelelő ez így? - Igen - mondta az ezredes. - Hogyan jött ide? Űrhajóval? - Úgy van. Most pontosan a fejünk felett van, huszonkétezer mérföldes pályán, így együtt forog a Földdel, és pontosan e hely felett marad. Jelzést adok le, ha azt akarom, hogy szálljon le és vegyen fel. - Hogy lehet, hogy ilyen folyékonyan beszéli a nyelvünket? Telepatikus? - Nem, nem vagyok az. Sehol a galaxisban nincsen olyan faj, amely telepatikus lenne, kivéve a saját tagok egymás közti telepátiáját. A nyelvüket erre a célra tanították meg nekem. A mi megfigyelőink sok száz éve vannak már maguk között. A “mi” természetesen a Galaktika Szövetség. Nyilvánvaló, hogy én nem alakíthatnék földi embert, de vannak más fajok, amelyek képesek erre. Valójában ezek nem kémek vagy ügynökök. Egyáltalán nem próbálták befolyásolni magukat. Ezek megfigyelők, és ez minden. - Milyen előnyökhöz jutunk, ha csatlakozunk a szövetségükhöz, feltéve, hogy erre felkérnek bennünket, és hogy mi elfogadjuk? - kérdezte az ezredes. - Az első egy gyorsított tanfolyam lenne az alapvető társadalomtudományokból. Ez véget vetne annak a hajlamuknak, hogy egymás ellen harcoljanak, valamint hogy véget vessen vagy legalább korlátozza agressziójukat. Miután ezt megelégedésünkre elvégezték, és biztonságosan képesek rá, űrutazáshoz és sok más dologhoz juttatjuk; magukat, olyan gyorsan, amennyire képesek ezekhez alkalmazkodni. - Mi lesz, ha nem kérnek fel bennünket, vagy mi utasítjuk vissza?
- Semmi. Magukra fognak maradni, még a megfigyelőinket is visszavonjuk. Maguk fogják alakítani a sorsukat. Vagy lakatlanná és lakhatatlanná teszik a bolygójukat a következő évszázadon belül, vagy önmaguktól el fogják sajátítani az egymás mellett élés békés, megfelelő formáját. Akkor ismét tagjelöltek lesznek, és ismét felajánlják maguknak a tagságot. Időről időre ellenőrizni fogjuk, és amikor bizonyosnak látszik, hogy nem pusztítják el önmagukat, ismét közeledni fogunk magukhoz. - Miért ez a sietség, ha már itt van? Miért nem tud maradni elég ideig ahhoz, hogy amint mondja - a mi vezetőink személyesen beszélhessenek magával? - A válasz elhalasztva. Az ok nem fontos, de bonyolult. - Feltéve, ha a döntése kedvező, hogyan fogunk érintkezésbe lépni magával, hogy tudassuk a mi döntésünket? Nyilvánvalóan eléggé ismer bennünket ahhoz, hogy tudja, én nem dönthetek. - Döntésükről tudni fogunk megfigyelőink révén. Az elfogadás egyik feltétele ennek a beszélgetésnek teljes és cenzurázatlan közlése az újságjaikban, mégpedig szóról szóra, arról a szalagról, amelyet most használnak a rögzítésre. Ugyancsak a kormányuk valamennyi elgondolásának és döntésének a közlése. - És a többi kormány? Nem tudunk egyoldalúan dönteni a világ helyett. - A maguk kormányát választották ki a kezdeményezésre. Ha elfogadják, szállítani fogjuk maguknak azt a technikát, amely a többieket gyorsan be fogja állítani a sorba. Ebben a technikában nincsen erőszak vagy erőszakkal való fenyegetés. - Kiváló technikának kell lennie, ha egy bizonyos országot, amelyet nem szükséges megneveznem, fenyegetés nélkül be tud állítani a sorba - jegyezte meg szárazon az ezredes. - Néha jutalom felajánlása a célszerűbb, semmint a fenyegetés alkalmazása. Gondolja, hogy az a ország, amelyet nem óhajt megnevezni, örülne annak, ha a maga országa gyarmatosítaná távoli csillagok bolygóit mielőtt ők akár a Holdat is elérnék? Ez azonban viszonylag lényegtelen pont. Bízhat a technikában. - Túl jól hangzik ahhoz, hogy igaz legyen. Maga azt mondta, itt és most eldönti, felkérnek-e bennünket a csatlakozásra vagy sem. Megkérdezhetem, milyen, tényezőkre, fogja alapozni a döntését? - Az egyik az, hogy nekem kell - illetve kellett, mert már megtettem - ellenőriznem xenofóbiájuk mértékét. Abban a tág értelemben, ahogy maguk használják, ez az idegenektől való félelmet jelenti. Van egy olyan szavunk, amelynek nincs megfelelője a maguk szótárában. Ez a más lényekkel szembeni félelmet és visszatetszést jelenti. Engem - vagy legalábbis a fajom egyik tagját - választottak a magukkal való első kapcsolat megteremtésére. Azért, mert olyan vagyok, amit maguk nagyjából emberszerű lénynek hívnának, valószínűleg szörnyűbb és visszataszítóbb vagyok a maguk számára, mint amilyen sok teljesen eltérő faj volna. Azért, mert a maguk számára én egy emberi lény karikatúrája vagyok, rettenetesebb vagyok, mint egy olyan lény, amely még távolról sem hasonlít magukhoz. Lehet, azt gondolják, valóban szörnyűnek és visszataszítónak éreznek, de higgyék el, átmentek ezen a vizsgán. Vannak olyan fajok a galaxisban, amelyek soha nem lehetnek a szövetség tagjai, akárhogyan fejlődnek máskülönben. Ez azért van, mert
szenvedélyesen és gyógyíthatatlanul idegengyűlölők. Soha nem volnának képesek szembenézni vagy beszélgetni egy idegen lénnyel. Vagy sikoltozva elszaladnának tőle, vagy azonnal megpróbálnák megölni. Megfigyelve magukat és ezeket az embereket, ezt a vizsgát kielégítően tették le. - Vannak más vizsgák is? - Még egy. Azt gondolom azonban, itt az ideje, hogy én... - Ahelyett hogy befejezte volna a mondatot, a póznaember laposan elnyúlt a hátán a homokon, és lehunyta a szemét. Az ezredes felállt. - Mi történt? - kérdezte. Gyorsan megkerülte a mikrofon háromlábú állványát, és az elnyúlt földönkívüli fölé hajolt, fülét ráhajtva a véresnek látszó mellkasra. Amikor felemelte a fejét, Dade Grant, az ősz aranyásó kárörvendően nevetett. - Nincs szívverés, ezredes, mert szív sincs. Itt hagyhatom azonban magának emlékül, mert sokkal érdekesebb dolgokat fog találni a belsejében, mint amilyen a szív és a belek. Bizony, ez itt bábu, amelyet én működtettem, ahogyan a maguk Edgar Bergenje* működteti... hogy is hívják?... Ó, igen, Charlie McCarthyt. Most, hogy elvégezte a feladatát, kikapcsoltam. Visszamehet a helyére, ezredes. * Edgár Bergen filmszínész és hasbeszélő - Miért? - kérdezte. Dade Grant levette a szakállát és parókáját. Egy kendővel letörölte az arcát, eltüntetve a sminket, jóképű fiatalemberré változott. Így szólt: - Amit ő magának mondott, vagy rajta keresztül mondtak, az igaz, legalábbis eddig. Igen, ő csak csalóka látszat, de pontos másolata a galaxis egyik intelligens fajának. Annak a fajnak, amelyiktől leginkább hajlamosak lennének elrettenni pszichológusaink szerint. Nem hoztuk el azonban az ő fajának egy valódi tagját, hogy létrehozzák az első kapcsolatot. Azért, mert nekik is megvan a maguk fóbiája, azaz agorafóbiája, tériszonya - félnek az űrtől. Magas fokon civilizáltak, és a szövetség megbecsült tagjai, de soha nem hagyják el saját bolygójukat. Megfigyelőink biztosítanak bennünket arról, hogy magukban nincs meg ez a fóbia. Az. egyetlen mód ennek megvizsgálására az volt, hogy valaki helyett hozzunk valamit, s ezen próbáljuk ki és általa hozzuk létre feltételezhetően az első kapcsolatot. Az ezredes hangosan felsóhajtott. - Nem mondhatom, hogy ez nem nyugtat meg egy okból. Igen, boldogulni tudunk az emberszerű lényekkel, és fogunk is, ha szükség lesz rá. Beismerem azonban, megkönnyebbülés azt tudni, hogy a galaxis vezető tagja végtére is az ember, ahelyett hogy csupán emberszerü lény lenne. Mi a második vizsga? - Most vizsgázik. Hívjon... - Csettintett az ujjaival. - Mi is Bergen Charlie McCarthy utáni második legfontosabb bábjának a neve? Az ezredes tétovázott, de a technikus őrmester megadta helyette a választ: - Mortimer Snerd. - Helyes. Hívjon csak Mortimer Snerdnek. Most pedig úgy gondolom, itt az ideje, hogy én... Laposan hátradőlt a homokon, és behunyta a szemét, éppen úgy, mint néhány perce a póznaember.
A szamár felemelte a fejét, és a technikus őrmester válla felett bedugta a körbe. - Ennyit a bábukról, ezredes. Most pedig mondja, miért is fontos az, hogy a vezető faj emberekből vagy legalábbis ember formájú lényekből álljon? Mi az, hogy vezető faj? Villányi György fordítása Harry Turtledove Az utolsó tétel Hitvallásom első tétele az erőszak kerülése. Egyszersmind ez hitem utolsó tétele is. Mahatma Gandhi Az egyetlen eszköz, amellyel az értelem felett a legkönnyebben győzedelmeskedhetünk: a megfélemlítés és az erőszak. Adolf Hitler: Mein Kampf A tank végigdübörgött a Királyok útján, elhaladt a Diadalív romjai mellett, az India kapu felé. A kapuboltozat még állt, bár a harcok folyamán érte néhány ágyúlövés Újdelhi eleste előtt. felette a brit lobogó lengett. A Királyok útjának mindkét oldalán brit csapatok álltak. Némán néztek a közöttük elrobogó tank után. Khakiszínű egyenruhájuk piszkos és tépett volt, jó részük kötéseket viselt. Szemükben a megvert férfiak beletörődő, fáradt tekintete, bár az indiai hadsereg keményen harcolt, míg futotta munícióból és emberi erőből. Az esemény alkalmából valamelyest rendbe szedett katonazenekar rázendített, amint a tank elhaladt előtte. A dudaszó szánalmasan vékonyan sírt a forró, párás levegőben. A kapuboltozat árnyékában egyetlen férfi állt az úttal szemben. Walther Model tábornagy behajolt a Panzer-IV. típusú tank tornyába. - Az ilyenféle ceremóniák dolgában senki sem veheti fel a versenyt a britekkel mondta szárnysegédének. Dieter Lasch őrnagy csípősen felnevetett. - Elegendő gyakorlatuk lehet már benne, uram - válaszolta emelt hangon, hogy hallható legyen a tank motorjának harsány dübörgésén keresztül. - Mi ez a dallam? - kérdezte a tábornagy. - Van valami jelentése? - Az a címe, hogy Felfordult a világ - felelte Lasch, aki kijelölt brit partnerével együtt részt vett a fegyverletétel formaságainak kidolgozásában. - Cornwallis lord seregének zenészei játszották, amikor Yorktownnál megadta magát az amerikaiaknak. - Ó, az amerikaiak! - Model egy pillanatra annyira elmerült a gondolataiban, hogy monoklija kis híján lepottyant a jobb szeméről. Gondosan visszaillesztette. Ez a lencse volt az egyetlen dolog, amiben megjelenése közös volt a magas rangú német tisztek általánosan elfogadott képével. Nem volt magas növésű, karvalyképű porosz. Kerek képe azonban rendíthetetlenséget sugárzott, köpcös alakja pedig jobban kifejezte akaraterejét, mint a legtöbb arisztokrata szikár, gyomorbajos alkata. - Az amerikaiak - ismételte. - Nos, ők lesznek a következő feladat, nemde? Hanem elég! Most térjünk a tárgyra!
A páncélos megállt. Vezetője kikapcsolta a motort, A hirtelen beállt csönd feszültséggel volt terhes. Model fürgén leszökkent. Most már éppen nyolcadik esztendeje ugrált le a tankokról, azóta, hogy a lengyel hadjárat idején vezérkari tisztként szolgált a IV. hadtestnél. Az árnyékben álló férfi előrelépett, tisztelgett. Hosszúkás, fáradt arcát villanófények világították meg, amint német fényképészek megörökítették a pillanatot a történelem számára. Az angol figyelmen kívül hagyta a fényképezőket és gépeiket egyaránt. - Model tábornagy! - szólt udvariasan. Akárha csak az időjárásról társalgott volna. Model csodálta a hidegvérét. - Auchinleck tábornagy! - viszonozta a tisztelgést, megadva a szemben állónak ezzel az egyenrangúság utolsó gesztusát. Azután nyomban visszatért a tárgyra: - Tábornagy, ellátta kézjegyével az indiai brit hadsereg fegyverletételi okmányát a Reich erőivel szemben? - Megtettem - válaszolta Auchinleck. Benyúlt gyakorlóegyenruhájának bal zsebébe, és előhúzott belőle egy összehajtogatott papírlapot. Mielőtt azonban átnyújtotta volna Modelnek, így szólt: - Kérem, engedje meg, hogy ez alkalommal rövid megjegyzést tegyek! - Természetesen, uram. Bármit mondhat, amit óhajt, és olyan hosszan, ahogy tetszik. A győzelem pillanatában Model megengedhette magának ezt a nagylelkűséget. Még Zsukov marsallnak is megengedte, hogy beszéljen Kujbisevben a szovjet kapituláció alkalmával, mielőtt a marsallt elvezették és főbe lőtték volna. - Köszönöm. - Auchinleck mereven biccentett. - Meg kell állapítanom, hogy az általam kényszerűségből elfogadott feltételek túlságosan könyörtelenek a parancsnokságom alatt szolgált derék férfiakkal szemben. - Ezt megteheti, uram. - Model kerek képe azonban többé nem volt barátságos. Hangjában acél villant, amint válaszolt. - De meg kell jegyeznem, hogy az önök iránt tanúsított magatartásom a háború körülményei között kegyelemnek minősülhet, amit Berlin még számon kérhet majd. Amikor Nagy-Britannia 1941-ben megadta magát, valamennyi birodalmi erőnek le kellett tennie a fegyvert. Gondolom, nem feltételezi, hogy olyan messzire mennék, de jogom lenne rá, hogy úgy bánjak önökkel, mint bármely más közönséges bűnözővel. Auchinleck arcát lassan elöntötte a vér. - Azért jól megizzasztották önöket ezek a banditák. - Így igaz. - Model megőrizte udvariasságát. Nem mondta ki, hogy tízszer inkább bocsátkozik nyílt ütközetbe, mintsem a partizánokkal harcoljon, akik mindmáig sok gondot okoznak a németeknek és szövetségeseiknek a megszállt Oroszországban. Van még valami hozzáfűznivalója? - Nem, uram, nincs. - Auchinleck átnyújtotta a németnek az aláírt megadási okmányt és oldalfegyverét. Model az erre az alkalomra külön felvett üres pisztolytáskába csúsztatta a fegyvert. A táska egy Walther P38-as és nem e gyilkos és kegyetlen Webley and Scott számára készült. Ezúttal mindez persze keveset számított - a ceremónia végéhez, közeledett.
