Freya North. Szerelmi leckék

Freya North

Szerelmi leckék

ULPIUS-HÁZ KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2010

A fordítás alapjául szolgáló mű: Freya North: Secrets

A szerzőtől az Ulpius-káz könyvkiadónál megjelent: Mindent anyánkról

Előkészületben: Párnacsata

Copyright © Freya North 2009 Hungarian translation © Molnár Júlia Dóra, 2010 Cover Design Layout © HarperCollins Publishers Ltd. 2009 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010

2

Prológus Házvezetőt keresek Kilátás a tengerre Azonnali kezdés Miközben Tess és Em hangtalanul osonnak a konyha sarkába, hogy ott leguggolva a lehető legkisebbre húzzák össze magukat, Tess folyamatosan ezeket a szavakat ismétli magában. Ez segít abban, hogy legalább valamennyire ki tudja zárni a bejárati ajtót püfölő kezek dübögését, és egy kicsit meg is nyugszik tőle, mintha csak egy mantra lenne. De a dörömbölés nem akar megszűnni, ritmusa majdnem megegyezik felgyorsult szívverésével, csak hangosabb. Erősebb. Menjetek már el. Tess tudta, hogy vissza fognak jönni. Elég nyilvánvaló volt, hogy meggondolják magukat a legutóbbi látogatásuk óta, amikor megfogadták, hogy nem jönnek többször. Tess tudta jól. Persze hogy tudta. Bár arra nem számított, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik, arra pláne nem, hogy egy csütörtök délutánt választanak majd, éppen azt a napot, amikor ő nem dolgozik. Kényszeredett mosolyt küld Em felé, s kuporognak tovább csendesen. Házvezetőt keresek. A házvezetés sokkal jobban hangzik, mint a kuporgás. Az utolsó, agresszív ütést követően a dörömbölés végre abbamarad, de Tess és Em még egy-két percig elővigyázatosan csendben kuporog tovább, míg meg nem győződnek róla, hogy az illetők valóban elmentek. Em sem tiltakozik, megszokta már, hogy ilyenkor azt tegye, amit Tess kér tőle: halkan, a legnagyobb csendben kapaszkodjon belé, miközben Tess az ujját figyelmeztetően a szája elé rakja a nagy dörömbölés közepette; és már szeme sem rebben, amikor Tess furcsa, amerikai akcentussal szól a telefonba. Csendben maradni, és úgy tenni, mintha ott sem lennének: két olyan dolog, amihez Tess és Em tökéletesen értett. Mintha kettejük magánszáma lenne. Tess már nagy gyakorlatra tett szert a szórakoztatásban, egyrészt hogy oldja a helyzet feszültségét, másrészt hogy ki tudja tölteni vele az ajtódöngetés és a telefoncsörgés közötti súlyos csöndeket. Van, amikor a teljes grimaszrepertoárját elő kell adnia. Hadd döngessék, ahogy csak bírják – majd kioltom rájuk a nyelvem, és grimaszolok egy jót feléjük. Ma viszont ez a hét szó teljesen eltereli a figyelmét. Házvezetőt keresek. Kilátás a tengerre. Azonnali kezdés. Ma már nem lesz több dörömbölés. Elmentek, mára vége. Tess és Em átölelik egymást, mint mindig, ha megbizonyosodnak róla, hogy tiszta a levegő. Mintha gratulálnának egymásnak. Tessnek erről azok a történetek jutnak eszébe, amelye-

3

ket idős nagymamája mesélt a bombázások alatt sötétben töltött órákról. A diadal ujjongó érzése, ha az ember sértetlenül túlélt egy bombatámadást. – Ha valakik, hát mi megérdemlünk most két sütit, Em. Odanyújt Emnek egy csokis tekercset, és játékosan rákacsint. Nem mutatja ki, mennyire aggódik. Csak késő este, egyedül maradva engedi át magát a nap folyamán felgyülemlett félelemnek, amely körülveszi, mint egy szagtalan mérgező gáz, s néma sikolyként megdermeszti az egész testét. Izzad, és kapkodja a levegőt; felváltva fel-alá járkál az apró nappaliban, vagy a félelemtől megkövülve ül egy helyben. Gyűlöletes állapot ez, de olyan, mint a turbulencia a repülés során: hinnie kell abban, hogy kibírja, és nemsokára elmúlik. Pislog párat, mélyeket lélegzik, ettől máris kicsit nyugodtabbnak érzi magát. Rövid időre lehunyja a szemét, s erősen koncentrál szemhéja belső színére. Ahogy kinyitja a szemét, tekintete az újságpapírra siklik. A metróban találta előző nap, amikor hazafelé tartott a munkából. Most már örül, hogy ő volt az, aki mellé a váratlan szerencse a többtucatnyi ingyenes londoni újság aznapi számai helyett ezt, a Cleveland Gazette-et sodorta. Türelmetlenül pörgeti a lapokat, mintha attól félne, hogy az ajánlatra, amelyet egész nap nem tudott kiverni a fejéből, már lecsapott valaki, és eltüntette a hirdetések közül. De még mindig itt van. A tengerre néző ház, amely házvezetőre vár. Kívülről tudja már a sorokat, de az alattuk álló telefonszámtól ez az absztrakt gyökvers valósággá válik. Tess pontosan tudja, hogy a mai újságpapírba holnap már halat és sült krumplit csomagolnak a piacon. De mi történik, ha a tegnapi újságpapír megmenekül végzete elől? Mi lenne, ha megmentené az újságot a biztos és olajos végtől – viszonzásképpen a tegnapi Cleveland Gazette útmutató lenne a holnaphoz? Számít az bármit is, hogy nem tudja pontosan, merre van Cleveland? Úgy hangzik, mintha jó messzire lenne Észak-Londontól, ez pedig pont elég ahhoz, hogy nekivágjanak az utazásnak, és maguk mögött hagyják ezt a helyet és mindent, ami itt történt. Nem vagyok normális, gondolja Tess, miközben tárcsázza a számot. Teljesen elment az eszem. Joe azt fontolgatja, hogy nem veszi fel a telefont. De amint abbamarad a csörgés, rögtön kezdődik is elölről. – Halló, a nevem Tess, és a hirdetés miatt telefonálok – szól bele valaki a telefonba. – Tudna többet mondani róla? Joe nem felel rögtön. Nem éppen most akarta végleg eldönteni, hogy Mrs. Dunn-nak ajánlja fel az állást? – Nos, egyszerűen arról van szó, hogy szükségem van valakire, aki vigyáz erre az öreg házra, amikor én nem vagyok itthon. Gyakran elutazom a munkám miatt. – Öreg házra? – Én így becézem. Különálló ház. Viktoriánus. Hat hálószobával. – Ó – Tess elmereng a válaszon. – És egészen pontosan hol van? – Saltburnben. – Saltburn?

4

– Saltburn-by-the-Sea. Külváros, Loftus Road. Attól tartok, a fizetés nem túl magas, de a munka hosszú távra szól. Halló? Tess feldolgozza a hallottakat. Kilátás a tengerre. Azonnali kezdés. Házvezetőt keresek. Kereseti lehetőség. – Kert is van? – Természetesen. – Erről nem írt a hirdetésben. – Nem, mert úgy gondoltam, hogy a „kilátás a tengerre” vonzóbbnak tűnhet. – Nagy a kert? – Némelyik szomszédos kerthez viszonyítva nem. De más kertekhez képest meg igen. Jó félhektárnyi. Halló? Ott van még? – Ahol most vagyok, csak járólapok veszik körül a házat, legtöbbjük töredezett. És még csak nem is az enyém. Joe nem felel azonnal. Hirtelen tetszeni kezd neki az ötlet, hogy egy olyan ember gondozza a kertjét, akinek most csak járólapok veszik körül a házát, ami még csak nem is az övé. Lehet, hogy még nem hívja fel Mrs. Dunnt. – Szeretne eljönni, és megnézni? – Indulok, amilyen gyorsan csak tudok. – Honnan? – Londonból. – Londonból! Tisztában van vele, hogy egy öt- vagy a pénteki csúcsforgalomban akár hatórás útról beszélünk? Ráadásul elég vacak idő lesz holnap, dacára annak, hogy március van. – Nem számít. Nagyon szépen köszönöm. Nem fogja megbánni a döntését. Joe kétségbeesetten idézi fel magában a beszélgetést, hogy rájöjjön, vajon tett-e akár halvány utalást is arra, hogy a nőnek adja a munkát. De már nem tudja megkérdezni, és tiltakozni sem tiltakozhat, hiszen a nő letette a telefont. Tess nagymamája mindig azt mondta: gondolkozz, mielőtt megszólalsz; és rendszerint azt is hozzátette: nézz körül, mielőtt fejest ugrasz bármibe. Tess el tudja képzelni, hogy lehordaná most a nagyanyja. Ami azt illeti, át sem gondolta, hogy mit fog majd mondani a telefonban, és azt sem tudta, mit vár a hívástól, amikor elkezdte tárcsázni a hirdetés alatti számot. Viszont pontosan tudja, hogy ez a három sor itt az apróhirdetések között lehetővé teszi, hogy távol kerüljön a dörömbölések okozta kétségbeeséstől és az egész londoni életét átható félelemtől. Még mindig nem tudja pontosan, hogy hol van Cleveland. Sosem hallott még a tengerparti Saltburnről. De van ott egy ház hat hálószobával, és fizetni fognak neki, hogy ott lakjon. Talán ez a válasz a lázas imákra, ez a megoldás kulcsa. Talán éppen ennek segítségével fordulnak jóra a dolgok. Egy öreg, biztonságos ház, amely tárt karokkal várja őt és a titkait, egy hely, ahol meglapulhat, míg egyenesbe jön, és lesz ereje mindent újrakezdeni. Hosszú az út Londontól odáig, és ez még csak a kezdet. Hinnie kell abban, hogy képes valamit tenni azok ellen, akik folyamatosan megjelennek, és ököllel verik az ajtaját. Ha tudta volna, hogy a szökés ilyen jó ötlet, már sokkal hamarabb fontolóra vette volna.

5

Első fejezet Volt abban valami furcsa, ahogy a kis, csapott hátú kocsi közeledett a kavicsos úton. Úgy merészkedett egyre közelebb, szinte remegve, mintha közel állna ahhoz, hogy feladja, mintha épp lerobbanni készülne, és ettől Joe-nak egy nyugalomra vágyó űzött állat jutott az eszébe, egy sanyarú sorsú málhás ló egy fárasztó nap után. A férfi dolgozószobája ablakában állt a földszinten, és a lonc ágain keresztül kukucskált ki. A növény indái felkapaszkodtak a ház oldalán, és nagyszerű rejtekhelyet biztosítottak a leskelődéshez. Egy ideig semmi nem történt – bárki ült is a kocsiban, nem mozdult. Nagy sokára kinyílt a kocsi ajtaja, és Joe végignézte, ahogy egy nő kiszáll belőle. A nő a házat bámulta, s közben még mindig az ajtóba kapaszkodott, mintha egy védőpajzsot tartott volna maga elé. Majd lassan visszaereszkedett a kocsiba, és Joe már felkészült rá, hogy beindítja a motort, és gyorsan elmegy, hiszen ez nem lehet az a Tess, akivel tegnap azt a valószínűtlen beszélgetést folytatta. Egy kicsit sem hasonlított azokra a házvezetőkre, akikkel Joe-t korábban összehozta a sors. A nő most ismét kiszállt a kocsiból, átsétált a másik oldalhoz, kinyitotta a hátsó ajtót, és behajolt, mintha kotorászna. Majd amikor ismét előbukkant, Joe azt mondta magában: Ó, a rohadt életbe. De a nő már el is indult lassan a bejárati ajtó felé. Joe-nak megfordult a fejében, hogy elbújik valahol, és úgy tesz, mintha nem lenne itthon. De még ilyen távolságból, a lonc ágain keresztül is észrevette a nő arcára kiült félelemmel vegyes áhítatot, és ez maradásra késztette. Hirtelen már nem úgy tűnt, mintha a legrosszabb rémálmának életre kelt szereplőjét nézné, hanem mintha egy Thomas Hardy-jelenetbe csöppent volna bele. Biztonságos rejtekéből nézte, ahogy a nő bátortalanul álldogál a lépcső viharvert kövén, mint egy parasztlányka, aki gyűjti a bátorságot, hogy a gazdag uraság színe elé járuljon. Joe sietve kinyitotta az ajtót, mielőtt még a nő meghúzhatta volna a csengőt, mert attól félt, hogy a kellemes, de hangos kongás végképp megfutamodásra késztetné. – Hello – köszöntötte. – Maga lenne Tess? Még mindig nem lehetett teljesen biztos benne. Telefonon keresztül sokkal idősebbnek képzelte, valahogy nagyobbnak is, fizikailag nehezen leírhatónak. Ha ő valóban Tess, semmi sem indokolja feltűnően borostyánszínű szemeit, melyeket diszkréten árnyékolnak hatalmas szempillái. Loncsos fakóbarna hajától eltekintve vonásai finomak, bőre porcelánfehér. Ajkait kicsit előrebiggyeszti, mintha nem tudná eldönteni, kimondja-e, ami a nyelve hegyén van. Nem túl magas, és vékony alkata miatt még alacsonyabbnak tűnt, noha védekező testtartással, egyenes háttal állt előtte. Joe eltűnődött, vajon miért visel combközépig érő iszapszínű melegítőfelsőt, rajta egy egyetem címerével, amely egészen jól nézett ki, függetlenül attól, hogy maga az intézmény létezik-e vagy sem. A nő kopott farmere koszosabb volt, mint az a régiségek esetében elfogadható, cipője kitaposott, megbocsáthatadanul mocskos cipőfűzőkkel. Arra gondolt, vajon mi járhat a nő fejében, hogy nem törődik azzal, milyen benyomást kelt, és képes ilyen állapotban megjelenni előtte. A régi házvezetők mind kicsípték magukat a bemutatkozásra, és igyekeztek minél

6

profibbnak látszani. De aztán végignézett a saját öltözékén, és arra gondolt, jobb lesz hanyagolni a témát. – Nos, Tess, én Joe vagyok. Az előző esti rideg és elutasító hanghoz Tess egy öltönyös-nyakkendős üzletembert társított. Legalábbis sokkal idősebbnek és zordabbnak képzelte. Eszébe sem jutott azt feltételezni, hogy a férfi ruhatárában farmer és viseltes, szürke gyapjúgarbó is előfordulhat. Ahogy azt sem gondolta, hogy vastag és kibolyhosodott zokniban fog ajtót nyitni neki. De leginkább arra nem számított, hogy ilyen jóképű lesz majd, noha ráférne egy alapos borotválkozás. Szép haja van, summázta magában Tess, pedig lehet már legalább… mondjuk úgy, hogy negyvenes évei végét tapossa. Sűrű, rövid, őszülő fekete haj. Sötét szemek. Sötét szemöldök. Hanyagul összefont karok. Látva, hogy a nőnek mindkét keze tele van, a férfi nem nyújtott kezet. Ehelyett csak bólintottak egymásnak köszönésképpen. Tess sűrű szempilláin keresztül nézett fel a férfira, Joe pedig próbált nem túl leereszkedő módon lenézni rá. Aztán újra szembesült a valósággal, és visszatért az első gondolatához: ó, a rohadt életbe. – A gyereket nem említette – mondta Joe. Nézte, ahogy Tess megdermed, kicsit feljebb dobja csípőjén a gyereket, beszívja az alsó ajkát, és ráncolja a homlokát. Jézusom, csak nem kezd el sírni? Tess szeme elsötétült az arcán átsuhanó felháborodástól. – Maga meg nem említette a kutyát – replikázott. Farkas csak úgy mellékesen ott állt Joe lába mellett. Tess utálkozva méregette, és úgy tűnt neki, mintha a kutya bundája ugyanabból az anyagból lenne, mint Joe felsője és zoknija. Vagy pont fordítva. – Lehetnék rá allergiás is. – És az? – Nem. De nem ez a lényeg. – Lehet, hogy én meg allergiás vagyok a gyerekekre. – Senki nem allergiás a gyerekekre. – Nem szereti a kutyákat? – Ez sem lényeges. – Farkas csak egy hóbortos, öreg állat. – Ő is beletartozik a munkakörbe? – Igen. De néha magammal viszem. Persze akkor nem, ha külföldre megyek. – A kutya szereti a gyerekeket? – A Pedigree-t jobban szereti. Tess ránézett Joe-ra. Rossz vicc volt, de tökéletesen időzítve. Tess elfojtott egy mosolyt, és szeretett volna továbbra is lazán és fensőbbségesen társalogni, de nem hagyta nyugodni a tudat, hogy tulajdonképpen tényleg ő követett el hibát. Mert tény, hogy szántszándékkal nem szólt neki a másfél éves kislányáról. Míg Joe egyszerűen elfelejtette említeni, hogy van egy hatalmas kutyája. – Bejöhetek? – kérdezte könnyednek szánt hangon, mert észrevette, hogy tulajdonképpen még nem lépte át a küszöböt, és attól félt, hogy visszavonhatják az állásajánlatot.

7

Joe ránézett, és újfent eltűnődött azon, vajon mennyi idős lehet. Harminc? Vagy a húszas évei végén jár, és egyszerűen csak fáradt? – Hogyne – mondta. – Jöjjön be. – Megfordult, és bement a házba. – Jó kutyus – hallotta a háta mögött Tess hangját. Ez kétségkívül inkább a kisgyereknek szólt, mint Farkasnak, a jó kutyusnak. Azt is hallotta, hogy a gyermek gügyögve próbálja utánozni anyja szavait. Nagyon különösen hangzott ebben a házban. Utoljára Joe volt itt gyerek. Ennek pedig már negyvenöt éve. Eszébe jutott az ügynökségtől küldött nyüzsgő, fontoskodó Mrs. Dunn húsos karja. Hozzá képest Tess egy kis cérnavékony semmiség. Biztosan nem boldogulna a padlólapokkal. A padlólap nem különösebben gyermekbarát dolog. Már önmagában a padlólapok állapota is meghiúsíthatja az egyezséget, nem beszélve a huzatról. Meg ott vannak a rozoga korlátok. Az alkalmanként előszivárgó gázszag, aminek még a forrását sem tudta senki megtalálni, nemhogy megszüntetni. A csapból néha barna rozsdás víz folyik. A csövekben meg hangosan zubog. A mutáns pókok. Farkas. Az eresz alatt élő, kiűzhetetlen darazsak, amelyek minden nyáron előjönnek, és ősszel agresszíven zümmögve árasztják el a házat. Aztán Joenak újra Mrs. Dunn jutott eszébe, aki egészen biztosan nem tolerálta volna a felsorolt dolgok egyikét sem. Válla felett hátrapillantott Tessre, aki kirívó, szakadt tiniknek való ruháiban még mindig tágra nyílt szemekkel állt az előcsarnokban. Aztán a kicsire: rövid, göndör fürtök, eperszínű száj, valamint gyönyörű, tökéletes és alkalomhoz illő ruhácska. Joe arra gondolt, hogy Tess higgadtságában, abban, hogy gondolkozás nélkül elfogadta a fel sem kínált állást, és azonnal leutazott ide azzal a rozzant tragaccsal, van valami, ami azt sejteti, hogy maradni fog. És hogy se Farkas, se a darazsak, se a barna színű víz nem fogja elüldözni őt innen. – Teát? Kávét? – Teát, köszönöm – felelte Tess. – És, ööö… hogy hívják a kislányát? – Em. – Csak úgy? Vagy Em, mint… – Mint Emmeline. – Tess észrevette, hogy Joe felvonja a szemöldökét. – Biztos azt hitte, hogy Emma vagy Emily, ahogy a legtöbb ember gondolja. A nagymamám után kapta a nevét. – És a nagyit is Emnek becézték? – A kérdés rosszul sült el, ezt Joe rögtön érezte. Azt sugallta, hogy a nagymama generációjából egy hölgy sem tűrné el nevének lerövidítését. – Úgy értem, hogy szokatlan. De nagyon szép. Kár lerövidíteni. – Hát hívhatja őt Emmeline-nek – mondta Tess, hangjában egy kis nehezteléssel. – Nekem jobban tetszik az Em. Csak úgy. – Oké, úgy lesz – mondta Joe. – És te, Emmeline, mit szeretnél inni? – Tizennyolc hónapos… – És ennyi idősen nem isznak? Tess nem válaszolt. A kérdés kísértetiesen hasonlított a pedigree-s viccre, és elbizonytalanította, hogy egyszerre bosszantotta és mulattatta a helyzet. – Emmeline – szólalt meg Joe újra, nagyon lassan –, mit szeretnél…

8

– Hagyja, itt van a… – Tess egyik kezével a kislányt tartotta a csípőjén, másik kezével turkálni kezdett vállát lehúzó, hatalmas útitáskájában. – Valahol itt lesz… – Végre sikerült előhúznia egy tarka, csőrös gyermekpoharat. – Em jól van. Joe az anyáról a kislányra nézett. Magában egyetértett Tesszel. Emmeline jól van. És talán a ház is rendben lesz, ha mindketten benne laknak majd. Persze a felállás nem teljesen olyan, mint amilyet elképzelt, és amiben eddig része volt, de ha Tess elfogadja Farkast, akkor ő is képes lesz megbékélni Emmeline-nel. – Kutyus. A két felnőtt figyelme a kislányra irányult. – Okos vagy, Em – hallotta Joe Tess suttogását és a hangjából kicsendülő őszinte örömet. A tea finom volt. – Jó erős tea – mondta Joe. – Nem szolgálunk fel szúnyogpisit ebben a házban. Egymással szemben ültek, és a hatalmas vidéki faasztal csak egyike volt a közöttük tornyosuló tárgyaknak. A sok könyv, levél, újság és irat valóságos hegyvonulatot képezett rajta, szabályos hegycsuszamlásokkal és gleccserszakadékokkal, megfejelve némi elmorzsálódott süteménnyel. Tess végigpásztázta a tájat. – Egész pontosan mit csinál egy házvezető? – kérdezte. – Takarít, és tisztán tartja a házat? Joe elgondolkozva kopogtatta bögréje oldalát, és Tess rögtön érezte, hogy a férfi nem a válaszon gondolkozik, hanem azon, hogyan tudná a legjobban elmagyarázni. – Nos, igazából nem a szó szoros és általános értelmében vett házvezetésről lenne szó. Szükségem van valakire, aki lakja a házat, míg én távol vagyok; márpedig gyakran vagyok úton a munkám miatt, hol hosszabb, hol rövidebb időre. Régebben csak arra a pár hétre jött valaki, amíg nem voltam itthon, de ez nem működött túl jól. Éppen ezért szeretném, hogy valaki hosszú távon betöltené az állást. Nem akarom, hogy egy hónap után leléceljen. Meg kell tanulnia, hogyan működnek a dolgok ebben a házban. Ha a lámpákat sokáig nem kapcsolják fel, akkor nagyon hamar tönkremennek, és biztosan nem fognak felgyulladni, amikor szükség lenne rá. Ha a szobákat sokáig nem használják, nagyon hamar áporodottá válik bennük a levegő, amit nehezen lehet kiűzni. A vizet is feltétlenül folyatni kell. A mélyhűtő hajlamos befagyni. A kanapék megkeményednek és dudorosak lesznek, ha nem ülnek rajtuk. Ebben az évszakban a faajtók gyakran megvetemednek, és lehetetlenség becsukni vagy kinyitni őket. Szóval, én nem fogom előre megszabni, hogy mi mindent kell csinálnia, és hova nem mehet be, mint azt másutt talán megszokta. És hát… valóban beletartozik egy kis takarítás is. A fizetség rendben van? Tesst megdöbbentette, hogy Joe azt gondolja, ő már végzett ilyen munkát. Ráadásul Tess mindig úgy gondolta, hogy a házvezetés egy rövid periódus egy ember életében, nem egy szakma. Amolyan szükségmegoldás. Márpedig Joe azt mondta, hogy az állás hosszú távra szól. Erre nem is gondolt. Lehet, hogy több mindent kellett volna magával hoznia. Aztán arra gondolt, hogy a házvezetés biztosan menni fog neki. Mert lehetett bármennyire kusza és összevissza az élete, mindig tisztaságot és rendet tartott maga körül. Visszagondolt a Bounds Green-i lakásra, amelyet aznap reggel hagyott ott: ólomnehéz volt a lelke, ahogy kicsire

9

összehúzva magát, fátyolos tekintettel elosont. A háztulajdonos, az az utálatos és undok férfi betöri majd az ajtót, és bemegy a lakásba. Felfedezi, hogy Tess eltűnt. Undorodva kihajítja a holmijait a lakásból, pedig Tess még a tévét is otthagyta, azzal a halvány reménnyel, hogy a férfi talán beszámítja majd valahogy az elmaradt lakbérek árába. Lehet, hogy azóta már a rendőrséget is kihívta. – Elnézést, jól van? Tess éppen messzire járt, négyszáz kilométerre dél felé, és egy pillanatra meglepődött, hogy Joe-t látja maga előtt, és nem a háztulajdonos utálatos alakját. Bólintott, és összevissza puszilta Emet. Aztán jó erősen megvakargatta Farkast, és közben felfedezte, hogy a kutya bundája sokkal selymesebb, mint amilyennek látszik. – Csak fáradt vagyok… Sokáig tartott, míg ideértem. – Lényeg, hogy itt van. Nekem ma még bele kell húznom a munkába. Mit szólna, ha körbevezetném a házban? – És Joe, miközben mutatta Tessnek az utat a konyhából a mosókonyhába, majd keresztül a gardróbon a hatalmas előcsarnok felé, arra gondolt, van valami finoman sajátságos ebben az egész dologban, valami furcsán lenyűgöző érzés. Határozottan érezte, kifejezetten jólesik neki, hogy Tess és a kislánya itt van, és jó kinézni a kivénhedt, foltos piros tragacsra, mely az ő Land Rovere mellett parkol. Jó, hogy a gyermek hangja életet és színt hoz a mozdulatlan öreg házba, amelynek csendjét végre nem csak Farkas öblös ugatása és szűkölése töri meg. Kell ide egy női kéz is, amelyik letörli a port. Farkasnak is kell a társaság. És neki is jót fog tenni, hogy nincs egyedül a házban, amikor itthon van. – Nézhetem majd a tévéjét? Az enyémet Londonban kellett hagynom. Ha van lejátszója, használhatom azt is? Joe megállt és megfordult. – A legtöbb házvezető, aki nálam dolgozott, mind magával hozta a saját cuccait, de ha maga az én tévémet szeretné nézni, vagy az én zenémet akarja hallgatni, vagy akár a saját zenéjét az én lejátszómon, tegye egészen nyugodtan. Noha Joe hangja barátságos volt és nyugodt, Tess egy kicsit távolságtartónak érezte; kíváncsi kérdéseire eléggé közömbös és tartózkodó válaszokat kapott. Tess közben sebesen pörgette az agyában azokat a lehetséges szabályokat, amelyeket egy tapasztaltabb házvezető biztosan tisztázna. – A saját ételeimet a magáétól elkülönítve tartsam? Van számomra egy külön polc a hűtőben? Van olyan időszak, amikor a fűtést vagy a meleg vizet nem szabad használni? – Hamar meg kell engednie a vizet, mielőtt fürdeni akar – tanácsolta Joe. – Eltart egy ideig, mire meleg víz jön. És nyugodtan használjon mindent, amit a hűtőben vagy a szekrényekben talál… természetesen amennyiben fel is tölti, mire viszszaérek. Joe-ban felmerült a gyanú, hogy ez a nő még sosem végzett ilyen munkát. Az előző házvezetők között voltak olyanok, akik saját, jól felszerelt hűtőszekrénnyel érkeztek. Legtöbbjük tévét is hozott magával. És nem érdekelte őket Joe hifije. Kijelölték, mennyi helyre van szükségük a konyhaszekrényben. Rendszeresen felcímkézték saját élelmiszereiket. Aztán arra gondolt, hogy ha Tessnek tényleg fogalma sincs arról, hogy mit várnak el tőle, akkor akár meg is változtathatja a szabályokat, és felrúghatja a megszokott felállást. Joe mindig is szerette kicsit más-

10

képp csinálni a dolgokat. Egyenesen mulattatta a gondolat, hogy együtt néznek majd olyan tévéműsorokat, amiket amúgy egyedül nézne végig. ∗∗∗ Előfordult – ritkán, és Tess olyankor mindig rosszul érezte magát, amiért képes ilyet érezni –, hogy jobban szerette volna, ha Em nincs mellette. Persze csak azokban a pillanatokban, amikor jólesne egyedül maradni. Az első találkozás ezzel a bámulatos, hatalmas öreg házzal például ilyen pillanat volt. Szobáról szobára járt, és mindegyikben szeretett volna időt szánni arra, hogy megálljon, megérezze a hangulatát, kinézzen az ablakokon, megcsodálja a kilátást, majd visszanézzen az ablaktól a szobára, és onnan vagy a sarkokból is felmérje a látványt. Végigfuttassa kezét a falambérián. Érezze a kandallópárkány márványának hideg vagy épp meleg érintését. Végighúzza ujjait a polcon sorakozó könyvek gerincén, ugyanazzal a mozdulattal, amellyel annak idején a vesszőt szokta végighúzni a nagyanyja házát körülvevő, impozáns kapuban végződő sövényen. Ehhez képest arra sem nagyon volt ideje, hogy megálljon a szobákban, csak egy-egy futó pillantást tudott rájuk vetni, miközben próbálta felfogni, amit Joe mondott neki, úgy, mialatt halkan, de határozottan ismételgette: ne fogdosd, Em, ne fogd meg. Gyere vissza. Nem, nem, azt tedd vissza a helyére. Óvatosan! Nem mintha Tess különösebben bánta volna, hogy Em mindent megfog és felfedez, egyszerűen nem akarta ezzel kockáztatni, hogy esetleg mégse kapja meg a munkát. Hiszen ez az állás több volt, mint megoldás a nehéz helyzetére; sokkal inkább egy régóta dédelgetett álom megtestesülése. Számára ez a ház maga volt a mennyország – még ha egy kicsit elhanyagolt is. De ha én vigyázok rá, ő is óvni fog engem. – Tessék? – nézett rá Joe. Tess rádöbbent, hogy az előbb biztos hangosan kimondta, amit gondolt, és gyorsan Em felé fordult. – Em, anya azt mondta, hogy óvatosan. – Ez a másik nappali – mondta Joe, miközben bevezette őket egy sötétvörös falú szobába, ahol két kopott, barna bőrdívány körvonala látszott a félig elhúzott függönyökön belopakodó fényben. Tess arra gondolt, ha az ember elég csendesen ül itt, akkor senkinek fel sem tűnne, hogy valaki van a házban. – Mikor szokta használni ezt a szobát? – kérdezte. – Amikor tévét nézek – válaszolt Joe. – Tudom, hogy borzalmas, de ezt nézze. Kinyitotta a szekrény ajtaját: egy méretes képernyőt rejtett. – CBeebies is van? – Az meg mi? – Egy mesecsatorna – mondta Tess, de közben legyintett, mintha a kérdés nem is lenne fontos, és nem lenne jelentősége az igenlő válasznak sem. – Talán – mondta Joe, és a távirányító után nyúlt. – Ez az? – Nem.

11

– Ez? – Nem. – És ez? – Nem. De nem számít. Nem probléma. Elhoztam magammal Em kedvenc DVD-it. Persze, ha nem baj. Van lejátszója? Ó, és szabad nekem azt használnom? – Persze. Miért ne? Itt van, látja, és ezt a távirányítót kell hozzá használni. Na, most menjünk tovább. Ez egy másik vécé. Ez pedig egy szoba, ahol, hát, mindenféle cuccot tartok. Hasznos szoba nagyon, kicsit, mondjuk, úgy néz ki, mint egy szemétlerakó, de nem az. Menjünk fel. Ez az én emeletem, ott, abban a szobában alszom. De például a porszívót ebben a szobában tartom. Lehet, hogy némileg hóbortos dolog, mert hát lent van egy másik porszívó is egy másik szobában. De én azt szoktam mondani, az élet túl rövid ahhoz, hogy egyetlen porszívót kelljen folyamatosan fel-le cipelnünk magunkkal a lépcsőkön. – Vagy ahhoz, hogy egyáltalán bekapcsoljuk őket – jegyezte meg Tess, miközben a padlón szaladgáló porcicákat és a rengeteg cuccot nézte. Aztán észrevette Joe meghökkent tekintetét. – Ezért vagyok én itt – tette hozzá élénken. – Pontosan ezért vagyok itt, ez is a munka része, nem igaz? Különben is, szeretek porszívózni. Joe különös arcot vágott, de mielőtt Tess bármit kiolvashatott volna arckifejezéséből, a férfi elindult felfelé a lépcsőn. A második emeleten három további hálószoba volt, és egy hatalmas fürdőszoba, fekete-fehér kockás linóleumpadlóval borítva. A lépcsőház pihenőjében is volt egy kisebb fürdőszoba, onnan a lépcsők a legfelső emeletre vezettek, ahol újabb két hálószoba volt, ágyak nélkül. És még felettük a padlás, magyarázta Joe. – Azt a szobát választja, amelyiket csak akarja – mondta, miközben visszamentek a második emeletre. – Nekem teljesen mindegy. A legtöbb házvezető a legfelső szintre költözött be. Szerettek a helyzet magaslatán lenni. – Nekem is oda kéne? – Én azt mondtam, azt választja, amelyiket csak akarja. – Elnézést. – Tess elhallgatott. – Tényleg? Joe megvonta a vállát. – Persze. – Választhatom akár legelső szobát ezen az emeleten? – Hogyne. Tess visszament a szobába. Ablakfülke. Padkával. Franciaágy, matrac, sötét fa ágykeret. Nagyon hasonló, de nem pont ugyanolyan színű komód és ruhásszekrény, mindkettő szinte tökéletesen simult az alkóvokba a kandalló két oldalán. Valószínűleg cseresznyefa. A kandalló csempéi is hasonló színűek voltak. – És melyik lesz Emmeline szobája? Joe-nak meg kellett ismételnie a kérdést, mert Tess éppen a hatalmas ruhásszekrénybe nézett be, mintha ott már Narnia látványa fogadná. – Melyik lesz Emmeline szobája? – Em?

12

– Emmeline szobája – ismételte Joe. – Melyik lenne alkalmas neki? – Lehet saját hálószobája? – hüledezett Tess. Joe meglepődött a kérdésen. – Alhat velem együtt – mondta Tess, mert úgy érezte, hogy Joe-nak ezt az újabb nagylelkű ajánlatát már szemtelenség lenne elfogadni. – Eddig is így volt. Hoztam magammal gyerekágyat, ilyen összehajthatót. Mármint, mindig is ez volt az ágya. Joe vállat vont. – Ahogy gondolja. De nyugodtan használhatja bármelyik szobát. Ahhoz, hogy jó házvezető legyen, otthon kell éreznie magát a házban. Otthon, visszhangzott Tess fülében a szó, miután Joe magára hagyta, hogy kedvére bámészkodhasson. Ez a ház egy otthon. Leült, körbenézett. Hogy kerültem én ide? – gondolta. Hogy a csudába kerültem én ide?

13

Második fejezet Joe hallotta Tess lépteit odafönt. Hallgatta, ahogy a bútorokat tologatja, és azon gondolkozott, zavarja-e a dolog. Mikor hirtelen csend lett, és ez hosszabb ideig eltartott, úgy sejtette, biztosan most húzza fel az ágyakat: szinte hallotta, ahogy a lenvászon ágyneműket rejtő szekrény ajtaja újra meg újra kinyílik, mintha Tess a legfinomabb tapintású huzatokat keresné. Az összes többi házvezető mind felszerelkezve érkezett. Voltak, akik teljes menetfelszereléssel jöttek, már ha szabad ilyet mondani, legfőképpen azok, akiket az ügynökség küldött. Sosem érdekelte őket különösebben Joe biztatása, hogy érezzék otthon magukat, ehelyett egy hordozható berendezéssel érkeztek a házba: utazóládák, különböző párnahuzatok, törülközők, lámpák, tévék. Egyszer egy fiatalember magával hozta saját komplett evőeszközkészletét és a hozzá tartozó, méretre készített fadobozt is, a skót hölgy saját fotelével érkezett, és Joe-nak komoly kétségei voltak afelől, beleült-e valaha is a házban található székek egyikébe. Olyan volt, mintha lenézték volna őt, vagy kevesellték volna a felhozatalt, és ezért megalkották saját kis lakóterüket a ház falain belül. És talán ez volt az oka annak is, amiért olyan örömmel költöztek ki belőle, és hagyták ott a munkát. Bármilyen hosszan tartózkodtak is itt, az öreg ház bája nem varázsolta el őket, és végül Joe-nak kellett hálálkodnia az elvégzett munkáért, sosem fordítva. Segített Tessnek behurcolni a degeszre tömött bőröndöt és még számtalan különböző táskát. Első pillantásra úgy tűnt, hogy az összesben a kis totyogó számára elhozott felszerelés van. Tess kocsijának anyósülésén egy vasaló volt, a hátsó ülésen egy doboz a Cleveland Gazette lapjaival kibélelve. Tess elmagyarázta, hogy porceláncsészék és csészealjak vannak benne, és megkérdezte, zavarná-e Joe-t, ha a konyhában pakolná ki ezeket. Szemmel láthatóan még a nagymamája készlete volt, és neki ebből ízlett legjobban a tea. A hátsó ülések előtt a földön bakelitlemezekkel tömött bevásárlószatyrok voltak; Joe sietett közölni, hogy azokat nyugodtan ki lehet pakolni a nappaliban. Három, méretes leragasztott kartondoboz feküdt még a csomagtartóban. Joe felajánlotta, hogy beviszi őket, de Tess megállította, egyelőre ezek csak maradjanak itt, köszöni szépen, mintha a dobozok valami oknál fogva kegyvesztettek lettek volna. Mindez néhány órája történt. Joe azóta nem látta Tesst, aki azért időközönként lekiabált neki az emeletről. Megkérdezte, biztosan kicserélheti-e a „saját” szobájából a lámpaernyőt egy másik szobában talált lámpaernyővel. És hogy nem okozna-e gondot, ha egy másik hálószobából áthozna magához egy éjjelszekrényt. És hogy átköltöztetheti-e az Em szobájában lévő ágyat a legtávolabbi hálószobába, ugyanis a vas ágykeret egy kicsit nyugtalanítja, és a festék rajta biztosan ólom alapú. És ha már itt tartott, abból a legtávolabbi szobából áthozhatja-e a perzsaszőnyeget Em szobájába? Mert akkor a vaságy sem hagyna csúnya, bemélyedő nyomot, és különben is gyalázatos dolog egy ilyen remek szőnyeget félrelökni egy nem lakott szobába. Joe-t nem igazán érdekelték a részletek, sem az ésszerű okfejtés, és végül már azt kiabálta vissza a lépcső aljából, hogy mi casa su casa, és hogy

14

Tess ne haragudjon, de neki tényleg teljes gőzzel a munkára kell koncentrálnia. Mire Tess visszakiabált, hogy tényleg!, bocsánat! Erre Joe válaszolt, hogy nem tesz semmit. És akkor Tess újra lekiáltott, hogy oké!, bocsánat még egyszer! De erre Joe már nem kiáltott vissza. Mégis azon kapta magát, hogy megvárja, míg újra hallja a padló nyikorgását, mielőtt magára csukja a dolgozószoba ajtaját. Végignézte az e-mailjeit, gondosan felírt mindent a határidőnaplójába, végigfutott az iratokon, és aztán csak ült a rajzai felett. Mikor legközelebb az órájára nézett, még mindig ugyanott tartott a munkával, mint amikor nekikezdett. Megcsapkodta, a füléhez tartotta az órát, mintha rosszul működne, és kizárt lenne, hogy a tényleges időt mutassa. Este kilenc elmúlt, és csend honolt az emeleten. De még ebben a csendben is tapintható volt Tess és a kislány jelenléte, néhány perccel később pedig az is kiderült, hogy azért van ekkora csend az emeleten, mert Tess tulajdonképpen a földszinten tartózkodik, mégpedig a konyhában. Szolgálja ki magát, mondta neki Joe korábban, és feltételezte, hogy Tess pontosan ezt teszi éppen. Joe egy pillanatra kísértésbe esett, hogy egy csésze tea ürügyén maga is átmegy a konyhába, ám amikor már épp készült felállni, pillantása a rajzokra esett, és olyan szembeszökő volt befejezetlen voltuk, hogy visszahuppant a székbe. Ekkor Tess elkezdett énekelni. Joe azt kívánta, bár ne tenné. Nem mintha Tess hamisan énekelt volna. Hanem mert elvonta figyelmét a munkától. Joe bekapcsolta a rádiót, kiválasztott egy hírműsort, és olyan halkra állította a hangerőt, hogy az áhítatos suttogásnak tűnt, mintha egy könyvtárban ülne. Az előtte fekvő tervekre koncentrált. Papírfecnikre rajzolt kézi vázlatait gyurmaragasztó rögzítette egy hatalmas, kockás papírra; asztala jegyzetekkel, lemért adatokkal és fokbeosztásokkal volt körbetűzdelve. Szokatlan volt az életerős női jelenlét a házban. És valahogy meglepően ellenállhatatlan is. Új és nem mindennapi. De neki mi köze hozzá? Az év legnagyobb részében távol lesz. Jövő hét elején Franciaországban. Aztán London. Elképzelhető, hogy kicsit később a Távol-Kelet is szóba jön. Késő ősszel kisebb utazás Kaliforniában. A kettő között Belgium. Koncentrálj. A házvezető egyszerűen csak keresi a helyét a házban. Tess éppen omlettet készített, amikor pillantása Joe fényképére esett, amely egy tejesköcsögnek volt támasztva a kredencen. Elgondolkozott, vajon fel kellene-e ajánlania, hogy készít neki is egy adagot, vagy ez nem tartozik egy házvezető feladatai közé. Végül úgy döntött, nem kellene. Különben is csak két tojás maradt, és Joe olyan embernek tűnt, aki három-, sőt négytojásos omletthez van szokva. Majd főz neki inkább egy csésze teát, jó erőset, nem szúnyogpisit, és leteszi a bögrét a dolgozószoba ajtaja elé, bekopog, és eltűnik. Lehet, hogy az egyik saját bögréjében kellene felszolgálnia. Vagy ez tapintatlanság volna? Azt sugallná vele, hogy a férfi edényeit nem tartja megfelelőnek? Vagy egyszerűen nevetséges, hogy ebből gondot csinál? Mindenekelőtt elfogyasztja a vacsoráját, és lepihen. Sajgott a háta: soha nem vezetett még ennyit, hogy aztán egész nap fel-alá manőverezzen azzal a rengeteg bútorral, mielőtt kipakolná az életét, és elrendezne mindent Em számára, aki

15

most mély álomba merülve alszik a szobában. Tess odavitte a tányérját az asztalhoz, és útközben felkapta a fényképet a kredencről. Joe fiatalabbnak nézett ki rajta, mint most, nem volt még ennyi ősz hajszála. Lötyögős, barna sortban, félmeztelenül, barnára sülve, bakancsban és sárga építőmunkás-védősisakban állt. Egy híd ívelt a háttérben. Talán San Francisco. Joe mosolygott, és mámoros boldogság sugárzott róla. Lehet, hogy a barátnőjére vigyorog, gondolta Tess. Biztos utána helyet cseréltek, és valahol van egy másik kép, ahol a nő mosolyog a híd előtt. San Francisco lenne? Lehet, hogy nem… a Golden Gate híd mintha inkább pirosas lenne. Visszatette a fotót a helyére. Futó pillantást vetett egy tört angolsággal írt képeslapra valamilyen Giselle-től – pár évvel ezelőtt Brazíliában adták fel. Tess szeretett recepteket böngészni evés közben, de úgy tűnt, a konyhában egyetlen szakácskönyv sincs, csak egy régi National Geographic hevert egy halom kibontatlan levél és kidobásra váró papírszemét tetején a konyhaasztalon. Megpöckölte Joe virító meztelen mellkasát a fényképen. Lefogadom, hogy élnek-halnak érted a nők, gondolta. Leült, és a tányér ételre bámult. Ámult azon, hogy Em mennyire készséges volt egész este, szépen evett, és utána rögtön mély álomba zuhant. Tess elmosolyodott arra a gondolatra, hogy kislánya végre jót alhat egy jó meleg ágyban. Egy igazi házban. Nagyon drukkolt, hogy végigaludja az éjszakát, hiszen neki magának is iszonyatosan nagy szüksége volt arra, hogy néhány órára teljesen ki tudjon kapcsolni, és pihenhessen, ráadásul abban sem volt biztos, hogy Joe értékelné Em éjszakai vagy kora hajnali óbégatását. Farkasról nem is beszélve. Úgy érezte, nagyszerű munkát végzett; Em szobája otthonos és kényelmes lett. Talált egy alacsony könyvállványt az egyik padlásszobában, amelyen szépen elrendezte Em játékait. Kiporszívózta a perzsaszőnyeget, és a szoba közepére tette, hogy Em azon ülhessen játék közben, ne csak a hideg padlón. Vékony, körbefutó tapétacsíkot tett a falra, amit még évekkel ezelőtt vásárolt Londonban, de a bérház szobájának falára nem merte feltenni. Komikus, hogy ide eszébe jutott magával hozni. Egyelőre celluxot használt a rögzítéséhez, mert azt tervezte, megkérdezi Joe-t, vajon felrakhatja-e majd rendesen, tapétaragasztóval. De csak másnap akarta feltenni neki a kérdést, mert gyanította, addigra több kérdés is összegyűlik, nemcsak ez az egy. Majd ír egy listát az ágyban. Az omlett finomra sikerült. Nem evett egész nap, mert a kocsinak jobban kellett a benzin, mint neki az étel, és csak az egyikre volt pénze. Arra gondolt, talán kicsit túlértékeli az omlettet; ám annyira éhes volt, hogy egy szelet száraz kenyér is mennyei ambróziaként olvadt volna el a szájában. Körülnézett, és ráébredt, hogy azért tetszik neki olyan nagyon a konyha, mert az összes dologból az árad, hogy valakié, és hogy idetartozik, a konyhába; és nem csak azért vették, mert ez a legolcsóbb, és ez is jó lesz a volt, jelenlegi és eljövendő lakóknak. Mi casa, su casa, mondta Joe. Én ugyan nem bánom, mondta magában Tess alig hallhatóan, miközben a mosogatóhoz vitte a tányérját. És azt is tudta, hogy itt nyugodtan lazíthat, mert ha megcsörren a telefon, biztos lehet benne, hogy nem őt keresik. Senki nem fog majd dörömbölni a bejárati ajtón, mert fogalmuk sincs, hogy ő itt van. Nagyon messze volt Londontól, és ez hatalmas megkönnyebbüléssel töltötte el. Miközben feltette forrni a teavizet, arra gondolt, vajon milyen élet vár itt rá.

16

Álldogált egy kicsit a dolgozószoba ajtaja előtt. Hallotta a rádió kiszűrődő hangját. Még azt sem tudta, Joe mivel foglalkozik, és mi az, ami annyi ideig távol tartja őt az otthonától, hogy érdemes legyen házvezetőt fogadnia. Még a vezetéknevét sem tudta. Letette a bögrét az ajtó elé, és óvatosan koppantott kettőt az ajtón. Bentről ziháló lihegést hallott, amitől egy pillanatra meghökkent, de aztán eszébe jutott Farkas. Még tíz óra sem volt, korainak tűnt még lefeküdni, noha elképesztő fáradtságot érzett. De amikor felidézte, mennyi ideig tartott, mire sikerült megtölteni a kádat Emnek, eldöntötte, hogy idejében hozzálát előkészíteni saját fürdővizét. Míg a kád megtelik, még utoljára ellenőrzi a kocsit. Olyan magányosnak és picinek tűnt a kavicsos úton. „Köszönöm, hogy épségben elhoztál ide minket, és hogy elég volt csak egyszer tankolni”, suttogta. A csomagtartóban ott feküdt a három kartondoboz. Bökdösni kezdte az egyiket, mintha valami élő dolog lenne. Valószínűleg nem veszi nagy hasznát a tartalmuknak itt fent, Saltburnben, de Tess nem bírta otthagyni őket Londonban. Hiába gyűlöli és hibáztatja ezeket mindenért, valahol mégiscsak hozzá tartoznak. Kinyitotta a két kisebbik dobozt, kiemelt az egyikből egy bögrét, a másikból egy tubust. „Made with Love”, dünnyögte, mintha most olvasná először a feliratot. Éppen készült lecsavarni a hidratálókrémes tubus tetejét, amikor megállt, mert visszaemlékezett, mi történt, amikor utoljára kinyitotta. Különben is, hozott magával egy tégely Nivea krémet is, még szinte tele van. Erről eszébe jutott nagyanyja. Ő rövid úton elintézte volna a kérdést. Tunéziai micsodát akarsz te az arcodra kenni?, kérdezné. Mit mondtál, mennyit költesz egy ilyen tubusra? Te jó isten, lányom, korholná őt, hát miért nem elég jó neked a Nivea? Tényleg, miért nem elég jó a Nivea? Bárcsak idejében feltettem volna magamnak a kérdést. Tess szemét hirtelen elfutotta a könny. Egyik legkorábbi emléke ehhez a jellegzetes kék tégelyhez kötődik. Ahogy nagyanyja arca beszívja a vékonyan felvitt, fehér, finom illatú krémet. Mindig pontosan annyit vitt fel ujjával a bőrére, hogy a kis fehér krémpúpok pici hegyláncokat alkossanak, mint a cukormáz a karácsonyi süteményen. Nagyon szép bőre volt, emlékezett vissza Tess, és miközben a dobozokat nézte, arra gondolt, hogy hátha a nagyanyja legalább a kézkrémjét szerette volna. Hiszen szeretettel készült. Mekkora veszteség, hogy mindezt már nem érhette meg. És isteni szerencse, hogy nem volt szemtanúja az egész káosznak. Még mindig hiányzik. Tess óvatosan lecsapta a csomagtartó tetejét. Lassan elindult vissza a házba, majd hirtelen felgyorsította lépteit, mert attól félt, olyan sokáig merült el az emlékekben, hogy a víz talán már ki is folyt a kádból. De a házban a kád csapjának szörtyögő tiltakozása fogadta, és nem úgy tűnt, mint ami hajlandóságot mutat a kád másodszori megtöltésére: csak görcsösen öklendezte a vizet, úgyhogy Tess újabb sétára indult a házban. Végre volt elég ideje, hogy végigfuttassa ujjait a tárgyakon, megnézze, milyen könyvek sorakoznak a könyvespolcon, felmérje a tévé csatornakínálatát, megsimogassa a nehéz függönyöket. Beleszippantott a kandallóba, hogy megállapítsa, valódi-e, vagy gázzal működik, kipróbálta az összes széket és díványt, és kiválasztotta, hogy melyikben

17

a legkényelmesebb az üldögélés. Az összes ablaküveghez odaszorította az arcát, hogy kinézzen rajtuk az éjszakai sötétségbe. A ház tényleg hatalmas volt, és nemcsak azért tűnt annak, mert ő a papírvékony falú londoni bérházakhoz volt szokva. Ebben a házban az ajtók határozottan szélesebbek, a bútorok nagyobbak voltak, a belmagasság hatalmas, a padló szélesebb, a lépcsők sokkal hosszabbak. Még arra is lenne hely, hogy cigánykerekezzen az óriási előcsarnokban, ha kedve tartaná. Suttognia sem kellett, miután letette Emet aludni, nyugodtan énekelhetett teljes hangerővel, nem ébresztette volna fel őt. Miközben belekuporodott egy öblös karosszékbe a nagyobbik nappaliban, Tess szinte azt kívánta, bárcsak egy kutya is ott heverne a lába előtt – az sem zavarná, ha egy hatalmas, koszos öreg kutya lenne az. Nem sokat tudott a kutyafajtákról, de erősen élt benne a gyanú, hogy Farkas egy korcs kuvasz. Nem hitte, hogy van olyan ember, aki ilyen kutyát akarna tenyészteni. Volt benne talán egy kis agárvér, a kellő kecsesség teljes hiánya mellett. A színe alapján lehetett német juhász keverék, de a bundája a hátán és a feje tetején drótszőrű volt, mint a terriereké. Másutt hosszú csimbókokban lógott a szőre, ettől viszont határozottan felmosórongy-kinézete volt, vagyis újfent kizárható a tenyésztés gondolata. Egyik szeme kék volt, a másik barna, amitől aszimmetrikus pofája lett, s a látványt tovább fokozta az a tény, hogy szemmel láthatóan képtelen volt a nyelvét a szájában tartani. Úgy leffegett hol szája egyik oldalán, hol a másikon, mint egy agyonrágott szivar. Gazdája szerint teljesen ártalmatlan. Lehet, hogy Emnek végül is jó móka lesz. Tess elmerengett azon, vajon Joe minek tart kutyát, ha rendszeresen magára hagyja a házban. Azon is eltűnődött, vajon miért olyan kutyát választott magának, amelyik úgy néz ki, mintha valaki élő és élettelen anyagokból fércelte volna össze. A gazdák egy idő után elkezdenek hasonlítani a kedvencükre, nem? Vagy pont fordítva, azért tenyésztenek kutyát, hogy azok hasonlítsanak rájuk? Nos, Farkas és Joe között nem sok hasonlóság van: a kutya feltűnően csúnya teremtmény, gazdáján viszont könnyen rajta felejti az ember a szemét. Az ellentétek vonzzák egymást, az igazi szépséget a szemből lehet kiolvasni, ne ítélj a látszat alapján; Tess végigfuttatta fejében nagyanyja bölcs intelmeit, miközben kiment a szobából, hogy újfent ellenőrizze a kádat. Aztán álldogált egy kicsit a lépcső tetején, és azon gondolkozott, vajon lekiabáljon-e a két emelettel lejjebb tartózkodó Joe-nak, hogy jó éjszakát. Vajon mit csinálhat odalent? Miért dolgozik ilyen sokat péntek éjjel? És különben is, miért van szüksége házvezetőre, mi az, ami külföldre szólítja? Lekiabáljak neki, így volna illendő? Úgy húzta végig a tenyerét a korlátpilléren, mintha a földgolyót simogatná. Más nő jelenlétének nyoma sem volt a házban, ezt biztosan tudta: a por és a kosz is ezt bizonyította. És éppen ezért van szüksége rám, gondolta hálásan Tess. Miközben áztatta magát a kádban, és régi szokása szerint hol egyik, hol másik lábujját dugta a csap szájába, hogy így zárja el a víz folyását, azon tűnődött, hogy szökésük nemcsak roppant egyszerű volt, hanem alighanem a legjobb dolog is, amit tehetett. Emnek is jót fog tenni a hatalmas tér és a sok friss levegő. Tess győzködte magát, hogy senkit nem bántott meg a döntésével, és senkinek nem fog hiányozni. A barátainak üzenetet írt: megírta, hogy kapcsolatban maradnak, nem fog eltűnni, de most elmegy egy kicsit, ne aggódjanak. Tamsin persze ennek ellenére

18

aggódni fog, de elég régóta ismeri már Tesst ahhoz, hogy megbízzon benne, és szorítson neki. Nyilván azt fogják gondolni, Spanyolországba utazott, hogy megejtse a rég esedékes látogatást apjánál. Vagy hogy felment Edinburgh-ba meglátogatni a nővérét. Állig belemerült a vízbe. Fáradt tagjainak jólesett a forró fürdő. Samponjából nyomott a vízbe, hogy habfürdőt csináljon magának. Mégsem használhatta az Em érzékeny bababőrére vett, természetes kamillaillatú hipoallergén hidratáló habfürdőt. Tess számára tökéletesen megfelelt az áruház saját márkájú samponja. Almaillatú, frissítő, és a habképződés mértéke is kielégítő. Micsoda nap. A hosszú vezetés. És most itt vannak, egy teljesen új helyen. Ami semmihez nem hasonlítható, ahol valaha is járt. És semmihez nem hasonlítható, amit valaha tett. Néha, különösen akkor, amikor nagyon nem volt pénze, és kétségbe volt esve, álmodozott ilyen házról, de igazából azt sem nagyon hitte, hogy létezik ilyen ház. Mikor végre félóra múlva bemászott az ágyába, egy kicsit azért elborzadt azon, amit tett: itt van a semmi közepén egy hatalmas házban, és erről senki nem tud, két emelettel alatta pedig egy vadidegen férfi van bezárkózva a dolgozószobájába. Micsoda felelőtlenség volt azt gondolni, hogy ha otthagyja Londont, ezzel a titkait is maga mögött tudhatja abban a Bounds Green-i lakásban. Aztán meggyőzte magát, hogy túl fáradt ahhoz, hogy mindezt átgondolja, de elég fáradt ahhoz, hogy a gondolatai rossz irányba kalandozzanak. Legyen már észnél. Felkapcsolta éjjeliszekrényén a lámpát, és éppen arra készült, hogy listába szedje a Joe-hoz intézendő kérdéseit, amikor tekintete a mobiljára siklott. Alig mutatott térerőt. Se egy új üzenet, se egy nem fogadott hívás. Csak egy pillanatig habozott, mielőtt kivette a SIM-kártyát, és félbevágta egy kisollóval. Aztán lekapcsolta a lámpát, és feküdt a sötétben, nyugodtan, mozdulatlanul. Lassan a szeme is hozzászokott a sötéthez, és már ki tudta venni az árnyékokból az ismerős bútorokat. A ruhásszekrény. A komód. Az Emnél égve hagyott lámpa gyenge fénye. A tükör, amit a hátsó hálószobából hozott át. A tengeri kikötőt ábrázoló festmény. Az egyik padlásszobából lehozott fonott karosszék. Az ajtó melletti kupac a ma levetett ruhája, holnap fogja kimosni. Az ágynemű alatt a finom puhaságot pedig a Tamsintól kapott szülinapi, puha takarónak köszönheti. Mielőtt álomba zuhant volna, még eszébe jutott a mosókonyha. Egy teljes szoba csak arra, hogy ott lehessen a mosógép, a centrifuga és a plafonig érő ruhaszárító meg az emelőszerkezete. És külön szoba van csak a cipőknek és kábátoknak. Gondolj bele. Tobzódás a jólétben. Egy ház, amiben minden van. A Buckingham-palota semmi ehhez képest. Bounds Green nagyon-nagyon távol áll tőle, minden értelemben. Ezt nem elmenekülésnek hívják! Ez egy új élet kezdete, egy nagyon is józan és ésszerű dolog. Egy kitűnő ötlet! És persze merész is egyben. Tess teljesen felszabadultnak érezte magát. Joe fáradtan és feszülten feküdt le. Hajnali kettőig dolgozott. Félútig felment a második emeletre vezető lépcsőn, és észrevette, hogy az üres szobák ajtói mind zárva vannak, a lakott szobáké viszont félig nyitva. Ez tetszett neki. A régi házvezetők rendszeresen elbarikádozták magukat éjszakára. Ez a nő nyitott volt. Aztán magára parancsolt, hogy hagyja az elérzékenyülést: a kislány még sosem aludt egyedül, és az anyja nyilván minden apró rezdülését hallani szeretné. Miközben lefelé bandukolt a lépcsőn, az járt a fejében, hogy ahol kisgyerek és anya van, ott rendszerint lennie kell egy apának is, nem igaz? Egy kicsit elmerengett azon, vajon

19

ki lehet az ismeretlen apa. És hol lehet? Miért nincs itt velük? Meg fog-e valaha is jelenni? Vagy vajon ő lenne az ok, ami miatt Tess hirtelen megjelent az öreg ház lépcsőjén, karjában kislányával? Egy nő és a csöppség, az egy dolog, de egy egész család már nagyon más. A munkaköri leírásban sehol nem szerepelnek házban lebzselő és ház urát játszó élettársak. Aztán Joe fején az is átfutott, hogy alig huszonnégy órája még egyáltalán nem is ismerte ezt a nőt. Ami azt illeti, még mindig nem ismeri. És mégis itt van, mindenféle referencia nélkül, pedig még a vezetéknevét sem tudja. Itt van a házban, sőt, beköltöztette az életét Joe otthonába. Lehet, hogy néhány szobát felforgat majd, gondolta, de annyi baj legyen.

20

Harmadik fejezet Joe kiment a konyhába, kicsit még kábultan a mély alvástól. Csíkos pizsamanadrágot viselt, az előző napi bolyhos gyapjú zoknit és egy pólót. Tess a karjaira pillantott, és arra gondolt, szépen le van barnulva, holott még csak március van. – Jó reggelt! – köszöntötte Joe. – Régóta fent vagy? – Hajnalhasadás óta – felelte kurtán Tess. – Nem vagyok hozzászokva ehhez a nagy csendhez. A kutya telehányta a padlót. Ez gyakran előfordul? Joe ránézett Tessre, aki csípőre tett kézzel állt előtte, egy számára ismeretlennek tűnő felmosóronggyal a vállán, felhajtott ingujjal, mint aki készen áll a harcra. – Hol? – Már feltakarítottam – mondta Tess. – Nem hagyhattam ott. – Karba tette a kezét. Kihívó daccal állt ott továbbra is, és Joe azon kapta magát, hogy fogalma sincs, mit kellene mondania, pedig mintha Tess arra várna, hogy bocsánatot kérjen, mégpedig minél előbb. Az órára lesett, aztán észrevette Farkast, aki nem úgy festett, mint aki éppen telehányta a padlót. A kutyát teljesen lekötötte hátsó felének nyaldosása, farka elnyúlt a konyha padlóján, mint egy kirojtosodott kötél. – Sajnálom, elaludtam. Nem szoktam pedig. És nem, Farkas sem szokta telehányni a padlót. Nyugodtan ott hagyhattad volna, hogy én töröljem fel. – Hogy? És mi lett volna Emmel? Joe most már bűntudatot érzett, mintha ő tehetne róla, hogy a ház, ahol gyerek is van, teljes mértékben nélkülözi a higiéniát. Nevetséges; hiszen ez az ő háza, nem? Tessnek pedig ez az első napja itt. Szigorúan rápillantott, de Tess megvonta a vállát, és hátradobta lófarokba kötött haját. Joe-nak előző nap még kifejezetten tetszett Tess merészsége, ám most reggel, amikor épphogy felkelt, már sokkal kevésbé méltányolta. – Semmi baj – mondta Tess, mintha megérezte volna Joe idegenkedését. – Csak gondoltam, tudnod kell róla. – Egykedvű higgadtságától most újfajta bűntudat fogta el Joe-t, ami szintén kihozta a sodrából. És ezt csak fokozta, amikor Tess átnyújtott neki egy csésze teát, ugyanabban a csészében, amit előző este a dolgozószobája elé tett le neki, és amit ő, Joe, piszkosan a mosogatóban hagyott. Kortyolt belőle, hogy időt nyerjen, és átgondolja a helyzetet, de a kislány pislogás nélküli figyelme éppúgy zavarba hozta, mint a tökéletesre főzött tea. – Szóval, még sosem végeztél ilyen munkát? – Nem, ez merőben új dolog nekem. Joe-nak átfutott a fején, hogy elég vakmerő is egyben. – Mivel foglalkoztál Londonban? – Körmökkel. – Tessék? – Körömápolás. Manikűr, pedikűr.

21

Joe Tess körmeire pillantott. Teljesen egyszerű, kifestetlen körmök, egyik ujja körül teljesen hétköznapi tapasz. Hát, ha ez a mestersége címere, nem valami jó reklám számára. Manikűr és pedikűr? Nem egészen ilyen szakmát képzelt el neki. Úgy vélte, sokkal jobban illene hozzá, ha fazekas lenne, vagy egy fényképész aszszisztense, esetleg tájkertész. Nem tudta elképzelni, ahogy egy szalonban dolgozik. Ha az ember eltekint borzas megjelenésétől, egész csinos nő, no de a hajára ráférne egy fazonigazítás, ruhái nehezen meghatározhatók, aszexuálisak és teljesen kopottak. Melegítőjének egyik szára magasabbra van hajtva, mint a másik, megkötője csomóra kötve lifeg jobbra-balra. Oké, gondolta Joe, a divat nem az ő asztala. Aztán arra gondolt, lehet, hogy direkt bújik el a haja mögé. Észre sem veszik, ha elmennek mellette az utcán. És lehet, hogy Tess pont ezt szeretné elérni. Van itt még valami, gondolta Joe, mikor észrevette, hogy a gond felhői árnyékolják be Tess arcát. Egy körömkészítő, vagy minek is hívják, nem vakargatja ideges nyugtalansággal a körömágyát, mert az nem tesz jót az üzletnek. – Vagyis hát épp annak tanultam – javította ki magát Tess. – Szépészeti szakembernek. Mármint magasan képzett kozmetikusnak. – Azt hiszem, erre itt, Saltburnben nincs nagy kereslet – mondta Joe. – De így is van már néhány szalon a városban. Lehet, hogy kicsit messzebb innen több szerencséd lenne. – De most éppen váltani szeretnék, ezért vagyok itt – mondta Tess, mintha egy megkezdett mondatot zárna le ezzel. – Váltani? – Ezért vagyok itt – mondta Tess, és szaporán összehajtogatta a felmosórongyot, jelezve, hogy a témát lezártnak tekinti. – Hát, köszöntelek az első napodon. Végig kell mennünk majd a határidőnaplómon, hogy mindent megbeszéljünk. – Természetesen – mondta Tess. – Talán majd inkább akkor, amikor Em szunyókál délután. – Hát ami az illeti, én jobb szeretném, ha… – Körül kellene néznem, hogy milyen a környék – vágott Tess Joe szavába, aki azon kapta magát, hogy teljesen összezavarodva azt dünnyögi, hát persze, vedd a kabátod, megmutatom a várost. Joe aznap reggel későn ébredt, felnőtt korában először. Furcsamód egy másik ember jelenléte és neszezése a házban sokkal jobb hatással volt rá, mint a már megszokott csend. Olyan volt, mintha ez a neszezés és jelenlét azt sugallta volna, hogy Joe nyugodtan alhat tovább. Még egyetlen e-mailt sem olvasott el. És meg sem borotválkozott, mert már csak langyos víz csordogált a zuhanyból. Mikor pedig kiment a konyhájába, azonnal letolták a kutyája miatt, és egy szempillantás alatt megváltozott a napirendje is. – Joe? – kiáltott le Tess az emeletről. – Öt perc múlva? Tíz? Joe számára húsz lett volna a minimum, de beleegyezett a tízbe. Noha Tess nappal vezetett a házhoz, annyira sietett elérni az úti célt, hogy egy pillantásra sem méltatta a tájat, sőt, tudomást sem vett róla. Fárasztó és küzdelmes út volt, és úgy érezte, sosem ér véget, így hát sem Fens monoton fennsíkjait, sem a

22

tisztán kivehető Yorkot nem vette észre, csak arra figyelt végig, hogy még mindig észak felé tart-e. Sosem vezetett még ilyen hosszan, és tekintete szüntelenül a benzinszintkijelzőre siklott. Izgult, hogy kitart-e a benzin odáig. És mivel sosem volt még északabbra Milton Keynesnél, nem tudta kiszámítani, elég lesz-e az üzemanyag. Ettől a kelleténél is feszültebb lett az út alatt, de eszébe sem jutott, hogy visszaforduljon. „Teret, Em” – mondta Tess újra meg újra. „Saját teret.” Ezt az érzést próbálta megfogalmazni Joe-nak, ahogy az úton sétáltak. Em babakocsiban. Farkas körülöttük loholt. – Nemcsak a szennyezett levegőről meg London másodosztályú tisztaságáról volt szó – magyarázta Tess. – Csak úgy éreztem, mintha bekerítettek volna. Vannak olyan helyek a városban, ahol az épületek olyan magasak, és olyan sűrűn állnak egymás mellett, mintha az emberek fölé hajolnának, hogy ellopják az eget a fejük felől. – A lakóterületet úgy tervezik meg, osztják és építik fel, hogy csak a legszükségesebb tér maradjon meg – fogalmazta meg Joe olyan pontosan, hogy Tessnek nem volt hozzátennivalója. – A járdaszegély nekiütközik a fák törzsének – mondta Joe, és sétált tovább. Tess igyekezett lépést tartani vele, hogy hallja. – Emberek élnek feletted, alattad, összezsúfolódva utazol velük a buszon, együtt nyomorogtok a metrón, megsértik a személyes teredet, de kerülik a szemkontaktust, bármibe kerül is. – Ezt honnan tudod? – Én is éltem Londonban. Amikor egyetemre jártam. Időtlen ideje már – nevetett Joe. – Peckhamben laktam. – Innen egészen Peckhamig mentél? Miért? Mit lehet tanulni Peckhamben? – Azért Peckhamben, mert ott olcsó az élet – mondta Joe. – Formatervezést tanultam. Aztán mérnöknek. Nem azért, mert akkora volt a tudásszomjam, hogy képtelen voltam abbahagyni a tanulást. Hanem mert tudtam, hogy mivel akarok majd foglalkozni. – És még mindig azzal foglalkozol? – Igen. – És mi az? – Hidakat építek – mondta Joe. – Ez egy metafora? Valami tanácsadó? Házasságközvetítő? Ilyesmi? Joe felnevetett, és ez egy kicsit rosszulesett Tessnek. – Nem, igazi hidakat, tudod, ami A pontból B-be vezet. Hidakat, melyek átívelnek völgyek és folyók felett, melyek összekötik a két partot. Hidakat, melyek keresztülhúzódnak a víz felett a levegőben; hidakat, melyek közelebb visznek az éghez, vagy lehetővé teszik, hogy elsuhanj a vízfelszín felett. Hidakat, melyek összekapcsolják és egyesítik a különben egymástól távol maradó helyeket, és melyek békét hozhatnak létükkel az ellenséges térségek között. Tesst ismét magával ragadta Joe választékos stílusa. Felidézte magában a kredencen talált fényképet. Lehet, hogy mégis San Francisco volt, és a Golden Gate híd? Szégyellte volna megkérdezni. Semmit nem tudott a hidakról. Ami azt illeti, természetesnek vette a létezésüket, hiszen a Brunel tervezte hatalmas Clifton füg-

23

gőhíd árnyékában nőtt fel. Tetszett neki Joe munka iránt érzett szenvedélye, ami egyértelműen meghatározza az életét. És egy kicsit irigykedett is rá. Valaha ő is érzett efféle szenvedélyt, bele is vágott egy kisvállalkozásba, de a lendület és az alaptőke már rég elfogyott. És nem maradt belőle semmi. Semmi, kivéve azokat az átkozott dobozokat a csomagtartóban és a történtek súlyát, ami azóta is nyomasztja. Lenézett a körmeire, aztán jó szorosan megmarkolta a babakocsi tolókarját, hogy ne is lássa őket. Kifehéredett ujjízületeinek látványa is megteszi. – Szép itt – mondta Tess. Tekintetével a vidéket pásztázta, és minden erejével igyekezett kizárni gondolataiból Londont, amely most szorosan köré csavarodott, mint egy durva anyagú kendő. Meredek lejtőn sétáltak lefelé; a lakónegyed utcája csendes volt, impozáns viktoriánus házak sorakoztak az út bal oldalán, buja növényzet és tömött fasor tartott meredeken a völgybe jobb oldalt, egészen a meredek parti sziklafalig. Egy kis út vezetett az Északi-tengerhez, mely mozdulatlan, szürke lapnak tűnt ilyen messziről; a horizonton feltűnő tartályhajó, mint egy kis játékszer. Tess lassította lépéseit, és gyengéden tologatni kezdte maga előtt előrehátra a babakocsit. Jobbján, ahol a völgybe vezető fasor kezdődött, egy háborús emlékmű állt, egy zenepavilon és egy játszótér, nagyszerű kilátással. És egy feltűnő tábla hívta fel a figyelmet az Olasz Kertre. – Van ott egy kisvasút – mondta Joe. – A kertektől fut le a tengerig. – Aztán hozzátette, hogy ehhez persze meg kell várni a nyarat. – Hallod ezt, Em? – hajolt előre kényelmetlen pózban Tess a babakocsi fölé. – Egy kisvasút visz a tengerhez! – És magában még hozzátette: ugye, te is kihallottad belőle, hogy szeremé, ha legalább nyárig maradnánk? Tetszett neki, ahogyan Joe ezt mondta. Ennél jobban már csak az tetszett neki, amit mondott. – Siklóval is le lehet menni a kikötőhöz. – Siklóval? – Víznehezékkel működtetett felvonó. Kissé különc viktoriánus lelemény. Majd meglátod. – Te itt nőttél fel? – Igen. – És eltekintve a Londonban töltött tanulóévektől, mindig is itt éltél, és sosem máshol. – Nem kérdés volt. Sokkal inkább megállapításnak hangzott, mintha Tess azt szeretné, hogy ez tényleg így legyen. – Igen. Rendesen összenőttem ezzel a hellyel – mondta Joe. – Ez most úgy hangzott, mintha teher lenne. Én örülnék, ha fele ilyen gyönyörű és fele ekkora házam lenne, mint a tied. A családod is itt él? Joe már ingerült volt. Miért csinálja ezt? Miért sétál ezzel a nővel? Miért nem adott egyszerűen a kezébe egy térképet és a házvezetőknek megírt szokásos ismertetőt? Sőt, miért nem adta oda neki már tegnap? Vagy miért nem hagyta ott a lépcső alján, amikor felfedezte, hogy Tess már lefeküdt? Miért kérdezősködik ez a nő a családjáról? Elég legyen! A megszokottnál kevésbé hivatalos felállás, az egy dolog. De a családi háttér és a magánügyek más lapra tartoznak. Semmi közük ahhoz, hogy mi van a hűtőben, miként működik a melegvizes-rendszer, vagy hogy

24

ha ki akarunk jutni a kertbe a cipőszobából, akkor erőteljesen meg kell lökni az ajtót, amikor kinyitjuk, és jó erősen be kell rántani, amikor becsukjuk. És különben is, kisasszony, mi a helyzet magácskával? – akarta kérdezni. Hogy lehet, hogy nem telik el egy nap, és már itt is terem a házamban a kislányával együtt? Felkapott egy vékony ágat a földről, és a cserjés felé hajította. Farkas villámgyorsan rohant utána, hogy visszahozza. Egy házvezetőnek nem kéne ennyit kérdeznie, akarta mondani Joe, noha nem tagadhatta, hogy neki is lettek volna kérdései. De ez nem a munka része, szerette volna leszögezni. Otthon kellett volna maradni reggel, és tisztázni Tesszel, hogy neki csak annyi kapcsolatra van ideje és szüksége a házvezetővel, ami előre szépen be van írva a határidőnaplójába. Onnan világosan kiderül, mikor fog külföldről hazaérkezni, mikor indul újra útnak, és Tess ehhez tarthatja magát, amikor tejet, kenyeret és egyéb alapvető élelmiszereket szerez be a boltból. Mindebből azonban semmit nem mondott ki hangosan, mert tudta, hogy túl durván hangzana. Ugyanakkor elgondolkozott, hogy nem bánik-e túl elnézően Tesszel. Mi ütött bele, hogy meg sem próbálta elkérni Tess referenciáit? A legtöbb embernek, aló eddig az állásra pályázott, szinte az első dolga volt az ajánlólevelét megmutatni. Előző munkaadók által kiállított oldalak sokasága zengett ódákat az illető tisztaságmániájáról, megbízhatóságáról, becsületességéről, elkötelezettségéről és hatalmas tapasztalatáról. Válla felett Tessre pillantott, aki kicsit ismét lemaradt, és különböző dolgokat mutogatott kislányának, noha úgy tűnt, mintha a kicsi aludna. Persze ezt nehéz volt megállapítani a cseresznyeszín sapkából, sálból, puha takaróból, kesztyűkből és lábmelegítőből álló kis ruhakupacról. – Nézd! Repülő! – mondta Tess ösztönösen hangosan, mintha ahhoz lenne szokva, hogy csak a gyermekével beszélgethet. Mintha szokatlan lenne számára a felnőtt társaság és társalgás itt, vidéken, bármit hagyott is maga mögött Londonban. Joe felnézett a repülőre, és ellenséges érzelmei enyhültek kissé. Olyan őszinte rajongással örült a nagy háznak, sőt, még a fizetségének is. Szó nélkül felmosta a kutyahányást, és nagyon jó teát főzött. Honnan is tudhatná, melyek az ő érzékeny pontjai? Végül úgy döntött, mindkettejüknek az a legjobb, ha kerülik a fájdalmas témákat. Rögtön észrevette, hogy például az egykor tündöklő, ma már kicsit kopottabb fényű viktoriánus város bemutatása kiváló beszédtéma. A nő semmit nem tud a tengerparti Saltburnről, ő viszont kiválóan ismeri. Néhány nap múlva úgyis elutazik az országból. Addig meg kell beszélniük az összes fontos dátumot Tesszel, de rendben, a dolog várhat Em délutáni szunyókálásáig. Ezen kívül el kell mennie a bankba, és Farkasnak is szüksége van egy kiadós rohangálásra a tengerparton. Útközben pedig rengeteg érdekes dolog lesz, amit megmutathat: tájékozódási pontok Tess számára, és egyben lehetőség arra, hogy személytelenné tegye beszélgetést. Tess közben utolérte őt. – Elképesztőek ezek a házak – mondta. – Egy vagyonba kerülnének Londonban! – A jó öreg Henry Pease – válaszolta Joe. – Egy viktoriánus úriember, aki egyszer séta közben leült ott a domboldalon, lenézett a lába előtt elterülő régi Saltburn kunyhóira meg a Hajó Szállóra, és elképzelte, hogy nézne ki a város ilyen házakkal és gyönyörű kertekkel, ahogy most mi is láthatjuk.

25

– Miért nem hívják akkor Peaburnnek? – Peaseburnnek? – javította ki Joe, és elmosolyodott. – Ami azt illeti, a Saltburn elnevezés az angolszász Sealt Burna szavakból jön, ami sós áramlatot jelent, emellett a környéken jelentős mennyiségű timsó is fellelhető. De ugorjunk vissza egypár évszázadot: Henry Pease felépítette a várost a darlingtoni George Dickinsonnal együtt az 1860-as években. A homogenitás jegyében tervezték meg: egyforma, palával fedett tetőszerkezet, fehér samott-tégla Pease saját téglagyárából, palánk nélkül. – De nálad van palánk – mondta Tess. – Nálad van egy magas fal, a tetején palánkkal, körbe, az egész ház körül. – Az a ház már egy későbbi korban épült – magyarázta Joe, és közben arra gondolt, hogy Tess ezek szerint vitatkozó típus. – Mindegy, húsz évvel később a város elkészült, az állomás üzemelt, a völgyben a kertek, amelyek mellett eljöttünk, gyönyörűen virágoztak, a kápolnáról, a kikötőről és a siklóról dicshimnuszt zengett mindenki. A legnagyszerűbb épület a Zetland Hotel lett, látod? Ott van. Hát nem nagyszerű? Most már lakások vannak benne, de annak idején ez volt a világ első vasúti hotelje, és hatalmas volt, saját állomással és peronnal. Pease apja építette a stocktoni és a darlingtoni vasutat, a világ első utasszállító vasútját. – Nagyon szép város – mondta Tess, és arra gondolt, az ő családjának szinte semmije sincs, amire ennyire büszke lehetne. – Ez részben azért van, mert Pease 1881-ben meghalt, a Saltburn Fejlesztő Társaság feloszlott, és, úgymond, megszűnt a város hajtóereje. Így tehát nem épültek új stílusú házak, ezért amikor sétálunk benne, olyan, mintha időkapszulában járnánk: egy kora viktoriánus tengerparti város. – Mint egy nagy múzeum. – Augusztusban kellene látnod, a fesztivál idején. Olyankor mindenki korhű jelmezben jár. Jó, nem mindenki. – Te nem. – Valóban, Tess, én nem. – Én szívesen beöltöznék. – Felvennéd a cifra jelmezeket? – Majd nyáron meglátod! – Karácsonykor is itt kéne maradnod, az a hagyomány, hogy ilyenkor az emberek berohannak a tengerbe. – Ó. És te is be szoktál? – Mindenki tudja rólam – mondta Joe, és ránézett Tessre. Tess aggodalmasan nézett vissza. – Nem kötelező. – Hát, én nem igazán szeretem a tengerpartot. Joe továbbra is Tesst nézte; ez a mondat egyszerre tette idegessé és kíváncsivá. Milyen furcsa dolog ilyet mondani, pláne úgy, hogy Tess gondolkozás nélkül rohant le Saltburnbe. – Miért nem? És hogy lehet, hogy akkor mégis a tengerpartra jöttél dolgozni? – Azt írtad: kilátás a tengerre – mondta Tess megint azzal a burkolt szemrehányással, mintha Joe félrevezette volna.

26

– Van olyan ember, aki nem szereti a tengerpartot? – tette fel a kérdést Joe, ahogy közben tisztán kirajzolódott előttük a homokos part. A dagály már visszahúzódott, és a látvány lenyűgöző volt: a homok hosszú sávban fénylett előttük, az Északi-tenger békésen nyaldosta a partot, felszínén gyémántcsillogással verődött vissza a nap fénye, a merev móló hosszan nyúlt be a tengerbe. – Én – mondta Tess. – Én nem szeretem a tengerpartot. Két szörfölő lovagolta meg a hullámokat. Farkas már a parton rohangált, megugatta őket, de szemmel láthatóan nem volt kedve bevizezni miattuk a tappancsát. Joe egyik kezéből a másikba dobálta Farkas teniszlabdáját. – Jössz? Tess futó pillantást vetett a homokra. – Azt hiszem, én inkább a szárazföldön maradok. Fölfedezem a várost. Joe vállat vont. – Nekem még be kell mennem a bankba, ha kifárasztottam Farkast. Majd a házban találkozunk. Visszatalálsz? Csak egyenesen fel, arra. A francba, hiszen nincs is kulcsod. Tessék, vidd el az enyémet. – És ha előbb érsz haza, mint én? – Nem fogok. Keresztül-kasul bejárhatod a várost, és mire végzel, én még mindig csak félúton leszek. Vegyél egy kis tejet is, jó? Tess kicsit megremegett, mikor eszébe jutott, hogy nem hozott magával pénzt. Rizslepény, csőrös pohár, törlőkendő, pelenka, tartalék sapka, két gyerekkönyv és egy vinnyogó könyvecske, ezek vannak nála. De pénz nincs. – Otthon hagytam a tárcámat – kiáltott Joe után, aki éppen azzal kínozta Farkast, hogy csak úgy tett, mint aki eldobja a labdát. A szél süvítése azonban elnyomta Tess szavait. – Joe! – Joe megfordult, és odatartotta kezét a füléhez. Tess kifordította kabátjának üres zsebeit, és megalázottan vállat vont. Joe visszakocogott hozzá a homokban, Farkas ott szökdécselt mellette, és végső elszántsággal próbálta elkapni Joe levegőben tartott kezét és benne a labdát. – Otthon hagytam a tárcámat – mondta Tess, amikor Joe már a közelébe ért. – Sajnálom. Látszott, hogy Tess tényleg szégyelli magát. Joe eldobta Farkasnak a labdát, és adott Tessnek pár fontot, majd hozzátette, ne csak édességet vegyen belőle. Miközben visszafelé gyalogolt a homokban, eszébe jutott, ahogy Tess azt mondta, otthon hagyta a pénzét. Ez tetszett neki. Tagadhatatlanul szokatlan keze van Tessnek, ennek a töredezett körmű londoni manikűrösnek, de Joe érezte, hogy megbízhat ebben a kézben, és hogy minden, amit belerak, értve ezen a háza felügyeletét is, rendben lesz. Szerdán nyugodtan elmehet Franciaországba, vissza se kell pillantania. Sőt, az is lehet, hogy hamarabb elmegy. Mondjuk, holnap. Attól függ, Nathalie ráér-e.

27

Negyedik fejezet Tess szorosan markolta a fémpénzt, bár ettől jóval nehezebben tudta tolni a babakocsit. Noha Joe már említette a fizetést, arról nem beszélt, hogy mikor fogja odaadni, és Tess úgy gondolta, hogy majd mindig hónap végén. Ami azt jelenti, hogy addig nem kap pénzt. Vagyis lassan eljön az a pillanat, amikor tényleg fel kell hívnia a nővérét. De most hagyta, hogy a gyakorlati dolgokat kimossa agyából a tenger, és teljes figyelmével a szárazföldre koncentrált, erre a felfedezésre váró városra itt előtte. Tess már jó ideje Londonban élt, és fokozatosan hozzáedződött a nagyváros kihívásaihoz; megtanulta, hogy a méretétől nem kell megijedni, sem attól, hogy senkit nem ismer, és őt sem ismeri senki. Akárhogy is, első napján, amit Londontól távol töltött, Tesst meglepte Saltburn kicsiny mérete. A járda sokkal keskenyebbnek látszott. A kocsik mintha lassabban mentek volna. Az egész nagyon csendesnek és üresnek tűnt. A jól ismert kávéházlánc sehol sem volt, és bár Tess gyakran szidta őket, amiért úgy elöntötték Londont, hiányuktól Saltburn kissé álmosnak tűnt. Ébredjetek, és szívjátok be ti is a kávé illatát, szeretett volna felkiáltani. De szégyellős volt, és túlzottan szem előtt, így inkább körülnézett, és egy pillantással felmérte az újságárus bódéját, a fűszerest, a palackozott italok boltját, a hentest, a pékséget, az ajándékboltot és a gyógyszertárat. Ezzel együtt azt is rögtön látta, hogy a hely cseppet sem hasonlít London tarka sokszínűségéhez. Tess egyszer gyerekkorában járt a Bekonscot makettfalucskában, és most úgy érezte, belecsöppent annak életnagyságú változatába. Az első itt eltöltött reggelen Saltburn egyszerre tűnt furcsának és mulatságosnak. Ám az emberek, akik mellett elsétált, mind kétségtelenül kedvesnek tűntek, bólintottak felé, vagy röviden odaköszöntek neki, s ez teljes ellentétben állt azzal, amit Tess korábban elképzelt. Nem fogja felhívni a nővérét, ma még nem. A mai nap maradjon az ígéret napja. Látta, hogy Joe és Farkas még mindig a tengerparton ugrándoznak, és sietni kezdett, hogy ő érjen haza elsőnek. Mikor megérkezett, a kapuban megállt, és beitta a ház látványát, amely a fáradságos hazaút után úgy hatott rá, mint egy jóleső hideg ital. A csípős hideg ellenére már korábban levette a kabátját, és betuszkolta a babakocsi csomagtartójába. Miközben állt és nézte a házat, érezte szíve szapora dobogását, és meglepte, hogy mennyire nincs jó kondícióban. Különös, hogy a méretén kívül szinte semmi mást nem vett észre a házon, amikor előző nap megérkezett. Most volt ideje alaposan szemügyre venni. Pease krémfehér falú téglaépületeivel ellentétben ez a hatalmas viktoriánus villa halvány rózsaszín árnyalatú téglákból épült. Még ezen a hideg márciusi napon is úgy tűnt, mintha a ház magába szívná a nap sugarait, hogy aztán továbbsugározza melegüket. Dekoratív boltozatok, féldomborművek vagy kőcsipkék törik meg az ablakok teteje és a tető között a téglafal egységét. Mályvaszínű palatető, rajta különleges kémény és terrakotta csúcsíves csipkézet a tetőgerincen, melynek célja talán a madarak elijesztése, de az is lehet, hogy pusztán csak dísz. A fehér keretes, függőlegesen nyíló tolóablakokat krémszínű kő szegélyezi. Mindenhonnan mindenhová

28

nagyszerű kilátás nyílik. Ha majd lesz ideje, és egyedül marad, mindenképp ki fog nézni az összes ablakon. Em már félig elszenderedett, így hát Tess elkezdte körbetolni a babakocsit a kertben – vagy inkább kertekben, hiszen a ház körülötti hatalmas területen több kert is nyílt egymásból. Gondozott pázsit borította a ház előtti részt, és körbeölelte az utat is; a ház mögötti hatalmas területet bokorsövény határolta, mögötte hosszú virágágyás. Hátul lenyírt keskeny ösvény vezetett egy kaszálón keresztül két pajtáig, az egyik méretes volt, a másik rozoga. Külön hely volt a komposztnak, külön a tűzrakásnak, volt veteményes is, de csak gyom nőtt a szépen kialakított sorok mentén. Egy tűlevelű fákkal benőtt hely mögött volt egy kis parcella, ami a jelek szerint Farkas illemhelyéül szolgált. Hát, majd meg kell kérnie Joe-t, hogy hadd kerítsék el a helyet, nem kockáztathatja meg, hogy Em véletlenül beletotyogjon. Már ha ez nem túl nagy kérés egy házvezető részéről. Micsoda hely, gondolta Tess, és micsoda tér. Hirtelen bele kellett kapaszkodnia egy ágba, szédülni kezdett, és úgy érezte, mintha a tengerpart felett magasló méltóságteljes sziklán billegne az Északi-tenger felett, arra várva, hogy beleessen. Úgy érezte, mintha megmozdulna lába alatt a talaj, mint egy futószalag. Kapkodni kezdte a levegőt, szíve erősen dobogott, majd végül lassan minden csitulni kezdett. Em, Em, hát mit tettem én? Biztosítani próbálom neked a jobb életet? Vagy egyszerűen elmenekültem? És hol az ördögben vagyunk? Hova a csudába hoztam magunkat? Mit is gondoltam? Mindig csak gondolkozom. Sosem hagyom abba. Elmenekültem? El fognak kapni? Bújócskázom, elbújtam, és azzal próbálom nyugtatni magam, hogy ez a nagybetűs Új Élet? Micsoda hülye gondolatok. Mikor Tess végre úgy érezte, hogy ki tudja nyitni a szemét, és képes elengedni az ágat, még állt egy kicsit a fa alatt, s pislogva mérte fel a környék kézzelfogható valóságát, mintha pillanatfelvételeket készítene. A földek szépsége és kiterjedése. A ház higgadt és fenséges volta. A téglafalból áradó meleg. A kőbe karcolt 1874-es dátum. Halkan újra meg újra kimondta az évszámot, a szavak ismétlésétől lehiggadt, és ismét nyugodtan lélegzett. Észrevett egy másik kőtáblát is a bejárati ajtó felett, amit eddig nem látott. Odakormányozta a babakocsit, hogy közelebbről is meg tudja nézni. Betűk domborodtak rajta. ELHATÁROZÁS, olvasta Tess. Különös név egy háznak, gondolta. És aztán arra gondolt, hogy itt az ideje, hogy ő is elhatározza magát. Derűs és higgadt nyugalom öntötte el az iménti érzelmi vihar után. Két tenyerét a téglafalnak támasztotta. Ez a ház a puszta nevével az elhatározás új érzését öntötte belé, és már nem érezte magát egyedül, hanem úgy érezte, van, aki támogatja őt. Visszament a kert elejébe, egy fa alatti csendes helyen megállította a babakocsit, látó- és hallótávolságon belül a konyhaablaktól, majd bement, hogy vizet forraljon. Csinált magának egy bögre teát, inkább marokra fogni, mint meginni. És újra ott volt előtte Joe, vigyorgott rá a kredencen hagyott fényképről, sárga sisakjában, egy híddal a háttérben. Köszönöm, mondta Tess, köszönöm az esélyt. Kinézett az ablakon. Látta, hogy Em a babakocsiban alszik, és jól van. – Itt vagyok! Joe hazaért.

29

Tess nem hallotta, amikor bejött a házba, a konyhaablak megfigyelőállásából azt sem láthatta, amikor közeledett. – Kulcsok. Habár, ahogy már biztos megfigyelted, az ajtó csak ritkán van bezárva. – Joe felnyúlt egy régi, kulcsokkal teli söröskorsóért a kredenc legfelső polcára, és nagy csörömpöléssel előhúzott egy kulcscsomót. Incselkedve nézett Tessre. – Vagy megtarthatod az enyémet – mondta. – Nekem meg jó lesz ez is. Tess ekkor döbbent rá, hogy még mindig erősen szorítja a markában a kulcscsomót, mintha feltett szándéka lenne, hogy többé soha senkinek nem adja oda. Ránézett. A kulcskarikán egy brazíliai kulcstartó lógott, az ország neve s-sel volt írva rajta. Mint a kredencen pihenő képeslapon, amit Giselle küldött. – Jártál Brazíliában? – Igen. Sokszor. – Van ott hidad is? – Igen. Tess elmerengett, vajon miért tenné fel szívesen azt a kérdést, hogy van ott egy Giselle-ed is? De csak ennyit kérdezett: – Teát? – Kösz. – Elhatározás. – Tessék? – Az otthonod. Jó név. Szokatlan. – A szomszéd ház a Törekvés. – Az is szokatlan. De nekem jobban tetszik az Elhatározás. Szeretem, amit jelent. – De azt nem, amit a brit történelemben jelent, ugye? – Tessék? – Elhatározás? Törekvés? James Cook felfedezőútra induló hajóit hívták így. Ez Cook szülőföldje, nem messze innen született, Middlesbrough határában. Whitbyből indult, szinte a szomszédból. Tess mohón kapott a történet után. – És hova utazott az Elhatározással? Mit fedezett fel? És mikor? – 1772-ben. Három évig hajózott az Elhatározással, megcáfolva a képzeletbeli déli földrész legendáját azzal, hogy körülhajózta az Antarktiszt, feltérképezte Tongát és az Új-Hebridákat. 1776-ban indult harmadik és végső útjára a Csendes-óceán északi részén az Elhatározással, hogy megtalálja az Északnyugati átjáró végét, ami természetesen nem sikerült neki. De keresztülhajózott a Bering-szoroson, és felfedezte Hawaiit, ahol, mikor egyszer visszatért oda, a bennszülöttek egy félreértés miatt meggyilkolták. Tess szégyellte tudatlanságát, megköszönte Joe-nak, hogy ezt elmondta, és megismételte, hogy az Elhatározás attól még nagyon szép név egy háznak. – Jobb, mint a Dun Roamin’ – mondta Joe, aki, úgy tűnt, teljesen közömbös a dolog romantikája iránt. Tess szeme előtt megjelent a ház kívülről-belülről. – Ez a sok ablak – mondta. – Mint egy iránytű; mindenhová el lehet látni.

30

– Hát a hajózás analógiáját erősíti az a tény is, hogy egerek vannak a pincében, és egy tomboló viharban az alsó ablakokon befolyik a víz a házba. – Ezekkel a szavakkal Joe kiengedte Farkast a kertbe a cipőszobából a mosókonyhán keresztül. Tess rájött, hogy nyilván a férfi is itt jött be, amikor megérkezett. Követte őket. – Farkas mindig oda jár ki? Tudod, mire gondolok. – Igen, mindig oda jár. – Akkor el lehetne keríteni azt a részt? Joe ránézett. – Mit szólnál ahhoz, ha inkább kitennénk egy táblát? Mint a nyilvános parkokban, tudod: Fűre lépni tilos. – Inkább Kutyát bevinni tilos. – Nekem jobban tetszik a Gyereket bevinni tilos. Terhes csönd állt be kettejük között. – Em nem tud olvasni – mondta Tess, és hangja kísértetiesen olyan volt, mint amikor először summázta Farkas jelenlétét. – Ő csak tizennyolc hónapos. – Farkas sem tud olvasni – mondta Joe nyersen. – Ő csak egy kutya. – De te nem mondtál semmit a kutyáról – mormogta Tess. – Te sem a gyerekről – mondta Joe. Furcsán felingerelte ez a beszélgetés. Nem a gyerek vagy a kutya, vagy a kutyaszar miatt, hanem mert Tess megint ezt csinálta. Kihozta a sodrából. Lehet, ez az egész attól van, hogy együtt laknak. Lehet, hogy azok a házvezetők, akik észrevétlenül, csendben teszik a dolgukat, mégis jobban megfelelnek neki. – Holnap korán reggel Franciaországba utazom – mondta végül. – Nagyon helyes – mondta Tess, és így is gondolta, mert akkor végre egyedül lesz a házban. Ez a hideg távolságtartás még egy kicsit megmaradt köztük, de aztán Joe valamiféle sebezhetőséget fedezett fel Tess arcán. – Teát? – kérdezte Tess, mintha Joe első adag teája már kifogyott volna a csészéből. – Nem, köszönöm – mondta Joe. – Bele kell húznom a munkába. És mielőbb végig kéne mennünk a határidőnaplómon. Amikor újra egyedül maradt, Tess kinézett az ablakon. Farkas odakint lődörgött, mint egy szőrös fémdetektor, de mindig a babakocsi közelében maradt. Em apró ökleit rázogatta a levegőben. Ők ketten jól meglesznek, gondolta Tess, jól ki fognak jönni egymással. És az meg nem olyan fontos, hogy Joe és én kijövünk-e vagy sem. Úgysem lesz itt gyakran. Viszont megrémült attól, hogy lelki szemei előtt újra megjelent Joe hasa és a köldökétől a nadrágjáig húzódó fekete szőrcsík. Mindez akkor tárult a szeme elé, amikor Joe a kulcsos korsóért nyújtózkodott. Verd ki a fejedből, korholta magát, és inkább a gyerekedre figyelj. És bár semmi oka nem volt arra, hogy újra ránézzen a fényképre, mégse tudta megállni. Nem a sisak, se a híd, és még csak nem is Joe meztelen felsőteste vonzotta a szemét, hanem a mosolya. Az euforikus öröm, a gyengéd érzelem és a tökéle-

31

tes összpontosítás keveréke. Sosem fordult még elő Tesszel, hogy valaki őrá is így mosolyogjon. Kire mosolyogsz, Joe? És hol van ő most? ∗∗∗ – Békét kötni jöttem. Tess megsemmisülve fordult hátra. Éppen a kád fölé hajolt, és tudta, hogy nadrágja nem a leghízelgőbb képet mutatta arról a fertályról. Abból a szögből minden sokkal nagyobbnak látszik. Vajon mióta állhatott mögötte, kezében azzal az üveg vörösborral? – Békét kötni? – Seggfej voltam – mondta Joe. – Az előbb. Amikor Farkasról meg a kertről, meg Emmeline-ről beszélgettünk – Levette tekintetét Tessről, és arra a habos, csúszós, rózsaszínű valamire nézett, ami Em lehetett. Tess kivette Emet a vízből, és bebugyolálta egy törölközőbe. Aztán leült a kád szélére, és nem tudta, hogy mit mondjon. – Nincs semmi baj, Joe. Lehet, hogy túl nagy kérés volt. Végül is én csak a házvezető vagyok. Nem egy lakótárs. Joe fontolóra vette a hallottakat. – Hát akárki vagy is, nem innál velem egy kis bort? Ments meg attól, hogy egyedül kelljen meginnom az egész üveggel. Tesst hirtelen elöntötte a vágy és a tartózkodás vegyes érzése. Igen, akarta mondani, igen, nagyon is. Felnőtt társaság. Valaki, akivel eltölthet egy estét. Valaki, akinek vonzó hasa van. Aki gyönyörűen tud mosolyogni. Valaki, aki véletlenül épp itt áll a fürdőszoba ajtajában, alig egy méterre tőle. De most könnyebb keménynek lenni önmagával szemben, és miközben lehajtott fejjel Emet szárazra törli, emlékeztetni magát, hogy nem azért van itt, hogy barátkozzon, pláne nem azért, hogy elbűvölje őt az ellenkező nem egyik képviselője. Olyan sok rossz dolog történt vele az elmúlt években, és ez a ház most talán végre lehetőséget ad arra, hogy jó anya legyen, és jó házvezető. És ennyi elég is. Tényleg elég. Ennél többet nem is fog kérni. – Köszönöm – mondta végül. – Most inkább nem. Kicsit fáj a fejem. Korán le szeretnék feküdni.

32

Ötödik fejezet Amikor Joe másnap reggel tizenegykor becsukta maga mögött a bejárati ajtót, Tess titokban megleste, ahogy elmegy, és siratta magában az üveg vörösbort, amelyet végül nem fogyasztottak el együtt. De aztán Farkas odalopakodott mellé, és busa fejét a kezéhez dörgölte, közben Em is rikoltozni kezdett, így Tess csak anynyit mondott magában: fejezd be, tedd magad túl rajta. – Na, banda, mihez kezdjünk most? Egy kis friss levegő? Mint azonban kiderült, inkább Farkas vitte őket sétálni. Tess nem merte levenni róla a pórázt, így hát Farkas nekifeszülve vonszolta maga után Tesst és a babakocsit. A hegy meredek lejtője épp elég fárasztó lett volna enélkül is, de amikor Farkas bevezette őket a fák közé, az ösvény pedig járhatatlanná és veszélyessé vált a hajtűkanyaroktól, a helyzet még ijesztőbb lett. Londonban bezzeg nem történt velük ilyesmi, ott csak az itt-ott kiálló kockakövekkel kellett megbirkózni. – Várj! – kiabálta Farkasnak. – Állj! – kiabált. – Ülj! – próbálkozott. – Állj már meg, te nagy mamlasz, állj már meg! – Fényfoltokkal tarkított erdei tisztáson álltak. Em és Farkas várakozó tekintettel nézték Tesst. Mikor visszanyerte önuralmát, és már nem kapkodott levegő után, sőt Farkast is sikerült rávennie egy sajátos lassú ügetésre, úgy érezte, végre átvette a vezetést. A lejtős erdős rész hirtelen kinyílt előttük, és egy pedáns kis völgyben találták magukat. Olasz Kert – hirdette egy tábla. A tekervényes, négylevelű lóhere alakját formázó, gondozott virágágyakban még nem nyíltak ki a virágok, de bimbóik kétségkívül csak a melegre vártak, hogy végre kipattanhassanak. A virágágyak mentén a járda mellett egyenes sorokban futottak a zöldellő bokrok, közöttük csupasz oszlopok, melyeket a nyár majd színpompás virágfüzérbe öltöztet. Hátborzongatóan nagy csend volt a kertben, és bár szívesen leült volna egy kicsit, nem sokat időztek itt. Addig mentek, míg egyszer csak kiértek az erdőből, és egy rét tárult fel előttük, melyet csörgedező patak szelt ketté, két partja mentén füzek sorakoztak, és kis fahíd ívelt felette. Tess talált egy padot is, ellátta Emet rizslepénnyel, és elkezdett botot dobálni Farkasnak. Aki, úgy tűnt, képtelen arra, hogy megtalálja, viszont lelkes buzgalommal szaglászott a bot körül, majd nélküle szaladt vissza Tesshez, és szökdécselni kezdett körülötte, mintha azt akarná mondani, hogy „Még!, még!, még!”. Ettől Emnek nevetnie kellett. Tess pedig arra gondolt, milyen jó, hogy Joe semmit nem mondott a kutyáról a telefonban, mert akkor biztosan nem fogadta volna el a munkát. De Farkas lekenyerezte a viselkedésével; bús, különböző színű szemei és kajlasága olyan szeretetre méltó volt, hogy bizarr külsejét szinte észre sem vette már. Furcsa érzés volt részidős kutyatulajdonosnak lenni. És Emre is jó hatással van, ismerte be Tess. – Hozd vissza! – mondta, noha a kezén ült éppen. Farkas összezavarodva nézett rá. – Hozd vissza? – mondta újra, és úgy tett, mintha eldobna valamit, Farkas persze rohant utána. Szeleburdi csirkefogó. Szeretetteljesen megpaskolgatta, amikor visszagaloppozott hozzá. Fülei lobogtak, mint a két rongyfoszlány Tess kocsijának csomagtartójában. Ugyanolyan színű, ugyanolyan kopott.

33

– Kutyafülű – nevetett Tess. – Gyerünk, indulás haza, üssünk össze nektek valami ebédet. Tolni a nyikorgó babakocsit hegynek fel, miközben a kerekek folyton lecsúsznak a kis ösvényről, nem mellékesen a kifáradt és le-lemaradozó Farkast is vonszolni – mindez kimerítette a gürcölés fogalmát, és Tess szentül megfogadta, hogy másnap sokkal kevesebb képzeletbeli botot fog hajigálni a kutyának. Lehet, hogy holnap már egy kicsit távolabbra is elkalandoznak, nem nagyon messzire persze, de, mondjuk, bemerészkednek újra a városba. Mára elég volt a hosszú séta az erdőben, az Olasz Kert és a patak. Mikor visszaértek a házba, Tess feltúrta a konyhaszekrényt babkonzerv után, de csak egy, két éve lejárt barackkompóttal találkozott. Meg egy döglött lepkével. Meg cukorral, jobban mondva megkeményedett cukortömbbel. Közvetlenül mellette egy fedél nélküli bödönben Marmite sörélesztő, a tetején mintha penész pelyhesedett volna. Alaposabb kutatás után még több hasonló dolgot talált: szétmállott papírzacskókat, teli üvegeket címke nélkül, ragadós flakonokat. A szekrény alján végül mégis rálelt egy babkonzervre, ami ráadásul még nem is járt le, és még annak a cipónak is megvolt a fele, amit Joe hozott előző nap. Tess az órára pillantott. Ebédidő. Hol lehet most Joe? És vajon mikor fog visszajönni? A délutánt elmosta az eső, mely úgy borította be a tájat, mint egy ódivatú gyöngyös függöny, így míg a kislány és a kutya szundikáltak, Tess nekikezdett. A házban fellelhető egyetlen kötényre a konyhaszekrényben bukkant rá egy halom használt elem alatt: hatalmas mellű, fej nélküli meztelen női test rajza díszítette, amit nyilván humorosnak és szexinek szántak a megálmodói. Annyi baj legyen, ez is jó lesz. És különben is, úgysem látja senki. A konyhaasztalon elég nagy szabad hely volt már (mióta felszabadította Joe cuccaitól az asztal egy részét), így oda tudott pakolni. Mindent, amin lejárt dátumot fedezett fel, vagy réginek tűnt (valamilyen sárgás por, ami se nem cukor, se nem liszt, vagy a gyanús szárított, barna golyócskák, melyek mintha aszalt sárgabarackok lettek volna, végül a sörélesztő, mellette a molyok), azonnal kidobott egy nagy szemeteszacskóba. A konyhaszekrényt szerette volna fertőtleníteni, mielőtt visszapakolna bele mindent. Tűvé tette a házat tisztítószerek után, de úgy tűnt, Joe csak folyékony szappanból vásárolt be alaposan. Mást nem talált egy halom ősrégi, szakadt rongyon kívül, melyek anyagban, színben és állagban szinte semmiben nem különböztek Farkas fülétől. Tess a kutyára gondolt. Aztán a kislányra. Aztán a hegy lejtőjére. A boltra. A hegy emelkedőjére. Sajgó karjára és izomláztól feszülő combjára. Az erdővel nem volt semmi baja: szerette a tölgy, a kőris, a mogyorófa és az éger társaságát; magánya miatt valamiféle rokonságot érzett velük. Az emberekkel való érintkezés, ami elkerülhetetlen lenne, már egészen más. Túl sok lenne, és túl hamar. Egyedül már jól feltalálja magát, de mit válaszolna, ha valaki megkérdezné: jó napot, kedvesem, maga új errefelé, ugye? Különben is, úgy vélte, Emnek még legalább félóra alvásra lenne szüksége, és a fél konyhapadlót beterítő Farkas látványa azt sugallta neki, hogy az ebnek is. Feltúrta a mosókonyhát. Talált még szappant. Olcsó mosóport. Bármennyire kevés pénze volt is, Tess sosem spórolt a vezető márkájú, bőrgyógyászatilag tesztelt, hipoallergén mosótablettán.

34

Jobb, ha ír egy listát, és megjelöli rajta a nélkülözhetetlen dolgokat. Miért éppen akkor nincs kéznél toll, amikor szükség lenne rá? Az emeleten, a hálószobai szék támláján lógó táskájában talán lenne. De attól tartott, hogy Em felébredne a lépcső recsegésére, így inkább körülnézett az előszobában, és kinyitogatta az állószekrény összes fiókját. Talált egy golyóstollat. Egy kesztyűt. Az egyik fiók aljában néhány elkallódott kártyalap hevert. Gemkapcsokból fűzött lánc. De egy darabka papír sem volt. Vagyis hát ott volt az egyik kínai gyorsétterem étlapja, és egy telefonkönyv, de annak oldalai sűrűn tele voltak írva szép, régies kézírással. Tess szidta magát, amiért előzőleg olyan könyörtelenül kihajította az összes szemétnek tűnő papírfecnit a konyhaasztalról. Joe akkor nevetett, és azt mondta, oké, értem a célzást. Elvitt onnan néhány papírt, és felhatalmazta a nőt, hogy a fennmaradó kupacot mindenestül kidobja. Joe dolgozószobája. Tess álldogált az ajtó előtt. Mik a szabályok, és vajon ez szabályellenes lenne? A magánélet megsértése? Túlmegy a határon? Erről nem beszéltek. Joe végül nem adta oda neki a házvezetők számára összeírt listát a tudnivalókról, amit ígért. Tess lenyomta a kilincset, és félig-meddig abban reménykedett, hogy az ajtó zárva lesz, de nem volt. Két falat plafonig érő könyvszekrény borított be, a rengeteg tarka könyvgerinc úgy hatott, mint egy sűrű mintájú tapéta. A harmadik falon képkeretek sorakoztak. Szemmel láthatóan diplomák voltak, néhányat vörös pecsét hitelesített. Bizonyítványok. Díjak. Egy régi látképen klasszikus hidak sorakoztak, Tess feltételezte, hogy Velencét ábrázolja. A fallal szemben egy hatalmas, öreg íróasztal, a felszínén foszladozó zöld bőrborítás, fiókok, mindegyiken sárgaréz fogantyúk. Egy szakember kétségkívül visszahőkölt volna a látványtól, mert az asztalra ráfért volna egy alapos lakkozás, és a kopott, elvékonyodott bőrborítást is teljesen ki kellett volna cserélni, de Tess ezt lényegtelennek találta. A forgószék egy kicsit ferdének tűnt, de Tess úgy gondolta, Joe számára tökéletesen megfelel. A negyedik fal nem is fal volt, sokkal inkább egy plafonig üvegezett erkélyajtó, egy franciaablak, amely a kert egy újabb arcát mutatta. A feljáróról nézve az épület tekintélyt parancsoló, szilárd tömbnek tűnt. Tess most érezte először, mennyire más ez a ház. A sarokablakok, a központi falat érintő szobák; az egész hihetetlen szilárd építmény, sehol sincs benne holtpont, úgy tervezték, hogy tökéletes rálátás legyen mindenhonnan mindenhova. A franciaablak egyik oldalán vörösesbarna bársony függöny lógott, mint egy hatalmas oszlop. Csíkokban volt kikopva, ami azt jelezte, hogy csak nagy ritkán szokták behúzni. A függöny előtt álló hatalmas törtfehér rajzasztal elütött a szoba berendezésétől, és Joe tekintélyét hirdette; lapja a kényelmes rajzoláshoz el volt ferdítve. Csak egy papírlapért jöttem. Ez persze nem jelenti azt, hogy azonnal meg is kell találnom. Tess az órára nézett. Em hamarosan felébred – Joe gépe talán most ér földet. Elképzelte őt, amint éppen kicsatolja a biztonsági övet, és közben arra gondol: Úristen, ki az ördög az a nő, akinek a gondjaira bíztam a házamat – lehet, hogy ebben a pillanatban éppen a dolgozószobámat túrja át. Az asztal fiókjának egyik sárgaréz fogantyúja kicsit kiállt, mintha csak arra várna, hogy valaki meghúzza.

35

Tess gyengéden lehajtotta. Végigsimított kezével a bőrön, és ráhajolt, hogy beszívja az illatát. Tinta, por és történelem. Elmosolyodott, amikor észrevette, hogy az a halom papír, amelyik nemrég még a konyhaasztalon hevert, most ott fekszik az asztalon, rendezett kupacot alkotva egy másik, rendezetlenebb kupacon, ami viszont egy még nagyobb összevisszaság tetején egyensúlyoz. A laptopra éppen csak rápillantott; a teteje úgyis le volt hajtva, ezüstösen csillogó felszíne nagyon elütött az ódon asztaltól. Tessnek eszébe jutottak a saját e-mailjei, de aztán meggondolta magát. Végignézte az összes bekeretezett bizonyítványt, így tudta meg, hogy Joe középső neve Randal, vezetékneve pedig Saunders. Elképzelte, mennyit gúnyolhatták őt a neve miatt kiskorában. A saltburni iskolában egész biztosan nem hemzsegtek a Randalek. És nyilván most sem. Úgy tűnt, Joe bármibe kezdett, azt kiválóan teljesítette. Beleértve a terepfutást is. Lógott egy gyönyörűen megírt, dombornyomásos bizonyítvány is, francia nyelven kiállítva. Tess nyelvtudása ezen a téren eléggé hiányos volt. Valamilyen művészeti elismerés M. Joseph R. Saunders részére. Lehet, hogy az egyik város adományozta neki, ahol hidat épített. Joe tényleg hídépítő volt, az aprólékos pontossággal kidolgozott tervrajzok a rajzasztalon szintén ezt igazolták. Tess felkuporodott a székre, és alaposan megnézte az összesét. Számtalan apró, kidolgozott építészeti részletből állt össze a teljes rajz, tele különféle perspektívákkal, számjegyekkel, nyilakkal és szimbólumokkal. A rajzok bonyolultsága és Joe nyilvánvaló szakértelme miatt Tess kicsinek és kevésnek érezte magát. Hogyan válnak ezek a kétdimenziós vonalak kézzelfogható, anyagszerű valamivé, ami megtart, áthidal és összeköt? Forgott egyet a székkel, és közben ezen gondolkozott. Mikor a szék szép lassan megállt, Tess pillantása az íróasztal alatti szemetesre siklott, amely tele volt kidobott papírral. Remek. Kiszedett onnan egy maroknyi leselejtezett papírt, leült az íróasztalhoz, és írni kezdte a bevásárlólistát. Mosópor (!) Fertőtlenítő Finom sajt (nekem) Sörélesztő Száraztészta (!) Kétszersült (!) Aprósütemény (nekem) Gyümölcs & zöldség Egyelőre ennyi. Azon gondolkozott, vajon nem fog-e hiányozni valami azok közül, amiket a lejárt dátum miatt kidobott. De végül arra jutott, hogy ha Joe az elmúlt két évben nem érzett égető étvágyat a barna bogyócskává összeaszott sárgabarackok iránt, akkor nagy valószínűséggel nem az lesz az első dolga hazaérkezéskor, hogy feltúrja értük a házat. Megnézte a papír hátulját – pontosabban a papír első oldalát, amikor még Joe írt rá. Egymás alá írt nevek. Köztük az övé is. Azoknak a nevei voltak, akik jelentkeztek a munkára. Az első mellett egy kérdőjel és a következő betűk: O. C. D.∗?! Mrs. Mackey neve át volt írva Mrs. Muckyra, és egy O. C. D. obsessive compulsive disorder, vagyis kényszerbetegség. – A ford. 

36

hatalmas X állt mellette. John Fordernél a tömeggyilkos szó szerepelt egy vértől csöpögő tőr hevenyészett rajza mellett. Mr. és Mrs. Potts: ÖREGEK!!, nagy, nyomtatott betűkkel írva. Mrs. Dunn neve mellett viszont egy pipa állt, és egy nyíl mutatott egy telefonszámra. Egy másik nyíl egy nagy keresztre mutatott, rajta: kotnyeles! Aztán jött Tess. Nem volt mellette se pipa, se kereszt, se nyilak, csak egy szó. Ugatós. Felkiáltójel sem nyomatékosította. Tess felidézte a telefonbeszélgetésüket, ahol a hamis amerikai akcentust használta, mielőtt még a suttogásra váltott volna. Meg hogy elfogadta a munkát, még mielőtt felajánlották volna neki. Be kellett ismernie, az ugatós egy viszonylag pontos definíció volt a viselkedésére. De örült volna, ha valami mosolygós firka is lett volna a neve mellett. Azon tűnődött, vajon Joe felülbírálta-e már ezt a besorolást, mióta együtt töltötték ezt a pár napot. ÖSzszehúzta magát, és a mozdulat jól tükrözte a lelkiállapotát. Ostoba liba, írta az Ugatós mellé. Aztán azon gondolkozott, vajon Joe őt is kotnyelesnek nevezi-e majd, ha észreveszi, hogy kitakarította a konyháját. Vajon őt is kényszerbetegnek fogja tartani, mert szeretne a konyhaszekrényben is rendet rakni? Lehet, hogy ezek a kezdeményezések meghoznák a pipát a neve mellé, de az is lehet, hogy gúnyrajz lenne belőlük. Nagyon-nagyon sok idő eltelt, mióta őt akár egy kicsit megdicsérte valaki. Még az a néhány cent borravaló is, amit a szalonban kapott, inkább csak formaság volt, nem több. Lenézett a körmeire, és felírta a listára: Körömpolírozó (nekem). Manikűrkészletét Londonban hagyta a kanapén. Ez is egy gesztus volt, még ha erőtlen is. Profi készlet, és elég drága. Remélte, hogy ezt a háztulajdonos, az az undok és utálatos ember is tudni fogja. Vajon kereste már azóta? Három nap, emlékeztette magát Tess. Még csak három nap telt el. Úgy tűnt, Farkasnak meg felállni sincs kedve, nemhogy magányosan elkódorogni, ezért Tess bizalmat szavazott neki, és kiengedte a kertbe. Ám amikor szemrehányást tett neki, amiért a kertben végezte el a dolgát, Farkas annyira összezavarodva nézett rá, hogy rögtön meg is bánta, hogy leszidta. Arra jutott, békén kéne hagyni a kutyát, és inkább Emet kellene megtanítani, hogy a kertnek azt a részét messziről kerülje el. Különben is, van akkora ez a kert, hogy mindannyian megférjenek békében egymás mellett, nem? Farkas majd szépen elvégzi a dolgát ott, ahol szokta. Ő meg majd szépen kiengedi őt oda, ez is egy napirendi pont. – Gyerünk, Em. Farkas, te itt maradsz. Vitte a babakocsit is, bár Em egyelőre még mellette totyogott. Most nem tértek le a gyönyörű völgybéli kertekkel szembeni kis járdáról, gyönyörködtek a pompás viktoriánus épületekben, próbáltak titokban bekukucskálni a szépen tagolt ablakokon. – Tenge pajt! – Em izgatottan hadonászott dundi kezecskéivel. – Ma nem, kicsim – mondta Tess, bizalmatlan tekintettel méregetve a homokos partot. Csak a folyó torkolatánál volt kavicsos a partszakasz, egyébként mindent szőke homok borított. A szél erősen fújt, a felkavarodott homok füstként szállt, surrogó hangot hallatva. – Tenge pajt! – ismételte Em méltatlankodó hangon, mintha arra számított volna, hogy a szó puszta kimondása elég lesz ahhoz, hogy ott teremjenek. Ott álltak a korlát mellett, ahonnan két nappal ezelőtt Joe és Farkas hancúrozását nézték.

