Hunyady József
A király árnyéka
TÖRTÉNELMI REGÉNY MÓRA KÖNYVKIADÓ · BUDAPEST 1968 A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Majtényi Zoltán · Képszerkesztő: Lengyel János Szaklektor: Kardos József · Műszaki szerkesztő: Simon Zoltán Műsz. vezető: Haás Pál - 24 500 példány, 32,25 (A/5) ív, MSZ 5601-59 67.477.1 Alföldi Nyomda, Debrecen IF 790 - c - 6870
I. FEJEZET, amelyben Küsgergőt elszólítja a kötelesség, és ismét váratlan kalandok özöne zúdul a nyakába, amelyekről boldog örömmel lemondana
Pedig minden olyan szépen kezdődött! Küsgergő már-már azt hitte, mindörökre vége szakad élete bolondos örvénylésének. Az ácsok csodálatosan szép boronaházat iszká-báltak össze a folyóparton terpeszkedő magas löszdomb tetején, az óriási, rücskös törzsű aggszakáll fűzfa alatt. Gyönyörűséges puha fészket rakott benne Annácska. A konyha megtellett a sütő-főző instrumentumokkal, üstökkel, fazekakkal, tepsikkel, szitákkal, mozsarakkal, fűszerszámos ládikákkal, edényes szekrényekkel, tűzhellyel és kenyérsütő kemencével. A nagy szála közepén hosszú, kecskelábas asztal terpeszkedett, körös-körül a fal mellett karos padok álltak, megtetézve tisztességesen kispárnákkal. A sarkokban pohárszékek és edénytartó szekrények támasztották széles hátukat a veres brokátkárpitokkal borított falnak. Az ebédlőszálából egy kis ház nyílott az úrnak, egy másik az asszonyságnak. No, ez utóbbi volt még csak gyönyörű! Padló, fal csupa vastag, puha perzsaszőnyeggel volt fedve. Benne Annácska finoman kesernyés, könnyű levendulaillatot árasztó ruhásládája, a fal mellett süppedő kerevet, amelynek zsákját illatos tengeri füvekkel tömte ki a derék rác mester. Ennek kellett a legszebbnek lennie, hiszen itt lakott Annácska. S különben is, a tenyérnyi ólomkeretbe foglalt kék üvegen át olyan sejtelmes fény surrant a csöpp szobába, hogy Küsgergőnek menten a torkába ugrott a szíve, ha benyitott ide. Minden minutumért fájt a szíve, amit attól a tündértanyától távol kellett töltenie. Pedig kora reggeltől késő estelig majdnem minden hétköznap oda volt az úr: lóháton járta a kapott három falu határát, amely zengett a jobbágyok ostordurgatásától, ökörnoszogató kiáltozásától. Az őszi alá szántottak. Nyomukban nagy, lomha, fehér gólyaként lépdeltek az öregek a fénylő hasú barázdák felett; a nyakukba akasztott lepedőből széles, lassú mozdulatokkal hintve a földbe a búzát. A Duna felől is harsány kurjongatást sodort erre a szél, a kisúr halászai húzták a nagy kerítőhálót. – Jó urunk, elvégeztük a munkát! – mondta levett süveggel a legöregebb bíró, akinek ezüstszálú bajusza a mellére folyt alá. Küs-gergő hajszál híján
Benci bácsi nyakába borult, úgy a szíve közepéig sajdult az öröm, hogy ezt is megérhette, szegény jobbágyivadék létére, hogy ilyen derék öregemberek urazzák, és hogy három falu határát vetették el, amiről jövő nyáron az ő hombárjaiba takarodnak majd a jobbágyok. Hanem ilyesmit nem tehet földesúr, ha csak ilyen incifinci is, mint Dunaszentandrási Kis Gergely őnagysága. Annács-ka mentette meg a helyzetet, előlépvén a meghatott csöndben, és apró, zöld mázas cseréppohárkákba pálinkát töltögetett a három bírónak. A kedves öregek mind a kis úrasszony egészségére ürítették poharaikat. – A jó Isten tartsa meg a szokását! – Isten éltesse Gergely urunkat és élete párját, Annácskát! Ügy elszorította az aggodalom a kisúr szívét! Attól reszketett állandóan, hogy valami történik, hirtelen felébred, s kiderül, csak álmodta az egészet. Amikor Annácska belecsimpajkodott, hozzábújt, és megszorította a karját, fölnevetett rá, akkor hitte csak el, nem szivárványos álom játszadozik vele, ez a gyönyörű valóság! A parton, kenderkötelekre fűzve, hosszú-hosszú sorokban száradtak a felhasított, kibelezett, besózott és füstölt halak. Olyan furcsa volt, mintha idegen világból érkezett ezüst fecskék telepedtek volna a kötelekre. Amikor eltűntek a vendégek, beemelte a feleségét a házba. A nagy gombú reteszt a vállával tolta rá futtában az ajtóra. Annácska kacagva merült alá a kerevetre, és szétbomló aranyszőke haja megcsillant a pirinkó ablakokon behulló kék sugárnyalábban.
November eleje lehetett, szép, verőfényes délelőtt, amikor türelmetlen kürt harsant a folyó túlsó partján. Az öreg dunaszentandrási révész éppen halat sütött nyárson, bosszankodva kapta föl a fejét, és döfte a homokba a halasbot végét. – Megette a fene! Belőled sem lesz ma ebéd! – nézett elkedvetlenedve a félig megsült, ínycsiklandóan rózsapiros húsú süllőre. A révház előtt átsandított odaátra, hogy láthassa, hány személynek akaródzik átkeveredni erre az oldalra. Ezt mindig tudni kell, azért, hogy melyik alkalmatossággal vágjon neki a víznek. Elég lesz–e négyszemélyes ladik, vagy kell a nagy komp, amit a karvastagságú kötélen kell átügyeskedni az embernek a segítőtársával, kettesben. No, ezek vagy heten voltak, fényes gúnyájú úri pávák, s még szolganép is bóklászott legalább ugyanannyi körülöttük. És vagy húsz cifra hámú paripa is hányta-vetette körülöttük a csótáros fejét. – A rosseb rágja ki a béleteket! – mérgelődött az öreg révész, mert megint csak a félig nyersen maradt süllőre kellett gondolnia. Hiszen ezek annyian vannak, akár a nyű! Legalább kétszer kell velük fordulnia, amíg jószágostul mindannyian az innenső oldalra kerülnek. Kellene a kis csónak is, akkor tán menne egyszerre. Milyen türelmetlen alakok lehetnek! Lám, már megint csikorog a
kürtjük! Vagy részegek lehetnek? Olyan csárogás hallatszik át a víz felett, mint amikor éhes rétisas csap le a varjak erdei városára. Küsgergő kilép a házból: – Mi ez a lárma, öreg?! – Valami idegenek! Nem férnek a bőrükbe! – bökött arra a fejével, mert már harmadszorra is felordított a kürt. – Hm. Király cselédei lehetnek, nagyon fényes társaság! – morfondírozott Küsgergő. – Tudod mit, öreg, átmegyek a kis csónakkal én is, segítek neked! – Áldjon meg a jó Isten, kisuram! Legalább te majd szóval tartod őket! Alig fúródott a nagy hajó orra a fövénybe, mindjárt nekik estek, mint az éhes seregélyek az érett szőlőnek. – Mondtam én, hogy a király cselédei lehetnek – morogta Küsgergő. – Németül cserfelnek! Ordítva hadonásztak, az öklüket rázva a három magyar előtt, csepp híja, hogy ki nem verték a szemüket. Részegek voltak, mint a csap, szinte eldőltek. S mivel abban a minutumban nem indulhattak, már a kardjukhoz kapdostak, akár az őrültek. Különösen az egyik méregzsák ordítozott: – Vágjátok le őket! – Büdös Hunyadi-kutya ez mind a három, esküszöm tinéktek Szent Joachim nevére! Küsgergő összeharapta az ajkát, hogy el ne árulja magát, érti a madár-beszédüket. Csak mutogatott nekik: – Mozogjatok már, a fene rágja ki a bundátokat! Hé, ti lükék! A lovakat a nagy hajóba vezessétek. Nincs egy csöpp természetes eszetek?! … A nagypofájú méregzsák a kis ladikba került. Küsgergőnek nagy kedve kerekedett, hogy a Dunába fordítsa őket, amikor a víz közepére értek. – Régen láttam fuldokló patkányokat! Bizonyára igen szépek lehetnétek? ! A zömök, széle-hossza-egy, fakószőke hajú, nyakanincs méregzsák a vízen is szemtelenkedni próbált Küsgergővel. – Ez a kutya is a Hunyadi-banda kölyke! Ki kellene miskárolni egytől egyig őket! Küsgergő húzott egyet az evezőn, keresztbe fordult a sodrásra a csónak, nagyot billent, nem tudták a németek, hogyan kapaszkodjanak. Az önkéntes révész a bajusza oltalmában jót somolygott rajtuk. Milyen gyáva ebek! Addig van csak nagy szájuk, amíg biztonságban érzik magukat ! Bezzeg, ha kicsit megdörren az égbolt felettük, már lapítanak! Megesküdött magában, ha még egy rossz szót szólnak gazdáira, könyörtelenül belefordítja őket a Dunába. De a részeg társaság most már sunyin hallgatott, amíg csak át nem értek. A szilárd talajon megint rákezdett az ocsmány mocskolódásra a méregzsák. – Ne jártasd annyit a pofád, fizesd ki a révdíjat! … – szakította félbe durván Küsgergő, két ujját összedörgölve a német úr turcsi orra előtt.
– Nem fizetek! – ordította Herr Eberhard Lamberger – Tudod, te nyomorult jobbágy, ki vagyok én?! Őfelsége, László király futára vagyok! Őfelsége nagybátyja, Cillei Ulrik gróf úr küld vélem fontos levelet Brankovics György úr őnagyságának, Szerbország fejedelmének! Ezt fizetek! – mondott egy roppant vastag disznóságot, és gőgösen hátat fordított Küsgergőnek. „Márpedig fizetni fogsz, uram, nagyobb árat, mintsem gondolnád!” – tökélte el Küsgergő egy minutum alatt, majd Herr Lamberger elé sietett, és heves gesztusokkal dombtetőn álló házába invitálta, kíséretestül. Annácska meglepetten lépett ki a tornácra, hogy mi lenne ez a váratlan roppant csődület? Mit akar ez a hívatlan vendégsereg? És egyáltalán kik ezek, és mi jutott Küsgergő eszébe, megkérdezése nélkül ennyi embert a nyakára hozni?! – Szívem, feleségem, bort hozass! – mondta fennhangon, majd halkan hozzáfűzte: – Önts a második kantába jócskán mandragora-levet! Ő töltögette tele a cifra ónkupákat, és magasba emelt egyet. – Hoch Rex Ladislaus! – kiáltotta Küsgergő. – Éljen a király őfelsége! Méregerős szerémi óbor volt, és körömig kiitták, a királyra ki kellett. Néhány minutum múltán minden átmenet nélkül hangosan nevetni és kiáltozni kezdtek, és kupáikkal az asztalt verve ordítozták: – Még! … Még! … Küsgergő a maradékot a saját edényébe öntötte, a németekét meg már a mandragórás kantából buktatta meg. Százig sem számolt el, jobbra-balra dőltek el a hívatlan vendégek. Csak Herr Lamberger bivaly szervezete birkózott a ronda erős altatófőzettel. Küsgergő szembekönyökölt vele, s kedvesen mosolyogva biztatta: – Aludj már el, büdös disznaja! Szeretném már látni, mi van abban a Cillei-levélben, te! – Hunyadi-ku …tya… – nyöszörögte Lamberger úr, és a feje az asztalra esett, mintha lenyakazták volna. Küsgergő gyors mozdulatokkal oldotta meg a futár övét. A levélpapíron csupán néhány kusza, elkapkodott szó állott: Felséges Ipamuram! Most készülök Nándor fehérvárába, felséges Lackó öcsémmel. Onnan én két olyan labdát küldök néked, milyennel soha még egyetlen rác fejedelem sem játszott, hogy idődet majd igazán kedved szerint tölthesd velük! Szerető vejed, Cillei Ulrik gróf
– Miféle bolondos levél ez? – nézett csodálkozva Annácska a férjére. – Mióta szoknak labdázni a rác fejedelmek? És miért egyszerre két labdát küld Cillei gróf Brankovics Györgynek?! Küsgergő elsápadva ugrott talpra:
– Úristen! Mindent értek! Cillei Nándorfehérvárból akar két olyan labdát küldeni, amilyennel még nem játszott rác fejedelem! Tudod, mi ez a két csodalabda?! A Hunyadi fiak: László és Mátyás úrfi feje!… Ferenc! – kiáltotta felbőszültén! – Nyergeid a lovamat! Benci bácsi! Ezeket az átkozottakat tüstént vigyétek vissza a túlsó partra, még mielőtt felébrednek! Hadd őrjöngjenek! … – Gergely! – sóhajtotta Kisanna elgyengülten, és őszinte aggodalommal figyelte férjét, aki a nagy szála falára aggatott fegyverek között motozott. Odakint nyerített a fekete csődör, és a földet kapálta táguló orrcimpákkal. Küsgergő meghallotta a fegyverek csörömpölése közepette is asszonya halk kis nyikkanását, és ott termett: – Mi baj van, életem?! – Ne menj el. – Miért?! – Rosszat érzek. – Ej, ne játszódj!… Asszonyi babona csak! El kell mennem! Én a Hunyadi–család familiárisa vagyok! Mindenem nekik köszönhetem! Ha kisbalták esnének az égből, akkor is el kellene mennem! Halálos veszélyben forog uraim élete! – Gergely! – pityeredért el keserves orcával Kisanna, és elkapta az indulatoskodó Küsgergő kezét, és a hasára szorította. – Érzed? Rúgott a gyereked! Küsgergővel megfordult a világ örömében, azt hitte, mindjárt elvágódik, mint a zsák. Két karjába zárta pironkodó asszonykáját, és ölelte, csókolta, ahol érte: – Te édes! … Te drága! … Te szent! … Eddig miért nem mondtad meg? – Ma este akartam – lihegett Annácska titkos reménykedéssel. – Ma este megmondtam volna, esküszöm mindenre, ami szent! – Ugye, kisfiút szülsz nékem? Eszem ágában sincs ilyen ostobaság! Hogy az is elmenjen csatázni? Soha! Kislányt akarok, viruló, gyenge violaszálat, aki itt üljön örökké a szoknyám szélén, s benne őszinte örömömet lelhessem! Küsgergő őszintén kétségbeesett: – Ó, te szerencsétlen! Hát mit fogok én csinálni egy kislánnyal? Mire taníthatnám én meg? Én csak férfimesterségekhez értek! – Hát én miért vagyok a feleséged? Majd én megtanítom mindenre, amit csak tudnia kell egy rendes, tisztességes kisasszonykának! Nézze meg az emberi Ilyen önző fráter lenne az én férjem? – Arca hirtelen hamuszürkére váltott, gyomrára szorította kezét, és keservesen émelygett. Egy minutum alatt elszállt Küsgergő minden elkeseredése. Magához szorította
medvegyengédséggel imádott párját, és puha gyolcskeszkenővel letörölte homloka verítékét. – Ugye, most már… nem szeretsz? – bújt hozzá Annácska, s nézett fel rá könyörgő tekintettel, mintha attól félne, hogy nem látja ezt a drága-drága latrot soha többet. – Szamárka, te! – tüzesedett át egyszerre Küsgergő hangja. – Az én gyerekemet hordja a szíve alatt, és ilyen ostobaságokat kérdez! Meg tudnék halni érted! Annácska ijedten fogta be a férje száját: – Ne mondj ilyeneket! Isten ilyent sose adjon! Inkább … élj értem! Értünk! – súgta szerelmesen, és kikísérte a tornácra. Boldogan nyihogott fel az éjfekete táltos, amikor gazdáját felismerte, de féltékenyen nyerítezett, amíg csak Küsgergő nevetve nyergébe nem pattant. Küsgergő szívében két hang beszélt. Az egyik szidta, mint a bokrot: – Ostoba! Hová mégy?! Nem lenne elegendő, ha ezt az átkozott levelet egyik szolgáddal küldened el Nándorfehérbe? Hunyadi László úr ugyanúgy megkapná! Te meg itthon maradhatnál a beteg Annácska mellett! És ha rosszul lesz, amíg odaleszel Nándorfehérben?! Meg is halhat! Hallottunk már ilyen csodát! – gonoszkodott vele az egyik hang, de a másik lehurrogta: – Szín ostobaság! Ez olyan fontos levél, hogy nem bízhattam másra! Még csak az kéne, hogy valami lüke cseléd elveszítse! Meg aztán az sem mindegy, hogy így László úrfi látja, milyen hű cselédje vagyok én a Hunyadi-családnak. Hogy mennyire a szívemen viselem az érdeküket! Megesküdtem erre János úr halálos ágyánál a zimonyi Fehérházban! Annácskának, pedig nem lesz semmi baja, amíg távol leszek, nem olyan fából faragták! És különben is vigyáz rá a bába, Rébék nenő, akár a szeme világára! Két óra múlva már az Alsóváros macskakövein dobogott Villám négy könnyű patkója. Aztán felügettek a Felsővárba, onnan a Fellegvárba. – Mi jóval jöttél, kedves hívünk? – szegezte rá ártatlan kék szemét Hunyadi László. Küsgergő még mindig alig tért magához a meglepetéstől, amit a várban járva látott. Mindenütt a várkatonáktól feketéllett az utca, s lázas buzgalommal tolongtak a nagy házak, épületek előtt. A Fellegvárból visszanézett: a Felsővár piacán már csak egy árva, unatkozó komondort látott álmosan ténferegni, az Alsóvár piacán pedig csupán néhány fegyvertelen katona kockázott. Mi lehet ez? Miért bújtak el Szilágyi Mihály uram katonái az épületekbe? Félnek valakitől? Ugyan! A második kérdésre ocsúdott csak fel, és tompán felelte: – Nem tudom, jó hírt hoztam-e? Félek, hogy nem, nagyságos uram! – és átnyújtotta a Lambergtől elszedett levelet. László úr még el sem olvashatta, amikor fölpattant az ajtó, és berobbant rajta egy
fiatalember: – Sikerült! Mindenkit elbújtattam! Már jöhetnek! … Küsgergő reápillantott, és nem tudta megállni, hogy föl ne nevessen! Hogyisne, amikor csuda látvány volt az érkező! A ruházatáról azonnal látszott, hogy nemesúrfi – de egyébként? Durva, vastag szálú, vörösesszőke haja körös-körül kibuggyant a fekete jerkesüveg alól. A nyaka rövid volt, a válla ugyan széles, de a melle lapos, a karja-lába vékony, mint a dióverő pózna, a szája vaskos, pirosán duzzadt, álla merészen előreszegült – no és az orra?! Mint az arató parasztok öve mellé tűzött tokmányból a kaszakő, úgy meredt előre. Küsgergő esküdni mert volna, hogy valahol már találkozott vele az orra nagyon ismerősnek látszott. Csak akkor komolyodott el a futár, amikor a jövevény nagy, őzbarna szemébe tekintett. Az ifjú homloka összeráncolódott, sűrű szemöldje összemorcolódott, és szeme bogarából izzó pillantás csapott ki, hogy Küsgergő megrezzent, és önkéntelen kihúzta magát.
„Valahol már…találkoztam veled!” – motyogta magában, és picit behúzta a nyakát, mintha olyasmit tett volna, amiért szidást érdemel. A furcsa helyzetet László úr mentette meg, az érkező felé nyújtva a levélgurigát. Amaz elvette, de közben le nem vette szemét Küsgergőről:
– Valahol én már találkoztam veled, fickó!… – Míg beszélt, mindig közelebb lépdelt hozzá, s mintha apró mosoly lobbant volna a szeme bogarából. – Sőt! Azt hiszem, én már… verekedtem is, sőt, börtönben is ültem veled! Nem emlékszel már rám?! Te árva gyerek voltál, apám szedett föl a Duna mentén, te pofátlanul megelőzted, én rád rontottam, te orrba vágtál, hogy még most is cseng a fülem, és apámuram egyazon áristomba csukatott mindkettőnket! Küsgergő a neved! – Mátyás úrfi! – ujjongott föl Küsgergő. – Hová tettem a szemem, hogy nem ismertelek föl azonnal? – Pedig találkoztunk Zimonyban is, egy kurta pillanatra, amikor Kapisztrán atya apám halálos ágyánál összeesketett téged azzal a kis aranyszőke tündérrel! Csak te akkor észre sem vettél engem, mert a menyasszonykádon legeltetted a szemed! Megértelek, fickó! Megértelek! – veregette meg kedélyesen Küsgergő vállát, és talán Mátyás néha megmegcsukló, szokatlanul vastag, zengő baritonja tette, vagy mi más, de már valahogyan nem azt a vékonydongájú sihedert érezte maga mellett, hanem egy komoly felnőttet. Valami igen előkelő származású úriembert, aki boldoggá teszi azt, akivel szóba ereszkedik, és szinte sistereg körülötte a levegő.
– Mi van ebben a levélben? – kérdezte hanyagul a bátyjától. – Olvasd csak el, és megérted, miért száguldott ez a legény egy szuszra ide!
Mátyás egyetlen mozdulattal kisodorintotta a pergamengurigát, gyors árgus pillantást vetett a kuszán írott sorokra, aztán akkorát ordított, hogy a szobaablak macskaüveg szemei megzördültek az ónkeretben ! – Az Úr végre a kezünkbe adta ezt az ocsmány férget! László zavartan mosolygott: – Nono! Hogy beszélsz a tulajdon apósodról? – s közben szemével, kezével titkon Küsgergő felé jelzett, idegen, nem kell tudnia, mi Cillei Ulrikról a véleményed. De Mátyással nem lehetett bírni. Nagy léptekkel Küsgergő mellett termett, megragadta kétfelől a vállát, és megrázta: – Ez a derék ember nem idegen, ez énnekem gyermekkori kedves cimborám és kenyeres pajtásom, akinek ráütöttem a kezére, amikor velem egy tálból evett. Emlékszel? Pajtásom! Tedd a szívedre a kezed: olvastad te is ezt a förtelmes levelet?!… Aki ezt írta – az én drágalátos apósom! –, labdázni akar az én fejemmel? Micsoda ember az ilyen? Hát nem ocsmány, eltapodni való féreg?! Küsgergő hevesen bólogatott: – Igen! Igen! Nyomorult, aljas patkány az ilyen! – Nos, egy óra múlva itt lesz seregestül, de innen többet élve ki nem teszi a lábát, erre a Krisztus öt sebére megesküszöm neked! – Mátyás! Nándorfehérvár kapitánya én vagyok! Cillei Ulrik, őfelségével együtt az én személyes vendégem! Eszedbe ne jusson kezet emelni rá, mert velem gyűlik meg a bajod, öccse! – emelkedett fel László ültéből, és aranyszőke sörénye kétoldalt lefolyt a vállára, a meggyveres dolmányra. Két tengerkék szeme fagyosan villámlott, ökle a sárgára súrolt asztallapra zuhant, hogy a súlyos jószág a levegőbe emelkedett. Domború mellkasa majd szétvetette a drága selyemdolmányt. Fenyegetően szép volt a hatalmas férfi, mintha egy oroszlán ugrott volna talpra a sivatagban. Mátyás elhallgatott, csak a szeme vívott tovább a bátyjával, s végül is László kapta el a fejét. Küsgergő visszafojtott lélegzettel figyelt, mintha az élete függött volna tőle, hogy a jelenet minden kis mozzanatára emlékezzen. – Jól van, bátyó! Azt csinálsz, amit akarsz! A te fejed a tiéd! De az én fejemmel nem fog labdázni a vörös gróf! Isten engem úgy segéljen! Kisietett a szobából, és bevágta maga mögött az ajtót, hogy zengett az egész ház. László zavartan mosolygott: – Nagyon jó fiú az öcsém. Csak egy kicsit szeles. Türelmetlenül, németes kacskaringózással kurjongattak a kürtök a Vízivár kapuja előtt. Aki lenéz a magasból, meghökkenve látja: negyvenezred magával érkezett futaki szállásáról a király! Aki katonaszemmel nézi, mint Mátyás, az tüstént elmosolyodik, lám, milyen ostoba őfelsége generalisszimusza! Tán ötezer páncélos lovag jött csak át, a többi a túlsó parton vert táborban maradt. Vajon miért? És ha a nándorfehérváriak rossz szándékkal viseltetnének a király iránt? Ugyanannyi katona van a várban! Reggelire megesznek ennyi németet!
A naszádok, ladikok egyre járnak a két part között. Egy nagyobb portéka, amely fölé szőnyegekből alkalmi sátrat róttak, íme, itt hozza a királyt. Savószemű, fakó hajú, kiélt arcú, megállapíthatatlan korú ember. Arca gömbölyű, mint a dinnye, s mindig mosoly virít rajta, mint majolika edényen a zománc. Nagyon sokszor nem is tudja, mit csinál, és mindig mindenkinek igazat ád. És el is hiszi azt, amire éppen igent bólintott. És soha sincsen semmiért sem lelkiismeret-furdalása. Csak nézi Nándorfehérvárát a naszád mellvédjébe kapaszkodva, mintha csodát látna. Kormos romhalmaz. Két tégla nincs a falában egymáson. És ez a kőrakás állította meg Mohamed háromszázezer martalócát? Vagy mi lehetett szegény Hunyadi János titka, hogy nyolcezer katonával meg tudta futamítani Nándorfehér alól a szultánt?! Tőle magától lett volna jó megtudni a választ, de hát… Szegény jó János apa halott! És a sebesen iramló csónakból nézve a vár egyre növekszik, mintha álmában látna az ember egy hatalmas falat maga felé rohanni. Tágra mered a királyka szeme, és eláll a lélegzete. Küsgergő nem győzött álmélkodni, mert az a rengeteg ember úgy eltűnt a házakban, épületekben meg a romok között, a szűk sikátorok mélyén, mintha a föld nyelte volna el őket. Furcsán érezte magát, baljós bizsergés futkározott a szíve körül, mintha valami irgalmatlan veszedelem kerülgetné. Kicsit megkönnyebbedett ez a félelmetes nyomás, amikor átadta a levelet László úrnak. „No de most már aztán igazán épp eleget loptam itt a napot, gyerünk haza, ahogy Villám bírja! Biztosan már nagyon aggódik értem Annácska!” Hanem …ember tervez, Isten végez! Sebesen léptetett lefele a Fellegvárból, hogy mihamarább kívül kerülhessen Nándorfehérvár falain. Ám hiába próbálkozott: az őrállók mindegyik kaputól elküldték. Küsgergő nem okoskodott velük, sokan voltak, a Hunyadiház katonái voltak, miért akarta volna karddal keresztülvágni magát rajtuk? Bizonyára szigorú parancsot kaphattak, hogy teremtett lélek se ki, se be a várba!
A Vízivárosi-kapunál már csak találomra próbálkozott. Errefelé hogyan is szabadulhatna? Ha csak át nem úsztatná a Dunát a lovával ! – Né! – álmélkodott el. – Az elsüllyedt török gályák fara még mindig a vízben meredez! Csak a vár falait hozták sebtében rendbe László úrék. Talán jó is, hogy az elpusztított török hajóhíd elzárja a vár alatt a Dunát! A tülökorrú úrfi hangját hallotta a feje fölött. Harsogva nevetett, mintha jó tréfát mondott volna valaki neki. A király naszádjai méltóságteljes komorsággal úsztattak át a vízen. Küsgergő felismerte őfelsége környezetében a magas, cingár, sápadt képű, sebhelyes orcájú Cillei grófot. Megborzongott. Mintha sötét szobában nyirkos hüllőhöz ért volna a mezítelen teste. Visszaemlékezett első találkozásukra a budai várban, amikor megvívott Boromissza Gergely úrfival. Meg amikor hamis találkára hívatták Annácskával, és rá akarták kenni azt a gyilkosságot! Aljas patkány ez az ember, hiába gróf meg a király nagybátyja! Ahol ez megjelenik, menten meghasad a föld, és a repedésen feljön a pokol hetedik bugyrából az ördögök fejedelme, és felfordítja a világot. Lám, most is odahajlik a királyhoz, alattomosan a fülébe sugdos, olykor-olykor a parton ágaskodó várra bökve megvető
mozdulattal. Bizonyára most is azt hadarja, amit mindig is szajkózott, János úrra is, hogy: „Ezek a nyomorult Hunyadiak meg akarják ölni a koronás fejedelmüket, mivel ők akarnak a királyi trónra telepedni! Ne hagyd!” Itt csak egyetlen végleges megoldás kívánkozik – gondolta Küsgergő –, János úr utolsó ajándékának, a dömöcki pengének a hegyével megkeresni a gonosz vörös gróf szíve közepét. Egyszeriben elmúlt a mehetnékje. – No? Mit határoztál, felséges öcsémuram? Rám hallgatsz-e, vagy kisasszonyosan érzékeny lelkiismeretedre?! – Ulrik bácsi, hallgass el! Az Isten szent szerelmére megkérlek: hallgass! Mintha tüzes vasakkal szurkainak a dobhártyámat, amikor így beszélsz! – Ugyan, ugyan! Úgy látom, az éjszaka kicsit több hasist szívtál, mint máskor, azért gyötörnek rémlátások! Ha most nem ragadod meg ezt a kitűnő alkalmat, néhány nap múlva befalaznak a bécsi családi sírboltba! László király rémülten felkiáltott: – Ne, ne! Nem akarom! – vékony, hosszú ujjai feltépték dolmánya gallérját, és verítékben ázó orcával susogta: – Eridj, és…csinálj, amit akarsz! A te bölcsességedre bízom, és… száradjon csak minden a te lelkiismereteden! Ulrik gróf gúnyosan kacagott. – Felség! – hajtotta meg magát, mélyen, spanyolosan a szívére szorítva a kezét. – Köszönöm nagy jóságát! Végre, csakhogy meg jött a jobbik eszed, és szabad kezet adsz! Ígérem, mindent magamra vállalok: megszerzem a két piszok úrfinak a mennyei koronát! Küsgergő nem is tudja, milyen jól megsejdítette, miről beszélget a király a vörös rókával. Csak azt látja: kifut a sárga parti homokra a királyi naszád orra, a szolgák kiugrálnak, hidat tolnak ki, szőnyegeket gurítanak végig rajta. Jő már a hegyes hasú, hájacskás király, izgatottan lépeget, mint egy nyalka páva, amely ide-oda forgolódik, hogy el ne vehessék orra elől a kedvenc falatját. Cillei gróf úr nem igyekszik annyira a partra: megengedi, hogy előtte Rozgonyi Raynáld meg még néhány más magyar lovag lépjen a homokra. László mögé húzódva lépeget az élen járók után, mintha attól kéne tartania: hirtelen tüzet nyitnak rájuk a várfalakról, s legyen ideje a golyók elől elbújnia. Egymás után szalad ki a többi naszád is a partra, hídra sem várva, sebesen ugrálnak ki róluk a német vasasok. Mindjárt megnő csörömpölésük hallatán a vörös gróf bátorsága is. Mintha megbabonázták volna, Küsgergő meg sem tud moccanni, úgy bámul az elébe táruló különös látványra. Honnan, honnan se, Hunyadi László termett a Vízivárosikapunál, amelyet villámgyorsan sarkig kitártak. Ó! Szilágyi Mihály uram is ott van! És a váradi püspök úr őnagysága! Lássanak csodát: László úr fél térdre ereszkedik a király előtt, és zengő, érces szóval mondja: – Felséges uram! íme, vedd át tőlem Nándorfehérvár kulcsait, amelyet apám vitézsége tartott meg a magyar koronának! … S nehogy mástól mást hallj – esküvel vallom –, én is és öcsém is, bár
mikor életünket adjuk a királyért és a hazáért! S elmondhatatlanul fájna, ha ellenségeink gonoszsága megfosztana bennünket királyunk becses jóindulatától! Fogadd hűségünk zálogaként e kulcsokat! – El ne fogadd! – lehelte Cillei Ulrik alig hallhatóan a tanácstalanul topogó királyka fülébe. – Nem kell! – nyögte ki Árva László. – Mit csináljak velük? – Keze szárával feltolta a feje búbjára a selyembirétet. – Nálad – mosolyodott el – nálad jobb helyen van! Te vagy a nagy hős idősebbik fia! És én ugyanúgy kedvellek, akárcsak atyádat! – hadarta. – És ha csak egy kicsit is szeretsz, megtartod a kulcsokat, hiszen … ki lehetne nálad Nándorfehérvárnak különb kapitánya? – Felség! – lágyult meg Hunyadi László szíve, mint forró serpenyőbe dobott írósvaj. S majdnem kezet csókolt elérzékenyültségében a királynak. – Felség! Jóságod végtelen! Jól van! – lehelte Ulrik gróf a király fülébe. – Horogra akadt! Nézd, hogy csillog a szeme! Mint a borjúé, amikor feltekint a mészáros bárdjára! Jól csináltad! Kerüljetek beljebb, felséges uram! – emelkedik fel térdéről Hunyadi László. Küsgergő, aki eddig összevont szemöldökkel, mélységes gyanakvással szemlélte a furcsa jelenetet, figyelte a vörös gróf sunyi sugdolódzását, most elmosolyodik, akaratlan. A válláig sem ért a király Hunyadi Lászlónak! Csak a Tülökorrú hiányzik, hogy teljes legyen a mulatság! Ha itt lenne, bizonyára lenne néhány maró, gunyoros szava! Lépést se menj sehova, fekete lovag! – nehezedett egy kemény tenyér Küsgergő vállára. – László bátyám szolgálatára állj! Azonnal eredj a Fellegvárba! Élet-halál múlik rajtad! A dunaszentandrási kisúr majdnem eldől: a Tülökorrú sziszeg a fülébe! – Most pedig jól figyelj, mert csodát láthatsz! Különös, aprózó léptekkel besietett Árva László a feltárt kapun át a várba, mintha attól kéne tartania, hogyha nem igyekszik, lemarad valami nagyon fontos dologról. Mögötte nyomakodott egymás hegyén-hátán az első négy naszádon érkezett urak csapata, vagy nyolcvan fényes páncélú lovag. Köztük sodródott a vörös gróf, mint a Duna hullámainak hátán a partról a vízbe fordult nagy fa. Eleinte megpróbált közülük kitörni, kívül maradni a kapun, de se könyökkel, se térddel nem tudott kikeveredni a boly közepéből. Nyugtalanság csillogott beesett szemének mélyéből. Különösen akkor hatalmasodott el az izgatottság rajta, amikor a kapu felől heves kiáltozás, tülekedés, majd nagy csattanás hallatszott. Küsgergő szeme tágra meredt: a Tülökorrú kiáltására hirtelen lezuhant a magas boltozat öbléből az orgonának nevezett vastag vasrács. Hiába özönlöttek a naszádokból, ladikokból a német vasasok: többé senki sem juthat közülük a falak mögé, hacsak meg nem ostromolják a várat! Persze, ami nem sikerült háromszázezer pogánynak, hogyan is sikerülhetne negyvenezer szedett-vedett keresztény lovagnak! Húzzátok fel, büdösök! – ordítozták a kívül rekedtek.
Eresszetek be, mert kifordítunk benneteket a bundátokból!– rikoltozta egy német kapitány, hogy kidülledt a szeme. Eriggyetek a pokolba! – mordult rájuk Mátyás. – Senki sem hívott benneteket! Hallatlan! Mi történt? – perdült hátra a sóbálvánnyá meredt király. „Én megmondtam neked! – emelte rá a vörös gróf a szemét, amely teli volt néma szemrehányással, panasszal. – Most fenik meg azt a kést, amellyel el fogják vágni a torkodat!” Elfordult a hevesen handabandázó csoporttól, és megindult a Fellegvárba vezető lépcsőhöz. Felség, nincsen okod aggodalomra – mondta csöndesen Hunyadi László. – A magyar törvények nem engedik meg, hogy idegenek bocsáttassanak be a végvárakba! Árva László elsápadt, és minden ízében reszketett: Te, te… sötét filkó! Te… te valamit forralsz! Ellenem törsz, vagy … a nagybátyám akarod előbb elemészteni, igaz? Soha nem emelnék kezet felséged családtagjaira! Árva László elfehéredett, arca verítékben úszott. Mind a két kezével megragadta Hunyadi László jobb karját: – A nagybátyám idebent van! De szolgáid nem engedték be egyetlen cselédjét sem! Hunyadi László a kapuhoz sietett: – Ki van itt közületek olyan, aki Ulrik gróf úr cselédje? Húszan is ugrottak. Tegyétek le a kardotokat, akkor bejöhettek a várba. A törvény nem ismer kivételt, uram! – mondta Cillei háborogva ordítozó udvarmesterének: – Ha nem tetszik, kívül is maradhatsz! Rajtuk kívül más nem teheti be a lábát a várba, érted, édes fiam – mondta keményen a kapuőrök tizedesének, és elsietett a megnyugodva tova lépdelő király után. Mekkora behemót mozsarak! – lelkendezett a királyka. – Még a könyvek sem tudnak ekkora vasbarmokról! Pedig vannak ilyenek, látod. Apám zsákmányolta a török szultántól, amikor a padisah Szófiáig szaladt előle Nándorfehérvár alól. Árva László szíve kettészakad: egyszerre gyötri halálos nyugtalanság és soha nem érzett boldog nyugalom. „Íme, itt van birodalmad biztos támasza! Megvéd ez is a pogánytól, akárcsak az édesapja!” „Hallod? Egy mondatot nem tud úgy kiejteni, hogy ne dicsekedjék, ne fenyegetőddzék.” „A padisah apám elől Szófiáig szaladt! S ha nekem úgy tetszik, téged Párizsig zargatlak!” Aztán az ízzé-porrá ágyúzott Zindan-kapu előtt leesik az álla. Még a romjai is félelmetesek! – Ugye… innen rántotta magával a mélybe Dugovics Titusza török nagyvezírt!? És már megint vidáman, féktelen csapong a fantáziája, akár a gyerekeké.
II. FEJEZET,
amelyben Küsgergő legszebb álma végre beteljesülni látszik: kardhegyre kapja a gyűlölt vörös grófot, és ismét összehozza a jó szerencséje a tülökorrú úrfival. Lezajlik első veszekedésük Annácskával, de az is elboronálódik rendjén: Küsgergő mégis a Hunyadi fiák familiárisa marad
Cillei Ulrik, hosszú idő óta első ízben, igen rosszul aludt. Ide-oda dobálta csontos, szikár testét a finom, puha kereveten, mintha kemény sziklán henteregne. Minduntalan fölriadt, mert azt álmodta: két lángot okádó sárkány szorítja a sarokba, ahonnan már nincs tovább menekvés. És ami a legszörnyűbb az egészben: az egyik sárkánynak László, a másiknak Mátyás feje van, és gúnyosan hahotázva csattogtatják feléje vértől gőzölgő agyaraikat. – Besétáltam a csapdájukba! – zihálta őszinte megrettenéssel. – Megérdemlem a sorsomat! Hajnali három felé, amikor a Fellegvárban, a Nye Bojsza-torony bástyakerengőjén az őrálló harmadszor kiáltott, valaki megkocogtatta szobája ajtaját. Ki vagy, és mit akarsz? – kiáltotta Ulrik, az ágya mellé tett székre fektetett mezítelen kardjáért kapva. Csak halkan, jó gróf úr! Egy igaz barátod beszél, egyetlen jóakaród ebben az éhes, vérszomjas farkascsordában! Cillei ledobta a kardját a székre, és nyerítve felkacagott. „Játszanak a bitangok! Be akarnak ugratni!” Halljam, mit akarsz!? Javadat akarom, gróf úr! Azonnal kapd magadra a ruhádat: rejtekúton kivezetlek a várból! Itt halálos veszedelemben forogsz: életedre törnek a Hunyadi fattyak! Megcsillant halványan a remény a vörös grófban. Lám, mégiscsak van kiút: a jóságos Jupiter bolygó segít rajta halálos bajában is! Aztán megint elkeseredett, mert minden eszébe jutott. Ha most feladja a barbár, aljas játszmát, igaz, megmenti az irháját, de… minden eredmény, amit eddig kicsikart ebből az ostoba, enervált takonypóc királyból – odavész! Pedig már mind a két kezével megmarkolta a Hunyadi fattyak nyakát! A király aláírta az okiratot, amelyben Hunyadi Lászlót minden tisztségéről lemondatja, vagyonával elszámoltatja, és őt, Cillei Ulrikot nevezi ki az ország főkapitányává, fő-fő tárnokmesterévé! Most már csak kicsit össze kell szorítania a markát, és menten elpattan a gonoszok nyaka csigája! Ha pedig ezeket elintézte, gyerekjáték lesz félreállítania az útból ezt a mafla királykát. Néhány csepp a velencei sárkányvérből naponta, és egy jó hónap múlva elsorvad az ostoba fickó, mint a féregrágta virág. Majd szép temetést kap, aztán… Dénes atya! Megmarkolhatod a magyar koronát! De az is meglehet, hogy elveszem majd
tőled, és magam teszem a fejemre. Én harcoltam ki magam, magamnak, megjár! És most szökjön el?! Nem megy sehova! Döntött pillanatok alatt. Az ajtóhoz somfordált, az öblös kulcslyukhoz hajolva hangosan így szólt: Áldjon meg az Úristen, keresztény testvérem, de … nem megyek sehova! Ha az Úristen így döntött, inkább itt halok meg, de nem hagyom cserben ebben az oroszlánbarlangban felséges uramat és királyomat. Ahogy gondolod, jó uram! – súgta valaki odaát nagyon halkan, aztán Cillei hallotta, az illető egéróvatossággal tovasurrant. Tehát igazán segíteni akart rajta ismeretlen jóakarója! Mert ha Hunyadibérenc lett volna, akkor most lármát csap, hiszen oroszlánbarlangnak nevezte a Hunyadi fattyak legfontosabb várát, ahol halálos veszedelem fenyegeti a magyar királyt! Elment, sohasem tudja meg, ki lehetett. Legalább az arcát láthatta volna egy pillanatra. Hanem az illető nem hozott szurkos kalánt magával; de ez érthető is: az életével játszik, aki ebben a viperafészekben Cillei Ulrikkal tart! No, mindegy! Rendszerint az dönti el egy-egy párviadal sorsát, ki jut először komoly vágáshoz. Majd nem szalasztjuk el a kínálkozó alkalmat, vigyorgott a sötét szobában a vörös gróf.
Nehezen jött Küsgergő szemére az álom, s nagyon korán tova is rebbent róla. Jókor érte küldött László úr, faljon valamit, és igyekezzen a kapitányi szála elébe, tanúnak akarja. Felpattant, keresett egy konyhát, és kért egy tányér szalonnás, tarhonyás lebbencslevest meg egy ropogós cipót.
Jó étvággyal kikanalazta, megivott rá egy messzely verseci fehéret. Kétfelé törölte kackiás selyembajuszát, felugrott, leverte öléből a morzsát. Hova ily sietve, vitéz uram? – kíváncsiskodott a pisze orrú szakács. Korán megöregszel, koma, ha mindenbe beleütöd az orrodat! – válaszolta dölyfösen Küsgergő, és kisietett a konyhából. Hamar fel a Fellegvárba, hátha László úr már mindenfelé kajtatja?! Elment a Nye Bojsza-torony mellett. Lepillantott a mélységben tovarohanó Szávára. Ebbe ugrott fejest augusztusban, amikor be kellett hívni a kereszteseket a zimonyi gyepről a várba. Végigborzongott a hideg a hátán. Akkor szándékosan, mindenütt kereste a halált. Bezzeg most nem tudna ígérni senki sem akkora szakajtó aranyat, amiért ebben a percben leugrana a fortyogó örvénybe! Visszatartaná Kisanna, aki olyan forró szerelemmel várja Dunaszentandrásra. Siet tovább a nagyház felé, s arra gondol, jövőre a Duna közepén terpeszkedő szép kis szigetre építtet kényelmes házat. Ha török vész közelít, és ő véletlenségből éppen oda van valahova, Annácska csak beugrik a kicsivel egy csónakba, és már biztonságban is van. Azt a meredek partú szigetet tíz ember megtartja, ha egész ármádia is támadja.
Úgy elgondolkodik, majd elsodorja a folyosó fordulójában kíséretével váratlanul felbukkanó királyt. Végigsuhan rajta a pillantása. Né, milyen puffadt a képe, mint egy dinnye! Milyen táskás a szeme alja, akár az öregasszonyoké, akik már száz tavaszt is láttak! Pedig a király húszéves, ha megvan, úgy mondják, csak hát a nagybátyja, a vörös gróf szántszándékkal megőrölte szegényt: korán rákapatta italra, nőre, kábítószerekre, attól ment ennyire tönkre ez a szerencsétlen. De hát: az ő dolga, hiszen aki nem akar táncolni, nem megy el a vigalomba! Én mondom majd a missát, felséges uram! – dünnyögte hízelgőn Rozgonyi Raynáld, a köpcös, kövér kalocsai érsek. – Teérted fogom felajánlani a mai misémet! Köszönöm, érsek uram! De a nagybátyám hol lehet? Ma még nem is láttam! Máskor mindig ő szokta behozni arany tálcán az első kupica pálinkát.
– Ulrik urat ne féltsd! A gróf úr okos ember, tud vigyázni magára! – felelte az érsek törleszkedő mosollyal, felpúpozva a hátát, akár egy doromboló macska. Küsgergő a falhoz lapult, hogy el ne sodorja a hízelkedő úri horda. Egy léhűtő a könyökével így is megsodratta a gyomrát. Nem tudsz vigyázni, ostoba parasztja?! – sziszegte a kócbélű alak. Küsgergőt elöntötte az indulat, utánanyúlt, megmarkolta a fickó mellén a gúnyát, fél kézzel feltolta a falra. Mit mondtál? – kérdezte csöndesen, szinte szomorúan, és két akkora pofont kent le a kinyalt-kifent ficsúrnak, hogy mindjárt ki köpte a pirosat, s az orra vére is megeredt. – Ismételd meg, amit mondtál, te aljas tányérnyaló! Tüstént kieresztem a lelkedet! De hiába mondta, mert a léhűtő elájult már az első pofontól. Leeresztette a földre. Kettényaklódva, előrebukott fejjel úgy ült ott, mintha halálos részeg lett volna. Arra jött egy szolga, annak a gondjára bízta, és sietett tovább. A várkapitány szállása előtt üres volt a folyosó, de zengett minden, úgy pöröltek odabent. Ketten lehettek a szálában, és Küsgergő azonnal megismerte a hangokat: – Áhá! Ez a rekedt rókaugatás a vörös grófé! Ez a szép, zengő vastag hang pedig László úré! Éppen olyan, mint volt megboldogult apjauráé!… Hű, itt nem babra megy a játék! – Azt hiszed, Ulrik úr, nem ismerjük mocskolódásaidat? – Álnok fecsegés! Állíts csak egyetlen tanút is, aki ellenem vallhatna! – Nem kell ide tanú! Már az egész ország tudja, hogy te mindig azt kárálod őfelsége fülébe, hogy mi királyi trónusára törünk! Hogy le akarjuk ütni fejéről a koronáját, de az se baj, ha a feje is benne van, igaz?! – Ej, de feledékeny lettél, szende úrficska! Hát nem a szentéletű Kapisztrán atya terjesztette úton-útfélen, hogy királyi korona vár a Hunyadi fiákra? Akkor miért nem tiltakoztatok ellene? – Mert minden épeszű ember tudta, a szentatya csak beszél a vakvilágba, csupán hízelegni akart a barátjának: az apámnak! – Ah! Még megtudom a végén, hozzád járnak jámborságot tanulni a birkák! Tedd a
szívedre a kezed, és úgy esküdj! Igazán nem akarsz király lenni? – Az kiabál, akinek a háza ég, Ulrik úr! Felőlünk a király békén alhat! De te a trónra törsz, mindenki tudja! Nyomorult vörös róka! Miért nem elég neked Stájerország és Karintia? Miért akarod megkaparintani még Magyarországot is ráadásnak? – Elhallgass, átkozott fattyú, mert mindjárt torkodra fojtom a szót! Mit képzelsz, meddig hagyom még, hogy sértegess?! – Azt hiszed, Ulrik úr, nem tudom, miért jöttél ide? Hogy a vérünket onthasd! Mert a trón fele vezető úton már csak a két Hunyadi fiú az akadály! Bizonyítékom van rá, hogy meg akarsz öletni bennünket! Szemenszedett hazugság! Egyetlen szavad sem igaz! – Igazán? És ezt a levelet ki írta Brankovics György úrnak, amelyben bizonyos csudálatos labdákról ejtesz szót, nagyságos uram? Te nyomorult, vörös sátánfajzat, hát még most is tagadsz? László Cillei elé csapta az elcsípett levelet. – Hamisítvány! A deákod írta! Az a szemét öcskösöd diktálta, hogy hamis bizonyítékkal bevádolhass! – Gyáva hazug vagy! … – Küsgergő döngő lépteket hallott és László úr heves kiáltását: – Gyere be, fiam! Vágd Cillei gróf szemébe, hogy hazudik! J–a– a–a–j!…
Küsgergő nem tétovázott tovább, feltépte az ajtót, és szörnyű dolgot látott! Cillei kivont karddal támadta László urat, akinek annyi ideje sem volt, hogy kiránthassa oldalán függő könnyű kis tőrét. Felemelt karjából és domború homlokából már dőlt a vér. – Ej, hát legyen már vége ennek az ostoba játéknak! Egyikünknek meg kell halnia, s istennek hála: nálam van a kard! – szisszent Cillei elszántan. Küsgergő berobbant a szálába, futás közben süvített ki hüvelyéből a kardja, s az utolsó pillanatban toppant a halálos csapásra huzakodó vörös gróf s a megtántorodó László úr közé. Szikrát rúgott a két penge, és Cillei szeme egy minutumra fennakadt, mintha azt mondta volna, erre nem számítottam! De Küsgergő akkor már a könyökével mellbe taszította, hogy a vörös gróf a szemközti falig bucskázott. Azon is ajtó volt, s az az ajtó is felpattant, azon meg Szilágyi Mihály uram rontott be kivont karddal, többedmagával, hátul a Tülökorrú kiáltozott: – Megöli a bátyámat!
Küsgergő látta, baljósán felcsillan Cillei szeme. „Menekülni akarsz?!” Nem hitte volna, hogy ilyen jól vívjon ez a pipogya szoknyavadász! Egy vágás, kettő meg még egy,
táncolnak a pengék, mint a tündöklő villámok, aztán védhetetlenül lesüvölt Küsgergő dömöcki acélja, és megdöbbenve érzi: ártalmatlanul leperdül Cilleiről! Mintha bazalttömbbe döfött volna! – Vigyázzatok! Páncéling van rajta! – kiáltotta Küsgergő, és veszett düh öntötte el minden porcikáját, mert fölröhögött a vörös gróf, hogy titka kipattant. Érződött rajta, bízik benne, sikerül utat vágnia a folyosóra, onnan a kápolnába, a király oltalmába, és míg veszettül forgatta pengéjét, már a szavakat fogalmazta: „Felség! íme! A bizonyság! Lám, merő vér vagyok! Ezeket a halálos csapásokat a te szívednek szánták a gaz Hunyadi fattyak! Még mindig tétovázol? Nyakaztasd le őket! …” Hanem bajba került, mert ha ő jól vívott, akkor Küsgergő csodálatosan forgatta a pengét. A vörös gróf néhány minutum alatt magatehetetlenül beszorult a sarokba. Élve fogjam el, uram? – kiáltotta Küsgergő remegő indulattal, miközben érzi: penge süvít el a lába mellett, és belehuppan Cillei combjába. Felordít a vörös gróf, mert a kard elmetszi az ütőerét, és vastag sugárban fröcsköl ki fekete ördögvére. És míg Küsgergő sakkban tartja, az elébbi kard másodszor is belemélyed a gróf hasába, épp a páncéling széle alatt. Küsgergő mesteri vágással kirepíti a kardot Cillei kezéből. Csörren a vas a kövön, a vörös gróf mind a két kezével sebéhez kap, szeme kétségbeesetten kitágul. Legyetek … át-ko-zottak!… – lihegi eltorzuló orcával, amelyre kiül a halál iszonyú ijedelme. Az eltört lábú lovak szemében látni efféle parázsló borzadályt. Aztán Küsgergőt oldalra sodorják, és egy goromba, súlyos, zsoldos lovaskard szinte sírva átszeli a levegőt, és Cillei feje a kardja mellé koppan. Szilágyi Mihály megvető fintorral rúgja arrébb. – Szörnyeteg! – morogja undorodva. – Rothadt állat! …Küsgergőhöz fordul: – Derék ember vagy, fiam! Ó! A fekete lovag! Ne félj, majd gondom lesz rád! – öleli át fél kézzel a boldog Küsgergő vállát. Valaki a vérző László urat az asztalhoz támogatja. Szilágyi Mihály ellép Gergő mellől.
Borbélyt! Borbélyt hamar ! – kiáltozza. Ketten is lódulnának, Küsgergő megismeri őket. Kanizsai László uramat és Nagy Simont. Egy lépést se mégy, Nagy uram, sehova! – csattan fel Mátyás. –László! Azt tanácsolom, azonnal eridj a királyhoz! A kápolnában megtalálod! Ugyan eszedbe ne jusson megmosakodnod: a sebeket Cillei Ulrik ütötte rajtad, kiöntött véred ártatlanságod záloga! Hogy Ulrik úr kezdte a gyilkolódást! Megyek már, Matykó! De jó, hogy itt voltál! – susogja László úr a vérveszteségtől esetten. A levélgurigát az asztalon hagyja, Mátyás felkapja, utánasiet, a kezébe nyomja. Ezt feltétlenül vidd magaddal! Ezzel igazolhatod, mi miatt került sor köztetek kardrántásra! László sápadtan visszamosolyog rájuk a küszöbről: Matykó! Ha ez a legény nincs, én már nem élek! Nem feledkezem meg rólad! Örülök, hogy ilyen derék familiárisaink vannak!
– A gurigát Mátyás felé emelte picit: – S hogy ilyen bölcs öcsém van! – Kanizsai László és Nagy Simon két oldalról belekarolt. Te nem mégy velük, Mihály bátyám? – fordult Mátyás Szilágyihoz. Még csak az hibádzik! Dühömben én mindjárt a királyt is levágnám! Isten őrizz, akkor oda ne menj! Nem szeretnék gyönyörködni Nándorfehérvár második ostromának látványában! Menj, Mihály bácsi, és mindenesetre tartsd készenlétben a katonákat! Küsgergő csak ámul: az a nagy bajuszú, böhöm magyar nagyúr hogyan engedelmeskedik ennek a nyápic, nagy orrú mitugrásznak. A hangjában van valami, amire mindenkinek egyszeriben mozdul keze-lába, hogy a fickó akarata szerint cselekedjék. Tűnődve bámulta: hogyan, mikor és miért fejlődött ki Mátyásban ez az erő?! Mert amikor néhány esztendeje képen vágta, semmi más nem volt meg benne a mostani Mátyásból, csak ez az istentelen hosszú tülökorra meg az a málé nagy szája. Most meg … mintha valahogyan nem is ugyanaz az ember lenne! Mintha kicserélték volna! Belekarol, és kifele vonja a folyosóra, fesztelen kíváncsisággal faggatva:
– Hát te megesküdtél talán, hogy mindig megelőzöl engem? Tudod-e, hogy nagyszerűen vívtál azzal a vörös latorral, koma? Engem is feltétlenül meg kell tanítanod arra az utolsó, lapos vágásra. Felpattan a kápolna ajtaja, a kisded víziorgona sípja lefonnyad, a miséző kalocsai érsekbe beléfúl a „Vére dignum est”, mintha tarkón vágták volna egy tízfontos tollas bottal. Felséges… uram! – zihálja László úr, és betántorodik a kápolnába. Az istenért, mi történt? – rikoltja hisztérikusan, talpra ugorva Árva László. – Csuromvér a homlokod! A… a vállad!.. . Ki ütötte rajtad ezeket a komisz sebeket? Tompán kondul László úr öregharang-hangja: Cillei Ulrik úr! Micsoda?! – retten meg a király a szívéhez kapva. – Min kaptatok össze? S a nagybátyám … hol van? Mintha a föld alól érkezne a válasz: Meghalt! Segélykiáltásaimra szolgáim berohantak, és… látva, mennyire megcsúfolt kardjával: levágták!… Úristen! – hátrál Árva László király az oltárhoz. – Amíg én békén… társalgok az… Úrral, ti… lemészároljátok egymást? Miért rántottatok kardot egymásra? Felség, hazudni nem szokásom! Nézd ezt a levelet, a nagybátyád keze vonása, rajta a pecsétje!… Nézzétek meg ti is, jó urak! Brankovics György úrnak írta! Hogy most jő Nándorfehérbe, ahonnan … két olyan labdát küld neki, amilyennel még … nem játszott soha szerb fejedelem! A gróf úr körömszakadtig tagadta, én
azt a szolgámat hívtam, aki a gonosz levelet elfogta – ezt itt! – mutatott a nyitott ajtóban ácsorgó Küsgergőre. Mért hívtad? Hogy vágja a szemébe: hiába tagad! Amíg elfordultam, a gróf úr kardot rántott, reám rontott, és… tekintsd meg vérző sebeimet, felséges uram!… Ha be nem rohannak szolgáim, már csendíthetnék értem a lélekharangot… Árva László megbűvölten meredt László úr alvadt vérrel vastagon elborított homlokára, felmetszett dolmányára, alsó karja mély sebére. Különös ember volt a királyka: mindig annak hitt, amit éppen látott, s mindig annak adott igazat, akivel éppen beszélt. Nagyon fáj?!… Sajnálom …, hogy így történt! – dadogta elfúló hangon, mert a kiömlött vér látása mindig mélységesen felkavarta – Te … úgy látom… igazán … nem tehetsz róla! … S ha egyszer a nagybátyám már… meghalt, a … a történteken változtatni úgysem … lehet… – A kezében tartott pergamentekercsre pillantott: – Hm, ez pedig kétségtelen a … bácsikám keze vonása … Tehát igazad lehet… Vajon miért akart nektek rosszat?! … – A dolmánya gallérját markolászta: – Ha egy kupa jó borotok volna… Abból, amit tegnap este ittam … – fordult el az oltártól, és gyengéden belekarolva László úrba, kifele vezette, szemét le nem véve egy percre sem annak sebeiről. Ott lépegettek el Küsgergő orra előtt, tisztán, téveszthetetlenül hallotta, amikor őfelsége azt mondta: – Ne aggódj, kedves hívünk! Majd adatok neked egy írást, hogy te ártatlan vagy nagybátyám halálában! Küsgergő meghökkenten tekintett a mellette álló Mátyásra, aki önkéntelenül elmosolyodott, és megvonta a vállát. – Nem értetted? Így van. Ha egyszer a király kimondotta, akkor a bátyám ártatlan! … Némán mentek egymás mellett az üresen kongó folyosón. – Úrficska – kezdte kedvesen Küsgergő. – Engedj engem haza! Isten látja a lelkem, hamar visszajövök, de… meg kell értened, háromhónapos menyecske vár Dunaszentandráson. Mátyás elmosolyodott. – Elmehetsz, mert megértjük vágyakozásodat. De megmagyarázzad neki, hogy még megboldogult édesapám felesketett téged familiárisunknak, és éppen ezért nagyon sokszor és sokáig leszel majd távol az asszonykádtól! Ha nem tetszik neki, írok a pápának, és ezen nyomban elválasztanak benneteket! Küsgergő megvakarta a füle tövét, és kényszeredetten mosolyogva bólogatott. – Ezt igazán nem mondhattad komolyan! Mondd, úrfi! Tudod te azt hogy milyen csuda komoly dolog a házasság? És hogy én …milyen boldogan élek Annácskámmal? Mátyás kis keserves fintort vágott: – Látod, én ugyanezt nem mondhatom el, koma. Én az apám és anyám parancsára feleségül vettem a vörös gróf lányát, aki az esküvőnk után három hónappal hirtelen meghalt! – Ezután komolyra fordította a szót: – Most pattanj lóra, és robogj haza! Azután
pedig azonnal vágtass Temesvárra, ahogy csak bírja az a szegény pára, és megmondjad édesanyámnak, odavisszük a királyt!… Rabságra?! Szamár vagy, koma! A királyt? A Hunyadi fiúk? Rabságra? Mulatságra! Meghívtuk vadászatra! De azért mindig jó az, ha egy-két ilyen kitűnően vívó emberünk kéznél van. Az Isten a tudója, mikor lehet megint szükségem a kardodra?! Ó, hogy duzzogott Annácska, amikor meghallotta, még jóformán haza se ért a férjecskéje, és már megint indulni készül. Elbújt a kis szobája sarkába, és sírósan megjátszotta: felhúzta az orrocskáját. – Haragszom, igenis, hogy nagyon haragszom rád! Még meg sem melegedett a szék alattad, és már újra itt hagysz! Ha lenne édesanyám, összecsomagolnám a holmimat, és azonnal hazamennék hozzá. De hát nincsen! Se anyám, se apám! Csak te vagy már énnekem egyedül széles e világon! Te meg folyton elkujtorogsz a vakvilágba!… Hol hozzábújt az urához, hol meg elhúzódott tőle, teljesen megőrjítve a boldogtalant, aki már azt sem tudta, mit csináljon. Végül is kifakadt: – No jó! Levelet írok Hunyadi Mátyásnak: ezennel visszaszolgáltatom a falvaimat, lemondok a familiárisságról! – És mit akarsz csinálni azután? Mit hagysz a fiadra? Szerezzen magának, ha valamit akar! Én itt maradok Dunaszentandráson, beállok újra halásznak. Nem adok neki pár évet, és én leszek a bokorgazda!… Annácska sírós haraggal kacagta: – Leszel ám! Ángyikád térde kalácsa, nem ám bokorgazda Dunaszentandráson ! – De hisz … te akartad! Vagy nem jól hallottam? – Akartam, akartam!… Mit jelent az, hogy én akartam?!… Kíváncsi vagyok, hogy te mit mondanál az uracskádnak, ha az én helyemben volnál!… Ez a legnagyobb bajotok nektek, férfiaknak, hogy nem tudjátok beleélni magatokat a feleségetek helyzetébe! Tudod te azt, hogy milyen rettenetes egyedül átvészelni – nélküled – egy egész napot? S még csak azután következik el a végtelen éjszaka! Idebújok a kerevet sarkába, alám húzom a lábamat, magamhoz szorítom a párnámat, mintha csak te volnál, de hiába forrósodik át, látom, tudom, érzem, hogy – sajnos! – nem te vagy… Csak a párna! Csak a párna!… „Istenem, édes jó istenkém, Küsgergőm, szerelmetes párom, merre vagy?” – csúszik ki a számon, és … álomba sírom magamat… Rossz vagy! Olyan, de olyan gonosz vagy, te édes, te jó, te egyetlen, te drága … Pattog a csontszáraz, vastag uszadékfa hasábja a szabad kandallóban: csupa tündöklő, szikrázó aranycsillagocska az egész asszonyház. Lassan elcsendesedik Annácska panaszos szipogása is. Árva László ujjongott: – Én vagyok a földkerekség legboldogabb embere! Elvesztettem egy iszonyú gonosz
nagybácsit, s találtam helyette egy nagyszerű, igaz barátot! Az Isten ujja volt, hogy embered Ulrikot megölte! Úgy érzem, most szállt el a lidérc a szívemről! Most már tudom, eddig nem is voltam se király, se ember: mindent ő csinált helyettem, az én nevemben! Istennek legyen hála, hogy az utolsó pillanatban felnyitotta a szemedet! – hajtogatta László őszinte örömmel. – Hogy most már magad is látod, kettőnk közül ki akart igazán jót neked … Árva László csillogó szemmel ragadta meg a Hunyadi fiú karját: – Ezt már nem is kell mondanod! Tudom, te nem egyszerűen a barátom, hanem a… a testvérbátyám vagy nekem! Érzem, hogy sugárzik felém mélységes, őszinte szereteted. Mondd! Mivel bizonyítsam be, hogy én is igazán szeretlek? – Gyere el velem Temesvárra, és nyugtasd meg édesanyámat: igazán nincsen oka aggodalomra, nem forralsz bosszút ellenem… – Én? Bosszút? Teellened? – megfogta László csuklóját, s mint ha a rabja lenne, kivezette a folyosóra. – Raynáld úr! Herr Lamberger! Azonnal fogassátok be a hintómat!
Meghökkenten meredt rá a két udvaronc, mintha nem akarnának hinni a szemüknek. – Mit bámultok rám ilyen ostobán? Ebéd után azonnal indulunk Temesvárba! Te-mes-várba, nem értitek?! Gyerünk már, lóduljatok!… Gara László álló nap tombolt, az öklét rágta, a kupákat csapkodta dühében a falhoz. A vörös grófot pocskolta: – Szerencsétlen barom! Mint mindent, ezt is elkapkodta! S nem elég, hogy őt a kukacoknak adták – a királyt a Hunyadi fattyak fogságában hagyta! Napokig ücsörögtek a Duna partján az őszi esőben ázó, hirtelen fölvert sátortáborban, de csak nem akart megszólalni a Nye Bojsza kerengőjén a király útnak indulását jelző harsona. – Hidd el, már nem is él a királyka sem! – rakta a tüzet Lindvai Bánfi Pál. – Eloltották azt a kis hülyét is, azért nincs róla semmi hír! Fogd be a szád, mert beléd vágom a dákosomat! – morogta rézveresre gyúló arccal Gara nádor, – Még csak az hiányzik, hogy egész nap a te ostoba károgásodat hallgassam! — Felhajtott egy kupa erős fehér bort, és az ajkát beharapva tűnődött: – Mit lehetne csinálni? Hogyan lehetne bejutnunk a várba? Bánfi Pál kárörvendőn felröhögött: – Ami nem sikerült Mohamed szultánnak három hét alatt, három százezred magával, az majd sikerül Gara László uramnak, negyvenezer nyomorult német vasassal! Ne nevettesd ki magad, nádor uram! Gara keskenyre sunyta apró, véreres szeme héját, és magában ezer aranyat ígért Szent Antalnak, ha még ma megfojthatja ezt a buta barmot.
Országh Mihály, az udvarmester csitítgatta őket: – Miért marcangoljátok magatokat, urak? Miért gondoltok mindjárt a legrosszabbra? Az eszetekbe sem jut, hogy az is lehet: nagyon jól érzi magát, azért marad ilyen sokáig oda a király?! – Mihály, Mihály! Jól érzi magát? Abba a várba zárva, amelyben gonosz bérgyilkosok lemészárolták a nagybátyját? Erre már kirúgta a széket maga alól Guti Országh uram: – Ne nevezd még egyszer bérgyilkosoknak a Hunyadi fiakat, mert tüstént reád borítom az asztalt! Aki őket gyalázza, engem is gyaláz! Ehhez tartsd magad! – Megbiccentette a fejét, és kiment a nádor sátrából. Csakhogy kimutattad végre a fogad fehérét, ostoba vén állat! Nem árt, ha az ember ilyen nehéz időben tisztán látja: ki a barátja! – Bánfi Pálra nézett keményen villanó pillantással: – No, Lindvai Bánfi! Te nem mégy utána? Hát te, Újlaki Nikola?! Nem mozdul tok ti sem, híres Rozgonyiak?! – Lacus! Ha jót akarsz, békén hagyj! – mordult fel Újlaki Nikola, mint vasrúddal megkurkált oroszlán. – Énvelem még te sem szórakozhatsz! Mi az Úristen ütött beléd, hogy a legjobb barátaidba ereszted a karmaidat?! – Aggódom a királyomért!… Már ez is baj? Megvadul az ember, hogyha látja a fancsali orcátokat! Lógatjátok az orrotokat, ahelyett, hogy meglódulnátok, és kifüstölnétek ezt a koszos rókalyukat! Vagy azt hiszitek, rá merne lövetni Hunyadi Lackó az ország nádorára? Meg az erdélyi vajdára?! Ugyan! – mordul megint Újlaki Nikola bosszúsan legyintve. Hát akkor? Mire vártok? Amíg kést üttetnek a király oldalába is a Hunyadi fattyak? Akkor ugrik be egy szolga a sátorba: – Felhúzták az „orgonát”, nagyságos uram! Valamennyien egymást letaposva kirohannak a szabadba. S mit látnak? Ott jő vidor mosolygással a király, jobbról Lászlóba, balról Mátyásba karolva. Orcája megtellett, kisimult a szeme alja, a szolgákat szuttyongatja nagyokat kacagva: – Hogy tartod az ernyőt, te, te istencsapása? Az eső mind befolyik a nyakamba! – Aztán észrevette a várkapu előtt leesett állal álló, bámuló nádort, vajdát s a német grófokat. Vidáman kiáltotta oda nekik, mint aki báli vigadalomból érkezett: – Jó reggelt, jó reggelt! Hogy vagytok mindig, urak?!
III. FEJEZET,
amelyben Küsgergő csuda dolgoknak válik fül- és szemtanújává. Látja, hogyan dorbézol a magyar király, majd hogyan teszi le a hamis esküt az oltáriszentségre tett kézzel. Még nem is sejti, hogy emiatt mennyit kell ismét lovagolnia
Egy percre nem maradt a királyka négyszemközt a nádorral, bárhogy is akarta kicsikarni a bizalmas beszélgetést Gara László uram. Újlaki már félt, hogy ezt a vérmes természetű frátert menten megüti mérgében a guta. – Nem jó úton jár kigyelmed! – csóválta a fejét az erdélyi vajda, hosszú, formás lába szárát egymáson keresztbe vetve. Tudta, hogy az örökké robbanó, fortyogó indulatok által fűtött nádort ingerli, bosszantja az ő végtelen nyugalma, közönyössége, tehát még el is túlozta higgadtságát, megfontoltságát. – Ha a medve nem jő ki a füsttől, meg kell várni, amíg az éhség kihajtja a barlangjából. – De a király nem medve, Nikola! És itt van kartávolságnyira tőlem, és én mégsem tudok két szót váltani vele! Bele kell őrülni ebbe! – ordította Gara nekiveresedve, és tehetetlen dühében öklével úgy orrba vágott egy ajtónállót, hogy a szerencsétlen meg sem nyikkant, csak elterült. Féltek tőle társai, hogy a nádor elméje hirtelen elborul, kardot ránt, és levágja valamennyiüket. A szolgát elvitték, s súlyos csönd szakadt rájuk a temesvári kastély szobájában, mint koporsóra a föld. Újlaki Nikola hallgatott, s maga elé nézett. Féltette a nádort a gutaütéstől, hiszen legerősebb szövetségese hullna ki a csatasorból véle; ugyanakkor boldog is lett volna, ha Gara hörögve a szőnyegre bukik, és kileheli fekete lelkét: hiszen legádázabb vetélytársát állítaná félre útjából az ég. Hallgattak komoran, mint halott a koporsóban. Odakint a kastélyban pedig nagy lánggal lobogott a vigalom tüze. A király belevetette magát a vidám, harsogó emberforgatag közepébe, naphosszat ivott és táncolt, és a kalocsai érsekre rákveresre főtt arccal ráordított: – Vén farizeus, eredj a pokolba! Egyszer vagyok fiatal, egyszer élek! Leesett a kezemről a béklyó, hadd élek, barom!… Addig aludt a király, amíg a kocsi kivitte az erdőre, és beállt a hajtók közé, várva, kicsörtessen elébe a gyönyörű agancsú szarvasbika a tisztásra. Napok óta tombolt a király, egy percre sem józanodva ki; akarta, hogy röpítse a mámor, mint belefordult fatörzset a Duna. Napközben jó volt, hiszen látta László urat, becsületes, pirospozsgás arcára rá volt írva igazsága, ártatlansága. Ám éjszaka, amikor magára maradt, a szoba sarkából előbújt Ulrik báró véres árnyéka, és görcsös, hosszú ujja vádlón reámeredt: – Átkozott légy, gonosz fattyú! Bosszulatlan hagyod nagybátyád halálát!
Menekült, nem akart egy pillanatra sem egyedül maradni a szörnyű látomással. És bujdosott a nádorék elől is, mert tudta, azok azt akarják, üssön oda, vaskesztyűs ököllel, ő pedig csupán egyet akart: elcsituljon végre lelkének iszonyú háborgása. A muzsikások, szakácsok, étekfogók, pohárnokok álltó helyükben aludtak, mint a mor-moták. Ha szóltak hozzájuk, bambán bólogattak, igen, igen, és aludtak tovább. – Talpra hé, talpra! – rugdosta őket a király, s amikor nem sikerült életet verni beléjük, lerogyott egy székre, keservesen zokogott, és öklével döngette a halántékát: – Nyomorultak! Miért nem pattantok? Nem látjátok, hogy a véres árny ujja reám mutat? Egy kamarásnak egy marék aranyat adott, mert az őrjítő álmos-ságából felríva, észbe kapott, és kirántott karddal hadonászva a folyosón végigkergette a láthatatlan árnyat: – Eridj a pokolba, kísértet! Hagyd békén a király urat! Arra eszmélt Árva László, hogy egy barna csuhás franciskánus szerzetes áll mellette, csöndesen pergetve olvasóját. – Aludtam?! – akart felugrani a király, de a barát szelíd erőszakkal visszanyomta a helyére: – Aludtál, uram! Szépet álmodhattál, mert mosolyogtál álmodban, uram. – Atyám! – szorította magához felgyúló lelkesedéssel a pap kezét,– Egy pillanatra anyámat láttam! Felém bólintott mosolyogva! – Bizonyára jelt akart adni neked, uram, hogy helyesen cselekedtél, amikor megbocsátottál az ártatlan Hunyadi fiáknak. Jó lenne, ha eljönnél a kápolnába, és hálát adnál álmodért az Úrnak! Ott találkozhatnál a Hunyadi fiak aggódó édesanyjával, jó lenne, ha szegény nagyasszonyt végre megnyugtatnád királyi szavaddal. Méltó cselekedet lenne hozzád, felséges uram! Ki vagy te, ezerszer áldott atya?! Az Úr legszerényebb szolgája, Veronai Gábor, Hunyadi özvegyének gyóntató káplánja. Alig érték utol, úgy rohant a királyka a kápolnába. Halkan zengett az orgona, ahogy az alkonyi erdő gallyai között szokott muzsikálni a szél. Árva László feltépte az ajtót. Az oltár előtti térdeplőről sudár, őszes szőke, talpig gyászba öltözött hölgy emelkedett fel. Jobbján László úr, balján Mátyás állott. A padok között híveik, a most érkezett Küsgergő is. Akaratlan a kardjához kapott, mert azt hitte, ellenség tör orvul a kápolnára. – A király! – mondta átszellemült arccal a feléje lépő László úr. – Az édesanyám! Szilágyi Erzsébet le akart térdelni Árva László elé, hogy köteles módját megadva tárja elébe nagy kérését. A királyka nem engedte, a térdre ereszkedő özvegy két könyökét megragadva ismét talpra állította. Kamaszos hevességgel forrón magához ölelte, gyengéden az első padhoz vezette, és lázas hadarással ömlött a szó belőle: – Tudom, mit akarsz mondani, éppen ezért nem is kell semmit se mondanod! Minek nézel engem? Őrjöngő gonosz fenevadnak látszom, aki szét akarja marcangolni gyermekeidet? Miért kellene ezt
tennem? Hiszen ártatlanok mind a ketten! Erről magam is meggyőződtem! Vagy úgy gondolod, hogy éppen én nem ismertem volna lator nagybátyámat?! Jól tudom, hogy ha le tudta volna vágni fiadat, utána én következem!… Hölgyem, minden tagod reszket! Miért félsz? Kitől rettegsz még mindig? Mivel nyugtathatnálak meg egészen? Te kedves szentatya! Nyisd fel a tabernákulumot, vedd ki a szakramentumot, és tartsd ide elém! Veronai Gábor ugrott és megtette. Árva László ráhelyezte az aranyszakállú ostyatartóra izgága ujjait, majd görcsösen megmarkolta, s tágra nyílt szemét a mennyezetre szegezve dadogta: – Esküszöm… esküszöm az élő Istenre … az Isten fiának öt szentséges sebére … A … a könyörtelen Szentlélek Istenre … Nagybátyám halálát… elfelejtem … elfojtom heves keserűségemet … megbocsátom súlyos sérelmemet… Szilágyi Erzsébet felsírt: Arra esküdj, felség, hogy … nem is bosszulod meg! Megesküszöm az oltári szentségre, Krisztus urunk keresztjére, a Boldogasszony méhének titkára: nagybátyám megöletését soha és semmilyen szín alatt nem bosszulom meg! Isten engem úgy éltessen! Úgy éltessen … – hebegte lázpirosra gyúlt arccal, és szentül hitte is, amit hadart, hogy úgy lesz. A parányi kápolnába Cillei véres árnyéka nem fért be. Özvegy Hunyadiné felsírt a szívéből kiömlő örömtől, és anyai szeretettel ölelte magához a királykát, akinek egyszerre kibuggyant a könnye. Amióta csak emlékezett, pénzen vett dajnák húzták magukhoz, akik pénzt akartak tőle vagy ékszereket. Szilágyi Erzsébet asszonyi testének érintése úgy eltöltötte meghatódottsággal, hogy sírni kezdett a felindultságtól, mint egy gyermek. Lehet, az édesanyja jutott az eszébe, akit alig ismert. – S hogy lássad őszinte szeretetemet, téged édesanyámmá, fiaidat ezennel testvéreimmé fogadom! Nekem lesz az egész világon a legszebb édesanyám és a legderekabb két testvérem! – susogta elérzékenyülten, majd megragadta a szakramentumot, hevesen megcsókolta, aztán Hunyadiné elé tartotta: – Rajta! Most te is csókold meg, anyám! Testvéreim! Most ti következtek! … Nem mondta senki az orgona mögött ülő deáknak, magától rázendített a Te Deum laudamusra, olyan hevességgel, hogy a színes ablaküvegszemek táncolni kezdtek az ólomkeretekben. A királyka úgy érezte, megfullad a csöpp, levegőtlen helyiségben. Belekarolt a gyönyörű özvegybe, és kisietett onnan kíséretestül. A nagy ebédlőszálába érve, türelmetlen mozdulattal szinte letépte Hunyadiné földig érő sűrű gyászfátylát. – Minek ez? Minek ez? – kiáltotta hisztériásán. – Kit gyászolsz? Férjedet?! Minek? Minek? Hiszen Hunyadi János nem halt meg! Csak felment az égbe, s ott ül most Krisztus király oldalán, és uralkodik, vele együtt ítélkezve elevenek és holtak felett… Ott ül, és lát minket, lát engem, és tudja, igazat
beszélek, igazat érzek. Ő helyeselne nekem, amikor azt mondom: örömünkben nem sírnunk, gyászolnunk, hanem vigadnunk kell! El a gyászruhákkal, anyám! Szolgák! Ládáim telve drága bíborköntösökkel: anyám és testvéreim azokba öltöztessétek! Vigadni akarok annak a derék embernek a házában, aki Magyarországot megtartotta az anyaszentegyháznak és – nekem!… Akinek köszönhetem, hogy még mindig király vagyok, és nem falaztak be a bécsi kriptába. És áll a temérdek ember a kápolna körül. Gara, a nádor, Újlaki, az erdélyi vajda, alsólindvai Bánfi Pál főajtónálló, Buzlai László főpohárnok, Holczer Konrád, az osztrák tárnokmester. A padlót nézik meg a mennyezetet, ájtatosan forgatva szemüket, mint az alamizsnát váró koldulóbarátok. Mi mást tehetnének? Jó képet vágnak ennek az elméjében megháborodott alaknak a szédült locsogásához. Hagyják, csak hadd mondja. Itt úgysem tudnak vele értelmesen beszélni, kinyitni a szemét, hogy a vesztébe rohan, ha ezekre a vipera-fajzat Hunyadi fiakra bízza az életét. És akinek cseppentő csepp magához való esze van, itt nem is nyitja ki a száját. Lám, a király nagybátyját is egy szemvillanás alatt levágták, még annyi időt sem hagytak neki, hogy segítségért kiáltson! Állni kell, várni birkatürelemmel, mosolyogni, másra gondolni, miközben viszket a kardjuk markolatán a tenyerük. Különösen Gara László szenved. Ő a leghevesebb természetű köztük. Szemben áll vele Anna, a lánya, ennek a lingár Hunyadi Lászlónak az oldalán. Elgyűrűzött mátkája a gazembernek: nem lehetett bírni vele, beleszeretett ebbe a langaléta zsiványba. És ez az egy, ami egyelőre béklyót ver még a nádor kezére: ez az egy lánya van, ez az egyetlenke, a szeme fénye, és még beszélni sem tudott vele; egy percre sem hagyja vele négyszemközt az a ravasz vénasszony, Szilágyi Örzsébet! S a nádor a szakramentumra merne esküt tenni, hogy a leánya – a Hunyadi kölyöknek adna igazat! S elhiszi, egy szóra, hogy Cillei rántott először kardot, László úrfi csak védekezett, s hogy dicső vőlegényének esze ágában sincsen ártani a királynak! Nagyon nehéz a helyzete mindenképpen! Hiszen elgondolandó: ha a fickó felteszi a koronát a fejére, a veje lesz a magyar király! S bizonyos, hogy él-hal Annáért az a gonosztevő, s álmodni sem tudna Anna olyat, amit Lacus azonnal ne teljesítene! No és… akkor mi lenne, ha… ha az ember a megboldogult Cillei Ulrik útját járva… ravaszul, ügyesen úgy keverné a kártyát, hogy ez a kis majom királyka mielőbb kiszenvedjen? Hasist, dajna fehérszemélyeket, italt tudok adni neki én is! Nincs már sok hátra ennek a káka-bélű fickónak: nemsoká megölik a szenvedélyei. Eszelősen eltúloz a szerencsétlen mindent. Teljesen tönkrementek az idegei. Ha éjszaka felriad Budán, mondjuk, megjelenik az ágya mellett egy véres szellem: meglükken az agya, és… azt csinálhat vele az ember, amit akar. Nyugalom, nádor uram, biztatja magát birkózva forrongó, tiltakozó szenvedélyével, ezt a kis időt kell csak kibírnod nyugodtan. Budán már neked nyílik a rózsa! És Anna is csak nőszemély, bármilyen súlyos csapás is érné, majd csak kiheveri. Új ruhák, ékszerek, utazások, vadászatok, fényes izgalmak! Mind-mind kitűnő búfelejtető! Hát még ha … király lesz belőled, nádor uram! Tudod, hány királyfi jő el a világ végéről is megkéretni csudaszép lányodat?! … Pedig milyen jó lenne, ha az ember csak odacsíptethetne a szemével a cseh martalócnak: Giskra Jánosnak vagy Thuróczi Benedeknek, Pálóczi Lászlónak! Egyik sem tétovázna szemhunyásnyi időre sem: azonnal beleütné a hidegvasat Lacus úrfi szívébe! És mindjárt
megoldódna a problémák nagyobbik része. Hiszen csak ez a két gazember tarthatna igényt rajta kívül a koronára, ha… Ha, mondjuk, a királykának valami… váratlan baja esne?!… Istenem, minden mennyivel egyszerűbb lenne! Csak ki kellene venni a vén hülye esztergomi érseknek a reszketeg kezéből a koronát, és felillesztenie a tulajdon fejére! Térdre! Mindenki térdre előttem! S ehelyett itt kell állnia, tétlenül végignéznie ezt a nyomorúságos komédiát, ahogy Szilágyi Örzsét meg Annát és kíséretüket sírós kacagással kihántják a gyászos ruhákból, és felöltik rájuk a király ajándékozta bíborarany gúnyákat. Istenem, de szép ez az átkozott Szilágyi Örzse! Még mindig szebb, mint a te tizenkilenc éves virágszálad, Anna, pedig még a nyolcvanéves esztergomi érsek, Szécsi Dénes is felüti a fejét, ha a Gara lány belép a szálába! Hogy falja a szemével a királyka a tarka ruháktól hirtelen kivirágzó özvegyet! … Azt sem tudja, hogyan járjon a kedvében. Jobbjára ülteti, a királyné helyére! Akárki mérget vehetne rá, hogy ha nem lenne jó harminc esztendővel idősebb nála Örzsébet, feleségül is megkérné! Gondol egyet, és szót kér, aranykelyhe oldalát kése fokával megcsöndítve: – Kedves híveink!… Hunyadi László testvéremet… ezennel kinevezem… főlovászmcstercmnek! Zúg a taps, az éljen. S nem lehet megállapítani, ki pirul jobban: Szilágyi Örzsébet vagy sudár legény fia, László … A királyka részeg, mint a csap. A tárkonyos őzgerinc után megint fölemeli a kezét, mire zenét, ittasan hahotázó vendégeket a kamarások menten lepisszegnek. – Kedves… híveink… Nagyon szeretném, ha … ha valahogyan, de … ki tudnám mutatni… az én László testvérem iránt…érzett… őszinte szeretetemet! Ezennel tehát kinevezem … az ország főkapitányának! Anna mindenről megfeledkezve kedvese nyakába borul, és mindenki szeme láttára úgy szájon csókolja, hogy keresztbe ugrik a boldog László szeme. A részeg társaság úgy vivátoz, hogy a józan nézelődő dobhártyája majdnem bereped. Küsgergő a falat támasztja, s mellén két karját összefonva figyeli a dáridózó úrinépeket. Ez a dolga, Örzsébet nagyasszony erre kérte meg. Nyitva kell tartania a két szemét, s ha valaki italosan összeszólalkozna a szomszédjával, vagy szándékosan zavart, felfordulást keltve fegyverre kapna, megbontva a békés asztalt – azt kezelésbe vegye. Nem mer, dehogyis mer ezek közül egy is nyíltan fegyvert ragadni! Még halálos részegen böfögve sem. Pénzt adna mindenik szívesen valami szemes, ügyes bérgyilkosnak, rábökve erre vagy arra, ezt szúrd le! Különbség alig-alig van közöttük, tán csak a ruhájuk színe, az alakjuk meg a viselkedésük. Olyik hangosan ordítva nótázik, öklével verve az asztalt, a másik fele sunyi vigyorgással az asztal túlsó felére mesél disznó anekdotákat, elharapva félig a jelenlevő nők miatt az ocsmány kifejezéseket. A harmadik fajta világgyűlölő fekete pofával, elnehezedett tökfejét két öklére támasztva kupájába mered, nem tudván eldönteni, még igyon-e egyet, vagy kitántorogjon hányni, apródja tenyerébe hajtva fejét. Már mindenik okádott, nem is egyszer, Garát meg Újlakit kivéve. Ezeknek nem árt meg az ital akkor sem, ha egy hétig
egyfolytában vedelnek. Küsgergő rajtuk pihenteti a szemét legtöbbet. Látja, sokszor rebben egymásra a pillantásuk. Mintha csak azt néznék: „Élsz még? Ó, bár nyuvadnál meg, itt azonnal!” Förtelmesen utálhatják egymást, az arcukra van írva. Újlaki utálja Garat, amiért kiharcolta magának a nádori széket, őelőle orozva el gáládul az ország legmagasabb méltóságát. Gara meg nem szenvedheti Újlakit, mert több birtokot harácsolt össze, mint ő, s azzal dicsekszik, hogy az első Gara náluk volt disznópásztor, s a nádor azért nem eszik disznóhúst, mert a régi szolgasorsukra emlékezteti. S most különben is mindegyik nagyon helyezkedik: a sorból kibukott Cillei helyét szeretnék mindketten elfoglalni. Nagy ujjhúzás folyik a színfalak mögött. De legszívesebben mind a két nagyúr Árva László helyébe telepedne. Így aztán nem tesznek soha egy lépést sem egymás nélkül, nehogy a másik arasznyi előnyre tehessen szert a trón fele vezető úton. Mátyástól tud Küsgergő minden ilyen érdekességet. A fiatalembernek nagyon jólesik a nagyasszony és két fia kitüntető szeretetének fényében sütkéreznie. Azt érzi, amit kicsiny kölyökkora óta hiányolt: hogy szeretik, hogy ő is valaki másnak a szemében. A nagyasszony szeme gyakran feléje rebben, és kedves mosollyal biztatja: édes fiam, csak tartsd jól nyitva a szemed! Ha te nem vagy, a vörös gróf eloltotta volna a nagyobbik fiam gyertyáját! Áldott legyen a neved. Olyan tündéri levelet íratott Annácskának – külön futárral küldötte –, hogy az ifjú menyecskének fennakadt a boldogságtól a szeme!
Boldog légy, mert olyan Kiváló, derék férjet adott néked a jó Isten kegyelme, mint nagyon kevés asszonyi állatnak! Fiam élete megfizethetetlen, tudom, de hálám jeleként fogadd el, édes fiam, ezt a háromszáz aranyat. S ennek a három falunak az ajándéklevelét, Dunaszentandrás mellett. Nagy–nagy szeretettel csókol mind a kettőtöket anyátok helyett anyátok: özvegy Hunyadi Jánosné, Szilágyi Örzsébet
P. S.: Előre látom, sokszor lesz majd tőled távol férjed, de ne sírj emiatt, kislányom, mert tudom: nem bánod meg!
Legalább Annácska nyugton van, s látja, milyen fontos személy lett a férje! Fiatalasszonyoknak az ilyesmi sosem árt, legalább nem bízzák el magukat. Csak… csak azt tudná az ember: meddig fog tartani ez a rettenetes dáridó, ami itt folyik már egy hete?! S ha ennek vége szakad, akkor, ugye, hazamehet? Mert nincsen a világon annyi arany meg birtok, ami Annácska egyetlen csókjával fölérne!
IV. FEJEZET,
amelyben Küsgergő nagyokat lovagol, börtönbe is csukjak, nem is egyszer, de úgy látszik: tenyerében hordja a jóságos szerencse, mert minden szörnyűség jóra fordul körülötte
A nagyasszony éjjel-nappal keservesen zokogott a temesvári vigalom után. Nemcsak az bántotta szegényt, hogy az ura halála után néhány hónappal meg kellett parancsszóra szakítania mélységes gyászát. Hanem az, hogy a király megbékéltetése túlságosan is jól sikerült. Lacust én Isten és ember előtt a testvéremmé fogadtam: el kell jönnie Budára velem! Legalább egy tisztességes, rendes ember hadd legyen a környezetemben! Irigyled őt én tőlem, anyám? A másik fiadat így is itt hagyom neked! Vagy akarod, hogy azt is elvigyem?! – A királyka mélyet, keserveset sóhajtott: – Nem értem, egyszerűen nem értem! Megesküdtem a szakramentumra tett kézzel, hogy az egész ügyet elfelejtem, hogy soha, semmilyen szín alatt nem állok bosszút a fiaidon érte! Igaz–e? Igaz, felség, igaz! De … – Semmi: de! – Nem is tőled féltem! De annyi a világon a rossz ember … Elhallgatott, a királyka az állat megmarkolva a padlóra nézett. Nagy sokára azt mondta: – Megértelek én, kedves második anyám! Hiszen igazad van, a fiadnak baja is eshet! Nem lehetek örökké mellette! De! Neked is meg kell értened engem! Mit szólna a világ a történtek után, ha a testvéremet – aki különben a főlovászmesterem, a főkapitányom – nem vinném magammal! Mindenki azt hihetne – és joggal! –, kegyvesztett lett a szívemben! Beszélt, beszélt, de közben furcsa kis ajtók, ablakok nyíltak meg a lelkében, amelyeken át fekete fagyos szél süvöltött elő. „ Ha pedig mégis bűnös lenne nagybátyám meggyilkolásában, akkor… meg kell bűnhődnie érte!” A királyka is megborzongott a rémülettől, nem értette, hogy ez miért éppen most jutott az eszébe. És miért jutott egyáltalán az eszébe? Hiszen megesküdött a szakramentumra tett kézzel, hogy… Hát Hunyadi László mégiscsak bűnös lehet Cillei megöletésében? És ő megesküdött, hogy… a fickó ártatlan! Hogy… sohasem áll rajta bosszút érte?! „Úristen! Mit tettem?” Jeges rémület szorította egyszerre marokra a szívét. Szeme kerekre tágult, és a füle mellett megeredt a hideg veríték. Gyorsan ráborult a nagyasszony kezére, és elárasztotta csókjaival, s a fejét addig föl sem emelte, amíg valamennyire meg nem rokkant az ijedtség a szívében. Akkor csinált élénkséggel szorosan belekarolt Lászlóba, és kisietett vele a kastélyból, és beültette a cifra udvari hintóba. Mintha attól kellene félnie, hogy megszökik
előle, és akkor mi lesz?!… Annácska már-már megbékélt sorsa alakulásával. Egyrészt elkészült a Duna-szigeten az új ház, másrészt hónapokig nem kürtöltek a nagyasszony futárai a szentandrási rév előtt. Igaz, a szolgálatba szólító parancs érkezhetett volna galambszárnyon is sürgős esetben, de erre sem került sor hosszú-hosszú hónapokig. A bába már mindennapos vendég volt a szentandrási kúrián, amikor mégiscsak „vendég” érkezett Hunyad várából: „Kedves Hívünk, Küsgergely, tarisznyálj! Mátyás fiunk Budára készül a királyhoz, el kell kísérned őt!” Annuska nagy szeme ijedtében tágra nyílt: – Hát… hát magamra hagysz?! Éppen most, amikor… Hát nem leszel itt, amikor … És hősiesen viaskodott kibuggyanni akaró könnyeivel, mert látta szegény férjecskéje orra nagyon lekókad. Küsgergő úgy szerette volna megkérdezni, most az egyszer, csak a rendkívüli helyzetre való tekintettel, nem lehetne elhalasztani ezt az utat? Vagy – de igazán csak most az egyszer, nagyasszony! – nem lehetne valaki mást elküldeni Budára? Hanem a galamb nem tudott a kérdésekre válaszolni. Oldalt hajtotta kedves fejecskéjét, és fekete gombostű-szemét ártatlanul a két szomorú fiatalra szegezte, mintha csak azt akarta volna mondani nekik: – Énrám ne haragudjatok, én igazán nem tehetek semmiről! Annácska vitézül birkózott a sírással, amíg Küsgergővel el nem tűnt a révhajó Kövin irányában. Akkor aztán rázendített, akár a a záporeső. A bábi nenő alig tudta megvigasztalni: – Lelkem, úrasszonykám, ne hagyd így el magad ! Hiszen nem háborúba megy a férjed, csak a kisurát kíséri el Budára! Nekünk, asszonyoknak örökké ez a sorsunk: búcsúztatjuk azokat, akiket szeretünk. Ej, hát csillapodj már meg! S akkor mit teszel, ha – isten ne adja! – valamelyik csata után fekete zászlóval jő hozzád a hírnök? Beleugorsz a Dunába? Kést döfsz a szívedbe? Nem fog szeretni az urad, ha minden búcsúzáskor ilyen veszett nyivákolást rendezel! Ki szereti az olyant? Ha én férfi lennék, én se szeretném! Annácska elszántan lenyelte könnyeit, maszatos arcocskáját letörölte kötője szélével. A bábi nenő átfogta a vállát, és szelíden bekormányozta a házba: – És a kicsire nem gondolsz? Azt tartja a babona, ha az anya sokat sírdogál, egész életében szomorú lesz a gyereke! Akarod, hogy búbánatos szentfazék legyen? Hát akkor?!… Gyere, ülj le ide erre a jó puha székre, és idd meg ezt a bögre finom langyos tejecskét!… Mátyásnak eleinte nem sok öröme tellett Küsgergő társaságában. Akármit mondott vagy kérdezett tőle, a fekete kedvű legény kurtán reccsentette: – Igenis, uram! – Nem, uram … – Hallod-e, miféle ördög bújt beléd, koma? Mit szólna hozzá szegény édesapám, ha látná hallatlan viselkedésedet?! Mint a fel vágott nyelvű mátyásmadár: „Igenis, uram”, „Nem, uram!” Mire való ez? Azt hiszed, nem tudom, hogy az asszonykád miatt orrolsz rám.”! Hát tehetek én arról, hogy szegény feje szülni fog? Én mondtam nektek, hogy legyen
gyereketek? Gondolod, levelet írtam titokban a királykának, hogy éppen most hívjon meg? A nyavalya tudja, mi bujt beléje, hogy látni kívánja páratlan férfiszépségemet!
Küsgergő akaratlanul fölnevetett, és Mátyás tudta: már csatát nyert, visszatér a derék legény kedve. – Ha tudnád, mennyire tiltakozott édesanyám az utazásom ellen! Sírva fakadt, letérdelt elém, átkulcsolta a lábam, úgy könyörgött, hogy ne menjek! Egyre csak azt hajtogatta, hogy szegény jó édesapánk szigorúan meghagyta: egyszerre sohase menjünk mind a ketten a budai oroszlánbarlangba, könnyen bajunk eshet! Látod, asszonyanyám egy húron pendül veled meg a feleségeddel! Csak azt felejti el a nagy féltésében: most Lacus bátyám a Hunyadi-család feje, s ha egyszer ő azt mondja: „Öcsém, gyere fel Budára!” – akkor énnekem mennem kell. Persze lehet, hogy az én drága bátyuskám jámbor, bamba borjú, és a királyka csapdát vet, s egy csapással akar félretenni az útjából mind a kettőnket… Tudja a jófene! Küsgergő megint felnevetett. Hát hogyisne! Ilyet mondjon valaki a tulajdon bátyjára, hogy… nagy jámbor, bamba borjú, amikor az illető főlovászmester meg az ország kapitánya! Hát ennek a gézengúz Tülökorrúnak semmi sem szent?! – Remélem, nem vagy olyan ostoba, hogy azt hidd: szívesen megyek ebben a tavaszi csatakban Budára? Tudod, mennyivel jobb lenne a szobám kandallója előtt hasalni a medvebőrön, és Plutarkhoszt olvasni? Vagy Titus Livius könyveit Róma történetéről? Ab urbe condita… Te nem tudsz latinul, kisöreg? Mindegy, még nern késtél el vele, majd megtanulsz. Úgy döntöttem, olvashatod majd a könyveimet. Ó, né! Már megint Dunaszentandráson jár az esze! Te, te szerencsétlen! Tudod te, hogy mibe kerül egy jó könyv? Csak egy másolat? Hány falut is kaptál apámtól? Hatot? Nohát, örülhetnél, ha kapnál valamennyiért egyetlenegyet! Csak a hónod alá vágod, és uzsgyi! Illa berek, nádak, erek! És mit csinálsz a hat híres faluddal, ha jőni talál a török?! Mindenesetre hallatlanul mulatságos látvány lehetne, ha valaki megpróbálna eliszkolni a hóna alá vágott hat faluval. Gémeskutak, háztetők, templomtornyok… röpködnének a galambok… konganának a harangok, és az ólakban kétségbeesetten nyerítenének meg röfögnének a barmok, he?! A parasztok átka meg sisteregve csapkodna körötted, amiért a hónod alá merted vágni őket?! Küsgergő a hasát fogta, úgy nevetett. Hát ez, Isten az atyám, tökéletesen megkeveredett! Elébb: jámbor, bamba, borjú! Most meg: hóna alá vágott falvakkal szalad! Még ezer szerencse, hogy ilyen sziporkázó a kedve! Legalább kellemesen ütik el az időt, amíg felérnek Budára. – No, örülök, koma, hogy megjött a kedved! Megyek, betelepszem a hintóba, és olvasok egy fejezetet a Caesarok életéből. Mondd, koma! Téged az ilyesmi egyáltalán nem érdekel? Gyere, hallgasd meg, mit ír a jó öreg Suetonius, mondjuk, Caligula császárról, aki arról volt nevezetes, hogy unalmában a lovát nevezte ki konzullá, mert paripáját a szenátor uraknál sokkal többre becsülte. Igaza is lehetett. Hm, a szemeden látom, te azt sem tudod, mi az, hogy konzul meg szenátor, az egészből csak a lovat értetted! No, gyere, elmagyarázom neked, egyszer úgyis el kell kezdened a tanulást, mert én a buta embereket nem szenvedhetem a környezetemben. Hacsak nem akarod, hogy egyszer téged
válasszanak meg konzullá egy ló helyett?! … Hónapok óta rágták Garáék a királyka fülét, éjjel-nappal. Megtörtént, hogy hajnalban rontott be hozzá a nádor, és felverte rémhírrel : – Nyergeltetett! Elment a csapataiért! Reggelre visszatér, és kardélre hányat mindannyiónkat! Hazudsz! Már megint keresztre feszítesz! Húszezer zsoldosa van!… Alig várják, hogy kionthassák a véredet! Mért csinálod ezt, nádor uram? – fakadt el sírva a királyka. – Hiszen hogyha megőrjítesz, lefejeztetem! És Lacus a lányod vőlegénye ! A nádor felüvöltött, mintha a véknyába döftek volna egy kelevézt: – Mit törődöl, uram, a lányom dolgával?! Mért nem azzal gondolsz, hogy lovat nyergeltess, és Bécsbe száguldhass, mielőtt a bérgyilkosai leterítenek? Nem hallod? A mezítelen kardjuk hegye a folyosó kövének ütközik! Már jönnek! Érted jönnek, hogy a véred vegyék!… A királyka ájultan hanyatlott vissza a kerevetre. Dögölj meg! Ó, bár dögölnél meg reggelre! – sziszegte a nádor, és néma őrjöngésscl görbedt az alélt felség fölébe. Ujja hegye bizsergett, hogy megmarkolja lottyadt, lecsüngő zsírpárnás henger nyakát, és addig szorítsa, amíg lehelet van benne. De legyűrte indulatát. „Nem, még nem szabad megtenned! Előbb pusztítsa el a Hunyadi fattyakat!” És kihátrált. Odaszólt a főajtónállónak: Ha fölkelt, tüstént hívassatok! Beszélnem kell vele sürgősen! Ország dolga! Nem tűr halasztást! Az ebédlőszálában lerogyott a padra, hátát a rongyolt kárpittal borított falnak döntötte. Feje is odakoppant. A testét mindenütt víz verte, mint tajték a lóét, mely álló nap nyargalt. – No? – mordult Újlaki gyanakvón. – Bort! – bődült el Gara nádor, és dühödten rázta meg a fejét, hogy majd eltört a nyaka. – Hülye kölyök! Nem áll még kötélnek! Visszakérdez! … Bort adj, te állat! Nem hallottad? László úr úgy állapodott meg a kamarásával, reggel útnak ered, haza, Erdélybe. Gara mosolygós, apás szelíden térült-fordult elébe: – Hova, hova ily sietve, édes jó fiam? – Haza, apámuram! – derült föl László arca. – Zsoldosokat kell toboroznom. Nagyon készülődik megint Mohamed. Dzsihadot akar. Úgy látszik, nem tudja megbocsátani apámnak a nándorfehérvári vereséget! – Hát – komorodott el a nádor. – Van néhány olyan dolog az ember életében, amit nem is lehet megbocsátani soha! – S arra gondolt: „Iszonyú ez a fattyú! Minden szava, mozdulata az apjára emlékeztet, aki azzal kezdte a pályafutását, hogy Szekszárd alatt szét verte húszezer lovasomat, amikor Ulászló bejött! Attól fogva nem tudok lábra kapni újra! Az apád miatt voltam én mindig csak a második ember. Én ugyan a nádor voltam, de ő volt a
kormányzó! Nekem kétmillió hold földem volt, neki ötmillió. Nekem olyan ocsmány a képem, hogy a tükör elreped, ha belepillantok, ti meg olyan szépek vagytok, mint az arkangyalok, akár elmehetnétek Jézus Krisztusnak is, ha szakállatok is lenne! … Ó, milyen mérhetelenül gyűlöllek benneteket! …” – És Annámtól rendben elbúcsúztál? No? No? Nem hallottam ablaka alatt a muzsikusaidat. Hát már nem jár annak a kis holdvilágképű zsiványnak egy kis éji zene, he? – Nem, nem – röstelkedett László úr, és a tekintete, hangja még jobban átmelegedett. „Hogy az én leendő apósom milyen derék ember. Ennek mindenre kiterjed a figyelme! Igaza van, odamegyek Annám ablaka alá a muzsikásaimmal, és eldalolom neki a két szerelmetes gerlét, hadd örvendezzen. Legalább lesurran és megcsókol. Hej, micsoda tüzes teremtés! Csak már a feleségem lenne! Eljöhetnek majd hozzánk messze földről boldogságot tanulni!” – Ejnye, ejnye! – fenyegette meg mutatójával a nádor, majd bizalmasan közelebb lépve, ujját beleakasztotta László úr dolmánya hasítékába: – És… a királykának mondottál-e illendően Válet? Látja, kedves apámuram, azt is elfeledtem volna, ha nem figyelmeztet! Mentségemre szolgáljon: komolynak hírlik a veszedelem … Teli a fejem az ország dolgával. – No, akkor, hékás, eridj a nótafákért, és várd meg a reggelt, hogy búcsút mondhass a királykának is. Okos ember nem hagy a háta mögött egyszerre két ilyen nagy haragost! És kedvesen hunyorítva hátba dömöckölte. László után mosolygott, amíg el nem nyelte a folyosó fordulója. – Csak nem hiszed, hogy az utolsó pillanatban kibújhatsz a csapdámból?! – mormolta eltorzuló arccal, megvillámló szemmel. A palota kapujában Guti Országh Mihály csatlakozott László úrhoz. Elkísérhetlek, uram? – kérdezte olyan szelíden a nagy darab férfi, mintha szemérmes hajadon lenne. – Egyféle visz úgyis az utunk. Örömmel, Mihály bátyám! Örömmel! Az ajtónállók már becsukták mögöttük a nagy szárnyas, bronzveretes ajtót. Országh Mihály megragadta László úr karját: – Uram! Kedves az életed? – Mért kérded? – Ülj lóra, és azonnal menekülj! – Miért? Már megint rémeket látsz, kedves Mihály bácsi? Ugye, úgy tudod, Mohamed ellen készül a királyka? – Igen. Akárcsak én. Holnap reggel indulok toborozni, Erdélybe ! – Holnap reggel már késő! Ezerötszáz zsebrák vasas érkezett Budára! Giskrát felfogadta Gara, hogy… hogy… – Szokatlan hevességgel tört ki az országbíró: – A nádor úr jól tudja, nem akad
olyan magyar ember, aki Hunyadi fiára kezet emel! László úr elmosolyodott. Mihály bácsi! Téged már édesapám is nagyon szeretett, én sem különben! De nem gondolod, hogy ez lidércnyomás? Jan Giskra kapitány urat hadastul már a török ellen fogadták fel! Nekem tiszta a lelkiismeretem, hazug rágalom, gonosz pletyka, amit rólam terjesztenek, hogy a koronára törnék! És ezt a király úr is tudja. Hogy mennyire nem félek, megtudjad: az öcsémet is Budára rendeltem! No, áldjon meg a fennvaló Úristen! – Jézusom! – kapott az országbíró a homlokához egy házfalnak tántorodva. Meglehet, el is alélt a szívére ereszkedett roppant rémülettől. Mire felocsúdott, László urat már nem látta sehol. – Szerencsétlenek! … – zihált a megrettent vén nagyúr. – Mind a ketten a vesztükbe rohannak! Hogy lehetne tenni valamit ellene? Visszatámolygott a lováért meg a szolgáiért, akik a szakállszárító bazaltfülkéiben ücsörögtek, és pirospecsenyést játszottak a langaléta csehekkel. – A durrogós mennykő csapna belétek! – dörmögte idegesen, amíg a lovásza eloldotta a palota falába erősített nagy vaskarikáról a hátasát. A Rákos mezejéig meg sem állt, szakadt a tajték a lováról. A Hunyadi-bandérium szállásán belökte az ajtót: – Emberek! Hol a kapitánytok? Jő egy sűrű, apró vasgolyó-férfiú: – Itt volnék, uram! – Holnap hajnalon, jól figyelj: nem csapatostul! hanem kettesével-hármasával, gyalogszerrel, kardosan beszivárogtok a várba meg a vár alá … Lóháton egész a magyar ember, udvarmester uram! – sértődött meg a kapitány a „gyalogszer” szó hallatán. Ostoba! A gazdátok élete függ tőle, hogy … hogy ne vegyenek észre benneteket! Az én embereim is ott lesznek! Meg Kanizsai László uraméi! Meg Rozgonyi püspök uraméi! Ha meghallod a kürtömet, kard ki, kard! – és be a palotába, sebesen, ahogy csak tudtok! Élethalál, hogy jókor bent legyetek! A … a … gazdám … élete?! – hüledezett a zömök, sűrű kapitány s az már alig fért ki összeszűkülő torkán: – Veszélyben…forog? … – Igen! Holnap reggel meghal, ha elkéstek! S ha erről eljár a szátok, akkor még ma éjjel! Megértettétek?! Még alig pirkadott, amikor Gara már kiráncigálta a királykát a hálószobájából. – Mi történt? Ég a ház? – ijedezett Árva László, aki mindig attól reszketett: álmában kigyúl a tető a feje felett, és a tűzbe vész. – Ne kérdezz semmit, csak gyere, gyere! Tegnap megmartál, miért rendeltem ide Giskra Janó vasasait, ugye? S nem hitted el, hogy Hunyadi László úrfi őnagysága nem Mohamed
ellen állít ki sereget! Ugye?! A Friss Palota kerengőjére hurcolta a krétafehérre sápadt, verítékezni kezdő, mekegő, puha emberkét, mint kutya a csontot. Még az aludvarmester is megdöbbent, mert úgy látszott, mintha a nádor le akarná taszítani a királyt a várfalról a mélybe. – No, hadd lám, felséges uram, hogy ismered-e a magyar nemesi címereket? Milyen állatot látsz annak a négy katonának a mellén? Hollót, Gara uram! Hollót, igen! – hűlt meg a vér a királykaereiben íziben. – Holló holló hátán! Úristen! S az a medve ott kinek a címere? – Kanizsai Lászlóé, azé a sötét csirkefogóé! S az a sasos meg Guti Országh Mihályé! Mindegyik esküdt ellenséged! S mindegyik azzal a gyalázatos Hunyadi Lászlóval fúj egy követ! Mit gondolsz, mért jöttek ide?! Csak a jelre várnak, hogy a várat megrohanják, s akiket benne találnak: kardéke hányhassák! Ez a nap arról lesz nevezetes a történelemben: akkor ölték meg a Hunyadi fiak szegény jó László királyt! Nem! – ordított föl Árva László, görcsös erővel, mind a két kezével Gara karjába kapaszkodva. – Egy szót se többé! Most már hiszek neked! – Tekintete szinte füstölgött a felizzó gyűlölettől: – Meggyőztél, kézzelfoghatóan! S most már azt is elhiszem: az a Belzebub-fattyú hívta be Mohamedet! Hát legyen! … Állj készenlétben!
Ahogy a palota belső udvarába lépnek …Mátyás fintorogva nézeget körül. – Hát, komám!.. .Ha én lennék a magyar király, nem laknék ilyen szemétdomb tetején! Oda nézz! Döglött kutyatetem! Ott meg szemétdomb! A rondaság az utca közepére öntve! Képzeld el, az ember éppen ott megy el, alatta! Rettenetes! Küsgergő úgy nevetett, majdnem lefordult a nyeregből. Korán volt még. Úgy írta László úrfi, a palota előtt várja majd őket, s először a saját házukba mennek, s ott várják meg, amíg az az álomszuszék királyka felébred. Az otthoni dolgokról is elbeszélgethetnek, és László úr ehet néhány falat kakastejjel sütött kenyeret, amit az édesanyjuk készített. A Tülökorrúnak semmi sem kerülte el a figyelmét. – Hallod–e? Mikor láttál ennyi cseh vasas vitézt egy helyen? Úgy látszik, az életben először, a királyka komolyan készül a török ellen. S néz jobbra, néz balra, de a bátyját nem látja sehol sem. Álldogálnak tétován nézelődve. – Te, Gergő! Ha ezek a török ellen készülődnek, miért bámulnak úgy engem? Tán … töröknek néznek? Hallod-e, viszket a bőröm, úgy rám tapad a szemük! Jöhetne már a bátyám, nagyon unom őket!… Gara gurult ki a nagykapu kongó boltozata alól széles heherészéssel: – Á! Mátyáska! Hozott isten! Hát ti is megérkeztetek? Jól utaztatok, kedves fiam? Kerüljetek beljebb: a bátyádék le sem feküdtek, egész éjszaka mulattak a királykával! Hallod, de nagy kópé ez a malacképű fráter! Török háremhölgyeket kerített valahonnan, meg … konstantinápolyi muzsikásokat, és … hajnal fele már …fátyol se volt rajtuk: úgy járták, mint a veszettek … Megértem hatvanhét tavaszt, de ilyet még nem ettem! – És
belekarolt Mátyásba, és közben lassan, de ellenállhatatlan erővel, mint pók a hálójába hullott legyet, vonszolta befelé. Egy cseh vasas Küsgergő elé lépett, téveszthetetlenül azért, hogy feltartóztassa. Küsgergő észrevétlen megfogta a kardja markolatát. – Bocsánat, nádor uram! Szólj ennek a tehénnek, lóduljon odébb, mert a kamarásom is nagyon szeretné hallani a történetedet! …– torpant meg Mátyás, és a nádor ráüvöltött a csehre, mellbe is taszította, hogy a szép szál katona majdnem felbukfencezett. – Tűnj el, te ökör! – Köszönöm szépen! – bólintott Mátyás, és udvariasan tovább lépegetett Gara oldalán. Küsgergő tarkóján megfeszült a bőr, és valami azt súgta: rántsa ki a kardját, szorítsa a hegyét a nádor gégéjének, és – meneküljenek! Abban a pillanatban észrevette, felbukkant László úr a palotaudvar felől, sietős léptekkel közelítve. Ó, a kedves Hunyadi testvérek! – duruzsolta a nádor negédesen. A két testvér melegen összeölelkezett. A nádor haja tövében kövér verítékcseppck kerekedtek, Küsgergő látta, olyan bolond erő forgolódik benne, mint a részeg emberben, amikor öklendezni kezd. Már nem tudta, mit tesz. Küsgergőhöz fordult: Ugye, de kedvesek? – s mielőtt feleletet kaphatott volna, vadul felordított: – Fogjátok el őket! … De apámuram! – kiáltott fel László úr megrendülve. – Mi ez?! Gara-féle szíves vendéglátás! – mondta szárazon Mátyás. – Amitől édesapánk úgy féltett bennünket, emlékszel?! Küsgergő tenyere a kardja markolatára fonódott: Megöljem? – sziszegte halkan fejével a nádor fele bökve. – Fiú! Tedd le a fegyvert! – mennydörögte László úr. – Tedd le, koma! Többen vannak. Megölnek. Kár lenne éretted!– korholta Mátyás csöndesen, de Küsgergő minden szavát értette, pedig a hátuk mögött abban a pillanatban zuhantották le a csehek az „orgona” vasrácsát. Vagy harminc zsebrák rontott elő, a foglyok szívének szegzett fegyverekkel. – Meg is köröztetsz bennünket, kedves nádor uram? – kérdezte Mátyás közömbösen. – Megérdemelnétek! … Aki a királya életére tör: kötelet érdemel! Felnevetett, mert észrevette, tréfát mondatott vele a véletlen. – Úgy bizony, kötelet! De hát… minek az?! Ha rátok bizonyosodik a latorság: innen tizenkét légió arkangyal sem menthet meg benneteket! A belső palota ajtajában a királyka jelent meg, minden porcikájában reszketett. Nem mert a foglyokra nézni, de kinyújtott karral László úrra bökött: – Különösen erre a… fenevadra vigyázzatok! Hogy meg ne szökhessen! Ez akarja kioltani az életemet! . .. László undorral mérte végig, ami jobban fájt a királykának, mintha szembeköpte volna, s azt mondta:
– Legalább megtudtam: mi lakozik benned! Mátyás kurtán, szárazon fölnevetett, de nem mondott semmit se. Küsgergőre nézett, akinek változatlanul nagyon fájt a kapualj kövére dobott kardjáért a szíve. Üres kézzel úgy érezte magát a fegyveres latrok között, mintha tőből le lett volna csapva mind a két karja. A Csonka-torony emeletein már szorongott néhány rab. László mélységes elkeseredéssel döbbent rá: ott látta mindenik nagyúri hívét, akiben reménykedett, hogy kiszabadíthatja a királyka tömlöcéből. – Azt a bestiát külön ketrecbe csukjátok! – üvöltözte eszelősen a palota udvarán álló királyka. Gyűlölet és félelem frecsegett a hangjából, mint a barna por a boszorkánygombáról, amelyen átdöccent a bakószekér vasalt kereke. László úrból többé árva szót sem lehetett kicsikarni. Csak saját magát kárhoztatta mindenért. Hiszen többen is, még idejében figyelmeztették, vigyázzon, meneküljön innét. Megtehette volna, de nem tette. Milyen gorombán beszélt szegény édesanyjukkal is, amért olyan drága óvatossággal állandóan intette őket. „Megérdemlem a sorsomat”, lógatta mélyen előre a fejét. „Nem érdemlek kíméletet. Csak Mátyást ne sodortam volna veszedelembe! Ilyen szerencséje van ennek az átkozott, esküdöző pojácának: egyetlen suhintással egyszerre mind a két Hunyadi fejét levágja! Úristen! Miért adtál mind a kettőnket egyszerre a kezébe?! S mi bújt a nádorba, „kedves apámba”, ebbe a másik ördögbe? Miért követeli az életemet? Hogyan magyarázza meg majd Annának, hogy… kivégeztetett? – Miért? Mit irigyelt tőlem?! Mit ér vele, ha eltesz láb alól?! Mit old meg, ha levágatják a fejemet?! Arra eszmélt fel, hogy lent a mélyben, a Szent György téren, tompa ütésekkel ácsolni kezdik a vérpadot. A rabok mind ott kapaszkodtak az ablakrések rácskeresztjeibe, s némán bámulták a sietősen dolgozó ácslegényeket. Nem fütyörésztek, emlékezett vissza örökké Mátyás, tehát nem örömmel dolgoztak. De hát nem mindegy, örültek-e az ácsok munka közben? Az a lényeg, lefejezik őket a készülő vérpadon. Mielőtt bíróság tárgyalta volna meg az ügyüket, és törvényes formák közt halálra ítélte volna őket! Mátyás elismeréssel biccentett. Ez igen! Ha nem lenne késő, tanulhatna gyorsaságot, keménységet az ember egy életre. Így kell odaütni, ha valahova kell! Guti Országh Mihály, Kanizsai László, Rozgonyi János arca sápadt volt, elnyűtt. Kanizsai uram mindannyiszor megrándult, ha odalent nagyobbat csattant az ácsszekerce. Pedig hány csatában vitézkedett! Hunyadi János egyik legderekabb katonája volt. És most mégis: retteg! Persze, olyan más ez! Itt nincs fegyver az ember kezében. És itt még elfutni sem lehet, semerre. Néhány lépés hosszúak meg szélesek az egy-egy emeletet kitöltő szobák. És miért rohangálnának le s föl, ordítoznának, s vernék öklükkel a falat, mint az eszeveszettek? Hogy a körfolyosón ácsorgó alabárdos cseh zsoldosok röhöghessenek? Mátyás maradt legtovább az ablak előtt. Küsgergő ott állt mellette. Csöndesen azt mondta: – Látod, nem engedted, hogy a nádort eloltsam. Most mégis könnyebb lenne. Tudnám, valaki viszi előttünk a lámpát a másvilágon.
Csend volt, csak Kanizsai László nehéz, szaggatott lihegése lüktetett… Egyedül Küsgergő hallotta Mátyás halk, ingerült szavát: – Ostobaság meghalni ilyen fiatalon. Hiszen még nem is éltem. Úgy érzem magam, mint egy hordó aranypénz, amelyet nem költöttek el, hanem a tengerbe dobtak! Arasznyira tőlük a börtönablak kiálló peremén szerelmes galambok pöröltek. Délben cédulát dugtak a beadott kenyérbe:
A király tombol. Iszonyú levelet írt a császárnak, amelyben lepocskondiázta Hunyadi Jánost, és két fiát orvgyilkos merénylőnek nevezi. László urat statáriális bíróság elé állította. Gara, Újlaki, Bánfi Pál, Buzlai László, Turóczi Benedek, Rozgonyi Raynáld és mások voltak benne. A tárgyalás kész komédia. László úr nem is válaszolt egyetlen kérdésükre sem. Halálra ítélték a Hunyadi fiákat. Isten, óvd meg őket!
Vajon ki lehet ez az ismeretlen barátunk, tűnődött Mátyás az ablak előtt állva makacs következetességgel. Az életével játszik, ha megtudja Gara, hogy értesített bennünket. Hm, hát mégis lenne valaki ebben a földi pokolban, aki hű maradt hozzánk, aki… erős a szó, de kimondom magamban: szeret bennünket?! Deák lehet vagy papféle, és bizonyára szegény apám taníttathatta. S látta, két kéz harcol érte. Az egyik, a fekete, marokra kapja, és iszonyú, tátongó mélységekbe taszítja. A másik, fehér, mint a gerle tolla, itt tartja, mint sziklacsúcson a tölgyet a gyökere. A kétségbeesés és a hit viaskodik a lelkében. Mindig, kicsiny gyermek korától mindenki azt mondta: hosszú, fényes, fordulatos élet vár rá. Kapisztrán atya mindig a jobbjára engedte, rémült szemmel gyönyörködött benne, mintha csodát látna: – Kisfiam, meglásd, király leszel! Király leszel? Igen? A nyolc ács a torony lábánál emelt vérpadot befejezte. Most csomagolják el faládáikba rongyokba bugyolált szerszámaikat. Az udvarmester cselédei jönnek, bakacsin posztóba burkolják a deszkaemelvényt. Egy magas, egyszerű gúnyájú magános férfi lépeget mögöttük, néha megáll, a térde rugózik: a deszkák erejét próbálja. A hirtelen iszkábált lépcsőn nehéz tőkét vonszolnak fel. A szolgáknak int kurta mozdulattal: – Oda tegyétek! Az arcát nem látják, háttal áll az ablaknak. Milyen nagy, erős, szögletes a keze. Csak a hóhér lehet. „Király leszel? … A statáriális bíróság a Hunyadi fiakat halálra ítélte! Isten, óvd meg őket!” … Ilyen hirtelen este lett? Vagy csak a szemét homályosították el a könnyek? Alig láthatóan remeg a válla a mélységes felindulástól. Olyan iszonyúan valószínűtlen most minden.
Odalent csikorogva feltárul a Friss Palota otromba kapuja, és száz alabárdos zsoldos többszörös, sűrű négyszögében, méltóságteljesen felszegve roppant bikafejét, lassú léptekkel közeleg sugártermetű, nagyszerű bátyja. Mint Mózes lángoszlopa, mint égbe fúródó sziklaszál! Krisztus urunk mehetett így a Kálvária hegyére! Válla szétfeszítve, melle délcegen kidöntve, mintha azt mondaná, átkozott gyilkosok, nem félek tőletek! – Bátyám, én édes, egyetlen testvérem! Még egy kurta minutum, és… kicsordul piros véred! Fuss el, fuss el, mert… megölnek! Lehet, hogy Mátyás ezt csak gondolja. Küsgergő is mond valamit: – Oda néz, kisuram! … A Szent György-palota erkélyére kilép a király! Mellette áll a nádor meg az erdélyi vajda és a többiek! De mondhat akármit, Mátyás nem hall és nem ért most semmit sem. Belső gyengeséggel, mégis iszonyú erővel kapaszkodik a rozsdás rácsba, és nem tudja levenni a szemét a bátyjáról, aki rezzenetlen, egyenes gerinccel fellépdel a vérpadra. Testét ragyogó, pompázatos aranyos gúnya bontja. Talán ugyanaz, amelyet Temesvárott ajándékozott neki az az erkélyen lappangó nyomorú féreg? A deszka reccsenésére ocsúdik fel Mátyás. Mintha puskát sütöttek volna el. Pap lép oda, sírva nyújtja oda a hátra kötött kezű daliának a keresztet: – Csókold meg, édes fiam, és … kérjed az irgalmas Istent, hogy … – belefúl a hang szegénybe. Lászlónak némán ráhorgad a feje a feszületre. Mintha egy pillanatra elhagyta volna az ereje, de aztán megint felsudárodik a dereka. A vérpadot birka mód szorongó, megrettent kíváncsiak csapata fogja körül. Úgy sírnak, mint a megvert gyerek. – Csend legyen! – szisszent a budai bíró, s dobbant is egyet, de arra csak még hangosabban rínak odalent. – Térdelj le, uram! – mondja fakó hangon a hóhér. Mátyás úgy érzi, minden süllyedni és forogni kezd körülötte, egyre sebesebben … Valahonnan izzó vörös fény permetez … Jaj, rettentő ködoszlop áll fel: hova vezetsz? – Hé, fickó! Tíz arany lesz a jutalmad: a hajamra ügyelj! Ez is olyan valószínűtlen, Mátyás már azt hiszi, csak álmodja az egészet. A hóhér letámasztja a tőkének a kardot, a markolatát megfogja egyik segédje, mert el akar vágódni a súlyos pallós. A vörös kámzsás alak cinóber piros selyemkcndővel köti fel László pompás aranyhajzuhntagát. – A szemem ne kösd be! Nem félek a haláltól! E szóra valami gonosz, hideg hullám csapódik Mátyás mellének. Mint aki hirtelen a jeges Dunába zuhan. A pallos villan egyet. Szegény László, Isten legyen veled. Sírnom kellene. Nincs könnyem. Lehullott a fejed. Valaki felordít a vérpad mellett: Úristen! Nem halt meg!
Az erkélyen hang csattan: Még egyszer, bakó! Mindenki üvölt Mátyás mellett a cellában: – Úristen! Kétszer sújtott rá a bakó, és túlélte! Jézus, segéld meg! Harmadszor dobban a nehéz pallos a tőkére, és a hóhér megborzadva hátrál, mert ilyet még nem élt meg: egy bika nyakát elszelte volna bármelyik ütése,’ ez pedig… feláll, s bár patakzik súlyos sebeiből a vére, de áll, rettenetes hangon felkiált, mintha az ég zengene: – Isten … akarata … ím, ártatlan vagyok! . .. Bocsássatok … szabadon!… Oldd ki a kezem! … A palota erkélyén hisztériás sírással feljajdul valaki: – Iszonyú! … Engedd el!… És most hirtelen elmállik Mátyás kóválygó szeme elől az előbbi vörös köd, mint a régi sírokban talált selyem. Egy medveforma zömök fickó az erkély mellvédjére hajolva leordít: – Sújts, bakó, mert… te következel!… László úr az erkély fele fordítja nehezen mozduló fejét, aztán minden erejét összeszedve szaladni kezd a vérpad széle, az őrjöngve ordító, karját feléje tárogató tömeg fele. Szerencsétlen, megbotlik hosszú ruhájában, amely lába közé tekeredik, és végigvágódik a vérétől iszamos deszkákon. A csillámló pallos negyedszer is lesüvölt, László úr feje elválik a nyakától. A budai bíró felmutatja az erkély felé. – Bevégeztetett!… A pallókon heverő tetemből sebes iramlással buzog el a vér.
Mátyás meghályogosodó szemmel nézi a futó vörös patakot. S valami elroppan a szívében, örökre. Elfagyott a lelke. Beleszakadt a könyörület gyökere mindörökre. Meglehet, a következő pillanatban Őt lódítják a hóhér pribékjei meg a cseh zsoldosok a bátyja helyére. Mégsem törődik semmivel. Megmarkolja az ablakrácsot, és keserves, éktelen hangon üvölti, égnek szegve oroszlánfejét: – Király! Reszkess!… Még egy Hunyadi él! A vérpad körül lándzsájukat fenyegetően előreszegezve a csehek lépésről lépésre szorítják vissza az elkeseredetten bömbölő, átkozódó tömeget. A féktelen lárma elnyel minden hangot. Az erkélyre különben sem hallik fel semmi sem. A feje tetején áll minden: a királyka ájultan hever, ahogy a bakó negyedik csapása után arccal a tarka mozaikkockákra esett.
Ilyen viharra nem emlékezik vissza a legöregebb budai szőlőkapás sem. Délután kezdődött, négy óra fele. A Boldogasszony-templom tornya mellett vágott egy vakító villám a Várhegy testébe. – Valakit megöltek! – rebegte egy vén jobbágy, keresztet rajzolva az óbudai szőlőhegyen, egy dús lombú öreg diófa alá menekülve. Amikor az égzengéskésőbb kicsit alábbhagyott, egylovas kordé robogott a szőlőtáblák közé. A gazdája teljes erejével verte szép piros német lovát, és torkaszakadtából ordított: Emberek! Gyerünk a várba! Lefejezték Hunyadi Lászlót! … Micsoda? Mikor?! Miért?! Hogy merték … János úr fiát? Ki ítélte el? Az isten verje meg a bíráját! .. . Meglódult az óbudai szőlőhegy. Száz és ezer szőlőkapás kezdett el loholni lélekszakadtig a Friss Palota fele. S ahogy közeledtek a városhoz, mindig többen lettek. S már kalmárok, kézművesek, pénzváltók keveredtek közibük. De a várba bejutniuk már nem sikerült.
Az orgona már le volt eresztve, s a vasrudak rései közül öblös mozsarak néztek a felháborodott pórnéppel farkasszemet. Mögöttük álltak az égő, sercegő kanócot tartva a nevetgélő cseh tüzérek aztán a várból száz és száz vasas cseh zsoldos indult meg lándzsát szegezve a kapu előtt tomboló tömeg ellen. Kőzáporral köszöntötték őket. Hanem kárt nem tettek bennük: az első sorban embermagasságú pavese-pajzsokat vittek a zsoldosok, ártalmatlanul leperegtek róla a kövek. Veszettül háborgott a nép a szörnyű gyilkosság miatt, de amikor a lándzsahegyek már a mellüket érintették – meghátráltak. Ezernyi ezer, állig felfegyverzett idegen zsoldossal szembeszállni, kapával, doronggal, puszta kézzel?!… Ugyan! Már … nincs semmi értelme! És különben sem volt meghalni kedve senkinek sem. László úr kihűlt tetemét egy ócska kordéra dobták, letakarták egy rongyos lópokróccal. Küsgergőnek égett a szeme a tehetetlenség kínjától, az embertelenség látványától, és azt mondta: – Urak, én megszököm innen! Ki tart velem?! Mindenki ugrott, csak Mátyás maradt ülve mozdulatlan, a falnak vetve hátát, mintha kőből faragták volna. – Te nem jössz, kisuram? El kell mennünk innen! – Én nem megyek sehová! Én még… kiskorú vagyok! Gyerek! Éppen ezért engem ezek
meg nem ölhetnek!… A törvény betűje … Értsd meg… énnekem élnem kell! … – zihálta rekedten, dühöngve, amiért nem hisznek neki, és nem értik meg szaggatott szavát: – Én egyszer még … Eh! – csapott levegőbe Mátyás súlyos, csontos ökle. Édes jó fiam! – penderítette maga fele Kanizsai László minden porcikájában reszketve a legényt: – Hogy szöknél meg innen? Amikor belép az őr a vacsorával, valaki jajgatni kezd, erre a zsoldos bedugja a fejét, hogy mi az, erre én … ököllel halántékon ütöm! Ez a torony legalsó emelete, micsoda szerencse! Addig összehasogatjuk a pokrócainkat, kötelet bogozunk belőle, és… leereszkedünk a várfalon. A városból már…
És hozta a lakli szőke fickó a dézsát, teli ocsmány üres rántott levessel, amit a disznó sem enne meg. Kinyílt annyira az ajtó, hogy a dézsa beférjen rajta. Ékkor Kanizsai uram a vastag kötéllé csomózott pokróccsíkokra kuporodva akkorát üvöltött, mintha a lába szárát nyiszálta volna csontfűrészével a tábori felcser. Pici csend. Az ajtó résén óvatosan bedugja fejét az őr. Az ajtó mögött lapuló Küsgergő a tenyere élével a tarkójára vág egyet, ahogy a nyulaknak szoktak a kukták. Nyög egyet a koma, és belehasal a levesükbe. A kutya sem törődik most ezzel. – Hamar! A kulcsát vegyétek el! Kanizsai uram! A kötelet! … Lábujjhegyen osonnak a lépcsőkön lefelé. Úgy zuhog az eső, ahogy az égből lefér, az orruk hegyéig sem látnak. Ösztönük után indulnak, el a vérpad mellett, amelyet csattogva vert a felhőszakadás. – Fogjátok egymás kezét, senki se tévedjen el! – S ahogy elmennek előtte, megszámlálja őket, s látja, tizenegy ember! Mátyás úrfi nincsen köztük, nincsen! Szalad vissza érte: – Mátyás, gyere már! A szentségedet, mit teketóriázol? – Nem megyek! Értsd meg, már megmondtam: maradok! – szegi le csökönyösen az állat, mintha öklelni akarna: – Bajom nem eshet! Értsétek meg végre, én még gyerek vagyok! És gyereket még ezek a fenevadak sem ölnek meg! – Akkor én sem megyek! – Teneked menned kell! – Nem megyek! Megesküdtem asszonyanyádnak, amíg élek, nem hagylak el! – Én pedig megparancsolom: menj el! – ordított föl Mátyás. – Bármi is következzék, nem futamodok meg a sorsom elől! De … – horgadt meg kissé hevessége: – De … édesanyámnak… meg kell tudnia a történteket! – Újra konok fény gyúlt ki a szemében: – Megmondjad neki: ha eddig meg nem tette, ezek után már a király engem meg nem ölet! Én tudom, érzem: nem mer! … – Szaggatottan lihegett: – Meglehet, hogy… elhurcol, de
… megöletni már… nem mer! Érzem, hogy így lesz! Itt a gyűrűm, eredj, eredj, eredj!… Megöleli keményen, és Küsgergő meghökkenve látja, furcsa hideg fénnyel lobog a szeme, nagy orra fenyegetően előremered, mint az unicornusoké a könyvek rajzain, vastag, nagy szája haragosan összeharapva, és erős, tagló álla felszegve, mint a partra futó gálya orra. Percek alatt félelmetesen megöregedett, kijegecesedett minden vonása. Ha most odaszegődne a sor végére, azt hinnék róla – idegen! …
V. FEJEZET,
amelyben Küsgergő világlátott ember lesz: megjárja Bécset, Prágát, de a gyönyörű városokból édeskeveset lát, mert vagy fontos tárgyalásokon vesz részt, vagy börtönben ül. Egyetlen vigasztalás hizlalja csak a büszkeségét: ő hozza haza az új magyar királyt. Ám nem cserélne véle sem, mert megtudja, hogy fia született…
Buda vára Vajdahunyad várától sok száz mérföldnyire fekszik. Küsgergő a kegyetlen, tavaszi olvadások rongálta utakon egy hét alatt végigrobogott. Igaz, hogy majdnem mindegyik faluban lovat váltott, mert egymás után dőltek ki alóla a paripák. A Mátyás pecsétgyűrűje csodát tett: bárhol mutatta fel, mindenütt friss, kitűnő hátast vagy éjszakai szállást, enni-innivalót kapott. De hiszen ez csak természetes dolog, nevetgélt magában, hiszen János úré volt a fele ország, ötmillió hold föld, a másik fele meg a familiárisa, barátja, rokona, párthíve volt. Küsgergő csak először járt pórul. Gőgös kastélyba nyitott be Aszódon. Négy dárdás-kardos darabont állta útját. – Hová, hé? – Uraddal akarok beszélni! – Mi járatban vagy?! – Lovat szeretnék váltani! – Miért? – Halálra hajszoltam a régit! – Miért? – Erdélybe rohanok! – Miért?! – A király lefejeztette Hunyadi Lászlót! A gonosz hírt akarom megvinni az édesanyjának!
– Fogjátok el, fiúk! – ordította a vastag hangú, nádkéve bajszú udvaros: – Hadd nyuvassza meg kedvére urunk ezt a rémhírnyelvelőt! Piszok! Gyalázni mered a királyt?! „Úgy! Tehát a te gazdád egy követ fúj a királykával?” – gondolta Küsgergő, azzal elővarázsolta a leütött őrnél szerencsésen megtalált kardját, és – embert ölni fölöslegesen nem akart! – lapjával úgy elporolta a négy kenyérpusztítót, hogy azt sem tudták, merre szaladjanak. Egy bizonyos, úgy üvöltöttek, hogy Küsgergőnek még a lova is röhögött rajtuk. Az aszódi eset jó lecke volt. Ha később kérdezték, már nem árulta el útja célját, és mindig csak kisebb udvarházakba nyitott be, ahol tárt karokkal várták. – Mit mondott kigyelmed? – csapta össze a házigazda a kezét. – Úgy verje meg az Úristen, hogy… igazat beszél?! Küsgergő komoran bólintott: – Ha én mondom, lefejezték! Miért hazudnék, és miért éppen ezt? Háromszor vágott oda a nyakához, de László úr feje nem hullott le! – Mit beszélsz?! – Felállott szegény, patakzott a vér a nyaka sebéből, de állott és beszélt! „Isten akarata!… Ártatlan vagyok! Szabadon kell bocsátanotok!” … A Szent György-palota erkélyén valaki felkiáltott, hallottam: „Iszonyú! Engedd el!” … És akkor másvalaki leüvöltött: „Sújts, bakó, mert te következel!” Amíg élek, nem felejtem el, utána lépett a hóhér, és oldalról ütötte le szegény jó László urunk fejét! … Gyilkosok! … – bukott ki a házigazda száján a torz üvöltés. – Átkozott legyen minden írmagotok! Nagyvárad környékén már nyergeltettek a nemesek, kardot kötöttek oldalukra, a puzdrát megtömték nyílvesszővel, felhúrozták az íjat, s mentek Küsgergő után, Vajdahunyadra. Nagyváradról Vitéz János püspök úr galambpostával megküldte a hírt, de a nagyasszony még akkor sem akarta elhinni, amikor Küsgergő már ott állott előtte, és elmondta ezredszer, hogy történt. – Nagyon megveri még az Isten azokat a sötét gazembereket! De én is segítek neki igazságot tenni! Itt esküdözött az az álszent gyilkos! Az oltáriszentségre tette azt a piszkos kezét! Mihály! Fúvass riadót! Talpra, aki csak él és ide szít! Megfizetünk László fiamért! – Aztán a szívéhez kapott: – Úristen! A másik fiam! Ki kell szabadítani! … Szilágyi Mihály, a bátyja berontott, és már messziről kiáltotta: – Kétezer katonám van! Budára törjünk! … Küsgergő nem tehetett róla, de valahányszor meglátta Szilágyi uramat, mindig rájött a mosolyoghatnék. Most is, még ebben a keserves helyzetben is. Ez a nagydarab ember túl vitéz katona. Hát hogy lehetne kétezer katonával Buda várát elfoglalni?! Kényszeríteni a királyt, hogy kiadja Mátyást? Jan Giskra ezerötszáz vasas zsebrákkal áll a falakon. Meg kell még nagyon fontolni azt a meglódulást, Szilágyi uram! Nem minden ám az indulat! Sok mindent megbán az ember később, ha elkapkodja az elején. Hamar elteszik szegényt
láb alól, ha nem okosan intézzük azt a kikényszerítést. – Mihályunk, tudod jól te is, az ország dolgát nem a királyka intézi, hanem Gara nádor, Újlaki, a vajda, meg a többi fényes tollú tekergő! Az első dolog: ezekre kell sorra ráijesztenünk! Ezeknek a megrezzentésére a kétezer katonád bőséggel elegendő! Menj rájuk, dúld meg őket, hogy még az ükunokáik is megemlegessék! Amikor már mindenik ordít és sír, akkor megértetheted velük: ebben a játszmában – Mátyás szabadsága a tét! Azután már megrohanhatod Budát is, bánom is én! Aztán Küsgergőhöz fordult: – Te meg, édes fiam, pihenj egyet! Aztán majd … hívatunk megint! Ne haragudj érte, édes fiam, de látod te is: zeng az ég felettünk! Hé, hé! Hova mégy? – A lovamért, nagyasszony! Szilágyi Erzsébet fejét csóválta. – Ó, ti bohó férfiak! Hát okvetlenül lóháton akarsz az asszony házba felmenni? Annuskádat a legszebbik szobámban találod. Abban keresd, amelyiknek égszínkékre van az ajtaja pingálva, hé! … Az utolsó mondatnak már csak a felét hallotta: mintha puskából lőtték volna ki, elrohant. Jól ismerte Küsgergő a vajdahunyadi vár minden zugát, fordulóját. Hármasávalnégyesével szedte a lépcsőfokokat. Edényeket cipelő cselédeket sodort el, s még szerencse: csupa óntányér volt a kosarukban, semmi sem törött el. Két nagyképűen csevegő, vigyázatlan deákfélét így is szerencsésen a falhoz mázolt, más bajuk nem esett, mint hogy a fülük mögé dugott hollótollak a földre estek. Feltápászkodtak, morogni kezdtek csúnyán. Küsgergő visszalépett, felmarkolta a két nagyszájút, a levegőben összedörgölte az orrukat, rájuk mordult: – Csend legyen, mert vagdalt húst csinálok belőletek! Hess, hess! – és méltányos szelídséggel fenéken dörrentette mind a kettőt a térdével. A kék ajtó! Végre! … Rohan, hogy feltépje a kilincset, de megtorpan, mert beszédet hall odabentről. – Uram! Nem hiszi, milyen boldog vagyok, hogy végre megérkezett! Szomorú magányomban ön az egyetlen vigasztalásom! .., – Kis csend, majd: – Ilyen szép férfi nincs több a világon! Ilyen gyönyörű arc … ilyen két izzó szem … Ilyen édes, piros száj … Kérem, csókoljon meg! … Valaki felkacag odabent, de Küsgergőnek elég a bizonyosság! Kirántja a kardját, belöki az ajtót, és … földbe gyökeredző lábbal torpan meg. Annácska egyedül van a szobában! Illetve az ajtónak háttal ül a magasba szökkenő, csúcsíves ablak alatt. Annácska először kővé válva mered a példátlan robajjal felszakadó ajtóra, aztán
megismeri, s alélt boldogsággal rebegi: – Gergely! Édes jó Gergely, hát meghozott hozzánk a jó Isten! S akkor látja meg a kardot: szíve mélyéből felkacag. Aztán játékos zordsággal folytatja: – Megérdemelnéd, hogy a „lovagom” a kardja hegyére tűzzön, te fenevad! Ezer szerencséd, hogy el van foglalva mind a két keze, mert éppen… szopik a szentem, daliám! S Küsgergő kezéből kihull a kard, odaszökken Annácskához, s látja, habos fehér pólyába csavarva elmélyedt komolysággal eszik egy drága kis ember. Felnéz a nagy bajszú, veszedelmesen csillogó szemű idegen fráterre, aztán megunja, s egy pillanatra sem engedve el édesanyja forró, puha, mezítelen kebelét, ebédel tovább. Mintha azt mondta volna a kis szeme: „Majd ha ettem, beszélek a fejeddel! Ilyen lármával törsz be ide, mit képzelsz?!”