Auchinleck és Model utoljára tisztelegtek egymásnak. A brit tábornagy oldalra lépett. Egy német hadnagy lépett elő, hogy fogságába vezesse őt. Lasch őrnagy intett a bal kezével. Az India kapu tetején álló zászlórúdról lesiklott a brit lobogó. Helyette a horogkereszt emelkedett a magasba. Lasch diszkréten kopogtatott az ajtón, majd bedugta a fejét a tábornagy dolgozószobájába. - Az a indiai politikus van itt, hogy szót váltson önnel, uram. - Ó, igen. Nagyon jó, Dieter, küldje be! - Model már a brit kapituláció előtt is tárgyalt indiai politikusokkal, most pedig, hogy az ellenállás összeomlott, egyenesen hordaszámra keresték a kegyeit. Ez a fajta azonban mégis inkább kedvére való volt, mint az orosz, sőt akár a német politikusok. Függetlenül attól, milyen nyomorúságos ügyekkel abajgatták, tapasztalatai szerint mégis valamennyien a fajtájuk legjobbjai közül valók voltak. A szárnysegéd által bekísért apró termetű, törékeny, barna bőrű férfi alakja elgondolkodtatta. Az indiai csont és bőr teste és az egyetlen ruhadarabjaként viselt sima pamutlepel élesen elütött az alkirályi palota Viktória kori fényűzésétől, ahonnan Model a Reich legújabb hódítását kormányozta. - Foglaljon helyet, Herr Gandhi - szólt a tábornagy nyomatékkal. - Nagyon köszönöm önnek, uram. - Leülvén, Gandhi úgy festett, mintha egy gyermek ült volna a felnőttnek való karosszékbe: olyan öblös volt, puha, mégis jól kitömött párnái alig süppedtek be jelentéktelen súlya alatt. Szeméből azonban - állapította meg magéban Model - egyáltalán nem gyermeki tekintet sugárzott. Zavarba ejtő kedvességgel nézett drótkeretes szemüvegén keresztül, s így szólt: - Azért jöttem, hogy érdeklődjem, mikorra várható a német csapatok távozása országunkból. Model homlokát ráncolva dőlt előre. Egy pillanatra úgy tűnt neki, rosszul érti Gandhi gudzsaráti akcentussal fűszerezett angolját. Amikor megbizonyosodott róla, hogy nem értette félre, így reagált: - Azt gondolja talán, hogy ezt a hosszú utat egyszerű turistákként tettük meg? - Egyáltalán nem. - Gandhi hangja élesen, helytelenítően csengett. - A turisták nem hagynak maguk mögött ennyi halottat. Model indulatosan fellobbant: - Nem, de a turisták nem is fizetnek ilyen súlyos árat egy utazásért. S mivel költségeket nem kímélve jöttünk, biztosíthatom, hogy maradunk is. - Nagyon sajnálom, uram, de ezt nem engedhetem meg. - Ön nem engedheti? - Modelnek ismét ügyelnie kellett rá, hogy a monokli ki ne essen a szeméből. Politikusoktól már azelőtt is hallott arcátlan megjegyzéseket, de ez a cingár vén ördög minden eddigin túltett. - Megfeledkezik talán arról, hogy bármikor szólhatok a szárnysegédemnek, és főbe lövethetem itt az épület mögött. Biztosíthatom, hogy nem ön lenne az első. - Igen, tudom - felelte Gandhi szomorúan. - Ha ön ezt a sorsot tartogatja számomra; én egy öreg ember vagyok. Nem szaladhatok el. A csaták hosszú sora közönyössé tette a tábornagyot a sebesülés és vagy éppen a halál gondolatával szemben. Érezte, hogy az idősebb férfinak is valami ilyesmi van a
birtokában, bárhogyan tett is szert rá. Egy pillanattal később az is eljutott a tudatáig, hogy fenyegetése nemhogy nem rémítette meg Gandhit, hanem egyenesen szórakoztató volt számára. Model megrökönyödve kérdezte meg az öregtől: - Van még bármi komoly mondanivalója? - Csupán az, amit már föntebb is jeleztem. A mi népünk több mint 300 millió lelket számlál. Németországnak sem lesz könnyebb uralkodnia rajtunk, mint a briteknek. Model megvonta a vállát. - De ha megvan rá a képességünk, meg is tesszük. Van hozzá elég erőnk, hogy amit meghódítottunk, azt meg is tartsuk, erről biztosíthatom. - Ahol nincs jog, ott erő sem lehet - felelte Gandhi. - Mi nem engedjük meg, hogy rabláncon tartsanak bennünket. - Azt hiszi, hogy megfélemlíthet? - mordult fel Model. Az indiai vakmerősége ugyanakkor mégis meglepte őt. A mindenkori helybéliek rendszerint egymáson túltéve hízelegtek új uraiknak. Ezúttal legalább egy szokatlanul viselkedő emberrel állott szemben. Gandhi hosszasan csóválta a fejét, de Model látta, hogy még mindig nem sikerült ráijesztenie. (Valóban rendkívüli ember, gondolta a tábornagy, aki mindig méltányolta az ellenfél bátorságát.) - Én nem fenyegetőzöm, uram, csupán azt cselekszem a jövőben is, amire jogot érzek. - Nagyon nemes - szólt Model, de őszinte sajnálatára szavai inkább elismerően, mintsem a szándéka szerinti szarkasztikus ellet hangzottak. Korábban is hallott már ilyen emelkedett frázisokat angoloktól, oroszoktól, sőt még németektől is. Valahogyan mégis úgy tűnt neki, hogy ez a Gandhi mindig pontosan azt mondja, amit valójában érez. Megdörgölte az állát, és elgondolkodott rajta, hogyan bánjon egy ilyen megátalkodott emberrel. A helyiségbe hangos zümmögéssel berepült egy jól megtermett, fémesen zöld testű légy. Közömbössége nyomban semmivé foszlott, amint meghallotta a baljóslatú zúgást. Felpattant ültéből, és hevesen a légy után csapott. Nem találta el. A rovar még jó darabig röpködött a szobában, majd végül Gandhi székének karfájára telepedett. - Ölje meg! - mordult rá Model. - A múlt héten egy ilyen átkozott dög megcsípte a nyakamat, és máig itt van a nyoma. Gandhi a karfára ejtette a kezét, de a légytől többhüvelyknyi távolságra. Az állat rémülten továbbröppent. Gandhi felemelkedett. Bár a nyolcvanhoz közeledett, korához képest feltűnően ruganyosan mozgott. Kihessegette a legyet az irodából, mit sem törődve a jelenetet tátott szájú csodálkozással figyelő tábornaggyal. \ - Remélem, több gondot nem okoz majd önnek - szólt Gandhi, oly nyugalommal térve vissza a helyére, mintha semmi különös nem történt volna. - Én az ahimsa hit gyakorlói közé tartozom: soha semmiféle élőlényt nem bántok. Model visszaemlékezett Moszkva elestére, az égő holttesteknek a hűvös őszi levegőben terjengő iszonyatos bűzére. Szinte látta, amint a géppuskák lekaszálják a rohamozó kozákokat, még biztos távolságban, hallotta a sebesült lovak halálnyerítését, ami szívszaggatóbb volt bármilyen asszonyi sikolynál. Más dolgokról is tudott,
olyanokról, amelyeket ő maga nem látott, s amelyekről nem is óhajtott bővebb ismereteket. - Herr Gandhi - szólt -, hogyan képzeli, hogy rákényszerítheti akaratát az önnel szemben állóra, ha nem alkalmaz semmiféle erőszakot? - Soha nem állítottam, uram, hogy nem alkalmazok erőt. - Mosolyával arra biztatta a tábornagyot, hogy értékelje az általa tett finom megkülönböztetést. - De nem fordulok erőszakhoz. Ha a népem bármely módon megtagadja önökkel az együttműködést, hogyan kényszerítheti ön jobb belátásra? Van-e más lehetősége, mint hogy hagyja, hogy a saját akaratunknak megfelelően cselekedjünk? Model, ha nem ismeri az elhárítás jelentéseit Gandhiról, mint valami őrültet kergeti el. Egy bolond azonban semmiképpen sem okozhatott volna ennyi galibát a briteknek. Bár az is lehetséges, hogy a dekadens Rádzs nem volt képes igazán ráijeszteni. Folytatta hát a próbálkozást: - Tisztában van ön azzal, hogy a szavai lázadást jelentenek a birodalommal szemben? - kérdezte nyersen. - Velem természetesen azt tehet, amit csak akar. Szellemem ettől függetlenül tovább él majd népem körében. Model érezte, hogy forróság önti el az arcát. Kevés ember érzéketlen igazán a félelemmel szemben. Lám, ilyen az ő szerencséje, gondolta magában, hogy éppen egy ilyenbe kellett botlania. - Figyelmeztetem önt, Herr Gandhi, hogy engedelmeskedniük kell a birodalmi tisztségviselők utasításainak, különben igen komoly bajba kerülnek. - Én csupán azt cselekszem, amit helyesnek tartok, semmi mást. Ha önök, németek India felszabadítását szorgalmazzák, akkor örömmel működöm együtt önökkel. Amennyiben viszont nem, úgy kényszerűen ellenségekké válunk. A tábornagy még egy esélyt kínált neki a józan ítéletalkotásra: - Ha csak mi ketten állnánk szemben egymással, akkor még felmerülhetne valamely kétség a dolgok kimenetelét illetően. - Bár aligha lenne komoly esélye, hiszen Gandhi vagy húsz évvel idősebb nála, és olyan vékony, hogy kettétörhetné, mint valami sétapálcát. Elnyomta magában a valószerűtlen gondolatot, és így folytatta: - De Herr Gandhi, hol van vajon az ön Wehrmachtja? Minden dolgok között a legkevésbé azt várta, hogy megjegyzése szórakoztató lesz az indiai számára. Szemüvege mögött Gandhi mégis nyilvánvalóan kacsintott. - Nekem is megvan a magam hadserege, tábornagy. Model türelme határához ért. - Kifelé! - hördült “vendégére”. Gandhi szótlanul felállt, meghajolt és távozott. Lasch őrnagy bedugta a fejét az ajtórésen. A tábornagy dühtől izzó tekintete láttán azonban sietve visszahúzódott. - Nos tehát? - Dzsavaharlal Nehru fel s alá járkált a szobában. - Ezek szerint ugyanazt a politikát alkalmazzuk a németekkel, mint korábban az angolokkal szemben? - Tehetünk-e másképp, ha országunk szabadságára törekszünk? - felelte Gandhi. Saját jószántukból úgysem teljesítik a kívánságainkat. Model is olyan embernek tűnt a szememben, mint aki nem sokban különbözik jó néhány brit vezetőtől, akiket végül is
sikerrel háborgattunk. és elmosolyodott a gondolatra, mit tett a passzív ellenállás azokkal a hivatalnokokkal, akiknek le kellett volna küzdeniük azt. - Nagyon jó. Akkor tehát folytatódik a satyagraha. - Nehru azonban nem mosolygott. Humora nem volt olyan kifinomult, mint idős vezéréé. Gandhi még gyengéden incselkedett is vele: - Talán tartasz tőle, hogy megint börtönbe kerülsz? - A háború alatt mindketten hosszú időt töltöttek a rácsok mögött, mígnem a britek szabadon engedték őket, egy utolsó, kétségbeesett kísérletet téve ezzel arra, hogy az indiai nép támogatását megszerezzék a Rádzs számára. - Te tudod jobban. - Nehrunak rosszulesett a csúfolódás. Kitartott komoly stílusa mellett: - Igazán aggasztanak az Európából érkezett hírek. - Csak nem azt mondod, hogy valóban komolyan veszed őket? - Gandhi meglepetten és kissé csalódottan csóválta a fejét. - Bármely háborúban harcoló mindkét oldal igyekszik olyan feketére festeni az ellenfelét, amilyenre csak képes. - Remélem, hogy igazad van, és csupán ennyi az egész. Mégis bevallom, hogy sokkal könnyebb szívvel készülődnék a terveink végrehajtására, ha a mostani megszálló hadseregben csak egyetlenegy zsidó tisztet vagy más rangos személyt találnánk. - Az hiszem, az általuk legyőzöttek soraiban sem nagyon találnál. A britek sem túlságosan kedvelik a zsidókat. - Igaz, de bátorkodom megjegyezni, hogy náluk mégis előfordulhat. A németeknél viszont törvények teszik ezt lehetetlenné. Az angolok sohasem hoztak volna ilyen törvényt. S mivel ezek a törvények ilyen aljasok, elgondolkodtatnák azok a történetek, amelyeket ez a Wiesenthal nevű ember mesélt, aki az isten tudja, hogyan vergődött keresztül Lengyelországból Oroszországon és Perzsián át. - Ezeket a meséket én nem hiszem el - jelentette ki Gandhi határozottan. - Nincs nemzet, amely ilyesmit megtehetne és reménykedhetne a túlélésben. Hol találnál embereket ilyen szörnyűségek végrehajtására? - És az Azád Hind? - idézte Nehru a németek oldalán harcoló “Szabad India” szervezetének nevét Gandhi azonban csak tovább csóválta a fejét. - Ezek csak katonák, és úgy cselekedtek, ahogy általában a katonák cselekszenek. Wiesenthal vádjai egészen más fajtájú bestialitásra utalnak, olyanra, amely kivihetetlen anélkül, hogy az őt létrehozó állam rendszerét is le ne rombolná. - Nagyon remélem, hogy igazad van! - szólt Nehru. Walther Model olyan keményen csapta be maga mögött az ajtót, hogy az irodája előtti asztal mellett ülő segédtisztje rémülten vigyázállásba vágta magát. - Mára elég ebből az üres fecsegésből! - mordult a tábornagy. - Szükségem van egy kis snapszra, hogy ennek az indiainak az ízét kiöblítsem a számból. Tartson velem, Dieter, ha kedve van. - Köszönöm, uram. - Lasch őrnagy ledobta a tollát, és szolgálatkészen előrelépett. Néha az jut az eszembe, hogy könnyebben hódítottuk meg Indiát, mint ahogyan uralkodunk majd felette.
Model rámeresztette a szemét. - Én pedig tudom, hogy így van. Tízszer szívesebben látnék egy új hadjárat kimunkálásához, mintsem hogy itt ücsörögjek és ezekkel a piti részletkérdésekkel bajmolódjak. Minél hamarabb küld. Berlin néhány képzett gyarmati tisztviselőt, annál boldogabb leszek! A bárpult akár egy angol kocsmából is származhatott volna. Sötét volt és nyugodt vonalvezetésű, diószínűre pácolva. Egy kis dárdacéltábla még mindig ott függött a falon. De a pult mögött egy szürke, gyakorló egyenruhát viselő német őrmester állt, és a lustán forgó ventilátor ellenére vagy harmincöt fokos volt a hőség. A pult lehetett volna a megszállt Londonban, a hőség viszont nem. Az első adagot Model egyetlen hajtásra ledöntötte a torkán. A másodikat már lassabban szopogatta, élvezte az ízét. Melegség ömlött el benne, amelynek semmi köze nem volt az alkonyati hőséghez. Hátradőlt karosszékében, és megropogtatta az ujjait. - Micsoda hosszú nap! - sóhajtotta. - Igen, uram! - szólt Lasch egyetértőn. - Ezzel a Gandhival való csatározás után bármely nap hosszúnak tűnne. Ritkán láttam önt ilyen dühösnek. - Model vérmérsékletének ismeretében nem volt csekélység egy ilyen megjegyzés. - Ó igen, Gandhi! - Model hangja inkább elgondolkodó volt, mintsem haragos. Lasch kíváncsian nézett főnökére. A tábornagy így folytatta: - Minden pénzemben fogadnék, hogy fölér egy tucat közönséges politikussal. - Uram! - A szárnysegéd már nem is próbálkozott megdöbbenése eltitkolásával. - Ez egy becsületes ember. Azt mondja, amit gondol, és ahhoz őszintén ragaszkodik is. Megölethetem - lehet, hogy meg is kell öletnem -, de mindketten tudni fogjuk, hogy miért alakult így, a véleményét pedig még így sem változtathatom meg. - Model ismét kortyolt tüzes italából. Kicsit ingadozott, mintha nem volna benne biztos, folytassa-e a mondókáját. Mégis az utóbbi mellett döntött: - Tudja-e, Dieter, hogy látomásom volt, miután eltávozott? - De uram! - Lasch ezúttal igazán megrémült. A tábornagy szinte olvasott szárnysegéde gondolataiban. Kényszeredetten elmosolyodott. - No nem, nem arról van szó, hogy lemondanék a vesepecsenyéről, és szandált húznék a csizmám helyett, ebben biztos lehet. De egy római helytartó bőrében éreztem magam, amint egy őskeresztény pap lamentálását hallgatom. Lasch felvonta a szemöldökét. Az ilyesféle töprengés nem volt jellemző Modelre, aki rendszerint a merevségig egyenes és megátalkodottan materialista volt, akár egy darab föld egy főtiszt jelmezében. Az őrnagy óvatosan közelítette meg a váratlanul eléje tárulkozó mélységet: - És mit gondol, hogyan érezhetett az a római az őskereszténnyel szemben? - Piszok nagy zavarban lehetett, gondolom - szólt Model, ezúttal már inkább a saját hangján. - És mivel ő és a társai nem tudták, hogyan bánjanak azokkal az alakokkal, most mindketten keresztények vagyunk, Dieter.
- Igen, azok vagyunk. - Az őrnagy elgondolkodva dörzsölte az állát. - S ez talán rosszul van így? Model felnevetett, és kiitta az itala maradékát. - A maga vagy az én szemszögemből nézve nem. De abban kételkedem, hogy a jó öreg római jobban egyetértene velünk, mint amennyire Gandhi elfogadja az itt ezután történendőket. Ám a rég elporladt helytartóval szemben én két jelentős erénnyel rendelkezem. - Model felemelte az ujját, mire az őrmester sietve utánatöltötte a poharát. Lasch biccentésére a fiatalember neki is töltött még, egy adag snapszot. Az őrnagy kortyintott egyet, majd így szólt: - Biztos vagyok benne, hogy így van. Sokkal civilizáltabbak és kifinomultabbak vagyunk, mint amiről a rómaiak valaha is álmodozhattak volna. Model azonban még mindig merengő hangulatban volt. - Valóban? Az én helytartóm annyira kifinomult volt, hogy bármit eltűrt, és semmilyen ellenfelében nem látott veszélyt, aki ne így cselekedett volna. A mi keresztény Istenünk viszont féltékeny isten, aki nem tűr meg maga mellett semmiféle vetélytársat. És mindenki, aki nemzetiszocialistának tekinti magát, egyszersmind a Volk szolgálatában is áll, és ez az, ami iránt lojalitással tartozik. Én úgy vagyok védett Gandhi vírusával szemben, ahogy a római nem volt immúnis a kereszténységének ellenében. - Igen, ez így egészen világos - fogadta el Lasch némi gondolkodás után. - Még sohasem gondoltam rá ebben a formában, de most már látom, hogy így igaz. És mi a másik előnyünk a római helytartóval szemben? A tábornagy tekintete hirtelen megkeményedett, és hideggé vált, éppen úgy, ahogy akkor, amikor a harmadik páncéloshadtestet vezette a moszkvai Kreml ellen. - A géppuska - vágta rá röviden. A felkelő nap sugarai a Vörös erőd rózsaszín homokkőből épült falait még inkább vérszínűre festették. Gandhi komor arckifejezéssel fordult el az erődtől, elhessentve magától a hasonlatot. Már most, hajnalban forró és nyomott volt a levegő. - Jobban szeretném, ha nem kellene itt lennünk - szólalt meg Nehru. Felemelte a legutóbbi divat szerint készült kalapját, végigsimított szürkülő haján, és a körülöttük gyülekező tömegre tekintett. - A németek parancsban tiltottak meg mindennemű gyülekezést, és téged vonnak majd felelősségre ezért a tömegmegmozdulásért. - Valóban én vagyok a felelős, vagy talán nem? - reagált Gandhi. - Vagy talán azt akarnád, hogy a híveimet úgy küldjem a veszély torkába, hogy én magam nem nézek szembe vele? Hogyan vezethetném őket ezek után? - Egy tábornok nem az első vonalban harcol - kötötte Nehru az ebet a karóhoz. - Ha az ügyünk számára elveszel, vajon továbbhaladhatunk-e az úton? - Ha nem, akkor nyilván az ügy sem érdemli meg. Most pedig gyerünk! Nehru magasba emelte mindkét karját. Gandhi elégedetten bólintott, és keresztülvágott a tömegen, hogy annak élére álljon. Férfiak és nők egyaránt némán oldalra léptek, hogy utat adjanak neki. Nehru, még mindig a fejét csóválva, követte őt.
- A tömeg lassan megindult kelet felé a Chandni Chauk, az Ezüstművesek utcája hosszában. A díszes üzletek némelyike megsérült a harcok során, legtöbbjüket viszont azok végeztével fosztották ki. Egyikük-másikuk azonban kinyitott, és éppoly szívesen fogadta el a németek pénzét, mint az angolokét azelőtt. Az egyik bolttulajdonos, aki még az elmúlt ínséges esztendők során is megőrizte kövérségét, kiszaladt az üzletéből, amikor meglátta az elvonuló tömeget. Felrohant a mehet elejére, és kiválasztotta Nehrut, akit elegáns öltözéke különben is kiemelt a többiek közül. - Elment az eszetek? - ordította az ezüstkovács. - A németek megtiltották a gyülekezést. Ha meglátnak benneteket, szörnyűséges dolgok történhetnek - És az nem szörnyűséges, hogy elveszik tőlünk a szabadságot, ami jog szerint megillet bennünket? - kérdezte tőle Gandhi. Az ezüstkovács megpördült a tengelye körül. Szeme tágra meredt a csodálkozástól, amikor felfogta, hogy ki szólt hozzá. Gandhi folytatta: - Nem csupán szörnyű, hanem hibás is ez a döntés. Ennélfogva nem ismerjük el, hogy a németek bármit is megtilthatnának nekünk, amit megcselekedni kívánunk, Csatlakozz hozzánk, gyere! - Hatalmas lélek, én... én... - dadogta az ezüstkovács. Azután a pillantása elsiklott Gandhi mellett. - A németek! - sikoltotta, és futásnak eredt. Gandhi tovább vezette a menetet a közeledő, katonai osztag felé. A németek úgy meneteltek a Chandni Chauk úton, mint akik biztosak benne, hogy a tömeg fejvesztetten szétfut előlük. A viseletük - gondolta magában Gandhi - nem nagyon különbözött a britekétől: bokacsizma, rövidnadrág, nyitott gallérú zubbony. Szénszürke sisakjuk viszont olyan rovarszerű, kegyetlen külsőt kölcsönzött nekik, amilyennel az angolok sohasem rendelkeztek könnyű pléhsisakjaikban. Ez még egy olyan egykedvű emberből is valami iszonyatot váltott ki, mint Gandhi, természetesen a német szándéknak megfelelően. - Üdvözlet, barátaim! - szólt hozzájuk. - Beszél valamelyikőtök angolul? - Én igen, egy kicsit - válaszolt az egyik. Váll-lapján megvillant a két törzsőrmesteri csillag. Ezek szerint ő vezette az osztagot. Puskáját felemelte - még nem gyilkos szándékkal, gondolta Gandhi -, csak a mondandója hangsúlyozására. - Menjetek vissza, haza! Ez a gyülekezés verboten! - Sajnálom, de meg kell tagadnom a parancsának teljesítését - mondta Gandhi. - Mi csak békésen sétálunk a saját utcánkon a saját városunkban. Senkit sem bántunk, bármi történjék is, ezt határozottan megígérhetem. Viszont továbbmegyünk, ahogyan elhatároztuk. - és mindaddig ismételte a mondókáját, míg meg nem győződött róla, hogy a törzsőrmester megértette. A német erre saját nyelvén mondott valamit a társainak. Az egyik katona felemelte a puskáját, és arcátlan vigyorral Gandhira fogta. Az indiai udvarias bólintással válaszolt. A német csak pislogott, látván, hogy nem. ijedt meg. A törzsőrmester leütötte a fegyver csövét. Az egyik embere tábori telefonkészüléket cipelt a hátán. A törzsőrmester tárcsázott rajta, türelmetlenül várta a választ, majd sürgető hangon kiabált a kagylóba.
