Horvátországi Magyarság
Horvátországi Magyarság TARTALOM: Megjelenik havonta
ISSN 1218 1269 Kiadja a Huncro Médiaközpont Kft. a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének megbízásából. Fő- és felelős szerkesztő: Andócsi János Szerkesztőség: Kontra Ferenc, Mák Ferenc Műszaki szerkesztő: Farahó Zsolt Lektor: Ljubić Molnár Mónika
HISTORIA Perjámosi Sándor Egy 16 éves fiú naplója Szabadka szerb megszállásának kezdetéről. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 FORTUNA HUNGARORUM Apáti Miklós Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15 LITERATURA Mák Ferenc A mediterrán tavasz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17 Móricz Zsigmond Első nap az iskolában. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24
A szerkesztőség címe: 31000 Eszék, Vijenac Ivana Meštrovića 26/f.
Kontra Ferenc A monacói aranyhal története. . . . . . . . . . . . . . . . . 30
Elérhetőségek: Tel.: 031/215-648 Fax: 031/215-647 E-mail:
[email protected] Honlap: www.huncro.hr
Ćurković-Major Franciska Szabó Lőrinc kelet- adriai utazásai. . . . . . . . . . . . . 33
Nyomda: Tiskara Admiral, Cerna A Bethlen Gábor Alap és a Nemzeti Kisebbségek Tanácsának támogatásával megjelenik havonta. Mjesečnik se izdaje uz financijsku potporu iz Državnog proračuna RH preko Savjeta za nacionalne manjine za 2011. godinu.
Vesztergom Andrea Hát hajrá, új tanév. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35 Szabó Lőrinc Fiume. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36 Adria . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36 Csillagok utasa . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37 Weöres Sándor Kezdődik az iskola . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38 Tormay Cécile Az ősi küldött . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39
3
Horvátországi Magyarság
HunCro
Eszék, 2011
4
Horvátországi Magyarság
HISTORIA Perjámosi Sándor
Egy 16 éves fiú naplója Szabadka szerb megszállásának kezdetéről Az alábbi naplónak 1918 novemberében kezd neki írója, s mint maga is megvallja, nem a szokásos láz kapja el, hanem egy „historikus” korban a történelmi idő és benne saját maga megörökítésének a szándéka. Az akkoriban 16–17 éves Csajkás Bódog naplóját nem vezeti napról napra, nem jegyez le minden részletet, hosszabb kihagyásokat is tesz időközben. Élete során nem ez az egyetlen naplókísérlete, mivel később „történelmi időket” élve megörökíti az 1921-es királypuccskísérletet és néhány évtizeddel később, 1945-ben a kolozsvári Orvostörténeti Intézet megbízott vezetőjeként az egyetem megszűnését és Marosvásárhelyre költözésének kezdeti stádiumát. Későbbi jegyzetei ugyancsak hézagosnak és rövid életűnek mutatkoznak, ugyanakkor rengeteg értéket és felhasználható adatot is tartalmaznak. Az alábbi naplóból persze kiviláglik még a romantikus gyermek alkata, azé, aki akaratán kívül nagy időkbe csöppent, és ebben a saját lelkiismerete szerint próbál helytállni és védelmezni a saját világának értékeit. Csajkás Bódog1 1902-ben született Versecen. Anyai ágon Herczeg Ferenccel állt rokonságban. Atyai nagybátyja a családi történet szerint a szerb királyi családnak volt az „angyalkacsinálója”. Ifjúságát és gimnáziumi éveit Szabadkán tölti. Apja itt postatisztként dolgozik. A trianoni békediktátum által meghúzott új határok jelentősen átalakítják az ő életét is. Kezdetben Pestre szökik át és lesz orvostanhallgató, majd mikor a kolozsvári egyetem Szegedre költözik, átiratkozik annak orvosi karára. Nyaranta, hazalátogatásai alkalmával, néhány éven keresztül rendszeresen a „zöld határt” kellett igénybe vennie. Orvosi tanulmányait ugyan nem fejezi be, de mint szigorló orvos szegedi klinikákon dolgozik, majd 1938-tól több alkalommal a magyar hadseregben lehet megtalálni orvos-zászlós rangban. Szegedi egyetemistaként tagja lesz a Délvidéki Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületének (DEFHE), amiben jelentősebb pozíciókat is betölt az eltelt évek alatt. Ezáltal tevékenyen részt vett a bánsági és bácskai magyarok önsegélyezésében. Az egyesület történetének és a hozzá kapcsolódó más egyesületi tevékenységeknek, politikai akcióknak a feltárása még 1
Csajkás Bódogról lásd még: Perjámosi Sándor: Csajkás Bódog Félix (1902–1949). In: Pataki Jenő: Az erdélyi orvoslás kultúrtörténetéből. Piliscsaba, 2004. Magyar Tudománytörténeti Intézet. pp. 31–35. és u. itt: Perjámosi Sándor: Pataki, Csajkás és az Orvostörténeti Intézet. pp. 29–30.
5
Horvátországi Magyarság várat magára. Csajkás 1938-tól kezdődően gyűjtötte Szeged XVIII. századi orvostörténetének és közegészségügyi történéseinek dokumentumait, ez könyv formájában 1944-ben jelent meg2, bár neki csak 1947-ben sikerült megtekintenie először saját kötetét. Csajkás 1941-ben Kolozsvárra került, ahol hamar belefolyt az akkoriban alakult első magyar Orvostörténeti Intézet tudományos életébe, és alakított ki itt nagyon jó barátságot Pataki Jenővel, az erdélyi magyar orvostörténeti kutatások elindítójával, és egyben tanítványává vált az akkor már 80. életévén is túljutó erdélyi orvostörténésznek. 1944 októberében a háromhetes tordai csata után, de a szovjetek kolozsvári bevonulása előtt Csajkást hivatalosan leszerelik a Magyar Honvédségtől. Nem sokkal később jelentkezik az egyetem orvoskari dékánjánál, aki először a szülészeti klinikára nevezi ki, majd megbízza az Orvostörténeti Intézet vezetésével. Ezáltal Csajkás Bódoggal tovább működik az Orvostörténeti Intézet, és az egyetem orvosi karával együtt 1945-ben, amennyire lehetséges, ő is költözteti az Orvostörténeti Intézetet Marosvásárhelyre. Azonban 1946 májusában fiatal feleségével és néhány hónapos kislányával kénytelen elhagyni az akkor már Romániához tartozó Erdély területét. Magyarországra érve néhány hónapig még orvosként helyettesít Tiszakarádon, majd Sátoraljaújhelyre költözve vállal középiskolai német tanári állást. Csajkás Bódog a gyomrával sokat betegeskedett, az 1940-es években több műtéten is átesett. 1949-ben gyomorvérzésben hunyt el. * A napló Csajkás Bódog élete történetének első nagyobb és jelentősebb zökkenőjét örökíti meg, mely számunkra egy szerbek által megszállt délvidéki városnak – Szabadkának – és benne egy diáknak az életébe enged bepillantást. Csajkás Bódog
Napló
Hát bizony naplót írok én is! Mindenki, akivel csak beszéltem, igen titokzatosan említi naplóját, melyben minden apró-cseprő eseményt, sőt, ami a legfőbb, szívügyeit is feljegyzi. Féltő gonddal őrizgeti, s úgy tekinti, mint valami hét lakat alatt őrzött drága kincset. Az igazat megvallva, igen szeretnék néhány naplóba bepillantani; azt hiszem sok mindenféléről szereznék tudomást, mely talán engem is érdekel, melyről tán ez ideig „halvány dunctom sincs” – már hogy diákszóval éljek! De még mielőtt igazán hozzákezdenék, menteni igyekszem magamat, legalább is saját magam előtt: (mert kívülem csak egy valaki olvashatja el, de az is csak a legnagyobb titoktartás mellett!) nem azért írok naplót, hogy szerelmi ügyekről tárgyaljak, hanem hogy életem néhány fontosabb mozzanatát megörökítsem, mely a historikus korral esik egybe. A most megindult történelmi eseményeket valami belső ösztö2
Lásd: Csajkás Bódog: Szeged közegészségügyének története a XVIII. században. Szeged, 1944. Szeged szabad királyi város kiadása. 267 p.
6
Perjámosi Sándor: Egy 16 éves fiú naplója Szabadka szerb megszállásának kezdetéről kélésre úgy tekintem, mint a lavinát megindító első hó csomócskát, mely folyamatosan nagyobb és nagyobb lesz: házakat, embereket sodor magával! Nem minden büszkeség nélkül elmondhatom magamról, hogy jócskán kivettem a részemet a szabadkai diákság hazafias mozgalmából, nem néztem bárgyúan, tétlenül a rohanó eseményeket. Hát kezdjük el: 1918. november 11. A városban nagy fölfordulás van, mindenki lót-fut. A szerkesztőségek telefonjai állandóan csöngenek, mindegyik azt kérdezi: igaz-e, hogy jönnek a szerbek, mikor jönnek? Megjegyzendő, a „kultúr”népet jóval megelőzte kegyetlenkedésük híre. Sokan csomagolnak, utaznak Pestre, félnek. Jómagam pedig nem lótok-futok, nem kérdezősködöm, sőt nem is csomagolok, bevárom nyugodtan, jöjjön, aminek jönnie kell! Azonban már én sem vagyok a régi, érzem, hogy kedélyhangulatomban változás állott be: valami fojtó van a levegőben. November 13. Puff neki, beütött az istennyila. Ma este ½ 7-kor megérkeztek a hőn óhajtott vendégek, akitől minden felebarátomat mentsen meg az Isten. Már pár állomással Szabadka előtt folyton kérdezgették: Nincsenek már németek ott? Persze nem voltak! Hogy pedig rájuk jellemzőt mondjak, halld ki naplóm az alábbi hőstettet: Új-Szegedről Szegedre indult gépfegyverekkel felszerelve a szerb csapat, de amint megérkeznek az állomásra a dicsőek, elsőnek egy magasabb rangú tiszt lép ki a vonatból. Igen meglepődik, mikor megpillantja a német kamerádokat, – gépfegyvereik mellett. Megmered egy pillanatra, nem tudja, hogy mit tegyen; a kamerádok közül is kilép néhány tiszt, s odamennek a szerbekhez. Barátságosan tudomására adják, hogy lehető legrövidebb idő alatt menjenek vissza, ahonnan jöttek, különben – közelebbi ismeretségbe jönnek a gépfegyverekkel! És a bátor hadsereg, mely nótázva, örömben úszva közeledett, most egyszeribe fölkerekedett – még a mozdonyt sem fordították meg! A kamerádok pedig jót nevettek magukban. De hogy újra fölvegyem a beszédem elejtett fonalát, az itteni bunyevácok, akik sok különleges kiváltságot élveztek, mind hálátlanul viselkedtek, de nem csak a műveletlen nép, hanem az ún. „magasabb intelligencia” is. Egy honvéd ezredes merte szájából kiejteni: testvérek, 70 000 szerb testvér fogad titeket ölelő keblére! Csak azt nem tudom, hogy hol szedett össze Szabadkán 100 000 lakos közül éppen 70 000 szerbet! Mikor egész Magyarországon a szlávok száma, beleértve a horvátokat is, 2 939 633. Ebből 1 106 471 szerb (a lakosság 5,3%-a) és 1 833 162 horvát (8,8%). Hol itt a ráció? Ugyanez az ezredes, név szerint Milodánovich, akire egy 10 000 lakosú város biztonsága volt bízva, nem szégyellte nagyközönség előtt bevallani, hogy kétszínű politikát folytatott. Alávalóság! Azonnal átvették a város vezetőségét, lapokra cenzúrát kényszeríttettek, megjegyzendő a cenzorság mind az előkelőségből került ki: csupa cipész- és rőfös inasok; a segédek már főcenzorok lettek.
7
Horvátországi Magyarság November 18. A budapesti újságokat nem engedik be, minden szabad szólást megtiltanak, sőt ami már több a soknál, a városháza tornyára szerb és horvát zászlókat tűztek. Közben szerb-bunyevác nemzeti tanácsot alakítottak, ide lépett be a főgimnáziumi tanári kar dísze (mármint marha) Vojnich T. Buga János is, akit annak idején nem vettek be a magyar nemzeti tanácsba! A szabad szó elfojtása és zászlók kitűzése nagy visszatetszést keltett a diákság sorában, különösen „a rebellis 7.-ben”, mert ezt a nevet adta a tanári kar. Amúgy is nem tudtunk mit csinálni – egész jól jött ez a spanyolszünet3 –, ma délután meghánytuk-vetettük a dolgot, végül is megunva a táncot, kivonultunk a korzóra. Itt nagy meglepetés várt ránk, az egyik déligyümölcs-kereskedés kirakatában hatalmas szerb zászló volt. Már amúgy is elég volt mindenből, kitört belőlünk az állat – leköpködtük a kirakatot, de amúgy alaposan! Még egyszer végigmentünk a korzón, még egyszer megismételtük, de már most a tulajdonos is észrevette, kiszaladt a boltból, utánunk kiáltott: Betyárszki! Persze mi ezt nem vettük magunkra! Elhatároztuk, hogy másnap délelőtt, mint küldöttség a polgármester elé járulunk, s kérjük az idegen zászlók eltávolítását, mind a nyolc egyhangúan ezt határozta. Ezután a szerb pópa házáról letéptük az ott lebegő zászlót, és – szó, ami szó – a sárba tapostuk. Innen a Matievicsék zászlójának a letépésére indultunk. A városháza tornya alatt haladtunk el, s a torony alatt, a sárban hevert a vörös zászló. Az egyik közülünk vállaira vette a sáros lobogót és elindult. Fölvisszük a toronyba! Jól van, elindultunk. Már koromsötét volt, este 7 órakor szerencsésen elértük a vaslépcsőket, csak itt jött aztán a dolog nehezebbik része. Sötét volt, a csigalépcső szűk és alacsony volt. Az egyik előrement gyufával és fönn megfogta a zászlót, itt följebb tolták, fönn megint megfogták. Így ment ez a toronyszobáig. A toronyszobából kimentünk a szoba melletti kis erkélyre, itt voltak a zászlók. Kibontottuk a piros-fehér-zöld színűt, a vöröset visszatettük a helyére. De amíg néhány ezt csinálta, a többi letépte a szerbet és a horvátot, a nyelét mindkettőnek összetörték – az egyik magával hozta a darabját –, és ledobták a tetőre. Mint aki jól végezte a dolgát, lefelé indultunk. Alig haladtunk valamit, mikor a vaslépcsőn lépések zaja hallatszott. „Itt a szerb őrjárat, észrevettek mindent!” – Egy csöpp világosság sem volt, s ez még jobban növelte a félelmet. Mind tisztábban hallatszottak a lépések, még világosság is szűrődött fölfelé! Mit volt mit tenni, megálltunk az egyik fordulónál, nem szökhettünk meg, lesz, ami lesz. Már egész közel voltak, mikor az első megszólalt: Hát ezek ker.-isták! Általános megkönnyebbülés sóhaja következett. Ők is abban sántikáltak, amiben mi, de már későn érkeztek, mert mi már előbb leszereltük a zászlókat. Együtt mentünk lefelé. Lenn elhatároztuk, hogy holnap délelőtt angolórán megbeszéljük az ügyeket, s megalakítjuk az első szabadkai diák-tanácsot, tisztikarával együtt. Kíváncsi vagyok a holnapi napra. November 19. Alig tudtam megvárni, míg virrad. Kora reggel nyakamba vettem a várost, lótottam-futottam ide-oda, nem tudom, mi volt velem. ½10kor már együtt volt az egész érdekelt 3
t. i. a spanyolnátha járvány miatt elrendelt tanszünet
8
Perjámosi Sándor: Egy 16 éves fiú naplója Szabadka szerb megszállásának kezdetéről társaság, s ami a legérdekesebb, mindegyik akart beszélni; nagy nehezen lehetett csak elérni és tudtukra adni, hogy egyszerre csak egy kelepeljen, mert ha mind beszél, egyiket sem értjük meg. Persze az elsőség engem illet meg, hát kezdtem beszélni: előadtam, hogy valamit kellene csinálni, a diákság nem nézheti mindezt ölbe tett kezekkel, tömörülni kell, hisz „egységben az erő”! Nagy vonásokkal vázoltam a diákság teendőjét. Mikor ezt befejeztem, még néhány felszólalás volt hátra, ezeket kellett elfogadni vagy elvetni. A végeredmény az volt, hogy du. 4-kor a tánciskolában lesz az elnök, alelnök és jegyző választása. Komisz idő volt délután, szakadt az eső, mintha csöbörből öntötték volna, azt hittem, hogy itt a második vízözön. No, de mi köze a diáknak az esőhöz vagy az esőnek a diákhoz, mindegyik ott volt a tánciskolai helyiségben, csurom vizesen! Szereztünk egy kis asztalkát, az asztal mögé három széket a három vezetőnek. Az elnököt megválasztottuk: Tügyi amire [amice] lett, egyhangúan. Következett az elnöki megnyitó, igen találóan jellemezte a mai helyzetet. Az alelnök – szinte sejtettem – én lettem, hatalmas kurjantásokkal üdvözöltek. Tisza Bandi olvasta most föl beszédjét, a bevezetés gyönyörű (nem tudom, honnan puskázta!) csak az volt a baj, hogy nem tudott kellő hangtónust adni a megfelelő szavaknak, semmi előadási képessége nincs! Utána én olvastam föl az enyémet, habár kerültem minden mesterkélt kifejezést, szóvirágot, mégis nagyobb hatása volt, mint Tiszáénak. Különös hatása volt a megszólításnak: Diáktestvéreim! Büszke is vagyok erre a szóra – magam alkottam, a mai demokratikus világhoz alkalmazva, mikor milliók és milliók kezéről hullott le a rabbilincs, mikor megszűnt a születés előjoga, a gazdaság, a protekció, mikor mindannyian testvérek lettünk az Úrban, egyenlők, hisz mindannyian emberek vagyunk. Miskolczy következett utánam, szintén találó megszólítással: Elv- és szaktársak – ez is jó! Igen élénk színekkel festette a Balkánról ideszakadt gyülevész nép kultúráját, s az itteni pánszláv csorda kihívó tüntetését. Megjegyzendő, már az én beszédem alatt bejöttek a ker.isták, és mindenképp meg akarták zavarni a gyűlés rendjét, de sikertelenül, mert azzal vágtunk vissza, hogy idegenek előtt nem olvassuk föl a tegnapi jegyzőkönyvet. Egészen elfelejtettem a délelőtti eseményt. A gimnáziumi épületben voltunk s elhatároztuk, hogy a piros-fehér-zöld zászlót kitűzzük az épületre. Fölmentünk és meg is tettük, gépfegyverszalaggal kötöztük meg; jóleső érzéssel szemléltük, hogy mint libeg a zászló az erős szélben, hirdetve a magyar nép nagyságát. De nem örülhettünk sokáig, mert az igazgató észrevette és levétette! November 20. A szerbiai „kultúrnép” ugyancsak kimutatta a foga fehérjét, igazán kulturális dolgokat cselekszik. A tegnapi gyűlés után az egyik osztálytársunkat, Weinerthet és egyik volt osztálytársunkat, Ringlert elfogták, bevitték a volt honvéd huszár laktanya pincéjébe többedmagukkal, köztük úrinőket és leányokat is. Elvettek mindenkitől minden szúró szerszámot (még a pénzüket is, úgy látszik, ezzel is lehet öngyilkosságot elkövetni), de később nem adták vissza. A férfiakat levetkőztették és megbotozták, félholtra verték, a nők szemeláttára. A férfiak után jöttek a nők, ezeket is levetkőztették – és az a katonaság, mely védeni jött javainkat, a kultúra nevében, közmegbotránkozásra – megbecstelenítette az ártatlan nőket.
