KOMLÓSI PIROSKA: VESZTESÉGEK KEZELÉSE A CSALÁDBAN1 Bevezető Ebben a fejezetben azt szeretném bemutatni, milyen speciális erőfeszítéseket tesznek a családok annak érdekében, hogy alkalmazkodni, együttélni tudjanak életük fájdalmas változásaival, a különféle veszteségekkel. Napjainkban különösen sürgető feladatnak vélem e problémakör jobb megértését. A társadalmi változásokkal a családok élete is változik. E változások okozta „veszteségek” vezethetnek „nyereségekhez” is, ha sikerül úgy feldolgozni azokat, hogy a család egészének szellemi-lelki gyarapodását szolgálják. Álljon itt egy 48 éves férfi esete, aki 33 évig „nem sirathatta el” apja méltatlan szenvedéseit, majd kínzásait. Amikor felcsillant számára a remény, hogy valamiféle kárpótlásra, elégtételre formálhatnak jogot, felszakadt benne a mélyen elfeledett seb... Azonban nem talált, s a jelen társadalmi közhangulat sem segített neki e sebre megfelelő gyógyírt találni... Pár hónapig magányosan küszködött az „elnyert szabadsággal”, végül pszichiáter segítségére szorult. Kétségtelen, hogy társadalmi szinten – de a közösségekben és a családokban is már majdnem – elvesztettük azt a képességünket, hogy az elvesztett értékeket a gyászolás kollektív aktusán keresztül „belsővé mentsük”, s így a realitásban az elvesztésüket megfelelően tudomásul vegyük. Ennek újratanításával nem késlekedhetünk. Ezért szeretném most átadni mindazt, amit a segítséget kérőktől, valamint tapasztalt szakemberektől tanultam.
A veszteség Az ember számára veszteségérzést okoz minden olyan dolognak vagy tulajdonságnak az eltűnése, megszűnése, amely az egyén számára fizikai, érzelmi vagy pszichológiai szempontból jelentős volt. Ez az egyén szubjektív élménye, más ember számára mást jelent. A veszteség szubjektív mértékét mindig befolyásolják az időbeliség, az indentitás-közeliség és egyéb körülmények. Bár a veszteségen elsősorban egy fontos személy halál általi elvesztését értjük, fontos, hogy a történések sokkal tágabb körében is képesek legyünk megérteni és átérezni az egyén, illetve a család veszteségélményét. A veszteségek néhány tipikus fajtája: halál általi veszteség (beleértve a halvaszülést, vetélést, abortuszt is) – egy hozzánk tartozó elvesztése; betegség (fizikai vagy mentális, akut vagy krónikus) – az egészség, a normális „életmód” elvesztése; fogyatékosság (fizikai vagy szellemi) – a normális „életesélyek” lehetőségének elvesztése; válás, elszakadás – a házastárs elvesztése, vagy p1. a fejlődés miatti normális leválás; egzisztenciális veszteségek – megbecsültség, pozíció, hatalom, tulajdon, otthon, hagyományok, közösség elvesztése; munkanélkülivé válás, ínségek, katasztrófa, szabadságvesztés, stb. – önértékelés és biztonságérzet vesztése; In: Fodor K. (szerk.) Személyiségfejlesztés V. Az egészséges családokért A Közművelődés Háza. Tatabánya, 1992, 23-52. o. 1
1
pszichikus veszteségek – bizalomvesztés (főleg gyermekben az incesztus, illetve fizikai bántalmazás, erőszak, cserbenhagyás, nem védelmezés miatt) – önbecsülés, megbecsülés, remények, vágyak, ideálok, eszmék elvesztése. Ezeken az úgynevezett paranormatív veszteségeken kívül beszélünk még az úgynevezett normatív veszteségekről, amelyek a fejlődés érdekében egy-egy életciklusváltással járnak (p1. az elköltöző felnőtt gyermekek esetében az “üres fészek” szindróma).
A veszteség pszichodinamikája A veszteségek legdrámaibb fajtája valakinek a halál miatti elveszítése. Ezt az úgynevezett gyász lelkiállapota követi, amit sokan tanulmányoztak. Pszichoanalitikus megközelítés Sigmund Freud már 1917-ben felhívta a figyelmet arra, hogy a gyász normális reakcióként jelentkezik mindig, ha egy szeretett személyt, vagy valami elvont dolgot, p1. hazát, szabadságot, ideált veszít el valaki. Ő maga a patológiás gyászreakciót, a depressziót tanulmányozta. Úgy látta, hogy a tünetek ilyen esetekben tudattalanul az elvesztett személy ellen irányultak, akivel a beteg azonosult. Az itt megfigyelt tünetek a normális gyászban is felismerhetőek, csak rövidebb ideig tartanak. 1. Extrém fájdalmas levertség, csüggedés 2. A külvilág iránti érdeklődés megszűnése 3. Képtelenség új személyek megszeretésére 4. Elfordulás minden tevékenységtől, ami nem az elveszített személlyel kapcsolatos Ezeknek a reakcióknak, tüneteknek a leküzdése az egyéntől nagy erőfeszítést igényel, s ehhez hosszabb időre van szükség. Ezért nevezte Freud e folyamatot „gyászmunkának”. Karl Abraham a normális gyász reakcióját így írta le: “A szeretett objektum (személy) nem távozott el, mert saját magamban hordom, és így soha nem is veszíthetem el.” (Abraham, 1924). Egyik esete ennek kóros felerősödését illusztrálja: Egy fiatal nőt súlyos depresszív elmezavarral szállítanak be a kórházba. A depresszió jellemző tünetei mellett (lehangoltság, borúlátás, indítékszegénység, energiátlanság, esetleg testi panaszok, alvászavar, önlekicsinylő gondolatok, önvádlás stb.) azt a téveszmét hangoztatja, hogy ő tolvaj. A valóságban nem lopott semmit. Az apját viszont, akivel igen szoros kapcsolatban, kettesben élt, a betegség kitörése előtt rövid idővel letartóztatták lopás miatt. Ez az eset a lány számára nemcsak az apja fizikai elvesztését jelentette, hanem pszichológiai értelemben is elveszítette, mert a morális tette elfogadhatatlan, elidegenítő volt számára. A szeretett személyt így teljesen elveszítette — volna, ha rögtön meg nem indul az úgynevezett introjekciós folyamat (magábavetítés), vagyis magáévá tette az apja viselkedését, s ő lett a tolvaj. Melanie Klein megfigyelései alapján leírta, hogy a felnőttkori gyászreakciók szorosan összefüggnek a csecsemőkori élményekkel. Az anya elvesztése miatti szorongás a csecsemőkor legkorábbi élményei közé tartozik. Az a felnőtt képes a gyászt, a veszteséget jól feldolgozni, amelyik csecsemőkorában jó élményeket, szeretetet és belső biztonságot tudott kiépíteni önmagában — az anyai gondoskodó szeretet hatására. Így a veszteség miatt nem él át teljes magáramaradottságot, mert a belső világában felerősíti az elvesztett személy jó tulajdonságait, idealizálja őt, s ezek a jók támaszt, vigaszt jelentenek számára. Aki nem tudott csecsemőkorában jó élményeket internalizálni, vagy aki a veszteség pillanatában elűzi ezeket, az azt a szorongató érzést éli át, hogy őt nem szeretik, nem törődnek vele, bántják, félelemben