Küsgergő bámulatos gyöngédséggel öleli át Annácskát, és hosszan, szelíden megcsókolja. Amikor nagy sokára elválnak, Annácska Küsgergő vállának hajtja szép szőke fejét. – Hát megjöttél? . .. Végre! Végre!… De jó, hogy itt vagy! .. . Most pedig engedd meg, hogy bemutassam neked ifjabb dunaszentandrási Gergelyfia Ákos urat, vetélytársadat és első számú trónörökösödet … A csöpp fiatalember épp addigra telt el langymeleg anyatejjel. Apró, párnás ujjacskái lassan elengedték édesanyja mellét. Valami pici fintor futott végig az orra tövétől a szája sarkáig, aztán elkomolyodott, és elaludt, mint aki elvégezte a dolgát, becsülettel. Küsgergő ujjongott: Anna! Annácskám! Ugye, láttad te is: rám mosolygott a fiam! Megismert! Ugye, megismert!? Persze, persze – kuncogott az ifjú asszonyka szelíd leereszkedéssel, megértéssel, mint aki pontosan tudja, ilyesmiről öthetes csecsemő esetében még szó sem lehet. – No, itt van, fogd a fiad, amíg megvetem a bölcsőjét! De ha elejted, addig élsz! … Küsgergő még aludt, amikor Szilágyi Mihály serege élén útnak eredt. Aludt! Félájultan hevert, mint egy kidőlt szálfa, s két napig aludt egyfolytában. Annácska még a nagyasszonyt is behívta, hogy ne szóljon-e felcsernek, meglehet, halálán van a férje. – Ne aggódj, gyermekem! – cirógatta meg a nagyasszony mosolyogva Annácska aggodalomtól kipirult orcáját. – Hál’istennek, nincsen a férjednek semmi baja. Csak kiállt a szíve a temérdek átélt fáradalomtól. Ó, én ezt igen jól ismerem! Hányszor tért így meg szegény megboldogult férjem! Szegény katonafeleségeknek már csak ez a sorsa, ebbe bele kell törődnöd, édes lányom! Ilyenkor nem szabad csinálni velük semmit sem. Csak hagyni kell őket, hadd aludjanak, addig, amíg maguktól föl nem eszmélnek! – Elmosolyodott: – Akkor aztán babusgathatod kedvedre a nagyobbik gyerekedet! No, ne pirulj el, csacsikám,
én is babusgattam az enyémet kicsorduló szívvel, amikor felébredt. Nem szégyen az, hiszen Gergő az esküdt férjed, és egy kis madár azt csiripelte, nagyon szereted!
Ne félj, én is kímélem majd a fiatalurat, s csak akkor menesztem valahova, ha nagyon kell! Nyöszörög a pici, adj neki egy korty köménymagfőzetet, biztosan bántják szegénykét a szelek… Árva László napokig élet-halál között lebegett, a kivégzés látványa rettenetesen megviselte. Rossz hírekre ébredt. Gara, a nádor közölte vele: Felség, megkergült a világ! Mi történt? Lángban áll az egész ország. A Hunyadi-kutyák mindenütt lázonganak ellened! Miért? Gara dühös kényszeredettséggel húzza el a száját: – Még te kérdezed, szerencsétlen?! Őrjöngenek, amiért lefejeztetted Hunyadi Lászlót! Giskra vasasaival kellett a csőcseléket szertekergettetnem. Már a palota falára fröccsent a nyáluk, olyan közel jöttek! A királyka rémülten húzódott a falhoz: Ne engedd, ne engedd ide be őket! Ne félj! Jan Giskra résen áll! A fenébe hajtja a nyomorult szőlőkapásokat, csak egyet kell füttyentenem. Egy módja lenne, hogy elcsendesedjenek! Árva László felragyogó szemmel ragadta meg a nádor kezét: Mi az? Mi az? Mondd ki, és én azonnal megteszem! Le kell a másik kutyakölyket is fejeztetned. Nem! Nem! – sikoltotta Árva László tébolyodottan felizzó szemmel. – Azt nem lehet! Még gyerek! Elég vér tapad a kezemhez! Pedig akkor csend lenne. Látná mindenki, erős kéz fogja a kormánykereket! Így meg felfordult minden! Szilágyi Mihály! Hallottad valaha ezt a nevet? Nem? Igen? Mindegy, most jól jegyezd meg! Ez az ember foglalta el Erdélyben valamennyi királyi váradat, birtokodat, javadalmadat! Nem is tudom, hány ezer cseh meg lengyel zsoldosa van! Holnapután, meglehet, téged húz ki az ágyadból, te … te gyámoltalan, nyomorult kölyök, te! – A nádor hangja egyre emelkedett: – Ha egyszer elindultál valamerre, félúton mért állsz meg? Hogy akarsz igazi nagy király lenni, ha egy taknyos kölyköt sem tudsz eltaposni?! Azt hiszed, ő hálából majd megkegyelmez neked, amikor a nagybátyja elfoglalja Budát? Iszonyú bosszút fog állni rajtad! Ne feledd, a bátyját megöletted! A királyka kétségbeesetten a párnák közé fúrta a fejét, úgy sikoltozott:
– De őneki megkegyelmeztem! Ilyet senki sem felejt el! Eredj innen, te szörnyeteg! Ha te nem erőlteted, a bátyját sem fejeztetem le!… Amikor kilábol nagy megrázkódtatásából, maga elé hívatja Mátyást. Négy marcona cseh alabárdos vezeti elő. Egyik kezük a kardjuk markolatán, a másik a lándzsájuk nyelén, és a szemük árgus pillantással kíséri a rab minden kis moccanását. A fogoly sápadt, sovány, komor. Keze mozdulatlanul lóg alá a combja mellett. A karja majdnem térdig ér. Árva László szeme kidülled, úgy nézi. Összefonódik a pillantásuk, mint két gyűlölködő, félelmetes erejű birkózó, némán, rezzenetlen. Árva László érzi, iszonyú, feneketlen szakadék fölé keveredett, amelynek mélyéből különös, elolthatatlan lángoszlopok lobbannak föl. Mint aki működő vulkán krátere fölé hajlik. Feje egyszerre megszédül, ajka széle táncol, gyávul, gyöngül, és alulról, nagyon mélyről születő sírással küszködik, aztán térdre veti magát Mátyás előtt: – Bocsáss meg! Csörren a vért a rezzenő vasasokon, mozdulnak. Hátha döfniük kell. Nem értik, mi játszódik le előttük. Csak azt látják, a fogoly szelíden lehajlik, és fölemeli a zokogó királykát: – Sajnállak. Állj föl! Ez már semmit sem segít. Viseld el, amit rád mért az ég! Árva László rettenetesen szerencsétlennek érezte magát. Szerette volna megtalálni a magyarázatát, hogyan keveredhetett bele ebbe az ocsmány politikai gyilkosságba. S utána elmondani higgadtan, csöndesen Mátyásnak: miért történt, ami történt… De nem lehet. A második mondatába már belebonyolódik, a torkára forr a szó: reménytelen nekivágni. Elég, ha Mátyás ránéz, félelmetes bűnbánatot és emésztő gyűlöletet érez egyszerre, és ízeikre hullanak szét a gondolatai. A gyomrát marokra szorítja valami, s remegni kezdenek a térdei, és úgy érzi, hánynia kell tüstént. Hogy valami ördögi, forró súly nyomja, amitől meg kell szabadulnia. Nem ízlik neki a bor, a sör, csak a pálinka oltja a szomját valamennyire, de csak akkor, ha icceszám vedeli. A kedvenc étele, a piros héjú retek kifordul a szájából, mert Hunyadi László kiontott vérére emlékezteti. Nem találja sehol a helyét. Éjszakánként nem alszik. Úgy érzi, Buda várának minden köve a talpát égeti. Hogy éjszakánként véres árnyak csatáznak a szobája előtt: Hunyadi László és Cillei Ulrik, és mindegyik a bal hóna alatt tartja a fejét, s a jobb kezében suhogtatja a kardot. Utat! Én akarom a királyt megölni! Soha! Előbb én mártom bele a kardomat! A kamarásai már tudják, amikor álmából sikoltva felugrik, és kirohan a szobából, rá kell borítaniuk a köpönyegét, fáklyát ragadva a börtönbe kell rohanni vele, Mátyás cellájában pokrócot kell a szalmaágyra teríteni, arra lerogy a királyka, s álomba alél. Nekik is ott kell maradniuk. Dohszag. Patkánycincogás. Pokol lehelete. Hogy egy király hogy viselkedhetik ilyen esetlenül?! S reggel álomkóros szemmel visszakísérik a palotába. Jőnek a tanácsurak, és hírelik: – Frigyes császár megvette nagybátyád kapitányát, Vitoveczet.
Átadta neki Ulrik úr valamennyi birtokát. Hm, hm – csóválja a királyka a fejét. Szilágyi Mihály száguldói már itt kóvályognak Buda előtt! Hm, hm! – Felség, el kell hagynod Buda várát! – mondja Jan Giskra szomorúan. – Nem vagy olyan állapotban, hogy kibírnál egy hosszú, kemény ostromot! Hm, hm – dünnyögi a királyka gondolataiba merülten, sajgó, reszkető gyomrára szorítva kezét. – Nem érted? Menekülj! – bömböli a nádor, és akkorát toppant, hogy eltörik talpa alatt a padozat csempéje. A királyka talpra ugrik, mint ki nehéz, lidérces álomból ocsúdik. – A hintót! – kiáltja idegesen. Odafordul az ötlovas, ernyős portéka a palota elé. – Mátyást! – sikoltja eszelősen a csonttá-bőrré soványodott fiú, s amikor előloholnak a cseh zsoldosok Mátyással, megnyugszik, orcája felderül. – Gyerünk! – vágja ököllel hátba a kocsist, hogy a boldogtalan majdnem a horkantva toporzékoló, bogárzó paripák közé esik. – Gyerünk! Bécsbe vigyél! Ebből a pokolból szabadíts ki!
Szilágyi Erzsébet először Bécsbe menesztette Küsgergőt. Guti Országh Mihály főudvarmester uram, a család régi barátja és jóakarója árulta el a titkot: a királyka elmenekült Magyarországról, és Mátyást is magával vitte. Édes fiam, készülj, Bécsbe lovagolsz – mondta a nagyasszony, s Küsgergő nyergeltetett. Huszonnégy fényes dalia kísérte el. No, legények – törölte szét szép selyembajuszát –, jól nyissátok ki a szemeteket! A papok s a deákok azt beszélik: a világ egyik legszebb városa következik. Aztán, aki nagyon kívánja, hamarosan megízlelheti a finom svába seritalt, amiért a király úr annyira lelkesedik! … Ahogy közeledtek Bécshez, Küsgergő egyre jobban örvendezett: ma újra láthatja majd Tülökorrút, akit úgy megszeretett. Átadhatja neki a nagyasszony üdvözletét, üzeneteit, megölelgetheti azt a krétapofájú gebét! Hát igen, Bécs nagyváros! Sok bástyás, erős, magas fal övezi. A vastag téglafalon kívül az érkező elé ömlik a rengeteg kunyhó, vályogviskó, faházikó, sátortelep: a szerencsepróbáló jövevények és a bécsi szegények birodalma. A fal mögül pedig sok templomtorony néz ki az útra. Mintha óriás alabárdosok leszúrták volna a fal tövébe fegyverüket, de ők maguk nem látszanak, mert letelepedtek valami rettentő bogrács köré falatozni. Csak egy karcsúkarcsú torony libeg a város felett, de az olyan, szinte szökken, mintha szürke gerely lenne, amelyet ebben a pillanatban hajít fel valaki az ég felé. A városkapu előtt keresztbe fektetik az alabárdot Küsgergőék előtt. – Kik vagytok, és mit akartok?
Magyarok vagyunk, és a királyunkhoz jövünk. Miféle madár az ott a melleden? Holló! – bökte ki Küsgergő meggondolatlanul, mert ezzel az erővel mondhatta volna azt is, hogy sólyom. Ach! Jawohl! Alsó… Huniádi? – futtatja végig elsötétedő tekintetét rajtuk a kapuőrök tizedese. Már az ő fülébe is eljutott a híre: a Hunyadiak akarták eltenni láb alól őfelségét! Hát hiába futott Bécsbe előletek, nyughatatlan tatár népség, ide is utána ólálkodtok?! No, várjatok csak kicsit! – Melyikőtök a parancsnok? – Én! – léptet előbbre Küsgergő, élve a gyanúperrel, de tudja azt is, nem tud védekezni az elkövetkezendők ellen. – Te egyedül bejöhetsz! – Küsgergő nem várja meg, hogy ők kezdjék a dolgot, lelép a lova hátáról, a kantárszárat meg a kardját odadobja a legényének. – Ha holnap délig nem jönnék ki, menjetek haza, és mondjátok el a nagyasszonynak – súgja. Amikor a Burg kapuboltozata alá érnek, elkapják kétfelől a karját. Van esze, nem ellenkezik, mert tudja, aki békén marad, azt nem üti a zsoldosféle. Csodálkoznak is széles körű műveltségén a palotaőrök. Még belerúgni is elfelednek. Az egyik csupasz képű rámordul: – Hát te? Mit akarsz itt? – Őfelségével akarok beszélni, jó emberek! Nem tehetnek róla, röhögni kezd az őrség valamennyi tagja, de úgy ám, hogy a hasukat fogják. Nagy sokára csitul el viharos jókedvük. Akkor a kígyóbőrű ráhunyorít cinkos vidámsággal, s begörbített ujjal maga után inti: – Gyere csak, brüderchen! Hozzá vezetlek! A Burg udvarába fordulnak, felnyitnak egy nagy vasalt deszkaajtót: hideg, bűzös sötét csap fel a mélyből. Önkéntelen előrehajlik és lekémlel. Akkor valaki megbillenti térddel, hogy egyensúlyát veszti, és legurul a lépcsőkön. Falépcső, az jó, nem üt úgy, mint a kő, gondolja kicsit megkönnyebbedve, és óvatosan összegömbölyödik, amennyire csak lehet, hogy csontja ne törjön esés közben. – Még egy – mondja valaki németül. Küsgergőnek sajog az egyik térde meg a válla; semmi kedve beszélgetésbe elegyedni a többiek kel. Nem felel a kérdésekre. A szeme lassan megszokja a sötétséget.
A magasból halovány világosság szüremlik be a küszöb felett. Egy idő után már meg tudja különböztetni az embereket a szalmától. Mellette alszik valaki. Úgy hortyog, mintha csak valami békés vendégfogadóban aludna az igazak álmát. Küsgergő elnézte széles hátát, és
őszintén irigyelte szomszédja végtelen nyugalmát. Aztán azt érezte, egy kéz a zsebében motoszkál. „Tolvaj!” – villant át az agyán, aztán amikor a két hosszú ujj elérte a pénzes zacskóját, hirtelen elkapta az illető csuklóját, és megszorította keményen. A másik szabadulni akart mindenáron, rúgott, harapott, verekedett. A viaskodás hevében belerúgtak az alvó emberbe. – Ruhe! – mordult rájuk felriadva. – Coki, te!! De már akkor mindenki ütött mindenkit a sötétben, és óriási lárma kerekedett. Az őrök berontottak lobogó fáklyákkal közéjük, és erélyes, nagy gyakorlatra valló rúgásokkal és ütésekkel gyorsan rendet teremtettek. A tolvajnak eltörött a keze, kivezették. A szomszéd pedig megdörgölte a szemét, összecsapta a kezét, és rákiáltott: Szent isten, Küsgergő! Hát te hogy kerülsz ide? – Aztán fölnevetett: – Hát minket már mindig egyszerre zárnak börtönbe? Hé, te átok! – förmedt németül a lépcsőkön fölfele igyekvő egyik őrre: – Ne vidd el azt a fáklyát, hogyha Istent ismersz! Lerágja a patkány az orrunkat ebben a pokoli sötétben! Éppen te beszélsz? – nézett rá vissza az őr, magasba emelve a sercegő, lobogó szurkos kalánt. – Neked még úgyis háromszor akkora marad, mint a többieknek! – nevetett föl és elment. De a fáklyát ott hagyta, egy vaskarikába dugva az ajtó mellett. Hogy kerülsz ide? – ölelgette meg Küsgergőt Mátyás. – Asszonyanyám küldött, komám, ugye?! Hamar mondd, mit üzent? Kiszabadítanak? Hogyan és mit tettek ennek érdekében?! – Sok mindent! Nagyon is sok mindent! Már annyira jutottak, hogy a Liga feltételeket ajánlott! Ha asszonyanyád visszaadja Besztercét, Dévát, Görgényt, Krakkót, Hátszeget, Miháldot – és várjál csak, még mit is? – Nándorfehérvárát, ugye?! – Igen, igen! Azt is, meg Orsovát, Kövint, Lévát, Zsolnát, Szörényt, Sztrencsént, akkor téged Újlaki uram Esztergom várába viszen; ott általad Szécsi Dénes érsek uramnak, aki továbbad téged anyádnak!
Mátyás elhűlve csapta össze a kezét. – Anyám Újlaki kezébe adatna engem? Ahogy a markába kaparint, a következő minutumban levágatja a fejem! Újlaki Miklós tán jobban utál engem, mint a nádor, Gara! … Ne félj, a nagyasszonyt se a gólya költötte! Erre a ravasz ajánlatra azzal válaszolt, hogy a bátyja kétezer zsoldossal megdúlta az Újlaki-birtokokat! Jól van! Nagyon is jól van! Keményen meg kell leckéztetni ezeket a gonosz emberállatokat. Meglesz! – bólogatott Küsgergő.– Szilágyi Mihály uram az úr az egész országban! Mind elfoglalta Erdélyben a királyi javakat, a száguldói Budáig járják az utakat. Újlaki uram
meg a cseh zsebrák, Jan Giskra próbált csatát állni. De nem bírtak meg az öreggel! Szanaszét kergette őket! – Ahhoz nagyon ért az öreg, meg kell hagyni! – mosolyodott el Mátyás a sötétben. – Azért tudtuk megtartani Nándorfehérvárát tavaly, mert ő volt a kapitánya. A szultán monstrum seregét szegény apámuram verte le, de a várat Mihály bátyám védte meg. Nem is tudom, hogy háláljam majd meg neki, ha egyszer kikerülök innen?! Hálásan dünnyögött mindenki a pincében a fáklya miatt. Minden megváltozott, az árnyékok egyszeriben emberekké váltak, a sötét zárka pedig valamiféle furcsa hodállyá, amely nem nyomja agyon a benntartózkodókat. Mátyás hátát a falnak vetve kedélyesen csevegett Küsgergővel. Csodálkozol, hogy itt találsz? Most éppen rajta van a bolondóra a királykán; ilyenkor mindig lecsukat. – És ezt te csak ilyen nyugodtan mondod?! – Miért ne? Azt hiszem, már nem teljesen épelméjű a fiúcska! Rengeteg a gondja-baja, nem is csodálom, hogy belehabarodott. Majdnem egy esztendeje tart a huzavona közte és kedves nagyapja, Frigyes császár között Cillei Ulrik javaiért. Csuda ravasz portéka a császár, és ez a suta kölyök nem tud az eszén túljárni, és ereje sincs odaütni neki, hogy letörjön Kaiser Fridericus szarva! – Kicsit elhallgatott: – Tulajdonképpen sajnálom szegényt. Amikor jól áll a szénája, olyankor felvitet, asztalához ültet, megetet, megitat, testvérének nevez, és rimánkodik, ugye, megbocsátom neki, hogy megölette a bátyámat… „Mért tenném, felség? Hasonló esetben te megbocsátanál?” Mostanában elég sokszor vacsoráztat, mert Cillei volt jószágkormányzója, Vitovecz visszapártolt hozzá, és úgy tűnik, legalább valamit visszakap Ulrik gróf hagyatékából. Kell a pénz a komának: nősülni akar! – Kit akar elvenni ez a … nyomorult? Hogy beszélsz felkent koronás királyodról, te szemtelen?! – kacagott nagyot Mátyás. – Valami francia királylányt tesz majd boldogtalanná. Legutóbb, amikor vendégül látott, éppen igen főtt a feje. Arról panaszkodott: Ausztria is, Magyarország is és CsehMorvaország is azt akarja, őnáluk tartsa a menyegzőjét a király. S ő pedig nem tudja eldönteni; mert egyik országa népét sem akarja megbántani. így aztán nagy bánatában már arra gondol, hogy …lemondja a házasságát! Megrúgták durván a pinceajtót: – Kakukkfiók! Kifele!. .. Mátyás odasúgta Küsgergőnek: – Ez nekem szól! Úgy látszik, megint jó társaságban akar ebédelni a királyka! – Te eltűröd, hogy kakukkfióknak csúfoljanak? – Hadd szórakozzanak a nyomorultak! Csak jól figyelj, van ez tovább is! A pince gádortetején pimasz kuncogás és gyors pusmogás hallatszott:
– Wilhelm Höfler testőr tizedes bocsánatot kér tőled, uram! Én Hunyadi Mátyás őnagyságát, a magyarok királyát keresem! Fölcsattant a lépcsőkön is meg a pincében is a gúnyos hahota. Mátyás fölpattant, és ruganyos léptekkel a pince torkában termett. – Mit akarsz, pimasz szolga?! A tizedes boldogan játszott tovább: – Felség! A… a cimborád hívat! Tudod, melyik? Az, amelyik nek olyan sokágú izé van a fején! Az – toldotta egy másik vigyori pofa –, amelyik a te koronádat bitorolja. Az igazi király!
Mátyás megmarkolta a két pimasz katona dolmányát, megrázta istenesen, és maga elé rántotta őket, hogy az orruk majdnem összeér: – Ide süssetek, hékások! – mondta messze csengő hangon. – Kár velem gúnyolódnotok! Parancsolok én még nektek is! Hökkenten, megzavarodottan törött az idétlen tréfa az okvetetlenkedőkbe. A tizedes, a kígyóbőrpofájú kezdte némi krákogás után: – Uram, készülj, őfelsége hívat! – Itt maradunk a Burgban, vagy kikocsizunk a badeni kastélyba? – Nem tudom, uram. Én csak egyet tudok, meghagyták, szedd össze a cókmókodat is. – Hazaenged a király?! Küsgergő! Gyere! Hazamegyünk!… Küsgergő boldogan termett mellette a lépcső tetején. –Hát ez meg ki légyen ? – A belső titkos tanácsosom, valóságos kamarásom, az édes mostohatestvérem, a legdrágább barátom! – pergett Mátyás nyelve. – De őt őfelsége nem hívta – fanyalgott a tizedes. – Nélküle pedig én sem megyek egy lépést sem! Mondd meg a királynak! A tizedes dühösen kifakadt. – Hogy tudnám neki megmondani, amikor a király… Prágában van! Mátyás füttyén tett egyet: – Ejha?! Tehát Pogyebrád győzött a lakodalomvitában? Gondolhattam volna! Még jó apám mondotta: nincsen még egy olyan erőszakos, makacs, konok fráter messze földön, mint az Arany Város ura! Was? – pillantott rá laposan, gyanakvással a tükörképű tizedes. – Was sagst du, Unger Hund? Mátyás arra penderedett, ujjával a mélák katonára bökött: – Prágába pedig végképpen nem megyek a legkedvesebb familiárisom és barátom nélkül!
Érted? – és belekarolva Küsgergőbe, visszaballagott a pince alsó részébe, de olyan fesztelenül, mintha Vajdahunyad egyik terméből menne át egy másikba. Eltűnik a tizedes. Meg kell beszélnie a kapitányával, egyedül nem dönthet ilyen fontos dologban. A pince többi lakója némán, szinte elismeréssel bámul az „Unger Hund”-ra, aki úgy mer beszélni a nagy hatalmú foglár tizedessel, mint ők a kapcájukkal. Jön ám vissza az őr, és dohogva int. – Mozogjatok, kutyák! Alle beide! Ja, ja, mind a ketten! Egymásra nevetnek, mint akik, lám, csatát nyertek, és felszaladnak a lépcsőn. Hainburgig osztrák lovasok kísérik őket. Marcona fapofák: se komolyan, se tréfásan nem lehet szóra bírni őket Pedig jó lenne, Mátyás legalábbis nagyon szeretné megtudni: miért viteti a királyka maga után őket a csudába, Prágába. Hiszen a Burg pincéjénél jobb helyre úgysem dughatná el őket. Prágában még a tulajdon élete sincs tökéletes biztonságban: a kelyhesek, kemény, vad erkölcsű emberek, hamar a másvilágra küldik az ellenségeiket. „Katolikus kutya” a királyka csúfneve Rokycana hívei körében. Hát akkor?! Talán így akarja bebizonyítani a kelyheseknek, hogy a legnagyobb bizalommal viseltetik irántuk?! – Kössük meg őket? – kérdi egy nyakigláb lovas a parancsnokukat, amikor odaáll a révész csónakja a parti gáthoz. – Mi a fenének, bolond? Olyan hideg a víz, hogy ha csepp eszük van, meg sem próbálkoznak a meneküléssel! – legyint a bécsi rótamester. – Igyekezzetek! … Na, los, los! – lökdösi Mátyást és Küsgergőt a dereglyéig, és közben kézzel–lábbal magyarázza nekik: – Wasser … kalt!… Einspringen … todt! Mátyás buzgón bólogat. Hogyne, hogyne! A víz hideg, ha beleugorsz, meghalsz. Értem! Ja, ja!… – bólogat a német is, látván, megértették intelmét. – Auf wiedersehen! – mondja ügyetlenül. Akar téged viszontlátni a fene! – morogja Küsgergő. – Érjünk csak a Duna közepéig, elbúcsúzhatsz tőlem! – Miért vársz a közepéig?! Küsgergő a bajszába mosolyog: – Oda nézz, hogy bámulnak a dereglyére ezek is meg a csehek is. Pont a középen ugrok a Dunába, hadd fájjon mind a két banda szíve. Irigyellek – morogja kicsit meghatottan Mátyás. – Nemsokára megint otthon leszel. Látod Budavárát… Vajdahunyadot… Aszonyanyámat… – Ha nem akarod, nem ugrom! – ugratta Küsgergő kacsintva. – Ugorj, bolond! Nagyot loccsant a piszkos sárga víz. A német révész felkapta az evezőjét, hogy szétvágja a szökevény felbukkanó fejét. De kapott Mátyástól egy akkora pofont, hogy a dereglye
hasába esett, mint egy nagy tök, amelyet lerúgtak az indájáról. Küsgergőt nem látták többé sem az osztrákok, sem a csehek. Örömükben levegőbe dobálták a süvegüket: – Elnyelte a mocskos disznó szökevényt a Duna! Csak Mátyás mosolygott magában, mert ő látott valamit, ami nagyon megvigasztalta. A Duna közepén kidőlt faóriást sodort az ár. Teli volt minden ága éhes, dideregve gubbasztó sirállyal meg kormoránnal. Körülbelül fél perccel Küsgergő szökése után felháborodott méltatlankodással burrantak a magasba. Valaki megzavarhatta őket. A megbeszélt jelet is hallotta: a prédát ejtő halászsas éles, hosszú rikoltását, háromszor egymás után.
VI. FEJEZET, amelyben Küsgergő útja Prágába vezet. Egy pénzsóvár kapuőr majdnem agyonüti, de az igazi baj az, hogy gyenge kis menyasszonyt kommendálnak a Tülökorrúnak
Küsgergő majdnem egyszerre érkezett meg Vitéz Jánossal. A fiatalember tisztelettudóan előreengedte az őszülő püspököt. – Nagy újság! … – kiáltotta lelkendezve János atya. – Nagy újságot mondok! Meghalt a király! Azonnal küldj követeket a fiadért a Burgba! – Megbocsáss, püspök uram! A követ… ne a … Burgba menjen, hanem … Prágába, a … Hradzsinba, Pogyebrádhoz! – Honnan szeded ezt az ostobaságot, édes fiam? – fakadt ki a nagyasszony indulatosan. – Bocsáss meg, nagyasszony, de kisuramat pecsétes levéllel Prágába vitette a királyka! … A pozsonyi révész dereglyéjéről ugrottam a jeges Dunába, hogy hírül hozhassam … Aztán elsötétedett előtte a világ, és a rettenetes fáradtság leverte a lábáról, mint a fabábukat a golyó. A kegyes püspök kapta el, hogy a tüzes kandallórácsnak ne essen. Három tudós doktor és egy sereg bölcs javasasszony sürgött-forgott körülötte, az igaz, de harmadnapra már talpon volt megint. Persze ha valaki titokban megkérdezi, és Küsgergő őszintén válaszol, akkor mindenki nagyon meglepődött volna a feleleten. Megtudhatták volna, nem a különféle csodálatos főzetek, levek, kotyvalékok adták vissza oly hamar az erejét, hanem – egy golyófejű kis vasgyúró, akit melléje csempészett Anna. A látogató rendkívül elmélyültséggel megmarkolta Küsgergő orrát, s amikor könnybe lábadó szemmel felserkent, boldog, viharos kacagással kiáltozta:
– Apa! … Átosz! … Átosz sejet, Apa! … Átosz nadon sejet, Ana, Ana sejet Apa! … Hát van olyan hatásos medikámentum a világon, mint egy efféle drága szerelmi vallomás? S akkorát hancúroznak, hogy csaknem leszakad a viháncoló szentháromság alatt a kerevet. Ákos talán harmadszor látta az édesapját, de mondható, el van ragadtatva tőle. Érthető, hogy keserves sírásra fakad, amikor az édesanyja kiadja az ajtón Rebi nenőnek. – Átosz atojod Apáját! – zeng az egész vajdahunyadi vár. De Küsgergő most nem hallja. Anna halk suttogásával teli a füle, a szíve: – Nem szabad lesni, akkor … levetem a … ruhámat! Küsgergő behunyja a szemét, de aztán megrémül, el talál aludni újra, sőt, az is lehet, hogy az egészet csak úgy álmodja, mint annyiszor a Burg börtönpincéjében. De nem, de nem! Ez nem álom! Lebben a puha takaró, drága forróság csapja meg, mintha tűz fölé hajolna fedetlen arccal. – Csúnya, láthatatlan ember! – hallja izgalomtól elszoruló szívvel a világ legdrágább hangját. – Hogy tudtál ellenni ilyen soká nélkülem a világban?! – Mindig veled voltam! … – morogja felgyúló hanggal. – Minden éjjel itt jártam! … Teveled álmodtam … jöttél felém … fehéren, mint a hó, mosolyogva … Kitártam feléd a karomat, hogy …magamhoz szorítsalak, és akkor…semmivé omlottál!… Anna! Anna! … – Hallgass! … Hallgass! … Meghallják! – Bánom is én! … Szeretlek! … – Szeretlek, te szegény, te drága, jó … – Anna! … Anna!… … Megdobban a világ szíve a vár alatt. Imádságos döndülésére leomlanak a falak, és egyre gyorsabban kezd el kerengeni velük a kigyúló szoba… Fehér gímszarvasok szökkennek át a szívükön, és mindegyiknek tündöklik villámló, színarany agancsa. Áhítatos csöndbe fúl az iramló szarvasok heves patadobogása… Csönd van, csönd van, csönd van, és mégis… mintha fűszeres, forró muzsika csordulna … – Anna!… Anna!… Anna!…
Küsgergő kétségbeesett medvegyengédséggel szorítja feleségét magához, hogy el ne rebbenhessen mellőle, mint ahogy annyiszor elrabolta tőle a képzelet lehulló rárósólyma. Öleli, dédelgeti, csókolja, cirógatja, simogatja; ujja hegyén születő parányi lángocskák táncolnak, és sírós boldogsággal remeg meg tőle Anna. Küsgergő magához húzza felesége apró gyöngypermettel ázó édes orcáját, és valami nagyon-nagyon szépet mondana, de csak nézi a tündöklő kicsiny madonnaorcát, mintha életében legelőször látná, és egyszer csak ez bukik ki a száján: – Tüsdejdő… nadon-nadon … sejeti… Ana! … Suttogásán mind a ketten szélesen felkacagnak. Akárha gyerekek volnának. Anna hangja: százezer csengő körmöci arany gurul szét a kerevetről a hímes kövön a szoba négy sarkába.
Harmadnap már megint nyeregben ül. Most Prágába rohan, mint völgyekbe a Hargita ormán születő vihar. Bal mellén koromfekete holló. Szépen kihímezte Anna. A komor madár csőrében a béke hajló olajága. Felette arany félhold, melynek sarlójában ezüstcsillag. Ahogy a menyecske a vár homlokán függő Hunyadi-címerpajzsban látta. S a hímzett holló lába levágott szaracén koponya boltozatán áll. Ahogy a címerpajzson látta Anna. A nagyasszony saját kezével erősítette fel Küsgergő dolmányára meg a nyeregcaprongjára. Most lett Szentandrási Kis Gergely igazán a Hunyadi-ház legbensőbb cselédje, familiárisa. Küsgergő nyakában erős acélláncocskán lapos ólomládikó csüng az inge és a dolmánya között. A benne rejlő levelet maga a nagyasszony írta:
Adassék e Levél Pogyebrád György úrnak, Prága és Bohémia nagyságos helytartójának. Isten szentséges szerelmére kérlek, uram, hogy meghallgass! Bizonysággal tudom, hogy egyetlen fiúgyermekem, Hunyadi Mátyás, kezeid között van. Kérjél érte bármekkora váltságdíjat, megadom, uram! Inkább, ha kell, minden javaimat zálogba csapom, csak fiamat azonnal szabadon bocsássad! Mindenre kérlek, hallgass egy szerencsétlen, megszomorodott szívű özvegy édesanya kérlelő szavára, nékem már széles e világon csupán az az egyetlen fiúgyermekem van! Hallgass hát meg engem, mert ha mégsem hallgatnál, megesküszöm a hét tőrrel átvert szívű Istenanyára: ötvenezer katonával rontok ellened, s akkor Prága városában kő kövön nem marad! Hallgass könyörgő szavamra, és bizony meg nem bánod! 1457. Bak hava, 8-ik napja
Vajdahunyad. Özvegy Hunyadi Jánosné Szilágyi Erzsébet
Rossz tél van. Hó még nem esett, de a fagy már összemarkolta a különben csüdig érő sarat. Nagy szerencse ez most. Így a ló lábáról nem marad benne a patkó az ólomsúlyú latyakban. Robog Küsgergővel a paripa. Ha kidől, eb, aki bánja! Az ólomládikó mellett csüng egy bőrzacskó is a legény nyakában, abban háromszáz máriás körmöci arany. Annyi teméntelen pénzért egy egész ménest kap! De elegendő, ha benyit kisebb kúriákba, és megpillantják a mellén a hollót. Már az első szóra szalad maga a gazda az ólba, sarkig kitárja szalmával befont sövényajtaját: – Melyik hátasomat akarod, válassz?! Az úton kerül mindenféle kocódást, összetűzést. Nem szabad sehol a vakvéletlen horgán fennakadnia. Emberélet forog kockán, ezt ő is jól tudja. Adja a Fennvaló, hogy még idejében odaérjen. Van ideje bizonyos dolgokon elgondolkodnia. Még a püspök úr is
felkapta a fejét a szavára: – Én csak azt nem értem, bocsánat, hogyan rendelhetett bennünket a király úr Prágába november 28–án, ha… ha meghalt november 23–án?! Még csak akkor kezdett el igazán reszketni a nagyasszony szája széle. S akkor tette puha, meleg kalácskezét a püspök úr a legény vállára: – Fiam, azonnal indulnod kell nénédasszony levelével Prágába! Ezt a nehéz feladatot senki másra nem bízhatjuk, csak terád. Az életeddel játszol, ugye tudod, édes fiam?! Útközben farkasok, gonosz emberek, árvizek elpusztíthatnak … Elvállalod-e hát mégis, édes fiam?! Feleséged, gyereked van: senki sem kényszerít reá, rájuk gondolj, szabadon választhatsz … –Hol az a levél, püspök uram?! Ahogy visszagondol a nagyasszony felragyogó arcára, tudja, élete fogytáig biztos kenyere van őneki a Hunyadi-házban! Halálosan elfárad az úton. Ezerszer gondol arra, nem csinálja tovább ezt az átkozott kálváriát! Barátság ide, barátság oda: eldobja magát a csonttá fagyott sártenger tetején, s végre kipiheni magát: jöjjön a megváltó halál! … Úsztatva vergődik át megáradt folyókon, amelynek vasalt dereglyéjén nem mer nekivágni a révész sem. Morvaországban kigyúl a fogadó, amelyben megszáll, s égig lobogó lángokkal ég már az egész város, mire megperzselt szőrű lova hátán kivergődik belőle. Szilézia hóborította végtelen mezein éhségtől csorgó nyálú farkascsorda űzi, s csak úgy menekül meg, hogy esküvői menetet ér úton, valami főúri lakodalom lehet, mert vagy ezer ember suhan a hatlovas szánkókon. Innen már jó dolga van. – Ki vagy, édes uram? – kérdi az örömapa. – Hunyadi Mátyás familiárisa! Tüstént a mellére szorítja az örömapa.
– Édes fiam! János úrral valaha együtt harcoltam! Meghívhatlak a fiam, Sternberg Zdenko lakodalmába? – Bocsáss meg, de nem fogadhatom el szíves meghívásodat, uram! Mátyás úrfi Prágában van, Pogyebrád helytartó hatalmában … – Az a kelyhes vadállat tette rá a mancsát? – A nagy hatalmú sziléziai nemesúr elképedve vet keresztet: – Uram, irgalmazz szegény Hunyadi Mátyásnak! Tudod, milyen bűnbarlangba keveredett szerencsétlen urad? Pogyebrád eltette láb alól László királyt, most pedig a te gazdádat akarja félreállítani! Tudod-e, miért? A te urad a magyar trón várományosa! Levelet kaptam Budavárából, onnan tudom. Hát akkor… rohanj, fiam, rohanj! Hé, megállj! Adjátok át
neki a leggyorsabb szánkómat! Fogd a pecsétgyűrűmet, ahol felmutatod, váltáslovakat kapsz! Rohanj, édes fiam! … Rohanj!.. . Küsgergő veszi át a hat ló gyeplőjét s a hosszú csapójú, cifranyelvű ostort és a rudas füle közé csíptet. Mint a kilőtt nyílvessző suhan tova a szán. Még a sziléziai kocsis is csodálkozik a magyar vendég tudományán. – Vltava – mondja harmadnap a cseh pajtás, akivel életre-halálra összebarátkoztak. Egyik nappal hajtott, a másik éjszaka. Egyikük mindig aludt a farkasbőr bundákba burkolódzva, hogy csak az orra hegye kandikált ki a jó meleg szőrmék alól. De hát most el kell válniuk. A szánkó oldalán a katolikus Sternberg-címer ezüstpajzsa fénylik: csak az kellene, hogy Pogyebrád kelyhes fegyveresei meglássák! – Ez itt a Vltava! Az a sok szép torony már Prága. Egyedül kell bemenned az oroszlánbarlangba. – Ne félts engem, Frantisek. Ha már idáig eljutottam, innen már gyerekjáték! – Paroláznak. – Hát akkor… köszönöm a barátságot, Frantisek koma! Bízom benne, még meghálálhatom! – Nincs mit, Grigor. Te olyan aranyos ember vagy: a hátamon is elhoztalak volna Prágáig! Kivillantja Küsgergőre mind a harminckét porcelán fogát, és már el is porzott a szánkóval. Áradt a sok nép ki-be a Vaclav-kapun – parasztok, kézművesek, polgárok, katonák –, mint a hangyavonulás. – Küsgergő mégis szemet szúrt a kapuőröknek. – Hé, te hórihorog! Gyere csak ide! – Adjon isten jó napot, vitéz urak! Pogyebrád György helytartó úrral akarok beszélni! –Akarok? – kerekedett el a barázdált képű kapuőr szeme, s éneklősen, csúfondárosan lengette meg a szót. Ebből mindjárt láthatta Küsgergő, ezt a bemenetelt nem ússza meg tíz körmöcinél kevesebbel. Vagy pedig kardot kell rántania. Azt is tudta, az esetben pedig nem jut el a helytartó színe elé. Ezek a mord pofák bevarrják a legmélyebb városi tömlöcbe, s ha úgy tetszik nekik, tavaszig a nevét sem kérdezik meg tőle. Ha ugyan rövid úton föl nem lógatják a várkapu fölött nyújtózkodó bitóra. Közelebb lépett a tizedeshez:
– Hány gyereked van, barátom? – Három. Miért kérdezed? Küsgergő belenyúl a zsebébe, kivesz három aranyat. – Végy rajta mindegyiknek egy-egy hold földet!
Mohón gyömte zsebébe a tizedes. Izgatottan forgott a szeme. ,,Még akarsz aranyat? No? Nyögd ki!” – gondolta Küsgergő. – Amondó lennék – lépett egészen közel a futárhoz a roppant termetű kapuőr –, ne aprózd
el a pénzedet, barátom! Add ide egyszerre az egész zacskóval! – sziszegte fenyegetően, és Küsgergő érezte: késhegye csiklandja a bőrét a szívgödre körül. No lám, hát így állunk? Egyik cseh kiteszi értem a szívét, a másik meg elrekkentene a pénzemért? Nem különböztök a magyartól ti sem! Minutum alatt kell döntenie. Ha fegyvert használ, jaj neki: a vendégjog sem védi! Ha sikerül is bejutnia, Pogyebrádot ugyan hol leli? Prága sikátorait nem ismeri. Kürt kiáltott a város belseje felől. Küsgergő tudta, fontos személyiség közelít. – Kürt! … Trárá! – bökött a város felé. – Ezt a fortélyt már ismerjük! A pénzt! – acsargott a csupa heg orcájú kapuőr, de látszott rajta, szeretne a kínos helyzetből menekülni. „Hm! – gondolta Küsgergő. – Rajtam nem fogsz ki!…” Hirtelen felnyögött, összegörbedt, mintha görcs rántotta volna össze belül. A kapuőr meglepetten pillantott rá, és picit leeresztette a kést. A következő pillanatban Küsgergő mind a két öklével úgy állon vágta a tizedest, hogy a szemközti falig repült, ő pedig teljes erejével rohanni kezdett a városba, amerről a kürt kiáltott az előbb. Nyomában a felháborodott kapuőrök. – Állj!… Állj meg, katolikus disznó! – ordítozták megdühödve, megnyújtva a lépést. Küsgergő már a hátába érezte fúródni előrenyújtott alabárdjaik hideg hegyét, amikor végre meglátta a kísérete körében arra léptető előkelő férfiút. – Megálljatok! … – lökte ég felé a kezét a kövérkés, csintalan bajuszkájú, ravaszdi képű úr. – Mi történik itt? – Ez a szemét idegen megölte a tizedesünket. Azért hajkurásszuk, hogy … megszolgálhassunk neki. – Igaz ez, idegen?! – villantotta ingerülten Küsgergőre a szemét. S abban a pillanatban rettenetesen izgatott lett, és rövidlátón hunyorogva előrehajolt: – Lépj közelebb, fickó! Mi az a melleden? – A Hunyadi-holló! – Takarodjatok! – rivallt az úr a meghökkent kapuőrökre. – Mért jöttél Prágába? – Pogyebrád György helytartó úr őnagyságát keresem. – Mit akarsz tőle? – Levelet hoztam neki. – Honnan? – Magyarországról. – Magyarország nagy. Melyik városból? – Vajdahunyadból! – Add ide! – Nem ismerlek, uram. Csak a helytartónak adhatom oda. Ilyen parancsom van! A mókusprém süvegű vaskos férfi összenézett kísérőivel, majd a háttérben morgó,
dühösen topogó kapuőrökre kiáltott. – Ej, hát vegyétek el tőle, az istenfátokat, ti málészájúak! – Uram, ne tréfálj! Ha valaki meghal, a te lelkeden szárad: ezer élő tanúm van rá! … A nagyúr felkacagott: – Hajrá, csehek! – kiáltotta boldogan összedörgölve két tenye rét, reménykedve, hogy parázs párviadal izgalmaiban gyönyörködhet. Különösen érdekesnek ígérkezett a harc, hogy az idegen egy szál karddal akart szembeszállni a három alabárdossal. Sajnos, a heges pofájú elrontotta a nagyszerűnek ígérkező mókát, mert feltápászkodott, fölmarkolta eldőlt alabárdját, és Küsgergő mögé lopakodva nagy erővel fejbe magasztalta szegényt, hogy eszméletét vesztve arcra zuhant. – Vaclav! Hogy merted elrontani a mulatságomat? – mennydörögte a lovas. – Helytartó uram … ő kezdte! – köpte ki a sebhelyes képű két metszőfogát. – Megkérdeztem, mit keres itt, se szó, se beszéd: láthatod, agyoncsapott… – Vegyétek cl tőle a levelet, amiről beszélt! – intett Pogyebrád a magasból, elkedvetlenülve. – Hagyod békén a pénzes zacskóját, te tolvajszarka?! Azt hiszem, értem már, miért ütött le! Nagy kedvem lenne téged dugni rács mögé helyette! – Közben a fogával lehúzta a kesztyűjét, és felnyitotta az ólomszelencét. Rögtön a pecsétet kereste a levélen, s izgalmában ismét felfüttyentett. Valódi a levél. Csak sajnos, magyar. Beszélni még csak-csak tudott valahogy, de olvasni már sehogy. – Tud itt valaki magyarul olvasni közületek? A kamarása ugrott melléje. Pogyebrád homlokát összeráncolva hallgatta: – Ez igen! Fcnyegetődzik az erdélyi banyaboszorka! Haha! Csukjátok a fickót a gazdája mellé! Hadd örvendezzen úr és szolgája egymásnak! – Már nagyon vártalak! – lelkendezett Mátyás, megcserélve a sziszegő Küsgergő feje púpján a hidegvizes borogatást. – Mért van ez a búb a kobakodon, hékám? Fejest ugrottál a falon keresztül, úgy jöttél be Prágába? No, ne sziszegj úgy, nem esett szét a koponyád! – Meleg részvét csengett a hangjában: – Nem azért mondom, de …egy bivaly is kinyiffant volna, ha így kupán vágják! Ha most király lennék, kineveznélek Bazaltfejű lovagnak! … Édesanyám hogy van? Mihály bátyám mit csinál? Tudod, hogy a szegény királykát megetette Pogyebrád? Hogy sírva ment haza Párizsba Mademoiselle Magdaléne, a menyasszonykája? – patakzott Mátyásból a szó. – Hallottál még ilyet? Az özvegye lett, mielőtt a felesége lett volna! Ilyesmi is csak a mai világban eshet meg! Küsgergő csak hüledezett, és megfeszítette hasizmait, hogy hangosan föl ne nevessen, mert olyankor keservesen lüktetni kezdett fájó fejsebe. – Azért én is tudok néhány érdekes újságot. János atya, a püspök úr elmondta, hány nagyúr akar király lenni Magyarországon!
– Várj csak, ezen már én is gondolkodtam! – szakította félbe Mátyás. – Hadd mondom el én a neveket! Először is: Albert királyunknak maradt két lánya: Anna és Erzsébet. Anna Wilhelm szász herceg felesége, Erzsébet Kázmér lengyel királyé. – Melyik lesz közülük a király? – Egyik se, szamár! Királynő nem kell a magyarnak! Ezt törvény is előírja. – Jól van! – bólintott Küsgergő. – A püspök úr is éppen így mondotta! Hát akkor?
– Bizonyára minden követ megmozgat a koronáért Gara nádor uram, igaz? – Hajjaj! – Biztosan mindenütt azt kotyogja, neki mar az apja is meg a nagyapja is nádor volt! Hozzá képest meztéllábas kódis nemesi származás dolgában valamennyi európai király, igaz? – Ördögöd van, Tülökorrú koma! – Hogy az anyja után nagybátyja volt az elhunyt László király! A felesége meg sziléziai herceglány! Igaz? Jól megtanultam a nádor családfáját! Igaz?!… Szép, népes és igazán kiterjedt, előkelő ez a finom rokonság, és Gara nádor uram mégsem lesz magyar király! – Márpedig – ugratta Küsgergő – mindenki azt mondja! – Akkor se lesz! Azért, mert a mérleg másik serpenyőjébe Újlaki Miklós uram, az erdélyi vajda dobta bele a kardját. Igaz? Meg a pénzesládáját. S azt szajkózza, neki meg cseh királyfi a veje, s ha kedve tartja, egyik zsebéből háromszor is kifizeti Garat. Egyforma nagy kutya mind a két lator, mégsem lesz magyar király egyikük sem soha! – Miért? A püspök úr úgy magyarázta, meg tudják venni a szükséges szavazatokat! – De a bátyám vérét nem tudják a kezükről lemosni soha! – szegte föl a fejét Mátyás indulatosan, ellenkezést nem tűrőn. S Küsgergő meglepetten tapasztalja: bár nem beszélt hónapok óta a püspök és a Tülökorrú egymással, mégis mindegyik pontosan ugyanazt mondja. Eddig úgy tudta, a váradi püspök úr a legokosabb az egész országban. Hanem ezek után már meg kell ossza trónusát Mátyással. Hogy meglepődését valahogyan eltitkolhassa, így folytatta: – Aztán … más nem is pályázik a magyar trónra? – De. A kivénhedt, fogatlan oroszlán, Frigyes, a császár. Igen előnyös helyzetben indul a harcba: az ő birtokában van a magyar korona, negyed évszázada. És mégsem ő lesz az új magyar király! – Hanem? Mátyás kedvesen elmosolyodott: – Az, akit az én édesanyám akar! – A Krisztusmáriádat! – nevetett fel Küsgergő, és nem tudta sehogy sem visszatartani
tovább, s ha megfájdul a fejsebe, már azt sem bánta. Úgy hahotázott, hogy az oldalát fogta. – Tehát: te leszel az új magyar király?!
–Úgy van! Olyan halálosan komolyan mondotta, hogy Küsgergőbe egyszerre belészakadt a tréfa. Lassan fölemelkedett, és elcsituló, ünnepélyes arccal azt mondta: – Adja az Isten, hogy így legyen. Mert akkor énnekem már meg is van az örökös állásom: én leszek a király kapitánya! – Úgy van!… – válaszolta Mátyás magasztos komolysággal, s a kezét is odanyújtotta egyezségpecsételő parolára. Küsgergő megrázta huszárosan. – Nem hiszem, hogy nálad különb, derekabb, bátrabb, becsületesebb embert találhatnék az egész országban. Téged az isteni gondviselés adott az oldalamra, koma! – csíptetett meleg mosollyal a bekötözött fejű futárra, aki meg mert volna esküdni rá, hogy egy minutumra a Tülökorrú vörhenyes-arany fürtjein látta megcsillanni a koronát. Aztán kábultan rázta meg a fejét, mire felszisszent, mert nagyon belenyilallt a fájás. – Ez… ez csak… káprázat! – morogta, és elernyedve befelé fordult a falnak. Negyednap felhozták őket a tömlöcből, és szobát kaptak a Hradzsinban. – No? Mit szólsz ehhez, te hitetlen Tamás? – kérdezte Mátyás. – Hidd el, nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja! Ez a Pogyebrád olyan hétpróbás, minden hájjal megkent gazfickó, hogy sokszor még az apámat is sikerült bebolondítania. Az a külön szerencséje, hogy a huszita sereggel „sakkozhat”, ha valaki görbe szemmel mer nézni Bohémiára. Nagyszerű katonák! Még édesapám sem tudott igazán elbánni Giskrával soha! – Nagy ravasz! – dörmögte Küsgergő. – Megint a lyuknál állt, mint a jó macska, s alighogy kidugtad a fejedet, elkapta. – Egy fecsegő kedvű foglárom az utolsó aranyomért elmondta: amikor László király meghalt, Pogyebrád lehúzta a pecsétgyűrűt az ujjáról, és rányomta egy hamisított levél aljára, amellyel engem Bécsből őfelsége nevében ideparancsolt Prágába. Élelmes alak, annyi szent; tiszteletet parancsol okossága, előrelátása. Csend volt, elmélyülten hallgattak. Mátyás hangosan gondolkodott: – A fickó cseh király akar lenni, ezt csak a vak nem látja. Engem édesanyám, János bácsi, Mihály bátyám meg az édesapám millió híve magyar királynak akar. Ez a hallatlanul okos fráter nagyon is jól tudja, neki az az érdeke, hogy ne idegenből szalasztott király telepedjék a magyar trónra, mert… az előbb vagy utóbb, de kinyújtja a kezét a cseh korona után is, igaz? Küsgergő alig-alig konyította Mátyás magvas okoskodását. De amikor kellett, az igent mindig rábólintotta. – Cseppet sem csodálkoznék, hogyha nemsokára szoros szövetséget kínálna fel. A foglár
azt is kikotyogta, Pogyebrád hazahozatta a kislányát Olomoucból. – Ajjaj! – sóhajtott fel Küsgergő. – Látom már magam vőfélynek a lakodalmatokban! Legalább ismered már? – Nem – nevetett Mátyás. – De ehhez már hozzászoktam. Az első feleségemet, Cillei Ulrik leányát sem láttam, csak amikor már a házasságlevelet aláírtam. – Persze! – csapott volna a homlokára Küsgergő, de észbekapott, s csak térdére ütött. – Hát persze, te már nős ember vagy! Majd el is feledtem! – S majd lefordult a székről, amikor a Tülökorrú válaszát hallotta: – Nős? Hajaj! El vagy maradva, koma! Egy megtört, szerencsétlen özvegyember áll előtted! Kéthónapos házasság után meghalt szegény kis Elisabeth. Pedig még csak papásmamást sem játszottunk egymással. Nem is játszhattunk, mert ő Vajdahunyadon volt, én pedig egész idő alatt Budán, a királyka udvarában. – És … és … szeretted? … Nem fájt a szíved utána, hogy …távol vagy? – ejtette meg Küsgergőt a részvét. – Esküszöm, bolond vagy! – nevette el magát Mátyás, és a fiú vállába öklözött. – Mondom, sohasem láttam. És jó, ha tizenkét esztendős voltam! Banga jószág! Az első házasságomat apám kötötte Cillei Ulrikkal, hogy valahogy összemadzagolja a két ligát. Nem volt szerencséje, hamar elszakadt a cingár kis madzag. Kopogtak. – Bújj be! – kiáltotta Mátyás arra sem fordulva. – Ki az? – Mit tudom én! – vonta meg Küsgergő a vállát, a belépőre pillantva. – Valami kölyök. De meglehet az is, hogy … leány. Kockáztasd meg a szemed, ha nagyon kíváncsi vagy.
Vékonypénzű emberke állt az ajtóban, dolmányban, nadrágban, magas szárú cipőben. Fején dús szőrű nyusztprém süveg. – Melyikőtök Hunyadi Mátyás? – siklatta végig rajtuk álmatag, mézgás pillantását. – Találd ki – válaszolta Mátyás. – Nem nehéz … Ez csak az a katona lehet, akit a kapuőrök fejbe vertek alabárddal. Ezek szerint: te vagy. – Odament elébe, levette kucsmáját, s látták, szépen befont, gondosan feltűzött kontyocska rejtőzik alatta. Áttetsző, formás, kék erű kezét a mellére téve kedvesen biccentett: – Örvendek. Pogyebrád Kata vagyok. Isten hozott nálunk a Hradzsinban, uram. Halkan köhintett, nagy, világoskék szemét Mátyásra kapta riadtan: hallotta-e, s ha igen, mit szól hozzá?! „Beteg vagy, bogárka – gondolta Mátyás elszomorodva. – Fojtogat a szárazkórság? Haj, haj. Te szegény beteg kis bicebóca. Milyen szép nagy nefelejcskék szemed van. Legalább a szemed szép rajtad.” – Szerettem volna látni, kinek szánt apám – mondta csöndesen, egyszerűen. – Olomoucban tanultam. Tudok sütni, főzni, hímezni, ostáblán játszani, és nem kell akkor sem kifutnod a szobából, amikor lanton játszom. A cseh nyelven kívül még németül,
latinul és kicsit angolul is tudok. Írok-olvasok is. Majd magyarul is megtanulok. És fiút fogok szülni neked, uram. Apámra, kérlek, ne haragudj, ő jót akar. S ahogy jött, eltűnt a szobából. – No? Mit szólsz ehhez a kedves kis lányhoz? – fordult Mátyás a nehezen ocsúdó Küsgergőhöz. A legény száján majdnem kicsúszott első gondolata: „Ugyan eridj valahova! Ez lány? Két lábon járó vasalódeszka! Se eleje, se hátulja! Hallod-e, te szegény fiú! Azt hiszem, te megint nagyon bevásároltál a második asszonyoddal is!” De lenyelte, még idejekorán. „Mi közöm hozzá? Te fogsz vele élni, nem én! Istennek hála, az én édes Annám – hajjaj!”… sóhajtott kicsit, és azt mondta: – Megjárja. Érezte, ez kevés és durva; még hozzáfűzte: – Olyan kedves, jámbor lélek. Olyan szép szeme van. Mint a képeken. Aztán sürgős igazgatnivalót talált a feje búbját elfedő óriás gyolcsturbánon.
Az asztal végén terítettek nekik mindig. Pogyebrád udvaroncai óntányért kaptak, ónkupát, Pogyebrád, a felesége és a lánya ezüstedényt használt. Mátyás meg Küsgergő majolika tálat kapott és nagyjából kibarmolt fakupát. S mikor már mindenki helyet foglalt, kezet mosott a körülhordott kis ónedényben, és merített a tálból, nekik csak akkor tapsolt az udvarmester: – Jöhettek! Most meg… Pogyebrád kopog be értük. Mátyást a karjára veszi, úgy vezeti végig a huzatos, hosszú folyosókon. Nem beszél hozzá. Egy szót se szól, csak mosolyog rá, mintha süketnémák lennének mind a ketten. A nagyterembe érve Mátyás a szokott helyére, az asztal végére akar leülni. Pogyebrád nem engedi, az asztal főhelyére vezeti, maga mellé ülteti. Nem akar hinni a szemének: arany előtte a kupa, a tányér, a kés! „Mi történhetett? Megérkezett értem a váltságdíj? Édesanyám utolsó garasig megadta, amennyit Pogyebrád kért? Most akarja a lányával való eljegyzésünket bejelenteni?” – cikáz Mátyás agyában gondolat gondolat után, de nem tudja kitalálni. Katalin mellette ül. Vézna, fejletlen gyerekteste van. A varrónője megpróbált neki kívánatos kebleket kerekíteni, de nem sikerült. Valahogyan olyan szegényke, mint a suhanckor fele közeledő kölyök, aki mókából az apja ormótlan csizmájába bújik. A halina nadrág, a hosszú szárú cipő délután sokkal jobban állt neki. Pici melle meg-megrezdült a férfiingben … érezni lehetett rajta, hogy nő. De így? Akkora párta van a fején, hogy árnyékba borul a tányérja. – Jó étvágyat! – bólint feléje Pogyebrád. – Nagyságos uram! Mire jó ez a móka? Hadd menjek vissza a régi helyemre! – s áll fel, hogy odaül a barátjához. – Maradj! Minden nagyon jól van! Fogyaszd el vidáman a vacsorádat! Utána szeretnék
mondani neked valami nagyon fontosat! És Mátyás tányérjára rakja saját kezével a legjobb falatokat. Nyolcféle borral traktálja. Közben Mátyásnak a torkában dobog a szíve: hátha most eteti meg Pogyebrád, de megadja a módját. Lassan csordogál a veríték Mátyás füle mellett: még sohasem került ilyen kutyaszorítóba! … Legszívesebben felugrana és elszaladna. Igen ám, de hova? Egy szál dolmányban ebben a jéghizlaló januárban? S különben a Vaclav-kapunál őt is fültövön ütnék az őrök alabárddal, mint a jobbágy a tepsibe szánt nyulat. Néha tekintetet váltanak Küsgergővel. A legény észrevehetetlen apró mozdulatokkal vonogatja a vállát, tárogatja a karját. Asztalt bontanak, Pogyebrád megint belekarol Mátyásba. Tapsol. Finom, vastag nyuvatmájas bundákat hoznak. Pogyebrád feladja Mátyásra. Mit akarhat? Kivisz a kertbe, ott nyom kést az oldalamba? Szép, széles utcácska van söpörve a hóba, keresztbe-hosszába szeli a kertet. Amikor a palotától a legmesszebbre vannak, a helytartó megállítja. – Mondd! – fogja meg Mátyás gombját, aki lélegzet-visszafojtva hallgatja. – Mit adsz nekem, ha egy nagyon jó hírt mondok neked? Olyan jót, hogy … örömödben talán ríva fakadsz? – Mit adok? – robbant ki minden Mátyásból. – Mit adhatok, hiszen fogoly vagyok?! Mi más nagyobb örömet szerezhetnél, mint hogy elengednél a fogságból?! Pogyebrád, mint az eszelősök, megrázta Mátyás vállát, és újra kezdte: – Mit adnál, ha egy csodálatos jó hírt mondanék? – Mindent, amit csak adhatnék. Pogyebrád hátralépett, a szívéhez kapott. Mélyen meghajolt, majd lassan fölegyenesedett: – Üdvöz légy, Hunyadi Mátyás, magyar király! Üdvöz légy, Hungária felséges fejedelme! – Hogyan? … Mit mondasz? – tántorodott hátra Mátyás, és mind a két kezével feltépte dolmánya gallérját, inge elejét, és mezítelen mellét a komiszul sikongó szél elé kitárta. Úgy érezte, megfojtja a hirtelen rászakadt boldogság. „Mátyás… magyar király! Király vagy! Magyar király! Valamit hall fél füllel, hogy a Duna jegén közfelkiáltással választották meg királlyá. Hogy János atya esze … Mihály bácsi kardja … asszonyanyja aranya… kovácsolta a koronáját… Hogy mint a köd a vihar elől … meghátrált a Gara- és Újlaki-liga… Hogy ujjong és fél lábon táncol egész Magyarország … – Hogyan?
– Apád dicsősége … bátyád vértanúhalála … Gombold be a dolmányodat, fogd össze a bundádat… Mátyás így még soha életében nem járt. Úgy érzi, egyszerre emelkedik és zuhan, ezer gondolat villan át az agyán … László feje koppan a vérpadon … Apja pirospozsgás mosolya, amikor Nándorfehérvár piacán lovaggá üti Lackffy székely ispán kardjával, tízéves korában… Édesanyja talpig bakacsinban odaomlik a királyka elé: „Uram, kegyelmezz árva két fiamnak!” „Esküszöm az oltári szentségre, hogy bosszút nem állok rajtuk soha, semmilyen szín alatt!” Semmit sem ért, amit Pogyebrád éledő, tüzes izgalommal hadar, beszédébe már itt-ott cseh szavakat kavarva. Hogy milyen jó lesz, ha összefog a cseh és a magyar! Úgy meghódol majd Giskra a magyar királynak! Hogy neki Újlaki Miklós az ipa, az nem tesz majd előtte keresztbe két fűszálat sem soha! – Gara megpukkad … hogyha elveszed Katalin lányomat! – Ó! Boldogan! Már megszoktam, hogy a feleségemet más választja. – Anyád ötvenezer arany váltságdíjat küldött. Elfogadtam, megbocsássad. A menyegzőtökre gondoltam: hadd jusson olyan pompára, hogy visszhangozzék tőle Európa! … Ez a frigy a két ország boldogulásának záloga … Pecsét kettőnk szoros szövetségén! … Hallasz engem, Mátyás?! Áll az egykori Tülökorrú, ég fele szegi csupasz, furcsán tagolt arcát, hadd borítsa el a lustán hulló milliárd hópihe … Mindegyik elolvad, olyan forró a bőre, és végigpereg az arcán … Hát igen! Az élet korán a szájába vett és megrágott… Életet és halált láttál… Melletted ült a csontember, s a karját ráfektette a vállad-ra … de most… végre, végre: szabad vagy … király vagy … tizenhét éves vagy … nagy az Úr irgalma … talán, talán meghallgat… Katalin nem is olyan csúnya, és még olyan fiatal… Széles patak csorog alá remegve táguló cimpájú orra mellett. Melyik csepp a hóié, és melyik a könny: ki tudhatja? Az ég fekete boltja a fejük felett telides-teli szikrázó csillagokkal. De akkor honnan hull a hó?! Ki tudja?
VII. FEJEZET, amelyben Mátyásra rákacag a Fortuna csillaga, király lesz, de nem nagyon. Aztán odavág az asztalra, hogy csodát lát a világ. Küsgergő itt csap fel a „király árnyéká”-nak
– Holnap hazatérhetsz! – mondta Pogyebrád, amikor vacsora után Mátyást szobájáig kísérte.
A Tülökorrú alig aludt azon az éjjel. Kurta, villanásnyi álmok gyötörték meg, azután felriadt. Feküdt az ágyon, elgondolkodott, aztán feje alá tette két kezét, és a megbámult mestergerendát bámulta. Mi lesz? Hogy lesz? Hát ezután én leszek Magyarország királya? (No de nincs koronád!) Én lakom majd a budai várban? (Pfuj, elaggott kutyaól, szemétdomb. Rengeteg munka lesz majd vele, és iszonyú pénzbe kerül!) És ha én összeütöm a tenyerem, talpra ugrik egész Magyarország? S akire én rábökök, ez ellenség, azt tüstént miszlikké vágják? És deákok, kancellisták vesznek majd körül, és törvény lesz följegyzett szavam: „Én ezt így és így akarom!” Hm! … Mekkora Magyarország? Hány lakosa van? És mekkora lesz, amikor majd én lehunyom a szemem? És a lakosai átkozni fognak, vagy áldani? Hogy tanította János atya? „A király népe üdvét szolgálja!” Hm, mi az tulajdonképpen, hogy „üdv”? És mi az, hogy a király – szolgál? Hirtelen felült az ágyon. – Hiszen ez, úgy látszik, valóban nem lesz fenékig tejfel! Hogy tudok én majd megbirkózni ezekkel a sunyi, ravasz, kitanult, öreg királytigrisekkel? Ha egy pillanatra félretekintek, azonnal széttépnek! No, nem, nem! Azért nem eszi az ember olyan forrón a kását, ahogy eléje teszik. Majd… János atya … Asszonyanyám meg Mihály bácsi segít! Tehát: ők fognak uralkodni helyetted? Te majd a járszalagjukra kötve bócorogsz, mint a tipegni tanuló piciny kölyök? Phű!… Ez csodálatos lesz! Egész Európa majd terajtad röhög!… De édesapámat imádták! Egyetlen szavára tűzbe mentek érte! Igen, apádat imádták. És te? Idegen tollakkal ékeskedel? Hm!… És tisztázzuk: ki ment tűzbe érte? A meztéllábasok, a kézművesek, a falusi papok, az egyportás nemesek! Gara meg Újlaki meg a pereputtyuk megfojtotta volna őt is egy kanál vízben!… Hát… őszinte legyek: egy percig se hittem, hogy… lakodalomba megyek. De … hogy mégiscsak én lettem a király, nem ők, ez a bizalom, sőt a szeretet jele! S ennyi elegendő nekem fundamentumnak. A palotát én majd ráépítem! Felugrott, a mosdóhoz rohant, beledugta a fejét a cintálba, s olyan mosdást csapott a hideg vízben, hogy csak úgy harsogott. Amikor megelégelte, nyúlt a törülközőért, de csak a tartó vasrúdját fogta meg. – Hova lett? Levertem? – Itt van – hallotta, s mikor felnyitotta szemét, Küsgergőt látta nyúzott arccal maga előtt állni, ahogy feléje nyújtja a lenvászon törülközőt. – Hát te? Mi bajod? Miért olyan fekete az ábrázatod? – Nem aludtam az éjjel! – Te sem? Én sem! Te miért nem? Küsgergő zavartan húzta meg a vállát: – Hát… hogy most… király lettél… Ezután hogyan szólítsalak? Mátyás hatalmasat nevet, aztán elcsöndesedik, olyan szép melegség jő fel a szemében, mint tán még soha:
– Te a barátom vagy. Akárhogy szólíthatsz. Ahogy eddig szólítottál. Csak… ha a korona a fejemen lesz, és ott ülök a trónon az országtanácsában, ne mondd azt, hogy: „Te Tülökorrú”! Mert akkor úgy szájon csaplak a jogarral, hogy mindjárt hanyatt esel! . .. Furcsállták nagyon, de reggel senki sem csatlakozott hozzájuk. Pogyebrád és Kata integetett utánuk, de a paloták, fák közéjük álltak, s hamar egyedül maradtak. A kapuőrök szétvetett lábbal, mellüket kidőjtve mereven álltak, előreszegve az állukat. Szép szál legények voltak, annyi szent, elgyönyörködhettek bennük kedvükre. – Neked is tetszenek, ugye? Nagyon rajtuk felejtetted a szemed! – Igen – dünnyögte Küsgergő bosszúságát leplezve. – Azt a vágott pofájút kerestem, aki idejövet fejbe vert az alabárdjával. Szerencséje van: nem ismerem fel, így nem is köszönhetek neki vissza. Induláskor mindketten hosszú farkasbőr bundát kaptak, ami a csizmájuk orráig betakarta őket. Csak a szemük villogott elő, és párafelhő lengte körül azt, amelyikük megszólalt. A leheletük is panyókára vetve lebegett a válluk felett utánuk. A hó ellepte a világot, arra ónos eső hullott, arra megint zúzmara esett. Úgy csillogott a mindenség, mintha egy hirtelen megháborodott kincstartó teliszórta volna Morvaországot miriád borsónyi gyémánttal. Prüszkölve, fújtatva, csúszkálva léptettek a bölcsen óvatos lovak. – Ez Stratnice városa – mondták a Morava folyó partjához érve. Mátyás felsóhajtott: – Az ott már Magyarország! Istennek hála! Csakhogy már eddig eljutottunk! – Hallgatott kicsit. – Tudod, azért azt nem hittem volna, hogy így magunkban bocsát el Pogyebrád, mint vándordeákot vagy vásározó énekes kódist. – Ha! Hallga! – szakította félbe Küsgergő. — Trombitaszót hallok! Meg csimpolyákat!… – Magyar muzsika! – ujjongott fel Mátyás. – Elénk jöttek! A mieink!… – Hát ez … ez meg mi? Muzsika rontott elő mögülük is. Ezüstharsonák kiáltoztak vidám nyerseséggel, fatorkú sípok meleg szava bújt melléjük. A város felől széles csatárlánc robogott gőzölgő paripákon elő. Legelöl a muzsikusok élén kövérkés, ravaszdi szemű, okosan ragyogó szemű, piciny, nyírottan kunkori bajuszkájú férfiú vágtat: – Ni, Pogyebrád! A helytartó! Hát eszébe jutott, hogy nem illik így elengedni valakit? – Magyar király úr! – kacag már messziről. – Jól próbára tettünk benneteket! Azt hitted, rossz házigazdák vagyunk? El sem kísérjük kedves vendégeinket?! Nem volt furcsa, hogy mindenütt meleg szoba, terített asztal, jó szó várt benneteket? Hogy se rabló, se farkascsorda nem keresztezte utatokat? Láthatatlanul kétfelől, elöl s hátul megbújva kísértünk! Kedves magyar testvérünk, igyekezzünk, – mert Szilágyi Mihály vár bennünket Érsekújvár előtt, magyar bandériummal! Gyerünk, gyerünk, gyerünk ! Hó, hopp, hopp! – csattan a kezében a kurta bőrkorbács. – Ki ér oda előbb?
Mátyás észreveszi: senki sem meri megelőzni. Ez is boldogság. Körös-körül négyszáz vasas lovas röpül, lovuk patkója égig rúgja a gyönggyé fagyott havat, és szakad róluk a gőz. Nagyszerű legények, az anyjuk jó istenit: mintha kötél lenne kifeszítve a lovuk orra előtt: a négy turma kísértetiesen egyenes vonalban dübörög. Szemben velük megindul a sötét erdő. Hófelhő száll az ég felé, aztán kétezer üvöltő, hujjogó huszár bontakozik ki. Legelöl nagy bajszú, mord katona repül, csattogva csapkod a válláról alálobogó párducbőr. – Mihály bácsi! – rikoltja Mátyás, és tövig vágja a sarkantyúját lova vékonyába. Felnyí a hű jószág, és kitör: mindenki elmarad a száguldó ifjú király mögött, akiről a farkasbőr bunda is leröpül. Észre sem veszi. Azt sem, hogy jó hosszal utána ott robog Küsgergő, és elkapja a subát. Aztán a két lovas – isteni csoda, hogy egymást föl nem döntik! – összecsapódik és összeölelkezik és összecsókolódzik, és mindkettejük könnye folyik, és egyik sem röstelli. Mátyás észre sem veszi, valaki féltő gyöngédséggel vállára igazítja a farkas bőr subát, mert amikor végre feltekint, kétezer magyar veszi körül, és az ég húsát felhasítja boldog bömbölésük: –Vivát! Mátyás király! – Vivát! – üvöltik a cseh daliák is, hogy majdnem hegyibük roppan az égbolt. Szánkó siklik oda, János püspök úr lép le a meleg bőrök közül, áldó ölelésre tárva két kezét feléje. – Kedves fiam! – rebegi könnyeivel birkózva, majd papirusz tekercset húz elő, és gyönyörű beszéd következik, amelynek Mátyás talán egyetlen szavára sem emlékezik. Aztán körülzsongják a főurak: Rozgonyi Sebestyén, Kanizsai László, Szentmiklósi Pongrác, Székely Tamás, Guti Országh Mihály. Küsgergő mindig távolabb kerül; a tolongó úri sokadalom – kitelne egy bandérium belőlük! – egyre odébb szorítja. Belül egy jó szót vagy legalább egy tekintetet szeretne Mátyástól kapni. Nincs. Ellepik a csicsergő úri népek, lapockázzák, vállát veregetik, lova kantárját rángatják, forduljon feléjük is. „Felség úgy! … Felség így! … Emlékszel, amikor én …” Fáj, hogy Mátyás ővele cseppet sem törődik, de mivel igazán szereti: megérti. Ezek a hívei. Ez az első találkozásuk. Rendben van; hadd örvendjenek egymásnak. Térdével szép csöndesen kikormányozza a lovát a nyüzsgésből, és lassan nekiered a messziről a nyakát arra nyújtogató Érsekújvár felé. A lelkiismerete nyugodt. Épségben elhozta őfelségét idáig. Innen majd már átveszik s továbbviszik ők. Ez a világ rendje, szolga csak addig kell, ameddig szolga kell. Azután előlép az úri nép. Gyerünk, gyerünk, Küsgergő, Annád, kisfiad vár. Hál’ istennek, hogy így történt: legalább hamarébb hazaérsz, messze van innen Erdély! S már a város fele közelit, könnyebbedő szívvel, amikor nagy kiáltozást hall a háta mögül. A lova nyakába bújik, korbácsot ad. A királyt ünneplik. Tegyék. Megérdemli. Ilyenkor így
illik. Legyen boldog velük. Aztán heves, vádló kiáltást hall: – Te lator!… Hát életem legszebb órájában … megszöknél? Mátyás robog feléje, szeme haraggal villámlik, mögötte ezer báró és gróf. Úgy villámlik a tekintete, hogy nyeregbe ülve nem lehet elviselni. Küsgergő álmélkodva fordul le a lováról. Lába megcsúszik a jégen, térdre esik. – Felség, én … – motyogja. – Urak! Jól nézzétek meg ezt a legényt. Királyotok az életét neki köszönheti! És most kirójuk reá szökéséért méltó büntetését! Küsgergő térde összeszorul. A szentségit, még… becsukat, felköttet vagy mi? – Állj föl, bitang! Lépj mellém! A büntetés: életed végéig el nem mozdulhatsz mellőlem! Az árnyékom leszel! A testőröm! És most… Ölelj meg, Küsgergő! – Ilyet ember még nem látott! – mondja Szilágyi Mihály kidöntve széles mellkasát. – Millió nép zsongott napok óta az utcákon. Gara, tudod, ő a budai vár kapitánya is, ült a Friss Palotában, és reszketett, akár a kocsonya: mi lesz?! A felvonóhíd felhúzva, valamennyi kapu bezárva, eltorlaszolva, ő meg, akár a pók a hálója sarkában, arra ügyel, hogy én a várába be ne férkőzhessek. Mert tudja, hogy akkor repül. Csak János papot tűrte meg. A marha! János meg elbeszélte a vajdát az oldaláról, mert elárulta neki: Gara békét kötött édesanyáddal Szegeden. Csak őt elfeledte erről értesíteni! Nagy disznó ez a mi derék nádorunk, ugyi? Ha ő nem lehet magyar király, akkor – más se lehessen. Hát… Ha én vagyok Újlaki Nikola, én… én puszta kézzel szétverem a fejit! … Így ni! – üt rá az asztalon álló ezüstdobozra. Behorpad, szétfreccsen, s összelapul ijesztő ökle alatt, mintha nem fémlemezekből lenne, hanem kukta sütötte volna mézeslisztből. „Vasgyúró!” – biccent magában Mátyás őszinte elismeréssel. S arra gondol, mi történne az ő kezével, ha ő próbálna meg összetörni puszta ököllel egy ilyen ezüstdobozt. Rossz még rágondolni is. Szinte látja, hogyan dől sebéből a vér. Inkább arra gondol, nem kell mindig mindent ököllel megoldani. Keze alatt az asztalon az országgyűlés protokolluma hever. Már áttanulmányozta kétszer is. Lesújtó, meghökkentő olvasmány! Az még jó, sőt, kitűnő, hogy a köznemesség köteles fejenként megjelenni az országgyűléseken, minden esztendőben, pünkösd táján. Aki alapos ok nélkül távol marad, a kormányzó, vagyis a király minden jószágát elveheti. Ez isteni, hogy évente egyszer mindenkivel beszélhet, aki csak számít valamit. Akiknek a szavazatát a mérleg másik serpenyőjébe bevetheti. Hiszen a trónját is nekik köszönheti, ők ágáltak az utcákon, ők mentek a Duna jegére Rákos mezejéről ordítozni: „Vivát Mátyás király!”. De mi ez itt, ez a másik cikkely? Hogy az országot, mindennemű ellenséges támadás elől a királynak kell a saját költségén megvédelmeznie! S ha erre nem képes, csak akkor van joga a főpapok és a zászlósurak bandériumait talpra ugrasztani! A nemeseket, jobbágyokat pedig csak akkor hívhatja fegyverbe, ha… ha már a budai Boldogasszony-templom teteje is ég! „Végszükség esetén!” Mi?!
És ami ezután következik? Hogy „a király adót a nemesektől és ezek jobbágyaitól soha, semmiféle ok miatt, a legnehezebb körülmények között sem követelhet”! Mi?! Pedig jól látta, legelőszörre is. Hiszen a kancellista alá is húzta ezeket a sorokat, hogyha valamiféle csoda folytán a felséges király szeme át találná ugrani az országgyűlés egyik, ez ugyan nem a legfontosabb döntését – mégiscsak belebotoljék hüledező pillantása. Hogy egyházi méltóságokat, világi hivatalokat és jószágokat idegeneknek a király nem adományozhat? Sőt azokat a birtokokat, várakat, amiket az eddigi királyok adományoztak, azokat is tartozik visszavenni? Hát… üsse kő, ez helyes, végre már legyen mindenben első helyen a magyar! Hiszen úgyis rengeteg éhes szájat kell majd betömni. Legalább lesz mivel. Szinte jól jön, hogy lesz valakitől valamit elvenni! De ez a bántó, kemény pökhendi hang! „A király nem adhat!” „A király nem teheti!” „A király tartozik! .. .” Mi ez? Mintha csak a nádort hallaná valamelyik rajtakapott kis ispánjával parancsolgatni. Igen, igen! Hogy a durrogós mennykő csapjon bele! A hang Jákobé, bár a kéz Ézsaué! Hiszen a köznemesek szájával a nádor meg a vajda meg az országbíró beszél: akiknek a háza ég! Akik kénytelen-kelletlen – hála ennek az otromba, drága medveembernek meg a húszezer főnyi seregének! – őt királyukká megtették! Hát így gondoltátok el, urak? A fejemre rábiggyesztitek a koronát (Hol van az is? Frigyesnél!), de a kezemet óvatosan gúzsba kötitek, hogy István király aranysüvegét a helyére ne tudjam igazítani! Hm? Sehogy sem tud ezen a gyalázatos protokollumon napirendre térni. Közben Mihály bácsi beszél, beszél, ki tudja, hányadszor mondja el, hogyan és miképpen csikarta ki Garából a döntést: – Az én öcsém, Mátyás legyen a magyar király! – Mit mondasz, Mihály bátyám?! – Persze, még van hozzá egy nagyon fontos, szigorú kikötés! Énnekem temelletted kormányzónak kell lennem. Érted? Te még amúgy is kiskorú gyerkőc vagy, s amíg meg nem erősödöl, így is meg úgy is, addig a kormánypálcát uraimék az én kezembe tették! – Mit?! – húzta össze Mátyás a homlokát baljósán. – Úgy értsem ezt, hogy … énhelyettem te akarsz uralkodni?! Szilágyi Mihály megszeppen. Torkán akad a szó … Eddig minden olyan szépnek, olyan jónak és főként olyan egyszerűnek látszott! A kölyök Prágában, én húszezer vitéz generálisa vagyok: kussol előttem mindenki, mint a róka, amely a lyukjába menekült az üldöző vizslák előtt. És … és mért kell az emberre olyas vasvillatekintetet vetni? Nem én ragaszkodtam hozzá, hogy kormányzó lehessek: ők követelték, ez volt a koronád feltétele, miért nézel ilyen csúnyán? Hát… hát tán nem verekedtem eleget, amíg az apád élt, hogy … jogom lehessen akár a gubernátorsághoz is? De hogyan néz ez a büdös kölyök, a szeme jó istenit! Az ember – a nagyapja lehetne, s mégis, ha tetszik, ha nem – elkezd ültében fészkelődni!… – No, halljam! – csattan Mátyás ingerülten. – Mit akarsz csinálni?! – Mit, mit?! – gyámoltalanodik el Szilágyi egy pillanat alatt. – Megosztani a… a
gondjaidat. Segíteni, amiben kell! – S lesüti a szemét, és arra gondol: kutya kemény ából van faragva ez a komisz fattyú! Nem lenne jó vele szembekerülni. Az apja, az! Az tudott ilyen irtóztató gorombán nézni, a szemével valakit szinte pofon ütni. Valakinek a homlokára a tekintetével tüzes billogot sütni. Hát… az már most is látszik: ez az alma aztán nem esett messze a fájától! – Széttárja a kezét: – Ha akartam, ha nem: el kellett vállalnom! Asszonyanyádnak valami zálogot kellett adni, hogy… betűről betűre megtartja a szegedi kötést. Már az is szentségtörés, hogy itt ülsz a budai várban, de még a szerződés egyetlen pontját sem teljesítettük. Igazság szerint még a tulajdon birtokaidra sem lett volna szabad beengedjelek, amíg … – Amíg? – emelkedik megint Mátyás hangja ingerülten, mert a szegedi paktum pontjait, szigorú kikötéseit még nem is merték eddig neki elmondani. – Amíg… – böki ki Szilágyi Mihály, elébb megtáncoltatva bajsza pompás bokrát. De kiböki. Jobb ezen minél előbb túlesni: – Amíg Gara Annát el nem vetted feleségül, öcsém! – Márpedig én Gara Annát soha el nem veszem feleségül! – Az pedig nem úgy van, öcsém! – próbál szembeszegülni a sodró áradattal Szilágyi. – Én az oltári szentségre tett kézzel, Szécsi Dénes esztergomi érsek úr színe előtt megesküdtem neki, hogy a lányát elveszed! – Olyan nincs! Bánom is én, mire esküdtél meg az én meg kérdezésem nélkül! – Akkor … törvénnyel… fegyverrel kell… rászorítani, hogy … engedelmeskedjél… – Mit?! Engedelmeskedni? Én?! Kinek? – ordította Mátyás, mint a zsákmányáról felugrasztott oroszlán. – A kegyetlen úristenit! Ki tudna engem rákényszeríteni, hogy magyar királynévá tegyem a bátyám gyilkosának a lányát? Ki? Ki merne kényszeríteni?! – És már ott áll a nagybátyja előtt, mintha a torkát akarná elharapni. És Szilágyi Mihály megrettenve érzi: hiába tudná fél kézzel a falhoz mázolni ezt a vézna, csupa csont kölyköt; keze-lába ólommá változik, szája széle lekonyul, a térde elkezd reszketni, és – meg sem tudna mozdulni. Ha rákiáltanának, ugorj odébb, a kőrozetta a fejedre esik, szertelapít: akkor sem tudna megmoccanni. Reszket, mint az egér a kígyó előtt, mielőtt lenyelné. – Megmondd mindenkinek, hogy én Pogyebrád Katalint fogom feleségül venni! – Fiam… – nyöszörög Szilágyi esetten. – Fiacskám… de mi… de én … megesküdtünk neki, hogy … – Én meg Pogyebrádnak tettem kemény esküt! Engem meg az köt, mint az ácskapocs a szelemenfát a tetőn! – Fiam … Nem lehetne? … Ha azt a te prágai esküdet…– makogta, majd utolsó lázadással kitört:– Hiszen hiába kapálódzol: te még gyerek vagy! Arra az esküre téged kényszeríthettek is! – Kényszerítettek is! – suttogta Mátyás ördögi indulattal. – Ketten is! – No ugyi! – derült fel Szilágyi Mihály arca, mint amikor áprilisi felhőszakadás zúdul alá, de azért a nap egy pillanatra kisüt. – Ketten kényszerítettek, bátyám! – kezdett Mátyás megint üvölteni. – A becsület! Meg a
tisztesség! – János atya… meg … édesanyád … mit fog ehhez szólni? A szegedi paktumot mi hárman kötöttük … Mátyás észrevette: nagybátyja homlokán gyöngyözik a veríték, annyira gyötrődik s fél. Megesett rajta a szíve. Olyan szelíden kezdett beszélni vele, mintha a húsvéti bárány szólalt volna meg. – Édes Mihály bátyám. Én tudom, mit tettél te értem. Nem is sejtem, hogyan tudom neked valaha is meghálálni. De az más dolog, mint a köteles testvéri hála. Itt… gondolkodni kell. Ha Gara Anna kezét utasítom vissza: a nádor haragját vonom magamra s néhány ezer cinkosáét, aki vele egy húron pendül. Ha Pogyebrád Katalinét: egy egész ország száll hadba ellenem! Akiket Újlaki Nikola no és a fekete ördög: Giskra is segít! Hát olyan nehéz ezt megérteni? Nem könnyebb a Gara-bandával elbánni? Hm? Úgy lépjek trónra, hogy adott királyi szavamat megszegem? Hm? Drága jó Mihály bátyám! Miért nem akarsz engem megérteni? Tudod jól, mennyi iszonyúság zúdult rám Isten kegyelméből rövid idő alatt: meghalt az első feleségem, elragadta a törökbetegség az apám, az ipám szörnyű véget ért, a bátyám kivégezték, ott álltam a vérpad lépcsőjén magam is: hetekig nem tudtam, mikor jön értem is a hóhér… Bécs … Prága … börtön és börtön … S közben tudni, hogy idehaza miattam … érettem magyar vér folyik! … Én akkor szent esküvéssel megfogadtam: az igazság ügyének szentelem egész életemet. Az acél, ha rosszul edzik, elpattan, amikor próbára teszik. Én – hála érte legfőként teneked – itt vagyok! Élek! Hiszek! Bízom benne: úgy uralkodom majd, hogy soha nem fogok becstelenséget elkövetni! Ugye, segítesz te is, hogy ne kelljen soha a szavamat megszegni?! Küsgergő jött be később, egyre az ajtó fele forgatva vissza a fejét. – Mit csináltál az öreggel? Nagyon lehorgasztotta a fejét, amikor elment mellettem a folyosón. Mátyás szelíden elmosolyodott: – Megmagyaráztam az életet neki. S tudod, az öreg mindent azonnal mellre szív. Kezdhetjük a vívóleckét? Tudod, azt a vágást szeretném megtanulni, amellyel Cillei kezéből kiütötted a kardot. Az valami nagyszerű!… Hogy is kell csinálni? Ugye, a csuklómmal, így?!.. . Éjszaka kocogtatták meg Szilágyi Mihály budai palotácskájának ajtaját. A kapus mérgeset vakkantva harapta el ásítását, és csak úgy mezétláb bújva bele kényelmes sarujába, kicsoszogott. – Ki vagy, és mit akarsz? – Semmi közöd hozzá! Nyisd ki az ajtót: uraddal akarok beszélni! Igyekezz, ha jót akarsz, meg ne lásson valaki! A kapus meghökkent. A hang nagyon ismerős volt, de ura már nyugodni tért, hogy merészelne megkérdezése nélkül ilyen kései órán valakit a nyakára szabadítani? Nincsen éppen elég baja szegény jó öregúrnak azzal a rusnya öccsével, akiből király lett, a Mátyással? Bolondot csinál
szegény jó öregúrból. Mindenki őt neveti. Leküldte Délvidékre, a törököt páholni, meg szemmel tartani, közben pedig őkelme … – Hé! Nyitod azonnal, vagy rád gyújtom a házat, te nyomorult! – sziszegte valaki a tátongó kulcslyukba, de úgy ám, hogy megrezzent a kapuson a kifényesedett bőrnadrág, és esze nélkül kulcsolta ki a rozsdásan roppanó zárat. Valaki berontott, elrohant mellette, durván mellbe taszította könyékkel, hogy az öreg kapus a szakállszárító egyik öblös kőfülkéjébe tottyant, ezer szerencse, fenékkel!… – Jézus Isten! – rebegte halálra váltan a vén őr, az éjféli vendéget felismerve, ahogy arca ellibbent a kapuboltozat vaskarikájába dugott égő szurkos kalán előtt. – A nádor úr őnagysága! – No, mi kell, Lacus? – fakadt ki idegesen a nappali ruhájában, az asztala mellett virrasztó kormányzó. – Háhá!… Rág a féreg, vén esküszegő? Látom, éjfél elmúlt, és még mindig nem tudsz aludni! – Kínoz a csúz! – lökte oda röstelkedve Szilágyi Mihály, de el fordította közben a fejét. – Nézz a szemembe, vén gazember! – sziszegte a nádor. – Úgy beszélj! Hát… ezt érdemlem én? Ezt érdemli a Garák nemes nemzetsége? – Mit érdemeltél? – néz Szilágyi csodálkozva Garára. – Hát téged meg sem kérdezett? – Felkacag a nádor, és két kézzel csapkodja a térdét: – Tudd meg, ma délutántól kezdve nem vagyok többé nádor! Elcsapott urad és parancsolod egy szemvillanás alatt, mint egy rajtakapott tolvaj cselédet! – Micsoda? – hördül fel a kormányzó, és hajókötél vastag ujjaival az asztal szélébe fogódzik: – Hiszen ma… nem is volt tanácsülés? – Kell is az! Mert Mátyás úrfi meg is kérdez ebben az országban valakit! Kirúgott, mint tehén a szöges orrvédős borját! És tudod-e, miért?! Mert a szemére mertem lobbantam: nem ember előttem az olyan, aki nem tiszteli az édesanyja esküjét! – És; .. és ki lett az … új nádor? – Ki?! Ki.?! – vicsorított Gara Szilágyira: – Nem te lettél az utód, te jó, hiszékeny vén marha! A Guti Országh Miska! Az a senkiházi, jöttment főudvarmestcr, akinek az apja még disznót őrzött! Szilágyi majdnem sírt. Nem az új nádor személye miatt. Nem is Gara kirúgatásáért. Hanem azért, hogy Mátyás őt meg sem kérdezte: mit kéne csinálni. Hát hogy lehet érvényes a Gara nádorságát megszüntető papír, ha egyszer ő nem írta alá, és nem ütötte rá a pecsétjét? Hiszen az egész országgyűlés szentségesen szent akarata parancsolta így: mindent Szilágyi Mihály gubernátor úrnak kell csinálni! A király úrfi dolga öt évig csak az, hogy ami történik – rábólint! – De azért kiállhatsz ám az utcasarokra te is eldicsekedni: mekkora majmot csinált belőlem a tulajdon öcsém! Akár a hippodromban is föl lehetne léptetni. „Lássatok csodát, emberek! Én vagyok a fej, ő az ülep, és mégis – ő gondolkodik, parancsol, cselekszik!
Én … semmiről nem tudok semmit! Ő levelez császárral, pápával, szultánnal, paktál, ígér, bajba dönt egész országot ez a tejfölös szájú, zöld eszű, éretlen tacskó. És hogy ne tudhassak a disznóságaiba beleszólni, elzavar a Duna mellé!” Azt hízelgi az az átkozott duruzsoló kandúr: „csak te tudod az országot a török ellenében megvédeni! Az isten szerelmére kérlek, menj el, eridj, eridj!” Ej, mit! Az a keserű igazság: kirúgott a kormányzói székedből a tulajdon öcséd! – Ez… ez nem így áll! – hörgi Szilágyi Mihály. – Én még…nekem még… nem merte a szemembe mondani: eridj, tágulj innét! – Ó! hát azt hiszed, a szemedbe meri mondani? Mindent a hátunk mögött művel ez a szemét fattyú, ez a… ez a… taknyos senki!… Hogy miért szegény jó László fejét csapták le tavaly Budán, miért nem ezét a… a… Isten! Ha vagy! Fizesd meg neki! – Mindig vadabbul forgott Gara szeme. – Mert ha te szánnád, Úristen, akkor én nem szánom, én majd visszafizetem a jóságát tetejezve néki! Ha én őneki nem vagyok többé nádora, akkor ő énnekem nem a királyom többé! … Vérig megalázott szegény jó Szilágyi Mihály! Testvérem! Add a nemesi paroládat, hogy… segítesz minekünk rendet teremteni ebben az … ebek harmincadjára került…szerencsétlen országban!… Szilágyi vajúdott, mint a kölykedző szuka, amely először vet fiat: – Lacus, én … Mit mondjak? … A tulajdon vérem! … Gara fülsértőén fölnevetett, huhogott, mint kéményben a szél: – Jól adod te is! Még hogy a tulajdon véred?! Hát nem tebelőled csinált siralmas nullát legelőször? Hiába unszoltunk, állj közénk, te őhozzá szítottál, és hálából… papirosgubernátor lettél! … Ha nem sajnálnálak, akkor most úgy röhögnék rajtad, hogy a székről is lefordulnék! … Bezzeg, ha mireánk hallgatsz tavaly télen, akkor… Látja: Szilágyi úr figyel, hogy a füle szinte kinyúlik, mint a basszus trombita torka, s egy fél szavát sem veszti. „Horgon vagy, vén barom!” – vigyorog a nádor befelé, s így folytatja: – Tudod jól, hogy amit mi ketten akarunk Újlaki Nikolával, ebben az országban mindig az történik! Mit forgatod a szemed, vén tökkelütött! Gondolkodj kicsit! Hát kinek köszönheti ez az átkozott viperafajzat, hogy magyar király lett? Kivel kötöttél paktumot Szegeden? Ebben az országban az lesz a király, aki alá én odatolom a trónszéket, megértetted? Aztán mélyen Szilágyi Mihály szemébe tekint, kezét jelentőségteljesen a kezére teszi, mint a szerelmesek szokták, és hangját tanult, talián csepűrágóként megrezegteti: – Tudd meg… Újlaki Nikola meg én most… új királynak valót keresünk!… Több ilyen vadcsikó nem kell! … Mi egy megfontolt, sokat megélt zászlósúrfélét szeretnénk, aki… vitéz, bölcs hadvezér is… Aki, ha kell, a törökkel is el tud bánni! … Mihály! Aki nem süket mindkét fülére, az ezt megérti!.. . Szilágyi Mihály szíve akkorákat üt, hogy kívül a dolmányán is látszik. Hiszen Gara Lacus most… csupa olyan dolgot sorolt elő, ami… rám is illik!. .. Megfontolt… sokat megélt zászlósúrféle? . .. Hát ki az, ha nem én?… Horogszegi
Szilágyi! … Bölcs, vitéz hadvezér… aki a törökkel is el tud bánni!… Ki védte meg Nándorfehérvárát a török ellenében? A… a kölyök mondta, hogy én! … És miért ne hallanám meg a kísértést? … Mátyás nem érdemli a törődést! Kiforgatott, gyalázatosan kiforgatott a kormányzói székből! … Úgy ordítozik velem, mint gróf a kocsisával, és… Szegény, vajúdó öregember előtt minden összemosódik. Csak a nádor tenyerének világos foltja izzik, mint a kovács tüzéből kikapott, felszított patkó vasa. Bűvös erővel vonzza magához a szemét. Már inog a szíve, mint a kisgyerek, aki meredek part szélére tévedt; olvad a hűsége, mint a márciusi hóember. Milyen aranyos, rendes ember ez a Gara Lacus! Nádor létére nem átall éjszaka idejönni, megvigasztalni, trónnal környékezni! Hát mégis mit gondol ez a büdös kölyök? Neki gubernátornak sem voltam jó, ezeknek meg… jó lennék… királynak is?! A szentségit! Az a keserves igazság, hogy csúfság… szégyen, gyalázat ennek a megátalkodott kölyöknek még a lélegzete is! Újlaki Nikola ránézett tegnap is, de őfelsége még csak nem is biccentett neki, csak a híveinek mondta oda jó hangosan: – Azt hittem: bejött valaki! Hát bejön, be fog jönni valaki az életedbe, Mátyás, aki majd megtanít téged kesztyűbe dudálni! Én! Akkorát durran a parolájuk, hogy a kapuőr megrémülve kapja fel bóbiskoltából a fejét, és rohan ajtót nyitni, akár a szél. Pedig kár úgy igyekeznie! Nem látja viszont a kései látogatót a harmadik kakasszó előtt: biberunt magnum áldomás előbb! Az országgyűlés épp hogy véget ért. Küsgergő ott állt a királytól nem messze, két karját összefonva a mellén, könnyedén a falnak döntve a hátát. Oldalról látja Mátyás arcát, és látja a hátát is. Látja, a király arca mosolyog, kedvesen bólogat a legotrombább javaslaton is, és ő a legelső, aki fölemeli a kezét: – Urak, ha nincs érdemben ellenvetés, javasolom, fogadjuk el! Azt is, hogy a nemesi felkelés csak az ország határáig vezethető, és tizennégy napnál tovább táborban nem tartható. Azt is, hogy meg kell esküdnie, eltörli az eddig olykor portánként kivetett forintnyi vagy félforintnyi adót. Hogy a kamara hasznával beéri, meg a királyi birtokok jövedelmeivel. Azt is, hogy hivatalokat, várakat, erősségeket, véghelyeket, birtokokat, méltóságokat, főpapi javadalmakat, zászlósuraságokat, főispánságokat és bármilyen más, akár nagyobb, akár kisebb egyházi és világi méltóságot csakis magyaroknak adományozhasson, külföldinek soha. Még ideiglenesen sem. Külföldieket, idegeneket senki udvaránál ne tarthasson. Hivatalt, méltóságot rájuk ne ruházhasson. Azt is, hogy harmincadokat, kamaranyereségeket, bányákat, pénzverést, sókamarákat csakis a magyar korona alattvalóinak adhasson bérbe. Azt is, hogy külföldi kereskedők csak ott tartózkodhassanak, ahol Lajos király egykor megengedte nekik. Azt is, hogy külföldi pénzt és sót nem szabad behozni. Küsgergő látja, Mátyás mosolyog. S a háta megvonaglik, mintha kígyók bujkálnának a
kamuka dolmány alatt. Még akkor is mosolygott fáradhatatlanul, amikor kikísérte őket a palota ajtajáig. Amikor az utolsó diadalmasan mosolygó tanácsos úr is eltűnt, akkor kezdett el a szája széle reszketni. – Lovakat ide, hé! – kiáltotta Küsgergő, és hármat sem számolt, már ott ficánkolt két kényesen táncoló, forróvérű csődör alattuk. Lerobogtak a várból, akár a szél. Mátyás úgy káromkodott, akár a vízfolyás. Így csak a végvárak környékén fölnevelkedett katonaszülők gyermekei tudják elcifrázni. – Megvert engem ezekkel az Isten! – kiáltotta. – Hát hogyan tud hatnék én ezekért a szerencsétlenekért akármit is tenni? Hiszen gúzsba kötik a kezemet! Egyszóval, uraimék úgy gondolják, a király elégedjék meg a kamara hasznával? De hiszen lassan már senki sem fizeti! És…enyém marad a királyi birtokok jövedelme is? De hiszen szinte már mindet elosztogatták ostoba elődeim! Ebben az országban lassan csak a korona, a jogar meg az ország almája lesz a királyé! Uram bocsá! – rántja váratlanul két lábra a lovát: – Hiszen most még az se a magyar királyé, hanem … Frigyes császáré! – Fancsali fintort vágott: – Már látom a keserves jövőt: ha a fejemre akarom tétetni, a magam pénzén kell tőle kiváltatnom! Robognak tovább megint Óbuda felé. Egyszer csak Mátyás ismét megtorpantja lova sebes iramlását. – Meglátod, Gergő, úgy lesz, ahogy mondom! Ha én egyszer majd igazán a magam ura akarok lenni, ha a trónusomon biztosan akarok ülni, akkor… akkor legelőször is… szegény megboldogult apám egész pártját kell szétvernem! – Bánatos mosollyal fonta tovább gondolatai füzérét: – Meglehet, talán legelőször éppen ezt a két kedves öregembert… János püspök urat meg… a tulajdon édes nagybátyámat kellene szélnek eresztenem! S azután a többit is, egytől egyig! – János püspök urat? – kerekedett cl Gergő szeme. – De hiszen … őnagysága … Mátyás ingerülten ütött a levegőbe a kantárszárat tartó kezével: – Ej, hogy lehet ilyesmit kérdezni? Ez csak afféle szóbeszéd! Hangosan gondolkodom! János atya nélkül ma még meg sem tudnék moccanni! Tudom én ezt, ne félj! Ha valaki kezet merne a püspök atyára emelni, ennen két kezemmel ontanám ki a vakmerő gazember vérét! De… Gergő! Te lovasember vagy! Légy nagyon őszinte! Hogyan viseli el a másodfű csikó, amikor a számadó a pányvát legelőször a nyakába veti? Hánykódik, veszkődik, meg akar a szőrkötél rabságából szabadulni, ugye? – S mikor látta, barátja helyeslőn bólogat, megkönnyebbülten felsóhajtva folytatta: – No, látod, így vagyok öreg barátaimmal én is! Miért? Azért, mert ezek a derék, aranyszívű öregurak ugyan elismerik ország-világ előtt, hogy én vagyok a király, de… uralkodni ők akarnak helyettem! Látod, ezt nem tűrhetem én! Én ezt az őrjítő, láthatatlan pányvát szeretném a nyakamból lerázni! Küsgergőn látszott, valami nagyon fontosat akarna mondani, de nem mer rákezdeni. Fanyalgó orcával vakarta meg a füle tövét: – Tulajdonképpen … volna valami, amit… De hát… éppen elég dühös vagy már magadtól
is! – Ki vele! Halljuk, mi furkálja az oldaladat, fiú? Küsgergő furcsán elmosolyodott: – Azt szeretném megtudni, mit tennél, ha… Ha hirtelen meg tudnád, hogy… Mondjuk a… nagybátyád valóban helyetted akar uralkodni? Mátyás gyanakodva vetette Gergőre hirtelen táguló örvényszemét: – Cseppet sem csodálkoznék! Szent meggyőződésem, hogy ez…talán már holnap vagy… holnapután bekövetkezik! Minden jel arra mutat, ő sem szenvedheti a nyakába vetett pányvahurkot! – Hát akkor… – mondta csöndesen Küsgergő, állva a király firtató nézését: – Nem kell holnapig sem várnod. Tegnap délután odajött hozzám az egyik kancellista deák, akit ismerek még Vajdahunyadról, és azt mondta, adna ő énnekem valamit, mivel ő a királyát nagyon szereti. S átnyújtott közben Mátyásnak egy pergamengurigát. – Hogy ezt az impurumot őneki Gara nádor úr mondta tollba ugyan, de … ott volt Újlaki Nikola és … és … – És? – csattant föl a király. – Ne kímélj! Beszélj! – Szilágyi Mihály uram is! – Ó, a teremtésit a vén zsiványnak! – kiáltott fel Mátyás izgatottan, belepillantva a fogalmazvány szövegébe. – Ide nézz, mibe mászott bele az én drágalátos nagybácsikám! … Felbonthatatlan, örök frigyet kötött Gara Lászlóval és Újlaki Nikolával… „Szent esküvel megerősítjük, hogy egymást mindennemű veszélyek közepette, bárkinek a részéről is fenyegetne bennünket, minden erőnkkel támogatni fogjuk!”… Az apátok keserves! … „Ha valaki személyünket, becsületünket, javainkat vagy barátainkat megtámadná, az ellen, bármilyen magas méltóságban is álljon, fegyvert ragadunk!” Hát így állunk, kedves Mihály bátyám? Úgy akarsz ezután táncolni, ahogy Gara uram fütyül? Kicsit várj, hadd küldök el én is egy jó vőfélyt érted! – Nagyon tetszik neki, hogy ez a vőfély hasonlat eszébe jutott, és a térdét csapkodva nevet, aztán hamiskásan csillogó szemmel dörmögi maga elé: – Vaddisznóra készültem, de már látom, egy vén bakszamarat fogunk helyette elejteni!
– Mi baj van, édes fiam? – fordult hátra meglepetten asztala mellől Vitéz János, letéve a vizsgálgatott, megsárgult pergamentekercset. – Ég a ház, János bácsi! – mosolyodott el Mátyás, ártatlan szeme sugarát legfőbb tanácsadójára függesztve. – El kéne sürgősen oltani. Kérlek, segíts! – Ki bántja hazánkat, fiacskám?! Frigyes? Pogyebrád? Mohamed? – Engedd, hogy fölnevessek! Úgy teszel, mint aki semmiről sem tud! Pedig az egész
országban mindent te tudsz meg legelőször! A püspök kegyesen elmosolyodott. – Mihály idétlenkedik, tudom. Harmadik napja beszélik, hogy Simontornyán, Gara birtokán szoros egyezséget kötöttek teellened, fiacskám. Az utóbbi időben sokat gondolkodtam rajta, miért nem kapnak terajtad két kézzel ostoba uraink. Persze, nagyon könnyű a felelet: azért, mert Gara és Újlaki állandóan lazítja őket. Az ő járószalagjukon tévelyeg szerencsétlen Mihály bátyád nemkülönben. Ezt a két ördögi Lucifert kellene ügyesen félreállítani, s azt hiszem, azonnal nyert ügyed volna. Hm, majd gondolkodunk, mit is lehetne csinálnunk. – Atyám! – várta ildomosan végig a püspök gondolatsorát a király. – Úgy gondolom, ha szépen megkérlek, elmehetnél ahhoz a dühöngő vén bolondhoz, és megkérhetnéd, az Isten szent szerelmére, térjen már józan eszére! Hát tudja, kikkel szövetkezik, és ki ellen és miért? Isten látja a lelkem, nincs is oka rá! – Nono, fiacskám! Nem tudom, te mit tennél, ha egy ország megválasztana gubernátorává, hogy te intézd a fiatalkorú király helyett az ügyeket, és … a fent nevezett ifjú óriás legföljebb csak azt engedné meg neked, hogy… a legyeket fogdosd a kancellárián az enyves ibrik peremén! És gonosz szándékú okos emberek meg magyaráznák neked, hogy tulajdonképpen nem gubernátor vagy, hanem … nyomorult jancsibohóc! Fából faragott bábu, aki nem is él, aki csak akkor teheti a legparányibb mozdulatot is, ha elébb a gazdája megrántja a madzagjait! – De hát szent életű püspök atyám! Mit tegyek, ha Mihály bácsi eddig a világon mindent elrontott, amihez csak hozzáért?! Gőgös, mint egy görög isten, fennhéjázó, mint egy rossz szobor, és sajna, csak annyi ész van a fejében, mint egy ilyen márványuraságnak. Tudom, nem szép, hogy ilyet mondok tulajdon nagybátyámról, de …ez a keserű igazság! … – Tehát: konok, ostoba, fölösleges, mint egy szép lány hátán a púp, bár szólítaná el közülünk az ég, de azért menjek és édesgessem vissza a mi oldalunkra a lator bárók közül, hm? Mátyás nagyon komolyan nézett a püspökre, kicsit szét is tárta a kezét: – Atyám, mi mást tehetünk? E pillanatban ezt követeli jól felfogott érdekünk! Te értesz a nyelvén, ezért legjobb, ha te mégy el hozzá, és nem én. Engem elfog az indulat, és hamar ordítozni kezdek, további goromba igazságokat vágnék a fejéhez, csak még jobban megsértődnek szegély Mihály bácsi. És különben is! Hogy képzeled, atyám, hogy a királya menjen el megkövetni egy lázadót?! – Hm! – somolygott Vitéz János. – Hm, hm! És… mit ígérhetek neki? – Ami csak jólesik, atyám! Kivéve a trónomat, akármit! – sietett Mátyás a felelettel. – Ha… ha lemond önként a kormányzóságról, megadok neki bármit, amit csak akar! Mondd neki, hogy elfelejtem besztercei vérengzését! Mondd azt, hogy … neki adom a besztercei örökös főispánságot, szőröstül-bőröstül! Sőt – ragyogott föl Mátyás szeme –, tudod, mivel szedheted le biztosan a lábáról? Ígérd meg neki a nevemben, hogy… mihelyt visszafoglaljuk a töröktől Rácországot, megteszem tüstént rác fejedelemnek!.. .
– Hm! – tűnődött a püspök felvonva szemöldökét. – Egyik ajánlatod jobb, mint a másik! Mihály bácsi bizonyosan kötélnek áll! De… adni kell azért valamit a világ szájára is. Meg… ismered, milyen mimózalelkű az öreg! – Mit szeretnél még felajánlani neki? – fakadt ki izgatottan a király. – Hiszen már megmondtam: akármit, akármit, akármit ígérhetsz neki! – Azt is például, hogy… asszonyanyáddal együtt, az egész udvarod élén… elébe vonulsz, ha Budára ér? – Ha akarod, atyám, akkor kölcsönkérem Frigyes császár és Mohamed szultán udvaroncait is! Csak … csak már … már indulhatnék! – lelkendezett Mátyás. Hangja nagyon őszintén csendült: – Nem szeretnék most egy újabb polgárháborút! Miért ontanánk hiába a drága magyar vért? … – Hm, azt hiszem, fiacskám, igazat beszélsz. A legnagyobb kár lenne persze Mihály bátyád vérét kiontani. Hm, ha üzenek, induljatok … azonnal! Ebéd után együtt tartja Mátyás az udvarát. Könnyű a dolga, jó bora van, szellemes csevegő, szívesen lopja mindenki körében a napot: okos ember ilyenkor fészkeli be magát a király szívébe, szemébe, emlékezetébe. Mindenki tudja, mire vetemedett a vén háládatlan Szilágyi. S az sem titok – ó, hogy is lehetne az, hiszen amit két ember tud Magyarországon, azt tudja már mindenki! –, hogy elküldte a kegyes váradi püspököt, a haragvó öreget megengesztelni. Jó itt lenni a környezetében, és Fortuna szekerén okosan kell ülni. Úgy, mint Guti Országh Miska, aki lám, ostoros béresgyerek volt, és a kirúgott Gara Lacus helyett ország nádora, első zászlósura lett! Mondható, rettentő nagy marha az olyan, mint példának okáért a Kanizsai Lacus gróf, aki úgy meg talált sértődni, hogy nem ő lett a nádor a Gara Lacus helyett, hogy… mindjárt beállt negyediknek Simontornyán a Három Nagy Gazember mellé! Hát… ő lássa majd, hogy mire végzi! A király fesztelenül cseveg, nevetgél, iszik, de lopva gyakran az ajtót nézi, mikor lép be rajta János atya fullajtárja, mondván a várva várt igéket: – Felség, mehetünk!… Eljő az a pillanat is. – Lóra ülünk, felség? – kérdi a főlovászmester, aki azért él-hal, hogy előparancsolgathassa a fényes szerszámú, tündöklő csótárú paripákat, és soha nem talál valamit rendjén, hogy a nevető király előtt megpofozhassa az istállófiúkat. – Nem, édes fiam – feleli Mátyás elgondolkodva –, gyalog megyünk. Úgy… nagyobb a tisztesség – szalad ki a száján. Megbánja, s gyorsan hozzáteszi: – És különben is, csak a Szent György térig megyünk; már itt jár Mihály bácsi a közelben. Furcsa jelenet. Szilágyi Mihály fenséges lassúsággal, gyanakvó ünnepélyességgel léptet száz állig felfegyverzett lovasa élén. S onnan fentről, a nyeregből jól látszik: milyen temérdek ember körében jön palotájából a király kifelé. Gyalog jön, mint a vándorló koldulóbarátok, és hajadonfőtt. Különös szemét a lovasra függeszti, és tekintete most áttetsző, mint a hegyi patak vize. Csak a mélyén
örvénylik valami. S ni, most már jól látszik: vékony, pici tornyos ezüstpánt fénylik Mátyás vörösen arányló fürtjein! Szent István halottas koronája! Amit te tettél a fejére, február 14–én … És… és most… szablyásan … mord pofájú rác lovasok élén jössz ellene, Szilágyi?! … A tulajdon véred, a… a királyod ellen, Szilágyi?! Lefordul a lováról, süvege lehullik nagy igyekezetében, s kiálló lélegzettel trappol Mátyás elé. – Felség… édes jó … felség! – zihálja, és mindenáron térdre akar rogyni. Úgy szeretné magát megalázva megkövetni. S Mátyás nem engedi. S valahogy úgy tűnik, mintha birkóznának a tenger nép előtt. Né, milyen erős ez a bitang fattyú! Mellére szorítja keményen, s mindegyikük érzi: mennyire dobog a másik szíve. S a sajátja is. Aztán a vége már nem birkózás … az öleléssé szelídül: a két férfi megindítóan összefonódik, mint két tölgy, amelyeket a vihar egymásra taszít. Körül zeng a vivát, csattan a temérdek tenyér, s a rác lovasok – hogy fényesebb legyen a hirtelen ünnepség! – mordályukat ég fele tartva ellövik … Mátyás arca sima, mint a máramarosi sóbánya fala. Szemében Szilágyi Mihály a saját képét látja tükröződni. Lassan el is mosolyodik őfelsége. Tartásán, hangján harag, neheztelés nem érződik. Igaz, jobb keze mutatóujjával kedvesen megfenyegeti, s azt mondja: – Mihály bátyám, Mihály bátyám! – Mátyás!… – roskad össze Szilágyi maradék büszkesége is. – Meg tudsz nekem bocsátani? Mátyás elmosolyodik: – Nem kaptad meg az üzenetemet? Mától kezdve Beszterce örökös grófja lettél! Rád írattam kilenc óriás uradalmat is! Mihelyt megtehetjük, Rácország fejedelmévé koronáztatlak! Milyen egyéb tanújelét adjam még annak, hogy… hogy sokkal jobban szeretlek, mint azelőtt? – A király orcája tovább mosolyog, de a szeme már kihűl és megkeményedik: – De … nagyon őszinte leszek! Rettenetesen bántana, ha … ha ez … még egyszer … Szilágyi szívébe valami belenyilallik. A félsz. Ez a helyzet: vasketrec, amelybe egy gödölye és egy farkaskölyök került. Előbb vagy utóbb a farkas a bárányt széttépi. Jó lenne lóra kapni, és elvágtatni innét. És nem jönni Budavárának a tájára sem többé. Itt minden egy rebbenő pillanat alatt történik: most kirúgják a kormányzói székből, most örökös főispánná, dúsgazdag földesúrrá, Rácország fejedelmévé teszik! És holnap? Mi következik?! Már nem lehet elmenni. Mátyás széles mosollyal belekarol, a fényes udvari nép kétfelé nyílik, mint a széthúzott kárpit. Viszi, viszi magával a király fel a lépcsőkön a várba vissza: viszi, mint a Duna a Tisza szőke vizét Titelnél, ahol beléömlik. Mondd a Tiszának: – Vissza, hé! Elnyel örökre!… Küsgergő ott lépdel közvetlenül mögöttük, s jól látja, Szilágyi Mihály úgy izzad, mintha
gőzfürdőből ugrasztották volna ki. De Mátyás mosolygó arcán is vastagon csorog a veríték. Este félreverik országszerte a harangokat. A falvakon címeres királyi kengyelfutók, lovas fullajtárok robognak keresztül: – Fegyverbe, te! Betört Szerbia felől a török! Már Galambócot vívja! Szilágyi Mihály ugrik föl az asztal mellől. Ünnepi, gazdag lakoma várja, most kezdik az étekfogók felhordani. – Maradj békén, kedves Mihály bátyám! – csitítaná szelíden a király. – Téged ünnepelünk! – Nem, nem! – rázza konokan a fejét a galambősz nagyúr. – Az én jövendőbéli országomról van szó, engedj el, öcsém! Én szeretném a töröktől megszabadítani! – S olyan szépen csillog a szeme, hogy Mátyásnak nincsen szíve tovább tartóztatni. – Eredj, csak eredj! – mormolja meghatottan a király, és szelíden paskolgatja a tündöklő orcájú öregember vállát. És még akkor este nyergel egy lovas csapat, és Mihály bácsi levelet kap, hogy Fehér, Tolna, Baranya lovas népeit is magával viheti. Ki hallott még ilyet? Éjnek idején útnak eredni? – csóválja a fejét Mátyás, és soká néz a várkapu fokáról a türelmetlen gyorsasággal elrobogó Szilágyi-had után. Mintha erezné, hogy utoljára látja szegény derék kis öreget. Érzése néhány hónap múltán be is igazolódik. Üzenetet kap a szendrői bégtől, aki galambpostával kapta a hírt a messzi Konstantinápolyból: a dühöngő szultán, hogy rettenetes bosszút állhasson a magyar királyon, a Jedikula udvarán lefejeztette a galambóci csatában foglyul ejtett Szilágyi Mihályt. – Szegény! – rebegte Mátyás őszintén elérzékenyülve. – Rengeteg borsot tört az orrom alá, mégis azt mondom, nagyon nagy kár érte, hogy már nem él… Adjatok egy kézikendőt! – nyújtotta hívei felé a kezét. – Kicsordult szegény bácsikámért a könnyem… Máskor a király hetekig szokott várakozni, illik bevárnia az északi megyék, az egri, a váci, a nyitrai, a pozsonyi püspök és az esztergomi érsek bandériumát. S aztán velük együtt lódult meg dél felé. Mert most nincsen apelláta, a török támad, mindenkinek el kell jönni, ha tetszik, ha nem! Lassan, nehézkesen, kényelmesen szokott haladni a menet. A hadra kelt jeles urak, a felült köznemesség mögött otromba, vasalt társzekereken hömpölygött az elemózsia, a fegyverderékalj, a teméntelen szemestakarmány. Hát ki az az ostoba, aki azt hiszi, a nehézlovasok talpig vasban kocognak,– mondjuk, Egertől Nándorfehérvárig? Ugyan! A tűző napon, a hosszú úton megsülnének, megfőnének ebben a bolond kánikulában! A páncélokat, dög nehéz vasalt lándzsákat négy lovas bakószekér viszi. S a katona, hogyan maradhatna el a fegyverétől? Az is csak úgy kocog, ahogy a szekér tud szaladni, csigalassúsággal. A csatatér közelébe érve azután a lovagot beöltöztetik fegyverhordozói, átvetnek jó erős kenderkötelet egy derékvastagságú faágon vagy kútgémen, és szépen ráemelik a lovagot a lova hátára. Jó másfél mázsa a vitéz vasruhájának a súlya; nagyot nyög a nehéz muraközi sárga, amikor ráeresztik. Behajlik a háta szegény párának a gazdája alatt, mintha a gerince hitvány nádpálca lenne. Télen
megfagy, nyáron megsül a szegény lovag. Alig tud roppant terhével a lova megindulni, ha pedig meglódul, az Isten se tudja megállítani. Ha a gazdája lefordul a nyeregből a csata hevében, keresztet vethet az életére: egy tízéves gyerkőc is el tud véle bánni, fektében. Mint a hátára fordított teknősbéka: meg sem tud mozdulni! Mátyás másnap reggel nyeregbe pattan. Kétezer könnyű rác huszár sorakozik fel a Vár alatti gyöpön. Ujjongva gyönyörködik benne a pestbudai nép. Amikor a király kiugrat a várkapun könnyű ezüstacél sodronyból szőtt páncélingében, a bástyákon elsütik az ágyúkat is. Megvillan a vastagon gomolygó ködben kirántott kardjának pengéje: – Istenért és a hazáért! Előre! – Hajrá! – üvölti kétezer cserzett katonatorok, és vadul verni kezdik a dobokat, fújják a sípokat, kürtöket, hogy leszakad az ég. Gyönyörű, vitézi robajjal ugratnak el a térről a turmák egymás után. Hússzor perdül meg a nagydob, s cseregnek a kicsik, és bődülnek el a fúvós hangszerszámok, azután… ki parancsolta, ki nem: búcsúztatni kezdi a harcba indulókat az összes budai meg pesti harang is. Most köti a gyászruhás gyönyörű nagyasszony a virágkoszorút a király zászlajának lándzsájára. Mátyás kezet csókol neki. – Ne félj! Vigyázok, anyám! – neveti a magasból, és kivont kardjával int: csattanva kibomlik a vörösselyem királyi lobogó, és elrobog utána Mátyás is. Mellette dübörög Küsgergő, s csak a szeme sarkából látja, özvegy Hunyadi Jánosné mellett ott áll Annácska is, búzakék selyemruhában, karján a pöttöm Gergely-Ákos, és hevesen integetnek neki. – Ints már nekik vissza, te farizeus! – sziszegi Mátyás haragos nevetéssel, s Küsgergő, mint egy kölyök, felhajítja fekete jerkesüvegét az égig. A kis Ákos szájtátva bámulja, milyen ügyesen kapja el a kardja hegyével megint. Aztán … volt apa, nincs apa: a térről az utolsó turma száguldó is eltűnik. A kedves kisfiú keservesen sír: – Apu!.. . Apu!… Én isz… el atajot… mön-ni! Körös-körül az a sok magára hagyott asszony mind egyszerre kezdi el vigasztalgatni, s addig csucsujgatják, amíg csak nem kacag megint
VIII. FEJEZET,
amelyben Mátyás fényes diadalt arat a törökön, és Küsgcrgő megmenti egy bolondos vénember életet, aminek a király nagyon örül. Később a vénember mégis elveszti a fejét…” Pedig arról már nem is tehet, hogy Garáék meg akarják dönteni a király trónusát
Szeptember derekára értek Galambóc alá a királyi hadak. Különösen sok volt soraik között a paraszti fölkelő. Akiknek a legtöbb féltenivalójuk volt a törököktől, hiszen az ő kalyibájukat gyújtották fel, az ő hámba fogott tehénkéiket, lovacskáikat hajtották el legelőször. A kúriák, kastélyok, várak megdúlása mindig csak azután következett. És legtöbbször már nem is hagytak rá időt a pogány martalócoknak a közben megérkező királyi hadak. S azok a parasztok jöttek el, akik megszokták, ha Hunyadi János félrevereti a harangokat, akkor – bármi is van! – el kell menni, irtani a törököt, elvenni a kedvét a betöréstől. Nándorfehérvár alól ment együtt a roppant sereg. Szendrő alatt keltek át a Dunán másodszor. Hajókon, naszádokon, tutajokon, felfújt birkabőrökön úsztattak át, éjjelnappal, egyvégtében, úgyhogy sikerült a törököt meglepniük. Mire megneszelték, milyen nagy veszély fenyegeti őket, már késő volt: Mátyás szélsebes rác száguldói elvágták útjukat Viddin felé. Az első foglyok elmondották: óriási riadalmat okozott közöttük a hír – Mátyás király maga támad ellenük! Egy óra hosszát se tartott a csata. A száguldók Szendrő felé szorították a törököt, onnan meg előrontottak a felkelők kiegyenesített kaszákkal, cséphadarókkal támadva nekik. Allah irgalmazzon annak az igazhitű mozlim vitéznek, aki egy határszéli jobbággyal szembekerül! Csak egyet tud ütni az öklömnyi vasszögekkel kivert cséppel. Ha elvéti, vége: a szpáhi kettéhasítja! Ha sikerül: a szpáhi koponyája úgy szétfreccsen, hogy az utolsó ítélet napján fej nélkül lesz kénytelen megjelenni Allah színe előtt! Néhány török gálya horgonyoz a Dunán, aki azokra felfér, az megmenekül. Hasszán pasának szinte kár is a fedélzetre felkapaszkodnia: a szultán úgyis azonnal megfojtatja, ahogy Konstantinápolyba eljut a galambóci vereség híre. Nem kár a sorsot siettetni? Nem vitézhez illőbb meztelen karddal a kezedben, utolsó leheletedig harcolva elesni? No, aki néhány száznak sikerül a csatatérről elinalni, az sem jut messzire: azokat meg a felgerjedt rác parasztok verik agyon, mint a veszett kutyákat. Mátyás diadalának hírével teli Európa. Háromnapos diadalmi tort ül Galambóc alatt. – Mi fő a fejedben? – kérdezte Küsgergő kíváncsian. – Se té, se tova! Se haza nem megyünk, se a török után nem eredünk. – Fiacskám! – magyarázta izgatottan Mátyás. – Szeretnék nagy hadjáratot indítani a török ellen! Tudod, milyen csodálatos lenne felszabadítani Rácországot, Bulgáriát, Görögországot, aztán megitatni a lovamat a Fekete-tengerparti Tomiban, ahol a nagy római költő, Ovidius töltötte száműzetését. – Október van, uram – vetette közbe Küsgergő. – Mire ellátod a hadat mindennel, itt a tél. Hogy kelünk át a Balkán hegységen? – Ez igaz, ez igaz! – markolta meg az állat Mátyás. – Mit is csinálnék szegény meztéllábas vitézeimmel a Balkán hóval teli szakadékai között? A Szlada Gura-hágón 1443–ban szegény apám sem tudott túljutni, ez szentség. Ez a nehéz, látod, Gergő? Ember van mindig elég, de enni kell adnunk nekik! Nem csak ma, de holnap, és azután is, mindig!
Sőt, a visszafele vezető úton is! Meg lehetne vele próbálkoznunk, de … amondó vagyok: kár lenne a galambóci diadalt kockára tenni. Hanem a haditanács erőnek erejével rá akarja szorítani. – Meg kéne próbálni, felség! Nem vinnénk magunkkal mindenkit, csak egy húszharmincezer főt. Annyi jó fegyveresünk akadna is. Ha csak Szófiáig eljuthatnánk, felség! Meglehet az is, ettől a hatalmas csapástól összedőlne az egész európai török birodalom! És ezt a nagyszerű diadalt Európa népei neked köszönhetnék! Nem kell kétszer mondani Mátyásnak, hívatja az öreg csatakígyókat. – Itt a térkép. Itt állunk, itt van Nis, itt fekszik Szófia. Tehát a feladat: innen idáig kell eljutnunk. Szerintetek mennyi idő alatt sikerül? Az öreg Rozgonyi szólal meg legelőször: – Tudom, sokan megharagszanak rám őszinteségemért, de én – egy életem, egy halálom! – csak azt tanácsolom: most, idén ne vágjunk neki! Felzúg a zászlósurak gyülekezete: – Mit jártatod a szád, vén gyáva eb?! Bújj a kemencezugba, ha félsz! Minket ne akarj lebeszélni! – Pálóci, Pálóci! Apád jó barátom, de te megérdemelnéd, hogy szájon vágjalak mocskolódásodért! – Uraim, hidegvér! – emeli föl Mátyás a kezét. – Ne veszítsük el a fejünket! Mondd tovább, kedves apám! – Csak a te kedvedért, felség! Nem lehet megérteni? Ez a sereg nincs télire fölszerelve, mint 1443–ban volt édesapádé! De akkor is elénk állt az Aranykapu-hágón a legfélelmetesebb generális: a tél! Megfagytunk! Nem volt fa, hogy tüzet rakhassunk, ház, amelyben éjszakára meghúzódhassunk! Nyolcezer szekér hozta utánunk az élést. Hazafele mégis már a lovainkat öldöstük le, s azok húsát faltuk nyersen, kenyér és só nélkül! Felség, a te híredről van szó, a te érdekedben kérlek, nagyon jól fontold meg, és – ne vágjunk neki! A vitát mégsem a bölcs, sokat tapasztalt hadfi szava döntötte el: futár érkezett Budáról. Amikor Mátyás elolvasta a néhány soros levelet, kirúgta maga alól a széket, és iszonyú hangon felordított: – Nem tűröm!… Lefejeztetem! – és kirohant, nyergeltetni. A szerencsétlen hírt hozó levél ott maradt a galambod vár hosszú asztalán. Az öreg Rozgonyi vette föl, odanyújtotta a deákjainak: – Olvasd meg, édes fiam, mi történt Budán! A deák hamar átfutotta, aztán elsápadva ejtette le a kezét: – Nagyságos uram! Szilágyi Mihály uram… megint fellázadt őfelsége ellen … A királyi bandérium szinte egyvágtában repült Ittebőig. Kapitányuk, Nagy Simon durván ráordított a
kapuőrre: – Félre az útból, ha kedves az életed! Se kiabálni nem tud, se a kürtjébe fújni: tollas bottal fejbe suhintják, hogy eldől a küszöb előtt. Nagy Simon meg nyolc markos legény gorombán csörtet végig a kastély egymásba nyíló termein. Szilágyi Mihályt éppen borotválja a borbélya az ágyasházában, amikor berontanak. Simon afféle kemény zsoldosfajzat, nem teketóriázik. – Őfelsége, a király nevében! – recsegi rezes basszusán, hogy a borbély majd elmetszi Mihály úr nyakát. Az öreg gróf moccan egyet, hogy odakap a kis asztalon heverő kardjáért, és közibük vág, de aztán mozdulására – hallja – egyszerre nyolc kard szisszen ki a hüvelyéből. Lehull a karja. Dühösen fújtat, és bűntudat gyötri. Sírni volna kedve. Megint nem sikerült. Ezt a gazembert nem lehet megelőzni. Hogy mondta Gara, gyere Simontornyára, azt tizenkét légió arkangyal se veszi meg. A fattyú a szemét se meri rávetni! De mert nem hallgatott rá, nem ment át Pamiszniába. A fenének menne! Az ember nem vándormadár, hogy öregségére egyre váltogassa a szálláshelyét! És ha Simon tornyát nem meri a fattyú bántani, akkor békén hagyja az Ittebőt is, mert ezt meg a Bega folyó járhatatlan mocsarai védelmezik. S innen egy jó ugrás Horogszeg, ahol született; kicsit kell csak Papd felé kerülni. – Hova visztek? – törli le a habot a félig megberetvált képéről. – Majd megtudod, ha odaérünk! Megint erős kísértést érez Szilágyi Mihály, hogy felkapjon egy széket, és fejbe sújtsa ezt az arcátlan királyi komondort. Legalább lemészárolják, és mindennek egyszeriben örökre vége szakad. Á, mi a fenének tegyen keresztbe akár csak egy szalmaszálat is a sorsa előtt? Legyen meg, aminek meg kell lenni! – Vigyetek, a kegyetlen fajtátok istenségit! – dörgi utoljára még kiadva a mérgét. Nem kötözik meg a kezét, a király rokonával ezt nem tehetik, de szorosan közreveszik. – Ez a vénember teljesen megőrült! – tajtékozott Mátyás. – Másodszor is föllázadt ellenem! Nem tanult a múltkori leckéből: megint összeszűrte a levet a Gara-bandával! De éreztem én: nagyon kesztyűs kézzel bántam el vele! Mindegy, akárhogy is fáj a szívem érte, kegyetlen példát kell mutatnunk: le kell az öreget fejeztetni!…
Mindig nehezebben szakadt föl a királyból a szó: – Hogy ilyen vén oktalan legyen valaki! Meglehet, már csak egy-két évet él, s nem tud békén megülni a fenekén! Hát való az, ilyen öregembernek az életét vérpadon befejezni?! … Akinek… apám is … én is … annyi mindent köszönhetünk! … – Megállította a lovat: – Hallottál már ilyet? Hát a királyi koronával ilyesmi is járhat, hogy … az embernek a tulajdon nagybátyját le kell fejeztetni, Gergő?! – Megragadta Küsgergő karját, és megrázta olyan ingerülten, mintha neki jutott volna az eszébe az öreg Szilágyi Mihályt lenyakaztatni.
– Mért nézel úgy rám, felség, mint a csapdába csípett lábú farkas? Megint én szabadítsalak ki? Mért kellett első szóra halált kiáltani?! – Csak … – pillog őszinte vagy mímelt zavarral Mátyás, s ki tudná azt eldönteni mindig, mikor csinál valamit komolyan a király, és mikor színészkedik? – Csak … Carvajal bíboros úr őeminenciája meg ne tudja valahogyan, hogy… le akarom nyakaztatni a … a nagybácsikámat, mert… mert még képes kiátkozni az anyaszentegyházból a végén … – Megbocsát, felséged? – léptet odébb Küsgergő, és a király meglepetten néz rá: – Hova mégy?! – A hóhérért, nagyságod szíves engedelmével. Csak az tudja a nagybátyád fejét elütni… S most kivételesen a király sem tudja: hova indul Küsgergő. Csak egy negyedóra múlva, amikor a kezét tördelve beliheg hozzá Carvajal bíboros: – Felség! … Az isten szent szerelmére, mit hallok, mire készülsz?! Mátyás háborgó szíve rögtön megcsillapszik. Kedve lenne felugrani, átnyalábolni a nagy darab, tekintélyes potrohú, kedves pápai követet, és körbetáncolni vele az útszéli kocsma nagyszobáját, és nagyokat cuppantani orcája zsírosán fénylő dombjaira. „Áldott légy, Küsgergő! Megmentettél: nem kell a tulajdon fajtámat felfalnom! Áldott légy!” – Igazságot szolgáltatok! A törvény betűjének akarok érvényt szerezni! – mennydörgi. – Felség! Ne tégy ilyet! – Kardinálisságod ezt nem érti! Ha én most nem sújtok le vasszigorral, holnap az egész ország a fejemre nő, koronám leveri róla, és engem küld vérpadra! – De felség, ne lásd a világot ilyen feketének! A nagybátyád … Krisztus egyházának fölkent bajnoka volt, évtizedekig! Hagyd a hóhér bárdját! A hirtelen harag rossz tanácsadó! Zárasd be valamelyik eldugott, erősen őriztetett váradba, ahonnan akár soha többé ne ereszd ki! De … lefejeztetni valakit… mert… Ne tedd ezt: lelkem mélyéig megrendít a puszta lehetőség! … – Igazán? – tárja kerekre a király két nagy szemét. Carvajal lelkesülten üti a még tüzes vasat, hiszen érzi, megtorpant a király sodró indulata: –És… képzeld el, Őszentsége mit szólna hozzá, ha … megírom neki!. .. – Megírod neki? – Mátyás már el is tud sápadni, nagyon kitanulta már a színészet mesterségét. – Én ismerem őszentségét: nem fog feloldozni! És ez a gyilkosság … életed végéig nyomja a lelkedet! – Atyám!… Ne rémíts!… Ez a tudat… szörnyű!… – kap a szájához a király, és hol jobbra, hol balra kapja a fejét, mintha szörnyen tusakodnék. Hadd lássa a bíboros, mennyire vergődik. Az tán az ajtóhoz rohan, feltépi, kiordít:
– Küsgergő! – Parancsolj, felség! – Nem kell a hóhér! – Igenis! – Vigyék Világos várába azt a vén gazembert! Megkegyelmezek neki!… Majdnem egymás szemébe nevetnek, a jelenet olyan pompásan sikerült. – Come? – kérdi aggodalmas arccal a főpap, de Mátyás tündéri mosollyal megveregeti a bíboros imára kulcsolt kezét: – Niente, niente! Giá tutte le cose sono in ordine! Mátyást fojtogatja a lenyelt nevetés, mert a kedves vatikáni követ megkönnyebbülésében akkorát sóhajt, mintha valóban az ő közbenjárására másította volna meg Szilágyi Mihály halálos ítéletét. Szegény pap élete végéig ebben a boldogító hitben fog ringatózni. Sebesen peregnek az események, akár a rokka kereke. De most már Mátyás kezeli a vetélőt, ő sodorja a fonalat; olyan vastagot, amilyet akar. Egy esztendő alatt nagyot változott a világ. Amikor hazahozták, a bandérium feloszlott, az örömtüzek kialudtak, a kifosztott, megvedlett vár üres, ablaktalan termeiben a szél bokázott: még az üvegszemeket is kilopták belőle. Az élhetetlen zsoldosnépség a finom tölgyfa pallókat szaggatta föl, s azzal fűtött. Pedig csak pár hónapig volt a vár gazdátlan. Igaz, a zsoldjukat nem fizette senki sem. És a királyi vár ifjú ura mozdulni sem tudott: az országgyűlés millió határozattal a trónjához kötözte. A bárók kedvükre bukfenceztek az országban. Úgy keverték a boszorkánykását, ahogy akarták. A trónja mellé visszaállították alabárdos őrnek Szilágyi Mihályt. Aztán messziről figyelték kárörvendő vigyorgással: meddig bírja az ostoba istrázsa okvetetlenkedését, aki dölyfösen mindenbe beleüti az orrát? A tárnokmester felnyitotta a pecsétes, vaspántos ládát: tizenhárom körmöci lappangott a vörös bársonybélés ráncában megbújva. Szinte hallotta a nádor gúnyos röhögését: – No, kisöreg! Lássuk, mire mégy nélkülem! … Hol van már az az idő?! Levelet küldött mindegyik megye főispánjának, hogy négytagú nemesi küldöttséget indítson Szegedre; országgyűlést tart december 6–án! Boldogan jöttek, hiszen teli volt az ország nagyszerű tetteinek hírével: megfuttatta a szultán hadait, mint számadó a csikaját. S a másik hír hallatán ájuldozva lelkendeztek: – Ez igen! Keménykezű király a kis Mátyás! Ennek nem számít– az ország kormányzója-e valaki, ráadásul a tulajdon édes bácsikája! – Ennek csak az a fontos: valaki vétett az ország törvényei ellen! Lám, most elmélkedhet az a vénember Világos várában, érdemes volt-e a saját öccsére kezet emelnie! Gara, Újlaki, Kanizsai és még jó néhány zászlósúr nem jött el az országgyűlésre.
– Nem lesz baj? – aggodalmaskodott Küsgergő. – És ha szavazni kell.? – Hála legyen Istennek, hogy nem tolták ide a képüket! Legalább nem szavazhatnak ellenem!
Szépen békésen elfértek a szegedi káptalan refektóriumában. A derék papok jól befűttették a cserépkályhákat, hogy majd leolvadott róluk a gúnya. Enni adni ennek a temérdek embernek persze nem tudtak, tönkre is mentek volna belé! Mátyás a temesvári uradalmából szállíttatott át enni-innivalót. Ami nem fogyott el, a szegedi ferencesek újig megéltek belőle. Hálálkodtak is eleget! Vígan haladtak a tanácskozással. Csak egyszer kellett valamit elmondania, már emelkedett is a kézerdő a magasba. – Urak! Harmadszor találkozunk országgyűlésen! – kezdte a legfontosabb ügyet szép lendülettel, s mindenki bámulta szónoki tehetségét. Fiatal legény létére olyan szépen beszélt, mint egy öreg, templomi szószékeken, királyi udvarokban követként sokat forgolódott püspök. – Harmadszor jött el hívásomra az ország színe-java, hogy közösen dönthessünk, amiben döntenünk kell. Mi lehet a legfontosabb, legégetőbb tennivalónk? Biztosítanunk kell édes hazánk déli határait az oszmán hadak támadásai ellen! A korona ellenségei rászedtek benneteket eddig, hogy közönyös orcával elnézzétek: én egyedül fogjam magam be a hámba az ország szekere elé! Hogy én állítsak katonát a saját költségemen! Én egyedül ilyen óriási terhet nem bírok el: a kincstár üres – a királyi javakat elődeim elosztogatták boldogboldogtalannak! Éppen azért arra kérlek benneteket: osszátok meg ezt a roppant terhet vélem! Fertályóra múlva a kancellár felolvasta a határozattervezetet: – Új haderő szerveztetik! A király, a főpapok és zászlósurak bandériumai, a nemesi insurrectio mellett – telekkatonaság állíttassék! Az ország valamennyi világi birtokosa – báró és közrendű nemes, minden húsz jobbágytelek után egy jól felfegyverzett lovas katona kiállítására köteleztetik! – Vivát! – visszhangzott a terem. „Mikor cseréltek ki benneteket? – tűnődött Mátyás, szemével megsimogatva a sok rákveresre főtt képű, verítékben úszó nemest. – Mi történt veletek, hogy így megtáltosodtatok?” A kancellár már öreg, az urak megengedik, hogy a titkosdeákja mondja el a határozat részleteit: – Őfelsége, a király minden megyében nemeseket jelöl ki, akik összeírják a jobbágytelkeket, és megállapítják a kiállítandó lovasok számát. A kiállítandó lovasok minden megyében külön bandériumban gyülekeznek. Kapitányaikat a király nevezi ki. Valahányszor a király maga a zászlósurak és a főpapok bandériumaival táborba száll, a megyei bandériumok is kötelesek lesznek a király rendeletére huszonöt napon belül a kijelölt helyen megjelenni.