9
Horvátországi Magyarság Hol itt a műveltség, hányadik században élünk Krisztus előtt? Ez nem a huszadik század! De még ez sem elég, a férfiakat tovább kínozzák a pince egyik falától a másikig, s onnan megint visszafelé sétáltatják órák hosszat, mikor pedig a falhoz érnek, elverik puskaaggyal, hogy siessenek. Így tartott ez reggelig! Mielőtt kihallgatják őket, eléjük áll a kínzást vezető főhadnagy, megfenyegeti őket, ha egy szót szólnak az egészről, főbe löveti őket, mert ők tépték le a házakról a szerb lobogókat. Az alezredes: Krupeževič szelíden figyelmezteti őket, hogy máskor ne csináljanak semmit, mert akkor megbünteti őket, most pedig bántódás nélkül elmehetnek! A fiúk csupa kék-zöldek voltak, nem tudtak hazamenni! – kocsin vitték őket el. Mindezt ma este Weinerth mesélte el, szegény nem is lát, úgy megütötték puskatussal – arcba. A kihallgatás végén pedig azt mondta az alezredes: Jaj a diákoknak! Mikor kijöttünk a Weinerthéktől, egy őrjárat vette körül a házat, s csak nagy nehezen tudtunk abból is megszabadulni. November 25. Újból megtoldották a szünetet, január 3-ig. Ma reggel adta tudtunkra az igazgató-helyettes, mert Kosztolányi nyugdíjba ment. Figyelmeztette a diákságot, hogy tartózkodjanak minden politikai tüntetéstől, már a saját érdekükben is – de mi haszna! Mi már meguntuk a sok szünetet, magunk akarunk tanulni együtt, minden jobb diák elvállal egy-egy tárgyat, csak helység nincsen. A régi osztálytermünk érdekében jártunk a polgári iskola és a gimnázium vezetőségénél, de hasztalan. Elmentünk az újonnan megválasztott főispán-polgármesterhez, azt mondja, nem csinálhatja meg, pedig csak egy kis jóakaratra volna szükség! November 29. Francia tüzérezred érkezett. A lakossággal nagyon szépen bánnak. A rend a lehető legszebb! December 7. No, kedves naplóm, hagyjuk már ezt a sok politizálást, beszéljünk valami másról. Ma kiindultunk Palicsra a Tiszáékhoz bort kóstolni; ez aztán valami! Alaposan havazott, mikor elindultunk, de mire a villamosunk kidöcögött Palicsra, már egészen elállt. Legelőször is, amint megérkeztünk, a villa szobáit átkutattuk, almát meg szőlőt kerestünk, de biz az utóbbinak nem tudtunk a nyomára jutni – mert azt ellopták az utolsó darabig, s így kénytelenek voltunk almával is beérni. De nem az volt a mi célunk, hogy almát együnk, hanem, hogy bort kóstoljunk. Leballagánk hát a pincébe s a Bandi előkotort valamilyen törött piszkos lopót (nem baj, nem tudjuk, hogy mitől hízunk!), avval húzott úgy egy literre valót. Mi pedig alapos „cúgokat” véve ittunk – pedig komisz rossz dohos bor volt. Én ittam legelőször, de már csak akkor vettem észre, hogy rossz, mikor már alaposan ittam belőle, no de sebaj – ha én megjártam, járja meg más is, nem szóltam semmit, csak továbbadtam az üveget. Mindegyik ivott belőle szó nélkül, még a házigazda is. Mikor a Bandi az utolsó csöppig kiitta, mindannyian összenevettünk. S utólag bevallottuk, hogy mindegyikünk észrevette ezt a végzetes tévedést, csak
10
Perjámosi Sándor: Egy 16 éves fiú naplója Szabadka szerb megszállásának kezdetéről nem akart szólni a másiknak, hogy az is megjárja. Mindannyian a házigazdának estünk, hogy adhat ilyen rossz lőrét a vendégeinek, és ez nem maradhat így – „lemossuk a gyalázatot”. De le is mostuk alaposan, olyannyira, hogy mire a pincéből följöttünk, a Bandi igen jól állt, folyton beszélt és énekelt – de hogy eleget tegyek az igazságnak, el kell mondanom, hogy mindenkin észre lehetett venni, hogy ivott, ha másból nem: hát a szeme csillogásából és abból a rettenetes borszagból, mely csak úgy dűlt ki belőlünk. Még sétáltunk egyet, akkor a villamosra ültünk, Bandi meg sehogy sem fért a bőrébe a villamoson, egész úton énekelt, lármázott, hiába figyelmeztette a kalauz. A villamosban elhatároztuk, benézünk még a tánciskolába is. De be ám ilyen kótyagosan! Már javába tartott a négyes – no ezt csak nem zavarjuk meg, hisz elégedjünk meg azzal, hogy beengednek minket, szegény lapos erszényű diákokat. Ránk is fért a kis csücsülés, mert mi tagadás, kicsit rózsaszínben láttuk a világot. De mikor aztán jött a one-step, mi is talpra álltunk, táncoltunk, meg is álltuk a helyünket… amúgy diákosan, hozzá még fene jó kedvünk kerekedett, mindenkinek megakadt a szeme rajtunk. Jött aztán a csárdás, itt sem panaszkodott ránk senki, amúgy magyarmiskásan eljártuk a jó csárdást. Olyan kedvünk volt, hogy még…! Egye fene azt a vad rácot, hadd lássák, hogy mulat a szegény diák bújában… December 18. Disznó idők járnak, a szegény diák még a bőrét is féltheti. Nem tudom, mi ütött a „testvérek”-be, nyakra-főre fogdossák össze a szegény diákokat, különösen a mi jeles osztályunkból. Tegnap délután valami 12-t kerestek, közöttük – no persze – engem is. A 12 közül azonban csak 7-et fogdostak össze s vittek föl a városházára: Tügyit, Gönczölt, Lendvayt, Kovácsot, Tiszát, Kalocsát és Kollárt. Szegény Kollárt a rendőr a tánciskolából, a táncosnő karjából kísérte be. Hogy miért? – azt már sejtem, valószínűleg a zászlók miatt. Az árulkodó, pedig most már nyomon vagyok, egyik bunyevác osztálytársunk, Sztipich. De meg fogja keserülni még szegény feje az árulkodást, tudom istenem, elmegy a kedve az ilyesmitől. Voltam a városházán, meg akartam látogatni a fiúkat, de nem engedtek hozzájuk. Az a szerb tiszt, akivel beszéltem németül, azt mondta, legyek egész nyugodt, a fiúkat rövidesen szabadon eresztik. Úgy szerepeltem, mint az egyik testvére. Szaladgáltam mindenfelé, a fiúk szüleihez megnyugtatni őket, magamnak is meglehetős sok dolgom van. Nem tudom, mikor látjuk viszont egymást, kedves naplóm, az én fejem felett is itt van Damoklesz kardja… engem is kerestek, hátha még el is csípnek, pedig nem érzek valami nagy kedvet a csücsüléshez, különösen pedig az elbotozáshoz. Van ennél jobb szórakozás is. Mindenesetre nem csavargok annyit, a tánciskolába járást megszüntetem, különben megfogadtam, hogy egy évig nem járok tánciskolába, nem tudom, sikerül-e megtartani? December 19. Ma délben kiengedték a fiúkat, hála istennek, nem botozták őket, de ugyancsak alapos büntetést szabtak ki rájuk: mindegyiknek szerb zászlót kellett kitenni a házára büntetésből. Igen nagy megalázás! s még ellenőrizték, hogy csakugyan kint van-e, de hogy a büntetés teljes legyen, közösen szerb zászlót kellett venniük s kitűzni a városháza tornyára! A harmadik emeleti rendőrségi fogdában ültek. Hideg volt, mert az ablakok mind töröttek, s csak reggel
11
Horvátországi Magyarság hattól nyolcig fűtöttek egy kicsi vaskályhában. Eleinte egy bűzös levegőjű cellában voltak, de rövid idő múlva áttették őket egy rendesebb helyre, itt aztán már társaságot is találtak, Berkes újságírót, Bart pátert és Kónya tanárt, egész nap játszottak (klasszikus játékot), kártyáztak, énekeltek. Olyan vígak voltak, hogy az őrök azt mondták, ilyen víg társaságot nem láttak még soha együtt. Ennivalót hoztak nekik bőven hazulról, de volt meglehetősen sok kellemetlenségük a poloskákkal!... * (Itt hosszabb időre megszakadt a napló, és csak közel három hónap múlva keletkezett újabb bejegyzés. – P. S. megj.) * 1919. március 16. Tegnap ünnepeltük – sajnos könyvek között – a magyar szabadság örömünnepét. Mint rendesen hétköznap szoktuk; könyvekkel a hónunk alatt, de szívünkben ünnepies hangulattal nekiindultunk az iskolának. Külső felöltőnkről letilthatják a gaz bérencek a szent trikolort, de a felső kabát alatt, a szívünk fölött mindegyikünk viseli. Elszenvedünk érte, ha kell, meggyalázást, ütleget, de megbecsteleníteni, sárba taposni nem engedjük. Hiszen a wilsoni elvek értelmében jogunkban áll megvallani az egész világ előtt azt, hogy mi magyarok voltunk, vagyunk és leszünk, mert faji mivoltunkból kivetkőztetni minket nem lehet. A mi ősapáink szerezték ezt a bérckoszorúzta szent hazát, s ők tartották meg számunkra ezer esztendőn keresztül, annyi balszerencse közepette. A mi őseink sorából kerültek ki az egyház nagy szentjei: István, László, ők ajánlották föl ezt az országot a Magyarok Nagyasszonyának, aki nem hagyott minket elveszni, hanem megmutatta mindig az utat a veszedelmek tengeréből. Erős istenség keze őrködik a szerencsétlen magyar nép fölött. Hívó szózata vezette ki Árpádot népével a Volga-menti pusztából ebbe a tejjel-mézzel folyó Kánaánba. Megadta a mindennapi kenyeret acélos búza alakjában, adott bortermő Tokajt, ércben gazdag Erdélyt, adott gyönyörű hegyvidéket, ahol akaratlanul is térdre borulunk előtte. Körülvette hegyóriásokkal, hogy szembeszállhassunk a kül-ellenséggel, megvédhessük magunkat. Örömmel ünnepelhettük meg ezeréves fennállásunk ünnepét s dolgos kézzel, munkás aggyal, törhetetlen bizalommal láttunk hozzá az új ezredévnek, hogy vállvetett munkával biztosítsuk jövendő létünket. Öröm volt végignézni az országon: mindenki ki akarta venni a részét a nagy munkából, elmúlt a hagyományos pártoskodás, magyar, német, szerb, román, tót között nem volt különbség, mindenki dolgozott egyformán. És azóta… nagyot fordult sorsunk kereke, háborúba keveredtünk, véres nagy háborúba. Patakként ömlött a vér, véreink ezerszámra estek el Szerbia vad bércei között, Galícia sivár földjén, s a Kárpátok szentelt ormain, a Kaszt, a Dolomitok kopár szikláin, Piave partján. Magyar dicsőséget hirdetett mindenfelé a fegyverropogás. Vérrózsákat termett Doberdó vidéke, magyar katona vetette meg lábát a gall földön, Muszkaországban, Romániában, Szerbiában s Olaszhonban. Közel állottunk ahhoz, hogy ismét három tenger mossa határainkat, mint hajdan… S mégis mi lett a vége?... Megtorpantunk, s akiket annyiszor oly sok véres csatában megvertünk, most végítéletet tartanak felettünk, mert lábaik elé raktuk le harcos fegyverünket. Felütötte a fejét a viszály, harcos testvéreink, akik
12
Perjámosi Sándor: Egy 16 éves fiú naplója Szabadka szerb megszállásának kezdetéről
oldalunk mellett harcolva szedték a babért, akiket annyi kiváltsággal halmoztunk el, akiket keblünkön melengettünk, most ellenünk fordultak. Elvakultságukban, hatalmi gőgjükben, darabokra akarják tépni azt a hazát, mely kenyeret adott nekik, ki akarják pusztítani azt a nemzetet, mely vendégszeretőn szállást adott nekik, halotti tort akarnak felettünk ülni, megfosztani attól is, amink még megmaradt. Kárba veszett a dolgos kéz munkája, elveszett a munkás agy produktuma s szárnyaló reményeink szárnyaszegetten hullanak le az európai horizonton. Mindenünk elveszett… mondhatnánk. Ha nagy reményeink porba hullottak is, mégis, mégis megmaradt egy kicsike, a hamu alatt a parázs. Reméljük és hisszük, hogy még nincs vége mindennek. Él még a magyarok istene, a kérlelhetetlen bosszúálló isten, aki nem hagyja elveszni azt a testvértelen dolgos, megalázott magyar nemzetet, hanem megalázza a gőgöst és felmagasztalja a szerényt. Ha most szomjúhozzuk is az igazságot, a magyar kultúrát, meg fogja mutatni nekünk az ígéret földjét, mannával táplál, s megadja nekünk a mi Mózesünket, aki kivezet a pusztából… Ilyen gondolatok közt mentem el az iskolába, ahol a szokottnál nagyobb csend honolt. Csöngetés után belépett a mi latin tanárunk, megérdemli, hogy nevét mindenki tisztelettel említse: Loósz István. Alig írta be az osztálykönyvet, néhány rövid, meleg szóval megemlékezett a nap jelentőségéről, utána hazafias szellemű költeményeket olvastatott föl. A magyar hazafias líra legremekebb költeményei kerültek elő: Vörösmarty Vén cigánja, Jóslat-a, Tompa költeményei közül A gólyához, az Új Simeon, Vajda Luzitán dala, Gyulai Szüreten című költeménye. Végül egyik osztálytársunk: Bárány Aladár elszavalta Petőfi Talpra magyarját, a magyar nemzet forradalmi dalát, melyet népünk kicsinye-nagyja ismer. Olyan hatásos volt, hogy mindegyikünk büszkén szegte hátra a fejét és érezte, hogy „itt az idő, most vagy soha”. Mintha nekünk készítette volna Petőfi e versét: A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk! Ökölbe szorult kezünk, de mi kevesen nem tehettünk semmit! Nemzeti imádságunkkal, a magyar nép örökérvényű fohászával ért véget az óra. Szegény öreg tanárunk meg elcsukló hangon mondott köszönetet a rögtönzött ünnepélyért, s zokogva borult az asztalra s keservesen sírt… Szegény öreg, könnyeid a miénkkel együtt már a ravatalra hullottak… a magyar haza ravatalára. Görögpótló órán meg a nagy márciusi nap történetét olvastatta föl a tanárunk. Ismét elszavalta Bárány a Talpra magyart. Utána magam mondtam el egy rövid kis beszédet, hazaszeretetre, kitartásra buzdítottam a fiúkat, s befejeztem beszédem a Szózat halhatatlan soraival:
13
Horvátországi Magyarság A nagy világon e kívül Nincsen számodra hely, Áldjon vagy verjen sors keze, Itt élned, halnod kell… Felejthetetlen nap lesz ez életemben, s még késő öregségemben sem fogom soha elfelejteni. S ha a Mindenható megengedi érni, unokáimnak is elmondom, s emlékezetükbe vésem öreg tanárom nevét, akit éltessen az isten nagyon, de nagyon sokáig. Neveljen fel sok generációt ilyen hazafias szellemben szegény árva magyar hazánk számára… Ez volt a legszebb március 15-e, amit megértem… Magam előtt látom szegény öreg tanárom, szemében könny ragyog, s ajkai azt suttogják: Isten, áldd meg a magyart… Remélem, meghallgatja esdeklő fohászunk az egek mindenható ura, s aki „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után” fenntartott minket, nem hagy elveszni a második évezred küszöbén. *** (Itt hosszú időre újra megszakadt a napló, a következő bejegyzések már 1921 októberében íródtak, s kezdetben csak szerelméről számolt be, majd mint kiderült, ez is jó időzítés volt újra naplót írni, ugyanis budapesti orvos-egyetemistaként részt vett a királypuccs idején az egyetemi brigádokban… Perjámosi Sándor megjegyzése.) (Aracs, 2010., 2. szám)
14
Horvátországi Magyarság
FORTUNA HUNGARORUM Apáti Miklós
Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni” Bibó István száz éve A száz esztendeje, 1911. augusztus 7-én született Bibó Istvánról írt Szigethy Gábor a Kortárs folyóiratban, ő teszi fel a kérdést: „Mit lehet tenni 1956. november 4-én hajnalban, amikor megindul a szovjet tankok hömpölygő áradata Magyarország ellen? Mit tehet egy törékeny és kikezdhetetlen erkölcsű magyar értelmiségi a Parlamentben azon a lőporfüstös hajnalon?” Azt, amit Bibó István tett: írt. Örökre belénk égett s egyben a magyar nemzet történelmi tablójára is felkerült az a kép, amikor Bibó István ül az írógép előtt, és nyilatkozatot fogalmaz. Leszögezi: „A világ színe előtt visszautasítom azt a rágalmat is, mintha a dicsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be; a harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és különböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult. Az az állítás, hogy evégből óriási idegen hadsereget kell az országba behívni, komolytalan és cinikus. Éppen ellenkezőleg, e hadsereg jelenléte a nyugtalanság és a zavargások legfőbb forrása.” Szokás volt úton-útfélen idézni Bibó egy mondatát arról, hogy kiből lehet jó demokrata. Abból, aki nem fél. De a teljes mondat nem ennyi. „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek az által válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.” Bibó István nem félt a kommunistáktól. Tárgyalni akart volna velük a világ színe előtt, amiről persze ő maga is tudta, hogy lehetetlen, hiszen csak kétféle embert ismernek: kommunistát és fasisztát. A kommunistákból azért sem lehetnek igazán rendes, bibói demokraták, mert még egymástól is félnek. Képtelenek különbséget tenni, melyek az imaginárius és melyek a valódi veszedelmek. A szabadságszerető emberek számára egy csökevényes, felemás, globális világban jelzők nélküli veszedelmet jelentenek. Milyen a szabadságszerető ember? Bibó tíz pontban foglalta össze krédóját, amit természetesen nem tudok egészében ideidézni, pedig jó lenne. Ilyennek álmodja őket: „gyűléseken, egyesületben, munkaközösségben vagy bármiféle közösségben éppen úgy, mint a magánélet-
15
Horvátországi Magyarság ben önkényeskedést, akarnokoskodást, magánérdek illetéktelen érvényesítését, visszaélést, közbecsapását, közakarat meghamisítását, s mindenféle fenyegetést és terrorizálást nem tűr. Minden ilyen ellen saját maga azonnal felszólal és más tisztességes emberekkel összefog, az erőszakosan érvényesülni próbálókat, tekintet nélkül arra, hogy kire és mire hivatkoznak, leleplezi és meghátrálásra kényszeríti, tisztában lévén azzal, hogy minden ilyennek az érvényesülése csakis a tisztességes emberek kényelmessége és megfélemlíthetősége miatt lehetséges. Semmiféle anyagi visszaélést vagy panamát el nem hallgat, sem elfedezni nem segít, bármilyen hatalmas embert kell is ezzel lelepleznie.” Bibó szabadságszerető ember volt, be is börtönözték érte. Amnesztiával szabadult, tudósként és emigránsként érte a halál.
Bibó Istvánt 1958 augusztusában életfogytiglani börtönre ítélték. Perének másodrendű vádlottja volt Göncz Árpád későbbi köztársasági elnök. A harmadrendű vádlott Regéczy-Nagy László volt, az 1988-ban alapított Történelmi Igazságtétel Bizottság jelenlegi elnöke. Állítólag személyesen Nehru indiai elnök közbenjárására álltak el a halálbüntetéstől. Az 1963. évi amnesztiával szabadult, majd nyugdíjazásáig a Központi Statisztikai Hivatal Könyvtárában tevékenykedett. Nyugdíjas éveiben fordított, munkáit rendezte, kisebb műveket publikált. Londonban jelent meg 1976-ban A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai tanulmánya angol nyelven. 1979. május 10-én hunyt el Budapesten, temetésén Kenedi János és Illyés Gyula mondott beszédet. Ez az alkalom volt a demokratikus ellenzék első nyílt fellépése.
