Kéri Edit: Balcescu is lehetett volna magyar vértanú A román-magyar megbékélés 1849-ben Kéri Edit Szegeden a mai napig márványtábla jelöli azt az épületet, ahol Kossuth Lajos, Nicolae Balcescu román forradalmi demokrata és Cezar Bolliac román forradalmár-költő aláírta 1849. július 14-én a francia nyelvű román-magyar megbékélési tervet, a Projet de Pacification-t, valamint a Bem vezénylete alatt Erdélyben felállítandó román légió, a Légion Roumaine tervezetét s főbb szabályzatát. Ha Görgei Artúr tábornok augusztus 13-án nem teszi le a fegyvert Világosnál a fősereggel, és ha – megkapva Klapka tábornok komáromi levelét, melyben 30 ezer új dunántúli honvédet ígért és beszámolt az elfogott orosz levélről: a muszkák ősszel visszamennek Oroszországba, a kezdődő kolera és a hideg miatt – Görgei csatlakozik Bem derűlátásához: „Már csak két császárt kell legyőznünk: na nem Miklóst és Ferenc Józsefet, hanem Juliust és Augustust, mert szeptemberben az oroszok már hazamennek!” – akkor minden bizonnyal a bécsi, tiroli, lengyel és olasz légió mellett a román légió is hősiesen harcolt volna Erdélyben az oroszok ellen, kék atillában, piros-sárga zsinórral, kék paszpólos fekete nadrágban, fekete derékszíjjal, a piros csákón román nemzeti arany sassal és mellette a magyar kokárdával, elöl fekete tollal – mint ahogy tervezték és mindhárman aláírták Szegeden. A magyarokkal való megbékélésnek a gondolata, gyökerei évekre nyúlnak vissza. A románoknak – vagy ahogy Európában hívták őket századokon át, hivatalos iratokon is: vlahoknak, magyarul: oláhoknak – a XIX. század elején két fejedelemségük volt: délen Munténia, magyarul Havasalföld vagy Havaselve, cári és török fennhatóság alatt, északon pedig Moldva, cári uralom alatt. Vazallus (hűbéres) fejedelmeik és bojáraik ellen harcolt ekkor a haladó román értelmiség s egyesíteni akarták független országként a két területet. Egyben az erdélyi, egyre szaporodó románságért, jobbágyaik és zselléreik jogaiért is harcoltak, s ezért fogadták oly nagy lelkesedéssel Lugoson 1848. május 3-án magyar áprilisi törvények, köztük a jobbágyfelszabadítás kihirdetését három nyelven: magyarul, románul és németül. A szerbekkel nagy ellentéteik voltak egyházvezetési kérdések miatt, és Rajacsics szerb pátriárka magyarellenes, osztrák párti felhívására, valamint a karlocai szerb gyűlés határozataira éles hangon feleltek. Tartottak a pánszlávizmus beolavsztó terjeszkedésétől. Lugoson Bozsinka (Bojinca) Axente óriási hatású magyarbarát, szerbellenes beszédet tartott, de egyik legnagyobb forradalmáruk Nicolae Balcescu volt, aki a Havasalföldön már az 1840-es évek elején összeesküvésben vett részt Filipescuval és a költő Cezar Boliackal, le is tartóztatták őket, és egy időre egy kolostorba lettek száműzve. Ő már az 1845. júliusában indult lapjuk, a Poporul Suveran (Nép Őfelsége) augusztus 14-i számában a magyar-román összefogásról ír! Átlátta a cár, a szultán és az osztrák császár népeket elnyomó, törvényt be nem tartó zsarnokságát, amit Cezar Bolliac később így írt le versében: „Király nélkül, bojár nélkül / Minden nemzet összebékül / S nem lesz se szultán, se cár.” 1848 tavaszán az erdélyi és bánáti románok örültek a magyar új törvényeknek Már március 25-én a marosvásárhelyi ifjú jogászok gyűlésén folyamodványt írt alá kétszáz magyar, román és szász ifjú a királyhoz az Erdélyi Unió megvalósulásáért,
Magyarországhoz való visszacsatolásáért. A harminc aláíró román ifjú közt akkor még ott volt a huszonnégy éves Avram Iancu is! A román Analele Banatului 1930-as kiadása 49. oldalán leírtak szerint Aradon, Nagyváradon és Temesváron is hitet tettek a románok a magyar forradalom mellett és a szerbek ellen. A magyarországi román képviselők Pestről igyekeztek közvetíteni az erdélyi románok felé. Így Ion Dragos képviselő 1848. június 3-i levelében – melyet a Román Akadémia kézirattárában őriznek Ms. 995. szám alatt – főfeladatként a magyarokkal való közös, az abszolutizmus elleni harcot jelöli meg. Közben Havasalföldön és Moldvában is forrongások történtek, de a cár és a szultán hamar leverte őket. A forradalmároknak menekülni kellett. Bolliac, a költő, Erdélybe, Brassóba „emigrált”, Balcescuék pedig néhányan Konstantinápolyba. A bécsi udvar, a császári „Kamarilla”, azaz a szűk, családi titkos „kamarácska” azonban, megijedve az európai forradalmaktól, Kossuth nagy bécsi ünneplésétől, a független magyar kormány erélyes intézkedéseitől és az V. Ferdinánd által már aláírt új törvényektől – nagy aknamunkába kezdett. Az „Oszd meg és uralkodj rajta!” elv alapján (melyben nagy gyakorlatuk volt) az összes bennünket körülvevő nemzetiségeket – hatalmas apparátussal – ellenünk uszították, hazugul későbbi önállóságot ígérve nekik és