Kováts György
CSILLAGÖSVÉNYEN CSILLAGÖSVÉNYEN Biograffiti
Előszó helyett
1 „Őrzöm én szívemben őket, kik elmentek Érzem érintését még a szeretetnek Mely tükörként tükrözi őseimet sorba Állítva engem ez éltető fókuszba”
CSILLAGÖSVÉNYEN
„Egy augusztusi reggelen Ölembe hullott gyermekem Fehér orcával, pici kézzel Rajta csöpp, rózsaszín ujjacskavéggel Az élettől jogot követelt
S ettől a perctől hárman lettünk már Isten hozott Kolkó, Te Kis Békemadár Az életben az lesz veled is, mint mással Megtölti zsákodat küzdelemmel, százzal
De ne félj, majd segítünk, Jézuska meg én Ügyesen evezni az Élet vad vizén De most még csak pihegsz, s én nézlek, nem is tudod Kicsi ujjacskádat a szájadba dugod.”
Ezzel a gyönyörű, csupa szeretet verssel köszöntött édesanyám 1949. augusztus harmadik napjának azon a csodálatos reggelén, amelyen e világra érkeztem, mint sokszor elmesélte, aranyló napsütésben, és két vicc között; „na, most már ne nevessen, mondta az orvos, és megnyomta a pocakom, s te már ott is voltál a karjaimban” Ez a szeretet beragyogott, elkísért minket, öt gyermekét a halála napjáig. Éltetett, mint a napfény és a levegő. Átölelte barátainkat, szerelmeinket, unokáit, munkatársait, az embereket, akikkel találkozott. Bölcs szeretettel, humorral és rugalmas lélekkel, alázatos és mégis méltóságteljes elfogadással szemlélte a világot minden fájdalmas, keserű tapasztalata ellenére is. E szeretet vigyázott és segített életeimen át, útjaimon a kertek alatt… Sok életem volt. Ez most az ötödik.
2 Egyik sem volt könnyű. Néha úgy jellemeztem magam, hogy egyfajta tüdőshalként vándorlok életadó pocsolyától életadó pocsolyáig. Létezésem gyökerei azonban energiával töltöttek fel a távoli múltból merítve, két irányból jövő őseim életerejéből. Ha emlékeim közt kutatok, ott zsibonganak bennem szüleim, nagyszüleim, s az ő szüleik és nagyszüleik, s azok őseinek megőrzött élet-mozzanatai, melyek a tudat homályos szintjein egybeforrtak jelenemmel. Édesanyám sokgyökerű szellemi örökséget és a családot összetartó erős kötelékeket, hazaszeretetet, sok kis történetet és sajátos családi nyelvezetet örökített reánk. Gyermekkorunkat át meg átszőtték a kacagtató és érdekes adomák, melyeket Mami oly színészi beleéléssel elevenített meg a szerteágazó rokonság életéből, hogy minden távoli ősünk szinte személyes jó barát lett. Életünk részeivé lettek a fura találmány-szavak, mint a „kolkó” – (kölyök), „pityindák”- (aprócska), „vurtrajblincs”- (veréb), „tojgancs” - (tojás), vagy a tojás régies tájszava ” tikmony”, és használtuk is egymás között… No, de ez másik, sőt sok másik történet alapja lehetne. Aztán itt vannak még apai nagymamám, nagypapám is, akik székelyföldről menekültek Trianon idején egy szál ruhában, egy pici babával, elsőszülöttjükkel, hátrahagyva mindent. Velük a hatvanas évek közepéig éltünk együtt hihetetlen szegénységben, de erős szeretetben. Nos, ők is az élet egy meghatározó dialektusával ajándékoztak meg engem, öcséimet és húgaimat. Emlékszem az estékre. A vaskályha vörösen izzott a félhomályban, és mi, amúgy égetni való eleven kölykök, tátott szájjal hallgattuk nagypapa ízes meséit az erdélyi havasokról, medvékről, ordas farkasokról, góbé történeteit keményfejű, agyafúrt atyafiakról, kik nagy furfanggal élték életüket. Más csudás tájakra is elrepítették azonban sóvár lelkeinket ezek az esti mesélgetések. A Kárpátok hűvös fenyveseiből a forró brazíliai őserdőkbe, ahol együtt kalandozhattunk Molnár Gáborral vagy a sötét, rejtélyes Afrikába, hol Kittenberger Kálmán expedícióinak részesei lehettünk. Elefántok, tigrisek, "krokogyélusok", oroszlánok birodalmában kószáltunk. Széljárta sztyeppéken nyargalásztunk vadlovakkal, s füleltünk, hogy a csikaszok éhes kórusára miként felelnek dühös félelemmel a nyájőrző kutyák. . . Így regélte örökségül nékünk nagypapánk imádott szülőföldjének és a természet birodalmának szeretetét, félelmét és féltését, csodálatát. Példát mutatott nekünk egyenes és büszke tartással. Hazaszerető erős lélekkel, méltósággal, mely nagypapa elidegeníthetetlen sajátja volt. Nagytermészetű, nyakas, lófő székely. Hirtelen haragjának mennydörgő mennyköveit szerető nagymamánk hárította el felőlünk. Szertelenségünkben nagyon is alapos okot szolgáltattunk olykor ez égzengésre. Nagymamánk ujja sínylette meg egyszer csínytevésünket. Történt ugyanis, hogy öcséimmel elterveztük, hogy ólomkatonáinkkal harcolt várháborúinkat rugós ágyú helyett valódi puskaporral vívjuk
3 ezentúl. Persze akkortájt még halovány álom sem volt az Internet, de voltak könyvek, és mi nagyon szerettünk olvasni. Az Egri csillagokban pontosan le volt írva, miként is kell puskaport gyártani. Több sem kellett. Kikunyerált forintokból a közeli szatócsboltban salétromot, ként és faszenet vásároltunk oly mennyiségben, hogy a segéd végül átjött nagyszüleimhez érdeklődni. No, de addig is mi vígan daráltuk az összetevőket nagymama féltett, rézbetétes kávédarálóján. Persze ágyú is kellett. Ezt aztán meg is találtuk a piszkavas díszes fogantyújában, amely rézből volt, s a középkori vármozsarakra hajazott egészen. Hogy miként fúrtuk ki a gyújtólukat a tetején? Azt ma már nem tudom. Talán az ezermester szomszéd műhelyében, ahol sokféle szerszám volt és egy szépséges Ford T-modell is parkírozott. . . Nos, megtömtük az ágyút puskaporral, belegyömöszöltük egy ócska cipőnek a nyelvét fojtásnak, és került egy darab ólom is golyóbisnak. Minden készen állt, hogy megvédjük a várat a gaz ellentől. Az elsütéshez egy rozoga diavetítő transzformátorát használtuk. Bédugtuk a drótot a gyújtólyukba, a transzformátort a konnektorba, s lett is haddelhadd. Azonnal kicsapta a biztosítékot. Szétlőttük nagypapa kedves néprádióját, s a dívány is lángra kapott, nem szólva a hatalmas durranásról. Szerencsések voltunk, hogy nem történt ennél nagyobb baj. Nagypapa villámlott, mint Zeusz az Olimposzon. Felragadta a szénpiszkálót, hogy szíjat hasít a hátunkból, e világ csúfját nem hagyja annyiban. Ekkor tört el szegény nagymama ujja, mikor elkapta a piszkavasat. Aznap nem is kaptunk olajba karikázott fokhagymát, s éhgyomorra tértünk nyugovóra. E tettünk igencsak veszélyes volt akkoriban, hiszen ’56 után, a hatvanas évek legeslegelején jártunk, és édesapánk még börtönben ült. Az olajba karikázott fokhagyma gyakran volt ebédünk, vacsoránk. Örök emlékezetemben őrzöm nagymamám azon káprázatos trükkjét is, ahogyan a kenyereket kente. Egy gyors mozdulat előre, és máris vastag zsír, vagy vajréteg pompázott a vékonyka szeleten, s a visszalendülő késsel pedig már le is kaparta róla s kente a következő kenyérre. Drága nagymama, ez Isten adta áldott tehetségével tudta a kevésnél is kevesebbet igazságosan szétosztani, s előteremteni a mindennapi betevőt. Ezt valahogy mi, örökké éhes csemeték is átéreztük, tudtuk. A mai napig mosolyogva emlegetjük fel, mikor együtt vagyunk, akárcsak a „kelebelerizsa” történetét. Máriaremetén voltunk kirándulni unokatestvérekkel. Nagymama kis ebédet is hozott, meggyszószt, egy falat húst bele és rizst egy ételhordóban. Nagy kockás terítő mellé telepedtünk a fűbe, és nagymama kiosztotta az ebédet. Mint a gyerekek általában, hatalmas ricsajjal mindenre figyeltünk csak éppen őrá nem. Egy darabig türelmesen kérdezte, hogy tegyen-e rizst a szószba, de aztán kifogyott a béketűrésből és ránk dörrent, „kelebelerizsa?”. Hát ettől aztán nyerítettünk, mint a lovak, és röhögve ízlelgettük, hogy
4 kelebelerizsa. kelebelerizsa, ő meg cseppet sem haragudva jól hátba vágta a legközelebb ülőt, sok „hüjjje” mondta székely akcentussal. Ettől kezdve gyakran használtuk, ha valaki sokat totojázott, hogy na, most akkor „kelebelerizsa”? Első, máig megmaradó, mély nyomot hagyó emlékeim 1955, 1956-ból származnak. Bonyhádon éltünk, ahol édesapám főkönyvelő volt a zománcgyárban. Lakásunk egy kocsma udvarában volt. Az udvar nyüzsgött az állatoktól. Volt ott kacsa, liba, tyúkok és pulyka, tehenek és disznók. Legjobban a lovakat szerettem az istállóban. Az udvar maga volt a kaland és a rejtélyek kimeríthetetlen tárháza. Ekkor hatéves voltam. Szerencsétlenségemre szeptemberben már iskolába kellett járnom. Nem igazán voltam még iskolaérett, habár János vitézt, az első könyvemet már ki tudtam betűzni. Itt amolyan régimódi falusi oskola volt, ahol vegyesen voltunk gyerekek, elsősök és már magasabb osztályokba járók. A teremben hatalmas kályha állt, s minden reggel szenet vittünk az iskolába, hogy be tudjunk fűteni. Nekem a nagyobbak papírból fényképezőgépet hajtogattak, amibe egy színes képekkel telerajzolt csíkot fűztek. Ezzel múlattam az időt, míg ők szorgosan tanultak. Nehezen szoktam bele az iskolába. Másik emlékem, amint egy hideg és sötét estén, végtelen sorokban tankok dübörögtek végig a fő utcán. Anyukám összegyűjtött minket, gyerekeket a szoba közepére, s emlékszem arra kért, hogy csak imádkozzunk, bármi történik is, ne féljünk, és ne sírjunk, ha a katonák ránk törik az ajtót. --- A háború idején, Budapest ostroma és elfoglalása, felszabadítása (?), németektől való megszabadítása idején, részeg orosz katona követelt órát Mami ikertestvérétől, aki a rommá lőtt emeleti lakásba vezette őt. Anyukám, mint az árnyék osont velük, egy vak lóért nem maradt volna el ikijétől. Boldogan mutattak egy régi, szekrényes ingaórára. Az orosz katona mérgében belelőtt az órába, s aztán a lányokat akarta agyonlőni, miközben a gondnok patrult kiáltott, hogy megölik a babákat. Szerencsére a fegyver csütörtököt mondott, s csak a szegény gondnok fogai bánták a puskatust. Ez az öreg Lechner József óra még ma is megvan. --Ott kucorogtunk hát a szoba közepén összebújva, de hála az égnek nem törtek reánk. Bonyhádon egyébként egy puskalövés sem dördült, legalábbis én így tudom, s nem öltek meg senkit. A feldühödött bányászok ugyan ki akartak dobni egy ávóst az ablakon, de édesapám, nem engedte, s szó szót követett, míg végül is meggyőzte őket, olyannyira, hogy megválasztották a megalakult munkástanács titkárának. Ez lett a főbenjáró bűne a forradalom leverése után. Emlékszem arra is, hogyan menekültünk el Bonyhádról. Egy hatalmas teherautó hanyagul leomlasztott ponyvája alatt, a platón kucorogtunk mi gyerekek, négyen és a szüleim. A ponyva hasadékán kiláttam a teherautó végére, ahol egy nagy láda állt. Rá volt
5 írva, hogy törékeny. Még ma is hallom a két ávós durva röhögését, amint a kocsira felkapaszkodva rugdossák a ládát, ha törékeny, akkor nézzük valóban az é. Emlékszem a viccelődésükre, hogy bele kéne ereszteni egy sorozatot abba a ponyvába, hátha ellenforradalmárok lapulnak alatta. Hála Istennek aztán leugrottak, s fellélegezhettünk. Azóta rettenetes szó nekem a „vér-rontás”, mert alig hétévesen így értettem, s ’56-ról szólva ez a szókép ugrik be. Nem felejtem a felfordult villamosok, az utcán heverő halottak és a rommá lőtt házak látványát sem. Szerencsére gyermeknek is gyermeki lelkem, s a szeretet, ami körülvett bennünket, megóvott maradandó lelki sérülésektől. Nagymamámékhoz menekültünk. 16 négyzetméteren éltünk nagyon sokáig heten a lakás egyik szobájában. Minden rémséget, ami a családra zúdult, igyekeztek elhárítani felőlünk nagyszüleim és anyukám. Édesapámat rendszeresen elhurcolták otthonról. Mindig éjjel jöttek. Felverték az egész családot, s nem törődve az akkor már öt gyermekkel, agyba-főbe verték, Végül, sok rettegett éjszaka után egy, talán már az akkori törvények szerint is törvénytelen népbíróság ítélte el édesapámat. Csak az ENSZ által kikövetelt amnesztiával került szabadlábra, testileglelkileg nagyon leromlott állapotban. Mint elmesélte, sokszor eljátszották a kivégzését. Nyakas székelyként visszament a munkahelyére, ahol segédmunkásként dolgoztatták. Élete végéig másodrendű állampolgárként kezelték. Rehabilitációját nem érte meg, 1991-ben halt meg a félresiklott rendszerváltástól és a gyűlölködő, acsargó közélettől csömört kapva, súlyos betegen. Alig tizenhárom évesen ezt a verset írtam hazaérkezésére;
Megnyílott a börtön megvasalt ajtaja Kitámolygott rajta rabok hosszú sora Sápadt orcájukra rásütött a nap Szívükben is újra boldog remény fakadt
Szabadság-mámortól mentek szédelegve Ki-ki maga útján, csak haza sietve Autók száguldanak, emberek kacagnak Kirakat fénylik, gyerekek nézik Szalad a villamos, beszélni sem tilos Mindez olyan furcsa, szabad vagyok újra!
Megbélyegzett családként éltünk.