2
tartják. Így a gyász állapotában a mély magárahagyatottság, reménytelenség szorongása keríti hatalmába (Klein, 1940). Az individuális gyászreakciók folyamatszemlélete A veszteséget követő gyászállapotban egymást követő fázisok ragadhatóak meg. Ezek egymástól az érzelmi állapotban és viselkedésben különböznek. Bowlby 4 fázist ír le (Bowlby, 1963): 1. „Sokkos állapot:” A kezdeti zsibbadtság és érzéketlenség állapotát fel-felváltja a hitetlenkedés és a realitás tagadása. 2. Tiltakozás: Dezorganizáltság jellemzi testi tünetekkel, és erős ellenségesség, düh, bűnbánat és bánat, amelyek hullámokban törnek rá a gyászolóra. Viselkedése tétova, céltalan. 3. Kétségbeesés: A dezorganizáltság megszűnik, gondolatait leköti az elveszített személy, miközben aktivitásba próbál menekülni. 4. Gyógyulás: Újraépíti kapcsolatait, céljait, s már csak időnként fájdalmas az emlékezés. Elisabeth Kübler-Ross számos írása foglalkozik a halál élményének feldolgozási kísérleteivel, s hozzásegít ahhoz, hogy a saját halálával szembenéző ember lelki tusáit némileg megérthessük. „A halál és a hozzá vezető út” című könyvében ennek a folyamatnak öt stádiumát különíti el (Kübler-Ross, 1970). 1. Elutasítás és izoláció A váratlan, sokkoló hírt (p1. egy gyógyíthatatlan betegségről) először mereven elutasítja az ember. „Nem, ez nem lehet igaz!” — Ez lehetővé teszi, hogy időt nyerjen szokni a gondolathoz). 2. A düh és harag Amikor a tagadás és a problémától való elfordulás, elzárkózás mégsem tartható fenn, az elemi agresszív tiltakozás erősödik fel. Persze van, aki mindent megpróbál, hogy ezt kontrollálja, pedig jobb, ha ezektől meg tud részben szabadulni. „Miért éppen én?”, „Micsoda igazságtalanság a sorstól!” Düh, harag, néha őrjöngés és irigység hatalmasodnak el ilyenkor a szenvedőben. Sajnos, a környezet nem érti e düh okát, és személyes bántásnak élik meg, reakcióikkal csak fokozva azt a betegben. 3. Alkudozás Amikor már tudomásul kell, hogy vegye az ember az elkerülhetetlent, még megpróbálkozik némi alkudozással (,‚csak még azt érjem meg, hogy a gyermekem...”). Egy kis hosszabbításért vagy néhány fájdalommentes napért, a tünetek csökkenéséért alkudozik az ember. Leggyakrabban Istenhez fordulnak ekkor titokban, és ígéreteikben sok bűntudat, jóvátételi vágy fogalmazódik meg. Jó, hogy a kórházainkban egyre inkább jelen lehetnek papok, akikhez fordulhatnak, hogy megszabaduljanak irracionális félelmeiktől és kínzó büntetésvágyaiktól. 4. Depresszió Az elkerülhetetlen tudomásulvétele a veszteségek mély átérzésével jár. Mi mindent kell elveszítenie! A veszteségek nyomán fellépő depresszió általában jól ismert, értett jelenség. A halálos betegeknél ez a veszteségélmény másfajta. Felkészülés, fájdalmas előkészület a veszteségre. A bánat kifejeződése ennek lényeges része, ugyanakkor ez az úgynevezett preparációs depresszió lényegesen hangtalanabbul zajlik, mint a szokásos, úgynevezett reaktív
3
depresszió. A beszédre itt kevesebb szükség van, de annál inkább az érzelmekre, a magányt enyhítő mellette levésre. 5. Belenyugvás Ha az előző stádiumokon végig tudott jutni, s van még ideje, kialakulhat az indulatoktól s erős érzelmektől mentesebb csendes belenyugvás állapota, bánattal, fáradtsággal, növekvő szendergési, alvási igénnyel. Ilyenkor rendszerint a családnak van nagyobb szüksége segítségre, támogatásra. Kóros gyászreakciók A normális gyászreakció torzulásáról, vagy időbeli elhúzódásáról látjuk, hogy az egyén nem tud megbirkózni a veszteséggel. Lieberman vizsgálata ugyan ennek okait nem elemzi, de leírja a patológiás gyász típusos tüneteit (Lieberman, 1978): 1. Túlzott aktivitás a veszteség érzése nélkül. 2. Olyan tünetek felvevése, amelyek az elhunyt utolsó betegségéhez tartoztak. 3. Diagnosztizálható betegség. 4. Változás a barátokhoz és rokonokhoz való viszonyban. 5. Heves ellenségesség bizonyos személyekkel szemben. 6. Az ellenséges érzések elfojtása, amely szkizofréniára emlékeztető állapothoz vezet. 7. A társas partnerek tartós elvesztése. 8. Aktivitások, amelyek károsak a gyászoló társas és gazdasági életére. 9. Agitált depresszió formáját öltő reakció, amelyben az egyén suicid veszélyben lehet. Megfigyelték, hogy az elveszített személlyel való, annak halála előtti kapcsolat intenzitása (akár pozitív, akár negatív érzelmi töltésű volt) nagymértékben meghatározó a gyászreakció intenzitására. Ha az elhunyt személy egy társas rendszer kulcsfigurája volt, halála után a társas rendszer dezorientálódik, élet- és társas körülményeik mélyreható változáson mennek át. Ilyenkor a veszteség utáni beilleszkedés igen nehéz feladat.
A gyermekek és a halál feldolgozása Ennek megértéséhez először át kell gondolnunk, milyen életkorban mit fog fel a gyermek a halálból. Hároméves korig számukra legfőbb veszteség az elszakadás. Az őket gondozó, életben tartó személytől való elszakadás élménye a mindent meghatározó. Ezután a saját testük megcsonkíthatóságának az élménye alakul ki, mint lehetséges veszteség. A halál a 3-5 éves gyermek számára átmeneti jellegű tény. Számukra ideiglenes eltávozást jelent, s visszavárják az illetőt. 5 éves kor után már megsejtik a visszafordíthatatlanságát, de valamilyen külső erőnek tulajdonítják az illető elvesztését. 9-10 éves kor körül alakul ki a halál realisztikus fogalma, s ez egy biológiai folyamat részeként érthető meg számukra. A kamasz már a felnőttekhez hasonlóan gondolkodik a halálról, de ebben az amúgy is nehéz életszakaszban egy ilyen veszteség igen megterhelő. A gyermeki gyászmunkát nehezítő egyik legfontosabb tényező, hogy a körülöttük lévő felnőttek annyira el vannak foglalva a saját gyászukkal, hogy nem marad elegendő figyelmük a gyermek érzelmi támogatására. A felnőttek, ha tiszteletben tartják a gyermekek jogát a gyászhoz, meg kell tanítsák őket arra, hogy a veszteségek az élet természetes velejárói, a dolgok nem állandóak, a veszteség és bánat érzései normális dolgok, sőt, a gyász lehetőséget nyújt ahhoz, hogy új célokat és értékeket kövessünk. A gyász hatékony kezelése az, hogy a gyermekkel megosztjuk az érzéseinket, de azon a szinten, amely megfelel az ő kognitív és emocionális fejlettségi szintjének.