rágalmakat terjesztve a magyar kormányról. Amit aztán később például Avram Iancu, román, ellenünk lázadó és harcoló népvezér az elmebajig eljutó búskomorsággal fizetett meg. A románság forradalmárai közt többfajta vélemény, elképzelés alakult ki. Voltak, akik beléptek a magyar honvédseregbe és végigharcolták a másfél éves magyar Habsburgellenes háborút, főleg Délvidéken, a szerbek ellen, de később Bem seregében és másutt is, hadnagyi, főhadnagyi századosi rangot is elérve. Bem fantasztikusan tudott az emberekkel bánni, különböző nemzetiségűeket összefogni. Seregében, mint nyilatkozta, „mindenféle népfaj ivadékai” harcoltak a közös ügyért. Igen sok román katona vette ki derekasan a részét az erdélyi harcokból. Az 55. honvédzászlóalj román többségű volt, tisztekkel, altisztekkel, legénységgel. Csucsától Vöröstoronyig szakadatlanul harcoltak. Hősiességük és fegyelmezettségük miatt Bem kedvenc zászlóaljai közé tartozott. Bem Csány Lászlóhoz írt levelében, Papp Pál visszaemlékezéseiben és az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz írt jelentésekben olvasható hősiességük. A bihari 27. zászlóalj is főleg románokból állt, akik igen bátran harcoltak. Az Arad megyei 29. zászlóalj, melyben szintén sok román honvéd harcolt, rendkívüli hősiességgel egy egész ellenséges dandárt vert ki Újaradról – közli a Közlöny, a kormány hivatalos lapja 1849. február 8-i számában. Nézzük meg példának négy román honvédszázados életét: 1. Ion Isecescul (sz: 1819. Csernovic) 1848 júliusától részt vesz a szerb felkelők elleni harcokban. Októberben egész ezredével csatlakozik a honvédsereghez. A Feldunai Hadseregben harcol végig. Világosnál teszi le a fegyvert. Aradon a hadbíróság 16 évi várfogságra ítéli. Hét évet le is ül, 30–37 éves koráig. 1856-ban kegyelemmel szabadul. 1867-ben az aradi Honvéd Egylet tagja. 2. Traian Loga (sz: 1819. Karánsebes) Végig a Délvidéken harcol, nem kerül Bem erdélyi seregébe. Büntetésképp az osztrák seregbe közlegényként sorozzák be. 1867-ben a Torontál megyei Honvéd Egylet tagja.
3. Daniel Moian (sz: 1822. Vajola) Egy görög katolikus román pap fia. 48 nyarától a Délvidéken harcol a szerbek ellen. Februártól az erdélyi hadszíntéren harcol Bem seregében. Segesvárnál igen súlyosan megsebesül. 1867-ben a Fogaras vidéki Honvéd Egylet tagja. 4. Ion Popescu 1848 nyarán nemzetőr-őrmester Hunyad megyében. Nagy propagandát fejt ki a magyar forradalom mellett román honfitársai közt. A 31. honvédzászlóaljban, Vetter tábornok törzsében, a bánsági hadtestnél harcol, vezérkari tiszt lesz. Már decemberben átmegy Bem seregébe, aki januárban vezérkari századossá nevezi ki. Mindenütt agitál a forradalom ügye mellett. Február 5-én Szászvárosban a román felkelők elfogják, és másnap, 6-án Felkenyéren kivégzik mint árulót. Az ő sorsában csúcsosodik ki a románság 48-as tragédiája. Iancuék, bízva a hazug osztrák ígéretekben, és felheccelve ellenünk, elfogják az értelmes, népe sorsát és az egész 48-as európai forradalmakat felülről látó Popescut, árulónak tartják és kivégzik saját értékes honfitársukat. De a magyarországi román kormánybiztosok is megszenvedték a magyar forradalom mellé állásukat mint például Alexandru Buda, aki tizenöt évi várfogságot kapott érte. A magyarországi tizenkét román képviselő is folytatta a békítő akciót. 1849 áprilisában Debrecenben egy csoportjuk Madarász László képviselőhöz, majd Kossuth Lajoshoz fordultak, aki örömmel fogadta közvetítő szándékukat. De a megbékélés fő irányítója a havasalföldi Balcescu volt, évek óta tartó szívósságával. Ő Konstantinápolyba menekült társaival, kis emigrációs központot alakítva ki. Mellette volt barátja, Ion Ghica is. Az ottani követeken keresztül és levelezéssel erős kapcsolatot tartottak fenn a lengyel és olasz haladó erőkkel és a svájci, párizsi román emigrációval, például a Badenben élő volt katonával: Magheruval, a párizsi Golescuval, sőt Kossuth párizsi megbízottjával, gróf Teleki Lászlóval is. Ghica tárgyalt Konstantinápolyban Kossuth ottani kiküldöttjével, gróf Andrássy Gyulával is. Megbékélés a magyarokkal, nemzetközi összefogás, román légió alakítása, harc a Szentszövetség (orosz-porosz-osztrák császárok szövetsége) despota uralkodói és a szultán ellem – ez volt közös érdekük és egész Európa haladó eszméje. Már 1849 februárjában elhatározták Konstantinápolyban egy magyarokkal együtt harcoló román légió felállítását Erdélyben, melynek vezetésére először a román katonát, Magherut kérte fel Balcescu levélben. A konstantinápolyi olasz, piemonti követ, Tecco báró és a lengyel emigráció párizsi vezérének, Czartoricki hercegnek a konstantinápolyi megbízottja, Czaikowski által teljes támogatást kaptak a légió tervéhez. (Természetesen elvi támogatást, pénze