Az ifjú király merően nézi az egybegyűlteket – a következő ponthoz mit fognak szólni? – Egy éven belül három hónapon át nemcsak az ország területén, hanem Magyarország határain kívül is szolgálni! … Szikrányit sem ellenkeznek! Olyan egyértelműen bólogat mindenki reá, mintha eszük ágába sem jutott volna idén januárban meg áprilisban ugyanezen javaslat ellen kézzellábbal, a legőszintébb elkeseredéssel tiltakozni. Mátyás elmosolyodik. Érthetetlen, már majdnem gyanús ez a tökéletes azonosulás. Mintha nem is arról lenne szó, hogy ha ezután a király körülhordatja a véres kardot, vagy megfúvatja a trombitákat, könyékig bele kell nyúlniuk a bugyellárisukba. Mintha csak azt kérdezte volna tőlük a kancellista deák: – Urak! Ízlett az ebéd?
Még a szankciókat kötötték ki, hogy milyen szigorú, súlyos büntetésekkel fogják majd sújtani a honvédelmi rendelkezés megszegőit, és be is fejeződött a tulajdonképpeni munka. Délutánra az idősebbek behúzódtak a vendégszerető barátok cellácskáiba, egy jóízűt szundítani vacsoráig. A fiatalabbak pedig elszéledtek kicsit városlátni. Aki a jó sűrű, fűszeres hallét szerette, az a Három Harcsa nevezetű kocsmába telepedett be, aki meg a finom sült halakért rajongott, az a Tisza Királynőiébe húzódott be. A Három Harcsában olyan méregerős leveseket szolgáltak fel, hogy a vendégek azt hitték, leforrázták a torkukat – nagyszerű muskotályos szerémi borokat tartottak; a Tisza Királynőjében pedig a nyárson sült süllő, kecsege, harcsa, irdalt, paprikás lisztben megforgatott keszeg mellé rubinpiros villányi verest adtak. Ettek-ittak, nem bánkódtak; inkább Mátyást magasztalták. – Igazi király ez!… – Ez az ember a gáton! Hogy elkapta a nagybátyja grabancát! Ilyen király kell nekünk! Ez mindig itthon ül majd Budán, megtalálod, ha kell, nem kell Bécsbe meg Prágába utánaszaladgálnunk! A monostor körül ezenközben nagy volt a sürgés-forgás. Harsogtak a trombiták a földvár zömök bástyáin; idegen lovas népet jelentettek. Guti Országh Mihály elé járultak, vele tanácskoztak először. A nádor bement a franciskánus prior szobácskájába, ahol Mátyás bújt meg egy hasas latinkönyvvel. Valamit suttogott vele, mire a király tüstént talpra szökkent, összecsapta a tenyerét: – Nem igaz!… Esküdj! … – Isten úgy éltessen! – kiáltotta a nádor a prior őszinte megbotránkozására, aki azt hitte, hiába vették szájukra Isten nevét. De Mátyás rá sem hederített az alacsony, dundus papra, lecsapta a Titus Livius-kötetet, átnyalábolta Guti Országh Mihályt, és kitáncolt vele a folyosóra, mint egy ujjongó gyerek. Este komoly vacsorával akarta a nagyasszony befejezni az országgyűlést, aztán olyan
fényes lakoma kerekedett, hogy évekig emlegették a résztvevők. Ennek nagy oka volt, mert a nagyasszony csak igen fontos esetekben nyúlt bele mélyebben a pénzesládájukba. A két halászkocsmából visszaszállingózó, emelkedett hangulatú uraknak már azonnal gyanús volt, hogy a kolostor nagy udvarán hatalmas máglya lobogott. – Ahá!… Ökröt sütünk, urak! – kiáltozták. – Komám, vigyázz! Ne menj a mészárszék felé, még összetévesztenek az ökörrel! Egy öreg cseléd szorgalmasan faragta szekercéjével a nyársat meg a két ágasfát és a fogantyú nyelét. Közben az udvar fölé hatalmas sátorlapokat feszítettek a szolgák; padokat, asztalokat hurcoltak mindenfelől, s a főbejárattal szemben magas emelvényt, lépcsőket ácsoltak. – Mi lesz itt? Mátyást koronázunk? – faggatták a hollóscímeres belső cselédeket, de azok csak egykedvűen vonogatták a vállukat, és végezték a dolgukat. Még az sem segített, ha jelentőségteljes hunyorítással megrázogatták a pénzes zacskójukat az illetékesek előtt. Honnan tudhatták volna, hogy Mátyás meg száz botot ígért a meztelen talpára annak, aki el meri kotyogni a titkot?! Vasrácsokon szívós tölgyfahasábok parazsa sistergett, kellemesen enyhe meleget árasztva a sátorlapokkal befedett udvaron felállogatott asztalok között. Amikor először nézi meg a főszakács, mennyire sült meg az ökör, még csak a nemesség zsizseg az asztalok mellett. Jól érzik magukat, mert a király pohárnokai szorgosan telitöltögetik a kiürülő kupákat. A második nézésnél bevonul őfelsége is. Látják rajta, valami nagy boldogság kerülgeti: még nagyon fiatal ahhoz, hogy minden érzését el tudja palástolni a kandi szemek elől. Mielőtt harmadszor is megbontaná a főkukta az ökör hasát, a királyra sandít fél szemmel, elkiálthatja-e magát: „Szabad a vásár, urak!” – vagy még nem? Mátyás alig észrevehetően megrázza a fejét, és bal kezével a nádornak ad jelet, a nádor a főudvarmesternek, az meg a főajtónállónak: a kolostor udvarra nyíló ajtaja feltárul. Mindenki arra fordul, és kíváncsian bámul, vár: mi lesz? A főajtónálló akkorát ordít, hogy meglibben a királyi sátorponyva a feje felett: – Őfelsége, Osztoja Tamás úr, Bosnyákország vitézlő királya, s fia, Osztoja István úr és udvaruk népe! Különös menet vonul be az udvarra. Legelöl magas, karcsú, horgas orrú, galambősz fürtű férfiú lépked. Fején pompás nyusztsüveg, amelynek alján négyujjnyi aranypánt fut körös-körül; a pánton igen szép öreg rubinok, zafírok pompáznak. Derekán arasznyi, szilvaveres szattyánövön kunkori szablya díszlik. A hüvelye annak is gazdagon kihányva drágakövekkel. A mentéje gyönyörű, mogyorószín nyusztmál, amelynek a szegője hófehér hermelin. Fél lépéssel mögötte halad a hasonmása, de húszévesen. A haja oly fekete, mintha idejövetele előtt a kéményen át mászott volna be a kolostorba. Ha lehet, még szenvedélyesebben villog szénfekete szeme, s még merészebben kunkorodik sasorra éle.
Fején ugyanolyan süvegkorona, mint az apjának, csak a pántja ezüst. Kettejük mögött még vagy tizenöt ember nyomakodik, kezükben ládákat szorongatva. Osztoja körülhordja büszkén villogó tekintetét a jelenlevőkön, majd – igen gyorsan – felfedezi az emelvényt, rajta az ifjú Mátyást, vállán gyönyörűséges, aranyvirágokkal dúsan kivarrt, bíborszín palástban. Feje fedetlen, csak sűrű, veresszőke haja omlik alá vállára, de aki rátekint, így is látja, ez az ember ennek a díszes gyülekezetnek a feje. Osztoja a lépcsőhöz siet, fél térdre ereszkedik, s leveszi érdekes koronáját. – Mátyás, Magyarország dicső ifjú királya, fogadd el, kérlek, a szerencsétlen szomszéd föld, Bosnyákország fejedelmének és népének hűbéri hódolatát. Még be sem fejezi, Mátyás már mellette áll, gyengéden hóna alá nyúl, fölsegíti a földről. Nem ereszti el a bosnyák fejedelem vállát, de elmosolyodik, majd hirtelen magához rántja, s kétfelől magyaros vendégszeretettel megcsókolja feszülő bőrű száját. Osztoja szeme gyanúsan megragyog, aztán viharos erővel összeölelkeznek: a nádor kapja el a lebillenő bosnyák koronát. Mátyás elveszi tőle, visszateszi Osztoja Tamás fejére, és felvezeti az emelvényre mind a kettejüket. Jobbján a nagyasszony mellett az öreg királynak, balján a nádor utáni széken a fiának mutatott helyet. Vadul vivátozott a nemesi gyülekezet. A bosnyák király cselédei ezután Mátyás elé térdeltek, felnyitogatták ládáikat, és szívetlelket gyönyörködtető ajándékokat raktak elébe az asztalára. Csodálatosan szép szőrméket, aranyserlegeket, ezüsttálakat, gyűrűket, ékszernek tűnő kardokat, jatagánokat, handzsárokat, elefántcsont berakásos számszeríjakat, puskákat. Mátyás belekábult a temérdek ajándék látványába. „Milyen jó, hogy tárgyaltam János bácsival délután, viszonozni tudom úgy, hogy ők is elalélnak a boldogságtól!” Felemelt kézzel teremtett csendet a boldog, büszke lármától harsogó teremben. Mindenki reáfigyelt. Legfőképpen a vendégek, bár őket már levette a lábukról, amikor az öreg bosnyák királyt fölemelte és maga mellé ültette. – Országom, népem és a magam nevében meleg szeretettel köszöntelek benneteket! Örömmel vállalom el a hűbéruraságot Bosnyákország felett. Úgy érzem, messzi járt testvéreim érkeztek haza személyetekben. Sorsunk örök egy: amíg csak élünk, elnyeléssel fenyeget a pogány bennünket! Fogjunk hát örökre kezet: ezután mindig vállvetve fogunk harcolni legádázabb ellenségünkkel! Mennydörög a vivát. Mátyás ismét int; csönd támad tomboló hívei körében. – Megható, milyen temérdek váratlan szépségű és kimondhatatlan mennyiségű bizonyítják forró szeretetüket. Ismertek bennünket: a magyar nem szeret adósa maradni sem barátjának, sem ellenségének! Hadd viszonozzam hát én is azonnal, s úgy, hogy ti is, míg éltek, megemlegessétek! Mindenki előredőlve fülelt: milyen, ennyire emlékezetes ajándékkal tud kedveskedni vajon a bosnyák vendégeknek?
– István öcsém! Tehozzád beszélek! – fordult váratlanul a fiatal Osztojához, s megragadta a kezét. – Állj fel, Osztoja István! Egy mondatban hadd mondok neked két nagy dolgot: meghalt Brankovics György, az agg despota. Ezennel trónjára, Szerbország királyává téged helyezlek! Egyszerre borul mind a két Osztoja Mátyás mellére, és könnyeznek őszinte örömükben. A magyar nemesek örömükben öklükkel dübörögve verik az asztalt, s dobolnak csizmájukkal a kolostorudvar kövén.
Korán érkezett meg a tavasz: még februárius derekán nyílott a hóvirág. És nem is jött meg az enyhe február böjtje, hiába hajtogatták a kopasz öregemberek: – Nono, édes fiam! Nem eszi meg a kutya a telet! … Vitéz János is megragadta az alkalmat, és hajón tért haza Bécsből, ahol Frigyes császárral alkudozott: a szent koronát akarta visszaszerezni. Frigyes császár mindenről beszélt, de amikor a püspök azt kérdezte: – Mikor adod vissza a koronát? – Ugyan, hagyd el! Majd holnap megbeszéljük. Mért olyan sürgős az az aranyabroncs neked? – Azért, felség, mert van ugyan királyunk, de megkoronázni nem tudjuk. Te rejtegeted a magyar szent koronát a kincseskamrádban! Frigyes ingerkedve villantotta nagy, sárga kapafogait Vitéz Jánosra: – Márpedig addig nem is igazi király, amíg nincs megkoronázva!
– Nem adja?! – háborgott Mátyás. – Mert biztosan alkudoztál vele, mint egy vörös szakállú kalmár! – Én? – neheztelt meg a püspök. – Azt mondtam neki, csak adja vissza, annyi váltságdíjat kap érte, amennyit akar! – Nono! János, János! – vágott közbe a nagyasszony. – Nagyon vigyázz, mit mondsz, még szavadon fog az a vén ravasz! Aztán akkor mit csinálunk, ha … ha egymillió aranyt talál kérni? Mátyás mosolygós ijedtséget színlelve, keresztet vetett, majd megkomolyodva kijelentette: – Zálogba tesszük az egész országot, akkor is kiváltjuk! – Nem a pénzről van itt már szó, kedves öcsém, Mátyás! – sóhajtott a püspök. – Sokkal inkább arról, hogy Frigyes a saját fejére akarja feltenni a magyar koronát! – Tudok róla! – komorodott el az ifjú király jókedve. – Mintha csak egy kosárka cseresznye lenne, Gara uram karácsony óta kínálgatja vele!
– Nem akartam szólni erről – felelte csöndesen János atya. – Hiszen az a vén zsivány megállapodott velem még novemberben, hogy nyolcvanezer aranyért visszaadja a szent koronát. De most széltében-hosszában beszélik a császári kancellárián: Gara azzal biztatta meg a karácsonyi ünnepek alatt, hogy majd a magyar bárók a maguk erejéből a trónra emelik őt. Te pedig meg sem kísérelsz szembeszegülni vele, jó pénzért magadtól visszalépsz. Ilyen körülmények között pecsétes császári írást adott Garának: elvállalja, magyar király lesz! – Gazember! – ugrott fel Mátyás elveszítve türelmét. – De elbánok veled, ostoba medve! Megtáncoltatlak példátlan pimaszságodért, hogy szakadni fog rólad a hab! Legszívesebben azonnal megfúvatnám a trombitákat ellene! – Nyugalom, édes öcsém! – csitította Vitéz János. – Mire lenne jó fejjel rohanni a falnak?! Nem eszik olyan forrón azt a kását, ahogy kitálalják! Én, ha megengeded, hogy öregebb létemre tanácsot adjak – először egy gyors ellenpróbát csinálnék: hadd látom, kiket mondhatok a saját báránykáimnak? Ki akar engem magyar királynak tovább is. – Bölcs vagy, édes bátyám! – lelkendezett Mátyás. – Nem is tudom, nálad nélkül mit csinálnék! Vitéz János szelíden elmosolyodott. Nem tudott igazán haragudni Mátyásra. Pedig tudja, a felét sem szabad komolyan venni annak, amit mond. Hiszen nagyon is határozottan tudja, mit csinál. Szegény Mihály ott kuksol a világosi várban, és szót se mer emelni az érdekében, még ő sem, ha jót akar. Már kölyökkorában is félelmetesen gyorsan határozott, úgy fog ennek az agya, akár a damaszkuszi jatagán pengéje. Csak még a kellő tapasztalatod hiányzik… hogy… Hogy esetleg engem is Szilágyi Mihály mellé zárj! Ember legyen, de kardos, aki néhány év múlva nyerget szeretne rakni rád! A féket, zablát nem néked találták fel! – Min mosolyogsz, János bátyám? – Olyan végtelenül kedves és jól nevelt fiatalember vagy, és …mindig olyan bűbájos dolgokat mondasz! Én most átmegyek a kancelláriára, és megíratom a deákokkal a meghívóleveleket. Jól figyelj, most megállapíthatod: ki szít hozzád, kire számíthatsz, kiben bízhatsz meg: ez lesz a hűség próbája! Még a kegyes püspök is elámult: hányan siettek első szóra Budára… – Ennyi okos nagyúr él ebben az országban!? – simogatta mosolyogva pici ezüst szakállát János úr, és sietett fogadásukra. – Ki hitte volna? Vagy… ez a bitang kölyök valóban ilyen népszerű lett?! A nagyteremből szinte senki sem hiányzott, aki az országban valakinek számított. Csak az erdélyi püspök maradt távol. De ott volt a nádor, az országbíró, a két erdélyi vajda, Horvátország és Dalmácia bánja és kereken tizenkét főpap. A király egymás után mindegyikhez odalépett, átölelte, jobbról-balról megcsókolta az arcát, és hangosan azt mondta: – Ezt nem felejtem el neked soha! … Aztán valamennyien a váradi püspök elé járultak, átvették tőle a pompásan meghasított hollópennát, alákanyarították a nevüket a deklarációnak, a titkárjuk meg szépen
ráügyeskedte a pecsétjüket. Akár egy letört, dúsan megrakott cseresznyeág, úgy virított a harminchat gyerekökölnyi pecsét. Jóleső megilletődöttséggel hallgatták a váradi püspök telten csengő baritonját, amikor ünnepélyesen felolvasta előttük még egyszer, mit írtak alá:
Isten, az ő dicsőséges anyja, a Szűz Mária és Szent Péter apostol, az ország szent királyai, Istennek minden szentjei és választottja, minket úgy segéljenek és üdvözítsenek, ahogy fenséges királyunkhoz, Mátyáshoz életfogytiglan ragaszkodunk, neki úgy, mint Magyarország királyának, engedelmeskedünk és hódolunk, tőle el nem pártolunk, mást az ő életében királyunknak cl nem fogadunk, neki lázadók és vetélytársak ellen erőnkhöz képest segítséggel, az ő és országunk ügyeiben tanáccsal, tehetségünk szerint hűségesen szolgálunk! Várakozón függesztették kíváncsi tekintetüket a pirospozsgás orcájú, ifjú királyra, amikor a váradi püspök mellé lépett. János atya mellén lógó arasznyi, topázokkal és zafírokkal ékes püspöki keresztjét elébe tartotta. A király áhítatosan megcsókolta, s úgy elgyönyörködött a nagyszerű ötvös–remeklésben, hogy szólni is elfelejtett. A püspök halk figyelmeztető krákogására eszmélt fel. Kezét esküre emelve, messze csengő, bátor hangon kezdte: – A mindenható Isten, az ő anyja, Mária, az ország szent királyai, Isten összes szentjei és választottjai minket úgy segéljenek és oltalmazzanak, ahogy híveinket jogaikban és szokásaikban megtartjuk, és másoktól megtartatjuk, lázadók és hatalmaskodók ellen megvédjük, a régi jogok megváltoztatását pedig, amennyiben az ország java követelné, csakis az ő tudtukkal és hozzájárulásukkal foganatosítjuk! Mátyás bájosán elmosolyodott, és kicsit széttárta a karját: – Mást nem mondhatok, urak, Isten bizony így lesz! Aztán a szolgák sietve behordták a hosszú asztalokat, karos padokat, mindenkinek igen szépen megmunkált ezüstkelyhet nyújtottak át, megtöltötték badacsonyi kéknyelűvel. – Egészségünkre, urak! – emelte magasba a sajátját Mátyás, majd egymás után koccintott mindegyikükkel. – Fenékig, urak! Amikor kiitták az áldomást, a király azt mondta: – A mai szép nap emlékére fogadjátok el tőlem a kupákat, amiből ittatok! Elragadtatott moraj töltötte be a termet, mert mindenkinek nagyon tetszett a pompás, váratlan ajándék. Aztán felcsattant a gúnyos hahota, mert Vincze uram, a váci püspök, aki legelőször végzett az áldomással, már visszaadta a pohárnoknak a gyönyörű ezüst ivóedényt, most – mint az éhes hiúz – vetette magát utána, s közben majdnem lesodorta a királyt is a lábáról. Nagy Simon, a macsói bán vállalta el a nehéz szerepet, hogy kikémleli a Gara-ligát, mit művelnek, mire készülődnek.
– No, Simon, ha ez a munkád sikerül, megemlegeted! Hadd hallom – hogyan kezdesz hozzá? Milyen ravasz fifikával férkőzöl közéjük? – Ó, felség, én ezt már olyan szépen kigondoltam! Adass nekem egy olyan meghívólevelet meg egy lajstromot, amelyiken rajta van mindazok neve, akik neked hűségesküt tettek. A többit rám bízhatod! Már Martonvásáron megtudta: – Gara úr Németújvárra ment. Minden igaz magyar úr oda igyekezik, eridj oda te is, és nagy dolgok tanúja leszel! S már útközben rádöbbent, mire lehet jó az a Gara–ligának, hogy Németújvárra gyülekezteti híveit! Nem messzi van oda Grác, Stájerország fővárosa, Frigyes császár egyik kedvenc tartózkodási helye! No, Simon? Ezer aranyat egy ellen, hogy… most biztos véglegesen színt vallanak a híresek! A nyomorult lázadók! . .. Nevetett saját elővigyázatosságán: kár volt ennyire óvatosan felkészülnie, nem törődtek ezek semmivel az ég adta egy világon! Sarokig tárt kapuval állott a németújvári kastély, az léphetett be rajta, aki csak akart! Hanem azt Simon őszinte elégtétellel állapította meg: nem tapodták agyon egymást a kapuban uraimék, hogy minél előbb bévül kerülhessenek! S ami még jobban esett, már az első vacsoránál látta, azok közül, akik Mátyásnak esküdtek hűséget, nem jött el egy úr sem! „No, már látom, erre lesz legbüszkébb az én felséges királyom, hogy nem tántorodott meg senki iránta való hűségében!” Gara uram maga dübörgött ki mindegyik érkező fogadására. Dőlt belőle a borszag, a szeme fehérjét beszőtték az apró vérerek; napok óta áldomásozhattak. „Hej, előre isztok a medve bőrére, urak!” – hajtogatta magában a derék temesi ispán, aki Szilágyi uram elárvult örökébe lépett, a gubernátor második árulása után. Az exnádor gőgösen mosolygott, amikor Nagy Simon belső szobába vonta, és felmutatta „szerzeményeit”. Megfogta Gara, bivaly erejével egyetlen mozdulattal kettétépte mind a két írást, és a háta mögé hajította. – Tudok róla. Akadt néhány szemét is úrtársaim között, akik a fattyú mellé álltak. De ne aggódj, fiam, a szemük közé nézek én még ezért! Tudod, mit mond az Isten a bibliában? Aki megtagad engem, azt én is megtagadom majd az ítélet napján ! – Nehézkesen feltápászkodott, s mintha megszállta volna a szentlélek, a latin zsoltár szavait mormolta vérben forgó szemmel: – Die irae!… Dics illa!… A macsói bán nem értette, mert latinul sohasem tanult, csak kardot forgatni tanult – de azért szemöldökét összevonva, jelentőségteljesen hümmögve csóválta a fejét: – Hm, hm! Azt mondod, nádor uram? – Nádort mondtál? – ragyogott fel Gara elázott szeme. – Hát te így megadod a kötelező tiszteletet? Mi vagy te most? – Macsói bán, nagyságos uram. – No, akkor… utána még nagyobb úr leszel, édes fiam.
Nem térhetett ki a megtiszteltetés elől: a részeg ember hatalmasan szájon csókolta, majd eltántorgott. Kanizsai László, az erdélyi vajda arca elsápadt, amikor megpillantotta. – Te itt, Simon? – Miért? – Rólad sose hittem volna, hogy… – Hogy? – Hogy el tudod hagyni a Hunyadi-lobogót! – Miért? – húzta meg mesterkélt könnyedséggel Nagy Simon a vállát. – Lobogó – lobogó! Nem mindegy, hogy milyen? Amelyiknek a gazdája többet fizet, az okos ember azt szolgálja – nem? Kanizsai vívódva félrefordította a fejét. – Zsoldoserkölcs… – mormogta, és aznap este nem lehetett többé szóra bírni. Nagy Simon látta a vajda zavart viselkedésén, őszinte bűntudat bántja. A macsói bán elmosolyodott: „Majd … elmondom Mátyásnak. Tudom, örül neki!”
Estére kelve Gara titkosdeákja megmutatta neki a levél másolatát, amelyet Frigyes császárnak küldtek. Alig olvasta el az első néhány sort a deák, a macsói bán őszinte elismeréssel tekintett reá. „Hallod-e, te rókák rókája. Te aztán érted a mesterségedet, a szófacsarást” Benne volt abban a levélben minden, ami csak kellett. Hogy a magyar zászlósurak már Árva László halála óta igen gyakran elmélkedtek arról, milyen módon tudnák megakadályozni, hogy szerencsétlen országukat, amely koronás király nélkül szűkölködik, és fejetlenül áll, nagy veszedelem érje. Evégből folyamodnak Frigyes császárhoz, és kérik fel az ország királyi méltóságának elfogadására, mert tekintetbe vették erényeit, hatalmát, császári méltóságát. Azt nemkülönben, hogy elhunyt királyukkal közeli rokonságban állott, s halála után az általa hátrahagyott többi fejedelemségben is örökösödött. Különben is ő császári felsége őrzi híven az ország szent koronáját, s most is kezében tartja … Nagy Simon haja tövén megcsillant a veríték, mire a deák ájtatos kántálással végig elfújta a hosszú levél szövegét. Hibát véletlenül sem ejtett, bizonyítván ezzel, hogy a levelet nagyon sokszor fel kellett eddig is olvasnia. Mind a huszonöt úr kíváncsi lehetett: miért viszi bőrét a vásárra?! – Aztán … – tette a macsói bán a kezét a deák karjára: – Milyen felelet érkezett Bécsből erre a levélre? A titkosdeák Nagy Simon füléhez hajolva súgta: – Ma estére ígérte a választ őfelsége, de … pszt! Erről egy szót se senkinek!
Kimondhatatlan nevű stájer főúr érkezett Németújvárra, vacsoraidőben. Nem vethette meg az italféléket, mert virágos jókedve volt, amikor kicihelődött ötlovas hintájából. Nagy Simon ott állt a közelében, és majdnem berúgott a leheletétől. Pálinkával keverve szerethette a sert, állapította meg a macsói bán. A tisztelt egybegyűltek ott mindjárt szerették volna kiszedni a megváltó szót, amire egy hete várnak, de a rejtélyes nevű nagyúr nem állt kötélnek. És Gara sem engedte. Megragadta, mint kutya a csontot, és bevonszolta a kastélyba. Fertályóra múlva kipattant: van is eredménye a levelüknek, meg nincs is. Ha az erősen kapatos stájer úriember szavának hinni lehet, úgy a császár őfelsége örömmel elvállalta a trónt, sőt, hogy messzemenő jóindulatáról biztosíthassa a magyar népet, azonnal fel is vette a magyar király címet. – S mikor koronázunk? – bődült el Újlaki indulatosan. –A koronázást őfelsége jónak látja akkorra halasztani, amikor már az ország birtokába jutott! – Mért kell egy percet is várni? – tajtékzott Gara. – Mitől fél vagy irtózkodik császár őfelsége? Meglehet, ő ráér, de nekünk nincs kedvünk és türelmünk tovább is várni! Eridj vissza Bécsbe, jó úr, s megmondjad a gazdádnak, ha Istent ismer, és komolyan urunk akar lenni, még ma üljön lóra! – A költségeit álljuk! – mordul Újlaki gőgösen. – Annyi aranyat kap, amennyit akar! – Van itt élés, takarmány elégséges, komoly seregnek is! – idegeskedik Szentgyörgyi Zsiga gróf, akit mérhetetlen gazdagsága miatt csak Dáriusnak hívtak. – Mondja meg, mit akar, megkapja, csak jöjjön már, az áldóját, ne szuszogjon! – S lódítsa ki már a budai várból azt a megvadult oláh nemesinast! Segítünk neki, Isten úgy segéljen mindnyájunkat! …
IX. FEJEZET,
amelyben Mátyás két csatát vív meg a császárral, s a fontosabbikat Küsgergő dönti el a király javára . Szilágyi Mihály is megszökik Világos várából, Mátyást nagy veszély fenyegeti, de minden jóra fordul
Felháborodott hangú levelet írt Mátyás a császárnak; csillogott az urak szeme az ország tanácsában, amikor felolvasták.
Aztán megjött a hír – a király már alig várta, mert nem ő akarta kezdeni a háborúskodást… –, Frigyes serege betört Magyarországba! Alig lépte át a határt, csatlakozott hozzájuk Gara, Újlaki, Bánfi, Kanizsai hadastul. Égett a nyugati határ vidéke. A német zsoldosok tűzzel-vassal hódoltatták a császár oldalára a falvak, városok népét. Menekült előlük úr és paraszt a Hanság, a Rábaköz, a Kis-Balaton mocsaraiba, a vasi őrségi rengeteg erdők mélyére. Mátyás fullajtárjai szétrobogtak az országban. Szakadt a hab a fújtató paripák oldaláról. – Fegyverbe! Fegyverbe! – Három oldalról támadták meg az országot! Nyugatról Frigyes, északról Giskra – délről Mohamed! … A bandériumok azonnal induljanak Budára! Mátyás összehívta a királyi tanácsot. – Mitévők legyünk, urak?! Reátok bízom a döntést! – Útjukat kell állnunk! – Móresre kell tanítani a bitangjait! – In concreto, urak, in concreto. Hogyan gondoljátok? Egymás után szálljunk szembe velük, vagy mind a hárommal egyszerre? – Csakis hogy egyszerre mind a hárommal! – harsogta Guti Országh Mihály. – Hiszen ha egyik ellen vonulunk, a másik kettő lerobog akár Budáig is! – És ha háromfele osztva nem tudunk megbirkózni egyikkel se,– és mind a három szabadon ront előre az ország szíve fele? – veti ellene a király, és erre mindannyian mélyen elhallgatnak. Hiszen valóban nagyon fontos dologról kell dönteniük! Mire mindenünnen megérkeznek a főpapi és a zászlósúri bandériumok, a megyei csapatok, hetek is eltelnek. És addig mi lesz? – Az első híradás ötvenezer főnyi császári seregről beszél! – jelenti ki Rozgonyi Sebestyén, és körülnéz társain jelentőségteljesen, vajon megszeppennek-e. – Az első jelentéseket sohasem szabad komolyan venni: azok az esetek túlnyomó részében túloznak. Az első riadalom, ijedség, elvakítja az érintett szemlélőket! – állapítja meg Mátyás igen higgadtan. Csak nézik, honnan veszi ezt a bölcsességet ez a zöldfülű kölyök?! … – Hanem ha az ötvenezer császári katona csak öt ezer, akkor is nyugatról fenyegeti hazánkat a legkomolyabb veszedelem! … Tehát véleményem szerint: Frigyes elé kell mennünk minden rendelkezésünkre álló erővel! Adom a királyi bandériumot: kétezer vasas lovas!
– Én ötszázat adok: a nádori szék valamennyi lovas katonáját!– jelenti ki Guti Országh Mihály oly szép dölyffel, hogy megtapsolják érte. – Én háromszáz jó huszárt adok! – toldja Szapolyai Imre. – Útközben csatlakozik hozzánk Győr megye, Fejér megye hadinépe. Nemesi közfölkelést
hirdettem. Mire a nyugati határ közelébe érünk, hadaink felszaporodnak hat-hétezer emberre! – Igen, igen! – bólogatnak lelkesen a tanácsurak. – Ez a legkevesebb! – De természetesen Frigyes hada is gyarapodni fog közben. Hozzá pedig a pártütők seregei csatlakoznak! – Az bizony! – horgad le az öreg Rozgonyi előbbi örvendező bizakodása. – Hát akkor … mit kéne csinálnunk? – Válasszunk három kapitányt! – javasolja a nádor. – Egynek Nagy Simont gondolnám, ő járt a Frigyes-kutyák között, ő kéne nyugatra. – A prédáló cseh latorok ellen meg Hédervári László uramat indítsuk. A Felvidéken ő van otthon, Eger a pátriája, ő menjen oda. – Köszönöm a bizalmat, urak! – mosolyog a köpcös egri püspök. – Majd átadom a ülvözleteteket a fekete kutyáknak.
– Én elmegyek Nagy Simonnal! – löki föl a kezét a király. – Felség, te ne menj sehova! – rázza a fejét a nádor. – Az lesz a jó, hogyha te most itthonmaradsz. Nagy dolog sorsa dől el a nyugati határon. Ha Nagy Simon kudarcot vall? Téged is körmeik közé kaparintanak a Garák és Újlakiak. Amit eddig keserves verejtékkel, nagy fáradalommal építettünk, egyszerre összeomlana. Felség, ha sérti is a hiúságodat, te, ebben a pillanatban – nem teheted kockára a trónusodat, koronádat, egész országodat! - Igaz, Mihály bátyám, igaz! – bólogat elgondolkozva a király. El is mosolyodik, mert szokása, hogy a felvetett gondolatot mindjárt tovább gombolyítja. – És ez azért is kitűnő gondolat, mert… ha győz Nagy Simon, mindenki azt mondja majd, milyen nagy tisztesség! Lám, az ifjú Mátyás király megverte a római császárt! Ha pedig elveszted a csatát, azt mondják, hja, édes jó Istenem, ez már így szokott lenni: a nagyobb tapasztalattal rendelkező hatalmas császár, fél Európa ura legyőzte a zöldfülű, ifjú óriást. Hát… – tárja szét paposan a két karját a felcsattanó, jóízű nevetés sodrában – eredj, kedves Nagy Simon, rajtad a világ szeme, próbálj szerencsét! … Küsgergő őszintén aggódott Mátyásért. Nagyon jól tudta: Újlaki is, Gara is legalább kétháromezer embert tud felültetni, ha akar. Márpedig, most mindegyik különösen ki akarja vágni a rezet, hiszen arról van szó: a császár előtt bizonyítani kívánják a felkínált hűségüket. – Ötezer német… – tűnődött Küsgergő. – Meg még legalább ugyanannyi magyar… Hej, Nagy Simon! Nagy Simon! Ha ezt a csatát megnyered, süveget le előtted! … Az álom is elkerülte a szemét. Bolyongott fel s alá a régi palota huzatos folyosóin, de időnként be-bepillantott Mátyás hálókamrájába: tud-e aludni a Tülökorrú? Újabban már csak ilyenkor merte gyerekkori csúfnevével illetni a királyt. Tud-e aludni? Mint a tej! Keze-lába szétvetve, mint a kisgyerekeke. Mélyen, egyenletesen
lélegzik. Az igazak álmát alussza, ahogy mondani szokás. Pedig lehet ám, felség, hogy Frigyes meg a magyar gazemberek közben már szétverték Nagy Simon hadait, és a vezéred vérbe fagyva hever a füvön, hanyatt. Vagy a lova nyakába bújva Pest fele vágtat, s mögötte, mint éhkopp farkascsorda, a pártütők óriás serege. – Mi a baj, Küsgergő? – hallja egyszerre a király hangját, aki úgy aludt, mint az erdei vadak: a legkisebb zörejre felébredt. – Kerüli a szememet az álom, uram, mert… – Mert? – Mert… aggódom Nagy Simon miatt. Miattad. Mi lesz, ha … – Mi lesz, ha… – legyintett mosolyogva Mátyás. – Most éjszaka van, és reggel lesz. Megvirrad majd, éppúgy, mint máskor. Eridj már aludni, te éjféli bagoly. Hidd el, nem küldött merénylőt ellenem Frigyes, ö még erre is ostoba. Nem lesz semmi bajom, ne félj! – Honnan tudod ezt ilyen biztosan? – Megmondták a csillagok. Láttam a horoszkópomat. Ne félj, még meg is unnak uraimék, olyan sokáig leszek magyar király. Reggel megérkezett Körmend alól a várva várt futár. Nagy Simon maga. – Mi történt, kedves barátom? – sietett elébe Mátyás, és Küsgergő segítségével székhez támogatta a fáradtságtól roskadozó kapitányt. – Felség… – zihálta Simon, és arcán embertelen kétségbeesés visszfénye égett: – Vége van … mindennek!… – Minek van végé, édes fiam? – nézett nagyon barátságosan a király a nála tizenöt évvel idősebb katonára. – A … a csata! . .. Frigyesékkel… Körmend alatt… Elbuktam, felség. Üttesd le a fejem! … Nem érdemlem meg az életet… Bennem volt minden bizodalmad! .. . – Simon! Hallgass! Ne marcangold magad! – szidta a király. – Gergő! Adj egy kupa bort innia! Nem tudja, mit beszél a fáradtságtól! Beleerőszakolták az italt. Nagy Simon lassan megnyugodott, amikor leeresztette a térdére a hasas kupát. – Pedig… olyan szépen kezdődött! – sóhajtotta. – Útközben, ahol áruló birtokára bukkantunk: megdúltuk, keményen, hogy megemlegessék, amíg élnek, hogy mire vetemedtek! … – Úgy kell! – bólogatott Mátyás. – Jól tettétek! Meg kell leckéztetni őket! – A baj ott kezdődött, hogy … amikor április 7-én kibukkantunk Körmend alá, későn vettük észre, hogy … már felálltak csatára a Frigyes-kutyák. – Vagyis: besétáltatok a jól felállított csapdába! Tovább! – Az, az! – bólogatott Nagy Simon busa fejével, mint a ló, ha már csak a tarisznya fenekén
van takarmány. Most már tudom, az orromnál fogva vezettek a csatatérre! Úgy viselkedtem, mintha életemben először vezényeltem volna hadat. Csatát addig sehol sem álltak, csak… meg-megtorpantak, vagdalkoztak kicsit, és … mihelyt lefordult itt is, ott is egy-két ember, mindjárt továbbálltak. Mi meg, mint a buta birkák, egy falkában, egyvágtában: utánuk! Szenvedett, mintha egy topa falusi kovács kínozta volna a fájós agyarát egy csorba fogóval. – A… másik hibát meg… ott követtem el, hogy… azonnal láttam, sokkal többen vannak odaát, de… én mégis kirántottam a kardom, és elordítottam magam: „Rajta! Rajta!” – Mindenki engem nézett – lihegte Simon elfúló hangon. — Én már akkor bántam, hogy csatát álltam, mint a kutya, amelyik kilencet kölykedzett, de azt éreztem: ott helyben megöl a szégyen, ha azt kiáltottam volna: „Hátra!” – De azt is tudtam, csúnyán ellátják a bajunkat, ha összeakaszkodunk azokkal a brigantikkal. – Öklével a halántékát zuholta: –Tudtam, hogy … nem győzhetek: és mégis… támadtam! Kicsordult a szégyen könnye a szeme sarkából. Mátyás nem tudta tovább nézni, meghatódottan elmosolyodott: – Ugyan, Simon fiam! Inkább azt mondjad el, hogyan álltak föl a Frigyes-kutyák? A kapitány egyszerre szinte megvidámodott. – Jobbszárny: Újlaki Nikola uram! Izé – veresedett el –, Újlaki Nikola. Balszárny: Szentgyörgyi Zsiga gróf … A németek a derékhadban voltak, legalább ötezren, uram … – Ki kezdte? – kíváncsiskodott a király. – Újlaki uram! Sokan voltak. Mindjárt szétugrasztották az én balszárnyamon a huszárjaimat. A jobbszárnyammal nem bírt a Szentgyörgyi gróf hada. De a balszárnyam gyalázatosán megfutamodott, ez a rettentő igazság. A németek meg vérszemet kaptak, a lyukon berontottak, és… és… még talán most is futnak valahol a huszárjaim! A nyomorultak! … – sírt fel a kapitány, óriási ökleivel szétmázolva könnyeit. – Nem maradt hírmondó se belőletek? – ingerkedett vele Mátyás. – Csak ezt ne mondd, hiszen Istennek hála, te is itt vagy! – De, de! – kapta fel a fejét Nagy Simon. – Amikor az én hadam gerince elroppant, aztán a németek nagyon belemelegedtek a gyilkolódásba, Újlaki uram a kürtöseivel a hátrálót fúvatta… A hátvéd előtt megálltam, vártam, hogy ránk zúduljon a páncélos áradat, de … Újlaki vasasai elálltak az útjukat. Valaki kemény hangon ezt ordította: – Coki, az ebanyátok! Már épp elég magyar vér folyt! . .. – Igazán?! – nyílott kerekre Mátyás szeme. – Vajon, ki lehetett? . .. Ugye, hogy nem szabad általánosítani? Mindenütt akadnak rendes emberek!… Te meg ne bánkódj már, nincs semmi értelme!– tette Nagy Simon vállára a kezét. – A szerencse forgandó, fiacskám. Esküdni mernék rá, ez a balszerencse eljövendő fényes diadalok előhírnöke. Hát nem jobb, hogy így történt? Legalább nem bízom el magam. Nagy Sándor, a halhatatlan
macedón császár leborulva könyörgött: „Istenek! Izleltessétek meg velem előbb a keserűt! Csak azután adjátok az édeset!” – Felség… – nyöszörgött Nagy Simon a számára iszonyatos beszéd hallatán. – Az a Nagy Sándor igen nagy bolond lehetett! … – Ezt te nem érted! – fakadt ki Mátyás haragosan. – Tudod te, ki volt Polükratész? Nem, ugye? … De ez édes mindegy! Neki először fényes szerencséje volt, állandóan diadalokat aratott, később szerencséje elhervadott, és úgy pusztult el, mint egy útszélre lökött, kivert kutya! Érted? Nagy Simon! – harsogta a király őszinte indulattal. – Bolond vagy! Hát talán igazi kudarc ez, amit ennyire kell szégyellned? Hiszen te magad mondtad: milyen sokan voltak a Frigyes-kutyák, ti pedig milyen kevesen! – Igen, igen! – bókolt a fejével Nagy Simon kicsit könnyebbedve. – Ez igaz! – Hát akkor? Tudomásom szerint én téged hadvezérnek fogadtalak fel, nem sirató asszonynak! – Igaz, igaz, uram!… – Hát akkor? Eridj vissza, és verd meg a bitangokat! Most már tudod, hogy mit kell csinálnod? Hanem mielőtt Nagy Simon megint lóra kaphatott volna, történt egy és más. Mátyás tudta, ha ki akarja vágni mindörökre a nemzet testéből a lázadás veszedelmes daganatát, szét kell robbantania a Gara-Újlaki-ligát. Garát megmenteni eszébe sem jutott. Szíve mélyéből, olthatatlanul gyűlölte az exnádort. Hatalmas úr a császár oldalán, azzal szoros szövetségben; a legveszedelmesebb ellenség. De ha Újlaki meg a Szentgyörgyi Zsiga eláll mellőle – vége! – Menjenek hozzájuk tehát követek, azonnal! Akár naponta három is! És ígérjék nekik akár a csillagos eget! Szentgyörgyi Zsiga ugyan anyja ágán német származású, persze hogy Frigyes császár oldalára húz! Közel van oda Ausztria, a birtokai is arra terülnek el, elkaphatják hamar a nyakát. De Zsiga gróf nem ostoba, botor kölyök, nagyon jól tudja, én még hamarébb elránthatom a nótáját, de úgy, hogy attól koldul!… Ijesszetek rá kicsit, s amikor hatott a szavatok, jegyezzétek meg, ha a józan eszére hallgat, az ország fő kapitánya lehet. János gróf, az öccse meg erdélyi vajda. Kedves János bátyám, téged meg arra instállak, a Párduchoz te menj el. Van annak a sötét gazembernek szíve, én tudom, és te tudsz is rá hatni lángoló szavaiddal. Magyarázd meg neki, ne ostobáskodjék tovább! Olyan kevesen vagyunk mi, magyarok, és ha ráadásul még szét is húzunk, vigyorogva roppant össze bennünket a két császár, Frigyes és Mohamed. Mondd meg neki, kérlek, én semmi mást nem kívánok magamnak, csak azt, hogy a királyi címem megmaradjon, amit megszavazott nekem az ország! Ezt mondd meg neki, ha ugyan jobb érv nem jut útközben eszedbe! És… kedves János bátyám! Most jutott eszembe: meghalt Osztoja uram, s így megürült a bosnyák trónus! Említsd meg a Párducnak, nem tudok elképzelni nálánál különb bosnyák királyt! – Fiacskám! – kacagott föl Vitéz János. – Hogy te milyen nagy ördög vagy! Faluvégi madárijesztő legyen belőlem, ha erre be nem adja a Párduc a derekát! Újlaki Nikola, mint
bosnyák király! Óriási ötlet! Megáll az eszem! Büszke vagyok rád, hogy milyen nagyszerű koponya vagy, fiam! Mátyás kitűnően ismerte a klasszikus irodalmat, így Ovidius ősi bölcsességet tartalmazó sorait is: „Gutta cavat lapidem, consummitur annulus usu…” Vagyis: a csepp kivájja a követ, a gyűrűt elkoptatja a viselés… Az ellene felzendült urakhoz küldött követei teljes sikerrel jártak. A körmendi vereség után csupán egy hét állott a király rendelkezésére, de hála János atya ragyogó diplomáciai szervező tehetségének, minden felkínálkozó lehetőséget a saját javára kamatoztatott. Ugyan Újlaki Nikola személyesen még nem jelent meg az udvarban, de maga helyett megtérésének igen értékes és főként kézzelfogható bizonyítékát küldötte el: Frigyes császár hozzá intézett levelét.
„Herr Gráf Újlaki ! Ismét hadba szállók a trónbitorló Hollós fattyú ellen! Körmendi táboromba kitűnő bandériumoddal egyetemben újólag elvárlak!”
Nos, ha ez a fontos levél Mátyás udvarába küldődött, akkor a feladó nem kaphatott rá feleletet a címzettől! Azt már élő szóból tudta meg a király, hogy Frigyes és Gara semmiképpen sem akart belenyugodni a csúfos kudarcba, éppen ezért személyes futárt is menesztettek Újlakra. A hírhez az is hozzátartozott, hogy a császári fullajtárra rálőttek szakállas puskával az újlaki vár kapubástyájáról! Ó, egy hét nagy idő, óriási sok idő! Azalatt annyi minden történhet, hogy még az az irtóztató csúfság is megeshetett a császár őfelségével, hogy a Körmend alá meghirdetett táborában csupán Gara László bandériuma jelent meg. S az is az utolsó minutumban robogott elő a Bakony nyugati lankái közül. Hanem Mátyásnak is volt gondja-baja. Többek között le kellett nyeletnie a békát legodaadóbb hívével, Nagy Simonnal, a királyi hadak vezérével. – No, Simon fiam! – mondta Mátyás találkozásuk elején rögtön a lényegre térve, boldog izgalommal dörzsölgetve tenyerét. – Itt az alkalom, hogy kiköszörüld a súlyos csorbát, ami múlt héten a becsületeden esett! Hadd tegyem mindjárt hozzá azt is, most már kétszer akkora haddal mégy Körmendre, mint április 7–én, és éppen ezért nem egyedül küldelek Frigyes ellen, de ezért megorrolnod nem szabad! Nagy Simon torka kiszáradt az izgalomtól: – Kit… kit szánt felséged … vezértársamnak? – Szentgyörgyi Zsigát! – karolt bele a király a kapitányába. – Tudod, ország főkapitánya lett, így a törvényeink szerint neki kell viselnie a fővezéri pálcát is! Különben is ez a mostani alkalom mindenképpen sorsdöntő lehet, hiszen … most válik el: mennyire lett pandúrrá ez a veszedelmes zsivány! Kardot kell rántania a császárra, akit eddig alázatos hódolattal imádott! Ha… nem rántana, vagy csak tessék-lássék tenné: ott vagy te, a király képében, meg Újlaki Nikola a bandériumával, és … – ha elárulna – szétrop-pantjátok, mint kocsikerék a csigaházat!
Ezzel a titkos megbízatással szerelte le végképp már-már megorroló kapitányát. Nagy Simon olyan boldog volt, mint a gyerek, aki megtudott valamit, amit nem tudnak a társai. Bajusza alatt sejtelmes mosollyal vágtatott Körmendre. Mielőtt megfúvatták volna a kürtöket, Szentgyörgyi Zsigmond gróf a sátrába kérette Nagy Simont. – Simon! – kezdte rövid, hatásos hallgatás után. – Lehet, hogy fertályóra múlva már a lelkem üdvéért kondulnak a körmendi harangok, mert itt esem el a harcmezőn. A pappal már elintéztem a dolgomat, most még veled szeretnék szót érteni. Hogy láthasd, ki vagyok. Vagy inkább, hogy ki – voltam! Nagy Simon hallgatva rábólint, ez a szokása, de a szívébe vezető ajtót kulcsra zárva hagyja. „Rohadt alak vagy. Ma itt állsz, holnap meg ott. Mindig, ahogy az érdeked kívánja. Úgy lopsz, embert, kincset, birtokot, mint a korgó gyomrú farkas, vagy fényes holmit a szarkák. De mivel híres jó katona vagy, a sereg fővezérének mégis téged tett meg Mátyás. Lelke rajta. Beszélj. Hallgatlak!” Zsiga gróf meg azt hiszi, ez az ácsbárddal kinagyolt arcvonású, durva szálú, deres üstökű zömök bunkóparaszt már meg is hódolt neki, ezért felajzottan folytatja: – A szemed mélyén látom, gyűlölsz, szíved mélyéből utálsz. Miért? Azért, mert 1457-ben nem ordítottam a torkom rekedtre a Duna jegén állva: „Vivát Mátyás! Mátyás legyen a magyar király!” Nézd, Simon, te már nem vagy mai gyerek, tudod, az emberek nem egyformák, mert… az érdekük sem egyforma. De azt is tudod, hogy az élet különös módon úgy tudja keverni a kártyát, hogy az ember előtt egyik pillanatról a másikra megvilágosodhat, hó, a teremtésit, eddig én ezt meg ezt – rosszul csináltam! Igaz? S mivel Nagy Simon erre is buzgó helyesléssel, némán ismét csak bólogat, nekibátorodva így folytatja: – Őszinte leszek, én a múltban elpártoltam a királytól! Miért? Mert én olyan ember vagyok, aki gyűlöli az erőszakot! Mátyást pedig erőszakkal választották meg királlyá! Ne rázd a fejed, ott voltam! A király nagybátyja hatalmas zsoldossereget állított az ország tanács ablakai alá! Így volt? Ne tagadd, semmi értelme, ez már úgyis a múlté, Simon! És… azt sem tudtam annak idején megérteni, mi lehet abban az ország érdeke, hogy egy … egy zöldfülű legényke igájába hajtsuk a nyakunkat! – Nagy Simon oszlopforma karjára tette a kezét. Odakünt már idegesen nyihogtak a fölnyergelt paripák, mert vágta a hasukat a szorosra húzott heveder. Pedig úgy kell azt! Jaj annak, akivel harc közben elfordul a nyereg! Lezuhan, és tulajdon társai tapossák véres kásává! – Nézd, Simon, azóta én számos ékes jelét láttam: rosszul gyanakodtam, amikor gondolatban zöldfülűséggel vádoltam urunkat. Már látom, és tapasztalatból tudom, rendkívül bölcs ifjú ember a király őfelsége. Mintha nem is tizenkilenc esztendős volna, hanem … ki tudja, mennyi! Simon meg sem mukkan, de kitartó buzgalommal tovább bólogat. Zsiga gróf pedig lelkesülten mondaná tovább; rég nem akadt ilyen kedvére való hallgatója. – De nézd, Simon, abba kell hagynunk, már lovon ül a sereg. Boldog lehetsz, velem együtt! Hiszen a múltkor… mindkettőnk becsületén folt esett, és most… mindketten… lemoshatjuk a szégyent! …
Kifele indultak a sátorból. –Még valamit mondanék, Simon! Arra nagyon vigyázz, észre ne vegye rajtad a német, hogy megrettentél tőle! Attól megvadulnak ezek a gőgös szőke ember-állatok! De … ha lerohanod őket, menten összeiprikálják magukat! És akkor már nincsen az az Isten, aki még egyszer lelket tudna önteni beléjük! Olyan furcsa látvány fogadja a vezéri sátorból kilépőket! Nagy Simon verekedett már a Felvidéken is éppen eleget, de itt, Körmend alatt mégis furcsállja a dolgot: az éjszaka Ausztriából száz és száz cseh szekér érkezett, amelyek úgy körülvették a császári hadakat, akár a rákot a páncélja. A szekerek közül vigyorognak elő mondhatatlan dölyffel a komák, mintha azt mondanák: – Úgyis csak addig éltek, amíg a vezérünk parancsot ád: nyissuk szét a szekérvárat! Kiömlik innen a sok ezer vasas, beletaposunk a Rába mocsarába benneteket! Mint a múltkor történt, emlékeztek? De a helyzet mégis más most! Ahogy a rómaiak mondták: se est idem, non est eadem! Ha azonos is, mégsem ugyanaz! Mert mintha megérezte volna Zsiga gróf, hogy a császáriak szekerekkel jönnek: ideparancsolta a pozsonyi ágyúkat. Hanem azokat a királyi lovas hadak eltakarják, a német azt nem látja! De meg van már mind töltve, ott áll mögöttük a pattantyús mester a csipogó, füstölgő kanóccal! Csak azt várja, hogy Zsiga gróf hadnagya megfúvassa a háromhangú sípot, és előle eltakarodjanak a saját katonáik! Nagy Simon amúgy is mindjárt látja: most a királyi sereg az erősebb, s a császár kutyái hallgatnak, mint szarka a fűben! (Az is csak akkor cserreg, amikor odafent szárnyal!) Elneveti magát, mert eszébe jut, a győri püspök bandériuma még nem érkezett meg, de már hírnököt szalasztott lóhalálában: fölöstökömre feltétlen ideérnek! Valamit súgott Zsiga grófnak, az is fölnevetett: –Helyes! Nagyon helyes! Nagy Simon körülnéz, kit válasszon ki a fényes feladatra. Küsgergőn akad meg a szeme, aki cgykedvű faarccal üldögél lova nyergében, mintha vadászatra kísérte volna el a királyt, s nem sorsdöntő csata előtt állna. – Küsgergő fiam? Gyere csak ide! – Tessék, Simon bátyám! – Ugye, nagyon unod magad? – Lelkembe látsz, uram! Igen viszket már a tenyerem! – Hát a feneked nem viszket? – nevet rá a kapitány. – Hova kellene elmennem? – érti meg a burkolt célzást a „király árnyéka”, és közelebb léptet Nagy Simonhoz. – Úton van ide a győri püspök bandériuma. Tán már Szecsődnél lehetnek. Elébük kéne menned, aztán … egyvágtában a császáriak hátába vezetned őket. Ahogy Berkifalu alá értek, amint meghalljátok a csatazajt, se szó, se beszéd, hátulról hegyibük, megértetted? Eridj, édes komám, siess! Segíts örömöt szerezni a gazdánknak…
A második, döntő csata után, elmondták Mátyásnak: Gara irtózatosan elbődült, amikor meghallotta, hogy két cinkostársa áttáncolt a király oldalára. Akkorát ordított, hogy a harci mének el akarták tépni rémületükben a kötőfékjüket. Éppen áldomást ittak, amikor visszaérkezett Újlakról az átlőtt köpönyegű császári futár. A nádor a súlyos, öblös ónkupát az ártatlan, elképedt vitéz orcájába vágta, aki hangtalanul végigvágódott a földön. De Gara is megtántorodott. Két karja segélykeresőn körülcsápolt, aztán a sátor cédrusfa tartógerendájában akadt meg. Arra omlott rá hörögve. – Nem látok! … – zihálta magába roskadva. – Verjen meg… az… átok … Új-laki… Nikola! … – Lassan fölegyenesedett a rúdba kapaszkodva: – Innom … adjatok! . .. – S hosszan, mohón ivott a bőtorkú boros kantából, könyökével durván elsodorva a szintén feléje nyújtott teli kupákat. Amikor végre eltellett, szeme opálos fátyol mögül villogott elő. Ahogy meghordozta hályogos tekintetét a körülállókon, látszott rajta, nem ismerte föl a tulajdon híveit sem. Amikor a királyi hadak fenyegető kürtölését meghallotta, hiába tartóztatták, erőnek erejével kitántorgott a sátorból, és lovára kapaszkodott, cseléde hátára hágva. Amidőn már átkulcsolta két térdével a hű csődör derekát, kicsit könnyebben érezte magát. Nehezen, de kirántotta kardját hüvelyéből, s vadul kiáltotta: – Utánam! – S vágtatni kezdett vele a ló. Az arca szürke volt, mint a hetednapos halottaké, és szeme bogara gombostűfejnyire zsugorodott, mint a fáklyacsonk, mielőtt végképp kialszik a parazsa. Hadnagyai elhűlve bámultak. Szinte lángot vetettek a királyi tábor aranyharsonái, mint a farkasriogató máglyák az Alföld sötétjében. Úgy szóltak, hogy őszinte döbbenet mart belé tőle a császár katonáinak szívébe.
Hamar rájuk bukkan. Már Szecsőd és Berkifalu között járnak. Amikor korbácsaikkal gyorsabb futásra serkentik lovaikat, s Körmend alacsony falai fölbukkannak előttük – földrengető dördüléssel felordítanak Zsiga gróf pozsonyi vassárkányai. Kétségbeesett üvöltés a válasz. A mozsárszörnyetegek elsodorhattak jó néhány német szekeret, s akik rajtuk kuporogtak, mögöttük szorongtak, azok rémült halálordítása csaphatott ég felé. Az út mellett a Rába mocsaras partja terül el, s a víz jól hozza a harci zajt. Lovak nyerítése, huszárok, német vasasok öldöklő ordítozása. kardcsörgés, páncélhuppogás, fémes csikorgás, szakállas puskák éles pukkanása, sebesek rémült jajveszékelése: minden, minden mintha csak itt, az orruk előtt zajlana! Küsgergő röpül legelöl, kerüli Körmendet. A város mögötti dombtetőről látják: fekete
füsttel lobog a szekérvár, óriási előtte, benne a szekérsorok között a kavargás, aztán … Rövid, elkeseredett kézitusa után a pozsonyi mozsarak másodszor is a Frigyes kutyáira rivallnak érces, dübörgő csattanással. És látják Küsgergő meg a társai: bontják ám a németek a szekérvár hátulját, és ahogy kiférnek a szűk résen, vágtatnak elfelé a lovuk nyakába bújva, mint a förgeteg. Poggyász, mi más, semmi sincsen náluk, hátrahátrasandítva, egy szál kardot, lándzsát szorongatva, inalnak Szentgotthárd fele, ahogy csak a lovuk ina bírja! Küsgergő orcáján felséges káröröm csillan fel: épp erre tartanak! S olyan gyanútlanok, akár a hajadonok, akiknek először csapja a szelet egy tapasztalt legény. Lesvetésről nem is álmodnak. Így aztán, amikor Küsgergő kardját kirántva elordítja magát, és kiront a ritkás erdőből reájuk, majdnem összerittyentik magukat! – Hajrá, magyar! – bömböli Küsgergő, és kiereszti a kantárszárat, ellenük rúgtat. Szorosan mögötte kiömlik az erdőből vagy ezer lovas, a győri bandérium meg akik útközben hozzájuk csatlakoztak. Aprítják a németeket, mint a kukta a hagymát a halleveses kondérba. – Istennél a kegyelem! – rikkantja Küsgergő, és kettéhasít egy megrettent vasast, aki a páncélját is lerúgta magáról, mielőtt a szekérvárat elhagyta, hogy könnyebben futhasson tova. Nem tart soká a harc: a pozsonyi mozsarak, a váratlan, rajtaütésszerű roham, a hátbatámadás gyorsan eldöntötte a csatát. Zsiga gróf visszavonulót fúvat, de nehéz a dolga: az Istennek sem akarják abbahagyni az üldözést a katonák! Hiába! Csuda jó dolog az, amikor az ember az ellenség hátát látja, aztán válogathat, hova vágja belé a kopjáját, hová sújtson reá a kardjával, vagy megelégszik azzal, hogy letaszítja a nyeregből: hadd törje összevissza magát a Frigyeskutya! Hagyni kell valami örömet a megkínzott vidék felháborodott parasztjainak is, igaz? – Nagyszerűen harcoltatokI – kiáltja Zsiga gróf a lassan-lassan azért mégiscsak összetorlódó katonáinak. – Mindegyikőtök megérdemelné, hogy hadnaggyá léptessem elő! De akkor mi lenne énvelem? Kikkel aratnám Frigyes császár felett a következő fényes diadalt? Gyertek, menjünk valamennyien Budára, örvendeztessük meg együtt győzelmünkkel a királyt!
Frigyes császár ül a Burgban, tépelődve simogatja sima, tagló állat, és aggódva tekinget az ajtóra, mikor lép be már a titkárja – kit jelent be, és az illető miért jött a császári udvarba? Mert Frigyes tudja, bármelyik pillanatban bekopogtathatnak palotájába Mátyás követei. És olyan ordináré hangon beszélhetnek, ahogy akarnak. Már ahogyan a győztesek szoktak beszélni azokkal, akiket tönkrevertek, porig gyaláztak. Mint Mátyás cselekedte ővele, Körmend alatt, a második csatában! Nem érti sehogy sem, miként történhetett ez a keserves dolog! Hiszen … most tizenötezer főnyi hadat küldött Magyarországra, és szekérvárat is szerzett nekik a csehektől! No, persze, persze! Átállt Mátyás oldalára a Zsiga gróf, és… nem jelent meg hívására Újlaki Nikola sem! És Zsiga gróf, hogy Mátyás láthassa hűsége zálogát: magával vitte a pozsonyi
mozsarakat is! Márpedig, ahol mozsárágyú van, főként akkorák, mint a pozsonyiak, oda kár is felvonulni szekérvárral! Elfújják a nehéz, megvasalt huszita monstrumokat, mint a szél a polyvát! Frigyes becsöngette a titkárát, és sört kért tőle. Mohón felhajtotta az erős, mézsárga italt, aztán kellemesen elfátyolosodó tekintettel kitalálta megvigasztaltatását: – Hiszen téged nem is Mátyás tépázott meg, hanem a Szentgyörgyi Zsiga! – És annyira megtetszett neki ez a hamis magyarázat, hogy még egy korsó sört beöntött a gallérja mögé. Csak azt csodálta, hogy még ez sem hozta vissza a bátorságát. Ugyanolyan belső feszültséggel leste az ajtó nyílását, mint addig. És mindjobban elhatalmasodott benne a kényszerképzet: nem is követeket küld Mátyás hozzá, hanem mindjárt hatalmas hadakat, hogy Bécset elfoglalja! – Nem kellett volna megkockáztatnom ezt a második hadjáratot! Én, én ostoba! Hiszen ha én nem támadok, akkor nem szolgáltatok alkalmat a győzelemre Mátyásnak! – És szinte elsüllyedt trónszéke puha vánkosai között. – Mit fog szólni Európa? „Lám, a dicsőséges császár! Megvonszolta a szakállánál fogva a körmendi sárban az a kutya magyar kölyök!” A hasát fogja majd a francia meg az angol király! Azután a főasztrológusát hívatta, és kegyetlenül megszidta: – Miféle horoszkópot állítottál össze megint Mátyás királyról? Nem tudod talán a pontos születése napját, óráját és pillanatát?! – Felség!… Felséges uram…– hebegte a csillagjós. – Én … én … nem tehetek róla! Én … én … láttam valamit… igaz, kicsit homályosan, de ha… ezt így elmondom neked… hogy…mostanában … nem tudod legyőzni az ifjú oroszlánkölyköt… akkor is haragoddal sújtasz … – Takarodj!… – ordította Frigyes boldog haraggal, hogy végre kitöltheti valaki gyámoltalan alakon a bosszúját. – De arra ismételten szabadjon felhívnom becses figyelmedet, felséges uram … – hadarta sietve az asztrológus. – Amit királlyá választásakor jósoltam Mátyásra, az változatlanul áll! Bármit is teszen ellened, hatalmad attól meg nem rendül igazán! És minden eredménye, amit életében elér, elfoszlik, mint az őszi pára, halála pillanatában! – Meghal? – lihegte Frigyes üdvözült mosollyal. – Esküdni mersz arra, amit mondasz? Biztosan meghal? – Nyugodtan aludjál, mert túléled Mátyást, felséges uram! Frigyes boldogsága derékba törött, mert nyílt az ajtó, belépett díszes libériájában a főajtónálló, és bejelentette: – Felséges uram, követség érkezett Mátyás udvarából! Furcsa dolog, de így van: egyszerre elenyészik, amit az udvari asztrológus mondott. Behúzza a nyakát, malmozik két hüvelykujjával az előtte álló piciny asztalka oltalmában. Még egy utolsót ordít, amikor kiviteti az asztalkát a söröskorsóval együtt, aztán végképp belészakad a szó fonala. Csak bólogat, mint a süketnéma, amikor Vitéz János a követségjárás célját előadja. Hogy Mátyás, minden magyarok királya azzal a kéréssel
fordul a nagy hatalmú német császárhoz, adná mielőbb vissza a birtokában tartott magyar koronát.
Mátyás azt szeretné, ha a két ország között mindennemű ellenségeskedés megszakadna, és Frigyes császár a tulajdon édesfiának tekintené őt is. „Nono! Fiam már van, nem is egy!” – libben át a gondolat a császár alkoholfátyolos agyán, de azért kedvesen bólogat, mint aki elé a kedvenc falatját tálalják váratlanul az étekfogók. Furcsa, színtelen, vizenyőskék szemét a váradi püspökre vetette, és hitetlenül hajtogatta: – Nos, szentatyám, rátérhetnél végre a követség igazi céljára. Mátyás mennyi jóvátételt akar? Vitéz a fejét rázta: – Nem akar, egy árva garas jóvátételt sem akar! A magyar szent koronát akarja, felséges uram! Koronázás nélkül nem igazi király a király! – Ez igaz! Így igaz! – bólogat, és elfojt egy gonosz mosolyt a szája sarkában. „A kezemben vagy, büdös kölyke! A kezemben vagy!” Aztán eszébe jut megint Körmend, a második csata, a sok ezer halott véres árnyéka ott kóvályog a trónusa körül, annyi van, és olyan gyorsan imbolyognak, mintha furcsa ugrós táncot járnának: eltakarják előle a váradi püspök keskeny állba hegyesedő kerek orcáját, ravaszkás rókaorcáját. A sok sörtől most marék értelmetlenmassza az agya, és nem tudja, mibe kapaszkodva próbáljon kikeveredni a sarokból, ahova behátrált bárgyú mosolyával. Ö, igaz is ,megvan! A korona! A magyar korona! És mondja, mondja, mondja… - Nagyon tévedtek, ha azt gondoljátok, olyan éktelen öröm számomra, hogy kincseskamrámban tartogatom évtizedek óta a koronátokat! Tudjátok ti azt, hogy mennyi vér és könny tapad már hozzá, mióta nálam van? Tudjátok, hányszor törtek Ausztriára miatta magyar csapatok? Bécsújhelyen is ostrom alá fogtak, és köröskörül a falvak, városok mind lángba borultak! Összetapodták a vad magyar harciparipák a zöldellő vetéseket! .. . Könny és vér tapad a koronátokhoz, urak! Ki téríti meg az én óriási káromat, ha visszaadom a koronátokat?! – Mátyás – szól közbe kicsit tiszteletlen gyorsasággal a váradi püspök, de igen illedelmes mosollyal csinálja, hogy az ittas császár nem tud igazán haragudni rá az udvari etikett súlyos megsértése miatt. – Felhatalmazott az én királyom engem és társaimat, hogy a korona váltságdíjában véled megállapodjak. Mennyi pénzt kérsz a magyar koronáért, felséges uram? – Sokat! – csúszott ki Frigyes száján önkéntelenül. Hiszen nagyon jól tudta ő is, ha első kérő szóra visszaadja a koronát, akkor sohasem került volna sor például Bécsújhely ostromára. – Menjetek haza, és beszéljétek meg a királyotokkal: mennyit ér meg neki a koronája! Én nem kérek sem többet, sem kevesebbet: nyolcvanezer aranyat! Ha pedig kiadom a koronátokat, esküszöm mindenre: örökké szent és sérthetetlen marad országaink között a fegyvernyugvás! – A császár öregnek látszott, és úgy tűnt: irtóztatóan fáradt – mondta Vitéz János,
beszámolója végeztével. Mátyás füttyentett egyet. – A rézangyalát! Micsoda étvágya van! Nyolcvanezer arany? Ha engem megkérdeznek az országtanácsában, a felét sem kínálnám föl érte! – Ingerkedve fűzte hozzá: – Adok tízezer aranyat Liebhaber uramnak, a budai ötvösömnek, százszor különb koronát kalapál nékem, jó körmöci aranyból! – Blaszfémia! Istenkáromlás! – tárogatta Vitéz János elszörnyülködve égnek a karját. – Másik magyar koronát akar egy magyar király! És amit a pápa őszentsége ajándékozott a legelső, szent életű magyar királynak? Azt ebek harmincadjára hagynád annak a vénségnek a kincseskamrájában? Apage, Satanas! Uram, meg ne hallgasd a káromkodását! – Hagyd el, János bátyám, hiszen csak tréfáltam! De egyet értsünk meg, a koronázás nem énnekem égető! Én anélkül is magyar királynak érzem magam! Csak ti vagytok ilyen babonásak, hogy egy nyomorult aranyabroncstól teszitek függővé, hogy arcra borulva imádjatok-e, ahogyan eleink mondottak. – Egyre jobban belelovalta magát a haragba. – Mondjátok meg őszintén, mi bajom lehet abból, hogy nem tettétek a fejemre István király koronáját? Kevesebb vagy ostobább vagyok miatta? Nem? Hát akkor? Miért ragaszkodtok annyira a koronához? A durrogós mennykő csapjon a logikátokba! Hagyjatok engem békében már végre a cseh ügyekkel foglalkoznom! Csináljatok, amit akartok, és én is azt csinálom! Giskra a zsebrákjaival az egész Felvidéket halálra nyomorgatja! Én meg azzal vagyok torkig, János atya! És ha megharagítasz, egy garas váltságdíjat sem engedek kifizetni a koronátokért, amíg egyetlenegy magyar vár is zsebrák kézen van! Azzal kirohant a tárgyalószálából. Vitéz János és a követség többi tagja meg a nádor, az országbíró zavartan tekintettek utána, és nem jött szó a szájukra. Hiszen a király küldte őket el Bécsbe a koronáért! … Este Vitéz János levelet talált budai palotácskája asztalán:
Bocsáss meg, én bölcs, tévedhetetlen Szentatyám, legdrágább Barátom és Jóakaróm! Megint olyan oktalan, hebrencs és neveletlen voltam, mint kisgyermek koromban, amikor annyiszor megborzasztottalak lehetetlen viselkedésemmel. Meg sem köszöntem egyetlen szóval sem hallatlan fáradozásodat, amellyel elérted legfontosabb célunkat, amiért Bécsbe utaztál: megkötötted a békeszerződést. Legyen ezért néked ezer forró hála a jutalmad! És ha kinyitod a szekrénykédet, ott még valamit találsz: az a bocsánatodat esdeklő magyar király szerény ajándéka!
Forró testvéri szeretettel ölel bűnbánó öcséd
Mátyás
A váradi püspök összerezzent. Erőnek erejével ki akart menni a szobából. Nem akarta látni a csélcsap, sértegető király bűnbánatának jelét. Megyek a kápolnába! Meg se nézem, hogy mivel akar engesztelni… De ahogy közeledett az ajtóhoz, úgy lassult a lépése. S amikor már az ajtó kilincsét is megfogta, hirtelen sarkon penderedett, a fal mellett álló ládához rohant. És felszakította födelét. Belepillantott és hátratántorodott. A láda mélyén szép kék bársonypárnára fektetve a király legkedvesebb könyve tündökölt. Titus Livius nagy munkája, A római nép története a város alapításától című írása, vörös szattyánba kötve, ezüstbádog szegővel, négy aranysarokkal.
– Ab Urbe condita… – motyogja könnyekig meghatódva a kegyes János atya. – Mindig levesz a lábamról, adta gazfickója! … Küsgergő vezette be a hírnököt Mátyáshoz. Szegény alig állt a lábán: egész éjszaka vágtatott, hogy jókor reggel kedveskedhessen a jó hírrel a királynak. – Felséges uram! – habogta a Fehér megyei főispán futára. – Meghalt Gara László! Megütötte a guta! Mátyás először fölpattant, orcájára széles öröm lobbant, és hajszálon múlott, hogy táncra nem penderült. A két ember jelenléte a szobában meggátolta, hogy levezethesse kirobbanó boldogságát. Mégis, mit szólnának az emberek, ha elterjedne a híre, hogy Gara halálhírére ropni kezdte a frisset! – Adass neki tíz aranyat! Fáradságod díja! – mondta Küsgergőnek, és elhárította a váratlan örömtől szinte megtébolyodó futár hálálkodó kézcsókját. – Végy magadnak egy új paripát rajta! Hogy megemlegesd a szép napot, amikor a királynak ezt a hírt hoztad! Küsgergő kikísérte az egyszeriben megfürgült futárt, aki magáról megfeledkezve, fejét átfogva, ujjongva kiáltozta: – Uraménistenem! Néhány szóért egy paripa! … Uraménistenem! Bárcsak mindennapra meghalna egy Gara! Percekig nem tudta abbahagyni Mátyás a hahotázást. Amikor végre mégiscsak elcsitult pokoli jókedve, Küsgergőhöz fordult: – Te még mindig itt vagy? Ha már visszajöttetek volna Prágából, az is későn lenne! – Nem megyünk Prágáig, hála a jó Istennek! Én nagyon köszönöm, de Prágából még egyszer nem kérek! – felelte Küsgergő elfintorodva. – Elég volt egyszer s mindenkorra Prága, torkig vagyok vele! Csak Trencsénig megyünk Pogyebrád Katalin elébe! Odáig elhozzák a cseh urak! Hál’ istennek! – Siessetek, Gergő! Még azt találja hinni szegény kis Kata, hogy nem gondoltam az egész eljegyzést komolyan. Hogy a jó édesapjáról ne is beszéljek! Az pedig nagy baj lenne,
hogyha magamra haragítanám Pogyebrádot! Éppen elég a bajom a törökkel meg Frigyessel! Még csak egy álnok, konok, gonosz, lángeszű harmadik ellenfél hiányozna! Küsgergő vitte a vendégfogadó bandérium élén a király zászlaját. Szép volt a tavasz vége, mint egy könnyű, gyerekkori álom emléke, amikor nem is nő ki szárnyunk, és mégis repülni tudunk. Tobzódtak a fák, minden ág tenyere teli volt fehér meg rózsaszín szirommal. Küsgergő szerette volna megsimogatni mindet, legyetek áldottak, amiért ilyen szépek vagytok. Katalint az olomouci püspök hozta. A királylány fehér lovon ült, asszonyok módjára, egyoldalasan kuporogva a nyeregben, amelynek csak egy kengyele volt. A püspök gyalog jött mellette meztélláb, a szelíd, vörös szőrzetű óriás fogta a királylány lovának kantárját, és halkan valami lágy, kedves cseh zsoltárt dunnyogott. Küsgergő földig meghajtotta előtte a király bíborzászlaját. – Nagyon vigyázzatok rá – morogta a püspök könnyeivel tusakodva, míg átadta a kantárszárat Vitéz Jánosnak. – És úgy szeressétek Katalin kisasszonyt, ahogy a virágokat szeretitek. Terád bízom a mi szemünk fényét, kedves János atya! – Miért kell ennyi katona? – kérdezte a királykisasszony Küsgergőtől, akit azonnal megismert. – Én téged láttalak már. Mátyással voltál egy cellába zárva, ugye? A király árnyéka nevetve felelt: – Csak akkor felelek, nagyságos királykisasszonykám, hogyha megesküszöl, nem haragszol meg reám miatta! – Aztán elkomolyodva így folytatta: – A cseh zsebrákok miatt! Zsúfolásig van velük az egész Felvidék! Ezek nem jó csehek! Rabolnak, ölnek, gyilkolnak, gyújtogatnak, minden elevent halálra zsarolnak. Nézz oda, látod ott azt a hegytetőt és azt a kőrakást rajta? Egy zsebrák vezér rakatta! Onnan járnak megdúlni a messze környéket! – Hogy kerültek ide ezek a „nem jó csehek”? – kérdezte ártatlan kíváncsisággal Katalin. – Eszükbe jutott és idejöttek? – Nem, nem, ugyan! Én úgy tudom, még Árva László király édesanyja, Erzsébet királynő szabadította őket a nyakunkra! Vitéz János csöndesen hallgatta párbeszédüket, azután ő is megszólalt: – Úgy van minden, ahogy Küsgergő mondja. Giskra és Talafuz volt az első két cseh rablólovag, akiket Erzsébet királyné beültetett Kassa városába meg Zólyomba. Aztán rettenetesen elszaporodtak. Bocsáss meg, kedves Katalin kisasszony, de méltatlanná váltak az emberi névre I Huszonnyolc esztendeje tart ez az áldatlan állapot, huszonnyolc esztendeje tombol ez a fekete pestis Felső-Magyarországon! Egészen Pestig bizonytalanná tették az utat: ezért kellett elibéd jönnünk kétezer huszárral! Bár inkább ezeket is odaadhattuk volna Rozgonyi Sebestyén uram zászlaja alá! Akkor hamarébb kitakaríthatná a Felvidékről ezeket a gonosz rablólovagokat! Katalin rezzenéstelen arccal hallgatta Vitéz János szavait. Csak akkor érződött némi
megütközés a hangjában, amikor azt kérdezte: – És huszonnyolc évig senki sem akadt Magyarországon, aki ráncba szedte volna őket? Úgy tudom, leendő uram édesapja kitűnő katona volt, aki megállította még Mohamedet is Nándorfehérvárnál! Vagy rosszul tanultam? – Nem, nem! Nagyon jól tudod, drága kisasszonykám! Hogy megérthesd: Giskra zsebrák hadai, itt az alig járható hegyek között, kétszer is megverték Hunyadi János hadait! Min mosolyogsz, drága kisasszonykám? Ez így van! – Azon mulatok, hogy… Sohasem jutott eszetekbe, felfogadni zsoldosnak ezeket a fekete haramiákat? Ha már ilyen kitűnő katonák, hogy … még Hunyadi Jánossal is ujjat húzhattak… Nem válaszoltak. Szerencsére el is terelődött Katalin figyelme a keserves témáról, mert egy halina nadrágos hegyipásztor futott elébük a fák közül. Gyönyörűen kifaragott cseresznyefa csanakot nyújtott Katalin felé, fél térdre ereszkedve előtte. – Ó, be szép portéka, kedves barátom! – rebegte elpirulva, s nézegette jobbról-balról, majd röstelkedve mondta: – Nem baj, hogy nincs más, csak cseh pénzem? – Belenyúlt kis bőrbugyrába, és egy marék cseh ezüstöt nyújtott a pásztornak, aki hátrakapta a kezét, fölszegte a fejét furcsa gőggel. – Én nem pénzért adtam a csanakot neked. Hanem azért, mert a királyom felesége leszel! – Meghajolt mélyen, és villanásszerű gyorsasággal eltűnt ismét a rengetegben. – Ó, de drága, drága, drága ember! – susogta Katalin, és kicsit kiálló járomcsontjain szépen megpirosodott a tejfehér bőre. Küsgergő állandóan tétlenül ténfergett fel s alá a palota folyosóin, és legtöbbször azzal szórakozott, hogy elképzelte, milyen világ is lehetett, amikor ezen a helyen a rég megholt királyok udvarnépe nyüzsgött. Milyen kár, hogy az ember nem ismerheti az orcájukat? Legföljebb nagy néha lát valami képfélét róluk, amikor öreg pénzek akadnak valahol a kezébe. Vajon min gondolkodhattak, mit érezhették, miért éltek? Kikkel verekedtek? Törökkel? Tatárral? Némettel? Csehekkel? Biztosan így lehetett, ezek a népek élnek körülöttünk, bajunk is csak ezekkel lehetett. Hát az én nagyapám vajon miféle, milyen ember lehetett? Járt–e valaha errefelé életében? Volt, nincs. A szegény emberek orcáját nem őrzi semmi sem, elnyeli mindörökre az irigy idő. Küsgergő sóhajtott egyet, aztán legyintéssel ütötte el komorkás kedvét, és elsietett a főkapu fele. Hátha küld már Rozgonyi uram futárt, jó hírekkel? Bizonyára őfelsége is nagyon örvendezne, ha a menyegzője előtt jó híreket kaphatna. Ha ilyenformán is emlékezetes lenne az esküvője a kis fehér virágszál cseh királylánnyal. Már ötödik napja, hogy a sereg útnak eredt, hogy a Dunán átkelve megkezdje a hadműveleteket. Az első találkozásuk Eger körül lehet a csehekkel, Galgóc és Vadna alatt. Nagyon örült, mert ő vette észre a Várba vezető útra felkanyarodó, porlepte lovast elsőnek. Nagy garral vezette végig a folyosókon, termeken, egyenesen a nagy tárgyalószálába, ahol az országtanácsának urai üldögéltek. – Felség! – kapta le süvegét a futár. – Örvendj, jól állnak az ügyek!
– Ember! Gyere már közelebb, és beszéld el, mire végeztétek! – Eger alatt ütöttünk rajta a csehekén. Rozgonyi uram először Vadnát fogta körül. Hédervári uram, az egri püspök őnagysága Magyar Balázs urammal lent maradt a völgyben, hogy a csehek Vadna segítségére ne jöhessenek. Hú, felség, azt láttad volna, micsoda happapáré kerekedett! Valgáta, az egyik zsebrák kapitány lóhalálában odarobogott, és az orrunk előtt sikerült még épp a várba bejutnia. – Elfoglaltátok a várat? Elfogtátok Valgátát? Beszélj már, a teremtésedet! – A várat el. Háromórás kemény ostrommal vettük be. De Valgáta nem lett meg. Azt mondták a foglyul ejtett zsebrákok, hogy leereszkedett a vár falán, és azután az istenkísértő meredek sziklafalon alákúszva, megszökött a bitang! Ne mérgelődj, felséges királyom, Rozgonyi uram behunyta a szemét, hogy Valgáta megszökhessen! Bántani sem engedte. Úgy kacagott, amikor a hírt meghallotta, a könnye is kicsordult. „Hozzá ne nyúljatok! Hadd fusson Komorovszkihoz, a másik ganéjhoz, hadd rémissze el cseh a csehet, értitek?” Mátyás fölkacagott: – Felséges! Micsoda nagyszerű embereket adott a zászlóm alá az Úristen! – Engedelmeddel, uram, azután Galgócot fogta körül a had. Oda bújt be Valgáta Komorovszkival. No, azok már meg sem vártak bennünket! Gyerünk, ahogy a lovuk bírta, megeredtek Rimaszécs fele! – Elszeleltek? – csapott az asztalra Mátyás indulatosan. – Szerettek volna nagyon, de ha nem lehetett! Mert Rimaszécs felől már robogott velük szembe Hédervári uram a seregével! Vagy hétszáz zsebrák, hájdi, be a rengetegbe! Igen ám, de a rengetegben csak az őzek meg a mókusok boldogulnak, de hogy boldogulna a sűrű erdőben egyszerre hétszáz cseh vasas lovas? A püspök úr katonája csupa könnyű huszár, utánuk eredt, aztán aprította őket, ahol érte. Csakhogy már erősen esteledett, futni kellett hagynunk őket. De reggel! Újra neki a rengetegnek! Ahány falu meg csak volt a környéken, mind talpra ugrasztottuk: – Emberek! Bitangoltak-e nálatok a csehek? Igen? Szeretnétek visszafizetni nekik, amit harminc esztendeje elszenvedtetek? Gyertek, a rengetegbe futottak a csehek! Két nap alatt levágtak ötszáz zsebrákot doronggal, fejszével! A legszebb történet: a harmadik napon egy beesett képű cseh vasas kocogtatja meg egy erdész ablakát, testvér, éhes vagyok, adj egy köcsög aludttejet meg egy cipót ennem! – Jó, jó, rögtön adok, testvér, de előbb mondd meg, ki vagy! – Ne kérdezd, jó ember, inkább itt van tíz dénár, látom sok a kisgyereked. – Adok én ingyért is szívesen, de előbb mond meg a neved! – Valgáta a nevem – mondta a cseh, és a kétnapos étlen-szomjan kóválygástól a mellére csuklott a feje. Mire fölébredt, olyan szépen megkötözte az erdész, mintha csak egy tőke szőlő lett volna a cseh. Taligára dobta, hogy befurmányolja Egerbe. Feleúton talál-kozott a sereggel. Képzeld, hogy örvendezett Rozgonyi uram, amikor elszámoltak neki azzal a szakállas ördöggel ! Mire Mátyás esküdni ment a Boldogasszony templomába Katalinnal, már Kassa alól is elkergették a zsebrákokat. Megostromolták Talafuz meg Axamit sasfészkeit.
Harmadnap újra jó hírek érkeztek a Felvidékről: – Rozgonyi Sebestyén csatára kényszerítette Axamitot és Talafuzt! Sárospatak alatt kétezer cseh vasas szállott szembe velük. Nem is csata volt, felség, kegyetlen öldöklés! Úgy kezdődött a csata, hogy hatszáz csehet levágtak, mint a gazdasszony konyhára a jércét. Két száz azonnal foglyul esett. Ha jól számoltak a seregdeákok, felség, a kétezer zsebrákból jó ha kétszáz elmenekült! Csata közben Axamitnak Magyar Balázs elcsapta a fejét! – Talafuz?! – Elmenekült! Fortuna a karjára vette: neki sikerült! De csak tizennégy lovasa maradt! Ezzel már nem sokra viszi! Bebújt Sáros patak várába, amelyet Hédervári uram körülfogott! Ne aggódj, felség! Leáldozóban van már a csehek napja! Újabb hét sem telt el, már üzent is a vitézlő egri püspök: – Elfoglaltam Sárospatakot! Béklyóba vert rabom lett Talafuz! Megkergettem a gaz polyák Uderszkit is, de amíg Sárospatakkal bajmolódtam, az a szemét fráter Berzevice várából Lengyelországba szökött! Jön a tél, felséges uram, nem eredtem utána! Azt hitte mindenki, most már lealkonyult a cseheknek! Fekete fenét! Ezeket levágták, jött helyettük ezer másik! Ebből a várból kifüstölték őket, rakattak sebtében másikat. Honnan vettek munkást? Elhajtották a környező falvak népét: kő termett helyben, a kiválasztott hegytetőn. Az új várat megint meg kellett ostromolni, el kellett foglalni: kezdődött megint minden elölről. Volt zsebrák Csehországban elég!… Még évekig fájt Mátyás feje miattuk, amíg végképpen végezhetett velük. Úgy, hogy fegyverrel meghódoltatta Sziléziát és Morvaországot, ahonnan a zsebrákok idejöttek. A kóborló lelkek színe-javát pedig állandó zsoldjába fogadta, s attól a perctől kezdve már Mátyásért haltak meg. – Megszökött Szilágyi Mihály Világos várából! – jött a hír délről, és Mátyás megdidergett: – Mi lesz? A vén sátán visszaüt! … Nemsokára már az is kitudódott, hogyan sikerült kimenekülnie Világos várából, amelyet pedig a két kapitány, Lábatlan Gergely és Dach György úgy őrizett, hogy még az ég madarai sem repülhettek el fölötte megkérdezetlenül. A szakácsa szöktette meg. Miért? Kiszivárgott a híre, Lábatlan Gergely uram levelet kapott a királyi kancelláriáról, üttesse le foglya fejét! A derék kapitány meghőkölt. – Mi a fene? Fejeztessem le a király nagybátyját? Ez… ez nem lehet Isten hírével? Ezt az öreg ellenségei sütötték ki, György! – mondta Gergely, és rövid tanakodás után úgy döntött: – Hallod-e, fölmegyek én Budára, és megkérdezem magától a királytól, komolyan így gondolta-e. Mikor a szakácsa megtudta, milyen szörnyű veszedelemben forog a gazdája, ravaszul bölcs tervet eszelt ki. Annak idején Mátyás megengedte, hogy Mihály bácsi a régi szakácsa főztjét ehesse. A szakács keze alá még három cseléd szolgált, favágással, nyers élelem tisztogatásával, mivel. Egyik békésen arányló őszi délutánon kirohant Bálint mester a konyhájából, és
torkaszakadtából üvöltözni kezdett: – Emberek! Jön a török! … Emberek! Jön a török! … A toronyból ide látszik a porfelhő! … Kirohant a laktanyából a maroknyi várőrség, amely erősen megfogyatkozott, hiszen Lábatlan Gergely kapitány uram elvitte a felét, kíséretül. A másik kapitány nem volt különösebb lángész, fölmarkolta a kardját, és rájuk rikoltott: – Gyerünk! Igen, ezt kiáltotta, mert azt látta: a szakács meg a három ember sebtében fölmarkolt húsdaraboló bárdokkal, taglóval, istentelen nagy éles késekkel felfegyverezve rohanni kezdett a várkapu felé. Ugyan István, a kukta megbotlott, és jajgatva elterült a kockaköveken, de nem állt meg Dach György uram, mert látta, Bálint mester megtorpan elbukott cselédje mellett, és keserves szitkozódással falhoz támasztva bárdját, kezdi fölemelni jajveszékelő legényét. Dach György uram meg ki a darabontjaival a várból. Néz jobbra, néz balra: – Hol látszik hát az a veszedelmes porfelhő? Nem látjátok, merről jő a török? Nem is láthatták, mert semerről sem jött. Hanem azt vették észre, irtóztató csikorgással becsukódik mögöttük a roppant, tölgyfa gerendákból ácsolt várkapu. – Engedjetek be, hé! – veri öklével, rúgja csizmája orrával György úr az esőlé rágta, csurokkal köldökmagasságig befent várkaput, de csak nem nyílt meg előttük. – Majd ha olyan bolondok lennénk, mint kendtek! – hallatszik a magasból, a kapuőri bástya kerengőjéről. A várudvarból meg némi ordítozás hallatszik, Bálint mester meg a három cselédje levágták az istállóból, szénapadlásról időközben még előkerült néhány várkatonát, aztán csönd lett, rettentő mély. Dach György uram ott ült a várárok szélén, és öklével dörzsölte szét keservesen hulló könnyeit. – Uraménistenem! Micsoda irtóztató szégyen! Ilyen csúffá tett katona létemre egy büdös, mártáskavartyoló féreg! Nem élem túl! Leütteti őfelsége a fejem, ha kiderül! Aztán a derék Bálint egy irgalmatlan mordályt kerített valahonnan, meg is töltötte porral, golyóbissal, lábujjhegyen a bástyára vitték, meggyújtották a kanócát, és – bumm! A gyerekökölnyi golyóbis puff! becsapódott Dach György uram mellé az árok oldalába. Nem tudta, ijedtében hogyan ugorjon odébb. Menten lóra szökkent, és úgy megfutamodott öldöklő szégyenében, hogy Csíkgyergyószéknél meg sem állt előbb, és ott is úgy elbújt a havasok közé, hogy élő ember fia többé sosem hallotta hírét. Szilágyi Mihály pedig tüstént fölszalasztotta szakácsa egyik cselédét Budára: – Eridj fel Budára, állj oda kurafi öcsém elé, és vágd a szemébe üzenetem: „Többel tartozom a szakácsomnak, mint neked! Egyikőtök viselkedését sem felejtem el, amíg csak élek! Tőlem pedig ne
tarts, ahogy én sem tartok többé tőled, mivel messzire elkerülöm dicső udvarodnak még a környékét is!” Azután visszahúzódott birtokaira, lóra ültetett kétezer ragyogó huszárt, és megindult tüstént – Kevevára felé. Mintha semmi sem történt volna, nekilátott rendbe hozatni a fontos vár leromlott erődítéseit. Mátyás ezt is megtudta hamar, és még inkább szégyenkezett, mint a kukta hozta üzeneten. Beszívta alsó ajkát, és megkérdezte Küsgergőt: – No, fiacskám! Hadd hallom, te mit csinálnál most a helyemben? – Hívatnám János atyát, és megint Mihály bácsi elébe mennék. Mátyás megrázta a fejét. – Ááá! Ez most már kevés, hogy ezt a kínos ügyet tisztességesen elintézhessük! Hm, hm, mit is kellene csinálni? … Várj csak! Először gyors futárral egy levelet küldünk neki! Tollat, téntát, papírt, magam írok neki!
Kedves jó Mihály Bátyám! Hírét vettem szabadulásodnak, melynek rendkívül megörültem. Elhidd, ha mondom, ez amúgy is hamarosan bekövetkezett volna már. Szomorúságot csak az okozott – és ezt nem szívesen ismerem be! –, hogy kiszabadításoddal szakácsod megfosztott a kegyelemtevés örömétől. Tudom, komiszul bántam el veled! Magam szemével nem láttam, csak mondták, hogy ellenem zendültél, és én tüstént kegyetlen szigorral lesújtottam reád. Hagy az én bűnöm, némelyek gonosz ármánykodására tapadtalak sárba. Fiatal korom, szertelen hevességem sodort útjukba, tudod. Már értem, azért állíttattak félre vélem az útból, hogy ne legyen mellettem senki, aki igazán segítene megtenni uralkodásom első lépéseit. Ocsmány tervük sikerült, amíg élek, szégyen égeti miatta a szívem. Egyébként – Isten látja a lelkem! – szívem viaszlemezéről az Idő Sztülosza letörölte már a hirtelen szenvedély komisz írásjeleit! Csak roppant hálát érzek irántad, azért, amit királlyá választásom érdekében tettél, és elmondhatatlan szeretetet, hiszen ki van még anyámon kívül, akivel a vérség százszor szent kötéléke összeköt? Senki! Senki! Senki! Csak te, kedves bátyám! Ezért mindenre kérlek, ha meg tudod még tenni, bocsásd meg bűnömet, és — szeress úgy, mint régen, édes Mihály bácsi! Rájöttem arra – tengernyi rosszban cseppnyi jó! –, ezzel a balfogásommal nagyon megizmosodott a tekintélyem. A leggonoszabb bárófajták ettől a perctől kezdve húzták be a nyakukat, ha megláttak: igen sokan ettől a pillanattól kezdve tisztelik és félik bennem a királyt. Bízzál bennem, mert már régen kitaszítottam őket a szívemből. S szeretném, ha meg tudnál még ez egyszer bocsátani. Én csak egyet mondhatok: legszentebb szándékom, hogy méltóképpen megengeszteljelek Téged.
Öcséd, Mátyás
Küsgergő csöndben álldogált a kicsiny íróasztal mellett, figyelmesen nézte a királyt, milyen sebesen szántja tollával a papírt. Csak kétszer-háromszor fröccsentette le a hegyéről a fölösleges téntát, és már meg is lódult öklében a hollószárny toll. Az első mondatok során még olyan komoly volt az orcája, mintha édesanyja ravatala mellett álldogálna, de a levél utolján, amikor már odakanyarította a nevét is, s lepöttyentette az utolsó punktumot is, már könnyű mosoly derengett a szája és előremeredő hosszú orra körül. „No, megint telibe talált valamit szavával a Tülökorrú! – tűnődött Küsgergő. – Érzi, hogy Mihály bácsi pontosan úgy érti majd, ahogyan ő szeretné!” Össze is hajtogatta rendjén háromszögletűre, aztán odafordul Küsgergőhöz: – Add csak oda azt a régi pecsétgyűrűmet, Küsgergő! Azt, amelyiken még olajágat tart a csőrében a holló! A gyertya állandóan égett az íróasztalon, hogy mindig tudjon pecsétviaszt olvasztani, aki levelet ír. Küsgergő mindig szerette nézni, hogyan ered el a pecsétviasz rúd orra vére, hogyan buggyan a pergamensarkokra a bíborszín viaszcsepp, aztán amikor kiszabadítják belőle a pecsétgyűrűt, olyan megható hívséggel őrzi a holló vagy a medve, a sárkány alakját. A pecsétről tudja a címzett megmondani, valódi–e a kapott levél. – Kapj lóra, hé! Ezt a levelet nem merem másra rábízni. Megmondjad Mihály bátyámnak, legszívesebben saját magam mennék; ahogy el is megyek: jövő hó elsején Tiszavárkonyban leszek, Szolnok alatt! Ott szeretném megkövetni! Sajnos, most a csehek ellen kell hadba szállnom. Rendet kell a Felvidéken teremteni. Eridj, járj jó szerencsével, Küsgergő! Küsgergő nyitva tartotta a szemét, amikor Szilágyi Mihály uram táborába bevezették. Elismerően biccentett, mert legalább háromezer huszár sátorozott a Tisza-parti selyemréten. A lovak szőre fénylett, visszatükrözte a sok megevett zabot. Hej, sopánkodott Küsgergő, ha Mihály bácsi zabot adat a lovaknak, akkor kemény hadra készül! Te szegény Mátyás, mit tudsz itt csinálni? Frigyes megint becsapott, Pogyebrád úgyszintén. Ha nincsen Vitéz János éles sasszeme, talán sohasem vagy csak nagyon sokára derül ki: miféle tervet szőtt ellened a cseh király! Frigyes, Pogyebrád, Mohamed után Szilágyi Mihály is ellened fordul! Hogy maradsz így lábon, te szegény?! – Hát te, „király árnyéka”, mit keresel itt? Kémkedni jöttél? – sandított rá oldalról Szilágyi Mihály. Küsgergő némán megrázta a fejét. – Nem, uram. Én hoztam el a király őfelsége levelét. Szilágyi Mihály bizalmatlan arccal vette el a háromszögletű pergamengöngyöleget. Feltépte, beleolvasott, felragyogott a szeme, földerült az orcája, majd megint elhervadt öröme, a levelet ölébe ejtette. – Hazudik – susogta megrezzenő ajakkal. – Minden egyes szava… mindig … merő … hazugság! Küsgergő kínosan feszengett: lám, amitől úgy félt, máris bekövetkezett! Mihály bácsi nem hisz a tulajdon öccse békülési szándékának tisztaságában! Márpedig, ha így van, akkor Mátyás megírhatja a végrendeletét. Nyugatról Frigyes, délről Mohamed, északról
Pogyebrád, keletről Szilágyi Mihály jő ellene, akinek legtöbb oka van, hogy igazán könyörtelen legyen. – Mihály bácsi! – törte meg vakmerően a csöndet. – Emlékszik még a nándorfehérvári győzelemre? Arra, hogy én hogyan harcoltam ott? A kardomra esküszöm: Mátyás igazat ír! … Nagyon meg változott. Tán meg sem ismerné. Mindenünnen pusztulás fenyegeti. – Miért? – hörkent fel ingerülten Szilágyi. – Tiszavárkony az „mindenünnen” néki? – Nem Tiszavárkonyban lapul Mátyás igazi ellensége! Többfelé! Bécsben, Prágában! Konstantinápolyban! A leggonoszabb a Hradzsinban ül! – Pogyebrád? Mit beszélsz, fiú? – harsogta Szilágyi. – Hát a cseh király semmibe sem veszi a tulajdon leánya érdekét? Hiszen Mátyás király a veje néki? – Nem számít! Vitéz János felfedezte, milyen ördögi hálót szőtt ellenünk. Mátyásnak felajánlotta, hogy kibékíti Frigyessel, és meg is kötötték ezután a fegyverszünetet. – Fiú! Badarságot beszélsz! Hol itt a gonosz háló, amiről szólottál? – Mindjárt, mindjárt, kedves Mihály bácsi! De ugyanakkor Pogyebrád titkos szövetséget kötött Frigyessel, hogy a fegyverszünet letelte után szövetségeseként hadat üzen Mátyás királynak ő is. Vitéz János ismerte fel a nagy veszélyt: Pogyebrád az osztrák meg a magyar koronát is a saját fejére akarja tenni. Ö akar egész Európa leghatalmasabb uralkodója lenni! – Nahát! Ez a szemét! – hördült föl Szilágyi Mihály. – Hát akkor ezért van az a sok cseh harc, amit hallottam „odabent” is mindig? – Igenis! Pogyebrád tüzeli Jan Giskrát ellenünk! Százszámra küldi át a határon a zsebrákjait! Mátyás vérét akarja megcsapolni, hogy ne tudjon néki majd tavasszal ellenállni, amikor Frigyes hadaival együtt rajtaütne ő is! Szilágyi szaggatottan lélegzett. Küsgergő attól félt, megüti mérgében a guta. – Látod, milyen bolond ember az én édes testvéröcsém? Halálos veszély fenyegeti három oldalról is, és ő a jobb kezét bilincsbe vereti, hogy ne tudja használni! Hát nem kötözni való őrült az ilyen kerge fráter? … Megérdemelné, hogy ezért az ostoba viselkedéséért külön is megbüntessük! De… nem tesszük! Egy feltétellel felfüggesztjük! Add csak ide, fiam, azt a gyertyát közelebb! – Gondosan kihajtogatta azt a levelet, amit Küsgergő hozott, aztán az asztalfiából egy másik pergamentekercset húzott elő, és igen figyelmesen vizsgálgatni kezdett rajtuk valamit. Arca lassan megnyugodott, vonásaira csöndes béke ült. Melléből mély sóhaj szakadt föl: – Hála legyen a fennvaló Istennek! Tudtam, én hogy a halálos ítéletemen a király aláírása – hamis! Tehát: nem ő akart lefejeztetni, hanem az ellenségeim! Küsgergő látta Szilágyi Mihályt Nándorfehérvár falain harcolni, de most úgy ellágyult, mint egy sírós kedvű fehérnép.
– Mert én tudom ám – mormolta. — Sok énnekem Budán az ellenségem. És még több az irigyem! Akik nem tudják megbocsátani, hogy olyan gazdag vagyok, hogy olyan nagyszerű hadvezér vagyok. Hogy kezembe adta az Úr a kormánybotot, és ha kicsit is akartam volna, elhiggyed fiam, 1457 januárjában én lettem volna a király! De hát… én annál jobban szeretem Mátyás öcsémet, mintsem hogy az útját álljam! Lásde, most se azért fogadtam csapatokat, hogy Budát megrohanjam, és őt a vár fokáról a Dunába hányjam! A törökre készülök. Én már tudom a dolgomat. Mátyás csak királykodjék, én meg délen leszek az ország komondora. Reszkessen Mohamed, én ismerem a fajtáját! Megvacsoráltak. Szilágyi Mihály tűzdelt őzgerincet rendelt, nyúlpástétomot, Küsgergőnek pedig fiatal kacsát sütöttek. Az étel igen finom volt, az ital nemkülönben. Verseci fehéret ittak. Mintha eleven lángot nyeltek volna, a gyomrukat égette az a pompás ital. Azután egy széles vállú, torzonborz férfiú lépett be: – Hogy ízlett uraságodéknak az étek? – Fejedelmi volt, édes Bálint fiam! – harsogta a versecitől már meghomályosodott szemmel Szilágyi Mihály, és odaintette, melegen megölelte a látogatójukat: – Ez itt Bálint mester, a szakácsom! Úgy nézd meg, hogy ő mentette meg az életemet! Arany főzőkanalat kapott tőlem, meg egy aranyfazekat, mind teli töltve csengő körmöcivel. Hogy amíg csak él, minden ivadékának mindig legyen mit főznie! És képzeld, ez a marha térdre esett, átfogta a lábam, úgy sírt, miért kergetem el?! Koccintottak. Szilágyi csöndesen azt mondta: – Azért jó tudni, hogy ilyen igaz híve is van az embernek! Tiszavárkony éppen szemben van Tiszavázsonnyal. Várkonyban Mátyás serege sorakozott, Vázsonyban Szilágyi Mihályé. – Nagyszerűek a huszárjaid, Mihály bácsi! – rikoltotta Mátyás a víz fölé hajolva. Áthallatszott a vén sas basszus röhögése, mielőtt válaszolt: – Madarat tolláról, vezért huszárjáról, öccse! – Igazán nem haragszik rám szívből az öreg! – lelkendezett Mátyás. és süveget magasra felhajította a levegőbe. – Ennek sokkal jobban örülök, mintha máris sikerült volna kisöpörnöm a Felvidékről a cseheket! – Megmondtam neked, nem? – dünnyögte Küsgergő. – De hát… beszélhet neked az ember, ha rajtad van a bolondóra! – Nem értem! – Ez a szerencse! – nevetett a „király árnyéka”, és a partra sietett, hogy megnézze, rendben van–e a révész ladikja, amelyen át kell kelnie Mátyásnak a túlsó partra. Meglepetve látta, mindkét parton három-három ladik van kikötve. – Hát ez meg… mire jó? – kérdezte Küsgergő. Mátyás ránevetett:
– Kis meglepetés, pajtás! Minden bárómat, főpapomat iderendeltem, és ha jelt adok nekik, előjönnek a füzesekből, ladikba szállnak, utánam jönnek a víz közepére, és megkövetik ők is az öreget! Bizonyára ő is valami ilyesmit akarhat! És elindult a két ladik a Tisza közepe fele. A víz sárga szilánkokká freccsent a révészek evezőcsapásai alatt. – Még ide mertél jönni? – dörmögte szemrehányóan Szilágyi Mihály, és megmarkolta a ladik oldalát. – Nem félsz, hogy sírva fakadok? – felelte a király. –Le akartad üttetni a fejem, ezt hívják Vajdahunyadon hálának?! – Odahamisították a nevem! Én téged szeretlek. Miért ölettelek volna meg akkor? – Királyt csináltam belőled! Ha akartam volna, én telepedhettem volna a trónodra! Te aztán szépen megköszönted: börtönbe csukattál, mint a rablógyilkosokat! – Azt hiszem, nagyon jól tudod, a hirtelen haragot honnan örököltem. Édesanyám Szilágyi leány, ugye? – Adta gézengúza! Mindig megfelelsz! – Én vagyok a király, ennek így kell lennie! – emelte meg Mátyás az állát, de hamar észre tért, hogy most nem jóféle megy, ha büszkélkedik. – Valamit kérdezhetek, bátyám? – No? – Meg tudsz-e bocsátani nekem? Szilágyi Mihály hallgat, nézi a kavargó vizet; a révészek karján kidagad az izom, hogy a kötélbe kapaszkodva meg tudják tartani a ladikokat. Mihály bácsi egyszerre olyan igen csöndes lett. Mi értelme lenne tovább tartani a haragot? Ami történt, megtörtént, már az Isten se mossa le a gyalázatot. Hatvan is elmúltál, megszenvedtél ezért a bölcsességért, egye fene a megaláztatást, nyújts neki kezet. Az élet olyan, mint a víz, elfolyik, nem marad meg belőle semmi sem. Legalább szép legyen az emléked. – Add ide, fiam, a kezed! – mondja csöndesen, és Mátyás fölpattan, mint egy rakoncátlan gyerek, és átveti magát az egyik ladikból a másikba. Neki is csapódik az ugrástól az öregnek, az igaz, de félti is, érződik az ölelésén, ahogy magához szorítja a repülő királyt. Mátyás is szorítja a nagybátyját, az vissza, már majd megfúlnak mindketten, vörös fátyol inog a szemük előtt, mire végre betelnek a szorítással, és a szívük is teli a rebegő örömmel, ami a legapróbb porcikájukig betölti őket. – Hé! Uraim! Papjaim! Gyertek ide ti is! – kiáltja annyira hadonászva Mátyás, hogy majdnem feldől a ladik. Sebesen suhan melléjük a másik két ladik is teli főpappal, báróval, gróffal, főispánnal, mivel. És elindul a másik partról is a másik két ladik, teli vannak urakkal, papokkal azok is. Telides-teli aggatva mindegyik gyöngyös tarsollyal, gyűrűvel, mentegombbal, kristályforgóval. Három megyét is meg lehetne venni szőröstül-bőröstül, ami ékszer csak egy-egy csónakban van! Vitéz János meghatott mosolygással szemléli, hogyan borul össze mindenki Szilágyi
Mihállyal. Egymást törik, próbálják túllicitálni negédességben, áradozásban. Hiába, tudja mindegyik, ott a király, és árgus szemekkel nézi a királyi színjátékot. Ha egyszer már ő azt hazudta, hogy mindenkit kirúgott udvarából, akik kimarták Szilágyi Mihályt onnan annak idején, akkor tessék a komédiát végigjátszani. De van a makogásukban, kézszorongatásukban, meghatódott vigyorgásukban valami őszinteség is. Egy ember, egy főúri cimbora visszatért a halál szakadékának pereméről, pedig az egyik lába már ki is lendült a feneketlen mélység fölé, ahonnan nincsen visszatérés, ha valaki beleesik. Illik igazán ünnepelni. Ki tudja, holnap melyikük szédül a király körül ropogó száguldó táncban a gyilkos szakadék fölé? Az első ladik megbillen a nyüzsgő sokaság alatt, a két révész-legény minden tudományára szükség van, hogy bele ne forduljanak az örvénylő Tiszába. Mindegyikükön nehéz bársony- és selyemgúnyák, azokon felül vastag szőrmepalástok, nyakukban három-négy font súlyú arany- és ezüstláncok! Ha beléfordulnak a vízbe, élve egyikük sem kerül ki még egyszer a partra. A király homlokát is kiveri az ijedség vize: – Vigyázz jobban, révész! Egy ország színe-java vész a habokba, ha vízbe fordítasz bennünket! A várkonyi oldalon már sürögtek-forogtak a királyi szakácsok. Sercegtek a serpenyők, nyikorogtak a parázs fölött a nyársak, csörögtek a tányérok, kupák, ahogy szétrakták a hosszú, kecskelábas asztalokon. Mátyás vagy belekarol Szilágyi Mihályba, vagy szorítja a kezét, mint a féltékeny vőlegény a kacér menyasszonyáét. Egy percre el nem engedi, úgy meséli el neki a felvidéki hadjárat eseményeit. – Giskra a játékmesterük. A hadjáratot láthatatlanul a háttérből ő vezeti ellenem. Itt van például Pata ostroma is. Milyen kitűnően kiszemelték a várnak való hegyet is. Az atyaúristennek se lehet sehonnan hozzáférkőzni. Pedig mindenünnen megpróbálták Rozgonyiék. Az árkot feltöltötték, létrákat támasztottak a falaknak, felparancsolta a legbátrabb katonáit. – Foglaljátok el ezt a nyomorult kőrakást, fiaim! – Mit mondott? „Nyomorult kőrakás”?! Ezt a kifejezést sose használjátok, édes fiaim! – szakította félbe váratlanul a királyt Szilágyi. – Mohamed is ezt mondta Nándorfehérvárra! Nem is foglalta el, édes fiaim! – Rozgonyi se vette be Patát! – Nem tudtuk, nagyságos királyom! – mondta bűntudattal Rozgonyi Sebestyén az asztal közepén. – A legderekabb katonáim kúsztak föl a létrákon. Amikor felértek, átdöfték őket dárdával, kettéhasították a fejüket csatabárddal. Vagy a létrájukat ellökték. Vagy sziklát gördítettek rájuk. Az én katonám csupa lovas nép: nem fűlik a foguk ezeknek a falra mászáshoz, édes jó felség! – No, várj csak, Rozgonyi Sebestyén! Várj! Most, hogy a szívem megkonnyült, hogy a legnagyobb gondom lement a vállamról, majd körülzárom Pata várát én magam! Majd én segítek elbánni velük! Ha ettél, indulj azonnal vissza Patára, Rozgonyi uram! Fogd körül! Ne engedj senkit se be, se ki! Meglátod, most sikerül!
Küsgergő levelet küldött Annácskának a felvidéki hadjáratból.
Én édes kis Feleségem, szeretett Annácskám! Király urunk őfelsége akaratából immáron negyedik hónapja vívjuk a zsebrák várakat. Hiába, más az, ha a király is a haddal tart! Sokszor a puszta híre is elég, és az ostromlóit vár önként megnyitja kapuit. Így tett Pata vára is. Könnyen szereztük meg Sajónémetit és Sajó várát is. Balogvár már valamivel nehezebb diónak bizonyult, de Gömört, Herénket és Ozdint gyorsabban sikerült. Majd Rimaszecs, Serke, Zagyvafő és Salgó vára következett. Őfelsége hallatlanul okos. Nem mindig támasztatja az ostromlétrákat a várfalaknak, mert azt mondja, minek omoljon ki vér, amikor számos esetben jó pénzért feladják a várat a zsebrákok, akik Mátyás zászlaja alá is elszegődnek jó zsoldért. Kíváncsi leszek, hogy fognak ezek a saját fajtájuk ellen verekedni! Most már alig van olyan vár, amelyik nem a miénk. Csudára érti Mátyás a dolgát! Én csak nézem, hogy szorul a hurok a zsebrákok vezérének, Giskrának a nyaka körül. Sáros vára van még hátra, meg Zólyom, Richno, Késmárk és Szepes. Csak ne hiányoznál annyira, mint partra került halnak a víz! Kis Ákos fiam mit csinál? Vajon mikor látlak benneteket megint? Talán örülsz majd jöttömnek külön is, mert egy-két értékes holmi jutott rám is a zsebrák várakban talált préda szétosztásakor. Rossz érzés volt először a szakomba tenni, hiszen meglehet, magyaroktól szedték el ezek a rosszfélék! Fél füllel úgy hallottam urunk egyik titkosdeákjától, nemsokára indulnánk hazafelé. Bárcsak így lenne, adná az Ég! Szeretettel gondol Reád hűséges Küsgergőd!
Aztán nevettek sokat, mert őkelme majdnem a levéllel egyidőben kocolta meg kardja markolatának gombjával a kis budai, emeletes házikó keskeny, íves ablakát. Annácska a nyakába ugrik, Ákos boldogan vágtat elő az udvarról, fölkapja a fiatalurat is, feleségét átöleli, úgy mennek a házba befele. Küsgergő legénye a málhás lóval bajlódik, a szákok szíját oldozza le, és rendre becipeli mind. – Hova tegyem a holmit, uram? – Ezt… mind … úgy? – mutat tétován a csomagokra elhűlve Kisanna, de Gergő nevetve
nyugtatja: – Ne félj, lelkem! Igen sok minden van közte, amit vettem, pénzért, a zsoldomért! Hoztam hat késmárki óntányért, hat cinkupát, hat szépen munkált ezüstkanalat is. Aztán van itt három vég kitűnő cseh vászon is, lepedőnek meg alsóneműnek való gyolcs! Kis Ákos kap egy pompás nyusztmály süveget, igazi ezüstforgóval az elején, benne hosszú sastoll ágaskodik. Férfinépnek az illik. Aztán amikor a kicsi már lefekszik, és Anna végez a konyhában a mosogatással is, és belép a szobába, nem látja Küsgergőt sehol. Amikor ijedten rohanna kifelé, hogy hova lett az a komisz imposztor, az ajtó mögül hirtelen előlép, és a felesége nyakába akaszt egy ujjnyi vastag, szép szemű arany nyakláncot, aminek a végén egy galambtojásnyi rubin csüng, akár az elcseppenő vér. Annácska a férje nyakába borul. – Köszönöm, édes uram, szívemből köszönöm! Ó, ha tudnád, milyen boldoggá tettél, hogy végre hazajöttél! … Már azt hittem, én megyek eléd … Megpendül a sarkantyú, ahogy Gergő a sötétben a csizmáját lerúgja. Ezen a napon mindenki ott volt a budai Friss Palotában, aki Magyarországon valakinek számított. Hölgyek és urak nyalkán kiöltözködtek, ahogy csak dáriusi tehetségükből futotta. Ha egy vérbeli rabló megpillanthatta volna együtt az egész tisztes gyülekezetet, talán szívszélhűdést kap a hirtelen gyönyörűségtől. Szelíden kereng az égből alá a hó. – Erős telünk lesz – bólogat Guti Országh Mihály. – Szép telünk lesz – válaszolja elgondolkozva Vitéz János, piciny, kackiás kecskeszakállát simogatva. – Az első tele király urunknak, amelyet békében tölthet el. Talán. Mert az ember sohasem tudhatja, mit hoz a holnap! – Hát igen – bólintott a nádor. – Rossz a szomszédságunk! Én ilyen fertelmes frátereket elképzelni se tudtam volna, mint Pogyebrád meg Frigyes! Mert Mohamed, az sületlen, ádáz pogány, annak az a boldogsága, hogyha minket, gyaurokat elemészthet, ez rendben van, annak az a vallása! De ez a két lator? Ezek mivel takarózhatnak az Isten előtt, ha majd felelősségre vonja őket? Hiszen ezek mind a ketten keresztény-katolikus felebarátaink, a rosseb rágná le csontig őket! Mért nem férnek meg ezek a gazemberek a bőrükben? Vitéz János elszörnyedve vetett keresztet. – Nádor uram, nádor uram! – dörögte rémülten. – Miket beszélsz, miket átkozódol? Megver az Isten! – Engem aztán ugyan nem! Ezeket a senkiházi, kutyahiten élőket igen! Amíg társalkodtak, megtellett a nagy szála előkelőségekkel. Végezetül hármat koppantott a főudvarmester, és bevonult arannyal hímzett virágokkal ékesített, sötétkék kamukaselyem palástban Mátyás. Jobbjával kedvesen integetett kétoldalvást felsorakozott híveinek, baljával a palást fehér hermelin szegélyét fogta szorosan, mintha valaki le akarná kapni orvul a hátáról. Mögötte lépdelt Küsgergő gyönyörű, bíborszín bársonyból szabott dolmányban, amelyen nagy sárga achátgombok ékeskedtek. Szegője gazdagon meg volt futtatva arany paszománttal. Nadrágja sötétkék posztóból volt szabva, lábán
kurta, puha szárú, török kordován csizma volt, oldalán a régi Hunyadi-kard függött, csak éppen a markolatgombjára tétetett a gazdája egy nagyon szép smaragdot. Ez Késmárkon kerülközött, amikor az egyik zsebrák kapitány házát felnyitották. Fején félrecsapva nyalka kunsüveg, belétűzve elöl egy sudár sastoll. Mindenkinek a szeme megakadt rajta. Ha nem tudták volna róla, hogy kicsoda, akkor is megsejdíthették, hiszen senki máson nem volt fejrevaló, csak őrajta. Meg az emberein, akik az ajtók mellett álltak. – Ki ez a legény? – kérdezte elismerő mosollyal Kanizsai László, akit a Szentgyörgyi grófok kérésére Mátyás ismét visszafogadott hűségére. Vitéz János nevetve válaszolt: – Ó, barátocskám, hát te ennyire el vagy maradva? Dunaszentandrási Kis Gergely, a király árnyéka! Hogy a fejét előbb elhagyja valahol, mint őfelségét, ez a híve. S ha görbe szemmel mersz rátekinteni Mátyásra, már le is suhintotta a fejedet. Úgy vív, mint együttvéve tizenkét talián vagy spanyol pengeművész. A repülő szúnyogot kettéhasítja kardjával, amelyet még Hunyadi Jánostól kapott! Tedd próbára, ha mered! De elébb súgd meg, mit üzensz az özvegyednek! S miközben elmetszi majd becses életed fonalát, magad tapasztalod: a hős Akhilleusz – nemesinas sem lehetne nála! – Hát az a galambszürke ruhás, őszbe csavarodott férfiú? Meg körülötte az a számos fekete gúnyás egyén? Sosem láttuk őket a király udvarában! A váradi püspök büszkén felragyogó szemmel súgta: – Jan Giskra, Mátyás legújabb szerzeménye! Kanizsai uram a kardjához kapott: – Mit keres itt ez a zsebrák bitang? Hogy merészeli idedugni a képét tisztességes magyar urak közé? – Nyughass, László fiam! – csitította János atya. – Nyugodjék a halál! – heveskedett az erdélyi vajda, és erőnek erejével Giskrára akart rontani. – Miszlikké vágom! Ez az átkozott harminc esztendeje irtja a magyart! Több szenvedést, bánatot okozott, mint Béla király alatt a pogány tatár! – Ej, ej! Fiacskám! – csóválta meg a fejét a bölcs váradi püspök. – Mátyás megegyezett Giskrával! A király embere lett a zsebrák rablólovag! A világ folyton forog, fiacskám, egyszer egyik arcát mutatja a nap fele, másszor megint a másikat. Ne keskenyedjen el a kedved, László fiam! Ez már így van, és ez meg-változtathatatlan dolog! Kanizsai arca elkomorodott: – Hát igen, jól mondod, János atya. A világnak és a király őfelségének nagyon sok arca van. – Ne légy bolond, László fiam. Látod, ilyenkor bizonyosodik meg, milyen kár, és milyen nagy baj, hogy sokatok nem ismeri a latin és a görög filozófusokat. Ha ismernéd a sztoikusok filozófiáját, nem keserednél el minden szíre-szóra. Elfogadnád az életet olyannak, amilyen. – Persze, persze, így okoskodni a legkönnyebb, János atya. Mátyás csinál, amit akar, én meg csak nézzem és bólogassak, igenis, uram, igaz! Én szeretném azt csinálni, amit én akarok, János atya!
A pap elhallgat. Mit is felelhetne erre. Nem vagyunk egyformák, emberek. És Mátyásra pillant, őszinte csodálkozással. A király pirospozsgás orcáján gőgös öröm aranyfénye ragyog. Jobbjával int, Jan Giskra előlép, a trón elé lépdel. Lépése egyáltalán nem sietős, és olyan otthonos a mozgása. A fejét nem szegi le zavartan, mint például Kanizsai László, ha a király szólítja. Érződik ütemes, ruganyos, kimért mozgásán: öreg róka, aki megfordult már a cseh, a lengyel királyi, sőt a német császári udvarban is. Neki nem újdonság a fény, a pompa, neki nem akad össze lépés közben a két lába, nem keveredik soha a kardhüvelye a két lába közé. Ó, nem! Jan Giskra mindig tudja, mit csinál, hogy mit kell csinálnia. Orcája cseppet szögletes, járomcsontja kidudorodik, mintha diót dugott volna a bőre alá. Szeme bent ülő, kicsiny, de fürgén surran tekintete: az ember úgy érzi, egyszerre lát mindenkit a teremben, mint egy bölcs, gyanakvó királysas. Tudja, a magyar király boldog, hogy itt van udvarában, hogy eljött a várva várt pillanat: hiszen ez azt jelenti, kettős diadallal zárult a harmincéves cseh háború! Vége szakad az áldatlan vérontásnak, a rengeteg háborús kiadásnak, a lakosság embertelen kálváriájának, ez az egyik. A másik: aki évtizedeken át irányította a már-már legyőzhetetlennek hitt cseh seregek hadmozdulatait, lám, beröppent az aranykalitkába. Jan Giskra meghódolt, és felesküdött Mátyás zászlajára. Ó, ha tudnák, hány apróságra vigyázott Mátyás! Felgöngyölítette évekig tartó szívós, könyörtelen harcok során a zsebrákok várrendszerét, de Zólyom előtt megállt, Giskra sasfészkét már nem engedte megostromolni, bármilyen vehemenciával akarták megtenni bandériumainak kapitányai. De hát: számít valakinek is az akarata Magyarországon Mátyáséval szemben? Ugyan! Dőre, balga tévhit, aki ebben reménykedik! Mátyás királyi ajándékképpen meghagyta Giskrát abban az illúzióban: esetleg meg tudta volna védelmezni Zólyom várát a királyi seregek támadása ellen. És katonáiban is azt a hitet, hogy az ő kapitányukat még Mátyás király sem tudta megverni. Jobb így, szebb így, emberségesebb így. – Szeretettel üdvözlünk udvarunkban, vitéz Giskra kapitány! – mondta ércesen csengő hangon Mátyás, végighordva szúrós tekintetét udvaroncai sokaságán, figyelve, mer-e pisszenni vagy morogni valaki vendégük ellen. Giskra nem néz semerre, csak a király szemébe, mintha némán azt kérdezné tőle, tudod, mekkora tisztesség ért azzal, hogy én a zászlód alá szegődtem? Hiszen ezzel a költséggel lehetnék Frigyes császár kapitánya isi Mátyás tekintete állja a párbajt. Úgy tud nézni, percekig, hogy a szeme héja sem rebben. Giskra is lehunyja, és kicsivel tovább hagyja hunyva, mint szokta, beismerve ezzel: alulmaradt. Amikor megint kinyitja, látja, a király kegyesen mosolyog. De olyan furcsa ez a mosoly. Mint amikor az apa megsimogatja bátran viselkedő kisfiát. De olyan gyengéden és kedvesen fölényes a király nézése, hogy nem lehet haragudni rá. – Felség – térdel le önkéntelen a zsebrák kapitány Mátyás elé, csak fél térdre ereszkedik igaz, ahogy az okos udvaroncok körében szokás, akik ezzel csupán tiszteletüket kívánják kifejezni, de korántsem meghódolásukat. Mindegy. Giskra okos cselekedete óriási tetszést arat. A térdhajtással kifejezte: mennyire tiszteli a magyarok koronás királyát, hogy valamivel kevesebbnek tartja magát a magyar uraknál, térdet hajt, amikor ők dölyfösen szétvetett lábbal, kardjuk fogóját markolva állnak és ülnek, ki-ki rangja szerint. – Lám, tud tisztességet a fekete kutya! – dörmögi elégedetten Kanizsai László Vitéz János fülébe, oly büszkén, mintha ő térdepeltette volna le Giskrát, és nem Mátyás tekintélye. – Nemes király! – mondja a zsebrák kapitány. – Sokat vétettem ellened és országod ellen,
de Isten engem úgy segéljen, akaratlanul! – Nono! – emeli fel Mátyás a mutatóujját. – Akaratlanul? – Bocsáss meg, hogy ellenkezem veled, de… ugye, tudod, engem még a megboldogult László király özvegy édesanyja, Erzsébet királyné hívott be Magyarországra! Ő bízta rám a Felvidéket, hogy megvédelmezzem a lengyel király támadása ellen. – És miért dúltad a rádbízott tartományt, Giskra? – szólt közbe Guti Országh Mihály. – Én nem dúltam, nádor uram! Abban csak úgy vagyok hibás, hogy … utánam mindenféle gyülevész cseh bandák jöttek át a határon, és én nekik várat, földet adtam, ahol megvethették a lábukat. Tisztelt nádor uram! Te nem tennél meg mindent, hogy megőrizhesd a gondjaidra bízott tartományt? Megengeded, felség, folytatnám tovább! A lengyeleket mindannyiszor megfutamítottam. Derék atyáddal kétszer is sikerrel mérkőztem, de őszinte vagyok: nem annyira seregem erejének, vezéri tudásomnak köszönhettem a diadalt egyik alkalommal sem: mind a kétszer atyád irigyeinek árulása segített győzelemre! – Kelj fel, Giskra Jan! – mondta a király. – Most arattad a legnagyobb diadalt: legyőzted önmagad! – Királyom! – mormolta Giskra megrendülten. Látta, kevés bölcsebb, megértőbb fejedelmet hord a föld a hátán ennél a még legényke sorban levő magyar Mátyásnál. Jó lesz ennek a zászlaja alatt szolgálni, amíg az égiek kegye élni engedi. – Tudod, mi történt, akárcsak mindannyian … László király meghalt, vele meghalt az igazi kenyéradó gazdám. Láttam, téged kiszabadított börtönödből az Ég Ura, egy akarattal trónjára emelt Magyarország népe: beláttam, én sem küzdhetek tovább az Isten akarata ellen, hiszen ezernyi jel mutatta: ő akart téged Hungária fejedelmének, uram! Elküldtem hát hozzád fegyverszünetet és őszinte békét kérő követeimet udvarodba, akiket te kegyesen meghallgattál! És én még tán soha olyan boldog nem voltam, mint bölcs, érett fejedelemre valló válaszodat hallva! Boldogságom azért volt főként határtalan, mert így az ég jósága és tulajdon bölcsességed megkímélt attól a szörnyű lehetőségtől, hogy… hogy az ég akarata ellenére dicsőségednek én, ha csak arasznyi időre is, de – útjába állhassak! Urak! – Fordult az őszinte csodálkozással figyelő tanácsos urak felé: – Halljátok ti is ajánlatomat! Önként lemondok a gondjaimra bízott tartományról, hiszen annak Mátyás király személyében olyan ura van, aki meg tudja védeni országa tartományait bármilyen ellenség támadása ellen! Fölcsattan a taps. Lám, ez a fickó nemcsak ragyogó hadvezér, hanem kitűnő diplomata is. Ezzel az emberrel elbüszkélkedhet a király, ha sikerül belső cselédjének megszereznie. Mátyás fölkel trónusáról, két kezét magasba emelve csöndet teremt. – Kedves Giskra, elhidd, én még soha emberben kellemesebben nem csalódtam, mint benned! De egyet érts meg: engem soha le nem győzöl nagylelkűséggel! Rútság, ha a királyokat legyőzik a csatamezőn, de ennél sokkal rútabb dolog, ha nagylelkűség
tekintetében főzik le őket! Nos, jól figyelj! Minden úgy igaz, ahogy mondottad! Jól ismerem vitézségedet és László király iránti hűségedet! Ritka derék férfiú vagy, Giskra: nem hagyom, hogy idegent szolgálj! Háború nélkül mindent visszaadtál, nékem további fáradságot, költséget okozni nem akartál, s inkább nagylelkűségben, mint harcmezőn kívántál utoljára megmérkőzni vélem: halld hát feleletemet! Odaadom néked Lippát és Zólyom várát is! Kapsz tőlem huszonötezer aranyat! Nagyságos tanácsos uraim családjából feleséget is kerítek néked, vén magános ordas, és a násznagyod leszek! Egyetlen feltételem van: ugyanolyan hűséggel katonáskodj Hunyadi Mátyás zászlaja alatt is, mint László király idejében csináltad! – Uram! – nyújtotta Giskra Mátyás felé segélykérőn jobb karját, és most térdre esett, és szemét elöntötték a könnyek. Küsgergő csodálkozva látta, őszinte sírással zokog a rettegett hírű katona, akit senki sem tudott térdre kényszeríteni fegyverrel. Meghökkenten hallotta kurta, szaggatott, elfojtott, majd felcsattanó kitöréseit: – Én … én … nem rejtem el… titkomat! Én … én … arra számítottam: akasztófára … húzatsz tenger… gonoszságomért, és … te …te!… Aranyhegyekkel árasztasz el, és … fejedelemségeket adsz leghitványabb szolgádnak! … Uram! … Esküszöm az életemre …amíg csak éltet az ég kegye … nálam nem lesz hűségesebb cseléded… soha!… Amikor fölnézett, Mátyást látta, fölébe hajolt és felemelte. Giskra nem tehetett róla, de úgy elgyengült a hirtelen rászakadt boldogságtól, hogy a király vállának bicsaklott a feje. Mátyás barátságosan megveregette a hátát: – Csitulj el, Giskra … Miért zokogsz ilyen keservesen? – Örömömben sírok, uram! – mondta a zsebrák kapitány, nem röstellve emberi gyöngeségét. Mátyás megint elmosolyodott, és körülpillantott Giskra válla fölött: – No, lányok, asszonyok! Adjon valaki gyorsan egy keszkenőt, aki jó férjet akar! Felcsattan a vidám kacagás, mert nádor öccsének lánya azon minutumban odanyomja a király kezébe gyönyörűen hímzett csejgyolcs kendőcskéjét. Aztán bíborpír önti el kedves, hamvas orcáját, hogy lám, a sok oktondi, kandi, kárörvendező férfinép félreérti az ő őszinte, szívbéli asszonyi jóságát. Sok ronda boroshordó, szőrmók barlangi medve, kaján, két lábon járó szörnyeteg! Hát nektek tán nincsen szívetek, hogy ilyen pocsékul vihorásztok azon, ha az ember lánya a tulajdon királyának szót fogad?! … De hiába szórja Országh Ilona meseszép türkizkék szeme a haragvó villámokat, csak annál jobban kacagnak rajta, mert olyan édes, olyan drága zavart dámaságában, hogy az éhes férfitársaság legszívesebben azonnal nyeregbe kapná, és hazarobogna vele a tulajdon várába. Jó lenne igyekezni a dologgal, mert Giskra is arrafelé fordul, orcáján végigcsorgó könnyeit Ilona kisasszony kendőjével itatgatva, és meglátja jóltevőjét. Hát ha valaki olyan szép, ahogy mondani szokás, mint az égi csillag, akkor Országh Ilona az! Nem magas termetű, két-három ujjnyival talán alacsonyabb Giskránál, de arca, mint a frissen szedett alma, telt keble szelíden táncol az őszinte felindulástól, karcsú darázsdereka, formásgömbölyded, aranypihés karja lebilincseli a zsebrák kapitányt. Lehull oldala mellé a karja.
– Matka moja – rebegi elfúló torokkal. Ilona felrezzen. Milyenszép vastag hangja van! Valami cseh szót mondatott vele a megindultsága, de az is olyan édes, ahogy mondta! Körülbelül olyan termetű, mint a király, de csupa izom: szinte szétrobban rajta a gúnya. De szép férfi! Már nem afféle tüzes, csapodár csikófajta, ha nem … higgadt, lassú, szíjas húsú, igazi férfi! – Kislányom, Ilona! – súgja dorgálón az apja, mert Országh kisasszony nem tudja sehogy sem elfordítani a fejét Giskráról. Ilona attól reszket, hogyha lehunyja a szemét, elrebben előle: csak álmodta. Belekarol az apjába, lehajtja a fejét, mintha helytelenül viselkedett volna, és elsietnek. – Felség… – kérdi Giskra kiszáradt torokkal. – Az elébb asszonyt mondtál? .. . Egy életem, egy halálom: vagy ezt a tündéri hölgyet, vagy… senki mást!… Katalin királyné kedvesen megfenyegeti a zsebrák kapitányt az ujjával: –Te ádáz kutya! Éppen udvarom legszebb virágszálát kell leszakajtanod?! . .. – Felséges asszonyom! – csillant föl Giskra szeme, mert eszébe jutott a legmegfelelőbb felelet, amivel még jobban leveheti Mátyást a lábáról, aki élénken figyelte, miről kotyognak a csehek a trónjánál. – Mit csináljak? Ilyen az ízlésem? Nékem királyom is legkülönb van: asszonyból is az kell! Mátyás hálásan nevet, és tapsol picit, a főudvarmester rábólint, érti, int a főajtónállónak, az koppant, és hirtelen elcsendesedik a nagy szála, mert meghallják, milyen sebes robajlással rohannak a jelre a kamarások, nemesinasok az asztalokkal, karos padokkal, hogy zeng a folyosó lármájuktól. Katalin Küsgergőre nevet, mert látja, Mátyással szemben állva akár két nagy gyerek, szinte vezényszóra, egyszerre kezdik el dörzsölni tenyerükkel mind a ketten a gyomrukat. Ez pedig csehül, magyarul, de azt hiszem, a világ minden nyelvén azt jelenti: – Mhm! Adjatok enni, mert mindjárt éhen halok!
X. FEJEZET, amelyben Küsgergőnek alkalma nyílik, hogy ország-világ szeme láttára bebizonyítsa: méltó volt Mátyás bizalmára, amikor árnyékának választotta
– Szeretem ezt az esztendőt! Anno Domini 1463 igen kedves az én számomra! – kiáltotta Mátyás nyers erővel az arcába csapó éles szélbe. – Szeretlek, esztendő, mert a csillagok azt ígérik, fényes diadalokkal koszorúzod a fejem! – Rád fér, kisuram! – ugratta Küsgergő, aki szintén jókedvűen lovagolt mellette. – Csúnyán megtépték a babérkoszorúdat a svába szelindekek Mantovában meg egyebütt is! – Mantova! Piha! Csak II. Pius pápára való tekintettel nem írtam nekik egy olyan goromba
levelet, hogy megemlegethették volna haláluk percéig! Tudod, ki keveri mindenütt ellenemre fordítva a kását? Ez az átkozott vén lator német császár, Frigyes! – De igen, szóról szóra emlékszem, kisuram! Frigyes császár ragaszkodott hozzá, hogy téged fosszanak meg a koronádtól. Azt mondta, ez a szigorú feltétele annak, hogy a német birodalmi választófejedelmek egyáltalán hadba vonuljanak. – A nyomorult lyukas fenekű koldusok! – bömbölte Mátyás eltorzult orcával. – Hatvanezer katonát ígértek! Úristen, hol van ma Európában hatvanezer igazi katona? Viszont az a tizenhétezer lovas, akit ajánlottam, az Mosonmagyaróvárnál várta volna a vén vörös szakállú ravaszt! Az életem legszebb álma úgy teljesüljön, ahogy nekik eszük ágába sem jutott igazán harcolni a török ellen! De ezt Európa népei előtt nyíltan be nem vallhatták, hisz rögtön a kártyáik mögé láttak volna! – Ehelyett azt mondták – szólt közbe Küsgergő –: a német választófejedelmek nem kockáztathatják meg, hogy Magyarországon ellenségként fogadtassanak! Mert itt állítólag a Nándorfehérvár felszabadítására küldött német keresztes hadakkal még a töröknél is gonoszabbul bántak. – Mocskos, hazug banda! – harsogta Mátyás indulatosan. – Egy! Tisztázzuk, mikor méltóztatott megérkezni annak a bizonyos finnyás német keresztes hadnak Nándorfehérvár alá? Na? – Mért kérded, kisuram? 1456. november 8-án, ezt a vár környékén minden gyerek tudja! – Így van! Kettő: és mikor verte szét atyám II. Mohamed óriási hadait Nándorfehérvár alatt? Na? Na? – Ezt pedig már az egész világon mindenki tudja: 1456. július 22-én! Elmosolyodott. – Erre mérget vehetsz, én is ott verekedtem, uram! – Nagyon jól van! Hát akkor hol a fenében szuszogtak a nagyságos német keresztes urak július végétől november elejéig, há? Megálltak, dőzsöltek, dúltak-fosztogattak, dáridóztak a zsákmányból, amit útközben magyar földön végig elragadtak! És akkor még ők merik felhánytorgatni, hogy a magyar parasztok ott irtották őket, ahol hozzájuk férhettek? Úgy kellett nekik! Megérdemelték a véres, kemény leckét, amit kaptak! Tudd meg, őszintén boldog voltam, amikor tavaly hozzám futott segítségért Albrecht herceg, hogy haddal támadjak drágalátos bátyjára, a császárra! Még soha olyan őszinte örömmel nem ültettem lóra hadat, mint a nádor csapatait, amelyekkel irgalmatlanul megdúlattam Ausztriát. Küsgergő mosolyogva emlékszik a dolog folytatására: – Az apósod mindjárt ugrott, mint a bolha, hogy megmenthesse a császárt! Mátyás megbékélten kacagott: – Pedig bölcsebb dolog lett volna, ha békén megül a hátulján! Mert így, hogy felugrott a fészkéről, kiderült, mögötte néhány kis magyar uracska kuksol, akik Pogyebrád uram Viktorin nevezetű fiacskájára akarják tukmálni erőnek erejével az én
koronámat! Egy eredménye biztosan volt, mégpedig az: Frigyes császár ráébredt, milyen égbekiáltó bitangot fogadott kitüntető bizalmába! Vitéz János percek alatt elérte, amit eddig éveken át hiába akart: megegyezett nyolcvanezer forintos váltságdíjban – a császár ennyiért kiadja a szent koronát, és ráadásnak Sopron városát is visszaadja! Békésen kocogtak a lovak, mintha nem is olyan helyre vinnék gazdáikat, ahol életrehalálra harcoló hadak gyülekeznek össze, május 29-ére, pünkösd vasárnapjára. Küsgergő kicsit meghúzta a kantárt, hogy a lova megütközve fölkapta a fejét. – Kisuram! De van annak a bécsi traktamentumnak egy komisz kikötése is, igaz? Mátyás elkedvetlenedve rántotta meg a vállát: – Mégis, szeretném tudni, mire gondolsz? Arra a nevetséges pontra talán, hogy… Frigyes az általános örökösöm? Hogyha fiú utód nélkül találnék meghalni akkor ő vagy az őáltala megjelölt fiúgyermeke követ a magyar trónon? Ugyan már… Huszonhárom éves vagyok, kicsattanok az erőtől, ahogy mondani szokás! Neked elárulom, pedig irtózatos titok – Frigyes császár reményeit akarom tönkrezúzni általa! –, Katalin, a feleségem… gyereket vár! Emlékszel rá, megesküdött, hogy fiat fog szülni nékem! Még Prágában, a Hradzsinban fogadta meg, tudod!… Küsgergő megkönnyebbülve bólogatott. Hát persze. Jól emlékszik Katalin szavaira. És Mátyás erős, mint egy fiatal hím oroszlán, nem is lehet itt semmi hiba! Felkopik a potyaleső, ingyen koncot váró Frigyes császár álla! Orrod fokhagymás a magyar koronától, koma! Nem úgy van az, ahogy azt te elképzeled, hékám! Az országgyűlésen a tanácsos urak ugyan kicsit szívták a fogukat, de aztán mégis hamar megszavazták, akármit is javasolt nekik a király. „Eddig húsz telek után állítottatok ki egy lovas katonát! Ezután tíz telek után kérek tőletek egy jó fegyverzetű, jó lovú huszárt!” „Bene! Úgy lesz, felséges uram!” „Nehogy félreértsétek a dolgot, urak, erre azért van szükségünk, hogy… a császárral történt kibékülésünk után végre megindíthassuk a török ellen a rég áhított irtó háborút!” „Nagyon jól van! Sokáig élj, felséges uram!” „No és, nem tudom: ahhoz mit szóltok, úgy híreli János atya, a császár nyolcvanezer aranyat kíván váltságdíjul a koronáért, urak!” „Nyolcvanezret? Hogy aki fölmarkolta, felséges uram! Tenger sok pénz az, felséges uram!” „Én is nagyon jól tudom, urak! De előrebocsátom, nekem nem hiányzik cseppet sem az a korona! Én … anélkül is tökéletesen királynak érzem magam, urak! “ „Nono, felséges uram! A korona az azért csak korona! Anélkül nem egészen király a király! Tegyék csak a fejedre, uram! Az egész ország akar királyának, felséges uram!” Küsgergő kitűnően mulatott magában. Lám, ha ilyen szerencsésen találkoznak össze a
körülmények, minden milyen hamar és szépen megy a maga útján! Úgy, ahogyan a Nagy Könyvben meg van az írva, ahogy a literátus deákok mondani szokták. Küsgergő élt-halt az ilyen utazásokért, amikor kettesben kocogott Mátyással valamerre, mindegy, hogy hol, mikor és miért, csak az volt a fontos, hogy ketten voltak a magas ég alatt, és csöndesen beszélgettek egymással. Ország dolgáról, politikáról, életről, halálról, szerelemről, ami éppen adódott. Azért is szerette ezeket az órákat, félnapokat, mert ilyenkor megint úgy volt minden, mint gyermekkorukban, amikor Mátyás, a tülökorrú úrfi megmutogatta jobbágy barátjának Vajdahunyad csupa rejtelem várát. Nem király és cselédje beszélgetett ilyenkor, hanem két régi, bizalmas jó barát. Mátyás is szerette közös lovaglásaikat. Ilyenkor olyan őszintén beszélt, mint egyéb alkalmakkor soha. Ilyenkor nem kellett eltitkolnia cselekedeteinek, terveinek titkos rugóit, mindent kimondhatott szabadon, és Küsgergő előtt nem kellett vigyáznia a bonyolult latin mondatkötésekre. Mátyás nem mondta ki, de terveit mindig Küsgergőn próbálta ki, megfigyelve, hogyan reagál jobbágy barátjának józan paraszti esze sokszor bonyolult elképzeléseire. – Hallod-e, kisuram – vélekedett Küsgergő. – Nagyon elpimaszodott ez a Mohamed szultán! Ha nem vagy olyan szemfüles, akkor Erdélyben mi húztuk volna a rövidebbet Ali béggel szemben!– ingerkedett Küsgergő Mátyással. – Négyezer jó szpáhi veszett galibát tudott volna csinálni! – Persze! Ha én nem vagyok eszemnél! – emelte föl az ujját a király. – De eszemnél voltam! Jó előre figyelmeztettem a végvárak kapitányait, nagyon ügyeljenek, mert Ali bég biztosan megpróbál majd a csúfos futaki vereségért valahol elégtételt venni rajtam! No, volt értelme a dolognak, mert az unokaöcsém, Dengelegi Pongrác András, a székely csapatokkal úgy elagyabugyálta Temesvár környékén Ali urat, hogy azt sem tudta, merre szaladjon! – Hát nem is tudta! – vihogott Küsgcrgő szélesen. – Merthogy éppen a mi karjainkba futott, az a marha jószág! Így most már eldicsekedhet véle: maga a magyar király dörrentette fenéken! Mátyás kemény vonású orcája ellágyult. – Tizenötezer keresztény rabnak adtam vissza csata után a szabadságát. És Rácország törökjei sem panaszkodhatnak: visszaadtam nekik a kölcsönt! Szendrőtől Krusevácig égett a mindenség! – A király orcája elsötétedett. – No persze, mi tagadás, nem tagadhatom el: amíg én Ali béggel kergetődztem, a szultán is lépett egyet a sakktáblán! Elárasztotta hadaival Bosnyákországot, elfoglalta Kljucs várát, ahová bezárkózott Osztoja István, akinek én adtam királyi koronát, és – elfogta és lefejeztette István királyt, és … Keze ingerülten emelkedett a magasba, majd megtorpant gesztus közben. – Nem az a legény, aki üt, hanem aki állja! – sziszegte haragosan. Összerántotta magán vastag posztóköpönyegét, mert csípős szél szállt föl a Duna medréből, és körülsimogatta őket. – Ősz derekán járunk, igaz, mégis eltökéllettem, még ebben az esztendőben móresre tanítom a szultánt!