6 A környéken sokan, mások is voltak, kiknek valakijük börtönben ült. Valami hihetetlen és ki nem mondott szolidaritás vett akkor bennünket körül. Ha valaki disznót vágott - még tartottak a környéken - ha mást nem, de egy tál vért átküldött, amit nagymama megsütött hagymával, és rizzsel keverve készen is volt a fenséges kolduskása. Emlékszem, hogy már ötödikes lehettem, mikor az osztály a forradalom leverésének évfordulóján bosszúból nem köszönt az orosztanárnőnek. Csak álltunk némán és dacosan. Szegény tanárnő, igazán ártatlan lélek volt, ezt ma már tudom, de akkor gyűlöltük az orosz nyelvet, sírva rohant ki az osztályból. A diri bejött és csak nézett minket hosszasan, majd azt mondta, „üljetek le indiánok, s viselkedjetek rendesen”. Bölcs és bátor ember volt. Apukám börtönből való szabadulása után szüleim igyekeztek pótolni, amennyire csak tudták, ellopott gyermekéveinket. Édesapám indián tábort szervezett nekünk Agárdon. Mindegyikünknek volt indián neve és sastollas fejéke. Én voltam a „Fürgeorr”, mivel állandóan fintorogtam, Miklós öcsém a „Pót-pót fej”, mert egy rovarcsípést elvakart és jó nagy kelés nőtt a nyakán, ami aztán persze pár nap alatt elmúlt, de a név megmaradt. Kisebbik öcsém, Kázmér a „Dunnyog-szúnyog”, mert olyan kis szigorú, rendezkedő volt. Zsuzsa húgom a „Hájas-májas”, mindig éheske, és amíg mi kezet mostunk, ő szépen leeszegette a vékony kis sajt, vagy májas darabokat a kenyerünkről. Kisebbik húgom, Erika volt a „Tejfog”. Ezzel a fog dologgal bizony pici korában, mikor kezdtek kibújni első fogacskái, sok riadalmat okozott. Minden átmenet nélkül fennakadt a szeme, nem lélegzett, s ahányan voltunk, annyian szaladtunk orvosért rémületünkben. Volt, hogy egyszerre két orvos is berobogott, de addigra már látszatra semmi baja nem volt, ott gőgicsélt az ágyikójában. Emlékszem, hogy volt egy lapos fenekű csónakunk is valaki jóvoltából, egy sirály motorral. Az volt ráfestve, hogy „Ördögfióka”. Ránk, izgága kölkökre illett is ez a név. Jó kaland volt ezzel a nehézkes jószággal Surányba pöfögni. Igaz, sokszor evezni kellett, mert lefulladt a motor, s én lévén a legidősebb, enyém volt a másodevezős poszt, ami aztán alaposan megizzasztott. Surányban a Duna-parton sátoroztunk. Egyszer Vészi Endre még egy kis újságcikket is kanyarított rólunk, arrafelé jártában. „Heten a fűzfák alatt” címmel. jelent meg a Magyar Nemzetben. Boldogok voltunk visszakapott gyermekkorunkkal! Általános után gimnáziumba kerültem, hála szüleim minden követ megmozgató igyekezetének. Úgy gondolták, hogy tanulnunk kell ahhoz, hogy a szorító béklyó ellenére is szabad emberek lehessünk, s taníttatnak, amíg csak lehet. Így is lett, és minden gáncs ellenében is szabad
7 emberként éltem az életet. Elmondhattam Petőfivel; „Fázunk és éhezünk / S átlőve oldalunk, / Részünk minden nyomor. . . / De szabadok vagyunk!" (És hogy mily tekervényes és kiszámíthatatlan a sors; negyedik életemben, a kerület könyvtári rendszergazdájaként, néhai gimnáziumom könyvtárának számítógépét is dajkáltam, s a könyvtár honlapját is én készítettem.) Imádtam a könyveket, és nagyon sokat olvastam. A sarki könyvtárban a könyvtáros néni rendszeresen félretett nekem olvasnivalót. Ismerte már az érdeklődésemet, és sok mindenre külön is felhívta figyelmemet. Pártfogolt nyolcadikos osztályfőnököm, Kulcsár tanár úr is, aki tudta, hogy verseket írok, s ezért gyakran ajánlott könyveket, költőket. Megdicsérte és kritizálta verseimet. Valahol itt kezdődik első életem. A könyvekből színpompás, izgalmakkal és kalandokkal teli világ tárult elém. Verseimmel még a rádió „Így Írunk Mi” pályázatára is beneveztem ’67-ben. Ma is megvan a könyv, „A világirodalom legszebb versei”, amit helyezésemért kaptam. Nagy hatással volt rám az „Inkák tündöklése és bukása”, melynek nyomán a csatornázásnál használt homokkövekből „ősi” szobrokat faragtam. Persze, mint minden tizenéves akkoriban, mi is csavarogtunk a környéken szabadidőnkben. Tujáztunk például. Ma már nem is tudják a gyerekek, hogy mi is az, hál’ Istennek! A villamos ütközőjén utaztunk. Veszélyes és szinte kötelező dolog volt ez a srácok körében. Mi sem akartunk kimaradni, így aztán, naná, hogy kipróbáltuk. Ott lófráltunk a vasúton álló üres vagonokban, gazos telkeken. Valahogy így keveredtem egyszer egy szobrászművész háza elé, ahol ámulatba ejtett a hatalmas kőtömbök látványa, a félig kész alakok, ahogy kibújtak a gránitból. Jó fej volt a szobrász. Kovácsnak hívták. Már nem emlékszem a keresztnevére, de hamar összehaverkodtunk. „Hej, barátocskám – viccelődött – mindegy, hogy „cs“-vel vagy „ts”-sel írjuk-e a nevünket, mindketten a magunk szerencséjének kovácsai vagyunk”. Mikor megtudta, hogy szeretek szobrászkodni, elhozatta velem kis faragványaimat, s megajándékozott néhány szakmai jó tanáccsal, szerszámokkal, vésőkkel. (A saját honlapomon található virtuális galériámban ott láthatók azok a kis szobrocskák is, amiket ezekkel az eszközökkel faragtam.) Gimnáziumi éveim az irodalom, a képzőművészet, és a zene bűvöletében teltek. Amerikába menekült nagybátyám leánya, unokanővérem, Beatles-lemezeket küldött. Felszabadító, hatalmas élmény volt hallgatni őket. Édesanyám, aki Wagner és operarajongó volt, hamar befogadta ezt az újfajta zenét. Apai nagymamám, akitől biztosan távol esett ez újfajta zenei módi, megértően, nyitott szívvel hallgatta áradozásaimat. Boldog voltam, hogy megoszthattam velük az örömöt, amit okoztak nekem. E lemezekből viharzó érzelmi telítettség tökéletesen harmonizált (énbennem) Miró, Picasso, Dalí, Braque és mások