senkinek sem volt.) A román Magheru levelet írt Badenből Kossuthnak 1849. március 29-én, melyben így javasolta a közeledést: „Meg lehetne szilárdítani egy szétoldhatatlan egyesülést a nagy magyar nemzet és a kilencmillió román közt, akik szomszédaik.” Ő nemzete politikai jogainak elismerését kéri Kossuthtól, meg nem támadási szerződést ajánl, és utána a fejedelemségbeli románok hálából légiót alkotnak, a közös ellenség elleni küzdelemre. A meg nem támadási szerződésre azért volt szükség, mert Iancu serege miatt magyar zászlóaljak álltak szemben a románokkal, mindkét oldalon nagy volt a bizalmatlanság. A félreértések miatt tragédiák is történtek a végén, a megbékélés folyamata alatt! Pont a debreceni Habsburg-trónfosztás napján, április 14-én indult el lóháton Balcescu Konstantinápolyból Magyarországra román társaival, például Balaceanuval és az olasz Alessandro Montival, valamint a lengyel Alexander Ilinskivel – akik Erdélybe érve azonnal beléptek Bem seregébe –, hogy békét kössön Kossuthtal, kormányával és román
légióval csatlakozzanak a magyar forradalomhoz, annak fényes diadalokat arató seregeihez. Anyagi nehézségeik voltak – nagy kölcsönt kellett felvenniük az útra. Közben egy másik szálon a költő, Bolliac működött Erdélyben a megbékélésért. Brassóban – Bem támogatásával, akivel szoros kapcsolatba került – Espatriul (Hontalan) címen egy lapot indított, mely hetente kétszer jelent meg, 1849. március 25-től június 10ig. Szelleme hangsúlyozottan magyarbarát volt, egyenes folytatása az általa és Balcescu által szerkesztett Nép Őfelsége hangnemének. Az első számban írt cikkében fontos megállapításokat tesz: „Ma egyetlen harc van egész Európában, a szabadság és a zsarnokság, a népek és a dinasztiák közti harc. A dinasztiák összefognak és mindenfelé kezet adnak egymásnak, hogy omladozó trónjaikat támogassák, és minden reményük, ami csak megmaradt, a népek közti meg nem értésben és ellenségeskedésben van. Ha egyszer a népek megismerik igazi érdekeiket, a harc meg fog szűnni.” Leveleiben így vall: „A magyar ügyet szolgáltam, mert abban a román ügyet láttam.” Fájlalja a román részvétel hiányát a nagy forradalmi harcokban: „Egyik szép alkalom a másik után múlt el anélkül, hogy legalább egyetlen román szablya ragyogott volna a szabadságért folytatott harcban.” Bolliac havasalföldi lévén, nem tudta hány román katona harcol honvédként… – Hozzájárult a megbékélési folyamathoz az osztrák császár, Ferenc József gyalázatos 1849. március 4-i „oktroyált alkotmánya” is, melyben Magyarországot szinte gyarmati tartománnyá degradálta, a többi népről említést sem téve. A románoknak ez volt első nagy kiábrándulások. Március 12-től fogva több panaszt is adtak be emiatt Ferenc Józsefnek. Választ sosem kaptak. Valamint a béküléshez hozzájárult a magyar fegyveresek fényes diadala is. Egész Európa bámulta győzelmeinket. Ők is részt akartak végre venni ebben a nemzetközi szabadságharcban. Bolliac sokat tartózkodott Bemnél, s meggyőződésem, hogy megismerte Petőfit. Mindketten rajongtak a szabadságért, harcoltak az elnyomottakért verseikkel, és csodálói voltak Bem apó egyéniségének, katonai erényeinek. És mindketten jól beszéltek franciául. Petőfinek a márciusban írt Az erdélyi hadsereg című versére, melyben a lengyel forradalom Osztrolenkánál győzelmet arató tüzérhősét, Bemet dicsőíti: „Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk, / A szabadság régi bajnoka! / Bosszúálló fénnyel jár előttünk / Osztrolenka véres csillaga” – szinte visszhang Bolliac későbbi, júliusi Szegeden írt verse: Az együttérző Románia (Rominia solidara): „Teljen borral a pohár, / Bem apó előttünk jár!” (Később visszatérek erre a versére.) Tehát látjuk, hogy négy-öt szálon is szövődött a kibékülés, megegyezés fonata. Román képviselők, kormánybiztosok, katonák, a havasalföldi román forradalmárok konstantinápolyi emigrációs csapata és az Erdélybe menekült költő, aki újságján keresztül agitált, mind arról igyekeztek meggyőzni népüket, hogy Kossuth és kormánya szavahihető, tárgyalásra, sőt amnesztiára is hajlandó, a véres Iancu-harcok ellenére és politikai, jogi elismerést, engedményeket ki lehet harcolni tőle, s közösen kell harcolni az álnok császárok ellen. Érdekes a badeni emigráns Magheru megállapítása a románok szemléletváltozásáról a magyar ügyben, melyet Kossuthnak írt a márciusi, fent idézett levelében: „A román nép szükségét érzi annak, hogy cserbenhagyjon egy álnok barátot, hogy egy lojális ellenséghez közeledjék.” Az emigrációjuk egyik legnagyobb célja volt Iancu lebeszélése a magyarok elleni harcról. Június 3-án így ír erről Balcescu Ghicának: „Most nincs más teendő egyelőre mint a