16
Horvátországi Magyarság
LITERATURA Mák Ferenc
A mediterrán tavasz Szemelvények a Gyűrődések ciklusból A hűtlen város Kosztolányi Dezső még Kossuthra emlékezett, amikor a vonat a karsztokon hirtelen fordulattal a lejtőnek vette az irányt, s az első sziklahasadékon át megpillantotta a tengert. Esti Kornél kitörő örömmel üdvözölte az Adriára könyöklő Fiumét. A mai utazó lelkében nyoma sincs a korabeli felszabadultságnak, erősebb a szorongató érzés: mi maradt meg az egykori magyar kikötővárosból? A corpus separatum egykori méltóságából? Történelmi emlékeket kerestem a városban, és mint az lenni szokott, most is csalódtam. A csalódás annál keserűbb, mert az Adria-parti város múltja maga a történelem, amit mai lakói érezhetően leplezni, feledni igyekeznek. Egykori történelmét mára úgy meszelték le, úgy takarták el újkori indulatok vakolatával, hogy alatta alig lehet sejteni a címerében őrzött fölborult korsó enyhe domborulatát. A mai Fiume ezzel önmagához, a saját múltjához lett hűtlen. Fiume a hűtlen város, története során volt az északi olasz közösség kulturális központja – a patríciusok okos gyarapodásának biztos erődítménye –, az osztrák császár tengeri aspirációinak kiszemelt területe, Napóleon seregeinek felvonulási terepe, a franciák gyarmata, s a Magyar Királyságnak a mediterráneum világra nyíló kapuja. Majd jött ugyan Garibaldi, ám ő akkor okosabbnak vélte messze elkerülni Jelačić bán lármás katonáit, így hát visszavonult Olaszország belső területeire. A forradalmak bukásával, két évtizednyi horvát útkeresést követően, 1868 után a Szent Korona csatolt területeként fél évszázadnyi nyugodt fejlődés következett: Fiumét a Lujza-út nyomvonalán vasút kötötte össze a hátországgal, Baross Gábor pedig megépítette a kikötőt. Fényes villák sora futott végig a tengerparton, akár jól is érezhette volna magát az ember az azúr városában. De a magyar hivatalnoki kar nem érezte jól magát fiumei kihelyezettségében, s mielőtt D’Annunzio bejelentette volna az újabb olasz igényt a városra – boldogan és felszabadultan továbbállt. Nem úgy Mussolini embere, aki feltett szándéka szerint határozottan olasszá igyekezett tenni a múltjára akkor még méltán büszke várost. Uralmának – soha nem feledhető módon – Tito partizánjai vetettek véget, s Rijeka – közel az omlásveszélyhez – a nagy délszláv álom peremén találta magát. A legdélibb város, amely Közép-Európa jegyeit és emlékét őrizte, erősen iparosodott: a környező karsztokról az éhes emberek tízezrei érkeztek a gyáraiba és a műhelyeibe, s lettek jóllakott, reményteli proletárok. Fiume polgári fényeit lassan elhomályosította a vörös horizont – a kommunizmus mindenbe beletenyerelt, ami humánus és élhető volt, mindamel-
17
Horvátországi Magyarság lett a 3 Maj hajógyár monstrumai a messzi óceánokon hirdették a jugoszláv népek testvéri diadalát. De a római kapu környékének kövein nem fogott az idő – egészen mostanáig. Mert most a Gomilával együtt a római kapu is veszélybe került: a prolitudat apró kis buldózerei módszeresen fogyasztják az óvárost. Rijeka most veszíti el azt a kevés patináját, amit Fiumétől sikerült megőriznie. Rijeka ma a győztesek városa, s mint ilyen, újra akarja írni Fiume-kori múltját is – s ez otromba túlzásokra ragadtatja őt. A Torre Civica, a Tengerészeti Akadémia és a Színház épülete, a Vásárcsarnok, az Adria-palota, a Kormányzó rezidenciája és a Vasútállomás ugyan még a helyén van, de körötte fölmagasodik a beton, az üveg és az alumínium lelki uniszexualitása, amelyen ott lúdbőrzik a tenger lehelete. Rijeka ma a zabolátlan felelőtlenség városa, az önfeledt győztesek lármás napozója, s az utazónak fáj a szíve az eltékozolt értékek láttán. Fiumét keresi, s jó, ha a csorba kerékvetőben lel némi patríciusi előkelőséget. S a kikötőbak elmozdíthatatlanságában, melyről a féllábú sirály kémleli a beláthatatlan messzeséget. Mintha Fiume is eltűnt volna azzal a Közép-Európával együtt, melyet felelőtlen katonák és bitang martalócok poros saruikon hordtak szét. Fiumét senki, sem az olasz, sem a magyar, sem a horvát lakói nem tudták megőrizni maguknak; magasan fölébe nőtt a felelőtlenség – s amit én csak sejtek, azt óvatos szavakba önti a múzeumot igazgató tudós történész, és a költő, az utolsó fiumei, aki egy tavaszi estén leült az asztalomhoz. (Magyar Szó, 2010. május 14.)
Az utolsó fiumei A telefonhívásra azonnal jött, törékeny kis alakját már az ablakból láttam közeledni. A fiumei Magyarok Házának népes társasága kitörő örömmel fogadta őt, szinte sugárzott iránta a tisztelet. Legendás alakja ő a városnak, írói munkássága közismert, könyvei népszerűek. Giacomo Scotti nem mindennapi jelképe a mai Fiumének. A horvátországi olasz költő valaha gyakori vendége volt a Kanizsai Írótábornak, az emlékek homályából azonban már lassan lépnek elő az alakok: Fehér Ferenc, a feledhetetlen barát, aki a legtöbb versét fordította magyarra, és Ács Károly – vele mi van? Hosszan hallgat, amikor emigrációjának és halálának történetét megtudja tőlem. És az a szabadkai…? De a név sehogyan sem jut az eszébe. És azok a régiek? – s megint csak nem tudom, hogy kire gondol. Az idős költő valaha édesapjáról írta: „Olykor a Hold is megtelepedett a vállán – / hogy megpihenjen”, most mintha az ő arcát ragyogná be az a titokzatos holdsugár. Örülnék, ha ez a ragyogás mélyen bevilágítana az ismeretlenbe, s megtudhatnék valamit Giacomo Scotti legendásan gazdag életéből. Én című versében – melyet ugyancsak Fehér Ferenc fordított magyarra – mitológiai mélységek fölé hajolt: „Egy férfi, aki a Napot hordta hajában / s szeme ezüstszín villogó penge volt // Egy asszony, aki az éjt hordta hajában / s a szeme tűz a szája láng és tenyerén a szíve” összeölelkeztek, s a szerelemből született a költő, 1928. december elsején egy Milánó melletti kis faluban, Savianóban. 1947-ben érkezett az olasz fasizmustól éppen megszabadult Pólába, majd Rijekába. A baloldaliság eszméje akkor a számára is megoldást és menedéket jelentett, s hogy elképzelései mennyire nem
18
Mák Ferenc: A mediterrán tavasz
valósultak meg, azt a Triesztben 1997-ben megjelent Goli Otok – Italiani nel gulag di Tito című történelmi számvetésében is leírta. Életérzéséről egyik utolsó kötetében, a 2006-ban horvát nyelven megjelent Tajne rijeke című versgyűjteményében így írt: „sokat bolyongtam a baráttól barátig vezető útjaimon / a két haza között úgy, / hogy soha nem tudtam / hol üthetek végleg tanyát (Sokat bolyongtam). Minden bizonnyal az ilyen költeményei nyomán írták róla kritikusai: Giacomo Scotti ma az emlékező líra egyik legnagyobb olasz művelője. Verseiben folyton az idealizált táj színei tűnnek föl, idealizmusának lényege pedig a gyermekkori emlékeiben őrzött humánum mélységes átérzésében jelenik meg. Verseskötetét olvasva érthető, hogy 2004-ben a „Költő a határon” kitüntető olasz elismerésben részesült. Scotti maga a mediterrán táj száműzöttje, aki soha nem lelte meg otthonát Rijeka középeurópaiságában; hiszen aki az olasz otthon bukolikáját őrzi a szívében, annak mindörökre idegen marad a közép-európai zaklatottság. Isztriai és dalmáciai történetei hosszú sorában, a tenger csodáit (Terra mare amore) és a délszaki vidék történelmét kutató elbeszéléseiben, verseiben és esszéiben Zára, Dubrovnik, Orebić, Vela Luka, Abbázia, Stari Grad városok, Pelješac, Hvar, Brač, Cres, Lošinj és Korčula szigetek titkait fürkészi fáradhatatlan hévvel, de monográfiát szentelt a spalatói Cattedrale di S. Doimo-nak is. Mintha ama holdsugár kegyelméből mindig valami nagy-nagy titok nyomában járna, mintha a keresett válaszok reményében éppen a rejtélyek kapuján kopogtatna – Giacomo Scotti szakadatlanul az Adriai-tenger vidékén bolyong. A rijekai olasz író és költő ma is a régi Fiume szerelmese. Ő talán az utolsók egyike, aki még emlékezik a Gomilára, a hajókürtökre és a kikötőre, a régi halászokra és az egykori halpiacra, az osteriák hangulatára, Fiume hajdan volt olasz közösségére. A ma százötvenezer fős város – ahogyan ő mondta – mára szinte eltüntette, felszámolta önmagát, nyomát sem lelni egykori polgári hagyományainak. A kegyelemdöfést a városnak Giacomo Scotti szerint a kilencvenes évek elején betelepített líkaiak több tízezres tömege adta meg. Nagy részük rövid idő múltán elhagyta ugyan a várost, de nyoma ott maradt az utcákon és a tereken, a kocsmákban és az intézményekben. Emlékezetében azonban még elevenen él az olasz Fiume, csak éppen a megnevezéssel van gondja. „A szó fájdalmas és gyenge / régen alkalmatlan arra, hogy vigasztaljon” – írta Az idők szomorúsága című versében. Csak a holdfényes ragyogás maradt utána akkor is, amikor távozott. (Magyar Szó, 2010. május 28.)
A Zrínyiek földjén Bizonyára a hangulat teszi, de Csáktornya közelében mintha a természet is barokkos formát öltene, talán a Zrínyiek emléke nyomán még a lomb is fodrosabb, a dombok lejtőin súlyosabban bontakoznak ki az árnyak, amott, a Dráva menti erdőkben pedig még mindig ott lapul az a fertelmes vadkan, amely olykor a magyar történelemnek is tragikus fordulatot szab. Budapesti könyvtárosok kiránduló-csoportjával járjuk a vidéket, nem idegen hát tőlünk az emlékezés, mégis, a lelkem mélyén megmozdul a keserűség: vajon mit tudunk a
19
Horvátországi Magyarság történelmi Magyarország eme ugyancsak elfeledett vidékéről, mit tudunk a Muraközről és annak hajdan gazdag központjáról, Csáktornyáról? A nagy barangolásaimban évek óta kedves útitársaim között az első, az erdélyi nagy hazafi, Teleki Domokos 1794-ben papírra vetett feljegyzéseiben a következőket találtam: „Az a része Szala vármegyének, amely a Mura és Dráva vizei közt Styria határában fekszik, Muraköznek neveztetik, és egy különös vármegye járását tészi. E[z] valóban szép föld: egy része ti. Styria felől hegyes és erdős vidék, a más termékeny gabonaföldekből, rétekből és mezőkből áll, a mezők pedig fákkal rakottak és bokrokkal fedettek. A faluk számosak, és egyik a másikhoz igen közel esik.” Akkortájt a száztizenhárom falut negyvenhatezren lakták, többnyire szorgalmas horvátok, akik „szelíd, de ravasz erkölcsűnek” mondatnak, s akik sokat adtak arra, hogy falujukban megépüljön a maguk temploma. A muraköziek akkortájt Triestbe és Fiumába, Horvátországba, Budára, Pestre és a Dunán innen lévő városokba mentek, „különösen kereskedésbeli portékákat vivén. Lovaik igen jók és erősek vagynak, és igen szépeknek is lehet mondani.” Így él a Dráván-túli vidék az aranymetszők álmaiban. IV. Béla királyunk idején a Csák nemzetségből származó Demeter uram annak közepén tornyokkal díszített erődítményt, várat emelt, ettől lett a település neve Csáktornya, mely akár legendát is őrizhetne magában, mint Bálványosvár az erdélyi havasokban. A történeteinket azonban mostanság egyre sűrűbb homály fedi, áldott lehet az a gesztus, mellyel egy-egy volt magyar táj felé fordul az érdeklődés. Akár a választott útitárs nyomába szegődve is, aki még tudta: „Az egész Muraköz ennek előtte ama híres régi Zrínyi famíliáé volt. Zrínyi Péter I. Leopold császár alatt notába esett, és az ő egyik testvérjét a vadkan, amint mondatik, megölvén, a más pedig csakhamar Zrínyi Péter után meghalálozván, a Zrínyiek minden jószága a k. fiskus kezére jutott.” Fiskális kézre jutott az a vár is, melynek pompás metszetét Csorba Csaba Regélő váraink című kötetében találjuk Csáktornya – A Zrínyiek vára cím alatt. Csáktornya évszázadokon át egy „gyönyörű föld” pompázatos mezővárosa volt, melyet az idő mára ugyancsak agyon-modernizált – reklámújságait ugyanúgy kapja fel a szél, mint bármelyik nagyvárosban –, a Dráva menti ligetek azonban mintha belopóztak volna a város szívébe, hogy a gesztenyefák üde zöldjébe öltöztessék a régi erőd megmaradt köveit. A várat, melynek legfényesebb ura, az eposzíró, törökkel és osztrákkal hadakozó Zrínyi Miklós joggal írhatta magáról: „Híremet nemcsak keresem pennámmal / Hanem rettenetes bajvívó szablyámmal!” A rendíthetetlen kastélyon kívül azonban mára már semmi sem maradt a Zrínyiek emlékéből. A kiállítás olcsó reprodukciókra épül, s a lelkes helyi vezetőnk (szinte mentegetőzve) elmondja: ezen a földön a Zrínyiek emléke csak 1990, az önálló horvát állam létezése óta él, azóta próbálják meg pótolni az elmulasztottakat. Megnyugtatnám őt: már Teleki Domokos is úgy látta: „Kívülről a vár magán egy szép, de szomorú régiséget mutat, belülről pedig a kastély egy nagy tekintetű épület. A vár körül gyümölcsfák vagynak ültetve, és úgy van a szándék, hogy a vár környülete egy kellemetes, árnyékos kertté változtassék.” De többet mond e megbocsáthatatlan hanyagságról Zrínyi Károly 1905-ben közzétett Csáktornya városról és a várról írt monográfiájában, melyben századok mulasztásait vette számba. És bár magyar szó már nem hallik e tájon, kellő jóvá-
20
Mák Ferenc: A mediterrán tavasz
tételt érdemelne a részünkről ez a történelmi vidék is – a Muraköz. Makacs ragaszkodást és cizelláltabb emlékezést! (Magyar Szó, 2010. június 25.)
Történeteink Mostanában rendre megtalálnak a rejtőzködő történeteink, és ez engem határtalan boldogsággal tölt el. Mintha most kellene pótolnom mindazt, amit gyerekkoromban elmulasztottam. Persze a régi nyarak nagy-nagy könyvélményei máig elkísérnek, ám azok a csodák – bármilyen színesek is voltak – távoli tájak, idegen világok embereiről szóltak, s lenyűgöztek ugyan, de nem éreztem őket a magaménak. Az a régi nyár, mely Tamási Áron könyveinek társaságában telt el, megnyitotta szívemben a székelység megismerésének olthatatlan vágyát, de oda is csak Jókai Senki-szigetén keresztül szerettem volna eljutni, mert azt közelibbnek éreztem magamhoz. Mennyi elbűvölő történet, s mind-mind rettenetesen távol van a mi világunktól! Ma már sajnálom, hogy tízévesen nem akadt senki, aki a kezembe adta volna a rólunk, a mi világunkról szóló könyveket. Köztük talán Tarczay Erzsébet 1929-ben megjelent Kálmán Király című művét, melyet az írónő ugyan történelmi elbeszélésnek nevezett, de voltaképpen Benedek Elek szelleméhez hű történelmi mesét kínál az ifjúság számára. S aki a saját szülőföldje történeteit keresi, az boldogan követheti országlása útjain egykori királyunkat végig a Tisza mentén, le egészen Zimonyig, amint a Szentföldre igyekvő keresztes lovagok duhaj seregét kíséri, majd katonáival nyugatnak fordul, Zágrábnak veszi az útját, hogy ott felkeresse az elődje, Szent László királyunk alapította erődtemplomot. 1097-et írtak akkor, s jeles dolgai voltak arrafelé a magyar királynak! „Lelkes katona-arcokon nézhetett végig Kálmán király, amikor serege élén a Dráva mocsaraihoz elérkezett”. Okuk lett volna megrémülni az ismeretlen világ eme rejtelmes küszöbén, de ők töretlenül mentek előre, mint akiket hív az ismeretlen harangszó. És a hosszú vonulás után egyszerre Zágráb dombjai között ott állt előttük a keresett székesegyház. „A templomdombot mély árok vette körül. Az árkon itt-ott fahidak vezettek keresztül. Fent a dombon, erős fallal körülvéve, bástyákkal megerősítve ott állt a templom, melyet László építtetett, és a magyarok első királyáról nevezte el. Éppen harangoztak. Kongó, érces hangon szólt a harang. Meghatottan hallgatták a magyar katonát. Mintha István király beszélt volna hozzájuk.” A történet ismert: a László király által meghódított horvát területeken Könyves Kálmán megerősítette a Szent Korona uralmát, ám hogy azt a tizenkét ajándéknak szánt és finoman kikészített nyestprémet a horvát főnemesség valóban Kálmán lábai elé terítette-e? – nos, az önmagában is már meseszerűvé teszi a történetet. Kálmán király azonban a Kulpa folyó mentén folytatta útját a tenger felé, és miután Gvozd hegységnél legyőzte Petúr horvát fejedelmet – akinek sírja ma is ott van valahol Petrova gora sziklái között –, ment tovább a gazdag tengerparti városok irányába. Seregével megküzdött a karsztvidékkel is, s „ahogy felértek a hegytetőre, elhallgattak. Néma, meghatott csenddé változott az örömrivalgás a tenger bűbájától. Fönn állottak a magasban, és messze
21
Horvátországi Magyarság lent ott csillogott a nagy víz, a határtalan tenger. Bűvös ereje fölszállt a vitézek lelkébe, és megragadta őket hatalmas erejével. Érezték, hogy nem engedi el őket, többé soha. (…) Kálmán király is ott állt emberei között. Mentéje lobogott a hűs északi széltől, de ő még süvegét is levette fejéről.” Megindítóan szép történet: kilencszáz éve minden tengerre igyekvő magyar ember így pillantja meg az Adriát. Teleki Domokostól, Wesselényi Miklóson és Jókain, Cholnoky Viktoron és Kosztolányin át egészen a kiránduló középiskolásaink népes seregletéig hiteles beszámolók sora őrzi a találkozás nagy pillanatát. Évszázadok óta közös az élmény, és közös az öröm is. Felteszem: szorosabban kötődnénk a magyar tájhoz, ha az irodalmi művek is megcsillogtatták volna előttünk a szülőföld varázsát, ha emberi sorsokban is megjelenhetett volna előttünk a vidékünk történelme. A mi ezeregy éjszakánk bűbája azonban valahogyan eddig elkerült bennünket. Pedig csak karnyújtásnyira vannak tőlünk a rejtőzködő titkok, csak el kellene indulni végre feléjük. (Magyar Szó, 2010. július 23.)