Nehru elkapta Gandhi tekintetét. Fáradt, sötét szeméből aggodalom sugárzott. Ez valahogy nagyobb hatással volt Gandhira, mint amikor a német az ő népének adott ki parancsot, idegen létére. Lassan megindult előre. A menetelők követték. Úgy folytak körül a német csapatot, mint az áradó folyó valami szikladarabot, A katona, aki Gandhira emelte a fegyverét, rémülten fölkiáltott. Ismét előreszegezte a puskát. A törzsőrmester hangosan rámordult. Amaz vonakodva engedte le a fegyvercsövet. - Egy jóérzésű ember - szólt Gandhi Nehruhoz. - Látja, hogy nem bántjuk őt, sem az övéit, ezért ő sem bánt bennünket, - Csak az a szomorú, hogy nem mindegyikük ilyen jóérzésű - válaszolta a fiatalabbik férfi mint a hirtelen kezű káplárja is bizonyítja És az sem biztos, hogy ez a jóérzésű ember valóban jóindulatot táplál irántunk. Ne feledd, hogy még mindig a telefonnal babrál. Model tábornagy asztalán megcsörrent a telefonkészülék: Felugrott és elkáromkodta magát. Kiadta a parancsot korábban, hogy csak vészhelyzet esetén zavarhatják. Munkája elvégzéséhez időre volt szüksége. Felvette a telefont. - Remetém, jó oka van erre a hívásra! - mordult a kagylóba minden előzetes formaság nélkül. Hallgatta a beszélőt, megint káromkodott, és lecsapta a telefont. - Lasch! - üvöltött segédtisztje után. Most a szárnysegédjén volt a sor, hogy felpattanjon. - Uram?! - Ne ücsörögjön ott a kövér valagán! - kiáltott rá a tábornagy igazságtalanul. - Hívja a kocsimat és a sofőrömet, mégpedig azonnal! Azután vegye fel az oldalfegyverét, és kövessen! Az indiaiak valami ostobaságra készülnek. Ja persze, és mozgósítson még egy szakaszt, hogy jöjjön utánunk. A Chandni Chauk felé, ott van a baj! Lasch előrendelte az autót, és mozgósította a szakaszt, azután Model után vetette magát. - Valami lázadás? - kérdezte, amint utolérte. - Nem, nem! - Model vaskos alakja ellenére úgy nyargalt előre, hogy a sokkal magasabb termetű Lasch csak futva tudott lépést tartani vele. - Ennek a Gandhinak valami újabb trükkje, hogy a fene enné meg! A tábornagy Mercedese már ott várakozott, amikor szárnysegédje kíséretében kirontott az alkirályi palotából. - A Chandni Chaukra! - mordult Model a sofőrre, aki szélesre tárta előtte, az ajtót. Azután dühödt hallgatásba burkolózott, mialatt az erős autó végigdübörgött az Irwin úton, felfalta a Connaught Circle harmadát, és ráfordult a Chelmsford útra, végig a lebombázott vasútállomás mellett, mialatt Model öntudatlanul rögzítette, hogy az utca neve Qutb Roadra változott. Kicsivel később megszólalt a sofőr: - Valami zűrzavar van előttünk, uram. - Miféle zűrzavar? - visszhangozta Lasch, és előrehajolt, hogy kipillanthasson a szélvédő üvegen. - Egy egész dandárra való koszos indiai masírozik velünk szemben. Nincs jobb dolguk a nyavalyásoknak? És az ördögbe is - folytatta megemelt hangon -,
mi a fenét keres közöttük ennyi emberünk? Talán elfelejtették, hogy éppen az ilyen históriák kiküszöbölése a legfőbb feladatuk? - Felháborodásában nem is vette észre, hogy ismételi önmagát. - Azt hiszem, igen - szólalt meg Model szárazon. - Alighanem Gandhi képes ezt a reakciót kiváltani bárkiből, aki nincs felvértezve a csökönyös politikájával szemben. Ez persze énrám nem vonatkozik! - Meglapogatta a sofőr vállát. - Joachim, húzzon fel vagy kétszáz méternyire a legelső soraik előtt! - Igen, uram! Még mielőtt az autó végleg megállt volna, Model kiszökkent belőle. Lasch, kezét pisztolya agyán tartva követte, lamentálva: - És mi lesz, ha valamelyik fanatikusnak puskája van? - Akkor Waidling vezérezredes veszi át a parancsnokságot, és a nagy tömeg indiai a fűbe harap! - Model nagy léptekkel tört előre Gandhi felé, figyelmen kívül hagyva a tábornagyi egyenruha láttán rémülten tisztelegni igyekvő német katonákat. Rájuk majd később lesz gondja. Ebben a pillanatban Gandhi volt a legfontosabb. Hirtelen megállt. Ennek nyomán a többi menetelő is megtorpant, és udvariasan várta, mit óhajt tenni a német parancsnok. A tábornagyra mindez nem volt nagy hatással. Tudta, hogy Gandhi őszinte, és a bátorságában sem kételkedett, ám mindez mit sem számított ebben az esetben. Csak ennyit kiáltott éles hangon: - Előre figyelmeztettem, hogy tartózkodjék az ilyen magatartástól! Gandhi egyenesen a szemébe nézett. Ekkor igencsak egyenrangúaknak látszottak. - Én pedig megmondtam önnek, hogy nem ismerem el a jogát ilyen parancsok kiadására. Ez a mi országunk és nem az önöké, és ha bármelyikünknek kedve támad végigsétálni az utcáinkon, akkor úgy is teszünk. Gandhi háta mögül Nehru tekintete aggodalmasan ugrált az egyik szemben álló ellenfélről a másikra. Model csak futó pillantásra méltatta: ha Nehru máris megrettent, akkor később könnyebb lesz elbánni vele. Gandhi volt itt az igazán kemény dió. A tábornagy az öregember feje felett a nyomában összesereglett tömegre intett. - Ön a felelős ezekért az emberekért. Ha báj éri őket, csak önt érheti vád! - Miért érné őket bármiféle bántódás, hiszen nem katonák. Nem támadják meg az ön embereit. Megmondtam ezt az egyik őrmesterének is, aki meg is értett, és visszakozott az ellenünk való fellépéstől. Biztos vagyok benne, uram, hogy ön, egy tanult és művelt ember, belátja, hogy amit mondok, az maga a színtiszta igazság. Model hátrafordította a fejét, és németül szólt a szárnysegédjéhez: - Ha nem lenne Goebbelsünk, ez az ember pontosan megfelelne helyette. Összerázkódott a gondolatra, milyen propagandasikereket érhetne el Gandhi, ha közös nyelvet találna a német ellenzékkel. Egy héten belül a fél ország nyüzsögne a partizánoktól. Néhány németet máris bepalizott, hogy a kedvére tegyenek. Ekkor Gandhi újabb meglepetést okozott neki: - Ich danke Ihnen, Herr General feldmarschall, aber das glaube ich kein Kompliment zu sein - szólt lassú, de világos németséggel: “Köszönöm önnek, tábornagy úr, de azt hiszem, hogy ez nem igazi bók a számomra.” Model csak monokliját helyreigazítva tudta megőrizni arcának nyugalmát.
- Fogja fel úgy, ahogy óhajtja - válaszolta. - Takarítsa el ezeket az embereket az utcáról, vagy velük együtt tapasztalhatja a következményeket. Mi csak azt tesszük, amire kényszerít bennünket. - Én semmire sem kényszerítem önöket. Mindazok, akik itt állnak mögöttem, a saját legjobb meggyőződésük szerint cselekszenek. Mi szabad emberek vagyunk, és ezt be is bizonyítjuk, nem erőszakkal, hanem az igazságba vetett szilárd hitünk által. Model ezúttal már csak fél füllel figyelt oda. Épp elegendő ideig beszéltette Gandhit ahhoz, hogy kiadott parancsának megfelelően megérkezzen a kirendelt szakasz. Fél tucat “SdKfz 251” jelű páncélozott csapatszállító jármű csattogott be az utcába. A fegyveresek kiugráltak belőlük. - Háromsoros tüzelőállásba sorakozó! - kiáltott feléjük Model. Mialatt a katonák engedelmesen teljesítették a parancsot, a gépjárműveket harcállásba intette mögöttük úgy, hogy a Qutb Road torkolatát nem zárták el. A páncélosok parancsnokai a személyszállító plató előtt úgy állították be a géppuskákat, hogy az indiaiak összetömörödött seregére szegeződjenek. Gandhi olyan nyugalommal figyelte ezeket az előkészületeket, mintha semmi köze nem lenne hozzájuk. Model ismét kényszeredetten csodálta a hidegvérét. Gandhi követői már kevésbé voltak képesek arra, hogy eltitkolják az arcukon megjelenő rettegést. Igaz, hogy a szünetet csak nagyon kevesen használták fel arra, hogy elszeleljenek. A Gandhi által sugallt fegyelem általában nem volt katonainak nevezhető, de mégis hatékonynak bizonyult. - Mondja meg nekik, hogy nyomban tűnjenek el, és akkor még megoldhatjuk a dolgot vérontás nélkül! - kiáltotta a tábornagy. - Mi nem ontjuk senkinek a vérét sem, uram. Kellemes sétánkat viszont folytatjuk tovább. Óvatosan haladva talán még azok között a nagy autóik között is baj nélkül átférünk. Ezzel Gandhi megfordult, hogy ismét haladásra buzdítsa népét. - Pimasz alak! - kiáltotta Model dühösen, majd elakadt a hangja, ami megakadályozta abban, hogy lehordja Gandhit, mint valami halaskofa. Hogy időt nyerjen indulatai leküzdésére, levette a monokliját, és egy selyem zsebkendővel tisztogatni kezdte a lencsét. Visszaillesztette a monoklit, a kendőt pedig nadrágzsebébe gyűrte, amikor jobb ötlete támadt. - Jöjjön, Lasch - szólt a szárnysegédhez, és megindult a kissé odébb álló német osztag elé. Körülbelül félúton a földre ejtette a zsebkendőt. Lassan, egyszerű németséggel beszélt, hogy katonái és Gandhi egyaránt megérthessék: - Ha bármelyik indiai túllép ezen a ponton, én mosom kezeimet. Világosan tudta, hogy Gandhinál készen áll a válasz: - Pilátus is ezt mondta, jobb lesz, ha visszavonja, uram. - Pilátus a felelősséget elkerülendő mosta a kezeit - válaszolta a tábornagy nyugodt hangon; indulatait sikerült teljesen megfékeznie. - Én elfogadom a felelősséget, amellyel tartozom Vezéremnek és az Oberkommando Wehrmacht-nak azért, hogy a birodalom hatalmában megtartsam Indiát, és minden tőlem telhetőt megteszek e kötelességem teljesítése érdekében.
Mióta megismerkedtek egymással, Gandhi arckifejezése első ízben vált szomorúvá. - Nekem is megvan a magam felelőssége, uram. - és könnyedén meghajolt Model felé. Lasch ezt a pillanatot választotta, hogy parancsnoka fülébe súgja: - Uram, és a tömegbe keveredett embereinkkel mi lesz? Úgy tervezi, hogy a tűzvonalban hagyja őket? A tábornagy összeráncolta a homlokát. Valóban ez volt a szándéka. A nyavalyások nem érdemeltek különb sorsot, hiszen hagyták, hogy Gandhi “foglyul ejtse” őket. Lasch kérdésében azonban mégis Volt valami. A szakasz esetleg nem engedelmeskedik a tűzparancsnak, ha saját honfitársaira is kell lőnie. Persze, ha egyáltalán rákerül a sor. - Emberek! - kiáltotta Model marsallbotjával feléjük intve. - Egy-kettő, futólépés a páncélosok mögé! A német csizmák végigcsattogtak a makadámúton, amint viselőik engedelmeskedtek a parancsnak. Ha világos utasítást kaptak, tulajdonképpen minden rendben volt velük. Ez is valami, gondolta magában Model, ha nem is túl sok. Attól is tartott, hogy az indiaiak kihasználják a kavarodást, és előrenyomulnak, de nem így történt. Gandhi, Nehru és még egypár férfi, egymás között vitatkozott. Model némán bólintott egyet. Csak néhányan sejtették, mekkora feszültség lakozik benne e pillanatban. Gandhi követőinek fegyelme, ahogy a tábornagy pár perce magában megállapította, nem katonai fegyelem volt. Senki sem adhatott nekik parancsot abban a biztos tudatban, hogy teljesítik is azt. - Én nem adok ki parancsokat - mondta Gandhi. - Minden ember kövesse a saját meggyőződését a saját akarata szerint. Mi egyéb lenne a szabadság? - Követni fognak, ha megindulsz, hatalmas lélek - válaszolt Nehru -, és én tartok tőle, hogy az a német beváltja a fenyegetését. Odaveted neki az életedet és a honfitársaidéi? - Én nem taszítom el magamtól az életet - szólt Gandhi, de még mielőtt a körülötte állók fellélegezhettek volna, így folytatta: - de szívesen megválók tőle, ha a szabadság ezt követeli. Én csak egyetlen ember vagyok. Ha elesem, biztosan továbbviszik az ügyet mások. Még az is lehet, hogy az emlékezetem állhatatosabbá teszi majd őket. Ezzel megindult előre. - Ó, kárhozat - mormolta maga elé Nehru lágyan, és követte mesterét. Minden elevensége ellenére Gandhi mar rég nem volt fiatal. Nehrunak nem kellett intenie az embereknek, hogy zárkózzanak fel hozzájuk, sőt önszántukból előresiettek, megelőzve azt az embert, aki már oly régen vezeti őket, hogy saját testükből formáljanak gátat közötte és a német puskák között. Az öreg megszaporázta lépteit. - Álljatok meg! Hagyjátok meg a helyemet! Mit műveltek? - kiáltott utánuk, bár lelke mélyén nagyon is jól értette, mire megy ki az egész. - Ezúttal biztosan nem hallgatnak rád - fordult hozzá Nehru. - De meg kell tenniük - Gandhi szemét könnyek homályosították el. - Hol van az a ostoba zsebkendő? Már el kellett volna érnünk. - Álljanak meg! - üvöltötte Model. - Ez az utolsó figyelmeztetés. - De az indiaiak csak jöttek előre. Lépéseik: szandáljaik vagy meztelen talpuk csosszanása mintha halk
mormogást váltott volna ki a kövezetből. Egészen más volt, mint a német csizmák csattogása. - Bolondok - dünnyögte maga elé a tábornagy. Hátrafordult az embereihez. - Célozz! - adta ki a parancsot. A menet lelassult, amikor felemelkedtek a puskacsövek. Model is világosan látta. Egy pillanatig abban reménykedett, hogy e végső fenyegetés elegendő lesz hozzá, hogy észre térítse a menetelőket. De a tömeg ismét megindult. A lengyel könnyűlovasság tett tanúságot ilyen elvakult bátorságról, amikor lándzsával, karddal, karabéllyal támadt a német tankok ellen. Model elgondolkozott rajta, hogy a lengyel Reichsgeneralgouvernement lakosai szerint vajon érdemes volt-e ezt a bátorságot felmutatni. Egy férfi rálépett a tábornagy zsebkendőjére. - Tűz! - kiáltotta Model. Semmi sem történt. Model dühödten meredt az embereire. Gandhi ördöngössége szállhatta meg őket. Kígyószerűen megfoghatatlan, és a törékeny külső rendíthetetlen erőt takar. A fegyelmezés driflje, azonban csak megtette a magáét. Egy ujj megrándult valamelyik Mauser ravaszán. Eldördült az első lövés. Mintha ez lett volna a jelzés, ami a katonákat kötelességükre figyelmeztette, a többiek is megkezdték a tüzelést. A páncélozott csapatszállítók tornyából szintén felhangzott a géppuskák halálos kelepelése. Model a fegyverropogáson túl is hallotta a halálsikolyokat. A sortűz közelről csapódott a menetelők első sorai közé. Emberek rogytak össze. Mások futásnak eredtek, vagy legalábbis megpróbálták, de a hátulról még mindig előrenyomulok feltartóztatták őket. Miután elkezdték, a németek módszeresen tüzeltek az indiaiak menetoszlopába. A vonulás pániktól megzavarodott tömeggé bomlott. Gandhi még mindig megpróbált előrenyomulni: Ekkor egy menekülő sebesült rohant neki, vérrel szennyezte be a ruháját, és a földre döntötte őt. - Segítsetek fel! Segítsetek fel! - kiabálta. - Nem! - üvöltötte a fülébe Nehru. - Ilyen pergőtűz mellett éppen a lehető legbiztonságosabb helyen vagy! Szükségünk van rád, méghozzá elevenen! Most már vannak mártírjaink, akik körül újrakovácsolhatjuk a mozgalmat. - Ott hevernek a hatott férjek és feleségek, apák és anyák. Ki visel gondot ezután az ő szeretteikre? Gandhinak nem volt ideje a további tiltakozásra. Nehru és a másik ember talpra ráncigálta és elvonszolta őt az útból. Együtt rohantak most követőikkel a német puskák elől. A Gandhi menekülését elősegítő ismeretlen férfi hátába golyó csapódott. Gandhi hallotta a lövedék becsapódásának tompa puffanását, érezte, amint az ember megvonaglik. Az erős szorítás meglazult a karján, és a férfi a földre bukott. Az öreg megpróbált kiszabadulni Nehru szorításából. Mielőtt sikerült volna neki, egy másik indiai ragadta meg. Még ebben a szörnyű pillanatban is jól érezte helyzetének iróniáját. Egész életét a személyi szabadság ügyének szentelte, most pedig éppen saját hívei fosztják meg önnön szabadságától. Más körülmények között ez még mulatságos is lehetett volna. - Ide, befelé! - kiáltotta Nehru. Néhány menekülő már betörte egy üzlet ajtaját, s Gandhi egy pillanattal később megpillanthatta a hátsó kijáratot is. Akkor