magyarokat és románokat kibékíteni, s Iancut rábírni arra, hogy – miután a fegyvert kezéből nem akarja kiadni, csapataival együtt menjen át Kis-Romániába (Moldvába) az oroszok ellen.” Még Konstnatinápolyból levelet tudtak eljuttatni Iancuhoz a havasokba. Az egyik emigráns, Ghica így írja le könyvében később: „Kérleltük, béküljön ki a magyarokkal. Ha a magyarok a románok segítsége nélkül győznek, abból semmi haszon nem származik a románokra, míg ha a románok együttműködésével győznek, akkor a magyarok nem tagadhatják meg vagy nem tudják el nem ismerni a románok nemzeti jogait.” A harcosnak katonak érveket hoztak fel. Mentek-jöttek a levelek, érvek. Ilyen előzmények után és hosszú út, lovaglás után érkezett meg Balcescu Magyarországra. Először Perczel tábornokkal, majd Bemmel beszélt, végül megérkezett Debrecenbe májusban és 27-én fogadta őt Kossuth. Megbeszélték a két román tervezetet. Előtte már Batthány Kázmér gróffal, a külügyminiszterrel, és Szemere Bertalan miniszterelnökkel is tárgyalt Balcescu. Június 23-ára készítették el a románok a tervezeteket, pontokat és már Pesten adta át Balcescu a légió tervét Batthyány Kázmérnak. A terv a lengyel légió mintájára készült – kivéve a ruházatot. Július 17-én Görgei lemondott hadügyminiszteri székéről, ez megakasztotta a légió ügyét. De dolgoztak a kidolgozásán szakadatlanul. Július 8-án Balcescu a kormánnyal együtt Szegedre ment és oda érkezett Bemmel való tárgyalásai után Bolliac is Brassóból. Kossuth július 12-én fogadta Bolliacot és a pontok legnagyobb részére már áldását adta. Másnap, július 13-án Kossuth ismét fogadta Balcescut s minden pontban végleg megegyeztek. Így született meg július 14-én a megbékélési és légió terv két-két példányának aláírása Szegeden Kossuth, Balcescu és Bolliac által, melyet még aznap elfogadott a minisztertanács és Batthyány Kázmér külügyminiszter azonnal átküldte Balcescunak az elfogadott példányt, egy szép levél kíséretében. Mi volt a lényege e két tervezetnek? A Megbékélési Terv így kezdődik (korabeli magyar fordításban, Szemere Bertalan példányáról): „Az oláhok (les Valaques), külön népiséget képezvén, hivatalos iratokban a jövőben »Román« nevet fognak viselni.” Ezután következnek a román nemzetiség politikai, közigazgatási jogainak általuk kért biztosítékai. Kossuth azt az indítványt nem fogadta el, hogy román főispán legyen a román többségű megyékben. Íme a pontok kivonata: Az országgyűlés és állami közigazgatás nyelve a magyar, de a községekben a többségi lakosság nyelvén folyik az ügyintézés. A román megyékben a tanácskozás és jegyzőkönyv két nyelven történik. A román falvak egymással románul leveleznek. A már meglévő román iskolák és az állam által ezután alapítandók oktatási nyelve a román. A bíróságokon a többség nyelvét kell használni. A kérvényeket anyanyelvükön írhatják a románok. Ugyanolyan jogaik vannak egyházi és iskolai intézményeik önálló igazgatására, mint minden más egyháznak. A szerbektől külön, függetlenül választhatnak püspököt és patriárkát. Ezért az oktatási minisztériumban külön román vallási ügyek osztálya lesz. Egyházi és iskolai alapítványaikat mint eddig is, maguk kezelik. A Buda-Pesti Egyetemen külön román teológiai görög keleti fakultás lesz. Évenként tarthatnak vallásügyi közgyűléseket. A román községekben a nemzetőrség nyelve a román. Minden állami hivatalban alkalmazhatók lesznek a románok, a múltra való (Iancu-harc?) tekintet nélkül. A magyarok elleni fegyveres felkelők két hét alatt kötelesek letenni a fegyvereiket, ezek után amnesztiában részesülnek. Utána Magyarország (Ausztriától való) függetlenségére
esküt kell tegyenek. Három hét eltelte után ezek hiányában nem kapnak amnesztiát. A robotot és hűbéri tartozásokat eltörlik, mind a jobbágyok, mind a zsellérek részére. A háborúban felégett falvak földjeit a román földművesek visszakapják, s az esetleges földesúri kényszer-szerződéseket érvénytelennek nyilvánítják. Az utolsó jobbágy pontokat Balcescu toldotta bele társai régi kérései közé, valószínűleg Iancu parasztjaitól jöttek ezek a kívánságok. A mai, XXI. századi kisebbségi törvények előkészítői is tanulmányozhatnák ezt az okiratot. És mindezt egy háború kellős közepén, a tegnapi vérengző, ellenünk harcoló nép iránt megtéve, átlátva haladó gondolkozású, forradalmi vezetőik szándékának helyességét – bosszúállás helyett kezet nyújtva… „A templomot s az iskolát!” – írta később Reményik Sándor. A vallás és nyelvgyakorlás a fő minden nemzet számára, hogy fennmaradhasson. E pontokból lett – kibővítve – két hét múlva, július 28-án, az országgyűlés által megszavazva Szegeden Európa, sőt a föld első kisebbségi törvénye. Kibővítve az összes ittlakó nemzetiség és összes hazánkban gyakorlott vallás tekintetében, Európában először elismerve állami vallásnak – hetedikként – az