37

– Sajnálom – mondta Tess. – Anya nem szereti a partot. – Aztán körülnézett, és azt mondta: – Viszont anya szereti a kikötőt. Végigtolta a babakocsit az alsó sétányon, elhaladtak a piros és fehér fabódék mellett, melyeket jó mélyen rögzítettek a homokba a széllökések ellen; maguk mögött hagytak egy bezárt kávézót és egy nyitott szörfboltot. Elsétáltak a kis szórakozóhely mellett is, amelynek egyik bejárata a partra nyílt, áthaladtak a díszes kapu alatt, és kisétáltak a homok felett húzódó deszkázott tengerparti mólóra. A dagály már visszahúzódóban volt, csillogó homokfelszínt hagyott maga után, amelyen éppen lovakat hajtottak keresztül. A famóló alatt futottak át, ezért Tess és Em hol a sétány egyik oldalán, hol a másikon nézte őket, mint a Micimackó-vízipólóban. Az óriási kiterjedésű part tisztán belátható volt, puritán, szinte szegényes, de hatalmas, nem hasonlított sem a harsogó és vidám Brightonhoz, sem az ízlésesen helyreállított Southwoldhoz. De amikor Tess körülpillantott, végig a partszakaszon, a házakon, elnézte a végtelen tengert, felnézett az égre, rájött, hogy a móló tökéletesen van elhelyezve a kilátás szempontjából. A part mentén elszórtan padok is voltak, melyeken idősebb párok üldögéltek, nézték, ahogy múlik az idő, mélyen belélegezték az üde tengeri levegő illatát, és élvezték jótékony hatását. Köszöntek Emnek, aki kedvesen mosolygott mindenkire. Tess a partvonalat nézte, miközben lassan visszasétáltak a kikötőbe; a tenger sima felszínét halk morajjal törték meg a tajtékos hullámok – a természet nem tűri az egyenest. A móló végén néhány ember horgászott. Tess óvatosan indult feléjük – erősen fújt a szél, a móló pedig magasan volt. A vödrük még üres volt ugyan, de úgy tűnt, nem is ez a lényeg, sokkal inkább, hogy szendvicset egyenek, és teás flaskóikat cserélgessék. Rengeteg hal van ám még a tengerben, kiáltott az egyik férfi Tess után. Ő nevetett, és magában csak annyit mondott, hát persze. Még mit nem. Tess didergett. Még szerette volna felsúrolni a konyhát, mielőtt elkészíti a vacsorát. Meggyorsította lépteit, és csak egy futó pillantást vetett a siklóra, amelyről még Joe mesélt neki, és ami most ott emelkedett előtte. Ugyanolyan vidám, élénk színű formák díszítették, mint a fabódékat és a sétány melletti épületeket, és olyan volt, mint egy függőleges drótkötélpálya. Majd máskor. Nem kell elsietni. Hiszen úgysem megy sehová. Nem azt mondta Joe, hogy hosszú távra szól a munka? Nekifeszítette a homlokát a szélnek, és fürgén folytatta útját. – Óvatosan! Tess felnézett, és még éppen idejében hajolt el egy kupac síkos neoprén elől, amelyet szemmel láthatólag valaki éppen akkor vetett le és hajított ki a szörfbolt előtti járda kellős közepére; úgy feküdt ott, mint egy kiterített mutáns élőlény a tenger mélyéről. A hang egy fiatal, vizes fiúhoz tartozott, aki épp szárongot tekert maga köré törülközőből. Borzas, göndör, szőke haján csillogva ültek meg a vízcseppek, de azonnal lecsöppentek, mihelyt megmozdította a fejét. Fehér bőre volt, enyhén barnásra sülve. Szétázott keze-lába és kicsit bevérzett szeme arra engedett következtetni, hogy sós víz borítja a testét. Finom arcvonásaival egzotikus jelenségnek tűnt a helyiekhez képest. – A vízben nem érzem a hideget – mondta enyhe ausztrál akcentussal –, de kifelé jövet, végig a parton egyfolytában a törülközőmön jár az eszem.

38

Mellbimbói, vacogó teste és halványkék szája alapján Tess úgy vélte, felsőteste is elbírna még egy törölközőt. De nem szólt semmit, csak bólintott, és továbbsétált. – Te is szörfölsz? – Szó sem lehet róla. – Hát, mivel máris szó volt róla, gyere le egyik nap, és megtanítlak. – Nem valószínű – nevetett Tess. – Nem tudsz úszni? Tess megállt és megfordult. – Tudok. De nem bírom a homokot – mondta. – Seb vagyok. Itt lent dolgozom. Tess visszakiáltott a válla fölött, miközben tovább folytatta útját. – Tess vagyok. Ott fent dolgozom. Nem goromba, gondolta Seb. Csak szégyenlős.

39

Hatodik fejezet És Tess valóban dolgozott ott fent. A konyha két teljes napot vett igénybe, és csak annyi szabad időt adott magának, hogy szívjon néha kis friss levegőt a kertben Emmel és Farkassal, és egyszer gyorsan beszaladtak a kis vegyesboltba tejért, kenyérért meg halrudacskáért. Kipakolta Joe mélyhűtőjét, a cuccok szinte teljesen elfoglalták a mosókonyhát, csak pár felmosórongy fért el mellettük. Majdnem mindent kihajított, és a felszabadított helyre csak egy húsdarabot meg egy zacskó zöldborsót rakott vissza, és még valamit, ami fagyott termőföldnek nézett ki, aljára fagyott jégtömbbel. A kemény munka nem kímélte a hátát, és erősen sajogtak a karjai is, ugyanakkor lendületet és nagy megelégedettséget érzett, és nyugalmat is, mert nem volt pillanatnyi ideje sem a megállásra és gondolkodásra. De amikor a legnehezebb részével készen volt, és belemerülhetett az apróbb részletekbe, már arra is jutott idő, hogy eszébe jussanak a régi dolgok, és mivel eszébe is jutottak, rögtön elöntötte a bánat és az aggodalom. Semmilyen kapcsolata nem volt azokkal, akik közel álltak hozzá a menekülés előtt. És mikor a SIM-kártyáját kettévágta, vele együtt minden kapcsolatot elvágott. Ez akkor felszabadító, új érzés volt. Most elhamarkodott és ostoba ötletnek tűnt. Már évek óta nem volt rá szüksége, hogy saját memóriáját használja a telefonszámok tárolására, mióta a varázslatos SIM-kártya megtette ezt helyette, ráadásul többet megjegyzett, mint amennyit Tess meg tudott volna. Úgy gondolta, talán képes lenne felidézni Tamsin vagy a nővére telefonszámát, de azt is tudta, hogy lélekben még nincs kész a hívásukra. Ne gondolj rá többet. Jelenleg nem számít. Koncentrálj inkább Joe fűszertartójára. A fűszeresüvegek között a tartó alja dugig volt apró, tekeredő akármikkel. Kidobott mindent, kifertőtlenítette a fűszeresüvegeket forró vízzel. Egész jól néztek ki ragyogó tisztán; az egykori címke ragadós helyét is teljesen lemosta róluk. Ragasztócímke Sorra kerültek fel a szavak az új bevásárlólistára. Petrezselyem Zsálya Rozmaring Kakukkfű Scarborough is itt van valahol a közelben, gondolta, miközben Simon és Garfunkel dalát énekelte, minek köszönhetően Farkas gyorsan elhagyta a konyhát, Em pedig felébredt. Míg a kislány és a kutya osztozkodott egy piskótán, Tess a kimosott üres üvegeket leendő új helyükre, a tűzhelyhez eső legközelebbi keskeny faliszekrénybe pakolta. Mind a hetet. Törte a fejét erősen, de közben biztos volt benne, hogy Paul Simon csak négyet énekelt meg. Odaírta a listára:

40

Bazsalikom Koriander Stb. Farkas hirtelen ugatni kezdett az előcsarnokban. Pedig csak halkan dúdoltam, tiltakozott a kritika ellen Tess, de a kutya berohant a bejárati ajtótól a konyhába, majd vissza, és csak rótta a köröket, miközben fejhangon nyüszített. – Cssst! De Farkas nem csillapodott le, így hát Tess kiment utána az előszobába, és kikukucskált az ajtó kémlelőnyílásán. – Nincs ott senki, Farkas – mondta, és kiment a ház elé, hogy ezt be is bizonyítsa neki. Lenézett az utcára is, de egy idős hölgyön kívül, aki a város felé sétált, senki nem járt arra, se egy kocsi, se más járókelő. – Milyen házőrző vagy te? – nevetett Tess a lábtörlőn kuporgó Farkason, aki azért a biztonság kedvéért továbbra is ugatott. – Nincs ott senki, Farkas. Gyerünk befelé, te süke-bóka. Csak mi vagyunk itt. Két nappal később Farkas megismételte a mutatványt. Egy pillanattal azelőtt Tess mintha egy villanásnyi ideig valóban látott volna valakit elhaladni a nappali ablaka előtt (éppen betűrendbe állította a könyveket). De mire a ház elé leért, senkit nem talált ott, és ettől ostobának érezte magát. Megdorgálta Farkast, mert… hát mert üvöltött, mint egy farkas. – Ha majd tényleg jönnek a gonosztevők, a végén még nem fogok neked hinni. De magában azért elgondolkozott, vajon nem ő képzeli-e ezeket a dolgokat; lehet, hogy az önkéntes száműzetés miatt tényleg odaképzel embereket, hogy növelje a környezetében élők számát. Még ugyanazon a héten eszébe jutott Tamsin és a nővére is; mindkettejükre szüksége volt, más-más ok miatt. De fogalma sem volt, mit mondjon az előbbinek, és nem akart arra gondolni, mit kell mondania az utóbbinak. Még csak szűk két hete lakott a házban. Joe hazatérte esedékessé vált, nem is olyan soká, napokon belül. Tess nagyon szerette volna addigra befejezni a nagy nappalit – a lelket is kiverni a porolóval a nagy szőnyegből, és dagadtra bokszolni a párnákat, befejezni a könyvek pakolását, mindet leporolni és A-tól Z-ig sorba rendezni. A konyha már makulátlan tisztasággal ragyogott, de alig maradt benne valami élelmiszer. Tess úgy tudta, rövid ittlétei alatt Joe szeretett recepteket kiagyalni és főzni. Így hát Tess eldöntötte, a nappali könyvei még várhatnak, és inkább befejezi a fűszerek feltöltését a konyhában. Beszerez pár alapanyagot is. Gondoskodik róla, hogy a hűtőben friss ételek várják Joe-t, ahogy kérte. Belenézett a tárcájába, mintha azt remélné, hogy a legutóbbi átvizsgálás óta magától feltöltődött pénzzel, de ott még annál is kevesebb pénzt talált, mint amennyire emlékezett. Vajon Joe fizet-e majd neki, mikor visszatér? Tudta, hogy magától nem fog rákérdezni, túl szégyenlős hozzá. Most már tényleg felhívja a nővérét, le kell győznie a büszkeségét, és tárcsáznia kell, nincs mese. Kivette a tárcájából az utolsó papírpénzt, és a farzsebébe tette. Közben arra gondolt, hogy nem is a SIM-kártyáját kellett volna kettévágnia, hanem inkább a bankkártyáját, mert arról sokkal hamarabb kiderült, hogy semmi szükség rá. De szerette volna még megtartani, mintha csak egy kabala lenne – mint egy farmer, ami valaha jó volt rá, és talán eljön még

41

az idő, amikor ismét fel tudja venni, ha lead pár kilót. De Tess tudta, hogy bankszámlájának éppen hogy híznia kell, hogy ő újra használni tudja. Fel kell hívnia Claire-t. De talán várhat addig, míg Joe hazaér, és újra elmegy. Tess odaérkezése óta először szánt időt arra, hogy körülnézzen a városban. Párszor már járt bent persze, hogy megvegye a legszükségesebb dolgokat, de azt mindig villámgyorsan elintézte. Az itt eltöltött két hét napjai koncentrikus körökként épültek fel, és a körök átmérőjét az idő határozta meg. Eleinte szüksége volt arra, hogy csak a legszűkebb környezetét ismerje meg, és fokozatosan tegye magáévá a helyet – lassan, méterenként, mindig csak egy keveset fedezett fel minden irányban. Ahogy az idő telt, oldódott benne a feszültség, egyre jobban aludt, és jobban ki tudta élvezni a napokat, megtalálta a lendületét és lassan az önbizalmát is, sőt felfedezett magában egy belső késztetést is, hogy tágítsa a látókörét – mi az, amit lát, milyen messze merészkedhet, milyen soká maradhat távol a háztól. Szinte mindennap sikerült nyitnia egy keveset, így egyre nagyobb körbe lépett be minden alkalommal, égette a felfedezés utáni vágy: mi várhat még rá, ha tovább merészkedik. Miközben fel-alá barangolt a bevásárlóutcákon az utóbbi napokban, meglepte és lenyűgözte a sokszínűség. A Milton Street-i és Dundas Street-i vasszerkezetes vászonponyváktól és poros ablaküvegektől, melyek bár aranykorukat a régi viktoriánus időkben élték, még mindig ott voltak, a vasúthoz közeli, akciókat hirdető apró ABC-áruházig; a régi vágású kis divatáruüzlettől, mely a gyűrődésmentesen száradó nyersgyapjú ruhákat reklámozta, egy félrecsúszott parókát viselő, kificamodott próbababával, az ízléses, divatos gyermekruhaboltig; a legváltozatosabb horgászfelszereléseket kínáló üzlettől az elsőrendű fagyizóig. Úgy tűnt, itt, Saltburnben még a gluténmentes pizzára vágyók igényét is ki tudják elégíteni – ami persze nem azt jelenti, hogy a kínai gyorsétterem ettől villámgyorsan csődbe megy majd. A kis térképészeti galéria segítségével legalább annyi hasznos információhoz hozzájutott, mint a turisztikai központban, mivel az előbbiben vett két festmény-képeslapot a városról, utóbbiban pedig szerzett az összes katalógusból és információs papírból. Elsétált a könyvtár mellett, gyorsan feljegyezte magának a templomi játszóház időpontjait (kétszer egy héten), és sajnálattal vette észre, hogy az egyfelvonásos drámák fesztiválját elszalasztotta. Elolvasott minden feliratot a kirakatokon. Vett egy naptárat, amelyben az összes helyi esemény fel volt sorolva, és látta, hogy májusban filmfesztivál lesz, júniusban gasztronómiai hét, júliusban komédiafesztivál, augusztusban pedig a népzene ünnepe, valamint a viktoriánus hét. Egy vele nagyjából egyidős, barátságos nő, akinek volt egy korban Emhez illő gyermeke, beszélgetésbe elegyedett vele, míg a pékségben álltak sorban. Bemutatkozott, Lisának hívták. Itt született, itt nőtt fel, mesélte. – Mindenképpen jönnötök kell a zenebölcsibe – mondta Tessnek –, a lányod imádni fogja, és mi, anyák is örülnénk már egy új arcnak. Utána elmegyünk együtt ebédelni – mondta Lisa –, aztán meg a játszótérre. Megvárta, amíg Tess mindent megvesz, és csak aztán köszönt el: – A mielőbbi viszlát, nagyon örülök, hogy találkoztunk, szivi.

42

Tessnek mindez legalább annyira vonzónak tűnt, mint kimerítőnek, és eldöntötte, hogy elmegy majd. Jót fog tenni neki is, Emnek is. Sétált tovább, lekanyarodott a móló felé, és félig-meddig abban reménykedett, hogy lesz ott egy halom levetett vizes ruha és egy félmeztelen Seb. A szörfbolt nyitva volt ugyan; néhány leárazott ruha kint volt előtte, de senki nem ügyelt rá, és senki nem is nézelődött benne. Sebet sem látta, legalábbis a parton nem. Végigsétált a kikötőn, és közben a szörfözőket nézte, de ebből a távolságból mind egyformák voltak hasonló ruhájukban. Dagály volt, a hullámok mohón nyaldosták a móló lábait, a deszkák résein keresztül tisztán kivehető volt az örvénylő tenger. A kikötő végén horgászó férfi aznap sem fogott még semmit. Tess a szárazföld felé fordult, és a jellegzetes siklót nézte, mely csak arra várt, hogy beinduljon a turistaszezon; a függőleges sínpár messziről úgy nézett ki, mint egy összehúzott cipzár. A két apró, félúton megállított, mozdulatlan kocsi olyan volt, mintha lebegne. Jobbján messze a part mentén Tess egy gyár ipari kéményeit vette észre, a napfény ma inkább Monet romantikus ecsetjére kívánkozó tájképet festett, semmint a prózaibb Lawryéra. Baloldalt a Huntcliff szikla tökéletes kis öböllel zárta a partot. Annyi minden vár még felfedezésre, gondolta Tess. Vajon mennyi ideig fog tartani, mire mindez már nem újdonság lesz számomra, hanem a biztonságos, ismerős talaj? A séta, ahogy erre előre számított is, még tartogatott számára egy beszélgetést a vegyesbolt tulajdonosával. Tess rozmaringot kért, mire a hölgy elővett egy kis csomagokkal teletömött cipősdobozt, és odatette elé. – Sajnálom, kedves. Nincs rozmaring, de mit szólna ehhez: Fines herbes? Egzotikusan hangzik, ugye? Tess egyetértett. A hölgy folytatta: – Bár az én kiejtésemmel ez a francia név inkább valamiféle fertőző betegségnek hangzik, nem? Tess nevetett, és ezzel is egyetértett. – Nos, mindenképpen megreszkíroznék belőle egy zacskóval – mondta. – És szükségem lenne még két másikfajta fűszerre is. Végigmentek a fűszereken, végül Tess a tárkony és a zsálya mellett döntött. – Valami különlegességet főz ezek szerint, kedves? – Csak feltöltöm a készletet. A régiekben már mindenféle furcsa kukacszerűség volt. – Ezek szerint vegetáriánus? A nő olyan szenvtelen hangon tette fel a kérdést, hogy ha nem kacsintott volna hozzá, Tessnek talán soha nem esik le a tantusz. Elnevette magát. – Nem tart esetleg valami különleges ecetet? Hol keressem? A csemegeboltban a Station Square sarkán? Köszönöm a segítséget. Kérnék még egy kicsit abból a lekvárból. Nincs véletlenül drótkeféje? Hát persze, hogy van… elvégre ez egy vegyesbolt. Nem sok aprót kapott vissza. Tess úgy számolgatta magában, hogy a balzsamecet még várhat. – Itt nyaral, kedves?

43

– Nem, hanem itt lakom – mondta Tess. – Még keresem egy kicsit a helyem itt, nem vagyok teljesen ismerős errefelé. Ma például találkoztam valakivel, aki mesélt nekem a kismamaklubról. – Hová valósi? – Londoni. A hölgy értetlenül kapta fel a fejét. – Miért? Tess meghökkent. – Mit miért? – Miért London? És hogyhogy ide jött? – A nővérem Edinburghban él. – Ez része volt annak a magyarázatnak, amit Tess előre kitalált, mindaddig, amíg erőt nem gyűjt, hogy elmondja szeretteinek, hol is van pontosan. Rámosolygott a hölgyre, jelezve, hogy távozni készül. – Ami azt illeti, a kérdés inkább az, hogy eddig miért nem itt. A hölgy bólintott. – Házvezető vagyok – mondta Tess. – Fent, a domb tetején. Most már mennem kell. Elepedek egy csésze kávéért, és még hátravan egy komoly hegymenet ezzel az ócska babakocsival. – Akkor a Camfields-be menjen, kedves. A Macskaszikla parkoló mellett van, egy mókás kis mesterséges dombocskán, közel a tengerparthoz… az Olasz Kert alatt. Olyan jó kis hely, tudja, biztos tetszeni fog magának, hisz Londonból jött. Ott igyon egy jó kis kapucnit, vagy egy tejeskávét, vagy amit csak szeret. Igazi kis kávéház, tudja, nem holmi silány utánzat. – Lehet, hogy kipróbálom – köszönte meg Tess. És másnap meg is tette. Tényleg kitűnő kávéjuk volt.

44

Hetedik fejezet Nathalie nyújtózkodott. Erre nem volt különösebben szüksége, nem fájtak az izmai, nem sajogtak az ízületei. Azért nyújtózkodott, mert tökéletesen tisztában volt vele, hogy alakja szempontjából ez a legelőnyösebb. Szobája ajtajában állt egy csütörtöki este, kezét összekulcsolta a feje fölött, finoman körözött csípőjével, és közben pontosan tudta, hogy feszes felsőjében ingerlően előreáll a melle, és alul kilátszik izmos, lapos hasa. Magas sarkú cipőjét a lábán hagyta, mert ettől hosszabbnak tűnt, térdét pedig szorosan összezárva tartotta, hogy combja még fényesebbnek látsszon. Így állt pár másodpercig, és közben közönyös tekintettel nézett ki az ablakon, aztán sóhajtott egy nagyot, mintha ásítana. Abbahagyta a nyújtózkodást, kezét leengedte a teste mellett, és megpihentette a csípőjén, egyik térdét behajlította, de melle még mindig kacéran meredt előre. – Szóval – nyújtotta meg a tökéletesen kerekített ó-t. – Fogok neked hiányozni, Joe? – Ajkai Joe nevénél is tökéletesen kerekedtek. Csücsörítéséről tökéletesen leolvasható volt, mi jár az eszében, de úgy tett, mintha ez részéről önkéntelen gesztus lenne, mintha elfelejtette volna elrejteni, hogy mindig a szexen jár az esze, és a szex a szájától sem áll soha távol. Joe a kanapén ült, és Nathalie-t nézte, mintha a nő előadna neki valamit, egy egyszemélyes show-műsort, melynek ő az egyedüli nézője és élvezője. A nő nem várt választ – nem is tett fel igazi kérdést. Joe odament hozzá, és bedugta ujját Nathalie még mindig kerek ajkai közé. A nő előbb megnyalta egy kicsit, majd tövig a szájába vette, és szopogatni kezdte. Joe a másik kezét gyakorlott mozdulattal a rövid szoknya alá dugta, hüvelykujjával a bugyi elülső részét dörzsölgette, és közben behunyta a szemét. Maga előtt látta Nathalie száját, amely kellemetlen francia akcentussal ejtette a szavakat. Az ajkát, mely most, mint egy nedves punci várta, hogy Joe ujja, mint egy kemény farok betöltse. Igen, pokolian fog neki hiányozni. – Sietsz hozzám vissza, non? Nathalie szemérmesen csücsörített, miközben kezével Joe dudorodó nadrágját simogatta. Joe betapasztotta Nathalie száját a nyelvével, és kezével végigsimított a testén; megragadta a mellét, belemarkolt a fenekébe, erőteljesen végigsimított a tarkóján, belemarkolt a hajába, és kiszabadította a tincseit a kontyból, így haja most arcába hullott, és néhány tincs nedves ajkára tapadt. Nathalie elkezdte lehúzni magáról a pólóját, s nyújtózkodás közben teste ismét a legcsábítóbb alakját mutatta. Joe kivette a kezéből a pólót, de nem húzta le a fejéről, hanem eltakarta vele a szemét, és nyalni kezdte a nőt először a melltartójának átlátszó pántján keresztül, majd kiszabadította belőle meztelen, mohó, barna mellbimbóit. Nathalie szeme még mindig be volt fedve, s Joe most ismét csókolni kezdte, miközben ő kigombolta Joe nadrágját, kiszabadította a farkát, majd ráhelyezte a kezét. Ujjai eleinte gyengéden fogták körül, mint a virágszirmok a porzót, és csak fokozatosan fonódtak rá egyre szorosabban. Joe zihált. Nathalie lehajította fejéről a pólót.

45

– A számat akarod, vagy a pinámat? – Micsoda kérdés. Joe hangtalan zihálással jelezte, hogy egyik sincs ellenére. Nathalie letérdelt, és miközben a szájába vette, felnézett Joe-ra. Majd felállt, megragadta Joe kezét, ujjait a bugyijába vezette, majd felnyomta magába. Joe letérdelt a padlóra, Nathalie-t is magával rántotta, félrehúzta Nathalie bugyiját, belehatolt, és néhány erőteljes mozdulattal elélvezett. A nő a csillárra mosolygott. Joe-val mindig ugyanaz volt; nem tudta fékezni magát. Azt szerette, ha a szex gyors és önző, szerette jó keményen magáévá tenni őt, és Nathalie ezt nagyon élvezte. Később újrakezdték, ismét Nathalie kezdeményezett, de már nem siettek annyira, és még nagyobb gyönyört éltek át, ezúttal mindketten. Joe ott-tartózkodása alatt – ahogy mindig – mindennap szexeltek. És Joe-val a szex sosem volt unalmas. Különc szex, játékos üldözés, felajzós szex, orális szex – de mind közül a már szinte agresszív szex volt az, amit Nathalie a legjobban élvezett, annak ellenére, hogy az mindig gyorsan lezajlott, és ő sosem jutott el az orgazmusig. Nagyon felizgatta, hogy van valaki, aki ennyire hevesen vágyik rá. Joe kimerülten, forró testtel feküdt rajta. Nathalie érezte magán a férfi súlyát, érezte gyönyöre nedvességét, és ettől ismét felizgult. De tudta, hogy Joe újra neki fog esni az éjszaka közepén, és kétségtelenül másnap reggel is, mielőtt visszamegy Angliába. Gyengéden végigkarmolta a férfi hátát, egészen a fenekéig. – Fogok hiányozni, Joe? – kérdezte, direkt buja és kéjes hangon. – Azt hiszem, elég fogok hiányozni, non?

46

Nyolcadik fejezet – Látod, Farkas, megmondtam, senki nincs ott. Nekem is úgy tűnt, mintha lett volna, de biztosan csak a fák árnyékát láttam. – Farkas azért futott még pár kört csaholva a szobában. – Látom, hiányzik neked, öregfiú – mondta Tess, miközben Farkas nagyot szusszanva letelepedett. – Nem mondhatom, hogy nekem is, mert én egyáltalán nem ismerem. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne várnám, hogy hazatérjen. Mivel Tess a konyha közepén állt, kezében egy késsel, Farkas azt hitte, ételről van szó, odaőgyelgett hát a tálkájához, és szemmel láthatóan beindult a nyálelválasztása, miközben esdeklő tekintettel méregette Tesst. Tess megcsóválta a fejét. Bolond kutya. – A gazdád, te ostoba kopó. Joe? A Papa? – Farkas meglökte az orrával a tálkát, és oldalra hajtott fejjel kunyerált. Tess letört egy falatot a pirítósából, és odaadta neki. Kinézett az ablakon, és titokban majd szétvetette a büszkeség. Nemcsak Joe-ért tette, amit tett, de ez nem azt jelenti, hogy ne sóvárogna hevesen Joe dicséretére. Vagy legalább egy jóízű, felnőtt beszélgetésre és emberi társaságra esténként. Mikor Farkas újra ugatni kezdett, és úgy kapkodta a mancsait, mintha izzó parázson járkálna, Tess elmerengett azon, vajon a fantom tért-e vissza az ablak elé, de egy pillanattal később már hallotta is a kocsit begördülni a kavicsos feljáróra. A felszökő adrenalin pár másodpercre lebénította. A francba – a nagy nappali még úgy néz ki, mint egy rendetlenségbe merevedett csatatér, a könyvek oszlopba rakva várják, hogy a helyükre kerüljenek, a kanapé párnái kint szellőznek a kertben, a szőnyeg is ott piheni ki a nagymosást a szárítókötélen. A szoba avatatlan szemnek ijesztőnek tűnhet. És ami azt illeti, Tess is hasonló állapotban volt. Az ablakban meglátta a tükörképét, és összerezzent lelapult, csapzott hajától. Végignézett a ruháján – kinyúlt melegítőalsó, ormótlan bokavédő, meztelen lábfej, ami a körmei miatt szintén ront az összhangon. Miközben hármasával szelte a lépcsőket a szobája felé, hirtelen beugrott neki, hogy Emet a gyerekszékben hagyta a konyhában. Lerobogott, berobogott, kirobogott. Ha Joe ebben a pillanatban lépett volna be a bejárati ajtón, akkor az enyhén hisztérikus, mezítlábas Tess, a zabkásával vagy cementtel, vagy akármivel összemaszatolt arcú Em és az izgatottan ugrabugráló és csaholó Farkas látványa fogadja. Tess szerencséjére a kutya kirontott a ház elé, és annyira lekötötte Joe figyelmét, hogy Tessnek volt ideje felinalni a lépcsőn, miközben lekiabált neki: – Szia! Csak felszaladunk gyorsan pelust cserélni! Ne engedd be a nagyszobába, ne engedd be a nagyszobába, mondogatta magában Tess, miközben tisztába tette Emet. Menj be a konyhába, egyenesen a konyhába. Gyerünk, gyerünk, gyerünk. Zokni. A jó farmer. Tiszta, fekete póló. Copfba fogott haj. Rózsás arcú, babaillatú, tündéri, tiszta Em.

47

Nyugi. Nyugi. Ostobaság ennyire izgatottnak lenni. Nagyon nagy ostobaság. Joe a konyhában várta, kezében egy csésze teával. – A franciák a legtöbb dologban nagyszerűek – mondta –, de a teakészítés nem tartozik ezek közé. – Isten hozott – mondta Tess, és körbepillantott a szobában. Észrevett bármit is? – Minden rendben? Farkas hogy viselte magát? Jól néz ki. – Minden rendben – mondta Tess. – Milyen volt az utad? – Jó. Eredményes. Jól halad a projekt. Rengeteg fokhagymát ettem. És ettem lovat is. Vitatkoztam egy jót a befektetőtársasággal, biztosítottam a tervfelelőst, hogy nem fog változni a magasság, és meggyőztem az ügyfeleket, hogy kicsivel több pénz fog kelleni a dologhoz. Ó, igen, és túl korán ittam túl sokat – Franciaország az Franciaország. Tess úgy bólintott, mintha már ő is járt volna ott. – Hát, isten hozott. – Merci, mademoiselle. – Biztos jó érzés lehet hazajönni az idegen hotelszobákból. – Ó, egy lakásban laktam – felelte Joe, és azon kezdett gondolkozni, vajon miért úgy mondta ezt, mintha egy vadidegen lakásban lakott volna, és nem Nathalienál. – És volt a lakásnak erkélye? És cikornyás öntöttvas korlátja, magas, vékony üvegajtaja és lebegő organzafüggöny az ajtó előtt? Joe ránézett Tessre – tekintetét látva nagyon szerette volna azt mondani neki, igen, ez mind volt neki. Aztán megjelent szeme előtt Nathalie ultramodern lakása. – Hát persze. És ott kint ittam meg a reggeli kávémat egy hatalmas, fehér bögréből. Joe úgy nézett körül a saját konyhájában, mintha szüksége lenne pár percre, hogy feldolgozzon és megszokjon mindent, ami körülveszi. – Minden nagyon… Tess nem akarta hallani a mondat végét, míg Joe nem látott mindent. – Hadd mutassam meg! – Lázas sietséggel átvágott a konyhán, egyik faliszekrényt a másik után nyitotta ki, és úgy mutogatta, hogy miként rendezte be, mint egy kiállítóterem eladója. – Nagyon sokat dolgoztál – mondta Joe, és csettintett egyet. Tess rádöbbent, hogy azt szerette volna, ha Joe azonnal talpra ugrik, hogy mindent alaposan megvizsgáljon és megcsodáljon. – Csak hasznossá tettem magam. Nem bánod, ugye? Tudom, hogy ezek olyan dolgok voltak, amiket jobb szeret az ember maga csinálni, de én azt gondoltam, hogy végül is én ezért vagyok itt. – Nyugtalanság csendült ki a hangjából. – A szalonban már el is kezdtem… – Hol? Tess elvörösödött. – A nagy nappaliban, amelyikben nincs tévé. – Ott kezded a mit?

48

– Csak kitakarítok és rendet rakok. Átrendezem a könyveket, tudod, betűrendbe. A CD-kkel is megcsinálhatom a másik szobában, ha gondolod. És eldöntheted, hogy milyen rendszer szerint, tudod, hogy Bruce Springsteen a B vagy az S betűnél legyen-e. Már ha van Bruce Springsteen-CD-d, persze. Joe arcáról nem lehetett leolvasni, hogy mit gondol. – A fűszereid már önálló életet éltek – folytatta Tess. – És találtam olyan ételt is, ami már két éve lejárt. És nem volt fertőtlenítő a házban. Úgyhogy bátorkodtam dönteni helyetted, tudod, ki a régit, be az újat. De mindenből szereztem be frisset, legalábbis van tartalék a legszükségesebbekből. És van friss étel is a hűtőben, ahogy kérted. Láttad már a hűtőt? Egy félbevágott citrom a tojástartóban távol tartja a rossz szagokat, ezt még a nagymamámtól tanultam. Tess teljesen belemerült a lényegtelen apró részletekbe, ami szórakoztatta Joe-t. De ő végül teljesen más oldalról közelítette meg a helyzetet. – Nem tudok többet fizetni – mondta. Nem úgy értette, ahogy hangzott, udvariatlanul kurtán, sőt durván. És ha Tess adott volna esélyt arra, hogy visszakozzon, és bocsánatot kérjen, Joe megköszönte volna a sok munkát, és meg is dicsérte volna. De Tess azonnal védekezni kezdett. – Nem a pénzért csináltam – zárta le a beszélgetést kemény hangon. És miközben egymást nézték, mindketten arra gondoltak, ez vagy te. Most már emlékszem, te vagy az, aki képes olyan hihetetlenül könnyen felhúzni engem. Tess rögtön ezután elvitte Emet sétálni. Farkas úgy döntött, hogy csatlakozik hozzájuk. Joe próbálta ugyan visszahívni a kutyát a házba, mert azt hitte, csak kóborolni akar, de Farkas tökéletesen semmibe a hívást – Joe bosszúságára és Tess csendes elégedettségére. Amikor elmentek, Joe meglátta a nagy nappaliban, vagyis szalonban uralkodó zűrzavart. „Ó, Jézusom!” – szakadt ki belőle. Gyorsan becsukta az ajtót, és a dolgozószobába sietett. De a dolgozó, nagy megkönnyebbülésére, pontosan olyan volt, amilyennek hagyta. Megpördült a forgószékében. Csak egy kicsit incselkedni akart Tesszel, de nem akarta megsérteni. De az, hogy Tess rögtön tüskéket növesztett, elvette a kedvét a bocsánatkéréstől. Most már sajnálta az egészet. És sajnálta, hogy a ház máris kiürült, alig ért haza. Kiment a konyhába, és körülnézett az egyik szekrényben. Sosem látta még ilyennek. Benézett a többibe is, és be kellett látnia, hogy le van nyűgözve, és egyáltalán nem zavarja őt a dolog. Tess tényleg nagyon sokat dolgozott. Vajon mit rendezett át a saját szobájában? Csinált magának egy csésze teát, és felvitte az emeletre, hogy körülnézzen. A gyerekszoba pont olyan volt, amilyennek lennie kellett: egy tökéletes gyerekszoba. Játékok hevertek mindenhol, apró ruhácskák lógtak a vállfákon, itt-ott pontatlanul illesztett, virágos tapéta futott végig a fal alján, pasztellszín ágytakaró feküdt gondosan összehajtogatva a gyerekágyon. Valaha az ő gyerekszobája volt, de Joe nem emlékezett arra, hogy valaha is ilyen… Pontosan hogyan is fogalmazzon? – merengett. Milyen most ez a szoba, amilyen még sosem volt? Eltartott egy ideig, míg sikerült magában megfogalmaznia az érzést. Barátságos, döntött végül. Barátságos. Hirtelen úgy érezte, szeretne törökülésben a szőnyegre kuporodni. Ettől az érzéstől megrémült, és villámgyorsan kiment onnan, vissza sem nézett. Tess szobája rendkívül nőies volt. Az ágyat elmozdította eredeti helyéről, és áthozott pár bútort valamelyik másik szobából, de ezen kívül nem sok minden vál-

49

tozott. Valamelyik szobában találhatott függönytartó zsinórt, és áthozta magához, és párnákat is szerzett az ablakülésre. Az ágy kicsit rendetlen volt, mintha most keltek volna ki belőle. A kandalló előtt ott volt a sok bakelitlemez, amiket még Joe hozott fel a kocsiból. Egy sarokban kis asztal állt, amit már évek óta nem látott, és fogalma sem volt, Tess vajon hol találta, rajta egy jegyzetfüzet és egy toll, egy tégely Nivea és egy kis sminktáska. Joe hanyagul végigpörgette a jegyzetfüzetet. Üres volt. A széken ott hevert Tess elnyűtt barna bőrtáskája. Lehet, hogy nem is igazi bőr. A Lloyd Loom széken ruhakupac hevert, Joe felismerte, Tess ezekben a ruhákban érkezett. A szék alatt egy kartondoboz feküdt. Benne egy vasaló, egy vízforraló, egy furcsa kis drótkosárka és három, kissé elavult fitneszkazetta. Elég furcsa dolgokat hozott magával, gondolta Joe. Kívül, az ablakpárkányon három apró, kézzel készített cserép állt. Benne virágzó sáfrány és nárcisz. Tavaly ősszel ültethette őket, még Londonban. Az egész szobának nagyon jó illata volt. Tiszta illata. Szellőztetés utáni friss levegő. Egyáltalán nem hasonlított ahhoz a szobához, ahova apja régen órák hosszára bezárkózott, mikor Joe anyja elviselhetetlenül viselkedett. Ez a hívatlan emlék kiűzte Joe-t a szobából. A fürdőszoba ragyogott. Joe megszagolta a gyereksampont és a fürdősót, és felismerte, hogy ez az illat lengi be a két másik szobát. Sokkal finomabb, mint az ő samponjának az illata. Észrevette, hogy Tess gondosan összeválogatott törülközőket használ, olyanokat, amik színben illenek egymáshoz. Törlőkendő, kéztörlő, fürdőlepedő. Úgy tűnt, a kislánynak megvan a saját készlete: puha, vastag és bolyhos törülköző, rajta egy hímzett kiskacsa és egy kacskaringós E betű. Volt bent egy tartalék vécépapír-guriga is. Egy üveg fehérítő. Egy műanyag könyvecske, Pliccs-Placcs címmel. Rózsaszín, zöld és sárga színű gumikacsák. Egy új égő. Fogkrém, érzékeny fogakra. Egy tubus, benne egytől hároméveseknek való krém. Egy apró fogkefe, olyan volt, mintha egy babáé lett volna. Egy béka alakú szivacs. Rendkívül bájos helyiség volt. Akármelyik lakberendezési lapban megállta volna a helyét. Holott nem pont ez a szoba volt az, ahová őt gyerekként annyiszor bezárták, amikor rosszul viselkedett, vagy azt feltételezték róla, hogy rosszul viselkedett? Szülei fegyelmezési módszere. És ugyanide küldték ki a szülei, amikor nem akarták, hogy láb alatt legyen, és zavartalanul veszekedhettek. Most olyan volt a fürdőszoba, mintha valaki tudatosan kiűzte volna belőle a rossz szellemeket. Joe ült az egyik széken, és úgy érezte, többé már nem tud iszonyodni a szobától. Ha Tess képes volt ezt elérni ebben a három szobában, akkor azt tehet a ház többi szobájával, amit csak akar, döntötte el Joe. Ezzel fogja kezdeni a beszélgetést, amikor legközelebb találkoznak. Teljhatalmat ad neki. Nyugodtan állítsa sorrendbe a CD-ket, és oda teszi Bruce Springsteent, ahová csak szeretné. Első dolga lesz ezt elmondani Tessnek, amint hazaér. És akár együtt is vacsorázhatnának majd kicsit később, meg beszélgethetnének. Joe közben megéhezett, lement a konyhába, csinált magának egy szendvicset, és gyönyörködött a hűtő tiszta, csillogó belsejében meg a friss ételek látványában. Aztán időt szánt arra, hogy alaposan megvizsgálja a szekrények tartalmát. Miközben a mélyhűtőt nézte, feltette magának a kérdést: tényleg ennyire hanyag és rendetlen öregember lettem? És arra gondolt: sajnos elképzelhető. Aztán azon kezdett el tűnődni, vajon Tess miért csinálta mindezt. Nincs jobb dolga? Valószínűleg nincs, ami a végeredményt tekintve nem is rossz dolog. Visszagondolt Mrs. Dunn-

50

ra. Jól döntött, amikor választania kellett. Azon tűnődött, vajon Tess is így érez-e, nem bánta-e meg, hogy fiatal nőként a háta mögött hagyta a főváros lüktető életterét és lehetőségeit, hogy cserébe északon egy álmos, tengerparti kis városkában egy idegen és néha durva ember házát őrizze és takarítsa. – Összedobhatok valami tésztát vacsorára – mondta Tessnek, mikor a csapat nem sokkal később hazaérkezett a sétából. – Úgy tűnik, a konyhatündér felfrissítette a fűszerpolcomat. Tess szégyenlősen elmosolyodott; felismerte a mondatban rejlő bocsánatkérést. – Köszönöm – mondta. – Vettem olívaolajat és balzsamecetet. Kis üveggel van csak mindkettőből, de kettőt adtak egynek az áráért a csemegeboltban. A borokat pedig abba a szekrénybe rendeztem be. Fehérek a felső polcon, a vörösek alatta. Remélem, jó lesz így. – Köszönöm – mondta Joe. – És nagyon is jó lesz – folytatta. – Akkor, nyolc körül? Tess megismételte, nyolc körül, és mosolyogva bólintottak egymásnak. Joe a dolgozószobájába ment, becsukta az ajtót, és hagyta, hogy Tess azzal töltse a délutánt, amivel csak akarja, és még szebbé varázsolja ezt az öreg házat. – Kiöltözzek vacsorára? – tűnődött Tess, miközben a patentokat gombolta Em hálóruhácskáján. – Kiöltözzek? – Elhallgatott. – Fejezd be. – Újra elhallgatott. – Nem te, Em, hanem én. Különben is, lehet, hogy együtt készítjük el a vacsorát. Csak formaság az egész. – Beleszuszogott Em pocakjába a kislány legnagyobb örömére, aztán felemelte, és kicsit nézték összeölelkezve a kilátást az ablakból. Gyakran álldogáltak így, egymást átölelve az ablakban, és ennél az állapotnál kívánni sem lehetett volna jobbat. – Szeretlek, kislányom. Szeretlek. Csak te meg én, kicsim, te meg én. Letette Emet az ágyba, bekapcsolta az éjszakai fényt, felhúzta a zenedobozt, és hosszan gyönyörködött még a kislányban, mielőtt lábujjhegyen kiosont a szobából. Nem volt sok ruhája, de mindenképp át szeretett volna öltözni. Van ez a vászonszoknyája, hozzá egy tapadós, fekete póló – teljes ellentétben áll a napközbeni bő cuccokkal. És van egy pár vadiúj fekete harisnyája is. Nem illik igazán egyik cipőjéhez sem, csak a hatás kedvéért. De majd nem vesz cipőt – rég kiszúrta már, hogy Joe házon belül sosem hord cipőt, csak vastag zoknit az elnyűtt mokaszinjával vagy anélkül. Ez utóbbi Farkas kedélyétől függött, aki gyöngéd szeretettel viseltetett a lábbeli iránt, és szerette magával vinni a vackába. Tett fel egy kis sminket is (először, mióta eljött Londonból), és leült a tükör elé, hogy megnézze az összhatást. Meg vagy te hibbanva, mondta a tükörképének. Kiöltözöl a vacsorához, amit egy olyan emberrel fogsz elkölteni, akit nem is ismersz, egy olyan házban, amit a magadénak képzelsz. Ugyan, ne áltasd már magad. Pár perccel múlt nyolc. Tess várt még tíz percet, élt a nők alapvető jogával: bőven belefér tíz perc késés, ha a találkozó nyolcra volt megbeszélve.

51

De a konyhában nem volt senki, és a tűzhelyen sem rotyogott semmi, a fűszerek érintetlenül álldogáltak a konyhaszekrényben, a dolgozószobából pedig semmiféle zaj nem szűrődött ki. Tess toporgott az ajtó előtt egy kicsit, mérges volt magára, amiért lehangolta az üres konyha, és amiért felvette a szoknyát. És az átkozott vadiúj fekete harisnyát. És akkor a sminkről ne is beszéljünk. A kőpadló hideg volt; meztelen talpától lassan kúszni kezdett felfelé a jeges érzés. Éppen azon gondolkozott, vajon felhúzzon-e egy zoknit az esti összeállításhoz, vagy inkább öltözzön át teljesen, amikor kinyílt a dolgozószoba fekete ajtaja, kilépett rajta Joe és mögötte Farkas, aki ragaszkodó szeretete jeléül sárga nyomokat hagyva körbeszaladgálta Tesst. – A mindenit neki, Farkas – mondta Joe. – Hiszen csak pár órája voltál kint – Ránézett Tessre. – Biztosan elvette a szerelem az eszét. – A konyha faliórájára pillantott. – A fenébe. Ne haragudj. – Újra Tessre nézett. Valahogy megváltozott. Szoknyában van. Jók a lábai. És a szeme körül is van valami újdonság. Jól néz ki. Kár, hogy Farkas összepiszkolta. – Éhes vagy? Tess bólintott. – Szomjas? Tess elmosolyodott, és újra bólintott. – Bort? Vizet? Tess egy kicsit zavarba jött. – Bort? – segített neki Joe. – Kérek. Mármint ha te is kérsz. – Vöröset vagy fehéret? Tess újra zavarba jött. – Ez egy finom vörösbor – mondta Joe. Koccintottak, és csendben kortyoltak egyet. – Sok kéz hamar kész? – kérdezte Joe, miközben meghámozott egy hagymát, majd alulról átdobta Tessnek. Tess ügyesen elkapta, a csendben mellette üldögélő Farkas legnagyobb bánatára. – Szeleteljem? – kérdezte. – Vagy kockára? – Aprítsd fel, kérlek. – Ez valami titkos recept? – Ez az én „Mindent bele” nevű specialitásom – mondta Joe, és ahogy Tess végzett a hagymával, már vághatta is fel a paradicsomot. A bor szép lassan fogyni kezdett, a szorgalmas munka közben derűs hangulat alakult ki, és amikor már nem égett a kezük alatt a dolog, jóízűt beszélgettek arról, mi történt velük az elmúlt két hétben. Joe rádöbbent, hogy Tess tényleg sok mindent csinált, Tess pedig megtudta, hogy Joe hamarosan újra elutazik Londonba, onnan pedig nagy valószínűséggel egyenesen Franciaországba repül. – Finom illata van, nem gondolod? – Pompás. Üdítő változatosság a pirítós és a Marmite∗ után. – Csak nem azon éltél? – kérdezte Joe színpadiasan szigorú hangon. Megkeverte a szószt, és Tess felé nyújtotta egy fakanállal, hogy ő is kóstolja meg. Tess jobÉlesztőkivonat, kenyérre kenve fogyasztják. 

52

ban szerette volna kivenni Joe kezéből a fakanalat, hogy úgy kóstolhassa meg, de végül kicsit zavartan közelebb lépett, és kiszürcsölte a szószt a kanálból. Megnyalta a száját, majd elégedetten hümmögött egyet. Joe csendben fürkészte az arcát, és egy hosszú másodpercig összekapcsolódott a tekintetük, mielőtt a nő elfordult volna. Tess csendben szidta saját bolond fejét, és győzködte magát, hogy csak túl régóta van már egyedül, férfitársaság nélkül, és igazán őrült dolog elpirulni attól, hogy a férfi odatartott egy szósszal teli fakanalat a szája elé. Joe észrevette, hogy Tess elpirult, és ahogy nézte rózsaszínű tarkóját, nem tagadhatta, hogy újra egy Thomas Hardy-jelenetben találta magát. Mint Alec D'Urberville, jóllehet ő ezt a Tesst szósszal etette fakanállal, és nem eperrel a kezéből. Látta, hogy Tess kényelmetlenül érzi magát, ami őszintén szólva eléggé felizgatta. Azt is észrevette, hogy Tess nyilvánvalóan nincs tudatában annak, hogy az arcára kiült érzelmek mennyire megváltoztatták, és Joe-nak nagyon tetszett a látvány. Ahogy tetszett neki az is, amikor Tess ajka a fakanalat érintette, és érezte a fakanál súlyát a kezében, és Tess testének közelségét. És nyakszirtje látványát. – Azt hiszem, rá kéne néznem Emre – mondta Tess, és miközben szelte a lépcsőket, letörölte arcáról a sminket, aztán megnézte magát a tükörben, és úgy látta, rosszabbul néz ki, ami különös módon megnyugtatta. Mire visszaért, a tészta már ott állt kiszedve a megterített asztalon. – Tárkonnyal és zsályával fűszerezve – jelentette be Joe, és semmi különbséget nem vett észre Tessen. – Tetszik, amiket a címkére rajzoltál, nagyon művésziek. Tessnek semmi baja nem volt a pirítóssal, de Joe tésztája tényleg mennyei volt. Ahogy fokozatosan átmelegedett tőle, úgy olvadt el benne a zavar is. – A vegyesbolt egy kincsesbánya. Joe felnevetett, mert pontosan tudta, Tess melyik boltra gondol. – Éppen azért van ott hitelem. Tess abbahagyta a rágást. – Ha bármire szükséged van a házba, csak írasd fel a többihez – magyarázta tovább Joe. Tess elgondolkozva nyelt egyet. – Sokat kellett költened? – kérdezte Joe. – Hát igen, viszonylag – felelte Tess. Ami azt illeti, nagyon sokat kellett költenie. A pénztárcája szinte teljesen kiürült. És vissza kellene kapnia azt a pénzt, elvégre ő csak a házvezető, nem magának vette, nem igaz? De Tess elhessegette magától a késztetést, hogy ezt kimondja, mintha csak a kiszóródott sót söpörte volna le az asztalról. Határozottan beledöfte villáját a tésztába, és megforgatta benne. – Természetesen megadom, amivel tartozom. Különben is, ki kell fizesselek – mondta Joe. – Holnap írok egy csekket. Tess újra abbahagyta a rágást. Megfontoltan kortyolt egyet a borából, mielőtt végre ki tudta mondani: – Ami azt illeti, ha nem okoz gondot, jobb lenne készpénzben. – Készpénzben? – Ha megoldható. – És ugye meg, gondolta magában Tess. – Persze. Holnap besétálunk a bankhoz, ha van kedved. Em is eljöhetne sétálni. Voltatok már a tengerparton?

53

– Nem, mondtam már, hogy nem szeretem a tengerpartot. Joe már éppen meg akarta kérdezni, hogy miért nem, de volt valami abban, ahogy Tess lehajtotta a fejét, és valami titokzatos érzés ült ki az arcára, ami megállította. Úgy tűnt, a homok valamiért veszélyes terület, ezért biztonságosabb terepre terelte a témát, és jóízűen elbeszélgettek hidakról és körmökről, kutyákról és kisbabákról, késő éjszakába nyúlóan.

54

Kilencedik fejezet – Akkor hát készpénzben? – kérdezte Joe másnap reggel, mikor a bank elé értek. – Ha nem okoz gondot. – Tess igyekezett, hogy a hangja ugyanolyan közömbösen csengjen, mint máskor, bár a pénz említésétől iszonyatos dobogásba kezdett a szíve, és az érzéstől remegni kezdett. Őszintén remélte, hogy Joe a kora tavaszi, csípős szélnek tudja majd be a remegést. – Vigyázz addig Farkasra – mondta Joe, és Tess kezébe adta az automata pórázt. Alig tűnt el a férfi alakja a bankban, Farkas megérezte, hogy itt az idő egy kis kalandra, és nekilódult. Hihetetlen hosszú zsinór tekeredett le a pórázról, és bár Tess rögtön azt mondta, hogy „A fenébe!”, és nyomogatott mindent, amit csak a póráz műanyag tokján nyomogatni lehetett, Farkas már el is tűnt a legközelebbi sarkon, és neki csak arra maradt ideje, hogy hátradőlve megvesse a lábát, és próbálja ellensúlyozni a kutya hatalmas erejét. – Értsem úgy, hogy nemcsak a szörf van kizárva, hanem a vízisí is? Seb volt az. Amikor legutóbb találkoztak, félmeztelen volt. Ma teljesen fel volt öltözve, és magasabbnak tűnt, mint amire Tess emlékezett, de az akcentusa ugyanolyan jellegzetes maradt, mint borzas, szőke, göndör fürtjei. Bedugta mutatóujját és hüvelykujját a szájába, hatalmasat füttyentett, és pillanatokon belül ott állt előttük Farkas. – Nemzetközi kutyanyelv – vont vállat Seb, és rátette a kezét Tess kezére a pórázon. – Told előre, és ne nyomd le. – Ismer téged a kutya? – Nem, de ez a fütyülés mindig működik. Mármint a nagy testű, ostobább fajta kutyáknál, de ne vedd magadra, öregfiú. Nem úgy a kisebbek, ők kutyába sem veszik az embert – mondta, és Tess elmosolyodott. – És van egy olyan fütty is, ami a nőknél működik – mondta, majd erőteljes, elnyújtott farkasüvöltésbe kezdett, amit egy szemtelen grimasszal fejezett be. – Ez mindig bejön – vonta meg szerényen a vállát, majd nevetett egy jót Tess hiszékeny arckifejezésén. Meglobogtatott egy csekket. – Mennem kell. Tess azon kapta magát, hogy azt reméli, Joe még nem jön ki, és Seb még nem megy be. És hogy ez a bolond Farkas befejezi már a ficánkolást. – Ugorj majd be egyszer – mondta Seb. – Tudod, hogy hol találsz meg. És ha nem lennék ott, csak fütyülj egyet. Most már tudod, hogy kell, nem igaz? – Eddig is tudtam. Mókás lány, gondolta Seb. A szőke kislányával és a túlméretezett kutyájával együtt. – Ismered? – kérdezte Tess Joe-tól, amikor a férfi kijött a bankból, nagyjából ugyanabban a pillanatban, amikor Seb bement.

55

– Kit? – A fickót a szörfboltból. Joe hátrapillantott, de nem tudta biztosan, hogy Tess kire gondol a sorban álló emberek közül. – Öhm, nem. Miért, te? Tess megrázta a fejét. – Nem igazán. Csak köszöntünk egymásnak, amikor először jártam a kikötőben. Barátságos. – Azok szoktunk lenni – mondta Joe. – És ausztrál. – Az esetek többségében ők is barátságosak. – Átadott Tessnek egy köteg papírpénzt, amit Tess azonnal betett a kabátja zsebébe. Joe azt már nem láthatta, hogy a zsebében tovább szorítja a pénzt. Azt viszont észrevette, hogy Tess szeme könnybe lábadt, és arca kipirult. És a szél kifejezetten erősen és csípősen fújt a bank előtt is. – Part? – kérdezte csak úgy mellékesen Joe. – Ma nem – vágta rá Tess, mintha már tudná, hova megy helyette. – Otthon találkozunk. Majd a házban találkozunk, mondta Joe magában, és nézte, ahogy Tess alakja egyre távolodik. Mi van a tengerparton, Tess? És mi van az otthonnal? Tess azt mondta, köszöni, már evett, mikor a nap végén Joe felajánlotta neki, hogy főz. Joe nem hitte el. Tess sápadtnak és fáradtnak tűnt. Úgy tűnt, a napi teaadag sem fogyott úgy, mint szokott – Tess csészéje és az alátét ugyanott volt, ahol reggel is. Emnek is nyűgös napja volt; Tess igyekezett, hogy ne látszódjon rajta a nyugtalanság. De Joe hallotta, hogy egyszer ráförmedt Farkasra, és amikor etetés közben szokásához híven énekelgetett Emnek, hangja tele volt feszültséggel. Bár mosolygott, tekintete sötét és szomorú volt. Az esti fürdéssel járó jókedv és vidámság is sokkal csendesebb volt, mint máskor. Aztán hosszú időre eltűnt Em szobájában. Csend volt mindenütt. Akkora csend, hogy Joe fellopakodott az első emeletre, majd felment még egy fél emeletet a lépcsőn. Felnézett, és meglátta Tesst. Ott kuporgott a gyerekszoba előtt. Kicsire összehúzta magát, hátát a falnak vetette, felhúzta térdét, arcát a kezébe temette. Válla rázkódott. Némán, hang nélkül sírt, és valami végtelen fájdalom áradt az egész lényéből. Joe megérezte, mekkora erőfeszítésébe kerül Tessnek, hogy visszafojtsa a kitörni készülő zokogást. Nem ébresztheti fel a kislányt. Nem tudhatja meg senki, hogy sír. Tess vigasztalhatatlansága még a lépcsőn állva is mellbe vágta Joe-t, hallotta, amint szakaszosan feltör belőle a reménytelen elkeseredettség. Joe halkan lelopakodott. Miért zokog ennyire? Miért ilyen szomorú? Azt kívánta, bárcsak megkérdezhetné tőle. De tudta, hogy nem szabad. Tudta, hogy ez egyáltalán nem tartozik rá.

56

Szeretett volna főzni Tessnek egy csésze teát. Vagy felajánlani, hogy igyanak meg egy üveg bort. Vagy beszélgessenek egy kicsit. De Tess nem jött le többet aznap este, csak másnap a reggelihez. Olyan törékenynek tűnt, hogy szinte már átlátszó volt. Nagy a szél ma, gondolta Joe. Ha kimegy ekkora szélben, még a végén felkapja és elfújja őt. – Ha neked lennék, én biztosan bent maradnék ma, Tess. Én sem merem kidugni az orromat ilyen időben. Hála istennek, április már nagyon közel van. Egy csésze teát? Épp most forrt fel a víz. Nem? Akkor talán később, és ebédet is készítek, ha van kedved.

57

Tizedik fejezet – Édesapám orvos volt – mesélte Joe. – És az ő apja is. És így tovább. A kezdetektől fogva. Mikor a viktoriánus Saltburn a fénykorát élte, a legjobb doktort akarták ide, ezért gondosan áttanulmányozták a legtöbbre tartott orvosok listáját New Yorktól Durhamig, és végül az ükapámnak ajánlották fel az állást. A völgy aljában álltak a Macskaszikla parkolóhoz közel, ott, ahol a tiszta vizű Skelton patak találkozott a Saltburn patakkal, hogy végül együtt fussanak bele a tengerbe. Tess és Joe a szárazföldet nézte, és mindkettejük fejében az járt, hogy teljesen normális dolog, ha a házvezető és a munkaadója közös programot csinál. – Az én apám Spanyolországban él – mondta Tess. – A második feleségével. Nagyon dörzsölt ember. – Tessék? – Az apám. Fogalmam sincs, mit csinál valójában. Életművész. A nagymamám mondta nekem mindig, hogy a jég hátán is megélne. Amikor kicsi voltam, azt hittem, hogy apámnak varázsereje van, és amikor hónapokra távol volt tőlünk, azt képzeltem, hogy elrepült egy messzi, hideg vidékre, és ott él, de nincs szüksége se takaróra, se semmire. Joe mosolygott, és elfojtotta a nevetést, hiszen mindez egyben nagyon szomorú is volt. Legalább ennyire vissza kellett fognia magát, nehogy kisimítsa Tess arcából a szélfútta hajszálakat. – És az édesanyád? – Ő is újra férjhez ment. Floridában él. Közös öröklakásban egy Merl nevű férfival. – Szoktad látogatni? – Nem. Ő szokott átjönni évente egyszer a nővéremhez. – És hozzád – tette hozzá Joe, mert nem tetszett neki, ahogy Tess kihagyta magát a mondatból. – Hát a nővéremnél szokott lakni, mert ő egy szép családi házban él Edinburghban. És van két gyereke. Én nem tudok neki semmi ilyet felajánlani. – Hé, és Emmeline? Tess megvonta a vállát, és a földre szegezte a tekintetét, miközben szemmel láthatóan fizikailag is kisebb lett. – És a nővéred? Jóban vagytok? – Claire tizenöt évvel idősebb nálam, tehát nem, nem állunk túl közel egymáshoz. És az életfelfogásunk is eléggé különböző. Nem is igazán ismerjük egymást. Joe éppen válaszolni készült. – Például – folytatta hirtelen Tess – most karácsonykor ők elmentek síelni. Én nem tudok síelni, nem is tudtam volna kifizetni az utat, és különben is Em nagyon kicsi volt még akkor. De nem is hívtak. Az ő szemükben az én karácsonyom nem sokat ért. Joe végiggondolta a hallottakat.

58

– Nem tudom, hogy vigasztal-e, de én is egyedül voltam karácsonykor. – Nem a szüleiddel voltál? – Nem – mondta Joe, de nem fűzött hozzá többet a dologhoz. Ez már nem az a fajta zárkózottság volt, mint amikor Tess még a kezdetek kezdetén a családjáról kérdezősködött. A családi gondok említése ellenére Joe úgy gondolta, Tess kifejezetten élénken viselkedett aznap. De lehet, hogy csak azért volt élénk, mert háttal állt a tengerpartnak. Az biztos, hogy az előző esti levertségének nyoma sem maradt. – Nézz csak oda fel – mondta Joe, és a völgy irányába mutatott. – Ezért nem vagyok én orvos. A táj valóban festői szépségű volt, a fák lombkoronája lágyan ringatózott a szűnni nem akaró tengeri szellőtől. Tess arrafelé nézett, ahová Joe mutatott. Nem volt egészen biztos abban, hogy mit is kéne látnia, de azért bólintott. Tess határozatlan, de lelkes figyelme megérintette Joe-t. – Valaha ott egy híd volt, keresztül a völgyön – mondta. – A Halfpenny vagy helyi tájszólással Ha’penny híd. 1869-ben építették, hogy Skelton és Loftus városát összekösse Saltburnnel, és így az utazóknak nem kellett leereszkedniük a tengerig, majd újra hegyet mászniuk, ha át akartak kelni a völgyön. Majdnem négy kilométer hosszan feszült a völgy és a gyönyörű kertek felett, fantasztikus viktoriánus darab volt. Hét öntöttvas talpazat, feltűnő és hivalkodó mind hosszában, mind széltében. Gyönyörű volt róla a tengerpart és a vidék látványa is. – És miért Halfpenny? – kérdezte Tess. S bár nem látott maga előtt semmit, lelki szemei előtt megjelent a híd, amelyről Joe mesélt neki. – Mert a gyalogosoknak fél pennyt kellett fizetniük átkeléskor. A kocsiknak hat pennyt. – De hova tűnt? Miért nincs már itt? Joe nem válaszolt rögtön a kérdésre. – Sokat fogsz még arról hallani, hogy Saltburnnek van egy sötét oldala is. Mindig volt, a kezdetektől fogva. A csempészettől kezdve az öngyilkosságig. Ez a város több mindent rejt magában, nemcsak habos-babos épületeket, rendezett és vidám kikötőt meg a különleges siklót. A Ha’penny híd hamarosan híres lett, és egyben hírhedt is az öngyilkosságok miatt. Mint hídépítőt engem leginkább ez tud a legjobban megviselni, a magukat hidakról mélybe vető emberek. Magas épületekről leugrani, az egy dolog; azok olyanok, mint a sziklák. Úgy értem, mindegy, hogy természet alkotta, vagy ember építette, azok szilárd helyek, ha felmész a tetejükre, megállsz, mert felértél. Van teteje, és van egy alja, függőleges, véges, befejezett dolog. De a hidak alapvetően és érthető módon azért vannak, hogy hordozzák az embert. Egy másik tengelyt alkotnak, ha úgy tetszik. És ettől, hát… vérzik a szívem, hogy vannak emberek, akik nem veszik észre a másik oldalt. Túl elveszettek ahhoz, hogy észrevegyék: van út, ami átvezet. Hogy A pontból át lehet jutni B-be. Hogy arra egy új irány, egy új lehetőség várja őket. Elindulnak a hídon, és egyszer csak mindennek vége. És abban a pillanatban a híd már többé nem az, aminek lennie kéne, hiszen ugyanúgy kudarcot vall funkciójában, mint az ember, aki nem látja a kiutat.

59

– A Clifton függőhíd mindkét hídfőjén fel volt tüntetve a szamaritánusok telefonszáma. Bristolban nőttem fel. És végül az öngyilkosságok miatt bontották le a Halfpenny hidat? Joe megrázta a fejét, és elmosolyodott, hiszen Tess, aki a világ egyik legjelentősebb hídjának az árnyékában nőtt fel, olyan mohón szívta magába a hidak történetét, hogy ügyet sem vetett Emmeline-re, aki épp megkóstolni készült a termőföldet. Joe, miután sikeresen megakadályozta őt ebben, felvette a kislányt, a csípőjére ültette, és egyáltalán nem bánta, hogy a saras ujjacskák felfedezőútra indulnak borostás állán. – Nem. Ami azt illeti, ez érdekelte őket a legkevésbé. 1960-tól kezdve a híd egyre többször szorult karbantartásra, míg végül teljes felújításra lett volna szükség. De túl sokba került volna a helyrehozatala, viszont túl veszélyes lett volna csak úgy itt hagyni. Ezért bontották le. Joe elmondása alapján Tess a történteket erőszakosnak tartotta. És érzéketlennek. Összevonta a szemöldökét. – Micsoda tragédia. – Olyasmi. 1974-ben volt. December 17-én, a tizedik születésnapomon. Akkor volt az egyetlen zsúrom is, ha jól emlékszem. A szüleim elvittek minket a barátaimmal, hogy végignézzük. Négy perc volt összesen, ennyi kellett ahhoz, hogy egy százöt éves öntöttvas csodát a földdel tegyenek egyenlővé, hogy ne maradjon belőle más, csak egy hatalmas fémkupac. Tess egy darabig nem felelt. – És ekkor döntötted el, hogy nem leszel orvos? – Ekkor döntöttem el, hogy hidakat fogok építeni. ∗∗∗ Tess hagyta, hogy Joe egy kicsit elmerüljön az emlékeiben, és ezalatt elképzelte őt kisfiúként: nevetséges vászonsapkában, magas szárú bakancsban, rövidnadrágban, kötött felsőben jelent meg lelki szemei előtt. Ettől kuncognia kellett, a kuncogás pedig visszarántotta Joe-t a jelenbe, és Tess is elhessegette maga elől a képet. – Mennyire más lehetett a látvány, amíg állt itt a híd. – Hát ez az, Tess, ez az. Már a táj sem a régi. Persze azt is lehet mondani, hogy sokkal természetesebb így, mint százöt éven keresztül volt, egy híddal a völgy felett. De nem is tudom… számomra a táj szépségét esztétikai szempontból is emelte a híd jelenléte, nem beszélve a praktikus oldaláról. Csendben nézték a völgyet. Sirályok szálltak el felettük hangosan civakodva. Arcuk egyik oldalát a tengeri szél fújta, a másikat a nap sugara cirógatta. Hunyorogniuk kellett, de csak álltak ott, némán és elmélázva. Joe nem mondta el Tessnek, hogy aznap, amikor lebontották a hidat, nemcsak azt döntötte el, hogy hidakat fog építeni, hanem a hídépítés egyfajta metaforává is vált számára élete során. Azért nem mondta el neki, mert akkor azt is meg kellett volna magyaráznia, hogy az érzést szülei felbomlott házassága szülte. Az egyetlen olyan szakadék két ellentétes oldal között, az egyetlen olyan, látszólag átívelhetetlen hasadék, mely fölé nem tudott hidat építeni. A közöttük levő távolságot nem lehetett áthidalni.

60

És Tess sem mondta el Joe-nak, hogy észrevette a történetben az erőt és a szomorúságot is. Hogy néma gondolatainak érezhető súlya volt. Magának pedig titokban bevallotta, hogy szeretné kezét Joe kezébe csúsztatni. De aztán megrótta magát az érzésért. Kezét pedig jó mélyen a kabátja zsebébe dugta. ∗∗∗ Joe holnap Londonba utazik. A Ha’penny hídnál töltött délután óta két nap telt el. Ez alatt a két nap alatt Tess és Joe nagyokat sétáltak és beszélgettek, együtt ettek, sokat nevettek, az estét a szalonban töltötték, olvastak csendben a tíz órakor kezdődő híradóig, amit közösen néztek meg a nappaliban. Néha még megfordult Tess fejében, hogy ehhez engedélyt kellene kérnie. Joe-nak pedig olykor eszébe jutottak szabályok, melyeket a korábbi házvezetőkkel állítottak fel. Még mindig nem szabta meg Tess feladatkörét. De be kellett ismernie, hogy a házban nagyszerűen megy minden, és ők ketten is nagyon jól érzik magukat. Már benne jártak a délelőttben, mikor Joe végre kimászott a dolgozószobájából, és beballagott a konyhába, hogy pihenjen egy kicsit. Látta, hogy Tess odakint épp a ruhákat teregeti. Emmeline és Farkas a kertben kószáltak. Meglepően enyhe volt az idő, mintha valaki kikapcsolta volna a csípős szeleket, hadd pihenjenek a következő télig. Áprilisig már csak két nap volt hátra; a tavasz tehát a kertek alatt ólálkodott. Joe elnézte őket. Most nem egy Thomas Hardy-regény hanem egy Edward Hopper-festmény jutott az eszébe. Tess háttal állt neki, kifakult ruhát viselt, felette gyapjúkardigánt, aminek ujjait magasra feltűrte, lábán elnyűtt, krémszínű tornacipő. A szellő olykor a karjára tapasztotta a kimosott ruhákat, és szoknyáját is felemelte, látni engedte meztelen lábát, és a hajába is bele-belekapott, az összefogott copfból kiszabadult tincsek repkedtek arca körül. Időről időre elfordította kissé a fejét, mintha azt nézné, melyik legyen a következő ruha, vagy mintha Emmeline-t keresné a tekintetével. Ilyenkor a nap bearanyozta arcát, és csillogó sávot húzott a hajába. Joe szerette volna őt tovább nézni, de nem akarta, hogy meglássák, és zavarba jött, hogy ennyire ellenállhatatlannak érzi a jelenetet. Felment az emeletre, hogy összepakolja a holmiját a londoni útra, de azon kapta magát, hogy az ablak mellett áll, a kertet kémleli, és szinte felfalja tekintetével a zoknikat válogató Tesst. – És nézz oda, az alsónadrágjaimat is. Nem is tudtam, hogy rám is mos. Nyugtalanította és egyben el is bódította az érzés, hogy egy ilyen egyszerű, házias jelenet ennyire fel tudta izgatni, hiszen nem tagadhatta, hogy ez történt. Lehet, hogy a női jelenlét teszi. Lehet, hogy az ablak miatt van, hiszen ebből a szögből Tess ruhája szinte átlátszóvá vált a napsütésben. Vagy talán azért van minden, mert kedveli őt, és élvezte a társaságát az elmúlt napokban; egyszerű volt és természetes, mégis élvezetes és izgató. És ott van az a feszültség is közöttük – ahogy Tess képes volt élesen felcsattanni, amikor Joe valamiért piszkálta, úgy Joe is a falra tudott mászni Tess egy-egy megjegyzésétől. És ettől nemhogy kevésbé kedvelte volna, szó sincs róla, sőt, aggasztotta, hogy ilyenkor alig várta, hogy végre kibéküljenek. London, akasztotta meg gondolatait Joe, London, te bolond ember. Megyek is vissza pakolni.

61

De mielőtt lement volna a földszintre, egy kicsit még téblábolt odafent, majd hirtelen felrobogott Tess szobájába. Nem igazán tudta, hogy miért. Tess kint volt – csak odamegy az ablakhoz, és láthatatlanul meglesi őt. De igazából nem is látni akarta, hanem érezni. Ezért állt meg a szobája ajtajában. Nem volt ott sok látnivaló: egy farmer hevert a földön. Zoknikupac. Mellette néhány tiszta, fekete bugyi. Nathalie képe kúszott be a szeme elé; ahogy ragyogóan néz ki a gondosan összeválogatott, mérhetetlenül drága fehérneműjében. Arany necc és harisnyatartó. Joe belépett a szobába, és felvett egy bugyit a földről. Fekete pamut. Az orrához tartotta, és mélyen belélegezte az illatát, közben szidta azt az őrült, mocskos fantáziáját. De nem bírta megállni, bement a fürdőszobába, hogy sürgősen kielégítse magát. És nem Nathalie emléke idézte elő a helyzetet, nem ő izgatta ennyire fel ezen a leírhatatlan délelőttön. Eszébe sem jutott az egy héttel ezelőtti rengeteg szex. Sokkal inkább Tess látványa hozta ezt elő belőle, ahogy az elhasznált ruhájában és az öreg kardigánban állt a kertben. A tiszta, pamutbugyis lány képe. És nem Nathalie látványára vágyott most sem, hanem Tess tapintható jelenlétére és illatára. Joe maradéktalanul és tökéletesen elélvezett. Néhány pillanattal később kinyitotta a szemét, és a csempe mintájára meredt. Egyedül volt a fürdőszobában. Enyhe bűntudatot érzett. Tess hangja felhallatszott a kertből. Farkassal játszott, és nagyokat nevetett. Tess gond nélkül beilleszkedett Joe életterébe, holott Joe már évek óta nem kötődött a helyhez – csak gyakorlati okokból lakott még a házban. Feltakarított maga után, és lement a földszintre. Kínos zavarban érezte magát, és bezárkózott a dolgozószobájába, ahol egy dőlésszög halaszthatatlan és komplex kiszámítása segítőkészen elterelte figyelmét. – Használhatom a telefont? – kopogott be Tess a dolgozószoba ajtaján késő délután. Joe egész nap bent volt a szobában, Tess reggel óta nem is látta őt. – Persze. – Ó, és szeretnéd, hogy összedobjak valamit vacsorára? Joe egy darabig nem szólt. – Ne vesződj miattam. Most Tess hallgatott egy kicsit, fejét szelíden az ajtókerethez támasztotta. – Nem vesződöm miattad – mondta halkan. – Úgyis fogok főzni magamnak. Nem okoz gondot, ha kettőnek főzök. Sóhaj hallatszott ki a szobából. – Oké. – De nem akarom rád tukmálni… – motyogta Tess, és lábával halkan dobbantott párat maga előtt. – Nézd, sajnálom. És persze, nagyon szívesen ennék valamit. – Oké. És használhatom a telefont? – Igen. Persze, mondtam már, hogy használhatod. Joe ingerült hangja rosszulesett Tessnek, de erősebb volt benne a vágy, hogy együtt töltsék az estét, ezért ragaszkodott a főzéshez. Csak nagyon belemerült a munkába, mondta magának, hiszen hidakat épít. ∗∗∗

62

– Halló, Claire? Itt az elveszett testvéred beszél… Jól vagyok, és te hogy vagy? Hogy vannak a gyerekek? Helyes. Helyes… Saltburnben vagyok, északkeleten… Én? Nyaralni? Ne bolondozz… Otthagytam Londont, remélhetőleg örökre… Néhány hete… Mit tudsz anyáról? Apáról? Az én telefonom nem működik… megadjam neked ezt a számot, tudod, végszükség esetére? Nem… Nem… Igen… Elég rosszul, tényleg… Nem, nem ezért hívtalak… Tessék? Nem, nem hallottam róla, hónapok óta nem, sőt, Em születése óta nem… Ne mondj ilyet. Tudod, hogy milyen. Különben is, szerintem még az Államokban van… Nem, még nem. Nem kértem azóta… Különben sincs pénze, tudod jól, Claire… Nem válthatnánk témát? Dolgozni jöttem Saltburnbe… Nem, nem azt, azt soha többé… Az ingatlanbizniszben helyezkedtem el… Csak vicceltem, házvezető vagyok… Nem, annál sokkal több, valójában egy hídépítőre és a házára vigyázok. Tess megkönnyebbült, hogy túl van a beszélgetésen, de ez nem azt jelentette, hogy szemernyit is élvezte volna. Több, mint egy órába került, mire kiheverte, és végre jobban érezte magát. De ehhez már hozzászokott. Egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy ne jelentkezzen hébe-hóba a nővérénél. A ház egyetlen telefonja a főbejárat előcsarnokában állt. Joe azon kapta magát, hogy ajtóra tapasztott füllel hallgatózik. Utána viszont képtelen volt a munkára koncentrálni, csak ült a dolgozószobában, és gondolkozott, míg Tess ki nem hívta őt vacsorázni. Joe ránézett a tányérjára halmozott helyben fogott halra, a sült krumplira, borsóra és sárgarépára. Az asztalon egy bontatlan ketchup és egy Hong Kong-i kis edényben, amelyről Joe már rég megfeledkezett, tengeri só volt kitéve. Vörösbor kitöltve az egyik kancsóba, víz a másikba. Joe Tessre nézett. Úgy érezte, Tess a színtiszta igazságot mondta a nővérének, amikor elmesélte, hogy őrá és a házára vigyáz. És magában elismerte, mennyire rossz, hogy másnap elutazik, és olyan sokáig távol kell maradnia. Aztán eszébe jutott a délelőtt, ahogy Tess teregetett a kertben. Nem akart rágondolni, de elfelejteni sem szerette volna. Újra zavarba jött. Lehet, hogy mégsem olyan kár, hogy holnap el kell utaznia. – Szóval, Tess – szólalt meg két falat között. – Mivel fogsz foglalkozni, amíg távol leszek? Tess végiggondolta. – Amennyiben neked is megfelel, a nappalival kezdenék… a tévés nappalival. És igazán kezdhetnénk valamit azzal a szobával, ami tele van a cuccaiddal. Mivel az egy szoba, mint te is tudod. – Kezdhetnénk? Tess elpirult. – Elég jó festékeket lehet kapni, ráadásul súrolhatót – sietett folytatni. – Nagyon ráférne már. Gondolod, hogy árulnak a vegyesboltban? És felírathatom a listádra? Joe bólintott. – Kétségem sincs afelől, hogy tartanak néhány doboz festéket is a türelemjátékok alatt, a hangaféle növények mellett és a házilag készített sörök mögött. Tess felnevetett. – A gyapjúgombolyagokkal szemközt, az egérfogókkal egy irányban?

63

– Vagy az is lehet, hogy én hozok haza – mondta Joe. – Lehet, hogy nem maradok olyan sokáig Londonban, lehet, hogy hazajövök még Franciaország előtt. Ez csak most jutott eszébe. Egy pillanatra összenéztek, aztán mindketten lesütötték a szemüket. – De az is lehet, hogy meglátogatom a barátaimat Kentben – folytatta Joe közömbösnek szánt hangon a ketchupos üveg mögül. – Szuper – mondta Tess gondtalannak szánt hangon, mintha nem érdekelné, Joe mikor és hová megy. – Még bort? – Kérek. Joe felemelte az üveget, és úgy tett, mintha a címkét olvasná, mintha ebben a pillanatban nem lenne tökéletesen mindegy, hogy mikor és hol szüretelték a bort. Holott az volt. De szüksége volt pár másodpercre. – Add a poharad, Tess, és nyugodtan hívhatsz egy kíváncsi vénembernek, meg nem is kell válaszolnod, de mi a helyzet Em édesapjával? Úgy értem, hogy eszembe jutott, tudod, hogy mi lehet vele. Például, hogy el akar-e majd ide jönni, meglátogatni benneteket, meg ilyenek. Joe mindezt olyan gyorsan mondta, és olyan kedélyesen töltötte ki közben a bort, hogy bár alkalmatlan és tolakodó is lehetett volna a kérdés, Tess nem találta annak, és azon kapta magát, hogy válaszol rá. Nem vette észre Joe szemöldöke fölött a két vékony ráncot, amely nyilvánvaló jelként hazudtolta meg könnyed hangját. – Nem fog eljönni Saltburnbe. Tudod… nos, ahogy már biztos rájöttél, nem vagyunk együtt. És igazság szerint nem is nagyon szoktunk találkozni. – Sokáig voltatok együtt? Tess elgondolkozva simogatta ujjával a pohár kör alakú száját, mintha szeretné, hogy hangot adjon. Mikor végre megszólalt, hangja elég halk volt. – Nagyjából hat hetet – mondta. Aztán megköszörülte a torkát, szelíden elmosolyodott, és kicsit hangosabban folytatta. – Nagyjából hat hétig voltunk együtt. És aztán ő elutazott. Amikor kiderült, hogy terhes vagyok. Elég nagy közhely, nem igaz? Már befejezték a vacsorát, de Joe még nyomott egy kis ketchupot a tányérjára, és aztán elgondolkozva felnyalogatta az ujjával. – Zenész – folytatta Tess, bár Joe nem kérdezte. Ami azt illeti, épp azt akarta kérdezni, hogy szeretne-e inni egy csésze teát. Arra gondolt, Tess talán szívesebben beszélne valami másról; és meglepte, hogy nem így volt. – Vagy legalábbis szereti magát zenésznek tartani, holott nekem úgy tűnik, többre nem képes, mint hogy variálja A felkelő nap háza motívumait. A baj csak az, hogy nagyon jóképű. Mármint ez nem neki baj, hanem mindenki másnak. Elképesztően jóképű, tényleg. Szerencsére Em örökölte tőle. De ő egy szabad szellemű ember. Rossz korba született, mondhatjuk. A Woodstock-kor sokkal jobban illett volna hozzá. – És hol él? – kérdezte Joe, habár Tess telefonbeszélgetéséből kihallgatta, hogy jelenleg az Államokban tartózkodik. De jobb szerette volna a tényeket hallani, mint az áradozást a pasas szívdöglesztő külsejéről.

64

– Ő egy ilyen „ahol az este ér, ott lakom” típus. Joe-t meglepte Tess csendesen sóvárgó mosolya és nagylelkű leírása, mert benne viszont egyre jobban erősödött az érzés, hogy a férfi nem több egy ál-rocksztár bőrébe bújt beképzelt és felelőtlen balféknél. – Kanadai. Londonban találkoztunk. Útban volt Európa felé. Most az Államokban van. Be akarja venni Ausztráliát. És lehet, hogy ott mindent elölről kezdene. – Jó apa? Tess azt kívánta, bárcsak gyorsan tudna erre is igenlően felelni, ahelyett hogy kiülne az arcára a határozatlanság. – Egész jó. Azt nem mondanám, hogy nagyon részt vesz a dolgokban. De ő olyan ember, akit nem is lehetne erre rávenni. Van még egy gyereke. Egy másik kislány is, ötéves, úgy tudom. Tehát Emnek van egy féltestvére valahol Torontóban. Ami nagyon jó lesz, ha majd megnő. Hiszen az apja tele van szeretettel és csodálattal a világ iránt, csak egyszerűen nem boldogul a földi, gyakorlati dolgokkal. Tess válasza megzavarta Joe-t. Micsoda béke van ebben a nőben, holott minden oka meglenne rá, hogy utálja a férfit. – És a neve? – Dick – mondta Tess, és egy elgurult borsószemet pöckölt Joe felé. – Ne nevess. – Nem fogok – mondta Joe. – De illik rá a név. És támogat titeket? – Dick? – kérdezte Tess hitetlenkedve. – Ő az a tipikus nincstelen zenésztípus, korunk csavargó trubadúrja! Csak egy lépésre van attól, hogy földi javai kimerüljenek, és csak egy fehér zsebkendője maradjon, meg egy botocskája, amire rátűzze, mint Dick Whittington. – Dick Whittington nem adta fel addig, míg elképesztően híres és gazdag nem lett. Tess vállat vont. – De Dick nem egy Dick Whittington, Joe. Elképesztő és vonzó, és én odáig voltam érte, de közben tudtam. Az első pillanattól kezdve tudtam, mikor ott nyekergette a gitárját a Finshbury Parkban. Tudtam az első csók után. Az első együtt töltött éjszaka után. Az alatt a féktelen hat hét alatt is végig tudtam. Tudtam, hogy nem fogom tudni megtartani. Aztán kiderült, hogy terhes vagyok. És tudtam, hogy nem fog visszajönni. Joe óvatosan gurigázta a borsószemet az ujjával, miközben feldolgozta a hallottakat. – Derék dolog volt, Tess. Az, hogy… tudod, hogy képes voltál felvállalni a helyzetet. Tess megrázta a fejét. – Nem volt derék dolog, Joe, nem igazán volt az. A nővérem szerint ostobaságot követtem el. Tamsin, a legjobb barátnőm is figyelmeztetett, hogy mennyire nehéz lesz. De a döntést meghozni nagyon könnyű volt. A terhesség volt az első dolog az életemben, ami meghatározott egy biztos pontot a jövőmben. Az összes többi dolog mind bizonytalan volt. De kihordani Emet nem tartozott közéjük. Ő mindig meglesz nekem. – Te és ő együtt. – Igen, ő és én.

65

Joe újra töltött a poharakba. Tess rámosolygott, és közben alig láthatóan megvonta a vállát. – És nem nehéz, Tess? – Az elfogyasztott bor segített feltenni a kérdést, amelyből jól kihallható volt a gyöngéd aggodalom. Tess oldalra hajtott fejjel nézett Joe-ra, mintha fel akarná mérni a kérdés mögött rejlő szándékot. – Dick miatt? – Ismét mosolyogva megvonta a vállát. – Az a szeretet, amit Em iránt érzek, rádöbbentett arra, hogy amit Dick iránt éreztem, az… hát az minden volt, csak nem szeretet vagy szerelem. Csak lángolás. És a hormonok. De Joe nem mosolyodott el; még mindig fürkésző tekintettel méregette Tesst. – Nem arra értettem, hogy nehéz volt-e Dicket kitörölni az életedből, már ha megengeded ezt a kifejezést. Hanem… az életed. Mint egy egyedülálló édesanyának. Ez nem nehéz, Tess? Hogy mindent egyedül kell végigcsinálnod? Tess hosszú másodpercekig nem felelt, a csend beszélt helyette. Arcán ugyanaz a szomorkás mosoly játszott, de a tekintete meghazudtolta, hiszen szemét elfutotta a könny, amit, és Joe ezt tisztán látta, igyekezett legyúrni magában. Végül felnézett és bólintott. – Igen, nehéz, Joe – mondta. – Előfordul. Néha nagyon-nagyon egyedül érzem magam. Néha. Joe-nak eszébe jutott, amikor Tess megjelent a háza előtt. – És mégis feljöttél ide egyes-egyedül. Nincsen senki Londonban, aki segíteni tudott volna? – Em a családom. És lehet, hogy ostobán viselkedtem, de erős vagyok, és meg fogok birkózni a helyzettel. És őszintén szólva itt fent lenni olyan, mint beszívni egy nagy korty friss levegőt, még akkor is, ha néha tisztítószer illata van. Tess próbálta könnyedebb mederbe terelni a beszélgetést, de Joe rá akart szólni: ne vetíts már, Tess. És el akarta neki mondani, hogy látta őt zokogni a folyosón. És meg akarta tőle kérdezni, hogy miért sírt annyira, de nem tehette. És azt sem mondhatta neki: Tess, többé nem kell egyedül, titokban sírnod. Két oka is volt annak, hogy ezeket a gondolatokat nem mondta ki hangosan. Egyrészt hogy mire menne most vele – hiszen holnap kora reggel már utazik is. Másrészt: kicsoda neki Tess? Folyamatosan emlékeztetnie kellett magát erre a kérdésre. Hiszen csak egy alkalmazott – és ő is annak tekinti magát, nem igaz? Joe arra jutott, hogy az elmúlt napokban érzett lendületet a bor csak tovább fokozza, ám az idő gátat szab neki. Holnap újra el kell utaznia. Ha megkérdezné is, és Tess válaszolna, akkor is nagyon hamar megszakadna ez az áramlás kettejük között. Részeg vagy, mondta magának, és teljesen idióta, úgyhogy inkább fogd be. Aztán azt is hozzátette magában, hogy kicsit fel kéne élesztenie magában a hosszú évek során kialakított készséget, miszerint bármikor képes elhalványítani magában annak a nőnek a képét, akitől éppen elutazik. És Tessnek is el kell majd halványulnia, sőt, a jelenlétének is a házban, mert nem lesz jó vége. Ahogy a korábbi házvezetőket sem vette észre soha. Vagy csak akkor, amikor a szerződést kérték, vagy a szabályokat tisztázták. Ez a különös lány is csak egy a házvezetők közül, még akkor is, ha jelenleg éppen egy asztalnál ülnek, ráadásul az ő parancsá-

66

ra, boroznak, és bensőséges kérdésekre bensőséges válaszokat adnak egymásnak, ami miatt mellesleg azonnali hatállyal jól fenékbe kéne rúgnia önmagát. Tess csak a házvezető, aki ezt a helyet az otthonának hívja. Aki megtöltötte ezt a helyet élettel és egy kislánnyal, és aki mos-főz-takarít megállás nélkül. Aki kipucolta a konyhaszekrényt, és betűrendbe állította a könyveket. Hogy is gondolhat egyáltalán ilyesmire? Egyszerűen nem fért a fejébe. De tudta, hogy többet érez annál, mint amit be mer vallani magának. Gondolj Londonra, gondolj Londonra. Attól félt, a másnap még túl messze van. Arra gondolt, felhívja Rochelt, ő mindig ráér, ha Joe a városban van. Arra gondolt, hogy holnap már biztonságban lesz, útban a régi élete felé, amelyet húsz éve épít maga köré; amelyben nem kötődik jobban Londonhoz, mint, mondjuk, Franciaországhoz vagy a világ bármelyik országához, ahol szintén várja őt egy híd és egy nő. – Joe? – zökkentette ki gondolataiból Tess hangja. – Teát? Joe megköszörülte a torkát, de még mindig rekedt volt a magával folytatott hosszú beszélgetés után. – Kérek. A buzgón zubogó teavíz elnyomta Joe sebesen száguldozó gondolatait. Felforrt. Tudni fogom helyén kezelni ezt a helyzetet. – Lehet, hogy Dick egy szép napon milliomos lesz, visszajön, felnyalábol titeket, és boldogan együtt fogtok élni az egyik farmján. (És magában Joe eldöntötte, hogy amint Emet ő Emmeline-nek szólítja, úgy a kislány apja kiérdemli a Dincka nevet.) – Dick? Egy farmon? – ellenkezett Tess. – Dick csak egy elképesztő, semmirekellő, gyönyörű, de őrült álmodozó. Még én is pontosan tudom, hogy Dickkel teljesen felesleges kezdeni. És bár Joe nem lelkesedett a Tess hangjától, ahogy ezt elmondta, de éleslátása – még ha nagylelkűen jobbnak állította is be a férfit, mint amilyen valójában lehetett – meggyőzte Joe-t, hogy Dincka Tess életének egy olyan részéhez tartozik, amelyet már sikerült végleg lezárnia magában.

67

Tizenegyedik fejezet Mikor felébredt, Tess úgy érezte magát, mintha megfosztották volna a pihentető alvástól. Olyan sok zavaros dolgot álmodott össze a legnagyobb részletességgel, hogy mikor felébredt, azt hitte, tovább aludt, mint szabad lett volna. De az óra szerint még csak reggel hat óra volt, és az összehúzott függöny résén keresztül átderengő fény is erre utalt. Tudta, hogy még nagyjából húsz perce van Em ébredéséig, és ezt a húsz percet kábult félálomban töltötte. Az elmúlt két évben a szex nem játszott túl nagy szerepet az életében, nem beszélve arról, hogy nem is fért volna bele, most meg három férfi képe szivárgott be elég félreérthetetlen módon az álmaiba. Felidézte az álmokat. Dick az összesben benne volt azzal a híresen gyönyörű mosolyával, amivel mindenkit levett a lábáról, és ami az érintésével együtt minden további beszélgetést feleslegessé tett. A valóságban ez bosszantotta Tesst, de álmában teljesen átitatta az érzés. Visszaemlékezett, hogy az egyik álomban Dick és Seb együtt szerepelt; ő futott a mólón, és ott találta őket is. Horgásztak, és úgy tűnt, jó barátok. Aztán szorosan körülölelték őt, és arra már nem emlékezett pontosan, hogy ki csókolta meg először, és ki volt a következő, kinek a keze simogatta a mellét, a haját és a fenekét. Felkapcsolta az éjjeliszekrény lámpáját, és megpróbált beletemetkezni egy John Irving-könyvbe, amit Joe gyűjteményéből szerzett. De az álomképek nem hagyták nyugodni. Dick jelent meg a szeme előtt, csak most Joe volt vele. Nem Saltburnben voltak. A Bounds Green-i lakás konyhájában zsúfolódtak össze. Hárman, szorosan összefonódva. Feszítette őket a vágy. Valaki, Dick vagy Joe – nem tudná megmondani – feltette őt a pultra. És megcsókolta. Egy kéz simogatta a combjai között. És érezte, hogy az egyik férfi keménysége a combját dörgöli. A másik megfogta a kezét, és dudorodó nadrágjára tette. Érezte az izgalmát. A nő lágy húsa. És az ő keménységük. Ahogy elönti a nedvesség és a forróság. Ahogy közeledik az orgazmus kirobbanó érzése. Tess összehúzta a szemöldökét. Megrázta a fejét, hogy elhessegesse az emlékeket, nem akart többet felidézni. Gondolni sem akart rá, mert már a gondolattól is tagadhatatlanul felizgult. És az, hogy miközben elmerült a gondolatokban, a keze ösztönösen a lábai közé tévedt, csak még inkább zavarta. Ez a zsongás, a felszabadultság érzése, a szexuális töltetű gondolatok maradjanak csak meg az álmaiban – vissza kell fognia magát, hogy ne gerjedjen be ilyen könnyen. El kéne borzadnod, szidta magát. Mert mindkét álom vége szörnyű és elképzelhetetlen volt. Nem gondoskodtál Emről. Elhanyagoltad Emet. Egy kimerült és vigasztalan kislány totyog egyedül a kikötőben, miközben az anyja éppen egy szörfössel és egy zenésszel nyomja. Egy egészen kicsi gyermek egyedül ücsörög a Bounds Green-i bérlakás egyik szobájában, és halkan sírdogál, mert az anyukája nem ér rá, éppen hármasban szeretkezik a konyhaasztalon egy zenésszel és egy hídépítővel.

68

Tess mereven nézte a karosszékben heverő tegnapi ruhakupacot. Mára is tökéletesen megfelel. Micsoda marhaság. Hirtelen rádöbbent, hogy álmokat elemezni éppen olyan nevetséges dolog, mint horoszkóp szerint élni. Mystic Bolond Meg és Sigmund Kamaty Freud. Ettől mosolyognia kellett, noha még mindig rosszul érezte magát. Ha volt is jelentésük ezeknek az álmoknak, vajon mi lehetett az? Hogy a női, felnőtt vágyak nem egyeztethetők össze egy anya felelősségével? Hogy vagy az egyik, vagy a másik, de a kettő együtt kizárt? A valóságban csaknem teljesen nélkülözni tudta a szexualitást. Álmában pedig a szex kedvéért feladta anyai mivoltát. Hiszen mindkét álomban hallotta a kislányát, látta a kislányát, és tudta, hogy van egy kislánya – mégis, a test vágya elnyomta benne teljesen az anya kötelezettségeit. Csak egy ostoba álom volt. És most teljesen ébren vagyok. De akkor miért érzem magam ennyire nyomorultul? Azért, mert jólesett. Mert már elfelejtettem, mennyire jó érzés elélvezni. És mert olyan nagyon régen éreztem már ezt. Nem tudta nem észrevenni, hogy ez a hosszan elnyomott érzés most kitört belőle, és az álmot megelőző beszélgetés hozta elő a tudatalattijából. Hogy Dickről mesélt. Hogy Seb olyan kézzelfogható közelségben volt. És hogy Joe-val kialakult közöttük ez az akármi. Kikelt az ágyból, törökülésben leült a földre, és kinyitotta a ruhásszekrény ajtaját, hogy megnézze magát a tükörben, és hogy komolyan elbeszélgethessen a tükörképével. Nem jelent semmit. Egyszer volt egy hasonlóan hóbortos álmom azzal a ronda öreg pacákkal az időjárás-jelentésből. Ez nem jelenti azt, hogy az életben is tetszik nekem. Igen, Seb tényleg helyes, de ennyi és kész. Legalább egy tízessel fiatalabb nálam, és az élete csak a szörfről meg a tengerpartról szól. Dick pedig szó szerint faképnél hagyott, és különben is csak egy hülye, nagyra nőtt kisfiú, aki Jim Morrisonnak képzeli magát, de a közelébe sem érhet. Tess sietve kiment a szobából, és bement a gyerekszobába, miközben a Come on Baby Light My Fire-t dúdolta magában, ami abszolút nem illett a helyzethez, de ez volt az egyetlen Doors-szám, ami hirtelenjében eszébe jutott. Em csendben üldögélt a kiságyában, plüssoroszlánját ütögette az egyik könyvéhez, és nagy elégedettséggel hallgatta, ahogy az állat szeme koppan a könyvön. Tess felkapta a karjába, és a nyakába fúrta a fejét. Emmy Emmy Emmy – suttogta. Nem is kedvelem Joe-t. Abszolút nem kedvelem Joe-t. Nemcsak azért, mert néha arrogáns és rideg, és ezt a gyönyörű házat pusztulni hagyja. Hanem mert én csak a házvezetője vagyok. Ez olyan, mintha vonzódnék a főnökömhöz. Nevetséges. – Nem maradtok még egy kicsit, hogy integessetek nekem? – kérdezte Joe Tesst egy bő órával később, mikor látta, hogy sétához készíti elő Farkast és Emet.

69

– Dolgom van – mondta Tess, aki elmerült Em cipzárjának felhúzásában, és guggolás közben észrevétlenül lehetőséget adott Joe-nak, hogy az jól megnézze csábítóan dudorodó fenekét. – Carpe diem és a többi. Tess úgy tett, mintha beletemetkezett volna a tennivalókba, de Joe érezte, hogy a nőt nem köti le annyira sem a cipzár felhúzása, sem a nyakörv felcsatolása. Szeretett volna leguggolni mellé, megfogni a kezét, és megkérdezni: figyelj, minden oké? De érezte, hogy ezt nem teheti meg, többek között azért, mert az elutazásáig már csak percek voltak hátra. – Majd hívlak, ha te is szeretnéd – mondta inkább. – Hogy elmondjam, mikor érek vissza. – Kicsit elhallgatott. – Vagy csak beköszönni. Tess abbahagyta a pepecselést, noha a kutya és a kislány továbbra is izegtekmozogtak. Felnézett, és tekintete megállapodott Joe izmos lábszárán. A férfi ott állt nem messze tőle, a falnak támaszkodva, karba tett kézzel, és őt nézte. Onnan fentről láthatta a bugyim szélét, gondolta Tess. Ez a legkedvezőbb megfigyelő pozíció, gondolta Joe. – Oké – mondta Tess. Ránézett Joe-ra, és azon tűnődött, vajon miért mosolyog így. – Oké – mondta Joe. – Akkor majd keressük egymást. Tess felállt. – Hát akkor szia – mondta, de nem indult, csak ácsorgott tovább egy helyben. Megsimogatta Em arcát. – Em, mondjad: szia, Joe! Szia, Joe! Mondjad: szia! De a kislány csak nézett nagy szemekkel Joe-ra. – Viszlát, Emmeline. Vigyázz Farkasra! – mondta Joe, és integetni kezdett neki, mire Em visszaintegetett. Így végül Joe integetett nekik. Mire visszaérnek, ő már nem lesz a házban. – Hé, Tess! – kiáltott utánuk. Már kimentek a kapun, és a kiáltás az utolsó pillanatban állította meg őket, mielőtt eltűntek volna Joe szeme elől. – Meghagyom a mobilszámomat. – Tess feltartotta felé az egyik hüvelykujját. – Hé, Tess! – Tess újra megfordult. – Te is megadod a tiédet? – Nincsen – kiáltott vissza Tess. – Már nincsen. – Kicsit elhallgatott. – Csak telefonálj haza, ha szükséged van rám! Mikor Joe bement, arra gondolt, mennyire elhagyatottnak tűnik ez a ház hármójuk nélkül. Aztán persze lehordta magát, amiért meghatódott, hogy Tess ismét otthonnak nevezte a házat. Sosem úgy beszélt az Elhatározásról, mint egyszerű házról vagy „a te házadról” – most sem azt mondta, hogy „hívd a vezetékest”, hanem hogy „telefonálj haza”. Mindig otthonként emlegette a helyet, akárhányszor csak szóba került. Ezzel szemben Joe kifejezetten kerülte mind a szót, mind a helyet. Nem akart sokáig odabent lenni; indulni szeretett volna mielőbb, Londonba. De előtte még benézett Tess és Emmeline szobájába is. Az ajtókat csukva találta, de ő félig nyitva hagyta őket; mintha azt szerette volna, hogy a két szobát átjáró friss, szeretetteli levegő átszivárogna a ház többi szobájába is. Hiányozni fognak. A rohadt életbe, tényleg így érzi.

70

∗∗∗ A délután nagy része még az álomból visszamaradt érzések elűzésével telt, de másnap reggel Tess frissen, újjászületve ébredt. Ráadásul több, mint késznek érezte magát, hogy megbirkózzon a kitűzött feladatokkal. Ezek egyike az volt, hogy szigorúan csukva tartotta Joe dolgozójának és hálószobájának ajtaját. Szép, száraz idő volt, ezért eldöntötte, hogy a mosókonyhával és a Joe cuccaival degeszre tömött szobával fogja kezdeni: kiviszi onnan az összes régi cipőt és kabátot a kertbe. Felcsipeszelte a kabátokat a szárítókötélre, nagy örömmel ítélt máglyahalálra egy esőkabátot, ami olyan ócska és elhanyagolt volt, hogy a felszíne már töredezett. A lelket is kirázta egy poros zubbonyból, de végül megkegyelmezett neki, mert úgy érezte, hogy jó még, csak ráfér egy alapos mosás. Eltűnődött azon, vajon a gumicsizmákat is el lehet-e égetni, hiszen a gumi olyan öreg volt már rajtuk, hogy kifehéredett és berepedezett, de végül úgy döntött, inkább egyenesen a kukába dobja őket. Ugyanez a sors várt az egyetlen strandpapucsra is. És a golfesernyőre, amit ha kinyitott, úgy nézett ki, mint egy tudományos laboratóriumból megszökött csontváz. Különben is, Joe nem egy esernyős típus, gondolta Tess. Valószínűleg csak a gallérját hajtja fel, ha elered az eső. Vagy feltesz a fejére egy olyan sárga kemény sisakot. Már két ilyen sisakot talált a kacatok között, az egyiket fel is próbálta, de ellenállt a kísértésnek, hogy becsatolja az álla alatt a pántokat, és megnézze magát a tükörben. Miután az összes lábbelit kihordta a gyepre, hogy kiszellőzzenek illetve, hogy várják a szemetesben vagy tűzben beteljesülő sorsukat, egy csizmahúzóval találta magát szemben. Bogár alakja volt, a csápjai közé lehetett betenni a csizma sarkát. Annyira megtetszett Tessnek, hogy felmentette a halálbüntetés alól. Csak ki kell tisztítani és itt-ott lefesteni feketére. A csizmakefe meg egy sünire hasonlított, ám a tetején úgy kikopott a kókuszrost, hogy Tess gondolkozás nélkül kihajította. Különben is zöldes színben játszott már, a sörték között pókhálótokok bújtak meg, amik arra utaltak, hogy hatalmas pókok lehetnek alattuk. Tess nagy bosszúságára egy-két méretesebb darabbal már így is találkozott, amikor nekiállt felsikálni a mosókonyhát, és a találkozás mindkét fél részéről pánikszerű menekülést eredményezett. A mosógép és centrifuga feletti polcokon ládákat és kis kosarakat talált egymás hegyén-hátán; volt műanyag, fából font; némelyik dugig volt, de talált teljesen üresét is. Szóval itt tartja a tartalék villanykörtéket, gondolta Tess. És az elemeket. Végre elemet tudok cserélni Em éneklő kis teknősében. Jézus, hány biztosítékra van egy férfinak szüksége? Patkányméreg? Metilalkohol? És mi az ördög lehet ez, rajta mindenhol halálfejjel és a keresztbe tett csontokkal? Tess berakta egy műanyag zacskóba, mielőtt kidobta volna a szemétbe. Mindent gondosan szétválogatott. A legtöbbje azonnal a kukában végezte. Néhányról úgy ítélte, jobb helyen lenne valamelyik konyhai fiókban. Pár darab maradhatott a mosókonyhában. Bizonyos dolgok a kerti pajtában végezték, de azokat még egyszer átválogatta, és gondosan elzárta. Elszórakoztatta, ahogy képzeletben összehasonlította a dolgozószobában elmélyedt Joe-t a mosókonyhában tüsténkedővel. És eltűnődött, vajon a londoni Joe most mit csinálhat. Aztán gyorsan emlékeztette magát, hogy jobb lenne témát váltani.

71

Mintha csak olvasott volna a gondolataiban, Farkas hirtelen felriadt a szunyókálásból, ugatni kezdett, és próbálta kicsalogatni Tesst a kertbe. Csak egy rühes macska lesz megint. Tess figyelmét túlságosan lekötötte a válogatás, és túl jól ismerte már Farkast ahhoz, hogy ne rohanjon rögtön betörőt keresni, amint a kutya rázendít az ugatásra. Egy fából készült bortartóval foglalatoskodott éppen (amit véleménye szerint szépen fel lehetne javítani, és akkor hasznosítható lehetne valahol a házban), majd felnyalábolta a konyhába szánt dolgokat, és megindult velük a szobába. Hirtelen megtorpant. Volt valaki odakint. Most tényleg volt ott valaki. És nem csak egy árnyék. Nem csak odaképzelte. Nem a tükörképét látta. Egészen határozottan volt odakint valaki, aki őt nézte az ablakon keresztül, és még nem menekült el. De hát akkor Farkas miért hagyta abba az ugatást? És mit akarhat tőle egy idős asszony? Itt fent a domb tetején? Eltévedt vajon? És ha ilyen nyájasan mosolyog, miért gyökerezik tőle mégis földbe a lába? Azért, mert van benne valami megfoghatatlanul ismerős. ∗∗∗ Az asszony bekopogott az ablakon, mintha nem lenne biztos benne, hogy Tess észrevette őt, holott egyenesen és félreérthetetlenül egymást nézték az üvegen keresztül. Kedves gesztussal intett egyet; mintha azt jelezné, beugrott teázni, ahogy meg volt beszélve. Aztán eltűnt az ablakból. Mintha eldördült volna egy startpisztoly, Tess hirtelen átrobogott a mosókonyhán a bejárati ajtó felé, hogy megkeresse Farkast. És ott volt, a nagyra nőtt mamlasz. A házőrzők gyöngye. Ott ült kilógó, hosszú nyelvével a betolakodó mellett, és tökéletesen nyugodtnak tűnt. A hölgy robusztus fűzős cipőt viselt, és sötétbarna harisnyát valószínűtlenül vékony bokáján. Összetűzött haja a királynő hajkoronájához hasonlított, és bár teljesen egyenesen állt, a kabátja félre volt gombolva. Tekintete színtelen és kutató volt. Noha nem tűnt öregnek, határozottan gyengének látszott. Az egyik karja erőtlenül lógott az oldalán. A másikkal a zsebében kutakodott. Apró finomságokat húzott elő belőle Farkas számára, és közben Tesst nézte, mintha arra várna, hogy ő tegye meg az első lépést. Egyértelműen nem volt tisztában azzal, hogy birtokháborítást követ el. – Jó napot – szólalt meg Tess. – Jó napot, kedves. – Segíthetek? A hölgy felnevetett. – Én is pont ugyanezt szerettem volna magától megkérdezni. Én itt lakom, kedvesem. De maga mit keres az én konyhámban? ∗∗∗

72

Miközben Tess pár pillanatig elgondolkozott, hogy erre mi az ördögöt lehet felelni, észrevette, hogy a hölgy láthatóan elbizonytalanodott. Vékony ajkai hangtalanul mozogtak, mintha mély beszélgetésbe merült volna saját magával. Hirtelen nagyon öregnek tűnt. Megérintette kezével a haját, és végigtapogatta a fejét, mintha meg akarna bizonyosodni afelől, hogy még mindig megvan a haja. A nyomogatásnak nyoma maradt frizuráján. – Csak kiugrottam a boltba, hogy vegyek valamit. Ugye? – nézett Tessre. – Maga is emlékszik rá? – Farkas megpróbálta belenyomni az orrát a hölgy zsebébe. – Farkas, fejezd be! – szólt rá a hölgy. Tudja a kutya nevét. Tess hirtelen rájött a magyarázatra. Odament a hölgyhöz, és kinyújtotta felé a kezét – nem azért, hogy üdvözlésképpen kezet rázzanak, hanem hogy segítsen neki. – Én Tess vagyok – mondta kedvesen. – Én pedig Mrs. Saunders – mondta a hölgy, és úgy kapaszkodott Tessbe, mint egy gyermek az édesanyjába. – De hívjon nyugodtan Marynek. Tess érezte, hogy könnybe lábad a szeme, és nem értette, mitől. – Nem inna egy csésze teát? – kérdezte. – Szívesen, kedves – felelte Mary. – Úgy emlékszem, süteményt is sütöttem tegnap. Ha Farkas nem falta még fel az összeset. A konyhaasztal mellett ültek, az öreg óra megfontolt, ütemes kattogása megnyugtatóan betöltötte a konyhát. – Cukrot? – Kettővel kérem. Bár régebben még ennél is édesszájúbb voltam. Mary örömmel látta, hogy Tess jót nevet ezen. – Kekszet? – Azt is! – Olyan előkelő mozdulattal vett belőle, mintha a királyi palotában lennének. – Joe nincs itthon – mondta Tess. – Remélem is, hogy nincs! Ez ezt jelentené, hogy lóg az iskolából. Hamarosan úgyis hazaér. – Hamarosan – ismételte Tess, és közben arra gondolt: nem jönnél haza, Joe, hogy lásd, ki van itt? Mary időről időre Tessre nézett, pillanatnyi zavarodottsággal a tekintetében, de úgy tűnt, nem zavarja különösebben, hogy olyankor nem tudja hova tenni őt. Olyan volt, mintha Tess kedves jelenléte feleslegessé tenné a magyarázatot, hogy kicsoda ő, és mit keres a házban. Mary könnyed mozdulatokkal söpörte le az asztalról az elszórt morzsákat. Tess észrevette, hogy keze elegánsan finom, körmei viszont töredezettek, és bőre elárulja a korát; ezen kívül ki van száradva, és elvékonyodott. Szétnyitotta saját kezét az asztal alatt, hogy szemügyre vegye az ujjait, mint a zongorista, aki épp koncerthez melegít be. A mozdulatot Mary is észrevette. – Nem házas? Tess megvonta a vállát, és megrázta a fejét. – Joe majd térden állva fogja megkérni a kezét, amint hazaér az egyetemről. Habár hogy milyen életet tud majd a maga számára biztosítani, én nem tudom. Hi-

73

szen ha követte volna a családi hagyományokat, és orvos lett volna, hát, minden másképp alakult volna. – Én nem bánom, hogy nem orvos – szaladt ki Tess száján, mielőtt elharaphatta volna a mondatot, és azon tűnődött, vajon egy idős asszony képzelődését elősegíteni csalás-e, vagy egyenesen kegyetlenség. – Hát ez meg mi? – nézett Mary az előszoba felé, pontosan abban a pillanatban, amikor Farkas felállt mellőle, odament a legalsó lépcsőfokhoz, leült, és fülét hegyezve felfelé nézett. – Egy kisbaba – mondta Tess. – Egy kisbaba! Tess végiggondolta, mit feleljen. – A kislányom, Emmeline – mondta végül. – Most ébredt fel a szunyókálásból. – A kislánya, Emmeline – motyogta Mary, mintha próbálná meggyőzni magát, hogy csak alig egy pillanatra feledkezett meg Emmeline-ről. Ha Em nem ébredt volna fel magától a szunyókálásból, akkor a hirtelen dörömbölés és az ajtócsengő hangos berregése biztosan felébresztette volna. – Valaki van az ajtó előtt – mondta Mary. – Ki lehet az ilyenkor? – Megyek, megnézem – mondta Tess, és megpaskolta Mary kezét. – Maga csak pihenjen. – Felkiáltott Emnek, hogy tartson ki, anya mindjárt megy. Aztán átmászott Farkason, és kinyitotta az ajtót. Egy pufók fiatal lány állt ott, valamiféle egyenruhában, amely annyira semleges volt, hogy Tess nem tudta eldönteni, milyen szervezethez tartozik – ebédet oszt, vagy rohammentős, esetleg takarító vagy ápolónő. – Ne haragudjon, hogy zavarom – mondta erős helyi akcentussal. – Joe Saunders nincs itthon véletlenül? – Nincs – mondta Tess. – Sajnálom, Londonba kellett utaznia. – És maga…? – Tess vagyok. A házvezető. – Laura Gibbings – biccentett Tess felé. – A Fecskéből. – Tess ettől nem lett okosabb. – A Fecske Idősek Otthonából. Eltűnt tőlünk… – Mary? Laura egyszerre tűnt meghökkentnek és megkönnyebbültnek. – Hát itt van? Máris? – Épp teázunk és sütizünk – mondta Tess engesztelő hangon. Nem akarta, hogy Maryt máris elvigyék tőle. Laura bólintott. – Gondoltam, inkább feljövök ide magam, mielőtt elkezdték volna kerestetni. Tess bólintott. – A többiek, tudja, sokszor türelmetlenek. Tess újra bólintott. – Alig tud járni, mégis nekiindul, ha úgy tartja kedve – nevetett Laura. Noha Tess tovább bólogatott, arra gondolt, mekkora elszánás kell ahhoz, hogy valaki ilyen vékony lábakon egészen idáig felbotorkáljon. – Laura, jöjjön be egy csésze teára, és aztán mindkettejüket hazaviszem. Használhatja a telefont is, ha szeretne szólni nekik, hogy a szökevénynek nem sikerült megszöknie.

74

Laura hálásan elmosolyodott, majd hirtelen arcára fagyott a mosoly. – Ez micsoda? – Ez a kislányom. – Egy kislány? Itt? Joe házában? Elment az esze? Tess elmélázott ezen. – Azt hiszem, elég jól kijönnek. – Gondolom, nem tölt itt olyan sok időt. – Hát ez is igaz – ismerte be Tess. Végül Tess felment az emeletre, hogy megnézze Emet, Laura pedig bement a konyhába, hogy megnézze Maryt. Később együtt teáztak, Em és Mary nagyjából egyforma felfordulást csinált az asztalon a kekszekkel. A kislány szinte eksztázisba esett az őt körülvevő hölgyektől, függetlenül eltérő életkoruktól. Farkas is megérezte az asszonyuralmat, és meghúzta magát. – Mennünk kell – mondta végül kelletlenül Laura. – Sajnos nem maradhatunk tovább. Mennyire más a táj az autóból, mint gyalog. Mennyire más most a kormány mögött ülni, mint amikor először tette meg ezt az utat. Mennyivel furcsább ilyen gyorsan haladni, és nem csak lépésben. Gyalog az út is meredekebbnek tűnt. Laura irányította Tesst le a belvárosba, majd az idősek otthonáig. Tess rámeredt a hatalmas épületre, ahogy közeledtek. – Hát igen, ennél szinte csak rosszabb helyek vannak – mondta Laura. – Három évet töltöttem Redcarban. Istenem, mindenhonnan áradt a pisiszag. Tess rosszallóan nézett Laurára, de a tükörben hátrapillantva azt látta, hogy Mary és Em elmélyülten tanulmányozzák egymás gombjait. – Úgy értem, az egy egérlyuk volt a Fecskéhez képest. És mégsem tudták tisztán tartani. Úgy tűnt, mintha már a falakból is az a szag áradna, érted? Be is zárták. Nagyon helyesen tették. És most itt vagyok. Három éve kerültem ide. – Hány éves vagy? – kérdezte Tess, hiszen Laura túl fiatalnak nézett ki ahhoz, hogy már hatéves tapasztalata legyen az idősgondozásban. – Huszonegy leszek a jövő hónapban. – Elképesztő – mondta Tess. – Tisztellek érte. Laura egy kicsit túlzottnak érezte a bókot, de aztán látta, hogy Tess komolyan gondolja. – És te hány éves vagy? – Harminc – felelte Tess. – Harminc – ismételte Laura, mintha az még nagyon távol lenne tőle. – De nem vagy idevalósi, ugye? – Nem, délről jöttem – mondta Tess, és szerette volna ennyiben hagyni a témát. – Londonból? – kérdezte Laura várakozóan. – Egy kis ideig éltem ott – mondta Tess, miközben leparkolt, és kikapcsolta a motort. Rövid ideig mind a négyen elmerültek a gondolataikban. – Hát, nagyon örültem, hogy találkoztunk, Laura Gibbings. – Én is.

75

– Figyelj, szóljak, ha Mary, tudod, újra eltűnne? Úgy értem, ha hazajön hozzánk? És te is szólnál, ha megint megszökik? – Kezdeti fázisú demenciája van – mondta csendesen Laura. Aztán felragyogott az arca, megfordult, és rákacsintott Maryre. – Néha kicsit összezavarodik, ugye, kedvesem? – De mindig hazafelé indul el? – Szerintem igen – mondta Laura. – És eddig még sosem volt baj. Én ismerem őt a legjobban, tudod. Kicsit durcás néha a többiekkel, de mi elég jól kijövünk. Ugye, kedvesem? A többiek aggódnak, mi van, ha egyszer lemegy a kikötőbe, beleesik a vízbe, és akkor beperelik az otthont felelőtlenségért, meg ilyenek. De a mi Marynk különben sem szereti a tengerpartot. – Én sem – vágta rá Tess sötét arccal. De aztán újra mosolygott. – De attól még mi ketten tarthatjuk a kapcsolatot egymással, ugye? – Jól hangzik, kispofám – mondta Laura, és Tess szélesen elmosolyodott. Em nevetni kezdett. – Kispofám? – szólalt meg Mary. Laura odasúgta Tessnek: így hívta mindig az udvarlóit, hidd el nekem. – Minden rendben, Mary – mondta, és hátranyújtotta a kezét az asszonynak. – Minden rendben. Hazaértünk, kedvesem. Tess segített nekik kiszállni, felsegítette őket a lépcsőn, és arra gondolt, hogy Laura érett és figyelmes magatartása meghazudtolja fiatal korát. – Szeretnél bejönni? – kérdezte Laura. – Majd máskor – mondta Tess, bár még álldogált egy kicsit az ajtóban. – Amikor csak akarsz – mondta Laura. – Mármint látogatási időben, természetesen. Jöjjön, Mrs. Saunders, menjünk be a házba. – Viszlát, Mary – mondta Tess, mire Mary megfordult, és kifejezéstelen arccal nézett rá. – Viszontlátásra, kedves. Tess még hallotta, amint Mary azt kérdi Laurától: Ismerem én őt? És hallotta Laura válaszát is: Hát persze hogy ismeri, ő Joe barátnője. Tess és Em elhajtottak a kocsival, és a Loftus Road-on elhagyták a várost. Elhajtottak a bányák és szántóföldek mellett, bejárták és megcsodálták a vidéket. Aztán Tess leparkolta az autót, kivette Emet az ülésből, és magasra emelte, hogy ő is körül tudjon nézni. – Szép itt, Em, ugye? Azt hiszem, itt maradunk. Tényleg azt hiszem. És csak otthon, miután megetette a kutyát, megvacsoráztatta és lefürdette Emet, majd leült egy tál forró levessel a konyhaasztal mellé, csak akkor engedte el magát, és merengett el azon a kifejezésen, hogy „Joe barátnője”.

