TÚRMEZEI ERZSÉBET
Húsvét hajnalán Alig várták, hogy jöjjön a reggel, s most bánatosan, illatos kenetekkel, sírva sietnek a sír felé hárman, epesztő, emésztő, roskasztó gyászban. Ím ébred az élet és támad a nap már. A madarak kara csak egy fénylő sugarat vár, és csattog az ének száll által a légen fel, fel az ég felé… Csak úgy, mint régen. Jaj, az a régen! Ne fájna az emlék? Mikor a Mester előttünk ment még, és ajkán az élet igéi fakadtak a szomjazóknak a fáradtaknak! Volt-e valaha riasztóbb álom, mint ez a három nap, ez a három: mikor, aki folyvást csak életet mentett, vad, gyilkos kezek fogják meg a Szentet, viszik diadallal a főpap elébe, rágalmat, gúnyt vágnak a tiszta szemébe, és suhog a korbács és csattog az ostor. Hol, aki megvédje, a hős, az apostol? És az Atya hallgat? – Mély csend ül az égen s most hajnallik újra csak. Úgy… úgy mint régen. Hogy hurcolták! Mint egy gonosztevőt. S még volt, ki gúnnyal nevette Őt, amint a tövistől a vére kicsordul, s úgy kell felemelni az utcai porbul. Köpdösve, gyalázva a fára szegezték, de Ő ugyanaz volt, ott is szeretett még, ott fenn a kereszten anyát és poroszlót: könnyet hullajtót és gyilkos sebet osztót. Ó, jaj, a halálig, mindig szeretett! Viszik az illatozó kenetet, és sírva sietnek a sír felé hárman, nagypénteki gyásszal húsvéti sugárban. Hogy látnak szemükben keserű könnyekkel, milyen csodálatos ez a reggel. A pálmafák két szegélyén az útnak súgva-búgva valami titkot tudnak. A virágok át harmatkönnyeken már látják felragyogni fényesen az élet napját, s azt hirdeti minden: A sírban nincsen! A sírban nincsen! Ők mégis mennek. Gyászolva, sírva. Betekinteni egy üres sírba, az angyal előtt döbbenve megállni: feltámadott, élő Mesterre találni. Húsvétkor, ha nincs még húsvéti szíved, a nagypéntekit vedd, vedd és vigyed könnyesen, aggódón, búsan, amint van, s keresd a Krisztust, keresd a sírban! Nem, úgysem fogod megtalálni ottan. Eléd fog állni feltámadottan.
2
Jó az Úr! Ezt tapasztalhattam meg betegségem alatt is, amit az elmúlt időszakban átéltem. Mint sokan tudjátok, gerincsérvem volt, ami nyomta az egyik ideggyököt, ez a bal lábamba lesugárzó nagy fájdalmat és zsibbadást okozott. Az orvosok szerint egyedüli megoldás a műtét volt. Hála Istennek, elég gyorsan sorra kerülhettem, és bár az idegsebésznek ez rutin műtétnek számít – ezzel nyugtatott – nekem, aki benne voltam, mivel a saját egészségemről volt szó – nem is beszélve arról, hogy a mozgásért felelő idegek ezen a területen vannak – ezt én másképp gondoltam. Olyan jó volt tudni azt, hogy nem vagyok egyedül a műtét előtt, közben, után, hiszen Isten az én Atyám velem van, és azt is jó volt megtapasztalni, hogy sokan a gyülekezetből imádkoztak értem. Hála az Úr Jézusnak, hogy a műtét sikerült, és a gyógyulás útjára álltam. Néhány dolgot tanított (tanít) Isten a betegségem által, és ezt szívesen megosztom másokkal is: – Az egyik legfontosabb, hogy bár ilyenkor az ember hamar meglátja esendőségét, kiszolgáltatottságát, ráutaltságát, nincs egyedül. Isten a benne bízókhoz közel áll. Jól esett ezt érezni, megtapasztalni és igéjéből naponta bátorítást meríteni. – Nem voltam (vagyok) egyedül, mert vannak lelki testvéreim. Nagyon jól esett, amikor meglátogattak, vagy telefonon bátorítottak. Kórházban csak néhány napot töltöttem, ennek a betegségnek rehabilitációs időszaka a műtét után több hónapban mérhető, és hát bizony vannak igen nehéz napok (nagyon érzem az időváltozásokat), amikor az ember könnyen elcsüggedhet. Én is voltam már többször „padlón” az elmúlt rövid időszakban. Egy ilyen alkalommal „mennyei időzítéssel” felhívott az egyik testvérnő a gyülekezetből – aki egyébként más betegségekkel küzd – és néhány mondatban bátorított: „bízz az Úrban!” mondatával Isten nagyságára irányította figyelmemet (lehet, hogy ő nem is érzékelte akkor, hogy milyen nagy szolgálatot tesz). Hálát adtam az Úrnak, és más „szemüveget” kaptam. Engem tud-e használni Isten, mások bátorítására, épülésére? – Nem értem mindig Istent, hogy mit miért tesz, de ennek ellenére bízhatok abban, aki a legjobban szeret. Ő tudja, hogy mit akar velünk, mi edények vagyunk, ő a mi formálónk. Nem volt egyszerű megtapasztalás, két héttel a műtétem után (még ekkor nagyon korlátozott itthoni mozgási lehetőséggel) Ági – feleségem – munkából hazajövet elesett, és minkét térdét a villamos sínek közötti köveken anynyira megütötte, hogy a fájdalomtól szinte elájult. Dagadt térdekkel érkezett haza, és itthon csak annyira volt ereje, hogy az ágyba rogyjon. Hálát adtunk, hogy gyerekeink nagyok már, így a háztartásban és az „ősök” kiszolgálásában nagy segítségünkre lehettek. Betegszabadságon nem csak egyedül kellett itthon lennem. Mai napig nem értjük, hogy ez miért így történt velünk, de tudjuk, hogy Istenünk tervében nincs véletlen. – Egy másik megtapasztalás az volt, hogy nem csak nekem van betegségem, nem nekem a legnehezebb! Kórházban is láttam sok nehéz esetet, gyülekezetünkben is vannak, akik nehéz terheket cipelnek. Talán betegségem által, könnyebben megértek másokat. Sokkal inkább látom, hogy milyen nehézségekkel küzdenek nap mint nap sokan. Ez hálára és alázatra int, mert bár sokkal nehezebb is lehetne az, amiben vagyok, de Isten kegyelméből megóv a nagyobb bajtól. Ugyanakkor új felelősséget helyez rám, hogy többet imádkozzam sorstársaimért. Még nem mondhatom, hogy 100%-osan egészséges vagyok, de ami rajtam áll – sok torna, gyakorlatok – megteszem, és Isten kegyelméből nap mint nap erősödöm. Istené legyen a dicsőség! Nagy Lajos
A negyedik évszázadban, amikor a római birodalom összeomlás előttállt, egy Augustinus nevű egyetemi professzor aggódott a nemzeti kilátásokés a saját bűnössége miatt. Egy napon az egyik kertben gyermekekcsoportja énekelte: „Fedd föl és olvasd, vedd föl és olvasd!” Berohanvaszobájába, felnyitotta Bibliáját, és ezt olvasta: „Öltsétek magatokra az ÚrJézus Krisztust” (Róm 13:14). Ezt tette, bűnbocsánatot keresett és megnyertebűnei bocsánatát.
volt.) Szótlanul mentek, baktattak tovább, csak Gyuri (bácsi) tett egy epés megjegyzést: „Bezzeg te nem fázol ott abban a hatalmas autóban. Inkább én ülnék ott, te meg csúszkálnál itt a síkos járdán ebben a cudar hidegben!” Amint a Bétel kezembe jut, nem sok nap múlik el, hogy ki Mintha csak erre vártak volna, rázendítettek a többiek is. ne olvassam az utolsó betűig. Molnár Tivadar cikke bennem Mint egy felborult moslékos hordóból, feltartóztathatatlanul is felelevenítette egy réges-régi történet emlékét. A szüleim- ömlött ki hirtelen a sok szennyes áradat. Nem volt vége a szittől hallottam – mint kisfiú – körülbelül hetven évvel ezelőtt, kozódás, a káromkodás folyamának. Meg, ha Isten volna, nem de még ma is élénken él az emlékezetemben. A nevezetes engedhetné meg azt a sok igazságtalanságot, ami őket éri. Éhesemények valamikor az 1920-as években történhettek. An- bérért dolgoznak nap-nap után, amikor a vezérigazgató kényelnak bizony, már csaknem száz éve. Ebből a történetből is az mesen terpeszkedik meleg autójában. Az ő munkájukból van ez derül ki, hogy a Bibliának még akkor is nagy ereje van, ha a nagy gazdagsága. netán összetépték, kidobták, amikor azt hiszik, hogy az már Már két utcasarkon is túl voltak, de a szitkok, átkozódások semmire sem való, hiszen lapjaira hullott szét. még mindig nem fogytak el, amikor Gyuri (bácsi) egy fehér Édesanyám még nem volt tízéves, amikor öt testvérével papírlapot látott meg a járdán. Valahogy éppen odafújta a szél. együtt árvaságra jutott. Szülei a Kispesti Baptista Gyüleke- Felvette, és zsebre tette. zetbe jártak, és vitték magukkal gyermekeiket is. Itt a VasárNem tudta mi lehet a papíron, csak amikor elváltak a hazafenapi Iskolában hallottak a Jó Isten szeretetéről, s meg is ta- lé tartó munkatársak, akkor ment oda egy utcai lámpa alá, hogy pasztalták, hogy Ő az özvegyek és ármegnézze, mi is ez a papír? vák gondviselője. A gyülekezet pásztoEgy kiszakadt, biblialap volt. Az alsó ra – Csopják Attila bácsi – kiharcolta, fele eltépve. A tetején – kicsit meg FÜLE LAJOS hogy a kis árvákat ne tudják a nem kellett tisztítani a ráragadt sártól – ez hívő rokonok kisemmizni, így az öt volt olvasható: PÁL 1. LEV. árva gyerek egy családként élt a szüTIMÓTEUSHOZ 5:6. lőktől örökölt kispesti házban. A tizenTudta ő, hogy a Biblia Isten szava. Ó ez a csend, e Szél-csend, némaság! öt éves Gyuri (bácsi) volt a „családfő”, Kicsit méltatlannak is érezte, hogy Nem hallani a megtérők szavát, a tizenegy éves Gizus (néni) a háziaszilyen formában találkozik vele, s ott az újszülöttek, hálaénekét. szony, s még három testvér következett az utcai lámpa gyenge fényénél Kérés, könyörgés nem volt még elég? – a legfiatalabb, ötéves Tibikével – s kezdte kibetűzni a kisebb betűvel Mióta szól már mindenütt Igéd, természetesen köztük Édesanyám is. szedett szöveget is. Amikor a hatos áldás-esőre nem nyílik az ég. Küzdelmes, szegényes életük volt, dik rész első verséhez ért – mintha Hatalmas Isten, Megváltó Urunk, de – ki hamarabb, ki nehezebben – egy villám hatalmas fényével világíszánj meg, segíts meg, mert elárvulunk! megismerték, és elfogadták az Úr Jézus tott volna be a lelkébe – megvilágoRút bűneinkkel roskadunk Eléd, megmentő szeretetét, és – csaknem sodott benne, hogy ezt a kitépett mert életünkben annyi kár, szemét! mind – üdvösséget nyertek. Anyukám biblialapot Isten küldte neki, az elOrcánkra égtek szennyek, tegnapok… mesélte Gyuri (bácsi) megtérésének múlt negyed óra eseményeire válaAdj újra nekünk bűnbocsánatot! történetét, aki – bár ismerte már a Bibszul. Hitünk kicsiny bár, hálánk is kevés, liát, és sokat hallott a Vasárnapi Iskolá„Akik iga alatt vannak, mint szolgák, de kérve kérünk áldást ébredést. ban az Úr megmentő szeretetéről – az ő uraikat minden tisztességre mélés várjuk, hogy majd kél, hogy újra kél, sokáig ellene állt a hívó szónak. Nehetóknak tekintsék, hogy Isten neve és a a Szél, a Szél, a bibliai Szél! zen tudta elfogadni, hogy Isten szemétudomány ne káromoltassék.” lyesen keresi az Ő gyermekeit. Mint a (1Tim. 6:1.) „kamaszoknál” igen gyakran, számára Hatalmas bűntudat öntötte el a szíIsten csak egy távoli (talán), hatalmas vét. Érezte, tudta, hogy – bár az eléÚr volt, de sehogyan nem fért a fejébe, hogy Isten az, aki gedetlenség, és lázadás ott volt az emberek szívében – az istenszemélyesen foglalkozik teremtményeinek sorsával, és odafi- káromlás özönét az ő megjegyzése váltotta ki. Az ő szavai nyogyel az apró, hétköznapi dolgaikra is. mán kezdték káromolni azt az Istent, akiről tudta, hogy létezik, Gyuri, a legidősebb fiú már csaknem felnőtt lett. Szakmát csak még eddig nem vált személyessé számára. Nem volt igazi tanult, és egy gyárban dolgozott. Nem keresett sokat, meg találkozása Vele. nehéz munkakörülmények is voltak, de legalább volt munkáOtt, a decemberi ködös, hűvös estén, a hunyorgó utcai lámpa ja, és rendszeres keresete. A munkások gyakran elégedetlen- halvány fényénél lett nyilvánvaló – egy ember – „Fazekas kedtek, néha lázongtak is, a kevés pénz miatt. Már érezni György” számára Isten személyre szóló szeretete, és hívása. Ott lehetett a harmincas évek gazdasági válságának az előszelét. vált benne tudatossá, ott tudta egész lényével elfogadni azt az Egyik hűvös decemberi este, a délutáni műszak után né- Istent, aki személy szerint őt keresi, és szereti. Azt az Istent, hány munkatárssal együtt fáradtan bandukoltak hazafelé a akit nem lehet a Vasárnapi Iskolában megtanítani, akit nem kispesti utcákon keresztül. A fiúk fázósan húzták össze ma- lehet a prédikációkban elmagyarázni, aki mindezeknél több. Az gukon kabátjaikat, mert az a hideg, nedves köd még a gallé- a „személy”, Aki engem teremtett. Aki akarta, hogy én legyek, rok alá is befészkelte magát. Szólni alig szóltak egymáshoz. Aki akarja, hogy közösségben legyen velem, mert Neki fontos Fáradtak voltak, és rosszkedvűek, meg már éhesek is! vagyok. Egyszer csak elhúzott mellettük egy nagy fekete autó. Fazekas György számára ezen az estén vált személyessé a Mindnyájan felismerték. Az ő gyáruk vezérigazgatójának a hatalmas, világteremtő Isten, egy szél sodorta „papírlapon” kocsija volt. Úgy látszik, ő is most megy haza valahonnan. keresztül. (Akkoriban még igen ritkán lehetett autót látni az utakon, ez a csodaszép, nagy fekete kocsi pedig még inkább feltűnő Nagy Rezső
Szélcsendben
3
Ezen a húsvéton különösen hangsúlyossá vált egy kérdés bennem: Mit kezdjünk a nehézségekkel? Vagy talán úgy is fogalmazhattam volna: hogyan éljük túl életünk viharos időszakait. Azt ugye nem kell különösebben magyaráznom, hogy Jézus követői számára a nagycsütörtöki-nagypénteki események finoman szólva is megrázóra sikerültek. Hiába készítette őket Jézus jó előre azokra a dolgokra, melyeknek be kellett teljesedni, mégsem voltak felkészültek rá. Nem szeretném elítélni őket, mert elég gyakran járunk mi is hasonló cipőben: elvben készülünk valaminek a bekövetkezésére, és mégsem vagyunk felkészültek rá. Nézzünk egykét jellegzetes példát: a fiatal pár nagy izgalommal készül a házasságkötésre, s amikor megtörténik a várva-várt esemény, sajnos elég gyakran kiderül, hogy valami nem stimmel, más lett ugyanis a valóság, mint amit elképzeltek, s ilyenkor jön a néhány hónapon belüli válás. Aztán sok leendő szülő, kismama és kispapa várja gyermeke érkezését, s amikor ott szuszog a kiságyban a csöppség, azt se tudja, hogy mit kezdjen vele. Egy 5 gyermekes anyuka mesélte – aki immár sokszoros nagymama is, hogy amikor első gyermekét várta, megvette a legmodernebb csecsemőgondozási szakkönyvet, melyet kifejezetten tankönyv céllal írtak, és töviről-hegyire végigtanulmányozta, hogy felkészült legyen, mire megérkezik a kicsi. S mi lett a gondos készülés eredménye? Az, hogy amikor hazaértek a kórházból a baba a kiságyban, ő pedig a kiságy mellett sírdogált kitartóan, egészen addig, amíg estefelé egy többgyermekes anyuka meg nem látogatta a gyülekezetből, s rá nem beszélte, hogy ugyan már vegye fel azt a gyermeket, mégiscsak az övé, s csontja sem fog törni, ha megeteti, ha babusgatja. Hiába, más az elmélet, és más a gyakorlat. De, hozhattam volna példákat a gyereknevelés számos területéről, vagy a nyugdíjba vonulás problémáját is felemlegethettem volna épp úgy, mint a háztartásvezetés, vagy éppen az autóvezetés kérdését. A legtöbb ember ugyanis nagyon sok mindenhez kiválóan ért, egészen addig, amíg nem kell csinálnia. Na, de utána!!! Egy szó, mint száz, a tanítványok nem voltak felkészültek az eseményekre, s nem is tudtak mit kezdeni a rájuk zúduló fájdalommal, félelemmel, összekavarodással. És az aszszonyok? Érdekes, de mintha ők jobban vizsgáztak volna ebben a helyzetben, mint a férfiak. Először is, nem tudjuk, hogy egészen pontosan mikor csatlakoztak Jézushoz, de az biztos, hogy a Golgotára menet már szeretett Mesterük közelében voltak. Így olvasunk erről a Lukács evangéliumában: „Amikor elvezették őt, (mármint Jézust) megragadtak egy bizonyos cirénei Simont, aki a mezőről jött, és rátették a keresztet, hogy vigye Jézus után. A népnek és az asszonyoknak nagy sokasága követte őt, akik jajgattak, és siratták őt. Jézus pedig feléjük fordulva ezt mondta nekik: „Jeruzsálem leá-
4
nyai, ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok; mert jönnek majd olyan napok, amikor ezt mondják: Boldogok a meddők, az anyaméhek, amelyek nem szültek, és az emlők, amelyek nem szoptattak! Akkor majd kiáltani kezdik a hegyeknek: Essetek ránk! – és a halmoknak: Borítsatok el minket! Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal?” Luk. 23:26–31. Elgondolkodtató, hogy a Biblia feljegyzése szerint a Golgotára menet Jézus kizárólag ebben az egy esetben állt meg, és ekkor is csak az őt sirató asszonyokhoz szólt, mégpedig megismételte a virágvasárnapi bevonuláson elhangzott próféciáját Jeruzsálem pusztulásáról, ami kr. u. 70-ben be is teljesedett. Aztán a kereszt közelében is ott voltak ezek a hűségesen szolgáló nőtestvérek. Mégpedig nem kevesen: „Volt ott sok asszony is, akik távolról figyelték mindezt. Ezek Galileából követték Jézust, és szolgáltak neki.” Néhánynak még a nevét is tudjuk: „Köztük volt a magdalai Mária és Mária, a Jakab és József anyja, valamint a Zebedeus fiainak anyja.” Mt. 27:55–56. Márk evangéliuma még Salómé nevét is megemlíti. Mk. 15:40– 41. János apostol, mivel maga is ott volt a keresztnél, a tanítványok közül egyetlenként, olyan részleteket is elárul nekünk, melyeket csak ő tudhatott: „Jézus keresztjénél ott állt anyja és anyjának nővére, Mária, Klópás felesége, valamint a magdalai Mária. Amikor Jézus meglátta ott állni anyját, és azt a tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután így szólt a tanítványhoz: „Íme, a te anyád!” És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány.” Jn. 19:25–27. A sírhoz is elkísérték Mesterüket többen az asszonyok közül. „Ott volt pedig a magdalai Mária és a másik Mária, akik a sírral szemben ültek” Mt. 27:61. Márk még azt is hozzáteszi: „… és figyelték, hova helyezték őt.” Mk. 15:47. Az igékből világosan láthatjuk, hogy bár az asszonyok is sírtak, és gyászoltak, bizonyára mérhetetlen szomorúság és értetlenség lehetett a szívükben, de egészen a sziklasírig kisérték szeretett Mesterüket, megfigyelve, hogy hova helyezték őt. Mit tanulhatunk mindebből?! Kezdjük azzal, amit nem kell megtanulnunk! Nem kell leutánoznunk az asszonyokat abban, hogy hogyan kell Jézus mellett kitartani, egészen a Golgotáig, legalább is fizikai értelemben véve nem, hiszen Jézus váltsága egyszer és mindenkorra érvényes. Azt viszont, ahogy a nehézségben viselkedtek, érdemes megtanulni tőlük, hiszen a mi életünkben is lehetnek olyan terhek, melyek alatt majd megszakadunk, sőt, arra is készülnünk kell, hogy akár még Jézus nevéért is érhet minket hátrányos megkülönböztetés, vagy esetleg üldözés is, mint ahogy a világ sok részén ma is sokakat üldöznek keresztény hitük miatt. Először is: nem futottak el, nem menekültek el a nem kívánatos szituáció elől, hanem kitartottak Jézus mellett. A pszichológia azt mondja, hogy a félelemre általában kétféleképpen reagálhatnak az emberek: vagy elmenekülnek, vagy agresszívvá válnak. Röviden: „fuss, vagy üss” a válasz. Ezt a tanítványoknál pontosan láthatjuk is, hiszen János kivételével mindnyájan elmenekültek, Péter pedig még a szablyájával is hadonászott. (Igaz, ugyan, hogy Péter később a főpap udvará-
