Lélekvesztő sajkában

Lélekvesztő sajkában* - korszak-jellemző politikai szküllák, kharübdiszek, szirén-hangok között navigálva, pályaválasztásomtól ( 1956/’57 )~1989/’90-ig ≈ egy nemzedéknyi# ideig * sajka = evezős halászcsónak ( kiveszőben lévő ) régi magyar neve, [ földrajzi megnevezésként ld. pl. Sajkod, ( Tihanynál )]; # az évszázadokat 3 nemzedéknyinek számolják, azaz 33,3… év = 1 nemzedék; Nagy Imre versus Kádár János '56-ban és utána [ vázlat ]; az Országos Erdészeti Egyesület/OEE vezetése a rendszerváltáskor [ vázlat ]; kortárs magánélményeim ( egy része ) is, mindkét ''ügyben''. Magyarországot 1955. december 14.-én vették fel a bő egy évtizeddel korábban megalakult Egyesült Nemzetek Szervezetébe/ENSZ. Az 1956 októberében kitört magyar forradalmat követő szovjet katonai beavatkozás és az ország szovjet megszállása azonnal az ENSZ Biztonsági Tanácsa/BT és a Közgyűlés napirendjére került. [ A BT 5 állandó tagja közé tartozott a kommunista Szovjetunió és a kommunista Kína is, a BT állandó tagjainak vétójoga volt/van, márpedig egységes „igen” nélkül a BT nem hozhat(ott) határozatot. Így a Közgyűlés nyilvánossága → médiavisszhangja maradt az egyetlen érdemi fórum ]. A magyarországi események kivizsgálására a Közgyűlés 1957.01.10.én Különbizottságot hozott létre: az ezt követő években „magyar kérdés” néven mind az ország, mind a Nyugatra menekült mintegy negyed milliós ’56-os magyar politikai emigráció helyzete folyamatosan napirenden szerepelt az ENSZ különböző fórumain. A Különbizottság 1962-ben csakis annak alapján zárta le tevékenységét, hogy Kádár János* a kommunista Magyar Szocialista Munkáspárt/MSZMP első titkára/főtitkára, 1961~’85 között egyúttal a minisztertanács elnöke/miniszterelnök a ( még életben lévő… ) politikai foglyok és az emigrációból hazatérni szándékozók számára 1960-ban ( ezt kiegészítve 1963-ban ) általános amnesztiát hirdetett. Rákosiék idején már volt szovjet mintájú kolhozosítás, ám ’56-ban e szervezetek zöme széthullott. 1956. nov. 27.-én a Kádár-adminisztráció is tudomásul vette e tényt, kimondva, hogy „a tsz-ekből ki lehet lépni” → 1957-től ki-ki újra a saját földjét művelte, a saját jószágait nevelte. 1957 nyarán az MSZMP Agrárpolitikai Tézisei c. program kijelenti, hogy „mindenki visszaigényelheti a jogszerűtlenül elvett ingatlanát”, és meghatározzák az egy közös háztartásban élő család tulajdonában és használatában/művelésében álló földterület maximális mértékét: élethivatás-szerűen mezőgazdálkodással foglalkozók esetén 25 katasztrális hold ( kerekítve: 14,4 hektár ). Az ’57-es Tézisekben a termőföld aranykoronában/AK-ban kifejezett jövedelem-termelő képessége szerint nem differenciáltak. { Rákosiék 1949-ben a 25 kh vagy 350 AK határt szabták meg a még „a dolgozó parasztság” gyűjtőfogalmába sorolt középparaszti gazdaság, és a már felszámolandónak minősített „kizsákmányoló kulák-birtok” határaként; termőföldet kulák nem vehetett, nem is bérelhetett; kulák nem vásárolhatott mezőgazdasági gépeket. Az ’50-es években a kulákok gyermekei nem járhattak egyetemre, olykor még középiskolába sem. [ Az 1917-es szentpétervári bolsevik puccs előtt, tehát Leninék előtt: кулёк = »kézi/„ökölbe szorított” zsák(os)« ( értsd: a legkisebb hasznavehetőt is mindig a keze/ökle ügyében lévő zsákba/zacskóba összekaparó/összegyűjtő ), → кулак = takarékos nagygazda ]. Magyarországon a nagygazda mindenkor effektív munkát is végzett a gazdaságában, ill. a családi önfenntartáson túl piacra is termelt. A több nemzedéken át kemény, szorgalmas, takarékos munka és szakértelem okán sikeres - bérmunkásokat évszakosan vagy rendszeresen foglalkoztató/munkaadó - falusi családi gazdaságokra rásütött „kulák-birtok” jelző ( szovjet mintára ) pejoratív szitokszóvá vált: „a vidéki osztályharc” jegyében „a kulákok, mint zsugori és élősdi/kizsákmányoló zsírosparasztok, üzérkedők/spekulánsok, a falu kapitalistái” ( is ) a bolsevik kommunizmus üldözöttjeivé lettek. Rákosi 1948. aug. 20.-i kecskeméti osztályharcos felhívása szerint „a kulák nagygazda fája ne nőjön az égig”: 1949 elejére több mint 47.000 „kulákot” számoltak össze pusztán a családilag megművelt - saját és bérbe vett - termőföldek 25 kh-os limitje alapján, ( noha sok korábbi nagygazda a családtagjaira íratta át birtokai egy részét, vagy „felajánlotta az államnak”, továbbá a bérleményeket felmondta, kivédendő a diszkriminációkat, és/vagy az üldöztetést ), ha viszont a bérbe adott birtokrészeket is a tulajdonosnál tüntették fel a tulajdoni lapok/birtokívek alapján, „a kulákok” száma megközelítette a 62~63.000 főt. [ Mivel a „kulák-listáról” nemigen lehetett lekerülni még a termőföldre vonatkozó tulajdonosi viszony megszűnése után sem, továbbá a földingatlannal alig, ám „egyéb jövedelemmel” rendelkezés ( illetményföld, bérbe adható mezőgazdasági erő- és munkagép, falusi kisiparosi tevékenység, szellemi foglalkozás - tanító, lelkész, tisztviselő, alkalmazott - fizetése, stb. ) folytán „szorzókkal” a listára felkerülés növelte a számukat: 1953-ban már közel 72.000 kulákot tartottak nyilván, közülük közel 3.000 értelmiségit… ]. A kötelező termény-beszolgáltatások előbb birtokméret-függő „szorzószámai” is, majd az aranykoronával kombinált számításos kivetései is „kulák-sújtóan” emelkedtek. A beszolgáltatási kötelezettséget 1950/’51-től az állatállományra is kiterjesztették. 1949-ben megkezdődött, 1950~’51-ben tömegessé vált a termőföldek elhagyása is. A „felajánlott”, ill. az elhagyott termőföldek „állami tartalékterületnek” minősültek, ám jelentős hányadukat sem az állami gazdaságok, sem a termelőszövetkezetek nem vették kezelésbe/használatba, a községi tanácsok sem tudták

megműveltetni, e parlagterületek mértéke egyre nőtt, ( 1953-ban az ország szántóterületeinek közel 1/10-ére ! ), miközben az ország élelmiszer-ellátása katasztrofális volt: a lakosság fogyasztását 1950~1951-ben a fejadag/jegyrendszer bevezetésével korlátozta a totalitárius párt/állam hatalma. [ Mindezekhez ld. bővebben pl. http://xa.yimg.com/kq/groups/13502104/1507302790/name/nagy.pdf ]. Az egyre nagyobb mértékűnek meghatározott termény- és állati termék-beszolgáltatásokból a létminimum-szintű közellátáson túl a III. VH-ra felkészülést célzó [ a jelszó szerint „nem rés, hanem erős bástya akarunk lenni a béke frontján!” ] nehéz- és hadiipari erőltetett beruházások fedezetét, a szovjet hadsereg ellátását - a megszálló Vörös Hadsereg létszáma kezdetben meghaladta az 1 milliót(!), élelmezésük, elszállásolásuk felemésztette az ország akkori nemzeti jövedelmének 10%-át - , ill. a II. VH-ban vesztes Magyarországra kirótt jóvátételek törlesztését is finanszírozni igyekeztek, a „testvéri felszabadító” szovjet igényeknek és „elvárásoknak” mindenkor feltétlen prioritást adva, sőt, lehetőleg „túlteljesítve”. A beszolgáltatásban késedelmeskedők, vagy azt objektív okokból ( belvíz, aszály, növényi kártevők inváziója, állatelhullás, stb. ) teljesíteni nem tudók = „szabotőrök, akik közellátási bűntettet” követtek el: nyilvános megaláztatás, fizikai bántalmazás, gyakran börtön, koncentrációs munkatáborokba kitelepítés „járt” érte; ha „bűntettüket” rendszer-ellenes politikai koncepciós váddal súlyosbították, akkor a teljes vagyonelkobzáson túl akár kivégzés, „népi demokratikus akasztófa”(!) is. 1919 után újra bolsevik vörös terror árasztotta el a magyar vidéket is. 1948 késő őszétől a parasztoktól, elsősorban a kulákoktól/gazdag parasztoktól és a vidéki „uraktól” - birtokos kisnemesektől, továbbá a Vitézi Rend tiszti tagjaitól ( az átlagosan 40~50 kh nagyságú vitézi tiszti telek kötött forgalmú birtok volt, elidegeníthetetlen és megoszthatatlan ) - a 30~40 %-os névértékre becslés alapján papírforma szerint 10 év alatt egyenlő részletekben az állam által majd kifizetendő „kötelezettségvállalással” kényszerkisajátított, valójában elkobzott/„állami tulajdonba vett” erő- és munkagépekből ( mintegy 13.000 cséplőgép és 7.000 traktor, stb. ) hozták létre a járási gépállomásokat. Az „állami tulajdonba vétel” terrorisztikus módszereire, ütemére is jellemzően 1948 legvégén az országban már 110 gépállomás működött a 150 járáshoz viszonyítva, mert jelszó lett a „minden járásba legalább 1 gépállomást”; [ természetesen más okokból, de a tanácsrendszer 1950-es bevezetésével a járások számát 140-re csökkentették ]. A termelőszövetkezetekbe beléptetett parasztok által „bevitt” erő- és munkagépeket „a közösből” szintén elvitte a pártállam: 1950-ben „fel kellett ajánlani” a gépállomásoknak. A gépimportot időszakosan beszüntették, megkezdődött a hazai mezőgép-gyártás, de a kulák-listákra fel nem kerülő termőföld magántulajdonos - a kis-, és középparaszt, korabeli gyűjtőnevükön: “dolgozó paraszt” - sem tudott vásárolni erőgépet: rákényszerült a gépállomási szolgáltatás igénybevételére. Apai nagyszüleimnek Szerecseny-Szőlőhegyen volt kisebb ( messze a 25 kh vagy a 350 AK alatti ) termőföldje, a lakóház körül gazdasági udvara ( terménytároló pajta, kukorica-góré, istállók/ólak, gépszín, konyhakert, stb. ), és jövedelem-kiegészítésként - egy, még jóval a II. VH előtt megvásárolt, bérbe is adható cséplőgépe. Noha termőföldtulajdonuk a kisparaszti kategóriába esett még az időszakonként bérelt földekkel együtt is, ám a cséplőgép bérbeadásával keletkezett “kettős jövedelem” okán akár kulákká minősíthetővé lehettek volna. A sztálinista bolsevik Rákosi megfogalmazta “fordulat éve” ( 1947 tavaszától 1948 közepéig~végéig terjedő időszak ) idején egyértelművé vált paraszt-megnyomorítási irányvonalat és programot mind a Győrben élő és asztalosműhely-tulajdonos/kisiparos édesapám, mind a Budapesten élő 2 lánytestvére ( ekkora már családanyák ) jó érzékkel felismerték, így Szerecsenyben a család több nemzedék alatt megszerzett minden ingatlan és ingó vagyonát eladták, --- ahogy lehetett, ( a mások által is felismert vészhelyzet okozta túlkínálat okán: alacsony áron ). A testvéri egyezség alapján a bevétel Lovász Vilmosné Bolla Juliska nagynénémhez került, akihez ekkor felköltöztek Budapestre a már öreg és beteges apai nagyszüleim, és ellátásukról, gondozásukról Juliska gondoskodott a nagyon hamar - mindössze pár év múlva, és egymás után - bekövetkezett halálukig. Juliska egyébként az ’50-es évek végéig gyakran fordult meg Szerecsenyben: az országos hiánygazdaság közepette Budapesten jobban beszerezhető termékeket ( pl. a szappanfőzéshez szükséges lúgkő, stb. ) cserélt falusi élelmiszerekre, hogy a fővárosban élő családjának - amíg éltek, az apai nagyszüleimnek is - a fejadag/jegyrendszer “mellett”, majd a forradalom után is akadozó közellátás idején jusson a létminimumnál egy kicsivel több, hiszen pesti, Fehérvári úti lakásuk telkén nem volt szabad sem jószágot tartani, sem akár csak konyhakertet létesíteni. Mindezeket onnan tudom, hogy mivel az akkori közlekedési viszonyok mellett nem lehetett 1 nap alatt leérni Budapestről Szerecsenybe vagy vissza, Juliska néném jövet is, menet is nálunk, Győrben szállt meg. 1956/’57 telén, kb. úgy február végéig Juliska ajánlását hozva jó néhány pesti ismerőse - volt köztük fegyveres szabadságharcos is, épp emiatt kellett menekülnie Nyugatra - nálunk töltötte a tiltott határátlépése előtti éjszakát: a forradalom jó néhány fővárosi eseményéről tőlük hallottunk/hallottam hiteles híreket, beszámolókat. Igaz, hogy viszonylag nem kis alapterületű, ám mégis csak 1 szoba-konyhás akkori tanácsi bérlakásunkban néha a szüleimen és rajtam kívül még 3~4 ember aludt --- a „látogatók” matracokon, vagy a padlóra terített pokrócokon; aztán mielőtt a

