Fordította
Lukács Lászlóné
2
J. R. Ward Sóvárgás
Bukott angyalok II.
Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2010
3
A fordítás alapjául szolgáló mű: J. R. Ward: Crave A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Éjsötét szerető Síron túli szerető Megsebzett szerető Életre keltett szerető Feloldozott szerető Megváltott szerető Beavatás Megbosszult szerető Kapzsiság
Copyright © Jessica Bird, 2010 All rights reserved
Hungarian translation © Lukács Lászlóné, 2010 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010
ISBN 978 963 254 406 9
4
Ajánlás Judith Peoples doktorandusznak a jó munkájáért – ő az élő bizonyíték arra, hogy az angyaloknak lehet Remek cipőjük, amikor a földön járnak.
5
Előszó
Valahol a sivatagban, távol a New York-i Caldwelltől, a massachusettsi Bostontól és... a józan észtől. Körülbelül két évvel azután, hogy Jim Heron már nem volt a különleges egység katonája, úgy emlékezett vissza, hogy Isaac Rothe, Matthias, a gazember és az ő élete is megváltozott azon a napon, amikor a bomba felrobbant a homokban. Természetesen akkor még egyikük sem sejtette, hogy ez mit jelent, vagy, hogy mi lesz a következménye. De hát ilyen az élet: senkit sem vezet körbe idegenvezető a saját vidámparkjában. Mindenkinek úgy kell felülnie a hullámvasútra, ahogy éppen találja, és nem lehet előre tudni, hogy tetszik-e majd neki a menet... vagy a nyomorult úgy megforgatja, hogy a végén kihányja a hot dogot és a vattacukrot. Mégis, talán nem is volt ez olyan rossz dolog. Mert hát vajon elhittee volna Jim ott és akkor, hogy később majd egy démonnal fog harcolni, hogy megmentse a világot a kárhozattól? Ugyan már! Azon az éjszakán a száraz hidegben – amely abban a pillanatban beállt, hogy a nap lenyugodott a dűnék mögött – ő és a főnöke ráléptek egy aknamezőre... és csak az egyikük sétált ki onnan a saját lábán. A másik? Nem igazán... – Ez az! – mondta Matthias, amikor odaértek az elhagyatott faluhoz, amelynek olyan színe volt, mint a karamellfagyinak. Huszonnégy kilométerre jártak északkeletre a szálláshelyüktől, egy katonákkal teli barakktól. Mivel ő és a főnöke a különleges egység tagjai voltak, nem tartoztak az ismert osztagok sorába, ami még jól is jött nekik: a hozzájuk hasonló katonák a szervezet szinte minden 6
alcsoportjának igazolványaival rendelkeztek, és ezeket fel is használták, ha a helyzet úgy hozta. A „falu” nem volt más, mint négy rogyadozó kőépület és néhány fából és ponyvából összetákolt kunyhó. Miközben közeledtek, Jim gyomra összeszorult, mivel éjjel is látó szemüvegével mindenfelé mozgást észlelt. Gyűlölte ezeket a nyavalyás ponyvákat, mert úgy csapkodtak a szélben, mintha árnyékok lennének, és úgy néztek ki, mint számtalan sietős ember, akinél fegyver van. Meg gránát. És mindenféle hegyes és csillogó szerszám. Vagy ebben az esetben piszkos és zsíros. Jim utálta a sivatagi küldetéseket, sokkal jobban szeretett civilizált körülmények között ölni. Annak ellenére, hogy városi vagy kertvárosi környezetben sokkal nagyobb volt a lelepleződés veszélye, ott az ember legalább tisztában volt vele, hogy mivel áll szemben. Itt kint olyan dolgokkal találkozott, amelyeket nem ismert, és ettől nagyon ideges lett. Ráadásul nem bízott abban az emberben sem, akivel jött. Na, igen, Matthias volt a szervezet feje, aki közvetlen összeköttetésben állt istennel. Jim együtt vett részt vele a kiképzésen, az elmúlt évtizedben pedig az irányítása alatt szolgált. Mindezek miatt csak még biztosabban tudta, hogy nem szívesen marad egyedül nagydarab főnökével. Mégis itt voltak ebben a „faluban”, sehol-senki-falván. Egy széllökés söpört végig a sík tájon, felkavarta a homokot, és az apró homokszemeket egyenesen katonai terepruhájuk nyakába fújta. Fekete, fűzős bakancsuk alatt folyamatosan mozgott a talaj, mintha Jim és Matthias hangyák lettek volna egy óriás testén, akit a mászkálásukkal felingereltek. Úgy érezték, hogy bármelyik pillanatban lecsaphat rájuk az égből egy hatalmas tenyér és kilapíthatja őket. Ez az út, kelet felé Matthias ötlete volt. Valamit meg akart beszélni Jimmel, amit sehol máshol nem tehetett meg. Vagyis Jim golyóálló mellényt vett fel, és legalább tizennyolc kiló fegyvert vitt magával. Valamint vizet. És néhány katonai ételcsomagot. Igazi málhás teherhordó állatnak tűnt. – Gyere ide! – szólalt meg Matthias, majd behúzott fejjel belépett az egyik kőépítmény ajtó nélküli bejáratán.
7
Jim megállt, és tétován körülnézett. Semmi mást nem látott, csak a ponyvák táncoltak a szélben. Mielőtt ő is belépett volna, előhúzta mindkét fegyverét. Hogy miért? Mert ez a hely tökéletesen alkalmas volt egy erőszakos kihallgatásra. Fogalma sem volt, mit csinált, vagy mivel érdemelte ki ezt a fajta kikérdezést, egy dologban azonban biztos volt. Nincs értelme a menekülésnek. Ha ez volt az oka annak, hogy ide hozta Matthias, miután belép, megpillant majd még két-három katonát, akik alaposan megdolgozzák, miközben a főnöke felteszi neki a kérdéseket. Ha elmenekülne? A nyomába szegődnének és levadásznák bárhol a világon, még akkor is, ha hetekbe telne. Ez lehet a magyarázata annak, hogy Isaac Rothe megjelent ma délután Matthias védencével és helyettesével. Mindketten ádáz gyilkosok, két pitbull, akik készek bárki torkának nekiugrani. Igen, ez logikus. Hamarabb is rájöhetett volna, habár, még ha idejében észbe kap, akkor sem tudott volna elmenekülni. Senki sem szállhatott ki élve a különleges egységből. Sem a katonák, sem az oldalvonalon működő hírszerzők, sem a főnökök. Innen csak a halál adhatott kiutat – nem mintha ezt tudták volna, amikor beléptek. A helyzet az volt, hogy ő maga is fontolgatta már, hogy kiszáll. Nem értett máshoz, csak ahhoz, hogy embereket öljön a megélhetéséért, ez a dolog azonban már kezdte megzavarni a fejét. Lehet, hogy Matthias megsejtette valahogy? Ideje szembenézni a dolgokkal, gondolta Jim, és belépett a kőépületbe. Felveszi a harcot ellenük... De csak Matthias volt odabent. Senki más. Jim lassan leengedte a fegyverét, és megint körülnézett a szűk helyiségben. Éjjel is látó szemüvege szerint csak a főnöke volt vele. Megnyomott egy gombot, és átváltott hőérzékélő módra. Senki más, csak Matthias. Még mindig. – Mi folyik itt? – kérdezte Jim. Matthias a távoli sarokban állt, körülbelül tíz méterre tőle. Amikor a keze felemelkedett a teste mellől, Jim ismét rászegezte SIG-jét... a főnöke azonban csupán megrázta a fejét, és meglazította a derekán a fegyvertartó övet. Egy mozdulat, majd az öv a homokba hullott.
8
Aztán a férfi egy lépést tett előre, kinyitotta a száját, és valamit mondott halkan... Vakító fény villant fel, és egy robbanás hallatszott. Aztán... semmi, csak a homok és a törmelék hangja, amint halkan visszahullott a földre. Jim nem sokkal később tért magához. A robbanás a kőfalhoz vágta, amitől elvesztette az eszméletét. Abból ítélve, milyen merevnek érezte a testét, jó ideig feküdhetett ájultan. Néhány perc döbbent csodálkozás után óvatosan felült, és arra gondolt, eltört-e valamije... A helyiség másik végében megpillantott egy rongyhalmazt, azon a helyen, ahol Matthias állt korábban. – Jézus Krisztus... – Jim visszavette az éjjel is látó szemüvegét, összeszedte a fegyvereit, aztán lassan odakúszott a homokban a főnökéhez. – Matthias... ó, a kurva életbe... A férfi alsó lábszára úgy nézett ki, mint egy gyökér, amelyet kiszakítottak a földből, a végtag nem más, mint roncsolt végű csonk. A terepruháján itt-ott sötét foltok látszottak, valószínűleg vér. Jim kitapintotta a nyakán a pulzusát. Még lehetett érezni, de gyenge volt és rendszertelen. Kioldotta és levette a saját övét, majd Matthias felső lábszára köré tekerte, és szorosan meghúzta, hogy elszorítsa a végtagot. Aztán sietve megnézte, van-e más sérülés... A francba! Amikor Matthias hátrazuhant, egy kiálló karóra esett. A farúd átszúródott rajta, mintha fogpiszkáló lett volna egy szendvicsben. Jim lehajolt mellé, és megpróbálta megnézni, benne maradhat-e a testében, miközben kiviszi innen... Úgy tűnt, szabadon áll, nincs semmivel összekötetésbe. Helyes. – ...Dan...ny...fiú... Jim összeráncolta a szemöldökét, aztán a főnökére nézett. – Micsoda? Matthias szeme úgy nyílt ki, mintha a szemhéja acélredőny lett volna, amely csak nagy nehezen tud felemelkedni. – Hagyj... itt! – Szétszakított a bomba... – Hagyj engem... 9
– Egy fenét! – Jim az adóvevőért nyúlt, és imádkozott, hogy Isaac szóljon bele, ne pedig az a szörnyszülött helyettes. – Gyerünk már... gyerünk... – Na, mi kell? – A lágy déli kiejtés, amely felhangzott a fülhallgatójában, nagyon jó hírt jelentett. Hála istennek, Isaac volt. – Matthias megsebesült. Bombarobbanás. Gondoskodj róla, hogy amikor visszaérünk a táborba, ne lőjenek ránk! – Mennyire súlyos? – Nagyon. – Hol vagytok? Odamegyek a terepjáróval és felveszlek. – Negyvenhat fok ész... Akkor eldördült egy fegyver. A golyó Jim füle mellett süvített el, de olyan közel, hogy a férfi azt hitte, fejbe lőtték, és a fájdalom mindjárt jelentkezni fog. Miközben rátámaszkodott az egyik tenyerére, észrevette, hogy Matthias leengedi a kezét, amelyben egy pisztolyt tart... Csodák csodájára Jim nem bukott oldalra a fejlövés miatt. Nyilvánvalóan csak figyelmeztetésnek szánták. A főnöke egyetlen ép szemében gonosz fény csillogott. – Mentsd... ki... magad! Mielőtt Jim megmondhatta volna neki, hogy fogja be a száját, észrevette, hogy valami beleszúródik abba a tenyerébe, amelyen támaszkodik. Felemelte a tárgyat, és rájött, hogy... a bomba detonátorának egy része. A kezében forgatva méregette, és először nem is értette, mi az. Aztán nagyon is tisztában lett vele. Összehúzta a szemét, úgy nézett Matthiasra, aztán eltette a darabkát az első zsebébe, és odakúszott a főnökéhez. – Nem fogsz velem így játszadozni – közölte komoran. – Kibaszottul nem. Matthias elkezdett összevissza beszélni, épp amikor hangos káromkodás hangzott fel Jim fülhallgatójában. – Jól vagyok – mondta Jim Isaacknek. – Nem talált el. Visszaindulok a táborba. Gondoskodj róla, hogy ne lőjenek ránk, amikor beérünk! A déli fickó hangja azonnal olyan erős és határozott lett, mint öldöklő keze. – Hol vagytok? Hozom a... 10
– Nem! Maradj ott! Keress egy orvost feltűnés nélkül, és ügyelj rá, hogy ne fecsegjenek! Szükségünk lesz egy helikopterre is. Azzal kell majd elszállítani, de teljes titokban. Senki sem tudhat róla. Már csak az hiányzott volna, hogy Isaac elkezdje keresni őket az éjszaka közepén. Ő volt az egyetlen, aki megvádolhatta volna Jimet azzal, hogy megpróbálta megölni az amerikai kormány leghalálosabb árnyékszervezetének vezetőjét. Ebből sosem tudná kimagyarázni magát. A nagy titkolózás legalább nem számított szokatlannak. A különleges egység működésének alapja volt, hogy diszkréten kezeltek mindent – senki sem tudta, pontosan hány tagja van a szervezetnek, vagy, hogy mit csinálnak, és vajon a nevük a sajátjuk-e vagy felvett álnév. – Hallasz engem, Isaac? – kérdezte. – Szerezd meg, amit kértem, különben Matthias meghal. – Rendben – jött a válasz a fülhallgatóban. – Vettem. Vége. Jim elvette Matthiastól a fegyvert, amelyet a férfi az előbb elsütött, aztán felnyalábolta a testét, a vállára helyezte a vértől csöpögő, tehetetlen testet, és elindult. Ki a kőépítményből a jéghideg éjszakába, a homokdűnék között. Az iránytűje a helyes úton tartotta, észak felé haladt a sötétben. Tájékozódási pont nélkül azonnal eltévedt volna, mivel a sivatagi táj saját maga visszatükröződése volt. Mindenfelé ugyanazt látta. Átkozott Matthias! A franc essen belé. Na persze, feltéve, hogy a fickó életben marad, épp most adta meg Jimnek a lehetőséget, hogy kiszállhasson a szervezetből... vagyis bizonyos értelemben az életével tartozott neki. A bomba a sajátjuk volt, Matthias pedig pontosan tudta, hová kell lépnie a homokban. Ez pedig csak akkor történhetett meg, ha szándékosan akarta felrobbantani magát. Nocsak, ezek szerint nem Jim volt az egyetlen, aki szabadulni akart. Micsoda meglepetés.
11
Első fejezet
Dél-Boston, napjainkban
– Hé! Várj... Ezt tartogasd a ringre! Isaac Rothe ledobta a kocsi motorháztetejére a szórólapot, de kész volt még egyszer rácsapni a kocsira, ha szükség volt rá. – Mit keres ezen a fényképem? A meccs szervezőjét, úgy tűnt, jobban érdekelte a Mustangja épsége, ezért Isaac előrenyúlt, és megragadta a fickó zakóját a mellkasán. – Azt kérdeztem, mit keres a fényképem ezen? – Higgadj le... Isaac olyan közel húzta magához a férfit, mintha egy szendvics két kenyérszelete lennének, és megérezte a fű szagát, amit a nyomorult elszívott. – Megmondtam, hogy nem teheted ki a fényképemet. Soha! A szervező megadóan felemelte a kezét. – Sajnálom... tényleg... Nézd, te vagy a legjobb harcosom... te vonzod a tömegeket. Olyan vagy, mint egy sztár... Isaac még erősebben szorította a ruháját, hogy véget vessen a dicshimnusznak. – Semmi fénykép rólam, különben nem harcolok. Megértetted? A szervező nagyot nyelt, és azt nyüszítette: – Igen. Ne haragudj! Isaac elengedte a férfit, és tudomást sem vett a zihálásáról, miközben összegyűrte a kis szórólapot, rajta a fényképével. Körülnézett az elhagyatott raktár parkolójában, és elátkozta magát. Hülye! Micsoda hülye volt, hogy megbízott ebben a talpnyaló gazemberben. Az igazság azonban az volt, hogy a név nem volt olyan fontos. Akárki akármilyen nevet ráírhatott egy személyi igazolványra, születési anyakönyvi kivonatra vagy útlevélre. Csak a megfelelő betűtípusra volt 12
szüksége, meg egy olyan laminálógépre, amely hologramokat is tudott. A fénykép azonban, az arc, a száj – hacsak nem volt valakinek pénze arra, hogy plasztikai műtéttel megváltoztassa – egyértelműen azonosítani tudott valakit. Az övét pedig épp most nyomtatták rá egy rakás szórólapra. Isten tudja csak, hány ember látta már, vagy ki tudta meg ebből, hogy hol van. – Nézd, én csak szívességet tettem neked – mosolygott a szervező, kivillantva az aranyfogát. – Minél nagyobb a tömeg, annál több pénzt keresel... Isaac a fickó torkába nyomta a mutatóujját. – Fogd be a pofádat, de azonnal! És ne feledd, amit mondtam! – Igen. Oké. Rendben. A férfi még elmondta néhányszor, hogy „minden rendben”, „semmi gond”, és „bármit, amit csak akarsz”, Isaac azonban már elfordult és nem figyelt a fecsegésére. Körülöttük felnőtt férfiak szálltak ki az autóikból, de úgy lökdöstek egymást, mint a tizenévesek. A sok feltüzelt, sportot csak fotelből néző férfi azért jött, hogy a száját tátsa a meccsen: annál közelebb sosem jutnak az oktagonhoz, hogy megállnak mellette, és a drót külső oldaláról bámulnak befelé. Az a tény, hogy Isaac hamarosan befejezi a pénzszerzésért folytatott illegális harcot, egyáltalán nem számított. Azoknak az embereknek, akik rá vadásztak, nem volt szükségük segítségre, ám az a kis fénykép, és mellette a 617-es körzetű telefonszám pontosan az a fajta információ volt, amit Isaac nem akart közkinccsé tenni. Már csak az hiányzott, hogy egy katona, vagy... ne adj' isten, Matthias helyettese... felbukkanjon itt. Ráadásul a szervező igazi idióta volt. Az illegális, puszta kézzel vívott ökölharc, törvénytelen fogadásokkal körítve, nem az a fajta esemény volt, amit bárki reklámozni akart volna, mivel a tömeget elnézve, amely mindig összegyűlt, elég fecsegő száj tudott róla már így is. A főnök azonban egy pénzéhes seggfej volt. A kérdés most az, fog-e harcolni vagy sem. A szórólapot – a férfi szerint, aki megmutatta neki – nem sokkal ezelőtt nyomtatták... és amikor Isaac gondolatban összeszámolta, mennyi pénzt tett már eddig 13
félre, úgy vélte, nagyon jól jönne még az a plusz egy-két ezer, amit ma keresne. Körülnézett, és tudta, hogy ringbe kell szállnia. A francba... még egyszer megtömi a zsebét, aztán vége. Csak most az egyszer, utoljára. Odasétált a raktár hátsó bejáratához, és közben ügyet sem vetett a tömegből felhangzó „Szent isten! Ez ő!” bekiabálásokra. A tömeg egy hónapja figyelte, ahogy egymás után péppé ver mindenkit, ezért a szemükben bizonyos szempontból hős lett. Ez meglehetősen eltorzult értékrend lehetett, már ami őt illette. Isaac ugyanis olyan messze állt a hős fogalmától, amilyen messze csak lehetett. A hátsó ajtónál a kidobók félreálltak, hogy kimenjen, ő pedig bólintott feléjük. Most tartottak először meccset ebben a bizonyos „épületben”, habár a helyszínek lényegében mindig egyformák voltak. Bostonban és környéken bőven akadt elég elhagyatott bérház, raktár, vagy hasonló épület, ahol ötven ember – akik azt kívánták, bárcsak profi bokszolók lennének – végignézhették, hogy fél tucat harcos – akik határozottan nem voltak azok – körbe-körbe ugrál és csapkod egy ideiglenesen felállított ketrecben. Valószínűleg ez a lehangoló tény vette rá a szervezőt, hogy sokszorosítsa Isaac képét. A többi ketrecharcossal ellentétben ő nagyon is tudta, hogy mit csinál. Habár – figyelembe véve, mennyi pénzt fordított már az amerikai kormány a kiképzésére – totál idiótának kellett volna lennie, hogy mostanra ne olyan könnyedén törje össze az ellenfelek fejét, mint más egy tojást. Ez a képessége, sok egyéb mellett, segít neki abban, hogy továbbra is szökésben maradjon. Ha isten is úgy akarja, gondolta magában, amikor belépett az épületbe. A mai estén a fényűző csarnok szegényes változata egy ötszáz négyzetméteres, hideg, betonozott terem volt, amelynek négy falát koszos üvegtáblák alkották. A távoli sarokban felállított, a földbe csavarozott nyolcszögletű ketrec meglehetősen masszívnak tűnt. Na persze, sok építőipari melós is volt a nézők között. Isaac elment a két bikanyakú fickó mellett, akik a fogadásokat intézték, és még ők is tiszteletteljesen bólintottak felé, majd 14
megkérdezték, nem kér-e valamit enni vagy inni, vagy bármi mást. Isaac megrázta a fejét, aztán a ketrec mögötti sarokba sétált, és elhelyezkedett a földön, ahol a két fal találkozásának dőlt. Mindig ő harcolt utoljára, mert ő volt a vonzóerő, azt viszont nem lehetett megjósolni előre, mikor kerül sorra. A legtöbb „harcos” nem bírta sokáig, nagy ritkán azonban akadt egy-két olyan páros, akik úgy paskolgatták egymást, mint két öreg grizzlymedve, hogy végül már ő is majdnem azt kiáltotta: Elég legyen! Nem volt bíró, így a küzdelemnek akkor lett vége, amikor az egyik lihegő, vörös képű, kancsal idióta elterült a földön, miközben a győztes városi harcos izzadt lábbal ott tántorgott fölötte. Bárhova lehetett ütni, májra, övön alul, a piszkos kis trükköknek pedig kifejezetten örültek. Az egyetlen megkötés az volt, hogy csakis amúgy fegyvertelenül lehetett harcolni, ahogy isten megteremtette őket: tilos volt a rézboxer, a lánc, a kés, a homok, vagy bármilyen más segédeszköz a ketrecen belül. Amikor az első meccs elkezdődött, Isaac a küzdelem helyett a nézők arcát fürkészte. Azt kereste, aki kilógott a tömegből, azt a szempárt, amely rá szegeződött, az arcot, amelyet az elmúlt öt évből ismert, nem pedig az elmúlt öt hétből, amióta megszökött. Istenem, nem lett volna szabad az igazi nevét használnia! Amikor a hamis személyi igazolványt csináltatta, másik nevet kellett volna választania. Na persze, a társadalombiztosítási szám nem az övé, a név azonban... Akkor viszont fontosnak tűnt. Így megjelölhette az új területet, hogy az övé, és itt új életet kezdhetett. Meg talán egy kis gúny is volt benne. Egy olyan „gyertek-éstaláljatok-meg-ha-mertek” típusú fricska. Most azonban már átkozta magát miatta. Egyetlen elv, aggály és ideológiai baromság sem lehetett olyan értékes, mint egy dobogó szív. És még a szervezőről gondolta azt, hogy ostoba? Körülbelül negyvenöt perccel később, a Copy General fő ügyfele felmászott a ketrec drótkerítésén, és tölcsért formált a kezéből, hogy túlkiabálja a tömeget. A szervező nagyon profinak akart látszani, Isaac véleménye szerint azonban inkább nevetséges volt. – És most a fő attrakciónk következik... Amikor a tömeg megvadult, Isaac felállt a földről, levette a melegítőfelsőjét, és felakasztotta a ring külső oldalára. Mindig atlétában 15
és bő melegítőnadrágban harcolt, valamint az előírásnak megfelelően mezítláb. Na persze, ezeken kívül nem is volt más a ruhatárában. Amikor belépett az oktagon ajtaján, ott maradt háttal a raktár sarkának, és nyugodtan várta, ki lesz a mai ellenfele. Ó, igen. Egy újabb Mr. Vagány Fickó, akinek súlyos téveszméi voltak. Abban a pillanatban, hogy belépett a ketrecbe, elkezdett ugrálni, mint akinek rugó szorult a fenekébe, aztán azzal folytatta a műsort, hogy széttépte a mellkasán a pólóját és néhányszor belebokszolt a saját arcába. Ha az idióta így folytatja, Isaacnek nem lesz más dolga, mint egyet behúzni neki, es azonnal hanyatt vágódik a földön. Isaac a duda hangjára előrelépett, felemelte az öklét a mellkasához, de szorosan a teste előtt tartotta. Egy hosszú percig még hagyta, hogy az ellenfele folytassa a bemutatót, és a levegőbe bokszoljon. Az ütései olyan pontosak voltak, mint amikor egy vak ember próbálkozik a kerti slaggal. Gyerekjáték lesz legyőzni. Amikor a nézők sürgetni kezdték, arra gondolt, hány másolatot tud készíteni egy fénymásoló hatvan másodperc alatt, és úgy döntött, hogy inkább a lényegre tér. Egy balkezes ütéssel szegycsonton találta a fickót, amellyel egy pillanatra leállította a szívét. Az ezt követő jobb horog, az álla alatt kapta el az ugrabugrát. A férfi foga összecsattant, a feje hátrabicsaklott a nyakán. Ezután a sztepptánc következett: Mr. Vagány Fickó átment Ginger Rogersbe, és hátraperdült a ketrec drótfalának. Miközben a nézők hangos kiáltásai kitöltötték az űrt, Isaac odament hozzá, és úgy megdolgozta a nyomorultat, hogy már nem rugó volt, hanem tántorgó részeg, akinek olyan gyorsan forgott a feje, hogy képtelen volt a testét összerendezni. Amikor úgy látszott, mindjárt elájul, Isaac hátralépett, és hagyta, hogy magához térjen. Amennyiben úgy intézte, hogy a küzdelem három percnél tovább tartson, kapott még plusz ezer dollárt. Körbesétált a ringben, és gondolatban elszámolt ötig. Aztán visszament a... Egy kés villant meg a szeme előtt, és egy széles kör után végigszántott a homlokán, felhasítva a bőrt a haj vonala alatt. Isaacnek kicsordult a vére, és elhomályosította a látását... amely döntő 16
jelentőségű lett volna, ha a fickó tudja, mit csinál. A korábbi ütésekből ítélve azonban nyilvánvalóan csak véletlenül sikerült eltalálnia. A tömeg felhördült, Isaac pedig komolyra váltott. Egy késsel hadonászó idióta legalább olyan veszélyes, mint az, aki valóban tudta, mit kezdjen egy ilyen fegyverrel, Isaac pedig nem akart hosszan küzdeni ezzel az anyaszomorítóval. – Na, milyen érzés volt? – kiáltotta az ellenfele. Igazság szerint feldagadt ajka miatt sokkal inkább úgy hangzott, hogy „Na, mién észéf vót?” Ezek voltak a ketrecben az utolsó szavai. Amikor Isaac a levegőbe rúgott, a saját vére kifröccsent a közönségre, a rúgás azonban kiverte a kést a fickó kezéből. Aztán már csak egy, két... három ütés kellett a fejre, és a tántorgó férfi olyan élettelenül zuhant a földre, mint a marhalábszár a csomagolóüzemben... Ebben a pillanatban a bostoni rendőrség férfi és női tagjai berontottak a raktárba. Azonnal kitört a káosz. És Isaac természetesen be volt zárva a ketrecbe. Átugrott döglött halra emlékeztető ellenfelén, felmászott a két méter magas drótkerítésen, és a tetején átlendítette magát. Amikor két lábbal a földön landolt, mozdulatlanná dermedt. A tömeg minden tagja eszeveszetten menekült, egy embert kivéve, aki csak állt a fal mellett, ismerős arcát és tetovált nyakát Isaac vére pettyezte. Matthias helyettese még mindig magas volt, nagydarab és halálos... és úgy vigyorgott, mintha ő találta volna meg az aranytojást húsvét reggel. Ó, a francba! Kellett neki az ördögöt a falra festeni... – Le van tartóztatva! – A zsaru a háta mögött szólalt meg, és egy pillanattal később már kattant is a bilincs a csuklóján. – Bármit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon... Isaac csak egyetlen pillantást vetett a rendőrtisztre, majd a tekintete ismét a másik katonát kereste. A helyettes azonban már eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott. A gazember. A régi főnöke már tudja, hol van. Ami azt jelentette, hogy a bostoni rendőrség volt jelenleg a legkisebb problémája. 17
Második fejezet
Caldwell, New York
Miközben Jim Heron Caldwellben a McCready halottasház előtt a gyepen állt, olyan biztosan tudta, hogy nézhet ki a kétemeletes épület belülről, mintha már járt volna benne: keleti szőnyegek a földön, poros virágkompozíciók a falakon, számtalan helyiség dupla ajtóval és nagyon sok üres tér. A halottasházak terén szerzett korlátozott tapasztalatai alapján úgy vélte, a gyorséttermekhez hasonlóan, ezek is többnyire ugyanolyanok mindenhol. Na persze, logikus. Csakúgy, ahogy egy hamburgerrel sem lehet sok mindent kezdeni, valószínűleg a holttestekkel is ez volt a helyzet. A francba... alig tudta elhinni, hogy bemegy, és megnézi a saját hulláját. Tényleg meghalt két nappal azelőtt? És most ez lenne az új élete? Ahogy a dolgok jelenleg álltak, úgy érezte magát, mint valami istenverte egyetemista, aki egy idegen ágyban ébredt fel, és azt kérdezte magától: Ez az én ruhám? Jól éreztem magam tegnap este? Nos, erre legalább tudta a választ. A bőrdzseki és a bakancs a sajátja volt, és nem érezte jól magát előző éjjel. Azt a feladatot kapta, hogy hét ember lelkéért harcoljon egy démonnal, és bár az első csatát megnyerte, most készült fel a másodikra, miközben még azt sem tudta, ki lesz a kiszemelt célpont. Valamint még mindig tanulta az angyalszakma fortélyait. És – szárnya nőtt! Szárnya! Meglehet, hogy emiatt panaszkodni képmutatás lett volna, mivel ez a varázslatos, tollas hátdísz repítette ide egy szempillantás alatt a massachusettsi Bostonból.
18
Hogy ez mit jelentett? Azt, hogy számára a világ, ahogy eddig ismerte, megszűnt létezni, a helyébe lépett újhoz képest a különleges egységben végzett gyilkolómunka gyerekjátéknak tűnt. – Öregem, ez oltári jó! Imádom a hátborzongató dolgokat. Jim hátrapillantott a válla fölött. Adrian – vezetékneve Vogel – pontosan az a fajta őrült fickó volt, aki képes lelkesedni egy olyan helyért, ahol hűtőkamrában egy csomó hulla fekszik. Adrian tele volt piercingekkel, tetoválásokkal és bőrruhát viselt. Imádta a sötét oldalt, és abból ítélve, mit tett vele a sors két nappal azelőtt, ez a vonzalom kölcsönösnek volt mondható: a sötét oldal is imádta őt. Szegény fickó! Jim megdörzsölte a szemét, és a két társa közül az értelmesebbre pillantott. – Köszönöm a segítséget. Nem fog sokáig tartani. Eddie Blackhawk bólintott. – Szívesen. Ahogy ott álltak a hűvös áprilisi szélben, Eddie úgy nézett ki, mint egy átlagos motoros, vastag hajfonata hátul a bőrdzsekijére lógott. Szögletes álla, napbarnított bőre és vörös szeme Jimet egy inka harcistenre emlékeztette – a gazembernek olyan nagy volt az ökle, mint másnak a feje, a válla pedig olyan széles, hogy akár egy repülő is könnyedén le tudott volna szállni rá. És mit ad isten, nem volt az a kimondott kiscserkész típus, habár a szíve aranyból volt. – Oké, akkor lássunk neki! – dörmögte Jim, mert tudta, ez a fajta behatolás nem tartozik a „munkaköri” kötelességei közé, ezért jobban teszik, ha igyekeznek. Oké legalább a főnökének nem volt kifogása ellene: Nigel, az a zsugori, angol arkangyal, engedélyt adott erre a morbid kiruccanásra, ami nem jelentette azt, hogy visszaélhettek a jó szándékával. Amikor Jim és a fiúk láthatatlanná válva a téglaépület belsejébe teleportálták magukat, és előbukkantak... igen, igen, egy nagy teremben, ahol a mennyezetről csillár lógott, a földön sok szürke szőnyeg hevert, és a hely olyan tágas volt, hogy akár koktélpartit is lehetett volna rendezni benne... Jim körülnézett, és azt kereste, vajon merre lehetnek a hullák.
19
És már csupán az, hogy itt állt, ezen a helyen, megerősítette a tényt, hogy ezt a kiruccanást muszáj volt megejtenie. Lehet, hogy az a fő feladata, hogy lelkeket mentsen, most azonban egy ember élete forgott kockán: Isaac Rothe elszökött a különleges egységből, ami miatt Jimnek meg kellett ölnie. Ez a „szó sem lehet róla” kategóriába tartozott. Volt azonban egy probléma: ahogy Matthias, a gazembert ismerte, ha Jim nem öli meg a szökésben lévő katonát, valaki más majd megteszi helyette... aztán az a valaki Jim nyomába is ered. Ezzel már elkéstetek, fiúk, gondolta – hiszen halott volt. Hogy mi volt az elsődleges célja? Kijátszani egykori főnökét, és megtalálni Isaacet. Azután biztonságban kijuttatni a katonát az országból... majd visszatérni a napi munkájához, hogy felvegye a harcot Devinával. Gyűlölte a késlekedést, mivel a démon kétségtelenül már készülődött a következő harcukra. Egyik életből kilépni, és egy másikba belépni azonban sosem volt egyszerű és sima ügy. Elkerülhetetlenül maradtak elvarratlan szálak, amelyekről gondoskodni kellett, és ez időt vett igénybe. Az igazság az volt, hogy tartozott Rothe-nak. Még ott, a sivatagban két évvel azelőtt, amikor Jimnek segítségre volt szüksége, Isaac segített neki, erről az adósságról pedig nem feledkezhetett meg. Valószínűleg éppen ezért kapta ő ezt a feladatot Matthiastól. A gazember pontosan tisztában volt vele, milyen kapcsolat fűzi őket össze, és mi történt azon az éjszakán a földgolyó másik részén: lehet, hogy akkor nem volt mindig eszméletén, de annyi időre biztosan magához tért, miközben cipelték, helikopterrel szállították és orvosi kezelésben részesítették, hogy, tudja, ki van vele, és mi történik. Na jó. Koncentrálj, Jim! Hol lehetnek a hullák? – Le az alsó szintre! – mondta a fiúknak, amikor odaért a Kijárat felirathoz. Útban a lépcső felé mindhárman elsétáltak a mozgásérzékelők előtt anélkül, hogy a szerkezetek bekapcsoltak volna, aztán szellemként egymás után átléptek egy bezárt ajtón. Jim csak a biztonság kedvéért hozta magával Adriant és Eddie-t, mivel Devina bárhol felbukkanhatott, mellesleg pedig még csak most tanulta a trükköket, amelyek a bukott angyalsággal jártak együtt. 20
Ezekben pedig Eddie mesternek számított. Bűbáj, főzetek, varázslat – a varázsló – és varázspálcacucc mind Blackhawk erőssége volt. Alighanem abrakadabrából doktorált, és ezért nagyon hasznosnak bizonyult, ha a fickó épp kéznél volt. Lent az alagsorban minden tisztának tűnt, a betonpadló és a fal szürkére festve. A balzsamozó folyadék édeskés illata jobbra vezette Jimet, és miközben lassan lépkedett, úgy érezte, mintha visszautazott volna az időben. Átkozott furcsa érzés volt. Ez a lopakodás pontosan az a képesség volt, amelyben kitűnt a Matthiasszal töltött évek során – és pontosan az, amitől meg akart szabadulni. Na igen, ember tervez, isten végez, bla-bla-bla... Az első harcban, amelyet Devinával vívott, valami információra volt szüksége, és az egyetlen forrás, akitől megtudhatta, az Matthias, a gazember volt. Természetesen a nyomorult elkötelezetten hitt a „valamit valamiért” elvében, vagyis, ha Jim meg akarta szerezni az információt, cserébe meg kellett ölnie Isaacet. Végül is, a különleges egységben senki nem kapott felmondólevelet, ha kirúgták, sem aranyórát, ha nyugdíjba ment. Egy golyó a fejbe, ennyi járt csupán, és ha az illető szerencsés volt, talán még koporsót is kapott. Jim mégis hálás volt, hogy rábízták ezt a feladatot. Ha neki kell megölnie a katonát, az azt jelenti, hogy valahogy tud segíteni rajta. Máskülönben nem is jutott volna a tudomására, hogy Isaac megszökött, és most vadásznak rá: Jim volt az egyetlen, aki szabadon és tisztán távozhatott az egység kötelékéből. Na persze, az ő esetében igencsak enyhén járt el Matthias. Jim megállt egy „Idegeneknek tilos a bemenet” feliratú, rozsdamentes acélajtó előtt, és hátrapillantott a válla fölött. – Ne nyúlj semmihez, Adrian! Isten látta lelket, az angyal képes volt bármit megkefélni, ami mozgott – az ember elgondolkozott, vajon a mozgás hiánya kizáró tényezőnek számított-e nála. Adrian káromkodott egyet, és szenteskedő arckifejezéssel azt felelte. – Csak akkor nyúlok bárkihez is, ha megkér rá. – Micsoda megkönnyebbülés! – De tudod, az újraélesztés nem lehetetlen. – Ma este az. És főleg ezen a helyen.
21
– Öregem, te még egy sztriptízbárból is képes lennél kiszívni a jó hangulatot. – Pofa be! Miközben beosontak a nagy, kórházi helyiségbe, egyértelművé vált, miért kedvelik annyira a horrorfilmek a hullaházi helyszínt. A zöld biztonsági fények, a gurulós hordágyak és a földön lévő sok lefolyó tökéletes hátteret biztosított a borzongáshoz. Habár Jim már halott volt, és a mennyországba jutott, meg minden, az adrenalinszintje mégis alaposan megemelkedett. Na persze, az izgatottsága nem is annyira a sok merev fickónak szólt, hanem annak, hogy hamarosan szemtől szembe kerül saját holttestével. Miközben odalalépett a hatalmas hűtőkamrához, amelyben több sor hideg tepsi rejtőzött, pontosan tudta, mit csinál. Ha nem öli meg Isaacet a megállapodásnak megfelelően, két dolog történhet: valaki más megteszi helyette, aztán az ő nyomába ered. Ez volt az oka annak, hogy most itt voltak. A régi főnöke a saját szemével is látni akarja majd, hogy Jim, hogy is mondjam, beadta a kulcsot. Matthias nem hitt a halotti anyakönyvi kivonatoknak, boncolási jegyzőkönyveknek vagy fényképeknek, mert nagyon jól tudta, milyen könnyű az ilyesfajta dokumentációkat meghamisítani. A temetésekben, temetőkben vagy síró özvegyekben és anyákban sem bízott, mert az évek során túl sok holttestet cserélt már ki. Csak akkor lehetett biztos a dologban, ha a saját szemével is meggyőződött róla. Matthias általában a helyettesét küldte, hogy az ilyesfajta ellenőrzéseket elvégezze, Jim azonban gondoskodni akart róla, hogy ebben az esetben – maga a nagy ember tegye meg. A gazembert nagyon nehéz volt kicsalogatni a búvóhelyéről, Jimnek azonban muszáj volt személyesen beszélni vele. Az egyetlen jó módszernek az látszott, hogy a saját hulláját használja fel csaléteknek. Na meg egy kis varázslatot Eddie tarsolyából. A tartó minden ajtaján végignézte a névtáblát, és végül megtalálta magát Agnes D'Arterio és James Rutherford között. Megfogta a kilincset, és kinyittatta az egy méterszer fél méteres ajtót... és kihúzta magát a hűtőkamrából. Lepedő takarta a feje búbjától a lábfejéig, a karja pedig gondosan az oldala mellé volt igazítva. A
22
levegő, amely kiáramlott a lyukból, hideg volt, száraz és fagyállószagot árasztott. Istenem, bármennyi hullát is látott már erőszakos és véres élete folyamán, ez volt köztük a legvisszataszítóbb. – Mondd el, mit kell tennem! – mondta Eddie-nek komoran. – Itt van a megidéző tárgy? – kérdezte az angyalt, és odaállt a tepsi másik oldalára. Jim a zsebébe nyúlt, majd kivett egy kis fadarabot, amelyet sok évvel azelőtt a földgolyó másik oldalán, a trópusokon faragtak ki. Ő és Matthias nem voltak mindig ellenségek, és Matthias nem volt mindig főnök. Akkoriban még mindketten gyalogosként szolgáltak a különleges egység legalsó szintjén, és Jim tanította meg a férfit faragni. A miniatűr ló meglepő hozzáértéssel készült, figyelembe véve, hogy ez volt az első és az egyetlen tárgy, amit Matthias valaha kifaragott. Ha Jim jól emlékezett rá, körülbelül két órába telt, hogy elkészüljön, és éppen emiatt használták most fel. Nyilvánvalóan az élettelen tárgyaknak más funkciójuk is volt, amellett, hogy idővel beporosodtak. Olyanok voltak, mint a szivacs, magukba szívták annak a személynek a lényét, aki birtokolta, készítette vagy használta őket, és a molekulák közötti térben még mindig keringő anyag nagyon hasznosnak bizonyult azok számára, akik tudták, mire használják fel. Jim felemelte a kis lovat. – És most? Eddie felhajtotta a lepedőt Jim szürke, foltos arcáról. Egy pillanatig nehéz volt bármi másra koncentrálni, mint arra, hogy nézett ki negyvennyolc órával a halála után. Szentséges isten, a kaszás nem volt valami jó sminkmester, az már biztos! Még a gót srácoknak is jobb színük volt ennél. – Hé, ne légy ilyen kíméletlen a barátaimmal! – vágott közbe Adrian. – Előbb dugnám meg valamelyiküket, mint egy műanyag dudájú és műbarna dél-kaliforniai cicababát. – Szállj ki a fejemből, te gazember! Különben is simán megdugnád a cicababát. Adrian elvigyorodott, és behajlította izmos karját. – Igaz. Meg a húgát is.
23
Igen, az angyal láthatóan túltette magát azon, amit a Devina nevű démon művelt vele Jim hivatalos „halálának” napján. Vagy erről volt szó, vagy pedig az élő, lélegző Barbie babákkal való öngyógyítás annyira kimerítette, hogy már képtelen volt az önelemzésre. Eddie elővett egy fémreszelőt a zsebéből, és a nyelénél fogva odanyújtotta Jimnek. – Reszelj le a fadarabból egy keveset a testre! Bárhová jó lesz. Jim a széles mellkast választotta, majd a reszelés halk kaparászó hangja hallatszott a csempézett terem hideg csendjében. Eddie visszavette a szerszámot. – Hol van a késed? Jim elővette a vadászkését, amit még akkor kapott, amikor először lépett be a fegyveres szervezetbe. Matthias is kapott egy ugyanolyan fegyvert ugyanakkor. Ami azt illeti, azzal faragta ki a lovat. – Vágd meg a tenyeredet, majd szorítsd erősen a kezedbe a kis tárgyat! Miközben ezt csinálod, erősen gondolj arra a személyre, akit szeretnél, hogy idejöjjön! Emlékezz a hangjára, és különleges emlékképekben lásd magad előtt! Nézd, hogy mozog, milyen gesztusokat csinál, milyen ruhát visel, milyen illatú kölnit használ, ha használ! Jim erőltette az agyát, és próbált visszaidézni valamilyen, bármilyen emléket Matthiasról, a gazemberről... A kép, amely megjelent a gondolataiban, meglepően tisztán látszott: ott voltak a sivatagban, azon az éjszakán, az orrában érezte a robbanószer szagát, hallotta a fülében dobolni a késztetést, hogy igyekezzenek. Matthiasnak már nem volt meg a lábszára, a bal szeme majdnem teljesen eltűnt a szemgödörből, a katonai terepruháját pedig piszok és élénkvörös vér borította. – ... Dan... ny... fiú... Danny fiam... – mondta. Jim a tenyere közepére tette a tőrt, és végighúzta a bőrén, majd felszisszent, amikor a penge mélyen és élesen belevágott a húsába. Eddie hangja áthatolt az emlék és a jeges fájdalom ködén. – Most pedig tedd a tenyeredet a fareszelékre, és dörzsöld bele a vért! Aztán vedd elő az öngyújtódat, és gyújts meg! Emeld fel a kezed, majd fújd a lángot a testre, miközben a képet továbbra is magad előtt tartod gondolatban.
24
Jim megtette, amit mondtak neki... és elképedve látta, hogy kék ragyogás gyűlik össze az öngyújtón túl, mintha a tárgy varázslatos módon forrasztólámpává alakult volna át. Ám a meglepetések itt még nem értek véget. A fény leereszkedett a holttestre, és lassan körbefogta az egészet. – Kész – mondta Eddie. Jim eloltotta az öngyújtóját, és lenézett magára, miközben azon töprengett, vajon mit fog gondolni Matthias. Volt idő, réges-régen, amikor ő és a férfi közel álltak egymáshoz. Ahogy azonban teltek az évek, a gazember az egyik úton ment, Jim pedig egy másikon. És ez még azelőtt volt, hogy bekövetkezett volna az a meghalás-és-bukott-angyallá-válás dolog. Ez azonban most nem róla és Matthiasról szólt. Jim visszahajtotta a lepedőt, betakarta a saját arcát, és arra gondolt, mennyi időbe telik majd, hogy a varázslat idehívja Matthiast, és ő újra lássa a férfit. Visszatolta a tepsit a hűtőkamrába, becsukta az ajtót, amivel bezárta a fluoreszkáló, kék fényt is. – Lépjünk le innen! Kifelé menet csendben maradt, elmerengett a rossz emlékeken, hogy mit tett és kiket ölt meg, amíg a különleges egység tagja volt. Ki gondolta volna: az adrenalint termelő mirigyein kívül saját belső démonai is túlélték a halálát. Igazság szerint úgy érezte, hogy ez a megbánás már örökké nyomni fogja a lelkét. A rossz hír a halhatatlanságban az volt, hogy nem létezett a vég, és nem reménykedhetett benne, hogy egyszer majd leszáll erről a hullámvasútról. Nem tudott erőt adni neki ez a tudat, amikor a dolgok rosszra fordultak, összecsaptak a feje fölött a hullámok... és megvetette magát. Jim és a társai kint, a halottasház előtti gyepen bukkantak fel, és ismét nekiláttak Isaac Rothe keresésének. – Meg kell találnom azt az embert – jelentette ki Jim komoran, habár aligha tűnt valószínűnek, hogy bármelyikük is elfelejtette volna a feladatot. Jim behunyta a szemet, és előhívta azt, ami majd átröpíti Caldwellből oda, ahol Isaacet utoljára látták...
25
Hatalmas szárny nyílt ki a hátán, a szivárványszínekben játszó tollak kibomlottak, és mintha végtagok lennének, kinyújtóztak, mert már teljesen elgémberedtek. Amikor Jim felnyitotta a szemét, már Adrian és Eddie hátán is kinyíltak a szárnyak, a két bukott angyal lélegzetelállító, túlvilági látványt nyújtott az utcai lámpák fényében. Amikor egy autó elment mellettük, nem fékezett le hirtelen, és nem tért ki a sávjából. A szárnyak – éppúgy, ahogyan ő, Eddie és Adrian – nem voltak sem ott, sem máshol, nem voltak sem valóságosak, sem képzeletbeliek, sem megfoghatók, sem megfoghatatlanok. Egyszerűen csak voltak. – Kész vagy? – kérdezte Eddie. Jim hátrapillantott oda, ahol földi porhüvelye feküdt, és már nemcsak fagyos hulla volt, hanem világító jelzőfáklya is annak az embernek a számára, akit idővel meggyűlölt. Még akkor is, ha egykor megmentette a gazember életét. – Igen, menjünk! Huss, huss, felszálltak: egy szempillantás alatt átrepültek a sötét égen, a ragyogó csillagok között az Angyal Légitársaság erős, biztos szárnyain, ahogy Jim nevezte magukat. Fent a magasban folytatta a körözött ember keresését... és Boston felé indult teljes gőzzel.
26
Harmadik fejezet
Devina, a démon olyan közel volt a mindenhatósághoz, amennyire csak lehetséges volt, anélkül, hogy ő maga lett volna az isten, aki megteremtette a földet és mennyet: felvehetett bármilyen alakot és arcot, bárkivé át tudott változni, bármikor és bárhol. Képes volt lelkeket egy örökkévalóságra börtönbe zárni. Az élőhalottak egész hadseregét irányította. Ha pedig valaki keresztezte az útját, pokollá változtatta az illető életét. Szó szerint. De akadt egy kis problémája. – Sajnálom, hogy elkéstem – mondta, miközben berobogott a barátságos vörös irodába. – Megbeszélésem volt, és tovább tartott, mint számítottam. A pszichológus a karosszékében ülve elmosolyodott. – Semmi baj. Szüksége van néhány percre, hogy összeszedje magát? Devina valóban zaklatott volt, és miközben leült, letette oldalra Prada táskáját. Mély lélegzetet vett, majd megtapogatta a barna hajú, testi illúziót, amelyet az emberi pszichológus látott, aztán végigsimított a kígyóbőr nadrágon, amely viszont igazi volt. – A munkám maga a pokol – jelentette ki, és lenézett, hogy ellenőrizze, vajon tényleg be van-e húzva a táskáján a cipzár. Vértfoltos melegítőfelső rejtőzött benne, és nagyon nem hiányzott, hogy magyarázkodni kelljen miatta. – Igazi pokol. – Örülök, hogy felhívott az extra kezelés miatt. A múlt hét után gondoltam is magára, hogy mi történt. Hogy van? Devina kiszakította a gondolatait abból a káoszból, amelyből ideérkezett, és csak magára koncentrált. Ami nem volt valami kellemes dolog. Azonnal könny gyűlt a szemébe. – Én... Nem vagyok jól. Kényszerítette magát, hogy mondjon valamit.