ba bejutott, de ott is „félelemvezérelt” volt a viselkedése, ebből adódott a tagadása is.) Az asszonyok vajon nem féltek?! De, bizonyára féltek, csak ezek szerint volt bennük valami, ami nagyobb volt, mint a félelmük. Ez a valami, pedig az Úrhoz való ragaszkodásuk, szeretetük lehetett. János apostol így ír erről: „A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben. Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.” 1Jn. 4:18–19. Másodszor: nem csináltak nagy jelenetet. Nem kezdtek el hisztizni, kiabálni, jajveszékelni, nem rontottak neki a katonáknak, nem ócsárolták a papokat. Ott voltak, sírtak és gyászoltak, de nem tettek úgy, mintha ők lennének a lehető legrosszabb helyzetben. Ebben ugyanis Jézus volt, hiszen Ő hordozta az egész világ bűnét. Mindig elrémít, amikor egy nehéz szituációt sokan még azzal tetéznek, hogy ahelyett, hogy segítenének, saját kétségbeesésükkel mindenki figyelmét, erejét magukra vonják, s így erősen rontják azok túlélési esélyeit, akik egyébként is borzasztó helyzetben vannak. Aztán azt is megfigyelhetjük ezeknek az asszonyoknak az életében, hogy nem értékelték túl saját szerepüket, lehet, hogy úgy kellett volna mondanom, hogy tisztában voltak a társadalom által számukra biztosított szerepkörrel, s így hagyták a férfiakat intézkedni. Nikodémusra és Arimátiai Józsefre gondolok, akik elkérték Jézus testét Pilátustól, de azért tisztes távolból figyelték az eseményeket, mivel nem akarták szem elől téveszteni Jézust. Még a halálában sem. S itt a következő tanulság. Nem engedték ugyanis, hogy a fájdalom annyira eluralkodjon rajtuk, hogy elvegye az eszüket. Gondolkodtak, információkat gyűjtöttek, terveket szőttek a jövőre, mit kell még megtenni, hogy a végtisztesség teljes legyen… Nagyon fontos és követendő az is, ahogy Máriához, Jézus édesanyjához viszonyultak a többiek ezekben a válságos időkben. Nem hagyták ugyanis magára. Még a kereszt alatt sem. Ott volt a nővére, Klópás felesége, és ott volt Magdalai Mária is. Erről egy ige jut az eszembe: „Akinek sok bűne bocsáttatott meg, az nagyon szeret, akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret.” Luk. 7:47. Magdalai Máriából – tudjuk – hét ördögöt űzött ki Jézus, s igaz szívével ragaszkodott Mesteréhez, János pedig az a tanítványa volt, akit szeretett az Úr, s ő is szerette az Urat. „Mindig szeret a barát, de testvérré a nyomorúságban válik.” Péld. 17:17. A történetből azt is látjuk, hogy a nehézségek hordozásában a közvetlen családnak, a vérszerinti testvéreknek is nagy felelőssége van, hiszen jó esetben ők állnak a legközelebb hozzánk. Bár Jézus testvéreit sehol nem látjuk a kereszt körül. Aztán azt is megszívlelendőnek érzem, hogy rendkívüli helyzet ide, rendkívüli helyzet oda, a parancsolatokat betartották ezek a bánatos lelkű asszonyok, hiszen szombaton pihentek a parancsolat szerint. Lukács így számol be erről. „Aztán visszatértek (mármint a sírtól, miután megnézték, hogy hová tették Urukat), illatszereket és drága keneteket készítettek. Szombaton azonban pihentek a parancsolat sze-
rint.” Luk. 23:56. Nagyon jó lenne megtanulni ezektől az egyszerű asszonyoktól, hogy Isten törvénye mindenek fölött áll. Fölötte áll a bánatnak, az értetlenségnek, a fájdalomnak, a sürgető munkának. Mindennek, azért, mert Isten mondta, s ha ő mondta, akkor nem lehet olyan helyzete az életnek, amelyben én felülírhatom a parancsolatokat. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a főpapok és írástudók szombaton, azaz a nyugalom napján, elmentek Pilátushoz, azzal a kéréssel, hogy őriztesse a sírt, nehogy Jézus tanítványai ellopják a testet. Tehát nekik nem volt annyira fontos a parancsolat betartása. Lehet, hogy úgy kellett volna mondani, hogy valószínűleg annyira rendkívülinek ítélték a helyzetet, hogy úgy gondolták ebben a rendkívüli állapotban megengedhető a törvény felülírása. Erről Máté evangéliumában olvashatunk, a 27. rész végén.) Végül, de nem utolsó sorban az is követendő, hogy a nehézségekben is kitartottak szolgálatuk mellett ezek a Galileából jött asszonyok. Amíg élt Mesterük, addig az élő Urat szolgálták, amikor megölték, akkor se hagyták abba szolgálatukat a rendkívüli helyzetre való tekintettel, hanem úgy gondolták, hogy a végtisztesség megadása is az ő feladatuk. Ez a kitartás is követendő. Sokan ugyanis szívesen szolgálnak addig, amíg minden rendben van, de ha nehézre fordul a helyzet, akkor olyan gyorsan rájönnek, hogy tulajdonképpen máshol van az ő helyük, hogy az csak na! Egy ismerősöm viccelgetett azzal, hogy „sose félj addig, amíg engem látsz, mert ha baj lesz, akkor engem már rég nem látsz.” Humoros… De, hányan élnek és szolgálnak így! Pedig azt olvassuk, hogy „aki mindvégig kitart, az üdvözül.” Mt. 24:13. S mi lett a jutalma hűségüknek? Az, hogy ők értesülhettek először Jézus feltámadásának híréről, velük beszélt az angyal, nekik mondta, hogy „ti ne féljetek, mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek” Mt. 28:5. És mások?! Úgy tűnik, voltak olyanok, akiknek volt félnivalójuk, pl. a halálra vált katonák, a hazugságra felbujtó papok, a hatalomféltő Pilátus, a hitetlen tanítványok. Róluk ugyanis ezt olvassuk: „Végül pedig megjelent magának a tizenegynek is, amikor asztalnál ültek, és szemükre vetette hitetlenségüket, keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt, miután feltámadt.” Mk. 16:14. Aztán ezek a mindvégig kitartó aszszonyok találkozhattak először a feltámadott Úrral, Magdalai Mária a sírkertben, az asszonyok pedig az úton, s ők kaptak először missziós feladatott: „Menjetek el, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek.” Mt. 28:7. Vannak nehézségek az életünkben? Bizonyára. Hűségesek vagyunk, kitartóak? Nem tudom, az Úr tudja. Azt viszont tudom, hogy tisztelet és egy kis büszkeség is van a szívemben arra gondolva, hogy milyen hitelődeim vannak. És egy kérdés is: én vajon követem a hitüket, vállalom azt az utat, melyen Atyám vezet? Kulcsár Anikó
5
VÁRADY LAJOS
CSAK KÖNYV Csak könyv... Neve se más, csak„ Könyv...” A betűk oly egyszerűek benne, s a lapok oly fekete-fehérek, mintha valóban csak könyv lenne, egy könyv a sok között a polcon és a csendes könyvtárszobákban, egy könyv, amely oly azonos millió mással az egyformaságban. Csak könyv.., Lapozgatják fehér gyerekkezek s öregek ujja reszket rajta. Apák és anyák keresik benne, hogy mit mond jajra és mit mond bajra. Néha rápereg egy-egy könny is, ember szívéből kicsordult bánat, máskor meg annak, aki jól megérti, egekig zúgó öröme támad. Vihart kelt, ad csendességet, porol, parancsol, törvényt szab, keményet, leleplez, vádol, éget haragja, ha Isten akarja! Ha így akarja! S ha úgy akarja, megszólal szépen, mint édesanya esti mesében, Ölel és csókol, simogat lágyan... így cselekszik a Nagy Úr egy könyvben — a Bibliában. Csak könyv... Az Örök egy Isten él így benne! Egy könyvben Ő, a Legyőzhetetlen, közel jön hozzánk, kezünkre száll le és élet lesz az emberekben, éhesnek kenyér, borúsnak béke s a bűnbánónak áldott kegyelem... Egy könyvben, az ősi Bibliában, Testvérek! — az Isten van velem! Csak könyv? Óh, mennyivel több annál! Hisz azt hirdeti, hogy Isten szeret! Megragadom, hogy ő is megragadjon és élettel töltse be szívemet. S amikor népek haragra gyúlnak és remegve forrong a nagy világ, hirdetem azt, mit Isten hirdet: – béküljetek meg egymással! – és magasra emelem a Bibliát!
6
FELTÁMADOTT AZ ÚR! Goron János életének 87. évében január 17-én elköltözött az Úrhoz. Tizenegy évvel ezelőtt, ezen a napon temettük el Tamást, a férjemet. Az volt a Papa kívánsága, hogy „Tamás mellé temessetek” – kérése megadatott, mert ugyanabba a parcellába kaptunk helyet, és helyeztük Őt örök nyugalomra. A temető halottainak száma nőtt – a Kistétény utca lakossága csökkent egy fővel. Pár nap múlva jött a hagyatéki eljáráshoz szükséges levél –, felmérés, hogy mi maradt utána – és ezzel lezárva egy emberi élet. Mit hagyott hátra nekünk? És mit vitt magával? Ezt azon a hajnalon, abban a pillanatban éreztük, amikor a népes család utoljára kísérte végig azon a megkoptatott járdán – amin annyiszor végig ment – és minden tagja fájdalomtól összetörten nézte a tovagördülő halottaskocsit egy lezárt élettel. Ahogy távolodott, a szívünk egyre nehezedett, és csendben, szótlanul, árván vonultunk vissza a mindennapi teendőkhöz. Hogy mit éreztünk akkor, hogy valóban mit jelentett számunkra egy apa, egy nagyapa halála? Ezt mindannyian egyenként ott mélyen belül tudjuk: amikor látjuk a néptelen házat, az üres szobákat, ahol mindig nyüzsgés, vidámság, öröm várt ránk, az Ő személye biztatást, erőt és biztonságot jelentett. Még a legnagyobb szenvedés idején is értünk tudott tűrni, mert szeretett bennünket. Sok-sok emlék idéződik fel bennünk, hogy milyen szigorú apa volt, de mégis megbocsátó, hogy milyen kitartó és fáradhatatlan erővel bírt, amikor a három lányával kezdett építkezni, hogy mennyire befogadó volt és szerette az embereket. Összetartotta ezt a nagy családot, az Ő minden egyes tagja iránti védelmező, ragaszkodó, lelkesítő szeretete. Ezt láttuk mi gyermekként, anyaként, hogy milyen átölelő őszinte szívvel vett körül bennünket. És ez az, ami hiányzik, ami üressé vált, ami pótolhatatlan lett mindnyájunknak. – De mégis tudhatjuk, és látjuk, hogy Isten jelenlétében élve a halál sem választ el bennünket egymástól, mert hisszük, hogy ha e földi porsátorunk elbomol, épületünk van, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló hajlékunk a Mennyben! Ilyen reménnyel engedtük el Apánkat, Nagyapánkat és egyedül ez ad számunkra megnyugvást, hogy egyszer boldog találkozásban lesz majd részünk azokkal, akik már előre mentek. Ezt ünnepeljük most a feltámadás ünnepén, hogy a halál, mint örök ellenség legyőzetett, mert Jézus Krisztus elvégezte értünk, emberekért azt a küldetést, melyet az Atya bízott rá, és győztesként megtörte a halál fullánkját. Ez az élet az Istentől kapott kegyelem, mely minden ember számára elérhető ajándék. Erre az útra terelgettek bennünket is Szüleink, és ez az a legtöbbet érő kincs, amit kaphattunk Tőlük! BIZONNYAL FELTÁMADOTT! Varga Gyöngyi
Egy kis hegyi faluban súlyosan megbetegedett egy férfi, és azonnal kórházba kellett szállítani. Sem autóban, sem lovas kocsin nem bírta volna elviselni a szállítást, de ott voltak a barátai, akik négy, négyes csoportot alkotva elvitték a tizenöt kilométernyi távolságban levő kórházba.Amikor odaérkeztek, az ügyeletes orvosok ezt mondták nekik: „Éppen időben jöttek.” A betegszállítók egyike így válaszolt: „Ez a fizetség nekünk teljesen elegendő.”
Amikor az év elején elmondtam az első igehirdetést, arra gondoltam: vajon mit hoz majd ez az év? Vajon hányszor lesz lehetőségem még arra, hogy Isten igéjét megnyissam és magyarázzam? Aztán persze el is hessegettem magamtól ezeket a gondolatokat, bár mint egy csapat veréb, újra és újra visszatértek. Mérhetetlenül – korábban soha nem tapasztalt módon – fáradtnak éreztem magam, de azt gondoltam, majd csak átlendülök ezen az időszakon is, mint ahogy korábban is mindig megerősített az Úr. Aztán eljött az a bizonyos péntek. Már délután nagyon fáradt voltam, le is kellett pihennem, de tudtam, hogy előttem van az este, a bibliaóra, a vezetőségi megbeszélés, tehát muszáj koncentrálni… A bibliaóra témája egyébként is nagyon foglalkoztatott. „Szenved-e valaki közöttetek? Imádkozzék! Öröme van-e valakinek? Énekeljen dicséretet!” Jakab apostol jól ismert sorai. Most valahogy másként, igen aktuálisként éreztem minden gondolatot, minden szót. S amit a gyülekezet nem igen tudhatott, míg az igét magyaráztam, újra és újra elzsibbadt a lábam, s a vállam környékén is sajgó fájdalom kúszott… Aztán jött a vezetőségi megbeszélés, ami a számomra már csak homályos emlék, pedig nem veszítettem el az eszméletemet, nem vitt el onnan a mentő (mint ahogy a hír terjedt később), mindössze égő fejfájás és gyomortáji fájdalmak jelentkeztek, no és az egész bal oldalamon valami ólomsúlyú zsibbadás. Arra emlékszem, hogy két vezetőtársam lekísért az irodába, s aztán drága feleségem hazavitt. No és a másnap, amikor olyan kimerülten ébredtem, hogy még arra se volt igazán erőm, hogy – szokásom szerint – tiltakozzam a kórház emlegetése kapcsán. Aztán felgyorsultak az események. Gyülekezetvezetőnk segítőkészsége folytán – házhoz jött, amolyan önkéntes mentőként – igen hamar a sürgősségi osztályon találtam magam és egymást követték a vizsgálatok. Valahogy megdöbbentően távolinak tűntek a dolgok. Ültem, mert ülni kellett, mentem, ha menni kellett, de mintha az egész nem velem történt volna. Kérdezgettek, vizsgálgattak, s ha kérdeztem, nemigen válaszoltak, maximum csak annyit: nincs baj… Igazán nem értettem, ami-
kor az orvos néhány óra múlva úgy folytatta: már megrendelte a mentőt… Világos, ha nincs baj, akkor bizonyára mentővel kell intézni. Mit hívnának, ha baj lenne? Tűzoltót? – futott át agyamon, de látva feleségem arcát inkább már nem tréfálkoztam ezzel, hiszen indulhatott haza – a kórházi felszerelésért. Egyedül feküdtem egy szobában, várva a mentőt. Mit keresek én itt? Holnap prédikálnom kellene – jöttek a gondolatok. Mégpedig arról az igéről, amire már hetek óta készít az Úr: „Egymás terhét hordozzátok…” Most magam okozok terhet, s valahogy magamnak is teher vagyok. Aztán betoltak mellém valakit, akin mindenféle műszerek voltak. Majd néhány perc múlva egy másikat. Vesegörcs, már sokadszor – mondta amolyan bemutatkozásként. Nekem meg semmi bajom, csak a fejem fáj rettenetesen, meg szédelgek, meg kezemlábam zsibbad, s a hátam is…, de itt amolyan furcsa gondolatom támadt, mert hátha ezek sem jót jelentenek. Becsukom a szemem, s imádkozom. Szobatársaimért, meg önmagamért is. Békességet kérek – és kapok. S évtizedek távolából nagypapám hangját hallom, ahogy Isten igéjét mondja: „Az ember élete hatvan, vagy ha feljebb hetven esztendő, s nagyobb része nyomorúság!”„Hatvan felé – hazafelé – ne felejtsd el!” Hát, nem felejtem, de én még az ötvenet is majd csak a nyáron tölteném be – ha megérem. A mentő autóban már feleségem is mellettem ül… Azaz a hátam mögött, de ez is öröm. Gábor visszahozta a kórházba. Milyen megnyugtató a közelsége! Tudom, hogy imádkozik – mindig imádkozik, csak eddig leginkább a szolgálatban állt mellettem. A mentő kanyarog az utakon, s ahogy lehunyom a szemem, újra és újra felcsendül egy ige: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjá szült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra. Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre…” Igen, őriz. Megérkezünk a klinikára, s némi várakozás után egy kedves, fiatal doktornő átveszi a papírjaimat és megkérdezi: „Maga tényleg itt akar maradni?”
„Dehogy akarok” – tör ki belőlem a válasz, „ha lehet, prédikálni akarok a gyülekezetemben holnap délelőtt! De azt mondták, itt kell maradnom. Csak a saját felelősségemre hagyhatom el a kórházat!” „Ez igaz! – válaszolja kedvesen, majd bevisz a szobába. S kezdődik minden elölről, vérnyomásmérés, EKG, vérvétel – aznap már harmadszor –, s töviről hegyire kikérdez egy nővérke, aztán egy másik, meg egy másik, s egy doktornő, majd még egy. Közben Gábor és feleségem már elmentek, s nagy sokára körül is tudok nézni a szobában. A sarokban egy idős bácsi, mélyen aludni látszik, mellettem egy másik, akinek a fél szeme hiányzik, s kibe mászkál meg-megállva, hallgatva a nekem feltett kérdéseket, s válaszokat. Lassan rádöbbenek, hogy egy ideig ez lesz a hely, ahol az időm telik. Eszembe jut az a néhány perc, amikor feleségem, Anikó búcsút vett tőlem, Együtt imádkoztunk a kórházi ágy szélén, hogy mutassa meg Isten miért vagyok itt, s még azért is, hogy ha valami szolgálatot szánt ezen a helyen, hűségesnek bizonyuljak. „Te tényleg lelkész vagy?!” – riaszt fel a kérdés. Szobatársam áll mellettem. Igenemre újabb kérdés: „ Akkor te arra is tudsz válaszolni, hogy megbocsát-e nekem is az Isten?” Beszélgetni kezdünk, aztán előkerül a Bibliám. Végül imádkozunk. S ha eddig nem tudtam volna, hogy miért történt mindez, akkor legalább annyit tudok, hogy a kórházi ágyon valaki bűnbocsánat után sóvárogva kereste a választ. A Gazdám úgy döntött, hogy nekem kell válaszolnom… Az első éjszaka nem igen aludtam. Zaj, fények, szokatlan környezet, s legfőképpen ismeretlen ágy… Ám hajnali fél ötkor az idős bácsit rendbe kell tenni. Teljes kivilágítás, hát jó reggelt kívánok a fáradozó nővérkének. „Á, maga az a lelkész aki inkább prédikálni akart, mint kórházba feküdni, ugye?” – kérdezi. Mit tagadhattam volna. „De ha már úgyis ébren van, lelkész úr, nem árulná el, miért lett pont lelkész?” Elárultam. S ha már ilyen helyzetben voltam, elmondtam az elhívásom tortenetét, pont úgy, mintha hívő emberek között lettem volna. Mikor befejeztem, csend volt a szobában, majd kisvártatva ennyit hallottam: „milyen jó, hogy ilyen hatalmas Istene van…” Igen, nagyon jó! És milyen jó, hogy életem ideje a kezében van. Megtartott. Köszönöm mindenkinek, aki az elmúlt tíz hétben imádkozott értem… Kulcsár Tibor
7
JÉZUS PANASZA „Ti mesternek hívtok – és nem kérdeztek engem. Útnak neveztek – és nem jártok rajtam. Világosságnak hívtok – és nem néztek reám. Életnek neveztek – és nem kerestek engem. Bölcsnek hívtok – és nem követtek engem. Hatalmasnak neveztek – és nem kértek engem. Irgalmasnak hívtok – és nem bíztok bennem. Igazságnak neveztek – és nem féltek tőlem. Ha egyszer örökre elvesztek – ne okoljatok engem!” (A lübecki Krisztus-szobor felírása.)