város ébredezett volna, még a hajnal előtti sötétben elindultak a vasútállomásra, nehogy bajt = karhatalmat hozzanak ránk. És a SZER-en - jelszóval(!) - általában üzentek is, hogy “szerencsésen szabad földre érkeztek”.} Magyarországon a katasztrális hold/kh a XV. sz.-tól terjedt el országszerte, és a föld-, ezen belül a mezőgazdasági termőföld-nyilvántartásban → adóztatásban 1972-ig(!) használt „nem decimális” rendszerű terület-mértékegység volt. Az 1873. VIII. tc. elrendelte Magyarországon a tízes felosztású mértékrendszer, így a metrikus rendszer bevezetését; ez az összes nemzetgazdasági ágazat közül elsőként az erdőgazdálkodásban valósult meg: a székelymagyar kálnoki Bedő Albert erdőmérnök, minisztériumi főerdőtanácsos, az OEE főtitkára intézkedései nyomán az 1879/’80-as erdőtörvény által --- ám az országos hüvelyk/öl/mérföld és négyszögöl/kataszteri hold nyilvántartások miatt egyelőre csak párhuzamosan; az ország többi területhasznosítása csak 9 évtized múlva állt át a decimális négyzetméter/hektár-rendszerre; http://www.palmito.hu/kalnoki.html . 1957-ben az ún. magán-„szektor” szolgáltatta az összes mezőgazdasági termelés bruttó értékének 80%-át, a még meglévő tsz-ek a 4,8%-át, a többit az állami gazdaságok. Az alig több mint 1 évet megélt Agrárpolitikai Tézisektől elfordulva Kádár János - a szovjet „iránymutatásokat” és a csatlós/szocialista tömb legtöbb országának példáját követve - a kolhozosítás újbóli megindítását látta szükségesnek: 1958 decemberében ( az MSZMP KB ülésén ) határoztak a mezőgazdaság [ újra]kollektivizálása „meggyorsításáról”, kimondva, hogy „ez a harc az egész párt ügye”, ezt „a harcot mindenütt a pártnak kell vezetnie”. 1959-től jogszabályban írták elő, hogy a termőföld-tulajdonosok „kötelesek a saját és családtagjaik tulajdonában/használatában álló földjeiket a szövetkezet használatába adni; a szövetkezet cserében a tagjainak földjáradékot, a kívülállóknak haszonbért fizet; minden család visszatarthat 1 kh-t ( = 0,575464 ha-t, tehát kevesebb, mint 0,6 ha-t ) háztáji gazdaságként. 1961 végére lényegében befejeződött a magántulajdonon alapuló mezőgazdálkodás erőszakos visszakollektivizálása, amely során a parasztokat a legtöbb esetben adminisztratív eszközökkel, zsarolással, veréssel kényszerítették, hogy földjeiket „önként vigyék be”/adják át a termelőszövetkezetek, „a közös” számára: ekkorra a szántó művelési ágú termőföldek 90%-a tsz-ek kezelésébe, ill. állami gazdaságok tulajdonába került, --- a mezőgazdaságban is uralkodóvá vált az ún. szocialista „szektor”. A bekényszerítettek visszafogott munkatempója, a kis- és középparaszti méretű magángazdaságokból összeparancsolt eszközállomány nagyüzemi termelésre alkalmatlan volta, a hozzáértő szakemberekkel szemben a politikailag megbízható „káderek” kezébe adott üzemvezetés következtében pl. 1963-ban az MSZMP-pártvezetésnek az okozott gondot, mennyi kenyérgabonát vásároljanak Amerikából, hogy legyen kenyér…

A „még nem közösségi” tulajdonú és/vagy kezelésű erdők tömeges kollektivizálására http://www.palmito.hu/utjeldl/balatonfelv.pdf a ’60-as évtizedben került sor: az addig még magántulajdonú erdők főként az ún. erdőbirtokossági ( EBT ) erdők = az ország erdeinek 19,4 %-a - tulajdonviszonyaira mért markáns politikai~államigazgatási és erdészeti ágazatirányítási csapások kora volt az 1961~1970 közötti időszak. A kényszerítő jogszabályok végrehajtása után az országban az állami tulajdonú erdők területi aránya 76,9% lett, termelőszövetkezeti használatba, tulajdonba 22,1% jutott, a még megmaradt erdőbirtokossági társulatok és egyéb nem állami szervek, egyéni termelők kezelésében, tulajdonában mindössze 1% maradt. 1970. év végéig az ország valamennyi erdejéről készült 10 éves erdőgazdálkodási üzemterv: ennek keretében a tszerdők első átfogó üzemtervezése is befejeződött. A korábbi magánerdők kényszer-kollektivizálása során tehát tagadhatatlanul az lett az érem másik oldala, hogy az ország összes erdejének a szakszerű állapotfelméréseken / erdő-leírásokon / alapuló erdészeti üzemtervei először adtak valós képet pl. a favagyonról / élőfa-készletről /, és tették lehetővé a szakszerű ( és nagyüzemi ) erdőgazdálkodást ezekben az erdőkben is. A ’70-es évek elejétől a mezőgazdasági termelőszövetkezetek/mgtsz-ek is kezdtek valódi nagyüzemekké válni, ez nem csak a korszerű(bb) technikának, a nemesített szaporítóanyagon és új technológiákon alapuló korszerű termelési rendszerek bevezetésének tudható be, hanem a náluk munkát vállaló közép- és felső szinten szakképzett agrár szakemberek szellemi tőkéjének. Az alapvető élelmiszereket tekintve az ország nem csak önellátó lett, hanem egyre inkább jutott exportra is. Az állami preferencia-rendszer [ gép-beszerzések támogatása, export-ösztönzés, kiemelt kutatások, stb. ] okán is a ’80-as évek elejére vetésszerkezeti, intenzív állattenyésztési, ill. sok téren technológiai tekintetben világszínvonalú lett a nagyüzemi - benne az mgtsz - mezőgazdálkodás Magyarországon. Merőben más képet mutatott az áruk egy részének minősége, vagy a fajlagos költség kérdés és a költség-haszon elemzés pl. a Nyugattal, az ottani magángazdaságokéval összehasonlítva.

*Kádár János államminiszter volt Nagy Imre 1956. október 24.-től 1956. november 3. reggelig működő 2. kormányában október 30.-ától - amikor esküt tett(!) - , és az ugyanezen a napon létrejött Magyar Szocialista Munkáspárt Intéző Bizottsága/MSZMP IB tagja is volt. Október 31.-én a „régi” = megbízhatatlan, mert a több éves itt tartózkodás során valamelyest magyarul megtanulva a magyarokkal szimpatizáló szovjet harci alakulatokat kivonták Budapestről, ( miközben a szovjet Távol-Keletről átvezényelt „új” = megbízható, többnyire nem is európai származásúakból álló szibériai/сибиряк(szibirjak) katonaságú haderő már a Kárpátok, Verecke felé özönlött ). November 1.-én a Nagy Imre-kormány úgy döntött, hogy felmondja a Varsói Szerződést, kinyilvánítja az ország semlegességét és az ENSZ-hez fordul, hogy a semlegesség védelmére segítséget kérjen a nagyhatalmaktól; e döntés alapján a kormány megkezdte a tárgyalásokat a Szovjetunióval a szovjet csapatok teljes kivonásáról, a Varsói Szerződésből való kilépésről és az ország semlegességéről*. 1956. november 01.-i esti rádióbeszédében Nagy Imre miniszterelnök kihirdette Magyarország semlegességét. * Az élő példa alig 1 éves volt a Lajtán túl: 1955. október 26.-án az osztrák parlament döntött az alkotmány módosításáról, törvénybe foglalta az elvileg már elfogadott semlegességi nyilatkozatot. ( Az osztrák alkotmánytörvény 1955. december 5.-én emelkedett törvényerőre ). Ausztria semlegességét a négy nagyhatalom: a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország elismerte, és erről kormányaik 1955. december 6.án jegyzékben értesítették az osztrák kormányt. [ Családi és személyes élményem/B.S.: a rádió a Nagy Imre-beszédet követően Kodály Zoltán: „Zrínyi szózata” c. kórusművét közvetítette, amelynek visszatérő vezér-motívuma/mondanivalója a Zrínyi Miklós által 1661-ben „Az török áfium ellen való orvosság”-ban megfogalmazott „Ne bántsd a magyart!”; Zrínyi alapján Kodály 1954-ben(!) írt szövege http://blog.poet.hu/1956/kodaly-zoltan:-zrinyi-szozata , hangfelvétele: http://www.youtube.com/watch?v=gouWif-Ysek , --- a Kádár-korszakban évtizedekig indexen volt. Kuruc magyar lelkű református családunk jelen lévő tagjai - anyai nagyszüleim, nagybátyám, szüleim, s e napra virradóra Sopronból kalandos úton hazajutott magam is - a megszállók távozása örömhírére, a „Ne bántsd a magyart!”-ra is időnként bizony könnyezett ezen a kegyelmi ajándékként megélt estén-éjszakán. És persze örültünk, hogy épenegészségesen együtt vagyunk ]. Nov. 01.-én este 10 órakor hangzott el a rádióban Kádár János beszéde is, amelyben a történteket dicsőséges felkelésnek nevezte, majd bejelentette a sztálinista~rákosista Magyar Dolgozók Pártja/MDP megszűnését és az MSZMP megalakulását. [ Akkor még egyazon házban lakó szűkebb családunkat - nagyszüleimet, szüleimet, nagykorúvá válásom után magamat is - ez kicsit sem érintette: soha senki nem volt MDP-tag, és az MSZMP-be sem lépett be ]. A beszéd egy aznap reggel rögzített felvételről forgott; Kádár - ezt Nagy Imre törvényes miniszterelnök és munkatársai sem tudták - ekkorra már a szovjet nagykövetségen tartózkodott! Ugyanis nap közben, átállva a szovjetekhez, Kádár [ Münnich Ferenccel --- a belügyminiszterrel! ] a szovjet nagykövetségre ment, majd a bp.-i szovjet nagykövet, Jurij Vlagyimirovics Andropov konspiratív szervezésében másnap kora hajnalban Moszkvába repült, ahol 2 napig több kommunista ország állami és pártvezetőivel tárgyalt a magyarországi helyzetről --- nem Magyarország de jure államminiszter-kormánytagjaként(!), hanem kommunista apparátcsikként; [ аппаратчик = pártügyintéző ]. November 2.-án Budapesten a Nagy Imre-kormány 3 küldöttséget állított össze: az egyiket Losonczy Géza vezetésével Varsóba, a Varsói Szerződés felmondásáról és a szovjet csapatok kivonásáról tárgyalni; egy másikat Nagy Imre vezetésével az ENSZ közgyűlésre utazni, egy harmadikat pedig Maléter Pál vezetésével a szovjet csapatkivonás gyakorlati végrehajtásáról tárgyalni. Jurij Vlagyimirovics Andropov bp.-i szovjet nagykövet kezdettől szorgalmazta Moszkva részéről a szovjet fegyveres beavatkozást, a megszületett moszkvai döntés alapján szintén november 2.-án Iván Sztyepanovics Konyev marsall, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka Szolnokon rendezte be főhadiszállását --- a magyarországi hadműveletek irányítására. November 3.-án Nagy Imre új, több párti/nagykoalíciós demokratikus kormányt alakított; Kádár - a Parlamentben mit sem tudva róla, Nagy Imre számára ismeretlen okú és helyű távollétében - továbbra is államminiszterként szerepel ebben a kormánynévsorban is. November 4.-ére virradóan - miközben a szovjet csapatok hadüzenet nélküli háborút indítottak Magyarország ellen - Ungváron Nyikita Szergejevics Hruscsov - a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának/SZKP KB első titkára - tájékoztatta Kádárt a nemzetközi kommunista mozgalom szovjet-csatlós és/vagy kiemelkedő szovjet kapcsolatú exponenseivel egyeztetett, Kádár személyére vonatkozó döntésről, ennek szellemében reggel 5 órakor az ungvári rádió a Szovjetunió által kinevezett ellenkormány ( az önmegnevezésében „Magyar Forradalmi MunkásParaszt kormány” ) Nyílt levél a dolgozó magyar néphez c. közleményét sugározta, amelynek aláírója Kádár János „miniszterelnök” volt, az ungvári rádióban felolvasója pedig Münnich Ferenc. Majd pár órán belül Kádárt Ungvárról

Szolnokra vitték, ahonnan szintén folyamatosan sugározták közleményeit. [ Utóbb a moszkvai előkészítést, majd Hruscsovot és az ungvári kezdetet elhallgatva „szalonképesebb” lett „szolnoki kormányalakításról” beszélni ]. A szovjet csapatok körülzárták Budapestet és ugyancsak nov. 4.-én hajnalban bevonultak a magyar fővárosba, egyszerre három irányból, előbb a pesti oldalt a Duna teljes vonalában ellenőrzésük alá vonva, majd Budára is átkelve. A harcot a Budaörsi úti laktanya megtámadásával kezdték, majd a város számos más megjelölt célpontja ellen is támadásba lendültek. A Budapestet körülzáró, majd a budapesti hadmozdulatokban olyan magyar állampolgár „klónozott bolsevik” kollaboráns hazaárulók is segítették a szovjeteket, akik korábban a Szovjetunióban szereztek valamilyen felsőfokú képesítést, perfekt beszéltek oroszul, ugyanakkor jó néhány éve a magyar fővárosban vagy a környékén olyan munkakörben tevékenykedtek, amely aktuális és pontos hely- és terepismerettel járt. [ A szovjet harci osztagok élén haladó járművekbe beült e „felvezetők” között volt olyan, Szovjetunió béli - valódi egyetemi diplomát nem adó - képzése alapján magát erdész felsőfokú végzettségűnek, időnként erdőmérnöknek mondó „elvtárs” is, aki „az ellenforradalom leverésében tanúsított hőstettéért” évtizedeken át nem „csak” magas államigazgatási~szakmai beosztásokat, főhatósági párttitkárságot, sőt, néhány személyes megbízatást is kapott Kádártól, hanem pl. 1986-ban - a 20. évforduló okán - magas kitüntetést is ]. November 4.-én reggel 8 óra körül az Országházat védő magyar egységek a szovjet támadás sokszoros túlerejének nyomására letették a fegyvert. Az épületben - ahol a Nagy Imre vezette törvényes magyar kormány is működött - a kormánytagok közül ekkor már egyedül Bibó István államminiszter tartózkodott, aki kiáltványt küldött szét a nyugati országok nagykövetségeinek. A kiáltvány zárómondatai így hangzottak: „ … A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőbbségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen… Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.” Kádár Jánost szovjet tank ( „Kádár-taxi” ) hozta Szolnokról Bp.-re 1956. november 7.-én. Nov. 11.: szovjet tankok vonulnak be a forradalmi munkás-kerület Csepelre --- ez lett a fővárosi fegyveres ellenállás vége. Nov. 14. a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács/KMT megalakulása; nov. 21.: a karhatalmisták megakadályozzák az Országos Munkástanács megalakulását a Sportcsarnokban; nov. 21~22.: a nagyobb gyárak sztrájkja. Nov. 23.: néma tüntetés Budapesten Nagy Imréék előző napi elfogása és elhurcolása miatt. 1956. december 2~5.: az MSZMP IKB értekezlete ellenforradalomnak minősíti az október 23.-án kezdődött eseményeket, azaz a bő 1 hónapja, november 01.-én hajnalban szalagra rögzített, az MSZMP megalakulását bejelentő rádióbeszédében még Kádár János által is dicsőséges felkelés-ként értékelt magyar forradalmat.