végigvonszolták a bolt mögötti fasoron, majd szűk utcácskák labirintusán, ami Ó-Delhire emlékeztette, amely a brit mérnökök által tervezett testvérvárosától eltérően minden ízében indiai település volt. Végül a Gandhi és Nehru kíséretében lévő névtelen ember bekopogtatott egy teaház hátsó ajtaján. Az ajtót kinyitó asszony eltátotta a száját a csodálkozástól, amint felismerte váratlan vendégeit. Azután üdvözlő mozdulattal szorította össze maga előtt a két tenyerét, és félreállt az útból, hogy beengedje őket. - Itt biztonságban lesznek - szólt a névtelen. - Legalábbis egy darabig. Most pedig a saját családom után kell néznem. - Szívünk mélyéből köszönjük, amit értünk tett - válaszolta Nehru, amint az illető sietve távozott. Gandhi nem szólt semmit. Megzavarta, lesújtotta és keserűséggel töltötte el a menet kudarca és a mérhetetlen szenvedés, amit annyi követőjének és hozzátartozóiknak okozott. Az asszony a konyhában egy kis asztalhoz ültette le a két menekülő vezért, majd teát és süteményt szolgált fel nekik. - Most itthagylak benneteket, jóságos urak - mondta kedvesen -, nehogy azok ott elöl firtassák, miért maradok távol ennyi ideig. Gandhi a tányérján hagyta a süteményt. Kortyolt a teából. Annak melege lassan visszaadta testi erejét, de a lelkén esett seb bizonyára örökre megmarad. - Az Armritsarban történt vérengzés elhalványul e mellett - mondta az asztalra téve üres csészéjét. - Ott a britek pánikba estek, azért nyitottak tüzet. Ezúttal pánikról szó sem volt. Model egyszerűen megmondta nekem, hogy mire készül, és úgy is cselekedett. - Megcsóválta a fejét, mintha nem hinné el mindazt, amin épp az imént ment keresztül. - Pontosan így volt - reagált Nehru, miközben farkasétvággyal fogyasztotta süteményét. Majd a társáét is bekebelezte, miután meggyőződött róla, hogy Gandhi nem kívánja. Valaha makulátlanul fehér kabátja és nadrágja most tépetten, mocskosan, véresen lógott rajta. Sapkája idétlenül félrecsúszott a fején. Általában mogorva tekintetű szemében azonban ezúttal a harag tüze égett. - Brutalitásával pedig a kezünkbe adta magát. Most már senki sem hiszi el, hogy a németeknek bármi más is számít önző érdekeiken kívül. Az egész ország mellénk áll. Ezek után Indiában egyetlen kerék sem mozdul meg az ő érdekükben. - Igen, meghirdetem a satyagraha mozgalmat! - szólt Gandhi. - Az együttműködés megtagadása megmutatja majd, hogy nem tűrjük az idegen uralmat, és sokba kerül a németeknek, mivel nem lesznek képesek kizsákmányolni bennünket. Az erőszakmentesség és a lelkierőnk majd arra kényszeríti őket, hogy végül is megadják a szabadságunkat. - Úgy lesz, meglátod. - Nehrut felbátorította mentorának magabiztossága. Felállt, megkerülte az asztalt, és átölelte az öregembert. - Győzni fogunk! - Igen, így lesz - sóhajtott nehezet Gandhi. Hosszú életének felében India szabadságáért küzdött, és a hatalomnak ez a megváltozása visszavetette mozgalmát. Ezt nem látta előre még Anglia és Oroszország eleste után sem. A britek már-már
hajlottak a szavára, amikor a németek elsöpörték őket. Most újrakezdhet mindent. Ismét nehezet sóhajtott. - De ez a győzelem sokba kerül majd szegény népünknek. Tüzet szüntess! - adta ki a parancsot Model. A Qutb úton alig maradt figyelemre érdemes célpont. A felvonulásban részt vevő indiaiak csaknem egy szálig elestek vagy elfutottak a dörgő fegyverek elől. Az utca a lövöldözés megszűnte után sem volt csöndes. A legtöbb eltalált ember még élt és üvöltött fájdalmában. A tábornagynak nem volt igazán szüksége újabb bizonyságra: az oroszországi hadjárat során már megtanulta, milyen nehéz egy csapásra megölni egy embert. A keserves lárma idegesítette, és Lasch sem szolgált megnyugtatására. - Meg kell szabadítanunk őket a szenvedéseiktől - szólt az őrnagy. - Így is teszünk. - és, Modelnek hirtelen ragyogó ötlete támadt. - Azt is tudom már, hogyan. Jöjjön velem! A két férfi hátat fordított a mészárlás színhelyének, és megkerülte a páncélautók sorát. Amint elhaladtak a szakaszt vezető hadnagy mellett, Model odabiccentett neki. - Jó munka volt. A hadnagy tisztelgett. - Köszönöm, uram. A hallótávolságon belül álló katonák is bólogattak egymásnak. Semmi sem szolgálta olyan jól az előmenetelüket, mint a főparancsnok szeme láttára jól végrehajtott feladat. A páncélautók mögött ácsorgó németek már nem lehettek ilyen büszkék magukra. Ők tették lehetővé, hogy a menet ekkorára dagadjon és ilyen messzire jusson. Model tábornagyi marsallbotjával csapkodta a csizmája szárát. - Valamennyien hadbíróságot érdemelnének - szólt, hidegen meresztve rájuk a szemét. - Ismerik a bennszülöttek gyülekezésére vonatkozó utasításokat, mégis úgy tébláboltak körülöttük, mint valami pulikutyák, katonához nem méltó módon. - és utálkozva kiköpött. - De uram - szólalt meg egyikük, egy törzsőrmester, amint azonban a tábornagy tekintete rávillant, elhallgatott. - Beszéljen! - dörrent rá keményen. - Világosítson fel, árulja el, mi késztette magukat arra, hogy ilyen méltatlanul viselkedjenek. Talán valami gonosz szellem? Ebben az országban jócskán akad belőlük, hogyha a bennszülöttekre hallgatnak, amint nyilvánvalóan ezúttal is történt. A törzsőrmester elvörösödött Model gúnyos megjegyzésére, de végül mégiscsak kifakadt: - Nekem nem tűnt úgy, uram, mintha bármi bajt is okozhatnának, ennyi az egész. Az öregember, aki vezette őket, megesküdött, hogy békével jönnek, és különben is olyan gyámoltalannak látszott, ha kíváncsi a véleményemre. Model mosolya legalább olyan meleg volt, mint egy moszkvai decemberi éjszaka. - És ezért nagy bölcsen figyelmen kívül hagyta a kapott parancsot. Íme, itt. láthatja bölcsessége gyümölcseit. - A tábornagy egy pillanatra odafigyelt a sebesültek jajveszékelésére, arra a hangra, amelynek elhanyagolására megtanította a háborúd -
Most pedig jöjjön velem, igen, maga, törzsőrmester és a többi hős vitéze is vagy legalábbis azok, akik szeretnék elkerülni a hadbíróságot. Ahogyan számított is rá, valamennyien a nyomába szegődtek. - Vár magukra még egy kis kézi munka. - S azzal a földön fetrengő sebesültek felé mutatott. Hangja még inkább megkeményedett. - Önök a felelősek azért, hogy ezek az emberek itt hevernek; ha úgy cselekedtek volna, ahogyan kell, akkor megfékezhették volna ezt a felvonulást, még mielőtt ekkorára dagad és ilyen messzire jut. Most pedig a legkevesebb, amit megtehet, hogy megszabadítja ezeket a szerencsétleneket a kínjaiktól. - Csípőre tett kézzel, várakozóan nézett a katonákra. Azok egyike sem mozdult. - Uram! - szólt reszkető hangon a törzsőrmester. Úgy látszott, ő lett a csoport szószólója. Model türelmetlenül intett a kezével. - Menjenek és végezzenek velük! Egy-egy golyó a tarkójukba egyszer és mindenkorra elcsitítja őket. - Teljes hidegvérrel, uram? - A törzsőrmester az imént még úgy tehetett, mintha nem akarná megérteni, most azonban már nem volt választása. A tábornagy kérlelhetetlenül folytatta: - Ezek az emberek és önök sem engedelmeskedtek a Reich parancsainak. Már abban a pillanatban rászolgáltak a legsúlyosabb büntetésre, amikor összegyűltek. Maguknak viszont van annyi esélyük, hogy megússzák a dolgot ennek a jogos parancsnak a teljesítésével. - Nem hiszem, hogy képes lennék rá - mormogta a törzsőrmester. Lehet, hogy csupán magával tusakodott, de Model nem adott neki lehetőséget a véleménye megváltoztatására. Odafordult a felvonulást szétzúzó szakasz hadnagyához. - Tartóztassa le ezt az embert! - Miután az őrmestert elvezették, Model csillogó monoklija mögül a többi renitens katonára vetette jeges tekintetét. - Még valaki?... Két másik ember választotta még a letartóztatást ahelyett, hogy a sebesültekre emelje fegyverét. A tábornagy ekkor a többiek felé intett. - Teljesítsék a parancsot! - Ekkor még eszébe jutott valami: - Ha Gandhit vagy Nehrut ott találják, élve hozzák őket elém! A németek tétován lépkedtek előre. Nem voltak valamelyik Einsatzkommando tagjai, nem szoktak hozzá ilyen feladatok végrehajtásához. Némelyek félrefordított fejjel adták meg az első kegyelemlövést. Egyikük el is vétette a célt, és a kövezetről visszapattanó lövedék kis híján a mellette álló társát sebesítette meg. Amint azonban előrehaladtak a Qutb úton, a katonák egyre rutinosabban és hidegvérűbben végezték a “dolgukat”. Ilyen a háború, gondolta magában Model. Ilyen gyorsan hozzászokik valaki olyasmihez, ami korábban elképzelhetetlen lett volna a számára. Egy idő után elhaltak a tompa dörrenések, de inkább célpontok híján, mintsem a paranccsal való szembeszegülésből. A katonák kisebb csoportokban visszaszállingóztak Modelhez.
- A két főkolompos nem került elő? - kérdezte tőlük a tábornagy. Mindannyian csak a fejüket rázták válaszul. - Rendben van, lelépni! S ezek után rendes németekhez illő módon teljesítsék a parancsokat. - További megtorlás? - kérdezte Lasch, miután a katonák elballagtak... - Nincs. Hadd menjenek. Teljesítették a megállapodás rájuk eső részét, és én is tartom a szavamat. Végül is becsületes ember vagyok én, Dieter. - Értettem, uram. Gandhi leplezetlen elkeseredéssel hallgatta, amint a boltos eldadogta a rémes történetet. - De hát ez őrület! - kiáltotta. - Nem hinném, hogy Model tábornagy tisztában van az ahimsa lényegével - vetette közbe Nehru. Sem ő, sem Gandhi nem tudta bizonyossággal, hol is vannak tulajdonképpen. Egy biztonságos búvóhelyen, valahol nem messze Delhi központjától - ennyit sejtettek csupán. A boltost bekísérő emberek álarcot viseltek. Ha valaki nem tud valamit, a németeknek sem mondhatja el, ha elfogják őt. - De te sem vagy vele tisztában - válaszolta az öregember az igazságnak megfelelően. Nehru gondolkodásmódja pragmatikusabb volt Gandhiénál. Gandhi tovább szőtte a megkezdett gondolatot: - Mi több, a britek sem értik: Model pedig valójában nem sokban különbözik bármelyik magas rangú brit főtiszttől. A szakmája rideggé és könyörtelenné tette, de nem ostoba ember, és nem is tűnik különösen kegyetlennek. - Csak egyszerű katona, aki végzi a dolgát - szólt Nehru nyilvánvaló iróniával. - Kétségtelenül megőrült - mondta Gandhi. Csupán ez adhatta akár a legcsekélyebb magyarázatot a sebesültek lemészárlására. - Bizonyára elmarasztalják majd, mihelyst a kegyetlenkedés híre megérkezik Berlinbe, ahogy Dyer tábornok esetében is történt Armritsar után. - Reméljük is, hogy így lesz. - De Nehru hangjában nem csengett őszinte remény. - De hogy lehetne másképp egy ilyen gyalázatos akció következményeképpen? Milyen kormány és mely vezetők nem éreznének megaláztatást és lelkiismeret-furdalást ilyesmi hatására? Model nagy léptekkel becsörtetett a kantinba. A tisztek felálltak, és tisztelgésül ráemelték poharukat. - Üljenek le, üljenek le! - mordult rájuk a tábornagy, mogorvasággal leplezve elégedettségét. Egy indiai felszolgáló marhasültnek álcázott húsdarabot és Yorkshire-pudingot tálalt elé. Ez is jobb, mint amit mostanság Londonban esznek. A szolga nem szólt és nem mosolygott, ám Modelnek éppenséggel az tűnt volna fel, ha nem így van. A szolgáktól egyenesen elvárták, hogy a láthatatlanság leplébe burkolózzanak. Amikor végzett az étellel, Model elővette szivartárcáját. A mellette ülő Waffen-SS tiszt feléje nyújtotta öngyújtóját. Model odahajolt, és életre pöfékelte a szivart. Köszönöm, Brigadeführer - fordult a tiszthez. Ritkán használta az SS
rendfokozatainak elnevezéseit, de a dandárparancsnoki cím legalább emlékeztetett a dandártábornoki rangra. - A legnagyobb örömmel, uram - jelentette ki Jürgen Stroop. - Nem járhatott volna el helyesebben. Jó lecke volt az indiaiaknak (bár többet érdemeltek volna) - ő sem vett tudomást az indiai szolga jelenlétéről és mellesleg az ön embereinek Is. Mi is keményen fogjuk a magunk legényeit. Model bólintott. Ismerte az SS kiképzési módszereit. Senki sem kételkedett a Waffen-SS hadosztályok bátorságában. De abban sem kételkedett senki (maga az SS kivételével), hogy a Wehrmacht tisztjei sokkal különbek. Stroop kortyolt az italából. - Jó lecke volt - ismételte meg pedáns hangon, amely furcsa ellentétben állt az SS-katonák agresszív hírével. - Az erő az egyetlen érv, amelyet az alacsonyabb rendű fajok képesek elfogadni. Például, amikor Varsóban szolgáltam... Ez öt évvel ezelőtt lehetett, idézte fel magában Model. Stroop már akkor is Brigadeführer volt, ha az emlékezete nem csal. De nem is csoda, hogy még mindig csak az, függetlenül az azóta megvívott kemény csatákat. Még tán szerencséje is, hogy nem lett valami hitvány civil belőle. Gondoljuk csak el: egy csapat elkeseredett és nyomorgó zsidó felmorzsolja a világ első számú elitcsapatát! Azután gondoljunk az ezután benyújtott hetvenöt oldalas, bőrbe kötött beszámolójelentésre, amely a nagyhangú, “A varsói gettó nincs többé” címet viselte. És képzeljük el, hogy mindezek után még a mellét döngetve büszkélkedett a tettéivel. Nem csoda, hogy most is ügy beszél, akár egy felfuvalkodott segg. Az is valójában: a csizmája talpáig közönséges mészáros. Model is végzett éppen elég hentesmunkát a mai eseményeket megelőzően is - bárki, aki Oroszországban harcolt, kénytelenül elsajátította a mészárosmesterséget -, de ő legalább sohasem kérkedett vele. És nem is lelte benne örömét. Szerette volna, ha Stroop befogja a száját. Már-már arra gondolt, hogy a Brigadeführer képébe vágja: szívesebben hallgatná Gandhit. Már csak a fickó képén megjelenő álmélkodás miatt is megérné. De mégsem! Nem tudhatja az ember, éppen ki hallgatja a szavait. Jobb a biztonság. A rövidhullámú készülék élénk recsegéssel megelevenedett. Egy titkos fülkében, parányi, sötét és forró helyiségben volt, amit csak a skálavilágítás és a tulajdonos szája sarkában izzó cigarettavég világított meg. A németek főbenjáró bűnnek tekintették, ha valaki nem adta le rádiókészülékét. Persze - gondolta Gandhi - az ő rejtegetése is főbenjáró bűnnek számít. Ez nyomasztotta is őt. A házigazdája azonban tudta, mekkora kockázatot vállal. Az illető (Gandhi csak Lal néven ismerte) csavargatta a készülék gombjait. - Rendszerint az amerikaiakat hallgatjuk - mondta. - Legalább egy kis reményünk van rá, hogy igazat mondanak. Ma este viszont ön Berlint szeretné hallani? - Igen - válaszolta Gandhi. - Meg kell tudnom, milyen lépéseket tesznek Model ellen. - Ha egyáltalán tesznek ellene valamit - tette hozzá Nehru. Ismét kifogástalan “fehér öltözéket viselt, miáltal ő volt a legszembeötlőbb az egész fülkében.