4
Sajnos, kultúránk, civilizációnk nagy adóssága a gyermekek felé is, hogy nem tanít meg a veszteségek kezelésére, ezek közösségben való megosztására. A felnőttek részéről adott tündérmeseszerű vagy szimplifikált vallásos válaszok nem segítik a feldolgozást. A gyász sikeres vagy sikertelen feldolgozása kihat a felnőttkori életükre, ezért komolyan kell vennünk ezt a kérdést. A felnőttek gyászmunkájának az alapelvei náluk is érvényesek, de néhány speciális szempontra is figyelnünk kell. Szükséges körülmények a gyászmunkához: 1. Tér és idő, hogy fokozatosan fogadhassa be a veszteség tényét. (Csendes zug, ahol magányosan szokhat a gondolathoz; akkor és annyit hallani a veszteségről, amennyit éppen elbír.) 2. Segítség a halál visszafordíthatatlanságának tudomásulvételében. (Azt kimondani, és a lényegét megérteni.) 3. Olyan személy(ek) maga körül, akik maguk is gyászolnak, és képesek kifejezni érzelmeik, indulataik hullámzását, sokféleségét. 4. Odaforduló meghallgatás, amely tiszteletben tartja az általa kifejezetteket. (Nem próbálja bagatellizálni, elkenni, hanem együttérzését ki is fejezi.) 5. Lehetőség arra, hogy kifejezhesse a saját egyéni élményeit és a helyzet, a történtek egyéni értelmezését. A gyermekek és kamaszok rendelkeznek mindazokkal a készségekkel, amelyek a veszteség felfogásához és megértéséhez kellenek. Gyászreakcióikat nem szabad alulértékelni a gyászfeldolgozó munkájuk hatással lehet a családi rendszer további működésére.
A család a halál bekövetkezése után Az első bénultság után általában elárasztják a családot a feladatok, az intézni valók és a részvétnyilvánítók. A temetés után bekövetkező magányban, ürességben el kell kezdeni a mindennapi élet átstrukturálását. Eközben a családtagok gondolatait még leköti az elvesztett emléke. Róla fantáziál ki-ki magában, s nem sikerül oly gyakran, mint jólesne, valakivel beszélgetni is ezekről az emlékekről. Vannak, akik ebben az időben elzárkóznak a környezetüktől, ezzel csak megnehezítve maguk számára a lelki gyászmunkát. Különféle viselkedési módokkal próbálja az egyén feldolgozni a veszteséget, és kialakítani az újfajta családi szerepét és működését. Coping mechanizmusok (helyzetkezelő viselkedés-patternek) a/ Hatékonyak: mindazok, amelyek azt kommunikálják az egyének felé, hogy aktuális szükségleteik szerint kitárulkozhatnak vagy bezárkózhatnak, s a többiekre bármikor számíthatnak, elfogadják ilyennek, s támogatóan mellette állnak. b/ Nem hatékonyak: mindazok, amelyek nehezítik a pszichológiai gyászmunka fájdalmas, ám nem kikerülhető elvégzését. elkerülés: „Foglald el magad” – csak ne kelljen gondolkodni... „Utazz el” – halogatás tagadás: „Semmi ne változzon” – dacos tagadása a valóságnak. idealizálás: „A nyomába sem ér senki” – elégtelenségérzés, bűntudat a túlélőkben... Családi reakciók a veszteségre Az egyéni reakciómódok a családi rendszerben módosulnak, az felerősítheti vagy tompíthatja a patológiás reakciókat.
5
Ha az egyéni patológiás reakciókat felerősíti, akkor az alábbi inadekvát coping mechanizmusok figyelhetőek meg: 1. Elkerülés: Ha valamely családtagban a tagadás reakciója dominál, s a realitással való konfrontálódást kerüli, a családtagokon sok múlik, melyik irányba tolják. Esetenként a család némán kiszolgálja a realitástól való elzárkózás igényét, s akár ők maguk is lemondanak a társas érintkezésekről, izolálódnak, s az emlékekkel (fényképek, ruhák stb.) foglalkoznak csak. 2. Idealizálás: Ha valamely családtag reakciója megterheli (például bűntudattal) a többieket, azok tiltakozásának, érzelmi elfordulásának jó lehetőséget ad az elvesztett családtag idealizálása – az életben maradt rovására. 3. Fizikális megbetegedés: A gyász okozta feldolgozatlan feszültségek egyeseknél szomatikus tünetekhez vezetnek. Ez azután a családtól egy sajátos átrendeződést követel, amelyben a beteg családtagot vagy jobban körülveszik, vagy éppen magára hagyják. 4. Helyettesítés: Gyakran megfigyelhető, hogy veszteségek után sok család gyorsan gondoskodik egy új családtagról, aki az elvesztett helyébe lép. Sokszor még az elhunyt nevét is „ráadják” az újszülöttre, hogy kétség se férhessen hozzá, mit várnak el tőle: pótolja az elvesztettet – mert a szülők nem tudnak az elvesztésével megbirkózni. 5. A család destrukciója: Ha a családtagok nem tudnak szabadulni negatív indulataiktól (extrém haragtól), negatív vonások átvételétől, s a kommunikáció nem működik megfelelően, különféle destruktív megoldások jelentkeznek, pl. alkohol, válás. 6. Patológiás „hűségnyilatkozat”: Ismert jelenség a hűséges pár „utánahalása” elvesztett párjának. A továbbélés „feladásának” más formája a szomatikus tünetképződés, gyakran például szívpanaszok formájában. Az első gyászévben manifesztálódnak általában ezek a reakciók, hozzávéve még a mentális megbetegedéseket is. Ismert az a családi „várakozás”, szorongás, hogy a haláleset után további családtagokat is érhet baj, s így túlféltő attitűdöt alakítanak ki az esékenyebb családtagok körül. A fenti patológiás családi reakciók számbavétele után gondoljuk át, milyen külső tényezők befolyásolhatják a család működését a gyász feldolgozásában. Jóllehet a halál az egyik legkatasztrofálisabb veszteség az egyén életében, a veszteség által okozott stressz mértéke mégis számos kölcsönhatásban lévő tényező függvénye. A halál elviselését nehezítő külső tényezők közül néhány: – ha váratlanul következik be, ha nem lehet rá felkészülni, sokkal kaotikusabb hatással van a család egészének működésére; – ha hosszan elhúzódik, hónapokra, esetleg évekre, s nem látni a végét. Ilyenkor a tartós feszültségben, kettősségben élés kimeríti a hozzátartozókat, s a halál bekövetkeztekor érzelmileg kiürültek; – ha a család egyidejűleg valamilyen más feszültségteli problémával, helyzettel is küszködik, akkor a gyász okozta megrázkódtatás az elviselhetetlenségig fokozódhat, mivel az egyén, illetve a család erőit elszívta a másik probléma, s alig maradt kapacitás a halállal kapcsolatos feszültségek kezelésére; – a halállal, illetve temetéssel kapcsolatos számtalan szerveznivaló is fokozza a stresszt, és
6