Sopronban 1956. október 22.-én délután az erdőmérnök-hallgató főiskolások fegyelmezett sorokba rendeződve a városháza elé vonultak, kék alapon piros betűs „Együtt a lengyelekkel!”*** feliratú tábla alatt; ( a városházával szemközt a Storno-ház földszintjén lévő borbélynál éppen hajat vágattam, az időjárás okán az utcára nyíló üzletajtót időnként kinyitotta a mester ). A főiskolások onnan a Várkerületen vonultak visszafelé, gondolom, a Főiskola irányába --- csak a Lenck-átjáróig követtem őket, mert szilenciumra kellett mennem az Erdészeti Technikumba, Szt. György utcai osztálytermünkbe. *** Előzmény: A lengyelországi élelmiszer- és fogyasztási cikk-hiány, a rossz lakhatási körülmények, a reáljövedelmek ( → az életszínvonal ) csökkenése, a gazdaságirányítási rendszer korszerűtlensége, a Szovjetunió felé irányuló lengyel export világpiaci áron aluli elszámolása, és a lengyel nemzeti érzés elfojtása okán az iparváros Poznań gyári-munkásai beadványokban fogalmazták meg követeléseiket, ám a tárgyalódelegációjuknak tett, a teljesítésre vonatkozó ígéretet a lengyel szaktárca és a varsói pártközpont megtagadta. Az 1956. június 28.-ától Poznań-ban a fémipari munkások vezette munkásfelkeléshez, tömegmegmozdulásokhoz - „Kenyeret követelünk!” transzparensek alá állva - főiskolások/egyetemisták és a lakosság egy része is csatlakozott. A város központjában - a Sztálin-téren… összegyűlt mintegy 100.000 ember szétoszlatására 400 tankot és kb. 10.000 katonát és rendőrt vetett be a hatalom. A közel 100 fő életét követelő vérontást hónapokig tartó tiltakozások, sztrájkok és utcai tüntetések követték, miközben százakat tartóztattak le. Az országos elégedetlenség és szovjetellenesség „leszerelése” végett, és az október elején felerősödő megmozdulások miatt a lengyel kommunisták személycseréről döntöttek. Október 20.-án a katonai beavatkozásra is kész, Varsóban tartózkodó szovjet párt- és állami vezetők, köztük Nyikita Szergejevics Hruscsov visszavonták a szovjet csapatok Varsó felé menetelésére vonatkozó parancsukat, és hozzájárultak a lengyel személyi javaslathoz: 1956. október 21.-én hajnalban Władysław Gomułka ( „jobboldali nacionalista elhajlása” miatt 1951~’54 között a kommunista pártból kizárt és politikai fogolyként bebörtönzött politikus ) lett a lengyel kommunista párt új első titkára, aki ígéretet tett a lengyelországi reformokra. A magyarországi diák-felvonulások,

majd az október 23.-i tömegmegmozdulások a magyar kormányt hasonló reformok megtételére igyekeztek ösztönözni. A soproni Erdészeti Technikumban október 24.-től 2~3 napig még bejártunk az osztálytermekbe, órák helyett azonban általában rádióhallgatást, „ki mit tud” vetélkedőket, sakk-partikat engedélyeztek a tanárok, meg órarenden kívüli tornaórákat. A III. és IV. osztályos ( legalább 17~18 éves ) diákok közül a jobb fizikumúak csatlakoztak az erdőmérnök-hallgató főiskolásokhoz, és vagy 3 műszakban dolgoztak a közellátási üzemekben, ( ennek jóvoltából Sopronban csak 2 napig nem volt friss kenyér és tej ); vagy részt vettek a megalakult nemzetőrség fegyveres rendfenntartó járőrözésében. A soproni szovjet emlékmű népharag általi ledöntésekor a tömeg közelében felbukkanó, a háború után a németajkú soproniak kitelepítésében/kitoloncolásában családilag is, személyesen és agresszívan is közreműködő egyik “elvtárs”, Fördős ( talán ) László meglincselését éppen az erdésztechnikumiak tanárok és diákok - akadályozták meg azzal, hogy a forradalom tisztasága nem tűr önbíráskodást: majd bíróság elé fogják állítani ezt a bűnöst is, és a törvény dönt a tettei következményeiről. ( E fennkölt és tisztességes szemlélet jegyében “Fördős elvtárs” titokban hetekig elbújhatott a Technikum Szt. György utcai menzája alatti pincében, ott ugyancsak titokban ugyanazt a menza-ellátást kapva, mint a diákok, és csak a kommunista karhatalom soproni hatalomátvétele után merészkedett elő. Az élete megmentéséért “hálából” ’57 elején és tavaszán az utcán minden erdész-diákot - könnyű volt megismerni bennünket a tölgyfaleveles tányérsapkánkról - nyíltan lefasisztázott, legalább 2 fegyveres karhatalmis jelenlétében hetekig minden(!) éjjel a kollégium pincéjének szenét rostáltatta velünk, “mert oda az ellenforradalmárok fegyvereit rejtegettétek el”. Aztán soproni városi KISZ-titkár lett “Fördős elvtárs”… ). Mosonmagyaróváron 1956. október 26.-án a határőrlaktanyánál gyilkos sortűz fogadta a forradalmat éltető fegyvertelen, békés tömeget. Az 1.000 és 2.000 fő közé becsült összlétszámú tömegben általános iskolások tanáraikkal, gyerekes kismamák, vidékiek is voltak, jelentős részét azonban a Mezőgépgyár és a MOFÉM gyár munkásai, a szakmunkásképző diákjai és az agrártudományi főiskola ( akadémia ) hallgatói alkották. Több rendőr is csatlakozott a tüntetőkhöz. A sortüzeket követően a laktanyaépület ablakaiból a sebesültek és a menekülők közé kézigránátokat hajigáltak. Több mint 100 ártatlan halálos áldozat és több mint 200 súlyos sebesült volt e tragédia szomorú mérlege. A mosonmagyaróvári híreket véve [ a szállítható sebesültek egy részét a győri kórházakba hozták ] Győrből vonaton, buszon, teherautón gyári munkások csoportjai indultak a helyszínre: az óváriak megerősítésére, a mészárlásért, a sortüzekért felelős laktanya lehetséges lefegyverzésére. [ A tűzparancsot kiadó laktanyaparancsnok Csehszlovákiába menekült. A sorállomány letette a fegyvert és elhagyta a laktanyát ]. Sopronból a Főiskoláról is néhányan - a legalább vadászfegyver kezelésben járatosak - azonnal elindultak az óvári agrár-akadémiás társaiknak segíteni, ha arra szükség lenne. Mindezekről a soproni kenyérsütésben vagy a járőrözésben részt vevő erdésztechnikus tanulótársainktól, pl. a közülük kikerülő kollégiumi szobaparancsnokainktól hallottunk alapinformációkat. Mert szünetelt a tanítás, néhány iskolatársunk kirándulásképpen átment Bécsújhelyre körülnézni, az esti busszal visszajőve --- az államhatár Sopronnál teljesen nyitva volt, és néhány napig a határ túloldalán élők szimpátiája jeleként vagy ingyen, vagy csekélyke forintért át lehetett lépni. A háború után kitelepített soproni németajkúak mindeddig nem jöhettek haza semmilyen címen: most átjöttek élő szeretteikhez, rokonaikhoz, --- és a temetőkbe virágot vinni ( mindenszentek, halottak napja ezekre a napokra esett ). Mobil telefon még nem létezett, vonalas telefon sem volt a családok többségénél, a levélposta-forgalom akadozott, így szüleinkről mit sem tudtunk, és ők sem rólunk. Október 31.-én egy másik győrivel, az akkor szintén 15 éves, az Erdészeti Technikumban szintén I.-osztályos, sajnos ma már néhai Stádel Károly jóbarátommal kimentünk a soproni GYSEV-állomásra, hogy egy tehervonatra felkapaszkodva és megbújva kijussunk a szovjet tank-gyűrűvel kelet felől elzárt Sopronból, aztán majd valahogy haza is. Jó vasutasok megsúgták, hogy hamarosan jön Bécsújhely felől egy nemzetközi mentességet élvező vöröskeresztes segélyvonat, amely a budapesti harcok sebesültjei számára vért, a lakosságnak gyógyszert visz, a szerelvény csakis lepecsételt tehervagonokból áll: ám a mozdonyvezető jó ismerősük, talán mellé ülhetünk a vezetőfülkébe, és eljuthatunk Győrbe. Így is lett: a szovjetek azonban a nyílt pályán órákra megállították a szerelvényt, így a Sopronból ebéd utáni induláshoz képest éjfél után még csak Ikrény és Győr között álltunk. A mozdonyvezetővel közölték a győri állomási kollégái, hogy Győrt körkörösen lezárták a szovjet tankok, se’ ki, se’ be, ( így akarták megakadályozni a Győrben ülésező Dunántúli Nemzeti Tanács tagjainak hazajutását és az esetleges fegyveres ellenállás megszervezését ). Karcsival úgy döntöttünk, hogy az éj leple alatt gyalog elmegyünk a Rábca abdai hídjáig, onnan a bal parti gáton/töltésen Pinnyédre, majd a pinnyédi hídon át be Győrbe. A mozdonyvezető határozottan lebeszélt erről: éjjel az oroszok mindenre lőnek, ami mozog, és értesülése szerint minden híd is szovjet tankkal biztosítva le van zárva. Végül november 01.-én kb. 1 órakor a szovjetektől engedélyt kapott a vöröskeresztes vonat a Győrön áthaladásra, “megállás nélkül”. A győri vasutasoknak azonban gondjuk volt

egy piros szemafor felhúzására… , e pillanatokban le tudtunk ugrálni, ill. a győri kórházaknak szánt gyógyszeres kocsit a győri vasutasok le tudták kapcsolni. A győri belváros fényárban úszott, a kései időponthoz képest sokan voltak az utcán: a városházán még ekkor is ülésező, másfél napja megalakult Dunántúli Nemzeti Tanács http://www.rev.hu/sulinet56/online/szerviz/dokument/dnt30s.htm döntésére vártak, hogy meghirdeti-e a fegyveres ellenállást. A Baross-úton 10~20 m-enként utcai ( főként ügyes-élelmes cigány ) árusok árultak kis mozgó-kocsis pultjaikról teát, forralt bort, krumplicukrot, cigarettát, és --- kitűzhető Kossuth-címert, kicsit harsány, de mindenkinek tetsző felszólítással: “Kossuth-címer a magyar címer! Minden magyarnak Kossuth-címert!” És a középületeket is a híres lyukas ( a szovjet mintájú Rákosi-“jelvényt” “kikerekítő” ) magyar zászlók és Kossuth-címerek ékesítették. De nyilván így volt ez országszerte.

← a „Néphadsereg” c. lap 1956.október 29.-i száma; az újság forradalom alatti neve ekkortól „Magyar Honvéd” lett, amely 11 számot élt meg; majd a Kádár-hatalom visszaállította a „Néphadsereg”-et, [ ez az 1948.12.01.-i 1. számától kezdve 1990.03.14.-ig hol napilapként, hol hetilapként, hol havi magazinként jelent meg ]; 1990. március 15.-től újra „Magyar Honvéd” az újság neve.