- De hiszen ezt már megvitattuk - szólt Gandhi fáradt hangon. - Nincs olyan kormány, amelyik pártját foghatná annak, aki értelmi szerzője volt sebesült férfiak és nők hidegvérű lemészárlásának. Fel kell kiáltaniuk az irtózattól. - Ez a kormány uralkodik már a világ nagyobbik részén - jegyezte meg Lal. Ismét visszatért a gombok beállításához. Statikus zörejek hullámát követően egy Strauss-keringő hangjai töltötték be a helyiséget. Lal elégedetten mormogott. - Lám, még egy kicsit korai is. Néhány perc múltán az oda nem illően édes muzsika elhallgatott. - Itt a Berlini Rádió angol nyelvű csatornája - hallatszott a bemondó hangja. - Hírek következnek. - Felcsendült egy újabb német dallam, a Horst Wessel. Gandhi orrlyukai kitágultak az utálkozától. Másik hang szólalt meg az éterben: - Jó napot kívánok. William Joyce beszél. - Az orrhangú oxfordi hanghordozás a tipikus brit arisztokratát idézte, aki már jó ideje eltűnt Indiából, sőt Angliából is. Ez az akcentus volt jellemző Gandhi és Nehru angol beszédére is. Gandhi hallott róla, hogy Joyce valójában ír származású, New York-i születésű bajkeverő, mélységesen őszinte náci érzelmekkel a szívében. Ez a kombináció elborzasztotta az indiait. - Hogy is hívták ezt az alakot az angolok? - mormogta maga elé Nehru. - Gyípaci lordnak, ugye? Gandhi csöndre intette barátait. Joyce éppen a híreket olvasta be, vagy legalábbis azt, amit a berlini propagandaminisztérium hírekként tálalt az angol nyelvű hallgatóság elé. Legnagyobbrészt szomorúan közismert tényeket pufogtatott: kereskedelmi megállapodásról a Japán uralom alatt álló Mandzsukuo Kína és a szintén japán kézen lévő Szibéria között, a németek támogatta francia csapatok előretöréséről valahol az afrikai őserdőkben, az amerikai támogatást élvező francia csapatokkal szemben, egy sötét zsoldosháború során. Valamivel érdekesebb volt a német fenyegetés a Kelet-ázsiai Együttműködési Övezet ügyeibe történt amerikai beavatkozással szemben. Egy szép napon, hamarosan, gondolta Gandhi szomorúan, az Óvilág két nagyhatalma a közöttük álló nagy nemzet ellen fordul. Félt az ügy kimenetelétől. Az Egyesült Államok, biztonságban érezve magát a két óceán védelmében, nem avatkozott be az európai háborúba. Ám a háború immár túlnőtt Európa határain, az óceánok pedig többé nem védelmezték, hanem ellenségei országútjául szolgáltak. Gyípaci lord csak mondta, mondta a magáét. Diadallal közölte, mi lett a Skóciában elfogott lázadók sorsa: nyilvánosan felakasztották őket. Nehru izgatottan előredőlt. - Na, most! - Gandhi bólintott rá. Ám a bemondó további, hamisan csengő tirádákat zengett az új rendben élő Európa felvirágzásáról. Gandhi érezte, hogy akarata ellenére elönti a méreg. Talán az indiaiak oly jelentéktelenek a Reich szemében, hogy említésre méltónak sem tekintik őket? Újra zene hallatszott a készülékből: a másik német himnusz, a “Deutschlandüber alles”első ütemei. Ekkor William Joyce dagályosan ünnepélyes hangja szólalt meg:
- Most pedig különjelentés következik a Meghódított Területek Minisztériumának részéről. Reinhard Heydrich Reichsminister köszönti Walther Model tábornagyot az indiai felkelés hősies letörésének alkalmából, és figyelmeztet arra, hogy többé nem kerülhet sor hasonló kíméletességre. - Kíméletesség?! - tört ki egyszerre Nehru és Gandhi. Az utóbbi olyan káromló hangon, amennyire csak megengedhette magának. A hang csak áradt tovább a rádióból, mintha egyenesen nekik magyarázna: - Ettől fogva a rendbontás legcsekélyebb jelére túszokat szedünk, akiket kivégeznek, ha a zavargás azonnal nem szűnik meg. Model tábornagy emellett ötvenezer rúpia díjat tűzött ki a lázadó bűnöző Gandhi, valamint huszonötezer rúpiát csatlósa, Nehru elfogásáért. Ismét fülükbe robbantak a “Deutschland über alles” akkordjai, jelezve a különleges közlemény végét. Joyce tovább darálta a híreket. - Kapcsold ki azt a vacakot - szólalt meg Nehru egy pillanat múltán. Lal engedelmeskedett, tökéletes sötétségbe borítva ezzel a fülkét. Gandhit őszintén meglepte, amikor Nehru felkacagott. - Eddig még sohasem voltam egy lázadó bűnöző csatlósa. Az idősebb férfi úgy tett, mintha nem is hallotta volna. - Gratuláltak neki! - hitetlenkedett. - Üdvözölték! - Hangja ezúttal reszketeg volt, holott egyébként mindig erősen és fiatalosan csengett. - Ezután mire készül, mester? - kérdezte Lal nyugodtan. A sötétben élesen felvillant egy gyufaszál, amint újabb cigarettára gyújtott. - Ilyen eszközökkel képtelenek lesznek kormányozni Indiát! - csattant fel Gandhi. Egyetlen lélek, sem működik együtt velük ezek után. Minden egyes emberükre ezren jutunk. Mire mehetnének nélkülünk? Ezt a tényt fordítjuk az előnyünkre. - Remélem, ez az ár nem lesz nagyobb, mint amit a népünk képes elviselni - vetette közbe Nehru. - A britek is halomra lövöldöztek bennünket, mégis már-már megszereztük a fölényt velük szemben - mormolta Gandhi makacsul, és mintha az elmúlt néhány nap során mi sem történt volna, hozzátette: - Ez az én utam. Model, elkomorodott, és ugyanakkor nagyot ásított. Sehol sem látta a teáskannát, amelynek az asztalán kellett volna lennie. Gyomra hangosan megkordult. Egy tál tésztatekercsnek kellett volna lennie még a teáskannája mellett. - Hogyan végezhetnék el bármit is reggeli nélkül? - tette fel a költői kérdést, hiszen senki sem volt a helyiségben, aki panaszát meghallgathatta volna. - Lasch! - kiáltotta. - Uram! - pattant be az ajtón a szárnysegéd. Model az álla hegyével intett az üresen terpeszkedő asztalra, ahol minden földi jóval megrakott ezüsttálcának kellett volna állnia. - Mi történt ezzel a hogyishívjákkal? Naoriji, vagy mi is a neve. Ha esetleg másnapossággal küszködik, legalább udvariasságból igazán tájékoztathatott volna! - Mindjárt megérdeklődöm a bennszülött személyzetet felügyelő tiszttől, és egyszersmind szólok a konyhásoknak is, hogy küldjenek önnek valami harapnivalót. -
Ezzel Lasch felkapta a telefonkagylót, és valamit mondott belé. Minél tovább beszélt, annál kevésbé tűnt vidámnak. Amikor végre visszafordult a tábornagy felé, arckifejezése nagyon hasonlított Model gyakran látott, kőszoborszerű vonásaihoz. Egyetlen helybeli sem jelentkezett ma reggel munkára, uram - szólalt meg végül. - Micsoda? Hogy egy sem?! - Model eltorzuló arcába belevágott a monokli széle. Jobban örülnék, ha azt mondaná, hogy valami titokzatos járvány tört ki közöttük. Lasch ismét felhívta az összekötő tisztet. Megrázta a fejét. - Semmi ilyesmiről nem tudnak, uram. Vagy legalábbis - helyesbítette azzal az óvatossággal, aminek köszönhetően jó szárnysegéd vált belőle - Wechsler százados nem tud ilyesmiről. Ezúttal Model telefonja csörrent meg. Összerezzent és felugrott. - Bitte? - kiáltotta a kagylóba. Hirtelen reakciója bosszantotta, még akkor is, ha csupán Lasch volt a szemtanúja. Hallgatta a beszélőt. Azután ismét mordult egyet, ezúttal már megszokott, nyugodt hangján. A kagylót végül határozott mozdulattal lecsapta. - A vasúti ügyeletes tiszt volt az. Az állomásra sem jött be szinte senki a bennszülöttek közül. -. Megint megcsendült a telefon. - Bitte! - üvöltötte ezúttal dühösen. Felmordult, és indulatosan megszakította a vonalat, nem törődve azzal, mit mondott volna még a zsinór túlsó végén beszélő. - A nyavalyás tisztviselők is távol maradtak! - bömbölte a megdöbbent Lasch képébe, mintha az őrnagy lenne a hibás, - Istenemre, tudom, mi a bajuk ezeknek a szemét helybelieknek: egy kis Gandhi-túladagolás, úgy ám! - Le kellett volna puffantanunk abban a menetben, amit vezetett - fakadt ki Lasch mérgesen. - Nem mintha nem igyekeztünk volna - böffentette Model válaszul. Most, hogy már látta, honnan származik a baj, újból úgy gondolkozott, ahogy egy vezérkari munkában edződött főtiszthez illett. Ez a fegyelem mélységesen beleivódott. Hangja hűvös és csúfondáros volt, amint helyreigazította szárnysegédét: - Nem egy egyszerű menet volt az, Dieter. Ez az ember egy rafinált agitátor. Semmi más fegyvere nem volt a szavain kívül, mégis alaposan bedörgölt a briteknek. Ne felejtse el, hogy maga a Führer is agitátorként kezdte. - Ó, igen, de a Führer nem tétovázott, ha néhány fejet be kellett törnie a mondanivalója megtámogatásához - mosolygott Lasch a kellemes emlékeket felidézve, és felemelte az öklét. Müncheni születésű volt, és zubbonya ujján máig viselte az 1933 előtti párttagságára utaló régi jelzést. Ekkor a tábornagy meglepő dolgot mondott: - Gondolja, hogy Gandhi nem éppen így tesz? Csakhogy ő belülről töri fel a fejeket: kételkedést ültet az ellenfelei agyába. Azoknak a katonáknak, akik inkább a hadbíróságot választották, mintsem hogy engedelmeskedjenek a feljebbvalójuk parancsának, tulajdonképpen beverték a fejét, vagy nem így látja? Inkább úgy gondoljon, rá, mondjuk, mint egy orosz harckocsizó parancsnokra, s ne mint politikai agitátorra! Ugyanúgy utolsó leheletéig harcol ellenünk, ahogyan az oroszok tették. Lasch emésztette a hallottakat. Nyilvánvalóan nem tetszett neki Model érvelése. - Alávaló harcmodor ez - mondta végül.
- A gyenge nem használhatja az erős fegyverét - vonta meg a vállát a tábornagy. - Azt cselekszi, amire képes, viszont azt hozzáértéssel. Hanem én is támaszthatok kétségeket a támogatóiban, majd meglátja, hogy igazam van! - Uram?! - Nos, először a vasutasok körmére nézünk. Az a legfontosabb, hogy ők újra munkába álljanak, vagy nem? Kerítse elő a névsorukat. Jelölje meg minden huszadikat. Mindegyikük házához küldjön el egy rajt, vezettesse elő a munkakerülőket és lövesse főbe őket a nyílt utcán. Ha a túlélők holnap nem jelentkeznek munkára, ismételje meg! Tegyen így mindennap, míg újra munkába nem állnak, vagy mind el nem fogy! - Értettem, uram. - Lasch tétovázott, de végül mégis kinyögte: - Biztos a dolgában, uram? - Van jobb elgondolása, Dieter? Egy tucat hadosztályunk van itt. Gandhi kezében van az egész szubkontinens. Gyorsan meg kell értetnem velük, hogy jobb, ha nekem engedelmeskednek, mintsem neki: Az engedelmesség számít egyedül. Egyetlen pfenniget sem adnék a szeretetükért. Oderint, dum metuant. - Uram?! - Az őrnagy nem tudott latinul. - Gyűlöljenek csak, ameddig félnek! - Ó! - sóhajtott Lasch. - Így már tetszik nekem... Elgondolkozva dörzsölgette az állát. - Megkönnyíti a dolgunkat, hogy a környékbéli muzulmánok sem túlságosan kedvelik a hindukat. Megkockáztatom a feltevést, hogy még segítenének is Gandhi kézre kerítésében. - Ez pedig nekem tetszik, igazán - szólt Model. - Az indiai légiónk tagjai túlnyomórészt muzulmánok, ők biztosan ismernek bizonyos embereket vagy olyanokat, akik bizonyos embereket ismernek, és akkor - a tábornagy cinikusan kuncogott - már a kitűzött jutalommal sem kelt számolnunk. Most pedig hozza mozgásba azokat a kopókat, s amennyiben sikerrel járnak, meglehet, a maga váll-lapjára is felkerülhet egy új csillagocska. - Nagyon köszönöm, uram! - Örömömre szolgál, hiszen megmondta, hogy ebben az esetben megszolgálja. Mindaddig, amíg a dolgok úgy zajlanak, ahogy kell, velem igazán jól ki lehet jönni. Még Gandhinak is sikerülhetett volna, ha ő is akarja. Azzal végződik majd az élete, hogy rengeteg ember meghal miatta, mert ő nem adta be a derekát. - Így van, uram - bólogatott Lasch egyetértőn. - Hiszen csak annyit kellene belátnia, hogy miután elhódítottuk Indiát a britektől, nem fordíthatunk hátat neki, hogy maflán átadjuk azoknak, akik ezt joggal nem is kérhetik. - Nocsak, nem akar tán politikus filozófussá válni, Dieter? - Ó, egyáltalán nem! De az őrnagy arcán ott vibrált az öröm, amint felemelte a telefonkagylót. - Drága barátom, szövetségesem, tanítómesterem, alighanem veszítünk - szólt Nehru, amint a legújabb események híreivel érkezett küldönc eltávozott abból az utolsó házból, amelyeknek sorát biztonságos búvóhelynek tekintették. - Napról napra egyre többen állnak vissza a munkába.
Gandhi megcsóválta a fejét, lassan, mintha a mozdulat egyenesen fizikai fájdalmat okozna neki. - De ezt nem lenne szabad... Mindenki, aki együttműködik a németekkel, a saját szabadságának napját tolja egyre messzebb. - Viszont aki nem hajlandó abbahagyni az ellenállást - meghal! - jelentette ki Nehru szárazon. - A legtöbb férfinak nincs akkora bátorsága, mint neked, ó, hatalmas lelkű. Az erősebbeknek mindéz még nagyobb terhet jelent, mint másoknak. Vannak még, akik készek az ellenállásra, de szívesebben ragadnának fegyvert, mintsem a satyagraha passzivitásába burkolózzanak. - Ha fegyvert fognak, menthetetlenül leverik őket. A britek nem gyűrték le a németeket ágyúikkal, tankjaikkal, repülőgépeikkel! Mi hogyan lennénk képesek erre? Mellesleg, ha itt-ott lelőnénk egy-két németet, ezzel csak ürügyet szolgáltatnánk arra, hogy lesújtsanak ránk. Amikor a múlt hónapban leterítették egy hadnagyukat, egy egész falut bombáztak földig érte. Azok ellen, akik erőszaktól mentesen küzdene velük, nem igazolhatnák ilyen cselekedeteiket. - Nem úgy néznek ki, mint akiknek bármiféle igazolásra lenne szükségük - szögezte le Nehru. Mielőtt Gandhi válaszolhatott volna, egy férfi rontott be a kamrába, ahol rejtőzködtek. - Menekülnötök kell! - kiáltotta. - A németek földerítették ezt a helyet. Jönnek! Kövessetek engem! Kifelé! Gyorsan! Odakint vár a szekerem. Nehru vállára vetette a vászontarisznyát, amelyben csekélyke javait cipelte. Olyasvalakinek, aki az elegáns úriember életstílusához szokott, egyre terhesebbé vált ez a bujkálás. Gandhinak sohasem voltak nagy igényei. Az sem zavarta igazán, hogy immár semmije sem maradt. Nyugodtan felemelkedett, és követte a figyelmeztetésükre érkezett férfit. - Siessetek! - kiáltotta a fickó, miközben felkecmeregtek ökörfogatára. A púpos hátú marhák közönyösen bámultak vizenyős szemükkel. Miután Gandhi és Nehru végigfeküdtek a kocsi alján, a bakon ülő takarókat és szalmazsákokat borított rájuk. Felmászott a bakra, és megragadta a gyeplőt. - Insallah! - sóhajtotta. - Mi már biztonságban leszünk, mire a szakasz ideér. - Ostorával jót csördített ökrei hátára. Azok lassan megindultak. A szekér elcsörömpölt a kövezeten. A szekér gazdája által rájuk borított tikkasztó félhomályban heverve Gandhi kikémlelt valami szűk nyíláson: megpróbálta kideríteni, Delhi melyik fertálya felé haladnak. Nemegyszer eljátszotta ezt a játékot az utóbbi hetek alatt, holott tisztában volt vele, hogy ez elvei ellenében történik. Minél kevesebbet tudott, annál kevesebbet árulhatott el. Ugyanakkor az emberek többségével szemben tudta, hogy őt nem bírhatják szóra akarata ellenére. - Azt a taktikát követjük, amelyet az amerikai Poe az “ellopott levél” esetének nevezett - suttogta Nehrunak. - A német barakkok közelében leszünk. Eszükbe sem jut majd, hogy ott keressenek. A fiatalabbik férfi összeráncolta a homlokát. - Nem tudtam róla, hogy arrafelé is vannak búvóhelyeink - mormolta. Kinyújtózkodott, amennyire csak tudott ilyen szűk helyre szorítva. - Persze nem
állítom, hogy mindent tudok ezekről a dolgokról. Még veszélyes is lehetne, ha mindent tudnék. - Ugyanezt gondoltam én is, persze magamra vonatkozóan - kuncogott Gandhi. Bármivel próbálkoztunk is eddig, mindig a dolgok középpontjában voltunk, nem igaz? Fel kellett emelnie a hangját, hogy befejezhesse a mondatot. Egy páncélos csapatszállító közeledett feléjük egyre hangosabb csattogással és csörömpöléssel. A csönd, amikor a sofőr váratlanul leállította a motort, ijesztően ellentétben volt az előbbi fülsüketítő lármával. Azután újra zajt hallottak: katonák kiabáltak németül. - Mit ordítoznak? - kérdezte Nehru. - Psszt! - sziszegte Gandhi önkéntelenül. Összpontosítania kellett, hogy egyáltalán követni tudja a német beszédet. Egy pillanat múlva így szólt: - Egy fekete szakállú embert szapulnak, hogy miért intette le őket. - De miért intene le bárki is német katona... - szólt Nehru, majd elállt a szava a hirtelen megdöbbenéstől. A fickó, aki berontott a búvóhelyükre, sűrű fekete szakállat viselt. - Most pedig jobb lesz, ha kiszállunk folytatta Nehru a félbeszakadt mondatot, mivel az ökörfogat gazdája kezdte lerángatni róluk a takarókat. Nehru megpróbált úgy talpra vergődni, hogy nyomban futásnak eredhessen. Elkésett: egy alagút mélységű puskacső meredt az arcába a kocsihoz odatrappoló német katona kezéből. A nagy, ívelt tár elárulta: azt a gyilkos gépfegyvert fogják rá, amely akkora pánikot váltott ki a brit gyalogság soraiban. Egyetlen sorozat belőle véres húscsomóvá apríthatna egy embert. Nehru kétségbeesetten visszahanyatlott. A barátjánál kevésbé fürge Gandhi éppen csak felült a szekér aljában. - Jó napot, uraim - szólt a németekhez, lefelé nézve rájuk a kocsiból. Hangja nem árulta el, hogy tudomást vett volna a fegyverekről. - Lefelé! - A szót annyira torokhangúvá torzított hindi nyelven ejtették ki, hogy Gandhi alig értette meg, viszont a vele egy időben mozduló fegyvercső üzenete félreérthetetlen volt. A kétségbeesés álarcát magán viselő Nehru lekászálódott a szekérről. Az egyik német segített Gandhinak leszállni. - Danke - biccentett neki az öreg. A katona nyersen visszabólintott neki. Fegyvere csövével a közelben várakozó csapatszállító páncélos felé intett. - A rúpiáim! - üvöltötte a fekete szakállú ember. Nehru olyan hirtelen fordult felé, hogy kis híján lelőtték miatta. - A harminc ezüstödet, úgy érted? - kiáltott rá. - Ó, ó, a brit neveltetés - dünnyögte maga elé Gandhi. Ügyet, sem vetett rá senki. - A rúpiáim! - ismételte meg a férfi. Nem értette meg Nehru szavait. Hányszor, de hányszor volt ez minden baj gyökere, gondolta magában keserűen Gandhi. - Majd megkapod őket - biztosította a német csapatot vezető őrmester. Gandhi kíváncsi volt rá, vajon igazat mond-e. Az is lehet, hogy igen, döntötte el magában. A briteknek évszázadokra volt szükségük, hogy kiépítsék indiai ügynökeik hálózatát. Itt
a németeknek néhány hónapon belül szükségük lesz mindenkire, akit csak fel tudnak hajtani. - Befelé! intett a páncélos hátsó ajtaja felé a néhány hindi szót ismerő katona. Közelről szembeötlő volt, mennyire megviselte a háború a járművet, ami egyáltalán nem volt ilyen nyilvánvaló, amikor félelmes sötét foltként csattogott végig valamelyik főúton. Golyótépte karcolások látszottak rajta, néhány helyen pedig durván ráhegesztett acéllemez foltok is éktelenkedtek az oldalán. Belülről a golyó ütötte lyukak széleit csak annyira kalapálták le, hogy ne sértsék fel a benn ülők hátát. A belső tér áporodott bőrtől, izzadságtól, dohányfüsttől, kipufogógázoktól és a füst nélküli lőpor szagától bűzlött. Túl szűk volt, annál is inkább, mert a szokásos legénységén kívül a két indiainak is helyet kellett szorítani benne. A beindított motor üvöltése még Gandhi egykedvűsége számára is komoly kihívást jelentett. Nem mintha ez az egykedvűség nagy hasznára vált volna, gondolta a rá sohasem jellemző elkeseredéssel. - Itt vannak, uram - szólt Lasch Modelhez, majd a tábornagy értetlen pillantásának hatására hozzátette: - Gandhi és Nehru. Model szemöldöke ráfeszült monoklijának felső szélére. - Nehru nem érdekel. Most, hogy már a kezünkben van, vitesd ki és nyomass bele egy galuskát. - Így nevezte a katonazsargon a tarkón lövést. - Ne pocsékoljátok vele az időmet. Gandhi viszont igen érdekes. Kísérjék be! - Igen, uram - sóhajtott az őrnagy. Model mosolygott. Lasch csöppet sem találta érdekesnek Gandhit. Lasch sohasem kapja meg a tábornagyi váll-lapokat, még akkor sem, ha kilencvenéves koráig szolgál. Model kiparancsolta a katonákat, akik dolgozószobájába vezették Gandhit. Bármelyikük úgy kettétörhette volna a cingár indiait, akár egy hurkapálcát. - Legyen óvatos - szólalt meg Gandhi. - Ha az a mindenre elszánt bűnöző bandita vagyok, akinek lefestett, még utóbb leütöm és elszelelek. - Ha képes megtenni, akkor meg is érdemli - riposztozott neki Model. - Üljön le, ha meg nem sértem. - Köszönöm - szólt Gandhi, és letelepedett. - Dzsavaharlalt elvezették. Miért engem hozatott be helyette? - Hogy elbeszélgessünk egy kicsit, mielőtt csatlakozna hozzá. - Model látta, hogy Gandhi megértette, mire utal, de az öregember még most sem mutatott semmi félelmet. Nem mintha ez bármit is változtatna a dolgokon, gondolta magában Model, de ugyanakkor elismeréssel adózott ellenfele bátorságának. - Beszélek önnel abban a reményben, hogy rávehetem: kegyelmezzen meg a népemnek. A magam számára nem kérek semmit. Model megvonta a vállát. - Amennyire a háború körülményei megengedik, én kegyes voltam mindaddig, amíg ön meg nem indította a kampányát ellenünk. Azóta azt teszem, ami a rend helyreállításához szükséges...