27
– A költöztetők átvittek mindent az új lakásomba, és még nagyon sok minden dobozokban van. Az egész délutánt azzal töltöttem, hogy kicsomagoljak, de olyan rengeteg... és nagyon kell ügyelnem rá, hogy minden a helyén legyen. Ellenőriznem kell, hogy a... – Devina, ne beszéljen a tárgyi dolgokról! – A terapeuta feljegyzett valamit a fekete könyvébe. – A terveivel majd ráérünk a kezelés végén foglalkozni. Most azt szeretném tudni, ön hogy van. Hogy érzi magát? Devina átnézett a kézzel szőtt szőnyeg felett, és nem először gondolt arra, vajon mit szólna a nő, ha megtudná, hogy egy démont kezel. Amióta idejött Caldwellbe, ehhez a pszichológushoz járt... annak már egy éve. Igazi énjét elfedte kedvenc testi alakjával, ezzel a divatos, szexis, barna hajú nővel, a külső alatt azonban... különösen az után, hogy veszített Jim Heronnal szemben... őrült káosz uralkodott. Ez a nő azonban tényleg segített neki. Devina kihúzott egy zsebkendőt a dobozból, amely a mellette lévő asztalon állt. – Én csak... utálok költözni. Úgy érzem, kicsúszik az irányítás a kezemből. Elveszett vagyok. És... félek. – Tudom, mit érez. – A nőből valósággal sugárzott a megértés. – A költözés a legnehezebb dolog egy olyan nő számára, mint ön. Nagyon büszke vagyok magára. – Nem volt időm. Hogy mindent jól csináljak. – Újabb könnyek tolultak a szemébe. Amit gyűlölt. De hát, istenem, néhány óra alatt kellett kiszakítania a gyűjteményét a rejtekhelyéről, és minden holmiját sietve dobozokba dobálni. – Még mindig nem volt időm mindent átnézni, és nem tudtam ellenőrizni, nem tört-e vagy veszett-e el valami. Ó, istenem... elveszett! Kölcsönvett szíve a pánik hatására háromszoros gyorsasággal kezdett verni. – Devina, nézzen rám! Devinának kényszeríteni kellett a tekintetét, hogy a pszichológusra összpontosítson és legyőzze a pánikrohamot. – Elnézést – nyögte elfúlva. – Devina, a félelmet nem a tárgyak miatt érzi, hanem a világban betöltött helye miatt. A miatt a hely miatt, amelyet érzelmileg és szellemileg a magáénak tekint. Nem szabad elfelejtenie, hogy nincs
28
szüksége élettelen tárgyakra ahhoz, hogy igazolja a saját létezését, vagy, hogy biztonságban érezze magát. Oké, ez nagyon jól hangzott, őt azonban éppen az élettelen tárgyak kötötték a lelkekhez, akiket odalent őrzött, ez volt az egyetlen kapocs a „gyermekeihez”. Az évszázadok során felhalmozta a személyes tárgyakat, amelyeket a megszerzett lelkektől vett el: gombot, mandzsettagombot, gyűrűt, fülbevalót, gyűszűt, kötőtűt, szemüveget, kulcsot, tollat, órát... a listát a végtelenségig lehetett volna folytatni. A nemesfémekből készült tárgyakat szerette a legjobban, de bármilyen egyéb fém is megfelelt: hasonlóan ahhoz, ahogy az anyag visszaverte a fényt, a tárgy is tartalmazta annak a lénynek a rezgéseit, akié volt, aki korábban viselte vagy használta. Ezeknek az embereknek a sugárzó lenyomata volt az egyetlen dolog, ami megnyugtatta, amikor nem tudott személyesen is lejutni a szentélyébe. Istenem, gyűlölte, hogy dolgoznia kell a földön! Megrázkódott és megtörölte a szemét. – Csak utálom, hogy olyan messze vagyok tőlük. – Az állására azonban szüksége van. Maga mondta nekem. És a volt férje jobb anyagi háttérrel rendelkezik ahhoz, hogy a gyerekeikről nap nap után gondoskodjon. – Igen, ez így van. – Muszáj volt kitalálnia valami háttértörténetet, hogy helyzete hasonlítson az emberekéhez. Természetesen szó sem volt elvált férjről, a párhuzam azonban létezett: a lelkek biztonságban voltak ott, ahogy hagyta őket, egyszerűen csak utálta, hogy olyan messze volt tőlük. Nem létezett más hely, ahol szívesebben lett volna, mint saját kútjának a mélyén, ahol nézhette a falakba örökre bebörtönzött, vonagló, kiáltozó tömeget. Olyan szórakoztató volt velük játszadozni. – Szóval, hová ment? – kérdezte a terapeuta. – Miután a barátja és ön eldöntötték, hogy véget vetnek a kapcsolatuknak, hová költözött a városban? Devina izgatottsága ekkor haraggá változott. Alig tudta felfogni, hogy elvesztette az első csatát Jim Heron ellen... vagy, hogy a nyomorult gazember betört a magánlakhelyére. Neki és a másik két angyalnak köszönhetően, Devinának őrült tempóban kellett kiürítenie és elhagynia a helyet. 29
– Van egy barátom, akinek van egy üres épülete. – Nem igazán a barátja, csak egy fickó, akivel addig kefélt, amíg a férfi alá nem írta a papírokat. Aztán megölte, begyömöszölte a testét egy veszélyes hulladékos kukába, és jól lezárta a tetejét. Most ott volt a saját alagsorában, és szép lassan bomladozott. – És a költözés befejeződött? – Igen, már minden odaát van. De, ahogy mondtam, még nem tudtam mindent elrendezni. – Talált viszont egy másik szüzet, akit azonnal feláldozott és felhasznált, hogy védje a tükröt, amelyen keresztül lejuthatott a pokolba. – Beszereltem egy riasztót is. Ha abban a szobában, ahol a legértékesebb kincseit tartotta, bárki feltörné a véres pecsétet, egy pillanat alatt tudna róla. Így jutott azonnal a tudomására az is, amikor Jim és angyal barátai betörtek a lakásába. Így tudta kimenekítenie a holmiját. Szüzeket találni azonban rendkívül nehéz feladat volt manapság. Most, hogy már mindenki olyan sokat szexelt, amit régen gyerekjáték volt megtalálni, most egyre ritkább lett. Devina soha nem ölt gyerekeket, mivel nagyon rossz cselekedetnek tartotta – majdnem olyan gonosz dolog lett volna, mintha valaki elvett volna egy lelket az övéi közül. Tizennyolc évesnél idősebb lányt találni azonban, aki még sosem hentergett senkivel, napokig is eltartott. Csak azt tudta erre mondani, hogy éljen az önmegtartoztatási mozgalom. – Várjon! Épület? – kérdezte a pszichológusnő. – Ugye, nem valami épületben húzza meg magát? – Ó, dehogy! Most átmenetileg szállodában lakom. A munkám elszólít a városból. Bostonba, igazság szerint. – Mert eljött az ideje a végzetével vívott második csatájának. És az isten verje meg, ezt végre meg fogja nyerni! – Devina, ez nagyszerű! – A terapeuta megveregette a nő térdén pihenő kezét, és elmosolyodott. – Távol él a tárgyaitól. Sikerült elérnie az áttörést! Nem igazán, figyelembe véve, hogy egy szempillantás alatt képes volt bárhol ott teremni. – Most pedig mondja el, hogy megy a munkája! Tudom, hogy a múlt hét nagyon rázós volt. Devina keze a táskájára tévedt, és megsimította a finom bőrt. 30
– Javulni fog. Gondoskodom róla. – Az új kollégája. Hogy mennek vele a dolgok? Tudom, hogy volt önök között némi kezdeti súrlódás. Súrlódás? Igen, nos, így is lehet mondani. Devina Jim Heronra gondolt a Vasálarc parkolójában, ahogy a férfi mélyen benne mozgott, miközben ő keményen lovagolt rajta. Annak ellenére, hogy szenvedélyesen gyűlölte az angyalt, nem volt ellenére, hogy egy kis időt édes kettesben töltsenek el. Kihúzta magát. – Nem fogja megkapni az elnökhelyettesi széket. Nem érdekel, mit kell tennem ezért, de túl sokat és túl keményen dolgoztam ahhoz, hogy ez a fickó csak úgy besétáljon, és elvegye azt, ami az enyém. Hét lélek. Hét esély a jó és a rossz számára, hogy győzzön. Az első győzelmet a másik oldal érte el. Ha Jim Heron még hármat szerez, akkor Devina nemcsak hogy „munka” nélkül marad, de az angyalok veszik át az uralmat a Föld felett, és minden egyes lélek, akit eddig megkaparintott, megváltást nyer. Akkor minden eddigi munkája semmivé lesz. A gyűjteménye eltűnik. A hadserege elfogy. És ő maga is... Megszűnik létezni. Ránézett a pszichológusára. – Nem hagyom, hogy ő nyerjen. A nő bólintott. – Van valami terve? Devina meglapogatta a táskáját. – De még mennyire. A kezelés után Devina északkeletre szállította magát, felemelkedett a levegőbe, és mint egy fekete árnyék repült az éjszakában. A bostoni közparkkal szemben, a Boylston utcán öltött ismét alakot, ahol szomorúfűzfák zöldelltek egy kis tó partján. A Négy Évszak Hotel komoly téglaépülete – a főbejárat, a bejárat fölötti előtető és a sokablakos étterem között – majdnem egy egész háztömbnyi területet elfoglalt. Habár kívülről meglehetősen egyszerűnek tűnt, belül meleg hatású fabútorokat, elegáns brokáthuzatokat és mindig friss virágot lehetett találni. Devina megtehette volna, hogy azonnal a szobája előtt terem, de akkor elszalasztotta volna az alkalmat, hogy az öltözékét mutogassa. 31
Escada kígyóbőr utánzatú nadrágját, Chanel blúzát, nem is beszélve Stella McCartney trencskójáról. És mit ad isten, még csak a második éjszakáját készült eltölteni ebben a szállodában, az ajtónálló és a recepciós azonban már kedvesen üdvözölte, amikor belépett az előcsarnokba, és tűsarkú cipőjével végigkopogott a márványpadlón. Ez ismét azt bizonyította, amit már eddig is tudott: az összes test közül, amelyet eddig használt, ez a barna hajú, hosszú combú nő illett hozzá a legjobban, amelyiknek olyan melle volt, hogy a férfiaknak kocsányon lógott a szemük, ha meglátták. Habár ő maga technikailag nemtelen volt, a tapasztalat azt bizonyította, hogy fegyverarzenálját egy manikűrözött kéz tudta a leghatásosabban hasznosítani. Ráadásul jobban tetszettek neki a női ruhák. Na meg a kefélés. A legfelső szinten lévő lakosztályából csodálatos kilátás nyílt a kertre és a bostoni közparkra, gyönyörű szobák voltak benne és kiváló szobaszerviz. A rózsacsokrot csak kedvességből, ajándékként kapta. Na de nem is csoda, miután több ezer dollárt fizetett ezért a szállásért. Átsétált a nappaliból a fő hálószobán keresztül a márvány fürdőszobába. A két mosdókagyló között letette a táskáját a pultra, és kivette belőle a melegítő felsőt, amelyet a ketrecharcos-viadalon szerzett meg az oktagonból. A kapucnis felső XXL-es méretű volt és szürke színű. Bármelyik Wal-Martban vagy Tescóban meg lehetett venni, pontosan az a fajta ruhadarab, amelyet bárki viselhetett, mert könnyű volt beszerezni, és nem került túl sokba. Semmi különös nem volt benne. Kivéve, hogy mégis egyedinek számított. Főleg a vérfoltok miatt. Hála istennek, hogy a zsaruk épp akkor bukkantak fel, amikor szükség volt rájuk, különben Devina teljesen lekéste volna a kezelést a pszichológusával. Sietve levetkőzött, és megpróbálta gyűrötten otthagyni a ruháit, ahogy ledobta őket magáról... Körülbelül másfél percig bírta. A rendetlenségtől zúgni kezdett a feje, ezért muszáj volt mindet megfognia, odavinni a szekrényhez és felakasztani a helyére. Volt még rajta melltartó is, azt a komód fiókjába tette. Bugyit nem viselt, ezért azzal nem kellett fáradnia. 32
Sokkal nyugodtabb volt, amikor visszament a fürdőszobába, hogy nekilásson a dolognak. Elővett egy aranyollót a sminkkészletéből, kivágott egy kört a pulóverből, ahol a viselője szíve lett volna, aztán felszabdalta az anyagot. A pamutrostok között könnyedén siklott az olló pengéje, és hamarosan egy kis cafathalom gyűlt össze a márványpulton. Az olló egyik élével megvágta a tenyerét, a sebből piszkosszürke vér csöppent a darabokra. Devina egy pillanatig nem mozdult, csak csalódottan nézett. Szerette volna, ha a vére vörös színű – az annyival szebb lett volna. Igazság szerint gyűlölte azt, ahogy valójában kinézett. Mennyivel jobb volt ez a test. Meg a többi. Felmarkolta a pulóver darabkáit, és a piszkos színű, vérző sebbe dörzsölte a tenyerében, miközben elképzelte a férfit, akinek a testére feszült a pulóver. Látta szigorú arcát, rövidre nyírt haját, amely már kezdett megnőni, valamint a tetoválást a testén. Még mindig a kezében dörzsölgette a szövetet, és Isaac Rothe-ra gondolt, majd meztelenül átment a hátsószobába, és leült a takaró tetejére. Az asztal másik oldalán kinyitott egy ébenfekete dobozkát, kivett belőle egy kézzel faragott sakkfigurát – a királynőt –, amely nem volt annyira gyönyörű, mint az ő kölcsönvett teste. Nem látta, amikor Jim Heron kifaragta a női alakot, a férfi azonban igen, és Devina elképzelte, ahogy egy kés fölé görnyedve ül, biztos kezében tartva a borotvaéles acélpengét, és a fadarab fokozatosan emberi alakká változik. Belenyomta véres tenyerébe a kis fabábut a szövetdarabok mellé, összeszorította, egybeolvasztotta. Aztán oldalra hajolt, megfogott egy gyertyát, és a gondolatával meggyújtotta. Lefeküdt, belefújt a lángba, mire a három dolog összevegyült eszenciája a láng fölött lebegett. A lila fény, amely a túloldalon kezdett felé derengeni, lassan beterítette a testét, teljesen körbefogta foszforeszkáló fényével... egymáshoz hívta a tárgyak tulajdonosait... és őhozzá is. Jim Heron ezúttal nem fogja tudni, mi ütött belé. Lehet, hogy az első körben nyert, ám ez nem fog újra előfordulni.
33
Negyedik fejezet
Ha valaki a Suffolk megyei börtön központjában dolgozott, Boston belvárosában, sok csúnya dolgot láthatott. Ezek közül néhány annyira visszataszító volt, hogy az ember egy időre inkább félretette a reggeli kávéját és fánkját. Más esetek... egyszerűen csak szörnyen bizarrnak hatottak. Billy McCray kezdetben körzeti járőr volt Southie-ban, együtt szolgált a fivéreivel, az unokatestvéreivel és az öregével. Miután úgy tizenöt évvel azelőtt szolgálat közben rálőttek, az őrmester elintézte neki, hogy adminisztratív munkát végezhessen. Kiderült, hogy Billy nemcsak a kerekes székével illik tökéletesen a pulthoz, de az aktatologatásban is jeleskedik. Elkezdett letartóztatásokat bejegyezni, rendőrségi fényképeket készíteni, mostanra pedig az egész iroda élére került. Az engedélye nélkül még az orrát sem merte kifújni senki ezen a helyen, amíg Billy azt nem mondta az illetőnek, hogy előveheti a papír zsebkendőjét. És imádta, amit csinált, még akkor is, ha néha átkozottul furcsa dolgokat látott. Mint például ma reggel. Hajnali hat óra volt. Nyilvántartásba vett egy fehér nőt, aki melltartó helyett két kólásdobozt viselt a mellén. Az alumíniumdobozokat a mell tövénél ragasztotta a testére, és kifelé meredeztek. Billynek olyan sejtese volt, hogy a rendőrségi fénykép hamarosan az interneten köt ki, és a nő még élvezni is fogja a népszerűséget. Mielőtt lefényképezte volna, felajánlott neki egy pólót, vagy valamit, a nő azonban nagyon is meg akarta mutatni a... nos, a dobozait. Micsoda emberek vannak! De most komolyan! A végén kiderült, hogy a ragasztót könnyen le lehetett szedni a bőréről, de a biztonság kedvéért inkább papírpohárban adtak neki kávét, nehogy újabb ragyogó ötlete támadjon...
34
Amikor az acélajtó kinyílt a folyosó végén, Billy kihúzta magát a kerekes székben. A nő, aki belépett, nem volt mindennapi látvány, azt meg kellett hagyni, de nem ugyanazért, mint az itt előforduló különc csodabogarak. Magas volt, és szőke haját mindig bonyolult kontyba csavarva viselte a fején. Tökéletes szabású kosztüm és hosszú, elegáns kabát volt rajta. Billy kérdés nélkül is tudta, hogy a retikülje és az aktatáskája többet ér, mint amennyi félretett pénze neki volt a bankban. Nem is beszélve a nyakában lévő vastag aranyláncról. Amikor a nő elhaladt az őrök mellett, azok is kihúzták magukat, és lehalkították a hangjukat... valamint azonnal utána fordultak, hogy hátulról is szemügyére vegyék. Amikor a nő odaért a plexihez, Billy örült, hogy még korábban eltolta az ablakot, mert így megérezhette a parfümjének illatát. Istenem... mindig ugyanolyan volt. Buja és drága. – Üdvözlöm, Billy. Hogy megy Tomnak a rendőr-akadémia? Mint a legtöbb Beacon Hillbe való, Grier Childe is úgy beszélt, hogy a szájából még a leghétköznapibb kérdés is szebben hangzott, mint bármi, amit Shakespeare valaha írt. A többi karót nyelt előkelőségtől eltérően azonban nem volt rossz ember, és a mosolya is mindig őszintén ragyogott. Billytől rendszeresen érdeklődött a fiáról meg a feleségéről, és valóban ránézett, egyenesen a szemébe, mintha sokkal fontosabb személy lenne, nem csak egy irodista. – Nagyon jól, köszönöm! – vigyorgott Billy, és összefonta a karját kidüllesztett mellkasán. – Júniusban végez. Nem Southie-ban dolgozik. Mesterlövész, mint az apja. Az a kölyök még egy mérföldről is képes eltalálni egy sörösdobozt. Sajnos ettől a megjegyzéstől eszébe villant a kólásdobozos lány, de elhessegette az útból a képet. Childe ügyvédnő sokkal szebb látványt nyújtott. – Nem lep meg, hogy Tommy ilyen jó. – A nő aláírta a naplót, és a csípőjével nekitámaszkodott a pultnak. – Ahogy mondta, magára ütött. Billy még két év után sem tudta felfogni, hogy az ügyvédnő leáll vele beszélgetni. Na persze, a kerületi ügyészek és a többi kirendelt védő is szóba állt vele, ez a nő viszont egy igazi régimódi, elit cégnél dolgozott – amelynek tagjai általában csak annyit kérdeztek tőle, hogy van az ügyfelük. 35
– És hogy van Sara? – kérdezte Miss Childe. Miközben beszélgettek, Billy beírta az ügyvédnő nevét a rendszerbe, hogy megtudja, ki mellé rendelték ki. Körülbelül félévente egy bizonyos körforgás szerint rákerült a sor, hogy kirendelt védője legyen valakinek, természetesen szívességből. Az óradíja kétségtelenül olyan magas volt, hogy a kliensei, akiket itt kapott, nem tudtak volna kifizetni meg annyit sem, amennyi idő alatt két szót mondhattak, nem hogy egy teljes órát... vagy isten ne adja, egy egész ügyet. Amikor Billy meglátta, kinek a neve szerepel a listán, összevonta a szemöldökét. – Minden rendben van? – kérdezte a nő. Nos, nem igazán. – Igen, semmi probléma. Mert majd gondoskodik róla, hogy tényleg ne legyen. Megfogott egy dossziét. – Itt vannak az ügyfele iratai. Ha bemegy az egyesbe, majd odavezetjük önhöz. – Köszönöm, Billy. Maga a legjobb. Billy ezután megnyomott egy gombot, és beengedte az ügyvédnőt az ajtón a börtön celláihoz és irodáihoz. Miss Childe elsétált a megjelölt helyiséghez – amely történetesen éppen a Billy irodája mellett volt a férfi feljegyzett valamit a számítógépbe, majd felemelte a telefont, és tárcsázta a cellák részlegét. Amikor Shawn C. felvette a kagylót, azt mondta neki: – Hozd ki az ötvennégy-nyolcvankilenc-kilenchetvenes foglyot a mi Miss Childe-unknak! Vezetéknév Rothe. Egy kis szünet következett a vonal másik végén. – Az egy nagy ember. – Igen, és figyelj... nem tudnál elbeszélgetni vele? Mondjuk, emlékeztethetnéd rá, hogy ha udvariasan viselkedik az ügyvédjével, az megkönnyítheti számára a dolgokat. Újabb szünet után így szólt: – Akkor én majd itt várok az ajtó előtt, amíg a nő bent van vele. Tony addig beáll helyettem. – Rendben. Oké, az jó lesz. Köszönöm. Amikor Billy letette a telefont, kitolta magát a székkel, hogy szembekerüljön a biztonsági kamerák képernyőjével. A bal alsóban 36
figyelte, ahogy Miss Childe leül egy asztalhoz, kinyitja a dossziét, és beleolvas a jelentésekbe. Ő majd rajta tartja a szemét, amíg biztonságban ki nem sétál innen. A helyzet úgy állt, hogy a börtönben kétfajta ember létezett: belsősök és külsősök. A külsősökkel udvariasan bántak, a belsősökre azonban... különösen a szép, fiatal belsősökre, akiknek gyönyörű mosolyuk volt, és finom eleganciát sugároztak... nagyon vigyáztak. Ez pedig azt jelentette, hogy Shawn C., az őr, kint fog várakozni a folyosón, és a dróthálós ablakon át fog kifelé nézni egész idő alatt, amíg az a gyilkos fenevad, akit illegális ketrecharc miatt tartóztattak le, bent van az ügyvédnőjükkel. Ha az a gazember csak annyit is merészel tenni, hogy rosszul veszi a levegőt, nos... legyen elég annyi, hogy Billy részlegében senkinek sem kellett a szomszédba mennie egy kis fegyelmezésért: az őrök és a személyzet minden tagja tudott arról a kis sötét sarokról az alagsorban, ahová nem láttak be a biztonsági kamerák, és senki sem hallotta, ha egy seggfej kiabálni kezdett, amikor a büntetés kissé eldurvult. Billy hátradőlt a székében, és megrázta a fejét. Rendes az a nő ott bent. Nagyon rendes. Na persze, azok után, ami az öccsével történt... azok, akiknek nehéz sors jutott, általában rendesek voltak, nem igaz? Grier Childe egy rozsdamentes asztal mellett ült egy rozsdamentes széken, amellyel szemben egy másik rozsdamentes szék állt. Minden bútordarab hozzá volt erősítve a padlóhoz, és az egyetlen szerkezet a biztonsági kamera volt a sarokban, valamint egy mennyezeti lámpa, amely be volt rácsozva. A betonfalat olyan sokszor festették már át, hogy szinte tapéta simaságú volt, a levegőben olcsó padlótisztító szaga, az előző ügyvéd kölnije, valamint cigarettaszag érződött. Ez a hely teljesen más volt, mint ahol általában dolgozott. A Palmer, Lords, Childe, Stinston & Dodd bostoni irodája úgy nézett ki, mint egy XIX. századi bútorokat és műalkotásokat bemutató múzeum. A PLCS&D-ben nem volt fegyveres biztonsági őr, sem fémdetektor, és a bútorok sem voltak a földhöz csavarozva, hogy ne lehessen ellopni vagy hozzávágni őket valakihez. Ott az egyenruhák márkás, drága holmik voltak. Grier már két éve vállalt ingyenes közvédelmet, és legalább tizenkét hónapba telt, míg összebarátkozzon a recepcióssal, a személyzettel és az 37
őrökkel. Most azonban, amikor idejött, az már olyan volt, mintha haza érkezett volna, és őszintén kedvelte az itteni alkalmazottakat. Sok jó ember dolgozott keményen a rendszerben. Kinyitotta a legújabb ügyfele dossziéját, majd elolvasta a vádakat, a felvételi lapját és a háttértörténetét: Isaac Rothe, huszonhat éves, lakás a Tremont utcában, munkanélküli. Nincs priusza. Nyolc társával együtt tartóztatták le egy rajtaütés keretében előző éjszaka egy illegális fogadás és ketrecharc helyszínén. Nem volt szükség házkutatási parancsra, mert a harcosok magánlaksértést követtek el. A rendőrségi jelentés szerint az ügyfele épp a küzdőtéren állt, amikor a rendőrség behatolt. Az irat szerint azt a férfit, aki az ellenfele volt, a központi közkórházban kezelték... Szombat reggel kilenc óra van... Tudod, milyen az életed? Grier lehajtotta a fejét, és szorosan behunyta a szemét. – Ne most, Daniel! Csak mondom. Miközben a halott öccse hangja ki-be járkált a fejéből a háta mögül, Grier a testetlen hang hallatán teljesen megzavarodott. Harminckét éves vagy, és ahelyett, hogy összebújnál egy dögös pasival, itt ülsz a rendőrségen, és kávét szürcsölgetsz... – Nincs is kávém. Ebben a pillanatban az ajtó szélesre tárult, és Billy gurult be rajta. – Gondoltam, jólesne egy kis ébresztő. Bingo, mondta a testvére. Pofa Be, gondolta válaszul Grier. – Billy, ez nagyon kedves magától. – Elvette a kávét, amit a felügyelő felé nyújtott, és a papírpohár melege a tenyerébe szivárgott. – Nos, tudja, olyan, mint a mosogatólé. Mi is utáljuk. – Billy elmosolyodott. – De ez itt már hagyomány – Igen, elhiszem. – Grier összevonta a szemöldökét, amikor a férfi nem ment ki azonnal. – Valami baj van? Billy megütögette az üres széket maga mellett. – Lenne olyan szíves átülni ide a kedvemért? Grier letette a poharat. – Hát persze, de miért... – Köszönöm, kedves. Egy pillanatnyi szünet következett. Billy nyilvánvalóan arra várt, hogy a nő átüljön, és nem állt szándekában megmagyarázni a dolgot. 38
Grier áttolta a dossziét a másik helyre, aztán felállt, és áttelepült a másik székre, háttal az ajtónak. – Jó kislány! – Billy megszorította egy pillanatra a karját, aztán kigurult a helyiségből. A helycsere azt jelentette, hogy így szembe került imádott öccse áttetsző szellemalakjával. Daniel a helyiség távolabbi sarkában ült a földön, a lábát bokánál keresztbe tette, a karját összefonta a mellkasán. Szőke haja tiszta volt és frissen mosott, ruházatát pedig korallpiros póló és kockás bermudanadrág alkotta. Úgy nézett ki, mint egy Ralph Lauren-reklámban szereplő, élőhalott modell, egy tipikus amerikai, napbarnított aranyifjú, aki mindjárt elvitorlázik Hyannis Port felé. Kivéve, hogy nem mosolygott, ahogy máskor mindig szokott. Azt akarják, hogy az ügyfeled nézzen az ajtó felé, mert a kint álló őr rajta akarja tartani a szemét. Valamint nem szeretnék, hogy bent ragadj a helyiségben. Így ugyanis könnyebben ki tudsz menekülni, ha a fickó megvadulna. Grier megfeledkezett a biztonsági kameráról, és arról, hogy bárkinek, aki nézi, úgy tűnhet, hogy a semmihez beszél. Előrehajolt. – Nem fog senki... Hagyd abba! Ne akarj mindenkit megmenteni, inkább éld a saját életedet! – Ezt én is mondhatnám neked. Ne kísérts engem, inkább lépj át az örök életbe! Megtenném, de nem engedsz el. Ebben a pillanatban a háta mögött kinyílt az ajtó, és az öccse eltűnt. Grier megmerevedett, amikor meghallotta a lánccsörgést és a csoszogó lépteket. Aztán megpillantotta a férfit. Szentséges... Szűz Mária... istennek... szent... A fogoly, akit Shawn C. vezetett be, százkilencvenöt centi magas volt, és színtiszta izom. „Ki volt öltözve”, ami azt jelentette, hogy börtönruhát viselt, a keze és a lába meg volt bilincselve, és egy acéllánccal összekötve, amely elől a lábán ment fel a kezéig, aztán a dereka köré csavarodott. Markáns arca kissé beesett, amely azt jelezte, hogy egy felesleges gramm háj sincs rajta, sötét haja rövidre vágva, mint a katonáknak. A szeme körül gyógyuló véraláfutások sorakoztak, a 39
haja vonala alatt élénk fehér kötés látszott... a nyakán pedig piros foltok, mintha nemrégen fojtogatták volna. Grier első gondolata az volt... milyen jó, hogy Billy McCray megkérte, hogy üljön át a másik helyre. Nem tudta, honnan jött, de az az érzése támadt, hogy az ügyfele, ha akarná, egy szempillantás alatt le tudná teperni Shawn C.-t – annak ellenére, hogy az őr akkora volt, mint egy tank, és nyilvánvalóan többéves tapasztalattal rendelkezett azon a téren, hogy kell az ilyen nagydarab, kiszámíthatatlan foglyokkal bánni. Az ügyfele nem nézett rá, mereven bámulta a padlót, miközben az őr betuszkolta az asztal és az üres szék közötti szűk helyre. Shawn C. odahajolt a férfi füléhez, és belesúgott valamit. Aztán Grierre nézett, és feszülten elmosolyodott, mintha nem tetszene neki ez az egész helyzet, de elhatározta, hogy profi módon kezeli a dolgot, és nem csinál semmit. – Itt leszek az ajtó előtt. Ha szüksége lenne valamire, csak kiáltson, és azonnal itt termek. – Aztán halkabb hangon hozzátette. – Figyellek, nagyfiú! Griert valahogy nem lepte meg az intézkedés. Már csak attól is nyugtalan lett, hogy itt ült az ügyfelével szemben. El sem tudta képzelni, milyen lehet körbevezetni a börtönben. Istenem, milyen hatalmas! – Köszönöm, Shawn! – mondta halkan. – Nincs mit, Miss Childe. Aztán egyedül maradt Mr. Isaac Rothe-szal. Figyelte elképesztően széles vállát, és észrevette, hogy a férfi nem ideges, nem babrál nyugtalanul, és ezt jó jelnek tekintette. Ezek szerint remélhetőleg nincs a szervezetében metamfetamin vagy kokain. Valamint őt sem méregette tiszteletlenül, nem bámulta a mellét és nem nyalogatta a száját. Igazság szerint egyáltalán nem is nézett rá, a szeme az asztalra szegeződött maga elé. – Grier Childe vagyok... engem rendeltek ki az ügyéhez. – Amikor a férfi nem emelte fel a fejét, és még csak nem is bólintott, Grier folytatta. – Bármit, amit mond, bizalmasan fogok kezelni, ami azt jelenti, hogy a törvényesség miatt nem adom tovább senkinek. Tudnia kell, hogy annak a biztonsági kamerának, ott fent, nincs audiokimenete, vagyis senki sem fogja hallani azt, amit mond. 40
Grier várt egy ideig... a férfi azonban még mindig nem reagált. Csak ült, egyenletesen lélegzett, és az egész lényéből sugárzott az összesűrűsödött erő, ahogy megbilincselt kezét az asztalon pihentette és hatalmas teste a székbe préselődött. Az első találkozás alkalmával a legtöbb ügyfél, akivel eddig dolga volt, vagy magába roskadva ült, és játszotta a mogorva fickót, vagy pedig felháborodottan és sértődötten egyfolytában az ártatlanságát hangsúlyozta. Ez a férfi egyiket sem csinálta. A háta egyenes volt, mint egy karó, és annak ellenére, hogy teljesen ébernek látszott, nem szólt egy szót sem. Grier megköszörülte a torkát. – A maga ellen felhozott vádak súlyosak. A fickót, akivel harcolt, agyvérzéssel kórházban ápolják. Jelenleg szándékos testi sértés és gyilkossági kísérlet miatt kell felelnie, ha azonban a férfi meghal, szándékos vagy gondatlanságból elkövetett emberölés lesz a vád. Még mindig semmi. – Mr. Rothe, szeretnék feltenni önnek néhány kérdést, ha nem bánja. Semmi reakció. Grier hátradőlt a széken. – Hall engem egyáltalán? Amikor már éppen arra gondolt, hogy az ügyfelének talán valamiféle fogyatékossága van, amiről eddig nem szólt senkinek, váratlanul megszólalt: – Igen, hölgyem. A hangja olyan mély és magával ragadó volt, hogy Griernek elállt a lélegzete. Ezt a két szót végtelenül lágyan ejtette ki, tökéletes ellentétben hatalmas termetével és szigorú arcával. Az akcentusa pedig... halványan... mintha déli lenne, döntötte el Grier. – Azért vagyok itt, hogy segítsek magának, Mr. Rothe. Ezt tudja, ugye? – Nem akarok tiszteletlen lenni, hölgyem, de nem hiszem, hogy tudna. Igen, határozottan déli. Ami azt illeti, gyönyörű déli. Megrázta a fejet, hogy megtisztítsa a gondolatait, majd azt mondta: – Mielőtt még elküld, azt javaslom, vegyen figyelembe két dolgot. Jelen pillanatban nincs óvadék megállapítva az ön számára, vagyis addig itt kell maradnia, amíg az ügyében nem történik valami 41
előrelépés. Ez hónapokig is eltarthat. Valamint mindenkinek, aki saját magát képviseli, nagyon ostoba az ügyfele, és ez nem csak közhely. Nem én vagyok az ellenség, Mr. Rothe, azért jöttem, hogy... A férfi ekkor végre ránézett. A szeme olyan színű volt, mint a befagyott ablaküveg, és múltbeli tettek árnyéka tükröződött benne, amelyek beszennyezték a lelkét. Amikor ez a komor, fáradt tekintet Grier szemébe fúródott, a nőnek megállt a szíve. Azonnal tudta, hogy ez a férfi nem közönséges utcai gengszter. Hanem katona, gondolta. Egész biztosan – az apjának is ugyanilyen volt a tekintete csendes éjszakákon. A háború művelte ezt az emberekkel. – Irak? – kérdezte halkan. – Vagy Afganisztán? A férfi kissé felvonta a szemöldökét, de ennél több reakció nem látszott rajta. Grier megütögette a dossziét. – Hadd intézzem el az óvadékot! Kezdjük ezzel, rendben? Nem kell elmondania semmit arról, miért tartóztatták le, vagy, hogy mi történt. Mindössze azt szeretném tudni, milyen szálak fűzik a közösséghez, és hogy hol lakik. Nem volt még letartóztatva eddig, szóval van esélyünk… Grier hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy a férfi behunyja a szemét. Na jó. Most először fordult elő vele, hogy egy ügyfele elaludt a megbeszélésük közben. Lehet, hogy Billynek és Shawn C.-nek nem is kellett volna olyan nagyon aggódnia. – Untatom, Mr. Rothe? – kérdezte egy pillanat múlva.
42
Ötödik fejezet
– Untatom, Mr. Rothe? Szó. Sincs. Róla. A védőügyvédjének hangja valóságos altatódal volt Isaac füle számára, arisztokrata hanglejtése, tökéletes nyelvtana olyan megnyugtatóan hatott rá, hogy már szinte megijedt tőle. Először azért hunyta be a szemét, mert a nő túlságosan szép volt ahhoz, hogy ránézzen, az elsötétült külvilág azonban nem várt előnnyel járt. Anélkül, hogy a gyönyörű arc és az okos tekintet elvonta volna a figyelmét, képes volt kizárólag a hangjára összpontosítani. Az, ahogy beszélt, egyenesen költői volt. Még egy olyan fickó számára is, mint ő, aki nem volt oda a szívecskés-virágos stílusért. – Mr. Rothe! Nem kérdés volt. Felszólítás. Nyilván kezdett elege lenni belőle. Isaac felnyitotta a szemhéját, mire a nő látványa azonnal mellbe vágta. Próbálta meggyőzni magát, hogy csak azért gyakorol rá ekkora hatást, mert már nagyon régen nem volt igazi hölgy társaságában. Mivel a legtöbb nő, akivel eddig dolga akadt, ugyanolyan nyers és durva stílusú volt, mint amilyen ő maga. Vagyis ez a bonyolult frizurás, láthatóan művelt, parfümöt árasztó egzotikum az asztal másik oldalán, döbbenetes újdonságot jelentett számára. Istenem, lehet, hogy el is ájulna, ha meglátná a tetoválását. És sikoltozva menekülne, ha tudná, mivel foglalkozott az elmúlt öt évben. – Hadd intézzem el önnek az óvadékot! – ismételte meg a nő. – Aztán meglátjuk, hogy legyen tovább. Isaac azon csodálkozott, miért törődik annyira egy olyan alja fickóval, akit még sosem látott azelőtt. A szemében azonban ott volt a tagadhatatlan küldetéstudat, és talán ez volt rá a magyarázat. Nyilvánvalóan az, hogy a csőcselékkel foglalkozott itt lent, kiűzött belőle valamilyen belső démont. Lehet, hogy a gazdagsága miatti
43
bűntudatot. Vagy vallási kérdés volt. Bárhogyan állt is a dolog, átkozottul elszántnak tűnt. – Mr. Rothe, engedje meg, hogy segítsek! Isaac nagyon nem szerette volna, ha a nő belekeveredik az ügyébe... ha azonban ki tudja innen vinni, akkor olajra léphet, mivel a kinti világban kétségtelenül sokkal nagyobb biztonságban lenne: a régebbi főnökének nem jelentene problémát, hogy valamilyen váddal beküldjön valakit a börtönbe, aki az őrök orra előtt megöli. Matthiasnak ez gyerekjáték lenne. Isaac érezte, hogy régóta szunnyadó lelkiismerete hangosan kiabálva tiltakozik, ám a gondolatmenet logikája tagadhatatlan volt: a nő pont olyan ügyvédnek látszott, aki képes eredményeket elérni, és Isaac bármennyire nem szerette volna, hogy belekeveredjen az ügyébe, nagyon is életben akart maradni. – Hálás lennék, ha ezt megtenné, hölgyem. Az ügyvédnő olyan mély lélegzet vett, mintha maratoni futás közben állt volna meg pihenni. – Helyes. Rendben van. Szóval, itt az áll, hogy a Tremont utcában lakik. Mikor költözött oda? – Alig több mint két hete. Abból, ahogy a nő összeráncolta a szemöldökét, Isaac látta, ez nem nagyon segíti elő az ügyét. – Munkanélküli? A pontos megfogalmazás az lett volna, hogy „engedély nélküli eltávozáson van”, vagyis szökésben, gondolta. – Igen, hölgyem. – Van családja? Itt vagy máshol az államban? – Nincs. – Az apja és a fivérei mind azt hitték, hogy meghalt, s ezt nem is bánta. És minden valószínűség szerint ők sem. – De legalább nem volt még büntetve. – A nő becsukta a dossziét. – Körülbelül fél óra múlva megyek a bíróhoz. Az óvadék valószínűleg nagy összeg lesz... de ismerek egypár kezest, akiket megkérhetünk, hogy letegyék a pénzt. – Mit gondol, mennyire lesz magas összeg? – Húszezer... ha szerencsénk van. – Ki tudom fizetni.
44
A nő ismét összevonta a szemöldökét, és kinyitotta az aktát, hogy megint belenézzen a papírokba. – Itt azt állította, hogy nincs jövedelme, és nincs megtakarított pénze sem. Amikor Isaac nem válaszolt, az ügyvédnő nem mondott semmit, és nem tűnt meglepettnek. Kétségtelenül hozzá volt szokva, hogy az ügyfelei hazudnak neki, ám Isaac az életét merte volna tenni rá, hogy amit ő hallgat el előle, az sokkal, de sokkal halálosabb, mint bármi, amivel irgalmas szamaritánusi bohóckodása során a nő eddig találkozott. A francba! Ami azt illeti, valóban az életét tette rá, nem igaz? Matthias széles hálót vetett ki mindenkire, ha valami feladatról volt szó, ezért bárkinek, aki Isaac közelében mutatkozott, megvolt az esélye rá, hogy célkeresztbe kerül. Na persze, ha lelép, a nő soha többé nem látja viszont. – Hogy van az arca? – kérdezte az ügyvédje egy pillanat múlva. – Jól. – Úgy látom, eléggé fájdalmas. Nem kér egy aszpirint? Van nálam. Isaac lenézett összeroncsolt kezére. – Nem, hölgyem. De azért köszönöm. Hallotta a tűsarok kopogását, amikor a nő felállt. – Visszajövök, miután... Az ajtó kinyílt, és a nagydarab őr, aki bekísérte, sietve berontott a helyiségbe. – Most megyek, és beszélek a bíróval – mondta a nő az őrnek. – Egyébként tökéletes úriemberként viselkedett. Isaac hagyta, hogy felállítsák, de nem a rendőrt figyelte. Az ügyvédjét bámulta mereven. Még a járása is előkelő volt... Az őr megrántotta a karját. – Ne nézz rá! – mondta neki. – Az ilyen fickók, mint te, nem érdemlik meg, hogy akár egy pillantást is vessenek egy olyan hölgyre, mint ő. Mr. Jómodor görcsös szorítása kissé idegesítette Isaacet, de megértette, miért mondta ezt. Ha csak valami hétköznapi vétsége lenne, mint például egy-két gyorshajtás, akkor is fényévekre állna a nő súlycsoportjától. A pokolba, hiszen még csak nem is ugyanazon a pályán játszottak! 45
Hatodik fejezet
Jim Heron régóta tudta, hogy kétféle konditerem létezik a világon: kereskedelmi és régimódi. Az előzőben harmonizáltak egymással a színek, a nők kisminkelve jártak spinningre, a férfiak pedig divatos tetoválásokkal díszített, felpumpált karral emelgették a súlyzókat. Ezen a helyen elvárták az embertől, hogy használat után letörölje a kondigépeket, és vidám, barnítóspray-vel befújt edzők ültek a recepcióspultnál, amikor a vendég megérkezett vagy távozott. Jim, miután kilépett a különleges egységből, egyszer elment egy ilyen helyre. Aztán majdnem örökre felhagyott az edzéssel. A régimódi edzőterem sokkal inkább neki való volt, és pontosan az a fajta, ahová most Adrian és Eddie társaságában belépett Dél-Bostonban. Mike Konditerme az igazi férfiak világa volt: a levegőben izzadságszag terjengett, a fal úgy nézett ki, mintha börtönben lett volna az ember, és a dekorációt Arnold Schwarzenegger nyolcvanas évekbeli, megfakult képei jelentették. A tornaszőnyeg neonkék volt, a súlyzók vasból készültek, a sarokban álló, egyetlen szobabicikli pedig az a fajta volt, amelyen a légellenállást is be lehetett állítani, és egy ventilátor volt felszerelve az első kerék mellé. Igazi őskövületnek számított, és poros volt az ülése. A férfiak, akik a gépeken edzettek vagy kézi súlyzókat emelgettek, nagydarab fickók voltak, nem beszéltek, a tetoválásaik pedig Szűz Máriát, Jézust és a keresztet ábrázolták. Sokuknak régen betört az orra, és ferdén forrt össze, némelyiknek csúnya korona fedte összeszorított első fogát, s a sérülést kétségtelenül hoki meccsen vagy kocsmai bunyóban szerezte. Láthatóan mindenki ismert mindenkit, mert mindannyian valahogy kapcsolatban álltak egymással. Jim otthon érezte magát, amikor odament a recepciós pulthoz. A fickó, aki ott ült, hatvanéves lehetett, talán hatvanöt, az arca pirospozsgás volt, a szeme halványkék, a haja pedig olyan fehér, mint a sör habja. 46
– Mit tehetek értetek, fiúk? – kérdezte, és leengedte az arca elől a Boston Heraldot. Néhány kondizó odanézett rájuk, és megbámulták őket. Jim és két barátja nem volt pehelysúlyúnak mondható, ám idegenek voltak, amiatt az itteniek gyanakodva néztek rájuk. – Egy férfit keresünk – felelte Jim, miközben elővette a szórólapot, amelyen Isaac fényképe volt látható, majd kiterítette az olcsó, ütöttkopott pultra. – Esetleg látta itt errefelé? – Nem – felelte a férfi anélkül, hogy lenézett volna a képre. – Nem láttam senkit. Jim körülnézett. Sok szempár szegeződött rájuk, és sok súlyzó várakozott a kezekben. Nyilván nem lett volna bölcs dolog nyomást gyakorolni az öregre, hacsak nem akarta, hogy lerohanják, és alaposan helybenhagyják. – Oké, köszönjük. – Nincs mit. – Az újság megint felemelkedett. Jim elfordult, és összehajtogatta Isaac fényképét. Amikor az ajtó felé indult, halkan káromkodott egyet. Ez volt a harmadik hely, ahol próbálkoztak, de sehol sem kaptak használható információt, mindenhol falakba ütköztek... – Hé, én ismerem a fickót. Jim megállt, és hátrapillantott a válla fölött. Egy „Bostoni Tűzoltóság” feliratú pólót viselő férfi jött oda hozzájuk. – Az apám nem szeret belekeveredni semmibe. – A férfi a szórólapra bökött a fejével. – Ki ő neked? – A testvérem. – Ami nem volt teljes mértékben hazugság. A különleges egységben történtek miatt valami belső, zsigeri módon összetartoztak, ráadásul még ott volt az az adósság is. – Tegnap este letartóztatták. Jim felvonta a szemöldökét. – Komolyan? – Néhány unokatestvérem a rendőrségnél dolgozik, és tegnap rajtaütöttek egy ketrecharc helyszínén. A bratyód igazi gyilkos. Csak azért akadt ellenfele, mert mindenki nagy pénzt akart kaszálni, de a tesód sosem veszített. Egyszer sem. – Mennyi ideje van a városban?