izraelita vallást (1. katolikus, 2. református, 3. evangélikus, 4. unitárius, 5. görög katolikus, 6. görögkeleti, 7. izraelita) Ezt a kisebbségi törvényt mint nemes tradíciónkat emlegetni kellene Brüsszelben is. A román légió felállítását lengyel tisztek segítségével, a lengyel légió mintájára dolgozták ki. (Ennek a légiótervezetnek a magyar fordítása nem jelent meg a Kossuth Lajos Összes munkái XV/V kötetében mint a Megbékélési Tervéé csak franciául és tanulmányokban rövid magyar ismertetők belőle. Így én fordítottam most le, az elején idézett román légiósruha leírását is.) A légió tervezete szövege így kezdődik: „A magyar kormánynak, valamint azoknak a hazafiaknak, akik irányították és ma is irányítják a liberális mozgalmakat Romániában (Moldo-Valachiában), az a véleménye, hogy a két nemzet, a magyar és a román – földrajzi helyzetüknél és hasonló érdekeiknél fogva és legfőképp azon veszély folytán, mely mindkettőjüket fenyegeti a pánszlávizmus irányából – kell, hogy egymást kölcsönösen segítse, és ma ugyanazon zászló alatt harcoljon a közös ellenség ellen, a szabadság megvédéséért, mint ahogy régen ugyanígy harcoltak a kereszténység védelmezéséért. Ezek a megfontolások arra bírták rá a moldvai-oláh (moldo-valaques) hazafiakat, hogy azt ajánlják fel a magyar kormánynak, hogy engedjék meg nekik, hogy egy légiót alakítsanak, amely majd Magyarországon harcol az (osztrák-orosz) koalícó ellen, mely a közös szabadságot veszélyezteti; és a kormány elfogadta ezt a kérést és azt megerősíti jelen irat által, az alábbi feltételek mellett: I. Egy Havasalföld és Erdély határán lévő város lesz kijelölve a magyar kormány által a román önkéntesek egyesülése és a légió megalakítása céljából. A határon kormánybiztosok lesznek, akik azzal lesznek megbízva, hogy fogadják az önkénteseket és beküldjék őket az egyesítésre kijelölt városba. II. A magyar kormány már most vállalja egy zászlóalj eltartását és felfegyverzését. A légió többi részét folyamatosan ki kell egészíteni, az alábbi feltételek mellett:…” Ezek után a III. ponttól kezdődően főleg a fizetésről, zsoldról van szó, konkrétan minden ranggal kapcsolatban. A lényege: mindenki fizetése ugyanaz mint a magyaroké. Még a lovak fejadagja is szerepel.
Óriási segítség volt ez a teljesen pénztelen román emigráció részére. Hosszas, a lengyelekéről átmásolt lista, fizetések, katonai és polgári jogokról, meghaltak családjairól való gondoskodás stb. A XII. pont: A vezénylet nyelve a román. A kinevezéseknél: századosig a parancsnok nevezi ki, ettől fölfele a parancsnok csak ajánlja, de a magyar kormány hagyja jóvá. A légi parancsnokát a nemzeti párt küldötte ajánlata alapján nevezik ki, amely küldött ennek a légiónak a megalakításával van megbízva, valamint az emigráció külön küldöttei is (ajánlhatnak). A lovakat a légió szerzi. A fegyvereket a magyar kormány adja. A légió működési időtartama: amíg a háború tart. És az utolsó, XIX. pont legvégén – egyébként is a románok fogalmazták az egészet – Balcescu egy álma is belekerült mint lehetőség: „Amikor (román) hazája érdeke azt követeli, a légió megteheti, a magyar kormány beleegyezésével (amely azonban nem fogja ezt visszautasítani), hogy átmegy a hazájába, fegyverével, csomagjaival és a munícióval. Ebben az esetben a kormány megígéri, hogy segíti a román hazafiakat, hogy visszanyerjék hazájuk szabadságát, amennyiben a közös érdekek ezt neki megengedik. Ezt nem sokkal előtte így írta le barátjának, Bratiuanunak: „Az fogja megmenteni a hazát, aki azt fogja mondani, Magyarországból szálltam alá” (Havasalföldre). „A légió Romániának és Magyarországnak esküszik hűséget. Kötelezi magát, hogy a szabadságért és függetlenségért fog harcolni, de sohasem bármely nép nemzetisége ellen. Ez olyan elv, mely egyformán kedves mind neki, mind a derék és nagylelkű magyar nemzetnek. Készült két példányban, Szegeden 1849. július 1-én. A román emigráció ügyvivője N. Balcesco. Az emigráció külön küldötte Cesar Bolliak. Elvileg jóváhagyva L. Kossuth, a magyar állam kormányzója. A részleteket Bem altábornagy úr fogja szabályozni, aki erre fel van hatalmazva.” Az aláírásunknál az az érdekes, hogy a magyar hadseregben olaszosan magyarosított Popeszkó (Popescu) mintájára Balcescu o-val a végén írta alá a nevét, Bolliac pedig a végén k-val, a magyar kiejtés szabálya szerint. Keresztnevét pedig franciásan: Cesar, Cezar helyett. Balcescu és Bolliac öröme határtalan volt. Aznap délután ezt írta Balcescu a barátjának: „Ghica, drága Ghica, térdelj le és adj hálát az Istennek, hazánk megmenekül!… Kossuth valóban nagy ember. Most hiszem, hogy a szabadság ügye győzni fog. Sohasem voltam olyan boldog, mint ebben a percben.” (Ion Ghica: Amintiri din pribegia dupa 1848. Bucuresti 1889. 