– Tél jő, kisuram! – aggodalmaskodott Küsgergő. – A bosnyák hegyek között nem gyerekjáték a tél! Nem lenne kár kockára tenni a hírnevedet? Ha tavasszal vágnánk neki, egykettőre lekaphatnánk a tíz körméről a Tündöklőpofájú Kecskepásztort! – Gergő, ne vitatkozz! Én úgy érzem: most kell nekirontanom, és meg is teszem! – szegte föl állát makacsul a király. – Elvem: a jó hadvezér ragadja meg mindig a kínálkozó alkalmat, úgy kerekedhet felül ellenfelén! A tél a törököknek ezerszer rosszabb, mint nekem! A törökök délszaki majmok, nem szenvedhetik a hideget, az enyémek igen! Nyugodt légy, én mindig tudom, mit miért csinálok! Emlékszel a felvidéki hadjáratomra? Ahol nem boldogultam el fegyverrel a zsebrákokkal, ott megvettem őket aranyért! Berzevice váráért négyszáz aranyat fizettem, Tapolcsányért kétezret. Késmárkot meg a környékén a többi várat tizenhatezer aranyam bánja! De … megérte, igaz? Mert Giskrát beszorítottam Zólyom várába, s így kapitulációra kényszerítettem a legokosabb és legveszedelmesebb cseh zsoldoskapitányt! Szememre hányhatja ezt valaki is?! Ugyan! És ha mégis megtenné valami háládatlan, ostoba ökör, hát érdekel engem? Egyáltalán nem érdekel, senkinek sem a véleménye, vagy az, hogy megért-e valaki engem! Én pontosan tudom, mit akarok, és én mindig a magam útját járom, és punktum! Küsgergő ismerte annyira a királyt, hogy tudta, ez az a pont, ahol – ha békességet akar – nem szabad ellenkeznie. De miért is tette volna, amikor érezte, hogy Mátyásnak tökéletesen igaza van. Mert mi a fenének is lenne király a király, ha nem teljesülne mindig az akarata? Télen akar háborúzni a törökkel? Csinálja! Zsebrák lovasokat akar felfogadni a zászlaja alá? Fogadja fel őket, akkor is, ha a tanácsos urak megpukkadnak! Nem az ő zsebük bánja! No és ha az bánja? Ki bánja! Van azoknak, több is a soknál! Aztán letelepedtek egy szelíden lejtősödő oldalban. Küsgergő elővette a tarisznyáját, Annácska szép, kockás kenyeresruhájára kirakta a finom, húsos füstölt szalonnát, vöröshagymát, kenyeret, sótartót, rámutatott kedves mosollyal: – Használjad, uram! Az evés igaz gyönyörűségében elmerülve szalonnáztak, aztán meghúzták Küsgergő butykosát. A király csettintett: – Ez igen! Ez aztán a bor! Hol termett? – Ócska kis homoki vinkó! Valahol Versec környékén termett, ha a kalmárnak hinni lehet! Azután Küsgergő leterítette köpönyegét a fűre, fejük alá dugták az öklüket, heverésztek egyet. Csöndesen nézték a tündöklő kék eget, a végtelen magasságban tovaúszó ezüstgyapjas, tenyérnyi felhőcskéket. Küsgergő arra gondolt, meg fogják verni Mohamedet, a király pedig arra, milyen kár, hogy Katának olyan hidegkék a szeme, mint felettük az őszi ég. Nagy, tarka, népvándorlásforma emberfolyam hömpölygött a Száva gázlóján keresztül Bosnyákország szíve fele. Volt ott gyalogos hadinép jó néhány ezer, de a sereg zöme lovas volt. A hadzöm Giskra kétezer zsebrák vasasa volt. Mindenkinek megakadt rajtuk a szeme. Hányaveti, délceg, nyalka legények voltak, az arcukra volt írva, bármikor a szemébe röhögnek a halálnak. Egy-egy csapaton belül nagyjából még a lovaik színe is egy
volt. Vértjük, pajzsuk, sisakjuk, kardjuk, lándzsájuk nemkülönben. Mátyásnak szinte földöntúli boldogsággal ragyogott a szeme, amikor elvonultak előtte. Giskra mellette lovagolt, és látta, mennyire tetszik a királynak a cseh sereg. Csöndes szóval mondta: – Húszezer cseh lovassal magad alá gyűrheted fél Európát, uram! – Húszezer! – jajdult föl fájdalmasan a király. – Hiszen erre a kétezerre is alig tudtam előteremteni a költséget! Ez a sok ostoba vénember – kiáltotta csehül, a körülöttük topogó magyar zászlósurakra bökve – két kézzel szorítja össze a pénzeszsákja nyakát, amikor zsoldravalót kérek! Ahelyett, hogy az ország asztalára öntenek az utolsó dénárjukat is, tessék, felséges királyom, ha katonára kell, vedd el! Amit te akarsz, annak biztosan van értelme! Nem, nem! Ezeket fából faragta az édesapjuk, ezeknek nem csikkan meg az örömtől a szívük, amikor ezek a zsebrák vasasok elléptetnek előttük! Nézd meg őket! Ha egy tehéncsorda vonulna az úton, az orcájuk ugyanilyen egykedvű, közönyös lenne! Hogy tudnék lelket verni ezekbe a fancsali ökrökbe? Soká néz és integet Giskra után, aki elrúgtat a király mellől, amikor az utolsó zsebrák vasasturma velük egy vonalba ér. Mátyásnak egyre a cseh kapitány utolsó szava motoszkál a fejében: – Pedig igyekezz, felséges királyom, hogy mindig meglegyen a zsoldjuk, mert… a fajtám, jól ismerem őket, ezek nyugodtan csak akkor verekednek, ha… teli van dénárral az oldalukon a tarsoly. Különben … elszegődnek tőled ahhoz, aki rendesen fizet! Az Isten legyen veled! Küsgergő nem tudta, mit forgat fejében a király, a gyalogos bandériumot figyelte. Hegyeset köpött a porba, amikor az ötezer darabont ellépkedett. – Annyit érnek csak ezek, mint halottnak a szenteltvíz! Kár beléjük az étel, zsebükbe a dénár! Tizenötért sem adnék egy jó puskás lovast! Mátyás felneszelt barátja megvető hangsúllyal ejtett szavára, és dühösen nevetett: – Bolond lyukból bolond szél fúj! Még ezer szerencse, hogy nem teveled állíttatták össze a sereget! Hova indulunk most, te, te banga jószág? A bosnyák hegyek közé, ugye? Pontosabban: a bosnyák hegyek ormaira rakott fellegvárak ellen, igaz? Hogy a csudába akarod elfoglalni őket? Talán lóháton akarsz felugratni a várfalakra, hm? Szerinted a pattantyúsok sem kellenek, ugye? – Torz fintor suhant át Mátyás orcáján. – Mintha csak a nagyságos tanácsos uraimat hallanám! Felség, minek ez, minek az? Felség, ez sem kell, az sem kell! Abbahagynátok már végre? Halálosan unom, hogy örökké csak ellenkezni tudtok vélem! Megértettétek? Megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatott, hogy Küsgergő alig érte utol. Miután eldöntötte, hogy Bosnyákország fővárosát, Jajczát fogja megostromolni, a királynak vakmerő ötlet jutott az eszébe: – Ki fogom kémlelni a várat! Küsgergő majdnem térdre borult előtte:
– Ne tedd ezt, uram! Mindig csak hajszálon múlik a kémek élete! Mi történik velünk, ha rajtavesztesz?! – Semmi! – nevetett Mátyás. – Boldogok lesztek, büdös kutyák, mert… végre árvák és özvegyek lesztek! Amiért minden reggel a templomba sietve, térden állva imádkoztok, szemtelenek! – Egyedül nem eresztlek! – bökte ki a barátja habozás nélkül. – Én is veled megyek! – Azt aztán már nem! – rázta fejét Mátyás ingerkedve. – Még csak az kellene, hogy valami bajod essen! Annád holtomban is kikaparná a szemem! Épp elég énnekem saját magamra vigyáznom! Végül mégiscsak megegyeztek. Mátyás talián felcsernek öltözött fel, Gergő pedig a szolgájának, aki könnyű, kétkerekű taligán cipeli gazdája temérdek dobozát, kenőcsös tégelyét, sebészi szerszámát. Csak a nádornak szólt a király a tervéről. Szegény jó Guti Országh Mihályt majd a hideg lelte ki. Rimánkodott, fenyegetődzött, de hiábavalónak bizonyult minden igyekezete, Mátyás nem állt el eredeti szándékától. Kljucsnál szöktek meg a főseregtől, amely a Száva folyó mentében vonult a műszaki csapatokkal és a nehéz ostromgépekkel. Ugyan jött velük szembe jó néhányszor török portya, de rájuk sem hederítettek. Egyszer egy szpáhi csausz fölemelte a taligát borító viaszosvászon lapot, de amikor megpillantotta a sok orvosságos tégelyt, mit, odaszólt társaihoz: – Orvos! Mehet! A Vrbas folyó völgyében hirtelen bukkant föl Jajcza vára, mint hirtelen magasba szökkenő sziklaoszlop, amelynek tetején terpeszkedett, mint egy óriási fehér mészkőtojás, a vár. – Hallod-e, kisuram! Rettentő nagy tyúk lehetett, amelyik ezt odatojta! - Nem tyúk volt az, hanem kokas! – mosolygott Mátyás. – És Hervoja Vukcsicsnak hítták. És nem kevesebb, mint négy magyar és bosnyák királyt nyűtt el, kezdve Zsigmondtól Árva Lászlóig! Úgy nevezte magát, „Hervoja, Isten kegyelméből fenséges spalatói herceg!” És folyton mesterkedett, hol a magyarokkal, hol a velenceiekkel, hol meg a törökökkel szövetkezett, mindenkit kijátszott minden ki ellen. Míg végül aztán rajtavesztett, pedig olyan hatalmas volt, hogy egyszer a magyar király seregét is elverte. Ezután tette meg azt a szörnyű csúfságot, hogy a had egyik vezérét, Csupor Pál uramat – amiért az őt Budán azzal csúfolta egyszer, hogy olyan a hangja, akár az ökörbőgés! – ökörbőrbe varratva, ennek a várnak a fokáról hajíttatta a Vrbas örvényébe! Ez a Hervoja varázsoltatta Luculli nápolyi építőmesterrel a Sas-hegy ormára ezt a furcsa alakú várat. A neve is az: tojás, vagyis Jajcze. De mondják a népek azt is, hogy egy vitéz vajdája volt a várnak, annak volt a neve Jajcza. Tudja a jófene. Annyi mindenfélét hall az ember. A Podgradje, vagyis az Alsóváros körülölelte a fennsíkra épült Felsővárost, amelyből számos bástya és torony dugta fejét az ég fele. A Szent Katalin-templom, a Boldogasszony egyháza, a Medvetorony, a Campanile, amelyen hatalmas óra mutatta az időt, aztán a
Tabisol, a Sal efendi – meg a Banjaluka-torony. Felettük ágaskodott a Fellegvár. – Hallod–e, kisuram! Azt hiszem, alszunk egynéhányat, amíg a legfelső toronyra kitűzik a zászlódat! – Hallgass, itt a híd! Az őrök érthetnek magyarul, és akkor végünk van! Ezután csak olaszul vagy törökül beszélhetsz, el ne feledd! – Kik vagytok? Honnan jöttök? És hova mentek? – állta el az útjukat az őrség parancsnoka, egy rókaképű, szakállas csausz. – Én Mattia vagyok, a híres talián orvosdoktor, ez a fickó pedig Guido, a szolgám. Pécsett jártunk, ahol is Janus Pannoniust, a nagy hírű költő-papot gyógyítottam ki halálos betegségéből! – Amíg beszélt, egyre azon járt az esze, milyen ürügyet mondjon a kíváncsi pogánynak. Hiszen ha hazugságon kapja, mind a kettőjüknek vége. Tudják, haddal jő ellenük a magyar király, ha valakiben kémet szimatolnak, nem sokat teketóriáznak, annyi szent. És hirtelen eszébe jutott egy párbeszéd, amit tegnap este hallott Jajczához közel egy útszéli kocsmában. – A Szent Péter-templom plébánosa súlyos beteg! Szegény Demeter atya a végét járja! A török elismerően biccentett, amikor a várbeli gyaurok egyik papjának a nevét is tudta a talián doktor. De ingyen nem akarta beereszteni a várba. – Aztán … érted–e a mesterségedet, felcser? – Ide nézz, milyen hálás volt a pécsi püspök gyors és teljes felgyógyulásáért! – övéből egy feszesre tömött pénzes zacskót rántott elő. A csausznak menten felragyogott a szeme. Mennyi pénz, és az egész az enyém lesz! De egy jó része bizonyosan! Szinte átmenet nélkül keserves képet vágott. – Milyen kár, hogy Jajcza várába nem mehettek be! – Nem mehetünk be? És… miért nem? A csausz már magabiztosan vigyorgott: – Háború van, felcser! Teli van dugig katonával a vár. Juszuf, a harambégünk, vagyis a várkapitányunk a Banjaluka-torony tetejéről a Vrbas folyó feneketlen örvényébe hajította az Alsóváros kulcsát! Most aztán …se ki, se be a város kapuján egy lélek sem! Mátyás látta, a nagykapu valóban be volt zárva. Hanem a Banjaluka-bástya oldalában tárva-nyitva állott egy kisebb ajtó, amelyen ki-be áramlott a sok nép. – Ó, bülbül efendi! Jó lesz minekünk az is, ha … ha ezen a kisebbik ajtón léphetünk be! Úgy látom, ez is Jajcza várába vezet! – Ó, milyen kitűnő a szemed! – És nekünk akár öt aranyat is megér, ha a beteg papunkhoz be mehetünk! – Tízet! – lökte szemtelenül öblös markát a csausz a király orra elé, aki megjátszotta, rettenetesen sopánkodik a váratlan sápszedés miatt, és fancsali ábrázattal kezdte számlálgatni a szép új ezüstdénárokat a török tenyerébe. Egyszer csak kikapta a zacskót Mátyás kezéből: – Sose vesződj a számlálgatással! Add ide az egészet! – rikkantotta, és
övébe rejtette a kövér zacskót. – Bemehetnek! Ezek tisztességes hitetlenek! – kiáltotta, és a Banjaluka-torony őrei bólintottak, és félreléptek az útból, hogy Küsgergő kétkerekű taligája beférjen. – Jól nyisd ki a szemed, komám! – sziszegte Mátyás Küsgergőnek a szája sarkából. – Hova megyünk, uram? – Micsoda kérdés! Demeter atyához, a Szent Péter-templomba! Még csak az hibázna, hogy az a telhetetlen csausz valamiért gyanút fogjon, és ha utánunk jár, úgy vegye észre, falhoz állítottuk! A plébános egyháza a Fellegvárban volt. Mátyás magában nagyot nevetett: lám, megsegítette őket a jó szerencse, hogy Jajcza szívébe kukkanthat, ami a legjobban érdekelte. A plébánia épülete a templomhoz volt épülve, mint fecskefészek az ereszaljához. A sekrestye meg a ház ajtaja közös volt. Mátyásnak még jobban tetszett. A plébánia udvara teli volt szomorú, keservesen zokogó hívekkel. – Hol fekszik Demeter atya? – kérdezte Mátyás fennkölt ábrázatot vágva, kegyesen integetve a jajczabélieknek. Ujjongó öröm töltötte el a szívüket, amikor megtudták, híres tudós felcser érkezett Jajczába, aki talán meg tudja menteni a rajongásig szeretett plébánost. Azonnal gyűjteni kezdtek a felcsernek. Mátyás bement Küsgergővel, bevitték a medikámentumos ládikájukat is. Mindjárt látta a király, szegény papnak gyógyíthatatlan baja van: legalább kilencvenöt esztendős, és hétrét van görnyedve. – Alig ver már a szíve – mormolta. Belenyúlt a ládikába, kivett belőle egy üveget, amelyben szíverősítő volt, gyűszűvirág főzetje. Küsgergő felültette az öreg papot, Mátyás pedig kicsiny ezüstkanálkával a vénség szétfeszített szájába öntötte a fanyar illatú orvosságot. Nem is olyan sokára a jó öreg pap fölnézett. – Ki vagy, keresztény testvérem? . .. Áldjon meg az Isten! Olyan jól érzem magam! – Maradj veszteg! Sokat kell még pihenned, mielőtt végképp talpra állhatsz, atyám! A szobában könnyeztek az öreg hozzátartozói. Egy idősebb nő kisietett a plébánia udvarára, és hangos szóval kihirdette: – A talián felcser csodát tett! Jobban lett Demeter atya! Felnyitotta a szemét, és fohászkodni kezdett! Mindjárt beküldték véle a repeső szívű hívek, amit gyűjtöttek. Mátyás körülnézett: – Kedves nénémasszony, hol van itt persely? – A templomban, dottore! Gyere, bevezetlek! Mátyás és Küsgergő bement a templomba, ahol Mátyás ünnepélyesen a perselybe dobta a honoráriumát, majd megkérte az asszonyt:
– Hagyj bennünket kicsinyég magunkra! Beszélgetni szeretnénk a Teremtővel! A nő kihátrált. – Gergely! Te maradj a sekrestyeajtóban! Bárki akarna bejönni, be ne engedd! – Hova mégy, kisuram?! –Pszt! Ne zajolj! A toronyba! Körülnézek! – Uram! Ha észrevesznek! – Elhallgass, balga! Ezért jöttem! Ezért tettem kockára az életemet! Eltűnt, a torony nyikorgó fa lépcsőháza elnyelte. Hármasával szedte a lépcsőfokokat, hogy minél hamarább fönt lehessen. Közvetlen alatta nyüzsögtek a törökök. – Sokan vagytok, hitetlen ebek! – dünnyögte. – Egy laktanya van itt… ott még egy… Amott odébb a harmadik… Az a nagy épület a negyedik lehet… Hehe!… Bágyadtan, de azért még hunyorog az égen a napocska, de ti már reszkettek, hehe! … A falnak támaszkodnak, hogy jobban érhesse őket… No lám … Van ágyútok is jócskán! … Hát bizony ide csak egyik oldalról lehet fel jönni, a Felsőváros felől. A másik három oldala istentelen szakadék! Brrr! Belezuhanni iszonyatos lenne!… Ezt fogjátok védelmezni legtovább, igen… Hát ezt lehet is!… A Felsőváros is elég nehéz eset!… Ez is teli van törökökkel… Ezek többen vannak, mint kétezren! … Talán háromezren is lehetnek!. .. Mennyi szép emeletes ház és palotácska… Bár a zsebembe rakhatnálak mindannyiótokat, és Budára vihetnélek benneteket! .. . Nagyon elkelnétek! . .. Ez a Campanile különösen tetszik nekem! … Öt tornya van a Felsővárosnak … Legalább hat láb vastag kőfala… Az Alsóváros házai egymásra zsúfolódtak… Csupa gerendaház meg zsúptetősvityilló … Kevés görögtüzet nekik, és már égnek is, mint a zsír!… A várost megostromolni csakis kelet felől lehet… Szép fennsík… A lovaim is elférnek … Úgy látom, jó kőbányának való is lesz… Itt faraghatjuk helyben az ágyúgolyókat, ez igen! … A sátortábor is megfér … A várból oda se lőhetnek … Remek! … A templomból halk fütty hallatszott. Mátyás felrezzent: – Küsgergő! Hanyatt-homlok lesietett, az utolsó lépcső elroppant alatta: az orrán szánkázva ért földet. – Hol tekeregtél ilyen sokáig! Itt van a harambég embere! Égen-földön keres! – Ne félj, komám. Bátraké a szerencse! Az oltárhoz sietett, a zsebéből előhalászott egy darabka ónt, és felírta az oltár deszkájára a felhajtott terítő alá: ITT JÁRT MÁTYÁS, A MAGYAROK KIRÁLYA. – Sokáig elmaradtál, felcser! – Bocsáss meg, sok bűn terheli a lelkem, bülbül efendi! Sok imádkoznivalóm is van
emiatt! Bocsáss meg! Parancsolj a te legalázatosabb szolgáddal! – Hallod-e, te nagyszerű felcser lehetsz! A vén gyaur dervis ül az ágyában, és gyenge tikfilevesért abajgatja a híveit! Hogy csináltad ezt? – Bülbül efendi, ez – megengedj! – a felcserek titka. Én Raguzában kapom a Gábriel Arkangyal Kardjához címzett patikában a gyógyszereket készen, beadom a betegnek, a beteg meggyógyul: hogy hogyan és miképpen? Sejtelmem sincsen! így, ha akarnám, sem árul hatnám el a titkát néked! Bocsáss meg! – Hallgass ide, felcser! Fontos ügyben szeretnék beszélni veled! Szeretnék nagy örömöt szerezni a Fényesarcú Padisahnak, érted? – Hogyne, hogyne, hogyne! – Meg a harambégemnek nemkülönben, érted? Nem tudom, hallottál-e róla: Mátyás, az átkozott magyar király erre indult a seregével, hogy Jajcza várát megvegye! – Fél füllel, bülbül efendi, hallottam efféle híreszteléseket! – Adok én teneked ezer velencei dukátot, ha Mátyás táborába mégy, és… megeteted … elemészted! .. – Értem, értem, értem! – bólogatott Mátyás alig elfojtható mosollyal. – Szeretnél csata nélkül győzedelmeskedni a magyar király felett, ugye? – Igen, igen, igen! Van valami gyorsan ölő mérged? – Hogy van-e? – kuncogott fel Mátyás. A medikámentumos ládikóhoz lépett, kivett belőle egy sósavas üvegcsét, és tartalmát egy szép virág gyökerére öntötte. A föld karsztmésszel volt teli. Azonnal habzani kezdett, majd igen rövid idő alatt megremegett a virág szára, levele lekókadt, kelyhe előrebukott, mintha bottal sújtott volna hozzá egy komisz kölyök. – Ezer aranyat kapsz, ha ezt beadod az átkozott Hunyadi Jankó fattyának! Mátyás titokzatosan mosolygott, és kinyújtott tenyerét odatartotta a bég orra alá. – Ide vele! Máris megyek! A bégnek tetszett a talián felcser gyors döntése, felnevetett: – Nem úgy van az, te! Elébb menj el, öld meg a magyar királyt, azután fizetek! Még meg is toldom, ha igyekezel! – Rendben van, bülbül, efendi! Máris megyek! Látom, te is szereted a tiszta üzletet! Talán már ma este elküldhetem a gyehenna hetedik bugyrába! Adass két jó lovat, a szolgámnak és nekem, hogy hamarébb a király táborába érhessek! Kljucs felől tartanak errefele! Mért nézel rám olyan furcsálkodva? Én is arról jöttem, és láttam a király szálláscsinálóit! – Bizalmasan a török tiszthez hajolt: – Nem akarom eltúlozni a dolgot, de … beszélik: a kvártélymestere … százezer katona részére csinál szállást! Elsápadt a török: – Allah kherim!. .. Allah akhbar! .. . Eridj tüstént… A leggyorsabb paripáinkat adatom neked!
– Allah örvendeztessen meg a hosszú, boldog élet örömével! Küsgergő csak hüledezett, amikor Mátyás megjelent a taliga mellett a két pompás török paripával. Alig maradt annyi ideje, hogy a kardját magához vegye, amelyre hál’istennek nem volt szüksége, és nyeregbe pattantak és kirobogtak. Az Alsóváros kapujánál a tízaranyos csausz majdnem elvágódott, amikor meglátta őket. Fölemelte volna a kezét, de a harambég odabasija ráförmedt: – Eridj a fenébe! Sietnek! Már rég elhagyták a várost, amikor Mátyás még mindig hányta magára nevetve a keresztet. – Magam sem hittem, hogy ilyen könnyen kívül kerülhetünk Jajcza kapuján! – Oldalba bökte Küsgergőt a könyökével: – Látod, milyen jó, hogy mindig odafigyelek, hogy az udvari felcserem mit csinál? Hát ahhoz mit szólsz, nyavalyás, hogy… ezer velencei dukátot ér az életem?! A király kíséretében tartózkodó magyar főurak lúdbőrző háttal bámultak az elébük tárulkozó képre a Borek-hegy tetejéről. „Jajcza vára – gondolta Vitéz János. – Egyszerűen bevehetetlen!” Unokaöccse, Janus Pannonius, a vékonydongájú pécsi püspök fázósan húzta össze magán vastag, rókamállyal bélelt köpenyét. „Homérosz tollára illő vállalkozás lesz! Mátyás… – sandított végig a mellette álló királyon. – Hic Rhodus, hic salta! Ha ezt a nehéz próbát megállód, nem féltelek, bármilyen nehéz akadály meredjen eléd életutadon!” Halk köhécselést fojtott el. Jobb lenne otthon Pécsett, a püspöki palota tölgyfa burkolatú szobájában, a kényelmes firenzei karosszékben eldőlve Tacitust lapozgatni a kandalló előtt, amelyben barátságosan pattog a jó száraz cserfahasáb. De hát… nem lehet. Mátyás, hogy még több jóval áraszthassa el kedvenc poétáját, ragaszkodott hozzá, hogy Janus Pannonius vállalja el a szlavóniai bánságot is. Janus kivételesen szívesen megtette, hiszen itt játszódott le gyermekkora, a Dráva-Száva közén, a nagy árvizek, török dúlások emléke olyan elevenen él a szívében, hogy sosem felejti el. Ha ő a bán, legalább törődnek szegény horvátok ügyes-bajos dolgaival és megvédelmezésével. És mit szólna ahhoz a világ, ha a királyt legelső komoly hadjáratára épp az a zászlósura nem kísérné el, akinek a területén folyik a harc? És itt a törökre készül halálos csapást mérni a király, áldja meg érte a nagy Isten! És… meglehet, poéma születik a hadjárat eseményeiről, amit akkor tud legjobban megörökíteni a költő, ha saját maga is részese az eseményeknek, de legalább szemlélője. – Ugye, döbbenetes az elénk táruló természeti kép, urak? – néz végig Mátyás környezetén. Látja, Vitéz János, a váradi püspök, Váradi Péter, a kalocsai érsek, Guti Országh Mihály, a nádor, Újlaki Miklós, az erdélyi vajda, Szapolyai Imre, a kincstartó, Frangepán István, János püspök bántársa, meg Dengelegi Pongrác István főpohárnok őszinte odaadással figyeli minden szavát, mozdulatát. –Északon a Vrbas, nyugaton a Pliva folyó őrjöngő áradata zuhogja körül a várat! Csak a Katina-hegy oldaláról támadhatjuk meg siker reményében! Innen, a Borek-hegy tetejéről ágyúink lövedékei nem érik el, kísérleteznünk is kár lenne vele. Iszonyú csatáknak nézünk elébe? Igen! Mégis neki kell vágnunk? Igen! Jajcza vára a magyar korona kulcsa, a kereszténység vaskapuja, országunk bástyája! El kell foglalnunk, bármi is lesz az ára! – hordozta körül udvaroncain éles, mélyre hatoló tekintetét. Senki sem kapta el zavartan a szemét. Giskra mondta ki valamennyiük gondolatát:
– Felség, Jajcza a tiéd lesz! A csillagjós barátságosan mosolygott a királyra: – Felség! Jó a csillagok állása, nyugodtan elkezdheted Jajcza ostromát! A győzelem babérága téged illet! Különösen a Jupiter konstellációja kitűnő! Tenyerén fog hordozni az Isten: a hajad szála sem görbülhet meg! Mars többször is rád ront, de te ne ijedj meg! Mátyás örvendezve kísérte ki az asztrológusát a sátorból: – Messer Francesco, ha visszatérünk Budára, gazdagon meghálálom fáradozásodat! Kéretem Back Gáspár tisztelendő uramat, a hadmérnökömet! A széle-hossza egy szász plébános beviharzott a sátorba, és dörgő basszusán üdvözölte a királyt: – Aggodalomra semmi okod, felség! Valamennyi ágyúnk és ostromgépünk a hosszú út minden viszontagsága ellenére is szerencsésen megérkezett! A Katina-hegy oldalában, a lókarámok szomszédságában megkezdettem a kőfejtést! Kitűnő ötlet volt részedről, hogy nem cipeltük magunkkal a dög nehéz kőgolyóbisokat Budáról idáig! Hogy helyettük inkább szalonnát meg bort hurcoltak a szekerek! Mátyás alig tudta elhallgattatni a bőbeszédű papot: – Ne engem bombázz a szavaiddal, hallod-e! Eridj, és lődd szét az Alsóváros falait! Meg akarom rohantatni a gyalogjaimmal! – Igazán gyerekjáték számunkra ez a feladat, felség! – duzzogott a derék szebcni plébános sértődötten. – Kitűnő szász pattantyúsaim pozdorjává fogják lőni hamarosan ezt az egész hegyre épült török tyúkólat! Erre mérget vehetsz! – Meghajolt és kiviharzott. – Papom! – szólt utána a király sietve. – Ha sikerül, amit most mondtál, kanonok és szebeni prépost leszel! Küsgergő gúnyosan vihogott a kiviharzó pap után: – Ilyen hebrencset is keveset láttam még, mint ez a papod! Ezt se nézné senki tudós pattantyúsmesternek! Inkább valami… vérmes mészárosnak! Énszerintem… nem is konyít ez a tüzérmesterséghez ! Pedig kár volt Küsgergőnek hitetlenkednie: Gáspár tisztelendő rövid másfél nap alatt tönkrezúzta ágyúival az Alsóváros falait. Olyan volt a fal, mint egy fogatlan banya szája: csupa feketén tátongó rés és omlás ásított az ostromlókra. A törökök naponta megpróbálták boronaráccsal, kőhegyekkel ismét eltorlaszolni, de nem sikerült, Gáspár tisztelendő úr ágyúi pillanatnyi nyugtot nem hagytak nekik. Igaz, sok ágyú csöve elpattant az erőltetett gyorstüzeléstől, mert ha eredményt akartak elérni, sokat kellett lőniük. Jajczának vastag, erős kőfala volt, nagyon nehezen tudták megbontani a kőgolyók. Korán takarodót rendelt seregének Mátyás, és harmadnap még alig pittymallott, megfúvatta a kürtöket: – Rajta! Rajta! Olyan kétségbeesetten védekezett a török had, hogy még Mátyás is meglepődött. Hárman meghaltak inkább, mielőtt egy téglát átadtak volna!
– Sok a halottunk, uram! – mormolta Giskra homlokát ráncolva. – És még több a sebesültünk! Nem hittem volna, hogy ennyire tartják magukat! – Mégis, mit hittél, Janó? Hogy fegyvertelenül jönnek elénk Juszuf bég szpáhijai, mondván: „Parancsolj, a vár kulcsai, uram!” …? – Nem, nem így gondoltam, uram! – felelte meghökkenve Giskra, a királyi bandérium kapitánya. – Hát akkor? Mire vársz? Még mindig itt vagy? Roham! – mutatott Mátyás kinyújtott karja a várra. Nem ment. sehogy sem ment a dolog! Már bealkonyodott, és már csak a Szent Katalintemplom tornyának gombján csillant a búcsúzó nap aranya, amikor Mátyás felugrott sátrában, felkapta kardját, és kirohant. A vár előtt nyüzsgő hangyaboly. Tüzérek ordítoznak, akik közben közelebb vonszolták volna ágyúikat, fűzfa kasokkal bíbelődtek mellettük, közöttük meg a darabontok vonultak átkozódó káromkodással a vár ellen, hogy feljuthassanak a rohamlétrákra. Mátyás mindenen áttörtetett, mint hegyoromról lezúduló kőgörgeteg. Küsgergő mindenütt szorosan a nyomában, karján egy pajzzsal, amit egy szitkozódva tiltakozó zsebrák gyalogtól ragadott el. – A király! Itt van a király! – terjedt el a katonák között pillanat alatt. Megtáltosodtak, amikor feltűnt közöttük könnyű ezüstsisakjában, egyszerű vértjében Mátyás. Kivont kardjával Jajcza felé suhintott: – Reá! Az angyalát! Mintha óriási mozsárból lőnék Mátyás darabontjait a vár ellen, úgy nekiiramodnak. Már létra sem kell, kapaszkodnak, mint a mókusok, mint a majmok, foguk között a meztelen kard, hátukon zuhog a pajzs: felülről öntik rájuk a köveket, durrogtatják a puskákat, és a hosszú nyelű lándzsákkal is munkálkodnak a megdöbbent törökök, akik épp esti imájukhoz készülődtek, amikor szédületes rohammal rájuk rontott a király hada. – Reá! – hallatszik valahonnan elölről, a legnagyobb rés torkából Mátyás éles, erős baritonja, s tódul mindenki utána: tán a hegyet arrébb nyomnák, ha nem lenne akkora rianás az Alsóváros falán. Elsöprik a törököket. Döbbenten hátrálnak. Mátyás legelöl mindenütt a nyomukban, kicsiny, kerek huszárpajzsát elhajítja, és két kézre kapva kardját, vágja a pogányt. Küsgergő bal felől oltalmazza, ahogy csak tudja. Mindenütt a nyomában, de a zsebrákok minduntalan elsodorják. Már a Felsőváros falánál járnak, amikor a Banjaluka-bástya kapuján szemberobban velük egy pihent török csapat. Eszeveszett kísérlet, hogy talán sikerül visszavetni a résen át betört magyar csapatot. Balról, legszélen egy embertorony rohan. Kard nincs is nála, csak egy elefántcsont berakásos puskát markol vadul. Kilövi, aztán vagdalkozik a markolatával, úgy gondolja, és megpillantja Mátyást. Küsgergő torkát összeszorítja a rettenet. Látja, a szpáhicsausz Mátyás fele nyomul, könyökkel, térddel hadakozva. Egy zsebrák pattan elébe, azt hasba rúgja a török, hogy kétrét görbéd, és lefordul a földre, és ott van előtte Mátyás. A csausz fölkapja puskáját, Küsgergő mást nem tud: egy ingatag kőrakásra mászik, és ráveti magát a pogányra. A puska eldördül, diónyi, négyszögletes
golyója megkondítja Mátyás sisakját. Feljajdul a király, odakap, fedezetlen marad, egy másik török karddal vág hozzá. Küsgergő, mint a földig hajlott fiatal tölgyfa robban vele szembe, a kettétört gerincű puskásról fölpattanva. A paveze-pajzssal elhárítja a csapást, és kardjával alulról felnyársalja a törököt. Most két török ront Gergőre. A bal oldalit a pajzzsal mázolja a vár falához, a jobb oldalinak elcsapja kardjával a nyakát. Hátrasandít, látja: szédelegve tápászkodik a király, s ott van Giskra, a hóna alá nyúl neki, és hátratámogatná. De Mátyás feleszmél egészen minutumnyi kábulatából, kiszakítja magát a cseh kapitány gyengéd fogásából. – Hajrá! – üvölti, ahogy kifér a torkán, és vadul villogó szemmel rohan a most már fejükvesztetten menekülő törökök után. Teljesen fegyvertelen, hisz elébb elejtette a kardját, azelőtt meg eldobta a pajzsát, így rohan neki az éppen az orra előtt becsattanó Banjaluka-bástya kapujának. Féktelen dühében mást már nem tehet; puszta öklével hatalmasat vág a megpántolt gerendákra. Éjféltájt elkezdett zuhogni az ónos eső. Kisvártatva feltámadott az északi szél. Néhány minutumba tellett, és sátrakon, várfalakon, ágyúkon, fűzfa kasokon, kint álló őrszemek páncélján, sisakján, az elfoglalt Alsóváros kövein ujjnyi vastag jégpáncél tündöklött. – Az Isten verje meg ezt az átkozott időt! – fuldoklóit a méregtől Mátyás. – Ellenem vagy, keresztények istene? Hiszen a pogányokat segíted, nem látod? Vitéz János lopva keresztet vetett magára. Hiszen ez nyilvános istenkáromlás! Janus Pannonius nevetett: – Ilyenkor szeretlek, Mátyásom! Amikor lerúgsz magadról minden földi nyűgöt, és szembefeszíted a puszta melled az Éggel is! Lázadj is, Mátyás, hiszen ember vagy, és ez… te tudod legjobban: mindennél több! És ezt elmondom majd minden értelmes embernek, akivel csak a sorsom összehoz, királyom! – Mit tanácsolsz, mit tegyünk, Janó uram? – fordult a király Giskrához, de szeme Szapolyai Imrére is tekint, kedvenc kincstartójára. – Elő a rohamlétrákat, felség! – kiált közbe a kincstartó hevesen, feledve, hogy nem őt kérdezték. – Most érzékeny veszteséget szenvedett a pogány! Nem szabad engednünk, hogy ismét összeszedhesse magát! Hajrá, királyom! Ha énrám hallgatsz, holnap megrohamozzuk a Felsővárost! Meglátod, tüstént visszahátrál a pogány a Fellegvárba! – Ejha? De tüzes csikók ragadják a szekeredet, Szapolyai uram! És te mit mondasz? – pillantott kíváncsian Giskrára. – Lövetnünk kell még a Felsővárost, uram! Ágyúgolyóinkkal el kell rontanunk a török feje fölött a tetőket! Szét kell zúznunk az istállóikat! Fel kell gyújtanunk a Felsővárost, uram! A török had megritkul, visszakényszerül vonulni a Fellegvárba, ahol nincs kútja, uram! Víz nélkül még nem láttam hadsereget, amelyik ostromot állott volna! – Nézzék, milyen igaza van ennek a fekete ördögnek, urak! Hallottad, tisztelendő prépostjelölt Back Gáspár? Ahány ágyúmozsaram csak van, mind a Felsőváros falai ellen szegeztesd, és lövesd, lövesd, lövesd, olyan sebesen és hatalmasan, hogy izzanak át az
ágyúcsövek, megértetted? És többé már nem is törődött az üggyel: ő már befejezte. – Janus! – fordult hirtelen kedvencéhez: – Felolvasnád nekem valamelyik költeményedet? Ügy megszomjaztam a szép szavakra! A fiatal pécsi püspök orcája felfénylett. Gyengéden vonta elő az övében tartogatott, bőrbe kötött könyvecskét. A királyra tekintett, aztán halkan, szelíd skandálással pergetni kezdett egy puha, lágy hexametert. Mátyás csodálkozva látta: a sercegő fáklyafényben mintha aranyglória tündökölne Janus feje felett. – Átkozott Messer Luculli! – fenyegette meg a király öklével a várat, amely az október végi bágyadt napsütésben opálosan tündökölt a ráfagyott tejszín jégpáncélban. – Hogy építhetted ilyen ördögi erősre ezt a büdös várat, hogy az atyaúristennek sem tudom elfoglalni? Janus csitítón Mátyás vállára tette hosszú ujjú, nőies vonalú kezét: – Milyen különös fráter vagy, testvérem! Ahelyett, hogy szíved mélyéből örvendeznél, hogy ilyen zseniális alkotásokra képes az emberi elme, féktelenül háborogsz! Ha Jajcza a tiéd lenne, és Mohamed próbálná meg ostrommal elfoglalni, akkor meg: áldanád, ugye? Még a király is fölnevetett, és szeszélyes természetének törvényei szerint egyik pillanatról a másikra tovatűnt háborgása. – Gondolod, hogy ez tökéletes mása a nápolyi Castello d’Uovo várnak? – Nem tudom, Mátyásom, én Nápolyban sajnos nem jártam soha, de híre úgy járja, úgy hasonlít Jajcza a nápolyi ikertestvérére, mint egyik tojás a másikra. Egy dolog bizonyos: a mestergerenda alá itt is eldugott Messer Luculli egy csodatevő erejű tojást. S aki annak a birtokában van, bátran nevethet odafent, és fügét mutathat az ostromlóknak. – Azt hiszem – komolyodott el végképpen a király –, azt a csodatevő tojást úgy hívják: bátorság! Hősi magatartás! S úgy látszik, Juszuf bég is megtalálta, és amikor feltörte az ostrom megkezdésekor, mindenik emberét megitathatta belőle! Janusom! Tudod te, milyen nagyszerűen és rettenthetetlenül verekednek a pogányok? Mint megannyi mondabéli hérosz vagy sivatagi oroszlán, vagy mintha a mesék sárkánykígyói volnának! – Látod! – ragyogott fel a pécsi püspök nemes vonású sima orcája. – Ezért nem féltelek téged, bármilyen viharba hajít is a sorsod! Te tudod a törvényt, amire megtanította az emberiséget Július Caesar! Az a hadvezér bolond, és bizonyosan csatát veszít, aki lebecsüli az ellenséget! Mátyás fölkacag: – De te nem tudod, miért magasztalom így fel a jajczai törököket! Hogy még nagyobbnak tűnjék majd az én haditettem, aki ennek ellenére is, mégiscsak legyőztem őket!
– Ó, királyom, véled jó vásárt csapott a magyar nép! Hiszen megérdemled kitüntető bizalmát! Bölcs vagy, hős vagy, fiatal vagy, füstölög a szíved, olyan félelmetes bátorság szorult beléd! Ilyen királyt egy-egy nemzet élete folyamán csak egyszer kap, mint te vagy! – Janusom! Pannónia legdrágább fia! – érzékenyült el Mátyás, és forrón magához szorította legkedvesebb poétáját. – Hát te ennyire szeretsz engem, hogy ilyen csodálatos dolgokat mondasz reám? – Nem! – rázta meg a fejét Pannonius elmosolyodva. – Ennyire félek tőled, uram! Te úgy kiemelkedsz közülünk, mint néger falucska kunyhói közül a faragott bálványoszlop! S aki nem hódol a bálványnak, azt a bálványban lakozó gonosz szellem elpusztítja! – Janusom, Janusom! A szülő édesanyámra előbb fognék kardot, mint reád! Hát ilyen véres, szívbe markoló őszinteség a hála, amiért annyira szeretlek és becsüllek? Ezt igazán nem vártam volna tőled, carissimo fratello! Ki tudja, hova fajult volna társalgásuk, ha be nem toppan Giskra, magyar és cseh tisztek társaságában. – De jó, hogy itt talállak, uram! – örvendezett Jan úr. – Úgy! Már megint marakodtatok, látom az orrotok hegyéről!– komorodott el a király képe. – Miféle végzetes, esztelen torzsalkodás ez köztetek, urak? Megmondtam ezerszer, és többször nem akarom mondani: nekem egyformán kedves és drága valamennyi katonám élete és épsége, akár zsoldos, akár nemesi bandériumbéli az illető! – Halljátok? – fordult Giskra Újlakihoz meg Kanizsaihoz. Újlaki kurtán fölnevetett, szétcsapta a karját: – Ej, mit! Nekem jó, amit a király mond! Miért kételkednék igazában? – Dögöljön meg ezért az elátkozott kőszáli zergefészekért az, akit ezért busásan megfizetnek! – acsarkodott Kanizsai László. – Nékem semmi kedvem odafagyni a rohamlétrára! És az embereimet sem hagyom! Ezt semmiféle alkotmány és regestrum nem parancsolhatja meg a magyarnak! – Isten áldjon, Kanizsai uram! Vedd a kardod, bontasd le a sátrad, és tüstént térj vissza Magyarországra! De hogyha hazamégy, többé az udvaromban sem akarlak látni! – harsogta a király. – Uram! – szusszantott indulatosan Kanizsai. – Átkozott legyen, aki ellened támad! Én már tanultam, egyszer elég volt egész életemre a kapott lecke! Nem ellened, ez ellen a zimankós tél ellen lázadozom! Hoztam magammal kétszázötven lovast! Ötven ha van még talpon közülük! A többi mind a sátrak, gödrök, odvak mélyén nyöszörög és jajgat! Vérhas, láz, hideglelés teperte le őket! Könyörgöm, értsd meg, én azért rimánkodom néked, hagyjuk már abba ezt az átkozott durrogtatást! Annyit ér ez, mint a falra hányt borsó! Jajcza fala meg sem moccan tőle, hát nem látod? Gáspár tisztelendő úr mozsarainak különb hasznát veszed akkor, ha kiadatod őket máktörő mozsaraknak, a tábori kuktáidnak! Menjünk rohamra a falak ellen, uram! Mátyás elgondolkodva figyelte a sátrában nyüzsgő, haragosan hadonászó urakat, akik
már-már egymás gúnyájába akaszkodva próbálták meggyőzni egymást, és kicsin múlott, hogy kardra nem mentek igazuk védelmében. – Látjuk és megértjük felindulástokat, urak! – mondta csöndesen Mátyás. – Ma éjszaka próbára tesszük ismét Fortuna istenasszonyt! Pontban éjfélkor nekilódulunk a Felsőváros falainak! Mintha minden összeesküdött volna a magyar sereg ellen. Diónyi pelyhekben valósággal zuhogott az égből a hó, aztán pedig felgerjedt a komisz északi szél, és olyan torlaszokat kotort a Felsőváros lábához, hogy elveszett benne a rohamra induló katona, létrástul. Eltűntek az ágyúállások, csak a pattantyúsok elkeseredett káromkodása hallatszott, de úgy, mintha az Alvilág torkából szüremlene föl a fekete lárma. Az ostromgépek ina megereszkedett, nem tudták megfeszíteni a faltörő kosok meg a kőhajító gépek karjait. És ha valaki megmozdult a hóban, úgy látszott, mint a déli verőfényben, a legszebb nyárban: első jelre mordult a falon a török ágyú, kurrant a szegletes golyót köpő janicsár puska. Az életével játszott, aki mutatkozni merészelt. Mátyás fullajtárt menesztett a Banjaluka-bástya közelébe. A nagy darab ember haragtól és a roppant hidegtől reszketve kiáltozta: – Ide figyelj, Juszuf bég, Jajcza kapitánya! Te nyomorult disznóhúsevő ebek fajzatja! Azt üzeni neked a magyar király, hogyha holnap reggel föl nem adod a várat, elsöpör a föld színéről mindenestül, és disznóbőrbe varratva hajíttat a Medved-kula tetejéről a Pliva örvényébe! Gúnyos kacaj volt a válasz. Mintha éhes farkasok üvöltöttek volna, rémlett Mátyásnak, aki az egyik ágyúállás fűzfa kasai mögé húzódva fülelt. – Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka! – rikkantotta teli torokkal magyarul egy dizdár csausz. – Megkísérthetitek a szerencséteket újra meg újra! Legföljebb még több özvegy és árva fogja sírva átkozni az ungurusz királyt! – Alszol-e, Gáspár atya? - üvöltötte a király, majd égő türelmetlenségétől sarkalltatva kiragadta egy elbambult pattantyús kezéből az égő kanócot, és odaszorította a félelmetes mozsár tarkó lyukához. Eget-földet rengető dörejjel sült el az „Attila”. A szekérnyi puskapor-lökte, kétmázsás kőgolyó nekicsapódott a Felsővár falának, és a gúnyolódó pogány dizdár csausznak a torkára forrt a szó. Hiába haragudott érte Kanizsai László uram, utána megint három nap és három éjjel egyvégtében dörögtek az ágyúk. Majdnem olyan egyfolytában huppogtak a kőgolyók a Felsőváros falának ütődve, mint ahogy az ember szíve ver. Füstölögtek az ágyúcsövek, Gáspár atya pattantyúsai nem győzték langyos ecettel locsolni a falbontó mozsarak átforrósodott torkát. Puszta tenyér alig állta a cső melegét, de már újra öntötték a mozsarak feneketlen bendőjébe a marhabőr zsákokból a ropogó-száraz puskaport, aztán kóccal, ronggyal fojtást rakta reá, amelyet a döröklőrúddal derekasan elegyengettek, majd óvatosan reábocsátották a böhöm kőgolyót, és odaérinthette az ágyúcső farán levő
gyújtólyukhoz az égő kanócot a pattantyús. Nagyon megszolgálták Gáspár atya vitézei a zsoldjukat! Juszuf harambég emberei az örökös ágyúzástól kialvatlan kábasággal ténferegtek a Felsővárban meg a Fellegvárban. Hiába kucorodtak össze valami kicsit védettebb sarokba, a folytonos mennydörgés nem hagyta nyugodni őket. Úgy rengett alattuk a ház padlata, hogy odébb gurultak. Szidták iszonyúan Mátyást meg a pattantyúsait. Október vége fele, a legvadabb ágyúzás pillanatnyi szünetében hirtelen felpattant a Banjaluka-bástya nagykapuja, és dobhártyaszaggató rikoltozással kirontott rajta meztelen jatagánnal hadonászva százötven dizdár harcos. Gáspár atya épp csak be tudott ugrani két ágyú közé. Ezer szerencséjére lába közé akadt egy félig üres puskaporos bőrszák, és elorralt. A rohamhullám átlendült rajta. Mire feleszméltek, néhány minutum alatt a hét legjobb magyar pattantyús hevert összevagdalva, élettelenül a piszkos hóban. A lángveres fürtű szász pap ordítva siratta legkiválóbb vitézeit, és letérdelt Mátyás elé: – Eressz engem haza, Szászországba! Kialudt az én szívemben a harc fáklyája! – Ne légy ostoba, papom! – dörögte a király haragosan. – Bosszulatlan hagynád vitézeid szörnyű halálát? Mit mondasz nékik, ha majd egyszer szemtől szembe kerülsz velük Odaát: miért futamodtál meg? Megijedtél a nyomorult dizdár csőcseléktől? És micsoda ostobaság, hogy nincs elég pattantyúsod? Egyet kiáltok, és száz katona lép elő, akikből holnap, de legkésőbb holnaputánra kitűnő pattantyúsod lehet! Ezennel elrendelem: mindegyik ágyúálláson az egyik legnagyobb mozsár állandóan vasreszelékkel, apró kőzúzalékkal, janicsár puskagolyókkal megtöltve készen álljon, mellette egy pattantyús, égő kanóccal, aki szemét a bástyakapura függessze! – Értem, uram királyom! – rebegte az enyhülő szívű pap. – S ha kidugja a fejét a pogány a bástyaajtón, beléeresztjük a sokféle vegyes finomságot! És milyen jó volt, hogy megbeszélték a dolgot! Fertályóra sem telt el: megint kiütött a várból a pogány! Persze, a király óvatos előrelátással szablyás-lándzsás darabontokat is állíttatott az ágyúk mellé. Épp kis csend volt: a pattantyúsok a fojtás ledöngölésével veszkődtek, amikor megcsikordult a Banjaluka-bástya nagykapuja, és kilódult a jeges macskaköveken rájuk kétszáz török. – Bumm! – köpött a képükbe mázsányi vasdarabkát, szegletes ólomgolyót az „Attila”. A darabontoknak alig akadt munkájuk: a kiütők maradékát a dühöngő pattantyúsok verték agyon döröklőrúdjaikkal, a Felsővárosig űzve a néhány életben maradt szerencsefiát. – Bravó! Bravissimo! – kiáltozta lelkesülten Mátyás, aki a kiütés hírére tüstént a bástyakapu elé szaladt. – Látod, Gáspár atya, így kell ezt csinálni! Gyere ide, fiam! – szólt rá egy nagy bajuszú szász pattantyúsra, aki még mindig két marokra kapva szorongatta veres végű döröklőrúdját, amivel a dizdárokat abriktolta. A szebeni férfiú rázta a fejét: – Nicht verstehen! – Szamár vagy! – nevetett a király reá. – Amit én mondani akarok, még a süket is megérti, hát még egy ilyen derék szász katona, mint te! Aki Held, az mind kap sok Geld! Nesze! – Azzal tíz csengő ezüstdénárt számolt a markába, és a kitörést elhárító pattantyúsok valamennyien megkapták ezt a magas pénzjutalmat.
Hajnali négykor rikoltottak fel a király ezüstkürtjei: – Hajrá! A fal teljes szélességében megrohamozták Jajczát. Zuhogott az ónos eső, süvöltözött a dermesztő északi szél: csonttá gémberedett a falakon a védekező török. Úgy felöltözködtek mindenféle kacat rongyba, hogy olyanok voltak, mint megelevenedett madárijesztők. Mozdulni is alig tudtak. A magyarok meg rájuk, akár az eszeveszettek! Mátyás egyik létrától a másikig szaladt: – Fiaim! Istenért és a hazáért! Reá! Másutt létráról lefordult sebesültet ápol, kézikendőjével törölgetve vastagon csorgó fájdalomvizet a homlokáról, amíg a tábori szamaritánusok érte jönnek a hordággyal, ami legtöbbször csak két lándzsa, amelyen összegomboltak egy jó erős katonaposztóköpönyeget. Azután egy golyószabdalta vitézt emelnek a fal mellől odébb a társai, hogy a létrához férjenek. – Helyet! – kiált Mátyás, és a sebes fölé hajlik. Látja, a melle húsába fúródott a janicsár puskagolyó. Még benne van a sebben, messzibbről kaphatta szegény magyar a kissé már megfáradt golyóbist. Csúnya munkát végzett: úgy megszaggatta a vitéz mellehúsát, mint a földet a becsapódó meteor. – Pálinkát! – kiált király, és Küsgergő már nyújtja is a butykosát. S közben óvatosan úgy áll, hogy a karján tartott nagy paveze-pajzs, amennyire lehet, eltakarja a mindenfele füttyöngetve szálldosó török lövedékek elől az operáló királyt. Gyors, szakavatott mozdulatokkal, a kés hegyével meg a hüvelykujja csücskével megfogja a golyót. – Fájni fog, fiam, harapd össze a fogad! – mondja, de mire neki készülődik az előre jelzett fájdalomnak a vitéz, már kint is van a golyó. Verítékezve súgja a katona, halovány mosollyal: – Nem is fájt, uram! Mátyás pálinkával kilötyköli a sebet. Darab gyolcsot szorít a sebre, amelyre sebbalzsamot öntött egy faedényből elébb. A katona ingéből tép le egy hosszú csíkot, és átköti a bal hónalja meg a jobb válla fölött. – Vigyétek, fiaim! Ne félj, vitéz, jövőre már megint velem verekszel! – paskolja meg gyengéden a sebesült orcáját. – Adja isten, hogy úgy legyen, uram! – suttogja a katona, és majd elnyeli szemével a királyt. Amíg él, mesélni fogja boldog-boldogtalannak: – Amikor meglőtt a török Jajcza ostromakor, itt e, a bal mellemen, tudjátok-e ki kötözött be engem? Hiszitek-e, vagy sem, maga a király! És ez a zimankós novemberderéki nap szép eredményt hozott: elesett a Felsőváros! Kanizsai László jött lihegve a királyhoz legelsőként a hírrel. Dolmányujja leszakítva, jobb pofacsontján nagy kék zúzott seb, a süvegében – akkor vették észre, még mindig ott fityegett a belélőtt török nyílvessző. – Ugye, igazam lett, uram?! – kacagta, amíg a király kihalászta a kettétörött nyílvesszőt a jerkebőr süvegből.
– Ki lépett először a Felsőváros földjére? Kanizsai László orcája elsötétedett: – Deák Imre volt, uram! A Szapolyai! A király minutumnyi tanácstalanság után a nyakához kapott, leakasztotta súlyos aranyláncát, amelynek végén galambtojásnyi rubin lógott gyönyörű foglalatban, és Kanizsai nyakába lógatta. – A jó hírért, édes fiam! – rebegte kigyúló arccal a király. Kanizsai László kétszer elsápadt gyors egymásutánban. Először a csodálatos ajándék láttán. Másodszor a sárga irigység gondolatától: – Úristen! Mit fog kapni akkor Szapolyai, aki a várat elfoglalta? A Fellegvárba már csak néhány száz török szorult vissza. Janus ujjongott. – Uram, győzhetetlen Corvinus Mátyás! Mélységes hódolattal járul majd eléd a világ! Jön a császár! Jön a pápa! Orgonák szólnak, harangok zúgnak, és felvonul Budára eléd fél Európa! Költők ragyogó ditirambusokat zengenek! Szobrászok kőbe faragják dicsőségtől gőgös arcodat! A festők Európa-szerte a te képeddel pingálják teli az iniciálék tarka öbleit! Ez a világhírnév küszöbe, király! Mátyás hálásan emelte fáradtságtól le-lecsukódó szemét a pécsi püspökre. – Angyal vagy, Janusom, igazi arkangyal! Szavaid megtöltik a szívem a boldogság borával! Csak … csak éppen a pápát ne említetted volna! S Janus elsápadt, észrevette vigyázatlanságát, hogy a szája eljárt. Kár volt szóba hoznia II. Pius pápát! Küsgergő ott kuporgott a sarokban, egy földre hajított subán vackolva meg magának. Nyúzott arcán enyhe káröröm ömlött szét. Most kap a pécsi pap, a kedvenc! Hogy lehet olyan ostoba, hogy megemlíti a pápa nevét! Mindjárt vérbe borul a király szeme! Hiszen úgy becsapta megint Mátyást a Vatikán ura, mint kevesen mások! S hallgatja, hogyan elevenednek meg gondolatai a haragosan harsogó király szavaiban: – Minek néz engem az a vén himpellér! Fellázít, hogy nyeregbe ülteti egész Európát, ha rátámadok a pogányra? Igen? És hol van egész Európa? Hol van csak három nyugati lovas katona? Vagy mutass egy marék aranyat, amit a Vatikánból küldtek! Úgy viselkedik, mint egy komisz vásári kalmár a vevőivel: örökké becsap, az orromnál fogva vezet! De azt a csalfa kalmárt megragadják az én katonáim, és deresre húzva, elrántják a nótáját a mogyorófa vonóval! De mit tehetek a pápával? És mindig büntetlenül csinálja? Hát nem hisz benne talán, hogy amit csinál, azt az Ég Ura látja? Kisétál a király a sátorból, hogy lehűljön kissé tomboló haragja. Janus némán ül a sátorban, és maga elé mered. Verssorok, hexameterek zakatolnak az agyában, felkacag, és kirohan a király után az éjszakába. Küsgergő felhorkanva kászálódik fel a jó meleg subáról, és követi a királyt. Tudja, hova megy őfelsége! A Szent Katalin-templom előtti tenyérnyi terecskére, ahol a piacozók szoktak tanyát verni, s onnan szétvetett lábbal, háta mögött összefonott karral a felhők közé fúródó Fellegvárra mered. Küsgergő odaáll szorosan melléje. Odanyúl, és összehúzza a király széles mellén
szétnyílott subát. – Megfázol, uram! – Tudja, mire gondol a király. Arra a november végi tanácskozásra, amelyen mindenki azt mondta: „Felség! Várni kell tavaszig! Lehetetlenség elfoglalni most télvíz idején a Fellegvárat!” „Nem igaz! Ez a legjobb idő rá, hogy meghódoltathassuk a várat!” Majd elharapták egymás torkát a király és az urak; s egyik sem engedett az álláspontjából. Azután kirohant Mátyás a tanácskozóházból, ideállt a templom elé. Küsgergő akkor is hallotta nehéz zihálását. Aztán egyszer csak meghökkenve sejtette meg: sír a király! – Mi bánt, uram? – Semmiség! Az, hogy igazuk van az uraknak! Nem lehet elfoglalni télen a várat! – Csupán hangos gondolkodásnak vedd a szavam, uram! Nem lenne jobb, ha … Ha … most… kis időre … – Kis időre abbahagynánk az ostromot, és visszavonulnánk Budára, igaz? Fáztok? Éheztek? Fáradtak vagytok? Menjen mindenki a pokolba, én akkor is itt maradok, és ha kell, hát egyedül, de mégis elfoglalom a várat! – Hát uram, ami igaz, az igaz: keményebb ez a dió, mint gondoltad! – Nagyszerűen viselkedik a pogány! Ha nem lenne szentségtörés, példaképül állítanám őket keresztény katonáim elé! – Őszinte vagyok, uram! Ha én lennék a király, én … föladnám! – Hogyan? – Lövetni nem tudom, mert hogy fel tudjam állítani az ágyúimat, le kéne romboltatnom az egész Felsővárost! Rohamlajtorjáim nem érik fel a falak magasát! Hát akkor? … Miben reménykednék? Mire várjak? Hogy beleröpül a sült galamb a számba? – Gergő, elhallgass, mert örökre kiábrándulok belőled! Én, te és valamennyi katonám, mindennap háromszor annyit zabálhatunk, mint amennyi belénk fér, pukkadásig, igaz? Ha megszomjazol, választhatsz, mit iszol: sört, bort vagy pálinkát, igaz? De ezek immáron negyedik napja szomjaznak, és úgy koplalnak, hogy a falakon keresztül is hallom üres gyomruk korgását! És mégis helytállnak! Nagyszerű katona ez a harambég, édes fiam! – Küsgergőhöz fordult a király, és megmarkolta testőre mellén a subát: – De hiába lenne a világ legjobb katonája! Tizenkét napnál élő ember nem bírja tovább a koplalást, szomjazást, édes fiam! Kihull a kard a kezükből, kifordul a puska a markukból, és akkor már csak föl kell robbantani a Fellegvár kapuját, és besétálhatunk! Egy hetet nem bírok még ki itt ebben a jégpokolban, azt hiszed? Ha akarod, egy szál gúnyában odakuporodom a nagykapu elé a hóba, és úgy böjtölöm ki őket, édes fiam! Honnan, honnan se, a délceg erdélyi vajda, Újlaki Miklós csörtetett elő az éjszakából.
– Fő a fejed, édes uram? – kérdezte bársonyosan zengő, asszonybolondító hangján. – Úgy fáj a szívem érted, hogy így gyilkolod magad! Aludhatnál egyet, annyira rád férne! – Majd a sírban, Miklós bátyám! – vetette oda kurtán a király. – De amíg élek, más dolgom van! Most például azért nem tudok aludni, mert azt nézem, itt-e a Szent Katalintemplomban vagy odafönt a Fellegvárban, a Szent Péter-egyházban tartsuk meg bizonyos Újlaki Miklós nevezetű kedves hívünk koronázását?! Ide, sajnos, nem férnének el a meghívott főpapok és főurak … – Mátyásom … – forrósodott át Újlaki hangja, mint az ötvös acélkokillájának csőrén kibuggyanó olvasztott arany, bár mélyén szemrehányás sejlett. – Miket játszol mindig… Én meg a királyság!… Ezt egyszer mintha már mondtad volna! … – Enyém volt akkor a bosnyák korona? — fortyant föl Mátyás. – Sajnos, most sem az! A Fellegvár dacol, a bosnyák várak még török kézen vannak mind, és a győzelem küszöbén nyergeltetnek az urak, hogy ők ezt a kálváriát nem csinálják tovább! Én egyedül, bármenynyire is szeretném, nem tudom meghódoltatni Bosnyákországot! – De hát… jól tudod, uram… Elég rámutatnod valamire! – hebegte az erdélyi vajda izgatottan. – Szinte kitaláljuk a gondolataidat! Gúnyos-keserűén kacagott föl a király: – Nem hallottad, mit mondtam az elébb? Július Caesar ilyesmiért már lenyakaztatta volna a hadvezéreit! Nyilvános lázadás! Tulajdon jobbágyainak nem szent az, amit a királyuk akar!? De hát így is jól van! Ráérünk még erre, Újlaki uram! Hiszen még nékem is csak a nevem király! A magyar korona még nem illette a homlokomat! Hallgatnak. Olyan feneketlenné mélyült egyszeriben az éjszaka. Felriadt bagoly csapong a Szent Katalin-templom toronygombja körül. Az ég olyan hihetetlenül magason suhog. Mintha egy óriási madár kiterjesztett szárnya borulna Jajcza fölébe. Küsgergő komiszul érzi magát. Mint az egér, aki nem tudja, de érzi, leguggolt az éhes macska, hogy rávesse magát. – Menjünk innen, uram! – topog indulatosan. Janus ér oda, s megállítja indulófélben a királyt. – Uram, tűvé tettem érted már az egész Felsővárost! Hallgasd meg, milyen epigrammát írtam haragomban a pápára! Az ilyen csélcsap alak … ez… nem igazi férfi! Igazi férfi… ilyet nem csinál, hogy felbiztat és… cserbenhagy!. .. Hallgasd!
Asszony mert, Péter, szent trónodon egykoron ülni, tiszteletet keltvén szerte a föld kerekén. És a lepel sohasem hullt volna le tán a titokról, hogyha mutatva nemét, gyermeke nem születik.
Róma azóta az ily csapdától félve, sokáig jól megnézte, mit a pápa ruhája takar. Senki a mennyei üdv kulcsát nem kapta kezébe, addig, ameddig nem tűnt ki: bogyója van-é? Kérdem: mért lehetett e szokást elhagyni korunkban? Hím voltának előbb adja jelét a jelölt!
Árad a kacagás a parányi templomtéren. Küsgergő is nevet, de aggodalma nem oszlik. A Fellegvárra tekint. Mintha pici láng lobbanna a kapubástya fokán. Ösztöne sugallatára megragadja Mátyás karját, belöki a templom ajtaján, de még ugyanabban a minutumban betaszítja a kedves pécsi püspököt is meg az erdélyi vajdát is a király után. Majdnem ugyanabban a szemhunyásban iszonyú erővel sokmázsás kőgolyó csapódik arra a szent helyre, ahol az elébb trécselt híveivel a király. Küsgergőnek tele törmelékkel a köpönyege is. – Hej, a keserves szakramentumát! – fakad ki ocsúdva a király.– Hát már éjszaka sem ténfereghet az ember egy meghódított várban? Micsoda parlagi modor ez, pogány?! – rázza az öklét a Fellegvár felé. Küsgergő nekitámaszkodik a falnak, úgy ver a szíve, mintha szét akarná rúgni a mellkasát. Ha nem hallgat arra a fura sugallatra, most véres péppé zúzva hever a templomtér kövén a király! Mindennap délelőtt kihajolt egy dús, bongyor szakállas anatóliai szpáhi a Fellegvár kapubástyájának fokáról, s markából tölcsért formálva lekiáltott: – Hé, ti ebhitén élők! Ki mer kiállni vélem párviadalra? Miért, miért sem, senkinek sem akaródzott. Tél volt, hideg volt, eső, bujkáló láz mardosta a csontjaikat. Olyan nyavalyás sovány volt mindenki, hogy lötyögött rajtuk a gúnya. A fekete fenének volt kedve kiállni, mindenki mustrájára, ugrálni, mint egy kerge bakkecske, azért, mert egy izgága kedvű török úgy akarja. Mátyás lefogta a pattantyúsok kezét, akik lőni akartak a majdnem koromfekete bőrű pogányra. – Azt már nem, édes fiam! Ha akarsz, vagy ha mersz, állj ki véle egy szál kardra, azt megengedem! A tisztesség és a becsület nem engedi, hogy ágyúval pusztítsd el! Ha a szava bántja a füled, vívjál meg véle! – Hé, ti gyáva sakálfajzatok! Hát nem szült magyar anya olyan bátor gyaurt, aki szembe merne szállni Musztafa béggel? Lekötöm a jobb karomat, úgy vívok meg azzal, aki ellenem kiáll! Száz aranyat teszek a holttestére a viadal után, hogy legyen miből megélnie az özvegyének és az árváinak! Hát nem áll ki velem senki? Gyáva ebhitű magyarok! … A király hol pirult, hol sápadt. – Iszonyatos, milyen szörnyű sértéseket kell az embernek hallania, lenyelnie és zsebre
vágnia! Én király vagyok, nem állhatok ki ellene! De… meg kell mondanom: egy kalap bélsárt nem ér az egész seregem, ha egyetlenegy dalia nem akad, aki becsületre tanítaná ezt a megveszett, nagyszájú kecskepásztort! Félrefordították katonái a fejüket, és kínlódva hallgattak. Van az úgy néha, hogy az ember a világ minden kincséért sem akarja kockára tenni az életét. Olykor egy falusi búcsú legényeibe több virtus szorul, mint egy elfáradt, törődött sereg katonáiba. S akkor már csak azért sem akartak megmérkőzni Musztafával. Mátyás sziszegett, tajtékzott a visszafojtott indulattól. Küsgergő a szája szélét harapdálta, s nem tudta, mit csináljon. Kicsit megváltozott a természete, amióta otthon asszony, gyerek várta. Mi a fenének fitogtassa a kardvívó tudományát minden szíre-szóra? Miért tegye kockára az életét? Azért, mert egy nagyszájú töröknek viszket a torka? Hogy naponta mondja a magáét, ahogy a gólya kelepei? És aztán? Hadd mondja! Ha nem unja? Annyian nyelveltek már fölöslegesen a világtörténelem folyamán, és szikrányit sem változott meg tőle a világ sora! Hát akkor? De akkor felriadt Mátyás ordítozására: – Ha én megkövetelném a világtól, hogy a dicsőség fényében tündököljön mindenki előtt ez a gyönyörű, büszke szó: magyar vitéz, akkor nem hagynám, hogy porig alázza egy megtébolyodott ázsiai ámokfutó barom! De úgy látszik: egyetlenegy igazi, önérzetes magyar vitéz sincsen a táboromban! Nem katonanép: gyáva nyulak királya lettem! Küsgergő kirúgta maga alól az ágyúkereket, amelyen kucorgóit, aztán iszonyatosan elkanyarította a török ántiját: – Gyere elő, Musztafa! Hadd ontom ki a beled! Hadd rugdosom végig az utca sarában levágott szakállas tökfejedet! A király diadalmas kacagással borult testőrtisztje nyakába: – Gergő! Édes fiam! Mentsd meg a haza becsületét! Küsgergő dúlt-fúlt, de egy szót sem szólt, csak felpattant a lovára. Már akkor őszintén haragudott, amikor Musztafa, a nagyszájú, gyalogszerrel bukkant föl a Fellegvár kapujában. Elkeseredve mászott le a nyeregből, és odahajította a kantárszárat a népség közé. A király kapta el, s egész idő alatt a fejét idegesen kapkodó paripával bajmolódva bámulta a heves viadalt. „A király árnyéka” épp csak suhintott egyet a kardjával, hogy a viadal előtti köteles tiszteletet megadja ellenfelének. Musztafa mélyen meghajolt háromszor előtte. – Ne bohóckodj annyit, gyere már! – ordította Küsgergő, és rá vetette magát a pogányra. Égett tenyerében a kardja markolata, és úgy döntött: hármat számol, és levágja a törököt, mint egy disznót. Akkor meghallotta, rákiált a király: – Lassan, Gergő fiam! Tanítsd ki a komát, hogy kell karddal bánni! Olyan nagy volt a pofája! Összecsókolódzott a két kard. Az acél rúgásán azonnal érezte mind a kettő: nem akárkivel hozta össze a sorsa!
Körbe kezdték járni egymást, mint a csatázó kokasok, ha méltó ellenfélre akadnak. Odaodasuhintottak a kardjukkal, veszett gyorsasággal, süvítve villant meg a vas, hogy a környülállóknak megborsódzott a háta. – Levágom egy gombodat, gyaur eb! – rikkantotta Musztafa, és Küsgergő meghökkenve tapasztalta, valami pattan a dolmányán, és hirtelen befú a körmös szél kinyíló két szárnya alá, s megizzadt testét megcsapja. – A turbánodra vigyázz, nagypofájú! – ordította vissza, és mire kimondta, repült Musztafa roppant gyolcssüvege, mint egy fehér méh kas, amit fölkap a vihar. Másodszor is lezúgott Küsgergő kardja, és akkor meg kétfelé esett a roppant turbán. Musztafa tarra borotvált fejéhez kapott, és kicsúszott a száján önkéntelen: – Jaj! Egy kis zöld szalag is libegett rajta, a próféta színe, amelyet egy derék hadzsitól kapott ajándékba Musztafa, még Konstantinápolyban. Azért lendült a karja. Elkésett. Rátapodott Küsgergő lába. – Meghalsz, átkozott hitetlen! – sírt fel a török, és fergetegesen támadott. Küsgergő legényesen kivédte mindegyik csapását. Musztafa őrjöngött, hogy hiábavaló minden támadása. Előreszegezte félelmetes jatagánját, és akár egy orrszarvú, nekirontott Küsgergőnek. A testőr összeakasztotta vele a kardját, lecsúsztatta a jatagán markolatáig, egyet csavart rajta, és a török kardja fölrepült a magasba, mint egy kéktollú madár. Tombolt a király a boldogságtól s körös körül a katonái, akik úgy összezsúfolódtak a tenyérnyi téren, hogy majd szétvetették a házakat. – Vedd föl! – kiáltotta Küsgergő, és rátette csizmája orrát a kövön csillogó kardra. Musztafa először nem tudta, mitévő legyen. Lehajoljon? A gyaurok azt mondják, meghajolt igazhitű oszmán létére egy gyaur eb előtt? Ha nem hajlik le? Kard nélkül hogyan folytassa a viadalt? Van ugyan egy elrejtett handzsár a hóna alatt, de… ez az ungurusz sátán különbül vív, mint a szultán bármelyik janicsárja! – Vedd föl! – csendült egy erélyes kiáltás a vár fokán, és Musztafa megkönnyebbülten ismerte fel Juszuf harambég hangját. Mélyen lehajolt, megfeledkezve a kötelező elővigyázatosságról. Aztán a következő pillanatban Küsgcrgő hátulról akkorát rúgott belé, hogy Musztafa fejjel nekirepült a Szent Katalin-templom ajtajának. Nagyot kondult a bronz portéka, és a török elterült a küszöbön. Zúgott a taps, és dörgött a hahota. Alig tudták visszatartani a királyt, hogy oda ne rohanjon a barátjához, és összevissza ne ölelgesse, csókolgassa. Első pillanatban ujjongott, milyen nagyszerű, váratlan fordulat, fenéken rúgni a kardjáért hajoló pogányt! Azután megharagudott. Ez nem lovagias eljárás! – Hé, fiú! – kiáltott egyik nemesinasának. – Segítsd föl, és egy kardot adj Musztafának!
Küsgergő nagyon megharagudott a királyra: „Micsoda? Felséged egy nyomorult török oldalára áll? Hát akkor ide figyelj, magyarok királya: elég volt a tréfából!” Szinte rázuhant a felkászálódó Musztafára. Borzalmas erejű vágásokkal árasztotta el. Mindenáron meghökkentő gyorsan akart vele végezni. Muszta érezte, az életére megy a játék. Kétségbeesetten védekezett. Csápolt, akár egy megkergült szélmalom vitorlája; lehetetlenség volt karddal a testéhez közel férkőzni. Mintha tíz kardot adatott volna neki a király. Küsgergő érezte, őkörülötte is ott setteng a halál: a török átkozottul veszedelmesen forgatja a kardját. Látta, elöntötte a törököt a veríték, mintha veder vízzel lódították volna szemközt; ez jelezte a testőrnek, a török alig tudta elhárítani az utolsó vágását. Újra ugyanoda sújtott, pedig Musztafa máshova várta. Aztán azt érezte, valami tüzes kín nyilall az oldalába. A török előrántott a kaftánja alól egy csontnyelű handzsárt, és belevágta Küsgergőbe. Egy minutumra összemosódott előtte a világ; mindenfele ugrált a nap, mintha megbolondult volna egy nagy tüzes ágyúgolyó, amely le akarja dönteni a lábáról. Látta, kárörvendőn felragyog Musztafa sunyi orcája, s újra döfni akar. Küsgergő esze kereke kicsit akadozott, dühödten kiáltotta, pedig mást akart: – Éljen a király! – és összeszedve minden erejét, a törökre viharzott, akár a pokolbéli sátán. Csak kettőt vágott. Az elsőre tőből lesuhintotta Musztafa orvgyilkos handzsárt szorongató balját, a másodikra nehéz rosszanással átfutott pengéje a pogány mellkasán. Nyögött egyet, s megmaradt kezével átmarkolta Küsgergő pengéjét. Szeme kigúvadt, mintha láthatatlan ujjak a torkát szorították volna, lassan előrehajolt, kicsit nyöszörgött, és mire földre zuhant, élettelen volt: marék meleg piros sár! .. . Küsgergő is megtántorodott. Irtózatos erővel visszafordult arra, ahol az elébb látta a királyt. Még látta, feléje szalad Mátyás, aztán elvesztette az eszméletét. Hiába volt a dizdár had példát ritkító bátor helytállása, úgy történt minden, ahogyan Mátyás számította. A Fellegvárban nem volt kút, nem volt elegendő élelem, fűteni sem tudtak: valósággal éhen meg szomjan vesztek és megfagytak. Megkezdődött a követjárás. Kijött egy bég: – Felséges ungurusz király! Azt üzeni néked Jajcza parancsnoka, Juszuf harambég, hogy hajlandó átadni néked Jajcza várát! – Csakhogy megjött végre urad józan esze! Mit óhajt kapni cserében? – Szabad elvonulást! És hogy elvihessük magunkkal minden poggyászunkat! – Semmi mást? Áll az alku! Hozhatjátok a sörbetet! – Uram! Juszuf bég Konstantinápolyba akarja vinni a foglyainkat is! – Soha! – pattant fel Mátyás indulatosan. – Nem a puszta fala kért küzdöttünk, hanem az emberekért, akik a falak között vannak! A legutolsó keresztény szolgát sem hagyom kezeitek között! Rabjaitok megszabadításáért kész vagyok utolsó csepp véremet is kiontani! Eridj a pokolba azzal a löttyel! – ordított az ártatlan nemesinasra, aki sebesen hozta a
megrendelt sörbetet. – A derék bég nem italt, vasat akar inkább a hasába, mint az az álnok bajvívó Musztafa! Meghökkenten állt a török a sátor nyílásában egy pillanatra, mintha még akart volna mondani valami nagyon fontosat, azután elsietett. Küsgergő állapota jobbra fordult hamarosan. Musztafa alattomos szúrása szerencsérc nem sértett meg nemesebb szervet. Mátyás is őszintén csodálkozott, amikor megállapították ennek az okát. A testőrtiszt dolmányának a belső zsebében egy piciny ezüstcsatos imakönyvecske volt, amit Annácskától kapott ajándékba, de őszintén szólva: sohasem forgatott. Annak a csatja térítette el a handzsár hegyét. A penge átdöfte a pergamenlapokat, a bőrkötést, félretaszította a tömör ezüstcsatot, majd átszúrta Küsgergő vastag mellizmait, néhány ujjnyira behatolt két bordája között a tüdejébe is. Véreset köpött a legény, és ha köhögött, véres volt a kézikendője is. De a király értett a sebekhez – valamennyi odaparancsolt tábori felcsere is esküvel állította: tavaszra megint akár bálba is mehet a legény! Amikor már a küszöbön volt karácsony, megint kidugták a fehér zászlót a Fellegvár fokán. – Hagyjátok abba, tisztelendő atyám! – kiáltotta Mátyás felélénkülve pattantyúsainak, és boldogan dörzsölgette kezét. – Úgy látszik, észbe kapott a harambég! Négy ágyú mordult, kurta vakkantással a tintakék égbe köpve a vaktöltés pezsgőszürke bárányfellegeit, majd lábait nehezen szedve, tizenkét ló lépegetett alá a Fellegvárból. – Ezer lovuk is lehetett! – csodálkozott a király. — Milyen bágyadtak, esettek szegény jószágok! Megehették a többi lovukat, elhihetitek! Ezek a harambég kedvencei, ezek is koplaltak, és szegény ártatlan párák vergődését nem tudta tovább nézni Juszuf, ezért inkább kijő, s megadja magát kényre-kegyelemre! A Szent Katalin-templom előtti piciny téren verték fel a király sátormesterei a fogadósátrat. Gyönyörű portéka volt, még a híres sátorszakértő Juszuf bég is nagy-nagy elismeréssel biccentette meg láttán a fejét. Merő aranybrokát a lapja kívül-belül, sátorgerendáit valaha Libanonban, óriás cédrusok nevelték roppant derekukban, s a kötélzetébe annyi aranyfonál volt beléfonva, hogy egy kisebb város egész évi adója sem rúgott annyira! Mátyásnak hallatlanul tetszett a derék harambég merész viselkedése. Meghajolt ugyan őelőtte, szálemet is vetett, ahogy illik, de utána kihúzott derékkal állott néma csendben, amíg nem intett neki a király: – Ülj le, vitéz bég! – Csak utánad, uram! – hajolt meg tisztességtudóan Juszuf, egy duzzadt, vörös selyemhéjba dugott nagypárnára telepedett, a király egyszerű karos tölgyfa székre. A harambég először a király elé nézett a vastag bokhara szőnyeg titokzatos mintáin tűnődve, aztán lassan összefonódott szeme sugara Mátyáséval. Elmerült egymásban a két vizsla tekintet, hosszan, kíváncsian, s mintha csak beszélgettek volna egymással. „Ki vagy, idegen király, hogy ki tudtál ostromolni ebből a bevehetetlen fellegvárból?” „Ki vagy, idegen katona, hogy két hónapig ellen tudtál állni nagyszerűen fölszerelt, óriási
hadam ostromának?” „A földkerekségnek már nagyon sok csataterén megfordultam, de még soha ilyen konok, szívós, makacs vezérrel nem találkoztam!” „Sosem hittem volna, hogy egyszer meg fogom érteni, miért nem tudott egyszer s mindenkorra leteríteni benneteket szegény jó apám, aki maga volt Mars, a földre szállt hadisten!” Juszuf tekintetében lassan kialudt a kíváncsi láng, alig észrevehetően összerezzent, lassan fölemelkedett. Minden mozdulatán, a lélegzetvétele szaggatott ritmusán érződött: abban a szemhunyásban adta meg magát igazán, teljesen a királynak. Földig hajolt, s két karját mellén összefonva, rekedten dörögte a karvalyorrú, rezes orcájú bég: – A kegyetlen természet, a tél, az éhség, a szomjúság, a te vezéri lángelméd, bátorságod, kitartásod arra kényszerít, hogy megadjam neked Jajcza várát! Csak azt kérem, málhámmal, hadinépemmel szabadon elvonulhassak! – Vitéz bég, első szavam az őszinte elismerésé! Nincs még egy ilyen vitéz katonája a szultánnak, mint te vagy! És ilyen derék legénységgel sem találkoztam ez ideig, amely így állta volna a sarat! Hagyd el Jajcza várát sereged maradványával, és királyi eskümet adom: hajatok szála sem görbül meg! – Kegyes fejedelem vagy, uram! Nem tudom, mi nagyobb: bölcsességed vagy hatalmad? – hajolt meg újra mélyen a harambég. – Orcádon még az ifjúság hamva piroslik, de szemed tüze éget, s aki beletekint, összerezzen, mint a sivatag fáradt vándora, ha éhes oroszlánordítást hall! Téged még rettegni s tisztelni fog Ázsia és Európa, uram! Juszuf bég térdre ereszkedett, és homlokával megérintette a szőnyeget a király lába előtt. Mátyás felugrott és fölemelte: – Kelj fel, vitéz bég! Nagyszerű ellenfél voltál! Életem legszebb emlékei közé fog tartozni a jajczai diadal, mert méltó ellenséget kényszerítettem megadásra! Juszuf bég! Hogy megértsd, milyen őszinte az elismerésem! Hirdesd ki a vitéz dizdárok között: aki akar, tovább szolgálhat az én lobogóm alatt! És most jer, ne vesd meg szerény asztalomat! Piláfot főzettem, gyenge birkahúsból, amit enned enged mozlim vallásod! Juszuf vakmerően tündöklő szeme könnybe lábadt a gazdagon megterített asztal: a király őszinte nagylelkűsége láttán. – Uram, legyőzhetetlen az a nép, amelynek ilyen dicső és nagy fejedelme van, aki még az ellenségét is embernek tartja!… Küsgergőben ugyan mocorgott valami halovány elégedetlenség a török ilyen mértékű pátyolása miatt, hiszen akadt közöttük aljas féreg is, mint az a kétszínű Musztafa, de aztán ráhagyta a királyra: – Uram, tiéd a felelősség, te tudod, mit miért csinálsz! S amikor Budára érve, karácsony első napján Juszuf bég és kétszáz életben maradt szpáhija meg janicsárja ott haladt közvetlenül Mátyás paripája után, már nem is háborgott a lelke. Az utcák behorpadtak, annyi volt a házakból kitóduló kíváncsi nép. Vastag, szőrös
subáikba burkolódzva olyanok, akár ketrecéből kiszabadult megannyi vérmedve. Összeolvad a rengeteg férfi- és női arc. Rájuk süt a téli nap. Boldogan, lelkesen integetnek, majd a karjuk kiszakad. – Vivát Mátyás király! Vivát! Vivát! – zengik, zúgják az utcák, terek, paloták, s verik vissza a budai hegyek. Pokoli recsegéssel munkálkodik a király zenekara, s a harambég megmaradt muzsikásai nemkülönben. A kémények remegnek, olyan ördögi lármát csapnak a sípok, dobok és behasított karimájú csimpolyák! Küsgergő az elmondhatatlan lármán keresztül is meghall egy édes kis vékony hangot: – Apám!… Édesapám! … Akkor riad föl, s látja, Anna könnyben ázó szemekkel ott szalad mellette, jobbjával a kengyelét markolja, baljában repeső, kacagó kisfiúkat tartja. Küsgergő úgy megszorítja felesége vállát, majdnem feljajdul szegény, boldog teremtés, aztán futó érintéssel megcirógatja Anna fejét, majd fél kézzel fölkapja Ákoskát, és csókjaival borítja el pirospozsgás, pufók arcocskáját, szemtelenül merész orrocskáját. Anna halkan feljajdul, mert csak akkor látja, ura bal karja felkötve lóg a mellén összegombolt köpönyege alatt. Kezét a szívére szorítja, de nem szól, nem kiált, hogy ura szívét össze ne facsarja. Küsgergő maga elé fészkeli kisfiát a nyeregbe, aki azonnal belekapaszkodik a kantárszárba, és éles hangocskáján merészen kiáltja: – Gyí, paci! Haj! Mátyás meglátja, felkacag, melléjük faroltatja lovát, megfogja, megrázza a kis legény vállát: – Hogy vagy, dalia? Nagyra nőj, kisfiam! Aztán a haddal együtt hömpölyög föl a várba a temérdek nép. Minden ablak tárva-nyitva, hófehér gyolcskendőket, címeres zászlókat lengetnek az ablakpárkányokra kiteregetett bársonyvégek és égő gyertyatenger között. Amikor feltárul a királyi vár nagykapuja, a vár fokán megjelenik az ispán, és a kapuban szorongó országtanács dáriusi pompával felöltözött urainak feje fölött kiperget egy óriási fekete zászlót. Mátyás feláll a nyeregben, s torkán kidagadnak az erek, úgy kiáltja: – Mi ez? Miféle ízeden, goromba tréfa? Ki merészeli így fogadni urát? A várispán fél térdre ereszkedik a bástya fokán, hajadonfőtt van, ősz fürtjeit cibálja a szél. Nagy csönd van, tisztán hallható halk szava: – Felség, e pillanatban halt meg Katalin királynő, gyermekágyban, együtt újszülött kisfiáddal! Micsoda keserves fogadtatás! Most mi lesz? Hogy lesz? Se királynő, se trónörökös! Megsavanyodik a diadal édes íze Mátyás szájában.
XI. FEJEZET, amelyben Küsgergő gazdáját végre igazi királlyá koronázzák, s szegény fejének egyúttal veszedelmesen meg is szaporodnak a gondjai, bajai. Beigazolódik egy régi mondás is: aki szelet vet, vihart arat. Szerencsére igaza lesz egy másik mondásnak: nem az a legény, aki üt, hanem aki állja!
– Gyere – mondta Küsgergőnek a király, és kézen fogta, mint egy kíváncsi kis kölyket szokás, és vezetni kezdte a Friss Palota zegzugos, huzatos folyosóin a Kincs-terem fele. A folyosók fordulóiban alabárdos, szablyás katonák álltak, derekukon mellvért fénylett a lobogó fáklyafényben. – Állj, ki vagy? – kérdezték Mátyásékat minduntalan. – A király! – felelte Mátyás, és olyankor némán elálltak az útból. Csak a nagyterem ajtajának őre makacskodott. – Bánom is én, mit mondasz! A jelszót! – Nem tudom! – ingerkedett vele a király. – Akkor pedig tömlöcre vettetlek! Akárki mondhatja: „én vagyok a király!” Gyerünk a kapitányhoz! – szegezte mellüknek ingerülten az alabárdot. – Fickó! – toppant védelmezőn Mátyás elé Küsgergő. – Elment az eszed? Elég a tréfából, mert mindjárt móresre tanítlak! – markolta meg kardját. – Hadd el! – tolta félre testőrét a király. – Istenemre, nekem tetszik ez a bátor fickó, akit nem indít meg a puszta szó! Fiam! Fogd ezt az aranyat! Ez legyen jutalmad! És megmondd a kapitányodnak, hogy mától kezdve … tizedesévé léptetett elő a király! – Uram! – ujjongott a zsoldos, és majdnem megölelte Mátyást. Szerencsére megakadályozta ebben a roppant alabárd. Zavart meghatódottsággal rebegte: – És én még… majdnem… hasba szúrtalak! . .. A pohos tölgyfa ládát valaha vízhatlan, vastag bivalybőrbe burkolták, és úgy át– meg átfonta a vaspánt, mint inda a tölgyet. Akkora lakatok csüngtek rajta, akár egy gyerekfej. – No, uram! – vakarta meg a füle tövét Gergő. – Ezzel reggelig sem boldogulunk el! – Ugyan, badar beszéd! – felelte Mátyás nevetve, és övéből elővont egy bőrzacskót, amely telides-tele volt kisebb-nagyobb vasfűvel. – Ezt Szapolyai Imre adta, a kincstartó! A Deák azt mondta, halálos komolyan, a fejemmel játszom, ha elhagyom valahol! Nézz ide, meg van számozva mindegyik vasfű és lakat! Csak össze kell házasítanunk őket, és megy ez, mint a parancsolat!
Leguggolt a hatalmas láda elé a király, és szorgosan nyitogatni kezdte a lakatokat sorra. – Hallod-e, belőled is jó latorfajta válna! Jobban érted, akár a kovácsok! – nevetett Küsgergő cinkosan kacsintva a nagy és gyors munkában megizzadó királyra. Végre! Nincs már több lakat! Ki lehet húzni a központi biztosító vasrudat! Hogy nyikorog a jó öreg tölgyfa deszkafödél! – A Deák már igazán megolajoztathatná! – nyögte, amíg megemelte a király. – Rozsdás mindegyik forgó saruja! A ládában belül vastag vörösbársony bélés, kitömve feszesre kóccal, négyszögre kifeszítve nagy fejű rézszegekkel, amelyeket rég zöldre rágott a rézrozsda. A ládában még egy láda, s mikor azt felnyitja Mátyás, akkor pillantja csak meg a koronát. Küsgergő tartja a kisláda födelét, amíg hallatlan óvatossággal, olyan gyengédséggel, mintha kicsiny csecsemőt emelne fel bölcsőjéből, kiemeli Mátyás a koronát. Sejtelmes-puhán csillog a széles aranyabroncs s a felül egymást derékszögben metsző, két széles, szelíden meghajló pánt. Kétoldalt meg hátul vastag aranyláncok csüngenek alá, amelyeken rubinok, zafírok, achátok és topázok villognak. – Látod? – kérdi Mátyás rekedten, s kicsit elcsuklik az izgalomtól a hangja. – A magyar szent korona! István király úr koronája! Látod? – Áhá! – nyögi Küsgergő szent borzadállyal szemlélve, ide-oda kapkodó tekintetével végigtapogatva a gyönyörű színarany portékát, közben fél füllel a király izgatott magyarázatának néhány szavát is hallva. – Látom, hogyne, látom! – Ezt a felső két keresztbe futó pántot… II. Szilveszter pápa adta István királynak … Az alsó széles, vastag pántot… Géza urunk kapta Dukasz Mihálytól, a bizánci császártól… Ez itt… Krisztus urunk arcmása … látod? … Ez meg… Dukasz Mihály császár … Ez a fia, Konsztantinosz… Ez pedig itt a mi urunk, Géza … Látod ezt a kis keresztet a tetején? – bökött a jelzett hely felé a király. – Ezt csak a múlt században biggyesztették reá!… Nézd, azt a barom ötvöst! Milyen durván keresztülfúrta Krisztus urunkat! … Küsgergő nehezen szedte a levegőt, mintha víz alól bukkant volna fel, amely magával akarja sodorni. – Mátyás! … Én tudom, hogy… úgy van, de … Mondd, ezek a csudálatos szép drágakövek … igaziak? – Szamár! – nevetett idegesen a király. – Úgy igaz mindegyik, ahogy nékem Szilágyi Örzsébet a szülő édesanyám! . .. Mekkora vér piros rubinok!… És ez a gyönyörű égszínkék zafíróriás nem csodás itt, elöl? – Míg beszélt, lassan forgatta a koronát. Halkan egymáshoz csapódtak a súlyos aranyláncok tompa kis csöndüléssel, mintha ministránsok ráznák csengettyűiket. S közben nézte, nézte Mátyás, majd elnyelte a szemével. Hangja halk volt és rekedt, mintha csuda szép fehérnépnek tette volna a szépet: – Te, fiú! … Mit gondolsz … Jó lesz ez nekem? … Küsgergő nyelt egyet:
– Próbáld meg … Mátyás rövid tusakodás után a magasba emelte a koronát, s kéjesen nyögött kicsit: – Tudod, milyen jó nehéz?! … Küsgergő segített eligazgatni az összetekeredő, lecsüngő aranyláncokat. – Épp jó! – ujjongott „a király árnyéka”. – Mintha a te fejedre szabta volna az a bizánci ötvös valaha, uram! Csuda ez, uram, isteni csuda! – Az irgalmát! – súgta mámorosán felragyogó arccal a király. –Lépett néhányat: – Egész jó! … Meg se moccan! … – mondta gyerekes boldogsággal. Látszott az orcáján, fájt a szíve, hogy le kell raknia, amikor visszatette a helyére. Nem csukta le mindjárt a kis láda födelét, itta tovább a szemével a koronát, és gyötrelmes őszinteséggel fűzte egymáshoz a szavakat. – Hány király hordta már, fiam! … Szép számmal akadt köztük boldog és boldogtalan … Emberéleteket oltottak ki érte… Látod, Gergő? .. . Talán ostobaságokat beszélek… de … látod? Ez a néhány ujjnyi széles, vastag aranypánt, néhány apostol meg koronás fejedelem, zománcpajzsra festve … maréknyi drágakő … ez a magyar szent korona … S akinek a fejére illesztik, az… a magyar király!… Valaha, amíg nem halt ki az Árpád-ház… megvizsgálták: képes-e az uralkodásra? . .. Milyen furcsa, furcsa, furcsa… Az én apám nem volt király… Tizenkét lándzsás lovassal szegődött el Zsigmond udvarába… Oláh medve, Oláh Jankó, így csúfolták az Újlakiak, Héderváriak és Garák … És most… az oláh medve fia a magyar király!… Gergő? … – tette barátja karjára forró kezét Mátyás: – Mit gondolsz, alkalmas leszek én magyar királynak? – Hát?! – nevette el magát Küsgergő kínjában. – Majd megmondom, ha … – Akkor már le szerette volna harapni a nyelvét, tekergeti jobbra-balra, de kiutat nem talált. Mátyás eleresztette Küsgergő karját, és elfordulva, tompán sóhajtva kimondta: – Ha… meghaltam, igaz? – Sóhajtott nagyot. – Milyen furcsa, fiatalabb koromban azt hittem, mindenki meghal, de én megmaradok, magnak! Pedig… hiába korona, kereszt, országalma és jogar … meghal, egyszer meghal a király is!… S vajon, mit rejteget a sors méhe? Utánam kinek a fejére teszi majd az esztergomi érsek őnagysága? Lesz-e nekem fiam? Nem, nem, most ne szólj közbe, Gergő! Hisz jól tudod, tegnap múlt egy hete, hogy meghalt az első szülött fiam s a második feleségem … Valahogyan… nincsen szerencsém a családalapítással… Cillei Erzsébet… Pogyebrád Kata … Mindegyik itt hagyott, nagyon hamar … – Találsz majd másikat, újat, erőset, egészségeset! S szül neked majd kilenc hatalmas, sugár fiat! Európa teli van eladó királylányokkal, akik valamennyien boldogan mennének hozzád feleségül, hogyha hívnád őket! Ugyan, Mátyás, ugyan! – dédelgette Küsgergő meleg, baráti szavakkal a királyt. És Mátyás már kacag, és elereszti a kis láda födelét, amely hirtelen lecsapódik, s akkorát pukkan, mintha egy hordó puskaport vettettek volna fel a terem sarkában. Mátyás először megremeg, elsápad, és összeharapja az ajkát, aztán gőgösen kifakad: – Mindegy, mi történt! Hogy becsapódott a láda! És aztán! Nem vagyok babonás! Ha akarom, ezerszer kinyitom és becsukom ezt a nyomorult ládát!
És kiviharzott a teremből.
Kora hajnali szürkület ténfergett Buda vára felett, amikor vágtató lovas kopogtatta meg buzogánya fejével a nagykaput: – Nyisd ki, hé! – De sürgős a dolgod! Nem tudsz a reggeli nyitásig várni? – Fogd be a szád! Azonnal a királlyal kell beszélnem! A kapuőr halkan f üttyentett, és egyszeriben ellibbent súlyos szemhéjáról az álom, és sebesen leberregtette a dobról a nyitószerkezet láncát. Lustán, fülsértő cserregéssel feltárult a kapu. A lovas majd feltaszította a kíváncsian előlépő katonát, mert amikor résnyire tágult a nyílás, már beugrott rajta. – Bolond! Esküszöm, sült bolond! – káromkodott az őr felháborodottan, és nem győzte a keresztet hányni magára. – Mi a baj, fiam? – kérdezte szemét öklével törölve a király. – Hol ég a ház? – Felség! Jajczát megtámadta Mohamed! – Tudtam! Gondoltam, hogy nem nyeli le a szultán a békát, hogy az orra előtt elfoglaltam egyik tartománya fővárosát! Deák Imre! Szapolyai, hol vagy már?! Ne ilyenkor aludj, amikor ég a tartományod, amelynek kormányzója vagy! Ott van a derék kincstartó, futtában köti össze derekán a kardszíját. – Meghirdeted a nemesi felkelést, uram? – kérdi aggodalmaskodó pillantással. – Hogy még karácsonykor is itt szuszogjanak a gyülekező uraságok a Rákos mezején?! Ugyan! Giskra zsoldos lovasait és az én huszárjaimat viszed magaddal! Útközben felszeded a pécsieket, zágrábiakat meg akiket csak elérsz, érted? És én máris menesztem utánad a felriasztott püspöki bandériumokat! Akiket csak elérek! Érted? Ne félj semmitől, Imre, bátran vágj a sűrűjének! Ha kell, én is utánad eredek! Te azonnal meglátod, milyen nagy haddal jött Jajczára a pogány! Jelented nekem, és addig zaklatod, amíg én is meg nem érkezem! De igyekezz, Imre fiam, mert tudod, Pálmák Vasárnapján teszik a fejemre a koronát! Azon a szép napon néked feltétlenül itt kell lenned! A kincstartó elérzékenyülten nevetett: – Majd megsürgetem Mohamedet, hogy gyorsan menjen a pokolba! És lóra pattant, és elszáguldott Bosnyákország fele. Tudta, a Vrbas–parti sasfészek kemény dió a világ bármelyik ostromló hadának, de azért aggódott a magyar kapitány, Dóczy Péter uram katonáiért. Meg az öreg csatakígyóért is. Vajon, meddig tudják tartani magukat? Eh, mindegy, az ostrom vége előtt feltétlenül odaér, még közbeavatkozhat idejében!
Útközben újabb fullajtárokkal találkoztak: Dóczy uram jó katona módjára, hogy királyát megnyugtassa: naponta küldött értesítést Budára. Mindegyiket Deák Imre is meghallgatta. – Maga a szultán ostromolja Jajczát! Harmincezer főnyi sereggel sietett a vár alá! Annyi az ágyúja, faltörő kosa, mint fűszál a réten! Nappal ágyúztat, éjszaka meg ostromra hajszolja katonáit! Uram, nem hiszed el talán, de egész éjjel halljuk a szultán dühödön ordítozását, ahogy rohamra hajszolja a janicsárjait! „Illeri! Szavul! Illeri!” – Előre! Hajrá! Előre! – dörmögi Szapolyai, bajuszát babrálva. – És ti? Mit tudtok csinálni ellene? A futár önérzetes sértődöttséggel felelte: – Hogyhogy mit, nagyságos uram? Amit kell! Éjszaka betömjük a falon a réseket! Árkot húzunk eléje belül, az árok fölé sáncot emelünk! Mondom, amit csak kell! Még az asszonyok és a gyerekek is ott sürögnek-forognak a munkán! A második futár hadart és dadogott. Szapolyai alig értette szavát: – Harmadik n-n-napja r-r-rohamozza a f-f-falakat a sz-sz-szultán! És m-m-minden oldalról t-t-támad az a sz-sz-szemét! M-m-még északról is, ahol cs-cscsak a v-v-vár m-m-mókusai t-t-tudnak j-j-ját-szadozni, uram! – Hogyan? – dühösködött Szapolyai, a kincstartó, mert nem értette szegény fáradt hírvivő hebegését. – S-s-semmi! J-j-Jajcza áll: m-m-megv-v-védtük! – legyintett haragra gyúlva a futár, és elrobogott. Váltott lovakkal, sebes száguldással hírnököket bocsátott a kincstartó maga elé, akik napokkal megelőzték jöttét. Mindenfele habzó szájjal híresztelték: – Reszkessen Mohamed! Mátyás fölkerekedett iszonyú nagy haddal, és reájő! – Hány katonája van Mátyásnak? – Ötvenezer! Boldog riadalommal hallgatták szavait. Levélkét vivő galambocskák kaptak szárnyra, ahogyan akkoriban a baráti családok egymást a világ érdekesebb dolgairól vagy nagy veszedelméről értesítették. Mohamed fülébe hamar eljutott a hír: – Jön Mátyás, a Hunyadi! Ezer ágyúval, százezer vitézzel! Épp odaliszkjaival szórakozott sátrában, szólt a mézes-mázos, kacskaringós zene, és buja hastáncot lejtettek fátyolos háremhölgyei, és sörbetes poharából tüzes rác bort hörbölt a szultán, amikor elébe borult a tiszt: – Fényesarcú Padisah! Itt van Hunyadi! – Mi? Mit beszélsz, átkozott? – rémült meg Mohamed, elfehéredő arccal markolva meg selyem ülővánkosa szélét.
– Ezer ágyúval és százezer vitézzel! De … lehet a hada … kétszázezer is! Allahra! Nem lehet pontosan tudni! … A szultán szembogara óriásira kitágult, arcán jéggé fagyott a rettenet, szíve úgy vert, hogy majd szétpukkadott. Nehéz fáradságában az erős bor agyát meglepte, és a váratlan hióbhír tökéletesen megzavarta. Ha később megkérdezték, csak a vállát vonogatta, és azt dörmögte, nem tudta, mit csinál! Hirtelen felugrott, fölrúgta maga előtt a csodálatosan szép, elefántcsont berakásos mahagóni asztalkát, széttaszigálta a megdöbbent, sikoltozó hurikat, kirohant, egyik kapudzsi bégjének ott talált lovára fölpattant, és hajadonfőtt robogni kezdett Konstantinápoly fele, csak úgy lobogott a szakálla! A sereg meg utána! Mikor reggel Dóczy Péter letekint a rommá lőtt Felsőváros faláról, a Vrbas völgyében meg a Katina-hegy széles fennsíkján nem lát egy teremtett lelket sem. Ott tépdesi a szél a temérdek sátor színes vásznát, a szultánnénak az aranygombját pirosra csókolja a hajnal. És ott állnak megtöltve a várfalnak szegezett török ágyúk. De topcsi nem áll mellettük egyetlenegy sem. Dóczy Péter felhajítja süvegét az égbe! – Ugye, megmondtam, hogy megment bennünket a király! … Mire megérkezik Szapolyai lóhalálában a felmentő haddal: Mohamed már Szófián vágtat keresztül, mint az ámokfutó. A kincstartó pedig megkönnyebbülten szusszant egy nagyot, bemegy a Fellegvárba, a Szent Péter-templomba, és hálája jeléül meggyújtat egy akkora, czüstszegekkel kivert viaszgyertyát, mint egy kocsirúd. És a szakjába nyúl, és telinyomkodja a gyertya oldalát villogó körmöci aranyakkal. – Ezt még én sem gondoltam! Hála néked, Uram! … Aztán kiadja a parancsot, azonnal kezdjék felrakni a kőművesek újra a várfalakat, a környékbeli falvakból hordják szekérszám az élést, az italt, mert jobb ám felkészülten várni a veszedelmet! Ki tudhatja, mikor gondol megint egy gonoszat ez a hirtelen-ember szultán? Majd nyergeltet, és vágtat vissza sebesen, hogy még idejében felérhessen Székesfehérvárra, ahol is Pálmák Vasárnapján végre a király fejére teszik a koronát. A magyar és a külföldi szemtanúk mindenkinek azt mondták Mátyás koronázási ünnepségeiről: – Ilyet még nem látott ember! Szép tavaszi nap virradt a világra. Tízezerek sereglettek össze virágvasárnapkor Székesfehérvárra, hogy elmondhassák, jelen voltak, amikor királlyá koronázták Mátyást. A kies domboldalakban, kapuk alatt, terek szögleteiben, utcákon a falak mellett emberek aludtak, mert a kíváncsiak kis részének sem jutott tisztességes hely. Igaz, nem nagyon alhattak, hiszen minden tér közepén égig csapó máglyák lobogtak, minden utcasarkon szólott a zene, és járták-járták a kurjongató, ittas párok szívükszakadtáig. Már kora hajnalban megfújták a király kürtösei a kőporral vakító fényesre sikált
hangszerszámaikat. S mivel a vár fokán fújták, meghallotta az ősi koronázóvárosban és környékén minden eleven, és ahogy a lábuk bírta, rohantak a Szent István-bazilikába, ahova a koronázás aktusát kikiáltották a királyi heroldok. Küsgergő nyitotta rá elsőként Mátyásra az ajtót. – Hát… eljött a nagy nap, uram, amire mindig s olyan régen vártál. – Megadta az ég, Guido lovag! – mosolygott elbűvölő kedvességgel a király, egyik Gesta Romanorum-beli olvasmányának hősére utalva, és barátja felé tárta két ölelő karját. – Kívánj nekem minden jót! Erőt, egészséget. Boldogságot. Rengeteg szerencsét. Mert e nélkül az előző sok minden semmit sem ér. Különben egy szót se, a szívem hallja szíved üzenetét. Nagyon őszintén, nagyon melegen hangzik. Olykor a szavak elrontják a pillanat szép igézetét. Majd állj valahol a közelemben, amikor a koronát a fejemre teszik. Anyámon kívül hadd legyen ott valaki, akiről biztosan tudom: úgy szeret engem, mint ahogy őt én. A várból a bazilikáig tündöklő gúnyájú, megdöbbentően gazdag fegyverzetű, hányaveti léptű, gyémántos csótárban ingó, strucctoll bóbitás paripákon feszítő úri népek kísérték. Kivont kardjuk pengéjén szikrát rúgott a napfény. S körös-körül a macskaköves utcák két felén egymás hegyén-hátán tolongott a teméntelen kíváncsi. Aztán jött a király, csodálatosan szép azúrkék dolmányban, amelybe aranyszálú ereket szőtt a mesteri ügyességű talián takács. És gránátpiros, hermelin szegélyű palástjánál látott-e szebbet valaha is kandi tekintet? Szorosan mögötte léptetett Küsgergő, azon a csodálatos török paripán, amelyet Musztafa béggel vívott párviadaláért kapott ajándékba a királytól. Finoman redőző, puha szárú, kurta szattyáncsizmája sarkán a lóval együtt kapott remekbe sikerített „jajczai aranysarkantyú” csillogott. Mindenki csak nézett, ahogy egymás közelében rúgtattak, és ujjal mutogattak a nyalka, daliás testőrtisztre. Mátyás is látta, nagyon tetszett neki, hogy ilyen népszerű a testőrkapitánya. A Szent István-bazilikát a kőpadlójától mennyezeti kupolájáig megtöltötte a kék tömjénfüst. Olyan sűrű volt, hogy a karzatról nem lehetett ellátni az oltárig, ahol a szertartás zajlott. Mindenki meresztgette a nyakát, ágaskodott, hogy jól lássa, amikor az öreg esztergomi érsek, Szécsi Dénes remegő, kiszikkadt, csupa ín meg csupa ér kezével magasba emeli a súlyos koronát: – Én téged, Hunyadi Mátyás, Isten szent nevében Magyarország felkent királyává koronázlak! S a vénember erőtlen keze megrándul, kicsi híja, hogy el nem ejti a drága, súlyos, színarany portékát. Mátyás kapja el. Az ijedtségtől kiverte a víz, mégis tud mosolyogni, amíg a koronát Dénes atyával közösen a tulajdon fejére teszi: – Gyere, érsek atyám! Próbáljuk meg együtt! … Tombolni kezd örömében az eset láttán a nép. – Ez igen! Ez király, az istenit!
Rázendít az orgona valahol odafent a kéken kóválygó magasban, rákezd az énekkar, megkondulnak a harangok Székesfehérvár és az ország valamennyi templomában. A királyi vár falain, bástyáin eldördülnek a mozsarak, belekiáltva a nagyvilágba: – Emberek! Mátyást királlyá koronázták! És jő ki a templomból, vöröstarka, süppedő perzsaszőnyegeken lép a lába. Dörög a vivát, pukkadnak a puskák. Odabent a tömjénfüsttől, idekint meg a terjengő szürke lőportfüsttől alig látni őfelségét. Sápadt az arca. Csak a két járomcsontján feszül pirosrózsásan a bőr. Nagy szeme tágra mered, mintha ebben a pillanatban el akarná nyelni egyszerre az egész világot. Mögötte lépdel kivont karddal, ünnepélyesen, meghatódott orcával Küsgergő, majd Guti Országh Mihály, a nádor, aki mellett jőnek mind a főrangú urak, és viszik Mátyás után az ország kardját, az ország aranyalmáját, a királyi jogart, az ezüst koronázó keresztet, amelyet megcsókolva mondta e! a koronázási eskü szavait a király. A király jobbján halad felmagasztosult orcával a nagyasszony, talpig fekete bársonyban, de most kivételesen hátracsapott csipkefátyollal. Hadd lássa mindenki: milyen szépen csillognak az őszinte öröm könnyei a király büszke, boldog édesanyjának szemében. Hát várhat, remélhet, kaphat az élettől többet egy édesanya, mint hogy gyermekét egy ország királyává koronázzák? Jár az eszében, menynyit fáradt bátyjával, Szilágyi Mihállyal meg Vitéz Jánossal együtt, amíg eddig az emlékezetes napig eljuthattak! Mátyás agyán is átrezzen sok szép emlék. Hat esztendő rohant már tova, háborúkkal, vereségekkel, diadalokkal! Ha van túlvilág, mennyország, és kikönyököltök az ablakán, apám és László bátyám, láthatjátok ti is: fejemen a korona! Véretek Magyarország királya lett! Sok a gondom, tenger a bajom, igaz, de ez az a szent nap, amikor a gyeplőt megragadom, a csuklómra hurkolom, és arra fog robogni a kocsi, amerre én akarom! A koronázódomb! Ló nyihog, tüzes arabus paripa, majd leroskad, úgy húzza a temérdek arany szerszám, -csat, -zabla, -caprong, elefántcsont meg ezüstberakásos mahagóni nyereg. Guti Országh Mihály, a nádor tartja féken a tűzfúvó pompás apaállatot, amíg Mátyás nyeregbe pattan. Meg se moccan fején a korona, úgy ül rajta a selyemsapkával az aranypántok alatt, mintha a római meg a bizánci ötvösök az ő fejére szabták volna a drága abroncsokat. Szapolyai Deák Imre, az ország kincstartója nyújtja fel őfelségének az ország kardját. Szisszenve repül ki a pompás dömöcki penge, aztán elragadtatott morajlással látja a rengeteg kíváncsi, milyen nagyszerű vitéz a király! A négyszögletű domb négy partjára rúgtat, fél kézzel legényesen megfékezve a nemes vérének lángjától indulatosan fúvó paripát, és mind a négy égtáj felé suhint a kardjával. Büszkeség fénylik a király orcáján, míg cikázó kardja hegyével az égre írja: – Bármily égtáj felől támadna ellenség ránk, megvédem hazámat! S jól tudja mindenki: próbálkozott itt már északról Pogyebrád, nyugatról Frigyes, keletről, délről a pogány: mindegyik behúzott homlokkal, vérző orral takarodott vissza a vackára! – Vivát, Mátyás király! – zengi az utca, zúgja a város, az ország, és gyúlnak a máglyák, és sercegve sülnek mindenütt a nyársra vont ökrök, bugyogva ömlik a csapra vert hordókból
a bor, pengetik a lantot, recsegtetik a trombitákat, sivalkodtatják a sípokat, buffog a dob, mintha játékos kedvű elefánt loholna kongó pinceboltozat felett: ma mindenki a király vendége Magyarországon! Szapolyai Imre huszonnégy embere szórja a menet két oldalán két marékkal a nagy fűzfa vékákból az ezüstgarast, tizenkettő pedig a dénárokat! Mátyás meg az édesanyja mosolyogva markol a mellettük cipelt szakajtóba, és onnan dobálja az ujjongó nép közé a sárga hasú körmöci aranycsikókat, mikor pedig mögöttük lépdelő tanácsos uraikra les, láthatja, mindegyik a ma reggel ajándékba kapott csodálatosan szép kék, veres, barna meg zöld kamukaselyem kaftánokban feszít, amelyeket át- meg átszőttek aranyszirommal a libanoni, bizánci és indus takácsok. És gondolatban talán a remekművű kardokat, tőröket, puskákat, vérteket, sisakokat is látja, amelyeket a mai nagy nap emlékére szétosztott hívei között. Mindegyiknek a szemébe nézett mélyen, ahogy a szerelmes legény tekint választottjáéba, és azt mondta: – Ugye, ha megfúvatom a kürtöket, előjössz házadból, és küzdesz ezzel a fegyverrel értem és a hazáért? Szapolyai Deák Imre mondta a legszebb feleletet: – Felség, utolsó csepp véremig a te hív szolgád maradok! A király még meg is ölelte kincstartóját, s úgy meghatódott, hogy hálálkodni is elfelejtett. De majd fölfalta egész nap Deák Imrét, hogy így a szemébe tett hitet. Aztán a koronázási szertartás után a menet visszatért a várba. Mátyás tapsolt, a testőrök behozták a nagy dupla ládát, és helyére tették a szent koronát. A király néhány pillanatig némán nézte a drága kincset, aztán intett: – Vihetitek, fiaim! Janus Pannonius lépett a meglepett király elé: – Felség! Eddig csak te adtál nekünk ezernyi jót és szépet, megengedd, hogy most én adjak cserébe valami csekélységet! Ezt a néhány sort, ami Jajcza ostroma közben született szívemben, s most végre papírra vetettem. Fel is olvasnék belőle egy rövid részletet:
Vár függ fönt az imént hódolt város falain túl, őrség s jó fekvés állta el ahhoz utam. Dörgő ágyúim kezdik hát vívni a bástyát, csakhogy a védő had megveti gépeimet! Ránk a magas tornyokból sokszor az úgy eregette, mintha szakadna a hó, nagy szaporán nyilait. Hej, hányszor ki-ki mert ránk rontani éjnek időjén, virrasztóimnak káruk okozva sürűn! Sem zúgó viharában szörnyű északi szélnek
el nem csüggedt a téli hideg szigorán! Végre szünetlen fáradság és vízbeli ínség ostromot állóknak megtöri vasszivöket!…
Itt heves, komisz köhögés fogta el a kedves, agársovány pécsi püspököt. Le kellett eresztenie a papírlapot, amely összeugrott azonnal újra tekerccsé. A király maga lépett hozzá, s tartotta oda gyolcs kézikendőjét a püspök szája elé. Látta, Vitéz János némán csóválja a fejét, jelezvén, nem tetszik neki unokaöccse fuldokló köhögés-rohama. Mátyás intett, vezessék el Janust, aki anyai ágon neki is távoli rokona volt, de a püspök hevesen tiltakozott, feltartva kezét, amelyben egy lapos dobozt tartott. Amikor végre szűnt a fojtogató köhögés, felnyitotta a dobozt, és rekedt, fáradt hangon szólva átnyújtotta: – Fogadd tőlem ezt a szerény ajándékot! Amikor nincs rajtad a korona, viseld ezt az aranyozott ezüst babérkoszorút, mint hajdan viselte Augustus, a legnagyobb római császár! Mátyás most tán még jobban elérzékenyedett, mint Deák Imre vallomását hallva. – Kérlek, te tedd a fejemre, Janus, kedves barátom! Imrém! A gyönyörűséges jajczai poémáért adass az én poétámnak száz csengő aranyat! Ígérem, amíg csak élek, koszorúdat viselni fogom, és valahányszor a fejemre teszem, mindig rád gondolok! Mielőtt elkezdődött volna az ünnepi ebéd, ismét szót kért a király. Az urak már keresztbe néztek, annyiszor ittak a királyra. Mindenki felköszöntőt mondott, amelyben egymásra licitáltak, versengve nevezvén Mátyást félistennek, Mars fiának, római vérnek, és egy talián vendég így mondta: – Matthias Corvinus Rex Augustus Maximus! Repült mindannyiszor mindjárt a zacskó arany, és Mátyásnak a könnyű gőg tüze gyúlt fel a járomcsontján, bár kezével rendre elhárította a hízelgő megszólítást. – János apám! – mondotta emelt hangon. – Megkérlek, állj elénk, hazám legszelídebb és legkiválóbb Vitéze! – mosolygott a váradi püspökre. A gömbölyded, hegyes szakállú, kicsit gubószemű főpap meglepetten engedelmeskedett. – Szegény apám halálos ágyán különösképpen gondjaidba ajánlott. Te velem, szegény árvával jó- és balsorsot egyaránt megosztottál! Amikor Árva László rabságra vetett engem, követtél a börtönbe! Kiszabadítottál Pogyebrád tömlöcéből, háborúban, békében jó tanácsokkal mindig segítségünkre voltál! Emlékezetes nagy viszálykodásainkban mindent elsimítottál, háborúimba csapataiddal híven követtél! Visszaszerezted a császártól a koronát! Mindezekért hálánk szerény jeleképpen … hűséges szolgálataidért fogadd el tőlünk örökre … egész Bihar vármegyét! … Vitéz János sírva fakadt a boldogságtól, és karjaiba zárta a királyt, és hüppögve ölelgette, ahogy csak erejéből tellett. Mátyás pedig még hozzátette: – Tettük pedig ezt azért, mert megérdemelted, s azért, nehogy a háládatlanság árnyéka valaha is ránk eshessen!
Aztán elült a vivát, a tapsvihar, és a kamarások meg a nemesinasok behordták a hosszú, kecskelábas asztalokat, a karos padokat, a király pompás faragott cédrusfa trónszékét, az ezüst kézmosó edényben lclötykölték az ujjaikat, aztán kíváncsian, korgó gyomorral fordultak az ebédlőszála ajtaja felé: – Vajon mit fog bekiáltani rajta a főétekfogó? Ültek vagy hatszázán a nagyteremben, és legalább száz izzadó léhűtő rohangált ki-be a megrakott és kiürült tálakkal, mártásos edényekkel. S hogy borral elbírják a hatalmas vendégsereget; az óriási hordókat a terem négy sarkában verték csapra. Majdnem a fülükön jött ki, úgy faltak. Tömték magukba a sült és főtt húsokat, halat, vadat, finom, pihekönnyű fánkokat, amelyek majdnem elrepültek a tálról, mert a tésztájuk keverésére személyesen a nagyasszony vigyázott. Az átellenben levő fal mellett húzták a muzsikások kedvesen, érzéssel, még a síposok sem jajgattatták hangszereiket, mert az urak még nem itatták le őket. Nem is került sor erre, mert a király kurta óra múltán véget vetett a dínomdánomnak, és tapsolt, és az udvarra sietett: – Mozogjatok, urak! Tüstént kezdődik a lovagi torna! Azután pedig a kocsiverseny! Én is részt veszek mindegyiken! – Kedvesen rájuk hunyorított, s ujjával tréfásan megfenyegette őket. – S aki nem lesz ott a pálya körül, annak… jobb lett volna meg sem születnie! – Marini Antal szeretné tiszteletét tenni, uram királyom! – mondta a főajtónálló. S mikor látta, Mátyás összeráncolja homlokát, jelezvén, nem tudja, az illető ki lehet, s mit akar, még hozzátette: – Pogyebrád cseh király őfelsége küldötte Prágából! Mátyás befele mosolygott, amiért komédiáznia kellett tanácsos urai miatt. Még hogy ő ne ismerné ezt a minden hájjal megkent remek diplomatát, aki keresztül-kasul járja Európát, Pogyebrád megbízásából? Hohó, nagy dolgokra készülődik az a prágai ravasz! Mielőtt Vitéz János megbékéltette volna Frigyest Mátyással, Pogyebrád mindkettejük igaz, őszinte barátjának mutatta magát. Ám közben minden követ megmozgatott, hogy egymás ellen uszítsa őket. Arra számított gáládul, hogy ha sikerült összeugratnia a két uralkodót, azok lemészárolják egymást, és mind a két gazdátlanul maradó korona az ő ölébe hull. S utána elkövetkezik, amiről legszebb álmaiban sóvárgott: a három birodalom fölött uralkodva, fején császári koronával, ő egyedül intézi a keresztény világ sorsát! „Vajon milyen lehet az új verzió?” – kuncogott befele Mátyás. Legalábbis arra volt kíváncsi, ez a nagy hírű férfiú hogyan adja elő Pogyebrád kétségtelenül zseniális tervezetét. Hiszen már azt is ismerte, mégpedig jól! Hogyan? Évek óta budai udvarában tartózkodott Giovanni Emo, a velencei Signoria követe. És lehet olyasmi Európában, amiről a Signoria nem tud? Inkább az volt a problémája, hogy miképpen csábíthatná Marini urat Budára, hogy saját csapdájába ejtve, elfoghassa Mátyás a nemes vadat, amelyre már régóta áhítozik. Hogy ürügye lehessen, elfogadható az ország tanácsa előtt, ami miatt Csehország ellen fordulhasson, haddal! És íme, most magától besétált az oroszlánbarlangba Pogyebrád titkos nagykövete ! Eleinte berzenkedett Marini úr, hogy Mátyás nem volt hajlandó négyszemközt tárgyalni véle, de hamarosan megvonta a vállát, azt mondván magában: „Nem az én bajom, hogy ilyen zöldfülű vagy, uram! Nem adsz módot magadnak titkos klauzúrák kikötésére! Nem
kísérelheted meg, hogy valami komoly ajándékkal levehess a lábamról, és esetleg az egész tervezetet a te számodra valósíthassam meg! Felőlem?” Még Vitéz János is ámult, milyen nagystílű rétornak bizonyult ez a világcsavargó talián diplomata. Ragyogó latinsággal fejtette ki, mit akar Pogyebrád. Nem többet és nem kevesebbet, mint hogy lépjen Mátyás szoros testvéri szövetségre vele és a francia királlyal, Frigyes ellen! Azonkívül írásban követelje a pápától az egyetemes zsinat összehívását! Majd merész logikai bukfenccel hirtelen, váratlan fordulattal fejezte be: feleségül ajánlott Mátyásnak egy francia királylányt! Mátyás magában füttyentett, és egyáltalán nem lepődött meg, amikor látta: tanácsurai leesett állal hallgatják tolmácsdeákjaik szavát. – Az anyja irgalmát! – szaladt ki a nádor száján. „Pompás plánum! Pogyebrád helyében én is pontosan ugyanígy próbálnék hurkot vetni a császárnak és a pápának! No de … egyet felejtesz el, komám, hogy én … nem a te helyedből nézem a világot! Éppen ezért én másként is látom, hogy mit s hogyan kellene csinálni! Jól figyelj, komám!” – Követ úr, már a legelső szavammal végtelen sajnálkozásomat kell kifejeznem! Ha jól értettem, amit mondott, akkor királya, Pogyebrád már évek óta tárgyal erről a szövetségről a francia királlyal; belekalkulál engem is, mint állandó koefficienst, de… az egészről csak most értesít engem, amikor már úgyszólván csak alá kell írni a traktamentumot! Igen?! Nos, le kell szögeznem, ha ezt Pogyebrád eddig nem vette volna észre: Magyarország független állam, amelynek sajátos, külön érdekei vannak! Ezért – bár rendkívül hálásan fogadom a francia királlyal való szövetkezésre vonatkozó ajánlatot –, mielőtt erre nézve szoros kötelezettséget vállalhatnék, meg kell kérdeznem két régi szövetségesemet: a pápa őszentségét és a császár őfelségét! Ami pedig az egyetemes zsinat összehívását illeti, határozott rosszallásomat kell kinyilvánítanom, mert az egyetemes zsinatot minden bizonnyal fontos egyházi reformok véghezvitele miatt akarná összehívatni Pogyebrád. Nos, magam részéről az egyházi reformok foganatosítására hivatottnak egyedül a pápa őszentségét, Isten földi helytartóját tartom jogosultnak! Végezetül ami a házassági ajánlatot illeti, fel vagyok háborodva! Hát a tulajdon apósom nem tudná, hogy … még le sem telt a gyászév, feleségem – Pogyebrád Katalin – halála óta?! De kedves Marini! Özvegységem első heteiben új frigy kötésére gondolnom a tisztesség és az illendőség tiltja! Vitéz Jánosnak majd a könnye csordul az erőfeszítéstől, hogy el tudja fojtani kikívánkozó kacagását! Ezt az agyafúrt Mátyást! Ez aztán megadta Pogyebrádnak! Micsoda zseniális tanítvány! Nemsokára túltesz a tanítómesterén! És a következő minutumban már belefagy a lélegzet a váradi püspökbe: meg sem kérdezett se engem, se senki mást, hogy mit is válaszoljon Pogyebrádnak! Ez… ez már impertinencia! És ez a sok szőrmók nagyúr itt gubbaszt és tapsol és bólogat, és senkinek esze ágába sem jut, hogy tiltakoznia kellene, hogy helyette ilyen fontos dologban, a megkérdezése nélkül állást foglaljanak! A hideg is majdnem kilelte János atyát! Janus Pannonius tekintetét kereste, de az az egzaltált bolond lelkesülten ragyogó orcával, a szemével szinte cirógatta Mátyást. S mintha ilyesmit motyogott volna vértelen ajka: – Micsoda zseniális replika! Mintha Cicero vagy Cato könyvéből citálta volna! Egy
szuszra, hogy az embernek megáll a szívverése! Marini elveresedik, nagy pofont kapott, szent igaz, és hajbókolva kihátrál. .,Haj, te szegény Pogyebrád! Későn keltél fel, amikor azt hitted: egy kedvezőnek tűnő ajánlattal kész helyzet elé állíthatod, sarokba szoríthatod Mátyást! Ez a fiatal fráter égő szemű tigris, nem gyámoltalan alak, amilyennek te leírtad! Ez, ha összeakasztjátok a lőcsöt, széttép téged, mint vizsla a rókát!” Abban az esztendőben már május elején készen állott Budán Mátyás serege, a császár és a pápa intését várva, hogy a törökre rontson. No persze arra is várva, hogy a császári és a pápai hadak, a vatikáni és a velencei flotta hajói is nekilóduljanak Mohamednek. Tizennégyezer nyalka lovas, nyolcezer jól felszerelt darabont állott a király parancsára fegyverbe. Leköltözött közéjük a tabáni rétre, hogy közelebb lehessen hozzájuk, hogyha végre megérkezik a várva várt jeladás, tüstént útnak eredhessen. És gyorsan tűntek tova a napok, a hetek, a hónapok, és nyugatról semmi sem hallatszott. Csak az izgatott udvari pletykálkodás: ki legyen a sereg fővezére? Frigyes nem vállalta, mert ha elvállalja, ki is kell mennie a csatatérre. Ehhez pedig nem fűlött a foga. Egyszerre százféle bajjal, betegséggel kuruzsolták udvari felcserei. De Mátyás ellen titkon fújta a kígyókövet: éretlen tacskó, mit ért ez egy óriási keresztes had vezényléséhez?! De uram! És Jajcza? És Moldva.– Á, balga beszéd! Lehet valakinek olykor szerencséje is! … Mátyás tudott Frigyesnek minden rezdüléséről, hiszen harminchét ország fővárosában ült ott az állandó követe. – Majd még jól hátba verlek pimaszságodért, Fridericus, te vén lator! Csak várd ki a percet! – dühöngött, és Küsgergő hangosan nevette ura heveskedését, ha négyszemközt voltak. – Miért emészted magadat, uram? Nincs semmi értelmei Ezek a disznók azt csinálnak, amit akarnak! Jól tudják, van egy ostobán becsületes komondor, aki vigyáz, hogy a pogány őket hátba ne támadhassa! Hát akkor? Bolondok lennének kockára tenni az életüket azért, hogy kiűzhessük Mohamedet. Kinek fontos ez, gondolkodjál, uram? Neked, nekünk: Magyarországnak! Nem? Ők csak akkor következnek, ha mi már elbuktunk! – Mert az apám elkényeztette őket! Mert ő harmincnál is többször rontott neki a töröknek! És majdnem ugyanannyiszor ígérte meg neki császár és pápa a segítségét! És nem jöttek! És ő mégis, egyszál-egyedül nekiment a pogány góliátnak! És nekem is hányszor megígérték már! Emlékszel?! … De én megesküszöm, nekem lesz magamhoz való eszem, és többé nem teszem! Még egy hétig várok, és hazazavarom a zsoldosaimat, és a fekete fene rágja ki Frigyest meg a pápát! – Uram! – vetett keresztet a testőrkapitány ijedtében. – Tudod, hogy mit beszélsz? – Tudom! – ordította Mátyás, és vak dühében lesöpörte az asztalról a tábori ónkupákat. – Papírt! Tollat! Kalamárist! Sebesen szaladt a tolla, s minden mérgét a néma szavakba öntötte:
Az ellenség immár fölismerte, hogy a keresztények, mozgalmaiban több az üres tüntetés, mint a komolysági Ha tehát, ha valamiféle hajóhad vagy szárazföldi sereg egyáltalán
létezik, ám mutassa magát!’ Az eddigi hanyagságot buzgalommal, a késedelmet gyorsasággal pótolja! Én részemről kötelességemet hazám és hitem iránt mindenesetre teljesítettem!
Fel is olvasta Küsgergőnek. Az jóízűen nevetett: – Phű, a teremburáját, felség! Ez aztán a goromba írás! Ha lehetne, legszívesebben én magam vinném el Rómába, hadd látnám őszentsége arcát olvasás közben! És a király vívódása közepette megérkezett a hír: Mohamed megint megtámadta Jajczát! Tüstént lóra pattant a sereg. Dehogy várt már intést a császártól, pápától. Bajban van a derék várnai perjel, Székely János, Jajcza új kapitánya! Meg kell segítenie! Mátyás jöttének hírére szétrebbent a pogány Jajcza alól. Mátyás jóleső büszkeséggel engedélyezett egy szusszantásnyi pihenőt seregének, mielőtt továbbmennének. Hátha megjő a hír, elindult a pápai sereg. Talán ennek a diadalnak a híre meglódítja őket, hiszen láthatják, nem legyőzhetetlen a szultán. Aztán néhány napon belül két hír is érkezett. Hogy a pápa végül is Anconába érkezett, hogy személyesen átvegye a vatikáni és velencei flotta parancsnokságát. Aztán meg az, hogy a pápát, I. Piust alattomos láz és beteg szíve megölte. A harmadik követ negyvenezer aranyat hozott. A pápa röstelkedő végakarata volt. „Ennyi pénzünk maradt! Viselj belőle te hadat a szultán ellen!” Mondani sem kell, hogy a hajóhad még a pápa halálának napján felbomlott és hazament! Miért? Nem tudtak megállapodni, ki legyen a közös flotta fő-fő kapitánya. Mátyás úgy döntött, akkor egyedül harcol tovább. Elveszem a szultántól Bosnyákország többi részét! Szreberniket az ezüstbányákkal, meg Zvornikot, a másik sasfészket! És akkor már csak Rácországból kell kiseprűznöm a hitetlen gazembereket! Lesz ezüstöm, rogyásig, és újra gyarapodik a hírnevem! Igen ám, csakhogy mire átkeltek a Száván, és megkezdték az előnyomulást a Drina völgyében, már csüdig érő hóban léptettek a lovak. Megint rájuk rontott orvul a bosnyák tél. Szapolyai Deák Imrét erős lovas haddal Szrebernik elfoglalására küldötte. Hogy, hogy sem, tíz napba sem tellett, visszatért a kincstartó. Hanem olyan csudát a világ még keveset látott! A tízezer lovas mind gyalogszerrel tért meg, mert mindegyikük nyeregkápájára kötve két–két zsák ezüstrúd himbálódzott! – Nos, uram, ha meg nem sértődsz szavamért, most aztán … igazán kincstartó vagyok! És a forrás is a tiéd, ahol ez a rengeteg ezüst termett! A kincset tüstént Budára irányította, aztán a haddal körülfogta Zvornikot. A feje búbját vakarta a király. A török krónikaírók szokványos hasonlata jutott az eszébe, amikor a szultán olyan várat ostromol, amelyet nem tud elfoglalni: „A vár falai belefúródnak az égbe! Bástyái olyan magasak, hogy az égi sas sem tud átrepülni fölöttük!” Hát igen. Kár itt erőlködnie Gáspár tisztelendő uram derék pattantyúsainak! Olyan meredekre kéne állítani a mozsarak csövét, hogy a golyóbis visszahullana ismét az ágyúk torkába! Éjjelnappal dörögnek azért az ágyúk, méltóságteljes mennydörgésként visszhangozzák szavukat az erdő borította hegyoldalak! Mintha Vulcanus műhelyének üllőjén zengenének a Küklopszok szapora pörölycsapásai! Egypercnyi nyugtot nem hagynak a török védőseregnek. S amikor abbahagyják, csak azért teszik, hogy a rohamra lóduló magyar
seregben kárt ne tegyenek Gáspár atya ágyúi. És nem adja meg magát a török, akármit ígér, s akárhogy is fenyegetődzik a tomboló király. És éjjel-nappal odakint kóvályog Mátyás, az ágyúállásokat bújja, pénzt ad a pattantyúsoknak, hogy kétszer akkora töltetet rakjanak a mozsarakba, hogy biztosan szétvigyék golyóik a gúnyosan rájuk letekintő zvorniki falakat. És a zsoldosokkal egyezkedik: foglalják el istenkísértő rohammal a várat. Csupa jég a várfal, mintha a befagyott Balaton tükrét látnád! Nekitámasztod az ostromlétrát, felkapaszkodik rá húsz üvöltő zsebrák, fejbe sem kell verni őket, elegendő csáklyaheggyel megpöccinteni a létra végét, eldől, a húsz katona tüstént Belzebub ölelő karjai közé zuhan. És nincs hely sátrakat felverni a vár körül: a hegyoldalba kell odvakat vájniuk. Oda meg befolyik a víz, és gyakran az alvók nyakába szakad a megcsúszó part. Vacogva kuporognak a barlang közepén rakott pisla tűz parazsa körül. Választhatnak: vagy a vizes fa csípős, keserű füstje gyilkolja a vörösre gyulladt szemüket, vagy reszketnek a magukra borított köpönyegek alatt. A pokrócukat inkább a lovukra terítik, meg ne vegye az Isten hidege szegény ártatlan párát. Meg vannak gémberedve, hétrét görbedve, káromkodva botladoznak elő odvaikból, ha megszólal a rohamra sürgető trombita. És újra meg újra nekilódulnak az istenkísértő rohamoknak. Mátyást hárman is fogják, hogy föl ne szaladjon a létrán, mindenkit megelőzve. Meglehet, az ő izzó akarata hajtja a katonáit Zvornik bástyái ellen. Mint a megszállottak, mint a megháborodottak, olyan elszántan, olyan vadul rohamoznak! A létra lába vízben áll, amire jéghártya fagyott, a létra közepéig lucskos köd lepi el őket, a létra végét pedig süti a nap. De aki a falra ugrik, megint elnyeli a köd. Az ördög se látott még ilyen bolond időjárást! Mátyás karddal a kezében kergeti ki udvarmesterét a hegyoldalba vájt nedves barlangból, amikor vastag szőnyegekkel borított királyi sátrába hívja. – Itt van a helyem a katonáim között! Hogy követeljek tőlük én helytállást, ha én magam meleg kuckóba bújok a viszontagságok elől? Tűzbe, halálba mennének érte a katonái. Amikor csontig átázott ruhájában, földre dobott szalmára lökve köpönyegét közéjük bújik, imádják. Először csak úgy érzi, tüzes fogók szaggatják a könyökét, a térdét, a derekát, azután már nem engedelmeskednek akaratának a tagjai, és taknya-nyála egybefolyik, úgy előkapja a nátha. Egész teste szinte izzik a magas láztól: gőzölög a rá dobott durvaposztó katonaköpönyeg. Küsgergő tűri egy darabig, azután megdühödik, fölmarkolja, mint egy tehetetlen lisztes zsákot, és vállára kapva átviszi a meleg sátorba az eszméletlenségig lázas királyt. – Felcser! – kiáltja nekivadulva. – Forralt bort! Kamillafürdőt! Nadályokat! Mindent ide, és gyógyítsd meg, ha kedves az életed! Két magyar meg két talián felcser fog hozzá, és néhány nap alatt lábra állítják Mátyást. Gyenge, mint a novemberi légy, de ül komor dühvel a székén néhány percre, aztán megszédül, és vissza kell dugni megint a farkasbőrök alá. Ismét elveszti többször is az eszméletét: nem lehet ezzel játszani, komoly ez az ízületi gyulladás! A talián felcser ijesztgeti: – Maradj nyugton, felség, ebbe bele lehet halni! Vagy legalábbis örök életedre magatehetetlen nyomorék leszel! Fekve, ágyból, párnák közül kormányozhatod az országodat! Ezt akarod?!