76

Tizenkettedik fejezet Joe tényleg telefonált. Még aznap, amikor elindult, nem sokkal azután, hogy hazavitték Maryt. Tess hallotta a telefon csörgését, és ott tétovázott a készülék körül, magában azt kívánva, bárcsak Joe lenne, de nem merte biztosra venni. Mikor az üzenetrögzítő bekapcsolt, és meghallotta Joe hangját, bőszen nyomogatni kezdte a készüléket, hogy beszélni tudjon a férfival, de nem találta a megszakítóbillentyűt. Már azon volt, hogy megpróbálja lekérdezni valahogy a számot, ahonnan Joe hívta, hátha a hotelből vagy apartmanból telefonált, vagy visszahívja a mobilján, hiszen meghagyta a számot: felírta a konyhai naptárra. De végül egyiket sem tette, mert Joe üzenete nagyjából abból állt, hogy „azért hívtalak, mert mondtam, hogy hívni foglak”. Miután az üzenetrögzítő elhallgatott, a házat elöntötte a csend, de Tessnek még a fülében csengett Joe üzenete. Se egy „hogy vagy?”. Se egy „remélem, minden renden van”. Joe barátnője, hát hogyne. És mégis, egész este azon tanakodott magában, hogy hiba volt-e nem felvenni a telefont, vagy sem. Végül azzal mentette fel magát, hogy amúgy is túl fáradt lett volna ahhoz, hogy beszéljenek, hiszen egész nap takarított meg pakolt, meg Maryzett. Megpróbált a tévére összpontosítani, de folyton Mary arca jelent meg előtte. Tess rádöbbent, hogy Joe szüleit halottnak hitte eddig, hiszen a férfi mindig úgy beszélt róluk, mintha már rég meghaltak volna. Minél többet gondolkozott ezen, annál jobban elkedvetlenítette, amiért rá kellett jönnie: a férfi anyja ugyanabban a kisvárosban lakik, mint ők. Miért nem említette ezt soha, arról nem is beszélve, hogy figyelmeztethette volna őt, hogy az anyja bármikor felbukkanhat a ház körül. De vajon ez mennyire tartozik rá – van-e ehhez egy házvezetőnek bármi köze? Hát, ami azt illeti, nagyon is sok köze van: az, hogy egy ismeretlen lopakodik a ház körül, és kukucskál befelé az ablakon, bárkire szívbajt hozhatott volna, kortól és érzékenységtől függetlenül. Joe nem szokta erre figyelmeztetni a házvezetőit? Vagy ez új fejlemény, amiről még ő sem tud? Kezdeti fázisú demencia. Mary még csak a hetvenes éveit taposhatja. Vajon ez még mindig az ő háza? És Joe is csak egy házvezető benne? Tess mindenképpen szerette volna megemlíteni neki az esetet, amikor majd újra telefonál, vagy ha hazaér. Anyukád beugrott egyet teázni és ejtőzni. Szép nagy házban van a Fecske Idősek Otthona. Remek a kilátás. Tess a hétvégén a kilátás ürügyén tolta a Fecske felé Em babakocsiját. A telefon óta nem hallott Joe felől. És tulajdonképpen senki más felől sem, ha nem számítjuk az utcán szembejövők és a vegyesbolt tulajdonosának tartózkodó jó reggeltjeit és jó napotjait. – Nézd, micsoda látvány – mondta Emnek, miközben az út tetején álltak, és a tarajos, sziklás csúcsokat meg a végtelen tengert nézték. – Segíthetek? A látogatási idő csak tíz perc múlva kezdődik. – Ó, én csak… vagyis mi…

77

A hölgy ugyanolyan egyenruhát viselt, mint Laura. De úgy tűnt, Laura ruhájához mosoly is tartozott. – Ez majd csöndben lesz, ugye? Néhány itt lakó könnyen nyugtalan lesz a zajtól. Na, nem mintha ők nem hangoskodnának szinte megállás nélkül. Tess nézte a nőt, és azon tűnődött, vajon Laura hol lehet. Nem szerette, ha úgy beszéltek a lányáról, mint egy tárgyról. És nem tetszett neki a nő hangjából kihallható burkolt ingerültség sem, ahogyan a bentlakókról beszélt. – Ez itt Emmeline – mondta végül. – És Mrs. Saunders a mi barátunk. A nő karba tette a kezét. – Akkor legyenek szívesek várakozni. A látogatási idő ugyanis tíz perc múlva kezdődik. – Már csak hét – mondta Tess, és arrébb tolta a babakocsit. A táj gyönyörű volt, az idő nagyszerű – vajon miért üres mégis az összes pad a kertben? Miért kell a bentlakóknak a szobában tengődniük egy ilyen csodaszép napon? Vajon a személyzeten múlik, vagy szigorú napirendjük van? Aztán feltette magának a kérdést, hogy egyáltalán mit keres itt, hiszen Joe eltitkolt édesanyját látogatja titokban. De aztán meg is válaszolta a kérdést: nagyon szép dolog Maryt meglátogatni, és mindenkinek jót fog tenni a program. És különben is, mi mással tudná eltölteni a napját? Belefáradt már a sikálásba, a pókokba és a bútortaszigálásba; teste teljesen megmerevedett a sok nyújtózkodástól, és sajgott a dereka a hajolgatástól. Ráadásul üdítő változatosság volt kivételesen nem a kikötőt végigjárni, ahol csak a halászokkal váltottak néma bólintást, és olykor összemosolyogtak Sebbel, vagy integettek egymásnak. Mikor végre letelt a kiszabott hét perc, a bejárati ajtóban Laura fogadta Tesséket. – Akkor tényleg a te hangodat hallottam – köszöntötte őket meleg mosollyal. – Ne is törődj Divel. Ő csak egy savanyú vénlány. De van neki szíve. Valahol. – Hogy van Mary? – Csak ül egy helyben – mondta Laura, miközben segített Tessnek felvinni a lépcsőn a babakocsit. – Ma csöndes napja van, én úgy látom. És hogy van a kicsi lány? Tessnek nagyon tetszett, ahogy Laura a babakocsi elé guggolt, nem törődve azzal, hogy az egyenruhája kényelmetlenül az alakjára feszült. – Hát hogy vagy, Em? Em válaszként vidáman megrázta a csőrös poharát. ∗∗∗ Az épületnek nem volt kellemetlen szaga, inkább a könyvtárak állott levegőjére emlékeztetett. Egyáltalán nem tűnt kórháznak, habár a földet linóleum – a kórházak védjegye – borította, de az áhítatos csönd ismét a könyvtárra emlékeztette Tesst. – A klubhelyiségben van – szólt hátra a válla felett Laura, és mutatta nekik az utat. Mikor megérkeztek, megállt az ajtó előtt, és bekukucskált az üvegablakon.

78

– Mint már mondtam, lehet, hogy egy kicsit zavart lesz. Legalábbis reggel még az volt. – Ránézett Tessre. – Egyszerűen nem lehet előre megmondani, meddig tart egy ilyen állapot. Sokszor ahogy jön, úgy is megy – egyik percben még tündérországban járnak, a másikban visszatérnek a világba. Néha azon szomorkodom, jobb lenne nekik, ha nem térnének vissza. Tess is bekukucskált az ablakon, és egy kicsit elfogta a nyugtalanság. Vajon tisztességes dolog ennek kitenni Emet? És Maryt? Nem beszélve Joe-ról? Laura megérezte Tess félelmét. – Gyere, kedves, nagyon fog örülni nektek, függetlenül attól, hogy tudja-e, kik vagytok, vagy sem. Az ajtó kinyílt, és Tess egy olyan világban találta magát, amiről mindig is tudta, hogy létezik, de sosem járt még benne. Nagyanyja egy nappal a kórházba kerülése után halt meg. Itt, gondolta Tess, mindenki idős és gyenge; mindenki azért került ide, mert valamilyen okból kifolyólag otthon már sem ők nem tudták ellátni magukat, sem más őket. És mégis, a szobát áthatotta egyfajta békesség, talán azért, mert alig mozdult valami odabent. Mindenki csak ült, ült, mintha várna. De mit? Hogy eljöjjön a három óra? Hiszen már öt perccel elmúlt. Látogatókat? Úgy tűnt, Tessen kívül csak egy látogató van a szobában. A következő étkezést? Hiszen nem sok idő telhetett el az előző óta. Úgy tűnt, néhányan alig lélegeznek, állkapcsuk petyhüdt volt, tekintetük üveges és kifejezéstelen. Mintha csak arra várnának… Tess nem akarta befejezni a mondatot, így hát mindenkire rámosolygott, és azt remélte, hogy mosolya elég erős ahhoz, hogy elűzze a szomorúságát és – mint be kellett vallania magának – a szorongását is. A napsugár, amely beragyogta az Északi-tengert és a hatalmas, kék égboltot, elárasztotta a szobát is fénnyel, ezüstössé varázsolta az ősz hajszálakat, és opálos ragyogással borította a hölgyek pergamenszerű, öreg bőrét. Egy egészen parányi nénikének kicsit félrecsúszott a parókája az ablakon besuhanó szellőtől, de békésen és derűsen üldögélt tovább, buggyos harisnyájának ráncain eljátszadozott a fény, mintha csak egy Leonardo-festményről kelt volna életre. A mellette ülő lakó szandálja olyan ápolatlan körmöket fedett fel, hogy Tess rosszul érezte magát tőle. Egy meglepően kék hajú nénike szája folyamatosan mozgott, és Tess nem tudta eldönteni, hogy magában beszél-e, vagy csak folyamatos rángás gyötri. De sötét szemével mereven nézte az órát, és Tess nagyon reménykedett, akárkit vár is, remélhetőleg nem késik többet öt percnél. Em nekiindult, és mindenkit jól megnézett magának, akihez csak odament. Az eddig közönyös, semmibe bámuló tekintetek hirtelen megteltek élettel. Egy-két bentlakó ciccegett, mintha kiscicát próbálna magához hívni. Néhányan derűsen ráköszöntek. Egy fogatlan férfi széles mosolyra húzta a száját. Valaki megszólalt: – Kicsi Daphne? Mary, aki a sarokban üldögélt, és a tengert nézte, hirtelen azt mondta: – Emmeline! Em odatotyogott az ölelésre tárt karok felé. Tess követte, bólintott és köszönt mindenkinek, aki mellett csak elhaladt. Mary sugárzott a boldogságtól, a szeme

79

körüli szarkalábak mintha napsugarakká változtak volna, és elűzték az öregség felhőjét tekintetéből. – Kicsi Emmeline! Hol van Farkas? A kislány vauvauolt, a bentlakók megtapsolták. Mary és Em összefűzték az ujjaikat, és nagyokat bólogatva és gügyögve beszélgetni kezdtek. Miközben Tess leült melléjük egy székre, lassan tudatosult benne, hogy Mary egyáltalán nem vette őt észre. Így hát odaköszönt neki: Jó napot, Mary! Mary? Mrs. Saunders? De rá kellett jönnie, hogy Mary egyáltalán nem is figyel rá. Tess tehát csak csendesen figyelte a jelenetet, és majd szétfeszítette a büszkeség, hiszen érezhető boldogság töltötte be a szobát Em jelenléte miatt. Akárhová ment a kislány, akármit vett a kezébe (és Tess elég sok hasonlóságot fedezett fel a gyerekszoba és az idősek otthona klubhelyisége között), hangos tetszésnyilvánítás követte minden mozdulatát. Ez a közösség folyékonyan beszélte az egyetlen nyelvet, amit Em maradéktalanul megértett. Hangosan mondták: alma, mikor Em felvett egyet az asztalról. És ha tárgyakra mutogatott, jóváhagyták, hogy könyv, cipő, fehér, tiktak. És sokat tudóan bólintottak, amikor Em babanyelven csacsogni kezdett, és megtapsolták, bármit mutatott nekik. De Mary mindig csak egy zavart „igen, kedves”-sel felelt, valahányszor Tess beszélgetni próbált vele. – Magammal hozhatom egyszer Farkast is? – kérdezte Laurától. – Hallottam, hogy van, ahol ezt csinálják. Beviszik a kisállatokat az otthonokba, kórházakba, akár még a börtönökbe is. Az állatsimogatás leviszi a vérnyomást, ez bizonyított dolog. – Az egészségügyi hivatalét meg felviszi – jelentette ki Laura. – Ötletnek nem rossz, kedves. De jobb lenne, ha csak Emet hoznád. Egy igazi kis színésznő, született tehetség. Sokkal nagyobb sikere volt, mint annak a nyavalyás tombolának, amit a múlt héten próbáltam szervezni. Tess a kék hajú hölgyre nézett, akinek szája azóta is folyamatosan mozgott, és tekintetét le nem vette az óráról. Ő volt az egyetlen, akire Em nem tudott hatni. – Az a hölgy ott – suttogta Laurának, és nem tudta, hogyan fejezze be a mondatot, mert nem tudta, hogy mit szeretne megkérdezni, hiszen végeredményben nem is tartozott rá. – Egyszerűen nem lehet rávenni, hogy hagyja abba, hidd el nekem, megpróbáltam – találta ki a kérdést Laura. – Legyen bármelyik szobában, ha van ott egy óra, akkor kész, ő kikapcsol. – Talán látogatót vár? – Elképzelhető – mondta Laura. – Habár amióta én itt vagyok, még soha senki nem látogatta meg. A teljesen kimerült Em már mélyen aludt, mire Tess berakta a babakocsiba. Tess is elfáradt. Hirtelen kétségbeesett késztetést érzett, hogy kiszabaduljon a Fecskéből, de csak lassan tudott kijutni. A friss levegőn aztán elmúlt a klausztrofóbiája. Hetek óta először vágyott rá, hogy beszéljen valakivel. Úgy szerette volna azt mondani: gyerünk egyet kávézni és beszélgetni. Szerette volna valakinek kiönteni a szívét. Mi is ennyire öregek leszünk majd egyszer? A mi hajunk is kék lesz? Az én körmöm is ennyire töredezett lesz? És a tokám is lógni fog? És tényleg nem fog érdekelni, hogy a helyükön vannak-e a fogaim? Lehet, hogy mi is ilyenek leszünk

80

– csak várunk és várunk, de senki nincs, aki meglátogatna minket? Mi is csak ülünk majd, és várjuk békésen a halált? Tolta a babakocsit a dombtetőn, majd megállt egy kicsit, és nézte a sikló pályáját. Senki nem volt a közelben. – Magányos vagyok – mondta ki halkan. – Nagyon, nagyon magányos. – De ahogy kimondta, rögtön elszégyellte magát. Hazavitte Emet, és közben átkozta magát, amiért kettévágta a SIM-kártyáját, és szidta a kártyát, amiért hagyta, hogy rábízza a telefonszámokat, ahelyett hogy fejből megtanulná őket. Még Tamsin számát sem tudta kívülről. Aztán eszébe jutott a telefonja. Vajon annak van saját memóriája? Bekapcsolta. És volt. Tamsin nem ismerte fel Joe vonalas telefonjának a számát, így először nem is fogadta a hívást. Tess nem adta fel, és addig tárcsázta, amíg Tamsin mogorván fel nem vette. – Tamz? – Tess? Az isten szerelmére, hol a fenében vagy? – Szia. – Nem teheted meg, hogy küldesz nekem derült égből egy sms-t, hogy jól vagy, csak elmész egy kis időre, de nem mondod meg, hova és miért, és aztán nyom nélkül eltűnsz hetekre, vagyis egy hónapra! – Sajnálom. – Hol vagy? Még a lakásodra is elmentem, és megpróbáltam betörni az ajtót. Azt hittem… nem is mondom el, hogy mit hittem, de elég szörnyű volt. Ne nevess. Rohadtul nem volt vicces. – Tamsin, sajnálom. Nem gondolkoztam. – Hol. A fenében. Vagy. – Saltburnben. Kis szünet. – Hol. A fenében. Van. Saltburn. – Yorkshire-ben. – Yorkshire-ben. – Igen, Yorkshire-ben. Az északkeleti parton. És egyszerűen káprázatos. Újabb szünet. – Nagyon örülök, hogy ennyire élvezed ezt a hosszúra nyúlt nyaralást. – Tamsin, ne mondd ezt. – Nézze, kisasszony, az emberek halálra izgulták magukat magáért. Tess nem felelt, elgondolkozott a hallottakon. – Mégis, kik? – Ne gyere nekem ezzel a „nekem nincsenek barátaim” maszlaggal. Én aggódtam. És Geoff is. És találkoztam az egyik lánnyal, akivel együtt dolgoztál, ő sem tudta hova tenni a helyzetet. – De hisz mondtam a szalonban. – Csak azt hagytad ki belőle, hogy miért és hova. – Nem mondhattam el. Mindketten hallgattak.

81

– Mikor jössz vissza? És hol fogsz lakni, ha visszajössz? Geoff és én összeköltözünk a következő hónapban, legalábbis ez lenne a terv. És összefutottam a háziuraddal, pont akkor, amikor a holttestedet mentem felfedezni, eléggé viharos volt az arca, és azt mondta, hogy megszöktél. – Meg én. – Úgyhogy mondtam neki, hogy nyugodjon meg, biztos van magyarázat a helyzetre, valószínűleg valami családi válság… Mit mondtál az előbb? – Megszöktem. Elmenekültem, Tamsin. Egyszerűen elfutottam. És nem is megyek vissza. Tamsin alig merte félbeszakítani. – Az egyik felem most nagyon le szeretné tenni a kagylót, de ha megteszem, akkor azt kockáztatom, hogy soha többé nem hívsz fel. – Ne tedd le, Tamz. Kérlek, ne tedd le. Különben már tudod a számomat. – Te se tedd le. Tudnom kell, hogy jól vagy-e. – Azt hiszem. Hamarosan rendbe jövök. – Tess, tényleg ennyire tarthatatlan volt a helyzet? Miért nem szóltál? Tudom, hogy Clapham a világ túlsó felén van Bounds Greenhez képest, de valljuk be, Yorkshire még messzebb van. Tess hallgatott. – Mennem kellett. – Remegni kezdett, ahogy rátörtek az emlékek. – Az emberek úgy viselkedtek körülöttem, mintha menthetetlen lennék. – És ezért elbújtál? Mi az istent oldasz meg ezzel? Nem hajíthatod bele a titkaidat a tengerbe, azt remélve, hogy elnyeli őket a nagy mélység. – Tulajdonképpen házvezető vagyok itt, nem bujkálok, és ez segít. Már eddig is segített. Ez a világ legesleggyönyörűbb helye. Van itt egy férfi, övé a ház, Joe-nak hívják, hidakat épít. És van egy idős hölgy is, Mary. A napokban jöttem rá, hogy ő Joe anyja. És van egy szörfös is, Seb. És egy Farkas nevű kutya. És egy akkora kert, amekkorát el sem tudsz képzelni. – Ez mind elragadóan Mary Wesley-sen hangzik, Tess. – El kellett jönnöm, Tamsin. Tudom, hogy gyáva dolog, de ez volt az egyetlen út. Tényleg kezdtem pánikba esni. – Én mondtam neked, hogy menj el a Lakossági Tanácsadóhoz. – De nekem nem tanácsra volt szükségem. Tudom, hogy mit mondtak volna. Én csak el akarom temetni a rossz dolgokat. Új életet akarok kezdeni. – Tess, Tess, Tess. – Tudom – mondta Tess. – Tudom, tudom. – Nem gondolod, hogy ezzel csak a fejedet dugtad a homokba? – Nem szeretem a tengerpartot, tudod jól. – Tudod, hogy értem. – Nem hiszem. Hiszen senkit nem bántottam ezzel. – De te jól vagy? És a keresztlányom, ő jól van? – Mindketten nagyon jól vagyunk. Em teljesen kivirult. Csak ma valahogy egy kicsit… nem is tudom, magányos voltam. Nem akarok sírni, a francba már. – Ó, Tess, gyere haza… Segítek rendbe hozni mindent. – Nem tudsz.

82

– És akkor mit tudok tenni? Ki tudja még, hogy ott vagy? – Csak te. És a nővérem. – Gondolom, őt nagyon érdekelte. Tess eltűnődött ezen. Rádöbbent, hogy a nővére még csak meg sem lepődött azon, hogy felhívta, és beszámolt neki arról, hogy összepakolta az életét, és a háta mögött hagyta Londont egy kis tengerparti város kedvéért. Az, hogy Tamsin nekiesett a beszélgetés elején, egészen más volt. Mert ő tényleg törődött vele. Mert ő tényleg szerette őt. Lehet, hogy Tamsin most nem lesz egy darabig mellette fizikailag, lehet, hogy sokáig nem fognak találkozni. De már maga a tény, hogy mindig számíthat rá, és ott lesz neki a telefonvonal túlsó végén, megnyugtató érzés volt. – Kérlek, ne tűnj el megint, Tess. Hanem jelentkezz rendszeresen. Szeretném tudni, hogy továbbra is minden rendben van-e. – Jelentkezni fogok, de kidobtam a mobilomat. Úgyhogy vagy a csigapostán, vagy ezen a vonalon tudsz elérni. – Milyen eredeti gondolat – motyogta Tamsin BBC-s hangsúllyal. – Az „eredeti” szó nagyon is illik Saltburnre – mondta Tess. – Egy kicsit kemény hely ugyan, de éppen ezt szeretem benne. Olyan igazi. Egyik nap a hihetetlen napnyugtában gyönyörködöm. Másnap délután meg ragasztót szipuzó csövesekbe botlom. – Ez mind van itt is – mondta Tamsin. – Tudom, persze. És azt is tudom, miért mondod. De most van valami ebben a helyben, ami megfogott. – Oké, értelek. Én csak annyit kérek, maradjunk kapcsolatban. – Úgy lesz. De most mennem kell. Meg kell etetnem a kutyát és Emet. Szia! – Szeretünk! – kiáltotta a telefonba Tamsin, majd letette, és Tess már nem tudott rá válaszolni. Csak állt egy darabig a telefon mellett, nézte a helyére tett kagylót, és azon tűnődött, vajon hogyan fizessen a hívásért. Végül kiment a konyhába, keresett egy tiszta befőttesüveget, és beletett egy félfontos érmét. Aztán megetette Emet és Farkast, de előtte még lefürdette az előbbit, és kituszkolta a kertbe dolgát végezni az utóbbit. Az estét pedig arra szánta, hogy megtervezze a befőttesüveg címkéjét. Telerajzolta szép motívumokkal, és rárajzolta a betűket is: Telefonpénz Időről időre, valahányszor a ház megreccsent, vagy a csövek nyöszörögtek, vagy az ajtó kinyílt nyikorogva teljesen magától, halkan csak annyit mondott: „Cssss!” De nem volt nyugtalan. Megszerette már a ház szeszélyeit, kezdett hozzászokni. Az egész épület, a hangok, az illatok, az érzések, már ismerősek voltak. A helynek megvolt a saját személyisége. Tess úgy érezte, a furcsa idegen helyett most már egy baráttal lakik együtt. ∗∗∗

83

Ha felveszi a telefont, akkor most azért hívom, hogy megmondjam neki, holnap hazamegyek. Ha nem, akkor bolond leszek újabb üzenetet hagyni neki, inkább átugrom Londonba, és meglátogatom Rachelt, és onnan megyek Belgiumba hétfőn. Vagy maradok Franciaországban. Attól függ, Tess felveszi-e a kagylót. De azért mégiscsak különös, hogy a szóba jöhető forgatókönyvek közül inkább a buja szexről mondanék le, csak hogy visszamehessek abba a poros kisvárosba, a hatalmas, öreg házba, hogy egy furcsa, egyedülálló anyával töltsem el a pihenőnapokat, aki éppen átrendezi az otthonomat. ∗∗∗ Tess hallotta, hogy csörög a telefon, de nem volt hajlandó kiszállni a kényeztető habfürdővel teli kádból a kedvéért. Akárki telefonál is, majd hagy üzenetet. Ha meg nem hagy, akkor úgysem vele akart beszélni.

84

Tizenharmadik fejezet A házat napközben betöltötte a tipegő kislány karattyolása és a túlméretezett öreg kutya lihegése vagy olykor vonítása. Esténként a csövek vették át a helyüket kakofon bugyogásukkal és zúgásukkal, miközben a ház itt-ott nyikorgott és recsegett. Ezekben a napokban ilyen hangok adták a háttérzajt Tess estéihez, aki lassan már észre sem vette a zörejeket, és csak hallgatta a csendet, miközben kislánya már az emeleten aludt, és Farkas is megszűnt a világ számára. Már nem volt biztos benne, hogy kedveli ezt a nagy csendet; tolakodóan eluralkodott, és túlzottan a saját gondolataira terelte Tess figyelmét. Próbálta győzködni magát, hogy sokkal jobb a helyzet, mint Londonban, ahol a felette lakó most kezdene csattogni a papucsával fel-alá, a folyosón szemben lakók most esnének hevesen egymásnak, és a teherautók ott pöfögnének és zörögnének az ablaka alatt, miközben rakodják ki belőlük az árut a boltokba. Eszébe jutott, mennyire szeretett volna olyankor felkiáltani, hogy fogjátok már be, felébresztitek a gyereket! A saját gondolataimat sem hallom meg ebben a lármában! De visszagondolva a helyzetre Tess rájött, hogy azok az ellenségesnek tűnő londoni zajok legalább betöltötték a csendet. Egy ilyen hatalmas, öreg házban a csend sokkal inkább zavaró volt. Most jutott ideje a gondolkozásra. Néhanapján túl sok is. Volt olyan este, amikor a csend ráborult, mint egy nagy, puha takaró, és csalfa képeket vetített a szeme elé az életről, amelyet magának és Emnek szánt. Megint máskor könyörtelenül gyötörte Tesst. Nézd! Senki nincs itt, csak te! Egyedül vagy, és rejtőzködsz, a saját titkaid rabszolgája lettél, te ostoba, idióta lány! Olykor az is előfordult, hogy a csend, mint egy megállt óra, a jelen csapdájába zárta Tesst: a múltja miatt került ebbe a helyzetbe, és ez elhomályosította a jövőt. Az ilyen estéken rémültnek érezte magát, és bár ritkán nyúlt a telefon után vagy a tévé távirányítójához, félelmeivel sem nézett szembe. Ehelyett az első adrenalinhullámot követő könnycseppektől megrémülve azonnal egy könyv vitán nyúlt, és elmerült mások életében, ahelyett hogy a sajátját ismerte volna meg jobban. Elkezdett hangosan olvasni, egészen addig, míg elég erősnek nem érezte magát ahhoz, hogy újra rázuhanjon a csend. Életében először falta a könyveket. Mindent elolvasott Joe könyvespolcáról, ami érdekesnek tűnt számára. Olvasott íróktól, akiknek a nevét sem hallotta még soha, és íróktól, akiktől mindig is szeretett volna valamit elolvasni. Megesett, hogy egyegy részt kétszer, háromszor is elolvasott, annyira tetszett neki a történet, vagy az, ahogy az író a szavakkal bánt – és közben elképzelte, hogy Joe is biztosan szereti a könyvet, és azt remélte, hogy ha majd hazatér, és megint együtt vacsoráznak, megvitathatják az összes olyan könyvet, amit mindketten elolvastak. Joe-nak terjedelmes és változatos gyűjteménye volt, a drága és roppant vastag kötetektől kezdve a műszaki tankönyvekig, a klasszikusoktól a modern mesterekig, még kortárs könnyű olvasmányok is sorakoztak a polcon. Tess pontosan tudta, hogy amit csinál, az menekülés a nyomasztó valóság elől, de csak így volt képest egyedül eltölteni az estéket.

85

És különben is, nem pont ez a feladatuk a regényeknek? Hogy elrepítsenek egy varázslatos világba a mindennapi életből? Nem mintha bármit megoldhatott volna, ha hagyja, hogy megrohanják a gondolatok, az emlékek és az önsanyargatás. Épp eleget hagyta Londonban. Különben is, Joe nem pont ugyanezt csinálja, amikor egyedül van itthon? Beletemetkezik egy jó könyvbe, amíg el nem álmosodik. Néhanapján, amikor Tesst kivételesen békén hagyták a gondolatai, szívesen elpiszmogott a házban különböző dolgokkal. Ez nem az a fajta rendrakás és takarítás volt, amit napközben végzett megállás nélkül. A piszmogás azt jelentette, hogy bizonyos dolgokat; vázákat, órákat, régi fényképkereteket áttett egyik helyről a másikra, és így járt szobáról szobára; kicserélte a tévés szoba párnáit a dolgozószoba párnáival, felállította a sakktáblát, és kitette rá a bábukat a szalonban egy erre kinevezett asztalon, hiszen nem árt, ha egy ilyen asztalnak alkalomadtán haszna is van. A piszmogás azt is jelentette, hogy kivette a telefonkönyvet az atlaszok és térképek közül a polcról. És éppen az előszoba fiókjait rendezgette – legyenek a tollak ebben, a papírok abban, a címjegyzék itt mellette és a firkapapír közvetlenül alatta –, amikor megcsörrent a telefon. Élesen és váratlanul visított bele a csendbe – azóta nem szólalt meg, mióta Tess az elmúlt héten nem volt hajlandó kiszállni miatta a kádból. Mindkét keze tele volt tollakkal, ugyanis sorra egyenként kipróbálta őket egy papírfecnin, és nem kegyelmezett annak, amelyik gyengén fogott vagy beszáradt. Élvezetés munka volt, és önfeledten firkálgatott a tollakkal, de fel kellett venni a telefont. Letette a tollakat az egyik kezéből, és felkapta a kagylót. – Elhatározás, jó estét kívánok. Úgy hangzott, mintha egy hotel portáján vették volna fel. Joe várt egy pillanatig. – Jó estét, szeretnék egy szobát foglalni holnap éjszakától – mondta. – Egy hétre. Tess fejében megfordult, hogy a férfi hangja nagyon hasonlít Joe hangjához. De aztán arra gondolt, miért telefonálna haza szobát foglalni. – Sajnálom, rossz számot hívott – mondta. – Ez egy magánrezidencia. Olyan hivatalos hangon mondta mindezt, hogy Joe felnevetett. – Tess, én vagyok az, Joe. Tess elszégyellte magát, és védekezően így szólt: – Hát persze, hogy te vagy. Végig tudtam. – Nagyon… sajátos hangod van a telefonban. Úgy hangzott, mintha ez az öreg ház, a rezidencia, egy elegáns vendégház lenne. – Jobban szeretnéd, ha nem venném fel a telefont, Joe? Tess élessé vált hangjától átfutott Joe fején a gondolat, hogy na tessék, már megint itt vagyunk. De ma este mindez inkább szórakoztatta, mint bosszantotta, mert ez annyira… annyira Tess-féle reakció volt. És tisztán látta őt maga előtt, ahogy az előszobában áll, és elpirul a felháborodástól. Kísértést érzett, hogy még egy kicsit ingerelje. Tess nem tudta mire vélni Joe némaságát, és azon tűnődött, vajon felbosszantotta-e valamivel, és vajon azt fogja-e majd válaszolni, igen, Tess, rohadtul nem kéne felvenned a telefont. – Nem úgy értettem – mondta végül Tess. – Csak gondoltam, szólok, hogy holnap hazaérkezem.

86

– Félig-meddig már a múlt hétvégén is vártunk. – Sok dolgom volt. – Jó dolgok? Joe szeme előtt felvillant Rachel, amint kényezteti őt a szájával. – Nem rosszak. – És holnap mikor? – kérdezte Tess. – Hány körül? – Késő délután, számításaim szerint – felelte Joe. – Körülbelül. Hallgattak. Joe jön haza. Ez olyasmi volt, aminek mindketten örültek. Tess szeme előtt megjelent a babos pirítós, amit vacsorára evett – ahogy tegnap is, és talán tegnapelőtt is. De lehet, hogy holnap végre más lesz. Valami különleges. Borral. Beszélgetéssel. És sok nevetéssel. Joe pedig arra gondolt, hogy jó lesz Tesst újra látni. – Szerezzek be pár dolgot? – Pár dolgot? – kérdezte Joe, de pontosan tudta, miről van szó. Tess igyekezett közömbös hangon válaszolni. – Ezt-azt, tudod. Halat vagy húst. Vacsorára. Nem láthatta, hogy Joe elmosolyodik, csak a csendet hallotta a vonal végén, és ettől elbátortalanodott. Pedig nemhogy nem lépett át egy bizonyos határt a kérdésével, hanem odaát Antwerpenben Joe nagyon örült neki, hogy Tess feltette a kérdést. És ha nem tette volna fel, ő biztosan javasolta volna a vásárlást a közös vacsorához. – Jól hangzik – mondta végül Joe. Nem tudhatta, hogy Tess gyomra ettől is görcsbe rándul, mert nem tudja, van-e elég pénze a bevásárláshoz – a tárcájában, amelyet gondosan elrejtve ágyának matraca alatt tartott. – Találkozunk holnap, Tess. Tess szerette volna Joe-t még vonalban tartani, hogy elmenekülhessen gondolatai elől, és belemerüljenek a nap aprólékos megbeszélésébe. Elmondta volna Joenak, hogy tetszett neki Joseph Heller, de Doris Lessing egyáltalán nem, hogy a földszinti vécé vidám, sárga színűre lett kifestve, hogy kitalálta, hogy kell felvenni műsorokat a tévéből, és fel is vett neki egy Megaszerkezetek címűt, amiben egy hatalmas hídról volt szó, hol is, hol is… és minek hívták azt az átkozott dolgot, ó, igen! Japánban! Nem akarta, hogy Joe letegye a telefont, mert akkor megint egyedül kell eltöltenie az estét a hatalmas házban, és a másnap még nagyon messzinek tűnt. – Akkor, szia. – Szia. Tess gondosan a helyére tette a kagylót, és nézte a szétszóródott tollakat, de már nem tudott visszaemlékezni, melyikeket szerette volna megtartani. Úgyhogy az összesét kipróbálta újból. Önkéntelenül a „Joe” szót írta le mindegyik tollal, számtalanszor. Aztán észbe kapott, és meggyőzte magát, hogy csak szórakozottan firkálgatott, és ha történetesen nem Joe-val beszélt volna az előbb, hanem Tamsinnal, akkor az ő nevét írta volna le ugyanannyiszor a papírra különböző színekkel, jól kicifrázva. De abban biztos volt, hogy nem szeretné, ha Joe meglátná a fecnit. Mindent eltolna és elvesztene vele.

87

Ne told el. Ne veszítsd el. Jó, a papírt igen. De a neve által kiváltott gondolatokat semmiképpen ne. Magára parancsolt, hogy azonnal hagyja abba. De aztán magyarázatot talált a gondolatokra: a ház szokatlan módon kifejezetten csendesebb, mint eddig valaha – még Farkas sem zendített rá, amikor a telefon megcsörrent, és a csövek is egész este némák voltak. Semmi jó nem megy a tévében. Túl fáradt ahhoz, hogy elkezdjen egy új könyvet. Semmi más dolga nincs, mint a holnapra gondolni. Teljesen egyedül van, és ez azt jelenti, senkinek nem kell beszámolnia arról, hol jár az esze. Csak áltatná magát? Hát aztán! Egy kis zsongás még nem… árt. Később, amint az ágyában feküdt, és a másnapra gondolt, átfutott a fején, hogy talán át lehetne hívni Maryt teázni az elkövetkező napokban. De azonnal érezte, hogy nem kellene – főleg azért, mert Joe sosem említette az anyját, és Tess nem szeretett volna ebbe beleavatkozni. De azért sem fogja áthívni, mert a hétvégén senkivel sem szeretne osztozni Joe-n, ha már végre visszakapja. ∗∗∗ Másnap reggel Em folyamatosan azt ismételgette, hogy „ark”, Farkas pedig körbe-körbe szaladgált, és közben váratlan pillanatokban a farka tövét harapdálta. Tess nem tudta kitalálni, Em mire gondolhat, és azt sem, vajon mi ütött a kutyába. A biztonság kedvéért átbogarászta az eb bundáját, de megállapította, hogy rózsaszín és itt-ott szürke bőre egészséges. A vizsgálat után Farkas újra forogni kezdett a képzeletbeli kör mentén, miközben Em szabályos időközönként könyörgő hangon újra ark-ozni kezdett. – Mi az az ark, Em? Farkas? – mutatott Tess a kutyára, de Em tovább ismételgette a szót. – Te jó ég. Farkas, nem hagynád abba? Azt hiszem, mindkettőtökre ráférne egy kis friss levegő. Indulás. Maga is meglepődött, hogy nagyvárosi lány létére most már ő is a friss levegőt ajánlja a probléma megoldására. Sosem volt különösebben sportos, és a hosszú séták meg szabadtéri programok sem voltak jellemzőek a gyerekkorára. Azokból az időkből főleg szülei érzelmi és fizikai tunyaságának emléke maradt meg: anyja, ahogy mozdulatlanul bámul ki az ablakon, mintha nem látna más kiutat. Apja, ahogy szinte eltűnik az összetákolt karosszékben, térdén az újság a lóversenyeredményeknél kinyitva, közben a tévéből harsog a lóverseny közvetítése, mellette a keze ügyében a telefon. – Megjegyzem, vannak, akik az egész szombatot a bukmékernél töltik! – csattan fel, arra célozva, hogy az anyjával hálásak lehetnek az együtt töltött időért. Tess annyira vágyott egy saját külön házra akkoriban. Ami mostanra teljesült is. Most már odáig jutott, hogy nemcsak a kilátást élvezte a hegy tetejéről, hanem az oda felvezető, kimerítő utat is. Előző este megnézte magát a kádban, és örömmel csodálkozott rá, hogy a lábai formásabbak, mint amire emlékezett. Aztán megállt meztelenül a tükör előtt, és az a látvány is tetszett neki. Érezte, hogy lábai keményebbek. Végigfeküdt az ágyban, összeszorította a combjait, megfeszítette, majd kiengedte vádlija izmait, végigfuttatta kezét alkarján, hogy érezze, ahogy az

88

izmok megfeszülnek, majd elernyednek. A tengeri levegő és a meredek hegyoldal csodákat tett az egészségével és a fizikai állapotával, állapította meg. Amire a nyüzsgő West End-i tömeg és az aluljárók elhasznált levegője sosem lett volna képes. – Gyerünk, Farkas. Most gyere, te ostoba jószág! Fejezd be a forgást. Szívj egy kis friss levegőt. – Ark! Kisétáltak a behajtón, átmentek az úton, és lassan elindultak a kanyargós ösvényen a kertek felé. A nárciszoknak már el kellett volna virágozniuk, egy szemtelen csengettyűké pedig túl hamar bújt ki a földből, a kikericsek gazdagon borították a talajt, a virágzó kankalinok vidáman bólogattak a mellettük elhaladók felé. Egyes fák alatt kökörcsin, pitypang és fogasír is felbukkant. A babakocsi hangosan zörgött és zötyögött az egyenetlen talajon, és erősen rázta Tess karját, de Em annyira belemerült az ark-ozásba, hogy nem zavartatta magát. Farkas fel-alá rohangált, és a földet túrta. Tess szerette nézni lelkes kaparászását, látszott rajta a meggyőződés, hogy pillanatokon belül megtalálja a kincsesládát, holott a legvégén mindig fülig sárosan tért vissza a körútjairól, és szájából legfeljebb csak hosszú nyelve lógott ki. A növényekkel borított erdőből egy gyönyörű kilátóhoz értek ki, ahonnan ha lenéztek, hirtelen egy teljesen más világban találták magukat: kifinomult ízléssel kialakított, lenyűgöző olasz kertek növényei tekeregtek és kanyarogtak ott tökéletes összhangot és szimmetriát adva. Teljesen beborították a földet, és Tess arra gondolt, már nem kell sok idő, és a nyár színpompás, virágzó tüneményekké varázsolja a virágpalántákat, melyeket gyöngysorként díszítettek a kis színes rügyek. Mik vagytok? És milyen színben fogtok pompázni? Szeretett volna többet tudni a növényekről. Lehet, hogy Joe-nak van könyve a helyi növényzetről is. Vajon tényleg komolyan gondolta, hogy a házvezetés hosszú távra szóló munka? Bár az életében már így is túl sok volt a bizonytalan tényező, különös módon megnyugtatta a tudat, hogy ittlétének időtartama egyelőre még nincs meghatározva. Végignézett az üres padokon, és elképzelte, ahogy a meleg idő megtölti a teret emberekkel. Nem a helyi, drágakövekről elnevezett utcákban lakó gyerekek seregére gondolt – Amber, Pearl, Diamond, Emerald, Ruby, Garnet, Coral –, akik folyton ott lebzseltek és bolondoztak az állomás utcájában, hanem a turistákra és a nyugdíjasokra, mint Mary is. Emberek, akiknek van idejük leülni, akik szeretik elnézegetni a virágokat, és érezni, ahogy a nap sugarai simogatják az arcukat. És én is, gondolta. Egész évben lesz hely a kertekben és az erdőkben számomra is. Folytatták útjukat a lejtőn; mármint Tess folytatta, hiszen Emet úgy tolta a babakocsiban, Farkas pedig körülöttük száguldozott. Em hirtelen felemelte a jobb kezét, dundi mutatóujjával boldog meggyőződéssel mutatott előre, és örömmámorral hangjában felkiáltott: „Add” Tess odanézett. És aztán szélesen elmosolyodott, majd a babakocsi elé guggolt, végigpuszilgatta Em kezét, és kis tenyerét az arcához tartotta. – Okos vagy, nagyon okos vagy, Em – mondta boldogan. – Anya okos, okos kislánya. – Benézett az Erdészeti Központ kapuján. Noha zárva volt, az egyik kapuszárny mögött egy hatalmas, barátságosan integető harkály rajza állt. Tessnek eddig még sosem tűnt fel a figura, de ez nem jelentette azt, hogy a kislányának sem.

89

– Ark – mondta Tess, és Em vigyorogva bólogatott. – Azt tudod mondani, hogy harkály? – kérdezte Tess. Em komolyan bólintott, és mondta: ark. – Ark bizony – mondta Tess lágyan. – Ark bizony. – Álltak a kapu előtt, és integettek a fal mögött elbújó harkálynak. Mikor végre továbbindultak, átmentek a kis fahídon, követték a kisvasutat a tengerparti kávézóig, és Tess hatalmas megkönnyebbülést és elégedettséget érzett. A friss levegő csak egy kis részét képezte az érzésnek. Az is közrejátszott, hogy összefutottak Lisával és gyermekével, aki újra hívta őket a zeneoviba meg egy közös reggeli kismama-kávézásra, meg a játszótérre. És csodálkozással vegyes örömmel hallgatta Tess meséjét Arkról. De ami igazán lenyűgözte Tesst, az volt, hogy már Em is jól érzi magát itt; megvannak a saját, egyedi dolgai, amikhez kötődni tud – mint például ez a harkályrajz. Lehet, hogy volt olyan helyzet, amikor Tess becsapta magát, ám Emet nem lehetett becsapni. De most túl azon, hogy az édesanyja győzködte őt: „milyen kedves, vidám helyen vagyunk most, Em! Maradjunk itt örökre!”, Em végre talált magának valamit, amihez ő is kötődni tudott. Mikor Joe bekanyarodott a bejáróra, az első dolog, ami feltűnt neki, egy hatalmas máglyarakás volt, és rögtön átfutott az agyán: Jézusom, most meg mit selejtezett vajon ki? Aztán meg arra gondolt, vajon mi a fenét csinálhat ilyenkor Tess a házban. Aztán rádöbbent: a francba, elfelejtettem a festéket, amit ígértem neki. Ült a kocsiban, ujjaival a kormányon dobolt, és bár az járt a fejében, hogy az utazás rendkívül kimerítő volt, és semmi másra nem vágyik, mint hogy kipakoljon, megválaszoljon néhány e-mailt, és megdöbbentően korán kibontson egy üveg jó bort, mégsem tudta rávenni magát, hogy kikapcsolja a motort. Hátratolatott, megfordult, és gyorsan elhajtott. Nem látták meg, de ő észrevette őket. Egy igénytelenül öltözött lány farmerben, edzőcipőben, iszapszínű, formátlanná kinyúlt felsőben, haja találomra összefogva, hogy ne lógjon az arcába, mellette egy szedett-vedett kutya, előtte pedig egy babakocsi. A lány szinte lépésenként lelassít, hátranéz a válla fölött, és könyörög a kutyának, hogy lépjen már ki. És a szája folyamatosan mozog, perel a kutyával, beszél a kislányhoz, az ég tudja, miket mondhat. Joe-t megdöbbentette, Tess mennyivel fiatalabbnak és jelentéktelenebbnek látszott, mint amilyenre emlékezett. Tudja, hogy a lány szép, hiszen látta, hogy az, és azon gondolkozott, vajon miért nem törődik kicsit jobban magával. Hiszen nem kéne hozzá sok, rögtön jobban mutatna, ha kicsit odafigyelne. Levágatná a haját. Egy csinosabb felsőt venne fel. Lecserélné a cipőjét. Új farmert venne. És mégis, Tess egész lényéből az áradt, hogy jól van így, ahogy van; sugárzott belőle a természetesség. Mikor újra a visszapillantó tükörbe nézett, látta, hogy Tess az út közepén áll, és sürgeti Farkast, mint egy cukrosnéni, aki egy csökönyös kisdiákot próbál átcsalogatni magához. Tess esetében azt kapod, amit látsz, gondolta Joe. Nem úgy, mint Rachel, aki smink nélkül teljesen máshogy néz ki. Vagy Nathalie, aki egy egyszerű fehérneműben már nem is annyira vonzó. Aztán arra gondolt, talán jobb is elbújni meghatározhatatlan ruhaneműk mögé, mint becsapni a többi embert színesre pingált arccal és káprázatos fehérneműkbe csomagolva. Aztán az jutott az eszébe, az istenit: csak egy hülye festékért indultam be a városba.

90

A ház közelében Tess győzködte magát, hogy ne legyen csalódott, ha Joe kocsija nincs a bejárón. De amikor a kocsi nem volt ott, mégis elöntötte a csalódottság érzése. Egy óra múlva előbb hallotta meg a kocsit, mint Farkas, aki még mindig el volt foglalva a farkán üldögélő gonosz manók kergetésével. Em pedig nem tudta, hogy bármit is figyelnie kéne, úgyhogy nyugodt lélekkel folytatta játékát egy vécépapírgurigával és egy pingponglabdával. Tessnek viszont nem volt különösebb dolga, úgyhogy ablakról ablakra járkált, és izgatottan kukucskált ki. A kocsi ajtaja kinyílt, majd becsapódott. Vajon elöl jön be, vagy hátul – tűnődött. Arra gondolt, el kéne foglalnia magát valamivel, hogy ne csak álljon itt, és várjon. Egy lépéssel közelebb ment a hátsó ajtóhoz. Megállt. Aztán az előszoba felé indult. Megállt. Felvette Emet, aztán letette. Nem kéne már bent lennie a házban? Biztonságos távolságból kinézett az ablakon, jobbra-balra hajladozott, hogy tágítsa a látóterét, de ő láthatatlan maradjon. Joe nem volt ott a bejárón. Bement a konyhába, és kikukucskált a kertbe. Ott végre meglátta Joe-t, aki éppen a máglyarakást járta körül. Felvett valamit. Istenem, ne azt a borzalmas, öreg, húr nélküli teniszütőt! Tess minden átmenet nélkül felnevetett, és azon kapta magát, hogy kikopog Joe-nak az ablakon. Joe felnézett, és felfedezte Tesst az ablakban, amint viccesen fenyegeti az ujjával. Joe először tenyeressel, aztán fonákkal felé ütött egy képzeletbeli labdát, aztán megvonta a vállát, és visszadobta az ütőt a máglyára. Tess arra gondolt, sürgősen le kéne törölnie az arcáról a széles vigyort. ∗∗∗ – Festék. – Azonnal nekikezdek, Mr. Saunders. Tess pontosan tudta, hogy Joe ezt nem parancsnak szánta; elvette tőle a felé nyújtott két dobozt, megköszönte, és a raktárszobába vitte. – Nincs mit – mondta Joe, és utánament. Nem mondta ki, hogy ami azt illeti, lenne mit megköszönni, mert térdig járta a lábát, mire ezt a festéket megszerezte. Tess egy kicsit túlságosan izgatottnak érezte magát; mindent meg akart mutatni Joe-nak, amit a házban csinált – a mosókonyhában, és a lépcsőfordulók vécéjében, és azt a néhány apróságot, amit a Joe által dolgozószobának nevezett helyiségben végzett, hogy kicsit barátságosabbá váljon, mivel szerinte inkább a barlang kifejezés illett volna rá. Szerette volna megkérdezni, mi lehet Farkas farkával. El akarta mesélni árkot. Szerette volna megkérdezni: nem iszunk egy csésze teát?, és aztán jó erősre megfőzni, és a saját készletében felszolgálni. Szerette volna köszönteni Joe-t, hogy jó őt újra itthon látni. És szerette volna bejelenteni, hogy nem mindennapi finomságot készült főzni maguknak estére. – Teszek be mosást. Van sötét szennyesed? És bár Joe jobban örült volna egy olyan kérdésnek, ami a teára vonatkozik, úgy érezte, a háztartási kérdés mögött a sajátjához hasonló érzelmek bújnak meg. – Kösz – mondta. – Akkor gyorsan kipakolok. Ahogy ment fel a szobájába, hogy kiválogassa a sötét ruhákat, Tess utánakiáltott. – Egy csésze teát?

91

Joe elmosolyodott, de Tess ezt nem láthatta. Csak azt hallotta, hogy a férfi megáll. És utána csak annyit mond: örömmel. Tess ekkor kiengedte visszatartott lélegzetét, és remélte, hogy Joe nem hallotta meg. Tess tudta, hogy aránytalanul nagy örömet érez. És akkor mi van? – kérdezte magától. Hát aztán. Tess mérges volt magára, mert túlsütötte a halat. Ám ha nem kért volna bocsánatot megállás nélkül, és nem fixírozta volna az összes falatot, amit Joe a szájába tesz, a férfi sokkal jobban élvezte volna az ételt. – Bármi jobb, mint a szobaszerviz – mondta könnyedén. – Nem úgy értettem – tette hozzá gyorsan, mert nem akarta felhergelni Tesst. Ma este nem. Tess nem vette magára. – Jó utad volt? – Elég rohanós – mondta Joe. – Megjártam Franciaországot, Belgiumot és Londont, mióta utoljára találkoztunk. – Szereted Londont? – Nagyon. – Vannak ott barátaid? – Néhányan, főleg megbízók és kollégák, de jó társaság. – Akkor elborozgattatok esténként, gondolom – és tudta, hogy most jobb szeretné azt hallani: nem, csak úgy magamban lézengtem a hotelben, és a szobaszerviztől rendeltem vacsorát. – Szinte minden este – felelte Joe. Az érzelmek olyan hirtelen öntötték el Tesst, hogy elnémult, mintha szálka akadt volna a torkán. Próbálta leküzdeni az érzést, és kortyolt egyet a poharából, de a bor íze is fanyarnak tűnt. Irigykedne? Irigyli Joe-t az útja miatt – a borozgatásokért és a nagyvárosokban tett kiruccanásokért? Hova tűnt hirtelen saját új keletű ragaszkodása ehhez a helyhez? Hát nem kap itt meg mindent, amire szüksége van? Hát nem temette el végleg a nagyvárosi létet? Lehet, hogy olykor magányosnak érzi magát esténként, néha délután is, vagy van, hogy egész nap, mikor egyesegyedül van itthon, de mégsem bolondult azért meg a magánytól. Viszont úgy tűnt, Joe kimondottan jól érezte magát távol az otthonától. Tesst mellbe vágta a felismerés, hogy nem Joe-t irigyli. Egyáltalán nem. Hanem azt a valakit, akivel a város fényeit csodálták, és átélték az izgalmakat; irigyelte őt, akárki legyen is, a Joe-val együtt töltött időért. Szinte nevetséges, hogy ettől rosszul érzi magát, de nem tudta elfojtani magában az érzést. És miközben kiitta poharából a bort, eszébe ötlött, hogy talán nem csupán irigységről van itt szó. Hanem bizonytalanságról is. Hiszen hogyan is vehetné fel a versenyt az illetővel? – Nem is emlékszem már, mikor voltam utoljára társaságban – dünnyögte. – Az Em előtt időkben, az biztos. – Le merném fogadni, hogy a könyvtárban vannak hirdetések gyermekmegőrzőkről – mondta Joe segítőkészen. – Kicsit kiszórakozhatnád magad. Tess vállat vont. – Találkoztál már valakivel, barátokkal, mióta itt vagy?

92

Azzal a kedves Lisával, akinek meghívására Tess mindeddig még nem reagált… De mit szólna ehhez Joe? Tess egy kicsit szánalmasnak érezte magát. Mondhatta volna Maryt. Vagyis tulajdonképpen nem mondhatta – túl korai lenne, veszekedést váltana ki, és úgy érezte, még szeretné egy kicsit magának megtartani Maryt. Mondhatná Laurát, de bonyolult lenne kimagyarázni, és nem is lenne őszinte. – Seb – mondta, és tudta, hogy rövidre kell majd fognia, mert nagyon keveset tudott a fiúról. – Milyen Seb? – Seb, a szörfös. Joe tekintete egy pillanatra elhomályosult, majd látszott, hogy erősen töri a fejét. Tess azon gondolkozott, vajon jól látja-e a férfi arcára kiülő leheletfinom nyugtalanságot. – Seb, a szörfös, mi? – kérdezte Joe könnyednek szánt hangon, és közben azon gondolkozott, hogy vajon Seb, az a szánalmas szörfös ki tudta-e csalogatni Tesst a partra, hogy bolondozzanak egy jót a habokban. – Na mindegy, most itt vagyok egy hétre, kicsit talán tovább is – mondta, és ez mindkettejük számára úgy hangzott, mintha parancsba adta volna: mostantól csak ő van, senki más. – Szóval tudunk együtt vacsorázni, meg ilyenek. Mármint, ha te is… – Ó, oké. – Legtöbbször be kell majd mennem a middlesbrough-i irodába napközben, de lesz olyan is, hogy itthon dolgozom. Olyankor itthon… ebédelhetnénk együtt. – Oké. – Egy hétig maradok – ismételte Joe. – De lehet, hogy kettő is lesz belőle. Ezután mindketten rendkívül nagy figyelmet szenteltek az előttük levő gyümölcssalátának. ∗∗∗ – Szeretnéd, ha addig abbahagynám a lakásfelújítást, amíg a házban vagy? – Nem hiszem, hogy erre szükség lenne. Nem csapsz kibírhatatlanul nagy zajt. – Mert még nem hallottál együtt énekelni a rádióval. – Ha jól sejtem, ez akkor következik be, amikor Emmeline és Farkas már alszik. Ezek szerint két rossz közül választhatok: vagy te nyivákolsz, vagy ők zajonganak és ordibálnak. Ha Joe nem kacsintott volna a mondat végén, Tess megsértődik és felfortyan. – Hé – tiltakozott. – Nagyon szép hangom van. És Em szókincse is napról napra növekszik. Például már tudja, hogy hívják a harkályt. – Nem úgy, hogy harkály? – Azt csak hiszed – mondta Tess, és Joe felé rázta a kezében tartott kést. – De azt hiszem, hamarosan te is megtanulod, hogy „ark” a neve. – Egy tünemény ez a kislány – mondta Joe, és Tess érezte: szabályosan rá kell ülnie a kezére, nehogy megérintse a férfi karját. – Egy tünemény.

93

– Tulajdonképpen a kutyád sem rossz – mondta Tess, és kicsit hátratolta a székét, hogy megsimogathassa a lábával az asztal alatt terpeszkedő Farkast. – Egészen megszerettem. – Most könnyedén hozzátehette volna, hogy anyukáddal is találkoztam, nagyon kedves asszony. De nem tette. Nem akarom felkelteni az alvó oroszlánt, gondolta, és belefúrta lábujját Farkas bundájába. – Kipukkadok – mondta Joe. – Köszönöm a vacsorát. Viszonozni fogom holnap, ha van kedved, és a közelben leszel. – Hogyne lennék a közelben – mondta Tess. – Hol máshol lehetnék? Joe eltűnődött ezen, miközben elpakolta a tányérokat. Tess mondhatta volna: hova máshova mehetnék? De ő úgy fejezte ki magát: hol máshol lehetnék. Ez nem azt jelenti, hogy nem mehetne máshova, hanem hogy nincs másik hely, ahol szívesebben lenne. Vagy ez csak értelmetlen szemantikai fejtegetés? És miért elemzi ő a házvezető beszédfordulatait? Miért jut eszébe folyamatosan, hogy Seb, a szörfös hol jött be a képbe? – Nagyon fáradt vagyok – mondta végül. – Jó éjszakát! – Én is korán fekszem – mondta Tess, de még üldögélt az asztal mellett egy darabig, és nézte Joe üresen hagyott székét.

94

Tizennegyedik fejezet Ami a flörtöt illeti, gondolta Tess, miközben felvitt egy réteg festéket a falra, nem emlékszem, hogy olyan sokszor lettem volna olyan helyzetben, hogy flörtöljenek velem, és nem is vagyok benne olyan jó. Végül arra jutott, általában inkább csak a rövidített formájában volt része, abban, amit közvetlenül a szex előtt alkalmaznak. Visszagondolt az egyetemi évekre, amikor egyszerre volt trendi és elvárt dolog, hogy a pancsolt bor elfogyasztása után összejöjjenek valakivel péntek estére. Az, hogy valaki megvette a bort, a csábítás tetőfoka volt (már csak azért is, mert a társalgás amúgy pár szóra korlátozódott a bulikon uralkodó hangzavar miatt). De a helyzet akkor nem a flörtölésről szólt, sokkal inkább üzlethez hasonlított. Én állom a bort egész este az ösztöndíjamból, te meg majd hazaviszel az albérletedbe, és ott majd… Így visszagondolva a pancsolt bor olyan hamar fejébe szállt az embernek, hogy a pont-pont-pontra csak nagy ritkán került sor, de ezt a másnaposság és a hencegés jótékonyan elkendőzte másnap. Évek óta először Tessnek eszébe jutott a fiú, akivel harmadévben járt. Már akkor is tudta, hogy nem azért vannak együtt, mert lelki társak, hanem mert a fiú olyan volt, mint egy fűtőtest; valaki, aki melegítette a hűvös lakásban. Arra is jók voltak egymásnak, hogy felváltva jegyzeteljenek az előadásokon: a másik olyankor délig alhatott. Nem volt közöttük szerelem, de még vágy sem különösebben. Persze volt szex, méghozzá nem is kevés, de olyan volt, mintha azt próbálgatnák, hogy képesek-e még jobban teljesíteni az ágyban. Borral és borgőzzel, vagy anélkül. Aztán eljött az utolsó vizsga, és már csak a nyár fele volt hátra a következő félévig, amikor mindketten úgy gondolták, ideje véget vetni a kapcsolatnak. Viszszagondolva nem jelentettek többet egymásnak, mint a Tim Morrison-poszter a falon és az olcsó, szétdobált párnák, amikkel megpróbálták otthonosabbá tenni spártai szobájukat. Az évfolyamtársak vicces csipkelődése, az unalmas szemináriumok utáni felszabadultság érzése, a vizsgák előtti utolsó napok pánikszerű hangulata – az egyetemista lét maga. Elég kellemes volt, és körülbelül annyira jelképes, mint az elégséges osztályzat a végén. Aztán Tess Londonba költözött, és elég sokáig úgy tűnt, a legkomolyabb flörtje az a fickó lesz, aki mindig olyan furcsán mosolygott rá a metrón – és a „furcsa” még enyhe kifejezés. Aztán jött Dick. Tess szeme előtt megjelent a férfi, miközben bemártotta a festőhengert a festékbe, majd szép egyenletesen felvitte a színt a falra. Dick egyáltalán nem is flörtölt vele – csak rázúdított hihetetlen mennyiségű álShakespeare-költeményt. Nem tudta már pontosan felidézni őket – csak azt, hogy a „hajadon” szó az összesben nagyon komoly szerepet játszott. Belekezdett egy végeláthatatlanul hosszú magánszámba agyonstrapált gitárján, és úgy nézett Tessre, mintha ő lenne az istenek ajándéka számára. Pengetőjével felé mutatott, és csak dalolta, dalolta a hajadonos szövegeket. Tökéletesen működött előjátékként. Még néhány másodosztályú vers, pár akkord a gitáron, és már ágyban is voltak. Hát így jött az életébe. És ment is tovább. És érkezett Em. Em, aki tökéletesen a birto-

95

kában van annak a szeretetnek, amit senki más nem tudott Tessnek megadni, sem kiváltani belőle. Emmeline, az ő mindene. És bár továbbra is Emmeline volt a mindene, élete szerelme és a fény az életében, Tess csendesen eltűnődött magában a váratlan adrenalinlöketeken. Az Em iránt érzett szeretet mellett egészen másfajta és más erősségű érzelmek is felszínre törtek benne. Miközben a szoba minden egyes ecsetvonással világosabb lett, és az előcsarnok küszöbje is egyre fényesebben ragyogott a smirglitől, Tess elgondolkodott az adrenalinhullámokon: hogy a hömpölygés hirtelen viharos óceánná változik, akárhányszor Joe mond neki valami apróságot, mint például hogy ott egy kis rész kimaradt, vagy hogy Rembrandt, kérsz egy csészével? És eszébe jutott, hogy mikor a múltkor annyira lekötötte a figyelmét az ablakok pucolása és a közös éneklés a rádió slágerműsorával, észre sem vette, hogy Joe egy Mars szeletet és egy almát tett oda neki egy tányéron – és hogy milyen izgatott örömmel ette meg mindkettőt. Felelevenítette azt is, amikor az illesztések mentén dolgozott óvatosan, és Joe bekopogott az ajtón, és azt mondta, azt hiszem, Emet hallom motozni az emeleten – felmegyek hozzá én, ha gondolod. Ezek az apró adrenalinlöketek, vélte Tess, a jó öreg pillangók az ember gyomrában. De tekintettel eddigi csekély tapasztalatára és megrongálódott önbecsülésére, nem volt biztos benne, hogy a gyermekmegőrzés, az otthagyott Mars szelet, a Rembrandt megszólítás vagy a közösen elfogyasztott bifsztek flörtnek számít-e, vagy talán még annál is többnek. Vagy éppen hogy kevesebbnek: szimpla baráti gesztus, alapvető emberi minimum. Nem tudhatta, hogy Joe azt mondta az irodában, csak ebéd után tud bejönni. Azt sem tudhatta, hogy miközben Joe bezárkózott a dolgozóba, hogy precízen kiszámolja a szögeket és íveket, a feszültséget és a nyomást, a torziót és a rezonanciát, a legnagyobb kihívást az jelentette számára, hogy eldöntse: vajon korai-e egy újabb csésze tea ötletével zaklatni Tesst. És amikor meghallotta Tesst énekelni, olyan helyeket igyekezett keresni, ahonnan észrevehetetlenül meglesheti őt. És hogy mennyire szerette volna látni az arcát, amikor megtalálta a csokit és az almát, amit a jó tündér odatett mellé. Joe-nak sosem volt különösebben szüksége arra, hogy flörtöljön, hiszen a nők rendszerint lábukat széttárva hanyatt dobták magukat előtte. Vagy térdre rogytak, hogy kigombolhassák a nadrágját. Vagy egyszerűen csak eldobták magukat Joe-tól és attól a sok édes kis semmiségtől, amit tőle kaptak – és amit ők jelentettek Joe számára: édes kis semmiségek voltak, nem több. Nathalie Franciaországban, Rachel Londonban, Eva Brüsszelben; volt egy Giselleje Brazíliában, és valaki mindig jutott neki Japánban is. Ez együtt járt a munkával. Nem csoda, hogy kihasználta – az, hogy cserébe nem volt hosszú és megbízható kapcsolata, nem volt nagy veszteség. Előnyös helyzet volt, és ő választotta. És nem kellett felesleges bonyodalmakkal törődnie. Jött és ment – hozzájuk vagy el tőlük, házának szent és sérthetetlen és józan magányába. De most Tess jelenléte egyszerre megfelezte és kitágította az életterét. És Joe nem tagadhatta, hogy valami formálódóban van, de még nem tudta megmondani, mi lesz belőle. Egyelőre csak növekszik, fejlődik, alakul – és neki ezúttal nincsen beleszólása a kivitelezésbe. A részletek gyakran meglepik. Hiszen egyszerre ellenálló és törékeny. Vajon el fogja majd bírni a súlyát?

96

Joe otthon tartózkodása alatt a Mars szeletek, az ebédek és vacsorák, a végehossza nincs teázások jelentették a főbb napirendi pontokat. De eltelt egy hét, Joe másnap újra útra kel, és ez a tény elsötétítette a házba beömlő fényáradatot is. Nem akartak róla tudomást venni, mert túlságosan fájó gondolat volt, ehelyett úgy tettek, mintha nem tudnának róla, hogy az elkerülhetetlen hamarosan úgyis bekövetkezik. Rendkívül sok teát elfogyasztottak már, pedig még csak kora délután volt. De Tess még mindig a festéssel foglalatoskodott, Joe pedig bezárkózott a dolgozóba. Em délutáni szunyókálását töltötte. Farkas pedig azzal a meggyőződéssel tartózkodott odakint, hogy a kert tele van fára mászó nyulakkal. Joe már egy korty teát sem bírt volna leerőltetni a torkán, és még volt elintézendő dolga indulás előtt, de meggyőzte magát, hogy fontosabb tudatnia Tesszel: a vízvezeték-szerelő holnap jelentkezik majd a lépcsőház vécéjének ügyében. – Holnap reggel idejön, ha nem jön közbe semmi neki. Miközben ezt mondta, lenézett Tessre, aki éppen az egyik sarokban guggolt, és egy dörzspapírral ügyködött. A farmer annyira lecsúszott a tomporán, hogy szinte látni engedte a bugyija szélét. Ő nyilván nagynak ítélné ebből a szögből a méretét, de Joe-t egy gyerekek által rajzolt szív felső részére emlékeztette. Annyira vonzotta a látvány, hogy el kellett fordulnia. Gyerünk, markolj bele, vagy húzz vissza a dolgozódba, mondta magában. De mire visszafordult, Tess már felállt, és Joe arra gondolt: mi az istennek nem néztem még egy kicsit tovább? A francba ezzel az átkozott farmerrel!, mondta magában Tess. Egy féktelen pillanatig egymásba kapaszkodott a tekintetük, és tébláboltak még egy kicsit, hogy a mesterember küszöbönálló látogatásáról beszélgessenek. – A vízvezeték-szerelő? – kérdezett vissza Tess, mintha a dörzspapír csiszatoló zaja elnyomta volna Joe hangját. – Igen, holnap reggel – Joe körülnézett a dolgozóban. Tess már két falat lefestett iszapszürke színűre, olyan szín volt ez, ami tökéletesen illett a szobához, és furcsamód az egyetlen, amit a hobbiboltban kapni lehetett. Elismerően bólintott. És eldöntötte, hogy mostantól zugnak fogja hívni a szobát. – Csak egy pillanatra zavarok – mondta Tess. Azért ment csak be a szobába, mert szüksége volt egy új dörzspapírra, és a Joe melletti asztalon hevert az összes. Iszapszürke pöttyök voltak az orcáján, és még az állára is jutott a festékből. Joe nem tudott uralkodni magán. Megérintette Tess arcát és nyakát, és csak egy pillanatig habozott, mielőtt megérintette Tess orra hegyét is. A dolgozószoba a korábbi házvezetőknek tiltott terület volt. És most van egy otthonos kis zug, ahol dolgozhat, hála Tessnek. – Teljesen összepettyezett – mondta halkan – a festék. De Tess nem tudott megszólalni, mert bár nem tudott arról, hogy a festék összemaszatolta az arcát, de abban egészen biztos volt, hogy az orrán nincs semmi. És elgyengítette a gondolat, hogy talán Joe csak azért érintette meg az orrát, mert meg akarta őt érinteni. És mozdulatlanná dermedt attól, mi minden követheti még ezt a gyengéd érintést. De mivel tényleg úgy érezte, nem bír megmozdulni, amikor Joe ellépett mellőle, nem tudott a keze után kapni, hogy megállítsa, hogy maga felé fordítsa, és hozzászorítsa piszkos ajkát az övéhez. Amikor Joe kiment a szobából, Tess leszidta magát. Te féleszű lény, Joe nem fog téged megcsókolni. Csak szólni akart, hogy katasztrófa, ahogy az arcod kinéz.

97

Zaklatott volt, és hevesen újra nekiesett a csiszatolásnak. De potyogtak a könynyei, és mikor elmorzsolta őket, úgy érezte, mintha ujját sós víz és homok borítaná be – két olyan dolog, amit szívből utált. Nem tesz jót a bőrnek, és könnyen fel is sértheti. Csak a házvezető vagyok, egy különc, furcsa lány, az összepöttyözött arcommal, az ókori nadrágommal és a hatalmas fenekemmel együtt. Mégis mit képzelek, ki vagyok én, hogy pont engem akarna megcsókolni? Nem tudhatta, hogy Joe eközben még mindig csak áll a szobája közepén, és ujján érzi arcának, nyakának és orrának érintését. Csak álldogál már vagy tíz perce, nézi a szekrényét, és az jár a fejében: nem akarok csomagolni, itt szeretnék maradni. Eljött az ideje utolsó közös vacsorájuknak, és Joe főzött. A sült csirke, a krumpli, a borsó, a répa, a brokkoli és a hagymakarikák megtették a hatásukat, mert Tess és Joe úgy érezte, az élet mégis szép. – Mikor indulsz holnap? – Reggeli után. – És mikor érkezel meg? – Marseilles-be ebéd után, az építkezés helyszínére, Roussillonba néhány órával később. – És milyen hosszan leszel ott? – Egy hétig. Talán kettőig. Tess a villájával tologatott egy borsószemet, mielőtt keményen beledöfte volna. – Addigra május lesz. – Lehet, hogy kicsit hamarabb tudok végezni – mondta Joe. – Beszélünk majd telefonon? Csend. Joe ránézett Tessre, aki épp egy másik borsószemmel gurigázott. – Igen – mondta. – Akkor jó. – És ne fáradj az ötvenpennysekkel, ha beszélned kell velem, hívj fel nyugodtan – mondta Joe, és határozott mozdulattal villájára szúrta az utolsó brokkolirózsát. – Ez nem Emmeline? Tess már talpra is ugrott. – Ilyenkor sosem szokott felébredni. – Menj csak, és nézd meg. Én majd elrakom az edényeket. – De te főztél. Nekem kéne eltakarítanom. Így szoktuk mindig. – Hagyd csak, Tess. Menjél nyugodtan. Miközben mosogatott, Joe az emelet felé fülelt. A kislány hallhatóan nyűgös volt, édesanyja lágy énekhangja és csitító szavai sem tudták megnyugtatni. Beletelt egy jó félórába, mire Joe meghallotta Tess lépcsőn lopakodó lépteit. Kávét, gondolta azonnal, vagy teát. És hol lehet a sütemény? Folytassuk ott, ahol abbahagytuk, maradjunk a konyhában. De amikor az ajtó kinyílt, Tess egy forró és nyűgös Emmeline-t hozott az ölében. – Jól van?

98

– Igen, azt hiszem – mondta Tess. – Nincs láza… Azt hiszem, egyszerűen csak rosszkedvű. – Cumisüveget? – Igen, kérünk. Van egy bent a hűtőben. Joe vizet forralt, és betette az üveget a forró vízbe. Mindketten arra gondoltak magukban, Joe mennyire gyorsan és ügyesen tud segíteni Tessnek a kislány körül. – Köszönöm – mondta Tess, miközben Em megragadta az üveget, és durcásan kortyolt belőle néhányat, majd eldobta. Tess felszisszent. Joe megnyugtatta, hogy semmi gond. Em újra pityeregni kezdett. Farkas szűkölve felriadt. Joe végignézett rajtuk. – Azt hiszem, itt a varázskúrára van szükség – mondta. – Nekem mindig segít, ha ingerlékeny vagyok. Gyerünk. Kapjátok fel a kabátotokat. – Hová megyünk? – Türelem rózsát terem. – Ezt a nagymamám mondta mindig. Úgy mondta: „Türelem rózsát terem – egyebet nem.” Azt hiszem, ez egy kicsit extrémebb változat volt. – Hagyjuk most a családi anekdotákat. Menj, hozd a kabátodat, asszony. – Hova ez a nagy sietség? – Hol van a kocsikulcsod? – Alig van már benzin a tartályban. – A kulcsokat, Tess, most! – De… – Az én kocsimmal megyünk, de szükségem van a gyerekülésre. Add már ide azt az átkozott kulcsot! Joe nem volt durva – illetve az volt, de Tessnek nem kellett félnie, hiszen Joe szélesen mosolygott rá közben. Nem volt szükség a rohanásra, de azért a kellemes izgalom elöntötte mindkettejüket. Tessnek fogalma sem volt, hova mennek, és mi lehet az a nagy titok. Öt perccel később Emmeline békésen szuszogott az ülésében, s ezzel máris megszűnt a kiruccanás ürügye. De se Tess, se Joe nem akarta kimondani, hogy hát akkor talán forduljunk inkább vissza. Végighajtottak a Redcaron, és Joe elmesélte, hogy valaha virágzott itt az acélipar; ez volt Európa legnagyobb kohója. Megmutatta a megmaradt hatalmas raktárakat, épületszerkezeteket, amelyek legtöbbje már üresen állt. – Rendszeresen kijöttünk ide, amikor gyerek voltam. Azokból a raktárakból áradt a hőség, és repkedtek a szikrák. Az olvadt acél… Izgalmasabb volt, mint bármilyen tűzijáték. Egy újabb ipar hanyatlik, jelentette ki komolyan. De aztán felvidult az arca, és elmesélte, hogy a tengerpartot nemrég átalakították egy időre, hogy olyan legyen, mint Dunkerque, mert itt forgatták a legújabb hollywoodi szenzációt, a helyiek legnagyobb örömére. – A Vágy és vezeklést! – Tess látta a filmet. Joe is. Aztán Tess kérte: mondd el, hová megyünk! De Joe csak annyit felelt: türelem, asszony. És Tess az utat kémlelte, hátha a jelzések elárulják neki.

99

Middlesbrough-ba? Tess feltételezte, hogy gond nélkül tudna úgy Saltburnben élni, hogy egyszer se kelljen belátogatnia a városba, amely koszos, lezüllött hely hírében állt. Keresztülmentek egy furcsa, ipari telepen, ahol raktárak, lerakatok és gyűjtőtartályok szegélyezték az utat. Vegyszerek, mondta Joe. Bájos, gondolta Tess. Sokkal inkább sötét és nyomorúságos. – Ott! – Joe fékezett, kikapcsolta a motort, és a kormányra csapott. – Mit gondolsz, mi az ott? Tess eltátott szájáról, döbbent hallgatásáról és ablakhoz szorított arcáról leolvashatta, hogy a reakció pontosan az, amiben reménykedett. – Mi ez? – Nem tudod eldönteni, hogy irtózatos vagy gyönyörű, igaz? – Irtózatosan gyönyörű… De mi a csuda ez? – Emmeline maradhat a kocsiban? Itt leszünk a kocsi mellett, csak szálljunk ki egy kicsit. – Hova megyünk? Én nem megyek oda fel. – Abbahagynád a pampogást, és megtennéd, hogy bízol bennem? Tess Joe-ra pillantott, aki felhúzott szemöldökkel nézett rá. Kikapcsolta a biztonsági övet, és hátranézett a kislányra. – Emmeline maradhat itt? – kérdezte Joe. – Persze, nem lesz semmi baja, és nekem sem, amennyiben hallótávolságon belül maradunk. – Gyerünk, Tess. Csak mi vagyunk itt. A kivilágított, kékre festett híd pókhálószerű vasszerkezete ragyogott a sötétben, és szinte lebegett. – Mi ez, Joe? Mi a neve? – Ez, Miss Tess, a middlesbough-i Komphíd ∗ – mondta Joe. – Mondd, hogy legalább a Komphídról hallottál már. Tess megrázta a fejét. – Láttad a Billy Elliotot? Vagy az Auf Wiedersehen, Petet? Mindkettőben fontos szerepet játszott… Megvan otthon DVD-n mindkét film. Tess újra megrázta a fejét. Csak nézték a hatalmas hidat, miközben Joe mesélt. – 1911-ben építették. Páratlan, konzolos szerkezete van, három fő hídnyílással. Kétszázhatvan méter hosszú, közel ötven méter magas, a két torony tetején pedig majdnem eléri a hetven métert. Kétezer-hatszáz tonna acél. Két, szinte önálló szerkezetet szerkesztettek össze, mindkettő a Tees egy-egy oldaláról indult, és a folyó közepén találkoztak. – De hisz ez őrültség! Annyira modernnek tűnik, és mégis olyan, mintha… nem is tudom… mint két megkövesedett pterodaktilusz! – Fantasztikusan bámulatos. 1880-ban vasérclelőhelyet találtak az Eston Hillben, közel ehhez a helyhez, és Middlesbrough-ból, a kis kezdő, szenet exportáló bányavárosból jelentős kohászati központ lett. Aztán jött természetesen az acél. És Transporter Bridge. 

100

a vegyszerek. A folyó mindkét partoldala alacsony, ezért a hagyományos hídszerkezet nem lett volna praktikus. Azért építettek ekkora hidat, mert ügyelniük kellett arra, hogy a hatalmas szállítóhajók forgalmát ne zavarja meg. – Nem értem. – Tess megpróbálta összerakni a sok apró részletet. – Ha ez a híd annyira magas, hogyan tud hídként működni? Hogy lehet egyáltalán oda feljutni, hogy átkeljünk rajta? – Ez a híd összehangolja a Tees felett átkelni vágyók igényét a hajóforgalommal – Joe megfogta Tess vállát, és arra fordította, amit mutatni szeretett volna neki. – Látod? Nézd a szerkezet folyóparthoz közeli részét, itt, közel hozzánk! A gondola a víz felett halad, arról a drótkötélpályáról lóg le. Kövesd a köteleket. A vezetékek egészen odáig felfutnak. Olyan, mint egy függőkomp. – Hát persze! Hiszen van is rajta egy teherautó és a kocsi. – 1911 óta ez vezet át Middlesbrough és Port Clarence között a Tees folyó felelt, két perc alatt, minden tizenötödik percben, napi tizennyolc órán keresztül. Nekem, mint hídépítőnek, azon felül, hogy a Komphíd nem is akármilyen megoldást kínált egy problémára, ez a híd egy virtuóz, mesteri századfordulós csodája a mérnöki tudománynak. És megépítették, mert meg tudták építeni. Kevesebb, mint húsz ilyen szállítóhidat építettek világszerte, mindet 1893 és 1916 között. Már csak tizenegy létezik közülük, és csak pár funkcionál. A leghosszabb híd a Mersey felett húzódott, de már nincs ott. A middlesbrough-i a legnagyobb működőképes szállítóhíd a világon. Másodfokú védelem alatt áll. – És még mindig működik. Egy eleven híd. – Ez tetszik… Egy eleven híd. Igen, egy élő és mozgatható szerkezet – mondta Joe. – Nagyon szeretem. Tess tudta, hogy elég bolond dolog egy hídra mosolyogni, de mégis mosolygott, ahogy feltekintett, és végignézett rajta újra meg újra. Egyszerre elegáns és durva, mégis sugárzik belőle, hogy lelke van – mint egy hatalmas, idős, jómódú nagynéni, akinek akkora szája van, mint egy alagút. – 1916-ban egy bombát dobtak rá egy zeppelinből… de a bomba átzuhant a rácsozaton, és közvetlenül a Teesbe esett. 1940-ben egy másik bomba esett át a hídnyíláson, és belecsapódott a gondolába. De a hidat csak három napra zárták le. Az 1950-es évek végén a gondola éppen a part közelében robbant le, és a járókelőknek egy pallón át kellett kiszállniuk. Csúcsidőben meg fel kellett menniük a tetejére, és a túlsó oldalon leereszkedniük. – Egészen oda fel? Teljességgel kizárt, hogy én valaha is felmenjek oda. Joe a szeme sarkából Tessre pillantott, de Tesst teljesen lekötötte a komp és rakományának látványa. – Lehetne, hogy mi… úgy értem, nagy kerülőt jelentene, ha… Mármint épp most érkezik vissza. Nagyon drága az átkelés? Joe felnevetett. – A vendégem vagy. Joe kocsija volt az egyetlen jármű, és ők ketten voltak összesen a kompon, ahogy a Tees koromfekete vize fölött suhogva és kattogva átsiklottak.

101

– A legjobban az együttműködést szeretem a hídban, hogy amikor még csak tervezték, meghívtak egy francia embert, bizonyos Ferdinand Arnodint, az egyik legelső szállítóhíd-tervező mérnököt. És most itt vagyok én, egy egyszerű hídépítő, és Franciaországba hívnak, hogy segítsek a hídjaik építésében. A komphidat egy William E. Pease nevű ember tervezte. – Miért olyan ismerős a neve? – Mert amikor megmutattam, hol állt valaha a Halfpenny híd, meséltem egy bizonyos Henry Pease nevű emberről, aki Saltburnt alapította, és akinek fehér téglás épületei alkotják szinte a várost. – Akkor ezt a hidat is a magadénak érzed, ugye? – kérdezte Tess. – Szeretném annak érezni – felelte Joe. – Büszke vagyok arra, hogy tagja lehetek a middlesbrough-i hídépítőknek. A Tyne folyó feletti hidat is nekünk köszönhetik, ahogy a VII. Edward hidat is. A sydneyi kikötő-híd is a mienk. És a Menai-szoros függőhídja. A Severn-híd… ennél használtak először aerodinamikus felületet. A Forth Road híd annak idején egyike volt a világ két legnagyobb fesztávolságú hídjának. A newporti felvonóhíd itt van nem messze. A Zambézi folyónál, a Viktóriavízesés fölötti híd. A Tsing Ma híd Hong Kongban. A londoni New Lambeth híd, és Kínában a Jangce fölötti híd. És ott van még a Storstrom-híd Dániában, a Limpopo-híd Dél-Afrikában, a Boszporusz-híd Törökországban, ami összeköti Európát és Ázsiát… Kiváló hídépítők remekbe szabott munkái világszerte. – De neked ez a kedvenced? – Nem, ha lenne, a kedvenc hidam a millau-i viadukt lenne. Norman Foster egy szoborszerű remekművet álmodott a tájképbe, a legalázatosabb párbeszéd a természet és egy ember által készített szerkezet között. De a Tranny∗ az, amit a legjobban szeretek. Átértek a folyón. – Most hogyan tovább? – Elmehetnénk egészen a newporti hídig, az is egy fantasztikus építmény. – Elmehetnénk – mondta Tess. – Vagy maradhatunk itt, ahol vagyunk, és viszszamehetnénk a másik oldalra. Bárcsak Em ébren lenne. – Majd visszajövünk vele egyszer nappal – mondta Joe. – Ami azt illeti, neked is látnod kell napvilágnál. Amikor visszaérek, akkor majd kiderítem, fel tudunk-e oda menni. – Fel? – Oda fel – mondta Joe, és Tess felnézett a nagyjából ötven méter magasságba. – Én oda fel nem megyek! – Bízz bennem. Csodálatos élmény. – Nem szeretem a nagy magasságot. – A magasságot és a tengerpartot? – nézett Joe Tessre, majd átsiklott a szeme a túlsó partra. Átkarolta Tess vállát. A súlyos csendben maga felé fordította Tess arcát, és közelebb hajolt hozzá. Tekintetük összekapcsolódott. Tess pedig csak ámult és bámult. És az járt a fejében, vajon neki is kellene-e valamit tennie. De aztán Joe megállt, és elnézett a folyó felé, miközben a torkát köszörülte. A helybeliek így becézik a middlesbrough-i komphidat (Transporter Bridge). 

102

– Fognám közben a kezed – mondta halkan. Olyan volt, mintha egy csók lehetősége ott lógott volna közöttük a levegőben, lebegett volna a víz felett, majd ott maradt volna a komp fölött lengve, míg Joe és Tess visszaszálltak a kocsiba, kihajtottak a szilárd talajra, és elindultak hazafelé. Ilyen késő éjjel szűk negyedóra alatt visszaértek Saltburnbe. Ahogy a behajtóra kanyarodtak, Tess visszagondolt a Komphídra, és azon tűnődött, vajon a híd átviszi-e utolsó fuvar gyanánt az álmokat is egyik partról a másikra. Felvitte az alvó Emet a kiságyába. Ott állt mellette egy darabig a bársonyosan puha sötétségben, és azon tűnődött, hogy mit kéne most tennie. Vajon Joe tényleg meg akarta őt csókolni? Vagy csak azért hajolt közel hozzá, hogy a szél és a híd moraja ne nyomja el a szavait? De hiszen még át is karolta. Lehet, hogy nem egy hagyományos csók lett volna, de még jobban felkavarta volna. És azt is mondta, bízz bennem. És Tess őszintén remélte, hogy képes a férfiban megbízni. Indulj lefelé, Tess! Holnap utazik; ragadd meg két kézzel a lehetőséget, és ne hagyd, hogy kicsússzon a kezedből, és holnap Franciaországba menjen. Mondd el neki, hogy azért utálod a magasságot és a tengerpartot, mert mindkettő megrémít. És kérd, hogy fogja a kezed, miközben elmeséled neki a miérteket. – Tess? Mondd el neki. – Igen? – Még egy csészével lefekvés előtt? Joe a lépcsőkorláton át kukucskált fel. – Egy csésze teát? – kérdezte meg újra, mert szokatlan volt, hogy Tess nem felel semmit egy teára vonatkozó kérdésre. – Oké – mondta Tess. De amikor felforrt a víz, nem ment le a konyhába érte, és Joe várt pár percig, mielőtt elindult volna felfelé, kezében a csészével. Félúton félszegen megálltak egymással szemben. – Köszönöm – mondta Tess. – A teát is és a Komphidat is. – Bárcsak megmutathatnám neked a Millau-t is – felelte Joe. – Talán majd ha visszajössz – mondta Tess. Joe felnevetett. – Franciaországban van. Tess elszégyellte magát. – Ó. Franciaország. Holnap ilyenkor már Franciaországban leszek. Ma éjjel pedig majdnem megcsókoltam őt. – Különben is… – …különben is. Joe tudta, hogy tehetne még egy lépést Tess felé. És akkor meg tudná csókolni. Vagy felnyúlhatna innen a keze után. De egy nagy csésze forró tea van kettejük között, és különben is Tess úgy áll ott, mint egy rémült nimfa. A pillanat elszállt. És az egyhangúságot hagyta maga mögött. Mint amilyen Tess haja is volt most, rásimult a fejére, és elrejtette érzelmeit, nem úgy, mint a hídon, ahol a szél kifújta az arcából, és a szeme sötéten csillogott.

103

– Hát akkor… jó éjt, Tess. – Jó éjszakát, Joe. – Köszönöm, hogy… – Köszönöm, hogy kitaláltad a varázskúrát Emnek. Mikor Tess felébredt, Joe már elment. Hamarabb kiosont a házból, mint muszáj lett volna. De rosszul aludt; nyugtalan álmok gyötörték. Amikor felébredt, úgy érezte, őrültség, amit Tess iránt érez. A tökéletes elmebaj. Először is fogalma sincs róla, mikor jön vissza, és mikor kell majd újra útnak indulnia legközelebb. És azt sem tudta, Tess meddig marad még nála. És bár úgy érkezett hozzá, hogy a nevén kívül semmit nem tudott róla, úgy érezte, valami nyomja a lelkét. És ha összeadják azt a lelki csomagot azzal a csomaggal, amit Joe cipel, akkor másnak már nem jut hely a házban. Elmentem Franciaországba. Majd hívlak. Vigyázz magatokra. Joe

104

Tizenötödik fejezet Tess próbált úgy tenni, mintha nem venné észre, hogy Joe nincs már a házban. Egy nemtörődöm pillantásnál többet nem volt hajlandó az üzenetrögzítőre vetni, valahányszor belépett a házba. Esténként a tévé vagy a rádió zaja volt hivatott elnyomni a telefon csörgésének gúnyos hiányát. Bár megvolt neki Joe mobilszáma, még mindig kitűzve lógott a konyhai falinaptáron, és bár hébe-hóba átfutott rajta a szemével, úgy tett, mintha csak a számok helyes sorrendjét ellenőrizné. Ez volt az egyetlen telefonszám, amit fejből tudott, holott még sosem tárcsázta. Nem volt elég bátor ahhoz, hogy felhívja, és megkérdezze: szia, hogy vagy, milyen Franciaország. Minden nagyon szokatlan volt: az érzések, a helyzet – mármint az, hogy hiányzik neki valaki. Ha hiányzik valaki, attól az ember úgy érzi, nem teljes a másik nélkül, és ez nagyon sebezhető állapot. Tessnek veszettül hiányzott például Em, amikor dogoznia kellett; a bőre alá is beleúszott az érzés, és csak akkor szűnt meg, amikor magához szoríthatta a kislányát. De Joe hiányával kapcsolatban Tess nem törékenynek érezte magát, és nem olyan volt, mintha egy testrésze hiányzott volna, egyszerűen csak szomorúnak és magányosnak érezte magát, hiszen Joe társasága betöltötte az életét. És bár folyamatosan csukva tartotta a dolgozószoba ajtaját, mint Joe, amikor elmélyülten dolgozott, nem tudta megállni, hogy ne képzelje őt oda az ajtó mögé. Úgy tűnt neki, lehet bármelyik szobában, ha Joe nincs ott, az olyan, mintha egy létfontosságú bútor tűnt volna el. Semmi nem működött rendesen. Az együtt töltött idő annyira megnyugtató volt, hogy a világ összezsugorodott és eltűnt, és egy sokkal biztonságosabb és meghittebb hellyé vált; Joe jelenléte úgy vette körül, mint egy várárok, ahol ő maga volt a felvonóhíd a külvilág felé. Amikor együtt voltak, Tess képes volt újra bízni önmagában. Most, hogy Joe elment, a világ összedőlt. Különös, hogy bár amíg Joe otthon volt, Tessnek gyakran eszébe jutott Mary, de annyira kötődni kezdett Joe-hoz, hogy tiszteletben tartotta: bármi gátolja is a férfit, hogy az anyjáról beszéljen, az pont elég, és ő nem fog rákérdezni. Ha választani kellett volna, Tess kétségtelenül Joe oldalára állt volna. Seb is eszébe jutott olykor, de csak, mint egy óriási máglya apró szikrája: se hatalmas lángok, se hamu. Így hát nyugtalanító volt, amikor mindkettejükkel összefutott hirtelen egymás után, alig egy héttel Joe távozása után. ∗∗∗ – Laura, már megint eltűnt. – Ki? – Mrs. S… vagyis neked Mary. – Mary? Biztos? – Most jövök a szobájából.

105

– A nappali szobában nézted? – Nincs ott. – Nem römizik? – Nem. – A napos szoba? Nagyon szeret ott lenni… a legtávolabbi sarokba szokott leülni, ahonnan láthatja a tengert. – Nincs a naposban sem. Mondtam, meglógott megint. – Hát, legalább tudjuk, hogy hova tart. – Ezzel még nem vagyunk kisegítve… Jobb dolgom is akad, mint hogy nyolcvanévesek után loholjak a városba. Nagyon körmönfont, én mondom. Sose azt teszi, amit mond. Fogalmam sincs, te miért vagy ilyen kedves hozzá. – Nem nyolcvanéves, hanem csak hetvenöt. És csak az állapota miatt néz ki idősebbnek. – Ott van! Oda nézz, Laura! Ott megy, ott ólálkodik a Garnet Street sarkán. De Laura már nem volt a szobában. Volt néhány idősebb városi pár, akik a magas tengerparti sétány padjain szerettek üldögélni a kikötő és a part felett. Laura sosem tudott betelni a látványukkal: apró lépéseik, az a báj, ahogy ültek vagy álltak, csendes táraságuk és egymás rigolyáival szembeni türelmük mindig lenyűgözte őt. Mary velük ellentétben szinte loholt a sétányon. Olyan volt, mintha rajta kívül mindenki tudná, hogy kell a korának megfelelően viselkedni, kivéve őt. Úgy tűnt, észre sem veszi az alatta hullámzó hatalmas Északi-tengert, se a hosszan belenyúló szárazföld aranyló homokját. Nagy, határozott lépésekkel igyekezett elillanni, eszébe sem jutott a kilátásban gyönyörködni. Ha választani lehetett, Laura szívesebben futott, mint sétált, de most úgy gondolta, az idős hölgyet megijesztené, ha nagy sebességgel közeledne felé. Így hát csak addig fut majd, amíg Mary biztosan nem láthatja, aztán szaporán szedi majd a lábát, míg mellé nem ér, és végül lelassítja lépteit, és igazodik Mary tempójához. Hát megvagy. Ott vagy. A Diamond és a Pearl utca sarkán. Most már lelassíthat. – Mary – szólt utána megnyugtatóan éneklő hangon, nehogy Mary azt higgye, üldözni akarja. – Mary – mondta újra szelíden, mikor mellé ért. Megérintette a könyökét, és felzárkózott hozzá, mintha ők ketten szándékosan sétálnának egymás mellett, összekapaszkodva. Néhány lépés után Laura finoman, de határozottan maga felé húzta Mary karját, aki egyszerre csak megállt. – Csak haza szeretnék menni, kedves Laura – mondta teljesen tiszta tudattal, de fáradt hangon Mary. – Olyan régen voltam már. – Tudom – ismerte el Laura. – Tudom. – És aztán csak annyit mondott: – Mary, kedves, elfelejtette magával hozni az esernyőjét. – Aztán odaadott a kezébe egy apró, piros összecsukható esernyőt. Mary előhúzott egy műanyag esőkalapot, és úgy nézett Laurára, mintha azt mondaná: ennél jobbat is ki tudnál találni, kedves. Laura a tengerre nézett. Egy konténerhajó majdnem eltűnt már a horizonton. Ebből a távolságból olyan ártalmatlanul kicsi volt, mint egy gyermekjáték. De Lau-

106

ra tudta, hogy ezek a hajók több tíz méter hosszúak; látott már ilyen hajót közelről, ahogy az ormótlan, lomha hajótest az olajrakományra várakozott a Tees torkolatánál. Rápillantott Maryre, és arra gondolt, az ő élete is olyan, mint az a konténerhajó: legtöbbször olyan távol jár, hogy fel sem tűnik a jelenléte, noha tulajdonképpen hatalmas és nagyon is jelenlevő tud lenni, és olyankor az ember semmi másra nem tud figyelni, csak őrá. De ez a ritkább, hisz Mary alapvetően egy gyenge, beteg bentlakó, aki egy öreg ház túlmelegedett szobájában szokott üldögélni az ablak mellett, miközben motyogva nézi a kilátást. – Hát… akkor nem tudom, kinek az ernyője lehet ez – mormogta Laura, aki gyakran tette magát, hogy nem tudja a dolgokat. Amolyan szerep volt ez számára a bennlakókkal szemben, mert úgy gondolta, hogy megalázó, sőt megfélemlítő is lehet számukra, ha fiatalságát és eszét csillogtatja előttük. – Talán Elsie ernyője – mondta Mary. – A vén bolond Elsie ernyője. – Elsie nagyon kedves – mondta Laura. – Vagy talán Catherine ernyője – mondta Mary, és nevetni kezdett. – Az övé lesz. Sosem tudja, mi hol van. És sosem tudja, hogy hol kéne lennie. És elfelejti azt is, hogy mire jó. Azt sem tudja, hogy luk van az ülepén. – Mrs. S! – szólt rá rosszallóan Laura. – Mindenki tud már Catherine ülepéről – mondta Mary, és annyira nevetett, hogy meg kellett állnia. – Kivéve őt. Azt sem tudja, mikor potyogtat onnan ki valamit. – Mary, ez kegyetlen volt. Nem tehetett róla, hogy ment a hasa. Ez bárkivel előfordulhat. – Nem vagyok kegyetlen – mondta Mary határozottan, és halkan ugyan, de éles hangon. Laura szíve szerint rávágta volna: tudom, hogy nem maga kegyetlen, hanem az állapota. Egyik nap nem emlékszik semmire, másik nap teljes testi és szellemi tompultság vesz rajta erőt, majd hirtelen agresszívvá és veszekedőssé válik, de ami a legkönyörtelenebb dolog, hogy olykor kitisztul az elméje, és tisztán látja a helyzetét. – Catherine… mármint Mrs. Tiley nem tehet róla – mondta Laura. – Én sem – mondta Mary, és megállt. – Én sem. – Tekintetét Laura tekintetébe fúrta. – Lehet, hogy nekem nem megy a hasam, de azt tudom, hogy valami szörnyűség történik velem is. Mind őrültnek meg bolondnak tartanak. Hallom, amikor ezt mondják. És érzem, hogy közeleg. És tudom, hogy megpróbálok elszökni előle, de sokszor csak akkor tudom, hogy elszöktem, amikor maga utánam jön, és viszszavisz. Laura Mary karjába fűzte a kezét, és gyengéden megszorította. – A Fecske nagyon kényelmes és jó hely, Laura kedves. És maga is végtelenül kedves. De én nem akarok a Fecske lakói közé tartozni. Sőt mi több, nem akarom a mostani agyamat sem. Néha bábeli zavar van itt bent – mondta, és egyik kezével megfogta a fejét. – De nem tudok szabadulni tőle. – Menjünk el ettől a sziklától, nagyon erősen fúj ma a szél. Menjünk inkább az úton. Vegyünk valami finomat a fagyizóban. Ne beszéljünk ilyen szomorú dolgokról.

107

– Holnap… vagy talán már ma délután… lehet, hogy Catherine megint ki fog engem beszélni, mert lehet, hogy újra halandzsázni fogok, amiről persze nem fogok tudni, és nem is fogok rá emlékezni. – Ne beszéljünk most Mrs. Tileyról. – Nem szeretem, ami történik velem, kedvesem. És a bódult állapotot csak még ijesztőbbé és iszonyatosabbá teszik ezek a ritka tiszta gondolatok. Néha már szinte arra vágyom, hogy eljöjjön a nap, amikor visszavonhatatlanul süsü maradok mindörökre. Hogy örülne neki Mrs. Tiley és a többiek. – Ugyan, Mary, legyen elnézőbb önmagával. Ráfordultak a Milton Streetre, ahonnan az ékszerekről elnevezett utcák futottak lefelé a tengerparti sétányra, és felfogták a tenger felől érkező erős széllökéseket. – Ott van az a lány, aki Joe-val van együtt – szólalt meg hirtelen Mary. Laura arrafelé nézett, és észrevette Tesst, aki éppen a sportüzlet piszkos üvegét díszítő rácson kukucskált befelé a boltba. – Tényleg ő az. – Rég nem láttuk Joe-t, ugye? Elég régóta nem. – Igen – mondta Laura. – Tényleg régen jött utoljára. – Kedves! – kiáltott előre Mary. – Kedves! Emmeline és anyukája! Emmeline és anyukája! Tess meglepetten kapta fel fejét kislánya nevének hallatán, és még jobban meglepődött, amikor észrevette, hogy ki kiabál utánuk. Megvárta őket az öreg vasvázas védőtető alatt, míg átértek hozzájuk. – Mi a maga neve, kedvesem? – kérdezte Mary. – Laura, aki itt áll mellettem, úgy véli, hogy Tess, de szerintem rosszul tudja. Joe barátnőjét nem Tessnek hívják, de hát hiába mondogatom ezt neki. Joe barátnőjének Kate a neve. Kate, már nagyon-nagyon régóta Kate. Kate? Ki az a Kate? Laura látta Tess arcán, hogy próbálja összerakni és feldolgozni a hallottakat. – Nem Kate – bizonygatta Tess. – Hanem Tess. – Hát én kedveltem Kate-et – mondta Mary méltatlankodó hangon, összeszorított ajkakkal, és ettől Tessnek majdnem kifutott a száján: hát Joe meg engem kedvel. – A fagyizóba tartunk – mondta Laura, mintha ez lenne a jelszó a béküléshez. – Nem jöttök, Tess? A fagylalt olyan különleges luxus volt, hogy Tess csak ritkán engedhette meg magának. Ugyanakkor az idő éppen megfelelően langyos volt hozzá, érződött, hogy hamarosan itt a május. – Hová megyünk? – kérdezte Mary. – A fagyizóba. Arra a kedves helyre, amit annyira szeret – felelte Laura. – Meghívhatom egy fagyira, Mary? – kérdezte Tess, és megköszörülte a torkát. – Vaníliát kérek. De csak egy keveset, nem nagy gombóccal – mondta Mary. – Kedves magától, Kate. – Tess – mondta Tess csendesen, és rosszul érezte magát. – Az én nevem Tess.

108

Laurát is meg kellett kínálnia fagyival. Meg persze Emtől sem tagadhatta meg. És furcsán nézett volna ki, ha ő lett volna az egyetlen közülük, aki nem eszik, úgyhogy előhúzta a tárcáját, és olyan gyorsan fizetett, amilyen gyorsan csak tudott, majd villámgyorsan becsukta, és közben pörgött az agya, hogy vajon mennyi pénze maradt. Mary és Em nagy örömüket lelték egymás eper és vanília ízű fagyijában, és felváltva nyalogatták a gombócokat, miközben kuncogtak, és olyan könynyedén elbeszélgettek, mintha egykorúak lennének. – Megint úton van, ugye? – kérdezte Laura Tesst. Tess bólintott. – Most nem jött át, tudod, míg itthon volt. Fogalmam sincs, honnan, de Mary mindig tudja, Joe mikor van a városban, és mikor van úton. De most Joe nem jött át őt meglátogatni. Tess nem örült, amikor ezt meghallotta. Nem akarta bevallani magának, hogy Joe talán nem annyira kötelességtudó fia az anyjának, mint amilyennek képzeli őt. De Joe-ról sem szeretett volna beszélni: sokkal jobban érdekelte őt Kate. – Nagyon elfoglalt volt. És nem tudom, mikor fog hazajönni. Talán egy hét múlva, gondolom. – Hogyan hozzam szóba Kate-et? Gondolkozz! Nyalták tovább a fagyit, mindketten a gondolataikba merülve, de mindketten más miatt. – Régóta együtt vagytok már? – Kik? – Te és Joe. – Én és Joe? – a fagylalt hirtelen megédesedett Tess szájában. – De hisz az vagy, nem? Mary azt mondta, te vagy Joe barátnője. Tess tudta, most van egy halvány esélye feltenni a kérdést, mielőtt igennel vagy nemmel felel. – És Kate? – Kate? – Mary valami Kate-tel kevert ma össze. – Ezzel ne is törődj, szivi. Engem tegnap Hilary-nek hívott, ha ez megnyugtat. De ettől Tess nem lett nyugodtabb, és szeretett volna többet megtudni Kate-ről. – Én csak a házvezető vagyok. A két nő nem nézett egymásra egészen eddig a pillanatig. De most igen. Laura ravaszkásan rámosolygott Tessre, és kedvesen felhorkantott, mint aki azt mondja: kit akarsz átverni, szivi? Tess pedig hunyorgott egy alig észrevehetőt, és tekintete azt tükrözte: fejezd be, még elpirulok! – Van úgy, hogy elkezdesz valahogy egy dolgot, és aztán másként fejezed be, én csak ennyit mondok – mondta Laura. – Mint Win néni. Tess eltöprengett azon, hogy vajon ez mit akar jelenteni, de Laura kacsintása meggyőzte, hogy nem kell rákérdeznie. – És Kate? – próbálkozott újra. Erőltetetten hangzott, de legalább fel merte tenni a kérdést. Mary ette meg elsőnek a fagylaltot. – Ez nagyon jólesett, köszönöm, Tess. Bármennyire szeretett volna többet megtudni Tess Kate-ről, sokkal jobban esett neki, hogy Mary újra a saját nevén szólította. Úgyhogy eldöntötte, mára annyiban hagyja a kérdést. Eszébe jutott nagyanyja intelme, hogy ne kíváncsiskodjon folyton. Olyan ez, mint a napfürdő, szokta

109

volt mondani a nagymamája: mire úgy érzed, hogy eleget voltál a napon, már le is égtél. Így hát ő is belekarolt Marybe, és hármasban indultak tovább. Tolta maga előtt a zörgő babakocsit, és a Fecske felé tartottak. – Látogass meg minket mihamarabb – mondta Laura, mikor megérkeztek. – Jövök – ígérte Tess. Mary felé fordult. – Hamarosan találkozunk, Mary. – Csak nehogy megint én lássalak meg előbb, Kate. Mikor hazaértek, Tess őszinte csalódottságot érzett, amiért nem várta üzenet a rögzítőn. Most először mondta ki hangosan: miért nem kerestél? De mikor azon kapta magát, hogy mereven áll a szoba közepén, és a semmibe bámul, elindult a konyha felé, és azt mondta magának: hát akkor erőltesd meg magad, és hívd fel te őt! Letépte a papírszeletet a konyhaszekrényről, és fürkészni kezdte a lapra írt számot, amit már kívülről tudott. Hívjam fel, de mit mondjak neki? Mikor jössz haza? Miért nem hívtál? Ki a fene az a Kate? Milyen alapon tehetné fel neki ezeket a kérdéseket? Hiszen végeredményben nem hatalmazza fel erre semmi, nem történt semmi konkrét közöttük. Semmi más, mint hogy néha együtt boroztak, meg együtt ettek, meg kapott tőle egy Mars szeletet, talán kettőt. Összesen annyi történt, hogy Joe közel hajolt hozzá, hogy elmondjon egy történetet, miközben átkeltek a Tees felett, és ezt ő úgy értelmezte, hogy Joe meg szerette volna őt csókolni. És összesen annyit mondott csak, hogy fogná a kezét átkelésnél, mert tudja, hogy ő nem szereti a nagy magasságot. A gyerekeknek is ezt mondják mindig, nem igaz? Vagy bárkinek, aki fél valamitől. Visszatette a papírt. Nem hívhatja fel. Csak gondolhat rá. Azt vette észre, hogy semmi másra nem tud gondolni, csak Joe-ra. Éppen egy bögréért indult, hogy csináljon magának egy csésze teát. De pillantása a félmeztelen, rövidnadrágos-védősisakos, mosolygós Joe képére siklott, háta mögött az ismeretlen híddal. Felvette a képet, és leült az asztalhoz. Lehet, hogy nem is olyan régen készült a felvétel. Lehet, hogy csak azért hitte, hogy régi, mert nem látta még Joe-t élőben, lesülve, védősisakban. Megfordította a képet. Három évvel ezelőtti dátum állt a hátoldalán. És a dátum felett egy monogram: K. L. Tessben egy világ dőlt össze. Üresnek, becsapottnak és ostobának érezte magát. Egy kis gimnazistának, akit elragadtak a képzelt érzelmei. De képtelen volt elvonatkoztatni a látottaktól. K. L. Istenverte, átkozott Ká Ell. Ki vagy te, K. L.? Kate L. Ki vagy te? Itt vagy még? És most veled van? Hogy versenyezhetnék én veled valaha is? Hogy versenyezhetnék én veled valaha is? ∗∗∗ Mások felénk irányuló váratlan figyelme képes elterelni saját figyelmünket a rossz gondolatokról. Tess hamarosan feladatokat tűzött ki maga elé, és azt mondo-

110

gatta magának, hogy szüksége van egy másik életre is, amelyikben a mindennapokat nem az tölti ki, hogy egy öreg házat sikál, és egy koszos szőrmókot sétáltat, miközben alig bírja kivárni, hogy a ház ura szíveskedjen hazatérni. Úgyhogy elmentek a tipegők közé a könyvtárba egyik délután, és odaült Lisa mellé, akivel együtt énekelték a gyermekversikéket, miközben hasonkorú, kedves anyukák vették körül őket, ölükben kicsinyeikkel. Hasonló tipegőtalálkozót szerveztek másnapra is, és Tess örömmel beleegyezett, persze hogy ott lesznek. Ezzel meg is volnánk. Aztán kiment az állomásra, és kinézett egy vonatot Middlesbrough-ba, és összevetette, hogy a vonatjegy olcsóbb-e, vagy a benzin odáig. És észrevette, hogy ingyen tajcsi- és salsa órát tartanak a városban. A tajcsi jól hangzott. Pont erre lenne szüksége. De mit csinálna közben Emmel? Emre mindig külön gondolni kell ilyenkor. Mindig ez az ismerős holtpont akadályozza meg őt, hogy bármibe belekezdjen, gondolta, miközben hazafelé tolta a kislányt a babakocsiban a zenepavilon mellett. A tipegők és édesanyjuk által keltett hangzavar és a zenebölcsi újdonsága után kifejezetten jólesett, hogy egyedül vannak a játszótéren, de közben nagyon örült a hasonkorú anyák társaságának. Jót fog tenni Emnek. És nemcsak Emnek, neki is. Noha felmerült benne a kétség, hogy vidám és eleven kislánya éreztee valaha is magát társadalmilag kivetettnek a játszótéren, Tessre néhanapján rátört ez az érzés, amikor irigykedve figyelte a helyi édesanyák szoros barátságát. Ha tágul az ismeretségi körük, az mindkettejüknek jót fog tenni. Egy autó dudált. Becsapódott egy kocsi ajtaja. – Hahó! Tess kinézett az útra. Farkas meglepetésében úgy maradt a játszótér előtti járdán kiterülve. Mellette ott állt Seb, és integetett. – Felismertem a kutyát! – kiáltotta. – Régóta nem találkoztunk. – Elég… elfoglalt voltam – kiáltott vissza Tess. – Csak gyerekkel szabad oda bemenni? – kérdezte Seb, és színpadiasan körülnézett az utcán, mintha arra várna, hogy talál egyet. Tess felnevetett. – Hát, megosztozhatunk Emen. És miközben Seb elindult befelé, ráérő kocogásából és izmos testéből sugárzott a gondtalanság és a jókedv. Szőke haja tincsekbe göndörödött a sok tengervíztől. Ajkán ott volt a sosem szűnő félmosoly és a szeme körül a szokatlanul idő előtti, de megnyerő ráncok, melyek a hunyorgást megkövetelő szörfözés közben vésődtek az arcába; szóval, ahogy így közeledett, Tess arra gondolt, a franc essen Joe-ba és a folyamatos eltűnésébe, a titokzatos anyjába és Kate Nyomorult Ellbe. A franc essen mindnyájukba. – Rég nem láttalak – mondta Seb, és zavarba ejtően hosszan nézett a szemébe. – Pedig jártam errefelé… de lehet, hogy kint voltál a vízen. – Nagyszerű idő volt a szörfhöz. Mikor fogod hagyni, hogy magammal vigyelek egy körre? – Köztünk szólva, Seb, nagyobb sikerrel tudnál rávenni arra, hogy kiugorjak egy repülőből, mint hogy a deszkára felszálljak. Nektek, ausztráloknak ez nagyon megy… de hát a véretekben van.

111

– Mi ez a furcsaság veled meg a vízzel? – Nem a vízzel van a baj… hanem az odajutással. – A homok? – Mondhatjuk. – Nem is tudtam, hogy a homok ennyire veszélyes terepnek számít. – Nem is számít annak! – Hát akkor? A hullámok? Bársonylegyek? Törött üveg? – próbálkozott Seb. – Medúzák? Kutyaszar? – Egyszerűen nem szeretem a homokpartot. – És ha lovacskáznánk? – kérdezte Seb. – A sétányról indulunk, átszaladok veled a parton, és egyenesen a tengerbe viszlek. Vékony vagy. Én meg erős. – És mi lenne, ha egyszerűen csak kávéznánk egyet? – kérdezett vissza Tess, és remélte, hogy nem úgy hangzik a kérdés, mintha vissza akarná utasítani Seb meghívását vagy felkérését egy randira. Seb ránézett. – Meggyőztél – mondta. – Mit szólsz a mosthoz? Épp itt az ideje a teázásnak, tökéletes az időzítés tehát egy kávéhoz is. – Nem mentél épp valahova? A kocsid az út közepén áll. – Csak köröztem fel-alá, Tess, és abban reménykedtem, hogy találok magamnak kávépartnert valahol. – Ez most úgy hangzott, mintha prostikra vadásznál. – Egy kávéért szívesen fizetek – mondta Seb. – De azért nem, hogy leszopj utána. Olyan gyorsan mondta ezt ki, hogy Tessnek eltartott pár pillanatig, mire felfogta a mondat jelentését, de mikor elért a tudatáig, olyan döbbent arcot vágott, hogy Sebnek nevetnie kellett. – Szóval, mit felelsz, Tess? Kávézunk egyet? Most? Tess ránézett. És aztán Emre, aki izgett-mozgott a babakocsiban, és a karfát markolászta. Annyira feldobta a közös zenélgetés a többiekkel, hogy nem volt hajlandó szunyókálni a megszokott időben. Farkas még mindig döglöttet játszott a játszótér előtti járdán. Lenézett a tengerpart irányába, majd felfelé az úton. Pont félúton voltak a kávézó és az otthoni konyha között. Azon gondolkozott, hogy ha Seb fizetne a kávéért, akkor az attól randinak minősülne-e, és nem válna-e Tess a fiú lekötelezettjévé. Viszont ha felajánlja neki, hogy ő megfőzi a kávét, azt nem értené-e félre Seb? És aztán azon tűnődött, vajon tényleg olyan rossz lenne-e bármelyik eshetőség. – Nem jössz vissza velem a házba? Seb szélesen, már-már önelégülten vigyorogni kezdett. – Nagy örömmel. Kösz. – De nincs sok időnk rá, csomó tennivaló vár még rám. – Nincs sok időnk? De hisz mondtam már, megelégszem a kávéval, nem várok el szexuális szolgáltatásokat. – Nem úgy értettem… – Elpirultál. – Úgy értem…

112

– Tudom én – mosolygott Seb kedvesen. – Ott lakom fent, nyugodtan itt hagyhatod a kocsidat. Farkas! A hazafelé út tovább tartott, mint szokott, mert elmélyülten beszélgettek, és mikor arra került a sor, hogy ajtót nyisson és behívja Sebet, Tessnek már nem nagyon fűlött hozzá a foga. Nem tudta elképzelni Sebet Joe környezetében. És mi van akkor, ha villog az üzenetrögzítő? A masina előre látható módon nem tárolt semmiféle üzenetet, és ettől Tesst elfogta a szomorú csalódottság. – Jesszus, hát azért ez nem semmi – mondta Seb, és az arcára kiülő félelemmel vegyes bámulattól még fiatalabbnak és esetlenebbnek látszott. – Káprázatos, ugye? – mondta Tess, és átfutott a fején, hogy a kávézó talán jobb ötlet lett volna. – Erre van a konyha. Meg tudsz bocsátani pár percre, míg leteszem Emet aludni? Mikor lefelé tartott az emeletről, Seb már az asztal mellett ült, két tenyerét az ölében nyugtatta, mint egy kisiskolás. – Adtam a kutyának egy kis vizet. – Köszi. – Mióta élsz itt? – Itt dolgozom – szaladt ki Tess száján, majd elgondolkozott, miért vágta ezt rá olyan gyorsan. – Ez Joe Saunders háza. – Hogy lehet, hogy egyetlen mondattal visszaléptette az otthonát egyszerű házzá? Felkapta a fényképet a kredencről, és Seb kezébe adta. – Ezt a barátnője, Kate csinálta róla. Seb ránézett a képre, és nem tudta, mit is mondjon. Udvariasan feltett pár kérdést Joe-ról, és megtudta, hogy mérnök, és gyakran szólítja külföldre a munkája. – Én a házvezetője vagyok. – Nem semmi ez a ház – mondta Seb. – Micsoda hely! – Tulajdonképpen több mindent csinálok, mint egy házvezető – tágította a fogalmat Tess. – Meddig maradsz itt? Tess vállat vont. – Nem is tudom. Joe azt mondta, hogy az állás hosszú távra szól. Gondolom, addig maradok, amíg szüksége van rám. – Az a gondolat, hogy talán mégsem örökre marad ebben a komoly, nyugodt házban, melyet olyan hamar otthonnak kezdett nevezni, megzavarta Tesst. – Hát akkor vezess körbe – mondta Seb. Tess úgy érezte, ehhez semmi kedve sincs. Mindeddig nem is gondolt bele, mit fognak majd csinálni, ha hazaértek. Mert a kávé az egy dolog. A könnyű kis flört szintén. A tengerparti sétányon összefutni vagy a játszótéren beszélgetni az általános hangzavarban. Ez mind rendben van, mind irányítható szituáció. De itt állni a konyhában kettesben egy férfival, amikor minden olyan csendes, olyan nyugodt körülöttük… már-már vészjósló helyzet. Gyakorlatilag Seb gondolatait is meghallotta, akkora csend volt. És úgy érezte, Seb most épp arra gondolt, tyű, itt ez a nőci egyedül ebben a hatalmas házban. De Seb nem erre gondolt. Hanem arra, hogy Tess biztos sokszor magányos itt fent egyedül, elvágva a külvilágtól ebben az irgalmatlan hodályban, és nem tud

113

este kimozdulni, mert minden idejét leköti a kislány meg a kutya. És nagyon szerette volna megcsókolni, de azon mélázott, vajon Tess mit szólna hozzá. És vajon mikor jön el a megfelelő pillanat, hogy megpróbálja. Elkapja és gyerünk. Tess nagyon finom kávét főzött, és még sütiket is tett elé egy kistányéron, csokis korongokat virág alakban kirakva. Tess visszatette a főnökéről készült képet a kredencre. Seb mozdulatlanul ült, és őt nézte. Tetszett neki Tess feneke. A nadrág lötyögött rajta, és lecsúszott a csípőjére; a dereka karcsú volt és arányos. Már most meg tudta mondani, hogy formás cicije lehet. Hátralökte a székét, mikor Tess visszafordult az asztalhoz, az ölébe húzta, és gyorsan megfogta a mellét, miközben nyelvét Tess szájába dugta. Tesst annyira meglepte Seb, hogy hirtelenjében meg sem tudott mozdulni. És annyira jólesett neki a dolog, hogy ez még jobban meglepte. És mivel jólesett neki, továbbra sem tett semmit ellene… hanem elég hamar viszonozta a csókot. És nem képzelte oda Joe-t. És azzal sem törődött sokat, hogy Seb, Seb, Seb csókolja őt. Teljesen elmerült az érzésben, hogy valaki kívánja őt, hogy újra szenvedélyesen csókolják és cirógatják oly sok idő óta. Egyre buzgóbb hévvel csókolták egymást, és Tess mindjobban élvezte és érezte Seb buja vágyát. Olyan érzés volt, melyre élénken emlékezett még, de mindeddig elrejtette az agya hátsó rétegébe, mint egy nyaralást, amit úgy sem engedhet meg magának. Hát most előtört belőle, és az érzés mindenhol elárasztotta testét, hiába keményítette meg magát Dick óta. És mióta Em megszületett. Széttárt combokkal ült Seb ölében szemben a fiúval. Testük egymásnak feszült. Csípőjét öntudatlanul mozgatta izgalmában. Semmi akadálya nem lenne annak, hogy szexeljünk, itt és most, A postás mindig kétszer csenget-stílusban a konyhaasztalon. Letéphetném magamról a pólómat. Kigombolhatnám a nadrágját, és megejthetném azt a szopás dolgot, amiről beszélt. Hiszen a kezemmel már mindenhol végigsimogattam őt. És ő is engem. Farkas néma, kérdő tekintete állította meg. Mikor résnyire kinyitotta a szemét, hogy meglesse Seb arcát, tekintete véletlenül Farkas pofájára tévedt. A kutya félrehajtott fejjel nézte őket, mintha az kérdezné: mit csináltok ti ketten? Ezt miért vele csinálod? Miért nem tudsz várni még egy kicsit? – Elkérhetem a számodat? – Nincs mobilom. – És a vezetékes szám? – Az nem az én telefonom. – Láthatlak újra, Tess, anélkül, hogy kávéra kéne hivatkoznom? – Talán. – Most eljátszod, hogy téged csak nehezen lehet megszerezni? – Nem. Nem szoktam játszani. De az életem… elég bonyolult. Van egy kislányom, tudod. – Akkor talán felugorhatnék ide olykor? Az egyik este? Hozok sült halat meg sült krumplit, meg egy DVD-t? – Talán.

114

– Jó, akkor itt az én számom. Te hívjál engem. – Ezzel a mondattal Seb feltűzte a számát a konyhai falinaptárra, és a papír teljesen eltakarta Joe fecnijét. – Most nem leszek itt egy hétig, de kérlek, hívj, ha visszaértem. Nagyon helyes vagy. És nagyon tetszel. Jó móka lenne. És még valami jó is kisülhet belőle. Mindketten idegenek vagyunk ezen a furcsa helyen… Össze kéne tartanunk, szivi.