A katedrális Azon tűnődöm, hogy az erődtemplom fogalma miért csak Erdélyben ismeretes. Annyi bizonyos, hogy a tatárjárásnak azon a területen közel öt évszázados fenyegetései alakították ki a templomoknak megerősített falakkal, olykor bástyákkal és tornyokkal övezett együttesét, amely az Ázsia pusztáiból be-betörő, gyilkoló, fosztogató, ám a zsákmányszerzés után rendre visszavonuló hordák elől nyújtott menedéket a környék lakóinak. S ha a martalócok netán hosszabb időre ottfelejtették volna magukat a vidéken, a sanyarú idők túlélése érdekében a lakók magtárakat, éléskamrákat is kialakítottak a várfalak vagy a templom eldugott zugaiban, ahol gabonát, pityókát, paszulyt, füstölt húst és szalonnát halmoztak fel. Idővel, a faluközösségek társadalmának megszerveződését követően is megmaradt az élelmiszernek e közös tárolási formája, s a székely összetartás jelképeként ínséges időkben mindenki egyformán részesülhetett a tartalékból. Egyszerre történelmi és társadalmi jelenség tehát az erdélyi erődtemplom, melynek építészeti formáját másutt is megleli ugyan az utazó, ám az esetek többségében csak a hadászati funkciójának maradványait ismerheti föl bennük. Évezredes története során egészen a XIX. századi neoklasszicista korszerűsítéséig erődtemplom-jellege volt a zágrábi – egykor Szent Istvánról elnevezett, ma Mária Menybemenetele – székesegyháznak is, ahová a jószerencse ezen a tavaszon a budapesti Országos Széchényi Könyvtár kiránduló-csoportjának tagjaként vitt magával. A megerősített bástyafalaknak elülső része ugyan mára már eltűnt, de a megmaradt három oldal még sejteni enged valamit az erődítmény fönséges évszázadaiból. Ha van magasztos épület Európának ebben a szegletében, akkor a horvát nemzet jelképévé nőtt katedrális mindenképpen az. Egyszerre érhető tetten a méltóság büszke pompája, az isteni gondviselésbe vetett kimeríthetetlen hit, a lélek örökkévalóságának reménye és a sorsáért felelős ember alkotókedvének ragyogó teljesítmé-
22
Mák Ferenc: A mediterrán tavasz
nye. A székesegyház tornyai alatt az esendő embernek valóban az az érzése: ez a katedrális maga az átmenet a gyarló földi létezés és a mennyei örökkévalóság között. Önmagában talán nem is ez a különös, hiszen a katedrálisnak eleve ez a funkciója, a rendkívüli az, ahogy ez magából a jelenségből, a hit eredendő megtestesüléséből sugárzik. A horvát nép ugyanis a templom minden kőcsipkéjébe, mellékoltárainak minden nemesen hímzett terítőjébe beleszőtte a sorsa, a történelme iránti háláját, érezni, amint az oltárképeket, a szobrokat és a szószéket belengi az öröm, a tisztelet és a rajongás. Ettől olyan élő és eleven a zágrábi székesegyház, melynek egyik neogótikus mellékoltárának fülkéjéből az egyházközösséget alapító Szent István királyunk, a templomépítő Szent László és Szent Imre herceg szobor együttese néz szembe az érkezővel, aki a magasba szegezett tekintettel éppen Cirill és Metód 1900-ban épített neobizánci oltára tövében ragadt le. S hogy a közelben fölmagasodik Jelašić bán büszke ércszobra is, egészen természetes. A központi helyen, a katedrális szentélyében van azután a kommunista önkény mártírjának, Alojzije Stepinac, Zágráb érsekének a nyughelye, ami egyben nemzeti zarándokhely is. Az utolsó vacsora remek domborműve, a glagolita írásbeliségnek állított emlékmű és a horvát és magyar bánok szobrainak népes sereglete fogja egybe az évezreddé súlyosodott időt, amely egyszerre szabaddá teszi a messzi földről érkezett zarándokot is. Csak később, egy tengerparti halászfalu ugyancsak öreg templomában ért utol a misztérium megélt titkai megfejtésének varázsa, ahol a szentmise keretében a horvát nép a magyar fülnek szokatlan módon, zsoltárként énekelte a Miatyánkot. Feszülő kebellel, szinte ujjongva, lelkesen zengte: „szabadíts meg a gonosztól”! Nem remegő hangon, suttogva és halkan elrebegve, magára maradt lélekkel, büntetéstől félve, lesütött tekintettel, alázatba burkolt könyörgéssel, ahogyan azt magyar templomainkban megszoktuk, hanem föl, egyenesen az égbe kiáltva: „tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség!” Ahogyan csak azok tudnak énekelni, akik naponta Isten áldásaként élik meg az élet minden nyűgét és szépségét. Az ember, aki biztos az Úr kegyelmében. (Magyar Szó, 2010. augusztus 6.)
23
Horvátországi Magyarság
Móricz Zsigmond
Első nap az iskolában Az iskolában nagy nyüzsgés volt. Tél elején voltak, az ablakot már nem lehetett nyitva tartani, s erős csizmaszag volt. Ázott csizmák, ruhák, otthonról hozott hagyma- és faggyúbűz. A kultúrának erős szaga van, míg igazán civilizáció lesz belőle. A tanító bejött az osztályba. Erre egy kicsit elcsendesedett a minden állati nyüzsgésnél élesebb zsivaj, de azért csak akkor lett csend, mikor a tanító felvette a legszükségesebb tanszert, a nádpálcát, és jó erősen megcsapkodta vele az asztalt. A tanító azonban tudta, hogy figyelmet csak érdekességgel lehet kelteni, ezért igen érdeklődő hangon azt mondta: – No, gyerekek, mit hoztam? Kit hoztam?… Egy új iskolatársat hoztam nektek… Ki ez az új iskolatárs, nézzétek csak meg… Rojtos Bandi a neve… Rojtos Bandi… Megértettétek? A gyerekek már jó be voltak törve az iskolai fegyelembe, s tudták a kötelességüket. Kórusban kiáltották fel: – Meg-ér-tet-tük. A tanító helyeselve egyet csapott az asztalra. – Nagyon jól van… Na, Rojtos Bandi, hát ezután itt lesz az otthonod. Ez az iskola… Látod? Voltál te már iskolában? A kisfiú a terem közepén ellenségesen állott, a szemöldökét összerántotta, s azt mondta nagy nyugalommal: – Vót a fene. Erre egy fél pillanatra halálos csönd támadt, akkor azonban előbb kuncogva, majd nyerítve, hahotázva, kukorékolva, hörögve s ugatva, kitört a kacagás. A gyerekek odavoltak a boldogságtól. Már ők megfogott, megnyesett, és igába szoktatott csemeték voltak. Sokat még nem tudtak, de annyit igen, hogy ilyenféléket, hogy fene, nem szabad, nem lehet, tilos kimondani a tanító úr meg a tisztelendő úr meg más urak előtt. Most aztán gyermeki szívük egész boldogsága kiforrt és elpezsdült, hogy jön egy új kisfiú és elkezd itt fenézni… Hüj, mit fog ez mindjárt kapni. Egymás hegyin-hátán tolongva lesték, a tanító úr hogy harapja le azonnal a fejét. De a tanító úr modern ember volt, akit nem lepett meg felettébb a dolog, rácsapott az asztalra a pálcával, és azt mondta: – Csend legyen… Rojtos Bandi, tudod te, mi az a fene? Rojtos Bandi nem szólt. Még jobban összehúzta szemöldökét és ránézett a tanítóra. Kicsit lesből, védekezésre készen, mint aki meg van szokva, hogy az embernek harapós kutyákkal csínján kell bánni.
24
Móricz Zsigmond: Első nap az iskolában
– A fene, az egy nagy betegség… – folytatta oktatva a tanító. – Egy nagyon nagy betegség… Akire az rájön, az összeesik, keze-lába rángatózik, a szájából jön a hab, sápadt lesz, elájul. A kisfiú lenézően pillantott a tanítóra: – Sz’ az a nyavalya! A tanító megijedt, a tekintélye volt kockán. Ő is tudta, hogy a nyavalyatörést írta le, de viszont nem tudta, hogy mi hát a fene. Egyszerre megnyúlt az arca, megvakarta a fejét s azt mondta: – Nagyon jól van, nagyon értelmes gyerek vagy. Odalépett hozzá és megveregette a vállát. – Látjátok – mondta az osztálynak –, hogy helyén van az esze ennek a Rojtos Bandinak… De én nem azt kérdeztem tőled, hogy mi az a fene, hanem azt, hogy vótál-e mán iskolába? Vótál? – Nem – mondta a kisfiú. – Na látod. Ez már egy értelmes felelet. Ezt akartam hallani. Tehát te még nem voltál iskolába. Most itt vagy… Látod, hát ez az iskola! Egy nagy szoba, ahol sok iskolapad van. Ezekben a padokban ülnek a hozzád hasonló kis iskolásfiúk… Miért jönnek ezek ide? Na, mit gondolsz, miért? – Tudja a Jehova! A tanító megijedt. Már megint nyitva hagyta a feleletet, nem rágta jól a gyerek szájába. Erre vigyázni kell, mert ez cirkuszt csinál belőle. – Nem azt kérdeztem, mit tud a Jehova, mit nem. Tudod-e, mért jönnek ide? – Bánja a kutykorékos fityegő! Erre az iskolából megint kitört a védhetetlen kacagás. A gyerekek egymástól kérdezgették, mit mondott, s nem lehetett csillapítani az egész siserehadat. Az apróságok a szájukba tömték maszatos öklüket, és vijjogva kacagtak. – Ne nevessetek! – kiáltotta el magát a tanító, aki kezdte elveszteni a hidegvérét. Különben is rossz kedve volt, mert ma jött az értesítés, hogy a fizetését megint nem kapja meg. Harsogva csillapította le az osztályt. – Nem szabad nevetni azon, amit ez a fiú mond, mert ez a kisfiú még nem járt az emberek közt, ez mindig csak az erdőn meg a mezőn élt. Kint a szép délibábos magyar pusztaságon. Rojtos Bandinak az édesapja csikós… Erre az egész gyermeksereg új kíváncsisággal nézett a kis legényre, aki úgy állott a terem közepén, mint egy nagy legény a kocsma közepén, mikor épp arra készül, hogy kihányja az ivóból a csőcseléket. Nagyon helyes volt, ahogy ott állott, kipirult arccal, a szemébe csapódó hajjal s villogó, fekete szemekkel. – Csikós, csikós – sustorgott a szó. A falusi gyerekek szemében a csikós valami kivételes helyzetben van. Voltak itt úri gyerekek, a jegyző meg a földbirtokos fia, meg egy özvegy úriasszony két gyereke, azok félve néztek Rojtos Bandira, mint valami betyárra. A parasztgyerekek pedig
25
Horvátországi Magyarság kíváncsian és szinte irigyen nézték: csikósgyerek. Ejha! – Tudjátok, ki a csikós? – szavalta a tanító. – A puszták királya. Ott száguld a ló hátán esőben, viharban. Olyanokat mondott, mint a népszínművekben tanulta és a puszta romantikájával magába szedte valaha. – A csikósnak bátornak kell lenni. A csikós nem fél senkitől és semmitől. Se a farkastól, se a tolvajoktól. A legvadabb lóra is rá tudja vetni a… a Elfelejtette azt a szót, hogy „pányvát”, már majdnem azt mondta ponyvát… – Hát meg tudja-e fogni apád a legvadabb lovat? No, Rojtos Bandi? Földhöz tudja-e vágni a te apád a vadlovat? – Még magát is! – mondta a gyerek. Az iskola megint hujjahóba tört ki. A tanító izzadt. Már nagyon kezdte bánni, hogy egyáltalán belement ilyen áldatlan vitába a puszta gyermekével. Evvel dolga lesz, míg rászoktatja az iskolai fegyelemre. De az ellenállhatatlan kultúrkötelezettség nem hagyta békén, a kultúra szerszámaival akart hatni rá. – Engem?… Miért akarna engem legyőzni, Bandi fiam?… Én nem járok a pusztán, én nem akarom a te apád lovait elkötni. – Nem is tanácsolnám… A tanító megtörölte a homlokát, s nevetett keservesen. – Én a te apádnak azt a szívességet akarom megtenni, hogy fiát megtanítom, hogy okos ember legyen, hogy tudjon írni-olvasni, számolni, hogy be ne csapja senki, ha megnő és belőle is csikós lesz. Csikós akarsz lenni, ugye, Bandi fiam? – Én nem. – Hát mi akarsz lenni? – Soffér. A tanító megörült. Ha sofőr akar lenni, akkor meg lehet fogni a szívét, a lelkét. Ha ebben a kis vademberben kultúrvágyak vannak, akkor el lehet majd találni azt a szálat, amelyen megindul, és majd csak megleli az igazi hangot. Nem is vitatkozott hát vele tovább, hanem azt kiáltotta: – Sofőr?… Hát ez nagyszerű! Ez nagyszerű, fiam! Ez a jövő. Ez az igazi élet, és akkor aztán csakugyan szükség van rá, hogy tanulj… No, jól van, ülj csak be ide az első padba, és legyél csendben, majd megtanulod azt is, hogy mi az a sofőr és milyennek kell lenni, aki sofőr akar lenni. A gyereket megfogta és erővel leültette, lenyomta az első padba, azzal a kétes érzéssel, hogy itt bizony nemigen győzött, inkább röstellte magát, hogy kibújt a következetes vita elől. Az osztály azonban nem nyugodott meg, a hátsó padokban felállottak a fiúk, hogy megnézzék a csikósfiút, nem lehetett a tanítást elkezdeni, mert nyugtalanság volt és izgalom.
26
Móricz Zsigmond: Első nap az iskolában
27
Horvátországi Magyarság Ő azonban igyekezett nem törődni a dologgal, majd csak elcsendesednek. Majd megszokják, s a pusztai gyerek is beletörődik a változhatatlanba. Néha ránézett a fiúra, aki úgy ült, mintha minden pillanatban kész volna felugrani. Az ajtót úgy mérte, hogy szükség esetén hogy lehet rajta kijutni. Aztán gondosan és aggodalmasan tanított. A fegyelemre ma különösen vigyázott, mert érezte, hogy csak az osztály közszelleme hódíthatja meg a gyereket. Az majd leigázza és elmossa egyéniségének szögleteit. Egyszer csak, az óra végén nagy ribillió támadt. – Mi történt? A gyerekek a fiú körül mind felugráltak, s valamennyien roppant izgalommal néztek rá. – Tanító úr, elvette, tanító úr, elvette! – sikoltott mindjárt sírásba fordulva a fiú mellett ülő kisgyerek. – Mit vett el? – A késemet. A tanító odament. A síró gyereket lecsillapította, megsimogatta. Kiderült, hogy Rojtos Bandi az iskolapadra kitett kést a kis társa elől elkapta s markában szorongatja. – Mért vetted el? – kiáltott rá ingerülten. – Jó bicska! – mondta Rojtos Bandi nevetve, de a szeme szikrázott. – De nem a tiéd. – Most mán az enyém. A tanító elképedt. – Hát te nem tudod, mi az enyém-tiéd? – Tudom én. E mán az enyim. – Nem a tied. Nem érted? Ez nem a tied. – Jó lesz e nekem. Enyim lett má. – Hogy lett a tied? – Kinéztem. Osztán elvettem. A tanító összecsapta a kezét. – És akkor már a tied? – A hát. Ennek a gyereknek semmi fogalma nincs a magántulajdonról. Vér tódult a tanító fejébe. – Tedd le rögtön azt a bicskát! Az nem a tied! Értsd meg, hogy nem a tied… Állj fel!… A gyerek felállt.
28
Móricz Zsigmond: Első nap az iskolában
– Tedd le! – Nem teszem. – Tedd le rögtön! – Az istennek se. – Nem? – kiáltotta magánkívül a tanító. – A fene egyen meg, te taknyos! Teszed le rögtön a bicskát! Belemarkolt a hajába. – Teszed le rögtön!? A gyerek egyet gondolt: – Magának adom. A tanító eleresztette a fiú fejét. Hirtelen elszégyellte, hogy így elragadtatta magát. De most már enyhébben mondta: – Nekem adod? Nekem csak azt adhatod, ami a tied. Nekem adhatod az árvalányhajat a kalapod mellől. – Legyen a magáé. Szedek én mást. – Vagy a csizmát, ami a lábadon van. – Rabolja el. – Nem vagyok rabló… A nádpálcával nagyot ütött a padra. Hirtelen megint felülkerekedett benne a pedagógus. – No, jól van, ha úgy tetszik neked, egy napra legyen a tied, de holnap visszahozod. – Nem hozom én. – Hát hová teszed? – Inkább behajítom a csordakútba. A tanító nagyot nézett. Csődöt mondott minden tudománya. – De barátom, akkor jönnek a csendőrök és elfognak. – Nem félek én tőlük. – Miért nem? – Felülök a Csillagra, osztán akkor gyühetnek utánam.
29
Horvátországi Magyarság
Kontra Ferenc
A monacói aranyhal története Ha a világemlékezeten nincs javítanivaló, egyetlen dolog marad csak hátra: a valóságot kell kiigazítani, ott, ahol nem egyezik a világemlékezettel. (Italo Calvino) Una lacrima sul viso, ho capito molte cose, az Italo Calvinóról elnevezett irodalmi napoknak Sanremóban nem sok közük volt a névadóhoz. Igazából nagyon vártam már a jutalomutazást nyolc alagúton át, sebességkorlátozás nélkül, mégsem túl messze az üveghegyeken, mégis két országnyira. Mint a mesében, felbukkanni az Azúr-parton, ahol a pálmák vigyázzban állnak és egyhuzamban ragyog a nap. Pörkölt is rendesen. A tenger szakadékától kőkerítés választja el a parkot. Sok botanikai ritkaság között apró ösvények. Egész nyáron nyitogattam a postaládát, és eszembe jutott, régente mennyien küldtek lapot. Hát most nem nyaral senki? Persze, hogyne tudnám, hogy ez a szokás már – milyen is? Akkor határoztam el, ha túlélem a kánikulát, akkora kispolgár leszek, mint egy kredenc, mert én bizony örültem volna akár csak egyetlen levelezőlapnak. Egykori tanárom, Ilia Mihály volt az utolsó Mohikán, de már ő is áttért a mailre. A kőfalról alácsorgó vizet egy széles márványpárkánnyal szegett medence fogta fel. Benne úszkáltak. Ugyan már, unottan lézengtek az aranyhalak. Már a gyerekek is tudták, hogy nem is aranyszínűek, hanem narancsok, vörösek, ezüstösek, sőt tarkák, mégis jó volt nézegetni őket. Nem is akváriumba valók voltak, a turisták túltáplálták őket, némelyik elmehetett volna háromkilós pontynak. Az óceánjáró hajósherceg kerékkormányos bronzszobra mögött leültem egy padra. Tizenkettő a kabalaszámom, ennyi koronás heraldikás bélyeget nyaltam végig, ennyi levelezőlapot írtam, mindenkinek ugyanazt a szöveget. Egy órába telt. Elégedetten bámultam a habos rózsaszín hibiszkuszbokrokat. Mint aki csak fél órára szeretne puttó leni egy felhő tetején. Pontosabban földi turista lenni, végigtapizni Grace Kelly kanapéját, a nyomában járni végig a pázsitszegélyen. Igazi vérszomjat fürkészni az Oceanográfiai Múzeum üvegtáblái mögött. Cousteau kapitány munkája nyomán kerültek a felszínre a mélységek titkai, amíg ő volt az intézmény igazgatója. Még mindig megvannak a filmjei kazettákon, sosem töröltem le őket, a világemlékezet része. Mintha egy mesebeli ország lenne, ahol a gazdagság nem trónol, csupán elegáns. Azt hittem, hogy az aranyhalak csak a kislányoknak valók, a nagy szamurájok szégyelljék ma-
30
Kontra Ferenc: A monacói aranyhal története
gukat. Pedig a felnőttek is szintúgy megtekintették őket. Egy csapat indiai érkezett. Valami különös hódolattal nézték a vizet. A két kamasz szemmel látható türelmetlenséggel méregette őket. Már sokallták az időt. Egyikük nyomatékosan az órájára nézet, mintha ezzel bármit is befolyásolhatott volna. Végre elmentek. Szemben a rododendronok jól takarták a helyszínt. A csöppnyi, cipruscserjékkel körülvett terecske túloldalán egyedül üldögéltem. A suhancok egymásra néztek. Valami jel villanhatott a szemükben, amit csak ők értettek, de amiből a kívülálló is azt olvasta ki, hogy nincs zavaró tényező. Tehát visszatértek. Nem először járnak itt. Egyiküknek kócszínű, rövidre vágott, elöl felzselézett haja volt, nagy zöldes kölyökszemekkel nézett fel a másikra, olyan magabiztossággal, mint aki a fürgeségével bárkin túltesz, mint aki gördeszkát hord a hóna alatt. A magasabbik fiún úgy lengette a tengerről söprő szél a kockás inget, mint valami árboczászlót, ő volt a számítóbb, a gyanakvóbb, sötét tekintettel és fekete csíkokkal lenullázott fején. Alaposan becserkészték a terepet, és most eljött az idő. Néhány vízcsepp hullt a hibiszkuszlevelekről a kút peremére. Azt a néhány erre tévelyedő turistát még ki lehetett várni. A terv pedig készen állt. A szándék is a homlokukra volt írva. Végignéztem pillanatok leforgása alatt a csínytevés összes gesztusát. Jean Maurice Eugène Clément Cocteau többrétegű története óta ilyenek voltak a vásott kölykök. Merészek és elszántak, mint a Wittman fiúk, most és itt teljes elevenségükben, kortalan valóságukban, ahogyan csak a maradandó történetek tarthatják őket felszínen.