– az új szerepek és struktúra, autoritási és döntéshozatali viselkedések kialakítása, az elvesztett anyagi biztonság, a többi családtag gyásza, új társas támogató rendszer kialakítása, de legfőképpen az elvesztett érzelmi támasz hiányérzete megterhelő. Vannak olyan külső körülmények, amelyek a halál elviselésében a megrázkódtatás csökkenése irányába hatnak. Ilyenek például: – már korábbi halállal kapcsolatos tapasztalatok, – megfelelő anyagi körülmények, – pozitív életszemlélet, – vallásos hit, – jó önértékelés, – jól működő társas segítő közeg családon belül és kívül. A családi gyász feldolgozási esélyeiről A család számára a központi kérdés a szeretett személy elvesztése. A következő fontos kérdés az életben maradtak vesztessé, károsodottá válása. A tartalomközpontú gyász erre a két szempontra figyel csak. A folyamatközpontú gyász befelé fordul, s az érzelmek szabadabb kifejezését bátorítja.„Időnként bizony szinte gyűlöltem”. – engedi a feltételezéseket és hiedelmeket. „Fontosabb volt neki a saját karrierje, mint mi, de azért szeretett bennünket a maga módján”. – előhív múltbeli emlékeket: „Emlékszel, amikor elaludt a színházban?” – előrevetíti a jövőt: „A karácsonyunk nagyon magányos lesz”. – mozgósítja a családi erőforrásokat: „Most gyakrabban kell, hogy hívjuk egymást, és közös programokat csináljunk”. Általánosságban megállapítható, hogy az úgynevezett nyitott, jól működő családok a változásokból a fejlődés irányába mozdulnak el, mert képesek a múltat a jelennel s a jövővel realisztikusan integrálni, valamint tagjai képesek úgy dolgozni a gyászukon, hogy az legkevésbé sem válik a családi élet állandó részévé. Az úgynevezett „zárt családok” gyakran képtelenek a fejlődés irányába haladni, integráltan beépíteni a gyászt az identitásukba és aktivitásukba. Az alábbi táblázatban világosan szembeállítódnak a hatékony, illetve elégtelen családi funkciók, amelyek egy családtag halálát követhetik (Crosby és Jose, 1985-86.) A hatékony és a nem hatékony problémakezelési módok elemei Nem hatékony
Hatékony
zárt egyénre irányul tartalomra irányul illúziókereső merev szerepek az erőforrások kihasználatlanok a rendszer újraszervezésében: ellenáll, mozdulatlan a sérülékenység félelme a vélekedések nem változnak az érzéseket igazolni kell a gyászreakció erősen kontrollált:
nyílt rendszerre irányul folyamatra irányul realitást követő rugalmas szerepek az erőforrásokat használják a szervezésben rugalmas, dinamikus a sérülékenység vállalása a vélekedések konfrontálhatók az érzések vállalása a gyászreakció alig kontrollált:
7
– elfojtással – tagadással az erőforrások újraszervezése vagy mozgósítása merev
– elismerése – megosztása az erőforrások újraszervezése vagy mozgósítása nyitott, rugalmas és alkalmazkodó
E szempontok átgondolása fontos tájékozódásul, amikor egy családnak segíteni akarunk. A gyászmunka folyamatának facilitálása kell, hogy az elsődleges cél legyen. Ennek lényeges része a gyászolók önállóságának és önmagukkal való elégedettségének erősítése. A család újraszerveződésének folyamata sok speciális feladat megoldását teszi szükségessé. Az alábbiakban a legfontosabbakat vesszük sorra: 1. A segítő szerepek tisztázása: A családtagok között kezdetben konfúzió lehet a feladatok, felelősségek terén. Ezek mielőbbi tisztázása, megegyezés kialakítása fontos. 2. A veszteség után, főleg ha szülő távozott el, a tekintélyi és a döntéshozatali viszonyok felborulnak. Ezek újraépítése sürgető. 3. Mivel a veszteség élménye mindig párosul az önértékvesztés érzésével, fontos, hogy a segítő beavatkozás a család és tagjai erősségét, képességeit tükrözze vissza, mintsem a gyengeségeiket. 4. Csak az erősségeik számbavétele után következzék a szükségleteik számbavétele. Ezek csoportosítása sürgős, fontos és hosszú távú szükségletekre segít a családnak biztonságérzetet kialakítani, és bízni a gyászproblémák megoldhatóságában. 5. Szükséges az új, vagy másfajta viselkedésmódok egyértelmű tervezése és próbálgatása. 6. A generációs és hierarchikus határokat világossá kell tenni, esetleg újraszervezni. 7. Nagyon lényeges a túlzott dependencia kialakulásának megelőzése. Az együttérzés az önsajnálatban túlzóvá válhat és a dependenciát táplálhatja, míg egy empátiás gondoskodó, együtt csináló kapcsolat az önállóság, s az autonómia felé terelhet. 8. Azokkal a problémákkal különösen komolyan kell foglalkozni, átdolgozni, amelyek a túlzott izolálódással, vagy épp a személyi határok fellazulásával s egybeolvadással kapcsolatosak. Ez leginkább a családi kohézió bátorításával érhető el, mely szerint a család engedi az egyén rugalmasságát. 9. Az anyagiak átszervezése sokszor elsődleges feladat, főként ha az elveszett személy a kenyérkereső volt. 10. Mozgósítani kell a lehetséges közösségi és állami segítségeket. Főleg olyanoknál kellhet segítően beavatkozni, akik nem mertek segítségért folyamodni. Terápiás megfontolások a családok segítésében A családokkal foglalkozó szakemberek minden intézményben találkoznak olyan családokkal, akik küszködnek veszteségeik feldolgozásával. A családterápiás teendők tárgyalása egy külön tanulmány témája. Ennek a külföldi szakirodalma az utóbbi évtizedben sokat gazdagodott (Jenkins, 1986; Lieberman és Black, 1982), és tért hódított az a szemlélet, amely a „forced mourning” vagy az „operational mourning” elnevezéssel sajátos terápiás manővert ajánl. Céljuk, hogy a kórosan elakadt családi gyászmunkát, amely a fejlődést megakasztja, és destruktív irányba visz, radikálisan megmozdítsák egy konstruktív irányba (Paul, l982). A hazai családterápiás irodalom még adós e téren. A közösség szerepe a gyászmunkában Jól tudjuk, hogy a gyász feldolgozása messze túlnyúlik a szűk családi körön. A szomszédság, rokonság aktív részese volt a veszteség feldolgozásának. Ennek minden
8
kultúrában jól kidolgozott rítusa volt. Kollektív események szerveződtek erre, a siratóasszonyoktól a halotti torig, a feketében töltött gyászéven keresztül a gyászmiséig, és ma már ki tudja, mi minden volt hivatva a gyászolókat segíteni. Mindegyiknek megvolt a maga szimbolikus jelentősége. Mindez ma hiányzik. De hiányoznak azok a direkt kommunikációs helyzetek is, amelyekben a gyászoló vagy a veszteséget szenvedett ember átélheti, hogy az ő vesztesége feletti bánatát a többiek (a közösség nyilvánossága) jogosnak tartják, hogy a vele történt méltatlanságot igazságtalannak, hogy az ő megrövidítését jogtalannak érzik, stb. Hogy csak az utóbbi 50 évre gondoljunk, aminek nyomait a ma embere még a lelkén hordja: ezreknek nem adatott meg, hogy szabadon elsirassa elveszített házát, földjét, megbecsült közösségi szerepét, élete szorgos munkájának gyümölcseit. Pedig ez olyan elemi szükséglete az embernek, s hogy kinek mi mekkora veszteséget jelent, azt csak ő érzi. Csak azzal segíthetünk, ha tiszteletben tartjuk a másik ember érzéseit, megadva neki a lehetőséget, hogy kifejezze azt.