115

Tizenhatodik fejezet Tess egyszerre volt megkönnyebbült és rosszkedvű Seb egyhetes távolléte miatt. Mikor másnap reggel felébredt, az járt az eszében, hogy ha Seb nem utazott volna el, akkor azon frissiben felhívta volna, hogy igen, nagyon is jó ötlet az a sült hal meg sült krumpli meg DVD, és még sok egyéb a tegnapiból. De tisztában volt vele, hogy ez a szemérmetlen szemtelenség csak azért jutott az eszébe, mert pontosan tudja, hogy a megvalósítása lehetetlen. És különben is, előző este nem sokkal Seb távozása után, mikor szokatlanul korán ágyba bújt, nem öntötték el őt vegyes érzelmek a történtek miatt? Seb egy kedves fiú, aki jól néz ki, és jól csókol, és Tessnek az egész teste bizsergett az érintésétől. De be kellett ismernie, hogy nem ér fel Joe-val. Aztán lehordta magát, hiszen Joe-ról ábrándos gondolatokat szövögetni teljességgel esztelen dolog, érzelmeket táplálni iránta pedig egyenesen őrültség. Úgyhogy ismét Seb körül jártak a gondolatai. Nem igazán tudta, hogy mit gondoljon, és nem is tudta őt elhelyezni hóbortos ábrándjaiban… Ha megpróbálta, Seb úgy jelent meg lelki szemei előtt, mint egy ki vágható papírfigura, akit jelenetből jelenetbe lehet mozgatni. Közben minduntalan úgy érezte, hogy ki kéne tennie egy behajtani tilos táblát az agyának e rejtett zugaiba, mert folyamatosan felbukkant előtte Joe képe, akár akarta, akár nem. De a Sebbel vívott csókcsata felszabadított gondolatokat önmagáról is. A teste újra csak az övé volt, véglegesen elkülönült attól a tizennyolc hónapos kislánytól, akit a születése óta táplált. Újra egy érzékeny test volt, egy egészséges, harmincéves nő teste. Nem számított, hogy egyedül van a házban, összezárva egy kutyával és egy kisgyermekkel, a frissen csókolt Tess érzékinek érezte magát. A terhessége közepe óta most először érezte úgy: szüksége van időre és egyedüllétre, amikor csak magával törődhet. Miután ellátta a kutyát, és reggelit adott a kislánynak, leült a tükör elé, és csak nézte magát hosszan. Haja selymesen fénylett, és ez elterelte a figyelmet arról, hogy ráférne egy fazonigazítás. Egyszerűen csak besimította fürtjeit a füle mögé Em egyik kis lila csatjával, és máris jobban nézett ki, mert a figyelem rögtön tiszta bőrére és csillogó szemére terelődött. Kacsintott egyet a tükörképének, majd elmosolyodott – és aztán kacsintott és mosolygott egyet egy képzeletbeli személy felé is. Minden rendben van velem, mondta ki csendesen. Tetszett neki, amit látott. Olyan látvány volt, amiből szeretett volna a szó jó értelmében profitálni, hiszen jó érzés volt, hogy amit lát, az az övé. Egy halk hang suttogott a fülébe, mikor aznap este lefeküdt. És az a hang azt suttogta: tudod jól, hogy ha Seb tényleg itt lenne, úgysem hívnád fel. Mókás volt visszaemlékezni a történtekre, de biztonságban érezte magát, mert a fiú távol volt. Aztán arra gondolt: itt nem arról van szó, hogy ő szégyenlős vagy túl félénk… hanem hogy azért nem hívná fel Sebet, mert Joe-nak tartogatja magát. Egy barátságos, fiatal szörfös és egy morózus hídépítő. Habár, amennyiben a tiszta tényeket nézzük, ha egyikőjük számára ő egy szexi anya, míg egyszerű házvezető a másiknak, akkor nem lenne okos dolog felülvizsgálnia az érzelmeit?

116

Szóval, Seb csókjainak emléke nem halványult egy nappal később sem. Sőt, egyértelműen jobban érezte magát a bőrében, mióta felébresztette benne a régóta szunnyadó érzéki vágyat. De az érzés nem érintette meg a lelkét. És be kellett vallania magának, mikor bebújt a takaró alá, hogy Seb csókjának íze furcsamód kaparta a torkát. Joe tudatosan nem telefonált haza, de ez nem jelentette azt, hogy egyáltalán nem is gondolt Tessre. Mert gondolt. Nagyon is gyakran. És tervezte, hogy hazatelefonál, kiváltképp elutazása legelején. Ugyanakkor a távollét furcsa érzéseket kezdett kiváltani a szívében – hiába dédelgette a telefonálás gondolatát az út elején, egyszerre belezavarodott az érzésekbe. Hívja fel Tesst, és mondja azt, hogy… mit? Vagy csak hívja fel, hogy megkérdezze… mit? A telefonálással nem azt kockáztatná, hogy hosszú, kínos hallgatásokkal tarkítsák a beszélgetést? Vajon nem fulladna-e közhelyekbe? Megcsókolhatta volna azon az éjszakán, amikor a Komphídnál voltak, vagy később, miután hazaérkeztek. Nagyon vágyott arra a csókra, és azóta is folyamatosan az elszalasztott lehetőség jár a fejében. De aztán eszébe jutott, hogy Tess semmi jelét nem adta annak, hogy viszonozná a csókot. Természetesen nem ezért nem csókolta őt meg, de elég ok volt arra, hogy ne hívja fel telefonon. Joe az el nem csattant csókra gondolt; ha megtörtént volna, akkor utána – mit csináltak volna, mit? Bármennyire szerette a rögtönzött dolgokat, és bármennyire szokva volt hozzájuk, mindig sikerült irányítása alatt tartania a helyzetet, mindig az ő döntése volt a következő lépés, és mindig beleillett az életébe. És most nem férne bele egy ilyen komplikált helyzet. Már így is valami nagy gáz volt a projekttel, amin dolgozott (saját számításai voltak, de egyszerűen nem tudott rájönni, hogy hol a hiba), úgyhogy csak a Nathalie által felkínált nyers szex tudta orvosolni a helyzetet. A napi gondok elől Nathalie átlagon felüli lábai közé menekült, ahol egyszerre sikerült kiürítenie a fejét és a golyóit is. Igyekezett a megszokott módon élni az életét, ahogyan eddig tökéletesen megfelelt neki. Minek megjavítani azt, ami el sem romlott? Arra ott volt a híd, amit neki kellett kijavítania, és ez elsőbbséget élvezett mindennel szemben. Tess és Saltburn képe, de még Farkasé is elég hamar elhalványult emlékeiben. Helyüket elfoglalták az összetett torziók és a végtelen hosszú acélkábelek. Nathalie jelenléte segített neki éjjelente elaludni; az orgazmus meghozta neki a néhány órás álmatlan pihenést. Aztán eljött az idő, mikor szükség lett rá Angliában. És ekkor ismét eszébe jutott Tess, mintha egy váratlan virághagyma hirtelen kidugta volna a fejét a csupasz és üres téli talajból. Nem a képe jelent meg Joe lelki szemei előtt, hanem a tudat, hogy ő létezik, és ez belenyilallt a testébe: nem felemelő érzés volt, nem bizsergés, hanem egy érzelemlöket, amit hirtelenjében nem is tudott beazonosítani. Sóvárgás, hogy végre hazaérjen. Egy érzés, hogy a tűz még nem szunnyadt ki teljesen, hogy a ház csábítóan meleg, és hogy talán a vacsora ott várja az asztalon, azzal a kicsit félszeg és vegyes érzelmeket ébresztő, udvarias beszélgetéssel, mely végül felszabadult csevegésben és nevetésben oldódik fel, egy olyan érzés, melyet Tess előtt nem is ismert – kiváltképp nem abban a házban. Teli szájjal beszélgetni az asztalra könyökölve, és ujjal felszedegetni a kiszóródott sót és kinyalni a tányérból a szaftot. Kettesben, de akár hármasban is. És aztán a hosszúra nyúlt desszer-

117

tezés, amikor már kettéáll a fülük a jóllakottságtól, de az evés okot ad arra, hogy ne kelljen még felállni az asztaltól, és folytathassák együtt a vidám beszélgetést. A kellemes érzés, amit a másik társasága jelent, és a jóleső melegség, ami elönti, mikor végre ágyba kerül. Soha életében nem ivott még ennyi teát. Furcsa volt, hogy ilyen hirtelen lerohanta a honvágy. Az angliai út előtt, bár néha eszébe jutott Tess, de soha nem hiányzott neki. Nem sokat törődött a közös étkezések emlékével, se a házzal – túl elfoglalt volt mindehhez. Különben is, az évek múlásával gondosan kiképezte magát, hogy nagy ívben elkerülje az otthonát, hiszen attól kezdve, hogy elég idős lett az utazáshoz, otthona egyáltalán nem játszott nagy szerepet az életében. Nem jelentett számára sokkal többet, mint egy raktár, ahol biztonságban hátrahagyhatja a holmijait, egy hely, ahol megszállhat, amikor a munka Angliába szólítja, nem volt több, mint egy apartman vagy egy hotel a világ bármelyik pontján, csak nem szolgált olyan extrákkal, mint Nathalie vagy Rachel, vagy a többiek. Mindemellett az otthon képével együtt Tess képe is megjelent előtte, és természetesen Farkas, olykor még Emmeline is. Ráadásul élénk színekben, mint egy frissen festett kép. Könyvei és lemezei alapos gonddal betűrendbe állítva. A konyha rendezett, és mindig meleg van benne. A fürdőszobák csillognak. A hálószobák frissen szellőztetve. Az egyre növekedő máglyarakás a kertben, a sok szemét, amit biztosan nem fog hiányolni, noha sosem gondolt arra, hogy kiselejtezze őket. Az egész ház tiszta, és új részek szabadultak fel benne. A repedések nemcsak lefestve vannak, hanem módszeresen lecsiszolva is. A friss festéktől mintha az öreg falak visszakapták volna régi erejüket. És bár Joe nevetett magán azért, mert a nyilallás nemcsak a honvágynak szólt, nem tagadhatta, alig várja, hogy végre hazaérjen. Telefonált. – Elhatározás, tessék. Hogy is felejthette el ezt a fennkölt modort, amellyel Tess képes a telefonba beleszólni, mintha nem is magánházat hívna, hanem egy palotát! Bolond lány. Azt kívánta, bárcsak telefonált volna előbb. – Tess. – Joe? – Személyesen. Az elveszett ember visszatér. Nemsokára. Mármint holnap… holnap érkezem. – Ez már döfi! – mondta Tess, majd gyorsan kijavította magát. – Nagyon jó hír. – Most mennem kell, nemsokára találkozunk. – Jó utat! Holnap találkozunk. Miközben Joe a mobilja kijelzőjére meredt, olyan sokáig, hogy az már készenléti üzemmódba kapcsolt, arra gondolt, csakis Tess mondhat olyat, hogy döfi. Szinte látta őt maga előtt, ahogy az előszobában áll a szokásos kopott melegítőjében, és azt mondja: döfi. Esetleg közben feltartja a hüvelykujját Farkas felé. És biztos elmondja majd a kislánynak és a kutyának is, hogy ő holnap érkezik, bár azok ketten érteni sem fogják, pláne nem válaszolni neki. Joe elmerengett azon, hogy Tess milyen egykedvűen beéri a kizárólag egyirányú beszélgetésekkel, hiszen sem a kutya, sem a kislány nem képes többre. Ki mondja manapság azt, hogy döfi? Nathalie például azt mondaná, bien sûr – és az teljesen máshogyan hangzana. 118

Aztán Nathalie bejött a szobába. És Joe arra gondolt: holnap otthon leszek, de ma éjjel még itt vagyok. És aztán egy pillanatra eszébe jutott az anyja. Hogy gyerekkorában addig nem volt szabad felállnia az asztal mellől, míg mindent meg nem evett. Azokban az időkben nagyon nem kedvelte a konyhát. És aztán egy pillanatra eszébe jutott a holnap elköltendő közös vacsora Tesszel. A nő teljesen más hellyé varázsolta azt a szobát a tisztítószereivel és az irgalmatlanul leselejtezett, majd művészi módon újra összeválogatott fűszerekkel. És mielőtt Joe minden idegszálával a félmeztelen Nathalie csodás testére koncentrált volna, még átfutott a fején: vajon melyikünk fog holnap este főzni? De aztán kizárta gondolataiból az otthon képét, és szemét Nathalie testén legeltette. Nathalie ínycsiklandóan nézett ki a falatnyi ruhaneműkben, amit viselt, és Joe arra gondolt, nem szabad pazarolni – ha már feltálalják neki, illik mindent megenni. ∗∗∗ A telefon pont akkor csörrent meg, amikorra Joe hazaérkezését várták. Tessnek egy pillanatra elakadt a lélegzete: Joe késik, vagy ami sokkal rosszabb, lemondja a hazautat. Pedig már bevásárolt – kétszemélyes vacsorához, noha a körút megtizedelte a tárcájában tárolt pénzt. És felsikált mindent, felporszívózott, kiszellőztetett; az összes ablakot kitárta, hogy az erdő felől fújó friss tavaszi szellő átjárja a bútorokat, és végigtáncoljon a házban. A telefon egyre csörgött tovább, és Tess tudta, hogy csak Joe hívhatja, amiből egyenesen következik, hogy baj van. Kelletlenül felvette a kagylót, és lendületes beköszönését egy formálisan egyszerű „halló?”-ra cserélte. – 'álló? Ez nem Joe. Ez valami idegen 'állója. Éljen! Hiszen ez nem Joe! Akkor Joe jön haza, Joe bármelyik percben megérkezhet. Joe már úton van. – Elhatározás. Miben segíthetek? – Joe Saunders. Ő ott van? – Egy francia nő. Tess abból állapította meg, ahogy Joe vezetéknevét kiejtette. Szonder. És némi vádaskodást is kiérzett a hanglejtéséből: ő ott van? Még az erős akcentus és a gyér angoltudás sem mentség arra, ahogy feltette a kérdést. Semmi „Beszélhetnék Mr. Saunderszel?”, vagy „Halló, tudná adni Joe Saunderst?”. Minek ez az önteltség? Miért nem szívélyesebb egy kicsit? És abban a pillanatban, amikor Tess már kezdte magában megfogalmazni a kérdést, hogy ki a fene lehet ez a nő, hirtelen eszébe jutott, ó, a francba, hiszen ez biztosan Kate. De aztán emlékeztette magát, hogy a telefonáló francia, és a Kate nem egy őshonos gall név. Biztosan a francia irodából keresik, és ennyi. – Még nem érkezett meg – felelte Tess, és mindent megtett, hogy mindezt kedves, meleg hangon mondja, hiszen nem engedheti meg, hogy a nő felpanaszolja Joe-nak, milyen alkalmatlan házvezetőnője van. – De bármelyik percben megérkezhet. Szeretne üzenetet hagyni számára? Hosszú csend volt a válasz a vonal túlsó végén. – És ki vagy te? 119

Tess meghökkent, hogy így megelőzték a kérdését. De még ennél is jobban meghökkent a nő stílusán. Az irodából biztosan nem így tennék fel a kérdést. Hanem előbb tisztáznák, hogy ki keresi Joe-t. „It Marie-Claudette beszél a’ ihrodából. It Celestine kehresi M. Saunderst a Le Pont-ból; egy fáxot küldök tovább Mr. Szonder rhészérhe.” Ehelyett egy hang azt kérdezi tőle, hogy kicsoda ő. Egy kiállhatatlanul vádló, de tagadhatatlanul érzéki francia hang arra kíváncsi, hogy ő mit keres itt. És a hang gazdája valószínűleg azt várná, hogy Tess bemutatkozzon: Tess vagyok, a házvezető. Én sétáltatom Joe kutyáját. Mr. Saundersnek dolgozom. Én veszem át az üzeneteit. – Tess vagyok – mondta Tess, lassan és tisztán ejtve a szavakat, mintha a kérdést abszurdnak és arcátlannak tartaná. – Milyen Tess? Tess elgondolkozott ezen. Nem kötelező megadnia a vezetéknevét. Ha ez a beszélgetés valaha Joe fülébe jut, Tess majd azt mondja, hogy a nő valamit félreértett. – Joe Tesse – mondta végül. A vonal túlsó végén felhorkantak. – Hát Tess, kérlek, ha Joe megérkezik, mondsz el neki, hogy a lakásomban hagyja a BlackBerryjét. – BlackBerry. Lakás – mondta Tess, mintha épp feljegyezte volna a szavakat egy papírra. – Mondsz el neki, hogy itt hagyja. Az ágyamban. Tessnek arra sem volt ideje, hogy elképedjen, vagy kitalálja, mit feleljen (francba, francba, Tess, vágj vissza, gyorsan!), de még arra sem, hogy megismételje a szavakat, mintha ezeket is felírná, mert a hívó fél egyszerűen letette a kagylót. Az öreg falióra ketyegett tovább, de Tess számára megállt az idő. Van barátnője. A valóság olyan erősen csapta arcul, hogy lélegzet után kapkodva le kellett ülnie. Mikor újra kapott levegőt, ordítani akart, kikiabálni magából a dühöt, és visítani, de Em épp akkor totyogott oda hozzá, és ezt visszahozta a jelenbe. Nem kaphatja meg azt, amire a legjobban vágyik. Nem kaphatja meg Joe-t. Sőt, még pár nyugodt perce sem lehet, hogy csak magával törődjön, gondolkozzon, kitaláljon valamit, begyakoroljon valami beszédet a fürdőszoba tükre előtt. Csupán tíz perc, csak ennyit szeretett volna. Ami azt illeti, beérte volna öttel is. De Em csak pár másodpercet engedélyezett neki. – Mi történt, Em? A kislány csak nyűglődött tovább, és nem tudta megmagyarázni, mi zavarja. Végül Tess nagy nehezen kitalálta, hogy Em jó néven venne pár szem szőlőt. Miközben meghámozta, majd kimagozta a szemeket, jutott egy kis ideje a gondolkozásra. Kicsit túlreagálta a dolgot. Én vagyok itt, és én veszem át az üzeneteket Joe számára. Azért vagyok itt, mert ő nincs. Ez a munkám. Pár kurta pillanatig próbálta magát meggyőzni, hogy a telefonáló egy háztulajdonosnő volt, aki kitakarítja Joe lakását, amikor az üresen áll. Egy francia Tess. De ebben kételkedett. Sőt, ami még rosszabb, már önmagában is kételkedett.

120

Automatikus üzemmódba kapcsolt; énekelgetett Emnek, kiengedte, majd beengedte Farkast, kiteregette a frissen mosott fehér ruhákat, vécére ment. Tudta, hogy nevetséges, de miközben dolgozott, folyamatosan dohogott magában. Ostoba francia tehén, ostoba francia tehén. Szonder. Az, hogy Joe a lakásában hagyta a telefonját, egy dolog. De hogy ennek a nőnek az ágyában, ennek a bársonyos torokhangon gurgulázó perszónának az ágyában, ez egy nagyon más dolog. Ki ez a nő? Ő lenne Kate? Lehet valaki francia, miközben Kate-nek hívják? De hisz én azt hittem, hogy engem szeretett volna megcsókolni. ∗∗∗ Így aztán mire Joe hazaért, Tess már legszívesebben megfojtotta volna. És Tess tudta, hogy az lenne a legjobb, ha őszintén és egyenesen elmesélné a telefont. De csomót kötött a nyelvére, hogy előbb egy kicsit feltöltődjön a férfival; magába szívja szívet melengető mosolyát, megtöltse fülét Joe hangjával, úgy menjen a konyhába teát főzni, hogy közben mintegy véletlenül súrolják egymást, és közben is töltődjön Joe jelenlétével, mintha az holmi varázspor lenne, ami bebújik a ruhája alá, és gyógyírként átitatja a bőrét. Szüksége volt egy kis időre, hogy el tudja játszani, minden rendben van, és ezalatt átélje annak örömét, hogy újra két csésze teát készíthet. Öt perc múlva már beindul a kérdezgetés is, és menni fog. Közben odapillanthat a férfira, aki éppen csak úgy mellékesen a falnak dől, vagy lerogy a konyhaasztal mellé, vagy megvakarja a fejét, elnyom egy ásítást, nyújtózkodik egy jólesőt. A szőrcsík a hasán. Mennyi idő telt el, mióta utoljára látta? Hiszen ez csak egyetlenegyszer fordult elő. – Mi lesz a vacsora? – kérdezte Joe. – Alig várom, hogy finom itthoni ételt ehessek. Tess diadalt érzett – úgy hangzott, mintha Joe-nak nem adtak volna enni, míg odavolt. Aha! Kate minden bizonnyal csapnivaló szakács! De aztán eszébe jutott, basszus, biztos minden este romantikus kis bisztrókban ettek. Aztán arra gondolt: minek emésztem magam? Miért fáj ennyire? Nem tudott magyarázatot találni az érzelmeire – de tagadni sem tagadhatta őket. Csak mikor elkezdett főzni, és érezte Joe kézzelfogható jelenlétét a házban, akkor tört rá teljes erővel a szomorúság, annyira, hogy szinte elemésztette az érzés. Szíven ütötte a tény, hogy közöttük tényleg nincs semmi. Mert ott van Kate. Pedig ő olyan örömmel kapaszkodott a légvárba, amelyet az elmúlt két hétben építgetett. Muszáj továbblépnie. Nem lehet szomorú. Mit is mondana most a nagymama? Azt mondaná, főzni csak szeretettel lehet. Mert, mint szokta mondani, a boldogság olyan, mint a fűszer: a fáradtságtól tompulnak az ízek, a haragtól megsavanyodik az étel, de a szomorúság az, ami teljesen tönkreteheti az ételt, míg a szeretet tökéletessé varázsol mindent. Így hát Tess szórt a rotyogó ételbe egy marék fokhagymát és egy-egy csipetnyi fűszert az összes üvegből, hogy mindezt megcáfolja. Úgy érezte, képtelen lenne megkóstolni az ételt, nem bírná a gyomra. De Farkas várakozó tekintettel méregette, és Joe folyamatosan kérdezgette: hű, remek illata van, mi lesz belőle? Tessnek pedig megállás nélkül azon járt az esze: kinek főzök vacsorát? Kinek főzök vacsorát?

121

Ettek. Könnyen tudott nevetni, ha Joe valami vicceset mondott, mosolyogni, ha Joe rámosolygott, elbűvölten hallgatni, mikor a hidakról mesélt, megdöbbenni az aktuális projektet övező zűrzavaron és kavarodáson, de nem bírta rávenni magát, hogy ő is beszéljen. – Ma nem vagyunk valami szószátyárok, Miss Tess – jegyezte meg Joe, és arra gondolt, Tess majd úgyis azt fogja felelni, de igen, csak fáradt vagyok, Emmeline (vagy Farkas) felébresztett éjszaka. De az biztos, hogy nem arra a válaszra számított, amit végül kapott. – Miss Tess? – Kate telefonált. Nála van a BlackBerryd. Ennek így nem volt értelme. – Kate? – Igen, telefonált. Nagyjából félórával azelőtt, hogy hazaértél. – A BlackBerrym? Tess felsóhajtott. – Igen, Joe, a BlackBerryd. Kate-nél hagytad. A lakásában. Az ágyában. – Ezzel Tess hátrarúgta a székét, betette a tányérját a mosogatóba, és kisétált a konyhából, miközben odavetette Joe-nak, hogy hullafáradt, és most megy aludni, jó éjszakát. Joe csak ült az asztal mellett, és egyszerre tört rá a nevetés és a sóhajtozás. Nevetni szeretett volna, mert volt valami ellenállhatatlan Tessben, amikor zsörtölődött – amivel Joe-nál mindig tökéletesen az ellenkezőjét érte el, mint amit szeretett volna. Szerette volna elkapni a kezét, hogy megállítsa, hogy hátrasimítsa a haját a füle mögé, hogy két kezébe fogja az arcát, és elmondja ennek a bolond nőszemélynek, mennyire átkozottul vonzó, amikor felhúzza magát, és szerette volna megcsókolni. De rátört a sóhajtozás, mert valóban otthagyta a BlackBerryjét Franciaországban; és mert Nathalie valóban idetelefonált és beszélt Tesszel, és Tess reakciójából, valamint szóhasználatából, miszerint Nathalie ágyában hagyta a készüléket, arra következtetett, hogy Nathalie elég nyilvánvalóan utalhatott arra, hogy Tess roszszul gondolja, ez nem hivatalos telefonhívás, hanem nagyon is személyes. Vajon Nathalie miért hívta magát Kate-nek? Ettől az egész ügy bonyolultabbá vált Nathalie és közte – nem akarta kimagyarázni neki Tesst, de a könnyű szexről sem akart lemondani. Még nem. Különben is, hogy a picsába tudná felhívni Nathalie-t – nála van a BlackBerryje, az egyetlen átkozott masina, amiben rögzítette a számot. Tudta, hogy már régen át kellett volna vinnie az adatokat a számítógépére. És Joe ekkor döbbent rá, hogy ebben a helyzetben a sóhajtozás adekvátabb dolog, mint a nevetés. Egész nap úton volt, az isten szerelmére! Fáradt volt, és sokkal súlyosabb gondok nyomasztották, mint egy mérges szerető civakodása, aki más nevét mondja be a telefonba, illetve egy zsémbes házvezető, aki duzzogva csörtet az otthonában. Több a bosszúság, mint a nevetés – és ő ezt határozottan nem akarta elviselni, mert nem akarta, hogy porszem kerüljön abba a gépezetbe, melyet az elmúlt húsz évben oly nagy gondossággal csiszolgatott. Eljött a lefekvés ideje. Íme, a különbség a férfiak és a nők között.

122

Joe azonnal mély álomba merült. Tess álmatlanul forgolódott egész éjjel.

123

Tizenhetedik fejezet Noha Tess nem volt hajlandó bocsánatot kérni az elmúlt este történtek miatt, érezte, hogy nem volt joga a kirohanáshoz, ennél fogva reggel belevetette magát a munkába. Ha nem lett volna annyira fáradt, beismerte volna, hogy az előbbi lenne a legjobb és legegyszerűbb dolog, nem beszélve arról, hogy a legésszerűbb is. De mivel nem aludta ki magát, egész nap zsémbes volt, és jobban esett neki az utóbbit választani. Belefutott Joe-ba az előszobában. Joe vidám hangon köszöntötte őt, de egy jól hallható kérdőjellel mondat végén. Tess kurtán rámosolygott, majd kicsattogott a konyhába, ahol sóhajtott egy hatalmasat, miközben kivitte a mosókonyhába Joe lerúgott cipőit. És Farkasra is rázördült, amiért ott ugrándozott körülötte, és nem tudott tőle mozogni. Máskor jót nevetett volna a kutya szokásos szeretetmegnyilvánulásán, és egyszerűen átlépett volna felette, de ma nem volt hozzá türelme. Joe tanácstalan volt, azon tűnődött, mi történhetett, ami ennyire kivetkőztette magából Tesst, és miért viharzik baljós arckifejezéssel fel-alá a házban. Már éppen javasolni akarta, hogy igyanak meg egy csésze teát, mikor hallotta, hogy csapódik az előszoba ajtaja, és mikor kinézett az ablakon a bejáróra, látta, amint Tess elmasíroz a ház előtt, és a babakocsi kerekei csak úgy szórják a murvát, mintha Tess gyorsabban akarna menni, mint amire ő és a kocsi képes. A friss levegő nem javított a hangulatán, és nem simította el a ráncokat a homlokán, mire visszaérkezett. Visszautasította Joe szendvicsajánlatát, és később is csak lekiabált az emeletről, hogy nem éhes, amikor Joe már másodszor kiáltott fel neki, hogy a vacsora tálalva van. A szobájában a nyitott ablak elé ült, és próbálta leküzdeni a bárányborda és a sült krumpli ínycsiklandozó illatát, ami a konyhából szállt fel a szobába. Bekapcsolta a rádiót, hogy arra figyeljen korgó gyomra helyett. Várt egy órát, aztán résnyire kinyitotta az ajtót, kiosont a korláthoz, lenézett, és hallgatózott. Mivel nem hallott semmit, halkan lejjebb ment a lépcsőn, és addig lopakodott, míg meglátta, hogy Joe dolgozójának csukva van az ajtaja. Mikor leért, látta, hogy a konyhában sötét van, a dolgozószoba ajtaja alól viszont vékony résben kiszűrődött a fény. Halkan, a legnagyobb csendben lopakodott tovább az előszoba kövén a konyha felé, és mikor odaért, a szagelszívó lámpáját kapcsolta csak fel, mert a nagy lámpa nagyon búgott. Már akarta javasolni Joe-nak, hogy kicserélné a fénycsővilágítást valami kevésbé zajosra. De mit számított most mindez? Kinyitotta a hűtő ajtaját. Két szelet bárányborda hevert egy tányéron alufólia alatt. Nem ült le vele az asztal mellé, hanem azonnal nekiesett, és csak úgy kézzel evett a tányérról. Túl éhes volt ahhoz, hogy minden falatot szépen megrágjon, olyan hatalmas falatokban nyelte az ételt, hogy majdnem megakadt a torkán, és az utolsó húscafatokat is leszopogatta a csontról. – Nem tudtál ellenállni a főztömnek, mi?

124

Tess megfordult. Joe ott állt az ajtókeretnek támaszkodva. Tess első gondolata az volt, hogy elmondja: a borda túl rágós volt, már-már kérges, de inkább hallgatott, és nem mondta ki hangosan. – Kösz – mondta inkább. Felkapott egy almát, és gyorsan beleharapott. Ki akart menni a konyhából. Rákacsintott Farkasra, mikor elment mellette, de kerülte Joe tekintetét. A gond az volt, hogy a férfi elállta az ajtót. Tess ezt csak félúton vette észre, amikor már elég furán nézett volna ki, hogy megtorpan, újratervezi az útvonalat, és a mosókonyhán keresztül megy ki a kertbe, hogy körbesétálja a fél házat, és végül a bejárati ajtótól jusson el a lépcsőig. Bár egy pillanatra ez a lehetőség is megfordult a fejében. Nem, tartania kell magát az eredeti elképzeléséhez, gondolta, és tovább ment az ajtó felé. – Ne haragudj – mondta, mikor már az a veszély fenyegette, hogy rálép Joe zoknis lábára. Joe arrébb mozdult, de ahogy Tess elment mellette, elkapta a karját – nem tartotta fogva, csak egy pillanatra ért hozzá, és rögtön elengedte. – Tess, miért vagy ennyire mogorva? – kérdezte Tess hátától. – Nem vagyok – mondta Tess, anélkül hogy megfordult volna. – És veszekedős. – Nem vagyok. – De az vagy. Mogorva vagy és veszekedős. Mi a baj? – Semmi. – Mogorva vagy, veszekedős és szófukar. És én ezt nem szeretem. Ez már túl sok volt ahhoz, hogy Tess szemkontaktus nélkül el tudja viselni. Megpördült. – Eredj a pokolba! – Adjam hozzá a gorombát is ehhez a listához? – Joe összefonta a karját, de már nem a szokott hanyag, kényelmes módon; szeme összeszűkült, és sokkal magasabbnak, idősebbnek és szigorúbbnak nézett ki, mint máskor. Tess nem szólt semmit, csak bámulta a kettejük közötti üres teret. – És agresszív, ezt is hozzáírhatjuk. A fene egye meg, Tess, ha tettem valamit, amivel kihoztalak a sodrodból, megtennéd azt a szívességet, hogy elmondod, mi volt az? Minél rosszabb lett Tess hangulata, annál bonyolultabbá vált kimondania, mi bántja. Nemcsak Joe-ra volt rettentően zabos, hanem saját magára is. És már túljutott azon a ponton, hogy kimondja, sajnálom, hogy ilyen vagyok, egyszerűen rosszkedvem van. Mostanra reménytelenül belegabalyodott örvénylő rosszkedvébe. És mikor Joe-ra nézett, azt is tudta már, hogy miért. Mert nem tudta gyűlölni azt, amit látott, és idegenkedni sem tudott tőle – mert pontosan azt szerette volna, amit látott. Éppen ezért viselkedett így. A csaknem elcsattant csók miatt. A sokatmondó csöndek miatt. A szemkontaktusok miatt, melyek egy felvillanyozó másodperccel voltak csak hosszabbak, mint a megszokottak. Egymás ugratása miatt. Az incselkedések miatt. Amiatt, hogy mindkettejüknek fontos a közösen töltött idő. Legalábbis fontos volt, gondolta Tess. De ez régen volt, nagyon régen. Azelőtt, hogy Kate valósággá vált. Mielőtt Joe Kate ágyában hagyta a telefonját. Kettős ér-

125

zelem öntötte el: gyászolta a soha el nem csattant csókot, és felháborította Joe kétszínűsége. Csak lényének egy csendes része (melyet túl elfoglalt volt meghallani) tette fel halkan a kérdést: jogosan érzi mindezt? – Tess? Tess elfordult. – Az isten szerelmére – mondta Joe. – Nőj fel. Tess azonnal megpördült, mintha pofon akarná vágni Joe-t. – El kellett volna mondanod Kate-et, és ezt te is tudod. Mert… mert igenis meg akartál csókolni a gondolahídon. Meg akartál. És tudom, ez most nem szép tőlem, de én, idióta, annyira vártam, hogy hazagyere. És ne játssz velem, Joe Saunders, ne merészelj játszani velem. Bár Tess szeme szikrát szórt a felháborodástól, ám a hangja remegett az elfojtott sírástól, és Joe-nak nem volt szíve kijavítani Komphídra a gondolahidat, se viccelődni vele. – Tess, lezárhatnánk végre ezt a Kate-témát? Miért lovagolsz még mindig ezen a Kate nevű akárkin? Tomboló düh ült ki Tess arcára. – Mered tagadni? Ugyan már, Joe. Mondd a szemembe, hogy a telefonod nem valami francia barátnőd ágyában van éppen. Joe várt egy pillanatig a válasszal. – Nincs viszonyom senkivel. – Én kérek elnézést, rosszul fejeztem ki magam – vágta rá Tess. – A telefonod egy olyan nő ágyában hever éppen, akivel kamatyolni szoktál, amikor éppen kedved támad. Gyerünk, tagadd le. – Alig hagyták el a szavak a száját, belehasított a félelem: mi van, ha Joe nem tagadja, hanem beismeri. Joe ismét várt egy keveset, hogy megfogalmazza a válaszát. – Nézd, nem tudom, honnan gondolod, hogy ez rád tartozik, de rendben, igen, van egy nő Franciaországban, akivel én… – Elhallgatott. Akivel ő mit is csinál tulajdonképpen? – Van egy nő Franciaországban…, de nem vagyunk együtt. És igen, alkalomadtán le szoktam feküdni vele. Tess olyan döbbent arcot vágott, mint aki épp nem kap levegőt. Joe megfogadta, nem fog bűntudatot érezni – de ez nem jelentette azt, hogy képes volt nyugodt maradni Tess elkínzott arca láttán. Tesst nem az a tény bántotta, hogy Joe-nak van egy alkalmi szexpartnere (ő is épp hasonló állapotban volt, mikor Dickkel találkozott), hanem hogy Joe úgy emlegeti Kate-et, hogy egy nő. Valahogy fiatalnak képzelte el őt, egy lánynak, nem egy nőnek. Saját magát sem tudta elképzelni, hogy egy férfi valaha is úgy beszéljen róla, mint egy nőről, holott tulajdonképpen ő már anya volt. Hirtelen kicsinek, visszataszítónak érezte magát, akit legyőzött Kate és az ő felnőttes, nőies érzékisége. Ő pedig ott állt a férfi konyhájában, durcásan lebiggyesztett ajakkal, idióta micimackós zokniban, pólója kinyúlt és kopott, nadrágja lötyög. Szégyellte magát, és azt kívánta, bárcsak felnézhetne, és elmondhatná, mit érez. De akkor Joe is ránézne, és csak annyit látna az egészből, hogy Tess arca elpirult, zoknija idétlen, pólója kinyúlt, és hogy a hajára iszonyúan ráférne egy vágás, és a hajmosás sem ártana.

126

Joe szerette volna, ha Tess megszólal, és szeretett volna mondani neki valamit, hogy jobb kedvre derítse. – Tess, ha ez segít, nem Kate a neve. Hanem Nathalie. – Joe hangja szelíd volt. Azt remélte, ez az információ majd lecsillapítja Tesst – ha rájön, hogy rossz nevet tudott, talán arra is rájön, mennyire félreérti a helyzetet. De Tess olyan erősen ejtette le a karjait, hogy amikor keze a combjának csapódott, olyan volt, mintha megütötte volna magát. – Remek, ezek szerint többen vannak – sírni tudott volna, de kényszerítette magát, hogy inkább csúnyán nézzen. – Egy, akit szeretsz, egy, akivel lefekszel… és itt vagyok én, akivel ezt a nyavalyás kis játékot játszod? – Játékot? Mi a csudáról beszélsz? Ne sírj. Rohadtul ne merj sírni. – Igenis meg akartál csókolni azon az átkozott hídon! Joe nem felelt. Ez igaz volt. – Meg akartál csókolni engem. És hagytam volna, tudod? Tess hangja megsemmisült volt, és teljesen összetörtnek nézett ki. Meg kellene ölelnie? Nézte Tesst, és látta, hogyan harcol feltörő könnyeivel – a hangján is hallotta, hogy valami elpattant benne. Olyan egyszerű volna a karjába venni és a bánattól gyűrött arcát az ajkához szorítani. Hogy elcsattanjon végre az a múltban felejtett csók. De igazából nem akarta most megcsókolni – nem így, nem ebben az állapotban. – Igazad van, Tess. Tényleg meg akartalak csókolni azon az éjszakán. És ez nem csak egy pillanatnyi heves fellángolás volt. Már épp készültelek megcsókolni téged, ott a hídon. És mikor hazaértünk, akkor is elfogott a vágy. – De nem csókoltál! – Mert semmi jelét nem adtad annak, hogy viszonoznád! Tess dobbantott egyet csalódottságában. Mennyire igaz. Joe-nak teljesen igaza volt, és ez dühítette a legjobban. Őrjítő érzés volt. A saját maga által épített falak leomlottak, de nem tudta, hogyan váljon ismét a megszokott Tessé. – Vagy úgy! Kimondhatatlanul örülök, hogy nem adtam jelét. Mert akkor felsorakozhatnék Kate mellé harmadiknak! Joe lehunyta a szemét, és ujjaival a halántékát dörzsölte, mintha ellenőrizné, van-e láza, vagy hogy védje magát az újabb roham ellen, vagy hogy ezzel próbálja legyőzni lassan elhatalmasodó fejfájását. – Nem ismerek semmilyen Kate-et, Tess. – Hazudsz! Láttam a képet! – Tess már képtelen volt Joe-ra hallgatni vagy gondolkozni, mielőtt megszólalna. – A képet? Milyen képet? – Ezt a képet, te idióta! – Ezzel Tess odarohant a kredenchez, felkapta a fényképet, majd meglobogtatta Joe előtt. – Ezt a képet. Nézd: K. L. Látod? K. L. és egy dátum a hátulján, és egy mosolygós, szerelmes Joe-val rajta. Joe úgy vette el a fényképet, mintha még sosem látta volna. Ide-oda forgatta; nézte az elejét, majd a hátulját és rajta az írást. Aztán Tessre nézett, de a lány nem hagyta megszólalni. Épp azon volt, hogy teljesítse kötelességét, és megadja a kegyelemdöfést Kate-nek és Nathalie-nak, és hogy jó nagyon üssön Joe-ra, amiért

127

volt képe azt mondani, hogy nem akarta, hogy megcsókolja őt, amikor pedig nagyon is. – De különben is – folytatta. – Nem volt szükségem a képre ahhoz, hogy értesüljek Kate-ről. Az anyád is mesélt róla. – Az anyám? – Igen, Joe. Az anyád. Tudod, a kis titkod, amit a Fecskében rejtegettél, kiszökött onnan. Azt hittem, szellemek járják a házat. Valaki furcsa időpontokban ólálkodott a ház körül néhányszor. És az egyik nap beleütköztem egy apró, öreg hölgybe, aki épp a kertben lődörgött, és képzeld, valaha ebben a házban élt! – Találkoztál az anyámmal? – Nemcsak találkoztam, most már látogatom is. Sőt, behívtam teázni meg egy kicsit ejtőzni utána. Aztán visszavittem kocsival a Fecskébe. Vettem neki fagylaltot. Beszéltem a többi anyókával is. Tehát igen, ismerem az anyádat, Joe, és ő beszélt nekem Kate-ről. Joe nem mondott semmit. De nem is volt rá szükség, Tess így is azonnal tudta, hogy valami nagyon nagy baj van. Joe már nem a képet nézte, teljesen letaglózta a hír. Tess érezte, hogy ennek semmi köze Kate-hez vagy Nathalie-hoz, de még őhozzá sem – Joe arca eltorzult a kábulattól. Valami sokkal fontosabb, sokkal sötétebb dolog barázdálta vonásait. Hátat fordított Tessnek, és kisétált a konyhából, közben füttyentett Farkasnak, aki egy pillantásra sem méltatta Tesst, miközben a gazdája után ügetett egy kis késő esti kószálás reményében. Tess egy darabig csak ült, és újra meg újra átgondolta a történteket. Nem érzett diadalt, sokkal inkább pánikszerű félelmet. Mikor kicsit lecsillapodott, rátört a rettegés és a bűntudat. Mit tett, és mit tehetne? Menthető-e még valami a barbár pusztításból, amit ő okozott? Próbálta győzködni magát, hogy csak a saját jövőjét védte Joe kétszínűsége, sőt, háromszínűsége ellen. De aztán azt bizonygatta magának, hogy ezzel nemcsak annak a lehetőségét vesztette el, hogy valaha elcsattanjon közöttük a csók, hanem annak is, hogy viszonozni tudja. És mit gondoljon arról, ahogy Joe az édesanyja említésére reagált? Fogalma sem volt. Mire végre ágyba került, már mélyen bánta a tirádát, amit Joe nyakába zúdított. Bárcsak Kate és Nathalie tisztázása után befogta volna. Bárcsak tényleg befogta volna, ahelyett, hogy csak még jobban kijött a sodrából, mert akkor még maradt volna egy kis hely számára Joe életében. Tisztázatlan, de kézzelfogható jelenléte talán elég lett volna a férfi számára, és rájött volna, nincs szükség a másik kettőre. De aztán elszégyellte magát nevetséges önelégültsége miatt. És önbizalomhiánya, mint egy álnok óriáskígyó, szép lassan körbezárta. Én csak a házvezető vagyok. Ezen felül pedig egy egyedülálló anya, aki elmenekült a saját maga által kavart zűrzavar elől, és folyamatosan attól retteg, hogy sosem lesz képes kimászni belőle. Joe eltorzult arckifejezése, mikor az anyjáról mesélt neki. Lehet, hogy Joe bolondnak nézte, mikor ő a másik két nőről beszélt neki. De az arckifejezése, mikor az anyjáról mesélt neki… Hibázott, de fogalma sem volt, hogyan hozza rendbe a dolgokat.

128

Másnap reggel találkoztak ismét a konyhában. Tess jámboran csoszogott be, csípőjén a csendesen gügyögő Emmel. Farkas kiterülve, mozdulatlanul aludt, mintha egész éjjel fent lett volna, és lemerültek volna az elemei. Joe a tűzhely mellett állt, és sütött valamit. – Reggelit? – kérdezte, és Tess próbált olvasni a hangjából. Teljesen hétköznapi volt, már-már barátságos. – Ööö… – Nem volt étvágya. De szavakat sem talált. – Oké. – Ez jó lesz? – Köszönöm. Öt perccel később már a teli tányér felett ült. Felnézett Joe-ra, Joe pedig lenézett rá, kifejezéstelen arca ellentétben állt a gesztussal, hogy reggelit készített. Tulajdonképpen nem is kifejezéstelen volt az arca, hanem zárkózott – mintha csak felszolgálná a reggelit, ami nem jelent semmit. Tess a tükörtojásokra nézett. Kis pirított vaj keretezte a fehér részt – Joe erős oldala volt a tükörtojás. Mikor először készítette el neki, Tess megdicsérte. Joe csak annyit felelt, nagyon köszönöm, ’sszonyom, és ettől Tessnek nevetnie kellett. Másnap reggel ugyanezt sütötte neki Joe, és a tányér elé odarakta az ezüst só- és borstartó készletet. Tess szórt az ételre mindkettőből, majd úgy vette fel az evőeszközöket, hogy mindkét kisujját gondosan színpadiasan eltartotta, ettől Joe-nak kellett nevetnie. Nem semmi vagy, mondta, és hátracsapta vállán a konyharuhát, aztán felgyűrte ingujját a mosogatáshoz. Nem semmi vagy, Miss Tess. Aznap egész reggel fütyörészett. És tojás még sosem ízlett annyira Tessnek. Míg ette a reggelit, Joe-t figyelte, nézte a hátát, miközben mosogatott. Az ingét, ahogy a lapockájára simult. És elképzelte, milyen érzés lehet odafúrni a fejét. És most, ha ránéz… elkeserítő, hogy semmi nincs meg ebből a ma reggeli Joeban. Tess a tányérjára nézett, és fejében egymást kergették a gondolatok, hogy mit is mondjon. – Joe? – szólalt meg, és kényszerítette magát, hogy a férfi szemébe nézzen, habár szíve szerint bebújt volna az asztal alá, és lefeküdt volna Farkas mellé szégyenében. – Nagyon, nagyon sajnálom. Próbálta kitalálni, mit akart jelenteni a kurta vállvonás, amivel Joe a mondottakra felelt. Kelletlenül be kellett ismernie, hogy a mozdulat mögött megbújó válasz az, hogy bármit mondasz, ami történt, megtörtént. Némán ették meg az ételt. Tess elmosta a tányérokat. És amikor visszafordult a mosogatótól, Joe már nem volt a konyhában. Tess egész nap a házban vagy a kertben lődörgött, játszott Emmel, de a gondolatai máshol jártak; az oda nem figyelést a kislány nyafogással viszonozta – a kisgyerekek nem tolerálják, ha nem teljes szívvel foglalkoznak velük. – Ne haragudj, kicsim. Anya rossz volt. Anyának most helyre kell hoznia a dolgokat. Buta, buta anya. Em megismételte Tess mondatát, aki nem tudta, hogy ezen sírjon vagy nevessen-e inkább. Joe nem kért teát – pedig Tess kétszer is bekopogott a dolgozóba, hogy megkínálja.

129

– Csináltam neked egy nagy szelet szendvicset, ott vár a konyhaasztalon. Savanyúság is van benne – kopogott be később az ajtón. Mire visszaért az emeletről Em lefektetése után, a tányér eltűnt az asztalról, de a dolgozószoba ajtaja továbbra is zárva maradt. Kora este, mikor épp a fürdővizet készítette elő Emnek, hallotta, ahogy a bejárón kerekek csikorognak a murván. Az ablakhoz sietett, és még éppen látta Joe kocsiját kikanyarodni a kapun. Lerohant a konyhába. Kiszaladt az előszobába. Visszament a szobájába. Nincs üzenet. Semmi. Egyszerűen elment. Teljesen feldúlta Joe távozása, és képtelen volt bármit is csinálni az este hátralévő részében. Csak ücsörgött a szalonban egy apró, de mély fotelban, lelógó keze pont elérte Farkas fültövét, és csak meredt maga elé. Szétbarmoltam mindent? Vagy: Szerencsésen megmenekültem? De: Miért nem hagyott üzenetet? És: Hova ment? De: Mikor jön vissza? És: Mit kéne tennem? De: Tehetek még egyáltalán valamit? – Hidat kéne építenem – mondta halkan Farkasnak. Nagyon fáradtnak érezte magát, annyira fáradtnak, hogy képtelen volt felmenni az ágyába, holott fázott odalent. – Hidat kéne építenem, de fogalmam sincs, hogyan. Megmozdult és felébredt. A nyugalomból és csendből arra következtetett, hogy már nagyon késő van. Teljesen elkábult, és a nyaka is megfájdult a kicsavarodott póztól. Nagyon hideg van. Hirtelen rátört a félelem, amikor egy emberi alakot vett észre a sötétben. – Sajnálom, nem akartalak felkelteni. – Joe? Nem, semmi baj. – Tess nagy nehezen felült. – Biztos elbóbiskoltam egy kicsit. Mennyi az idő? Én… De Joe közbevágott. – Elmegyek. Tess rámeredt. – El? – Franciaországba. Vagy máshová. Szavak száguldoztak Tess fejében, és ő kétségbeesetten próbálta őket mondatba rendezni. A gyakorlati kérdések: hova és mennyi időre megy? A bocsánatkérés: nem kellett volna mondanom, amit tegnap este mondtam, és pláne nem úgy, ahogy mondtam. Elmondani, hogy mit érez: ha most megcsókolnál, én visszacsókolnálak. A szűnni nem akaró bizonytalanság: Franciaországba? A francba, ez azt

130

jelenti, hogy ott lesz Kate és Nathalie. A vágy, hogy helyrehozzon mindent. Sajnálom, Joe, nagyon sajnálom, én csak… én csak. De még mielőtt akár egyetlen mondatot is meg tudott volna fogalmazni, Joe válaszolt minden kérdésre, anélkül, hogy Tess felkészült volna a válaszokra. – Az anyámnak demenciája van – mondta. – Kezdeti fázisban van még, akkor kezdődött, amikor elesett és beverte a fejét, két évvel ezelőtt. Nagyobb biztonságban van a Fecskében, mint bárhol másutt. De a betegsége előtt sem lakott itt. Már elég régóta nem lakott itt. És talán a demenciája miatt gondolja úgy, hogy ez a hely még mindig az otthona, de a demenciája még nem elég indok arra, hogy szívesen látott vendég legyen a házban. Tess kinyitotta a száját, de tudta, hogy nem fog tudni megszólalni. – Most elmegyek pár hétre – mondta Joe határozottan; először Farkasra nézett, és csak aztán emelte rá a tekintetét Tessre. – Addig nyugodtan maradhatsz a házban, de talán az lenne a legjobb, ha közben másik állás után néznél. Mintha gombóc nőtt volna a torkában, Tess hirtelen nem kapott levegőt, szája kiszáradt, és nyelni sem tudott; olyan volt, mintha torka mindkét oldala dörzspapírral lenne bevonva, és azok összesúrlódnának. Joe kifelé indult a szobából, de megállt a küszöbön, és visszanézett, egyenesen Tessre. – Nincs semmiféle Kate, Tess – mondta. – Mit jelent a K. L. a fénykép hátulján? Azt jelenti: Kuala Lumpur. Általánosan elfogadott rövidítése: egy K és egy L. Egy projekten dolgoztam ott. A fényképet Taki Kanero készítette, kollégám és jó barátom. Az ötvenes éveit tapossa, nagyszerű ember, nős, és van két… nem, már három gyermeke.

131

Tizennyolcadik fejezet Mihelyt az övek becsatolására felszólító jelzést lekapcsolták, Joe rögtön ki is kapcsolta övét, hátradöntötte az ülését, lehunyta a szemét, és minden erejével aludni próbált. De nem sikerült, részben mert franciaországi utazásának előkészítése az út rögtönzött mivolta miatt elmaradt, és ezért feszültnek érezte magát, részben pedig mert a tizenkettedik sorban ülő két utas, nevezetesen két idős hölgy, megállás nélkül karattyolt. Lehet, hogy nem fog tudni aludni, de azt legalább elhitetheti magáról, hogy alszik, és így képes lesz megúszni a repülőutakon elkerülhetetlen beszédbe elegyedést. A gép monoton haladásával ellentétesen az ő agyában úgy kergették egymást a gondolatok, mintha forgószél pusztítana odabent: az elmúlt napok egyes mozzanatai együtt kavarogtak az előtte álló napok teendőivel. Tess és Nathalie, illetve az anyja képe jelent meg lelki szemei előtt folyamatosan, miközben néha a Komphíd, a KL és az új híd képe is fel-felvillant – ez utóbbi felé tartott éppen. A képek felváltva versenyeztek a figyelméért; a Tees folyó khaki színű vize beleömlött a Sungai Klang tisztább, sötétkék vizébe, aztán mindkét folyómeder kiszáradt, és a hídépítés területe kopárrá változott, ameddig csak a szem ellátott. Az isten szerelmére, nem lehetne, hogy egyszerre csak egy dolog jusson az eszébe? Sőt, nem lehetne, hogy eltűnjön az összes gondolat a fejéből? Próbált másra figyelni: a repülőgép hangjaira, a nyomás alatt álló géptest zúgására, a csicsergő cseverészésre a tizenkettedik sorban, a szomszédos sorokból hallatszó halk beszélgetésekre, a zsúrkocsi fémtetejének csörömpölésére, hiszen akkor készítették rá aprólékos gonddal az ételeket és italokat, melyeket majd a sorok közötti szűk folyosón egyensúlyozva fognak feltálalni. Rájött, hogy ez sem fog menni. A gondolatai teljesen máshol jártak, és lelki szemei előtt továbbra is (bár már lassabban) a három nő képe váltotta egymást, így hát kiválasztotta Tesst, hogy átgondolja a helyzetet. Ha jobban belegondol, Tess kirohanása a két másik nő ellen – még akkor is, ha Kate sosem létezett – kifejezetten hízelgő. Joe-nak kétségtelenül hízott is a mája tőle, pláne attól, hogy Tess ennyire erős érzelmeket táplál iránta, melyek felől mind ez idáig nem lehetett ennyire biztos. Miközben ezt végiggondolta, a gép elérte a repülőmagasságot. Joe felidézte magában Tess felindult arcát, az elfeketedett szemében tükröződő szikrázó méltatlankodást, a féltékenységét, mely bevéste magát két szemöldökének haragos vonalába, valamint durcás ajkát. Eltorzult arcáról egyértelműen le lehetett olvasni, mennyire mély érzéseket táplál Joe iránt. Eszébe jutott, ahogy lobogtatta az orra előtt a KL-es képet, dühöngő diadallal, nem ismerve a prózai valóságot. Mennyire tudott volna nevetni ezen; és mennyire fojtogatja a nevetés most is a jelenettől. Tess annyira biztos volt a dolgában, és csak a megfelelő pillanatra várt, hogy előrántsa az adu ásznak gondolt információt, ami után Joe majd biztosan térdre rogy előtte, és a bocsánatáért esedezik. Még talán mentegetőzik is. Kate már elmúlt, sosem szerettem őt igazán, már nem jelent semmit, hidd el – én téged akarlak, Tess.

132

Ami azt illeti, sosem volt Kate nevű barátnője. Nem is ismer Kate nevű nőt. Buta kis Tess, micsoda jelenetet rendezett a semmiért. Még a nyaka is kipirult a nagy kiabálásban, a hangja megváltozott, és égett az arca. Szinte tört-zúzott. Nem csupán fogta azt a képet, hanem iszonyú erővel markolta. De még ilyen állapotban sem volt csúnya, és Joe sem tartotta őt visszataszítónak. Joe még mindig meg volt döbbenve azon, hogy Tess egyszerre testesíti meg mindazt, ami végtelenül boszszantja, illetve ami fontos számára. Ez teszi őt olyan bonyolulttá, színessé és valahogy igazivá. És Nathalie – ő nem volt kimondottan bonyolult, színpompásnak csak az alsóneműje nevezhető, és a vele együtt eltöltött idő a valóságon kívül létezett csak. Két felvilágosult felnőtt játéka, akik sosem avatkoznak bele a másik életébe. Semmi felesleges csevegés, semmi borsópöckölés, nincs megfelezett tejsodó, se befogadhatatlan mennyiségű tea fogyasztása. Nem ugratják egymást, nem is nevetnek különösebben sokat. A Nathalie-val töltött idő arról szólt, hogy egy olyan valóságot építenek, amiben az élet üdítően egyszerű, nincs miért veszekedni, keveset kell beszélni, és nem is érzik szükségét, hogy feleslegesen fecsegjenek – ennek a világnak a lényege a fantasztikus szex minden mennyiségben, amitől mindketten jól és jónak érzik saját magukat. Ami viszont Tessben vonzotta Joe-t, az ugyanannyira irritálta is: az érzelmi kitörések, melyeket a legapróbb dolog is képes kiváltani. Vele szemben a vonzó, mindig rendelkezésre álló, hűvös Nathalie – nem követel semmit, csak önfeledten belevész a szexbe. Nathalie arra volt jó, hogy férfinak érezze magát; Tess pedig arra, hogy fantasztikusan frusztráltnak. Tizenegyezer méter magasan öntötte el Joe-t a biztonság érzése, hogy most új alapokra helyezi az életét, mivelhogy a reptérre vezető úton képtelen volt rá. Mert rohant. És mert dühöngött. És hangosan kiabált a kocsiban, te ostoba tehén, Tess, te buta, buta lány! De most, hogy Nathalie-ra gondolt, felmerült benne a kérdés: miért kellett annak a nőnek elmondania, hogy az ő BlackBerryje a nyamvadt lepedői között maradt? Ezzel megváltoztatta kapcsolatuk jellegét, felborította a kellemes egyensúlyt, és az eddigi gondtalan szexet is új dimenzióba helyezte. És ezzel a hirtelen kisajátítási vággyal sikeresen elvesztette Joe-t. Nők, gondolta Joe tizenegyezer méter magasan, egy órával a felszállás után, ostoba, bolond nők. Kinyitotta a szemét, és tekintetével megkereste az utaskísérőket meg az általuk felszolgált italkínálatot. Vajon ők kevésbé bonyolultak lennének? A betanult és arcukra fagyott mosolyuk és türelmük, szakavatott mozdulataik, ahogy fel és alá tologatják azt a zsúrkocsit magas sarkú cipőikben a szűk folyosókon, és próbálják megnyugtatni a turbulenciától felborzolódott idegzetű embereket. Milyenek lehetnek a szárazföldön? Otthon ők is nekiesnek a párjuknak, és az általuk kreált fantazmagóriák miatt felelősségre vonják őket? Ők is lobogtatnak teljesen ártalmatlan fényképeket a kedves szeme előtt, azt visítozva: „S. F.! S. F.! Ki a szar az a Sarah Fanshaw?” És vajon a párjuknak tényleg meg kell magyaráznia, hogy csss, butus, nem ismerek semmiféle Sarah Fanshaw-t, a fénykép pedig San Franciscóban készült? Ők is hazatelefonálnak vajon a szerető otthonába, és amikor női hang veszi fel a kagylót, elkezdik fröcsögni rá, hogy a pasas náluk hagyta a telefonját, méghozzá az ágyban? És mi a helyzet azokkal az idős hölgyekkel, akik mellette ülnek – vajon ők is találtak már ki légből kapott történeteket mindenféle

133

barátnőkről, kifejezetten azért, hogy szabotálják a fiuk függetlenedését és boldogságát? Nők… mind más és más. Joe ezt mindig is szerette bennük, és csak és kizárólag ezért engedte meg magának, hogy egyszerre több nője is legyen. Most, Franciaország felé tartva az járt a fejében, hogy nincs köztük két egyforma – mégis annyira hasonlítanak egymásra, kortól és nemzetiségtől függetlenül. Csibészes mosolyt villantott a bájos stewardess felé, és rendelt egy whiskyt szódával. Belekortyolt az italba; már az első kortytól megnyugodott, és gyomra sem remegett tovább. Miközben lassan kortyolt tovább, próbálta lezárni végre magában a történteket. Nathalie telefonja már önmagában is elég lett volna Tessnek, és neki is, de az egészet megfejelte a Kate körüli bonyodalom. Ha csak a hívásról lett volna szó, akkor egész biztosan a karjába kapta volna Tesst, és elmondta volna neki, hogy Nathalie nem jelent semmit – te kellesz nekem. De nem csak Nathalieról volt itt szó. Az a nő, aki az egész helyzetet fenekestül felforgatta, nem Nathalie volt, se nem Tess, és természetesen Kate sem. Hanem az anyja. Megint mindent tönkretesz, gondolta magában. A fene egye meg, már megint tönkretesz mindent. Aztán arra gondolt, hogy bár a ház körül ólálkodás új elem anyja viselkedésében, mégis ostoba volt, amikor azt hitte, hogy ezt majd titokban fogja tudni tartani. És eltűnődött azon, hogy talán igazságtalan volt Tesszel szemben, aki mesélt a családjáról, amikor Joe rákérdezett, míg Joe kibújt a válasz alól, amikor az övé került szóba. Már nincsenek itt, mondta róluk, és tudta, hogy ez úgy hangzik, mintha már nem élnének. Csak fent a Fecskében tudott mit kezdeni az anyjával, mert ott a körülmények semlegesek voltak, és a segítség is mindig kéznél volt. Miért is nem mondta meg Tessnek, hogy szenilis anyja az út végénél lakik a szirtfal tetején, és hogy előfordulhat, hogy megjelenik a konyhaablakban néhanapján, és hogy átvihetne neki olykor egy csokor virágot, amikor ő épp hosszabb ideig külföldön van? A Fecske: a legjobb ellátást adják, közel van a házhoz, és megfizethető. Már többször feltette magának a kérdést, hogy vajon azért fizet-e többet, hogy ne legyen akkora bűntudata. De aztán megfeddte magát – miért érezzen bűntudatot, amikor őt érte sérelem? Vajon a szenilis emberek teljesen mentesülnek minden vád alól, csak azért, mert nem emlékeznek dolgokra, és sokszor még magukat sem ismerik fel? Joe még mindig képtelen volt megfelelő egyensúlyban tartani a haragot, illetve a szánalmat, amelyet afölött érzett, hogy anyjának milyen sok szenvedés jutott osztályrészül öreg napjaira. Ez a bizonytalan érzés volt az oka, hogy az anyjával kapcsolatos legapróbb dolgok is kihozták a sodrából. Lám, ez történt akkor is, amikor Tess szóba hozta. Joe kimerültnek érezte magát, lefékezettnek, és úgy érezte, bezárva vergődik agya és teste börtönében. Friss levegőre lett volna szüksége, és nagy térre, ahol kicsit felszabadulhatna. Arra vágyott, hogy egyedül legyen, és kikiabálhassa magából a feszültséget, hogy megverekedjen egy képzeletbeli ellenféllel, hogy jó meszszire elhajítson egy követ, vagy mértéktelenül és megállás nélkül káromkodjon. A repülőn ezeket sajnos nem teheti meg, de rendelhet helyette még egy whiskyt. Körülnézett a folyosón, hogy merre járhat a zsúrkocsi; az egyik légikisasszony csinos, tengerészkék pamutszoknyába bújtatott feneke már túl messze járt ahhoz, hogy rendelni tudjon tőle.

134

– Nem mondhatni, hogy folyton itt ólálkodnának, ugye? – szólalt meg a sorában ülő egyik idős hölgy. – Az egész repülőt el kell látniuk, Milly – felelte a másik. – És mivel az italt már nem ingyen adják, ezért a pénzezést is mind nekik kell csinálniuk. Joe bizonytalanul elmosolyodott, de nem nézett rájuk. – Lefogadom, hogy földimogyorót enne a whisky mellé – mondta Milly. – Én meg lefogadom, hogy egy duplát rendelne – mondta a másik. – Fel tudok ajánlani pár szem mentolos cukorkát – mondta Milly, és ujjai máris eltűntek a táskájában, majd előhúzott onnan egy zacskónyi cukrot. Joe érezte, hogy goromba dolog lenne visszautasítani az édességet, de közben tudta, ha elfogadja, akkor elkerülhetetlenül beszélgetnie is kell majd a hölgyekkel. – Munka? – kérdezte Milly. – Szórakozás? – kérdezte a másik. – Egy kicsit ez, egy kicsit az – bólintott Joe, és hirtelen arra gondolt, hogy a fene vigye Angliát és Saltburnt, és mindenkit, aki ott van; Nathalie nem tudja a részleteket, de azt biztosan tudja, hogy vannak dolgok, amiket helyre kell hoznia, és pontosan tudja, hogy ezt mivel érheti el. Végre Joe előtt világossá vált a probléma megoldása: Franciaországban megnyugtatja az Angliában robbanásig feszült idegeit. – Francia barátnője van? – Együtt jár a munkával – mondta Joe, és nem érdekelte, hogy az asszonyok kihallják a szavaiból az iróniát, mert lelki szeme előtt megjelent az élvezés előtt álló Nathalie képe – ziháló légzése és a nyögdécselése, aztán ahogy megfeszül az egész teste, hátrafeszül a feje, és a mellkasa előredomborodik, mint egy pornófilmben. Millyt szemmel láthatóan érzékenyen érintette Joe már-már vulgárisnak is érthető mondata. – Bájos – motyogta a másik nő. – Már nem csak a nyugdíj meg a fizetett szabadság… manapság már mindenre gondolnak. Joe ránézett a hölgyre, és tetszett neki fanyar mosolya, így hát összekoccintotta a poharaikat, holott már mindkettő üres volt. – És ezek szerint a barátnője francia, chérie-je? – kérdezte, és oldalba bökte Millyt, mikor megcsillogtatta egy szóból álló franciatudását. Joe-ban hirtelen, maga sem tudta, honnan, felmerült a kérdés: maguknak van fiuk? Meg akarta tőlük kérdezni, hogy jó viszonyban vannak-e vele még most is. És jó viszonyban voltak-e, amikor kicsi volt? És a fiaiknak vannak barátnőik? És mondják, maguk hány évesek? Jó egészségnek örvendenek? El akarta mondani, hogy az ő anyja nemrég töltötte be a hetvenötöt – még csak a hetvenötöt –, de demenciája van, és Joe fizet azért, hogy pár kilométerre lakjon tőle, mert különben csak belerondítana az életébe. El akarta mondani, hogy nem akarja büntetni őt, csak szeretné, ha a saját életét élhetné. – Időnként Franciaországban dolgozom – mondta végül. – És van ott egy nő, aki szintén ott dolgozik hébe-hóba. Minden nagyon egyszerű vele, és élvezem a helyzetet, és pont az, ami nekem megfelel. De most bejött a képbe egy lány otthon… és ez mindent sokkal bonyolultabbá tesz. – Ki mondta, hogy az élet egyszerű? – kérdezte Milly.

135

És a másik hölgy megjegyezte: – Muris, hogy a franciát nőnek nevezi, a másikat, az otthonit meg lánynak. Ezt Joe is beismerte, elég furcsa dolog, nem beszélve arról, hogy az otthoni lány idősebb a francia nőnél, ráadásul van egy kislánya is. – Én azt mondom, itt az ideje, hogy döntsön – mondta Milly. – Egyikőjükkel szemben sem lenne tisztességes, ha tovább tartaná fenn ezt a helyzetet. Kivált magával szemben. Joe már éppen azon volt, hogy tisztázza a helyzetet – de aztán átfutott a fején, hogy minek. Különben is, mit kéne tisztáznia? Nathalie, az összes többi Nathalieval együtt, akivel kapcsolatban állok – ők pontosan azok, amik, és amiért őket választottam; tökéletesen beleférnek az életembe évek óta. Miért kéne lemondanom róluk? Soha, soha nem működne ez a dolog Tess és köztem. Különben is, nagy valószínűséggel már nem is lesz otthon, mire hazaérek. Elmegy – és így lesz a legjobb. – Hölgyeim, meghívhatom önöket egy italra? – kérdezte Joe, mikor látta, hogy a kocsi elindul visszafelé. ∗∗∗ Tess az elkövetkező két napot úgy töltötte, hogy görnyedten járkált, és gyakran a gyomrához kapta a kezét, mintha valami betegség gyötörné. Teljesen el-használtnak érezte magát. Úgy érezte, megszakadt a szíve – a fájdalom, hogy elvesztette Joe-t, mielőtt az övé lett volna, olyan elviselhetetlen volt, mintha belülről szaggatná őt valaki, és mindezt csak fokozta a pánikszerű félelem, hiszen egyben munkanélkülivé és otthontalanná is vált. Mindent végigsimított a kezével a házban, bármerre járt; gyengéden megérintette a falakat, mintha élnének, átölelte a lépcsőkarfákat, mintha egy segítséget nyújtó karba kapaszkodott volna bele, mellkasát Joe dolgozószobája ajtajához szorította, mintha az ajtó szívverését akarná érezni, ujjaival a párkány és a falak göcsörtös felületét simította, mintha a rücskök vakírással írt pozitív üzeneteket rejtenének. Mikor kiment a házból, csak rövid ideig maradt távol – csak annyi ideig, hogy a kislány és a kutya eleget legyen a friss levegőn. Még ezek a rövid séták is teljesen kimerítették, amikor meg kellett birkóznia a hazaút emelkedőjével. Vajas pirítóson élt, de nem érzett ízeket. Nem ivott elég vizet, és ettől megfájdult a feje. Nem tudott aludni éjjel, ezért szinte félájult volt minden délután a fáradtságtól. Seb egyáltalán nem jutott az eszébe, az sem érdekelte, visszajött-e már, akárhol volt is. Eszébe sem jutott felhívni Tamsint. Csak és kizárólag Joe-ra tudott gondolni, de nem hívhatta fel, csak a készüléknek könyöröghetett, hogy csörrenjen meg, és Joe legyen a vonal túlsó végén. Aznap, amikor Joe elment, Tess lefektette Emet ebéd után, Farkast bezárta a konyhába, ő pedig bement Joe hálószobájába. Odabent lefeküdt az ágyára, belélegezte az egyik párnán ottmaradt illatot, a másikat pedig a háta mögé tette, és nekisimult. Amikor behunyta a szemét, és odaképzelte Joe-t, szinte érezte, ahogy a testük összesimul. Hagyta, hogy a könnyei teljesen eláztassák a huzatot, és hangosan suttogott, mintha szavai valamilyen módon eljuthatnának Joe fülébe az éteren keresztül. Ne haragudj, suttogta. Kérlek, gyere haza. Kérlek, engedd meg, hogy itt maradjak. Nem akarok elmenni, suttogta, és annyira szeretném, hogy visszagyere.

136

Olyan sok időt töltött a házban önkéntes száműzetésben, hogy már gesztikulálással tarkított képzeletbeli beszélgetéseket folytatott le Joe-val, és előadta a házban található összes tükröződő felület előtt, amikor elhaladt mellettük, mintha arra készülne, hogy egyszer majd a címzettnek is elmondja. Lesütné a szemét, mielőtt felnézne rá. Többféle bocsánatkérést is begyakorolt, mindnek megvolt a módja, hogy hogyan adná elő. Talán még a karját is megérintené a nyomaték kedvéért. Hogy érezze magát megérintve. Nem azért, hogy a saját bőrét mentse – noha a gondolat, hogy el kell hagynia az Elhatározást, annyira irtózatos volt, hogy alig mert rágondolni –; egyszerűen csak annyit szeretett volna ezzel mondani, hogy sajnálom. Tudta, hogy nem egyszerűen csak félreértette a helyzetet – hanem meggondolatlanul dühöngött, belekapaszkodott mindenféle marhaságba, mint egy szalmaszálba, és nem tágított annak ellenére sem, hogy az elrothadt közben. Amit Joe múltjáról és jelenéről képzelt, olyan messze állt az igazságtól, amennyire csak lehetett, és ezzel megakadályozta, hogy valaha is közös jövőjük legyen. Joe nem csinált semmi rosszat: az, hogy nem csókolta őt meg a hídon, még nem bűntény. Nem csinált semmi rosszat – az alkalmi kettyintést sem tiltja semmilyen törvény. Az, hogy elhidegült az anyjától, szégyen, de nem bűn. Kuala Lumpur. Ká kamaty Ell. Tökéletes idiótát csinált magából, és romhalmazzá döntötte az életét. Kate nem létezik. Nem is létezett soha. Annyira logikusnak tűnt már, hogy egy hibbant vénasszony kitalálhat egy nem létező személyt, akár szándékosan, akár nem. Mennyire feleslegesen lovalta bele magát a kételyekbe. De ahogyan Kate nem létezik, ugyanúgy már Tess sem – és ettől jogosan fogta el őt az aggodalom. Hogy tudná rendbe hozni a helyzetet – és lehetséges-e még egyáltalán? Nem megmondta Joe, hogy menjen el a házából? De hát nem bűn, hogy veszni hagynak egy álmot? Nincs erre valami frappáns Richard Bach-mondás, amely szerint nem adhatjuk fel álmainkat, mielőtt megpróbálnánk teljesíteni őket? Végignézte Joe könyvespolcát. Nem talált Richard Bachot. Nem volt meglepve. Rendszeresen azon kapta magát, hogy a telefon körül őgyeleg; bámulja a készülék gombjait, figyelmesen hallgatja a bugását, mintha egy titkos üzenetet vélne kihallani belőle. Átkozta magát, amiért félbevágta a SIM-kártyáját – mennyire jólesne sms-t írni Joe-nak, amely a rövidítések ellenére mindent elmondhatna. Bocsass +, sajnalom, buta vagyok, n n n szegyellem magam, sztem szeretlek. De sajnos kétség nem fér hozzá, hogy úgysem tudná elküldeni az üzenetet, mert számlatartozása van. Arra gondolt, vesz egy egyszer használatos kártyát, vagy elmegy egy internetkávézóba, és ír egy e-mailt, még akkor is, ha pénzbe kerül az út Middlesbrough-ba. Különben sem tudja az e-mail címét – és ez így volt rendjén, mert a gondolatát sem állhatta, hogy az üzenetet Joe majd a BlackBerryjén fogja elolvasni annak a nőnek az ágyában. Írhatna neki hagyományos levelet is – de hová küldené? És különben is, mit írna benne? Mi az, amit annyira el akar neki mondani? Természetesen bocsánatot szeretett volna kérni, mert nagyon sajnálta a történteket – de bocsánatkérése nem lett volna teljesen önzetlen. Mert egy bizonyos választ szeretett volna kicsikarni. Ha képes lenne megfogalmazni és elkülde-

137

ni a világ legszebb bocsánatkérését, akkor Joe talán hazajönne, és azt mondaná: ne menj el, Tess, ne hagyj itt. Hazajöttem, Tess, csinálj vacsorát. Maradj. Tehetetlennek érezte magát és kicsinek, és ebből következően csúnyának. Sőt, később, amikor Nathalie-ra gondolt, még kisebbnek érezte magát, és még kevésbé vonzónak; perverz módon azzal gyötörte magát, hogy elképzelte, Joe most biztosan éppen nála van. Magasról tesz rá, hogy mekkora a zűrzavar a híd körül. Inkább ágyba bújnak, és jól érzik magukat. Ráteszi a rezgő módra állított BlackBerryjét a nő hasára, combjára, a combja közé. Mindketten felnevetnek, majd szenvedélyesen megcsókolják egymást, és az egész helyzet érzéki és intim. Nézi a nő csodálatos alakját, divatosan elegáns lakását. A nő mindent tud Kuala Lumpurról. Sőt, már járt is ott. Sokat látott, sokat utazott, mindig magas sarkú cipőben jár, és mesterkélten kifinomult ízlése van. Rendkívül elegánsan öltözködik, a fantasztikus munkája megköveteli tőle. Buján és csábítóan tud vetkőzni a megigézett Joe előtt. Miért is akarná Tesst, mikor Franciaországban is lehet a meztelen Nathalieval? Ezek a képzelgések még jobban sanyargatták Tesst, mint jelenlegi helyzetének fenyegető valósága. Habár amíg ebben a képzeletbeli világban járt, addig nem kellett tudomást vennie az utóbbiról, és nem kellett azon törnie a fejét, hogyan tovább. Nemcsak Joe-val kapcsolatban – hanem mindennel. Nem engedheti meg magának az új kártyát. Nem fog vonatra szállni, hogy elmehessen egy middlesbrough-i internetkávézóba. Erre nincs pénze, és az a kevéske, ami még megmaradt, Emnek van félretéve.

138

Tizenkilencedik fejezet Egy olyan lánytól, aki gyűlölte a tengerpartot, nagyon szép teljesítmény volt, hogy a homokba dugta a fejét. Öt nappal a történtek után Tess még mindig nem beszélt Joe-val, és új állást sem kezdett keresni magának. Ezzel szemben nagyszerű okokat talált arra, hogy miért is kéne mégis inkább maradnia. Szinte naponta találkozott Lisával, akit annyira kedvelt, és még pár másik anyukával. A barátságuk lassan odáig érett, hogy felváltva meghívták egymást magukhoz egy teára vagy kávéra, és a beszélgetés is kezdett mélyülni, olyannyira, hogy Tess el tudta nekik mesélni, hogy igen, valaha tényleg Londonban élt, de nem, nem szeretne oda visszatérni – az otthona most már itt van. És azon kapta magát, hogy ugyanezt mondja Tamsinnak is, akit a pillanat hatása alatt végre fel mert hívni az állomás melletti egyik telefonfülkéből. Hallgatta a betárcsázás hangját, és már épp készült, hogy mindent bevall neki, kikéri a tanácsát, kiönti neki a lelkét. De mikor Tamsin végre felvette a kagylót, Tess azon kapta magát, hogy mindenről beszél, csak a kialakult helyzetről nem. Nem akarta, hogy Tamsin feltegye neki a kérdést: akkor mihez fogsz most kezdeni? Nem mondhatta el neki, hogy mi történt – még nevetségesebbnek hangzana, ha hangosan mondaná ki. Nem tudom elhinni, hogy azt gondoltad, a Kuala Lumpur monogramja egy Kate Ell vezetéknevű akárkinek a nevét jelöli, te hóbortos lény. Mi a fenéért kellett nekiesned, és számon kérned Joe-n, hogy miért nem csókolt meg? Elmondtad, hogy ismered az anyját – meg vagy te őrülve? Beismerte, hogy tényleg van valakije Franciaországban? Akkor miért lebzselsz még mindig körülötte? Nehogy telefonálj neki, mondaná Tamsin. Azt mondaná, pakolj össze, és indulj hazafelé. Átmenetileg sikeresen meghúztad magad ott fent, de itt az ideje, hogy szembenézz a valósággal. Tamsin biztosan azt mondaná neki: ne téveszd össze magad a Story TV valamelyik dokumentumfilmjének főszereplőjével, aki bemutatja, hogyan kell új életet kezdeni egy isten háta mögötti helyen. Egyszerűen elmenekültél egy tengerparti kisvárosba. És most kirúgtak. Gyere haza, Tess, gyere haza az ismerős terepre. De Tess nem akarta megkockáztatni, hogy mindezt Tamsin szájából hallja, így hát úgy állította be a helyzetet, mintha minden remek lenne, és hamar lezárta a beszélgetést, hogy legyen ereje még a nővérét is felhívni. Minél ártatlanabbnak állítja be a helyzetet Tamsin előtt, annál nagyobb pofont fog kapni a valóságtól, amint leteszik a telefont. Nem volt más választása, fel kellett hívnia Claire-t, és nem merte megtenni, hogy a hívott félre hárítsa a telefon költségét: nem haragíthatta magára a nővérét, mielőtt be nem számolt neki mindenről. Miután mindketten átestek a kötelező udvariassági formulákon, beállt az előre látott csend. Aztán Tess nagy nehezen rátért hívásának tulajdonképpeni céljára, de

139

a hangja olyan volt, hogy az a gesztusok közül a kéztördelésnek felelt volna meg. Joe fizetés nélkül hagyta ott, és az ő készpénze vészesen megcsappant. Szüksége volt a nővére segítségére, de Claire úgy viselkedett, mintha ez valami rettenetes dolog lenne. Ám Tess erőt vett magán, és elmondta, hogy segítségre van szüksége, mire Claire egy hatalmas sóhajtás után válaszolt. – Az isten szerelmére, Tess, tulajdonképpen mennyi időt töltesz el ezzel a házvezetéssel? Egész biztos lenne időd valami mást is csinálni közben. Maradj vele kedves, szuggerálta magának Tess, ne vedd sértésnek, amit mondott. Tudta, hogy a nővére próbál ráhangolódni a kérdésre – pont úgy, mint a legutóbbi alkalommal, amikor ugyanezzel kereste meg. – Gondolkoztam ezen én is, és lenne is egy felszolgálói állás a Virgo’s-ban, ami egy pompás kis hely, még gluténmentes ételeket is árulnak. – Annál jobb… Lehet, hogy adnának neked ingyen belőle. – De Claire, a gond az, hogy mi lenne akkor Emmel. Körülnéztem, hol tudnának vigyázni rá addig, végiglapoztam a helyi újságot, átböngésztem a könyvtár faliújságját, de kiszámoltam, hogy nagyjából annyit keresnék, amennyit azonnal ki is fizetnék a felügyeletéért, és így nem éri meg az egész. – Ugyanez volt a helyzet Londonban is. – Tudom. – Egyszóval az életed mit sem változott azóta. – De igen! Úgy értem, természetesen igazad van, ha a gyakorlati oldalát nézzük a dolgoknak… de itt élni így, Saltburnben, sokkal jobb Emnek, mintha így élnénk ott, Londonban. – Ha megváltoztatod a helyszínt, azzal a helyzetet még nem oldottad meg, Tess. Jézusom. Nézd, holnap feladok neked egy százfontos cseleket, oké? De ne merészelj újra kérni, egészen a szülinapodig vagy karácsonyig. Nem arról van szó, hogy nem tudok nélkülözni ennyit, hanem csak arról, hogy nem akarok szívességet tenni csak úgy. Neked kell kiverekedned magad a helyzetből, amibe kerültél, Tess. Már épp elég régóta vagy benne nyakig. Tudom, hogy milyen ez… szép lassan majd megszokod ezt a dagonyázást. Te? Claire? Tudod, milyen ez? Amikor abban a pillanatban, hogy férjhez mentél, belekerültél egy kényelmes életbe, és azóta is abban éldegélsz? A közös bankszámlátokkal, amit te egy pennyvel nem növelsz? A gazdag és odaadó férjeddel az oldaladon, aki bőségesen ellát téged csekk-könyvekkel és bankkártyákkal, aki mindenben támogat, és mindenbe beleegyezik, és a legapróbb sóhajodra is ugrik? Annyi minden lett volna, amit Tess Claire fejéhez vághatott volna a saját védelmében – de nem merte, nem a jelen hívás során. – Könnyű azt mondani – ennyit felelt csak csendesen. – És mi a helyzet a gyermeknevelési támogatással? – Azt folyamatosan küldik a bankszámlámra. – Hát akkor! – De a bankkártyám… – Jézusom, Tess. Mármint, most őszintén. Tess határozottan nyelt egyet, hogy leküzdje a büszkeségét és a szemét elfutó könnyeket.

140

– Claire, kérlek… segíts. Nem fogom többször kérni. Most is csak azért van rá szükségem, mert… – Jézusom! Jó, gyerünk, add meg a címedet! – Claire hangján érződött, hogy unja már a beszélgetést, és ettől Tessnek ismét elfutották a szemét a könnyek. Ha nem lett volna annyira kétségbeesett, ha több büszkeség szorult volna belé, ha jobban lett volna, és ha Joe nem hagyta volna őt ott, akkor talán ki merte volna mondani: tudod, mit?, dugd fel magadnak a sok pénzedet. – A címed, Tess? El kell mennem a gyerekekért. – Nem küldhetnéd készpénzben? – Ne légy nevetséges. – De ha csekken küldöd, a bank le fogja nyelni az egészet. – Az isten szerelmére, Tess, hogyan tudsz így élni? – Úgy hogy a jelen pillanatban nincs más választásom. – Ne legyél ennyire kishitű. A te életed, azt kezdesz vele, amit akarsz. – Én csak annyit szerettem volna, hogy nyugodt életem legyen, de a dolgok, sajnos, nem így alakultak. – Akkor talán ideje lenne irányt változtatnod. – Éppen ezt próbálom. – Nem küldhetek neked készpénzt postán. – Nem tudnád elküldeni postautalványon? – Csinálnak még manapság ilyet? – Hogyne. – Tenned kell valamit, Tess. Komolyan mondom. Ez így szánalmas. – Folyamatosan próbálok. Már két éve, megállás nélkül. És nem fogom feladni. Miért akarod mindig úgy beállítani a helyzetet, mintha egy szempillantás alatt képes lennék az egészet megoldani? – Ugyan, ne csináld már… Ne gyere ezzel az önsajnáló szöveggel, és ne próbáld magad kihúzni a felelősség alól. Nem vagy ártatlan abban, hogy a körülmények így alakultak, éppen ezért biztosan van valami, amivel meg is tudod oldani a helyzetet… valami, ami nem abban merül ki, hogy egy vén szaros erődítményére felügyelsz, leporolod a kilincsgombokat, és kiviszed a szemetet. Miért nem keresel magadnak valami rendes munkát? – Épp most mondtam el, hogy miért. Különben is, ez egy rendes munka, ráadásul lakás és ellátás is jár vele. – És akkor miért nem kéred meg a ház urát, hogy fizessen neked többet? Vasalj is neki, meg főzz, meg ilyenek. És akkor még mindig marad időd a kilincsgombokra meg a portalanításra. – Ahhoz nincs itt eleget – mondta Tess. A kagylót a mellkasához szorította, és homlokával a fülke üvegablakának dőlt. Ó, Joe, annyira keveset vagy csak itt. Kérlek, kérlek, gyere vissza. Kérlek, kérlek, engedd, hogy maradjak. – Kérlek, Claire – mondta, miközben fejét még mindig az üvegnek támasztotta, és lehunyta a szemét. – Könyörgöm… – Oké. Oké! Mondd a címet. Holnap feladom. Most mennem kell, Tess. Jézusom. ∗∗∗

141

A papírpénz meghozta a felszabadultság érzését. A bankjegyek olajos, pergamenszerű érintése. Az illata. A királynő jóságosan mosolygó arca rajta. Az a szokatlan érzés, hogy amikor becsukja a tárcáját, és kettéhajtja a bőrt, valamiféle ellenállásba ütközik, mintha egy ajtót akarna becsukni, de valaki az ajtó nyílásába tette a lábát. Végre van benne valami. Köszönöm, királyi fenség. Vett Emnek egy csillogó szélmalomjátékot, és meghívta magukat egy levesre a Virgo’sba. Ablak mellé ültek. A sok marmite-os pirítós után minden egyes falat olyan volt, mintha ambróziát nyelne. Az egyik anyuka, akivel összebarátkozott, elsétált az ablak mellett, és integetett nekik. Az élet nem is tűnik olyan rémesnek, ha az ember gyomra tele van finom étellel, pénz van a tárcájában, és egy barátságos arc integet felé, szia, Tess. A nap is kisütött, és Seb korzózott feléjük, miközben Tess az ajándék sutit mártogatta a cappuccinójába. Az ablak túlsó felén Seb eljátszotta, hogy nagyot kortyol a forró italából, mire Tess megvonta a vállát, elmosolyodott, és bólintott, hogy nyugodtan csatlakozhat hozzájuk. – Hello, idegen – mondta Seb, és a mondat végére lehalkította a hangját, mert észrevette, hogy Em elbóbiskolt a babakocsiban. – Ha a hívásodra várok, már rég kővé váltam volna. Az elmúlt napok alatt, amikor Tess tudatosan nem vett tudomást a körülötte zajló világról, teljesen kiment a fejéből Seb kifüggesztett száma, az is, hogy elutazott, és az is, hogy milyen esti programot ajánlott fel, értve ezen az evést és filmnézést. – Ne haragudj, Seb… valami közbejött. És egészen mostanáig tartott, nemrég oldódott csak meg. Akartalak hívni, ma este. – Ja, persze. Tess elvörösödött; ostobán és vérlázítóan hamisan csengett, amit mondott. De mivel Seb kedvesen hitetlenkedve mosolygott rá, összegyűrte a szalvétáját, és nekidobta. – Igenis akartalak hívni! – A gyerek alszik – incselkedett Seb. – Ezek szerint nem kell megválogatnom a szavakat. Tehát, micsoda nap, micsoda kurva szép nap. Seb szeme kicsit véreres volt, az írisze ragyogott, mintha éppen most jött volna ki a tengerből. – Jók voltak a hullámok? – próbálkozott Tess. – Sodort, hömpölygött, vagy mi is rá a helyes szörfös kifejezés? Seb felnevetett. – Nem, nem a tenger az oka… bár reggel első dolgom volt kimenni. Hanem az, hogy most egy gazdag fickó ül előtted – mondta, hátrarúgta a székét, és duzzadó mellkasára csapott. – Hogyhogy? Ezért utaztál el? Hiszen csak egy hetet voltál távol. – Jaja, és már egy hete visszaértem. És nem, csak meglátogattam az ősöket Cornwallban, tudod, néhány havonta tartunk ott egy szörfös oktatást. És azért nagyszerű ez a mai nap, mert egy vastag csekk úton van felém – Seb úgy mondta mindezt, mintha ez bárkivel megeshetne egy ilyen átlagos keddi napon. Tessen kí-

142

vül, aki viszont nem tudta hova tenni a helyzetet. – Néhány évvel ezelőtt volt egy autóbalesetem. A barátom vezetett. Bepereltem. És ma fog megérkezni a kártérítés összege. – Beperelted a barátodat? – Ja. Tess csalódottan dőlt hátra. Seb felnevetett. – Ügyvéd, és ő mondta, hogy indítsak pert. Ő találta ki az egészet. – És még mindig barátok vagytok? – Még mindig ügyvéd, és még mindig a barátom… annak ellenére, hogy nem tudok sípolás nélkül átmenni a reptéri ellenőrzéseken, a kapuk mindig kiakadnak a fémmel összeszegecselt gerincem és lábam miatt. Mindegy, kérsz egy sütit a kávéd mellé? Én állom – legyintett egyet bolondozva Seb. – Nem bírok többet enni – mondta Tess. Seb hátradőlt a székében, és ránézett. – Azért velem tartasz? Milyen kedvesen kérdezte. Tess a kávéscsésze oldalán lecsurgott tejcseppet nézte, és bólintott. Seb teli szájjal beszélt. Farkasétvággyal vetette rá magát az ételre, olyannyira, hogy sokszor csak többszöri próbálkozás után sikerült felszúrnia a falatot a villára. Majonéz került az állára. Megnevettette Tesst, és önmagát is ki merte nevetni. Ragaszkodott ahhoz, hogy ő fizesse ki Tess ebédjét is, és Tess úgy gondolta, goromba dolog lenne visszautasítani, bár azzal is beérte volna, ha ki-ki alapon fizetnek. Miután kimentek az étteremből, kicsit ácsorogtak még az épület előtt, Tess a lábujjával rajzolgatott a járdára, Seb pedig rövid, befejezetlen mondatokba bonyolódott. – Hát akkor, köszönöm szépen az ebédet. – Örömmel, Tess, örömmel. Arra gondoltam… ma nem kell dolgoznom délután. Nem is tudom… nem lenne kedved sétálni egyet? Tess a babakocsira nézett, mintha az olyan nehéz és nemkívánatos tárgy lenne, ami megakadályozza a sétát. – Sajnos most nem lenne jó – mondta. Seb nem a kocsit nézte, hanem Tess arcát, és csalódottan rámosolygott. – Talán majd máskor. Tess bólintott. – Egész biztosan. Seb hallgatott egy kicsit, mintha tüsszenteni készülne. – Mondjuk… péntek este? – Este? – Egy randi, Tess. Nemcsak egyszerű séta. Én azt mondom, menjünk el egy igazi randira péntek este… a gyerekmegőrzéstől függően, persze. Mit mondasz? Tess azt vette észre, hogy nem visszakozik a maga megszokott módján. Hanem mozdulatlanul ott maradt a helyén, szemébe sütött a nap, amitől grimaszolt, és közben eltűnődött az ajánlaton. És amikor elfogadta, az jutott eszébe, hogy az első és egyetlen ember, akinek – mihamarabb – beszámol a történtekről, nem is Tamsin lesz, hogy tanácsot adjon, hanem Lisa, hogy legyen szíves vigyázni addig Emre. – Csak csörögj rám, ha bármi gond lenne – mondta Seb. – Egyébként… itt találkozunk – mondta, és lábfejével megjelölte a pontot.

143

– Oké – nevetett Tess. – Hacsak nem üzenek neked addig, akkor itt leszek – azzal lábával kicsit arrébb rúgta a fiú cipőjét az útból, hogy pontosan ugyanoda léphessen. – Helyes – mosolygott Seb, és álldogált még egy kicsit, majd hirtelen előrebillent, odalépett Tesshez, gyengéden megcsókolta, aztán gyorsan hátralépett, és elballagott, mielőtt Tess felfoghatta volna, mi történt. Néhány lépés után hátrapillantott, és látta, hogy Tess még mindig mozdulatlanul áll egy helyben. Megfordult, és tett egy-két lépést felé. Aztán széles vigyorral az arcán a sokat ígérő találkapontra mutatott, majd újra megfordult és elsétált. Tessnek pedig egyre csak az járt a fejében: Seb megcsókolt. Az előbb csókolt meg, immár másodszor. Ebben a második csókban sokkal több szándék volt, mint az elsőben, holott ez jóval rövidebb és tartózkodóbb volt. Arra gondolt: az imént elhívtak egy randira. És arra gondolt, hogy Seb mókás és jóképű, és épp most csókolt meg, és hívott el randizni. És arra gondolt, most azonnal fel kell hívnom Lisát. Szaporán szedte a lábát hazafelé, felhívta Lisát, aki boldogan elvállalta a felügyeletet, és Tess azon kapta magát, hogy minden különösebb erőlködés nélkül képes elmesélni neki, hogy igen, randira hívták, és hogy a fiú nagyon helyes és kedves. És igen, jóképű is – a maga szélfútta, szörföző módján. Ausztráliából. Nagyjából korunkbeli, mondta Lisának. De lehet, hogy egy kicsit fiatalabb. Nem, nem kisfiú – lehet, hogy mi már anyukák vagyunk, de ahhoz még nem vagyunk elég öregek, hogy kisfiúkkal kezdjünk ki, nem igaz? Képtelen volt elaludni, és amikor lement a konyhába, hogy igyon egy pohár vizet, és Seb számára tévedt a tekintete, mely Joe fecnijét takarta, akkor tudatosult benne, hogy Joe azóta eszébe sem jutott, mióta Seb alakja megjelent a Virgo’s ablakában. Jó nyolcórányi szünetet tartott, számolgatta Tess. Tamsin biztosan azt mondaná, hogy ez már elég jó eredmény. Nem az okozott neki fejtörést, hogy mit vegyen fel – hanem az, hogyan intézzen el mindent idejében. Tess mindenekelőtt Emre koncentrált – írt egy listát arról, hogy mit szeret és mit nem, egy délutáni időbeosztást, hogy Lisa tudja, mikor mire számíthat, és felírta Seb mobilszámát az összes oldalra. Nagy volt a valószínűsége, hogy Em nyugodtan fog viselkedni a külön töltött idő alatt, de Tess nem akarta, hogy ne érhessék el, ezért adta meg a fiú számát. Eltekintve a Londonban töltött munkanapoktól, sosem volt még távol Emtől az elmúlt tizenkilenc hónapban, pláne nem azért, hogy szórakozni menjen. Egyszer sem ment el otthonról este, és még ennél is kevesebbszer hívták randira az alatt az idő alatt. Délután már kezdett lelkifurdalása lenni, amiért így elkényezteti magát. Kora estére már nem tudta legyúrni magában a rossz előérzetét. Lisa megérkezett. Em szunyókált. Farkas jóllakottan téblábolt, elintézte kis- és nagydolgait odakint, és a lépcső aljánál feküdt elnyúlva. Lisa megcsodálta a hatalmas előszobát, mielőtt Tessre koncentrált volna, de aztán jól végigmérte tetőtől talpig. – És mit fogsz felvenni? Tess a ruhájára nézett. Az volt rajta, amit mindig is hordani szokott. – Ez lenne az, amit viselni akarsz ma este? Tess nem felelt rögtön.

144

– Még nem tudom. – Hát akkor gyerünk, indulj és találd ki! Mary Poppins már megérkezett. – Ja, igen, ezzel kapcsolatban… itt a lista. Lisa végigpörgette a lapokat, aztán feltekerte, és rácsapott vele Tess karjára, mint egy karddal. – Lista? Ez egy kislexikon! Elfelejtetted, hogy ugyanakkora fiam van, mint a te lányod? – Tudom… tudom, csak én még egyszer sem… – Tudom, már elmondtad. Csak vicceltem. Minden rendben – bátorítóan megszorította Tess karját. – Vezess körbe, mutass meg mindent. Ez akkora, mint a nyavalyás Buckingham-palota az én otthonomhoz képest! Basszus, nézd meg ezt a kutyát. – Teljesen ártalmatlan. – De hatalmas. És annyira… – Csss! Még megsérted az érzelmeit. Nézték Farkast, ahogy kifacsarodva, mély álomban feküdt a lépcső alján, tappancsai, mint valami koszos kavicsok, bundája meg olyan volt, mintha egy csavargótól csente volna el, túlméretezett rózsaszín nyelvét szürke és barna foltok tarkították. – Ez nem fog hirtelen nekem esni, amint kiteszed a lábad, ugye? – Nem ez, hanem ő. És nem, nem fog bántani. Teljesen pipogya fráter, és imádni való. Átléptek a kutya mozdulatlan teste felett, és Tess körbevezette Lisát a házon. – Az én lakásom, a kertet is beleszámítva, beférne az előszobába. Most már értem, miért tervezed ezt hosszú távú munkának. És ő milyen… a pasas, akié a ház? Miután meg tudott szólalni, Tess igyekezett könnyed hangon felelni. – Nincs vele gond… és általában itt sincs – mondta, és igyekezett figyelmen kívül hagyni Lisát, aki kérdően nézett rá. Lisa hirtelen Tamsinra emlékeztette, ami egyszerre szórakoztatta és megijesztette. – Ez a te szobád? – Gyere be – hívta be Tess. – Segíts kiválasztani, hogy mit vegyek fel. Miután leltárba vették Tess összes ruhadarabját, Lisa ránézett. – Égető szükséged lenne egy bevásárlókörútra, szivi. – Ahhoz előbb nyernem kell a lottón – mondta Tess. – Tehát akkor farmer vagy pecsétes pamutszoknya? – Igen, és az a kivágott póló vagy bármelyik másik. Azt hiszem, ezt nevezik gardróbkivonatnak. – Én életem legrosszabb rémálmának nevezném. Lisa még egyszer gondosan végignézte az összes ruhát. Ránézett Tessre. A férjére gondolt, aki örömmel vigyáz a kisfiúkra, míg ő elugrik egy kicsit vásárolni. A kényelmes lakásukra gondolt, ahol a férje mindig bütyköl valamit – kicseréli a műanyag foglalatokat krómra, felépít egy reggelizőpultot, kicseréli takarékosra a világítást, kifényesíti az összes küszöböt, szegélylécet és ajtót. A mi házunk a mi várunk. Szerencsések voltak – és tizennyolc hónappal ezelőtt teljessé vált a boldogságuk, mikor megszületett Sam, akit már olyan régóta vártak. Eszébe jutott a férje,

145

aki otthon vigyáz a kicsire, hogy ő át tudjon ide jönni, segíteni új barátnőjének. Boldogan elnyammogja a rendelt pizzát, iszik egy-két pohár sört, belemerül valami tévéműsorba, és eszébe sem jut, hogy megzavarja őket. Áldja meg az ég. – Mit is mondtál, milyen a pasi? – Hát, ahogy mondtam… nincs itt túl sokat – kicsit elhallgatott, mert megjelent előtte Joe szeretetre méltó és fájdalmas emlékeket idéző arca. – A negyvenes évei elején jár. Vicces és mogorva, és mondhatjuk, hogy jóképű. Hidakat épít. Elvitt a Komphídhoz, és mesélt a Halfpennyről is. Lisa nem vette le a szemét Tessről. – Nem őnagyméltóságát kérdeztem, hanem Sebet. Tess egy túlzásba vitt „ó, én bolond” pillantást vetett Lisára. – Ja, Seb… hát, ahogy mondtam… helyes. Bájos. Beszédes. Sportos. – És már túl vagytok egy heves csókcsatán és egy gyors, de jelentős csókon? Tess felnevetett. – Elméletben igen. – Ez mit jelent? – Ez azt jelenti, hogy mindkét esetben hirtelen azon kaptam magam, hogy valaki csókol. – És visszacsókoltál? – Másodszor nem volt idő rá. – És az első alkalommal? Tess felidézte magában, ahogy a nyelve ösztönösen átvette az irányítást, mert az agya túl lassan forgott ahhoz, hogy felfogja a helyzetet. Bólintott. – Akkor nézzük, asszonyom – mondta Lisa, és még mielőtt Tess bármit mondhatott volna, lekapta magáról a szoknyáját (ami nagyon csinos volt: élénkkék kordbársony A-vonalú, épp a térd felett ért véget), és ott állt harisnyában, összefont karokkal, míg Tess felvette a szoknyát. – Pont jó rád! – Gondolod? – Tess kicsit arrébb ment a tükör elé, és megilletődött ámulattal nézte magát benne. – Nézz csak végig magadon, Tess – nézd meg, milyen vékony vagy! Vétek magadat takargatni. De a hajaddal valamit kezdeni kell. És tegyél fel egy kis festéket. A szájfényemet elviheted, csak a Bootsban vettem, de Mézeshetek a fantázianeve, és ha felteszed, és megjelensz ebben a szoknyában, borítékolom az estédet. Lisa felvette Tess egyik kinyúlt melegítőjét, és lement a földszintre. Tess leült a tükör elé, és felsóhajtott: mi a csudát csináljak veled, hajam? A smink ezen is segített. A gondosan összefogott és összeborzolt lófarkat elképesztően sokáig igazgatta, de végül tökéletesre sikerült. Egy kicsit hosszabban üldögélt még a tükör előtt, mint amire szüksége lett volna. Úgy érezte, mintha hirtelen kicserélték volna – mintha a randevú egy mérhetetlenül vakmerő, már-már merész program lenne, amihez egy sokkal jobban felkészült emberre lenne szükség. Emre gondolt. De megpróbálta kiverni a fejéből. Farkasra gondolt, és őt is igyekezett elfelejteni. Nem hagyta, hogy Joe arca megjelenjen előtte. Hangosan kimondta, hogy kölcsön fogja kérni Lisa biztos hatású szájfényét, ha még mindig áll az ajánlat. Még egyszer belepillantott a tükörbe, és azt mondta, nagyon hülyén né-

146

zel ki, egyáltalán nem hasonlítasz magadra. De aztán meghallotta Lisa kiabálását a lépcső aljáról, hogy el fog késni, és lépjen ki, különben azt kockáztatja, hogy Sebnek csak a hűlt helyét találja. ∗∗∗ Tess tényleg elkésett, de Seb nem ment még el. Pontosan azon a kövön várta, amit kijelölt, és aztán elvitte őt egy kisvendéglőbe a Saltburn Bank aljában. A hely valamikor pincehelyiség volt, mesélte neki Lisa korábban. Amolyan bűzös lebuj, tette hozzá. De mára a legmenőbb helyek egyike, a szépen faragott faverandát apró, kék halogénlámpák világították meg, és a faborítást Új-Anglia színeivel festették ki. Lisa azt is mondta neki, hogy a régi budi is a múlté, most már mosdó van – csiszolt gránit meg minden. A vendéglőnek nagyon jó a fekvése, 360 fokos kilátás nyílik onnan a tengerre, innen ered a neve is, Vista Mar. Tess sosem látta még a tengert éjszaka. Zúgott, hatalmas volt, és koromfekete. Aztán az jutott eszébe, hogy igazából Saltburnt sem látta még este – csak akkor, amikor a Komphíd felé autókáztak éjszaka. Fejezd be! Ennek az estének semmi köze Joe-hoz. – Tetszik a hajad – mondta Seb. – Mit kérsz inni? – Bort, azt hiszem. Szemkontaktus, Tess, szemkontaktus. Minden fogást ott költöttek el. Valahogy sikerült elérnie, hogy Seb rengeteget meséljen a családjáról, de közben ő alig mondott valami a sajátjáról. A nagymamája mondta mindig, hogy jól tud hallgatni, Tess pedig úgy gondolta, ez hasznos is lehet, hiszen így nem adja ki magát mindenkinek. A nagyanyja szemrevalónak ítélné meg a fiút, és Tess osztotta a véleményét. És könnyű volt hallgatni, amit mondott, pláne amikor előbújt az akcentusa. Tessben az este végére sem támadt fel a vágy, hogy szörfdeszkára pattanjon, de élvezetes volt hallgatni Seb kalandjait a szörfölésről, Ausztráliáról és Cornwallban élő rokonságáról. Két exbarátnő is szóba került röviden, egy vagy két balul sikerült ismerkedés, és néhány lány, akivel csak a szórakozás kedvéért volt együtt az elmúlt évben. Semmi komoly. – És mi a helyzet veled, Tess? – Ó, az én családom külföldön él. – Szoktad őket látogatni? – Nem igazán vagyunk jóban. – És a munka? – Jelen pillanatban házvezető vagyok. – Szívsz egy kis friss levegőt? – Olyasmi. De őszintén szólva nagyon meg vagyok elégedve vele. Csak szükségem volt egy kis változásra. – Bölcs dolog. És a férfiak? Nem bánod, ha rákérdezek? – Nagyon kíváncsi vagy, ugye, tudod? De semmi szaftosról nem tudok beszámolni, igazából semmi különös. Volt egy kedvesem húszéves korom körül, de ő inkább volt a bátyám. Aztán együtt jártam egy fiúval az egyetem alatt, de amint végeztünk a tanulmányainkkal, végeztünk egymással is. Volt egy egyéjszakás ka-

147

landom, az több volt, mint elég. Aztán jött Em apja, természetesen… de fogalmam sincs, hogyan írhatnám le neked. – Seggfej? – Seb! – Különleges? – Egyedi, talán ez jobb szó lenne rá. – Mert? – Ő olyan… szabad szellemű. Rossz korba született… San Francisco lenne neki való, a legvadabb hippikorszakban. – Kibújt a felelősség alól, mi? – De nem szántszándékkal. – Ne haragudj… nyugodtan szólj rám, ha tolakodónak tartasz, és majd elbeszélgetünk az időjárásról. – Akkor beszéljünk inkább arról. – Nem szeretnél a pasasról beszélni, ugye? – Hát… – Tudod, honnan tudom? Onnan, hogy az ajkad egy kicsit megrándult, itt, éppen itt – Seb az ujjával gyengéden végigsimított Tess ajkán, és tekintetük összeforrt. – Menjünk? – Hová? – Hozzám? Tess ajka ismét megrándult, és ezt most ő is érezte. – Van egy üveg fehérborom behűtve – mondta Seb, mintha ez eldöntené a kérdést. – Nem maradhatok sokáig. – Csak iszunk egy pohárkával nálam, Tess, nem pizsamapartira hívtalak. Seb egy kompakt, modern, második emeleti lakásban lakott a város túlsó végén. – A bútor nem az enyém. Tess nem is hitte azt. – A szobával együtt járt. De nem is olyan rossz. A fürdőszoba lehetett volna tisztább is. A tegnapi napilap kinyitva hevert a fotel karfáján. Egy furcsa cipő lerúgva hevert a tévé előtt. A szobára ráfért volna egy felmosás. A házvezető énje csodát tudott volna tenni ezzel a hellyel. De a személyes énje mentegetni kezdte: csak egy nagyra nőtt gyerek! Adj neki egy kis időt! Mi van akkor, ha egy ledér újság sarka kukucskál ki az egyik szék alól, és a Tanuljuk együtt a brit akcentust! DVD a tokja mellett hever a lejátszó tetején? Aztán átfutott a fején, hogy van egy üveg bontatlan bor, ráadásul nem is akármilyen. Szinte látta maga előtt, ahogy Seb indulás előtt szép reményekkel eltelve bedugta a hűtőbe. De aztán összeszedte magát, és arra gondolt, randin vagy, hiszen elhívott a maga kedves és szerény módján, és még további tervei vannak az estét illetően. – Sehol nincs a te házadhoz képest – mondta Seb, és a fotelre mutatott, miközben előkapott két borospoharat az egyik szekrényből. – De otthonos.

148

– Nem az én házam – vágta rá gyorsan Tess, mert nem akarta, hogy megzavarja az estét a gyönyörű öreg ház, Em, Lisa és Farkas gondolata. És Joe. Inkább az előtte álló kávézóasztal felszínére koncentrált, és a kandallópárkányra, mely alól hiányzott a tűzhely, csak egy márványtábla volt a falra erősítve. Ő most itt van, és ha nem használja ki az alkalmat, akkor értelmét veszti, hogy felvette Lisa szoknyáját, hogy lexikonba foglalta Lisának a teendőket, hogy kifestette a száját, frizurát készített, és végül, mindenekfelett, hogy végre szánt magára is egy kis időt. – Proszit! – Proszit. Feszélyezetten kortyoltak a pohárból, és Tess az órát kereste a tekintetével. – Nem maradhatok sokáig. – Nem fogsz. Tíz perc séta, és otthon is vagy. – Tizenöt is lesz az, ha mind megisszuk a bort! – Te részeges alak – incselkedett Seb, amitől Tess kuncogni kezdett, és Seb arra gondolt, eljött az én időm, kivette Tess kezéből a poharat, az asztalra tette, és magához húzta a nőt. Ajkával megtalálta Tess ajkát, és a keze végre felfedezőútra indulhatott, ahogy azt már mindketten többször elképzelték az este folyamán. Tess élvezte Seb csókjait, ahogy beszívta az ajkát, élvezte nyelvét a szájában, és ahogy szinte durván előretört, mintha kutatna valami után. Az érzés, hogy valaki a melleit simogatja, szinte fájt, annyira jólesett, és azon kapta magát, hogy az jár a fejében: nyugodtan használd a szádat is, Seb, ha gondolod. Seb megragadta a kezét, levezette dudorodó nadrágjához, és bár eleinte ott kellett tartania a saját kezét is, és mozgatnia Tess kézfejét, mikor később elvette onnan, Tess folytatta a mozdulatot. Seb merevsége hirtelen felizgatta Tesst, és érezte, ahogy a csípője ösztönös mozgásba kezd. Seb felcsúsztatta kezét Tess combján, és gyengéden elidőzött ott, mielőtt gyorsan titokban kitapogatta a harisnyát. – Ó, a kurva élet… – lehelte Seb, és felnevetett, miközben szétlökte Tess combjait, és lerántotta róla. Hirtelen odaszorította arcát a harisnyához, és mohón belélegezte az illatot. Tesst furcsán megbénította a mozdulat, a teste az kiáltotta, igen, kérlek, csináld, de a fejében egyre csak az járt, hogy ideje lenne indulnod. Olyan volt, mint amikor valaki egy jó könyvet olvas lefekvés előtt, és keresi azt a pontot, ahol leteheti végre, hogy lefeküdjön. De – ahogy az az izgalmas könyveknél lenni szokott – mind újabb és újabb utolsó mondatokat szemelt ki magának. Még egy csók, és már megyek is. Igazán, csak egy kicsit lekapom a melltartómat… csak egy percre, legfeljebb kettőre. Különben is, az ujjai már a bugyimban vannak… Jézusom, ez nagyon jólesik. Talán nem lenne rossz ötlet először elélvezni és csak aztán indulni. Érezte, ahogy Seb ujja félrehúzza a bugyiját, és nyelvével feltérképezi a felszabadult területet, nyelve fel-alá siklik az izgató területen. Tess nem a mennyezetet akarta közben nézni, ezért oldalra fordította a fejét, de ott a tévé állt, a képernyőjén hangyaháború, a hang pedig el volt némítva. Ha másik oldalra fordította a fejét, akkor tökéletes rálátása volt a tapétára, ami itt-ott leffegett már. Ha viszont lenézett, akkor egy szőke fürtös, Seb nevű fiú fejét látta, aki elmélyülten dolgozott a nyelvéve a combjai között, és ez a látvány túl erős volt még számára. Lehunyta a szemét, és az érzésre koncentrált. A testén áthaladó remegésre akart csak figyelni, és a gyönyör közelgő érzésére. Vajon mennyire önző dolog lehunyni közben a sze-

149

mét – hiszen így szinte mindegy is, hogy ki dolgozik odalent, nem igaz? Elérkezett arra a pontra, hogy arra vágyott, hogy kirobbanjon testében a gyönyör, hogy egy férfi orgazmushoz juttassa, hogy szájjal elégítsék ki. Csípője keményen mozgott, hogy elősegítse az orgazmust, mely olyan erővel öntötte el őt, hogy beleremegett a teste, és kitörő kiáltása visszhangzott a néma szobában. Aztán gyengülni kezdett az érzés. A lüktetés, hangjának visszhangja, Seb jelenléte. – Most már kinyithatod a szemedet – nevetett Seb, de eltartott egy kis ideig, mire Tess ki mert lesni csukott szemhéja alól. Mikor teljesen kinyitotta a szemét, eleinte csak a szoknyája gombjaira figyelt, nem merte még tágítani a teret. Szeretett volna elmenni. Elöntötték az érzelmek, kicsit be is volt csiccsentve, és össze volt zavarodva attól, hogyan lehetett a teste annyira biztos abban, hogy mit akar, amikor az agya teljesen más utasításokat adott. A világoskék szoknyán fekete gombok vannak. – Én jövök? – kérdezte szégyellősen, reménykedő hangon Seb. Ez Tessnek eszébe sem jutott. De Seb már ott is állt előtte terpeszben, kigombolta a nadrágját, lehúzta a cipzárját, és kivette. Mikor látta utoljára egy férfi farkát? A látvány, ahogy ott ágaskodott Seb izmos szörfös lábai között, ahogy a fiú a levegőt kapkodta, ahogy megragadta a haját, belemarkolt a copfjába, mindez nagyban segített Tessnek, hogy a hazamenetel gondolatát egy időre félretegye. Játszadozott a fiú golyóival, ujjait felfuttatta a merev farkán, végigcsókolgatta, és eljátszadozott gyengéden a tetején a nyelvével, mielőtt teljesen a szájába vette volna, hogy tövig leszopja. Nem volt elég hely ahhoz, hogy a kezét is használja közben. A nyaka elég kényelmetlenül feszült, száját sem tudta nagyobbra kinyitni, és mikor egy pillanatra kinyitotta a szemét, megpillantotta a saját cipőjét, és ettől hirtelen elfogta a vágy, bárcsak elindulhatna már hazafelé. Gyerünk, gyerünk. Élvezz. – Beleélvezhetek a szádba? Nem, gondolta Tess azonnal. Nem akarom, hogy a számba élvezz. Elhúzta a fejét, és reménykedett, hogy mind a saját lelkiismerete, mind Seb egója megnyugszik attól, ha félénk és bocsánatkérő szemekkel néz rá. – Nem baj – mondta Seb. – Gondolom, a teljes menet mára kilőve. Tess felkuncogott. Drága Seb, annyira alkalmazkodó, vicces és kedves. Azt kívánta, bárcsak többet érezne iránta. Seb lezuttyant a fotelbe, és a mellére vonta Tesst. Tess nézte a kezét, ahogy felalá jár a farkán. Ujjaival, mintha lábujjhegyen járnának, végigtipegett a hasán, le a karján, végig a kézfején, és Seb örömmel átengedte neki a helyet. Már közel volt, és Tess átvette a kényeztetés munkáját. Seb ökölbe szorította a kezét, összeszorította a fogait, a szemét, lábai megfeszültek, csípője ugrált, miközben kilövellt a hasára. Diadalmasan lihegett. Újra a mellére húzta Tesst, aki hallgatta Seb szapora szívverésének csillapodását. – Mikor látlak legközelebb?

150

Átható tekintettel nézett le rá. Tess hirtelen végtelenül fáradtnak érezte magát, túl fáradtnak ahhoz, hogy válaszolni tudjon, így csak bólintott és mosolygott, és hagyta, hogy Seb gyengéden megcsókolja. Aztán a fiú kiment a fürdőszobába, és mire visszaért, Tess felöltözött, felvette a cipőjét, és az ajtó mellett állt. Intett, nincs rá szükség, hogy Seb hazakísérje, megtalálja nélküle is a házat. A holdfény és a magány jólesett neki. Tessnek átfutott a fején, hogy egy nagyvárosban esélye sincs ekkora sötétségben sétálni. A jobbján elterülő erdő tízszer olyan sötétnek tűnt, mint napközben. Kísérteties látvány volt, de nem rosszindulatú, mégis kicsinek érezte magát mellette, és fázott. Sehol egy kocsi. Sehol egy ember. Csak a tenger folyamatos morajlását hallotta – mintha végre úgy viselkedhetne, ahogy csak akar, hiszen nem látja senki. A friss levegő kijózanította, és érezte, hogy gyorsabban szedi a lábát, ahogy megpillantotta a házat maga előtt. Kimondhatatlanul jólesett neki kinyitni a kaput maga előtt és aztán becsukni maga után. Otthon van, biztonságban. Lisa abban a pillanatban ért az előszobába, mikor Tess belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. – Milyen volt? – kérdezte Tess legújabb barátja Tess legkopottabb melegítőjét viselve. Lisa csupa fül volt, és várakozóan mosolygott. – Jó – mondta Tess, bólintott és elmosolyodott. – Jól éreztem magam. – Jó, és…? – Lisa kacsintott. – Semmi ez-az? – Hát… – mondta Tess, és elhallgatott. A helyzet erősen emlékeztette őt egy régi jelenetre, amikor szaftos részleteket mesélt az estéjéről Tamsinnak, akinek arcán izgalom és várakozás tükröződött – és dicséret. – Visszamentünk még egy kicsit a lakására egy pohár borra. – Egy pohár borra, és…? – És egy kis… taperolásra. – Taperolásra! – Lisa ragyogott. – Taperolásnak nevezi! – Elhallgatott. – És sikerült…? – Az első randin? – Nem biztos, hogy én meg tudtam volna állni, szivi. De jó neked. Mikor látod legközelebb? Örömmel jövök bármikor. Csak szólj. Tess bólintott. – Nagyon szépen köszönöm. – Ahogy mondtam, bármikor – mondta Lisa. Visszaszerezte a szoknyáját, összepakolta a cuccait, és megölelte Tesst, mert őszintén örült neki, hogy valaki végre felfigyelt erre a kedves lányra. Megérdemelte, gondolta Lisa, jó neki. – Köszönöm még egyszer. – Örülök, hogy segíthettem. – Találkozunk jövő héten a játszótéren? – Lehet, hogy még előtte is. Mit szólsz a holnap reggelhez? Nem ugrasz át egy csészére?

151

Lisa elment. Emmel minden rendben volt. Tess a lépcső legalsó fokán üldögélt, és a mellette heverő Farkast simogatta. Balra pillantott. Az üzenetrögzítő nem villogott. Valami odabent újra eltörött benne egy kicsit.