Ha a Biblia lenne a mobilom? Mi lenne, ha a Bibliánkat úgy kezelnénk, mint ahogy a mobilunkat? Mi lenne, ha mindig magunkkal hordanánk? Mi lenne, ha mindig visszafordulnánk érte, ha otthon felejtettük? Mi lenne, ha az igékre úgy néznénk, mint az sms-ekre? Mi lenne, ha ajándékként adnánk? Mi lenne, ha vészhelyzet esetén elsőként ezt vennénk elő? Mi lenne, ha úgy tekintenénk rá, hogy nem tudunk nélküle élni a mai modern világban? Mert a Biblia olyan, mint a mobilunk. Összeköt Istennel, ezáltal is tudunk Vele kommunikálni, aki ezen keresztül is válaszol. És miért jobb a Biblia, mint a mobil? Mert soha nem kell a térerő miatt aggódnunk, ugyanis Jézus Krisztus a kereszthalálával megteremtette a 100%-os lefedettséget az egész Földön, és kiontott vérével aláírta azt a szerződést, mely örökre szól, és állja minden számlánkat, így ingyenesen hívható…
CSENDES PERCEK
„Megszólalt erre Jézus, és ismét példázatokban beszélt hozzájuk: "Hasonló a mennyek országa egy királyhoz, aki menyegzőt készített a fiának. Elküldte szolgáit, hogy hívják össze a meghívottakat a menyegzőre, de azok nem akartak elmenni. Ekkor más szolgákat küldött, akikhez így szólt: Mondjátok meg a meghívottaknak: Íme, elkészítettem az ebédet, ökreim és hízott állataim levágva, és minden készen van: Jöjjetek a menyegzőre! De azok, mit sem törődve ezzel, elmentek: az egyik a földjére, a másik a kereskedésébe. A többiek pedig megragadták szolgáit, bántalmazták és megölték őket. Ekkor a király haragra gerjedt, elküldte seregeit, és elpusztította ezeket a gyilkosokat, városukat pedig felégette. Akkor ezt mondta szolgáinak: A menyegző ugyan kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek tehát a keresztutakra, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre. Kimentek a szolgák az utakra, összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt, és megtelt a lakodalmas ház vendégekkel. Amikor a király bement, hogy megtekintse a vendégeket, meglátott ott egy embert, aki nem volt menyegzői ruhába öltözve; így szólt hozzá: Barátom, hogyan jöhettél be ide, hiszen nincs menyegzői ruhád? Az pedig hallgatott. Akkor a király ezt mondta szolgáinak: kötözzétek meg kezét-lábát, és vessétek ki a külső sötétségre; ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás. Mert sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak." Máté 22:1–14. Mindenki hivatalos a menyegzőre, így olvassuk a 9. versben: „Menjetek tehát a keresztutakra, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre.” Ez a menyegző a győztes Bárányé, aki meghalt a bűneinkért a kereszten, harmadnapon feltámadt, és teljesen legyőzte a Sátánt. A gonoszokat és a jókat is elvitték a szolgák a menyegzőre, viszont ennek volt egy feltétele: teljesen át kellett öltözni menyegzői ruhába. Ugyanígy ahhoz, hogy Isten gyermekei lehessünk, le kell vetnünk a bűneinket, és újjá kell születnünk. János első levele első fejezetének kilencedik versében ez áll: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja vétkeinket és megtisztít minket minden gonoszságtól.” És ezért mehettek el még a gonoszok is, mert tiszták lettek (lásd: menyegzői ruha). Az Apostolok cselekedetei második részének 9. versében pedig ezt olvassuk: „Térjetek meg és merítkezzetek be valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.” A példázatot Jézus így fejezte be: „Mert sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak.” És hogy mennyi ez a sok? Máté 28:19: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet.” Egy ember mégis kidobatott a sötétségre, pedig megvolt benne a szándék, hogy részt vegyen a menyegzőn. Ez azt jelenti nekünk, a példázat hallgatóinak (olvasóinak) értelmezni próbálóinak, hogy nem elég gyülekezetbe járni, Istenről tudomást venni, javulni, rossz szokásokkal felhagyni, vagy éppen keresztény környezetben és módon élni. Jakab levele második rész tizenkilencedik verséből tudjuk, hogy még az ördögök is hiszik, hogy egy az Isten, és rettegnek. Az elhíváson túlmenve azok a kiválasztottak, akik engedelmeskednek Isten elhívásának. Egy kicsit más vonatkoztatásban a Máté 12:50-ből: „Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.” János evangéliuma tizenharmadik fejezetéből egy részlet: „Jézus így válaszolt neki (Péternek): Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.” Ez szól azoknak, akik még nem fogadták el Isten ajándékát, a bűnbocsánatot és az örök életet. A következő pedig szintén fontos nekik, de egyébként tudom és vallom, hogy mindannyiunknak egyaránt: János 13:10: „Aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg, különben teljesen tiszta.” Ezzel párhuzamban pedig a Lukács 9:23: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét és kövessen engem." Találkozunk a menyegzőn! Molnár Fedor
8
CSENDES PERCEK
Mindannyian jól ismerjük Lázár feltámasztásának történetét. Amikor az elmúlt hetekben újra olvastam a történetet, akkor a 4. versen akadt meg a szemem. „Ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten Fia.” Hogyan mondhatta Jézus azt, hogy „nem halálos”, amikor pár nappal később meghal Lázár? Ráadásul a hír hallatán el sem indult Jézus, hanem még két napig azon a helyen maradt, ahol addig volt. Lázár testvéreinek egyedül kellett szembenézni azokkal a nehéz percekkel, órákkal, amikor végignézték testvérük halálát. Lehet, hogy mi is úgy tekintünk a bennünket ért próbák-
„Szerelmes levél Atyádtól” Gyermekem! Lehet hogy te nem ismersz engem, de én mindent tudok rólad. Zsoltárok 139:1. Azt is tudom, hogy pontosan mikor ülsz le, és mikor állsz fel. Zsoltárok 139:2. Minden utadat jól ismerem. Zsoltárok 139:3. Még a hajszálaidat is mind számon tartom. Máté 10:29–31. Mert képmásomra teremtettelek téged. 1Mózes 1:27. Anélkül hogy tudnád, bennem élsz, mozogsz, létezel. Apostolok Cselekedetei 17:28. Az én nemzetségem vagy. Apostolok Cselekedetei 17:28. Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek. Jeremiás 1:4–5. Kiválasztottalak magamnak, a teremtés kezdetén. Efézus 1:11–12. Nem véletlen születtél... Zsoltárok 139:16. Életed minden napja megíratott az én könyvemben. Zsoltárok 139:16. Én határoztam el születésed pontos idejét, és azt is, hogy hol fogsz élni. Apostolok Cselekedetei 17:26. Csodálatosan teremtettelek meg. Zsoltárok 139:14. Én formáltalak anyád méhében. Zsoltárok 139:13. Én hoztalak a világra születésed napján. Zsoltárok 71:6. Hamisan képviseltek azok, akik nem ismernek engem. János 8:41– 44.
ra, hogy egyedül vagyunk benne? Egyedül vagyunk betegségünkben, magányunkban, munkanélküliségünkben, gondjainkban, lelki terheinkben? Mikor jön már végre Jézus, hogy segítsem? Jézus csak annyit mond, hogy „nem halálos ez a betegség”. És valóban nem tett semmit Jézus két teljes napig? Nem hiszem. Egy dolgot biztosan tett, imádkozott az Atyához. „Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalod?” (1 Kor. 15:55.) Nagy megnyugvást jelent az, hogy, akik Istenben hiszünk és bízunk, nekünk még a földi életünk vége sem jelent halált. Nem szakíthat el semmi az Ő éltető szeretetétől minket. Még azok a próbák sem, amiben éppen vagyunk. „Teljesen elég nékünk Jézus vére.” Csupán azok szenvednek halálos betegségben, akiknek az élete nincs kapcsolatban az igazi szőlőtővel. Nincs életet adó keringésük. Ők sajnos halálos betegek. Az ő gyógyulásukban nekünk van felelősségünk. Mi az oka, hogy az Ő gyermekeit annyi sok nehézség és próba éri? Azért, hogy „Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten Fia.” Azt olvassuk, hogy amikor Jézus feltámasztotta Lázárt, akkor sokan hittek benne. Így értelmet nyert az előző napok szenvedése. De Isten az Ő dicsőségét nem erőszakolja az életünkre. Dicsőségének fénysugara csak úgy jut be a terhelt szívünkbe, ha beengedjük oda. A történetben Lázár testvérei, „Márta, amint meghallotta, hogy Jézus jön, elébe ment, Mária azonban otthon maradt” (20. vers). Ne zárjuk be terhelt szívünket Jézus előtt, ne „maradjunk mi is otthon”! Menjünk elébe és tárjuk elé gondjainkat! Engedjük, hogy megdicsőüljön az életünkben a próbáinkon keresztül! Gondoljunk imáinkban azokra is, akik valóban halálos betegek Isten előtt, mert még nem fogadták el Őt. Gálmiklós Ádám
Nem zárkóztam el tőled, és nem vagyok haragtartó, hanem teljes szeretettel tekintek rád. 1János 4:16. Vágyom arra, hogy szeretetemmel elhalmozzalak. 1János 3:1. Csupán azért, mert a gyermekem vagy és én Atyád vagyok. 1János 3:1. Többet adok neked, mint valaha földi apádtól kaphatnál. Máté 7:11. Mert én vagyok a tökéletes Apa. Máté 5:48. Minden jó ajándék számodra, amelyet elfogadsz, az én kezemből ered. Jakab 1:17. Mert gondoskodom rólad és megadok mindent, amire szükséged van. Máté 6:31–33. A jövődre vonatkozó terveim mindig reménnyel vannak teli. Jeremiás 29:11. Mert örök szeretettel szeretlek téged. Jeremiás 31:3. Annyiszor gondolok rád, mint ahány homokszem van a tengerparton. Zsoltárok 139:17–18. Örvendek neked hangosan énekelve. Zofóniás 3:17. Sohasem unok bele abba, hogy jót tegyek veled. Jeremiás 32:40. Mert az én kincsem vagy. 2Mózes 19:5. Teljes szívemmel és lelkemmel vágyok arra, hogy örök életet adjak neked. Jeremiás 32:41. Hatalmas és csodálatos dolgokat akarok mutatni neked. Jeremiás 33:3. Megtalálsz, ha teljes szíveddel keresel engem. 5Mózes 4:29. Gyönyörködj bennem és megadom szíved kérését. Zsoltárok 37:4. Hiszen a jónak akarása is az én ajándékom benned. (Forrás: Internet)
9
Isten adta karácsonyeste Március végén húsvét lesz, Krisztus feltámadási ünnepe, a keresztyénség oszlopa ez az ünnep. De még mindig a karácsonyra, Jézus születésének ünnepére emlékszem. Az életem három szép békés karácsonya maradt meg bennem mélyen. Az első 1966 karácsonya (akkor jöttem Magyarországra) családommal ünnepeltük. A másik kettővel Isten, a gyülekezeti testvéreimen keresztül ajándékozott meg. A mostani 2012 karácsonya felejthetetlen marad számomra. Fiam katonai szolgálata miatt nem tudott Krisztus születésnapot velem ünnepelni. Férjem azt mondta, hogy neki nincs kedve ünnepléshez. Így egyedül maradva, zsörtölődve és magamban morogva: Istenem, Atyám, hiszen azt mondtad, hogy nem jó egyedül és teremtetted Ádámnak Évát. Nekem pedig a Te születésnapi ünnepedre se teremtettél senkit. Ahogy ezt elmondtam magamban, szólt a telefonom. A Menedék Alapítvány Mamás otthonának a gondnoka Molnár Tivadar hívott: Te otthon vagy? – kérdezte. Válaszoltam: Igen. Erre azt mondta: Hát akkor nyisd ki az ajtót! Kinyitottam és elámultam, felcsengett a karácsonyi ének, amit Tivadar a saját két gyermekével és a Menedék ház két gyermekével, Ádámmal és Annával együtt énekeltek. Bejöttek, átadták az ajándékot, gyertyát gyújtottunk, beszélgettünk, csodaszép karácsony sikeredett ebből. Boldog, nagyon-nagyon boldog voltam, szívem tele volt Isten iránti hálával. Isten nem hagyott egyedül az ünnepnapján. Hiszen azt mondta „Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged.” Zsidók 13:5b. Elek Tánya
2011. késő őszén ifjabb Kulcsár Tibor testvér meghívott bennünket, Alsóhegy utcaiakat Budafokra. Hogy egy kis műhelytitkot is eláruljak, ez az invitálás egy olyan bizottsági ülés közepette zajlott le félhangosan, néhány szóban, amelyre mindketten hivatalosak voltunk, s ahol Tibor is, én is, akkor sokkal fontosabbnak tűnő dolgokkal foglalkoztunk. Közös vasárnap délutánunk terve akkor még távoli, s talán sokadrangú kérdés volt a Sürgős és Fontos megvitatandókhoz, elintézendőkhöz képest. Aztán zajlott az élet. Kirostálódtak a kevéssé lényegesek. A fent maradtakról pedig kiderült, hogy értékesek, táplálóak, hogy kellenek, mert Istentől kaptuk őket. 2013. február 24-én 16.00 órakor
kezdődő istentiszteletet mi mással kezdhettük volna, mint hogy imádkoztunk azért, hogy Urunk felfrissítő, gyógyító hatalma vegyen erőt Kulcsár testvéren, aki az istentisztelet perceiben is kórházban volt. Az istentiszteleten Sztasák Mihályné, Nagy Péter és Kalla Balázs bizonyságtétellel, Balázs Enikő verssel, Boda Gábriel pedig szólóénekkel szolgált. Az összevont budafoki-budai énekkar 80 fős tagsága a 10 fős zenekara Szilágyiné Mátyus Elvira és Bodóné Polányi Tünde karnagyok vezetésével zengte Isten magasztalását. Ez úton köszönöm meg mindkét gyülekezet karnagyának és énekeseinek az áldozatos munkát! Jómagam, a Budai Gyülekezet lelkipásztora pedig a Máté evangéliumának 8. fejezetében olvasható, a kapernaumi százados szolgájának gyógyulásáról szóló ige alapján igyekeztem Isten imádására és ünneplésére buzdítani a jelenlévőket. Kedves budafoki testvéreim! Mi már tervezgetjük, hogyan rendezzük át az imaházunkat, hogy egy szép vasárnapon ti budafokiak és mi budaiak mindannyian elférjünk! Szeretettel és hálával: Fábián Sándor
10
Én már nagyon vártam a Bereczki házaspárt, hiszen amikor a huszonéves lányuk az Úrhoz költözött, belőlem is felszakadt a kérdés, Istenem, hogyan lehet ezt kibírni, túlélni, elviselni? Nagyon jó volt őket hallgatni a megtapasztalásaikról, Isten vezetéséről és az egymáshoz való hozzáállásukról. Ahogy hallgattam őket, bennem is újra felidéződött férjemmel való találkozásunk, megismerkedésünk és az a bizonyosság, hogy Isten egymásnak szentelt minket. E nélkül képtelenek lettünk volna a sok évtizedes együttélésre. Én abban az időben nagybátyáméknál, Barbarics Lajos bácsiéknál laktam, akikkel együtt a Wesselényi utcai imaházba jártam. Egy szombati napon Lajos bácsi elvitt magával az Isten hegyre, Tóth Imre bácsiékhoz, aki akkor a budafoki gyülekezet karmestere volt. Neki ott valami dolga volt Imre bácsival. Igen ám, de azon a napon a budafoki ifjúság bográcsozott Imre bácsiék telkén. Nagy volt a nyüzsgés, amibe én belecsöppentem. Emlékszem arcokra, akiket akkor láttam először. Aztán Lajos bácsi ott hagyott engem. Mindenre nem emlékszem részletesen, de arra igen, hogy este két fiú hazakísért engem. Aki a szóvivő volt az nem a későbbi férjem volt, hanem a másik fiú, aki neki barátja volt. Ez ’csak’ egy találkozás volt, de közös életünk elindulásának a kezdete. Aztán mindketten úgy gondoltuk, hogy szükségünk lesz bizonyosságra, hogy ő lesz-e a párom, amit kértünk Istentől. Ez nem mindig nagyon egyszerű akkor, ha szimpatikus a másik. Meg van a veszélye, hogy belemagyarázol valamit, esetleg félre értesz jeleket, mert úgy akarod. Na, ekkor igazán kell Isten, hogy Ő irányítsa a gondolatainkat, érzéseinket. Magamról azt tudom mondani, hogy ez egy vajúdós időszaka volt az életemnek. Amikor bizonyosságot nyertünk arról, hogy Isten egymásnak szánt bennünket, akkortól egy csodás időszakot éltünk. Hosszú jegyességünk volt, mert Sanyit behívták katonának. Arra a vidékre került, ahonnan én felkerültem a fővárosba. Budapesttől több mint kétszáz kilométerre volt, amikor mobiltelefon nem létezett, eltávozás is csak ritkán. Szinte minden nap írtunk egymásnak, majd 1970-ben összeházasodtunk. Két ember, aki az ország két végéből, különböző szokásokkal, nagyon is eltérő természettel és tulajdonságokkal közös életet él. Na, ezekben az években volt szükségünk igazán arra, hogy visszanézzünk az indulásunkra, a bizonyosságainkra, amiket Istentől kaptunk. Én sokszor megszégyenültem Isten előtt, pl. hogy én akarom megváltoztatni a férjemet, miközben ő egy felnőtt, kiforrott egyéniség volt, amikor megkaptam. Addig is tudott öltözködni, viselkedni…. Vagyis amik addig szimpatikusak voltak benne, most kifogásokat kerestem. Az a különbözőség, hogy ő távlatokban gondolkodott, én a mindennapi teendőimre korlátozódtam, sok nehézséget okozott nekem. Akkor még nem értettem, hogy Isten így alkotta a férfit és a nőt, ezt kódolta belénk. Más volt a prioritási elgondolásom. Ha Isten engedte volna, hogy az én elgondolásaim szerint éljünk, akkor talán még most is egy szoba-konyhában laknánk. Az építkezéshez pedig komoly előrelátásra, munkára… stb. volt szükség. Vagy emlékszem, arra vágytam, hogy a vasárnapi ebédhez virágot kapjak tőle. Egy idő után alig mertem bevallani, hogy micsoda könnyelműség tőlem, építkezés kellős közepén, no meg a kertünk tele van virággal. Ezek csak cseppek abban a tengerben, amiket teremtettem magam körül.
Olyan téves dolog egy meseszép, ideologizált világot álmodni magunk köré! Nagy veszélye van; az álomvilág elválaszt Istentől, de a szeretteimtől is, akik nap, mint nap élnek velem. Nekünk nőknek, asszonyoknak, lányoknak nincs ilyen álomködünk? – ez hamar eloszlik, és a keserűség, a kielégítetlen vágyaink maradnak utána. A mi különböző élethelyzeteink (szülővé válás, építkezés, gyermekeink kirepülése, unokák, szüleink gondozása, nyugdíjas kor…), amiken már eddig átmentünk, újra és újra felhozta bennünk a különbözőségeket. Tehát azt mondhatom, hogy még mindig nem ülhetünk ölbe tett kézzel, mert az ördög mindig ki akarja használni ezt, és sokszor ki is használja ezeket a helyzeteket. Ami nagy örömöt jelentett az évtizedek során, hogy együtt szolgálhattunk az ÚR-nak, és Isten gondoskodott, hogy ebben örömünket is leljük, és egységben legyünk. A magam házasságát visszanézve, azt mondhatom, hogy ha nem Isten szerezte volna, és mi nem Isten kegyelmében lennénk, akkor már nem egymás mellett töltenénk a napjainkat. Nagyon sok könyvet olvastam az élethelyzeteinknek megfelelően, és nem túl régen az egyikben így fogalmazódott meg: nem azért élünk együtt mert csak vele tudok élni, hanem nélküle nem tudok élni! Hát én is így vagyok. Bereckiéket hallgatva, de másokat is ismerve megállapítottam – nem először – nem vagyunk mi egyedül, nem speciális a mi élethelyzetünk, kérdés az, hogyan dolgozzuk fel, hogyan reagáljuk le, hogyan kerülünk ki belőle, vesztesen, vagy nyertesen. Én is vallom, hogy az élethez – benne a házassághoz – nagy adag humor kell, hát Bereckiéknél ez meg van. Nagyon élveztem a beszélgetős délutánjukat és Istent magasztalom a megtartásukért, a megtartásunkért! Horváthné Márta
Megszületett! 2013. január 30-án megszületett H Kovács Adél Borbála, súlya: 3490 g, hossza: 55 cm.