A király gyámoltalanul a fejét rázogatja. Nem bolond, nem, nem! Azt a világért sem akarja! Csináljanak vele, amit akarnak… És jött a komisz ráadás is! Szapolyai Imre az utolsó roham alkalmával súlyosan megsebesült! A király sátrába hozták, vérbe fagyva szegényt. A várból kilőttek egy nyilat, amely a szemöldökcsontjába fúródott, és hajszál híján kivitte a szemét. Mátyás megrettent. Erre a lapra tett föl mindent. Ha én meg is betegedtem, semmit sem jelent! Majd Deák Imre helytáll helyettem is! Úgy beveszi Zvornik átkozott sasfészkét, csak úgy füstölög! Babonás hittel hitte: Szapolyainak semmi baja sem eshet! És most, íme! Majdnem odaveszett! – Rossz jel! – dünnyögte a fülébe hajló Küsgergőnek, aki bosszankodva takargatta be a farkasbőrökbe, amelyeket lerúgott magáról. – Rossz jel! Rossz jel! – füstölgött Küsgergő. – Nincs itt sem miféle rossz jel! Az a te nagy bajod, hogy olyan babonás vagy, akár egy százesztendős vénasszony! Mátyás bágyadtan mosolyog. Olyan jó tudnia, hogy Küsgergő itt van mellette. Hogy úgy gondját viseli, mint egy jó dada a rá bízott kisdedét. Úgy van, szidjál csak, megérdemlem! Igen, ez az ostoba babonásdi, ez roppant gyengeségem nekem … A tábor élete is megrendült Szapolyai Imre megsebesülése után. A gyeplő kihullott a kincstartó erős kezéből, meglazult egyszeriben a fegyelem, és megroppant a seregnek a győzelembe vetett hite. A két fanatikus vezérürü szinte ugyanabban a minutumban tűnt el a gazda nélkül maradó nyáj elől! Rettegni kezdtek az éjszakában tovarebbenő árnyékoktól is! Nem tudná senki megmondani, ki kezdte el, de suttogás született: – Jön a török! – Honnan tudod? Láttad jönni őket? – Nem. De olyan mondta, aki tudja! És egyik éjszaka bekövetkezett a katasztrófa. Fütyült a tajtékzó haragú északi szél, roppant dördüléssel parttól partig repedt a Drina tükrén a jég. A vadludak megfagyva hullottak alá a lucskos, füstszürke égből a váratlan ajándéknak örvendező katonák közé. Aznap a nemesi hadak adták az őrséget. Nagyon haragudtak Giskra zsebrák zsoldosaira, akik olyan kemény strázsaszolgálatot vezettek be, elkényeztetve az amúgy is szigorúságra hajlamos és tábori dolgokban keménykezű királyt. Mi az isten haragjának ott kint fagyoskodni a csontig vágó szélben? Hát ki a mennydörgős mennykő merne Zvornik várából éjvíz idején kimerészkedni? Hiszen megfagynak így is azok a boldogtalan dögök! Hacsak szárnyuk nem nő, ugyan alá nem tud ereszkedni onnan fentről ide le senki! És a király épp az éjszakai őrségen való elalvást bünteti tán a legszigorúbban! Amíg talpon volt, maga járt ki ellenőrizni a strázsákat, és jaj volt annak, akit nem talált a helyén! De hát most… nincsen ácsingózó király! Nincsen Szapolyai Imrus, aki olyan boldogan majmolta mindenben a királyt! És Giskra is elbújt a vackába, a zsebrákjai közé! Nincs itt semmi veszedelem, ne aggódjék senki! Éjféltájban éles, messze csengő kiáltásra riad fel a táborban mindenki. A kiáltás a várral szomszédos hegycsúcson születik:
– Hé, igazhitűek! Éltek-e még, és kié a Zvornik vára? – A padisahé! – Még egy kicsit tűrjetek! Hajnalra ideér a dicső Mohamed óriás seregével, és felszabadít benneteket! Szenvedésetek véget ér!… A várban megszólal minden trombita, kürt, síp, csimpolya, duhog valamennyi dob, és valamennyi ágyút egyszerre kilövik, és eszelős boldogsággal üvöltözik, ahogy a torkukon kifér: – Allah nagy! Allah irgalmas! Padisah, sokáig élj! … Aki aludt volna eddig, ekkor már az is fölriadt, és a vaklárma, mint a futótűz, talpra ugrasztottá az egész keresztény tábort. Valaki iszonyodva elüvöltötte magát: – Itt a török! – és elhajítva lándzsáját meggémberedett kezéből, eszét vesztve rohanni kezdett a messzi Száva-part felé. Futtában elorralt egyik sátor kiálló cövekében, magával rántotta a sátorlapot, a felriadó katonák egymáson zuhantak keresztül, a megtébolyodott, hasra esett őr még veszettebbül sikoltozott: – Itt a török! Egymást kezdték fojtogatni. Feldőlt a mécs, belekapott a rá hullott, zsírba áztatott sátorlapba, a nyüzsgő gomolyagra felfutott a tűz. A dulakodók gúnyája is lángra lobbant, és kétségbeesett kiáltozással szanaszét szaladtak, újabb sátrakra oltva át a tüzet. A megháborodott őr pedig nem szűnt meg rikoltozni: – Itt a török! Jézus segíts! Öt perc múltán feje tetején állt az egész tábor. A nemesi hadak bomlottan menekültek a Száva–part fele. Betegen vánszorgó, csontsovány katonák viaskodnak félkarú, féllábú súlyos sebesültekkel, aztán a győzteseket ép, nemesi telekkatonák taszigálják el az életmentő dereglyék mellől. A fellökött sebesültek hátulról nekik rontanak, összegabalyodnak, és valamennyien a zajló folyóba zuhannak. Igen, az arasznyi vastag jégpáncél beroppan a rátóduló menekülő sokaság hallatlan súlya alatt, és százával fulladnak a dermesztő hideg vízbe a futók. Csak Giskra zsebrákjai nem vesztik el a fejüket, és a haragvó kapitány goromba parancsszavára egy kisded csapat Mátyás sátrát menti meg, hogy a megvadult nemesi csürhe el ne tapossa beteg királyostul. Küsgergő egy zsebrák lovassal a karján viszi a folyópartig a félrebeszélő, lázas királyt, ott dereglyébe teszi, és a túlsó partra szállítja. Ott karddal négylovas szánt kerítenek, és meg sem állnak Mátyással a Dunáig. A vastag jégen átröpíti őket a szán, és bezárkóznak Futak várába. Giskra emberei sorra megmentik a drága ágyúkat, csak azokat nem tudják lehozni, amelyeket a hegyoldalba telepítettek Gáspár atya pattantyúsai. Back tisztelendő uram véres könnyeket sír, látva, hogyan roppan össze a király tábora néhány őrült katona jajveszékelése miatt. Csak akkor vigasztalódik kissé, amikor látja, a zsebrákok ölükben viszik a parti tutajokig az ágyúcsöveket. A puskaport összehordatja, zsákostul, heggyé rakatja, aztán földet hányat rá, és önmaga lobbantja fel messziről egy megfaggyazott kendermadzag segítségével. A zsebrák derékhad, Mátyás szeme fénye, majdnem épségben menekíti át életben maradt tagjait a Száván is meg a Dunán is.
Mátyás úgy-ahogy magához tér, és Bács városába telepedik. Ott aztán szigorú törvényt ül a gyáván, hisztériásán megfutamodó hadak fölött. Négy hadnagyának elütteti a fejét, és a száz bot már csupán enyhe büntetésnek számít. Két hét múlva Budára ér. Küsgergőre támaszkodva már járni-kelni is tud valamicskét. Sovány, sápadt, szinte átlátszik bőrén a csontja, ereiben kéken, a sok orvosságlöttytől meghígulva rohangál a vér. – Mi történt? Tulajdonképpen semmi: visszakaptam a jajczai kölcsönt! – mondta elgondolkodva a barátjának. – Ha akarom, úgyis mondhatom, hálásnak kell lennem a sorsomnak, amiért nem kényeztet el, s nem mindig én hagyom el győztesen a csatateret! Emlékszel, egyszer felolvastam neked egy passzust a Nagy Sándorról szóló könyvből! A dicső macedón fejedelem, aki meghódoltatta a fél világot, így könyörgött: istenek, ne vakítsatok el folytonos győzelmekkel! Ihassam néha a vereség keserű italát is, hogy jobban meg tudjam becsülni utánuk a diadalok ízét! Küsgergő, ha csak tehette, nem ellenkezett, tudta, nem tenne jót Mátyásnak, ha felindulna szavain. De most nem tudta megállni, hogy szelíden meg ne jegyezze: – Igen, ez mind nagyon szép, felség! De ha Frigyes és a pápa hadai velünk vannak Zvornik alatt, akkor mindez nem történik. Mátyás különös szomorúsággal elegyes dühvel emelte rá a tekintetét. Látszott rajta, valami nagyon böki az oldalát, de nem mondta ki. Mintha egyelőre még korainak tartaná titkát a világ elé tárni. Regiomontanus izgatottan sietett be a királyhoz: – Felséges uram! Az új pápa, II. Pál őszentsége horoszkópjának tanulmányozása közben igen érdekes megállapításokra jutottam! – Halljam, hadd halljam, kedves asztrológusom! Mit tudtál meg a csillagok titkaiból? – Őszentsége nagy fordulatot okoz az életedben! – Széna? Szalma? Javamra? Ellenemre? – Javadra, persze, persze! – csitította buzgón a német tudós csillagász a királyt. – Ugyan éppen elég gondod és bajod is származik majd belőle, de… az új pápa segít egyik legtitkosabb és legnagyszerűbb elképzelésed megvalósításához! – Hic et nunc et sic, ez csak amolyan nesze semmi, fogd meg jól! Nem mondtál tulajdonképpen semmit, de annyit mégis, hogy ma éjjel ne tudjak aludni! – Felség! Nem szerettelek volna szavaimmal nyugtalanítani!– hajolt meg mélyen Regiomontanus. Mátyásnak izgatottan vert a szíve, amikor egyedül maradt. „Vajon mit jelentenek Regiomontanus titokzatos szavai?! Sok gondot és bajt is okoz az új pápa, de rengeteg örömet is? Hm, hm! Eh, ez még majd elválik! Mindenesetre … jelentsük be őszentségének: jövőre, ha velünk tart Európa, ismét nekivágunk, hogy a pogányt végre leigázhassuk!” A Száva-parton veretett tábort a király. A szép, szelíd ősz most sokat ígérőén tündökölt füveken-fákon és vízen. Mintha most kicsit nyugodtabb, higgadtabb lenne Mátyás, mint
máskor. Napszám elnézi, miképpen gyakoroltatják hadnagyai a katonákat. Legszívesebben a cseh zsoldosok egzecíroztatásánál időzik. Olyankor észre sem veszi, szinte egy helyben topog az idő, mintha levágták volna sebes szárnyait. Ezenkívül pedig semmi sem történik. Frigyes ígérete, szent esküvel, együtt támad Mátyással a törökre. A pápa őszentsége is komoly hadat ígért. Még csak szószátyár követek sem jőnek, akik megkísérelnék uraik távolmaradását megmagyarázni. Vagy más módon mentcgetődzni. Ellenben olyan hír érkezik, hogy Pogyebrád fészkelődik: Svehla nevezetű kapitánya megvetette a lábát a Felföldön megint, sebes iramban várat épít Kosztolány hegyén, és újra felrepül a vörös kakas a bányavárosokra. Nagyszombat ég, Pozsony veszélyben forog, és tán nemsokára Késmárk, Lőcse, Kassa következik! Nem, Isten ellen való bűn lenne a drága zsoldot a Száva-partján elpocsékolni! Isten veled, pápa őszentsége, török hadjárat: egyedül nem ugrom fejest a sötét folyóba megint! Deákok! írjatok levelet őszentségének, de ne nagyon cirkalmazzátok ki! Egyszerűen, súlyosan, mintha vaskesztyűt vágnátok az arcába, valahogyan így:
Ismét magamra hagyott a keresztény világ! Az európai nagyhatalmak közreműködése nélkül támadó hadjáratot nem kockáztathatok! Ha a jövő esztendőben elégséges támogatásban részesülök: aHellespontusig fogok előrenyomulni!’ Ha nem – ég és föld színe előtt kinyilatkoztatom: a törökök kiűzése Európából másokon, és nem rajtam múlott!
– Kár ezért a Svehláért, Jan úr! – mondja kényszeredetten Giskrának a király. – Miért hagyott ez engem faképnél Székesfehérvár alatt? – Megszédítette a préda igézete – ráncolta össze a zsebrák zsoldosok főkapitánya a homlokát. – Olyik ember megőrül, ha egy marék aranyat zsebre tehet. Svehla nem volt rossz katona, de jól emlékszem, sohasem tudott magának parancsolni! Persze, Svehla már nem igazi zsebrák, ő már a másik nemzedékhez, a bratrikhoz tartozik! – Magyarázkodik Giskra, ahogy valaha Pontius Pilátus moshatta szabadkozva a kezét. – Igen, emlékszem én is – bólintott Mátyás. – Elmondta Szapolyai Imre: Svehlán látszott, ürügyet keres, hogy tőlem megválhasson! Erőnek erejével olyan zsoldot követelt rajta, ami még nem is járt neki! – Abban reménykedett Svehla, hogy amíg mi távol leszünk hazánktól, addig szabad lesz neki a vásár. Te először a pártütő Frangepán grófok ellen készülődtél, az őt különösebben nem érdekelte. A Karszt hegység ijesztő tájaira nem ment volna szívesen. Ezért is döntött, hogy a Felföldnek esik! – Kár érte – vonta meg egykedvűen a vállát Mátyás. – De hát mi mást is tehetnék? Példát kell statuálnom ismét. Ország-világ lássa: a magyar királlyal nem lehet büntetlenül ujjat húzni!
Villámgyorsan Kosztolány alatt termett. Elismerően füttyentett, amikor meglátta, milyen nagyszerűen megerősítette a hitvány kis várat az a bratri zsivány! Kettős sánc és kettős árok fogta körül. Mátyás azonnal megállapította: csak óriási véráldozat árán tudná egyetlen huszáros rohammal Kosztolányt megvenni! „Annyit nem ér meg! Régi jó receptura: ki foglak az odvadból éheztetni!” Küsgergő hökkenten csóválta a fejét útközben. Porig égett falvak, karóba húzott parasztok, keresztre feszített papok, meggyalázott szüzek, asszonyok, falhoz vert csecsemők jelezték Svehla égbekiáltó dúlásait. „Mohamed pogányai nem visznek véghez iszonyúbb pusztítást! Ezt a gazfickót nagyon csúnyán meg kell büntetnünk, különben újra elszabadul a Felföldön a régi cseh pokol!” – Svehla! – kiáltotta egy jótorkú hadnagy. – Add meg magadat, úgysem menekülsz a gyűrűből: Mátyás körülfogta Kosztolányt! – Soha, te ostoba! Gyere, és próbálj meg belőle kiostromolni! Tíz évre való étellel és itallal vannak a pincéim teli! – Mindegy, Svehla! Előbb vagy utóbb úgyis akasztófára kerülsz! Gúnyos röhögés volt a válasz, és egy tucat cseh puskás oda lőtt, ahonnan a király embere beszélt. Az utolsó pillanatban tudott a gyilkosan sivító lövedékek elől lebukni. A süvegét így is vagy öt helyen átverték. – Gáspár atya, kezdjétek el a várat cserépbombákkal lőni! Egy minutumnyi nyugtot se hagyjatok nekik! Meglátjuk, ki unja meg elébb?! Harmadnap az őrök jelentették a királynak: – Svehla pallókat fektetett át az árkok fölött, és éjszaka kilógott Kosztolányból! – Uram! – szólalt meg csöndesen Giskra. – A rác huszárjaidat zúdítsad azonnal utánuk! Svehla nehéz söröslovakon menekül: reggelre utolérik! Így történt. Hamar megszorították őket, és egy völgytorkolatban száz és száz bratri esett holtan arccal a véres fűre. De hiába keresték égre-földre, Svehla nem volt közöttük! Holtra fáradt lován sikerült kereket oldania a csata zűrzavarában, és a rengetegen keresztül Morvaországba akart menekülni. Aztán az erdő megtréfálta, mintha ő is haragudott volna a gyilkos kapitányra: Kosztolány alatt, valahol Csejte környékén bukkant ki a sűrűségből megint. Egy favágó kunyhójába kopogtatott be, csak úgy lóhátról a dárdája nyelével. De olyan fáradt volt, majd lefordult a nyeregből. – Barátom, könyörögve kérlek, adj ennem és innom, aztán …kísérj el a morva határra! Cserébe neked adom lovamat, vértemet, mindenemet, és amíg élek, hálám el nem apad! – Szívesen elvezetlek, ha megmondod a nevedet, uram – mondta szemét lesütve a medvetermetű favágó, a szeme sarkából méregetve a halálos fáradtan bóklászó idegen uraságot. – Svehla vagyok – motyogta a menekülő.
– Gyere, lesegítlek a nyeregből! – mondta felvillanó szemmel a favágó, akinek a szüleit agyonverette és mindenéből kifosztotta Svehla néhány hete. Odalépett, megragadta Svehla vaskesztyűs kezét, és villámgyors mozdulattal lerántotta a magasból. Nyekkent nagyot a vértbe bújtatott bratri, de nem maradt ideje kiáltozni, mert a favágó fejszéje fokával akkorát koppantott a sisakjára, hogy tüstént elájult. Másnap a csejtei várnagy odalódította a megkötözött rablólovagot a király elé: – Mit mondtam, Svehla? Előbb vagy utóbb úgyis akasztófára kerülsz, nem?! Azért, amit a szegény magyar és morva népen elkövettél, csak nyakadon kötéllel bűnhődhetsz méltóképp! A végzet késleltethető, de elkerülhetetlen! Svehla térdre rogyott és rimánkodott, bocsásson meg neki! Ezer zsoldoslovassal fogja élete végéig szolgálni, ingyért, csak kegyelmezzen meg neki! Mátyás erre már nem is válaszolt, és a rablólovag hallhatta: a tábori ácsok ácsolják az akasztófákat Kosztolány előtt a dombtetőn. Amikor a kétszázötven akasztófa elkészült, Giskra lépett Mátyás elé. – Uram! – mondta csöndesen, emelt fővel. – Hogy lásd, mi nem bratrik vagyunk, engedd meg, hogy az én katonáim hajthassák végre ezeken a közönséges gyilkosfajzatokon a halálbüntetést! A király szíve mélyén őszintén örvendezett, hiszen ez a rendkívüli elhatározás is azt bizonyította: Giskra és katonái szíve teljesen hozzá nőtt. Küsgergő a fogát csikorgatta, még akkor is, amikor Svehla már a legmagasabb akasztófa kötelén rángatódzott. – Ilyenkor bosszant, hogy egy ilyen rablógyilkos ember-állatot csak egyszer lehet megölni! Az ilyennek tízezer halál is kevés büntetés lenne, meghidd! Egy jó torkú borissza egy pint bort nem tud olyan hamar meginni, mint amilyen gyorsan kidugták Svehla elhagyott cimborái Kosztolány várában a fehér zászlót. Háromszáz katona volt még odabent és kétszáz rosszvérű tábori dajna, akikkel Svehla és társai a rablások után idejüket mulatták. Vagy húsz katona külön állt a vár udvarán a többitől. A dajnák részegen köpdösték őket. Mátyás csodálkozva nézte a jelenetet. Akkor elébe lépett egy magas, széles vállú, tejszőke katona. – Uram, minden büntetést megérdemlünk mi is, mert velük tartottunk, amikor tőled a zsoldunkat kikértük. Mi csak azt kérjük tőled, minket külön akasztass föl, ne ővelük együtt, mert rabolni, ölni mi nem jártunk ki velük! A királynak tetszett a katona egyszerű beszéde. – Ti nem dúltátok a népet? – Nem, uram! – nézett a vitéz nyíltan a szeme közé. – Megkérdezhetsz akárkit.
– Hogy hívnak, vitéz? – Hag Ferenc a nevem, felséges uram! És még soha semmit életemben úgy meg nem bántam, mint hogy Svehla kedvéért elhagytam a te zászlódat! – Giskra? Mit tegyünk? – Hagot ismerem. Kitűnő, vitéz lovas katona! Ha azt mondja, ártatlan, elhiheted néki! – Álljatok a katonáim közé! – intett Hag Ferencéknek a király. – De ha még egyszer megszöknél a táboromból, vitéz, Istennél a kegyelem!
XII. FEJEZET, amelyben Mátyás összerúgja a patkót az országgyűléssel, s kemény adókat vet ki. Erdély fellázad ellene, de elrettentő szigorúsággal leveri. Azután a lázadókkal cinkos Moldáviát dúlja meg. Ez a kaland majdnem az életébe kerül. Szerencsére ott van mindenütt a király árnyéka: Küsgergő
– Ez így nem megy tovább, fiam! – dörmögte a király, míg Küsgergő karjába kapaszkodva a vár folyosóin körbe-körbebaktatva ismét járni tanult. – Mi bánt megint, uram? Beteg vagy, ne gyötörd magad! Csak arra gondolj, hogy mielőbb meggyógyulj! – Eh, botor beszéd! Éppen most van tengernyi időm meditálni. Kilencedik esztendeje vagyok magyar király, sőt már átléptem a tizedik év küszöbét is. És csupán annyi változás történt trónra lépésem óta, hogy a fejemre tették a koronát, amelyet János atya visszaszerzett. – Ó, te telhetetlen! – nevetett a testőrkapitány. – Jól emlékszem, hogyan kívántad: „Bárcsak meglenne már a korona, hogy a fejemre tehetnék! Tíz évet adnék az életemből, mert utána húsz évvel tovább élnék!” – Guido, kérlek, nagyon gyönge vagyok, ne kavarj föl buta közbeszólásokkal! – vágott közbe a király. – Másról van itt szó! Az országtanács meg én: két malomban őrlünk! Az országgyűléseken mást sem hallok, mint hogy így a török veszély meg úgy a török veszély, igaz? Csak bólints, ne szakíts félbe! – Küsgergő ismerte már a király szokását, tehát némán engedelmeskedett neki. – És én mit tapasztalok? Valahányszor nekilódulok, hogy táncba vigyem Mohamedet, a sok nyugati vőfély meg násznagy mind lemarad szépen a mulatságból, igaz? Csak bólints! Sőt! Még több is történik! A cseh király meg a császár őszentfelsége tüstént hátba támad! Erre én mit kényszerülök csinálni? Abbahagyom a török hadműveletet, és ész nélkül loholok a nyugati vagy az északi határra, Magyarországot megvédeni! Kiktől? A drágalátos keresztény fejedelem urak ocsmány
támadásaitól! így van? Hát persze hogy így! Nos, Guido! Ügy döntöttem, ezen a sanyarú helyzeten fogok változtatni! Most már meg nem mukkant volna Küsgergő egy süveg aranyért sem, mert tudta, érdekes meditáció következik. – Itt van ez a szegény Magyarország, csordultig megrakva ostoba, örökké marakodó főurakkal, akik mindig arra hajlanak, amerre fújja őket a szél. A köznemesség meg mást sem tud csinálni, mint azzal az ürüggyel, hogy ő engem támogat, gúzsba köti az országgyűléseken a kezem, ők meg a világon mindennemű kötelezettségtől meg akarnak suttyomban szabadulni. Se katonásdi, se adót fizetni, még csak ez lenne a gyönyörű, rebegik, még tán álmukban is. Közben pedig én, aki azért valamivel tovább látok az orrom hegyénél, azt tapasztalom, szegény Magyarország két malomkő között őrlődik: a két malomkő pedig két császár, a pogány meg a keresztény! – Fanyar orcával mosolyodott el: – Ha kést szegeznél a torkomnak, akkor sem tudnám megmondani, melyik a komiszabb a kettő közül! Nos, hogyan lehetne ezen a sanyarú állapoton változtatni? – Tűnődve markolta meg az állat: — Ne hidd, hogy én vagyok az első magyar fejedelem, aki ezen a kétségbeejtő helyzeten elgondolkodik, s megpróbál rajta változtatni! Fenét! Akart már Nagy Lajos király is, de valami furcsa habarék sült ki a dologból! Idegen családból származó uralkodók léptek a magyar trónra, hm! Megpróbáltam tisztességes eszközökkel, törvényes úton modulálni én is. Mindenáron szövetséget akartam kötni Frigyes császárral, gondolván, majd Frigyes segít a törököt leverni, aztán, ha a legnagyobb veszedelmet elhárítottuk, kiporolhatom Frigyes bundáját, hogy Londonig menekül előlünk! Sajna, Frigyes tehetségtelen, ostoba, öntelt fajankó, aki nem tud, és nem is hajlandó rajtunk segíteni. A legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy Magyarországot a német birodalom katonai erejével támogatná Mohamed ellen. Tehát: mi az egyetlen lehetséges teendő? Nekem kell a császári trónra felülnöm, hm? Világos? Érthető? Miért méregeted olyan döbbenten a szemedet? Tudod, amit én elhatározok, meg is szoktam valósítani! Sajnos, nem vagyok egyedül ezzel a tervemmel! Franciaország, Csehország és Burgundia fejedelme szintén a császári trónra áhítozik. De gondolkodj kicsit! A három közül ki az igazi, arra méltó jogosult jelölt? Én, a negyedik! Hunyadi János fia! Mert mi a német császár és római király dolga? A törököt kell Európából kikergetnie. Ki a legmegfelelőbb erre a célra? A törökverő Hunyadi János fia, hm! Ki tud nekem ebben a rendkívül szívós, bizonyára igen sokáig tartó diplomáciai küzdelemben segíteni? János atya meg a pécsi poéta püspök, a pozsonyi prépost, Schönberg György és a sziléziai püspök, Beckensloer Janó. – Beckensloer Janó? – villant föl Küsgergő szeme dühösen. – De hiszen az a fickó téged már kétszer megtagadott! Én magam, a két szememmel láttam, amikor Körmend alatt a csatában Újlaki Miklós uram oldalán ellenünk lovagolt! – No és! Ha lovagolt, hát lovagolt! – húzta meg a vállát a király. – Most meg mellettem lovagol! Nem tudom, hol élsz, édes fiam! Már megtanulhattad volna, elég régóta élsz az udvaromban ahhoz, hogy láthasd: az emberek nagy része általában mindig az mellett lovagol, aki jobban megfizeti! Az ilyesmiért nem is lehet, és nem is szabad igazán rájuk haragudni! Hiszen hasonló helyzetben mi magunk is ezt tennénk, hm!
– János atya, az rendben van, uram! Mikor Dénes érsek meg halt, esztergomi érseket csináltál belőle! Őfelőle nyugodtan alszom, mert ő szívvel-lélekkel segít. Janus püspök finom úriember, neki akkora szíve van, hogy még te is beleférsz! De a másik kettő? Még az a pozsonyi prépost csak-csak! De ez a Beckensloer? Uram, a szeme sem áll jól neki! És már hallottam őszentségét nyilatkozni, mondván, igazán nem szép tőled, hogy nem az egri püspökséget adományoztad neki! Úgy látszik, mondta, vannak nála kedvesebb, bizalmasabb, meghittebb embereid is! A király érdeklődve hallgatta barátja beszédét, aztán leeresztette felfuttatott szemöldjét, és élénk gesztusokkal kísérve kijelentette: – Jó, hogy mondtad! A legelső adandó alkalommal neki fogom adni az egri püspökséget! Rendkívül fontos dolognak tartom, hogy ez a hallatlanul tehetséges hívem elégedett legyen! Küsgergő tovább morgott: – Úgy kell, csak add neki! De addig legyek én szegény, azután meg nagyon gazdag, ha az egri püspökséggel Janó atya megelégszik! Szinte már hallom, ahogy mondja talpnyalói körében gondterhelt, neheztelő arccal, nem szép tőled, hogy nem az esztergomi érsekséget adományoztad neki! Úgy látszik, vannak nála kedvesebb, bizalmasabb, meghittebb embereid is! – Ha eljő az ideje, azt is meg fogja kapni! János atya sem él örökké! És mi van ezen megütközni való? Hát nem az a természetes dolog, hogy az ember, amíg csak mozog, él, egyre följebb és följebb törekszik? Hát nem éppen egy minutummal előbb közöltem veled, hogy német császár és római császár akarok lenni? És … – komolyodott el Mátyás hangja, vált igen ünnepélyessé az orcája, kihúzva derekát sugáregyenesre, mintha sohasem kínozta volna köszvény: – És az is leszek! Isten engem úgy segéljen, hogy mindent megteszek az ügy érdekében, ami tőlem csak telik! Küsgergő erre már nem válaszolt. Minden idegszálával érezte: Mátyás most nagyon komolyan beszél; s hogy nem szabad véle ellenkeznie. Ha Mátyás fel akar ülni a császári trónra, akkor fel is ül. Ha addig él. Mátyás roppant körültekintéssel fogott bonyolult terve megvalósításához. Elhatározta, mindenkit próbára tesz, hogy láthassa, menynyire vallhatja odaadó, őszinte hívének. A véletlen szeszélye úgy hozta, erre egyidőben több alkalom is kínálkozott. Két éve volt már, hogy gyermekágyi lázban, újszülött kisfiával együtt elhunyt Pogyebrád Kata, s Mátyás özvegyen maradt. A koronázáson is az édesanyja haladt a királyné helyén. Ehhez Mátyás ragaszkodott görcsösen, hiába ellenkezett a hagyományos szertartási szokásokkal: – Anyám, ne ellenkezz! Neked köszönhetem a koronámat! Ment némán, büszkén, szép gőggel a nagyasszony, és senki sem csodálkozott volna, ha a vén, gyenge szemű esztergomi érsek királynéi koronát tesz a fejére. Mátyás csak eleinte bosszankodott, amikor látta, milyen félelmetes vihart kavart föl házasodási terveinek puszta híre! Diplomatái révén minden valamirevaló királylányt
felkutattatott egész Európában. Ha jól akart mulatni, akkor a hálószobájában mindent telirakott a sok feleségjelölt ajándékba küldött aranymedáljaival, amelyekből fekete, szőke, barna, veres hajú szépségek néztek a mohó fiatalemberrel farkasszemet. S azon nevetett Küsgergővel legtöbbet, hogy a megfestett királykisasszonyok között egyetlenegy sem akadt, aki például kancsal, púpos, girhes, de legalábbis szeplős vagy pattanásos lett volna. Mindegyik szép volt, akár a templomi madonna, hogy Mátyás legszívesebben azonnal elzavarta volna érte a leánykérető bandériumot, tüstént hozzák azt a világszépét a palotájába! Mátyás legszívesebben Frigyes ijafiját vette volna feleségül, de a vén kandúrnak csupa legényfia volt. így hát Albrecht brandenburgi őrgróf és Frigyes választófejedelem leányait ajánlotta fel házastársul Mátyásnak. És a király repült volna, mert tervei között szerepelt: minden eszközzel keresni a császár kegyeit! Schönberg, a pozsonyi prépost úgy kacagott, a könnye kicsordult, amikor a király megkérdezte: – Atyám, őszinte légy! Igazán olyan szépek ezek a fehérnépek, mint ezeken a képeken?! – Brünhilde, Albrecht őrgróf leánya rút, mint a mesebéli kiskacsa! Bőre olyan pattanásos, mintha közelről képen lőtték volna apró ólomreszelékkel! Gertrudis, Frigyes választó hajadonleánya pedig akkora, mint egy zsebrák bajvívó bajnok! A hóna alá kaphatna, ha kedve szottyanna, és labdázhatna veled! Akkora keble van, hogy azt hinnéd, tízfontos cipókat rejtett a rokolyája alá! – Hát ilyen barátom vagy te énnekem, atyám? Ilyen szörnyeteg hárpiákat szereznél el feleségül nekem? Hát ilyen királynék kezét szeretnéd csókdosni, te mamlasz pópa, te! Emo Giovanni úr, a velencei követ volt olyan szíves, és Francesco Sforza milánói fejedelem udvarát kereste fel királyné ügyben. A principe nagy tisztelője volt Mátyás édesapjának, Hunyadi Jánosnak, aki emlékezetes diadalokkal örvendeztette meg Milánó urát a harmincas évek derekán, amikor Zsigmond eladta ötezer magyar huszárral Milánó urának, két évre. Turóczi Benedek, a főlovászmester kísérte el a velencei diplomatát azzal az ürüggyel, hogy egy híres orvos tanácsát akarják kikérni Mátyás köszvényét gyógyítandó. A fejedelem Ippolita principessa kezét ajánlotta fel a királynak. A jelöltek között előkelő helyen szerepelt még Kázmér lengyel király egyik lánya és Frigyes császár nővérének, Margit szász választófejedelemnének egyik leánya, Irene. Az országgyűlés bugyborgott, izzott-forrt, mint a kovácsok tégelye, amikor vasat öntenek, Mátyás azt hitte, valami talián cirkuszba nyitott tévedésből az ország tanácsa helyett, és tátott szájjal őrjöngő oroszlánok és krokodilusok rontanak reá. Jobbról és balról bömbölték: – Nem kell a Frigyes választottja! – Nem kell ide talián donna! Vitéz János önmagát felülmúlva kísérelt meg nyugalmat teremteni a tomboló urak körében. Csorgott orcáján a víz, nyakán kidagadtak az erek, de sehogyan sem tudta túlordítani, túllicitálni őket. Leroskadt Mátyás mellé egy székre, és homlokát törölgetve a foga között sziszegte: – Nem szép szó kell ezeknek! Vasreszelékkel töltött mozsárral kellene közéjük durrantani,
attól észre térnének! Mátyás nem is felelt, de szeme arcról arcra surrant, és megjegyezte, ki országol a legvadabban. És rövid idő múltán megdöbbentő megállapításra jutott. A megyék képviselői tajtékoztak a legjobban feleségjelöltjei ellen! És két főkolomposuk akadt a nyálrágóknak. Mátyás úgy érezte, kést forgatnak meg a szívében. Az egyik Dengelegi Pongrácz János volt, az erdélyi vajda, a király unokatestvére. A másik személye tán még ennél is jobban fájt: Szapolyai Imre verte legvadabbul öklével az asztalt ellene. Akit tejben-vajban fürösztött! Akiből nyomorult vidéki várdeák létére ország kincstartóját, Bosnyákország gubernátorát, Horvátország és Szlavónia bánját és örökös szepesi grófot csinált! És amikor már tisztán látott, akkor fedezte fel a legiszonyatosabb jelet: Szapolyai Imre a király édesanyjával kacsingat össze! És a nagyasszony gőgösen, megelégedetten bólogat, amikor látja, a tanácsurak sorra leszavazzák egyetlen fiát! Fuldokolt a visszanyelt dühtől Mátyás. Legszívesebben ráordít Küsgergőre, ebrúdon hányasd ki innen ezt a sok léhűtő mihasznát! Be ne tegye közülük egy is valaha ide a lábát! Szemét társaság, tűnjetek el a szemem elől! Ez a hála? Ahelyett, hogy a lábaimnál feküdnétek, és a kezemet nyalnátok, mint a jó ebek, belemartok kenyéradó, éltető gazdátok eleven húsába? Sarokba szoríthatnálak benneteket azzal, hogy megkérdezem: – Hát akkor ki legyen a királyné? – De tudom, csak hápognátok, mint a falu bolondja, ha szemközt loccsantják egy veder hideg vízzel, és válaszolni, tanácsot adni nem tudnátok. Ostoba morgó medvék! Hát lázadni próbáltok Lázadni merészeltek az akaratom ellen? Esztelen ember-állatok! Eltaposlak benneteket, mint a kertem sétányára hullott nyomorult hernyókat! Jöjjön az utolsó próba, és utána… megmutatom hatalmamat! Tenyerébe csap a király. A főudvarmester még a veszett lármában is meghallja, a terem közepére lép, magasba lökve karját, súlyos aranygombú botját a padlóra zuhintja: – Roborella bíboros úr, a pápa őszentsége követe kíván szólni a király őfelségével! Hirtelen csönd szakad föl a nagyszálában, mint a Balatonon a téli rianás. Magas, szikár, ezüstsörényű férfiú jelenik meg a küszöbön, és mindenfele keresztvetést hint. Hangja dörgő, vérforraló. – Őszentsége, II. Pál pápa megunva Pogyebrád cseh király eretnek machinációit, félretéve megboldogult elődje, II. Pius pápa meg engedhetetlen kíméletét, porrá akarja zúzni a huszita királyt, aki rútul félrevezette őszentségét! Vitéz János, Janus Pannonius meg Beckensloer tudja, miről van itt szó, és engedelmesen a király alá játszik. János atya közbekérdez, kissé fölemelve jobbját: – Mi történt, eminenciás uram? – Pogyebrád bűnös módon vonakodik a huszitizmus tanait és híveit Csehország földjéről tűzzel-vassal kiirtani! S nem szűnik meg a csehországi keresztény híveket a legszörnyűbb fogásokkal zaklatni! Elszedi a péterfilléreket, nem engedi a papi tizedet beszedni, papjainkat és főpapjainkat tárgyalás nélkül börtönre vetteti! Néró nem volt nála zsarnokabb! Hanem Szapolyai Imrét sem kőbölcsőben ringatták, hamar átlát a szitán, miféle játék
folyik itt: – Ezt miért kívántad éppen a budai királyi udvarban elmondani, eminenciás uram? Roborella a Deák fele fordult, és szinte átdöfte égő tekintetével: – Mert ezt a pokoli állapotot őszentsége mihamarébb meg akarja szüntetni! A cseh ügyek rendezésére legkedvesebb hívét, Mátyás királyt kívánja felkérni! Mátyás felugrik, a bíboroshoz siet, mélyen meghajlik, és csókot nyom Roborella fehér kesztyűs kezére. A diadalmas mosolyt alig tudja elfojtani, és mielőtt bárki bármit is szólhatna, messze csengő, erélyes hangon kijelenti: – Hunyadi Mátyásra és Magyarországra, az anyaszentegyház hűséges támaszaira őszentsége minden időben számíthat! Készek vagyunk a kereszténység védelméért vérünket ontani! És ha kell, az életünket is adni! Ekkor tör ki csak az igazi botrány a nagyszálában. Szapolyai Imre felugrik, és rákveresre gyúló orcával kiáltozza: – Olcsó komédia, uraim! Mátyás annál nagyobb király, mint hogy ilyesmire szoruljon! Minket ilyes szcénával nem lehet a lábunkról levenni! – Mit beszél a mi kedves hívünk? – fordul feléje szinte gyermekien ártatlan mosollyal a király, de a szeme mélyén iszonyú indulat szikrázik, és Szapolyai érzi, viperafészekbe talált nyúlni, és tudja, egy minutum tört része sem kell, és a gyilkos méregfogak belévájnak testébe, és halálra sebzik. De nem engedi meghátrálni a gőg, az önérzet és a nagyasszony felháborodott szeme is sürgeti. – Miféle … szcénáról beszélsz? – suttogja a király. – Erről, ami itt játszódott le mindannyiunk szeme előtt! Hogy csókolgatod a bíboros úr őeminenciája kezét, mint az apácák! Signor Roborella egy héttel ezelőtt ugyanezeket a „lángoló igéket” Krakkóban, a Wawel boltozatos termeiben dörögte el! De ott okos emberek ültek, és a szemébe nevettek! „Eridj innét, szentséges atyám! Keress más bolondot magadnak!” – És most talált, úgy gondolod? – csattant föl a király. – Igenis! – szegült merészen szembe vele Szapolyai. – Mert ahhoz kötözni való bolondnak kell lenni, hogy valaki észre ne vegye, mire megy ki itt a játék! Őszentsége, hogy elterelje a világ figyelmét az egyetemes zsinat szükségességéről, valami fellengzős, látványos parádét szeretne a Vatikántól lehetőleg minél távolabb megrendezni! És legfőképpen azt szeretné, ha ennek a cirkusznak a költségeit mások, mint például mi, magyarok, fizetnénk! Mire való lenne a cseheket nekünk, magyaroknak leigáznunk? Régi, kedves jó szomszédaink és … – Befejezted? Miért? Ugyan már, ne hagyd abba, Imrém! Úgy szeretem a hangodat hallani! Szavalj még nekünk egy kicsit, már régen nevettetett meg bennünket Lebersi, az udvari bolondunk! Atyám! –nyújtotta hatásos, esdő mozdulattal a meghökkenten, értetlenül álló Roborella felé a karját: – Bocsásd meg neki, nem tudja, mit beszél! Krisztus urunk is megbocsátott a jobb oldali latornak! – Aztán a szája sarkából odasziszegte a megdöbbenő Szapolyainak: – Csak én nem tudom, hogy meg tudok-e
bocsátani! És akkor rendkívüli dolog történt! A nagyasszony kért szót, föltartva kezét: – Király! – csendült keményen Szilágyi Erzsébet hangja. – Meg boldogult atyád egy életen harcolt, kereskedett a vagyonáért! Nagyon meggondold, mire költöd el! Ne pocsékold el idegen érdekekért! Mátyást vérig sértette anyja kemény megjegyzése. Mélyen meghajolt feléje, majd ismét a már győztesen vihogó Szapolyai és társai fele fordult. – Ennek az országnak én vagyok a királya Isten és mindenki előtt! A pápa őszentsége akaratának végrehajtására engem kért föl! Idejében szólok, ha erre sor kerül, tűzön-vízen át végre is fogom hajtani! Hunyadi János fia nem fordulhat szembe a pápa őszentségével, mert néhány kerge magyar főúrnak duzzogni méltóztatik! És akinek ez netán nem tetszik … – valami irtóztató gorombaságot akart a fejükhöz vágni, de lenyelte, s helyette förtelmes mosollyal azt mondta: – annak ezután nem szeretném a drága idejét elrabolni! Megint a döbbentő csönd! Mindenki csak áll, mint jéggé fagyott januári erdő félelmetes faóriásai, mielőtt szétrobbantaná őket a beléjük szivárgott, könyörtelen víz! – Kedves Szapolyai Imre! A kincstáram kulcsait kérném! – S közben, míg beszél, jár a szeme és az agya, akár a jó sakkjátékosé, aki előre tudja, melyik figurával hova fog lépni, s melyiket melyikkel fogja leütni. Szapolyai Imrének szíve közepéig nyilall a kín: hát így? Szólj igazat, és betörik a fejed? Hova akar Mátyás ezzel a lépéssel feljutni, hogy céljai érdekében feláldoz maga körül mindenkit? Mert a Deák tudta, a villám azonnal elkezd körülötte csapkodni. A király megfogta a bőrszákban őrzött kulcsköteget, lassan körülhordozta a lélegzetvisszafojtva előredűlő urakon a szemét. Hogy bámul, hogy figyel mindenki! A vérszomjas fenevadak ketrecük rácsaihoz tódulnak, és engedelmesen, éhes alázattal lesik, kinek vet koncot az idomítójuk! – Bessenyei Bertalan! – néz egy alacsony, zömök, értelmes orcájú aulicus regiusra. – Királyod bitóra való gazember-e vagy jó keresztény fia az egyháznak, ha a pápa parancsát teljesíti? Felelj hát, ki a te királyod … – A keresztények kereszténye, felség! – dönti ki Bessenyei Bertalan hordónyi mellkasát, hogy recseg a cérna a gombjai alatt. – Fogd e kulcsokat, és úgy vigyázz mindenemre, mint a szemed fényére! – És elindul körben a teremben, az állat átmarkolva, Szapolyai Imrét közben majdnem feldönti. – Ó, te szegény Turóczi Benedek! Igaz, hogy annyira kínoz a podagra? Eridj haza, kúráltatni! Kanizsai László, te lesz új főlovászmesterünk! Disznósi László meg Szobi Péter! Ezután ti fogtok Bosnyákország, Horvátország meg Szlavónia békéjére ügyelni! – Szapolyai Imre bal szeme fölött a jajezai sebhely vörösen sajogva lüktet. Hát még ezt is elveszi? Inkább kockáztatja Bosnyákországot is, csak hogy kitölthesse rajtam bosszúját, amiért ellene mertem szólni?
Dengelegi Pongrác Jánosból kipukkadt a méreg, azt hitte, gyors ellentámadással megelőzheti a sorsát hozó királyt: – Engem nem váltasz le, öcsém? – De igen! – bólintott rá Mátyás egykedvűen. – Nem győzöd már el, az erdélyi vajdaság tisztje igen fáradságos! Midőn megköszönjük eddigi szolgálataidat, erdélyi vajdává nevezzük ki Szentgyörgyi János és Zsiga gróf urakat, valamint Elderbach Berthold urat! De hogy valahogyan azt ne hidd, bátyám, haragszom reád, megteszlek szörényi bánnak! Az a te szűkebb pátriád, vigyázz hát ezentúl is reá! Dengelegi Pongrác János nem tudja, mit tegyen. Rohanjon-e ki a sértődött, de azért udvariasan mély meghajlással távozó Szapolyai Imre után, vagy maradjon a helyén, mintha mi sem történt volna? Erdély vajdájából egy kis bánság székébe csöppenni, hát… De inkább marad mégis, csak nagyon ég a füle hegye. Úgy érzi, bőrébe fúródnak a magasabb helyre került vetélytársak pillantásai, akár a céltábla szalmagyűrűibe a nyílvesszők. – Mit is akartam még mondani? – dörgöli a halántékát Mátyás, és most a legnehezebb a szíve, de amit akar, feltétlenül meg kell tennie. Hiszen a hal innen bűzlik. – Ó, igen, már tudom! Édes jó asszonyanyám! Rossz híreket hallok Vajdahunyadról! Várispánunk levelet írt, miszerint… nem ápolja senki szegény édesapám bolgár rózsafáit. Nem kéne hagynunk őket kiszáradni! – Most már anyjára meri emelni szemét. – Gondolom, addig kéne megöntöznünk őket, amíg nem késő … A nagyasszony szíve kegyetlenül sajog. Micsoda szégyen! Hát ezt is meg kellett érnie? Ennyi ember előtt meneszti a tulajdon édesanyját a király? És miért? Mert… mert valaki föl meri szavát emelni a tervei ellen? A magyar királynak nem a nyugati szomszédokkal, hanem a törökkel kell életre-halálra verekednie! Hát hiába volt Hunyadi János az apád? Nem tudod a legfontosabb feladatokat megérteni? Gonosz, gonosz… komisz kölyök! Öntelt, beképzelt, könyörtelenül keresztülgázolsz hát mindenkin, aki utadba mer állni? Te magad gyűjtőd tulajdon fejedre az eleven parazsat! Hát azt hiszed, lehet korbáccsal a kezedben uralkodni? Nem ismered az embereket? Mihelyt egy minutumra majd hátat fordítasz nekik, neked ugranak, és elharapják a torkodat. És közben le nem veszi Mátyásról egy pillanatra sem a szemét, amíg lassú lépésekkel halad a teremből kifelé. Mátyás nem fordítja el anyjáról a tekintetét. Szeme egyszerre magas és mély, akár az égbolt, és ugyanolyan titokzatos és kifürkészhetetlen. Elindul lassan az édesanyja felé, udvariasan, gyengéden odanyújtja neki a kezét is, és kifelé vezeti. A nagyasszony nem tudja megállapítani, mire gondolhat ebben a keserű pillanatban a fia. Arra-e, hogy amit tesz, a legdurvább szentségtörés, a tulajdon szülőédesanyját hajítja ki udvarából? Vagy arra: a legádázabb ellenfelét vezeti ki? Mindegy, most nem szabad ellenkezni véle. Ha megáll, elkezd toporzékolva kiáltozni, talán kardot rántanak az urak, és levágják a fiát, mint ötvenhatban Nándorfehérvárában Cilleit. Megtehetné, de … Akarhat-e csak egy parányi rosszat is egy édesanya a fiának, az egyetlennek, akit családjából meghagyott néki az ég? Hiszen a földön mindenkinél jobban szereti! Mátyás királyi tekintélye forog kockán, ha most elkezd… Nem, nem, nem teheti, hiszen … szereti! – Élj boldogul, felség! – rebegi könnybe lábadó szemmel a ki táruló ajtószárnyak között, a
küszöb fölött. – Te is – mondja elég szárazon a király, és meghajtja a fejét. Föl sem emeli, amíg el nem halnak anyja léptei. Akkor a hökkent csöndben figyelő tanácsurak fele fordul, s elmosolyodik: – Urak! Nem tudom, ki hogy van vele, én – ehetnék! Gyerünk, ízleljük meg Mihály mester főztjét! Tüntetőén a vatikáni követnek nyújtja a kezét, és az ebédlőszálába vezeti át. – Félelmetes, hogy mennyire ki vagyok szolgáltatva az országgyűlésnek, az emberi ostobaságnak, amely görcsösen ragaszkodik az elavult hagyományokhoz! – fújtatott a király, fel s alá rohangálva a várkertben, a ravaszul vezetett, egymáson keresztül-kasul bújtatott sétányok szövevényében. Küsgergő némán figyelt: megtanult hallgatni az utóbbi időben. – Értsd meg, ez így nem mehet tovább, hogy az mindig szent, amit az országgyűlés akar! Csak azt csinálhatom, amit engedélyezni kegyeskednek! Szűk már nékem ez a ruha! Régen kinőttem, újat akarok! Nekem ne parancsolgasson ez a gyülekezet! Hogy mernek beleszólni az én terveimbe?! Azért, mert ez az ostobák zsinata nem tudja felfogni józan ésszel a terveimet, arról én nem tehetek! Hát te? Megkukultál? – Csudát! Hallgatlak, uram! – mordul Küsgergő, udvariasan Mátyáshoz igazítva a közbeszólástól eltévesztett lépését. – Tökéletesen igazad van, uram! Igen sok tanácsuradat ki lehetne csapni a rideg gulyába, akkora nagy marha! Ha néha nem adnának ki emberi hangot, egy kecskeméti tőzsér eladhatná az egész gyülekezetet az augsburgi vagy nürnbergi vágóhídra! Kacag a király. Olyan jólesik neki Küsgergő őszinte szava, mintha a füvesasszony nyúlhájjal simogatná köszvényrágta derekát. – Ha ki merem ejteni ezt a szót: pénz, kerekedik menten akkora felháborodás, hogy majd kipenderítenek a tárgyalószálából! Hogyhogy? Hát mit gondolnak, meddig fogok még a saját zsebemből hadakozni, a magánbirtokaim jövedelméből zsoldoshadakat fogadni? Ebben az országban nem fizet adót szinte senki! Állandóan a zsoldoskapitányok adósa maradok a zsolddal, és amikor körmömre ég a dolog, várakkal, birtokokkal elégíthetem ki a számlát! Vagy futtassam mindig a kincstartómat kölcsönöket kunyorálni? Hiszen a kamatok fizetésére nem elegendő, ami adók címén a kincstárba be folyik! Én ezt az egész megrothadt, elaggott rendszert fel fogom rúgni! – De hát… hogyan és miképpen gondolod, felség? – hökkent meg Küsgergő, hiszen érezte, látta, a király halálosan komolyan beszél! – Egyetlen tollvonással megsemmisítem a régi adóztatási rendszert! Eltörlöm az eddigi lucrum cameraet, amelyet úgysem fizetett senki! Ha érte ment a dicatorom: a kiváltságlevelüket lobogtatták a szemébe gúnyos röhögéssel! Lesz helyette kincstári adó! – És a harmincaddal mi lesz?
– Eltöröltetik! Ezt sem fizeti be senki! Lesz helyette koronavám, érted?! Abban a pillanatban, amikor ezek életbe lépnek, a régi kiváltságok egy csapásra megszűnnek! Dőlni fog kincstáramba az arany! Annyi katonát fogadok, amennyit csak akarok, akkor pedig reszkessen Pogyebrád és Frigyes! Küsgergő elgondolkodva hümmögött. – Hát igen. Dőlni fog az arany. És egy csapásra lesz vagy félmillió ádáz ellenséged! – Hogyan? Ki lenne az ellenségem, és miért?! – Felség! Akikkel ezután adót fogsz fizettetni, az mind! – Ej, mit! Elég erős vagyok hozzá, hogy féket vessek a viháncoló csikók nyakába! Akinek pénze van, annak mindene van, ezt tanuld meg, fiacskám! Ha pedig makrancoskodnának a tanácsurak, akkor pestiscsengettyűt nyomok mindegyiknek a markába, és világgá kergetem őket, hogy senki se álljon többé szóba velük! – Phű, uram! Nagy fába vágod a fejszédet! Nem tudom, hogy fogják uraimék ezt a békát lenyelni! Mátyás pillantása szinte szúrt és vágott, és lobot vetett: – Majd segítek nekik, ha nehezen menne! Óriási botrány kerekedett. Az új adótörvény kihirdetése napján tüstént rohamra indult a felemelt létszámú királyi dicatorsereg! Csak Pest vármegyéből három halottat jelentettek estére kelve: mind a hármat a feldühödött adófizetők verték agyon. Mindenki rettenetesen fel volt háborodva. „Hogyan? Adót fizessünk? Ennyit? Miért? Mit képzel a király? Fejőstehenei vagyunk?” Hanem törököt fogtak a felzendült urak! Másnap a megye főispánja dandár lovas katonát küldött rájuk. Azok meg már behatoltak erőszakkal a nemesi kúriákba, és irgalmatlanul behajtották a portánként kirótt királyi adót. Felgyulladt néhány porta is; szalmakazal meg istálló, akol tucatszámra égett. – Hadd lássák az utat a király dicatorai! – vicsorgatták a fogukat uraimék, és nem láttak a dühtől. De akármit is csináltak, ha a fejük tetejére is álltak: a kincstári adót beszedték tőlük, könyörtelenül. Megyéről megyére terjedt a felháborodás. Mintha az ország még mindig tenger lett volna, úgy szaladt egyik partjától a másikig a düh püspöklila hulláma, és keserves gályaroncsként sodródott rajta a király hirtelen elsorvadt népszerűsége. – No, uram – nézett Küsgergő Mátyásra. – Megmondtam előre, hogy így lesz majd, ugye? Én mindenesetre… kiköszörültettem a kardomat, és Annámat a kisfiammal hazaküldtem Erdélybe. Nem szeretném, ha épp itt lenne, amikor az elkeseredettségtől kétségbe esett urak megostromolják Buda várát! Először a király nagyot, zengőt nevetett. Rendkívül tetszett neki a gondolat, hogy a kétségbeesett fráterek esetleg meg is ostromolhatják Budát. Azután lassan elkomolyodott. – Mindegy, hogy most fújnak. Az én akaratomnak teljesülnie kell, én vagyok a király,
fiam! Tudod, mit művelnek az oroszlánok, amikor először zárja őket ketrecbe az idomítójuk? Hajaj! Majd szét rúgják, pedig karvastagságú vasrudakból fabrikálta a kalitkájukat a kovács! Nem vártam mást én se ezektől a parlagi barmoktól! Vagy megszoknak, vagy megszöknek! Égy bizonyos, olyan isten nincs az égben, hogy én bármiféle könyörgésre vagy fenyegetődzésre meghátráljak előlük! Fizetni fognak! Épp elég régóta híznak már ezek a nyomorult nadályok! Értsd meg: torkig vagyok vele, hogy ha pénzt merészelek kunyorálni a tisztelt országgyűléstől, akkor kezességet kell vállalni értem a tulajdon főuraimnak, hogy isten bizony, ez volt a legeslegutolsó alkalom, és hogy soha, de soha többé eszembe sem mer jutni hasonló gondolat! És hogy cserébe meg kell engednem, hogy a fejem tetejére iprikáljanak a tisztelt uraimék! Küsgergő jó ideig hallgatott, de azután megint nagyon okosat mondott: – Uram, még valami aggaszt engem, de nagyon! – Halljam! – Addig legyek én szegény ember, azután meg igen gazdag, amíg a te kedves jóakaróid meg nem tudják, hogy idebent mi történik. – Frigyesre meg Pogyebrádra gondolsz? Hm, lehet, hogy nagyon igazad van, fiam! De hát mit tudnánk mást csinálni? Várunk, édes fiam! Aki időt nyer, életet nyer, így mondták eleink! Azért elgondolkodott, mélyen. Szinte érthetetlen volt ez a hallatlan erejű felzúdulás! Hiszen Mátyás előbb az országgyűlés elé tárta pénzügyi reformtervezetét, és az országgyűlés egyhangúan jóváhagyta. Meglehet, nem gondolták a dolgot végig. Vagy talán abban reménykedtek, ez is csak terv marad, mint sok más egyéb. Vagy hogy … mindenki fizetni fogja, de ő személy szerint kiváltságot kap alóla, ha másért nem, hát azért, mert a királynak hizelgendő: megszavazta a rút, szokatlanul kemény törvényt. Aztán eloszlott a gyűlés, hazamentek a tanácsurak, a megyeképviselők. Aztán megjelent a királyi dicator, és példátlan szigorral beszedte tőlük is az újfajta adót. No, ez már több volt a soknál, megtelt az edény, és kicsordul a peremén az elkeseredés. És várról várra jártak Frigyes meg Pogyebrád emberei, és szították az amúgy is gyilkos hangulatot Mátyás ellen. Az Arany Város ura hangosan nevetett: – Van Isten! Ez az ostoba kölyök a saját fejére gyújtotta az országát! Ilyet ember még nem látott: saját maga húzza keresztül a saját számítását! Mit szól majd hozzá őszentsége, hogy nem tudsz ellenem hadat vezetni? Frigyes pedig elégedetten kuncogott. – Az idő, lám, mégiscsak nekem dolgozik. Nem tud kibújni a ficsúr a hurokból, amit vetettem neki. Az a sápkóros cselák fehérnép a kölykével együtt meghalt: nem lesz trónörököse, tehát a magyar trónra az én vérem telepszik a szerződés szerint. Mert hogy nem fog kapni sehol hozzá illő feleséget, arról én kezeskedem! Ez az újfajta adóztatás egészen kitűnő, és az én malmomra hajtja a vizet! Ha kis szerencsém van, nem is kell a ficsúr haláláig várnom, a felháborodott magyar urak mindjárt elkergetik! Prépost uram! Azonnal nyergeltess! Megbízott emberem menjen azonnal a felvidéki és az erdélyi szászokhoz! A Szentgyörgyi grófokhoz! Bánfi Pálhoz! Kanizsai Lászlóhoz, Újlaki Miklóshoz! S ha eddig nem vették volna észre, magyarázzátok meg nekik: törvénytiprás,
amit Mátyás úrfi mivel! Ne tűrjék, mert Isten ellen való bűn, amit velük csinál! … És … ha nem bírnának meg vele egyedül, itt vagyok én, a német birodalom koronás császára, szívesen segítek lerázni nekik az igát… És Mátyás meglepetten tapasztalta, megingott alatta a trón. Szólt Küsgergőnek: – Fiú, öltözz, alámerülünk! Ez azt jelentette megszokott tolvajnyelvükön, álruhába bújnak, és körülnéznek kicsit. Küsgergő a zsoldosok durva, sötét posztógúnyájába bújt, Mátyás pedig deákruhát öltött, és faluról falura jártak. És meglepetve tapasztalták: csak az urak vannak felháborodva, a kézművesek meg a jobbágyok majdnem tapsolva helyeslik, ami történt. – Csakhogy elkapta őfelsége már a grabancukat! – ütötték a kocsmaasztalt nevetve. – Nagyon kellett ez már nekik! Nem fértek a bőrükbe, a jó istenüket! Ők mitőlünk a pénzt elszedték, és a markukba röhögtek, hogy kínlódik magában a király! így kell ezt csinálni! Megmondhatod neki, Mátyás deák, úgy látszik: az apja fia! Csak így tovább! Fogja szorosan a gyeplőt! – Nem félek, érted? Féljen az Isten, annak van félnivalója: nekem nincs! – kacagta Mátyás. – Ha nagyon berzenkednek, kutyául elbánok velük! Ötezer zsebrák lovas abrakol a tabáni táborban! Egyet füttyentek nekik, nyeregbe ugranak, és … Ne félts te engem, Guido! Én mindig tudom, mit csinálok! … „De én nagyon féltelek, uram! – gondolta elboruló kedvvel Küsgergő. – Mit fog csinálni Giskra ötezer lovassal, ha adott jelre talpra ugrik ellened az egész ország? Jó, jó, a nép megért, melletted áll, de a fegyver uraimék kezében van!” Nyílt titok volt, hogy Erdély urai vágták földhöz elsőként a poharat. S az is hamarosan kiderült: a király nagybátyja, Farnasi Veres Benedek buzgólkodott legjobban unokaöccse trónjának megdöntésén! Mátyás a fogát csikorgatta. Ezt megkeserülöd, vén szemét! Türelme akkor fogyott el végképpen, amikor habos hátú paripán futár érkezett Erdélyből, és Czobor Mihályt, a budai vár kapitányát kereste: – Az én gazdám, Farnasi Veres Benedek úr azt üzeni néked, fordíts hátat a zsarnok Mátyásnak, és csatlakozz az erdélyi zendülőkhöz! A jó Czobor Mihály különben igen szerette a tréfát, de most nem tudott derülni Farnasi Veres Benedek sületlenségén, hanem elkapatta a futárt, és a király elé vitette: – Beszélj, ha kedves az életed, lázadó kutya! – Uram, én … Én … – Ki a főkolomposotok? – A gazdám, Farnasi Veres Benedek úr! – Az igaz, hogy Erdély el akar szakadni? – Igenis! Ezt is ő találta ki! Mondván, Erdély nagyon gazdag, sok bora, gabonája, aranya, ezüstje, reze, lova van, egyedül is megél. Jobban, mint egy telhetetlen magyar király zsarnoksága alatt!
– És az a hír, hogy királyt akar választani? – Igaz ez is! Szentgyörgyi János gróf úrból akar új királyt fabrikálni. – Miért? – Mert – bocsáss meg! – azt mondja Veres úr, hogy te nyomorult zsarnok lettél, kevély kényúr vagy, akit pokolra kell küldeni. – És mit mivel Szentgyörgyi János gróf? – Csak ül Kolozsvárott, és… reménykedik! Farnasi Veres Benedek uram igen megnövesztette János úr szarvát. Reggeltől estig egyre csak azt duruzsolja a fülébe, te leszel a legkülönb magyar király, Jánosom! – Igazán? Hát akkor… súgok majd valamit János gróf fülébe én is! Jan úr! Ide! Az elcsípett futár még elmondta, Erdélyben dáridó dáridót ér, merev részegek uraimék! – Előre isztok a medve bőrére, hülyék! Jan úr! – fordult Giskrához – Azonnal indulunk! Hány emberünk van? – Uram, az urak bandériumaival s cseh zsoldosaiddal együtt van nyolcezer lovasunk és négyezer gyalogunk! – Sok is! – Felség! – kiáltotta a futár izgatottan. – Ne hidd! János gróf ék vannak negyvenezren is! – Kevés! – legyintett nevetve a király. – De nekem ötezer cseh zsoldos lovasom és háromezer rác huszárom van, öcsém! – Hogyan megyünk? – Szolnokon, Nagyváradon keresztül, de lóhalálában, Jan úr! Meg kell előznünk őket: mielőtt felocsúdnának mámorukból, a hágókat el kell foglalnunk! Ha azokba betelepedik János gróf – marék katonával monstrum hadsereget is föl tud tartóztatni! Tudod, milyen szűkek az Erdélybe vezető hágók? Kétoldalt a hegy égig ér, a völgyfenekén meg épp hogy egy szekér elfér! Brr! Rossz még rágondolni is, mi történne, ha János gróf oda idejében betelepedik! … Mátyás tanult zsoldosserege bravúros gyorsasággal nyomult előre. Mire észbe kapott volna János gróf, már el is foglalták valamennyi hágót a király zsoldosai. Küsgergő ámultbámult. Nem akart a tulajdon szemének hinni, de naponta nyolcvan-kilencven mérföldet is megtett a lovassereg! Mátyás könnyű kocsiján is alig tudott velük lépést tartani. Küsgergő paripája hátán ott táncolt a szekér körül, és amikor beértek a magas partú, meredek falú hágók közé, felváltva fohászkodott és káromkodott: – Jézusom, segélj meg, hogy uramnak semmi baja ne történjék! Hogy a radai rosseb rágná ki ezeket a koszos zendülőket! …S akkor Mátyásra megint rájön a mehetnék, álruhában! Belép a sereg a Királyhágón át az erdélyi síkságra, két lovas rugaszkodik el sebesen. Lent dombok, völgyek várják őket, barátságosan hívogató szál ligetek; locska, bővizű patakot
szel keresztül a kacskaringózó út. Küsgergő Jajczánál nem félt ennyire, mint most. Ha véletlenül a zendülőkbe botlunk, nem sokat teketóriáznak velünk! És micsodafogással dicsekedhetnek majd: foglyul ejtették a királyt! Egyedül meg nem tudja védeni dühüktől, olyan isten nincs az égben. – Szalonnázunk! – jelenti ki Mátyás egy kies tisztáson, és már ugrik is le a lováról. – Ide a tarisznyát, komám! Lába közé veszi, kiszedi belőle a szalonnát, a kenyeret kicsavargatja a fehér ruhából, hagymát héjaz, sótartót nyit, bicskát csattint elő a zsebéből, és falni kezd, halálos nyugalommal. Küsgergőnek egy falat nem csúszik le a torkán az izgalomtól. Néz jobbra, néz balra, és buzgón kéri az egek urát, bárcsak érjék úton őket Giskra uram szélvészlábú portyázói, hogy oltalmukba bújhassanak. Aztán egyszer csak körülfogja őket egy derék csapat. Erdélyiek, látszik szálfa termetükön, napcserzettc orcájukon, horgas székely orrukon,, roppant markukon. – Hát ti, galambocskáim? – ereszkedik melléjük a gyepre a száznagyuk. – Falatoztok, falatoztok? – Tarts velünk, uram, ha nem veted meg szegénységünket! – invitálja szívélyesen Mátyás, és a fűre mutat. A száznagynak igen tetszik az ajánlat, leheveredik melléjük, de elébb még odakiált az embereinek: – Lóról, fiaim! Tarisznyázunk! Abrakoltathattok is! – Kikhez van szerencsénk? – kíváncsiskodik a száznagy. – Ez a derék legény egy bunkó paraszt, aki mindig csak arról ábrándozik, hogy katona lehessen. De én nem engedem. Én meg a király udvarából jövök, Mátyás deák a nevem. Tudok írni-olvasni, magyarul, latinul, saxul, törökül és görögül. Meg elég jól játszom lanton is. Ha ennyi nem elég, szeretek birkózni is, és ha kedvem szottyan, földhöz teremtek akárkit! – Hát ez derék! Halljátok, fiúk, milyen szerencse ért bennünket? Király embereivel találkoztunk! – Ingerkedve fordult Mátyáshoz: – De csak nem akarod azt mondani, hogy jól ismered a királyt is ? – Pedig úgy van! – felelte csöndesen Mátyás. – Azt hiszem, nálam jobban senki nem ismeri az egész udvarban. Reggeltől estig együtt vagyunk. A király szinte egy lépést sem tud tenni nélkülem! Küsgergőben lassan oldódik a rettenetes feszültség, és kibukik belőle a nevetés. – Mit nevetsz, fakutya? Azért ragaszkodik hozzám a király, mert szereti az okos embereket! Én vagyok a király jobb keze, a király esze, a király szíve! A száznagy orcája elkomorodott: – Hát van a királynak szíve is, barátom? – Mért ne lenne! Akkora szíve van neki, belefér az egész ország! Én tudom, hogy van neki!
– Nohát, ha van neki, akkor… miért akar elevenen megnyúzni bennünket, szegény erdélyieket? – Miért? Soknak találja a gazdag Erdély az új adót? – Nem a! A dolmányzsebünkből kifizetnénk mi azt, ha – akarnánk, barátom! Itt az a fájdalmas, hogy egyáltalán adót akar fizettetni velünk a király, nem érted? Nekünk még Szent István engedte cl az adófizetést, és Zsigmond is helybenhagyta, hogy a többi királyról, akinek volt elég esze, ne is beszéljek! – Áhá! Ti hát… amolyan zendülők vagytok, igaz? – nézett rá a szeme sarkából Mátyás alattomosan. – Ha megfoghatnátok Mátyást, megfojtanátok egy kanál vízben, ugye? A száznagy megrázta a fejét. – Azt mondtad, te vagy a király esze. Tudd meg hát, mi nem azért fogtunk fegyvert, hogy harcoljunk a magyar király ellen. Meglehet, igaz a vád, amivel illetik: mármint hogy mindig hadakozik, csak hogy pénzt csikarhasson ki a nemzetéből, meglehet! De ha teszi, az ő baja, minekünk akkor is felkent koronás királyunk! Mi a pártütés és a hűtlenség bűnét a halálnál is jobban gyűlöljük, barátom! Mátyás megdöbbenve kapja a fejét Küsgergőre: – Hallod ezt a derék embert, fiam! Hiszen … hiszen ez egy földre szállt angyal! Te meg … mennyire féltél tőlük, fiam! A száznagy nem is figyelt Mátyás beszédére, folytatta: – Meglehet, eljő majd hadai élén ide a király, és karóba huzat bennünket, mert fegyverrel a kezünkben várjuk! S nem érti meg, mi csak a szabadságunkat kívánjuk megvédelmezni, és azért gyűltünk egybe, hogy megkönyörögjük: hagyja békén a mi ősi kiváltságainkat! Mátyás valósággal megilletődött a száznagy őszinte szavaitól. Hol a hadfira nézett, hol Küsgergőre, aki zavartan pillogott. Vigyázz, komám! Ki tudja, kik ezek, és mit akarnak valójában? – akarta mondani. – Hogy hívnak téged, barátom? – kérdezte Mátyás a nyílt arcú, szép szál száznagyot. – Mutnoki Mihály, barátom! – Nos, Mutnoki Mihály, azt mondom én neked, nincsen félni valód, ha szemtől szembe találkozol a királlyal! Majd én elmondom neki, milyen rendes ember vagy! Most arra kérnélek, eridj el a Szentgyörgyi grófokhoz, és megmondjad János vajdának, ha kedves az élete, hagyja abba, amit csinál, mert nagyon haragszik a király! S ha nem lesz eszük, a levágott fejeikkel rakatja ki Kolozsvárig az utat! – Van ott énnekem a kolozsmonostori táborban egy kedves testvérbátyám, Mutnoki István, aki egyre csak ezt mondja a jó János vajdának… – Micsoda? Jó János vajdát mondtál? Hogy lehet jó az, aki fegyvert emel felkent királyára? – Megbocsáss, barátom, nem János vajda itt a gonosz! A király unokabátyja, Farnasi Veres Benedek! – az rágja egyre a vajda meg Zsiga gróf fülét: rúgjátok ülepen a királyt, ezt a nyomorult zsarnokot, és akkor aranyélet virrad Magyarországra!
– Ezt mondja? Igazán? Rúgjátok ülepen a királyt? És hogy…nyomorult zsarnok a király? És ha nem Mátyás lenne a király, akkor virradna aranyélet Magyarországra? No, megállj, te átkozott elfajzott állat! Ezért leszámolok veled … A száznagy hökkenten pillantott Mátyásra, Küsgergő sebesen vágott közbe: – Megint félrebeszélsz, sokat ittál! Ördögöt te számolsz le vele! Bízd ezt a királyra! Ne félj, én is ismerem olyan jól, mint te, majd az megtáncoltatja őket! De Mátyás akkorra már teljesen elveszítette a fejét, fölpattant, öklével a mellére vágott, csak úgy dongott: – Ördögöt beszélek félre! Tudom a dolgomat! Én bánok el a bitangjaival, mert… én vagyok a király! Mire ocsúdik, fél térdre ereszkedett körülötte mindenki, és süvegüket lekapva bámulják s kérlelik: – Bocsáss meg nekik, uram, ártatlanok bandériuma jő veled szembe, amelynek csak néhány öldöklő sárkányfeje van! – hadarja Mutnoki Mihály, fejét kicsit félretartva. – Ha azokat levágod, nem lesz néked többet gondod, bajod szép Érdélyországgal! Lódobogás. Berobog Giskra előhada, körülözönli a száznagy turmáját. Kirántott karddal száguldanak oda, de Mátyás megállítja őket: – Ezeket ne bántsátok! A viperafészek Kolozsmonostor alatt lappang, elmondták ezek a derék híveink! Azt tapossátok el! És meglódult megint a maroknyi sereg. Végigszáguldott a Sebes-Körös völgyén, Réven, Barátkán, Csúcsán, Bánffyhunyadon keresztülvonulva egykettőre Kolozsvár környékén termett. Mátyás jót nevetett, mert eszébe jutott útközben, hogyan érkezhetne meg szinte a lovasságával egyidőben a gyalogsága is! Felültette őket a régi, táborita harci szekerekre, aztán hajde! Naponta hetven mérföldet is megtettek! Igaz, úgy rázta őket a rissz-rossz, hepehupás út, hogy estére kelve szinte megzápult a fejük, mégis nem győztek eléggé hálálkodni a királynak, amiért nem kellett koptatniuk a lábukat. Kolozsmonostorban tudták, hogy megérkezett a király, mert fullajtárt menesztett hozzájuk: – Azt üzeni Hunyadi Mátyás, a magyarok felkent, koronás királya: adjátok meg magatokat, kényre-kegyelemre! Szentgyörgyi János gróf felugrott az asztal mellől, magasba lökte kupáját, hogy végigloccsant szomszédjain a jó küküllei fehér, s a háromhetes nótázástól rekedt, rossz hangján nagyot kiáltott: – Vivát Mátyás király! – Soha! – vicsorított öldöklő dühvel Farnasi Veres Benedek. – Vesszen a zsarnok! És megfúvatta a trombitákat. Hanem épp elég gondba került, amíg előszedték a szőlőhegy pincéiből a katonákat! Voltak sokan.., akik a monostor udvarán, épületei körül ittak, mint a kefekötő, de most jóformán azt sem tudva, mit is csinálnak, fegyvert ragadtak, lóra másztak, és a Farnasi Veres-bandérium nyomában kivágtattak a monostori mezőre.
A király a kápolnadombon állott egy hatalmas tölgyfa árnyékában, s onnan vezényelte a csatát. Giskra vasas turmái középütt várakoztak, mellettük kétoldalt elosztva a pajzsos gyalogok álldogáltak harcra készen, a két szélén pedig a rác huszárok paripái nyihogtak. Gazdáik fél szemmel mindig a dombra lestek, mikor dördül el a rohamot jelző szakállas puska. Egy lovas nyargalt a Farnasi Veres-had felé, ahogy a paripa bírta: – Emberek! Forduljatok vissza! Mátyás megbocsát nekünk, ha megbánjuk bűnünket! Forduljatok vissza! A király beszélni akar velünk! Farnasi Veres elébb megállította toporzékoló lovát, most újra oldalába vágta sarkantyúját: – Dögölj meg, te veszett kutya! – És puskáját kilőtte Mutnoki Mihályra. A lovát találta éppen szügyön. A hű jószág két lábra ágaskodott, aztán, mint a villám, hanyatt vágta magát, maga alá temetve csepp híján a gazdáját. Mutnoki utolsó pillanatban lépett ki a kengyelből, és a zuhanó paripa hátáról messzire repült. De még látta, megtorpan a zendülők rohanása. Mátyás is látta, tétováznak, megállnak, megfordulnak, aztán tanácstalanul elporoszkálnak igen sokan. Hangtalanul nevetett, mint zsenge bárány láttán az éhkopp farkas, aztán intett: – Lőj, fiú!… – Giskrához fordult. – Most kell lecsapni rájuk, meg vannak zavarodva! Ez a Mutnoki Mihály aranyat ér! … És micsoda roppant hangja van! Kolozsvárig is elhallik! Hajrá, fiaim! … Az első vasasroham szétzúzza a zendülőket. Küsgergő ott száguld a zsebrákok előtt, kardja a hüvelyében, jobbjában szívós szőrpányva csüng. S amikor nyíllövésnyire érnek, megcsóválja a hurkot a feje fölött, azután a sivító kötél kirepül. Farnasi Veres megdöbbenve érzi, valami láthatatlan erő két karját a törzséhez szorítja, kardja kihull a kezéből, azután iszonyú rándítást érez, ördögi erő a magasba emeli, azután pedig a földhöz csapja, mint a gyerek a fahuszárt. A fegyelmezett zsebrák lovasok sorai között kis időre széles utca nyílik, amíg eltűnik Küsgergő a lova mögött szánkázó, eszméletlen nagyúrral. Aztán újra összezárul a félelmetes négyszög, és aki még mindig ellenáll, a porba tapossák. És amikor a seregdeákok már a halottakat írják össze, és a sebesülteket számolják, új had indul Kolozsmonostorból a csatatér fele! Mátyás összehúzott szemmel figyeli őket. „Vértesek! Kitűnő paripák! … Kik ezek? Csapdát állítottak volna, és én belesétáltam?!” De mikor a had közelebb ér, látja, egy sem szegez közülük dárdát a zsebrákokra, egy sem húzta ki a kardját. S legelöl robog János vajda. Hajadonfőtt van, majd lefordul a lova hátáról, gyenge a temérdek italtól, amit gyötrő vajúdása közben elnyelt, napokon át egyfolytában. Mellette nyargal a szolgája, aki – ha gazdája megbillen –feléje kap. Megállnak, János vajda valahogy földet ér, aztán megindul tántorogva a király fele. Amikor néhány lépésnyire ér, térdre rogyva kiáltja: – Uram és királyom! … Bocsáss meg! … Ha … ha nem tudnám, hogy … szívedben lakozik az … irgalom istene … inkább … világgá futottam volna … Tudom, nagy a bűnünk… amikor mindenki ellened lázadt… mi is… lázadozni kezdtünk! Hidd el…csak … az új hadiadóért… – De te Erdélyben a király első cselédje vagy! – dördült Mátyás indulatosan. – Miért nem fékezted meg a lázadozókat?!
János vajda tétován tárogatta kezét: – Nem tudom. Illetve… már mondtam: mindenki ellened lázadt! . .. Úgy gondoltam … ha szembeszállók velük… szigorúságom csak növeli keserűségüket! És… különben is! – hegyeskedett meg a vajda hangja : – Ki lehet oly jó, hogy olykor ne vetkezzék?! – Hessz! – szisszent fel Mátyás, aztán elkacagta magát. – Apád jó istenit, vajda! Úgy próbálsz védekezni, hogy vádolsz? Ne tagadd: örvendeztél, hogy Farnasi Veres királlyá választott! – Igen ám, de miért vállaltam el a pünkösdi királyságot?! – szabadkozott a vajda. – Mert Veres Benedek azt ordítozta, ha én nem vállalom, hoz lengyelt vagy rutént! Az majd elvállalja Erdély királyságát! De erről most ne beszéljünk tovább! Hála a jó Istennek, idejöttél, urunk és királyunk, és tudod a mondást? A juhok megismerik a pásztorukat! Vedd hát a kampós botodat, fogd ki közülük azokat, akik haragodat magukra vonták, de… a többi ártatlan, elhidd, azoknak bocsáss meg! Te jó király vagy – nézett szúrósan Mátyás szemébe: – És a jó királynak szent kötelessége, hogy… elnézze a bűnöket… és … el ne szalassza az… irgalmasságra kínálkozó alkalmat! … Ha elütteted is a fejem, utolsó szavammal is azt kiáltom: „Nagy király vagy, dicső fejedelem, mert meg tudsz bocsátani megtévedt alattvalóidnak!” Mátyás megindultan hallgatta az ittas vajda heves, kapkodó, de nagyon őszinte beszédét. Lassan megindult feléje. János vajda nézte, nézte, szeme egyre jobban kitágult, mert a király arcán izom sem rándult, de zord volt, mint fenséges távoli hegycsúcs, és iszonyú volt a két szeme: mintha éles késekkel hasogatta volna fel a vajda minden porcikáját, mint felcserek a megérett tályogot. Utolsó pillanatban görcsösen lehunyta Szentgyörgyi gróf a szemét, és arra ocsúdott, hogy a vállát veregeti, orcáját simogatja, majd megcsókolja a király: – Állj fel, derék hívünk! Orcád nem hazudtolja meg szavad: igazat szólottál! ígérem királyi szavamra: mindenkinek megbocsátok! – Ingerült-gyors karmozdulattal fojtotta meg a körös-körül földördülő lelkes, ujjongó vivátot. Döbbenten meredt mindenki a királyra: – De a lázadás főkolomposainak nem kegyelmezek! Azokat könyörtelenül eltaposom, mint az útra tévedt békákat a lovak! Farnasi Verest! – intett türelmetlenül Küsgergőnek. A szőrpányva még mindig a nagyúr nyakában csüngött. Arca sápadt volt, beesett. Mintha utolsó pillanatban vágták volna le az akasztófáról. – Mit tettél? – Igazságot! – vágta föl Farnasi Veres a fejét. – Fellázadtál a koronás királyod ellen? – Te nem király vagy, nyomorult zsarnok, kényúr, az vagy! –ordította a csíkszéki főispán. – A vérem elapadjon benned, azt kívánom! Az Isten ne adjon fiat! Ne maradhass tovább az ország trónusán! – Kutyaugatás nem hallatszik az égig, te telhetetlen bitang! Megtagadlak, tudd meg! Nem vagy a rokonom tovább! Országárulóját nem tiszteli többé a koronás király! Pokolra vele! Üssétek le a fejét! Ugrott a hóhér, két segéde megragadta a kétségbeesetten ordítozó Farnasi Verest, de
Mátyás túlharsogta: – Mindenki így jár, aki lázadni mer az ország királya s törvénye ellen! Sújts, bakó! S mire elszállt a vérköd Mátyás szeméről, Farnasi Veres feje porba hullt: – Ennek a sötét lelkű gazembernek kegyetlen halála legyen intő példa mindörökre mindenkinek, aki az ország törvénye ellen támadna! Estére még húsz főbűnöst fogatott le s vettetett börtönre a király. Százan és százan menekültek át Lengyelországba és Moldáviába, életüket féltve a király kegyetlen bosszújától. – Mátyás megtébolyult! – zihálták a nyeregből lefordulva. – Tudjátok, kit fejeztetett le legelőször törvénysértés címén? A tulajdon unokabátyját! És János vajda, miután hódolattal megcsókolta a király kezét a nagy tábori sokadalom szeme láttára, bevonult vele a monostorba, és sokáig beszélgettek. Addigra már kijózanodott mámorából, és szépen, ildomosan, szabatosan válaszolgatott a királynak. – Kik szítanak Erdélyen kívül még hozzátok? – Sokan voltunk elégedetlenek, királyom. Jómagam, testvéröcsém … és Máté erdélyi püspök, Elderbach Berthold… Aztán .. úgy szólt az egyezség, ha nálunk sikerül, fellázadnak a Frangepánok Horvát-Szlavóniában … Szapolyai Imre a Szepességben … Meg az Alföld … a Felvidék is talpra ugrik … – Szapolyai Imre is kötélnek állt? – döbbent meg a király. – János vajda! – jajdult fel megsebzett szívvel Mátyás. – Hát mit akar még tőlem Imre deák? Horváth-szlavón bánt, bosnyák gubernátort, szepesi grófot, örökös főispánt, ország kincstartóját csináltam belőle! Adjam át neki a trónomat talán? Miféle rang tudná féken tartani becsvágyát, hűségét? – Nem rangot akar Deák Imre, uram! – Hát? – tágult ki Mátyás szeme. – Őszinteséget. Szeretetet. Bizalmat. Jóságot. – Ej, mit fecsegsz, János vajda! Nagyon megnőtt a Deák Imre szarva! Országgyűléseken nyíltan ellenem beszélt! Összecimborált megbuktatásomra tulajdon anyámmal! Politikámat bírálni meri! Keresztezni próbálja akaratomat! Nem tűröm el! Aki ezt teszi, megjárja! János vajda nyíltan a király szemébe nézett. – Engem is lefejeztethetsz, uram, de én mégis megmondom: ez baj, ez nagy baj! Ezért fél Szapolyai Imre tőled! Mert a nagybátyád sorsa jut eszébe, uram! Hát ő mit reméljen tőled? Ő teneked se inged, se gatyád. Csak hűséges, jó szolgád, aki rettegi haragodat. – Te mért nem retteged? – fakadt ki haraggal Mátyás. – Hiszen téged ellenkirállyá választottak! Katonáiddal űzetted el az adószedőimet! Ha olyan véresszájú vadember lennék, amint állítjátok, tüstént felkoncoltathattalak volna! Megtettem, János vajda?! – Nem tetted meg, uram! – Némi idő elteltével, nyugtalanul fészkelődve, hirtelen kivágta: – Semmit sem bánok, tégy velem, amit akarsz, akkor is kimondom, azért nem adtál hóhér
kezére engem is, mert… most gondolkodtál, mielőtt cselekedtél volna, uram! Életem kezedbe ajánlom, uram! – susogta, amikor látta, borzalmas fény gyullad Mátyás szemében. – Én a te helyedben száműztem volna őket, és elkoboztam volna a birtokaikat! Mindketten jobban jártatok volna, uram! A szélsőségek embere volt, hirtelen felkacagott a király: – Ha tudnád, milyen nagyszerű tanácsot adtál! Összehívatom az országgyűlést Tordára, azon ítéljük száműzetésre és vagyonelkobzásra a lázadó urakat! – Hírnök vár, uram! – kopogtatott a főudvarmester. – Engedd be! Szapolyai Imre küldött velem levelet, kegyelmes uram! – hajolt meg mélyen a futár. Mátyás izgatottan tépte fel a pecsétet.
Kegyes Királyom, Felséges Uram! Tudom, szíved mélyén szomorú indulatokat táplálsz ellenem, bár… hidd el, méltatlan vagyok kemény haragodra! De jó is, hogy most nem állok a közeledben, hiszen lehet, a hóhérra mutatnál, vedd pártfogásodba! Estére számolj el a fejével! Pedig, mint mindig, most is csak jót akarok! Tudom, felbőszített, amit tapasztaltál, uram! Hidd el, némiképp jogos a népharag: egyik percről a másikra rúgtál fel évszázados kiváltságokat! Gondolkodjál, uram! Ha te nem minden magyarok királya, hanem kis erdélyi úr volnál, most melyik oldalon állnál? De én tudom, te király vagy, s pedig a legbölcsebb, akit valaha is adott a magyarnak az Ég! Éppen ezért arra kérlek, térden állva, ha leverted a zendülőket, könyörtelen bosszúállás helyett mutasd meg nekik végtelen irgalmasságodat! Gondolj arra, ki fizet ezután Erdélyben adót, ha… szabadon engeded a bosszúdat? Alattvalók nélkül nem király a király… A régi szeretettel, de félő szorongással köszönt legalázatosabb híved, a szomorú
Szapolyai Imre
Mátyás rezzenéstelen szemmel bámulta a szemben levő falat. Azután fölkapta kupáját, fölhajtotta, az asztalra csapta, és rekedten táncoló hangon morogta: – Büdösök!… Egyszerre hány prókátorotok akadt! … De …meg kell hagyni, sajnos, igaza van Imre barátunknak! Majd elküldöm hozzá János atyát, aki mindent megmagyaráz neki, és újra összeboronál bennünket! Nagy kár volna ilyen kitűnő férfiút parlagon hevertetni! A tordai országgyűlésen annyian voltak, hogy be sem fértek a varkastély nagyszálájába. Nyitva kellett hagyni az ablakokat, hogy azok is halljanak valamit a nagy tárgyalásokból, akik kívül rekedtek. Zengett a nagyterem. Mátyás úgy kieresztette a hangját: – Aki eliszkolt, mielőtt akárcsak rá is hurítottunk volna, azt a saját lelkiismerete kergette
száműzetésbe. Biztosan bűnös volt, s nem tudott volna a szemünkbe nézni, ahogy ti tudtatok. Nos, aki elhagyta hazáját, király engedélye nélkül, az földönfutó, nyomorult hazaáruló, aki – már vettük hírét! – uszít odakint hazája, felkent uralkodója ellen! A királyi kincstár büntetésből bekebelezi a hűtlen ebeknek minden birtokait s egyéb javait! Ráfér úgyis a kincstárra egy kis gyarapodás, hiszen nagy feladatok várakoznak reánk, amelyeknek megoldásához bizony tenger pénz kell! – S mi lesz azokkal a nagyszájú kutyákkal, akik itthon maradtak? – Aki a kerge birkák nyájában a kolompot hurcolta, és társait vadította, itthon nem maradhat! A nyáj már megnyugodott, pásztorát újra uralja, a zavart keltőknek megparancsoljuk: szeptember huszadikáig szedjék össze ingóságaikat, és hagyják el az országot! Nem érdemlik meg a bajkeverő disznók, hogy a magyar haza gyermekei maradjanak tovább is! Táguljanak előlem, mert odavágok! Lázadókkal nem tárgyalok! Aztán az országgyűlés vége felé futár érkezett megint: – Csehek, lengyelek, hazulról elfutott magyar urak tüzet szítottak Moldáviában! Bogdanovics Stevo, a vajda elpártolt tőled, uram, és a lengyelekhez állott! Mátyás nem sokat teketóriázott: tüstént szétküldte Erdélybe, Biharba, Szörénybe, Temesközbe szállásmestereit, és sebtében komoly mennyiségű élelmet hordatott össze. És Küsgergő november elején azt írta Annácskának:
Édesem, egyelőre ne várj hazai Urunkat megszállta a Szentlélek Úristen, és hadba megyünk Moldáviába, Bogdanovics Stevo vajda ellen. Hát… ilyen ez az udvari élet: hol fényes, hol kényes!… Fohászkodjál értem, a gyerekünkre, jószágainkra vigyázz – Mást úgysem tehetsz. És várj rám, mert visszajövök. Csókol sokszor szerető párod: Gergely
Miért, miért se: Szebcnnck ment a had. A város előtt emberekkel találkoztak, akik elmondták az előportyának: a városháza tanácstermében napok óta hetedhét országra szóló dáridó folyik. – Ugyan már kik mulatnak ott, és miért? – kapta föl a királya hírre a fejét. – Számosan nyakalják a szerémi vöröset meg a küküllei fehéret – mondta fanyar nevetéssel Küsgergő. – Odakukkantottam én is, mert olyan nagy hangon mulatnak. Hogy kik azok? Losonczi Dezső városbíró, Suki Mihály, Geréb Péter, neked ijad-fijad, uram, no és Cseri János, akit a szájtátók megneveztek. Azt mondják, két napja fújják ugyanazt a dalt.
Nem, nem, nem! Nem, nem, nem!
nem megyünk mi innen el…
– Micsoda?! – csattant föl a király hevesen. – Nem tévesztetted el a neveket? Hiszen ezeknek a gazembereknek már napokkal előbb el kellett volna hagyniok Szebent! – Igen! – mondta csípős mosollyal Küsgergő. – Annál is inkább, mert felvétetted őket a száműzendők jegyzékére! Bizonyára ezért éneklik második napja ugyanazt a dalt:
Nem, nem, nem! Nem, nem, nem! nem megyünk mi innen el: míg minket a házigazda furkósbottal ki nem ver!
– Igen? – ugrott föl Mátyás, és lovára pattant. – Utánam! Fertályóra múlva vérpad állt a városháza előtt. Szeben valamennyi polgára összefutott körülötte. Néma csendben, levett süveggel hallgatták a nádor ítélethirdetését. Ott sorjáztak a királyi lándzsások is, szétvetett lábbal, két kézzel markolva fegyverüket, de egyetlen pissz sem hallatszott, amíg Guti Országh uram beszélt: – Az országgyűlés úgy ítélt: néhány szebeni polgárnak, aki a király elleni lázadásban súlyosan vétkezett, el kell hagynia a várost. A király ítéletének fittyet hányva, itt maradtak, a Rathausban dorbézoltak, és gúnyos dalokat gajdoltak. Mivel a király és az országgyűlés akaratát másodszor is súlyosan megsértették, hóhér kezére adom őket. Mihály mester! Teljesítsd kötelességed! Még Küsgcrgő is szorítja a kardja markolatát, mert… hátha! Hátha kibújik az ördög a halálraítéltek valamelyikének rokonából, és… De nem! Csak hökkent, súlyos zihálás hallatszik. A veder hideg vízzel eszméletre támasztott elítéltek kapkodnak levegőért. De még ők sem kapálódznak kegyetlen sorsuk ellen. Állnak bambán, roggyant térddel, aztán a segédek megragadják a négy embert, egymás után, a vérpad közepére vezetik, letérdeltetik, nyakukat a tőke vályújába fektetik, aztán a veresposztó kámzsás Mihály mester kezében magasba lendül a bárd, lesújt, és Mátyás dühösen kiált fel: – Így jár mindenki, aki a törvényt nem tiszteli! Életével lakol minden törvényszegő! – S körülhordja a sokadalmon villogó tekintetét. Mindenki lesüti szemét, és a porba néz, a lába elé.
Az Ojtozi-szoroson mentek át Moldáviába. Küsgergő előre akart menni, hogy elvigye Mátyás szigorú üzenetét Bogdanovics Stevo vajdához, de a király rápillantott, komoran megrázta a fejét, és nem engedte el. Már a Csin-patak medrét fatorlaszokkal záratta el a vajda, akinek igen rossz volt a lekiismerete. Összepaktált a magyar zendülőkkel, a lengyelekhez pártolt, és talpát csókolta a törököknek. No és amiért Mátyás külön is
haragudott reá: menedéket nyújtott az Erdélyből kiszaladt zendülőknek! Nem torpant meg egy órácskányi időnél tovább sehol sem. Egymást váltotta négyezer gyalog, és fejszével szétverték a borona-reteszeket. Ahol nem használt a fejsze, mert a szakadék nagyon mély volt, ott görögtűzzel fegyújtatta a szörnyű, kusza farakásokat. Percek alatt porig égett minden, s szabaddá vált ismét előttük az út. Az utakat bevágatta István vajda, de komoly csatát sehol sem állt. – Hátrál a bitang! – sziszegte Mátyás. Küsgergő fáradt volt és ideges, kurtán fölnevetett: – Miért? Az ő helyében te mit tennél? Mátyás is nevetett. – Rosszak az idegeim, bocsáss meg! Mit gondolsz, milyen eredménnyel jár János atya Szapolyainál? – A határon kenyérrel és sóval fog várni Deák Imre. Van annak magához való esze, uram! Tudja őkelme, hogy te tartod a zsák nyakát, amelyből valamennyien eszünk. Nem bolond tovább is úgy viselkedni, hogy összerántsd előtte! A Szereth meg a Moldova között találták meg Romant, Stevo vajda fővárosát. A harmadik össztűzre összedőlt a kapus bástya, ledőlt nagy darabon a sánc, betemetve az amúgy is sekély árkot. Rohamra lódult a lóról szállt magyar sereg, és félórai kézitusa után bent voltak Román főterén. De még folyt a harc, amikor a templom tornyán már kidugták a fehér zászlót, és a várba ugrató Mátyással szemben kilépett a templom kapuján Stevo vajda. Előtte is fehér zászlót emelt mindkét oldalán egy-egy szolga. Mátyás összehúzott szemmel figyelte Moldávia vajdáját. Vitéz embernek, kitűnő hadvezérnek ismerte. De nem első eset, hogy hűségében megtántorodott. Arca komor és zavart. Látszik rajta, erre nem számított, hogy Mátyás, mint a mesebéli varázsló, szinte egyik percről a másikra itt terem. És hogy ekkora haddal jő, és ennyi ágyúval támad. Megáll a királlyal szemben, és fölszegi állát, és koromfekete szemét reáfüggeszti. De nem tud sokáig ellenkezni a szemével sem. Baj persze, hogy a király lovon ül, ő meg gyalog van. Nem egyenlő ellenfelek. Lassan, kényszeredetten megemeli süvegét. – Isten hozott fővárosomban, Mátyás király. – Meg a paripám! – vágja rá a király. Körül fölnevetnek a katonái. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy ágyúval, rohammal törsz be oda, ahol mindig kitárt kapukkal várnak? Mátyás orcája elsötétül, szeme villámlani kezd. – Mindig kitárt kapukkal vár fővárosod? Akkor miért Gáspár atya mozsaraival kellett felnyitni őket? – Mert a kapuőrizőim látták, nem lehet jó barát, aki ekkora fene nagy haddal érkezik, és bezárták a kapukat. Ezt a parancsot kapták, uram! – Mit gondolsz, miért jöttem ekkora haddal? Mert hírét kaptam, a lengyel királyhoz
pártoltál, és a Magas Portához törleszkedtél! – Ez a te bajod, Mátyás király! – kiáltotta Stevo vajda dühre fakadva. – Ha bárki bármi rosszat mond valakiről, azonnal elhiszed! – Nem azért jöttem ide, hogy a szellemességeidet hallgassam! – reccsent rá a király. – És ha a fenti vádak nem is bizonyulnának igazaknak, akkor is van égető okom rá, hogy fővárosostul eltöröljelek a föld színéről! – Nocsak! – nézett merészen a köpcös, széles vállú vajda Mátyás szemébe megint. – Éspedig mi? Megtudhatom? – Álnok farizeus vagy, Stevo vajda! Erdély urait segítetted ellenem lázítani! S amikor könyörtelenül legázoltam őket, hozzád menekültek, és te szállást, menedéket adtál nékik! – Ha te menekülnél hozzám, hogy üldöznek, menedéket kapnál tőlem te is! Az erős mindig segíti a gyengébbet! – De nem akkor, ha az a szemét banda koronás királya ellen merészel lázadni! Olyan nagy a különbség, mint a gyalog meg a lovas katona között! Te híres hadvezér vagy, azt hiszem, ezt nem kell neked megmagyarázni! És elkezdődött a tárgyalás. Épp csak ebédre szakítottak valami kis időt, aztán folytatták tovább. Sehogy sem jutottak dűlőre. Sőt, Mátyás hamarosan észrevette, Stevo vajda hallatlan ravaszsággal megkísérli olyan szerződéspontokra rászedni, amelyek ellenkeznek az ő külpolitikai elképzeléseivel. – Rendben van ! – állt föl Mátyás a hosszú asztal mellől, és meghökkenve követte mindenki a példáját. – Ha te azt hiszed, ez a talpalatnyi tartományocska dacolni tud Magyarország királyával, majd észre térítelek, dicső vajda! Hordd el magad innét, amíg meg teheted ! – De… – sápadt el Stevo vajda arca. – Roman … az én országom fővárosa! – Csak volt! – vágta oda Mátyás. – Én haddal megtámadtam, és fegyverrel elfoglaltam! Örvendj, hogy szabadon elmehetsz! Stevo hallgatott kicsit, egyik lábáról a másikra nehezedett, s közben érezte Mátyás: az agya lázasan dolgozik, vagy valami gyilkos válaszon, vagy nagyszerű fordulaton töri a fejét, amellyel majd a maga javára fordíthatná a keserves helyzetet. De nem árult el semmit. – Így is jó, Mátyás király – dörmögte látszólag egykedvűen. – Én … békülni akartam, de te … ellökted a kezem! Hosszú, egyre gyorsuló léptekkel, hajadonfőtt, üres kézzel, egy szál dolmányban, ahogy a tárgyalóasztaltól fölkelt, semerre se nézve, kisietett Roman monostorának ebédlőjéből. Mögötte tolongtak hívei, szerencsétlenek és esetlenek voltak az udvaron és az utcákon ácsorgó állig felfegyverzett magyar katonák között csupasz fejjel, kisruhában, fegyvertelenül. Valahogyan annyira gyámoltalanoknak látszottak, hogy a zsebrák lovasok elkezdtek rajtuk nevetni, és hahotájuk egyre erősödött. Szinte úgy tűnt: ők fújták ki a moldáviai fejedelmet és kíséretét a tulajdon fővárosukból. – Bolondnak nézett téged ez a pimasz fráter! – dörmögte Küsgergő.
– Mit gondol ez az ember: terelőpulija őneki a magyar király? – Fiaim! – intette magához Mátyás a hadnagyait, kapitányait. – Adjatok kemény leckét ezeknek a meggárgyult, hűségükben megingott moldáviai kutyáknak! Gyújtsátok föl a városukat, és … amit találtok benne: a tiétek! Embert, állatot, mindent elvihettek! És megindultak a Moldava mentében észak felé. Égett Sabaoni, Miresci, Haiaucesci, Pascani, Draguseni és Ciumulesci, mint a tűzhelyre fröccsent zsír. És egyre lassúdott a sereg mozgása, mert rengeteg embert és barmot hajtottak el magukkal. Baiaba érve hosszabb pihenőre kellett berendezkedniük. Könyörgő követek jöttek, akik a rabul ejtett moldáviaiakat akarták kiváltani. Ezt is le kell bonyolítani valahol, mielőtt hazatérnének Magyarországra. A pénz mindig jól jön, mondta nevetve Mátyás az udvarmesterének, amikor megrendelte nála a gazdag választékú vacsorát. Küsgergő nyugtalankodott. – Mi a fenének kell itt megállnunk, uram? Miért nem tudtunk egy szuszra hazamenni Romanból Pietrán keresztül Erdélybe? – Nézzenek oda! Hogy leckézteti ez a nyomorult testőr a királyát! Mi a fenének vagy egyszerre ilyen ideges, megmondanád? – Mit tudom én! Nem tetszik nekem ez az egész moldáviai hadjárat! Megint télen kellett belevágnunk, hogy megfagyjanak az embereid, meg magad is nyöszöröghess majd kedvedre, jövő nyáron: „faj, nekem! A köszvényem úgy, a köszvényem így!” Mátyás már megivott egy kupa finom prédabort, harsogva felnevet, árnyéka mérgelődését hallva. – Mondd tovább! Úgy tetszik nekem, amikor mérges vagy és megszidsz! – Hiába komédiázol, uram! Halálosan komolyan beszélek! Érzem, nagy baj fenyeget bennünket! És csak azért, mert megint elragadtatott szokásos vakmerőséged! Mire való ez? Mire jó ez? Cui prodest, ahogy te szoktad latinul mondani. Kinek az érdeke, mondd?! – Már megint rémképek gyötörnek, fiú! – üríti ki a király a második kupát is. – Igyál inkább te is egy serleggel! Mindjárt jobb színben látod ezt a nyomorult világot! – Barátságosan megveregette Küsgergő vállát. – Nyugodj már meg, no! Nem fenyeget engem semmiféle veszedelem! Rossz látni, mennyire gyötrődsz! Nos, fiacskám! Az én egészségemre! De nemcsak a király ivott, vedelt ott mindenki, amennyi belefért. – Nézz körül, uram – morog Küsgergő idegesen. – Úgy iszik mindenki, mintha odahaza lakomáznánk Buda várában, amelynek kapujában Czobor Mihály bátyám cerberuskodik! Hát mindegyikőtök elfeledi, hogy itt ellenséges földön vagyunk? Hogy Bogdanovics Stevo bosszúvágytól ég? – Badar beszéd! – csattant föl Mátyás haragosan. – Már idegesít dajkálkodó fecsegésed, fiú! Ülj le a fenekedre, és igyál! Vagy menj ki innét, ne rontsd tovább a jó hangulatot! Vedd tudomásul, hadat viseltünk, győztünk, és diadalunkat meg kell ünnepelnünk! És különben is: én vagyok a király, amit én mondok, mindenki azt teszi! Aki nem engedelmeskedik: repül! – villant föl a szeme fenyegetőn, és lecsapta serlegét az asztalra,
hogy a szép aranyedény szára tüstént elgörbült. Küsgergő mélyen meghajolt, és kirohant a teremből. – Nézze meg az ember! – prüszkölt Mátyás. – Mit nem képzel ez a nyomorult testőr! Már minden dolgomba belebeszél? Janus Pannonius megcsóválta a fejét: – Ki mer Zeusznak ellentmondani, ki az a botor lélek? így aztán én is csak annyit bátorkodnék megjegyezni: ez a fiú jót akar néked!
Szeret, félt, csak azért beszél! És éppen te mersz neki szemrehányást tenni megérzéseiért, aki az utca másik oldalára nem mégy át, amíg az asztrológusaidat meg nem kérdezed, felség?! Majdnem elromlott a pompás hangulat. De aztán az étekfogók elkezdték hordani sorra a felséges fogásokat, erre mindenki megbékélt. Gyenge borjúhúst ecettel, zsályával, viza húsát borsporral megszórva, puhára párolva, savanyú káposztát, amelybe élve főzték bele a kukták a réti csíkot, sertéspecsenyét, sült kappant cirádás cinktálon, főtt nyulat fekete lével, tejbe főtt borjúbélt, aprómadarat disznóhúsba sütve, vajban-lisztben kirántott harcsafarkat, őzgerincet, tollában sült fácánkakast. Aztán négyféle fánkot, ropogós pirosra sült héjút, mégis oly könnyűt, hogy ha ráfújt az ember, a tészta majdnem elrepült a kezéből. No és ostyabélest, amit nagyon szeretett a király, ha csak csipetnyit is, de minden evés után kért a kuktájától. Jaj volt neki, hogyha elfeledte egyszer is elkészíteni! Aznap nem kapott a királytól borravalót, és a vendégeinek sem engedte, hogy adjanak neki. Azután ittak, számolatlan kupa bort, és újra kezdték az evést, akárcsak a rómaiak. Egyszer nézett csak föl Mátyás király, amikor is elszörnyedve látta, hogy a pécsi püspök uram bocsá, de … gombát eszeget, két ujjal finoman csipegetve! – Hát te? Megkergültél? Püspök létedre nincs annyi eszed, hogy a gomba … nem embernek való eledel? Mit eszel? – Felség, akkor te még nem tudod, mi az igazi jó étel! ízleld meg ezt a gombát! Olyan isteni borsos mártást készített hozzá a szakácsod, hogy a nyál is összefut a szádban, ha megszagolod! Másodszor akkor nézett föl, amikor Küsgergő lépett a háta mögé. Unottan pillantott fel reá, tovább könyökölve az asztalon. – No? Hadd hallom, mit súgott megint a Szentlélek a füledbe? – Ugye, száműztél Tordán egy Iklódi László nevezetű illetőt is? – Hát persze! Föllázadt ellenem az a szemét! De nem mert meg várni, még előbb megszökött, mielőtt odaértem volna! – Nos, odakint várakozik. Szeretne veled beszélni. – Mit? – ugrott föl Mátyás dühöngve. – Ide mer szemtelenkedni? Azonnal fogasd le, és csukasd le, hogy belefeketedjen!
– Nem teszem, uram! – sziszegte a testőrkapitány szintén megvadulva. – Ha ez az ember kockáztatja a nyakát, hogy veled beszélhessen, akkor valami igen komolyat akarhat mondani! – Hát jó! Engedd be! De ha pimaszkodni mer, vagy… tőrt akar belém vágni: vele együtt mégy a vérpadra te is! – Parancsod szerint legyen, uram! – hajolt meg Küsgergő, és kisietett. – Hát te? – emelte meg a király az állat, amikor elébe lépett Iklódi László. – Mért jöttél? – Hogy fussatok innét. – Nem tudnám, miért! – Mert ma éjfélkor rád tör Bogdanovics Stevo! Tizenkétezer valah harcosával lesben áll Baia körül. Ilyen részeg disznókat, mint a te katonáid, gyerekjáték lesz leverniük! – Te! Vigyázz, hogy mit beszélsz! – villantott fenyegetőn Mátyás a szemével feléje. – Örömükben isznak a katonáim! Győztek, azért! Iklódi közönyösen rábólintott: – Stevo vajda is nagyon örül neki. Könnyebb lesz neki rajtad bosszút állni, amiért feldúltad, felégetted és kifosztottad seregeddel Moldáviát! Mátyás megérezte, a jövevény őszintén és komolyan, értelmesen beszél. Felállt, megfogta Iklódi dolmányát. – Rendben van. Ha igaz, amit elhíreltél, feloldom a száműzetésedet. Hogyha hazudtál: fejed vétetem. De egy kérdésemre válaszolj, mielőtt lecsuknak katonáim! Miért jöttél ide, figyelmeztetni? Hiszen száműztelek vakmerő bűnödért. Iklódi mélyen a király szemébe nézett: – Sose fáradj a feloldozásommal. Nem kívánok a te alattvalód lenni. Szívem mélyéből gyűlölöm a zsarnoki önkényt. – Hát akkor? – lepődött meg a király, hogy majdnem kiszaladt alóla a padló is Iklódi őszinteségétől. – Ha ennyire gyűlölsz, akkor miért nem hagytad inkább, hogy Bogdanovics Stevo miszlikké aprítson? A szíved mélyén mégis pislog valami kicsi szeretet irántam? – Nem téged szeretlek. Apádat szerettem. A világ legderekabb embere volt. Az ő emlékének kívántam adózni, hogy miután megtudtam, mi készül ellened, eljöttem figyelmeztetni. Tudd meg, asszonyanyádnak nem akarok szomorúságot szerezni. Ezért láthatsz csak itt. És most öless meg, ha akarsz. Mátyás fölállt. A könnyű mámor egyszeriben elszállt a fejéből. Szívét marokra kapta a fájdalom. Hát így vagyunk? Már nyíltan a szemembe merik vágni: „Nem szeretlek!” „Nem kívánok a te alattvalód lenni!” „Szívem mélyéből gyűlölöm a zsarnoki önkényt!” Hát… hát én… zsarnok vagyok? És… az uralmam: önkény? ! … Azért gyűlöltök,
barmok, mert jót akarok nektek? Mert nem dobom a gyeplőt a vágtató lovak közé? Ez hát a hála, amiért… éjt nappallá téve loholok, fáradok értetek? Értetlen állatok! Nem érdemlitek meg, hogy a királyotok legyek! De mégis! Akárhogy is van: ez a fickó, igaz, gyűlöl, mégis eljött, hogy figyelmeztessen! Hát ez gyönyörű! Nem bántom! Szabadon bocsátom, mint gyerek a ritka pillangót, amely ostoba óvatlansággal a tenyerére szállott, s hagyta bebörtönözni magát. Mire megszólalt, hangja már újra rekedt és nyers volt, mint a bivalyszarvból faragott tülöké. – Ezt a fickót fogjátok le. Ha éjfélig nem támad Stevo vajda, öljétek meg. Ha támad: azonnal engedjétek szabadon, és adjatok neki tízezer aranyat. A vérdíjamat. Most küldjétek ide a kapitányaimat és a hadnagyaimat. – Miért? – kérdezte Küsgergő. – Bolond vagy? Intézkedni akarok, hogy mindenki titokban fogjon fegyvert, álljanak el minden kaput és utat. A piac bejáratánál álljon fel a testőrség. Az én szállásom elé a veteránjaimból állítsatok komoly őrséget. Hátha igazat beszélt ez a bolond Iklódi, és ránktör az éjszaka Bogdánovics Stevo? – Már megtörtént, uram! – bólintott mélyet Küsgergő. – Szíves engedelmeddel minden fontos pontot megszálltunk. Ha nem haragszol, riadóztattam már a lovasságot is. A kellő pillanatban az is be avatkozik. – Lovasságot is? – tündöklött föl egyszerre Mátyás szeme. – Ember! Téged aranyba kellene foglalni! És én még patvarkodtam veled az előbb! Bocsáss meg, fiú! – Megtörtént, uram. Ehhez már volt időnk hozzászokni. De megengedj egy őszinte szót! Inkább lennék egy falka veszett kutya bojtárja, mint vagyok a te őriződ, felség! Ha még egyszer születnék, semmi pénzért kötélnek nem állnék ismét! Akkor sem, ha édesanyád letérdelne elém! Mátyásnak nagyon tetszett Küsgergő őszintesége. Most olyan ing volt rajta éppen. Odaoldalgott haragos testőre elé. Megfogta a mellén a dolmánya gombját, megrázta szelíden. – No és… ha a magyar király szépen kérné, hogy vigyázz rá eztán is, mit tennél? Küsgergőt majd szétvetette a düh. Azért beszélt úgy az elébb. Most is eltökélte, többé nem hagyja magát a lábáról leszedni semmiféle mátyási machinációval. De ha az emberhez szólnak, akkor az illetőnek a szemébe kell nézni, hogy láthassa, reáfigyelünk. A földön bárkivel lehet, csak Mátyással nem szabad ezt csinálni. Mert akit szeret a király, arra úgy tud nézni, valahonnan legbelülről, a szíve mélyéből születő puha, forró, édes tekintettel, hogy attól a sziklának is meg kell lágyulnia. Némi bosszankodással elegyes röstelkedés és tusakodás után megolvad Küsgergő vérig sértett szívén is a jég. Mivel más nincs a szála előterében, Küsgergő nagyot üt a király széles vállára, és odasziszegi, hogy más meg ne hallja véletlenül: – A ménkű csapjon beléd, felség! Aztán a két hű barát forrón összeölelkezik.
Éjfélt kiált Baia templomának tornyában az éjjeli őr, amikor köröskörül megzendül az erdő, és háromfelől megrohanja Stevo vajda a várost. S eleinte sikerül is visszavisszavetniük egy-egy hullámot, de azután olyan elkeseredetten harcolnak, hogy belül kerülnek a hitvány sárfalakon. A késhegyre menő gyilkos küzdelem az utcákon folytatódik. Bogdanovics Stevo nagyon csodálkozik. Kémei azt jelentették, hogy a magyar had, királyostul – ősi magyar szokás szerint – diadalmi tort ül, és részegen fetreng Baia piacának kövein. És íme! Be csak beverekedték magukat, de a Szent István vértanú terére már az atyaúristennek sem tudnak eljutni. Amikor egy válogatott csapat bevergődik, mögötte föltárul a ház ajtaja, és az udvarról istentelen robajjal vasas lovasok dübörögnek elő, és véres sárrá tapossák a vakmerő rohamozókat. A girbegurba kis mellékutcák megtelnek kétségbeesetten jajgató, siránkozó, kiáltozó sebesültekkel. És a lakosok nem mernek a harcba belekapcsolódni, mert tüstént odavonít egy vastag szerszámszíjnyílvessző, és a vakmerő polgárt az ablakdeszkához szögezi. A baj akkor kezdődik, amikor Bogdanovics Stevo végre eldönti: nem kíméli tovább kedvenc városát, inkább a várossal együtt pusztítja el gyűlölt ellenfelét. Mert akkor sistergő, lángfarkú gyújtónyilak sziszegik teli Baia fölött a koromszín égboltot, és a városka egyszerre vagy száz helyen felgyullad. A sok zsúp- meg zsindelytető úgy ég, mint a kárhozat tüze, elolthatatlanul. Kiszorulnak a lesben álló lovas zsebrákok meg gyalog magyarok az égő házak udvarairól, az utcák labirintusaiból. És ha lehet, a harc még elkeseredettebbé válik, hiszen most már külön az életéért is harcol mindegyik fél! Hát ki az a sütni való bolond, aki meg akar elevenen égni? Senki! Nincsen ilyen őrült! Hanem az is ősi igazság: aki menekül, mindig hátrányba kerül! Mátyás is ott verekszik közöttük, egy szál mezítelen karddal. Ahol a legnagyobb a baj, mindig ott terem. – Édes fiam, katona vagy, avagy javasasszony?! – ordítja egy öreg lovasának, aki nehezen tud ütéshez huzakodni. – Katona vagyok, uram! – Fenét! Hiszen te… kenegeted a valahokat! így vágj oda hozzájuk! – Lesújt, és egy támadó földre omlik, élettelenül. Tízet sem számol, úgy megvadulnak katonái, hogy lándzsáikkal rendre falhoz szegezik a hívatlan éjféli vendégeket. Mire megköszönnék neki övéi a leckét, Mátyás már a tér túlsó felén hadakozik. Küsgergő alig győz utánaloholni a kis kerek huszárpajzzsal, hogy amennyire csak lehet, megoltalmazza őfelségét. Rettenetes nehéz, mert Mátyás mindig a bajt keresi. Hiába fú a hideg kárpáti szél, Küsgergő lucs-kos ronggyá izzadja vastag abaposztó dolományát, amíg a királynak gondját viseli. Különösen ott van bajban, ahol meghátrálnak a mieink, mert ott Mátyás elébük ugrik, és egyedül tartóztatja föl a tomboló valahokat. Hat hosszú nyelű fejszével csatározó moldáviai favágó ront neki. Egyet első vágásra leterít, a másikat súlyosan megsebesíti, de a harmadiknak van ideje fejszéjét magasba emelni. Ha eléri a borotvaéles szerszámmal Mátyást, Budán új királyt kell választani, mert emezt Baia főterén kettéhasították! Azt Mátyás hóna alatt átnyúlva – Küsgergő döfi keresztül. A negyediket a tenyérnyi vaspajzzsal törli képen, hogy hanyatt szédül, az ötödiknek a vállára sújt, hogy ordítva ejti el fejszéjét, a hatodik sarkon penderedik, és belerohan a zsarátnokveresen fortyogó sötétségbe. Mátyás boldogan, gyöngyöző nevetéssel hahotázik:
– Akinek ilyen őrangyala van, azt semmiféle baj sem érheti! Nagyszerűen csináltad, fiacskám! Abban a pillanatban sziszeg elő egy kémény mögül egy vasnyelű géta nyíl, és a király hátába fúródik. Felkiált halkan, aztán Küsgergő karjába omlik. És épp jön egy újabb hullám valah! Villámgyorsan határoz a testőr. Berántja a súlyos sebétől felnyögő, eszméletlen királyt a templomba, villámgyorsan magára kapja Mátyás lehulló bíborszín selyemköpönyegét, fejére vágja ezüst struccforgós sisakját, aztán megint kiugrik a templom ajtaján, belé a legnagyobb kavarulásba. – Ott! Ott van a király! – hallja a valahok vérmes, diadalittas rikoltozását. Szerencsére sötét van, csak azt látják, ott lobog, kavarog a királyszín köpönyeg fodra az orruk előtt, s úgy vonzza őket az ezüstsisak sejtelmes villogása, mint éhes harcsákat a kuttyogtató furcsa hangja. Húzza maga után őket a következő sarokig, és közben állandóan azon jár az esze: „Úristen!… Mátyással mi történik?” Hiába minden észbontó vitézségük, a tűz elől el kell menekülniük a valahoknak, mert a láng nem nézi, kinek a hajába, gúnyájába kap belé. A futókat hátulról hosszú nyelű dárdáikkal döfölik a magyarok kegyetlenül. Úgy pusztítják a boldogtalanokat, mintha csirkéket ölnének a király konyhájára, amikor temérdek vendég érkezik. Küsgergő kitölti rajtuk a mérgét, irgalmatlanul aprítja őket. Amikor meghajnalodik, nincs több eleven valah Baia ócska várfalai között. Hétezernél is több halott moldáviait számolnak meg a seregdeákok. De mégsem boldogok a magyarok. Súlyos sebben, magas lázzal küszködve fetreng a géta nyíllal hátba lőtt királyuk. Négy tábori felcser sürög-forog ágya körül. Mátyás hason fekszik az összevérzett csergén. – Húzzátok ki! – könyörög reszkető hangon. – Nem lehet, felség! – mondja remegő hangon Emilio, a talián doktor. Megmondani már nem meri a királynak, miért nem meri kirántani vagy kivágni, hogy miért nem lehet kimetszeni vagy kihúzni. Mert közvetlenül a hátgerinc mellé fúródott a vascsőrű géta nyílgóliát. És elegendő egyetlen hibás mozdulat, ha közben rosszkor vesz lélegzetet a király, a kutató penge elmetszi az idegnyalábokat: örök életére ágyban fekvő béna, nyomorék lesz a király! Ki merné ezt a roppant felelősséget magára vállalni? Senki! Inkább bent kell hagyni azt a beletörött nyílhegyet. Az volt a félelmetesen nagy marha, aki ilyen topán próbálta meg legelőször eltávolítani! Ki törte el a király hátából kiálló vesszőt? Nem tudható, nem akad gazdája! Küsgergő elrohant Mátyás köpönyegében, sisakjában, a király eszméletlenül hevert a templom kövén: senki sem tudná megmondani, ki tette … – Testvér… – hörögte Mátyás elkeseredett kínban. – Ugye …meghalok?!… – Bolondokat beszélsz! . .. Nem csaplak be, uram, súlyosan megsebesültél, de … nyugodj meg, életben maradsz! – Tudom, csak … vigasztalni akarsz, hogy… ne fájjon úgy a… halálom!… Testvér!… Tudod… mire kérlek?… Állj bosszút… érettem!. .. Küsgerő szeme sarkán könnycsepp csillan. Hogy érezte ő ezt a tragédiát! Hogy milyen iszonyú veszedelem fenyegeti Moldáviában a királyt! De Mátyás kinevette, mint a józan
ember szokta a részeget. Rémeket látsz, mondta, és nevetett, mint akinek elment az esze. Miért kell így viselkedni valakinek, ilyen értetlennek, fennhéjázónak lenni, még ha ezerszer király is? Mért bízza ilyen könnyelműen az életét a vak véletlen szeszélyére ilyen fontos személy? Hát nem gondolkodik? És ha porig égetik, utolsó szegig kifosztják, elhurcolják minden lakóját: egész Moldávia vajon megéri a magyar király életét? Vége szakadt a moldáviai hadjáratnak. Iszonyú gazdag prédával, csigalassúsággal visszavonult a magyar sereg Erdély bércfala mögé. A máskor naponta nyolcvan-száz mérföldes sebességgel száguldó had szinte mászott, mert Mátyást gyaloghordszéken kellett vinni, mint valami hímes tojást: még a bőrszíjakon rugózó hintó rázását sem tudta elviselni. Úgy ordított, mintha nyúzták volna. Küsgergő kiparancsolta belőle, és átültette a hordszékbe. Kínszenvedés volt a király minden perce, mert nem tudott hátradőlni, vagy a derekát kihúzni: tüstént elviselhetetlen fájdalom nyilallott testén keresztül. A belétörött háromágú nyílhegy gyötörte féktelenül. Küsgergő, ha csak tehette, mellette lovagolt. Nagyokat hallgattak. Most aztán igazán nem volt min vitatkozniuk vagy áradozniuk. Ezt a hadjáratot csúfosan elvesztették, még ha Baia falai között meg is verték a moldáviaiakat. Majdnem ott hagyta a fogát Mátyás is. Jó, jó, óriási zsákmányt szedtek össze, de hát… mindegyikük tudta: ebül gyűlt szerdék ebül vész! Azon úgysem lesz Isten áldása, egy percig se. Hiszen keresztényektől vették el, ártatlan szerencsétlenektől. Aztán mégis, hogy mondjon valamit, kifakadt a testőr: – Én már mindennel megbékéltem. Csak egyet szeretnék megtudni: ki volt az a marha állat, aki a hátadba belétörte a nyílvesszőt? – Én – mondta halkan, keserű ízzel a király. – Nem tudom, miért tettem. Sugallatfélét hallottam, markold meg, szorítsd össze a fogad, és tépd ki. Nem szabad a katonáidnak észrevenniük, hogy a királyuk megsebesült. Küsgergőnek már a nyelve hegyén lebegett egy vérfagyasztóan kacskaringós káromkodás, de nem tudta kimondani, mert a sereg eleje felől jelentő lovasok robogtak hozzájuk. – Felség! – kiáltotta a tizedesük. – Jó hír! Igen jó hír! János püspök atya jő! – Egyedül? – próbált meg kiegyenesedni Mátyás, de a kín visszagörnyesztette megint a furcsa, ülő-hasaló pózba. – Nem! Szapolyai Imre urammal együtt jő! Tízezer fényes lovas élén! Nem tudtak összeölelkezni. Mátyás félelmetes, boltozatos mellkasát nekidöntötte a hordszék szélének, busa fejét kiütötte a vastag bársony függönyszárnyak közül. – Nem így képzeltétek el a viszontlátást, ugyi? – nyöszörögte kínlódva, sírós nyögdécseléssel. – Istennek legyen hála – mondta János atya keresztet vetve –, hogy egyáltalán viszontláthattunk ismét, ha így, megkínzottan is, fiacskám!
A király kényszeredett nevetgéléssel fordította lassan nagy oroszlánfejét Deák Imre felé: – Te kívántad, hogy… megcsúfoljanak így, ügyi? – Felség! – mormolta őszinte zavarral küszködve Szapolyai. – Ismered a mondást? Ki mint él, úgy ítél! Te kívántál volna nékem ilyesmit? – Bocsáss meg, Imrém – sóhajtotta Mátyás. – Tudod jól, nem tudok úgy egy percig sem meglenni, hogy … meg ne bántsak valakit a… szeretteim… közül! Nyújtsd ide a kezed, és … esküdj meg, hogy … nem hagysz el… soha, soha … többé! … – Isten úgy éltessen, felség! – emelte szabad balját magasba Szapolyai megilletődött arccal. – Úgy éltessen téged is, engem is! – És arra is esküdj, hogy… mihelyt kitavaszodik … Moldávián … rajtaütünk, és… bosszút állunk rajtuk … kegyetlenül… A sebemért… a … becsületem… megtiprásáért… mindenért! Lassan előrekókadt a feje. Hosszú idő után először elaludt a király. Hát persze! Szapolyai Imre a király hűségére visszatért, ettől annyira megkönnyült a szíve, hogy kábulatforma, feneketlen álomba merült. A szokatlan szelídség ritka és gyorsan elrebbenő vendég volt Mátyás szívében. Mint valami félénk madár, amely véletlenül huszita szekértábor közepén álló fa koronájára telepedik. Az első puskadörrenésre megriad s elrepül. Karácsonykor már Brassóba ért. Egy részeg deák hírét hozta: – Mátyást ócsálják a tavalyi zendülők! – susogta Küsgergő felé hajolva. A király felriadt könnyű szendergéséből, feltépte a hordszék függönyeit. – Ki? – ordította magából kikelve. – Ki meri koronás királyát csúfolni, és miért? – Felség! – omlott térdre a megrémült deák, lekapva hegyes bohócsüvegét. – Hogy… hogy … leterített az a fránya … moldáviai nyílvessző!… Azért fújják a gúnyverset… nagyok és kicsik … – Mit? Gúnyverset merészeltek fabrikálni? Kik, a teremtésit, no, bökd már ki?! – A… a … Vízaknai Miklós uram és … a két Székely úr … A … a Mihály és az … Aladár! … – Gergő! Előkerítsd őket, akár a föld alól is! Aki csúfolni mer, iszonyúan bűnhődjék! Jaj annak, aki nyelvét urára meri ölteni! A deák tovább sápítozott: – Felség … Nehéz lenne őket itten … meglelni! … Kolozsvárt mulatják uraimék az időt… – Oda mégy! .. . Megparancsolod kezem írásával a városbírónak: elfogassa őket… lófarokra kötve a városon keresztül-kasul hurcoltassa őket… Közben tüzes harapófogóval szaggassa testüket a hóhér… A lovak … ne rohanjanak velük!… Élve jussanak a Piac térre! Ahol is … mind a három … lefejeztessék! …
Aki velem packázni mer … megkeserüli!…
XIII. FEJEZET,
amelyben a király elindul az Arany Süveg felé vezető nyaktörő úton, és szegény árnyéka mindenüvé hűségesen követi
A sebláz gyötörte király Nagyváradra vonult át Brassóból. Már a szász városban felfedezték, a bal vállán egy valah lándzsahegy is mély sebet ejtett. Hogy, hogy sem, szegény felcserek eddig nem is vették észre, a komolyabb sérülés elterelte róla a figyelmüket. – Te – szuszogta Küsgergőnek keserűen –, ha ezt élve meg úszom, sohasem halok meg! .. . Január első napján majdnem belevágta könnyű kis tőrét szegény Regiomontanusba, aki bevitte hozzá a frissiben elkészített horoszkópját: – Felség! Hallgasd meg, mit mondanak a csillagok! – Hallgatom! – Uram! Ezekben a napokban indulsz el azon az úton, amely legdédelgetettebb terveid megvalósulásához vezet! Szegény asztrológus földig érő orral takarodott ki a király szobájából, s azt morogta Küsgergőnek: – Ne legyen Johannes Müller a becsületes nevem, ha épelméjű a király! Máskor marokszám szórja az aranyat, vacak kis pár perces munkáimért. Most hetekig dolgozom, se éjjelem, se nappalom, most meg tőrt akar vágni belém! Másnap már száz aranyat küldött néki szironyos bőrzacskóban a király, mert egyetlen délelőtt Rómából, Bécsből és Brnóból követek érkeztek hozzá Nagyváradra. S mielőtt átment volna az ebédlőbe, néhány pillanatra négyszemközt maradva Küsgergővel, azt mondta: – Hic Rhodus, hic salta, komám! Úgy látszik, mégiscsak igaza lesz ennek a bolond germán asztrológusomnak! Monsignore Roborella II. Pál pápa őszentsége szigorú sürgetését hozta, ami már szinte parancs számomra! S hintája ülésén degesz zsákot, benne ötvenezer velencei dukátot! A másik Boskovicz Protáz olomouci megyéspüspök, aki a katolikus cseh urak ligájának könyörgését tolmácsolta: legyek a királyuk, fogadjam őket védőszárnyaim alá, ne engedjem továbbra is szegény Csehországot annak az istentelen huszita ördög Pogyebrád Györgynek prédájául!
– Hogy beszélsz szeretett ipádról s életed megmentőjéről, uram?– hunyorított nevető szemmel a testőr a királyra. – Ipám? Megmentőm? Ugyan, mindez mit számít, amikor arról van szó, hogy a koronáját a fejemre tehetem? S ha már a fejemen van, kinyújthatom a kezem a másik szélhámos: Frigyes császár koronájáért is! Erről van itt szó, nem másról, komám! Tudod, hogy a harmadik banda Bécsből vágtatott idáig, lóhalálában? Frigyes vinnyog, mint egy téli éjszakába kivert beteg, öreg kutya, mentsem meg! Összeveszett azzal a gazember Pogyebráddal, és erre az a huszita Antikrisztus, haddal megtámadta Ausztriát! No, hadd hallom, te mit tennél a helyemben? – Az attól függ, uram, királynak tartom-e magam, vagy sem?– mérte végig eléggé sanda tekintettel Mátyást a barátja. Mivel a király nem felelt, csak ráfüggesztette a szemét nagy várakozással, így folytatta: – Ha nem, akkor fájdalmas pofával megcsóválom a fejem, s azt mondom, nohát, ki hallott még ilyen borzasztó gorombaságot? – S ha igen? – csillant fel Mátyás szeme, mert belement a játékba. – Akkor odaintem Szapolyai Imrét, és azt mondom neki: nyergeltess, édes fiam! Megyünk Pogyebrádra! – Fiam! – gyúlt ki Mátyás karikás, égő szeme még jobban. – Érzem a beteg csontjaimban, itt a perc, amikor… megfordul a szél… kibomlik a vitorlám, s akár hajdan Odüsszeusz Szküllák és Kharübdiszek között, de végső célom felé rohan velem a gálya! – Ezt nagyon szépen mondtad, uram! – dörmögte Küsgergő enyhe gúnnyal, mivel sosem hallotta még a szóban forgó görög uraság nevet. – Frigyes itt térdepel előttem a porban, fiam!… A nagy, hatalmas német császár és római király! . .. Tőlem, a kis, zöldfülű magyar királytól esedezik oltalmat, érted ezt te, hogy milyen nagy dologról van itt szó, fiam?! … És nemcsak oltalmat kér! Támadjam meg haddal a pimasz Pogyebrádot! Felajánlja Ausztria 1468. évi egész adóját! Ezen kívül esküvel fogadja: lemond a magyar királyi címéről… többé nem használja! … Visszaadja Kőszeget, Kismartont, Rusztot!… S ami a legcsodálatosabb! … Megígérte … ő megelégszik a német császári címmel, a római királlyá … engem választat meg!… – Megígérte? Akkor nagyon jól van! – mormolta csöndes gúnnyal Küsgergő. Lyukas garast sem adott a császár efféle fogadkozásaira! Akinek a háza ég, az mindent megígér a szomszédainak, hogy jöjjenek segítségére, és eloltsák a házát. De mi lesz, ha feldereng a hajnal, a tűz kihunyt, és a szomszéd elébe nyújtja a markát. „Hát akkor, fizess, ahogy megállapodtunk, barátom! .. .” Könnyen meglehet, hogy beleköp a császár a szegény hiszékeny bolond Mátyás markába! De hát… az ő dolga! Már megtanulta, úgy a jó, ha nem üti bele semmibe sem az orrát! Fájjon Mátyás feje, amikor baj van! … Valami különös és szokatlan bizonytalanság uralkodott az egri országgyűlés résztvevőin. Mátyás elé egymás után léptek a külföldi követek, és elmondták a magukét. Mindegyik követ szava igen szépen hangzott. És a pénz is szép summa volt. amit a hadjárat megindításáért felkínáltak. Úgy látszott, van értelme a csehországi vállalkozás megindításának. Az országgyűlés fénypontja mégis Mátyás beszéde volt, amellyel szinte
mindenkit levett a lábáról, megmagyarázván, miért kell megtámadni a cseheket. Mert Steimberk Máté nem nyughat egy percre, és örökös beütésekkel nyugtalanítja ÉszakMagyarország szerencsétlen lakosságát. Vagy ott van Lippai Henrik, aki nem kisebb gyalázatosságra vetemedett, mint hogy befogadta a magyar hadak elől menekülő Svehlapribékeket, és minduntalan cseh portyák törnek be arról a vidékről is hazánkba. És azt már ki az öreg ördög tudná megállapítani: melyik Lippai Henrik katonája? Mindegy, akárhogy is van: ennek a dolognak egyetlen megnyugtató megoldása van, tűzzel-vassal ki kell füstölni azokat a bitangokat! – És – pillantott bölcs előrelátással feszülten figyelő főpapjainak karéja felé – milyen szörnyű veszedelem fenyeget bennünket amúgy is Csehország felől! A török – az tulajdonképpen semmi! Betör, felgyújtja házainkat, ólainkat, hombárjainkat, elhajtja testvéreinket, barmainkat: csupán anyagi károkat okoz a magyar népnek! Nagyon gyorsan folytatta beszédét, mert komoly, aggasztó mérvű morgás, zúgás keletkezett, amelynek legenyhébb kitétele olyasmi volt: – Hogy mondhat ilyen butaságot ilyen okos ember, hogy ez semmi? Hiszen ez a minden, az élet meg a vagyon, nem? Aztán így folytatta a király püspökei és érsekei buzgó, helyeslő fejbólogatása kíséretében; – De a husziták mire készülődnek?! El akarják tőlünk venni a hitünket, a lelki üdvösségünket! Szembe akarnak fordítani az anya szentegyházzal, a pápával, Krisztussal! És ez nem mesebeszéd: én magam is tapasztaltam, hogy számos katonámat megfertőzte a nyomorult bratrik, taboriták és adamiták átkozott eretnek tanítása! Majd még előszedett egy utolsó érvet, hogy lelkesebben tapsoljanak beszéde végén a tanácsurak. – És úgy ültök és hallgattok itt, mintha egyáltalán nem emlékeznétek már a morva rablólovag, Eyzinger István világraszóló disznólkodására, aki tavaly meg azelőtt úgy elbánt embereinkkel, akik Németországból nyílhegyet meg lándzsafejet hoztak? No de lükén bámulnak rám kelmedék! Sehol sem kellett fizetnünk egy vas vámot sem, csak Eyzinger úr röhögött embereinken a morva határon, és minden darabért egy dénár vámot szedett be! Pedig megmondták neki: a török ellen készülünk hadjáratra, ugye? És megtörtént a csoda, az országgyűlés pillanatok alatt föllelkesedett: vivátozott, tapsolt, verte az asztalt a sok tanácsúr, mert a török hadjárat puszta említése is minden országgyűlési szónok sikerének biztos záloga volt. Megszavazták a cseh hadjáratot. Küsgergő szokása szerint karját mellén összefonva, a falnak támaszkodva figyelte a tanácsurak orcáját. Hol elkomorodtak, hol kifényesedtek, akár a telihold, amikor felhők mögött bujdosik. Aszerint, hogy olyasmiről beszélt a király, ami érdekelte vagy sértette őket, vagy pedig unták. A Svehla-ügy emlegetése nem ért el különösebb hatást, de amikor Eyzinger piszkos dolgairól beszélt, mindjárt megzendült a szála. Hej, nagy selyma vagy te, uram! Messer Fulgur, a talián komédiás nem értette így a dolgát, mint te! Azt teszel mindenkivel, amit csak akarsz! Ha úgy tetszik, az ujjad köré csavarod az embereket!
Ez kitűnően sikerült, kívánom szívemből, így menjen minden ezután is! Küsgergő sóhajtva vakargatta a feje búbját: – No, most megint nem látom jó ideig Annát meg Ákos úrfit! Álldogált szokott helyén a háttérben a király mögött, és figyelte a temérdek külországi követet, akiket uraik Budára szalasztottak, hogy kíváncsiságukat kielégíthessék: mi történt? Miért támadta meg Mátyás ilyen hirtelen a tulajdon apósát? Kivel akar szövetséget kötni, mert akkor az illető követ országában is ahhoz kell szabni a politika irányát valamennyire, mert ez az átkozott Corvinus annyi tűzben tartja benn egyszerre a vasait, hogy úgyszólván Európában akárkit fenéken döfhet vagy döfethet, a legkellemetlenebb pillanatban figyelmeztetve: – Ne bántsd a magyart, komám! Szokatlan megtiszteltetés volt az is, hogy Mátyás ővele küldötte el Viktorin trónörökösnek a hadüzenetet. Nem volt kíváncsi rá, hiszen füle hallatára szövegezte meg a király. Ilyesféle passzusok voltak benne:
Fenséges atyánknak, a római császárnak háborút üzentetek, ámbár jól tudjátok, hogy vele szerződésünk vagyon, amely minket azonnali segélynyújtásra kötelez. És míg elégséges ok nélkül barátainkra támadtok, minket is régtől fogva sokféle kártételekkel és sérelmekkel ingereltek. Ezeket békeszeretetünk mostanáig türelemmel viselte el, most azonban a béke biztosítékát, amit szavaitokban és jellemetekben többé nem találhatunk meg, fegyvereinkben kell keresnünk! A teher, amit magunkra veszünk, súlyos, de a legmagasztosabb égi jutalmat és a legnagyobb földi dicsőséget ígéri. Ezt a háborút csakolyan szentnek tartjuk, mint azt, – amelyet a törökök ellen régtől fogva viselünk. A Mindenható ügyéért szállunk síkra, s ezért biztosan számíthatunk az ő támogatására. Nem becsvágy, nem földi előnyök kilátásai vezetnek, hanem az elnyomottak iránt érzett részvétünk, az Apostoli Szék iránt érzett hódolatunk, az igaz hit iránti őszinte buzgalmunk ösztönöz bennünket. Az egyetlen jutalom, amire számítunk: a béke, amely a háborúk szülötte. S azoknak a hálája, akiket pártfogásunkban részesítünk …
Küsgergő a manifesztum diktálásakor többször is elmosolyodott, persze vigyázva, Mátyás meg ne lássa, hogy derülni merészel égbekiáltó lódításain. „Még hogy a Mindenható ügyéért szállsz síkra, uram! Hogy hangosan el ne röhögjem magam! Hiszen mindenki tudja rólad: az Arany Süveget akarod a fejedre tenni, uram! …” S titkon a fejét csóválja, de azt is úgy, hogy Mátyás valahogyan meg ne lássa. Mit is szólna? Lehet, hozzávágná a téntával teli kalamárist. Vagy hangosan elnevetné magát. Egyszer már úgyis mondta, mindegy minden, az marad meg az ember után, amit alkotott. Ami egyéb közben volt, nem számít. Lehet, hogy ilyen alkotás ez a pár oldalas manifesztum is? Bizonnyal. A király mindenesetre olyan halálosan komolyan csinálja, hogy öröm nézni, miként süllyed és emelkedik írás közben hosszú tülökorra a pergamen hártya fölött. Viktorin herceg, a cseh trónörökös a vállát vonogatta a hadüzenet elolvasása után. – Csak aztán meg ne bánja Mátyás ezt a dolgot. Mondd meg uradnak, tudomásul vettük,
hogy elment a józan esze. A népek ítélőszéke előtt örökre foltos marad a lelkiismerete, mert igaz ügy híveit akarja leigázni. És még sokáig beszélt a szép szőke herceg, olykor Küsgergőre emelve szomorú, búzavirágkék szemét. De látta, hiába minden igyekezete, mintha a falnak beszélne. Részint azért, mert Gergő nem tud annyira csehül, hogy megértse, részint meg azért, mert nem is akarta volna megérteni. Úgy ment minden, mint a karikacsapás. Nagyszombat városából indult meg az előhad: háromezer zsoldos lovas és kétezer darabont. Az Ausztriát dúló cseh sereg tüstént meghátrált előlük. Meglehet, megverte őket a magyar sereg, meglehet, csak Viktorin herceg adott rá parancsot. A cseh had zöme táborba szállott Stockerau mellett. Sternberg Zdenko ujjongó levelet írt Brnóba és Wroclawba a katolikus cseh főuraknak:
Uraim! Ilyen páncélos sereget, ilyen nagyszerű katonákat még sohasem láttam, mint Mátyás lovas daliái! Ha nem a saját szememmel láttam volna őket, bajosan hinném el, hogy egyáltalán léteznek! Nagyon érdekesnek találom, hogy a magyar király seregének nagyobb része cseh és lengyel zsoldos!