47
– Én csak kábé háromszor láttam harcolni. – A harcolnit úgy ejtette: harcóni. – Nézd, errefelé, ha egy csapat fickó úgy dönt, hogy össze akar jönni és szétverni egymást, mi nem szoktuk megakadályozni. De tisztességesen kell csinálni. Ezért ütöttek rajtuk a zsaruk. A szervező minden meccset eladott, kivéve azt, amelyben a bratyód küzdött. Ez remek. Isaac bekerült a rendszerbe, ami nem volt valami jó hír. – Fater, ideadnád az újságot? – A tűzoltó kinyújtotta a kezét, elvette az apjától a Heraldot, és végiglapozta. – Tessék, itt van. Jim gyorsan elolvasta a cikket. Illegális mérkőzés, bla, bla, bla... Isaac Rothe? Várjunk csak, az igazi nevén harcolt? Hiszen így akár ki is akaszthatja a mellkasára a célkeresztet. Matthias könnyedén beküldhet valakit a börtönbe, hogy kinyírja a gazembert. – Ha meg akarod találni a tesódat... – A tűzoltó elgondolkodott. – Azt megmondhatom, hol lesz, mihelyt kiszabadul. Nem több mint két órával azután, hogy Grier eljött az ügyfelétől és elment a bíróhoz, már megint a volán mögött ült Audi A6-osában, és a dugóban araszolt az egyik bostoni park körül. Szerencsére a kínai negyeden keresztülhaladva gyorsult a tempó, aztán a másik oldalon kijutott a Tremont utcára. A sietségét egyrészt az indokolta, hogy nemigen volt ideje erre a kerülőútra. Egy órakor találkozója volt az egyik leggazdagabb cég képviselőjével az irodájában, a kereskedelmi központban... most viszont az a sok felhőkarcoló csak a visszapillantó tükörben látszott, és egyre kisebb lett. De muszáj volt többet megtudnia. És ez volt a sietség másik oka. Miközben Grier magában káromkodott, lelkiekben felkészült Daniel felbukkanására, és hátrapillantott a hátsó ülésre. Amikor nem történt semmi, mély lélegzetet vett. Jelen pillanatban semmi szüksége nem volt a metafizikai szerkesztőbizottságára. Daniel két és fél évvel azelőtt halt meg, és először álmában jelent meg a temetése előtt. Grier nagyon örült, hogy épen, egészségesen és tisztán látja, nem pedig a heroin kábulatában. Álmában úgy el tudtak beszélgetni, mint akkor, amikor még a szenvedélybetegség nem 48
hatalmasodott el az öccsén. A „való életbe” való átugrás hat hónappal később következett be. Egyik hajnalban Grier éppen vele beszélgetett, amikor megszólalt az ébresztőóra. Gondolkodás nélkül oda nyúlt, és lenyomta... aztán rádöbbent, hogy már ébren van, a testvére azonban még mindig ott van vele. Amikor rémülten felült az ágyban, Daniel úgy mosolygott rá, mintha rendkívül büszke lenne magára. Aztán a maga hűvös stílusában közölte, hogy nem, Griernek nem ment el az esze. És igen, van túlvilág, ő pedig épp ott tartózkodik. Eltartott egy ideig, hogy Grier hozzászokjon a dologhoz, de most, két évvel később már egyáltalán nem akadt fenn öccse rendszeres felbukkanásain – habár ezekről a látogatásokról nem beszélt senkinek. Elvégre attól, hogy ő nem hitte őrültnek magát, még nem volt biztos, hogy mások is osztották volna a véleményét, és hát kinek volt szüksége a furcsálló tekintetekre? Különben is, ha az öccse nem volt más, mint hallucináció, ő pedig kezdett hasonlítani az Egy csodálatos elme főszereplőjére, nos... ez legalább működött nála, ezért pokolba az elmegyógyászokkal: borzalmasan hiányzott neki a testvére, és így legalább valamilyen szinten visszakapta. Grier felnézett a Tremont utca két oldalán magasodó, lift nélküli bérházakra, és az ajtó környékére felszerelt házszámokat figyelte. Egyfelől alig tudta elhinni, hogy az ügyfele megkapta az óvadékot, habár a férfi büntetlen előélete és a börtönök túlzsúfoltsága nekik kedvezett. Másfelől, Mr. Rothe meg sem lepődött, és nem is örült különösebben, amikor Grier elmondta neki a hírt. Csak annyit kért a maga csendes, udvarias módján – mivel senki mást nem tudott megkérni erre a feladatra –, hogy Grier menjen el a lakására, és hozzon el huszonötezer dollár készpénzt. Hát persze. Szívesen. Semmi gond. Mert ez az illegálisan szerzett pénz egyáltalán nem tette bűnrészessé és nem is veszélyeztette a karrierjét, ugye? Grier még mindig a fejét rázta a helyzeten, amikor lelassított egy háromszintes, többlakásos épület előtt. Természetesen kilométereken át nem volt üres parkolóhely a környéken. Egy elfojtott káromkodással néhányszor megkerülte a háztömböt, és azon tűnődött, vajon megkockáztassa-e, hogy beáll egy parkoló autó elé, amikor csodával 49
határos módon – halleluja! – valaki kitolatott egy helyről az utca másik oldalán. Grier fél másodperc alatt szabálytalanul megfordult, és beállt a helyére. Nem volt parkoló engedélye ebben a lakónegyedben, de nem lesz bent sokáig, és legalább nem tűzcsap előtt állt. Kiszállt, és összehúzta magán vékony gyapjúkabátját. New Englandben, az óceán partján áprilisban harminc napig csípős, csapadékos szél süvített, amelyben az ember csontig átfagyott, a haja pedig összevissza kuszálódott. És ez még nem is a legrosszabb volt. Mindenfelé pocsolyák terpeszkedtek, még akkor is, ha nem esett az eső. Úgy tűnt, mintha mindenből víz csöpögött volna, mintha maga a város egy hatalmas szivacs lett volna, amely elérte nedvszívó képességének maximumát... az autók, a házak, a nyurga fák és minden egyéb kiszívta a nedvességet a levegőből, hogy aztán lecsöpögjön róluk a folyton nedves aszfaltra és betonra. Ide sokkal jobban illett a sportcipő, mint az elegáns tűsarkú. A ház főbejáratánál Grier alaposan szemügyre vette a hetvenes évekbeli kaputelefont, amelyen három kis gombot látott. Isaac utasítására megnyomta az alsót. A csengetésre egy nő felelt. Szemkápráztató színű, régi plédbe burkolózott, amely akkora volt, mint egy lepedő. A haját narancssárga csavarókra tekerte, lakkozott körmű ujjai között cigarettát tartott a jobb kezében. Nyilvánvalóan ugyanabban a korban rekedt meg, mint amikor a kaputelefon készült. – Maga Isaac nője? Grier előrenyújtotta a kezét, és nem javította ki a megállapítást. Gondolta, ez jobban hangzik, mint az, hogy az „ügyvédje”. – A nevem Grier. – Idetelefonált. – A nő hátralépett. – Mondta, hogy engedjem be. Tudja, maga nem igazán a zsánere. Grier egy futó pillanatra maga előtt látta, ahogy a férfi némán és halálosan ül a széken: na igen, ennek alapján sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy egy Berettával randevúzik. – Az ellentétek vonzzák egymást – felelte, és a házmester válla fölött benézett a házba. A keskeny előtér végén lépcsőt látott a távolban, mintha jelzőfáklya lenne, amely látható ugyan, de elérhetetlen.
50
– Nos... – A házmester nekidőlt a szövethatású tapétának. – Vannak olyan ellentétek, hogy az egyik ember beszédes, a másik meg nem. És vannak igazi ellentétek is. Hogy ismerkedtek meg? Ahogy a nő tekintete Grier vastag aranyláncára szegeződött, az ügyvédnő nagy kísértést érzett arra, hogy azt felelje, „a börtönben”, csak hogy megnézze, mennyire tud kidülledni a házmester szeme. – Összehoztak bennünket. – Ó, úgy, mint egy internetes párkeresőben? – Pontosan. – Ahol a férfi igényei a következők voltak: jogi végzettség, hogy kiharcolja neki az óvadékot, és ügyvédi diploma a Harvardról. – Beengedne a lakásába végre? – Nocsak, milyen sietős! Tudja, a nővérem is próbálkozott az interneten párt találni, de a fickó, akivel találkozott, egy igazi balfék volt. Kiderült, legalább olyan nagy munka rávenni a házmestert arra, hogy elinduljon felfelé a lépcsőn, mintha Grier a vállára hajította volna, és úgy cipeli fel a második emeletre. Tíz perc kérdezősködés után azonban végre ott álltak a lakás ajtaja előtt. – Tudja – mondta a nő, amikor bedugta a kulcsot a zárba, és kinyitotta az ajtót –, igazán el kellene gondolkoznia... – Nagyon köszönöm a segítségét! – vágott közbe Grier, majd belépett, és becsapta az orra előtt az ajtót. Aztán belülről nekitámaszkodott, mély lélegzetet vett, és hallgatta, ahogy a dohogás egyre távolabbról hallatszik a lépcsőházban. Aztán megfordult... ó, istenem! Az üres lakás olyan lehangoló és magányos volt, mint egy öregember, és bizonyította, hogy a szegénység, akárcsak a kor, mindenhol egyetemes – Grier állhatott volna bármelyik lakásban, bármelyik drogos tanyán, bármelyik ország bármelyik városában: a régi fenyőpadló olyan fénytelen volt, mint a dörzspapír, a mennyezet sarkaiban pedig beázások vizeletsárga foltjai éktelenkedtek. Nem volt a lakásban bútor, még egy asztal, szék vagy tévé sem, csak egy hálózsák, egy katonai bakancs és néhány ruhadarab, precízen összehajtogatva egymásra téve. Isaac Rothe párnája mindössze egy melegítőfelső volt. Ahogy Grier állt az üres lakásban, önkéntelenül is az a hely jutott az eszébe, ahol az öccse utoljára lakott. Az ügyfele otthona legalább tiszta 51
volt, és nem hevertek szétszórva fecskendők és piszkos kanalak: az üresség nem egy kábítószerfüggő igénytelenségének volt az eredménye. Istenem, döbbenetes volt visszaemlékezni arra, hol végezte Daniel. Az a mocsok... a csótányok... a rothadó étel... Grier kényszerítette magát, hogy elűzze a képet, ezért bement a konyhába, és már meg sem lepődött, hogy a szekrények, a fiókok és a hűtő is üres. A fürdőszobában csak borotvát, borotvakrémet, fogkefét és szappant talált. A hálószobában, amely tökéletesen üres volt, odament a ruhásszekrényhez, és a kulcstartóján lévő kis elemlámpával bevilágított a belsejébe, hogy körülnézzen. Azt a kis panelt, amelyet Isaac említett, a bal oldalon találta meg, és könnyedén kiemelte. És igen, tényleg ott volt a nejlonszatyor, benne huszonötezer dollárral, elrejtve a keret deszkái között lévő poros zugban. Vagy legalábbis az összedobált bankjegyek úgy néztek ki, és olyan súlyúak voltak, hogy körülbelül huszonötezret tettek ki... Nyikorgás. Grier megmerevedett. Aztán feszülten hallgatózott. Hátrapillantott a válla fölött, és elállt a lélegzete. Mást azonban nem hallott, csak a saját dübörgő szívverését. Amikor továbbra is csend honolt mindenütt, visszadugta a pénzzel teli szatyrot a rejtekhelyre, ahonnan kivette, visszahelyezte a panelt, és becsukta a szekrény ajtaját. Ezek után odasétált a szemben lévő ablakhoz. Az üveg olyan piszkos volt, hogy kintről senki nem láthatott volna be, ő mégis úgy érezte, hogy valaki figyeli... Valami megvillant, ezért közelebb hajolt. Az ablak tetején két apró fémlemezt pillantott meg, amely a megrepedezett festék közé volt bedugva. Az egyik az ablakkereten, a másik a feltolható ablakrészen. Az alsó részen egy ugyanilyen pár rejtőzött. A fémlemezek rézből készültek, és valami matt réteggel lettek bevonva. Ha Grier nem megy oda közel, észre sem vette volna. Végigment a nappalin, a konyhán és a fürdőszobán, és minden egyes ablakon ugyanolyan kis fémlemezeket talált. Alul és felül, két-két párat. Az ajtók is hasonló módon voltak felszerelve, a belső és a külső részük is. Grier pontosan tudta, mik ezek a lapocskák. 52
Az ő többmilliós házában a Louisburg téren Beacon Hillen is ugyanilyenek voltak az ablakkereteken és a felnyíló ablakrészen. A legmodernebb biztonsági riasztó. Ahogy ott állt a lakás közepén, gondolatban végigfuttatta a dolgokat: a lakás olyan üres, mint egy tekepálya, egy negyvendolláros hálózsák az ágy, nincs telefon... a helyet mégis úgy beriasztózták, mint egy bank széfjét. Ideje volt, hogy a dolgok mélyére hatoljon. Azzal a puha ronggyal, amellyel a szemüvegét szokta megtörölni, átvizsgálta az ügyfele személyes holmiját anélkül, hogy ujjlenyomatot hagyott volna maga után. A hálózsák redői közt megtalálta a riasztó vezérlőegységét. Valamint egy negyvenes kaliberű kézifegyvert, amelyet hangtompítóval is elláttak, de sorozatszám nem volt rajta. Ezenkívül egy vadászkést, amely bár sokszor használták, még mindig borotvaéles volt. – Jézus... Krisztus – suttogta, majd mindent visszatett oda, ahol találta. Felállt guggolásból az „ágy” mellől, és átment a konyhába. Szisztematikusan kilincsről kilincsre haladva mindenről letörölte az ujjlenyomatait, aztán benézett a mosogató alá és a hűtőszekrény mögé is. Ezután a fürdőszoba következett. Remegett a keze, miközben eltüntetett minden nyomot, amit csak hagyott, és az elemlámpájával bevilágított a sötét sarkokba is. Gyanakvó kábulatában pontosan tisztában volt vele, hogy megszegi az ügyfele magánszféráját, a vérszomjas kopó azonban nem tudott lenyugodni benne. Ez a kétségbeesett kutatás olyan volt, mint egy izom, amelyet régen használtak: szüksége volt arra, hogy megmozgassák. Korábban nagyon sokszor tette ugyanezt Daniel lakásában, kocsijában. Mire befejezte, megizzadt, és furcsán ismerős módon, hányingere lett. De legalább kábítószert nem talált. Sehol. Visszament a nappaliba, és újra megnézte az ablakokat. A huszonötezer dollár indokolta ugyan a védelmet... a biztonsági rendszer azonban nem volt aktiválva. Tehát csak arra kellett, hogy jelezze a veszélyt, miközben Isaac aludt. Grier eddigi ismeretei szerint az egyetlen bűnözőfajta, aki ilyen kaliberű biztonsági rendszerrel rendelkezik, vagy kábítószer-kereskedő, 53
vagy nagyon magas szintű maffiafőnök. Az ügyféle külseje és stílusa egyik kategóriába sem illett bele, mivel ezek az emberek jellemzően idősebbek voltak harmincévesnél és nem katonának néztek ki. Volt azonban egy másik lehetséges magyarázat is. Grier elővette a mobilját, és tárcsázott egy számot, amelyet a múltban túlságosan is gyakran felhívott. Amikor felvették a kagylót, mély lélegzetet vett, és úgy érezte, mintha éppen most vetné le magát egy magas szikláról. – Üdvözlöm, Louie, hogy van a kedvenc magánnyomozóm?... Ó, ez nagyon kedves magától... A-ha... Én jól. Hazug, hazug, hazug. Az utolsó nem volt igaz. Miközben megbeszélték, mi történt velük az elmúlt időszakban, Grier visszament a pénzes nejlonszatyorhoz, és a kis ronggyal letörölte az ujjlenyomatát a szekrényajtó gombjáról. – Ami azt illeti, valóban szükségem lenne valamire. Ha akad ideje, lenne valaki, akinek utána kellene nézni. Miután elmondott Louie-nak mindent, amit az ügyfeléről tudott – ami nem volt több, mint egy név, születési dátum és ez a jelentéktelen tartózkodási hely –, letette a kagylót. A kérdés immár az volt, innen hogyan tovább. Nem hitte el, amikor Isaac Rothe azt mondta neki, hogy van pénze. Ezért a sajátjából fizette ki az óvadékot. Ez volt az egyetlen megoldás: a bíró hajlott volna rá, hogy szabadon engedje az ügyfelét, az óvadékot megállapítók azonban nem akartak foglalkozni az üggyel. Túl nagy volt a kockázata annak, hogy elszökik. Ez azt bizonyította, hogy a bírót alighanem alaposan megszorongatta valaki, amikor meghozta ezt a döntést. Ja, várjunk csak... hiszen az a valaki ő volt. Grier körülnézett az üres lakásban, és rájött, hogy az ügyfelét semmi nem köti ide. Képtelenség, hogy itt maradjon a meghallgatásokra. A pokolba, valószínűleg egy perccel az után sem lesz már itt, hogy kiszabadult. Pénze nyilvánvalóan van, a holmija pedig egy hátizsákba belefér. Grier az ajtó felé pillantott. Még szerencse, hogy tudta nélkülözni azt a huszonötezer dollárt. A terv az volt, hogy valahogy elérje, az ügyfele megbízzon benne, és engedje, hogy segítsen neki. 54
Az eset azonban valószínűleg nem lesz más, mint nagyon drága lecke, amely megtanítja arra, hogy ne áldozza olyanokra a pénzét, akiket nem ismer, és akikben nem kellene megbíznia.
55
Hetedik fejezet
Este hat óra volt, amikor egy őr végül elővezette Isaacet a cellájából. Ahhoz képest, milyen sok időbe telt, hogy megérkezzen érte valaki, és kivigyék a fogdából – mert biztosra vette, hogy a személyzet szándékosan nem kapkodta el a dolgot a szabadon bocsátása, miután meghozták a határozatot, hogy kiszabadulhat, viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen zajlott. A bilincs kinyitása az ő feladatuk volt. Az aláírás az övé. Levette a rabruhát, amelyet itt adtak neki. Aztán felvette a saját göncét. Végül visszakapta a tárcáját. És mindeközben csak az ügyvédjére tudott gondolni. Alig volt képes felfogni, hogy tényleg elintézte neki az óvadékot. És elhozta a pénzét. Istenem, az adósa volt. Grier Childe nélkül nem állna most a szabadság küszöbén, amely lehetővé teszi számára, hogy életben maradjon. Azóta nem látta a nőt, hogy bejött elmondani, sikerrel járt a bírónál. Persze, minden bizonnyal elintézte az ügyet Isaac pénzével, különben most nem vehetné fel a saját boxeralsóját. A bíróság lezárt részét számtalan kapu választotta el a nyilvános részlegtől, és menet közben elhaladtak a mellett a helyiség mellett is, ahol Isaac először találkozott az ügyvédnővel. Az utolsó „eszedbe-nejusson” típusú ajtó másik oldalán volt a központi rész, ahol bekerülésekor felvették az adatait és lefényképezték. Istenem, még mindig az orrában érezte a nő parfümjét. Egy kattanást követően kinyílt a zár, az őr pedig egy „bon voyage”kívánság kíséretében előretaszította... – Szüksége van fuvarra? A váróterembe lépve Isaac megtorpant. Miss Childe állt a linóleumpadlón, olyan ruhában, mintha egy koktélpartin lenne, nem pedig egy megyei börtönben: a haját ugyanolyan módon kötötte kontyba, mint korábban, de már nem kosztüm volt rajta. Elegáns, fekete
56
miniruhát viselt... valamint fekete nejlonharisnyát, amelynek láttán Isaac alig bírta megállni, hogy fel ne nyögjön. Micsoda nő! – Szóval? – kérdezte a nő ismét. Isaac úgy érezte magát, mint egy Neander-völgyi bunkó, amiért így megbámulta, ezért megrázta a fejét. – Nem, köszönöm, hölgyem. Az ügyvédnő odasétált a kijárathoz, és miközben sugárzott róla a gazdagság, kinyitotta az ajtót, aztán oldalra lépett... mintha nem lenne jobb dolga, mint ajtónyitót játszani a férfinak. Isaac kilépett a váróteremből egy folyosóra, ahol a liftek és a vészkijárat volt. – Engedje meg, hogy elvigyem kocsival! – mondta neki a nő, miközben megnyomta a lefelé mutató nyilat. – Tudom, hol lakik, vagy elfelejtette? Különben is nehezen kap taxit a csúcsforgalomban. Ez igaz. Ráadásul csak öt dollár készpénz volt nála. – Majd megoldom. – Pontosan. Azzal, hogy megengedi: hazavigyem. Hideg van kint, magán pedig még csak kabát sincs, az ég szerelmére. Ez is igaz volt. A letartóztatás közben elvesztette a melegítőfelsőjét. De ahogy minden más vele kapcsolatos dolog, ez sem a nő problémája volt. Amikor hátat fordított a férfinak, mintha meg is állapodtak volna, Isaac a bonyolult kontyra nézett. Nem látott benne egyetlen hajtűt sem, ennek ellenére úgy látszott, hogy nincs belakkozva. Varázslat, gondolta. Anélkül, hogy tudatában lett volna annak, mit tesz, felemelte összeroncsolt, harcos kezét, mintha meg akarná érinteni a nő tarkóját. De szerencsére még időben leállította magát. A következő pillanatban pedig már ott sem volt, hangtalanul kisurrant a lépcsőházba. Amely négyszögletes alaprajzú volt, középen nyitott. Tökéletes. Nem csapott zajt, miközben átlendítette magát a korláton, és hagyta, hogy kétemeletnyit zuhanjon szabadesésben. Épp az utolsó pillanatban ragadta meg a két emelettel lejjebbi karfát, hogy a felsőtestét feltornázza és átlendítse rajta. Hangtalanul érkezett a földre, két lábbal guggolásban, majd egy pillanatot sem várt, máris leugrott az utolsó 57
lépcsőfordulón, és az ajtóhoz szaladt. Amikor kirontott a hideg áprilisi szélbe, halálra rémisztette a bejárat mellett dohányzó embereket, de azonnal ott is hagyta őket. Futásnak eredt, át egy parkon, a lakóházak között kígyózva, majd végig az ékszerboltok előtt és két nagyáruház mellett. A csúcsforgalom miatt az utcán hömpölygött az a rengeteg dolgozó ember, aki a kereskedelmi központból tért haza, és ellepte a metrómegállókat, vagy hangyabolyként vonult át a parkon. Szerencsére a kínai negyedben már kisebb volt a gyalogosforgalom, aminek köszönhetően Isaac gyorsabban tudott haladni, viszont több autó járt. Miközben a lakása felé rohant, a fizikai megterhelés segített elfeledtetni vele azt a hátrányt, hogy mindössze egy póló van rajta, habár a csípős hideg jótékony hatásaként a zúzódásai és a homlokán lévő vágás nem lüktetett annyira. Amikor közeledett a házhoz, ahol lakott, szinte sajnálta, hogy le kell lassítania. A futás segített neki megnyugodni és lehiggadni. Hátulról közelítette meg a háromszintes épületet, a szomszédos kerteket kerülgetve, majd megállt, körülbelül tíz méterre a hátsó bejárattól. A házmester lakásában, valamint az első emeleten égett a villany, az ő szintjén azonban minden sötét volt. Amikor majdnem biztosra vette, hogy nem követték, lehajolt, és felvett egy követ. Továbbra is az árnyékban maradt, de közelebb araszolt, hátralendítette a karját, eldobta a követ. Eltalálta a lépcsős bejárat fölött logó csupasz villanykörtét, s a külső világítás azonnal megszűnt az ajtó előtt. Isaac rezzenetlenül várt, nem mozdult onnan, ahol volt. A gyorsaság sokszor nagyon hasznosnak bizonyult, de nem minden esetben. Néha a lassúság volt az egyetlen oka annak, hogy az ember másnap is felébredt. A földszinten felállt egy árnyék, és elment az egyik, majd a másik ablak előtt, aztán visszatért a tévé villódzó képernyője elé. Nem jó hír, de aligha meglepő. Mrs. Mulcahy soha nem kelt fel az ágyából, csak akkor, ha ennivalót vitt be magának. Az a fajta, idegesítő házmester volt, aki miatt Isaac fontolóra vette az utcai padok előnyeit. Ma este azonban nem miatta osont ilyen óvatosan a lakásába. Nagy volt rá az esély, hogy mivel a
58
neve belekerült a büntetés-végrehajtás rendszerébe, a különleges egység megszerezte a címét, vagyis ez a lakás már nem volt biztonságos többé. Ki kell innen költöznie, de gyorsan. Tíz perccel később odaszaladt a hátsó lépcsőhöz, beledugta a kulcsot a zárba, és hang nélkül felszaladt a lépcsőházban. Miközben felsietett a legfelső szintre, ügyelt rá, hogy elkerülje a nyikorgó lépcsőfokokat – vagyis minden harmadikat vagy negyediket. A lakásának ajtaja teljes csendben nyílt, mert beköltözése estéjén rögtön beolajozta a zsanérokat. Egy gyors mozdulattal kinyitotta a tolózárat, és beengedte magát. Feszülten hallgatózott, ám amikor azt tapasztalta, hogy a lenti tévé zaján kívül más hangot nem hall, azért a biztonság kedvéért még nem mozdult egy-másfél percig. Miután semmi szokatlan nem történt, nekilátott a pakolásnak. Villámgyorsan mozgott, és szinte hang nélkül. Ki a konyhából. Be a nappaliba. Csak egy pillantást vetett a holmijára, és tudta, hogy Grier átkutatta – a ruhák egymásra pakolt halmán olyan kis különbség látszott, amit csak ő vett észre, de a hajtogatási módszert, amit ő maga fejlesztett ki, éppen ebből a célból dolgozta ki. Magára vette a pulóvert, amit párnaként használt, a két negyvenes pisztolyt belecsúsztatta az elől lévő nagy zsebbe, és felhúzta a katonai bakancsát. A lőszer, a vadászkés és a mobiltelefonja a nadrág zsebébe került, aztán belebújt a fekete széldzsekijébe, mivel csak ez az egy kabátja volt. Bement a hálószobába, aztán kinyitotta a szekrényt. Huszonhétezer-nyolcszázötvenhárom dollárja volt készpénzben, vagyis az óvadék összegén felül még maradnia kellett egy kevésnek. Kipattintotta a panelt, és benyúlt a rejtekhelyre... – A francba! Nem kellett kinyitnia a nejlonszatyrot és megszámolnia a pénzt: a súlyából azonnal tudta, hogy Grier egyetlen dollárt sem vett ki az összecsavart húszas és százas kötegekből, sem a szabadon lévő bankjegy halomból. De itt járt. Matthias eltette volna a fegyvereit, hogy ne legyen olyan veszélyes, és megvárta volna, amíg hazajön, hogy szétlője a fejét. A fenébe... ha Grier nem nyúlt a pénzéhez, az azt jelentette, hogy valamilyen kezest kért meg... vagy a saját pénzével váltotta ki. Amikor
59
szabadon engedték, a papírokon nem látta harmadik fel bevonásának nyomát, aki letette volna érte a pénzt. Vagyis ő maga fizette ki. A pokolba! Visszatért a feladatához, kivette a szatyrot, és visszatette a panelt a helyére. Aztán odament minden ablakhoz és ajtóhoz, a késével lefeszegette róluk az érzékelőket, majd a zsebébe tette a fémlapocskákat. Nem több, mint három perc múlva úgy hagyta el a lakást, ahogy bejött: hátul, csendben, mint a kámfor. Az ötszáz dollár, amit a konyhapulton hagyott, majd fedezi a bérleti szerződés felbontását, Mrs. Mulcahy pedig majd rájön magától is, hogy elment, miután néhány napig nem látja színét. Minél kevesebb a kapcsolata vele, annál nagyobb biztonságban lesz. Ugyanez vonatkozott az ügyvédjére is. Az isten verje meg! Odalent a hátsó udvarban Isaac érzékei pengeélesek voltak, miközben az épület sarkához lopózott, és megint futásnak eredt. Amíg nem jutott néhány kilométerrel távolabb, nem is lassított le. Bement egy sikátorba, és tárcsázott valakit. A hívásra a második csörgés után válasz érkezett. – Igen? – Rothe vagyok. A harcos meccsek szervezője azonnal felélénkült. – Jézus Krisztus! Hallottam, hogy letartóztattak. Nézd, nem tudom letenni az óvadékot... – Már kint vagyok. Van ma este meccs? – A francba, naná, hogy van! De amúgy is el kellett volna jönnünk arról a helyről. Ez őrült jó! Hogy csináltad? – Mi a cím, és hogy jutok oda? A helyszín körülbelül tíz kilométerre volt egy kis városkában, amelynek Malden volt a neve. Logikus választásnak tűnt, mivel a southie-i rendőröknek már biztosan elegük volt abból, hogy a területükön folytak a küzdelmek. Az viszont elég érdekes, hogy a szervező el tudta kerülni, hogy nyakon csípjék, hacsak persze nem ő volt az, aki a tippet adta a zsaruknak, és még időben eltűnt a környékről. A hozzá hasonló fickóknál sosem lehetett tudni. Miután Isaac letette a telefont, a következő feladata az volt, hogy találjon egy buszmegállót, ahol menetrend is volt. Amikor a tízkerekes 60
behemót jármű begurult a megállóba, Isaac felszállt rá, és a vészkijárat ablaka mellé telepedett le. Miközben figyelte az elsuhanó házakat, boltokat és épületeket, legszívesebben ordított volna. Azért szökött el a különleges egységtől, mert feltámadt a lelkiismerete, ez pedig azt jelentette, hogy nem léphet le azok után, hogy Grier Childe ilyen sokat tett érte. Gazdagnak tűnt, de huszonöt rugó nagyon sok pénz, bármilyen gazdag volt is. A pokolba, akkor sem lenne nyugodt, ha egy ismeretlen kezes fizette volna ki helyette az összeget. De hogy pont ez az elegáns nő volt, akinek hazudott is? És egy piszkos feladatot bízott rá? Nem. Így már nem hagyhatja cserben. Ez viszont jelentősen bonyolította a dolgokat. Két órával az után, hogy Grier az ügyfele nélkül jött el a börtönből, és nem is tudta, hová mehetett a férfi, egy zajos parti közepén állt, számtalan ember között, akik vitathatóan az ő köreihez tartoztak. Mindegyikükön látszott, hogy régi, gazdag, bostoni családból származik, és az ősei a Mayflowerrel jöttek át Amerikába. Istenem, néhány kékvérű olyan vén volt, hogy talán ő maga utazott azon a hajón. Grier gondolatai azonban nem a Négy Évszak Hotel báltermében tartott estély körül forogtak. Ez a férfi itt állt előtte arról beszélt, hogy... Miért is rendezték ezt az estélyt? A Szépművészeti Múzeum vagy a balett javára? Körbenézett, és szemügyre vette a plakátokat, amelyeket felakasztottak a teremben. Degas-reprodukciókat ábrázoltak. Ettől ugyan nem jutott közelebb a válaszhoz: az a sok tüllszoknyás nő a festményeken akármelyikre utalhatott. A vele szemben álló szmokingos férfi tovább fecsegett, Grier azonban nem figyelt a szavaira. Gondolatban még mindig ott állt a bíróság folyosóján... amikor megfordult a lift előtt állva, és egyedül találta magát. Nem hallotta, hogy Isaac megmozdult volna, azt pedig még kevésbé, hogy elment. Az egyik pillanatban még ott állt mögötte, a következőben pedig csak a hűlt helyét találta. Megdöbbentő, hogy volt képes egy ilyen nagy termetű ember ilyen csendben eltűnni. 61
Na persze, nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjön, a hátsó lépcsőt használta – ezért Grier is kiment a lépcsőházba, és utánaeredt. Miután levette a tűsarkúját, harisnyás lábbal szaladt lefelé a lépcsőn. Lement egészen a földszintig, kinyitotta az ajtót, majd körülnézve egy férfit pillantott meg, aki éppen meggyújtott egy cigarettát. Amikor megkérdezte tőle, nem látott-e egy nagydarab embert elmenni, a férfi csak megvonta a vállát, kifújt egy füstfelhőt a levegőbe, és arrébb ment néhány lépést. Grier felvette a cipőjét, majd odasétált a föld alatti garázshoz, beszállt a kocsijába, és megint az ügyfele lakásához hajtott. Nem látott fényt az emeleten, de nem is számított rá, hogy égni fog a villany. Egy szökésben lévő ember a legkevésbé arra a címre megy vissza, amelyet megadott a rendőrségnek. Grier tudta, hogy a férfi meg akar lépni, csak arra nem számított, hogy olyan lesz, mint annak a dohányosnak a kifújt füstje: olyan gyorsan eltűnik, amilyen gyorsan megjelent. Hirtelen visszazökkent a jelenbe, és letette a pezsgőspoharát egy arra haladó pincér tálcájára – éppen akkor, amikor rezegni kezdett a telefonja. Elnézést kért, majd kiment a folyosóra. – Halló? – Üdvözlöm, Miz Childe. Hogy van? – Remegve vártam a híreit, Louie. – Ó, ez nagyon kedves öntől. Maga egy rendes nő. Ezután Louie befejezte az udvarias csevegést, és a tárgyra tért. – Nem fog örülni annak, amit kiderítettem. Miért nem vagyok meglepve? – gondolta magában Grier. – Akkor mondja minél hamarabb! – A fickó egy szellem. Ebben egyetértettek. Mégis, azok után, hogy Grier rendszeresen beszélgetett a halott öccsével, úgy vélte, a szellemek igenis lehetnek valóságosak. – Nekem nagyon is igazinak tűnt, amikor szemben ültem vele az asztal másik oldalán. – Nos, az az Isaac Rothe, akit megtaláltam, öt évvel ezelőtt meghalt. Lent Mississippiben. Holtan találták egy marhafarmon az árokban. Tizenkilenc éves volt. Az újságcikk szerint a felismerhetetlenségig 62
összeverték, a cikkben szereplő kép azonban, amit még életében készítettek róla, megegyezik a fényképpel, amelyet tegnap este készítettek róla a rendőrségen. Ugyanarról a fickóról van szó. – Jézusom! – Csak megjegyzem, hogy akkoriban egy ilyen eltűnés megszervezése nagyon drága és bonyolult feladat volt. Úgy értem az, hogy ilyen hosszú ideig legyen valaki illegalitásban. Persze meg lehet csinálni... ez nagy ország, meg minden... de rendkívül óvatosnak kell lenni, mert rengeteg központi adatbázis létezik. Nem a saját társadalombiztosítási számát használja, mert ez más, mint ami eredetileg volt neki, vagyis ez lehet a magyarázata annak, hogy ilyen sokáig sikerült homályban maradnia. De van egy olyan érzésem, hogy pontosan tudja, mit csinál. És valami nagyon komoly szervezet áll mögötte. – Miféle komoly szervezet? – Csak két kezdőbetűt mondok: U és S. – És a folytatás az lenne, hogy „kormánya”? – Én magára az országra gondoltam, de igen, ez is elképzelhető. – Ezt nem értem. Ha nem akarja, hogy bárki a nyomára bukkanjon, miért tartotta meg az igazi nevét? Ha az ember új személyi iratokat csináltat magának, az általában új névvel jár együtt, nem? – Ezt tőle kellene megkérdezni. Először azonban az jutott eszembe: nem számított rá, hogy valaha is megtalálják. Azt tanácsolom... legyen óvatos vele! Az a holttest, amely az árokban hevert Mississippiben, nem véletlenül került oda. Bármibe lefogadom, hogy valaki megölt egy fehér fickót, aki eléggé hasonlított rá ahhoz, hogy zárt koporsóban helyettesíthette... és hogy ebből mi következik? Az ügyfele még mindig él. Vagyis könnyen lehet, hogy gyilkos. Grier behunyta a szemét. Remek. Ez egyre jobb lesz: nem csak hogy kiváltott egy embert a börtönből, akiről sejteni lehetett, hogy megszökik, és meg is tette, de ráadásul lehet, hogy a fickó megölt valakit, és megrendezte a saját halálát. Még hogy udvarias és szelíd! – gondolta magában, aztán arra gondolt, miként lehet, hogy ő, aki kitüntetéssel végzett az egyetemen, ilyen ostobán viselkedett. Ebben a pillanatban a tömeg kettévált, és Grier megpillantotta Danielt, amint frakkba öltözve az egyik Degas-poszter mellett ácsorog. 63
Megemelte a nővére felé a pezsgőspoharát, és jóképű arcán „énmegmondtam” kifejezés tükröződött. A halott gazembernek igaza volt. Annak ellenére, hogy két évvel azelőtt halt meg, Grier még mindig egyfajta mesterséges lélegeztetést végzett rajta: olyan kétségbeesetten próbálta valahogy visszahozni az életbe, hogy inkább mindenestől belevetette magát más emberek tragikus sorsába, hajtotta az a késztetés, hogy mindenképpen segítsen rajtuk. Néha ez volt az életének egyetlen mozgatórugója. – Jól van, kislány? Grier megszorította a telefont, és arra gondolt, mit szólna a magánnyomozó, ha tudná, hogy most épp a halott öccse mindent tudó szemébe néz. – Nem igazán, Louie. – Magát is belekeverte? – Én kevertem bele saját magam. – Nos, van még egy információm az ön számára... habár nem vagyok biztos benne, hogy szívesen adom át. Úgy hangzik, elég mélyen benne van már így is. Grier megacélozta magát, aztán azt suttogta: – Ki vele! Jobb, ha most már mindent megtudok.
64
Nyolcadik fejezet
Északi lankák, a mennyországban
Magasan fent a föld felett, az égi birodalomban Nigel arkangyal átsétált a lenyírt zöld füvön. A kezét összekulcsolta a háta mögött, a fejét lehajtotta, tekintete mereven előreszegeződött. Kroketthez felöltött, fehér ruháját nem használta ki megfelelően. Nigel képtelen volt a játékra koncentrálni, és ettől szánalmas ellenfélnek bizonyult Colin arkangyallal szemben, aki viszont bámulatos hozzáértéssel forgatta a krokettütőt. És valóban, Nigel labdái gurultak mindenfelé, amerre csak lehetett, csak épp a kapun keresztül nem. Végül felhagyott azzal, hogy színleljen. Képtelen volt bármi másra gondolni, mint arra, ami annyira bosszantotta. Használhatatlan volt játékosként, mivel semmi mást nem tett, csak kószált a füvön és töprengett. A fenébe, a játékszabályokat be kell tartani! Éppen azért fogalmazták meg őket világosan az ész és a ravaszság párharcában, még mielőtt a játék elkezdődött volna, hogy ne legyen semmilyen kérdés vagy hiba amiatt, mert a játékosok félreértelmeztek valamit menet közben. Igen, Nigel hitt benne, hogy a tisztességes játszmához két dolog szükséges: méltó ellenfelek és egyértelmű szabályok. Jelen esetben – vagyis az emberiség jövőjét eldöntő küzdelemben – az első kritériumnak tökéletesen megfeleltek. Az ő oldala és a Devináé egyformán volt erős, gyenge és elszánt. Leginkább az „elszánt” felelt meg a valóságnak, mivel mindkét „csapat” pontosan tudta, milyen nagy a tét: a lenti világ jövője forgott kockán. A Teremtő türelmét egy hosszadalmas, a jó és a rossz közötti összecsapással tették próbára odalent a földön. Alig néhány héttel korábban odafentről kijelentették: hét utolsó lehetőséget kapnak, hogy 65
győzedelmeskedjenek. Ezek után a többször győztes fél veheti át a hatalmat, de nemcsak a fizikai világban, hanem az idilli mennyországban és a kénköves pokolban is. Nigel volt a „jó” oldal vezetője, Devina pedig a „rosszé”. És most az a mocskos démon csalt. A játékszabály úgy szólt, hogy Nigel és Devina kiválaszthatják a lelkeket, akikkel „játszanak”, aztán hátradőlnek, és figyelik, ahogy Jim Heron közbeavatkozik, és úgy irányítja a dolgok menetét, hogy a végső döntés vagy a megváltás, vagy a kárhozat lesz. Hét esély. Az első győzelmet Nigel szerezte meg. A többi hatot már az igazi arénában kell lejátszaniuk. Az események folyását Nigel és Devina korlátozott mértékben irányíthatta. Mivel Nigel nyert az érme feldobásakor, ő léphetett először kapcsolatba Jimmel, de hogy az egyenlőség megmaradjon, Devina is találkozhatott vele. Most azonban mindkettőjüknek le kellett volna vonulni a pályáról, és leginkább csak az oldalvonalról nézni a meccset. Az egyetlen alkalom, amikor kapcsolatot létesíthettek Jimmel, néhány holtidőszak volt, valamint a végén, amikor a nyertes fél összegezte a küzdelmet. Devina ezzel szemben most lent volt a földön. Lent volt, és valamiben mesterkedett. – Te is beleavatkoztál. Nigel megállt, de nem fordult meg, hogy szembenézzen Colinnal. – Drága barátom, menj a picsába! Colin nevetése mély volt és ezúttal mentes minden szarkazmustól. – Ó, itt van végre az a fickó, akit ismerek és szeretek! Már csodálkoztam, hová tűntél, tekintve, hogy milyen csapnivalóan játszottál. Nigel továbbra is hátat fordított legjobb barátjának, úgy nézett végig a zöld gyepen a lelkek kastélya felé. Az erőd hatalmas kőfala mögött egy véget nem érő, gyönyörűen berendezett, pazar kastély magasodott, ahol azoknak a lelkei tartózkodtak, akik földi életük során bebizonyították, hogy jó és kedves emberek. Ha nem az angyalok győznek, akkor azok, akik megérdemelték, ami most megadatott nekik, a pokolban találják magukat. Ahogy mindenki más is – köztük maga Nigel, valamint három segítőtársa. – Adrian és Edward nem szerepelnek a szabályzatban – mutatott rá Colin. 66
– Utasításokat fogadnak el Jimtől. Ez azért egészen más, mint amit Devina csinál. – Igaz. Habár azért nekünk is vannak képviselőink odalent. – Devina viszont a játék alapjaival játszadozik. – És ez meglep téged! – Colin hangja, amely mindig is éles volt, ezúttal halálosra változott. – Túl régóta harcolunk már vele, hogy váratlanul érjen minket az alattomossága. Talán éppen ezért engedte meg a Teremtő, hogy továbbra is megtartsuk a két küldöttünket. – Lehet, hogy a Teremtő is azt szeretné, hogy mi győzzünk. Nigel kényszerítette magát, hogy megint elkezdjen sétálni, és közben nem tudta levenni a szemét a várárok felett átívelő hídról, valamint a kastély masszív bejáratáról. A hatalmas, zárt kapu, amelyhez csak neki volt metafizikai kulcsa, megnyugtatta, de sajnos ez még nem jelentett semmit. A lelkek csak akkor lesznek biztonságban, ha ők, a jók nyernek. – További lépéseket akarsz tenni? – kérdezte Colin, miközben egy nagy kört tettek a gyepen, és egy asztal felé tartottak, amelyen tea állt előkészítve. – Hogy tehetném? – Képes vagy kockára tenni a győzelmet, csak azért, hogy becsületes maradj? Nigel intett Bertie-nek és Byronnak, akik a távolban ültek egy teáskanna és egy tál apró szendvics mellett. Ahogy illik, nem öntöttek maguknak italt, nem vettek az ennivalóból, és nem is szándékozták megtenni, amíg a két üres széket el nem foglalják. Időközben Tarquin, Bertie imádott ír farkaskutyája leheveredett az arkangyal lába mellé. Bölcs, nyugodt szemmel nézte Colint és Nigelt, figyelmét semmi sem kerülte el. Nigel a nyaksálát igazgatta. – A győzelem és a csalás nem összeegyeztethető fogalmak. Különben is, Adrian és Edward a te ötleted volt. Nem is tudom, miért egyeztem bele. Colin káromkodni kezdett, arisztokratikus stílusa éles ellentétben állt a csúnya szavakkal. – Átkozottul jól tudod te is, hogy kurvára semmi esélyünk, hacsak nem hajlítjuk meg mi is a szabályokat. Ezért egyeztél bele.
67
Nigel válasza mindössze egy halk köhintés volt, amellyel azt jelezte, hogy a beszélgetést egyszer s mindenkorra befejezte. Aztán ő és Colin odasétáltak az asztalhoz, amely az ő parancsára termett ott így elrendezve, és ugyanígy fog eltűnni is. Nigel a többiekhez hasonlóan nem élt és nem is lélegzett, egyszerűen csak volt. Az étel szintúgy, nem volt sem szükséges, sem valóságos, mint ahogy a táj sem, és az sem, amit négyen csináltak, hogy kitöltsék az örökkévalóság végtelen idejét. Ennek a kellemes életnek a díszes elemei azonban értékesek voltak. Valóban, az a lakhely, amelyen Colinnal osztozott, jól felszerelt volt, és nem azért töltöttek el benne órákat, mert szükségét érezték az alvásnak, hanem mert másfajta feltöltődést biztosított számukra. A háború kimerítő volt, a terhei pedig soha véget nem érőek, ezért időnként elkelt a fizikai segítség. Amikor Nigel elfoglalta helyét az asztalnál, ismét az erős oldalát mutatta kifelé, visszazökkent a vezető szerepbe, miközben Byron mosolygott, és kitöltötte a teát. A másik két férfi előtt Nigel mindig annak mutatta magát, akinek lennie kellett. Colin azonban más volt, habár csakis akkor, amikor kettesben voltak. Mások társaságában soha. Miközben Nigel felemelte elegáns kínai porcelán csészéjét a csészealjról, és az Earl Grey aromás illata megcsapta az orrát, a nyugodt külső alatt aggodalom nyomasztotta. Nem kockáztathatják meg, hogy akár egyetlen harcot is elveszítsenek, egy úriember viszont nem folytat piszkos játékokat. Neki megvolt a saját játékosi etikettje. A francba!