11
ben tudtak találkozni egymással. Mindkettőjük számára az elviselhető hosszúságú várakozás és a másik személyében való kétkedés, mint próbatételek jelen voltak. Isten kegyelméből és az ő hűségükből kifolyólag mégis betölthették Isten Bereczki Lajos és Marika Budafokra jött, hogy megossza rájuk vonatkozó tervét, amely komoly próbákon keresztül velünk házasságuk történetét. Szolgálatuk eredetileg a házasság bizonyította időtállóságát, a terv tökéletes voltát. Együtt, a hetének kezdő alkalma lett volna, de Marika hirtelen jött rosszulhármas kötelékben olyan komoly próléte miatt egy héttel később került bán voltak képesek épen keresztülmensor látogatásukra. A rosszullétni, ami a legtöbb embert hosszú évekig, ének nem, de az időpontváltozásAz egyik bíróságon a következő vagy akár egy életre tönkretett volna. nak Barával nagyon megörültünk, listát állították össze a házassági fogaSzilvia lányukat elveszítették, mikor ő mivel az eredeti időpontban nem dalom megszegésének leggyakoribb Spanyolországban, egy baptista tábortudtunk volna eljönni a vasárnap okai alapján. ban volt. Hogy mennyire mélyen érindélutáni alkalomra. A kedvezővé Egymástól függetlenül növekedtünk. tette ez őket, teljesen egyértelművé vált vált időpont egyértelmű utalásnak A férjem korlátozta intellektuális nöelbeszéléseik alapján. Szívszorító, tűnt, hogy nekünk itt a helyünk. vekedésemet. mégis kegyelemről tanúságot tévő törFiatal házasként nagy szükséA feleségem nem töltötte be szexuténet volt. günk van arra, hogy jó példát tudális hiányomat, pedig ez nagyon fontos A konfliktuskezelésről kérdezve viszjunk követni. Örülünk, hogy erre lett volna. szakanyarodtunk a kezdő mondatoknemcsak vendégszolgálók, hanem Elvesztettem férjem iránti tiszteletehoz, miszerint a házasság egy férfi és gyülekezetünk tagjai is megfelelő met. egy nő élethosszig tartó szeretetközösalanyoknak bizonyulnak. A férjem inkább a hobbijaival törősége. A konfliktusokat megbocsátás Az első gondolat, amire feldik, mint velem. kell, hogy kövesse, ami a szeretet által kaptam a fejemet, Kulcsár testvér A férjem búskomor és depressziós lehetséges. A szeretet pedig a megbobevezetőjében hangzott el. A keállandóan. csátásból táplálkozik. Szeressük tehát a resztyén értékrend Bibliához való Mindig csak veszekszünk egymáspárunkat, és engedjük, hogy ő szeresigazításának fontossága. Tehát sal. sen, mert Isten rajta keresztül is szeret nekünk nem az a dolgunk, hogy a Nem vagyok benne biztos, hogy bennünket. A szeretet és megbocsátás kellő távolságot megtartsuk a szerettem-e valaha is a férjemet. sokszor csak tudatos döntéssel lehetsévilági és a keresztyén nézetek Túl fiatal voltam ahhoz, hogy tudjam, ges, mert az óember folyton küzd a jó között, hanem folyton az ige fémit akarok ellen. Emiatt érdemes szem előtt tartani nyében kell döntésekre jutnunk. a szerepet, amit kaptunk. A férfi, mint a A Bereczki házaspár egymáscsalád feje, felelős a békességért. Ne ra találása kapcsán Isten különleszégyelljük hát felvállalni és kezdeméges vezetése és a saját szerepünk helyes megélése volt a legmegnyezni a bocsánatkérést sem. határozóbb üzenet. Rendkívül érdekes volt hallgatni, ahogy Sok boldog együtt töltött évet kívánok minden házasságmindketten vették Isten kijelentését, hogy kit rendelt nekik éleban élő embernek. tük társául. Ezek az emberek a kijelentésükkel a megfelelő időKiss Árpi
Házasság hete 2013.
Eljegyzés 2013. január 13-án Kirkósa Ágnes és Szilágyi Kristóf eljegyezték egymást.
12
Menyegző 2013. február 26-án Hégely Petra és Zvara Áron házasságot kötöttek gyülekezetünkben.
Megrendülten hallgattam Bereczkiné Marika szavait. Mindaz, amit leánya hirtelen jött betegsége és halála kapcsán elmondott, könnyeket csalt a szemembe. Gyermekeink gyakorlatilag egyidősek, s ez még inkább közel hozta hozzám az eseményeket. S persze nem feledkezhettem meg arról sem, hogy nem pusztán hallgatóként ülök a mikrofon másik oldalán. Alig-alig mertem megfogalmazni a következő kérdést: És azután? Hogyan tudtátok feldolgozni azt a mérhetetlen fájdalmat, ami rátok szakadt leányotok halála után? Bereczkiné Marika: Néhány héttel később kaptunk egy levelet egy német lánytól, aki imapárja volt Szilviának a halála előtti héten, s így minden nap együtt imádkoztak. Leírta a levélben, hogy miről beszélgettek. Például arról, Szilvi elmondta, hogy amíg nem tért meg, nagyon félt a haláltól, de utána elvette tőle Isten a haláltól való félelmet. Próbált bennünket megnyugtatni, hogy leányunk nem a haláltól való félelemben halt meg. Írta, higgyük el, hogy az ő élete áldás volt és példa, s azt is, hogy neki is, másnak is, mennyi szeretetet adott. Ezt a levelet akkor kaptuk meg, amikor megjött az idézés a hagyatéki tárgyalásra. Isten a német leány bizonyságtételével felemelt minket, hogy meglássuk mindazt, amit Ő végzett Szilvia életében a táborban. Végtelen hála ébredt és ébred a szívemben, amikor megláttatja velünk ezeket Isten. Lányunk elmenetele egyszerre volt fájdalmas és magasztos. Ahogy Isten őt elvitte, az nem mindenkinek adatik meg. Ebben is az Ő végtelen kegyelmét és szeretetét láttuk meg. Az is olyan csodálatos, ahogy Isten – Szilvia naplója tanúsága szerint –, válaszolt Szilvia kérdésére, hogy mit kell tennie. Isten válasza: „Egymás terhét hordozzátok”. Egy nap volt hátra az életéből. Egy nap, de Isten megerősítette ebben a szolgálatában. Olyan csodálatos számomra, hogy Isten nem azt üzente neki, hogy igazából véve ennek a kérdésnek már nincs is értelme. Az életünk utolsó pillanatáig szolgálnunk kell, amíg le nem zárul a földi életünk. Nem tudjuk, kinek, mikor. Ezekben a napokban tanultam meg azt is, hogy az aggodalmaskodást zárjam ki az életemből. Egyszerűen elutasítom. Isten azokban a lehetetlen, nehéz, kilátástalan és megoldhatatlan helyzetekben mindenről gondot viselt mind az anyagi, mind a lelki szükségletekben. Egy gyógyszert sem vettem be. A legjobb gyógyszer túlzás nélkül Isten és az Ő Igéje volt, és az embereken keresztül érkező sok segítség, szeretet megnyilvánulás és részvét, ami elképesztő módon áradt felénk. Csodálatos volt. Anikó: Szilvia halála, legalábbis külső szemlélő számára, amolyan „derült égből villámcsapás”-szerűen hatott. Így jó néhány év távlatából hogyan látod ezt te, az édesanyja? Bereczkiné Marika: Nem tudom, ez mennyire érvényes mindig, de én mind a két esetben, a magzati korban elhalt babánk esetében is, és most is azt érzékeltem, hogy Isten felkészít minket ezekre a dolgokra, a ránk váró történésekre. Amikor a magzatot elveszítettük, vasárnap a férjem úgy érezte, hogy le kell vennie a könyvespolcról az „Isten ígéreteinek tárháza” című könyvet. Kinyitotta, és ezt olvasta: „Kárpótollak azokért az évekért, amikor pusztított a sáska”. A férjem nem értette, becsukta a könyvet. Ez
az ige nem neki szól, hiszen mindenünk megvan, minden rendben van, várjuk a babát. Kedden elmentem az éppen soros tanácsadásra, és kiderült, hogy a magzat nem él. Ekkor férjemnek eszébe jutott a vasárnap olvasott ige, elmondta, és így Isten ezzel az ígéretével átvitt minket ezen a helyzeten. Tudtuk, hogy újabb babánk fog születni, hiszen Isten megígérte, hogy kárpótol minket. És három év múlva meg is született Dániel! Csodálatos kárpótlás! Amikor 2009-ben, nyáron Szilvia elment Déniába, éppen akkor emlékeztem bemerítésem 25. évfordulójára. Végiggondoltam, hogy milyen csodálatos 25 évet töltöttem Istennel. Az előbb említett veszteséget (elhalt egy babánk) leszámítva, semmi komolyabb megpróbáltatás, nehézség nem volt az életemben. Sok mindent megkaptam Istentől – az örök élet bizonyosságán kívül – a földi életre is. Csak ültem egy fotelben és gondolkodtam: minden megadatik. Ahogy a gyerekeinket kaptuk, Isten ajándékaként éltük meg az ő érkezésüket. A családi életünk. A férjem szolgálata, ahogy kaptuk a lehetőséget. Csodálatos és felemelő 25 év volt. Amikor ezeket így végig gondoltam, igék jöttek elém, a bemerítéskor kapott igék. Anyukámé, akinek előttem két évvel korábban volt a bemerítése: „Akik Istent szeretik, minden a javukra van.” (Róma 8:28). Az apukámé: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” (Fil 4:13), és az enyém: „De én az Úrra nézek, a szabadító Istenben reménykedek, meg is hallgat engem az én Istenem.” (Mik 7:7). Annyira nem tudtam szabadulni ezektől az igéktől, hogy le is írtam őket. Nézegettem minden nap, de akkor csak annyi volt bennem, hogy Isten valamiért ezeket az igéket eszembe juttatta, akarta, hogy így együtt legyenek a szívemben. Akkor hajnalban, amikor a telefonhívás után elindultunk Spanyolországba, és Fodor testvérék kocsival vittek fel Pestre, hirtelen megértettem, hogy itt van az alkalom, az igék most nyernek értelmet. El is mondtam nekik, nem tudom, hogy mi vár ránk, mi fog történni, de Isten engem nem engedett el felkészületlenül. Ő velem jön, és a tarsolyomba eledelt is adott, melyre szükségem lesz, és elmondtam nekik ezeket az igéket. „Akik Isten szeretik, minden a javukra van.” Ott és akkor igent mondtam arra, hogy Uram, én ezt elhiszem, hogy így lesz, és ami történni fog, az a javamra lesz. „Mindenre van erőm a Krisztusban.” Nagyon nehéz volt kimondani. Sokkal másabb volt, amikor nyáron felidéződött bennem. Ennek az igének van egy olyan fordítása is, hogy „Mindenre van erőm abban, aki folyamatosan erőt önt belém.”. Tehát nem egyszer, hanem folyamatosan kapjuk az erőt. Ez így is van, így tapasztalom. A harmadik ige: „Én az Úrra nézek, és a szabadító Istenben reménykedek.”. Olyan csodálatos volt ott a kocsiban ezekkel az igékkel felvérteződni, megtölteni a szívem tankját. Így utólag azt látom, hogy Isten ezekkel az igeversekkel készített fel arra, hogy el tudjam viselni azoknak az óráknak a fájdalmát. Anikó: Mi a helyzet Szilviával? Róla mit tudtok? Bereczkiné Marika: Szilviát is felkészítette Isten, ahogy a naplójából látjuk. Nem egészen egy hónappal elmenetele előtt, az egyik lánnyal kint voltak a tengerparton imádkozni. Míg Szilvia imádkozott, ez a lány azt látta látomásban, hogy egy fehér ruhás leány megy a tengerben, és az egyik kezét az ég felé emeli. Ekkor egy hatalmas kéz lenyúl, és elviszi. Miután Szilvia befejezte az imádságát, a lány elmondta, hogy mit látott. Azt is mondta, hogy azért imádkozik, hogy Szilvia ilyen különleges módon is tapasztalja meg Istent. Szilvi ezt írta a naplójában: „Tudom, hogy Isten megfogja a kezem, és átvezet engem minden nehézségen.” Nyilvánvalóan nem gondolt arra, hogy meg fog halni 2-3 hét múlva, de arra igen, hogy Isten át fogja vinni minden akadályon. Valóban ez történt, Isten megragadta és átvitte. Az előző eset után két nappal, miközben az egyik önkéntes zongorázását hallgatta Szilvia, egy képet látott. Egy kis patakban
13
áll, fényességet lát, egy kéz lenyúl fentről, megragadja és elviszi. próbáltak vigasztalni. Számomra akkor az jelentett a legtöbbet (és Hitte és tudta, hogy Isten a nehézségeken, a megpróbáltatásokon azóta is az jelenti), hogy ott voltak velem, és biztosítottak afelől, átviszi, átvezeti őt. Muszáj meglátni, hogy nem a sors játéka, hogy szeretnek. Voltak, akik azt mondták: „át tudjuk érezni”. kegyetlensége működött itt, hanem az isteni terv. Az Ő terve volt Nem tudják átérezni. A legtöbb, amit tehetünk azért, akinek nagy az, hogy Szilvia 22 évet éljen itt a földön. Ezek olyan bizonyosfájdalma van, hogy imádkozunk érte, és ezt el is mondhatjuk ságok, erőforrások, melyekbe belekapaszkodhatunk a nehéz órákneki, illetve, hogy szeretjük. Még az sem olyan jó, ha igével próban. Mert még most is vannak nehéz órák. Amíg a földi élet tart, bálunk vigasztalni. Az sem cseng olyan jól azokban az órákban. mindig lesznek. De, amikor Isten ezeket eszembe juttatja, és amiAkkor eszembe jutott, hogy én bár nyomorultul éreztem magam a kor mindezt végiggondolom, meggyógyul a lelkem. Ahogy ígérte barátnőm mellett, de mégis a legtöbbet tettem, mert vele voltam is Isten: bekötözöm a sebet. A gyógyíés vele sírtam. tó kötözéshez ezek a momentumok is Sokan sokféleképpen segítettek. Az első hetekben egy főzés is teher, meg hozzátartoznak. Tudjuk Isten igéjéből, az is, hogy az ember visszaálljon a hogy Ő nem ígérte, hogy a földön nem rendes kerékvágásba. Ezekben a heteklesz fájdalom és szenvedés. Soha nem ben csak ott kell lenni a szenvedővel, Álmomban Mesteremmel gondoltam azt, hogy a mi életünk úgy és azt tenni, amit ő szeretne, és amire fog véget érni, hogy csak örömteli, tengerparton jártam, s az életem neki van szüksége, vagy olyan dolgomagas hegyeken járunk. De, ha helyenyomai rajzolódtak ki mögöttünk: kat, amiket ő most nem tud megtenni, sen gondolkodunk a földi életről és két pár lábnyom, a parti homokon, mert nincs fizikai, vagy lelki ereje. Istenről, és elfogadjuk, hogy szeret ahogy ő mondta, ott járt énvelem. Csak légy ott, imádkozz! Lehet, hogy bennünket, és a terve a legjobb az éleolyat is teszünk, ami nehezen magyatünkre nézve, akkor meg kell látnunk, rázható, vagy amire azt mondják, hogy hogy a szenvedés ugyanúgy része az De ahogy az út végén visszanéztem, így nem lehet viselkedni. De ez megéletünknek, mint az öröm. De az is itt-amott csak egy pár láb nyoma történik. Utólag olvastam a „Gyász és igaz, hogy örökkévaló karjai tartanak, látszott, éppen ahol az életem vigasz” című könyvet, amiben arról is ahogy ígérte is. A „Lábnyomok” című próbás, nehéz volt, sorsom mostoha. volt szó, hogy csinálhatunk olyanokat, vers jut az eszembe. Az én életemre ami tényleg csak a mérhetetlen fájdanézve is igaz, hogyha visszanézek, és lomnak és gyásznak tudható be. De ez csak két lábnyomot látok a homokban, Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz: nem állandó állapot, és nem is így gonaz azért van, mert engem is kellett és „Amikor életem kezedbe tettem, dolja feltétlen az ember. Megtörtént, kell, hogy a vállain vigyen Uram. Soks követődnek szegődtem Mesterem, hogy amikor a mozgólépcsőn mentem, szor éreztem azt, hogy nem tudok toazt ígérted, soha nem hagysz el engem, és láttam a fiatalokat, az volt bennem, vább menni, de Ő megígéri az Ő jelenminden nap ott leszel velem. hogy Istenem, ők miért élhetnek? létét, és azt, hogy átvisz a legnehezebb Rossz volt látni az örömüket, és arra S, most visszanézve, a legnehezebb életszakaszokon is. gondolni, hogy én már nem láthatom a Még valami. Meg kellett látnom, úton, legkínosabb napokon át, saját gyermekem örömét. Vagy, amihogy bármennyire is fontosak a gyermégsem látom szent lábad nyomát! kor a gyülekezetben végignéztem egy mekeink, nem ők az életünk értelmei, Csak egy pár láb nyoma háromgyerekes családon... De, ha ezemert az életünk értelme Krisztus. Velátszik ott az ösvényen. ket elmondtam volna valakinek, nem lük, s ha Isten úgy dönt, nélkülük is biztos, hogy megértette volna. Ezek a Elhagytál a legnagyobb ínségben?" Istent szolgálva, az Ő dicsőségére kell gondolatok az ember fájdalmában szüélnünk! letnek meg, s aki nincs ebben a helyAz Úr kézen fogott, s szemembe nézett: zetben, nem értheti. De amikor elAnikó: Emberek között élünk. Az „Gyermekem, sose hagytalak el téged! mondtam a barátnőmnek, aki már átélt emberek néha nagyon segítőkészek és Azokon a nehéz napokon át ilyesmit, ő megértette, mondta, hogy őt tapintatosak, néha nem. Mit tapasztalis felháborította, amikor az első hetektál, mi segít egy nehéz helyzetben lévő azért látod csak egy pár láb nyomát, ben házaspárt látott kézen fogva. Arra embernek és mi nem? Mert a legsúlyosabb próbák alatt kellett gondolnia, hogy ő már nem Téged vállamon hordoztalak!" Bereczkiné Marika: 2008. decemmehet így kézen fogva a párjával. Ezek ber 6-án halt meg a barátnőm férje. aztán szépen elmúlnak, ma már nem Amikor megkaptam tőle az sms-t, épIsmeretlen szerző nyomán, gondolok ilyet, nem nézek keserűen pen indultunk egy női konferenciára, egy családra. Mindenképpen azt gonTúrmezei Erzsébet fordította és csak a konferencia után tudtunk dolom tehát, hogy aki gyászban van, bemenni hozzá, addigra már elvitték a annak úgy segítsünk, ahogy neki jó. férjét. Döbbenetes volt azt a fájdalmat látni, ahogy ott ült az Sokféleképpen gondoskodott Isten rólam. Nagyon hálás vaágyon, ahonnan elvitték a férjét, és elmondta, hogy szinte még gyok a testvéremnek, aki Debrecenben lakik. Minden héten többérzi a férje illatát, és melegét. Én meg ott álltam és egy szó sem ször is felhívott, hogy nem megyünk-e el valahová, nem akarunkjött ki a számon, egyszerűen nem tudtam mit mondani. Csak áte beszélgetni, s ha nem akartam, akkor nem erőltette, de mindig öleltem és sírtam. Olyan nyomorultul éreztem magam, hogy nem felajánlotta és alkalmazkodott ahhoz, hogy mi jó nekem. tudtam semmit se mondani. Még egy igét se, semmit. Ő szólalt Úgy segített, ahogy nekem szükségem volt rá. A szüleim messzebb laknak, ők imádkoztak értem, másik húgom is imában meg, ő fejezte ki a fájdalmát. Elég sokáig vele maradtunk, beszélhordozott, sokat beszélgettünk vele is telefonon. Sok olyan embegettünk, de csak arról, hogy mi történt az utolsó két napban. Méri megnyilvánulás is ért, amit teherként éltünk meg. Ezeket igyelyen bennem maradt annak a fájdalma, hogy nem tudtam semmit keztük kikerülni. Nem akartuk megbántani őket, mert alapvetően se mondani neki, csak átölelni és vele sírni. Úgy éreztem, hogy ez mindenki jót akart, csak nem mindig jól sült el. semmi. Egy év múlva, Szilvia temetésén nagyon sokféleképpen
Lábnyomok
14
Anikó: Másik két gyermeketek hogy élte meg ezeket az eseményeket?
vette, és elindította, egy kétéves szakaszon, ami tavalyelőtt, októberben ért véget. Ez a megtérés időszaka volt. Ezt is utólag tudtuk meg. Nem egy beszédes fiú, nem beszélt sokat, nem mondta, hogy mit is élt meg. Volt olyan időszak, hogy csak imádkoztam érte. Láttam azt, hogy békességben van. Kezdettől fogva sokat beszélgettünk Szilviről a családban, hogyan tapasztaltuk meg együtt a velünk történt dolgokat, milyen volt, miket mondott Szilvi. Nekik nem volt olyan szoros kapcsolatuk, de nagyon jóban voltak. Amikor arról beszélt, hogy hogyan jutott megtérésre, akkor láttuk meg, hogy testvére halálával Isten a kezébe vette. Úgy fogalmazott Dániel, hogy megtérése egy hatalmas tragédiával kezdődött, amikor rájött, hogy Szilvi halálát nem fogja egyedül, Isten nélkül kibírni. Végül élete legtragikusabb eseménye vezette el a legboldogabbhoz is.