9
A munkanélküliség A váratlanul, előre nem sejtetten bekövetkező munkanélküliség pusztító hatású mind az egyénre, mind a családra nézve. Rájuk zúdít egy sor feszültséget indukáló élethelyzetváltozást, amire nincs módjuk felkészülni sem pszichológiai, sem gazdasági értelemben. A felkészülés lehetőségének a hiánya még inkább fokozza a stresszt és a krízisállapot kialakulását. Magyarországon, ahol évtizedeken keresztül nemigen találkoztunk a munkanélkülivé válás jelenségével, ezzel sem gondolkodásmódunkban, sem a praktikus tapasztalatok szintjén nem tanultunk meg bánni. Ezért hatott oly sokkolóan társadalmi méretekben, amikor az 1990-es években ez a jelenség elháríthatatlanul életünk részévé vált. Nyugaton a 30-as évek óta folynak kutatások a munkanélküliségről, s ezekből kitűnik, hogy mentális és testi egészségre egyaránt károsító a hatása, és ezek nem csak az érintett egyénnél, de a család többi tagjánál is láthatóak. A munkanélküliek között nagyobb a gyakorisága a szív- és érrendszeri, a mentális megbetegedéseknek, az öngyilkosságnak, emberölésnek, általánosabb az alacsony önértékelés, szorongás, pszichoszomatikus megbetegedés, depresszió, stb. Ezek arról tanúskodnak, hogy a munkanélküliséggel járó veszteségek (anyagi, erkölcsi, érzelmi, kapcsolati, stb.) feldolgozása nem könnyen oldható meg. S ez érthetővé válik, ha figyelembe vesszük, hogy a család egészét, mint rendszert is mélyen megrendíti ez a váratlan helyzet. Több vizsgálat mutatja, hogy a munkanélküliség alapvető szerepet játszik a családi kapcsolatok megromlásában. A munkanélküliség instabilitást és funkciózavart okoz a házastársi erőviszonyokban, a családon belüli erőszakban, a vásárlási szokásokban, a munkamegosztásban, a szülői tekintélyben és fegyelmezésben. Mik is a munkanélkülivé válásban a legfőbb stresszokozók? A munkanélkülivé válás nagyon különböző helyzetben, körülmények között jelentkezik. Hatása függ az egyén nemétől, korától, foglalkozási képzettségétől, gazdasági periódusoktól, földrajzi régióktól, településszerkezettől, stb. Ezekhez a tényezőkhöz kapcsolódnak az egyén és a család egyéb nehézségei, illetve problémakezelő készsége. A kereső szerep elvesztése: Ez a veszteség túlmutat az anyagi kérdéseken. Fontos, kívánatos, társadalmilag értékes szerep, amely a rigid hagyományos férfi-identitásnak lényegi eleme. Ezen túl a szakma lehet az identitás szerves része, a munka pedig a társadalmi integrálódás eszköze, amely strukturálja az ember idejét és célt, önmegvalósítási lehetőséget ad. Mindennek az elvesztése sokkoló hatású, önértékelésromboló, illetve szorongást, majd depressziót kiváltó. Ha hirtelenül jóval több időt tölt otthon a munka nélkülivé vált ember, a családi élet megszokott rutinja felborul, s a feszültségek nőnek. Így közte s a családtagok közt megnő a feszültség s a problémák. A munkanélküliek gyermekei között nagyobb a megbetegedések száma, így őket veszélyeztetett csoportnak tekinthetjük. A veszteségek összetevő élményei: a/ A család gondolkodása, vélekedése a munkanélkülivé válásról. Ha ezt képesek törvényszerű, normális, és kezelhető, elviselhető helyzetként látni, kevésbé frusztráló. Ilyenkor a családnak jobbak az esélyei, hogy közösen és hatékony módokon próbálkoznak a helyzet elviselésével. Amikor az önvádlás, illetve vádlás erősödik fel a családban, ez gátlóan hat a megfelelő adaptálódás kialakítására.
10
A családi egyensúlyvesztés, dezorganizálódás mértéke összefüggést mutat azzal, hogy a munkanélküliség bekövetkezte előtt milyen szinten működött a család. A jól, integráltan működő családokat kevésbé zilálja szét e váratlan esemény. A tekintélyvesztés ott következik be számottevően, ahol az anyagiaknak és a félelemnek az alapján működött, szemben azzal, ahol a tekintély a szeretet és tisztelet alapján működött. b/ Az anyagi nehézségek mértékét befolyásolja az ezt megelőző anyagi helyzet, a család mérete, összetétele, életciklusa. Az egyszülős, főleg az anya vezette családok nagyon érzékenyek a munkanélküliségre, mert kevesebb lehetőségük van a munkaerőpiacon. A családtól, baráti körtől kapható konkrét segítségek igen jelentősek, s ezek a mentális és fizikai állapot romlását is lassíthatják. Hogyan kezelik a családok e krízist? A szakirodalom az utóbbi évtizedben egyre inkább itt is a “coping mechanizmusok” fogalomkörével dolgozik, amikor a problémák, krízisek kezelési módjait akarja leírni. Hogyan kezelik a családok a kríziseket? Ez abból a felismerésből táplálkozik, hogy hiába vizsgáljuk azt, hogy a család milyen erőforrásokkal rendelkezik, vagy azt, hogy miképpen látja, s vélekedik a helyzetéről, ha ezeket nem párhuzamosan nézzük azon keresztül, hogy a család mit tesz s hogyan tesz a szituáció kezelésének érdekében. A coping mechanizmusok szemléletében párhuzamosan jelenik meg az erőforrások családi percepciója és a viselkedési reakciók együttes működése, amellyel egy működésbeli egyensúly kialakulását keresi a család. A coping (helyzetkezelés) itt is egy sokrétű folyamatként fogható fel, amelyben az erőforrások, a percepció és a viselkedésbeli reakciók egymással kölcsönhatásban működnek annak érdekében, hogy a család működésében valamilyen egyensúlyi állapotot alakítsanak ki. A veszteségek kezelésének elemzésekor a coping az a cselekvés, tevőleges akció, amely az erőforrásaik/lehetőségeik és a percepciójuk kölcsönhatásából kikerekedik, mint helyzetkezelő viselkedés. Ez csökkentheti a család sérülékenységét, erősítheti, illetve fenntarthatja a családi rendszer jellemzőit, csökkentheti vagy megszüntetheti a stresszt okozó eseményeket, és módosíthatja a környezeti hatásokat azáltal, hogy változtat a társas körülményeken. A veszteségek feldolgozásában a coping az új helyzethez való alkalmazkodást segíti elő. A munkanélkülivé váláshoz való alkalmazkodás fázisai az egyensúlyvesztés, a dezorganizálódás, majd az új egyensúly kialakítására történő kísérlet, majd ennek állandósulódása. Minden egyes fázisban a családnak működnie kell a gazdasági problémák kezelése terén, a családi munkaerő, illetve munkamegosztás, az autoritás és a fegyelem, illetve a szociális támogatás igénybevétele terén. A hatékony copingok közül néhány: – rugalmas szerepváltás a munkavállalásban, illetve családi munkamegosztásban, – szerepek átszerveződése a családi kohézió megtartása érdekében, – a helyzetmeghatározásuk, mint coping: feszültségcsökkentő a percepció megváltozása által, pl. kevésbé tragikusnak, természetesnek, megoldhatónak látják. Vannak családok, amelyek a munkanélkülivé válást képesek úgy látni, mint egy kihívást, lehetőséget a jobb irányba változtatásra, fejlődésre. Ha ez a pozitív helyzetértelmező copingmechanizmus jó családi erőforrásokkal párosul, akkor kialakulhat egy szinte feszültségmentes munkanélküli időszak: “Nem is jött rosszul, hogy bezárták a gyárat. Most lehet próbálkozni, tervezni egy jobb lehetőséget.”
11
A nem hatékony coping-mechanizmusok közül néhány: Vannak olyan coping-stratégiák, amelyek hamarosan újabb feszültségeket szülnek, például olyan munkamegosztás, ami miatt valamely családtag rövid idő múlva panaszkodik, lázad, stb. Vagy egyéb feszültségcsökkentések, mint p1. az alkohol, gyógyszer, visszahúzódás a társas érintkezésektől, vagy erőszakos reakciók a családtagokkal szemben. Szempontok a szakmai segítséghez A tanácsadás sok mindenre kiterjedő legyen: mentálhigiénés, családi kohéziót erősítő, tájékoztató, információt adó és speciális készségeket fejlesztő (munkakeresés, önbemutatás, stb.) Külön igény van a gazdasági/financiális problémáik kezeléséhez való készségek kifejlesztésére. Ugyancsak érdemes kicsit részletesebben megnézni a betegség által előidézett veszteséget.