152

Huszadik fejezet Joe először nem hallotta meg a telefon csörgését. Kint volt az építkezés helyszínén, teherautók húztak el mellette, aztán a dühös munkavezető halandzsázott neki ordibálva. Joe elég jól tudott franciául, ha adtak neki elég időt, hogy lefordítsa magának, amit mondanak neki, és hogy szépen megfogalmazza a helyes választ. De itt még az is nehezítette a helyzetet, hogy a fickó Elefántcsontpartról jött, az akcentusa érthetetlen volt, sokkal pattogósabban beszélt, mint a franciák, kiabált, és olyan hevesen gesztikulált, hogy nyaktörő volt nézni is. Joe inkább behívta őt az irodájának kinevezett kabinba, hellyel és teával kínálta. Levette a kemény védősisakot, és intett a férfinak, hogy talán levehetne ő is. Csupasz fejjel, teázás közben, csukott ajtók mögött, bár egy kis lukban ücsörögtek, mégis sokkal termékenyebb atmoszféra alakult ki közöttük, és úgy tűnt, a pasas a sisakjával együtt az ingerültségétől is megvált; sóhajtott egyet, nyújtózkodott, és pár pillanatig bent tartotta a levegőt, miközben hátrafeszítette a felsőtestét, majd elmélyülten nézett maga elé, a teáját szorongatva. Joe észrevette, milyen előkelő módon fogja a csészét, mintha a legdrágább porcelánt tartaná a kezében. A teázás szertartása mindkét férfi számára elhalasztotta a félbeszakadt vitát, legalábbis amíg ki nem fogyott csészéjükből az ital. Joe megkínálta a férfit egy újabb adaggal, amit az örömmel és hálásan el is fogadott. Joe egészen élvezte közben a beszélgetést, barátságosan ugratták egymást a saját hazájukkal és a franciákkal, míg zizegni nem kezdett Joe zsebében a telefon, és meg nem zavarta őket. Kivette a zsebéből, és a kijelzőre meredt. Hangposta. Hat nem fogadott hívás. Joe úgy számolta, talán három lehetett az angliai irodából, egy talán Nathalie-tól, hogy megerősítse az esti közös vacsorát, egy újabb lehetett Belgiumból – nemrég küldött nekik egy üzenetet, hogy egy vagy talán két napot is késni fog. Végigfutott a nem fogadott számokon, és megdöbbenve látta, hogy mind a hat ugyanaz a szám. Az otthoni. Miközben újratöltötte a csészéjét, vállával a füléhez szorította a készüléket, és a hangpostáját tárcsázta. Mi lehetett olyan fontos, hogy hat nem fogadott hívás futott be Tesstől? Talán máris talált új munkát? Hirtelen azon kapta magát, hogy reménykedik, nem erről lesz szó. Nem tagadhatta maga előtt sem, hogy kicsit görcsbe rándult a gyomra, mikor végre sikerült a postafiókhoz kapcsolódnia. Az órájára pillantott. Lassan ebédidő van. Saltburnben egy órával kevesebb. Tess hangja olyan volt a telefonban, amilyennek még sosem hallotta. Nem hasonlított arra a hangra, amikor kiabált vele. Se a szégyenlős hangra, amikor bekopog az ajtaján, se az énekhangra, mellyel Emet szokta nyugtatgatni. Se arra a vidám csevegésre, egy közösen elfogyasztott vacsora után, se az incselkedő, tréfálkozó hangra. És arra a viccelődő hangra sem, amivel a kutyával szokott bolondozni. Egyértelmű pánik szűrődött ki a hangjából, szinte zokogott, és csak annyit mondott, Joe, kérlek, hívj fel, amilyen hamar csak tudsz. – Valami baj történt Angliában, otthon. Megengedi, ugye? – Joe újra töltött a pasas csészéjébe, aki megértően rámosolygott, és ő is elővette a telefonját, mielőtt ki-

153

ment a szobából. Joe tárcsázta a saltburni számot. Ha Tess nem a megszokott, formális beköszönéssel veszi fel a telefont, akkor biztosan nagy baj történt. Kicsengett. Kattanás hallatszott. – Joe? – Igen, én vagyok. Ne haragudj, csak most kaptam meg az üzenetedet. Minden rendben van? Csend. – Tess? – Joe. – Igen, Tess. Mi a baj? – Fogalma sem volt, minek szól a vonal túlsó felén beálló újabb csend. Rendszerint fel sem tűnt neki, ha egy másik országba kellett telefonálnia. De a távolság ma tapintható volt. – Te sírsz? Tess? – Farkas. Joe kővé dermedt. Ne Farkas. Égjen le az egész rohadt ház vagy bármi, csak ne Farkassal legyen baj. Meg kell kérdeznie, iszonyatosan fél tőle, de fel kell tennie a kérdést. – Meghalt? Tess kifújta az orrát, ami úgy hangzott, mintha hirtelen recsegni kezdett volna a vonal. – Nem. De lehet, hogy nem éli túl. Elütötték. – Hol van most? – A dokinál. Most műtik… mindent meg fognak tenni érte. – Mi történt? – Nem tudom. Ott találtam… az út egyik oldalán. Tess újra könnyekben tört ki, és ez a fesztelen érzelemkitörés egyszerre meghatotta és bosszantotta Joe-t, mert az adatokat akarta tudni, a tényeket, legyenek bármennyire megterhelőek is. Szüksége volt rájuk, hogy pontosan meg tudja ítélni, hogyan álljon a történtekhez. Olyan volt, mintha érzelmi teherbírása elérte volna a felső határt. Gyorsan felmérte a helyzetet: szombat van, ebédidő, és ő éppen egy másik országban tartózkodik. Semmit nem tudott tenni ebben a pillanatban, se délután, és talán az elkövetkező pár napban sem. – Rendben – mondta. De nem úgy hangzott, mintha Tess is rendben lenne. – Te jól vagy, Tess? Tess zaklatottan válaszolt. – Látnod kellett volna, Joe. Szegény Farki, szegény kicsi fiú. Hirtelen Joe-ra is rátört az érzékenység. A kutyájára gondolt, majd Tessre és az irántuk érzett szeretetére. Aztán arra gondolt, ki más hívná még Farkast szegény kicsi fiúnak. De Tessnek igaza volt, ez a helyes kifejezés. – Megpróbálok hazamenni – mondta neki. – Amilyen hamar csak tudok. – Joe… ne gyere – mondta Tess. – A doki azt mondta, hogy majd telefonál. Amikor megkérdeztem, hogy felhívjalak-e, mondta, hogy igen, úgy gondolja, feltétlen szólnom kellene… mert azt mondta, nem tudja, tud-e segíteni. Szóval azt mondta, várjunk, amíg ide nem telefonál.

154

– Megtennéd, hogy felhívsz, mihelyt beszéltél vele? – Hát persze. Az ablak előtt a pasas még mindig a csészéjét szorongatta. Joe már épp el akart köszönni Tesstől, de egy pillanatra megakadt. – És te jól vagy, Tess? Tess nem felelt azonnal. – Szegény Farkas – mondta. – Látnod kellett volna, Joe, látnod kellett volna őt. Joe éppen a főtéren haladt keresztül, és már késésben volt a közös vacsoráról, mikor Tess végre felhívta. Próbálta már néhányszor elérni Tesst a délután folyamán; de mindannyiszor gyorsan lerakták, mert Tess nekiesett, már azt hittem, hogy a doki hív, tegyük le, ne foglaljuk a vonalat. Joe folyamatosan a telefonja kijelzőjét ellenőrizte, nyugtalanította, hogy nem talál rajta nem fogadott hívást, és azzal próbálta csillapítani magát, hogy ha mégsem jó híreket fog kapni, felesleges mindezt siettetnie. Honnan tudta Tess, hogy hol van az állatorvos, tűnődött, és fogalma sem volt, vajon fel van-e írva a doktor telefonszáma a telefon melletti füzetbe. Hogyan történhetett? Miért nem állt meg a szarházi? Hogy nem veszi észre valaki, hogy elüt egy akkora behemótot, mint Farkas? Ezek a gondolatok keringtek a fejében egész nap. Az este mindezek ellenére szép volt, a késő áprilisi idő olyan volt, mintha már május közepén járnának, és mintha még az alkonyat is úgy döntött volna, hogy csak később borul rá a világra, mint illene. Joe lezuhanyozott; telefonját előtte odakészítette a mosdó sarkára, a készülék fekete, szögletes, férfias alakja szembetűnően elütött Nathalie nőiesen összevissza szépítőszereitől. Túl sok sminket ken az arcára, gondolta Joe, miközben megszagolt egy rúzst. Sokszor túllő a célon, gondolta, miközben letekerte a szempillafesték tetejét, és azon tűnődött, hogy a picsába képesek a nők ezzel a kis izével szöszölni a szemgolyójuk felett. Ráadásul valahányszor itt alszik, mindig Nathalie kel fel előbb, lerohan a fürdőszobába, hogy kifesse magát, mert azt hiszi, hogy neki kimázolt arccal jobban tetszik. Holott Joe már látta őt festék nélkül is, és úgy gondolta, nagy kár, de Nathalie úgysem hinné el neki, hogy felesleges a szépségét elcsúfítania a sminkkel. Legalább a szemét hagyná természetesnek. Gyerünk, hívj már fel. A nyár jól érezhetően közeledett, ez onnan is látszott, hogy az öreg urak már kitelepedtek a tereket körbeölelő padokra, kártyáztak, sakkoztak vagy dámáztak, a kezük ügyében pedig mindig ott volt egy gondolatfrissítő itókás üveg. A nők a vállukra vetve hordták kardigánjukat, és a lábuk csupasz volt, pedig előző héten még csizma és harisnya védte a hidegtől. Belépett az étterembe, kezet fogott a tulajdonossal, és az asztal mellett üldögélő Nathalie felé indult. – Késtél, Joe. – Az egész napom a feje tetejére állt. – Hova állt? – Ez csak egy kifejezés. A te napod milyen volt? – Jó volt… az viszont nem jó, hogy te szombaton is dolgozol, nem?

155

– Nekem mondod? – mondta Joe, és egy hajtásra megitta a pohár sört. – Az embereim sem örültek neki, de nem hagyhattuk megkötni az építőanyagokat. Viszont a nagyján túl vagyunk. Hétfőn valószínűleg nem megyek be dolgozni. Nathalie buja mosollyal felhúzta a szemöldökét, és koccintottak, mielőtt új kört rendeltek volna. Alighogy megérkeztek az italok, megcsörrent a telefon, mire Joe felpattant az asztaltól, és kirohant az ajtón. Sosem szokta felvenni munkaidőn kívül, gondolta Nathalie. Vagy nagy szemforgatások közepette felveszi ugyan, de csak fél füllel hallgatja, amit mondanak neki. Kinézett az utcára, Joe fel-alá járkált, fejét lehajtotta, hüvelykujját harapdálta, és feszülten figyelt. Lehet, hogy nem a munkából keresték, gondolta Nathalie. – Rendbe fog jönni, Joe – mondta Tess diadalmas, de fáradt hangon. – Hála az égnek! – kiáltott fel Joe. – A lábát meg tudták menteni, de… a farkát le kellett vágniuk. Eltörött két bordája is, de az állkapcsát végül nem kellett rögzíteni, és a fara is jól van. Rengeteg helyen kellett összeölteni a sebeit, de a doki azt mondta, rosszabbul néz ki, mint amilyen az állapota… ezt arra értette, hogy néhol leborotválták a szőrét, hogy a vágásokhoz hozzá tudjanak férni. Joe figyelmesen hallgatta. – Nemsokára hazahozhatom… lehet, hogy már holnapután, ugye, hihetetlen? De folyamatos felügyeletet igényel, és nyugalomra van szüksége. Joe csak hallgatott tovább. – El sem tudom mondani, mennyire borzalmas volt. – Nagyon sajnálom, hogy nem voltam ott. – Örülök, hogy nem voltál itt – mondta Tess, és Joe hallotta a hangján, hogy ezt távolról sem sértésnek szánta. – Te vagy a gazdája – folytatta Tess. – Iszonyatos érzés lett volna neked így látni őt. – Óriási szerencséje van, hogy ott vagy neki te – mondta Joe. És komolyan gondolta. – Hála istennek, hogy ott voltál – ezt is komolyan gondolta. Aztán már nem gondolkozott, egyszerűen csak mondta, ami az eszébe jutott. – Köszönöm, hogy ott voltál – szünet. – Maradj, Tess – mondta. – Ne menj el. Tessnek ez a két mondat visszhangzott a fülében, miközben a helyére tette a kagylót. Hová is mehetnék, Joe? ∗∗∗ Nathalie duzzogott. – Rendbe fog jönni. – Kicsoda? – Ó, neked még nem mondtam el. A kutyámat elütötték… és félő volt, hogy nem lehet megmenteni. De sikerült. Ezért hívtak. – Nagyon örülök neked és a kutyádnak – mondta Nathalie, aki egyszer látott fényképet Farkasról, és akkor rögtön az jutott az eszébe, hogy vajon az angolok miért felejtkeznek meg olyan gyakran az ízlésről, hiszen az esetek többségében, ha van választási lehetőségük, a nyilvánvalóan közönségeset választják. Csak egyszer

156

járt Angliában – évekkel azelőtt, hogy megismerte Joe-t. Az idős asszonyok frizurája, a fiatalok öltözéke, a kutyafajták, az ételek, az építészként dolgozó férfiak – mindnek ugyanaz a hibája volt: közönségesnek tűntek. – Most beszéltél a doktorral? – nézett az órájára kérdő tekintettel. Jellemző, az angolok és a kedvenceik. Joe figyelmét lekötötte az előtte gőzölgő halleves; a most kapott jó hírektől végre felszabadultnak érezte magát, és rátört az éhség – egész nap nem evett semmit. Rápillantott Nathalie-ra, aki mereven nézte őt. – Nem, nem az orvos telefonált… hanem Tess. Nathalie arckifejezése nem változott meg, de a szája sarka dölyfös fintorba rándult, és Joe-nak ez nem tetszett. – Te is beszéltél már vele – mondta. – Amikor a házba telefonáltál. – Ő a te…? – Ő a házvezetőm volt – mondta Joe. – Volt? Múlt időben? Már nem az? Joe kanalazta a levest. – Nem tudom. – De még ott van a házban? Joe arra sem vette a fáradságot, hogy bólintson. Nyilvánvalóan ott van még a házban – hiszen most telefonált, hogy elmondja a legújabb híreket a sebesült kutyáról. – Te baszod őt? Joe már megtanulta, hogy ne képedjen el Nathalie nyers szókimondásán, így hát fel sem vette a dolgot. De a Nathalie hangjába keveredő célozgatás és féltékenység nem tetszett neki, bár hízelgő volt. Nathalie mindig hűvös volt, nyugodt, és uralkodott az érzelmein, szemben Tess felcsattanó méltatlankodásaival. Nathalie szeme sötéten izzott a birtoklási vágytól; Tess pedig egyszerűen elpirult. Válaszolnia kéne? Vegye a fáradságot? Nem lehetne, hogy élvezik az eléjük rakott ételt, és isznak Farkas egészségére? A leves mennyei volt, de Joe jobban örült volna, ha egy kicsit jobban rouille lett volna, és tekintetével a pincért kereste. – Te baszod ezt a Tess nőt? Joe felnézett. Nagyon könnyen elterelhette volna figyelmét a megterhelő nap gondjairól azzal, ha kicsit eljátszik Nathalie-val. De nem akarta. – Ami azt illeti, nem, Nathalie. Úgy tűnt, a nő nem hisz neki. – Nem értem, mi a bajod – mondta Joe. Nathalie duzzogva vállat vont. Miután mindent megettek, és megittak egy üveg bort a lakásban, Nathalie a végkimerültségig szexelt Joe-val. Mielőtt a férfi elaludt volna, Nathalie végigsimított ujjaival Joe karján, mellkasán, aztán a vállára hajtotta a fejét, és kissé kihúzta magát, hogy melleit a legelőnyösebb pózban láttassa, és újra kérdezősködni kezdett. – Ha már nem a te házvezetőd, akkor mit csinál még a te házadban? Joe elgondolkozott ezen. Arra gondolt, hogy akárhányszor felidézi a ház valamelyik szobáját, Tess mindig ott van a képben. Még nem talált új munkát, nem igaz? És ő kérte rá, hogy maradjon még, ne menjen el. Vajon most mit csinálhat?

157

Szöszmötöl, egyik szobából a másikba viszi a dolgokat, tologatja a bútorokat? Vagy kenyeret pirít a konyhában? Rápillant alvó kislányára? Csiszol, fest, vagy sikál? Vagy címkéket gyárt a befőttesüvegekre? Bármelyik másik estén ezeket vagy ezek egyikét csinálná. De Joe úgy gondolta, hogy ma este valószínűleg kesereg az űr felett, amit Farkas hiánya okoz a házban. – Ott él. Nathalie ismét megkérdezte, hogy basznak-e. Joe úgy tett, mint aki alszik, és még egyszavas válaszra sem méltatta.

158

Huszonegyedik fejezet Seb csalódott volt, amiért Tess nem telefonált. Csalódott, de nem elkeseredett. A történtek előtt sem hívta őt fel, pedig akkor már túl voltak egy elég heves konyhai egymásnak esésen. Akkor megadta neki a számát, saját kezével tűzte fel a falinaptárra, ha jól emlékszik. Szeretett magára úgy gondolni, mint egy jó természetű, könnyen alkalmazkodó fickóra, úgyhogy örömmel hitte el magának, hogy Tess biztosan csak utál telefonálni, és kész. Példának okáért az apja is utálta felemelni a kagylót, így Seb tökéletesen megértette a heves ellenszenvet. Akárhányszor Seb hazatelefonált, és ez hetente előfordult, biztos lehetett benne, hogy ha az apja veszi fel, akkor röviden le is fogja zárni a beszélgetést, valahogy úgy, hogy hello, fiam, akkor adom is anyádat. Vannak emberek, akik valahogy nem telefonálgatós típusok, gondolta Seb, miközben megbeszélte a szörfbolt főnökével, hogy ebédidőben elugorna egy órára valahova. Miközben elindult a ház felé, rájött, hogy semmi oka nincs a levertségre, hiszen Tess nemhogy nem szakított vele, de még csak cserben sem hagyta – és azt mondta, hívni fogja, egyszerűen csak még nem hívta fel. Tetszett neki Tess; élvezte az együtt töltött időt a vendéglőben, nem beszélve az azt követő otthoni kis közjátékról. Abban reménykedett, hogy hamarosan újra sor kerül rá. Úgy döntött, hogy egy kicsit megkönnyíti a helyzet kialakulását – és egyben felmenti Tesst a telefonálás kötelezettsége alól – azáltal, hogy korán elindul ebédelni, hogy beugorhasson hozzá, és megbeszéljék a legközelebbi randi pontos idejét. Nem volt szükség a pulóverre. Menet közben gyorsan áthúzta a fején, és lazán a csípője köré kötötte. Nem rossz dolog már most pólóban mászkálni. De hiszen két nap múlva beköszönt a május. Vajon mit tud Tess egész nap csinálni abban az óriási házban, tűnődött. Vicces, hogy pont egy olyan munkát választott a tengerparti Saltburnben, amivel folyamatosan távol tartja magát a tengertől, és a nap nagy részében a házban kell lennie. Seb gyakran csodálkozott el azon, hogy ő fizetést kap azért, amit csinál. Maga a munka – és a lehetőség, hogy szinte mindennap bemehet a tengerbe – önmagában éppen eléggé kifizetődő. Az, hogy találkozott Tesszel, egy előre nem látható jutalom volt – már néhány hónapja itt élt, és úgy tervezte, hogy itt marad az angol nyár alatt, s csak utána megy haza az ausztrál nyarat is kiélvezni. Elég hamar szembesülnie kellett a ténnyel, hogy néhány nagymamán és a túlzottan kivágott ruhákat viselő tinilányokon kívül alig van korabeli nő a városban. Annak a kevésnek is, akivel találkozott, jegygyűrű volt az ujján, és rendszerint egy vagy két kisgyerek totyogott mellette. Aztán megjelent Tess. Kisgyerek: igen, gyűrű: nem, és a ruhája – most, hogy már a saját szemével is látta – sokkal csinosabb alakot rejtett, mint a legtöbb itt lakó kislányé. Biztató volt az a tény is, hogy szintén nem helyi lakos. Nyugodtan mondhatott neki olyanokat, hogy tudod, az a hely, ott a sarkon, az állomástól nem messze, az utca végén, tudod, ahol az a szakadt kis pub van, és nem kellett szégyellnie, hogy nem ismeri a várost úgy, mint a tenyerét. Lelkiismeret-furdalás nélkül nevethettek együtt a helyi lakosok bogarain, anél-

159

kül hogy árulónak érezték volna magukat. Megvolt a közös nevező – megbeszélték, ki hogy került ide, és ki honnan jött el. És most újra itt állt, a ház előtt. A kapu csukva volt – de hisz ez a normális, nem? Igen, gondolom, így van rendjén. És különben is, senkinek nem ártok azzal, ha becsöngetek. Meghúzta a csengőt, várt, és az jutott eszébe, hogy a kongó, mély csengőszó Addams Family-s visszhangzása mennyire nem illik Saltburnhöz. Elképzelte, Tess hogy nézne ki Morticiának felöltözve, és elnevette magát, amikor Tess egy egyszerű farmer-póló összeállításban nyitott ajtót. – Szia, csak gondoltam, beugrok egy kicsit, jólesett bóklászni egyet ebédidőben – mondta. – Milyen volt a hétvége? Jó volt pénteken találkozni, azon gondolkoztam, vajon mikor tudnánk, tudod, megismételni. Tess ajka megrándult, Seb agyán átsuhant: a francba, mindjárt úgy kihajít innen engem, hogy a lábam sem éri a földet. Ettől lassan hátrálni kezdett egy könnyednek szánt vállrándítás kíséretében. – Ne haragudj, azt mondtam, majd én hívlak, ugye? – és miközben Tess töviről hegyire elmesélte Farkas balesetének körülményeit, Seb megkönnyebbülten gondolta: hála istennek, nem velem van a baj, csak az öreg kutyával történt valami. – Oké, akkor megígéred, hogy majd csörögsz? És elmondod, hogy van az öregfiú? – Persze – mondta Tess, mintha Seb egyedül Farkas tiszteletére jött volna fel a házhoz. – Reményeim szerint az elkövetkező egy-két napban már el is hozhatom őt a dokitól. – Helyes – mondta Seb. – Akkor, azt hiszem, most jobb, ha visszamegyek dolgozni. Tessnek eszébe jutott, hogy illene behívnia a fiút egy csésze teára vagy egy pohár vízre, hiszen végeredményben azért mászott fel a hegy tetejére, hogy érdeklődjön Farkas állapota felől. – Kérnél még valamit? Mielőtt visszamész? Hát már hogyne kérne. Tess keze már a kilincsen volt, de Seb átlépett a küszöbön, és lendületesen Tess szájára tapadt. Tess ismét azon kapta magát, hogy valakinek a nyelve energikusan dolgozik a szájában. Seb keze most a fenekével volt elfoglalva. Majd a fiú hátralépett, és kéjesen rákacsintott. – Hívjál, édes – mondta. – És ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Én úgy értettem, kérnél-e egy pohár vizet vagy egy csésze teát, gondolta Tess némán, miközben Seb kisétált az útra, és szinte lépésenként megfordult, hogy tisztelegjen, vagy integessen egyet. – Annyira kedves srác – mondta ki hangosan Tess. – Bárcsak többet éreznék iránta. – Elhallgatott. – Fogalmam sincs, mit tegyek. – Hirtelen ráébredt, hogy egyedül áll a konyhában. Hangosan beszélt, mert elfelejtkezett arról, hogy nincs mellette a kutya, hogy felemelje a fejét, és őrült csóválásba kezdjen bozontos farkával, akárhányszor meghallja az ő hangját. A hívás, amelyet Tess és Joe annyira vártak a műtét utáni telefon óta, egy csütörtöki napon futott be, öt nappal a baleset után.

160

Tess azonnal felhívta Joe-t. Mindennap beszéltek. Habár Farkas már nem volt kritikus állapotban, ők kitartóan hívták egymást, és mindenféléről beszélgettek. Még mindig Farkas volt a hívások ürügye, de már nem az volt a cél, hogy az ő állapotáról beszéljenek. A hívásoknak hídépítő szerepük volt – Joe építette a híd rá eső felét Franciaországból, Tess pedig az angliai részt; és Farkas volt az, akit ezen a hídon át akartak vinni, az ő segítségével hidalták át a köztük lévő távolságot. Az anyag, amiből a híd épült, hétköznapi témákra épülő beszélgetés volt – és úgy tervezték, hogy a végeredmény hosszú és rugalmas legyen. Milyen ott az idő? Ezzel a kérdéssel kezdtek, miután kielemezték Farkas állapotát. Miket csinál Emmeline? Zavaros a víz a híd alatt? De hisz egy völgy felett ível át, Tess – hiszen már mondtam. Ja, tényleg, bocsánat. Elfelejtettem. Elhiszem, sok mindennel kell mostanában törődnöd. Hát igen, de szívesen felhívlak holnap is, ha gondolod. Kérlek, hívj. Mikor lenne alkalmas? Bármikor, Tess – ha látom, hogy az otthoni szám hív, mindig felveszem. Hát akkor hívlak holnap. Rendben, várom. Így hát Tess telefonált csütörtök este. Nathalie hallotta a csörgést, és látta, hogy a telefon a könyvespolcon villog, de elfordította a fejét, mintha semmi jelentősége nem lenne a hívásnak. Felhangosította a tévét. Már lassan megszokta ezeket a mindennapos hívásokat Joe és Tess között. Azzal szórakoztatta magát, hogy olyannak képzelte a házvezetőt, mint egy nővérkét az állatorvosi rendelőben – mind stílus, mind alkat tekintetében. Egészen biztosan csak egy ostoba, slampos lány, aki bele van habarodva Joe-ba. De a férfi valószínűleg észre sem veszi őt. Nathalie meggyőzte magát, hogy nincs miért félnie – pláne mivel Joe kielégíthetetlen vággyal vetette rá magát ezekben a napokban is. – Joe! A telefonod! Joe odament, a törülköző a csípője köré volt csavarva, a víz apró patakokban folyt le a hajából a hátára. Tess hívta. Ha most megkéri Nathalie-t, hogy halkítsa le a tévét, akkor kötelezően ott kell majd maradnia a szobában, és előtte kell beszélnie. Ha nem kéri meg, akkor megvan a szabadsága, hogy visszamehessen a hálószobába, vagy kiállhasson az erkélyre – ám hiányos öltözéke miatt ez utóbbi nem lett volna annyira bölcs dolog. – Chien – mondta Nathalie-nak, aki bólintott, és nem nyúlt a távkapcsolóért. Joe felkapta a telefont, és a hálószoba felé vette az irányt, miközben fogadta a hívást. – Tess? – Joe, én vagyok! Hazajöhet, most hívott a doktor! Holnap hazajön. Elmehetek érte a délelőtti vizit után! – Lassabban, asszony, mondd még egyszer! Tess újra elhadarta, ugyanakkora örömmel és megkönnyebbüléssel a hangjában, mint először. – Micsoda remek kis fickó! Öt nap alatt összeszedte magát. A doki azt mondta, hogy ez mindannyiukat meglepte. Azt mondta, hogy ezt írásba is adja! Még szednie kell az antibiotikumot, és azt a fehér műanyag vödörszerűséget is a nyakán kell hordania, hogy ne nyalogassa, vagy harapdálja a varratokat. És a sebeken is cserélgetni kell majd a kötést, de már megmutatták, hogy kell, és minden rendben lesz.

161

Joe úgy döntött, nem szól közbe; élvezte a Tess hangjából áradó lendületet és a jó híreket. – Felhívjalak, Joe, mikor hazaért? Mikor Farkas újra itthon lesz biztonságban és egészségesen? – Mindenképp, Tess – mondta Joe. – ígérd meg, hogy fel fogsz hívni. ∗∗∗ Tess boldogan kelt fel péntek reggel, mert tudta, hogy nemsokára hazahozhatja Farkast. Az idő is balzsamos és ragyogó volt. Úgy tűnt, lassan véget ér a tavasz, holott még csak most kezdődött el a május. Találkozott Lisával a játszótéren, és azt tervezték, hogy utána felugranak a házba megetetni a gyerekeket. Lisát rendkívül érdekelték Seb hét eleji váratlan látogatásának részletei, és tréfásan megfenyegette Tesst, jobban teszi, ha mielőbb szerez magának egy telefont. – A mai világban már nem tudsz felépíteni egy kapcsolatot az sms-ek ereje nélkül – mondta neki. – És ragaszkodom hozzá, hogy a legtöbbet azonnal továbbítsd majd nekem, természetesen. – Ki beszélt itt kapcsolatról? – kiáltott fel Tess. – Folyamatosan elérhetőnek kell lenned – válaszolta Lisa. – Folyton a rendelkezésére kéne állnom? Lisa felnevetett. – Lefogadom, hogy tele van a telefonja frappánsan malac sablonüzenetekkel, szivi. Fel kell hívnod, és fel is fogod, ugye? Remek társaság lenne kutyaőrzés közben. – Azzal meglökte Sam hintáját, és nevetve visszahahózott neki, mielőtt újra Tess felé fordult. – Felhívhatnád őt, Tess. Hívd fel, és mondd azt neki: helló, Seb, nincs kedved átjönni egy kicsit gyerekmegőrizni kutyapózban? – Rekedt hangú nevetése ragadós volt. – Te rettenetes nőszemély – mondta Tess, mikor végre levegőt tudott venni. – Már maga a puszta gondolat is. – A puszta gondolat? Egy helyes és lelkes szörfös srác puszta gondolata? A puszta gondolata annak, hogy ez a srác megőrül érted? Igen, teljesen igazad van, Tess. Rettenetes gondolat, egyszerűen rettenetes. Tess kinyújtotta a nyelvét, aztán Em felé fordult, és lökött egyet a hintáján. Jobban belegondolva nem is olyan rettenetes gondolat. Lehet, hogy tényleg fel kéne hívnia, mikor Farkast már hazahozta, és a napirendet is beállították. Sam már türelmetlenül fészkelődött a hintán, vagy ahogy Tess és Lisa szokta mondani, „sajtkukac-állapotba került”, de Em hangosan tiltakozni kezdett, mikor Tess megpróbálta őt is kicsalogatni az ülésből. Tess nem bánta, szerette lökni a hintát, mert a mozdulat mindig megnyugtatta, és el tudott közben merülni a gondolataiban. Így mikor Joe lassan elindult lefelé a hegyről, azzal az ürüggyel, hogy fel kell töltenie a hűtőt, de titokban azért, hátha összefut a sétáló Tesszel, ez a látvány fogadta – Tess löki a hintát, miközben teljesen belemerül az ábrándozásba, vagy legalábbis valamibe, ami mosolygásra készteti. Arcát a nap felé tartja, és nagyon-nagyon messze jár gondolatban. Joe figyelte őket: Tess és Emmeline tökéletesen el-

162

merültek az egyszerű és békés játszótér nyújtotta örömökben. Arra gondolt, Tess most nem azt a kopott melegítőt vette fel. És a haja is megnőtt. És arra gondolt, tetszik, hogy így kibontva viseli. Eltűnődött: menjek inkább vissza, és lepje meg őket akkor, mikor hazaérnek, vagy mutassam meg magam, és menjek oda köszönni? A kérdés eldőlt magától. Tess megérezte, hogy valaki nézi. Mikor megfordult, és látta, hogy Joe az, kezét leejtette maga mellé, így amikor a hinta felé lengett, finoman meglökte a hasát. De úgy tűnt, észre sem vette. Csak állt mozdulatlanul, csodálkozásában kicsit még a szája is kinyílt, és nézte Joe-t. A hinta újra nekiütődött, de csak éppen odapillantott. És aztán a hinta lassan megállt, mintha elfáradt volna, vagy mintha lejárt volna a menetideje. És úgy tűnt, Tess meg sem hallja Em tiltakozását. De Lisa meghallotta – ránézett Tessre, és átfutott a fejében: ki az ördög az a figura? – Ki az ördög az a figura? – kérdezte, mikor Tess elsétált mellette. Em elégedetlenül hadonászott anyja karjában. De ezt Tess észre sem vette, és Lisa kérdését sem hallotta meg. Odament egyenesen Joe-hoz, és csak álltak ott, a kerítés két oldalán, még egy hosszú másodpercig. Lisa végignézte, ahogy üdvözölték egymást – a férfi egy kicsit lehajtotta a fejét, Tess pedig felemelte a sajátját. Látta Tess mosolyát, látta, hogy Em kinyújtja a kezét a férfi felé, aki odaadja az ujját a kislánynak, míg másik kezét gyengéden rövid ideig Tess karján nyugtatta, miközben elmerültek a beszélgetésben. Lisának pedig egyre az járt a fejében: Jesszus, Tess, én veszek neked egy átkozott telefont – már csak azért is, hogy én írjak neked, te rejtélyes, titokzatos, titkolózó nőszemély. Sosem mondtad, hogy szerelmes vagy ebbe a Joe nevű pasasba. ∗∗∗ – Csak elindultam, hogy vegyek valami ennivalót. – Én meg csak itt voltam a játszótéren. – Tudom… láttam. Tess visszagondolt a viselkedésére, és forgatta a szemét, de Joe felnevetett. – Nem akarsz velem jönni, Tess? Te biztosan tudod, hogy mire van szükségünk. – Dehogynem, persze. Ó, mármint sajnos nem lehet. Nem mehetek… nem hoztam el a babakocsit. – Értem. – Lisa, a barátnőm, aki ott áll azzal a göndör hajú kisfiúval, szóval itt találkoztunk vele – mondta Tess és elhallgatott. Nem akarta elmondani Joe-nak, hogy közös ebédet terveztek Lisával, mert akkor megeshetett volna, hogy Joe rávágja, hogyne, persze, menjetek csak, ne törődj velem. Az igazság az volt, hogy bár egyre jobban szerette Lisát, mégiscsak Joe érkezett haza. Joe itthon van, Farkast is nemsokára hazahozzák, minden más várhat. – Lisa – mondta Joe bizonytalanul, és a játszótérre pillantott. – Nagyon kedves. – Hát akkor, mire van szükségünk? Tess elgondolkozott a kérdésen. Nekem erre van szükségem, ez hiányzott a legjobban.

163

– Semmi különös, azt hozz, amit megkívánsz. – A házban találkozunk – mondta Joe, és megemelte képzeletbeli kalapját. – Otthon. – Elindult lefelé az úton, Tess és Em pedig lassan visszaindultak a ház felé. Elmentek Lisa mellett, aki már egy másik anyukával beszélgetett. Mikor meglátta Tesst, mutatta neki, hogy „hívj majd fel!”. Tess válaszul lelkesen felemelte mindkét hüvelykujját. Lisa arra gondolt: szegény, öreg Seb – esélyed sincsen. Miután visszaértek a házba, Tess ránézett Emre, aki szemmel láthatóan nem értette, édesanyjának miért lett hirtelen ilyen jó kedve. Tess letérdelt elé, és bár a kőpadló hideg volt, és nyomta a térdét, simogatni kezdte a kislány gömbölyű pocakját. – Em – suttogta neki. – Joe visszajött. Joe hazajött. És Farki is hamarosan haza fog jönni, és estére minden újra olyan lesz, amilyennek lennie kell. Em belekapaszkodott Tess ujjába. Tess megsimogatta az orrocskáját. – Kívánj nekünk szerencsét – mondta. – Kívánj nekünk sok szerencsét. Mindannyiunknak. – Em mondott valamit válaszul, amiről csak Tess tudta megállapítani, hogy orrot jelent. Szakított rá időt, hogy végigmondják a kislánnyal, mi van az arcunkon. Sem. Ful. Sáj. – Okos vagy, Em – mondta Tess, majd felkapta és megölelte. Aztán csak álltak, némán és nyugodtan. Kérlek, segíts, hogy a mai nap csodás legyen. – Gyorsan! Még takarítanunk kell! – és Tess szobáról szobára rohant, kinyitotta az összes ablakot, felrázta az összes párnát, a helyükre húzta a bútorokat, és leporolt mindent. Közben Em árnyékként követte őt mindenhová. Joe megpakolva érkezett meg. – Azt gondoltam, összedobunk valami szerény ebédet – mondta, miközben elkezdte egyedül kirakni a cuccokat, mert Tess mozdulatlanul állt a konyhában, és Em csuklóját fogta, aki mezítláb álldogált az asztal közepén. – Aztán csapunk egy ünnepi vacsorát, hogy megünnepeljük Farkas mester hazatérését és gyors felépülését. Kipakolt egy csomag sajtot és egy kiló ropogós kenyeret, néhány szál zellert, friss paradicsomot és egy doboz indiai fűszert. – Elnézést, Emmeline – mondta, mert mintha Tess nem vette volna észre, hogy a kislány útban van, de végül áttették a tányérokat és az evőeszközt az asztal túlsó felére, és ennek megfelelően az ételeket is átköltöztették. Joe ránézett Tessre. – Jól vagy? Nem vagy éhes? – kérdezte tőle, és gyengéden oldalba taszította, hogy visszarángassa a jelenbe. – Éhen halok – mondta Tess, mintha épp most lépett volna be a konyhába. És újra együtt voltak a konyhaasztal körül, békésen beszélgetve. – El sem hiszem, hogy itt vagy – mondta Tess. – Farkas örömmámorban fog úszni. – Farkas sem tudja elmondani, mi ütötte el, ugye? – Isten tudja, mi lehetett az, Joe… De nem lennék meglepve, ha egy úthenger lett volna. És nem állt meg… el tudod ezt képzelni? – Lehet, hogy nem vette észre.

164

– Hogy nem veszi észre valaki, ha elüt egy Farkas méretű kutyát? Joe az órájára pillantott. – Akkor hatra mehetünk érte? – Neked kell érte menned – mondta Tess csendesen. – Neked kéne elhoznod őt. Joe ezt rendkívül figyelmesnek tartotta. Azon kapta magát, hogy elmélyülten nézi Tesst, aki hirtelen felpattant, és megkérdezte: – Teát? – Kösz – mondta Joe. – Akkor dolgozom még egypár órát. Tess főzött egy bögre jó erős teát. És adott neki egy KitKatet is – Joe észre sem vette a csokit, amikor elpakolta az ételeket. – A hűtőben szoktam tartani – magyarázta Tess. – A hűtő ajtajában, ahol a tojástartó van. De ez üzleti titok: a KitKat sokkal finomabb, ha hideg, a tojást viszont jobb szobahőmérsékleten tartani. – Kinyitotta a hűtőt, hogy alátámassza a mondottakat, aztán egy kis kosárra mutatott a szekrényen, amiről rémlett Joe-nak, hogy látta már Tess szobájában, de most fél tucat tojást rejtett. Miközben mindketten a tojásokat nézték, önkéntelenül Joe fényképére siklott a tekintetük. Már teljesen el is feledkeztek róla. Ha most újra szóba hoznák, akkor mindent teljesen át kellene beszélniük, beleértve Maryt is. Eddig minden könnyen és zavartalanul zajlott közöttük. És ezt egyikőjük sem akarta tönkretenni. Elkapták tekintetüket a képről, és a tojásokra meredtek ismét, majd a csészéjük után nyúltak, és külön-külön elfoglalták magukat délután. – Van mosnivalód? – kopogott be Tess a dolgozó ajtaján a szokásos suttogó hangján. – Feketéket mosok. – Van egy kupac a fürdőszobámban – hallatszott Joe hangja. – Onnan el tudod vinni, ha nem gond. – Nem, dehogy – mondta Tess, és miközben elindult felfelé a lépcsőn, magában még hozzátette – Egyáltalán nem bánom. ∗∗∗ Tess nagyon szerette volna, ha Em is ébren várja meg Farkas hazaérkezését – szerette volna illően megünnepelni a nagy beteget –, de hiába indult el Joe hat előtt az orvoshoz, egy bő órával később sem érkeztek még vissza, és Em közben elbóbiskolt. Tess ablaktól ablakig járkált, és a környéket pásztázta. Mintha csak egy varázslatos előrejelzés volna, az idő olyan jó meleg volt még este is, hogy több ablakot is nyitva tudott hagyni. Ilyenkor este, mikor a madarak már befejezték hálaadó esti éneküket, selymesen aranyló fény öntötte el a vidéket, mintha ezzel akarná megígérni, hogy a holnapi nap még szebb lesz. A levegő már felfrissült, de még mindig enyhe volt, a ház hatalmas, széles ablakainak árnyéka lassan kúszott a házban, és a fény belül is megfestett mindent. Át kellene öltöznöm, gondolta Tess. Aztán arra gondolt, hogy Farkas igazán nem bánja, ha mégsem teszi. És talán Joe sem. Lement a földszintre, és kinyitotta a hűtőt. Délelőtt, a játszótéren kérte Joe-t, hogy hozzon friss májat Farkasnak. Ott volt a máj. És volt még friss lazac, és a csomagolásuk alapján még rengeteg ínyenc finomság, egy nagyszerű vacsora elen-

165

gedhetetlen kellékei. Áttúrta a hűtőt. Friss kapor. Újkrumpli. Hol talált ilyenkorspárgát? Benézett a fagyasztóba: pompás vaníliafagylalt. Ettől mind mosolyognia kellett, és meg is éhezett. Nem maradhat tovább a konyhában, mert elkezd csipegetni. Visszament az előszobába, a folyosó fordulójába, aminek a házban csak esztétikai szerepe volt, különösebb funkció nélkül, ide rendezett be egy fekvőhelyet Farkasnak. Idehozta a pokrócait, egy párnát, a kedvenc gumicsontját és Joe egyik papucsát. Odarendezte a tálkáját és egy tál vizet, és az egészet alulról újságpapírral biztosította a véletlen balesetek ellen. Elmagyarázta Joe-nak, hogy Farkas itt nem fogja kirekesztettnek érezni magát. Neki sem lenne jó, ha átugrálnánk rajta, miközben elterülve elfoglalja a fél konyhát, fejezte be a gondolatot. És mindketten elgondolkodva néztek a konyha irányába, ahol a kőpadló hidegnek és csupasznak tűnt a Farkas védjegyévé vált terpeszkedése nélkül. Tess az öreg órára pillantott, holott pontosan tudta, hogy nem jól jár. Meglökte az ingáját, ahogy mindig szokta, ugyanúgy, ahogy Joe-tól látta. Hamarosan meg kell érkezniük, gondolta. – Ez egy katona, én mondom – mondta az orvos Joe-nak. – Hát igen, úgy is néz ki, mint aki megjárta a háborút – felelte Joe, és simogatta Farkast, ahol csak érte. – Ugye, öregfiú? Te derék öregfiú. Szegény kis fickó. – Csak az ő erejében bízhattam – mondta az orvos. – Meg a szaktudásomban. – Hát hogy nézel ki? – kérdezte Joe a kutyától gyengéden. – Azelőtt sem kívánkozott festményre – nevetett az orvos. – Nem igaz, Farkas? – Nem, igaza van. – Nem lehet gondja az ismerkedéssel… Gondolom, két lépést sem tud tenni anélkül, hogy valaki meg ne kérdezze, ez milyen kutya. – Hát, mostantól azért kicsit változatosabb lesz a dolog, mert minden bizonnyal azt fogják kérdezni, hogy hát ez mi. – Pontosan. Népszerű lesz, és csomó új barátra tesz majd szert – mondta az orvos. – Nos, azon kívül, amiket megbeszéltünk a rendszeres ellenőrzésekről, fogok szólni a nővérkének, hogy mutassa meg, hogyan kell a kötéseket lecserélni, és pontosan hogyan kell kezelni a farok csonkját. Az orvos csodálkozva nézte, hogy Joe arca megváltozik. Mintha elsápadt volna, de nem lehetett biztos benne, mert a szoba mesterséges fényében mindenki arca fehérnek tűnt. – Én nem igazán vagyok jó az ilyen… izékben – mondta Joe. – Nyugodtan nevezhet finnyásnak. – Márpedig Farkasnak szüksége van arra, hogy jól végezze az… izéket – mondta az orvos. – Különben is egyszerű. Úgy tűnt, Joe-t nem győzte meg. – Talán akkor majd Tess cseréli a kötéseket – mondta az orvos. – Nagyon ügyes nő. Joe ezen elgondolkozott, és az orvos közben fürkészve nézegette őt. – Tudja, hogyan hozta be a kutyát ide? Hallotta már? Elmondta magának? Joe zavartan nézett fel.

166

– Gondolom, nem – mondta az orvos. – Akkor elmondom én. Saltburnben voltam, vészhelyzethez hívtak ki. Tess idetelefonált, és megkérdezte, pontosan hol van a rendelő. A nővérke mondta neki, hogy Marske-ban, de Tess nem tudta, az merre lehet… Azt hitte, hogy Saltburnben vagyunk. A nővérke próbálta útbaigazítani, de Tess közbevágott, hogy nem tud kocsival jönni, akkor mondta a nővér, hogy jöjjön taxival, azzal majd idetalálnak. Én éppen jöttem visszafelé Saltburnből, és akkor láttam meg őket… Egy szegény, fiatal lány tolt maga előtt óvatosan, de sebesen egy hatalmas, véres kutyát egy babakocsiban, miközben valahogy egy kisgyereket egyensúlyozott a csípőjén. Már legalább másfél kilométert megtehettek így. Felesleges mondanom, azonnal megálltam mellettük, és felvettem őket. Tess teljesen kétségbe volt esve. – Meg is ölhette volna – mondta Joe. – Felemelte, és betette abba a kocsiba… biztos ez? – Ami azt illeti, valószínűleg ezzel mentette meg az életét. Gyengéden bepólyálta a kutya testét egy törülközőbe. Ezzel sikeresen elállította a vérzést. És az ijedtségre is jó volt. Ő eshetett volna össze a nagy megterheléstől. Joe-nak eszébe jutott Tess kocsija, ahogy bekanyarodott a ház elé az első napon. A dobozokra, amelyeket kint hagyott a csomagtartóban. Eszébe jutott, hogy azt mondta, alig maradt benzin a tartályában. Aztán eszébe jutott, hogy az anyját kocsival vitte vissza a Fecskébe. És amikor a Komphídhoz mentek, az ő kocsiját használták. Birkóztak a gyereküléssel, ingerkedtek egymással, és nagyokat nevettek. Joe lassan, óvatos ívben vette be a kanyart a ház előtt, ami szöges ellentéte volt a szokásos kavicspörgető beállásának. Észrevette Tess árnyékát a szalon ablakában, aztán a Farkas fekhelye feletti ablakban. Majd eltűnt. Óvatosan kinyitotta a kocsi ajtaját, és mire gyengéden kiemelte Farkast a földre, a bejárati ajtó kinyílt, és Tess az ajtóban állt, kezét a szája elé tartva. Joe hagyta, hogy Farkas a saját tempójában induljon el, és azon kapta magát, hogy ő is támolyog egy kicsit együttérzése jeléül. Arra gondolt, Farkas ma olyan, mint egy ingatag öreg úriember. Mikor egészséges volt, rendszerint kilőtt a kocsiból, amint kinyitották az ajtót, és rohant a számára elkerített rész felé, mintha börtönből szabadult volna ki. De ma nem. Joe Tessre nézett. Már leeresztette a kezét a szája elől, leguggolt, és ölelésre tárta a karját, ahogy Emmeline-t is szokta üdvözölni. Látta, hogy Tesst fojtogatja a sírás, és ezért nem tud megszólalni, és látta, hogy Farkas nem tudja válaszként csóválni a farkát, mert már nincs neki, csak egy csonk bújt meg ott hátul, a zöld kötés alatt. Csak menni tudott tovább, nyaka körül a fehér műanyag védőgallér, mint egy mulatságos főkötő. Világoskék kötés rejtette mellső lábát, és ahogy közelebb bicegett, Tess láthatta az összes borotvált részen a sok-sok öltést. Megérkeztek. Tess térdelt, és próbálta Farkas fejét a kezébe fogni, habár ehhez szinte be kellett bújnia neki is a főkötő alá. Farkasról Joe-ra emelte a tekintetét, majd ismét Farkasra. – Te tudsz valamit – mondta Tess, és Joe fülelni kezdett, bár tudta, hogy Tess a kutyához beszél. – Sokkal jobban nézel ki, mint a múlt héten, kicsi fiú. Újra olyan vagy, mint a régi Farkas… csak valami furcsa, farsangi maskarában. Isten hozott, te bolond kutya. Isten hozott újra itthon.

167

Huszonkettedik fejezet Tess felült az ágyban, a sötétben. A függönyök nem voltak behúzva, úgyhogy látta az ablakon keresztül a vidéki éjszakai sötétséget, melyet nem zavart meg sem utcai világítás, sem villogó sziréna. Felhúzta térdét a paplan alatt, karjával átkarolta, és nekidőlt – teljesen olyan érzés volt, mintha valakivel ölelkezne. Mosolygott a sötétben, és biztonságban érezte magát; mintha mosolygásával így nem kísértené a sorsot. Azon gondolkodott, miért is tölti el őt a jó érzés – nem mintha bármi különöset mondtak vagy tettek volna aznap –, és rájött: nem is volt különösebben különleges az este. Sőt, kifejezetten híján voltak a különleges dolgoknak – és pont a megszokott, általános dolgok tették ilyen kellemessé az időt. Nem törték magukat, hogy jól sikerüljön, nem rágódtak a történteken, és nem beszélték meg, hogy mi fog történni – de nem is görcsöltek azon, hogy mindezt elkerüljék. Az ablakhoz ment, arcát az üveghez szorította, és kinézett az éjszakai kertbe. Talán végigbeszélhették volna az egész Kate-dolgot meg a többieket, és megbeszélhették volna a Maryvel történteket is. De mindezek valahogy annyira jelentéktelennek tűntek az itt és most fényében, hogy újra zökkenőmentesen beszélgetnek, és újra hozzászoktak a másik jelenlétéhez. Gondolod, hogy elbírna még egy kis borsot? Nem, szerintem nem kell már rá. Attól tartok, túl korán borsoztam meg… tudtad, hogy ettől elveszíti az erejét? Nem, fogalmam sem volt. De bizony, elveszíti, éppen ezért szabad mindig csak a legvégén hozzáadni az ételhez. Én azt hallottam, hogy ha facsart citromlevet adunk az ételhez a főzés végén, az nagyszerűen kihozza az ízeket, anélkül hogy megterhelné az ételt a sajátjával. Nahát, ez újdonság – ki fogom próbálni. Azon gondolkozom, vajon a Calpol használ-e a kutyáknak is. Mi az a Calpol? Paracetamol gyerekeknek, epres ízű. Tudod, Tess, a doki elég sok erős gyógyszert írt fel neki. Tudom, de rémesen is néznek ki, a Calpol viszont rózsaszín, édes, és tényleg segít. Szegény öreg Farkas. Igen, szegényke. Mondjuk, önmagához képest egész jól néz ki, nem gondolod? Attól függ, mihez képest. És hogy ízlett neki a máj! Ugye? Többet rá sem fog nézni a Pedigree-re! Egy vagyonba fog neked mostantól kerülni, Joe. Szóval biztosan nem bánod, hogy te leszel a főnővér mellette, Tess? Egyáltalán nem, de sosem hittem volna, hogy finnyás vagy. Még egy szálkát sem tudok a saját ujjamból kiszedni. Hát én tulajdonképpen akkor szoktam hozzá ezekhez, amikor anya lettem, azelőtt én is sokkal nyámnyilább voltam. Ezzel most azt akarod mondani, hogy én nyámnyila vagyok? Igen, Joe, szó szerint, ideadnád a vizet? Miután aprólékos részletességgel felidézte magában néhányszor a fecserészést, arra jutott, mennyire könnyeden el tudnak beszélgetni Joe-val ezekről a szinte semmitmondó dolgokról. Hiszen igazából nem is beszéltek meg semmit, s egy nagyobb társaságban ezt nem úgy definiálnák, mint építő jellegű beszélgetést. Tess és Joe két olyan ember volt, akik egymás társaságában kötetlenül tudtak csevegni bármiről. Évődni, fecsegni, tereferélni, locsogni – mikor együtt voltak, sosem kellett azon erőlködniük, hogy miről is beszéljenek. Kinyitotta az ablakot. Hű-

168

vös volt, de ő ott állt az ablakban egy szál trikóban és egy rövidnadrágban, isten tudja, hány órakor. Feltöltötte az érzés, és a különös éjszaka beköltözött a lelkébe. Arra gondolt: itt vagyok. Még mindig itt vagyok az Elhatározásban. Azon az éjszakán, amikor Farkas és Joe hazajöttek. Mélyet lélegzett a tiszta és üde levegőből. Végigsimított a karján, ujjaival libabőrös bőrét simogatta, és élvezte saját bőrének tapintását. Vajon jól emlékszik, hogy kiskorukban a nővére megsimogatta őt? Vagy csak most találta ki? Nem volt benne biztos, hiszen pontosan tudta, milyen könnyű megtörténtnek venni múltbéli dolgokat, hogy elfedje az elkeserítő valóságot. És Tess egy pillanatra elszomorodott, mert azt is pontosan tudta, hogy ezt sosem fogja tudni megkérdezni a nővérétől. De aztán inkább Emre gondolt, aki alig pár méterre tőle békésen szuszog a kiságyában. És elmosolyodott, mert eszébe jutottak az első együtt eltöltött hónapok a kisbabájával, amikor úgy érezte, az egész világ kifordulhat a sarkából, ők akkor is jól meglesznek, sőt, észre sem fogják venni. És aztán heteken át éltek elcsigázva, a kimerülés szélén és rettegve, és ő akkor is csak szorította a kislányt magához, és így kibírta, mert ki kellett bírnia. Annyira erősen kezdett vágyni Em után, hogy kiment a szobájából, és átment a kislányhoz. Nem érintette meg, csak nézte, nézte, és arra gondolt: Istenem, annyira szeretem őt, hogy ordítani tudnék. Aztán arra gondolt: azt talán inkább mégse, felverném az egész házat. Eszébe jutott, hogy le kéne lopakodnom Farkast is megnézni. Hajnali egy óra volt. Legutoljára két órával ezelőtt ellenőrizte, hogy minden rendben van-e, mielőtt lefeküdt aludni. Miközben halkan osont le a lépcsőn, arra gondolt, az elmúlt két órában igazán boldog voltam. Az első reccsenés beleillett Joe álmába, ezért meg sem hallotta. A másodikat már észlelte, de nem ébredt fel. A harmadiknál felpattant a szeme. A negyediknél arra gondolt, mit csinálhat Tess. És mivel utána néma csend borult a szobára, arra a következtetésre jutott, hogy minden bizonnyal leérkezett a kőpadlóra, biztos nem fent van, meghallaná a recsegős folyosót. Biztosan Farkast ellenőrzi, gondolta. Az órájára nézett. Úgy tűnt, az elmúlt több, mint két órában mélyen aludt. Az előző napra gondolt; hogyan döntötte el pillanatok alatt, hogy hazajön Angliába. Onnantól kezdve minden olyan simán ment, mintha valaki jelezni akarná, hogy jó döntést hozott. Senki nem akadékoskodott vele, a gép időben megérkezett – emellett olcsó volt és gyors. Tényleg nagyon szerette volna Farkast látni, és tulajdonképpen, ha jobban belegondolt, hiányzott neki az otthona is. Nem volt honvágya – nem emésztette a bánat a távolban –, sokkal inkább egy olyan késztetést érzett, hogy van egy hely, ahol neki most lennie kéne, és ahová késlekedés nélkül indulni akar. Aztán amikor megérkezett, a ház üres volt. Természetesen számított rá, hogy Farkas nem lesz itt, de úgy képzelte, Tess igen. Az üres épület, bár visszhangzott a nagy csendtől, tele volt a jelenlétükkel – Tess, Farkas, még Emmeline is; a kis csapat, amelytől működik a ház. És amely után a legtöbbet kell takarítani, gondolta, és elnevette magát, mert eszébe jutottak a ragacsos kis kéznyomok végig a konyhaajtón, Tess bizarr fűszerű valamije, amit egy isten tudja, honnan szerzett piszkos üvegbe tett bele, és ami (Tess tudta nélkül) csinos környomot hagyott a mahagóniállványon, a babakocsi, a cipők és a kétszersült szétszóródott morzsái az előcsar-

169

nokban. Aztán arra gondolt: ez igazán nem szép tőlem, hiszen a ház sosem volt még ennyire ragyogóan tiszta, otthonos, és üde. Itt hidegebb volt, mint Franciaországban. Nem mintha más lett volna az időjárás, hanem mert ott egy modern lakóházban lakott, központi fűtéssel, és nem mellesleg feküdt mellette még egy test az ágyban. Itt egy hatalmas belmagasságú, százharminc éves épületben volt, melyben az ablakok szeleltek, és a küszöb alatt is beszökött a levegő. Kikelt az ágyból, felhúzott egy bokszert és egy trikót. Mit csinálhat vajon Tess? – tépelődött. Talán jobb lenne, ha kimenne és megnézné. ∗∗∗ Tess azt hitte, már eléggé ismeri a lépcsőket – ezt cáfolandó a fa lépcsőfokok hangzavarban törtek ki, de már messze volt Emtől és még messze Farkastól, ők biztosan nem ébredhettek fel rá. Abban viszont nem lehetett biztos, hogy nem keltette-e fel Joe-t. Farkas fekhelyénél állva pedig nem tudhatta, hogy Joe is elindult lefelé, de ő pontosan tudja, melyik lépcsőfokon hova kell lépni ahhoz, hogy ne recsegjen, hiszen még gyermekkorában tökéletesítette ezt a tudást az éjszaka leple alatt, mikor némán lelopakodott a földszintre, megállt a bejárati ajtóban, és azon gondolkozott, hogyan tudna elmenekülni. Joe most messze járt Tess gondolataitól. Miközben a férfi némán ereszkedett lefelé a lépcsőkön, az ő figyelmét teljesen lekötötte Farkas. Amint megpillantotta Tesst, Joe azonnal láthatatlanná szeretett volna válni. Szerencsére a hold csak Farkast világította meg. Ez nagy segítség volt Tessnek, hogy lámpagyújtás nélkül is tökéletesen lássa a kutyát. Joe nézte, ahogy a hold fénye visszapislog a kőpadlóról, és visszaverődik a fehér falakról, hogy mindent megfürdessen ezüstös fényében. Tess a pokróc sarkán térdelt, Joe-nak háttal, majd előrehajolt, és valamit suttogott a kutya fülébe. Trikóban volt és rövidnadrágban. Tisztán kivehető, fehér trikóban és fehér pamutnadrágban. A kettő között, mikor előredőlt, kilátszott a bőre – mint egy szégyenlős, rózsaszín mosoly. Joe arra gondolt, nem is illene hozzá a jobban takaró pizsama, tökéletes az, amiben van. Semmi nagyzolás. Ez az egyszerűség a hold ezüstös fényében ezen az éjjeli órán kifejezetten megkapó volt, és Joe-t nyugtalanította, mennyire izgatóan hat rá a látvány. Tess előrehajolt térdelés közben, és a feneke, melyet illedelmesen takart a fehér pamut, annyira kívánatosan barack alakú volt, hogy Joe-nak be kellett ismernie, a helyzet éppannyira klisé, mint amennyire tökéletes, még akkor is, ha ez most méltánytalan Tesszel szemben. A feneke alól kikandikáló talpai. Lábujjai, kicsik és gyöngyszemen kerekek, mintha apró rügyek lennének. Vállai csupaszak és formásak, mintha alabástromból faragta volna ki őket a holdfény. Haját felfogta, hogy ne lógjon az arcába, és ezzel a vigyázatlan cselekedettel lehetőséget adott Joe-nak, hogy megcsodálja nyaka elegáns ívét. Mit csinálhat pontosan? – tűnődött Joe, miközben nézte, ahogy Tess egy flaneltörülközőt mártogat egy pohár vízbe. Arcát csak oldalról látta. Joe-t megdöbbentette, hogy ha nem látják, Tess szépsége mintha még jobban kiteljesedne. Mintha társaságban elrejtené, mintha megparancsolná neki: elő ne gyere mindaddig, míg valaki téged néz. Mint aznap, amikor megleste teregetés közben. Mint ma reggel, amikor észrevette a játszótéren. Mint este, mikor ő a tűzhelynél szorgoskodott, de

170

hátrafordult, és látta, hogy Tess elmélyülten ír egy listát vagy mit. És mint most – vonásai profilból olyan finomak voltak, mint egy viktoriánus kámea sziluettje. De vajon mit csinál azzal a törülközővel, miért dugja bele a pohárba, és miért csavarja ki utána? Akármi legyen is az oka, ő örömmel elnézi még egy ideig, hogy megcsodálja a mozdulat közben karja vonalát. Megmozdulhatott egy kicsit, mert Farkas kiszúrta, és bátran megpróbálkozott az örömteli üdvözléssel. Tess gyorsan megfordult – de meg is nyugodott azonnal, hiszen Joe, csak Joe állt a háta mögött. – Ne haragudj, megijesztettelek? – suttogta Joe, és közelebb ment. – Nem – felelte Tess. – Sokkal furcsább recsegésekhez és árnyékokhoz is hozzászoktam már, míg nem voltál itthon. Joe megállt Tess mellett, és lenézett rá, aztán a kutyára. Tess felnézett, megpillantotta Joe bokszerét, és gyorsan elkapta a tekintetét. A férfi térde éppen szemmagasságban volt, és Tess még sosem látta a csupasz lábait, de most megállapította, hogy sportosak, és fekete szőr borítja őket. Leengedte a tekintetét, és a lábfejét kezdte pásztázni; formás volt és erős, és nagyon örült annak, hogy egyik kezében törülköző van, a másikban meg pohár, mert nélkülük nagy valószínűséggel nem tudta volna megállni, hogy végig ne simítson a férfi Achilles-inán az ujjaival. Joe leguggolt mellé, egyik kezét lazán a térdére fektette, a másikkal a földön támaszkodott. – Mire kell a flanel? – Hát, ne nevess… de azon gondolkoztam, mi van, ha Farkas szomjas, de nem érez magában elég erőt, hogy a tálkájából igyon. Úgyhogy vízbe mártogatom a törülközőt, így tudok csepegtetni a szájába. – Úgy tűnik, tényleg szomjas. – Valószínűleg csak értékeli a gesztust. Én meg egy tökfej vagyok. – Te Florence Francos Nightingale∗ vagy, kedvesem. Tess szíve megdobbant, és arra gondolt: kérlek, hívj megint a kedvesednek. – Különben is ébren voltam – vont vállat Tess. – Úgyhogy arra gondoltam, leugrom, és megnézem, minden rendben van-e. – Én azt hiszem, tökéletes mintabeteg. – A kötés nem szivárgott át, nem vérzik a sebe. Az orra is rendben van, hideg, a teste viszont pont jó meleg. Azt kívánom, bárcsak csapkodna mindemellé a farkával. – Az a farok! – nevetett fel Joe. – Hányszor átkoztam! Egy suhintás, és hopsz!, egy újabb pohárnak annyi, vagy egy kupac papír terült szét a földön. – Egyszer engem is eltalált a farkával – mesélte Tess. – A combomon. Nem hittem volna, de fájt! Joe kicsit hallgatott. – Köszönöm, Tess. Őszintén. – Istenem, Joe, ez a legkevesebb, amit tehetek. – De nem magadat hibáztatod, ugye? – Nem… de ez nem azt jelenti, hogy nem bánom iszonyatosan, hogy nem jártam épp akkor kint, amikor kiment pisilni. Florence Nightingale (1820–1910): angol ápolónő, a szakma megteremtője. 

171

– Az orvos elmesélte… hogy hogyan vitted őt oda. Tess lenézett, és nem mondott semmit. – Köszönöm – mondta Joe. Farkas felmordult, mintha azt mondaná, hogy boldogan elnézné őket, ahogy itt beszélgetnek békésen, de igazság szerint elég fáradt, és nyugodtan elmehetnek. – Az alvás a legjobb orvosság, ezt mondta mindig a nagymamám – mondta Tess, és felállt. Most Joe maradt guggolva, és nézte Tess lábait. Arra gondolt: kifestetted a körmödet, mióta utoljára láttam. Halvány türkizkéken csillogtak a körmei, ez Tess humorát juttatta az eszébe. Szemmagasságban pedig ott voltak mellette a térdei. Úgy gondolta, okosabb lenne, ha most nem nézne feljebb – hiszen őt csak egy bokszer takarja alul. – Hát akkor jó éjszakát, Joe. – Jó éjszakát, Tess – mondta Joe, anélkül hogy megfordult volna. Nem akarta elveszíteni az egyensúlyát. Még mindig guggolt. Már nem annyira fiatal, mint valaha. És nemcsak a falépcső recseg ebben a házban. Különösen, ha a lábát átitatja a hideg kőpadló. Várt még egy-két másodpercig, és a lépcső felé hallgatózott, mielőtt felállt. Rámosolygott Farkasra, és az ágya felé indult. Tess légies könnyedséggel lépkedett az első emeleti lépcsőfordulóban, mint egy szellem, fehér trikója és nadrágja szinte világított a sötétben. Joe ekkor érte el a lépcső tetejét; a szobájába vezető ajtó kicsit lejjebb volt a folyosón, épp az ellenkező irányban, mint amerre Tess ment tovább. – Akkor jó éjt – mondta a korlátpillérbe kapaszkodva. Tess éppen készül nekivágni a második lépcsőnek. Megfordult. – Jó éjt, Joe. Eleinte próbálták elnyomni a rájuk törő érzelmeket, mert mindketten azon kapták magukat, hogy földbe gyökerezett lábbal állnak, és egymást nézik a forduló két végén állva, méterekre egymástól, és mindketten épp az ellenkező irányba indulnak, mint ahová igazán menni szeretnének. De aztán hirtelen felszabadította őket az érzelem, és hagyták, hogy testük cselekedjen, és a lábuk vigye őket. Fogalmuk sem volt arról, hogy a híd végre fölépült. Csak annyit tudtak, hogy repülnek egymás felé, hogy mindjárt elérik egymást, és hogy az ajkuk bármelyik pillanatban összeforrhat. Joe ujjai megtalálták Tess állát, nyakát, Tess keze pedig megpihent Joe mellkasán. Sokkal kevesebb fény volt, mint lent, de épp elegendő ahhoz, hogy lássák egymás szemét, hogy egymásnak döntsék a homlokukat, hogy gyengéden összeérintsék az orrukat, mielőtt ajkuk végre egymásra talált. És onnantól kezdve nem volt szükségük a holdfényre, mert a tapintásukat használták. Miközben egyre szenvedélyesebben csókolták egymást, és nyelvükkel gyengéden kényeztették a másikat, pillekönnyű ujjaikkal simogatták, ölelték, érezték egymást. Joe szorosan ölelte Tesst, keze elindult lefelé a hátán, aztán felsiklott a nyakára, végig a gerincén, az arcán, a fején, ujjaival bontogatni kezdte összefogott haját. Tess keze Joe karját szorította, kitapogatta izmait, ahogy keményen feszülnek a válla alatt, hátának erős vonalát simogatta. Érezte a férfi erekcióját, és kezével gyengéden végigsimította a pamutnadrágot. Szétrebbentek, és egymásra

172

meredtek; a sötétben mindkettejük szeme ugyanúgy csillogott, és ragyogott az ajkuk a másik csókjától. Tess trikóban. Tess trikóban. Tess kemény mellbimbója szinte átdöfi a trikót. Joe megbűvölten nézte, majd kinyújtott kezével megfogta a mellét. Tenyerével érezte, hogy Tess egyre gyorsabban lélegzik, amitől melle feszesen kikerekedett, és tökéletesen beleillett a tenyerébe. Előredőlt, hogy újra megcsókolja, miközben hátulról fogta a nyakát, és szorosan magához húzta. Elmerült a szájában és puha nyelvének érintésében. Tess trikóban. Joe-t rabul ejtette a látvány, amit a fehér pamut eltakart előle. Lehúzta a trikót Tessről, de nem a vállairól, hanem a dekoltázsánál. Addig húzta az anyagot, míg szabadon nem engedte Tess melleit, és teljesen elő nem kerültek. Kerekek voltak és hetykék, és Joe óvatosan a szájába vette az egyik bimbót, és gyengéden szívogatni kezdte. Miközben ezt csinálta, Tess a kezébe fogta a fejét, ujjait a hajába fúrta, lehunyta a szemét, és arra gondolt: ha lehetne, én itt szeretnék maradni, ebben a pillanatban mindörökre. Joe elemelte a fejét Tess mellétől, és újra csókolni kezdte. Aztán anélkül, hogy elszakította volna egymástól ajkaikat, megszólalt, és Tess inkább csak érezte a szavait, mint hallotta őket. – Magamévá tehetlek, Tess? Az ágyamba vihetlek? Kézen fogta, és a szobájába vezette. Tess észrevette, hogy nem húzza be a függönyt éjszakára. Joe áthúzta a fején a pólóját, hogy kiszabadítsa férfias, de nem ijesztően kidolgozott felsőtestét. Leült az ágya szélére, és Tesst a két combja közé húzta. Levette róla a trikóját, és egy pillanatig csak gyönyörködött a látványban, mielőtt csókolni kezdte a hasát. Kezei fel-alá jártak Tess combjának hátulján, nyelvét mélyen a köldökébe dugta. Érezni akarta a lábait, csípőjének nőies vonalát, melleit, majd ismét lefelé indult a kezével. Miközben az ágyra feküdtek, nem vették le a szemüket egymásról, összeölelkeztek, és a takaró alá bújtak. A gyengédség keveredett az érzéki vággyal. Simogatták egymást, és lassan lekerült róluk a nadrág, a bokszer, és előkerült egy csomag óvszer. Már mindketten kapkodták a levegőt, és közel jártak a gyönyörhöz, mikor Tess felgördült Joe-ra, szétnyitotta a lábait, és érezte, ahogy a férfi mélyen betölti őt. Felkiáltott. Őrült érzés volt. Joe közel a gyönyörhöz mozogni kezdett Tess-ben, ízlelgette őt, érezte, ahogy Tess teste teljesen magába fogadja, szinte magába szívja, miközben közel van ahhoz, hogy elélvezzen. Kitartotta saját gyönyörét addig, hogy egyszerre robbanjon szét testükben az érzés. S aztán csak pihegtek egybeolvadva, kimerülten, de rendkívül boldogan. Fáradtak voltak és szótlanok, de csókolták egymást. Felfedezték, hogy ugyanolyan gondtalan természetességgel csókolják egymást, mint ahogy beszélgetnek, és mindketten úgy gondolták, hogy akkor még nagyon sok mindent el kell mondaniuk a másiknak.

173

Huszonharmadik fejezet Tess másnap arra ébredt, hogy a hajnal fénye beáramlik Joe lefüggönyözetlen ablakain, már-már bántóan a szemébe süt, és felkelti őt álmából. Mozdulatlanul feküdt, és a madarak csicsergését hallgatta, miközben Joe ütemesen szuszogott mellette álmában. Tess a férfi karján feküdt, arca tökéletesen simult bele vállának hajlatába. Látóterét kitöltötte Joe bőrének látványa, ami szokatlan és újszerű volt számára, de örömmel merült el benne. Mellkasának gyér szőrzete, egyik sötétbarna mellbimbója és halványbarna anyajegyei. Bordájának ritmikus emelkedése lélegzés közben, kiugró kulcscsontja. Anélkül, hogy felemelte volna a fejét, kicsit megpróbált még többet felfedezni a férfiból. Álla borostás volt. Tess elmosolyodott – reggeli csókjai sokkal érdesebbek lesznek, mint az éjjeliek. Másik karját a feje alatt tartotta a párnán, Tess óvatosan felemelte a fejét, és kihúzta a haját a férfi hónalja alól, miközben finoman átkarolta a férfi mellkasát. Nem akarta felébreszteni, csak szeretett volna magának egy kis időt lopni, hogy nézhesse a férfit, és hogy jó mélyen elraktározhassa magában a pillanat minden örömét és tisztaságát. Aztán meghallotta Em hangját. Először csak jókedvű apró kis zörejek szűrődtek le, amitől Tesst elöntötte a tökéletes boldogság érzése, mintha ennél több ajándék soha nem is kéne az életébe. Egy hatalmas, öreg franciaágyban fekszik egy gyönyörű kilátással rendelkező szobában egy nagyszerű házban, egy férfi karjai közt, akihez szoros és mély érzelmek kötik, miközben szeretett kislánya vidám gagyarászását hallgatja. De Em hamarosan beleunt abba, hogy senki nem válaszol neki, és úgy döntött, meg kell bizonyosodnia arról, hogy tényleg nem hallja őt senki, így csicsergése azonnal panaszkodásba fordult át, majd csakhamar torkaszakadtából méltatlankodni kezdett. És Em születése óta először Tess arra gondolt, fogd be a szád. Úgy erezte, nem akar felmenni a kislányhoz, várd ki a sorodat, én itt akarok még maradni. Még szeretnék egy kicsit csak feküdni; nem akarom magam megosztani másokkal. Nem megyek. Emnek még nem volt ilyenben része. Tess nem tudta volna megmondani, mikor állt be érzéseiben a változás, de hirtelen azon kapta magát, hogy az ösztönei átvették a vezetést, és elindul az emelet felé, nem azért, mert Emnek szüksége van rá, hanem mert nem akarja, hogy Joe-t felébressze. Tess szükségletei és Em szükségletei ezen a ponton ütköztek. Az anya nem elsősorban azért ment fel a gyermekéhez, hogy megnyugtassa, hanem hogy megpróbálja csendre bírni. – Em – dorgálta a kislányt, miközben kiemelte őt a kiságyból. – Nem tudnád anyát egy kicsit nyugton hagyni és csendben maradni? Egy kis anyamagányt? –Kicserélte a pelenkáját. – Egy kis felnőtteknek járó időt? – Nem nézett a kislány arcára. – Lehetőséget, hogy anya és Joe egy kicsit együtt lehessen?

174

Szeretőből anya, gondolta, és szinte érezte az átlényegülést. De van-e visszaút? Rakja le Emet valahova, ahol biztonságban van, lássa el bőven rizslepénnyel, és osonjon vissza Joe szobájába? Lehetetlen. Tess bement a szobájába, és felöltözött, miközben Em kirámolta a szekrény alsó polcának teljes tartalmát. Most mihez kezdjek? – tűnődött Tess. Menjek vissza Joe szobájába Emmel a karomon? Főzzek neki egy csésze teát? Vagy egyszerűen csak várjam meg, míg felkel? Ha felébred, és én nem vagyok mellette, az vajon megtöri a köztünk kialakult kapcsolatot? – Vajon csak a pillanat heve ragadott el minket az éjszaka közepén? – gondolta Tess kétségbeesetten. – Em, azt nem szabad. Nem, csúnya Em. Add ide anyának. Jó kislány vagy. – Vau. – Rendben, menjünk le, és nézzük meg, hogy érzi magát Farkas ma reggel. Miközben mentek lefelé a lépcsőn, Tess oldalra pillantott Joe szobája felé. Istenem, kérlek, add, hogy felébredjen, és hogy még többet akarjon. Úgy tűnt, Em észre sem veszi a Farkas feje körül fehérlő védőgallért, se azt, hogy a kutya farka az eredeti méret töredéke, s hogy a csonkot világoszöld pólya takarja. Azzal sem törődött különösebben, hogy mellső lábát világoskék kötés fedi egészen a könyökhajlatáig, és hogy a kutya szinte terpeszben állt a tálkája felett, és úgy ivott, mint egy újszülött kiscsikó. Em csak azt észlelte, hogy a kutya végre újra otthon van, és ez boldoggá tette. Odatotyogott Farkashoz, és szokása szerint két marokkal belekapaszkodott a bundájába, mire halk morgás hallatszott a fehér gallér mélyéről. – Óvatosan – mondta Tess, mert úgy tűnt, Farkas bármelyik pillanatban felborulhat, de ezzel a kutya szemmel láthatóan egyáltalán nem törődött. Sőt, mintha sokkal jobban értékelte volna ezt a megszokott gesztust, mint az éjszakai ünnepélyesen komoly orvosi ellenőrzést, melyet a gazdája és annak házvezetője abszolvált. – Reggeli? – kérdezte Tess. Mind a két szempár kérőn tekintett fel Tessre. Tess mindenkinek tojást csinált. Kettőt keményre főzött Farkasnak, és kézből megetette a küszöb felett, mert nyilvánvalóan nehezére esett volna besántikálnia a konyha közepéig. Egyelőre úgy álldogált ott, mint egy szélfútta madárijesztő, és a padlót bámulta. Em közben befalta a vajas katonákat a lágy tojással együtt. Tess tojása érintetlenül hevert a tányérján, a három fél pirítós és a csésze tea alkotta kör közepén. Aztán Joe egyszer csak megjelent az ajtóban, és azt mondta, jó reggelt mindenkinek, majd leült az egyik székre, maga elé húzta az érintetlen tányért, és beletemetkezett Tess reggelijébe. Rákente a tojást a pirítósra, és erőteljes kortyokkal inni kezdte a teáját. – Jó reggelt – mondta Tess, és igyekezett, hogy ne hallatsszon ki hangjából a méltatlankodás. Pirított még kenyeret, főzött magának tojást, és kivezette Farkast a fekvőhelyére. Miközben ott állt a fekvő kutya mellett, figyelve, ahogy Farkas elpepecsel a mosdással, kezét a mellkasára tette, és érezte, milyen hevesen dobog

175

odabent a szíve. Eddigi életének legszebb reggelét töltötte – és fogalma sem volt, hogyan tovább. Szerencsére Farkas megoldotta helyette a problémát. – Bepisilt! – kiáltott fel, és rögtön eszébe jutott, hogy nagy valószínűséggel ennél rosszabb dolgot nem is mondhatott volna. De Joe csak nevetett. Nyugodtan befejezte a reggelijét, mármint Tess reggelijét. Felállt az asztal mellől, és a mosogatóhoz vitte a tányért. Mikor kijött a konyhából, végigsimított Em borzas fején. És mikor elment Tess mellett, a tarkójára tette a kezét, gyengéden, de határozottan, és azt mondta: – Megyek, lezuhanyozom. Utána Tess csak állt ott, és teljesen átjárta őt a férfi érintése, még akkor is, amikor a vízcsap köpködni kezdte a forró vizet a feje fölötti fürdőszobában. Em felé fordult. – Ha majd tizenéves leszel – mondta neki –, és valaki ugyanígy hozzád ér, azt fogod mondani: anya, soha többé nem mosom meg a nyakam. De aztán arra gondolt, hogy Joe érintésétől nem tizenévesnek, hanem nőnek érezte magát. Újra Emhez fordult. – Mikor pici voltál, mindig lefeküdtél aludni egy kicsit reggeli után, emlékszel? Egy jó órára – koppintott rá Em orrára. – És azalatt anyának volt ideje jó hosszan zuhanyozni – mondta, és hallgatni kezdte, ahogy Joe éppen ezt teszi felette. – Kár, hogy most nem fogsz. Miután felöltöztette Emet, megnézte Farkas kötéseit, és miközben ott guggolt mellette, az előttük álló napot próbálta átgondolni az éjszaka fényében. Vajon tébláboljon egész nap Joe körül – az egész napot együtt fogják tölteni? Vagy egyedül kell eltöltenie a napot, mert az előző éjjel csak egy kivételes ferde éjszaka volt? Erre a gondolatra fájni kezdett a szíve. Végigpörgette magában az éjszaka emlékét, hogy megcáfolja félelmét. De akkor nem érintette volna meg így a nyakát! Egyszerűen csak azt mondta volna, hogy megyek és lezuhanyozom. Sőt, nem is kellett volna mondania semmit! De most vajon mit kéne tennie? És vajon miért tépelődik ezen ennyit? Ez nem lehet jó jel. Rosszkedvű lett. Melyikükön múlik, hogy mivel töltik az éjszakát követő napot? Vagy az előző éjjel nem kezdődött el semmi, és csak egy egyéjszakás kaland volt? Tess nem így érezte. Az ő felfogása szerint előző éjjel szerelmeskedtek egymással. – De ki vagyok én, hogy eldöntsem? Nagyon, nagyon régóta nem volt részem ilyenben. – Milyenben? Tess elvörösödött, és felállt a guggolásból. Joe ott állt mögötte az előszobában, és a napi postát nézte át. – Nagyon, nagyon régóta nem volt részed ilyenben? Milyenben? Tessnek fogalma sem volt, mit feleljen erre. Hirtelen nem jutott eszébe semmilyen frappáns, hihető felelet, és az igazságot nem mondhatta, mert úgy érezte, túl kockázatos volna, ha ilyen kora reggel felfedné érzéseit.

176

Nagyon, nagyon régóta nem ápoltam kutyát. Nagyon, nagyon régóta nem láttam ennyi levelet egyszerre. Nagyon, nagyon régóta nem találkoztam az apámmal. Nagyon, nagyon régóta nem ettünk Emmel fagyit. Nagyon, nagyon régóta nem éreztem így magam, Joe – boldognak és feszültnek és elevennek. Nagyon, nagyon régóta nem játszik az életemben szerepet a szex, és ha jobban belegondolok, azt hiszem, még sosem szerelmeskedtem senkivel. Nagyjából ennyi. De a felsorolt dolgok egyikét sem akarta kimondani hangosan. Hirtelen megijedt, és ostobának érezte magát. És ettől elvörösödött. És ezzel vége: két perccel ezelőtt még az a nő volt, akivel Joe szerelmeskedett az éjjel, most meg már nem volt több, mint egy ostoba, pirulós tinilány. Nem mert Joe-ra pillantani, de a teste összeesküdött ellene, tekintetük találkozott, és látta, hogy a férfi incselkedve hunyorog rá. Nem tehetett mást, mosolyogva megvonta a vállát. Joe erre egy kacsintással felelt; egy könnyed, szeretetteljes kacsintással. És Tessnek átfutott a fején: Istenem, a piros melyik színárnyalata nem játszik még az arcomon? Úgyhogy csak annyit mondott: én most kicsit kiviszem Emet a friss levegőre, nem kérnél valamit? Erre Joe egy félreérthetetlen buja kacsintással válaszolt. Tess arra gondolt, ha most azonnal nem indulok el, az arcom rákvörös lesz, és Joe soha többet nem fog rám kacsintani. Tess kóborolt a városban, szórakozottan tolta maga előtt a babakocsit, miközben igyekezett az elmúlt éjszaka minden apró mozzanatát felidézni, és próbált nem szemrehányást tenni magának a történtekért. Hirtelen eszébe jutott Joe francia barátnője. Nem is barátnője, hanem alkalmi szexpartnere – ami Tess erkölcsi normájába nem fért bele. A gondolatától is kirázta a hideg. És túl szégyenlős volt ahhoz, hogy rákérdezzen Joe-nál. Lassan a város túlsó végére érkezett, és hirtelen elöntötte az érzés, hogy messze van, túlságosan messze a háztól és a benne tartózkodóktól. Mintha minél messzebb kerülne Joe-tól, annál kevésbé tudna egyedül létezni. Mint egy vezeték nélküli telefon, amelyik nem fogja a jeleket, ha túl messzire viszik a készüléktől. – Nem hiszem el, hogy egy vezeték nélküli telefonhoz hasonlítottam magam. Eszébe sem jutott, hogy esetleg összefuthat Sebbel, vagy hogy beugorjon Lisához, vagy hogy felhívja Tamsint abból a szemközti telefonfülkéből, és elmondja neki: Tamz, nem fogod kitalálni, hogy mit csináltam ma éjjel. Tess genius locija öszszeszűkült, és nem fért bele semmi és senki más, csak ő, Em, Joe és a ház. Saltburn ebbe nem illett bele. Észre sem vette, milyen színű aznap a tenger, mi a helyzet a tengerparton, hány ember sétál a kikötőben, vagy mennyire zsúfolt a kávézó. Annak sem volt tudatában, de komolyan, hogy Saltburnben sétál, annak minden Lisájával és Sebével és boltjával együtt, akikre már ő is helyiként tekintett. Az ő figyelmét egy olyan hely kötötte le, melynek létezéséről egészen az előző éjszakáig fogalma sem volt. Egy teljesen új hely, melyet kétségbeesetten szeretett volna felfedezni, és ahová nagyon vágyott visszatérni, lehetőleg minél előbb. Kifulladva érkezett a házhoz, egyrészt a nagy felfelé rohanástól, másrészt a vágytól, hogy minél előbb újra együtt lehessen Joe-val.

177

A férfi a konyhában állt, és szendvicseket gyártott. Farkas, a kopott madárijesztő mellette imbolygott, körülötte nagy félkörben mindent beborítottak a májszeletek. Tess felmérte a helyzetet, és érezte, hogy megnyugszik, és elönti a vidámság. – Micsoda egy kegyetlen, brutális ember ön, Mr. Saunders! – mondta, és örömmel töltötte el, hogy ismét képes tréfálkozni. – Hogy is tudná elérni az a szegény kutya a májszeleteket azzal a dologgal a nyakán? Hiszen hosszabb, mint a feje, te nagyokos. Joe Tessre nézett. Aztán a kutyára, aztán a májra. Aztán megint Tessre. – Te nagyokosnak neveztél engem? De nem adott időt a válaszra, odament Tesshez, átkarolta a csípőjét, magához szorította, és odanyomta az ajkát a Tessére. Szemét szorosan becsukta közben. Tess ezt tisztán látta. Az övé akkor csukódott be, amikor Joe gyengéden végigsimított nyelvével az ajkán, majd szétnyitotta a két ajkat, és bedugta közöttük a nyelvét Tess szájába. Mikor Em bejött a konyhába, és kicsit meglökte Joe-t, akkor szétrebbentek, de a férfi nem engedte el Tess derekát. És tökéletesen ugyanabban a pillanatban kiáltottak fel: – Ne! Ne edd azt meg, Em! Az Farkasé. Ahogy jött az este, és közeledett a lehetősége egy újabb közös éjszakának, az élmény, hogy együtt töltik a napot, átfordult egy szinte gyötrelmesen vibráló feszült izgalomba. De hogyan fogunk oda eljutni, a vacsora feletti cseverészéstől a hálószobáig? – tűnődtek mindketten. Hogyan térjünk át komolyabb témára arról, hogy ki mosogat és ki törölget, és ki dönti el, mikor megyünk és melyikünk ágyába? Kérdezzem meg én őt – vagy várjam meg, amíg ő mondja, hogy itt az ideje a lefekvésnek? De meg fog-e egyáltalán szólalni – már órák óta olvassa azt az átkozott könyvet. – Megyek, megnézem Farkast. – Segítsek? – Köszönöm, de már tökélyre fejlesztettem a módszeremet. – Mi a csuda. – Teát, Tess? – Igen, kérek. – Oké. – Van valami érdekes a tévében, Joe? – A tízórás hírek… Megnézzük, hogy mi történik a nagyvilágban? – Persze. – Megint megnézem Farkast, kiviszem egyet pisilni. – Segítsek? – Nem, menni fog. – Egy csésze teát, Tess? Még lefekvés előtt? – Nem, azt hiszem, most már megyek. Nézz az órára!

178

– Te jó ég, igazad van. ∗∗∗ Bizarr. Egyikőjük sem érezte azt, hogy a másik elutasította volna – a közöttük lévő vibrálásból, melyet egész nap éreztek, pontosan tudták, hogy mindketten ugyanarra vágynak. És most mégis ott kötöttek ki, hogy külön hálószobában fekszenek a ház két különböző emeletén, zárt ajtók mögött. És már túl késő van bármit is tenni; itt az ideje, hogy aludjanak, nem számíthatnak többre. De Tess képtelen volt elaludni, nem jött álom a szemére, és égett a vágytól. És arra jutott, bizonyára vannak olyan részletek a szexuális etikettben, amelyek eddig elkerülték a figyelmét. Joe is a hálószobájában volt, az ablak mellett állt, és szidta a fejét, hogy nem nyúlt Tess után, amikor kiment a szobából egy órával ezelőtt. Karja, karcsú karja és a kurta, láthatatlan szőrszálak rajta, melyeket csak akkor vesz észre az ember, ha úgy esik a fény – a karja szinte súrolta őt, mikor kiment a nappaliból. Miért nem nyújtotta ki a kezét, és húzta az ölébe, miért nem csókolta meg, és suttogott valamit arról, hogy menjenek együtt az ágyba? De talán annyi is elég lett volna, ha megcsókolja, és rájönnek, hogy semmi szükség a szavakra. Joe azzal kínozta magát, hogy elképzelte magukat meztelenül, önfeledten egymásba olvadva az egyik öblös fotel mélyén. Olyan egyszerű lett volna! És most mégis itt van az átkozott hálószobájában, tökéletesen egyedül. – Még sosem volt ilyen gondom – szitkozódott. – Szinte soha nem kellett szóba sem hoznom. Felmegyek a szobájába, gondolta. Fogom magam, felmegyek a szobájába, bekopogok az ajtaján, és utána rögtön be is megyek. Tessnek is hasonló gondolatok jártak a fejében. Mondjuk, a fotel nem volt közöttük. Az egyetlen hely, ahová kívánkozott, az Joe karja volt. Csendesen kinyitotta az ajtót. Lemerészkedett egy emeletet. De a Joe szobájába vezető folyosó és az éjszaka nehéz csendje áthatolhatatlan szakadékként állta útját, mely fölött csak egy ingatag kötélhíd vezetett át. És attól félt, nem elég bátor ahhoz, hogy kipróbálja, elbírja-e a súlyát. Így hát visszament a saját ágyába. És Joe is lefeküdt, mert már hajnali két óra volt, és úgy gondolta, Tess már biztosan mélyen alszik. Hajnali öt. Tesst halk kopogás ébresztette fel álmából. Különös, mert amúgy teljesen hétköznapi és szövevényes álma pontosan ebben a kopogásban teljesült ki. Kinyitotta a szemét, és várta, vajon felhangzik-e újra a kopogás. Megfordult, az ajtót nézte, és azt kívánta, bárcsak megmozdulna a kilincs. Megmozdult. Egy másodpercre átfutott a fején, vajon csak telepatikus energiával mozdította-e meg – és őszintén remélte, hogy erről szó sincs. Nem is volt. Az ajtó kinyílt, és bejött rajta Joe. Tess már fel is emelte hívogatóan a takaróját, így hát becsusszant mellé, csípőjük máris összeolvadt, és finoman mozogni kezdett, karjukkal szorították egymást, ajkukat pedig mintha összeragasztották volna. Joe halkan Tess fülébe suttogta: – Ha jól ismerem Emmeline-t, még egy teljes óránk van, mielőtt felébred.

179

Huszonnegyedik fejezet Csodálatos volt. Csodálatos, mert az egész a kora nyár díszletei között zajlott: kéken tündöklő csengettyűké, bársonyos idő és mindent belengő virágillat. A sáfrány már elvirágzott, és az ibolya is elnyílni készült, de a kankalin üdesárgán jelezte a nyár közeledtét, ezzel fokozva a kék csengettyűkékkel alkotott színkavalkádot. És csodálatos volt a személyessége miatt is. Az ő házuk – az ő váruk. Senkinek nem kellett arról tudni, hogy ők ott vannak. Tökéletes díszlet volt, melyben kiélhették a boldogságukat. És mivel ennyire a sajátjuk volt, és boldogságukat határtalannak érezték, nem is vágytak arra, hogy elhagyják a házat. Nem volt szükségük rá, hogy kilépjenek a kerítésen túli világba. És nem hagyták, hogy köznapivá váljon az együtt töltött idő – nem indultak el feleslegesen semmiért, nem dolgoztak a szükségesnél többet, és nem aggódtak a pénz miatt sem. Hívatlan vendégek sem tolakodhattak be ebbe a maguknak felépített világba. Illetve valaki megpróbálkozott, de Joe elküldte a fickót, hogy nem, Tess nincs itthon, és igen, majd átadja az üzenetet, hogy kereste, habár Seb nem akart a lánytól semmi különöset, csak érdeklődött utána. A telefon hiába csörgött, nem vették fel. Illetve Joe végighallgatta Nathalie üzenetét a hangpostáján, de nem hívta vissza. Kapcsolatukat Joe a Brooklyn híd felépítéséhez hasonlította. Az East River 1883ban túl széles volt ahhoz, hogy a hídív önmagában átérje, így az egyik tornyot magába a folyóba kellett építeni. A folyó fenekéig, huszonnégy métert kellett lefúrniuk a leülepedett iszapban, hogy el tudják helyezni a süllyesztőszekrényt: egy olyan vízhatlan dobozt, amelyben a munkások biztonságban dolgozhattak. A szekrény képezte utána a torony alapját, hogy a tömör építmény biztonságosan állhasson rajta. Joe ezt érezte – szívesen és örömmel tartózkodott ebben a hermetikusan zárt légtérben Tesszel, sőt, Emmel és Farkassal is, hogy meglegyen az alapjuk, melyre építhetnek. Az együtt töltött idő ebben a biztonságos magán-süllyesztőszekrényben olyan alapot adott, melyből kapcsolatuk bizton épülhetett. Tess sütött egy nagy adag lángost. Joe zabkását főzött mindnyájuknak. Bort ittak, teáztak, és tizenegykor forró csokival zárták a napot. Tess felvarrta Joe leszakadt gombjait, cserébe Joe megbütykölte Tess kocsiját. Tess kezei csillogóan tisztára varázsolták Joe fürdőszobáját, Joe pedig szakszerűen és véglegesen rögzítette a tapétát Emmeline szobájában. Olyan volt, mintha eljátszanak a Boldog Család szerepét a közösen kialakított otthonban, és minél jobban élvezték a szerepüket, annál valósabbnak és igazibbnak érezték. Farkassal, aki szemmel láthatóan óráról órára jobban lett, Emmel, aki újabban teljesen átaludta az éjszakát, és egymás társaságának szűnni nem akaró, folyamatos gyönyörűségével – akár a konyhában beszélgettek, akár csendben ültek együtt a nappaliban, akár összeforrott testtel pihegtek az ágyban, vagy egyszerűen csak azzal a tökéletes tudattal aludtak egymás mellett, hogy a másik jelen van – az egész már nem játéknak tűnt, hanem a valós és könnyed életüknek. És mivel a valóság rendkívül könnyen felépíthetőnek bizonyult, euforikus örömük megszokottá és természetessé vált, és mindketten gondosan óvták és őrizték.

180

Nem jött még el az ideje annak, hogy Tess megkérdezze: Joe, mi történt az édesanyáddal, mesélj el mindent. És Joe sem érezte égető szükségét annak, hogy megtudja, Tess miért hagyta ott Londont olyan sietve. Tess nem mert a Franciaországban hagyott szeretőre és az ágyban felejtett BlackBerryre gondolni, Joe pedig nem akarta arra pazarolni az idejét, hogy eltűnődjön azon, vajon a Seb nevű fickó honnan és miért tudja, hogy Tess hol lakik. Inkább azt mondta, mutasd meg, hogyan kell pelenkát cserélni. Tess pedig megkérdezte: mi lenne, ha kifestenénk a hálószobádat? Amikor közösen kirámolták a kert végében álló nagyobb pajtát, Tess rájött, hogy Joe ugyanannyira idegenkedik a pókoktól, mint ő. Csókolták egymást a konyhai zúgó neonlámpa fényében, csókolták egymást a holdsütötte kertben és természetesen a hűvös, sötét hálószoba vibrálásában is. És az egyik éjjelen Joe felkiáltott: Tess, nem is tudtam, hogy te ezt megteszed!, mikor Tess a szájával eljuttatta a gyönyörhöz, és aztán lenyelte. És egy kora reggelen Tess felkiáltott: Joe, nem is tudtam, hogy én képes vagyok erre!, mikor Joe kényeztetésétől gyors egymásutánban kétszer is átélte a gyönyört. És mindketten kedvesen grimaszoltak Emre, mikor a kislány kacarászása és tapsolása szétrebbentette őket az ölelkezésből. És jól megdicsérték Farkast, mikor a kutya megkísérelte megcsóválni bepólyázott csonkját annak láttán, hogy Tess és Joe bolondozni kezdett a törülközővel és a spriccelővel, amiket Tess a vasaláshoz használt. És mikor Tess végre el tudta kezdeni a vasalást, Joe óvatosan mögé lopakodott, gyengéden megfogta a csípőjénél, és csókokat lehelt a nyakára, miközben mélyen belélegezte a Tess hajából áradó babasamponillatot. És mikor nekiállt a Times keresztrejtvényének, Tess leült mellé a fotel karfájára, átkarolta, és ráhajtotta fejét Joe fejére, hogy segítsen a gondolkodásban. Fűnyíró, mondta neki – vízszintes, hét betű, az fűnyíró lesz –, kertkarbantartó eszköz. És Joe csak annyit felelt: sokkal több vagy, mint egy csinos arc, ugye, tudod. Aztán megkérdezte: ugye, fogalmad sincs, mennyire szép vagy, természetesen szép? És azt mondta: ez egyike azoknak, amikért szeretlek – téged, a kinyúlt felsőidet és a szakadt farmeredet. De Tess meg sem hallotta a ruháira tett csipkelődő megjegyzéseket; egy szó zakatolt a fejében: szeretlek. Egy héttel később, amikor megszólalt a telefon, a szokásos módon figyelmen kívül hagyták, mert azon tanácskoztak a konyhában, hogy a vízszintes hét betű lehet-e fajankó, mert akkor a függőleges nyolc betű lehet Achilles. De mikor a csörgés újrakezdődött, már nem lehetett figyelmen kívül hagyni. – Lehet, hogy fel kéne venned – mondta Tess. – Lehet, hogy igazad van – felelte Joe. Csak egy hívásról volt szó, mégis mindketten harsány és baljóslatú betolakodásnak érezték békéjük szigetébe. Miközben Joe elindult az előszoba felé, hogy fogadja a hívást (közben magában azt ismételgette: tedd le, tedd már le), Tess egyedül maradt a konyhai széken ülve, de képtelen volt a keresztrejtvényre koncentrálni. Azon gondolkodott, ki lenne az, akinek meg tudná bocsátani, hogy megzavarta őket. Hallgatta Joe-t, és pár pillanat múlva egyértelmű volt, hogy csak az állatorvos lehet. Hirtelen rádöbbent, hogy elfelejtették bevinni Farkast a legutóbb megbeszélt időpontban.

181

– Nagyon sajnálom – mondta Joe. – Esetleg bevihetnénk ma délután? Az öt megfelel, persze. Akkor visszük nemsokára, viszontlátásra. Joe visszament a konyhába. – Teljesen kiment a fejemből Farkas időpontja. Pedig felírtam valahova, amikor megbeszéltük. – Te fajankó – mondta Tess, és arra gondolt, hogy Joe végig többes számban beszélt: bevihetnénk délután. És visszük nemsokára. Így hát mindannyian bezsúfolódtak Joe kocsijába. Miközben áthajtottak Saltburnön, olyan érzés lett rajtuk úrrá, mintha hosszú idő óta most először járnának a városban. Úgy tűnt, mintha sokkal több ember lakná, mint amire emlékeztek, és a régóta tartó szép idő miatt sokkal színesebb volt a környék. Kisgyerekek bicikliztek az utcákon, a fiatalok pólóban sétáltak, a nyugdíjasok kendő és kalap nélkül merészkedtek a friss levegőre. Néhány bolt kipakolta az áruját az utcára, állványok és kosarak sorakoztak a járdán. A lenti korzón egy tejbódé nyílt, friss gyümölcsből készült turmixkínálata komoly tömeget vonzott az ablaka elé. A sikló is elindult. A kikötő zsúfolt volt, a homokos parton családok pihentek, a szélfogók színes felkiáltójelekként tarkállottak egymás mellett. Joe-nak kézben kellett Farkast bevinnie az orvoshoz, mert a kutya nem hallgatott Tess hívó szavára; már a kocsiban elkezdett remegni és szűkölni, ahogy közeledtek a rendelő felé, alig hagyták maguk mögött Saltburnt. Ettől Emnek is megjött a kedve a kurjongatáshoz, és felváltva nyögdöstek Farkassal, hogy érvényre juttassák ellenvetésüket, de olyan aranyosan tették mindezt, hogy a két felnőtt csak a szemét forgatta, és nevetett a produkción válaszként. Az orvos meg volt elégedve Farkas állapotával. Kicserélte a kötéseket (Emre bízták, hogy válassza ki a következő kötés színét, így Farkas narancssárga és mályva színekben kezdett pompázni), majd mindannyian agyondicsérték a hős beteget. Végül a műanyag gallért is ünnepélyesen eltávolították Farkas nyaka körül, és megbeszélték a következő kontroll időpontját. – Én nem leszek már itt – mondta Joe. – De Tess majd elhozza. Ez a mondat áramütésként érte Tesst. Gyorsan egy csomag száraz kutyaeledel felé fordult, mert szúrni kezdett a szeme Joe elutazásának gondolatától. Fogalma sem volt, hogy pontosan mikor fog bekövetkezni. Csak annyit tudott, hogy indulása ezek szerint elkerülhetetlen. És hamarosan bekövetkezik. Hova? Hova kell mennie? Fejezd be! Még itt van. Miközben a kocsi felé sétáltak, Tess belecsúsztatta kezét Joe kezébe, és lopva maga felé húzta, hogy lelassítsa a lépéseit. – El kell majd mennem – jelentette be Joe másnap, mintha besorozták volna. – De nem holnap. – Nem holnap – ismételte Joe, mintha a gondolat önmagában is nevetséges lenne –, hanem a hét közepén.

182

És Tess már készült emelni a karját, hogy átölelje, de Joe hirtelen felpattant, és tépdesni kezdett mindent, ami a keze ügyébe került. Gallyak. Levelek. Bot – mintha égetően fontos lenne tépkedni ebben a pillanatban. Nem fordult Tess felé. – Belgium – mondta. – Utána Franciaország. – Letette a letépett gyűjteményt a kerti asztalra, és értelmeden alakzatokká igazgatta, mintha ez elengedhetetlen lezárása lenne a tépkedésnek. Tess tudta, hogy kockázatos lenne választ kipréselni magából, mert a torkát szorító érzelmek elárulnák a benne dúló háborút. Nem tudott hozzászólni a dologhoz, mert a tény, hogy Joe hamarosan elutazik, hirtelen megfosztotta minden önbizalmától. Franciaországba!, ismételte magában, tudod, hogy ki van Franciaországban. Csak egy suta mosolyt sikerült az arcára erőltetnie, és elkezdte felszedegetni a lehullott leveleket, ágakat meg a műanyag kupakot, ami a lába előtt hevert az úton. Mennyire erősnek érezte magát az elmúlt héten, szinte kivirágzott – és most érezte, hogy a szirmai lassan összecsukódnak; szorosan összezáródva elrejtik benne a termőt. Joe szerette volna azt mondani: megpróbálok visszajönni a hétvégeken. De tudta, hogy ez lehetetlen, hiszen azt sem tudja pontosan, meddig kell távol lennie. Szeretett volna odalépni Tesshez, kivenni a kezéből az összegyűjtött leveleket, magához vonni és megcsókolni, beszéd helyett. De nem tudta megtenni. Mert azon kapta magát, hogy már a ház felé sétál azzal a nevetséges álindokkal, hogy meg kell néznie, vajon a munkabakancsát hazahozta-e, vagy Franciaországban hagyta. De egyáltalán nem érdekelték a csizmák, és ezt ő is nagyon jól tudta. Arról volt szó, hogy rettenetesen kényelmetlenül érezte magát annak a lánynak a jelenlétében, aki az utóbbi időben csodálatosan egyértelművé varázsolta az életét. Tessnek sikerült pár percre egyedül maradnia szobájában. Em örömmel merült bele az esti mesébe, és Tess megkérte Joe-t, aki a szobában olvasott, hogy figyeljen a kislányra, amíg ő engedi a fürdővizet. Miközben folyt a víz a csapból, Tess megállt a szobája közepén, és arcát a tenyerébe temette. Rá kellett döbbennie, hogy nemcsak azért nem akarja, hogy Joe elmenjen, mert szerette volna, hogy együtt maradjanak, és mert Joe már most hiányzott neki. Azért nem akarta, mert számára Joe az ismeretlenbe indult, és hirtelen elöntötte a félelem, hogy mit tartogathat az ismeretlen számukra. Mi van, ha később, amikor Tess már nincs mellette, valaki más átveszi az ő helyét? Eddig együtt léteztek a maguk alkotta, csodálatos világban, amelyről Tess olyan könnyedén elhitte, hogy valósággá is válhat. És most, ahogy egyedül állt a szobája közepén, azon gondolkozott, hogy az a világ, amit teremtettek, csak egy hermetikusan zárt káprázat. Visszament a fürdőszobába ellenőrizni a vizet. Amilyen hangos, olyan lassú. A hőmérsékletét megfelelőnek érezte, de öntött hozzá még egy kis habfürdőt, mielőtt csüggedten lerogyott a kád szélére. Hirtelen elöntötték a mazochista gondolatok, és azzal kezdte gyötörni magát, hogy ő csak egy csóró házvezető, ráadásul egyedülálló édesanya, a helyzete kilátástalan, és nem érdemli meg a boldogságot, amit az elmúlt héten még valósnak és elérhetőnek hitt. Az elkövetkező két napban Tess és Joe minden tőlük telhetőt megtettek, hogy visszaállítsák az együttlét légkörét, de Joe indulásának szelleme ott lebegett körü-

183

löttük, mint egy nagy, fekete bársonytakaró, készen arra, hogy bármelyik pillanatban rájuk omoljon, és nem tudtak tenni ellene semmit. Pedig Em is ellenállhatatlanul bájos volt, Farkas pedig minden pillanatban kapható volt egy kis bolondozásra bizonytalan lábain billegve. Nem voltak rosszkedvűek, pláne nem ingerültek, és a beszélgetés sem akadozott közöttük; olyan volt, mintha életük hangsávja hirtelen mélabús mollra váltott volna, holott azelőtt életerős C-dúrban zengett. Aurájuk már nem tündöklött milliónyi színárnyalatban, és ahogy a két nap telt, úgy fogytak a színek körülöttük. A szex még mindig jó volt, de sokkal csendesebbé vált, és a szemkontaktus ereje is elgyengült. Az utolsó késő esti vacsorájuk után, az utolsó pohár bor és némi rágcsálnivaló felett Joe végre rászánta magát, hogy a közeljövőre rákérdezzen. – Mit fogsz csinálni, Tess? – kérdezte. – Mik a terveid arra az időre, amikor nem leszek itt? Tess elgondolkozott. Rájött, hogy semmit nem tervezett azokra a napokra. Túlságosan lekötötte, hogy kiélje a jelent. – Hát – mondta végül –, kétségtelenül vár rám néhány forduló a ház, a játszótér és az állatorvosi rendelő között. Joe bólintott. – Köszönöm – mondta. – Nemcsak Farkas nevében… A magaméban is. – Azt hiszem, keresnem kéne valami munkát is – dünnyögte Tess maga elé. – Munkát? Miért? – Joe hirtelen elhallgatott. – Tess – mondta később –, az utolsó utam előtt… amit mondtam arról, hogy keress másik munkát… Tess megrázta a fejét, és Joe megértette, felesleges befejeznie a mondatot. Joe megfogta Tess csuklóját, és megszorította. – Joe – kapta magát Tess azon, hogy kimondja a legnyomasztóbb gondolatát. – Amit akkor mondtál… arról a hölgyről, Franciaországban… Most Joe rázta meg a fejét, és Tess érezte, hogy nem kell kimondania a gondolat végét. Joe újra megszorította Tess csuklóját, hogy nyomatékosítsa a dolgot. – Rendben? – kérdezte, kicsit szigorú hangon. – Rendben – felelte Tess, kicsit szégyenlős hangon. Hallgattak, az üres poharukat nézték, és csipegették az asztalról a sajt mikroszkopikus maradványait. – Szóval miért keresnél munkát? – kérdezte végül Joe. – Egészen biztos vagyok benne, hogy rengeteg mindent ki tudnál hozni a házból a varázskezeiddel. Tess szemmel láthatóan rendkívül kényelmetlenül érezte magát, és eltartott egy ideig, míg rászánta magát a válaszra. – Mert egy kicsit le vagyok égve. – A fenébe – mondta rögtön Joe. – Nagyon sajnálom… Teljesen kiment a fejemből. Már vagy két hónappal tartozom, ugye? – Nem így értettem… – Ne – tiltakozott Joe. – Szégyellem magam. Várj csak. – Kiment a konyhából. Aztán visszajött. Leült, és kinyitotta a csekkfüzetét. – Miss Tess – írta. Megállt. – Tess… Nem is tudom a vezetéknevedet.

184

Tess hirtelen borzalmasan fáradtnak érezte magát. Túl fáradtnak ahhoz, hogy elárulja a vezetéknevét, nem szólva arról, hogy megkérje Joe-t, csekk helyett készpénzt adjon inkább. – Jól vagy, kedves? – Nem tudom. Furcsán érzem magam. Azt hiszem, jobb, ha most lefekszem. Néha valahogy rosszul hat rám a sajt. Ez nem volt igaz, Tamsin érezte magát rosszul mindig a sajttól, és most, hogy Tess kölcsönvette a barátnője indokát a távozáshoz, arra is rájött, mennyire hiányzik neki Tamsin. Megérintette Joe vállát, amikor elhagyta az asztalt. Joe a keze után nyúlt, de már későn. Mikor sokkal később a lefekvéshez készülődött, Tessnek csak a feje búbja kandikált ki a paplan alól. Úgy tűnt, mintha jó mélyen aludna már. Pedig Tess ébren volt, és azon gondolkozott, vajon el tudja-e valahogy kerülni a búcsúzkodást, úgy, hogy ne kelljen elmenekülnie otthonról emiatt. De azt úgysem tehette, mert a kislányát meg kellett etetnie reggel, és a lábadozó kutya is a segítségére szorult. Így hát nem maradt más, mint az ismételgetés: bárcsak, bárcsak holnapra összegyűlne a bátorságom. Holnap is fel kell kelni ugyanúgy, mint eddig, és el kell indítani a napot, nincs más választás. A konyhában a csekk várt rá az asztalon. Miss Tess nevére van kiállítva, és egy golyóstoll van a papírra fektetve. Két hónapi fizetése és egy kis ráadás. Nem akarta elfogadni, tényleg. Jólesett volna a tudat, hogy képes nélkülözni az összeget. A főnök és a házvezető – hogy fér ide a szerelem? De a pénzre szüksége van, Isten a tanúja rá, mekkora szüksége. És mégis, a szokásos, legnagyobb gond továbbra is fennáll: nem válthatja be a saját nevén a csekket, mert a bankszámlája le van tiltva. És olyan, mint egy mocsár. A csekk néhány röpke pillanatig lebegne csak a felszínén, mielőtt lesüllyedne a mocsárba, ahogy eddig is történt mindig. Megkérni a nővérét, hogy küldje el neki az összeget postautalványon, az egy dolog. De újra megkérni Joe-t, hogy készpénzben adja inkább az összeget, az egy nagyon másik. Ettől a gondolattól szegénynek érezte magát. És ez csak még jobban megtépázta az önbecsülését. – ’reggelt! – mondta Joe, és gyengéden megpaskolta Tess fenekét. Aztán észrevette, hogy Tess a csekket tartja a kezében. – Minden rendben? – kérdezte. Tess bólintott. – Nem hiszek neked – mondta Joe. Összefűzte mellkasa előtt a két karját, és gyanakodva nézett rá. – Ismerlek, Tess – mondta. És Tess arra gondolt: Joe, vannak dolgok, melyekről még te sem tudhatsz. Titkok, melyeket nem akarok megosztani veled. – Jól vagyok… Komolyan… Csak még mindig háborog egy kicsit a gyomrom attól a nyomorult sajttól. Joe magában azt gondolta: ugyan, Tess, ismerlek – ráadásul abból a sajtból én is ettem, és semmi bajom nincs tőle. Tess titkolt valamit, és Joe-nak ez nem tetszett. – Akkor jobb is, ha megyek – mondta.

185

Tess bólintott, és közben nem merte levenni a tekintetét Joe cipőjének fűzőlyukairól. Joe hüvelykujjával gyengéden felemelte Tess állát. – Szia. Megcsókolta, és Tess visszacsókolta, de még hogyan… – Szia – mondta Tess is végül, mikor visszavonhatatlanul eljött a pillanat, amikor el kell válniuk egymástól.

186

Huszonötödik fejezet Lisa és a férje elvitték Samet kisvasutazni az Olasz Kertbe, hogy ott piknikkel ünnepeljék a szép időt. A május virágba borította a tájat, az idő káprázatos volt. Csak egy kőhajításnyira laktak, és az otthoni ebédet kétségtelenül egyszerűbb lett volna kivitelezni, de Lisa úgy gondolta, mókás lenne, ha csapnának egy pikniket. Sam kapott egy új baseballsapkát, hímzett NYFD felirattal. Lisa hozta neki nemrég egy tűzoltófesztiválról, és bár korántsem volt egyedi darab, Sam nagyon csinosan nézett ki benne, és csak ez számított. A meleg levegő, a napkrém és a piknik – Lisát elárasztotta az öröm a gondolattól, hogy a nyár már tagadhatatlanul itt van. A kisvasút vidáman kattogott a síneken, és Lisa arra gondolt, ő tökéletesen boldog lenne akkor is, ha le se kéne szállniuk, és egész nap fel és alá vonatoznának ebben a szép időben. – Szerinted mi a baja? Lisát férje hangja rángatta vissza a valóságba. – Folyamatosan azt mondogatja, hogy aú-aú, olyan, mintha a hasa fájna, vagy valami. – Aú. Lisa körbenézett. – Hol van a vau-vau, Sammy? Hol van a vau-vau? – Lisa? – Nézd, Sammy, ott van! Ott van a vau-vau! És sokkal jobban van! – Lisa… mi a f…? – Állítsd meg a vonatot! – Nem állíthatod le csak úgy a kisvasutat, te agyalágyult nőszemély. Mi ez a nagy vau-vauozás? – Ott van Farkas, Tess kutyája… tudod, amelyiket elütötték! Nézd, ott van! Isten az egekben, rémesen néz ki. Tess! Tess! De úgy tűnt, hogy Tess, aki Farkashoz hasonlóan bizonytalan léptekkel haladt előre, nem hallja a kiabálást. Lisa a szájába dugta kisujját és hüvelykujját, és fütyült egy nagyot. – Fogalmam sem volt, hogy te ilyet is tudsz. Lisa most a mutatóujját és a középső ujját dugta a szájába, és füttyentett újra egy éleset. – Vagy ilyet! – álmélkodott a férje. Lisa kidugta a nyelvét, és jobbra-balra forgatni kezdte. – A mindenit! Lisa felnevetett. Tess figyelmét nem sikerült ugyan felkeltenie, de a férje el volt ragadtatva. Mikor leszálltak a vasútról a kertben, visszafelé indultak, hogy keressenek egy piknikezésre alkalmas helyet a patak és az ösvény között. Errefelé látta Tesst is. El-

187

kezdte kipakolni az ebédet, de csak fél szemmel figyelt oda, mert szinte percenként körülnézett, Tess nem bukkan-e fel valahol. A férje egy sajtos chipskukacot pöckölt felé. – Menj… Menj, próbáld megkeresni őket. Lisának nem kellett kétszer mondani, otthagyta a férjét a kisfiúval, hogy kedvére zsörtölődhessen: „Ezek a nők…”. Nem tartott soká, mire rátalált Tessre, mivel Farkassal csak nagyon lassan tudtak haladni. Em sikkantgatni kezdett, mikor meglátta a közeledő Lisát, Tess csak állt és mosolygott, Farkas pedig zavartalanul szökdécselt tovább, és észre sem vette, hogy történés van a háta mögött. – Te! – mondta Lisa, és nem tudta, hol kezdje a mondanivalóját. – Én – mondta Tess, félig zavarban, félig büszkén. – Hova a – már megbocsáss, Em – picsába tűntél? Tess vállat vont. – Elbújtál a jó meleg szerelmi fészekben, mi? Tess a lábával egy ívet rajzolt a fűbe. – Te alamuszi nőszemély! – kiáltott fel Lisa, bár nem tudta letörölni arcáról a vigyorgást. – Az a pasas… – Farkas! – kiáltott fel Tess. – Farkas! A megszólított, mint egy rozzant tragacs, száznyolcvan fokos fordulatot vett, és elkezdett visszafelé poroszkálni. – Farkas – mondta Lisa, és kedvesen megdögönyözte a kutyát. – Lefogadom, hogy rengeteget tudnál mesélni. – Hát – válaszolta Tess – az elég „se füle, se farka” történet lenne. Lisa ránézett, és széles mosolyra húzódott a szája. – Ez jó, ez nagyon… ügyes, nagyon ügyes. Sokkal több vagy, mint egy csinos arc, ugye, szivi? Tess alaposan megnézte a cipője orrát, aztán a Lisáét is, mielőtt fel merte emelni az arcát. – Joe is pont ugyanezt mondta. Lisa feltolta a napszemüvegét a feje tetejére, bár utána hunyorognia kellett az erős fényben. – Szóval… Joe, ezek szerint. Ez azt jelenti, hogy Sebnek semmi esélye? Tess láthatóan elsápadt. – A francba – mondta. – Seb. – Elhallgatott. Túl durva és szívtelen dolog lett volna bevallani, hogy Seb egy pillanatra nem jutott az eszébe az elmúlt napokban – pedig ez volt az igazság. – A dolog úgy áll – mondta Lisa –, hogy ha Seb megjelenne, hogy tegye neked a szépet, a te gondolataid akaratlanul is a Majorság Ura körül forognának. De ha Joe a közeledben van, úgy gondolom, a Szörfösnek arra sincs esélye, hogy a gondolataid lábjegyzetében megjelenjen. Tess végiggondolta. – Igazad van – mondta. – És biz’ isten, remekül meg tudod fogalmazni a dolgokat. – Mert én is több vagyok, mint egy csinos arc, tudod.

188

Felnevettek. – Ettél már? – kérdezte Lisa. – Mi nem messze piknikezünk… Ha a kis koboldjaim nem faltak még fel mindent. Gyertek! Tess, Em és Farkas csatlakoztak Lisa családjához ebédre. Egy háromszögletű rétre telepedtek le, a kis fahíd állt a rét egyik oldalán, a másikon az erdő meredek lejtője alkotta a hátteret, és a kisvasút és a patak hangja szolgáltatta a zenét. A fű csillogott, hosszú volt és nedvdús, látszott, hogy még nagyon az évszak elején járnak. Tess most találkozott először hivatalosan Lisa férjével, és rendkívül szeretetre méltónak találta. Tetszett neki, ahogy Lisával és Sammel bánt. Dobott Farkasnak egy csirkecsontot, ujjaival Em göndör fürtjeit simogatta. Emellett őszintén érdekelte őt felesége új barátnője, és Tess ezt rendkívül kedves dolognak tartotta. – És mi jön ezután? – kérdezte, miután Tess szobáról szobára elmesélte, hogy mi mindent vitt véghez a házban. – Hát, szeretnék végigmenni a padlásszobákon is… De ott annyi minden van, és nem az enyém, tehát nem dobhatok ki semmit Joe beleegyezése nélkül. – Akkor ideiglenesen tárolnod kell mindent, míg Joe vissza nem ér. Tess bólintott. – Mikor lesz az? – kérdezte Lisa. Tess végigsimított a fűszálakon, ugyanazzal a mozdulattal, ahogy Em haját szokta megsimítani. Szeretett volna semleges hangon válaszolni, és nem elszontyolodva. – Nem tudom. – Nem mondta meg neked? – csattant fel dühösen Lisa, készen arra, hogy lecsapjon a gazemberre, amikor legközelebb meglepetésszerűen megjelenik majd a játszótér mellett. – Ő maga sem tudja – mondta Tess. – Ó – mondta Lisa és a férje egyszerre. – Találnom kell még mellé valami munkát. Rám férne egy kis plusz bevétel. – Mihez értesz? – kérdezte Lisa férje. – El tudom énekelni a Hová mégy, te kis nyulacskát – mondta Tess kicsit fakó hangon. – Tökélyre fejlesztettem a répapürésítő technikámat. És hibátlanul cserélek pelenkát az éjszaka közepén félálomban. – Arra gondolt, mindez mekkora büszkeséggel töltötte el valaha, hangosan kimondva viszont mennyire ügyefogyottnak hangzik az egész. – És mivel foglalkoztál, tudod, Em születése előtt? Tess visszagondolt arra a távoli világra, melyben Em születése előtt élt; hogy a nehéz terep milyen hamar ellene fordult. Furcsamód Lisa sosem kérdezte ezt meg tőle ilyen nyíltan; mintha úgy tekintene Tess Em előtti, londoni életére, hogy annak semmi jelentősége nincsen kettejük barátságában. De miközben Lisa egy adag káposztasalátát szedett ki Tess tányérjára, és a férje újratöltötte poharát narancslével, Tesst annyira felkavarták az emlékek, hogy ennyi erővel a londoni járdán is ülhetett volna, nem a tengerpart közelében egy zöldellő réten. – Nem tudom kinyitni ezt a nyavalyás dobozt – hallotta Lisa hangját, és mikor odapillantott, látta, ahogy barátnője a férje kezébe ad egy süteményes dobozt, és erről eszébe jutottak a kocsija csomagtartójában lapuló dobozok.