366. oldal) A költő Bolliac pedig – lelki szemeivel már Bem seregében látta magát harcolni – leült Szegeden a szobájában és megírta rajongó, Petőfi-stílusú Bem-versét: Az együttérző Románia (Rominia solidara): „Halljátok? A Nagy Tüzér / Új Roműniát ígér! / Ausztria elbukott. / Román, lengyel és magyar / láncot többé nem akar, / S elűzi a zsarnokot. / Teljen borral a pohár: / Bem apó előttünk jár… A franciák hős csapatja / Fényes utunkat mutatja: / Fényt és demokráciát. / Germánia is fölébred, / Egyesül végre a német. / Elűz grófot és királyt. / Teljen borral a pohár: / Bem apó előttünk jár. / … Lidérc ülte meg Európát, / Az hízlalt bojárt és pópát, / Érte csörgött a bilincs. / Gondolatunk vasra verte, / De a nép hatalmas lelke / Most szétzúzta, s többé nincs. / Teljen borral a pohár: / Bem apó előttünk jár. / …A császári címer szörnye / Széttörik, lehull a földre…/ Vidulj, románok szép földje! / Nincs, ki most ellened törne, / Széttörtek a jogarak. / Érted küzdnek, veled élnek / A harcoló testvérnépek: / Boldog leszel és szabad! / Teljen borral a pohár: / Bem apó előttünk jár. / … Nem zsiványok alkotmánya, / Népjog kell az új világra, / Legyen jogunk végre már! / S király nélkül, bojár nélkül / Minden nemzet
összebékül, / S nem lesz se szultán, se cár. / Teljen borral a pohár: / Bem apó előttünk jár.” Szeged, 1849. július (Bajor Andor fordítása). Érdekes módon Bolliacnak ezt a versét nem tanítják a román iskolákban. Pedig kellene. „A harcoló testvérnépek… minden nemzet összebékül” – ezt 1849-ben írta Bolliac, a tisztaszívű, a szegények, a jobbágyok jogaiért nemzetéért és a szabadságért harcoló költő. Akit aztán később – mivel ő is és Balcescu is pénzt kaptak Kossuth által Duschek pénzügyminisztertől az útra, a légió szervezésére – dühükben, hogy nem tudták elfogni egyikőjüket sem, mert különböző utakon Párizsba menekültek – pedig de szívesen felakasztották volna őket! – dühökben egy aljas, hazug rágalomkhínárba keverték Bolliacot: a Görgei által felakasztatott gróf Zichy Jenő (Eugen) hatalmas értékű gyémántjainak ellopása meséjével. Egy szó sem igaz az egészből! Padlásszobákban élve, szegényen, házitanítóként tengette az életét Párizsban. De hát a Kamarilla mindig a radikálisokat keverte rossz hírbe. Madarászt is, aki farmerként túrta a földet Iowában… Nem véletlen, hogy Bolliac verseit kitűnő erdélyi magyar költők fordították le: Bajor Andor, Kányádi Sándor, Marton Lili, Nadányi Zoltán, Székely János. Sajnos, Bem apó az erdélyi seregével sohasem járt Bolliac előtt, mutatve a hősiesség útját. És Petőfi sorai sem teljesültek: Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk”… Másként hozta a történelem kegyetlen sodrása. És Balcescu elindult – legszívesebben röpült volna, fel a havasokba, Avram Iancu szabadcsapatai felé. Mert abban bízott, hogy sikerül a megbékélés útjára, majd a légióba bevinni Iancut. De időközben más közeledések is történtek. A magyar Simonffy József alezredes, a nagyváradi helyőrség dandár parancsnoka már június 21-én Vaskóhoról saját elhatározásából, meleghangú levelet írt Iancunak, román testvéreknek szólítva őket. A „közös érdek és szabadság nevében” kéri, hogy tegyék le a fegyvert, és bízzanak a magyarok nemeslelkűségében. Iancu válaszol Simonffynak: „Higgyétek el, testvérek hogy mi nagyon világosan látjuk és nagyon szilárdan hisszük, hogy ebben a két testvérhazában a magyar nem beszélhet létről és jövőről a román nélkül s a román sem a magyar nélkül… Mindkét oldalról látjuk, hogy a veszedelem közelről fenyeget bennünket, és mégsem tudunk megegyezni.” A továbbiakban panaszaikat sorolja fel. Simonffy elküldte Iancu válaszát Kossuthnak és kérlelte: „Valami módon kiegyenlítés hajtatnék végre, melyre Iancu hajlandó volna… mert azon édes reménységgel élek, hogy a Magyar és a Római nemzet között nemcsak helyreállíttatik a csend és béke, hanem mi több, seregünk … több ezer jól felfegyverzettekkel szaporíttatni fog” – őrzi az Országos Levéltár Simonffy optimista, kiutat kereső sorait. Kossuth azonnal összehívta a minisztertanácsot, és annak hozzájárulásával válaszolt. Mivel Iancuék föderációt, szinte kantonokat akartak, Kossuth hosszan ecseteli, hogy ez az ország feldarabolásához vezetne. Törvényt, jogot, szabadságot ad a magyar kormány, de feldarabolást nem enged. Különben is tele voltak bizalmatlansággal Iancuék és a szerbek iránt: „A pártütőknél mindig azt tapasztaltam, hogy minden pihenési idő engedélyt (fegyverszünetet), melyet, midőn szorítva voltak, gyakran kértek – csak erejök összpontosítására, váratlan megrohanásra használtak.” Közben azért Iancu tábora is hajlott a kiegyezésre. Július 11-én szabadon bocsátottak egy magyar foglyot, Povolninét, aki Aradon beszámolt a hegyek közt tapasztalt békülékeny