Krónikus betegség Több évtizede kutatják, elemzik, hogy milyen problémákkal, nehézségekkel és káros/kóros kimenettel küszködnek azok a családok, amelyekben krónikusan beteg családtag, főleg gyerek van. Csak az utóbbi időben tolódott el a hangsúly egy konstruktívabb irányba, nevezetesen annak a megfigyelésébe, milyen módokon tudnak e családok megbirkózni a helyzettel, s alkalmazkodni hozzá úgy, hogy elősegítsék a család egészséges életét, jólétét és az egyes családtagok fejlődését. A krónikus betegségek mindazok gyűjtőneve (pl. diabétesz, asztma, epilepszia, idegrendszeri károsodás, mozgássérültség, értelmi fogyatékosság, stb.), amelyek csökkent fizikális vagy mentális funkcióval járnak, amelyeknél állapotromlás (progresszió) és rövidebb élettartam várható, és állandó speciális orvosi felügyeletet, kezelést igényelnek. A család központi feladata, hogy megoldja és biztosítsa a beteg ember megfelelő gondozását egész életén keresztül. Az akut beteget általában kórházban, az orvosok és ápolónők kezelik, míg a krónikus beteget otthon, a családja, teljes felelősséggel, követve az előírt napirendet, foglalkoztatást... A krónikus betegség soha nem szűnik meg, s a gyermek mindig elmarad az egészségesekhez képest. Ez sok szülőben mély bánatot okoz. Elveszítettek terveket, vágyakat, ideálokat. A beteg gyermek korlátozottsága messzemenő hatással van az egész családra: egymáshoz való érzelmi viszonyulásukra, életmódjuk időbeli, anyagi, társas és egyéb vonatkozásaira, beleértve a szülők karrierjének sajátos alakulását. Leginkább az anya mond le önmegvalósító terveiről, s marad a beteg gyermek mellett. A család legintenzívebb kontaktusa a szakemberekkel van, akiktől erősen függenek, segítséget és megméretést várnak. A legfőbb stresszforrások 1. A családi kapcsolatok megterhelődése Túlféltés (overprotektivitás), koalíció az anya s a beteg gyermek közt, amiből kirekednek a többiek, bűnbakkeresés a gyermekben, illetve valamely szülőben egy vélt genetikai felelősségért, nyílt vagy burkolt elutasítása a beteg gyermeknek, testvérféltékenység a szülői gondoskodásért, törődésért, neheztelés a megnőtt szülői feladatok miatt. Általános feszültség- és konfliktusnövekedés. 2. A családi aktivitás és célok módosulása Csökkent rugalmasság a szabadidő eltöltésében, csökkent lehetőség arra, hogy mindkét szülő karrierje kiteljesedhessen, bizonytalanságok további gyermek vállalásának kérdésében.
12
3. A megnövekedett feladatok és időbeli megkötöttség terhei Speciális diéta vagy extra tisztasági előírások (asztma), vagy napi terápia, illetve kezelés, vizsgálatokra járás, stb. 4. Növekvő anyagi terhek Az anya keresetének kiesése mellett az orvosi kezeléssel, gyógyszerekkel, felszerelésekkel, stb. járó kiadások. 5. A lakáskörülmények módosítási szükségletei A kezelési helyhez minél közelebb, vagy a kívánt klíma figyelembe vétele, esetleg a lakásban átalakítások. 6. Társas izoláltság A rokon csalódottsága, limitált mozgáslehetőség, a gyermekfelügyelet megoldhatatlansága (pénz, illetve szakszerű gondozó hiánya), félelem fertőzéstől vagy állapotromlást előidéző hatástól. 7. Az orvosi kezeléssel kapcsolatos gondok Megfelelő kezeléshez jutni, pontosan megérteni az orvosi információkat, követni az előírásokat, a gyermek együttműködését elnyerni ehhez, segíteni a gyermeknek elviselni a fájdalmat, aggódás a prognózis miatt. 8. Iskoláztatási nehézségek Speciális odafigyelés, tolerancia, esetleg speciális iskola keresendő, esetleg magántanulóság, akár időnként, de mindez állandó odafigyelést igényel. 9. Szomorúság: A rendellenesség, fejlődésbeli lemaradás, beszűkült életlehetőségek miatt, és egy korai, esetleg fájdalmas halál anticipálása. E családoknak halmozott stresszorokkal kell megküzdeniük. A családi élet változásaival járó normatív krízisek okozta megterhelések mellett kell kezelniük a krónikus megterheléseket. Vizsgálatok mutatják, hogy a családi coping-mechanizmusok gyakran összefüggenek azzal, hogyan látja, értékeli a család a krónikus betegség okozta szituációt. Akik sorscsapásnak, igazságtalanságnak és képességeiket meghaladó feladatnak vélik, magukat áldozatnak érzik, s a dologban tehetetlennek, eszköztelennek. Ilyen esetekben gyakoriak a diszfunkcionális megoldási kísérletek, p1.: túlvédés, koalíció, izoláció, bűntudat, csalódottság, vagy éppen a betegség tagadása, a gyermek érzelmi elutasítása, szükségleteinek ignorálása. A felgyűlt frusztrációk termelte agresszió, harag, ellenségesség kivetítése a gyerekre vagy a házastársra, esetleg annak hibáztatása. Gyakori a házastársi konfliktus, nő a válások száma. Mások kihívást látnak benne, és konstruktív módokon próbálják kezelni a szituációt. Ilyen hatékony coping-alternatívákat figyelt meg Darling (1979), mint pl. a szülők „aktivizálódása”, törekvésük „normalizálni” a gyermek életét, agresszíven harcoltak megfelelő kezelés eléréséért, sőt társadalmi/közösségi változásokat is elértek (p1. érdekvédelem). Az úgynevezett perceptuális coping behaviour-ok közül megemlíthető a remény fenntartása, optimizmus, hit és bátorság, s a helyzet és a kötődés egyfajta altruisztikus megélése. Normális reakciónak tekinthető valami ilyen tágabb filozófiai vagy vallási gondolatrendszer keresése, amibe próbálják beilleszteni gyermekük betegségét. Nagyon jó, ha képesek segítséget, társas támogatást keresni a közösségben, a gyermek és az egész család számára, hogy kissé csökkenjen az érzelmi túlterheltségük. Ebben a velük kapcsolatban álló szakemberek jelenthetnek komoly támaszt. A szülői coping behaviour-t vizsgálva 3 tipikus, a helyzettel való bánást lehetett elkülöníteni, amelyek többféle coping behaviour-ból tevődnek össze.