68
Kilencedik fejezet
Kint, Boston Malden nevű külvárosában, Jim, Adrian és Eddie nem volt más, mint árny a sűrű sötétben, amikor megközelítették a félig befejezett irodát. A ház egy szedett-vedett, elhagyatott épületegyüttes egyik tagja volt, és hozzávetőleg tizenöt vagy még több társával együtt alkotta a komplexumot. De egyiket sem használták, sőt be sem fejezték az építkezést. Ami azt jelentette, hogy a befektető tulajdonos bankszámlája alighanem halálos sebből vérzett. Vagy talán máris beadta a kulcsot a banknál, és likviditási sírba temette magát. Az épületet, amelyet Jimék megnézni jöttek, egy kis füves terület vette körül, amely egészen a mögötte lévő ritkás erdőig nyúlt. A három angyal ott maradt a fák árnyékában, miközben szemügyre vették a környéket. Az öt emelet magas csontvázon püspöklila ablakok voltak, fény azonban nem látszott mögöttük, és a hátsó parkolóban sem állt semmi, csak a letaposott föld. Az épületben egy lélek sem járt. Legalábbis a törvényes fajtából. Az illegális birtokháborítók azonban tömegesen tódultak befelé, az autóik és furgonjaik meglepően szabályos rendben sorakoztak nem messze onnan, ahol Jim és két társa állt. Úgy tűnt, az információ, amit a tűzoltótól kaptak a konditeremben, mégis helytálló volt. – Tudod – szólalt meg Adrian –, én is beszállhatnék a ringbe. Lezavarnék egy-két menetet, meg elpáholnék néhány fickót. Jim megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy szükségünk van erre most. – Mondd csak, előző életedben fék voltál? – Inkább kőfal. Na, gyertek, menjünk! Beleolvadtak az embertömegbe, amely a hátsó bejárat felé tolongott, és Jim Isaacet kereste a tekintetével – arra a csekély esélyre alapozva, hogy talán sikerült kijutnia a börtönből, és még mindig van kedve 69
harcolni. Ami azonban még ennél is fontosabb volt, olyan férfit keresett a tömegben, aki úgy néz ki, mint egy katona: szigorú, megfontok, és azért jött, hogy elvégezzen egy feladatot, nem pedig azért, hogy a meccset bámulja. Azt a fickót kereste, aki Isaacet jött megölni. Abból ítélve, ahogy a különleges egység csapata működött, olyan valakire számított, akivel mindketten együtt dolgoztak. Elképesztő mennyiségű kiképzésen, edzésen és lőgyakorlaton kellett átesnie annak, aki bekerülhetett a csapatba, s ez csak keveseknek sikerült. Az újoncok felkészítése pedig évekbe tellett. Jim csupán fél éve lépett ki onnan, vagyis ismerte a merénylőt. Ahogy Isaac is. – Fiúk, ti menjetek be! – mondta a társainak, amikor odaértek az ajtóhoz, amelyet egy salakbeton tégla támasztott ki. – Én itt maradok kint. Szóljatok, ha meglátjátok Isaacet! De sejtette, hogy nem fogják meglátni. Ha itt volt egyáltalán a katona, valahol biztosan rejtőzködött, mielőtt megmutatta volna magát, felmérte a terepet, hogy lássa, ki jött el. Végül is nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy valaki rájöjjön, egy rendőrségi letartóztatás egyenlő azzal, mintha a fenekébe dugna egy vörös zászlót. Éppen ezért most sokkal fontosabb volt, hogy feltartóztassa a gyilkost, minthogy összefusson Isaackel. Amikor Eddie és Ad beléptek a vészkijáraton, Jim hátrálni kezdett, és meghúzódott az épület mellett. Ez inkább a szokás hatalma volt, mint szükségszerűség – mivel senki nem láthatta. Újabb előnye annak, ha valaki angyal: ő dönthette el, mikor válik láthatóvá a halandók számára. Rágyújtott egy Marlboróra, amelyet ugyanúgy láthatatlanul tartott, mint a bőrdzsekijét és a bakancsát, majd az embereket figyelte, aki besétáltak az épületbe. A nézőközönség a szokásos volt: sok egyetemi sportoló, akik öt év múlva állami bajnokok lesznek. Kizárólag Patriots és Red Sox baseballsapkák. Néhány „Chelmsford Középiskola”-feliratú pulóver. Amikor az emberek már csak vékony sorban csordogáltak befelé, Jim majdnem káromkodni kezdett. Lehet, hogy inkább abban a rohadt börtönben kellett volna felbukkannia – habár az elég bonyolult lett volna. Túl sok ember látta volna, és annak ellenére, hogy képes volt egy 70
pillanat alatt kámforrá válni, ha meg kellett ölnie vagy mentenie valakit, a szemtanúk valószínűleg beleőrültek volna, ő pedig alighanem egy bulvárlap címlapján köt ki, olyan felkiáltásokkal körítve, hogy „Léteznek ufók!”... Egy magányos férfi lépett ki a fák gyűrűjéből. Hatalmas termetű volt, fekete széldzsekije egyáltalán nem rejtette el széles vállát. Ahogy közeledett, úgy ment, mint egy képzett katona, a tekintete ide-oda cikázott, és mindkét keze a zsebében rejtőzött, valószínűleg egy vagy két fegyver markolatán. – Helló, Isaac... – Amikor Jim kiejtette a nevét, hirtelen erőteljes, leküzdhetetlen húzóerő kapta el: a katona nemcsak célpont, hanem maga a végállomás. Az eredeti terv az volt, hogy rábukkan, felteszi egy repülőgépre, és némi anyagi erőforrással kijuttatja az országból – és később majd segít neki boldogulni. Most azonban – döbbent rá Jim – többet kell tennie ennél. Annak tulajdonította ezt a nagy változást, hogy most látta először az óta a sivatagi éjszaka óta. Nem szaladt oda hozzá, nem kiáltotta hangosan a nevét, és semmi olyat nem tett, amivel megijesztette volna. Ehelyett csupán fényt varázsolt maga köré, kiemelte saját testét a sötétből úgy, hogy a molekulákat másképp rendezte el. Gondosan ügyelt rá, hogy a keze ne legyen elrejtve, és látszódjon, hogy a tenyere üres. Valamint, hogy Isaac legyen az egyetlen, aki látja. A katona oldalra kapta a fejét. Majd egy barátságtalan kinézetű fegyver bukkant ki a széldzsekije zsebéből. Jim nem mozdult, csak megrázta a fejét, annak egyetemes jeleként, hogy „nem azért jöttem, hogy kilyukasszam a bőrödet”. Amikor Isaac végül elindult felé, nem bízta magát a véletlenre. Mihelyt odalépett Jimhez, egy újabb fegyver emelkedett ki a zsebéből, és diszkréten megpihent az oldalánál. Mindkét pisztolyra hangtompító volt szerelve, és alig látszottak a fekete melegítőnadrág mellett. A két férfi egy pillanatig csak nézte egymást mereven, mint két idióta, és Jimnek az az abszurd kényszere támadt, hogy megölelje a gazembert. Aztán gyorsan elnyomta magában a vágyat. Egyrészt, nem volt értelme érzelgősködni, másrész, azzal csak közvetlen közelről szerzett volna két golyót. A különleges egység tagjai ugyanis nem ölelkeztek, csak ha meg akartak ölni valakit. 71
– Szia! – köszöntötte Jim rekedt hangon. Isaac megköszörülte a torkát. Kétszer. – Mit keresel te itt? – Csak erre jártam. Gondoltam, elviszlek vacsorázni. Isaac arcán erre lassú, halvány mosoly derengett fel, amely egy pillanatra a múltat idézte. – Törlesztés? – Igen – Jim körülnézett a hátsó parkolóban, ám néhány kóborló emberen kívül nem látott mást. – Nevezhetjük így is. – Azt hittem, kiszálltál. – Ki is. – Akkor... – Amikor Jim nem válaszolt azonnal, Isaac tekintete gyanakvó lett. – Azért küldött, hogy megölj, ugye? – Szívességet kértem tőle, és drága volt. – Akkor miért beszélgetünk most? – Már nem fogadok el parancsokat Matthiastól. Isaac összevonta a szemöldökét. – Ostoba vagy. Így most téged is le fog vadászni. Hacsak nem puffantasz le most, itt helyben. Jim betette a cigijét a szájába, majd felemelte a kezét. – Nincs nálam fegyver. Nyugodtan végig is tapogathatsz. Egyáltalán nem volt meglepő, hogy Isaac eltette az egyik fegyverét, és a szabad kezével sietve végigtapogatta Jim testét. Aztán olyan erősen ráncolta össze a homlokát, hogy a szemöldöke még jobban összevonódott. – Mi a francot akarsz? – Per pillanat? Nos... lássuk csak. Először is, hogy ne harcolj ott bent. Mert gondolom, nem azért vagy itt, hogy pattogatott kukoricát majszolva nézd a műsort. Szeretném, ha inkább velem jönnél, és megengednéd, hogy biztonságban kijuttassalak az országból. Isaac hangja fáradtan csengett, amikor megrázta a fejét, és azt mondta: – Tudod, hogy nem bízhatom meg benned. Sajnálom, öregem, de nem tehetem. A rohadt életbe! Habár nem volt meglepő ez a gondolatmenet. A különleges egységben, ha a katonák küldetésre indultak a társaikkal, mindenki csak 72
saját magára számíthatott. Ha pedig úgy döntött, hogy elhagyja a nyájat? Ha okos volt, még a saját anyjában sem bízott meg. Jim szívott egyet a cigarettából, majd ránézett a másik férfira, és meg erősebben érezte a mellkasában azt az égető késztetést. Nehéz volt megtalálni az okát... de most már nem visszakozhat, ha egyszer megtalálta Isaacet. Még akkor sem, ha ez veszélyezteti a Devinával folytatott harcát. És akkor sem, ha Isaac nem kér a segítségéből. Vagy ha saját magát is veszélybe sodorja vele. Isaac Rothe-t meg kellett mentenie. – Sajnálom – hallotta a saját hangját. – De muszáj segítenem neked. És te hagyni fogod. A másik férfi szeme résnyire szűkült. – Tessék? Jim az ajtó felé pillantott. Adrian és Eddie újra megjelentek a ajtóban... mindketten úgy néztek ki, mintha ennek így kellett volna történnie. Mintha egész végig tudták volna, hogy Isaac itt fog felbukkanni. És Jim beszélni fog vele. És... Jim hirtelen hátrahajtotta a fejét, és felnézett a sötét mennyországra, majd arra gondolt, hogy zajlott az első feladata: semmiféle véletlen egybeesés nem történt az események láncolatában. Mindenki és minden, amivel szembe került, valamilyen módon kapcsolódott a feladatához. Édes jó istenem, nem volt nehéz elképzelni, hogy Matthias Devina csapatában játszik. A gazember mindenhol gonoszságokat művelt, bárhova ment is, erőszakos dolgokat tett, csalt, hazudott, és ezzel nemcsak globális szinten változtatta meg a világot, hanem bizonyos emberek magánéletét is örökre befolyásolta. Jim visszafordította a tekintetét Isaacre. Lehet, hogy nem a múlt miatt érez ilyen erős elkötelezettséget a férfi iránt... A francba, az új főnöke, Nigel kicsit sem tűnt könnyű esetnek, mégis nagyon izgatott lett abban a pillanatban, amikor Jim közölte vele, hogy Isaac után megy. Egy csapatkapitány nem így reagálna, ha a hátvédje elkezdene a saját gólvonala felé szaladni. Kivéve, ha pontosan arrafelé tartana, ahová szeretné, hogy menjen. Szentséges isten... Isaac lesz a következő feladata! Istenem, még a végén kiderül, hogy az a halottasházbeli akció a saját hullájával, zseniális húzás volt. – Szükséged lesz rám – jelentette ki. 73
– Tudok vigyázni magamra. Amikor Isaac elfordult, hogy elmenjen, Jim megragadta a karját. – Tudod, hogy nem leszel képes egyedül végigcsinálni. Ne légy seggfej! Egy hosszú pillanatig csend volt. – Mit forgatsz a fejedben, Jim? – Isaac világos szeme riadt volt. – Eljöttél onnan. Kiszabadultál. Te voltál az, akinek sikerült kiszállnia. Miért akarnál visszamenni abba a pokolba? Jim olyan logikával érvelt, amellyel a másik férfi is azonosulni tudott, olyasmivel, ami igaz volt, csak éppen nem a teljes igazság. – Tartozom neked. Te is tudod. Tartozom neked a miatt az éjszaka miatt. Jim Heron pontosan olyan volt, amilyenre Isaac emlékezett: nagytermetű, izmos és céltudatos. Kék szeme ugyanúgy csillogott, szőke haja összevissza állt, és mint mindig, frissen borotválkozott. Még a Marlboro is ott parázslott csendesen a kezében. Valami azonban más volt benne, valahogy a kisugárzása... furcsa volt, habár nem igazán rossz értelemben. Lehet, hogy a szerencsés gazember egyszerűen csak átaludta az éjszakát ahelyett, hogy pisztollyal a kezében minden apró neszre felriadt volna. Istenem, amikor megtudta, hogy Jim Heron kilépett a különleges egységből, úgy gondolta, soha többé nem látja. Vagy azért, mert Matthias meggondolta magát, és a békés búcsú helyett egy golyót küld a fejébe, vagy azért, mert Jim bölcsen távol tartja magát mindenkitől és mindentől, ami a régi életéhez kapcsolódott. Most mégis itt volt. Amikor Isaac belenézett a szemébe, azon kapta magát, hogy amennyire csak tud, hisz neki. Elhiszi, azért jött, hogy segítsen neki amiatt a régi ügy miatt, amit a sivatagban tett. Különben is, ha a nyomorult meg akarta volna ölni, már régen megtehette volna, még mielőtt elkezdődött ez a beszélgetés kettejük között. – Ha azért jöttem volna, hogy megöljelek – dörmögte Jim –, már a földön hevernél holtan. Bingo. – Oké – felelte Isaac. – Akkor vigyázz a cuccomra, amíg harcolok! Kezdhetjük mondjuk ezzel. 74
Jim arcán azonnal megjelent egy „azt már nem!”-kifejezés. – Nem szállhatsz be abba a ringbe! A szórólapod és a letartóztatásod után olyan vagy, mint akinek egy GPS-chip van a fenekébe dugva. – Szükségem van a pénzre. – Nekem van pénzem. Isaac az épület bejárata felé pillantott, és észrevette, hogy két nagydarab fickó áll az ajtóban. Amikor a páros üdvözlésre emelte a kezét, azt kérdezte: – Veled vannak? Jim meglepettnek tűnt. – Ja, igen. Velem. – Saját csapatot toborzol? Szabadúszó lettél? – Igen, így is lehet mondani. De most rólad beszéltünk, és arról, hogy nem fogsz harcolni. A pokolba Jim Heronnal! Nem fog lenyúlni az ügyvédjétől huszonötezer dollárt, az a kétezer pedig, ami megmarad neki, nem sok mindenre lenne elég. Meglehet, hogy Matthias beküld valakit a ketrecbe, aki több száz tanú előtt öli meg úgy, hogy az egész balesetnek fog tűnni, de mi más választása volt? Senki nem fog jótékonykodni vele – ezt a leckét már nagyon régen megtanulta –, de Jimnek sem lesz az adósa, csak azért, mert a fickó törleszteni akar neki egy régi dolog miatt. Az oktagonban tíz perc alatt megkereshet egy-két ezer dollárt. És ha Matthias helyettese, aki tegnap este felbukkant, mégis megöli? Az sem számít igazán. Az első pillanattól kezdve, hogy meglépett a különleges egységtől, tudta, hamarosan temetés vár rá. Olyan volt, mint egy halálos beteg, akire nagyon fájdalmas gyógykezelés várt, ami lehet, hogy meg is öli, de legalább felvette a harcot a betegség ellen, és a saját szabályai szerint hal meg. Ha ott maradt volna az egységben? A francba, már ott is halott volt, annak ellenére, hogy dobogott a szíve. Jelen pillanatban belül olyan üresnek érezte magát, hogy akár koporsóban is fekhetett volna. – Harcolni fogok – jelentette ki. – Odaadom neked a cuccom, hogy vigyázz rá, amíg a ketrecben vagyok. Ennél több segítséget nem fogadok el ma este.
75
Nem volt értelme elmondani Heronnak, mennyi pénz van a széldzsekijében, a fegyverekről pedig már úgy is tudott, és láthatóan eszébe sem jutott ellene fordítani őket. – Nagy hibát követsz el. Isaac a homlokát ráncolta. – Neked is sokan mondták volna, hogy hagyd meghalni Matthiast kint a sivatagban, te mégis behoztad, mert ezt kellett tenned, és nem hagytad, hogy bárki lebeszéljen róla. Most nálam is így áll a helyzet. Vagy elfogadod, vagy tűnj el az utamból! Jim káromkodott egyet. Aztán még egyet. Végül kifújt egy utolsó adag füstöt a cigarettájából, és elnyomta a csikket a bakancsa talpán. – Rendben van, de közbe fogok lépni, megértetted? Ha a rossz seggfejjel kerülsz össze, leállítom a meccset. – Mi a fenéért csinálod ezt? – kérdezte Isaac rekedt hangon. – És te mi a fenéért indultál el megkeresni engem és Matthiast akkor éjjel? A két évvel azelőtti emlékek a felszínre törtek, és Isaac visszautazott a sivatagba, ahhoz a pillanathoz, amikor az adóvevője recsegve megszólalt, ő felvette, és meghallotta Jim távoli hangját. Tíz percbe telt mindössze, hogy mindent megszervezzen: egy orvoscsapatot a sátrukba, egy helikoptert, amely kint várakozott, hogy elszállítsa a sérültet, valamint a határra egy sebészcsoportot. Piff-puff. Aztán leült, és körülbelül másfél percig tétlenül várakozott. A terepjáró, amelyre rábukkant, úgy parkolt, hogy benne volt a slusszkulcs, ezért Isaac bepattant a volán mögé, és szédítő sebességgel elindult. Jim nem tudta, hogy amikor ő és Matthias elhagyták a tábort, Isaac még egy kicsit ott maradt, és figyelte, milyen irányba indulnak el. Valami nem stimmelt azzal az úttal a dűnék közé. Senki sem ment sehová Matthiasszal kettesben. Ez olyan volt, mintha egy Ebola fertőzöttet arra kért volna valaki, hogy köhögjön rá. Nagy területet átfésülve végül megtalálta őket egy órával később, jó nyolc kilométerre attól a helytől, ahonnan elindult. Éjjel is látó szemüvegében lassú mozgásra lett figyelmes az egyik homokdűne tetején, és mivel tudta, hogy trollok nem léteznek, arra következtetett, hogy egy férfit lát, aki egy másikat a vállára vetve lépked a homokban. Miközben odahajtott hozzájuk, arra gondolt, milyen furcsa a sivatag. Az ellenpólusához, a tengerhez hasonlóan éjszaka beleolvadt az ég 76
sötétjébe a távolban, és az ember csak akkor lehetett biztos benne, hogy a Föld valóban gömbölyű és nem lapos, amikor megpillantott egy tájékozódási pontot, például egy bokrot, egy hajót – vagy éppen Jim elmebeteg mentőakcióját. És azt is rögtön tudta, hogy a mennyország nem ott van, ahol ő. Fényszóró nélkül ment, és később sem kapcsolta fel. Inkább fogott egy fehér pólót, és kidugta a kocsi ablakán, mert tudta, hogy Jim észre fogja venni, és remélhetőleg nem azt gondolja majd, hogy az ellenség közeledik. A gazembernél annyi fegyver volt, amikor elindult a táborból, amennyi egy egész hadseregnek is elég lett volna. Miután Isaac lefékezett, úgy szállt ki a kocsiból, hogy mindkét keze jól látható volt, és hagyta, hogy Jim közeledjen hozzá. A férfi halálosan ki volt merülve, na persze ki tudja, mennyi ideje cipelte már Matthiast a homoktengerben. Nem volt meglepő, hogy Jim ellenségesen fogadta a felmentő sereget, annak ellenére, milyen kritikus állapotban volt a főnökük. Csak erre jártam, mondta neki az előbb. Gondoltam, elviszlek vacsorázni. Isaac megrázta magát, és visszatért a jelenbe, ide... Hol is volt? Maldenben? A hangja ugyanolyan fáradt volt, mint Jimé akkor régen. – De ne ölesd meg magad miattam, oké? Jim valami olyasmit dörmögött a bajusza alatt, hogy „Azzal már elkéstél”. De biztos csak rosszul hallotta. Isaac visszaterelte a gondolatait a feladatához, maga mögött hagyta a múltat és az érzéseit, és ismét a jelenre koncentrált. Megfordult, és az épület bejárata felé indult. Amikor belépett, Jim és a két haverja szorosan a nyomába szegődött, ő pedig arra gondolt, miért nem visel Heron kalapot, hogy eltakarja az arcát, vagy valamit, amivel elrejthetné, hogy kicsoda. Ostoba fajankó. Kiszabadul... csak azért, hogy újra visszakerüljön oda. Őrült. Átkozott bolond. Na de ez nem az ő problémája volt, és isten látja lelkét, Jim felnőtt férfi, vagyis nyugodtan lehet idióta, ha a saját életéről van szó. Isaac az elhagyatott irodaépület folyosóján lépkedett befelé, amely a számtalan üres sittesvödör, valamint az ezernyi, félig üres kólásüveg 77
miatt olyan volt, mint egy akadálypálya. Jó sok idő eltelt azóta, hogy bárki dolgozott itt, vastag por borította az építkezés kellékeit. Kétségtelenül nem sokkal az után elfogyott a pénz, hogy az építőbrigád nekilátott a munkának. Csupasz elektromos vezetékek, részben befejezett fűtés- és vízvezetékcsövek kígyóztak a vakolatlan mennyezeten. A világítást a földön, másfél méterenként elhelyezett elemes lámpások szolgáltatták, a levegő pedig olyan hűvös volt, hogy már szinte hidegnek volt mondható. De csak addig, amíg az ember be nem lépett a hatalmas előcsarnokba. A magas mennyezet ellenére a hozzávetőleg ötven ember, aki a csupasz, betonozott földön topogott, teste melegével befűtötte a helyiséget. Azonnal egyértelmű volt, miért tökéletes hely ez a küzdelemre. Az építészek valami különlegességet terveztek az ablakok helyére, de mint oly sok mást, ezt sem fejezték be, ezért az átlátszó üvegablakok helyén nagy furnérlemezek voltak a mestergerendához szögezve. Vagyis az emberek és a fények teljesen rejtve maradtak. A ketrecet a csarnok közepén állították fel, és mihelyt Isaac besétált a tömegbe, felhangzott az éljenzés. Idegenek veregették meg a vállát, és gratuláltak – neki ahhoz, hogy kiszabadult a börtönből, majd felnyitották mobiltelefonjaikat, és elkezdték terjeszteni a hírt, hogy Isaac a letartóztatása ellenére is itt van, és harcolni fog. A szervező odaszaladt hozzá. – Szentséges isten, máris meg vannak őrülve érted! Ez szuper!... Bla, bla, bla. Isaac az arcokat figyelte, miközben odament a távolabbi sarokba és elhelyezkedett, hogy ott várakozzon. Amikor Jim is odalépett mellé, azon kapta magát, hogy azt mondja: – Tegnap este felbukkant egy régi barátunk. – Kicsoda? – És mit ad isten – folytatta Isaac komoran –, most is itt van. Azon a helyen, ahol a kidobok a fogadásra feltett pénzt és a nevezési díjat szedték, Matthias helyettese kivette a tárcáját a zsebéből. Amikor a pénz gazdát cserélt, a fickó rájuk nézett, és úgy vigyorgott, mint egy éhes krokodil. Aztán egyenesen Isaac mellkasára mutatott. – Nem mész be a ketrecbe – jelentette ki Jim, majd Isaac elé lépett, hogy eltakarja Matthias emberét. 78
Isaac Heron széles válla fölött előrenézett, bele a fickó szemébe, akit azért küldtek, hogy megölje. – De igen.
79
Tizedik fejezet
Már tíz óra elmúlt, amikor Grier leparkolt az Audival kint Maldenben, és leállította a motort. Úgy állt meg a letaposott talajon, hogy a kocsi orra kifelé nézett, és távolabb volt a többi autótól – nem mintha a „parkolónak” lett volna jelzett kijárata, bejárata vagy kijelölt beállóhely. Amikor ideért a címre, amit Louie adott meg neki telefonon, nem volt biztos benne, hogy jó helyen jár. Az irodapark, amennyire meg tudta állapítani, elhagyatott volt, körülbelül egy tucat ötemeletes épület sorakozott a kivilágítatlan kocsibejáró mentén, mint iskolás gyerekek a tornasorban. A létesítményt láthatóan magas technológiájú cégek számára építették, legalábbis a tábla szerint, amelyen az állt: MALDEN IPARI PARK. Ehelyett az egész kész kísértetváros volt. Louie azonban még sohasem irányította rossz címre, ezért Grier befordult a komplexum területére, és elment egészen a leghátsó részéig, ahol legalább huszonöt autót és furgont talált az épület háta mögött, a főúttól legmesszebb eső részen. Logikus. Ha valaki birtokháborítást követ el és illegális ketrecharcot szervez, a lehető legeldugottabb helyet választja. Grier kiszállt a kocsiból, odament a vészkijárathoz, amelyet egy salakbeton tégla támasztott ki, majd besétált. A folyosóra kihallatszott a férfiakból álló tömeg halk, zúgó morgása, a tesztoszteron szinte összefüggő falat képezett előtte, amelyen szabályosan át kellett préselnie magát. Miközben a hang irányába haladt, nem aggódott, mekkora az izom-agy arány a nézők között – nyilvánvalóan elég magas volt. Az egyik zsebében egy gázspray lapult, a másikban pedig egy elektromos sokkoló. Az előző legális önvédelmi eszköznek számított Massachusettsben, feltéve, hogy az illető rendelkezett hivatalos fegyvertartási engedéllyel, ami neki volt. Az utóbbi pedig... nos, inkább kifizeti az ötszáz dolláros büntetést, feltéve, hogy valaha is használni fogja az eszközt. Ha New Bedfordban be tudott menni egy lepusztult házban lévő kábítószertanyára éjfélkor, akkor ezt is el tudja intézni. 80
Amikor belépett egy csarnokszerű helyiségbe, szemügyre vette a száznyolcvan centi magas, dróthálóval körbevett nyolcszögletű harci ketrecet, és pontosan tudta, hogy akár ki is hívhatta volna a rendőrséget a meccshez. Akkor viszont Isaac – feltéve, hogy felbukkant este – vagy megint börtönbe kerül, vagy megszökik. Egyik esetben sem lett volna alkalma beszélni vele. Grier azzal a céllal ment oda, hogy megállítsa a férfit, és rávegye, gondolkozzon el azon, hogy mit csinál. A menekülés soha nem jelent igazi megoldást, mert ha ezt az utat választja, letartóztatási parancsot adnak ki ellene, és alighanem priusza lesz. Amennyiben még nincs. Az a gyilkosság Mississippiben nagyon aggasztotta Griert, de az is olyan volt, mint a férfi sok más dolga: a megfelelő hatóságokra tartozott. A védőügyvédjeként neki az volt a feladata, hogy rábírja, maradjon itt, és nézzen szembe az ellene felhozott vádakkal. Ez volt a helyes a társadalom és a férfi számára is. És ha nem sikerül? Akkor visszaadja az ügyet, és mindent elmond a rendőrségnek, amit csak tud. Ideértve Isaac fegyvereit és riasztórendszerét is. Nem fog bűnrészessé válni, miközben azon igyekszik, hogy helyesen cselekedjen... Amikor megpillantotta az ügyfelét, hirtelen megmerevedett, a keze a nyakára fonódott. Isaac Rothe egyedül állt egy távoli sarokban, és annak ellenére, hogy közöttük húzódott a ketrec drótkerítése, kétség sem férhetett hozzá, hogy ki ő... vagy, hogy milyen erő sugárzik belőle. Maga volt a megtestesült fenyegetés, akinek méretei, valamint szigorú arckifejezése mellett a többi férfi csak kisfiúnak tűnt. És bár Griert megdöbbentette, milyen udvariasan viselkedett vele korábban a börtönben, most megláthatta igazi arcát. A férfi egy gyilkos. Grier érezte, hogy a szíve gyorsabban kezd verni, mégsem hátrált meg. Azért volt itt, hogy elvégezzen egyfajta munkát, így hát a mindenit, igenis beszélni fog vele... Amikor Isaac előrelépett, egy undorító kinézetű, aranyfogú fickó mászott fel az oktagon külső oldalán. – Hé... mire vársz? Isaac levette a melegítőfelsőjét és a bakancsát, mindkettőt otthagyta a földön, aztán járkálni kezdett a ketrec körül. Az állát leszegte, tekintete átható volt, ahogy a szemöldöke alól felfelé nézett. A pólója 81
ráfeszült a mellkasára, a karja duzzadt az erőtől és lazán lógott a teste mellett. A harcra készülve csupa izom, csont és vér volt, a válla olyan széles, hogy úgy tűnt, ezt az egész épületet képes lenne fekve kinyomni. Amikor felkapaszkodott a ketrec dróthálós oldalán, és meztelen lábbal földet ért belül, a tömeg hangosan felordított. Griernek csengeni kezdett a füle, az adrenalinszintje pedig az egekbe szökött. Nyolc, rúdra felakasztott viharlámpa fényében az ügyfele félig gladiátornak, félig állatnak tűnt, igazi halálos fenyegetésnek, amely készen állt rá, hogy elvégezze azt, amire kiképezték. Sajnos az ellenfele, aki szintén átlendült a kerítés tetején, Isaac kiköpött mása volt: ugyanaz a brutális testfelépítés, egyforma magasság, ugyanaz a halálos tekintet – még az öltözetük is megegyezett, izompólója alatt jól látható volt a kígyótetoválás, amely a vállán és a nyakán tekergőzött. Miközben a közönség kiabált és odasereglett a ketrec köré, a két férfi egymással szemben körözött, kereste a lehetőséget a támadásra, karjuk, mellkasuk és combjuk megfeszült. Isaac mozdult először, a teste megpördült, a lába felemelkedett, és olyan kegyetlen rúgással kapta oldalba az ellenfelét, hogy Grier úgy vélte, a fickónak még az ősei is érezték a sírjukban. Minden nagyon gyorsan történt. A két férfi felvette az ütések és hárítások szabályos ritmusát, miközben a pólójuk egyre jobban átizzadt a nyakuknál és a hátukon, a viharlámpák aranysárga fényében pedig úgy látszott, mintha tűz közepén harcoltak volna. Amikor eltalálták egymást, olyan hangosan csattantak az ütések, akár a pisztolylövés, a kemény, visszhangzó csapások egyre jobban feltüzelték a háborgó, nyugtalan tömeget. Vér fröccsent – Isaac homlokáról, ahol kétségtelenül szétnyílt a vágás, valamint az ellenfele sebes ajkáról. Ám a vér egyik harcost sem érdekelte, a nézőknek viszont annyira tetszett, mintha legalábbis vámpírok lettek volna... Grier hirtelen egy kezet érzett a fenekén, mire hátrafordult. Élesen hátralépett, és a szemtelen fickóra meredt. – Már elnézést! A férfi egy pillanatra megdöbbent, aztán ide-oda röpködő tekintete összeszűkült. – Hé... mit keresel itt? Úgy kérdezte, mintha felismerte volna a nőt. 82
Na persze, ha a Télapóval állt volna szemben, azt is komolyan vette volna – az arcán vékony izzadságréteg csillogott, és az egyik fele úgy rángatózott, mintha rövidzárlat lett volna a bőre alatt. Láthatóan be volt lőve – istenem, Grier ezt a diagnózist már minden kétséget kizáróan meg tudta állapítani. – Ha megbocsát – mondta a férfinak, és elment a közeléből. Ő azonban követte. Micsoda pech! Kifogta az egyetlen idiótát a tömegből, akit jobban érdekelt az, hogy kikezdjen vele, mint a meccs, ami miatt idejött. A férfi megfogta a karját, és elkezdte húzni. – Ismerlek téged... – Vegye le rólam a kezét... – Hogy hívnak? Grier egy rántással kiszabadította a karját. – Nem tartozik magára. A férfi a másodperc törtrésze alatt ott termett előtte. Az egyméternyi távolság hirtelen néhány centire csökkent közöttük. – Milyen kényes vagy! Az hiszed, jobb vagy nálam, kurva? Grier nem mozdult egy centit sem, csak kivette a zsebéből a sokkolót, és a bekapcsoló gombra tette az ujját. Aztán közvetlenül a férfi ágyékának szegezte, és azt sziszegte: – Ha nem takarodik innen a fenébe, hatszázhuszonötezer voltot küldök magába a családi ékszerén keresztül. Háromra. Egy... kettő... Mielőtt még elérhetett volna a háromig, a férfi hátrahőkölt, és megadóan felemelte a kezét. – Én nem akartam... csak azt hittem, ismerlek... Amikor eltávolodott a közeléből, Grier még mindig a kezében tartotta a sokkolót, és mély lélegzetet vett. Lehet, hogy akkor találkozott vele, amikor Danielt kereste – de a férfi láthatóan nem volt magánál, ő pedig már így is nyakig ült a bajban. Ismét a ringre nézett, és amikor odapillantott... Isaac éppen akkor dőlt el, mint egy zsák krumpli. Matthias helyettesével harcolni igazi öröm volt. Isaac soha nem bízott a fickóban és soha nem kedvelte, ezért kimondatlanul is vágyott rá, hogy egyszer összecsapjon vele.
83
Milyen ironikus, hogy akkor nyílt rá alkalma, miután kiszállt a szervezetből... Puff! Ahogy a jobb horgok általában, ez is olyan erős volt, mint egy buldózer. Isaacet az állán találta el, hátralökte a fejét, és több problémát is okozott. Mivel az agy nem más, mint egy szabadon lévő szivacs egy hógömbben, a szürkeállománya összerázódott, és ide-oda pattogott a koponyája belsejében, amitől elvesztette az érzékelési képességét és az egyensúlyát. A fémből készült fegyverek miatt általában jobban aggódott, de a bokszer is hatásos volt. A francba, nagyon is... Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt a ketrec padlója felugrott volna az arcához, hogy üdvözölje. A kemény talaj legalább akkora erővel csattant a fején, mint az ellenfele ökle. Még szerencse, hogy ő volt a Duracell nyuszi. Fél pillanattal azután, hogy elvágódott, már újra talpon volt, habár a lába elzsibbadt és elernyedt, a látása pedig egy rosszul beállított tévé képére hasonlított. Amikor előrevetette magát, csupán az ösztönei vezérelték, ami ékes bizonyítéka volt annak, hogy az elme képes felülkerekedni a test fájdalomérzékelő receptorain – legalábbis egy ideig. Az ellenfelét a derekánál ragadta meg, és ledöntötte a földre, majd hasra fordította, és húzni kezdte hátra a karját, mintha csak kötelet húzott volna. Egy roppanás hallatszott, amikor valami megadta magát a testben, Isaacnek pedig meg kellett kapaszkodnia, hogy hanyatt ne essen. A tömeg megvadult, mindenfelől ez az!-kiáltások repkedtek és visszhangzottak a félig befejezett előcsarnokban. Majd hirtelen egy éles sípolás vágta ketté az őrjöngést. Isaac először azt hitte, hogy a hang a fejében dúló káoszhoz tartozik, aztán rájött, hogy valaki belépett a ketrecbe. A szervező volt, és most az egyszer kicsit sápadt volt az arca. – Vége a harcnak! – kiáltotta, majd megragadta Isaac csuklóját, és felemelte a levegőbe. – Íme, a győztes! – Aztán odahajolva azt súgta neki. – Engedd már el! Isaac először nem értette, mi a baja a fickónak... Aztán a szeme végre ismét tudott összpontosítani, és... nocsak, mit ad isten. Matthias helyettesére alaposan ráfért volna egy röntgen, egy
84
gipsz és talán néhány csavar. A felkarcsontja úgy állt ki a bőréből a válla alatt, mint egy kettétört véres bot, a karja pedig szilánkosra tört. Isaac azonnal felugrott, és a drótkerítésig hátrált. A levegő zihálva járt ki-be a tüdejéből. Ám az ellenfele ugyanabban a pillanatban szintén felállt, és úgy tartotta a karját – amely szabadon himbálózott az oldala mellett mintha egy szúnyogcsípésnél komolyabb baj nem is történt volna vele. Amikor találkozott a tekintetük, és a fickó felvillantotta a maga jellegzetes mosolyát, Isaac arra gondolt... a francba, ez a küzdelem csak figyelmeztetés volt. Üzenet, hogy a nyomában vannak. Felhívás, hogy meneküljön. Hát jó. A pokolba Matthiasszal! Az a többszörös törés volt az ő válasza erre: kinyírhatják, de komoly pusztítást fog végezni a sírig vezető úton. Nem ácsorgott ott tovább. Felmászott a drótkerítés falán, és átlendítette magát a tetején. Szerencsére a tömegnek volt annyi esze, hogy ne álljon túl közel a ketrechez, így gyorsan oda tudott jutni Jimhez... És egyenesen az ügyvédjébe ütközött. – Szűz Máriám! – hördült fel, és hátraugrott. – Ami azt illeti, a nevem Childe, „e”-vel a végén. – A nő felvonta a szemöldökét. – Gondoltam, megint megpróbálkozom azzal a fuvarajánlattal. Nincs szüksége rá, hogy elvigyem Bostonba? Vagy nem arra megy? Isaac egy pillanatra megfeledkezett a jó modorról, és azt kérdezte: – Mi a francot keres maga itt? – Én is ugyanezt akartam kérdezni öntől, tekintve, hogy az óvadék egyik feltétele az volt, hogy nem vesz részt újabb illegális ketrecharcban. Ez pedig nagyon nem úgy tűnt, mintha sakkoznának. Eltörte a karját annak az embernek! Isaac körülnézett, és azt számolgatta, hogy jutnak el leghamarabb a kijáratig – mert a nő nem tartozott ezeknek a közönséges embereknek a társaságába, és minél hamarabb ki akarta innen juttatni. – Nézze, nem mehetnénk ki... – Mégis, mit gondolt? Megjelenik itt, és harcol? – Fel akartam keresni magát. 85
– Az ügyvédje vagyok... remélem is, hogy fel akart keresni! – Tartozom önnek huszonötezer dollárral. – Én pedig megmondom, hogy egyenlítheti ki a számlát. – Grier csípőre tette a kezét, és előrehajolt. A parfümje beszivárgott Isaac orrába... és vérébe. – Ne legyen többé ilyen ostoba tuskó, és jelenjen meg a meghallgatáson két hét múlva! Elmondom még egyszer, hogy mikor és hol lesz, ha esetleg elfelejtette volna feljegyezni. Na jó... a nő őrülten szexis volt, amikor dühbe gurult, állapította meg Isaac magában. És hát nem ez volt a legmegfelelőbb reakció az idő és a hely viszonylatában. Meg egyébként sem. Ebben a pillanatban Jim és a két barátja jelent meg. Grier egyetlen pillantásra sem méltatta őket, habár Jim feltűnően bámulta. Isaac el tudta képzelni, milyen lehet a nő a tárgyalóteremben. Istenem, lenyűgöző volt, amikor dühösen kész volt valakit keresztre feszíteni. – Két dolog – folytatta az ügyvédje mérgesen. – Jobb, ha imádkozik, hogy az a férfi, akinek a karját be kell gipszelni, ne hívja a rendőrséget. És magának se ártana megint megnézetnie a sebét egy orvossal. Vérzik. Ekkor a szervező, hogy kitöltse a csendet, ami nem is volt köztük, odalépett hozzájuk, a kezében néhány ezer dollárt tartott. – Itt van a részed... Grier tekintete hirtelen könyörgő lett, habár gyönyörű arca ugyanolyan feszült maradt. – Ne fogadja el a pénzt, Isaac! Jöjjön velem! Tegye ma este azt, ami helyes, és egy sor kellemetlenségtől kíméli meg magát. Ígérem. Isaac megrázta a fejét, majd kinyújtotta a kezét a szervező felé. – Ó, a kurva életbe! Amikor Grier elkáromkodta magát és sarkon fordult, Isaac egy pillanatra megdöbbent a csúnya szó hallatán. Aztán magához tért, és a nő után nyúlt, a szervező azonban elé lépett. – De mielőtt még odaadnám neked – közben a bankjegyeket a tenyerébe csapkodta –, szeretném, ha holnapután is harcolnál. Ami természetesen lehetetlen volt, mivel Isaac remélte, hogy akkorra már nem lesz az országban. – Oké. Persze. 86
– Itt tartjuk, feltéve, hogy addig nem lesz semmi gond. Elképesztő voltál... – Fogd be, és add ide a dohányt! Isaac lábujjhegyre állt, és a rengeteg ember között Grier bonyolult frizuráját figyelte, amint a hátsó kijárat felé vonul. A férfiak többnyire kitértek az útjából, na persze, amilyen hangulatban volt, valószínűleg bárkit képes lett volna kiherélni. Csupán a gondolatának erejével. Isaac oda sem figyelt a szervező fellengzős talpnyalására, csak elvette tőle a pénzt, beledugta a lábát a bakancsába, majd magára vette a melegítőfelsőjét és a széldzsekijét. Miközben az ügyvédje után eredt, elrejtette a zsebébe a pénzt, és ellenőrizte, hogy a két fegyvere, a hangtompító és a nejlonszatyorba csomagolt malacpersely megvan-e még. – Hova a fenébe mész? – kérdezte Jim, amikor a barátaival utána futottak. – Ahova a nő megy. Ő az ügyvédem. – Van rá valami esély, hogy le tudlak beszélni róla? – Semmi. – Az isten verje meg! – morogta Jim a bajusza alatt, és félrelökött valakit az útjából. – Csak közlöm, hogy Matthias embere elment. – Egy fekete kocsival – tette hozzá a piercinges fickó. – Az első karosszérialemeze be volt horpadva, a kocsi tiszta kosz volt, a kerekek azonban vadonatújak, és a csomagtartóban elektronikai cuccok rejtőztek. Ez a különleges egység, gondolta Isaac. Feltűnésmentes, ugyanakkor a legmodernebb. Amikor kilépett a kijáraton, a távozó autók és furgonok hangja közlekedési diszkóvá változtatta az éjszakát. Isaac a motorzaj és felvillanó fényszórók közepette azt kereste, merre találja a nő kocsiját. Biztosan valami külföldi márkát vezet, tippelte. Mercedest, BMW-t Audit... Hol lehet?
87
Tizenegyedik fejezet
Ismeretlen hely, valahol az Amerikai Egyesült Államok területén kívül Matthias pontosan tudta, hogy ő a gonosz ügynöke a világon. Ami nem azt jelentette, hogy a velejéig rossz volt. Több milliárd ártatlan ember, aki a bolygón élt, nem került fel a radarja képernyőjére, ezért békén hagyta őket, és nem vette el a gyerekektől a játékaikat sem, nem borotvált macskát, és nem adta ki európai szexoldalaknak azoknak az embereknek az e-mail címét, akikre haragudott. Ráadásul egyszer – még 1983-ban – átkísért az utcán egy idős nőt. Szóval nem volt teljesen gonosz. Mindezek tudatában, ha egy munka elvégzése közben adódott némi járulékos veszteség vagy egy-két „ártatlan” áldozat, hát istenem, ez volt a dolgok rendje. Ilyen esetekben ő sem volt rosszabb, mint egy autóbaleset vagy egy villámcsapás, mivel azoknak a bizonyos személyeknek abban a helyzetben épp nem volt szerencséjük. Végül is, mindenkinél ketyegett az óra, és Matthias elég sokszor játszotta már a kaszást ahhoz, hogy ezt első kézből tudja. Felnyögött, amikor összetört testével új pozíciót vett fel a bőrszékében. Negyvenéves volt, mégis úgy érezte magát, mintha százezer lett volna, de hát ezt érezhette minden túlélő. De legalább nem kellett zacskóba szarnia, és még maradt egy szeme, amelyik működött. Előtte a fényes íróasztalon hét számítógép-monitor állt. Az egyik képeket mutatott, a másikon adatok futottak, egy pedig azt jelezte, hogy a föld mely pontján vannak az ügynökei. Abban a szervezetben, amelynek az élén állt, az információ volt a legfontosabb kincs. Ami elég ironikusan hangzott. Nem volt személyazonossága, és egy olyan rendszert irányított, amely hivatalosan nem létezett az árnyékok 88
világában – s közben az információ volt az egyetlen konkrét dolog, amivel dolgozott. Habár, ez is, mint az emberek, cserbenhagyhatták. Amikor megcsörrent a mobiltelefonja, elővette, és ránézett a kijelzőre. Ó, igen, tökéletes időzítés. Matthias két embert keresett – és a helyettesét küldte az egyik után. A másik... bonyolult volt. Pedig nem kellett volna annak lennie. Fogadta a hívást. – Megtaláltad? – Igen, és harcoltam vele néhány menetet a ringben. – De még él. – Csak mert így akartad. Mellesleg felbukkant az ügyvédje a meccsen... és nem fogod elhinni... a nő az egyik barátunk lánya. – Valóban? Mekkora esély volt erre? – Igazság szerint száz százalék, mivel Matthias belépett a massachusettsi Suffolk megyei bíróság számítógépes rendszerébe, és szándékosan jelölte ki a nyugállományú Alistair Childe kapitány egyetlen életben lévő gyermekét az ügyre. Ki kellett hozatniuk azt az áruló Isaac Rothe-ot a rács mögül, hogy megölhessék, és a testét későbbi céljaikra felhasználhassák – amelyhez a jó öreg Alistair kicsi lánya volt a kulcs. A nő remek ügyvéd, érző szíve pedig olyan helyekre sodorta, ahol semmi keresnivalója sem volt. Tökéletes párosítás. És ezek szerint működött a terv. Rothe kevesebb mint huszonnégy órával a letartóztatása után szabad volt. Krisztusom, milyen könnyű volt a gazember nyomára bukkanni! Na de ki gondolta volna, hogy az idióta az igazi vezetéknevét fogja használni? Hűha, gondolta Matthias. Lehet, hogy most mégis elvette egy gyerek játékát. – Meg kellett volna engedned, hogy megöljem – elégedetlenkedett a helyettese. – Túl sok lett volna a szemtanú, különben is azt akarom, hogy a fickó eltűnjön Bostonból. Mert most, hogy Grier Childe elvégezte a rábízott feladatot, Isaacet el kellett távolítani a közeléből. Matthias már megölte a kapitány fiát, és ezzel kiegyenlítettnek tekintette a számlát. Az a nyomorult Childe azonban már megint megpróbált kiszállni a szervezetből, ami azt 89
jelentette, hogy a lányát kellett felhasználniuk arra, hogy az álszent apát sakkban tartsák. Amíg a nő élt, meg lehetett ölni, a fenyegetés pedig sokkal hatásosabb eszköz volt, mint bármilyen ragasztószalag a fecsegő szájon. – Kövesd, ha elmegy az államból, úgy, ahogy csak te tudod! – hallotta Matthias saját nyugodt hangját. – Várd meg a megfelelő pillanatot, de Childe lánya ne legyen a közelben! – Miért fontos ez? – Mert kibaszottul azt mondtam! Azért! Matthias befejezte a hívást, és ledobta a telefont az asztalra. Minden beosztottja értett ahhoz, amit csinált, a helyettesének azonban olyan trükkjei voltak, amelyek a többiek a nyomába sem értek. Ettől természetesen nagyon hasznos lett a férfi, de egyben rendkívül veszélyes is, ha az ambíciója és a vérszomja felülkerekedett rajta. Néha már szinte démoni volt... Matthias hirtelen mély lélegzetet vett, hogy elűzze a mellkasa közepében támadt fájdalmat. Az utóbbi időben az éles nyilallás egyre gyakrabban tört rá, és amikor belehasított, nem kapott levegőt és enyhe hányingere támadt. Sejtette, mi okozhatja, de nem akart tenni semmit, hogy elejét vegye a közelgő infarktusnak. Nem hívta ki az orvost, nem csináltatott EKG-t, nem vett be gyógyszert. Inkább rágyújtott egy Manila szivarra, és kifújta a füstöt. A dohányzásról sem szándékozott leszokni. Addig fogja szívni a koporsószögeket, amíg fel nem dobja a talpát az egyiktől. Már azzal a sivatagban elhelyezett bombával is megpróbálta megölni magát, de alaposan elszúrta. Így hát jobbnak látta, ha a hagyományos módszerrel kerül a sírba: egészségtelen táplálkozás, mozgásszegény életmód és szenvedélybetegség segítségével. Amikor megszólalt egy csipogó hang, a szék karfájára támaszkodott, és felkészült a felállásra. A fájdalomcsillapítók hatásosan csökkentették volna a kínjait, ugyanakkor az agyát is eltompították volna, ezért szóba sem jöhettek. Egyébként sem volt gondja a fizikai szenvedéssel. Összeszorította a fogát, amikor feltolta magát, és a testsúlyát áthelyezte a lábára. Egy pillanatra szüksége volt, hogy biztosan megálljon a lábán, aztán a botjáért nyúlt, és mély levegőt vett.
90
Annak a sivatagi éjszakának, amikor Jim Heron megmentette az életét, súlyos következményei voltak, többségük ólomból és acéltól. Csakhogy ez most nem fegyvereket jelentett. Hála annak az istenverte katonának, aki kivitte abból a rogyadozó, poros kőépületből, és tizenkét kilométeren át cipelte a hátán, Matthias mostanra már csak szánalmas, összetört változata volt a valahai erős, izmos katonának. Tűvel, csavarral, szögekkel rakták össze. Matthias az elején azon töprengett, vajon ez fordulópontot fog-e jelenteni számára. Vajon a fájdalom és a szenvedés, amelyen a sok műtét miatt keresztülment, megnyit-e egy ajtót benne, hogy... emberré váljon. És ne legyen többé az a szociopata, akinek született. De nem. Azóta csak a szívroham előjeleit tapasztalta magán, ami mellesleg családi örökség volt. Nem is baj. A bombával ellentétben, amelyet a homokba temetett és szándékosan felrobbantott azzal, hogy rálépett, tudta, az infarktus majd elvégzi a feladatot – a francba, hiszen végignézte, amikor az apját elvitte. Valójában az apja megölése volt az első gyilkosság, amit elkövetett. Matthias pontosan tudta, mit kell mondania, hogy feldühítse az öreget, és a ketyegője felpörögjön, majd végleg megálljon. Tizenöt éves volt akkor. Az apja negyvenegy. Matthias ült a földön a szobájában, végignézte a folyamatot, s közben unottan csavargatta a rádió gombját, hogy valami jó zenét találjon a sok rossz szám között. Ezalatt az apja elvörösödött, aztán elkékült... és végül szürkére váltott. A perverz disznó meg is érdemelte. Azok után, amit tett... Matthias visszatért a múltból, és felvette a kabátját. Ez az egyszerű mozdulat mindig hatalmas feladatot jelentett számára: a háta megfeszült, amikor a karja felemelkedett, hogy belebújjon a kabát ujjába. Aztán kilépett az irodájából, és elindult a föld alatti folyosón, abban a névtelen irodakomplexumban, amelyet a munkahelyéül használt. A teste gyűlölte most a mozgást. Az autója és a sofőrje már várta a föld alatti parkolóban. Miután beszállt a kocsi hátsó ülésére, felnyögött. Apró lélegzetvételekkel tudta csak megakadályozni, hogy elveszítse az eszméletét, mivel a kínzó fájdalom elviselhetetlenné vált. Aztán fokozatosan csökkent, ahogy az autó haladt előre. A kormány mögül hallotta a sofőr hangját 91
– Körülbelül tizenegy perc múlva érkezünk meg. Matthias behunyta a szemét. Nem tudta biztosan, miért vállalkozott erre az utazásra... csak azt, hogy olyan erővel vonzotta valami az Amerikai Egyesült Államok északkeleti részére, amellyel szemben még tudatos énje sem tudott harcolni. Egyszerűen mennie kellett, még akkor is, ha meglepte ez az erős késztetés. De persze, amikor a helyettese megtalálta az egyik célpontot, Matthias is rábukkant arra a katonára, akit személyes okok miatt keresett. Ez a hosszú repülőút az óceán felett azért volt szükséges, mert meg egy utolsó pillantást akart vetni annak a gazembernek a holttestére, mielőtt eltemetik. Azt mondogatta magának, hogy ezzel akar minden kétséget kizáróan megbizonyosodni arról, hogy Jim Heron valóban meghalt. Ennél azonban többről volt szó. Még akkor is, ha nem értette az okát... e mögött az utazás mögött, sokkal több ok rejtőzött.
92
Tizenkettedik fejezet
Grier mindenekelőtt saját magára volt dühös. Miközben az autójához sietett, kerülgette a többi kocsit, és figyelemre sem méltatta azt az egy-két bunkó megjegyzést, amit hallott. Hirtelen minden megvilágosodott előtte: hogy hol van, mit csinált korábban a bíróságon, és kit akar megmenteni. Isaac eltörte annak a fickónak a karját! Az ő és száz másik ember szeme láttára. És csak annyira döbbent meg rajta, mintha nem tett volna egyebet, mint lerakta volna a telefonkagylót. Mintha mindennapos dolog lett volna számára. Aztán még pénzt is elfogadott érte. Amikor odaért a kocsijához, elővette az autóriasztó távirányítóját, és kikapcsolta a szerkezetet. Megpillantotta a vezetőülés üvegében a tükörképét, és az öccsére gondolt. Az a sürgető érzés, amely idevonzotta ma este, arra az éjszakára emlékeztette, amikor Daniel meghalt. Ő találta meg a holttestét, és hiába próbálta újraéleszteni, nem járt sikerrel... mivel már azelőtt is halott volt, hogy elkezdte. Ő azonban csak pumpálta a mellkasát, és fújta a szájába a levegőt. A mentősöknek úgy kellett lerángatniuk a testről. Miközben hangosan sikítozott. A helyzet az volt, hogy Daniel sem a halálában, sem az élete során nem törődött azzal, milyen erőfeszítéseket kell a nővérének tennie azért, hogy megmentse. Halottszürke arcára az az eksztatikus boldogság fagyott rá, amit az utolsó adagja miatt érzett, amikor a kábítószer iránti mindent elsöprő vágya végre beteljesedett. A meggondolatlanságnak számtalan formája létezett, nem igaz? Grier mindig is büszke volt rá, hogy ő a felelősségteljesebb kettejük közül, az, aki jól tanult az iskolában, keményen dolgozott, hogy előrébb jusson, és soha nem tett semmit, amit a szülei nem helyeseltek volna. És soha, de soha nem próbálta ki az illegális kábítószereket. Egyszer sem.