Küsgergő csak ügetett Mátyás mögött, elégedetten legeltetve büszkeségtől csillogó szemét Hag Ferenc kapitány uram vitézein. Egyforma vért, de még pajzs, kard és lándzsa is a fegyverzetük. Egy-egy turma vitéz lehetőleg egyforma színű lovon ül. – Megnézheti ezeket akárki, uram! – dörmögi a testőr, és a király kegyesen visszapillant rá: – Igen? … Gondolod, fiam? … Ennek őszintén örülök! Viktorin egyik éjszaka hadastul megszökött Stockerauból, és egyesült édesapja, Pogyebrád György hadaival. Mátyás Znojmo városában mulatott fényes főúri kíséretével, amikor a hírről értesült. Hívatta Hag Ferencet. – No, Frantisek fiam? Szerinted mitévők legyünk? – Felség, legyen a te akaratod szerint! Mátyás nevetett:
– Adta komisz kópé! így akarsz kibújni a felelet alól? Mitévők legyünk? – Őszinte vagyok, felség. Znojmo városában nehéz helyzetben vagyunk. Vissza kellene vonulnunk innen Laa vidékére. A Thaya folyócska melléke csupa vízmosás. Pogyebrád ott nem tud úgy mozogni a huszita szekereivel. – De mi sem a lovasságunkkal, fiam! – aggodalmaskodott a király. – Márpedig az én
seregemnek a lovasság az erőssége! – Ha megostromoljuk Pogyebrád szekérvárát, miénk a győzelem, felség! – Jobb lenne megvárnunk, amíg elhagyják a tábort! Olyanok ezek a te testvéreid, mint a borz, csak addig erősek és megfoghatatlanok, amíg össze vannak gömbörödve. Mihelyt kibújnak a szekerek mögül, szétkalapáljuk őket! Küsgergő csodálkozott, milyen nagyszerű hadmozdulatokat hajtanak végre Pogyebrád és Viktorin egyesült hadai. Azt hitték róluk, meg sem tudnak majd moccanni súlyos, vasalt harci szekereikkel. Vagy ha odébb akarnak állni, akkor csak szekereiket hátrahagyva, a magyaroknak zsákmányul dobva tehetik. Csodálatra méltó dolgokat műveltek, a magyaroknak szemük-szájuk tátva maradt. Úgy surrantak dombról dombra a súlyos, otromba jószágokkal, mint fűben a kígyó. – Ezek az átkozottak … Zsiskától tanultak hadakozni! – Kitől? – értetlenkedett a testőrtiszt. – Zsiskától, a félszemű ördögtől, aki előtt senki sem tudott meg állni! Egész Európa összesereglett ellene Zsigmond császár idején, és az a zseniális szörnyeteg megfutamította a százezernyi vasas lovagot maroknyi huszitájával! Phű, édes fiam! Nem lesz ez séta kocsikázás, egy percig se hidd! Sok keserű percet fognak még Pogyebrádék nekünk szerezni, meglátod! Küsgergő csak azért furcsállta a dolgot, mert a király úgy beszélt, olyan izzó szemrehányás parázslóit a szavaiból, mintha… a testőr tanácsolta volna neki, támadják meg Bohémiát! Ezután néhány nappal a király nagyon megijedt. Vágtató fullajtár hozta a hírt: – Hag kapitány úr Pogyebrád fogságába esett! – Mi történt, az istenért? – Naceratice környékén portyáztunk, lesve, hogy a cseh mikor pofátlankodik ki zabálnivalóért. Hag kapitány úr, akár a hiúz, hegyibük esett, aztán … – De hogy történt, édes fiam?! Beszélj értelmesen! – Azokkal az átkozott szekerekkel jöttek. Megálltak, félkaréjba helyezkedtek, olyan ártatlanul viselkedtek, mint a hajadonok, amikor fürödnek, és nem tudják, hogy lesik őket. Kapitány uram rájuk a lovasaival és… A szekerek kürtjelre összezáródtak és… Lovas katona a szekérvárban olyan, felség, mint oroszlán a vasketrecben, magatehetetlen, tudod! – Ki kell váltani, sürgősen! – morogta Küsgergő. – Mielőtt észbekapna Pogyebrád, hogy kit is fogott el! – Eredj vissza tüstént, édes fiam. Magyar Balázs adjon melléd embereket, és ajánld fel, hogy Frantisekért, meg akik vele együtt fogságba estek, visszaadom az összes cseh foglyomat! De siess ám lóhalálban, mert… Estére kelve már sátrában ropogtatta a kiváltott zsoldoskapitány bordáit a király. Majd megette a nyúlánk, sötétszőke tisztet. Cirógatta, babusgatta, önnön kezével rakta az ételt a tányérjába, öntötte teli a kupáját a legfinomabb borral. Küsgergő nevetett magában.
„Olyan vagy, uram, mint valami bohó kis gyermek. Mindig a legújabb játékod a legkedvesebb. Úgy dédelgeted Frantiseket, hogy minket akár megehetne az irigységtől a fekete fene. Ha valaki mesélné a dolgot néked, hogy… Frantiseket Kosztolány váránál Svehla nyomorult zsebrákjai közül halásztad ki véletlenül, szinte az akasztófa alól, el se hinnéd az esetet. Az már más kérdés, uram, hogy jó volt a szemed, és kiszedted a halálraítéltek sorából. Hiszen megtudtuk később, hogy Frigyes császár udvarában nevelkedett, s hogy a császár zsebrákjai között magas rangot viselt. No és Vlceknél is kapitány volt a gyerek. Én tudom, hogy jól jártál vele, hogy a hóhér nem kattintottá el a nyaka csigáját Kosztolány előtt a dombtetőn. Csak hát… vigyázhatnál kicsit, uram, a viselkedéseddel. Olyan mohón és feltűnően szereted, akár a szerelmes vőlegény a menyasszonyát a lakodalmas asztal mellett. Majd felfalod a szemeddel. Nem mindenki kedveli ám az ilyesmit. Nézd, Kinizsi Paja meg Magyar Balázs majd átfúr a tekintetével! Vagy ezután már minden a zsebrák lovasság lesz, uram? …” Ez a morvaországi hadjárat teli volt meglepetésekkel. Áprilisban és májusban még csakcsak védekeztek valahogy a cseh hadak, de Péter-Pál-nap táján mintha kámforrá váltak volna! Mátyás kardcsapás nélkül elfoglalta egész Morvaországot! Hag kapitány nevetve újságolta a titkát: – Ne csodálkozz, uram! Nem mindenki olyan mesebeli gazdagságú fejedelem ám, mint te vagy! Mátyás pici kelletlen fintorral elhúzta a száját. Mindenkinek tartozott, mert óriási kölcsönöket kellett fölvennie főuraktól, főpapoktól, akik röhögve nyújtották elébe a markukat a birtokzáloglevelekért, harmincadhelyek bérletleveléért. – Éppen jókor emlegeted a gazdagságomat, fiam – dünnyögte a király. – Egyszerű a rejtély megfejtése! Nem a bátorságuk apadt el, hanem Pogyebrád erszénye. Lejárt a zsoldosai ideje, erre hazamentek. Le kell aratni otthon a búzát, rozsot, árpát, a családnak is ennie kell, nem? – Érdekes, amit mondasz, fiam, igazad lehet! Akkor én most iderendelem az én katolikus cseh báránykáimat Telesbe meg Olomoucba. – Miért, kedves felség? – Hát hogy útjukat állják majd az elszéledő zsebrákoknak! És hogy a hátukban is ellenség legyen! – Azért ennyire nem ostobák ám Pogyebrádék sem, hogy csak úgy szétfussanak a nagyvilágba! Nem hagyják csak úgy itt nekünk prédának a szekereiket, ágyúikat! Tudod, mennyibe kerül egy hu szita szekér? Viktorin herceg táborának parancsnoka Vlcek kapitány, aki e pillanatban a legjobb, leghíresebb cseh katonatiszt. Nem hiszem, hogy így eleresztené fülét-farkát. Ha most átengedi neked a harceszközeit, jövőre mivel fog harcolni ellened? Trebics alatt megtorpant a cseh sereg futása. Késő alkony hullott a városra, amikor odaértek. Olyan fáradtak voltak, majdnem orra estek. Hag kapitány korbáccsal hajszolta az embereit, hogy körülfogják a várost. Mátyás is szigorúan ráparancsolt Magyar Balázsra és Kinizsi Pálra, akik alig leplezett morgással engedelmeskedtek csupán.
– Mi az ördögnek ez a nagy sietség, uram? Nem szökik meg közülük senki sem! Azok is meglepődnek, nemcsak mi! Örülnek, hogy ha ott, ahol éppen állnak, lefekhetnek a puszta földre! S másnap reggelre derült ki, milyen igaza volt Hag Ferencnek. És az is, ha Magyar Balázsék tüstént megindulnak a cseh zsoldosok után, körülfogni Trebicset, akkor nem történik meg az, ami így mégis megtörtént. Pogyebrád az éj leple alatt megszökött, hadastul. Csak Viktorin herceget sikerült bennszorítani a városba, és bekergetni kétezerötszáz lovasával a kolostorba. Hag kapitány úr ezerötszáz foglyot mutatott reggel az ujjongó királynak. Hogy Mátyás öröme még teljesebb legyen, megérkezett Teles városából a katolikus cseh urak serege, amelynek egyik kapitánya Cernohorai Boskovicz Dabis volt, az olomouci püspök öccse. Hag Ferenc örvendezett a derék tisztnek különösképpen. Beszélgetésük végen minden átmenet nélkül megjegyezte: – Felség, felhívom figyelmedet egy fontos jelenségre. Kémeim jelentették, hogy Pogyebrád másik fia, Henrik herceg közeledik Trebics felé, komoly sereggel. És nem messze tartózkodik Pogyebrád sem! – Lárifári! – legyintett Mátyás lelkesülten, mert a kitűnő eredmények elaltatták természetes gyanakvását és éberségét. – Pogyebrád fogatlan oroszlán! A Thaya folyó mellett már kivertük a fogait! És mit akar itt Henrik? A cseh seregből, ami ér valamit, bezártad a trebicsi kolostorba! Nem? Hát akkor? Mitől félsz? Hag megcsóválta a fejét: – Felség, ez mind így igaz! Sőt! Én még azt is tudom, hogy Pogyebrád főurai sorra betegséget színlelnek, és távol maradnak a harcmezőtől! – Igen, mert érzik, hogy itt már valami bűzlik! Rothad Pogyebrád uralma! – Igen, kedves felség, de… most nem a cseh urak csatlakoztak Pogyebrádhoz, hanem … akik Zsiskát segítették győzelemre! A cseh parasztok mozdultak meg! Nem árt óvatosnak lenned! – Ej, mit! Elfogom Viktorint, nem lesz Pogyebrádnak trónörököse! A kolostor falai között szétzúzom vele együtt a cseh sereg színe-javát! Pogyebrád ezek után mit tehet? Semmit, édes fiam! Behúzhatja a Hradzsin tornyáról a cseh lobogót! S ezt nagyon jól teszi, mert… kell a hely az enyémnek! Urak! Ma este mindenki az én vendégem! Hol vannak ezek a nagyszékácsi szegénylegények, gyomrunk elszomorítói, ezek a földterhe kukták? Ma estére olyan vacsorát készítsetek, hogy mindenki megnyalja a tíz körmét utána! Meg értettétek?! – Jó dolog juthatott eszébe, mert gonoszul elmosolyodott: – Hé, Miklós mester! Ügy süssétek a húst, hogy a szaga mind a kolostor fele szálljon, megértetted? Két hete koplal, hadd őrüljön meg Viktorin herceg! Meglehet, hogy amit nem értem el húszezer emberrel, azt te egyedül eléred a sercegő serpenyőiddel! Hiába reménykedtek, nem történt meg, amit úgy szerettek volna. Ellenben megjelent Pogyebrád szekértábora a trebicsi dombok felett. Tízezer paraszt fogott fegyvert. Mátyás nem törődött vele. Trebicset háromszoros ostromzárral fogta körül. Lovassága
megerősödött. Utolérték a magyar bandériumok és a cseh katolikus urak csapatai is. Pogyebrád moccanni sem mert szekérvárából. Csak ágyúzta a magyar állásokat serényen, lankadatlan buzgalommal. Mátyás rác huszárjai pedig állandóan a szekértábor körül ődöngtek, tízesével-százasával, s neki-nekirontottak a gyűrűnek, és meg-meg-futamodtak. Amikor résnyire megnyílott a szekérvár, uzsgyé, megrohanták. Ágyútűz fogadta őket, és a taborita gyalogok alabárdjainak acélfala. Erre megint a hátukat mutatták az ellenségnek. Süvöltve röpültek az égő csepűcsomóval felszakállazott nyílvesszők, és fúródtak a szekerek ponyváiba, oldalába. Gáspár atya kitalálta, hogy cserépedényekbe görögtüzet öntet, és lándzsahegyről a szekerekre hajíttatja. Nem panaszkodhatott Pogyebrád hada sem: mindig akadt nekik is tennivalójuk. De döntő rohamnak nekihuzakodni egyikük sem mert. Akárcsak a Thaya folyó mellett, itt is csak álltak-álltak, bosszantották egymást, de végső rohamra menni, azt nem. Mátyás bizonyosra vette, jó lóra tett: keserveset csalódott. Annyira bízott a győzelemben, hogy az ostrom két hete alatt minden este fényes lakomát rendezett. Jobbra-balra düledeztek a vendégek, úgy berúgtak. Aztán a jó példa hatni kezdett a legénység körében is. Az őrök nem álltak a strázsán, a járőrök nem cirkáltak a kolostor körül, ahogyan a parancsuk szólott és … Egyik éjszaka nyílvessző süvöltött át a háromszoros magyar ostromgyűrű fölött, és hangos koppanással csapódott bele Pogyebrád legszélső szekerének oldalába. Viktorin tett kétségbeesett kísérletet: apjának írt megrendítő levelet.
Apámuram! A végső szükség küszöbére jutottunk. Három napra való élelem volt a kolostorban, száztizennyolc szerzetes részére. Kétezer-ötszázán élünk belőle, második hetei Már a bocskorunk, csizmánk talpát is megrágtuk, akár az egerek. Nincs tovább! Utolsó kísérletet leszek: holnap éjszaka, pontban éjfélkor kitörünk! Ha megkapod levelemet, támadj te is Mátyás ostromgyűrűje ellen ugyanakkor! Ölel és csókol hű fiad Viktorin herceg És a horkoló és iszogató őrök semmit sem vettek észre. Másnap éjszaka Viktorin kitört, Pogyebrád is támadott, és mire Mátyást fölverték sátrában, már ki is röppent a kőkalitkából az úgy áhított madárka. Küsgergő is dühöngött, és a fogát szívta. Frantisek ezt jól elkalapálta. Nem ügyelt az őrségre, Viktorin herceg kitörése csakis így sikerülhetett. Hiszen olyan gyengék voltak már, lovastul, hogy alig vánszorogtak. – Mindenkit statáriális haditörvényszék elé állítok! Mindenkit lefejeztetek! – üvöltötte Mátyás, dühtől tajtékozva. Csak a fal mellett mertek járni az emberek, ott is csak lábujjhegyen. Másnapra kialudta mérgét. Megtekintette az éjszaka folyamán ejtett újabb nyolcszáz foglyot, a karámba terelt kétezernyi harci mént. Hag Frantisek mellette lépkedett. Nyílt, egyenes vonása, simára borotvált orcáján őszinte megbánás sötétlett. Röstelkedett az éjszaka történtek miatt. – Tulajdonképpen mégis én győztem – morfondírozott Mátyás megbékélten. – Ha ennyi
foglyot ejtettünk, ennyi paripát zsákmányoltunk, akkor… elmondhatjuk, mi maradtunk győztesen a csatatéren, igaz? – Véleményem szerint, eltörött Pogyebrád seregének gerince. Trebics alatt szétvertük a lovasságát. Ezt a veszteséget többé nem is tudja kiheverni. – Bár az Isten beszélne belőled! – Persze, lehet az is, hogy tévedek. – Ugyan már, fiam! – Mivel látom, már nem haragszol annyira, engedd meg, örülök, hogy megbíztál bennem, hallgattál tanácsomra, és huszita szekérgyűrűvel fogattad körül Trebicset. – Jó dolgot tanácsoltál, édes fiam. Kitűnő segédeszközök ezek a harci szekerek. Az ember biztonságban szállíthatja rajta a puskásait, az ágyúit, az élelmiszereket, hadiszereket, puskaporos zsákokat, hogy mást ne mondjak. És végszükség esetén ilyen ostromcélokra is felhasználhatja az ember őket. Hag felnevetett: – Látod, felség, hogy halad az idő? Zsiska korában még a szekér volt a Minden! Te pedig már csak afféle segítőeszközként említed! Meg a gyalognépedet szállíttatod velük! Hiába, állandóan halad a világ! S mindig tanul az ember. Ha van kitől! Mátyás nagy megelégedéssel pillantott végig Frantiseken. Hiába, gondolta, a jó nevelés mindig meglátszik az embereken. Az esztergomi érseki palota, Vitéz János atya otthona, mindig teli volt jeles olasz, német, lengyel és görög vendégekkel. Papok, tudósok, követek, írók, festőművészek, szobrászok adtak találkozót az ősi épület falai között. Ha valahol kimondták Esztergom latin nevét, Strigonium, a humanistáknak felcsillant a szeme, és lelkesen bólogattak : – Igen, igen! Padre Giovanni! Páter Johannus! Igen, igen! Puha, meleg kis sziget a nagy barbár világban. János atya kitűnően értett a vendégverbuváláshoz. Olaszország legnagyobb könyvkereskedőinél könyveket rendelt, amelyeket aztán itthon a copistái-val lemásoltatott. A könyveket azután vagy elajándékozta, vagy pedig elcserélte. Csak a királynak volt nála különb, nagyobb könyvtára. Ha őfelsége hízelegni akart neki, vagy valami durva sértésért megengesztelni kívánta, értékes könyvet küldött az érseki palotába. Messer Galeotto Marzio és Janus Pannonius, az érsek atya vendégei fáradtan zuhantak a pompásan kifaragott tölgyfa karosszékekbe, amelyeknek öblében puha medvebőr dajkálta elgémberedett tagjaikat. Egész nap odakint csatangoltak a kicsattanó, forrongó kora tavaszban. Déltájban faltak valamit, csak úgy, a markukból, a földre terített, lángveres fonállal hímzett szőttes térítőről, aztán ittak rá egy csikóbőrös kulacsból finom fehér bort, és szaladtak tovább. Szinte itták magukba a Duna-kanyar csodálatosan szép látványát, fűszeresen erős, bolondító színeit. Fejük fölött, mint kovácsműhely kohójában a tűzbe dugott vas, szikrázott az égbolt végtelen kék medencéje, amelyen ezüst vitorlások suhantak tova: a kétségbeejtően szép bárányfellegek. A Gete-hegy lábánál várták őket a lovászok, aztán –
amennyire a válogatottan szelíd paripák tudtak – átvágtattak a Gerecse-hegyre. Ott Regiomontanus várta őket, a neves csillagász, aki valamiféle üstököst figyelt napok óta, minden éjjel. – Milyen gyengéden néz rád a lovászod, atyám! – csodálkozott el az asztrológus. János atya kedvesen mosolygott: – A fiát én taníttatom a bolognai egyetemen. Meglehet, a hálát láttad égni a szemében, barátom! És te mire jutottál? – Ez a komisz égi portéka, lángoló sörényével továbbra is véres háborút jelez. Sajnálom, atyám, hogy nem mondhatok jobbat. – Gondolhattam volna. Mátyás levelei az utóbbi időben gyanúsan semmitmondóak, angyali általánosításokkal teljesek. Bizonnyal folytatni akarja majd a tavaly megkezdett bohémiai hadivállalkozást. – János bátyám! – próbálta csitítani a pécsi püspök az érsek születő indulatát. – Adott neki a pápa is pénzt meg a császár is. Ez az esztendő nem végződhet ráfizetéssel! – Mondod te, fiacskám! – suhintott végig a poéta rokonon oldalazó pillantással. – Én tudom, az ötvenezer pápai arany meg sem kottyant Mars isten telhetetlen bendőjének! És a császár támogatása? No, nem szeretném, ha abból kellene megélnem, amit június óta Frigyes idefizetett! Egy dénárt sem látott abból Ernuszt János kincstartó barátunk! Állandóan gondoktól fő a feje, azt sem tudja, honnan, és főképpen hogyan szerezzen pénzt Mátyás zsoldosainak kifizetésére. Mert azt elviseli a király, hogy száraz kenyeret és vizet adjanak be az asztalára, ebédre, de hogy a zsoldosai morogjanak, azt nem! Hej! Nehéz idők elébe nézünk, barátaim! Nem eszik a kását olyan forrón, ahogy kitálalják! Meg kell fújni előbb! Azt hiszitek, csak úgy besétafikálhat Mátyás az Arany Városba? Aha! Ezt ni! – pöccintette meg a fogait a mutatóujja körmével, amin a derék egyházi férfiak elnevették magukat. – És közben Pogyebrád és Viktorin herceg mit csinál? Talán pecázik a Vltavában? Janus Pannonius itt ugrott fel, és megragadta felcsillanó szemmel nagybátyja karját: – Bácsikám! Az ég szerelmére, most azonnal hadd abba az illetlen kárpálást! Gyerünk a Kis-Dunára! Még ki kell fognunk a vacsorára való aranyhasú pontyokat, igaz? János atya mélyet sóhajtott, legyintett egyet, és azt mormolta: – Mehetünk éppen! Legalább kissé megcsillapodnak az idegeink, amíg a madzagot áztatjuk! Regiomontanus örült, hogy megszabadult a várható kellemetlen kérdésre adandó választól. Márminthogy János atya megkérdezze : – És mit mond az én horoszkópom, amice? – Semmi jót, barátom! Bizonytalan fekete árnyékörvénybe torkollik a vége! A Saturnus és az Uranus olyan szerencsétlen konstellációban találkozik össze életed egén hamarosan, hogy … akár megírathatod a testamentumodat! És… ami a legkeservesebb: a Jupiter, a Jó Bolygó taszít ebbe a lehetetlen szituációba! A Mars aspektusából arra következtetek, hogy nagyon jót tenne, ha … elutaznál innen, valamerre délre, innen nagyon messzire, atyám!
… Nagy izgalommal horgászgattak, amíg a nap le nem szállott a Gerecse-hegy mögé. János atya és a pécsi püspök nemigen dicsekedhetett komoly fogással. A tapasztalt vén bestiák csak ízlelgették a horgukra akasztott csalétek gombócocskáit, de tüstént ott is hagyták őket. Hanem Régiómon tanús és Galeotto bezzeg büszkélkedhetett! A karjuk elzsibbadt, amíg ki tudták fárasztani a szerencsésen megakasztott hatalmas állatokat! Egyszer egy jó harmincfontos szörnyeteget úgy tudtak csak kiemelni, hogy a poéta püspök csuhástul beleugrott a derékon felül érő, hűvös vízbe, és a hatalmas ponty kopoltyúja alá ütve öklét, megfojtotta. Galeotto boldogan izzadott a parton, és egyre csak azt hajtogatta: – Milyen kár, hogy nincs a közelben egy jó képíró! Megörökíthetne Fortuna istenasszony csodálatos ajándékával együtt! Mögöttük a halásztanya bokorgazdája nevetve vakargatta az üstökét: –Tisztelendő püspök atya! Szekérért kell mennem! Annyi halat fogtak, kézben el sem lehet vinni! Mi hálóval alig húzunk partra ennyi gyönyörű portékát! … Ahogy közeledtek hazafele a csendesen poroszkáló lovak hátán, úgy élénkült meg ismét beszélgető kedvük. Kibontakozott előttük a gyönyörű város, a Szent Tamás-hegy meg a Duna között. Gigantikus baldachinként emelkedett fölébük a Várhegy tintafekete sziluettje, rajta a királyi vár sötétlett, mint Belzebub koronája. Galeotto elragadtatottan kiáltotta: – Nem tudok Esztergom látványával sohasem betelni! Ez olyan szép, hogy ilyet festő sem tudna kitalálni! Még tán az isteni Leonardo sem, pedig az egyszervaló lángész! Vitéz János csöndes, büszke mosollyal nyugtázta vendégei őszinte lelkesedését. – Kicsi, de szép! – mormolta. – És igen-igen régi alapítás! Már Nagy Károly frank császár korában is erős vár és kecses város állt itt! – Oster Ringun! – kiáltotta a poéta-püspök, akinek a képzelete tüstént lángra gyúlt, elegendő volt parányi gyúlékony holmit belehajítani. – Keleti Gyűrű!… Ha lehunyom a szemem, látom a nagy császár nyakigláb frank harcosait a Duna-partján téblábolni, a vászonholmijaikat sulykoló jobbágymenyecskék mezítelen lába szárában gyönyörködni… A parti kocsmákban a tüzes fehér bort nyakalni… Hallom fájdalmas, tompán zengő éneküket: mint a síró északi szél… Esküdni mernék, járt itt maga a nagy császár is! … És éppen itt lakott, a hatszögletű Donjon második emeletén … – Könnyen meglehet! Valami különös báj és harmónia sugárzik az ódon lakótorony óriás köveiből. Meglehet, ezért szerette meg már István király urunk is! Azért lett Strigonium a fővárosuk néki és az utódainak is. Zsigmond volt az első komisz, aki hűtlenül cserbenhagyta az ódonat várost, amelynek földjében tizenhét magyar király alussza örök álmát! – Bácsikám! Ne csepüljük Mátyást, hogy Budát szereti! Van egyéb bűne épp elég, amiért ócsárolhatjuk, ha ilyesmire kedvünk kerekedik! Gyönyörű Buda városa is! Szívem és fantáziám azonnal lángra gyúl, ha hintóm a Gerhardus-hegy közelébe ér! És ha a Boldogasszony-
székesegyház fele vezető Óriás-lépcsőn felballagok a Duna-partról, úgy érzem, az Egek Ura elébe érek, nyomorult porszem, és menten istenülök magam is! – Te mindenért nagyon hamar tudsz lelkesülni, fiú! – dörmögte az érsek. – Mindenért, ami szép, bárhol, bármelyik pontján is van a világnak, igenis, tüstént fellelkesülök! A költő hazája az egész világ! Galeotto cseppet kajánul vetette oda: – Akkor miért olyan különösen szép az árvízről írott csodálatos poémád, barátom? Tudtommal az a szörnyű katasztrófa a Dráva-Száva közén rontott a világra, ugyi? Pannonius elhallgatott. Fáradtan húzta el a száját. – Az azért valóban kicsit más, az a hely, ahol az ember megszületik. Az anyatej … annak a nyelvnek a szavai, amelyen legelőször mondtad ki: „Édesanyám …”… A táj, ahol legelőször fedezted fel: a világ szép… Ahol először simult hozzád karcsú, forró virágszál a folyóparti agg fűzfa hosszú szakálla alatt. – Janus! … – kacagott föl Galeotto hamiskásan. – Mit szól majd ehhez az Úr, ha megtudja, kedvenc pécsi püspöke hajdanán szerelmeskedett? – Azt, hogy okos volt. Élni merte az életet. Evett, ivott, ölelt, dalolt, írt és olvasott. Mindent magába habzsolt, ami szép volt. Mondj még valami mást is, amiért érdemes lenne élni! Gondolj arra, mit tanítanak az epikureusok, barátom! A halállal megszűnik a tudat, tehát nincs miért félnünk sem a haláltól, sem ami még esetleg utána következik. Mi következik utána, mit gondolsz, jó Marzio? Elrothad a húsod, az agyad, a gondolatok bölcsője elmállik, a szemed, amellyel megláttad a Szépet, kifolyik – egy ideig még baj lódnak csontjaiddal az utánad következők, azután … A Semmi következik utána, amice, a nagybetűvel írott Semmi! Tehát amíg élsz, addig kell élned! – No, erre igazán innunk kell egyet, barátaim! Poéta testvérünk életfilozófiájánál különbül igazán nem tudna megnyugtatni bennünket már semmi! – mondta szemrehányóan János atya, és intett pohárnokának. Összecsendültek a szépen, gondosan, nagy-nagy művészettel megmunkált, igazgyöngyökkel, rubinokkal kirakott aranyserlegek. Ittak és hallgattak. Mit lehet erre még mondani? Ez a keserű igazság. Csak… kellemetlen dolog, ha az embernek az orra alá dörgölik az élet céltalanságát, értelmetlenségét. Galeotto, hogy valamiképpen kilóditsa a kátyúban rekedt beszélgetést, megkérdezte: – Nem tudom, Mátyás mit szólna hozzá, ha neki mondanád ezt: az életnek nincs semmi értelme! ? – Mátyás! – szisszent föl az érsek elkeseredetten. – Mindenhol őfelségébe botlunk, akárhova nyitunk be! Amikor én Rómáról akarok beszélgetni veletek, ti minduntalan őfelségét idézitek meg! De jó, hogy ismét szóba hoztátok: én féltem Mátyást, megmondom őszintén. Tudjátok, én a nyílt beszédet szeretem. Ami a szívemen, az a számon. És Mátyás jelenlétében egyre kevésbé mondhatja ki az ember az igazi véleményét. Úgy néz rád, hogy benned szakad a lélegzet! Még egy-két esztendő, és … meglehet, vérpadra hurcoltat a merészségedért, amellyel a szemébe mered vágni az
igazságot! – Rémeket látsz, carissimo padre Giovanni! – tette nyugtatón a kezét a karjára Galeotto. – Hiszen legbensőbb bizalmasa vagy! Minden titkába beleavat! Álmában sem gondol olyasmire, amit előbb meg ne beszélne veled! – Gondolod? – csattant föl az érsek. – Én erre már nem mernék mérget venni! A kancellártársam, Váradi Péter, a kalocsai érsek lett a kedvence! – Bácsikám – mosolygott fáradtan, szomorúan a pécsi püspök. – Úgy látom, öregszel! Napról napra romlik a szemed! Hát a sziléziai fakutyáról teljességgel megfeledkezel? Herr Johannes Beckensloer, he?! Én is ott titkárkodom a kancellárián, és bármennyire is megpróbálom behunyni a szemem, olyan pimasz nyíltsággal játssza kisded játékait, hogy… legszívesebben rászabadítanék néhány veneziai brávót, hogy süllyesszék el azt a cukrozott, hamis mosolyú egyént! Az érsek sokáig hallgatott. – Az egyszer bizonyos, hogy… Mátyás nem véletlenül adományozta neki a váradi püspökséget énutánam. Ami pedig téged illetett volna, öcsém, mivel te a kancellária titkára vagy! – Kenje kenyérre Váradot, és egye meg, mit bánom én! Pécset el nem cserélném a világ egyetlen városával sem! Bottal sem tudnának onnan elkergetni engem! De az bosszant, dühít, bánt, ahogyan ez a sunyi, alamuszi, talpnyaló féreg a király szívébe rágja magát, mint a szú a gerendába! Galeotto tömzsi, izgékony cimpájú orrát égnek szegve, izgatott kiáltással vágta ketté az áldatlan vitát: – Barátaim! Érzem! Megsült az óriás ponty, amit fogtam, az én derék Cyprinus carpióm! – Kitágult az orra, mint a megrémülő paripáé, két kezével többször is a levegőbe markolt, mintha el akarna tőle venni valaki valamit. – Padre Giovanni! Mit gondolsz? Mártással vagy fekete lével készítette el a szakácsod? Vagy csak meg sütötte nyárson? Vagy erős hallevest főzött belőle? Az érsek szelíden mosolygott kitűnő talián barátja roppant izgalmán, amellyel a konyhai illatok észleltével tüstént nyeldekelnie kellett, mert megindultak gyomrának emésztőnedvei. És nem mondta, csak gondolta, mivel tiszteletben tartotta barátai életfelfogását: „Lám, ezért nem jutsz te sohasem igazán valamire! Mert reggel, míg a fölöstökömöt eszed, már arról ábrándozol, mi lesz ebédre, s míg az ebéd fáradalmai után sziesztázol, az jár a fejedben, vajon mit kapunk vacsorára! S a vacsora megemésztése közben azon tűnődsz, vajon holnap mit eszünk? Zseniális tudós lehetnél, komám, de … nem hagy kibontakozni a gyomrod!” De ettől függetlenül nagyon szerette a tömzsi, dundi, rózsapiros bőrű, borotvált képű talián tudóst, mert remek humora volt, s agya – akár az őskori borostyán a darazsat – megtart minden tudnivalót. Olyan a feje, mint a káptalan. Mindegy neki, mi, orvostudomány, asztrológia, mágia, történelem, irodalom, minden új és régi könyvet elolvas és citál, betűhívséggel, akár egy idomított papagáj. És hű barát! Százmérföldnyiről is eljő János-napi köszöntőt mondani, vagy meghozni egy újonnan
felbukkant görög kéziratos könyv lelőhelyét. És nem mond el Mátyásnak soha semmit, amit a papjai maguk közt beszélgetnek róla. Az életüket mernék bízni Galeottóra. Átfogja a vállát, és átvezeti az ebédlőbe, s maga mellett, a jobbján főhellyel kínálja. Ezüstmedencében szagos forró vizet hoznak és szappant, durva lenvászon törülközővel. Galeotto lehunyt szemmel jellemzi az ételeket: – Hm, tiklé, tárkonyosán, petrezsirommal, murokrépával, zeller gyökerével! Hm! Összefut a szájamban az ízére a nyál! Ide az egész tállal, ide, mindet ide nekem! És Galeotto minden fogást végigeszik. Sült kappant, sült malacot, főtt marhahúst ecetes tormával és a zsákmányul ejtett óriás pontyot, négyféleképpen, aztán következik a pácolt fácán, megtöltve borsos-mézes áztatott kenyérbéllel, apró darabkákra vagdalt libamájjal, piciny sült húskockácskákkal… A többiek már csak nézni tudják. Két könyökükre támaszkodva ülnek az asztalnál, és meg kell engedniük a cingulust meg a derékszíjat. Galeotto egy német kancellista deák alaposságával tunkolja ki minden tálból a törkölös zsírt az utolsó cseppig. Aztán várakozó orcával tekint az ebédlő ajtaja felé, lesve, mikor bukkannak fel az étekfogók a süteményekkel. Mert az esztergomi palota kuktái tudják, ha Galeotto a vendégük, nem maradhat el a vacsora végén a három-négyféle tészta. Zsírosán fénylő orcáját s kezét gondosan lemossa, aztán feltápászkodik, s mímelt szemrehányással kijelenti: – Ez is csak Magyarországon történhet meg az emberrel, hogy vendéglátó asztalhoz ültetik, és – éhen marad! Most mehetek harapni valamit a Duna-parti vendégfogadóba! … – Aztán minden átmenet nélkül egészen más hangon azt mondja: – Holnap ebédre mit főzetsz, Padre Giovanni?! Átmentek az érsek hatalmas dolgozószobájába, amelynek falait pompás képek díszítették. – Ezeket a gyönyörű falfestményeket imádom! – mondta széles mozdulattal Galeotto. – Az érseki palota falára pingáltatott „magyar királyok arcképcsarnoka” világviszonylatban is egyedülvaló próbálkozás! Nagyon szépek a királyportrék! Még a vak is láthatja róluk messziről, hogy a firenzei iskolában nevelkedett mesterek készítették valamennyit! A Legrégibb Magyar Szobába nem megyünk? – tette össze mackós könyörgéssel a kezét. A szemével mondta ki titkos vágyát: „Mozogjunk egy kicsit, mert kipukkad az oldalam!” És amíg végighaladtak a királyi palota termein, folyosószövevényén, nem szűnt meg áradozni Galeotto. – Csodálatosan szép ez a kora gót stílus, Padre Giovanni! Különösen ez a két férfifej tetszik, a kápolna két zárókövén! Ez a göndör hajú, hosszú, lenge szakállú, sima képű férfiú lehetett a francia pallér. Ez a bikaszarvbajuszú, bongyor hajú, golyófejű fickó meg a magyar hajcsára lehetett, mi? Regiomontanus csak hallgatott. Egyre az érsek dolgozószobájának mennyezetére festett horoszkóp járt az eszében. „Hihetetlen! Érthetetlen! Ez a derék ember nagyon csúnyán fogja életét bevégezni! És csúfos végzetét… éppen az Uralkodó Erő fogja okozni! … Vajon tudja-e, készül-e rá, szegény? Ha igen, miért nem próbál elmenekülni sorsa elől? Ha nem … figyelmeztetni kellene, amíg nem késő!”
Galeotto harsány hangjára riadt fel ismét a német csillagász: – És mi újság Bohémiában? Hogyan végezte 1468. évi hadjáratát őfelsége? Tudjátok, ugye, hogy egyszer majd szeretném Mátyás élete történetét megírni! Ezt szánom életem főművéül! – Amikor észrevette a két magyar főpap szelíd, szemrehányó nézését, gyorsan, tágra nyitott szemmel hozzátette: – Még nem most gondolom! Majd később! Ha már… minden adatom összegyűlik! A pécsi püspök kézjellel tudatta az érsekkel, hajlandó válaszolni – Jól figyelj ide, tömören a helyzet ez. Mátyás elfoglalta egész Morvaországot, szétzúzta Pogyebrád és Viktorin herceg hadait, de… nem győzte le őket. Elfoglalta Trebics, Brno és Olomouc városát, de amikor megindult Prága felé, hajszál híján Pogyebrád fogságába került. A mi királyunk feltalálta magát remekül, kivágta a rezet: azért lovagolt a serege elé, hogy tárgyalásokat kezdhessen Pogyebráddal, aki annyira meghökkent a helyzettől, hogy … elfelejtett parancsot adni, hogy fogják el azt a sedreferkó magyar királyt, aki nem tud soha békén megülni a fenekén. Közben felnézett a Legrégibb Magyar Szobába vezető lépcsősorra. Úgy érezte, mintha Dante poklának legalsó bugyrában ülne. Innen már nem lehet sehova sem továbbjutni. Ez a szoba igazán nagyszerű valami. Kőszekrény, amelynek tömzsi, román ízléssel kifaragott kőoszlopai olyanok, mint a fürdetett vasgyúró csecsemőknek a melegvizes medencéből kidugott lábai. Bájosak, esetlenek, erősek, ígéretesek, és az ember szeretné őket megsimogatni. Válasza kielégítette Galeottót. – A kancellárián megtalálod a jegyzeteimet is, amelyeket szorgalmasan vezettem egész esztendőben, gondolva rá, hogy te majd egyszer valami szerény hasznukat veheted, amice! Azután letelepedtek a kicsiny szála négy sarkába tett kényelmes, szépen kifaragott karosszékekbe, és megkezdődött a szokásos játék. Akire a tíz esett, annak a Via Appia Antiquán haladva, a legrövidebb úton el kellett jutnia a Forum Romanumra, közben részletesen felsorolva a jobb és bal kéz felől elhagyott érdekes templomokat és épületeket. Janus Pannonius szeme sarkából legördült egy kövér könnycsepp.
XIV. FEJEZET,
amelyben a király megismerkedik a szerelem édes érzésével, cseh királlyá koronázzák, de amikor azt hiszi, legközelebb jutott az Arany Süveghez, akkor kerül tőle a legmesszebb. Küsgergő vigasztalhatatlan, mert tudja, Mátyás hadakozni fog a Délibábért, az idők végezetéig
Ákos úrfi betöltötte már a tizedik évét, de az édesapját alig-alig látta. Így hát az apját csak tisztelte, de kicsiny szíve egész melegével az édesanyját szerette, akivel napjait töltötte. Olyankor javult valamennyire a helyzet, amikor Küsgergő nagy ritkán hazaugorhatott néhány hétre a királlyal Budára. Olyankor aztán folyt a mese, mert a fiatalemberből ki nem fogyott volna soha az egészséges kíváncsiság. Anna mosolyogva figyelte az eseményeket, és szelíden, nagy odaadással biztatta férjét: – Ne csacsiskodj, Gergely! Ez a világ sora, a fiúgyermekek az édesanyjukat szeretik jobban. Amíg ki nem nyílik a szemük, és el nem kezdik érdekelni őket a férfidolgok! Hidd el, ez a természetes: állandóan velem van, téged alig lát. Majd, ha kard és lándzsa kívánkozik a kezébe, és szíve megtelik a tábori élet, a háborúk vonzásával, akkor ülsz te a trónra Ott Bent. Gergely fanyarul mosolygott. – Csak nem hiszed, hogy terád vagyok féltékeny? Agyon is csapnám, ha nem téged imádna ez a büdös kölyök! Miért? Én kit imádok? Nem téged? – Két karjába zárta feleségét. Boldogan érezte a hozzá simuló drága, forró asszonyi testet. Halkan dörmögte: – Anna ! Te szebb vagy, mint amikor megismertelek! … Később meggyújtották a mécsest, betakargatták a mélyen alvó Ákost, aki úgy aludt, hogy még álmában is szorosan magához ölelte a remek, surbankóméretre szabott kardot, amit az apja hozott neki Bohémiából. Küsgergő szelíden elmosolyodott. – Mire gondolsz, édes uram? – Ákos azt mondta, amikor megmutattam neki a karddal a hét vágást, jé, ezt nem tudja édesanyám!. .. Úgy szeretem, hogy ilyen erős ember az édesapám!. .. – Látod? – derült férje boldog izgalmán a bájos asszonyka. – Ugye, megmondtam?! … – Aztán feltálalta a vacsorát, és a szemközti szék karfájára támaszkodva nézte, hogyan eszik az ura. – Én már ettem! – szabadkozott. – Hadd álljak itt, és hadd nézzem, hogyan eszel! Hiszen olyan ritkán látlak… Azután bort hozott be egy szépen megcirmolt ezüstkancsóban, amelyet Morvaországban kapott ajándékba az ura a királytól. A kancsó tulajdonképpen egy kövér, huncutul kacagó mezítelen férfiú volt, aki egy jókora hordót ölelt a keblére. Ha nyitani akarták, ennek a hordónak emelkedett föl a födele, s amikor fölemelkedett, a kövér, kacagó férfiú két szeme helyén két vörösen izzó rubinkő jelent meg. – Ez Bacchus, a dínomdánom istene – magyarázta Gergely. – Ez a dagadt fickó őfelsége kedvenc istene. – Mátyás szeret inni? – Szeret. No, nem úgy, hogy állandóan részegeskedne, mint igen sokan teszik az udvarban, hanem más szóval úgy mondanám: nem veti meg a jóféle italt. Szegény, szomorú, magános ember, valamivel meg kell töltekeznie. Nincs senkije. Nincs olyan édes, drága, gyönyörű felesége, mint
énnekem, egyedül fekszik, egyedül kel! – De az a sok madárnyelvű talián meg német tudós álló nap ott ágál körülötte! Csak nem unja magát! Meg a piktorok, képmetszők! A csepűrágók! A lándzsatörő bajnokok! A rétorok! – Hát… ha azt mondanád neki, felség, íme, fogadd el helyettük ezt a hozzád illő feleséget – kétszer sem kéne mondanod, hogy elcserélje őket véle! Úgy hiányzik valaki, aki állandóan ott állna az oldala mellett! Mert ezerszer is elmagyarázta nekem: egyedül van minden dolgaiban, akár a szirttetőn született tölgy! Őt tépi minden vihar, sújtja minden villám… Senki sem érti meg az udvarában. Legelőször a tulajdon édesapja volt párthívei fordultak ellene. És ez Erdély óta is állandóan így van. Azt szokta mondani a király, csak a barátaimtól szabadíts meg, édes jó Istenem, az ellenségeimmel már magam is elbánok! Nevettek, mintha jó anekdotát hallottak volna. – Tudod, Annám, milyen bölcs, nagyszerű, aranyszívű ember a király? Csak olyan igenigen árva ne volna! Mint az az oroszlán, amit ajándékba küldött neki a firenzei fejedelem! Az is ott jár körbe körbe a visegrádi, elrácsolt sziklaveremben, aztán a fejét örökké kelet fele fordítja, és akkorákat bődül néha keservében, hogy úgy érzed, mindjárt megszakad a szíve magános bánatában … – De hát annyi pap meg főember veszi körül! Lehetetlen, hogy ilyen sok ember között egyetlen őszinte barátja se akadna! Küsgergő a fejét rázta: – Á, csudát akad! Őfelsége tudja, hogy mindenki csak a bársony székért meg a koncért esküdi hívének magát! Énvelem sokszor estétől hajnalig elsétál a király, és mondja, mondja a magáét, ahogy az üresen járó malom gádora zokog. Hogy meg kell szereznie minden áron az Arany Süveget, ami most Frigyes császár fején van, és össze fogni németet, csehet, taliánt, magyart, egyesült erővel kell neki rontani a pogánynak! És akkor Isztambulig repül, úgy rúgjuk … Anna szívből kacagott, mert a férje a tábori élet durvaságához szokva, kimondta a vastag szót, hogy hová rúgnak a szultánnak. – Ezt nem érti meg ez a sok parlagi bolond nagyúr! Csak a török háború nekik a háború! A többi az fölös csetepaté, ami csak az erőnket pocsékolja! Olyan vakok, mint az egynapos kutyakölykek! Anna kicsit hallgatott, azután óvatosan megkérdezte: – És te … esküdni mersz, hogy… hogy az a jó, amit a … a király őfelsége akar?! … – Én igen! Akár a feszületre is ráteszem a kezem! – Jól van, jól van, édes párom! De … honnan tudod, hogy úgy van?
– Nekem szent, amit a király mond! Nekem a király – barátom! – szegte föl az állat a testőrkapitány, s nem tűrt ellentmondást a hangja. És reggelre virradóan megint úgy tűnt el, mint máskor. Felöltözött néma csendben, gyengéden megcsókolta felesége ajkát, kisfia homlokát, aztán kardját, süvegét, csizmáját óvatosan a melléhez szorítva, hogy valahogy meg ne csendüljön a sarkantyúja, nesztelenül kisurrant a szép budai ház emeleti szobájából. A konyhában felöltözött és elment. Így legalább Anna meg a kis Ákos mindig azt hitte, csak álmodta a ház urának kurta látogatását. Küsgergő boldogan rúgtatott a király mellett a morva utakon. Szerencséjére őfelsége beszédes kedvében volt, és szellemes csevegésével naphosszát elszórakoztatta testőrkapitányát. – Mit szólsz hozzá, romlik az ázsióm! – Miért, uram? – Mert 1458-ban még harminchét főúr állott jót értem az országgyűlés színe előtt és huszonkét főpapi 1469-ben már csak nyolc püspök, érsek és tizenhárom nagyúr vállalt kezességet értem! – És te ennek örülsz, uram? – Hát persze! Nem adok neki néhány esztendőt, és nem lesz szükségem, hogy mások feleljenek a cselekedeteimért! S arra sem, hogy egyáltalán elszámoljak bármiről és bárkiknek! Én vagyok a király, érted, fiam, a koronát én viselem, és nem tűröm el ezután, hogy a dolgaimba mások is belebeszéljenek! Azt teszem, ami éppen tetszik! Köpök mindenféle egyezményre, amit ezek a bölcssalamonok ijedtükben kötöttek velem ! Ha szükségem lesz rá, még a bakkecskéket és a kapufélfákat is megfejem! De mindenképpen véghezviszem, amit akarok! Hamar elmúlt orcájának komorsága, és ismét fölnevetett, mint a gyerek, aki remek csínyt követett el a felnőttek rovására. – Figyelted? Úgy alkusznak velem, mint a rossz izmaelita kalmárok és kufárok! Megszavazták a portánkénti egy forint rendkívüli adót, de cserében kikötötték: egy évig nem ugraszthatom talpra a bandériumokat, a nemesi közfölkelést sem vehetem igénybe! Kivévén, ha a „Nagy Mumus, a török császár vagy más hatalmas ellenség támadná meg az országot” – hadarta a megtanult törvénycikkely-idézetet, és lovaglópálcájával bosszúsan nyakazott le egy útszéli bogáncsbokrot, mert nem jutott azonnal a folytatás az eszébe. – Várj, megvan a pontos szöveg! Már emlékszem! .. . Hm „És a király nem bírna saját hadaival ellenállani!” – Nevetett. – Úgy ódzkodnak a katonásditól, mint ahogy a játszó gyerekek közül sem akar lenni senki sem a hunyó! – Némi megvetéssel biggyesztette le az ajkát. – Nem is kellenek! Parlagi bunkó parasztok, Szent István kori kusztorákkal szállnak hadba, és a tatárjáráskor itt felejtett számszeríjakkal ülnek fel. Van már énnekem derék zsoldosseregem! Kitűnő cseh meg lengyel legények! Csak füttyentek egyet, és pattannak,
mint a bolha, és úgy engedelmeskednek, mint a megidézett szellemek a mesékben a Nagy Varázslónak! No, persze ezenkívül még meg is nyugtattam derekasan nyugtalankodó tanácsuraimat, idén nem fog fészkelődni a pogány, mert őpadisahságának Szíriában meg Egyiptomban ráhágtak a tikszemére! Küsgergő úgy érezte, megint őszintén, bátran kérdezhet, hát megtette, mert eltökélte, kiismeri a király gondolkodását. – Uram, egy kérdést megengedsz? – Csontom törik, bőröm szakad, olyat kérdezel? – Igen, uram! Áruld el énnekem, nem megalázó neked, hogy így kell összekunyorálnod a pénzt a cseh hadjáratra, mint egy likasfenekű kódisnak az alamizsnát? Harsogva kacagott a király, hogy hegy s völgy zengett bele. – Tudd meg, nem röstellem, édes fiam! Mert… vakaróztak, sziszegtek, nyögdécseltek eleget, ez igaz, de a végén … mégiscsak megadták, amit kértem. Márpedig ezeknek a megszavazott egyforintoknak köszönhetem, hogy folytathatom a csehországi háborúmat. És tudod, ez a nemes hozzájárulás egyúttal azt is jelenti: jóváhagyták, szentesítették a cseh ügyemet! Mégpedig nem akárki, hanem az országgyűlés, a tanácsurak szentséges közössége! Erre pedig nagyon büszke vagyok, fiam! Mert ez az első biztos jele, hogy az országgyűlés is urának és parancsolójának fogad el!… Brno városa ünnepi zászlódíszben, felvirágozott kapukkal, égő gyertyákkal megrakott ablakokkal várta a királyt. A város határában Sternberg Zdenko morvaországi kormányzó vezetésével fényes úri küldöttség fogadta Mátyást. – Áldott légy, uram, amiért meghallgattad szegény cseh nép panaszos jajveszékelését, és elfogadod a királyi koronát, s így megváltasz bennünket elképesztő kínjainktól, amelyekben ez az istentelen eretnek: Pogyebrád részeltetett bennünket! Mátyás jóságos mosollyal bólogatott a szépen kicirkalmazott latin beszédre, majd rövid válaszában megígérte, a cseh trónon ülve mindent meg fog tenni a cseh nép üdvözítése érdekében. Majd tört a gyönyörűen hímzett térítőre tett puha fehér cipóból, megmártotta kicsit az ezüst sótartóban – lopva elgyönyörködött a szép ötvösmunka hibátlan szépségében –, aztán belovagolt a városba. A Városháza tanácstermében, amelyet nyolc láb magasságig csodálatosan szépen kifaragott, sötét tölgyfa burkolat borított, már várta Janus Pannonius, akit hetekkel előbb Bécsbe küldött Frigyeshez. Küsgergő meglepetten tapasztalta újra meg újra, a királyon szinte eszelős mohóság vesz erőt, mihelyt a császárral bármiképpen is kapcsolatba kerül. Mindennél fontosabbnak tartja Frigyes tetteit, szavait, és tán mindkét karját le engedné vágni, ha másnap felültetnék a császári trónra! Mindent félrelök, talán hajlandó lenne kikeresztelkedni is, és fölvenni a mozlim hitet, ha azáltal biztosan császárrá lehetne! – Carissimo amico! – ölelgette meg az elnyúzott, árkos szemaljú, halálosan fáradt pécsi püspököt. – Hadd hallom, mivel kívánsz meg örvendeztetni engem, boldogtalan magyar királyt? – Felség! – nézett a püspök mélyen a király szemébe. – Minden attól függ, mennyire vagy bölcs, hogy beszélgetésünk végén tombolni fogsz a dühtől, vagy harsogva nevetni?
Magam részéről – tette hozzá gyorsan, látva a király meghökkent arcrezzenését – mindig nagyra becsültem kitűnő humorodat! – Ergo?– vonta össze Mátyás elkedvetlenedve szemöldjét, és nem engedte el a püspök székének karfáját. – Mindenben úgy jártam el, felség, ahogy megparancsoltad. Olyan udvarias és türelmes és odaadó és figyelmes és illedelmes voltam, hogy majdnem elcseppent mindenkinek a szíve, aki csak látott. Állandóan csupa nagybetűvel – piros iniciáléval – beszéltem, lábujjhegyen jártam, hogy állandóan jól láthasson trónja mellett a császárőszentsége! – És? – kérdezte fogyó türelmetlenséggel, végül már el is mosolyodva a király. – És Frigyes is mindent megtett, hogy téged őszinte ragaszkodásáról meggyőzhessen! – Igen? – csillant meg Mátyás szeme izgatottan, boldog reménykedéssel, mint a kisgyerek, aki hallja, dajkája bent már zörmöl a lépesmézes bődön födelével. – Mit tett őfelsége, az én kedves, szerető atyám? Janus titkon végigpillantott a királyon, s azon tűnődött el egy másodpercre, vajon isten bizony komolyan beszél-e, és valóban kedves, szerető atyjának tekinti azt a hallatlanul ravasz, nagyeszű, kegyetlenül célratörő, könyörtelenül önző, minden őszinte közeledés elől ridegen elzárkózó, alamuszi bécsi farizeust? Vagy csak mondja, tréfából, politikából, vagy mert szeretné, hogy ha úgy lenne, ahogy legbelül titkon áhítja? De a király szfinxarcán nem tudott eligazodni. – A császár őszentfelsége azt üzeni neked, hogy … római királlyá választatásod érdekében eddig már három választófejedelem szavazatát nyerte meg! – Óriási! – lelkendezett Mátyás, és vadul kezdett verni a szíve, mert ekkora eredményre nem is számított. – De azt hiszem, jó lesz, ha erősen megkapaszkodsz, uram! – figyelmeztette szelíd, csöndes gúnnyal a költő. – Mert még csak eztán jön a java! – Megint belepillantott a királynak a várakozástól kitáguló pupillájába. – A császár tudatja veled azt is, eltökélt szándéka, hogy… megcsömörödve a világi élet nyomorult hívságaitól, örökös gondjaitólbajaitól, egyházi pályára lép, a császári koronát leteszi, és fiát, Miksa főherceget a te gyámságod alá helyezi! – Isteni!… – lihegte elbűvölten a király, s majdnem könnybe lábadt a szeme. – Úgy van, hogy – fogadalmát teljesítendő – október végén Rómába utazik, megbeszélendő a pápával, melyik németországi kolduló rendbe lépjen, és távollétében tartományai kormányzását is terád bízza, és jövedelmeiket is átengedi neked! – Janusom! – rebegte elfúló hangon Mátyás. – Ez… ez olyan szép, hogy… nem is lehet igaz. – Aztán hangja egyszerre csípősre váltott: – Élhet ilyen marha ember a világon, aki külső kényszer nélkül lemond a császári koronáról? A püspök szíve egyszeriben megkönnyebbedett. Nem, nem elveszett ember Mátyási Szíve, esze nagyszerűen vált, és egy pillanatra sem veszíti el a valóság talaját a talpa alól. Csak néha elhiszi, hogy az van, amiről szeretné, ha valóság lenne.
– Látod, milyen oktondi vagy, uram! – játszotta meg a sértődöttet a püspök. – Éppen most kételkedel a császár őszinteségében amikor mindezt, amit üzent, végre… írásba is adta? Nézd, mekkora pecsét lóg alá róla! – mutatta fel a császári irat papiruszhengerét. – Méghozzá … két példányban csináltatta, s az egyiket megtartotta, hogy állandóan figyelmeztethesse ígérete komolyságára! – Hova rakatta le a másolatot a császár őfelsége? Janus nem bírta tovább, fölkacagott, mindkét karjával átfogva a király vállát, hogy megrázhassa, ha szava súlyosan megrendítené: – Az árnyékszéke ajtajára szögeltette! A lakájai elmesélték, morogva tapogatta, mondván, kár, hogy kicsit vastag a papirusza! S még valami olyat is mondott: tojok arra a bugris valah suttyóra! Felőlem akár felfordulhat, engem nem érdekel a nyomora, a bánata! De mivel kirúgta Ausztriából Pogyebrádot, időnként meg kell etetnem legalább jó szavakkal, igaz, édes fiam? Mire az árnyékszék előtt őrködő lakáj, így mondják, bölcsen rábólintott. Mátyás lelkében ördögi erők tomboltak, s meglehet, ha nem a pécsi püspök ül vele szemben, ezekért a kegyetlenül őszinte, gúnnyal teli szavakért ültében agyonsújtja egyetlen ökölcsapással. De érezte még a tomboló düh fekete mámorában vergődve is: a püspök jót akar, ki akarja ábrándítani a Frigyes személye köré szőtt délibábos maszlagból. Rá akarja ébreszteni, semmiféle külső segítségre nem számíthat. Ha fel akar telepedni a császári trónra, az utolsó araszig egyedül, minden segítség nélkül kell megtennie a kálváriás utat. Végül felkacagott a király. De Janus érezte a csengésén: Marszüász kacaghatott így, keserves kínjában, miközben a dühös Apollón megnyúzta. Mátyás, aki különben is remekül vívott, a politikában is villámgyorsan vágott vissza. Most azért indult útnak, hogy Brno székesegyházában cseh királlyá koronáztassa magát, mégis hirtelen fordulattal tárgyalásra szólította fel Pogyebrádot. Küsgergő már semmin sem csodálkozott, a király szigorú parancsán sem, amelyben elrendelte, hogy száz válogatott huszár élén kísérje el Akrovba, ahol már várja őt Pogyebrád. A tárgyaláson csak Mátyás és Pogyebrád vett részt, még Küsgergőt sem engedte be a király. Még a cseh felség is megmosolyogta, milyen hallatlan buzgalommal böngészte végig az öreg vadászház minden zegét-zugát, hogy járt végig minden fatörzset, dombtetőt a derék testőrkapitány, hogy vajon nem lőhetnek-e valahonnan gonosz zsebrákok a cseh királlyal tárgyaló magános Mátyásra. Hálából visszafele jövet a király maga mellé intette testőrét. – Nincs valami ennivalód? Alaposan kifárasztott és kiéheztetett Pogyebrád. – Amikor Küsgergő megkínálta egy darab szalonnával meg fehér cipóval, elmélyült lakmározás után beszélni kezdett a király. – Értelmes ember ez a Pogyebrád, ha ugyan nem a legértelmesebb valamennyi dicső szomszédom közül… Négy óráig kellett gyúrnom, de csak megértette, hogy most félre
kell tennünk mindennemű személyes sértődöttséget! Most össze kell fognunk a bécsi lator ellen, aki már oly sokszor lóvá tett mindkettőnket! – És… – kérdezte óvatosan a testőre. – Mi volt az ára Pogyebrád bölcs belátásának? Mert nem hinném, hogy a két szép szemedért szövetkezett volna össze veled a császár ellen, uram! – Ördögöd van, fiam! – mosolygott fáradtan Mátyás. — Megígértem neki, ha a császári trónra segít, visszaadok neki minden talpalatnyi földet, amit elfoglaltam tőle. Ráadásul kibékítem a pápával is. No? Milyen voltam? – Ígérni nagyon tudsz, uram! – bólintott Küsgergő, és bóknak szánta, de a király elértette, és harsogva fölnevetett. Ide-oda hánykódott paripája hátán, úgy hahotázott. – No és… mit mondasz a katolikus cseh uraknak, miért nem koronáztatod meg most mindjárt magadat? – Ugyan! – legyintett közömbösen a király. – Majd valami okosat kitalálok, ne félts te engem, fiam! Azt mondom nekik, lelkiismeret-furdalásom van! Majd … etetem-itatom őket, amíg választ nem kapok Pogyebrádtól, elleszünk valahogy! Rengeteg kitűnő muzsikus van Bohémiában! Kitűnő a pilseni ser is! Ne félj, nem fogunk unatkozni, fiam! És nem is kellett sokáig a válaszra várakoznia. Pogyebrád szomorú levélben közölte, császárrá választására szemernyi reménye sem lehet. A német választófejedelmek semmi áron sem hajlandók nem német származású uralkodót megválasztani császáruknak. – Barom állatok! – tombolt Mátyás, keservesen toporzékolva. – Hogy trónon ülő emberek ilyen ostoba hülyék legyenek a XV. században! Hogy attól függhet egy király császárrá választása, hogy német vagy nem német a származásai Hát nem az ember számít, az erényei, az adottságai? Ó, német barmok! Küsgergő megelégedetten konstatálta, úgy ordít őfelsége, hogy a visegrádi sivatagi macska elsápadna az irigységtől, ha hallaná! „Ez a jó, hogy mindjárt kiadod magadból a haragodat! Ezért nem romlik meg soha az egészséged, uram! Csak kiabálj, legalább megnyugszol hamar!” Szőrmentében megkérdezte Mátyást, nem minden kaján mellékíz nélkül: – No és… mit mondasz Pogyebrádnak? – Pogyebrád le van … – bömbölte a király, kimondva, amit gondolt, de olyan harsogással, hogy maga is rádöbbent viselkedése furcsaságára. Akkor sem jött zavarba. Megrándította a vállát, mit érdekel-formán, és mindjárt másról kezdett beszélni. Harmadnap Vitéz János esztergomi érsek és Boskovicz Protáz olomouci püspök a fejére tette Csehország és Szilézia koronáját. Feljegyezték a boroszlói krónikások, ember még ekkora pompát nem látott, mint Mátyás koronázásakor. Amerre elhaladtak, drága szőnyegek borították az utcákat, az ablakokba a király ezüst és bronz gyertyatartókat állíttatott, minden sarkon sátrakat veretett fel, amelyek alatt ingyért mértek fehér és vörös bort és pilseni sert az életveszélyesen tolongó utcanépnek, és mindenki megtarthatta az ivóedényt, amiből a király egészségére ivott, és a
gyertyatartókat, szőnyegeket, sátrakat a háztulajdonos polgároknak ajándékozta. Tombolt a nép. A tereken, a templomok előtt ökröket süttetett nyárson, mindenki pukkadásig zabált. És a nézőseregnek leesett az álla, mert annyi előkelőséget hívott meg Mátyás a koronázására, hogy csak a baldachint hat fejedelem tartotta az olomouci püspök feje fölé! Csak Frigyes nem jött el, és képviselőt sem küldött, Mátyás mégis megint követet menesztett hozzá: atyám, kössünk szövetséget, add feleségül hozzám a kislányodat, kössük össze országaink sorsát, légy okos, és megáld az Isten! A császár kelletlenül nyekergetett levelében valamiféle ostoba ürügyet. A király lenyelte, de majd szétvágta a méreg. – Ne félj semmit, fiam! Én ezt a sok bosszúságot még megszolgálom annak a vén gányónak! Összekoccannak a szemei, úgy fenéken rúgom, csak egynéhány évet várj még, édes fiam! – Az éjszaka nem háltál az ágyadban, uram! – sziszegte hallatlan haraggal a testőrkapitány, és Mátyás végtelenül élvezte, hogyan birkózik Küsgergő az indulatával. – Igaz! Netán még az is érdekel, hol jártam, mit csináltam, és ha mégis aludtam az éjszaka, hol aludtam? – Nagyon érdekelne, uram! – morogta Küsgergő, és legszívesebben lekaparta volna a tíz körméről a komiszkodó királyt, és huszonötöt vágott volna rá ő maga, behasított végű mogyoróvesszővel. Mi csoda dolog ez, hogy király létére ennyire nem tud parancsolni magának: egyszerűen kiszökik a szállása ablakán, akár egy szerelmes természetű deák, ha rásüt a hold a házgerincre! Hogy vigyázzon valakire így az ember?! Nem igaz? Mátyásnak nagy kedve volt, hogy eljátszogasson a testőrkapitányával, de olyan csordultig volt a szíve boldogsággal, hogy elállt gyorsan szándékától. Megragadta Küsgergő karját: – Barátom! – nézett mélyen a szemébe. — Ugye, immár tizenkét esztendeje kísérsz jóbanrosszban, tűzön-vízen át, akár az árnyékom? – Igenis, uram – bólintott gyanakodva Küsgergő. – Mondtam én azt egyszer is valaha neked, hogy … no, most boldog vagyok, fiam? – Nem emlékszem ilyesmire, uram! – Akkor most mondom! Végtelenül boldog vagyok, édes barátom! – lágyult el a király hangja, mint a gerléé, ha a párja a mellette levő ágra száll. – Megismertem egy csodálatos leányt, és… úgy érzem minden porcikámmal: találkoztam a boldogsággal! Lehunyta a szemét, állat fölszegte, orcája dombjain fényesség ömlött el, két karját hátrafeszítette, mintha elrugaszkodni készülne magas parti szikláról, hogy a tengerbe vesse magát. Érezte minden ízével, ez az az érzés, amire kölyökkora óta várt. – Borbála… – dünnyögte halkan, átforrósodó hanggal. – Ugye, milyen szép neve van? Olyan lágy, mint az esti harangszó; meleg, mint a frissen kifejt tej, puha és fénylik, mintha
híres ötvös domborította volna színaranyból… Borbála! Érzed te is a belőle áradó szépséget és jóságot? … Olyan vagyok most e pillanatban, mint az Adriai-tenger sziklapartja… félálomban fekszem, épp csak, hogy vagyok… és érzem, vagy inkább csak sejtem: lélegzik az óriás víz… apró hullámtaréja a mellemhez csapódik… mindig-mindig hozzácsapódik… Ahogy a szívem rugdossa álmomban is a bordáimat… – Mélyet, jólesőt sóhajtott. – Úgy látszik, ez a jutalom hosszú, keserves özvegységemért… Magános életemért… Küsgergő visszatartotta még a lélegzetét is. Ilyen furcsán, szépen a király még sohasem beszélt. Szerelmes a fickó, minden szaván érződik. Szertelenek és szögletesek a mozdulatai, akár lángra gyűlt surbankóké, hangja hol élénk, mint az égő puszta, hol szomorkás, lassú, tompa, mint az októberi köd. Dehogyis merne véle most ingerkedni, kíváncsiskodni, tréfálkozni! Dehogyis, dehogyis! Tizenkét esztendeje nem látta ilyen nyugodtnak, mélynek, tisztának, fényesnek a király tekintetét. Pedig közben kétszer meg is koronázták! Arcvonásain végtelen nyugalom ömlik el. Kinyújtja a kezét, és vaktában megsimogat valamit. Esküszöm, ha éles lenne, és felvérezné a tenyerét, meg sem erezné! … Boldog a király! Nagy égi teremtőm! Csakhogy ezt is megérnünk engedted! Persze, a világon semmi sem marad örökké titokban. És különben is, amit két ember tud, az már nem titok, valahol valahogyan feltétlenül kitudódik a dolog. Küsgergő is megtudott mindent Borbáláról, ami érdekelte. Aztán hamar megszerette a derék, forrószívű hajadont. Nem volt rajta valóban semmi különös. Egészséges, csinos fiatal leányasszony volt, de a lényéből áradt valami különös fluidum, ami egyszerre megnyugtatta és felborzolta a király idegeit. Küsgergő beszélgetésük utáni napon, kilépve a szállásukul kijelölt boroszlói polgárházból, megdöbbenve látta, a ház előtti kispadon ott didereg a hajnal hűvösében Borbála. Ijedten ugrott hozzá. – Az istenért! Mi történt, kisasszonykám? Borbála elfordította bájos fejét. Meglazult mézszőke kontya a vállára hullott, eltakarva röstelkedése pírját az arcán. – Apám kiadta az útilaput – susogta szégyenkező-halkan. – De az ég szerelmére, hát miért? – Mert… szeretni mertem Mátyást. Ez az egyetlen bűnöm. Küsgergő berohant a házba, pillanatok múlva Mátyás veszett üvöltésétől zengett az épület. Aztán hintó robogott ki a nagykapun. Borbála meglepetten látta, a bakon a kocsis mellett Küsgergő ül, két térde közt szorítva a kardját. Biztatón reáhunyorít, kicsit int is a kisujjával, de nem szól semmit. – Gergő!… Ne bántsátok az apámat!… – kiáltja Borbála, és elgyengülten a falnak tántorodnék, ha valaki meg nem kapná a vállát olyan gyengéden, ahogy az oroszlán viszi vaksi kölykét a szájában. Mátyás. Borbála egyszerre nevet és sír. Feje Mátyás széles vállára kókad, aztán elalél. A király két karjába kapja, s mintha egy óriási öl frissen
szedett, illatozó virágot vinne, úgy emeli át a miniatűr polgárpalota küszöbén. Az égimeszelő ruszin testőrlegények meg sem mukkannak, mert a kisasszonykát ők is nagyon szeretik. Csak mackós gyengédséggel behajtják mögöttük a kapuszárnyakat. Aztán a testőrkapitány visszarobog a leány apjával. Fejjel magasabb a királynál, és szélesebb, vastagabb is. Mégis megrettenve érzi az öregedő kalmár, Mátyás fél kézzel pozdorjává zúzná, ha nem uralkodna roppant erőfeszítéssel az indulatain. Ütni nem üt a király, de veszedelmesen ordít, hogy a vénülő Benes térde megroggyan. – Mit merészelsz tenni, te vén esztelen állat? Koronás királyod szerelmesét mered utcára kirúgni éjnek idején? Hát te is istentelen huszita eretnek vagy?! Tudd meg, a székesegyház előtt, a főtéren feszíttetlek keresztre, ha nem fogadod vissza tüstént a leányodat! Ha megtudom, hogy csak a haja szála is meggörbül, amiért nekem adta szívét, máglyán égettetlek el, vén csibész! Az öreg kalmár feje szédül, forog körülötte a világ, úgy érzi, a király puszta kézzel most mindjárt kitépi a szívét. Térdre roskad, két kezét összekulcsolva, könnyek közt rebegi: – Felség!… Dehogy… vagyok én … huszita … eretnek! …De … ha neked … egyetlen … lánygyermeked lenne … te … nem féltenéd? Bocsáss meg őszinte szavamért, de éppen egy királytól nem óvnád azt a kicsiny virágszálat? .. . Tedd a szívedre a kezed; felség! … Feleségül fogod venni valaha is? … Te majd elmégy … szegény kis Borbálám itt marad … S nevén rajta ragad a szégyen: „A király lotyója volt!…” Ki fogja ezek után elvenni? Ki fog engem unokával megajándékozni, aki átveszi majd tőlem a tisztes kalmármesterséget? – Unokával majd megajándékozlak én. De az unokád nem boroszlói kalmár lesz, hanem magyar király! Vagy úgy, vagy így! Most pedig eridj, és a kancellárián mondd meg a titkosdeáknak, a király azt üzeni, írja a nevedre a boroszlói harmincadot és a sókamarásságot! Az öreg kalmár végre visszanyerte nyugalmát és magabiztosságát. Határozottan megrázta a fejét: – Bocsáss meg, felséges uram, hogy ellenkezni merek veled, de… nincs szükségem több vagyonra. Amennyi van, az halálom napjáig elég. Özvegyember vagyok, Borbála egyetlen gyermekem! … Nem pénzért fogadom vissza. Hisz különben sem én zavartam el. Magától futott el, amikor szemére vetettem meggondolatlan, könnyelmű cselekedetét. A te szavad számomra mindennél többet ér. Csak annyit mondj meg nekem, őszintén szereted Borbálát, felség? Mátyás visszatartott lélegzettel figyelte szerelmese apját, kemény viselkedését, aztán hosszú csönd következett, majd azt mondta halkan: – Úgy, ahogyan még életemben soha senkit sem szerettem, apám! Aztán – bármennyire is röstelkedett Küsgergő, még egy ízben föl kellett vernie éjszaka a királyt. Szigorú parancsot adott őfelsége, hogyha komoly hír érkezik, feltétlenül felköltsék. Hallotta odabent izgatott, halk suttogásukat. Elébb Borbála szólalt:
– Bozse moj, mi az? – Semmi, semmi! Aludj tovább, szívem! Engem hívnak! – De hiszen már vége van a háborúnak! – Igen, igen, szívem! – Akkor miért hívnak mégis? – Nem tudom! De mindjárt megkérdezem, és akkor megmondják, szívem! Küsgergő hallotta, ahogyan a csizmáját keresi mezítelen talpával a padlón a király, ahogy suhog felöltött ruhája, majd csók csendül, úgy látszik, az aggódó Borbálát kell ismét megnyugtatnia. – Aludjál, szívem, mindjárt visszajövök! Csikorogva viaskodik az acélpatkó a kovakővel, aztán sercen a tapló, és a testőrkapitány látja, fény bújik ki a küszöb alatt, arany csigaszarv. – Milyen gyönyörű vagy, Borbála! – suttogja a király olyan szerelmesen, hogy izzani kezd a levegő a testőr füle körül. - Sietek vissza hozzád! Próbálj meg addig aludni, szívem! Kilincs kattan, süvegét rakoncátlanul előreomló, hosszú, mézszőke tincseire igazítva, kilép a folyosóra a király. Arca bosszús. – Mit akarsz? – Felség, nagy örömhír! Nem akartam vele várni reggelig… És… meg is parancsoltad, hogy … – Mi történt, azt mondd már!… – Magyar Balázs és Kinizsi Pál elfogta Viktorin herceget! – Hol és hogyan? Wessely vára kapitulált?! Óriási! Áldjon meg az Isten, amért fölzavartál! - Föltépte a hálószoba ajtaját, és bekiáltott: – Borbála! Viktorin herceg a foglyom! Kezemben van Pogyebrád! Hozzátok azonnal elém! S fájó szívvel, bámulatos lassan húzta be az ajtót, amely mögött szomorú mosollyal intett feléje az elefántcsontszín bőrű Borbála. Mint egy gyöngyházkagylóba metszett kámea! „Nincs még egy ilyen gyönyörű asszony a földön!” – lelkendezett gondolatban, amíg lovára ugrott a király. Viktorin herceg őszintén rettegett Mátyás haragjától. Joggal hitte, hogy az évek óta tartó, a rengeteg költséget felemésztő cseh háború miatt majd őrajta áll bosszút a király. Viktorin két dolgot nem tudott. Hogy őfelsége olyan szeszélyes, akár egy szép asszony, aki egyik percben így gondolkodik és cselekszik, a másikban pedig úgy. S azt, hogy fülig szerelmes a király! Szelíden megdorgálta a cseh trónörököst, majd a visegrádi palotáját jelölte ki szállásul. Viktorin a hóhért várta, a tüzes csípőfogókkal, a spanyolcsizmával, a hüvelykszorítóval, és helyette egy magyar úr lépett melléje, s közölte vele: – Fenséges hercegi Én leszek az udvarmestered!
Kinizsi dühöngött is titokban miatta. – Én majdnem az életemet adtam érte, hogy elfoghassam, őfelsége pedig béklyó helyett királyi palotával kínálja! – fortyogott apósával, Magyar Balázzsal négyszemközt maradva. – Fiam, édes fiam, ne tüzelj ! Nagy úr a király, a legnagyobb valamennyiünk között! Éppen ezért azt tesz mindig, amit akar! Te csak arra vigyázz, hogy folyton úgy vitézkedj, hogy Budán mindig a jobbjára állítson, amikor a birtokokat osztja! Budára érve János atya is jó hírekkel kedveskedett a királynak. – Felséges uram! Amíg odajártál Bohémiában, Uzoni Hasszán, Mezopotámia és Arménia vitéz királya kegyetlenül eldöngette a médeket, perzsákat és az asszírokat! S mivel jól benne volt a csihi-puhiban, mindjárt nekiugrott II. Mohamednek is, és őt is csúfosan megtáncoltatta! Hanem a jó hír sohasem jár egyedül, tudod! A szultán hatalmas hajóhaddal készült Trapezuntia védelmére. Irtóztató vihar támadt a Hellespontusban, és megsemmisítette a török flottát! Ezenkívül Signor Niccolo Canale, a jeles veneziai hadvezér is megverte Enia városa mellett a szultán hadait! Mátyás vidáman dörzsölgette a kezét. – Ez tehát azt jelenti, nyugodt lélekkel hadakozhatok Bohémiában? Itthon nem fogja országom határait háborítani a pogány? Vitéz János vontatottan felelt: – Valami ilyesmiről van szó, felséges uram. – Miért vagy ilyen átkozottul ünnepélyes, drága jó János atya? Az esztergomi érsek szomorúan válaszolt:
– Ma délelőtt ismét a régi játékunkat játszottuk Janusékkal. Rám azt a feladatot rótták, haladjak a Naumachia Augusti épületétől a Castra Praetoria felé. Képzeld, nem jutott eszembe a helyőrségi vár körül elterülő három park közül kettőnek a neve. – Ugyan, hogy lehetséges, hogy nem tudtad elsorolni mind a hármat? Horti Lucullani, Horti Sallustiani és Horti Maecenatis a nevük, így van, drága Janusom? A pécsi püspök hangja tán még keserűbb volt, mint az érseké. – Sajnos, a Horti Sallustianit én sem tudtam. Pedig én tizenegy évig éltem Itáliában, uram! – Öregszel, kedves jó János atya? Kihagy a memóriád? Ej, ej, úgy látom, rád fér már egy kis pihenés! Ejtőzhetnél egyet a gyönyörű Esztergomban! Olyan gyönyörű az új nagy ebédlőszála! Meg a dupla folyosós, oszlopos vörösmárvány loggia! És a Sybilla-fülkék! És amit mindig is úgy irigyeltem tőled, az ebédlőd falán a magyar királyok arcképcsarnokában is gyönyörködhetel! Megbújhatsz a kápolnádban, vagy átmehetsz a Szent Adalbert-székesegyházba, amelyet tarka, ólommázas cseréppel fedettél be, hogy az időjárás ne árthasson neki. És ott van a csodálatos könyvtárad! Kiviszel néhány görög meg
latin könyvet a kettős kertedbe, letelepedsz valamelyik széles tornácra, és… olvasol, olvasol, amire kedved szottyan, és …fütyülsz a világra! Ne is gyere fel Budára, amíg nem akarsz! – Obsitot adsz, uram? – mondta halkan, szelíd szemrehányással az érsek, elkomorodva. Lám, ilyen kurta a világ dicsősége, ilyen hamar kiadja az útilaput a király! Ezt már nem is hallotta Mátyás. Janushoz fordult, élénk gesztusokkal kísérve szavait: – Te pedig kimégy Rómába, követségbe a pápához! Mégiscsak hallatlan dolog, hogy a legnagyobb magyar poéta elfelejti a Castra Praetoria körüli parkok nevét, igaz?
XV. FEJEZET,
amelyben Küsgergő halálosan meghökken, olyasmire vetemedik a király, kétszer is egymás után
Mindenki rágta Mátyás fülét, házasodjék meg; mit szól a világ, hogy bagóhiten él egy fehér boszorkánnyal? Még János atya is szuttyongatta: – Édes fiam, tudom, nagyon fáj a szíved, mégis azt mondom, meg kell házasodnod! – De amikor én így, Borbála oldalán tökéletesen boldog vagyok! Nem tudjátok megérteni, hogy a földön nincsen még egy asszony, aki ennyire egy lehetne velem? – Gondolj a császárral kötött szerződésedre! Ha nem hagysz magad után trónörököst, Miksa főherceg telepedik a magyar trónra halálod után! Mátyás vergődött, mint az istenítélet áldozata a hóhér könyörtelen markai között. Az esze igazat adott János atyának, a szíve elkeseredetten és vadul tiltakozott. És mindig elodázta a döntést. Kiküldte diplomatáit Európa jeles királyi udvaraiba, de akkor volt boldog, ha elutasítással tértek vissza. Titokban ilyenkor mindig gazdagon megajándékozta őket. Megtette azt is őfelsége, hogy felbiztatta megbízottait, ecseteljék bő részletességgel Borbálával dúló végzetes, nagy szerelmét. A király tudta, nincsen a világon olyan királykisasszony, aki eljönne Budára másodhegedűsnek egy ilyen ördögi hatalmú, bűbájosság tudományával megáldott erdei boszorkány mellé. És hangtalanul kacagott, és átsietett Borbálához. Borbála hős teremtés volt. Eltitkolta nagy-nagy bánatát szerelmese előtt. Kacagott, lantot vert, táncolt, mókázott, s olyan odaadással lobogott Mátyás karjaiban, mint a tűz, amelyre olajat öntöttek. És mégis elment Mátyás Bécsbe, hogy tárgyalhasson a császárral, adjon neki való, hozzá illő feleséget. És sok minden egyebet is meg kellett még beszélnie Frigyessel. De a vén ravasz róka nem is egyszer kibújt a király kérésének teljesítése elől. Akkor Mátyás megdühödött, elveszítette a türelmét, és Küsgergőt küldte fel Viennába.
Küsgergőn különb gúnya volt, mint a fukar császáron. Aranyzsinóros sujtás folyta körül vastag, mégis pihekönyű bizánci bársonypalástját, melynek bíborszínéhez kitűnően vágott a hófehér, hermelin szegélyű csuklya meg a nagy, ötvös remekelte aranycsat. Kurta szárú, veres kordovánbőrből szabott puha csizmáján akkora aranysarkantyú csengett, mint egy kisebbfajta tányér. Oldaláról drágakövekkel kihányt, égszínkék bársonnyal befuttatott tokban aranygirizdes markolatú kard függött, amelynek gombja gyerekökölnyi, áttetsző rubin volt. Utánaszaladtak a császári udvaroncok a folyosón, amerre elhaladt. Küsgergő tudott németül, karattyoltak is hozzá, határtalan áradozással, kérdezgetve, ő lenne az új magyar nádor talán? Nem is válaszolt. Vezetgette a fő-fő hopmájszter jobbra-balra, folyosóról folyosóra, teremről teremre, egyedül tán sosem talált volna ki belőle, olyan szövevényes útja volt a császár szobájának. A testőrkapitány szeme-szája elállt, amikor felnyitotta előtte két langaléta germán ajtónálló a rózsafa cirádákkal kirakott, füsttel majdnem feketére maratott, tölgyfából vágott, óriás ajtószárnyakat. A szíve a torkában lükögött kis ideig, de hamar megnyugodott, mert arra gondolt, a császár is csak ember, s ha ordítani talál, kedvére ordíthat, meg nem retten tőle, hiszen Mátyás szoktatta az ordítozáshoz! Penyhedt-sárga bőrű öregember volt a császár. Magas, rozoga férfiú, aki nem tudott hosszú karjaival mit csinálni, így aztán hol az ölébe rakta, hol a térdére tette, hol meg a trón karfáját markolászta. Ettől fél úgy Mátyás? Ennek a kegyeit hajhássza? Hiszen ebbe már csak hálni jár a lélek! Ha ezt valaki gorombán képen hajítaná, egyenest a koporsóba zuhanna! És a hangja is afféle keletlen-sületlen, tompa nyikorgás volt. Csak a homloka volt magas, szép formájú, s ebből Küsgergő mindjárt megállapította, nem lehet buta ember a császár, akármilyen gonosz is különben. Már megjött a testőrkapitány hangja meg a kedve. Tetszett neki, hogy a trón körül elhelyezett tucatnyi tükörben tucatnyi alakját láthatta egyszerre. Látta, tetszik a barbár magyar öltözék a császárnak, mert hirtelen fölállt, leereszkedett a trónról, odatévedezett hozzá; hosszú, gyökérforma, szőrös hátú ujjaival megmarkolászta palástja kelméjét, közben érthetetlenül mormolva fejezte ki rosszallását. Pedig érdekes dolgokat mondott Frigyes: „Pénze nincs a nyomorultnak, de a komornyikján olyan gúnya van, hogy az ember szeme fennakad! És még ez kunyorál tőlem zsoldravalót! Hiszen a követének a ruhájából talán száz lovast is ki tudna állítani! És harminchét fejedelmi udvar van Európában, és mindenikben van legalább egy ilyen cifra madárijesztője! Hívja vissza őket, adja el a gúnyájukat, s fogadjon a ruháik árán zsoldoshadsereget! Slussz-pássz! Meg van oldva a magyar probléma! Még egyszer merjen siránkozni nekem az a nyavalyás!” Küsgergő állta a felséges mustrát. Sőt. Készségesen leakasztotta oldaláról a kardját, a tarsolyát, hogy őfelsége közelebbről és alaposabban is szemügyre vehesse. Miközben a császár kisujjának feltűnően hosszú körmével a tarsoly aranylemezének valódiságát próbálgatta, mellékesen megkérdezte: – Mért jöttél Bécsbe, fiam? – Uram és királyom üzenetét hoztam, felséges uram! – Nézzetek oda, milyen kackiás frátert küldött Mátyás! Mit óhajt „urad és királyod”, az a trónbitorló? – mosolyodott el eléggé kényszeredetten, hogy élét vegye a sértő mókának.
– Szeretné megkérdezni, felséged mikorra tervezi uram és az ön felséges leánya, Kunigunda hercegnő házasságát? – Őszinte lehetek, édes fiam? Soha! Kunigunda ötéves lesz, a te gazdád pedig harminc is elmúlt már! Nézd meg a magad szemével a kislányomat! – Az ablakhoz vezette, elhúzta a földig érő függönyöket. – Mire ez megnő akkorára, hogy trónörököst tud szülni Mátyásnak, a te kedves gazdád olyan öreg lesz, hogy már a hamunak is azt mondja: mamu! – Igazán? – emelte meg Küsgergő a hangját önkéntelen. – De az én kedves gazdám azt is megüzente vélem, hogy – akár adod a leányod kezét, akár nem – beszélni akar véled, felséges uram! Ha nem állsz kötélnek, akkor … akkor húszezer kérővel érkezik a fővárosod alá, és mégiscsak beszédbe kell bocsátkoznod véle, felséges uram! – Micsoda? Fenyegetni mer engem az én felséges fogadott fiam?– fortyant föl a császár haragosan. – Nem hiszem – kottyant közbe Küsgergő okosan. – Engedelmeddel én ezt úgy mondanám, fiúi szeretetét akarja egyszer már személyesen is kinyilvánítani, ha törik, ha szakad! Szétfutott a császár morcos arcán a sok ránc. Udvaroncai megkönnyebbülten látták, őfelsége… nevet! Akkor semmi hiba! A nehezén mindenesetre túljutottak! – Tudod mit, édes fiam? Máskor is te gyere, mert énnekem nagyon imponálnak az erőszakos fráterek! Megmondhatod a gazdádnak: február derekán meglátogathat! Szeretettel várom, mint atya a fiát! A derék jó bécsi polgárok és kézművesek legszívesebben még a kályhát is magukra húzták volna, olyan farkasordító hideg volt abban az esztendőben, amikor Mátyás meglátogatta a császárukat. Emberöltők múltán is emlegették azt a bevonulást. Ezerötszáz nyalka huszár élén rúgtatott be a Burg udvarára. Már a városkapun alig akarták beereszteni őket, azt hitték a temérdek fényes fegyverzetű katonanép láttán: ellenség akarja megostromolni Bécset! Küsgergő ugratott a magyar sereg elé, és felkiáltott a bástyafokra: – Nem ismertek meg, ti marhák?! Két hete jártam itt, követségben! Most is én vagyok, csak most elhoztam a gazdámat is, hülyék! Azt a félszemű kisistent küldjétek ide, aki a lovam szerszámját simogatta ! Ezután Küsgergőnek nemigen kellett többször szóra fakadnia. Csupán kísérgette mindenüvé a királyt meg a császárt, ahova mentek. Nyitva tartotta a szemét, és hallgatagon figyelt. Tudta eddig is, hogy ura különb bármelyik ripacsnál, akit valaha is ismert, de … meghökkenve látta, Mátyás most túltesz még önmagán is! Küsgergő magában többször is megcsóválta a fejét. Ejnye, mondta, amikor látta: Mátyás feláll, és tölt a császár kelyhébe. Nem vagy te Frigyes szolgája, miért csinálod? Miért alázod meg magad szolgái előtt? És látta, Mátyás úgy ugrabugrál állandóan Frigyes körül, mint a bolha. Már a szemtelen bécsi udvaroncok is megmosolyogták. Küsgergő, ha megtehette volna, valamennyit sorra fenéken rugdossa, hogy illendő magaviseletre szoríthassa őket.
De hát: vendég volt, nem eshetett neki a házigazdáiknak! Megtette Mátyás később azt is, hogy ő tolta a széket Frigyes ülepe alá. Küsgergő akkor majdnem kiment dühében az óriási ebédlőszálából. Nahát, ez már igazán hallatlan! Akár egy hízelkedő udvari cseléd, aki ura bizalmába akar férkőzni! És nyakra-főre karonfogva sétálgatott a király a császárral. Persze, tüstént összeröffent néhány tucat bécsi kíváncsi, és akkor Mátyás megragadta Frigyest, és hangos cuppantásokkal csókolgatni kezdte az orcáját. Pfúj, a fene a gusztusodat! Hát hogy van étvágyad a tündéri Borbála arca után megcsókolni ezt a kiszáradt csizmatalpat? Mindjárt kifordul a gyomrom! És nemcsak Küsgergő furcsállta ezt a tüntető szerelmeskedést! Fültanúja volt, amikor egy jóeszű bécsi kardkovács odaszólt a cimborájához: – Oda nézz, Wilhelm! Ügy ölelkeznek meg csókolóznak, mint egy szerelmespár! És jóízűen, harsogva hahotáztak, és befordultak egy sörkimérésbe, hogy a nagy nevetésre jót ihassanak. Hallotta azt is, amikor Frigyes – ugyan kedves, atyai mosolygással, de így válaszolt Mátyásnak: – Hagyd békén a lányomat, kedves fiacskám! Kunigunda még gyerek, te meg már egy vén kandúr vagy! Esetleg arra gondolsz, hogyha megnő, szívesen lenne a „fehér boszorkány” szolgálója? Az én lányom?! És Mátyás, aki pisszentést nem tűrt az akarata ellen, ezt a gorombaságot is lenyelte, zokszó nélkül. Akár a megszállott! Minden követ megmozgatott, hogy valamiféleképpen magához láncolhassa a császárt! Kerek egy hónapig tartott ez a fogócska. Frigyes mindent ráhagyott, mosolyogva bólogatott, Mátyás pedig, mint egy gyerek, aki pofon helyett mézes-vajas kenyeret kapott az anyjától, tündöklő orcával jött-ment éjjel-nappal. Volt úgy, hogy éjfélkor jutott eszébe, hogy egy pompás aranykelyhet Frigyesnek ajándékozzon. Éjfélkor verette fel a saját cselédeit, és kocogtatta meg a császár hálószobájának ajtaját: – Atyám! Édes jó atyám! Nézz ide, mit hoztam! Látod, milyen ostoba vagyok: elfeledtem tegnap este odaadni a vacsoránál! – Affene a dolgodat, édes egyfiam! Nem tudtál vele reggelig várni? Hanem a kehely gyönyörű volt, hát kényszeredetten reámosolygott a császár, sőt, nagy, hideg, nedves ajakát is rányomta a magyar király orcájára. Az olyan boldog volt, hogy majdnem elolvadt. Küsgergő lerángatta a szenteket az égből a lábuknál fogva, annyira haragudott a király szeszélyessége miatt. Másnap reggel Frigyes, megunva Mátyás örökös kínzását, hogy minden pillanatára rátapadt, akár egy éhes pióca, és könyörtelenül gyötörte, szívta a vérét, hogy kicsikarhassa belőle, amit akar – azt mondta: – Nézd, édes fiam! Lásd be, a leányom túl fiatal hozzád. Ezt én néked már legalább
tízmilliószor elmondtam, és te mindig azt válaszoltad rá… – Én tudok várni, atyám! – vágott közbe tízmillióegyedszer is Mátyás. – Úgy van, mindig ezt mondtad rá. Nos, most én mást javaslok néked. A lányommal kötendő házasságotok ügyét… napoljuk el, bizonytalan időre, helyes? – Hát… – vakarta meg Mátyás a füle tövét izgatottan. – Helyette felajánlom a következő cserét. Amennyiben vér szerinti fiam, Miksa főherceg fiúutód nélkül találna meghalni, az osztrák örökös tartományaim mind reád szállnak. – Atyám! – csapta össze a kezét a király repeső örömmel, és csókjai özönével árasztotta el a ráncos képű, lófogú császárt. Frigyes befele nevetett, de orcája megőrizte komolyságát. Két kézzel, nagy erőfeszítéssel eltolta magától, és így folytatta: – Júniusban utazom Nürnbergbe, ahol is birodalmi gyűlés lesz. Ha akarod, írásba is adhatom neked, hogy azon a gyűlésen téged én római királlyá választatlak! Ott a rendekkel hivatalosan is elismertetem a cseh királyságodat, és kiharcolom a százezer arany segélyt, hogy hadat indíthass Mohamed ellen! Helyes? Mátyás szíve úgy elszorult a rárontó váratlan örömtől, hogy majdnem elájult. Utána pedig Frigyest fenyegette hirtelen halál, mert a vasgyúró magyar király hajszál híján kiszorította belőle a lelket. Most már Küsgcrgő is együtt mulatott a bécsi udvaroncokkal tulajdon ura oktalan, gyermeteg viselkedésén. Azután pedig féktelen mérgen, amikor napokon át hiába sanyargatta a császárt, az az atyaúristennek sem volt hajlandó számtalan ígéretét írásba is foglalni. Március 10-én éjszaka fakadt ki Mátyás mérge, akár egy megért kelés. De úgy jött, egyik pillanatról a másikra, akár a balatoni vihar. – Guido! – Parancsolj, uram! – riadt föl Küsgergő a másik szobában meglepődve, hogy ismét a Gesta Romanorum-béli mesealak nevén szólítja a király. – Te! Ez a Frigyes becsap engem! – Nem igaz, uram! – csapta össze a tenyerét Gergely. – Mi történt veled, hogy végre kinyílt a szemed? Én már egy hónapja látom! – Ó, te tűzre való! És miért nem szóltál? Hogy mertél hallgatni? Hogyan tűrhetted, hogy engem ez a nyomorult nyálrágó barom bebolondítson, mi? – Hát mer neked szólni az ember? – förmedt a királyra a testőrkapitány. – Hiszen kiontottad volna talán a belét, aki csak haloványan is, de célozni mert volna valami effélére! – És én még azt mondtam a milánói fejedelem követének: „A császárral egy test, egy lélek vagyok!” Hát én ilyen nagy marha vagyok, édes fiam?
– Te mondád, uram! – biccent huncut képpel Küsgergő, és elugrik, hogy a király feléje hajított csizmája vakszemen ne találja. – Bitang! Hogy mersz helyeselni, ha én szidom magam? – bömbölte a király pulykaveresen. De nem a testőrére haragudott, hanem önmagára, amiért egy hónapig itt a bolondját járta. – Én csak azt nem értem, hogy lehet, hogy álló hónapig hagytad az orrodnál fogva vezettetni magad?! Mátyás mélyet sóhajtott. – Hogy lehet! Hogy lehet? Te még soha nem mentél álmodban a hétszínű szivárvány után, és nem akartad elkapni a végét, hogy felmászhass a tarka aranylajtorján az égbe? Beleshess a bárányfelhők mögé, hogy uramfia, mégis mi lehet ott? Én kicsiny kölyökkorom óta futok a szivárvány után. S azt hittem, most, itt… földre ért a vége. – Nagyon elszontyolodott a boldogtalan. – Mit gondolsz, te majom? Azért, mert én király vagyok, én nem lőhetek olykor bakot, há? Küsgergő boldog megelégedettséggel kacagott: – No, felség, akkor most igazán nem panaszkodhatsz! Mert ezt a vén bakot pontosan a két szarva között találtad el! Addig beszélgettek, hogy rájuk hajnalodott. Küsgergőnek volt egy bütykös pálinkája, aminek a fenekén még lötyögött valami. Azt áthozta, és a királyra köszöntötte: – Szívemből kívánom, soha többé ne érjen ilyen ostoba meglepetés, uram! Előbb láss át mindig a koronás gazfickókon! Aztán elvette Mátyás, és utolsó cseppig kiitta a maradék szemvizet. Kopogtattak. – Ki az? – kérdezték mind a ketten egyszerre. Az ajtónálló tolta be virrasztástól megviselt orcáját. – Valami bécsi polgár akar beszélni felségeddel! – Most? Ilyen korán? – kerekedett el Mátyás szeme. – No, mindegy. Ereszd be a komát! Az illető nem sokat teketóriázott, fél térdre ereszkedett: – Felséges király! Ne kérdezd, ki vagyok, s honnan tudom! Fontos az, hogy tudom! El akar tenni láb alól a császár! – Micsoda? – susogta kicserepesedő ajakkal a király, s hátra torpant. – Micsoda? – bömbölte hideglelősen szederjesre váltó ajakkal. Aztán zacskó pénzt hajított oda a bécsi jóakarónak, majd egy karosszékbe rogyott a látogató gyors távozása után. – Ez … akkor is iszonyatos, ha … ha nem is igaz! … Ha… ha csak Frigyes találta ki, hogy engem innen elriasszon, akkor is… ördögi találmány, édes fiam! Igaz? Küsgergő némán felhúzta mind a két vállát. Mintha meg akarta volna nyugtatni nyughatatlan urát. Bizonyára így van, hiszen te sohasem tévedsz, uram! – Nyergeltcss, fiacskám! – nyögte kisvártatva a király eszelősen fellobbanó pillantással. –
Egy pillanatig sem maradok tovább ebben az átkozott viperafészekben! – Ég Morvaország! – futja meg a hír Európát. – Mátyás megdúlja Morvaországot! – És aztán! – emeli föl gőgösen a király az állat. – Ha akarom, megdúlatom! Miért ostobáskodnak? Miért állnak ellen? Ne okoskodjanak, és akkor aranyéletük lesz! Nem ostromolt városokat, csak fölégette a városok és a várak környékét! Jajgatva menekültek a morva és a sziléziai parasztok meg a kézművesek. Rajtuk töltötte ki bosszúját a dühöngő király. És hogy meggyarapodott a haragja, amikor Giovanni Emo úr, a velencei követ tudtára adta, Frigyes követeket küldött Prágába és Krakkóba! Szövetséget kínál Pogyebrádnak és Kázmérnak. Együttes erővel akarja ellátni a bajodat, uram. A kedves, borotvált képű Signoria-diplomata aggodalmasan fűzte hozzá: – Ez a kisebbik baj, felség! A nagyobbik az, hogy Mohamed hajóhada újjáéledt, és egyetlen huszáros rohammal elfoglalta Negroponte szigetét. Most már kétfelől fenyeget komoly veszedelem, felség! – Eh! Hatot vagy vakot, Signor Giovanni! Kiütöm a legfontosabb bábut a császár játszmájából! Ide hallgass, mit ajánlok fel Pogyebrádnak, ha mellém áll! Édes jó atyám! Ezennel elismerlek Cseh ország törvényes királyának! Visszaadom Morvaországot és Sziléziát! Viktorin herceget váltságdíj nélkül szabadon bocsátom! Signor Emo elhűlten meredt a lobogó szemű, gesztikuláló királyra : – És… és mit kívánsz mindezekért magadnak viszonzásképpen? – Én csak egy dolgot kívánok mindezekért cserében: halálod után … én örököljem a cseh koronát! Még Prágába sem ért Mátyás követe, már jött is a galambposta: Felség! Tegnap éjfélkor szívszélhűdés megölte Pogyebrádot. Temetésére elvárnak. Megdobbant a király szíve. Jihlava városába sietett. Egyórányi töprengés után a következő üzenetet küldte a királyválasztásra összegyülekezett cseh-morva főuraknak. Barátaim! A királyi címet nekem már megadta Pál pápa, kinek hozzájárulása nélkül senki sem lehet törvényes király Csehországban. Mégis az az óhajom, néhai apósom halála után ti, cseh urak is válasszatok meg engem királyotokká a szavazataitokkal. Nagyon jól tudjátok: ez a két ország már sokszor volt összekötve egymással, bűn lenne hát elszakítani őket egymástól, és mindegyik belepusztulna! Zsigmond, Albert és Árva László királya volt egyszerre mind a két országnak. Különben is ez már nagyon régi atyafiság. Egyik ország nagyszerű emberpéldányokban bővelkedik, a másik pedig belefúl a földi javakba. Hát nem az lenne a legésszerűbb, hogy egy király kormányozza a két országot? Higgyétek el, ha mi összefogunk, térdre buli előttünk Európa! És hogy lássátok, milyen komoly a rokonszenvem irántatok, ha engem királyotokká választotok, örökös szabadságot adok, és mindenféle adót elengedek egyszer s mindenkorra! Igaz, háborút viseltem ellettetek, és sok szenvedést, kárt okoztam, de megígérem, mindent jóváteszek. S azt is megígérem, számomra egyformán kedves lesz cseh és magyar.
Másnap este porlepte lovascsapat vágtatott be Jihlava piacára. A kockakövekre rakott óriási tábortűz körül eltörött a dal a muzsikások szerszámain, Mátyás kezéből a parázsba fordult a nyárs a rátűzött, beirdalt szalonnával egyetemben. Sternberg Zdenko gróf törtetett át a tűz körül heverésző, térdelő embergyűrűn. – Uram, hiába mentünk Kutna városába! Csupor Miklós erdélyi vajda, Mátyás megbízott embere, igen szűkszavú illető, helyeslőn bólogat, amikor a király kérdőn rápillant. – Ulászlót választották cseh királynak! – döccent ki belőle végül is a szó kelletlenharagosan. – Borzasztó banda ez, uram! – fakadt föl az indulat hévízforrása Zdenko grófban. – Jóformán alig is kezdtem a mondókámba, azok a kurafi huszita bitangok reám ordítoztak, talpnyaló magyar kutyának tituláltak! Mátyás lassan felállott a földre dobott farkasbőrről. Mellkasa rengett a szívében tomboló indulattól. Egyetlen szó sem hagyta el beharapott ajakát. „Ostoba állatok! Hát így kell fogadjátok, amikor tálcán nyújtom felétek a szívemet és a boldogulástokat? Barmok! Nem kell a simogatás? Megkapjátok a korbácsot!” Valahogyan ki kellett önteni szédítő indulatát: belerúgott az egyik félig elhamvadt, parázsló fahasábba, amely a máglya szívébe repült, és roppant szikrafelhőt rúgva, egyszeriben összeomlott az óriás tűz Jihlava piacán: – Lóra! Indulunk haza! De még visszajövünk, Zdenko fiam! És akkor az Úristen irgalmazzon a huszita kutyáknak!
Aki járt már valaha mély víz háta fölött egyre vékonyodó, gyertyásodó jégen, ami vészjóslóan ropogott a talpa alatt, az megérti a Budára hazatérő Mátyás aggodalmát. Soha nem látott készséggel futott Budára a sok tanácsúr, hogy megtarthassák az országgyűlést. Mire a király hazaért, már a Friss Palota tanácskozótermében ültek a hosszú asztalok mellett, és fenyegető csöndben várakoztak, figyelve, mit mond a király. A harmadik mondata után kitört a vihar, az elementáris erejű tiltakozás. Ilyet Mátyás még sohasem tapasztalt. Eddig is nyöszörögtek, csikorgatták a fogukat, de azért csak kibontották a pénzes zacskójuk nyakát, és odaadták a kért subsidiumforintokat. És a király megdöbbenése még csak fokozódik, amikor azt látja, az esztergomi érsek a lázadók szószólója. És miket merészel mondani ez a megháborodott elméjű vén bitang, hallgasd csak, Mátyás! – Mint a magyar egyház feje, mint a Hunyadi-ház legrégibb és legjobb barátja, legőszintébb híve … a legnagyobb jóakarattal inteni szeretném felségedet: hagyja abba ezt a cseh tragikomédiát! Lehetetlenség nem látnia, szakadékba vezeti az országot megfontolatlan politikája! Tudnia kell, mit tartogat a politika a tarsolyában! Frigyes összeszövetkezett a csehekkel és a lengyelekkel! A három nagy birodalom tragikus helyzetet teremt Magyarország számára! Arról már nem is beszélünk, hogy míg Bécsben időzött, a déli vidéket Nagyváradig kegyetlenül megdúlta a pogány! Ilyesmi is csak úgy történhet meg, hogy az erdélyi vajda őnagysága itthoni őrködés helyett… Morvaországban hajkurássza a huszitákat!
Úgy ordítoznak a felbőszült tanácsurak, mint az éheztetett és tüzes vasrúddal bökdösött oroszlánok. Mátyás komor arccal mered reájuk, hogy égő tekintete szinte lyukat váj a húsukba, gúnyájukba. Küsgergő érinti meg gyengéden a vállát, amikor rövid szünetet tartanak. Elindul kifele a király, mint az alvajáró. Szívében embertelenül fortyog az indulat. Puszta kézzel meg tudná fojtani Vitéz Jánost, aki azokat a szörnyű, goromba igazságokat odabent a képébe vagdosta. Minden erejét megfeszítve, közömbös arcot vágva lépeget mellette. Amikor egy kisebb szoba ajtaja elé érnek, hirtelen megfogja az érsek karját. János atya önkéntelen halkan, döbbenten felkiált: – Ne!… De hiába, már viszi Mátyás, mint a nádi toportyán a megragadott gidát. – Mit akarsz tőlem? – támad merészen János atya, szembefordulva sorsával. – Megértést, atyám. – Pusztulásba sodrod az országot. Ezt nem tudom, és nem is szabad megértenem! – Atyám – fogja marokra a király szívét acsargó gyűlölet, de uralkodik hangján. Sőt, tán az a leggyanúsabb, hogy olyan halkan mondja: – Én téged elmondhatatlanul szeretlek. Éppen ezért mondom meg neked, hogy elmondhasd mindenkinek: ne álljon senki az utamba a cseh ügyben, mert – ismersz? — a saját édesanyámon is keresztülgázolok! De akkor is véghezviszem, amit akarok! – Fiam! — roskad meg az érsek ina, mert érzi, a pokol nyílt meg előtte, istentelen megsemmisítő tüze az arcába csap. Szelíd próbál lenni, mint a megbékélt haldoklók. – Értsd meg, mindenki jót akar neked! A vesztedbe rohansz! Ha egyedül volnál, bátran megtehetnéd! De egy egész szerencsétlen országot rántasz magaddal, fiam! Nyugaton, keleten fél Európa, délen Ázsia vár az alkalmas pillanatra, hogy elvághassa a torkodat! Hát így elvakított volna a hiúság ördöge, édes fiam? Hát nem elég jó lecke, amit adott a tulajdon apád? Én tudom, ismerlek, jobban, mint a földön bárki, én tudom, mit akarsz! Halhatatlan enni! Új Augustus Caesar! Új Nagy Sándor! Elébb a fejedre tenni a német-római koronákat, s azután két vállra fektetni a szultánt! De hát… az isten szent szerelmére kérlek, lásd be, pillanatnyilag nem alkalmas erre a konstelláció! – Atyám! Ha az életembe kerül, én akkor is térdre kényszerítem a huszita kutyákat! – Mánia! Mánia! Végzetes mánia! Mit akarsz északon, amikor délről fenyeget az igazi veszedelem? – Nekem a pápa őszentsége parancsolta meg, rakjak féket a hánykódó huszita csődörre! És én az egyház fejének hűséges cselédje vagyok! – Üres malaszt! Kint csináld a cirkuszt, édes fiam! Engem nem tudsz elkápráztatni ilyen maszlagokkal! – veszti el a fejét az érsek zubogó haragra gyúlva, hogy még neki is komédiázik a király, és kirohan. A szünet után Mátyás újra föláll, nem néz senkire és sehova, úgy mondja: – Urak, ismertek, nem játszok a szavammal, amit mondok, az mindig úgy is van. Égető szükségem volna rá, kérem a subsidiumforintokat!
Felpattan az érsek, megcáfolva idős korát, hogy reccsen bársonyreverendája: – Vétó! Nem adjuk meg a forintokat! Mátyás, szokása szerint, kint sétált beszéd közben a négyszögbe állított tanácskozóasztalok között. Megtorpant, s bár épp Vitéz széke előtt állt, nem is fordult arra. – Miért nem adnád meg, atyám? Küsgergő torka kiszárad, érzi, nagy gyalázat készül. Az érsek atyát ilyennek még sosem látta, minden porcikája remeg, orcája petyhüdt, viaszsárga bőre most tündöklő piros, mind a két keze a levegőben ráng, mint viharnyúzta ág: – Mindegy, hogy mit mondanak! Én a huszita mániádra nem adok forintokat! – Tudod, hogy mire akarom kérni a subsidiumot, atyám? – emelkedik vészjóslóan a király hangja, és mind a két kezével rátámaszkodik az érsek előtt az asztalra. – Mindegy, hogy mit mondasz! . .. Megszoktuk már, mást mondasz, és mást csinálsz! Jegyezd meg egyszer s mindenkorra: idegen célokért pénzünket nem költjük, vérünket nem ontjuk! – Úgy van! – harsog az egész tanácskozóterem, aztán holtra váltan látják, Mátyás hirtelen előrehajlik, és az esztergomi érseket nyitott tenyérrel arcul vágja, hogy az öreg pap letaglózva zuhan vissza székébe. Orrából kibuggyan a vér, és végigszalad az arcán, a szakállán, s onnan alácsörgedez hűvöslila főpapi palástjára. Halálos, izzó csönd van, aztán egyszerre, irtóztató reccsenéssel, mint viharban az első villám, felszakad a király ordítása. – Ki merészel még ellentmondani felkent koronás királyának? Mohamed veszettül építi Szabácsot! Rá akarok menni Mohamedre, és ez a vén eszetlen … holmi huszitákról kárpál!? – S megy úrról úrra, mindegyik előtt mond valamit a pogányról, Szabácsról, az élethalálharcról, és Küsgergő a függöny mögött szívdobogva szorongatja kardja markolatát, hogy közbevethesse magát, hogyha a haraglavina mégis meglódulna, és el akarná temetni a királyt. Mögötte a lándzsájuk nyelét markolják az Orosziból való sudár ruszin parasztlegény ajtónállók, hogy ha kell, beronthassanak, és kisöpörhessék a lázadni merészelő urakat. S Mátyás körbejár, mint a talián idomárok a dobra ültetett, vicsorgó oroszlánok között, de nincs nála se korbács, se kurta római kard, hogy védhetne magát, hogyha támadnának az őrjöngő bestiák. És őt nem három-négy, hanem négyszáz éhes, belül tomboló oroszlán szeretné szétmarcangolni eszelős boldogsággal. A király szaggatott, csattogó szavait az érsek hörgő zihálása festi alá, és Mátyás soha még ilyen furcsán nem érezte magát. Érzi, tudja, nem mernek a torkának ugrani a tanácsurak, hogy dicatorai a forintokat is megkapják, mégis elvesztette ezt a csatát. – Mit… tettél… édes… fiam?! – nyöszörög az érsek, amíg kitámogatják zokogó papjai. Érzi a király, olyan egyedül van a tanácskozóteremben, mint egy arkangyalok közé
taszított ördög. Hogy a világon semmi közük nincs többé egymáshoz. A pofont még talán meg tudta volna bocsátani Vitéz János, de a király nem ismert könyörületet. Hiszen megmondta, az édesanyján is keresztülgázolna, ha útjába állna. Amit még sohasem tett meg, súlyos adót rótt ki a főpapjaira. Janus Pannonius rohant az ágyban fekvő, gyengélkedő érsekhez. – Micsoda impertinencia! Adót merészel kivetni a főpapjaira! Teljesen megtébolyodott ez a földön járó sátán? Egyszerre mind a tizenhét főpapját pofon vágja? Mit képzel ez a félistenek korcs, nyomorék utódja, neki mindent szabad?! – Fiam… édes fiam … – dünnyögte aggodalmasan János atya, a rózsafüzérét morzsolgatva. Némán, ijedten bámult a pécsi püspökre, és nem akarta, mégis kimondta titkos gondolatát: – Hiszen … tegnapelőtt még a … kegyeiért kuncsorogtál! … „Miért maradsz olyan sokáig távol, uram? Mindannyiunknak mondhatatlanul hiányzol! …” – Tegnap? .. . Tegnap még … ember volt! Legalábbis… emberformája volt! De ma? Ledobta végre ez a gonosz zsarnok szörnyeteg az álarcot, és most láthatod végre az igazi, eddig olyan zseniálisan rejtegetett igazi orcáját! . .. Magyar Minótaurosz! … Otromba, lelketlen kentaur, aki nem illik az emberi társadalomba! …Pusztuljon ez a rémítő emberállat! – Janus! … Janusom!… Édes fiam! … – vetett keresztet az érsek elborzadva magára. – Ha nem segítesz, egyedül dobom a sin térhurkot a nyakába! – sziszegte a poéta-püspök pokoli gerjedelmétől eltorzuló arccal. – Mit akarsz tenni, édes fiam? – Ott adom neki a végzetes döfést, ahol a legfájdalmasabb! A világ ura akar lenni, és én kirúgom alóla a magyar trónust! – Hogyan? – Felajánljuk a magyar koronát Ulászlónak! Legyen végre vége ennek a könyörtelen zsarnokságnak! – Isteni gondolat, fiam! – ült föl ágyán János atya, és rendet lenül kalimpáló szívére szorította unokaöccsét. – Kegyetlen leckét kap ez az elfajzott fattyú! De nagyon megszolgálta! – nyomta nyirkos, hideg tenyerét hirtelen felsajduló arcára, ahova a pofont kapta. – És milyen ostoba ez a marha! … Tudja, hogy itthon ég a ház a feje fölött, mégis Morvaországban küszködik a huszitákkal! Tálcán kínálja nekünk az egész országot: azt csinálhattok vele, amit akartok! Talpig por lovasok ugrattak be Jihlava főterére. A király némi gyanakvással nézte őket, vajon kik lehetnek, és hoztak-e, vagy vinni akarnak? Sereg ügye volt folyamatban Magyarországon. Fél éven belül másodszor is behajtatta a csak egyszeri alkalomra megszavazott egy forint telekadót. Néhány bátor urat,
akik fegyverrel mertek a királyi adószedőkre támadni, bírósági ítélet nélkül börtönbe hurcoltatott. A váci püspök meg az egri kollégája panaszkodott, Mátyás zsoldosai megdúlták a püspöki birtokokat. A győri püspök arról siránkozott, hogy éjszaka a zsoldosok feltörték a kapuvári templomot, és még a szentségtartójukat is elvitték, pedig csak ezüst volt, kicsit megfuttatva arannyal. Hanem az a nagyobbik baj, hogy elvitték az oltárképet is, pedig azt egy derék talián vándorpiktor festette. A templom padjaiból meg máglyát raktak, és azon sütötték meg a plébánostól elkobzott sertéseket. Váradi Péter, a kancellár már röstellte megmutatni a királynak a megyéktől érkezett temérdek panaszos levelet, amelyek egytől egyig a királyi adószedők és sótisztek meg harmincadosok erőszakoskodásaitól harsogtak. Meglepetten ismerte föl a jövevényt Küsgergő. – Hát ez meg ki a csoda lehet? – hunyorgott a király. – Ez a sziléziai főpapod, Pan Beckensloer! A király nagy örömmel fogadta. – Isten hozott, atyám! Mit keresel itt, ahol a madár se jár? – Félek, hogy megneheztelsz reám a híreimért, de … hosszú vívódás után úgy döntöttem: vétenék alattvalói kötelességem ellen, ha róluk nem tudósítanálak! – Jajajaj! – fintorított kelletlenül Mátyás. – Atyám, ezt gyanúsan kicirkalmaztad! Hát ilyen rossz híreket hoztál, hogy cicerói körmondatokba kell bebagyulálnod, hogy az élük ne fájjon? Mindegy, legyünk hamar túl rajta! – Felség! – kezdte az egri püspök, apró kis hunyorítással kérdezve a királyt, nem küldi-e ki a szobából azt a marcona embert, aki a sarokban álldogál. – Hagyd el! – legyintett nevetve a király. – Ez az ember az én árnyékom! Előtte nyugodtan beszélhetsz, ugyanúgy hallgat, akár az árnyékom! – Felség! – fogta mégis halkabbra a sziléziai származású püspök a hangját. – Most az egyszer valóban nagy baj van! … Fellázadt ellened Magyarország! – Mit mondasz, atyám? – nyílott kerekre Mátyás nagy kék szeme. – Magyarország? És mondd csak el nekem szépen, kik vesznek részt ebben a lázadásban? Beckensloer lesütötte a szemét, mert Mátyás és Küsgergő szúrós tekintete szinte átfúrta. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de … azt könnyebb elsorolnom, hogy … kik nem lázadtak föl ellened! Mátyás szívét hét tőr járta át. Mint félelmetes, pusztító júniusi vihar, amelyben egyszerre tucatnyi villám hull alá a fekete égből, ezernyi gondolat villant át az agyán. Hát úgy látszik, igaza lesz Regiomontanus horoszkópjának, miszerint én arra születtem, hogy egész életem folyamán ne leljek percnyi nyugodalmat? Hogy hadra hadat kell viselnem? Hogy a saját híveim is ellenem támadjanak? Hát soha senki sem fog megérteni? Hát senki sem szerethet igazán engem? A halszemű egri püspök, elbújva tulajdon szeplős, veres pihével dúsan borított arca mögé, halkan így folytatta:
– Guti Országh Mihály uram, a nádor… Matusnai Gábor, a kalocsai érsek, és … ha megengeded, jómagam! Mátyás alig tudott uralkodni magán, hogy keservesen föl ne kiáltson: „Éli, éli, lamma sabakthani! … Uram, Uram! Miért hagytál el engem?!…” Tartása kissé megroskadt, mintha birkózás közben ellenfele orvul a könyökével gyomorszájon vágta volna, és most megkábult egy pillanatra. Nehezen kapkodta a levegőt. „Piszok társaság! Rosszabbak, mint a zsebrákok voltak! Mindenütt dúlnak-fosztogatnak, fajtalankodnak! Csak az örökös dínomdánom, lófuttatás, medve- meg vaddisznóvadászat! Kockázás! Útonálló latrok módjára fosztogatják a jobbágyaikat, és amikor én kérek vagy elveszek tőlük, akkor prüszkölnek! Nem szívelik a zablát! Pedig megízlelitek még a pálcámat is, koszosok, hamarosan!” S hogy dúltságát valahogy leplezze, neveket kezdett mormolni halkan, töredezetten: – Újlaki Nikola? Az egri püspök bólint mindegyik névre, amit hall. – Szapolyai Imre? … Igen? A fejük János atya, igaz? … És a poéta hol áll? … Janus! Hát már… te sem szeretsz? … – rebegi kicsit elfúló hangon, és már nem is törődik a rőt ábrázatú főpappal, aki igyekszik gombostűfejnyivé összezsugorodni, hogy a király csapdosó tekintetének ne álljon útjába. – De én … én szeretlek, uram! – üti fel ijedten a fejét Beckensloer János. – Itt lennék-e másként, uram?! – Bocsáss meg … Nem teneked mondtam … És … Merre keveri János atya a kását? … Milyen fáról szeretne metszeni új királyt? – Először Ulászlót akarták meghívni a magyar trónra is, de aztán úgy döntöttek: „Legyen nekünk csak külön királyunk.” Márminthogy nekik – veresedett el az egri püspök zavarában. Mátyás szívén itt suttyant először végig a vidámság parányi cikkanása. És már nem is látta valahogyan olyan vigasztalanul komornak és kilátástalannak az egész lázadást. A körvonalait, a rugóit látta, és ez megnyugtatta. – Tehát, ha nem Ulászlót, akkor kit? – Az öccsét, Kázmér herceget akarják magyar királynak! – Hűha! Hiszen az egész fiatal ember, jó, ha van tizenhárom tizennégy esztendős, igaz? Nem korai még néki egy ország koronája? – Tudod, mi pattantotta ki a legnagyobb felháborodást? Mi állította a legtöbb hívedet az ő oldalukra? – Sejtem – bólintott sötét mosollyal Mátyás. – Hogy „rosszul” értelmeztem a tekintetes országgyűlés határozatát, és nem portán ként, hanem családonként merészeltem beszedetni az egyforintokat, igaz? És aztán? – döntötte ki roppant mellkasát a király. – Tudtommal hadat viselek az ország, a keresztény anyaszentegyház egyik legádázabb ellensége ellen, tehát jogos a kívánság, hogy mindenki
egyformán viselje a ráeső terheket, igaz? Az a puszta tény, hogy annyira ostobák, hogy nem tudják megérteni, felfogni az én intencióimat, az engem nem érdekel egyáltalán! – Küsgergő csak állt ott, és hallgatta a furcsa jelenetet. Látta, az egri püspökhöz fordul, a hangja ünnepélyesen csendül. – Kedves hívünk! Életem sorsdöntő pillanatában az derült ki rólad, hogy te vagy az egyetlen becsületes, őszinte hívem tizenhét főpapom és sok száz tanácsuram közül! Most eridj békével! Ezt sohasem felejti el neked Mátyás! A küszöb fölött majdnem egymásba ütköztek Sternberg Zdenkó-val, a brnói gróffal. Jött nagy sebbel-lobbal, mintha rablók hajszolták volna. A király már nem is csodálkozott cseh híve feldúlt ábrázatán: – Nos? Te is azt jössz elmondani, hogy fellázadt ellenem Magyarország? – Hát te már tudod, uram? Hát te mindent tudsz, uram? – csodálkozott a brnói óriás. – Esküszöm, azért jöttem, hogy tudtodra adjam, Vitéz János és hívei fellázadtak ellened! De azért bizonyára tudok olyan valamit, amit te még nem tudhatsz! Tizedik paripa dől ki alólam, uram! Magyar híveid bizalmas levelet írtak, amelyben közlik a kutnai királyválasztó gyűléssel: ördögi zsarnok vagy, nehogy megválasszanak cseh királynak, hiszen éppen most pártol el tőled egész Magyarország, és megfosztanak a magyar tróntól hamarosan ! – Igazán? – csillant meg a király szeme, míg átfutotta a levelet, és Küsgergő csodálkozva látta, olyan, mint egy fuldokló, akit legénykorában kimentett a Dunából. Már úgy volt, hogy meghalt, de valami azt súgta, kínozza, lélegeztesse tovább. És az illető feléledt. Lám, Mátyás is, minél több szörnyű részletet ismer meg a lázadásból, annál inkább erőre kap! Küsgergő ezer aranyat mert volna feltenni egy ellen, hogy a király már tudja, mit fog csinálni, hogyan teremt rendet a megvadult, felbolydult országban. A testőrkapitány mindenkinél jobban ismeri a királyt, s látja, a bőre alól már derű sugárzik, a szeme keskenyebb résre húzódik össze, ágaskodik az orra hegye, s a füle jobban szétáll, mint máskor. Őfelsége vidám, s ez azt jelenti: lélekben már felülkerekedett a kemény megrázkódtatáson, s gondolatban ura a helyzetnek. Csak akkor roppan megint össze, amikor az óriás termetű morvaországi kormányzó kimegy, hogy lepihenhessen a gyilkos vágtatás után. – Látod, Guido fiam? – morogta Mátyás fáradtan, nekiszomorodva. – Te mindig a fejedet csóváltad, amikor én azt mondtam, legjobb lenne megboldogult apám valamennyi hívének malomkövet kötni a nyakára, és belehajítani a Vaskapu zúgójánál a Dunába! Hát nem látod? Minden bajt, felfordulást, kavarodást mindig ők csinálnak ellenem! Küsgergő mélyen hallgatott. Ebben van valami igazság, amit mond a király. Miért, miért se, de a rokonai meg az apja barátai keverték visszafelé a kását, és öntötték azon forrón az arcába. Rendben van, Mihály bácsinak is megvolt az oka, hiszen nagyon sok jót tett a királyért! De mennyi mindent kapott is az öreg! És az erdélyi lázadás? Farnasi Veres Benedek uram meg a Szentgyörgyi grófok? És Szapolyai Imre? És most János atya? . .. Igazán nem csoda, ha így beszél a király …
– Hallottad, miket mondott Zdenko gróf? Hogy azt írta nekik Vitéz János, akiből hálám jeléül esztergomi érseket csináltam s egész Bihar megyét örökre nekiadtam! – „meggondolatlan kegyelet szállta meg a magyarokat, amikor nem királyi vérből eredő herceget, hanem az alacsony sorból származó Hunyadi Mátyást választották meg királyukká!” Az a nyomorult zrednai kecskepásztor meri mondani az én kormányzóságot viselt édesapámra, hogy „alacsony származású”’! A keserves megváltóját a büszke fajtájának! … Összekavarom az emberi és az isteni jogokat! … A józan ész helyébe gonosz önkényt léptetek! . .. De miért vádolnak ezek az ocsmány, mosdatlan szájú haramiák? .. . Mert János atyától megvontam az aranybányák tizedét, az urburát! … Lefoglaltam a szemérmetlenül dőzsölő püspök urak javadalmait! … Az a bűnöm, hogy észrevették a bitangok: nem tűröm többé a dajkaságot, a magam lábán akarok járni ezután!… János atyának tudom, a legjobban ez fáj! „Nekem érdemeim vannak!” – sziszegi, amikor Janusszal kettesben vannak, szinte hallom a morgásukat, ahogy a kígyókövet fújják! … Lázadoznak, mert látják, nagyra becsülöm a derék, becsületes sziléziai főpapot, Beckensloer Jánost!… Féltékeny, irigy, elhízott kutyák! De eddig csak velős csontot meg főtt mócsingot kaptatok tőlem! De most megismeritek a korbácsomat is! … Látta, Küsgergő apró, bizonytalan mozdulattal mintha kérlelően feléje nyújtotta volna a kezét: ne tedd, uram! Mátyás komoran a fejét rázta: – Hagyd abba! Ha Jézus Krisztus leszállna ide az égből, és térdre borulva rimánkodna, bocsássak meg ennek a két szemét papomnak, annak is nemet mondanék!
Küsgergőnek leesett az álla, mit művelt Mátyás júniustól szeptemberig! – Van egy régi latin közmondás, édes fiam. Vagy inkább egy régi-régi legenda csattanója. Egyszer volt egy nagy király, talán épp hun Attila, akinek sok gyereke volt. Ez a fejedelem közeledni érezte halálát. Ágya köré szólította gyermekeit. „Fiaim – mondta –, utolsó szavam ez hozzátok! Hé, szolga, hozz ide egy nyílvesszővel teli puzdrát!” Odavitték, a kezébe adták. Kihúzott belőle egy szálat. Odanyújtotta a legkisebb fiának. „Törd el!” A legényke elpattintotta, és szomorú mosollyal mutatta fel a vessző két darabját. Akkor a fejedelem kihúzta a tegezből az összes vesszőt, és odaadta a legidősebb, vasgyúró fiának. „Ugyan már, törd el őket. De valamennyit, egyszerre!” És kiverte a fia homlokát az izzadság, aztán lihegve a földre dobta a vesszőcsomót. „Nem tudom eltörni őket egyszerre, édesapám!” „No látod, édes fiam! Egyedül bármelyikőtökkel elbánik az ellenség! Tartsatok össze, valamennyiőtökkel együtt semmilyen földi hatalom nem bír meg!” Szólott és meghalt. – Most ezt a mesét miért mondtad el nekem, uram? – Mert én most megcsinálom a fordítottját! Egyenként szedem ki a vesszőket a puzdrából! Az üres iszákot aztán falhoz vágom, csak úgy porzik, meglátod! Mit gondolsz, közülük ki a leghatalmasabb, aki a legtöbbet tudna ártani nekem? – Újlaki Nikola, uram! – Rendben van! Elmégy hozzá, és megmondod neki, két hét múlva Jajczában Bosznia
királyává koronázom! Ez eddig egy. Kettő: visszafele jövet beugrasz Szapolyai Imre bátyádhoz, és meg mondod … mit is mondjál neki, várj csak? … Hm … Ó, igen, megvan! Mondjad, hogy… Nem, ne azt mondd! Disznó árulófajzat, most nem te kapsz jutalmat! … Hopp! Azt mondd neki, az öccse, Szapolyai István lesz Szilézia kormányzója, így van? Hát persze, ha a király így akarja?! Ezenkívül is teli van a bödönöm mézzel, és osztok is belőle kinekkinek, de… előbb megvárom, hadd látom, drága jó főuraim közül ki akar Kázmér királyfi házigazdája lenni! Utána… utána majd kinyitom az iszákom száját, és mindenki belevájhat, könyékig! Jó lesz így, édes fiam? Még egy! Bárhova mégy, bárkivel beszélsz, te erről az egész disznóságról egy árva szóval sem hallottál, megértetted, fiam? Kopogtattak. Az udvarmester lépett be, Barlaghi György uram. – Felség, futár érkezett Szapolyai Imre uramtól! – Bocsásd be, fiam! – Nem tudom, felség! Kinyögte, amiért jött, és elájult! – Mit nyögött, nyögd ki már, fiam? – Kázmér lengyel herceg húszezer főnyi sereggel átlépte a határt! – Igazán? A hírt hálásan köszönöm Szapolyai uramnak! A futárnak adass huszonöt aranyat! Hm, édes. fiam! Most már kérd meg Újlaki uramat, hogy küldjön veled legalább ezer jó huszárt! Szapolyai uram nemkülönben! Azt mondd, a király nagy bajban van! Most meglátom, ki az igazi hívem! Várj, hova rohansz? Újlaki Nikolának azt is mondd meg őszintén, János atya fellázadt ellenem, és Kázmért behívta! Kérdezd meg tőle, mitévő legyek! Támadjam meg őket, vagy még várjak? No, isten, isten, most már mehetsz, fiam! Hag Ferenc meg Zeleni János mokány vértes lovasai tűzön-vízen át kitartanak a király mellett. Van úgy néha, hogy száz és száz arany zsolddal tartozik mindegyiknek. Azután elfoglalnak egy várost, és a prédából busásan kárpótolja őket. Most éppen boldogok, és a pokolba is utánamennének, mert tavasszal előre kifizette őket három hónapra a másodszor is beszedett adóból. Ilyet még nem is hallott a világ! Várta, várta Újlaki válaszát, aztán megunta, és megindította seregét Esztergom iránt. Tudta, ha körülfogja a hajdani királyi fővárost, két legyet üt egy csapásra. Vitéz eddig nem mozdult ki az érseki palotából. Ha körülfogja a várat, többé ki sem mozdulhat. Csak az ő tudtával. Kázmér majd megtorpan: mindenki siet hozzá, csak az összeesküvés feje nem jelenik meg a fogadtatására. Pedig az hívta be! Másodszor: talán meghökken János atya, vagy megjő a jobbik esze, és még ez egyszer, utoljára … le lehet szedni szép szavakkal, fényes ígéretekkel a lábáról. – Ígérni, édes fiam, azt a legkönnyebb: nem kerül az embernek semmibe, igaz? – szokta mondogatni az árnyékának, és most is elmosolyodott, amikor eszébe jutott. Ígér majd akkorákat, hogy az érsek sírva fakad! Egyelőre még szüksége van rá, nem húzza meg a torkán a hurkot. Majd utána, ha már kiebrudalta a lengyel trónkövetelőt az országból! Útközben is egyre-másra kapta az értesítéseket.
– Kázmér királyfit Janus Pannonius, a pécsi püspök fogadta! Ő is kalauzolja útjában! – Egyre többen csatlakoznak Kázmérhoz! – Kázmér elhagyta már Kassát! Egerhez közeleg! Mátyás nem ijedt meg. Megmutatta, van elég ideje. Elment horgászni a Kis-Dunára, és hét akkora pontyot fogott, hogy majd elroppant a jó hajlós fűzfavessző alattuk, amikor egymás után kirántotta a vízből őket. Amikor megunta, odafordult Szapolyai Imréhez: – Imrusom! Te meg Országh Mihály bácsi, a nádor, meg aki főpapot előtaláltok, fölmentek János atyához. És azt ígértek, mondotok neki, amit akartok! Az a fontos, hogy levegyétek a lábáról! De addig le se gyertek a várból, amíg meg nem puhítottátok! – Mindezeket nevetve mondja, hogy elvegye a komisz szavak élét, de közben olyan ártatlan orcával néz rájuk, hogy a követei nem gondolnak semmi rosszra. János atya karját mellén szorosan, vadul összefonva, a nagy ebédlőszála első karcsú ablakánál áll, és valahova a Duna fele néz. De nem lát semmit. Szemét a düh párája borítja el. A nagy szála telidesteli nagyurakkal, főpapokkal. Az érseknek csaknem kifordul a bele az undortól. A tolongok tegnap még egytől egyig Mátyás halálát követelték, és most összetörik egymást, hogy elébe térdepelhessenek, a térdét átfonhassák, s könnyben ázó szemmel rimánkodhassanak: – Atyánk! Te a szelíd szívű Krisztus szolgája vagy! Bocsáss meg Mátyásnak! – Arra gondolj, te segítetted a trónra! Lehetetlen, hogy most te taszítsd le róla! – Úgy szeretted mindig, mint atya a fiát! Az atyának pedig meg kell tudni bocsátani a tévelygő fiának! Gondolj a bibliabéli tékozló fiú aranyszívű atyjára! – János atya! Nem borzad el a szíved, ha végiggondolod, milyen iszonyú, véres szakadékba taszítja az országot ez az Isten ellen való lázadás? Válaszolni sem tud a feléje áradó könyörgésekre. Pedig mindegyikre volna csattanós felelete. De csak hallgat, hiszen nincs még vége a sirámzuhatagnak! Csak az facsarja össze a szívét, hogy az elhangzó felkiáltásokból az derül ki: ő a hibás, ő az oka mindennek! A gonosz, állhatatlan király – ártatlan! Hát van bőr az emberek képén? Hát hogy tudnak ilyen arcátlanul az ember szemébe hazudni? Nézzétek, a keresztfán a megfeszített Krisztus elszörnyedve fordítja el tőletek a fejét! Farizeusok! Korbácsot kéne ragadni, és kikergetni benneteket, mint ő tette a templomába tolakodott kalmárokkal és pénzváltókkal! – Sokszor megbotlik a király, igaz, de erénye még több van, ezt te is nagyon jól tudod! Ne akadályozd meg benne, hogy naponta dicsőséget dicsőségre halmozzon! Hogy megvédje az ellenség támadásaitól az országot! – Atyánk! Hidd el, Mátyást megdöbbentette ez a lázadás! Magába szállott, belátta, ő is hibás! És szent esküvel fogadta meg nekünk: más lesz a jövőben! János atya most már szeretné leköpni őket. Hát ti még hisztek annak a szörnyetegnek? Hiszen a napraforgó nem olyan állhatatlan, mint Mátyás király! Bizsereg a tenyere, hogy lekapja a falról súlyos korbácsát, és – közéjük vágjon! Hát hogy van ez? Megint megvett mindnyájatokat? Megfogta címmel, birtokkal, ajándékkal a hiúságotokat, a hírvágyatokat? Hát ez a gonosztevő minden hangszeren tud játszani, és akkor sem adja fel a játszmát, ha a hóhér már a nyakába vetette a kötelet?