31
Horvátországi Magyarság
A nagyobbik, mint az őrszem, körbefordult. Nem jön senki sem. A lomha aranyhal hirtelen csapkodni kezdett. Vödörnyi víz csapódott a kőre, küzdött ellene. Fogalmam sincs, miféle csalival sikerült a kisebbiknek pillanatok alatt elcsípnie. Mint egy rutinos horgász, a száján át, mutatóujját horogként befeszítve kirántotta a halat a medencéből. Egy pillanatra láttam az ezüstösen csillogó pikkelyeket. A fehér halat fogta ki. A magasabbik fiú lekapta magáról a kockás ingét, és még ugyanazzal a mozdulattal belecsavarta a halat. Nem volt több idejük, bármelyik pillanatban lecsaphatott volna rájuk valamelyik parkőr. A felfelé vezető lépcső csak egy ugrásnyira volt, rohantak közvetlenül a csobogó vízeséssel párhuzamosan. A levelezőlapokat a táskámba hajítottam, és rohantam utánuk. A lépcsőn jócskán lemaradtam. De az utcán már nem volt különösebb gond követni őket. A tömegbe szinte nézelődőként olvadtak bele néhány méter után. Ugyanolyanok voltak, mint a többiek, csak egyikük hóna alatt néha vonaglott egyet a hal. Egy szűk utcába torkollott a tömeg. A térre vezetett, a hercegi palota elé, ahol olyan furcsa lépteket tesznek vállra vetett szuronyos puskájukkal a díszőrség katonái, a tűző napon is állig gombolva olyanok, mint a robotok. De a két suhanc nem állt meg itt sem, és az ágyúnál sem, ahol minden turistának muszáj lefényképezkednie, mert innen nyílik a legattraktívabb rálátás a jachtkikötőre. Igyekeznem kellett, hogy utolérjem őket. A suhancok az órás bástyatorony lábánál futottak lefelé. Még előttük állt egy kiszögellés, amerre nemigen jár senki, mert árnyékos és szemetes, távol esik a látványosságoktól. A vaslépcsőn már majdnem a vízhez értek. Vártak egy darabig. Megint az a terv, ami a fejükben volt, és csak ők tudhatták, miért. A kockás ing szétlendült, mint a zászló. Jókora csobbanással a vízbe pottyant a hal. Ők pedig abban a pillanatban felugrottak. Egyszerre, mint egy trambulinon. Olyan erővel, hogy a vaskorlát is belemozdult. Kezüket felemelve, mint egy gól láttán. Hatalmasat üvöltöttek, hogy sikerült.
32
Horvátországi Magyarság
ćurković-Major Franciska Szabó Lőrinc kelet-adriai utazásai A Kelet-Adria partvidéke sohasem volt ismeretlen a magyar utazók számára. A századforduló táján errefelé látogató magyar írók, költők nemcsak üdülést és nyugalmat kerestek és találtak a Kelet-Adrián, hanem gyakran ihletet és anyagot is műveik írásához. Az Adria igazi, modern kori irodalmi fölfedezése irodalmunkban Jókai Mór nevéhez fűződik. Két regénye is nagyrészt ezen a vidéken játszódik, Cholnoky Viktor és Molnár Ferenc egy-egy hőse fiumei, Herceg Ferenc pedig megírta, hogyan hajózott a Kelet-Adria mentén. De Ady Endre is járt Fiumében, Mikszáth Kálmán pedig Crikvenicában, még ha műveik nem is őrzik e helyek nyomát. Az Adria keleti partvidéke az első világháború után sem veszített népszerűségéből, továbbra is sok magyar író kedvelt úti célja maradt: Kosztolányi Dezső, Déry Tibor, Márai Sándor műveiben is szerepet kap az Adria partvidéke. A két világháború között Fejtő Ferencen kívül Szabó Lőrinc is végighajózott az Adria keleti partja mentén, miközben maradandó, versekben is megörökített élményanyagot lelt ott. Ha tehát bizonyos magyar írók és költők életművét kívánjuk tanulmányozni, érdemes a Kelet-Adria szerepével foglalkozni. Az értekezés Szabó Lőrinc kelet-adriai utazásainak körülményeit kutatja, és arra keres választ, hogyan lelhetők fel az utazások által kiváltott élmények a költő műveiben, és milyen hatással vannak rájuk. Szabó Lőrinc több ízben utazott az Adria keleti partjához, és kétszer hajózott az Adria keleti partja mentén. Először 1924. július 10. és 22. között jutott el a tengerhez, amikor Észak-Olaszországban és Ausztriában utazgatott. Trieszten keresztül érkezett oda, ahol a tenger megpillantása, több magyar íróhoz és költőhöz hasonlóan, számára is felejthetetlen élményt jelentett. Onnan hajón utazott Velencébe, amikor a tenger élménye még inkább elmélyülhetett benne. Második útja 1925. július 23. és 26. között Fiumébe vezetett. Az Est munkatársaként érkezett oda, ahonnan a napilap számára a következő szeptemberben megrendezendő olasz–magyar gazdasági és kereskedelmi konferencia előkészítő megbeszéléseiről tudósított. Az eseményekről három cikkben számolt be, a Magyarország, Itália és Jugoszlávia csak közösen mentheti meg Fiumét, a Fiume – négy interjúban és a Jéghegyek a Chianti-tengerben című cikkekben. A következő, eddiginél hosszabb utazást 1932. június 19. és 29. között tette, amikor feleségével és lányával Fiumétől Raguzáig hajózott, ahonnan kirándultak a Cattarói-öbölbe, majd Raguzából vonaton utaztak Szarajevóba, onnan pedig Belgrádon keresztül érkeztek vissza Budapestre. A költő soron következő találkozása a tengerrel 1934. szeptember 16. és 27. között volt, amikor Abbáziában üdült. Az újságírói foglalkozás zaklatottságában ekkor rövid időre bekövetkezett nyugalmas időszak egyike volt azoknak a kivételes alkalmaknak, amikor a költő először adhatta át magát a pihenésnek. A költő második alkalommal 1937. július 10. és 22.
33
Horvátországi Magyarság
Fiume egykor között fiával, Lócival hajózott Fiumétől Raguzáig, ahonnan - ugyancsak hajóval - kirándultak Budvába és a Cattarói-öbölbe. Cattaro városból pedig busszal Cetinjébe. Raguzából hajóval jöttek hazafelé, útközben két napot töltöttek Curzola szigeten Curzola városban, Fiumébe érkezve pedig kirándultak Abbáziába.
34
Horvátországi Magyarság
Vesztergom Andrea
Hát hajrá, új tanév Itt állunk most újra, diáktársak, együtt. Kézen fogva kísér a nyár íze még. Szünetünk véghez ért, a szeptembert köszöntjük, Kíváncsian állunk elé: hát hajrá, új tanév! Tanároknak százai készen állnak újra hát, Szárnyuk alá kerül megint a sok csintalan diák, Lehet furcsa, mégis így van: vártam már az iskolát, S érzem az új tankönyveknek komoly, tudás-illatát. A régi arcok ismerősen mosolyognak vissza, Minden megváltoztunk – felnőttünk egy kissé. A sok-sok kis diáktárs egymást is tanítja: Hogyan tegyük együtt a kötelezőt széppé! Feljebb lépünk mától… tanárok s diákok! Tudás-szerző csatánk most veszi kezdetét, Büszkén szembenézek s várakozva állok: Biztassuk csak bátran: hát hajrá, új tanév!
35
Horvátországi Magyarság
Szabó Lőrinc
Fiume „Fiume”, mondta apám, „Fiume! Jövőre megnézzük!” ... Bűvös zene indult értem: ott vár a Parttalan, ott, ott kezdődik, ami nincs, de van, ott a tenger, a Létező Csoda, a Végtelenség, mely eddig csak a nemlétező számokba fért bele... S jött az új nyár, s nem jött el Fiume. „Majd, jövőre!” S megint „Jövőre!” A vágy és a remény makacs vigasza sokszor törölte könnyem... Fiume, óh, Fiume, te, csalódás neve: négy őszön, télen és tavaszon át mindig ígérted az örök csodát, s mindig becsaptál! Egyszer már szabadjegy alakban kezemmel fogtalak, s mégse lett a nagy útból semmi se... Megútáltam a neved Fiume!
Adria Először a szem, aztán a kezem csókolt, aztán minden érzékemen elömlöttél, hullám hullám körül, aztán gyönyör és táj összevegyült, és táj és ember: egymás partjain ringtunk, hevertünk, s mi voltunk a szín a nyári réten, a pipacs, s a nap, s láttuk, a lepkék bennünk párzanak, s felhő voltunk s kék-arany végtelen, és már nem tudtam, hogy mi van velem: a mondhatatlan zsúfolta a szám, de összevissza dadogtam csupán,
36
Horvátországi Magyarság
hogy édes, és hogy iszonyú zene, és szárnyak, és isten árama, te, aztán kiégtek a tudott szavak: villámok kettős deltája szakadt lelkünkbe, és elmerített a fény, érzékeink káprázó tengerén.
Csillagok utasa Hogy először tengeren – már megint a régi gyerek voltam. Mennyi kincs, mennyi szépség mindenütt! Rohanó fény lett a kis velencei hajó s rajta én a csillagok utasa. Tulajdonképp sírnivaló, hogy a Valóság úgy megtisztelt, a hegyek, az ötlírás jegy, a táj, a kövek a Márkus téren a talpam alatt, s hogy a gőzös most énvelem szalad ki a Lidóra az örök vizen! Mintha valami szörnyű félelem űzött volna, hogy mindez nem igaz és eltűnik, úgy ittam-ettem az új világot, Alpokat, utcalányt, tengert, aloét, szobrot, Tiziánt, összevissza: minden pillanatom ima volt és ujjongó fájdalom.
37
Horvátországi Magyarság
Weöres Sándor
Kezdődik az iskola Könyv, toll, tinta, ceruza, rontom-bontom, kezdődik az iskola, csak aszondom. Kora reggel rohanás, rontom-bontom, nem könnyű a tanulás, csak aszondom. Tízpercben nagy futkosás, rontom-bontom, torkod fájdul, ne kiálts, csak aszondom. Zsemlye és vajaskenyér, rontom-bontom, morzsát szedhet az egér, csak aszondom. Énekóra, la-la-la, rontom-bontom, reng a terem ablaka, csak aszondom. Tornaóra egy-kettő, rontom-bontom, leszakad a háztető, csak aszondom. Kintről benéz egy szamár, rontom-bontom, iskolába sose jár, csak aszondom.
38
Horvátországi Magyarság
Tormay Cécile
Az ősi küldött A túlsó parton (Budapest, 1934) III. Az Úr az erdőn Félelmes lombhullás kezdődött el a tavaszban. Mintha egy földöntúli erdő rázkódott volna meg a világ felett, lassú kísérteties hullással bongó levelek zuhantak bele a rengetegbe, és az esésük úgy hangzott, mintha vasból lettek volna. — Harangoznak... Amarról is, emerről is, fent a hegyoldalakon, konventek, apátságok templomaiban. És valahol a sűrűségben is felcsaholt egy régi monostori fazörgető. A lovak horkanva rángatták a kötőféket. A nyugtalan magányban már nyöszörgött, recsegett, kongott, sóhajtott az egész erdő, és az úr és szolgája arcán elsápadt a gondolat. — Halált harangoznak mind az egész tájban. Ung a magasba nézett. Ha el lehetne látni a fák felett, túl a völgyeken. Mi történik ott? Merre van még út, merre fordíthatja a lova fejét? Eszeveszetten nekivetette magát a hegynek emelkedő erdőnek. Pünkösd kiáltozása már a mélyből hallatszott utána. — Hadd mosnám le a vért rólad, uram! De ő egyre gyorsabban iramodott. Vállsebe sajogva lüktetett fel a nyakába. Erőlködésétől szinte szakadoztak homlokában az erek. Az erdőn ölyvek riadtak, mögötte kígyózó csörgéssel peregtek az ágon maradt tavalyi levelek. Összeharapta a fogát. Még ez a kapaszkodó! Már átkéklik az ég. Fojtós, perzselt szagot érzett. Orrcimpái sebesen jártak, mint vészt szimatoló nagyvérű lovaké. Hirtelen széttépte maga előtt a gallyakat. A ragyogó tavaszban szürke füstfelhők húzódtak a hegy alatt a túlsó oldalon, és a földeken töméntelen fekete libegés szállt. Szálltak a varjak keletnek. A szomorú Sajónak, a Hernádnak talán?... Odalent a szorongó tájban a vizek mentén, mint nekivadult tűzsörényes fekete ménesek, kanyargó gomolygások rohantak bele a mezőkbe. Égtek arrafelé a lábon maradt tavalyi nádak. A szántók és rétek között világtalan fakó lánggal égtek a falvak a napsütésben. A patakban egy leszakadt fahíd... Üszkös boglyák, rügyezésükben megaszalódott erdők. Túl egy égő malom fénye vérzett a vízen.
39
Horvátországi Magyarság Ung kiszáradt szája felett verejték gyöngyözött. Amerre a szem elláthatott, égett az egész tavasz. A tűz mindenfele átvilágított a füstön, és ő sápadtan, mozdulatlanul nézte ezt. Nincs többé út... Béla király lova patkójának elmerült a nyoma erdők avarában, és a futótűz felperzseli a menekülő hadak elszéledt nyomát. Megfacsarodott a keze a kardja nagy vasgombján. Hát felgyújtották már a királyságot... Fájdalom és düh és szégyen szorongatta a torkát. Soha nem érzett új gyötrelem szaggatott a mellébe. Igazában csak most tudta meg, hogyha nem is járt ezeken a tájakon, ha nem is az ő jószágai itt a földek, sem pedig az ő atyafiaié, szeret mindent mindenestől, még azt is, ami ide se látszik, szereti az egész országot, mintha Kolontó lenne. A pusztuló tavasz füstjében egyszerre olyan messzire kezdett látni, mint soha életében, sem a havas hegyek hágóiról, sem a végtelen pusztaságban, és felderengett benne, hogy valamilyen nagy nehéz tennivalója van még neki ezen a világon. Míg ő messzeségekbe tűnődött, alatta egy marhajáráson bátortalan kis csapatokban emberek jöttek ki az udvartelek irányából. Ezek is a tájat kémlelték, a tüzet nézték. Ung most vette észre, hogy közel hozzá, hosszúnyelű vaskeresztjére dűlve is áll egy ember a hegyoldalon. Csuklyás kápában állt ott. Lefele nézett, és széles páncélinges melle olyan küszködve lélegzett, mintha nehezen emelgetné a ráterülő sűrű fekete szakállt. — Eger fele akartam volna ellátni, merthogy ott születtem — mondotta, mintha csak magának mondaná —, jóllehet, botorság ez... nagy járóföld ide, és a tatárok fel is égették már ama püspöki helyet. — Egyszerre elakadt a lélegzete. — Te vagy ama vitéz? Ung tétovázva nézte őt, aztán ráismert a kápájáról meg a szakálláról is. A szerzetespap széles, alacsony homlokában, mint két öklelődző bolyhos fekete kos, egymásnak ugrott a szemöldöke: — Te vagy, aki kiáltottad akkor, hogy a Krisztus nem segít? — Én — felelte Ung és sötéten lemutatott a tájra. De a pap tekintete nem követte a távolba a mozdulatát. Szeme fáradtan, pillantás nélkül nézte a nyúlánk fiatal kezet a levegőben. Egy asszonygyűrű aranya csillant meg rajta. Aztán lenézett a maga durva nagy paraszti kezére. — Ha urak rendjéből is születtél, vitéz... Nem mondta tovább, amit kezdett. Egy darabig hallgatott. A szerzetespap nyomott nehéz homlokában megint egymásnak szökött két borzas szemöldöke. Felzaklatott arca egészen eltorzult. Fákat szeretett volna tövestől kitépni, sziklákat lódítani, az öklével szerette volna tulajdon mellét betörni, amiért ilyen pusztulást kell itt látnia, amiért riadtan éreznie kell, hogy ingadozik az isteni irgalomba vetett hite. Felhördült. Épp jókor vetődött ide emez, hogy kitöltse rajta vad kétségbeesését: — Hallod-e? Hogyan bátorkodtál az Isten ellen fordulni? Bizony, az Egyház törvénytevése elé hurcoltatnálak másmilyen időkben, hogy a hóhér kiszakítsa nyelvedet a szádból. — Felsőbb rendből való vagyok. És a kardom is megvédene ellened. — Ily főbenjáró vétekért a felsőbb rendből valók is lakolnak. A kardodat pediglen könnyen kiverhetném asszonygyűrűs kezedből.