13
1. A családi integrációt és együttműködést fenntartó, s a helyzetet optimistán definiáló. Ezen belül a törekvéseik: — együtt csinálni a dolgokat, mint egy egységes család, — megerősíteni a családon belüli kapcsolatokat, — kialakítani és megőrizni egy általános pozitív életszemléletet. 2. Fenntartani a szociális támogatásokat, az önértékelést és a lelki stabilitást. Ennek elemei: — megőrizni kinek-kinek a társas kapcsolatain keresztül a személyes jó életérzését, — részt venni olyan tevékenységekben, eseményekben, amelyek lehetőséget adnak az önértékelés erősítésére, — a pszichés feszültségek és megterheltség kezelése. 3. A helyzet egészségi/orvosi vonatkozásának jobb megértéséért kommunikálás hasonló helyzetben lévő szülőkkel és a szakemberekkel. Az úgynevezett önsegítő, illetve érdekvédelmi csoportok kialakulásában elsők között voltak a krónikusan beteg gyermekek szüleinek csoportjai. A segítő beavatkozások (counseling, krízisintervenció, stb.) akkor hatékonyak, ha a család coping repertoire-ját segít fejleszteni. A múltbeli dolgok helyett a jelenre figyelve az alábbi prioritásokat javasolják: 1. A szülőket segíteni az egészséges vonatkozások, s a kezelés jobb megértésében, 2. a családi kapcsolatokban kialakuló zavarok kezeléséhez a problémakezelő készségüket fejleszteni, 3. kapcsolatok építése más, hasonló helyzetben lévőkkel. Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy a krónikusan beteg gyermek családjánál az alapvető stratégiánk a prevenció-orientáltság legyen, amely a család speciális helyzetéhez igazodva az alábbiakat tartsa szem előtt: a/ nyíltan előtérben kell tartani a család jelenlegi krízisét, b/ segíteni kell a családnak abban, hogy a krízist tudatosítsa, átgondolja, megértse, s így fokozza a problémamegoldó hatékonyságát, c/ segíteni a szülőknek abban, hogy megfelelően kezeljék és legyőzzék kételyeiket a saját adekvát szerepüket és önbizalmukat illetően, d/ segíteni egymás közti kommunikációjukat, és asszisztálni abban, hogy egyensúlyt alakíthassanak ki az egyéni fejlődésük és a családi szükségletek kielégítése között, e/ a probléma orvosi vonatkozásaiban alapvető információkkal kell őket ellátni, f/ segíteni elsajátítani az otthoni ápolás, kezelés folyamatát, g/ hidat építeni a család és a közösségi erőforrások között, s egyengetni az utat a szakemberek felé, h/ segíteni kiépíteni a szociális segítést.
Migráció – a lakóhely elvesztése a család számára A családok életének, életmódjának meghatározó eleme a lakóhely s az a kulturális, szociális közeg, amelyben élnek. A lakóhely bármilyen ok miatti megváltoztatása a család számára kisebb-nagyobb krízist okoz. Ez is része az emberiség életének, de nem könnyen birkózunk meg vele.
14
A népvándorlás napjainkban is látható történelmi folyamat, s előrejelzések szerint erősödő hulláma várható, amelyben a Föld délibb részein élő népek északra vándorolnak. Európa vonatkozásában ez keletről nyugati irányba is várható. A területi mobilitás a modern ipari társadalmakban mindennapos – a munkalehetőség vagy jobb megélhetés reményében részleges (egy-egy családtag), vagy teljes lakóhelyváltásra kényszerülnek az emberek (Veres, 1989). Mindkét esetben alapvető kulturális, ökológiai és szociális változásokra kényszerül a család. Az újba való beilleszkedés a régi elhagyása–elvesztése árán következik be. De hogy ez a „veszteség” a fejlődés irányába vezet tovább, vagy a családban különféle zavarokat (viselkedési, pszichés, szomatikus tünetek formájában) okoz, az sok tényezőn múlik. a/ Mit veszít, miről mond le a család? Egy megszokott, következésképpen relatíve biztonságot jelentő életmódról, amelynek kezeléséhez megvoltak a többé-kevésbé bevált viselkedési módjai. Elveszít egy társas közeget is, amely egy jól-rosszul működő szociális segítő hálóként működött körülöttük. Ezenkívül nyelvének, identitásának, társadalmi integráltságának a közösséghez kötő erejét és hatékonyságát is elveszíti. b/ E veszteségek feldolgozásának lehetőségei? A legnehezebb a helyzet az ország elhagyása, egy másik kulturális, társadalmi, nyelvi közegbe való beilleszkedés esetén. Az alkalmazkodáshoz szükséges energiákat a “múlt” pozitív, sikeres élményeiből a család segítségével lehet aktivizálni. Ezért a családi rendszer intimitásának és kohéziójának megőrzése és működése meghatározó. Caplan vizsgálataiból kitűnik, hogy ha a bevándorlók elszemélytelenítő nagy táborokba kerültek, a depresszió s apátia tünetei gyakoriak voltak, míg a kisebb, családi integritást megőrző elhelyezéseknél ez nem volt számottevő (Caplan, 1976). A bevándorolt egyének legfőbb nehézségeiként az alábbiakat írják le: a/ Kommunikációs nehézségek b/ Információhiány az élet hétköznapi dolgainak intézésében is c/ Visszautasítottság érzése (amely izolációt vagy agressziót termel) d/ A „vendégmunkás”-szereppel megélt előítéletek Nyilvánvaló, hogy mindezeket a frusztrációkat könnyebb elviselni, ha mellette vannak családtagok, akik támogató közeget jelentenek. Bizonyára ezzel is összefügg, hogy az utóbbi évtizedekben Európa-szerte megerősödött az a tendencia, hogy a családtagok követik, vagy együtt mennek a családfővel/munkakeresővel. Természetesen máshogy alakul a kivándorlás, ha politikai menekülésről, a haza örökre való elhagyásáról gondolkodik a család, vagy csak „szerencsét próbálnak”, a visszatérés lehetőségének tudatával. Mégis, ennek a krízisnek a pszichológiai folyamatában sok a közös vonás (Sluzki, 1979). A kivándorlási folyamat szakaszai: 1. Előkészületi szakasz A folyamat hosszúsága, a döntés lassabb kiérlelése előfeltétele a sikeresebb beilleszkedésnek. Idő kell ahhoz, hogy fantáziában részletekbe menően felkészüljenek a várható nehézségekre – amelyeket előzetesen mindig alulértékelnek! A döntéshozatalban is minden családtagnak is valamilyen módon részt kell vennie. Itt fontos, hogy a szülők, mint a családnak felelős „alrendszere”, úgy hozza meg a döntését, vállalja a felelősségét, hogy a gyermekek a későbbi nehézségek során ne kényszerüljenek önvádlásokkal küszködni,
15