← itt pedig budapesti lakossági öröm: a vörös-csillagos, kalapácsos Rákosi-“jelvény” helyett a hasított pajzs 1. azaz jobb mezejében az ősi nemzeti Árpád-sávos, 2. azaz bal mezejében kettős-keresztes, hármas-halmos magyar Kossuth-címer kerül a hirdetőszekrényre. A Magyar Szent Koronát még az USA őrizte, így a történelmi címer jogaiba visszahelyezése nyilván fel sem merülhetett. A forradalom izzó légkörében nyilván arról sem volt idő beszélni, hogy a Szent Korona eszmeisége nem államformafüggő. A Kossuth-címerről ( is ), [ mert hogy egyesek mostanában megint előhozakodnak vele ]: Az 1848-as honvédzászlók messze túlnyomó többségét a Szent Koroná-s történelmi magyar címer ékesíti. A magyar országgyűlés megkérdezése nélkül lemondatott/detronizált Habsburg-Lotharingiai V. Ferdinánd - az áprilisi törvények szentesítője - helyébe ültetett Ferenc József uralmát törvénytelennek, magát Ferenc Józsefet sokan trónbitorlónak tartották Magyarországon: a királyság „átruházását” nem ismerte a magyar jogrend. Ferenc József császári rendelettel ( ez a soha hatályba nem lépett ún. olmützi oktrojált alkotmány ) 1849. március 4.-én semmisnek nyilvánítva a történelmi magyar címert - tartományokra osztotta fel a Szent Korona országait: Magyar Királyságra, Erdélyi Fejedelemségre ( az 1848-as 12. pont értelmében Erdéllyel létrejött uniót semmisnek nyilvánítva ), Katonai Határőrvidékre ( az oszmán-töröktől alig 1 évszázada visszafoglalt Dél-Magyarországot vissza nem sorolva a

történelmi magyar vármegyékhez ), és Dalmát–Horvát–Szlovén Királyságra, ( az Árpád-házi Szent László és Könyves Kálmán óta fennálló perszonáluniót semmibe véve ), amely utóbbihoz - a Magyar Királyságtól elvéve - hozzá csatolta Fiume kikötővárost is. Válaszként 1849. április 14.-én mondta ki a debreceni református Nagytemplomban tartott nyilvános országgyűlés a Habsburg-Lotharingiai-ház trónfosztását, amelyet öt nappal később a Függetlenségi Nyilatkozat kiadásával erősített meg; Kossuth Lajos kormányzó-elnök javaslatára fenntartva(!) a királyság/monarchia államformáját - alkalmazták egyes ügyekben az ím már „király nélküli királyság” jelzésére a korona nélküli ún. Kossuth-címert. Ezt 4 hónapig - a világosi fegyverletételig használták. Ám pl. az 1848-’49-es magyar miniszterelnöki pecséten folyamatosan ott volt a címerpajzs fölött a Szent Korona! Kossuthnak mint jogásznak és mint magyar embernek a Szent Korona iránti tiszteletét az is jelzi, hogy utasítására 1849 nyarán - az előretörő császáriak elől - előbb Szegedre, majd Nagyváradra, később Aradra menekítették azt, végül Orsovánál, Szemere Bertalan ( aki ekkorra miniszterelnöke és belügyminisztere is volt a forradalmi kormánynak ) rákényszerült a korona menekítésével kapcsolatos végleges döntés meghozatalára, - mivel az országhatár átlépése ellenkezett a Szent Korona eszmeiségével - : Magyarország évezredes államhatára közelében elásták. E 4 hónapnyi, a királyságot, mint államformát nem érintő és részleges Kossuth-címer használat után 7 évtizeddel a „vörös gróf”, az országvesztő Károlyi Mihály 1918~’19-es, 4 és fél hónapig tartó „Magyar Népköztársasága”/„Magyar Köztársasága”, majd a 133 napnyi vörös diktatúra ( Tanácsköztársaság ) rémuralma használta a Szent Korona nélküli, azaz Kossuth-címert: már kifejezetten a köztársasági államformára utalásként. Szintén államforma-váltó célból kiáltotta ki a köztársaságot 1946.02.01.-én a Tildy Zoltán-kormány, 3 nap múlva lemondva, és átadva a helyét a pengő hiperinflációja okán a forintot bevezető kisgazdapárti Nagy Ferencnek ( 1946.02.04.~1947.06.01.), akit azonban a kommunisták hamis vádakkal és túszul ejtett fia szabadon bocsátásért „cserében” lemondásra és emigrációra kényszerítettek, [ nincs elírás: a kommunisták meg sem várva Nagy Ferenc lemondólevelét, beiktatták az utódát ]. A „kékcédulás” választási csalással ( is ) előkészített bolsevik hatalomátvételt nem akadályozó Dinnyés Lajos lett a miniszterelnök ( 1947.05.31.~1948.12.10.), akinek az Államvédelmi Osztály/ÁVO nevű politikai rendőrséget létrehozó Rajk Lászlót követően a belügyminisztere lett a kiszélesített hatáskörű Államvédelmi Hatóságot/ÁVH-t létrehozó Kádár János. A frissen alakult ÁVH-nál Kádár János belügyminiszter utasítására 1948-ban szervezték meg az első kulák-verő csoportokat. A „fordulat éve” során az új országgyűlés szovjet mintáról átmásolt alkotmányt fogadott el, amely 1949. szeptember 5.-én lépett hatályba: Magyarország népköztársaság lett, a Magyar Népköztársaság alkotmánya hatályon kívül helyezte a Kossuth-címert, bevezette az ún. Rákosi-címert, ( a szovjet jelvényeket - a Szovjetunió tagköztársaságainak „címereit” - másoló Rákosi-„jelvény”„kétoldalt búzakoszorúval egybefogott, kerek világoskék mezőben kalapács és búzakalász; a mező felső részén a mezőre sugarakat bocsátó ötágú vörös csillag, alján redőzött piros-fehér-zöld színű szalag” --- amely már csak azért sem címer, mert nem tartalmaz címerpajzsot ). Rákosi indoklása: a "Kossuth-címer nem fejezi ki, hogy Magyarország a dolgozó munkások és parasztok országává vált." A Rákosi-„címer” az akkori magyar zászlón is szerepelt. A II. VH utáni 3 év és 7 hónapnyi időtartamú köztársaság és a Kossuth-címer használata egybeesett a szovjet megszállók támogatásával történt magyarországi bolsevik-kommunista hatalomátvétellel, a törvénytelen egyeduralom, az állampárti diktatúra kezdeteivel. A kortársak azonban ’56-ban arra emlékeztek, hogy a Kossuthcímer 1946.02.01.-i bevezetésekor még a VH utáni újjáépítés, élni akarás szelleme hatotta át az országot, és a Tildy Zoltán-kormány is, a Nagy Ferenc-kormány is koalíciós kormány volt. E 2 miniszterelnök idején a baloldalon is még 2 munkáspárt létezett: a szociáldemokraták és a kommunisták, akik pl. Tildy kormányában a választási eredményeknek megfelelően 3~3 tárcát kaptak, a győztes kisgazdapárt 7-et, a nemzeti parasztpárt 1-et; [ ← az 1945-ös nemzetgyűlési választásokat november 4.-én tartották meg: FKgP 57%, SZDP 17,4%, MKP 17%, NPP 6,8%, Polgári Demokrata Párt 1,7% --- és ez mindössze 11 évvel az ’56-os forradalom előtt történt! ]. A Szoc. Dem. Pártban a jobbszárny és a centrum többséget alkottak a kommunistákkal fúzióra kész balszárnyhoz képest. Hamis vádakkal és lejárató „szalámi-taktikával” a párt jobbszárnyát 1948-ban kizárták, a megfélemlített és/vagy ígéretekkel hitegetett centrum + a balszárny 1948.06.12.-én egyesült a Magyar Kommunista Párttal, a fúzió eredményeként jött létre a sztálinista Magyar Dolgozók Pártja/MDP. Főtitkára a már az 1919-es vörös diktatúra idején egy ideig a Vörös Őrség parancsnoka, „Sztálin legjobb magyar tanítványa”: a moszkovita Rákosi ( született: Rosenfeld ) Mátyás lett. { Aki az MDP első titkárságról 1956. július 18.-i leváltása után élethosszig szovjetunióbeli tartózkodása ellenére jogfolytonosan(!) az MSZMP-nek is tagja lett, ahonnan csak 1962.08.16.-án zárták ki… , [ amiként legjobb barátját és az MDP élén utódját, a forradalom alatt a Szovjetunióba menekült, élethossziglan ott maradt Gerő ( született: Singer ) Ernőt is…]}. ’56-ot is, az 1849-es részleges használatot is beleszámítva: a Kossuth-címer összesen kevesebb, mint 5 évnyi időtartamban volt a több mint 1000 éves keresztény Magyarország állami jelképe.

Tudni való, hogy a Kossuth-címer, amiként a történelmi = Szent Koroná-s címer hasított pajzsa 2. azaz bal mezejének kettős-keresztje államalapító Szent István király révén a Szent/Igazi Kereszthez kapcsolódik, így lényegében az egyenlő mértékben valóságos Isten és valóságos ember Jézus Krisztus jeruzsálemi áldozatához és feltámadásához. A Konstantinápolyi Szent Ilona „címzetes császárnő” és kutatócsoportja által Jeruzsálemben a Golgotán Kr. sz. u. 326. őszén megtalált Vera Crux ( Igazi Kereszt ) fadarabjait 3 felé osztották, a legnagyobbat a jeruzsálemi Szent Sír-bazilika őrizte, [ a Golgotát is magába foglaló Szent Sír-bazilika felszentelésén ( 335 ) maga I. ( Nagy ) Kónsztantinosz császár is megjelent ], a másik kettőnek kettős-kereszt alakú ereklyetartókat készítettek, és egyikük Rómába, a Szent Péterszékesegyházba került, a másik pedig a birodalmi fővárosba, Konstantinápolyba; [ Kr. sz. u. 330-ban I. ( Nagy ) Kónsztantinosz/Constantinus római császár új birodalmi fővárost avatott fel Νέα Ῥώμη ( Nea Rómé/Új Róma ) néven, amely a közbeszédben a császárról a Κωνσταντινούπολις / Kónsztantinopolisz, magyarosan: Konstantinápoly /„Konstantin városa” elnevezést kapta. A „Császárváros” a szintén 330-tól önálló konstantinápolyi görög-orthodox keresztény egyház és vezetője: ( későbbi és mai nevén ) a pátriárka székhelye; http://www.palmito.hu/dolgozatdl/6mohacs.pdf . Az Egyetlenegy Isten Szentháromságosságáról, az Atyával egylényegű [ ὁμοούσιον ( homouszion )] Fiú Úr Istenről: az idők teljességében megtestesült Jézus Krisztusról - aki egyenlő mértékben valóságos Istenként és valóságos emberként Megváltó/Szabadító - hitet valló I. Nikaia-i/niceai egyetemes zsinati ( 325 ) Apostoli Hitvallást ( a „Hiszek egy”-et, latinul a Credo-t ) az I. konstantinápolyi egyetemes zsinaton ( 381 ) bővítették ki az ősi hit részletesebb kifejtésével [ = Nikaia~konstantinápolyi hitvallás ]. A Szent/Igazi Kereszt konstantinápolyi részéről a mindenkori császár rendelkezett, a kor szokása szerint - az eredetivel azonosan kettős-kereszt alakú ereklyetartókba foglalva - kisebb darabkáit ajándékképpen adományozva egyházi intézményeknek és/vagy kiemelt szerepű keresztény uralkodóknak. II. ( Bolgárölő ) Baszileiosz bizánci császár és a keresztény magyar államot megszervező Árpád-házi Szent István király szövetségesként vett részt a K-Balkánt és É-Macedónia környékét pacifikáló 1018-as hadjáratban, a bizánci császár - több más ajándék mellett - egy kettőskereszt alakú ereklyetartóba foglalt Szent Kereszt-fadarabot ajándékozott Magyarország apostoli királyának. Megállapodtak a Jeruzsálembe vezető zarándokút össz-Kárpát-medencei/magyarországi szakaszának megnyitásáról és használatáról is, majd Szent István előbb Konstantinápolyban, utóbb ( 1021 után, vlsz. 1027 körül, amikor a Szent Sír-bazilikát újjáépítették ) Jeruzsálemben magyar kolostort és zarándok-házat ( zarándok-szállást ) alapított. Mindezek okán nem „közelíthető meg” még a Kossuth-címer sem pogánykodó, ill. „harcos ateista” és/vagy kereszténység-ellenes világnézettel, hanem csakis keresztény/keresztyén alázattal és magyar nemzeti küldetéstudattal.

1956-os magyar nemzeti közakarat, egy cukrászda üvegablakán. 1956 novemberétől 1957 februárjáig Győrben Révfalu elején, a híd ( ma: Kossuth-híd ) hídfőjével szemközt a Rónay Jácint utca sarkán lévő patika bejárati ajtaja előtt minden éjjel lehúzott fémredőnyön heteken át folyt az idegháború, minden éjjel 1~2 betűvel kiegészítve a már ott lévő feliratot: éljen Kádár! ↔ Féljen Kádár! ↔ Ne féljen Kádár! ↔ Miért ne féljen Kádár? --- aztán a gyógyszerészek a karhatalom felszólítására vegyszerekkel próbálták lemosni a redőnyt, és … másnap éjjel kezdődött elölről. [ Az oktatás szünetelvén, a tankönyveknek az Erdészeti Technikum által írásos körlevélben elrendelt részeiből otthon tanulgattunk, édesapám asztalosműhelye pedig a jelzett patikától kb. 200~250 m-re volt… ]. A forradalom és szabadságharc eltiprásához kapcsolódó, fanyar humorba csomagolt népi vélemény-kifejezés egyik formája volt az utcai lángos-sütőknél hetekig-hónapokig naponta több ezerszer lejátszódó rigmusos rítus az árus és a vevő között, [ országosan egységesen*** 1 lángos 1 Ft 20 fillérbe került ]: „Forint-húsz a forró lángos!” --- „Le van sz..va Kádár János!”. [ Tudtommal országosan elterjedt volt ez a dafke ]. Majd a tél előre haladtával - a Bakonyban rejtőzködő szabadságharcosok, nemzeti kézbe átmentett fegyverarzenál, és Nagy Imre honvédelmi minisztere, Maléter Pál kiszabadulásának reményt adó álhírei okán - városszerte megjelent a felirat: „MUK”, azaz „márciusban újra kezdjük!”. Miközben a város kulcsfontossági pontjain szovjet tankok posztoltak éjjelnappal, ágyúcsövük végére „a baráti/testvéri békés szándék jeleként” olajban impregnált papírzacskót(!) húzva, óvszer jelleggel… Még a tél közepén a Rába kettős-hídnál az egyik mongoloid képű szovjet katona - miután a hadtápjuktól 2 napig sem élelmiszert, sem vizet vagy teát nem kapott - a tankból kitámolyogva rosszul lett; jószívű emberek ( nem a megszálló agresszort, hanem csakis a családjától, az édesanyjától messze vezényelt kiskatonát, az embert látva benne ) pohár vízzel élesztgették; és bár tiltva volt nekik a civilekkel szóba állni, a tatár-forma első szavai - rámutatva a Rábára(!) - ezek voltak: „Szuez, imperialisztü-fasisztü”… ( Egyidejűleg zajlott az ún. szuezi

válság, és a Magyarország megszállására Szibériából frissen átcsoportosított közkatonáknak a parancsnokaik/politikai tisztjeik a „hova” kérdésre nyilván ezt az „eligazítást” adták. A Rába kettős-hídnál magához térőnek is hiába mondogatták az oroszul pár szót tudó győriek, hogy „Evropa, vengerszkíj, revoljúcija”, és hiába mutattak bizonyításképpen a keresztény templomainkon - karmeliták, székesegyház, evangélikus öregtemplom - ékeskedő keresztekre ). *** ’56/’57 telén sorban állás friss kenyérért Budapesten, egy lángos-üzlet előtt:

A ( Kádár kinevezését Hruscsovval előzetes titkos találkozón egyeztető Tito ) jugoszláv nagykövetségén nov. 4.-én menedéket kérő és látszólag megkapó Nagy Imre törvényes miniszterelnök tisztéről nem volt hajlandó lemondani a Belgrádon keresztül Moszkva, ill. közvetlenül Kádár megüzent felszólításai ellenére sem. Nov. 22.-én Nagy Imre és társai nem gyakorolták tovább a menedékjogukat, és bízva a Kádár-adminisztráció által tett bántatlansági ígéretben, elhagyták a jugoszláv követség épületét. A megszálló szovjet csapatok – megszegve a jugoszlávokkal történt megállapodást – azonnal őrizetbe vették, másnap pedig Romániába deportálták őket. Nagy Imre a többszöri felszólítás és erős politikai nyomás ellenére ott sem volt hajlandó aláírni a lemondását és elismerni Kádár János kormányát. 1957. tavaszán Kádár Moszkvában megállapodott az SZKP vezetőivel abban, hogy „a Népköztársaság törvényes rendjének megdöntésében” fő-felelősnek/fő-bűnösnek minősített személyt bíróság elé állítják: Nagy Imrét áprilisban letartóztatták és a Snagov-i háziőrizetből Bp.-re vitték. Nagy Imre a kényszerítő eszközök és módszerek ellenére sem vallotta magát bűnösnek. 1958. június 15.-én halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélték, nem kért kegyelmet.** ** Nagy Imrét és társait 1958. június 16.-án végezték ki. Holttestüket a börtön udvarán temették el, kátránypapírba drótozva. 1957 elejétől 1961 nyaráig folyamatosak voltak a kivégzések, az áldozatok 16 és 66 éves életkor közöttiek voltak az elítélésük kihirdetésekor. Ma 356 fő szerepel „a listán”, közülük 10 nő. E névsorba ( ld. az alább megadott tárhely/link ) vették fel azt a 6 személyt is, akiket nem fogházban végeztek ki, hanem sok tanú szemeláttára másutt vertek agyon karhatalmisták, továbbá a kapuvári gyökerű győri politikus: Szigethy Attila - a forradalom alatt és közvetlenül utána a Dunántúli Nemzeti Tanács vezetője - is, aki politikai őrizete során, de pontosan még nem tisztázott körülmények között halt erőszakos halált. 1957-ben/”kezdetben” mintegy 22.000 főt börtönöztek be, és további 13.000 főt internáltak. A 2 amnesztiával ( 1960 és 1963 ) Kádár mintegy 3.000 politikai foglyot engedett szabadon. „Cserében” a Nyugat a diplomáciai kapcsolatok felvételével legalizálta de facto a Kádár-politikát. Az eleve e célból kihirdetett amnesztiákat kádári kompromisszumnak szokás nevezni. Mindezekről a Kádár Jánoshoz közvetlenül vagy közvetve kapcsolódó eseményekről Magyarország korabeli lakossága semmi konkrétumot nem tudhatott/nem tudott; az események többsége a Gorbacsov-i glasznoszty-fordulat ( 1985 ) után kutathatóvá vált szovjet archívumok anyagaiból, továbbá a magyarországi rendszerváltás egyik döntő politikai aktusa: az Antall-kormány hivatalba lépése ( 1990.05.23. ) után kutathatóvá vált honi archívumok anyagaiból és néhány szemtanú visszaemlékezéseiből derült ki, bő másfél évtized alatt. Fegyelmezetten tudomásul kell venni, hogy Kádár koránt sem szürke egyéniségének, nagy hullám-hegyekkel és völgyekkel jellemezhető életpályájának a fentebb vázolt gyarlóságai és bűnei - árulásai, nemzet-ellenes bűnei is! épp úgy a részei, mint a róla sokakban megmaradt pozitív képre okot adó tulajdonságai és tettei. A tények nem tehetők meg nem történtté, sem pro, sem contra. Megbocsátani csak az őszinte bűnbánattal bocsánatot kérőnek lehet. Kádár soha nem kért bocsánatot a magyar nemzettől ’56-ért, az azt követő bő fél évtized véres terrorjáért, az „ideiglenes” szovjet megszállásért. És: a véres diktatúrát követő „puha” diktatúra is önkényuralom, így bár változó mértékben, arányban, de valamilyen fokon arra is érvényes Illyés Gyula: „Egy mondat a zsarnokságról” c., az

egyértelmű erkölcsi értékrend okán katartikus verse ( Irodalmi Újság Bp., 1956. november 2. ), http://www.irodalmijelen.hu/05242013-1345/egy-mondat-zsarnoksagrol-illyes-gyula-verse-szabo-kristof-grafikaival . Az ellenállás és a nyílt terror általi „konszolidáció” néhány eseménye, dátum szerinti sorrendben: http://allamszocializmus.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=716567 1956. dec. 4.: nőtüntetés Budapesten a Hősök terén. Dec. 5.: a forradalmi bizottságok feloszlatása. A Kádár-kormány kiadja a Fehér könyv első kötetét, mely az „ellenforradalom” jellegét tárgyalja. Dec. 6.: a Kádár mellett és ellen tüntetők véres összecsapása Budapesten a Nyugati téren. Dec. 8.: sortűz Salgótarjánban. Dec. 9.: betiltják a területi munkástanácsokat. A hatalom rajtaütés keretében a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács kb. 200 vezetőjét letartóztatja. Dec. 10.: sortűz Miskolcon. Dec. 11.: sortűz Egerben. Betiltják a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsát. Az 1956.: 28. tvr.-tel elrendelik a statáriumot, ( a rögtönítélő bíróságok 1957. nov. 3.-ig működnek ). Dec. 11~12.: az utolsó sikeres sztrájk. Dec. 13.: éjszakai kijárási tilalom lép életbe. Dec. 14.: újra bevezetik az internálást ( „közbiztonsági őrizet” néven ). 1957. jan. 6.: megjelenik a Kádár-kormány programja, amelynek „elemző” felvezetésében „Nagy Imre árulása” szerepel „az ellenforradalom” egyik legfőbb okaként. Jan. 10.: az ENSZ különbizottságának megalakulása a „magyar kérdés” kivizsgálására. Jan. 19.: kivégzik az első forradalmárokat. Febr. 12.: Az MSZMP IIB döntése a Munkásőrség megalakításáról. Febr.: az ENSZ megtagadja a magyar küldöttség mandátumának érvényesítését. Márc. 21.: megalakul a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség/KISZ. Márc. 27.: a romániai Snagov-ban megkezdik Nagy Imre és társai letartóztatását ( egy bukaresti börtönbe kerülnek ); ápr.: Nagy Imrét és társait egyenként, titokban visszahozzák Magyarországra. Máj. 27.: megállapodást írnak alá a szovjet hadsereg további [ ún. „ideiglenes” ] magyarországi tartózkodásáról. Jún. 27–29.: az MSZMP első országos értekezlete; Kádárt választják első titkárrá. Júl.: az MSZMP KB határozata a mezőgazdaság kollektivizálásáról. Szept. 10~14.: az ENSZ közgyűlése megtárgyalja a magyar kérdéssel foglakozó különbizottság jelentését, majd 14.-én elmarasztalja a Kádár-kormányt és a Szovjetuniót. Nov. 3.: feloldják a statáriumot. Nov. 14~19.: a kommunista pártok moszkvai értekezlete, amely orthodox sztálinista zárónyilatkozattal zárul, és „elítéli a titói revizionizmust”. Kádár felszólalásában „igazolja” az '56-os szovjet „katonai beavatkozás és testvéri segítségnyújtás” jogosságát. Dec. 21.: döntés a Nagy Imre-per megrendezéséről; az MSZMP KB jóváhagyta a hónapok óta kész jelentést. Kádár már a nyár közepén az ítéleteket(!) is megfogalmazta: 1957. aug. 26.-án Moszkvában pedig Biszku Béla belügyminiszter egyeztette a vádiratot és az ítéleteket(!) Jurij Vlagyimirovics Andropovval, az SZKP KB Szocialista Országok Együttműködési Főosztálya vezetőjével, és más szovjet vezetőkkel. Az előzetesen meghozott és Moszkvában jóváhagyatott ítéletek birtokában 1958. február 5.-én megkezdődött a titkos [látszat-]per, amelyet a katonai bíróság Fő utcai tárgyalótermében tartottak. 1958. júl. 22.: az MSZMP PB határozata a vallásos világnézet elleni harcról. *

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Magántörténetem a KISZ-ről. 1957. március végén a Soproni Erdészeti Technikum akkori MSZMP-párttitkára, a Rákosi idején szakérettségis, majd pártösztöndíjas Cseresznyés Géza ( 1956~’61 között a Technikum tanára, levelező úton diplomát szerző erdőmérnök ) egy délutáni szilencium után az osztályteremben maradásra szólította fel Bán István osztálytársamat és engemet: „Este osztálygyűlést hívok össze, megalakítjuk nálatok is a KISZ-t. Ti vagytok az osztály 2 legjobb tanulója, elvárom, hogy elsőként jelentkezzetek, hogy aztán a többiek e mintát látva önként csatlakozzanak. Van kérdésetek?” --- Bán Pista édesapja munkástanácsi tevékenysége okán a kistarcsai internálótáborban volt, hónapok óta azt sem lehetett tudni róla, él-e még. Így Pista - édesapja sorsát a KISZ-be lépéssel talán jobb irányba befolyásolás reményében kényszeredetten igent mondott. Bolla Sándor - a 15. életévét éppen csak betöltött I/„A” osztályos „éltanuló” pedig kamaszosan~kurucosan oda vágta a tanár-elvtársúrnak, hogy „Nem! Én magyarnak születtem, nem kommunistának!”. Cseresznyés azonnal dr. Tuskó László igazgató úrhoz rohant, példa-statuáló kirúgásomat követelve, ám az igazgató „még éretlen gyerek, majd fokozatosan megneveljük” szöveggel ezt elhárította, és még

csak ellenőrző könyvi negatív bejegyzést sem kaptam. [ Évtizedekkel később az Erdészeti Tudományos Intézet/ERTI gödöllői kutatóállomását/arborétumát vezettem, ahol az embernek és szakembernek egyaránt kitűnő dr. Tuskó Lászlónak is voltak kísérletei, akkoriban beszélgettünk ezekről a dolgokról is ]. Nem is léptem be a KISZ-be sem aznap este, sem még 3 naptári évnyi időtartamban. Érettségi előtt dr. Tuskó László magánbeszélgetésre hívott az igazgatói irodájába és közölte: „Hiába jeles a bizonyítványod, hiába ír a tanári kar az egyetemi felvételid mellé akármit, ha nincs mellette KISZ-ajánlás, nem fognak felvenni. Ha rászánod magadat a jelentkezésre, én vállalom az iskola KISZbizottságánál, hogy magam is támogatom/javaslom a felvételedet.” E világos beszédre beadtam a kérvényemet, az előírt ún. Kilián-próba társadalmi munka kontingensét is igazolták. El is jött a kérvény hivatalos megtárgyalásának estéje, dr. Tuskó is odajött, és mondott pár jó szót az érdekemben. Ekkor megszólalt az akkor III. osztályos tanuló, KISZ-titkár Ulreich József: „Ez mind rendben van, azonban Bolla, te minden vasárnap a hónod alá kapsz egy kis fekete könyvet, és irány a [ Sopron ] Deák-téri református templom. A KISZ-be hogyan léphetne be, aki ennyire elkötelezettje a klerikális reakciónak?!” 18 éves korom hevességével kirúgtam magam alól a széket, és Ulreich képébe harsogtam: „Kikérem magamnak: az egy szent könyv, soha nem gyaláznám meg azzal, hogy a hónom alá csapom!”. A kés megállt a levegőben, szegény jó ( sajnos néhai ) dr. Tuskó igazgató úr is magába roskadt, engem a teremből kiküldtek, majd kiüzenték, hogy nem vesznek fel a KISZ-be, mert „még fejlődnöm kell”. Pár nap múlva el kellett küldeni a középiskolákból a főiskolákra, egyetemekre a felvételi kérvényeket, --- az enyém mellett nem volt KISZ-ajánlás. Rá 2 hétre egy pénteki napon Győrben volt egy össz-megyei orosz verseny középiskolásoknak, értelmiségi született oroszokból és bp.-i orosz-szakos gimnáziumok nyelvtanáraiból álló zsűri előtt: szövegeket kellett fordítani oda-vissza, szótár használatával is, anélkül is; verset kellett mondani oroszul; végül volt egy igazán nem könnyű „ki tud többet a Szovjetunióról” c., oroszul kitöltendő ív, amelyben ( szerencsémre ) a kérdések zöme természetföldrajzi és középkortörténelmi témájú volt. A több mint 50 versenyzőből megyei 2. lettem, úgy, hogy az orosz nyelvi szakos gimnazisták ( ahol órarendi tárgy volt a napi 2 órányi orosz nyelv-tanulás, + még orosz nyelvű szakkörök is ) ugyanabban az egyetlen mezőnyben voltak, ahol én is, az erdésztechnikumi heti 2 órás orosszal. És a másnapi „Kisalföld” megyei napilap ezt név szerint és az iskola jelzésével meg is írta… Hét végi győri szülői házi tartózkodásom után hétfőn kora reggel Sopronban a vasútállomáson a némileg alkohol-befolyásolt Cseresznyés Géza tanár-elvtársúr várt, kisebb diákdelegáció élén, közölte, hogy automatikusan felvettek a KISZ-be, majd „diadalmenetben” kísértek az Erdészeti Technikumba, mint aki az iskola jó hírét „ilyen fontos fórumon” öregbítette. És Cseresznyés Géza még aznap elküldött rólam egy olyan „veres” politikai dicshimnuszt az Erdőmérnöki Főiskolára a felvételi kérelmem mellé pótlólag, hogy a sikeres érettségit követő sikeres felvételi vizsga után, de még tanév kezdés előtt behívtak a Főiskolára: „KISZ-vezetőképző tanfolyamra”, --- miközben életemben egyetlenegy KISZ-gyűlésen voltam, ahol elutasították a felvételi kérelmemet, és még KISZ-tagkönyvem sem volt… [ Orosz nyelvtudásom okán megkérdezésem nélkül… - a középiskola vezetésének egy részében ekkor - „hiszen már KISZ-tag” - még az az ötlet is felmerült, hogy menjek szovjet egyetemre; döntésük nyomán dr. Tuskó informálódni volt kénytelen Bp.-en, ám hála Istennek! - 1960. őszére a magyarok nem kaptak beiskolázási lehetőséget Szovjetunió béli erdészkarokra. A talajtani főprofilú Tyimirjazev-akadémiára, majd onnan különbözetivel erdészkarra átkerülésre vonatkozó bp.-i „ajánlatot” így könnyedén el tudtam hárítani, nem veszélyeztetve a már Sopronban a Főiskolán lévő felvételi kérelmemet: én csakis erdész akarok lenni. Sokkal utóbb láttam a SZU-ban végzett erdész(nek is mondható) üzemmérnökök és valódi erdőmérnökök jó néhány tankönyvét, jegyzetét, és több személlyel beszéltem is: ezért is mondhatom, hogy „hála Istennek” --- Sopron színvonalával egy napon említeni sem lehet az ottani korabeli felsőfokú intézményekét, túl a SZU-beli „elvtársi légkörön”, vagy hogy minden szakdolgozat kezdő 1/4-e kötelezően SZKPpárthatározat átmásolásokból meg Lenin-idézetekből kellett, hogy álljon, a fiatal életkorból pedig szinte törvényszerűen következtek a vegyes házasságok. Végül: „oroszt gyakorolni” többször jártam Bulgáriában, ám soha életemben nem jártam a Szovjetunióban. Kárpátalja magyar és ruszin föld, oda is csak akkor mentem el, amikor már a SZU-ból kivált Ukrajnába tagolták be. És életemben 1-szer tüntettem a rendszerváltoztatást megkezdő Antall-kormány ellen: 1991-ben, az ellen a magyarukrán alapszerződés ellen, amely nemzetközi jogilag semmi érdemit nem tartalmaz a kárpátaljai magyarság, mint magyar nemzetrész egyéni és közösségi/kollektív jogainak biztosítására, csakis „varázsigéket” ]. A soproni főiskolán/egyetemen [ mert hogy közben „kifutott” a faipari kar 1. végzős csapata, és 2 karral újra egyetemmé válhatott az Alma Mater ] egyébként sok minden jót lehetett tenni a KISZ égisze alatt, főként az ottani KISZ-t irányító-vezető erdőmérnök oktatók jóvoltából. Harmadéves koromban az évfolyam KISZ-titkára egy üzenetet hozott az egyetemi KISZ-bizottság titkárától, hogy este menjek el az új „vezérkart” felállító gyűlésükre. Egy cédulán visszaüzentem neki: „Nem születtem Leninnek”. Ő pontosan tudta, mire célzok, hiszen korábban ő is előfordult a Deák-téri református templomban. [ 3~4 év múlva újra többször is: ott volt az esküvőjük, majd ott keresztelték meg a fiukat ]. Visszaírta: „Nem a lelkedre, hanem a munkádra van szükségünk”. Így hát este elmentem „KISZ”-ni. Politikai tisztséget ( agit. prop., meg efféle ) nem