40
Tormay Cécile: Az ősi küldött
Ung félig lehunyt pillákkal, megvetően nézett reá. A többiek elrobogtak mellette, és ez az egri atyafi csak arra az egy szavára emlékezik? De a pap már megint a tájra meredt. — Ott! — nekicsapta két kezét a halántékának. — Látod-e? Messze az ég szegletében, a távol déli erdők alján, apró barna denevérek repdestek elfele a napvilágban. És amint lóháton odább surrantak, fel-fellobbanó villanások sodródtak velük. — Viszik a tüzet! — Gyújtogatnak! — tördelte az egri barát. — Csapkod a láng... amarra is füstöl... Uram Jézusom... — Ne hívd! — kiáltott rá Ung keservesen. Egyre várta már, hogy valakinek a szemére vethesse boldogtalan szegény élete kínját: most hát megtalálta. — Ne hívd! A harcban elfáradottak, mint az ellenségek fordultak egymással szembe. — De bizony hívom! — rivallta a pap — és te is jól tennéd, ha hívnád. — Hívtam! Ő nem segít, nekem sem segített, mikor kértem. Ő a halálnak segít, a tatároknak. Oda nézz, te, aki az ő papja vagy! Nekik adja a hatalmat az Isten kegyelméből való király és keresztény országa felett. — Ezeket nem az Isten cselekszi — morogta a szerzetespap —, hanemha a fekete ördög. Ung rászegezte a szemét: — És a mindenható Istennek nem lenne hatalma az ördög felett? — Az Isten a hatalmat a felkent királynak adta — az egri barát hangja egyre bizonytalanabbá lett —, de a főemberek közül sokan ellene szegültek, és a Gonosznak a kezére játszották az országot. A Gonosz pediglen nem a farkasokat pusztítja, hanem az Úrnak nyáját. — És az Úr nyája megszalad! — Ne ócsárold ama számlálhatatlanokat, kik meghaltak a csatamezőn. — Győzniök kellett volna! — kiáltotta Ung. A pap arrafele pillantott a fák között, amerre lent, az égő falunál együtt verték ma reggel a portyázó tatárokat. — Győzni, mint ott — mondotta komoran. Ung felrántotta a fejét: — Valamikor a mi öklünktől reszketett a világ, reszkettek a német tartományok, és a gallusok agyába rontottuk a kardunkat. Valamikor adót fizettek sok körülvaló szomszédok és hódolt fejedelmek és népek térdeltek a magyar király előtt. Most pediglen — keze a torkához kapott, mintha fojtogatnák —, most futnia kell az ő birodalmában éjnek idején, mint latroknak erdőségeken által, neki, aki Árpád fejedelemtől és a szent királyoktól vette eredetét. Miközben beszélt, a pap hatalmas teste ellenállhatatlanul egyre közelebb mozgott a gallyak között. Ung hangja elrekedt: — Eszét veszti ettől dühében a teremtett ember! Az egri barát lehorgasztotta széles nyakát. — Jóllehet, alázattal kellene viselnünk az Úr próbálását. — Alázattal? Hát te alázattal viseled? A pap roskadtan hallgatott.
41
Horvátországi Magyarság Ung szeméből szinte láng csapott a szemébe: — Miért nem felelsz? Ti papok tanítottátok alázatra ezt a büszke, bátor népet és ímé, megalázottá lőn. — Eszedre térj! — förmedt fel a másik. — Most térek eszemre, mikor mondom. És mondom, hogy a rettenetes bosszúálló Isten félelmével ti tanítottátok a mi vérünket a félelemre is. A pap hüledezve meredt rá: — Féljed őt te is magahitt vitéz, mert szörnyűséges az ő hatalma. — Hát akkor miért nem segít? — Hogy miért nem segít?... — A szerzetes atyafi, mint a bekerített erdei bölény, tétován lóbálta ide-oda a fejét és alulról nézett a messzibe. Egyszerre irdatlant bődült: — Vétkeztünk! Vétkeztünk és ímé bűnhődnünk kell! — Megkönnyebbült. Most hát meglelte, amit mondania kellett és ezt nagy szorongattatásában csakis az Isten sugalmazhatta neki. — Vétkeztünk... Ung fázni kezdett a napos hegyoldalon. Szívébe belenyilallt a maga nagy boldogtalansága. Mit vétett Kinga az ő ájtatos szomorú kis életében? És milyen szörnyen szenvedett, hogy végül is csak meghaljon. — Mit vétett?... Az egri barát dörmögve kérdezte: — Kiről beszélsz? Ung szomorúan nézte őt, és arra gondolt, ha ez a pap másmilyen lenne, hogy vágyódnék most elmondani neki magányos keservét. De így egyebet mondott: — És te, vitéz atyafi, ki a Krisztust szolgálod minden erődből, mit vétettél, hogy itt e pusztulás láttára ezenképpen kellessen sanyarognod? — Hogy én?... A nagydarab ember félszegen reszelt egyet a torkán. Ki törodött eddig ezzel? Hát az ő bajára is lehet gondolni? Figyelmesen megint csak szemügyre vette az ismeretlen vitézt, ahogy ott állt, megsápadtan, hajadonfővel a hegyen és mély aranybarna tekintetétől felmelegedett valami a szívében. Milyen elszánt és szomorú az arca... Az atyafi pillanatra megfeledkezett a haragjáról. Szinte a fiának szerette volna tudni ezt az ifjú embert, a Krisztus vitézének, mert ilyenek kellenének most papoknak ebben az országban. Ilyenek?... Félben maradt a gondolata: — Szent Jézus, miket beszél ez itt? Mire vetemedik megint? — Hirtelen elöntötte a méreg, és most nem furdalta a lelkiismeret indulatos természetéért. Az erek, mint kék ágak dagadtak ki a homlokán: — Mondani mered, hogy a tatárokkal van az Isten? Te... te... nincs velük! Ördög fattya, rút csalárdságokat beszélsz. A mi ostorozásunkra küldte ki őket az Úr! A te ostorozásodra! — ordította és előrelódultában nagy vaskeresztjével Ung felé sújtott. De ő fél kézzel elkapta a keresztet: — Megvert már — suttogta —, ne üss meg Ővele! — aztán megtántorodott. A vasinge alól kibuggyant vállából a vér. A képe még fakóbb lett. Megroskadt hátát nekiejtette egy fának.
42
Tormay Cécile: Az ősi küldött
A pap elvörösödött nyaka feléje görbedt. Közel voltak egymáshoz. Tikkadt lehelete Ung képébe fújt. Most vette észre, hogy sebesült. — Ott vágtak meg, ama viaskodásban?... Ung magához húzta a keresztet, és sokáig fölé hajolt. Rászáradt, kitépett hajcsomók, barnult bőrcafrangok, szétkenődött velőcsiriz alatt csakis a Krisztus látta. Mintha megint Kinga keresztje lenne előtte a mécsvilágban, azon az éjtszakán, mikor kialvó életéért imádkozott. Most nem imádkozott és nem könyörgött már. Csak nézte a megfeszített Krisztus képét, és a melle gyorsan zihálva járt: — Nem segít! Nem segíthet, mert odaszegezték a két kezét! Ekkor eleresztette a keresztet. A kereszt vasas feje belevágódott a földbe. Ung hangja elhomályosult, mintha halkan, tűnődve messze emlékekről beszélne: — A mi régi Istenünknek nem volt odaszegezve a keze... Ő kardot fogott népe védelmére. A pap megborzadt: — Ki tanított téged ily káromlásra?... Honnan tudod, amiket mondottál? — Mai napig nem tudom, hogy tudom — felelte Ung, és nem csodálkozott, hogy ez most már így van. Az egri barát nehéz testét egyik lábáról a másikra döntötte. Menni is akart volna innen, nem is, merthogy mégsem hagyhatta ezt a dolgot ennyiben. Elszánta hát magát, és nagy zuhanással letelepedett a földre. De aztán minekelőtte a térítés munkájának nekilátott volna, előbb mégis inkább enni akart. Éhes volt. Tegnap óta nem került falat a szájába, veszedelmes messze utakon lovagolt át, és reggel keményen verekedett. Előkotorta a kápája alól bevérezett szurtos kenyérzsákját. Hasznos okulására lesz ez ennek a vitéznek! Hadd nézze, miképpen elégíti meg magát, neki pedig azok után, amiket mondott, egy harapásnyi eleséget se ad. Kényelmesen megtámasztotta a hátát, és két combját jó messzire szétvetette a földön. Ung se bánta, hogy így ő is csendesen maradhat itt még egy keveset. Visszahajlított karjával megfogódzott maga mögött a fa derekába. Fáradt tekintete ezalatt szinte tudtán kívül a pap szedett-vedett fegyverzetét kezdte nézni. Egyszerre a szemébe ötlött, hogy mezítelen lábán fatalpas, szőrös kecskebőr sarut visel, és mindegyik saruján felszíjazottan másmilyen sarkantyú kapaszkodik. Az egyik nagy volt és hosszúszegű, a másik kurtanyelű kis tüskés. Az atyafi elkapta az ifjú ember pillantását. — Nézed? Sietségben a csatamezőn találtattak eme sarkantyúk különb-különb lábakon, merthogy amúgy sem kellettek már ama tetemeknek. Azután mire jóllakott, megint csak utálni szerette volna az elvetemült vitézt, akinek a beszédei mégis felbolygatták az ő elméje nyugalmát, amit különben is elégszer kísértgetett incselkedéseivel az ördög... Igaz, hogy sebesített ember ez itt és bizonyosan éhes is... Megszánta. Hüvelykujja és a kés csorbult pengéje közé fogva a szalonnát, odanyomta neki: — No, akarsz? Mikor már egy ideig így tartotta kezét a levegőben, és a vitéz nem nyúlt utána, ismét elöntötte a harag. Nyelt egyet-kettőt, hatalmasat és oldalvást dühösen egy fatörzsnek vágta a szalonnabőrt.
43
Horvátországi Magyarság — Nem igaz, hogy az öreg istennek kardja van a mi védelmünkre... Semmi sem igaz abból, amit mondottál! Megrázta egész roppant testét, mintha az elvetemült beszédeinek a jármát akarná levetni magáról, és a gondolatai messze háromkúti monostorának a tanításai után kapkodtak: „Uram, világosítsd meg együgyű szolgádnak elméjét... Uram...” Felnézett a gallyak között az égre, és sokáig úgy maradt. Már nem evett, a szája mégis mozgott. Szakálla fekete sűrűjében látszott az ajkán, hogy imádkozik. Közben egyszer sem pillantott Ungra, csak jóval később mondotta nagy meggondolással azt, ami közben az eszébe jutott: — Szent István királyunk már kétszáz esztendőnek előtte mindenestől kiirtotta a pogány szokást és beleíratta ezt az ő törvénykönyvébe és kegyes Szent László király is megintelen beleíratta — mind erősebb és biztosabb lett a hangja: —, ezenképpen győzedelmeskedett a szent királyok királyságában a világosságok világossága, a Krisztus! Ung megcsúszott lábbal még mindig a fának támasztotta a hátát, és előrecsüggesztett fejét olyan csodálatosan ejtette a mellére, mintha titkosan ébredő mélységek fölött hallgatóznék. Aztán megszólalt: — Jól gondold meg, Fráter, ha vajon mindenestől kiirtották-e? Jól gondold meg. Az Úr Jézus jövevény papjai elevenen temették el sok pogány eleinket, ezért élőelevenen temették el a régi hitet is. Feltámadhat még az eme nagy kétségbeesésben... A pap iszonyodva rárivallt: — Soha nem! Ung szemöldöke kérdőn, fájdalmasan felhúzódott: — És te megnyugszol abban, hogy így legyen? — Megnyugszom — ordította a pap —, hogy ama pogány istennek még az emlékezete is elveszett! — Elveszett? — Ungnak fejébe rohant a vér, érezte, hogy valami félelmeset fog kimondani, mégis kimondta: — Majd én megkeresem! — Hogy csattant ez. Mintha mennykő csapott volna az erdőbe. És utána egy darabig csak a halántéka lüktetését hallotta a hegyen. Az egri barát megdermedt a szörnyűségtől. Azok az emberek, akik a marhacsapáson kijöttek az udvartelekről tüzet nézni, már visszaszállingóztak. Egyedül voltak. Egészen egyedül ők ketten. És a pap elfödte kezével a szemét. — Mire vetemedtél... Ung úgy állt ott, mintha kiszakadt volna a világból. — Megkeresem! — hallatszott újból a hangja. — Megkeresem! — és kétségbeesett szívében akarattá lett a lázadás. A pap a kereszt nyeléhez kapott. Betöri ennek a száját, tüstént leüti!... De azért rémületében csak rettenetesen kiáltozott: — Te ördög teremtése, hiába forgatsz ily gonoszságokat elmédben, a pogányságot már meg nem lelheted, merthogy még nyoma is teljességgel elveszett. Írott kövei is elporladoztak, és a bálványos oltárokat a folyókba vetették, ama magyar isten énekmondóinak az énekeit pediglen nem ismeri többé ezidőkben senki! Mert Ung hallgatott, az atyafinak még más egyéb is jutott az eszébe, és már nem is kiabált
44
Tormay Cécile: Az ősi küldött
annyira, miközben beszélt: — Megmondotta Basilius apátúr és Azariás írástudó confraterem is mondotta nékem, hogy a pogányságnak ereje és titkai a táltosokkal enyésztek el, miképpen a büdöskő füstje a Gonosznak távozása után elenyészik! Tűzrevaló balgatag pásztoroknak és együgyű halászoknak babonaságai pediglen, mik még rejtetten lappangnak, nem kellenek többé sem királyoknak, sem főembereknek, sem másodrendbelieknek, kiknek elei már nagyrégen Krisztus hitére tértek. De még a tanulatlanoknak sem kellenek, mert a pogány szokás csak baromi oktalanságú népeknek való, avagy a kárhozat fiainak van kedvükre... Ung vérében fellángolt ettől az ősi eredet gőgje: — Úgy hiszed, Fráter, hogy baromi oktalanságúak voltak a mi eleink, kik a birodalmat éles karddal és éles elmével oly igen erősen megalapították? Gondolod, hogy csak balgatag pásztoroknak és halászoknak való isten volt az ő istenük? A pap széles képén ijedt zavarodás futott el, de azért mégis mondotta: — Ezenképpen tanítják... — Külső országokból bejött papoktól vették, akik tanítják — kiáltotta Ung —, azoktól vették, kiknek általa kezdetben idegen nyelveken szólalt meg itt az Úr Jézus. De a mi pogány fejedelmeinknek a hatalma és dicsősége, és az ő népüknek a fönsége ellene mond minden ócsárló beszédnek. A régi táltosok és jósok és bűbájosok az ő tudományukat a mély Ázsiából hozták, annak titka pediglen öregebb a keresztény papok tanításánál. — Már elenyészett — hajtogatta a pap izgatottan —, sem írott könyv, sem zsoltár róla nincsen — és sebesen megjelölte magát a kereszt jelével. — Te pediglen elhallgass! Gonosz bűbájosok varázskodása van rajtad. Ezért is szüntesse meg az Úr a te tévelygéseidet, hogy a te háborodott elméd elkerülje a pogányság sötétségét és tisztátalan fertőjét. Ung elgondolkodón, lassan ingatta meg a fejét: — Csalatkozol, Fráter, nem lehetett ott sötétség és fertő. A tűz a régi isten világosságát mondja, és az ő tisztaságát mondják a vizek, és az ő erejét mondja a mi régi tündöklésünk. Növekvő rémület tükröződött a pap szemében: — Ki sugalmazta néked ezt? — kérdezte fojtottan —, merthogy némelykor én is tudok ilyeneket, jóllehet nem tudom, honnan veszem... — Tudsz ilyeneket? — Ung tekintete a sötét pillák árnyékából kérőn fordult felé. — Ám akkor ne mondjad, Fráter, azokat sem, amiket a pásztorokról és halászokról mondottál. Ősi dolgainknak utolsó tudói ők. Ugye, te is hallgattad beszédeiket ott, ahol születtél? — Hallgattam — felelte a pap, és nagy szakálla sűrűjében gyámoltalan, ellágyult mosolygás révedezett. Ung közelebb hajolt hozzá: — Miért ócsárlod hát akkor a halászok elméjét? Közülök valók voltak a Tanítványok is. És ama dolgok sem tisztátalan babonaságok, amiket a pásztorok a mi csillagainkról beszélnek, mert a pásztorok oly messze látnak, mint a jó királyok. Még a Tanítás szerint is ők látták meg elsőknek a betlehemi csillagot. A pap egy darabig babonázottan nézett rá, aztán nyugtalanul elfordult tőle. — Ékesszólásoddal miért kísértgetel ezenképpen? — töredezett az ajkán. — Erősen rettegek,
45
Horvátországi Magyarság merthogy nem szabad nekem ily dolgokon elmélkednem. És mostantól kezdve te is tartóztassad magadat... A szava félben maradt. Jajgatva iramodó zsoltározás kapkodott fel hozzájuk a sűrűségen át. — Odalent a völgy alján siralomban menekülő népek énekelnek — mormogta az egri barát. Ung most már megint csak a füstben égő messze tájat látta: — Nem jajgató zsoltározók, hanemha bátor férfiak kellenének eme veszedelemben! Olyanok, mint foglaló pogány eleink voltak. — Olyanok — kiáltotta magafeledkezetten a pap —, kiknek öklétől reszketett a világ! — és sötét magyar szemében ősi tüzek vad lángja villant. Forróság öntötte el Ung arcát. Pillanatra, mintha Bíbor nagy tekintete fénylett volna rá a pap szeméből, az aranymosóé is, a madárjósé, mikor a szent egyfáról beszélt. „Vannak még!” — gondolta lenyűgözötten — „és él bennük az, amire nem is emlékeznek többé”... Néki pedig nem a király futását, nem a menekülő hadak elszéledt nyomát kell követnie... Karcsú fiatalságában már felegyenesedve állt. A lejtő szélén állt, és a hangja, mint távolból érkező üzenet hangzott az erdőn: — A régi isten férfiak istene volt, nem hűlt ki a kard az ő kezében, és csakis ő menthet meg minket, akiket az Úr Jézus irgalma elhagyott. A pap felüvöltött: — Hát minden jó igyekvésemmel sem tudtam elűzni tőled e szörnyű pogányságokat? Megintelen csak azokat mondod?... — Mondom — felelte Ung végtelen komolyan —, mert keresni akarom, aki bennünket megsegít! És a két feldúlt arc meredten egymásba nézett. Aztán a pap volt, aki elsőbben mozdult. Ide-oda kezdte vetni a fejét, mert eszébe jutott, hogy ez az elvetemült mégis tudhatja tekintetének a hatalmát, ezért nem veszi le róla a szemét. Hiszen akkor is ilyen volt a nézése, mikor az udvartelken felágaskodott a nyeregben. Hogy ordított: Lóra!... lóra!... és egymagában rohant az ellenségnek. Vissza se nézett, van-e, aki követi. Húj! — Az atyafi otromba páncélos hátán megint futkosott az a kiáltás. De szép is volt a vad kavarodás! Ez a vitéz pedig elől berohant a tatárokba, és a lova mögött olyan csapás maradt, mint irtáskor az erdőn. — Hirtelenében már arra is emlékezett, hogy ellenállhatatlanul ő is utána rontott. Utána, valamennyien... És íme, ismét rohanni akar emez, hogy a pogány szokást keresse... Úr Isten, ha csakugyan elindulna és kiáltana, mint akkor, és mint akkor, megint akadnának, akik utána erednek?... A pap sűrű fekete haja alatt merő verejték volt már alacsony homloka. Megroppant az állkapcsa, ahogy a fogát összeharapta. Ellene akart szegülni annak a varázskodásnak, amivel ez az idegen vitéz őt az udvaron is megejtette. — Mit bámulsz rám! — dörömbölte félelmesen, merthogy nem jutott más az eszébe, és nagyot fújt, miközben hatalmas testét felemelte az erdei avarból. Úgy tett, mintha indulni készülne, de mikor a másik felé se nézett, mégis csak szóba akart volna ereszkedni vele, hogy
46
Tormay Cécile: Az ősi küldött