8 úgyszintén elemi erővel ható művészetével. Olvasmányaimmal. Petőfi, József Attila, Csokonai, Sartre, Beckett, Rimbaud és Brecht, O’Neill, és sorolhatnám, parnasszusi kalandjaival. A társadalmi elszigeteltség sivatagában és a napi élet kamasz ésszel is felfogható gyötrelmei közepette ez volt az én szellemi műhelyem, menedékem, és maga a Szabadság. Rolling Stones és Beatles, Ravi Shankar szólt a lemezjátszón, vagy Bach, és én vászonra álmodtam mindazt, ami bennem kavargott. Ezeket a lemezeket amúgy nem egykönnyen szereztük be. Párat amerikai rokonom küldött, de létezett egy Lemezudvar nevű kis bolt a Keletinél, amely névleg elektromos szerviz, vagy mi volt, s viszonylag elérhető áron itt fellelhettük a legújabb rock- és beatlemezeket. A szabad Nyugat, ahogy éreztük akkor, tiltott relikviáit. Még Ravi Shankarra is itt találtam rá. Lemezjátszóm pedig baráti társaságunk összefogása révén igazán egyedi alkalmatosság volt. Egy Garrard sasszé, amihez egy volt osztálytársam alkotott elektronikát, egy karosszérialakatos barátom esztergált gombokat és egy volt katonatársam építette meg a fadobozt a terveim alapján. Kis kollektívánk közös kincseként sok örömöt szerzett nekünk. Olykor vad huszonegyezésben töltöttük szabad időnket. A nyertes kérhetett egy számot a Beatles, vagy Rolling Stones lemezekről, s közben jól benyakaltuk édesapám szőlészeti kísérletének még éppen iható veresborát, mely valamiféle érthetetlen optimizmusnál fogva vevőre várt, egy hatalmas hordóban, a konyhában. Erről jut eszembe; ismerik a matrózfröccsöt? Korsó sör, egy kupica málnaszörp és egy deci rum, ajaj! Fiatal kamaszként ki ne próbálta volna felnőttségét némi italozással bizonyítani. Nos, jeles társaságunk egyszer jócskán túllépte e bizonygatás illendő határait. Már igen sok jó matrózfröccsöt gurítottunk le valamerre, s egy megyeri kocsmában, ahol rengeteg „pici-apám” dülöngélt nagy hanggal (édesanyám hívta így a részegeket), újabb adag matrózfröccsöt rendeltünk. Tökrészeg lévén felborítottam a korsót, majd nagy hangon követeltem, hogy nekem aztán töltsék tele. A kocsmáros, hatalmas ember, lapát tenyerével pogácsát lapított volna belőlem, de a sok illuminált koma a pártomra állt, s fennhangon hirdették az igét: „Igaza van! Tőccsse csak teli a gyeröknek!” Hát megkaptam. Telitöltötte, s kárörvendve nézte, ahogy felhajtom, s a róka komázni indul. Hogy, hogy nem, de valahogy hazataláltam, s azóta tudom, hogy egy pohár borra is alig vagyok hitelesítve, jobb, ha kerülöm az alkoholt. Életre szóló tanulság volt! Nyolcadik után rögtön kiváltottam a munkakönyvemet, s a gimnáziumi évek alatt, a nyári szünetekben ezzel vállaltam munkát. Érettségi után szerettem volna főiskolára menni, de ezt nem támogatta a KISZ, és még kirakatrendezői szakiskolába sem javasoltak, osztályidegen voltam a javából. Egy kerámiaüzemben dolgoztam, s naivul, konokul hittem magamban. Itt
9 kis agyagszobrokat készítettem. Később a Lampartnál helyezkedtem el mint dekorációs zománcozó. Zománcképeim zömét is itt készíthettem. Három kiállításom is volt; A Vízivárosi Pinceklubban, az Iparművészeti Múzeum osztályvezetője megnyitójával, II. Országos Zománcművészeti Biennále Salgótarjánban, ahol két képemet állították ki, s a katalógusban is szerepelek a „Kisasszony” cíművel. Harmadik s egyben utolsó kiállításom a Fiatal Művészek Klubjában volt, melyet Dr. Kocogh Ákos művészettörténész nyitott meg, s amelyet a Lektorátus betiltott. A klubvezetőt fegyelmivel elbocsátották. Óriási volt a botrány. Megsértettem a nagy szocialista emelkedettséget, hogy osztályidegenként, tanulatlanul ily rangos helyre furakodtam. Az ellenséges közegben azonban sokszor találtam segítőkész és önzetlen emberek támogatására. A Kossuth Nyomdában fillérkért elkészítették a magasnyomású klisét, Bethler János barátságból elkészítette a fotókat, a Pátria Nyomda ingyen kinyomtatta a katalógushoz a fényképeket, s az egyszerű, kis katalógus a Természettudományi Múzeum nyomdájának felajánlása volt. A megnyitót Kocogh Ákos vállalta el. Voltak még sokan mások is, akik támogattak, pl. Fabók Gyula festőművész, kinek szintén sokat köszönhetek. Családunkban egyébként voltak művészek. Anyukám papájának testvére, Rónay Kázmér a maga idejében ismert és elismert festő volt. Egészen pici koromban sokat voltunk ott édesanyámmal. Homályosan emlékszem egy nagy medve kitömött alakjára, meg sok csillogóvillogó keleti tárgyra. Kázmér nagybátyám nagy világcsavargó is volt. Beszélt törökül, japánul, de német, angol és francia nyelven is. Később, már nagyobbacska koromban sokat jártam fel hozzá hallgatni Ázsiában megesett mesés kalandjainak izgalmas epizódjait. Törökül is az ő hatására tanultam meg egy verset, amit az általános iskolában óriási mellénnyel adtam elő, nagy sikert aratva mutatványommal. Talán ez is hozzájárult a keleti kultúra iránt is mutatkozó vonzódásomhoz. Ide fűződik, hogy Kázmér bácsikám Asbóth Oszkár fa légcsavarjának egy példányát ajándékozta nékem. A Feneketlen-tótól Rákospalotáig a vállamon vittem haza nem kis feltűnést keltve. Hatalmas egy darab volt. Sajnos a pénzszűke rászorított, hogy eladjam, de tudom, hogy jó helyre került. Festőállványomat is tőle kaptam. Első életem, e csupa naivitás és lázas, gyermeki elragadtatással perzselő vad kaland azonban lassan végéhez ért. Jellemzőjéül, és kontrasztként is, álljon itt, engem csak képeim tükrében ismerő Kocogh Ákos megnyitó beszédének néhány részlete, mellyel a Fiatal Művészek Klubjában vezette be kiállításomat; "Jó reménységgel lehetünk, Kováts György művészi útja felől: a magáénak valót választotta. Nemcsak jó utat talált, de veszélyeset is. A tűzzománc divatos lett néhány év alatt. Sokan
10 kísérleteznek, próbálkoznak vele, akik a képi ábrázolást elégtelennek tartják, s kézművesi eszközökkel akarják előhozni önmaguk mégis képi kifejezését. Valahogy: a képzőművészet és iparművészet mezsgyéjén. Tetszetős eszközök, sokra képes műfaj, s könnyen leplezi a művészi fogyatékosságokat. . . . Kováts György gyermeki szent hittel készül újabb és újabb próbáira. Ismeri a mesterség minden fogását, és ez hitelt ad vállalkozásainak. Ismeri önmagát, ami az ábrázolás közvetlen kifejezési lehetőségeit illeti s azt a birodalmat, amely már a kitapintható valóságon túli valóság. Vergődik közöttük. Magát akarja megmutatni, hogy látva lássék, s valami többet is az egyetemes világból. Hol önarcképpé tipizál minden fejet, hol meg kifejezéstelen gömböt illeszt arra a testre, melynek keze, ujjai szinte naturális hűséggel játszanak zeneszerszámokon. . . . Kísérjük figyelemmel, lesz-e elég belső tartalma a későbbiekben Kováts György vállalkozásainak, melynek mesterségbeli feltételei nyilvánvalóak, s máris néhány kész, igaz alkotással ajándékozott meg bennünket. Koczogh Ákos” „Üres óráiban zenei leckéket vesz Kováts György. A dobpergés szigorú ütemében keresi az időbe zárt érzelmet” - mondta Kocogh Ákos, amikor bemutatott, s ez tökéletes átvezető a második életembe. Kibontakozni nem hagyott, önnön korlátaimat s a körülöttem burjánzó társadalmi korlátokat átlépni nem tudó, s nem engedett késztetések, mint búvópatak, új utat kerestek. Ez volt a ZENE. Édesanyám még a szíve alatt hordott, mikor már sokat énekelt nekem, és hallgatott velem zenét, hogy a zene betöltse életem. És be is töltötte, s ez így is lészen már életem végéig. Lemezgyűjteményemben békésen megférnek, Gershwin, és Ravi Shankar, Bach és Jimi Hendrix, Jethro Tull, Chick Corea és a Yes, népzene itthonról és a nagyvilágból. Kisebb koromban nagyon szerettem a tangóharmonikát. Tizenévesként erős vágyam volt, hogy zenekarban doboljak. A gimnáziumban ki is osztottuk magunknak a hangszereket, de csak sokára tudtam egy gyatra kis dobfelszerelést venni. Volt viszont egy citerám, általam kitalált sajátos hangolással. Valamelyik haver szerzett bele pickup-ot és máris Woodstockban éreztük magunkat. A lemezjátszón kierősített, torzítóval megberhelt citera fantasztikus hangokat sírt, mint egy heavy gitár. Persze a dobolást komolyan vettem, és klasszikus és jazzdobot kezdtem tanulni. Később az Oktáv nevű együttes dobosaként még a „Ki kicsoda a magyar rockzenében” című gyűjteménybe is bekerültem. Csodaszép, ezüstmetál Yamaha felszerelésem volt akkor. Nem kis nehézségek árán, édesanyám áldozatos segítségével tudtam