93
Most mégis itt volt, kockára téve saját testi épségét és karrierjét, azért a csekélyke esélyért, hogy talán beszélhet egy idegennel, és ráveheti arra, hogy a helyes úton járjon. Ha a rendőrség megjelent volna – vagy megjelenne, mert még mindig nem volt túl késő hozzá – és letartóztatnák mint nézőt, úgy kirúgnák az ügyvédi kamarából, hogy a lába sem érné a földet. És hiába mondaná, hogy „Bíró úr, én csak azért voltam ott, hogy egy ügyfelemmel beszéljek”. Huszonötezer dollárt már így is feláldozott, ami ugyan nem tette tönkre anyagilag... de mennyivel több hasznot hozott volna, ha mondjuk, egy alapítványnak adományozza, amely veszélyeztetett fiatalokon segít? Amikor a feje lüktetni kezdett, tiszta elmével átgondolta, mit csinált reggel kilenc óra óta. És mit ad isten, nem olyan embert látott, aki jót cselekedett, hanem egy eszement nőt, aki... Váratlanul Daniel jelent meg szemben vele a kocsija másik oldalán, szellemszerű arcán halálos komolyság tükröződött. Szállj be, Grier! Szállj be a kocsiba, és zárd be az ajtót! – Tessék? – kérdezte. – Miért... Csak csináld! Most! A halott fiú nővére jobb válla fölött mereven nézett előre. Az istenit, Grier... – Most már emlékszem, hogy ki vagy. A nő összeszorította a szemét. Ó, az ég szerelmére, ez az este egyre jobb lesz. Már megint az a narkós seggfej. Épp meg akart fordulni, hogy kéretlen udvarlójának adjon még egy... Amikor a férfi megragadta a karját, és egy olyan erős lökéssel, hogy a foga is összekoccant, arccal a kocsinak taszította. A testével szögezte hozzá, és Griernek eszébe jutott, hogy a férfiak valóban más testfelépítésűek, mint a nők. Sokkal erősebbek. Különösen, amikor be vannak lőve és kétségbeesettek. – Te vagy Danny nővére. – A fickó lélegzete Grier arcán olyan büdös volt, mint egy döglött állat teteme az augusztusi napon. – Néhányszor megjelentél a lakásában. Mi történt vele? – Meghalt – nyögte Grier. – Ó... istenem! Sajnálom... – A drogos szavai őszintén szomorúnak hangzottak. Majd gengszterfilmes, eltorzult hangon azt kérdezte: – Nézd, nem tudnál adni egy kis dohányt? Egy ilyen gazdag nőnél, mint te... biztos sok pénz van. De csak ha nem jelent gondot.
94
Ja, persze. Grier tudta, hogy odaadná neki, amit kér, akár akarná, akár nem. Ami lényegében mégiscsak rablás, bárhogyan van is megfogalmazva a követelés. Durva kezek tapogatták végig, majd leszakították a táskáját a válláról. Arra gondolt, kiabálni kezd, de azzal, ahogy a férfi súlya a bordáira nehezedett, néhány felszínes lélegzetvételnél többre nem futotta az erejéből, különben is távol parkolt a többi autótól, az árnyékban. Ki hallaná meg? Miközben kétségbeesett szemmel a távozó autókat és furgonokat figyelte, amelyek egyszerre voltak közel és mégis nagyon távol, abszurd módon a Cápa című film kezdő jelenete ugrott be neki, amikor a cápa lehúzza a nőt a mélybe, és látjuk a parton lévő házak fényeit. – Nem foglak bántani... csak pénzre van szükségem. Miközben a férfi még mindig a testével szegezte a kocsihoz, kiborította a táskája tartalmát a sáros földre. A telefonja, a tárcája, a kulcsai és minden más egyéb kihullott belőle. Aztán a tizenhatezer dolláros retikült az Audi csomagtartójára hajította. Ostoba fajankó. Többet kapna érte, ha eladná az eBayen, mint amennyit a tárcájában talál. Grier egyik része pánikba esett, a másik azonban jeges nyugalommal szemlélte az eseményeket, és végül a higgadt fele kerekedett fölül, mert hiszen az apja lánya volt. Ez a nyomorult narkós egy idő múlva meg fogja fordítani, hogy levegye az ékszereit is, és amikor megteszi, Griernek lehetősége lesz térddel egy jó nagyot rúgni oda, ahol a legjobban fáj. Még akkor is, ha közben vigyáznia kell, hogy ne látszódjon rajta, milyen közel áll ahhoz, hogy elhányja magát... A testét összepréselő súly azonban nem fokozatosan szűnt meg, hanem úgy elillant, mintha soha nem is lett volna ott. Az egyik pillanatban még nem kapott levegőt, a másikban pedig a világ összes oxigénje az övé volt. Mély lélegzetet vett, s közben a kocsi tetejébe kapaszkodott, hogy állva maradjon. Nyögéseket hallott maga mögül. Lassan megfordult, és muszáj volt néhányszor pislognia, hogy felfogja az eléje táruló látványt. Azonban bármennyit pislogott is, és bármennyire nem hitt a szemének, attól a dolog még nem változott meg.
95
Isaac bukkant fel a semmiből, és a támadóját a földhöz szorította, majd gyökérkezelésben részesítette. A fájdalmasabb módon. Nevezetesen az öklével. – Isaac... – Grier hangja megbicsaklott, ezért köhögni kezdett. – Isaac! Hagyja abba! Louie, a magánnyomozó szavai jutottak eszébe. Könnyen lehet, hogy a fickó gyilkos. – Isaac! Arra számított, hogy rá kell vetnie magát a férfira, vagy segítséget hívnia, hogy leállítsa a verést, ám ahogy elkezdődött, szinte azonnal véget is ért. Isaac magától hagyta abba a Rocky-féle módszert, majd hasra fordította a férfit, és hátracsavarta a karját, hogy mozgásképtelenné tegye. Ezúttal semmit nem tört el. És még csak nem is vette nehezen a levegőt, amikor a nőre nézett. – Jól van? A szeme éber volt, az arca halálos és nyugodt, a hangja pedig egyenletes és udvarias. Egyértelműen látszott, mennyire ura saját magának és a helyzetnek... Grier ekkor döbbent rá, hogy a férfi valószínűleg valami sokkal csúnyább dologtól mentette meg. A kábítószereseknél sosem lehetett tudni, mire számítson az ember. – Bántotta? – kérdezte Isaac. – Jól van? – Nem – felelte Grier rekedt hangon, bár nem tudta, melyik kérdésre válaszolt. Isaac brutális, nyers erővel felemelte a férfit és megrázta. A fickó nem tiltakozott, még csak meg sem nyikkant, csak némán eltakarodott, mintha sejtené, hogy ezzel élete legnagyobb verését úszta meg. Isaac ezután elkezdte felszedni Grier holmiját. Egyenként felvette a földről a táskából kiszórt tárgyakat, a pulóverével letörölte róluk a sarat, és feltette az Audi motorháztetejére. Grier hátradőlt a kocsi ajtajának, és megbűvölten figyelte, milyen finoman bánik az ügyfele a dolgaival, véres keze milyen gyengéd. Ekkor Daniel jelent meg Isaac mellett, és láthatóan őt is meglepte, hogy bánik a férfi a testvére holmijával. Engedd, hogy hazavigyen, Grier! Nem vagy olyan állapotban, hogy vezess. – Még nem is kérdezte meg – suttogta a nő. – Mit nem kérdeztem meg? – kérdezte Isaac és felpillantott. 96
Amikor Grier elhessegette a szavakat a kezével, Isaac elkezdte visszapakolni a tárgyakat a táskába, és csak akkor nyújtotta át neki, amikor már minden benne volt. – Szeretném hazavinni. Ha megengedi. Bingo, mondta Daniel. Grier kinyitotta a száját, hogy megmondja az öccsének, fogja be, de nem volt hozzá ereje, hogy meg is tegye. – Miss Childe? – Az ügyfele déli kiejtésével ez a két szó egynek hangzott, valahogy úgy, MzChiiiiilde. Istenem, mit tegyen? Természetesen a legbiztonságosabb válasz az lett volna, hogy Szó sem lehet róla, annak ellenére, amit Daniel mondott. Higgy nekem, mondta az öccse. Isaac halkabban folytatta. – Csak engedje, hogy hazavigyem biztonságban! Kérem! Valami megmagyarázhatatlan ok miatt Grier ösztönei azt súgták, hogy bízzon ebben az idegenben, akinek rossz a múltja, bűnöző a jelene és menekülőben van. Vagy megint felülbírálta a józan eszét a megmentő-komplexusa? Esetleg... volt valami az öccse szellemarcán? Talán Daniel látott valamit, amit Grier nem vett észre ebben az összecsapásban közte és a vonzó déli akcentusú, veszélyes idegen között? – Nincs szükségem sofőrre. Én is tudok vezetni. – Elvette a férfitól a táskáját. – Azt viszont szeretném, ha nem menne el, és szembenézne a vádakkal. Isaac körülnézett a környéken. – Mi lenne, ha ezt a lakásában beszélnénk meg? – Van nálam gázspray, tudja. – Helyes. – Meg egy sokkoló. – És milyen nagy szolgálatot tett már neki! Édes istenem, el sem hitte, hogy azt fontolgatja, hazamegy Isaackel! A narkós szánalmas amatőr volt... az ügyfele azonban kétségtelenül vérbeli profi. A férfi világos tekintete az övébe fúródott. – Nem fogom bántani. Esküszöm. Grier egy káromkodással feltépte a kocsiajtót. – Én vezetek. 97
A kérdés az volt, hová megy. És kivel? Jim figyelte, ahogy az Audi elhajt, a fehér füst egyszerre szállt fel mindkét hideg kipufogócsőből. Egyáltalán nem aggódott amiatt, hogy merre megy a páros – mivel nyomkövetőt rejtett Isaac melegítő felsőjébe és a pénzzel teli szatyorba. – Jobb lett volna, ha megengeded, hogy helymeghatározó varázslatot bocsássak rájuk – dörmögte Eddie. – A régi időkben megszoktam a GPS-t. – És ki gondolta volna, hogy egyszer még nosztalgiát fog érezni a technológia iránt? Ha már információról volt szó, ideje volt valamit tisztáznia ezen a téren is. Azt már értette, hogyan és miért lesz Isaac a következő feladata a hét megmentendő lélekből, de azért nem árt, ha személyesen is elbeszélget azzal az angol fickóval, aki a főnökének mondja magát. Nagy terhet venne le a válláról, ha kiderülne, hogy Isaac megmentésének magasabb rendű célja is van. Odafordította a fejét Eddie felé. – Mondd meg, hogy jutok fel a négy fickóhoz! Megint meg kell halnom? Ha igen, már tudta, milyen érzés feldobni a talpát egy pisztolylövéstől. Milyen uncsi! – Ne fáradj! – Adrian megropogtatta az ízületeit. – Nem fognak mondani neked semmit. Nem tehetik. Mi a franc? – Azt hittem, nekik dolgozom. – Te mind a két oldalnak dolgozol, és ők már megadtak neked minden segítséget, amit csak adhattak. Jim tekintete az egyik angyalról a másikra vándorolt. Mindkettőnek olyan feszült volt a képe, mintha cipőfűző lenne a golyójára hurkolva. – Segítség? – kérdezte. – Hol van a kibaszott segítségem? – Minket küldtek neked, seggfej – csattant fel Adrian. – És ennél többet nem tehetnek. Én már átmentem, hogy megkérdezzem tőlük, ki lesz a következő feladatod. Gondoltam, segítek neked, te hálátlan gazember. Jim felvonta a szemöldökét Mr. Előrelátó húzásának hallatán. Amikor először találkozott Adriannel, a fickó ezüsttálcán tálalta fel Jim fejét az ellenségnek – olyannyira, hogy a végén megkefélte Devinát egy 98
klub parkolójában. A saját kocsijában. Anélkül, hogy tudta volna, hogy a nő démon. – A dolgok megváltoztak azóta – mondta mogorván Ad. – Tudod, hogy megváltoztak. Jim hirtelen visszaemlékezett, hogy nézett ki az angyal egy-két nappal azután, hogy Devina eljátszadozott vele és különféle módokon megkínozta. Adrian önként adta meg magát a démonnak, hogy Jimnek legyen esélye megnyerni az első feladatát. – Igen, meg. – Jim felemelte öklét, és a férfiak egyetemes jelével azt fejezte ki. Ne haragudj, hogy azt gondoltam, szar alak vagy! Amikor Ad összeütötte vele az öklét, Eddie azt mondta: – Mi gyakorlatilag szabályellenesek vagyunk. Jim megvonta a vállát. – Ha ez segít győzni, akkor elfogadom. A szabályok relatívak. Hiszen éppen ezért választották őt, nem igaz? Aligha volt az a kimondott kiscserkész típus... Jim odakapta a fejét, amikor fémes csattanásokat hallott. A hordozható ketrecet kezdték szétszedni; négy férfi kicipelte az ajtón, majd bepakolták egy nagy bútorszállító teherautóba. A második menettel a nyolc betonból készült saroknehezéket és rudat vitték ki, aztán már nem maradt más a csarnokban, csak ő, Eddie és Adrian. Milyen találó párhuzam a helyzetre, nem igaz? Rendben. Szóval így kell játszani ezt a játékot? Király. Hozzá volt szokva, hogy csak magára és az ösztöneire számíthat a harcmezőn... és minden Isaac felé húzta. A kérdés csak az volt, hol van Devina. Feltéve, hogy ő is Isaac nyomába ered, meg fogja találni a módját, hogy parazita természete miként vegye át felette az uralmat, és miután megölte, örökre birtokolhassa a lelkét a pokolban. Jim a két angyalra nézett. – Ha Devina megszáll valakit, van valami, amiből észrevesszük? Valami jel? Vagy tájékozódási pont? Úgy legalább felismerhetnék. – Néha – felelte Eddie. – De hogy úgy mondjam, le tudja törölni az ujjlenyomatát... és most, hogy már világos számára: Eddie és én veled vagyunk, még óvatosabb lesz. Van azonban néhány tiszta lélek, akiket soha nem tud megérinteni. Azok ragyognak. 99
– Ragyognak? Úgy érted, mint... – A francba, annak a szőke ügyvédnőnek, aki hazavitte Isaacet, az egész teste körül fény ragyogott, Jim ezért bámulta úgy, amikor meglátta. – Mint egy glória? – Pontosan. Na, legalább egy dolog volt, ami nekik kedvezett. Pedig azt hitte, hogy csak képzelődik. Erre kiderült, hogy igaz volt... hála a jó istennek! Elővette a GPS-követőt, és megnézte Isaac két kis villogó pontját. Előbb vagy utóbb, ha Devina kapcsolatba akar kerülni a fickóval, ilyen vagy olyan formában, de megjelenik – és akkor már ők is ott lesznek. – Létezik olyasmi, hogy védő varázslat? – kérdezte. – Valami, amit Isaac köré vonhatok, hogy biztonságban tartsam? – Megoldhatjuk – válaszolta Eddie ravasz mosollyal. – Ideje elkezdeni megtanítani neked egy-két trükköt. De még mennyire, hogy ideje, gondolta Jim. Behunyta a szemét, és kiterjesztette a szárnyát, amely ránehezedett a gerincére és a vállára, amikor láthatóvá vált. – A város felé tartanak. Menjünk... – Várj! – mondta neki Eddie, amikor az ő szárnya is megjelent. – Először a hotelbe kell mennünk, hogy magunkhoz vegyünk bizonyos dolgokat. Mert gondolom, nem akarsz bemenni a házba. – Amíg Devina nem bukkan fel, inkább kint maradok. – Nem fog olyan sokáig tartani. – Ajánlom is. Jim tett néhány lépést futva, hogy lendületet vegyen, és érezte, milyen ironikus ez az egész helyzet, amelyben van. Soha nem hitte volna, hogy léteznek angyalok, vagy, hogy a jó és a rossz közötti örök harc nem csak valóságos, de olyasmi, amelyben ő is részt vesz egyszer. Na persze, ha az ember száz kiló színtiszta izom, és mégis képes a földről mindössze egy metafizikai, tollas szerkezet segítségével a levegőbe emelkedni... az őrültnek tűnő valóság hirtelen rohadtul hihetővé válik. Átkozott legyen, ha hagyja, hogy Devina belevájja a karmait Isaacbe – bármilyen formában lakozik is most. Isaac az öve, és nem volt hajlandó elfogadni a gondolatot, hogy az ellenség megkaparinthatja. Különösen akkor, ha az a démon ismerős arcot ölt magára. Akinek mondjuk szemkötő takarta az egyik szemét.
100
Tizenharmadik fejezet
Isaac csak kétszer járt Boston környékén. Mindkét alkalommal átutazóban, amikor a tengeren túlra repült, és csak átsétált a betonon az Otis légibázisról a Codfokra. Ennek ellenére, amikor Grier balra kanyarodott egy Charles nevű utcába, idegenvezető nélkül is tudta, hogy a gazdagok negyedében járnak. A dombra felvezető út két oldalán a lakóházak igazi téglából épültek, fényes, fekete redőny takarta az ablakaikat és ajtóikat. A tiszta ablakokon benézve Isaac látta, hogy a szobák antik bútorokkal vannak berendezve és a mennyezet minden oldalán díszléc fut végig. Egyértelműen a kékvérű jenkik lakóhelye volt. Hirtelen egy régi jelenet jutott az eszébe, amikor Dan Aykroyd egy éjszakai show-műsorban a bostoni embereket parodizálta. Grier balra kanyarodott egy kis szögletes térre, amelyet mind a négy oldalról kovácsoltvas kapu és betonút határolt. Középen egy kis park látszott, amelyet kecses fák zártak körül, ágaikon már megjelentek az apró rügyek, a környező házak pedig a gazdag környék legeslegszebb díszei voltak. Nem meglepő. Miután Grier a kerítéssel párhuzamosan megállt az Audival, mindketten kiszálltak. A nő nem sokat beszélt útközben, ahogy Isaac sem. Na persze, a férfi amúgy sem volt valami beszédes típus, ráadásul szökevényként ült a kocsiban. Tehát nem igazán volt az az „és-mitszólsz-ehhez-az-időjáráshoz?” típusú, felszabadult légkör a csevegéshez. A sarki háznak, amelyre Grier rámutatott, hogy az az övé, íves eleje volt és fehér márványlépcső vezetett fel a fekete bejárati ajtóhoz. Akkora bordázott virágcserepek álltak az ajtó két oldalán, mint egy-egy német dog, a rézkopogtató pedig olyan nagy volt, mint egy ember feje. A második emeleten égett egy halovány fény, valamint a verandán több is. Amikor Isaac átvizsgálta a környéket, nem látott semmi ide nem illőt
101
– nem hajtott el lassan járőrautó, nem hallott semmi zajt és gyanús alakok sem ólálkodtak a közelben. Miközben az egyenetlen macskaköveken sétáltak a ház felé, szerette volna felajánlani a karját Griernek, hogy abba kapaszkodjon – mivel a nő tűsarkú cipőben volt –, de nem merte megtenni. Először is valószínűleg inkább pofon vágná... másodszor pedig, a széldzsekije zsebében nyugvó mindkét keze egy-egy fegyvert markolt, persze csak a biztonság kedvéért. Ha egyedül volt, mindig vigyázott magára, most azonban, hogy más is volt vele? Az éberséget teljesen új szintre emelte. Különben is, a nő kimondottan erősnek tűnt, ahogy a ház bejáratához közeledtek, annak ellenére, hogy magas sarkúban tipegett és nem sokkal azelőtt megtámadta egy kábítószeres seggfej. Milyen kár, hogy nem egy másik világban találkoztak. Nagyon szívesen... Ja persze. Mit csinált volna? Elhívta volna randira? Na mindegy: Még ha a törvénytisztelő, nem bérgyilkos életutat választotta volna, akkor is két külön világhoz tartoztak volna. Ő parasztgyerek volt, Grier pedig előkelő hölgy. És különben is elfelejthetné már a kettős gondolkodás ama részét, amikor azon tűnődik, milyen vonzó a nő. Abban a pillanatban, hogy Grier kinyitotta az ajtót, megszólalt a riasztó, aminek Isaac nagyon örült, ugyanakkor nem helyeselte, hogy egy ilyen csőcseléket, mint amilyen ő, beenged az otthonába. Micsoda elcseszett helyzet, nem igaz? Miközben Grier beütötte a kódot a riasztó vezérlő-panelébe, Isaac lenézett a bakancsára, amelynek talpára vastag sárréteg és nedves fűszálak tapadtak. Lehajolt, kifűzte a cipőt, majd levette és kitette az ajtó elé. A ház fekete-fehér márványpadlóját melegnek érezte zoknis lába alatt... Amikor felpillantott, azt látta, hogy Grier a lábát nézi mereven, és különös kifejezés ül gyönyörű arcán. – Nem akartam behozni a sarat – dörmögte, majd becsukta az ajtót, és ráfordította a zárat. Miután levette a széldzsekijét, kivette a zsebéből a megtakarított pénzzel teli nejlonszatyrot, és mindketten csak álltak egymással 102
szemben. A nő fekete, méregdrága kabátjában, sáros retiküljével, amelynek az egyik pántja el volt szakadva, Isaac pedig pulóverben, kezében egy nagy halom illegális pénzzel, a zsebében két fegyverrel, amelyekről a nő nem is tudott. – Mikor evett utoljára? – kérdezte Grier lágy hangon. – Nem vagyok éhes. Azért köszönöm, hölgyem. – Isaac körülnézett, belesett a magas mennyezetű szobába, amely élénkvörösre volt festve. A márványkandalló fölött olajfestmény lógott, és egy férfit ábrázolt díszes széken ülve, orrán régimódi szemüveggel. Olyan csendes itt minden, gondolta Isaac. És nem azért, mert nincs zaj. Békés volt. Végtelenül... békés. – Akkor készítek egy omlettet – közölte Grier, majd letette a táskáját, és elkezdte levenni a kabátját. Isaac odalépett, hogy segítsen, a nő azonban hátrált egy lépést. – Megoldom, köszönöm. A ruha, ami alatta volt... édes istenem, az a ruha! Isaac még soha nem látott egyszerű fekete ruhát, amely szexisebb lett volna, habár a hatást inkább a viselője okozta, mint a ruha szabása. És a lába! Szentséges ég, a lába abban a vékony fekete harisnyában... Isaac visszaparancsolta bűnös gondolatait, és emlékeztette magát, hogy egy ilyen nő, mint Grier, talán még azt sem engedné meg neki, hogy a kocsiját lemossa, pláne nem azt, hogy ágyba vigye. Különben is, vajon tudná-e egyáltalán, mit kezdjen vele? A nyers keféléshez persze nagyon értett, elégszer könyörögtek már neki a nők egy újabb menetért, hogy ezt biztosan tudja magáról. Egy olyan hölgyet azonban, mint Grier, kényeztetni kell... A pokolba, az volt az érzése, hogy az ajkát nyalogatja. – A konyha hátul van. – Grier mindössze ennyit mondott, aztán fogta a táskáját és elindult. Miközben Isaac követte a folyosón, a szobákat, az ablakokat és az ajtókat figyelte, menekülési utat, valamint behatolási pontokat keresve. Minden helyen ezt csinálta, ahol csak megfordult, az éveken át tartó kiképzés olyan szerves részévé vált már, mint a saját bőre. Most azonban ennél többről is szó volt. Szeretett volna többet megtudni a nőről. Különös... a békés érzés továbbra is megmaradt, amit meglepőnek talált. A régimódi és drága berendezési tárgyak általában fojtogatták, itt 103
azonban mély és felszabadult lélegzetet tudott venni – aminek nem volt semmi értelme. Ellentétben a ház többi részével, a konyha tiszta fehér volt, rozsdamentes acél eszközökkel. Amikor Grier nekilátott, hogy elővegyen egy tálat, tojást és sajtot, Isaac letette a pénzt a konyhapultra, és alig várta, hogy végre kijusson innen. A szemben lévő falon végig egyenként körülbelül két méterszer két és fél méteres ablakok sorakoztak. Ami azt jelentette, hogy bárki, akinek volt szeme, könnyedén beláthatott a házba. – Mi van ott hátul? – kérdezte mellékesen. – A kert. – Fallal van körbekerítve? Grier mindkét keze tele volt, amikor odalépett a gránittetejű konyhaszigethez, amelyen a tűzhely volt. – Aggódik a biztonság miatt? – Igen, hölgyem. Grier tett néhány lépést oldalra, felkapcsolta odakint a villanyt, a bentit pedig le. Isaac így minden nehézség nélkül, tökéletesen látta a kinti részt. Istenem, milyen okos nő! A kert háromméteres kőfallal volt körbevéve, amivel Isaac teljes mértékben egyetértett. – Kielégítőnek találja? – kérdezte Grier. A sötétben fátyolossá vált a hangja, Isaac pedig legszívesebben odament volna hozzá, kitapogatta volna a testét a sötétben, és hozzányomta volna valamihez, hogy a fekete ruha alá csúsztassa a kezét. Ó, istenem, ez nem az a kérdés volt, amit szívesen hallott ma este! – Igen, hölgyem – dörmögte válaszul. Amikor a villany újra felkapcsolódott a konyhában, Isaac enyhe pírt látott Grier arcán. Olyan halvány volt, hogy nem is vette volna észre, ha nem használt volna ki minden alkalmat, hogy őt nézze, amikor csak tehette. De biztosan csak az indokolta, amin ma este keresztülment. Kétségtelenül. Az a tény pedig, hogy Isaac mégis észrevette, nem sok jót árult el úgy általában a férfinemről. Egy férfi átkozottul faragatlan módon, még
104
a legnagyobb káosz közepette is képes volt szexuálisan vonzódni egy nőhöz. – Üljön le! – mondta Grier, és a habverővel egy bárszékre mutatott a konyhasziget alatt. – Mielőtt összeesik. És ne jöjjön nekem azzal a „jól vagyok”- szöveggel! Jézus... de még mennyire, hogy vonzódott hozzá. Totálisan. – Hahó!? – szólt Grier. – Épp le akart ülni. – Rendben. Amikor visszament a tűzhely elé, és elkezdte feltörni a tojásokat, Isaac engedelmesen helyet foglalt. Hogy ne őt bámulja ismét, a tekintetével megkereste a retiküljét, amely nem messze hevert attól a helytől ahová leült. Milyen kár, hogy egy ilyen szép és drága holmit így tönkretett valaki. A sár rászáradt a finom bőrre, a szíját pedig durván szétszakították. Az az idióta narkós! Felállt, odament a mosogatóhoz, leszakított egy papírtörlőt és benedvesítette. Aztán visszaült, és munkához látott, hogy letörölje a táskáról a sarat. Amikor felpillantott, észrevette, hogy Grier ismét őt bámulja, ezért abbahagyta a tisztogatást, és megadóan felemelte mindkét tenyerét. – Nem akartam ellopni semmit. – Nem is gondoltam – felelte Grier halkan. – Nagyon sajnálom a táskáját. Azt hiszem, végleg tönkrement. – Van másik. De még ha nem is lenne, ez akkor is csak egy tárgy. – Egy nagyon drága tárgy. – És ha már szóba került a téma, ráhajolt a pultra, és közelebb tolta a nőhöz a pénzét. – Szeretném, ha eltenné. – Én pedig azt szeretném, ha nem menekülne el. – Grier feltört egy újabb tojást a tál szélén, majd a tálba öntötte. – Szeretném, ha itt maradna, és teljesítené azt, amibe beleegyezett, amikor kifizettem az óvadékot. Isaac lesütötte a szemét, és folytatta meglehetősen hiábavaló tevékenységét, hogy megtisztítsa a táskát. A nő nagyot sóhajtott, amely már-már káromkodásnak hangzott. – Várom. A válaszát. – Nem tudtam, hogy kérdezett valamit, hölgyem. – Hát jó. Lenne szíves itt maradni, és megjelenni a bíróságon? 105
Isaac felállt, és megint odament a mosogatóhoz. Amikor leszakított egy újabb papírtörlőt, kiszaladt a száján az igazság. – Nem én irányítom az életemet. – Ki elől menekül? – suttogta Grier. Lehet, hogy azért halkította le a hangját, mert az ügyvéd természete alapból óvatos volt. Vagy talán csak ráhibázott, hogy azok az alakok, akik a nyomában vannak, képesek mindent meghallani, és néha még a falon is átlátnak. Az olyan üvegtáblán pedig, ami a konyhában volt? Minden gond nélkül. – Isaac? Isaac nem tudott volna mit felelni rá, ezért csak megrázta a fejét, és visszatért a sáros táskához... habár holnap reggel valószínűleg úgyis a szemétben köt ki. – Bennem megbízhat, Isaac. A férfi csak nagy sokára válaszolt. – Nem maga miatt aggódom. Grier a konyhasziget belső oldalán állt, a felütött tojások a gránitpulton lévő piros tálban csak arra vártak, hogy felverjék őket. Az ügyfele elképesztően hatalmasnak látszott, ahogy ott ült a bárszéken, és összeroncsolt kezével a táskáját tisztogatta. Nagy termete, valamint a retikülje iránt tanúsított gyengédsége ellenére, Grier legszívesebben valami keménybe verte volna a férfi fejét. Olyan tisztán látta maga előtt a megoldást: a férfi itt marad az igazságszolgáltatás rendszerében, tisztán távozik a katonai szervezetből, amelyből elmenekült, vállalja a következményeket, letölti a büntetést... és új életet kezd. Bármit tett is, helyre lehet hozni. A társadalom megbocsát neki. Az emberek továbblépnek. Kivéve az olyan makacs seggfejeket, akik elszántan semmibe veszik a szabályokat, és mindent egyedül akarnak megoldani. Fogta az utolsó tojást is, és a tál széléhez csapta, de a héja nem szétnyílt, hanem ripityomra tört. – Ó, a franc essen bele! Isaac felpillantott. 106
– Semmi baj. Nem bánom, ha egy kicsit ropog. – De igenis baj. Semmi sincs rendben. – Grier a tál fölé hajolt, és a körmével kihalászta a kis fehér héjdarabkákat. Amikor úgy látta, már elfogadható a tál tartalma, meghallotta a saját hangját, amint azt mondja: – Szeretne lezuhanyozni, mielőtt eszünk? – Nem, hölgyem – felelte a férfi halkan, és egyáltalán nem meglepő módon. – Van ruhám, amit felvehet. – Isaac erre egy pillanatra felvonta az egyik szemöldökét, de nem nézett rá. – Az öcsémé. Régebben eljött hozzám, és itt aludt. Persze nem az ön mérete. – Jól vagyok így. De azért köszönöm, hölgyem. – Hagyja már ezt a hölgyemezést! Abban a percben túlléptünk rajta, hogy beült a kocsimba. Amikor a férfi ismét felvonta az egyik szemöldökét, Grier fogott egy darab sajtot, és reszelni kezdte. Durván. – Tudja... rá emlékeztet. Az öcsémre. – Miért? – Magát is meg akarom menteni attól, ahogy a döntései befolyásolják az életét. Isaac megrázta a fejét. – Nem okos ötlet. Igaz. Isten látja lelkét, egyszer már kudarcot vallott e téren. Grier lerázta a sajtot a reszelőről, majd félretette az eszközt, és elkezdett felkockázni egy kis húsos szalonnát. Miközben mindketten folytatták a tennivalójukat, a csend kezdett kínossá válni... de ami ennél is fontosabb, Grier nem az a típus volt, aki könnyen feladja. Ami azt jelentette, hogy ha autónak születik, valószínűleg roncsderbin versenyzett volna. – Nézze, megpróbálhatok másban is segíteni, nem csak az ön ellen felhozott vádakban. Ha... – Letöröltem a sár nagy részét. – Isaac felemelte a táskát, és egyenesen a nő szemébe nézett. – De a szíjjal nem tudok mit kezdeni. – Hová akar menni? Amikor a férfi nem válaszolt, Grier levágott egy darab vajat, beledobta a serpenyőbe, és begyújtotta alatta a lángot.
107
– Nos, itt maradhat éjszakára, ha pihenni akar. Az apám úgy beriasztózta a házat, hogy még egy egér sem juthat be anélkül, hogy be ne kapcsolná a rendszert. – A riasztója jó. De nem eléggé. – Az csak a felszín. – Erre már Isaac mindkét szemöldökét felvonta, Grier pedig bólintott. – Az apám a katonaságnál szolgált. Pontosabban a hadseregben. Amikor kilépett, elvégezte a jogi egyetemet, aztán... nos, hogy úgy mondjam, lépést tartott a technikával. És nagyon vigyázott rám. – Nem helyeselné, hogy itt vagyok. – Maga eddig úriemberként viselkedett, és számára ez többet jelent, mint hogy valaki milyen ruhát visel, vagy honnan származik. Számomra pedig... – Miután elmegyek, ezt a pénzt itt hagyom. Grier felemelte a serpenyőt a tűzről és oldalra billentette, amitől a vaj körbefutott benne, aztán teljesen elolvadt. – Én pedig nem fogadhatom el. Ezt tudnia kell. Azzal én is bűnrészessé válnék. – Ekkor mintha a férfi halkan káromkodott volna, de lehet, hogy csak kifújta a levegőt. – Le merném fogadni, hogy a pénzt a ketrecharcért kapta. Vagy kábítószerért? – Nem vagyok drogkereskedő. – Ezek szerint az előző. Ami szintén törvényellenes. Mellesleg egy kicsit utánanéztem magának. – Megint vert egy kicsit a tojáson, aztán beleöntötte a serpenyőbe, mire halk sercegő hang hallatszott. – Nem találtam semmit, csak egy újságcikket öt évvel ezelőttről, amelyben a halálhírét közlik. Kép is volt csatolva a cikkhez magáról, szóval ne is próbálja tagadni. Isaac mozdulatlanná dermedt, és Grier tudta, hogy most mereven őt nézi. Egy pillanatra az jutott eszébe, kit is engedett be a házába. Aztán arra gondolt, amikor a férfi levette a bakancsát, és kint hagyta a bejárat előtt. Eljött az ideje, hogy tiszta vizet öntsenek a pohárba. – Szóval, elárulja végre, milyen kormányszervezetnek dolgozik, vagy kezdjek találgatni? – Nem a katonaságnál vagyok. – Valóban? Azt várja, hogy elhiggyem, hogy az, aki így harcol, mint maga, úgy beriasztózza a lakását, mint maga, és alig várja, hogy 108
eltűnjön a városból, csak közönséges utcai bűnöző vagy alacsony rangú maffiatag? Ezt ugyan nem veszem be. Akkor lettem biztos benne, amikor véletlenül láttam harcolni, aztán akkor, amikor visszafogta magár a kocsim mellett, amikor megtámadtak. Tökéletesen ura volt saját magának és a helyzetnek is, azzal a drogossal. Maga nem felületes, az érzelmei által irányított izomagy, aki hőst játszik. Maga igazi profi volt – vagyis még most is az. Nincs igazam? Nem volt szükséges, hogy a férfi megerősítse, mert Grier így is tudta, hogy igaza van. Mégis, amikor Isaac nem felelt semmit, felemelte a tekintetét, és félig arra számított, hogy a férfinak már csak hűlt helyét fogja találni. Isaac Rothe, vagy bármi volt is a neve, azonban ott volt, ahol addig ült, a konyhasziget mellett. – Hogy szereti a tojást? – kérdezte Grier. – Keményen vagy lágyan. – Keményen – bökte ki Isaac. – Miért is nem lep meg?
109
Tizennegyedik fejezet
Lebukott. Isaac úgy vélte, ez a helyes kifejezés. Amikor belenézett az ügyvédje, házigazdája és szakácsnője szemébe, egyértelmű volt, hogy a nő mindenben fején találta a szöget. Amitől úgy érezte magát, mintha teljesen meztelen lenne. – Úgy vélem, vissza kellene adnia az ügyemet – közölte komoran. – Ha lehetséges, még ma este. Grier sajtot és húsos szalonnát szórt az omlett félig nyers oldalára. – Nem az a típus vagyok, aki feladja. Nem úgy, mint maga. Na jó. Ez feldühítette. – Én sem szoktam feladni. – Ó, tényleg? Akkor minek nevezi azt, hogy elmenekül a felelősség elől? Mielőtt még Isaac felocsúdhatott volna, azon kapta magát, hogy áthajol a konyhapulton, és a nő fölé tornyosul. Grier szeme kikerekedett, ő pedig csak annyit mondott: – Ezt én túlélésnek nevezem. Bátorságát vagy ostobaságát bizonyítandó, Grier nem hunyászkodott meg. – Beszéljen, az ég szerelmére! Engedje, hogy segítsek! Az apámnak vannak kapcsolatai. Olyanok is, amelyek a kormány sötét berkeiig nyúlnak. Vannak dolgok, amiket meg tud tenni, hogy segítsen magának. Isaac kívülről nyugodtnak tűnt, a lelkében azonban háború dúlt. Ki a franc lehet az apja? Childe... Childe... De a név nem hívott elő semmit mentális adatbázisából. – Isaac – szólalt meg a nő. – Kérem... – Kihozott a börtönből, hogy továbbmehessek. Ezzel segített. Most pedig el kell engednie. Elengedni, és elfelejteni, hogy valaha is találkozott velem. Ha az apja az, akinek mondja, nagyon jól tudja, hogy a hadseregnek vannak olyan ágai, ahol az engedély nélküli eltávozás egyenlő a halálos ítélettel. – Azt hittem, nem a katonaságnál van. 110
Isaac hagyta, hogy ez a hazugság is ott érjen földet, ahol a többi. Nevezetesen annak a hatalmas szarkupacnak a tetején, amelyet a bejárati ajtóig hurcolt ide magával. Az ezt követő csendben Grier megfűszerezte az ennivalót. A sószóró nem adott ki hangot, a borsdaráló viszont halkan recsegett. Aztán kettéhajtotta az omlettet, és ott hagyta még a tűzön egy ideig. Két perccel később átnyújtotta egy szögletes, fehér tányéron, mellette ezüstvillával, amelynek kacskaringós minta futott végig a nyelén. – Tudom, hogy udvarias – mondta Grier –, de ne várjon meg! Forrón a legjobb. Isaac nem szívesen kezdett el a nő előtt enni, de úgy gondolta, olyan sok mindenben dacolt már vele, hogy most végre lehetősége nyílik rá, hogy engedelmeskedjen. Odament a mosogatóhoz, szappannal kezet mosott, aztán visszaült, és az utolsó falatig mindent megevett. Felséges volt. – Maradjon itt éjszakára! – mondta Grier, miután magának is készített egy omlettet, és a pult mellett állva nekilátott. – Aludjon itt, én pedig visszaadom az ügyét, feltéve, hogy holnap reggel velem reggelizik. Ja, és a pénzt elviszi magával, amikor elmegy. Nem akarok belekeveredni. Ha elmegy, azzal vállalja, hogy ez az adósság nyomasztani fogja a lelkiismeretét. Isaacen végigsöpört a fáradtság hulláma, és szinte odaszögezte a székhez, amin ült. Számtalan bűne közül furcsamód ez a tartozás tűnt elviselhetetlen tehernek számára, sokkal rosszabbnak, mint az a sok személy, akiket a sírba küldött. A rendes emberek folyton ezt művelték vele... mindig eszébe jutatták, ki és mi ő valójában. Amikor már éppen tiltakozni akart az éjszakai szállás ellen, a nő megelőzte. – Nézze, ha itt marad, tudom, hogy biztonságban van. Tudom, hogy evett, és hogy erősebb lesz, amikor elmegy. Jelenleg orvosi segítségre van szüksége az arca miatt, egy újabb omlettre, és egy ágyra, ahol kipihenheti magát. Ahogy már mondtam, ez a ház olyan riasztóval van ellátva, amely jóval megbízhatóbb, mint az átlagemberé, ráadásul akad itt még néhány egyéb trükkös megoldás is... vagyis nem kell aggódnia, hogy esetleg betörnek. Különben is, senki, akinek bármi köze van a kormányhoz, nem merne bántani az apám miatt. 111
Childe... Childe... Nem, még mindig semmi. Na persze, ő csak egy gyalogos katona volt a különleges egységben, aki mindössze két dologgal volt elfoglalva: elkapja a célpontot és élve jusson ki. Nem foglalkozott ő a katonai hierarchiával. Jim Heron azonban tudhatja. És a fickó megadta neki a számát... – Szóval, megegyeztünk? – kérdezte Grier. – Visszaadja az ügyemet – vágott vissza Isaac morogva. – Igen. Azt ugye tudja, hogy el kell mondanom mindent, amit tudok, amikor megteszem? És mielőtt rákérdezne, mivel nem cáfolta és nem is erősítette meg, hogy bármi köze lenne a kormányhoz, ezt a dolgot úgy tekintem, mintha nem is került volna szóba. Isaac megtörölte a száját egy szalvétával, és kedve lett volna káromkodni, milyen kevés lehetősége maradt. Jóságos ég, az elszántság ott volt belevésve a nő kemény állkapcsába. Egyértelmű volt, hogy vagy úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő akarja, vagy sehogy. – Mutassa meg a biztonsági rendszert! – Grier válla láthatóan elernyedt, aztán letette a villát, hogy induljanak. Isaac azonban nem engedte. – Nem, előbb fejezze be az evést! Miközben a nő evett, ő járkálni kezdett fel-alá, és megpróbálta emlékezetébe vésni a konyha minden részletét, a képeket a falon, valamint a fényképeket a kanapé és az ülősarok mellett. Végül megállt az üvegfal előtt. – Jöjjön, megmutatom. A hang hallatán Isaac a nő tükörképére pillantott az üvegben, ahogy ott állt mögötte fekete ruhájában, mint egy gyönyörű kísértet... A ház csendjében, miután a gyomra megtelt az ennivalóval, amelyet Grier készített neki, és a tekintete szomjasan itta be a nő látványát... a dolgok a bonyolultból hirtelen teljes káoszba fordultak. Isaac megkívánta. Olyan heves vággyal, amely kétségtelenül egymáshoz fogja őket láncolni. – Isaac? Az a hang... a ruha... a lába... – El kell mennem – bökte ki nyersen. Igen, el akart menni... a nő testébe. Csakhogy ez nem fog megtörténni. Még akkor sem, ha le kell vágnia a saját farkát, és eltemetnie abban a gyönyörű hátsó kertben. – Akkor nem adom vissza az ügyet.
112
Isaac megpördült, és egyáltalán nem lepődött meg, hogy Grier nem lépett hátra, és egy centit sem mozdult. Mielőtt még szólásra nyithatta volna a száját, a nő feltartotta a tenyerét, hogy elejét vegye a szavaknak. – Nem számít, hogy nem ismerem magát és nem tartozom magának. Szóval megkímélhet ettől a vitától. Maga és én most megnézzük a riasztómat, aztán a vendégszobában fog aludni, és reggel elmegy... – Meg is ölhetném. Itt és most. Grier erre elhallgatott. Amikor az ujjai a vastag aranylánchoz vándoroltak, mintha elképzelné a férfi kezét a nyakán, Isaac odalépett elé. Ezúttal hátrálni kezdett... amíg a konyhasziget, amelyen az üres tányérja feküdt, meg nem állította. Isaac továbbra is közeledett felé, két karjával a teste mellett a gránitpultra támaszkodott, és szorosan közrefogta. Belenézett a nő tágra nyílt világoskék szemébe, és kétségbeesetten szeretett volna egy kicsit ráijeszteni, hogy észre térítse. – Nem olyan férfi vagyok, akihez hozzá van szokva. – Nem fog bántani. – Hiszen remeg, és rettegve szorítja a nyakát. Mondja meg maga, mire vagyok képes! – Amikor Grier nagyot nyelt, Isaac úgy érezte, ez az ébresztő már régóta esedékes volt. Kivéve, hogy mocskos gazembernek tartotta magát, amiért így megrémítette. – Tudom, hogy szívügyének tartja mások megmentését, de én nem olyan eset vagyok, amitől könnyebb lesz a lelke. Higgyen nekem! A levegő vibrálni kezdett közöttük, a testük és az arcuk között vadul kavarogtak a molekulák. Isaac még közelebb hajolt hozzá. – Sokkal inkább olyan, aki elevenen felfalja. Grier hirtelen kifújta a levegőt, és Isaac érezte, hogy a lélegzet megcsiklandozza a nyakát. Aztán teljesen megdöbbent. – Akkor tegye meg! – vágta rá Grier bátran. Isaac a homlokát ráncolta, és egy kicsit elhúzódott. A nő szeme szikrát szórt, a hirtelen támadt harag szenvedélye elöntötte gyönyörű arcát. Isaac megdöbbent és felizgult tőle. – Csak rajta! – morogta Grier, és megragadta a férfi egyik karját. 113
Hátrabiccentette a fejét, majd rátette a tenyerét a nyakára. – Tessék... csinálja! Vagy csak rám akart ijeszteni? Isaac kirántotta a csuklóját a kezéből. – Elment az esze. – Erről van szó, ugye? – Nem lett volna szabad ilyen izgatónak találnia a nő haragját. Már megint. De tényleg nem. – Megfenyeget és megfélemlít, csak azért, hogy elengedjem. Nos, sok szerencsét hozzá, mert hacsak nem szándékozik beváltani a fenyegetését, én nem hátrálok meg, és nem félek magától. Isaac tüdeje égni kezdett... és bár sokkal okosabb lett volna, ha hátralép, és kisétál valamelyik ajtón, mégis ugyanott kötött ki, ahol korábban volt: két kézzel a gránitpultra támaszkodva... és a nő ismét izmos karja közé szorult. Amit nem is bánt. Tetszett neki, hogy Griert így körbezárta a testével, és közben tisztelte is az erejét. Őszintén. Még úgy is, hogy aggódott, amiért ilyen vakmerően viselkedik. – Tudja mit? – szólalt meg mély, reszelős hangon. Grier ismét nagyot nyelt. – Mit? Isaac olyan közel hajolt hozzá, hogy a szája közvetlenül a nő füle mellett volt. – A gyilkosság nem az egyetlen dolog, amit most megtehetnék önnel... hölgyem. Nagyon régen volt már, hogy Grier a teste minden porcikáját érezte – egyszerre. Jóságos isten, gondolta magában, most mégis ez volt a helyzet. De nem csak azt a testet érzékelte, amely az övé volt. Isaac Rothe-é is ugyanolyan elevennek tűnt számára, habár a férfi sehol nem érintette meg. Csak nagyon sok volt belőle. És lehet, hogy nyomasztónak kellett volna éreznie nyers, férfias lényét... ehelyett brutális ereje egyre jobban vonzotta. Alig néhány centi választotta el őket, mindketten nehezen vették a levegőt, Grier pedig elengedte magát, és hagyta, hogy az érzései elszabaduljanak, mintha csak levette volna a fejét a testéről, és elgurította volna a földön. Istenem, kétségbeesetten vágyott a férfira! Szerette volna odalökni magát hozzá, de olyan erősen, hogy a hatás kiüsse. Azt akarta, hogy 114
Isaac legyen a téglafal, amelynek nekicsapódhat. Nem akart gondolkozni, csak sodródni az érzéseivel, elveszíteni a kapcsolatot a valósággal... mindezt Isaac és a vad szex ígérete miatt, amely úgy áradt a férfiból, mint valami illat. Na igen, csakhogy nem lenne tartós. Amikor pedig magához tér, pokolian érezné magát. Ebben az elektromos pillanatban azonban egyáltalán nem törődött ezzel. – Isaac... A férfi hátralépett. Abban a percben, hogy Grier rekedt hangon kiejtette a nevét, a férfi nemcsak, hogy eltávolodott tőle, de ki is szakította magát az örvényből. Fel-alá kezdett járkálni, és közben úgy simított végig rövidre nyírt haján, mintha véresre akarná dörzsölni az agyát. A fizikai távolság némi ízelítőt adott Griernek abból, hogy érezné magát utána, ha valaha is együtt lenne vele: végtelenül üresnek, enyhe hányingerrel párosítva, és határozottan szégyellné magát. – Ez nem fog megtörténni még egyszer – közölte Isaac fojtott hangon. A kijelentés ott lógott a levegőben közöttük, és Grier meggyőzte magát, mennyire megkönnyebbült, hogy a szex témával nem kell többé foglalkoznia. De... a lüktetés a lába között azonnal rámutatott, milyen arcátlanul nagy hazugság ez. – Akkor is szeretném, ha itt maradna – mondta a férfinak. – Sosem adja fel, ugye? – Nem. Soha. – Grier arra a számtalan alkalomra gondolt, amikor megpróbálta Danielt kirángatni az örvényből, amely lefelé húzta. – Soha. Isaac arcán halálos fáradtság tükröződött, miközben a konyha másik végéből ránézett, fagyos szeme nem volt más, mint két feneketlen, sötét verem. – Hadd adjak magának egy jó tanácsot! Sokszor az jelentheti a túlélést, ha elengedünk valamit. – Néha pedig erkölcsi kudarcot. – Akkor nem, ha egy autó után van kötve. Vagy lehúzza valami egy patkánylyukba. Néha ki kell szállnia, hogy mentse magát.