istenes beszédekkel valahogyan jóra fordítsa őt: — Felette bátor természetű, tanult embernek mutatkoztál — kezdte el ismét, de ettől is csak dühbe jött, mert hát egyebet kellett volna mondania ennek a megtévelyedettnek és zordul rákiáltott: — Tudjad meg, csakis az ördög tüzesíti a te éles elmédet, ékes szavaddal a Gonoszt szolgálod és bizony a Sátán vitéze vagy! — A király vitéze lennék, miképpen te magad — mondotta Ung, s arccal most is az égő láthatárnak fordult. Az egri barát jól megmarkolta keresztjét: — Én a Krisztus vitéze vagyok! — Bizony jó vitéze vagy, de eme pusztulás láttára egy a mi kettőnk bánata. A pap halántéka alatt összeráncolódott a bőr, mintha hüvelykszorítóval facsarnák az ujját, és a szemét elfutotta a könny. Nem, mégsem tudta utálni ezt a lázadót. Akárhogy is akarta, nem tudta utálni, és ezért egyre haragosabban nézte: — Ha az ország baja feletti búskodásod indított is a sok rút káromlásra — förmedt rá szigorúan —, mégis a pokol tüzére való vagy! Ezért is térj eszedre, nehogy a fő papi emberek és törvénybírák Isten kegyelméből visszatérve székeikbe, miképpen megérdemelnéd, már e földön tűzre vessenek. Mikor elvégezte, mélyet lélekzett. Most jól megmondotta ennek! Aztán megtörölgette piszkos öklével az arcát, mint nagy elfáradásában a szántóvető paraszt. A két ember egyszerre megfeledkezett egymásról. Horgas csőrű roppant madár repült el a fejük felett. A hegyekből jöhetett és közel repült. Két behúzott karma is látszott tollas mellén, és lassú lendüléssel ereszkedett bele a füstbe. — Keselyűmadár... A pap nagyot köpött. — Sok járóföld felett is megérzi ez a dög szagát. A nap már nem látszott a füsttől, már a madár sem látszott. A fák között szél kerekedett. Nyugat felől esőfelhők kapaszkodtak az égre. — De hát mitévő legyen a teremtett ember? — töprengett az atyafi. Egyszerre föléledt a szeme: — Nem baj mán! Íme, miközben szívemben tanakodtam, megmondotta nékem én áldott Jézusom. Bizony sok sebesültek és haldoklók áhítják mostanság az utak mentén, és a mezőkben a hit vigasztalását. Nagy keze már úgy szorította a kereszt nyelét, mintha kapaszkodnék bele és elindult döngő, biztos lépéssel a völgynek. Ung nem nézett utána, azért egy darabig még hallotta a távolodását. Amaz ott, jól tudja, hová menjen. Ő pedig? — Lassan végighúzta tenyerét a homlokán. — Ha sohase jött volna el a pusztákból... ha nem tanulta volna a sok oskolákat, könnyebben indulna most... Mióta senki sem mondott ellent neki, nehéznek érezte, amit elhatározott. Milyen egyedül van... De talán így kell ennek lenni. Mert ő ezentúl már a régi istent akarja keresni. És az Istent csak egyedül lehet keresni... Elgondolkodón nézett maga elé. Ilyesfélét mondott Bálint mester is, mikor elhívták hozzá a
47
Horvátországi Magyarság szajnamenti kolostor tömlöcébe, hogy megfeddje őt. Akkor mondotta: „Keressed az Istent e magányodban, mert a dicsőséget, a boldogságot, a testi lángolásnak gyönyörűségét és a jelenvaló élet minden javait és kincseit lehet e világon másokkal keresni, de az Istent csak magányosan keresheti az ember.” Vajon a pogány istent is? Őt is ezenképpen lehet fellelni? Avagy csak a töviskoronás Krisztust? Névtelen rettegés szorongatta meg Ung szívét. A megfeszített Krisztus tartóztatná? És Kinga és az anyja mintha ott állnának a kereszt lábánál... Zavarodott és kimerült volt. Mégis menni akart. Mennie kellett valami felé, aminek nem volt útja. Vasas saruja alatt csikordulva kimozdult ekkor egy kő a hegy oldalából. A kő ütközve ugrott át a mélységek felett, és feltarthatatlanul rohant. Nem lehetett többé megállítani. És Ung elindult lefele a lejtőn. — Hé, vigyázz! — kiáltott fel odalentről a pap, s az ágak között már látszott is az arca. — Majd fejbe csapott ama kő. — Aztán bevárta a másikat, mert csak nehezen vonszolta magát ez a sebesült vitéz. Feléje nyúlt, hogy támogassa. De Ung eltolta a kezét. Onnan, ahol állt, kilátott a sűrűből. A völgy alján, mint rémülettől üldözöttek, lovasok bukkantak fel. Nyomukban vissza-visszanézőn futó alakok is jöttek. Durva szürke ingek lobbantak át a fatörzsek közt. Hosszú hajú férfiak barmokat tereltek. Az avarban disznók és birkák aprózó szaladása neszelt. Vánszorgó öreg parasztok között, egymás hegyén-hátán, megrakott szekerek torlódtak. Egy egész falu menekülő népe tódult papjával a hegyek közé. A pap kis sárga parasztlovon ült. A ló mind csak botlott, de azért a pap maga előtt mégis emelve tartotta a monstrantiát. Az egri atyafi felzokogott: — Nézzed... Viszik a Krisztusmutatót! — Aztán leroskadt, mint egy dűlő szikla, és kétségbeesetten döngve verte a mellét. Ung zsibbadtan állt még egy pillanatig. Olyan megfoghatatlan volt a menekülő Krisztus itt kint az erdőn. A gyülemlő felhőkön át a gallyak között lesütött a szentségtartóra a nap, s amint a fény tovább villant róla, a fák törzsei, mint a vert vörösréz fel-felragyogtak. — Az Úr az erdőn... Most Ung is letérdelt, nem akarta titokban tartani a szándékát. Meg akarta mondani az Isten egy Fiának, hogy ő is megtudja, és magában imádkozni kezdett: „Bocsáss el engem Úr Jézus, merthogy keresnem kell, aki minket megsegít.” Mióta letérdelt, az egri atyafi, mint megbékélt komondor, ellágyultan nézte. A Krisztusmutató haladó fénye kialudt a fatörzseken. Lent a völgyi csapáson eltűnt a lovas pap. Mások jöttek, egyre jöttek. Menekülők, hajléktalanok, lehajtott fejű szomorú asszonyok, ijedt gyerekek, meggörnyedt férfiak, csupa magyarok. Halott nélkül húzódó végtelen halottas menet. És Ung keserű kínjában úgy érezte ekkor, hogy elbocsátotta őt az Úr az erdőn. IV. Valaki, aki még ismerte Kingát
48
Tormay Cécile: Az ősi küldött
Keselyűk repültek ki a hegyekből, a sűrűségekből ragadozó vadak osontak elő, és a lakott tájak felől menekülő népek özönlötték el az erdőket. Helyet cseréltek a vadak és az emberek. A völgy alján megzöldült mohos kövön hajlott hátú kis ember ült, és meredten hol az elhúzó nagy madarak lebegését, hol a földönfutók siralmas vonulását nézte. Ung ráismert. A madárjós volt. Már a csatlósa és fához kikötött lovai is látszottak. Körülöttük idegen fegyveres urak beszéltek át lóhátról egymáshoz. Odébb néhányan nyeregből szálltan az erdőszélen csendben ültek. Lehettek vagy tízen. Kevés maradék íjasaik és szolgáik távolabb, az út mentén ettek zsákjaikból. A felsőbb rendből valók között egy talpig vasas rosszkedvűen nógatta a többit. Hústalan arcán zöldes fakó volt a feszesre száradt öreg bőr. A teste is merő csontból lehetett a páncéling alatt. — Ne késelődjetek! De hiába mondott akármit, nemigen hallgattak rá. Elfáradt emberek voltak azok. Még a nyeregben maradottak is kengyelből kiemelten lógatták a lábukat, és üres tekintettel néztek maguk elé. Szélről az egyik karjára akasztott fékszárral támaszkodott a lovának. Ez ismerősnek tetszett. Ung összehúzta a szemét, hogy jobban lássa. Szokatlanul magas és széles volt a válla, a fejét állhatatosan hátraszegve tartotta, noha ez a mozdulata igen fáraszthatta kurta nyakát. — Jákó! — kiáltott rá Ung szinte fájdalmasan, és ebben a kiáltásban minden néma panasza egykori élete után kapott. — Honnan vetődtél ide? A magas vállú fegyveres vitéz sebesen fordult. Az arca szélesre nyílt, de hirtelen megint elkomorodott. — Honnan kerülök ide? Hát onnan — dobálta ki magából rövid lélekzettel a szót, és állával bizonytalan messzeségbe intett. Aztán különös zavar támadt kettőjük között. Régen volt, hogy utolszor találkoztak. Sok minden megváltozott azóta. Külön-külön eszükbe jutott valami, és egymásra néző szemük elborultan tétovázott. „Vajon tudja-e már Kingáról?” — nyilallt át Ung szívén. Egyetlen pillanat alatt visszavette a szenvedés, és minden egyébtől elvonta őt. „Vajon tudja-e, mi történt a hadakkal?” — ötlött Jákó eszébe, s megint erőszakolt tartásba igazította a fejét. — Ez itt Ung — mondotta a többieknek —, emez urak pediglen onnan jöttek, ahonnan én. Mohi pusztán innen a Heő pataknál néminemű monostornak közelében verődtünk össze a futamodáskor. Csak ekkor eresztették el egymás kezét. — A csatlósod ismert rám nagy kiáltozással — folytatta aztán Jákó halkabban —, az imént, mikoris eme völgyön általügettünk és mondotta, hogy tatárokkal viaskodván, megsebesítettek. Ezért is tartottunk itt pihenőt — beszéd közben szüntelenül nézte Ungot —, no mi az? Merő vér a vállad. Ezalatt az erdőn, egyik fától a másikhoz ugrálva, egyre közelebb settenkedett a madárjós:
49
Horvátországi Magyarság — Úr vitéz... Senki sem törodött vele. Majd a földig hajolva újra kezdte: — Az udvarból küldöttek ki utánad uram, merthogy megmentetted az ottani népet. Ung zavaros tekintete türelmetlenül siklott el felette. Ő most csakis a barátjával akart volna lenni. Jákó követte a szemét és rárivallt Pünkösdre: — Hé, csatlós, minek hívnak? Húzzad csak le a gazdádról a vasinget, hadd lássuk azt a sebet minekelőtte felkerekednénk. A lovas csontvázvitéz rosszkedvűen morgott: — Hamarsággal siessünk. — Csendesebben húzzad — mondotta Ung a szolgájának. A szája széle alig mozdult és egészen elfehéredett. Erre már a fegyveres cselédek is közelebb húzódtak. Szerették felsőbbvalóknál az ilyent nézni. Jákó csak csóválta a fejét. Az urak nyeregből hajoltak Ung meztelen vállához. — Csúnya, rossz seb. Egy marconaképű, aki valamilyen nemes vitézeknek életben maradott hadnagya volt, bedugta az ujját a sebbe, mikor kihúzta, kétfelől is jól megnézegette: — Gennyedtség mutatkozik már ott bévül. — Értelem nélkül való ember ez — mormogta félhangon Jákó. Leszakított egy darabot Ung ingéből, rápökött és törölgetni kezdte vele a seb szájáról az alvadt vért. Az egri barát is odajött. Szalonnás késével intett Ungnak: — Ülj ama kőre, megorvosollak én. Az íjasok és szolgák maguk között beszéltek: — Elsőbben baromtrágyát kéne a sebbe gyűrni! — Avagy póknak hálójával kéne befedni. — Fogd be a szád. Ung feje minden ok nélkül néha előrebillent, mintha nem győzné egyenesen tartani. — Vizet hozzatok. Add ide — hosszan, szomjasan ivott, az arcát és a kezét is lemosta. A pap ekkor már járatosan vájkált csorba szalonnás kévésével az eleven húsban, s piszkálta volna kifelé a sodronying bent szakadt gyűrűit. Jákó hátraszegett nyakkal állt és mozdulatlanul nézte ezt. Egy hosszúlábú sápadt fiatal vitéz oldalvást elfordult. Ung mezítelen felsőtestén csíkokban folyt az izzadtság és a vér. Az arca és a szeme mindinkább beesett. Nem szisszent, csak olykor kurtán, rekedten fel-felnevetett a kíntól. Régen volt, hogy utolszor nevetett. A madárjós megint rimánkodásra fogta: — Várják őt odabent Máté úr udvarán, mert nagy becsületet aratott. Jó szeretettel ápolnák ott az asszonynépek. A hosszúlábú halvány vitéz egyszerre izgatottan kezdte tudakolni: — Hát Simád fia, Máté úr udvarához értünk volna? Ha ezenképpen lenne, nem messze járóföld hazáig — de ezt már örömtelenül mondta, és holdkóros képe még jobban elsápadt. Ékes fegyverzetű volt ez a vitéz. A páncélinge ezüstszövésű, a sisakjáról ázott pávatollak lógtak le a hátán.
50
Tormay Cécile: Az ősi küldött
Egy félszemű lovas feléje fordult: — Nagyfejű Máté urat mondod? — csendeset sóhajtott. — Bizony még a két szememmel láttam, mikor a fejét kettéhasították. — Fele feje is fene nagy darab lehetett — dörmögte mellette a marcona hadnagy. Kis ideig fásultan hallgattak. A félszemű beljebb nyomkodta az átvérzett rongyot kivert szeme üres gödrébe: — Az ő fejével is akkor történt ama dolog, mikor az én szememmel... már igen sűrűn jöttek a tatárok, és pokolszerszámaikkal rettentő köveket vetettek ránk. A marconaképű egy darabig a lova marjára meredt: — Mi pediglen éppen győztünk volna a körülvaló helyen. A csontvázvitéz szája körül lefele mozdult az arcára száradt bőr: — Mi beszélnivaló van még ama dolgokról, amik ott történtek? — hideg szeme fölényesen pillantott le rájuk, — a hadakozásról utóbb csak az szeret beszélni, aki szélről nézte. Az egri atyafi serény igyekvéssel feszegette kifele Ung sebéből a bent szakadt véres kis vasgyűrűket, de azért mégis közbeszólt: — No, emez ifjú ember itt ugyan nem nézte szélről ma reggel! A marconaképű még mindig a csontvázvitézt méregette, aztán bosszúságában belerúgta sarkantyúját a madárjós hajlongó, sovány kis hátába. — Hát ez a csókaorrú mely fán termett? — Kegyelmezzetek néki uram — hebegte Pünkösd —, merthogy a gazdámnak hozott üzenetet. — Mit lábatlankodtok itt! — kiáltott oda Jákó. A csatlós elódalogva magyarázta: — Emez ember az, ki madárszóból jósol. A pap is meghallotta. — Ez itt? Madárszóból? Elhordd magad! Szent Péter székéből mondatott, hogy Krisztus urunknak ellenségei a jövendőmondók. A kis ember két közel szeme kétségbeesetten pislogott: — De mikor én csak azokat mondom, amiket a madarak, és a madarak nem ellenségei az Úrnak... — Ne bántsátok őt — szólalt meg Ung, miközben a combjára könyökölve tartotta a kés alatt a vállát, aztán a papra is felnézett —, bocsáss meg néki, hiszen még nekem is megbocsátottál, tiszteletreméltó Fráter. Az atyafi arca elvörösödött: — Ha magadba szállsz... Jákó kérdőn pillantott hol az egyikre, hol a másikra: — No hiszen jól van így is. Semmi közöm hozzá —, és mintha már nem is érdekelné, a beborult eget kezdte nézni. — Erősen megeresztvén a szárat, még sötét este előtt elérkezhetünk Dömötör úr hegye alá. — Elérkezhetünk?... Ám a hegy alól a várig tán repdesni akarsz? — kérdezte a csontvázvitéz fanyarul, aztán odább nógatta tőle a lovát.
51
Horvátországi Magyarság Jákó lehajolt Ung füléhez. — Joakim úr volt ez itt, atyafia Ugrin érseknek, és bizony az érsek vitézei között verte tegnapelőtt éjjel a tatárokat. Bátor és vakmerő főember, jóllehet olyas tudományos eszelősféle, miért még bálványos eretnekségek rossz híre is kószált mögötte... Az egri barát csorbás kése hirtelen fordult egyet. Ung rövid pillantással fölnézett. — Hogy mondtad? Jákó már bánta, hogy kiszaladt a száján a szó. Fontoskodva magyarázni kezdte: — Nagyjeles törzsből való eme Joakim úr és egytestvére Dömötör úrnak, jó emlékű Andorás király kedvelt étekhordó mesterének, kihez most útban vagyunk. Nékem pediglen közelvalóim ők Csák nembeli öreganyámról — látszott rajta, hogy igen büszke a rokonságára. A szeme ide-oda járt, már a holdkóros pávatollasra intett: — és eme Pongrác nevezetű is Dömötör úr sarjadékaiból való... Te csatlós! — kiáltotta oda Pünkösdnek —, azt a kötőféket ne hagyd ott a fűben! — S megint tovább mondta az atyafiságot. Ung nem figyelt rá. Még mindíg Joakim úrra gondolt. Mit is beszélt az előbb Jákó? Bálványos dolgok híre kószálna mögötte? Különös embernek látszik, s most ő küldi hozzá Pongrácot, hívná magukkal, hogy innen végtére is tovább induljanak. — Szállj meg úratyámhoz, míglen fel nem épülsz — mondotta a pávatollas félszegen —, van a várban egy jó pap, ki járatos a sebek orvoslásában és a hadiveszedelmeknek miatta ezidőkben anyám megholt úröccsének felesége, Ágota özvegyasszony is ott lakozik, ki megintelen a füvekkel való gyógyításban tudományos. — Szép boszorkányasszony az — hunyorintott oda sokatmondóan Jákó —, megboldogult hites ura, jó Hedre comes is beszélhetne erről, ha visszaszólna a másvilágról. Az egri barát erősen meghúzta fogával Ung vállán a kötést. A hangja fojtott és nyugtalan volt: — Mégis inkább Máté úr udvarába térj be. Oda szállok én is éjtszakára... Annyi védtelen as�szonynép van odabent. Akik hallották, komoran néztek maguk elé: — Bizony, most már majd minden udvaron védtelenek ők... Ung szinte újra látta a főasszonyt, ahogy magasba egyenesedve állt a kútnál, és keményen rendet tartott a nagy zűrzavarban. De azért mégsem őrá, hanem a maga édesanyjára gondolt. Hirtelen kimondta: — Kolontóra akarok én innen lovagolni. — Hová?... A Tiszának?... — Egymagadban, sebesítetten? Csak bámultak rá: — Nincs már többé arra út. Jákó észbekapott: — Így mennél el? — rövid lélekzettel dobálta ki száján a szót: — elmennél, minekelőtte beszédbe ereszkedtünk volna egymás közt, kettőnk dolgairól? Ung tekintete, mintha igazában ekkor találkozott volna először a barátja tekintetével. Fiatal-
52
Tormay Cécile: Az ősi küldött
ságának legrégibb barátja... s míg maga három esztendőn át messze külső tartományokban járt, ő ott élt Komáromban, Obor fia, Ders háza mellett. Látta Kingát minden nap reggelén egyetlen rövidke útján templomba menni. Látta hazatérni az út kis emelkedőjén, a kék égben. Látta szürke szomorú falak tövén... Megint olyant érzett, mintha átzuhanna szívén az a föld, amit holt párjára dobtak, és ettől kezdve tudta, hogy mielőtt akármerre menne, beszélnie kell még Jákóval Kingáról. — Hamarjában... Siessetek! — kiáltott rájuk Joakim úr. A nap már régen eltűnt a felhők mögött. Feketén violaszínű volt az ég. Hideg esőszél fújta féloldalra az emberek köpönyegét, és fel-felzúgott a fák tetején. A völgy mélyéből olykor lódobogás hallatszott, aztán senki sem jött, és a dobogás kísértetiesen elmúlt valamerre a hegyekben. A fegyveresek nyugtalanul visszanéztek. Hirtelen nyeregbe kapaszkodtak valamen�nyien. Ung eleresztette az egri barát marasztaló kezét. Pünkösd már odatartotta a vállát, hogy sebesült gazdáját nyeregbe segítse. — Hát ő is megyen? — a madárjós szaladt a paphoz: — Ó Fráter úr, ne bocsássad el azokkal! Várják az udvarban és suttogják róla, hogy sárkányölő Szent György vitéz az ő képében védte a helyet. Az atyafi hökkenve fordult a távolodó lovas után. Nem lehet az! — tántorogni kezdett körülötte az erdő —, de ha mégis úgy lenne, mint ahogy ez a madárforma állítja?... Ha az Úr, fenn a hegyen, csakis az ő próbálására mondotta volna eme sárkányölővel a sok káromlásokat? — Verejték gyöngyözött ki az arcán, és ijedtében sehogy se tudott ráemlékezni, miképpen is állta ő azt a próbát?... Izgatottan vitatkozott magával, és a fejét csavargatva csak törölte a nyakába futó izzadtságot. Jó időbe telt, mire vaskeresztes lándzsájával nagy zavarodásában elindult az udvartelek felé. A hajlott hátú kis ember ekkor már hanyatt-homlok iramodott a lovas után: — Ó uram, ha ezenképpen elmégy, tartsad elmédben, amiket a madarak mondottak — megint szaladt egy darabot —, sokat kell még neked vándorolnod és vitézkedned... A fegyveresek csapata elkanyarodott. A zápor megeredt. Az esőfelhőkből lucskos hegygerincek hágtak egymás fölé, és egyik völgyből csak nyílt a másik. A hajlott kis ember felágaskodott a kapaszkodónál. Nyújtogatta a nyakát, mint a madarak és az ágak között még egyszer meglátta a lovas felfénylő sisakját... „Hosszabb élete lészen nékie, mint az élet” — gondolta magában, aztán visszafordult. A hegyek között már morajlott a zivatar.