- Ön tisztességes embernek látszik - szólt Gandhi, csodálkozással a hangjában. Hogyan lehet képes halomra öletni olyan embereket, akik semmit sem tettek ön ellen? - Sohasem tettem volna, ha ön nem bujtogatja őket ostobaságokra. - A szabadság keresése nem ostobaság. - De az, amikor úgysem tudják megszerezni és ezúttal nem is tudhatják. A népének már majd kilyukad a gyomra az éhségtől amiatt, amit hogy is neveznek? Passzív ellenállásnak? Ostobaság! A passzív ellenálló anélkül fordul fel, hogy bármilyen ellencsapást mért volna az ellenségére. Ez most az elevenjébe talált - gondolta magában Model. Gandhi hangja ezúttal valóban nem volt annyira egykedvű. - A satyagraha az ellenfél lelkére mér csapást, nem a testére. Becstelennek vagy őrültnek kell lennie, ha nem érzékeli az áldozatai kínját. A csípős válasz nyomán a tábornagy szava keményen csattant: - Megvan a magam becsülete. Követem azt az engedelmességi fogadalmat, amelyet a hadsereggel együtt tettem a Führernek és rajta keresztül a Birodalomnak. Ezen túl semmi sem érdekel. Ez már megfosztotta Gandhit legendás nyugalmától. - Azaz ember őrült! Mit tett az európai zsidósággal?! - Eltávolította őket - állapította meg Model tárgyilagosan. Az Einsatzgruppe a Központi Hadseregcsoportot követte Moszkváig és azon is túl. - Azok kapitalisták vagy bolsevisták voltak, s mindkét esetben a Reich ellenségei. Ha egy ellenfél az ember kezei közé kerül, megsemmisíti, ellenkező esetben még az boríthatja rá az asztalt. Gandhi tenyerébe temette az arcát. - Barátjává is tehetné. - Ennél még a britek is jobban értették a dolgukat, különben miért tartották volna Indiát olyan sokáig, ameddig csak tudták? - mordult fel a tábornagy. - A vége felé persze talán már majdnem megfeledkeztek róla, különben a maguk mozgalma is megkapta volna, amit már régen megérdemelt. Egyébként ön akkor követte el az első hibát, amikor bennünket egy kalap alá vett velük. - Ez mikor történt? - kérdezte Gandhi közömbös hangon. Végre megtörtem ezt az alakot, gondolta Model némi büszkeséggel: akkor érhetett el csak sikereket, amikor az angolok degenerált és dekadens nemzedéke kudarcot kudarcra halmozott. És persze az angoloknak is megadtam a magukét, gondolta magában a tábornagy. Kinyitotta a mappát, és végigpörgette a lapjait. - Nos, itt van! - bólintott elégedetten. - A Kristallnacht, izé, 1938-ban volt, amikor a németországi zsidókat arra buzdította, hogy ugyanazt cselekedjék, amit maguk itt. Ha olyan ostobák lettek volna, hogy követik a tanácsát, akkor hálásak lehettünk volna önnek, tudja? Sokkal könnyebben összecsomagolhattuk volna a Birodalom ellenségeit. - Hát igen, hibáztam - mondta erre Gandhi. A tábornagyra tekintett, mégpedig olyan elkeseredetten dühödt pillantással, hogy Model egy szemvillanásnyira úgy érezte, hogy vénsége és meddő filozófiája ellenére ráveti magát. Gandhi azonban csak szomorú hangján folytatta: - Hibáztam, amikor azt gondoltam, hogy egy józan ész
által vezérelt rendszerrel állok szemben, amelyet a szégyenérzet még rákényszeríthet arra, hogy helyesen cselekedjék... Model nem fogadta el, hogy legyűrjék... - Mi azt tesszük, ami a német Volk szempontjából és a Birodalom szempontjából helyes. Vezetésre termettünk, és uralkodunk is, amint láthatja. - és a tábornok újból megütögette a dosszié tetejét. - Tudja, hogy már azért is halálra ítélhetnénk, hogy a múltban beleavatkozott a Fatherland belső ügyeibe? Függetlenül azoktól az ostoba és csökönyös cselekedetektől, amelyeket azután elkövetett? - A történelem majd megítéli tetteinket - válaszolta Gandhi, látva, hogy a tábornagy felemelkedik, nyilvánvalóan azért, hogy elhurcoltassa. Model ekkor gúnyosan elmosolyodott. - A történelmet a győztesek írják. - Utánanézett a két tagbaszakadt német őrnek, akik kivezették az öregembert. - Kitűnő reggeli elfoglaltság volt - fordult a tábornagy Lasch felé, miután Gandhit eltávolították. - No és mi lesz ma ebédre? - Véres hurka savanyúkáposztával, azt hiszem. - Nagyszerű. Végre valami, amit jó szívvel várhat az ember. - Model leült. Ismét elmerült a munkájában. Füssi-Nagy Géza fordítása Arthur Conan Doyle Válasszon magának kísértetet! Abban teljesen biztos vagyok, hogy a Gondviselés nem áldott meg olyan tehetséggel, amely biztosította volna számomra a magam erejéből való felemelkedést. Időnként, ha a múltamra gondolok, alig tudom elhinni, hogy volt egy olyan húszesztendőnyi időszak az életemben, amikor egy londoni fűszeres pultja mögött gürcöltem, az East Enden. Mégis, ez volt az a munkahely, amely lehetővé tette számomra, hogy jelentős anyagi függetlenségre tegyek szert, tehetős polgári körökbe tornásszam fel magam, és megvásárolhassam a Goresthorpe Grange-i kastélyt. Lelkem mélyéig konzervatív gondolkodású vagyok, ízlésem ettől olyan kifinomult, mondhatnám arisztokratikus. Szívemtől idegen minden hétköznapi, közönséges vagy durva szó és cselekedet. Családunk, amely az ősi D'Odd nevet viseli, régmúlt - talán történelem előtti korokból származtatható. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy nevünkkel kapcsolatban egyetlen érdemleges adat sem merült fel a brit históriában, sőt egyetlen szavahihető történetíró sem tesz említést rólunk. Ösztöneim azt súgják, hogy ereimben ősi keresztes lovagok vére csörgedezik. Még ma is oly természetességgel tolulnak ajkamra az olyan kifejezések, mint például a Ladységed, és meggyőződésem, hogy ha a körülmények megkívánnák, nyeregbe szállnék és összemérném az erőmet a hitetlenekkel. Talán még buzogányt is ragadnék a kezembe! Micsoda felemelő pillanat lenne látni a döbbenetet arcukon! Hogy visszatérjek Goresthorpe Grange-re, ez egy középkori kastély, legalábbis ez állt abban az újsághirdetésben, amelyben felfigyeltem rá. Ez a körülmény természetesen különös hatással volt az árára, de azokat az előnyöket sem lehet elhanyagolni,
amelyeket egy ilyen lakhely a benne élőknek nyújt. Nem is az értéke miatt dagadt a mellem a büszkeségtől, hanem attól a szentimentális kötődéstől, ami általa a múlthoz kapcsolt. Felemelő érzés egy olyan lépcsőházban közlekedni, ahol titokzatos nyílások rejtőznek a falak között, a kapu melletti résnyi ablakból pedig egykor nyilakkal fogadták a hívatlan látogatókat. Jelentőségem tudatát fokozta az a bonyolult masinéria is, amelynek segítségével ólmot önthettek az ősök a kellemetlenkedő betolakodók fejére. Olyannyira a kedvemre valók voltak ezek a dolgok, hogy egy pillanatig sem haboztam, szó nélkül kifizettem azt a tömérdek pénzt, amit a birtokért kértek. Büszke vagyok lőréses falaimra, vizesárkaimra, amelyek körülvesznek, és büszke vagyok a bejárati kapumon levő csapórácsra, föld alatti börtönömre, tornyomra. Csak egyetlen dolog hiányzik. Hagyománytiszteletem szerfelett hiányolja, hogy ebben a középkori ódon kastélyban nem lakik egyetlen kísértet sem. Goresthorpe Grange akkor lenne az igazi, ha néhány kóbor kísértő lélek bolyongana a málladozó falak között. Akinek van fantáziája és kifinomult ízlése ahhoz, hogy elképzelje az életet egy ilyen birtokon, nyilván megérti keserű csalódottságomat, hiányérzetemet. Elmondhatatlanul szerencsétlennek éreztem magam, amiért a birtokomon egyetlen véletlenül idetévedt szellem sincs. Már gyermekkoromban komolyan tanulmányoztam a természetfeletti jelenségeket, és soha egy pillanatig sem kételkedtem azok valódiságában. Úgy tobzódtam a kísértetirodalomban, mint más a tivornyákban, nem is akadt egyetlen olyan történet, amit el ne olvastam volna. Kizárólag azért tanultam meg németül, hogy eredeti nyelven olvashassam a démonokról szóló irodalmat. Mint kisgyermek, gyakran belopóztam a sötét szobákba, abban a reményben, hogy előbb-utóbb szembetalálkozom majd azokkal a szörnyekkel, kísértetekkel, amelyekről a dajkám mesélt. És ez a vágy azóta sem szűnt meg lelkemben, ugyanolyan erősen él bennem, mint gyermekkoromban. Káprázatos pillanata volt életemnek, amikor nyilvánvaló lett, hogy az én anyagi helyzetem is lehetővé teszi egy ilyen ódon kastély megvételét, és végre elérhetem életem nagy célját. A kísértet csak a szegényebb sorsú emberek számára jelent luxust, én megengedhetem magamnak! Alaposan megvizsgáltam a hirdetést, tény, hogy az ajánlatban nem volt szó semmiféle szellemről. Amikor azonban megláttam a penészes falakat, a homályos folyosókat, biztosra vettem, hogy kell ilyeneknek lenni az épületben. Okoskodásom alapjául a kutyaól szolgált. Miként magától értetődő feltételezni, hogy ahol kutyaól van, ott nyilván kutya is él, elképzelni sem tudtam, hogy a szellemek számára ily tökéletes lakhely üresen kongott volna hosszú éveken keresztül. Uramisten! Hogy élhettek azok a nemes ősök, akik a régmúlt időkben birtokolták ezt a kastélyt! Lehet, hogy az évszázadok alatt ennek a családnak nem akadt egyetlen bátor tagja, aki eltette volna kedvesét láb alól? Vagy megmérgezte, leszúrta volna valamelyik családtagját? Vagy legalább elkövetett volna egy bűnt, hogy az utódokra hagyjon egy becsületes kísértetet! Még most sem tudok erről felháborodás nélkül beszélni! Hosszú ideig nem vesztettem el a reményt. Egy eltévedt patkány sem zöröghetett a faburkolat mögött, egy csepp eső sem cseppenhetett a padlás roskatag padlójára anélkül, hogy ne éreztem volna vad örömet, no lám, mégiscsak kószál egy jótét lélek
odafönt. A reménykedés villámként hasított belém, fel-felcsillanó lélekkel lestem a zajt, de az eredmény mindig ugyanaz volt. A félelemnek szikráját sem éreztem, ha ily módon megzavarta valami az éjszaka csendjét; Mrs. D'Oddot, a feleségemet küldtem aki erős lelkű, bátor asszony volt -, hogy nyomozza ki a zaj eredetét. Kérésemet szó nélkül teljesítette. Én ezalatt feküdtem az ágyban, a takaró alá dugtam a fejem, és átengedtem magam a várakozás gyönyörének. Szerencsétlenségemre semmi sem történt. A gyanús hangokat a legtermészetesebb, hétköznapi dolgok keltették, a legádázabb képzelet sem tudta volna őket egy csöppnyi titokzatos erővel sem felruházni. Talán bele is nyugodtam volna ebbe az áldatlan állapotba, ha nem kerültem volna össze Jorrocksszal, a Havistock farm tulajdonosával. Közönséges, nagydarab fickó, az ilyet észre sem veszem, ha a véletlen nem úgy hozza, hogy birtokaink szomszédosak. A gondolkodása szegényes és földhözragadt, a tudományokat messziről elkerülte, a régészethez még csak nem is konyít. És ennek a hétköznapi, értéktelen embernek a birtokán van egy elvitathatatlanul valódi és kétségbevonhatatlan kísértet! Igaz, nem az ősidőkből származtatható; értesüléseim szerint II. György angol király uralkodása alatt élő hölgy volt, aki meghallván, hogy szerelmese elesett a dettingeni csatában, elvágta a saját nyakát. De egy ilyen viszonylag újsütetű kísértet is elegendő tiszteletet biztosít a ház tulajdonosának! Különösen, ha az ember figyelmesen nézegeti a barnásán sötétlő vérnyomokat a padlón! Jorrocks nem is sejti, mekkora kegyben részesítette a sors. Micsoda kínszenvedés végighallgatni, amikor a kísértetéről beszél! Nem is sejti, hogy milyen fájdalom és féltékenység hasogatja a lelkemet, miközben a maga közönséges módján beszél az éjszakai jajgatásokról, sikoltozásokról. Pironkodás nélkül méltatlankodik a házában lezajló események miatt. Rossz irányba fejlődnek a dolgok, ha ezek a demokratikus szellemű kísértetek kedvük szerint elhagyhatják uraik ősi kastélyát, és figyelmen kívül hagyva a társadalmi különbségeket, bármely jöttment otthonába menedéket nyerhetnek. Kitartó vágyakozásom nem szűnt meg. Semmi sem ingathatott meg kitűzött célomban, még az a viszonylag kellemetlen időszak sem, amit életemben a munkával, kellett eltöltenem. Mindenképp szükségünk volt egy kísértetre! A kérdés csak az, milyen módon biztosíthatnánk, magunk számára ezt a nyugalmat. Sem én, sem a kedves Mrs. D'Odd nem tudtuk eldönteni, mitévők legyünk. Eddigi olvasmányaim során arra a következtetésre jutottam, hogy ezek a lények rendszerint valamilyen gyilkosság vagy más, kriminalisztikával kapcsolatos esemény következményeként jelennek meg. De hát hol ez a nagy tett, és ki hajtaná végre? Aztán vad ötletem támadt, arra gondoltam, mi lenne, ha Watkinst, a gondnokot vagy valaki mást rábeszélnénk, áldozza fel magát a kastélyom tekintélye érdekében. Csak úgy mellékesen említettem neki a lehetőséget, de szavaim nyomán semmi lelkesedés nem tükröződött az arcán. Úgy láttam, hogy a ház többi alkalmazottja - Watkinshoz hasonlóan - sem rajongott az ötletért. Legszívesebben még aznap délután kiebrudaltam volna őket a házamból, de akkor rajtunk kívül egy lélek sem maradt volna ott. - Kedvesem, az a undok kísértet ott Jorrocks házában már megint valami értelmetlenséget zagyvált össze - fordult hozzám egy este, vacsora után nejem
őnagysága, miközben én kényelmesen üldögéltem a sarokban, és óbort kortyolgattam. Mindig is sokat adtam a minőségre. - Tőlem azt mond, amit akar - vetettem oda meggondolatlan hanyagsággal. Mrs. D'Odd leütött néhány akkordot a spinétjén, majd elgondolkodva a kandallóra bámult. - Mondanék én neked valamit, Argentine. - A becenevemen szólított, amit általában a tekintélyt parancsoló Silas keresztnév helyett használtunk. - Londonból kellene küldetnünk magunknak egy kísértetet. - Hogy tudsz ilyen ostobaságokat fecsegni, Matilda? - jegyeztem meg mogorván. Különben is, ki tudna ilyesmit beszerezni? - Az unokatestvérem, Jack Brocket, ő el tudná intézni - válaszolta megingathatatlan magabiztossággal. Nos, Matildénak ez az unokatestvére heves viták tárgya volt kettőnk között. Okos, de kicsapongó, élvhajhász fickó, számtalan dologgal próbálkozott már életében, de semmiben sem volt kitartása. Akkortájt Londonban volt egy irodája, ügynöki feladatokat látott el. Ám lényegesen nagyobb lábon élt, mint amennyit ez a tevékenység hozott neki. Matilda úgy irányította az életünket, hogy ügyes-bajos üzleti dolgaink intézését rábízta. Természetesen ezzel a lépésével sok gondtól és fáradozástól kímélt meg, de a végső elszámolásnál mindig gyanú ébredt a lelkemben, hogy a számla összege jelentősebb nagyságrendet mutat, mint ahogy azt vártam. Ellenszenvem ebből a nagyon is magyarázható bizalmatlanságból táplálkozott ez iránt az egyébként figyelemre méltó fiatalember iránt. - Ha valaki, hát ő megszerezné nekünk a kísértetet - erősítgette feleségem, mivel nyilván észrevette arcomon a bizonytalanság és hitetlenkedés kifejezését. - Vagy talán már elfelejtetted, milyen remekül intézkedett a címerügyben? - Renden van, de hát ott mindössze egy családi címer felújításáról volt szó tiltakoztam dicsérő elismerése ellen. Matilda ingerülten elmosolyodott, majd legyintett egyet. - És a régi családi arcképarchívum? Remélem, drágám, azt azért elismered, hogy kifogástalan hozzáértéssel látta el ezt a kényes feladatot Gondolatban végigpásztáztam a fogadószobám falán díszelgő képeimet, a tagbaszakadt normann rablólovagot, a különféle típusú sisakokat, sisakforgókat, a XVI. századbeli nyakfodrokat, a komor bársonnyal bevont roskatag heverőt, amelyet egy díszpárna ékített. Minden bizonnyal egy M. S. névbetűjű úrhölgy feküdt rajta, miközben haláltusájában gyengülő kezével a rojtokat szorongatta. Mérhetetlen ellenszenvem és kétkedésem ellenére meg kell hagyni, hogy feleségem e rokona ebben az esetben valóban kielégítő munkát végzett. Rá kellett jönnöm, hogy az egyetlen lehetőség családi birtokom méltóvá tételére, ha megbízást adok neki, szerezze be a régen áhított kísértetet. Elveimhez hűen a gyors cselekvés mezejére léptem. A következő nap déltájban már Mr. Brocket irodája felé másztam felfelé a csigalépcsőn. Megcsodáltam a fehér falakra mázolt útjelző nyilakat, amelyek határozottan; ennek az általam nem nagyra becsült gentlemannek a szentélyéhez irányították az ügyfeleket. Ami azt illeti, ezekre a