„Miattunk vállalták e nehéz sorsot”, „Az én otthoni nehézségeim miatt hagytak ott mindent”, stb. A helyzet kezelésére nézve meghatározó, hogy milyen ideológia állt a döntés mögött: a rosszból elmenekülni, vagy a jót megismerni? Gyakran megfigyelhető, hogy ha jobb, amit találtak, nem engedik meg maguknak az elhagyott otthon elgyászolását. Vannak családok, amelyek a gyászmunkát egyik vagy másik családtagjukra delegálják. S jóllehet, ez a személy kollektív szükségletet fejez ki, a család hajlamos izolálni őt a gyászával. Máskor azt látjuk, hogy a család megbünteti, vádolja, „árulónak” bélyegzi azt, aki a veszteségélményből kilépni próbál, s az újat örömmel fogadja. Ezek mögött a családi konfliktuskezelő mechanizmusok mögött egyrészt a felerősödő szorongás működik, másrészt kognitív disszonancia (pl. megbánták, de ezt maguknak sem vallhatják be) csökkentésére való törekvés valószínűsíthető. 2. A kivándorlás aktusa A kivándorlás folyamata, az átmeneti állapotok, szállások, teljes egzisztenciális bizonytalanság extrém magas stresszel jár. Ha ez elhúzódik, a szorongás nő, az eredeti tervek reménytelennek tűnnek, s egyre nő a család inkompetencia-érzése: nem tudják a helyzetüket befolyásolni, alakítani. A kivándorlás konfliktusának kezelésében két tipikus modellt írhatunk le: „Felégetnek maguk mögött mindent.” A Romániából Magyarországra áttelepülőknél az utóbbi években, amióta lehetőség nyílt a vagyon átmentésére, azt egyre ritkábban láttuk. Ha igen, ott a családi döntéshozatalt speciális problémák tették radikálissá. „Egy kis időre hagyják csak el hazájukat.” Ez a permanens átmeneti állapot gátolja az adaptív viselkedéseket. Pontosabban egy szintig hatékony, mert a szorongást redukálja, így több energia mozgósítható a pillanatnyi alkalmazkodásra. Később azonban a családban konfliktusok forrása lehet, ha egyes családtagok ezt az eredeti döntést módosítani szándékoznak. Gyakori eset, hogy a gyermekek könnyebb beilleszkedési lehetőségeik miatt a végleges maradásért harcolnak, míg a szülők fenntartják az átmenetiség állapotát. Ilyenkor a befogadó ország intézményeivel való együttműködésükben az ambivalencia, s a bizalmatlanság erősödik fel, ami fölösleges konfliktusokhoz vezet. A bicskei menekülttáborban szerzett tapasztalataim megerősítették azt, milyen sokat jelent, ha a tábor, illetve az egyéb intézmények szakemberei némi mentálhigiénés felkészítést kapnak erre a speciális munkára. A családok egészével foglalkozó, kapcsolatba kerülő szakemberek időnként komoly támaszt jelentettek a felerősödő agresszív feszültségek rendezésében. 3. A túlkompenzáció időszaka A kivándorlást követő első heteket a stressz elfojtása jellemzi. Az alkalmazkodás olyan aktivitást igényel, amely a családban az életbenmaradáshoz szükséges tevékenységeket mozgósítja. A jelenre koncentrál a család, s a múlttal igyekszik nem törtődni. 4. A dekompenzáció vagy krízis időszaka Pár hónap után a szembesülés az új élet igényeivel elkerülhetetlen. Tudomásul kell venniük, hogy a környezetükkel „versenyképesnek” kell lenniük. Ennek kialakításához a család identitása átdolgozandó, a múlttal való kontinuitás felépítendő, értékrendjük módosítandó, de ebben helyet kell kapjanak a korábbiak. Ehhez a „gyászmunka” sikeres elvégzése a feltétel. Ez a folyamat lassú, s a mindennapok számtalan problémája keményen igénybe veszi a család érzelmi teherbírását, kudarctűrését. A családi kohézió, s a családi szerepek rugalmassága e krízis kezelésének záloga.
16
A kivándorlás más-más módon terheli a családban a szülőket és a gyermekeket. Ha a gyermekek szemtanúi voltak a szülők üldöztetésének, megaláztatásának, pszichés, sőt fizikai kiszolgáltatottságának, ez tartósan traumatizáló volt a gyermekekre. Másik extrém megterhelő élményt az jelenti, ha a kritikus élethelyzetben a szülők közötti ellenségeskedés felerősödik, s ezáltal a család jelentette egyetlen biztonságuk is veszélyben (Pintér, 1969). A gyermekek iskolai beilleszkedésének sikere az egész család számára javítja a beilleszkedés perspektíváját. Gyakori, hogy a gyermekek vesznek át szociális funkciókat: a nyelv gyorsabb elsajátításával, s a közösségben megszerezhető újfajta viselkedési normák, valamint elemi információk ismeretével ők válnak a szülők segítőivé bizonyos ügyek elintézésében. Minden országban látható, hogy az idegenből odatelepült családok első generációi igyekeznek szoros kapcsolatot fenntartani az ott élő nemzetükbeliekkel. A második generáció viszont asszimilálódni igyekszik, elkerülni az „idegen” címkét. Ez a családokon belül sokszor keserű konfliktusok, kényszerítések és dacos ellenállások forrása lesz. Mindezek megértése elengedhetetlen a segítő szakembereknél, így hazánkban is ideje felkészíteni őket ezen speciális problémák megfelelő kezelésére. Hadd álljanak itt Babits sorai: „S felelt, kitörvén Jónásból a méreg,: „Méltán haragszom azért, míg csak élek!” És monda akkor az Isten: „Te szánod a tököt, amely egy éjszaka támadt s egy másik éjszaka elhervadott; amelyért kezed nem munkálkodott; amelyet nem ápoltál, nem neveltél, lombja alatt csak lustán elhevertél. És én ne szánjam Ninivét, amely Évszázadok folytán épült vala fel?”
17
Irodalomjegyzék 1. Abraham, K. (1924): A Short Study of the Development of the Libido viewed in the light of Mutual Disorders. Selected Papers of Karl Abraham, Hogart Press, London. 2. Bowlby, J. (1963): Pathological mourning and childhood mourning. J. Amer. Psych. Assoc. 11, 500-541. 3. Buda B. (1992): Az alkohológia új távlatai. Utak az alkoholproblémák megértéséhez, megelőzéséhez és korai kezelésbevételéhez. (Válogatott tanulmányok). 4. Caplan, G., Killilea, M. (1976): Support Systems and Mutual Help. Grune and Stratton, N.Y. 5. Crosby, J.F., Jose, N.L. (1985): Death: Family Adjustment to Loss. In.: Figley, McCubbin (szerk.) Stress and the Family. Vol. II. Brunner/Mazel N.Y. 76-89.old. 6. Figley, C.R., McCubbin, H.I. szerk. (1985): Stress and the Family. Vol. II. Brunner/Mazel N.Y. 7. Freud, S. (1917): Mourning and Melancholia. Standard Ed. of the Complete Psychological Works of S. Freud. Vol. 14. Hogarth Press. 8. Jenkins, H. (1986): Loss: Bereavment, Illness and Other Factors. In: Horobin, G. (szerk.): The Family: Context or Client? Kogan Page Ltd. London, 97-120.old. 9. Klein, M. (1940): Mourning – Its relation to Manic-Depressive States. In: Contribution to Psychoanalysis, Hogarth Press. London. 10. Kübler-Ross, E. (1988): A halál és a hozzá vezető út, Gondolat, Budapest. 11. Lieberman, S. (1979): Transgenerational Family Therapy, Croom Helm, London 12. Lieberman, S., Black, D. (1982): Loss, Mourning and Grief. In: Bentovim et al (szerk.): Family Therapy, Vol. 2. 373-387. old. Academic Press, London. 13. Patterson, J.M., McCubbin, H.I. (1985): Chronic Illness: Family Stress and Coping. In: Figley id. m. 21-35.old. 14. Paul, N.L. (1967): The Role of Mourning and Empathy in Conjoint Marital Therapy. In: Zuk – Böszörményi-Nagy (szerk.): Family Therapy and Disturbed Families. Science Books, N.Y. 186-205.old. 15. Pinter, E. (1969): Wohlstandsflüchtlinge. Eine sozialpsychiatrische Studie an Ungarischen in der Schweiz. S. Karger, Basel. 16. Sluzki, C. (1979): Migration and Family Conflict. Family Process, Vol. 18. Dec. 379389. 17. Veres S. (1989): A migráció és a mobilitás pszichológiai konzekvenciái a mai magyar társadalomban. In: Gerevich J. (szerk.): Közösségi mentálhigiéné. Gondolat, Budapest, 113-136.old. 18. Kedl M., Borbély S. szerk. (1991): Szemelvénygyűjtemény a korai gyógypedagógiai gondozás-fejlesztés témaköréből. I. Szemléleti kérdések. Kézirat. Tankönyvkiadó Bp. 19. Lányiné Engelmayer Á. (1975): A szociális érvényesülés sérülésének hatása értelmi fogyatékos gyermekek személyiségfejlődésére. MTA Pszichológiai Tanulmányok XIV. 261-267.
18