Fájdalmasan tusakodva önmagával, az ablakon kinézve, halk, pici szavakkal beszél a halálosan elfáradt érsek. Míg beszél, látja, ez a fényes úri csürhe itt bent szorongatja, odakint pedig a vár körül Mátyás zsoldoshadainak zászlait csattogtatja a szél. Nincs menekülés előle, minden útját elállta, gonoszabb ez a fickó, mint maga a sátán! – Legyőztetek – mormolja esett kis nyomorult hangon. – Csatlakozom a határozatotokhoz. Bár … a király után én vagyok az első ember az országban … nem bátorkodom cselekedni semmit a ti… akaratotok ellen … Nem tagadom, sokszor … haragra gyúltam Mátyás ellen, igen, igen!… Mint édes fiamat… meg is dorgáltam … Jót akartam neki… és nektek! És a király… pofonnal fizetett! … – Lassan visszatér az élet az érsek krétafehér arcába, és hangjának újra éle van, heve. – Hányszor intettem: ne nyúljon az egyház vagyonához, igaz? … Nem pogány török vagy tatár… hogy az ecclesiát gonoszul megdúlja, kifossza!… Nem használt, igaz? . .. Pusztába kiáltott szó volt a szavam!… És itt mindannyian olyan furcsán beszéltek! … És úgy néztek énrám, mintha … Mondjátok a szemembe, ha meritek! Én hívtam be egyedül Kázmért az országba? … Ti valamennyien sürgettétek, követeltétek, akik most itt térdre borulva hallgattok, földre sütve szemeteket, hogy behívjam! Mondjátok a szemembe, hogy nem igaz! … És ne nézzetek engem holmi… ma született báránynak! Tudom én nagyon jól, csak a Nagy Baj kényszerít vicsori mosolyt a tomboló király orcájára, és a békülőn felém nyújtott keze holnap… tőrt üt a szívem közepébe… Ne sápítozzatok! Ne forgassátok úgy a szemeteket! Én karon ülő kora óta ismerem a királyt!… S nemcsak az én számomra lesz végzetes a holnap! Majd jusson eszetekbe szavam! … Mi mást tehetnék? Követem példátokat! Ha… ha megesküszik a király, hogy… megbocsát, én … újra … alávetem magam felséges akaratának!… Szinte félálomban érezte, valaki a vállára teszi a kezét, és gyengéden megrázza. Rémlik, Szapolyai Imre, aki halkan azt súgja: – Atyám, bocsáss meg! Csak most látom, bölcsebb vagy, mint gondoltam! … De az érsek fülében lassan összemosódik a teremben születő boldog, tompa moraj. Lelki szemei előtt diákkori élménye bontakozik ki. A római kikötőből, Ostia Anticából hajón mentek Szicíliába. Meghalt egy matrózuk. A kapitány vitorlavászonba varratta, lábára nagy követ köttetett, és a tengerbe dobatta. A hajó korlátjába kapaszkodva megkövülve látta az ifjú bolognai deák, egyre gyorsuló siklassál hogyan nyeli el a boldogtalan tetemét a hullámsír. Úgy érzi, úgy kereng ő is elevenen zsákba varrva valahova lefele, egyre gyorsuló siklassál térben és időben a Kegyvesztettség, az embertelen Öregség feneketlen tengerszemébe, mint valaha az a vitorladarabba férceit matróz. Emlékszik, annak is nyitva volt még a szeme, amikor a durva vászont a fejére borították… Küsgergő sem mehetett fel az érseki palotába Mátyással. így aztán nem maradt élő szemtanúja, miről és hogyan beszélhetett a megsértett, szomorú, megijedt János atyával a király. Egyedül, gyalog ment föl a kacskaringós szerpentin úton a várba. A testőrkapitány még látta, megáll, és hosszasan elgyönyörködik a palota csodálatosan szép oszlopos loggiájában. Szétvetett lábbal, hátratett kezekkel úgy ácsorog ott, mintha kiesett volna a világ feneke, s neki semmi dolga sem volna. Csak sokára kapott észbe, s akkor hármasával-négyesével szedte a lépcsőket, úgy rohant föl lázadó nagybátyjához. Tán egy jó óra múlva tért vissza, kart karba öltve János atyával. Diadalittasan fénylett az orcája, le sem tagadhatta volna, hogy sikerült a terve. Az öreg, összeroskadt érseket szinte
magával ragadta. János atya szinte úszott a levegőben, mint az a nagy harcsa, amit délelőtt fogott ki a király a kis-dunai hínáros szakadásban. Aki kicsit is ismerte az ősz főpapot, azonnal láthatta, János atya megadta magát a sorsának. Ünnepi trófea csupán, gondolta megdöbbenve Szapolyai Imre. – Nagyon sietek, atyám? – vette észre magát Mátyás, és fékezte rohanását. – Kicsit… előre… szaladtál – lihegte az érsek, és áttetsző orcával sápadtan mosolygott, mint a hold, ha együtt látható az égen a nappal. – Hát akkor… holnap megkapod a szükséges iratokat a kancellárián, atyám! Az aranybányák után járó urburát… a tizedeket … Mindent visszakapsz, amit elvettem … Tudod, megígértem, és én mindig állom a szavam! … Aztán körülfogták papjai az érseket, és tovaragadták szelíd erőszakkal. Nem jó embernek maradni a meghiggadt fenevad közelében sem, mert ki tudhatná, melyik pillanatban kezd el megint őrjöngeni… Mátyás fáradtan roskadt sátrában egy karosszékbe. – Hozass egy kupa fehéret. Nagyon elfáradtam. Egyetlen hajtóra kiitta a bort. – Ilyen nehéz győzelmet még sohasem arattam. És hidd el, most először életemben … nem is tudnám megmondani… hogyan és … mivel diadalmaskodtam… Mindent mondtam, ami csak eszembe jutott… Dőlt belőlem a szó, a spontán érvelés… Hivatkoztam a bölcsességére… apám barátságára… Hogy a karján hordozott… Hogy zsenge korom óta nevelt… Láttam, nem hiszi el egyetlen szavam sem … Úgy innék még egy kortyot, fiam … A torkom úgy kiszáradt… Úgy falta az italt, mintha egy hete tévelygett volna távol minden oázistól a sivatagban. Marka nem eresztette el a szép ezüstkupa nyakát. Halkan, röstelkedve mondta: – Azt hiszem … azzal fogtam meg, hogy … hivatkoztam arra: megesküdött haldokló apámnak … élete végéig … gyámolítani fogja a két fiát… Mit tudom én … Csak egyet tudok, sírva fakadtam … Aztán letérdeltem elébe, úgy kértem bocsánatát… Akkor … ő is térdre roskadt, és úgy kérte, bocsássam meg ezt a… súlyos tévedését! Így mondta, így fogalmazta meg ezt az aljas lázadást, igen, tévedés! … Érted?!… És Küsgergő meghökkenve látta, tűzbe borul a király orcája dombja, lefeslik róla az elébbi fájdalmas álarc, a könnyes meghatottság, s felpattan, és a kupát a sarokba vágja, és üvölt, mint az éhes sakál: – Soha!… Ha megöli az édesanyámat, megbocsátok! De hogy ellenkirályt merészelt hívni az országba… s hogy ellenem merte lázítani a cseh urakat is, ez … megbocsáthatatlan! … Térdre kellett borulnom az előtt, aki engem ilyen iszonyúan megalázott, érted ezt, fiam?! Micsoda gyalázat! … Arcomon ég a szégyen! … Küsgergőben is forrt a méreg. Hát most kinek higgyen? Annak a Mátyásnak, aki az elébb maga volt a földre szállt ájtat, az ártatlan égi angyal, vagy ennek a Belzebubnak, aki itt lángoló nyelvvel gyalázza védtelenül fetrengő áldozatát? Lesz, ami lesz, gondolta, az
embernek egy élete van, kimondta: – És egy kicsit ittál is, uram! … Pofon vágni tudtad? Megengesztelni mért lenne gyalázat? Mátyás elborzadva meredt Küsgergőre. A testőre látta, a király szívébe szörnyű fájdalom nyilallt. S nem az fáj neki, hogy a testőre szemébe mondta, komisz, kétszínű dög vagy, uram, hanem az, hogy ráébredt: tényleg az! Belekábul a gyilkos felismerésbe, előrebukik a széken, mint akit csatában hátulról fejbe sújtottak buzogánnyal. Bele nem hal, mert a sisak felfogta a gyilkos ütés erejét, de… minden erejére szüksége van, hogy nyeregben maradjon. Alig-alig érthetően hörgi, lesütve szemét: – Fiam … Azt hiszem … igazad van! … De Mátyás, mint a labda, amelyet most földhöz vágnak, a következő minutumban ismét a magasba pattan, megrázta magát, és minden leperdült róla. És Küsgergő sóhajtva látta be, csak így vághatta ki magát a király a pokolian nehéz helyzetből, amibe az érsek lázadása keverte. Hogy nem tehetett másként. Bolond ez a kor, amely úgy él-hal, annyira lelkesedik a minél véresebb komédiákért! A testőr már-már azon csodálkozott, hogy a király, amikor az érsekkel négyszemközt maradtak, nem vágott kést a vén főpap oldalába! Mert másnap és harmadnap, alaposan végiggondolva a dolgok alakulását, kénytelen-kelletlen megállapította: mégiscsak az érsek lázadt fel önös érdekből a király ellen! A király csak megtorolta János atya zendülését a pofonnal! S hova jutnánk, ha mindenki, akit pofon ütnek jogtalanul vagy jogosan, ellenséges hadakat csődítene az országba? S amikor ez a különös lüktetés abbamaradt a testőrkapitány agyában, amikor is gondolatai hol az érsektől a királyig, hol pedig a királytól az érsekig cikáztak, maga is meglepődött alaposan: lám, fülig ül Mátyás varázsos egyéniségének bűvkörében! Hogy mi ennek a perdöntő bizonyítéka? Minden cselekedetére tökéletes okot talál! S ami még ennél is elgondolkodtatóbb és szomorúbb: eszébe sem jut már, hogy… Mátyás is lehet hibás! … Hanem nemigen ért rá gondolataival foglalkozni, mert a kibékülés után egyszerre megelevenedett a király. Lóra pattant, zsoldosai élére állt, és nekieredt Nyitra felé, mert kémei és Kázmér egyre szaporodó árulói úgy jelentették: a lengyel királyfi oda húzódott vissza. És Mátyás szívében mintha kést forgattak volna meg, úgy fájt neki a másik hír: Nyitra várát kedvence, Janus Pannonius védelmezi! Előreküldött békeköveteit megsemmisítő ágyútűzzel fogadta, jelezve, hallani sem akar semmiféle tárgyalásról! Életre-halálra meg kíván verekedni a királlyal. Ahogy Mátyás közeledett Nyitrához, egyre pontosabb értesüléseket kapott. Kázmér herceg tulajdonképpen be sem vonult a várba, hanem a város előtt ütött tábort. Vacsorára hét határra szóló lakomát csapott Nyitra lakosainak ajándékából. Még egy nappal később Mátyás már azt is tudta, Janus küldte a kegyes és bőkezű ajándékot, a hét felvirágozott szarvú, fiatal sőrét a polyák királyfinak! „Megállj, te szemét, állhatatlan csavargó, nyomorult poetuccio, most majd én kapom kézbe a hegedőt, és én húzom el a nótádat, háládatlan, komisz zsivány tekergő! Már mindenki fut hozzám, és lihegve csókdossa a talpam, és zokogva esküdözik, ő ártatlan, csak véletlenül keveredett a korpa közé, azt sem tudta, miről is van itt tulajdonképpen szó, csak te… Te! Akit igazán, tiszta szívemből
szerettem, te makacsolod meg magad, és tüzet fújtatsz! Hiába is fájna a lelkem, példát kell mutatnom ennek a sok kegyelmet esdeklő nyomorult senkiházinak, hogy nem engedek gúnyt űzni magamból! Elhatározta, még egy utolsó leckét ad Janusnak, hogy lássa, megfordult a szél, ismét errefele dagad a vitorla hasa, s a gálya arra suhan, amerre Mátyás akarja. Szétküldte királyi heroldjait: – A király mindenkinek megkegyelmez, aki három napon belül elhagyja Kázmér herceg zászlaját! És amikor Janus másnap letekintett Nyitra várfokáról, a vár előtti síkon egyetlenegy lengyel vagy magyar sátrat sem látott. Olyan üres volt a tér, mint a halott ember tenyere. Csak bizonyos gőzölgő barna dombocskák árulkodtak róla, itt nemrég még számos lovas nép tanyázott. Ez nagyon fájt Janusnak. Ő az életet, jövőjét tette kockára, és Kázmér búcsú nélkül odébbállt, mint egy léha udvarló, aki megtudja, hazafele közeleg az imádott asszony férje. Mit törődik ő azzal, mit fog csinálni a felháborodott házura csalfa feleségével, aki ha csak rövid ideig is, de eltűrte a kóbor gavallér szerelmes udvarlását? Janus végtelenül elszomorodott és elkeseredett. Hát ennyi az ember becsülete? Hát ilyen könnyen cserbenhagyják az embert az állítólagos barátai? Néhány hét alatt elpártolt mellőle az egész ország, amely eddig acsarkodva követelte a király fejét. Mi történt? Ez a himpellér Mátyás megint felülkerekedett! Lám, mivel, mivel se, eltántorította János atyát is! Legalábbis sikerült neki! Végtelenül sajnálta nagybátyját, mert tudta, halálos bizonyossággal: rettenetesen meg fogja keserülni mostani engedékenységét! Hiszen aki csak kicsit is ismeri Mátyást, az ebben egy pillanatig sem kételkedik! És azt is meghallotta, János atyának visszaadta az urburát a király, visszafizetett negyvenezer aranyat a lefoglalt tizedek fejében. Mátyás nem késlekedik egy percig sem: ezt az érzékeny anyagi veszteséget a legelső kínálkozó alkalommal valakin be fogja hajtani. És kin hajtsa be? A lázadók vezéren, a pécsi püspökön! Akitől ráadásul van is mit elvenni! Ha csak a könyveimet eladja az a koronás gazember, fél évre előre ki tudja fizetni a zsoldosait, és tovább nyúzhatja Ulászlót, Morvaország, Szilézia, Lausitz szerencsétlen népeit és … – Nyergeltess, fiam! – szólt hátra a mögötte topogó izgatott nyitrai várispánnak, aki majd meghalt a türelmetlenségtől, hogy mikor küldheti megbízott embereit a vár kulcsával a közelgő Mátyás király elé. Amíg itt van ez a hosszú, sötét pofájú, böjtös kedvű, savanyú pap, addig nem teheti! Hordd már el a lila szoknyád, a mennykő csapjon beléd! Mit tehetetlenkedsz még mindig itt? Hát egyedül akarsz Mátyás hadaival szembeszállni, ostoba?!… Mire Mátyás Nyitrába ér, húzzák a város valamennyi harangját, durrognak a mozsarak, galambokat engednek föl az égbe, fehér ruhás leánykák rózsaszín virágszirmot szórnak a király lova elé, amerre léptet, zúgnak az orgonák. A nagytemplom előtt meghúzza a kantárszárat Mátyás, és leszól a magasból az izgatottan totyorászó városbírónak: – Hol van a lengyel herceg kapitánya?
– Csezmicei János püspök úr? – hadarja a fogatlan vénség, hogy frecseg a nyála, és a királynak nagyot dobban a szíve. Lám, már a rendes nevén szólítják Janus Pannoniust! Hitvány, gaz áruló lett Janus, de Mátyás titkon mégis örvend, amikor azt hallja: – Ó, megszökött a tisztelendő úr! Még jókor, múlt éjszaka! Igen, örvend, mert ha most itt kapta volna, fel kéne akasztatnia. Vagy börtönbe csukatnia. Egyszóval: bántania, megaláznia, gyötörnie kellene azt, akit annyira szeretett. Ó, forgandó világ! Ó, tovatűnt barátság! Halljátok ezt a fémes, síró zizegést? Teli van vele az egész világ! Janus! Hol vagy? Merre futsz? Azt hiszed, el tudsz menekülni előlem? A világ végén is utolérlek, és kegyetlen bosszút állok rajtad … Magyar Balázs meg Kinizsi Pál űzte ki Kázmér hadainak töredékét FelsőMagyarországról. A hercegecskét szerette volna a nagyvázsonyi molnárlegény megkaparintani, mert Mátyás azt súgta neki, amikor elváltak Nyitra előtt: – Édes fiam! Annyi aranyat adok Kázmér fejéért, amennyit nyom! Hanem Kázmér érezhette, hogy micsoda félelmetes, szívós vadász szegődött a nyomába, naponta csak néhány órányi alvásra állt meg, különben váltott lovakkal robogott hazafelé. Katonái jó része – micsoda szégyen! – Mátyás szolgálatába állt. Aki makacskodott, azokat a felbőszült parasztok verték agyon kaszával, kapafokával, amikor dúláson, fosztogatáson tetten érték őket. Egyszerre nagy, ájult csend ömlött szét az országon. Döglesztő kánikula terjengett, szinte lobot vetett a mindenség. A mag kipergett a learatott kalászból, és a gyümölcs java gombostűfejnyi, fekete csonkká sült a lepattogzott héjú ágakon, amelyekről lehullt a megsárgult levél. Várta mindenki, mi lesz. A király hazaengedte a megyei bandériumokat. Hadd pihenjen lovas és a lova. Majd ősszel vagy jövő tavasszal fel kell ülniük megint. Mert hiába prüszköl, ágál, tiltakozik ellene akárki: a cseh hadjáratot folytatni kell! És aki ellenezni meri… jobb lett volna annak, ha meg sem születik! János atya sem ringatta kétes illúziókba magát sorsa felől. Janus elbujdosott, nem mer pécsi palotájába térni. Kit lehet mindenért felelősségre vonni? Az esztergomi érseket. Azt, akinek a koronánkat köszönhetjük. Azt, aki vonakodott engedelmeskedni Janus követelésének. Azt, aki azt üzente Kázmér hercegnek, legutoljára fog megjelenni előtte Rákos mezején, meghódolni. És mindezt pontosan tudja a király is. Mégis. Mégis félre fogja az útból állítani. Az ősz érsek papjai elmondották, járt Esztergom városában egy olyan teli búzászsákforma, csupa veres pihével borított orcájú, testű, halszemű, sosem pillantó idegen pap, és úgy nézett fel mindent, mint amikor év végén inventáriumot készít deákjaival a kasznár, s mindent feltekint, hogy semmi ki ne maradjon, hogy ura meg ne rövidüljön. – Beckensloer! – susogta János atya elkeseredve. – Hát már ide meri tolni rusnya ábrázatát? Hiszen még élek! Papíron még én vagyok az ország főpapja! Mátyás megesküdött nyilvánosan, a hajam szála sem görbül meg! S ez a förtelmes sziléziai disznó
már itt ténfereg! … Hiába hordoztam a karomon, tanítottam, neveltem, koronáztam meg a királyt: nem tudja megbocsátani mégsem, hogy lázadni mertem? Hiszen tudhatta rólam, sohasem szenvedhettem a vad fényűzést, ezt a féktelen rablást, a vad ököljogot, hogy mindenkinek mindig a szemébe vágtam az igazságot! … Lám, csak helytáll a régi mondás: „Szólj igazat, és betörik a fejed!” – János atya, János atya! A király futára kér bebocsáttatást színed elé! Először azt hitte, csak álmodik, azután hirtelen hallatlan megkönnyebbülés fogta el. Úgy érezte, lemállik róla testének nyűge, és libeg a világ felett. Végre, csakhogy elvégeztetett! Hát ilyen sokáig vívódott azért őfelsége? ,,A legszebbik ruhámat kérem!” Vajon megbánta, amit művelt velem, és most kárpótolni kíván valamiféle csodálatos ajándékkal? Úgy hírlik, megszerezte Silius Italicust! Az igen, az könyv! Olyan gyönyörűséget aligha hordoz még egyet a föld a hátán! Aztán szomorúan elmosolyodott, és elhessegette reménykedő áhítozását! Majd éppen Silius könyvét adományozza nekem! Kell Beckensloernek az érseki székem, és így távolít el, port hintve a világ szemébe! Igen, igen! Ha Budára érek, vajon mindjárt rám szabadítja a hóhért? Azonnal börtönbe zár? Vagy méregpoharat küld? Megrokkant öregember vagyok én már … Tudom, majd odaáll a koporsóm mellé, és telesír három nagy lőcsei kézikeszkenőt: hadd lássa mindenki, mennyire sajnálja eltávozott főpapját a király! … Vanitatum vanitas! Miért lenne szükségem Mátyás álszent bánatára, könnyeire! Nem mindegy már a halottnak? Janus mindig az epikureusok tanítását vallotta, a halál után nincs semmi, sem fájdalom, sem öröm, hiszen a halál pillanatában megszűnik az öntudat… – Adjátok elő a legszebb nyakba való keresztemet! – kiáltotta megélénkülve, és ujjait sebesen mozgatta, mintha kisgyereket édesgetne maga fele, amíg csak a nyakába nem akasztották a velencei ötvös remekművét. A súlya lehetett jó két font, és színaranyból készült. És tökéletes, galambtojásnyi rubinokkal rakta ki a kereszt mindkét szárát a talián mester, körös-körül pedig ezernyi apró gyémánttal szegte be. A láncát hólyagos aranyból kalapálta s fonta össze az olasz ötvösművész. János atya parányi, komisz kárörömmel nevetett. Ez a csodálatos kereszt a király ajándéka. „Majd a szemét nézem, amikor belépek, és észreveszi rajtam. Bizonnyal megismeri, és … majd röstellni fogja magát, hogy valaha, íme, hogyan szeretett, és most mégis meggyilkoltat…” Persze semmi sem sikerül pontosan úgy az életünkben, ahogy képzeletünket görcsösen megfeszítve eltervezzük. Tévedett János atya is. Felért Budára, felsorakozott a várőrség, hogy tisztelegjen előtte. Recsegtek az ezüstharsonák, dübörgött a nagydob, lobogott a bíborszín selyemzászló, aztán odaillegett Barlaghi György, a főudvarmester, kalapját lekapva, mély meghajtással üdvözölte, míg az udvarbíró, a tömzsi Czobor Mihály, kivont kardját föld fele lendítve, feszesen tisztelgett. A főudvarmester János atyát a régi palotájába vezette. – Szíves elnézésedet esedezem, tisztelendő érsek atyám, de a király őfelsége szarvasvadászaton van a pilisi erdőben! Ha tudta volna, hogy szíves invitálásának ilyen gyorsan eleget teszel, bizonyára itt várt volna a vár kapujában, hogy szívére ölelhessen! És eljött az este. Hírvivő nem érkezett a Friss Palotából. Az érsek arra gondolt, ha elmarad éjszakára a király, akkor elsétál a Boldogasszonyról elnevezett székesegyházba, s ki tudja, meglehet könnyen, hogy utoljára – imádkozik egyet.
Leballagott az emeletről a kagylósra koptatott lépcsőkön, és lenyomta a hatalmas kilincset. Az ajtó zárva volt. Valami kifejezhetetlen szomorúság markolta össze János atya szívét. Hát igen. Sejthettem volna, hogy így lesz. Ad a világ szavára a király. Nem szeretné, ha megszólnák durvaságáért. Esztergomban majd azt mondják, Budán vagyok, Budán meg azt: Esztergomban! Ó, milyen agyafúrt ravasz vagy, Mátyás! Hát ez a gyönyörű kis palota hajtja rajtam végre az ítéletedet? Elmondhatom, senki sem ült még szebb börtönben a világon! … Lassan fölvánszorgott ismét az emeletre. Fölérve, picit félrehúzta a függönyt. Meglátta, amit akart: négy alabárdos királyi testőr állott a palota kapuja előtt. János atya nekitántorodott a falnak. Ez hát az élet vége. Hatvan éven át küzdött, harcolt, mindig a Hunyadi-házért. Emberfölötti harcot vívott, hogy Hunyadi János diadalt arathasson a török felett, hogy Mátyás a trónra kerüljön, hogy Európa királyi és császári dinasztiái befogadják a valah kenéz unokáját. Ez hát a hála, börtönre vettetsz?! Ki gondolta volna ezt valaha? De az is bolond, aki percig is hisz a világ hálájában. Csak addig vagy jó, ameddig tolni tudod a szekeret. Ha már arcra buktál, kit érdekelsz? Uraménistenem! Ha vagy … vedd el az életemet! …
XVI. FEJEZET, amelyben Mátyás egyszerre két királyt táncoltat meg, és a vigalmi muzsikát javarészt Küsgergő szolgáltatja. A „boroszlói bálról” beszél egész Európa
Ha Küsgergő krónikát írt volna, bizonyára az 1472-es évről egyetlen megdöbbentő eseményt jegyez föl: Mátyás Pécsett jártában megtudja, az egy esztendeje halott, lánglelkű poéta-főpap tetemét a székesegyház alatt, a Mária-templom oltárépítményében rejtegetik. Megy le a király. Ócska, szúette fenyőfa koporsó, körös-körül vastagon leöntve bűzlő szurokkal. Mátyás nézi a gonosz tréfát, és csomóba rándul a szíve, mintha ragyogóan képzett ökölvívó a gyomorszájába sújtott volna. Mindenütt mögötte meg Ernuszt Zsigmond, az isteni Janus utóda, és minduntalan belebotlik a királyba, mert hűségét ezzel is bizonyítani kívánja, hogy egy arasznyira sem marad el a királya mögött. A rövidlátó püspök mindenütt őfelsége nyomában van. Ha véletlenül legurul a rosszul világított lépcsőkön, és a nyakát szegi, semmi baj, halála is a király szolgálata közepette történt! – Ki tette ezt? A hosszú, vékony, új püspök ujja zavartan túr rőt szőke szakállába. „Ez is micsoda újfajta szokás! – háborog a király –, minden rendes ember naponta borotválkozik, ez meg itt olyan szőrös, akár egy ősember vagy egy főrabbi! Majd beszélünk a fejével, hogy vagy megborotválkozik, vagy megy vidékre, prépostnak! Tessék a divathoz alkalmazkodni!”
De a koporsó nem tűnt el, hiába beszélt állandóan másról a király, és orrfacsaró édeskés szag terjengett a tömzsi, bumfordi kőoszlopok között, és az új püspök zavartan hebegve tárogatta a karját: – Felség … Úgy tudtuk, rettenetesen haragszol reá … Ő … ijedtében Nyitrából Szlavóniába menekült… És … ó, egek haragja, mielőtt elérhette volna imádott Itáliáját, az Úr … magához szólította! … – De mióta hever a teste ebben a korhadt fenyőfa vályúban? – sziszegte a király veszedelmesen táguló cimpával. – Nem tudom, felség! Lehet annak már… egy esztendeje is! – rebegte a püspök, földre sütve nefelejcskék szemét. – Marhák! – robbant ki az indulat Mátyásból. – És ha én tíz évig nem keveredem erre, akkor ti tíz évig hagyjátok rohadni ebben a szánalmas puhafa ládában Magyarország legnagyobb poétáját? Egy napig tartott a gyászszertartás. Harang kongott, ágyú durrogott, aranycsengettyűk csengtek, cérnahangú gyermekkórus zengett, öreg bakpapok brummogták hozzá a basszust, hogy a szentképek megrezzentek a falon, és az orgona úgy sírt, mint egy korán árván maradt leány szülei koporsója körül. Mátyás ott ment a koporsó után, amelynek arany-, ezüst- és réz-héja volt, és három firenzei ötvös egy hétig csilingelt a külső hüvelyen kalapácsával, és Baranya megye minden ura, papja ott imbolygott, amíg kerülgették a székesegyházat, mint akik eltévedtek nagy ködben, és a szívfájdító gregorián dallamok körülindázták az ég fele nyúló négy tornyot, amelyek halálos közönnyel néztek el a keserves gyülekezet fölött valamerre a Dráva fele. Amerre Janus Pannonius élete utolsó napján ebből az iszonyú pokolból elmenekülni vágyott. És tán arra emlékezett volna még vissza, hogy Pécsett érte utol őket a futár a hírrel: – Borbála fiút szült a királynak! Mátyás azonnal Érnuszt püspökért szalasztott. – Mit állsz itt, mint a szerencsétlenség szobra a falu végen? – Nem tudom … mit óhajtasz, felség? … A poéta szarkofágját három hónapnál előbb sehogy sem tudom megfaragtatni és… – Ki beszél itt most szarkofágról, amikor Buda várában bölcső ring, benne az én sarjam, az én vérem?! És te még mindig nem szedetted le ezeket az ocsmány fekete bakacsinvásznakat erről a csodálatosan szép négytornyú kőköltéményről? … Reggelre egyetlenegy gyászzászlót és fekete ruhát sem akarok Pécsett látni! Fehérbe aranyba boruljon az ősi Sopianae! Ünnepeljen ez a drága ódon város! Mindenki ujjongjon, örvendjen velem! Meghallotta forró imámat az ég! Most már minden rendben van, mert… fiam született! Áldjon meg az Úristen, te drága jó Borbála! … A királlyal nem lehetett bírni, végtelen boldogság töltötte el a szívét. Álló nap, ha csak egyetlen szabad pillanata volt, átszaladt az Új Palotából a Friss Palotába, amelynek egyik
eldugott szárnyában bújt meg Borbála a kicsivel. A keresztelőre a nagyasszony is előkerült a messzi Vajdahunyadból, és Mátyás ujjongva borult édesanyja nyakába. A galambősz matróna szeme nem lábadt könnybe, keményen tartotta magát, bár nagyon szerette komisz fiát, és évek óta színét sem látta. És az a gonosz csak hébe-hóba eresztett meg egy-egy kurta levelet, amelyből egy édesanya semmit sem tud meg arról, amit pedig úgy szeretne. – Fiad született, Mátyásom? Hol van a menyem? Hát nem hívtad meg a tulajdon édesanyádat az esküvődre? Hallgatsz? Tehát igaz mégis a hír: bagolyhiten él Magyarország koronás királya egy morva … A nagyasszony hökkenten nyelte el a kemény szót, amivel Borbálát akarta illetni első felindulásában, mert Mátyás szeméből látható láng csapott az édesanyja fele. A király számára szent és sérthetetlen volt Borbála, hiszen kétszeresen is szerette: először, amiért megismertette az igaz szerelemmel, másodszor, amiért megajándékozta a várva várt trónörökössel. Ha bárki megsérti, örökre kegyvesztett Mátyás szívében! Ha ezerszer a saját édesanyja, akkor is! –…hajadonnal?! – fejezte be egyet nyelve a sebesen pergő mondatot. Csak akkor lágyult meg Szilágyi Örzse kemény arca, amikor a megtisztelő, váratlan látogatástól minden ízében remegő, rózsapiros orcájú Borbála a kezébe adta a csecsemőt. Gyanúsan csillogott két nagy szürke szeme, amikor felismerte a csöpp emberke orcáján imádott férje és komisz fiának szerencsésen elvegyült vonásait. A kisember haja búzaszőke volt, a szeme éppoly szerecsenbarna, mint a jó édesapjáé, erőszakos álla felett érzékien vastag, szépen metszett szájacska ékeskedett – és az orra? Szinte már nevetségesen hasonlított az apjáéhoz! A nagyobb biztonság okáért mégis belekukkantott a csecsemő pelenkájába, és megelégedetten mormogta: – Szerencséd van, kis boszorka, hogy fiat szültél a királynak! Mi lesz a neve, hadd hallom?! – János! – vágta rá egyszerre a király és Borbála, elmosolyodva, hogy egyszerre mondták ki a fiacskájuk nevét. A nagyasszony is mosolygott. Mindegyik másra gondolt. A nagyasszony megboldogult urára, Mátyás János atyára és Janusra. – Aztán hogy érzed magad Buda várában? A kis János meg – bár rendkívül el volt foglalva dundi ujjacskáinak összefonásával – egy minutumra mégis föltekintett a nagyasszonyra, picit hunyorítva jól megnézte, aztán sejtelmesen elmosolyodott, mint aki tud valami nagy titkot, de nem mondhatja el, és ajkacskáján bájos, játékos hangocskák buktak ki: – Ma–ma–ma–ma! … – És amikor tapasztalta, milyen óriási sikert arat, újra elkiáltotta magát: – Ma–ma–ma–ma–ma! … A nagyasszony forrón a két karjába zárta, és a szívére szorította a boldogan visítozva rugdalódzó legénykét. Most már kicsurrant az öröm súlyos könnye is a szeméből. Halkan, alig hallhatóan susogta: – Milyen rettentő gazember az én kisunokám! … – Könnyben ázó nagy szemeit Mátyásra vetette, forró, anyai szemrehányással: – Milyen boldog is vagyok, hogy végre … fiad született, kisfiam! …
Hát még ha… feleséged is volna, akkor milyen boldog volnék! … Borbála nem érti, miért komorodik el egyszerre Mátyás addig olyan szépen tündöklő orcája. Küsgergő őszinte elismeréssel figyelte Mátyás diplomáciai csatározásait. Látta: a király asztal mellett old meg, amit lehet, mert nem bolond: jól tudja, egy-egy hadjáratra az ingegatyája rámegy. És ez még nem is elég baj, hanem az országos zúgás, ami egy-egy hadjáratát kíséri, az a kínos és veszedelmes! Sosem tudhatja, mikor pattan ki megint valamiféle lázadás ellene, mert az urak megunták, hogy örökké a körmükön tartja a hüvelykujjszorítót. S ha az érdeke úgy kívánja, teker egyet a kegyetlen szerszámon, és a meggyötört kéz már belé is ejtette a fukarul szorongatott pénzes zacskót a király adószedőinek kalapjába. 1474 úgy kezdődött, hogy a béke esztendeje lesz. Ófaluban három évre szóló örök békét kötött Ulászlóval. Egy hónapba sem tellett, és Ulászló már apjával, Kázmérral együtt Frigyessel kötött életre-halálra szóló szövetséget „a gyűlölt magyar trónbitorló ellen” – idézte Mátyás kacagva egyik elcsípett bizalmas levelükből. „Ha nem adja vissza Sziléziát, jaj neki! Kikergetjük egész országából!” Még nagyobbakat kacagott a király. – Állunk elébe, urak! Szabad a tánc! Aki veszít, az fizeti a muzsikásokat! Ki-kiszivárgott ez-az Mátyás lázas hadikészülődéseiről, de a nyugtalanul fészkelődő urak csodálkozva látták: nem szólítja fegyverbe a megyei bandériumokat! Az egyforintos telekadót szigorúan beszedeti, de más nem történik. Csak aki Budára rúgtatott, az dicsekedhetett el véle, saját szemével látta, ötezer cseh és lengyel zsoldos lovas gyakorlatozik a Tabán meg a Gerhardus-hegy oldalában. – Olyanok azok, pajtás, akár a bolondok! – mondogatták poharazás közben. – Száz lovas röpül egy sorban, de ha valamelyik egy arasznyira megelőzi a társait, a rótamester már hozzávágja a tollas botját, vagy rásüti a kölyökpuskáját! Úgy forgolódnak jobbra-balra, akár eleink, amikor csapdát állítottak az ellenségnek! Mátyás nevetett urai kíváncsiskodásán. Egyáltalán nem orrolt meg arra, aki naphosszat ott lebzselt a tabáni kocsmák teraszán, és leste állandóan lovas rótái gyakorlatozását. – Csak hadd lássák a büdösök, hogy már egyáltalán nem vagyok rájuk szorulva! Ha pedig mégis verekedni akarnának ők is, menjenek le délre. Majdnem minden héten egyszer betör a török! Próbáljanak ott szerencsét, elkel a segítség! Az erdélyi vajda meg a déli tartományok bánjai hálásan fogadják őket! – Nem félsz, hogy hátba támad a török? – Attól ne tarts, Guido fiam! El van foglalva kellőképpen a pogány! Esze ágába sem jut, hogy lerohanja Magyarországot! Az, hogy állandóan próbálkozik a déli határainkon, éppen gyengeségének a jele! Mit nézel úgy rám, hát nem érted? Ezekkel az apró csatározásokkal éppen gyengeségét kísérli meg takargatni! – Csuda ember vagy te, uram! – csóválja meg Küsgergő a fejét.
– Csak azt tudnám, miért haragszol úgy a lengyelekre, hogy hadra készülsz ellenük? – Haragszik a fene! – legyint mosolyogva Mátyás. – Megnézem én nagyon, hogy kire haragszom meg, édes fiam! Rájuk legföljebb neheztelek, amiért hülyének néznek! – Hogyhogy? – Hát úgy, édes fiam, hogy Kázmér bátyám nemrégiben még velem harcolt a csehek ellen, de most, hogy a fia cseh király lett, egyre csak engem nyaggat, adjam vissza a fiának Morvaországot, Sziléziát, Bohémia jó részét meg Lausitzot. Azt irkálja meg üzengeti, hogy megtéríti a háborús költségeimet, egy-két várost is meghagy és a többi, és a többi. Erre én azt feleltem legutóbb, fizessen négyszázezer aranyat! Ha megkaptam, kivonulok valamennyi elfoglalt tartományból. Erre hadat üzent őfelsége, amit én viszonoztam. – No, te szegény jó ember! Most aztán főhet a fejed, hogy mit tégy! A lengyel királynak annyi az embere, mint zsizsik a borsóban! – Tudom, édes fiam! – bólogatott szelíden Mátyás, lassan lépegetve a tabáni Szarvas-ház fele, hogy egy kupa pincemeleg borral leöblítse a gyakorlótér csikorgó porát a torkáról. – Sőt, én már azt is tudom, Kázmér király őfelsége nemcsak a lengyel palatínusokat ültette lóra, hanem keresztes hadjáratra szólította föl a paraszti meg a nemesi lengyeleket is! Sőt! Rengeteg orosz meg tatár és litván lovast fogadott fel! Mindenét zálogba csapta német bankároknál, mert úgy gondolja, engem pozdorjává ver majd, ahol elkap, Cseh-országban, azután elfoglalja Magyarországot is! így aztán mindenért busásan kárpótolja majd magát! Adj egy kupa jó hideg bort, édes fiam! – mondta a kocsmárosnak, egy hosszú, kecskelábú asztal mellé telepedve a napfényben ázó udvaron. Megitta, majd keze fejével megtörölte nedvesen csillogó ajakát. Jóleső szusszantás után folytatta: – Nagyon tetszik nekem ez a lengyel história! Régóta járatják velem a bolondot Kázmérék! Se a szövetséget nem állják, se feleséget nem adnak: bőségesen rászolgáltak, hogy alaposan ellássam végre a bajukat! Mit gondolsz, édes fiam, hogyan? Küsgergő tanácstalanul vonta föl a vállát. – Az a hír járja, Kázmér őfelsége meg Ulászló hada legalább hatvanezer katona! Hogy te hogyan és miképpen vélsz boldogulni velük ezzel a hétezer lovassal? Rejtély számomra, uram! Mátyást felajzotta testőrkapitányának hitetlenkedése. – Ellenpróba! Hadd hallom, Kázmér király helyében te mit gondolnál, mit fogok én csinálni, ha megjelenik ilyen gigászi haddal a sziléziai határon? – Hát… hogy a határon megpróbálod megvetni a lábad, és …döntő csatát állsz vele! – Hát látod, fiam, ez az! Ha olyan bolond lennék meg ostoba, ínfejű fajankó, mint a testőrkapitányom, akkor pontosan ezt csinálnám! Hát igazán ilyen hülyének gondolsz, hogy hétezer lovassal kiállok hatvanezer ellen? No, édes fiam, már látom, tebelőled sem lesz professzor a pécsi egyetemen!
– Hát akkor? Mit akarsz csinálni, uram? – kérdezte kicsit megsértődve a király szurkapiszkálása miatt. – Mert én legjobb esetben is még egy dolgot tételeznék fel rólad. Azt – nézett a király kíváncsian felcsillanó szemébe –, azt, hogy … meghátrálsz előle, és valahol az ország szívében, egy derekasan megerősített városba húzódsz előle! Aztán azt megostromolja Kázmér, és ha megbír véle, megbír, elfoglalja, téged karóba huzat, és vége is van a mesének. Meg a háborúnak! – Ez már sokkal jobb, mint az előbbi feleleted, fiam! Ebből már kitűnik, némi ész azért szorult a kobakodba! Hanem neked elárulhatom, én ezt sem csinálom! – Hanem? Mit lehet ezeken kívül még csinálni? – Van itt egy harmadik út is, édes fiam! Az a leghelyesebb! De én arról nem beszélek! Majd meglátod, mit csinálok, ha már csinálom!
Nemcsak Küsgergő ámult el, hanem bámult egész Európa, mert csudát látott azon a forró nyárvégen! Az emberek fogadásokat kötöttek, hogy Kázmér hány hét alatt veri Mátyást ízzé-porrá. Ha ugyan eltart egy-két hétig, és nem lesz elegendő néhány nap is porig alázni a fennhéjázó, pökhendi magyar királyt! – Mit akar Mátyás? – fortyogott izgatottan a sok millió kíváncsi. – Kázmér már augusztus 12–én elindult Krakkóból! A magyar király meg még mindig Visegrádon mulat! Kár is elindulni neki! Ha nem vonul föl Sziléziába, legalább megtakarítja a visszavonulást! Aztán a szájtátiak azt vették észre, Mátyás szeptember 13-án megjelent Boroszlóban. És akkor kezdett el istenigazából hangosan nevetni Európa, a Vatikán, a francia, az angol, a spanyol és a német udvar. Frigyes a hasát fogta, mert megbízottai révén értesült: Mátyás háromszáz lovas élén léptetett be Szilézia fővárosába! – Ezt a marha kölyket! Ez teljességgel megháborodott elméjében! Nálunk egy tisztességes főúri lakodalomba többedmagukkal mennek a vendégek, mint ez a lengyel birodalom egész hadereje ellen! Aztán elhallgattak, mert csodálkozva látták: Kázmér már elindult augusztus közepén, de szeptember vége lett, amire Szilézia határára ért. Mátyás Sternberg Zdenkót küldte el hozzá, utolsó békeajánlattal. Kázmér gőgösen elutasította: – Nem tárgyalok! Urad ajánlatára Boroszló piacán adok majd választ, amikor parancsot adok hóhéromnak: csapja el a fejét! – Rendben van, fiaim! Istennél a kegyelem! – kiáltotta föllelkesülten, a király. – Szabad a vásár! Az Úristen legyen irgalmas Kázmérhoz, mert én nem leszek! Guti Országh Mihály, Szapolyai Imre és István, a Szentgyörgyi grófok, a Bánfi testvérek, a Kanizsaiak, az új esztergomi érsek, Beckensloer, Rangoni Gábor, a váradi püspök, mindmind a király táborával robog messze északra. Robognak, és útközben mégis minden várat bevesznek. Egyet megostromol, elfogott védőit egy szálig bitóra huzatja. A második
legénysége már tárt kapukkal várja érkezését. A harmadikat megveszi kapitányostul nyolcezer aranyért. Taktikájának híre messze megelőzi. Amikor heroldjai megjelennek a várak előtt, és bekiáltanak: – Ha megadjátok magatokat, szép bánatpénzt kaptok! Ha ellenálltok: kötelet! Válasszatok! Öt perc gondolkodási időt kaptok! Szapolyai Imre huszárjai felégetnek minden hidat az Oderán. No, ez az akció nem sokat ér, mert egész nyáron alig esett a hegyek között, és olyan alacsony a víz, hogy a súlyos lengyel szekerek nyugodt lélekkel keresztülhajthatnak a folyón. Hát akkor mi értelme volt a hídégetésnek? – Az ellenséget állandóan nyugtalanítani kell! – hangoztatta Mátyás a régi római hadvezérektől tanult stratégiát és taktikát. Ezt az elvet Július Caesartól vette át, éppúgy a másikat is: – Meg kell lepni az ellenséget! Bizonyara ennek a jegyében történhetett az a furcsa dolog is, hogy, Boroszlóból eltűnt még az a háromszáz testőrlovas is, akik Mátyást felkísérték. Azután rendelet jelent meg, minden épkézláb boroszlói polgár és kézműves köteles megjelenni ásóval, kapával, lapáttal, mert nagyszabású erődítési munkálatok kezdődnek a város falai előtt. Erre meg úgy került sor, hogy Mátyás megkérdezte a kíséretében tartózkodó hadvezéreket, főpapokat és urakat, mit ajánlanak, hogyan helyezkedjen el a most kezdődő hadjárat alatt. A veronai származású Rangoni Gábor egri püspök odavetette, hogy a kancellista deákja, Bakócz Tamás, a titeli prépost azt mondta tegnap este, ha ő lenne a király, ő úgy helyezkedne el, hogy bent is legyen a városban, meg kint is. És a kaput állandóan nyitva hagyná, hadd lássák a polyákok, hogy nem ijed meg a saját árnyékától, hogy eszébe sem jut félni tőlük! – Hívasd ide tüstént azt a deákot! – kurjantott izgatottan a király. Amikor elébe állították a zömök, széles vállú, bikanyakú, szögletes fejű, búzavirágkék szemű, világosszőke hajú férfiút, tüstént elnevette magát. Megölelte, megcsókolta az alacsony voltában is monstruózusságot árasztó embert: – Hol voltál eddig, édes fiam? – A kancellárián, felség! – És mért csak most léptél elő a semmiből? – Mert most lett rám szükséged, uram! – Igazad lehet, fiam! No, hadd halljam, hogyan gondolod ezt a kint is, bent is dolgot? Nagyon érdekelne! Másnap sebesen elkezdték az erődítési munkálatokat, ahogy a fiatal prépost ötlete nyomán elvégezte a király. Hat sor árok, hat sor vasalt huszita szekér csatolt el nagy darabot a város előtti térségből. A kitűnően megépített védművek között lomha, de igen erős földbástyák emelkedtek, megrakva derekasan ágyúkkal. A király főhadiszállása meg a városban volt, a Szent Vince-kolostorban. A Boroszlóba érkezett külföldi követek, diplomaták, magas rangú idegen vendégek megdöbbenve észlelték a háromszáz lovas eltűnését. Hát hogy van ez? Ennyire vakmerően rúg föl Mátyás minden haditörvényt, fordít hátat az
ésszerűség legelemibb követelményeinek? Teljesen Boroszló polgári lakosságára bízza a város védelmét? Jó, jó, ott húzódik az a roppant erődítménykomplexum, de… védelmező katonák nélkül nem ér hajítófát sem! Ejnye, Mátyás, Mátyás! Mi lesz, ha ideér Kázmér? Ki fog megvédeni a polyák harcosok haragja elől? Hiszen még azt a nyalka testőrkapitányodat is kizavartad a városból! Vagy ennyire bízol a paripád gyorsaságában, ha majd futnod kell? Mert titokban fogadásokat kötöttek a viadal kimenetelére. Mátyás teli szájjal hahotázott, mikor elmondták neki, száz az egyhez fogadják Kázmér győzelmét. Küsgergő is káromkodott, mint a jégeső, mert Mátyás még neki sem kegyelmezett meg, kizavarta a Szent Vince-kolostor udvaráról, hogy segítsen végrehajtani a kiürítési rendeletet. Ebből keletkezett még csak a nagy patália! A testőrkapitány ott állott a királyi testőrök és a lovas zsoldosok élén Peterwitz nevű falucskában, a templom előtt. A dobos veszett iramban pörgette használattól fényesre, csámpásra kopott verőit. Összefutott mindenki, aki élt. – No, mit akartok? Miért jöttek hozzánk katonák már megint? Küsgergő magához intette a cseh lovasok hadnagyát, aki tudott magyarul. – Mondd meg nekik, szigorú parancsot adott a király, minden elevennek el kell hagynia a falut! Rakja mindenki szekerekre a holmiját, kösse mögéjük az állatjait, és irány Boroszló! Pisek hadnagy csengő tenor hangján kihirdeti. A bozontos bajszú peterwitzi bíró megrázza a fejét: – Mi innen nem megyünk egy tapodtat sem! Mondd meg a kapitányodnak, uram! – Háború van, emberek! – próbál meg uralkodni indulatán Küsgergő. – A falu túlsó végén áll Kázmér az éhes polyák hordájával! Meg a tatár, litván lovasaival! Ha késlekedtek, mindeneteket elrabolja, és ráadásul még titeket is elhajt, rabszolgának! – Lárifári! – legyint makacs bölcsködéssel a bíró, tán tekintélyét féltve. – Ha ők lennének itt, ők meg rólatok mondanák ugyanezt! Menjetek a fenébe, nyaljátok ki a … Pisek hadnagy lehajolt a nyeregből, és ököllel orrba vágta a bírót, hogy hanyatt esett, és vastag sugárban megeredt a vére. – Gyerünk, a kutya istenit! – ordította a hadnagy. – Mert mindjárt rátok gyújtatom ezt a koszfészket! Nem értitek meg a szép szót? A javatokat akarja a király! Tudok én másként is beszélni!… Esztelen kavarodás támadt. Sokan vissza se mentek a házukba, hanem fejükre kulcsolt kézzel rohanni kezdtek mindjárt a távoli Boroszló felé. Ezeknek a hadnagy lovasai állták az útjukat. – Barmok! Üres kézzel futnátok el? Mit fogtok zabálni? Itt hagynátok mindeneteket a polyákoknak? Hajdi, vissza! Rakjatok mindent szekérre, és gyerünk!
No, nem tartott sokáig a rakodás, hiszen abban az időben még alig-alig volt valami bútor a parasztházakban. Jobbára csak egy nagy asztal, egy-két szék, néhány karos pad, egy nagy ruhásláda, egy szuszék az edényeknek, egy lisztesláda, a nagy leveses vasfazék, a fűszerszámos ládikó, és már futhattak is. Ami búzájuk volt, azt zsákba lapátolták, fellódították a szekér derekába, és uzsgyi, mert Pisek hadnagy úr lovasairól hamarosan kitűnt, nem ragad semmi a kezükhöz, nem kapják el a hajadonokat és a menyecskéket sem, pedig az régi jó zsoldos szokás – de állatian gorombák! Terelik könyörtelenül kifele a parasztokat a faluból. Sürgetik az égig megpúpozott szénásszekereket is, hogy gyerünk, gyerünk! Mozogjatok, mert odavágok! Aztán csak a porfelhő kóvályog mögöttük a falu fölött, aztán … Aztán megtorpan a menekülők sebes iramlása, mert a tűz vörös visszfénye önti el az egálját! – Ég a falunk! Felgyújtottátok a házainkat, Mátyás-kutyák! Az Isten verjen meg benneteket, átkozottak! – veti meg a lábát az orrba csapatása óta állandóan aléldozó bíró. – Ne pofázz, vén marha! – förmed rá Küsgergő. – A faluvégi szérűskerteken a szénakazlakat gyújtották fel, hogy ne kerülhessen takarmány a polyákok kezébe! – Hazudsz, Mátyás-kutya! A testőrkapitány nem bírta tovább, nyitott tenyérrel ő is szájon kapta a bírót, hogy elhallgattathassa; már mindenkit halálra idegesített az ostoba óbégatásával. – Emberek! Esküszöm nektek, nem a falu ég, csak a szénásszérű! Induljatok tovább, mert aki nem megy, békóba veretem, s úgy futtatom Boroszlóig, megértettétek?! Keserves jajveszékeléssel, siránkozással meglódul végre a hosszú-hosszú szekérkaraván. Bőgnek a kötőfékre fogott marhák, a lovak szomjasan nyeríteznek a rúd mellett, kiscsikóikért nyínak. Küsgergő szemébe húzza a jerkesüveget, háborog a szíve, a gyomra, és a fenébe kívánja az egészet. Pisek hadnagy nagyot kacag a testőrkapitány mérgén, és pálinkáscsobolyóval kínálja: – Igyál egy jót, testvér! Ez eloltja a haragodat! Hát te tán apácaklastromban nevelkedtél, hogy ilyen gyenge a gyomrod? Mit gondolsz, akkor mi lenne itt, ha előtte ki nem hirdettem volna, hogy fölakasztatom, aki erőszakoskodni mer a nőkkel? Még csak akkor lenne itt pokoli felfordulás! Meg inni sem engedem őket! Se ital, se nő! Szenteket farag a király a katonáimból! No, húzd meg még egyszer, és mindjárt jobban leszel! Valóban, a második bő korty után már megbocsátóbb kedv uralkodik el a testőrkapitányon a világ és a szolgálat iránt. Megkeresi a vén bírót, aki egy nap két akkora pofont kapott, hogy más tisztességes ember egybe is belepusztult volna. Megkínálja Pisek hadnagy pálinkáskulacsával. – Igyál egyet, öreg, és felejtsd el, ami történt! Nagyon megharagítottál. – Neked gyújtották már föl a szülőfaludat? – emelte rá könnyes szemét a vasgyúró öreg. – Igen, öregapám! A törökök! Ekkora kis kölyök voltam. Megölték apámat-anyámat. Lásd, én olyan pofont kaptam, amit sosem felejtek el. A vén bíró felállt az árokpart füvéről, Küsgergő elé lépett, két karját összefonta a mellén,
és háromszor mélyen meghajtotta magát. – Bocsáss meg, uram – mormolta halkan, engesztelőn. – Nem tudtam, hogy ilyen mély sebet viselsz a szíveden. – No, azért! – morogta a testőrkapitány békülékenyen feléje nyújtva jobbját. – Nem szeretném, ha valami ilyesmi történne meg veletek is! De a botrány egyre dagadt. Zengett hamarosan tőle minden ország. A követek átnyújtották Mátyásnak uraik leveleit, amelyben majdnem felelősségre vonják Szilézia könyörtelen elpusztításáért. Roborella Lőrinc, a vatikáni követ is odaállt a király elé. – A szentséges atya aggodalmas szívvel tudakolja hőn szeretett fiától, miért dúlja meg egy keresztény fejedelem keresztény hittest véreit ilyen pogány módra? Mátyásban forrt az epe, alig tudta visszafogni haragját. – Atyám! Jelentsd a pápa őszentségének, Kázmér lengyel király nekem hadat üzent! Eddig érted, ugye? Keresztény fejedelem keresztény fejedelemnek, ezt is érted, atyám?! – Hogyne, hogyne! – bólogatott szapora, zavart pislogással a derék vatikáni bíboros. – Hát akkor értsd meg azt is, hogy én pedig meg akarom nyerni ezt a háborút, atyám! Mégpedig minél gyorsabban, és minél kevesebb véráldozattal, mivel én valóban keresztény fejedelemnek képzelem magamat, atyám! De a diadal eszközeit, nagyon kérlek, bízd rám! – Egyre jobban kacskaringózott fölfelé a hangja: – Mit gondolsz, atyám, Kázmér katonái mit tennének a sziléziai falvak lakosságával? Ők kifosztanák őket, és földönfutóvá tennék a szerencsétleneket! Nézz ki az utcára, atyám! Amerre látsz, lépni alig lehet, mindenütt csupa parasztszekér az egész város! És ezek a szekerek tengelytörésig meg vannak rakva élelemmel, ruhával, bútorral, szerszámmal! Ha vége lesz a háborúnak, a parasztnak legföljebb a háza tetejét kell újra felhúznia, amit felgyújtott dühében a hoppon maradt polyák! Akkor meg mit prézsmitáltok itt, miért rágjátok a fülemet? Inkább Márton mester ételeit rágjátok, azt tanácslom, sokkal jobban jártok! – nevette el magát, mert hirtelen észrevette, milyen megszeppenten áll előtte a díszes diplomatatársaság. Mint a csintalan lurkó dühös magistere előtt. Estére kelve Küsgergőék végeztek a gondjaikra bízott falvak kiürítésével. Nyakig porosan, fáradtan, haragosan, elég részegen értek haza a testőrök. Az ennivaló sem kellett nekik, csak végigdőltek a Szent Vince-kolostor helyiségeiben leszórt szalmán. Mátyás igen jól számított, amikor kiüríttette a falvakat. Kázmér óriási lovashada korgó gyomorral vallatta meg az elhagyatott házakat. Még az ott felejtett dunnákat is felhasogatták, hátha abba dugták el a parasztok a sódarokat, kolbászfüzéreket, táblaszalonnákat. De semmit sem leltek. Legföljebb a padlás földjén egy-két zsákra való búzát, rozsot, tarkababot, zabot. De mi az egy hatvanezer főnyi hadseregnek? Kázmér királynak főtt a feje. Hosszúra nevelt, szépen bongyorodó, vörösesszőke szakállát állandóan bal mutatóujjára csavargatta meg letekergette.
– Mit csináljak, mit csináljak, uraménistenem? – sopánkodott. Már Czenstochowa előtt vissza akartak fordulni a palatínus urak, mert követelték a zsoldjukat. És nem volt pénze őfelségének. Budán Mátyás ládafiából akarta telitömni urai zsebét csengő körmöci arannyal. Ahogy elhagyták a lengyel-sziléziai határt, pokollá vált körülöttük a világ. Minden olyan kihalt, mintha a sivatagban tévelyegtek volna. Egy-két éhen megveszett, gazdátlan eb rontott nekik csattogó agyarakkal, csorgó tajtékú pofával, meg a tetőkön nyivákolt néhány lesoványodott kandúr, szívfacsaró keservességgel. Tíz-tizenötezer lovas nyüzsgött egy-egy hadoszlopában, amely előtt és mögött ezernyi huszita szekér dübörgött. Egyre lassabban. Mert a szekér derekába még otthon felhányt takarmány hamar elfogyott, és újat sehonnan, semmi pénzért sem tudtak szerezni. Amikor tanácskozott uraival, hallotta Kázmér, hogy hangosan korog tanácsurai gyomra. Csak pálinkájuk volt még, meg finom magyar fehér boruk, amit Tokajból furmányoltak nekik élelmes borkufárok. Az Odera völgyében közeledtek Boroszló fele, roppant lomha mozgással. Engedéllyel és engedély nélkül a lovasok állandóan a környéket firtatták, hátha hagyott valahol egyetlenegy falut ez az átkozott Mátyás, amelyben emberek élnek, és ennivaló van! De nem találtak, bárhogyan kutattak mindenfele. Ellenben a kiürített falvak házai között Mátyás lovasai álltak lesben, és a rekviráló polyákok közé rontottak. Megtépték őket istenesen, pányvával lerángatták őket a nyeregből, aztán mire a lengyelek észbe kaptak volna, illa berek, mint a villám, már el is vágtattak! S ahogy egyre jobban koplaltak, egyre lassabban vánszorogtak. És Mátyás száguldói egyre több foglyot ejtettek rajtaütéseik alkalmával. Kázmér megdöbbenve kapott a fejéhez, amikor végre irtóztató erőfeszítések árán mégiscsak átkeltek a Neisse folyón, és előrenyomultak Brieg és Ohlau felé. – Úristen! Még egy ilyen gonosz sátánt nem hordott soha a föld a hátán, mint ez a Mátyás! Hiszen aljas és förtelmes módon nem hajlandó sehol sem csatát állni velem! Csapdába csalt! Derékon ragadott! Most már se előre, se hátra! Kérdezték a vezérei, mitévők legyenek. Ostromolják meg ezeket a kis várakat az Odera meg a Neisse völgyében? Brieget, Ohlaut, Neumarktot, Striegaut, Schweidnitzet? – Nem, nem, hagyjátok csak őket! Maroknyi hadi nép szorong csak bennük! Pár száz lovas ülhet mindegyikben! – De hát felség, ezek marcangolnak halálra bennünket, ha takarmányt akarunk keríteni valahonnan, hát nem érted? – Mindegy! Akkor sem tölthetjük az időnket ezeknek a vakond túrásoknak a körülzárásával! És különben is, ti ostoba fajankók! Hát nem veszitek észre, mit tesz Mátyás?! Maroknyi csapatokkal zaklat, amelyeket, ha szét akarok zúzni, tüstént eltűnnek valamelyik kis várban! – Ezért foglaljuk el valamennyit, és hányjuk kardélre őket! – Barmok! Hát melyik katonámnak van még ereje ahhoz, hogy ostromlétrákon szaladgáljon a várfalakon, és megvívjon ezekkel a kihizlalt fenevadakkal, akik zsírt, lisztet meg friss tojást szórnak a pofánkba, ha a kapuig üldözzük őket! És amikor felszólíttatom őket, adják meg magukat, sonkával dobják fejbe a kapitányaimat!
És mind hétpróbás ravasz vén dög, aki Mátyás kardja alatt szolgál! Kit tudok én szembeállítani velük? Ezeket a zöldfülű, éretlen újoncaimat?! Meg a parasztjaimat?! Ha én ezt tudom, dehogyis vágok bele ebbe az átkozott hadjáratba! Fiam! – fordult az udvarmesteréhez. — Van egy darab gyürkéd? Mindjárt éhen halok! – Van, felség! – mordult föl az udvarmester. – De csak holnap reggel adom oda! Holnap is van nap, uram! Kázmérnak majdnem könnybe lábad a szeme, annyira csikarja az éhség a gyomrát. Pedig vacsorára már elrágott egy darab száraz kenyeret. Elszorul a szíve, mert arra gondol, mit csinálhatnak a katonái, akiknek ennyi sem jutott? Tudja, hiába a legszigorúbb tilalom, le fogják vágni a lovaikat, és sírva zabálják majd az édeskés lóhúst. Olyan keserves pofát vágva közben, mintha az édesanyjukat főzte volna meg valaki. És a lengyel király rádöbbent, Mátyás remekül kiagyalta a haditervét: most már az sem segítene rajta és hadain, hogyha kiadná a parancsot: – Vonuljatok vissza! A lovak és lovasok teljességgel legyengültek, jártányi erejük is alig maradt. Egyszerűen nem tudnának a lengyel határig elvánszorogni. És azok az átkozott sátánfajzatok közben sem pihennének a babéraikon, egyre tizedelnék a visszavonuló hadakat! – Nem, nem! – rázta fejét Kázmér elkeseredetten. – Nincs más kiút! Villámgyorsan térdre kell kényszerítenünk ezt az átkozott Mátyást ! Megérkezett hadával Prága felől a fia, Ulászló, egyesült a két sereg. A csehek tüstént látták, mi a helyzet, hogy nincs egy falat élelmük sem a lengyeleknek: mereven elzárkóztak a közeledés elől. A két királynak szinte fegyverrel kellett kényszerítenie az embereiket, hogy megosszák egymással a szűkös élelmet. Aztán a harmadik napon már közösen koplaltak, és szidták Mátyást, az eget, a háborút, mindent. Nekik sem maradt ennivalójuk, csak alig valamicske. Kázmér kétségbeesésében nagy dologra szánta el magát. Körülfogta Boroszló városát. Tizenhatszoros szekérgyűrűvel fonta körül. – Lélek ez ajtón se be, se ki! – döntötte ki büszke mellét. – Saját csapdájában fogtam meg a magyar fenevadat! És tovább folytatódott a szerencsejárás a lengyel táborban. Fontos üzenetet hozott egy halálosan kimerült lovas futár: – Kegyelmes királynénk, Elizaveta hatszáz szekér élelmet küld Krakkóból a hadra kelt sereg után! Kázmér végtelen boldogságában galambpostát küldött a Wawelbe Elizaveta királynőnek:
Én drága, egyetlen szerelmetes Asszonyom! Megbocsáss szavamért, de soha még ekkora örömet nem okoztál, mint ezzel a leveleddel! Ez a hatszáz szekér élelem hatvanezer embert ment meg az éhhaláltól! Milliószor áldjon
meg tettedért az ég!
Küsgergő a nyitott várkapu előtt, ténfergett, amikor meglátta, felcsap a galamb az aranygombú királyi sátor elől. Mátyás nemesinasai épp ott sétáltatták uruk kedvenc vadászsólymait. – Uram! – kiáltott fel a testőrkapitány. – Oda nézz! Galambot eresztett fel Kázmér király! – Igazán? Vérbulcsút ide! Tulajdon kezével tépte le a bőrsapkát legkedvesebb vadászsólyma fejéről. Aztán megcsókolta a büszke madarat, rámosolygott, meglóbálta karját, majd felröpítette a tündöklő kék égbe: – Fogd el! Sátáni sivítással vágott föl a derék madár a kékségbe, egy-két minutum múltán eltűnt a szemük elől. Aztán Küsgergő látta, arra süvölt, amerre Kázmér galambja elszelelt. Megint néhány szemvillanás múlva a testőrkapitány megesküdött, elkapta a sólyom a menekülő galambot: tollakat lát szétrebbenni a levegőben, ahogy a ráró belevágta éles karmait a kékszürke jószágba. A király szájához kapta vékonyka láncon mindig a mellén csüngő aranysípot, és beléfújt. Szinte hallható volt, hogyan vert az izgatottan várakozó férfiak szíve, míg végre megjelent a ráró, aztán a folyton szóló síp hangjától kísérve, mint zuhanó kődarab, a király magasba tartott öklére szállt. Mátyás a galamb lábát is letépte a parányi ólomtokkal együtt. Vértől csepegett a keze meg a papír, amíg elolvasta a néhány sort. Aztán felcsattant: – Futárt! A következő néhány perc folyamán lovascsapat repült három irányban is a lengyel ostromzár felé. Kettőt visszavertek, a harmadiknak sikerült áttörni az összevissza álló szekerek között. És a hatszáz szekeret Hag Ferenc lovasai fogadták. A szekérkaravánt ezer lengyel darabont kísérte. Nagyon megörültek, amikor lengyelül kiáltozó lovasok bukkantak föl előttük. – Erre, erre! Üdvözlünk benneteket, testvérek! És a karaván első szekerein megkönnyebbülve vetettek keresztet a kocsisok, és éles kanyarral a fordulóban eltűnő lovasok után robogtak. A többi szekér utánuk. Fertályóra múlva vették észre, valami baj van. Az a tiszt, aki lengyelül üdvözölte őket, egy dombtetőn állt, amely az út mellett emelkedett, és magasba emelt karral kiáltotta: – Adjátok meg magatokat, emberek! Dobjátok el a fegyvert! Körös-körül Mátyás ágyúi merednek rátok! Ellenállásnak semmi értelme! A szekérkaraván parancsnoka, Bielinsky lovag dühében sírva fakadt, és földhöz vágta magát, mint egy dühöngő kölyök. Hag Ferenc hosszan, csengőn kacagott a dombtetőn. Kázmér eltompulva meredt maga elé. Ez az Isten ujja, nincs ebből a kutyaszorítóból
menekülés! Ez az Isten büntetése, amiért felrúgta – ki tudja, hányadszor? – a Mátyással kötött szerződést, és Frigyes császárral állt össze. És azzal indokolta tettét, hogy Mátyást el kell söpörni a föld színéről, mert átengedi a törököket az országán Ausztria, Olaszország felé! Ulászló után küldtek Prágából kétszáz szekér élelmet, azt is az örökké résen álló, híres lovaskapitány, Hag Ferenc csípte el. Pedig most már kétezer lovast küldött a lengyel király az életet jelentő szállítmány elé. Nimbtsch előtt megelőzte őket, beverette a boros- meg pálinkáshordók fenekét, és a földre öntött búza-, liszthegyekre locsoltatta tartalmukat. Aztán zsírral, szalonnával is megtömette a mohón tátongó krátereket, végül felgyújtotta az egészet. A megkésve odaérkező cseh és lengyel lovasok a sűrűn szakadó november eleji ónos esőben sírtak és nevettek. A kapitányuk hajadonfőtt lépett a király sátrába. Kázmér ráemelte megtört tekintetét. A lovastiszt némán széttárta a két karját, majd a combja mellé ejtette. – Ez sem sikerült hát… Semmi sem sikerült… Istenverése van rajtunk, kedveseim!… – susogta esetten, elnyűtten. – Most kaptam a hírt… Elizaveta királyné értesít: ennek a magyar ördögnek a huszárjai már Krakkó környékét száguldozzák! … – Felség! – nyögött föl Bielinsky lovag, és kezét tiltakozón emelte arca elé. – Hagyd el, kedveském! – súgta Kázmér. – Mindennek vége. Nincs más hátra, mint… békét kérni ettől a… burokban született sátánfajzattól! … Szapolyai Imre meg Kinizsi Pál tűzzel-vassal pusztította Nyugat-Lengyelországot. A lengyelek fel akartak lázadni, ha tovább folytatják a harcot: nagyon megijesztette őket a két nagyszerű magyar vezér a kalandozásaival. Mindez nem volt elegendő a nyugtalanításukra! A Fekete-torony környékén színpadot építtetett Mátyás, amelyen minden áldott este fényes lakomákat és táncmulatságokat rendezett. Az emelvény tetején sütötték a nyársra fűzött ökröket. Hajnalig szólt a zene, zengett a táncolok kurjongatása, durrogtak a csapra ütött söröshordók. Majd megvesztek szegény polyák hadfik: úgy facsarta az éhes gyomrukat a szél hátán feléjük csapódó sok finom, nehéz pecsenyeszag! Éjfél fele mindig herold állott az emelvény szélére, és lengyelül odakiáltott a sötétben kétségbeesetten hallgató lengyel tábornak: – Lengyel testvéreink! Tartsatok velünk! Vár benneteket is a gazdag lakoma! A szép boroszlói lányok veletek is szívesen táncolnának! Aztán az utolsó esték valamelyikén már nem bírták tovább, és nekilódult egy regement nehézvértes lengyel lovas. A herold elhallgatott, a máglyákra görögtüzet loccsantottak: egyszerre az égig vágták a fényüket. A pattantyúsok az égő kanócokkal a mindig töltött mozsarak mögé léptek. Már hallották a nehezen száguldó lovak súlyos zihálását, lovasaik fogcsikorgatását, amikor végre tenyerébe csapott Mátyás, és százhúsz, vasreszelékkel megzsúfolt ágyú a rohamozok közé csapott, mint egy rettenetes vasököl, és elseperte a támadók felét. Hajnalig hallották a mély védő árkok előtt a sebesültek és a haldoklók kétségbeesett jajveszékelését, sírását, sóhajtozását, átkozódását. Reggel aztán – micsoda szégyen! – csikordították meg a lengyel hadfiak a fogukat, tizenkét vértes lovas ugratott Boroszló elé. A maroknyi fegyvertelen csapat előtt hatalmas
fehér lobogót tartott egy mogorva képű polyák kapitány. A városban és a város körüli erődben felharsant a lelkes vivátozás, és Küsgergő tüstént talpra ugrasztottá a mélyen, nyugodtan alvó királyt. – Uram! Hamar a falra! Ilyen gyönyörű dolgot már régen láttál! A szél éppen belekapott a lándzsanyélre varrott lepedőbe, s majd lerántotta lova hátáról a megalázó szerepe miatt dühös kapitányt. – Mit mondtam, fiam? – ölelte meg testőrkapitányát, hogy Gergelynek ropogott minden csontja. – Megjósoltam százszor, ezerszer, igaz? Négykézláb mászik elibém, úgy kunyorál békét tőlem a híres polyák kacorkirály! Harmadnap találkoztak először. Kázmér fenyegetődzött, Mátyás gorombáskodott. Éjszaka a csehek elkeseredésükben felgyújtották szekértáborukat. Óriási tűzvész kerekedett: négyezer cseh és lengyel szekér hamuvá égett, mert a tűz átterjedt a lengyel táborra is. Sok időbe került, amíg szét tudták vakmerő emberek akasztani a lángoló szekérkordont az összezsúfolt paripák körül: iszonyú volt hallgatni a halálra égett állatok kétségbeejtő nyihogását. Aztán a megvadult jószágok lángoló sörénnycl vágtattak el az éjszakába. Másodszor sem jutottak dűlőre. Harmadszor csak a király tanácskozott három óra hosszat, a két tábor között fölvert sátorban. Reménytelenül zuhogott az eső, szigorúan paskolta a szélrohamoktól megmeglibbenő, hólyagos vásznakat. Küsgergő ott állt háromszáz testőrlovasa élén százlépésnyire a sátortól. Hátrébb még háromezer zsoldoslovas sorakozott fel. A lengyel oldalon ugyanúgy. A cseh meg a magyar lovasok kárörvendőn vigyorogták őket, mert hol egyik, hol másik szerencsétlen polyák fordult le a lova hátáról, és végezte el guggolva a szükségét. Mátyás hozzájárult, hogy három napig élelmet vásárolhasson Kázmér. A hónapok óta nem ízlelt zsír úgy meghajtotta a boldogtalanokat, hogy a kaján kedvű, marcona Mátyás-zsoldosok nem tudták megállni mosolygás nélkül. Igazán a lengyelek lélegeztek föl őszinte megkönnyebbüléssel, amikor a három király egymásba karolkozva végre is kilépett a sátor bejáratán. Mindenki az arcukat nézte, nagy-nagy izgalommal, mert – ha győz, ha veszít – az ördög szeret ilyen fancsali, keserves őszidőben hadakozni. Mosolyogtak, és kegyesen integettek boldog alattvalóik felé. Gergely kapitány úr megkönnyebbülten vetett keresztet magára. – No végre! Csakhogy mehetek haza Budára megint! Bánom is én, hogy hogyan döntöttek ezek a szélhámosok! Még aznap este fényes lakomát rendezett Mátyás. Mind a huszonnégy szakácsának, kuktájának a hátán folyt a víz, úgy hajtotta magát, hogy estére meg legyen elégedve mindennel a király. A bástya elé ácsolt hatalmas emelvényen terítettek meg a királyoknak és díszes főúri kíséretüknek. Legalább háromszáz püspök, érsek, gróf, báró, követ és kapitány ült a gazdagon megterített hosszú asztalok mellett. Mátyás különös kedvteléssel figyelte legújabb kedvencét, Újlaki Miklós Lőrinc fiát, ahogy rendkívüli kedvességgel, kecses szertartásossággal fel s alá siklott a rengeteg vendég
között. Csak a szemével kellett intenie, és máris rohantak az étekfogók, léhűtők, pohárnokok tányért váltani, poharat telitölteni. Az asztalokon mindig volt elegendő, hófehér búzalisztből sütött cipó, pedig szegény lengyel és cseh vendégek két kézzel tömték magukba a rég nem látott, csodálatos ételt. Amikor már szuszogni sem tudtak, azzal szórakoztak, hogy a lantosokat meg a kántáló színészeket hallgatták, a bohócok komédiázásán kacagtak, akiknek néma játékát egyformán értette mindhárom náció. Ha már azzal is be-teltek, akkor Mátyás kilencrekeszes, piramisforma cseresznyefából készült pohárszékét bámulták rút, irigy sóvárgással simogatva meg a rekeszekbe kirakott szebbnél szebb arany- és ezüstholmikat. Micsoda tányérok, tálak, ládikák, arany- és ezüstserlegek álltak ott! Egyiknek az oldala szinte rücskös a rengeteg beleépített rubintól. Újlaki Lőrinc, a bosnyák király fia gyakran odalépett, és kedves bizalmaskodással a nyúlkálók kezére legyintett. – Mindent a szemnek, semmit a kéznek! – mondta mosolyogva. Bielinsky lovag megsértődött. Ki ez a taknyos fényes páva itt, hogy vele mer kezdeni? Azért, mert olyan pompás öv húzza le a derekát, amely a jelenlevő magyar urak szerint legkevesebb hatvanezer aranyat ér? No és? Dúl-fúl a lovag, aki már részeg is, és azon töri a fejét, hogyan tudna bosszút állni azon a szemérmetlenül fiatal, nyalka legényen. Kázmér király hangja csendül: – Hé, legények! Ihatnék! Újlaki Lőrinc maga ugrik az ezüstkancsóval, hogy a vendég király edényét telitöltse, amikor Bielinsky lovag orvul elgáncsolja. A főpohárnok elterül, a kancsó behorpad, a bor kiloccsan, nagy csönd támad, mindenki odanéz. Újlaki Lőrinc feláll, némán leveri gúnyájáról a port, odalép Bielinsky lovaghoz, bal kézzel felrántja a padról, és jobb kézzel szájon veri, hogy három fogát mindjárt kiköpi a padlóra. Kavarodás támad. Feláll Mátyás is, Kázmér is, mindketten kérdezgetik : – Mi történt? Mátyás megölelgeti Újlaki Lőrincet: – Jól van, levente! Helyesen cselekedtél! Kázmér is megpaskolja a rózsás képű legény arcát. – Jól tetted, hogy ezen az otromba medvén elégtételt vettél! Hiszen azon igyekeztél, hogy az én serlegembe töltsél! … Másnap Mátyás szabadon engedte a lengyel foglyokat. A hadjárat folyamán nyolcezret ejtettek fogságba. Már csak kétezer élt közülük. A börtönben nekik sem volt mit enniük. Akkora volt a zsúfoltság a kicsiny várakban, hogy a szerencsétlenek agyonnyomták egymást a szűk pincékben. És sokat az Oderába is hajítottak a kegyetlenkedő börtönőrök. Kázmér is, Ulászló is, Mátyás is a fejét csóválva hallgatja Szapolyai Imre kurta jelentését a foglyok balvégzetéről. Maguk elé néznek, sóhajtoznak, aztán Kázmér széttárja a karját: – Istenem, háború van … Mátyás gyengéden megérinti a lengyel király karját:
– Kegyes atyám, mit beszélsz? Hál’istennek csak… volt háború! És arra gondol, így képzelte a dolgot, hogy így fog végződni a hadjárat. Morvaország és Szilézia az enyém marad, amíg élek, Ulászlóé lesz Csehország. Ha én halnék meg előbb, akkor a két tartományom Ulászlóra száll. Ha ő, akkor Bohémia is az enyém lesz. Ha kifizetnék a cseh hadjárataim költségét, visszaadnám Morvaországot és Sziléziát is. De ne nevessen senki hangosan! Egész Európában nincsen olyan császár vagy király, aki egy összegben ki tudna fizetni négyszázezer arany hadisarcot! Ha eladná a koronáját meg a jogarát, országalmáját, akkor sem! Mégis csúnyán végződött a boroszlói táborozás. Borbála is elkísérte a királyt. Őfelsége hajnaltól hajnalig dolgozott, futárokkal tárgyalt, csapatmozdulatokat egyeztetett, hadmozdulatokat munkált ki, a külföldi követeket fogadta, csapatait szemlélte meg. Aligalig jutott néhány perc szabad ideje, hogy szerelmesét meglátogassa. Talán komisz dolog, de igaz volt, az utóbbi időben már inkább Jánoskát, a fiát kívánta csak látni. Borbála mértéktelenül fogyasztotta a törökmézet, fánkokat, habos süteményeket, úgy elhízott, hogy kifolyt a fűzőjéből. És mivel észrevette, nem tetszik már úgy a királynak, mint azelőtt, bánatában asszony módra, titkon, kortyokkal csak eleinte, inni is kezdett. És Borbála is torkig eltellett a király örökös ígéreteivel, hogy majd elveszi feleségül! Majd, majd! Dehogyis vette! Tiszta perceiben Borbála szegény jól tudta, Mátyás csak mondja, hogy elveszi. Ha nem akarja elveszíteni a trónját, sohasem teheti meg. És Borbála megunta azt is, hogy csak lopott percekre lehessen övé a gyermeke apja. Hogy csak éjszaka, fal mellett, gonosztevő módjára surranhat el hozzá, mert… mit szól a világ? Mit mond a vatikáni követ őszentségének, micsoda pogány erkölcs uralkodik a magyar király udvarában? Szeretőt tart az özvegy király! Mátyás is dúlt-fúlt: egészséges férfi vagyok, szeretjük is egymást, miért olyan gonosz farizeus a világ, hogy nem vehetem feleségül Borbálát? Ne tátsa rám senki se a mocskos száját, mert belelépek, és fészket rakok benne! És utolsó este Küsgergő ballagott a királlyal Borbála szüleinek háza fele a sötét utcán. Mátyás elgondolta, szól Borbálának, csomagoljon, készítsen meleg holmikat Jánoskának az útra, mert indulnak haza, Budára, győzelemmel fejezte be a háborút. Igen, drágám, ezt akartam elérni, és sikerült is a tervem: mind a ketten használhatjuk a cseh királyi címet Ulászlóval, ezzel a kedves, bájos, csinos kölyökkel. Melyikünk hal meg előbb, ki örökli a másik részét? Ugyan, uraim! Harmincéves vagyok, kicsattanok az egészségtől! Ki az a bolond, aki a halálra gondol? Ha kedvem támad, a lópatkót kiegyenesítem, mint Kinizsi Paja, a kapitányom! Hát akkor?! … Nagy sürgés-forgás fogadta őket a Tímárok utcájában. Fáklyával, lantornás lámpával férfiak, nők siettek el mellettük, és Mátyás megdöbbenve vette észre, valamennyien Borbála apjának házában tűnnek el! Sietni kezdtek ők is, szaporázták a lépést, és csakhamar a házba értek. Feje tetején állt minden, sírás-rívás fogadta őket. Mátyásnak nagyot dobbant a szíve: – Meghalt valaki? Ki halt meg? Borbála? … Vagy … nem, nem! Az … az lehetetlen, hogy … Jánoska … Nem, valóban nem halt meg. Tán ennél rosszabb dolog történt. Borbála megint ivott, és amikor fürdette a kedves kis kölyköt, a be-szappanozott, gömbölyű test kicsúszott a
kezéből. Utánakapott, és sikerült is megragadnia, de a bal combja kifordult, tőben. Eltorzult, rákveres arccal ordított szegény kis legény, iszonyú fájdalom gyötörte. Mátyás nekitántorodott a falnak, annyira megdöbbentette az eset. Amikor kicsit magához tért, már ismét ott állott mellette Küsgergő. – Mit mondanak a felcserek, a javasasszonyok, bábák? – Ne ijedj meg, uram! Nem életveszélyes Jánoska baja! – Nem? Nem, ugye? No, hála legyen a fennvaló jó Istennek! Hála! – Csak … – akadt el a testőrkapitány szava. – Csak? – csapott le a király, mint egy éhes karvaly, és megmarkolta a barátja karját. – Ne kímélj! Mondd meg az igazságot! Tudni akarom! – Csak Jánoska… egész életére … sánta marad! … Egész Boroszló felriadt, amikor Mátyás ötlovas hőköshintaja bedübörgött a Szent Václav térről a Városháza elől a Tímárok utcájába. Nem időzött sokat. Csak amíg Mátyás, ölében a vastagon bebagyulált Jánoskával és testőrkapitányával beszállt. Borbála Boroszlóban maradt. Gonosz, vén, fekete dögkeselyűkként keringtek a szegény síró némber feje körül a király iszonyú átkai.
XVII. FEJEZET, amelyben végre elégedett királyával az egész ország, mert elveri a törököt, akár a kétfenekű dobot; ezenkívül végre meg is házasodik. Küsgergő hoz neki messzi talián földről egy világszép királykisasszonyt feleségül
Buda örömmámorban úszott. Végre befejeződött az az átkozott cseh háború! És ami még ennél is nagyobb öröm: Mátyás egyszerre két királyt porolt el! Maroknyi haddal roppantotta el az óriási, egyesült lengyel és cseh sereg gerincét! Csak álmélkodtak a király ravaszságán és bölcsességén, és egyszerűen nem tudták felfogni zsenialitását. Mátyás hallatlanul élvezte a dicsőséget. Végighallgatta udvaroncai himnuszait, végigette a fényes lakomákat, aztán gondolt egyet, lerúgta a díszes királyi gúnyát, magára rántott egy egyszerű, sötétkék selyemdolmányt, nadrágot meg egy kurta szárú puha szekernyét. – Gyerünk, komám! – súgta felcsillanó szemmel, hátba zökkentve barátját. – Megyünk népet látni! S reggel hiába keresték megdöbbent kamarásai: eltűnt a király, . mintha a föld nyelte volna el! Ez volt őfelsége legkedvesebb szórakozása, s ha volt némi ideje, tüstént az övére kötött egy agyagkalamárist, a füle mellé tűzött néhány szépen meghasított hollótollat, a hátára lódította kedvenc, kopott fényű lantját, és nekieredtek az országnak. Egy derék vadászkés
volt csupán nála, és Küsgergőnél az örökös használattól már ütött-kopott hüvelyű Hunyadi-kard. Mátyást mintha kicserélnék ezeken az utakon. Nyoma sincs benne semmi komédiázásnak, fellengzősségnek, dölyfösségnek, olyan őszinte, mint amilyen csak egy fiatal deák tud lenni, aki ma reggel kapta meg a baccalaureatus-kalapot az egyetemen. Nevetgél, nótát pönget a lantján, szemérmetlen anekdotákat mesél vigyorogva, és komiszan megtréfálja a barátját, ha az nem figyel oda. Most is például indulás előtt észrevétlenül meglazította Küsgergő lovának hasa alatt a nyeregheveder csatját. Amikor kiértek a városból, játékosan visszakacsintott rá Mátyás, és vasabrakot adott a lova vékonyának. Küsgergő paripája jól nevelten tüstént a másik állat nyomába eredt. A király hirtelen balra rántotta a kantárszárat, lova élesen balra kanyarodott, a testőrkapitányé utána, Küsgergőt csak az őrangyala mentette meg, hogy a nyakát nem szegte, mert a laza csatú nyereg elfordult alatta, és őfelsége barátja nagyot huppant a hajnal-lucskos porban. Éppen olyan volt, mint egy pajkos kismalac. Kicsit meg is szédült. Arra ocsúdott, Mátyás hajlik föléje őszinte aggodalommal. – Fáj, édes fiam? Kérlek, bocsáss meg, de olyan jó kedvem van! – Jaj! – nyögdécsel Küsgergő, mintha valóban nagyon megütötte volna magát. Mátyás megfeledkezik a legelemibb óvatosságról is. A barátja szemvillanás alatt átnyalábolja, lerántja magához, és – zsupsz! – már két vállra is fektette a meglepett királyt. Mátyás nem szégyenli a megesett csúfságot, inkább boldog, hogy csak színészkedett a barátja. Hanem nagyobb rókát nála még nem láttak. Két karja kifeszítve, két válla a földön, Küsgergő ott lovagol a hasán, ő meg ezt mormolja világfájdalmas hangon: – Ládd-é, édes fiam, ilyen ocsmány ez a komisz élet! Úgy megverem Frigyest, Pogyebrádot, Kázmért, Ulászlót, Bogdanovics Stevót, Mohamedet, mint talián csepűrágó az engedetlenkedő majmát … Csak… ezzel a … dunaszentandrási majomkirállyal nem bírok elbánni… Hiába … ha egyszer erősebb valaki nálam … akkor én … megadom magam… Meglazul Küsgergő acélos szorítása. A következő pillanatban már Mátyás hurkolja át a komája véknyát a két kiszabadult karjával, és hármat sem számol, már két vállra is fordítja. Most a király ül a testőrkapitánya hasán, és így folytatja: – Igazat mondtam … – zihálta a komoly erőfeszítéstől a király. – Te vagy az … erősebb, de … én vagyok az … okosabb! … Többet ésszel, mint erővel! No, kisfiam? Megadod magad?! Játszanak, akár a tavaszi fűre legelőször kieresztett csikók, bolondoznak egymással. Küsgergő meghatottan élvezi, itt most nincs király és cselédje, itt csak két igazi, életrehalálra jó barát van. Beérnek egy faluba, Mátyás ficánkol a jókedvtől. – Most érkeztem igazán haza! – mormolja ellágyulva, mint a szerelmes hajadon, amikor kedvesét látja közeledni. Arra büszke nagyon, hogy úgy ismeri a kis paraszti házak
belsejét, akár a tenyerét. Tudja, más a berendezés a fatemplom körül álló néhány kőházban, más az azok után átabotában épített vályogházaké, megint más a földbe vájt, nyomorult ízíkeké. Azokban már nincs is más berendezés jóformán, csak az apa meg az anya és a sok kisgyerek. – Bármelyik házba nyitok be, hunyt szemmel megtalálom, amit keresek. Ez a nagyobb a lakószoba, itt él, dolgozik és alszik a család. Ebből nyílik a kisebb, az a konyha. Arról lehet megtudni, hogy mindig erős füstszag van. Mert a kéménynyíláson visszapofozza a sűrű füstöt a kóbor szél. Ablak nemigen van rajta, inkább csak rés vagy nyílás. Lehetőleg kicsi, amit be lehet dugni télére ronggyal, szalmacsutakkal. Hogy be ne tudjon bújni rajta az éles körmű szél. Ha szegény a paraszt, csak egytelkes, akkor együtt hál az állataival, az aprómarháival. – Mátyás kényszeredetten elmosolyodott: – Legalább nem kell félniük, hogy ellopja őket valaki gonosztevő. – A zselléreknél meg már konyha sincs. Középütt van a tűzhely, amelyben mindig égni kell a tűznek. A köré kuporodnak éjszakára a lakók – folytatta Küsgergő sóhajtva, mert egyszerre eszébe jutott gyerekkora, amikor finom nádkévékből épített tágas, szellős, nyáron hűvös, télen meleg vityillókban éltek a Duna-parton. Mátyás elhallgatott. Elszomorította, hogy ilyen sanyarú körülmények között tengetik parasztjai a napjaikat. Azzal próbálta megvigasztalni kicsit hánytorgó lelkiismeretét, hogy az urak sem élnek sokkal különb körülmények között. Legfeljebb az a nagy különbség mégis, hogy azok tágasabb, gerendából vagy kőből épült házakban laknak. Egy nagy ebédlőszála, abból nyílnak az úr meg az asszony szobái. Legtöbbször van valami emeletféle is, amelyen meg a cselédség és az úrék gyerekeinek a hálófülkéi vannak. Ha nincs, akkor a cselédház ott van a kúria végében. Mátyás szórakozottan megvonta a vállát. Édes jó Istenem, hogy is változtathatná meg a világ sorát, amelyet már eleve úgy teremtett meg az Úr, hogy élnek benne gazdagok és szegények. Az utóbbiból jóval több van. De az az igazság, ha valakinek kellő szerencséje meg talentuma van a munkához, állattenyésztéshez, vásározáshoz, az könnyen felvergődhet a gazdagabb életbe. Vagy, aki például jól forgatja a fegyvert, és szívesen jár távoli országok földjén, és vállalja a veszedelmet, az is hamar boldogulhat. – Énnálam könnyen úr lesz abból, aki valamivel kiérdemli! – zárta le Mátyás magában a lelkiismereti vitát. Épp jókor, mert az út erdőbe kanyarodott velük. Rájuk setétedett, és oda kellett nézni, merre kormányozzák a lovat. – Ezt jól megcsináltuk – dünnyögött Küsgergő. – Éjszakára lakatlan rengeteg kellős közepébe jutni! Se ennivaló, se hálóhely! Ahelyett, hogy kicsit kinyitottuk volna odébb a szemünket! Mátyás mosolygott. Az ilyen országkóborlások során semmi sem számított. Az se, ha éhen maradtak véletlen, vagy fejük, derekuk alá összekotort tavalyi avaron háltak. – Ahogy esik, úgy puffan! – szokta hajtogatni nevetve a király. – S minél messzebb jutunk, amerre a rómaiak hajdan utat építettek, annál őszintébb az emberek szava! így legalább megtudom az egyszerű emberek véleményét! Aztán megfogta a barátja könyökét: – Oda nézz, komám! Mintha valami tűzfélét látnék ott pislákolni! Hamar odaértek. Riadt parasztnépség ugrált talpra, és rohant lépteik zajára a sűrű fák
közé. – Hé, bolondok! Vissza, vissza! Jó barát érkezik! – kiáltozta Mátyás dühösen. Aztán utánuk rugaszkodott, és szerencsésen el is kapta a legöregebb férfi karját, és visszapenderítette a tűz felé. – Kiálts utánuk! Mondd, hogy vándordeák kér tőletek éjszakai szállást! Mátyás deák, a király kancellistája! Mintha varázslat történt volna, egyszeriben visszafordult mindenki. Még szerencse, hogy a nagy kapkodásban nem fordult a szolgafán rotyogó kondér a pici rablótűzbe. Jóféle őzhús főtt benne. Mátyás bosszúsan nevetett. Bizonyára itt fogták a büdösök a tatai vadaskertben! – Kik vagytok? – Bujdosó parasztok, uram! – Honnan jöttök? – Szigligetről, uram! – Hova mentek? – Az orrunk után, uram! – Bizonyára rossz a lelkiismeretetek, azért futottatok el előlünk! – támadt rájuk Mátyás. Hallgattak a parasztok. Komoran a földet nézték. – Bizonyára nem adtátok meg az egyháznak a tizedet, azért kel lett elfutnotok! – De bizony megadtuk, uram! – vágta föl dühösen a karon ragadott vénség a fejét. – Meg az uraságnak járó census dénárokat is! Huszonnégy dénárt, ahogy előírja a törvény! – Aztán keserűen elmosolyodott: – Márpedig nem is egyszer szedette be tőlünk! – Micsoda? – fakadt haragra a király. – Ki volt az a disznó, és hogy merte? – Kinizsi Pál a mi nagyságos földesurunk! – sunyta le újra a fejét az öreg, aki a családfő lehetett. – A jó Isten tartsa meg sokáig, mert vitéz, jó katona! – Mikor szedette be legutóbb? – kérdezte Mátyás közömbösséget színlelve. – András napján. Elvette tőlünk az ajándékot is meg a censust harmadszor is!
– Hazudsz, vén gazember! Kinizsi Pál uram nem is volt itthon András-napkor! Morvaországban verekedett a király zászlaja alatt! – Jól tudjuk, uram! Vele volt az én két derék legényfiam is! Mind a kettő a tabáni katonaispotályban fekszik, súlyos sebbel. Nem is Kinizsi Pál uram volt a ludas, hanem az ispánja! – Még ezer szerencse! – szusszantott megkönnyebbülten a király, hogy főurának
ártatlansága kiderült. – De az ispánja azt mondta, azért szedette be a huszonnégy dénárokat másodszor is, mert a király ráparancsolt Kinizsi uramra, hogy fizesse be másodjára is a subsidiumadót! – Parasztosan, s–sel mondta a fránya latinszót, amit annyiszor hallott, hogy a füle meg őrzött. Most meg a király füle hegye kezdett el égni. – Ez az igazság! – hadarta. – De a király azért tette ezt, mert nagyon kellett neki a pénz! Nem magának kérte, hanem az ország hasznára! Hiszen te mondtad, tudod, hogy Mátyás király hadat viselt tavaly a polyákok ellen. A vénember komor egykedvűséggel bólogatott: – Így igaz, ahogy mondod, deák. A mi királyunknak úgy kell a pénz, mint vaknak a látás. Mert folyton háborúzik. Persze, beszedeti az urakon. Az urak meg mirajtunk. Mi meg nem állhatjuk az örökös nyúzást, inkább megszökünk! Tiszta sor ez, uram! Róka fogta csuka, csuka fogta róka: Mátyás fogta mind a kettő! Mátyás nagyot kacagott a vénember őszinteségén. – De hát nem értem, miért kellett úgy szöknötök! Hiszen az országgyűlés törvényt hozott rá, hogy szabadon költözködhetik a jobbágynépség! Most megint bólintott az öreg, miközben nagy, súlyos, fehér, éretlen bodzavirágtányérbajusza külön is bókolt egyet. – Ez is így van, deák úr! Csak éppen … az ispánok nem tartják meg a budai törvényt! Azt csinálnak velünk, ami jólesik! Mi pedig megszökünk! Mink öregek addig megyünk, amíg a király birtokaira nem érünk, a fiatalokat meg behajtjuk Győrre vagy Esztergomba, Veszprémbe, ahova elébb érünk. – Miért, öreg? – Mert… odabent jobb a világ sora, deák úr! Lehetnek szőlő kapás zsellérek, állandó jó napszámért. Vagy elszegődhetnek úri házakhoz szolgának. Inasfélének kézművesekhez, kocsisnak vásározó kalmárokhoz. Az az igazi! A takácsnak, kovácsnak, bognárnak, tímárnak, pintérnek a vetését nem veri el sohasem a jég! Mert kőházban terem az, deák úri Nem jó ma parasztnak lenni, deák úr, mert a parasztot botolja mindenki! – Hát! – feketedett el Mátyás kezdeti jókedve. – Akkor ha tinektek ilyen kutya rossz életetek van, akkor ti… nem is szeretitek a királyt sem, ugyi? – De igenis, szeretjük! – vágja föl dacosan a vénember a fejét. – Mert Mátyás jó ember! Aki eljut elébe, az igazságot kap tőle. Amióta ő a király, három évben volt csak megtiltva a szabad költözködés. Ő a mi legnagyobb jótevőnk! Mert ilyen nagy kegyelemre nem emlékezik még az édes öregapám se, deák úr! Jó penzát is veret. Ide nézz! – húzta szét a vastag, durva kendervászon ingelőt a mellén. Nyakában vékony, kifényesedett vasláncra akasztva aranypénz himbálódzott a hirtelen mozdulattól. – Mátyás aranya ez! – S míg a király megnézte az amulettként viselt körmöcit, jólesőn mosolygott befelé: – Szerencsét
hoz a viselőjének, úgy nézd! – Aztán a vénember mulatságosán mozgékony orrával a levegőbe szimatolt: – Hű, de finom szagot érzek! Úgy gondolom – nézett övéire, picit megköszörülve a torkát – szegény lábatörött vén kecskénk épp megfőhetett! Nem sértünk meg vele benneteket, deák úr? Tartsatok velünk! Megették a jó vacsorát, aztán még bor is került a kocsiderékba bújtatott hordóból. A lassan kihunyó tűz körül elfészkeltek a bujdosók és a vendégeik. Mátyás elalvás előtt odasúgta Küsgergőnek, s hangja igen elégedetten csengett: – Hallottad, fiam? Azt mondták, jó király vagyok! – Rossz a szemük! – súgta vissza hangtalan kacagással, panaszkodva Küsgergő, mert tudta, a parasztok miatt a király nem mer verekedni vele.
Másnap elmondotta a vén paraszt, hogy mostanában sokkal több a vásár, és a vásárnapok hosszabbak is, van olyik heten két hét is! Ha csak kicsit is élelmes az ember, akkor akár kétszer is meg tudja az utat a városig járni, és két falka állatot is el tud adni. Mindennek tisztességes ára van. Sok jó cseh holmit lehet a vásárokon kapni. Nézd meg ezt a jó vastag, puha gyolcsüngemt is. Meg a gatyámat. Vagy a bocskoromat. Ez, úgy mondják, morva bőr. Vagy ezt az ácsszekercét tekintsd meg, ezt boroszlói kovácsmájsztramok készítették! Ide nézz, hogy fog ez! A hajszálat hosszában ketté lehet evvel hasítani! Mátyás nem győzte könyökével oldalba figyelmeztetni a komáját, s odasziszegni neki a szája szögletéből: – Látod, te bibas? Ezért kellett nekem Csehországot meghódoltatni! Hogy jusson jó holmi, olcsón, ezeknek is! Meg hogy a mi temérdek élésünket lehessen hol jó áron eladni! – Jó kifogás sokat ér! Azért háborúztál, Tülökorrú, mert a véredben van a verekedés! – sutyorogta vissza Küsgergő, s úgy kacagott, hogy a könnye is kicsordult. Tatán Mátyás felült a lovára. – Gyertek nyugodtan utánam, kedveskéim! Sokszor megfordultam már én itt a király udvarával! Ismerem jól az itteni ispánt is! Kitűnő férfiú, annyit mondhatok! El se kívánkoztok innét, éltetek végéig! Az ispán majd hanyatt esett a meglepetéstől. – Felséges u … – nyögte, de a király a szavába vágott. – Felséges ugye, itt a levegő, azt akartad mondani? – csippentett feléje a szemével, míg észre nem vette a kisöreg Putnoki bácsi a jeladást Mátyás közelebb lépett az ispánhoz: – Ne felséges uramozz itt, mert mentem bokán rúglak! – súgta. – Engem ezek deáknak ismernek! Hadd higgyék, hogy az én udvaromban ilyen nagy úr a deáknép! – Aztán megemelte a hangját. – A földjüket a legjobb részen mérd ki nekik! Aki akar közülük többet, adjál árendás földet is nekik! Az erdőt használhatják, hogy házat tudjanak maguknak építeni! És… a Fényes-tóban is halászhatnak böjt idején, hogy tudjanak halat enni. Derék emberek ezek egy szálig! Tegnap éhesen-szomjasan vetődtünk közéjük, és
megvendégeltek tisztességgel! Illő, hogy így fogadják őket a király birtokán is! Képzeld, Szigligetről futottak a szerencsétlenek idáig! Tudod, ki nyúzta halálra őket? A Palkó! A Kinizsi! Mikor visszafordul feléjük, meghökkenve látja, térden áll mindenki, a süvegjük levéve, karjuk ijedten, tanácstalanul kinyújtva. A vénember elcsukló hangon susogja: – Felséges királyunk … Bocsáss meg… minekünk, édes… urunk … Ocsúdik Mátyás, és elmosolyodva közéjük lép. Int nekik: – Keljetek fel, kedveskéim! .. . Nincsen semmi baj, ne féljetek! Csak … egyet mondjatok meg! Honnan tudtátok meg, hogy …ki vagyok én?! … – Volt itt egy… igen derék vitéz úr… – kezdte a vénember a nyakát tekergetni mindenfelé, mint aki nagyon keres valakit. Mátyás is segített neki. Aztán egyszerre csak dühösen fölkacagott, mert észrevette, Küsgergő észrevétlen kereket oldott. Valahol odafönt röhög a markába a tatai várkastély valamelyik csúcsíves ablaka mögött. Az országgyűlés viharos tapssal és vivátozással köszöntötte a belépő Mátyás királyt. Úgy néztek rá, hogy a szemük bogarán csillogott a lelkük. „Derék gyerek ez a Mátyás! Éhomra megvert két híres királyt!” A lelkesedés egyre fokozódott, amikor közölte, most pedig ettől a pillanattól kezdve minden erejét arra fordítja, hogy kiakolbólítsa Szerbiából a pogányt! A külföldi követek hitetlenkedve dörgölik a szemüket, amikor ősz elejére összeáll a zsoldossereg. Érdekes módon, elég nehezen ment a toborzás. Hag Ferenc, a cseh lovasok kapitánya vonakodott. – Felség, őszinte lehetek? – Frantisek, tudod, én csak azt szeretem! A hazugságot ki nem állom! A színlelést hagyd meg nekem! – Felség, valahogyan … nem szívesen szegődöm el most a zászlód alá! – Ugyan? Mit nem mondasz, Frantisek!? Pissz és zokszó nélkül segítetted térdre kényszerítenem Csehországot, Morvaországot és Sziléziát, és most… mi bajod? Babonás vagy talán? – Ugyan! Csak … nagyon elfáradtam, uram! Éppen hogy a cseh háborúk kiszipolyozták az erőmet. Még ki sem szusszanthattam magam, és máris megint lóra kell ugranom! Semmi kedvem hozzá! – Gyere el, Frantisek, és nem bánod meg! – Felség! Még van egy jó okom! Múlt nyáron házasodtam! A feleségem meg sem ismer, nem is akar beereszteni! Úgy szeretnék végre megismerkedni vele! – Frantisek! Gyere el! Dupla zsoldot kapsz! Meglátod, hogy örvend majd Katalin asszony a sok pénznek! Türelmetlenül toppantott. – A teremtésit! Nem hiányozhat ebből a sorsdöntő csatából a legvitézebb kapitányom!
Eleinte a legények is vonakodtak, de amikor látták, hogy a nagy Frantisek is beadta a derekát, ők is kötélnek álltak. A legtöbbjük már hét esztendeje verekszik egy csapatban. Már szinte egyszerre veszik a lélegzetet is, és a sör is csak akkor esik jól, hogyha együtt ülnek a hosszú asztal mellett, és éneklik a régi-régi, drága szép cseh nótákat. De maguk között már magyarul beszélnek, s csak, ha nem jut eszükbe valami, akkor fordítják csehre a szót. Már nem mai gyerekek. Legtöbbjük halántékát már meglepte a dér is. De ha odaütnek valahova, bőr reped, hús szakad, csont törik, vér fröccsen, vasfazék behorpad, páncél, pajzs lerepül: kiszökken a likon a lélek! … És ha kell, kezükben egy szál hosszú, morva böllérkéssel is helytállnak, s meghalnak Mátyás királyért! Híre van már mindenfele a magyar király zsoldos seregének. Mátyás nyugtalankodva figyelt dél fele, ahol Mohamed hőbörgött. Tavasszal a megtáltosodott Bogdanovics Stevo magyar és lengyel segélyhadakkal kegyetlenül elverte Mohamed seregét. A király esküdni mert volna rá, hogy a szultán, amint módja nyílik rá, tüstént bosszút áll a csúfos vereségért, amit a király hitére visszatért derék moldáviai vajda kezétől szenvedett el. Mátyás lassan gyarapodó hadai élén hol itt tűnt fel, hol ott. Egyszer Szendrő környékén bukkant föl, máskor Péterváradon, azután meg hirtelen Tolnán rendezett nyári nagygyakorlatot, majd pedig hallatlan titkolódzással megint a Duna-parton gyakorlatozott. Hanem akárhogy is dühöngtek miatta, még a külföldi diplomatákat, magas rangú vendégeket sem engedte Péterváradra. Kémei úgy jöttek-mentek Szerbia és Magyarország között, akár a révész kompja jár a két folyópart között. – Uram, Mohamed mind a mai napig a nyári táborában tartózkodik, és lesi az alkalmat, hogy miképpen tehetne téged csúffá! Mondják a kapudzsi barátaim, éktelenül haragszik rád, amiért sohasem állapodsz meg sehol annyi időre, hogy fel tudna vonulni ellened! Mátyás idegesen nevetett: – Édes jó Istenem, az ember igyekszik örömet szerezni az ellenségeinek, ugye? De a másik kémének jelentése még jobban föllelkesítette: – Mohamed a földön tekereg kínjában, úgy gyötri a köszvénye! Tegnapelőtt hazaindult udvartartásával Konstantinápolyba! – Szegény ember! – szaladt ki a király száján az önkéntelen sajnálkozás, mert tapasztalatból tudta, a köszvény iszonyúan meg tudja kínozni a házigazdáját. De aztán lázasan csillogó szemmel ragadta meg a kémet: – Barátom! Esküdj Jézus hét szentséges sebére, hogy igazat beszélsz! Mert megtudd, hogyha hazudtál – keresztre feszíttetlek, fejjel lefele, mint Péter apostolt! – Felség! Életem kezeidbe ajánlom: hazament a szultán! Ölts álruhát, gyere át velem a Dunán, és győződj meg magad, ha szavamnak nem hiszel! Végre, mire eljött a hideg ősz, döntött a király: nem Szendrőt ostromolja meg, hanem Szabácsot, amely már 1471 óta szálka volt a szemében. Öt éven át – míg ő a csehekkel bajlódott messze fönt északon, a szultán, legjava műszaki alakulatainak igénybevételével, a Száva-parton csodálatos várat építtetett. A király ráuszította Matusnai Gábor kalocsai
érseket, Bátori István országbírót, Guti Országh Mihály nádort, hogy futamítsák meg az építkező törököket, de… legyünk őszinték: semmire sem mentek. A Száva északi partjáról ágyúkkal zaklatták a pogányokat, de nem valami híres eredménnyel. Egyrészt ők is visszalőttek, másrészt egyforma erők álltak szemben egymással; az átkelést és eldöntő ütközet kicsikarását egyik fél sem kísérelte meg. Hosszas tépelődés után döntött Szabács mellett Mátyás. Míg Bohémiában háborúzott, idelent Mohamed, akár a suttyongó leopárd, belopakodott Nándorfehérvár alá. Elfoglalta Szendrőt, Galambócot, Kevevárát. A király kezén csak Nándorfehérvár, Jajcza és Szrebernik maradt. Mohamed portyázó hadai Grazig és Raguzáig száguldoztak. Ali bég nemegyszer tette csúffá pimaszul merész beütéseivel az erdélyi vajdákat, megdúlva Nagyváradot, Temesvárt – a magyar végvárvonal háta mögött! Mátyás tudta, kémei jelentése és élénk, alkotó fantáziája alapján: Mohamed most akar nekiugrani Magyarország torkának. Meg kell előzni a támadást, és ha lehet, el kell roppantani a támadó fenevad gerincét! Hol nyílik erre mód? Szabácsnál kell elpattintani a török láncot, és akkor jó időre ismét könnyebben lélegezhet Hungária. Ujjongott az ország, hiszen látta, valóban komolyan veszi Mátyás a török háborút! Nyár folyamán Bogdanovics Stevo segítségére küldte hadait. Mohamed úgy elinalt, hogy még táborát és ágyúit is ottfelejtette Moldáviában. A szultán menekülő seregét üldöző vajda és királyi hadak betörtek Havasalföldre, elűzték az áruló Bazaráb vajdát, és Drakult ültették a vajdai székbe, aki hűséget esküdött Mátyásnak. Ez volt az első pofon, amelyet kapott a szultán, s amelynek messze hangzó csattanása elfojtotta annak a pofonnak a csattanását, amelyet Mátyás kapott a diplomáciai küzdőtéren. A halszemű sziléziai főpap, akiből esztergomi érseket és kancellárt csinált, és nekiadományozta Vitéz János egész hagyatékát – azzal az ürüggyel, hogy Aachenbe zarándokol –, kiment az országból, magával vivén az érseki kincstár minden értékét, és – Frigyes védelmét kérve, politikai menekültként letelepedett Bécs városában. Megint a Habsburg-disznó diadalmaskodott a küzdelemnek ebben a fordulójában. Mátyás tudta, Beckensloer azért állt kötélnek, mert Frigyes – annak érdekében, hogy Mátyás kancellárját magához szédítse, s tőle, a király legbizalmasabb munkatársától, a király legbensőbb terveit, titkait is kiszedhesse – azt ígérte neki, hogy pápát csinál belőle! Mátyás legyintett, keserűen sajgó szívvel nevetett, ivott egy kupa tokaji fehéret. – Gombház! Ha leszakad, egy helyébe ezer is akad! – mondta derűs arccal, majd villámgyorsan bűnbánóra váltott a képe, mindig forró kezét az öreg nádor ökleinek óriási bunkójára tette, s szégyenkezést mímelve morogta, de azért úgy, hogy minél többen hallják: – Soha többé nem választok érsek-kancellárnak ilyen idegen disznót! De ha visszagondolt erre az emlékezetes országgyűlésre, akkor eszébe jutott az is, hogy még egy nagy örömben részeltette a föllelkesült tanácsurakat: megkérette a nápolyi király leányának, Beatricének a kezét, és meg is kapta! Az esküvő is meglesz hamarosan, csak előbb még egyet rúg Mohameden, és még egy lépcsővel feljebb lép a nép szívében Szabács elfoglalásával. Küsgergő a fejét csóválta, úgy nevetett:
– Uram! Te olyan ördögi dolgokat művelsz, hogy lassan már nem tudom eldönteni, hangosan nevessek rajtad, vagy pedig letérdeljek előtted, és imádjalak? Mátyás mosolygott. Nagyon jólesett neki barátja teljes őszintesége s az a hang, ahogyan mondta, de azért megkérdezte: – Igazán kedves vagy, Guido, de kérlek, magyarázd el, hogy érted ezt? – Úgy, hogy más legényember az esküvője előtt legénybúcsút rendez, amelyre meghívja a legjobb barátait, és mulat egy akkorát, hogy kirúgják a ház oldalát! Te meg… télvíz idején … megtámadod a legerősebb török várat, Szabácsot! – Ó, te szamár! Szabács kulcsát akarom adni nászajándékba Beatricének! És az sem mellékes számomra, hogy ennek a nászajándéknak egész Európa őszintén örvendez majd, meglátod, édes fiam! Ilyen gondolatok forogtak Mátyás fejében, amíg a negyvennégy evezős, Fortuna nevezetű vezérgályája fedélzetén sebesen suhant a Duna habjain Péterváradról Nándorfehérvár fele. Sohasem szokott kételkedni szerencséjében, de most különös önbizalom fűtötte: tudta, hogy ez a fontos hadivállalkozása csak az ő javára végződhet! Karácsonyt, szilvesztert úgy üli meg a király Nándorfehérben, mint máskor. Hajnalig dünnyög egyfolytában a zene, szemhunyásnyit sem alhatnak a szakácsok: minduntalan meg kell újítaniuk a terített asztalt, és mindig új, eddig még nem ízlelt falatokkal. Ilyenkor különösen kényes rá a király, hogy nagyon jól érezzék magukat a vendégei, ő maga is kisurran észrevétlen a konyhába. Lekapja Márton mester fejéről a nagy dagadt fehér kuktasapkát, a saját fejébe nyomja. Óriási kanalakkal kavartyol, fedőket kapkod föl puszta kézzel, a forró fogantyú megégeti az ujját, lecsapja. Akkora lármát ver, mintha ágyúznának. Sercegő tepsikből sutyorgó zsír sistereg szembe vele. Lehunyt szemmel, táguló cimpákkal szívja magába a mámorítóan finom szagokat. – Itt van a mennyország – dünnyögi boldogan –, abban, amit megeszünk, megiszunk! Az a miénk, azt már senki sem veheti el tőlünk! Mi más tiszta öröm van az ember életében, igaz? Január elején Nándorfehérben csupán maroknyi naszádcsapat marad, hogy Mohamed meg ne lephesse a víz felől a legfontosabb magyar várat. Háromszázharminc magyar naszád szeli a vizet Szabács felé! Legelöl halad a Fortuna, főárbocán felhúzva csattog a bíborselyem királyi zászló. Negyvennégy evezős húzza a hatalmas rudakat. Négy nagy ágyú ásít róla a négy világtáj felé. Fedélközében háromszáz vitéz üldögél a keskeny padokon. Mögötte még tizenöt szokatlan gályaóriás halad sebesen fölfele a duzzadt vizű Száván. Mátyás először fölkapaszkodik a főárboc tövébe, s onnan tekint vissza a népes vízi karavánra. Háromszázharminc gálya meg naszád! Kétezer-hatszáz evezős, tízezer katona, ezerkétszáz páncélos vitéz, ezerhétszáz lándzsás, kétszáz kéziágyús, ahogy nevetve a magyar puskás gyalogokat titulálták. Éspedig harmincnégy hajó akkora, hogy tizennyolc evezős hajtja, s mindegyiken tizennyolc-tizennyolc puskás van s egy-egy cerbottana, vagyis sugárágyú, két-két pattantyússal! Mutasson föl még Európában rajta kívül szárazföldi fejedelem ekkora hajóhadat! Ez csodákra képes, ha jól használják!
– Magas a vízállás, uram! – mormolta aggodalmasan Serédi Gábor, a dunai flotta kapitánya. – Meg leszünk akadva vele, meglátod! – Mindenben van valami rossz, de van valami jó isi – replikázott Mátyás. – Könnyebben tudunk elvonulni Szabács előtt, mert a magas vízállás miatt ki tudunk húzódni a török ágyúk hatósugarán kívülre! – Megsimogatja a vastag tölgyfa deszkából ácsolt mellvédet, amelyet valamennyi hajóra felszereltek Nándorfehérben. – Ez is segít majd, fiam! És azt se feledd, annyi esze nincs a töröknek, hogy valamennyi ágyúját a víz felőli oldalra szedje össze! – Néma farkasnevetéssel mulatott kitűnő ötletén a király. – Honnan is sejtené, hogy hajókon közelít feléje az igazi veszedelem? Hiszen négy hadtestem mozgását figyelik árgus szemekkel a török kémek! Egyik Erdély felé nyomul, a másik Szendrő felé tart, a harmadik Szrebernik iránt halad, a negyedik Nándorfehérvár körül cirkál! No és – fordul Serédi Gábor felé – azt se feledd, a török csupán egyszer tudja elsütni ágyúit, amíg hajóhadam elsuhan Szabács előtt! Mire másodszorra is megtölti, addigra mi már régen árkon-bokron túl vagyunk! – De felség! – háborodik fel a csupa bajusz flottakapitány. – Hát mit gondolsz, a mi pattantyúsaink szilvamaggal lőnek vissza?
Késő este van, amikor Szabács magasságába ér a sebesen suhanó magyar hajóhad. A török őr azt hiszi, káprázik a szeme, mert száz és száz óriás százlábút lát a vár fele iramlani! Belefúj a kürtjébe, de alig reccsen egyet a derék rézjószág, nyílvessző szisszen a Fortuna árboctornyából, átveri a pogány torkát. Furcsálkodva kapják föl a fejüket a várudvaron, az istállókban, a házakban, pincékben a törökök: – Mi volt ez? Ugranak, és szaladnak a falra, s látják: Mátyás flottája ott úsztat el az orruk előtt, karnyújtásnyira! A topcsik az ágyúk mellett teremnek, de addigra a magyar hajóhadnak már több mint a fele elhaladt. És különben is, az otromba ágyúkkal nem lehet olyan könnyen célozni sem. És azok az átkozott magyar naszádok ravasz bölcsességgel majdnem a Száva árterén surrannak tova, az ágyúgolyók el sem igen érik őket. Nagyot csobbannak, amikor vizet érnek, kettő-hármat szökkennek, azután elnyeli őket a megáradt, sárga vizű folyó. Ami magyar hajót ér közülük, az is tompa reccsenéssel lepattan a hajók oldalára fölszerelt tölgyfa mellvédről. Mátyás a kezét dörgöli elégedettségében. A flotta túljutott a kritikus folyószakaszon! A vár fölött – amely egy fura, vízbe pottyant sündisznóhoz hasonlít nagyjából – nyolc-tíz láb magas fennsík emelkedik, s terül el jó darabon. A hajók arra igyekeznek. Ez a fennsík nincsen messze a vártól. A naszádosok, míg verítékezve húzzák a meghajló evezőket, látják: a törökök, mint a bolond hangyák, úgy cipekednek, mind erre az oldalra vonszolják az ágyúikat. De mire végeznének a nagy munkával, leereszkedik a sötét téli este. Csak a
Száva vize villog valamennyire. Aztán az is belefullad a feneketlen éjbe. Mire derengeni kezd, elhűlnek a várvédők: a fennsíkon vár áll! Egész éjszaka hallották a nyugtalanító lármát: fejszecsattogást, pörölyzuhogást, lánccsörgést, tompa döndüléseket, hórukkolást, s íme, az éjszakai munka gyümölcse! Láncokkal, ácskapcsokkal összeerősített boronafalak, amelyeket már összeácsolva hoztak magukkal a hajók: ez a külső fala annak a különös erődnek, amely reggelre felépült Szabáccsal szemben! Dörögnek a török ágyúk, de a százfontos kőgolyóbisok leperdülnek az acélkemény tölgyfa palánkról! De nem sokáig durrogtatnak, mert a különös favárban negyven magyar mozsárágyú és húsz nagy ballista van, és ezek is dühödten kezdik okádni a tüzet Szabácsra. Jó kétórás ágyúzás után meghökkenve veszik észre Serédi uram pattantyúsai: szinte semmi sérülés nem látszik Szabácson! Küsgergő hívja ki a királyt a Fortuna fedélzetére: – Nézd meg ezt, és láss csodát! Haja szála sem görbült meg a várnak! Mátyás keserves fintorral vakargatja a füle tövét: – Visszakaptuk a kölcsönt, már látom, édes fiam! Az ő golyóik nekem, az én golyóim nekik nem ártanak! Szabács is tölgyfából épült, meg az én „castelló”-m is! No, persze, ez még majd elválik, melyikünk bírja tovább szusszal! Meg főként – lőporral? S nézi összehúzott szemmel a szokatlan alakú török várat. Úgy tűnik, katonáinak van igaza, akik igen találóan vízbe esett sündisznónak keresztelték el már első látásra Szabácsot. Ezt az érzést talán az okozza, hogy a víz fölött vagy tíz láb magasan, tűhegyesre kifaragott, hosszú tölgyfa karókkal van elképesztő sűrűén kiverve a sárvár oldala. Az embernek megborsódzik a háta, ha arra gondol, valamelyik naszád fedélzetéről vagy a megrohamozott várfal tetejéről közéjük zuhanhat. Úgy felnyársalják a karók, akár gonosz kölykök tűjük hegyére a cserebogarat! Mátyás megfigyelte, szabálytalan téglalap alakja van a várnak, s mindegyik szögletén zömök bástya áll. A vár fala: sövényrácsok közé döngölt, húsz láb vastag föld. A rácsokat negyven–ötven éves tölgyfatörzsekből faragott cölöpök tartják. Közbül-közbül, akár a pókháló átlói: szívós, fiatal tölgyfatörzseket fektettek. Ez a titka, hogy nem árt neki a magyar ágyúgolyó. Nemhogy kárt tenne benne, hanem szinte lepattan róla, és ártalmatlanná válva, a Száva piszkos vizébe csobban. A várfal mellett húzódnak meg az alacsony török lakóházak. Ezeknek lapos a teteje, s vastagon meghordták azokat is földdel. Azokban sem tehet kárt a magyar ágyúgolyó. A tágas várudvaron, a Száva főmedre mentében áll a Fellegvár, amelynek oldalait nyolc bástya vigyázza. A kilencedik, a legerősebb, a Fellegvár közepén áll. Ezek a bástyák olyan közel épültek egymáshoz, hogyha kézitusára kerül majd a sor, a törökök egyik bástyából hosszú nyelű lándzsával segíthetnek a másik bástya kerengőjén szorongatott helyzetbe kerülő társaiknak. Mátyás a fogát szívja. Nem lesz ez az ostrom gyerekjáték, mint ahogyan a táborban esetleg sokan gondolják. – Mindegy! – tekint még egyszer végig az alacsony, roppant vaskos várfalakon, a belőlük fenyegetően kimeredő óriás tölgyfakaró tüskékre. – Azért csak ki foglak én piszkálni innen benneteket, komák! Erre akár mérget is vehettek! Még azon az éjszakán ezer magyar katona kezdett el zegzugos ostromárkokat ásni a tábor
és a vár közötti laposas fennsíkon. A lapátoló katonákat is szorgalmasan ágyúzták a törökök, de ezzel se mentek sokra, mert mire kinyitották a szemüket, addigra már olyan magas volt az árokásó katonák előtt a kihányt föld halma, hogy védelmében nyugodtan dolgozhattak tovább. Éjjel-nappal dörögtek a magyar ágyúk, percnyi nyugtot nem hagytak a török védőknek. Aztán meglátogatta a baj Mátyás seregét is. A Száva szennyessárga vize aggasztó gyorsasággal emelkedett. Negyedik napra már elérte a fennsík peremét. Aznap éjszaka nem aludt senki Mátyás táborában. A király is ott lapátolt, és vonszolta a dög nehéz, átázott földdel teli fűzfa kasokat az árkoktól az erődített táborba: a ge-rendafalak alját feltöltette földdel. Milyen okosan tette! Reggelre az áradat elöntötte a fennsíkot, és színültig telitöltötte a nagy fáradsággal megásott ostromárkokat. Mátyás olyan durván káromkodott, mint egy tengelyig érő kátyúban megrekedt, erdélyi furmányos kocsis. Mindegy, az erődbe nem tudott betörni az áradat, a negyven ágyú szakadatlanul lőtte tovább a várat. Csak annyi ideig pihentek, ameddig feltétlenül kellett: amíg a lövés hevétől kitüzesedett mozsár tátongó torkába beleloccsantották a nagy puttony ecetet. Fehér, orrfacsaró, tüdőmaró gőzoszlop buggyant fel az ágyú gyomrából. Aztán a három pattantyús nekilátott, és sebesen kimerte a forró ecet maradékát. Azután megtöltötték ismét a behemót vascsövet, odatartották a kanóchoz az égő szövétneket, és bumm! – megingott belé Szabács alatt a föld, akkorát durrant – a százfont súlyú kőgolyóbis huhogva repült át a bástyák között, a várfalak fölött, és csapódott a Fellegvár oldalának. Kétségbeesett lónyerítés hallatszott: a lepattanó golyó egy török istállóba csapódhatott… Összemosódtak a napok. A katonák kialvatlanul, ólomsúlyú szemhéjaikkal sután pillogva támolyogtak ide-oda. Az istentelen ágyúdörejtől sokáig nem tudták lehunyni a szemüket. Harmadik-negyedik nap végre leverte őket lábukról a fáradtság, s ott aludtak el, ahol épp voltak. Most látszott csak, milyen nagyszerű ötlete volt Mátyásnak, hogy a flottával vonult föl: minden katonának volt meleg, fedett helye, ahol meghúzódhatott, aludhatott, amikor éppen nem ásott árkot, nem cipelte a tábor oldalfalába a vizes földdel telilapátolt kosarakat vagy a lőporos borszakokat, a roppant kőgolyóbisokat. Örökké tompa, szürke köd ült a víz fölött, amely akkora területet öntött el, hogy csak a Fortuna árbockosarából lehetett a két partját látni. Mátyás nem törődött a kosár körül füttyöngő török puskagolyókkal, elszisszenő kétujjnyi vastag, számszeríjból lőtt nyílvesszőkkel, töprengve figyelte Szabácsot. Még haragudott is érte, amiért Küsgergő állandóan mellette állott, és egy paveze-pajzsot tartott eléje. – Te bolond! Miért tartod elém? Nem látok tőle semmit! Abban a pillanatban hangos kattanással fúródott egy nyílvessző a pajzsba. Küsgergő őszinte szemrehányással válaszolt: – Ha pedig nem tartom elibéd, uram, akkor már … nem élsz! Épp az árbockosárban tartózkodtak akkor is, amikor felkiáltott Serédi Gábor a fedélzetről: – Felség! Rossz hír! – Ha rossz, akkor akár el se mondd! – próbálta elütni Mátyás a dolog élét tréfával. – Mire vársz még? – Kém jött és jelentette: Ali bég rengeteg török haddal megérkezett Szendrő felől, és Szabács túlsó oldalán táborozik!
– No, akkor őket láttuk az előbb! – fordult a király meglepetést színlelve Küsgergőhöz. – És te vaksi, te még azt mondtad, vadkacsák! Azzal a vacak pajzzsal úgy hadonásztál, hogy meg sem tudtam számolni rendesen őket! De ha a szemem nem csal, nem lehetnek többen tízezernél! Mire vártok? Fegyverbe minden eleven, és ki a partra! Fogadjuk illendően a kedves vendéget! Ali bég a végvárak legénységéből összeszedett vagy nyolc-tízezer embert, de ebben már a várbéli csizmadiák és lovászok is benne foglaltattak. Úgy gondolta a dicső bég, minél többen vannak, annál jobban imponálnak a magyar királynak! S hátha közben ijedős ember lett belőle, és a roppant sereg láttán világgá szalad Szabács alól?! A derék bég minden katonája két-három vezetéklóval jött, hogy a sereg már azáltal is minél nagyobbnak tűnjön. Hanem Mátyást sem rózsabokorban találták a jó szomszédok, átlátott a bég ravasz fortélyán! S Ali bég hada még a táborverés nehézségeivel kezdett bajmolódni, amikor megdöbbenve tapasztalták: szemben velük fenyegető had sorakozott fel. Aztán, mintha még egy új várat építettek volna azok a kutya gyaur ebek! A legelső sorban álló darabontok maguk elé állították az embermagasságú megvasalt pavezepajzsokat. A résekből ágyúcsövek, puskacsövek és lándzsák erdeje meredez elő néma fenyegetéssel. Ali bég épp egy korty sörbetet kért a szolakjától, menten cigányútra szaladt a finom pezsdítő ital a torkán, alig tudta kiköhögni! A pavezes négyszögek között ott áll Mátyás is, és nevet. Ali bég későn kelt fel, és rosszul számolt. Hiszen ez a török had nem is álmodhatja, hogy siker reményében mérkőzzék meg vele! S milyen maflák, milyen tanácstalanok! Mint a gyerek, aki szülőjét köszönti, és megakad a bebiflázott versike közepén, és az istennek sem jut eszébe a folytatás! A bég nagy tanácstalanságában odaszól az udvarának: – Ugyan már, kiáltson be valaki Szabácsba! Mit forral a gyaur király? Maradt-e elegendő ebhitű katona odaát? És ha csatába kezdene Mátyás, feltétlenül támadják oldalba s hátba! Egyszerre több hibát is elkövetett a bég. Először is olyan közel állt egymáshoz a két had, hogy minden szava áthallatszott. Másodszor: Mátyás kitűnően beszélt törökül is, és remekül mulatott a török vezír aggodalmas szónoklatán. Harmadszor: Alinak nem maradt ideje átkiáltani a magyar sereg feje fölött, mert a király megfúvatta táborának valamennyi trombitáját, kürtjét, megverette mindahány dobját, csimpolyáját! Törökök, magyarok majd megsiketültek, olyan pokoli zenebona kerekedett! A bég száz csausza némára rekedt, de a sabáci védők egy árva kukkot sem hallottak, nemhogy értettek volna valamit is társaik kiáltozásából. S ez még nem a nóta vége volt, mert Mátyás gondolt egyet, jelt adott, és a paveze-pajzsos darabontok szétváltak az ágyúk előtt. Száz sugárágyú köpte a vasvagdalékot a meglepett pogányok pofájába. Ember és ló véres zagyvaságban bukott egymásra. Azt sem tudták a derék felmentők, merre iramodjanak, csak hogy az Átkozott Gyaur vassárkányai többé ne marhassák őket! Hanem Mátyás megértette a leckét: úgy látszik, a szultán figyeli Szabács ostromát, nem szabad tovább az időt vesztegetnie. Erőnek erejével ki kell csikarnia a döntést, mihamarébb, annál jobb! Sajnos, a magas vízállás igen enyhe téllel járt együtt: a Száva hátán tovarohantak az osztrák hegyekből hozott jégtáblák. A király őszintén dühöngött. Szeretett volna valami ragyogó fogást találni, amellyel szinte egy csapásra két vállra fektethetné a várat védelmező, rettenthetetlen vitéz Bakürlü béget.
Minden percét a Fortuna árbockosarában töltötte, és a velencei
nagykövet, Florio ajándékozta távcsővel Szabács várát és környékét vizsgálta. Küsgergőt olykor elöntötte a méreg: – Nem unod még a szemlélődést, uram? Már elzsibbadt a karom! – Eridj már a fenébe! Megint nem látok attól a nyomorult pajzsodtól semmit sem! – Legalább tudnám, mi a csudát keresel olyan csökönyösen, hogy legalább segíthetnék! – Ostoba! Szabács várát akarom vasgyűrűbe zárni, és egyetlen halálos szorítással összeroppantani! – Hogy gondolod ezt a dolgot! A víz felől? – Szarva közt a tőgyét! Te, te Bölcs Salamon! Hát mit gondolsz, dísznek hoztam ide az egész hajóhadamat? Csakis a víz felől fojthatom meg ezt a nyomorult török kígyót, Bakürlü béget! Harmadik hete merészel dacolni velem ez az átkozott mozlim hérosz! – Hm – dünnyögött Küsgergő sokat sejtetően, aztán még egyszer megismételte, amitől a király olyan ideges lett, majdnem fejbe verte barátját a hosszú, súlyos, rézburkolatú távcsővel. – Ha meg nem sértenélek, mondanék én valamit neked! Ugye, akkor lennél a legboldogabb, ha minden oldalról lövethetnéd a várat? – Az előbb már említettem veled kapcsolatban Bölcs Salamont! Most… – Azért undorkodni nem kell az emberrel, uram! Inkább odanézz a vár nyugati csúcsa felé! Mit látsz? – Egy szép dombhátat! – Mást nem? Rossz a szemed, uram! – Te! Ha szemtelenkedni mersz, a Szávába hajítalak! – Tudniillik, ott lapul azon a dombon a győzelem! – Mit beszélsz? – gyúlt ki egyszerre a király, mérgét, mindent elfeledve. – Azt a dombot nem az Isten teremtette, hanem a török lapátoltatta oda! Ha te ellapátoltatod onnan, akkor a Száva mellékága ismét megtelik magas vízzel, amelybe a híres naszádjaidat behozathatod, és Szabácsot közvetlen közelről pozdorjává lövetheted! Na! Bolond, te! Agyonszorítasz! – Hogy ezt én eddig nem vettem észre! – lihegte a király kieresztve medve-szorításából a már–már fuldokló testőrkapitányt. – Hát persze! Ha egyszer nem nézésre használod a szemedet! – ingerkedett vele Küsgergő. Reggelre a török megdöbbenve vette észre, a gyaur király valami ármányos módon rájött a vár egyik titkára: átvágatta a mesterséges dombot, és a ravaszul elzárt régi Száva-ágban
ismét magas víz vágtat, kimosással fenyegetve a déli sarokbástyát. A nagyobbik baj az volt, hogy a víz hátán ott imbolyogtak, szinte karnyújtásnyira, Mátyás óriás naszádjai, és a darabontok farkasszemet néztek a meghőkölt pogány őrökkel. Száz és száz ágyú dörgött megint három napig egyfolytában. Az első nap éjfelén Mátyás felriadt, mert hirtelen csönd lett. Amikor lőttek, úgy aludt, mint a tej. – Mi történt, Guido? – könyökölt fel. – Nincs nálam a frígiai sipkám, nem teremhetek ott, ahol lenni szeretnék! Meg kell várnod, uram, amíg odamegyek, és megtudakolom a dolgot! – Te vén reumás lajhár! A mennykő csapjon beléd! A halálért kellene elküldeni téged! Hamarosan megtudta a király: a nagy Frantisek nagyon megunta a naszádok hasában való egyhangú himbálódzást, összeszűrte a levet a pattantyúsokkal, kis időre hagyják abba az ágyúzást. Csak addig, amíg ő elfoglalja Szabácsot. Hadd örüljön reggel a király! A naszádokról átugráltak a várfalra. A sötétben meglepték a bástya széles háta mögé megbúvó őrszemeket, és leugráltak a várudvarra. Nagy sietve felgyújtották az egyik házat, a tűz megfestette a felhők földig csüngő, fekete hasát. Akkor már Mátyás is hallotta a Fortuna fedélzetén a heves kardcsattogást, megértve belőle: szigorú parancsa ellenére meg merték támadni a várat! Nemsokára aztán elhallgatott a vad csatazaj. Még valamivel később léptek koppantak a Fortuna fedélzetén, aztán hat komor ábrázatú, csupa vér cseh zsoldos gyengéden a király lábai elé fektette a nagy Frantiseket, Hag Ferenc trencsényi grófot, a feketék kapitányát. – Felriadt a török … – susogta elhalón. – Kirontottak… Verekedtünk … vitézül, de … látod, mellbe … lőttek … Bocsáss meg… Jót akartam, uram … örömet… neked… – Ilyen keservesen még ember nem örvendeztetett meg! – kiáltotta szenvedélyes szemrehányással, forró, féltő szeretettel, könnyekkel szeme sarkában a kétségbeesett király. – Te drága, ostoba fráter! … Mondd, miért haltál meg? Van valami értelme?! … Ki tudja, meddig húzódott volna el mégis a vár ostroma, ha a harmadik hét végén nem történik egy szokatlan eset. Éjfél után kettő lehetett, amikor a Fortuna fedélzetén az őrök halk csobbanást hallottak a vár felől. A hajó vár felőli mellvédjéhez siettek, és meglepetten látták: a vízen ember sodródik a hajógyűrű felé. Búvárra gondoltak, hogy a török meg akarja fúratni a Fortuna fenekét valakivel. A sötét alak valóban nekisodródott a vezérgályának. Magasba emelt csáklyákkal fogadták, és töltött puskákat szegeztek a kék-zöldre fagyott emberre. Mekkora volt a meglepetésük, amikor a csöpögő, vacogó árnyék magyarul suttogta: – Ne bántsatok! … Magyar vagyok!… Vezessetek azonnal a király elé! Serédi Gábor uram épp akkor inspiciálta végig az őröket, komoly gyanakvással hallotta az éjszakai látogató beszédét. – Ne kételkedjetek szavamban! Életbevágóan fontos, hogy azonnal beszélhessek őfelségével! – Jól van, fickó! – dörmögte a flottakapitány, és saját kezűleg tapogatta végig az ismeretlent, nem rejteget-e fegyvert valahol magánál, amellyel őfelségében kárt tehetne,
ha beengedik elébe. – Ki vagy? – mérte végig hűvös bizalmatlansággal az álmából felriasztott király. Szabályszerű janicsár állott előtte. Kék posztóruha van rajta, amely most feketére ázott a jeges vízben. Turbánja elveszett, az ár elsodorta. Feje kopaszra borotváltan csillog a fáklyák fényében. Tétován megvonja a vállát a király kérdésére. – Nem tudom, uram. A törökök Mekedzsinek hívnak, és janicsár hamza voltam a mai napig. Haleb, a csauszom megmondta, én is magyar vagyok, ő hurcolt el, Nagyvárad környékéről. Megszólalt a szívem, és… átszöktem hozzátok. Hazaszöktem – tette hozzá vacogva. A király rezzenéstelen pillantással nézte, szinte átfúrta éjféli látogatóját. A janicsár nyugodtan viszonozta Mátyás átható tekintetét. Mátyás úgy érezte, őszintén beszél. – Dobjatok rá egy meleg takarót. És dörgöljétek. Megveszi az Isten hidege szegényt. Hé, te! Ugorj a konyhába, melegítsetek egy kupa bort is neki. – Köszönöm, uram! – ragyogott a janicsár szeme. – Éppen ilyennek képzeltelek! Hatalmas vagy, mint az oroszlán, bátor, mint az óriáskígyó, fenséges, akár az égben úszó szirti sas, és szemedben a halhatatlanság szent tüze izzik! Végtelenül boldog vagyok, hogy megismerhettelek! Mátyást mintha hájjal kenegették volna, olyan jólestek neki a szárnyaló török kifejezések. Jólesőn fölnevetett: – Hazug fráter vagy, fiam! Azt mondtad, janicsár vagy! Kiderül, te vagy a török Janus Pannonius! – Barátságosan megveregette Mekedzsi arcát, aki végtelen hálával tekintett föl a királyra. Mohón nyelte a forralt bort. – Mi jót hoztál a tarsolyodban, fiam? Mert nálunk az a szokás, hogy a vendég meg is szokta lepni valami szép, értékes dologgal a házigazdáját! – Mindent kitalálsz! – ujjongott Mekedzsi. – De ilyen nagy ajándékot még soha senkitől sem kaptál, mint amit szegény Mekedzsi hozott neked. Felség? Akarod-e villámgyorsan elfoglalni Szabácsot? Mátyás fölpattant, mintha villám csapott volna le mellette. – Ki vele! Ugye, ismered a vár leggyengébb pontját? Az Isten áldjon meg érte, Mekedzsi! – Felség! Kicsiny porszem a te hűséges szolgád! Boldog, hogyha szolgálatodra lehet valami csekélységgel. S mint a tükör a nap sugarát, visszaverheti dicsőséged parányi részét! A déli sarokbástyát kell helyéből kimozdítanod, uram! Azt a törökök feltöltötték csupán, szinte a levegőben lóg! Volt itt egy csodálatosan okos török aga, az három nagy sziklát egymásra tétetett, arra épült a sarokbástya. Ha azokat a sziklákat kimozdítod a helyükből, a bástya leomlik, és szabad az út ebbe a bevehetetlen oroszlánbarlangba! A király föl s alá szaladgált a Fortuna nagytermében, ujjongva tapsolt és szökdécselt, akár egy boldog kölyök. Aztán hirtelen megtorpant Küsgergő előtt s megmarkolta
testőrkapitánya vállát: – És te? Elhiszed, amit ez az ember mondott? Küsgergő komolyan bólintott. – Lehet benne valami. Már én is észrevettem, a vár déli bástyája alatt különös erővel örvénylik a víz. Azt hittem, kősarkantyút rakattak, hogy a Száva ki ne kezdhesse az épületet. – Nem hisztek nekem, uram? – szólalt meg csöndesen Mekedzsi, némán figyelve soká a két férfi beszélgetését. – Bakürlü bég, a vár parancsnoka kikotyogta egyszer azt is, hogy… a három sziklában még mindig benne vannak a nagy kampós végű vasrudak, amelyek be azokat a köteleket fűzték, amelyekkel 1471-ben ezeket a köveket a helyükre eresztették. A király a hajó ablakához lépett, elhúzta kissé a függönyt, és kinézett. A hajó magasba kunkorodó tatja fölött épp kidugta fejét a kelő nap. Fehér volt, sápadt, erőtlen, eloszlatni nem tudta a víz fölött terpeszkedő sötétséget, csupán kicsit felhígította. – Adjatok száraz gúnyát Mekedzsinek! – fordult vissza hirtelen a király. – Illetve… mától fogva nevezzük Mihálynak! Hiszen magyar volt valaha ez a szerencsétlen! – Amikor felkapkodta a ruhát meg a puha szárú szekernyét, Mátyás megfogta kétfelől Mekedzsi Mihály vállát: – Most pedig odamegyünk egy csónakban! Te, a barátom meg én, és megnézzük, úgy van-e, ahogy mondtad. Ha igazat mondtál, amiben hiszek, lovaskapitányommá teszlek! Ha hazudtál, még ott a csónakban én vágom el a nyakad! A gálya másik oldaláról surrant el a csónak. A király, közkatonái fekete posztóköpenyébe burkolódzva, az orrában ült, Küsgergő és Mekedzsi Mihály hajtotta a könnyű csónakot. Repültek a köd leple alatt. Nem kellett messzire menniük. Amikor a Száva szögelletéhez értek, Küsgergő odasúgta a janicsárnak: – Vigyázz, nehogy rákot fogj az eveződdel! Észrevesznek bennünket a zajra, idelőnek, és mindhármunknak vége! És a csónak orra hihetetlen óvatossággal fordult a sarok fele. És hamar megtalálták, amit kerestek. Ott volt az örvény, és látszott: a bástya töve meg van repedezve! Némán surrantak ide-oda, mint a vízipók, senki sem vette volna észre őket, de Mátyás mindent elrontott, mert felkiáltott váratlan örömében. – Valaki jár a vízen! – csattant a kiáltás a bástya fokán. Épp akkor bukkantak ki a gyér, vékony napfény tenyérnyi tisztására. Mind a hárman látták, a bástya kerengőjén három topcsi figyeli feszülten a Szávát, kezükben égő kanóc, tisztán hallották sercegését. – Húzd meg! – ordított fel Küsgergő, mert tudta, most már úgyis minden mindegy, észrevették őket; jobb, ha minél hamarább kikeverednek az ágyúk hatósugarából. – Ott vannak! – csattant az éles kiáltás a fejük fölött, aztán vastag lángoszlop vágott ki egy sólyomágyú csövéből. Mátyás tompa puffanást hallott, majd fájdalmas kiáltást. Hátrakapta a fejét, és megborzadva látta: az ágyúgolyó szegény Mekedzsit találta el, és összezúzta a jobb vállát teljesen. De bal karja utolsó erejével még mindig az evezőt szorította.
– Felség … az evező! … Meneküljetek! … – susogta, és holtan hanyatlott hátra. Mátyás elkapta Mekedzsi kezéből a vízbe billenő evezőt, és vadul húzni kezdték Küsgergővel. Tudta, most már nagy bajuk nem lehet. Mire megtöltik ismét az ágyút, addigra ők már árkon-bokron is túljárnak. De akkor eszébe jutott valami nagyon fontos. – Várj! – sziszegte Mátyás. – Ha már itt vagyunk, járjuk körbe a bástyát! Lássuk, mennyi szakad majd le, ha kirántjuk a sziklát alóla! Küsgergőt első pillanatban olyan vak düh fogta el, hogy attól félt, fölkapja az evezőjét, és mindjárt fejbe magasztalja ezt az őrült alakot, aki úgy látszik, csak akkor érzi tökéletesen boldognak magát, hogyha a halállal packázhat! Hát hogy meri kockára tenni mind a kettőjük életét? Aztán elnevette magát, és visszaszólt Mátyásnak: – Rendben van, uram! De te is itt veszel! Látom már: a feketetengeri halak mondják majd a szemünknek: csecsebogyó! Mátyással az ördög sem bírt meg, ha valamit a fejébe vett: – Sose bánd! Legalább szegények egyszer az életben felséges falatot esznek! Küsgergő úgy érezte, tüstént elroppan a gerince. Szegény Mekedzsi Miska hullája, ahogy holtában hanyatt csúszott, éppen a két térdére nehezedett. Karja meg a vízbe lógott. Sehogyan sem tudott tőle tisztességesen evezni, csak ha kifordította a derekát. Végre – már a bástya túlsó oldalán jártak, amikor a király észrevette, valami baj lehet a társával, mert alig-alig haladnak, s akkor is csámpásan ide-oda bócorodnak. Hátranézett, és meglátta a testőrkapitánya sanyarú helyzetét. Pillanatok alatt döntött: – Csúsztasd szegény Mekedzsi tetemét a vízbe! Majd a túlvilágon én megmagyarázom neki, mi történt vele. Csobbant a piszkossárga víz, aztán szegény Mekedzsi Mihály elnyargalt a tarajos hullámok hátán. A csónak repült, mint a kilőtt nyílvessző. – Hát igen! Legalább százlábnyi hosszúságban a Szávába fog bukni a várfal! Itt már lehet kezdeni valamit, kisfiam! Fordulhatunk is vissza, gyere! Amikor fölkapaszkodtak a kötélhágcsón, először Mátyás lépett a fedélzetre. Küsgergő rendkívül gyanúsnak találta, hogy őfelsége milyen gyengéd udvariassággal bánik vele. Lenyújtotta neki a kezét, a hóna alá nyúlt, amikor Küsgergő a mellvéden lovaglóülésben keresztbe dobta a lábát. – Mi bajod van, uram? – kérdezte a testőrtiszt gyanakodva. – Nem szeretném, ha … ha valami bajod esne! – dünnyögte a király mindenhova és sehova sem nézve, és a szeme sarkában pici mosoly füstölgött. Küsgergő meghőkölve markolta meg a mellvéd nyirkos gerendáját. – Uram! Te … – nyögte dühös tartózkodással. – Látom a szemeden … Valamit… akarsz tőlem! – Ugyan, édes fiam! Rémeket látsz! Hisz most jöttünk vissza a halál torkából!
Csak nem képzeled, hogy … azonnal megint odaküldelek? Csudát! Előbb … pihenj egyet! … Küsgergő felkiáltott meglepetésében. Egyszerre megértette, mire készül a király. Hogy ő odaússzon, láncot akasszon a sziklatömbökből kiálló vaskampókra. Február közepén ugorjon a jeges Szávába? Soha! Hogyha egész Szentendre szigetét neki adná a király, akkor se! Pedig … akadt el Küsgergő lélegzete egy minutumra, az … az nagyon ráférne! Dunaszentandrást elprédálta a török, Kevevár környékével együtt minden birtoka odaveszett. Az… az nagyon gyönyörű lenne, ha … valahol idefent, Budához közel adna helyettük szép birtokot a király … Megette a fene! Nem tud kunyorálni, udvarolni, mint ezren mások, akik fejedelmi kényelemben élnek a királyi udvarban, abból, hogy okosan szépeket mondanak Mátyásnak. Anna is haragszik, azt mondja, ostoba fráter vagyok! Én csak az életemet tudom minduntalan kockáztatni a királyért, de amikor kinyitja a pénzes zacskója nyakát, akkor odébb lépek, s átadom a helyem másnak. Mindegy. Legalább nem mondhatja rám, hogy érdekből szolgálom. Megesküdtem az apjának a halálos ágyán, hogy a fiait soha el nem hagyom. Aztán meg szegény jó nagyasszonynak, mielőtt Prágába menesztett ezért a nagy orrú zsiványért. A testőrkapitány fölállt. – Felőlem akár rögtön is indulhatunk! Mátyás megölelgette örömében. – Mindig is tudtam én, hogy nincs nálad különb barátom! De … éjszaka vágunk a dolognak! Nem szeretném, hogyha bajod esne! Ki hozza el akkor Nápolyból a leendő magyar királynét? Mert ha ezt az átkozott tölgyfasündisznót a Szávába fojtottuk – bökött fejével a némán sötétlő Szabács fele –, akkora lakodalmat csapunk, hogy kétfelé áll majd egész Európa füle! Most csak pihenj le! Az ilyen gyenge, fejlődőfélben levő szervezetnek, mint a tiéd, sok pihenésre van szüksége! Szerette az ég Mátyást, mert aznap éjjel, akkora köd ült a Dunára, hogy a Szentlélek Úristen is eltévedt volna benne. Olyan sűrű volt a tejfel színű, légnemű dágvány, hogy az evezős nem látta a tőle háromlábnyira ülő társa hátát. Serédi uram hajósai hallatlan bravúrt hajtottak végre: öt óriás gálya sorakozott egymás mellé halálos csöndben Szabács déli bástyájával szemben. Az örvény nyerítve őrjöngött alattuk, és mint az üres tojáshajat, úgy dobálta a nehéz gályákat, pedig roppant súly terhelte mindegyiket. Küsgergő ott állt a Fortuna orrában. A hágcsót már leeresztették, a törékeny lélekvesztő ott himbálódzott a vezérhajó mellett; benne ült várakozó arccal négy mesterevezős. Küsgergő karjára csavarva ott volt a kötél is, amelynek a másik vége egy másik csónakban levő horgonyszárára volt letéphetetlenül kötve. A horgony kötele pedig a Fortuna főárbocának törzsére volt erősítve. És még négy szára volt a kötélnek, ugyanúgy fölerősítve a másik négy hajó főárbocára. De előtte még bonyolult vasbakok, hengerek rögzítették a gályákhoz a karvastagságú, nyolcszoros, faggyúba áztatott kenderkötelet. – Majd … viseld gondját Annának és a kisfiamnak! – dörmögte a testőrkapitány komoran. – Hülye! – suttogta a király a sírásig elérzékenyülve. Aztán legyűrte meghatódottságát, visszasziszegte: – Mátyás még sosem volt hálátlan!