vállaltam, harmadéves koromtól a diplomavédésig az egyetemi Tudományos Diákkör/TDK titkára voltam, és hála a kitűnő diáktársaknak: sikert sikerre halmozva minden évben elhoztunk néhány dobogós helyes kitüntetést szakdolgozatainkkal az országos versenyekről. Továbbá 3 ősszel részt vettem a selmeci~soproni diákhagyományoknak megfelelő balek-oktatásban: selmeci, tehát nagy-magyarországi(!) erdészeti felsőoktatás/egyetem-történeti előadással és a soproni TDK népszerűsítésével. Egyetemi KISZ-égiszű, főként a TDK-val kapcsolatos tevékenységemre ma is büszke vagyok. Az „erővonalak” azonban az egyetemi KISZ-bizottság számára is mindenkor egyértelműek voltak, így a KISZ-bizottságban én voltam az egyetlenegy, akinek V. éves korunkban eleve föl sem ajánlották, hogy lépjen be az MSZMP-be… Diplomaszerzés után soha nem került szóba a KISZ, kivéve katonai szolgálatunkat, ahol azonban mindössze egy behúzott strigula volt a nyilvántartásban. [ Utóbb a középiskolai KISZ-titkárból dr. Ulreich erdőmérnök és soproni városi tanácselnökhelyettes lett, abbéli státusában is, majd vállalatigazgatóként is, napjainkban pedig nyugdíjasként is sok jót tesz egykori iskolánk, az Erdészeti Technikum és jogutódjai javára. Cseresznyés Gézát, a velünk párhuzamos „B” osztály osztályfőnökét volt diákjai „kiutálták” az 5 éves osztálytalálkozókról, utóbb már el sem ment azokra, majd évtizedek múlva római katholikus pap temette el, Isten nyugosztalja! ]. *

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

A nyílt diktatúra/véres megtorlásokkal „konszolidálása” utáni ún. érett ( 1963-1979 ) Kádár-korszak, majd a kádárizmus hanyatlásának számító utolsó évtized árnyoldalai, [ vázlat ]: A pártvezetés 1963-ra teljesen tekintélyelvűvé vált. Kádár meghirdette az „aki nincs ellenünk, az velünk van” politikáját: már nem volt kötelező hitet tenni a rendszer mellett, de továbbra is tilos volt bármit cselekedni akár szóban, akár más formában, ami a rendszert a Kádár megszabta irányvonalhoz képest módosíthatta, netán gyengíthette volna. Sok kérdés tabunak számított az irányított nyilvánosságban: a szovjet megszállás tényét, a rendszernek 1956 keményvonalas kádárista értékelésére alapozott legitimitását, bolsevik-leninista ideológiai alapjait, a proletárdiktatúrának nevezett állampárti egyeduralom szükségességét tilos volt megkérdőjelezni és/vagy bírálni. Tabu volt továbbá Kádár János valamint a főbb párt- és állami vezetők személye, a teljes foglalkoztatottság miatti gyáron belüli munkanélküliség ténye, a megmaradó/létező szegénység továbbélése, a határon túli magyarok helyzete. Egyre jobban kiterjedt a lakosság titkosszolgálati megfigyelése, nőtt a besúgóhálózat. A magánélet korábban hagyományos és meghitt eseményeit is igyekeztek ideológiailag átalakítani: az egyházi keresztelő helyett szocialista névadó ünnepséget, templomi szertartás helyett polgári, munkásőr vagy KISZ-esküvőt, egyházi végtisztesség helyett a társadalmi szervezetek által lebonyolított temetési szertartást javasoltak, ill. „vártak el”. A KGST 1973-ra nem tudott, de nem is akart tovább elegendő segélyt nyújtani Magyarországnak. A valamennyi „testvér-ország” - a többi kommunista vezetésű állam - ide látogató állampolgárai által megirigyelt „gulyáskommunizmusnak” nagy ára lett: az ország fokozatosan nyugati banki függésbe került, eladósodott. Noha a kádárista vezetés ideológiájában élesen szembehelyezkedett a Nyugattal, a pártvezetés 1973-tól kezdve rendszeresen kapitalista országokból származó – akkor még elsősorban japán – banki hiteleket vett fel a belgazdasági hiány pótlására. A rendszer az olcsó nyugati kölcsönökből beindított nehézipari és energetikai beruházások nyereséges megtérülését várta, ugyanakkor továbbra is a régi, nehezen eladható árukat termelték, és az így keletkezett veszteségeket is újabb nyugati hitelekkel ellensúlyozták. Az érett Kádár-korszak naposabb oldalai ( kádárizmus syn. „gulyás-kommunizmus” ) [ vázlat ]: A mezőgazdasági termőföldek kényszer-kollektivizálása befejeztekor a közös + háztáji összterületéből a szántóterületnek mintegy 14%-a maradt háztáji kezelésben, a kertterületnek 98%-a, a gyümölcsösnek 22%-a, a szőlőnek pedig mintegy 50%-a. A háztáji termelés súlyát már a tsz-szervezés éveiben, 1959~’61-ben is az állattartás adta. 1965-ben a kistermelők tulajdonában volt a juhállomány 13%-a, a lovak 25%-a, a baromfiállomány több mint 90%-a, a sertésállomány közel 56, és a szarvasmarha-állomány 42%-a. [ Lengyelországban alig volt kolhozosítás, az összes többi szocialista „testvér-országban” viszont gyakorlatilag betiltották a háztájit. Magyarországon a ’60-as évek végétől egyre inkább a mezőgazdálkodás szerves részének tekintették, tekintettel az életszínvonal növelésében betöltött szerepére, ezért nem hangoztatták, hogy „a kisárutermelés szüli a kapitalizmust” ]. A „közösben” a „munkaegység” ellenértékeként kifizetett összeg értéke kezdetben messze alatta maradt a háztájiban/paraszti kisgazdaságban megtermeltekének, amely termékek a család önellátásán túl néha már a városi piacokra is eljutottak. A 60’-as évek végétől jutott el a mezőgazdasági nagyüzemi/közös termelés is arra a szintre, hogy az ország egészének élelmiszer-alapellátása import nélkül is biztonságossá vált.

Az érett Kádár-rendszerben 1956 miatt stratégiai kérdésnek tekintették a hétköznapi szintű elégedettséget, ezért igyekeztek bármi áron, akár fenntarthatatlan módon is(!) növelni az életszínvonalat. Korlátozottan engedélyezték a külföldi ( akár nyugati ) utazásokat: 3 évenként lehetett ilyen irányú kérvényt benyújtani, amit a hatóságok vagy engedélyeztek, vagy elutasítottak. Engedély esetén kb. létminimum-szintű valutamennyiség megvásárlására lett jogosult a kiutazó. A ’70-es évektől évente is lehetett Nyugatra utazni, ha olyan meghívó levelet mutatott fel a kérelmező, amelyben a meghívó magánszemély vállalta a teljes költségviselést, ( ekkor a magyar hatóságok csak 5 dollár „útiköltség” kivitelét engedélyezték ). A meghívó valódiságát a célország magyarországi diplomáciai képviselete is előzetesen ellenőrizte, mielőtt a vízumot kiadta. Írásban nyilatkozni kellett arról is, hogy kint nem vállal munkát a kiutazó. A magyar hatóság kedvezőbben bírálta el a kérvényt, ha a kiutazó közvetlen családtagot ( házastárs, kiskorú gyermek, stb. ) tudott itthon hagyni, a visszatérése szempontjából mintegy túszként… Meghívó híján a kisszámú utazási iroda társasutazásai jelentettek szerény lehetőséget. Mind a 3 évenkénti, mind a sűrűbb kiutazáshoz alapfeltétel volt a munkahelyi javaslat. És mivel szinte minden munkahelyen volt MSZMP-alapszervezet, vagy legalább az 1. számú vezető MSZMP-tag volt… Tehát így ( is ) működött a pártirányítás. A rendszerváltást megelőző 8~10 évben rohamosan tágultak a lehetőségek. Legelőször a magyar cégektől külföldi munkára kiközvetítettek nyertek gyakorlatilag szabad mozgást. Lassú ütemben, de fejlődésnek indult a közlekedés és a távközlés. Támogatott lakás- és lakótelep-építések kezdődtek, sőt, panel-tömbházakból helyenként új városrészek épültek. [ Az akkori tervezők 30 évre garantálták őket műszakilag. Sajnos, jól számoltak: az épületekkel kapcsolatos tömeges gondok, az elkerülhetetlen panel-felújítási programok napjainkban jelentkeznek ]. A beruházások forrása kezdetben még ( az egyre csökkenő ütemben ) növekvő hazai termelés volt, de a tendenciák jelezték e forrás régi formák közötti felhasználásának tarthatatlanságát. A termelés hatékonysága javításának érdekében a kommunista vezetés megpróbálta néhány piaci ösztönző óvatos bevezetését 1968-ban, ez volt az ún. új gazdasági mechanizmus/ÚGM. A prágai tavasz leverésének hatására a gazdasági reform eredményeit vissza kellett fogni, mert a növekvő belső zavarok - „nem szovjet típusú” - politikai megoldását Kádár nem vállalta tovább, az ÚGM kezdetétől egyébként is elég nagy „testvér-országi” ellenszélben. Ám még így is a lakosság körében beindult a kispolgárosodás, a fogyasztás legitimálásával - hitelre vagy készpénzért - bárki vásárolhatott, vagy igényelhetett magának hűtőt, televíziót, autót, hobbi-kertet, hétvégi telket, nyaralót, és egyéb, a komfortérzetet jelentősen javító cikket, amelyek révén maga a politikai rendszer is szimpatikusabbá kezdett válni. A korábbi erőltetett puritanizmust felváltotta a fogyasztói tömegkultúra, az egyenlőség elvét pedig a személyes egzisztencia. VI. Pál pápa 1977. június 9.-én - a forradalom leverése után 2 évtizeddel - a Vatikánban fogadta a találkozást kezdeményező Kádár Jánost: VI. Pál először fogadott magánkihallgatáson kommunista pártvezetőt, a „keleti nyitás” jegyében. A Kádár-látogatás idején Mindszenty József bíboros már halott volt. Az a Mindszenty, aki a következőket írta még 1971-ben: "A kommunisták ma is nyíltan hirdetik, hogy céljuk - a vallás és az egyház kiirtása - nem változott. Csak finomultak módszereik, csiszoltabb a taktikájuk. Ezzel nemcsak a világot sikerült megtéveszteniük, hanem az egyháziakat is. … Így jön létre a világ felé egy látszólagos jó viszony, mely azonban csak a diplomáciai síkon érvényesül, anélkül, hogy vertikális hatása volna. Az alsóbb régiókban a papság és a hívek változatlanul szenvedik az elnyomatás keserűségét.” A Magyar Szent Korona és a többi koronázási kincs 1978.01.05.-án érkezett haza Magyarországra, --- Jimmy Carter, az USA elnöke - baptista segédlelkész, rá egy évre a „tárgyalások a hadászati fegyverek korlátozásáról [ Strategic Arms Limitation Talks/SALT-2.]” bécsi aláírója Brezsnyev mellett - ekkorra alkalmasnak találta az ország belső állapotát a Szent Korona visszaszolgáltatására: „a magyar népnek” --- azzal, hogy az átadás-átvételi ünnepségen maga Kádár nem vehet részt… A „2 világhatalom/2 világrendszer” nemzetközileg is „véglegesnek” látszó ténye, a magyarországi „gulyáskommunizmus” kispolgárosodási anyagi lehetőségei, az Aczél György ( született: Appel Henrik ) „3-T”-s kultúrpolitikája által markánsan limitált, ám a többi szovjet-csatlós európai „testvér-országéhoz” képest szabadabb közéleti szellem érthetővé teszi, hogy a ( nem apparátcsik ) magyar értelmiség messze túlnyomó része is igyekezett saját alkotó munkája révén egzisztenciát teremteni, családja körülményein javítani, s ha lehetett: világot is látni. 1979-ben az Erdészeti Tudományos Intézet Gödöllői Kutatóállomása [ „a párton” kívüli ] vezetőjeként 1-személyes, 10 napos bulgáriai szakmai tanulmányutamon a szófiai szakminisztériumtól kísérőmnek kijelölt, össz-európai