11 csak megvenni, pont ez együttes miatt. Persze ez a zenekar amolyan „secondhand” banda volt. Leginkább diszkósított slágerzenét játszottunk. Egy darabig azonban nagy élmény volt járni az országot, vagy saját klubunkban fellépni. Beiratkoztam az OSZK Stúdió dobtanszékére, Bányai tanár úrhoz. A Stúdióban olyan élő legendákat ismerhettem meg, mint Kertész Kornél, aki a zongoratanszéket vezette. Itt találkoztam „Stone” barátommal is, aki a legfiatalabb növendéke volt, épphogy 15-16 éves. Állandóan Yes lemezeket hordott magánál, és úgy zongorázta Rick Wakeman darabjait, mintha csak ő írta volna azokat. Egyszer zeneelmélet órára siettem, és szembejött velem egy igen hosszú hajú kiscsávó, kezében egy lemezzel. Jé, mondtam, a „Lisztomania”! (Rick Wakeman). Kölcsönadom, nyújtotta felém teljes bizalommal. Hát így lettünk barátok. Később együtt is zenéltünk jó néhány helyen. Azokat az éveket még ma is sokszor felidézzük. Előadóművészi kategóriát szerezve, első szerződésem Siófokra szólt. Egy cukrászda kerthelyiségében nyomattuk, trióban. Orgona, basszusgitár és dob. A basszusgitáros volt a zenekarvezető, és miatta a rekkenő hőségben is koromfeketében játszottunk. Géza, az orgonista, vérbő humorral egyszerűen csak „ravatalnak” nevezte a zenekart. Nagyon sok fiatal járt oda. ’78 még a rock éveihez kötődött. Így aztán mindent játszottunk, amit csak Géza, a zenekar lelke tudott. És meglepően sok beat darabot ismert. De játszottunk régi magyar slágereket is amolyan funky-s átdolgozásban. Egyszer egy norvég fiú jött oda, és kérte a „Red Rooster - Vörös kiskakas” című számot. Nekem kellett tolmácsolni, hahaha, merthogy a Beatles szövegeket már ismertem. Howlin’ Wolf, vagy Mick Jagger bizonyára felvonták volna kissé szemöldökük, de akkor ott nagy tapsot kaptunk. Én pedig egy norvég ismerősre tettem szert, kivel hosszan leveleztünk azután, ami az angolomnak is nagyon jót tett. Még most is elő- előveszem Billy Cobham és Terje Rypdal lemezeit, melyeket tőle kaptam. Később franciaországi barátomat, Andor Rona-Beaulieu-t is itt, Siófokon, egy bárban ismertem meg, és a barátság azóta is töretlen. Általa újabb ablakok tárultak ki a nagyvilágra. Magával ragadóan sokszínű, kiábrándító és sokszor megerőltető, de kalandos élet volt ez is. Az Éjszaka Világa különös és már-már mesebeli zűrzavar. A zenész legtöbbször gyóntató, és lélekdoktor egy személyben. Az Éjszakába nemcsak „kuglik” járnak, hogy egy slágert idézzek, de megfáradt s elveszett lelkek sokasága is, kik remélik, sivár életükben itt egy kis emberségpótlékra lelnek. A zenész elmuzsikálja nékik az amúgy szívfacsaróan giccses éjszakai nótákat, melyek azonban ott és akkor gyógyító erővel bírnak. A Baross kávéházban, ahová a „járdás királynők” is bejártak melegedni, Toulouse- Lautrec század eleji világába cseppentem. A „Szőke gyerek” - ezekben a körökben nagy sláger - operettszerű romantikája itt valódi valóságként mutatkozott be nékem.
12 Időközben, immár 33 évesen, zongorát kezdtem tanulni a Stúdióban Esze Jenőnél, aki kezdeti ódzkodása ellenére elvállalt, és személyre szabott pedagógiával támasztotta meg lelkesedésem, segítette kitartásomat. Napi 8-10 órákat gyakoroltam. Az ütött- kopott, öreg Chernyi pianínó, amelyhez anyukám és kisebbik öcsém segített hozzá, azóta is velem van. Zenész életem múltával is mindennap játszottam és játszom rajta. Szerzeményeim, melyeket sok-sok évvel később digitális zongorán vettem fel, az Amazon.com oldalain is kaphatóak voltak sokáig. Már ha valaki rátalált, s az a kettő érthetetlen módon meg is vásárolta lemezeim. A zongora nem volt könnyű, hiszen kis kezem van, és az úgynevezett Shearing-módszer, amit tanultam (George Shearing, az „összebilincselt kezű” zongorista után) hatalmas kihívást jelentett. Lényege az volt, hogy a jobb kéz az oktávban szóló dallamhangok közé az aktuális akkordot is befogja, míg a balkéz a számozott basszust üti le szintén oktávban. Nos, ez, hát ez kemény dió volt. Az eredmény viszont egy szép, tömören hangzó zongorázás lett. Hála és köszönet tanítómnak, aki meglátta bennem a készséget, és tudásából mindent átadott, amit csak képes voltam elsajátítani. Természetesen nem lettem zongoraművész, de játékommal - és erre büszke vagyok - sokaknak tudtam örömöt szerezni. A Modern cukrászdába, ahol délutáni zenét játszottam, s ahová a finom somlói miatt jártak be még Budáról is, később már a zene miatt is ellátogattak. Törzsvendégeim repertoárja nagyobb volt, mint az enyém, s ami számot kértek, azt igyekeztem is mind megtanulni. E világban élve természetesen sokfajta zenét hallgattam, többek között jazz, blues, jazz-rock és egyéb fúziós együtteseket. Zenei palettámon sokasodtak az árnyalatok. Sok vendéglátós muzsikus spirituálisan ezekben a szférákban élt igazán, s a kollégáktól minőségi műfajokat lehetett megismerni. A rádió rövidhullámain keresgélve egyszer, talán nem véletlenül, rábukkantam a BBC magyar adására. Éppen egy remek műsor ment, a „Világzene Londonból”, Matzkó László vezetésével. A pocsék vétel ellenére is lenyűgöző zenekarok és roppant vonzó és tartalmas összekötő szövegek váltogatták egymást. A műsor végére egy feladvány is került, melyet megválaszolva, lemezeket lehetett nyerni. Mondanom sem kell, hogy azonnal írtam, és mindenféle gondolatomat is lejegyeztem, miket e műsor hozott elő. Nagyszerű ír lemezt kaptam válaszul, a Capercaillie együttes Sidewaulk című lemezét, amely egészen elvarázsolt. Lassan sűrű levelezésbe bonyolódtunk. Hamar kiderült, hogy rokon lelkek vagyunk, s íme, a sors ezzel a barátsággá alakuló kapcsolattal vezetett át engem harmadik életembe. A rendszerváltás elsöpörte a zenés szórakozóhelyek világát. Ideje volt az újabb adag hamuba sült pogácsának.