Bereczkiné Marika: Amikor Szilvia meghalt, úgy gondoltam, telefonon ezt nem lehet elmondani a másik két gyereknek, ezért Spanyolországból a húgommal beszéltem és ő mondta el gyermekeimnek Szilvia távozását. Áldás volt, hogy a húgom velük volt azon a héten, de nagyon nehéz volt, hogy nem lehettünk együtt azokban a fájdalmas órákban, csak szombaton találkoztunk először személyesen, mi négyen. De ennek ellenére Isten róluk is nagyon különlegesen gondoskodott, ugyanis Szilvi vasárnap lett rosszul, előtte nap, szombaton, esős idő volt, s így elmaradt a tervezett vásárlás, helyette kreatívkodott. Amikor megérkeztünk a táborba, az önkéntesek mondták, hogy Szilvia képeslapot készített a két testvérének, amit haza is hozAnikó: Hogyan éled meg az évfordutunk. Amikor hazaérkeztünk, este odaadLelia Morris lókat, hiszen egy anyai szív, az anyai szív tuk nekik a számukra készített lapot. Egymarad? szerre volt fájdalmas és becses dolog, hogy nekik is volt valami a testvérüktől, Bereczkiné Marika: Három október mint utolsó ajándék. Ahogy olvasta Dotelt el a lányunk halála óta. Azok a napok minika Szilvi sorait, hogy „mennyire nagyon nagy fájdalmakkal jönnek, mindig szereti; hogy a távolságban lehet érezni, átéljük újra. 2011-ben is így volt ez, de hogy ki mennyire fontos; hogy mindig ott Vonj öröm és búbánaton át, valahogy nehezebb volt. Október 22-én leszek veled”…, és akkor már nincs itt... Jézusom, mind közelebb Tehozzád! volt a temetés évfordulója, s ahogy ezen Ennek a fájdalma is fokozatosan Hű kegyelemből sátradba végy, túljutottunk, rögtön készültünk Dániel gyógyul be. Jó egy évre rá beszéltünk Ó, világ Üdvözítője, Te védj, bemerítésére. Arra gondoltam: „Istenem, először arról a hétről, hogy hogyan élték Ó, világ Üdvözítője, Te védj! pont most kell ennek lennie?” Most már át, mert akkor nem tudtak rögtön beszélni látom, hogy ezzel is Isten gondoskodott róla. Időnek kellett eltelnie, hogy kibeMind közelebb! Semmit se hozok, szélhessék magukat. Nagyon hálás varólunk, mert így már arra is emlékezheNem tudok adni én áldozatot. gyok Istennek, hogy őket is átsegítette tünk, hogy Dani bemerítkezése egy éve, mindenféle gyógyszer nélkül. Bűnteli szívem mind, ami van, két éve, három éve volt.., s ezzel teljes lett A két lánytestvér nagyon közel állt a családunk ebben a formában is, mindTiszta fehérre azt mosd meg, Uram, egymáshoz, nem volt köztük három év. annyian Isten gyermekei vagyunk. A fájTiszta fehérre azt mosd meg, Uram! Mindenféle közös tervük egy pillanat alatt dalomból Isten ezzel az örömteli eseszertefoszlott. Ezzel Dominikának is meg ménnyel vitt minket tovább. Az az ének Mind közelebb, míg összetörött kellett küzdenie, hogy akkor most mi van bennem, hogy „Vonj öröm és búbáMind, ami gát a Te Lelked előtt! lesz? Amikor a saját fájdalmaddal küsznaton át, Jézusom mind közelebb tehozFöld gyönyörit már nem követem, ködsz te magad, és közben látod a gyerzád”. A fájdalomból, ami bennünket ért, Kész örömest a halálba vetem, mek fájdalmát és szenvedését, átérzed azt Isten örömöt készített a számunkra, és az Kész örömest a halálba vetem. a tehetetlenséget, hogy te nem tudod neki örömön és a bánaton keresztül is közelebb visszaadni azt, aki neki kell, a testvérét! kerülhetünk Hozzá. Eltelt egy-két hét, és minden egyes A gyászjelentésen és a sírkövön ez az Mind közelebb, tisztán, szabadon, nap feltette nekem a kérdést, hogy akkor igevers áll: Míg az „én” harca feledve vagyon, most kivel és hogyan beszélje meg a dol„Az ÚR az én kőszálam, váram és S életem élted tükre csupán: gait, mit tegyen, mikor tanácsra van szükmegmentőm, Istenem, kősziklám, nála Mindenem Jézusom lesz azután, sége. Eljött az a pillanat, amikor nem keresek oltalmat, pajzsom, hatalmas szaMindenem Jézusom lesz azután! bírtam már hallgatni sem ezt. Reggelente badítóm, fellegváram!” (Zsolt. 18:3). bementem hozzá, és láttam, hogy az egész Azért ezt választottuk, mert ez az (*BGyÉ. 350.) ágy tele van papír zsebkendővel, végigsírigevers nagyon sokat jelentett leányunk ta az éjszakát. Istenhez fordultam, mert számára, sokszor fordul elő a naplójában, ezt én nem tudtam megoldani. Így imáda jegyzetei között. koztam: „Tudom Uram, hogy ahogy engem átviszel ezen a helyAz utolsó héten a spanyol tanár íratott zeten, úgy őt is át tudod segíteni. Egyedül Te tudod, hogy neki velük egy dolgozatot, melyben a spanyolon kívül, mindig kérdemire van szüksége.” zett valamit a hittel kapcsolatban is. Isten meghallgatott! Egyik napról a másikra egy társat adott Ezt az igeverset írta fel Szilvi: „Veled van Istened, az ÚR, ő neki. Péntek este elment egy ifjúsági összejövetelre, vasárnap erős, és megsegít. Boldogan örül neked, megújít szeretetével, meg megjelent az ajtónkban egy fiú, és mondta, hogy Dominikát ujjongva örül neked.” (Zof 3:17). keresi. Amióta megismerkedtek, azóta az a kérdés többé nem A tanár azt is kérdezte, hogy mi életének értelme és célja. hangzott el. Én nem mondom, hogy nem gondol Szilvire, és nem Azt válaszolta, hogy az Úrral lenni! is így van. Csak kapott egy társat, aki betölti azt a mérhetetlen És ott van! hiányt, amit a testvére hátrahagyott, megérti, korban hozzá illő. Isten egymásnak adta őket, tervezik az esküvőjüket. Ami a fiunkkal, Dániellel történt, az is csoda. Isten a kezébe Az interjút Kulcsár Anikó készítette
Vonj öröm és búbánaton át
15
Mára hagyománnyá vált az egyházi testvérközösségek által meghirdetett „házasság hete”. Ennek jegyében gyülekezeti programjaink is e téma köré csoportosultak. Igehirdetések, beszélgetések és beszámolók mind azt célozták, hogy modernnek gondolt, valójában feslett erkölcsű világunkban továbbra is értékként tudjuk felmutatni a házasság szentségét. E tény idejekorán való felismerése sorsdöntő, legtöbbször ebből fakad a kontraszt a hívő és a nem hívő családok között. Jól döntenek azok, akik házasságukba Istent behívják. Még jobb döntés azonban, ha már a kezdés a párválasztás is az Úrra bízva, teljes ráhagyatkozással az Ő terve szerint történik. Fontos, hogy az ifjak helyes értékrenddel bírva, már hívőként, leendő családapa illetve családanya után vágyakozzanak. A „jó fej bulitárs”, vagy egyszerűen partner, élettársválasztás, világi minta. Már a megnevezésekből sem érződik az egész életre szóló elkötelezés, egymás iránti felelősség. A hét utolsó alkalmán Bereczki Lajos lelkipásztor testvér és felesége tárta ki életüket a gyülekezetünk előtt, milyen csodálatosan terelte őket az Úr a házasságkötésükig, majd azt követően is. Azt gondolom, mindnyájunknak örömére van, amikor bizonyságtétel által szembesülünk az Úr ma is jelenlevő nagy tetteivel. Miközben hallgattam, előttem is lepergett életem filmje, hogyan is vezetett minket Istenünk láthatatlan, csodás keze. Jó visszaemlékezni azokra a napokra, mikor minket is egymásnak ajándékozott Urunk. Gyönyörű emlékeinket felelevenítve ma is erőt nyerünk belőle. Talán könnyű 50 közelében optimistán tekinteni a múltra és osztani az észt gyermekeinknek, akik ma vannak tele dilemmákkal jövőjük felől. Ifjú kori vívódásaim alkalmával nekem is mosolyogva emlegette édesapám azt a mondást, hogy: „Könnyű volt édesapámnak, hogy édesanyámat feleségül vette, de én hogy vegyek el egy vadidegen lányt?” Nos Isten kezében van a megoldás kulcsa, s ennek az egész életünkre szóló megtapasztalását feleségemmel most röviden megosztanánk. Zoli: Sorkatonai szolgálatomat töltöttem a szolnoki Kilián György Repülő Műszaki Főiskola 11. századában. Ez idő tájt udvaroltam egy lánynak, melyre a vezérfonal szerinti ige is bátorított. (Izsáknak feleséget hoz a szolga.) Nagyon vártam már a leszerelés napját. Végre elérkezett augusztus 16., amikor saját ruhámban utoljára átléphettem a laktanya kapuján. Újra szabad emberként, optimizmussal telve szőttem jövőmmel kapcsolatban terveimet és néhány nap múlva megkértem választottamat. Ekkor ért talán életem legnagyobb csalódása. A nem várt elutasítás valósággal leforrázott. Közel egy év biztató reményei egy csapásra szertefoszlottak. Úgy éreztem, ezen a napon Isten is becsapott. Életkedvem lenullázódott. Nem tudtam mitévő legyek, az pedig még kínosabb volt, hogy akik tudtak kapcsolatunkról, hetek múlva is kérdezgettek, hogy mikor lesz már az eljegyzés. Úgy éreztem, most Istennél van a labda. Felment engem az alól, hogy az Ő népéből válasszak társat (mint az említett bibliai történetben a szolga esküje szerint), vagy valami más szándéka van velem kapcsolatban? Elkeseredésemben kértem az Ő szavát. Letörten, reménytelenül nyitottam ki Bibliámat. Ez
16
állt előttem: „Gyönyörködjél az Úrban és megadja néked szíved kéréseit.” Ez akkori helyzetemben olyannak tűnt, mint vakbélműtét után egy nagy adag töltött káposzta, de elfogadtam és emlékeztetőül, hogy el ne felejtsem, beírtam Bibliám borítójának belső oldalára. Ettől a naptól kezdve Istenre bíztam sorsom alakítását. Annyit kértem csak tőle, ne olyan társat adjon nekem, akivel szégyellnék az utcára is kilépni… Több mint három év telt el. Dolgoztam, majd jelentkeztem egy számítástechnikai iskolába. Az imaházi fiatalokkal aktív gyülekezeti életet éltünk. Már kezdtem beletörődni az egyedüllétbe, sőt hangoztattam is családomban, mint ilyenkor szokás, hogy valójában nekem ez az állapot a legjobb. Ifjúságunk ebben az esztendőben a budafoki és kazincbarcikai fiatalokkal közös május 1-jei programot szervezett Sátoraljaújhelyre. Pont ezen a hétvégén gyülekezeti imaóra vezető voltam, így nem akartam menni, de tudtomon kívül unokaöcsém nekem is befizetett a kirándulásra, így végül én is csatlakoztam hozzájuk. Talán 100-nál is többen voltunk. Jó programok és csapatverseny is volt, amit mi, budaiak meg is nyertünk. Számomra mégsem ezért vált emlékezetessé a kirándulás. Már az első napon összeakadt tekintetem egy szempárral. Szakmámból adódóan már sok áramütést éltem át, de ez most mindent felülmúlt. Álmatlan éjszakák következtek. Arra gondoltam, biztos ízlésficama van ennek a gyönyörű lánynak, hogy ilyen sokaságban épp engem vett észre. Csak harmadik nap gyűjtöttem bátorságot, hogy megszólítsam, nem sokkal a hazaindulást megelőzően, egy fagylaltozó előtti sorba állásnál. – Finom a fagyi? – Jaj, nagyon! Azzal bemutatkoztunk egymásnak, és azt is megtudtam, hogy a fiú, akivel jött, a testvére. Hívtam őket a hétvégi budafoki evangelizációs alkalomra, majd elköszöntünk egymástól. Izgatottan vártam a szombatot. Az imaházba érve mögé ültem. A szolgálatok sorában Ő is szavalt egy szép verset. Az alkalom után elmentünk hármasban a Halászbástyához sétálni. Szinte nem volt lehetőségünk egymással szót váltani, mert öccse ezen a héten fogadta el az Urat és egyfolytában csak bibliai kérdésekkel ostromolt. Mikor este elváltunk, megbeszéltük, hogy holnap én fogok Esztike elé menni a 74-es trolihoz, mivel István (Attila) két munkatársával fog találkozni, velük jön az alkalomra. Vasárnap mikor felébredtem, kikerestem az Áhítatból a reggeli igét. Ahogy megláttam az igehelyet, még a levegő is megremegett körülöttem. (Zsolt 37:4) „Gyönyörködjél az Úrban, és megadja néked szívednek kéréseit!” Akkor egyből tudtam, erre a pillanatra kellett várnom több mint 3 évet. Számomra ez az égő csipkebokor. Ennél világosabb vezetést talán Mózes sem kaphatott. Sírtam örömömben. Tudtam, hogy most már minden emberi dilemma Isten-kísértés lenne. Szépen felöltöztem hát és elindultam az Astoriához… Találkoztunk. Átsétáltunk a 47-es villamoshoz, amely épp meg is érkezett. Talán csak mi voltunk a fapados középső kocsiban. Leültünk egymással szembe. Mikor retiküljéből jegyet vett elő, megláttam egy fényképét. Elkértem és hosszasan néztem. – Enyém lehet ez a kép? – Neked adhatom, de úgy is tudom, ha elmegyek, el fogsz felejteni. – Jaj, de hogy is! Épp azt szeretném mondani, hogy hozzám jössz-e feleségül? – Tessék? – Aaazt sszeeretném mondani, hogy hozzám jössz-e feleségül? (Fél perc néma csend.) – Igen! – Jaj de boldog vagyok!
Még nem ért el a villamos a Ferenc József-hídig és már a menyasszonyom kezét szoríthattam… Eszti: Szerintem akkor igazán jó egy házasság, ha a hozzánk teremtett felünket kapjuk meg. Ha így van, akkor már itt e földön a mennyország előízét érezhetjük. Ha pedig nem, már itt elkezdődhet a pokol számunkra. Tizennégy évesen fogadtam el az Urat. Akkoriban egy prédikációban hallottam, hogy már gyermekként el kell kezdeni az imádkozást a hozzánk illő, Istentől rendelt házastársért. Jó néhány elrettentő példa volt előttem, amely félelemmel töltött el, így már idejekorán komolyan vettem az imádkozást. Az idő teltével több kérőm is akadt. Az Úr adott csak vezettetést, hogy átlássam, ezekből nem lenne jó házasság, így nemmel válaszoltam. Volt egy fiú, aki közel egy évig udvarolt. Mivel messze lakott, ritkán találkozhattunk, többnyire csak leveleztünk. Már nagyon sürgetett, hogy húsvétkor tartsuk meg az eljegyzést. Bennem pedig mind több bizonytalanság halmozódott fel vele kapcsolatban. Azt is észrevettem, hogy nem igazán szeret lelki dolgokról beszélni. Nem akart Aradra sem költözni, én pedig nem akartam vele falura menni. Végül szakítottam vele. Döntésemet azzal is megerősítettem, hogy kivettem munkahelyemen az összes szabadságomat és Budapestre jöttem meglátogatni testvéreimet. Húsvétot a budafoki imaházban töltöttük. Az alkalom után május 1-jére ifjúsági kirándulást hirdettek, melyre Kovács Péter minket is invitált. Jelentkeztünk és sikerült is visszajönnöm. Kértem az Urat, hogy áldja meg számomra ezt az utat. Az első napon, mikor közös programra gyülekeztünk, ahogy beléptem a terembe, összetalálkozott tekintetem egy fiúéval. Ettől a perctől fogva csak rá gondoltam és álmatlan éjszakák következtek. Istenre bíztam ügyemet, kértem, hogy csak akkor jöjjön hozzám, ha az Ő terve is ez. Kerültem a találkozást, csak messziről figyeltük egymást. Utolsó napon egy fagylaltozónál álltunk sorban, amikor váratlanul összefutottunk. Megszólított. – Finom a fagyi? Mondanom sem kell, ez volt életem legfinomabb fagyija. Megígértem, hogy a szombati evangelizációs alkalomra jövök, de még nem tudtam, hogyan. Az Úr ebben is csodát tett. A vonaton a jegyet mindenkinek kezelte a kalauz, az enyémnél csak intett, hogy tegyem el. Így már jegyem is volt a visszajövetelre. A munkahelyemen pedig kolléganőm vállalt két műszakot, hogy én el tudjak jönni. Félreérthetetlen igei bátorítást is kaptam. Nem gondoltam, hogy Isten malmai ilyen gyorsan is tudnak őrölni, de már teljes bizonyossággal voltam, hogy ezt a fiút énnekem rendelte. Vasárnap megkérte a kezem, én pedig boldogan igennel válaszoltam. Nem ismertük egymást, de tudtam, hogy Isten csak jót adhat. Estére boldogan, virágcsokorral a kezemben értem haza, anyukám a kapuban várt… Mi így gondoljuk. Isten személyre szabottan a legváltozatosabb és legmeglepőbb módokon tud gondoskodni rólunk. Talán nincs is két egyforma eset és élethelyzet, mégis úgy láttuk jónak, hogy történetünket megosszuk. Mindezt nem öncélú magamutogatásnak szánjuk. Talán épp ma is szüksége lehet valakinek, hogy bizonyságtételünk által is megerősödjön és életét teljes határozottsággal az Úrra bízza. Nekünk sem voltak érdemeink, amiért különös áldásban és vezettetésben kellett volna részesülnünk. Egyszerűen arról volt szó, hogy amiben úgy éreztük, nincs meg a képességünk a jó döntéshozatalra, alázattal az Úr kezébe adtuk. Ez az élethelyzet az, amikor már nem mi akarunk életünk irányítói lenni, hanem Istenünkre bízzuk a kormányt. Ami képességeinket meghaladja, bízzuk mennyei Atyánkra!
Miért jó a házasság? Mert szent dolog, hisz a Mindenható teremtőmunkájának része. A Biblia már első oldalain erről tanúskodik. Mi pedig a társválasztásban is vizsgázunk Ő előtte. Mennyire hagyatkozunk az Úrra? Ő teremtett hozzánk illő társat, de senkit nem erőltet ránk. Ha saját fejünk után döntünk, azt is tudomásul veszi, de gyakran annak következményét, egy életen át hordozni kell! A jó házasság nem az ellentétek vonzásában, hanem az azonosság, a hasonló gondolkodás, egymás kiegészítésének és erősítésének jegyében valósul meg. A felek nem a személyes boldogságukat keresik, hanem társuk örömét munkálják. Önző, magának való embernek nem lehet jó a házassága! Házasságkötéskor tudnunk kell, nem csak férjet, feleséget kaptunk. Annak szüleit, sőt egész családját tiszta szívvel, tisztelettel magunkévá kell fogadnunk. A szerelem Istentől való gyümölcse a gyermekáldás. Sajnos a termékenység áldását sokan nem becsülik idejében. Gyakran csak akkor válik értékké, mikor már a nász valahol egy lombikban több százezer forintért jön létre orvosok közreműködésével. Így éljük meg. A mögöttünk álló huszonhárom esztendő mindenben Istenünket igazolta. Megláthattuk vezetésének helyességét, megtapasztalhattuk áldó és vigyázó kezét. Nem sokkal egybekelésünk után Szakács bácsiék látogattak hozzánk. A 128. zsoltárt hozta, kívánta, hogy ez az ige váljék valósággá életünkben. Valóssággá vált. Minden gyermekünk érkezte ünnep volt számunkra. Eszti pedig édesanyja nyomdokain haladva, előttem példás családanyává lett. Ma nem könnyű nagycsaládosnak lenni. Sok küzdelemmel jár, de kitartásra bír az igei gondolat: Aki bőven vet, bőven arat. Reménységgel várjuk hát az aratás idejét és bíztató öröm számunkra, amikor döntenek fiaink az Úr Jézus mellett. Züllött divatőrületekbe és pillanatnyi élvezetekre csalogató világunkban fontosnak tartjuk tanítgatni gyermekeinket a tartós, valódi értékek melletti hűséges életre. E gondolatiságot számomra legjobban Wass Albert verse fejezi ki: „És lészen csillagfordulás megint, és miként hirdeti a Biblia: megméretik az embernek fia, s ki mint vetett, azonképpen arat, mert elfut a víz, és csak a kő marad, de a kő marad.” Zoli: Aki a vízzel fut, könnyen semmivé válik, de aki sziklaként lecövekeli életét Krisztushoz, hűséges házastársához, családjához, gyülekezetéhez, nemzetéhez, hazájához, arról a mennyei Atya nem feledkezik meg… Aranyos feleségemmel egyetértésben és boldogságban élünk. Számunkra minden nap örömteli, hiszen ma is szívünkben lángol szerelmünk első tüze. Isten keze gyújtotta azt meg, hisszük, hogy lángja soha nem hamvad el. Zákány Zoltán és Eszter
SIKLÓS JÓZSEF
ELVÉGEZTETETT (Ján 19:28–30.) A keresztet már Jézus elfogadta. Aztán kimondta: Elvégeztetett. Világmegváltás. Szikla ez a szó. Építsd rá hittel üdvösségedet!