látókörű, több nyelven beszélő bolgár erdőmérnök kolléga okkal foglalta úgy össze a kelet-európai, ezen belül magyarországi tapasztalatait: „Ti vagytok a Kelet Nyugat-ja”. 1980. őszén édesapám temetését intézve, és abbéli meggyőződésemben, hogy az egész felnőtt életét Győrben leélt, most itt egyedül maradt idősödő édesanyámat nem szabad ide 150 km-re, egy számára ismeretlen közegbe - akkori munkakörömnek megfelelő lakóhelyemre - „átültetni”, hanem Győr közvetlen környéki állást kell szereznem, fölmentem a megyei tanács mezőgazdasági osztályára tájékozódni, hogy hol van Győr körzetében nagyobb erdőterülettel és/vagy fafeldolgozással bíró mezőgazdasági termelőszövetkezet, ahol állást ( és lakást ) tudnék kapni. Az osztályvezető bő ¾ órában kifaggatott [ az akkor másfél évtizedes ] szakmai múltamról, és annak ellenére megyei tanácsi erdészeti és természetvédelmi főelőadói állást [ és lakás-/ház-vásárlási támogatást ] ajánlott, hogy közöltem: nem vagyok és nem is leszek párttag. Tanúsíthatom, hogy abban a bő fél évtizedben, amelyet a Győr-Sopron megyei* Tanács VB. Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Osztályán, tehát az államigazgatásban erdész és természetvédő szakemberként dolgoztam, szinte minden korlátozás nélkül tudtam alkotó munkát végezni. Erről ( is ) bővebb anyag a honlapomon http://www.palmito.hu/ , meg az ott jelzett, továbbá az Erdészeti Lapok digitális archívumában meglévő szakirodalmi munkáimban olvasható. Ez nem kis mértékben annak a légkörnek volt köszönhető, amely azt megelőzően jellemezte a győri székhelyű intézményt, mielőtt oda helyezték az MSZMP megyei pártbizottság néhány ejtőernyősét. A poszt-sztálinista kövület Szabó Mihály, dr. Tamás Csaba és más „elvtársak” rémuralma elől hamarosan el is távoztam onnan, szakigazgatási ( természetvédelmi, majd erdőfelügyeleti ) pályára. *[ 1950~1990 között Győr-Sopron megye volt a neve ennek az államigazgatási területi szervezetnek, 1990-ben került a megnevezésbe a „Moson”, utalva a valós történelmi előzményekre. A Szigetközben több mai község egész határa, továbbá a Nagy-Duna bal parti anyaközségüknek a jobb partra átnyúló, a párizsi békediktátumig ( 1947. február 10. ) jogfolytonosan az eredeti hovatartozással nyilvántartott határrészek okán indokolt lenne a „Pozsony” további névbővítés is, ahogy ezt megtették csonka-„Bereg” esetében, ill. meg kellene tenni pl. „Csanád”, stb. kapcsán is… ]. A kádárizmus ambivalens hanyatlása ( a Kádár-korszak utolsó évtizede ), kísérletek [ vázlat ]: Az 1973-as és 1979-es olajválság, valamint a hitelekből fenntartott (mű)jóléti politika elhúzódó kölcsönhatásai miatt 1982-re államcsőd-közeli helyzetbe sodródott az ország. A kiutat a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank kölcsönei jelentették, ám ehhez az országnak be kellett lépnie a világ két legnagyobb tőkével rendelkező kapitalista szervezetébe. Magyarország 1982 óta tagja a Nemzetközi Valutaalapnak - International Monetary Fund/IMF - , szintén már 1982-ben kezdeményezte a Világbank gyűjtőnevű bankcsoportból a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankkal (IBRD) is a kapcsolat-létesítést, és ’83-ban felvette az 1. kölcsönt. A kölcsön-/hitel-folyósítók Ianus-arcából akkor még csak a rövid távú előnyök látszottak, ( mára a több nemzedék életét sújtó adósrabszolgaságé is ).

Engedélyezték a magánszektor egyre nagyobb szerepvállalását is. A gazdaság elkezdett átalakulni tervgazdálkodásból piaci alapúvá. Az ártámogatások csökkenése miatt az infláció növekedni kezdett. Évente emelkedtek az árak. Az életszínvonal emelkedése megállt. A kormány továbbra is a nagyobb részt orthodox-bolsevik, kisebb részt reform-kommunista eszmeiségű állampártnak volt alárendelve, a parlament puszta formalitás volt. 1987-ben a lakiteleki találkozón megalakult az első ellenzéki párt, az MDF, amelyet a fennálló rendszer az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalások előtt legitimált, hogy törvényes tárgyalópartnere lehessen az állampártnak.

A magyar kormány és a Világbank 1988.07.01-jén írta alá az „Ipari szerkezetátalakítási kölcsön” ( ISAL ) szerződést, amelynek hatására megszületett többek között a társasági törvény és a hozzá kapcsolódó egyéb törvények. Így lehetővé vált az állami vállalatok részvénytársasággá alakulása, természetes személyeknek szavazati jogú részvényvásárlása, valamint természetes személyeknek kft. és rt. alapítása. Átalakult a vállalati jövedelemadózás. Átalakult a vasipar és a szénbányászat. A termelői és fogyasztói ártámogatások összege jelentősen ( bár nem a vállalt 10%-kal ) csökkent. *

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

A szovjet fegyverek brutális közreműködésével a magyar nép forradalmát leverő és Nagy Imre törvényes kormányát megdöntő Kádár-rendszer legitimációja a vérbosszúval beszennyezett hatalomátvétel miatt mindig megkérdőjelezhető maradt jogilag is. Ezek a kérdőjelek megjelentek az emigráns magyar sajtóban és irodalomban, majd a ’70-es évek legvégétől, a ’80-as évek elejétől a hazai szamizdat-irodalomban, a cenzúra éberségét kijátszva pedig néha már nyílt színen is. 1988 tavaszán Kádár János, a kommunista Magyar Szocialista Munkáspárt/MSZMP főtitkára egy amerikai televíziónak adott interjúban kijelentette, hogy Nagy Imrét nem lehet rehabilitálni. A kivégzés 30. évfordulóján, 1988.06.16.-án a rákoskeresztúri Új köztemetőben 300~400 ember helyezett el koszorút a 301-es parcellában: a mártírok feltételezett sírjánál, a Hősök terén pedig virágot tettek az Ismeretlen katona sírjára. A Batthyány-emlékmécsesnél 100~150-en jelentek meg, köztük az ellenzék több vezetője, s miközben a rendőrség 16 személyt lefogott, a tömeg Nagy Imrét éltette. A Televízió székháza előtti téren emlékbeszédek hangzottak el, a Mártírok útján lévő Ferences-templomban csendes megemlékezés volt. Ugyanezen a napon Párizsban, a PèreLachaise temető 44-es parcellájában felavatták a forradalom kivégzettjeinek jelképes síremlékét. 1988.11.24.-én a Történelmi Igazságtétel Bizottsága/TIB felhívással fordult a hozzátartozókhoz, hogy éljenek jogaikkal, és követeljék a jeltelen sírban nyugvó ’56-os áldozatok földi maradványainak kiadását. Az MSZMP Politikai Bizottsága/PB 5 nap múlva határozatot hozott „az ellenforradalmi események kapcsán politikai bűncselekmények miatt elítélt és kivégzett személyekkel kapcsolatos kegyeleti kérdések rendezéséről”. 1989.01.28-án Pozsgay Imre államminiszter, az MSZMP KP PB tagja rádiónyilatkozatában közölte, hogy az MSZMP történelmi albizottsága [[ nem azonos a TIB-bel! ]] a kutatások alapján "népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt: egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek", valamint, hogy "1956 nem ellenforradalom volt, hanem egy nemzeti érzékenységében, önbecsülésében a diktatúra által megtiport nép jogos felkelése, népfelkelés." A Történelmi Igazságtétel Bizottság/TIB 1989.02.14.-én megegyezett az Igazságügyi Minisztérium illetékes államtitkárával az újratemetések dátumáról, és módjáról: csakis "normális" temetés az Új köztemetőben. Az MSZMP a temetést azzal a kitétellel engedélyezte, hogy az legyen „a nemzeti megbékélés napja"… Az újratemetés napjaiban Sopronban az Egyetem menzáján ( is ) a hirdetőtáblán egy A-4-es fekvő lapon egyszerű, ám mindent kifejező grafika volt látható: » „Magyarország mártír miniszterelnökei” felirat, alatta egyenlő osztatú 2 oszlopban egymás mellett 2 egyszerű tusrajz-portré: gr. Batthyányi Lajos --- 1849. október 6., Nagy Imre --- 1958. június 16.«. A gyászszertartás jelentős részét élőben közvetítette a tv. Erdészeti Egyesületi Helyi Csoportunk egy 3 napos bentlakásos, szakmai előadásokból és terep-bejárásos szakmai bemutatókból álló rendezvényén aznap Csornán egy középiskolai tanteremben voltunk, amelynek előterében tv is volt. A „Micsoda az ember” keretcímű előadás-sorozatban ( időbeli sorrend szerint ) Bolla Sándor ( a HCS titkára ), Németh Ferenc ( a HCS Bedő-díjas elnöke ) és dr. Madas András ( Bedő-díjas, az OEE korábbi elnöke ) tartottak előadást. Madas András [ érettségimkor, 1960-ban az érettségi elnöke a Soproni Erdészeti Technikumban ] előadása egyúttal az Erdészbecsület Tanszék nyitó/1. előadása volt: saját életpályája értékrendjéről. Mivel az azt megelőző szünetben ő belenézett/belehallgatott a tv által közvetített újratemetés-eseménybe, előadását a rendelkezésére álló 1 órányi időtartam felére rövidítve közölte a hallgatósággal - az erdész kollégákkal - , hogy „Budapesten történelmi jelentőségű események zajlanak. Javaslom, hogy mindannyian nézzük az adást, legalább így részt véve abban”. Mindezek okán már a mártír-névsor felolvasásának kb. a félidejétől a gyászmenet megindulásáig Győr-MosonSopron megye valamennyi ott jelenlévő ( akkor mgtsz-, ma magán-)erdészének módja volt együtt lélegezni a fővárosban történtekkel.

A bp.-i Hősök terén gigantikus ravatallá alakított Műcsarnok-homlokzat előtt tartott ünnepélyes megemlékezéssel kezdődött az újratemetés. A hangszórókból felhangzott az 1956-ot követő kivégzések áldozatainak névsora: felsorolták a több mint 3 és félszáz kivégzett nevét betűrendben, http://hu.wikipedia.org/wiki/Az_1956_ut%C3%A1ni_megtorl%C3%A1s_sor%C3%A1n_kiv%C3%A9gzettek_list%C3%A 1ja , közvetlenül a forradalom előtti foglalkozásukat is megnevezve. 12 óra 30 perckor egy percre megállt az élet, és országszerte megszólaltak a harangok. Ezután a Hősök terén Nagy Imre harcostársai és a koncepciós perek túlélői nevében is beszéltek a szónokok. A legnagyobb vihart kiváltó beszédet Orbán Viktor mondta, aki a szovjet csapatok kivonását először követelte országos nyilvánosság előtt http://www.youtube.com/watch?v=4YybjROUMu0. A csaknem 5 órán keresztül tartó tiszteletadás során az emberek szűnni nem akaró sorokban járultak a ravatal elé virágaikkal. Az esemény végeztével a koporsókat és a mérhetetlen mennyiségű virágot gyászkocsikra rakták. A gyászoló családtagok, a barátok, a meghívottak szűkebb köre - legalább ezer ember - indult meg fegyelmezett sorba rendeződve a rákoskeresztúri köztemető felé, ahol a tulajdonképpeni újratemetések megtörténtek. 1989.06.16.-án Nagy Imrének, az 1956-os magyar forradalom miniszterelnökének és mártírtársainak újratemetése a Hősök terén tartott gyászszertartás, majd az azt követő rákoskeresztúri temetés - a kommunista-bolsevik egyeduralom magyarországi befejeződése, a kommunizmusból a demokráciába vezető magyar átmenet, a magyar rendszerváltás egyik legnagyobb hatású szimbolikus eseménye volt. Az újratemetés napja valamennyi ötvenhatos vértanú emléknapja. A rendszerváltó folyamat másik jelentős aktusaként 1989. október 23.-án Szűrös Mátyás, az országgyűlés elnöke a Parlament erkélyén kikiáltotta a Magyar Köztársaságot. *