115
Grier tudta, hogy közel járnak az igazsághoz, ezért igyekezett a lehető leghatározottabb hangon beszélni. – Miből szállt ki, Isaac? Mitől menti saját magát? A férfi csak nézett rá. Aztán... – Hol van a biztonsági rendszere? A hirtelen témaváltás csalódással töltötte el Griert, ám azt, hogy a férfi mégis hajlandó volt itt maradni, apró győzelemnek könyvelte el. Miközben előrevezette a bejárati ajtóhoz, összeszedte magát, amennyire csak tudta, habár a térde remegett, a bőre tűzforró volt, a gondolatai pedig vadul kavarogtak. Volt valami szörnyen ismerős abban, ahogy érezte magát, egy olyan érzés, amelyen nem volt hajlandó eltöprengeni... de majd, ha találkozik a halott öccsével, megemlíti neki. Daniel sohasem beszélt arról a napról, amikor meghalt, sem arról az önpusztításról, amelyet előtte folytatott. Talán... ideje lenne mindenről nyíltan elbeszélgetniük. – Ahogy már mondtam, ez csak a látszat kedvéért van – közölte Grier, és rámutatott a riasztó vezérlőpaneljére, amely a falra volt felerősítve. – Az igazi szerkezet a hálószobámban található, a gardrób hátsó részén. A riasztó érzékelői az ajtókra és az ablakokra vannak felszerelve, az igazi rendszert azonban rádióhullámok, infravörös sugarak és nyitásérzékelő rézlemezek alkotják. Mint a maga lakásában. – Mutassa meg a kapcsolótáblát! És látni akarom a központi vezérlőegységet is. Kérem! Ami azt jelentette, hogy fel kell vinnie az emeletre. Grier a szőnyeggel bevont lépcsőre pillantott, és alig hitte el, hogy az jár a fejében, vajon megbízhat-e saját magában, ha a férfiról van szó... És vészesen közel kerülnek egy ágyhoz. Mi a fene történik vele.
116
Tizenötödik fejezet
Amikor Isaac belépett a barátságos, könyvtárszoba helyiségbe, azonnal tudta, hogy Grier itt szokta tölteni a szabad idejét. A New York Times és a Wall Street Journal több száma pihent egy vesszőből font kosárban a puha fotel mellett, a távolabbi falon lévő szélesvásznú tévé pedig kétségtelenül a CNBC-re, a CNN-re vagy a FOX Newsra volt állítva a legtöbb estén. Vajon ki szokott itt ülni vele? Az öccse? – Látja? – kérdezte Grier, miután félrehúzta a skótkockás sötétítő függönyt. Isaac odalépett, közelebb hajolt, és megcsapta az orrát a nő parfümjének illata. Erre aztán végképp nem volt szüksége aznap este. Kényszerítette magát, hogy a réz kapcsolótáblára összpontosítson, és elégedetten nyugtázta a látványt. Nagyon fejlett technika volt. Ki az ördög lehet az apja? Mielőtt még bármi ostobaságot tett volna, mint például, hogy megérinti, hátralépett, és a tévéhez sétált. Egyáltalán nem lepte meg a DVD-gyűjtemény, amely a polcon sorakozott. Sok külföldi cím, komoly filmek, amelyekről még csak nem is hallott, nemhogy látta volna őket. Habár igaz, hogy a nyolcvanas évek vége óta nem volt moziban. Amiket utoljára látott, azokban Bruce Willis egy zsarut játszott, aki kétségbeesetten keresett egy pár cipőt, ami jó volt a lábára, Arnold egy napszemüveges robotot alakított, Steven Seagalnak pedig még volt haja. – Megmutatná a központi vezérlőegységet is? – kérdezte, és a nő felé fordult. Azt persze nem tette hozzá, hogy meg az ágyát. Micsoda úriember! – Természetesen. Isaac követte Griert fel az emeletre. Bőven hagyott helyet kettőjük között – ami részben jó volt, mert így meg tudta állni, hogy megérintse, részben viszont mégsem volt annyira bölcs dolog, mivel tökéletes
117
rálátása nyílt a hátsójára. Jézusisten, ahogy a csípője mozgott, Isaac kínjában a fogát csikorgatta. Amikor elhagyták az első szintet, Isaac gyorsan körbepillantott, és látta, hogy három hálószoba nyílik a folyosóról. Kitárt ajtajukon benézve megállapította, hogy itt is az az előkelő, gazdag berendezés dominál, mint odalent, mégis barátságosnak hatott. Sokkal inkább családias volt, mint szálloda jellegű. Ő egyáltalán nem ilyen körülmények között nőtt fel. Két fivérével egy akkora szobán osztozott, mint a nő előszobája. A különleges egységnél pedig ott aludt, ahol éppen sikerült – általában egy széken ülve az ajtóval szemben, kezében a fegyverével. – Az én hálószobám a második emeleten van – mondta Grier néhány lépcsővel fentebbről. Isaac bólintott, és sebességbe kapcsolta magát. Kiderült, hogy a nő hálószobája elfoglalta az egész második emeletet. A fő hálószobához tartozott még egy külön kis nappali, egy kandalló, az üvegezett erkélyajtó pedig valószínűleg egy saját teraszra nyílt. – Erre! Isaac követte a hangot, és odasétált a gardróbszobához, ahol a nő eltűnt. A helyiség akkora volt, mint más embernek a nappalija, krémszínű padlószőnyeg borította a földet, és tengernyi ruha lógott felakasztva, kategóriák szerint csoportosítva. A levegőben a nő parfümje érződött. Grier egészen hátul állt, és félretolt egy tucatnyi elegáns kosztümöt az útból. Mögötte pedig feltárult... egy százhúsz centiméterszer egyméteres rács, amely első ránézésre nem tűnt másnak, mint egy régi radiátor rácsának. De mit ad isten, miután oldalra csúszott, egy kisméretű üreg vált láthatóvá mögötte, ahová csak lehajolva fért be egy vagy két ember. Egy kattanás, és felkapcsolódott bent a villany Grier mászott be először, Isaac pedig közvetlenül utána ment be a szűk helyre. Aztán megpillantotta. Szentséges... ég! Miközben egymás mellett térdeltek a földön, Isaac arra gondolt, micsoda szerencse, hogy nem műszaki beállítottságú, mert most az ájulás kerülgetné. A vezérlőegység ennél profibb már nem is lehetett volna. Szó sem volt egy kis tábláról, amelyen csak egy bekapcsoló, egy 118
kikapcsoló és egy direktriasztás-gomb volt. Ez egy számítógép által vezérelt rendszer volt, amely a ház különböző zónáit figyelte egyszerre több szinten. És ha Isaac jól látta, az egyetlen mód ahhoz, hogy aktiválni lehessen, az volt, ha valaki feljött ide, és bekapcsolta. Ami azt jelentette, hogy a kikapcsolása elég nehézkes lehetett. Hacsak... – Nem láttam, hogy kikapcsolta volna, amikor bejöttünk a házba. Grier átadott Isaacnek egy kis tárgyat, amely egy autóriasztó távirányítójára hasonlított. – Az a kis párna az ujjlenyomatomra van kalibrálva. Mindenhová magammal viszem. Most is be van kapcsolva a rendszer. Miközben Isaac a kezében forgatta a kis holmit, Grier azt kérdezte: – Megfelel? Isaac felpillantott. – Igen. Egy hosszú pillanatig csak nézték egymást. Túl hosszan, ahhoz képest, hogy hol voltak. És nagyon-nagyon hosszan, ahhoz képest, hogy kik voltak. – Még valamit? – kérdezte a nő. Igen. – Nem. Grier bólintott, majd megfordult a kis helyen, hogy kimenjen. Miután Isaac is kimászott, visszatették a rácsot, és besétáltak a hálószobába. Isaac nem tudta megállni, hogy oda ne pillantson az ágyra. Nagy volt, sok párnával és takaróval. A távolabbi oldalon egy antik asztalkán kis tévé állt, valamint könyvespolc, rajta precízen elrendezett DVD-kkel. Isaac a homlokát ráncolta, és odament a polchoz, habár semmi köze nem volt hozzá. De azt hitte, nem jól látja a filmcímeket. Álmodj rózsaszínt. Nulladik óra. Tizenhat szál gyertya. Drágán add az életed. Száguldó erőd. Ezeket még ő is ismerte. – Ezek az éjszakai filmjeim – magyarázta Grier, amikor odament ő is a polc elé, és megigazította a tokokat, habár tökéletesen egyenesen álltak.
119
– Más, mint amilyenek lent vannak. – Isaac nehezen tudta elhinni, hogy a nő az a típus, aki a külvilág felé Jane Austent mutat, miközben a hálószobájában Jóbarátokat néz. Grier kivett egy filmet a sorból, a Harry és Sallyt... és megsimogatta az őszi képet a borítón. – Nem alszom valami jól, és ezek segítenek. Amikor egy ilyen filmet nézek... az agyam visszarepül abba a korba, amikor a film készült. Látom az autókat... az áruházakat, ahol minden olcsóbb... a ruhákat, amelyek akkoriban voltak divatosak... a frizurákat, amelyeket már senki sem visel. Visszagondolok arra az időre, amikor először láttam őket, amikor még minden... sokkal egyszerűbb volt. – Félszegen felnevetett. – Kiütő mozitabletta, azt hiszem, ez lenne a neve. Ez az egyetlen, ami nekem bevált. Miközben Grier Meg Ryan képét nézte a borítón, Isaac csak bámulta, és elképzelte, ahogy oldalra fordulva, összegömbölyödve az ágyán fekszik, miközben a tévé képernyőjének kék villódzása megvilágítja az arcát, a múltba tett utazás pedig megnyugtatja az idegeit és lelassítja az agyát. Vajon van valakije, akivel együtt nézi a filmeket? – gondolta. – Egy társ? Nem látott az ujján jegygyűrűt, ezért feltételezte, hogy nincs férje vagy jegyese. – Mi az? – kérdezte Grier, és lejjebb húzta fekete ruhájának alját. Isaac megköszörülte a torkát, és zavarba jött, hogy a nő észrevette, mennyire bámulja. – Melyik fürdőszobát használhatom? A kérdés hallatán Grier szája mosolyra görbült. Most először. És igen, ettől Isaacnek – amilyen szentimentális idióta volt – elakadt a lélegzete, és egy pillanatra megállt a szíve. Grier visszatette a DVD-t a helyére. – Előbb készítek még ennivalót – jelentette ki, és megfordult, hogy mutassa az utat le a földszintre. Jim és a fiúk egy háromszintes téglaház hátsó kertjében szálltak le. A házon egyszerre látszott a rengeteg pénz és a bocsánatkérés, hogy ilyen sok gondot okozott. A ház, a kert és az egész környék kifinomult, csodálatosan rendezett és... tégla volt. Az isten szerelmére, az egész 120
kerület úgy nézett ki, mintha a három kismalac halálos pánikba esett volna: téglaházak, téglafalak, téglajárdák, téglautak. Ennyi téglához még a gonosz farkasnak is vastüdőt kellett volna növesztenie. A hatalmas üvegtáblákon keresztül benézve egy konyhát pillantottak meg, amely meglehetősen modernnek látszott és mindenfelé kiterjedt. A pulton ennivalót láttak – de embert sehol. Jim hátralépett, és ezúttal nem benézett a házba, hanem átvizsgálta. Behunyta a szemét és koncentrált. Igen, érezte a párost... és még valamit. Egyfajta... rezgés volt... bent a házban. Hirtelen felnyitotta a szemét, és amikor az ajtó felé vetette magát, hogy berontson, Eddie megragadta a karját. Ami – tekintve, hogy milyen erős volt az angyal – arra hasonlított, mintha egy parkoló autóba rohant volna bele. – Nem, az nem Devina. Csak egy eltévedt lélek. Jim a homlokát ráncolta, és a rezgésre összpontosított. – Eltévedt? – Olyan lélek, amely már eltávozott a testből, de még nem lépett át a neki szánt örökkévalóságba. Megrekedt itt a földön. – Vagyis szellem. – Igen. – Eddie lecsúsztatta a hátizsákját a válláról, és a mozdulattól előrehullott vastag hajfonata. – Itt rostokol, és arra vár, hogy szabad lehessen. – Mi tartja itt? – Valami elintézetlen ügy. – És biztos vagy benne, hogy ez a rezgés nem a démon? – Amikor az angyal vörös tekintete kőkemény lett, Jim felemelte a kezét. – Oké, oké. De lehetne, hogy „szellem”-nek nevezzük? Ez az „eltévedt lélek” olyan őskori kifejezés. – Egyetértek – szólt közbe Adrian. – Ó, az ég szerelmére... – dörmögte Eddie. – Hívhatjátok Frednek is, ha nektek az tetszik. – Megdumáltuk. Ebben a pillanatban Isaac és Grier léptek be a konyhába. A férfi leült egy bárszékre, a nő pedig folytatta a főzést a másik számára. Érezhető volt közöttük a feszültség... és a vonzalom is. Szemteniszt játszottak – 121
minden alkalommal, amikor az egyik a másikra nézett, az elfordította a tekintetét –, a nő arcán látható pír pedig egyértelműen alátámasztotta a romantikus mellékzöngét. Jim ahogy nézett befelé a konyhába, ősöregnek és távolinak érezte magát. Nyilvánvalóan most, hogy angyal lett belőle, lemondhat arról az álomról, hogy megnősül, és gyerekei lesznek, a randizásról már nem is beszélve... habár, Krisztusom, mikor randizott egyáltalán életében? És nem is volt az a nősülős fajta, akkor meg minek panaszkodott? Különben is itt, az üveg másik oldalán ez sem egy valóságban játszódó love story. A férfit üldözték, a nő pedig túl sokat vállalt magára. Aligha irigylésre méltó. Jim azon töprengett, mit is gondolt a férfi. Bárki, aki a volt főnökükkel dolgozott, tudta, hogy a járulékos veszteség nagyon is könnyen bekövetkezhet ebben a forgatókönyvben. – Istenem, inkább költözzünk be hozzájuk! – nyögte Adrian. – Pokolba a védő varázslattal... imádom az omlettet, és majd éhen halok. Jim odanézett rá. – Nem mondod komolyan! – Miért? Biztos jó sok hálószoba van ebben a házban. – Az angyal hangja hirtelen mélyebbre váltott. – És diszkréten űzhetném az extra elfoglaltságomat is. Na igen, ez persze nem kosárfonás volt. Sokkal inkább szex ismeretlen nőkkel. Néha Eddie-vel közösen. Jim még csak egy éjszakát töltött el velük, de máris tudta, mi az ábra. Annak ellenére, hogy Ad hagyta, hogy az első meccsük végén Devina kénye-kedvére eljátszadozzon vele, nem telt sok időbe, hogy újra visszatérjen a pályára. A fickó megszállottan imádta a nőket. – Lennél szíves a feladatra koncentrálni? – Jim Eddie-re pillantott. – Szóval, mit tehetünk itt... Adrian morogva közbevágott. – Nézzétek, még egyet csinál neki! – Igazán abbahagyhatnád, hogy úgy beszélsz a kajáról, mintha pornó lenne! – Hé, amikor valamire rákattanok, kitartok mellette. – Akkor tanulj meg főzni... Eddie megköszörülte a torkát. 122
– Na, szóval. Van egy kisebb hatású varázslat, amellyel megvédhetjük ezt a helyet... mivel a túl erős védelem egyértelműen jelezné a helyet Devinának. – Már úgyis tudja – jegyezte meg halkan Jim. – Bármibe lefogadom, hogy már tudja, hol találja Isaacet. – Szerintem akkor sem kellene nagy feltűnést keltenünk. – Egyetértek. Eddie előrenyújtotta a karját. – Add ide a kezed! Jim odatolta a tenyerét, majd benézett a párra a konyhában. Úgy tűnt, biztonságban vannak a horizonton kavargó forgószéltől, és Jim különös késztetést érzett arra, hogy megtegyen mindent, hogy ez így is maradjon... – A francba! – szisszent fel, és visszarántotta a kezét. Lenézett a fájdalmas helyre, és látta, hogy mély vágás éktelenkedik a tenyerében az életvonala mentén, amelyből... vér... vagy valami hasonló anyag szivárog. A vörös folyadékot különös ragyogás vette körül, mint a szivárványszínekben játszó autófényezést, ha rásüt a nap. Furcsa, a halottasházban nem tűnt fel neki, hogy ilyen lenne – na persze, ott eléggé elvonta a figyelmét, hogy a saját holttestét bámulja, amely úgy nézett ki azon a tepsin, mint egy homokzsák. Eddie visszatette a kristálykést a tokjába. – Menj körbe a házon, és jelölj meg minden ajtót! Közben képzeld el ezt a két embert, és lásd őket békében, biztonságban, védelmezve és nyugodtan ezen a helyen! Úgy ahogy korábban, minél erősebb az elképzelt kép, annál hatásosabban fog működni. Egyfajta érzelmi barométerként viselkedik majd a házon, vagy is, ha valami zavar támad a levegőben, meg fogod érezni. Ez szinte észrevehetetlen varázslat, ráadásul gyorsan ide tudsz jönni, ha valami történik, és valószínű, hogy Devina figyelmét sem kelti fel. Természetesen nem tartja távol, de egy szempillantás alatt itt teremhetsz, ha áthatol a védelmen. Jim csöpögő kézzel ment fel a lépcsőn a hátsó ajtóhoz, és közben álcázta magát, hogy Isaac és hölgyismerőse csupán úgy lássák, mintha futó árnyék lenne. A tenyerét odanyomta az ajtó hideg felületére, és elképzelte a két embert egy olyan pillanatban, amikor egymásba
123
kapcsolódott a tekintetük. Aztán lehunyta a szemét, és semmi másra nem koncentrált, csak erre a képre... A világ megszűnt körülötte, minden zaj, a szellő, Adrian bőrdzsekijének recsegése, valamint a forgalom távoli hangja, mind eltűnt... majd a saját teste is, a súlya felemelkedett a földről, habár a lába ugyanott maradt, ahol addig állt. Nem létezett számára más, csak a gondolatában kivetített kép. Jim ereje lassan ebből a vákuumból kelt életre. Elsöprő erejű energiahullám áramlott abba az üres térbe, amelyet ő hozott létre, majd annak ellenére, hogy nem értette, mi ez, pontosan tudta, mit csináljon vele: a ház köré küldte, eltolta magától, és azt tapasztalta, hogy még több érkezik a helyére. Leengedte a karját és hátralépett... Majdnem földbe gyökerezett a lába a döbbenettől. A vérében látott ragyogás rajta volt az ajtón... majd hullámszerűen minden irányban tovaterjedt, beborította az egész ajtót, az ajtófélfákat és a téglafalra kúszott. Aztán felfelé és oldalra, fokozatosan betakarva a házat. Körbezárta, befonta. – Első próbálkozásra nem is rossz – dörmögte, és már indult is előre a bejárati ajtóhoz. Amikor megfordult, megtorpant. A két angyal úgy bámult rá, mintha idegen lenne. – Mi van? – Jim hátrapillantott a válla fölött. A ragyogó vörös fény egyre csak terjedt felfelé, és át a tetőn is. – Én úgy látom, működik. Eddie megköszörülte a torkát. – Ööö, igen. Mondhatni. – Megyek a bejárati... – Nem szükséges – felelte Eddie. – Bevontad az egész házat. Amikor Adrian is csak dörmögött valamit a bajusza alatt, Jim arra gondolt, „Mi a franc van?” – Úgy néztek ki, mintha valaki lepisilte volna a cipőtöket. Lennétek szívesek elmondani, mi a probléma? – Csend. Válasz... továbbra sem érkezett. – Hát jó. Tökmindegy. – Mennünk kellene – közölte Eddie, amikor visszatette a kését a hátizsákba. – Most hogy már helyén van a varázslat, ránk itt semmi szükség. A démon mindannyiunkat képes érzékelni. – Hogyhogy? 124
A két angyal egymásra nézett. Végül Ad volt az, aki válaszolt. – Mindannyian voltunk már vele. Ha érted, mire gondolok. Jim összehúzta a szemét, és Eddie-re pillantott, aki azonban feltűnően szorgosan pakolgatta az átkozott hátizsákját. Nocsak, mik vannak! Devina körbement rajtuk. Jim száműzte a gondolatot az agyából, majd kisétált a kert hátsó ajtaján, és megkerülte a házat, hogy az elejéhez jusson. Emlékezetébe véste az utcát és a házszámot, majd felemelkedett a levegőbe annak ellenére, hogy valami azt súgta, maradjon ott. A varázslat létrehozásával meg volt elégedve. Kutyus azonban már túl régóta volt a szállodai szobában, ki kellett vinnie sétálni. És talán vesz maguknak egy pizzát... Miközben Adrian és Eddie kétségkívül egészen másfajta élvezet után néz.
125
Tizenhatodik fejezet
Mialatt Isaac elfogyasztotta a második omlettet is – és azon töprengett, hogy a pokolba fogja túlélni az éjszakát –, Grier előkészítette a szobáját. Amikor mindketten végeztek, a nő felvezette egy vendégszobába, amely kétségtelenül a férfi vendégek számára volt fenntartva. A fal és a függöny tengerészkék és csokoládébarna színben pompázott, bőrfotelek álltak benne, a polcokon pedig bőrkötéses könyvek sorakoztak. Isaac úgy érezte magát, mint egy betolakodó. – Átöltözöm, aztán elpakolok a konyhában – mondta Grier, azzal kilépett a folyosóra, és félig behúzta maga után az ajtót. – Ha valamire szüksége van, tudja, hol talál. Egy rövid ideig csend volt. Mintha a nő még szeretett volna mondani valamit. – Akkor jó éjt! – suttogta végül. – Jó éjt! Miután becsukta a szoba ajtaját, Isaac hallotta puha lépteit, ahogy felsétál a saját szobájába. Odafent már nem hallotta a szobában járkálni, de elképzelte, hogy bemegy abba a hatalmas gardróbszobába, és leveszi magáról a fekete ruhát. Igen... a cipzár lehúzódik, és feltárul fehér háta. A válláról oldalt lassan lecsúszik, aztán az anyag összegyűlik a derekán, majd lesiklik a csípőjén a földre. Isaac farka megrándult. Aztán egy pillanat alatt kőkemény lett. A francba! Erre most igazán nem volt szüksége. Bement a fürdőszobába, megállt, és csak a fejét csóválta a vendéglátóján. Grier a márványpultra készített neki tiszta törülközőt, pipereholmit, egy tubus antibiotikumos kenőcsöt és egy doboz ragtapaszt. Volt ott még egy férfiméretű polárpulóver is és egy madzaggal megköthető pizsamaalsó, amelyek láttán Isaac szívébe behasított a féltékenység.
126
Nagyon remélte, hogy valóban az öccse ruhái voltak, nem pedig valami elegáns öltönyös ügyvédfickóé, aki Grierrel aludt. Magában káromkodott egyet, majd belépett a zuhanyfülkébe és megnyitotta a vizet. Semmi köze nem volt ahhoz, ki a nő szeretője, milyen típus, mennyi, mikor és hol. Ami pedig a flanelpizsamát illeti? Tiszta volt, és legalább eltakarta meztelen hátsóját alvás közben. Nem számít, kié volt. Levette a melegítőfelsőjét, ellenőrizte benne a fegyvereit, majd áthúzta a fején a pólóját, letolta a nadrágját, és megnézte magát a tükörben. A vállán és a mellkasán számtalan zúzódás és véraláfutás látszott a már begyógyult, régi sebhelyek hálózata között. Nehéz volt nem arra gondolnia, vajon mit szólna hozzá Grier. Na persze, ha a sötétben jönnének össze, nem kellene amiatt aggódnia, hogy... – Ez remek! – Ideje lenne már befejeznie ezt a témát. Belépett a zuhany alá, és arra gondolt, mi lehet a nőben, amitől úgy kezdett el viselkedni, mint egy tizenöt éves kamasz. Aztán arra a következtetésre jutott, hogy már egy éve nem feküdt le senkivel, aznap pedig harcolt. Mindkét dolog olyasmi volt, ami tűzbe tudta hozni. Igen. Erről volt szó. Egyáltalán nem azért sóvárgott az ügyvédje után, mert százhetven centi magas, ízig-vérig nő volt, Tiffany csomagolásban. Sajnos kiderült, hogy bármi volt is az oka, a szappan és a forró víz nem csökkentette a hormonszintjét. Miközben mosakodott, a keze könnyedén siklott forró bőrén... a szappan lecsurgott a lábán, lecsöpögött merev hímvesszőjéről, csiklandozta összezsugorodott zacskóját. Isaac hozzá volt szokva, hogy a teste minden porcikája fáj és lüktet – ezt nem volt nehéz figyelmen kívül hagynia. Amit azonban ez iránt a nő iránt érzett, olyan lehetetlen volt semmibe vennie, mint azt, ha valaki egy templomban kezdett volna ordibálni... Szappanos keze odavándorolt, ahová nem lett volna szabad – a lába közé – és felfelé végigsimított ágaskodó hímvesszője oldalán. – A francba! – sziszegte összeszorított fogai közt, miközben hagyta, hogy a tenyere visszacsússzon rajta. A dörzsölés feltüzelte...
127
Minden akaraterejét össze kellett szednie ahhoz, hogy felemelje azt az átkozott tenyeret. Háromszor mosta meg a haját, csak hogy lefoglalja a kezét. Aztán még jó sok balzsamot is tett rá. Természetesen az lett volna a legjobb, ha kilép a zuhanyzó csábítóan intim párás melegéből... de nem tudta rávenni a testét, hogy a fürdőszobaszőnyeg irányába mozduljon. Mielőtt még felocsúdott volna, az erekciója ismét mágneses vonzerőt gyakorolt a kezére, és a tenyere fel-le ereszkedett, hogy engedelmeskedjen a hívásnak. Isaac feladta a küzdelmet. Mocskos. Kéjenc. Gazember. Mégis olyan jó érzés volt, amikor elképzelte, hogy a farkát szorító kéz a nőé. Végigsimít rajta, majd a végénél megfordult. Különben is, mi mást tehetett volna? Ne vegyen róla tudomást? Ja, persze. Ha felvenné a pizsamaalsóját, olyan hatalmas sátor állna az elején, mint a nemzeti nagycirkuszé. Ráadásul lefekvés előtt még le kell mennie a földszintre is, hogy megnézze Griert. Figyelmeztetnie kell gyönyörű ügyvédjét. Belső harca nem tartott tovább... ó, talán két húzásnál, aztán elragadta a hév. A zuhanyrózsa felé fordult, egyik kezével a csempézett falnak támaszkodott, és a vállára hajtotta a fejét. A farka olyan vastag és kőkemény volt a tenyerében, mint az istenverte alkarja. Lassan elkezdte megdolgozni, a keze fel-le siklott rajta. Forró tűz futott fel a gerincén, ezért előrehajtotta a fejét, és kinyitotta a száját, hogy levegőt kapjon. Az egyre fokozódó örvényben nem volt hajlandó a nőre gondolni. Lehet, hogy ő okozta az erekcióját, de nem fog róla fantáziálni, miközben a fürdőszobájában maszturbál. Nem fog megtörténni. Túlságosan mocskosnak és tiszteletlennek érezte, mivel Grier ennél sokkal többet érdemelt, még akkor is, ha soha nem fogja megtudni, mit művelt a vendége a zuhanyzójában. Ez volt az utolsó tudatos gondolata, mielőtt az orgazmus közelébe jutott volna. Farkának vége olyan érzékeny lett, hogy minden egyes simításnál izgató sajgás futott végig rajta, és egyenesen a heréjébe nyilallt. Széjjeltette a lábát, majd rátalált egy gyors, egyenletes ritmusra, miközben a forró víz a hajára zuhogott és lecsorgott az arcán, ziháló száján... A központi parancs ellenére a semmiből hirtelen Grier alakja jelent meg az emlékeiben, ahogy ott állt közvetlenül előtte, és Isaac már nem 128
tudott szabadulni a képtől. Bármennyire próbálta is elfelejteni, vagy elterelni a gondolatait, nem volt képes másra gondolni, mint arra, milyen érzés volt olyan közel lenni hozzá. Istenem, az ajka csak néhány centire volt az övétől. Csak annyit kellett volna tennie, hogy lehajtja a fejét, és már meg is csókolta vol... Az orgazmus hatalmas erővel robbant ki belőle, és olyan intenzív volt, hogy oldalra kellett fordítania a fejét, és a bicepszébe harapni, hogy ne kiáltsa hangosan a nő nevét. És legyen átkozott, de a gyönyör utolsó hullámait is meglovagolta, minden cseppet kipréselt a farkából, amíg végül a térde megroggyant, és a nyelvén vér ízét érezte. Amikor vége lett, elernyedt, és belülről teljesen kiürült. Nemcsak a szexuális vágy tűnt el belőle, hanem minden egyéb is. Fáradt volt. Olyan nagyon fáradt. Egy néma káromkodás kíséretében kinyújtotta előre azt a kezét, amely a dolgot csinálta, és megbizonyosodott róla, hogy nem maradt semmi nyom a márványfalon vagy a fülke üvegén. Aztán még utoljára leöblítette a zuhanyzót, elzárta a vizet, és kilépett a párás melegből, amely a vesztét okozta. Még mindig erekciója volt. A kimerítő gyakorlat ellenére is. A farka nyilvánvalóan nem hagyta magát lekenyerezni. És igen, igaza volt. A flanelalsó egyáltalán nem rejtette el legnemesebb testrészének „hé-mi-lenne-ha-folytatnánk”-álláspontját. Sőt, úgy látszott, mintha az az ágaskodó rúd kétszer akkora lenne, amekkora valójában – s tekintve, hogy eredetileg sem volt elhanyagolható méretű, nem azt a látszatot ébresztette, amelyet Isaac kelteni szeretett volna. A pizsamaalsó derékpántjával odafogta merev vesszőjét a hasához, és a polárpulóverért nyúlt. Azon imádkozott, leérjen odáig, hogy elrejtse eleven testrészének lelkesedését. Amely még mindig tele volt jobbnál jobb ötletekkel... Na jó, a polárpulóver szóba sem jöhetett. Lehet, hogy elég hosszú lett volna, ha Isaacnek nem olyan széles a mellkasa. Jelen körülmények között azonban még a meztelennél is meztelenebbnek érezte magát így felöltözve.
129
Levette a pulóvert, és felvette a melegítőfelsőjét. A pólója túl piszkos volt a harc után, hogy visszabújjon bele. A francba, az átkozottat jobb lett volna elégetni, mint kimosni. Még mielőtt lement volna a földszintre, kinyitotta az elsősegélycsomagot. Na nem azért, mintha annyira törődött volna magával, hanem mert biztos volt benne, hogy ha nem teszi, Grier ragaszkodni fog hozzá, hogy feljöjjön, és irgalmas nővért játsszon. Ez átkozottul rossz megoldás lett volna, tekintve, hogy mit csinált az előbb. A pillangókötés, amit egy ápoló tett a homlokára a börtönben, hatástalannak bizonyult a ringben, és isten tudja csak, hová lett. Nem számít, a vágás nem volt olyan vészes, csak egy hasíték a bőrön, elég mélyen ahhoz, hogy bőven vérezzen, de semmi olyan, ami miatt aggódnia kellett volna. Valószínűleg megmarad a helye, de mit számít az már? Ráillesztett a sebre egy ragtapaszt, az antibiotikummal nem foglalkozott. Sokkal esélyesebbnek látta, hogy egy Smith & Wesson eredetű ólommérgezés okozza majd a halálát, mint bármilyen fertőzés a bőrén. Kilépett a vendégszobából, és lesétált a lépcsőn. Mire leért az alsó szintre, csípőtájékon szerencsére csökkent a problémája. De csak addig, amíg be nem fordult a konyhába, és meg nem látta Griert. Ó, istenem Ha a kis fekete ruhában lenyűgöző volt, ebben az öltözetben egyenesen imádnivaló. Valószínűleg a pizsamát jelentette nála a flanel férfi bokszeralsó és a régi zöld pulóver, amelynek elejére az volt felírva: DART-MOUTH TÁBOR. Fehér zoknijában és szőrös papucsában sokkal inkább hasonlított egy főiskolás lányra, mint egy harminc körüli nőre. A smink nélküli arc, valamint a bonyolult frizura hiánya még előnyt is jelentett számára. A bőre bársonyos volt, halványkék szeme pedig sokkal inkább kihangsúlyozódott szarukeretes szemüvege mögött. Valószínűleg kontaktlencsét hordott. A haja... sokkal hosszabb volt, mint ahogy Isaac gondolta, és enyhén hullámos. Biztosan jó illata van, a tapintása pedig még annál is jobb... Grier felpillantott a piros edényről, amelyet éppen eltörölt a mosogatónál. 130
– Megtalálta odafent, amire szüksége volt? Egyáltalán nem. A biztonság kedvéért Isaac lejjebb húzta a melegítőfelsőjének alját, hogy Mr. Virgoncot biztosan eltakarja. Aztán csak nézte a nőt. Mint egy idióta. – Isaac? – Volt valaha házas? – kérdezte halkan. Amikor Grier rápillantott, Isaac pontosan tudta, mit érez. Ő maga sem hitte el, hogy szóba hozta ezt a témát. Még mielőtt visszakozhatott volna, a nő feljebb tolta az orrán a szemüvegét, és azt felelte. – Ööö, nem. Még nem. Maga? Isaac csak megrázta a fejét, és nem mondott többet, mert, istenem, egyáltalán nem is lett volna szabad kinyitnia ezt az ajtót. – Barátnő? – tette hozzá a nő, és kezébe vette a serpenyőt, hogy azt is eltörölje. – Soha nem volt. – Amikor Grier élesen odakapta rá a pillantását, Isaac megvonta a vállát. – Nem azt mondom, hogy még nem... izé, hogy sosem voltam... Szentséges ég! Csak nem belepirult? Na jó, tényleg el kell tűnnie a nő közeléből és a városból is – és nem csak azért, mert Matthias a nyomában van. Ez a nő olyan emberré változtatta, akit nem ismert. – Csak, gondolom, még nem találkozott a megfelelő személlyel? – Grier lehajolt, és eltette a piros tálat, majd előrejött a serpenyővel, hogy elpakolja a konyhasziget alatti szekrénybe. – Mindig erről van szó, nem igaz? – Többek között. – Sokszor eszembe jut, vajon nálam bekövetkezik-e – mormolta Grier. – De eddig még nem történt meg. Azért így is szeretem az életemet. – Nincs barátja sem? – hallotta magát Isaac. – Nincs. – Grier megvonta a vállát. – Az egyéjszakás kalandok pedig nem az én világom. Ami egyáltalán nem lepte meg a férfit. Grier ahhoz túlságosan is kifinomult volt.
131
Furcsán gyengéd csend telepedett közéjük, és Isaac nem tudta, mennyi ideig állt ott, és nézte a nőt a konyhasziget másik oldaláról. – Köszönöm – mondta végül. – Mit? Még nem is segítettem igazán. Ó, dehogyisnem! Olyan szép emléket adott neki, amelyre a hideg éjszakákon gondolhat, amikor egyedül lesz. Egész hátralévő életében emlékezni fog erre a pillanatra. Bármilyen rövid lesz is az élete. Isaac megkerülte a konyhaszigetet, hogy közelebb kerüljön hozzá, majd felemelte a kezét, és megérintette a nő arcát. Amikor Griernek elakadt a lélegzete és megmerevedett, Isaac azt mondta: – Sajnálom, amit... korábban tettem. Nos, nem igazán tudta, melyik „korábbiról” beszélt. A huszonötezerről, amivel tartozott, arról, hogy elmenekült az igazságszolgáltatás elől, arról, hogy megpróbált ráijeszteni, hogy észre térítse... vagy a zuhanyzós jelenetről. Meglepődött, amikor a nő nem húzódott el. – Még mindig nem akarom, hogy elmenjen. Isaac nem reagált a megjegyzésre. – Tetszik a haja leengedve – mondta inkább, és végigsimított rajta a válláig. Amikor Grier elpirult, hátralépett. – Megyek, lefekszem. Ha szüksége lenne rám, előbb kopogjon, oké? Kopogjon, és várja meg, hogy kinyissam az ajtót! Grier sűrűn pislogott néhányat, mintha most emelkedne fel a köd az agyáról. – Miért? – Csak ígérje meg! – Isaac... – Amikor a férfi csak a fejét rázta, Grier keresztbe fonta a karját a mellkasán. – Rendben. Megígérem. – Jó éjszakát! – Jó éjszakát! Ezzel megfordult, és otthagyta egyedül a konyhában. Kettesével szaladt fel a lépcsőn, mert csak egy hajszál választotta el attól, hogy elveszítse az önuralmát, és a két omlett ellenére is éhes volt. De nem ennivalóra. Mint egy igazi puhány, berontott a vendégszobába, és a zárt ajtó mögött várta, hogy meghallja a nő lépteit, amikor a nyikorgó régi 132
lépcsőn felmegy az emeletre. Miután hallotta, hogy magára zárja az ajtót, megfordult... és azon gondolkozott, mi az ördögöt fog csinálni az elkövetkezendő nyolc órában. A farka megmozdult, mintha felemelné a kezét, hogy felszólítsa a tanár, és közben azt kiabálná, „én-én-én-én-tudom-a-választ!” – Nem fog megtörténni, nagyfiú – csattant fel Isaac saját magára. Megdörzsölte a szemét, és alig hitte el: olyan mélyre süllyedt, hogy a saját farkához beszél. Vagy, hogy próbálja észre téríteni. Mindezek tetejébe azt is nehezen fogta fel, hogy beleegyezett, hogy itt maradjon éjszakára – főleg azok után, ki szállt vele harcba a ketrecben. Azt azonban nem tudta vitatni, amit a nő gardróbszobájának hátsó részében látott – és bár Matthias nem bánta, ha a célponton kívül más is áldozatul esik, szándékosan nem fogja előidézni. Különösen, hogy Grier apja is katona volt. Matthias mindenkit ismert – és pontosan tudta, milyen következményekkel járna, ha megölné egy fontos személyiség lányát. Egy újabb káromkodás kíséretében bement a fürdőszobába, és megmosta a fogát, majd lefeküdt a paplan tetejére, és lekapcsolta a villanyt. A mennyezetet bámulta, és elképzelte a nőt maga fölött, abban a kényelmes ágyban fekve, miközben csukott szeme előtt egy Magnum korából való film megy a tévében. Szeretett volna ott, fent lenni vele. Szeretett volna ott lenni fent... benne. Ez azt jelentette, hogy másnap kora hajnalban el kell indulnia, még mielőtt Grier felébred. Máskülönben nem tudna elmenni anélkül, hogy el ne vegyen valamit abból, amihez semmi joga... és még kevésbé érdemli meg. Behunyta a szemét, majd legalább tizenöt percig forgolódott és hánykolódott, ezalatt úgy felcsúszott a pizsamaalsó az ágyékán, hogy úgy érezte, mindjárt flanelt köhög. Ha ágyban párnák közt feküdt, rendszerint meztelenül aludt, és most már tudta, hogy miért. Ez így rohadtul nevetséges volt. Fél óra múlva nem bírta tovább, és meztelenre vetkőzött. Csak két dolgot hagyott a közelében, a két fegyverét, a takaró alá csúsztatva. Végül is, lehet, hogy kivillantja meztelen hátsóját, de nem lett volna értelme még sebezhetőnek is lennie.
133
Tizenhetedik fejezet
A massachusetssi Framinghamben található Comfort Inn & Suites szállóban a folyosókon olcsó légfrissítő bűze terjengett, az ablakok be voltak ragadva, a lepedő pedig érdes volt. De legalább a lift mellett álló, halkan zümmögő kólaautomata vég nélkül ontotta magából a jéghideg koffeinmennyországot. Adrian Vogel jobban kedvelte az üvegpalackos kólát, mint a dobozos változatot, de boldogan beérte műanyag flakonossal is. Sőt, most kettőt fog venni, mihelyt megérkezik a saját emeletére. Egyet magának, egyet pedig... – Mit mondtál, mi a neved? A vörös hajú nő épp a zsánere volt: nagy mellű, mérsékelten részeg és szemlátomást egyértelműen tudta, hogy a dolog nem szól másról, csak a szexről. – Rachel. – Elmosolyodott, amitől kivillant ragyogó hófehér fogsora. – Azt hiszem, a vezetéknevemet inkább megtartom magamnak. Istenem, az a fogsor elképesztő volt! Olyan szabályos és fényes, mint a csempe a fürdőszobában. Na persze, mivel fogászati asszisztens volt, valószínűleg kapott rá kedvezményt. A mindenit, ilyen külsővel simán lehetett volna a cég reklámarca is. Rövid csilingelést követően kinyílt a lift ajtaja, és Adrian megpillantotta álmai piros-fehér automatáját. Amikor oldalra lépett, és hagyta, hogy a szép, ragyogó fogú, vezetéknév nélküli Rachel kiszálljon mellette a liftből, nagyon is tisztában volt vele, hogy kihasználja a nőt, az ilyesmi azonban két emberen múlt. A szálloda melletti bárban azért kezdődött el a beszélgetés közöttük, mert Rachel levette a jegygyűrűjét. A férje nyilvánvalóan az egyik barátnőjével dugott. Adrian körülbelül másfél perc múlva előállt a tökéletes bosszúval. Fizetett a nőnek néhány italt, aztán még egyet, és amikor a nő azt kérdezte, hogy a szállodában lakik-e, Adrian már tudta, hogy nyert ügye van. Azt felelte neki, hogy igen... és hogy egy barátjával osztozik a szobán. Aki még jóképűbb, mint ő. 134
Na igen, ez nem igazán volt igaz, de szeretett Eddie-vel közösködni, ha a nő is benne volt. Barátja a bátortalansága miatt soha nem jutott volna nőhöz, ha Adrian nem hozza haza őket. – Várj egy kicsit! – mondta, és megállt az automatájánál, elővette a tárcáját, és kivett belőle néhány bankjegyet. – Tudod – szólalt meg a nő –, még sosem voltam olyannal, mint te. Igen, ez egész biztos volt. – Tényleg? – Amikor Adrian hátrapillantott a válla fölött, és elmosolyodott, a nő az alsó ajkában lévő karikára nézett. Hogy engedelmeskedjen, Adrian szándékosan megnyalta a sötétszürke fémkarikát. – Nem vagyok olyan rossz, ugye? A nő szemében vágy csillogott. – Egyáltalán nem. Hé, van barátnőd? Még meg sem kérdeztem. Adrian visszafordult az automatához, betette a pénzt, és hallgatta a halk búgást, amikor a gép beszippantotta az egydolláros bankjegyet. – Nincs – felelte, és megnyomta a gombot, hogy egy hagyományos Coca-Colát kérjen. – Nincs senkim. Igazság szerint volt... nem is olyan régen. Éppen ezért látszott olyan fontosnak számára, hogy – habár mindig is kedvelte a saját nemét – tegnap este felszedje azt a nőt, ma pedig Rachelt. Mindig is nehéz dolog volt megtisztítania magát, miután Devina használta. Na persze a szappan és a forró víz lemosta róla a vérét, és a többi dolgot, ami rászáradt a bőrére... a mocskosság érzete azonban mindig megmaradt. Ez a helyes kis emberi lény azonban majd segít neki elfelejteni az érzést, amely még mindig ott bujkált a testében. Ennek semmi köze sem volt a gyógyuló zúzódásokhoz és sérülésekhez a bőrén. Ez a szarság Devinával nem múlt el, folyton ott ólálkodott a gondolataiban, és csak gennyesedett. Olyannyira, hogy egy idő múlva mintha kettévált volna Adrian személyisége. Volt egy, amelyik incselkedett Jimmel, éber volt, és készen állt, hogy Isaac Rothe lelkéért harcoljon... aztán volt egy másik: összegömbölyödve feküdt az agya hátsó részében, reszketve, zsibbadtan és egyedül. – Lightot kérsz? – kérdezte a nőt. – Igen.
135
Ezúttal Adriannek reszketett a keze, amikor be akarta tenni a pénzt a gépbe, és csak többszöri nekifutásra sikerült. – Megtennél nekem valamit? – Persze. – Ölelj át hátulról! A nő halkan felnevetett, majd Adrian érezte, hogy valami puha fonódik a dereka köré, amikor vezetéknév nélküli Rachel megtette, amire kérte. Hozzásimult teljesen, puha melle kemény, izmos hátához préselődött, testének melege éles ellentéte volt annak, amit a sajátjában érzett. Átkozottul hideg volt belül. Olyan jéghideg, mint a kóla, amelyet most vett. Adrian hagyta, hogy előrebukjon a feje, egyik karjával nekitámaszkodott az automatának, s ezzel függőlegesben tartotta magukat. Devina meg fogja ölni. Ha nem akkor, amikor éppen megkeféli, akkor az utóhatásával. Adrian agya már nem működött rendesen, és ahogy teltek-múltak a napok, és még mindig nem tért vissza a normálishoz, aggódni kezdett. Úgy gondolta, Jim nem tud róla, de félt, hogy Eddie igen, és itt volt a gond. Nem akarta, hogy a főnökei megint kispadra ültessék. Harcolni akart, Devina ellen pedig személyes bosszú vezérelte... tehát össze kellett szednie magát. – Tudod – mormolta Rachel a vállába –, jobb módja is van annak, ha a mellemet akarod érezni. Adrian nagyon nyelt, és visszavette az álarcot az arcára. Megfordult a nő karjában, kisimította vörös haját a nyakából, és felemelte az állát. – Milyen igazad van. Teljesen üres volt belül, amikor megcsókolta, Rachel azonban nem tudta, ó pedig olyan kétségbeesetten vágyott rá, hogy valamihez kötődjön, hogy nem érdekelte. – Adrian... – Elnyújtotta a férfi nevét, és Adrian ebből arra következtetett, tetszik neki, ahogy a nyelvpiercingje hozzáér a nyelvéhez. Végigsimított a nő csípőjén le a fenekéig, majd szorosan magához húzta, és próbálta megtörni saját jégpáncélját izgató testével, azzal, ahogy hozzádörgölőzött, és ahogy a szájában érződött az áfonyás vodka íze, amit korábban ivott. 136
Nem engedte el a testét, úgy nyomta meg az automatán a „Light” gombot, mire a gép felköhögött egy újabb palackot. – Gyere! – morogta Adrian, és kivette a nő innivalóját. – Hadd mutassalak be Eddie-nek! Ahogy már mondtam, imádni fogod. Mindenki odavan érte. Kihívóan rákacsintott, és abból ítélve, ahogy a nő felkacagott, egyértelmű volt, hogy bedőlt a csábításnak. .. és tetszett neki az, ami rá várt. – Tudod, még sohasem csináltam ilyet ezelőtt – mondta, amikor Adrian elindult a folyosón. – Nos, szóval, hogy... tudod. – Két férfival – Rachel ismét felkacagott, mire Adrian rámosolygott. – Semmi baj. Nagyon jól bánunk majd veled. Igen, ez működni fog, mondta magának, amikor elővette a műanyag kártyát, amely az ajtót nyitotta. Működnie kell. A tegnap este nem volt elég, ez után a mai után azonban megint tiszta lappal indulhat, teljes mértékben a feladatra fog koncentrálni, és lehetősége nyílik rá, hogy visszavágjon Devinának. Amikor odaértek a szobájához, Adrian megállt, belecsúsztatta a kártyát a nyílásba, majd csak résnyire nyitotta ki az ajtót. – Társaságunk van. Fel vagy öltözve? Eddie válasza szinte azonnal megérkezett, és kissé bosszús volt. – Hát persze, hogy fel vagyok öltözve. Adrian erőltetett mosollyal az arcán benyitott. – Hol vagy, haver? Amikor Eddie kilépett a mosdóból, az arca abban a pillanatban megváltozott, amikor megpillantotta a vendégüket. Már nem is volt annyira bosszús. Adrian tudta, hogy a fickó odavan a vörös hajú nőkért – éppen ezért volt Rachel telitalálat. Mialatt Eddie bemutatkozott. Ad odament a két szobát elválasztó nyitott ajtóhoz, és bedugta a fejét Jim szobájába. Az angyal a laptopja előtt ült, amit aznap vett. Az egyik oldalon egy nyitott dobozban félig elfogyasztott pizza hevert, a másikon pedig cigaretta parázslott a hamutartóra támasztva. Jim ölében Kutyus feküdt, amely nem volt más, mint egy piszkos, szürkés-szőke szőrgombóc, és az sem látszott, melyik vége az orra és melyik a farka. Jim összeráncolt homlokából ítélve egyértelmű volt, hogy mit csinál a számítógépen. Információt keresett arról a lányról, akit Devina még 137
Caldwellben meggyilkolt, meggyalázott, és fejjel lefelé felakasztott a fürdőkádjában. Arról a szűz lányról, akit azért áldozott fel, hogy védelmezze a démoni területét. Akit Jim megpróbált megmenteni... de túl későn érkezett. – Jim. Nevének hallatán a fickó – akinek az volt a feladata, hogy megmentse a világot – felnézett. A szeme vörös volt a kialvatlanságtól, és kimerültnek tűnt, szóval pontosan olyannak, amilyenre számítani lehetett, tekintve, hogy milyen súly nehezedett a vállára. Mégis, láthatóan készen állt a feladatra. Az a varázslat, amelyet a téglaháznál produkált? Hihetetlen volt. Most próbálkozott vele először, és egyetlen mozdulatra sikerült neki. Eddie és Ad? Nekik körbe kellett volna menniük a házon, minden bejáratot megjelölniük, hogy teljesen körbe tudják venni a helyet a varázslattal. Ennek láttán persze elgondolkodott az ember, mi másra lehet még képes a gazember. – Mi a helyzet Ad? – kérdezte Jim, majd felvette a cigarettát, szívott egy slukkot, és lassan, fáradtan kifújta a füstöt. Adrian hátramutatott a válla fölött. – Egy ideig el leszünk foglalva. – Igazán? A végszóra Rachel felkacagott, majd közvetlenül utána Eddie halk, doromboló morgását lehetett hallani, ami általában azt jelentette, hogy valamire készült. Csókolni. Simogatni. Nyalogatni... Jim összehúzta a szemét. – Jól vagy? Adrian hátralépett, és be akarta csukni az ajtót. Nem szándékozta Jimet is belevonni a drámájába. Egy dolog volt Eddie előtt széthullani – akivel még a poklot is átélték együtt. Szó szerint. Jimnek azonban nem akarta felfedni magát. Kedvelte a fickót... megbízott benne... hajlandó volt együtt dolgozni vele. De ennyi. – Várj egy percet! – szólt utána Heron. – Mennem kell... – Egy nyavalyás percet csak tudsz rám pazarolni. Valami azt súgja, nem fognak messzire menni nélküled. Adriannek valami baja volt.