17
ÚJ GONDNOKA VAN A GYÜLEKEZETNEK!
Szolgálatra kaptam megbízást… Gyakorlatilag mindenki sok-sok éve ismeri a Molnár családot. Mégis bemutatkozó beszélgetést kértünk Tivadartól, hiszen február elseje óta ő lett a gyülekezet gondnoka. Az első kérdés természetesen arra vonatkozott, hogyan dőlt el a szívében, hogy erre a szolgálatra vállalkozik. Tivadar: Bár február elseje óta vagyok a gyülekezet gondnoka, de ez nem február elsején kezdődött, hanem jóval korábban. Valamikor októberben voltunk Zánkán a gyülekezettel. A konferencián volt egy lelki játék, amikor a terem kétfelé oszlott, s a terem mindkét felében lévők kaptak aranyszínű lapokat, amire rá lehetett írni egy-egy aranymondást. Utána a terem két részében ülőktől begyűjtötték, majd az ellentétes oldalon ülőknek szétosztották a lapokat, hogy még csak véletlenül se az az ember kapja vissza a lapot, aki megírta. Én azt az igeverset kaptam akkor, amely a Filippi levél első fejezetében van, a 6. vers: „meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára”. Nem egészen értettem akkor, hogy mit jelent ez a számomra, de olyan volt, mint amikor a közlekedésben kigyullad a sárga lámpa. Előtte volt egy vágy már a szívemben, hogy megértsem Isten vezetését, szeretném megtapasztalni, hogyan vezet tovább az életemben. Amikor az igeverset kaptam, úgy éreztem: no, most kell nekem nagyon odafigyelni! Ezt követően nagyon sok lépésben alakította ki Isten bennem a készséget, hogy legyek kész az ő vezetése szerint döntést hozni. Volt, amikor arra kaptam biztatást, hogy alázkodjak meg. Másik nap arra kaptam biztatást, hogy legyek bátor. Egyik nap így, a másik nap úgy, de mindig annak megfelelően kaptam a biztatásokat, hogy mikor milyen gondolati támadása volt az ördögnek és hol próbált elcsüggeszteni. November végén hallottuk a hírt, hogy a gondnoki szolgálat megüresedik. És ezzel kapcsolatban kezdtem el gondolkozni. Igyekeztem elsősorban négyszemközt Istennel beszélni, megérteni a vezetést. Aztán később feleségemmel is elkezdtem beszélgetni arról, hogy egyáltalán képes leszek-e ilyen dolgokra, hiszen ennek a feladatnak nagy része takarítás, rendezés, szervezés, meg amik ezzel járnak. Általában egy férfiember nem arról híres, hogy naphosszat takarít, s olyan szinten, mint egy bejárónő… Tehát próbáltam körbejárni ezt a kérdést, kerestem a visszajelzést a feleségem részéről, a megerősítést Isten részéről. December 30-án – tehát a pályázat leadási határideje előtt egy nappal adtam be a pályázatot erre a szolgálatra. Tibor: Hangsúlyoztad, hogy kerested a feleségedtől a visszajelzéseket. Olyan mértékű változás a gondnoki szolgálat a korábbi életedhez képest, hogy ez talán megér néhány plusz mondatot, hogy hogyan alakult ki bennetek a közös döntés? Tivadar: Mint minden mást, ezt is nagyon szűkszavúan kezdtem, de elég sokat beszélgettünk utána. Az volt nekem a gondolatom, hogy ugyanúgy van ez, mint általában a családban: ha férfi vagyok, akkor a család összes terhe elvileg az én vállamat nyomja, de mivel nem vagyok képes ezt ellátni, ami
18
elvileg családfőként az én feladatom lenne, ezért kaptam egy segítőtársat. Tehát mint segítőtársammal kezdtem el beszélgetni Mariannával, és az ő részéről is kaptam biztatást, bátorítást. A döntés az, hogy én fogok takarítani – de kérek tanácsot. Én fogok ajtót nyitni – de ha nem vagyok elég kedves, akkor ezzel a szolgálattal kapcsolatban is elfogadom a tanácsot és igyekszem tanulni, alakulni, jól helytállni. A feleségem kész volt arra, hogy segítsen, bátorítson. Viszont azt is figyelembe kellett vennünk, hogy neki nem változik a munkahelye, marad a korábbi szolgálatában, és nekem, mint segítőtársam fog segíteni. Ezzel az elhatározással adtam be a jelentkezésemet, hogy a felelősség az enyém. S amikor próbáltuk felmérni, milyen terhekkel jár ez a szolgálat, akkor az volt a gondolatom, hogy nem szeretnék a feleségemre, vagy a családom bármelyik tagjára plusz terhet tenni azáltal, hogy valami olyasmit vállalok be, amit aztán nekik kell vinni. A cél az, hogy jól tegyem, de ha elakadok, akkor segítséget kérek. Érdekes volt, hogy nem csak a feleségemben motoszkáltak ilyen kérdések, hanem miután november végén ki lett hirdetve a pályázati lehetőség, két héttel később a középső fiam megkérdezte: „Apa, te nem gondoltad, hogy jelentkezzél erre a szolgálatra?” S amikor visszakérdeztem, hogy miért gondolja ezt, akkor azt válaszolta: „Mert végiggondoltam és képes lennél rá.” Ezt megelőzően két missziós szervezettől is megkerestek, hogy adjam be hozzájuk a jelentkezésemet. Amikor a leginkább vacilláltam azon, hogy most melyiket is válasszam, még mielőtt feladtam volna a jelentkezési lapot, akkor felhívtak és mondták, hogy mégsem aktuális az ügy, nem tudják az állást meghirdetni. Ugyanakkor látszott, hogy a Menedék Alapítványnál a gazdasági helyzet és egyéb körülmények miatt nem ütközik majd nehézségekbe az, hogy szolgálati területet váltsak közös megegyezéssel. Tibor: Azért itt egy kicsit álljunk meg. Több mint 20 évet dolgoztál ennél az alapítványnál. Eddig általában emberekkel foglalkoztál a nap 24 órájában. Hogyan tudsz azzal a kérdéssel megbirkózni, hogy emberek helyett mostantól partvisnyél… Tivadar: A partvisnyél az legalább azt teszi, amit én mondok, vagy amit csinálok vele. Nincs választási lehetősége! Amikor emberekkel dolgozunk, akkor nagyon kétesélyes az eredmény, hiszen rajta múlik, hogy megfogadja-e a tanácsot, nekem pedig az volt a kérdés, hogy tudok-e egyáltalán jó tanácsot adni. Nagyon sok kérdés merül fel a szociális munkában. Az utóbbi időben az volt a feladatom, hogy mint logisztikai vezető, vagy gondnok, vagy szállításért felelős ember segítsem a háttérből azokat, akik direktben az emberekkel foglalkoznak. Már az elmúlt másfél-két évben nem kellett embereknek az ügyeit intéznem. Hála Istennek olyan változások voltak a Mamás otthonban, amelyek arra utaltak, hogy nagyon stabil munkatársi közösség van, s ebből a szempontból könnyű volt a döntés, mert tudtam, hogy nélkülem is megoldódnak az emberek körüli dolgok. Tibor: Bizonyára nagyon sok szempontot mérlegeltél a döntéshez, s tudom, hogy nemcsak egy másik munkahelyet kerestél. Tudtad, hogy a gyülekezetben nagyon sok program van, gyakorlatilag a hét minden napján, s közben még építkezés is zajlik. Ez nem a nyugodt munkalehetőséget ígérte már előre sem…
Tivadar: Korábban már volt ilyen tapasztalatom. Sőt, azt is megéltem a Mamás otthon átépítésénél, hogy heteken keresztül a lakásban sem voltak ablakok, csak fóliák voltak. Igaz, akkor nyár volt, de minden teli volt porral és teli volt munkással, s mindezek mellett az élet folyt tovább: én voltam rendszerint az éjszakai ügyeletes, beteg, lázas gyerekkel kórházba rohanni éjszaka; szülő nővel időben odaérni. Vesegörcsöt kapott lakót orvosi segítséghez juttatni. Görcsölő, várandós asszonnyal kórházba érni időben… Ezek mindennapos dolgok voltak. Mindez az életünk része volt, s úgy éltünk, hogy igyekeztünk az életünkkel példát adni az ott lakók számára. Ez azt jelentette, hogy nem csak az én életemet, de a családom életét, a gyermekeinket, a tanulásukat, a viselkedésüket, a lefekvésünket és fölkelésünket, tehát az életünk minden mozzanatát negyven ember élesben figyelte. Most annyi a különbség, azzal, hogy ideköltöztünk, talán most háromszáz ember fogja figyelni, hogyan viselkedünk, hogyan élünk. Remélem, hogy Istennek a dicsőségére fog válni az, ahogy élünk. Tibor: A gyülekezet avatottja vagy. Nem gondoltad azt, hogy mivel más területeken már korábban is kivetted a részed a szolgálatból – akár látogatásokkal, akár közvetlen segítséggel –, a gondnoki munka igazán olyan terület, amit elvégezhet más is?! Tivadar: A korábbi időszakban igyekeztem az eredeti szakmámhoz még néhány kiegészítő végzettséget szerezni. Az egyik ezek közül a szociális gondozó és ápoló. A Jáhn Ferenc Kórházban a belgyógyászaton volt a gyakorlatom, ami azt jelentette, hogy a leggyakoribb feladat a pelenkázás volt, meg minden, ami ezzel jár. Meg a beteg emberek ápolása. Ha ez nem volt probléma, akkor miért lenne bármi más probléma. Nincs különbség szolgálat és szolgálat között. Ha nem végezzük alázattal, és nem végezzük Istennek szánt akarattal, szívvel, akkor nem jó helyen vagyunk. Ha beteget kell látogatni, akkor azt kell tenni. Ha partvist kell fogni, akkor azt kell végezni. Ha egy lelkileg megbántódott, megterhelődött emberrel kell beszélgetni, akkor arra akarok készen lenni. Tibor: Az rendben van, hogy szolgálat és szolgálat között nincs különbség. Ám a felelősség kicsit más, nem gondolod? Tivadar: Amikor a gyülekezet engem felavatott, diakóniai szolgálatra avattak. Nem arra kaptam az avatást, vagy megbízást, hogy valamilyen menő sztárként villogjak, hanem arra, hogy szolgáljak. S ez talán megmagyarázza, hogy miért nincsen szolgálat és szolgálat között különbség. Nem hiszem, hogy különbséget kell tennünk látványos, vagy járulékos szolgálat között. Szolgálatra kaptam megbízást, s én szeretnék a szolgálatban helytállni. Tibor: Van neked három fiad. Ők hogy álltak ehhez a döntéshez? Tivadar: Beszéltünk erről velük külön-külön is, meg családi ebéd közben is átbeszéltünk dolgokat. Mindenki örömmel vette azt, hogy volt bátorság a váltáshoz, másrészt mindenki a maga szintjén tette fel a kérdéseit, s ennek megfelelően tudtunk válaszolni is. Tehát megértették, hogy a család éppen erősödik azáltal, hogy engedelmeskedünk Istennek. S talán ez volt az, ami megnyugtatta őket is és minket is, hogy tudtuk: Isten vezetésére szeretnénk alapozni az életünk folytatását, a következő lépéseket, döntéseket.
A Menedék Alapítványnál az elején önkéntesként, aztán sokféle beosztásban. Mint minden másik munkahelyen, ahol ketten-hárman vannak, ott az egyik mindig igyekszik főnök lenni. 1996-tól 2000-ig én voltam a Mamás otthon vezetője. Olyan terhet jelentett ez a számomra, hogy sokszor éjszakákon keresztül kerestem a megoldást. Hajnali kettőkor, háromkor felkeltem és ültem az ágy szélén azon törve a fejem, hogy hogyan lehetne egy-egy helyzetet megoldani. Nem bírtam aludni, imádkozással és fejtöréssel teltek az éjszakák. Aztán kezdett fájni a gyomrom, s akkor az látszott bölcsnek, hogy ezekből a feladatokból minél hamarabb osszak meg másokkal. A legfőbb feladat ez után az lett, hogy három irányban is megosztottuk a feladatokat. Valaki más lett az otthon vezetője és igyekeztem mellette állni, s a döntéseket úgy segíteni, hogy az előkészítésben részt vegyek, de ő hozhassa meg a döntéseket. A másik terület az anyagi terület volt, s vele is igyekeztünk együtt dolgozni. Megtapasztaltam olyat is, amikor valaki magához akarta ragadni a vezetést. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy ha kell, tovább megyek, de a sorsomról nem dönthet más, csak Ő, Aki engem elhívott erre a szolgálatra, még mielőtt a Menedékhez érkeztem volna. Ő vezette utamat, hogy a Menedéket megtaláljam, és ennél a szervezetnél kezdjem és folytassam magyarországi szolgálatomat. Tehát Isten, aki engem vezetett és elhívott, majd ha eljön az ideje, tovább is fog vinni és vezetni. Erre vártam, hogy Ő adja a felhatalmazást és vezetést a továbbindulásra! Ez a számomra, a feleségem és a gyermekeim számára is nagyon fontos volt. Az esti áhítatokban hallották az imádságomat, a könyörgésemet, a hálaadásomat azért, ahogy Isten személyesen vezetett. Tibor: Gondolom, hogy amikor szolgálatba álltatok, sok tucatnyian ígérték, hogy imádkozni fognak érted. Tivadar: Valóban. Tibor: De ha imádkozunk, miért imádkozzunk? Tivadar: Talán elsősorban ezért, ez a legfontosabb, hogy legyen olyan személyes kapcsolatom Istennel, hogy vezethető legyek. Akkor a helyemen leszek. Akkor lesz elegendő alázatom ahhoz, hogy el tudjam végezni a szolgálatot, akár látványos, akár szinte láthatatlan. De nincs jelentősége, hogy mi mekkora dolog, csak annak, hogy Isten tud-e engem használni. Ha kell, akkor a partvis működtetésében, vagy akár abban, ha valaki becsenget az Isten Házába, és megoldást keres az élete valamilyen problémájára… Köszönöm a beszélgetést! Az interjút Kulcsár Tibor készítette
Meghívó 2013. április 20-án szombaton 18 órakor és 21-én vasárnap de. fél 10, valamint este 17 órakor evangelizációs istentiszteletek lesznek a gyülekezetünkben. Igét hirdet Mike Sámuel kecskeméti lelkipásztor.