mesterséges útbaigazítókra nem volt nagy szükség, mert egyszerre csak odafentről elviselhetetlen, harsány, afféle mai zene hangjai ütötték meg a fülemet. Ahogy közeledtem az ajtóhoz, a zene hirtelen elhallgatott, az emeleten halálos csend lett. Kopogásomra egy fiatalember nyitott ajtót, aki szemmel láthatóan elképedt azon a tényen, hogy kliens érkezik az irodába. Szó nélkül kalauzolt ifjú rokonom elé, aki beléptemkor szélsebesen jegyzetelt egy hatalmas irattömbben. Később vettem észre, hogy a füzet fordítva feküdt az asztalon. Az udvarias üdvözlések után azonnal rátértem jövetelem üzleti részére. - Ide hallgass, Jack - kezdtem a mondókámat -, gondban vagyok. Szerezned kéne nekem valamit, ami jókedvre... - Be sem fejezhettem a mondatot, feleségem unokatestvére készségesen felkiáltott: - Ami jókedvre derítene? Hát ezen könnyen segíthetünk - jelentette ki, és könyékig turkálni kezdett az asztal melletti papírkosárban. Nagy nehezen előhalászott egy üveg whiskyt, és mint egy varázsló, letette elém az asztalra. - Akkor hát igyunk egyet! Tiltakozva emeltem fel a kezem, mintegy visszautasítva a méltatlan gondolatot, hogy löncs előtt igyák valamit, de legnagyobb megdöbbenésemre, ahogy leengedtem a kezem, már gépiesen a pohár falára tapadtak az ujjaim. Gyorsan kiittam az italt, amit rám erőszakolt, és gyanakodva néztem az ajtó irányába, nem lép-e be rajta valaki, aki megláthatná, hogy eléggé el nem ítélhető módon már e reggeli órában hörpölgetek. Végül is volt valami kedvesség ennek a jó megjelenésű fiúnak a szertelenségében. - Nem kedvderítőre van szükségem, hanem arra, hogy a kastélyomban legyen egy kísértet, és ettől megnyugodna végre a lelkem - magyaráztam neki. - Ha ezt be tudnád szerezni a számunkra, készségesen tárgyalásba bocsátkoznék veled. - Egy kísértetet Goresthorpe Grange-be? - érdeklődött Mr. Brocket olyan tárgyilagos üzleti hangon, mintha egy lakószoba-berendezést rendeltem volna nála. - Nagyon pontosan értetted - jegyeztem meg helyeslően. - Ebben a mai világban minden lehetséges - felelte nyugodtan, majd teleöntötte a poharamat, ámbár ismét hevesen tiltakoztam. - Nos, akkor munkára - folytatta lenyelve az italt. Előhalászott egy piros jegyzetfüzetet, melynek a szélén ott sorakoztak az ábécé betűi. - Nézzük tehát a k betűnél... kályha... kasza..... kerítés... kerék... kocsikenőcs... kutyák... ez az! Megvan! Kísértetek. Kilencedik kötet, hatodik fejezet, negyvenegyedik oldal. Egy pillanat... elnézést. - Felugrott, és szaporán felmászott a falhoz támasztott létrán. A legfelső polcon egy csomó könyv, jegyzet és iratdosszié között matatott. Amíg ő ezzel volt elfoglalva, és a hátát mutatta nekem, úgy gondoltam, legjobb lesz kiönteni poharam tartalmát a köpőcsészébe, így háttal nekem nem veheti észre, mit cselekszem. De aztán udvariatlannak ítélve a dolgot, meggondoltam magam, és egy gyors mozdulattal bedöntöttem a finom italt, egy hajtásra, ahogy szoktam. - Megvan! - kiáltott a kedves rokon, és széles mozdulattal leugrott a létráról, elém hajítva egy hatalmas köteg papírt, ami egyenesen az asztal lapjára esett. - Mindig úgy rendezem el az okmányokat, hogy a kellő pillanatban megtalálhassam büszkélkedett, miközben Ismét teletöltötte poharainkat. Enyhe ellenvetésemre közölte,
hogy ne idegeskedjem, ez nem az erősebb fajtából való. - Egyébként mit is keresünk? - kérdezte bizonytalan mosollyal. - Kísértetet - erősítettem még jövetelem célja felől, s hogy semmi kétsége ne legyen, el is szótagoltam neki: kí-sér-te-tet! - Ó, persze, most már emlékszem - legyintett -, negyvenegyedik oldal! Tessék, már meg is találtam. J. H. Fowler és Fia, a Dunkel utcában laknak. Mi is áll itt róluk? Kiváló médiumok beszerzése társaságbeli urak és hölgyek, az arisztokrácia és földbirtokosok részére. Szerencsejövendölés, kabalák, szerelmi bájitalok, múmiák, horoszkópok... nem, ez nem a mi emberünk - mondta. Csalódottan ingattam a fejem, de feleségem unokaöccse új erővel folytatta a névsort. - Frederick Tabb: egyedülálló lehetőség, hogy kapcsolatot teremthessenek élők és holtak között. Az alant felsoroltak közül mindegyikkel kapcsolatban áll: Byron, Kirke White, Grimaldi, Tom Crib, Inigo Jones... ez már igen, azt hiszem, nyomon vagyunk! - Attól tartok, ezen személyek szelleme nem elég romantikus az én antik kastélyom számára - jegyeztem meg tárgyilagosan. - Az Isten áldjon meg, nem tudnál elképzelni egy olyan kísértetet amelynek az egyik szemén fekete kendő van, derekán kötél tekereg, bukfencezik a levegőben, és közben hátborzongatóan sugdos a füledbe? Már ettől a gondolattól is melegem lett, feltétlen innom kellett. Most én töltöttem magamnak egy újabb italt. Ügynököm, kérésem szellemében, tovább keresgélt a hirdetések között. - Van itt egy másik, Christopher McCarthynak hívják. Hetenként két alkalommal szeánszok, melyeken középkori és modern prominens személyek szellemei is részt vesznek. ''Csillagjóslás, kabalák, varázslatok, túlvilági üzenetek. Nos, szerintem ez a mi emberünk, holnap megpróbálom körbeszaglászni Christopher urat. Nagyjából sejtem, merre tanyázik ez a gentleman. De igencsak elcsodálkoznék, ha olcsón kínálná az áruját! Kedves rokon” ennyit az üzletről! - jelentette ki, és becsapta orrom előtt a mindentudó nagykönyvet. - Mi lenne, ha végre innánk valamit? - kérdezte. Felsorolni sem tudom, hányféle italt próbáltunk végig, minek következtében házam szellemekkel való ellátásának ötletbörzéje is apadni kezdett. Másnap reggel komoly nehézségem támadt Mrs. D'Odd-dal, amikor meg akartam magyarázni neki, hogy a csizmám és a szemüvegem mit keres a falba bevert kampón, a ruháim mellett. Az új remény kimondhatatlanul boldoggá tett, különösen az a magabiztos ügyintézés, amellyel rokonunk nekilátott a beszerzésnek. Az öröm elkábított; a várakozás gyönyöre kijózanított. Fel s alá járkáltam a kongó folyosókon, az ódon szobákban, és próbáltam elképzelni a nagy pillanatot, amikor megpillantom várva várt kísértetemet. Gondosan szemügyre vettem az összes helyiséget, azt kutatva, hol lelhetne a legmegfelelőbb otthonra. Hosszan tartó latolgatás után a báltermet választottam, ez tűnt a legjobbnak. Alacsony mennyezetű, hosszú terem, körös-körül értékes faliszőnyegekkel és a régi tulajdonosoktól itt maradt különleges relikviákkal. Különféle pecsétnyomók, régi harceszközök, pajzsok, dárdák ezüstös csillogása tükröződött a kandalló fényében, az ajtónyílás alatti hasadékon alattomos szél kúszott be, hátborzongatóan mozgatva a falidíszeket, meglebbentve a függönyöket. A terem
túlsó végében, egy pódiumon, hosszú asztal állt, a régmúlt időkben ide ültette előkelő vendégeit a házigazda. Kicsit odébb, pár lépcsővel lejjebb, a hűbéresek és szolgáik foglalhattak helyet. A földön sehol nem volt szőnyeg, utasításomra az egész padlót gyékénnyel borították. A teremben semmi nem emlékeztetett a tizenkilencedik századra, kivéve valódi, saját ezüsttálamat, amibe a hitelesség kedvéért belenyomattam a családi címert, és amelyet a terem közepén lévő tölgyfa asztalra helyeztem. Mindent összevéve úgy döntöttem, ennél jobb lakhelyet nem találhatnék a kísértetnek. Feltételezve, hogy feleségem unokaöccse sikerrel tárgyal az ügyben illetékes ügynökkel, a továbbiakban egyetlen feladatom maradt: türelmesen lesni a kedvező híreket. Pár nap múlva megérkezett a várva várt levél. Rövid volt, de reménykeltő annak ellenére, hogy egy kifizetett számla hátsó oldalára firkantották oda ceruzával azt a néhány mondatot, és hogy a pecsétet egy pipaszurkáló végével nyomták rá. A szöveg így szólt: “Nyomon vagyok. Hivatásos spiritisztát sehol sem találtam. Tegnap a kocsmában ráakadtam egy fickóra, aki megígérte, hogy mindent elintéz. Ha lemondó táviratot nem kapok, odaküldöm hozzád. Abrahamsnak hívják, számtalan hasonló megbízatást sikerrel lebonyolított már.” A levél egy csekkre utaló burkolt célzással és unokaöcsénk, John Brocket szívélyeskedő búcsúszavaival zárult. Természetesen nem küldtem lemondó táviratot, sőt egyre türelmetlenebb izgalommal készülődtem Mr. Abrahams fogadására. Annak ellenére, hogy hittem a természetfeletti dolgokban, kételkedtem abban a tényben, hogy lehet olyan halandó ember, aki képes parancsra működtetni az egész szellemvilágot, üzletelhet a kísértetekkel, megidézheti és silány földi javakért áruba bocsáthatja őket. De minthogy Jack szavát adta, hogy van ilyen ügynök, és rövidesen meg is jelenik nálam ez a bibliai névvel megáldott úr, bíztam benne, hogy hiteles bizonyítékot kapok ígéretére. Milyen közönségesek és köznapiak lesznek ennek a Mr. Jorrocknak a tizennyolcadik századi szellemei, ha valóban itt kísért majd nálam egy hitelesen középkori kísértet. Miközben sétám végeztem a vizesárok mentén, már arra kellett gondolnom, hogy előlegként valaki ideküldött egyet. Hirtelen egy sötét alak jelent meg előttem, szemmel láthatóan a kapu vasrostélyát és a híd felvonószerkezetét tanulmányozta. Meglátva engem riadalom fogta el, és pánikszerű gyorsasággal elmenekült a sötétség leple alatt. Ez a sietség meggyőzött arról, hogy csakis földi halandóról lehetett szó, nyilván valamelyik cselédlányom hódolója, aki nehezen akarta tudomásul venni, hogy egy mocsaras vizesárok és felvonóhíd választja el kedvesétől. Bárki volt is, nyomtalanul eltűnt a szemem elől, pedig szívesen szembenéztem volna vele, a birtokháborgató megismerte volna földesúri szigoromat. Jack Brocket megtartotta ígéretét. Másnap este sötétedés után felcsilingelt Goresthorpe Grange bejárati ajtajának jelzőharangja. Felugrottam, és az ajtóhoz siettem, ahol ott állt Mr. Abrahams. Türelmetlenül vettem szemügyre, valóban alkalmas lesz-e ez az ember arra, hogy megfelelő kísértetet biztosítson számomra. Küllemét tekintve meglepetést okozott. Úgy képzeltem, hogy fekete, ábrándos, szemű, sápadt, beesett arcú férfit találok az ajtó előtt, ehelyett ez az ember egészségtől kicsattanó,
pirospozsgás és tömzsi volt, apró szeme ravaszul járt ide-oda, és szájáról egy pillanatra sem tűnt el a vigyor. Feltűnést csak a kezében szorongatott kis bőrtáska keltett, melyet féltő gondossággal helyezett a földre, és amely nekiütődve a hall kövezetének, fémes hangot hallatott. - Mint szógál az egéssége, uram? - kedélyeskedett, és szellemügynöktől nem várt módon erős markával majd szétroppantotta a tenyerem. - És a naccsága? - folytatta bárdolatlan külvárosi nyelvezeten a beszélgetést. - Megvannak minnyájan? Megnyugtattam, hogy a körülményeket figyelembe véve jól vagyunk, de nyilván nem sikerült kielégítenem, mert ahogy megpillantotta lesiető feleségemet, azonnal odanyomakodott mellé, és hátborzongató stílusában részletesen kifaggatta hogyléte felől, keresztkérdések özönét zúdítva rá. A társalgás alatt szeme ide-oda ugrálva kémlelte a falakat, mintha csak a pincétől a padlásig feltérképezné a lakás minden pontját. Mindenre kiterjedő figyelme a bútorokat sem kerülte el. Megelégedésének adott hangot, hogy egyikünket sem találta kóros állapotban, és javaslatot tett néhány falat elfogyasztására, amihez azonban - úgymond - fel kéne őt vezetnem a lépcsőn és megmutatni neki azt a helyet, ahol e falatok találhatók. Hatalmas étvággyal látott neki az evésnek. Titokzatos táskáját, melyet eddig féltékenyen szorongatott, gondosan a széke alá helyezte. Jövetelével kapcsolatban egy célzást sem engedett meg addig, amíg be nem fejeztük a vacsorát és le nem mentünk a társalgóba. Ott aztán előrukkolt megbízatásával. - Ha jól értsük egymást - kezdte, és nagyot pöfékelt az indiai szivarból -, maguk a segiccségemet kérik, hogy kerijjek ide valami kísértetfélét. Megerősítettem őt eme feltételezésében, ugyanakkor nem szűntem csodálkozni szemének azon szorgalmán, ahogy gyors pillantásokkal végigtáncolta a szobát, mintha leltárt készítene a tárgyakról. - No akko' higgye el, nálam jobbat nem is találhatott vóna erre a munkára az a fiatalúr ott a Sánta Kutya nevű kocsmába. Odagyütt, azt kérdi, meg tunnám-e csinyáni. Mondom, próbájja ki az úr, mit tud ez a táska itt, ni! Majd megláttya, mondom neki, mert ez a színtiszta igasság. Hallgatván ezt a meggyőző érvelést, tisztelni kezdtem feleségem unokaöccsének szervezőkészségét. Úgy tűnik, ezt az üzletet nagy hozzáértéssel bonyolította. - Ugye, nem akarja azt állítani, hogy ebben a bőrtáskában hordja a kísérteteit? kérdeztem hitetlenkedve. Mr. Abrahams fölényesén elmosolyodott, mint aki minden titkos földöntúli tudomány birtokában van. - Maga csak ne türelmetlenkeggyen - mondta elnézően -, mutassa meg nekem a megfelelő hellyet, aztán várakozzunk a megfelelő idejig! És aggyon még egy kis Lucoptolycus eszenciát is! - Azzal mellénye zsebéből egy üvegcsét varázsolt elő. A'mán bisztos, hogy ollyan kísértetet nem látott még, amit én idekerítek maguknak. Saját szemivel láthassa, más dóga nem lesz, mint a legjobbikát kiválasztani. Nem lesz hiba, én mondom! Miközben Mr. Abrahams kiváló képességeit bizonygatta ünnepélyesen, változatlan kitartással jártatta szemét a berendezésen.