13 Kezdetben a Magyar Közvélemény Kutató Intézetnek, majd a Szonda Ipsosnak lettem kérdezőbiztosa. Zenész múltamban szerzett tapasztalataim az emberekkel most jól kamatoztak. Újságot hordtam hajnalban. Egy helyi lapnak reklámot szerveztem. A Pártbeszéd című lap közölte néhány gondolatom, melyet a változások gerjesztettek. . . Érdekes és mozgalmas volt ez is, csak nem sokat hozott a konyhára. Zenésznek lenni, a dolgok anyagi oldalát nézve, kiszámíthatatlan és keserves kenyérkereset volt. Visszatekintve azonban most maga volt a megtestesült létbiztonság. A kegyelem azonban nem hagyott el. Egyszer csak valami megmagyarázhatatlan okból vettem magamnak egy Sony walkmant, amely fel is tudott venni. Borzasztó drága volt, de az Ég tudta, mit akar. ’91-ben erdélyi utazásra mentünk, és egy kedves családnál szálltunk meg. Egy nap Tamás bácsival üldögéltem az udvaron, s beszélgettünk. Az öreg jóízű történeteket mondott, s én megkérdeztem, felvehetem-é beszélgetésünket. A távolban megkondult a falu harangja. Az istállóból kiszóltak a türelmetlen marhák, már várták az esti etetést. Bégettek a birkák, a baromfiudvar kárált, s e békés zajok közepette Tamás bácsi az életéről beszélt. Sok különleges felvételt készítettem még. Egy öreg, tán kétszáz éves vízimalom hangjait, ahogy a malomhoz öregedett molnár a takarmányt őrli. Félelmetes, sosem látott és átélt vihar hangjait a havasokban, ahol egy faházban töltöttük a hétvégét. Egy tucat népzenei lemezt vettem kint, s mikor hazaértünk, egy bevezető szöveget is írtam a felvételhez. Anyukám volt a hangmérnök. Feltettem a „Sóvidéki népzene” című korongot a lejátszóra, s egy kétméteres létra tetején, közel a hangfalakhoz, intésemre Mami felerősítette a zenét, s én magnóra mondtam a szövegem, majd lecsavarta a hangerőt, amikor jeleztem neki. Pár nekifutás után egész jól sikerült. Ezt a bevezetőt s a felvételt Tamás bácsival elküldtem Matzkó Lászlónak a BBC-be. Nemsokára, nagy meglepetésemre kaptam egy csekket 30 fontról és egy kazettát, rajta azzal a rádióadással, amelyben ez az „interjú” szerepelt szépen megvágva, de bevezetőm teljes terjedelmével. A levélben köszönet és iránymutatás, hogy miként is kell a BBC szempontjai szerint elkészíteni egy riportot. Lelkesedésem határtalan volt, s oly energiák szabadultak fel bennem, hogy több órányi anyagot vettem fel mindenféle témában. A rendszerváltás zűrzavaros és lelkesítő hangulata még nem csitult el, s a szabadságnak érzett gyökeres változások termelték az eseményeket, szinte kínálták magukat megörökítésre. Matzkó László kazettáimat bevitte a BBC magyar adásának akkori igazgatójához, Szente Péterhez, aki meghallgatta és engedélyezte, hogy alkalmazzanak mint különtudósítót. Nem is kérettem magam. A téma az utcán hevert, s én nem tudtam kiegyenesedni. Nagyon sokat dolgoztam. Alanyaim között volt köztársasági elnök, esztergomi érsek, miniszter és
14 polgármester, művészek és zenészek, írók, pszichológusok. Elkötelezett humanisták, mint Hegedűs Zsuzsa. Készült interjú a szegénységről Tausz Katalinnal és Ferge Zsuzsával, de a táncház mozgalom lelkével, az erdélyi népzene nagy mentorával Kallós Zoli bácsival, Borbély Jolánnal is, hosszú a lajstrom. A Ghymes együttes itt, a BBC, akkor már a Kossuth rádióban is leadott esti műsorában szerepelt először egy interjúm keretében a magyar rádióban. Élő adást szerveztem az Almássy Téri Szabadidő Központból. A BBC magyar adása életében ez volt az első ilyen műsor, amely meglepő módon, a gyatra technikai eszközök dacára is jól sikerült. Volt egy fajta adapter, amivel az anyagokat telefonon keresztül át lehetett küldeni a londoni stúdióba, s ezt használtam fel trükkösen kombinálva egy kis rádióval, hogy oda-vissza lehessen kommunikálni. A szabadidő központ a második otthonom lett. Az intézmény igazgatója, Földiák András, majd később Újfalusi Gábor, Gácsi Miklós népművelő, Rosta Katalin, aki a táncház mozgalom minden szereplőjét személyesen ismerte, nagyon sok segítséget adtak munkámhoz. Együttműködésünk gyümölcsöző volt. Itt rendeztük meg a BBC világzene találkozót is 1995ben. Matzkó László is eljött, s véle kitűnő skót és angol zenészek. Fellépett a táncház mozgalom színe-java is. Az idő folyamán e zenekarok mindegyikével készítettem beszélgetéseket a Világzene adás számára. Néha egy teljes műsort kaptam szerkesztőmtől, Matzkó Lászlótól. Adásba került egy nagyon kemény társadalompolitikai sorozat is. Az volt a címe, hogy „Villanófény: társadalom alulnézetben”. Bevezető zenéje jól tükrözte a témát, olyan volt, mint az ostorcsapás. Értelmi fogyatékosok, mozgássérültek, Vakok Intézetének igazgatója, AIDS-es betegek és sok-sok más, a periférián tengődő társadalmi szervezet jutott itt szóhoz az angliai és magyar viszonyok összehasonlításában. Volt egy harmincrészes „Erdélyi hangképek” című sorozatom, egy rövidebb a határon túli magyar színházakról. Érdekesebbnél érdekesebb témák sokasága, és e riportokból rengeteget tanultam saját magamról is. Közben egy kanadai barátom, egy torontói magyar újságot küldött nekem, melyben az egyik oldalon munkatársakat kerestek. Gondoltam egyet és jelentkeztem, így ’97-ig a torontói Horizont budapesti tudósítója lettem. Itt jelent meg Dr. Persányi Miklóssal készült beszélgetésem, az „Állatkert-történelem” (ekkortájt nyilvánították a Budapesti Állatkertet műemléki környezetté), a magyar nemzeti jelképekről szóló történeti visszatekintés Kotra Györgyivel a Hadtörténeti Múzeumból, és Györgyi Erzsébettel készült összeállítás a húsvéti ünnepkör hagyományairól. E közel tíz év gazdag szellemiségű, lélekpezsdítő korszaka is lejárt lassan.
15 A Világ megváltozott. A BBC World Service már nem pénzelte tovább a kelet-európai országokba irányuló adásokat, hiszen úgymond ezek már behajóztak a demokrácia kikötőjébe. A kétezres évek elején aztán meg is szűnt a Magyar Adás más osztályokkal együtt. Torontóban hatalmas magyar közösség él ugyan, de a kiadó végül is nem tudta fenntartani az újságot, s a Horizont is felszámolta magát. Kanadai barátomra visszatérve, vele a kilencvenes évek elején találkoztam, mikor is anyukám egy ismerőse megkért, hogy gardíroznám egy pár napig kanadai rokonát. Chris, harmadik generációs kanadai magyar fiú, aki gyönyörűen beszélt magyarul. Éppen érettségi előtt állt, és rettenetesen unta pesti rokonságának elegáns városnéző programjait. Mikor találkoztunk, kérdezte is, hogy „nem a Halászbástyára megyünk, ugye?” Gondoltam, megmutatom néki a másik Pestet, a hétköznapit. A farmer és a hosszú haj, ahogy akkoriban jártam, oldotta a feszélyezettséget. A Keletinél kezdtünk egy „korcsmahivatalban”. Ez a szó rettenetesen tetszett neki. Keskeny lépcsőkön kellett lemenni egy füstös, zajos lebujba, ahol „pici-apámék” hatalmas zsivajjal váltották a világot. Ha matrózfröccsöt nem is, de csapolt kőbányait ittunk, s csodálkozásomra ezt is szerette. Mikor ’97-ben kimentem hozzá Kanadába, a lelkemre kötötte, feltétlen vigyek pár üveggel. Nos, e kies helyet végül elhagyva szerteszét csavarogtuk magunkat a városban. Megkajáltunk valami sarki falatozóban, s délután a Corvin mellett, a