V. A lovas emberek morogva szidták az istenítéletes időt. Az eső hidegen csorgott róluk és csatornákat mosott az állatok szőrén. Ung feje mégis tüzelt, mintha parazsat vinne a sisakjában. Szeme előtt összemosódtak a fák körvonalai a záporfelhőkben, és míg lassan ügettek, benne is ilyen szürkén és vigasztalanul mosódott össze minden, ami tegnap és ma történt.
53
Horvátországi Magyarság Az egri atyafi szalonnás késének a gyógyítása még most is hasogatta a vállát, és olyan fáradt volt, hogy sem a kerülő út, sem az elvesztegetett idő nem nyugtalanította többé. Előtte csak a növekvő vágy ment: valakivel beszélni fog, aki ismerte Kingát. Amit pedig fent a hegyen elhatározott, az most oldalvást került, elmaradozott tőle, de kis távolságra mégis szüntelen követte. Egyszerre visszanézett. Az esőben zöldfakó csontváz arccal Joakim úr lovagolt mögötte. Ung meghökkent. Ő lenne a megmondhatója, hol keresse a régi hit mivoltát?... Nincs vesztegetni való idő. Ezekbe a félreeső völgyekbe is betört már a szerencsétlenség és a rémület. Ázott batyuikkal és barmaikkal, az erdő alatt a lucskos puszta földön is Istentől elhagyott, kivert menekülők tanyáznak és várják azt, aki segít... A sűrűségben valamerre egy eltévedt gyerek hangja az anyját hívta. Félszegen megrántotta a lovát. Jákó rábámészkodott: — Csak nem akarod minden elveszett fattyúnak az anyját keresni? — aztán káromkodott és megint dőlt belőle a szó. Ungot ingerelte a sok beszéd. Már Dömötör fia, Pongrác úr sisakján is íngerelték a lucskos pávatollak, amint ott előtte csepegve seperték a hosszúlábú vitéz kurta hátát. Mióta észrevette, hogy a vitéz is úgy fityeg és csepeg, mint a tollai, erősen kellett fognia a fékszárat, hogy a holdkóros fityegést mindenestől le ne tépje. Ez az ellenszegülés elfoglalta egy ideig. Aztán... jól hallotta-e? Pongrác úr sóhajtott volna olyan nagyot?... Most tűnt fel neki, hogy ez a Pongrác úr nálánál mennyivel fiatalabb, és olyan lányosképű, mint öreg emberek kései gyereke. A hangja pedig annak az eltévedt gyereknek a hangjára emlékeztette, amelyik az előbb az erdőn az anyját hívta. — Én jó Istenem — panaszolta ki-kiújulón a pávatollas —, miképpen bátorkodjam úratyám színe elé?... Hat fiak szálltunk hadba és ímé, magányosan térek meg. Senki sem felelt, csak az eső zuhogása neszelt a fiatal lomb között, és mint a hólyagosan kivert vas, üresen zörögtek a lucskos fegyverek. Jó darabot lovagoltak. Az út egyre kövesebb lett. Jákó ásítva kérdezte: — Vajon eme völgyek felett már Dömötör úr hatalmaskodik? Pongrác rövid felsőteste még kurtábbra roggyant a nyeregben. — Nem csalatkozol, úratyám várföldjei ezek. Az emberek háta meggörbült az emelkedőn. Hirtelen támadt patakok szaladozó vize alatt lefeküdt a fű. Csúsztak a patkók. A völgy összeszorult, és a záporból mogorva hegy kezdett elejbük jönni. A hegy lábánál legörgött sziklák között fekete kunyhók guggoltak, de ember és állat nem látszott sehol. Hátulról Joakim úr hangja hallatszott: — Elfutamodtak volna már ezek is? Szemben egyre közelebb jött a mogorva hegy. Bozontos nyakán hordott fal éle kapaszkodott felfele. A lucskos esőfátyolon át egyszerre megmutatkozott a magasban a vár. Erősített kevély hely volt, és az északi meredeken, mint az uszályát húzta fel maga mögött a völgyből a meztelen, szürke sziklákat. A tetőn is eleven kövekből nőttek ki a rakott falak,
54
Tormay Cécile: Az ősi küldött
nem látszott meg, hol kezdődnek, hol végződnek, s a vár oldalán egy vigyázótorony is lógott a mélység felett. A fegyveres őrt álló onnan kiáltotta le a belső udvarra, ha mozgalom mutatkozott a völgyekben. Dömötör fia, Pongrác félénken szólította meg Joakim urat: — Feljössz úratyámhoz a várba? Mióta én e világra születtem, mindig elkerültél bennünket. Joakim úr egyenesen maga elé nézett, és összeszorított apró fogai között mormogta: — Eme nagy bánat idején mégis csak felmegyek. Ung is a magasnak fordította az arcát. A jól védett napnyugati tartományok kis hegyvárai jutottak az eszébe. A lovak patkói felfele csattogtak a meredeken. — Ily várak alól még a tatárhadak is eltakarodnának — fújta Jákó ázott bajuszán át —, megmutatkozik most, miért parancsolta a király, hogy a hegyekre rakassunk erős helyeket. — Rá sem hallgattak a főemberek — szólt oda Joakim úr —, mert a mi véreink miképpen a sátrakat, szabad mezőkben szeretik rakni az ő nagy nyílt udvaraikat. — Most pediglen sokfele égnek azok az udvarok — mondotta Ung hosszú hallgatás után — és a föld népének nincs hova menekednie. Jákó megütközve tekintett rá: — Mit fájdítod te a közönséges nép baját, mikor magunk ily nagy bajban vagyunk. A lovasok közeledtére záporba mosódott fegyveres kis alakok tűntek elő a várkapu felett a szuroköntő helynél. Már odafentről, idelentről is kiáltoztak egymásnak az emberek. Soká kiáltoztak. Tanakodtak, jeleket adtak, még Pongrác úr is kiállt, hogy lássák. Sötétedett az este, mire láncok csikorgásában nagy reccsenéssel ereszkedni kezdett a híd. Mint lapjával leszálló bárd ereszkedett, de hamarosan megakadt a levegőben és meredten úgy maradt. — Mégis kedvemre valóbbak a nyílt udvarok — dörmögte rosszkedvűen a marcona hadnagy. — Dömötör úrnak az első keresztes hadakkal szent földön járt elei építették eme várat — felelte Jákó sértetten, noha ebben a hideg, lucskos vesztegelésben nem volt már olyan büszke az atyafiságára. Az ég morajlott. Az emberek két tenyerükkel törölték a sisakjukról képükbe csorgó vasízű vizet, aztán rágörnyedtek a nyeregre. Az ázott lovak patája be-becsuklott a fáradtságtól. A várbeliek még mindig a láncokkal birkóztak. Fáklyák szaladoztak a magasban, ismét eltűntek. Koromfekete éjtszaka lett, mire arasznyi esésekkel megint lejjebb recsegett a híd és megvetette magát az innenső sziklán. A szuroköntő erkély alatt is megindult a kapu felvonórostélya, már csak ragadozó vasveretű fogai meredeztek elő a kőboltozatból. Hirtelen szövétnekfény lobogott ki a sötétbe. A bekanyarodó lovak patkója dobogva kongott a mélység felett a hídon. A kapuálló emberek megint kiáltoztak és húzták a láncokat. A fegyveres csapat mögött nehézkesen visszaemelkedett a híd, és döngve rácsapódott a kapu szájára. A vár elszakadt a túlsó földtől. Magányos és megközelíthetetlen lett, mint egy úszó szikla a viharzó égben. Pillanatra Ung is valami ilyesféle elszakadást érzett attól, ami túl a zuhogó esőben kint maradt. Ha megállhatna itt, fedél alatt, ha megtámaszthatná pillanatra a fejét, és nem kellene tovább
55
Horvátországi Magyarság mennie, világosságba, emberek közé. De az előrerugaszkodó lovak már az ő lovát is kifele tolták a kaputorokból. Aztán sorban egymás mögött ügettek a hegy hajlásaihoz igazodó girbegörbe várfal mentén. A kövek közé vert vaskarikák mellől visszanyerítettek rájuk a kikötött lovak. A torony alja, az ólak, még az aklok is sok népnek menedékhelyei voltak most. Fekete nyílásaikon át álmukból felbolygatott várföldi emberek néztek ki barmaik közül. A második kapunál egyetlen fáklyatartó karban égett szövetének. Fénye hosszan, ércesen vöröslött a lovak lába elé a csatakos, gödrös kövezésen. A belső várpiac sötétjében az egymáshoz szorított keskeny komor házak alatt csak a kápolna nyitott ajtaján át szűrődött világ. A hadba szállt fiak hazatéréséért imádkozhattak ily kései órában odabent. Az oltár előtt kis gyertyák égtek a földön. Alulról felvilágló sárga derengésükben hirtelen hátrafordultak a fejek. A palotaház szabad lépcsőjén szövétnekhordozó futott le. Már a kápolna irányából is ködmönös alakok jöttek szaladva az esőben. Mint madárszárnyak csapkodása, asszonyi hang csapkodott át az udvaron, és valaki ráborult Pongrác úr lucskos páncélingére. Sok gyerekszüléstől kimerült, koravén, kicsiny asszony volt. Magasba kapó gyűrűs két keze alig ért fel a fia válláig. Aztán riadtan, keresőn körülnézett, még oda hátra a maradék fegyveres szolganép mögé is nézett, bele a sötétbe. A szája remegett, mikor a többi fiát kérdezte. És kisvártatva az ő ura három elhalt feleségének a fiait is kérdezte. Rémült fiatal asszonyarcok, álmos gyerekfejek kerültek bele a szövétnekfénybe. Pongrác úr földre sütött tekintettel állt. Látszott rajta, hogy nem tud odanézni. Elviselhetetlenül sokáig tartott a csend. Később valaki élesen felsírt, és mint eldobott kő gyűrűzése a vízen, egyszerre zavaros jajgatás terjedt, egyre terjedt és tompán verődött a szűk várfalaknak. Ung arra gondolt, hogy Máté úr udvarán is így hangzik most. Mindenütt, az egész országban. Vajon a Tisza partján is?... Előre ejtett vállát merev rándítással felhúzta kissé, hogy megint lélekzeni tudjon. Elgyötrött tekintete közben egy asszonynak a szemébe akadt. Ez hátrább állt, magányosan a többiek mögött és özvegyi asszonykendőjének a homályából mozdulatlanul nézte őt. Már ezelőtt is nézhette. Eszébe jutott, mint megismétlődő rossz érintésnek az emléke. A közel házak megvilágított falán emberi árnyékok inogtak. Egyszerre Joakim úr arca látszott a rőt fényben. Olyan volt most, mintha még a bőr is lekopott volna a csontjairól, s hol látszott, hol eltűnt. Aztán Jákó képe tolódott előbbre, és egészen idegennek tetszett, mikor mondta, hogy azért még semmit sem lehet bizonyosan tudni. A hadak rémséges kavarodásában ki sem látta már a másikat, és a királyt sem látta már akkor senki. A palotaház emelete felől váratlanul kemény öreg hang kiáltott bele ekkor az udvar zokogó kétségbeesésébe. — Asszonyemberek, ne tartóztassátok őket! A várpiacon szinte még a lélekzet is fennakadt. A palotaház oldalfalán kapaszkodó garádics legfelső nyugovóján, a kiugró tető alatt, botjára támaszkodva őszszakállas, testes aggastyán jelent meg. Bokáig érő vércseszínű köntösére ráesett egy felemelt fáklya fénye. Drágakövekkel megrakott derékszíján széles, rövid kard lógott. Fél kezének hüvelykujját a szíjba akasztotta. Így várt odafent.
56
Tormay Cécile: Az ősi küldött
Mire a várpiacon át összezsúfolódva a garádicshoz értek valamennyien, az öreg ember körülhordozta a tekintetét, de semmit sem kérdett, csak külön-külön mindenkit jól megnézett. Aztán intett és fordult. Vasas lépések csörömpöltek, asszonycipellők kopogtak felfele az ázott falépcsőn. — Ez Dömötör úr volt — mormogta Jákó Ungnak, miközben a többiek még egyre mentek előttük felfele. Szemével Joakim úr felé is intett: — Láttad, mikor egymásra néztek? Nagybátor, kemény emberek ezek. Sok ide-oda haragot tartottak ők, és Dömötör úr tömlöcre is vetette emez egytestvérét. Mert Joakim úr, hiszen tudod... Jákó nem mondta tovább. Már az az özvegykendős asszony húzta őt maga után a garádicson. Ung hallotta, hogy az asszony vontatott puha hanggal felőle tudakozódik. Mikor az emeleti ajtó világosságába értek, megütötte a fülét: Jákó az özvegyet beszéd közben Ágota néven szólította. A válla türelmetlen mozdulatával ledobta magáról lucskos köpönyegét. Fent a palotaház pitvarán már falhoz támasztották a férfiak a kézben hozott fegyvereket. Az ázott emberekről tócsákba folyt le a víz a kövezésre, és a vastag falakból mindenfelől áradt a télről bent rekedt hideg. A boltozott apró ablakok felett a nedvesség puhatestű kis szürke bogarai másztak. A mély palotateremben is érzett a nyirkos hideg, noha a füstlyuk alatt tuskók lobogtak a nagy öreg tűzhelyen. Felvöröslő fényük az elfeketült gerendás mennyezetnek csak egy részét világította be. Túl a keskeny asztaltáblából kimeredező vasszögekben megnyúlt lánggal égett néhány faggyúgyertya a boroskorsók között. Az asztal végighúzódott majd az egész termen, le az ablakokig, és csak a belső oldalán voltak padok. Mikor Dömötör úr elfoglalta hátas székét középütt a fal mélyedésében, többen felálltak, hogy a helyéhez juthasson. Menekülésükben éjtszakára betért pereszlényi és galsai urak voltak ezek, az ipolyi konvent két fegyveres kanonokja, a drégelyi várbíró és egy őszfejű Szent János vitéz. De a nagy úr most rájuk se hederített. — Sietséggel elégítsétek meg az én vendégeimet! — kiáltotta oda a betóduló asszonyoknak. Hatalmas szavától engedelmesen kanyarodott vissza a mozgalom, már húzódott is a küszöb felé. Egymásután tűntek el az asszonykendős fejek, gyerekek, várbeli kisasszonyok, asztali szolgálók. És míg ők így alázatosan mentek, az ajtófélfánál, hátán összetett kezének támaszkodva csak Ágota asszony állt még egy darabig. Kisebb volt, mint amilyennek látszott. A homloka sima és domború, kis orra hajlott, az álla rövid és puha. Csak szórakozott piros szája körül mutatkoztak ráncok, különös mosolygásának a nyomai. Pongrác úr anyja elhaladtában megérintette a vállát, és felemelt ujja mozdulatával odakintről is hívta. De ő nem akarta meglátni. Egyszerre keskeny és hosszú lett a szeme vágása, és a szegletéből fénylőn másfele pillantott. Ő mindig akkor pillantott fel, mikor senki sem várta. Később eltűnt az ajtónyílásban. Dömötör úr szót sem szólt, míg egyetlen asszony is látszott. Köszvénytől meggörbült ujjai türelmetlenül doboltak az asztaltáblán. Ez a száraz dobolás még azután is hallatszott egy ideig a csendben. Aztán a fiához fordult:
57
Horvátországi Magyarság — Csak egymagadban tértél meg? Pongrác arca egészen elfehéredett. — Láttam még úrbátyámékat udvari hadunk népeivel — mondotta tétovázó fulladt hangon — láttam, mikor a táborban a sátrak már égtek, és a tűz hőségében nagy zavarodás támadt a hadak közt, annak utána pediglen már futottunk. — Futottatok! — hörrent a szó Dömötör úr torkában, és gőgös öreg szája lefele hajlott —, mondották nékem eme szégyent, kik még náladnál is erősebben futamodtak. Fojtott morgás támadt az urak között, akik előbb érkeztek. Valaki felugrott, de megint visszaült. Dömötör úr oda se nézett. Mit bánta. A vendégvitézek nagy zörejjel tolták félre a boros korsókat, és mélyen bekönyököltek a táblán. Mindenki a magáét kezdte mondani, s ellentmondott a másiknak. — Nem is úgy volt. — De úgy volt! — A megdagadt vizes érnél... — A Sajó volt az, te! — Hát légyen... ott ama hídvégnél, hol a mieink közül sokak előre rohantak, hogy elsők legyenek a támadásban... Valamelyik pereszlényi úr felemelte bekötött fejét az asztaltábláról. Eddig nem is látszott. — Meggyőztük már mi akkor azokat — a szeme véresen villant a gyertyafényben —, éjnek középső táján a királynak egytestvére, nagyvitéz Kálmán úr és Ugrin érsek úr és Jakab mester is visszaverték ott Batu kán seregeit. A drégelyi ivott egyet, aztán kétfele törölte kezével a bajuszát: — Oszt mikor ama tatároknak már végük lett, és mi a diadalom örvendezésével álomnak adtuk magunkat... — Aludni tudtatok? — dörögte oda Dömötör úr. A drégelyi várbíró zavarodottan elnézett: — Merthogy mindíglen igen lebecsültük mi ama tatárságot... — Noha a király — szólt keserűen a fiatalabbik ipolyi kanonok — amaz utolsó éjtszakán is járta a tábort. A mi sátrunk előtt is megállt, mondván, hogy készüljünk a harcra, és maga kezével osztott zászlókat a főembereknek. — Kik végezetül bátran meghaltak — fűzte hozzá az öregebbik kanonok —, jóllehet elsőbben sokan tévedtek és sokat mulasztottak. — Azért a király is nagyot tévedett ott a csatamezőn — morogták maguk között a galsai urak. Ung szemöldöke összeszökött. Hát még mindíg? Még most is akadnak ilyenek? — És ekkor ráhajlott a szép királyi arc végtelen magányának az emléke... Hogy tévedett?... Mintha megint a messze Vág menti monostori éjtszakának a hangja ütötte volna meg, pedig most már véresen, cáfolhatatlanul minden balvégzet arra a hangra felel. A szava merészen végigvágott a levegőn: — Ha tévedett is a csatamezőn a király, igaza volt neki azelőtt, és most már csak neki van igaza! (Folytatjuk)
58