Küsgergő erre már semmit sem felelt. Lehet, hogy ez az élete utolsó perce. Most gorombáskodjék Mátyással? Hát Szilágyi Mihály? Hát Vitéz János? Hát Janus Pannonius? Hát a tulajdon édesanyád? Nem is válaszolt. Inkább még egyszer végiggondolta a teendőjét. A csónak felviszi a bástya lábához. Vízbe eresztik. Lábán kőkolonc lesz, ami lehúzza a sziklákig. Ott lerúghatja, akár egy megunt papucsot, aztán belefűzi a víz alatt a kötelet a kampókba. A horgonyt eresztik utána, amikor megakad, jelt ad, és… felbukik a mélyből. A többi már a király és a hajósok dolga! Meghúzza öt hajó kétszáz evezőse a horgonyt. Vagy kifordul a bástya alól a sziklarönk, vagy sem. Ha sikerül, még az unokáinak is azzal dicsekedhet el, ő foglalta el Szabácsot! Némán megszorította a király karját. Mátyás most nem borult a nyakába, nem csókolgatta, mint máskor. Csak a szemével sürgette, lelkesítette. Küsgergőt elvitte a lélekvesztő, mögötte haladt a súlyos acélhorgonnyal a nagy ladik. Csak az evezősök tompa, hörgő lélegzése hallatszott, ahogy birkóztak az ördögien száguldó, bugyborékoló, fortyogó áradattal. Aztán forró tenyér nehezedett a vállára. Fölnézett. Serédi uram testvéri fénnyel melegítő szeme tekintett vissza rá. Bólintott a flottakapitány: – Mehetsz! Küsgergő fölállt, néhányszor mély lélegzetet vett, aztán belebújtatta a lábát a kőpapucsra erősített szíjkantárba, és intett: – Ereszthettek! Úgy érezte, megáll a szívverése, olyan hideg volt a víz, ahogy körülölelte a testét. Aztán pedig azt érezte, mindjárt kettétépi a kétféle iszonyú erő. A szikla, amely lefele húzza, és a sodrás, amely magával akarja rántani. A harmadik minutumban érezte, a térde nekikoccan a víz alatti sziklának. Kis szerencséje volt, mert támaszért kapó keze mindjárt nekiütközött az egyik sziklába vert kampónak. Kétségbeesett erőfeszítéssel húzta maga felé a karjára erősített kötelet. A víz mindenáron ki akarta tépni a markából. Úgy érezte, mindjárt szétpattan a tüdeje, mert a levegője veszedelmesen fogyott. Még, még, még egyet! … No most! … Beletalált a kampóba, és húzza, húzza… Mi az? Hol marad a horgony? Hát odafent nem vették észre, hogy fogy a vezérlő kötél a dobról? … Most! … Valami nekiütközik a fejének. Kicsit el is kábul, de ha tudna, üvölteni szeretne örömében! … A horgony, igen! … Megrángatja mind a két karjával, hogy jelezze: – Jöhet! És a sokmázsás jószág lassan süllyed, és Küsgergő utolsó erejével belelöki a kampóba a horgony acélkarmát. Még odakap, s érzi, megint szerencséje van, mert a horgony második vaskarma is a sziklának támaszkodik. Megrángatja a derekára kötött jelzőkötelet, aztán elsötétedik előtte a világ. Zeng, zúg, búg, zakatol minden, amikor magához tér. Homályos foltok közelednek hozzá, és távolodnak tőle. Kereng vele a világ, a szíve mindjárt kirúgja az oldalát. – Ezt idd meg! – hallja nagyon messziről a király hangját. – Szíverősítő! … Antal, a felcserem keverte! … Megismersz, édes fiam? Én vagyok! Mátyás, a magyar király!… Engedd meg,
hogy … nagy-nagy szeretettel üdvözöljem elsőként a Szentendrei sziget új urát, bizonyos … Szentandrási Kis Gergelyt, a király testőrkapitányát! A legdrágább… a legjobb … a legkedvesebb … barátomat… – hallja egyre messzebbről Gergely, s újra elveszíti az eszméletét. Már megadta magát Szabács, amikor Küsgergő annyira megerősödött, hogy a felcser megengedte neki, fölkelhessen, és megnézhesse munkája eredményét. A déli bástya teljességgel eltűnt, belefordult a Szávába, amely épp a bástya előtt volt a legmélyebb. Szabad volt az út a várba, és abban a minutumban, amikor a horgonyra kötött sziklát az öt óriás gálya kitépte a vár testéből, az öt hajó tüstént visszafordult, és a fedélzetükön tartózkodó darabontok önfeláldozó bátorsággal megrohamozták a rést. Másnap hajnalig egyvégtében dúlt az ostrom. A többi oldalról Mátyás ágyúi könyörtelen tűzzel árasztották el a várat. A ballisták akkora köveket hajítottak Szabácsra, hogy a folyó majdnem kicsapott a medréből a roppant döndülésektől. És a vitézlő Bakürlü bég janicsárjai mégis minden támadást visszavertek! A király tajtékzott dühében. Serédi uram és társai alig tudták visszatartani, mindenáron ő maga akart a falra rohanni. Nagyon hiányzott Gergely, aki mindig féken tudta tartani, amikor kellett. De hát a testőrkapitány lent feküdt a Fortuna gyomrában, a tatban, a király hálókamrájában. Csupa tűz volt a teste, hörgött és zihált, és minduntalan elöntötte a veríték. De Antal mester, a király felcsere nagyon bízott benne, hogy hamarosan talpra áll, acélos szervezete kiheveri a megpróbáltatást. Csak az ágyúdurranások, a darabontok bőszült üvöltözése jelezte, folyik a kegyetlen csata a behemót földsáncokon. Olykorolykor nagyot kondult a Fortuna oldala is, figyelmeztetve mindenkit, a törökök vissza is köszönnek! Onnan tudta Gergely, hogy odakint vastagon beesteledett, hogy megjelent a fülkében a király. Lerángatta átázott, könyéken felül érő kesztyűjét, dühöngve az asztalra csapta: – Nem tudok elbánni velük! Az Isten verné meg ezt az átkozott Bakürlüt! Már kirántottam a lába alól a fél várat, és a másik felét mégsem tudom elfoglalni tőle! Gergely sápadtan mosolygott. – Mondd meg azonnal, mi van ezen az átkozott szomorú dolgon nevetnivaló? Te talán nem így cselekednél? – De nem ám! Mert ha én lennék a magyarok királya, akkor … – Akkor? – csattant föl Mátyás ingerülten. – Akkor nekem lenne magamhoz való eszem! Én azt csinálnám, hogy megjátszanám a dühöset, hogy lám, akármit is csinálok, nem tudom elfoglalni Szabácsot! Ha pedig nem megy, akkor én megyek! Egye meg a fekete fene Szabácsot, ott, ahol előtalálja! Mátyás ujjongott. – És éjszaka pedig visszafordulnál, rajtaütnél a halálos fáradtságtól mélyen alvó kimerült őrségen és …
A testőrkapitány buzgón bólogatott: – Az én tervemben a különbség az lenne, hogy én jókora csapatot a vár hátába küldenek, a Mélyvölgybe! Aztán megadott jelre egyszerre támadnék két irányból. Valamelyik seregemnek biztosan sikerülne betörni és elfoglalni ezt az ócska Szabácsot!
Mátyás mímelt dühvel förmedt a barátjára, de hangjából csak úgy áradt, perzselt az őszinte szeretet: – Mit képzelsz magadról mégis, nagyon érdekelne?! Mindig ki találsz valami isteni dolgot! Azt hiszed, neked adom érte majd Csepel szigetét is? Ehen! Még mit nem! Mit adok akkor majd hozományul a feleségemnek?! Legföljebb Bakürlü bég két levágott, aranyba foglalt fülével ajándékozlak meg! – Edd meg magad, uram! Hogyha ellátogattok majd hozzánk Beatricével, én különb étkekkel vendégellek meg benneteket! – Gábor bátyám! – kiáltotta még mindig nevetve a király. – Add ki a parancsot! Villámgyorsan bontsák le az embereim a castellót, szedelődzködjenek, mindent rakjanak a hajókra, és co, fel! Serédi uram azt hitte, rosszul hall, így hát megismételtette, de aztán olyan gorombát felelt a király, hogy szegény kapitány akkorát ugrott, majdnem beleorralt a Fortuna másik oldalán a Szávába. Bakürlü bég maga is kisietett a lakótorony kerengőjére, csodalátni. Mátyás megunta a dicsőséget, és világrengető hadával, óriás flottájával egyetemben szedi a sátorfáját, és – isten veled, Szabács! Engem többet nem látsz! Gúnyosan kiáltozva integettek a távozó király had után. A magyar hajósok, akik nem tudták, miről van szó, tombolva rázták a röhögő törökök felé az öklüket, akik viszont letolták a bugyogójukat, és a mezítelen feneküket mutogatták viszonzásképpen az elúszó gyaur gályák legénysége felé. Aztán mélységes csönd ülepedett Szabács köré. Szinte föld alá süllyedt a vár, úgy nyomta a roppant némaság. Bakürlü bég várt egy darabig, azután megkettőzte az őrszemeket, majd megengedte katonáinak, hogy hat hét után először lerúghassák magukról a kék posztódolmányt, a szattyánsarut, a bő szárú selyembugyogót, és lefekhessenek. Fertályórába sem tellett, és rengett Szabács, úgy horkoltak halálra fáradt védelmezői. És az őrök is emberek voltak, őket is elnyomta a buzgóság a fal szélvédte szögleteiben, vagy a bástyák oldalához bújva, ahol nem érte őket a Száva jeges lehelete. A magyar hajóhad pedig sebesen suhant lefele a magas vízállású folyón. Átkozottul fáradtak voltak ők is, nem gyerekjáték télvíz idején hat-hétig ostromolni egy ilyen ördögien erős várat. Igen meghökkentek szegények, mert Szabács után néhány mérföldnyire ott, ahol a Dobrava-folyócska a Szávába ömlik, parancsot kiáltottak a naszádvajdák: – Horgonyt le! Nem értették a dolgot, morogtak a késlekedésért, akár a bolhás kutya, ha nem tud elbánni
komisz férgeivel. – Mi a fenének kell itt megállni? Reggelre otthon lehettünk volna Nándorfehérben, a családnál! A ménkű csapjon bele, aki megint kitalált valami marhaságot! Hát még akkor hogy néztek, amikor éjfélkor mindenkit felráztak a naszádos vajdák: – Talpra, hé! Serényen, emberek, mert rúgok! – Ó, hogy az a …! Mit akartok már megint? – Semmi közöd hozzá! Evező mellé! Húzzátok! És a naszádosok vacogó foggal másztak ki a nyitott evezőpadokhoz. Arcukba vágott a nedves, hideg szél, bebújt gúnyájuk legkisebb lyukán is, és pillanatok alatt csonttá dermedtek. – Ár ellen haladunk! – susogta valaki, mert evezés közben tilos volt a beszéd. Másfél óra múlva valaki halkan felkiáltott: – Hiszen Szabácsott vagyunk megint! A szentségit! Halálos óvatossággal a földsánc mellé simultak a naszádok. Bezzeg akkor már nem fázott közülük senki sem! Pedig a hátgerincük árkába belefagyott a kicsordult verítékük. Markolták a kardot, lándzsát, puskát, tűzibékát, görögtüzes lappantyút, puskaporos szilkét, amit megtöltötték vasszilánkokkal. Várták a jelt. Egyszer aztán veres görögtűzbomba pukkant Szabács felett. Halálos némán, mint védtelen juhnyájat az éhkopp pusztafarkasok, megrohanták az alvó várat. Aki ellenállt, halomra mészárolták. Az álmukból fölriadva a várudvarra tóduló, félig mezítelen janicsárokat a mellüknek szegezett lándzsaerdő fogadta. Egy szál karddal a kezükben a padlásra másztak a felfeszített deszkákon át, és úgy vetették magukat a vár udvarán csatározó zsoldosok közé. Hiába, a vár mégis elesett. Bakürlü bég is belátta, elveszítette a csatát. Ő volt az első, aki Serédi uram lába elé dobta véres pengéjű jatagánját. Rájuk virradt a reggel. Mátyás izgatottan járt-kelt az elfoglalt várban. Meglepetten látta, aránylag milyen kevés kárt tudtak tenni benne az ágyúi, kővető ballistái, pedig hat héten át szüntelen lőtték Szabácsot! – Ezt nézzétek meg, ez vár a javából! Olyan érdekes, szép és értékes, mint egy remekbe köszörült gyémánt! Építészeti tökély, kedveseim! Állj meg, bolond! – ordított rá egy naszádos vitézre, aki Serédi uram parancsára fáklyával föl akarta gyújtani a faerődöt. Kiragadta a katona kezéből az égő szurkos kalánt, és nagy ívben a Szávába hajította. Sisteregve nyelte el a mélység. – Azonnal kezdjétek el a megrongált falak kijavítását! A Fellegvár területét meg kell kettőzni! Ültess erős őrséget belé! Úgy vigyázzon Szabácsra, akár a szemük fényére! Gondoskodj róla, hogy hamarosan elegendő élelmiszer és lőpor érkezzen a várba, hogy semmiben se szenvedjenek védői hiányt! – Fölösleges fáradozás lenne, uram! – lépett nevetve a király elé a túlsó oldalról támadó sereg vezére, Bátori István országbíró. – A várat átkutatva, a pincékben és a házakban körülbelül két esztendőre való száraz élelmet és lőport találtam! Oda nézz, uram! Az embereim hétszáz pogány rabot terelnek szíjra fűzve a naszádjaidra! Ragyogó diadalt arattál Szabácson! Fegyvertényedet aranybetűkkel írja föl a neved mellé
a történelem istenasszonya, Klió! – A tietekkel egyetemben! – nevetett a király boldogságában.
XVIII. FEJEZET, amelyben a király életének rövid, boldog szakasza következik
Mátyás kedvesen nevetett az országbíróra: – Megmondtam Guido barátomnak, a nápolyi királynak nem egy lánya van, nagyon ügyeljen, hogy a legszebbet hozza el közülük magyar királynénak! Bátori István magasba emelte teli serlegét: – Ürítsük ezt a kelyhet a királyra, aki hamarosan megtudja, mi az igazi boldogság, de … akkor már későn lesz! Nyerítve hahotáztak, mert már kora reggel óta ittak. Éjféltájt tértek csak nyugovóra, de semmiképpen sem akart álom jönni a szemükre, olyan izgalom töltötte el a szívüket a várakozástól. Hát persze, érthető is volt a dolog, hiszen még 1476 májusában, a szabácsi diadal után útnak eresztette a leánykérő bandériumot. A hírnökök jelentései szerint ma végre Székesfehérvárra érkezik a díszes menet. – Itt vannak! – csapta le a király szikrázó ékkövekkel kirakott serlegét, mert eldördültek a város környéki dombokra kiállított mozsarak, és a roppant, vastag durranásra húzni kezdték városszerte a harangokat. – Lóra, urak! Nem a bortól, a vad iramú vágtatástól vert úgy a király szíve, s az őszinte izgalomtól! Hiszen régi-régi vágya teljesül: született királyi hercegnő lesz a felesége! Királynéja lesz a magyar népnek: nem fogják tovább rágni erkölcscsősz főpapjai a fülét! Törvényes trónörököst szülhet neki a királyné! Végre, végre, csakhogy megadta az Ég! Annak az ostoba, vén, gonosz, dög Frigyesnek letörheti a szarvát! Eddig minden királyi háznál kikosaraztatta az a vén bécsi szatír, akárhol kopogtatott be asszonyért. És ugye, férfi volt, kíváncsi is volt a király: vajon milyen lesz Beatrix, vagy ahogy odahaza szólítják: Beatrice. Mert a mutatóba előreküldött kámeák, aranyérmek, miniatúrák, portrék szerint – gyönyörű teremtés! A város előtt a nyolcadik mérföldkőnél torpan meg a fényes főúri csapat. Majd elsodorják az útról az arannyal-ezüsttel gazdagon kihányt hatlovas hintót. Mátyás se lát, se hall, még Küsgergőt sem veszi észre, majd ledönti jelenteni készülő barátját a lováról. Feltépi a hintő bőrfüggönyét. Ezüsthajú édesanyja mosolyog vele szembe, akit Beatrice elé küldött Pettauba, Szlavónia határára, fogadni leendő menyét. – Anyám! – kiáltja hevesen, majdnem dühösen, de aztán megpillantja jövendő feleségét.
Csak fitos orrocskája hegye meg a két nagy mélyzöld szeme látszik ki, úgy körül van bástyázva subákkal, takarókkal. Látszik szegénykén, vacog, úgy kínozza a hideg. Ami igaz, az igaz! Olyan erős a hideg, hogy a vadlibák röptükben megfagynak, és az úton járók lába elé hullanak a lőporszürke égből. Alig lát szegényke a pokoli hidegtől. Amikor észreveszi Mátyást, hirtelen ledob magáról mindent, és kiugrik sebesen a hintóból, és térdre akar borulni a király előtt. Mátyás sebesen elkapja Beatrice karját. – Beatrice! … – ejti ki a hercegnő nevét, és szemét egy minutumra le nem venné róla. Majd fölfalja a tekintetével. Jaj de szép teremtés! Ilyenkor látja az ember, milyen ostobán tehetségtelenek a piktorok és a képfaragók! Ám meg kell hagyni azt is: hogy is tudnák valósághűen visszaadni Beatrice kellemesen magas, domború homlokának fenséges ívét, kicsit hosszú, egyenes nyergű római orrát, szépen, szenvedélyesen rezdülő cimpáit, pirospozsgás orcája dombjait, nagy, piros, érzéki ajkát, kerek, szép állat, csodálkozó ívű szemöldökét? – Nem szabad letérdelned előttem! Hisz te ennek az országnak a királynéja, s az én királynőm leszel! Carissima mia! Amore mio! Most először ragyog föl meleg mosoly Beatrice szemében. Olasz szavak csendülnek föl a kicsit durván kifaragott, oroszlánfejű férfi ajkán! És milyen forrón csengenek: „Drágám! Szerelmem!” Hiszen még azt sem tudod, ki vagyok, milyen vagyok? Mi lesz, ha … megismersz? … De úgy vacog a szerencsétlen, majd megveszi az Isten hidege! Mátyás maga sem tudja hirtelen, mit csinál: nyusztprémmel bélelt, puha subájába takarja. Fölcsattan körös-körül a vivát, a nevetés, a taps, amikor a király szinte meghatottan, gyengéden megcsókolja a váratlan mozdulattól nekiütődő Beatrice arcát, az ajka sejtelmesen domborodó szögleténél. – Hej, hej! Felség! – kiáltja cinkos kajánsággal a váradi püspök, aki Nápolyból idáig kísérte a királynéjelöltet. – Mit torkoskodsz? Még … nem a feleséged! A király rájuk veti szemét, amelyet Beatrice forró ajkának érintésekor mámor fátyolozott el. Nevet, boldogan, büszkén kedves híveire. Egy pillanatra eszébe jut, ha most valahonnan idevágódna egy óriás mozsárágyúgolyó, hát… egyetlen csapással egy királyt, két érseket, három püspököt, három cseh herceget s vagy harminc magyar grófot sodorna el! … És körös-körül tízezernyi boldogan ujjongó, szájtáti kíváncsit! … Mátyás nem sokat teketóriázik, a tolongó sokadalom lelkes biztatása közepette ölébe kapja a hidegtől reszkető Beatricét, és a szabad mezőn fölvert, csodálatosan szép, arannyal átmeg átszőtt, bíborszín selyemsátorba viszi. Odabent négy köpcös, kiveresedett vaskályha ontja a meleget. Gyöngéden lehántja menyasszonyáról a takarók, kabátok tömegét, végezetül a testére szabott csupa szőrme, pehely-könnyű, szironyos subát. Szép, teltkarcsú hölgy áll előtte, idomai tökéletesek, és Mátyásnak a szemöldökéig ér. Ettől külön is föllelkesül a király, hiszen ő maga eléggé alacsony termetű. Milyen óriási öröm, hogy nem egy debella német hústornyot sózott a nyakába a végzet, akire mindig föl kellene néznie! Édes, csöpp kicsi asszony! Pici, de … tökéletes!
– Ilyen szépséges teremtést csak álmában tud elképzelni az ember! – súgja a király az első bókot az elpiruló Beatrice fülébe. „Ejnye, ejnye! – nevet bizalmasan Mátyásra a közvetlen közelében álló Küsgergő a bók hallatán. – Még meg sem ízlelted, de már az ízét dicséred?” Mátyás, mintha csak hallotta volna testőre gondolatát, hirtelen magához ölelte barátját, és hálásan susogta a fülébe: – Fiam! A legszebb olasz Donnát hoztad el nekem! Fogadd érte őszinte hálámat és köszönetemet! – Harminchat éves vagyok, és csak most ismerem meg az igazi boldogságot! – áradozott Mátyás mindenkinek, akivel csak beszélt kedves hívei közül az esküvőjük után. Feledhetetlenül szép volt esketésük szertartása. Az öreg esztergomi érsek ugyancsak kitett magáért. A néhány napig tartó lakodalom után végre fölkerekedtek, hogy Budára siessenek. Beatrice is csak kapkodta a fejét! Hozzá volt szokva nápolyi pátriájában is a széphez, de ennyi szépséget, mint amennyivel Budavárában találkozott, még ő sem látott! – Meraviglisio! … Stupendo! . .. Bellissimo! … – suttogta megilletődötten, amikor a Duna-partról a vörös szőnyegekkel letakart Óriás-lépcsőn fölvezették a Boldogasszonytemplom elé, ahol az esküvői szertartásukat tartották. Ott várta őket a főpapok és főurak színpompás serege, vagyont érő drága gúnyákban, szőrmés palástokban, öklömnyi gyémántos boglárokkal, sok tízezer forint árú aranyövekben. Utánuk következtek a külföldi követek, fényes kíséretükkel. Ezután a király kamarásai és apródjai vonultak pompás öltözékben, varázslatos szépségű nemes paripák hátán. Drága szattyánbőrből készült lószerszámaik szinte leszakadtak a rájuk varrt temérdek igazgyöngytől és drágakőtől. Ezután lovagolt a király hófehér arabs telivér csődörön. Őfelsége ruházatának valamennyi darabja a legdrágább keleti kamukaselyemből s bársonyból készült, és a színük olyan volt, akár az aláhanyatló nap bíbora. Palástját színarany fonálból szőtte a tíz legjobb magyar takács. Nyalka süvegét, palástját, de még sarui szárát is egészen elborította az igazgyöngy, s annyi volt rajta a rubin, a gyémánt, a smaragd, a zafír, az ametiszt, az opál, mintha szakajtóból öntötték volna rá. A király balján a királyné lovagolt egy felséges fejtartású, csupa csont és ín fehér arabus kancán. Beatrice fején hétágú hercegi aranykorona volt, testét aranyszironnyal keresztül-kasul indázott, égszínkék kamukaselyem ruha fedte: gömbölyű vállát súlyos, ujjnyi vastag sárga selyempalást húzta. Még a király sem merte bevallani, hány aranyat adott érte a távol-keleti selyemkalmároknak. Mögöttük az esküvői menetet nyolc, aranylemezekkel borított díszhintó zárta be, amelyekben a nagyasszony és az ünnepi felvonulásban részt vevő előkelőségek nejei és leányai foglaltak helyet, szemkápráztató ruha-– és palástcsodákba öltözve. Beatrice még később is, élete vége felé is, ha megkérdezték, mire emlékszik vissza legszívesebben a Mátyással eltöltött tizennégy esztendőből, a koronázási ceremóniát említette meg s azt a pillanatot, amikor Mátyás bevezette karján a budai várba. – Nem ülünk lóra? – kérdezte kis meglepetéssel az újdonsült királyné, amikor a templomból kiléptek.
– Nem, carissima mia signora! Ezt a rövid utat gyalog kell megtennünk! Balra kanyarodott velük a macskaköves utca. Kétoldalt a leghíresebb, leggazdagabb magyar főurak egy- és kétemeletes, csupa torony meg keskeny ablakú palotácskái sorjáztak, és négy templomtorony fúródott az ég töndöklőkék húsába mellettük. Úgy kongtak a harangok mély zöngéssel, hogy táncolt a levegő a keskeny utcában, és Beatrice könnyeivel küszködve, meghatottan mosolygott a férjére. Aztán egyszerre előttük termett a Szent György tér, s a túlsó oldalán fölmagaslott a királyi palota, tarka majolika cseréptetőzetével, büszkén égnek sudarodó tornyaival. Beatrice fehér kesztyűs kezét szája elé kapva, elragadtatottan sikoltott föl. Küsgergő olyan büszkén mosolygott mögöttük, mintha legalábbis ő építtette volna a gyönyörű várat. Lassan haladt a tündökletesen szép ünneplős menet, és a testőrkapitány pillanatokig habozott, merjen-e szólni, vagy sem. Aztán mindenre elszántan odahajolt a királyné fülecskéjéhez, és belesúgta: – Felséges asszonyom! Látod amott balra azt a zömök csonka tornyot? – Látom, barátom! Olyan… gonosz ábrázata van! – Úgy nézd meg, tizenkilenc esztendővel ezelőtt abban őrizték a siralomházban felséges uradat! A torony ablakából néztük végig, hogyan végzik ki Mátyás urunk bátyját, Lászlót a kis téren! Hajszálon múlott, hogy őfelsége életben maradt! – Ó! – sóhajtotta kicsorduló könnyel Beatrice, és mind a két kezével belekapaszkodott a királyba, aki meglepetten tapasztalta, szinte süt az érzés, a szeretet, a féltés felesége szemeiből. Addig integetett a tomboló sokadalomnak, és jobbjával lankadatlan buzgalommal szórta az oldalán haladó kamarás kosarából a nép közé az aranyakat. Észrevette, akkor lép vissza barátja a királyné oldaláról. – Mit mondtál neki, Gergely? – Azt a szörnyű éjszakát meséltem el, uram! A testőrtiszt elmosolyodott. – Megbocsáss, uram, de… ha félt az asszony, csak még jobban szeret, majd meglátod! – Érzem! – nevetett a király, és örömében, hogy úgy rácsimpajkodott testőre szavától szépséges ifjú menyecskéje, az egész marék aranyat Gergely dolmánya zsebébe nyomta. – Ez mi? … Az mi? – csicseregte Beatrice állandó izgalomban égve, minduntalan másmás épület fele nyújtva parányi kezét. Mátyás készségesen magyarázott. – Az ott balra, a Friss Palota, amelyet még néhai jó Zsigmond király és császár kezdett el építtetni. – Miért hívják Friss Palotának? Hiszen már elég régi? – Igen, de abban az időben, a Nagy Lajos királyunk korában épült, a régi palotához képest új, vagyis „friss” volt, azért, kedvesem – felelte mosolyogva a király. – Én részemről nem szeretem, mert… eh, de hagyjuk talán! – Nem, nem! Én sem szeretem, ha te nem szereted! De tudni akarom, miért nem szereted? A király őszinte keserűséggel sóhajtott fel:
– Látod azt az erkélyt, a homlokzat második emeletén? … Sosem felejtem el… ott állt a kölyök király … onnan üvöltötte eszelősen … „Sújts, bakó!”… Pedig már… háromszor hozzásújtott és… Isteni csoda volt, de… a bátyám még élt! … Sőt! … Felállt és kiáltott… – Poveretto! … – tágult óriásira Beatrice könnyben ázó, nagy, zöld szeme. – Hát így meggyötört téged a sors, szívem? – Aztán hirtelen megélénkülve súgta: – Ugye, ott állt valaha az a szörnyű vérpad, ahol most ez a gyönyörű Herkules-szobor emelkedik égfele? – Igen! – bólintott lassan feloldódva a sötét múlt komisz görcséből. – Én állíttattam, firenzei mester műve. Szegény, szerencsétlen bátyám emlékét örökíti meg! De gyere, vár bennünket a palota! Harminc láb széles, mély árok választotta el a teret a palotától, amely fölött szépen faragott karzatú fahíd vezetett át a vár főbejáratáig. A sarkig tárt, domborművekkel gazdagon elborított, roppant bronz kapuszárnyak előtt fél térdre ereszkedve várta őket a rettegett hírű, félelmetes bajuszú vitéz várkapitány: Czobor Mihály. Kivont kardjának hegye a földet érte, míg dörgő hangon jelentette: – Felséges uram! Felséges asszonyom! Czobor Mihály várkapitány, ötszáz testőrző vitézzel, életre-halálra szolgálatotokra áll! Beatrice halkan felsikoltott, amikor meglátta a torzonborz ábrázatú vitézt, akin semmiféle figarószerszám sem tudott segíteni. – Ah! Come uno capo di Gorgo! Ó! Mint egy Gorgó-fő! Mátyás nevetett: – Hát igen! Ilyen szörnyű Cerberus áll őrt várunk kapujában! Aki rossz szándékkal közeledne, megáll a rémülettől a szívverése, ha megpillantja Mihályt! Beléptek a várudvarra. Beatrice megint szorosan Mátyáshoz bújt, mert a kicsiny téren két roppant sisakos, kardos, mezítelen bronzvitéz toronylott fel kőtalpazatáról. – Ha Czobor Mihály uram vitézei elaludnának szolgálatukban, ők ketten akkor is őriznek bennünket! Közvetlenül a palota előtt szép félkaréjban ismét három másik bronzvitéz állott. A király büszkén szólott, elébb teli szíva levegővel hatalmas, boltozatos mellkasát: – Íme, a három Hunyadi! Jobboldalt atyám, baloldalt a bátyám, középütt állok én, fejemen sisak, kezemben Apolló seregbontó dárdája, és arra a pajzsra támaszkodom, amellyel minden támadás ellen megvédem országomat! – Ó, be szép ez a csarnok is a csodálatos szobrok mögött! Az emeleten az a kettős oszlopos körfolyosó: építészeti remekmű! A király hálásan szorította meg felesége kezét, amely mint félénk kismadár a nagy fa odvában, úgy bújt meg óriási markában. Pompás kis feleségem leszel! Milyen jó szemed van! És mindenhez így értesz? Mindig is ilyen csodálatos feleségről álmodtam! Aztán a palota igazi kapujához értek, és Beatrice lépte ismét megtorpant. Az emeletmagas,
aranylemezzel borított vaskapu mindkét szárnyán hat–hat gyönyörű dombormű volt. A kapufélfa porfírmárványból faragódott kerete fölé írást véstek:
ATRIA CUM STATUIS DUCTIS EX AERE FORESQUE CORVINI REFERUNT PRINCIPIS INGENIUM. MATTHIAM PARTOS POST TOT EX HOSTE TRIUMPHOS VIRTUS, AES, MARMOR, SCRIPTA PERIRE VETANT!
A királyné büszkén mosolygott férjére, akire Bonfini ilyen gyönyörűen szárnyaló epigrammát költött. És elindultak a palota belsejébe vezető pompás lépcsősoron. Kétoldalt, a márvánnyal borított falba fülkék mélyedtek, amelyek mindegyikében kovácsoltvas kandeláberek álltak. Termek hosszú sora következett. Beatrice valósággal elkábult a reázáporozó élmények alatt. A mennyezeteket aranyozás, gyönyörű freskók, csillagképek, reliefek borították. Kétoldalt a tágas, hosszan kanyargó folyosókon szobor szobrot ért. A királyné egyre kisebbnek érezte magát. Volt egy különösen hosszú folyosó, ahol önkéntelenül számolni kezdte lépéseit. – Kettőszázkilenc! – nézett fel boldogan Mátyásra. – Atyám egész vára nincs ilyen hosszú, mint a te palotádnak egyetlen folyosója! Ugye, megnézzük valamennyi termet és szobát is?! – Nem hiszem, hogy erre egy nap elegendő lenne, Signora! – kacagott fel a király. – Ha épp csak bedugnád az orrocskádat mindegyik terem ajtaján, és azonnal továbbrohannál, akkor is kellene legalább három nap, hogy elmondhasd: Mátyás palotájának valamennyi helyiségében megfordultál! Most vár az ünnepi ebéd, a díszes vendégsereg, és vár… a nászi nyoszolya! – súgta a hirtelen szemérmesen elpiruló királyné rózsás fülecskéjébe. A királyné teljességgel elandalodva járt férje oldalán teremről teremre. Freskókat látott a falon, amelyek hősi harci jeleneteket ábrázoltak, mennyezetet pillantott meg, amelyen asztrológiai jelek tündököltek aranyba foglalva. – Mi ez? – kérdezte kábán Beatrice. – Olvasd el, kedvesem, a feliratot!
ASPICE MATTHIAE MICUIT QUO TEMPORE REGIS NATALIS COELI QUALIS UTROQUE FŰIT!
– Ó! Születésed napján ilyen volt az ég csillagainak állása?! De boldog vagyok, hogy te is ennyire szereted az asztrológiát! – Hiszek benne! – jelentette ki mélységes meggyőződéssel Mátyás. – Szeretem az asztrológiát, aztán a mágiát, alkímiát, misztikát, teológiát, orvostudományt, históriát, literatúrát, matematikát, építészetet, hadtudományt! Te is szereted őket?
– Én is! Rajongok a tudományokért! Olvasni szeretsz? – A legkedvesebb szórakozásom! Küsgergő ott ballagott mögöttük, figyelte őket. Hát… úgy látszik, ezek ketten szépen összetalálkoztak. Ugyanazért lelkesednek. Beatrice szép, Mátyás okos. Korban is összeillenek. Beatrice előkelő királykisasszony, Mátyás európai nagyhatalom. No, úgy érzem, szép és okos utódaitok lesznek! Közben fél füllel oda is hallgat, miről beszélgetnek. Itt az olvasás említésekor közbekottyan: – Így igaz, felséges királyném! Özvegy korában igen sokszor találtam hajnalban őfelségét az ágyban úgy, hogy elaludt a könyvön. – És … kikkel szeretsz „együtt aludni”? – dévajkodott a királyné. – Hát… – nevetett Mátyás a kétértelmű tréfán. – Titus Liviusszal, Homérosszal, Tacitusszal, Ciceróval, Suetoniusszal, Vesaliusszal. Vagy Valturiusszal, Paulus Santinusszal, Alexander Cortesiusszal, Flavius Vegetius Renatusszal. Meg Július Frontinusszal. Ezek a kedvenc háziszerzőim. De boldogan elolvasok minden latin, német vagy görög nyelvű könyvet, amelyet csak utamba sodor a jó szerencsém. De héber is lehet, vagy török. Vagy horvát, esetleg lengyel. Ezekkel a nyelvekkel sem állok hadilábon. Beatrice ragyogó szemmel nézett az urára, és szerelmes forrósággal suttogta: – Megkérlek, légy szíves hagyd abba, mert… olyan szerelemre gyúlok irántad, hogy … elég a szívem! Közben megbámulta a gyönyörű mozaikpadlót, amelyen a művész a görög mitológia egyik jelenetét rakta ki, és lopva megnézte magát oldalról az óriási, mennyezettől a padlóig érő, csiszolt velencei tükrökben, amelyek a szoba falait borították. Fülig úszott a szépséges királyné a boldogságban, de azért közben sorra észrevette azt is, hogy mindegyik ajtó csiszolt veresmárvány keretbe van állítva. Hogy nincs két egyforma ajtó az óriási palotában, hanem ahányféle fa csak él a rengetegekben, az mindegyik idevándorolt, ajtószárnynak. És majd mindegyiknek bronz- vagy ezüst- vagy aranylemez a borítása, és szebbnél szebb domborművek díszítik őket. Legtöbb ajtóba a király hollós címere vagy a neve van belevésve. Legszívesebben odament volna mindegyik hatalmas majolika kályhához, amelyekben szelíd brummogással égtek a puskaporszáraz cserfahasábok, és megsimogatja mindegyiket. – Nem fázol, szívem királynéja? – olvadozott a király, és Küsgergő szemtelen vigyorgással ezt gondolta: „No, dorombol már az oroszlán! Frigyes, Ulászló, Mohamed! Nyugton alhattok immár, Magyarország szomszédai!” És mentek, mentek, teremről teremre, már alig érezték a lábukat a fáradtságtól, de a királyné nem tudott betelni a palota ezernyi látnivalójával, szívet dobogtató meglepetésével. Hogy az asztalok csupa faragott mahagónifából és veres cseresznyefából készülnek. Hogy a fal mellett körös-körül márvány karos padok futnak, amelyeken pompás párnák duzzadoznak. Hogy millió szőnyeg borítja a palota folyosóit, termeit! És mindenütt szobor és festmény! És a falakon csodálatosan kidolgozott kárpitok, arannyalezüsttel áttört szövetek csillognak, vakítanak, ahogy rájuk esik a falakba dugott fáklyák és
lantornás lámpások meleg fénye. És az asztalok mindegyikén remekbe készült arany- és ezüstkancsók állnak; mellettük csodálatosan megmunkált, drágakövekkel telizsúfolt falú serlegek sorakoznak. Beatrice eleinte még oda-odalépett hozzájuk, elragadtatott sóhajtással szemlélte meg némelyiket. Aztán amikor már belefáradt a szemlélődésbe, kedvesen kacér pillantással megkérdezte: – Felséged mit gondol? Ezekből a serlegkölteményekből… inni is lehet? Mátyás már ugrott is, és telitöltötte finom fehér borral. – Felséges királyném egészségére! – emelte magasba kelyhét. Ittak. Beatrice a remek boroktól kissé megmámorosodva tekintett férjére: – Felséges ital! Nem tudom, melyik ér többet, az aranyedény, vagy amit ittam belőle?! Barlaghi, a derék főudvarmester settenkedett be igen illedelmesen utánuk. – Mi baj van, György úr? – pillantott rá ingerülten a király, amiért megzavarta. – Felséges uram … a tányérokba már mind belefagyott a leves! … A fácánkakasok feltámadtak a hosszú várakozás közben, és visszaszálltak a sűrű erdőkbe! A halakkal idejövet találkoztam: hosszú sorban ballagtak lefelé a Boldogasszony-lépcsőkön a Duna iránt… Mátyás pillanatok alatt felengedett előbbi zimankós hangulatából, és szívből jövő nagyot nevetett. Küsgergőnek kellett lefordítania az udvarmester mulatságos szavait. A király belékarolt a királynéba: – Hát akkor … gyerünk az ebédlőszálába! Hogy ne tapadhasson nevemre örökre a szégyen: Mátyás király ifjú, gyönyörű nejét házasságuk legelső napján iszonyú éhhalállal emésztette el! Beatrice egyik ámulatból a másik bámulatba esett. Mátyás eltökélte, örökre elkábítja ifjú nejét országa roppant gazdagságának parádés feltárásával. – Hova megyünk nászútra? – kérdezte évődve a gyönyörű, ifjú királyné. – Magyarországra! – nézett komolyan feleségére a király. Beatrice most már semmin sem csodálkozott, hiszen egy jó hete itt élt. Nápolyban rosszakarói azzal ijegették, szörnyű barbár földre kerül. Ott nem beszélnek, hanem ugatnak a lakosok. Ennivalójuk csak egy van, a szárított nyers hús, amelyet nyereg alatt puhítanak! Az evő eszközök közül csak a kést ismerik, és tízpintes kondérból kortyolják a levest, mint a disznók a moslékot a vályúból. Hogy azért viselnek olyan magas, csúcsos süveget, hogy eltakarja két kis piros szarvukat, amely csalhatatlanul elárulja: ördögfajzat a magyar! Ha ez nem lenne elegendő, parancsolj majd rá akármelyik magyarra, húzza le kurta szárú csizmáját! Meglátod, hasított kecskepatája van! Mint Belzebubnak, a poklok fejedelmének! Persze, már amikor megérkezett a nyolcszáz főnyi, csodálatosan gazdag ruházatú és fegyverzetű leánykérő bandérium Nápolyba, és átnyújtották a mesésen gazdag
nászajándékok tömegét, láthatta Beatrice: a rosszindulatú vészmadarak beszéde nem egyéb, mint ocsmány károgás, merő rágalom! Barlaghi György uram, azokban az emlékezetes szép napokban legalább negyven fontot veszített súlyából, s még a csizmája szára is lötyögött rajta, annyit lótott-futott. Valóságos csodát művelt: vezette valamennyi városban a fényűző szertartásokat, szervezte a lakomákat, fényes fogadóünnepségeket. De ugyanabban az időben már a következő városban is megtette a szükséges lépéseket, hogy minden a legnagyobb rendben menjen, ha majd megérkezik a felséges királyi pár. Szegény feje azt felelte a királynak, amikor megkérdezte: – Mikor és hol alszol, te boldogtalan jószág? – A hintóban, felség, két város között… – És lecsukódott a szeme, álltó helyében elnyomta az álom. Majdnem fél évig járták az országot a király és a királyné. Amikor hazatértek végre Budára, már ökörnyál úszott a levegőben, és a megért gyümölcsök: a körte, az alma, a szilva finom kövér illata lengett be a palota ablakán. A gyönyörű udvari kápolna, az Alamizsnás Szent Jánosról elnevezett kicsiny szentély oldalából nyíló ajtón át, rövid folyosón, kézen fogva vezette Beatricét a király. A felesége imádkozni szeretett volna, forró fohászt bocsátani az Egek Urához, amiért ilyen dáriusi gazdagságú királyi férjhez juttatta, de Mátyás türelmetlenül sürgette: – Gyere, gyere! Legalább olyan szép, amit mutatni akarok neked, mint ez az aranyozott alabástrom tabernákulum! Feltárult a homályos folyosó ajtaja, és Beatricének elállt a lélegzete is, pedig ezen a hosszú úton ugyancsak elkényeztették már a szemét a felséges meglepetések, amelyekben férje részeltette. Gyönyörű, félkör alakú terem várta őket, amelyből jobbra és balra egy-egy szép, tágas terem nyílott. Az előcsarnok csodálatos, kézifestésű, ónkeretű üvegablakai a mélyben méltóságteljesen tovahömpölygő Dunára néztek. A félkör alakú terem legkiugróbb pontján ágaskodott a király csillagvizsgáló teleszkópja. Körötte asztalok álltak, roskadásig megrakva asztrológiai mérőműszerekkel, ephemerida-kötetekkel, horoszkópmintákkal. A boltíves előcsarnok mennyezetén azúrkék alapon igazi aranyból kovácsolt csillagokból készült horoszkóp ékeskedett. – Mit ábrázol ez a horoszkóp? – A csillagok konstellációját, azon a napon, amelyen cseh királlyá választottak engem! – És mi van ezekben a termekben, amelyeknek arannyal áttört bíborbársony kárpit borítja az oldalait? – Lépj be, és nézd meg! Alacsony, vézna emberke sietett elő a királyi pár üdvözlésére: – Taddeo Ugoletti jeles tudós és a fiam nevelője! Küsgergő, akit egyre többször nevezett már a király is Gergelynek, Beatrice pedig Gregoriónak, ekkor vett észre a királyné orcáján kellemetlen meglepetést átvillanni, ha
csak egy kurta villanásra is. Bolondos dolog volt, de Beatrice ekkor hallotta legelőször, hogy a királynak van egy házasságon kívül született fiúgyermeke. Hanem Beatrice hamar legyűrte megrezzenését, bármilyen fájdalmasan is érintette a komisz felfedezés. Gyermekes kíváncsiságot színlelve kérdezte: – Jól hallottam, olasz nevelője van a fiadnak? – nyomta meg az utolsó szót észrevehető pici éllel. – Igen – válaszolta kurtán, kicsit idegesen a király, aki bosszankodott, amiért kiszaladt a fia neve a száján. Nem akarta még megemlíteni a dolgot. Mire is lenne jó? Corvinus János nem törvényes fia, és Beatrice bizonnyal szül majd törvényes trónörököst hamarosan, és minek fölöslegesen bonyolítani a helyzetet? János úrfi meg kapja majd a nagyapja erdélyi birtokait, jó távol elhúzódik majd az udvari élet zajától, és boldog lesz. Ó, az a szelíd, jámbor jó lélek, akinek tán epéje sincs, és csupa csupa szív, aki elsírja magát, ha ránéz az udvaron a kakas játék közben … Eh! Esze ágába sem jut majd, hogy igénye lehetne a királyi trónra! … – Erről majd máskor beszélek, kedves Beatrice – felelte elkomorodva, kihűlő hangon a király. – János évekkel azelőtt született, mielőtt te a feleségem lettél volna. Nincsen okod a szemrehányásra! – Persze, persze! – bólogatott szelíd mosollyal az okos királyné, pedig belemarkolt a kín a szíve gyökeréig! Mi lesz, ha nem ád a véletlen szeszélye kettejüknek fiúgyermeket? Akkor … akkor a Fattyú követi a trónon az apját? – nevezte el hirtelen az ártatlan Jánoskát. És… és ez a teméntelen gazdagság mind azé a… kölyöké lesz? Nem, ez … ez lehetetlen! – borzolta föl lelkében pulykakakas módjára magát az ellenkezés. De legyűrte. Édes jó Istenem, mi értelme, előre megkondítani a vészharangokat, amikor még el sem kiáltották a tüzet?! – Ne beszéljünk soha többé róla! Gyere, vezess ezekbe a különös termekbe! Tudod, imádom a meglepetéseket! Gergely eltűnődve lépegetett a Corvina-könyvtárba siető királyi pár után. Hej, hej! Micsoda komisz tűz lakik ennek a talián menyecskének a szemében! Az Úristen óvjon meg attól, hogy szembelobbanjon valaha is véled, uram! Én láttam! A pokol tüze angyalok pisla mécsese ehhez képest! Alig tudta titkolni megrendülését. Egy darabig a csillagászati műszerek között babrált az asztalon, csak azután lépegetett Mátyásék után. Kihallatszott Beatrice boldog ujjongása. A királyné két pici formás kezét összecsapva, boldog álmélkodással sikkantott, akár az örvendező kisgyerek, aki karácsony reggelén megleli csizmácskáját színültig megrakva koszorú-fügével, cukormázas bábbal, aszalt mazsolaszőlővel, bicskával remekelt favitézzel, kinek oldalán hüvelyéből szabályosan kihúzható kard csüng, s mellette selyemmadzaggal szépen általkötözött, elnyűhetetlen bőrlabda mosolyog. – Mamma mia! Mennyi könyv! – kiáltotta őszinte rajongással, amikor Signor Ugoletti egy rejtett zsinór segítségével félrehúzta a súlyos bíborbársony kárpitot, amely át meg át volt szőve szikrázó aranyfonállal. A fal teljes szélességében és magasságában, a terem mind a négy oldalán csillogó feketére pácolt tölgyfából gyönyörűen megfaragott polcok álltak, s mindenik roskadásig meg volt rakva könyvekkel. – Ó, dio mio! És ez a… temérdek könyv … mind a tiéd?
Mátyás büszkén mosolygott: – Ez csak a Latin-terem! Itt tartom a latin szerzők műveit! A görög, német, olasz és más nyelven író szerzők munkáit a másik teremben őriztetem! – Dio santissimo! – motyogta Beatrice őszintén belekábulva a rengeteg könyvbe. Önkéntelenül odalépett a polcokhoz, és bal kezének ujját ijedt gyengédséggel végigszánkáztatta a vörös szattyánba és kék kordovánbőrökbe kötött hatalmas könyvek arannyal-ezüsttel domborított gerincén. Taddeo Ugoletti tiszteletteljes távolságban topogott tőlük. A királyné szavát hallva szerényen megszólalt: –Felséges asszonyom, szabadjon megjegyeznem: Mátyás királyunk könyvtáránál csupán a szentséges atya könyvtára gazdagabb, amelyet a Vatikán termeiben őriznek! Mátyás dühös féltékenységgel csattant fel: – De annak a podagrás vénembernek az egész világ ingyért küldi meg a legkülönb könyveket! Nekem meg drága pénzért kell megvásárolnom mindegyiket! Tudd meg, a római pápa sem versenyezhet velem! Kérdezd meg tőle, mennyi könyve lenne akkor, ha neki is pénzért kellene megvásárolnia minden egyes kötetet! Kíváncsi vagyok, áldozna-e ennyit a gyűjteményére? Berendezne-e külön könyvmásoló műhelyt meg könyvkötészetet! Signor Ugoletti a királynéval együtt, közös erővel csitította a királyt, hogy nem, nem, a világért sem! Ha pénzért kéne a pápának megvásárolnia, meglehet, egyetlen könyve sem lenne, esetleg egyetlenegy, a Szentírás, mert ugye, az ma már az öregebb, kicsit is tehetős falusi plébánosoknak is megvan! Beatrice, miután sikerült lecsillapítania a dühöngő vulkánt, megint a polcokhoz lépett, és most már megcsillapodva, asszonyos kíváncsisággal vizsgálgatta meg őket. Látta, a könyvek lapjukra fektetve pihennek a polcokon, és mindegyik csillogó ezüstlánccal az állványokhoz van erősítve. Mindegyik könyv fedelén két szám van, egy római meg egy arabs. A római a polcot jelenti, az arabs a polcon a könyv helyét. A legalsó, legtágasabb polcokon a nagyalakú kódexek hevertek. A királyné úgy járt-kelt a polcok között, mint egy óriási játéküzletbe tévedt koldusszegény kisgyerek; a szeme tágra nyitva itta be a csodálatosan szép látványt. – Úgy nézze meg felséged ezeket a könyvcsodákat, hogy mindegyike kézzel íródott, s a leghíresebb olasz miniátorok – köztük Attavante, Cattaneo, Cherico, Del Flóra és Italico festették az iniciálékat, valamint a szövegközti képeket! Azután letelepedtek az előcsarnok kényelmes heverőire, amelyeknek a lábai, ülőkéi, karfái – akárcsak a palota többi ülőalkalmatosságaié – ezüstből voltak, és ahol kilátszott a kárpitozás alól, vastagon meg volt futtatva arannyal. – Nos, királyném? Hogy tetszik férjed birodalma? – kérdezte gyengéden a már megbékélt király. Beatrice ég felé fordította arcát, és lehunyt szemmel, átszellemült arccal mondta: – Meraviglioso! – Melyik város tetszett a legjobban? A királyné tanácstalanul emelte meg könyékben mind a két karját: – Ki tudná azt eldönteni, Mattia? Tata négyszögletű vára, kettős kőfalával, merész
tornyaival, hatalmas halastavával, a gyönyörű vadaskertjével … A fenségesen szép ebédlők, mulatók, hálószobák és fürdőszobák… De tán a legszebb az óriási előcsarnok, ahonnan olyan mesebeli kilátás nyílik a vár piacára… – Ó, ó! Kis elfogult! – ingerkedett vele a király. – Hát Pécs talán nem is tetszett? – Macché! – kiáltotta indulattól kipiruló orcával a szépséges királyné. – Hogy mondhatsz ilyet, uram?! Sopianae ne tetszett volna nekem? Hiszen olyan barna bőrűek, fekete hajúak, olyan gyengédek és kedvesek lakosai, akár a velenceiek vagy a firenzeiek! Sőt! Mint a nápolyiak! – csapott a heverő karfájára piciny öklével az emlékeitől föllelkesült Beatrice. – A négytornyú székesegyház számomra szebb, mint a világ bármelyik temploma! Egyszerű, kecses, égbe szökő, hatalmas! És az örökzöld hegy drága félkaréja a város mögött! Mint a kotlós köré bújt kis csibék, úgy guggolnak a házikók a hegy oldalában! Messze kéklik a Dráva tündöklő csíkja. Sosem felejtem el, könnybe lábadt a szemem, amikor a püspök, Ernuszt Zsigmond megkínált nyers fügével, amely a Mecsek oldalában termett! Emlékszel, mit mondtam? Ebben a városban boldogan élném le veled az életemet… – Che cara! … – dörmögte ellágyultan a király, aki szintén szíve mélyéből szerette az ódon várost. – De nagyon-nagyon megszerettem Visegrádot is, ahova a Bucentaurus fedélzetén vittél fel a Duna széles hátán, Mattia! Olyan szép, akár az ékszer! A pompás függőkertek a Duna-parton és fentebb a kies hegyoldalban! A zúgó őshársak… a kőteraszok … mintha Dalmáciában jártam volna megint, amerre feleségedül idehozott Gregorino!. .. A versmárványból épült Múzsák-kútja, Cupidó lenge márvány figurája örökre szívembe vésődött, ahogy ott ül elmélázva a márványtömlőn, amelyből a víz szelíd sugárban a szépen faragott márványtálba csorran … És lehet elfelejtenem, hogy amikor inni akartam belőle, megdöbbenve észleltem: víz helyett fehér bor patakzik Cupido tömlőjéből! A király boldogan kacagott, mint gyerek, ha csínye remekül sikerül. – És a másik márványkutad is nagyon tetszett, amelynek csupa alabástromból volt kifaragva a torka! … És a gyönyörűséges kápolna, ahol az az ezüstsípú orgona olyan andalítóan zengett!… És a palota, amelyben annyi szoba van, ahány nap az esztendőben! … És milyen végtelenül bölcs vagy, hogy a régi szárnyon meghagytad az ablakokon az üvegtárcsák helyett a selyemfátylat! Ahogy libeg a könnyű szélben a kecses alakokkal telifestett selyemdarab, olyan mintha igazi emberek táncolnának … – Tetszik neked ez az ország, Beatrice? – Jobban, mint a saját szülőhazám! – Szívesen maradsz itt velem, amíg élni enged bennünket az Isten? – Boldogan, Mattia! Halálom pillanatáig! És arra a kegyre kérlek, ha én előbb halnék meg, temettess abba a gyönyörű kis tempióba, amelyet most kezdtél építtetni Alba Regia városában! Hadd olvadjon eggyé halóporom új hazám földjének porával!
Mátyás szemében könny csillant, annyira meghatódott Beatrice forró szavaitól. Ezernyi ezer ember nyüzsgött Mátyás udvarában állandóan. Tudósok, költők, festők, művészek, szobrászok, kézművesek, híres kalmárok, követek, hadvezérek, nemesurak, külföldi püspökök, világcsavargó gazdag nemesúrfiak, szónokok, lantosok, bohócok, neves csepűrágók, zeneművészek; mindenféle emberfajta megfordult ott gyakorta. Nagyon szerette a király a művészeket és a tudósokat, de a diplomatákat mindenkor soron kívül fogadta, hiszen az ő révükön tartotta rajta ujját állandóan Európa politikai életének ütőerén. Udvara éjjel-nappal nyitva állott előttük, és Gergelynek még éjnek évadján is fel kellett keltenie urát, ha valamelyik várva várt követ megérkezett. Minden követ megmozgatott, hogy Frigyessel valamiképpen szövetséget köthessen. Frigyes pedig mindent megtett, hogy Mátyás nyakát kitörhesse. Ha pedig ez nem sikerülne, akkor legalább az életét megkeseríthesse. Tudta, Mátyás betegesen hiú, s ezen az úton járva a legkönnyebb a szívén sebet ütnie. Mátyás mindent elkövetett, hogy a német császár elismerje cseh királyságát. Hiszen a választófejedelmek között a cseh királyé a legmagasabb rang, s annak révén mindig a legközelebb állott hozzá, hogy német császárrá és római királlyá válasszák. Frigyes nászajándékképpen kedves meglepetést tartogatott Mátyásnak. 1477 tavaszán hatezer cseh zsoldos tört be Ausztria felől Magyarországra! A követek útján megtudta a király, hogy történt az eset. Frigyes, az öreg pápa miatt – tán abban reménykedve, hogy a vénember hamarosan meghal – egy ideig várt a kutnai királyválasztó cseh országgyűlés határozatának megerősítésével. Mátyást hitegette, s közben Ulászlóval tárgyalt, megígérve neki: hogyha segít megdönteni Mátyás trónját, akkor megerősíti a cseh trónon. Erre rontott Magyarországra a hatezer cseh lovas. Hanem Ulászló a zsoldjukat fizetni nem tudta, ezért katonái hamarosan faképnél hagyták, és széltében-hosszában fosztogatni kezdték az országot. Mátyás felvonult ellenük komoly seregével, de nem ütközött meg velük. Követet küldött hozzájuk: – Ki akar közületek Mátyás zsoldjába állni? Aki akar, annak megkegyelmezek! Aki nem, az hordja el az irháját, mert esküszöm, a soproni erdő valamennyi fenyőtörzséből bitófát ácsoltatok, s azokra minden cseh rablót felmagasztaltatok! Ulászló reggelre arra ébredt, hogy emberei, maroknyi csapat kivételével, faképnél hagyták. Szégyenszemre tán százötven lovas élén kocogott be július végén Prágába. Rajta röhögött az egész Arany Város. Hanem Mátyás boldogan dörzsölte a tenyerét. – Erre a boldog percre vártam, mióta csak az eszemet bírom! Most elkapom a császár őfelsége grabancát, és esküszöm az élő Istenre, irgalmatlanul megtáncoltatom 1 Gergely hangosan kacagott. Nos, a bécsi vén gazember ez egyszer rosszul számított! Azt hitte talán, hogy a nős Mátyás harci kedve, bátorsága lelohad, mert szépséges, ifjú felesége leköti minden pillanatát?
– Hajrá, Tülökorrú! – vágott a király felé cinkos bizalmassággal. – Kapd el a nyakát! Ne hagyd magad! A testőrkapitány megszeppent, amiért a király gyerekkori csúfneve kicsúszott a száján. Talán majd megorrol. Mátyásnál sohasem tudja kiszámítani az ember a dolgát. Lehet, hogy ebrúdon hajíttatja ki a budai várból huszonöt évi hűséges szolgálat és barátság után! De nem, Mátyás szeszélyén az Úristen sem megy el! Ellágyul az a kemény, piros, simára borotvált orcája, megharmatosodik a szeme. A rég elszállt ifjúság emléke felhőzik át a szeme tükörén. – Boldog idő, hova szálltál? Ifjúság!… Emlékszel, már akkor is mennyi borsot tört ez a vén átok az orrom alá? – fordult megint haragosra a király ábrázata villámgyorsan. – Már akkor megfogadtam, egyszer még kegyetlen bosszút állok a sok bosszúságért, amit lenyeletett velem ez a gonosz szomszéd! Te is emlékszel? – Hát így van valahogy, uram! – beszélt most már nagyon óvatosan tovább a testőrkapitány. – Hat évig mezei fejedelem voltál miatta!.. . – Úgy bizony! Kopasz király voltam! Mert a koronám elorozta, s a világ minden kincséért vissza nem adta volna! Csak akkor, ami kor nyolcvanezer aranyakat leszámoltam a markába! – Meg a boroszlói hadjáratba is ő ugratta be ellened a lengyel királyt, igaz? – És… feleséget sem kerített az a nyomorult vén barom, hiába kunyoráltam neki térden állva is, mint egy ótvaros fenekű kódus! – Ekkor Beatricéra esik dühös pillantása, aki értetlen csodálkozással figyeli férje és a testőrtiszt patvarkodását. – Mi bajotok van? Miről vitatkoztok? – Semmi, semmi! Csak tudod, Gregorio a legrégibb, legkedvesebb barátom, és most hirtelen egy harmadik, közös és igen kedves barátra bukkantunk! – Engem nem csaphatsz már be, Mátyás! Annyit tudok magyarul, hogy „Frigies” és hogy… „caissar!” … Miért haragszol te Federico császárra? – fordította ismét olaszra a szót. Erre a két barát egymás szavába vágva, lelkesülten hadonászva megmagyarázta Mátyás végtelen ellenszenvét a császár iránt. A végén már Beatrice is könnyekig kacagott, mert a férje torkaszakadtából harsogta, hogy zengett belé a királyi palota, hogy mit fog csinálni a császárral, ha elfoglalja Bécs városát. – Megkurtíttatom, akár a sőrének való bikákat! Amikor valamennyire elcsitult jókedvű hahotázásuk, Mátyás elkomolyodva folytatta: – Nagyon régi dolog ez az ellentét kettőnk között, a császárral. A viszály konkolyát még az a rothadt vörös gróf, Cillei Ulrik hintette el Frigyes és megboldogult atyám között. Aztán … az ellenszenve … apáról fiúra szállt… Úgy gyűlölöm azt az ocsmány, hegyes rókapofáját, mint a … – Megint nagyot kacagtak, mert Mátyás kimondta, amit gondolt. – Ott árt, ahol csak tud ez a vén vörös bitang! Amikor a cseh háborút megindítottam, ő bérelt fel rá, hatvanezer aranyat ígérve. Egy
dénárt sem kaptam meg belőle, soha! És ami tán még ennél is aljasabb, amikor szegény Paumkircher András megunta Frigyes zsarnoki igáját, és fellázadt ellene, azt is énrám kente ez a nyomorult niemand! Pedig esküszöm a kettőnk felhőtlen boldogságára, hogy én Paumkircher Andrást a császár ellen nem uszítottam soha! No és, emlékszel, ugye, Gregorio! Azt a büdös sziléziai zsivány Beckensloer Janót is elcsábította, igaz? Hát most ezt az egészet egyszerre visszakapja! – Csak a török addig békében maradjon, amíg elbánsz Frigyessel, uram! – aggodalmaskodott a testőrkapitány. – Ugyan! Hagyd Mohamedet a csudába! Agyaglábakon álló góliát, aki alatt minduntalan meginog a talaj. Egyszer Szíriában, egyszer Egyiptomban tör ki ellene véres lázadás. Máskor meg Velence kényszerül rá, hogy gatyába rázza az elpimaszodó pogányt. Amikor pedig néha nekirugaszkodik Magyarországnak, ellátja a baját Kinizsi Paja. Mit gondolsz, miért neveztem ki erdélyi vajdának? És Bátori uram is el tud bánni a pogánnyal! Beatrice aggodalmas arccal tipegett a férje mellé. Nagyon halkan és riadtan kérdezte: – Háborút indítasz? Hát… ezért hoztál el asszonyodnak a messzi Itáliából, uram? – Ne félj! – mormolta lágyan Mátyás. – Téged is viszlek magammal. – A csatába? – kerekedett el a királyné borzadó szeme. – A csudába! – hahotázott a király. – Te majd ott maradsz az udvarral valahol, egy közeli erős várban, ahol a hajad szála sem görbülhet meg! De én… – susogta átforrósodó hangon – ha… lángra gyúl irántad a szívem … mindig megtalállak! … És Mátyás belevágott merészen egy tíz évig tartó háborúba.
XIX. FEJEZET, amelyben Messer Bonfini kifaggatja Gregoriót a királlyal való közös dolgaikról. Épp jókor, mert utána nemsokára komor gyászba borul Magyarország, mert meghal Mátyás király, és a visegrádi várból elszállnak a hollók
– Megbocsátasz, caro Gregorio, carissimo amico, a háborgatásért, de … igen fontos ügyben teszem! – Messer Bonfini, állok rendelkezésedre! Mindig is nagyon kedveltelek! – Nézd, Gregorio … Nem is tudom, hogyan is kezdjem el… Gergely komoran nézett valahova az azúrkékre festett falú teremből a ködöt párálló, téli
Duna fölött a messzeségbe. Olyan érthetetlen belső nyugtalanság kínozta. Olyankor szokta így, ilyen kutyául érezni magát, ha valamiféle nagy veszedelem fenyegette a királyt. Például Moldáviában, amikor Bogdanovics Stevo vajda hitvány módra rajtuk ütött Baia városában, azon a szörnyű emlékezetű éjszakán. És ösztöne igazat súgott: lándzsával megsebesítették a királyt a vállán, és egy szakállas nyílvesszővel hátba lőtték szegényt. Pedig most nincsen háború, hál’ istennek! Mátyás már négy esztendeje meghódoltatta Frigyest, elfoglalta Bécset: egész Európa meghajtja fejét a magyar király előtt. Hát akkor? A … a király súlyos betegsége az, ami aggasztja a testőrkapitányt. Három éve, hogy legyűrte szegény Mátyást a köszvény. Olyan gyötrelmes lázzal és kínokkal járt, hogy ágyhoz szögezte a királyt. Többször már úgy volt, hogy föl kell adni rá az utolsó kenetet, hogy tisztán állhasson az Úr elébe, aki maga elé kívánja szólítani. Baljós gondolatait Messer Bonfini zavarta meg. – Bizonyára te is tudod … urunk és királyunk… sajna, súlyos beteg! – Uram, a szívembe látsz talán? – döbbent meg a testőrkapitány. – Épp most gondoltam szegény felség nagy bajára. Mit gondolsz, ez a betegség … nem halálos, ugye? – Az Úr útjai kifürkészhetetlenek, caro Gregorio! – mondta némi fontoskodással a király kedvenc tudósa és historikusa. – Nos, amiért ide kérettelek urunk világhírű könyvtárába, az a következő! Tudod, őfelsége megbízott engem, írjam meg Magyarország történetét. Én ebbe a nagy munkába évekkel ezelőtt belevágtam. És el is jutottam csaknem Mátyás király uralkodásának derekáig. És itt kicsit elakadtam. Végtelenül boldoggá tennél, ha… segítségemre sietnél, és kilódítanád a kátyúból a szekeremet! – Én? – csodálkozott el a testőrkapitány. – Én csupán egy egyszerű katona vagyok! Hogyan tudnék én segíteni egy nagy hírű tudósnak? – Egyes-egyedül csakis te tudsz segíteni rajtam, carissimo Gregorio! – ütötte a vasat az olasz tudós. – Éppen hogy te, aki kicsiny gyermekkora óta állandóan együtt vagy a királlyal! Aki minden bajba, veszedelembe együtt csöppentél vele! Hiszen őfelsége is számtalanszor elmondta, ha hirtelen meghalnék, amico, Gregoriót kérdezd ki alaposan! Az anyámon kívül ő ismeri az életemet a legjobban a világon! Ugye, nem hagyod, hogy nagy munkám csonka maradjon, caro Gregorio? – De hát… – feszengett kényelmetlenül ezüstlábú székén Gergely kapitány. – Mit tudnék én segíteni neked? Őszintén megmondom, nem tudom! A csaták évét, helyét, számát te is ugyanúgy tudod, akárcsak én! Hiszen minden fontos eseményről protokollumokat találsz a királyi kancellárián! –Hiába, no! Látom, reménytelen eset vagy, kedves barátom! Jelzem, erre előre figyelmeztetett a király, hogy irtózatosan nehezen állsz kötélnek!… – legyintett elszomorodva a historikus. Még egyet sóhajtott, és elővonva dolmánya zsebéből puha kézikendőjét, meg törölte verítékező tar koponyáját. Hirtelen fölszikrázott az indulata: – Megmondanád, mit keresnék a kancellárián, amikor őfelsége ezelőtt hét évvel
kipenderítette onnan atyai jó barátomat, Váradi Péter kancellárt? Azóta… azóta én úgy megyek oda, mint fájós fogú beteg a fogorvoshoz! Gyanakodva, hogy vajon mit fognak velem csinálni, értesz engem, ugye? Eltanácsolnak, hiába parancsol rájuk keményen a király! Gergely hallgatott. Sokára törte meg a csendet. – Az elébb komolyan beszéltem, uram. Mégis mit tudnék olyas mit mondani neked a királyról, amit hivatalos helyekről meg nem tudhatsz? Bonfini gömbölyű, pirospozsgás arca egyszeriben felragyogott, mert megérezte, a testőrtisznek végre megszólalt a szíve, és tudta, most már beszélni fog. – Érdekes, színes apróságokat! A történelmi események hitelét, ízét megadó árnyalatokat! A történések valódi rugóit! Olyan mondásokat, amelyeket felindultságában, indulatában olyankor mondott a király, amikor csak egyedül te hallhattad! Hogy mi volt őfelsége igazi véleménye a dolgokról, a világról! – Áhá! Azt hiszem, kezdem már érteni, mit akarsz, uram! – No, akkor … talán arról mondanál valamit, szerinted mi indította arra őfelségét, hogy megtámadja a császárt, fél Európa hatalmas urát? Nem félt attól, hogy a császár összegyűjti óriás birodalma valamennyi katonáját, és őt, Mátyást, maroknyi hadával egyetemben sárba tapodja? Gergelyben megmozdult az epe, összemorcolta a homlokát. – Hogy mondtad? Maroknyi had? Hiszen te is ott voltál magad is a bécsújhelyi seregszemlén! Húszezer pompás lovas, nyolcezer kitűnő darabont és kilencezer szekér sorakozott föl urunk előtt a megtartandó mustrára! Még te tamáskodtál, hogy csak ennyi emberrel hódoltatta meg őfelsége Ausztria valamennyi tartományát? Ez a rengeteg ember nem afféle úri társaság, akik évente egyszer, az országgyűlésen találkoznak egymással, ezen kívül csak akkor, ha nagy baj van! Ez a húszezer lovas egyenként igazi katona-varázsló! Mindent tud, amit katona ma csak tudhat! – Ez igaz! – dünnyögte a zömök talián, kezét ajka elé téve, hogy zavarát valamiképpen leplezhesse. – Magam is ámuldoztam, milyen csodálatos hadmozdulatokat hajtottak végre kapitányaik kürtjelzéseire! A szívem megdobbant, olyan szépen, egyszerre mozogtak, fordultak, száguldottak, léptettek, mikor milyen parancsot kaptak, aszerint. S beszél, beszél, hogy igazi kíváncsiságát eltitkolja. Vagy inkább, hogy a kellő pillanatot még jobban elcsíphesse, amikor kirakodik vele, tulajdonképpen mit akar. Gergely ismeri az udvar talián vendégeit, tudja, mindegyik sosem volt titkot akar megtudni Mátyásról és Beatricéről. Signor Bonfini mért lenne kivétel? Csak az a baj, hogy ez a két lábon járó zsírosbödön meg is írja, amit meghall! S még csak az kéne, hogy kikottyantson valamit, és az a király fülébe kerüljön! Mátyás – barátság ide, barátság oda! – tán elevenen megnyúzatná, ha akármelyikőjükre rosszat mondana Bonfininak. Vagy bárki másnak. – Uram! – kezdte türelmetlenségével viaskodva. – Beteg a király, ha nem feltétlenül
szükséges, akkor most ne tartóztass! – Máris elrohannál? – emelte fel tiltakozón a kezét Bonfini, a királyné udvari felolvasója. – Hiszen még … nem is kíváncsiskodtam igazán! – Akkor talán kezdenéd el, uram! – mosolyog Gergely, de közben csikorog a foga az idegességtől. – Nézd … őszinte leszek! Még egyszer mondom … engem olyan dolgok érdekelnek, amelyeket rajtad kívül más élő ember nem tudhat! – Mikor látja, a testőrkapitány őszinte várakozással tekint rá, így folytatja: – Például… példának okáért… meg tudnád mondani nekem … miért veszekednek olyan sokat egymással? A testőrkapitány alig észrevehetően megvonja a vállát. Erre most mit is válaszoljon. Hát persze hogy tudja, miért veszekszik a királyi pár. Lélekben nagyon eltávolodtak egymástól. Ennek is megvan a szomorú oka. Beatrice kilencedik éve felesége Mátyásnak, de… nem szült trónörököst neki. A király, öregségét érezvén, mindent elkövet, hogy törvénytelen fiát utódjává tegye. Beatrice pedig éjjelnappal azért ármánykodik, hogy a király tervét megakadályozhassa. Még János herceg házasságát is meg szeretné hiúsítani a milánói Bianca Sforzával. Olyan ocsmány levelet írt a milánói hercegkisasszonynak János hercegről, hogy Mátyás őrjöngött, amikor milánói követe megkaparintotta a királyné keze írását, és neki átadta. Igen, nem szült a királyné gyereket a királynak, ez a legkomiszabb baj, ami megfertőzte házasságukat. – Nézd, Messer Bonfini! – mondja fennhangon Gergely. – Az igaz, hogy velem őfelségéék mindig nagyon jó barátságban voltak, de… azért mindent nem kötöttek még az én orromra sem. Vagy azt hiszed talán, egy királyi párnak nem is lehetnek titkai, mint a többi földi halandónak? Bonfini vakaródzik, sóhajtozik, alig titkolva kelletlenkedő orcát vág. Aztán fanyalogva szedelődzködik. Az arcára van írva tökéletes boldogtalansága. Gergely megszánja. – Talán … Azt mondtad az elébb, színes apróságokat szeretnél megtudni a királyról! Számos esetben jelen voltam, amikor… Például Hevesben, amikor megkapáltatta a király a tanácsurakat, hogy megbecsüljék a szegény jobbágyaik munkáját! . .. Vagy: amikor Kolozsvárt megleckéztette a komisz bírót. Amikor krétával megjelölte a vállán behordatott fahasábokat… Bonfini szomorú komorsággal legyint. Nem oldódik nehéz bánata. Sóhajtva mondja: – Galeotto barátom kedves könyvét én is olvastam, caro Gregorio! Az ilyen történetekkel nem sokra jut a magamfajta komoly historikus, aki… a valóságot akarja megörökíteni a királyról! Övében kotorász, a pénzes zacskóját babrálja. Hát ez nem ér öt lyukas garast, amit a király testőrkapitányától hallott. De mégis oda kell adni neki a huszonöt aranyat, amit neki szánt. Mátyás udvarában ez így szokás, hogy bőkezűen kell bánni a borravalóval. Mintha a vendégek is olyan istentelenül gazdagok volnának, mint a házigazda. Különben … Még szükséged lehet, Antonio, erre a fickóra, próbálja megnyugtatni a pazarlás ellen tiltakozó, fukar természetét. A heves belső tusakodás közepette egészen megzavarodik, amikor a
testőrtiszt hirtelen megszólal: – Egyszerűen érthetetlen számomra sok minden, amit Mátyásról kérdeztél, uram! Te talán azt hitted, hogy … énnekem egy külön királyom van? – Nem! – rázza a fejét elkeseredetten Bonfini esetlen mosolygással: „Ezt nem hiszem! De azt tudom, emberben még ekkorát nem csalódtam hatvanéves koromig, mint tebenned! Neked köszönhetem, ha a Rerum Hungaricum Decades kibővített formája nem lesz olyan remeklés, mint bálványom, Titus Livius gyönyörű munkája!” Aztán fennhangon így folytatta: – Caro Gregorio, te … nagyon jó barát és… remek testőr lehetsz, de… nagyon rossz ember vagy! Miért mondom ezt? Azért, mert hűséges barátnak bizonyultál, nem szolgáltattad ki nekem a királyt, de… engem tönkretettél, mert… romba döntötted minden reménységemet! Szemernyit sem segítettél nekem, szegény talián historikusnak! … Meghajlik sima, udvari mozdulattal, s fáradtan kiballag a könyvtár előcsarnokából. De a kis bőrzacskót észrevétlen az asztal szélén hagyja. Küsgergő egykedvűen tekint utána. „Csak eridj a dolgodra. Megjátszod itt a szentet, az ártatlant. Közben te is ugyanúgy tudsz mindent a királyi párról, mint jómagam! Neked sincs bekötve a szemed, bedugva a füled! Sülve-főlve együtt vagy a királyné taliánjaival, akik mindent tudnak, sőt mindennek az ellenkezőjét is tudják! Nos, jegyezd meg, amit pedig ennek ellenére sem tudsz, azt nem is kell megtudnia a királyról a világnak!” Feláll megnyugodva, s ruganyos léptekkel indul sietve a palota déli szárnyába, a kék terembe, a király betegágyához. Akkor megpillantja a bőrzacskót. Felkapja, és őszinte kíváncsiságtól sarkalltatva, belekukkant. Hm, szép summa! Huszonöt aranyra taksáltál volna néhány tarka hazugságért vagy szomorú igazságért, amit hallani szerettél volna? A folyosón hamar utoléri a lassan, öregesen, magában motyogva csoszogó talián tudóst. – Messer Bonfini? – teszi szelíden a vállára nagy kezét. – Az asztalon felejtetted a bugyellárisodat! Bonfini arca szinte kivirágzik a váratlanul rátört boldogságtól. Ezért a pénzért vagy húsz oldalt kellene írnia a Decadesből! S hirtelen belevillan a baljós gondolat a pénzről, a munkáról, vajon, ki fogja fizetni tovább a fáradozását, ha… Isten ne adja, hamarosan, de… mondjuk, meg talál halni Mátyás? De gyorsan kiveri fejéből, hiszen könnyen meglehet, ez csak ostoba rémlátás, hiszen a királyné udvaroncai boldogan újságolták, hogy tegnap, a talián felcser, Milio segítségével már fel is tudott ülni párnáin a király. Ha ilyen szépen javul tovább az állapota, tavaszra már biztosan egészen talpra is áll, lóra pattan, és… mit tudom én, talán megtámadja a változatosság kedvéért – Franciaországot! A testőrkapitány karjára teszi ráncos bőrű, puffadt kezét: – Bocsáss meg, carissimo Gregorio! Az előbb tévedtem! Te…áldott jó ember vagy! És eltotyog a folyosón. Gergely hátat fordít neki, és siet a királyhoz. „Vén bolond, ha te tudnád mindazt, amit én tudok a királyi párról! Hogy Mátyás szíve kihűlt a királyné iránt, ezt minden épeszű, jó szemű ember tudja, te is. Hogy a királynő minden összeköttetését latba veti, hogy férje halála után ő kerülhessen a magyar trónra. Sokszor éjszaka úgy ordítoznak egymással, mint a tüzes vasrudakkal felbőszített oroszlánok. Mert a király is tudja, hogy Beatrice elment Boroszlóban kettesben sétálni Ulászló cseh királlyal az Oderaparti füzesbe. De már semmivel sem törődik a király. Annyi gondja-baja van, elfoglalja
minden pillanatát. És mit szeressen Mátyás a királynén? Mióta összeharagudtak, Beatrice is nagyon megváltozott. Például eddig vigyázott magára, most zabál állandóan, törökmézet, cukormázas, ízzel töltött fánkokat. Lassan olyan kövér lesz, hogy kifolyik befűzött ruhájából. Úgy festi magát, akár egy rossz hírű dajna. Hirtelen megöregedett a királyné őfelsége, és egész éjszaka mindenféle csodaírral, kenőcsökkel pátyolja bőrét, hogy eltüntethesse orcája jelentkező ráncait. Éjszakánként pogányul iszik talián udvartartásával. Ezek a nápolyi dögök nem tudják, hogy ő tökéletesen beszél taliánul, hát előtte nyugodtan kotyognak. Egyszer azt hallotta két nagy kalapú majomtól, hogy … Beatrice beteg szegény, magtalan, gyereket nem is foganhatott volna, másnak sem, nemcsak Mátyásnak! Mi erre a bizonyság, hogy ez így van? János herceg, kettejük viszályának kiapadhatatlan forrása! íme, Mátyásnak lehet gyermeke, de a királynénak soha!” Gergely is emlékszik Beatrice néhány idevágó fogására. Tíz évvel ezelőtt egyszer például az történt, hogy Mátyás egyszer csak külön követséget menesztett Rómába, hogy János herceg, a fia – győri püspök lehessen! Aznap este, jócskán mámorosán átölelte kapitánya vállát a király, és a fülébe súgta: – Gyerekem lesz, Guido fiam! – Honnan tudod, uram? – Beatrice öt perccel előbb közölte velem nagy titkát! – Adja Isten, hogy így is legyen, uram! – válaszolta Gergely a királynak. Persze, nem volt igaz Beatrice titka. Három hónap múlva Mátyás újabb követséget szalajtott a Vatikánba, az ég szerelmé re, ki ne nevezzék János herceget győri püspöknek! Hiszen őutána mégiscsak János herceg ül a magyar trónra, és ki hallott még olyat, hogy egy főpapnak gyereke legyen, igaz? – Se vele, se nélküle! – dünnyögi Gergely, míg befordul a király betegszobája elé. Egy pillanatra megáll, hogy eltűnhessen orcája dúltsága, aztán benyit, most már kedvesen mosolyogva. Mátyás lassúdan arra fordítja meggyötört fejét. Parányit megemeli kezét selyemtakaróján. Halk, csöndes szemrehányással fogadja: – Hol maradtál el… ilyen sokáig, te … hűtelen kutya?!. .. Gergely furcsa dolgot tapasztalt a királynál, egyre többet foglalkozott az emlékeivel. „Úristen! Mi történhetett Mátyással? Mintha … búcsúzkodna az élettől, a világtól!” Az érdekes az volt, hogy akkor már kifelé lábolt kegyetlen betegségéből, amelynek karmai közt csonttá-bőrré soványkodott. Gergely szinte egy pillanatra sem távozott el a király betegágya mellől. Iszonyatos volt hallgatnia a szerencsétlen Mátyás rettentő fájdalomüvöltését. Ha csak megmozdult valamelyik végtagja, vagy az orvosa hozzáért, már bömbölt. – Milio! Ne gyötörd a királyt, mert megöllek! – sziszegte feldúltan az angyali kis talián felcser fülébe. – Ölj meg! De én akkor is meggyógyítom őfelségét! Hanem a szomszéd szobából nem
tudom talpra állítani! A király betegágyának másik oldalán álló széken pedig Július Aemilius, a csepp talián orvos szundikált éjszakánként, féloldalra kornyadva. Többször ébredtek fel arra, hogy a király csaknem ülőhelyzetbe feltámogatva, a háta mögé rakott temérdek párnákra dőlve, némán könnyezve nézi őket. – Mi fáj, felség? – ugrott talpra az orvos is meg a testőr is. – Az fáj – susogta Mátyás –, hogy két ilyen drága hülyével vert meg a sors, mint ti vagytok! … Mondjátok meg, de őszintén! Mikor szoktok aludni? Mikor voltál utoljára otthon, Guido? Mikor olvasgattad legutóbb kedvenc Vesaliusodat, Milio? Takarodjatok a szemem elől! Szamarak! Persze, a küszöbig sem értek, már belényilallt a királyba a kín, rohanhattak vissza. S míg Milio pihekönnyű keze a hűsítő, kámforos balzsamírral enyhítette Mátyás embertelen fájdalmát, Gergely rezzenéstelen kézzel tartotta őfelsége beteg karját, amelyen az orvos dolgozott.
– Nem is … tudom … mi lenne … belőlem, ha ti… nem lennétek! … – nyöszörögte, míg végre ismét elszenderedett. Gyógyulásának első jele az volt, hogy enni kért; megjött az étvágya. Gergely ezzel kapcsolatban megint megütközött a király furcsa viselkedésén. Az történt ugyanis, hogy itáliai útjáról visszatért udvarába Messer Baptista Canano, egy másik orvosa, akit még Beatrice kért Eleonóra nővérétől Nápolyból, és a király – érthetetlen okokból! – Canano megjelenésének tulajdonította hirtelen javulását. És attól a pillanattól kezdve csak ezt hallotta Gergely: – Canano itt van?… Canano mit csinál?… Hol van Canano? … Ma még nem láttam a csodatévőt! … Egyszer négyszemközt maradt a királlyal, és szelíd szemrehányással nekitámadt: – Uram, őszintén mondd meg, miért vagy ilyen égbekiáltóan igazságtalan? – Én? – nyitotta kerekre mókázva nagy, sötétbarna szemét a király. – Igazságtalan? Én, aki megreformáltam a magyar igazság ügyet? Aki egyaránt letörtem a bírák és rablógyilkosok szarvát; rendet teremtettem ebben a szerencsétlen országban? – Ne tréfálj most, uram! Nagyon jól tudod te, hogy mire gondolok! – Fogalmam sincsen, fiacskám! – Úgy viselkedsz, mintha Milio, aki meggyógyított, nem is lenne a világon! Te hálátlan kutya! – Milio? – nézett furcsálkodva a király a testőrkapitányára. – Igazad lehet! Rémlik, többször láttam őt is betegágyam mellett, amíg … Hol van Milio? – Hol van, hol van! Most már… bottal ütheted a nyomát! Addig ajnároztad ezt a dagadt Cananót, amíg szegény összecsomagolta a motyóját, és
hazautazott Firenzébe! – Látod!? ő a hálátlan kutya! – csattant föl a király. – Évekig gyógyítgat, aztán meg búcsú nélkül itt hagy, mint kutya a… lerágott csontot! Tudd meg, többé hallani sem akarok róla! És Canano kapta a sok száz aranyra rúgó busás orvosi honoráriumot, a „firenzei törpe” pedig üres batyuval vágott neki a hazafelé vivő hosszú útnak. Gergely csempészett a holmija közé huszonöt aranyat, hogy legalább fel ne forduljon éhen, amíg hazaér. Hogy jól érezte magát a király, annak más jelét is látta a testőrkapitánya. Nyugtalanság fogta el. Egyik teremből vitette magát a másikba. Csattogott az óriási cselédséggel, mint a haragos villám, ha valahol valamit nem talált a legnagyobb rendben. Ha lógott valahol kicsit a falkárpit, leszakadt a függöny, vagy ujja poros lett a termek közepén álló asztalkákra kirakott aranyedényektől. A száz és száz cseléd napokig lázas buzgalommal takarította a királyi palotát, a testőrök nemkülönben sikálták kőporral az ezüstacél vértjüket, mert várható volt, megszemléli őket is a király. Jaj volt annak, akinek a vértjén homályos foltot talált, vagy nem látta magát meg benne, mint a tükörben! Aztán hívatta a kancellárját. A kancellárral hívatta a tanácsurakat, főpapokat. A kápolnában fogadta őket. A király szokatlanul fehér orcája szinte világított a szentély bizsergő csendjében. Alamizsnás Szent János csodálkozva nézte az oltárképről a díszes, tarka úri társaságot. – Vajon, mit akarhat? – lehelte Bátori István országbíró Szapolyai Istvánnak, a nemrég, vadászaton szörnyethalt Szapolyai Imre öccsének a fülébe. – Sejtelmem sincs! De én ismerem a királyt, majd megmondja, mit akar! – súgta vissza a jeles hadvezér. Újlaki Lőrinc, a bosnyák király fia pisszegte le őket, aki imádta a királyt. A két másik nagyúr irigy haraggal mérte végig a sudár, ifjú herceget, aki az ország leggazdagabb földesura volt a király után. – Urak! … Kedves barátaim! … – kezdte a király, rájuk emelve két nagy, különös tűzben égő, sötét szemét. – Hosszú útra készülünk! Baljósan csengő szavára idegesen váltottak lábat a tanácsurak és a főpapok. Filipecz János, a kancellár, Ernuszt Zsigmond, a pécsi püspök őszinte ijedelemmel pillantott egymásra. Mit jelentsen ez a rejtélyes szózat? Örökre Bécsbe akarja áthelyezni székhelyét s udvarát őfelsége? Vagy … talán halálát érzi a király? … Úristen! … – futott végig a hideg a jelenlevők hátán. Csak Szapolyai István nem sajnálta szívből. Hiszen súlyosan megsértette a király! Amikor a bátyja, a nádor három éve lezuhant, és nyakát szegte egy bakonyi vadászaton, akkor… nem őt választatta meg új nádornak, hanem … azt a sima modorú, álnok kígyó esztergomi érseket, azt a csúszó-mászó Nagylucsei Orbánt tette meg nádori helytartónak! Mert az örökké a király kedvét lesi, s nem tud tőle olyat kérni, hogy Orbán uram, a kincstartó tüstént ne teljesítse! – Bécsbe utazom – folytatta a király, és egyszerre megkönnyebbült a tanácsurak szíve. – Sok a dolgom, el kell boronálnom számos függőben maradt ügyemet Frigyes császárral és Miksa római királlyal, tudjátok. Azt akarom, hogy… nyugton legyek fiam jövendője felöl, amíg oda vagyok! Erre megint feszengeni kezdtek a tanácsurak, mintha hirtelen valamennyien egyszerre kinőtték volna a ruhájukat, vagy váratlanul szorítani kezdett volna a sarujuk, a csizmájuk.
Mit akar ez a ravasz, beteg szörnyeteg? – Azért hívattalak ide benneteket, mert… ti vagytok az én legkedvesebb híveim, akik tőlem három évtizedes uralkodásom folyamán mindent megkaptatok, amit ember csak kaphat! Most ti adjatok valamit nekem! Orbán! – kiáltotta felhevültén a király. Az esztergomi érsek bámulatos gyorsasággal, akár varázsló a kalapból a piros szemű, fehér szőrű nyulat, egyszerre előkapta a tabernákulum-ból a csodálatosan szép Kálváriaszentségtartót. Elvette tőle a király, és két gyenge kezét megfeszítve, rezzenéstelenül elébük tartotta. – Tegyétek Krisztus urunk megszentelt testére a kezeteket, és … esküdjetek, hogy … Megbillent a súlyos aranyholmi, s az ifjú, sudár Újlaki Lőrinc kapta el, és segített megtartani a királynak. Mátyás haloványan, hálásan mosolygott kedvenc hívére jótettéért. – Keresztény hitünkre és… emberségünkre… esküszünk, hogy… őfelsége halála után … a méltóságos Corvin János urat, a troppaui és liptói herceget, hunyadi grófot, őfelsége fiát igaz … örökös urunkká fogadjuk … iránta … teljes engedelmességet és… hódolatot tanúsítunk, és … senki mást fejedelmünknek el nem … fogadunk!… Nehezen szakadozott fel ez a néhány szó Mátyásból, s közben szeme lázasan vizslatta a szentségtartó fölé hajló, kinyújtott kezű, lecsukott szemmel mormoló urakat, főpapokat. Tudják, hogy mit mormolnak? Megesküdtetek, hogy … ha én meghalnék … a fiamat választjátok meg magyar királynak!… Megértettétek? … Az Isten fiának testén nyugtatott ujjal esküdtetek! … Tudjátok, mi az esküszegő jutalma? … Föld kiveti testét… ég nem fogadja be lelkét… örökké kóborol a semmiben és … Küsgergő a kápolna ajtajából nézi a különös jelenetet. Az oltár kilenc láb magas gyertyái vörös fényt szórnak az esküdő urakra és főpapokra. Mintha vihar lenne születőben valahol az oltár mögött, és a gyönyörűen kifaragott, gazdagon megaranyozott oltár elé hullana feltükröző visszfénye. Küsgergő látja, csorog a veríték Szapolyai István füle mellett, mint aki megmosdott, de nem törülközött meg. Mintha egy óriási sziklát görgetett volna fel magas dombra, de nem bírja tovább erővel, el kell eresztenie, s a kő visszasuvad, és minden utána jövőt legázol. Olyan verítékes a szemük környéke, mintha sírtak volna. De valamennyien mondják az eskü igéit, Mátyás csodálatosképpen mindegyikük hangját külön-külön hallja, és ettől végtelenül megnyugszik. Hátradől hordszékének párnáin, lecsukódik a szeme néhány pillanatra. Csupán roppant mellkasának lázas hullámzása jelzi, nehéz perceket élt át. Felnyíló szeme mély szakadék, amelybe egyszerre belefér valamennyi aggódva fölébe hajló főpapja, tanácsura. – Nem jól érzed magad, felség? – rebegi a kincstartó. – Már… semmi bajom! Ti… meggyógyítottatok! – mosolyog rájuk haloványon, és kegyesen int neki, elmehetnek. – Vigyázz magadra, felség! – suttogja Újlaki Lőrinc, a karcsú ifjú herceg. – Azt akarom, hogy István király-napkor, az esküvőmön te kezdd el a menyasszonytáncot! … A kápolna ajtajában Küsgergő gyengéden oldalba figyelmezteti a furcsa szertartástól elbambult kancelláriai titkárt, a kövér Bakócz Tamást: – Tamás atya! írasd alá az urakkal!
És távozás előtt mindenki aláírja rendre az okiratot, és a testőrkapitány által a pergamenre buggyantott, vérszín viaszcsöppbe belenyomja pecsétgyűrűjét is. A testőrkapitány elgondolkodva nézi a sok kusza betűjű aláírást. Mintha tintába lépett fácánkakas szaladt volna végig a pergamenen. Aztán ez a sok krikszkraksz azt jelenti, hogy most már bizonyosan Corvin János úr lesz utánad a király, uram? Bár adja a fennvaló jó Isten, hogy úgy legyen! Bakócz Tamás elrévedő tekintettel mered a kápolnaajtó fényesre kopott bronzkilincsére. Ezt remekül csinálta a király! A semmit sem sejtő főurakat és főpapokat úgy lerohanta, akár egy ellenséges várat! És ezek a külön-külön olyan nagy pofájú, Mátyás kemény kézzel tartott zablájától úgy hánytorgó urak pissz nélkül megesküdtek, és aláírták az okiratot: Corvin János őméltósága lesz az új magyar király! Hogy lehetne ezt a váratlan új fordulatot minél hamarébb a királyné őfelsége tudomására hozni? Önkéntelen mozdul az ajtó fele. Belebotlik a testőrkapitányba, aki összefont karral áll a küszöb fölött. – Várj, Tamás atya! őfelsége akar valamit mondani néked! A kövér győri püspök összerezzen, mintha kivont kard hegyét szorították volna a torkának. Ez az átkozott ördög a szívébe látott? – Parancsolj velem, felséges uram! – Ha a titkárom és győri püspök akarsz maradni tovább is, erről, amit itt láttál és hallottál… nem beszélsz a királynőnek! … Bakócz rémült, kapkodó zihálása tölti be a csendet. Szólni sem tud, csak némán rázza tagadón a fejét. Küsgergőnek a gyomra is felfordult, ha megjelent a királyné. Bár állandóan pamacsolta az arcát mindenféle csodaporokkal, bőre mégis mindig zsírosan fénylett. A testőrkapitány nem értette a dolgot, mi történhetett Beatricével. Olyan szép, olyan kedves, olyan okos teremtés volt, amikor idehozta Nápolyból! Meghasonlott önmagával? Miért hagyja el ennyire magát? A hatalomvágy megtébolyította? Ez lehet! Erejét görcsösen megfeszítve mindent elkövet, hogyha Mátyás meghal, utána ő ülhessen a magyar trónra. Lázasan levelez pápával, császárral, valamennyi európai udvarral, hogy tervének megvalósításában mindenki segítse. A vén gazember, Frigyes röhög a markába! Lám, milyen jó az Isten! Mátyás jobbján adott neki nagyszerű szövetségest, akinél különbre még sohasem talált a Mátyás ellen örökké maffiát szövő császár! Mikor elmesélik neki, milyen pokoli perpatvarokat rendez Mátyással, sírógörcsökkel súlyosbítva, akkor mintha hájjal simogatnák Frigyes podagrás oldalát. Rendben van! Ez az Isten ujja! Kapott királykisasszonyt az a valah paraszt, de lám, az nem tud élni az oldalán! Ezt a vérmes természetű barmot meg előbb-utóbb úgyis megüti a királyné megtorolhatatlan pimaszkodásától a guta! Hahaha! . .. Hahaha! .. . Küsgergő is tudta ugyanezt. Szíve mélyéből gyűlölte Beatricét. Ő még többet tudott róla, mint a király, bár a királyné rettenetesen ügyelt, hogy viselt dolgai napvilágra ne kerülhessenek. Hiszen tudta, máglyán égették volna meg a Szent György téren, ha
rábizonyosodik a házasságtörés! A magyarok ebben nem ismertek tréfát! Épp Francesco Sassetti úr, a firenzei könyvkereskedő embere tartózkodott a királynál, amikor Vingárti Geréb Péter, az új erdélyi szász főudvarmester bejelentette a királyné látogatását. – Korán jött! – fogadta zordonan a király. – Még nem fordultam fel! Beatrice szemét elborította a könny. Megint a legsúlyosabb sértések egyikével illette a haragvó király: magázta, ahogy csak a legalacsonyabb rendű cselédeket szokás. A királynén pedig aznap jó szoknya volt. Néhanapján megszállta a szentlélek, és olyankor a régi volt. Új recepteket hozott, amiket levélben kérincsélt a különböző királyi udvaroktól, hírekkel kedveskedett: melyik királyfi melyik királykisasszonyt kérte meg, milyen külföldi kalmárok érkeztek az este Budára, s mit hoztak. Aranyserlegeket, végselymeket, ritka fűszereket, sosem látott drágaköveket. – Csak… azt akartam megtudakolni… – szipogta a királyné – … hogy vagy? Hogy aludtál? – Köszönöm – felelte zárkózottan Mátyás. – Sokkal jobban, mint tegnap. Ha így marad, március végén útnak indulok Bécsbe. – Vigyázz! – kiáltotta őszinte aggodalommal Beatrice. – El ne siesd a dolgot! Nem vakmerőség nekivágni?! Ilyen súlyos betegségből alig kilábolva ilyen hosszú útnak? Mátyás nem engedett fel. Epésen válaszolta: – Neked nem kell velem tartanod, Beatrice! Ha akarod, itthon is maradhatsz! De ekkor már kilobbant a láng a királyné ajkán is. – Nem hagylak magadra egy pillanatra sem! Nem engedem meg, hogy távollétemben a „sánta ördögből” magyar királyt faragj! A király jókedvűen fölnevetett, és néhányszor a tenyerébe ütögetett egy pergamengurigával, amely reggel óta az ágya szélén hevert. – Hagyjuk ezt a témát, Beatrice! Én ebben a dologban már döntöttem, és döntésem ellen nincs apelláta! A királyné megritkult haja az arcába hullott; kövér orcája fénylett, és szeme kerekre tágult, és zihálva lélegzett, akár egy megvadult fúria. Azt gondolta: nem oda Buda, felség! Abba még nekem is lesz beleszólásom! Cosimo Rosselli, a miniátor horoszkópot csinált rólad! Nincsen már sok cérna hátra a párkák orsóján számodra, Mátyás! Hirtelen hangot váltott, hiszen egy kis színészkedésért Beatrice sem ment szomszédba: igen jó úri nevelést kapott a nápolyi udvarban. – Már megint miféle vacakot sóztak a nyakadba? – lépett közelebb a király ágyához, amelyen kicsi asztalkán két könyv hevert. – Az irigység beszél belőled, Beatrice! – nevetett ingerkedve Mátyás. – Ettől nem vagyok elragadtatva, mert ezt géppel nyomták! – lapozott unottan a vaskos könyvben. – Tudod, nem állhatom a nyomott dolgokat! Otrombák, egyformák, parasztoknak valók! Kirínak az én Corvináim közül! Pedig… a kedvenc könyvem: Silius Italicus! Alessandrio barátom, ezt vidd vissza! De a másikat megveszem tőled!
– Mi az? – csillant föl az őszinte kíváncsiság Beatrice hangjában. – Hátha engem is érdekel! Attavante munkája! – sikoltott fel a királyné boldog izgalommal. – Elkészült az Athanasius-codex, Mátyás? – Igen, Beatrice! – válaszolta méltóságteljesen, hátradőlve párnáin a király, feledve haragját. – Elkészült végre! Könyvtáram egyik ékessége lesz! A királynéban megint bukfencet vetett az ördög, feledte előbbi szende voltát: – És … miből fizeted ki Signor Sassettit? Nagyon kíváncsi vagyok! Egy dénár sincsen a kincstárban! – Semmi közöd hozzá! – bömbölte hirtelen megvadulva a király. – Nem maradok Sassetti úrnak adósa! Mátyás megfizet mindenkinek! Beatrice vérfagyasztó gúnnyal kacagott, mintha maga a megtestesült sátán lett volna: – Majd megint váltót adatsz neki Orbán érsek úrral!. .. Évente négymillió aranyat szedsz be az országaidból, és nem tudsz készpénzzel kifizetni egy nyomorult codexet? Hát már hatezer aranyad sincsen? – Fogd be a szád! – dörrent rá durván a király; de a királyné, kezét csípőre rakva, piszkos szájjal nyelvelt, akár egy vásári kofa: – Ne hordd olyan magasan az orrod, Mátyás! Egész Európa valamennyi komoly bankárjának a ládája teli van a váltóiddal! Mert jó ember, nagy király vagy! Két kézzel szórod a pénzt, és adósságot adósságra halmozol! Ki fogja kifizetni őket, mit gondolsz, ha meghalsz? Én? Soha! Egy fillért sem áldozok az adósságaidra! – Rám mered tátani a szádat? – ordította a király. – Én vagyok könnyelmű? Én szórom a pénzt? Lánykorodban évi ezer dukátot kaptál a háztartásodra, és évente tízezer dukát adósságot csináltál! írások vannak róla! Hova tetted a pénzt, lányfejjel, há? És ha akarom, akkor egri püspökké teszem Francesco Sassetti urat, és akkor egyévi bevételéből busásan beszedi minden tartozásomat! … – Egyre vadabbul bömbölt a király, s érezte, mindig hevesebben dörömböl bordáin a szíve, és agyára hirtelen tompa köd ereszkedik, eltűnik előle a patvarkodó királyné, a megdöbbent firenzei könyvárus, a rémült testőrkapitány, aztán elenyészik a nagy, csúcsíves ablak fénytócsája, és körös-körül hideg, ijesztő sötét lesz.
– Mátyás! – sikolt fel Beatrice szívéhez kapva, és hátrál, mintha lándzsát szegeznének reá. Küsgergő tépi föl előtte az ajtó kilincsét, s a minden ízében reszkető királyné zokogva kirohan. – Signor Canano!… Signor Floreno!… Antal mester! … – fordul ki Küsgergő üvöltve a folyosóra, irtózatos erőfeszítéssel küzdve le vágyát, hogy a királyné után ne rohanjon, és le ne szúrja. A három orvosdoktor kezét-lábát összetöri, úgy rohan a segélykérő kiáltásra, és a dührohamától eszméletét vesztett király fölé hajlik. – Érvágót!… Köpölyözőt!… – csattannak a vezényszavak, és a két orvos, Canano és Antal
mester a sebész Floreno kezébe adják rendre a kért szerszámokat. Aztán Canano lép színre, és rejtélyes üvegcséiből szíverősítő italt elegyít, és közös erővel a király felfeszített szájába öntik. Fertályóra múlva Küsgergő megkönnyebbülten sóhajt föl: – Hála legyen az Istennek! A király felnyitotta a szemét!
Január végén útnak eredt Mátyás Bécsbe. Hosszú karaván kígyózott a visegrádi úton, legalább kétezer emberből állott a király és a királyné udvartartása. A herceg is ott ült a király gyaloghintójában, amelyet huszonnégy ember emelt. – Fiacskám – mondta halkan a király –, Budavára, a királyi palota, a levéltáram, a könyvtáram a tiéd! Reád testáltam! János herceg két kézzel a halántékához kapott, lehajtotta a fejét, s elfulladt hangon suttogta: – Miért teszed velem ezt a csúfságot, atyám? Az Isten se mossa le rólam, hogy … a halálod akarom! – Nem érdekel már senkinek sem a véleménye! – emelte meg a hangját a király. – A tiéd sem! Hosszú életem során igazán megtanulhattam, sokszor akaratuk ellenére kell boldogítani az embereket. – Elmosolyodott. – Különösen, ha olyan gyámoltalanok, mint te vagy, édes fiam! Már előre nevetek, hogy fogsz te megbírni ezek kel a véres, nyers húson tartott fenevadakkal, ha én majd … egyszer… lehunyom a szemem! – bökött fejével a gyaloghintó mellett léptető, hangosan beszélgető, nevetgélő főurak népes csoportja felé. – Kesztyűs kézzel nem bírsz meg velük, efelől megnyugtathatlak! Egyik kezedben szák arany legyen, a másikban kilencágú korbács! Mint apádnak. Bátran adj nekik, és könyörtelenül, hideg fejjel vegyél el mindent attól, akiről kiderül: nem érdemli meg a jóságodat! S akkor csókokkal borítják el a korbácsot tartó kezedet! És soha ne rettenj vissza senkitől! Ha a császárral vagy a pápával hoz össze a sorsod, meg ne hátrálj! Csak emberek azok is, akikkel elbánhatsz! Láthattad, Frigyes, a nagy német császár úgy hátrált ki előlem Ausztria felséges hegyei közül, mint egy szűkölő kutya! Igaz? Sohase hagyd magad! Mindenkit addig nyúzz, szóval vagy karddal, amíg nem teljesíti az akaratodat! Láttad, ugye? Ha akartam, hétéves kölyköt is kinevezett esztergomi érsekké a pápa őszentsége, igaz? És hiába kunyorálta, hogy küldjem Rómába Váradi Pétert, majd ő kivizsgálja kirúgott kancellárom ügyét, valóban követett-e el súlyos felségsértést! A szemébe nevettem! És nem görbült meg a hajam szála sem, édes fiam! Csak az erős embereknek van jövőjük ebben a kegyetlen világban, édes fiam! Visegrádon maga elé hozatta a Fellegvárból a koronázási ékszereket. Felnyittatta az óriási, bőrrel borított, kegyetlenül megvasalt ládát, amely a szent koronát őrizte.
– Adjátok a kezembe! – mormolta. Küsgergő ugrott, odaadta. – Térdelj le elém, édes fiam! – suttogta felizzó hangon a király. János herceg térdre zökkent előtte, aztán az apja remegő kézzel a fejére tette az aranypántokat. Fülig beszaladt János hercegnek a korona. Mátyás megrezzent. Az alsó pánt a herceg szemét is eltakarta. „Majd másik, nagyobb bélést kell varratni bele!” – gondolta aggodalmasan. – Jól áll! – lihegte elfogódottan. Majd mélyet sóhajtva hozzátette: – Csak … kicsit nagy! Aztán megkapta János herceg hivatalos, pecsétes okirattal Komáromot és Tatát. Beatrice dúlt-fúlt egész úton. De különös dolog történhetett vele, mert egy árva rossz szót sem szólt. Mindenre csak helyeslőn bólogatott. Ott ült a király oldalán a lakomákon, evettivott, de csak annyit, mint egy beteg madár. Teljességgel lesoványodott. Komornái, szabói rémülten vettek be a ruháiból, amelyeket gonosz szeszéllyel váltogatott. S ha valamelyik váratlanul előparancsolt ruháját még nem szűkítették meg udvarhölgyei, akkor jaj volt nekik: Beatrice minden visszafojtott indulatát rajtuk töltötte ki. – Szép vagy, Beatrice! – szaladt ki Mosonmagyaróvárott a király ajkán az őszinte elismerés. – Hát még észreveszed a feleségedet, uram? – torzult szomorkás mosolyra a királyné orcája. – Minek köszönhetem ezt a végtelen megtiszteltetést? Mátyás a fejét csóválta, nagy, sötétbarna szemét Beatricére függesztette. Kutató tekintetét szinte belefúrta felesége nagy, fekete árokkal körülvont, sötétzöld szemébe. Vajon mit takarhat arcod lárvája? Mit gondolsz rólam? Mire készülődsz ellenem? Miféle hálót feszítesz elém utamon, bestia? De hiába mesterkedsz, király lesz a fiam! Mert ahogy Bécsbe érünk, ráhagyom Ausztriát, aztán húsvétra Boroszlóba megyek, s ott neki adom Morvaországot, Sziléziát meg Lausitzot! Hoppon maradsz, gonosz boszorka! Bosszút állok rajtad az elszenvedett kínzásokért! Pozsonyban szobájába hívatta a királynét, aki abban a könnyű selyem hálópalástban lépett be Mátyáshoz, amelyet házaséletük első éjszakáján viselt, s amely tán azóta sem volt rajta. Alatta csak egy pillekönnyű, ezüsttel áttört brezüli csipke ingelő volt. – Beatrice! … Olyan szép vagy! … – susogta megcsukló hangon a király. – Mit akarsz tőlem … gonosz … vénember?! – mosolyodott el boldogan a megszépült királyné, és mellé bújt az ágyba. Gergely megkönnyebbülve állapította meg, hogy a király állapota az utazás fáradalmai ellenére sem romlott, sőt, mintha a közérzete teljesen a régi lett volna. A testőrkapitány meglepetten tapasztalta, Mátyás az úton ismét összeszívesedett Beatricével, ahogy ezt tizennégy évi házasságuk folyamán többször is megtette. Olykor éppen a legvadabb dührohamokkal tarkított, ocsmányságig durva veszekedések után. Gergely megvonta a vállát. Két bolond, gondolta. Nem az én dolgom. Ők tudják, mit csinálnak! Csak egy szokatlan dolgot tapasztalt: a király egy percre sem engedte el gyaloghintaja mellől János herceget. Gergely meg akkor sem távozott volna a király közeléből, ha kéziágyút, vagyis töltött puskát fog rá valaki. Bécshez közeledtek, és a testőrkapitány gyűlölte az osztrák
fővárost, mert igen kellemetlen emlékei fűződtek hozzá. És Bécs Gergely szemében azzal a mocsok Frigyes császárral jelentett egyet, aki az Úristennek sem volt hajlandó jottányit sem engedni a Mátyással vívott heves küzdelemben; vagy értelmes, elfogadható feltételek mellett lemondani a császári koronáról. A hírhedett Arany Süvegről, amelynek jó húsz évvel ezelőtt bolondja lett a király. Bécsben nem is egyszer próbáltak meg merényletet elkövetni a király ellen, tán ezért is fenekedett úgy a gyönyörű nagyvárosra a testőrkapitány. – Tudod, nagyon beteg az apád, édes fiam! – pihentette Mátyás csupa bütyök, csomó, kidagadó erű öklét János herceg bársonyosan sima, hosszú ujjú kezén. – Nem, nem! Ne rázogasd tagadón a fejed, én tudom, amit tudok! És saját magamat nem vagyok hajlandó félrevezetni, még a te kedvedért sem. Nézd, meg vannak dagadva a lábszáraim, a térdeim akkorák, mint egy dob a szultán zenekarában. És estelente komisz láz lep meg orvul, ami hajnalig gyötör. Aludni nem tudok éjszakánként, így napközben szendergek valamicskét. Van hát időm gondolkodni, rogyásig. Hallgass figyelmesen, mert úgy érzem, okos tapasztalatokat tudok átadni neked. – Kell beszélned erről, apám? – siránkozott János herceg. – Oly boldog lennék, ha inkább … Vesalius orvostudományi könyvéről szólnál, vagy … Johannes Regiomontanus horoszkópkészítési rendszerét magyaráznád el! Az ascendensszámítás körül még homályos néhány momentum! . .. – Fiacskám! Ezt majd Taddeo Ugoletti mester rendre elmagyarázza! Rám hallgass, mert amit én és most mondok neked, mástól nem fogod hallani soha az életben! Hosszú élettel áldott meg a sors, sok mindent megéltem. Ha jó király akarsz majd lenni utánam, hogy az emberek nemzedékeken át áldón megemlegessenek, akkor … akkor törekedj mindig a békére! – De hát… – vágott közbe akaratlanul János herceg. – De hát, gondolod, ezt éppen te mondod, aki csaknem harminc esztendei uralkodásod során valahol mindig háborúztál? Igen, hadakoztam északon, keleten, délen és nyugaton, azért, hogy majd te békében uralkodhass. Ez az a dolog, amit mindig meg kell éreznie a jó fejedelemnek, hogy mikor mit csináljon. – Te … te mindig tudtad, mit csinálsz, apám? – Igen! – jelentette ki Mátyás magabiztosan. János herceg az ajkába harapva tusakodott néhány minutumig, hogy kimondja-e gondolatát, de aztán kibökte: – Mondd meg, de tiszta szívedre tett kézzel! Ha… ha egyszer az Isten színe elé állasz, elmondhatod majd nyugodt lélekkel, hogy mindig azt tetted, amit egy jó magyar fejedelemnek kell tennie Magyarország érdekében? – Igen! – csendült a király érces baritonja. – Tudom, mi nyugtalanít téged titokban, édes fiam. Engem tökéletesen félreismer a világ. Csak azt látják – így láttad te is, és mások is nagyon sokan! –, hogy én nem szegény atyám, a nagy törökverő Hunyadi János útját jártam. Hogy ha csak egy mód volt rá, békén hagytam a törököt.
Hogy inkább csehekkel, lengyelekkel, németekkel háborúztam könyörtelen, makacs szívóssággal. Igaz? – Oldalról fiára pillantott, aki némán bólintott igent. – Hogy keresztény vért ontottam pogány vér helyett, igaz? De arra nem gondol senki, az ég szerelmére, hogy miért csináltam? Boldogtalan gyermek! Csaknem tíz éven át próbáltam helytállni egyedül a szultánnal szemben, tökéletesen magamra hagyatva! Magamra hagyatva? Az semmi! Amikor én halált megvetően Mohamednek rontottam, ezek a sötét figurák: Pogyebrád, Kázmér és Frigyes, aljasul hátba támadtak! Érted-e már, hogy előbb térdre kellett kényszerítenem őket? Hogy mindent el kellett követnem annak érdekében, hogy a németrómai császár és király Arany Süvegét a fejemre tehessem! Akkor aztán hatalmi szóval és seregemmel erőszakkal kikényszeríthessem őket pazar palotáikból, dúsgazdag falvaikból, és a szultán ellen vezethessem fél Európát! És egyesült erővel vívhassam ki a szívem mélyén titkon mindig oly forrón áhított végső diadalt! Nagyon felindult a király; saját szavai dúlták föl a lelkét annyira, hogy szívére kellett a tenyerét szorítania, valamennyire elcsituljon szédítő dobogása. Keserű kiáltással rázta meg fejét, hogy vadul szétrepült sűrű oroszlánsörénye, mint udvarra kihajított, megoldott kéve árpaszalma. – És hiába tárgyaltam, hadakoztam! Sem szóval, sem tettel nem sikerült elérnem, amit annyira akartam! Sem apám, sem én nem tudtuk fölrázni ennek az ostoba, tespedt Európának a lelkiismeretét! Igaz, annyi pénzt senki sem kapott még a pápától, mint apád, de amikor kenyértörésre került a sor, mindig cserbenhagyott Európa! Egyedül kellett megküzdenem gerincroppanásig a pogánnyal! Ha lenne egy olyan magas hegy, amelynek ormáról szembe tudnám köpni egyszerre egész Európát, nyugodj meg, megmásznám és szembeköpném! Hátradőlt kicsit a gyaloghintó puha párnáin, de eltorzult az arca, és János herceg szíve nagyon fájt, hogy még mindig komoly beteg édesapját ostoba kérdésével ennyire felzaklatta. – Bocsáss meg, apám! – motyogta röstelkedve. – Ezután én is gyűlölni fogom Európát! Mátyás szinte ijedten egyenesedett föl ültében: – Nem szabad! Bolond vagy? Ilyet ne mondj soha, fiam! Európa szent! Európa hatalmas! Filozófia! Építészet! Festőművészet! Szobrászat! A szép szavak! Mindennek ezer arca van! Tudod, hisz tanultad: ars una, species mille! És ez az ezerarcú szépség együttvéve Európa! Ezt senki meg nem tagadhatja, aki a kultúra igazi barátja! Hidd el, végtelenül árva és szegény lennék, ha a latin és a görög kultúra kincseit meg nem ismerhettem volna! Ha hátára nem kap bennünket is az európai kultúra, még mindig posztójurtákban élnénk ma is, mint a gonosz mongóliai tatárok, akik majdnem elpusztították szerencsétlen hazánkat IV. Béla királyunk alatt! Szép a budai vár épülete? Hát a visegrádi nyaralópalotám? És a tatai várkastélyom? A négytornyú pécsi székesegyház? – Mint az álom! – súgta János herceg lehunyt szemmel.
– Akkor sose mondd többé, hogy… gyűlölöd Európát! Csak az ostoba, értetlen embereket szabad a szívünkön kívül rekeszteni, akik annyira gonoszak, hogy hajlandók lettek volna elemésztetni a pogány által Európa, a keresztény kultúra legerősebb támaszát, csupán azért, hogy legerősebb vetélytársuktól megszabaduljanak! Frigyesnek kell minél hamarébb pusztulnia! Hazánk legkönyörtelenebb, legádázabb, leggonoszabb ellenségének kell Magyarország útjából tágulnia! És én bízom az Úr kegyelmében, hogy még ad annyi időt számomra, hogy ezt a vén gonosztevőt kigyomlálhassam az élők sorából, mielőtt… magadra hagynálak a magyar trónon! – Hirtelen megragadta János herceg mindkét kezét, és hánykódó melléhez szorította. – Mindig csak arra ügyelj, ha majd fejedre teszik Szent István koronáját, hogy hazád: Magyarország erős, hatalmas és független ország legyen! Akkor tisztelnek majd, és békén hagynak! – Igenis, atyám! Ehhez tartom majd magam! – rebegte pirosra gyúló arccal János herceg, míg két keze riadtan hevert apja két óriási öklének börtönében, amelyeknek ujjait a komisz köszvény görcsös karmokká görbítette. Magában izgatott nyugtalansággal hadarta: „Édes jó Istenem, segíts meg, hogy így legyen, hogy szavam megtarthassam! Majd … felfogadok nagyszerű hadvezéreket, mint a fekete Haugwitz! Vagy Magyar Balázs! És Kinizsi Paja! És akkor …akkor minden úgy lesz majd, ahogyan édesapám akarja!” A gyaloghintó egy pillanatra megtorpant. A hordszéket cipelő hét láb magas, széles vállú, csupa izom parasztlegények éppen váltottak. ?És Mátyás végtelen elkeseredéssel érezte, ugyanígy meg fog torpanni vele az élet, minden, amit valaha is elkezdett, hogyha ő meghal. Hogy ez a boldogtalan, liliomtiszta, gyámoltalan tündér, kis sánta ördög azt sem tudja, merre szaladjon majd, ha Frigyes rávicsorítja ritkás, sárga kapafogait. Annyira elkuncsorodott a kedve, hogy titokban még egy forró könnycsepp is kibuggyant a szeme sarkából. „Hiába éltem hát? … Teljesen hiába?” – gondolta, és olyan rettenetesen fájt a szíve, ahogy még soha.
Bonfini azt írta napi jegyzetébe:
Anno Domini MCDXC, Vienna. Idén virágvasárnap április 4-re esett. Őfelsége közérzete kitűnő. Reggel, amikor fölkeltettük őfelségét, belépve háló szobájába, igen vidáman fogadott bennünket. Ott volt Beatrice is. Ilyen boldognak már nagyon rég nem láttam. Ragyogott az arca, mint a nap. Átkarolta a király nyakát, szerelmes dorombolással simult hozzá. Mint folyondár a fához. Marzio barátom odasúgta, ilyen felhőtlenül boldognak házasságuk kezdetén sem látta a felséges királyi párt. Az orvosok megvizsgálták a királyt, s mi elhűlve láttuk, szinte tenyérnyi hely sem volt őfelsége lesoványodott testén, amelyet ne
borítottak volna el a begyógyult sebek hegei. – Szép vagyok, ugye? Látjátok, uraim, ilyen egy öreg veterán teste, harmincesztendei szüntelen csatározás utáni Ezután erős teát ivott, és pirított kenyeret harapott hozzá. Közben titkárai összefoglaló jelentését hallgatta. Igen örvendezett annak hallatán, hogy Miksa római király megértette intencióit, és hajlandónak mutatkozik a felajánlott alkura. Mármint arra, hogy Mátyás váltságdíj nélkül visszaadja egész Ausztriát, ha Miksa és Frigyes lemond az 1462. évi békeszerződésben részükre biztosított örökösödési jogról, és megesküsznek, hogy Mátyás halála után elősegítik Corvin János herceg trónra jutását.
Nagyon rossz bőrben tért vissza Mátyás a Burgba. Mintha megnyúzták volna, úgy megviselte a hosszúra nyújtott mise. Szinte úgy esett hordszékéből az ágyba. Gergely ráförmedt Vingárti Geréb Péterre, aki aggodalmas ábrázattal dugta be az ajtón az orrát: – Beengedhetem a velencei követet, akit ma délelőtt avatott urunk lovaggá? – Küldd a pokolba, uram! Mindenkit zavarj el, aki csak okvetetlenkedni akar! Urunk gyengélkedik, pihenni kíván! Mátyás fáradt, halovány mosollyal figyelte testőrkapitánya viaskodását a könyörtelen protokollmesterrel, aki viszont ragaszkodott a király előre megállapított napi programjához. – Köszönöm, kedves Gergő! Te mindig igazi jóakaróm, édes barátom voltál! Talán … meg sem becsültem eléggé nagy-nagy jóságodat! Bocsáss meg ostobaságomért, fiam! De… bár tudom, hogy most is jót akarsz … mégis … be kell engednünk a velencei követet, mert… Miksa, a római király üzent valami igen fontosat általa! … Gyere! Segíts, szeretnék visszaülni a hordszékbe! Mégsem fogadhat ágyban fekve egy követet a magyar király! Gergely nem mert ellenkezni urával, tudta, úgyis a rövidebbet húzná. Alányúlt és – meglepetten tapasztalta, milyen könnyű, menynyire lefogyott szegény nagy betegségében! – átemelte az ágyból a hordszékbe. Amíg megigazította Mátyás alatt a párnákat, ezt dörmögte őfelsége: – Ne haragudj rám, az ország érdeke, hogy fogadjam! Tudod, egész életemben ez az elv vezérelt: Salus reipublicae suprema lex! Sohasem a szeretet vagy az ellenszenv vezérelte cselekedeteimet, hanem ez az elv… „Legfőbb törvény az ország érdeke.” Meglehet, hogy a Signoriának éppen ez az ügynöke kötötte meg a békét ellenem, Bajazettel. Miatta dúlta meg a pogány Nagyvárad környékét. És most mégis meg kell szorítanom ezt a véres kezet, mert… úgy kívánja az ország érdeke. Ej, csak… éhes ne lennék ennyire! – Mit ennél, uram? – Magam sem tudom, fiacskám! Tegnapelőtt Hamburgban alaposan elrontottam a gyomromat. Signor Canano háromnapi szigorú böjtöt parancsolt rám, mondván, jaj
nekem, ha megszegem! Tehát … gondolom, valami könnyű … jó kis gyümölcsöt kellene bekapnom … Micsoda szégyen lenne, ha… amíg tárgyalok ezzel a Signoria-emberrel… megkordulna a gyomrom, ugye? Tudod mit? – vidámkodott meg egyszerre a szeme: – Üzenj ki Péternek, a kulcsáromnak, hozzon be egy kis tál finom picenói fügét! Azt mindig is nagyon kedveltem! Addig hadd főjön a saját levében a talián zsivány, helyes? Péter sebes iramlással jelent meg a tál fügével. A király elragadta tőle, hosszú orra elé emelte, mint az óriáskígyó a nyulat, mielőtt elnyelné. Körülszimatolta, mint vizsla a nyomot, szeme tükrén némi gyanakvás rozsdáit, s halk, türelmetlen morgással kérdezte: – Te kutya kulcsár! Friss ez a füge? És Péter remegő térddel, mímelt vidámsággal felelte, mert tudta, hogy már néhány napos volt a füge, és kicsit meg is buggyant már a kamrában állva: – Mint egy tizenhat esztendős hajadon, felséges uram!
Gergely látta a viaskodást a királyon. Az orra tiltakozott, érezte, romlott már a gyümölcs, kirepedt az oldala, és enyhén bűzlik is kibuggyant leve, de korranó gyomra győzedelmeskedett. Hirtelen felkapott egy fügét, és szinte rágatlanul elnyelte. Aztán megragadta a másodikat, de az már szétmállott a kezében. Összemocskolódott ujját az orrához emelte, látszott vonásain, elfogta a mélységes csömör. Aztán kurta, haragos zihálás után ráordított a megrettenve térdre omló kulcsárra: – A rosseb egyen meg! Mit adtál a gazdádnak, te nyomorult állat?! – Azzal a tálat a fügékkel együtt a kulcsár képébe vágta, akinek a romlott gyümölcs sűrű, bűzhödött leve végigcsurgott a pofáján, s fényes selyemgúnyája teli lett a szétfakadt füge apró, büdös cafatjaival. – Eridj a pokolba! És többet ne lássalak az udvarban! – Uram! … – makogott a megdöbbent kulcsár. – Bocsáss meg …Nem tudtam … nem akartam … Tudod, hogy… szeretlek, mint az édesapámat… – Mars! – bődült el hatalmasan a király. – Utállak, mint a … Látni se akarlak! Megmondtam! Ellenkezni merészelsz, nyomorult, hitvány szolga? Gergely nem teketóriázott, megmarkolta a kulcsár gallérját, és kipenderítette az ajtón, hogy elterült szegény ember a folyosó kövén, mint a béka. Majd lesodorta a lábáról az épp odaérkező királynét. – Mi történt? – lépett be döbbenten a király tanácskozótermébe. – Tönkretett ez az állat! – háborgott Mátyás. – Romlott fügével fertőzte meg a beteg gyomromat! … Kirúgattam! – Én édes uram, csillapodjál! Vérben forog a szemed, mint a vad bikáé, akit a debreceni Hortobágy-pusztán mutattál. Megérdemli ez a nyomorult, hogy így dühbe guruljál miatta? Ugyan! Inkább elmondanám, ha megengeded, mit főzettem ma ebédre Márton mesterrel … Hát… először is lesz háromféle leves! Legelőször: jó sűrű húslé, murokrépával, petresiromgyökerével,
sáfránnyal, zellergumójával, sok-sok tárkonnyal, babérlevéllel! – Jaj, hagyd abba, drága! Menten elcsordul a nyálam! – nyöszörgött a szenvedő király, tenyerét a gyomrára szorítva – Pedig úgy érzem, ekkora kő van a gyomromban! A füge, amit bekaptam! – Majd az a csodálatos húslé kikúrál, édesem!.. . Várj csak! Gergellyel suttognak. A testőrkapitány odalép az ajtóhoz, ott súg-búg a főudvarmesterrel, aki eltűnik, majd visszatér a konyha felől megint hamarosan. Kezében nagy ezüsttál, leborítva egy tündöklőre fényesített rézüsttel. – Csiribi! Csiribu! Csiribá! – játszik szívvel-lélekkel a királyné, és lekapja az üstöt a tálról. Uramfia! Micsoda lucullusi kóstoló van rajta! Kicsiny cserépcsészében a sáfránysárga, tárkonyos húslé … mellette fatányéron a remegő főtt üszőhús … piciny faedényben ínycsiklandó illatú ecetes torma … Odébb a főtt sárgarépa meg a petrezselyem gőzölög, apró ezüst sótartó szomszédságában … Odébb egy rántott csirkeszárny, belecsempészve a mája … Aztán egy vékonyka szelet fehér búzakenyér, megöntözve sonkolyos sült húslével, ráfektetve egy darabka sült malacsódar … és a király keze ügyében egy lisztben meghengergetve rózsapirosra sült süllő mereszti égnek kunkori farkát… Beatrice megdöbbenve riad fel, Mátyás nem is látja sem őt, sem a tálat! – Szédülök … – hörgi. – Istenem … mi történt? … Nem látok! … S közben úgy szorítja Beatrice kezét, hogy majd elroppan a királyné vékony galambcsontja a markában. Amikor az ágyat érinti a teste, görcsösen összerándul, mintha fejbe vágták volna egy döröklőrúddal. A szeme fennakad, és hörgés gurgulázik ki a torkán. – Madonna mia! – sikolt fel a királyné eszelősen, a torkához kapva. – Aiuto! Aiuto, per pietá! Gergely egyetlen ugrással az ágy mellett terem, elegendő egyetlen pillantás is, hogy lássa: – Szél érte a királyt! Az ajtót feltépi, kiordít a folyosóra: – Orvost! … Rosszul lett a király! … Néhány minutum, és előkerül mind a három: Signor Canano, Signor Floreno és Messer Antal. Megvizsgálják. Canano a király pulzusát tapintja, és a rendszertelen érlökéseket számolja. Antal mester halkan, fájdalmasan mormolja: – Sose számolgasd! … Szegény királyunknak … már … nem sok van hátra! – Mit mondasz, Antonio? – sikolt föl megint a királyné megháborodottan. – Mit ültök itt,
mint beteg, öreg varjak! Segítsetek! – Akármit is tennénk vele – rázza a fejét komoran Antal mester –, csak a kínjait szaporítanánk! A legtöbb, amit az érdekében tehetünk, az, hogy mindenki pihenni hagyja! – Én … én éppen vághatok eret rajta! – tanácstalanodik Signor Floreno, a kirurgus, de úgy remeg a keze, hogy a táskájából nagy keservesen kihalászott kés a padlóra koppan, és remegve beleáll. Mire Gergely észbe kap, hogy az ajtót elállja, már késő! Özönlenek a terembe az udvaroncok. A király rokonai és kedvencei: Dóczy Orbán, az egri püspök, Bakócz Tamás, az új kancellár, Szapolyai István szepesi gróf, Bátori István országbíró, Magyar Balázs, Kinizsi Paja és a fekete Haugwitz meg a többi cseh lovastiszt, néma karéjban. Aztán feltűnik végre riadt, rózsás orcával szegény János herceg. – Apám! – kiáltja, és az ágyra ájul. A három orvos most a herceget doktorolja. A király egyre csak jajgat, és Jézust kiáltoz, mint amikor a törökök ellen lovagolt rohamra lovasai élén. Fogát csikorgattatja vele a kínszenvedés. – Nagy fájdalma van – morogja valaki fojtottan. – Az – bólint sunyin Szapolyai István. – Éppen olyan szegény, mint aki halálán van! – morogja, és Gergely szeretne kést vágni a bitang farizeusba. Hát neked mindegy, hogy meghal vagy megmarad a király? Hogy nyaltad, faltad, amikor kinevezett örökös szepesi grófnak, és neked adta a fél Felvidéket! Szerencséje van a grófnak, hogy Gergely nem hallja, amikor a szepesi nagyúr arról vartyog köréje hajló hasonszőrű társaival: –Ezt én már előre, réges-régen tudtam! Frigyes császár horoszkópot csináltatott Mátyásról, s abban az állt: vége lesz neki hamarosan ! Hát most… itt van! Az orvosok bénán állnak a nagybeteg király ágya mellett. Csak Beatrice izeg-mozog. – Mit álltok itt?! Ha nem tudtok segíteni rajta, elixírt adjatok! Az használ! Lóduljatok! Amikor Signor Canano visszatér lihegve a futástól, a királyné kezébe nyomja a csodaszert. – Használjon! – morogja a régi babonát. A királyné Gergely segítségével felfeszíti Mátyás irgalmatlanul összeszorított száját, és beleönti a színtelen, ánizsszagú folyadékot. Aztán mivel Mátyás továbbra sem moccan, a király ujját, fülét, orrát ráncigálja, a tincseit húzgálja: – Térj már magadhoz, szerelmetes uram! Mintha meghallotta volna a királyné gyöngéd, mégis görcsös szólongatását, picit föleszmél a király. Ránéz Beatricére, aztán teste kifeszített íjként felkunkorodik az ágyon, és akkorát ordít fájdalmában, hogy a színes ablaküvegtárcsák megrezzennek az ónkeretben. – Borzasztó! – nyögi Kinizsi Paja. – Az életemet odaadnám, hogy a fájdalma szűnne! – Hány csatát megvívott, és messzire elkerülte mindig a halál!– mormolja a fekete
Haugwitz dühösen. – És most ágyban kell meg birkóznia a kaszással?! Milyen kegyetlen is tudsz te lenni, édes jó Istenem! Gergely nem számolta az idő múlását. Csak állt-állt a király ágya lábánál, és szorongott a lelke. Fél füllel hallotta az előbb az urak titkos duruzsolását. Azt mondták, csak meg ne haljon, akármilyen komisz zsarnok is volt egész életében! Mert ha meghal, akkor … akkor Magyarországnak lőttek! Török, német, cseh, lengyel, talián –akiknek csak valaha borsot tört a király az orra alá, az mind nekiront egyszerre szegény hazánknak, és … volt, nincs Magyarország! Hajnal fele csitult kissé a király fájdalma. Mozdulatlan hevert az ágyon, amelyet elöntött verítéke. Beatrice mindenáron újra fel akarta húzni az ágyat friss ágyneművel. Közös erővel lefogták. – Nem szabad háborítani rövid nyugovását! Most gyűjti erejét, hogy megbírjon a halállal! Kitántorgott a konyhába. Egyszerre tíz kukta ugrott, hogy tálaljon a testőrkapitánynak. Szegényeknek nyakukon maradt az egész ünnepi vacsora. Gergely csak egy darab kenyeret markolt föl, de a falat kifordult a szájából, mert meghallotta, megint bömböl a király. Szaladt vissza. Addigra Beatrice lepedővel lekötözte szegény Mátyás kezét-lábát, hogy kárt ne tehessen magában, és le ne vethesse magát az ágyról. Beszélni nem tudott, csak nézett rájuk. Hol könyörgött a szemével, mint piciny, lázas csecsemő, hol meg sírva nyüszített, mint a megvert kutya. Hol Beatricére nézett, hol János hercegre. Végre megértették, mit is akarhat a szerencsétlen. Akkor a királyné hevesen átölelte, és jobbrólbalról megcsókolta a herceget. Könnyben úszott Mátyás lehunyt szemhéja. Látszott, ezt akarta kikövetelni: fogadja szívébe a királyné a herceget. – Ezt akartad, édes uram? – kérdezte kiáltva Beatrice, a király fölé hajolva. Az csak sűrű szemhunyással jelezte, igen, igen! Aztán iszonyatos erőfeszítéssel szóra csücsörítette az ajkát, de a véresre harapott húsdarab nem moccant, tagolatlan nyögés bukott csak ki rajta. – Mátyás, ne halj meg! Mátyás! Mátyás! – szorította görcsösen Gergely az ágytámlát, és nem mozdult, nem válaszolt, hiába is szóltak hozzá. Mintha földbe gyökeredzett volna a lába. Harmadnap reggelre adta csak fel a kegyetlen harcot a király. Hirtelen öklendezni kezdett úgy nyolc óra tájban, aztán visszazuhant feje a csatakos párna szakadékába, és a királyné kétségbeesett zokogással borult halott ura tetemére. – Meghalt! – mondta ki Antal mester, a döbbent csendben tükrét odatartva a király orra elé. Nem volt rajta pára. – É morto! – toldotta meg Signor Canano tragikusan zengetve a hangját, s lefogta két hosszú, bütykös ujjával Mátyás fennakadt szemhéját. Bécsben három napig feküdt ravatalon a király, a Burg legnagyobb termében. Éjjel-nappal vonult katafalkja előtt a bécsi nép. Kalmárok, kufárok, kézművesek, hajósok, muzsikusok, azok a tízezrek, akikkel jót tett uralkodása öt esztendeje folyamán. – Nagyon jó király volt! … Kár érte, hogy meghalt! – hajtogatták őszinte, szívbéli szomorúsággal. Aztán átvitték a Szent István-templomba. Ott Nagylucsei Orbán Ausztria érseke tartott
gyászistentiszteletet a király lelkiüdvéért. Azután ezer darabont négyszögében, a szurokkal lezárt koporsót kivitte tizenkét kedvenc lovaskapitánya a Duna-partra, és föltette a Bucentaurus gyászos bakacsinba burkolt fedélzetére. A hajó orrában a feketébe öltözött zenekar a gyászindulót húzta. Tompán kongtak a fekete posztóval bevont dobok, és keservesen jajgattak a töröksípok: siratták a királyt. Gergely hajadonfőtt ott állt a koporsó mögött, és nézte halálos szomorúsággal. Azt nem is látta, hogy száz naszád fogja körül őket, és az indulás pillanatában a flotta valamennyi ágyúját ellövik. Egyre tompuló zsongással kongtak a bécsi harangok, és a koporsó túlsó oldalán egymás vállára borulva zokogott könnytelen sírással a gyászruhás királyné és János herceg. Gergely nem tudott szabadulni a rémes víziótól, hogy … valahonnan gonosz röhögést hall, s mintha Frigyes undok lópofáját látná felbukkanni a gálya körül locsogó habok közül… Végig feketéllett a Duna-part egész Magyarországon a gyászolóktól, amíg Budára nem értek. Gergely eszében közben egyre csak a bécsiek meghatóan mély gyásza járt. Nem értette a dolgot. Hiszen Bécset több hónapos kemény éheztetéssel kényszerítette Mátyás megadásra! Budáról hat fekete ló vonta a fekete hintót, amelyen utolsó útjára indult Székesfehérvárra a király holtteste. Gergely épp csak odaköszönt Annának, és indult halott urával tovább. Ezer nyalka fekete lovas fogta körül a halottashintót. De alig-alig jutottak valamit előbbre, mert minduntalan megállították a falvakból kitóduló parasztok a menetet, és ordító sírással a király koporsóját cirógatták, és a tavasz minden virágával szórták teli. Útközben hallotta azt is Gergely, hogy Visegrádról eltűntek a király hollói! – Hova lettek? – Ki tudja? Elszálltak! Székesfehérvár utcáit mind lefödték fekete posztóval, amerre a király koporsója elhaladt. Ahol csak elvonultak, őszinte, hangos zokogás fogadta a menetet. Hintón a koporsó, körülötte gyalog a főurak, főpapok gyászruhás sokasága. Markukban füstölgő lándzsányi gyertyák. A polgárházak lőrésnyi ablakocskáiban sercegő szurkos kalánok, lobogó lángú olajkandeláberek s a részvét piciny mécsei égtek. – Szerették Mátyást! – gondolta Gergely megindultan. A székesegyházba vitték a halott királyt. Ott felravatalozták. Szép ezüstkoporsóban feküdt Mátyás, üveglapok alatt, hogy mindenki még egyszer utoljára láthassa. Fején korona, kezében az országalma, a királyi jogar, vállán a nehéz aranypalást … mellé fektetve annyi fényes diadalt kivívott kardja … Aztán az offertórium alatt megindult a halottas menet. Tizenkét fekete páncélos lovaskapitány lóháton emelte magasba a király által zsákmányolt török, lengyel, cseh és német lobogókat. Küsgergő tartotta égnek Mátyás kardját. Megkerülték a bazilikát. Olyan furcsa! Fekete cseréppel van födve a teteje! – gondolta eltűnődve, szomorúan Gergely. Aztán megdöbbenve látta, amikor odaért a menet, hirtelen megelevenedett a fekete mauzóleumtető: száz és száz holló vágott károgva a magasba!
– A király madarai! – zihálta a testőrkapitány. – Lám, még az oktalan állatok is elbúcsúznak tőled, uram! A koporsó mögött haladt halálos sápadtan János herceg, jobbján a pápai követ, balján az esztergomi érsek. Utánuk, mint fekete banyavarjak a vetésen, vonultak az urak. Szapolyai István feszelgett legelöl, őt fogta körül Bátori István egy sereg más gróffal és főpappal karéjban. „Hát persze, Szapolyai István lett Ausztria kormányzója. Most hozzá dörgölődznek!” – tűnődött elfásultan a testőrkapitány, akit csak egyetlenegy dolog vigasztalt nagy-nagy szomorúságában: a temetés után végre lejár harminc esztendeje tartó nehéz szolgálata. Vonulás közben rápillantott a háromnegyed részében elkészült királyi mauzóleumra, s azt gondolta: – Látod, uram, ez a kápolna is olyan, mint te vagy! Bocsáss meg: mint te voltál! Gyönyörű lett volna, de … sajna félbemaradt… Aztán vége szakad a szertartásnak. Mátyás ezüstkoporsója a Bazilika közepén megnyitott ideiglenes sírba süllyed. A tizenkét fekete kapitány lóháton léptetett a templom hajójába. Amikor lassan visszaereszkedik a sírra a fölemelt kőlap, földre dobják a zsákmányolt lobogókat. Utoljára Gergely kezéből csörren a meztelen szablya a kőre. Még egyszer szikrát rúg a derék dömöcki penge, mint amikor vívott vele a király. Gergely magába roskadtan, egyedül áll Mátyás bezárult sírja előtt. Búcsúznak egymástól. – Isten megáldjon, uram! – Isten legyen veled, fiam! S jó, hogy így hátramarad. Legalább nem hallja a főbejáraton hangos zsinatolással, lármázva kitóduló urak csárogását. Vidámak, pozsgásak. Mintha nem is az ország urának temetéséről, hanem holmi bohókás lófuttatásról jöttek volna. Egyszerre húszan is helycselnek s úgyvanoznak a szóvivő Szapolyai Istvánnak, aki azt mondja: – Legfőbb ideje eljött annak, urak, hogy megszabadítsuk országunkat a szorongattatástól és zsarnoki elnyomástól, amelyet eddig el szenvedett, s visszahelyezzük régi szabadságába! – Úgy van! – dördül Bátori István mély, mozsárágyú hangja. – De most okosak legyünk, s olyan királyt válasszunk, akinek mi tartjuk az üstökét a markunkban ! Nyersen hahotáznak az országbíró remek kis mondásán. S fejük fölött a szentségtörő lármától megvadult hollók ortályoznak. Csak amikor a „király árnyéka” egyedül marad, akkor nyugszanak meg a gyanakvó, hatalmas fekete madarak, és visszatelepednek a temetőkápolna csonka tetejére. Elfedik egészen. Mintha iszonyú tűzvész pusztított volna valahol, és korma elborítaná a különben kacagó-piros cserepeket.