189

– Em születése előtt kozmetikus voltam – mondta. Lisa férje már szinte el is felejtette a nemrég feltett kérdését. Lisa viszont erre csupa fül lett. – Szépségápoló? Mármint körmök meg ilyenek? Tess bólintott. – És arcápolás? Tess újra bólintott. – Gyantáztál is? Tess bólintott. – Le tudnád gyantázni rólam az összes szőrt? Tess felnevetett, és újra bólintott. – Király – mondta Lisa. – Király. – De az egész elromlott – mondta halkan Tess. – Nagyon elromlott. – Mit csináltál? – kérdezte Lisa, és lelki szeme előtt egy lepukkant tárgyalóterem jelent meg. – Vállalkozásba kezdtem – mondta Tess, és azért merte elmondani, mert ezen a réten, barátok között, akik etetik őt és a kislányát meg az örökbe fogadott kutyáját, azt érezte, hogy támogatni fogják, még ha nem értenek is vele mindenben egyet. – Vállalkozásba kezdtem… természetes és organikus kenceficékre alapozva mindent. Hitelt vettem fel. Rengeteg kis tégelybe beruháztam. És… hát… most házvezető vagyok Saltburnben, nincstelenül. Lisa azonnal rávágta, hogy az összes bankigazgató simlis, és hogy nem Tess hibája volt, és hogy felháborító, hogy a kisvállalkozások egymás után mennek tönkre, és hogy Tess ne csüggedjen, ne hibáztassa magát, nyugodtan fogja a gazdasági válságra meg az átkozott bankokra az egészet. A férje elgondolkozva rágcsált egy sajtos kekszet. – És maradt még valamennyi belőle? A kenceficékből? Tess bólintott. – Jelen pillanatban ennyi haszna van a kocsimnak. Háromdoboznyi tubust és tégelyt tárol az udvaron. – Hát akkor miért nem csinálsz egy kis zsibvásárt? Lisa azonnal lehurrogta. – Te bolond ember, ezek nem egyszerű tégelyek meg tubusok, hanem természetes és organikus kenceficék vannak bennünk. Nem hallottad, amit mondott? Lisa férje Tessre nézett, és tekintetéből tisztán ki lehetett olvasni: szeretem a feleségemet, de Jézusom, néha az idegeimre megy. – Tudom – mondta nagyon lassan Lisának. Tess felé fordult. – Az anyukám rendezett néha ilyen zsibvásárt… az otthonában. Meghívta a barátait, végigfecsegték az estét egy-két üveg bor és egy sajttál társaságában. Nem gazdagodott meg belőle, a cuccok csak, mint csendes résztvevők voltak jelen a lakásban. De mindenki vett valami apróságot, mielőtt hazament volna. Lisa ámulattal vegyes tisztelettel nézett a férjére. – Értem már! – mondta. – Mi is megcsináljuk, nálunk! Meghívok mindenkit, akit csak ismerek, te pedig elkápráztathatsz bennünket a krémjeiddel. Kisebb kezeléseket is vállalhatsz, tudod, egy-egy gyors kézmasszázst a saját krémeddel. – Diadalittasan körbenézett. – Teszteld, vedd meg. – Tess Lisa férjére pillantott, és tekintete

190

azt üzente, köszönöm, nagyon köszönöm. – Eladhatod a holmidat és magadat is, az emberek magukkal visznek egy listát arról, hogy milyen kezeléseket vállalsz. Muszáj lesz vennünk neked egy mobilt. Mert akkor majd fel tudnak hívni, és mondhatják: ó, be szeretnék jelentkezni egy arcmasszázsra, és rendelnék két tubussal abból a valamiből, ami annyira jót tesz az arcomnak, Tess, tudod. – Tess felnevetett. – Jövő héten – folytatta Lisa. – Nálunk fogjuk megrendezni jövő héten valamikor. – A férje felé fordult. – Vigyázol majd Samre és Emre, ugye? – Visszafordult Tess felé, mielőtt a férje bármit is felelhetett volna. – És a gyerekfelügyeletért cserébe rendbe hozhatnád a szemöldökét. Csak nézz rá! – Ezzel befészkelte magát férje karjai közé, és húzkodni kezdte a szemöldökét. Tess elmosolyodott, és félrenézett. Arra gondolt, mennyire magával ragadó élmény részese lenni egy házaspár meghitten közvetlen viszonyának. Mennyire jó érzés a szerelmüket látni és érezni, mikor ő maga is szerelmes, és egy gyönyörű réten ülnek. Körülnézett. Micsoda nagyszerű hely ez egy meleg májusi piknikhez. Bárcsak itt lenne Joe – mesélhetne nekünk a Halfpenny hídról, hiszen valaha pont ott állt, nem igaz? Emlékszem, amikor mesélted. Tess borzalmasan egyedül érezte magát aznap éjjel, és közben iszonyatosan fáradt volt, de mégsem tudott aludni. A magány befészkelte magát a gondolatai közé, és nem tudott szabadulni tőle. Azt kívánta, bárcsak Joe ne hagyott volna üzenetet a rögzítőn, de megtörtént, akadozó szavakkal felmondott valami semmiséget, feltűnően sokszor használva a „mindenesetre” szófordulatot. Olyan volt, mintha egyszerre lenne mellette és sok ezer kilométerre tőle. Vissza kéne hívnia? Átfutott az összes prón és kontrán, majd azzal a sántító kifogással beszélte le magát, hogy Belgiumban egy órával később van, jobb, ha már nem telefonál. Fáradt volt. Homloka és válla kicsit leégett a napon. Délután egy pillanatra bekukkantott a kocsi csomagtartójába, hogy megnézze a dobozokat. Lisa és a férje teletömték a fejét jó ötletekkel a jövőre vonatkozóan, de Tess számára az ötletek az elmúlt rossz döntéseket is magukban hordozták. Alszom rá egyet, mondta magának, egypár napig nem gondolkozom rajta, aztán majd kitalálom, hogy mit is tegyek. Azon tűnődött, vajon át tudná-e írni a saját nevét a Lisáéra Joe csekkjén, hogy tőle kérje el a készpénzt. Nem lett volna illegális, és abban is biztos volt, hogy Lisa szíves örömest segítene benne. De Istenem, ennek még a puszta gondolata is szörnyű.

191

Huszonhatodik fejezet – Halló. – Halló. – Én vagyok… Mármint Tess. – Tudom, hogy te vagy az, Tess, mert kijelzi a mobilom. – Az én nevemet? – Azt írja ki, hogy Otthon. Hagyták, hogy a pillanat tartson még egy kis ideig. – Minden rendben? Farkas, Em… Te? – Minden rendben, Joe, köszönöm. Csak gondoltam, felhívlak, hogy köszönjek. Hiányzott, hogy nem hívtál se tegnap, se tegnapelőtt. – Tegnapelőtt – visszhangozta Joe, és eszébe jutott, hogy előző nap időről időre a telefonja kijelzőjére pillantott, és igyekezett meggyőzni magát, semmi rosszat nem jelent az, hogy Tess nem hívja vissza. – Hát – mondta Tess. – Biztos egy vagyonba kerül külföldről hazatelefonálni. De szerettem volna beköszönni. – Nagyon jó felőled hallani. Hívj, amikor csak akarsz. – Te is – mondta Tess. Egyikőjük sem akart még elköszönni, de a beálló csendet jó lett volna mielőbb megszakítani. Joe kinézett a lakás ablakán. Nathalie nemsokára hazaér. – Sajnálom, hogy el kellett jönnöm, Tess. És nagyon remélem, hogy mielőbb haza tudok menni. Tess nem akart még elköszönni, de hiába kereste a szavakat, nem tudta elmondani, mennyire szeretné, ha Joe minél előbb hazajönne. – Hol vagy most? Mit csinálsz? Joe, életében először, feltette magának a kérdést, hogy mi a fenét csinál ő Nathalie lakásában. – Joe? – Halló… még itt vagyok. – De nem kéne itt lennem. – Éppen nézek ki az ablakon egy kis térre, és a vacsorán jár az eszem. – Bár az igazság elferdítése elvette az étvágyát, és gyomra hirtelen megtelt bűntudattal. Tess is kinézett az ablakon, de gondolatai messze jártak, mintha arra számított volna, hogy pontosan ugyanazt fogja látni és érezni, mint Joe. Közelebb járt ehhez, mint gondolta, mert hirtelen az ő gyomra is hasonló bűntudattól rándult össze. Ő ugyan nem a francia térre látott ki, de hirtelen észrevette, hogy Seb közeledik a bejárati ajtó felé. – Em sír – mondta gyorsan, és nagyon utálta magát, amiért a kislányra keni a dolgot. – Mennem kell. Szia, Joe. A viszonthallásra.

192

Nem tehetett úgy, mint aki nincs otthon, mert Farkas a kertben kóborolt, sőt, már Seb felé bicegett. Emellett a földszinti ablakok tárva-nyitva álltak, és a rádióból harsogó zene biztosan kihallatszott a konyhából a kertbe. – Seb! – nyitotta ki az ajtót, mielőtt a fiú becsöngethetett volna. – Hello, idegen – mondta Seb, és egy csókot lehelt Tess ajkára, miközben kezével Tess hátát simogatta. – Hogy vagy? Ha jól látom, a kutya szerencsésen talpra állt. – Hát igen – mondta Tess, és kijött a házból, hogy kiszabadítsa magát a fiú öleléséből. Késő délután volt, még mindig meleg volt az idő, a lemenő nap sugarai mézes aranyra festették a tájat. – Mi jót csinálsz? Tesst zavarba hozta a kérdés. – Semmit. – Nincs kedved valami közös programhoz? – Ó. Hát ööö… úgy értem, épp most akartam elkezdeni a fektetést, tudod, fürdés, énekelgetés, altatás. – Segítsek? Tess kényelmetlenül érezte magát mind Seb ajánlatától, mint a fiú nyugodt viselkedésétől, mert mindkettő, beleszámítva a csókot és az ölelést is, már az intimitás határát súrolta. Nyugtalanul téblábolt válasz helyett. – El tudom énekelni az á-bé-cé-dé-é-ef-gét – mondta Seb, és rázendített. Milyen helyes fiú. Tényleg az. Ez csak még jobban megzavarta Tesst – ha nem volna Joe, akkor semmi baj nem lenne Sebbel. Végül is, ha szigorúan vesszük, Seb jobb parti, és biztosabb is – fiatalabb és kiegyensúlyozottabb, mint kóborló vetélytársa. Tess a fiúra nézett, aki még mindig énekelt, és fejével a ritmusra bólogatott. De ez sem segített. Nem Sebbel volt a baj, aki olyan készségesen felajánlotta a segítségét, hanem azzal, hogy csak és kizárólag Joe kellett neki. A mély, elemi, kifürkészhetetlen kapcsolatuk. Seb most az Aki nem lép egyszerre… kezdetű nótát kezdte harsogni. – Em ma egy kicsit nyűgös – kent Tess újabb hazugságot a lányára. Seb gyengéden vakargatni kezdte Farkas fültövét. – Oké – mondta végül. – És mit szólnál ahhoz, hogy kicsit később… később ma este vagy esetleg később a héten? – Seb fürkészni kezdte Tess arcát, miközben Tess előre-hátra imbolygott, és azon törte a fejét, mit is mondhatna, ami nem durva, de nem is lehet félreérteni. Sajnos Seb túl helyes volt, Tess pedig túl lassú. – Fáradtnak tűnsz – segített neki Seb. – Toljuk el későbbre a héten. Csak gondoltam, beköszönök, hogy lássam, mind jól vagytok-e. Tess megkönnyebbülten elmosolyodott, és ezt nagyon könnyen félre lehetett érteni. – Csütörtök? – kérdezte Seb. – Péntek? Tess fején átfutott, hogy holnap van csütörtök, és azon kapta magát, hogy rávágja: péntek, bár biztosan tudta, hogy ez rossz válasz. – Vista Mar, nyolc körül? Csak egy bólintásra futotta.

193

– Csörögj rám, ha nem tudod megoldani a gyerekmegőrzést. Tess újra bólintott, és hagyta, hogy Seb búcsúzóul megcsókolja. Miért nem engedte, hogy segítsen neki a fürdetésben, ha utána megbeszélt vele egy két nappal későbbi, nem várt randit? De Seb már elment, és a találkozót megbeszélték. Tess kiáltott Farkasnak, hogy jöjjön be. Becsukta az összes ablakot, és bezárta az ajtót. – Tudunk most beszélni? – Visszahívhatlak félóra múlva? A ritka alkalmakkor, amikor Tess rászánta magát, hogy tanácsot kér, mindennemű halogatás potenciálisan növelte annak valószínűségét, hogy később már odafigyelni sem lesz türelme, nemhogy megfogadni, így hát félóra késés túl soknak számított, és úgy döntött, nem várja meg, hogy Tamsin ráérjen. Felkapta a kagylót, és újra tárcsázott. – Tudunk most beszélni? – Hát persze, hogy tudunk, minden rendben, csibe? Drága Lisa, gondolta Tess. Drága, édes Lisa. Az itteni Tamsinom. – Jól vagyok, csak történt valami. – Ki vele. – Hogyan tudsz lekoptatni valakit, akit egyébként kifejezetten kedvelsz, mert egy nagyszerű valaki, aki semmi rosszat nem tett azon kívül, hogy egyszerűen csak nem ő az igazi? – Honnan tudod, hogy nem ő az igazi? – Mert tudom, minden porcikámban érzem, hogy valaki más az igazi. Lisa végiggondolta a hallottakat. – És az a valaki más az Joe, ugye? – Igen. – És Seb az, aki nem az igazi, ugye? – Pontosan. – Nekem nagyon úgy tűnik, hogy ez egy tiszta helyzet. – Attól még elég kellemetlen. – Pontosan mi történt, Tess? Nekem elmondhatsz minden piszkos kis részletet, nem tudsz meglepni. Múltkor végignéztem azt a pornókazettát, amiről a férjem azt hitte, biztonságba helyezte a padlásszobában – Lisa a férjére kacsintott, aki döbbenten meredt feleségére. – Szerelmes vagyok Joe-ba – mondta Tess. – Olyat mondj, amit nem tudok – mondta Lisa, és Tesst újfent elöntötte a büszkeség és feszengés furcsa keveréke. – Megtörtént már köztetek? – Igen. – Mielőtt randiztál Sebbel? – Nem. – Na, ez már valami, így már nem is hangzik úgy, hogy piszkosul bántál volna Sebbel, nem igaz? Semmi erkölcstelent nem tettél, ugye, szivi? Már jó pár hete nem láttad Sebet, nem ígérted, hogy feleségül mész hozzá, és gyerekeket szülsz neki. A körülmények így alakultak, Tess. Ennyi az egész.

194

– Az a helyzet, Lisa, hogy mindezt tudom, csak azt nem, hogy hogyan mondjam el Sebnek. – Biztos van a tarsolyodban néhány jól bevált lekoptató szöveg. – Nekem? Én mindig a másik oldalon voltam eddig, Lisa. – Akkor meríts abból. Tess visszagondolt, miket mondtak neki. – Hát van például, tudod, nem a te hibád, hanem az enyém. Vagy hogy még nem vagyok erre készen. Meg az azt hiszem, legyünk inkább csak barátok. De ez egytől egyig mind rémes, Lisa. Hallani is rémes volt őket, és nem akarom továbbadni az érzést. Nem Sebnek. Nem itt. Ez túl kicsi város ilyen nagy szavakhoz. Lisa végiggondolta. – És nem tudod elmondani neki az igazat óvatosan, hogy ne bántsd meg? – Mit, hogy ó, szia, Seb, a dolog úgy áll, hogy rémesen érzem magam, mert nagyszerű vagy, és egyszerűen tökéletes, de az a helyzet, hogy én nemrég mégis összejöttem valaki mással? – Hát igen, ez sem az igazi. – A baj az, hogy ostoba módon beleegyeztem abba, hogy pénteken találkozzam vele. – Miért csináltad? – Mert váratlanul ért. Nem hívhatnám fel, hogy telefonon keresztül lefújjam a pénteket, és egy levegővel el is mondjak neki mindent? Lisának nem tetszett az ötlet. – Szerintem nem… Találkoznod kell vele, ahogy megbeszéltétek. Ez így fair. Kedves fiú, nem igaz? Ráadásul itt lakik, lehetnétek barátok. Lehet, hogy nem is fogja annyira a szívére venni, gondoltál már erre, Tess? Lehet, hogy főleg azért kedvel, mert te sem itteni vagy, emellett csinos vagy, egyedülálló és jó társaság. Lehet, hogy csak azért kedvel, mert a közelében vagy. De mit tudhatok én? Mit mondott erre Tamsin? Tess az öreg órára pillantott, és bár az nem a pontos időt mutatta, annyit le lehetett olvasni róla, hogy már tíz perce beszélgetnek. – Még nem beszéltem vele. Lisa ezen meghatódott. – Hívd fel Tamsint is mindenképp. – Felhívom – mondta Tess. – De előre lefogadom, hogy ugyanazt mondja majd, amit te. – És aztán meg fogja kérdezni, hogy mi van Joe-val, vagy ő már mindent tud? – Sejtelme sincs róla. – Értem – mondta Lisa, és újra meghatódott. –Akkor, Tess, mesélj nekem Joeról. Tess hátat fordított az órának, és leült. A beszélgetés óta először felnevetett. – Szeretem őt, Lisa, ennyire egyszerű. Vele akarok lenni, mostantól fogva senki mással, csak vele. Itt akarok maradni… Megtaláltam az otthonomat. – Akkor jobban tesszük, ha itt virágoztatjuk fel a karrieredet, szivi. – Milyen karrieremet?

195

– Csak nem akarsz olyan öreg és kövér háziasszony lenni, amilyen én vagyok? Ennél te sokkal többre vagy képes, kislány. – Lisa, te nem vagy kövér, és fiatalabb vagy nálam! Micsoda bolond dolgokat mondasz már. – Akkor mit szólnál a jövő keddhez? Nálam? – Kedd? – Beindítjuk a dolgot. – Beindítjuk a mit? – A karrieredet, szivi. Szóval ásd elő azokat a dobozokat a kocsid hátuljából, Tess. És állíts össze egy listát arról, hogy miket vállalsz. Csak várj, és majd meglátod – a saltburni szemöldökök, merev nyakak, szőrös lábak és kiszáradt bőrök csak rád várnak.

196

Huszonhetedik fejezet Az egyik oldalon tehát ott volt Tess, aki a legjobbat akarta Joe-nak, és a legtisztességesebben akart eljárni Sebbel szemben. A másik oldalon pedig ott volt Joe. Feje Nathalie lábai között. Nem lévén egészen biztos abban, hogy mit is csinál, inkább így maradt, és folytatta azt, amihez nagyon jól értett. Hát itt van, és kihozza a helyzetből a legjobbat, és nagyszerűen csinálja, de ami azt illeti, nem igazán tudja, hogy is került ide. A feje tele van Tesszel, az arca tele van Nathalie-val. Maga mögött hagyta Angliát és Tesst, akit szeretett, és megérkezett Nathalie-hoz, anélkül, hogy az érzelmei változtak volna. Ahogy homlokát a repülőgép ablakához támasztotta, aztán a taxi ablakához, aztán Nathalie lakásának ablakához, folyton arra a különleges légkörre gondolt, amelyet Tess mellett érzett; maga elé képzelte őt, felidézte csípős visszavágásait, újra meg újra végiggondolt mindent, amit Tess mondott, szinte hallotta a nevetését, és visszaemlékezett Tess érintésére, ízére. Alig tudta féken tartani magát, hogy ne telefonáljon neki azonnal. Aztán folyamatosan szuggerálni próbálta, hogy mielőbb hívja vissza, de ez sajnos nem sikerült. És mikor nagy sokára végre telefonált, Joe-t azonnal elöntötte az öröm, hogy végre hallhatja a hangját, és lelki szeme előtt mindent látott, amit csak Tess mesélt neki. És most mégis Nathalie-val szeretkezik. Nathalie vonaglott és nyögdécselt. Vicces volt hallgatni francia akcentusát – annyira különbözött Tess hangjától. Míg Tess az érintésekre izgatottan zihált, és gyorsabban lélegzett, Nathalie már-már túlzóan nyögdécselt, rekedtes hangon lihegett. Az íze is más volt, mint Tessé. Az egész teljesen másmilyen volt, mint Tesszel. Nathalie hosszú lábú, szembeszökő jelenség volt, a magára fordított rengeteg idő pedig abban is megnyilvánult, hogy teste feszes volt, szinte kemény, és ezt Joe mindaddig észre sem vette, míg Tess testét meg nem ismerte. Tess alacsonyabb volt, mint Nathalie, karjai rugalmasak és vékonyak, a babakocsi tologatása fel a hegyre, nem beszélve a kislánya rendszeres cipeléséről, megedzette, de az egész lénye mégis lágyságot tükrözött. Viselkedése teljes ellentétben állt Nathalie hűvös eleganciájával, mégis nőies volt, kinyúlt pólói, szakadt farmere és ötletszerű haja ellenére. Nathalie szoborszerű megjelenésének a bőrradírozás, a hidratálókrémek, az edzőteremben eltöltött órák és a rendszeres limfatikus masszázs volt a forrása. A magas sarkú cipők és szűk, rövid szoknyái kiemelték lábának vonalát, merész nyakkivágású felsői hangsúlyozták dekoltázsát, ékszerkollekciója minden ember tekintetét a nyakára vonzotta, padlizsánszín körömlakkjától keze formásnak látszott; testtartása tökéletes volt, és ha az ember mögötte ment az utcán, nem tudta levenni a szemét róla: szemet gyönyörködtető látvány volt. Tessnek ezzel szemben nem volt ideje ezekre a dolgokra, de nem is vonzották különösebben, már amenynyire Joe ezt meg tudta ítélni. Azért volt edzett, mert a mindennapok megkövetelték tőle a jó állóképességet, és a mozgás a legjobb helyeken erősítette meg őt. De pontosan ezért Tessnek valós alakja volt, mindennapi, szerethető alakja – a horzsolással a sípcsontján, néha egy-egy pattanással az arcán, a leégéssel a mellkasa különböző részein, a pihékkel a hóna alatt és a tövig rágott körmeivel együtt. Viseltes

197

ruhái semmit nem vontak le az erényeiből: hogy bokája keskeny, vádlija formás, és szép térdei vannak. Még az a furcsa virágos egyberuhája sem olyan ormótlan, mint amilyennek első látásra tűnik, hiszen ha süti a nap, akkor ellenállhatatlanul kiadja mellének gömbölydedségét, csípője vonalát, formás fenekét. És ha eltakarja is alakját a túlméretezett póló és a bő nadrág, Joe akkor is képes alá látni, annyira ismeri már Tess testét. És talán ez a legegyedibb dolog Tesszel kapcsolatban – akárhány nővel volt is együtt eddig Joe, most döbbent rá először arra, hogy a bőrnél és az alkatnál van csábítóbb dolog: a lágyság. Tess feneke, hasa, combja, karjai – hiába tartotta most Nathalie testét a karjában, nem tudta kiverni fejéből az érzést, hogy milyen, amikor Tess testét simítja. Pedig most itt van Franciaországban. Megdöbbenve vette észre magán, hogy szemét csukva tartja. Rendszerint ilyenkor tekintetével is falta a látványt. És most itt van, szorítja Nathalie karját, aki széttárt combokkal lovagol rajta, hevesen mozgatja a csípőjét, és közeledik egy hangos orgazmus felé. Mi az istent keres ő itt? Mielőtt elnyomta volna az álom, Joe átgondolt mindent – attól kezdve, hogy mi a helyzet a szoros két oldalán, odáig, hogy ő mit érez –, hogy meg tudja fogalmazni érzéseit. Győzködte magát, hogy ő nagyon szereti a szexet, és emellett jó szerető is, és szerencsés, mert eddigi partnerei mind szenvedélyesek voltak, gyakorlottak és megértőek. Amit az este Nathalie-val műveltek, az ártatlan szórakozás volt, ahogy eddig is, hiszen ez csak szex, egy kölcsönös beleegyezéssel történő, kielégítő örömszerzés. Kettejük között sosem volt több ennél. A vágy, a kitörés és végül az elernyedés – mind csak fizikai megkönnyebbülést adott. Nathalie tudta, Joe honnan jön. És azt is tudta, meddig szabad elmennie – nem mintha bármi kedve lett volna átlépni ezt a határt. Addig, amíg Joe eljárt hozzá, semmi baja nem volt azzal, hogy néha nélkülöznie kell őt. Mert tudta, hogy Joe úgyis visszajön, mert még többre vágyik – és miért ne tenné, mikor mindkettejüknek olyan jólesik? Joe rádöbbent, hogy Nathalie iránti érzései szigorúan csak a fizikai örömszerzéshez kapcsolódnak. És rájött, hogy Tesszel tökéletesen fordítva működik a dolog. Aztán Nathalie fordult egyet az ágyban, és véletlenül megkarcolta Joe lábát éles körmével. A hirtelen érzet új dimenzióba terelte Joe gondolatait. Rájött, hogy érzelmei olyan állapotba sodorták, amelynek eddig a gondolatát is elkerülte: hogy többet ér érezni valamit valaki iránt, mint csak fizikailag vonzódni a másikhoz. Szerette a szexet és mindent, ami vele járt, szerette, ha egy vágytól felajzott nővel eljuttatták egymást az orgazmushoz – legyen az Nathalie, Rachel vagy akár Giselle –, eddig nem is igazán számított neki, hogy kivel. A csúcsra eddig kizárólag a golyóitól vezetett fel az út – beismerte, hogy a farkával gondolkozik, ugyanakkor arra is büszke volt, hogy nem akármilyen „gondolatok” születnek ott lent. A nők sosem panaszkodtak, csak arra volt erejük, hogy még, még, még!-ért kiabáljanak közben. És pont ez az – amint Tessre gondolt, Joe valami szokatlant fedezett fel: nem az a fontos, hogy milyen Tesszel a szex, hanem hogy ő mit érez közben Tess iránt, és most először döbbent rá, hogy érzelmei milyen sokszínűek – átjárják a gondolatait, érzéseit és az egész testét. Ezért történhetett meg az, hogy bár közte és Nathalie között a szex pontosan ugyanolyan volt, mint eddig, mégsem tudta közben kiverni a fejéből Tesst. Mert Nathalie és Tess mindketten nagyszerűek – a ma-

198

guk különböző módján – abban, hogy kiürítsék a golyóit, de egyedül Tess képes megtölteni a lelkét. Joe Nathalie-ra pillantott. Nagyon szép, sőt, elképesztően gyönyörű. Testi adottságai – ha egy objektív egyetemes skálán mérjük – messze túlszárnyalják Tessét. De Joe-ba belehasított a felismerés, hogy cseppet sem zavarná, ha soha többé nem találkozna vele. És mielőtt végleg álomba merült volna, még az előzőnél is erősebben hasított bele az a felismerés, mennyire szeretne újra együtt lenni Tesszel.

199

Huszonnyolcadik fejezet Tulajdonképpen neki sokkal rosszabb, mint nekem. Úgy kapálózik összevissza, mint egy kezdő szörfös a habokban. Megkönnyíthetném a dolgát; nyugodtan elmondhatnám neki már most, hogy már régóta vágom a dolgot: nem akarásnak nyögés a vége. El fogom azért majd mondani neki, hogy nem gond, hogy nem bántott meg, és persze, lehetünk barátok – de most még hagyom egy kicsit, hadd sorolja a suta érveit, olyan aranyos közben; ahogy tágra nyílt szemmel harapdálja a szája szélét, és rendszeresen megérinti a karomat. És különben is, még csak fél kilenc van (nem mintha nem azzal telt volna az első másfél óra, hogy apró semmiségekről cseverészett), és a poharam is tele van még. Attól ilyen könnyű feldolgozni a hírt – furcsamód –, hogy tudom, hogy egy másik pasas miatt dob ki. Ettől viseli el olyan könnyen a jó öreg egóm a hírt. Ha egyedülálló lenne, és egyszerűen csak nem jönnék be neki, az lehet, hogy megtépázná a büszkeségemet, és az önbizalmam is mélyrepülne egyet. Szóval furcsa, hogy valaki másnak sikerült őt megszereznie, és azt kívánom, bár én lennék az a szerencsés – de mégis jól vagy ez így, nem törtem le. Tetszik, hogy hűséges típus. Nem esett volna jól, ha csak akkor közeledett volna, amikor az a másik éppen úton van. De ő nem ilyen. És pont ezért tetszik. Az ég áldja meg – klisét klisére halmoz… Nem a te hibád, hanem az enyém. Tényleg őszintén remélem, hogy barátok maradunk. Te egy remek fiú vagy – csak… tudod… Őszintén remélem, hogy nem törtelek nagyon össze. Ne aggódj, Tess, nem fogok hazamenni, felvágni az ereimet; és a tengerbe sem fogom magam belevetni. Pláne nem foglak kerülni, ha szembetalálkozunk a kikötőben. Továbbra is meg fogom kérdezni, hogy nincs-e kedved meginni egy kávét. És továbbra is szívesen bekapok veled néhány falatot a Virgo’sban vagy a Camwell’sben. És az is lehet, hogy felmegyek majd a házhoz, ha sokáig nem találkozunk. De ami a ma estét illeti, nem megyek innen sehova, itt maradok veled a teraszon, gyönyörködöm a tengerben, sört iszom, és talán mire befejezed a monológodat, elfogy az italunk, és akkor javasolni fogom, hogy igyunk még egy kört, és ne menjünk sehova, csak üljünk és beszélgessünk, ahogy a barátok szoktak. Amint befejezted – és hidd el, semmi szükség arra, hogy ilyen kétségbeesetten tördeld azokat a csinos kezeidet. ∗∗∗

200

Látod? Végül milyen jó estét töltöttünk együtt, ugye? Ellazultál, és nagyokat nevettünk. Végre a ráncok is kisimultak a homlokodon, és a körmeidet sem piszkálod már – néhány pohár bor segített, meg az a pár húgyagyú, akik a tengerbe vizeltek a szemünk láttára. És mennyire fellelkesülten mesélted el, hogy Lisa mit szervez neked a jövő hétre. És én is milyen kedvvel meséltem magamról – nagyon jólesett, hogy őszintén kíváncsi voltál rám. Tetszettek a kérdéseid. Mókás volt kicserélni a kutyás anekdotákat. És hogy a csudába tudtál rávenni olyan kijelentésekre, hogy ha gyerekeim lesznek, akkor Ben és Anna lesz a nevük? De még mindig nem mondtad el, hogy miért nem vagy hajlandó lemenni a partra. Annyi baj legyen – ez lesz a küldetésem, anélkül hogy tudnám, mit kell legyőzni. Mert igenis le kell, hogy vigyelek oda. A teljesség igénye nélkül azért, mert az idő egyre szebb lesz. De az este legjobb része mégiscsak ez – udvariasan megpusziljuk egymást, kapok tőled egy második ölelést, és amikor megkérdezem, hogy egy gyors szex, ugye, akkor nem fér bele, te csak nevetsz és nevetsz és nevetsz.

201

Huszonkilencedik fejezet – Bárcsak el tudnék menni… Remekül hangzik. – Hát, kétségem sincs afelől, hogy egy komplett fiókod van tele a krémjeimmel, tudod, mikor kényszerítettelek, hogy bevásárolj belőlük. De akkor is, olyan jó lenne, ha el tudnál jönni, Tamsin… Nem tudsz elugrani csak úgy, látogatóba? Minél előbb? – Ami azt illeti, már csak egypár tégely maradt… Remek karácsonyi ajándék volt a múlt évben. És dehogynem, fel tudok menni hozzád… Amint megkívánom a fagyit. – Nemcsak a fagyink nagyszerű. – Fagyink? Fagyink? Jézusom, te nő, kezdesz olyan lenni, mint egy turisztikai információs központ. – Ha… a fenéket ha! Amikor jössz, meg fogod érteni, miért mondtam így, és a saját szemeddel láthatod majd, mi mindent jelent nekem ez a hely. – Most jön az, hogy itt minden csupa móka és kacagás és tenger és szép házak? – És szeretném, ha megismernéd Joe-t. – Gondolod, hogy képes leszek megállni, hogy ne énekeljek? Tudod, hogy kívülről fújom a Bridge over Troubled Watert. – Én úgy emlékszem, te sokkal Red Hot Chili Pepper-esebb vagy. – Az is vagyok. De Simon and Garfunkellal nem foghatsz mellé. – Gar. Garfunkel. Mindig a funkelre teszed a hangsúlyt. – Ne legyél már ekkora nyelvőr, tényleg azért hívtál fel, hogy kukacoskodhass egyet a rock ’n roll-kiejtésemen? Ne nevess! Fel vagyok háborodva! Annyi mindent csinálhatnék ahelyett, hogy veled beszélgetek, például megfürdethetném a macskát. Komolyan beszélek! – Hiányzol, Tamsin, nagyon hiányzol. Bárcsak itt lehetnél ma este. Tetszene neked Lisa. Ugyanolyan őrült, mint mi. – Már most kedvelem őt, mert te megbízol benne, hogy felhívd, és beszélj vele, ha én nem vagyok elérhető. – Lisa pontosan ugyanazt mondta, amit te. Sebről. – És ő is mondta, hogy… lássuk csak… hogy hidd el, minden rendben lesz köztetek a beszélgetés után? – Hát persze. – Megnyugtat a tudat, hogy áll melletted egy Lisa, nagy magányodban ott fent, a messzi északon, nélkülem. Már nem vagy egyedül többé… Akár melletted van Joe, akár nincs. – Igazad van. Nekem ez így eszembe sem jutott… pedig rügyezni kezdtek a kapcsolataim. És Lisa a vezércsillag. – És mit szólt Joe-hoz? Tess? Ott vagy még? – Igen, itt vagyok. Csak elgondolkoztam. Pont olyan, mint te, Tamsin. Elszórakozik a részleteken, legyenek romantikusak vagy csintalanok. Pont olyan, mint

202

te… előadom neki a történteket, halálos komolysággal, ő pedig fulladozik közben az elfojtott nevetéstől. – De szokott szólni, hogy vigyázz magadra? – Igen. – És mi a helyzet Madame Titokzatossal és az ágyban felejtett BlackBerryvel? Ebben is egy véleményen vagyunk Lisával? – Igen. – És? Mi a helyzet? Megkérdezted Joe-t? Tisztázta magát? Megnyugtatott téged? – Nem egészen így volt. – Ezt meg hogy értsem? Rákérdeztél? Elmondott mindent? – Az együtt töltött idő annyira… nem tudom megfogalmazni. Annyira körülölelt bennünket, annyira sokat adott. Közhely, de annyira valóságos volt. Teljesen egymásra hangolódtunk, Tamsin. Nem kell megkérdeznem tőle – mármint nyíltan. Na, most te vagy az, aki nem szól semmit. – Csak két dolog, Tess, nem több. Először is, nagyon tetszik minden, amit Joeról hallottam eddig, de tudnod kell, hogy mint a legjobb barátod nem szeretném, hogy megsérülj. És tapasztalatom szerint, ha fejest ugrasz a szerelembe, van rá esély, hogy lezuhanj, és jól megüsd magad. Másodszor, ha tényleg annyira valós a dolog Joe-val, akkor miért nem beszélitek meg a dolgot? Miért nem tisztázod vele a történteket? Miért nem beszélitek meg, hogyan tovább? Miért nem beszél magától? Ugyanakkor elvárhatod-e tőle, hogy teljesen kiadja magát neked, ha te eltitkolsz dolgokat előle? Megismerheted-e őt valójában, ha neki nem hagyod, hogy teljesen megismerhessen téged? – Tamsin. – Nem a rózsaszín buborékot akarom kipukkasztani, szívem. Tényleg nem. Csak szeretném, ha összejönne neked… Még akkor is, ha a világ másik végén vagy, fent északon. Ha az érzelmeid tényleg annyira mélyek, mint amilyennek érzed, akkor ne hagyd magad, Tess. Mutass meg magadból mindent. Hiszen nem pont az a legnagyszerűbb a szerelemben, hogy teljesen átadjuk magunkat a másiknak, az egész lényünket? Majd meglátod, hogy mit szól hozzá. Ha olyan ember, mint amilyennek megismerted, akkor örülni fog annak, hogy megnyíltál előtte. Ha te vagy álmai asszonya, akkor úgy fogad el, ahogy vagy, és értékelni fogja. Ez az alapvető különbség egy szépen felrajzolt vázlat és egy gyönyörű, befejezett festmény között. – Oké. – Ne duzzogj. – Nem duzzogok. – Tudod, hogy igazam van. – Tudom. Igazad van. – Na, ezzel vége is a hegyi beszédnek, és csak az maradt hátra, hogy sajnálkozzam, mert nagyon szeretnék ott lenni veled ma este… De majd iszom az egészségedre egy pohár Veuve Clicquot pezsgőt, odafent ilyet biztos nem kapni. – Te sznob! – Csak vicceltem.

203

– Tudom. – Bárcsak ott lehetnék. – Bárcsak. – És szeretnék majd találkozni Joe-val. – Fogsz. – Felírom a határidőnaplómba. – Megígéred? – Megígérem. Ja, és jut eszembe, küldök majd egy huszonöt fontos M&S kupont, a céges tombolán nyertem. Van arrafelé M&S? Tess a helyére tette a kagylót, és ránézett Emre. – A keresztanyádnak nincs párja a világon, tudod-e. – És miközben megnyalta a hüvelykujját, hogy letörölhessen Em arcocskájáról egy odaszáradt maszatfoltot, Tess rádöbbent, hogy a köztük levő nagy távolság miatt Em talán nem is fogja felismerni a keresztanyját, mikor az végre Saltburnbe látogat majd. Mialatt tolta a babakocsit, és a tempót Farkas egyre biztosabb lépéseihez igazította, Tess arra gondolt, és nem először, hogy bárcsak ne vágta volna ketté gondolkozás nélkül a SIM-kártyáját – voltak rajta képek Tamsinról, megmutogathatta volna őket a kislányának. Felnevetett. Volt ott néhány olyan közös kép is, melyeket egészen biztosan nem mutatott volna meg Emnek. – Tamsin nénikéd… Vajon mikorra fogjuk tudni felcsalogatni őt ide? Vagdalt húst vett a Dundas Street hentesétől (adtak egy kis zacskó belsőséget is Farkasnak), és kenyeret a toronyórával szemben fekvő pékségben (Em kapott egy molnárkát). Utána átment a tökéletesen felszerelt vegyesboltba, vett magának egy doboz Amaretti kekszet, és miközben a babakocsi csomagtartójába próbálta belepasszírozni a dobozt, hirtelen észrevette, hogy valaki eszeveszetten integet az üzlet ablakában. Laura volt – a kedves Laura, aki a Fecskében dolgozott. Tesst megdöbbentette a tudat, hogy amikor legutoljára találkoztak, még senki nem mert álmodni sem arról, hogy kabát nélkül kimerészkedjen az utcára. Melegen köszöntötték egymást – de csak miután Laura leguggolt Em elé, hogy a kislányt is alkalomhoz illő lelkesedéssel köszöntse. – Hát hogy vagy? Már kezdtem azt gondolni, hogy itthagytad a várost. Tess felnevetett. – Ki van zárva. – Mi történt Farkassal? Tess elregélte a történteket. – Kíváncsi vagyok, Mary mit szól majd hozzá. Ha ébren van, és tiszta az állapota, akkor fel fogja zaklatni. Ha viszont ködös a tudata, és fel sem ismeri Farkast, az engem fog felzaklatni. – Hogy van Mary? – próbált puhatolózni Tess. Lelkiismerete lázadozott, hogy ne tegye fel a kérdést, de kíváncsisága és őszinte aggodalma az idős hölgy iránt legyőzte az érzést.

204

– Szégyellheted magad, hogy olyan régen voltál nálunk – mondta Laura, de olyan élénken és lelkesen, hogy Tess sokkal rosszabbul érezte magát, mint amenynyire megvádolták. – Farkas – vonta meg a vállát. – Em. Egyszerűen elszaladt az idő. – Próbáld fülön csípni. – Úgy lesz… És hívlak is nemsokára. – Néhány alkalommal próbált elillanni, a házatok irányába indult, de elkapták őt, még a zenepavilont sem érte el. Én nem dolgoztam, meg voltam fázva. – És jobban vagy már? – Hát, örülök, mert pár kilót leadtam, de még mindig egy kicsit lepukkantnak érzem magam. Tess Laurára nézett. – Mit csinálsz ma este? Nincs kedved eljönni egy… rendezvényféleségre, amit a barátnőm, Lisa szervez az otthonában? Laura Tessre nézett. – Milyen rendezvény? – De közben pontosan tudta, bármiről legyen is szó, biztosan elmegy. Legyen az bálványimádás. Vagy lelkigyakorlat. – Pajzán parti? – Feleannyira se lesz izgalmas… Csak néhány cuccot lehet kipróbálni, amiket én csináltam. – Cuccok? Milyen cuccok? – Laura elképzelni sem tudta, és nem is feltételezte Tessről, hogy annyira ért az e világi dolgokhoz, hogy kereskedésre adja a fejét. – Hát… ilyen organikus bőrápoló szerek, én kotyvasztottam őket, hogy eladhassam. Még Londonban. Mielőtt ideköltöztem volna. – Kenőcsök? Király! – És kisebb pedikűrt, kézmasszázst, nyakmasszázst is fogok este csinálni, és ha lesz rá idő, akkor néhány szemöldöknek is nekiesem majd. Laura Tess arcát fürkészte, mintha nem értené teljesen a hallottakat. Egyszerű lány volt, kicsit túlzottan szedett szemöldökkel, és olyan alakkal, amelynek nem ártott volna egy kicsivel kevesebb nassolás, de a tekintetéből jóság sugárzott, és mikor mosolygott, az egész lényéből áradt a nőiesség. – Valaha kozmetikus voltam – magyarázta Tess. – Az előző életemben. Ideges volt. Belenézett a tükörbe, és jól leszidta magát, hogy ilyen nyugtalanul viselkedik. Nem attól félt, hogy nem fogja tudni szépen kiszedni a szemöldököket vagy kicsinosítani a körmöket, vagy kimasszírozni a görcsöket a meggémberedett nyakakból – holott legutoljára akkor kellett ilyen dolgokkal foglalkoznia, mikor Londonban volt, tehát időtlen időkkel ezelőtt. És nem is a termékek miatt aggódott, melyeket Lisa már kiszedett a kocsija csomagtartójából, és hazavitt magához, hogy elrendezhesse estére. Tesst azt nyugtalanította, hogy ő lesz a figyelem középpontjában – ahonnan egész életében menekült, hogy meghúzhassa magát a biztonságosabb zugban. A helyzet az, mondta magának, a helyzet az, hogy ma este az összes jelen levő nő jól fogja magát érezni, és elvárják majd tőlem, hogy én asszisztáljak hozzá. Meg tudom csinálni? Voltam valaha is jó ebben?

205

A vállalkozásom csődbe ment. Nem én leszek a következő Jo Malone. – Tess? – hallotta Lisa férjének hangját a földszintről. – Kész vagy, kedves? – Jövök már! – Gyorsan magához ölelte Emet. A mozdulat a tekintetéből áradó érzelmeket próbálta ellensúlyozni: az izgalmat és a rettegést. A kislányára nézett, aki otthonosan kapálózott a pihepuha pizsamájában. A ruginak nem volt lábfeje, mert Em kinőtte, és Tess az előző héten levágta, azzal a jelszóval, hogy minek másikat venni, mikor önerőből meg lehet javítani a jelenlegit? Mégis nehezére esett akkor az olló után nyúlni. Most arra gondolt, hogy az előtte álló estének különleges célja van – ha keres egy kis pénzt, akkor vehet Emnek egy szép újat. – Jövök! – kiáltott le még egyszer. Felkapta Emet, vállára csapta a nélkülözhetetlen babaholmi-táskáját, és elindult lefelé a lépcsőn. Első gondolata az volt: Jézusom, ekkora hangzavarban Em sose fog elaludni. Második pedig az: leérek egy pohár bort – nem is olyan rossz a helyzet. Harmadik gondolata pedig: korántsem tűnnek annyira rémesnek – és ez mind az összegyűlt asszonyokra, mind a kiállított krémekre igaz volt. Az üvegcsék, tubusok és tégelyek mind ki voltak pakolva, egy fekete térítőre a szoba egyik sarkában az asztalon. Egész jól néztek ki – matt fehér tégelyek mély rózsaszín csillogó írással a tetejükön, és bár drága árat fizetett a dizájnért, Tess most egyáltalán nem bánta, hogy akkor ragaszkodott ehhez. Valaki egy pohár bort nyomott a kezébe, és néhány korty után úgy érezte, képes lesz összpontosítani. Laura is eljött – nagyszerű. És eljöttek az anyukák is a játszótérről. Az pedig egész biztosan Lisa nővére. És nézd csak! Még ezt a csinos, fiatal pincérnőt is befűzte a Camwell'sből. Az ott pedig csak nem a hölgy a fagyizóból? A mindenit – húsznál is többen vannak! Lisa férje egy pillanatra bedugta a fejét az ajtón, megkereste Tesst, rákacsintott, és felmutatta a hüvelykujját. – Oké, lányok – kezdett bele Lisa egy kanállal ütögetve poharát. – Néhányan már ismeritek őt, néhányan még nem; de talán mindannyian láttátok már őt a városban. Ő tehát Tess, és elhozta magával a termékeit Saltburnbe Londonból, ahol az egyik csúcs szalonban dolgozott. Lisa tudta, hogy Tess meg van ijedve. Holott Tess nemcsak hogy meg volt ijedve: attól tartott, hogy Lisa vaskos ferdítése tragikus következménnyel fog járni az este végkimenetelére. Annyira félt ettől, hogy bőszen rázni kezdte a fejét az összegyűlt asszonyok felé – de ők csak nevettek egyet, és felé intettek a poharukkal. – És ma estére Tess hozott magával a fantasztikus krémjeiből és hidratálóiból. Mind egyedülálló, és a készlet nagyon is véges, ha elfogyott, elfogyott, nincs több. Vessétek rá magatokat, lányok. Tess fején átfutott a gondolat: Lisa, neked nem itt lenne a helyed – a te fordulatszámoddal és a tehetségeddel, hogy elhitesd, a szarból várat építesz, a politikában lenne a helyed. – Hát nem? – kérdezte tőle Lisa. – Tessék? – A krémek. Organikus összetevőkből vannak.

206

– Igen, mind parabénmentes és hipoallergén – mondta Tess, és nem tudott mit csinálni a hangjával, mely jól hallhatóan remegett, mint nyúl az autó fényszórója előtt. De aztán Laurára pillantott, aki elmélyülten tanulmányozta az egyik tubust, és ettől ő is magára talált, olyannyira, hogy ha állásinterjún lett volna, habozás nélkül felveszik valamelyik teleshopos műsorba. – A csipkebogyó erős sejtregeneráló hatással bír. Kiválóan halványítja a ráncokat, és kisimítja az ernyedt bőrt. A gyűrűvirág vagy más néven körömvirág nagyszerű bőrnyugtató. Kiváló a kisbabák fenekének ápolásához. Én tunéziai narancs virágolajat használok a francia helyett, mert ott gondosabban termesztik és szedik, nem érik vegyszerek. A narancsvirágolaj a narancsfa virágjából kinyert illóolaj, és évszázadokon keresztül használták depresszió, nyugtalanság és álmatlanság ellen. Fenséges illata van. Az eukaliptusz főleg fertőtlenítő, tisztító és stimuláló hatásáról híres. A gólyaorr nagyszerűen nyugtat és hidratál. A marokkói rózsa hasonlóan nyugtatja a bőrt, de emellett regeneráló hatása is van. Nyugodtan nyisd ki! – mondta az egyik nőnek, akit látásból ismert, de fogalma sem volt, hova tegye őt, és aki éppen egy All Over Your Body krémet vizsgálgatott. A nő felpattintotta a tubus tetejét, és kinyomott egy kis krémet a kezére. Elégedetten hümmögött, és odatartotta a kezét a többiek felé, hogy szagolják meg ők is. Elismerő mormogás kísérte a szippantásokat, Lisa és Tess mosolyogva koccintották össze a poharukat. Az este végére – és bőven elmúlt tizenegy, mire az utolsó vendég is távozott – Tess három szemöldököt hozott rendbe, mindenkinek megmasszírozta a kezét vagy a lábát, és az egyik hölgynek elmondta, hogy lehet a leghatékonyabban megszabadulni a miliáktól. Kifestette Lisa lábujjkörmeit, és mindenkinek, aki a szobában tartózkodott, szigorúan megtiltotta, hogy a szőr növésirányával ellentétes irányban borotválja magát, illetve, hogy a férje borotváját használja hozzá. Az este végére csak egy fél doboznyi krém maradt. Az árakat Lisa állapította meg, mielőtt Tess tiltakozhatott volna, nem ér, nem kérhetünk ennyit, ez csalás! De Lisa csak annyit mondott: fogd be, Tess, nem tudod, mit beszélsz. És most, mikor megszámolták a pénzt, Tess belátta, hogy legközelebb, ha Lisa azt mondja, hallgasson, nem fogja megkérdezni, miért. Csordultig telt az érzelmekkel – az elmúlt két hónap, a munkadíja, a ma esti váratlan „talált pénz” és az M&S kupon Tamsintól. Az elkövetkező néhány hétben semmi gondja nem lesz, és ez hihetetlen érzés volt. – Ez a te osztalékod – mondta, és letett az asztalra egy húszast. – Ne merészeld – mondta Lisa, és nagyon sértődött arcot vágott. – De Lisa… – kezdte Tess. Ha most nem szorítja össze a száját, akkor biztosan zokogásban tör ki. – Miért csináltad mindezt… értem? – Pontosan – felelte Lisa. – Érted. Ne kezdj el sírni, szivi. Csak fogd a pénzt és a maradék cuccot, és szaladj haza. Holnap találkozunk. Tíz körül a játszótéren? – De Lisa… – kezdte megint Tess, de látta, hogy Lisa szemét is elöntik a könynyek, és tudta, hogy biztosan nem a bortól van, mert az este végére az is kiderült számára, milyen hatással van Lisára néhány pohár bor. Még a megszokottnál is hangosabb lesz tőle. – Hát… köszönöm. Nagyon szépen köszönöm. – És Tess Lisa kezébe nyomott egy dobozt. Segítő Kéz kézkrém kakaóvajjal. Nézz Szembe arcolaj narancsvirágolajjal és hibiszkusszal. Egész Testedre testápoló. Csók ajakír.

207

– Nagyon köszönöm – mondta Lisa, és egy-két percig próbálták egymást túllicitálni a köszöngetéssel, míg Lisa férje közbe nem lépett: lányok, lányok, igazán ideje már, hogy hazavigyük Tesst és Emet.

208

Harmincadik fejezet A Tamsintól kapott kuponok másnap reggel érkeztek meg. Tess megállás nélkül hajtogatta: biztosan minden rendben lesz veled, Farkas, de ezzel főleg saját magát nyugtatgatta. Naponta egyszer-kétszer jólesett neki hangosan beszélni, felnőtt-társalgásra jellemző hanglejtéssel, mert bár nem volt magányos a kutya és Em társaságában, néha rátört a mehetnék. A legtöbb napon persze mindig találkozott valakivel, akivel beszélgethetett, de azért a domb tetején álló magányos ház sokszor annyira társadalomtól elzárt helynek tűnt, hogy Tess teljesen elszigeteltnek érezte magát. De sosem hagyta, hogy teljesen elárasszák a negatív érzések; inkább beszélgetni kezdett a kutyával vagy Emmel, s választ nem várt ugyan, de a saját hangja megnyugtatta. Em még mindig abban a korban volt, amikor az éneklő hang a legjobb számára, Farkas meg… hát, ugye, Farkas egy kutya. Egy esetlen, bicegő öreg kutya, aki rendszeresen Tess lába alatt kötött ki, és a kérdéseire hatalmasra nyitott szemmel, panaszos tekintettel, rekedtes morgással és sóhajtozással felelt, miközben nehézkesen vette a lépcsőfokokat szedett-vedett, tarka bundájában. Reggel Tess folyamatosan nyugtatgatta – nem azért, mert a kutya rosszul érezte magát, hiszen a baleset óta napról napra nyerte vissza az erejét, és a mozgása is egyre javult, hanem mert egyedül akarta hagyni a házban, míg ők Emmel bevásárlókörútra indulnak. Megyünk Middlesbrough-ba, suttogta Em fülébe, mintha ez akkora jelentőségű esemény lett volna. De Tesst nem az úti cél töltötte el örömmel, hanem hogy kimozdulhat, és nem is akármiért: lehetősége lesz új, sőt akár haszontalan dolgokat venni Emnek; végre megengedheti magának, hogy ne használt vagy leértékelt ruhát vásároljon neki. Régebben vett egy felsőt és egy nadrágot a kislánynak a könyvtári bababörzén, mire egy-két nappal később megállította valaki az utcán, hogy elmesélje: az ő kislánya mennyire szerette ezeket a ruhákat. Szintén mostanában kapott Lisától egy vadiúj katicabogaras napsapkát azzal az indokkal, hogy Sam fél a katicáktól, aztán meg egy csomag kibontatlan zoknit, mert szerinte túl lányos volt egy kisfiúnak. Lisa felajánlotta a társaságát a vásárláshoz, mikor kora reggel találkoztak a játszótéren, ám Tess visszautasította, és ügyetlenül próbált kifogásokat keresni, mire Lisa nemeslelkűen kisegítette azzal, hogy upsz, el is felejtettem, nem tudok jönni, az anyósom ígérte, hogy beugrik valamikor. Az igazság az volt, hogy Tess szerette volna segítség nélkül, a maga erejére hagyatkozva megejteni az utat és a vásárlást. Ha nem számítjuk az éjszakai kiruccanást a Komphídhoz, ez volt Tess első útja Middlesbrough-ba, és a harmadik alkalom, hogy elhagyta Saltburnt. Kiszámolta, mennyi pénz kell majd az utazásra és talán egy csésze kávéra meg egy sütire – a maradékot pedig gondosan elraktározta, miután megszámolta, majd újraszámolta. A fő anyagi forrást ezúttal Tamsin kuponjai jelentették, és noha csak aznap reggel érkeztek meg, Tess vitt magával egy kis pénzt arra az esetre, ha közben mégis lejártak volna. Biztos, hogy minden rendben lesz veled, Farkas? Nem akarsz kimenni pisilni?

209

∗∗∗ Tess nevetett saját magán, mert jobban izgult a vonatút és Em viselkedése miatt, mint a kislánya. Marske. Longbeck. Redcar East. Redcar Central. Hangosan felolvasta az állomások nevét, és mindent megmutogatott Emnek, amit csak ki lehetett venni a sebesség mellett. Nézd, ott a tenger. Még mindig a tenger. Kémény, Em. Nagy, büdös gyár. Sok-sok háztető. Gyerekek, Em – ó, látod, elcsúfítják a kerítést a festékeikkel. Milyen kedves látvány ez a gyártelep… hatalmas csövek futnak az ösvények mellett, és a rozsdás-rácsos ablakok milyen fenyegetően merednek, nincs bennük ablaküveg. Füst és gőz. De nézd csak, ott! A Komphíd! Csak a tetejét látta – olyan volt, mint egy hullámvasút teteje, amin pont nem lehet látni az izgalmas lényeget. Pár pillanattal később észrevette, hogy a finom és gondos fémmunkával kialakított állomásjelző tábla ugyanolyan kék, mint a híd. Middlesbrough. A saltburni megszokott boltok kínálatához képest az itteni üzletek olyanok voltak, mint egy-egy kis város a városon belül. Tess furcsán érezte magát a hatalmas mérettől, a tömegtől és a forgalom zajától. Saját maga is meglepődött ezen – Jézusom, Tess, hiszen Londonban éltél több, mint egy évtizedet, ez semmi ahhoz képest. De nem tudta eléggé lekicsinyíteni Middlesbrough-t és felnagyítani Londont. Ezért már mielőtt az első boltba betette volna a lábát, megfogadta, hogy nem fogja az ittlétet kávé és süti utáni futkározással hosszabbítani. Em kapott egy új, nagylányos pizsamát, egy kötényruha-póló-kardigán összeállítást, egy új farmert, két cicanadrágot és két ujjatlan pólót, mert kettőt adtak egy áráért. Tess nem látta a táblát, hogy minden gyermekruhát huszonöt százalékos kedvezménnyel adnak. Pont az akció utolsó napja volt, és mikor az eladó a visszajáróval együtt további kuponokat adott, Tess olyan hálásan köszönte meg, mintha egyedül ő részesült volna a kedvezményben. Még egyszer végigment az áruházon, és haszontalanságokra költötte a kuponokat, egy Anyukám című könyvre és egy puha plüsskígyóra, ami annyira puha volt, hogy Em nyugodtan használhatta akár nyaksálnak is. Élénk rózsaszín és sárga volt, de az, hogy vásárolhat, olyan örömet szerzett Tessnek, hogy önkéntelenül magához szorította sorban állás közben. Bolond anya, kuncogott Emre, bolond, öreg anya. Habár Em mélyen aludt a babakocsi mélyén. Tess nagyon jól érezte magát, de elég erős volt ahhoz, hogy abbahagyja a vásárlást, és a vonat is csábította, hogy hazarepítse, és otthon kipakolhassa új szerzeményeit, és igazán birtokba vehesse őket. Aztán majd felhívja Tamsint, hogy eláraszsza köszönetével – nem, jobb lesz, ha ír neki egy lapot. A Dundas Streeten van egy galéria, az állomáshoz közel, és nagyon szép képeslapjaik vannak – ha Em akkor is alszik, amikor megérkeznek, akkor vesz majd egyet, mielőtt hazamegy. Letelepedett a vonatban, és nézte a mellette elsuhanó tájat. Tudta, hogy mostantól megint egy anya szemével látja majd a részleteket, ezért már majdnem felpattant az üléséről, mikor meglátta a lámákat a Redcar melletti állatkertben, de Em még mindig aludt, így csendben telt el az út. Nemigen lehetett látni a tengert a sok háztól, mert annyira közel voltak a sínekhez, hogy szinte a berendezésüket is megfigyelhette, és úgy tűnt, hogy az ipari munka sem terjedt már vidéken. Markse-ban egy keskeny sávot lehetett látni a tengerből a háztetők felett. Végül, nagy sokára, előbukkant a tenger teljes egészében, sziklákkal övezve. És megjelentek az első saltburni

210

villák is; megművelt kertek bújtak meg a természeti környezetben, lakókocsipark rejtőzött a viktoriánus tornyok között a part mentén. A tenger látványa egészen megdöbbentette Tesst – míg viszont nem látta, sejtelme sem volt arról, mennyire szédítő látvány, és mennyire megszokta már a jelenlétét. A hatalmas tenger, mely vagy mélykéken tündököl, vagy szürkén hömpölyög, vagy zöld, vagy platina, vagy fekete, magába gyűjti a fényt, visszatükrözi az eget, és folyamatosan fúj felőle a szél, átfúj a ruháin is, összeborzolja a haját, és kipirítja az orcáját a sós levegő, de előfordul, hogy segít tolni a babakocsit is. Most, hogy újra látta a tengert, és összehasonlította a nagyváros sodró lendületével, Tess rájött, hogy a forgalom, a tömeg, a zsúfolt utcák semmit sem érnek a tengerhez képest. Teljesen meg vagyok bolondulva, gondolta. Ha most Tamsin látna – vigyorgott a tenger felé. De Tess tudta, hogy mit felelne Tamsin játékos méltatlankodására. Azért dob fel ennyire a tenger látványa, Tamsin, mert azt jelenti, hogy nemsokára hazaérek. Megvette a lapot a galériában – négy képet ábrázolt, mindegyik a Halfpenny hídról készült, annak különböző állapotaiban. Tess elképzelte a tízéves Joe-t, és annyira belehasított a férfi hiánya, hogy elhatározta, fel fogja hívni, mielőtt Lisát hívja, első dolga lesz, amint hazaér. Mikor kiment a galériából, Laurát pillantotta meg maga előtt, amint karonfogva sétált egy idős hölggyel, mintha a legjobb barátok lennének. Tesst egy pillanatra elfogta a csalódottság, hogy nem Mary az. Integetett és kiabált Laura felé. Laura visszaintegetett, és kiáltott is valamit, de Tess nem értette pontosan. Ők ketten nem gyorsíthatták meg a lépteiket, és Tess úgy gondolta, kétségtelenül goromba dolog volna gyorsabban haladni náluk, így hát ő is lelassított, és mosolyogva érkeztek egymás mellé. – Hello. – Hello, Tess. Mrs. Tiley, ő Tess. Tess, ő Mrs. Tiley. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem. – Hasonlóképpen, kedves. – Ő pedig Emmeline, csak éppen mélyen alszik. – Vásárolni voltunk, Laura. A middlesbrough-i M&S-ben. – Jó nektek. – Leárazás volt. – Nem is akarom hallani! Köszönöm a tegnapi estét, Tess. Jó volt, jól éreztem magam. Jó volt a társaság, és nagyon tetszettek a készítményeid. Ma zuhanyozás után a testápolódat használtam. Mrs. Tiley, képzelje, Tess rendkívül ügyes. Saját krémeket készít, tudja, kézre meg testre kenhetőt. De szépségápolással is foglalkozik, tudja, manikűr és a többi hasonló. – Valóban, kedves? – Hát inkább csak foglalkoztam régebben. – Nézze csak a kezemet. Régen még nem volt mosogató, tudja. Tudja, mivel mindent a kezünkkel csináltunk, próbáltuk a legjobb állapotban megtartani őket.

211

Mi… mit is használtunk? Dörzsölgettük egymás kezét, kifestettük egymás körmét. De vajon mi is volt a neve? – Mrs. Tiley, lassan ideje lenne továbbmennünk. – Örülök, hogy találkoztunk, kedves. – Én is örülök. – Remélem, nemsokára újra találkozunk, Tess. Adj egy puszit Emnek a nevemben, ha felébredt. – Hamarosan találkozunk, Laura! Örülök, hogy jól érezted magad tegnap. – Vicces volt. Kéne még ilyet rendezned, és minél előbb. – Palmers kakaóvaj – mondta Mrs. Tiley. – Ó – mondta Tess. – A Palmers. Lehetetlen kiütni a nyeregből. Megvárta, míg Lauráék elmennek, mielőtt hazafelé vette volna az irányt, de előtte még benézett a vegyesboltba, hogy megvegyen néhány nélkülözhetetlen dolgot, melyekhez Joe ragaszkodott. Gyors léptekkel indult felfelé az emelkedőn. De aztán lassított, és hamarosan teljesen meg is állt. Nem az emelkedő fárasztotta ki. Fáradt volt ugyan a szokatlan naptól és az izgalomtól, de ennyire azért nem. Akkor mi az, ami ennyire nyugtalanítja? Eltartott egy ideig, mire rájött. Mrs. Tiley. A kezei. A felismerés, hogy Mrs. Tileynak fiatal korában szép kezei voltak, és hogy a sok mosogató- és mosószer teljesen elnyűtte rajta a bőrt. A szeme előtt megjelent a fiatal Mrs. Tiley, ahogy a barátnőivel kakaóvajjal krémezik a kezüket, és ápolják a körmeiket. És közben nevetgélnek és pletykálkodnak. A tudat, hogy a mostani száraz, pikkelyes bőrét és körmeit évek óta nem ápolja. Tess megfordult, felgyorsította a lépteit, s közben félhangosan azt mondta: még másfél órát kibírsz egyedül, ugye, Farkas? – Laura? Valaki beszélni szeretne veled. Az a lány, aki egyszer-kétszer már járt itt, tudod, a kislányával. Én majd vigyázok Mrs. Lee-re. Laura végigsimított Mrs. Lee haján, úgy, ahogy az asszony szerette, mert tudta, hogy Dinek eszébe se jut majd, hogy megtegye. Aztán kisietett a napos szobából, és szaporán a bejárati ajtó felé indult. Ott állt Tess a frissen ébredt Emmel, aki úgy birkózott a babakocsival, mint Houdini a láncokkal. – Újra hello. Jó napot, Em. – Nézd, Laura, lehet, hogy ez most egy kicsit merésznek hangzik, de gondolkoztam. Úgy értem, tudom, hogy a tegnapi este jól sikerült, de maradt még néhány tubusom és kenőcsöm, viszont már nem annyi, amennyi egy következő estéhez elég lenne. És ha lenne is. Hát, szóval, ha lenne is… Tehát a dolog úgy áll, hogy gondolkoztam, miután találkoztam Mrs. Tileyval, és… szeretnék csinálni valamit. Szeretnék valamit csinálni. Szeretném megkérdezni, hogy mit gondolsz, mit szólnának a lakók ahhoz, ha néha beugranék egy manikűrre. Vagy pedikűrre. Laura úgy nézett Tessre, mint a fagyitölcsérre szokás, amelyikbe éppen akkor pottyantják bele a vaníliagombócot. Lelkesen. Felbuzdultan. – Szeretnék önkéntes lenni – mondta Tess. – Szeretnék csinálni valamit. Valamit, amire büszke lehetek. – Tess… – Úgy értem, mindemellett képzett szakember vagyok.

212

– Ezt meg kell beszélnem a főnökkel. Tess ragyogó arca kicsit elhalványodott. – Szükségük lenne referenciákra is? Laura összezavarodott. – Nem azt mondtad, hogy képzett vagy? – De az vagyok – felelte szűkszavúan Tess. – Az vagyok, természetesen. Csakhogy… És persze tudom, hogy a szalon ragyogó referenciát adna… De arról van szó, hogy nem szeretném, ha megtudnák, hogy itt vagyok. Laura bizonytalan pillantást vetett Tessre. – Valami bajba keveredtél? Ezért tűntél fel itt ilyen hirtelen? – Nem rossz értelemben véve kerültem bajba, Laura, erre a szavamat adom. Egyszerűen csak… – Em halandzsázni kezdett, Laura pedig csupa fül volt a részleteket illetően, de Tess nem akarta ezzel megzavarni ezt a nagyszerű napot, se elveszíteni a lendületet, amit az ötlet adott neki. – Semmiség. Nem téma. Nyugodtan odatelefonálhatnak referenciáért. Semmi nem történt a volt munkahelyemen, mindig nagyon kedvesek voltak velem. Mással van kapcsolatban a dolog. Laura még mindig nem értett semmit. – Egyszerűen csak megjelentél itt, nem igaz? Egy lelket sem ismertél. Még Joe-t sem, ugye? – Igazad van. Nem ismertem. – De azt mondod, hogy nem történt semmi komoly? – Semmi komoly – mondta Tess, és remélte, hogy nem kell hazugsággal megtoldania az igazság elhallgatását. – Hát akkor… Esetleg gondolkozzatok el rajta – mondta végül. Lehajtotta a fejét, és hangjából is eltűnt a lelkesedés. Összehúzta magát, elköszönt, aztán tolni kezdte maga előtt a babakocsit hazafelé. Mary az ablak mellett ült egy karosszékben, és a tájat nézte. Végignézte, ahogy Tess és Em elmennek. Integetett nekik, de nem vették észre. Laura végiggondolta a dolgot. És beszélt a főnökével, mielőtt hazament. – Vannak referenciái, ugye, Laura? – Igen, hogyne. Egy jó nevű londoni szalonban dolgozott régebben. – Valóban? – A West Enden. Oxford Street, ha jól tudom. – Igazán? – És én mondom neked, ott voltam az estén, amikor bemutatkozott, és tényleg jó. Nagyon jó. Én mondom, nem kell sok idő, és itt is be fog futni, Saltburnben, talán nyit egy kis szalont is. Tess Szépüldéje vagy valami hasonló. Azt hiszem, segíthetnénk neki az első lépésekben. – És a saját kozmetikumait hozná ide, igaz? – Igen, és neked is ki kéne próbálnod őket. Mind jó minőségű, organikus és igazi, meg minden. – És szeretne fizetést is? – Nem. – Miért nem? – Mert Tess kedves… jó lány. Azt mondta nekem, hogy szeretne csinálni valamit.

213

– Egy kicsit törődni a kis öregekkel? Önkéntesként? Laura bólintott. – Hát, akkor puhatoljuk ki, hogy az öregek mit szólnának hozzá. Csináljunk egy próbát? – Elkérjem a referenciákat? – Ha a te rostádon átment, Laura, akkor nekem nincs kifogásom ellene. Te jó emberismerő vagy. Farkas rendben. Em szépen felöltöztetve. Tamsinnak a köszönő képeslap elküldve. Lisa kielégítően tájékoztatva a szerzeményekről és az újabb kupongyűjteményről. Végül a telefon Joe-nak. – Szia, én vagyok. – Szia. – Jókor hívlak? Nem zavartalak meg? – Tökéletes… Épp most lesz vége a napnak. Nagyon elfoglalt voltam, de nagyszerűen haladok. Csináltam képeket, majd megmutatom. Tess? – Igen? – Jól vagy? – Mikor? – Mit mikor? – A fotók… Mikor láthatom őket? – Hamarosan. Hamarosan. Fáradtnak hallom a hangod. Tess? Halló? Hallottad, amit mondtam? – Igen, és válaszoltam, hogy már várom, hogy újra lássalak. Halló, Joe? – Igen? – Ott vagy még? – Igen. – Jól vagy? – Én is várom, hogy újra lássalak, Tess. És dolgozom is az ügyön.

214

Harmincegyedik fejezet Mind Nathalie, mind Joe jól tudta, hogy ez volt az első alkalom, hogy Joe fejfájásra hivatkozva elhárította a szexet. Sőt, ez volt az első alkalom, hogy egyáltalán elhárította a szexet. Mi több, Nathalie-nak esélye sem volt belekezdeni az előjátékba, mert Joe azonnal befordult azzal a felkiáltással, hogy istenem, majd szétszakad a fejem. Nathalie csak feküdt az ágyon, és arra gondolt, hogy a férfiak túl sokat dolgoznak. Joe pedig arra gondolt, mennyire szeretne már otthon lenni. Egy meztelen női test némileg aggasztó közelsége megakadályozta, hogy elmerüljön Tess körül forgó gondolataiban (bár a telefonbeszélgetésük után teljesen belefeledkezett), így hát átadta magát a honvágy gyötrő érzésének. Már két hete távol volt. Szükségük volt rá Brüsszelben. Aztán az Államokba hívták – az ugyan várhatott még, de nem sokáig. Nem hagyhatta itt Franciaországot. Még legalább pár napig semmiképpen nem, esetleg aztán. Utána is csak egy villámlátogatást engedhetett meg magának – de boldogan vállalta volna kevés időre is az utat. Órákkal később Nathalie megfordult álmában, és lába hozzásimult Joe lábához. Joe egy pillanatig mozdulatlanul feküdt így, de aztán kicsit arrébb fordult, hogy ne kelljen Nathalie-hoz érnie. Másnap reggel arra ébredt, hogy Nathalie karja átöleli a mellkasát. Nyugodtan feküdt tovább, aztán rápillantott; a nő mélyen aludt. Óvatosan megfogta karját a csuklójánál, és levette a kezét a mellkasáról. Nathalie nyugtalanul nyögött egyet, és visszatette a kezét. Joe nem tudta eldönteni, hogy mikor ébredt fel. Abban viszont biztos volt, hogy bár szeme csukva volt, és egy szót sem szólt, a keze nagyon is ébren volt, mert elindult lefelé Joe testén, csiklandozta az ujjhegyével, majd rákulcsolta ujjait Joe kora reggeli erekciótól duzzadó farkára. Most Nathalie nyitotta ki a szemét, és Joe zárta szorosra. Eleinte csak az ujjaival játszadozott odalent, majd a szájával, mielőtt átvetette volna a lábát Joe felett, hogy vad mozgásba kezdjen rajta. Joe végig csukva tartotta a szemét szex közben, és mikor elélvezett, magában azt kiabálta: Tess, Tess, Tess. Nathalie azt gondolta, Joe azért nem nyitotta ki a száját, mert jól nevelt lévén ismeri a reggeli szájszag fogalmát. Pedig Joe nagyszerűen csókolt. Nathalie mindig élvezte Joe csókjait, és nem tudott betelni Joe nyelvével, ajkával, és akkor még egy szót sem ejtettünk arról, amit a fogaival volt képes művelni – és nem csak Nathalie szájában. Joe kiment a fürdőszobába zuhanyozni. – Később találkozunk, Joe. – Allons – felelte Joe. ∗∗∗ – Nem sokat látod Joe-t, igaz? – szólt hátra Laura csevegő hangon, miközben bevezette Tesst a folyosón át a nappali szobába. – Már két hete nem láttam.

215

– Elfoglalt, ugye? – Nagyon. Még mindig külföldön van. De sokszor beszélünk… naponta, ha öszszejön. Huncut mosoly suhant át Laura arcán. Aztán hivatalos arccal hátrafordult. – Néhány napja hívott minket… Mary nem ismerte fel. Joe mindig sokkal inkább megkönnyebbültnek tűnik, ha Mary ilyen, mint amikor, tudod, magánál van. – Igen? – Furcsa, mert… ez rendszerint fordítva szokott lenni a lakóink családtagjainál. Tess örült volna neki, ha ezt Laura bővebben kifejti, és egyáltalán, ha többet mesélne kettejükről, de az ilyen beszélgetések alatt mindketten igyekeztek diplomatikusak és hivatalosak maradni, és megtartották a két lépés távolságot a tárgytól. És Laura már ki is nyitotta a nappali szoba ajtaját, és beköszönt. – Jó napot, hölgyeim, nem mindennapi élvezetet tartogatunk mára önöknek. Tess körülnézett a szobában. Hirtelenjében nem tudta eldönteni, pontosan hány bentlakó nézi. Öt hölgy kétségtelenül őt nézte, és közülük az egyik Mary volt, mellette pedig Mrs. Tiley. A másik három hölggyel talán valamelyik korábbi látogatása során már összemosolygott, de semmi több, félszegsége megakadályozta abban, hogy alaposabban megnézze őket. Laurához fordult, és halkan megkérdezte: – Nem kéne…? Laura rámosolygott, és jókedvűen összecsapta a kezét. – Jó napot, hölgyeim. Talán emlékeznek még Tessre, járt már nálunk néhányszor… de talán jobban emlékeznek Emre. Hát nem egy tünemény? Ugye, hogy megnőtt? – A hölgyek egyszerre kezdtek gügyögni a kislánynak, és Tess felismerte az egyikőjüket arról, ahogy Em felé nyújtotta a kezét, mert begörbítette az ujját, ahogy a macskákat szokás hívogatni. Em odatotyogott, és hagyta, hogy megsimogassák göndör fürtjeit. – Hölgyeim – kezdett bele Laura ismét. – Tess egy magasan képzett kozmetikus. – Úgy mondta ki a szavakat, mintha neki is nagy örömet jelentene ez a tény. – Egyesével oda fog menni mindnyájukhoz, hogy felajánljon egy manikűrt… vagy bármit, amihez kedvük van. Tudják, vagy a kis patájukon, vagy a praclijukon. – Kuncogás söpört végig a termen. Laura Tesshez fordult, és halkan odasúgta neki: – Annál kezdesz, akinél csak akarsz, itt leszek a közelben. Majd én figyelek Emre, nagyon jó, hogy magaddal hoztad. Remélem, hogy a hölgyek a legjobb oldalukat mutatják majd. – Laura elkapta Tess tétova pillantását, ahogy az öt egymás mellett ülő hölgyre nézett. – Miért nem kezded Mrs. Tileyval? – indítványozta. – Végül is belőle merítetted az ihletet, nem igaz? Főleg ő az oka annak, hogy ma itt vagy. – Hát ez nagyszerű érzés, kedvesem. Tess nem szeretett sokat beszélni munka közben – ez mindig is így volt. De mindez nem azt jelentette, hogy egyáltalán nem mondott semmit. Egy törülköző volt a térdére fektetve (egyik Joe legbolyhosabbjai közül), és két kézfej pihent könnyedén az ölében. Mrs. Tiley kezét vizsgálgatta, az áttűnő ereket és csontokat. Vékony volt, de a törékeny felszín erős kezet takart. Bőrén az öregség foltjai, alatta az erek vonalai, a ropogó ízületek – szinte az egész életét le lehetett olvasni róla.

216

– Attól tartok, nincs nálam Palmer-féle kakaóvajkrém – mentegetőzött Tess. – Ez is csodálatos, kedvesem. – Köszönöm. Mrs. Tiley, ma csak levágom a körmeit, le is csiszolom őket, de nem kennék rá körömlakkot. Nem baj, ha azzal várunk a következő alkalomig? Bedörzsölöm mandulaolajjal. Nagyon szárazak a körmei… rendbe kell hoznunk őket, mielőtt rátesszük a lakkréteget. – Ahogy jónak látja, kedvesem. Hogy úgy mondjam, a határidőnaplóm nincs tele programokkal. – Szeretné, ha hagynék itt magának egy kis mandulaolajat? Használná? – Ne, kedvesem, ne hagyjon itt semmit. Én nem szeretném magamnak kenni. Megvárom inkább, amíg újra jön. Tess körülnézett, és látta, ahogy Em és Laura az egyik idős hölgynek magyarázzák (akinek, úgy tűnt, a nyaka képtelen megtartani a fejét), hogy a műanyag Teletubbies zenélő beépített képernyős baba egyike Em legkedvesebb játékainak, pedig csak tíz pennybe került egy bolhapiacon. Habár megrázó volt a hölgy állapotát látni, Tess ki tudott préselni egy mosolyt. Laura elkapta Tess pillantását, és odahívta: – Ő itt Mrs. Ellsworth, Tess… De mi csak Mrs. Ellnek hívjuk, ugye, Mrs. Ell? Úgy tűnt, a hölgy képtelen megmozdítani a fejét, és még csak bólintani sem tudott, de Tess rájött, hogy ha ő is hasonló szögben tartja a fejét, akkor a szemébe tud nézni. Ahogy leült vele szemben, a térdére terítette a törülközőt, felnézett, és beszélgetni kezdett Mrs. Ell-lel. – Szeretne egy manikűrt, Mrs. Ell? – Manikűrt mondott? Nagyszerűen hangzik! – mondta Mrs. Ell, de a kezét továbbra is szorosan összezárva tartotta, és egy zsebkendőt szorongatott. Tess óvatosan és finoman a keze után nyúlt, szétnyitotta, és az ölébe fektette. Aztán megdöbbent. Mrs. Ell körmei gyönyörűek voltak, és nem volt szükségük semmilyen kezelésre. Ezt el is mondta neki. – Szeretem magam rendben tartani – válaszolta egyszerűen Mrs. Ell. – Szeretné, hogy kifessem őket? Ezeket a színeket hoztam magammal – mutatta. Mrs. Ell felnevetett, majd felsóhajtott. – Ezt a színt mi vadcseresznyének hívtuk az én koromban, és ez volt a kedvenc árnyalatom. Tess a kis üvegre nézett. Manapság már vérszívó volt az árnyalat neve. De úgy gondolta, ezt Mrs. Ellnek nem kell feltétlenül tudnia. – Akkor szeretne a vadcseresznyéből? – Elmondjam, hogy miért szerettem annyira? – suttogott Mrs. Ell. Tess felpillantott és bólintott. – Mert Cherrynek hívnak. Mármint igazából Cheryl. De amikor fiatal voltam, mindenki Cherrynek hívott. Itt persze nem, itt mindenki Mrs. Ellnek nevez, amit egyáltalán nem bánok. Mert már nyolcvannégy éves is elmúltam, kedvesem, sőt, lassan nyolcvanöt leszek, és ebben a korban már Mrs. Ellnek vagy Mrs. Ellsworthnek hívják az embert, mert már egy öregasszony vagyok, nem igaz? És különben is, ez a név mindig Mr. Ellre emlékeztet, aki öt éve hagyott itt. De ma, és ez maradjon köztünk, nagyon szeretném, ha felkenné a vadcseresznyét, mert mondok egy titkot, de ez tényleg titok, kedves, ne mondja el senkinek, a fiúk nem tudtak ellenállni a vadcseresznyés körmeimnek. – Mrs. Ell egy kicsit elhallgatott,

217

hogy még jobban felcsigázza Tesst, és mivel Tess le nem vette a szemét Mrs. Ell arcáról, biztos lehetett benne, hogy Tess csupa fül. – Miután kifestettem a körmeimet, bementem táncolni Marske-ba vagy Redcarba, vagy akár csak le, Saltburnbe, mert akkor még a Zetland egy remek kis hotel volt, a legjobb a helyiek közül. Ma már lakások vannak benne. Az összes fiú nekem tette a szépet, tényleg, és mind azt mondta, mennyire gyönyörű kezem van. És akkor mondtam nekik, hogy vadcseresznye, és ők azt felelték, micsoda név, micsoda név egy ilyen kedves fiatal hölgynek. És akkor felnevettem, és táncoltunk… És áttáncoltuk az egész éjszakát. Némán várták, hogy megszáradjon a lakk. – Boldog idők – mondta bátortalanul Tess, miközben a lakkosüveget gurigázta a kezében. – Csodaszép idők voltak! – jelentette ki Mrs. Ell. – Mrs. Ell, nem lenne kedve kipróbálni a lábmasszázst, amíg szárad a lakk? Mrs. Greene a rózsaszín felhőt választotta a körmeire, és Mrs. Tileyval azonnal rá is zendítettek, hogy „Rózsaszínt, és minden fiú rám kacsint”. Nem vették észre, hogy Tess és Laura tanácstalan mosollyal néznek össze, mert nincsenek képben a dalt illetően. Emnek tetszett a rögtönzött nóta, és előre-hátra dülöngélve táncolni kezdett, ettől viszont a hölgyek egyre nagyobb kedvvel énekelgettek. Aztán Tess Mrs. Greene lábát is megmasszírozta. – És majd kézzel is megdörzsölget – jelentette be Mrs. Ell Mrs. Greene-nek, habár Tess is a szobában volt. – Megdörzsölgeti a lábad, miután a masina befejezte a masszázst. És a kedves kis krémjével fogja bekenni. Szerencsés öreg lábujjak. Mrs. Hansard vonakodott egy kicsit a manikűr hallatán, és határozottan elzárkózott a lábmasszázs elől. Az én időmben, mondta, az emberek arra használták az elektromos eszközöket, hogy a vízbe téve meggyilkolják magukat. De mindenképpen szeretett volna valamilyen kezelésben részesülni, csak ki kellett találni, hogy mi tenne jót neki. – A lábszáram eléggé ki van száradva, kedves. Néha nagyon tud fájni. – Felhajtotta a szoknyáját egy kicsit, és bár volt rajta egy vékony harisnya, Tess nagyon jól látta, hogy miről beszél. – Van egy nagyszerű balzsamom, Mrs. Hansard – mondta Tess. – Nagyon gyengéd krém, de remekül táplálja a bőrt. Ez az, szeremé megszagolni? Tetszik az illata? – Nagyon kedves, finom illata van – mondta Mrs. Hansard, majd leengedte felhajtott szoknyáját, elsimította, és lazán összekulcsolta a két kezét. – Rendben van, Mrs. Hansard. Nem kell most bekrémeznünk a lábát, ha nem akarja. – Nem arról van szó, kedvesem. Hanem… valami másról. – Előrehajolt Tess felé, lehelete édeskés volt, mint a tea, amit túlcukroznak. – Hanem hogy utálom őket. Tess hátrahőkölt a Mrs. Hansard hangjából áradó ellenszenvtől, de az idős hölgy továbbra is közel hajolt hozzá. – A szőreimet – sziszegte Tess felé. – Utálom őket. – Lopva körbepillantott, aztán kicsit felemelte az állát, és megmutatta Tessnek jobbról és balról is.

218

Tess igyekezett, hogy az arca ne áruljon el semmit. – Mrs. Hansard – mondta csendesen. – A csipeszeim nagyszerűen használhatók a szakállka ellen is, nemcsak a szemöldöknél. Szeretné, hogy… kipróbáljuk? Bevizezett egy flaneltörülközőt meleg vízzel, és gyengéden áttörülgette a hölgy állát. Azt megismételte néhányszor. Aztán kiválasztotta az Ide-Oda krémet (teafa kivonattal, magyarázta, ami nyugtatja a bőrt), kinyomott belőle egy kicsit a törülközőre, és áttörölte vele Mrs. Hansard arcát. Gyorsan és szakszerűen dolgozott a csipeszekkel, s miután Mrs. Hansard megcsodálta az eredményt egy kis tükörben, megengedte Tessnek, hogy a lábszárát is bekenje hidratálóval. Nem Maryt akarta utolsónak hagyni, de így jött ki a lépés. Úgy tűnt, Mary nem ismeri fel, habár elmélyülten társalgott Emmel. Tess úgy gondolta, az lenne illendő, ha Mrs. Saundersnak szólítaná őt. – Mire lenne szüksége? – kérdezte tőle. – Mit szólna egy rövid masszázshoz, és ha rendbe tenném a körmeit? – A hajamat – mondta Mary. – Nem értek a frizurákhoz, Mrs. Saunders, szörnyen sajnálom. – De megfésülni meg tudná, nem gondolja? A lányok, akik itt vannak, mind nagyon durvák. Nem is hinné, ha látja őket, hogy úgy bánnak a fésűvel, mint a seprűvel, nem igaz? – Tess Laurára pillantott, aki forgatta a szemét. – Nem hoztam magammal fésűt, Mrs. Saunders, de ha valaki idehozza az önét, örömmel megfésülöm a haját. – Sose törődjön a hajammal – csattant fel Mary. – Szeretném, ha kilakkozná a körmömet. – Szeretné a lábmasszírozót használni, amíg kifestem a körmeit? – Nem. – Szeretné kiválasztani a színt? – Annak mi a neve? – Lírai lila. – Annak mi a neve? – Tengeri álom. – Annak mi a neve? – Öhm. Azt dögös vörösnek hívják. – És annak… annak mi a neve? – Annak, nos, annak piszi-puszi. – Akkor azt a dögöset szeretném. Volt valami aggasztó keserűség Mary hangjában, ami nem hagyta nyugodni Tesst. Az udvarias beszélgetést olykor rövid, egyszavas válaszok váltották fel, úgyhogy Tess megpróbált a krémek és a masszírozás nyugtató hatására hagyatkozni. És a dolog tényleg működött. Nem azonnal, nem azalatt, míg Mary karját dögönyözte, vagy az ujjait húzkodta gyengéden. Akkor állt be a javulás, amikor mindennel végeztek, és Mary kezei Tess ölében hevertek, hogy kifesthesse őket a Mary által választott, gyorsan száradó lakkal. – A férjem gyűlölte a lakkot – mondta Mary. – Azt mondta, olyan leszek tőle, mint egy lotyó.

219

Tess hirtelen nem tudta, hogy mit válaszoljon, mert az első gondolata az volt, hogy a te férjed az én Joe-m édesapja volt. – Maga nem lakkozza a körmét, mondhatni, bort iszik, és vizet prédikál. – Hát, Mrs. Saunders, nem igazán fér bele az életembe a körömlakkozás… rendben kell tartanom a házat, figyelnem kell egy kutyára és a kislányomra. – Hogy van Farkas? Tess úgy dolgozott tovább, mintha a kérdésben nem lenne semmi meglepő. – Jól van. – Javul az állapota? Honnan tudja? – Szépen gyógyul. – A fiam elmesélte, hogy baleset érte. Tess bólintott, miközben óvatosan fújni kezdte Mary körmét. – Rettenetes volt. Farkas szerencsés fickó. – Ő egy kutya. – Szerencsés kutya. – A fiam szerencsés – mondta Mary. – Mert ott van neki maga. ∗∗∗ Joe látta, hogy Tess a hívó fél. Nagyon szeretett volna beszélni vele. Csevegni egy kicsit. Hogy elmesélje a saltburni apró-cseprő dolgokat, melyek Tess elbeszélése alapján lenyűgözték. Szeretett volna elcsábulni, hogy egy kis időre kikapcsolhasson, és semmiségekről fecseghessen, hogy megnevettesse Tesst, hogy Tess hangja átkeljen a szoroson, elérje Franciaországot, és mosolyt csaljon az arcára. De nem most. És nem telefonon keresztül. Nem itt, Nathalie nappalijában, miközben Nathalie kanapéján ülve böngészi az interneten, hogy melyik géppel tud mihamarabb hazaérni. ∗∗∗ Tess teljesen kimerült. Nem akart üzenetet hagyni. Joe hangját szerette volna hallani. Ő volt az egyetlen ember, akivel szíves örömest megosztotta volna a gondolatait. Szeretett volna megnyílni előtte, szerette volna elmondani neki: Joe, szeretném, ha tudnád, hogy ma tettem valamit, amire büszke vagyok. És talán hozzátenné, hogy de nem tudom, te mit szólnál hozzá, mit gondolsz róla. Vajon el merné-e mondani? Úgy gondolta, igen. – Mi jut eszembe, Farkas… nagyon haragudna rám. És leszidna. Épp elég mérges volt az első alkalommal is. Most biztosan úgy érezné, hogy elárultam őt. Fáradt volt, hiába aludt egyvégtében tíz órát éjszaka. Az előző délután annyira intenzív volt a Fecskében; utána még lesétáltak Lisával a kikötőbe inni egy turmixot, és közben be nem állt a szájuk, hogy Lisa nővére hogyan volt képest ezt tenni a legjobb barátnője férjével, a kis alattomos. Tess korán lefeküdt, és kimondhatatlanul vágyott rá, hogy Joe hazajöjjön. A magány érzése reggel is hatalmas erővel telepedett rá. A múlt hét óta nem porszívózott az emeleten. És a pajtából kipakolt

220

dolgokat is át kellett még válogatni. De a tennivalók listáját össze sem lehetett hasonlítani a megtett dolgokéval. Előző nap a Fecskében Tess olyat érzett, amit már nagyon régen: hogy amit tett, az fontos és különleges, és most először érezte, hogy a termékeinek értékük és értelmük van. De azzal is tisztában volt, hogy amit tett, az konfliktust szülhet közte és Joe között – és nem tudta, hogy ezt hogyan békíthetné össze azzal a hatalmas lelkesedéssel és lendülettel, amit ugyanakkor ennek kapcsán érzett. Ezt még ki kell találnia. Lisa lehordta őt, amiért a saját krémjeit használta, mikor mindketten tudják, hogy azokkal még pénzt kereshetett volna, de Tess hajthatatlan volt, neki pontosan ez volt a terve a megmaradt holmikkal. Valaki csöngetett. Farkas előrecsoszogott az ajtóhoz. Mary volt az. És Laura. Karonfogva jöttek, ahogy Laura nemrég Mrs. Tileyval is sétált. Gyengéden és segítőkészen. Nyugodtan támaszkodjon rám, látja, így menynyivel könnyebben megy, ne menjen olyan messzire, Mrs. S. – Jó napot, kedves – köszönt Mary. – Szia, Tess – köszönt Laura. – Tess – mondta halkan Mary maga elé, mintha így emlékeztetné magát az etikettre. – Teát és süteményt? – kínálta Tess. – Eljöttünk meglátogatni Farkast – mondta Mary. Körülállták a kutyát, és érdeklődve simogatták. – Azt hiszem, innánk egy csésze teát is – mondta Mary Laurának, és a konyha felé vette az irányt. Nem maradtak sokáig, csak amíg még egy réteg dögös vörös lakk megszáradt Mary körmein, miután megitta a teáját. Miközben kifelé tartottak, Laura Tesshez fordult. – Jövő héten ugyanakkor? – Jövő héten, ugyanakkor. – Vagy… bár lehet, hogy az nem lesz jó, de… mit szólnál a péntekhez? Most pénteken… holnapután? Mindenki rólad beszélt a Fecskében, miután elmentél. A többi bentlakó kikérte magának, hogy nem találkozhatott veled. Tess arca felragyogott. – Örömmel – mondta. – Persze, hogy ott leszek. ∗∗∗ A telefon csak késő délután szólalt meg. – Hello, Miss. – Hello, Mr. – Jövök haza. – Joe! Komolyan? Mikor? – Holnapután… csak a hétvégére. De az is több, mint a semmi.

221

Miután már letették a kagylót, Tess rádöbbent, hogy holnapután péntek van. És hogy fogalma sincs, Joe pontosan mikorra várható. Őt ebéd utánra hívta a Fecskébe Laura. Nem mondhatja le, még Joe miatt sem.

222

Harminckettedik fejezet Tess úgy érezte magát, mintha három szeme volna – nem mintha szüksége lett volna még egyre, ahogy még egy karért szoktak az emberek olykor fohászkodni; hanem mintha szerzett volna egyet szükségből ezen a péntek délutánon. Az egyik szeme folyton az órán volt (a nap minden órája potenciális jelentőséggel bírt), másik szemével a munkára koncentrált (már öt pár kiszáradt, törékeny kezet tett rendbe, és még körülbelül ugyanennyi várt rá), és a plusz egy szemét folyton az ajtón tartotta. A fülét is hegyezte, mintha attól félne, hogy hirtelen megszólal a csengő, és egyszer csak feltűnik a szobában Joe, és leleplezi őt. A Fecske tökéletes hely volt arra, hogy megtalálja önmagát – de ez nem azt jelentette, hogy szerette volna, ha Joe is itt találná meg őt. Az egyik fele arra vágyott, hogy gondoskodhasson a hölgyekről, a másik pedig arra, nehogy ezt árulásnak érezze Joe. Tess néma könyörgése egy általa befolyásolhatatlan dologhoz arra hasonlított, ahogyan kiskorában a tévéműsorhoz fohászkodott: érjen már véget, hogy utána visszaiszkolhasson az ágyába, mielőtt az apja feljön ellenőrizni, hogy alszik-e már. Hasonlóan sürgető érzés töltötte el kilencedikben, mikor lopva, villámgyorsan lemásolta Anne-Marie matekdolgozatáról a helyes eredményeket, mielőtt Mrs. Butcher odaért hozzájuk, hogy összeszedje a dolgozatokat. Tess körmöt reszelt, lábat áztatott, szemöldököt igazított, és csipesszel támadta a nemkívánatos szőrszálakat. És miközben sebesen járt a keze, gondolatai maga körül forogtak. Ha elmondom Joe-nak, és azt is elmondom, hogy miért, akkor talán nem fogja bánni. Lehet, hogy képes lenne ennek tükrében elfogadni a dolgot, még ha megvannak is a saját érvei a dolog ellen. – Amikor szerelemről van szó, okosabb dolog megnyílni, mint titkolózni, azt hiszem – mondta Tess halkan maga elé, miközben óvatosan súrolta habkővel Mrs. O’Sullivan bőrkeményedéses sarkát. Mrs. O’Sullivan kecses és finom hölgy volt: haja hófehér, fehér kardigánt viselt, és régi arany nyakláncát gondosan a gallérja köré igazította. Tess szerette a szemüvegét is: régimódi, arany keretes, apró szárnyszerű forma díszítette a két felső sarkát. A keretnek szemmel látható nyoma volt Mrs. O’Sullivan orrnyergén, és úgy tűnt, mintha a bőre átvette volna a szemüveg teknőspáncél ragyogását. Tess elmerengett, vajon volt-e valaha másik szemüvege Mrs. O’Sullivannek, vajon mikor volt a hölgy utoljára szemvizsgálaton, és hogy vajon a Fecske mennyire tud törődni lakói szemének egészségével. Vagy talán ebben a korban már egyértelmű, hogy mindenkinek rossz a szeme, és ha a szemüveggel jól lát, akkor minek bolygatni a dolgot? Mrs. O’Sullivan – Laura szerint – süket volt, mint az ágyú. Érthető volt Tess meglepődése, amikor az idős hölgy megválaszolta Tess költői kérdését. – Ne csinálja, kedves. Tess felkapta a fejét, de Mrs. O’Sullivan arca semmilyen kellemetlenséget nem tükrözött. – Ne haragudjon… fáj? – kérdezte Tess, és vizsgálni kezdte Mrs. O’Sullivan lábát.

223

– Nem azt, kedvesem. Nem a lábikómra mondtam. Hanem magára… azt tanácsolom, kicsit fogja vissza magát – mondta. Tessre mosolygott, és halványkék szeme felragyogott. – Titkolózni, és nem megnyílni? – kérdezte Tess, direkt nagyon halkan, hogy ellenőrizze Mrs. O’Sullivan állítólagos nagyothallását. – Ha mindent odaad a férfinak, magának semmi nem marad. És különben is… a végén ő megy el előbb, és maga azon kapja magát, hogy a férfival együtt mindent eltemetett. Aztán nem marad más hátra, mint hogy megöregedve azon gondolkozzon, hova tűnt maga körül minden, és mihez tud kezdeni azzal a kevéssel, ami maradt. Úgy végzi majd, mint én. – Boldog lennék, ha úgy végezhetném, mint ön, Mrs. O’Sullivan. – Mert csak a felszínt látja – felelte az idős hölgy. – Persze nem panaszkodom, nemcsak a rosszat érzem magam körül, és azt is látom, mennyi jó volt az életemben. De belül nem szeretne a helyemben lenni, kedvesem. Én már csak várok… várom, hogy mikor megyek el. Tess átgondolta a hallottakat. – A szerelem nem arról szól, hogy megosztunk mindent? A titkolózás nem tiltott dolog? Úgy tartotta Mrs. O’Sullivan lábát a két tenyere között, mintha imára kulcsolná a kezét. – Nem – mondta Mrs. O’Sullivan. – Nem az. – Őszintesége furcsán lenyűgözte Tesst, de úgy érezte, nem szeretné folytatni a beszélgetést; munka közben mindig minimális társalgásra szorítkozott, vagy az időpontokról ejtettek pár szót, vagy az időjárásról. Tesst az utóbbi időben nem nyugtatta meg a többi ember bölcsessége, élettapasztalata és jó tanácsa, mert saját hiányosságait és gyengeségeit nagyította fel önmaga előtt. Próbálta tehát a beszélgetést más témára terelni. – Laurának meggyőződése, hogy maga süket, Mrs. O’Sullivan… de legalábbis nagyothall. – Mrs. O’Sullivan értetlenül nézett. Tess már éppen közelebb akart hajolni, hogy elismételje, amit mondott, amikor meglátta, hogy Laura belép a szobába egy kancsó hideg vízzel és poharakkal. Laura számára mindenki „kedvesem” volt, tekintet nélkül korra és kedélyállapotra. Mikor Mrs. O’Sullivanhez érkezett, jó hangosan megkérdezte: vizet, kedvesem?, de Mrs. O’Sullivan mereven Tesst nézte csak, mintha nem hallotta volna a kérdést. Miközben Tess a következő bentlakónak mutatkozott be, végig Mrs. O’Sullivanen járt az esze. Hízelgőnek érezte, hogy az idős hölgy kivételt tett vele, ugyanakkor zavarta is, hogy akaratán kívül részese lett Laura megtévesztésének. Vajon miért játssza a nagyothallót? Csak azért, hogy valami kis szórakozást csempésszen az életébe, vagy mert így akar magának egy kis önálló teret biztosítani, ha már az életét csak a legszükségesebb bútorokkal berendezett szobában és egy közös nappaliban kell eltöltenie? Vagy lehet, hogy egyszerűen csak egy félszeg, öreg pára; a kifejezést nem ő találta ki, hallotta, hogy az egyik ápoló – szeretetteljes hangon – így nevezi a bentlakókat. – Miss Edmondson vagyok – mondta a következő hölgy. – És úgy hiszem, nem nagyon fog tudni mit kezdeni a körmeimmel. – Előrenyújtotta ízületi gyulladás

224

görcsei kínozta kezeit, ujjai eltorzulva görbültek, mint széltépte fák egy hegyoldalon. – Mit szólna egy lábkezeléshez és egy nyugtató kézmasszázshoz? – Ahogy gondolja, kedvesem. Válasza rádöbbentette Tesst: a legtöbb bentlakó számára az ő jelenléte csak arra jó, hogy gyorsabban teljen az idő. Hiszen mi mást is csinálhatnának egy egyszerű péntek délutánon? Ülhetnek a székben. Pont úgy, ahogy a hét többi napján. Hogy várjanak. Ő az újdonság szelét hozta a nappali szobába, mely mindenkihez elért, függetlenül attól, hogy szükségük volt-e rá, vagy sem. – Szerintem jól fog esni – mondta Tess. – Azt hiszem, annyira jól fog esni, hogy alig várja majd a következő látogatásomat. – Elhozza majd a kicsi lányát is? – Emet? Igen. Szeret itt lenni. – És a férje… Tess már hozzászokott, hogy a lehető leggyorsabban félbeszakítsa az ilyen kérdéseket. – Ó, én nem vagyok férjnél. – Ó. Akkor teljesen egyedül van, édesem? Tess egy pillanatra abbahagyta a munkát, hogy fontolóra vegye a válaszát, és hogy ízlelgesse még egy kicsit, mielőtt elmondja Mrs. Edmondsonnak, hogy nem, nincs egyedül, már nincs egyedül. – Jó, ha az embernek van valakije – felelte Mrs. Endmondson. – Valaki, aki szeret. Ha nem lett volna a babakocsi, akkor Tess szíve szerint szökdécselve ment volna haza; szó szerint, ahogy az egy lebegő kedvű iskolás lányhoz illik. Megbeszélte Laurával, hogy kéthetente megy az otthonba, kedd reggel és péntek délután, és Laura adott neki egy szekrényt, ahová bepakolhatta a lábmasszázsgépet és a krémeket. És Laura azt is mondta, hogy Tess, nagyon jól csinálod… de nem kéne ingyen dolgoznod. Ám Tess ismét csak annyit felelt: tudom, tudom… de így szeretném. A második alkalom után döbbent rá, hogy miért tölti el ekkora megelégedéssel a munka – mert lendületet adott a hölgyek napjainak, felkeltette a hiúságukat. Hiszen a feltett körömlakk és a csipesz alapos munkája nyomán mindannyian sokkal jobban néztek ki. De ami még lényegesebb – mind neki, mind a hölgyeknek –, hogy jobban is érezték magukat: ezt mutatta az is, hogy mennyire felélénkültek, mikor végzett a munkával – vidáman csevegtek egymással, és nem saját gondolataikba süppedve ültek tovább, mint amikor megérkezett. Tess számára ez sokkal nagyobb élmény volt, mint a sietős köszönömök, és kapkodva kezébe nyomott borravalók a londoni szalonban. És mivel itt nem kapott pénzt a munkájáért, és a hölgyeken is szemmel láthatóan segítettek a krémjei, nem érezte rabszolgamunkának az ottlétet. Örült, hogy segíthetett nekik, hogy újra szépnek lássák magukat, és örömmel hallgatta őket. De közben azt is be kellett ismernie, hogy nemcsak az irgalmas szamaritánusi munka öröme varázsolja az arcára a széles mosolyt, és ösz-

225

tönzi a lábát, hogy minél gyorsabban lépkedjen, hanem a tény, hogy Joe jön haza. És talán már otthon is van. Tess várt. Vagyis tulajdonképpen nem várt; igyekezett elfoglalni magát a takarítással, pakolással, főzéssel és a ház körüli egyéb teendőkkel. Feszülten fülelt, mikor hallja már meg a kavicsokon beforduló kerekek zaját, és harcolt a késztetés ellen, hogy minden percben kipillantson valamelyik ablakon. De Joe csak nem jött. Este fél kilenckor már nagyon éhes volt, és bár habozott egy kis ideig, de végül tárcsázni kezdte Joe mobilját. A kicsengés hangja minden kétséget kizáróan tengeren túli kapcsolatra utalt, és úgy érezte, sürgősen le kell ülnie. Tehát Joe még sehol sincs, pláne nem a közelben. Már épp készült letenni a kagylót, amikor Joe végre beleszólt. – A rohadt járatot törölték, próbálok valamelyik másikra felkerülni – úgy beszélt, mintha sms-t diktált volna. – Hívlak, amint megtudok valamit. Tessnek kellett pár pillanat, hogy legyőzze a csalódottságát. Nem haragudhatott Joe-ra, de ez nem azt jelenti, hogy nem haragudhatott az egész helyzetre. Némán duzzogott magában tovább, miután letették a telefont, átkozta a franciákat, a légi közlekedést, Joe munkáját és saját romantikus fejét. Aztán megjelent mellette Farkas, nekidőlt a lábának, és Tess kezdeti lelkes simogatását később dús nyálképzéssel hálálta meg, mely úgy folyt a szájából, mint egy ezüstlánc, amivel sikeresen rávette Tesst, hogy álljon fel, és szedje össze magát. A csirke kibírja holnapig. A krumplit már meghámozta és előkészítette a sütésre, de az is kibírja egy tál vízben a hűtőben holnapig. Beleharapott az egyik sárgarépába, és eldöntötte, hogy a többit megfőzi Emnek. Legalább elfoglalja magát, míg újra nem hall Joe felől. Nem sokkal később Joe újra telefonált, sikerült felkerülnie az egyik gépre, nagyon későn fog hazaérni, majd eszik útközben, ne várj meg ébren, Tess. Tess szerette volna – már elképzelte, hogyan fogadja Joe-t. De végül mégsem várta meg, mert egyszerűen képtelen volt ébren maradni, habár harcolt az álmosság ellen, ameddig csak bírt. Hajnali egykor felébredt, és az ablakhoz ment, hogy megnézze, Joe kocsija kint áll-e. Nem volt ott. Szomorúan az ablaknak támasztotta a fejét, és arra gondolt, ez nem igazságos. Úgy volt, hogy már tegnap megérkezik, és még mindig nincs itt. Visszamászott az ágyába, de nem tudott elaludni. Háromnegyed kettőkor nézte meg legközelebb az órát. Lassan kezdett elálmosodni, de annyira még nem volt fáradt, így felkelt, hogy megnézze Emet, aztán lement, és befeküdt Joe ágyába. Bánkódott egy sort azon, hogy hány óra veszett így kárba, mialatt ők együtt fekhettek volna ezen a lepedőn, ha Joe-nak sikerül tegnap megérkeznie, ahogy szó volt róla. De az ő ágya volt a legjobb hely, mert benne feküdni olyan volt, mintha Joe is ott lenne, és közelebbinek érezte magához, mintha a saját ágyában ábrándozna róla. De Joe már úton van, és ma valamikor itt lesz ebben az ágyban, hogy végre át tudják ölelni egymást.

226

Átkozott négy óra késés. Átkozott Manchester – mi a fene történt, hogy ekkora kurva kitérőt kellett tenni? Miért nem tudták rohadtul átterelni őket Newcastlebe? Átkozott légiforgalmisták. Az összes átkozott, mihaszna szarházi. Joe nem káromkodott gyakran, de amikor mégis, olyankor teljes szókincsét kihasználta, és megelégedéssel töltötte el, hogy csemegézhet belőle. Nincs semmi ehhez fogható érzés, mint mikor a bérelt autóban, az öv becsatolása közben dörögheti átkait az illetékesek fejére, hogy aztán maga mögött hagyhassa Manchestert északkelet felé. Átmehetne Teesside-ba is, hogy felvegye a saját kocsiját, de mivel holnap úgyis ismét a reptéren lesz, ennek nem látta sok értelmét. És a bérelt kocsi különben is elég fürge volt. Emellett alig látott már a fáradtságtól. Megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor végre bekanyarodott a ház elé. Hajnali három múlt. Ült egy kicsit még a kocsiban, és a ház sötétből kibontakozó alakját nézte; nem volt nagy holdfény, de a bizonytalan körvonalú épület nyájasan hívogatta, a földszinten égett egy lámpa, melegséget sugározva a sötét éjszakába. Sok idő eltelt azóta, hogy Tess megkérdezte, nem bánná-e, ha éjjelente égve hagyná ezt a villanyt – hiszen ő azelőtt rendszeresen lekapcsolta az összes fényt lefekvés előtt. Nem, nem bánta. De megkérdezte, hogy talán nem érzi itt magát biztonságban? És Tess azt felelte, dehogynem, biztonságban érzem magam – csak nem szeretnék keresztülesni Farkason. Tess odabent van. Mind odabent vannak. És mélyen alszanak. Szinte hallotta Tesst, ahogy azt mondja Emnek, Joe nemsokára itthon lesz – maradj ébren, kicsim, hogy tudjál neki köszönni. Aztán később, ahogy Farkastól kérdezi: hol a csudában lehet, Farkas? És még később, hogy átkozott légiforgalmisták, Farkas, Joe még mindig az átkozott Franciaországban van. És sokkal-sokkal később: jó éjszakát, Joe, bárhol légy is. Hát, gondolta Joe, megérkeztem, de már túl késő van ahhoz, hogy bekiabáljak: édesem, megjöttem! Pedig azt tervezte, hogy így köszönti őt. A gondolattól elégedetten kuncogni kezdett – látta maga előtt, ahogy feltépi az ajtót, és Jimmy Stewartot lepipáló módon bekiabál. Joe idejét sem tudta, mikor ábrándozott legutoljára így, de élvezte, hogy most megteheti. Elképzelte, ahogy Tess, nagy valószínűséggel mezítláb, letáncol a lépcsőn, nagyot nevet Joe belépőjén, és a karjaiba repül. Joe gondolatban megpörgette őt, kétszer-háromszor is körbefordult, miközben Tess a nyakába fúrta a fejét, és aztán csak csókolta és csókolta és csókolta. És közben Farkas is ott ugrándozott körülöttük. És persze Em; a boldogságtól sikoltozva rángatná a nadrágja szárát apró kezével. De nem most. Nem ilyen későn. Nem ez után az út után. Viszont örömmel látta, hogy Farkas már nem a lábadozás idejére kialakított helyen feküdt, hanem a boldogságtól megrészegülten a konyhában fogadta őt. Aztán Joe felment az emeletre, és jó alaposan megmosta az arcát és a kezét. Hirtelen rátört a fáradtság, és úgy érezte, képtelen visszamenni a földszintre a csomagjáért, hogy kivegye belőle a fogkeféjét. Egy tubus fogkrém ott hevert a mosdókagyló 227

szélén, nyomott egy kicsit az ujjára, hogy felfrissítse a száját vele. Jól kiöblögette, és utána nagyokat kortyolva ivott a csapból. Nagyon szerette a helyi csapvizet. Lekapcsolta a villanyt, és állt egy kicsit a sötétben. Beosonjon lábujjhegyen Tesshez? Nevetségesen késő volt már. Vajon ki tudná nyitni olyan halkan az ajtaját, hogy ne ébressze fel? Csak hogy egy pillantást vethessen rá. Annyira késő van már. Bement a szobájába, leült az ágya szélére, és arra gondolt, Istenem, annyira fáradt vagyok. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy Tess ott fekszik. Mélyen alszik, némán, nyugodtan, ellenállhatatlanul. Lassan, óvatosan bebújt a paplan alá. Nem fordult Tess felé, csak feküdt egy kicsit mellette, hogy érezhesse őt. Mikor szeme már hozzászokott a sötéthez, az oldalára fordult, és gyengéden felemelte a takarót. Tess háttal feküdt neki, de a gyenge fényben ki tudta venni márványnak tűnő arcát, háta vonalát és párnán szétterülő haját. Figyelte, ahogy mellkasa emelkedik, majd süllyed légzés közben. Óvatosan feljebb emelte a takarót, és hozzásimult Tesshez, teljesen átkarolta, karját a karjára tette, kezével a csuklóját simogatta, lábát Tess lába alá bújtatta. Remélte, hogy nem ébreszti fel, de szüksége volt arra, hogy lenyugodjon a hosszú út után, hogy újra otthon érezze magát, és erőt merítsen ebből. A napja rémálom volt, de végre megérkezett arra a helyre, ahol lenni akart, és az éjszaka varázslatossá vált. Tess felriadt. – Joe? – Hazaértem, Tess. Csss. Aludj tovább.

228

Harmincharmadik fejezet Elég szép kupac pénz, többé-kevésbé használt bankjegyekből. Nem egy hatalmas vagyon, de elég ahhoz, hogy meglepő legyen, nem beszélve arról, hogy elgondolkoztató, miért van iderejtve. Mert hiszen általában az ember nem tartja a pénzt matrac alatt, gondolta Joe, mikor felfedezte a köteget Tess ágyában. Hanem oda rejti. Joe-t zavarba ejtette és elgondolkoztatta a felfedezés. Nem olyan volt, mintha egy elrejtett naplót talált volna – amiről mindenki tudja, hogy a legőszintébb személyes gondolatokat tartalmazza. Hanem készpénzt. Ha már itt tartunk, jogosan merül fel a kérdés, hogy ő mit keres Tess szobájában egy hatalmas rétegelt falemezzel. Nekitámasztotta az ajtónak a falnak döntött matrac mellé. Az ablakhoz ment, és leült a karosszékbe. Nagyon jó volt, hogy itt találtalak, mondta Tessnek, mikor egymás mellett ébredtek az ágyban. Ne áltasd magad, barátom, húzta őt Tess. Csak azért vagyok itt, mert megfájdult a hátam – a saját ágyam közepe kicsit be van süllyedve. Joe tudta, Tess mire gondol – mikor egyik reggel mellébújt az ágyban, megsülylyedt a közepe, mintha függőágyban feküdtek volna. Ma reggel, miközben Tess zuhanyozott, Joe arra gondolt, meglepi őt; majd én kijavítom az ágyat. Van még néhány falemez a padláson – megerősítem az ágya lapját. Tess lent volt a konyhában, ebédet főzött, Joe pedig felosont az emeletre, hogy barkácsoljon, és ekkor szembesült azzal, hogy itt nagyobb gond van, mint egy törött ágylap. Miért rejtegeti a pénzét? – tűnődött. Mi a baja a helyi bankkal? És ekkor hirtelen eszébe jutottak apróságok, melyeknek eddig nem tulajdonított jelentőséget, de most értelmet nyertek. Visszaemlékezett, hogy Tess mennyire nem akarta elfogadni a csekket. Sőt, a kezdetektől fogva készpénzben kérte az összeget. Újra ránézett a pénzre. A kéthavi fizetés, amit tőle kapott, és még nagyjából száz font vagy egy kicsivel több. De hiszen múltkor csekket írt neki – ám eszébe jutott, hogy a kedvezményezett rubrikába csak annyit írt, Miss Tess. Miért nem mondta meg a vezetéknevét? Miért sírt titokban a földre rogyva az emeleten? Hogyhogy nincs mobiltelefonja manapság? És mi a helyzet a nővérével? Ahogy ott állt, és a pénz nézte, Joe rájött – és aggodalommal töltötte el az érzés –, hogy ezek szerint sok minden van Tesszel kapcsolatban, amiről fogalma sincs, holott azt hitte, már tökéletesen ismeri őt. És mindezek ellenére – szereti. De ha nem ismeri tökéletesen, akkor mégis mit szeret benne? A gondosan kiválogatott legjavát, amit Tess megmutat önmagából? Legjobb tulajdonságait? És ha többet lát majd belőle, akkor mi lesz – vajon akkor is fogja tudni szeretni? És ha ez

229

a többi dolog kiderül, lehet, hogy ő már nem lesz képes szeretni Tesst – nem lenne jobb, ha nem is akarná megtudni, miket titkol? Mert a szerelem érzése olyan jólesően töltötte el, annyira kellett neki… Akkor miért is kellene kockáztatnia az érzést? Nyugodtan tovább játszhatnak a szerepüket az együtt eltöltött idő alatt. Erős érzelmek, a külvilágtól elzárt tér, mindketten a fellegekben járnak a tökéletesnek mondható helyzetnek köszönhetően, amit egy kisgyerek, egy kutya és a tengerpart jelenléte csak tovább fokoz. Jobb, ha titok marad, mint ha kiderül az igazság? Hiszen Nathalie is egyfajta titok, nem? Hiszen ő sem volt teljesen őszinte Tesshez – de még mindig jobb, ha őt kínozza belülről a titok súlya, mintha elmondaná, és Tess szenvedne az igazságtól. Joe-t Tess lépteinek zaja zökkentette ki moralizáló gondolataiból, de arra már nem jutott ideje, hogy visszategye a matracot a helyére, és elrakja a falemezt az ajtó elől. – Joe? A bűntudat és a bosszankodás vegyes érzése odaszögezte Joe-t a karosszékbe. – Joe? Válaszolnod kell neki. – Itt vagyok. Ám ugyanebben pillanatban Tess megpróbálta kinyitni az ajtót – és a mozdulattól a falemez ledőlt a padlóra, és akkorát csattant, hogy Tess nem is hallotta Joe válaszát. A padlóra ledőlt falemez látványa semmi volt ahhoz a mellbevágó érzéshez képest, ami Tesst elfogta, mikor tekintet végigsiklott a falnak döntött matractól az ágyán fekvő pénzig, majd az ablak előtt üldögélő Joe-ig, aki mereven nézte őt. Iszonyatos volt és felháborító, zavarba ejtő és gyalázatos, szégyenteljes és őrjítő egyszerre. Tess arcán annyiféle erős emóció futott át, hogy Joe nyomorultul érezte magát. Ő messze nem érzett ilyen sok mindent, mikor felfedezte a pénzt. Bosszantotta és ingerelte a helyzet – de legfőképpen kíváncsi volt. – Mi a… De Joe nem szerette volna Tesst káromkodni hallani. – Én is pont ugyanezt szerettem volna kérdezni tőled – vágott közbe. Tessnek elakadt a szava, és úgy meredt a pénzre, mintha az elárulta volna őt, mintha az kiabált volna Joe-nak: a matrac alatt keress!, a matrac alatt keress! – Ez most talán úgy tűnik, mintha elbarikádoztam volna magam a szobádban – mondta Joe. – Pedig csak azért jöttem be, hogy megerősítsem az ágylapot. Látta, hogy Tess a falemezre mered, és azt is látta, hogy elhiszi, amit mondott. Tess hirtelen lerogyott a padlóra, átkarolta a térdét, arcát mögé rejtette, és csak úgy száguldottak a gondolatok a fejében. A farmerja szövését tanulmányozta behatóan, mert az töltötte be a látóterét. Egy halk hangocska szólalt meg a fülében, melyet csak nagy ritkán volt szerencséje hallani, és azt mondta, hogy itt a lehetőség, itt a legjobb alkalom arra, hogy megpróbáljon őszinte lenni, hogy ne titkolózzon többé, akármit gondol is erről Mrs. O’Sullivan. Végtére is kicsoda neki Mrs. O’Sullivan? Nem azt mondta mindig a nagyanyja, hogy a megosztott probléma a

230

gondot is megosztja, és nem a nagyanyja volt az, akinél az életben mindenkinél jobban megbízott? Nézte a farmer kékségét. A térde körül kopottabb volt. Kétségkívül el fog hasadni hamarosan; elvégre rendkívül sok időt töltött négykézláb a földön, vagy azért, hogy Emmel lovacskázzon, vagy mert a padlót sikálta. Remélhetőleg a koptatott farmer lassan újra visszajön a divatba. Vagy igazából sosem ment ki a divatból? Fogalma sem volt, mi a legújabb trend; Londonban, a szalonban lehetősége volt áttanulmányozni a Grazia hetilapot. Mióta feljött ide, eszébe se jutott venni. – Tess? Joe hangja. Joe ott ül a székben. És a pénz ott hever az ágyon. Ahogy a lehetőség is ott hever előtte, ha van bátorsága élni vele. De Tess már nem szeretett kockáztatni. Már megtanulta, hogyan zárjon ki minden gondolatot a fejéből, hogy zavartalanul a farmerja szövésére koncentrálhasson. – Tess? Tess felnézett, és látta, hogy Joe őt nézi, de megvonta a vállát, és azt mondta: Jézusom, Joe – el sem tudod képzelni. És pontosan úgy, ahogy Tess szerette volna, Joe leült mellé a padlóra, és mindketten nekidőltek az ágynak. – El sem tudom képzelni – mondta Joe. – Igazad van. Eddig azt hittem, hogy csak együgyű, öreg fickók tartják a matrac alatt a pénzüket, mint a komédiákban. – Nekem ott kell tartanom az enyémet – mondta Tess, és melegség töltötte el, mikor e szavakra Joe szelíden kiszabadította a térdét görcsösen ölelő kezét, és megszorította. – Magamnál kell tartanom a pénzemet… most, hogy van valamennyi. Nem vihetem a bankba. Bajba kerültem. De abban a pillanatban, mikor Joe szóra nyitotta a száját, hogy mondd el, mi történt, csattanás és vonítás hallatszott fel. Azonnal kirohantak a szobából, kettesével szelték lefelé a lépcsőket, és közben kiabáltak: Em? Emmeline? A kislány nem volt a nappaliban, se a szalonban, a bejárati ajtó zárva volt – hála istennek –, de mindenütt kísérteties csend honolt. Aztán beértek a konyhába, és azt is megértették, miért volt ekkora csend. Szemmel látható zavarban, de ránézésre sértetlenül ült Em a padlón. Farkas óvatos távolságban ült tőle, és szemrehányó tekintettel méregette a kislányt. Kettejük körül szétdobálva minden, ami egy totyogó keze ügyébe kerülhetett. – Valószínűleg eltalálta őt valamelyik konzervvel – mondta Joe. – Azért voníthatott. Tess nem szólt semmit. Joe rápillantott, és látta, hogy Tess kétségbeesetten próbálja visszafojtani kitörő nevetését. – Csak nem próbálsz szigorú lenni és haragudni rájuk? – lökte gyengéden oldalba. – A mi hibánk az egész… próbálunk mély, jelentőségteljes, a kapcsolatunkat meghatározó bizalmas beszélgetésbe elegyedni, miközben egyedül hagyunk a földszinten egy kicsi lányt és egy öreg kutyát. – De most nézz körül! – sóhajtotta Tess. – Csak kukoricapehely. – Meg rizs.