138
Jim ezt olyan tisztán érezte, mint ahogy maga előtt látta az angyalt hamis mosollyal az arcán, és olyan feszült testtel, mint egy felhúzott rugó. Kívülről persze úgy tűnt, minden rendben van, Jim azonban tudta, hogy ez a Mr. Kemény Fickó-külső csak látszat. A harctéri kimerültséggel nem lehetett viccelni. Az embernek megzavarta a tudatát, és így az illető saját magára és másokra is veszélyessé vált. Mert ha valaki úgy járkált, hogy az agya nem volt a helyén, akkor mintha egy kibiztosított fegyver lapult volna a zsebében, amely bármelyik pillanatban elsülhetett... vagy felrobbanhatott a kezében. – Adrian. – Mi van? – A fickó válasza félreérthetetlenül jelezte, nem áll szándékában vitát nyitni a dologról. Ahogy a hosszú, vörös körmű kéznek sem, amely a csípőjére kúszott, és elkezdte felhúzni a pólóját. – Gyere be egy percre! – mondta neki Jim, miközben tudta, hogy kudarcra van ítélve a törekvése. Az angyal nem fog elszakadni Miss Vörös Körömtől. – Most el vagyok foglalva, haver. – Adrian tekintete üveges volt, mintha, bármi lobbant is lángra a belsőjében, elment volna szabadságra. – Ez fontosabb. – Csak hogy tudd, nem vagyok a szavak embere, sokkal jobban szeretem csinálni. Erre újabb kacagás hangzott fel, és a póló a fickó mellizma fölé emelkedett... majd megállt, mintha a nő meglepődött volna azon, amit talált. Nem is csoda. Ad mindkét mellbimbójába egy-egy karika volt szúrva, amelyet fémszürke lánc kötött össze, ám ez meg nem volt minden. A lánc lefelé is folytatódott izmos hasán, majd eltűnt a farmernadrág dereka alatt. Jim maga is döbbenten nézett, amikor először megpillantotta ezt a „kösd-össze-a-pontokat” stílusú díszt. – Nézd, Adrian! – kezdte Jim, és felkészült rá, hogy közönség előtt lásson neki a beszélgetésnek. Ad hátrafordult a nőhöz. – Édesem, menj, és foglalkozz egy kicsit Eddie-vel, oké? A vörös hajú vette az üzenetet, és készségesen engedelmeskedett. Odament a másik férfihoz, majd magához húzta, hogy megcsókolja. Az ajtó résén keresztül lenyűgöző látványt nyújtott, ahogy Eddie 139
odavezette az ágyhoz, lefektette rá, majd betakarta hatalmas testével. A nő ziháló lélegzéséből ítélve egyenesen a mennyországba került, miközben felhúzta Eddie pólóját... Jim a homlokát ráncolta, majd előrébb hajolt, hogy megbizonyosodjon róla, jól látja-e... igen, jól. Eddie hátán számtalan jel látszott... de nem égésnyomok vagy véletlenszerű korbácsütések maradványai. Ugyanaz a minta volt, amit Jim a Devina lakásában lévő lány hasán látott. Jim talpra ugrott, Adrian viszont belépett az ajtó nyílásába, hogy elzárja előle a látványt. És az utat. – Mi a franc van a hátán? – sziszegte Jim, miközben Kutyust az ölénél tartotta. Adrian csak a fejét rázta, majd a másik szobában lekapcsolódott a villany, és valami nagyot koppant a földön. Valószínűleg Eddie egyik bakancsa. – Nem beszélünk semmiről – jelentette ki az angyal halkan. – Neked dolgozunk, Jim, és bármit megteszünk, hogy győzelemre segítsünk, de nem látunk szívesen a pöcegödrünk mélyen. Eddie és én már nagyon régóta együtt vagyunk, ha eddig nem vetted volna észre, te pedig csak most csöppentél bele ebbe a munkába. Mély torokhang hangzott fel a sötétben. – Gyere már, Adrian! Egész biztosan nem a nő volt. Ad pedig, aki soha nem szeretett parancsokat elfogadni, ez egyszer nagyon is kötelességtudónak tűnt. – Itt vagyunk a szomszéd szobában, ha szükséged lenne ránk – mondta az angyal, mielőtt belemerült volna a sötétbe és a szexbe. – Csak kiálts! Azzal becsukódott az ajtó. Jim visszarogyott a székre, és újra eligazította Kutyust az ölében. Miközben az állat durva szőrét simogatta, nagy nehezen leküzdötte a késztetést, hogy berontson a szomszéd szobába, és azt követelje, hogy Adrian menjen pszichológushoz, Eddie pedig mondja el, mik azok a sebek a hátán. De ugyan már! Már mindenki félmeztelen volt, és hamarosan teljesen az lesz. Aztán elkezdődik a pumpálás. – A pokolba... a jó büdös pokolba! Behunyta a szemét, és ismét maga előtt látta a jeleket, amelyek Eddie hátára voltak vésve, majd visszaemlékezett arra, amikor berontott 140
Devina fürdőszobájába, és megtalálta az ártatlan lányt fejjel lefelé lógva a kád fölött. A vére élénkvörös volt a fehér porcelánkádban, halvány bőrén és szőke haján. A démon megölte és megjelölte, a bőrébe pedig mindenféle jeleket vésett. Pont, mint Eddie-nek. Devina kétségkívül a karmai közé kaparintotta az angyalt. Jim pedig tudni akarta a részleteket. Újra a laptopra fordította a figyelmét, amelyet aznap délután vett, és egy mozdulattal eltüntette a képernyővédőt. A gép csupán átlagos sebességű és szokványos teljesítményű volt – na persze Jim nem is akart műholdakat vezérelni vele és a Caldwell Courier Journal honlapja is viszonylag gyorsan betöltődött. Amikor visszatért az archívumba, a lány emléke friss, vérző sebként élt a gondolataiban. A holttestek nem jelentettek számára semmit, ez az egy mégis valahogy beette magát az agyába, megtelepedett benne, és nem volt hajlandó békét hagyni neki. Bárcsak eltemethette volna rendesen a testét! Azzal azonban, hogy belépett a szobába, megtörte a varázslatot, amellyel Devina a szent tükröt védte, ezért gyorsan kellett távoznia. Később pedig már eltűntek a lány maradványai. Ezért fordult Jim az újsághoz. Valaki biztosan kereste a lányát, a testet pedig – vagy legalább a darabjait – előbb-utóbb meg fogják találni. Adrian azt mondta, Devina általában inkább eldobja a testeket ahelyett, hogy megsemmisítené őket, mert így a családnak és barátoknak nagyobb szenvedést tud okozni. Mert ő ilyen cuki kis nő volt. Na persze elgondolkodtató, melyik a jobb, ha valakit hosszú ideig nem találnak, vagy ha bemocskolják és elpusztítják. Pokolian nehéz döntés. Az újság keresőjébe beírta, hogy „szőke nőt holtan találtak”, aztán „szőke nőt meggyilkoltak” meg „szőke nőt megöltek”. Semmi. Vagyis hát sok minden előjött, csak éppen egyetlen olyan sem, amely illett volna arra, amit ő keresett. Az áldozatok vagy korban voltak túl idősek – a lány nem nézett ki többnek tizennyolc vagy tizenkilenc évesnél vagy pedig a cikk íródott fél-egy évvel korábban, miközben az eset nemrég történt. A vér friss volt, a test pedig, bár megcsonkított, mégis látszólag
141
jó állapotú, amiből arra lehetett következtetni, hogy nem kínozták vagy éheztették hosszú ideig a halála előtt. Amikor a Caldwell Courier Journalből nem tudta meg, amit keresett, a következő állomásra tért át az információs szupersztrádán, az eltűnt személyek országos adatbázisára. New York államra keresett rá. Ó... te jó ég! Milyen sokat talált! Milyen sok szenvedés volt kint a világban, hány átvirrasztott éjszaka, amikor a szülők, férjek, feleségek, fivérek, nővérek azt találgatták, vajon az, akit elraboltak tőlük, meghalt-e, él-e, vagy valaki más miatt szenved. – Krisztusom! És ehhez ő is hozzájárult, nem igaz? Világszerte követett el bűnöket, amelyek bizonyos emberek életében űrt hoztak létre. Igaz, hogy a célpontjai többnyire gonosz emberek voltak, ám némelyikükről biztosan tudta, hogy családja van, és most eltöprengett rajta, kiket hagyhattak maguk után. Még ha a családfő megérdemelte is a halált, vajon milyen káoszt okozott a távozása? Tudta, hogy némelyik áldozata kimondottan szerette a gyerekeit. Lehet, hogy a politikai hadszíntéren valakinek veszélyes ellenségei voltak, a családjuk körében azonban nem voltak gazemberek. – A francba, Kutyus... – Az állat szortyogott egyet, majd a nedves orra megbökte a kezét. – Igazad van, kezdjük el átnézni! Az eb felemelte ápolatlan fejét, és akkorát ásított, hogy még hang is kijött a torkán. Olyan, mint egy ajtónyikorgás. Aztán újabb szortyogás után átrendezte magát Jim ölében, behajlította kis mancsát és ellazult. Jim megpróbálta kisimítani a bundáját, amely összegubancolódott a helyváltoztatástól. Kutyus drótszőrével azonban felesleges volt bármit is kezdeni. Az ostoba állat folyton úgy nézett ki, mintha egy szélgéppel szárították volna meg, aztán befújták volna négy flakon hajlakkal. Arcok... nevek... történetek... A szomszédból nyögés hallatszott, s Jim arra gondolt, amikor utoljára szexelt, és hányingere lett. A gondolat, hogy az ellenség testébe élvezett, pont elég volt ahhoz, hogy örökre elmenjen a kedve a dologtól. És hogy a másik két férfi is volt a nővel... Először nem tudta hova tenni az érzést. Valami... nem volt rendben. Aztán egy bizonytalan „Mi van?”- kérdés fogalmazódott meg benne, és
142
a nyakán hideg levegőt érzett. Biztosra vette, hogy valaki áll mögötte, és kifújta rá a levegőt. Hirtelen hátrafordult, de senki sem volt ott. A jeges érzés pedig csak nem szűnt meg, lekúszott a gerince mentén, és mint egy hangyaboly, szétterjedt az egész hátán. Jim felpattant, és letette Kutyust a szőnyegre. Isaac, jutott az eszébe hirtelen. Isaac és Grier... A ház... A varázslat a házon! Egy szempillantás alatt kint volt a hotelből, aztán Beacon Hillen termett a hátsó kertben. A varázslat érintetlen volt a ház körül, az épület külseje még mindig ugyanúgy ragyogott, de most, hogy Jim itt volt, tudta, nem jött hiába. Devina itt volt. Érezte gonosz parazita lényét. Ennek ellenére minden csendesnek látszott. A hátsó udvarra néző ablaktáblákon betekintve a konyha sötét volt, csupán egy távoli, folyosón égő lámpa halvány fénye szűrődött be. Semmilyen árnyék nem mozdult, nem vijjogott a riasztó, nem dördültek lövések és nem sikítozott senki. Jim nagy szárnycsapásokkal felemelkedett a levegőbe, és a második emeleti teraszig repült, majd halkan leszállt. Odasétált az üvegajtóhoz, és az emberi szem számára láthatatlan alakban bekukkantott a szobába. A szőke ügyvédnő az ágyon feküdt, oldalra fordulva egy kis tévével szemben, miközben kétségtelenül aludt. Úgy tűnt, nincs semmi baja. Ami azt illeti, minden békésnek látszott. Na igen, Jim érzékelte azt a szellemet a házban, ám ő nem jelentett fenyegetést a nőre vagy Isaacre... A gerince mentén vibráló érzés azonban még mindig nem múlt el, ezért inkább erre hallgatott, mint a látszólagos csend és béke illúziójára. Egy pillanat alatt átsétált a csukott üvegajtón, megállt a szoba közepén, és lelkileg felkészült a harcra. Felesleges volt. Itt sem fogadta semmi rendkívüli vagy szokatlan zaj... Homlokát ráncolva elsétált az ágy mellett, keresztül a zárt szobaajtón. A lépcső tetején állva egy pillanatig figyelt, aztán érezte, hogy a hátán mászkáló hangyafarm úgy felbolydul, hogy már nemcsak 143
a háta, hanem az egész teste bizsereg, mintha hangvilla lenne, amelyet megpendítettek. Lesietett a lépcsőn, és tudta, hogy jó irányba tart, mert az érzés egyre rosszabb lett – aztán belépett a vendégszobába, ahol Isaac aludt. Itt volt a zavar forrása. Katonatársa az ágyon feküdt, de vadul forgolódott, hánykolódott, a teste kicsavarodott, az arca eltorzult, és hatalmas gyötrelem tükröződött rajta. A keze a takarót markolta, a karja megfeszült, széles mellkasa sűrűn emelkedett és süllyedt, ahogy zihált. Igaz, hogy Devina itt volt, csakhogy nem a férfi mellett, hanem benne. Rémálmot küldött Isaacre, egy kínzásnak a képzetét. Az eredmény pedig a valótlanság ellenére nagyon is valóságosnak hatott, főleg, mivel Devina mesterien értett hozzá, hogy a kínzást Isaac gyengeségéhez igazítsa, bármi volt is az. A megoldás mindenesetre egyszerű volt: csak fel kell ébresztenie a szegény fickót. Nagy lendülettel előrelépett, hogy... Nigel, az új főnöke jelent meg a szoba sarkában, és úgy állította meg feltartott kezével, mint egy közlekedési rendőr. – Ha most felkelted, a démon nem csak az álmát szállja meg. Jim megfékezte a lendületét, visszahelyezte a testsúlyát a sarkára, és szembefordult az angol lordnak kinéző arkangyallal, aki az 1920-as évekre jellemző szmokingot viselt, a jobb kezében egy szipkába dugott cigarettát tartott, a másikban pedig egy pohár martinit. Mégsem szórakozott jól: elegáns ruhája és 007-es itala ellenére az arca és a hangja halálosan komor volt. Jim az ágyra mutatott. – Szóval igazam volt. Isaac a következő feladatom. Nigel szívott egyet a koporsószögből, majd kifújta a füstöt – amitől Jim rájött, hogy mégis van bennük valami közös. Tekintve, hogy már mind a ketten halhatatlanok voltak, a dohányzás nem is minősült rossz szokásnak. – Nos, valóban az a küldetés, hogy meg kell menteni az életét – érkezett a válasz nagy sokára. – De nem hagyhatom így – mondta Jim, amikor Isaac felnyögött. – Még ha túl is éli, ez akkor is kegyetlenség.
144
– Mégsem ébresztheted fel. Te az embereket a lelkükön keresztül érinted meg. Ez a te kommunikációs csatornád... ezen keresztül teremtesz velük kapcsolatot. Ezt a férfit most megfertőzte a démon, és ha kinyitod az ajtót azzal, hogy felébreszted, a démon szabadon be fog sétálni a nyomodban. Ilyen segítséget nem szívesen adott volna az ellenségnek. Mégis, ahogy Jim a hánykolódó férfit nézte, arra gondolt, vajon nem öli-e meg az álom a szerencsétlent. Úgy nézett ki, mint akinek éppen kitépik a karját és a lábát. – Nem hagyom, hogy így szenvedjen. – Használd a saját eszközeidet! Van belőle sok. A fenébe, el kellett volna hoznia magával Eddie-t vagy Adriant. – Mondd el, mit! – Nem tehetem. Egyáltalán nem is szabadna itt lennem. Ha túl sok útmutatást adok, kockára teszem a végkimenetelt, és esetleg érvénytelenítik ezt a kört... vagy még rosszabb. Az ágyon Isaac torkából velőtrázó kiáltás hangzott fel. – A francba, mit tegyek? Amikor nem érkezett válasz, Jim odanézett a szoba sarkába, ahol már csak egy vékony füstcsíkot látott gomolyogni, amelyet az arkangyal cigarettája hagyott. A főnöke úgy tűnt el, ahogyan érkezett: gyorsan és némán. – A jó büdös francba, Nigel... A háta továbbra is veszettül jelezte a veszélyt, Isaac pedig szenvedett. Miután egyedül maradt, Jim elővette a telefonját, és megpróbálta elérni Eddie-t. Aztán Adriant. Majd megint Eddie-t. Már épp eldöntötte, hogy visszamegy a szállodába, és kirángatja őket az ágyból – ha kell, meztelenül –, amikor rájött a megoldásra.
145
Tizennyolcadik fejezet
Grier rémülten ült fel az ágyban, elakadt lélegzettel a mellkasához kapott, és a tenyere alatt érezte hevesen dobogó szívét. Szabad kezével kisimította a haját az arcából, és körülnézett. A szobában sötét volt, csupán a tévé képernyőjén ide-oda úszkáló DVD-logó nyújtott némi fényt. – Isaac? – kérdezte rekedt hangon. Nem érkezett válasz. Lépteket sem hallott az alsó szintről felfelé haladni. A csalódottságtól lelassult a szívverése, de gondolatban gyorsan kijavította magát. Megkönnyebbülést érzett. Igen, megkönnyebbült. – Daniel? – szólt halkan. Amikor az öccse sem jelent meg előtte, úgy gondolta, biztosan azért riadt fel, mert az idegei... Hirtelen megdermedt. Egy férfi volt a szobájában. Egy hatalmas férfi, aki az üvegajtó előtt állt, nem messze a tévé fénykörétől. Teljesen mozdulatlan volt, mint egy fénykép, Grier csak onnan tudta mégis, hogy ott van, mert a teste kitakart egy részt a kivilágított város éjszakai képéből. Kinyitotta a száját, hogy sikítson, de... a torkára fagyott a hang. A férfinak szárnya volt. Hatalmas szárnya, amely a válla fölé emelkedett, és úgy vibrált, mint a víz fölött ragyogó holdfény, szinte hipnotizálta. Angyal, gondolta Grier. Amikor valami megmagyarázhatatlan, különös nyugalom szállta meg, úgy döntött, biztosan csak álmodik. Ugye? Csakis álom lehetett... – Miért vagy itt? – kérdezte tőle, a hangja távolian csengett. Az alak egy lépest tett előre, ezzel kikerült az árnyékból, és Grier döbbenten látta, milyen szigorú a külseje. Semmi angyali szépség vagy légies, égi hírnökhöz illő arckifejezés. Nem is hosszú, bő ruhát viselt, hanem... szűk fekete pólót meg... kék farmert? Ez egy harcos. Aki Isaacre emlékeztette.
146
– Miért vagy itt? – kérdezte Grier újra, mert nem volt biztos benne, hogy az előző kérdést nem csak gondolatban tette-e fel. A férfi egyenesen a szemébe nézett, majd a folyosóra nyíló ajtóra mutatott. Isaac, gondolta hirtelen Grier, vagy talán a fejében hallotta a nevet. Egy pillanat alatt kiugrott az ágyból, és kiszaladt a szobából. Nagyon sietett, a keze alig érintette a korlátot, amikor lefékezett a lépcső tetején, és sietve lerobogott egy szintet. A vendégszoba ajtaja mögül harc hangjait hallotta kiszűrődni. Ó, istenem... Azonnal berontott, és alig látott valamit a sötétben, de azt kérdezte: – Isaac? Jól van... Olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem tudta fogni. Az egyik pillanatban még az ajtóban állt, a következőben pedig már hasra fordítva feküdt a földön, mozgásképtelenné téve, a karját durván hátracsavarták, és könyörtelenül ott tartották. A halántékához egy hideg, fémes cső nyomódott, a csípőjére súlyos test nehezedett. A félelemtől nem kapott levegőt, még akkor sem, amikor biztosan tudta, hogy Isaac az, mert az ő szappanjának illatát érezte. – K-k-kérem... – préselte ki nagy nehezen magából. – Én vagyok az... Grier. A férfi nem mozdult, csak hangosan zihálni kezdett, mintha harcolna. Grier szeméből kicsordult a könny. – Is...aac... – Ó, a francba! – A férfi egy pillanat alatt leszállt róla, és a fegyver is eltűnt. Amikor Grier megpróbált levegőt venni, Isaac lehajolt hozzá, és recsegő hangon azt mondta: – Nagyon sajnálom... Grier elhúzódott tőle, felpattant, és addig hátrált, amíg a fal meg nem állította. Remegő kezét az arcához emelte, majd megpróbált lassan lélegzetet venni, a tüdeje azonban a bordáihoz volt préselve, a torka elszorult, mintha valaki fojtogatná. Isaac hagyott neki elég teret, és nem szólt egy szót sem. Csak ott maradt, ahol volt, abban a vékony fénycsíkban, amely a folyosón égő 147
lámpából szűrődött be a szobába. Amikor Grier fejében lehalkult a zúgás, rájött, hogy a férfi meztelen, csak a melegítőfelsőjét fogja az ágyéka elé, mellizma és hasizma kidudorodva feszül a bőre alatt. A fegyvert kétségkívül lecserélte a pulóverre, hogy eltakarja magát. – Nem tudtam, hogy maga az – mondta Isaac. – Esküszöm. Grier visszaemlékezett, hogy a férfi azt kérte tőle, ne menjen be, amíg ki nem nyitja neki az ajtót. – Grier... – Isaac hangja megtört volt, az arcán fizikai fájdalom látszott, mintha belehalna, hogy ezt tette vele. Amikor Grier úgy érezte, hogy képes megszólalni, egyenesen belenézett a szemébe. – Egy kérdésre válaszoljon... jó vagy rossz ok miatt menekül? Isaac sokáig nem felelt, aztán olyan halkan szólalt meg, hogy alig lehetett hallani. – Jó. Ígérem. – Aztán meglepte a nőt, amikor hozzátette. – Szükségem volt pénzre, és mivel törvényes munkát nem vállalhatok, harcolnom kellett. Mellesleg elég képzett vagyok hozzá. Nos, az már biztos. Isaac káromkodott egyet, majd megdörzsölte rövidre nyírt haját, amitől a bicepsze kidudorodott, és egy feltűnő harapásnyom vált láthatóvá rajta. – El kell hagynom az országot, mert úgy több esélyem van. Ha megtalálnak, megölnek. – Szívére tette a kezét, mintha esküt mondana. – Sohasem bántanám szándékosan, esküszöm. Amikor bejött, nem tudtam, hogy maga az. Éppen álmodtam. Illetve rémálmom volt. A kurva... – Megvonaglott. – Akarom mondani a fenébe, elnézést a csúnya szóért. Grier halványan elmosolyodott. – Néha csak csúnya szavak illenek a helyzethez. – Miért jött le? Valami... zajt csaptam? Mintha tudná magáról, hogy előfordulhat. Grier a homlokát ráncolta, és úgy gondolta, szárnyas látogatójáról inkább nem tesz említést. – Azt hiszem, csak megéreztem, hogy szüksége van rám. Egy hosszú pillanatig némán nézték egymást a puha sötétségben. – Tehetek valamit, hogy segítsek? – suttogta a nő.
148
– Csak fogadja el a pénzt, és adja vissza az ügyemet! Kérem. Ha pedig valaki rólam kérdezi, mondjon el mindent, amit csak tud. – Ami szinte egyenlő a semmivel – mondta ki hangosan a gondolatát a nő. – Pontosan. Grier a fejét rázva odament Isaachez, és az alkarjára tette a kezét. – Nem állíthatom meg, ha el akar menekülni, de nem engedhetem, hogy megfertőzzön a pénzével. Ha itt hagyja nálam, be kell szolgáltatnom... – Azért adom, hogy visszafizessem a tartozásomat. – De nem fogadhatom el... maga is tudja, hogy nem. A kamarai tagságom forog kockán. Valójában már így is azon a vékony határon egyensúlyozom, ahol talán bűnrészes vagyok. Maldenben hívnom kellett volna a rendőrséget. Holnap reggel pedig el kell mondanom, hogy egy ideig befogadtam a házamba, amíg megpróbáltam rávenni, hogy adja fel magát. És ez már önmagában is elég rossz. De isten látja lelkét, elhitte a férfinak, hogy az életéért menekül. És, a fenébe is, mindent meg fog tenni, hogy segítsen neki, amiben csak tud. Miközben Isaac meztelenül állt az ügyvédje előtt, még mindig azon igyekezett, hogy visszazökkenjen a valóságba. A rémálomnak megvolt az a rossz tulajdonsága, hogy olyan dolgokat vetített ki, amelyek után teljesen összezavarodva ébredt. Legalábbis ilyen érzés volt. Miután felébredt, egy ideig mintha minden túl gyorsan történt volna körülötte és túl sok energiát emésztett volna fel, hogy mindet kibogozza. Istenem, a nyavalyás mindig ugyanaz volt, és még két év után is ugyanolyan frissen élt benne, mint legelőször. Valami sötét helyen volt, ahol egy szemhéj nélküli, élő hulla kínozta, amíg az egész testét tetőtől talpig vér nem borította, és a szájába dugott tárgy ellenére is hangosan ordított. Soha nem tudott elmenekülni. Oda volt szögezve egy asztalra, és senki sem hallotta meg a kiabálását. A fizikai fájdalmat el tudta viselni, ami miatt mégis beleőrült, az az volt, hogy tudta, a kínzásnak soha nem lesz vége, örökké folytatódni fog. Grier megszorította a karját, amivel visszarántotta a jelen pillanatba. – Az az újságcikk – mondta. – Az öt évvel ezelőtti. Ki volt a felelős az árokban fekvő ember haláláért? 149
– Nem én öltem meg. De hallott a halálesetről, és kérdés nélkül odaadta Matthiasnak a tárcáját meg egy öltözet ruhát. Miután az életét jelképező tárgyakat átnyújtotta, bevonult a különleges egységhez, és eltűnt. Nem esett nehezére hátrahagyni a családját. Az apja egyedül nevelte öt pokolfajzat fiát a farmon, és hogy eggyel kevesebb Neandervölgyi maradt, még áldás is volt számukra. Az apjával különben sem jött ki valami jól. Éppen ezért hagyta meg az igazi nevét a hamis személyi igazolványon, amikor megszökött az egységtől. Senki sem kereste a szülővárosából, arra pedig egyáltalán nem számított, hogy le fogják tartóztatni. A helyzet azonban az volt, hogy ha egyszer új életet kezd, megint ugyanaz az ember szeretne lenni, aki Matthias érkezése előtt volt. Micsoda ostobaság, gondolta. Semmilyen címke nem fogja visszavinni abba az időbe és helyre, és semmi sem tudja kitörölni az elmúlt öt évet az életéből. Megbocsátásra volt szüksége. Grier arca hirtelen élesen kirajzolódott előtte. Istenem, milyen tiszta volt a szeme! Milyen okos. És milyen gyönyörű. – Grier... – Ahogy kiejtette a nevét, a hangja még a saját fülével is vágyakozónak hangzott. Mohónak és kétségbeesettnek. – Igen... Nem kérdés volt, gondolta Isaac, hanem válasz... de a francba, a rossz válasz. Kihúzta a karját a nő tenyere alól, és megpróbálta eltéríteni azt, ami kezdett köztük kialakulni. – Azt hiszem, jobb lenne, ha menne. Grier megköszörülte a torkát. – Igen, szerintem is. De egyikük sem mozdult. – Menjen! – mondta Isaac. – Most! Amikor Grier elfordult, Isaac a szabad karját a mellkasa köré fonta, hogy ne nyúljon a nő után, és ne húzza vissza magához. Grier azonban nem ment túl messzire. Megállt az ajtóban. A folyosón égő lámpa fénye ráesett az arcára, finoman kiemelve nemes arcvonásait. Ilyen gyengédséget érdemelne egy szeretőtől, gondolta Isaac. 150
Ő túl nyers volt, túl mohó... és kiéhezett ahhoz, hogy gyengéd legyen vele. Miközben a nő a küszöbön állt, az a keze, amely az előbb a karját fogta, most az ajtógombot szorította, de olyan erővel, hogy az ízületei kifehéredtek. – Mi a baj? – kérdezte Isaac olyan mély hangon, hogy szinte nem is hallatszott. Micsoda ostoba kérdés. Főleg, hogy közben a tekintetével körberajzolta a mellét, és szerette volna ugyanezt a szájával is megtenni. – Történt már olyan magával, hogy olyasmire vágyott, amire nem lett volna szabad? – kérdezte halkan Grier. Szentséges isten! Isaacnek volt némi esélye rá, hogy ellenálljon, amennyiben az érzés egyoldalú – nevezetesen csak az ő részéről létezik. Mert hát meglehetősen hatásosan tudja csökkenti az ember libidóját, ha azt mondogatja magának, micsoda egy mocskos gazember. Ha viszont egy párhuzamos világban megtörténne az, hogy Grier is legalább annyira kívánja őt, mint ahogy ő a nőt? Akkor mindketten rácsesznének. És még csak szex sem kellene hozzá. – Szóval, történt már olyasmi? – kérdezte türelmetlenül Grier. – Igen, hölgyem. – Például most. Grier következő kérdése már ugyanolyan fátyolos hangon hallatszott, amilyen a férfié volt. – És mit csinált? Kettőt előreléptem, megfordítottam a nőt a csípőjénél fogva, és magamhoz rántottam, aztán hosszan megcsókoltam. Ezután deréktól lefelé levetkőztettem. Miután letérdeltem elé, és az egyik lábát a vállamra tettem, elkezdtem nyalogatni, mire ő olyan nagyot élvezett, hogy... – Elmentem. – Isaac torka annyira összeszorult, hogy a választ alig lehetett érteni. – Elmentem, és vissza sem néztem. Grier válla kiegyenesedett, amikor elhatározásra jutott. – Bölcs döntés. Isaac megkönnyebbült, és fellélegzett, hogy a nő nem annyira őrült, mint amilyennek ő érzi magát...
151
Amikor azonban becsukódott az ajtó, Grier a szoba felőli oldalán maradt. Aztán odasétált hozzá a sötétben, úgy siklott, mint egy árnyék... elment mellette, és lefeküdt az ágyra. Isaac nem tudott sem levegőt venni, sem gondolkodni. Csak mozogni. Hát persze, mozogni tudott. Odalépett az ágyhoz, és Grier fölé hajolt, látta halvány bőrét a sötét ágynemű tetején. Hirtelen minden korábbi „viselkedjünk-okosan”- féle elhatározása kirepült az ablakon. A nő kinyújtózott azon a helyen, amelyet ő nem valami kellemes, békés alvással melegített fel, hanem kétségbeesett hánykolódásával, hogy szabaduljon a rémálomtól. Erről pedig azonnal eszébe jutott, milyen lesz a reggel, amikor felébrednek. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte mély torokhangon. – Ha lefekszem erre az ágyra, addig nem állok meg, amíg benned nem leszek. Minden egyes szót komolyan gondolt. Amikor Grier szólásra nyitotta a száját, Isaac megelőzte. – Vigyázz, olyan választ adj, amellyel képes leszel együtt élni. Mert bármi történik is most, holnapra nem fog megváltozni. – Tudom. És íme a válaszom. Ezzel megfogta a pólóját, és lehúzta a fején keresztül, majd visszafeküdt a párnára.
152
Tizenkilencedik fejezet
Grier lélegzete elakadt, amikor a hűvös levegő megcsapta meztelen mellét, és a mellbimbója megkeményedett a hirtelen jött jó érzés hatására. Testének reakcióját azonban nem az alacsony hőmérséklet váltotta ki, sokkal inkább az, ahogy Isaac forró vággyal teli tekintete rátapadt. Ennek ellenére várnia kellett, hogy a férfi mondjon, mozduljon vagy tegyen valamit... bármit... Aztán Isaac elvette a melegítőfelsőjét az ágyéka elől. Griernek tágra nyílt a szeme. Férfi. Állat. Ez jutott rögtön eszébe. Nem sok férfit látott meztelenül, de biztos volt benne, ha több százezer lett volna, akkor sem hasonlított volna egyik sem Isaac Rothehoz. Isaacnek széles válla és mellkasa volt, kockás hasa, izmos csípője... és merevedése? A hímvesszője sem maradt le arányában a teste többi részétől. Amikor a sötétben lefeküdt mellé, a teste keményebb és nagyobb volt, mint ahogy első ránézésre tűnt. Grier melle hozzányomódott a mellkasához, amikor fölébe kerekedett, és a súlya ránehezedett. Teremtőm, milyen jó illata volt! És a mindenit, Grier alig bírta türtőztetni magát, hogy végre megkaphassa. Isaac a feneke alá nyúlt, és erős karjával még szorosabban húzta magához. Amikor egymáshoz préselődött az altestük, Grier vékony bokszeralsója egyáltalán nem jelentett akadályt, hogy a férfi ágaskodó farka benyomódjon a lába közé, amely már nagy is készen állt a befogadására. – Ó, istenem... Isaac belefojtotta a szót, amikor a szája rátapadt az övére, és úgy vette birtokba, mintha a tulajdona lenne. A csókjában nyoma sem volt az első alkalom félszeg bizonytalanságának, amihez Grier hozzászokott. Egyáltalán nem volt sem tétova, sem udvarias, sem puhatolózó. Isaac 153
úgy csókolta, mint aki elszánta magát, hogy megszerzi, Grier pedig kész volt megadni magát. Még soha senkit nem kívánt ennyire. A férfi hirtelen hanyatt fordult, és vitte magával őt is. Grier hason feküdt rajta, aztán a lábát a teste két oldalára csúsztatta, és lovagló ülésben a csípőjére ült. Isaac halkan káromkodott, miközben Grier elhelyezkedett a szerszámán, és előre-hátra hintázva mindkettejüket dörzsölgette. Grier felnyögött, amikor megérezte a szájában a férfi nyelvét. Végigsimított Isaac mellkasán, érezte a keze alatt a hullámzó izmokat, ahogy a férfi ütemesen mozgott alatta. Mielőtt azonban megérinthette volna, Isaac feljebb húzta magán a testét, az ajka lesiklott a nyakára, kulcscsontjára, majd... Rátapadt az egyik mellbimbójára. A forró, nedves nyalogatás és szívás hatására Grier ívben megfeszítette a hátát, de annyira, hogy majdnem eltört a gerince. Hogy továbbra is ő irányítson, Isaac megmarkolta a csípőjét, és szilárdan tartotta egy helyben, amire Griernek szüksége is volt, miközben a férfi nyelve folytatta a szívogatást. – Le akarok vetkőzni – nyögte Grier. – Szeretném, ha... Isaac nagyon is egyetértett vele, beleakasztotta a hüvelykujját a bokszeralsó derekába, és elkezdte lefelé húzni. Grier felemelkedett, és – mivel Isaac szája egy pillanatra sem szakadt el a mellétől, szívogatta, nyalogatta, aztán áttért a másik bimbóra is – ügyetlenül leszállt a csípőjéről, hogy le tudja venni magáról a nadrágját. Amikor visszahelyezkedett a hasára, nedves puncija rátapadt a férfi forró bőrére, Isaac csípője pedig felfelé lendült egyet. Összehúzódott hasizma vadul hullámzott Grier teste alatt, ami jobban felizgatta, mintha a kezével simogatta volna. Az egyidejű izgatás a mellén és a lába között, hamarosan elborította, és Grier úgy érezte, mintha a teste minden porcikáját egyszerre érintették volna meg. Mégsem volt elég ennyi. Lesz még idő a felfedezésre később – most csak arra vágyott, hogy a férfi beléhatoljon... Isaac is nyilvánvalóan ugyanezt gondolta, és anélkül, hogy Grier egy szóval is kérte volna, hanyatt fektette az ágyon, és forró, lüktető farkát a lába közé illesztette. Az egyik térdével széjjelebb tolta a lábát, hogy helyet csináljon magának... Mindketten felnyögtek, amikor egymáshoz dörzsölődött a testük. – Tiszta vagyok – súgta Isaac a nő fülébe. 154
– Tudom. – Grier végigszántott a férfi vállán a körmével, – Láttam... az orvosi papírodat... én... pedig.., tablettát... szedek. Egy gyors mozdulattal összeolvadtak. Isaac teste kőkemény lett a nő fölött fekve, amikor mélyre hatolt benne. Nagy volt és vastag a hüvelyében, felhevült teste súlyosan nehezedett rá. Sok szempontból rossz is lehetett volna, ha azonban azt nézzük, mennyire illettek össze, Isaac tökéletesnek bizonyult. Lehajtotta a fejét Grier nyakára, és elkezdett mozogni. A teste előrehátra ringott, a nő feje pedig le-fel csúszkált a párnán, miközben ő ki-be siklott a lába között. Grier végigsimított a hátán le a derekáig, és máris érezte a férfiban a növekvő feszültséget – de nem ő volt az egyetlen, aki már közel járt a csúcshoz. Egy sóhajjal széjjelebb nyitotta a lábát, hogy még többet kapjon, a körme Isaac bőrébe vájt, a mellbimbója és a csiklója bizsergett. A száján vette a levegőt, miközben a férfi vad lökéseinek ritmusa egyre feljebb sodorta a mennyország felé, habár a teste lent maradt a földön. Aztán kiszabadult. Szárnyalt, repült a vad gyönyör hátán, és a valóság csodálatosan messzinek tűnt. Pontosan erre volt szüksége, egy szédítő robbanásra, hogy kirepítse saját testéből, túlságosan is kötött életéből és éles elméjéből, amely bár messzire juttatta, mégis börtönbe zárta. Amikor leszállt a földre, Isaac lökései rövidebbek és gyorsabbak lettek, a karját a nő köré fonta, és szorosan magához ölelte. Grier úgy odapréselődött hozzá, hogy levegőt sem kapott, de nem bánta – és örült, hogy ő élvezett el először, mert így tökéletesen tudott arra figyelni, mi történik a férfival. Kivéve, hogy... Isaac egyre lassult. Aztán meg is állt. Felemelte a fejét, feltámaszkodott a karjára, de nem nézett a nőre. Amikor Grier már éppen meg akarta kérdezni, mi a baj, kihúzódott belőle teljesen merev vesszőjével, és leszállt az ágyról. A hideg levegő, amely megcsapta Grier felhevült, meztelen testét, olyan volt, mintha az Északi-sarkról fújt volna – és a jeges érzés csak még rosszabb lett, amikor a férfi bement a fürdőszobába és becsukta az ajtót. Miután egyedül maradt a sötétben, Grier minden izma megfeszült, és a testét egészen másfajta hőség öntötte el.
155
Egy ideig várt, aztán amikor nem hallott vízcsobogást vagy a vécé zubogását, elvetette azt a gondolatot, hogy valamilyen szerv hibásan működött. És a teljesítőképessége miatt sem lehetett zavarban, hiszen nagyon is kielégítette, és még mindig merev volt. A keze remegett, amikor eltakarta az arcát, és fájdalmasan érezte, hogy visszazökken a valóságba. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Hogy Isaac tökéletesen passzolt hozzá? Inkább tökéletesen kiegészítette. Grier azóta vakmerő hangulatban volt, amióta először belenézett a férfi jeges tekintetébe, és ahogy az öccsénél is mindig, muszáj volt valami veszélyessel kapcsolatba kerülnie. Hová tette az eszét? Lefeküdt egy férfival, akit nem is ismert? Nem, rosszabb. Egy ügyfelével akit testi sértéssel vádoltak. Úgy, hogy nem is védekeztek. Na persze, ő gyógyszert szedett, a férfiről pedig tudta, hogy nem HIV-fertőzött, de még így is nagyon kockázatos volt. A pillanat hevében hozott egy rossz döntést, amelyet nehéz volt igazolni, és még nehezebb megérteni. Valami okból Danielre gondolt, és eszébe jutott, amikor tizenhárom és tizenhat évesek voltak, és elkötötték az apjuk kocsiját. Hyannis Portban történt az egyik nyáron – amikor az éjszakák nem egyszerűen sötétek voltak, hanem koromfeketék. Kitolták a kétüléses Mercedest a kocsifelhajtóról az utcára, ott beindították, és felváltva vezetve elindultak kocsikázni. A mocsár felé vezető úton kötöttek ki, egy homokos ösvényen, amely az óceán partjára vezetett. A hajukat fújta a szél, a levegőben a szabadság mámorító illatát érezték, és csak nevettek, amíg már nem látták maguk előtt az utat. Ekkor ütköztek neki egy kalyibának. Mindkettejüknek a vérében volt a rosszaság. Danielnek egy kicsit jobban, ez igaz, de nem ő volt az egyetlen, aki őrült dolgokat művelt. És bizonyos szempontból az lett Grier számára az éltető erő, hogy az öccse a kábítószer világában kötött ki. Az állandó hullámzás, a sikerek, amikor fejlődést ért el vele, aztán a hullámvölgyek, amikor visszacsúszott, majd újra megtalálta vele a hangot. Ez lett az életét jelképező zenekar dobszekciója, a mozgatórugó, amely meghatározta az összes többi hangszer játékát. Daniel azonban már nem élt...