Mindenkit szeretettel várunk! 19
VÁRADY LAJOS
ÍTÉLET ALATT A százados úgy nézett reá, mint a ketrecbe zárt vadra. Megkötözötten is félelmetes volt, de nem kellett félnie tőle. Izmos karja nem görbült fojtogatásra, erőtlenül pihent háta mögé szorítva. Dombos melle és háta csupa vér. Mint egy bőrtérképen az utak, vörös csíkok futkostak keresztül-kasul. Haja piszkosan, izzadtan verte bikanyakát, elöl meg majdnem összenőtt szakállával. Szeme két kút, sötét és zavaros, amelynek mélyén gyűlölet villant lidércfényként. Gyilkolni is képes lett volna, de reménytelenné vált helyzete a helytartói palota őrségének katonái között. A százados megszokta már ezt a látványt. Néha heteken át nyugton hagyták, néha eléje került egy-egy szemtelen fickó, pereskedő, veszekedő kalmárok, a város kapuinál elfogott tolvajok, de néha alig bírt a bűnösök sokaságával. Gyilkosok, lázadók, felségsértők, nagy rablók, mint a dúvadak törtek-zúztak, vért ontottak, hol a Jordán menti utakon, hol Galilea hegyei között, olykor Jeruzsálem közelében, vagy a falakon belül éjjel, amikor már elbújt a hold. Róma persze egészen más. Nemes előkelőségek, rend, szórakozás, fény, gondtalanság, barátok... Nem úgy, mint itt, a por, a forróság, az izgága szenvedélyek földjén. Gondolatait visszaparancsolta. Sokkal utálatosabb volt a jelen, semhogy álmodozni lehetett volna fölötte. Hátradőlt a székben s rászólt a fogolyra: – Beszélj hát! – Mit mondjak? – morgott vissza mélyen a kérdés. – Ami csak eszedbe jut. Védd magad, sorold fel mentségeidet. Valami jó csak él benned, ami még melletted szól! – Ami jó van az életemben, nagyon régi már az. Mire férfi lettem, meguntam a munkát. Mást se tettem, mint vizet hordtam mások földjére a hegyeken. Napfelkeltétől annak lenyugvásáig talpaltam azért a kevésért, ami éppen hogy elég volt az élethez. Rengeteg vizet hordtam kevés kenyérért. Kettőt éreztem állandóan: erőm nagyságát és éhségem végtelenségét. Ez kergetett vándorútra. Az első csapatba beálltam, amely utamba akadt. Megváltozott az életem. Raboltam ugyan, de jól laktam, pihenhettem s később, amikor vezérükké választottak, parancsolhattam is. Üldöztem és
20
üldözött lettem, de legalább tudtam: miért... A százados érdeklődéssel figyelte, s kissé sajnálta is. Az ilyen erős, elszánt férfi a légiónál is kenyérre talált volna. – Tudod-e – szólt hozzá –, hogy tetteiddel fellázadtál a római császár törvényei ellen? – A magára maradt ember testének nagyobb törvényei vannak, mint a császárnak... Minden éhes ember a maga törvényei szerint igazítja életét. Mikor a nyomorúság mindennapos volt a kunyhómban, gondolt-e rám a római császár, vagy egyetlen törvénye? Pedig akkor vigyáztam, hogy ne vétsek ellenük! Amikor már mások életének ura lettem, nem törődtem a Rómában lakozó császár úrral... Ezek a cinikus szavak feldühítették a századost. Aki zsíros falatot kap a gazdájától, az megköveteli, hogy gazdáját legalább mások szentnek tartsák. Elfordult a fogolytól s a kísérő katonák parancsnokához szólt: – Hol fogtátok el ezt az embert? A parancsnok előbbre jött úgy, hogy a százados és a fogoly szeme előtt állt. – Utasításodra mintegy tíz nappal ezelőtt elindultam csapatommal, a legjobb lovasokkal, hogy a környező hegyekben keressem. Bármerre értünk, neve rettegésben tartotta a népet. A zarándokok már alig mertek a főváros felé jönni s a Jeruzsálemben élők erőtlenségünkről beszéltek. Kereskedők siránkozva mondták el veszteségeik nagyságát, de nemegyszer kiömlött vér is vádolta őt. Mivel a zsidók húsvéti ünnepe mindinkább közeledik, biztosítani kellett az utakat, a vagyont, a tekintélyünket, s ezért ötven vitézt sem találtam soknak e rablóvezér ellen. De hiába kerestük nyomát, csak a tőle való rettegéssel találkoztunk. Hosszú napok múltán bosszúsan,
fáradtan és türelmetlenül hazatérőben voltunk már, amikor nem messze Sichem után, kora hajnalban kétségbeesetten jajgató zsidókra bukkantunk. Ez a gaz az éjszaka sötétjében rajtuk ütött, s gazdag zsákmányával, több szekérrel együtt, Jerikó felé indult. Nosza, megeresztett kantárral mindig pontosan a homokos út keréknyomai szerint majdnem sötétedéskor utolértük őket. Lehettek mintegy harmincan, lovon majdnem valamennyi, s fegyverrel felszerelve. Tusánk nagyon ádáz volt. Szemtől szembe ereszkedtünk egymásnak, s így magam láttam, amikor ez fegyverével egyik vitézünk fejét kettéhasította. Őt és néhány társát elfogtuk, a többit riasztó példának felkoncoltuk. Kora reggel megérkezvén, a foglyokat alig tudtuk megmenteni a nép dühétől, amely mindenáron a vezér vérét, fejét akarta. Óriási tömeg jött velünk az őrség házáig, kövekkel dobálózva. Mindaddig zajongott, míg ki nem hirdettem, hogy – kellő korbácsütések után – törvényeink szerint a római katona életéért életével kell fizetnie. Társaim, akik miatta szenvedtek nappal hőséget, éjjel álmatlanságot tíz napon át, ugyanezt az ítéletet várják most tőled, százados. A fogoly a tehetetlenség riadt nézésével tekintett fel. A százados arca kemény volt, majdnem kegyetlen. Kezével a márványszék karfáját szorította, amikor megszólalt: – Korbácsolásod után még húsz ütést megérdemelsz. Azután..., legyen sorsod a halálé. Vigyétek el! De, mivel közel az ünnep, annak beköszönte előtt végezzetek vele. Vigyétek! Két katona mögéje állt. Dárdák vége vágódott oldalába s nehéz lépésekkel elindultak. A százados is felállt, s amikor
azok már elérték a terem ajtaját, utánuk szólt: – Hé, te gaz, mi is a neved? Mindannyian megálltak. A fogoly visszanézett, s mintha nevét emlékként akarná visszahagyni, vagy mint aki búcsúzkodik nevétől, rekedt megadással kimondta: – Barabbás... A börtön mélyén fullasztó volt a hőség. Ütésektől felmart testtel, étlenszomjan gyötrődött Barabbás már második éjjel. Nem a sebei égését fájlalta, hanem az idő múlását. Csak még tegnap volna... – riadozott magában. Barabbás élni akart, mint ahogyan minden gyilkos élni akar. De amikor a hajnal első fényei a börtön felső nyílásán beszűrődtek, olyan erőtlennek látszottak, mintha a halál a Napot is markába szorította volna. Péntek reggel volt. Az ünnep előtti utolsó nap. A végzet beteljesedésének órája közeledett. Minél inkább sugárzott a nap, annál inkább megtört és elfogadta sorsát. Rádőlt a szalmára és kereste szép napjai emlékeit. De nem a rablott zsákmányokra gondolt, nem a vad rohamokra szembe a tömeggel, nem a hegyekben bujkálás sikeres ravaszságaira, hanem arra az időre, amikor még vizet hordott. Amikor visszafordult a hegyről s lefelé indult, övé volt az egész vidék minden szépsége. Éhezett, szegény volt, de szabad és becsületes. Ennek vége, vége már... Barabbás sírt... Könnyeivel elfolytak a napok és évek, csókok és bánatok, barátok és cimborák, nyomor és arany, diadal és korbácsütések... Eljött az utolsó búcsúzó nap, pár ajándék óra még s azután az utolsó szenvedés kínja lesz a befejezés. Sírt Barabbás, sírt... Kezével markolta a szalmát, mintha az lett volna az egész világ. Arcát beletemette, azután öklét a szájába tette, hogy rettenetes ordítássá ne váljék az élettől való búcsúja. Senkit nem vádolt, senkit, csak saját magát. Valami moraj lett a közelben. Úgy figyelt reá, mint a halál zúgó hangjára. Föltérdelt és a börtön kis nyílása felé nézett. A zúgás erősödött. Eszébe jutott a tömeg, amely az őrség házáig kísérte és életét követelte. Igen, ez a tömeg hangja és izgalma. Itt van, itt hullámzik biztosan a palota előtt. Izgatottan felállt, hátával a börtön falához dőlt s várt valami szívtépőre, amely a kínlódás perceiben közeledett. Szíve kibúvót keresett, utolsó reménységet, de értelme megcáfolt mindent. Nincsen kétség semmi, odakünn a római törvényt, a halált hozót, szentesíti a nép a zsidó törvények szerint. A zúgás ütemessé vált. Egyszerre szólalt meg sok, gyűlölködő torok s Barabbásnak hallania kellett a
népítélet tengerzúgását. Kezének görcsös ujjait végighúzta arcán és mellén, mintha szívét kereste volna, hogy kitépje, mielőtt más tépi ki. A félelem lett úrrá rajta, amikor hallotta, hogy az épület belső fele felől zaj hallatszott. Dárdák csörrentek, lábak dobbantak, férfiak kiáltoztak, pillanatok alatt mindig erősebben, mindig közelebb, már az udvar kövein, már a pince lépcsőfokain, már a szűk folyosón, már az ajtó előtt... Barabbás a börtön mélyére menekült. A rácsos ajtó előtt hirtelen megállt egy római katona. Ledobta arról a láncot, társa félrerántotta a keresztvasakat, berohantak a börtönbe, megragadták Barabbást a karjánál, leszorították, öntudatlan védekezését s húzták, rángatták, cipelték kifelé. Ő meg csak futott velük, kettőjük között, szinte félájultan, lépcsőkön föl, ki a napra, át az udvarra, át az őrségen, a helytartói palota oszlopsorai között, míg a nép elé értek: A helytartó, Pilátus, az ítélőszékben ült, komor fejét kezébe hajtva, Barabbást nézésre sem illetve. Lenn pedig, a téren, szorongva állt az erős tömeg. A tornác szélén, balra, fenségesen és magányosan egy szomorú arcú férfi, megkötözött kézzel. A sokaság ezer szemébe nézett, s ott kereste a szeretetet. Pilátusnál pedig az igazságot. A katonák melléje lökték Barabbást. A vadság és az alázat találkoztak, a halál és az élet. A nép döbbenten nézte. Pilátus felfogta ezt a nézést, és reménykedni kezdett. Felemelt kézzel leintette a morajlást és a téren messze szállt a szava: – Melyiket akarjátok, hogy elbocsássam nektek: Barabbást-e vagy...? Mint a kilőtt nyíl, úgy süvített egy hang a tér túlsó végéről: – Barabbást! A néporkán tehetetlenül utána zúgott: – Barabbást! Pilátus hátradőlt fáradtan. Értelme, érzése kiutat keresett, de nem talált. Felállt és rámutatott a magányosra: – Mit cselekedjem hát Jézussal, akit Krisztusnak hívnak? Barabbás is megremegett, amikor hallotta a választ: – Feszítsd meg! Feszítsd meg őt! A tömeg szótlanul oszladozni kezdett, amikor Jézust elvitték a katonák. Barabbás meg csak állt a helyén és nézett Jézus után. Futhatott volna, de nem tudott. Szabad volt, de nem örült. Remegett, mint a börtönben. Körülötte már nem volt senki. Üres volt a tornác, üres az ítélőszék, üres a tér. Csak Barabbás szíve telt meg nagy fájdalommal. Leroskadt a kőpadlóra és megsiratta azt, akit elvittek helyette.
Egy kínai ember egyszer elmesélte élete tapasztalatait a maga képes nyelvén: „Mély verembe estem, minden erőmmel igyekeztem kijutni, de nem sikerült. Arra jött Konfucius és így szólt: – Fiam, ha hallgattál volna a tanításomra most nem lennél ebben a veremben. – Ezt tudom!? Kiáltottam, de ez most nem segít rajtam. Segíts! Akkor követem tanításodat. – Konfucius azonban mit sem törődve velem, folytatta útját és otthagyott reménytelenül. Majd másvalaki jött, és letekintett a verem mélyére. Buddha volt. Keresztbe fonta karját és azt mondta: – Fiam, ha te is keresztbe fonod karodat, behunyod szemedet és a teljes nyugalom, és alázatosság állapotába kerülsz, akkor eléred a nirvánát, az örök megsemmisülést, ahogy én is elértem. Légy közönyös minden külső körülménnyel szemben, és megtalálod nyugalmadat. – Sietős léptekkel közeledett Mohamed, lehajolt a verem szélén és lenézett. – Ember! Ne csinálj olyan nagy lármát! Annyi bizonyos, nyomorult helyzetben vagy. Félsz? Nos, nem kell félned. Allah akarata volt, hogy ide beleessél. Ezt jól gondold meg. Ki tehet valamit Allah akarata ellen? Mondd el a hitvallást: Allah nagy és Mohamed az ő prófétája. Mormold ezt a vallástételt, amíg örökre be nem zárul a szád. Aztán halj meg. Kétszeresen fogod élvezni a paradicsom gyönyörűségeit. – És Mohamed is elment, de engem, nyomorult embert nem szabadított meg. Aztán ismét hangot hallottam. – Fiam! – Feltekintettem és megláttam Jézus arcát. Az ember fiáét, telve részvéttel és együttérzéssel. Egyetlen szemrehányó szó sem hagyta el az ajkát. Azonnal lejött hozzám, a verembe. Tulajdon életét adta, hogy megmentsen. Karjával átölelt, kiemelt a veremből és szilárd talajra állította lábamat. Levette beszennyeződött ruhámat, és tulajdon ruhájába öltöztetetett. Azután ennem adott, végül így szólt: – Kövess engem, és mostantól fogva vezetlek. Megőrzöm lábadat az eleséstől.” Ezért lettem én – így mondta a kínai – Jézus követője. (Forrás: Internet)
21
AZ ELHANYAGOLT TITOK „Az én országom (királyságom) nem e világból való." Ján. 18:36. Napjainkban az Úr Jézus Krisztus legnagyobb ellensége a gyakorlati munkáról alkotott olyan elgondolás, amely nem az Újszövetségből, hanem a világrendből születik, s amelyben felülkerekedik a szüntelen erőkifejtés és tevékenykedés, de ahol nincs helye az elmélyült kapcsolatnak Istennel. Rossz a hangsúlyozás. Jézus mondta: „Az Isten országa nem szemmel láthatólag jön el, hanem az Isten országa tibennetek van" – titokzatosan, elrejtetten. A keresztyén munkások sokszor túlságosan a kirakatban élnek. Jézus Krisztus királyságának ereje, lényege a vele való személyes viszonyban áll, nem a nyilvánosság előtti hasznosságunkban. Meg kell szabadulnunk a vallásos korszellem ragályától. Urunk életében semmi sem volt az izgalmas aktivitásnak abból a hajszájából és rohanásából, amit mi olyan nagyra tartunk – a tanítványnak pedig olyannak kell lennie, mint Mestere. Jézus Krisztus királyságának központi ügye a vele való személyes kapcsolat, nem az, ami általában hasznos az embereknek. Egy bibliaiskolának nem a gyakorlati tevékenységben rejlik az ereje, hanem abban a tényben van, hogy a hallgatók magukba szívhatják Isten igazságát. Talán sejtelmed sincs róla, merre szándékozik Isten irányítani körülményeidet, nem tudod, hogy akár otthon, akár idegenben milyen erőpróbák várnak rád. De ha szétszórod erődet túlzott tevékenységben, ahelyett hogy Isten megváltásának nagy alapvető igazságaiba elmerülnél, kimerülsz a túlerőltetésben, amikor majd jönnek a nehézségek. De ha most idődet arra fordítod, hogy Istenben alapot vegyél, és gyökeret eressz – ez a világ szerint a „nem gyakorlati" vonal –, akkor hű maradsz majd hozzá, bármi történjék is. Oswald Chambers (Részlet a Krisztus mindenek felett c. könyvből)
22
Szolgálat átadás a Menedék Mamás otthonban „Jó az ÚR! Menedék a nyomorúság idején, gondja van a hozzá folyamodókra.” (Náh 1:7.) Ez az ige vált a Menedék Alapítvány vezérigéjévé, s ez az ige volt az, amely életem nehéz hónapjaiban újra és újra felragyogott előttem. Isten csodálatos terve által ennek az igének a fényében életem összefonódhatott az Alapítványon belül folyó szolgálattal: 2013. január elsejétől átvehettem Huszár Gézától a Mamás otthon vezetését. A személyi változás ugyanakkor nem jelent szükségszerűen lelkületi változást is. Kifejezetten fontos, hogy az a lelkület, melynek szellemében folyt a Mamás otthonban való szolgálat, az továbbra is megmaradjon, sőt, mi több, minél inkább kibontakozzon. Ez a lelkület pedig az, hogy mindazt a kegyelmet és evangéliumot, amit mi, mint szolgálók már megélhettünk, eléjük is élhessük az ott lakó édesanyáknak és gyermekeiknek, hogy ezáltal ők is megismerhessék az Úr Jézust, mint személyes Megváltójukat. A segítés nem cél, hanem eszköz ebben a szolgálatban. Hatalmas ajándék az, hogy a Mamás otthonban lakó családok számára lehetőség van részt venni a Budafoki Baptista Gyülekezet alkalmain. Azonban mi a helyzet azokkal a családokkal, akik idegenkednek a gyülekezettől, mert „nem tudják mi az”? S többen a gyerekek közül is megfogalmazták már: „Ahonnan mi jöttünk, ott nem beszéltek Istenről.” Úgy vélem, hogy ezért nagyon fontos, hogy ne csupán egy utcára az otthontól, hanem az otthonon belül is legyenek olyan rendszeres alkalmak kicsik és nagyok számára egyaránt, ahol hallani lehet az Úr Jézusról, s az Ő igéjéről. Nem feltétlenül kell kizárólag a klasszikus értelemben vett bibliaórákra gondolni. A kicsik számára például rendkívül fontos alkalom lehet az is, amikor játszószobában egy hívő felnőtt jelenlétében játszhatnak. Egy-egy játék során számos téma, kérdés felmerülhet, amelyre nem mindegy milyen válasz érkezik, s mit csepegtetünk csöppnyi szívükbe. Ezért fontos lenne, hogy legyenek olyan odaszánt életű hívő önkéntes szolgálóink, akik elhívást éreznek arra, hogy rendszeres „játszópajtásai” legyenek a kicsiknek. Ezért imádkozunk, hogy Isten vezesse elénk azokat, akik alkalmasak és készek egy ilyen rendszeres szolgálatba beállni főként hétköznap délutánonként, illetve a hétvégéken. Nagy örömünkre szolgálna, ha a Budafoki Baptista Gyülekezetből érkeznének szolgálók, s ez által még intenzívebbé válna (újra) a gyülekezet és a Mamás otthon kapcsolata. Szilágyi Zsuzsanna
DRÁGA BUDAFOKI CSALÁDOM! Köszöntöm a kedves testvéreket. Három dologról szeretnék röviden beszámolni. Isten nagyon sokat tett az elmúlt években az én életemben, a szolgálatomban és a misszió életében is, ahol dolgozom. Most 2013-ban már 8 éve, hogy a Timóteus Társaság partnerszervezeténél, a GaiN- (Global Aid Network) -nél szolgálok. A gyermektámogatás programunkban – melyben hosszútávú segítséget szeretnénk a gyerekeknek nyújtani – árvaház, óvoda, iskola és szakma tanulása útján – 2006 óta dolgozom itt. Ez alatt az idő alatt szörnyű és embertelen csecsemő és kisgyermek sorsokról olvastam és hallottam – de még mindig nem szoktam ezekhez hozzá. Könnyek nélkül sokszor nem megy. Ha viszont látom, hogyan nőtt a munka, a szolgálat, és milyen értékes fiatalok nőttek fel azóta például az afrikai Ugandában, Indiában, akkor nagyon hálás vagyok ezért a munkáért. Szervezetünk 1991 után alakult, 2002 óta viseli a GAiN nevet, és minden országban, ahol működik, szorosan a Timóteus Társasággal partnerségben dolgozik. Ami nagyon nagy hála és szuper növekedés, hogy Kanada, Dél-Korea vagy Ausztrália után, kb. 4 éve Európában is jelentősen növekszik. Amíg hosszú évekig csak Németországban működött, azóta sorra jöttek létre irodáink, Hollandiában, Örményországban, Ausztriában, Spanyolországban és idén Angliában. Az európai összefogás nagyon nagy kincs, hiszen földrajzilag közel egymáshoz sokkal többet érhetünk el. Ezek a gondolatok már a második témához vezetnek, amit elmíteni szeretnék. Az elmúlt pár év után 2012-re szerveződött meg a GAiN irodáinak egy együtt szervezett útja Romániába. Romániában több missziós és segélyszervezet is működik, és mi is mindannyian biztosan hallottunk már arról, hogy Romániána bizonyos területein milyen nehéz sorban élnek az emberek. Mégis, amikor kollegáim ottjártuk után novemberben beszámoltak az ottani körülményekről – ledöbbentem. El tudnánk képzelni egy életet a szemétdombon? Most nem egy olyan fogalomra gondolok itt, amit akkor mondunk, ha valaki nagyon rendetlenül és káoszban, egy szemétdombon él. Én egy olyan szemétdombról beszélek, ahová a kukásautók a városok, települések házainak rengeteg szemetét, elviszik és kiürítik. Ez egy óriási, bűzölgő, patkányoktol nyüzsgő, óriási, félelmetes, betegségeket rejtő nagy-nagy szeméthegy – ott élnek emberek ilyen körümények között. Az elmaradott világ nem Afrikában, hanem csak pár km-re a nyugati civilizált világtól kezdődik. A román határ után nemsokkal egy városi szemétdombon – egy mocsári területen, ahol a gödrökben poshadt víz áll és az égő szemét vastag füstje az ég felé száll. Ott élnek a feketék – a cigányok, akiket a románok ott így hívnak. Az emberek nincsenek hivatalosan regisztrálva, a csöppnyi segély, ami járna nekik, így el sem tud jutni hozzájuk, mert ök hivatalosan nem is léteznek. Vannak kisgyerekek, akiknek a lábujját rágta le a patkány – őket és a kisbabákat különösen őrizni kell, mert veszélyben vannak ettől a gusztustalan állattól. Az emberek itt abból próbálnak megélni, hogy a szemetet szelektálják, és eladják, amit lehet: műanyag, fém stb. Élelmiszer-maradékokat és egyéb, még felhasználható dolgokat szednek ki a szemétből. A gyerekek
nem járnak óvodába, se iskolába. Segítséget senkitől nem kapnak. Sok ilyen „kolónia“ van – szinte reménytelen a sorsuk. Munkatársaink beszámolóiból megismerhettünk pár embert, akik szinte hihetetlenül csodálatos módon gondoskodnak ezekről az emberekről. Még olyan is van, aki elhagyva a luxusát – vagyis egy normális lakást – közéjük költözött, és szeretetet, fényt és segítséget visz nekik. Mások projekteket indítottak, iskolát, közösségi házat építettek, ahol a gyerekek enni tudnak, tanulhatnak. Van remény, de sok még a sötétség és a szükség. Nagyszerű, hogy a GAiN szervezet munkatársai, Hollandiából, Ausztriából és Németországból együtt mehettünk el oda, hogy megnézzük, hogyan tudunk a leghatékonyabban az ottani embereknek segíteni, és hosszútávon változást vinni. A reménytelenségbe reményt – a sötétségbe fényt – Isten szeretetét. Isten szeretete – ami a harmadik, és utolsó gondolathoz vezet. Isten szeretetét az elmúlt valahány évben megéltem és átéltem – ezért nagyon hálás vagyok Neki. A gyülekezet mindennapi életében bár sajnos sokkal kevesebbet élhetek meg vagy láthatok a távolság miatt, de így 8 év távlatában meg tudom erősíteni, hogy a gyülekezeti háttér mennyire fontos és szilárd alap. A tudat, hogy hívő emberek és maga a gyülekezet mögöttem áll, hogy testvérek imádkoznak értem és gondolnak rám, nagyon sokszor támogat es erősít engem, és az imának a hatalma valóban határok nélküli. Szolgálatom támogatásában sok csodát és szeretetet megéltem – egy példát szeretnék említeni, ami nagyon kedves nekem. Támogatásgyűjtésen keresztül megismertem egy idős nénit. A férje meghalt egy pár éve, és a néni, szinte mint egy pótnagymama időről időre felhív, 2-3-szor egy évben. Támogat is anyagilag egyszer-kétszer egy évben, ahogy lehetősége van, és a hosszú beszélgetésekben ő is felüdülést és örömöt kap. Még soha nem láttuk egymást, de ez a láthatatlan kapocs, Isten szeretete összeköt minket, és ez a különös kapcsolat mindkettőnknek ajándékokat rejteget. Köszönöm nagyon itt is a gyülekezetben minden testvérnek, minden támogatását, minden elmondott imáját – ezeknek nagy ereje van. Dicsőség legyen érte az Úrnak. Köszönöm. Végül egy ige, ami nagyon sokat jelent nekem: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.“ János 10:10. Kerekes Andrea
„Ó, a boldogság ajtaja nem befelé nyílik, hogy nekirohanva benyomhatnánk; ellenkezőleg, kifelé nyílik, s ezért semmit sem tehetünk.” (Kierkegaard) **** Egy misszionárius hindu nők csoportja előtt beszélt, és meglepődve látta, hogy egyikük felkel és távozik. Hamarosan visszatért azonban, és még figyelmesebben hallgatott, mint azelőtt. – Miért távoztál beszédem közepén? – kérdezte a misszionárius. – Annyira érdekeltek azok a csodák, amikről beszéltél, hogy elmentem, és megkérdeztem a szolgádtól, hogy úgy is élsz-e, ahogy tanítasz. Azt mondta, hogy igen, ezért visszatértem, hogy még többet halljak Jézusról – felelte az asszony.