231

– Meg ruhacsipesz. – Meg az összes fazekad és serpenyőd. – Meg az összes törülköző, amit ki akartál vasalni. – Meg a szappantartó, amit azért vettem, mert a színe illik Farkas bundájához. Csak vicceltem, Joe. – Ne, Emmeline, fúj. Ne szopogasd a törlőkendőt. Gyere, menjünk el inkább fagyizni. A pénz ott maradt az ágyon, letakaratlanul. A konyhában keletkezett kuplerájt is meghagyták későbbre. Mindannyiukra ráfért a friss levegő és a séta, és mindannyian tudták azt is, hogy kevés olyan dolog van, amit egy tengerparton elfogyasztott fagyi ne tudna megoldani. Joe fizetett. Emmeline és ő is epret választottak, Tess viszont csoki-gyömbérmaláta ízű turmixot kért. Sétáltak a kikötőben; a dagály kezdte ellepni a homokot, és a családok jobbnak látták egyre hátrébb húzódni, színes napernyőik beborították a szabadon maradt keskeny sávot. A kikötőből nézve olyan volt a színkavalkád, mintha a bézs színű homokra valaki festéket pettyezett volna. Jetskik és kenuk szelték a habokat, és persze az elmaradhatatlan szörfösök sem hiányoztak. Tess gondolataiban egy pillanatra megjelent Seb, de aztán arra jutott, ha kint van, hát kint van – ő is ebben a városban él. De különben is túl messzire voltak a parttól ahhoz, hogy kivehessek, kik sétálnak a kikötőben. Elértek a móló végére, aztán visszasétáltak rajta, majd odaértek a szórakozóhelyhez, egyszerűen megfordultak, és újrakezdték a kört, csak már egy kicsit lassabb léptekkel. Tess megitta a turmixot. Joe próbálta örömét lelni a fagyiban, hiába nézett rá Farkas tágra nyitott szemű, gyászos tekintettel. Em elmerült a saját kis világában. – Az a helyzet, Joe – kezdett bele Tess –, hogy nem gyorsan történt a dolog, nem ért a meglepetés erejével, nem az volt, hogy felkeltem egyik reggel, és rájöttem, hogy tönkrementem… hanem a kimértség, amellyel a baj lassan növekedett, mint amikor egy hógolyóból hatalmas hólabda lesz. A könyörtelenség… ahogy egyre rosszabb és rosszabb lett minden. A reptéri stressz után Joe elmerült a szél lágy simogatásában és a lassú séta örömében, a hatalmas tenger hömpölygő látványában, a napsütötte hegyek pompájában, melyek a homokos tengerpart felett meredtek zordan. Nézte az erózió okozta sebhelyeket és vájatokat a hegyoldalban, a timsó- és vasércbányászat kimarta helyéket, melyek hieroglifákként vésődtek bele a sziklákba. Azt hitte, hogy Tess történetét otthagyták a pénz mellett az ágyban, és majd visszatérnek rá később. Tess felé fordult, aki kissé elveszettnek tűnt. – Tessék? Tess felsóhajtott. – Hát… – kezdett bele. – Egye fene. – Aztán olyat mondott, hogy attól Joe azonnal abbahagyta a tölcsér-rágcsálást. – Szeretlek. Nagy jelentőségű pillanat volt. Nem kellett volna mondania semmi többet, egyszerűen odahajthatta volna a fejét Joe mellkasára, hogy úgy várja meg a választ. De nem ezt tette – mert nem azért mondta, hogy Joe viszonozza a vallomást. Hanem mert végre belekezdett. Észre sem vette, hogy Joe tölcsérjéből lassan folyni 232

kezdett a fagyi, mert Joe csak állt, és minden idegszálával Tess mondanivalójára figyelt. És Tess nem látta azt sem, hogy Joe szeme felragyog, miközben őt nézi. Tess a tengert nézte. Vett egy mély levegőt – nem azért, mert olyan jólesett a sós íze, hanem hogy bátorítsa magát, hiszen végre eldöntötte, hogy őszintén elmond mindent, és sok mondanivalója volt. – Le vagyok égve, Joe. Nincs egy vasam se. És őszintén szólva fogalmam sincs, hogy fogok ebből kimászni. Több ezer font tartozásom van. A bankszámlámat befagyasztották. Mindenki üldöz… egészen pontosan három vállalat is. Ezen kívül tartozom a nővéremnek, a legjobb barátnőmnek, Tamsinnak… és az ex-háziuramnak is. Négy hitelkártyát nulláztam le. Arra sincs elég pénzem, hogy teletankoljam a kocsimat, nem beszélve a múlt havi adójáról. Semmim nincs azon kívül, amit magammal hoztam Saltburnbe. És harminc vagyok, és ez megalázó és szánalmas, és különben is, milyen anya az ilyen? – És igen, elmenekültem. Elmenekültem, mert annyira rohadtul nyomasztó volt már minden Londonban. Elmenekültem, szó szerint elbújtam előlük. Nem a nővérem vagy Tamsin elől… hanem az agresszív követelések elől: a levelek, a telefonok és az ajtómon dörömbölő öklök elől. Elmenekültem, és ide rejtőztem. – És most itt vagyok, több hónapja. Kimerészkedtem a barlangból, és rádöbbentem, hogy szeretek itt, és ilyen életet akarok élni. De ezzel még semmit nem oldottam meg az egész rohadt ügyből. Eldugtam a pénzemet a matrac alá. Nem tudom, hogy mihez fogok most kezdeni. Az elalvás előtti utolsó és az ébredés utáni első gondolatom egy és ugyanaz, ami egész nap is a fejemben zakatol, hogy mekkora bajban vagyok. És ez szánalmas. – De tudod, mit? Azt bezzeg senki nem mondja, hogy hitelből élni nem ugyanolyan, mintha a saját pénzedből élnél. Ezt elrejtik a vidáman megfogalmazott prospektusok alsó, apróbetűs részében, ameddig nem jutsz el, mert csak azt veszed észre, hogy kedvesen kínálnak, hogy fogadd el a pénzüket. És úgy tudják mondani, hogy elhiszed nekik: tényleg oda szeretnék neked adni. Vegyél fel kölcsönt! Indíts el egy kisvállalkozást! Mi majd segítünk! Majd mi megmondjuk, hogy kell beindítani! Igényelj még egy hitelkártyát! Utald át a pénzed innen oda, aztán onnan amoda! Az első hat hónapban ingyenes! Nyugodtan hívj minket, ha gondot okoz visszafizetni! Segítünk, hiszen azért vagyunk, hogy meghallgassunk! Mert törődöm veled, a gondodat viselem, figyelek rád, én, a kedves-rendes bank bácsi! – Baromság, Joe, nagy baromság az egész. Felhívod őket, amikor úgy érzed, hogy nehezen tudsz fizetni, és ők onnantól kezdve rád szállnak. Folyamatosan hívogatnak, hiszen gondot okoz neked a fizetés. – Annyiszor átpörgettem már a fejemben az egészet. Olyan tökéletesnek látszott a vállalkozás ötlete… beindítom a saját üzletemet, ahol az általam kreált krémeket és kezeléseket ajánljuk, hiszen képzett szakember vagyok, és kelendő, organikus alapanyagokkal akartam dolgozni. Beleástam magam a témába, a különböző olajokba és alapanyagokba és puhítószerekbe, és megálmodtam különböző krémeket és testápolókat, és kerestem vállalatot, amely segített a legyártásukban. Nagyon jó termékeim voltak… van még egy tubussal a Balzsamírból neked. Tökéletes borotválkozás utánra. – De hol is tartottam? Ja, igen, találtam egy vállalatot, amely legyártotta a krémeket, aztán találtam egy másikat, amelytől a tégelyeket és tubusokat rendeltem,

233

és találtam valakit, aki megtervezte és karbantartotta a honlapomat, egy vagyont költöttem a reklámra, rengeteg időt, energiát és még több pénzt öltem a forgalomba hozásába és az értékesítésébe. Az volt a termékcsalád neve, hogy Made With Love. És olyan nagyon büszke voltam… büszke voltam a termékekre, és büszke voltam magamra is. És most szorul a hurok. Egy fenyegető, sötét felhő lebeg a fejem felett, és nem tudom elkergetni onnan. – Nem tudom megmondani egészen pontosan, hogy mikor csesztem el az egészet… De a csekély haszon, amit hozott, nem volt elég semmire, és emiatt nem tudtam elég gyorsan fizetni. Biztos vagyok benne, hogy a három vállalat tökéletesen tisztában volt ezzel kezdettől fogva, és direkt nem figyelmeztettek. Így lassan a gyártó abbahagyta a krémek előállítását. Valahogy meggyőztem, hogy még egy adagot gyártson le… és megígértem, hogy kifizetem huszonnyolc napon belül. Nem tudok pénzt keresni, ha nincs, amit eladhatok, nem igaz? De aztán az a vállalat is visszalépett, amelyik a tubusokat gyártotta, és nem adott többet, mert nem tudtam fizetni… de hiszen addig nem tudhattam fizetni, amíg nem adtam el a termékeket, de nem tudtam árulni addig, amíg nem volt mibe beletenni a krémeket… És nem volt tovább. Nagyon gyorsan történt. Az a része nagyon gyorsan történt. És a munkám a szalonban már nem volt elég ahhoz, hogy fizetni tudjam a lakás bérleti díját, nem beszélve a minimális befizetési kötelezettségeimről és az Emnek szükséges mindennapi használati cikkekről. Aztán elkezdtek dörömbölni az ajtómon a végrehajtók. Dörömböltek. És hidd el nekem, mind úgy néz ki, mint aki éppen most szabadult a börtönből. – Hát ezért menekültem el, Joe. Magam mögött hagytam mindent, de hidd el nekem, érzem, hogy lassan és fenyegetően egyre közelebb érnek hozzám megint. – Hiszen még mindig keresnek, Joe. Le fognak vadászni. Azok az iszonyatos levelek… vészjóslóak és kíméletlenek. Mindennap érkezett egy-egy a bérelt lakásomba. És a végrehajtók nem fognak leszállni rólam. És attól félek, hogy ha be merném tenni a lábamat egy bankba, valami gonosz vákuum kiszippantaná az összes pénzt a zsebemből. A hiteltúllépésem már így is iszonytató… de a késedelmi kamat, amivel az egészet megfejelték, még borzalmasabb. Egy idő után ki sem mertem nyitni a kivonatokat… hiszen csak még jobban lesújtott az, amit ott láttam. Azt sem számoltam ki, hogy melyik számla kamatlába mekkora, mert sosem hittem volna, hogy képtelen leszek visszafizetni a hitelt, amit arra vettem fel, hogy eladjam a termékeimet. – Rendszeresen az utca végén parkoltam, Joe, hogy előtte elhajthassak a ház előtt, és a saját szememmel lássam, nem bujkál-e valahol egy behajtó a bejárati ajtóm körül. A telefonba idióta amerikai akcentussal szóltam bele, hogy elmondhassam: nem vagyok ott, nyugodtan hagyjanak üzenetet, és majd visszahívom őket, amint hazaértem. – De szeretném, ha tudnád, hogy a pénz, amit a matrac alatt találtál, tiszta. ANynyi van ott, amennyit tőled kaptam, meg amennyit azon az őrült, de csodálatos estén kerestem, amit Lisa rendezett nekem, és ahol szinte az összes megmaradt cuccomat eladta. És Tamsin küldött nekem M&S kuponokat, amiket valami céges tombolán nyert, és most először éreztem azt, hogy végre költhetek Emre egy nagyobb összeget. Nem akarom, hogy folyton levagdaljam az összes rugdalózója alját csak azért, hogy ne kelljen egy számmal nagyobbat vennem neki. És nem aka-

234

rom, hogy olyan cipőt hordjon, ami szorítja már a kis lábát. Szeretném neki mindenben a legjobbat nyújtani, egész életében. De nem tudom neki megadni. És gyűlölöm magam ezért. Annyira ostoba vagyok. És olyan hülyén viselkedtem. Egy csődtömeg vagyok. Tess a kikötő egyik padján ült. Két orcája bíborvörösre gyúlt, de a többi helyen olyan sápadt volt, mint egy kísértet. A körmeit kapargatta, idegesen rázta a lábát, és csüggedten ingatta a fejét. Farkas a tengerparton bóklászott, és nagy igyekezettel próbálta magára vonni a többi kutya figyelmét. Em a babakocsijában ült, és arca ragyogott a mennyei boldogságtól és a ráragadt házi eperfagyitól. Joe karjával szelíden átkarolta Tesst. – Én úgy gondolom, van jó adósság, és van rossz adósság. Nem azért van tartozásod, mert elittad vagy eljátszottad a pénzt. És nyilvánvalóan nem szenvedsz cipő- vagy táskavásárlási kórban sem. Tess kipréselt magából egy halvány mosolyt, mielőtt kiábrándultan megvonta a vállát. – Attól még nyakig ülök az adósságban, és az emberek, akiknek tartozom, nagy ívben tesznek arra, hogy az erkölcsi értékeimmel semmi gond. – Nekem tetszik az üzleted ötlete. – Nagyon kedves, hogy ezt mondod… de már vége van. És még csak azt sem mondhatom, hogy jó volt, amíg tartott, mert igazából sosem kezdődött el. Sosem indult be. Sem Eve Lomnak, sem Liz Earle-nek nem okoztam sok álmatlan éjszakát. – Tehát elmenekültél. Bátor dolog volt. Tess ránézett. – Gyáva vagyok és idióta, és egy csődtömeg. – Nem vagy az – mondta Joe nagyon határozott hangon. – Gyönyörű vagy és erős, és egy nagyon nehéz időszakon vagy éppen túl. Nem azért menekültél el, mert nem akartál szembenézni a tetteiddel… hanem, nekem úgy tűnik, azért, mert nem volt más lehetőséged. – Mert elbasztam. – Nemcsak a te hibád volt. – Joe… könnyű neked ilyen kedveseket mondani. – Miért? Mert van egy jól fizetett munkám, meg tető a fejem felett, és mert be tudom fizetni a csekkeket minden hónapban? Tess vállat vont. – Nekem nem kellett megállnom a helyem egy olyan helyzetben, amilyenben te voltál, Tess. Az meg, hogy Londonból Saltburn-by-the-Sea-be rohantál, nagyszerű dolog volt. Hogy az életedet, amelyben már csak vegetáltál, sikerült újrakezdened házvezetőként, hát nem? Hogy kiegyensúlyozottabbá válhattál itt, és rengeteg dolog van, amire büszke lehetsz. Például hogy megváltoztattad az életemet és az Elhatározás iránti érzelmeimet. Megölelte Tesst, miközben őszinte csodálattal mondta ki a szavakat. – És mindeközben képes voltál egy gyönyörű és egészséges kislányt boldogságban nevelni. Hogy szeretettel ápoltál egy csúnya, koszos, öreg kutyát. Hogy új ba-

235

rátokat szereztél – mondta, és vállával finoman megbökte őt. – Te rendkívül ösztönző személyiség vagy, Miss Tess. És szeretlek. – Nagy szarban vagyok. – Ez nem azt jelenti, hogy nem vagy bámulatos. – Túl kedves vagy. – És ez ellen mi a kifogásod? – Az én esetemben… ez most ámítás. – Baromság… lehet, hogy tartozol pénzzel, de ne add oda nekik az önbecsülésedet is. – Mihez fogok kezdeni, Joe? – kérdezte Tess, és belekapaszkodott Joe kezébe. Megtesz bármit, amit Joe mond, kerül, amibe kerül, hiszen Joe azt mondta, hogy szereti őt, és ez mindennél több erőt ad a továbblépéshez. – Kitalálunk valamit, kicsim – mondta Joe. – Te és én… rendbe tesszük a dolgokat.

236

Harmincnegyedik fejezet – Ha most azt mondanám, hogy lebicegünk Farkassal a tengerpartra, velünk jönnél? Továbbra is a kikötő egyik padján ültek csendben, egymás mellett. Joe átkarolta Tesst, Tess Joe vállán pihentette a fejét. Kimerültnek és gyengének érezte magát, de tudta, hogy kiürült a rossz belőle, és a felszabadult helyet meg lehet majd tölteni sokkal jobb dolgokkal ezután. Eleinte nem akarta elárulni a pontos összeget – nem árulta el Tamsinnak és Claire-nek sem, hogy mennyire nincs pénze. De Joe elmagyarázta neki, hogy nem azért kérdezi, mert kíváncsi, hanem mert csak így tud megfelelő tanácsot adni. Nyugodt, higgadt gondolkodásának köszönhetően Tess érezte, hogy támaszkodhat rá, pont úgy, ahogy most a fejét pihenteti a vállán. Így hát megmondta neki, de utána sokáig nem mert a szemébe nézni. Joe-nak szeme se rebbent az összegre; csak bólintott, mint aki nyugodtan tudomásul vette, és nem tört ki, habár gondolatban döbbenten kiáltott fel: atyaég, Tess, mennyi? – Megengeded, hogy segítsek? – Segítsél? – Van pénzem. – Nem. Nem! – Van egy barátom. – Egy barátod? Van egy fickó, mesélte el Tessnek, egy régi jó barátja, Andy – kiskoruk óta ismerik egymást. Ő is ott volt azon a szülinapon, amikor a Halfpenny hidat lerombolták. Andy elköltözött Saltburnből, de csak ide, a közelbe, Stokesleyba, húsz percre a várostól, ahol független pénzügyi tanácsadóként dolgozik. – Nem tudom megfizetni – mondta Tess. – Andy tudni fogja, mit kell tenned. – Jelentsek csődöt? – Nem feltétlenül. Farkas ekkor látta meg, hogy egy másik kutyának botot dobálnak a parton, és izgatott köröket kezdett róni a pad körül, és türelmetlenül ugatott. Joe Tess felé fordult, megcsókolta a homlokát, és megkérdezte, hogy ha most azt mondom, lebicegünk Farkassal a tengerpartra, velünk jönnél? De Tess csak fáradtan nézett vissza rá. – Oké, akkor mit szólsz ehhez: ha nagyon szépen megkérlek, és azt mondom, végig fogni fogom a kezed, akkor lejönnél a partra sétálni velem és Farkassal? – Én inkább visszamennék a házba befejezni az ebédet, Joe. Majd otthon találkozunk. Majd eljön ennek is az ideje, gondolta Joe. Nemsokára. Nemcsak azért indult haza, mert nem volt kedve a parton sétálni. Nem égett a vágytól, hogy megfőzze az ebédet, egyszerűen csak szüksége volt arra, hogy egy

237

kicsit egyedül legyen. Tess kimondhatatlanul megkönnyebbült. Nem mintha a problémát megoldotta volna azzal, hogy elmondott mindent; sokkal inkább azért, mert végre nem kellett többé titkolóznia a férfi előtt, akit szeretett, és elmondhatott neki mindent, anélkül hogy Joe megbotránkozott volna rajta. Nemhogy nem botránkozott meg, hanem segíteni szeretett volna neki – és ez Tess számára meglepő újdonság volt. Tamsin csak vigasztaló szavakat tudott mondani, Claire pedig csak lenézte őt a helyzete miatt. Joe-nak ezzel szemben ötletei voltak a megoldására. Mikor visszaért a házhoz, bement a szobájába, és betette a pénzt a szekrénye fiókjába, utána ráültette Emet az egyik székre, és rászólt: maradj!, ahogy Farkasnak szokta mondani. Felemelte a falemezt, és az ágyára tette, majd rá a matracot. Utána a szintén Farkasnak tartogatott hangon odaszólt Emnek: gyere!, és vidám hancúrozással próbálgatták a megerősített ágy tűrőképességét. Azt mondta, szeret, suttogta Tess. Hallottad te is, Em? – Odaraktam volna helyetted – mondta Joe a falemezre, mikor visszaért a házba. – Jó lett? Megfelel? – Tökéletes – mondta Tess. – Akkor ma éjjel itt fogsz aludni? Tess a tűzhely mellett állt, és a főtt kukoricára felügyelt. Joe odaállt mögé, kezével maga felé húzta a csípőjét, és csókokkal borította el a füle mögött. – Mr. Saunders – tiltakozott Tess. – Ne a gyerek előtt. Joe körülnézett. Emet szemmel láthatóan tökéletesen lekötötte az a pár szem kukoricapehely, amelyet Tess a konyhaasztalon felejtett. Megcsókolta Tesst. – Mi a vezetékneved? – Adams. – Ó. Adams. Tess Adams. – Nem tudtad? Sose mondtam? – Nem. Azt hiszem, nem volt alkalmam megkérdezni. Talán emlékszel még, hogy az érkezésedkor annyira kiakadtál Farkas jelenlétén, hogy a formális bemutatkozásra nem került sor. Tess összerezzent az emlék hatására, de közben el is mosolyodott. – És azóta sem mondtad el, hogy mit kell egy házvezetőnek csinálnia egész pontosan. Joe forgatta a szemeit, ugyan kit érdekel az már. – Különben is – mondta –, azóta egyszer sem volt szükségem a vezetéknevedre. Kivéve amikor csekket próbáltam kiállítani a nevedre… de persze, ha már az elején elmondtad volna, hogy nincs pénzed, és szökésben vagy… Tess hozzávágta a törülközőt. – Nem vagyok szökésben… Csak elmenekültem. – Amúgy mit csináltál azzal a csekkel? – Lisa beváltotta nekem. Nagy vonalakban elmondtam neki is, mi történt. – Ezek szerint már váltóhamisítás is terheli a lelked? Tess gyengéden megcsapta Joe karját a törölközővel, és azt mondta neki: tűnj el, majd szólok, ha kész az ebéd.

238

Vacsoraidőben Joe egyszer csak eltűnt két fogás között, és Tess csak hallgatta a dolgozószobából kihallatszó pakolást és tologatást. Friss gyümölcs volt desszertnek, az még várhatott. Éppen Cadbury csokikockákat rendezett el a gyümölcs körül csillag alakzatban, és felforralt egy kanna vizet a kávénak, mikor Joe visszaért a konyhába. Nagyon elégedett képpel lépett be az ajtón. – Itt van! És mintha egy királyi fenség elé vonulna, hogy átnyújtsa nagybecsű ajándékát, kinyújtott kezében egy dobozt tartott, és Tess felé lépdelt. – Ez a tied. Viszonylag nagy doboz volt, nagyjából akkora, melyben simán elfér egy pár bakancs. De egy cipősdoboznál robusztusabb volt – fényesre polírozott, mélyvörös fadoboz, a szélek mentén fekete. Kulcslyuk is volt rajta. Joe ünnepélyesen Tess kezébe adta az apró kulcsot, és a doboz felé intett. Tess belecsúsztatta a kulcsot kulcslyukba, és elfordította. – Nyisd ki – suttogta felé Joe, és Tess kíváncsi várakozással hajtotta fel a doboz tetejét. A doboz belseje fekete volt, szintén lakkozva. De nem volt benne semmi. Tess állt, nézte, és azon tűnődött, mit mondjon, és hogy vajon Joe arra számított-e, hogy van benne valami apró csecsebecse. – A tied – ismételte meg Joe. Tess ránézett, és reménykedett, hogy kicsit összezavarodott tekintetét Joe hálásnak fogja látni. – Nagyon köszönöm – mondta neki. – Gondoltam, talán jó hasznát vehetned… egy szépen lakkozott, zárható magánbank, ha úgy tetszik. Tess újra a dobozra nézett, megint kinyitotta, és újra felmérte a belsejét, csak immár más szemmel. Sokkal több pénz is belefért, mint amennyi fent lapult a szekrénye fiókjában. Elképzelte a dobozt, ahogy színültig tele van pénzzel. Szerette volna megtölteni. – Elképesztő darab, nem igaz? – kérdezte, és végigsimított a doboz tetején. – Én is úgy kaptam… és most továbbadom neked. Igazából sosem tudtam eldönteni, mit tartsak benne. És úgy érzem, nálad jó kezekben lesz. – Köszönöm, Joe. Nagyon tetszik. Kincsként fogom őrizni. – A saját kis kincsesládád! – Csodálatos. És mi a története? Honnan van? Azt mondtad, ajándékba kaptad. – Egy nagyon jó barátom, Taki adta nekem. Mikor befejeztünk egy közös munkát. – Joe elhallgatott, oldalra hajtotta a fejét, és fanyar mosolyt küldött Tess felé. – Kuala Lumpurban. Tess mereven a dobozra szegezte a tekintetét. Aztán felnézett Joe-ra, és az előbbi félszeg reakcióját felejtendő, hamisan jókedvű mosollyal kérdezte meg: – Úgy érted, Ká Ell, ugye, Joe? – K. L. – mosolygott vissza Joe. Tess átpillantott Joe válla felett a kredencre, ahová még mindig ki volt téve a félmeztelen, sugárzó mosolyú Joe képe. – Istenem, annyira bolond voltam aznap.

239

– Hát igen, egy kicsit. Mindketten hallgattak, és kezüket a doboz lakkozott tetején nyugtatták. – Olyan, mintha évekkel ezelőtt történt volna – törte meg a csendet Joe. – Minden. – Te is így érzed? – Annyira szerettelek volna megcsókolni. – A Komphídon. – Úgy érzem… nem is tudom… más vagyok, mint aki akkor voltam. Mint aki megváltozott. – Sok víz lefolyt azóta a mi hidunk alatt is, ugye? – mosolyodott el Tess. – Milyen a mi hidunk? Fahíd, boltíves vagy függőhíd? Vagy sodronykötéllel rögzített? – Nem tudom – mondta Tess. – De azt tudom, hogy szilárd híd… És már bátran rá merek lépni, mindegy, mennyi csomag van éppen nálam. Éjszaka, bár Tess feltette a kérdést, hogy hozzám vagy hozzád, Joe szobájában kötöttek ki végül – de előtte Tess egy pillanatra még eltűnt a sajátjában. Mikor néhány perccel később visszatért, leült Joe mellé, aki addig elmélyülten olvasta a Pi élete című könyvét. – Itt van – mondta neki Tess. – Ez volt az én Balzsamír krémem. – Óvatosan lecsúsztatta a tubust a kinyitott könyv lapján Joe ölébe. – Főleg körömvirág és gólyaorr. Rendkívül jól táplálja a bőrt. Joe alaposan megvizsgálta a tubus külsejét, és abban reménykedett, hogy Tess még nem fedezte fel: ő alapvetően a szappan és víz kombinációját használja tisztálkodáskor, és egyetlen elnyűhetetlen üveg Neutrogena krémje volt, minden másra. Felpattintotta a tubus tetejét, és gyorsan beleszippantott, majd visszazárta. – Ne így – nevetett fel Tess. – így nem lehet megállapítani róla semmit. Add ide. Elvette Joe-tól a tubust, kinyomott belőle egy kicsit a kezére, majd összedörzsölte a tenyerét. – Először mindig fel kell melegíteni a két tenyereddel… és nem az ujjadra nyomni. Joe úgy bólintott, mintha jegyzetelte volna az elhangzottakat. – Hunyd be a szemed – mondta neki Tess, és gyengéden megcsapkodta krémes kezével Joe arcát, majd először az ujjaival, aztán a hüvelykujjával, majd az ujjai hegyével finoman bemasszírozta Joe bőrébe a krémet. – Kicsit csusszanj előrébb – suttogta a fülébe, aztán mögé ült, szétnyitotta a lábait, hogy Joe-t körbe tudja fogni velük, és a mellkasára döntötte Joe fejét. – Voltál valaha arcmasszázson? Könnyedén nyomkodta a bőrt Joe szeme és orrcsontja körül. Állkapcsa vonalán és pofacsontján erőteljesebben masszírozta végig, majd hüvelykujjával és mutatóujjával végigcsipkedte az arc húsos részét, kilazította a megfeszült részeket Joe homlokán azzal, hogy a bőrét gyengéden fel-alá húzkodta a haj vonala alatt. Finoman végignyomkodta az arc különleges pontjait, aztán alig érzékelhetően benyomta, majd elengedte a bőrt, hogy mikor végül elvette a kezét Joe-ról, ő egy-

240

szerre érezte tökéletesen ellazultnak és megújultnak az arcát. Nem tudott elfojtani egy szinte alélt sóhajt. – Jó volt? Joe túl volt azon a ponton, hogy válaszolni tudjon, félig hipnotizáltnak érezte magát, és boldogan meg is maradt ebben az állapotban, ameddig csak lehetett. – Majd holnap igaziból is átmasszírozom az arcod – mondta neki Tess. – Maszszázs, előtte mélytisztítás, tónusjavítás és puhítás. Talán majd holnap, mielőtt elindulsz. De mostanra befejezte. Nagyon jól tudta, hogy a túl hosszúra nyújtott masszázs sokszor a visszájára sül el. Az arc idegei annyira érzékenyek, hogy ha túlingerlik őket, akkor az könnyen rossz érzést válthat ki. Joe nem mozdult. Tess a kezét Joe vállán pihentette, aztán könnyedén lecsúsztatta őket a férfi bicepszére, és gyengéden megszorította. – Föld hívja Joe-t. Joe motyogott valamit válaszként. Tess arra gondolt, hogy hát istenem, úgy tűnik, elfáradt. Visszagondolt a reggelre, hogy arra ébredt, a szeretett férfi karjában fekszik, aki ma ráadásul visszaadta az önbizalmát. Magához szorította Joe-t, és megcsókolta a feje tetejét, majd lehunyta a szemét, és érezte, ahogy Joe bőre reagál az érintésére. Lenézett a mellkasára, a hasára; nézte, ahogy a férfi légzése megváltozik, miközben ő a kezével a testén barangol, vagy néhol jobban megszorítja. Észrevette, hogy a takaró megmozdul Joe csípőmagasságában, bizonyítékaként annak, hogy feltámadt benne a vágy. Nem is alszik a csirkefogó, egyáltalán nem is alszik. A tudat, hogy Joe-nak merevedése van, és a takaró alá rejti, már önmagában felizgatta Tesst, és ösztönösen más értelmet nyertek a mozdulatai. Elmozdult Joe mögül, hogy szembefordulhasson vele, és ajkát az orcájára nyomta. Először csak gyengéden végigfuttatta ajkait Joe bőrén, aztán rátalált a szájára, a nyelvére. És hirtelen Joe reagált az érintésére, viszonozta, ami az önkívület határára sodorta Tesst, és mindketten csak arra vágytak, hogy nézzék, érezzék és ízleljék a másikat. Hátradőltek, és összeolvadt a testük, ahol csak elérték egymást. Ujjaik összefonódtak, lábaik, mint egy kötél, összegabalyodtak, ajkuk összeforrt, testük egyesült, tekintetüket egymáséba fúrták; hangjukban ugyanaz a vágy vibrált. Joe maga fölé húzta Tesst, és egyre mélyebbre hatolt benne. – Ne csukd be a szemed, Tess. Ne vedd le rólam a szemed. Miközben mozgott Joe-n, Tess gyönyöre akkorára nőtt, hogy úgy érezte, mintha a teste felolvadt volna, mintha arra készülne, hogy szó szerint összeolvadjon Joe testével. – Ne hunyd le a szemed, Tess. Joe a kezével segített Tessnek mozogni, gyengéden tartva a csípőjét. Tess őt nézte, látta, ahogy Joe tekintete fel-alá siklik a testén, majd belefúródik a tekintetébe. – Mozogj velem – suttogta Joe. Amennyire keménynek és forrónak érezte magát a férfi, olyan nedvesnek és lágynak érezte magát Tess. Lovaglóülésben ült Joe-n, és ahogy mozogtak, Tess nem tudta nyitva tartani a szemét. Annyira intenzíven töltötte el őt az egyre fokozódó gyönyör, mely nem

241

hasonlított semmihez, amit Tess valaha elképzelt, vagy Joe tapasztalt. Tess szája annyira nedves volt, mintha azzal is éppen közösült volna; Joe beledugta az ujját, mintha csak a farka volna, és az érzés mindkettejüknek bizsergető volt. Mikor Joe visszatette a kezét Tess csípőjére, vékony, alig látható nyálcsíkot húzott maga után, mint egy folyékony csókot. Ahogy lecseppent a mellkasára, újabb hullámban öntötte el Joe-t a kéj, két tenyerét Tess mellére tette, Tess pedig ráhajolt a mellkasára. Az orgazmus kitörése közeledett mindkettejüknél, és nem tudták megállni, be kellett hunyniuk a szemüket. De csak egy pillanatra. Joe hallotta, hogy Tess levegő után kapkod, mielőtt elérné a tetőpontot, és hallotta a saját nyögéseit is, és ekkor kinyitotta a szemét. Még soha nem élvezett el nyitott szemmel. Eddig mindig önző módon a saját örömére koncentrált, és az is előfordult olykor, hogy csukott szemmel elveszett a maga elé képzelt képekben. Most adni akart, érezni akarta, hogy Tess elélvez, és nézni akarta őt közben, érezni akarta, ahogy kicsusszan Tessből az ondó, a szerelem, a hangok és az érzések. Teljesen átitatta Tess látványa, miközben magába szívta a gyönyörét. – Nyisd ki a szemed, Tess. Engedd, hogy lássalak. Kora hajnalban Tess felébredt. A hátán feküdt, szorosan mellette Joe szuszogott. Karját átvetette Tess hasán, lélegzete csiklandozta Tess vállát, melegítette, mikor kifújta a levegőt, és hűtötte, mikor belélegezte. Csak feküdt a hátán, és várta, mikor nyomja el újra az álom, de valami meggátolta ebben. Olyan sok mindent történt vele aznap. A Joe mellett töltött napok amúgy is tele voltak színnel és eseményekkel, de az elmúlt nap az összes eddigit felülmúlta. És ez volt a legőszintébb. Képes volt legyőzni a félelmét, hogy az élete összeomolhat, ha elmondja Joe-nak az igazat. És az ő támogatásával képes volt összekaparni maradék önbecsülését és méltóságát. Beavatta Joe-t egy olyan titokba, amelyről addig meg volt győződve, hogy jobb, ha titok marad. Most, ahogy feküdt a sötétben és csendben, elgondolkozott a titkok természetén. Azon, hogy ha amellett döntesz, hogy nem osztasz meg bizonyos információt valakivel, az még nem nevezhető titkolózásnak – de ha direkt elhallgatsz a szeretted elől bizonyos dolgokat, melyek pedig meghatároznak téged, mindegy, hogy mennyire rossznak látod helyzetet, az képes aláásni az egész kapcsolatot. Tess adósságának mértéke, és az, ahogy ekkorára növekedett, nem is annyira titok volt, mint inkább valami megalázó dolog, amit megtartott magának. De mikor elmondta Joe-nak a részleteket, ő nem szidta meg, és nem is menekült el előle. Végighallgatta, átérezte a helyzetét, és praktikus megoldásokat javasolt, és ami a legjobb az egészben, Tess hitt neki. Joe a közelében maradt, sőt, még közelebb kerültek egymáshoz, mint eddig. És ma éjjel még fokozták is a fokozhatatlant. Nagy dolog volt számára, hogy meg tudott nyílni, hogy meg tudták beszélni a dolgot, mint egy pár. Kapcsolatuk bensőségesebbé vált, és a problémát nem oldották ugyan meg ezzel, de már nem tűnt annyira rémisztőnek, mint eddig. És Tess ekkor döbbent rá, hogy azért fekszik álmatlanul az ágyban, mert van még valami, amit nem mondott el Joe-nak, valamit, amit az nem tudna megtalálni a matrac alatt, sem a fiókban elrejtve, sem a kocsija csomagtartójában. Elhallgathatná előle –

242

de többet nem akart titkolózni. Ha elhallgatod az igazat, nem marad más, csak a hazugság. Joe nyugodt légzése arról árulkodott, hogy mélyen alszik. Annyira fáradt volt. Miután szeretkeztek, azt mondta Tessnek: ettől álmomban is mosolyogni fogok. És valóban, mosolygó arccal aludt el mellette. Tess ránézett. Vajon bánná? Vajon bánná, ha most felébreszteném? Vajon bánni fogja, hogy elmondom, amit mondani fogok? Eltűnődött, vajon ő megbánja-e majd – és hogy fordított helyzetben ő hogyan fogadná a mondandóját. – Joe? – Joe nem mozdult. – Joe? – Még mindig semmi. – Joe! – Apró moccanás. – Joe? – Hmm? – Fel tudnál ébredni egy kicsit? Beszélnem kell veled. Van még valami, amit szeretném, ha tudnál. Joe kinyitotta a szemét, és pislogott egy ideig, mintha nem tudná eldönteni, hogy Tess vajon álmában beszél-e, vagy csak ő álmodta az egészet. – Igen? – Joe? – Igen? – Ébren vagy? – Igen. – El kell mondanom valamit. Egy titkot. A másik titkot. Valamit, amit tudnod kell. Tess Joe felé fordult, és közel húzódott hozzá. – Vannak dolgok, melyeket nem akarsz másoknak elmondani, mert tudod, hogy azzal nem változtathatod meg őket. De kitörölni sem tudod az életedből, így hát eltitkolod, abban bízva, hogy soha senki nem fogja megtudni. – Elhallgatott. – Ébren vagy már? – Igen, ébren vagyok. Folytasd. – Mint például… a bajos pénzügyem. – Igen… de többé nem egyedül kell megoldanod. Együtt kimászunk belőle. Tess attól tartott, hogy Joe visszasüpped az álomba, ezért gyengéden oldalba lökte a könyökével. – Tudom… és el sem tudom mondani, mekkora biztonságban érzem most magam. De Joe, tudod, vannak ilyen titkok, és vannak másmilyen titkok… nem gondolod? Elhallgattam előled az adósságomat, de nem volt arra okom, hogy hazudjam is… egyszerűen csak nem beszéltem róla. De el akarok neked mondani egy másik titkot… egy olyat, amelyet hazugsággal rejtettem el előled. – Hazudtál nekem? – Joe-nak fogalma se volt, hova fognak kilyukadni. – Igen. De ha titok és titok között van különbség… akkor talán hazugság és hazugság között is van. Vannak dolgok, amelyekről azért hazudunk, mert az igazság túl kegyetlen lenne. És már kezdem azt érezni, hogy hitelesebben tudom mondani ezt a hazugságot, mint sok ember az igazat. – Miről beszélsz, Tess? Mit csináltál?

243

Joe már teljesen ébren volt, de gyengéden tette fel a kérdést; hátrasimította Tess haját a füle mögé, és nyugtatóan, ütemesen simogatni kezdte őt, miközben Tessből lassan törtek fel a szavak. – Nem tettem semmit… azon kívül, hogy nem mondtam el neked az igazat valamiről, amit mindenki elől titokban tartottam. Mindenki elől. És mindenkinek ugyanazt a történetet meséltem el, amit neked is. De most szeretném visszacsinálni… talán nekik még nem mondom el, és talán soha nem is fogom, de neked mindenképp tudnod kell. – Miről beszélsz, Tess? – Emről. – Mi van Emmel? – Az apjáról. – Mi van az apjával? – Joe fejében egymást kergették a gondolatok, de egyik használhatatlanabb volt, mint a másik. – Nem volt igaz… amit meséltem neked róla. – Hogyhogy? A csekély holdfény megvilágította a hálószobát, és Joe érzékelhette Tess elkomorodott arcát, meg a súlyos csendet, amely beborította őket. – Mi történt, Tess? Nem ő Em igazi apja? – Ó, dehogynem, ő az igazi apja – mondta Tess. – De úgy nagyjából minden más, amit róla mondtam, nem igaz. Ha valaki megtudja, hogy nem mondtak neki igazat, és éppen arra vár, hogy megtudja, a szeme előtt feltűnő képek gyakran felülmúlják a legvadabb képzeletet is. Éppen ezért Joe nem is fárasztotta magát azzal, hogy öldöklő hajlamú baltás gyilkosnak vagy mániákus drogfogyasztónak képzelje el Em apját. Csak nézte tovább Tesst, és némán próbálta bátorítani a hosszú csendben, hogy mondja el, mi nyomja a lelkét. – Egy szarházi, ez az igazság. Tess hangja annyira tompán kongott, hogy Joe hirtelen nem tudta, hogyan reagáljon rá – de érezte, hogy nem szabad rákérdeznie, miért. – Én úgy emlékszem, hogy egy bámulatos, haszontalan, gyönyörű, de őrült álmodozóként írtad le nekem először – mondta végül. – Az igazság az, hogy valójában egyik sem. Ha a fizikai adottságait nézzük, akkor a gyönyörű maradhat. Kívülről. Joe megint várt egy kicsit, mielőtt válaszolt volna. – És mit csinált, Tess? – Hat hete ismertem… ez az igazság. Meg az is, hogy tényleg énekelt nekem azokból a hülye dalokból. Teljesen elvarázsolt… őszintén szólva kétségbeesetten vágytam arra, hogy lefeküdjünk, mert annyira hírhedt volt a nagy szabad-szelleműségéről, hogy én naivan azt hittem, majd leszek számára annyira izgalmas, hogy mellettem akarjon maradni. Ugye, milyen nevetséges közhely? Most, hogy visszagondolok, egyedül az egómat növelte, hogy vele voltam… nemcsak azért, mert énekelt nekem, hanem mert olyanokat mondott például, hogy „Jesszusom, Tess, te olyan lány vagy, aki képes vagy megváltoztatni még egy ilyen srácot is, mint én”. Ez eléggé részegítő tud lenni egy olyan lánynak, mint én… aki sosem

244

volt szerencsés a szerelemben. Egy olyan lánynak, akit az apja elhagyott, és sem ő, sem az anyja nem tudott mit tenni azért, hogy megváltozzon. Elhallgatott. – És? – Hát Dick és én néhány őrült hetet töltöttünk együtt, melyet áthatott a zene, a gyertyafényben úszó matrac a földön és a batikolt cuccok a falra aggatva. És csak nyomta folyamatosan a nagy szövegét… amivel akkor számomra a világ legmagasztosabb és fennköltebb költészete sem vehette fel a versenyt, természetesen. – És aztán? – Aztán kiderült, hogy terhes vagyok. – Az övé volt? – Jaj, Joe… hát persze, hogy az övé volt. Lehet, hogy reménytelen eset vagyok, de azért nem vagyok olyan lány. – Ne haragudj, kicsim… nem úgy értettem. Csak találgatok, ennyi. – Mikor elmondtam neki, hogy terhes vagyok… – Tess elhallgatott, és hirtelen remegni kezdett. Aztán vett két mély lélegzetet. – Az a helyzet… hogy amit a titkokról és hazugságokról mondtam… olyan régóta takarom el az igazságot az ésszerű hazugsággal, hogy nehéz most szembesülni vele. Jó mélyen elrejtettem magamban… nem hittem volna, hogy a fájdalom még mindig nem enyhült. – Joe gyengéden végigsimított Tess hátán. – Dick nem úgy reagált, ahogy vártam. Meg se rezdült az arca... semmilyen érzelmet nem mutatott a hírre. Azt felelte: „Te most viccelsz?”, utána csak annyit fűzött a dologhoz, hogy „Szabadulj meg tőle”. Nem kérés volt. És nem is javaslat. Habár újra elhallgatott, Joe-t annyira mellbe vágta, amit mondott, hogy képtelen volt összeszedni a gondolatait, hogy valami értelmes dologgal vigasztalja Tesst. Ehelyett megfogta a kezét a takaró alatt, és mivel Tess görcsösen ökölbe szorította az ujjait, gyengéden szétnyitotta őket, és összekulcsolta a sajátjaival. – Hitvány gazember volt – folytatta Tess. – Azt mondta, hogy ha megtartom, akkor ne merjek semmiféle támogatást várni tőle. A gyerek nem volt benne a terveinkben, mondta. Nekem esett, hogy kinek gondolom magam mégis, hogy rá akarom magam akasztani. Sunyi kurvának nevezett. Azt mondta, takarodjak a szeme elől. Azt mondta: „Csinálsz, amit akarsz, édesem, én eltűntem innen.” A lényeg, hogy azóta nem is hallottam felőle. Semmit. Hát ez a töredelmes igazság, nincs több mondanivalóm. Amit ezelőtt mondtam, nem volt igaz. Semmi. Sem a szabad szelleme, sem a világ körüli turnéja, sem a nincstelenség ellenére hatalmas szíve. Ezt mind én találtam ki, hogy elrejtsem vele az ocsmány igazságot. – Jézusom, Tess – ölelte őt szorosan magához Joe – Mintha azt mondtad volna, akkor már volt egy gyereke. – Mikor találkoztam vele, azt mondta, hogy van. De fogalmam sincs, hogy ez igaz-e, vagy egyike volt azoknak a szívet olvasztó hazugságoknak a kisállatokról meg a gyerekekről, amelyekkel egy hozzám hasonló ostoba lányt be lehetett szédíteni az ágyba. – Ó, Tess – Joe megcsókolta az orra hegyét, a homlokát, és arra gondolt, ha valakinek le kéne írnom, hogy Tess milyen, azt mondanám, hogy szerelmes vagyok ebbe az erős, szeretni való, ostoba lányba. Felült az ágyban, kihúzta magát, így

245

Tess arca a mellkasa vonalába került; mintha ezzel azt akarta volna, hogy Tess érezze, az az éretlen seggfej sehol nincs hozzá képest. – Azóta nem is láttam őt. Egy ideig, a terhességem alatt, sokszor elképzeltem, hogy egyszer majd megjelenik az ajtóban, vállán a gitárjával, mint egy vándor trubadúr, aki egyszer csak a damaszkuszi úton találta magát. Később, a terhességem végén, már nem bíztam abban, hogy váratlanul felbukkan, de reméltem, hogy majd felhív, vagy ír egy lapot vagy levelet, vagy bármit. Aztán ebben sem bíztam már. Mikor megindult a szülés, ismét elfogott az érzés, hogy varázslatos módon hirtelen meg fog jelenni, és ezért, nagyon ostoba módon, azt mondtam Tamsinnak, hogy nincsen rá szükségem. Ami azt illeti, azt mondtam neki, hogy Dick már elindult a kórházba. De természetesen nem jött el, és egyedül szültem meg Emet. Illetve velem volt egy nagyon kedves ghánai bába, Angel. Fogalmam sincs, Dick merre járt azon az estén. Nem értem őt utol. Azt sem tudja, mikor van Em szülinapja. Elfogytak a hajszálak, melyeket Tess füle mögé lehetett simítani, de Joe tovább simogatta a fejét. – De Tess – kezdett bele. – Én nem értem, miért találtál ki róla ilyen kegyes hazugságot… miért ruháztad fel mindenféle értékekkel, mikor a pasas nyilvánvalóan egy fasz. Tess sosem használta ezt a szót, és eléggé meg is döbbentette őt, hogy Joe kimondta, meg az is, hogy Joe ennyire fel van háborodva a történteken. – Miért nem mondtad el a barátaidnak, hogy mi történt valójában… az igazat? Elárasztottak volna a segítségükkel és az együttérzésükkel. Nem beszélve arról, hogy lett volna melletted valaki, aki fogja a kezedet szülés közben. Tess felnézett Joe-ra. – Gondolj bele, Joe, mivé váltam volna a szemükben? Mennyi büszkeségem maradt volna? A valóságtól borzalmasan éreztem magam… és azt hittem, hogy a kegyes hazugság, a titok, ha csak parányit is, de javít majd a helyzeten. – Tényleg javított? – Nem igazán. – Mert csak a te válladat nyomta az igazság, a titok és a magány súlya is. Tess nem felelt. – Hallottalak sírni, Tess – mondta Joe gyengéden. – Láttam, ahogy egymagadban sírsz, mikor Emmeline-t már letetted aludni. Kint voltál a folyosón, a falnak dőlve kuporogtál. Tess kelletlenül bólintott, és Joe ádámcsutkájára koncentrált, mert nem akart sírni. – Nem akartam Emet felébreszteni… de néha rám tört az érzés, hogy mennyire jólesne valakit szorosan magamhoz szorítani. – Tudod, hogy tőlem ezt sosem kell kérned – mondta Joe. – Most mondom neked… sosem kell kérned. Tess visszanyelte a könnyeit, és elöntötték az érzések: megkönnyebbülés, szomorúság, biztonságérzet és szerelem. – Ezért volt annyira nehéz… a titkom, amelyet Dickről kreáltam, elfojtott bennem minden érzést, és már nem tudtam magamban bízni… és Emben sem. Képes volt elfojtani a kislányom születése felett érzett örömömet, és ezt borzalmas volt

246

átélni. Tudod, azt hiszem, hogy én… – vállat vont, és Joe ölelő karjaiba bújt. – Azt hiszem, hogy helyes vagyok. Semmi különös, de helyes. És azt hiszem, hogy Em és én elég jó kis csomag vagyunk együtt. És nagyon nehéz volt átélni, hogy ki lettünk selejtezve. A mi hibánkból? Az én hibámból? Vajon velem van valami baj? Nagyon nehéz nem magadat hibáztatni, még akkor is, ha nyilvánvalóan a másik a hibás… még akkor is, ha az érzékeny részed könyörög benned, hogy gondolkozz már logikusan. Joe-t elöntötték az érzelmek. Annyira szerette volna megnyugtatni Tesst, és szerette volna éreztetni vele, hogy milyen sok mindent érez iránta. De a szavakba préselt gondolatok mind túl kimódoltnak tűntek. – Te nem helyes vagy – mondta végül. – Mármint persze hogy helyes vagy… de annál még sokkal több minden is. Soha többé nem akarom tőled azt hallani, hogy nem vagy különleges. Te egy rendkívüli tünemény vagy. Fenekestől felforgattad az életemet. Te és Emmeline vagytok a legtökéletesebb csomag, ami valaha az Elhatározásba érkezett. Tess mozdulatlanul ült, míg elraktározta magában a szavakat. – Azt hiszem, ha Dick valóban az életem férfija lett volna, akkor most valami lepusztult kégliben tengődnénk Emmel, összezsúfolva bálványszobrokkal és kibírhatatlan mennyiségű Jim Morrisonnal. Joe felnevetett. Ha Tess már képes humorizálni a helyzeten egy ilyen őszinte megnyílás után, akkor minden rendben lesz vele. – De mit fogok mondani Emnek… amikor idősebb lesz? – kérdezte Tess alig hallható hangon. Joe végiggondolta. Aztán határozottan kijelentette. – Az igazat, Tess. Egy szülőnek mindig kötelessége igazat mondani a gyermekének.

247

Harmincötödik fejezet – Elhatározás, jó napot. – Halló. Miss Adamsszel beszélek? – Igen? – Joe Saunderstől kaptam meg a nevét. – Ó. Attól tartok, pont lekéste őt… tegnap utazott el. Most külföldön van. A mobilján el tudja érni. – Ööö, értem. Épp most beszéltem vele a mobilján. Belgiumban van, igaz? – Igen? – Az igazság az, Miss Adams, hogy ő kérte, hogy hívjam fel magát. – Ó? – Andy vagyok… Joe egyik régi barátja. Ha jól tudom, már említette a nevemet magának. És most mesélt nekem magáról… Azt hiszem, tudok segíteni. – Maga az a pénzügyi tanácsadó… aki együtt nézte Joe-val, ahogy a hidat lerombolják? – Ööö, igen, én lennék az. Azért telefonálok, hogy megbeszéljünk egy időpontot. – Ó. – Sokkal kevésbé vagyok félelmetes, mint egy fogorvos, ígérem magának. – Ó. – Mit szólna e hét csütörtökhöz? Van valami dolga, lássuk csak… ebéd után? – Ööö, nem. Azt hiszem, megfelel. – Stokesleyban vagyok… a főúton a Boyes mellett. Halló? – Csak az, hogy… hogyan jutok el Stokesleyba Saltburnből? – Ó, igen, elfelejtettem, hogy nem idevalósi. Könnyű az út, nincs messze, húszhuszonöt perc kocsival. – Nos, hát… az én kocsim nincs valami… jól. – Értem. Sajnos nem tudom, hogy tömegközlekedéssel hogy lehet idejutni. Bár biztos jön erre valami busz. – Oké, akkor utánanézek és visszahívom, jó? A barátnőm tudni fogja. Ő idevalósi. – Rendben. Vagyis dehogy van rendben. Megígértem Joe-nak, hogy vigyázok magára. Nézze, mit szólna ahhoz, ha én jönnék Saltburnbe? Évek óta nem láttam a jó öreg házat. – Maga gyerekkora óta jól ismeri, igaz? – Ó, igen. Az orvos háza. Kísértetjárta öreg ház, nem gondolja? Joe rengeteget lógott inkább nálunk akkoriban. Kísértetjárta? Hogy tarthatja bárki is ezt a házat kísértetjártának? Tess nem tudta felfogni.

248

Szó, ami szó, a ház recsegett és susogott olykor, mintha sóhajtozna, és a hideg szellő is lehet ijesztő, mely a rosszul záródó ablakok és ajtók mellett szökik be, és még a tél előtt meg is kell majd javítani őket, de Tess számára a házból biztonság sugárzott: erős, szilárd ház, az összes tégláját átitatja a jóindulat. Lehet, hogy ez az Andy gyerek nem is annyira jó ismerős, mint amennyire Joe annak tartja. Lehet, hogy fel kéne hívnia Joe-t, hogy megkérdezze, biztos-e abban, hogy fog tudni segíteni? De aztán eszébe jutott, hogy Andy gondolkozás nélkül felajánlotta neki, hogy házhoz jön, és ez azért sokat elárul a kettejük viszonyáról és a legalább egy évtizedet felölelő barátságukról is. Megígérte Joe-nak, hogy vigyáz Tessre – ettől Tessben feltámadt a gyanú, hogy Joe olyannak írta le őt Andynek, mint akire feltétlenül vigyázni kell. Nem találkozott Laurával másnap, mikor a Fecskébe ment, ami nagy kár volt, mert már megígérte Lisának, hogy hármasban fognak vacsorázni. Látta viszont Mrs. Tileyt, aki elmondta neki, hogy a keze a múlt hétig göcsörtös és elnyűtt volt – de mostanra kisimult, és Tess olyan jót tett vele, hogy ha lehet, szívesen kipróbálná valamelyik körömlakkot. Élénkvörös színt választott. Mrs. Corper úgy kérte, hogy csak nagyon halványan, szinte átlátszóan kenjék fel a rózsaszínt. Tess próbálta meggyőzni: – Ha egyszer már ráadta a fejét, hogy kilakkozzam a körmeit, akkor végig kell csinálni, Mrs. Corper. Kilakkozzuk, és utána büszke lesz a kezére. – És utána azon kapom majd magam, hogy a julcsikámat gyantázza. Tesst annyira megdöbbentette a mondat, hogy észre sem vette, hogy az ecsetről egy csepp lakk a nadrágjára csöppent – méghozzá a jobbikra. – Hallgattuk a rádióadást, nem igaz, Hilda? Azt mondták, most ez a divat… és ami megmarad, azt vénuszcsíknak hívják. Vannak olyanok, akik mintát vágnak bele, tudja, kedves, szívecskét vagy levélalakot. Pont olyan, mintha a kertjükben a bokrokat nyírnák alakra. Egy hölgyet faggattak… nos, a hölgy kifejezés őszintén szólva rendkívül udvarias gesztus részemről… akinek a… nos, szóval neki kiszőkítették. Most ezért vannak megőrülve az emberek, kedvesem, ez a divat… maga nem tudta? Hát, abból kiindulva, hogy mennyire elpirult, azt kell mondjam, hogy fogalma sem volt róla. – Biztosan arra gondol, hogy a hozzánk hasonló öregasszonyoknak nem illene azt mondanunk, hogy julcsika – kuncogott Hilda. – És biztosan még jobban meg fog döbbenni, ha megtudja, hogy a buziknak is külön fazonuk van! – Ne hívd őket buziknak, Hil. Mondd inkább azt, hogy melegek. – Ez nevetséges… Hiszen akkor a „meleg” szót már nem tudnám a normális jelentésével használni! – Dehogynem! Meg mondhatod azt is még, hogy langyos vagy forró… A hölgyek Tessre néztek, aki tátott szájjal hallgatta a beszélgetésüket. – Mi is voltunk fiatalok, tudja, kedves – mondta Mrs. Corper. – Szabadok és szabadszájúak – nevetett Hilda. – És elég sokszor elvesztettük a józan eszünket, ugye, Hil? – kérdezte Mrs. Corper huncutul felvont szemöldökkel, melynek láttán Tess azonnal eldöntötte, hogy alkalomadtán javasolni fogja az igazítását.

249

– Várj csak, várj! – mondta Hilda. – Mit szólnál ahhoz, ha elmesélnék mindent Steven Hunterről, mondd csak? – Hilda Tess felé fordult, és hangosan suttogni kezdett. – Az egész város róla beszélt az után a kis epizód után, higgyen nekem. Tess Mrs. Corper körmére összpontosított, de közben azon gondolkozott, milyen szórakoztató a két hölgy évődése. – Régóta barátnők? – Hatvan éve. – Ez bámulatos. – Magának vannak jó barátai, kedves? – Igen, vannak. Tamsin, aki Londonban lakik. Itt pedig Lisa. – Bőven elég, ha egy kezeden meg tudod számolni a hozzád legközelebb állókat, én mindig ezt mondtam. És mivel foglalkozik a férje? – Ó, nem vagyok férjnél. – Ez mennyire modern magától! – És minek nevezi őt? Partnernak? Vagy a szeretőjének talán? – tudakolózott Hilda. – Vagy egyszerűen beau-nak – mondta Mrs. Corper. – Én mindig szerettem, ha valaki ezt használta. – Hát jobb is, mint az, hogy a barátom… az annyira rémes. – És mivel foglalkozik ő, a férfi, aki nem a férje? Tess felnézett. Aztán félrenézett, mint mindig, ha a beau-járól kérdezték. Azzal a különbséggel, hogy most Maryt nézte. – Hidakat épít – osztotta meg az információt Tess bátran a szobával. Az egyik bentlakó rázni kezdte a fejét. Mrs. Corper és Hilda kuncogni kezdtek, és helyeslően bólogattak. Mary, úgy tűnt, nem hallotta meg. Sőt mi több, egész délután fel sem tűnt neki Tess jelenléte. Este, mikor egymagában ült az omlettje felett, Tess annyira látta maga előtt, ahogy megbeszéli az aznap történteket Joe-val. Ahogy megnevetteti a bentlakók vicces, kedves, bölcs megjegyzéseivel. Hirtelen zavarba jött és elszomorodott, hiszen ezt a valóságban nem tehetné meg. Joe szinte megtiltotta neki, hogy az anyjáról beszéljen, nem igaz? Valami nagy, ismeretlen titok lappanghatott emögött, amit, úgy tűnt, nem akar megosztani vele. És Tess arra gondolt: de hiszen ő már tud rólam mindent. És arra gondolt: bárcsak rá tudnám venni, hogy beszéljen magáról. Így nincs egyensúlyban a kapcsolatunk, és vajon a hidunk meddig fogja bírni az egyensúlyhiányt? Le kellene szoknom a metaforákról. Bárcsak Joe többet elárulna a múltjából, bárcsak tudnám, mi történt vele. És mikor már a szalonban kortyolgatta a teáját, azon tűnődött, hogy az őszintesége mennyi pluszt hozott a kapcsolatukba – és mennyire megerősítette őt magát is. Amit ő eddig elmondhatatlan titoknak tartott, szükségszerű hazugságnak, és ami alattomosan szorította őt belülről, az felszívódott abban a pillanatban, hogy megosztotta Joe-val a gondolatait. De mi van akkor, ha a kapcsolat sínyli meg, ha egy titkot nem fednek fel? Megeshet, hogy ez lassan felőröl maga körül mindent? Arra gondolt, hogy van egy vé-

250

kony határvonal a diszkréció és a titoktartás között; az előbbi egy jog, az utóbbi egy rizikó. Az órájára pillantott. Nemsoká felhívja, csak hogy elköszönjön tőle. Be kellett vallania magának, hogy bármilyen állapotban van is Joe anyja, bármennyire tagadhatatlanul tragikus a demencia, egészen biztosan lapul még valami sötét történet kettejük között. Tess úgy érezte, hogy Joe érzései jogosak, mint ahogy jogos az is, hogy magának akarja megtartani őket. Akármi legyen is kettejük között, Tessnek be kellett látnia, neki nincs hozzá köze. Talán kicsit már túl kíváncsi. Mikor másnap Mary elindult az Elhatározás felé – nyomában a diszkrét távolságot tartó Laurával, aki gyorsan felhívta Tesst, hogy értesítse az érkezésükről –, Tessnek rá kellett döbbennie, hogy függetlenül Joe-nak az anyja iránt érzett hűvös érzelmeitől, ő nem tudja nem kedvelni Maryt. Valami történt valamikor Joe és az anyja között – de Tess számára egy kedves, szenilis öreg hölgy volt, aki ellenállhatatlanul szomorú és magába forduló tudott lenni; mint ahogy most is az volt, miközben dacos léptekkel igyekezett a ház felé. Mikor beért a bejáróra, megállt az ajtó előtt, mint egy súlyos történelmi titkokat rejtő szobor. Akárhogy érez is Joe, Tess nem tudta nem szeretni az asszonyt. Talán, mert egy kicsit a nagyanyjára emlékeztette. Talán, mert az ittléte egy nagyon kicsit képes volt enyhíteni Joe hiányát. Nem akarta leírni az életéből Maryt csak azért, mert Joe ezt tette. De ha nem teszi, akkor megkockáztatja, hogy sokkal több mindent elveszít az asszony kedvéért.

251

Harminchatodik fejezet – Andy? Joe vagyok. Hogy vagy? – Jól vagyok, pajtás, köszönöm. És te hogy vagy… hol is? – Belgiumban. Ezen a héten. – Építkezés? – Szöszmötölés… A költség és az előre látható terhek megbeszélése. Figyelj… nem akarok túl rámenős lenni, de… szóval csak azért hívtalak, hogy megkérdezzem, sikerült-e találkoznotok Tesszel. – Sikerült. – Hát ez nagy megkönnyebbülés. Már attól féltem, hogy leráz, mert megijed tőled. – Hát majdnem, de nem hagytam magam. Elmentem a jó öreg házba… megváltozott, Joe. Fel sem ismertem volna… az egészen biztos, hogy régebben nem volt benne ennyi fény. – Igen, mindig sötét volt… nagyon sötét… amikor gyerekek voltunk. – Nagyon csinos lány, nem igaz? – Az – mondta Joe, és elhallgatott. – Nagyszerű lány. – Mióta is vagytok együtt? – A vicc az, hogy nem tudom megmondani. Ha visszagondolok, akkor olyan, mintha az első pillanattól fogva, mikor megismertük egymást márciusban. Akkor hideg volt, ez most hihetetlenül messzinek tűnik… habár csak néhány hónap telt el azóta. De ez most nem fontos. Tudtál mondani neki valami megnyugtatót? És figyelj, nyugodtan állíts le, ha olyanba kérdezek bele, amit titokként kell kezelned, rendben? – Hát úgy tűnik, te mindent pontosan tudsz, Joe… Tess végig azt mondogatta, hogy „ahogy Joe is tudja”. Végigvettem vele a lehetőségeket, és megbeszéltem egy időpontot az egyik vagyonbukottakkal foglalkozó ügyfelemmel. Vagy csődöt jelent, megjegyzem, Tess könnyekben tört ki, mikor ez szóba került, vagy felvesz egy áthidaló kölcsönt. És ez sokkal rugalmasabban kezelhető, mint a csődjelentése. Fel lehet fogni egy második esélyként… megoldást kínál a legtöbb adósságsújtotta embernek. Természetesen a kölcsönt személyre szabják, mindenkinek a saját helyzetét figyelembe véve. – És ez fog rajta segíteni? – Kétségtelenül. Ha csődöt jelent, akkor is eltart egy évig, ráadásul ez egy társadalmi stigmát nyom rá, és nekem úgy tűnt, Tesst ennek még a gondolata is rémülettel tölti el… bár igyekeztem elmagyarázni neki, hogy ez sem rossz opció, tekintettel arra, hogy se tárgyi vagyona, se jelentős bevétele nincsen e pillanatban. – És az áthidaló kölcsön? – Az áthidaló kölcsön visszafizetési határidejét öt évben szabják meg. Közben felfüggesztik az összes Tess elleni hadműveletet, a telefonokat és a leveleket. Ez persze a hitelezők megoldása. Havi törlesztő részletet határoznak meg az adósság

252

mértékétől függően, és a kölcsön lejárta után az esetleges fennmaradó adósságot már leírják. Az adminisztrációs díj jóval alacsonyabb, mintha csődöt jelentene, és az adósnak nem kell szembenéznie azokkal a korlátozásokkal, melyeket a csődbe jutott emberekre rónak ki. Még bankszámlája is lehet… de természetesen szóba sem jöhet a hiteltúllépés. A kölcsön tehát sokkal nyugisabb, mint a csőd… bár be kell vallani, egyik megoldás sem felemelő érzés, és erre őt is figyelmeztettem. De Tess abszolút határozott az adósság kifizetésével kapcsolatban. – Köztünk maradjon, én fizethetek neki továbbra is készpénzben a házvezetésért? – Ezt nem hallottam. – Azt kérdeztem, hogy én fize… – Joe, én ezt nem hallhatom meg, érted? – Ó. Értem. Persze. – A gond csak az, hogy a kölcsön igénybevételéhez munkaviszony kell, mert a hitelezők csak akkor adnak pénzt, ha van bevételed. Úgyhogy e tekintetben nem túl szerencsés, hogy Tessnek csak önkéntes munkája van. – Hát, önkéntes is, meg nem is… mert önkéntesen választja ki, hogy mit és mennyit varázsol az öreg házban, de én kifizetem neki az anyagokat. – Nem, én a másikra értettem. – Ja… az arckrémek meg minden. Az egyik barátja rendezte neki azt az estét. Nekem úgy tűnt, hogy ez egyszeri volt, nem lesz belőle rendszer. Persze azt is készpénzben kapta meg… a legtöbbjét a matraca alá dugta be. – Ezt sem hallottam meg, Joe. De nem, én az önkéntes munkára gondoltam, amit az öregek otthonában végez. Joe nem felelt. – Joe? Még mindig nem tudott megszólalni. Aztán nagy nehezen kibökte: – Nehezen hallak. Nem túl jó a vonal… majd hívlak, ha legközelebb… szia, Andy. – Remek lány, Joe… aranyat ér. – Nem hallak – mondta Joe csendesen, és letette a kagylót. Önkéntes munka? És ő erről eddig miért nem tudott? Az öregek otthonában? Francba. Hirtelen megértette. De miért nem… Joe pillanatok alatt eldöntötte, hogy inkább mégsem érti a dolgot. Hanem hétvégén hazaviszi magával a kérdéseit, hogy Tess feleljen rájuk, és ne neki kelljen találgatnia. Ha Tess képes volt ennyire őszintén elmondani neki mindent a múltjáról, amit azelőtt az egész világ elől eltitkolt, akkor megvan az esély arra, hogy ebben az öregek otthonával kapcsolatos dologban sincs semmi kellemetlen. Különben is, nemcsak egy öregek otthona van Saltburnben. A Törekvés is példának okáért – a mellettük levő ház – valami hasonló intézmény.

253

De vajon miért nem említette soha, tűnődött, miközben tűvé tette a szállodai szobát a barna cipője után, mert nem tudta, vajon melyik országban hagyhatta – biztos volt benne, hogy magával hozta Belgiumba. Azzal magyarázta magának Tess hallgatását, hogy annyi mindenről szó volt köztük legutóbb, hogy talán Tessnek nem volt sem lehetősége, sem ereje, hogy az új önkéntes munkájáról meséljen. Miközben kijelentkezett a hotelből, és leintett egy taxit, tovább gondolkozott – Tess már nem akar előlem eltitkolni semmit, nem igaz? Nem tenné meg velem azt – azt az egyetlenegyet –, amire megkértem, hogy ne tegye, ugye? Mire kiért a reptérre, meggyőzte magát, hogy Tess sose tenne ilyet. Lehet, hogy vannak dolgok, amiket nem mondott el neki azonnal – lehet, hogy vannak még titkai, de nem csapná be, és tévesztené meg őt semmi pénzért. Nem tenné. Ahhoz túlzottan szereti őt. És ő sem érzett még senki iránt ilyet. De aztán Nathalie képe lassan bekúszott a lelki szeme elé. És Rachelé, aki Londonban lakott. És Éváé, aki brüsszeli volt – hiszen őt fel is hívta, amikor megérkezett, hogy beköszönjön, szia, a városban vagyok. De Eva nem volt a városban, és Joe-nak be kellett ismernie, hogy bár a hírtől megkönnyebbült egy kicsit, némi csalódottságot is érzett. Miközben arra várt, hogy beszállhasson, fontolóra vette a különbséget a titkolózás és becsapás között, és végiggondolta a dolgokat, amelyeket nem akart Tessnek elárulni. Leült a helyére, becsatolta az övét, és kérdőre vonta magát. Feltette magának a kérdést: mit tettél volna, ha Eva a városban van, és együtt ebédeltek, majd feljön veled a hotelszobádba? És meg is válaszolta azonnal: te magad mondtad, hogy ezzel nem ártasz senkinek – senkinek nem kell megtudnia. Te magad mondtad, hogy ez tisztán csak szex, és semmi köze a Tess iránt érzett érzéseidhez. És mit fogsz csinálni, ha megérkezel Franciaországba? De úgy tett, mintha nem hallotta volna a választ. Inkább beletemetkezett az előtte álló út körül forgó gondolataiba. Megy haza. Tesshez. Egy dologban egészen biztos volt: míg a többi nő egy pillanatra sem jutott eszébe azután, hogy kitette a lábát az országukból – Tesst képtelen volt kiverni a fejéből. Tess, Tess, az ő neve áll a lista tetején. Nem is kéne listának lennie, mondta magának. Mindenki mást ki kéne húznia róla. Miért is nem tettem meg eddig? Miközben a gép gurulni kezdett, Joe lehunyta a szemét. Nagyon megfájdult a hosszú önmarcangolásban. Akkor nyitotta ki legközelebb, mikor leszálltak az angol földre. Mikor már hazafelé tartott, akkor döbbent rá, hogy csak azért foglalta le a pillanat hevében ezt a járatot, mert azon tűnődött, vajon Tesst rajta fogja-e kapni valamin. Elképzelte, ahogy váratlanul megjelenik, és meglepi ténykedés közben. Csak most tette fel magának a kérdést, hogy vajon miért vágyik erre. Azért, hogy jobban érezze magát tőle? Vagy ennél sokkal összetettebb a dolog? Tess munkája, ahogy ő elképzelte, sokkal átlagosabb titok volt, mint az, amit ő hallgatott el Tess elől. Vajon miért a rajtaütés gondolata hajtja őt hazafelé? Le kellett húzódnia a leállósávba, hogy elgondolkozzon a dolgon. Végigturkálta a kesztyűtartót, és talált benne egy fél doboz mentolos cukorkát. Elég savanyú volt. Talán csak egyszerűen fenntartom magamnak a jogot, hogy megsemmisítsem, amink van – mint ahogy a Halfpenny hidat is lerombolták. Talán azért jövök, hogy tönkretegyem a kapcsolatunkat, mielőtt elér egy olyan veszélyes pontra, ahol sokkal több kárt okoz, és min-

254

denkinek jobban fáj. Hiszen ez a párkapcsolatok alapja, nem igaz? Legalábbis az én kapcsolataimban – persze nem azokban az egyéjszakás szórakozásokban, melyekkel annak idején agyonütöttem az időt a hosszú utak alatt. Elindította a motort, és lassan továbbgurult. Tudta, hogy még sosem volt szerelmes, mert tudatosan kerülte az érzést; úgy szervezte az életét, hogy a szórakozás és a függetlenség ne veszélyeztessék egymást, és hogy érzelmi biztonságát senki ne tudja aláaknázni. Soha, senkivel nem akart együtt élni, se családot játszani. Tapasztalata szerint nem ez vezetett a boldogsághoz, viszont segített abban, hogy senki ne érezze magát magányosan, se megbántva. Ehhez képest most nem éppen együtt él egy lánnyal, akibe ráadásul szerelmes is? Hiszen közös otthonban laknak, nem? És a szerelmük nem attól függ, hogy mennyi időt tudnak együtt eltölteni otthon. A szerelmük áthidalta a távolságot és az időt. ∗∗∗ Tess magánkívül volt. Ölelte Joe-t, és nem akarta kiengedni a karjai közül, ugyanakkora ragaszkodással és vehemenciával, mint amekkorával Farkas fogadta a gazdáját még a balesete előtt. Joe el fog menni este a Fecskébe – de a dolog várhatott. Minden várhat, ami megronthatja a boldogságukat, és véget vethet a harmóniának. – Ha tudtam volna, hogy jössz, ha tudtam volna, ha tudtam volna…! – nevetett Tess, és nem is tudta, hirtelenjében mit mondjon. – Ha tudtam volna, hogy jössz, sütöttem volna sütit. Átkarolta Joe nyakát, és hátradőlt, hogy hosszan meg tudja nézni magának. Aztán közel hajolt hozzá, lábujjhegyre állt, és végigcsókolta az arcát. – Legalább a boltba elmentem volna… nincs sok minden a hűtőben. – Nekem az az érzésem, hogy nagyon is szereted a meglepetéseket, kisasszony. De legközelebb majd előre szólok, mikor érkezik a gépem. Útközben felhívlak, ha azt szeretnéd. – Ne! Ne tedd! Ez így volt a legjobb, nagyon élvezem! – Akkor esetleg csinálhatnánk halat és sült krumplit a tea előtt. – Persze! – Vagy esetleg… – kukkantott bele Joe a tűzhelyen rotyogó fazékba – …narancsos masszát? – Az Emé lesz… burgonya- és sütőtökpép. – Én is azt mondtam. – Te masszát mondtál! – Szeretem, ahogy Emmeline-re főzöl. Apropó, ő hol van? – Ott kint… nézd. Kinéztek a kertbe, ahol Em elmélyülten töltögette a vizet egy nagyobb vödörből sok kisebbe. – Úgy szeretem, hogy Em jól elvan a kertben egész nap, és közben nem esik baja. Hogy itt szöszmötölhetek, és valahányszor kinézek, azt látom, hogy boldo-

255

gan él a saját kis világában. Kiugorhatsz hozzá helyettem, hogy szólj neki, kész vacsora. Ha van kedved. – Itt, vidéken mi ezt még csak uzsonnának hívjuk, te városi nagymenő. Tess nézte, ahogy Joe kimegy a kertbe. Adrenalinszintje, amely Joe érkezésekor az egekbe szökött, még mindig magasan volt, mégis kimondhatatlanul józannak érezte magát. És büszkének – Joe csak azért repült haza, hogy őt lássa! És milyen szívet melengető dolgokat mondott az anyaságáról. Azt gondolta, bármit mond nekem Joe, én elhiszem neki. Nagymama mindig azt mondta, a bókot sohasem szabad visszautasítani, de Tess csak most értette meg igazán, hogy miért is mondta. Korábban úgy gondolta, a bókoknak nem szabad bedőlni. De Joe bókjait, döntötte el azonnal, mostantól tényként kell kezelni. Nézte az ablakból, ahogy a férfi odaér Emhez, megáll mellette, és gyengéden megérinti a kislány vállát, szinte már szertartásosan. Em felpillantott, és leírhatatlanul boldognak tűnt Joe láttán. Megfogta a férfi kinyújtott kezét, és ünnepélyesen kezet ráztak, mint a nagyok. Aztán Em felajánlott Joe-nak egy vödör kék habbal teli vizet, Joe úgy tett, mint aki nagyot kortyol belőle, aztán eldobta a vödröt, és görnyedezve összeesett, mint akit megmérgeztek. Em rámeredt, aztán lassan elkezdte Joe nadrágjára önteni a másik vödör vizet. Odabent Tess a szája elé kapta a kezét. Istenem, csuromvíz lesz. Már épp ki akart kopogni az ablakon, hogy roszszallóan Em felé rázza a mutatóujját, de Joe nevetésének hangja megállította. Hadd találják meg a közös hangot, és hadd legyen meg a saját kapcsolatuk, gondolta Tess. Mikor hallotta, hogy lépteik zaja közeledik, gyorsan elkezdett piszmogni valamit a tűzhely körül. – Emmeline készen áll a teára. Én pedig egy nagy zuhanyra. – Szia – mondta Em. – Szia – felelte neki Joe ugyanolyan komolyan. Annyira szeretlek mindkettőtöket, ujjongott Tess magában, miközben megkeverte a pépet. Sült hal és sült krumpli volt a vacsora. – És miket csináltál az elmúlt napokban? – Hát, találkoztam Andyvel. Tess elmondott mindent töviről hegyire, és Joe alig tudta megállni, hogy a monológ végén neki ne essen további kérdésekkel, mi volt még, Tess, mit csináltál még, hol jártál, kikkel találkoztál? De megállta, és nem tette fel a kérdést. Nem akarta, hogy bármi megzavarja az idillt. Hiszen megérte volna a vita miatt ilyen sokat utazni? Hát nem lenne hiábavaló az egész út, ha most kikényszerítene egy veszekedést? Mindezek ellenére másnap reggel szinte összeszorította a mellkasát a fel nem tett kérdés, és alig tudta megállni, hogy le ne rohanja Tesst. Gyűlölte az érzést, és undorodott magától miatta. De meg kellett tennie, annak ellenére, hogy csak félig értette, mi készteti őt ilyen intenzíven erre. Nem akarta Tesst rajtakapni semmin, se veszélyeztetni a nyugalmat, amelyet Tess jelenlétében érzett; és semmiképp nem akarta felzaklatni őt – de nem tudott ellenállni a belső késztetésnek, akármennyire nem volt kedve elmenni a Fecskébe meglátogatni az anyját. Így hát el256

ment. Hogy bebizonyítson magának valamit. Hogy pontosan mit, arról fogalma sem volt. De a feladat, hogy kitalálja, vészjósló felhőként lebegett a feje felett, mióta felébredt. Elárulta magát. Joe ismerte Tess arckifejezéseit, így pontosan le tudta olvasni arcáról a pánikot, holott a lánynak csak a szeme rebbent meg, mikor bejelentette neki, hogy el kell mennie meglátogatni valakit, és nem, nem viszi magával Farkast. Tess érezte, ahogy a félelem íze összegyűlik a szájában, és elveszi a hangját, és a lelkiismerete azt ordította odabent: mondd el neki, mondd el neki a Fecskét, mondd el neki, hogy semmi tisztességtelent nem tettél – magyarázd el, hogy ez jó dolog, hogy nem kell eltitkolni, hogy végre találtál magadnak valami igazán jó, igazán hasznos elfoglaltságot. De Tess nem tudott megszólalni, kétségbeesett arcát Em fickándozó kis teste mögé rejtette, miközben integettek a távolodó Joe után. A francba, mi a Fecske telefonszáma? Laura leírta valahova. Fogalmam sincs, hova tettem. Lisa! Hiszen megvan neki Laura közvetlen száma, azon a termékbemutatón cseréltek telefonszámot. Lisát kell hívni. Mindkét szám a határidőnaplójában volt, a napló pedig fent volt valahol a szobájában, úgyhogy Tess felrohant, majdnem átesett közben Emen, miközben száguldott lefelé a lépcsőn. Szinte el is felejtette, hogy a kislány is ott van. Egy-két másodpercig tűnődött, kit hívjon előbb. A Fecskét választotta. De Laura nem volt bent, és Tessnek fogalma sem volt, mit mondjon a hölgynek, aki felvette a telefont, nem is ismerte a hangját. Arra gondolt, azt mégsem mondhatom neki, azt hiszem, az egyik bentlakó fia éppen az otthon felé tart, kérem, intézze el, hogy se az ápolók, se a betegek ne említsék a fiatal nőt, aki kéthetente bemegy hozzájuk, hogy rendbe tegye a bőrüket és a körmüket. Miközben Lisa számát tárcsázta, az ujjai lassan lecsúsztak a kagylóról, és a helyére tette, mielőtt kicsengett volna. Nem számít, hogy Lisának megvan-e Laura száma, vagy sem, mit is tudna Laura tenni? Tess tudta, hogy akkor sem kérné a segítségét, ha ebben a pillanatban megjelenne a küszöbön előtte. Folyamatosan azt mantrázta magában: nem hazudtál neki, csak nem mondtad el. És győzködte magát, hogy nem tett semmi rosszat. De nem tudta elhinni magának. Hiszen Joe határozottan kérte, hogy ezt ne csináld. És te becsaptad őt. Eljátszottad a bizalmát. – Jó napot, Mr. Saunders. Micsoda meglepetés. – Csak egy villámlátogatásra jöttem, ahogy szoktam. – Megkeresem az édesanyját, rendben? – Köszönöm. Az idős asszony nagy garral nekiindult, Joe pedig körülnézett a Fecske előcsarnokában. Nagyon takaros épület volt – tágas és elegáns, és egyáltalán nem nézett ki intézetnek. Jó volt az illata is. Egyike volt a legjobb intézményeknek. Összerázkódott, mikor eszébe jutott, milyen helyeken járt, mielőtt rátalált a Fecskére. Körbenézett, és észrevett egy hirdetőtáblát. Szerda este tombola. Daloskör szombaton.

257

Minden reggel fél tízkor sétakör. Vasárnaponként templom. Hétfőnként bridzs. És nézzenek oda, kéthetente kedden és pénteken „a kényeztetés házhoz jön”. Fiatalodjon testileg és lelkileg! Engedje, hogy szakképzett kozmetikusunk kényeztesse! Vajon ki lehet? Mintha rohadtul nem tudnám. – Igen, egy heti elfoglaltság azoknak, akik az összes programon részt vesznek. Az idős asszony közben visszaért, és ott állt Joe mellett. – Bridzs, tombola és daloskör? – kérdezte Joe. – Ezek nem olyan dolgok, amiket csak az öregek csinálnak már? – Néha-néha szervezünk pókerestet. És próbálkoztunk a vitaesttel is… de majdnem ökölharc lett belőle. Az édesanyja készen van, a nappali szobában várja. Kérem, kövessen. Joe szerette volna a kozmetikusra terelni a szót, de az asszony már eltűnt a folyosón. Mikor Joe megállt a nappali ajtajában, akkor döbbent rá, hogy nem ezért jött: nem azért, hogy az ablak mellett üldögélő anyját meglátogassa, azért jött, hogy bebizonyítsa, Tess itt járt. Egyetlen lépést sem akart tovább tenni, de már nem fordulhatott meg, és mehetett ki az épületből. Vett egy mély lélegzetet, és kihúzta magát. Az ablakhoz sétált, és leült. Mary nagysokára felé fordult. – Szia, anya. – Anya? Nem, nem, nem én vagyok az… Én Miss vagyok… Ismerem magát? – Igen, ismersz. Joe vagyok. A fiad. – Talán próbálja meg ott… Ő ott mindig arra vár, hogy a fia meglátogassa. Joe odanézett. Egy idős asszony bámulta az órát. Sose csinál mást, emlékezett vissza Joe, akárhányszor csak látom, az órát bámulja, bármelyik szobában is ül. Visszafordult az anyjához. – Nagyon szép időnk van. – Ugye. Nagyon szeretem Franciaországot. Az emberek ódákat zengnek a brit tengerpartról… de hát ott megszokhatatlan az időjárás. – Saltburnben vagyunk. Arra számított, hogy az anyja vitatkozni kezd vele, de nem ez történt. Úgy tűnt, mintha Mary meg sem hallotta volna őt, vagy nem lenne ereje válaszolni, vagy valami sokkal érdekesebb történne az ablak előtt vagy a gondolataiban. Joe csendben ült mellette. Legalább ma nem ismerte fel. Ültek tovább; hébe-hóba egy-egy halk sóhaj vagy zagyva beszéd, vagy motyogás a teáról törte csak meg a csendet. – Szeretsz itt lenni? – kérdezte Joe. – Ó, igen, nagyon kedves hely. Egész életemben itt éltem, tudja. Csak akkor hagyom itt, amikor a dobozban visznek majd ki. – Sokan látogatnak? – Ó, igen, rengetegen. – Család? – Barátok… a családom már meghalt. – Kik jönnek látogatni?

258

Bizonytalanság suhant át anyja arcán, miközben próbálta összeszedni a képzeletbeli látogatók neveit, de szemmel láthatóan nehezére esett felidézni a rengeteg nevet. – Semmi baj… biztos vagyok benne, hogy népszerű vagy – mondta Joe, és meglapogatta Mary kezét. Aztán rámeredt. A körmei élénkpirosak voltak. Egészen fiatal kora óta nem látta lakkozott körömmel az anyját. Akkor sem tetszett neki, és most sem. – Nézd már, milyenek a körmeid – mondta. – Ja, igen, az a lány csinálja, aki rendszeresen ide jár. – Ide jár? – Hozza a festékeit meg a krémjeit is magával. Ezt úgy hívják, hogy dögös vörös. – Értem. És mi a neve? – Dögös vörös. – Nem – mondta Joe. – Őt hogy hívják? – Tessék? – Mi a neve? – Kinek? – A lánynak. – Milyen lánynak? – A lánynak, anya… A lánynak, aki kifestette a körmödet. – A lánynak. Aki kifestette a körmömet. – Mary a körmére pillantott, aztán kinézett a tengerre, az ajka némán mozgott, mint a hullámok, melyek fáradhatatlanul nyaldosták a sziklákat. – Nem tudom. Miss Valaki vagy mi. – Tess? – Ki az a Tess? – Aki a körmödet kifestette? – Nem tudom, hogy Tessnek hívják-e. – Mary megrázta a fejét, mint egy kisgyermek. – Ami azt illeti, fogalmam sincs, hogy hívják. De azt tudom, hogy el szokta hozni a kislányát is. Drága kicsi tündér. Az ő nevét tudom, Emmeline-nek hívják. Joe egy percig némán ült mellette. – Mennem kell. Mary felnézett. Bár erőtlen volt, és meg is öregedett, Joe kívülről ismerte az arcát, és látta, hogy az anyja még mindig nem ismeri fel őt. Ma nem. – Viszlát. – Viszontlátásra, kedves. Köszönöm, hogy meglátogatott – mondta Mary, és az egyik bentlakóhoz fordult, akit Joe még sosem látott, és akinek a haja olyan volt, mint egy nagy adag vattacukor, bár májfoltos arcát kegyetlenül kikezdte már az idő. – Ellen, kedvesem, most már visszakaphatod őt. Nagyon kedves volt tőle, hogy átjött hozzám. Rendkívül okos legény a fiad. Úton hazafelé Joe leült az egyik padra, hogy összeszedje a gondolatait. Káromkodni szeretett volna: átkozott kis ringyó. Álnok kígyó. De nem volt igaza. Tess

259

egyik sem volt. Szeretett volna nekiesni az anyjának, annak az ostoba öregaszszonynak. De nem tudta rávenni magát, hogy így beszéljen az anyjával. Minek ment oda Tess? Annyi rohadt öregotthon van még ebben a porfészekben, miért pont a Fecskét kellett választania? Hiszen tudta, hogy ő mit érez iránta – egyszer már összevesztek emiatt. Miért árulta őt el? Mi volt annyira rohadtul ellenállhatatlan a Fecskében? – Mit remélt az egésztől, ami megérte, hogy kockáztassa miatta a kettőnk viszonyát? Laura sétált el mellette. – Joe! Ez aztán a meglepetés. – Nekem mondod? Joe válasza meghökkentette Laurát. Az elbűvölő Joe Saunders? Aki csak nagy ritkán jött, és akkor is villámgyorsan lezavarta a látogatásait, de legalább telefonon rendszeresen tartotta velük a kapcsolatot? Itt ül egy utcai padon? Laura azt tette, amihez a legjobban értett, leült Joe mellé egy vidám szusszanással, hogy ez az emelkedő fogja őt a sírba vinni, pláne, hogy az idő is egyre melegebb. – Minden rendben van? Vagy az édesanyád ma nem volt jó állapotban? – Ó, ő jól van… csak ma nem volt önmaga. Akkor vajon miért nem elégedett, tűnődött el Laura – Joe rendszerint sokkal jobb kedvű, ha az anyját ilyen állapotban találta, mint amikor Mary tudata tiszta volt. – Remélem, szemrevételezted a körmét. – Hát persze, hogy szemrevételeztem a körmét. Laura nem ilyen harapósnak ismerte Joe-t. Éppen ezért még jobban igyekezett őt felvidítani. – Ez a te Tessed műve, természetesen… és sokkal több mindent köszönhet neki a Fecske, mint a kencéket, amiket hozott. Joe Laura felé fordult. Laura nem tudta leolvasni az arcáról az érzelmeit, így inkább a kert felé intett a fejével, és tovább csacsogott. – Nagyszerű lány… de persze Em örvend a legnagyobb népszerűségnek. – Sose említette. – Kicsoda? Em? – Laura felnevetett. Aztán rácsapott Joe térdére. – Tessre gondoltál, igaz? Akkor azt se említhette, hogy fizetést is ajánlottunk neki érte. Az ajánlat még mindig áll… de Tess ragaszkodik hozzá, hogy ingyen dolgozhasson. Pedig elhasználja az egész készletét! Azt sem engedi meg, hogy mi álljuk az anyagok költségét. És tudod, Joe, mikor tegnap megint jött… szóval kifogyott az egyik organikus szerből, bármi legyen is a neve, tudod, amit a lábra kell kenni. Valami különleges krém, és isteni volt az illata… mentolos. Egyszóval kifogyott belőle, a hölgyekre kente az utolsó dobozt, amije volt. És nem volt több. És tudod, hogy mit csinált? Behozott egy hatalmas üveg vazelint meg egy tekercs fóliát, és azt mondta a hölgyeknek, hogy „ez éppen annyira jó, mint azok a krémek, amiket díszes dobozokban árulnak a boltban”. Hallanod kellett volna a kuncogást, miközben kente be a lábukat. Utána betekerte őket, mint a grillcsirkéket fagyasztás előtt. Aztán beleállította a lábukat meleg vízbe, és körben leültette őket, hát komolyan mondom,

260

le kellett volna fényképezni. Képzelheted, Joe, azóta milyen puha mindenkinek a lába a Fecskében! Joe arra gondolt, nem akarom tudni. Már így is épp eleget hallott. Tess úgy várta Joe visszatértét, mint a kisgyerek, aki eltört valami értékes tárgyat, és képtelen otthagyni a szilánkokat. Már egy jó órája elment. És Tess nagyon reménykedett abban, hogy tényleg jó órája volt. Aztán meghallotta a kavicson csikorgó lépteit. Tess hátul volt a kertben Emmel és Farkassal. A kutya is felismerte Joe lépteit, és vidáman felugatott, de nem hagyta ott Tesst és a csipeszt, melyet Tess a bokorba hajigált neki, hogy hozza vissza. Elég sok csipeszt vesztettek el így – nemcsak ma, hanem egész hónapban –, de megérte a hálás bolondozásért, amivel Farkas jutalmazta a játékot. Tess kikényszerített magából egy nevetést, de közben azon járt az esze: francba, francba, francba, vajon mit fog mondani, mit csináljak, játsszam az értetlent, vagy inkább be ne álljon a szám, és beszéljek piknikről az erdőben, vagy hogy menjünk egyet sétálni a patakhoz? – Joe! Megjöttél! Szia! Jó… volt? Arra gondoltam, elmehetnénk piknikezni egyet az erdőben, vagy lesétálhatnánk a patakhoz. Joe elindult felé, de hirtelen karnyújtásnyi távolságra megállt tőle. – Ha egy ember eltitkol valamit egy másik ember elől, akiről azt állítja, hogy szereti… akkor felmerül a kérdés, hogy vajon miért csinálja, miért titkolózik a másik előtt. Hát miféle ember az ilyen? Tess tekintete kétségbeesetten kutatta Joe arcát, mint valami térképet, amelyen nem igazodik ki, mert eltévedt, és pánikba esett. – Joe… én… Joe elnézett Tess arca mellett. – Ha valaki, akit szeretsz, azt teszi, amire azelőtt megkérted, hogy ne tegye, akkor fel kell tenned a kérdést, vajon tényleg szeret-e. Tess lehajtotta a fejét. – Joe, én csak… – És akkor fel kell tenned a kérdést, vajon te tényleg szereted-e. – Ne! Ne mondj ilyet! Én csak… – Nem tehetted volna meg, hogy egyszerűen csak tiszteletben tartod az érzéseimet… a múltamat… nem tudtál volna beletörődni, hogy néhány dolog egyszerűen nem tartozik rád? – De… én… – Olyan vagy, mint egy lesben álló vad, Tess. Csak te az érzelmekre vadászol. És hízelgéssel megszerzed magadnak, amit akarsz. Joe már éppen sarkon akart fordulni, azt tervezte, hogy berohan a házba, összepakol, és itt hagyja őket, és visszatér a régi életébe, amelyet ismer, és amelyben megbízhat. De Tessnek más terve volt. Joe látta, hogy némán és megalázottan áll. Látta, ahogy beharapja az ajkát, mintha ez segíthetne visszatartani a könnyeit, és látta, hogy még erősebben harapja, mikor nem segít a dolog. Látta, ahogy egy gömbölyű könnycsepp lassan legördül az orra mellett a szája sarkába.

261

És végül Joe volt az, akit otthagytak, mert hirtelen azon kapta magát, hogy Tess eltűnt. Egy szó nélkül elment. Ki a kapun. És Joe-nak fogalma sem volt, melyik irányba indult. Elszaladt. Elment.

262

Harminchetedik fejezet Joe életében most fordult elő először, hogy egyedül kellett vigyáznia egy kisgyerekre. Egyszer-kétszer volt már olyan, hogy elszórakoztatta Emmeline-t – vagy fordítva –, amikor Tess elszaladt leengedni a vizet, vagy vacsorát csinált, vagy feltakarított valamit. De akkor csak percekre maradtak egyedül. Farkasra nézett, aztán Emmeline-re, mintha azt akarná felmérni, vajon ők is hallották-e az imént lezajlott beszélgetést, és látták-e Tess hirtelen távozását. De úgy tűnt, mindkettejüket lefoglalták a csipeszek. Ott voltak előtte a teregetésre váró frissen mosott ruhák, és bár Joe-t magát is meglepte a váratlan fordulat, azon kapta magát, hogy csípteti fel a ruhákat a kötélre. Aztán Emmeline ujját váratlanul megszúrta egy ág, és Joe azon kapta magát, hogy a kislányt a karjába kapja és nyugtatgatja, bár nem igazán tudta, hogy jól csinálja-e, és hogy mivel folytassa a dolgot, és hogy vajon mikor marad végre abba a sírás. – Anya? – Visszajön – mondta neki Joe. – Iggle Piggle? Joe ránézett. Lövése sem volt, miről beszél a kislány. – Iggle Piggle neked is. – Iggle Piggle? – Nem tu… Emmeline a házra mutatott. – Iggle Piggle ott van bent, Emmeline? A kislány élénken bólogatni kezdett. Joe odanyújtotta neki a mutatóujját, Em megszorította, és határozottan elindult a ház felé. Joe végignézte a konyhaasztalon fekvő könyveket, és közben azt kérdezgette, melyikben van Iggle Piggle. Úgy tűnt, egyikben sem. Aztán hagyta, hogy Emmeline felvezesse őt az emeletre, és megálltak a nappali ajtajában. Futólag körbenézett, bekukucskált az asztal alá, még a párnák mögé is benézett. Se játékot, se könyvet nem talált. – Itt sincs Iggle Piggle – mondta. Emmeline sírni kezdett. – Miért nem olvasunk valami mást? Van olyan könyve Emmeline-nek, amit szeret? – Iggle Piggle – zokogta a kislány. – De nem tudom, hogy hol van – Joe Farkasra nézett, aki szemöldökével tökéletesen adta Charlie Chaplint. – Keressünk egy másik könyvet. – Felkapta a kislányt a hátára, és elindult vele a gyerekszoba felé. Ott letette a földre, és Emmeline ott állt a szőnyegen, taknyos orral és könnyes szemmel, miközben Joe végignézte az összes könyvet, Iggle Piggle, Iggle Piggle, mormogta. Semmi. Egyenként felemelte az összes babát, Em felé fordította, és megkérdezte: ő Iggle Piggle? Határozottan nem. A kislány még mindig sírt, és Joe tovább próbálkozott. Iggle Piggle egy dal? Próbálta elénekelgetni a szavakat. Ettől Em ledobta magát a földre, és rúgkapálni kezdett. Joe odahuppant mellé.

263

– Nagyon sajnálom, Miss Emmeline – mondta neki. – Nem vagyok anya, se apa, és nem tudom, hogy ki vagy mi és pláne hol lehet Iggle Piggle. – Anya? – Visszajön. – Anya? – Visszajön. – Anya – ült fel Em reménykedve, aztán zavarodottan visszadőlt. Joe az ölébe ültette, ringatni kezdte, és óvatos puszikat nyomott a feje búbjára. – Anya visszajön – mondta. – Remélem. Anya majd segít. Anya mindent jobbá varázsol. Ezen ő is elgondolkozott. Hiszen Tess már eddig is szemmel láthatóan mindent szebbé varázsolt, nem? Hogy mondhattam rá azt, hogy mindent ő rontott el? Hát nem Tess érdeme, hogy minden jobb? És nem az enyém. – Menjünk, és nézzük meg, mi megy a tévében, jó? – kérte Emet. – Aztán, azt hiszem, ki kell majd találnunk, hogy mit ebédeljél. Meg én mit ebédeljek. Felkapta Emet, elindult vele lefelé a lépcsőn, és színpadiasan felkiáltott – fúj! –, mikor Em a vállához törölte a taknyos orrát, és ettől Em újra és újra beletörölte, és Joe újra meg újra felkiáltott. Bekapcsolta a tévét, keresett egy gyerekcsatornát, és hivatalosan is öregnek érezte magát, mikor végignézte a végeláthatatlan mesekínálatot. – A CBeebies jó lesz? – kérdezte, de nem várt választ. – Arról már legalább hallottam. Nézd csak, most az Éjszakai kertben megy. Emmeline szereti az Éjszakai kertben-t? Ó, nézd csak… ezen meg a Tom és Jerry megy. Joe szereti a Tom és Jerryt. Ki az a Ben10? Ehhez mit szólsz, Emmeline? A kislányra nézett; Emmeline szomorúan dőlt a párnának. Könnyes szemmel, várakozva nézte Joe-t, nyilvánvalóan arra várva, hogy majd csak támad egy mentő ötlete. – Anya nemsokára visszajön, Emmeline – mormogta neki, miközben csatornát váltott. – Tudod egyedül nézni a tévét, vagy kell melléd egy felnőtt? – Végignézett a kislányon. – Azt hiszem, jobb, ha maradok. Leült mellé, és felhangosította a készüléket. Emmeline visított: Iggle Piggle – de nem sírva, hanem elragadtatottan. Joe a képernyőre meredt. – Ez lenne Iggle Piggle? Ez az izé Iggle Piggle? Jézusom, hol vannak már a régi mesék, már senki nem emlékszik rájuk. Én sosem anyámmal néztem a mesét, emlékezett vissza. Ezt sem tudta soha megbocsátani neki. Aztán megrázta magát, hogy visszacsöppenjen a jelenbe, az ölébe vette Emet, és nézni kezdték az Éjszakai kertben-t. És Joe nagyon büszke volt magára. Hiszen jól megvannak, ő és Emmeline. És arra gondolt, azért gyere vissza, Tess, kérlek, gyere vissza. Iggle Piggle megtalálása megkönnyebbüléssel töltötte el ugyan, de az, hogy egyszer majd ki kell cserélnie Emmeline pelenkáját, előre elborzasztotta. Márpedig a mese felénél szimatolni kezdett, mi ez a szag. A mese végére pontosan tudta, hogy mi lehet, és hogy mit kell tennie ellene.

264

– Most segítened kell nekem, Emmeline – mondta a kislánynak. De végül csak összehozták ketten. Joe csak úgy volt hajlandó hozzáérni a kislány fenekéhez, hogy egy fél guriga vécépapírt és egy flaneltörülközőt a kezére tekert. És azt is megtanulta, legközelebb első dolga lesz összecsavarni és kidobni a koszos pelenkát, különben Emmeline belecsapja a lábát – minthogy most a kislány pontosan ezt tette. És fogalma sem volt róla, hogy a babahidratáló ennyire folyékony. És valószínűleg nem is a rendeltetésszerű helyre kente, mert csak később fedezte fel a Popsikenőcs névre hallgató tubust. Bármennyire szakszerűtlenül, de csak kicserélte a pelenkát, Emmeline tiszta volt es száraz, és Joe felettébb elégedett volt magával, miközben elindultak lefelé a lépcsőn a konyhába. – Babfőzelék? Az jó lesz? És mit kérsz hozzá? Pirítóst? Láttam, hogy anya kis katonákat szokott neked csinálni… jó lesz az ebédre? Emmeline mindent szépen megevett, és Joe ezt annyira kielégítőnek tartotta, hogy ő is ezt ette. – Úgy tudom, szundikálni szoktál ebéd után – mondta, miközben kimosta Emet a joghurtból, és azon gondolkozott, hogyan képes egy kisgyerek ennyire élvezni, hogy ragad a kosztól. Olyan volt, mintha Emet mindenhol ragacs fedné, az orcájától kezdve az orrán át, a haja pedig kész szénaboglya volt, és az is összeragadt a joghurttól. – Fúj, ne merészelj hozzám érni azokkal a koszos ujjakkal, kisasszony. Em erre persze rögtön boldogan megfogta. Joe arra gondolt, most azonnal kiléphetek az egészből, és könnyedén itt hagyhatok mindent. És miközben kivette Emet az etetőszékéből, arra gondolt: mit tettem? Lehet, hogy túlléptem a határt, és Tessnél elszakadt a fonál? Lefektette Emmeline-t. Megnyugtatóan suttogta neki: – Anya hamarosan hazajön, hallod, Emmeline, anya nemsokára itthon lesz. Csak egyetlen gyerekdalt tudott fejből, egy szénbányászokról szóló nótát, és el is énekelte Emnek, miközben a csigákba csavarodott fürtjeit simogatta, és miután a kislány elaludt, olyan halkan osont ki a szobából, amilyen halkan csak tudott. Pár percig álldogált még a folyosón. Emmeline szobája felé fülelt. És Tess ajtaját nézte. Miközben Emmeline mélyen aludt, Joe Farkas felé fordult. – Mit csinálok én itt, pajtás? Én? Pelenkát cserélek, és altatódalt énekelgetek? A kutya nem felelt. – Gyere, menjünk, nézzük meg, megszáradtak-e már a ruhák. Remélem, jól teregettem ki őket. Nem igazán tudta, mit csináljon délután, ezért azzal biztatta magát, gondolkozz a Tess fejével – és arra jutott, hogy egy kis friss levegő és egy gombóc fagyi nem árthat meg Emmeline-nek ébredés után. Ismét pelust cserélt, amire nem volt különösebben szükség, de olyan jó érzés volt, hogy mennyivel jobban csinálja már másodszor. Aztán összekészülődtek az induláshoz. Olyan volt, mintha memóriajátékot játszott volna – lehunyta a szemét, és elképzelte Tesst, hogy mi mindent pakolna be a babakocsiba. Mik is szoktak mindig vele lenni? A csőrös pohár – a csőrös pohár biztos. És mi legyen a pohárban? Felhígított gyümölcslé, jutott eszébe. Felefele arányban. Pelenkák és egy zacskó – de nézd csak, ezek bent is vannak már. Még mit? Kinézett, hogy milyen idő van. Ragyogóan sütött a nap. Talált egy üveg naptejet a babakocsi csomagtartójában, és alaposan bekente Emet, majd visszatette 265

az üveget. Ital. Pelus. Napvédelem. Törlőkendő – törlőkendő még elkelne. Pakolás közben észrevett egy doboz bontatlan rizslepényt, és arra gondolt, nem árt, ha az is van velük. Mikor mindent betett, beültette Emet a babakocsiba – és az elkövetkező öt percben megpróbált kiigazodni a csatok és övek kavalkádjában. Majdnem elfelejtette Farkas pórázát. És az utolsó pillanatban jutott eszébe a lakáskulcs. Először úgy volt vele, hogy bőven elég lesz az öt-percnyi távot megtenni a játszótérig. Aztán arra gondolt, hagyjuk a csudába a játszóteret – a kislánynak arra van szüksége, hogy mezítláb futkározzon a homokban. Hogyan fog valaha is lejutni a tengerpartra, ha az anyját valamiért nevetségesen kóros viszolygás fogja el a homoktól? Saltburn – és amióta itt vannak, egyszer sem voltak a parton? Május közepe van. Meleg van. Tökéletes idő a tengerparthoz. Eszébe sem jutott, hogy pont azt csinálja, amivel Tesst vádolta. Nem tisztelte az érzéseit, bármilyen sötét vagy együgyű titok lappangjon is mögötte. Nem szeretem a tengerpartot. Annyiszor hallotta már. Nem szeretem a tengerpartot, sem a magasságot. ∗∗∗ – Őszintén remélem, hogy anya már otthon lesz, mire visszaérünk – mondta Joe, mikor már felfelé cammogtak az emelkedőn késő délután. – Na, nem azért, mert nem tudom kezelni a helyzetet – tette hozzá, és maga felé döntötte a babakocsit, hogy lássa Emmeline arcát. A kislány a hirtelen mozdulattól vidáman felsikkantott, és tapsolni kezdett homokos ujjaival. – És nem azért, mert nem szórakozom jól. – Megállt, és bevárta Farkast. – Hanem egyszerűen csak remélem, hogy már otthon van. ∗∗∗ Tess sokkal-sokkal hamarabb hazaérhetett volna, de Tamsin azt mondta neki, ne tegye. Tamsin azt mondta, menjen át Lisához. Így hát Tess elment Lisához, és Lisa sokáig nem is engedte haza. – Soha nem voltam még ilyen sokáig távol Emtől – mondta Tess a délután közepén. – A nagy francokat – kiáltott rá Lisa. – Valaha egész nap dolgoztál, nem igaz? Tess megdöbbent. – A mindenit – mondta. – Teljesen el is felejtettem már. Kifogyhatatlan csésze teák felett ültek Lisáék kertjében, és beszélgettek – családról, munkáról, gyereknevelésről, Saltburnről. És Joe-ról. – Azt tetted, amit kellett, szivi – mondta Lisa. – Ha ő hagyott volna ott téged, már félúton lenne valamelyik hídja felé. Hagyd, hogy lecsillapodjon. Nem fogod elveszíteni. – Ígéred? – Amennyire én ígérhetek ilyet. – És mi lesz aztán? Miután lecsillapodott? – Aztán… Hagyd, hogy kiduzzogja magát. Ostoba férfi.

266

– És aztán? – Aztán menj vissza, és várd meg, hogy mit akar mondani. Aztán majd te is mondasz valamit, meg ő is mond valamit, és aztán csókolóztok egy jót, és boldogan éltek, míg meg nem haltok. – Ha te mondod, olyan egyszerűnek tűnik az egész. – Nem az a szándékom. Nem lesz az. De azt gondolom, hogy ez a logikus kimenetele a dolgoknak… csak rengeteg múlik az időzítésen. – Mondhatok még valamit… miközben várok? – Persze. – Kaptam tanácsokat… tudod… a helyzetemre. Tudom, hogy nem mertem bevallani neked mindent, és talán azt is jobb fényben tüntettem fel, amit mondtam. De a lényeg az, hogy… úgy tűnik, van megoldás, legális megoldás. – Csupa fül vagyok. – Joe egyik barátja pénzügyi tanácsadó. Eljött, hogy megbeszéljük a dolgokat, és nagyon kedves volt. Azt mondta, megbeszél nekem egy találkozót egy vagyonbukást kezelő emberrel. Hogy el tudom-e kerülni a csődöt azzal, hogy áthidaló kölcsönt veszek fel. Lisa, ez nemcsak a múltamat segítene rendbe hozni, hanem a jövőmet is megalapozná. Lisa figyelmesen hallgatta őt. – Szóval… ez segíteni fog talpra állni? Például újra gyárthatnád a termékeidet, csak, mondjuk, más néven? – Hát megtehetném – habozott Tess. – De az a helyzet, Lisa, hogy nem tudom, szeretném-e. Nemcsak azért, mert az önbizalmam óriási léket kapott… hanem mert azt hiszem, nem akarok többé ezzel foglalkozni. – Szalonban dolgozni? – Nem, szalonban sem dolgoznék. – Úgy értem, a sajátodban. – Nem akarok saját szalont. – Akkor mi lesz? Szerintem nagy kár lenne a tehetségedet és a tudásodat veszni hagyni. – Nem hagynám… folytatnám az önkéntes munkát. Csak most nem örülök, hogy ekkora bajt okozott nekem. – Figyelj rám, szívem… nem okozott semmiféle bajt. A probléma Joe-val van. Nem a te hibád. És ha van egy csöpp esze, be fogja látni, hogy ha őszinte lett volna veled, és nem esett volna azonnal a torkodnak, akkor most feleekkora baj sem lenne. Azt kellett volna tennie a titkaival, amit te tettél a tieiddel. – Tudom. De azt mondta… – Férfiak… csirkefogó mind, hidd el nekem! Fogalmuk sincs, hogy kell rendesen vitatkozni. Csak ostoba egysoros rágalmakkal tudnak vagdalkozni. – De a vagdalkozás fáj. Amit mondott rólam… hogy csak az érzelmeire vadászom. – Ezek csak szavak, Tess, üres szavak. Ne hagyd, hogy szétrombolják a hidat kettőtök között.

267

Harmincnyolcadik fejezet Furcsa módon nem fáradt ki annyira az emelkedőn. Sőt, olyan lendülettel ment, hogy tudatosan fékeznie kellett magát. Aztán rájött, ezt annak a szokatlan állapotnak köszönheti, hogy nem kell tolnia maga előtt a babakocsit. Új érzés volt. Szaporábban kezdte szedni a lépteit, és remélte, hogy hazaér fürdetés előtt. Abban maradtak Lisával, hogy Tess nyugodtan felhívhatja, függetlenül attól, mennyi az idő. Ütemesen lépkedett, és közben mantrázta magában: Nem csináltam semmi rosszat! Hadd magyarázzam meg! A nagyanyja nagyon hitt a menetelőrigmusokban – de az ő esetében nem volt ennyire személyes vonzatuk. Ahogy ment, Tess felidézte, amikor kislány korában nagyanyjával együtt mentek haza az iskolából, és együtt mondták a rigmust: Bal! Bal! Kész lesz a házim hamar! Bal! És sosem törődött azzal, hogy az osztálytársai látták és hallották, és persze kinevették őket. Egy negyedszázaddal később ugyanúgy masírozott, mint régen, csak a szöveg változott. Nem csináltam semmi rosszat! Hadd magyarázzam meg! A kapu. Vett egy mély lélegzetet. Az út. Lopva végigpillantott az ablakokon, arc vagy arcok után kutatva, hogy nézik-e őt. Újra elfogta a vágy egy mobiltelefon után. Írhatna Lisának vagy Tamsinnak…, vagy elküldhetné mindkettejüknek ugyanazt az üzenetet… Szarban vagyok. Szorits nekem. A bejárati ajtó. Természetesen nyikorog. Belépett a házba. Az előszoba hívogatóan hűvös volt a forró hazaút után, kibújt a cipőjéből, és pár másodpercig mezítláb állt a hűvös kövön. A konyhaajtó nyitva volt, de úgy látta, nincs bent senki. Tess ismerte már annyira Farkast, hogy tudja, bent van-e a szobában, még akkor is, ha nem látta. A nappali ajtaja be volt csukva, ott biztosan nem lehettek. Lehet, hogy kint vannak a kertben? Már sikerült szinte hangtalanul becsuknia a bejárati ajtót, és nem akarta megkockáztatni, hogy újra kinyissa. Aztán meghallotta a meleg víz jellegzetes zubogó hangját a csövekben. Fent vannak, gondolta magában. Joe most engedi tele Emnek a kádat. És egy pillanatra átsuhant rajta az érzés, hogy talán, de csak talán, minden dolog rendbe jön közöttük. Az első emeleten látta, hogy Joe szobájának ajtaja nyitva van, és Tess nem tudott ellenállni annak, hogy odaosonjon, és bekukkantson rajta. Elnehezült a szíve, mikor meglátta, hogy Joe utazótáskája ott van az ágyon, útra készen összepakolva. A tény, hogy a férfi odafent van, és helytáll a fürdetésnél, hirtelen veszített az értékéből. És többé már az sem számított Tessnek, hogy Lisa és Tamsin szerint Joe tartozik neki bocsánatkéréssel és magyarázattal. Tess egyszerűen csak nem szerette volna, hogy Joe elmenjen, és arra gondolt, ha most bocsánatot kérhetne, és megmagyarázhatná a dolgot, akkor talán rá tudná venni, hogy maradjon.

268

Nyugtalanította a dolog; az adrenalinlöketek váratlan hullámokban törtek rá, ahogy a forró víz ömlött rendszertelenül a csapból. Miközben szelte a lépcsőket felfelé, egyre kevésbé tartotta elképzelhetőnek, hogy elmondhatja egy szuszra, amit szeretne. Már a bátorító mantrát sem tudta felidézni magában, habár jót tett volna most a lépteinek – talán sikerült volna erőt önteni beléjük. Nem tudott viszszaemlékezni Lisa érthető és logikus fejtegetéseire sem. És nem tudta, nem fog-e pillanatokon belül zokogva berontani a fürdőszobába. Nem tette. Mert meghallotta Joe hangját. Annyira nyugodt, kedves, koncentráló, mégis könnyed hangon beszélt, hogy Tess egyből megnyugodott tőle. – Eljött a fürdés ideje, Miss Emmeline – hallotta Joe hangját. Nem voltak még a fürdőszobában, ezt azonnal észrevette. Az ajtó ugyanis nyitva volt, Tess bepillantott, és megállapította, hogy Joe túl sok fürdőhabot használt. Em szobájában voltak még. Tess a félig nyitott ajtó elé osont. Ahogy odaért, az ajtó kinyílt, megjelent Em, meztelen talpa dobogott, ahogy lépkedett, a pelenkán kívül nem volt rajta semmi. Mögötte jött Joe. Joe mögött pedig Farkas. – És itt van anya – mondta Joe olyan hangon, mintha eddig is pontosan arra számított volna, hogy Tess az ajtó mögött áll, és mintha korábban már megígérte volna Emmeline-nek, hogy így fog történni. De nem nézett Tess szemébe, határozottan Em feje búbjára szegezte a tekintetét. – Em – mondta Tess, miközben karjába kapta őt –, fordítva van rajtad a pelus. Joe azonnal Farkas felé fordult. – Hát nem megmondtam neked, hogy fordítva kell ráadni? Tess sem mert Joe szemébe nézni. – Majd én megfürdetem – mondta, és gyorsan elindult a fürdőszoba felé, maga mögött hagyva Em szobájának küszöbén az egymásra bámuló Joe-t és Farkast. Nem halogathatta tovább. A kislány már tíz perce mély álomba merült. Tess megpuszilta a mutatóujja hegyét, majd gyengéden Em arcára nyomta, és kiment a szobából. Átment a saját szobájába. Leült a fonott karosszékbe, és kinézett az ablakon. Farkas odakint lődörgött, és Tessnek átfutott a fején, hogy ebből a szögből pont úgy néz ki, mintha valamit rejtegetne a bundája alatt. Joe halkan füttyentett egyet a kutyának, és a hang Tesst is arra késztette, hogy felálljon, és óvatosan kihajoljon az ablakon. Centiről centire hajolt előre, míg meg nem látta a férfit. Indulni készül? Már be is pakolt a kocsiba? És Farkast is magával viszi? Habár tovább leshette volna őket az ablakból, Tess inkább tájékozódni akart az este kimenetelét illetően. Kisietett a szobájából, és gyorsan átment Joe-hoz – örömmel látta, hogy a táskája még mindig ott van az ágyon. Nem tudta eldönteni, hova menjen: vissza az emeletre, vagy le a földszintre, vagy ki a kertbe. Azt viszont tudta, hogy beszélni szeretne, és szerette volna Joe-t meghallgatni, de egyik sem kivitelezhető, ha a főszereplő nincs mellette. Nem fog elmenekülni, és Joe-nak sem fogja hagyni, hogy elmenjen. Óvatosan elindult a hosszabbik úton a kert felé – a mosókonyhán és a telezsúfolt szobán keresztül. Arrafelé ment, ahol legutoljára látta Farkast és Joe-t. Világos volt, tiszta ég, szélcsend. Farkas barátságosan rávakkantott, előbb vette őt észre, mint ő a kutyát vagy Joe Tesst. – Ó, szia, Farkas – mondta Tess, mintha a kutya a semmiből került volna elő hirtelen.

269

– Szia – mondta Joe. – Ó – mondta Tess, és kicsit mesterkéltnek hallotta a hangját. – Szia, Joe. – Én… – kezdte Joe, és elhallgatott. – Szép nap volt. Tess bólintott. – Igen, köszönöm. – Úgy értettem, nekem volt szép napom – mondta Joe. – Ne haragudj a pelus miatt. – Hát, nagyon úgy tűnik, hogy remek munkát végeztél – mondta Tess. Aztán hozzátette: – Látom, már mindent becsomagoltál. – Aha – felelte Joe. – Indulásra készen állok. – Oké – mondta Tess. – Rendben – mondta Joe, és elsétált mellette, be a házba. Tess kint maradt, és ránézett Farkasra. – A francba – suttogta. Farkas odadugta orrát Tess összeszorított ökle alá, megnyalta, és ezzel rávette, hogy a szorítás enyhüljön kicsit, és simogatásban oldódjon fel. – Hát akkor – mondta Joe. – Akkor hát – tette hozzá Tess. – Majd beszélünk – mondta Joe. – Oké – felelte Tess. És ennyi volt. Joe becsapta a kocsi ajtaját, és elhajtott, még a kaput sem csukta be maga mögött. ∗∗∗ Egyenesen a reptérre ment. Leparkolt a szokott helyre. Beállt a sorba a bejelentkezéshez. Becsekkolt. Csak kézipoggyásza van. Visszamegy Belgiumba. Nem igazán tudta, hogy miért. Nem volt ott rá szükség. Egyszerűen csak onnan jött el, és ott akarta átgondolni a helyzetét, gondolatban visszapörgetni az elmúlt huszonnégy órát, az után kutatva, mit tehetett volna másképp. Elért a kapuhoz. Már megkezdődött a beszállás. És akkor érezte azt, hogy nem, én ezt nem csinálom. Rohadtul nem fogom ezt csinálni. És újra meg újra bocsánatot kért a reptér személyzetétől és a biztonsági személyzettől, elmondta nekik, mennyire sajnálja az egészet, hogy ekkora kellemetlenséget okoz nekik – de csak most jutott el hozzá egy családi válság híre, melyet csak ő tud megoldani. Egy jól megtermett őr kísérte vissza az előcsarnokba, akinek szemmel láthatóan teljesen mindegy volt, hogy Joe magyarázkodik-e, vagy sem. De Joe magyarázkodott. Nem tudta befogni a száját. Csak abban reménykedett, hogy nem fogy ki a szavakból, mire hazaér.