- Mikor óhajtja kezdeni? - kérdeztem tisztelettudó áhítattal. - Egy óra előtt tíz perccé' - jelentette ki határozottan. - Vannak, akik azt mongyák jobb ez éfélkor, de én már csak azt mondom, hogy nekem van igazam. Akkó mán nem tolonganak úgy a kísértetek, asztán kiválaszthattya a legjobbikát magának. No, akko' mutassa a házat, hadd lám, melyiket választotta a szobák közül, mert úgy van, hogy van hely, ahun direkt szeretnek és van, ahunnan meg úgy eltűnnek; mintha ott se lettek vóna, még ha a világ végéig köll is bolyonganiuk. Ezek után Mr. Abrahams a lehető legkritikusabb szemmel vizsgálta végig kastélyom folyosóit, termeit, és sokatmondó pillantásokat vetett az ott elhelyezett tárgyakra. Ujjaival szakértően tapogatta a faliszőnyegeket, és elismerően állapította meg, hogy ez valóban csodálatos környezet lesz kísértetünk számára. Ujjongó lelkesedéssel kiáltott fel, amikor az általam is kiszemelt bálteremhez értünk. - Ez asztán a hely! - lelkendezett, és kezében a táskával körbetáncolta az asztalt, amelyen az ezüsttálam díszlett. - Ez lesz a megfelelő hely, uram! Ettül alkalmasabbat nem találnék az egész kastélyban, isten uccse! Finom egy szoba ez! Előkelő, komoly és semmi olyan elektromos izé nincsen. Mosmá mennek a dogok a maguk úttyán, Van itt hely, szálldoshatnak, ahogy akarnak. Nem vóna egy kis itóka itt valahol? No mán konyakra gondoltam, meg... hozzon, ha úgyis erre jár, egy doboz jóféle szivart is! Én meg elüldögélek itt a kandallónál, és nekilátok az előkészületeknek, merhogy fogalma sincs, mennyi munkával jár ez a dolog. Legutóbb meg haggyon magamra, mer ha ezek a kísértetek valamit hibádzni látnak vagy itt tanának, tán még darabokra is szaggatnák. Én majd ebódogulok velük, aszt fél egy körül maga is begyühet, addigra mán megnyugodnak. Mr. Abrahams tárgyszerű és logikus érvelése minden kétségemet eloszlatta, és míg ő lábát egy zsámolyra téve kényelembe helyezte magát a kandalló előtt, én távoztam a bálteremből. Úgy gondoltam, illő magára hagynom, hogy erőt gyűjthessen az előkészületekhez és nehezen kezelhető látogatói fogadásához. Mrs. D'Odd-dal a bálterem feletti szobában üldögéltünk és várakoztunk. Eleinte nagy volt a csend, aztán hirtelen türelmetlen járkálás neszei hangzottak odalentről, hallottuk, ahogy az ajtózárral bíbelődik, és néhány súlyosabb bútordarabot taszigál az ablak felé. Valószínű, azért volt szüksége erre, hogy felálljon rájuk és kinyithassa a csiszolt üvegű ablakot. Csak így történhetett, mert hallottuk az ablak sarokvasainak nyikorgását. Feleségem, Mrs. D'Odd még azt is hallani vélte, hogy az ügynök magában beszél, majd hadarva mormolni kezd. Mindez olyan tiszteletet ébresztett bennem iránta, hogy magam is megdöbbentem, hiszen nem mindennapos dolog, hogy egy halandó ember egymaga áll a vaksötét éjben a nyitott ablak előtt, és várja a túlvilági lényeket. Zaklatott lelkiállapotomat alig tudtam palástolni Matilda előtt, mikor az órára pillantva észrevettem, hogy fél egy van, és a megbeszélés szerint eljött az idő, hogy fogadjam kísértetemet. Amikor beléptem a bálterembe, Mr. Abrahams a kandalló előtt ült, a misztikus mozgásnak - melynek hangjait véltük hallani - jelét se láttam, jóllehet az ügynök pirospozsgás arcán az izgatottság nyomait észleltem. - Minden rendben megy? - érdeklődtem óvatosan, és a biztonság kedvéért alaposan körülnéztem a teremben, hogy valóban egyedül vagyunk-e.
- Csak az ön segítségére van szükségem, hogy minden tökéletes legyen - szólalt meg ünnepélyes hangon Mr. Abrahams. - Üljön ide mellém, és igyon egy csipetnyit ebből az eszenciából, de figyelmeztetem, bármit lát vagy hall, meg ne mozduljon, és egy szót se szóljon. Modora és előadásmódja határozott volt és szigorú, de most híján volt annak a kültelki zsargonnak, amely annyira bántotta a fülemet korábban. Fogtam egy széket, leültem mellé, és várakoztam. Mr. Abrahams felhajtotta a padlóról a gyékényt a közelünkben, négykézlábra ereszkedett, és a kandallótól elindulva krétával egy félkört rajzolt körénk. Aztán a krétavonalra titokzatos jeleket pingált, melyek nem hasonlítottak semmilyen általam ismert zodiákus jelhez. Majd felállva, általam ugyancsak nem ismert varázsigéket mormogott olyan sebesen, hogy az egész egyetlen gigantikus szóvá olvadt össze. Amikor befejezte az imát, ha egyáltalán ezt annak lehet nevezni, ünnepélyes mozdulattal elővette az üvegcsét, néhány teáskanálnyit egy pohárba öntött a folyadékból, és felém nyújtotta. Szemével és türelmetlen fejmozdulatával sürgetett, hogy minél előbb igyam meg az italt. Furcsa, édeskés illat csapott meg, mintha különös almaaroma áradt volna felém. Egy pillanatig haboztam, mielőtt számhoz emeltem a poharat, de az ügynök ismételt türelmetlen mozdulata arra késztetett, hogy ellenkezés nélkül lehörpintsem a folyadékot. Egy nyelésre le is szaladt a torkomon. Az íze nem volt kellemetlen. Visszatelepedtem a helyemre, és felkészültem a várható eseményekre. Mr. Abrahams közelebb húzódott hozzám, egyfolytában magamon éreztem figyelő tekintetét. Alig hallhatóan mormolni kezdte titokzatos mondókáját. Éreztem figyelő tekintetét. Alig hallhatóan mormolni kezdte titokzatos mondókáját. Bizsergető meleg öntött el, és ólmos bágyadtság vett erőt rajtam, mindezt részben a kandallóból kiáramló hő, részben pedig a rendkívüli helyzet izgalma okozta. Fékezhetetlen álmosság lett úrrá rajtam, pilláim elnehezedtek, de az agyam működése felserkent, káprázatos látomások suhantak el előttem. Hirtelen magatehetetlen tespedésbe zuhantam, éreztem, hogy Mr. Abrahams a mellemre helyezi a tenyerét, és szívverésemet ellenőrzi. Meg sem kíséreltem, hogy megakadályozzam ebben vagy a szándékai felől faggassam. Megmozdult körülöttem a terem, táncra kerekedtek a bútorok, körbe-körbe forgott a világ, és én mozdulatlanul ültem a vidám kavalkád közepén. Imbolyogni kezdett a kitömött szarvasfej a szemközti falon, az asztalon heverő súlyos tálcák polkát jártak a gyümölcstartóval. Fejem a mellemre hanyatlott, mámoros állapotomból még akkor sem tértem magamhoz, amikor a szoba másik végén levő ajtó kinyílt. Ott állt a pódium az asztalfal, ahol az egykori házigazda előkelő vendégeit vacsoráztatta. Az ajtó lassan kitárult, bódultan feljebb húztam magam a széken, káprázatos fény árasztotta el az eddig homályban lévő pódiumot. Felvillant valami, egy alaktalan, meghatározhatatlan, de kétségkívül érzékelhető jelenés. Homály és árnyék lebbent át a küszöbön, nyomában jeges levegő áramlott a terembe, szinte belém hasított, megdermesztette a szívemet. Tudatában voltam, hogy misztikus jelenséggel van dolgom. Ekkor megszólalt egy hang, olyan, mintha a tenger felől érkező keleti széltől susogna a fenyves.
- Láthatatlan szellem vagyok. Minden cselszövésre, ármányra kész. Mágikus, delejes és démoni. Nagy túlvilági sóhaj vagyok! Megölöm a kutyákat... Halandó, engem választasz? Szerettem volna mondani valamit, de a szavak megakadtak a torkomon, és eközben a látomás nagyot sóhajtva keresztüllebbent a báltermen, és eltűnt a sötétségben. Ismét az ajtó felé pillantottam, és a legnagyobb megdöbbenésemre egy töpörödött öregasszony sántikált végig a folyosón, és egyenesen felém tartott. A krétavonalhoz érve toporogni kezdett, iszonyatos rosszindulat ült az arcán, amilyennel még legrémesebb álmaimban sem találkoztam. A szennyes szenvedélyek valahánya rajtahagyta jelét az arcán. - Hihihi! - vijjogott, és kinyújtotta aszott karját, mint ragadozó madár a karmait. Láthatod, hogy ki vagyok! Sátáni öregasszony! Átkom beteljesedik az embereken. Sir Walter is nagyon kedvelt engem. Kellek neked, halandó? Rémületemben eltakartam az arcom, ő pedig mankójával kezemre ütött, és vérfagyasztó sikolyt hallatva eltűnt a szemem elől. Tekintetemet önkéntelenül a nyitott ajtó felé emeltem ismét. Már meg sem lepődtem azon, hogy újabb alak jelent meg előttem, egy nemes tartású férfi. Arca halálsápadt, sötét haja a homlokába hullt, szakálla a mellére csüngött. Lazán szabott sárga szaténöltönyének gallérját vastag fehér fodor díszítette. Kimért, tekintélyes léptekkel haladtát a termen, rám nézett, és lágy, udvarias hangon beszélni kezdett: - Lovag vagyok, uram. Adtam és kaptam. íme, a kétélű kardom. Csörgetem az acélt. Szívem vére szárad a pengéjén. Félelmetes sóhajokat és nyöszörgéseket tudok biztosítani önnek. Számos előkelő családnál tettem hasonló szolgálatokat. Kizárólag ősi nemesi birtokon vagyok hajlandó kísérteni: Vagy egyedül dolgozom, vagy egy kisasszony társaságában. Tisztelettudóan meghajtotta a fejét, válaszomat várva. Ám mielőtt megszólaltam volna, meghajtását be sem fejezve eltűnt a szemem elől, rémült döbbenetet hagyva maga után. Fel sem ocsúdhattam hatása alól, máris egy újabb kísértet érkezett a homályból, természetellenes alakja betölteni látszott az egész termet. Jelentőségének teljes tudatában állt ott a szobában, hevesen és indulatosan kezdett szónoklatához: - Én vagyok a lépések kopogása és a lecseppenő vérfolt. Elhagyott folyosókon kószálok. Még Charles Dickens se feledkezett meg rólam. Ijesztő és félelmes hangokra vagyok képes. Kiragadom az emberek kezéből a leveleket, és láthatatlan kézzel a csuklójukat szorongatom. De vidám is tudok lenni. Fergeteges a nevetésem. Akarja, hogy megmutassam? Tiltakozni akartam, de elkéstem vele, mert abban a pillanatban dörgő és mindent elsöprő hangorkán töltötte be a termet. Úgy visszhangzott, mintha egy kongó hordóban hahotázott volna valaki. Mielőtt lecsendesíthettem volna a kísértetet, magától eltűnt. Épp kellő időben fordultam az ajtó felé ahhoz, hogy a nagy sebbel-lobbal belépő alakot észrevegyem. A napbarnított, tagbaszakadt fickó fülében hatalmas aranykarika lógott, nyakán laza kendő virított. Fejét büszkén felszegte, gőg és megvetés áradt belőle. Mozgása gyors volt, akár egy párducé. Az egyik kezében kifent kés villant, a másikban egy pergamentekercset szorongatott. Mély és zengő hangon beszélt:
- Gyilkos vagyok. Útonálló, haramia. Ugrásra készen, nesztelenül járok. Ismerem a spanyol partokat. Meg tudom szerezni az elveszett kincseket. íme, a térképeim! Alkalmas vagyok a harcra, és szívós vagyok. És ha kell, akár parkokban is tudok kísérteni. Biztatóan nézett rám, de miként a társai, ő is eltűnt anélkül, hogy válaszomat megvárta volna. Ám méltatlankodásra nem volt időm, mert megbénultam attól a rettenetes látványtól, amely az ajtóban felbukkant. Hatalmas férfi állt ott, ha egyáltalában embernek nevezhető. Óriási csontjain aszott bőr feszült, testét vászonba burkolta, a fején lévő kámzsa árnyékba borította gyilkos fénnyel villanó, ravasz, rosszindulatú szemét. Alsó ajka lefittyedt, kilátszott összezsugorodó, érdes nyelve és szürkésfekete, hiányos fogsora. Megborzadva hőköltem hátra, amikor ez a rettenetes lény a krétavonalhoz közeledett. - Én vagyok az amerikai vámpír - mondta, a hangja mintha a föld gyomrából jött volna. - Nincs más, ki nálam rettentőbb. Engem Edgár Allan Poe talált ki. Én maga a borzalom vagyok, a kitaszított és megalázott lelkek kísértete. Nézd a vérem és a csontjaimat. Félelmetes vagyok és förtelmes. Nem szorulok semmiféle mesterséges segítségre. Munkaeszközöm csupán egy halotti ruha, egy koponya és egy galvánelem. Egy éjszaka alatt mindenki beleőszül a rémületbe. Felém tárta ráncos karját, de én tiltakozva megráztam a fejem, mire kellemetlen, visszataszító szagot hagyva, ez a teremtmény is eltűnt a többiek után. Hátradőltem a széken, visszafojtottam egyre erősödő ellenszenvemet e teremtmények iránt, és azt reméltem, hogy végre véget ér már ez a kísértetjárás. Ám az ekkor épp felcsilingelő hang meggyőzött arról, hogy az ügynök nemhiába kérte azt a busás összeget a munkájáért. Ahogy felpillantottam, egy fehér tünemény libbent elő a folyosó homályából. Közeledett hozzám, és én megbűvölve láttam, hogy egy régi divat szerint öltözött gyönyörű, fiatal nő áll előttem. Karját kecsesen összekulcsolta maga előtt, büszke, hófehér arcán szenvedés nyomai látszottak. Úgy suhant át a termen, ahogy ősszel a levelek hullanak a fáról. Igéző, érzésteli tekintetét rám emelte, és így szólt: - Én vagyok a szomorúság és a szeretet, a szépség és a bosszúállás. Elhagytak, elfeledkeztek rójam. Éjszakánként sikoltozva járom a folyosókat. Tiszteletre méltó főúri család sarja vagyok, ízlésem kifinomult. Kedvelem az ilyen régi tölgyfa bútorokat, mint ez itt, csak több szőrmével és rengeteg szőnyeggel. Nem választana engem, uram? Hangja finoman elhalkult, és karját könyörgő alázattal emelte felém. Soha nem állítottam, hogy érzéketlen vagyok azokkal a hatásokkal szemben, melyeket a nők gyakorolnak az emberre. Tudhat-e ennél többet nyújtani Jorrocks kísértete? Egyébként is hol van Jorrocks ízlése az enyémtől? Az összes teremtmény közül ez a nő volt az egyetlen, aki érzékeny idegrendszeremre megnyugtatóan hatott. Döntöttem volna másképp, ha nem így lenne? Titokzatos mosolyt küldött felém, mintha csak sejtené, hogy mi jár a fejemben. Ez a mosoly végképp meggyőzött. - Ő lesz az igazi, őt választom! - kiáltottam, és lelkesen felé indulva észre sem vettem, hogy átléptem a mágikus krétakört. - Argentiné, kiraboltak minket!
Határozatlan mozdulatot tettem e szavak vagy inkább e kiáltás hallatán, hosszú idő telt el, amíg képes lettem felfogni a szavak igazi értelmét. Agyam kínlódva egyre csak ugyanazt a ritmust zakatolta: ki-ra-bol-tak, ki-ra-bol-tak; Lehánytam a szemem; s mint a bölcsődal, úgy zsongott fülembe továbbra is ez az egy szó: ki-ra-bol-tak. Termetes árnyék tolakodott fölém, és amikor felpillantottam, Mrs. D'Odd, a feleségem állt ott hiányos öltözékben. Ingerült mozdulatokkal igyekezett magamhoz téríteni, hogy felfogjam végre, a hátamon fekszem a padlón, magatehetetlenül, fejem körül a kandallóból tegnap éjjel kiszóródott hamuval és a kezemben szorongatott üvegcsével. Nagy nehezen sikerült feltápászkodnom, de oly gyengének és elesettnek éreztem magam, hogy a közelemben lévő karosszékre hanyatlottam. Ahogy tisztulni kezdett a fejem, Matilda türelmetlen sürgetésére megpróbáltam fokról fokra felidézni az éjszaka eseményeit. Az ajtó, melyen át a titokzatos látogatók előtűntek, ott állt velem szembeni A krétakör nyomai is látszottak a padlón, felismerhetők voltak még a titokzatos jelek. Megtaláltuk a szivardobozt és az üres konyakosüveget is, mely utóbbi tartalma szemmel láthatóan elnyerte Mr. Abrahams tetszését. De hová tűnt ő maga? És mit jelent ez a nyitott ablak és az ablakból lelógó kötél? És hol vannak - Uram, teremtőm! - az ősi ereklyék, Goresthorpe Grange büszkeségei? A legendás tálak, melyeknek évszázadokon át hirdetniük kellett volna a D'Odd család dicsőségét? És miért ált ott a féleségem, Mrs. D'Odd a szürke homályban : gesztikulálva, és miért ismétli egyre ugyanazt a mondatot? Megzavart agyamból csak részletekben sikerült előbányásznom a történteket, és alig voltam képes rálelni az összefüggésekre. Tisztelt olvasó! Nyilván nem árulok el titkot, hogy Mr. Abrahams soha többé nem bukkant fel az életemben, és nem volt szerencsém családi címerrel ellátott ezüstjeimhez sem, de ami mégis a legszomorúbb számomra, hogy örökre le kellett mondanom a kastélyomhoz igazán illő, szép, szomorú szemű kísértetről is. Szívem mélyén már akkor gyanítottam, hogy ez az éjszakai kaland végképp kigyógyít a természetfeletti jelenségek iránti mániákus vonzalmamból, és megfontolásra méltónak tartottam feleségem javaslatát, miszerint egy ilyen, London központjától távol lévő ódon kastély a tizenkilencedik században egyhangú és unalmas egy magunkfajta rangos család részére. Hogy teljes legyen a kép, még valamit el kell mondanom. Az a bizonyos Mr. Abrahams, a kísértetügynök nem más, mint Jimmy Wilson, a Nottinghamben régóta körözött tolvaj, akinek számos alkalommal meggyűlt már a baja a Scotland Yarddal. A körözési nyilvántartóban szereplő adatok nagyjából megegyeznek azokkal a benyomásokkal, amelyeket én - összegeztem magamban visszaemlékezve látogatómra. A kis bőrtáskát a szomszédom kertjében találtuk meg másnap, tele feszítővasakkal, tolvajkulcsokkal és fúrókkal. A sáros földön felfedeztük a lábnyomokat is, valamint azoknak az ezüsttárgyaknak a nyomait, amelyeket az ablakon keresztül kidobáltak. Néha eszembe jut éjszakai látogatóim közül az a utolsó. Rá meleg szívvel gondolok. Meg akartam végre tudni, mi az igazság az okkult tudományok körül. Egy Nottinghamben élő barátomhoz fordultam. Ő javasolta, hogy vetessem vizsgálat alá azt a bizonyos Lucoptolycus eszenciát. Elküldtem egy adagot laboratóriumi
vizsgálatra. Mellékelem önöknek a válaszul érkezett levelet; nagy örömömre szolgál, hogy tanult barátom szavait tolmácsolhatom ebben az ügyben. Tisztek Uram: az Ön kérésére különös gonddal tanulmányoztam a sajnálatos esetet. A folyadék, melyet volt szíves a rendelkezésemre bocsátani, igen erős kloráloldatot tartalmaz, és abban a mennyiségben, amelyet ön az állítása szerint elfogyasztott, legkevesebb 80 gramm hidrát van. Ez olyan mennyiség, melynek következtében részleges érzéketlenség lép fel, amit rövid idő után kómás állapot követ. Ebben az állapotban gyakran víziók jelentkeznek amelyek többnyire megegyeznek a kábítószer-élvezők látomásaival. Mivel ön említette levelében, hogy gyakran elmélyült a kísértetirodalom tanulmányozásában, huzamos ideig érdeklődött titokzatos lények megjelenése iránt, nyilvánvaló, hogy látomásai is tükrözték tudatos érdeklődésének misztifikációit. Kérem, ne feledkezzen meg arról a tényről sem, hogy igen erős kábító ital hatása alatt szenvedett. Ilyen körülmények között sem én, sem egyetlen más szakértő nem láthat semmi rendkívülit abban, hogy ugyanúgy, reagált, mintha narkózis hatása alatt lett volna. Maradok tisztelettel: T.E. Stube Med. univ. Herczeg Vera fordítása ₪ Vége