hangulatról. Vallomását Szegedre küldték Kossuthnak, aki július 23-án sürgősséggel foglalkozott az üggyel. Iancunak amnesztiát ígért, ha leteszi a fegyvert. Ő maga több mint 160 Arad megyei román fogolynak megkegyelmezett. Kossuth Iancuval is akart titokban találkozni, Török Gábor kormánybiztos közvetítésével, semleges helyen. De erre már sosem került sor. De Simonffy alezredes is tovább küzdött a megbékélésért. Július 13-án, tehát egy nappal a szegedi megegyezés előtt – közös tanácskozásra szólította fel a románokat. De üzenetét, valamint Hódossy Miklós bihari kormánybiztos és a belényesi esperes Papp János levelét, mely szintén közvetíteni próbált, nem tudta eljuttatni Iancuhoz. (Iancu emberei július 13án ölték meg Vasvári Pált…) De azért Simonffy Szemerének is megírta: „A román népben nagy a hajlandóság a kibékülésre, csakhogy hozzánk kevés bizodalmuk van. De Bem tábornokhoz nagy bizodalmat mutattak.” Simonffynak végül egy embere, egy kéme nagy nehezen eljutott július utolsó napjaiban Iancuhoz. Balcescu még nem ért oda. Ezzel a szóbeli üzenettel tért vissza 30-ára az alezredes különce: „Ami volt, volt, most már késő!” Kossuth még július 14-én azonnal írt Szegedről Bemnek a légió tervéről. Ellátta Balcescuékat papírokkal, nyílt parancsokkal útjukra és 1500 pengőforintot vehettek át Duschek pénzügyminisztertől szervezési munkájukra. A kormánybiztosoknak is írt, például Bacskó Dánielnek, hogy segítsék őket fogattal, mindennel. Balcescu végül július 31-én jut el a havasokba Iancuhoz. A Maros völgye már tele volt oroszokkal. Kossuth is elindított egy román képviselőt, Murgit a nemzetiségi törvény megszületésének hírével 28-án a hegyekbe Iancuhoz, de Murgu már nem tudott feljutni. Balcescu vitte a megbékélési terv és a légió szabályzata szövegét Iancunak, próbálta agitálni a légió ügyében, de csak a negyedik napon, augusztus 3-án született meg a döntés, Iancu nem döntött egyedül, hanem összehívta a havasi román vezetőket; köztük sok heves fiatal volt, s a találkozó után ezt a levelet írta Kossuthnak augusztus 3-án, melyet Balcescuval küldött el (korabeli magyar fordításban): „Látva azon békeajánlatokat, melyet Balcescu úr, a román emigráció ügyvivője a tisztelt magyarországi kormány részéről nekünk hozott, sjanálatunkat kell kifejeznünk afelett, hogy a jelen körülmények között nem alkudozhatunk a béke visszaállítása tárgyában a magyar testvérekkel – a körülmények, melyekben vagyunk igen válságosak lévén. A magyar haderő távozik, és az orosz haderő közeledik. Azután igen nehéz és sok időt igénybe vesz, míg a népet a veletekkeli testvériességre bírhatjuk. Mindamellett, hogy megmutassuk testvéri érzelmünket, melyekkel viseltetünk a magyar nemzet iránt, elhatároztuk, magunkat mindezen harcok alatt a magyar sereget illetőleg semlegeseknek maradni, őket meg nem támadván, és csak azon nem várt esetben, ha mi őáltaluk megtámadtatnánk, magunkat megvédeni. Reméljük, hogy ezen semlegessé mind a tisztelt magyar kormány részéről, mind haderejének főnökei részéről tiszteltetni fog.” Iancu elhatározása két tűz közt született: Balcescu háromnapos könyörgése, győzködése és a havasi ifjak hevessége csatáztak. És a hágókon özönlött be a kétszázezer orosz katona… Balcescu visszatérve Aradra, átadta Kossuthnak augusztus 8-án Iancu levelét. A kormányzó azonnal értesítette Bemet, valamint báró Stein és Inczédy ezredeseket, akik a havasi románokkal álltak szemben, hogy minden támadástól tartózkodjanak, mert Iancu sem fog támadni. Ezzel egyidejűleg egy „engesztelő rendeletet” adott ki a román népről, leírva a szegedi nemzetiségi törvényeket és a havasi fegyverszünetet, melyet a Közlöny
1849. augusztus 10-i aradi száma le is közölt. Bem Kossuth levelét véve, még aznap, augusztus 8-án levelet írt Facsétről Iancunak, hogy csapataival jöjjön errefelé. Annyira bízott Iancu átállásában s a légióba való belépésében, hogy Czetz tábornok 1850-ben Hamburgban kiadott német nyelvű könyvében – Bem hadjárata Erdélyben– azt írja (350. oldal), hogy előre kinevezte tábornokká, az összes román csapat vezérévé. Ezt más is leírta, Pataki K. Lipcsében 1890-ben szintén németül kiadott Bem Erdélyben című műve 41. oldalán. Valószínűleg küldöncöt is elindított Bem ezzel a hírrel, de már késő volt, napok alatt vége lett a háborúnak. Balcescu teljesen összeomlott. „A fátum megtagadta tőlem a szerencsét, melyre annyira vágytam: meghalni a csatamezőn” – írta később levelében. Mivel őt is, Bolliacot is körözték az osztrákok, ő Iancuhoz ment fel, elég kalandos úton. Iancu egy erdei kunyhóban rejtette el, ahol egy hónapig bujkált. Iancut Balcescu ügyében közben kétszer is kihallgatták. Szerencsére nem tudtak semmit Iancunak a magyarokkal való