270

Harminckilencedik fejezet Tess Joe-nak írt. Oldalakon és oldalakon keresztül. A konyhaasztalon talált két A4-es papírral kezdte, és az egyik oldalt zsírkrétával írta, mert csak az volt a keze ügyében. Aztán felhasználta a vásárolni- és tennivalók listájának üresen maradt oldalát, amit a kredencen talált papírszalagról tépett le korábban. Mikor ezekből is kifogyott, kotorászni kezdett az előszobai telefontartó egyik polcában, és végül letépett két üres lapot a címjegyzékből. Jegyzetek volt a lap tetejére írva. Tess azonban nem jegyzetelt, hanem az életéről írt részletesen – a bánatait, a reményeit, a céljait, a három kívánságát, melyekre mindennél jobban vágyott, és még valamit, amit – noha nem minősült titoknak – mindeddig elhallgatott Joe elől. Nincs több titok, írta. Már majdnem éjfél volt, mikor leírta, ne haragudj, hogy megbántottalak. Többre már nem is volt hely, ezért abbahagyta az írást. Sajogtak az ujjai. Felesleges volt újraolvasnia, pontosan tudta, miket írt le, mert minden benne volt, amit mondani akart. De Joe hiánya annyira szomorú volt, hogy muszáj volt még valamit leírnia; csak hogy valamivel kitöltse a ház nyomasztó csendjét. Szeretlek, írta. És ezután már tényleg nem volt mit elmondani. – Az egyetlen gond csak az, hogy nem tudom, hova küldjem el, Farkas. Aztán arra gondolt, ez talán nem is akkora baj. Hiszen leírta, elmondta az igazat, mindent, ami a szívét nyomja. Akármikor kerül Joe kezébe, és akárhol legyen is ő akkor, semmi nem fog megváltozni. Megkönnyebbült, felszabadító, ugyanakkor kimerítő és fájdalmas érzés volt; úgy kellett felvonszolnia magát az emeletre, bedőlt az ágyába, anélkül hogy levetkőzött vagy betakarózott volna. Mélyen, álmok nélkül aludt, mikor hirtelen valami az arcához ért. Azonnal felpattant a szeme, és olyan gyorsan ült fel az ágyban, hogy émelyegni kezdett. – Mi a…? – Csss. Joe ült mellette a sötétben. Tess megpróbált közelebb húzódni hozzá, de Joe újra csak annyit mondott: csss, és gyengéden visszanyomta őt a párnára. – Mit csinálsz te…? – Az elmúlt két órát azzal a nővel töltöttem, akit szeretek – mondta Joe. – Fel kellett ébresszelek, hogy elmondhassam. Habár Tess feje még mindig ködös volt a hirtelen ébredéstől és a mély alvástól, igyekezett lelket önteni magába: kelj fel, ezt hallanod kell – és ebből erőt merített. Mert a kábult félálomban hirtelen az az őrült gondolat jutott eszébe, hogy K. L. lehet Kate Ell is, és elképzelhető, hogy Joe az előbb arról a nőről beszélt. És nevetségesen kézenfekvőnek tűnt számára a dolog. Akkor viszont sokkal szívesebben lenne egyedül, és Joe is megtehetné neki azt a szívességet, hogy magára hagyja. Úgy vélte, mégiscsak fel kéne jobban ébrednie – hogy álomba tudja magát sírni utána. Próbálta elnémítani magában Tamsint, aki most azt mondaná: legalább őszinte

271

volt. És Lisa hangját is hallani vélte: annyira sajnálom, szivi, de ne aggódj, minden rendben lesz. Sírj. Aludj vissza. Ébredj fel. Menekülj. – Hajnali három óra van, és én azóta, hogy visszajöttem, itt ültem az ágyad mellett, és csak néztelek. Tess fejében azonnal elhallgatott Lisa és Tamsin is. – Engem néztél? Miért csinálta volna ezt? – Téged néztelek. És Tess arra gondolt, igazán fel kéne ébrednem. Azon tűnődött, vajon lehetséges-e ez. A nő, akivel az elmúlt két órát töltötte… lehet, hogy komolyan úgy érti…? – Mióta ülsz itt? – kérdezte. Joe az órájára nézett. – Két órája – mondta. – Egy kicsivel talán több. A reptéren voltam. Már éppen készültem felszállni a gépre, amikor… nem is tudom… hirtelen elfogott a vágy és az erő, hogy rendbe tegyek mindent, ami elromlott. Minden rosszat, Tess. Mert már túl régóta tart, és ez így nem jó. Át kéne nevezniük a hülye A66-os járatot damaszkuszi útnak, én mondom neked. Őr kísért ki a reptér területéről, az emberek bámultak, és én vigyorogtam, mint egy idióta, mert hiszen úton voltam haza. Hozzád. Miközben ült és hallgatta, Tess észrevette, hogy Joe a két kezével idegesen dobol a combján. Kinyúlt a férfi keze után, és megnyugtatóan rátette a sajátját, és Joe ekkor folytatta a mondanivalóját. – Nem fogom hagyni, hogy bármi… bármi, ami a múltban történt, vagy a jövőben történni fog, kockáztathassa azt a napnál is világosabb tényt, hogy neked és nekem együtt kell maradnunk – mondta. Tess Joe szája elé tartotta a mutatóujját, hogy mutassa, értem, Joe, nem kell többet mondanod. De Joe megfogta Tess kezét, elvette a szája elől, és megcsókolta. Aztán felnevetett. Aztán olyan hangot adott ki, mintha kitörni készülne belőle a sírás. – Szükségem van rád, Tess… te adsz értelmet mindennek, te vagy az én mindenem – mondta, kinyúlt Tess keze után, és simogatni kezdte. – Meg kell találnom az utat… de már tudom, hogy te vagy a világon az egyetlen ember, akinek a segítségével képes leszek hidat építeni a jövőm és a múltam között örvénylő mélység fölé. – Joe… Most Joe tette oda az ujját Tess szája elé. – Együtt meg tudjuk tenni. Benned minden megvan, ami ehhez kell, Tess. Már képes leszek felépíteni. Benned megvan az az erős szerelem, ami nem roppan öszsze a súly alatt, ami kibír bármilyen vihart, és ami nem fog meghajolni a gyengeségemtől és hiányosságaimtól. Szükségem van arra, amit a szerelmed jelent. Képes lennél rám bízni a szerelmedet, Tess? Hogy a szerelmünkből építsük fel a jövőt, melyre bátran ráléphetünk mindketten? – Joe. – Tess odabújt Joe mellé, és két kezébe tartotta az arcát. Gyengéden megcsókolta, és az orrához dörgölte az orrát.

272

– Annyira fáradt vagyok – mondta Joe rekedt hangon, lassan. Lefeküdtek és elaludtak, úgy, ahogy voltak, ruhástól a takaró alatt, egymás mellett, kézen fogva. Reggeli közben Tessnek végig azon járt az esze, hogy ha egy idegen benézne az ablakon, akkor biztosan arra gondolna, hogy ez a család régóta békés és erős egységet alkot. Azt mondta Emnek, de közben végig Joe-t nézte: – Lemegyünk a mólóhoz, Em. Farki, Joe, anya és Em. Veszünk útközben fagyit, és megkeressük a csodapadot. Látta, hogy Joe értetlenül felvonja a szemöldökét, ezért így folytatta: – Megkeressük a csodapadot, jó? Amire mindannyian leülhetünk, és kimondhatunk bármit, ahol a titkoknak nincs hatalmuk felettünk, mert minden rosszat azonnal elmos a hullámzó tenger. ∗∗∗ A fagylaltjuk már szinte teljesen elfogyott a tölcsérből. A pad láttán Tess egy kicsit szorongani kezdett a gondolattól, hogy most azt mondhatja Joe-nak: nem számít, mi történt, az a lényeg, ami még előttünk van. Kis nyugtalanság fogta el, mert nem tudta, Joe mit fog neki elmondani, mert attól félt, hogy nem fogja tudni kezelni a dolgokat. Nem kéne a dolgot a szőnyeg alá seperni, de lehet, hogy jobb lenne békén hagyni az alvó oroszlánt egy kicsit még. Aztán arra gondolt, elég a közhelyekből, ha Joe beszélni akar, akkor hadd beszéljen. De amikor már elég hosszan ültek ahhoz, hogy az utolsó morzsákat is eltüntessék, Tess finoman oldalba bökte Joe-t. Aztán még egyszer. Ránézett, és látta, hogy bár Joe a messzi horizontra mered, egészen biztosan mást lát maga előtt, mint azt a két tartályhajót, amit Tess is látott. Átkarolta a férfit, biztatóan nekidöntötte a fejét Joe vallanak, és várt. – Nem volt különösebben boldog gyerekkorom – kezdte Joe. És az elkövetkező pár percben nem is fűzött ehhez többet hozzá. – Ami azt illeti, kifejezetten boldogtalan volt – ezt is hosszú csend követte. – De persze ezt senki nem hitte volna… az orvosról meg a feleségéről. Egymás után szakadtak fel Joe-ból a rövid, de tömör mondatok. Nem tudtak összeállni összefüggő szöveggé. Nem olyan volt a tartalmuk. – Nem mondhattam el senkinek, mert senki se hitte volna el nekem. – Az anyámnak egy sor szeretője volt, akik mindig akkor jöttek, amikor apám nem volt otthon. – Végül már akkor sem küldte el őket a házból, mikor apám hazaérkezett. – Egyszer rajtakaptam őt az asszisztensével. Elestem, bevertem a fejem, és Mrs. Thebertonhoz kellett elmennem, hogy ápolja le a sebet. Kilencéves voltam, azt hiszem. – Mindenki bántott mindenkit a házban, de ha nem találtak mást, akkor én voltam az alapvető céltábla. – A fürdőszobában mindig hideg volt, és sötét és nyirkos, és gyűlöltem ott lenni, de oda zártak be. És nem csak akkor, amikor rosszul viselkedtem. Hanem amikor az anyám fogadta a szeretőit. Bezárt, mintha rosszul viselkedtem volna. Azért

273

zárt be, hogy nyugodtan szeretkezhessenek, és ne kelljen halkabbnak lenniük, attól tartva, hogy kijöttem a szobámból. – De mivel ők voltak az orvos és az orvos felesége, senki nem gondolta, hogy a férfiak nem csak azért járnak a házba, hogy elhozzák a feleségüknek felírt recepteket. – És persze már a gondolat is abszurdnak számított, és senki nem tette szóvá, hogy Joe azokat a hurkákat a fenekén vagy végig a hátán, vagy a combján az orvosnak vagy netán az orvos feleségének köszönheti. Egyszerűen csak csintalan, mozgékony kisfiú ez a Joe. Biztos leesett valahonnan, vagy beverte a lábát, vagy elbotlott, miközben a tengerparton bolondozott, gondolták. Joe ránézett Tessre, és megvonta a vállát, mintha az előbb csak annyit mondott volna, hogy kiskorában nem kapott zsebpénzt. Tess tátott szájjal, égő szemmel hallgatta őt. Joe szomorúan rámosolygott. – Köszönöm, hogy átrendezted a fürdőszobát, szivi. Nagyon kedves hely lett belőle. Joe ült, és azt érezte, hogy a fájdalom egy részét tényleg elvitte magával a tenger, de Tess könnyáztatta arcáról azt olvasta le, hogy ő is magára vállalt a teherből. Szerette volna levenni róla szomorú emlékeinek terhét, lesöpörni, mint valami port. Tess beharapta az alsó ajkát, nagyokat pislogott a szemét elborító könnyek miatt. – Jól vagyok, Tess – mondta neki Joe. – És te segítettél ebben. Otthont varázsoltál abból a házból, melyet életemben először érzek tényleg otthonnak. Megmutattad, mennyire csodálatos lehet családban élni… úgy értem, lehet, hogy csak ketten vagytok Emmeline-nel, de számomra tökéletesebbek vagytok, mint ami a nagy könyvben meg lehet írva. Te, a hatalmas szereteted, a tennivalóid, a napirended, ez csodálatos egységet alkot. És Emmeline is csupa napsugár, és sugárzik belőle a bizalom, mert tudja, hogy szereted, és tudja, hogy a világ egy jó hely, és tudja, hogy az anyukája mellett mindig biztonságban lesz. – Annyira nehéz lehet. – Megbirkóztam vele. Megtaláltam a módját. Sportoltam. Voltak pajtásaim. Tanultam. – Nem, Joe… még mindig annyira nehéz lehet neked. Az édesanyád a világ szeme előtt egy néha bódult tudatú, de alapvetően kedves idős hölgy. Joe maga elé nézett, aztán megfogta Tess kezét, és magához húzta. Bólintott. – De az anyám már a demencia előtt sem volt az a nő, akivel le lehetett volna ülni őszintén beszélgetni. És apám sem volt az az ember. – De te és én – mondta Tess. – Mi most éppen ezt tanuljuk. Joe bólintott. – Hála istennek. Kicsit elhallgatott. – Az apám meghalt, amikor a húszas éveim közepén jártam. Az anyám hónapról hónapra egyre keserűbb lett. Öt évvel ezelőtt elesett… talán már akkor is érte egy enyhe szélütés. És onnantól kezdve egyre romlott az állapota. Először csak ki-

274

sebb dolgokban mutatkozott meg, és olyankor mindig én éreztem kellemetlenül magam, hogy rosszat gondolok róla. – Tudod, hogy néha kitisztul a tudata? – Tudom. Ez viszonylag új dolog nála. A furcsa az, hogy a Fecske előtt egy kis házban lakott az Amber Streeten évekig. Azt mondta, gyűlöli azt a helyet, mégsem engedte eladni. Úgyhogy én visszaköltöztem… eladtam a carltoni kunyhómat, és visszajöttem ide, a kényelmes, hatalmas házba. Férfi vagyok… könnyen megy a szortírozás. Betettem az összes titkot öreg dobozokba a régi cuccokkal együtt, és bezsúfoltam őket a lomtárba. Házvezetőket alkalmaztam… Olyan szobákba száműztem a titkokat, ahova aztán soha többet nem mentem be. – Először azt hittem anyukádra, hogy egy szellem. – Ostoba voltam, hogy nem mondtam el. Hiba volt. – Azt hiszem, megértem, miért nem mondtad el. – Minden tegnapi vita és baj elkerülhető lett volna, ha előbb elmesélem. – Többet is tudtál volna aludni az éjjel, az biztos. Felnevettek, és még közelebb húzódtak egymáshoz, hiába volt déli meleg. – Gondolkoztam. Ha manapság történik mindez egy gyerekkel, akkor vajon a gyereknek van lehetősége beszélni? Jobban odafigyelnek manapság erre? Joe szomorúan nézett Tessre, és amikor megszólalt, hangja halkan és sebezhetőén csengett. – Azt hinnék, hogy senki nem hinne nekik. Ezért nem is mondanák el senkinek. – Én hiszek neked, Joe. – Azt mondogattam magamnak, hogy nem éri meg családot alapítani. Elhitettem magammal, hogy a család csak elégedetlenséget szül. Bezárkóztam, és nem bonyolódtam értelmes kapcsolatokba. És egy napon, amikor kinyitottam az ajtót, ez a zilált külsejű lány és a makulátlan külsejű kislánya ott állt a küszöbön. Bejött a házba, és szinte azonnal elkezdte lerombolni a tévhiteket, melyeket negyvenhárom éve fokozatosan építgettem magamban. Minden elvemet aláaknáztad, amikben pedig görcsösen igyekeztem hinni. Hallgattak. – És ez most bók volt. Tess felnevetett. Odabújt Joe-hoz. Egész nap el tudta volna nézni a tengert; csak nézni, és Joe-t ölelni közben. – Nagyon jó volt kettesben lenni Emmeline-nel tegnap – mondta Joe. – Nagyon örültem, hogy kettesben voltatok – mondta Tess. – Nincs kedved esetleg ma a fürdetéshez? – Még mindig emlékszem arra a régi fürdőszobára, Tess – mondta Joe halkan. – De amit te tettél vele, azzal tökéletesen kiűzted onnan a rossz szellemeket. Egy biztos, az a ház többé nem a régi Elhatározás. Miközben hazafelé sétáltak, Joe tolta a babakocsit, és Tess fogta Farkas pórázát. – Szokott úgy beszélni… úgy értem, nem akarlak felzaklatni a kérdéssel, de amikor meglátogatod az anyád… szokott úgy beszélni, mint régen? Joe elgondolkozott rajta.

275

– Nehéz megmondani, Tess. Néha az az érzésem, hogy igen… de valahányszor meglátom őt, függetlenül attól, hogy milyen állapotban van, azt a korán megöregedett embert látom magam előtt, aki élete alkonyán gyengeségre és fájdalomra ítéltetett. Tess Joe arcára pillantott. Szomorúságot és fáradtságot látott rajta. Megállította, felnézett rá, lábujjhegyre állt, megcsókolta, és rászólt: mosolyogj! És mikor Joe elmosolyodott, olyan közel hajolt hozzá, hogy Joe elnevette magát, és Tess azt mondta neki: – Rengeteg szeretetet látok a szemedben, Joe, és rengeteg szerelmet és örömöt is. – Akkor magadat látod, Tess – felelte Joe. Mikor éjszaka az ágyban feküdtek, Tess simogatni kezdte Joe mellkasát. – Joe? – Hmm? – Fáradt vagy? – Miért, megkívántál? – Nem… vagyis, dehogynem, úgy értem, szeretnék tőled kérdezni valamit. De várhat a dolog. – Várhat? – Ha te is megkívántál… – Nagyon kívánlak… de teljesen kidőltem. – Hát akkor kérdezhetek valamit? – Kérdezz. – Nagyon bánnád, ha… továbbra is eljárnék a Fecskébe? Csend. – Nem. Már nem. Hallottam, hogy mit csináltál odabent a ponyvával meg a vazelinnel. – Fóliával. – És azt hiszem, hogy bámulatos és dicséretre méltó, amit teszel. De meg is tudnának érte fizetni, ugye, tudod? – Tudom. Tudom. De gyűlölöm a pénzt. Félek tőle. Bár szívesen foglalkozom azzal, amit szeretek… de jobban szeretném önkéntesként végezni, mint pénzért. – Ennek így anyagi szempontból nincs sok értelme, ugye, tudod? Különösen akkor nincs, amikor éppen próbálod a pénzügyi helyzetedet rendbe tenni. De biztos vagyok benne, hogy ezt Andy elmagyarázta. – Tudom, de erkölcsileg látom az értelmét. Szóval nem bánnád, ha folytatnám? – Nem bánnám. – És igen, közben, megfogadva Andy tanácsát, szükségem lesz fizetett munkahelyre is. Laurának van egy barátja, aki egy szeretetotthonban dolgozik az Upleatham Streeten. Ők tudnának alkalmazni engem. Mit gondolsz erről? – Hogy jól és okosan hangzik. – Joe? – Igen? – Nem bánnád, ha átrendezném a másik pajtát is? És kifesthetem kékre? 276

– Dehogy, ess neki. – És kifesthetem a szobádat is mély tóbszínűre? – Jól hangzik. – És ha itt leszel még az elkövetkező napokban, akkor bemutathatlak hivatalosan is Lisának? – Persze. – De újra el kell majd menned, a hét közepén, ugye? – Igen. – De aztán újra visszajössz egy héttel később… és tudsz maradni egy kicsit hosszabb ideig? – Pontosan. – Joe? – Igen? – Hagyjalak most már aludni?

277

Negyvenedik fejezet Joe elment. Elmondta Tessnek, hogy ha most nagyjából egy hetet külföldön tölt, akkor utána két hétig otthon dolgozhat a következő útja előtt. Mire Tess azt mondta: akkor indulj! Indulj most azonnal! Indulj még ma éjjel! De Joe még maradt egy napot Saltburnben, mielőtt Franciaországba indult volna, és Tess nem hagyta unatkozni. Először is bemutatta őt Lisának, aztán segítenie kellett a pajta kipakolásában. Megjavította a babakocsi nyikorgó kerekét, és elvitte őket fényes nappal a Komphídhoz. Átmentek oda-vissza a Newport hídon is. Tess kifejezetten ronda zöld építménynek titulálta a hidat, úgyhogy Joe leállította az autót, és elmagyarázta neki, hogyan működik, amitől Tess hajlandó volt megváltoztatni a véleményét, mire útnak indultak. Joe elmesélt mindent Cook kapitányról, és Tess figyelmesen végighallgatta. Tess pedig beavatta őt a polgári tanácsadó hivatal rejtelmeibe, és Joe felajánlotta, hogy közben vigyáz Emmeline-re. Rengeteg kép készült róluk, és Joe kinyomtatott néhányat. Ravasz mosollyal megfogta azt a képet, amit Tess csinált róla, és kitette a K. L.–kép mellé. S. O. S., írta a hátuljára. – Hát ezt meg hogy érted? – tiltakozott Tess. – Nagyon jó kis nap volt! Még ha kicsit hisztérikusnak találtad is, ahogyan az előbukkant terepfutó kupáidnak megörültem. Miért kell segítségért kiabálnod? – Esz. O. Esz – mondta Joe nagyon lassan. – Saltburn-on-Sea. Őrült asszony. – De ezt úgy hívják, hogy Saltburn-by-the-Sea. – Ne vitatkozz, te délvidéki. Tess leste az alkalmat, hogy megfelelően vissza tudjon vágni, és az el is érkezett, amikor mindketten a kertben voltak, és Tess megkaparintotta a locsolót. – Na, most – mondta, és pontosan Joe két lapockája közé célzott –, most kiabálhatsz segítségért. – Ez – felelte Joe, miközben megkaparintotta a locsolót, és visszafröcskölte Tesst –, ez tökéletes arra, hogy megijeszd a gyereket és a kutyát. Ara a szóban forgó illetőknek félelem helyett valami egészen más tükröződött az arcukon, mintha azt mondanák: lehet, hogy ez most nektek jó, de lássuk be, eléggé sajátosan viselkedtek, és csuromvizesek vagytok mindketten. Mikor Joe összepakolt, Tess elmondta neki, hogy már idejét se tudja, mikor, de vagy négy napja írt neki egy levelet. Előhúzta a lapokat, és Joe felé nyújtotta őket, de ő nem vette el, hanem két kezébe fogta Tess kezeit. – Nem kell semmit sem bizonyítanod, nincs olyan, amit ne tudnék. – De ez egy… szerelmeslevél-féleség. Joe elmosolyodott. – Már olvastam – mondta gyengéden. – Kívülről tudom. Az arcodra van írva minden. Tess arcáról lehervadt a mosoly.

278

– De elviszem magammal, ha szeretnéd – folytatta Joe. – Vagy maradhat nálad is. Tartsd magadnál arra az időre, amikor esetleg felbosszantalak, és kétségeid támadnak az irántam érzett szerelmed felől. Akkor elolvashatod, hogy emlékeztesd magad, mennyire szerettél. – Oké – mondta Tess, és vállat vont. – De csak hogy tudd, a kredencen levő kancsó szájába fogom rejteni. És tényleg odatette, bizonyosodott meg róla Joe később. Abba a kancsóba, melynek a K. L. és az S. O. S. képek voltak nekitámasztva. És ismét Franciaországban volt. Dolgozni ment, és élete mozaikja összeállni látszott, bármerre nézett, azt látta, hogy minden rendben van körülötte. Azonnal az építkezésre ment. Elég nagyot haladtak, mióta ő utoljára járt itt. A tartópillérek szinte teljesen készen voltak; a szép idő és a nappalok hossza szempontjából tökéletes volt a júniusi időzítés. Egy másik időzítés viszont sokkal kevésbé sikerült tökéletesre, ugyanis véletlenül összetalálkozott Nathalie-val. Szembejött vele az utcán, miközben a hotel felé tartott. – Nem is tudtam, hogy itt vagy – mondta Joe sután. – Hát persze, hogy itt vagyok – felelte Nathalie. – Hol máshol lennék? Csatlakozott a nőhöz egy italra, mert nem talált indokot a visszautasításra. Aztán ittak még egy pohárral. Aztán Joe azt mondta, nem ihat többet üres gyomorra egy ilyen hosszú nap után. Nathalie pedig megnyugtatta, hogy a vacsora már kész – csak fel kell majd nála melegíteni. És Joe pillanatok alatt olyan helyzetben találta magát, amit szeretett volna elkerülni. Ha most hagyja, hogy Nathalie átvegye a vezetést – márpedig Nathalie pontosan erre készült –, akkor nem a vacsora lesz az egyetlen dolog, amit felmelegítenek este. És akkor újra visszakerülne egy olyan helyzetbe, melyből már elindult kifelé, és lehet, hogy ez tönkretenne mindent. Könnyedén. Az élete erről szólt eddig, így szokta meg. Miért kéne szakítani a hagyományokkal? Nathalie átkarolta a nyakát, és lábával széjjeltolta Joe lábait, hogy közéjük dughassa a combját. Joe megfogta a csípőjét, de csak azért, hogy eltolja magától, addigra viszont Nathalie már csókolni kezdte, és nyelvével kalandozni indult a szájában. Egy másodpercnyi ideig Joe viszonozta a csókot. De hirtelen rádöbbent, hogy nem olyan már az íze, mint régen. És nem szerette az érzést – a farka kemény volt, de most ezt is gyűlölte. Már elmúlt tizenegy, és arra gondolt, otthon még egy órával korábban van. Otthon még csak este tíz van, tehát otthoni időszámítás szerint mindez nem történt meg. Angliában a jelen a francia múlt volt. És a francia jelen lehet az angol jövő. De bármit tett is, és bármikor és bárhol tette, az időt nem forgathatta vissza. Most itt és most van, és az ő keze még mindig ott van Nathalie csípőjén. Itt és most van, és Tess otthon várja őt. Eljött az idő. Gyengéden eltolta magától Nathalie-t. – Mi a baj? – Nézd… Nathalie, beszélnünk kell. – Baj van?

279

– Nem nevezném bajnak… sőt, épp az ellenkezője. A megoldás. Nathalie… megismerkedtem valakivel… valakivel, akivel együtt szeretnék lenni. – Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen… de nekem oké – felelte Nathalie ravaszkásan. – Tudom – mondta Joe, és egy kicsit elhallgatott. – És ezért volt, hogy a múltban ilyen… jól megvoltunk együtt. De ez most más. – Szerelmes lettél? – kérdezte hitetlenkedve Nathalie. – Igen – felelte Joe. – Szerelmes lettem. – Nem kell megtudnia – vont vállat Nathalie. – Senkitől nem tudhatja meg. És amiről nem tud, az nem fáj. Joe is vállat vont. – De nem ez a lényeg. – Oké. Akkor most szexelünk egyet, és aztán elbúcsúzunk. Hazajössz velem, aztán csók, és a többit később kitaláljuk. – Nathalie lecsúsztatta a tenyerét Joe mellkasán a dudorodó nadrágjáig, és gyengéden megszorította. – Senkinek nem fog fájni. Joe hátralépett, és zsebre tette a kezét. – Az a helyzet, Nathalie, hogy nem akarok titkokat. Nem arról van szó, hogy nem tudnám kezelni, hanem hogy nem akarom elbaszni, amim van. Nathalie zavarodottan ráncolta a homlokát. – A szerelem az szerelem, a szex pedig szex. Te férfi vagy. A férfiak el tudják választani egymástól a kettőt. És azért kedvelsz engem annyira, mert én is úgy gondolkozom, mint egy fiú. – Igazad van, de itt mindkettőről szó van: a szerelemről is és a szexről is. Arról van szó, hogy nem akarok titkolózni a lány előtt, akit szeretek, mert az utóbbi időben ő az egyetlen olyan lány, akivel szerelmeskedni akarok. Ne haragudj. Nézd, most mennem kell. És el kéne vinnem tőled a cuccaimat is. Nathalie fújt egyet, és legyintett a kezével, mintha egy szemtelen legyet akarna elhessegetni. – A hotel szar. Csak egy apró szobád lenne. Gyere velem. Lakhatsz nálam. Nem lesz szex, ha azt mondod, hogy nem akarod. Joe pontosan tudta, hogy a hotel nem olyan jó – mindig ott lakott, mielőtt megismerkedett Nathalie-val. – Nem, komolyan… jobb lesz, ha ott maradok. Ott akarok maradni. Egyetlen ágy volt a szobában, az is kemény. Minden más vékonynak tűnt. A falak, a matrac, a törülközők, a túlillatosított szappan, ami beleragadt a papírjába, a éjjeliszekrényt borító teveszín furnérlemez, a szék, az asztal, a szekrény. De Joe mégis jól érezte magát benne. Mindjárt felhívja Tesst, de előtte lefekszik az ágyra, és hagyja, hogy a semleges szobát betöltsék a gondolatai. Annyi mindenre jött rá az elmúlt napokban – egyszerű tényekre, melyeknek azonban mély érzelmi alapjuk van. Most, hogy megtudta Tess anyagi helyzetének pontos részleteit, minden vágya az volt, hogy segíthessen neki. Minden, amit Dickről hallott, aggodalommal töltötte el; egyszerre érzett sajnálatot és haragot, és kimondhatatlanul büszke volt Tessre, hogy elviselte és legyőzte a helyzetet. Az,

280

hogy a lány a Fecskét látogatta, először felháborította Joe-t – de rájött, hogy az azért volt, mert nem bírt szembenézni a saját félelmével. És most, hogy ezt tisztázták, az ő félelme is megszűnt. De arra volt a legbüszkébb, és meggyőződése szerint egy szuperhős sem csinálhatta volna jobban, hogy elmenekült – a háta mögött hagyta a házat, és mindenkit benne –, és aztán hirtelen abbahagyta a menekülést. Miközben állt, és a beszállásra várakozott, rájött, hogy ha továbbmegy, akkor valami visszavonhatatlanul lezáródik. És akkor végre próbára tehette a saját erejét. Azzal, hogy azonnal visszaindult, megállította a folyamatot. Megnyílt Tess előtt, és ezzel egy újabb lépést tett kettejük kapcsolatában. Életében először elmondott magáról mindent, és cserébe szerelmet kapott és támogatást, annyit és olyan gyengéden, hogy tudta, ezt senki nem rombolhatja szét. És ma este, Franciaországban, az elmúlt pár órában, a tények, az élmények és az érzelmek összegyűltek, körbevették, mint egy védőburok, és segítették, hogy ellenálljon a kísértésnek – az elmenekülés kísértésének, a bezárkózás kísértésének, és Nathalie kísértésének, meg a többi nő kísértésének, akiket ismert, vagy akikkel már találkozott. A titkos szex kényelmének. Mindig előbbre valónak tartotta a konvencionális kapcsolatnál. Ezt a gondolatot azonnal el is vetette, miközben fordult egyet az ágyon. Ha elégedett vagy azzal, amid van, akkor bármilyen lehet az a kapcsolat, gondolta. El kellett ismernie, hogy rengeteg izgalmas szexben volt része az elmúlt években. De egy sem hasonlított ahhoz, amit Tesszel együtt tapasztalt meg. Ma is lehetett volna része a másikban – könnyedén. Ugyanolyan csábító volt az ajánlat, mint eddig bármikor, és tudta, hogy ha felment volna Nathalie-hoz, a szex még jobb lett volna, hiszen az elvesztése miatt Nathalie a legtöbbet adta volna magából, és ez önmagában is bizsergető érzés volt. Egy heves és gyors szex lett volna, kirobbanó élvezettel a végén. Tess sose tudta volna meg, épp ezért nem is bántotta volna a dolog. De ő tudta volna – és ez volt a legnagyobb különbség a régi és az új Joe között –, ő tudta volna. És már nem azt akarta bebizonyítani Nathalie-nak, hogy nála jobb szeretőt sehol nem talál, se magának, hogy képes kielégíteni a vágyát, anélkül hogy bárkit is megbántana. Most minden, kimondatlanul is, Tessről szólt. Felült az ágyon. Végre rájött. – Olyan, mintha a szerelem hiánya tett volna engem azzá, aki eddigi életemben voltam. Aztán negyvenhárom éves koromban rám talált a szerelem, és mostantól ez fogja alakítani az életemet. A tükörhöz ment, melyet szintén vékony furnérlemez keretezett. – Egészen addig, míg kilencvenéves nem leszek – nevetett fel. Arra ébredt, hogy csörög a mobilja. Először csak annyit fogott fel, hogy reggel hét óra van, utána látta, hogy a hívó fél Tess, és aztán döbbent csak rá, hogy még mindig az előző napi ruhája van rajta. Öntudatlan álomba zuhant, anélkül, hogy este felhívta volna őt. – Sajnálom, annyira sajnálom – nevetett a telefonba, mielőtt Tess bármit mondhatott volna. – Teljesen és tökéletesen kidőltem tegnap este. Még csak nem is ettem semmit. Ittam egy kis bort, és utána azonnal álomba zuhantam ezen a priccs keménységű miniatűr ágyon, még a ruhámat sem vettem le. Veszek neked valami nagy ajándékot engesztelésül, ígérem. Felsikálom otthon a padlót, és közben nyugodtan ostorozhatod a hátam. Egy héten keresztül főzök rád megállás nélkül, reg-

281

geltől estig. Karácsonyig a szexrabszolgád leszek. Sajnálom, Tess, tudom, hogy ígértem, hogy hívlak. – Joe? Haza kell jönnöd. Az édesanyádról van szó. ∗∗∗ Mikor a telefon reggel hat körül csörögni kezdett az Elhatározásban, Tess nem kelt ki az ágyból. Arra gondolt: minek másszak ki a jó meleg takaró alól, csak azért, mert Joe-nak most ideális telefonálnia? A csörgés abbamaradt, és Tess fülelni kezdett, vajon rábeszél-e az üzenetrögzítőre, de úgy tűnt, hogy nem. A telefon szinte azonnal újra csörögni kezdett. Tess eldöntötte, hogy leszalad, és felveszi a kagylót, de csak hogy tisztázza Joe-val, hogy egy hatalmas ajándékkal tartozik neki, vagy legalábbis azzal, hogy a szexrabszolgája lesz egy hónapon keresztül, vagy ő főz egy hónapig, vagy karácsonyig övé a padló felsúrolásának a feladata. De mikor felkapta a kagylót, nem mondott semmit – arra várt, hogy Joe kezdjen bele a magyarázkodásba, és esedezzen a bocsánatáért. Elégedett mosolygott már előre. – Halló? Nem is Joe hívta. Ez egy női hang. – Halló, Tess, ott vagy? Vagy Joe? – Laura? Te vagy az? – Tess… igen, én vagyok. Én vagyok. Ó, kedvesem, Maryről van szó. Joe ott van? Marynek agyvérzése volt. Elég súlyos. Joe ott van? – Ó, Istenem. Jaj, nem. Ó, a fenébe. A fenébe. – Joe ott van, kedvesem? – Nem, nincs itt Laura, tegnap megint Franciaországba utazott. – Tudnia kell róla. Felhívhatom én is, de talán megtennéd inkább te? – Persze. Persze. Felhívom. Minden rendben. Laura, hogy van Mary? – Nagyon, nagyon rosszul. – De rendbe fog jönni? – Nem hiszem, Tess. Nem, attól tartok, nem fog. Tess még villámgyorsan kikérdezte Laurát a legszükségesebb információkról. Aztán felhívta Joe-t.

282

Negyvenegyedik fejezet – Micsoda nap, Tess, micsoda nap. Elment… és én folyamatosan azt mondogatom magamnak, hogy örülök, hogy így történt, örülök, hogy elment. Azt mondták, ebből nem tudott volna kilábalni. És örülök, hogy nem kellett tovább szenvednie az életét még rosszabb állapotban. És önző módon megkönnyebbültem én is amiatt, hogy nem kell ezt megélnem mellette. Azt mondták nekem, hogy semmit nem szenvedett, és észre sem vette… és így volt a legjobb, ugye? Különben is boldogtalan volt már egy ideje, Tess, és így nem is érdemes élni, ugye? – Nagyon fáradt vagyok, és teljesen letaglózott a dolog… de úgy érzem, hogy nemsokára nem marad más bennem, csak a megkönnyebbülés érzése. Mind őt, mint a saját helyzetemet tekintve. – Ma végignéztem, ahogy meghalt az anyám. Tegnap ilyenkor még életben volt… ami azt illeti, ha jobban belegondolok, még négy órával ezelőtt is életben volt. És most már elment. Láttam az anyámat élve… és láttam holtan… és mindezt egy nap alatt. Ma reggel még egy francia hotelben ébredtem, a délutánt pedig a middlesbrough-i kórházban töltöttem, és most itt ülök Saltburnben, abban a házban, ahol felnőttem, ülök melletted a kertben, gyermekkorom otthonában. Valaha megvoltak itt a titkos rejtekhelyeim. És órákat töltöttem bennük… Ott, a bokrok között, nagyszerű barlangok vannak. Nagyszerű búvóhelyek egy kisgyerek számára. – Egy kicsit valószínűtlennek tűnik az egész. Ha mostantól kezdve bárki felteszi nekem a kérdést, azt kell majd mondanom, hogy a szüleim már nem élnek, a szüleim már meghaltak. Ez azt jelenti, hogy árva vagyok, ugye, Tess? Vagy már túl öreg vagyok ehhez? – Nem emlékszem, hogy hasonlót éreztem volna apám halálakor. Nem éreztem megkönnyebbülést. Hiszen ott volt még az anyám… emlékszem, hogy mennyire húztam a számat a gyásza láttán. Nem tudom, hogy a bűntudat vagy valami kifacsart szeretet váltotta-e ki belőlem, de apám halálát nagyon furcsán kezeltem. Anyám természetesen ezzel nem tudott mit kezdeni. Ő teljesen belekeseredett a dologba, szegénykém. Micsoda élete lehetett utána, hogy csak a rosszat látta meg mindenben. Igazából sose tette magát túl rajta. És az biztos, hogy a helyzet nem hozott minket közelebb egymáshoz. Sem az ő betegsége… az első agyvérzés. Az csak a szenilitáshoz vitte őt közelebb. Közöttünk mindig volt egy… távolságtartás. És ez az élete végéig így maradt. Semmi utolsó szó, Tess, semmi. – Furcsa dolog. Őrültség. Sőt, hülyeség… de tudod, mit? Miközben a kórház felé vezettem, azon járt az agyam, hogy elképzeltem, mi lesz, ha bemegyek hozzá, és megfogom a kezét, és akkor ő megmoccan, rám néz és felismer. Miközben vezettem, ezen tűnődtem, és egy egész hollywoodi történetet találtam ki rá. Láttam magam, ahogy bemegyek a szobába, és mindenki kimegy onnan, hogy kettesben maradhassunk, és odamegyek az ágya mellé; és azt mondom: „Anya, anya, én vagyok az, Joe.” És az ujjai megrezdülnek, és megfogom a kezét, és ő megszorítja, és azt motyogja: „Joe, Joe, tényleg te vagy az? Ó, kisfiam… kisfiam.”

283

– Vagy valami hasonló. Bolond dolog, nem igaz? De ez adott erőt a vezetéshez, és ettől voltam képes egy darabban, időben beérni. – De nem is egy szobában volt, hanem egy kórteremben… egy kis kórteremben, és függönyökkel lehetett egy kicsit elszeparálni az ágyat a többiekétől. Leültem mellé, megérintettem, és azt mondtam: „Anyu, én vagyok az, Joe”, de utána semmi nem történt. Az orvos azt mondta, mikor megérkeztem, hogy már nincs mit tenni; és akárhányszor odalépett a nővér, mindig a vállamra tette a kezét, mintha azt akarná mondani, hogy nem tart már sokáig. Tudom, hogy azt szokták mondani, ilyen állapotban is mindent hallanak a betegek, még ha nem reagálnak is, de azt hiszem, az anyám akkor már messze járt, Tess. És amikor meghalt, akkor nemcsak én voltam mellette, hanem két nővérke is. És nagyon groteszk volt ott várni… mert van egy szakadék az élet és halál között, és nekem közben végig azon járt az eszem, hogy megtörtént? Vége van már? A szívem egy kicsit gyorsabban kezdett verni közben. Sokáig vizsgálták még a pulzusát, és aztán együttérzően felém bólintottak, és még párszor meglapogatták a vállamat, és aztán magamra hagytak. Igazából fogalmam sincs, hogy pontosan melyik pillanatban halt meg. – És amikor magamra maradtam, még sokáig mondogattam neki, hogy „anya?”, csak hogy ellenőrizzem a dolgot. Pedig őrültség volt, nem? Biztos bolondnak néztek az emberek. És nem is volt illendő a többi jelenlevővel szemben. És rátettem a kezem a kezére, és örültem, hogy még meleg. Meglepően vigasztaló érzés volt. És annak is örültem, hogy az arca tulajdonképpen békés volt. Olyan, amilyennek sose láttam azelőtt… egyszer sem. Békés volt az arca, hogy végre vége. Mint aki örül annak, hogy elmehet. – Farkas mindig fel tudta őt vidítani. És tudod, még ki? Persze biztosan tudod, vagy legalábbis remélem, hogy tudod… Emmeline is boldogságot vitt az életébe. Mikor legutóbb voltam a Fecskében… Istenem, hiszen az csak pár nappal ezelőtt volt… akkor rólad nem tudott semmit mondani, hiába kérdeztem, ki jár ide, és ki tette rendbe a kezét, viszont azonnal megemlítette a kislányt, akit a kozmetikus hoz magával. És csillogni kezdett a szeme, Tess, és boldogan mosolygott. És emlékezett Emmeline nevére is. – De Istenem, Tess, az idő, amit Farkassal vagy Emmeline-nel töltött… azok csak szűk órák az egész életéből. Nem sok, ha közben tudod, hogy hetvenöt boldogtalan éve volt, nem igaz? – Gondoltam rá, hogy el fog menni. De nem az idén. Se jövőre. Igazából sose gondoltam bele, sose képzeltem el. Mindig úgy láttam magam előtt, mint egy elnyűhetetlen, házsártos vénasszonyt. – Az apám rémesen nézett ki holtan. – Az anyám egész szép volt… legalábbis szebb, mint apám. Mintha a halál felszabadította volna, és jobban érezte volna magát a közelétől. – Legalábbis remélem. – Micsoda élet. Szomorú és bonyolult. – Viszont azt első kézből tapasztaltam meg, hogy ahol nincs szeretet, ott csak magány van és elégedetlenség. – És én nem így akarom leélni az életemet. – Örülök, hogy az életem egyáltalán nem hasonlít az övére. És remélem, hogy valahol ő is örül ennek.

284

Tess és Joe az egyik háttámla nélküli padon ültek a kertben. Joe az egyik irányba nézett, Tess a másikba. Közel ültek egymáshoz, összefűzték a karjukat. Joe beszélt, és Tess hallgatta, és néha nekidöntötte a fejét Joe vallanak. – És te, Joe – bátorkodott közbeszólni Tess. – Te hogy vagy? A nap már lemenőben volt, de mindketten úgy érezték, hogy egész éjjel képesek lennének kint ülni és beszélgetni. És pontosan ezt tették. – Azt hiszem, jól vagyok, Tess. Azt hiszem. Amikor kisgyerek voltam, sokszor elképzeltem a halálukat, hogy akkor mehetek, és gond nélkül élhetek a Golden Gate híd alatt. Nem is annyira a híd vonzott, sokkal inkább a neve… az aranykapu szimbolizálta volna az utat az új életembe. Amikor nagyobb lettem, biztos voltam benne, hogy nem fogom sajnálni őket, ha egyszer meghalnak. És amikor elköltöztem tőlük, mindig erőt kellett vennem magamon, hogy meglátogassam őket, és emlékeztettem magamat arra, hogy öregszenek. – Most itt ülök, és azt kéne megmondanom, hogy érzem magam? Hogy érzem magam azon a napon, amikor az anyám meghalt? Nem tudom. Nem tudom. Azt hiszem, még mindig tele vagyok feszültséggel. Az anyám, Mary Saunders, született Holt, a mai napon meghalt. Hetvenöt éves korában. Június 20-án. Született december 16-án. Meghalt június 20-án. Nyugodjon békében. Ebben a világban a béke az, amit ő sosem érzett, Tess. Mikor vele voltam, mindig ezt éreztem. Ezért azt szerettem, amikor nem volt tiszta a tudata, és álomvilágban élt… habár az állapota akkor sokkal nyomasztóbb volt. – Azt szeretnéd, hogy őszintén válaszoljak? Szomorú vagyok… egy kicsit elveszettnek érzem magam… mert el kell majd temetnem az anyámat az apám mellé, és azt fogom gyászolni anyámban, amit apámban is gyászoltam… hogy igazából sosem voltak az enyémek. ∗∗∗ A temetés napján Tess elindult a Fecske felé, ahogy szokott. Joe megkérdezte tőle, nem hagyná-e Emmeline-t vele. – Én is maradhatok – mondta Tess. – Ha társaságra vágysz. – Nem teheted meg – felelte Joe. – Számítanak rád. Azt szeretnék, hogy hozd rendbe a körmüket délutánra. Anyám tiszteletére. – Mókás asszony volt, nem igaz? – jegyezte meg Mrs. Corper hangosan, miközben Tess a körmét igazította. – Nagyon szerette Emmeline-t – mondta Tessnek. Laura elkapta Tesst, mielőtt hazaindult volna. – Joe hogy van, mármint készen áll a délutánra? –kérdezte. Felkavart és szomorú arccal nézett Tessre, ahogy még azelőtt sosem. – Tess, bárcsak mondhatnám, hogy Mary hagyott hátra leveleket vagy naplókat, miegymást, de nem hagyott. – Úgy mondta ezeket, mintha magát érezné felelősnek a történtekért. – Butaság – mondta Tess nyugtató hangon. – De egyszer-kétszer beszélt Joe-ról. – Ó?

285

Laura boldogtalanul vállat vont. – Egyszer-kétszer szóba hozta őt. És olyankor mindig „Joe, drága kicsi Joe”-ként beszélt róla. És mindig szomorúan nézett. – És miket mondott, vissza tudsz emlékezni? – Mindannyiszor valami olyasmit mondott, hogy „micsoda élete van”. Biztos vagyok benne, hogy ezt mondta, vagy valami nagyon hasonlót. Bárcsak többet kihúztam volna belőle… de ismersz, igyekszem mindig jókedvre deríteni őket inkább – elhallgatott. – Úgy érzem, hogy cserbenhagytam Joe-t. – Ne butáskodj már, Laura. – Gondolod, hogy szeretné, ha elmondanám neki? Mit gondolsz, Tess? Te ismered őt a legjobban. Tess a Fecske bejáratának lépcsőjén állt, és Joe-ra gondolt. Joe-ra, aki otthon van Emmeline-nel és Farkassal. Eszébe jutott minden, amit Joe mesélt neki a padon ülve, Mary halála után. Úgy tűnt neki, Joe képes volt felülkerekedni a neheztelésén és cinizmusán, és pozitívan tudta szemlélni a szeretet és szerelem fontosságát az életben. Az összes szomorúságot és magányt, melyet eddig megélt, felülírta az elfogadás érzése: elfogadja a szomorú múltat, és nem hagyja, hogy megkeserítse a jövőjét. Ezek alapján vajon szeretné-e tudni, hogy az anyja olykor beszélt róla, és olyankor „drága kicsi Joe”-ként emlékezett rá, és tisztában volt azzal, hogy amit a fia elért az életben, azt csakis magának köszönheti? Hogy a viselkedése ellenére Mary valahol mélyen büszke volt rá? – Nem tudom, Laura. Csendben tűnődtek tovább. Laura a cipője orrát nézte. – Remélem, Mary nem haragszik meg rám, hogy ezt mondom, de azt hiszem, korlátlan lehetősége lett volna arra, hogy drágámnak hívja, és személyesen megmondja neki, hogy büszke rá. Tess megérintette Laura karját. – Joe nagyon szépet mondott aznap, mikor Mary meghalt. Azt mondta, első kézből tapasztalta meg, hogy ahol nincs szeretet, ott magány van és elégedetlenség. És hogy ő mennyire szeretné az ilyen életet elkerülni. Laura egyetértően bólintott. – Ha engem kérdezel, Laura, én úgy gondolnám, hogy Joe valószínűleg nem értékelné, amit Mary neked mondott róla. Azt hiszem, ezt már elrendezte magában, és tisztázta, hogy milyen viszony fűzte őket egymáshoz. És ismerem annyira, hogy tudjam, ő olyan ember, aki képes jó dolgokat és örömet összehozni az életében, annak ellenére, hogy neki nem sok ilyenben volt része régen. – A rózsát is trágyázzuk – mondta Laura, és elnézett a gyönyörűen virágzó rózsabokor felé. – Látod, kézzelfogható példa arra, hogy a szarból is születhetnek szép dolgok. Tessből kitört a nevetés. – Jaj, Laura, annyira szeretlek – mondta, és komolyan gondolta. – Találkozunk délután, szivi – felelte Laura. – Szépen fogjuk elbúcsúztatni Maryt – mondta, és könnyes lett a szeme. – Rémes egy öreglány volt, de én azért kedveltem őt.

286

∗∗∗ – Meghalt és eltemették – mondta Joe. – Elment, de emléke örökké velünk marad. A temetés lényegre törő volt; méltóságteljes, nem túl hosszú, és csendesen szomorú. Laura is ott volt, és az otthon igazgatónője is eljött. Rajtuk kívül négy bentlakó hölgy kísérte el Maryt utolsó útjára, és még néhány idősebb ember a városból. Tess és Joe hazamentek utána. Joe meglepően éhes volt, a temetés után elfogyasztott szendvicsek és sütemények ellenére. Összedobott egy virslivacsorát, Tess csinált krumplipürét és babot köretnek, és ő is evett Joe-val. – Szép volt a szertartás – mondta. – Gondolod, hogy beszélnem kellett volna? – Ezt mindenki maga dönti el, nem igaz? – felelte Tess. – Én szerettem volna beszélni a nagymamám temetésén, de mindenki lehurrogott, hogy az az anyám feladata. Úgyhogy végül senki nem mondott semmit. Pedig én annyi mindent tudtam volna mondani. Szépen beszélt a lelkész. És jól ismerte az édesanyádat. A templom is nagyon szép volt. Nagyon tetszett, hogy két birkával tartják rendben a füvet a kertben. Tess odament a hűtőhöz, kivette belőle a joghurtot és a friss gyümölcsöt, és odavitte az asztalhoz. Vágott egy szeletet a piskótából, melyet a küszöbön találtak, amikor visszaértek a temetésről. Lisa tette oda egy kártya kíséretében, amelyen együttérzését fejezte ki. A kártya most a kancsónak volt támasztva a kredencen, a K. L. és az S. O. S. képek mellé. – Istenem, micsoda hét – mondta Joe. – Micsoda hét. – Ki tudsz venni néhány szabadnapot? Kiveszel? – Gondolom, igen – kavargatta elmélázva a joghurtot Joe. – Tudod, mit fogok tenni, Tess? Kiveszek egy hetet… talán kicsit többet. Nagyon rám férne már egy kis pihenés. Csak sétálgatunk, piknikezünk, fagyizunk, jól bevásárolunk, és este fürdetés. Itt a helyem veletek… Veled, Farkassal és Emmeline-nel.

287

Negyvenkettedik fejezet Tess pikniket tervezett ebédre. Egy újabbat. Azon a héten, amikor Joe végig velük volt, túl szép volt az idő ahhoz, hogy a négy fal között töltsék. Bár a kert is gyönyörű volt, és buján virágzott benne minden, a szépségét csak a hosszúra nyúlt reggeleken és estéken élvezték ki. Napközben szívesebben barangoltak messzebbre, hátizsákba pakolva az ebédrevalót és a hozzá szükséges kellékeket, és Joe boldogan csapta a hátára a csomagot. Nem mentek nagyon messzire – rendszerint a rét, az erdő, a sziklák és a kikötő között mozogtak. Ennek két oka volt. Egyrészt Joe-t még mindig nyomasztotta Mary hirtelen halála és a temetés, fáradt volt, és szüksége volt a napi rutin visszaszerzésére. Másrészt a város még túl vidám hely lett volna nekik. Turisták lepték el Saltburnt minden délután, kiváltképp a hétvégéken, és a helyi kereskedők minden helyet kihasználtak, hogy kedvezőbben árulhassák portékáikat: boltjaikban bőséges választék volt, a kirakatokat kifestették, és az egész várost elöntötték a kifüggesztett virágos kosarak és színpompás virágaik. Hosszú sorok álltak a sikló és a kisvasút előtt; és hosszú sor állt a kikötőben is, ahol az ember szájában összefutott a nyál a turmixok és fagylaltok széles választéka láttán. A halasbódéban reggeltől estig sütötték a halat és sült krumplit, a tengerparton a vattacukor és a frissen csapolt sör semmivel össze nem téveszthető illata delejezte a járókelőket. Az úszók és szörfösök birtokba vették a tengert, és ellepték, mint a sirályok, pónilovaglásra lehetett befizetni a tenger mentén, a strandon pihenő végzősök élvezték a napot vagy ruhában, vagy részlegesen levetkőzve, és ritmusra bólogattak az MP3-jukból kiszűrődő zenére. Az idősebbek, akár helyiek, akár látogatók, hosszú órákon át ültek a padokon, és az embereket nézték. A lakónegyedbeli utcákon csábítóan lengedezett a grillcsirke illata, a háztulajdonosok a kertben szorgoskodtak, vagy kiültek a padra, és a kilátásban gyönyörködtek egy üveg bor vagy egy csésze tea felett a barátaikkal vagy a szomszédaikkal. A forgalom érzékelhetően megnőtt, de a hely hangulata is javult. A parkolók zsúfolásig voltak tömve; a kocsik teteje csillogott a napon; a nyitott csomagtartók mögött a felnőttek izgatottan törülgették a vizes, mezítlábas kisgyerekeket vagy kutyáik átázott bundáját. – Ilyenkor nagyszerű dolog helyinek lenni, nem igaz? – jegyezte meg Joe. A patak mellett ebédeltek, és eldöntötték, hogy leugranak egy frappéért, mielőtt hazaindulnak. Tess lépten-nyomon köszöngetett az ismerősöknek, ahogy karöltve sétáltak Joe-val. Beállt a sorba Farkassal és az üres babakocsival, míg Joe hagyta, hogy Emmeline elvezesse őt valahova, ahova rendkívüli meggyőződéssel mutogatott. – Hol vannak, Farkas? Meglepően bonyolult volt három pohár hideg folyadékot kiöntés nélkül kézben vinni, miközben egy szagoktól megbolondult kutya folyamatosan különböző irányba próbálta őt ráncigálni. – Ó, nézd. Ott vannak. Farkas! Fékezz már, te ostoba kutya.

288

Em ragyogott a boldogságtól. – Remélem, nem bánod – mondta Joe. – Nem volt drága… és ezt választotta, másra rá sem bírt nézni. Em vidáman lóbált egy homokozókészletet, melynek minden egyes darabját Pókember alakja díszítette. – Csélcsap lányod van – mosolygott Joe. – Egy pillantásra sem méltatta az Iggle Piggle-szettet. Tess rámeredt. – Honnan ismered Iggle Piggle-t? – Emmeline mutatott be minket egymásnak… nem is olyan régen. Az alsó sétányon itták meg az üdítőket; közben megálltak, hogy végignézzenek egy rossz bűvészmutatványt és egy jó tűznyelő produkciót. – Szóval, Emmeline – kezdte Joe –, mit fogsz kezdeni a homokozókészleteddel? Emmeline válaszul megrázta az ajándékát. A benne levő játékokat még mindig a sértetlen zöld háló tartotta össze. – Szeretnél homokvárat építeni? – kérdezte Joe. – Nálam senki nem ért ahhoz jobban, te csibész. Tess tudta, hogy mi következik. Eszébe jutott a kancsóba rejtett levél, amelyet Joe-nak írt. – Lejössz a partra, Tess? – kérdezte Joe olyan hangsúllyal, mintha az iránt érdeklődne, Tess szeretne-e inni egy csésze teát. – Ma nem – vágta rá gyorsan Tess, és sétált tovább, mintha nem vette volna észre, hogy Joe, Em és Farkas megálltak. – Miért nem? – kiáltott utána Joe. Tess megállt, de nem fordult feléjük. A falat díszítő három hatalmas csiga alakú vasdíszre koncentrált. – Én szeretek a tenger mellett lenni – mondta Joe. – És a kislányod is biztosan szeretné. Te miért gyűlölöd ennyire? Tess látta a távolban Redcar egyik füstölő kéményét, gondolatait is ugyanígy borította el valami. Ők hárman közben utolérték, érezte, hogy csak egy lépéssel vannak mögötte. – Miért gyűlölöd ennyire? – kérdezte Joe gyengéden, de Tess szíve hirtelen dübörögni kezdett, és elöntötték a könnyek a szemét, és ha nem lett volna körülöttük annyi ember, sarkon fordult volna, hogy hazameneküljön. – Mi a baj a tengerparttal, Tess? Miért nem mész le? Nézd csak meg… olyan gyönyörű. Tess nem tudott mozdulni. De Joe-t nem zavarta, megkerülte Tesst, megállt vele szemben, és a vállára tette a kezét. – Tess… Nem mondhatod el? Nem mondhatod el nekem, hogy miért gyűlölöd ennyire? – Farkas és Em is követte Joe-t. Mindhárman őt nézték. És aztán hirtelen valami eltűnt Tessből – mintha a lepelszerű valami, ami nyolcéves kora óta fogva tartotta, hirtelen felszívódott volna, ahogy a tenger permete elpárolog az ember bőréről pillanatok alatt. Valami Tessnél sokkal erősebb dolog elfújta messzire a terhet.

289

Elmondhatom nekik, gondolta Tess, miközben hármójuk arcát nézte. Hiszen a családom áll előttem, és néz rám várakozva – készen arra, hogy meghallgasson, és készen arra, hogy segítsen. Tess a tengerpartra nézett, aztán Farkasra, Farkasról Emre, és végül Joe arcán állapodott meg a tekintete. Periferikusan látta, hogy az emberek továbbra is ott sétálnak körülöttük, hogy tinédzserek haladnak el mellettük kézen fogva, vagy idős lakosok kerülik ki őket, hogy aztán karöltve folytathassák útjukat. – Nem gyűlölöm a tengerpartot – mondta Joe-nak. – Hanem félek tőle. Joe természetesen megkérdezte, hogy miért. Tess úgy érezte, előbb meg kell magyaráznia, hogy miért csak most árulja el. – Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy nem beszéltél senkinek arról, ami veled történt otthon? Azt mondtad, nem mondhattam el senkinek, mert tudtam, hogy úgyse hinné el senki. Valami rossz történt veled, és te nem beszélhettél róla. Joe bólintott. – Hát valami rossz történt velem is, Joe… és elmondtam mindenkinek, és senki nem hitt nekem – mondta Tess. – Jézusom, Tess. Mi történt? Joe elképzelni sem tudta. És amikor Tess végre kibökte, Joe arra gondolt, te jóságos ég, ezt álmomban sem gondoltam volna. – Találtam egy kezet, Joe – mondta Tess. – Találtam egy kezet a tengerparton. – Mit találtál? – Találtam egy kezet a tengerparton. A hínárok között. A parthoz közel. Az utolsó családi nyaralásunkon, mielőtt a család széthullott volna. Elküldtek, hogy keressek rákokat… akkor azt hittem, hogy a szüleim szeretnék, hogy jól érezzem magam, de tulajdonképpen azért küldtek el, mert már egymáshoz sem bírtak szólni, és nem bírták elviselni azt, hogy a közelükben lármázok. Úgyhogy azt mondták, menj, és keress kis rákokat, Tess. Vidd magaddal a vödrödet is. Először a nővéremhez csatlakoztam, de ő hibátlan kagylókat keresett, és nem akarta, hogy hátráltassam, ezért azt mondta, oda menj, ott, ahol a partvonal kezdődik. Mert azt mondta, hogy a rákok ott szeretnek a legjobban lenni. Odamentem, és egy kicsit turkáltam a homokban, és lökdöstem a lábammal a hínárokat. Természetesen nem találtam rákot. Borús idő volt… fejfájós idő, egyáltalán nem strandolásra való, és a tengerpart is elég csúnya volt. Norfolkban valahol, a nevét már elfelejtettem. Találtam egy mocskos kólás dobozt, egy üveget, törött műanyag darabkákat a hínárok között és persze mellettük. És volt ott egy kéz. Kis rákokat kerestem, Joe, de amikor felemeltem egy köteg hínárt a lábujjaimmal, egy kezet találtam alatta. – És mi a fenét csináltál? – nézett rá elborzadva Joe. – Nem sikítottam. Azt mondogattam magamban, sikíts, sikíts, szólj a felnőtteknek. De csak magamban sikítottam… képtelen voltam hangot kiadni. Rabul ejtett a kéz látványa, és a borzalom elvette a hangomat. Olyan volt, mintha szemét lett volna, szürke és koszos, de tudtam, hogy nem egyszerű szemetet látok. Olyan

290

volt, mintha a látvány fizikailag megragadott volna, és nem engedett volna el, nem tudtam szabadulni a kéz látványától, amit a tengerparton találtam. – Jézusom, Tess. – És amikor a borzalom végre elengedett, abban a pillanatban, hogy visszanyertem a hangomat, abban a pillanatban kiáltott értem apám. Odarohantam hozzájuk zihálva a sírástól. Addigra már mindannyian együtt voltak, a szüleim és a nővérem a gyönyörű kagylóival együtt. Arrafelé mutogattam, ahol voltam, és azt hajtogattam, van ott egy kéz, egy kéz van ott, egy halott kéz a homokban a hínárok alatt. És nincsenek rákok. – És mit csináltak? – kérdezte Joe hitetlenkedve az előre megsejtett választól. – Semmit. Nem hittek nekem. Nem úgy, mint te, én bolond módon azt hittem, hogy ha elmondom nekik, akkor természetesen hinni fognak nekem, és segítenek, és csinálnak valamit. – És mi az ördögért nem mozdultak? – Azért, Joe, mert bezárkóztak a saját kis világukba. Nyilvánvalóan összevesztek, és ezért kellett elrohannunk a tengerpartról, vége volt a családi idillnek. Fejezd be a sírást, mondogatták. Majd kereshetsz még rákot később. De én egy kezet találtam, zokogtam nekik. Ó, az isten szerelmére, mondták, miket ki nem találsz! Tess elhallgatott. Joe látta, hogy a tengerpartra pillant, a széles és aranyló saltburni tengerpartra. Ő is odanézett. Néhány szál hínárt mosott ki az aznapi dagály a partra, de kusza összevisszaságban a part mentén egy részen a vízben is zölden hullámzott a növény. – Nem is tudom, Joe – szólalt meg Tess, és hangja elhagyatottan csengett. – Ahogy teltek az évek, néha elgondolkoztam, hogy vajon csak képzeltem-e a dolgot. De persze tudom, hogy nem. Nem tudom a kéz történetét, de mindig abban reménykedtem, hogy annak az embernek a családja nem is akarná tudni. Remélem, hogy nem őrzöm ezzel valamilyen ijesztő rejtély vagy megoldatlan bűntény, vagy rettenetes tragédia megoldásának a kulcsát. Rendszeresen imádkoztam lefekvéskor azért, hogy az ember maradványait mossa el a víz annyira, hogy senkit ne kísértsen úgy, mint engem. – Jézusom, nagyon sajnálom, Tess. Nem akartam lebecsülni a szorongásodat. Fogalmam sem volt, hogy ennyire irtózatos dologról van szó. Soha nem gondoltam volna ilyen történetre. Tess vállat vont. – Tudom, hogy rossz anya vagyok, mert nem engedem a kislányomat szöszmötölni a homokban, se pancsolni a tengerben – mondta, és Joe-ra nézett. – De tudod, Joe, pont úgy, ahogy te is jobb belátásra tértél a Fecskében tett látogatásaimmal kapcsolatban, úgy fogadtam el én is, hogy levitted helyettem Emet a strandra, és örülök neki. Mert tudom, hogy már jártatok lent. És nem bánom, hogy nem mondtad el. Láttam a homokot a pelusában aznap. És a szobában is szétszóródott egy kicsi. Megpróbáltam felsöpörni. De a legtöbb a padlódeszka réseibe szóródott. Joe végiggondolta a hallottakat. – Oké – mondta. – Ha örülsz, hogy elmentem a partra Emmel, akkor jó. – Végigsétáltak a sétányon, míg elfogyott alóluk a beton, és elérkeztek a deszkaútig, mely a partra vezetett le. Tess megtorpant. Em közöttük sétált, mindkettejük kezét fogta. Tess kihúzta a kezét a kislány ökléből.

291

– Menjél csak, kicsikém – mondta neki. – Joe épít majd veled homokvárat a strandon, és Farkas majd talán nekiszalad és szétrombolja. Joe kicsit szomorkásan Emre nézett. – Mondd szépen: szia, anya – mondta. – Anya hazamegy, és főz finom teát. Elváltak, és Tess elindult a szárazföld felé az üres babakocsival. – Tess! Joe hangja volt? Ő kiáltott? Tess nem volt benne biztos, hiszen vidám hangzavar volt odalent. – Tess! Ez biztos, hogy ő volt. Tess megfordult. Joe integetett. És hívta őt maguk felé. Tess lassan elindult viszszafelé. Elment a deszkaút végéig. Felidézte az első reggelét Saltburnben, amikor Joe végigvezette a városon, és aztán levitte Farkast a partra, és ő ugyanitt állt a deszkaút végén, és Joe után kiáltott, hogy megszégyenülten bevallja, nincs pénze arra, hogy kenyeret, tejet vegyen, ahogy ígérte. Mikor is volt ez? Múlt évben? Azelőtt? Vagy egy másik életben? Év elején volt, mikor a tavasz már lassan lopakodott feléjük. Három-négy hónappal ezelőtt, nem több. Farkas ott állt közöttük, két mellső lába a deszkákon, két hátsó a homokba fúródva. Em jóízűen nyalogatta a homokot a lapátjáról. Joe odasétált hozzá; de minden lépés után visszanézett Emre és Farkasra, hogy minden rendben van-e velük. Tess állt, az út korlátjába kapaszkodott, és lenézett Joe-ra. – Tess – kezdte Joe, és felsandított rá. Kicsit lihegett. – Tess. Elgondolkodva megnyalta az ajkát. – Tess, engedd, hogy én fogjam a kezed. Nézd, nem kell megtenned, ha nem akarod, de ha úgy érzed, készen lennél rá, akkor gyere, és egy lépéssel sem kell továbbmenned, ha nem érzed magad biztonságban. – De Tess csak állt a korlátba kapaszkodva. – Ez a mi életünk itt – folytatta Joe. – Ez a mi életterünk. Emmeline itt fog felnőni, egészségesen és erősen, napcsókolta barna bőrrel és tengeri szél fújta fürtökkel. Tess óvatosan előrenyújtotta az egyik kezét, és Joe gyengéden megfogta. – Kérlek, gyere velünk, kérlek – mondta, de nem húzta maga felé Tesst, és ő sem mozdult meg. – Bízhatsz bennem, Tess. Az én feladatom, hogy boldoggá tegyelek, és hogy megvédjelek mindentől. És nem csak a tengerparton. Tess lassan elengedte a másik kezével is a korlátot, és Joe azt is megfogta. – Az volt a múltad, Tess… ez a közös jelenünk. Joe gyorsan hátrapillantott a válla felett. A kutya jól van. A kislány is jól van. – Szeretném, ha közösen felfedeznénk és megosztanánk egymással azt a rengeteg dolgot, amely mindkettőnket boldoggá tehet, pedig régebben talán mindketten azt hittük, hogy miattuk vagyunk boldogtalanok. Tess lassan kihúzta az egyik kezét Joe kezéből, de nem hátrált meg. Egyik kezével még mindig Joe-ba kapaszkodott, és lassan elindult felé, mintha jégen sétálna, holott gyönyörűen sütött a nap, és egy szem felhő sem volt az égen. – Tengerpart. Szerelem. Pénz. Család. Kutyák. Gyerekek. Soha többé nem kell félnünk egyiktől sem, Tess.

292

Tessnek több percbe telt, míg megtette az első lépést a homokban. Úgy lépett, mintha törött üvegen járna mezítláb. Joe egy pillanatra sem engedte el a kezét, a másik kezével pedig átkarolta a csípőjét, és megcsókolta a homlokát. Tess arra gondolt, hogy Joe az egyetlen ember, akinek elmondta ezt a dolgot, és Joe nemcsak hogy elhitte a történteket, hanem ugyanannyira elborzadt rajta, mint ő. És még ennél is többet tett: megpróbálta átvállalni a fájdalmát. És ami a legjobb volt, Joe be akarta bizonyítani neki, hogy meggyógyulhat, nem kell többé rettegnie, mert ő mellette áll és segít. – Jól vagy? Tess tette fel a kérdést Joe-nak. – Nagyon jól – felelte Joe. ∗∗∗ Este, miután előzőleg elaludt a tízórás híreken, Tess arra ébredt, hogy Joe levett hanggal pörgeti végig a csatornákat. – Úgy érzem magam, mint aki megmászott egy hegyet, vagy lefutotta a maratont, vagy letette az összes vizsgáját… teljesen kimerültem – mondta. Joe ránézett. – Akkor egy féktelen szeretkezés most szóba sem jöhet, ugye? Tess méltatlankodást színlelve megbökte Joe mellkasát, de Joe elkapta a csuklójánál, magához húzta, és azt mondta, tudom, hogy érted, és tudom, mit érzel, én voltam a kihívó fél, és le a kalappal, tiéd a dicsőség. – Legközelebb – folytatta –, legközelebb lehet, hogy a cipődből is ki mersz majd bújni. És ha nagyon szerencsés vagyok, nem fog sokáig tartani, és a hullámokban fogsz felém szaladni egy falatnyi bikiniben. – Megszorította Tess kezét. De Tess most nem akarta őt megbökni, mert tetszett neki, amit Joe mondott, és arra gondolt, igen, talán már nemsokára. – Tess? – Igen? – Megmagyaráztad a tengerpartot – mondta Joe. – Most már tudom az indokot. De mi a helyzet a magassággal? Nem szeretem a tengerpartot, és nem szeretem a magasságot, ezt elég sokszor hallottam már tőled. Mi a baj a magassággal? Csak nem találtál egy lábat valahol a huszonegyedik emelet magasságában? Vagy egy megfagyott talpat egy magas hegy tetején? Joe nagy megkönnyebbüléssel hallgatta Tess nevetését, hiszen a rossz vicc nagy kockázatot rejtett. – Nem – felelte Tess. – Nem lábat. Nem is talpat. – Elhallgatott. – Hanem egy fület. – Egy mit? – A fülemet – mondta mosolyogva Tess. Felült, és óvatosan a bal füle tövére mutatott. – A húszas éveim elején megrepedt a dobhártyám egy nagyon csúnya középfülgyulladás alatt. És azóta nem bírom a magasságot, elfog a szédülés. Ezért nem szeretek magasra menni. Mert nem tudok. – Végiggondolta, amit mondott. –

293

Se a mélységet, ami azt illeti, hasonló okok miatt. Úgyhogy ne szervezz búvárkodást a fényűző trópusi nászutunkra. Joe elgondolkozott. – Ezek szerint hozzám jönnél? Tess azonnal rávágta: – Attól függ. – Mitől? – Hogy szépen kéred-e.

294

Negyvenharmadik fejezet Így a gyönyörű nyár, amelynek magvát a ragyogó tavasz hintette el, teljes pompájában kivirágzott Tess és Joe számára. Farkasnak, aki az egész napot kint töltötte, és szinte minden nap lent járt a tengerparton – most, hogy Tess elég bátorságot érzett magában a hosszabb sétákra a homokban –, a szinte maradéktalan felépülést hozta. Furcsán nézett ki a farka nélkül – de meg kell hagyni, farokkal sem volt sokkal szebb látvány annak idején. Járása kicsit bicegős maradt, de szinte észre sem lehetett venni, cafatos bundája eltakarta a testét. És különben is, Saltburn lakóinak nagy része – a bizonytalan léptű idősek és a kisgyermekek – hasonlóan bicegett. De ott volt a köztes korosztály, amelyik a két korcsoport lépteit felügyelte: Laura és a többi ápoló, illetve Lisa és Tess, és az összes saltburni édesanya. Joe továbbra is el-elutazott külföldre, amikor a munkája szólította, de tíz napnál sosem maradt hosszabb ideig távol. Szeretett hazajönni – Tess, Farkas és Em sokszólamú és nem teljesen összehangolt, de szívet melengető kórusa fogadta, és mindhárman kihívásnak tekintették, hogy egyszerre ugorjanak a nyakába: Tess szorosan ölelte a felsőtestét, mert hiszen ő volt a legmagasabb, és így ő zsebelte be az első csókokat, Em boldogan rángatta a nadrágja szárát, és Farkas lelkesen böködte őt az orrával derékmagasságban. Szerette a nappalok üdítő beszélgetéseit és szenvedélyes szeretkezéseiket, melyekben mindketten levezették a maradék erejüket. – Az első itthon töltött napom mindig olyan, mint az a verseny, amikor a versenyzőknek összekötözik egy-egy lábát – mondta Tessnek egyszer. – Az elején mindenki összevissza ugrál, aztán szépen felvesszük egymás ritmusát, és így már akár a világ végére is el tudnánk menni. De nem mentek. Hanem inkább otthon maradtak. Összehoztak egy szuper sütögetést a kertben, amely egyszerre volt ebéd, tea és vacsora (vagy estebéd, tea és még több tea, mondta mindenki, Tessen kívül), és meghívtak rá minden ismerőst. – Fogalmam sem volt róla, hogy te ennyire közvetlen tudsz lenni – mondta este Joe-nak Tess, miközben éjfél körül elpakolták a maradékokat. – Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen ügyesen tudsz sikálni – felelte Joe. Megfogta Tess egyik kezét, és megforgatta, hogy közben megcsodálhassa új, hátul merészen kivágott ruháját, amelyet a legutóbbi útjáról hozott neki Amerikából. Vendégszeretetüket Andy viszonozta egy meghívással Stokesleyba. Tess anyagi helyzetének mély árkai még nem voltak elsimítva, de a folyamat beindult, és szépen haladt előre. – Miért nem csinálsz olyat, mint a nagy áruházak? – javasolta Andy Tessnek, és Joe nem értette, mire céloz. – Tudod, egyet fizet, kettőt kap. – De mit kapjon mellé? – Tess kezeléseit. Tudom, hogy azt mondtad, önkéntesként akarsz dolgozni, de amíg rendbe nem tesszük a dolgokat, nem engedheted meg magadnak. Miért nem dolgozol úgy, hogy egy kezelésért kérsz pénzt, és a másikat ingyen adod mellé?

295

– És kérlek, kérlek, fontold meg a szabadúszás gondolatát – tette hozzá Andy felesége. – Rengetegen vagyunk, akik boldogan hívnánk téged, hogy tedd rendbe a körmünket vagy bármit. – Tudod – tette hozzá Joe –, azzal is megkönnyíthetnéd a dolgodat, hogy megkérnéd őket, hozzák magukkal a kedvenc krémjeiket, és valami névleges kedvezményt adnál nekik érte. Akkor nem is kellene költened a dologra. Tess csendben ette a pudingját, és közben a hallottakon gondolkozott, aztán Andy felesége felé fordult. – Azért vicces, nem? – kérdezte tőle. – Te sem dolgozol, ugye? De valaha dolgoztál, azt mondtad, ugye, valamilyen kiadónál? – Egyszer régen, nagyon régen – nevetett fel Andy felesége. – Kicsit emiatt is mondom: a feminizmus által kiharcolt egyenjogúság óta a nők eldönthetik, hogy dolgoznak, vagy otthon maradnak gyereket nevelni meg házimunkát végezni. És a mi generációnkban ez valahogy furcsán csapódott le. Mi azt érezzük, hogy muszáj dogoznunk. És bűntudatunk van, ha nem tesszük, és bűvészkedünk az idővel, hogy a házimunka és a gyereknevelés mellett dolgozni is tudjunk. Rendszeresen azt érezzük, vagy éreztetik velünk, hogy csak az időnket pazaroljuk, ha nem megyünk vissza dolgozni, akár van rá anyagilag szükségünk, akár nincs. A házimunkában való jártasság és egy gyerek felnevelésének művészete leértékelődött. Össze sem vethető egy jól felépített karrierrel. És én ezzel vitatkoznék. – Egyetértek – felelte Andy. – És aggódtam, amikor a feleségem feladta a munkahelyét a gyerekek miatt, de mivel azt mondta, hogy ő ezt akarja, és ugyanolyan örömmel – hadd mondjam így – épít karriert otthon, mint ahogy a munkában építene, ezért elfogadtam és megnyugodtam. – Én dolgozni fogok – nézett Tess Andyre és Joe-ra. – Mert szeretném rendbe tenni a dolgokat, kifizetni az adósságaimat és lezárni a régi bankszámláimat a múltammal együtt. Őszintén mondom, szeretném visszanyerni a büszkeségemet. De az az igazság, hogy mióta itt élek, rájöttem, hogy szeretek otthon lenni a kis fészkemben, és hogy jól végzem az otthoni munkát. Sosem gondoltam volna, hogy ez is ennyire kielégítő érzés lehet. – Elhallgatott. – Szeretnék tanulni anyám példájából, és minden erőmmel azon leszek, hogy teljesen máshogy csináljak mindent Emmel. – És velem – tette hozzá Joe, miközben hazafelé utaztak éjszaka. – És veled mit? – Nemrég azt mondtad, hogy az anyád példájából okulva szeretnél mindent másképp csinálni Emmel – mondta és elhallgatott. – És engem lefelejtettél a mondat végéről. – Ami azt illeti – felelte Tess – rosszul mondtam az egészet. Úgy értettem, hogy mi. Mi szeretnénk mindent teljesen másképp csinálni, mint ahogy otthon láttuk. – Ó – válaszolta Joe. – Csak megbotlott a nyelvem – mondta Tess. Rátette a kezét Joe combjára, és egészen hazáig nem vette el onnan.

296

∗∗∗ A nyár lassan őszbe fordult, és még mindig jöttek turisták Saltburnbe a napos szeptemberi napokon. Amikor azonban az előrejelzés esőt ígért, a helyiek végre visszakapták városuk nyugalmát. A sikló és a kisvasút kitette a „szezon vége” táblát, és a parti bódék is lassan sorra bezártak. De az emberek még mindig kijártak szörfözni, és Seb is ott volt, hogy kikölcsönözze nekik a deszkákat, ruhákat, illetve oktatást is vállalt. Egyik nap összetalálkoztak Tesszel a tengerparton. Seb először Farkast vette észre, miközben még a deszkán egyensúlyozott, de aztán le kellett ülnie, és törülgetni kezdte a szemét, mert azt hitte, telement sós vízzel, hiszen az nem lehet, hogy az a valaki, aki Farkassal sétál, az legyen, akinek látszik. Kijött a tengerből, szörfruhájában úgy nézett ki, mint egy félig sellő, félig emberi lény. Tess már akkor meglátta, amikor még a deszkán állt; Joe-val sétáltak a parton. Egy pillanatra reménykedni kezdett, hogy Seb nem veszi őket észre, de amikor a fiú félreérthetetlenül odaintegetett neki, ő is visszaintegetett. – Ki az? – kérdezte Joe. – Ó, csak Seb a szörfösboltból – válaszolta neki Tess. – Te mindenkit ismersz a városban? – kérdezte Joe, és közben eszébe jutott neki a nap, amikor Seb egyszer megjelent fent a háznál. De Tess csak nevetett, míg Seb oda nem ért hozzájuk. – Nem hittem volna, hogy megérem ezt a látványt – mondta Seb, mikor megállt mellettük. Joe felé fordult. – Ezt hogy sikerült összehoznod, pajtás? Tess… a tengerparton? – Sokba került ez nekem – felelte Joe. – Na, gyerünk, Tess – mondta Seb. – Mi kell még, hogy felszállj a deszkára? – Van rózsaszín szörfruha? Joe és Seb elhűlve néztek rá. Tess ekkor rájuk kacsintott, és helyesbített: ahhoz, barátom, csoda kéne. Ahogy közeledett az október, a kirakatok is teljesen átalakultak; jó pár üzlet bezárt, néhány pedig gazdát és arculatot cserélt a következő szezon előtt. Tess úgy érezte, a helyieknek megvan a biztos megélhetésük télire, ezért a turistákhoz kapcsolódó dolgokat nyugodtan elrakják téli álmot aludni. Az Olasz Kert virágos kosarait leszedték, a kőoszlopok, melyeket ezernyi színpompás virág díszített, most üresen és szomorúan álltak. A virágágyásokat felásták, és az új hagymák mélyre ásva várták a következő tavaszt. A kertészet is bezárta impozáns kapuit, „ark”-ra is ráfért egy alapos festés. Olyan volt, mintha a nyár összes tevékenysége ott hagyta volna a nyomát rajta. Tess továbbra is arknak hívta, bár Emnek a harkály is megfelelt volna, azóta ugyanis megtanulta a szót. Tess minden hétköznap reggel dolgozott – három napot pénzért, kettőt önkéntesen. Öt különböző játszóház és daloskör közül választhatott addig Em számára. Beadta induláskor a kislányt, és Em boldogan elvolt Lisa felügyelete alatt, aki nagy örömmel segített Tessnek, és még annál is boldogabb volt, hogy Tess végre pénzt is kap a munkájáért. Cserébe Lisának voltak a legszebb körmei a városban, és a bőre is sugárzóan szép lett. Tess négy-öt magánkezelést is bevállalt egy hétre, miközben Em a délutáni szunyókálását töltötte. Egy pohár borral köszöntötte a vendégeit, akik egyre gyakrabban telefonáltak, hogy a barátnőjüket is magukkal hoznák, ha lehet. Egy kis borozásra és nevetgélésre. Ültek, csacsogtak és pletykál-

297

kodtak, míg Tess rendbe tette a körmüket. És közben arra gondolt, hogy új vendégei és nyugdíjas kliensei között csupán néhány évtized különbség van, és semmi más. Jövedelmező állapot volt minden tekintetben, és ettől Tess különösen élvezte. Az élet mégis szép. Életében először megtalálta az egyensúlyt a között, amit szeretett csinálni, és amit meg tudott csinálni. Egyetlen komolyabb összetűzésük volt Joe-val, amikor a férfi átadott neki egy bankjegyekkel teli borítékot azzal a magyarázattal, hogy ez az augusztusi bére. – Azt akarom, hogy soha többet ne fizess nekem – esett neki Tess. – Ebben állapodtunk meg – védekezett Joe. – Semmi nem változott köztünk azon kívül, hogy beleszerettem a házvezetőmbe. – Oké. Rendben van. De akkor lakbért fizetek. – A nagy francokat fizetsz, Tess. Ha belegondolsz, most még kevesebbet használod a házat, mint azelőtt. Ugyanabban az ágyban alszunk, asszony, ami azt jelenti, hogy feleannyi szennyes ágyneműt termelünk, eggyel kevesebb szobát kell fűteni, és néha, amikor szerencsém van, akkor beosonsz mellém a zuhany alá, tehát még a forró vízen is spórolunk. – Joe elhallgatott, és Tess összeszorított száját nézte. – Azt hiszem, az előző házvezetőkkel is így kellett volna csinálnom. Tess szeme egy pillanatra felcsillant, ami arra utalt, hogy megpróbál elfojtani egy mosolyt, de valójában továbbra is szomorúságot érzett a pénz láttán. – Nézd, Tess, mit szólnál ahhoz, ha nyitnánk a pénznek egy külön bankszámlát Emmeline részére? Megengednéd, hogy ezt elintézzem? Az én nevemen lenne a számla, nehogy valami gond legyen a pénzzel, ha a te nevedre nyitnánk meg. De nálad lesz a kártya, te állítod be a PIN kódot, és ebből a pénzből mindent megvehetsz, amire Emmeline-nek szüksége van. Tess pár percig emésztette az ajánlatot. Joe arra gondolt: Istenem, nem akartam megríkatni. Arra gondolt, talán egy esetlen viccel elejét tudja venni a könnyeknek. – Úgy értem, szegény kis apátlan csöppségnek – mondta. Ettől nem fogytak ugyan el Tess könnyei, de átölelte Joe-t, megköszönte neki, és azt mondta, hogy Em végtelenül szerencsés, amiért egy olyan embert tudhat az életében, mint Joe. Beköszöntött az október. Elseje egy csütörtöki napra esett, és Tess életének legnagyobb csapását tartogatta. Reggel a Fecskében volt, utána elhozta Emet Lisától, és éppen hazafelé sétáltak. Délutáni terveikről csevegtek Emmel, bár a kislány válaszai kimerültek abban, hogy félálomban bólogatott. Mikor megérkeztek a ház elé, Tess valami furcsát vett észre. Valami megváltozott reggel óta. Valami más volt. Először nem tudta volna megmondani, hogy valami odakerült-e, vagy valamit elvittek onnan. Lehet, hogy a virágágyást tették rendbe a szomszédnál kertészek? Vagy kifestette az ablakkereteit? A kapunak mindig ilyen színe volt? Nem. Nem. De igen.

298

És akkor meglátta. És a látványtól a földbe gyökerezett a lába. Mozdulatlanul állt és meredt a borzalomra. Aztán rohanni kezdett felé, és azt kiabálta: nem!, nem!, nem!, és nem érdekelte, hogy a babakocsi zötyögésétől Em felébredt, és sírni kezdett. ELADÓ ELADÓ Az Elhatározás kapuin egy-egy ingatlanügynökség táblája lógott. És mindkettő azt hirdette, hogy a ház eladó. ∗∗∗ Tess magánkívül volt. Fogalma sem volt, mit tegyen. Az előszobában majdnem átesett Farkason, mikor végre bejutott. – Csakis valami tévedés lehet! – kiabálta. De ő sem hitte el, mert ezt egyre még rá lehetett volna fogni, de két gondosan kifüggesztett táblára már nem. Hívd fel őket, és kérdezz rá, ismételgette magában, hívd fel őket, és kérdezz rá. Emet és Farkast egy-egy rizslepénnyel a nappaliba száműzte, és bekapcsolta nekik a tévét. Aztán kirohant a ház elé egy golyóstollal, és sietve felvéste a telefonszámot a kézfejére. Azt mondogatta magának: nyugodj meg, higgadj le, nincs miért aggódnod. Képtelenség, hogy ez igaz legyen. Visszament a házba, leült a telefon mellé, aztán felpattant, aztán újra leült, és tárcsázni kezdett. – Két Eladó tábla lóg kint a házam előtt – kiáltotta a kagylóba. – Mit keresnek ott? Jöjjenek és vegyék le! Megkérdezték a címét. – De asszonyom – felelték neki. – A ház a mai naptól fogva kikerült a piacra. A másik ingatlanügynökségnél is szóról szóra ezt mondták. Hívni kell Joe-t. Miért nem veszi fel? Azért, mert Amerikában van, és ki tudja, hány rohadt órával van kevesebb ott. Megint kiment a kapu elé, és rázni kezdte a táblákat, de hiába, mert azok gondosan fel voltak szögelve a kapura. Nézte őket, és úgy érezte, mintha két gúnyos szem meredne rá. Az összes délutáni terve dugába dőlt. Semmi esetre sem hagyja el a házat – nincs az a pénz. Nem meri itt hagyni – ki tudja, mi minden történne, ha elmenne? Megjelennének a bútorszállítók? Kicserélnék a zárakat? Ezt nem engedheti meg. – Halló? – A ház! A ház! – Tess hangja rekedt volt, és szinte őrjöngött. – Tess? – Mit csinálnak vele? Mégis mit képzelnek? A ház! – Jézusom, október elseje van, ugye? – Két Eladó tábla lóg odakint a kapun, Joe! – Tudom.

299

– Mondd meg nekik, hogy vegyék le! – kiabálta Tess. – Vegyék le? – Az Elhatározást nem lehet eladni! – hangjából érződött, hogy az ötletet nem is nevetségesnek tartja, hanem egyenesen gyalázatosnak. – Szívem, pedig a ház eladó. Olyan döntés volt, melyet meg kellett hoznom, egyedül kellett döntenem. Nem szeretném, hogy azt hidd, a hátad mögött jártam el. Tudom, mennyire nehezedre esik elfogadni, de hidd el, nekem még nehezebb volt így döntenem, és aztán titokban tartanom, míg egészen biztos nem lettem abban, hogy hivatalosan is elindult a dolog. El akartam mondani neked, még mielőtt kitették volna a táblákat, ugye, elhiszed? De az út miatt elfelejtettem, és nem számoltam ki, hogy nálatok mennyi lehet az idő, és mindezt nagyon, nagyon sajnálom. – Joe, ne. Kérlek, ne. – Figyelj rám. Figyelj. Az anyám végrendelete szerint a ház az enyém. Szeretlek, Tess, és szeretem azt, hogy otthont tudtál varázsolni a házból, amelyet régen gyűlöltem. – De hiszen azt mondtad, hogy már te is az otthonodnak tekinted. – Lélekben igen. De fizikailag ez még mindig ugyanaz az hely, amit nem szeretek. – Joe, ne. Kérlek! Kérlek. Ez az én otthonom. Én varázsoltam az otthonommá. – Az én otthonom ott van, ahol te vagy, Tess. – Ez csak ócska szemantika, Joe. – Nem, nem az – Joe hangja kezdett ingerültté válni. – Megtennéd, hogy figyelsz rám egy kicsit? Amit én szeretnék, az csak egy hajszálnyival különbözik attól, amit te szeretnél. Rád találtam, vagy rám találtál. És hozzád hasonlóan én is azt szeretném, hogy a jövőnknek ne legyen köze a múltunkhoz. Szeretnék mindent az alapoktól kezdeni és közösen felépíteni veled. És azt szeretném, ha ezt egy új helyen tudnánk megtenni, ami csak a miénk, ahol családot alapíthatunk. – De én ezt itt is meg tudom tenni – zokogta Tess. – Teljesen kicserélünk mindent, felfogadunk egy profi belsőépítészt. Egy lakberendezőt. Lebetonozzuk a bejárót, és kicseréljük a kapukat. Átépítjük a konyhát. Új bejárati ajtót veszünk. – Hagyd abba! – kiáltott rá Joe, és Tess elnémult. Mikor Joe beszélni kezdett, úgy beszélt, ahogy Tess még sosem hallotta őt. – Attól az még ugyanaz a ház marad. És mindig is az lesz. Bár nagyon szerettem, hogy otthont teremtettél, és belaktuk az egész házat, be kell vallanom, hogy sokszor nyitott szemmel feküdtem melletted, miközben te nyugodtan aludtál. Odabújtam melléd, elbújtam mögötted, mert bár nem nyomja már titok a lelkemet, a múlt szellemei még mindig kísértenek. Joe még sosem mondta ezt el Tessnek. A férfi hangja reménytelen és védtelen volt. Tessnek erről fogalma sem volt. És hirtelen elszomorodott, hogy képes volt átaludni ilyen fontos pillanatokat. – Tudom, mennyire szereted a helyet – folytatta Joe. – Tudom, milyen sokat jelent neked. Olyan, mint az első otthonod. A falak megóvtak mindentől, és arra bátorítottak, hogy bújj elő a csigaházadból, hiszen olyan alapokat kaptál a háztól, amelyek segítségével szembe mertél nézni a nagy és gonosz világgal, amely egé-

300

szen az Elhatározás kapujáig üldözött téged. Itt talpra tudtál állni, ugye? És önmagadra találtál – nem, mint házvezető, hanem mint tehetséges otthonteremtő. De Tess, ezt mind magaddal viheted tovább. Az első dobozba becsomagolhatod. Éppen ezért nem félek ezt meglépni, sőt, bevallom, kifejezetten izgatott vagyok. Bárhová sodor is minket a sors, benned megvan a tehetség ahhoz, hogy a varázspálcádat meglengetve egy szempillantás alatt álmaink otthonává alakítsd. Tess arra gondolt, Joe-nak igaza van – ez volt az én első otthonom. Itt nőttem fel. De Joe is itt nőtt fel. Csak ez őt teljesen más érzésekkel tölti el. Különálló ház, épült 1874-ben. Rózsaszín téglákkal kirakva, függőleges, kő alapú ablakbordákkal és dekoratív elemekkel díszített palatetővel. Négy különböző méretű és stílusú kémény. Az Elhatározás. Az orvos háza. Vajon kinek az otthona lesz ezután? Tess végighúzta az ujját a párkányon, melyet nem is olyan régen festett ki gondos munkával. Leült félúton az első emelet felé a lépcsőn. Az öreg óra ketyegése lassan megnyugtatta. Körülnézett, mindent jó alaposan az emlékezetébe vésett. A karnisokat, az ívboltozatot és a mennyezetet; nézte, hogy a lemenő nap bársonyos sugarai mennyi színnel festik meg a szobát. Nézte a kőpadló árnyalatait, a cseresznyefa oszlopok ragyogását. A robusztus ajtókat. A sárgaréz kilincseket – rájuk fért volna egy kis fényesítés. Majd talán holnap. Miközben nézte maga körül a dolgokat, végre rátalált a hangjára. – Nagyon szeretlek, te öreg ház, és köszönöm. Köszönöm, hogy óvtál, míg felnőttem. Köszönöm a rengeteg boldog emléket, melyeket nem felejtek el, míg élek.

301

Negyvennegyedik fejezet A házat eladták – hát persze hogy eladták. Mindenki meglepetésére nemcsak hamarabb, mint számítottak rá, de nagyjából a meghirdetett árért. Az első hétvégén hárman is megnézték az épületet, és a következő hét közepére már le is vették a meghirdetett házak közül. Eleinte Joe – aki még mindig Amerikában volt – és Tess aggódtak amiatt, hogy Tessnek egyedül kell fogadnia az érdeklődőket. Joe aggódott, nem fog-e ez túl nagy fájdalmat okozni neki. Tess attól félt, hogy képtelen lesz komor ábrázatán uralkodni; és hogy nem tudja majd lenyelni megjegyzéseit a megvetemedett ablakokról, a megbízhatatlan elektromos hálózatról – „kifejezetten kiszámíthatatlan” –, nem beszélve a „kibírhatatlanul zajos” melegvizesrendszerről. Nem akarta, hogy az érdeklődők betolakodjanak a konyhájába, megkocogtassák a falakat, fel-alá lépdeljenek a parkettán, hogy felmérjék, mennyire van kilazulva, és mennyire recseg. Nem akarta hallani az ötleteiket, hogy mi mindent szeretnének tenni a házzal. Nem akarta tudni, hova milyen új bútort gondolnak. Egyáltalán nem akarta tudni, milyen változásokat terveznek a házban. Ehhez képest mindhárom érdekelődő abban a pillanatban beleszeretett a házba, amint átlépte a küszöböt. Mind odáig voltak mindenért, amit Tess végzett el a házon, el voltak ragadtatva, hogy azonnal be is költözhetnek, és azt motyogták, hogy igazából nem is kell olyan sok mindent kicserélni a házban. És mindhármójuknak volt kisgyermekük – ketten ráadásul már a következőt várták. Az egyik pár elmondta, hogy nekik is van kutyájuk, körülrajongták Farkast, és Tess abban reménykedett, hogy végül ők fogják megvenni a házat. Joe az utolsó, Államokban töltött napján egyezett meg az új vevőkkel. Azt kérte az ingatlanosoktól, hogy ne mondjanak semmit Tessnek. Ő akarta elmondani neki. Persze mindketten sírtak – Tess szabad folyást engedve könnyeinek gyászolta a házat, Joe némán, magába fojtva sírt. – Mennyi időnk van még? – kérdezte Tess. – Hat hét. Nagyjából. – Az semmire sem elég. – Akkor majd bérelünk valamit. – De Emnek születésnapja lesz november 21-én. – Akkor nagy munka áll előttünk, hogy megszervezzünk neki egy szép születésnapi összejövetelt. – Joe? – Igen, Tess? – Hová fogunk most menni? – Én négy hálószobában gondolkozom, saját tulajdonban, egy különálló ház kéne, jó nagy kerttel. Egy vagy két melléképülettel a kertben, hogy legyen hová rámolnom, és legyen hová menekülnünk, ha majd rémesen összeveszünk.

302

– De hová, Joe, hová fogunk költözni? – Hát Staithes káprázatos, és Runswick Bay is elragadó. De mehetünk kicsit messzebb is, mondjuk, Stokesleyba vagy a Great Ayton környékére. És mehetünk még délebbre, ott van a Robin Hood-öböl, amit most már Clovelly of the Northnak hívnak, tudod. Vagy ha nagyobb várost szeretnél, mehetünk Pickeringbe is akár. És onnan kirándulhatunk nyugodtan északra, Durham Dales felé, vagy még meszszebb, de Tess, mit szólnál ahhoz, ha itt maradnánk inkább Saltburnben? – Hála istennek – felelte Tess. – Már kezdtem aggódni. – Te tényleg maradni szeretnél? – Micsoda ostoba kérdés. Tess eleinte nem volt hajlandó belegondolni a lehetőségekbe, sem tágítani az elképzeléseik határát, egyszóval elég szűk látókörűen mérte fel a dolgokat. Ha a ház nem úgy nézett ki, mint az Elhatározás – nem áll külön, vagy túl sok kő díszítette, vagy az ablakok túl hatalmasait voltak, vagy éppen túl kicsik, a teteje túl meredek volt, vagy a kert túl hosszú, de nem elég széles – mindezek ellen határozott fejrázással tiltakozott Joe-nak. – Nem fognak másik Elhatározást találni – figyelmeztette őket az ingatlanos. – Ó, dehogynem – vágta rá Tess. – Még csak két hete keressük. – De már csak egy hónapjuk van rátalálni – súgta oda a férfi Joe-nak halkan. Már csak három hetük volt a kiköltözésig, ezért kibéreltek hat hónapra egy hatalmas, első emeleti apartmant az Albion Streeten, nem messze az Elhatározástól. A szemközti ablakok az erdőre és a játszótérre néztek. A hátsó ablakok pedig a méretes kertre, amely Farkas bánatára meg sem közelítette a régi kert méreteit. Pontosan tudta, hogy még mindig Saltburnben van, és úgy volt vele, lakhatnak bárhol, ha a közelben van a tengerpart vagy az erdő, és mindennap kóborolhat, vagy éppen elterülhet a tisztáson a kisvasút közelében, miközben a család boldogan játszik a játszótéren. Amikor megérkeztek a költöztetők az Elhatározásba, Joe nem bírt otthon maradni. – Nem bírom végignézni – mondta Tessnek. – Elviszem Emet és Farkast Lisáékhoz, mit szólsz? Itt hagyhatlak, hogy elmondd az embereknek, mit hova vigyenek, és mit kell raktározni? Tess bólintott. Odasétált Joe-hoz, és megsimogatta az arcát. – Minden rendben lesz, Joe. Joe a földet fixírozta, és cipője orrát végighúzta a kőpadló két lapja között. – Tudom – mondta csendesen. – De el sem tudtam képzelni, hogy ennyire furcsa érzés lesz. – Figyelj, vidd el Emet meg a kutyát, és ne felejtsd el megköszönni Lisának, de aztán nincs kedved elmenni valamerre? Nem is tudom… Elkocsikázunk valahova? A Komphídhoz, vagy megebédelünk a Yarmnál, vagy sétálunk egyet? Csináljunk valami különlegeset… de menjünk el a háztól. Olyan érzés, mintha… nem is tudom… Tess elakadt és körülnézett, mintha a megfelelő szavak valamelyik dobozba volnának elcsomagolva mellette.

303

– Olyan lehangoló. Az itt lebzselő költöztetők, a falhoz tolt bútorok és az apró tárgyak újságpapírba csomagolva… nem szép látvány. Joe bólintott. – Oké – mondta. – Ez a terv. Nem mentek túl messzire. Azt tervezték, hogy elmennek Whitbyig, és bekapnak valamit ebédre. De miután Joe elindult Emmel és Farkassal Lisához, megcsörrent a telefon. Az ügynökség telefonált, és miközben Tess odaverekedte magát a készülékhez, rádöbbent, hogy talán ez az utolsó alkalom, mikor úgy veheti fel a kagylót, hogy Elhatározás – halló? Viszonthallásra. – Azt mondta, hogy vessünk rá egy pillantást, de lehet, hogy nem az lesz, amit keresünk. Nem egészen a városban, de nagyon közel hozzá… a Loftus Roadon túl, de még Brotton előtt – magyarázta Tess Joe-nak, mikor a férfi hazaért. – Hát, amúgy is nagyjából arra mentünk volna – egyezett bele Joe. Balra tértek le a tenger menti útról, és elhaladtak két apró kunyhó mellett, mielőtt jobbra rákanyarodtak volna egy egysávos útra. Megtettek egy rövid szakaszt rajta, és aztán hirtelen elfogyott előttük az út. Joe kikapcsolta a motort, és aztán csak ültek, és nézték a házat maguk előtt – pont úgy, ahogy az ingatlanos javasolta. – Ez lesz az, nem? – kérdezte nagy sokára Tess. – Igen – felelte Joe. – Nagyon úgy néz ki. – Úgy értem… ez az. – Tudom, hogy érted. És teljes mértékben egyetértek. Se ebéd, se Whitby. Joe azonnal hívta az ingatlanügynököt, aki később visszaszólt, hogy a tulajdonosok jelenleg nincsenek a városban. De mondta, hogy neki van kulcsa a házhoz, és ha Joe meg tudja várni, félóra múlva ki tud érni ő is a házhoz, és körbemutat mindent. Joe és Tess lenyomták a kilincset, és bementek a kertbe. A bejáró kaviccsal volt felszórva, és az út szép ívvel kanyarodott a ház elé. Jobban mondva nem is ház volt, hanem egy hatalmas villa. Nem téglából építették, hanem kőből. A tető újnak tűnt, de régi palával fedték be. Vaskos kémény állt a tető mindkét oldalán. A bejárati faajtó hatalmas volt és fehér, büszkén feszített a ház közepén, felette félkör alakú ablak, körülötte tornác. Jobbra és balra is három-három ablak. Az első emeleten hét ablak, fölötte padlásszobák. Galagonya-és mogyoróbokor-sövény határolta a telket, és a ház egyik oldalán vasajtó törte meg a vonalát. Tess követte Joe-t, aki azonnal elindult az ajtó felé. Nem volt bezárva. Még meg akarták nézni a házat hátulról is, be szerettek volna kukucskálni az ablakokon, míg az ügynökre vártak. De ha a kert nem lett volna önmagában lenyűgöző látvány (dús élő sövény húzódott végig a buja virágágy széléig, patkó alakban körülölelve egy hatalmas, már-már tisztás méretű gyepet), akkor a most szemük elé táruló látványtól akkor is földbe gyökerezett volna a lábuk. Tökéletes kilátás a tengerre. – A város tizenöt-húsz percre van innen gyalog – mondta Joe nagy sokára. – A kilátás ingyen van – szólalt meg az ügynök hirtelen melléjük érve. – Jöjjenek, megmutatok mindent.

304

A házat egy kicsit rendbe kellett tenni, de semmi komolyabb hibája nem volt. Főleg csinosítani kellett – megszabadulni a bútorkretontól, végigsúrolni a famunkákat, felújítani a fürdőszobákat. A földszinti szobákat is át kell majd rendezniük használhatóság szempontjából, a festést át kell gondolni, és az emeleti ablakok körül is fel kell újítani a fakeretet. – Emmeline szobája – mondta Joe pontosan abban a pillanatban, amikor Tess is erre gondolt. – Könnyedén átalakíthatják, hogy egybenyitható legyen a mellette levő szobával – mondta az ingatlanos, miközben vezette őket. De egyikőjük sem tudott erre gondolni most – a kilátást nézték, és csak ámultak, hogy megadatik nekik, hogy minden reggel erre a látványra ébredjenek majd fel. Az ügynök nem tudott eligazodni rajtuk. – Nézzék – kezdett magyarázkodni. – Tudom, hogy ez inkább villa, mint helyi értelemben vett ház. Tudom, hogy az épület öregebb, mint az Elhatározás, a belmagasság is alacsonyabb, és nincs annyira központi helyen. Nem annyira pompás, mint a régi házuk, nincs garázsa, se impozáns előcsarnoka. De tele van fénnyel, nem gondolják? Jó fogás lenne, nem? – De hiszen ez pontosan olyan, mint az Elhatározás – felelte Tess. Az ügynök először azt gondolta, hogy Tess egy kicsit furcsa, de ki ő, hogy ítélkezzen felette, úgyhogy csak bólintott, mintha azt mondaná, igaz, teljesen igaza van, kiköpött mása az Elhatározásnak. – Hát nem? – fordult Tess Joe felé. Joe elgondolkozva bólintott, és arca felragyogott az elégedett mosolytól. – Igen, én is így gondolom. – Otthon. Itt fogunk élni, ugye, Joe? A mienk. ∗∗∗ Olyan út volt ez, amelyet egyedül kellett megtennie. Ezt Tess is megértette. Találkozunk nemsokára, mondta Joe-nak, hagyok majd a sütőben valami finomat. Egy köteg újságpapíron kívül, amelyre a költöztetőknek nem volt szükségük, az Elhatározás tökéletesen üres volt, amikor Joe visszaért. Csak az épület állt ott magában; a falak, az emeletek, a belmagasság, az ablakok, az ajtók. Szobáról szobára járt, tágra nyílt szemekkel nézett meg maga körül mindent, és teljesen kizárta a külvilágot. Miközben a ház felé tartott az emelkedőn, lépései lelassultak izgalmában, mintha attól félne, hogy ez a végső látogatás egy végső szembesítés is lenne egyben – felelevenedő emlékek fognak majd rátörni, ahogy járja a szobákat. De nem így történt. Bejárta az összes szobát. Nem sietett. Egyszer sem borzongott meg. Teljesen közömbösnek érezte magát. Kopár volt. Üres volt. Csendes volt.

305

Egy kedves, öreg ház volt, ami az új lakóira vár. Egy négytagú családra, amelyhez lassan az ötödik családtag is megérkezik, és egy csokiszínű labradorra. Joe arra gondolt, hogy a ház sok titkot őriz a Saunders családról, mélyen a falaiba ivódva. És a helynek mégsem volt negatív kisugárzása. A családra sem tett rossz benyomást, mikor először nézték meg. Joe arra gondolt, hogy a ház múltjának semmi köze a jövőhöz – és hogy ez a gondolat saját magára is igaz. Az új lakókra gondolt, az új családra. Az Elhatározás jövőjét ők határozzák meg, mindaz, amit ők szeretnének csinálni a házzal. Kacagással fogják tovább szépíteni a házat, gondolta Joe. Ahogy az elmúlt évben történt. És a szerelem helyettesíti a központi fűtést. Az egység fogja erősen összetartani az épületet. Cserébe a ház értésükre adja majd, hogy ez a világ legbiztonságosabb helye a számukra. Bezárta az ajtót, kihajtott a kapun. Nem nézett vissza. Nem volt rá szüksége.

306

Epilógus Úgy esett, hogy három különböző dolgot is meg kellett ünnepelniük: két szülinap is karácsony előttre esett, és a házavatót is meg szerették volna tartani rögtön a következő év elején. Em betöltötte a kettőt egy ragyogó novemberi vasárnapon, azon a hétvégén, mikor aláírták az Elhatározás eladási szerződését. Habár a bérelt lakás nem volt annyira otthonos, mint amihez hozzászoktak, Tess mégis szívet melengető ünneplést szervezett a kicsi lánynak. Meghívta azokat a gyerekeket is, akik az Elhatározásba költöztek – és el is jöttek. – Nektek is el kell majd jönnötök a mi házavatónkra – mondták az új lakók búcsúzáskor, miközben Joe és Tess elhalmozták őket lufikkal és tortaszeletekkel. – A mi avatónkra valószínűleg februárig nem kerül sor – felelte Tess. – De nektek is el kell jönnötök a miénkre. Joe szülinapja is egy vasárnapra esett. Tamsin végre fellátogatott hozzájuk Londonból egy hosszú hétvégére. Arra hivatkozott – nem mintha szükséges lett volna magyarázkodnia –, hogy legalább tud vigyázni Emre, míg Tess elviszi Joe-t egyik este, hogy kettesben ünnepeljenek valahol. A tervezésnek az lett a vége, hogy Joe vigyázott Emre, míg Tamsin, Lisa és Tess a Vista Marban fogyasztottak a megszokottnál kicsivel több alkoholt. Egy hűvös, szeles szombati regenerálódás után Joe félrehívta Tamsint. Tamsin nagyon figyelmesen végighallgatta. – Megbeszéltük, Joe – mondta. – Különben is, mindig kapható vagyok egy kis kirándulásra. A vasárnap hajnal ragyogó sugarakkal és madárcsicsergéssel köszöntötte őket, és Tesst meglepte, Joe milyen élénken figyeli az időjárást aznap reggelt. Joe sosem hagyta, hogy a jó vagy rossz idő határozza meg a napját; Tess gyakran ugratta őt azzal, hogy nincs még egy olyan férfi, akinek ennyiféle esőkabátja lenne: minden alkalomhoz megvolt a megfelelő. – Elvisszük Tamsint, hogy megmutassuk neki az új házat? – kérdezte Tess. Nagy örömmel töltötte el, hogy Joe és Tamsin milyen remekül kijönnek egymással. – Hogyne. Persze. De csak délután, mielőtt feltesszük őt a vonatra. Reggel az jutott eszembe, hogy elvihetnénk őt kirándulni – mondta Joe. – Tudod, hogy ő is megérezzen valamennyit a hely kisugárzásából. – Ó, én azt hiszem, már nagyon is érzi – felelte Tess. – És mire gondoltál, hova mennénk? – Hát, mit szólnál a Trannyhez? Lehet, hogy bungee jumpingosok is vannak ma kint. Ahogy a ragyogó fényben a mélybe vetik magukat… vétek lenne kihagyni. – Oké – felelte Tess. – Tamsin szereti az enyhén őrült dolgokat. Akkor összeszedem a csapatot.

307

∗∗∗ – Egy lerobbant, vén hidat? Middlesbrough-ban? Joe megdöbbent Tamsin kérdésétől, és csak akkor nyugodott meg, mikor sikerült elkapnia a pillantását a visszapillantó tükörben. – Szülinapom van, asszony – vágott vissza, és Tess elmosolyodott, hogy ilyen vidáman ugratják egymást. – Joe tizedik szülinapján rombolták le a Halfpenny hidat – magyarázta Tess. – Végignézte, ahogy történt. Ez indította arra, hogy hidakat építsen. Tamsinnak fogalma sem volt, hogy hol és mi lehet a Halfpenny híd, de nem volt kétsége afelől, hogy Tess töviről hegyire elmeséli majd neki az egészet. – Délután megmutatjuk majd az új otthonunkat – mondta Joe. – Alig várom – felelte Tamsin. Lenyűgözve nézte a fölé tornyosuló hidat, amikor megérkeztek. A híd égszínkék színe szinte légiessé varázsolta a masszív acélépítményt. – Nézd, Em, nézd, ott fent! – mondta Tamsin a csípőjén csücsülő keresztlányának. – Bolond emberek vetik le magukat a mélybe minden védőfelszerelés nélkül, a bokájuk körül egy vastag gumikötéllel. Em boldogan tapsolni kezdett. Miközben kitekeredett nyakkal nézték a híd tetejét, olyan érzésük volt, mintha mozogna, pedig csak a felhők suhantak el felettük lomhán. Nézték a bungee jumpingosokat egy darabig, és hallgatták az izgatott visszaszámlálásukat ugrás előtt. Három. Kettő. Egy. Bungee! – Hogyan jutnak oda fel? – kérdezte Tamsin. – Lépcsőkön, látod, ott. Olyan, mint a házak oldalán a tűzlépcsők – mutatott előre Joe az egyik toronyra. – Csak meredekebb. – És aztán besétálnak középre? Ott, a tetején? Hiszen a rács alig lehet szélesebb egy párkánynál, és egy kilométerrel alattuk örvénylik a folyó! – Biztonságos – felelte Joe. – Korlát védi őket mindkét oldalon. És nincs egy kilométer… Alig ötven méter magas. – Szeretem a hidakat – mondta álmodozó hangon Tess. – De sosem foglalkoztam velük komolyabban, míg meg nem ismertem Joe-t. Mostanra viszont teljesen odáig vagyok értük. – Ennek nagyon örülök – fordult felé Joe. – Mert most azonnal felviszlek magammal a híd tetejére. ∗∗∗ – Ez rohadtul ki van zárva. – Rohadtul ez lesz pedig. – A gyerek előtt káromkodtok – mondta Tamsin. ∗∗∗

308

– Nem, Joe, nem vagyok rá képes. – De igen. – Nem emlékszel, mit mondtam neked? – Azt, hogy nem mész a tengerpartra, és nem mászol fel magasra. De bebizonyítottad nekem, és magadnak is, hogy ennek az első fele nem igaz. – Joe, én tényleg nagyon nem szeretnék oda felmenni. – Hidd el, hogy megéri, szivi. Ígérem neked. Bízhatsz bennem. Tudod, hogy bízhatsz bennem. Fogd meg a kezem. Minden egyes lépésnél szorosan fogom a kezed. Tess felnézett a hídra. A keskeny gyalogrács ötven méterrel a Tees folyó felett feszült. Vasrács. Szélesebb, mint amilyennek lentről tűnik. Mindkét oldalán korlát van, csak lentről nem lehet látni. A felhők gyorsabban mozogtak, ettől a híd még inkább ingadozni látszott. Tess gyomra felkavarodott a félelemtől és az izgalomtól. Lába remegni kezdett, és szíve is zakatolt. Természetesen tudta, hogy bízhat Joe-ban. Tudta, hogy Joe vigyáz rá, és hogy fogja a kezét minden tekintetben, és hogy nem engedi el. Valahol mélyen tudta, hogy a híd teljesen biztonságos – hiszen már vagy száz éve ott áll megingathatatlanul. De meg volt rémülve. Egyszerűen és határozottan nem akart felmászni rá. Már attól émelygett, hogy néznie kellett. És mégis, valami különleges dolog indult el benne. Nem tudta, hogy mi váltotta ki belőle, és hogy mivé fog alakulni. Hirtelen értelmet nyertek körülötte a dolgok. Arra gondolt, a franc vigye, hogy mit tudok, és mit nem – Joe azt szeretné, hogy menjek fel vele, és ha ő tudja, hogy képes vagyok rá, akkor ki vagyok én, hogy vitatkozzak vele? Meg tudom csinálni. Meg tudom csinálni. Megteszem érte és magamért. Boldog születésnapot, Joe – nagyon boldog szülinapot. De megszólalni nem tudott; reszkető kezét Joe kezébe adta. Joe megszorította, és lépésről lépésre vezetni kezdte felfelé. Közben hátrapillantott a válla fölé, és Tamsin felé suttogta: köszönöm. – Anya és Joe egészen odáig fel fognak mászni, Em – mondta Tamsin a kislánynak. – Teljességgel bolond dolog, de a szerelmes emberek már csak ilyenek. Tess tekintete elhomályosult a mellkasát szorító érzéstől. Képtelen volt megszólalni, kétségbeesetten koncentrált, hogy a magassággal nem törődve egyre feljebb érjen, hogy aztán fentről biztonságban elindulhasson lefelé. A lépcsők valóban meredekek voltak és keskenyek, éles élekkel. Lépéseik hangosan csattogtak. Mikor arra gondolt, hogy hova lép fel, elfogta a szédülés. Joe folyamatosan beszélt hozzá, úgy döntött, mögötte megy, így Tess diktálhatta a tempót, és Joe támogatóan foghatta végig a kezét, és simogathatta a hátát is. Sok időbe telt, mire ilyen tempóban megmásztak a kétszáztíz lépcsőfokot. Nagy sokára elérték a híd tetejét. Tess még sosem érezte magát ennyire erőtlennek. Lélegezz. Lélegezz. Összpontosíts. Biztonságban vagy. Joe fogta a kezét, és másik karjával átkarolta a csípőjénél. Már voltak így összeölelkezve; akkor, amikor Tess megtette az első bátortalan lépéseket a homokos saltburni tengerparton a nyáron. – Azt fogom képzelni, hogy alig egy méterre vagyunk a talajtól. Nem fogok lenézni. Előre fogok nézni végig, Joe, a híd másik oldala felé.

309

Joe nem válaszolt. Hagyta, hogy Tess irányítsa a lépéseiket az átjárón. Ott nem voltak jumperek; teljesen egyedül álltak. De Tess észre sem vette, hogy senki nincs körülöttük. Nem vette észre, hogy miközben ő hidakkal kapcsolatos történetekkel szórakoztatta Tamsint, Joe elment üdvözölni a hídfelügyelőt, mintha régi barátja volna. Joe figyelmesen tanulmányozta Tess arcát. Látta, hogy a szédülés és tériszony lassan legyőzi Tess elhatározását. De azt is látta, hogy ilyenkor Tess megáll, hogy erőt gyűjtsön, és ettől képes újra elindulni. A strandon akkor még csak aprókat lépegetett. De itt fent, ha csoszogva is, hatalmasakat haladt előre. – Még egy kicsit megyünk – mondta Tess. Elérték a másik oldalt. Ötszázhetvenegy lépést tettek meg tíz gyötrelmes perc alatt. – Hála istennek – lehelte Tess. – Hála istennek. Istenem, gondolta Joe. Édes Istenem. – Tess, szívem, most meg kell fordulnunk, hogy visszafelé is megtegyük a távot. Csak arra lehet lemenni, látod? Tess elsápadt. Nem szólt semmit. Nem is látszott rajta semmi. Egy percig némán küzdött a könnyeivel. – Oké – mondta végül, de nem tudott bólintani, mert attól csak még jobban elszédült volna. – Megtennéd, hogy továbbra is fogod a kezem? – Egyszer sem engedtem el. – Ó, tényleg. Én bolond. – Tess hangja olyan volt, mintha hipnotizálták volna, és bizonyos tekintetben ez így is történt, hiszen arra kényszerítette magát, hogy lépjen ki önmagából, enélkül nem tudott volna felmászni olyan magasra. Lassan elindultak visszafelé. De lépéseik gyorsabbak voltak, mint idefelé. Tess megtalálta a hangját, és ki merte mondani: Joe, nem hiszem el, hogy itt vagyok! Nem tudom elhinni, hogy én itt vagyok fent. – Csodálatos vagy – felelte neki Joe. – Annyira büszke vagyok rád. Az út kétharmada volt még hátra, a lépcsőkön kellett lemenniük. Elhagyták azt a részt, ahonnan a bungee jumpingosok ugrottak. – Tess, meg tudnál állni egy percre? Tess úgyis éppen erre készült. – Hallasz? Tess felelt, igen, hallak. – Most meg foglak kérni valamire – mondta Joe. – És én mondom neked, sokkal jobban izgultam egész út alatt emiatt, mint te. De szeretnélek megkérni valamire, Tess. – Mondjad, Joe – felelte Tess. – Tudom, hogy csak előrenézek, de rád figyelek közben. Előrenéz, gondolta magában Joe. És máris sokkal nyugodtabban mosolygott. Előrenéz – és pontosan ebbe az irányba mutat a kérdésem is. Tamsin egyre arra gondolt: gyerünk, gyerünk, gyerünk.

310

De nem a visszatérésüket várta ennyire. Pedig borzongva figyelte az útjukat felfelé. Úgy tűnt, hogy lassan, de biztosan haladnak előre. Most viszont teljesen megálltak. És bár Joe erről nem beszélt neki, de Tamsin élt a gyanúperrel, hogy ezért akart Joe felmászni a hídra Tesszel. És elöntötte a jóérzés, mert rájött, hogy Joe nem azért mondta el neki, hogy mire készül, mert szüksége volt valakire, aki vigyáz Emre. Gyerünk, gyerünk, gyerünk. Tamsin le sem vette a szemét Joe-ról és Tessről, és Emnek is mutatta, hogy hol vannak ők ketten. Nézd anyát és Joe-t, mondta neki. Nézd, milyen magasan vannak. Még mindig mozdulatlanul álltak. És aztán meghallotta. Diadalittas hang volt. Sokkal erősebb, mint az ugorni készülők bungee!-ja. Joe magából kikelve kiáltotta a világba minden örömét a Komphíd tetejéről. – Igen! – kiáltotta. – Éppen most mondott igent!

311