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Szakmai-egyesületi rendszerváltoztató célú tisztújító közgyűlést tartott az Országos Erdészeti Egyesület/OEE Bp.-en a MTESZ-székházban 1990.04.28.-án: http://erdeszetilapok.oszk.hu/01712/pdf/erdo_1990-_5_189-191.pdf . A létszámarányosan delegált választmányi tagok ( 77 fő ) és a választott küldöttek ( 219 fő ) együttesen adták a küldöttközgyűlés szavazati joggal rendelkező részét ( 296 fő ), „az általános nemzeti megújulás lázas állapotában” ( Jérôme René ) a küldöttek 86 %-a már az ülés kezdetén jelen volt. Az eseményről beszámoló erdészeti szaklap szerint „még a szavazás előtt szót kért Bolla Sándor. Nagy feltűnést keltő hozzászólását írásban is benyújtotta, http://epa.oszk.hu/01100/01192/01712/pdf/erdo_1990_5_210-215.pdf , kívánságára szó szerint közöljük”. Az 1990.04.28.-at megelőző 4 éves ciklusokban dr. Herpay Imre elnök ( 1979~1990 ), Gáspár-Hantos Géza főtitkár ( 1985~1990 ) és dr. Anda István, az Ellenőrző Bizottság vezetője kormányozta az OEE hajóját és készítette elő - néha kötélen táncolva, néha borotvaélen, ám szakszerűen, továbbá minden időkre példamutató gerinccel és következetességgel - a rendszerváltást az erdészeti egyesület akkor több mint 6.000 főnyi tagságú szervezetén belül, gyakran harcolva az állampárt által politikailag támogatott - szakmán belüli és azon kívüli - lobbyk képviselőivel. Az elnök és a főtitkár záróbeszédeiből itt és most csak néhány gondolat, [ kiemelések tőlem, B.S. ]: Dr. Herpay Imre: „Hazánkban nemcsak új kormány van alakulóban, hanem rendszerváltás is van, mindez mély gazdasági válság közepette. Korszakváltás van a politikai~gazdasági~társadalmi viszonyokban, és korszakváltás van az OEE-ben is. Nem láttunk a jövőbe, mégis az igazmondást és őszinteséget követelő vitáink, a többség véleményének a képviselete, mindaz, ami az egyesület életében, vitáiban és kiállásaiban az elmúlt 10~15 évben történt … annak a pluralista demokráciának az előhírnöke volt, amelybe most kívánunk belépni”. „… a helyi csoport titkárok értekezletének egyhangú egyetértése alapján levélben fordultam a MÉM—EFH (( = korabeli szakmai/ágazatirányító-szervezet, egyúttal főhatóság )) vezetőjéhez és a miniszterelnökhöz. Ennek következménye a szakmai közvéleménynek a megfélemlítés légkörében féligazságokkal, elferdítésekkel és valótlanságokkal folytatott manipulálása volt azzal a céllal, hogy az egyesületet a súlytalanság állapotában tartsák, és a szakmát megosszák. Ehhez járult az a kísérlet, hogy az egyesület működését gazdaságilag is lehetetlenné tegyék. Szeretném hangsúlyozni, hogy ebben az akcióban — a vállalatvezetőket is beleértve — csak a szakma töredéke vett részt, egy közírónk megfogalmazásával élve, a „menedzsment militáns része". Az egyesület testületei pedig azt az erkölcsi szilárdságot mutatták, amelyre reményeinket alapozhatjuk a jövőt illetően is. Az érdekre — bármilyen érdekre — alapozott gazdálkodás csak az erkölcs korlátai között fogadható el”. Gáspár-Hantos Géza: Az elmúlt 40 év után - állami vezetés, MTESZ és párt jóváhagyásával összeállított jelölőlista nélkül - valóban szabadon, demokratikusan választhatja meg vezetőségét tagságunk. [ A most megválasztásra kerülő új egyesületi vezetésnek az OEE nevében ] állást kell foglalnia az erdők tulajdon- és kezelési viszonyában, el

kell érni, hogy a profitéhes nagyüzemek ( lehet ez Rt. is ) helyett az erdő fenntartását és fejlesztését jobban szolgáló erdőgondnokságok kezeljék. [ És a fontosabb hírekről, eseményekről beszámolójában ] „a Győr-Sopron megyei termelőszövetkezeti erdészek megalakították önálló csoportjukat”. [ 1986-ban, óriási politikai „ellenszélben”… ( B.S.) ] Egy a főhatóság néhány exponense sugallatára, ám az egyesületi elnökségben még helyet foglaló „posztbolsevik erők” által is támogatott, az elnök és a főtitkár megbuktatására irányuló puccs elhárításában/meghiúsításában közreműködve akkoriban írtam egy pamfletet, amelyet valamennyi korabeli egyesületi egységnek, így szerte az országban a helyi csoportoknak is megküldtem. A puccs utáni 1. küldöttgyűlésen fel is olvastam, ám leírva egyértelműbb volt, ugyanis bekezdésenként visszatérő rébuszként szerepelt benne az „egyes kis-Király(i)…”, és a kortársak/kartársak pontosan értették, ki(k)ről van/volt szó, viszont nem kockáztattam személyiségi per(ek)et, amelyekre sajnáltam volna az időt. Az „és elvbarátaik” formula mögött pedig a puccs sikerében érdekelt vállalati vezérigazgatóktól a főhatósági/államigazgatási tárca egyik MSZMP-párttitkárjáig kivétel nélkül mindenki belefért, és a kortársak - maguk az érintettek is - pontosan el tudták volna mondani a névsort. Az OEE elnöke és főtitkára részéről páratlan gerinc és civil kurázsi is kellett a szakmai közérdekből velük való szembeszálláshoz. [ A kortársak egyértelműen tudták, csak a név-hasonlóság(ok) okán kell itt és most nyomatékosítanom: az „egyes kis-Király(i)…” “elvtársak” közé még tévedésből sem szabad belegondolni akkori kedves “harcostársamat”, - akinek sok-sok szakmai anyag kidolgozásában lehettem a munkatársa, más témákban az elfogadott vitapartnere - , a rendszerváltozásnak a soproni egyetemen egyik fő szellemi előkészítőjét, utóbb az MDF erdészeti szaktanácsadó testületének vezetőjét, a ( sajnos néhai ) dr. Király László professzort ]. az Országos Erdészeti Egyesület-i rendszerváltást előkészítő/levezénylő GáspárHantos Géza/„G-H G” --OEE győri magánerdész Helyi Csoportunk vendégeként 2009. július 25.-én.

Dr. Herpay Imre már nincs közöttünk. Közel negyed évszázaddal utóbb, 2013-ban végre az Országos Erdészeti Egyesület/OEE is elismeri, és honorálni igyekszik Gáspár-Hantos Géza a maga nemében páratlan nehézségű, egyesülettörténeti értékű, a rendszerváltást előkészítő/levezénylő főtitkári tevékenységét: »tiszteletbeli tagsági oklevél«-lel tünteti ki. Az előzmények és a fent megadott tárhelyű/linkű hozzászólásom alapján is érthetően fölöttébb feszült hangulatú 1990.04.28.-i tisztújító közgyűlésen elhangzott véleményekből még 2 rövid idézet: Halász Aladár: „Meggyőződésem, hogy a múlt rendszernek a jövőt terhelő legsúlyosabb hagyatéka nem az elképesztő adósságállomány, hanem az az erkölcsi fertő, amelybe az elmúlt 40 év alatt az egész magyar társadalom süllyedt, és amelynek — sajnos — a mi szakmánk is részese. Mindaddig, amíg ebből ki nem lábalunk, nem lesz, nem lehet igazi társadalmi felemelkedés”. Bolla Sándor: „Az új elnök és az új elnökség szerepe felelős szolgálat kell, hogy legyen: „befelé" a szakmai k ö z ü g y e k elsődlegessége iránti a l á z a t t a l, „kifelé" pedig h a t á r o z o t t k é p v i s e l e t, az elkerülhetetlen harcokat is felvállalva. A kívánságom: az új elnöktől és az általa vezetett új elnökségtől azt várom el, hogy legalább olyan emberi tisztességgel, méltósággal, szakmai hozzáértéssel és eredményességgel s z o l g á l j á k és k é p v i s e l j é k

a 6000-es tagságot m i n d e n fórumon, mint tették azt ( főleg az utóbbi három évben ) a dr. Herpay Imre által vezetett, most leköszönt elődeik”. *

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

A beteg - a 10 millió országlakos veszélyesen nagy hányadának - mai, 2013-as kórképe/korképe, [ vázlat ]: 1989 - a rendszerváltás: a polgári szabadságjogok és a kapitalizmus bevezetése - után a nagy többség életszínvonala nem emelkedett az általuk remélt/elvárt mértékben, sokaké romlott, a társadalmi egyenlőtlenségek viszont jelentősen megnőttek. E különbségek a kapitalizmus, ill. általában az osztálytársadalmak velejárói, ám ott nem 10~20 év alatt, a közvagyonból a jogszabályi hézagokat kihasználó szabadrablásokkal, hanem évszázadok alatt alakultak ki, és ott a tehetősebbek mindenkor munkaadók is. Az országlakosok igen jelentős hányadának családi megtakarítása nincs, „helyette” adóssága van, a létbizonytalanságot fokozza a munkanélküliség veszélye és tapasztalata --- az emberek biztonságérzete elenyészett. Hullámzó statisztikai adatokkal, de összességében sokat romlott a közbiztonság, az anyagi érdekeltsége okán ( is ) botrány-vadász média ezt még fel is erősíti. Hiába csomagolják a demokrácia frazeológiájába, a politikai erők és a politikusok igen jelentős részének a hatalomért folytatott harca általában leninista(!) módszerű mindmáig: a hatalmat bármi módon megragadni, és bármi módon megtartani. A minden ciklusban előforduló kormányzati hibák, a bal-liberális kormányzati bűnök ( életszínvonalfenntartás és/vagy -javítás továbbra is döntő mértékben kölcsönökből/”más pénzéből”, a nemzeti összetartozást és újraegyesülést hátráltatva a Trianonban időszakosan elszakított magyar nemzetrészek tagjainak megalázása a kettős állampolgárságról szóló 2004. december 05.-i népszavazás „igen”-je elleni állásfoglalással, stb. ), és a világgazdasági válság elkerülhetetlen negatív hatásai sokakban keltik azt a tévképzetet, hogy a kádárizmus/”gulyás-kommunizmus” viszonylagos anyagi biztonsága hosszú távon fenntartható lett volna. A magyarok 1949~1989 közötti 4 évtizedes el-nemzetietlenítése, nemzeti önérzetük~öntudatuk redukálása és/vagy kiirtása okán is --- a megdöbbentő mértékben materialistává ( benne: ateistává ) és kozmopolitává/”globalizálttá” lett szemléletű magyarországi népesség - sajnos: ezen belül vészesen nagy arányban az ifjúság - az 1989 óta bárki számára adott szellemi szabadság közepette a szellemi értékek és lelki javak iránt egyre érzéketlenebb: könnyű célpontjává válva a gazdasági, a politikai, és a szellemi ( benne: hitéleti ) bóvliknak és szélhámosságoknak. Győr, 2013. június 25. *

*

*

( Összeállította: Bolla Sándor ) *

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

„Minta” ( valójában: megdöbbentő bemutatás ) a politikai és szellemi szemétből, amely alig 1 hete hangzott el: „Jól alszik, Viktor?!" Gyurcsány Ferenc - a Demokratikus Koalíció/DK elnöke - beszéde Nagy Imre újratemetésének emléknapja kapcsán ( részlet ) --- 2013.06.16. http://www.youtube.com/watch?v=auB21HD7qsA Egy őrült ember őrült elméjének őrült beszéde ( 26 p ). Gyurcsány Őszöd-öt és önmagát minősíti mércének: “Én azért születtem, hogy jobb legyen”. “Ha van korszakváltás – a rohadt életbe! -, akkor az Őszödön kezdődött!”. Nagy Imrével szemben Kádárt mentegeti nosztalgiázva. Miközben Szt. István igazi örökösének minősíti saját elvbarátait, elavultnak tartja a keresztény-nemzeti küldetéstudatot, fenyegeti az egyházakat is, főként pedig gyalázza Orbán Viktort: “S jól alszik, Viktor? Jól alszik, amikor százezrek magától félnek és rohadt rendszerétől? Csak a szotyolát köpködi rohadt módon a stadionban, vagy köp a nemzetére is?” – harsogja, majd kifejti, hogy a mostani egyházak számára nem a tisztesség, a keresztényi szeretet és megbocsátás a fontos, hanem “Orbán kollégának a hátsó fele”. Gyurcsány „szónoki” előadói stílusa részben a mentális zavar/elmeháborodás jeleit is mutatja, ( gesztikulálása pedig többeket a Benito Mussolini vagy Adolf Hitler nevű világ-felforgató nemzetközi bűnözőkére is emlékeztet… ), részben talán drog-, vagy alkohol-függőségre is utalhat. Szóhasználata helyenként alpári. Mindez: a magánvéleményem. Nem tisztem sem a múlt vagy napjaink Gyurcsány-jelenségének a kommentálása, sem Gyurcsány és „elvtársai” politikai jövőjének esély-latolgatása. De azt láttam az aznapi hírekben, meg ebben a videóban ↑, hogy néhányan a helyszínen végighallgatták, még dicsérték is, és senki nem hurrogta le, nem dobálta meg záptojással vagy pofozta le az emelvényről --- e hallgatóság

politikai és történelmi tájékozottsága szégyenletesen alacsony, viszont bármely választáson érvényesülni fog a demokrácia csapdája: 1 voks = 1 voks… *

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

A 23 és fél oldalnyi „idő-utazással” + a végén e fél oldalnyi elborzasztó „mintával” a Nagy Imre-újratemetés 1989-es eseményéhez képest nagyon fiatalok mai képalkotását, kinek-kinek saját maga által elvégzendő értékelését is szeretném segíteni. 1956/’57-től nagykamasz, 1960-tól közjogilag is nagykorúnak/felnőttnek minősülő fiatalember, 1965-től folyamatosan és Magyarországon munkaviszonyban álló diplomás mérnök voltam, választott hivatásomat/szakmámat soha el nem hagyó kortársként - a történésekben itt-ott szemtanúként is - írtam a fentieket. Győr, 2013. június 25.

( : Bolla Sándor : )