levelezéseiről és alkudozásairól. Tehát Iancu azt az embert rejtegette, aki Kossuth tisztelője volt és az ő békeajánlatával kereste fel a hegyekben. Sőt, amikor elindult kalandos menekülésére, ötven aranyat adott neki abból a háromezer aranyból, amelyet az orosz Lüdersz tábornok küldött Iancunak, hogy harcait folytassa a magyarok ellen. Iancu változását tettein lehet lemérni. Balcescu igen kalandos úton, hegyi móc fazekasokhoz csatlakozva hamis papírokkal, bajuszát levágva jutott el októberre Párizsba, egy orosz tábornok pénzén… Párizsban, valószínűleg Teleki László által már megjelent a Le Temps 1849. szeptember 17-i számában a Megbékélési Terv teljes szövege. Balcescu utólag így elemezte Párizsban egy 1851-es előadásában az erdélyi román mozgalmakat, Iancu szerepét: „Való igaz és saját magam is láttam, a szégyentől pirulva, hogy a románok a szabadságért a legalávalóbb, legkegyetlenebb és legelavultabb zsarnokság zászlaja alatt küzdöttek. Az is igaz, hogy a románok hagyták magukat becsapatni az osztrákoktól, akik kihasználták hősiességüket.” Minden értelmes román, még a magyar szövetséget eleinte legjobban ellenző, Párizsban élő Golescu is belátta tévedását már 1849 áprilisában és 17-én ezt írta Ghicának a légióval kapcsolatban: „Ha még nem túl késő, kétségtelenül az egyetlen dolgot cselekedtétek, ami valamelyest emelheti a románok becsületét.” Mert egész Európa csodálta a magyarok nagy küzdelmét a zsarnokság ellen – Victor Hugo véleménye és Heine verse közismert volt – és elítélték Iancuék osztrák oldalra való állását… Ugyanígy látta be utólag tévedését a szerb Stratimirovics is: „Harcunk a magyarokkal egy rettenetes politikai baklövés volt.” Hát így kell látni ma a becsapott, ellenünk felhergelt Avram Iancu téves útját, „politikai baklövését”, a kezdetektől a Kossuthnak augusztus 3-án írt leveléig, vagy a magyar kiegyezés legnagyobb hívének rejtegetéséig és az orosz aranyak odaadásáig – végül lelki összeomlásáig 48 éves korai haláláig. Mert ha végül Bem seregében harcolt volna mint tábornok a cár serege ellen, piros csákóján az arany sassal vagy ő is aláírta volna a megbékélés pontjait, Kossuth engedményeit és együtt harcolt volna bécsi diákokkal, tiroli vadászokkal, olasz, lengyel hazafiakkal, a német Leiningen gróffal, az osztrák Pöltenberggel, a horvát Knéziccsel, olasz Monti ezredessel, a román Daniel Moiannal a világszabadságért a zsarnokok ellen, s együtt látta volna a két költőt, Petőfit és Bolliacot s az 55. honvédzászlóalj bátor román katonáit, együtt énekelve este a székely katonákkal a
tábortűznél, soha nem borult volna el az elméje a vereség után sem. Mert jó ügyért harcolt volna. Nem Vasvári Pál ellen, hanem Miklós cár ellen. Az aradi vértanú-szobor nem a románok ellen készült. Hanem a népek tavasza: 1848 szabadságvágyának és egy példátlan megtorlás mártírjainak állít emléket. Akik hat nemzet fiai voltak: magyar, német, osztrák, örmény, szerb és horvát. Ha Balcescunak és Bolliacnak nem sikerül kimenekülni Párizsba, egészen biztosan valamelyik akasztófán végezték volna be az életüket. Talán éppen Aradon, az aradi hadbíróság ítélete alapján. És akkor a magyar forradalom mártírjai lennének! Mint a lengyel Woroniecki Mieczyslaw herceg, akit 24 éves korában végeztek ki Pesten – emléktábla jelzi a földművelési minisztérium épülete sarkán, a trolibusz végállomásnál a volt Újépület-börtön udvarának helyén a magyar, sőt európai forradalom lengyel mártírjának halála helyét. Az aradi vértanúszobor arcképei, domborművei alul – mind a tizenhárom arc – ilyen tisztaszívű, bátor, igazság- és szabadságszerető férfiú arcvonásait örökítik meg. Ők nem a román nép ellenségei voltak, hanem a kegyetlen, zsarnok császároké. Akik a románokat is elnyomták. Hogy is szólt a román légió tervének utolsó pontja? „A légió kötelezi magát, hogy a szabadságért és függetlenségért fog harcolni, de sohasem bármely nép nemzetisége ellen. Ez olyan elv, mely egyformán kedves mind neki, mind a derék és nagylelkű magyar nemzetnek.” Nagyon boldog lennék, ha a kolozsvári magyar konzulátus terme falán lenne egy festmény – valamelyik festőnk megfestené azt a jelenetet, amikor Kossuth, Balcescu és Bolliac aláírják ezt a két fontos, értékes szerződést. És két nyelven mellettük lenne a falon mindkét szerződés szövege, valamint Bolliac verse. Megérdemelnék mind a hárman! Mint ahogy a vértanúk szobra is megérdemelné egy főtéren és nem jelentéktelen helyen való újra felállítását. Javaslom, hogy a szoborra kétnyelvű idézetet tegyenek Bolliac verséből: „Román, lengyel és magyar Láncot többé nem akar, S elűzi a zsarnokot.” (Cezar Bolliac: Az együttérző Románia, Szeged 1849. július 14.) Ez volt az igazi kapocs 1848–49-ben a román és magyar nép közt.