23
LEÉGETT NYÚL ZOLTÁN LELKÉSZ HÁZA
A családnak sikerült időben kimenekülnie az égő házból Hétfő este tűz ütött ki Pacséron, Nyúl Zoltán, baptista lelkész családi házában. A tiszteletes nevét nem csak hívei ismerik, hiszen szerteágazó karitatív munkája egész Vajdaságban hírét vitte. Amint nem hivatalos forrásból megtudtuk, vélhetőleg egy gázpalack cseréjét követően ütött ki a tűz, a gáz valamilyen okból kifolyólag lángra lobbant. A tűzoltókat fél 6 körül riasztotta a tiszteletes felesége, akiket a helyszínre érve 4-5 méteres lángok fogadtak. A tűz nagyon gyorsan átterjedt az egész házra, de szerencsére a házban tartózkodóknak sikerült időben kimenekülniük. Szemtanúk elmondása szerint, egyik kislányát maga Nyúl tiszteletes mentette ki az ablakon keresztül. A tűz oltásában a pacséri önkéntes tűzoltók mellett részt vettek a bácskossuthfalvi és topolyai hivatásos tűzoltók is. Az oltás idején erős szél fújt, így félő volt, hogy a tűz esetleg átterjed más épületekre is, de ezt sikerült megakadályozni. A tűzoltók rövid időn belül lokalizálták a tüzet, de ezt követően egészen este 10 óra környékéig a helyszínen maradtak, mivel a mennyezet leszakadt és az alatta parázsló faanyag bármikor lángra lobbanhatott volna. Amint utólag kiderült, a kár tetemes, főként a ház új része sérült, ami rengeteg fa építőelemet tartalmazott. De emellett a berendezés és a használati tárgyak nagy része is a tűz martalékává vált. A tragédiát még szomorúbbá teszi, hogy a tűz során Nyúl tiszteletes is sérüléseket szenvedett az arcán és a kezén. Beszállították a kórházba, de szerencsére a sérülések nem bizonyultak túl komolynak, így kedden már ki is engedték. – Kicsapott a gáz, lángra lobbant, kigyulladt a ház, majd leégett, percek alatt mindenünk odaveszett, a hitünk azonban megmaradt – nyilatkozta lapunknak Nyúl Zoltán pacséri, bácskossuthfalvi baptista lelkész, miután kedden reggel kiengedték a kórházból. Elmondta, hogy a hétből öt gyerek tartózkodott otthon, szerencsére időben sikerült kimenekülniük, nem szenvedtek égési sérüléseket. A népes csa-
ELNÖKI LÁTOGATÁS Egyházunk képviseletében meglátogattam Nyúl Zoltán testvért és családját Pacséron. Utamon elkísért Csaplár József lelkipásztor testvér Jánoshalmáról. Zoltánt sokakkal együtt munkában találtam a leégett és életve-
lád egyelőre a rokonságnál húzza meg magát, a baptista egyházból kedden többen felkeresték őket, de a helybeliek közül is sokan felajánlották segítségüket. Egyelőre hosszú távon nem tudnak gondolkodni, még nem tudják hogyan tovább, jelenleg a károkat mérik fel, próbálják menteni, ami menthető, de szinte minden megégett a hétfő esti tűzben. Megtudtuk, a körülményekhez képest jól vannak, mély hitük segít abban, hogy megőrizzék nyugalmukat, lélekjelenlétüket. Folyószámlájuk egyelőre nincs, éppen a napokban tervezték egy emberbaráti civil szervezet bejegyzését. A segítségnyújtás módjáról tehát egyelőre nem tájékoztathatjuk olvasóinkat, de bizonyára erről napokon belül döntés születik. Nyúl Zoltán a Baptista Szeretetszolgálat munkatársaként hosszú évek óta mindenütt jelen volt, ahol szükséget szenvedtek az emberek, a topolyai Bethesda Szeretszolgálat egyik alapító tagja, a karácsonyi cipősdoboz-akciók koordinálója, a bácskossuthfalvi Missziós Központ létrehozója. A Baptista Szeretetszolgálat munkatársai nagy részt vállaltak a Szabadka mellett élő menekültek segélyezésében is, Nyúl Zoltán vezetésével rendszeresen látogatták a város melletti szeméttelepen élő menekülteket. (Forrás: Magyar Szó Online, Herceg Elizabetta, Lakatos János)
szélyessé vált családi ház lebontása közben. A környező gyülekezetek testvérei is segítenek a munkában. A kisebb mértékű égési sérülések ellenére Zoltán testvér igyekezett kivenni részét minden feladatból. A megrázkódtatás után az egész család kezd előretekinteni és látható az életükben az Úr megerősítő kegyelme. Az Országos Tanács döntésének megfelelően átadtam egyházunk gyorssegélyét a család részére. Isten úgy alakította az eseményeket, hogy egyszerre érkezhettem a tűzeset helyszínére a Szerbiai Baptista Szövetség elnökével és a szerbiai szlovák nyelvű baptista közösség vezetőjével. Mindhárom közösség nevében kifejeztük együttérzésünket, szeretetünket és segítőkészségünket Nyúl Zoltán testvérék felé. A szerbiai baptista szövetség vezetői úgy döntöttek, hogy hazájukban is és az Egyesült Államokban is gyűjtést szerveznek Nyúl testvérék megsegítésére. Mindehhez kapcsolódik a mi magyarországi segítségünk is. A következő hetekben az épület lebontásán és a család átmeneti lakhatásának biztosításán túl a különféle szakhatósági intézkedések mellett a jövő tervezése és átgondolása folyik. Egyházunk nevében kifejeztem Zoltán testvérék felé, hogy mindazzal, amivel mellettük állhatunk, az ő döntésüknek megfelelően, a lehető legjobban szeretnénk segíteni. Ismét hadd hívjam fel a figyelmet Balogh Barnabás szegedi lelkipásztor testvérre, aki egyházunk részéről ennek a segítségnek a koordinátora. További információért ő hozzá forduljanak a segíteni akaró testvérek. Imádkozzunk együtt, és lehetőségünk szerint segítsünk a kárt szenvedett családnak. Papp János egyházelnök
24
FELHÍVÁS SÜRGŐS SEGÍTSÉGNYÚJTÁSRA! Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem. Mégis jól tettétek, hogy közösséget vállaltatok velem nyomorúságomban. (Filippi 4:13–14.) 2013. március 18-án, hétfőn a kora esti órákban a pacséri (Szerbia) gyülekezet lelkipásztorának, a vajdasági baptista misszió vezetőjének, Nyúl Zoltán családjának háza 95 %-ban leégett. Szinte minden benne lévő ingóságuk a tűz martaléka lett. Isten csodájaként a család minden tagja egészséges, csak az édesapa szenvedett kisebb mértékű égési sérülést, de már ki is engedték a kórházból. A Magyarországi Baptista Egyház Országos Tanácsa 2013. március 19-i ülésén határozott a kárt szenvedett család anyagi megsegítéséről. Tájékozódva a helyzetről és a szükségekről, lehetőséget kíván adni minden segítőkész testvérnek, gyülekezetnek, bel- és külföldi szervezetnek, hogy adományaikat eljuttathassák a rászoruló családnak. Az adományozás számlaszáma: 11706016-20213558 (OTP Bank) Kérjük feltüntetni a megjegyzés rovatba: Nyúl Zoltán támogatása. A Magyarországi Baptista Egyház folyamatosan nyomon követi az eseményeket. A család nyugalmának biztosí-
Örömmel tájékoztatunk benneteket, hogy a Köznevelési Törvény kapcsán az iskolákban induló erkölcs és hittan oktatáshoz készülő tananyag előkészítő munkálatai jól haladnak. Révész Szilvia közreműködésével azon dolgozunk, hogy az áprilisi közgyűlésen egy bemutató anyagot már kézbe adhassunk. A 2013/2014-es tanévben az első és ötödikes osztályokban induló képzést csak teológián végzettek tarthatnak. Úgy látjuk, hogy a munka sok, de a munkás kevés. A Baptista Teológia Akadémia ebben nyújt segítséget. Szeretnénk lehetőséget adni, hogy olyanok vehessenek részt ebben az akkreditált képzésben, akik elhívatást éreznek, hogy iskolákban Biblia ismeretet tanítsanak. Ez lehet akár baptista vagy nem baptista fenntartású iskola is. Az MBE és a Baptista Oktatási Központ megbízása alapján lelkészeknek illetve teológiai diplomával rendelkezőknek már most lehet az iskolákat felkeresni, kapcsolatot felvenni illetve az igényeket felmérni. Lelkipásztorokat szeretnénk kérni és biztatni, hogy a gyülekezetekben keressék meg azokat a személyeket, akik ebben a szolgálatban és munkában szívesen részt vesznek és ehhez vállalják, hogy a képzésen részt vesznek. Két jó hír! Az egyik, hogy a képzés ingyenes, a másik, hogy akik elkezdték a képzést, erről kapnak igazolást és már el is kezdhetik az oktatást. A felkészítő képzés többféle módon is elvégezhető:
tása érdekében Balog Barnabás, szegedi lelkipásztor – az ügyben megbízott koordinátor – készségesen ad tájékoztatást a támogatni kész érdeklődőknek. Nyúl Zoltán családja nevében is köszönjük az eddigi segítségeket, különösen a Baptista Szeretetszolgálat gyors és jelentős összegű adományát, valamint a családi élet folytatásához szükséges eszközök biztosítását. A Magyarországi Baptista Egyház Országos Tanácsa
Akiknek még nincs főiskolai vagy egyetemi oklevele – Teológus alapképzés (BA) hitoktató/bibliaköri tanító specializáció. A képzés 4 éves, teljes idejű képzés, az előadások egy félévben 8 hétvégét vesznek igénybe. Akiknek már van főiskolai vagy egyetemi oklevele, az alábbi három képzés közül választhatnak: – Teológus mesterképzés (MA) hitoktató szakirány. A képzés 2 éves, teljes idejű képzés, az előadások egy félévben 8 hétvégét vesznek igénybe. A képzés állami ösztöndíj igénybevételével is végezhető. – Baptista hitoktató szakirányú továbbképzési szak. A képzés 2 éves, levelező rendszerű képzés, egy félévben 4 konzultációs nappal. – Biblikus vallásismeret szakirányú továbbképzési szak. A képzés 2 éves, levelező rendszerű képzés, egy félévben 4 konzultációs nappal. A jelentkezéshez szükséges feltételek: – lelkipásztori ajánlás, – legalább középfokú végzettség (érettségi), – felvételi meghallgatás. A képzésre való jelentkezést a BTA Tanulmányi Hivatalába kell küldeni, a jelentkezési lap a www.bta.hu oldalról letölthető. Kapcsolat: Urbán Gedeon, tel: 06-20-886-0208. Egyéb kérdésben örömmel állok rendelkezésre, Paróczi Zsolt, Oktatási szaktitkár
25
JÉZUS UTOLSÓ SZAVAI A KERESZTFÁN Egészítsd ki az igéket, majd a szavakat írd be a rejtvény megfelelő sorába. A számokkal jelzett négyzetekbe NE ÍRJ! A függőleges oszlopban egy értelmes kifejezést fogsz kapni.
1.
HÚSVÉTI SZÓKERESŐ Húzd ki a hálóban a felsorolt szavakat. Vízszintes és függőleges irányban jobbra-balra, illetve lefelé vagy felfelé keresd őket. A fennmaradó betűket összeolvasva Jézus halálával kapcsolatos kifejezéseket olvashatsz.
„Asszony, íme, a te ........................” Jn 19:26
2. „Atyám, a te kezedbe teszem le az én ...............................!" Lk 23:46 3. „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem ................................... , mit cselekszenek.” Lk 23:34 4. „Bizony, mondom néked, ma velem leszel a ..........................................” Lk 23:43
ALSZIK, ÁRULÓ, EZÜST, ÉTEL, FALAT, FÜL, FALSE, IMA, JÚDÁS, KARD, KATONA, KESERŰ, KORSÓ, LÁBMOSÁS, LEVÁG, PAP, PÁSKA, PÉNZ, PÉTER, POHÁR, TANÚ, VACSORA, VÁD
5. „Én ................................., én Istenem, miért hagytál el engem?” Mk 15:34 6. „Íme, a te .................................!” Jn 19:27 7. „ ..............................................!” Jn 19.30
JAVÍTSD KI! Rosszcsont Peti fogalmazást írt. A dolgozatban jól írta le a történteket, de hemzsegnek benne a helyesírási hibák. A te feladatod, hogy kijavítsd a fogalmazását. A helytelenül leírt szavakban felesleges betűk vannak. Gyűjtsd össze ezeket a felesleges betűket, és sorban összeolvasva megkapod a fogalmazás címét.
JJézust kiégúnyolták zaz emberek, kereszture fesszítették, megosztozstak azruháján. Velee negyütt feszívtettek mege kétd rablót, egyeté jobb, egyet bal kezesfelől. 26
A föledön Jézus szaenvegdése aloatt hálrom órára sötétségg lett. Haolála uttán aa jehruzsálemi templome kárpitja kettéhasadt, földrengygések, árvizekevoltakn. Húsnvét vaasárnapgy feltpámadt. Azért tetteé ezenket, hogyt bűneinkete eltörölje, magákhoz hívjon mineket, ahalál utánni életet ígérje. (forrás: http://sarbogard.lutheran.hu/hirek/REJTVENY.pdf/view)
A megfejtéseket április végéig lehet személyesen odaadni Hödl Marikának, vagy e-mailen
[email protected]
Görbe tükör Néhány szó az asszonyok érdekében (részletek) Egy alkalommal lovaimmal a „Jó háziaszszony"-hoz címzett fogadó előtt álltam meg, s mivel a cégér mögött ember és jószág számára barátságos hely kínálkozott, megpihentem s tollam a legfinomabb, epe nélküli tintába mártottam. Arra gondoltam, ha Szántó János ily remek tárgyról ír, ajánlatos illedelmesen viselkednie. Csodálatos, milyen sok régi közmondás foglalkozik az asszonyokkal – de nem mindig dicsérőleg. Tíz egyéb közmondással szemben húsz az asszonyokat ostorozza. Régen a férfiak meglehetősen nyers hangon beszéltek élettársukról. Egyik-másik szójárás meglepően durva. Például: „Minden asszony két boldog nappal ajándékozza meg férjét. Az első, amikor megesküdnek, a második, amikor meghal". Vagy: „Aki egyszerre vesztette el a feleségét és a garasát, azt a férfit a garassal nagy veszteség érte". Még jól emlékszem egy vén kintornás dalára, amely arról szólt, hogy a rab megmenekülhetett volna a haláltól, ha megnősül. A rab ennek ellenére inkább a halált választotta. Ez az ósdi kis dalocska jellemzi a házasságot ócsárló régi rossz szokásokat. Az ilyen olcsó szellemesség természetesen nem az asszonyok rosszaságát, hanem a férfiak haszontalanságát bizonyítja, mert ellenkező esetben nem találtak volna ki ilyesmit élettársuk ócsárlására. A korhadt ág reccsen először a talpunk alatt s eszerint a házastársak közül a férfiak azok, akik e durvaságokat kitalálták. Igaz, hogy éltek olyan nők, akik a férfiakat arra a kijelentésre kényszerítették, hogyha a nők termete egyenes arányban állna a jóságukkal, akkor egy borsóhüvely elég volna arra, hogy számukra ruhát és kalapot készítsenek belőle. Ezzel szemben hány ezer olyan feleség
létezett, akik testsúlyukkal egyenlő aranynál is többet értek. A Biblia csak Jób feleségét és Jezabelt említi, ezzel szemben a Sárák és a Rebekák száma megszámlálhatatlan. Egyetértek Salamonnal, hogy a jó feleség drága kincs (Péld 18:22). Ha a sarki fűszeres véletlenül egy rossz garast adott vissza, azt rövidesen mindenki tudni fogja, de a jó tallérok százairól senki sem beszél. A csendes, szorgalmas asszony nem csap lármát s körülötte nincs háborúság; de a házsártos asszonyt messze földön ismerik. Nagy általánosságban az asszonyok dicséretet érdemelnek és sokkal jobbak, semhogy a férfiak nagy része megérdemelné őket. A rendes asszony férjének a jobbik fele, gyönyörűsége, virága, őrangyala és szívének kincse. Férje nem győzi dicsérni: „Boldog vagyok, ha látlak életem boldogsága, szívem választotta. Te vagy Isten ajándéka, aki megfelezed gondjaim és őrződ nyugalmam!" A jó feleség a férjnek „mennyország" e földön. Ő a ház fénye, lelkének öröme, a vigasztalás lelke. Bármily sorsa legyen e földön, a feleségével mindig boldognak és megelégedettnek érzi magát. Az ő oldalbordája életének a legértékesebb része. Akinek kedves a felesége, az türelmesen hordja az élet terhét. De akinek a felesége követelődző és erőszakos, annak az élete tele van epével és a boldogság messzire elkerüli. Ha a férfi hűséges, akkor az asszony is az szokott lenni. Vannak férfiak, akik sem aszszonnyal, sem asszony nélkül nem boldogulnak. Nyomorultan érzik magukat a feldicsért nőtlen állapotban, de otthonuk pokollá válik, ha megnősülnek. Hasonlítanak Varga bácsi kutyájához, mert az sem bírta ki, ha szabadon volt, de ha megkötötték, éktelen üvöltésbe kezdett. Aki boldog volt nőtlen korában, az boldog nős korában is, s egy boldog férjnél nincs boldogabb ember a világon. A boldog házasságban élő férfi és nő élete kiegyensúlyozott s az élet terhét olyan örömmel viselik, mint egykor az Eskol szőlőfürtjét vivő férfiak (4Móz 13:24). Úgy élnek, mint két paradicsommadár, mert rájöttek arra, hogy az osztott öröm kettős öröm és a megosztott bánat fél bánat. Életükben ez az új számtani szabály érvényesül. A gondok szekere könnyen gurul, mert ketten húzzák és ha egyszer-másszor valamivel nehezebben is megy, annál jobban szeretik egymást s e szeretettel terhüket kölcsönösen megkönnyítik. Ha a házastársak között veszekedés támad, úgy legtöbbször mind a két fél hibás s az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Ha egy családban sok a baj, ennek a férj éppúgy oka, mint az asszony. Károly éppúgy okolható a civakodásért, mint Jolán, sőt elsősorban ő. Ha a férj önző szeretetében nincs édesség, ne csodálkozzon azon, ha a nő keserű lesz. A kenyér hiánya a szeretetben is érezhető, mert a sovány, éhes kutyák marakodnak. A legtöbb házban nem volna házsártos asszony, ha ugyanott nem volna egy morgó medve, vagy egy járkáló boros- illetve sörös-
hordó. Első feleségemmel – aki remélem az utolsó is lesz –, a következő tapasztalatot szereztem A házasság a Paradicsomból származik és oda vezet vissza. Mielőtt megnősültem, feleannyira sem voltam olyan boldog, mint most. A házasságban kezdődik életünk boldogsága. Nem kételkedem abban, hogy ahol sok a szeretet, ott sok a szeretni való és ahol a szeretet gyönge lábon áll, ott bőven találhatók a hibák. Ha a nap alatt csak egy jó asszony van, akkor én vagyok az a szerencsés, aki a jegygyűrűt az illető ujjára húztam és csupán az a kívánságom, hogy ezt még sokáig viselje. Isten áldása legyen jó szívén s ha Ő kibírja énvelem, akkor én halálomig boldog leszek Ővele. Azt mondják: „A házasságok az égben köttetnek". A házasság önmagában véve jó, de akadnak bolondok, akik az ételből mérget csinálnak és az áldást átokká változtatják. Aki feleségét Istentől kérte és az illetőt nem csupán alakjáért, hanem szép lelkéért vette el, az remélheti, hogy választását Isten is megáldja. Azoknak, akiknek szeretete Istenben egyesül s akik az ő szeretetét kérik, nem kell azon aggódniuk, hogy a szeretet és az öröm egyszer elhagyja őket. Minden asszony úgy bánik a férjével, mint ahogy a férj bánik a feleségével. Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek. Aki feleségétől kér tanácsot, az jó ügyvédhez ment. Egy prédikátor azt mondta: „A nők az ösztönükkel hamarabb érzik meg az igazságot, mint a férfiak az eszükkel". Bárhogy is ítéled meg feleséged tanácsát, ha nem fogadod el, hamar megbánod. Aki rosszat mond az asszonyokról, emlékezzen arra a kebelre, amely egyszer őt táplálta és szégyellje magát. Aki feleségével rosszul bánik, megérdemli, hogy megverjék nyilvánosan és higgyétek el, nekem is kedvem volna az ilyen embert alaposan helybenhagyni. C.H. Spurgeon (János gazda beszédei) A BUDAFOKI BAPTISTA GYÜLEKEZET LAPJA Felelős: Kulcsár Tibor lelkipásztor Tördelés: Hödl Mária. Borító: Molnár Tünde
e-mail:
[email protected] www.istenhaza.hu 2
Készült: Maximumprint Bt. Nyomda Felelős vezető: Sztasák Árpád. Telefon: 06-70-312-6633
Isten Háza Címünk: 1221 Péter-Pál u. 17-19. Imaházunk megközelíthető: az 47-es villamossal, vagy a 33-as, 233E, 214-es, 114-es, 58-as, 250-es, 141-es, 213-as autóbusszal a Savoyai Jenő térig, onnan 5 perc séta.
27