Somogyi Béla utcában megbúvó pinceklubba mentünk zenét hallgatni. A csupasz téglával kirakott pincehelyiség tömve volt. Kezünkben egy-egy kőbányaival - ez most már kötelező volt - igyekeztünk a dobogó felé, ahol egy ismeretlen banda a Cream együttes „White Room” című számát játszotta magyarul, hatalmas átéléssel. Chrisnek ez nagyon tetszett, s mivel beszélt magyarul, helyenként a szöveget is értette. Valami vad pikantériája volt annak, hogy ezt a számot, amit angol anyanyelvén tökéletesen ismert, most másik anyanyelvén hallja vissza. Nagyon viccesnek találta a magyarul írott idegen szavakat, mint pl. a szendvics. Így aztán jó szórakozás volt ilyeneket keresni a pesti utcákon. Aznap este egy alaposan elfáradt, de élményektől szédelgő kanadai teenagert kísértem haza, s ettől fogva igen jó barátok lettünk a korkülönbség ellenére is. Negyedik életembe az átkötést korábbi interjúim adták. Mivel a kilencvenes évek elején hirtelen beköszöntött munkanélküliség és a privatizáció erős kihívás elé állította a társadalmat, az akkori riportjaim témái is e kérdéseket feszegették. Síklaky István közgazdászt az „Ajánlás a túléléshez” című könyve kapcsán az úgynevezett „C-paradigmáról” kérdezgettem, amely a mai globális válság fényében aktuálisabb, mint valaha. A Munkaügyi Központban a munkanélküliek ellátásáról és továbbképzéséről készült
16 tudósítás. Az APEH üldözöttjeivel, és ellenpólusaként az APEH-hel, az új gazdasági rendszer és adózás ellentmondásairól esett szó. Nos, volt támpontom, hogy „tüdőshalként” mely irányban keressem az életet adó újabb pocsolyát. A lakóhelyem szerinti illetékes Munkaügyi Központba mentem hát és munkát kértem. Kissé meglepődve hallgatták előéletem szokatlan csavarjait. Munkanélküli segélyre nem voltam jogosult, hiszen saját magam foglalkoztatója, szabadúszó voltam, de három hónap múlva közhasznúként (ez volt a közfoglalkoztatás akkori címkéje) kiközvetítettek a Lehel út és a Dózsa György út sarkán lévő Szabó Ervin Könyvtárba, ahol egy évig dolgoztam könyvtárosként. Nem volt nehéz, hiszen ismertem a könyveket, a zenéket, filmeket, s a könyvtár állományában sok olyasmi volt, amit én is olvastam már. Ám a kötött és szigorú munkabeosztás, nos, az megviselt kissé, hiszen évekig a magam szabályai szerint éltem. Az első fárasztó nap után (még az orrom vére is eleredt), azonban gyorsan akklimatizálódtam. Voltaképpen szabad lehettem itt is, mert mondhatom, a saját szellemi közegemben voltam. A látogatókkal nagyon jó kapcsolatba kerültem. Elbeszélgettünk a lemezekről, könyvekről, a videókról. Mindenkinek tudtam ajánlani valamit. A szigorúan vett szakmai elemeket is, mint a szakjelzet, Cutter szám, hamar elsajátítottam. Otthon az én könyveim is tematikus rendben sorakoztak, itt pedig megfelelő jelzetek köré csoportosultak a témák. Kedvesek voltak a kollégák is. A galérián egy nyugdíjas néni kötötte a könyveket műanyag borítókba. Egyszer, fáradtan és lustaságból szörnyen borostásan, egy csapat főiskolás lánynak kerestem ki a könyveket, mikor Gizi néni, úgy látszik észrevette, hogy nem valék valami friss, lekurjantott a lépcső tetejéről; „Gyuri baba, kérsz kávét?” No, lett egyből vidámság. A lányok halálra nevették magukat. A borostás, álmos szemű Gyuri baba meg ivott egy jó erős feketét. Az egyik vendégtől meg egy John McLaughlin CD-t kaptam ajándékba, mit ő írt ki számítógéppel, viszonzásként egy jó csevelyért, amit a Mahavisnu zenekarról folytattunk. Ez már egy újabb szikra volt, amely lángra gyújtott. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy nekem is legyen számítógépem. ’99-ben ötvenévesen, Miklós öcsém egy ócska Laptopot hozott nekem. Igen kicsi winchesterrel bírt, nem volt a memóriája sem túl nagy, a processzor meg már abban az időben is gyengének számított, azonban számítógép volt. Windows 95 futott rajta, no, ez túlzás, hogy futott, de működött. Jaj, nagyon örültem, s ami csak időm volt, mind rá pazaroltam. A paint nevű program nagyon tetszett, és vadul rajzoltam, ami eszembe jutott. Az újfajta technikai közeg, ez a virtuális papírlap mágikus erővel mozgatta fantáziámat. Az „Üvegfestmény vázlat” című képemről, fent van a Neten a galériámban, senki nem gondolná, hogy egy ős-öreg masinán készítettem. Persze a bitképek nagyok voltak, nehezen tudtam előhívni és
17 menteni is őket. Akkor még nem sokat tudtam a különböző formátumokról, programjaim sem voltak. A lassúság, amivel ezeket a rajzokat kezelni lehetett, nagyon bosszantott, így aztán elkezdtem átnézni a gépet, hogy a felesleges fájlokat kidobjam. Nagyon, nagyon, nagyon tudatlan és bátor voltam. Bementem a regedit-be is, a rendszerfájlok közé is, és ha találtam egy nagyméretű izét, úgy biz'a, rögvest kitöröltem azt. Lett is szabad tér bőven, csak mikor kikapcsoltam a gépet, soha többé nem indult el újra. Egy jótét lélek aztán újratelepítette a masinát. Én pedig most már komolyan nekilendültem, hogy megismerjem, mivel is van dolgom. Lassanként feltárultak előttem titkai, s nagyjából megszelídítettem. Megtanultam a weblapok kódolását is egy szinten, ami ugyancsak próbára tett, de végül is ennek köszönhetem, hogy munkahelyemnek én készítettem a honlapját. Elegendő fizetséget kaptam érte, s tudtam venni egy nagy, igazi számítógépet. Ekkor már a kerületi Pedagógiai Központban dolgoztam, közhasznúként. Amikor lejárt az időm a könyvtárnál, a Munkaügyi Központ elküldött a kerületi önkormányzathoz, ahol egy nagyon kedves hölgy fogadott. Mikor végighallgatta történetem, erőst gondolkodott, hogy nekem való állást találjon. És ekkor megszólalt a telefon. A Pedagógiai Központ könyvtárosa volt a vonalban. Munkaerőt keresett, olyat, aki szereti a könyveket és ért valamit a számítógéphez is. „Kedveli magát az Isten” - mondta a hölgy, és átadta a kagylót. Ismeretlen ismerős korszak következett. Könyvtárasszisztensi vizsgát tettem, véglegesítettek, és tizenegy éven át, a nyugdíjazásomig, egy nagylélegzetű adatbázis project szellemi és technikai rendszergazdájaként egyedülálló könyvtári programnak lettem, mondjam így, karmestere. Ez az egész a Pedagógiai Központ könyvtárosának sikeres pályázatával indult, amely a helyi könyvtárakat kívánta modernizálni, számítógépes állomány-feldolgozással segíteni (ekkor kerültem a PK-hoz), s az évek folyamán egy rendszer született belőle. E rendszer lényege röviden, hogy minden kerületi iskola egységesen azonos hardverrel és szoftverrel felszerelt számítógépet kapott, s azonos könyvtárfeldolgozó programot. A feldolgozás szigorú, meghatározott szabvány szerint történt, kiemelt figyelemmel a visszakeresést segítő tárgyszavazásra. Az iskolai könyvtárosok, akikkel rendkívül jó kollegiális és emberi kapcsolatot tudtam kialakítani, szinte élő moduljai lettek a programnak, ha szabad ilyet mondanom. A rendszert és a szabványokat velük közösen, igényeik és elvárásaik szerint alakítottam, s ehhez a program alkotója is támogató lelkesedéssel és maximális kreativitással járult hozzá. Az egyes könyvtárak feldolgozott anyaga aztán egy közös adatbázisba került. A több mint 100 000 dokumentumot az Interneten is el lehetett érni.
18 Lelkesedésem most sem volt alacsonyabb hőfokon, mint korábbi életeimben. Sok szabadidőm áldoztam e program fejlesztésére, mely akarva-akaratlanul szerves részévé integrált. Nem szűkölködtem kreatív kihívásokban, szellemi kalandokban, ám küzdelmekben sem gyakorta (leginkább az ad hoc érdekek mentén létező, s az egészet technikai műveletsornak tekintő, ennek logikáját, lelkét, szellemi dimenzióit nem látó értetlenséggel). Ez már azonban egy csendesebb, lassabban bandukoló ösvény volt. Nincs igazán mesélnivaló róla, csak az az őszinte szeretet és együttérző segítőkészség, melyet az évek során igaz barátaimmá vált könyvtáros kollegináktól kaptam, különösen akkor, amikor édesanyám súlyos betegsége árnyékba borította életünk, életem. Mamit imádták az unokái. Gyermekkorának megőrzött emlékei képessé tették a gyermeki lélek megértésére, azonosulni tudott velük. Úgy hívták, Szuper Nagyi. Nyolcvanhoz közeledve is fáradhatatlanul hozta, vitte kisunokáit. Múzeumba mentek, állatkertbe, focizott és babázott velük, még a villamos ablakán tükröződő képmásuk is alkalmat adott a játékra. Egyszer, még az Európa szállóban játszottam, kaptam egy pici römikártya csomagot. Nagyobbacska lányunokájának ez lett a kedvenc játéka, a römi, s ahányszor átjött, mindig nyúzta, Mama kártyázzunk! Kedvéért anyukám még a rablórömit is megtanulta. Emlékezve édesapja favárára, amit kiskorában kapott, anyukám is lombfűrészt vásárolt és furnérlapokat szerzett. Késő esténként tervezgette, rajzolta és kifűrészelte a várat legnagyobb unokájának karácsonyra. Volt annak feljárója, tornya, kapuja, bástyái, lőrésekkel csipkézett mellvédjei. Mívesen megmunkált, formás kis vár lett belőle. Életének utolsó harmadában nyugalmas és örömteli években volt része. Fribourgban élő, egykori osztálytársa jóvoltából eljutott a Szentföldre. Régi, dédelgetett álma vált valóra így. Járhatott Svájcban és Itáliában, mely utazásairól, „Egy hátizsák kalandjai” címen, élvezetes útinaplót írt, amit szalagra is mondott nekem, megkapóan üde, lebilincselő meséléssel. Életeim bozótjain át vágott ösvény kényelmes és biztonságos út volt az övéhez képest, mely sorsa szakadékain át vezette őt az Iparművészeti Múzeumtól a csepeli vasgyáron át, a vendéglátóipar már-már perifériális világán keresztül a Természettudományi Múzeumig. Innét ment végül nyugdíjba. Az emberek mindenhol szerették, humoráért, gyermekkorából megőrzött eredendő kedvességéért. Akit megszeretett, annak nevet adott. Így lett aztán az Embertani Tár vezetője pl. „’Gömbvillám”. Megtörtént, hogy a múzeum igazgatója egy értekezletről kirobbanva, azt kérdezte a titkárnőtől, „Gömbvillám” hol van, már itt kéne lennie. . . Hosszú, vidámsággal, szomorúságokkal, küzdelmekkel, fájdalmakkal és békességgel teljes regény volt az élete.
19 2006 őszén (ekkor már évek óta pacemakere volt) súlyos szívelégtelenséggel ismét kórházba került. Előrehaladott erős agyér-elmeszesedéssel is küzdött. Mindennap bementem az intenzívre. Nem ismert meg, de a benne lakozó szeretet tudta, hogy hozzá tartozom. Beszéltem hozzá és bevittem kedves zenéjét, a szenegáli Baobab zenekar számait. Ezt videón sokszor megnéztük. Elvittem a zsoltárokat, miket ő mondott kazettára, addig voltam ott, míg csak engedték a késő éjszakában. Megsúgta, hogy valaki imádkozott, és ő is vele mondta, hogy édes kisbabát látott és oda akart menni hozzá, hogy megvigasztalja, s közben valahogy világosan tudta, hogy mindez csak hallucináció. Kegyes volt hozzá a betegsége, mert lelkének ezeket a kedves tükörképeit vetítette elé, és nem szörnyűségeket. Egyszer aztán azzal fogadtak, hogy csoda történt. Édesanyám magához tért, és teljesen tiszta tudattal reggelit kért és fürdőt, fel tudott kelni. Ekkor kellett volna hazaengedni, ahogy nagyon szerette volna. Örökké bánom, hogy nem vittem el azonnal. Az osztályos főorvos szakmai érvek mentén, de meg nem látott emberi aspektusok okán nem akarta elengedni, s reményét vesztett anyukám visszatért életereje rohamos hanyatlásnak indult. Kiváló körzeti orvosunk volt, akinek segítségét kértem. Végül hazahoztam. Természetesen testvéreim is sokat segítettek ápolásánál, de én kaptam meg azt a kiváltságot, azt a legcsodálatosabb és legértékesebb ajándékot, ami csak megadathatott, hogy elkísérhettem őt a Halál Kapujáig. Mokkáskanállal adagolt kókusztejjel tápláltam. . . Tóth doktor mindenben segített, hozott lepedőt a felfekvés ellen, pelenkákat. . . Az otthon melegétől és biztonságától lassan erőre kapott. A benne lévő hit és szeretet nagyrészt megőrizte tudata tisztaságát a súlyos érelmeszesedés ellenére is. Ezt a verset írta:
„Leveszem a télikabátot A hideg, rideg, zord Földi világot És várom a tavaszt Várom, hogy a nap Reám nevessen Virágillat körülövezzen És Jézus, téged láthassalak.”
2008. június 22-én halt meg. Fogtam a kezét Mikorra kiérkezett az ügyeletes orvos, egy fiatal, talán rezidens, csupa szív és emberség doktornő, már Mamikám a klinikai halál állapotában volt. A rohammentő is megérkezett.
20 Megtettek mindent, hogy stabilizálják állapotát. Ez a kedves fiatal doktornő addig ott maradt velem, míg a mentők el nem száguldoztak a kórház felé. Megszorította a kezem, mielőtt elment. Ilyen orvosok is vannak. Az Isten áldja meg! Mami temetésén sokan voltak. Nem ismerték őt, de kolleganőim is eljöttek. Életeim legszebb és leggyötrelmesebb útja véget ért. Sokkos és kivérzett lelkiállapotomban kolleganőim őszinte barátsága és együttérzése, figyelmes szeretete segített kitalálni a köztes létből. Sokat segítettek testvéreim is. Kishúgommal naponta e-maileztünk, okos elgondolása nyomán kizárólag versekben, rigmusokban. Gyógyító erő volt a zene is. Digitális zongorán egy sorozat improvizációt vettem fel, melyet lemezzé állítottam össze és meghangszereltem egy virtuális szintetizátorral. Lemezem, az „Ünnepek visszfénye”, amolyan mozdulatlan keretbe zárt mozgókép-töredékként idézte szép és vidám, fájdalmas és szomorú emlékeimet az eltűnő időből. Szeretem ezt az albumot. Az Amazon.com oldalain is kapható volt, s mint említettem, ketten érdemesnek is találták rá, hogy letöltsék, ami teljesen ismeretlen lévén, igen nagy megtiszteltetés. Nyugdíjasként, immár belépve hatvanharmadik évembe, ami úgy lötyög rajtam, mint egy túlméretezett öltöny, melybe tévedésből öltöztettek, szóval innen visszatekintve tisztán látom, mily gazdagsággal áldott meg az Ég. Nem e világ földi értékeivel, hiszen az előttem álló, és gyermekkorom szegénységét felidéző eljövendő éveim bezárják a kört, hanem a segítő, igaz barátság és a megtartó szeretet drága kincseivel. E történetben sokszor szerepel ez a szó, szeretet. És rendjén is való ez így. Át meg átszőtte, kíséri életem. Csodás örökséget, s hozzá nagy felelősséget hagyott reám édesanyám; el kell mélyítenem a bölcs szeretet, s az alázatos, de méltóságteljes elfogadás képességeit magamban, meg kell találnom, felfedeznem és megtartanom szívem egyszerűségét, mely elvezet a belső békéhez, az eredendő harmóniához. Ragyogó, meleg fényű lámpások, drága szüleim, nagyszüleim, testvéreim és kedves kolleganőim, elveszett és életem részeként ma is létező barátaim, ismerősök és ismeretlenek jóindulatának, együttérzésének, segítőkész emberségének, őszinte barátságának és éltető szeretetének oltalmazó, szelíd csillagait látom. . . CSILLAGÖSVÉNYT, amely elhozott idáig, s mely vezet majd ötödik életem reám váró ismeretlen kihívásai felé.
Kováts György Bp. 2011 decemberében