156
Grier leengedte a kezét az arcáról, és a zárt fürdőszobaajtó felé pillantott, majd elképzelte Isaacet odabent. Ő volt a tökéletes pótlék, amely betömte a lyukat, amit az öccse halála hagyott maga után. Isaac jelentette számára a veszélyt, amibe belevethette magát. Végül is Daniel szellemként feleannyira sem volt eleven, mint életében. Isaac pedig színtiszta üzemanyag volt. Grier magára húzta a takarót, és felült, a haját a füle mögé simította. A helyzet úgy állt, hogy a fürdőszobában lévő férfinak több esze volt, mint neki. Isaac el akart menni, és itt hagyni őt, Grier viszont ragaszkodott hozzá, hogy maradjon. Isaac megadta neki az esélyt, hogy visszamenjen az ágyába egyedül, mire ő magukra zárta az ajtót. Isaac egyedül akart elmenni, hogy vissza sem néz, Grier másnap is látni akarta... Amikor rájött, hogy még mindig nem hall semmi zajt a fürdőszobából, a homlokát ráncolta. Nem, tényleg semmit. Mit csinálhatott? Már jó ideje bement. Grier magával vitte a takarót is, amikor felállt, és odasétált az ajtóhoz. Óvatosan bekopogott, majd azt kérdezte: – Jól vagy? Semmi válasz. – Isaac? Valami baj van? Nos, azon kívül, hogy a szövetségi kormány és most már Massachusetts állam elől is menekült, miközben a leendő volt ügyvédjénél töltötte az éjszakát... akivel lefeküdt. Részletkérdés. Vagy várjunk csak, attól hogy a férfi nem élvezett el, a szex már nem is számított? Grier elment ugyan... vagyis akkor négy és fél férfival volt? – Isaac? Amikor nem kapott választ, halkan bekopogott. – Isaac? Nem fűzött hozzá sok reményt, mégis megpróbálta megmozdítani az ajtógombot. Könnyedén elfordult. Nagy megkönnyebbülésére a férfi nem zárta magára az ajtót. Résnyire benyitott, és a szobából érkező halvány fényben egy meztelen lábat és bokát pillantott meg. A férfi nyilvánvalóan a földön ült, a zuhanyzófülke mellett a sarokban. 157
– Bejöhetek? – kérdezte Grier, és lassan belépett. Szentséges ég... Isaac összegömbölyödve ült, az arcát a bicepszére fektette, a karja eltakarta a fejét, a keze pedig a hajára simult. Nehezen vette a levegőt, a válla egyenletesen emelkedett és süllyedt. Zokogott. Olyan visszafogott, férfias módon, hogy alig hallatszott valami hang, csupán fojtott lélegzetvételei árulták el. Grier lassan odament hozzá, és leült mellé. Amikor óvatosan meztelen vállára tette a kezét, a férfi megrándult. – Pssszt... csak én vagyok. Isaac nem nézett rá, és Grier bármibe lefogadta volna, ha a férfi képes lenne, megmondaná neki, hogy menjen el. De nem tudott megszólalni. Grier nem tehetett mást, csak ült mellette, és próbálta megnyugtatni a simogatásával. – Nincs semmi baj – mormolta, és tudta, nem lenne értelme a viselkedése miértjét firtatni. Volt elég ok, ami közül válogathatott. – Minden rendben van... Semmi baj... – De igen – felelte Isaac reszelős hangon. – Nincs rendben... én... nem... – Gyere ide! – Grier maga felé húzta, miközben nem igazán hitt benne, hogy a férfi engedi... de engedte. Odafordult hozzá, és hagyta, hogy köré fonja a karját, mintha Isaac egy vadállat lenne, aki úgy döntött, hogy egy időre engedi magát megszelídíteni. Olyan hatalmas volt, hogy Grier nem érte át teljesen, de amit fogott, azt erősen szorította és az arcát a férfi rövidre nyírt hajára hajtotta. – Cssssss... nincs semmi baj... – Miközben ezt a hazugságot ismételgette újra és újra, szeretett volna valami mást is mondani, de ennél több nem jutott eszébe, akkor sem, ha egyetértett a férfival. Semmi sem volt rendben. Egyikük sem volt jól. És azt is sejtette, hogy a „semmi baj” nem igazán illik a helyzethez, tekintve, hogyan végződött számukra a dolog. Vagy Isaacnek. – Még mindig nem tudom, hogyan – szólalt meg a férfi egy idő múlva. – Mit hogyan? – Honnan tudtad, hogy rémálom gyötör? Grier a homlokát ráncolta a sötétben, és megsimogatta Isaac haját. – Hm... nem hinnéd el, ha elmondanám. – Tégy egy próbát! 158
– Egy angyal jött be a szobámba. – Egy pillanatig csend volt. – Lenyűgözően festett. Egy harcos volt... felébresztett, aztán az ajtó felé mutatott, én pedig tudtam, hogy miattad. – Végül, hogy ne tűnjön olyan őrültségnek, hozzátette. – Azt hiszem, én is álmodtam. – Gondolom. – Igen. – Mivel angyalok nem léteztek, ahogy vámpírok és vérfarkasok sem. Legalábbis... tegnap estig ezt hitte. Mert akkor egyáltalán nem úgy tűnt, mintha álmodna. Isten tudja, mennyi ideig maradtak így, egymásba kapaszkodva, testük egész más ok miatt forrósodott fel, mint a hálószobában. Ezúttal az érintés vigasza miatt. Amikor Isaac végül felemelte a fejét, Grier felkészült rá, hogy félszegen megköszöni neki, és megkéri, hogy menjen el. A férfi azonban szerepet cserélt vele, és most ő fonta köré a karját, egyiket a térde alá, a másikat a hátára. Aztán könnyedén felemelte a földről, mintha nem is lenne súlya, és kivitte a fürdőszobából. Elment a rendetlen ágy mellett, és kilépett a folyosóra. Akkor sem lassított, amikor elindult felfelé a lépcsőn, és nem is látszott rajta, hogy megerőlteti magát. A légzése alig változott, miközben ölben vitte a nőt. Odafent a hálószobában, óvatosan letette az ágyra, majd megállt mellette. Grier érezte a férfiban tomboló vágyat, amely ezúttal nem szexuális természetű volt. Hanem valami sokkal fontosabb a kétségbeesett szenvedélynél. Grier arrébb csúszott, hogy helyet adjon neki, és a következő pillanatban Isaac odafeküdt mellé. Most Grier volt az, akit átöleltek, és a férfi izmos mellkasához simulva valahogy minden problémája kisebbnek tűnt. És igen, megvonaglott a gondolattól, hogy egyfajta Hamupipőke-állapotba került, de túl fáradt volt ahhoz, hogy tiltakozzon. Behunyta a szemét, és átfogta a férfi derekát. Amikor a kimerültség álomba ringatta, az utolsó gondolata az volt, nem baj, hogy elalszik. Holnap reggel lesz még ideje elköszönni. Isaac Grier mellett feküdt, és arra várt, hogy a nő mély álomba merüljön. Hogy elüsse addig az időt, átgondolta néhány szó jelentését, 159
mivel szerette volna megkímélni az magát attól, hogy feleméssze saját magát. A férfiak lexikonjában a minősítések között a puhány általában azt a férfitípust jelölte, aki egy kicsit nőies volt. Aki egy nőt kért meg, hogyöljön meg helyette egy pókot, aki azon aggódott, mennyi keményítőt használtak a tisztítóban, amikor kitisztították a ruháját, és a fűszerek ábécé sorrendbe rendezve álltak a polcán. Az igazi férfiaknak nem volt fűszeres polcuk. Sőt, azt sem tudták, hol keressék azt a konyhában, vagy, hogy mit kezdjenek azzal, ami az üvegcsében van... Legalábbis az apja ezt tanította neki és a fivéreinek. És ha most visszatekint, őszintén szólva meglehet, hogy éppen e miatt a felfogás miatt hagyta el őket az anyja, és kezdett új életet valaki más oldalán, mielőtt meghalt. Nyilvánvalóan tisztában volt vele, hogy a rendszer felfrissítése nem hozna javulást, így a megoldást csakis az jelenthette, hogy új alkotóelemeket szerez be... Min is gondolkodott? Ja, igen. A puhányokon. A szókincs létráján a következő lépcsőfok felfelé – vagy ami azt illeti, inkább lefelé – valószínűleg a nyápic volt. Isaac nem igazán tudta pontosan, honnan származik ez a kifejezés, de abban biztos volt, hogy a nyámnyila buznyák, a régies hangzású anyámasszony katonája és a modern béna pasi rokon értelmű szava volt. Olyan férfiakat jelentett, akikben megvolt a késztetés, hogy kereket cseréljenek egy nő autóján, de alig bírták kiemelni a pótkereket a csomagtartóból, és elfelejtették elővenni a csavarkulcsot. Azok is ide tartoztak, akik, ha patkányt láttak, úgy sikítoztak, mint egy lány, és egy kocsmai verekedésben inkább a rendőrséget hívták, ahelyett, hogy pofonokat osztogattak volna. Isaac apja mindig azt tartotta, hogy a nők gyengébbek, mint a férfiak, és ha arról volt szó, hogy harminc fokban, hat-nyolc órán keresztül kellett egyhuzamban szalmabálákat emelgetni, valószínűleg igaza is volt. Isaac azonban sok nőt ismert a katonaságnál, akik nem csak, hogy ugyanolyan jól tudtak eldobni egy baseballlabdát, mint egy férfi, de ugyanolyan erősen is ütötték el, sőt sokszor még pontosabban is. Nem feltétlenül kell egyforma fizikai erővel rendelkezni ahhoz, hogy egy nő és egy férfi egyenlő legyen... Istenem, miért gondolt most az apjára? Na, szóval. Vissza a Töketlen csodák szótárához. Amelynek alighanem az apja volt a szerzője. 160
A besorolás legmélyén... a létra legalsó fokán a legmegalázóbb terminus foglalt helyet... amely nem volt más, mint a lúzer. Ez olyan szó volt, ami, ha a barátod viccesen leteremtett valamiért és a fejedhez vágta, mulatságosan hangzott. Ha azonban komolyan mondták valakire, megsemmisítő erővel hatott. Általánosságban – természetesen semmi konkrétumot nem érintve – a lúzer jelenthetett olyan fickót is, aki például nem tudott teljesíteni az ágyban azzal a nővel, akiért totál odavolt, aztán, hogy elterelje a figyelmet arról, hogy nem fejezte be a dolgot... ööö, mondjuk – de szigorúan csak elméleti síkon – meztelenül lerogyott az említett nő fürdőszobájának földjére, és úgy zokogott, mint egy pisis óvodás. Mígnem a nőnek kellett bemennie megvigasztalni, miután a férfi cserbenhagyta. És mellesleg veszélybe sodorta az életét meg a szakmai karrierjét. Nos, hát valami ilyesmi volt. Isaac felnyögött a sötétben, és alig tudta felfogni, mennyire elszúrta ezt az egészet. Abbahagyta a közepén? Kimenekült a fürdőszobába és elkezdett bőgni? Miért nem vesz fel máris egy szoknyát, festi ki a körmét és változtatja meg a nevét Irene-re? A francba, a szex... a szextől eldurrant az agya. Szó szerint. És nem ez volt az egyetlen gond. Valami repedés keletkezett benne, abban a pillanatban, amikor behatolt a nő forró, nedves alagútjába, aztán minden egyes lökéssel az a kis rés, amely eleinte csak egy hajszálrepedés volt, hatalmas szakadékká szélesedett. Nem a félelem miatt, és nem is azért, mert megbánta, hogy megszökött. A helyzet az volt, hogyha valaki Matthiasszal dolgozott, semmi mással nem törődött, csak azzal, hogy életben maradjon, és így észre sem vette, mekkora feszültségben él. És mit ad isten, amikor megszökött az egységtől, ugyanezt érezte. Az a rémálom? Szintén ugyanilyen volt. De egy csúcstechnológiájú riasztóval felszerelt házban egy gyönyörű, kedves nővel szeretkezni egy puha ágyban, amelynek citromillata van? Túl közel volt a normálishoz. Túl biztonságos. Túl szép, hogy igaz legyen. 161
A szakadék aközött, hogy hol volt régen, hol volt most, és hol lesz reggel, elviselhetetlen volt – és bebizonyította azt, amit mindig is sejtett: túl nehéz még akár egy pillanatra is belekóstolnia a civil életbe. Egyszerre mindkét világban élni pedig egyenesen lehetetlen. Éppen ezért... Megmozdult, és a kisasztal felé nyúlt a DVD távirányítójáért, majd megnyomta a lejátszás gombot. Amikor megjelent a menü, az összes lejátszása opciót választotta, és a következő pillanatban az Egy úr az űrből főcímzenéje hangzott fel. Mialatt megjelentek a főszereplő színészek nevei, egy űrbéli jelenet pergett, ahol a Morkot játszó Robin Williams felvette a sisakját, búcsút intett három fekete köpenyes alaknak, majd beszállt tojás alakú űrhajójába, és elrepült a Földre. Grier álmában a homlokát ráncolta... aztán teljesen ellazult. Tökéletes. Arra kondicionálta magát, hogy a tévé előtt mélyen aludjon, és a film halk zaja és villogó fényei pedig segítettek Isaacnek, hogy észrevétlen maradjon. Tizenöt perccel az epizód kezdete után lassan kihúzta a karját a nő feje alól, aztán kisiklott a takaró alól. Testének hiányában Grier arccal a tévé felé fordult, majd sóhajtva elhelyezkedett. Ez azt jelezte Isaacnek, hogy indulhat. Lement a lépcsőn, és visszatért a vendégszobába, ahová elszállásolták. Tíz perccel később visszament Grier szobájába. Teljesen fel volt öltözve, és a fegyverei is nála voltak. Megállt az ágy mellett, majd túl sokáig figyelte, ahogy a nő alszik. Végül kényszerítenie kellett magát, hogy lehajoljon hozzá, és megfogja a kezét. Óvatosan ráhelyezte a hüvelykujját a riasztó távirányítójára, és kikapcsolta a rendszert. Miután felvillant a zöld lámpa, visszakapcsolta, hogy megnézze, mennyi az időeltolódás, mire újra aktiválódik. Semmi. A piros fény abban a pillanatban kigyulladt, amikor bekapcsolta. Helyes. Grier majd aktiválja, miután bezárta a bejárati ajtót. Ránézett az órájára. Hajnali négyet mutatott. Grier halkan szuszogott, majd még mélyebbre fúrta a fejét a párnába, szőke haja az arcába hullott. Isaac nem bízott magában, hogy addig maradjon, amíg a nő felébred. Most vagy soha, seggfej! 162
Köszönöm, súgta neki hang nélkül. Aztán egy káromkodással kikapcsolta a riasztót, és kiment a szobából. Nem nézett vissza. Odalent, a földszinten némán és gyorsan cselekedett. Az előszobában ellenőrizte a másik riasztó vezérlőpaneljét. Ki volt kapcsolva, ahogy számította. Végül is, kinek lett volna szüksége erősítésként egy labradorra, amikor rottweiler őrizte a házat? A bejárati ajtó tömör fából készült, és több mint hét centi vastag volt, ezért ha nem is lehetett rázárni a tolózárat, így is faltörő kosra lett volna szükség, hogy bárki bejusson rajta. Isaac egyedül az üvegajtó és a konyhai üvegfal miatt aggódott. Na persze, a kerete mindegyiknek szupererős volt, amellett kulcsra is volt zárva, ha pedig valaki be akarta volna törni az üveget, a konyhában, azzal pokoli nagy zajt csapott volna. Vagyis Grier a lehetőségekhez képest biztonságban volt. Isaac, miután lekapcsolta a kinti villanyt, elővette a zsebéből a pólóját, és letépett belőle egy csíkot, majd kilépett a házból, és bezárta a masszív bejáratot. Egy gyors ellenőrzés után – hogy kilinccsel valóban nem lehet kinyitni – rákötözte a fehér anyagdarabot a bal oldalon lógó, kovácsoltvas lámpásra. Azután már nem volt más hátra, minthogy eltűnjön a hűvös, áprilisi hajnalban. Talán még nincs túl késő. Itt, New Englandben a nap nagyon korán kel fel, vagyis valószínűleg alig maradt egy-két órája, mielőtt a jótékony sötétség megszűnt volna, mielőtt a nap első sugarai elűztek volna a sötét árnyakat. Isaac balra indult, átment egy Pinckney nevű utcán, majd körülbelül tíz méter múlva megtalálta, amit keresett. Az egyik ház éppen felújítás alatt állt, a földszinti ablakai be voltak deszkázva, a bejárati ajtónál pedig cementporos lábnyomok látszottak, ahogy a munkások ki-be járkáltak. Sem kívül, sem belül nem égett villany. Isaac pókembert játszva felkapaszkodott a ház homlokzatán. Az ajtó és az ablakok körül levő szegélyre tette a lábát, és felhúzta a testsúlyát. Egy gyors ütés, amellyel az emeleti poros ablakot betörte, majd várta a riasztó vijjogását. De nem jött. Aztán kiakasztotta a zárat, feltolta az alsó ablaktáblát, és már bent is volt. Az egész nem tartott tovább másfél percnél. 163
A hely jéghideg volt, és még több por lepte a földet, mint a bejárat előtt. Isaac nagyon remélte, hogy szakszervezetbe tartozó munkások dolgoznak a házon, mert vasárnap volt, és így ott maradhatott addig, ameddig akart. Nem tartott sokáig, hogy felmérje a terepet, és látta, hogy Grier házához hasonlóan itt is egy kerítéssel körbevett hátsó udvar helyezkedik el a ház mögött. A hátsó ajtónál nem látszottak fehér lábnyomok. Vagyis a munkások csak a főbejáratot használták közlekedésre. Azért előkészítette a menekülési útvonalat, ha mégis sietve kell elhagynia a helyet. Kiakasztotta a kampót a hátsó ajtó fölötti ablakon, majd visszament ahhoz az ablakhoz, amelyet betört, és kiszedegette a keretben maradt üvegcserepeket. Ha nem marad egy darab se benne, távolról úgy látszik, mintha a helyén lenne az üveg. A leshelyet, az ablak mellett, a ház jobb hátsó oldalán jelölte ki. Aztán, hogy némileg eltakarja magát, egy nagy furnérlemezt vitt oda fedezéknek. Ebből a szögből Grier háza elejének körülbelül hetven százalékát látta. Csupán a hátsó ajtóra és a hátsó teraszra nem látott rá, de ennél jobb hely nem lett volna a megfigyeléshez. Nekidőlt a hideg falnak, majd végigfuttatta a tekintetét a kis parkon, a kovácsoltvas kerítésen, a kerti szobrokon és a gondosan nyírt fákon. Ha már itt volt, legalább élvezze a látványt. Addig nem akart elmenni, amíg azt nem látta, hogy Grier beszáll a kocsijába és elhajt – miközben senki nem követi. Húsz perccel később, amitől legjobban tartott, bekövetkezett. A fekete, jelöletlen autó nem olyan volt, amit Jim barátja az előző éjszaka leírt. Se horpadt nem volt, se poros. A sötétített ablakok miatt nem látta, ki ül a volánnál vagy az utas ülésen. De volt egy sejtése, hogy ki lehet az. És utálta, ha igaza volt. Mert ez mind miatta történt.
164
Huszadik fejezet
Grier hajnali hatkor ébredt fel, és mihelyt meglátta az Egy úr az űrből epizódjának utolsó képkockáit, tudta, hogy Isaac elment. Amikor feljöttek, nem indította újra a DVD-t... és... igen, a riasztó is ki volt kapcsolva. Nyilvánvalóan aludt, amikor elment. Odanyúlt az éjjeliszekrényre, és megtapogatta a tetejét, azt remélve, hátha hagyott neki valami üzenetet a férfi. De csak az illatát érezte a párnáján és egy kicsit a lepedőn. Cédrus sampon és szappan. Grier felkelt, felvette a pulóverét, aztán lement az első szintre. A vendégszoba makulátlan rendben volt, az ágy katonai precizitással bevetve. Az egyetlen árulkodó jel, hogy valaki lakott a szobában, egy törülköző volt, amely kiterítve lógott a fürdőszobában. Isaac még a zuhanyfülke üvegét is letörölte, hogy ne száradjanak rá belülről a vízcseppek. A férfi valóságos szellem volt, Grier pedig szánalmas, hogy abban reménykedett, valami búcsúra utaló jelet talál. Lement a földszintre a konyhába, és megállt a boltíves ajtóban. Nos, valamit mégis hagyott ott neki: a konyhapulton hevert egy nejlonszatyor tele pénzzel. – A francba! A jó büdös francba! Egy ideig csak állt egy helyben, de nem a huszonötezer dollárt nézte, hanem a retiküljét, amit a férfi megpróbált megtisztítani. Végül odament a vezetékes telefonhoz. A számot, amit tárcsázott, két évvel azelőtt jegyezte meg. A jogsegélyszolgálatnál mindig volt valaki, mert a bűnözés, ahogy a betegségek és a balesetek, nem ismerte a hétvége és az ünnepnap fogalmát. Az ügyvéd, aki felvette a telefont, jó ismerőse volt Griernek. Amikor a nő közölte vele, hogy visszaadja Isaac ügyét, a férfi nagyon megdöbbent. Amikor azonban Grier elmondta neki, hogy körülbelül huszonötezer dollár illegális ketrecharcból származó készpénz hever a konyhájában, gyorsan összeszedte magát. 165
– Jézusom! – Tudom. Szóval vissza kell adnom az ügyét. – Várj csak! Az otthonodban hagyta a pénzt? Jobb, ha már most elkezdi a hazugságok gyakorlását. – Tegnap este Mr. Rothe eljött hozzám. Én tettem le érte az óvadékot, és vissza akarta fizetni nekem a tartozását... az volt a benyomásom, hogy azért csinálja, mert el akar menekülni. Nem értesítettem a rendőrséget, mert úgy véltem, az én feladatom lebeszélni a menekülésről, és úgy gondoltam, sikerült is eltérítenem ettől a szándékától. Aztán ma reggel megtaláltam a pénzt a hátsó verandámon. – Grier mély lélegzetet vett. A hazugságok megfeküdték a gyomrát így korán reggel. – Most, hogy itt van ez az összeg, biztos vagyok benne, hogy Mr Rothe azonnal elhagyja az államot. A következő dolgom az lesz, hogy felhívom a rendőrséget, és amikor bemegyek a körzeti őrsre vallomást tenni, leadom a pénzt mint bizonyítékot. – Grier... – Meg mielőtt megkérdeznéd, benne vagyok a telefonkönyvben, így tudta meg Mr. Rothe a címemet, és nem, egyáltalán nem éreztem fenyegetve magam. Megkértem, hogy jöjjön be, és egy ideig itt volt nálam... aztán minden felhajtás nélkül távozott. – Ez utóbbi legalább igaz volt. – Őrület... – Igen, azt hiszem, ezzel tömören össze is foglaltad a helyzetet. Csak szerettem volna, ha tudsz róla, és majd értesítelek a fejleményekről. Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, mi lesz ebből az egészből. Ding, ding, ding, megint egy igaz mondat. A kollégája bátorítóan hozzátette: – Nézd, még sosem mocskoltad be a neved semmivel, és mindig tisztességes vagy. Nem tettél semmi rosszat. Grier erre inkább nem reagált. Nem volt értelme megcáfolni a róla kialakult kedvező képet. – De azért folytatod a munkád? – kérdezte a férfi. – Természetesen. – Bolonddá tette egy ügyfele meg hasonló dolgok. Ahogy Isaacnek is mondta a börtönben. Miután befejezte ügyvéd kollégájával a beszélgetést, már hívta is a rendőrséget. Ők természetesen be tudták szorítani az ügyét aznap délelőttre. 166
Grier bekészítette a kávét a főzőbe, és azt remélte, ettől majd összeszedi magát – ám ekkor észrevette, hogy nincs egyedül. Lehorgasztotta a fejét, és arra gondolt, mit látott Daniel előző éjszaka a vendégszobában, ha látott egyáltalán valamit. Semmit, felelte az öccse. Tudom, mikor illik távozni. Hála istennek, gondolta magában Grier, és megnyomta a bekapcsoló gombot. – Bárcsak neked is adhatnék egy kis kávét! Úgy szerettem veled kávézni. Jó illata van. Grier általában megkereste a testvérét a tekintetével, amikor az megjelent, ma reggel azonban nem tette. Nem tudott volna a szemébe nézni, és nem azért, mert összejött valakivel. Na jó, a szex miatt sem. Az igazi ok az a felelőtlen érzés volt, amely eluralkodott rajta. Annyira hasonlított ahhoz, ami az öccsét tönkretette. Igen, te és én egyformák vagyunk. Apától örököltük. – Tudod, sosem beszélsz a halálodról – jegyezte meg Grier, miközben a kávéfőző gurgulázott és sziszegett. Daniel hangja keményen csengett. Ami történt, megtörtént, ezt a számlát másoknak kell elrendezniük egymás között. – Számlát? – Amikor a férfi nem mondott többet, Grier a fogát csikorgatta tehetetlenségében. – Miért nem válaszolsz soha semmire? Olyan hosszú listám van arról, amit meg akarok kérdezni, mint a karom, te viszont folyton eltereled a szót vagy kerülöd a témát. Amikor továbbra sem kapott semmi választ, hátrapillantott a válla fölött. Daniel a hűtőszekrény rozsdamentes acél ajtajának dőlve állt, áttetsző alakja nem vetett árnyékot a fényes felületre. Kék szeme, amely ugyanolyan színű volt, mint a nővéréé, a földre szegeződött. – Nem tudom, miért vagy itt – mondta Grier. – Különösen, hogy sohasem beszélsz azokról a dolgokról, amelyek számítanak. Például, hogy hogyan haltál meg, és... Most a te életedről van szó, Grier, nem az enyémről. – Akkor miért mondtad, hogy hozzam haza azt a katonát? – motyogta. Erre Danid elmosolyodott. Mert kedveled. És azt hiszem, hogy pont neked való.
167
Grier ebben egyáltalán nem volt olyan biztos. Máris össze volt törve, pedig még csak egy napja ismerte. – Te tudod, mit tett? Vagy, hogy ki elöl próbál menekülni? Az öccse arckifejezése nem volt biztató. Erről nem beszélek. De azt elmondhatom, hogy nem fog bántani. Istenem, Griernek halálosan elege volt már abból, hogy a körülötte élőknek be van ragasztva a szájuk. – Látni fogom még? Daniel elkezdett elhalványulni. Mindig ezt csinálta, amikor a nővére kellemetlen kérdést tett fel neki valamiről. – Daniel! – szólt rá élesen Grier. – Ne merészelj itt hagyni... Amikor már csak a hűtőt látta, felnézett a mennyezetre, és káromkodott egyet. Soha nem tudta befolyásolni, mikor bukkan fel a testvére, vagy hogy meddig marad. És azt sem tudta, hol van, amikor épp nem őt kísérti. Vajon a kávéházak szellemváltozatában múlatja az idejét? Ha már a kávénál tartunk... Elhatározta, hogy most már valamit, akármit végigcsinál, ezért fogott egy bögrét meg a cukortartót, és elkészítette a forró, gőzölgő italt – miközben folyton az járt a fejében, vajon az idegeinek jót tesz-e a koffein. Kilenc órakor elhagyta a házat. Magával vitte a pénzt és egy olyan fejfájást, amely betelepedett a homloklebenye mögé, ott pihentette a lábát, és esze ágában sem volt elmozdulni onnan egész nap. Miután aktiválta a kisebb riasztót, becsukta a bejárati ajtót, ráfordította a tolózárat is a kulccsal, és... Összevonta a szemöldökét, amikor felnézett az egyik kovácsoltvas lámpára az ajtó mellett. Egy kis fehér rongycsík volt az aljára kötve. Grier megpördült, körülnézett, de nem látott mást, csak ismerős parkoló autókat... egy szomszédot, aki sötétbarna labradorját sétáltatta... és egy párt kéz a kézben andalogni... Szedd már össze magad! Ez nem egy Hitchcock-film, ahol az embereket követik, a levegőből repülőgépek zuhannak le, és titkos jeleket kötöznek a lámpákra. Kioldotta az anyagot, és hogy ne szemeteljen, a kabátzsebébe dugta, majd odasétált az Audijához. Miközben elhagyta a házat, bekapcsolta a
168
nagy riasztót is, habár általában nem szokta ezt tenni, amikor nem volt otthon. A rendőrségen találkozott egy nyomozóval, átadta neki a pénzt, és vallomást tett. Az ügyvéd-ügyél titoktartás nem vonatkozott a még megoldatlan ügyekre, ezért mindent el kellett mondania a ketrecharcról, benne Isaac szerepéről, valamint a helyszínről, ahol Maldenben valószínűleg még mindig rendeztek meccseket. Miközben telt az idő, ő pedig csak beszélt, egyre erősebb lett a meggyőződése, hogy Isaac már messze jár – és nagy eséllyel senki nem fog rábukkanni Bostonból. És vajon máshonnan? – gondolta. Két órával később kilépett a körzeti rendőrőrsről, és felnézett a ragyogó napra a felhőtlen égbolton. Az arcát melegítő napsugár miatt még hidegebbnek érzékelte a fagyos szellőt, és érezte, hogy a nap további része fenyegetően magasodik fölé. Az autója nem haza vitte. Pedig az lett volna a dolga. Grier elindult Beacon Hill irányába, azzal az elhatározással, hogy visszabújik az ágyba, és alszik még egyet. De végül a Tremont utcában kötött ki. Amikor megkerülte azt a háztömböt, ahol Isaac lakása volt, természetesen nem talált parkolóhelyet. Valószínűleg ez lehetett az intő jel, hogy tartsa magát távol ettől a helytől. A kitartása azonban bajba sodorta, amikor egy Volkswagen bogárhátú kitolatott az egyik parkolóból. Miután bepréselte az autóját a helyére, kiszállt, bezárta a kocsit, és az épülethez sétált. Bekopogott a bejárati ajtón, és remélte, hogy a házmester otthon van – sosem gondolta volna, hogy örülni fog, ha egy ilyen nőt újra láthat... A nő kinyitotta az ajtót, Griernek azonnal eszébe jutott a párhuzam, amire eddig nem jött rá. Az idős hölgy úgy nézett ki, mint Yetta nagyi a Dadusból. Alacsony termet, vastag szemüveg, becsavart, ősz haj. – Megint itt van? – mondta a nő üdvözlésképpen. – Még egyszer be kell mennem a lakásba. – Hol van Isaac? – kérdezte a házmester, és elállta a bejáratot. Ó, igen, az információs sorompó, gondolta Grier. – Tegnap este itt járt. Nem hallotta? A nő elgondolkozott...
169
– Az a férfi olyan, mint egy szellem – zsörtölődött a Yetta nagyi hasonmása. – Soha nem csap semmilyen zajt. Csak onnan tudom, hogy itt lakik, hogy kifizeti a jövő havi lakbért. Börtönben van, nem igaz? Maga az ügyvédje? – Nem. – Grier utált hazudni. De tényleg. – Nos, azt hiszem... Amikor felhangzott a telefoncsörgés, Grier legszívesebben megcsókolta volna a hívót, bárki volt is az. A házmester azonban unottan legyintett egyet. – Ez csak a húgom. Szuper. – Felvezetne kérem? Nem leszek bent sokáig. A telefon elhallgatott. – Nézze, nem fogom ezt örökké megtenni. Csináltasson magának saját kulcsot! – Ó, egyetértek. Igen, szükségem van egy kulcsra. És elnézést. Az idős nő elindult felfelé a lépcsőn. Úgy csörtetett, mint egy dühös bika, zsákruhája libegett, mint valami zászló. Amikor felért, kinyitotta a lakás ajtaját a kulcsával. – Én mondom magának... A telefon megint megszólalt a földszinten, és amikor a nő ide-oda kapdosta a fejét a két hely között, úgy nézett ki, mint egy kutya, amely teniszmeccset néz. – Még visszajövök! – közölte komoly arccal Yetta nagyi. Akár a terminátor, aki átment pucckirálynőbe. Amikor Grier egyesedül maradt, belépett a lakásba, és bezárta az ajtót, majd a zárat is ráfordította, ha esetleg a telefonhívás nem tartana sokáig, és a nő azt gondolná, hogy Grier csak jön-megy. A nappali gyors szemrevételezése azt bizonyította, hogy Isaac itt járt. Na persze, logikus volt. Az a fegyver, amit előző éjszaka a halántékához nyomott, egész biztosan az volt, amelyet Grier itt látott, a melegítőfelső pedig az, amelyet párnaként használt. Isaac azonban nem vitt el mindent. A hálózsákot itt hagyta, csakúgy, mint néhány melegítőnadrágot és egy sportcipőt – habár az ajtókról és az ablakokról eltűntek az érzékelők. A konyhában talált néhány bankjegyet – nyilván azért, hogy mivel nem fizeti tovább a lakbért, a számla ki legyen egyenlítve. 170
Grier nekidőlt a konyhapultnak, és fogalma sem volt, mire számított, mit talál itt... A halk nyikorgó hangra az ajtó felé kapta a fejét. De amikor nem látott semmit, arra gondolt, csak képzelődött, hogy lépteket hall... ekkor azonban a zár nyelve lassan kattant egyet. Grier kihúzta magát, a szíve vadul dobogott, belenyúlt a táskájába és megmarkolta a gázspray-t, amit a nagy távolság miatt hatásosabbnak vélt, mint a sokkolót. – Isaac? De nem menekülő ügyfele volt. A férfinak, aki belépett a lakásba, fekete haja volt, napbarnított bőre és a ballonkabátja alatt sötétszürke öltönyt viselt. A jobb szemét fekete szemkötő takarta és bottal járt. – Nem Isaac vagyok – mondta nagyon mély hangon. A jeges mosoly, amelyet felvillantott, bárkit ösztönösen hátrálásra késztetett volna. Sajnos Grier már a pultnál állt, így nem volt hová mozdulnia. Aztán a férfi kulcsra zárta az ajtót. Milyen zajt tudna csapni, amitől Yetta nagyi visszajönne ide, töprengett Grier. – Maga biztosan az ügyvédje. Ó, Krisztusom, gondolta, ez volt az, amitől Isaac meg akarta védeni, nem igaz? Grier Childe ugyanúgy néz ki, mint az öccse, gondolta Matthias, amikor a kis konyhában a nőre nézett. Sok mindent lehetett mondani az öreg Childe szánalmasan érzelgős stílusáról és részrehajlásáról, ő és a felesége azonban igencsak kitettek magukért az utódnemzés terén. Mindkét gyerekük szőke volt, kék szemű és tökéletes testfelépítésű. Úgyszólván a régi értékek legkiválóbb példányai. Ráadásul a lánynak még esze is volt, legalábbis az önéletrajza szerint. És nem volt problémája a szenvedélybetegségekkel. Matthias érezte, hogy a mosolya kiszélesedik. – Mi van a táskájában? Fegyver? Gázspray?
171
Grier elővett egy kisméretű bőrborításos flakont, és felnyitotta a tetejét. Irányba tartotta, és hagyta, hogy az önvédelmi eszköz beszéljen helyette. – Vigyázzon, hogy a jó szememre célozzon! – mondta Matthias és a jobb szemére mutatott. – A másikkal semmire sem megy. – Amikor a nő szóra nyitotta a száját, megelőzte. – Arra számított, hogy Isaacet találja itt? – Nem vagyunk egyedül. A házmester odalent van. – Ó, igen, tudom. A húgával beszélget telefonon a fivérük feleségéről. – A nő előkelő kék szeme tágra nyílt. – Nem szeretik, mert túl fiatal a testvérükhöz. Mondhatnék még egyéb részleteket is, de nem tartozik ránk. És nem is túl érdekes. Szóval, árulja el: arra számított, hogy Isaacet találja itt? A nő nem felelt azonnal. – Nem válaszolok egyetlen kérdésére sem. Azt javaslom, nyissa ki azt az ajtót, és távozzon. Birtokháborítást követ el. – Ha enyém az egész világ, nincs olyan fogalom, hogy birtokháborítás. És hadd adjak egy jó tanácsot: ha élve akar kikerülni ebből a helyzetből, lehetne egy kicsit együttműködőbb. – Matthias ráérősen odasétált a mosogató fölötti ablakhoz, és kinézett rajta. – De azt hiszem, már tudom is a választ. Nem gondolta, hogy itt találja, mert azt hiszi, hogy elhagyta Bostont. Ezt a feltételezését pedig arra a halom pénzre alapozza, amelyet Isaac magánál hagyott... ne is próbálja tagadni. Lehallgattam a beszélgetését, amit a jogsegélyszolgálatnál lévő barátjával folytatott... – Törvényellenes lehallgatni valakinek a telefonját engedély nélkül. A férfi a botjára támaszkodott és felegyenesedett. – Még egyszer mondom, hogy az olyan szavak, mint „birtokháborítás”, „törvényellenes” és „engedély”, nem vonatkoznak rám. Matthias érezte a nő félelmét... és látta is. Olyan erősen szorította a gázspray flakonját, hogy az ujjain kifehéredtek az ízületek. Pedig nem kellett volna annyira félnie. Nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy Isaac bármi fontosat is mondott volna neki – mivel az a halálos ítéletét jelentette volna, és Isaac ezt nagyon jól tudta. Ha a nő bármi információval rendelkezne a különleges egységről, semmi nem tarthatta volna életben, még az sem, hogy általa biztosíthatták az apja hallgatását. 172
– Azt hiszem, maga és én egyezségre juthatnánk – mondta, majd benyúlt a kabátja belső zsebébe. – Nyugalom... nehogy elkezdjen nekem fújkálni azzal a spray-vel! Csak egy névjegyet veszek elő. A mutató és a középső ujja közé csíptetve, előhúzott egyet. A fegyvereit ott hagyta, ahol voltak. A fegyvertartó hámban, a testén. – Ha újra látja az ügyfelét, hívja fel ezt a számot, Miss Childe! És tudja: ez az egyetlen oka, hogy megkerestem önt. Gondoltam, jobb lesz, ha személyesen találkozunk, hogy átérezze, milyen fontos nekem Isaac Rothe. A nő nem engedte le a gázspray-t, miközben előrelépett, aztán előrehajolt a névjegyért, mintha a lehető legtávolabb akarna maradni tőle. Matthias pontosan tudta, mit fog csinálni a kártyával, mihelyt elveszi tőle. De ez is része volt a tervnek. Miközben ránézett arra a kevés információra, amely a papírra volt nyomtatva, Matthias úgy tette a kezét, hogy a nő láthassa. – Isaac Rothe nagyon veszélyes ember. – Mennem kell – jelentette ki az ügyvédnő, és eltette a névjegyet a táskájába. – Senki sem tartja vissza. Nézze, még az ajtót is kinyitom önnek. Matthias szélesre tárta az ajtót, majd oldalra lépett, és elismerően nyugtázta, milyen óvatosan szemléli őt és a feltáruló lépcsőt a nő. Körültekintő, ó, milyen körültekintő... Az ügyvédnő sietve elment mellette... ám Matthias az utolsó pillanatban, amikor a nő már azt hitte, megmenekült, kinyújtotta utána a karját és megragadta. – Valamit beletettem a kocsija csomagtartójába. Mivel a balesetek legnagyobb része otthon történik, jól fog jönni, ha tud segítséget hívni. A nő kirántotta a karját a szorításból. – Ne fenyegessen! – csattant fel. Amikor Matthias belenézett abba a gyönyörű kék szempárba, ősöregnek érezte magát. Öregnek, megtörtnek és csapdába esettnek. De ahogy már két évvel azelőtt is megtanulta, nem térítheti el élete pályáját. Olyan volt, mintha kitartott tenyérrel egy lavina elé állna. Egy pillanat alatt maga alá temetné, a lezúduló hó és a jég pedig még csak észre sem venné, hogy valami történt. – Nem félek magától – mondta a nő.
173
– Pedig jobban tenné – felelte Matthias komoran, és arra gondolt, hányféleképpen intézhetné el, hogy másnap ne menjen le reggelizni. – Nagyon is félnie kellene tőlem. Azután hagyta elmenni, a nő pedig úgy elsüvített, mint egy rakéta, szőke haja lobogott mögötte, ahogy futott lefele a lépcsőn. Matthias visszament a konyhaablakhoz, és nézte, ahogy a nő kilép a házból, és átmegy az úton. Nagyon hasznos lesz majd számára ebben a helyzetben, gondolta. Nem is egy szempontból.
174
Huszonegyedik fejezet
Grier odasétált a kocsijához. A kezében tartotta a távirányítót, a szíve vadult vert. Ezt a férfit már látta azelőtt. Egy halvány emlék derengett róla az agya hátsó részében. Akkor még nem volt szemkötője és botja – arra biztosan emlékezett volna –, de már látta korábban, efelől nem volt kétsége. Miután odaért az Audihoz, megállt, és minden porcikája megfeszült, mert attól félt, hogy a kocsi bármelyik pillanatban felrobbanhat mellette. Amikor végül felemelte a távirányítót és kinyitotta, egy fekete, sötétített üvegű autó gurult el mellette a Tremont utcán. Benézett az ablakán... de nem látott semmit. Az üveg teljesen átláthatatlan volt, a szélvédőről pedig visszaverődött a napfény, így nem látta, ki ül a volánnál. De nagyon is el tudta képzelni, ki lehet. És fogadni mert volna, hogy a sofőr még intett is neki búcsúzásképp. Az autón nem volt rendszámtábla. Amikor a kocsi elhajtott, több gondolat is megfogalmazódott Grier fejében, többek között, hogy felhívja a 911-et, vagy a barátait a bostoni rendőrkapitányságon, vagy megkéri az apját, hogy jöjjön ide. Azt viszont nem hitte, hogy ami a csomagtartóban volt – bármi lett légyen is az – meg fogja ölni. A férfinak már megvolt rá az esélye, hogy megtegye. Könnyűszerrel elkábíthatta volna, hogy kivonszolja a hátsó ajtón, vagy akár a lakásban is lelőhette volna hangtompítós fegyverrel. Ha most telefonál, azzal csak további bonyodalmakat okoz. Mihelyt hazaér, az lesz az első dolga, hogy felhívja az apját, és megkérdezi a névjegyről, most azonban nem lenne értelme, hogy pánikot keltve iderángassa. A francba, lehet, hogy a mobiltelefonját is lehallgatják. Megnyomta a kocsi távirányítóját, majd kinyitotta a csomagtartót, és lassan felemelte a fedelét...
175
A homlokát ráncolva lehajolt, és arra gondolt, vajon jól látja-e. A csomagtartó sötétszürke filcborításán egy vészhívó feküdt, amit idős emberek szoktak használni: egy háromszög alakú, műanyag adókészülék, amelynek elején piros gomb díszelgett. A ráfűzött ezüstlánc olyan hosszú volt, hogy ha az ember a nyakába akasztotta, leért a szíve alá. Grier elővett a táskájából egy papír zsebkendőt, és azzal emelte fel, hogy jobban szemügyre vehesse. Aztán odament a vezető felőli oldalhoz, beült a volán mögé, és letette a hívót maga mellé az ülésre. Amikor beindította a motort, azért behúzta a nyakát – ha netalán az Audi az indításra akarna felrobbanni –, ám hamar visszaállt a szokásos nyugalma. Ugyan már, hiszen ő csak ártatlan kívülálló abban, amibe Isaac keveredett, és biztosra vette, hogy egy amerikai állampolgár halála amerikai földön nem olyan járulékos veszteség lenne, amit az amerikai kormány szó nélkül eltűrne. Miközben Beacon Hill felé hajtott, tárcsázta az apja számát, de csak a hangpostája jelentkezett. Szeretett volna üzenetet hagyni, de mit mondhatna abban a tudatban, hogy talán lehallgatják a telefonját? Végül néhányszor csak megcsörgette, majd letette, és remélte, hogy amikor az apja meglátja a sok nem fogadott hívást, majd kapcsolatba lép vele. Otthon a Louisburg téren leparkolt a kerítés mellett, a helyén, és még az autóban ülve körülnézett. Ki figyeli? És honnan? Nem csoda, hogy Isaac olyan ideges volt. Amikor arra gondolt, hogy el kell jutnia a kocsitól a bejárati ajtóig, azt kívánta, bárcsak golyóálló mellény lenne rajta. Fogta a táskáját meg papír zsebkendővel a vészhívót, majd kiszállt, és az épülethez sietett. Amikor azonban közelebb ért, egyre jobban lelassított. A lámpa aljára újabb fehér csík volt kötözve. Grier gyorsan megpördült, felnézett a szomszédos téglaházakra, és azt kívánta, bárcsak beléjük látna. Nem volt egyedül, bárhová ment is. Miközben a szívverése megint felgyorsult, a vér vadul tombolt az ereiben és az agyában. Bement a házba, kikapcsolta a nagy riasztót, és letette a vészhívót a komódra. Ledobta a táskáját, majd kikapcsolta a kis riasztó vijjogását is, és csak annyira nyitotta ki ismét a bejárati ajtót, hogy leoldja a fehér rongyot a lámpáról.
176
Egy, kettő, és már bent is volt megint. Kulcsra zárta az ajtót, és aktiválta a nagy riasztót, amit sosem szokott, amikor napközben otthon volt. Komor elhatározással bement a konyhába, vitte a táskáját is, aztán mindent letett a konyhapultra: a névjegyet, az anyagdarabokat és a vészhívót. Ez utóbbit óvatosan csak papír zsebkendővel fogta meg. A két rongydarab egyformának tűnt, nyilvánvalóan ugyanabból a ruhadarabból szakították le. Volt egy sejtése, hogy miből: Isaac pólójából. És bármibe lefogadta volna, hogy jelzésként szolgált, hogy a férfi... Amikor megcsörrent a mobiltelefonja, nagyot sikított, és úgy megijedt, hogy majdnem megállt a szíve. Megnézte, ki az, felvette, és azonnal a tárgyra tért. – Apa... beszélnünk kell. Egy ideig csend volt, majd Alistair Childe előkelő hangja szólalt meg a vonal másik végén. – Jól vagy? Átmenjek hozzád? Grier a válla és a feje közé szorította a telefont, és a láncnál fogva felemelte a vészhívót, majd figyelte, hogy himbálózik a levegőben. Egészen biztos, hogy figyelik, így nem lenne értelme eltitkolni, kivel találkozik, vagy hová megy. Különben is, valószínűleg jó ötlet lenne, ha felbukkanna nála az apja. Mindig is sejtette, hogy nagyon magas szinten is hatalma van, mert a politikusok és a katonai vezetők nemcsak tisztelettel bántak vele, hanem valami bizonytalan félelemmel is, annak ellenére, hogy Alistair Childe művelt, jól nevelt úriember volt. Nem árthat, ha az apját is behozza a képbe, úgysem volt más, akihez fordulhatott volna ebben a helyzetben. – Igen – felelte. – Gyere át most! A Pinckney utcában Isaac kinézett a fedezékül szolgáló fatábla mögül, és ölni szeretett volna. Ez a sürgető késztetés nála nem olyan volt, mint egy átlagembernél, aki minden dühe ellenére csak feltételes módban engedte volna szabadjára indulatait. Ő valóban el akarta vágni Matthias torkát, majd felhasítani testét az ágyékáig, és kibelezni, mint egy disznót. A mocskos gazember nem szállhat rá a nőjére!
177
Nem számított, hogy Isaacnek mit kellett tennie vagy feláldoznia: Grier Childe a jó szívével és okos tekintetével nem lesz újabb rovátka Matthias bűnlajstromán. A nő azonban kétségtelenül volt főnöke útjában állt. Jó két órával azelőtt ment el otthonról, és nála volt a pénz is, amit Isaac hagyott neki. Ez volt a jel Isaac számára, hogy elmehet... kivéve, hogy az a fekete autó, amely hajnalban is itt járt, kihajtott a Willow utcánál lévő sikátorból, és követni kezdte Griert. Mivel Isaacnek nem volt kocsija, muszáj volt elengednie őket, miközben tombolt a tehetetlen dühtől. Első gondolata az volt, hogy felhívja Jim Heront, de még mindig nem volt biztos benne, hogy megbízhat-e a fickóban. Csak annyit tehetett, hogy visszarakta a jelzést, amelyet korábban rákötött a lámpára. A fejébe nyomott egy ottfelejtett festőcsákót, hogy eltakarja az arcát, aztán óvatosan kilopózott, hogy újabb fehér csíkot erősítsen a lámpára. Arra az esetre, ha az elsőt nem vették volna észre, mielőtt Grier levette. Habár ez nem tűnt túl valószínűnek. A kérdés inkább az volt, érvényes-e most is ez a különleges egységben alkalmazott, titkos jeladás, amely azt jelezte, hogy a hely tiszta. A harctéren, amikor befejeztek egy küldetést, és a csapattagok elhagyták a helyszínt, mindig hagytak maguk után egy fehér jelzést valahol a környéken vagy egy ott álló járművön. Isaac remélte, hogy a múltját és a jelenét távol tudja tartani Griertől, de sajnos nem sikerült. Amikor a nő visszajött, olyan mély ráncba húzódott a homloka, mintha hunyorogna, és volt valami a kezében, amit egy papír zsebkendővel fogott. Vagy a saját ujjlenyomatát nem akarta rajta hagyni, vagy azt nem akarta letörölni, ami már rajta volt. Aztán levette a másik fehér rongydarabot is, amelyet a lámpára kötve talált. És... most a fekete autó visszatért, lassan hajtott el a ház előtt felfelé az utcán. Majd visszafordult. És leparkolt. – A picsába. A picsába... Isaac szerette volna elhagyni a rejtekhelyet, átmasírozni az utcán, és a fegyvere csövével bekopogtatni annak a jelöletlen autónak az ablakán. Aztán belenézni a szemébe, akárki ül is a volán mögött, és meghúzni a ravaszt, hogy kiloccsantsa a gazember agyvelejét. 178
Volt egy sejtése, hogy ki lehet a kocsiban. És remélte, hogy jobban van a karja a nyomorultnak. Pokolba azzal, hogy elhagyja Bostont. Nem megy sehová, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy Grier kikerült a tűzvonalból... mert ő volt az, aki a nő nyakába akasztotta a céltáblát. Éppen ezen a kis örömhíren gondolkozott, amikor egy akkora Mercedes fékezett le az épület bejárati ajtaja előtt, mint egy ház. A sofőr nem nézegetett körbe, nem keresett parkolóhelyet a hatalmas batárnak. Egyszerűen csak megállt a járdaszegély mellett, és csupán annyival csökkentette a szabálytalanságot, hogy lekapcsolta a lámpáját. A férfi, aki kiszállt belőle, több mint száznyolcvan centi magas volt, és olyan testalkatú, mint egy katona. Ősz haja dús, oldalt elválasztott és hátrafésült. Polárpulóvere és sportos viselete ellenére is sugárzott róla a gazdagság. És mit ad isten, úgy sétált oda a bejárati ajtóhoz és kopogott be az oroszlánfejjel, mintha öve lett volna a ház. Grier apja. Csak ő lehetett. Amikor a nő kinyitotta az ajtót, az idősebb férfi azonnal belépett, aztán ismét becsukódott az ajtó, és Isaac nem látott semmi többet. Megfigyelési feladatnál az ember általában kiválasztott egy leshelyet, és ott maradt. A helyváltoztatás növelte volna az esélyét annak, hogy észreveszik. Különösen világos nappal egy olyan helyen, amit nem ismert, miközben amúgy is vadásztak rá. Az ő esetében azonban nem balszerencse lett volna, ha észreveszik, hanem öngyilkosság. Vagyis bármennyire követelte is a teste, hogy mozduljon meg, változtasson helyet, ott kellett maradnia, ahol volt. Majd napnyugta után. Előbb meg akarta várni, hogy lemenjen a nap, és még akkor is nagyon óvatosnak kellett lennie. Grier riasztórendszere azt jelentette, hogy nem fog tudni behatolni a házba. Isaac specialitása az volt, hogy embereket öljön, nem pedig ultramodern technikai eszközöket hatástalanítson, vagyis annak az esélye, hogy észrevétlenül bejut a házba, egyenlő volt a nullával. Na persze, ha egyáltalán be akart menni. A kérdés az volt, hogyan tudja legjobban megvédeni a nőt, és nehéz volt eldöntenie, melyik a rosszabb: ha Grier egyedül van bent, miközben Isaac a házon kívülről figyeli, vagy ha ő is bent van vele együtt.
179
Halványan érzékelte, hogy a gyomra megkordul, és a hang élénken emlékeztette arra, hány óra telt már el azóta, hogy utoljára evett. De nem vert tudomást az éhségről, ahogy a harctéren már oly sok alkalommal. Az elme felülemelkedik a problémán. Az elme felülemelkedik a testen... az elme felülemelkedik mindenen. Csak arra vágyott, bárcsak tudná, miről beszélget odabent Grier és az apja. Grier a konyhában állt, és az apját nézte, aki viszont a kirakott tárgyakat bámulta mereven. Griernek olyan sok kérdés kavargott a fejében, hogy azt sem tudta, hol kezdje. Egy dolog biztos volt: amikor az apja felvette a névjegykártyát, a keze alig észrevehetően remegett. Ez másnál egyenlő volt egy erős epilepsziás rohammal. Alistair Childe jó ember volt, de ritkán mutatta ki az érzelmeit. Főleg azt, amikor feldúlta valami. Grier egyetlen alkalommal látta sírni, a fia temetésén – ami nemcsak azért volt nagyon meglepő, mert a könnyeit szinte sohasem látták, hanem mert a két férfi nem nagyon jött ki egymással. – Kitől kaptad ezt? – kérdezte az apja olyan vékony hangon, amely egyáltalán nem volt jellemző rá. Grier leült a konyhasziget mellett álló székre, és azon töprengett, hol is kezdje. – Kirendelt védőként tegnap egy... A történetet hamar összefoglalta, az apja reakciójára azonban nem számított. – Megengedted annak az alaknak, hogy idejöjjön? Grier összefonta a karját a mellkasán. – Igen. – Be a házba? – Ő ember, apa, nem egy állat. Az apja szinte lerogyott a másik székre, aztán a pulóverének cipzárjával ügyetlenkedett, hogy lehúzza a nyakán. – Jóságos isten... – Visszaadtam az ügyet, de nemrég, amikor elmentem Isaac lakásába... 180
– Mi az isten vett rá, hogy odamenj? Na jó, erről a dühös hangnemről inkább nem is vesz tudomást. – Akkor kaptam ezt a névjegyet, és a férfi azt mondta, hogy hívjam fel, ha újra látom Isaacet. Valamint ez a vészhívó is akkor került hozzám. – Megrázta a fejét. – Már láttam azt az embert korábban is, esküszöm... nagyon régen. Ha az apja eddig sápadt volt, most hamuszürkére változott, nemcsak egyszerűen elfehéredett, egyenesen szürke lett. – Hogy nézett ki? – A szemét szemkötő takarta, és... Grier nem tudta befejezni a személyleírást. Az apja felpattant a székről, aztán meg kellett kapaszkodnia a pultban. – Apa? – Grier riadtan fogta meg a karját. – Jól... Nem lepődött meg, amikor az apja megrázta a fejét. – Beszélj, kérlek! – mondta neki. – Mi folyik itt? – Nem... mondhatom el. Grier elengedte a karját, és hátralépett egyet. – Rossz válasz – felelte mérgesen. – Nagyon rossz válasz. Ahogy nézte az apját és ezt a makacs hallgatást, rájött, miért érezte magát olyan furcsán kellemesen Isaac mellett: mert az apja is szellem volt. Amióta csak ismerte. Grier szó szerint abban a félelemben élt és nőtt fel, hogy a férfi bármelyik pillanatban örökre eltűnhet. Az ügyfelében is pontosan ugyanezt érezte. – Beszélned kell – mondta neki komoran. – Nem lehet. – Az a tekintet, amely az apja szeméből visszanézett rá, egy ismerős külső mögé bújt idegené volt. Mintha valaki az apja arcvonásait álarccá alakította volna, és beköltözött volna mögé, hogy onnan nézzen kifelé. – Még ha megtehetném is... nem tudnám elviselni, hogy megfertőzzelek... A válla előreesett, mintha egy súlyos szikla nehezedne a hátára. Különös, gondolta Grier. Határozottan elérkezett az idő, ahogy az ember idősebb lett, amikor a szüleire emberként tekintett, nem pedig úgy, mint egy anyára vagy apára. Ez is egy ilyen pillanat volt. A konyhában álló férfi már nem a mindenható családfő és üzletember volt... hanem olyasvalaki, aki medvecsapdába esett, amelynek a fogait csak ő látta.
181
– Mennem kell – mondta a férfi fojtott hangon. – Maradj itt, és ne engedj be senkit! Kapcsold be a riasztót, és ne vedd fel a telefont! Amikor az ajtó felé indult, Grier elé állt, és elzárta az útját. – Ha nem mondod meg, mi folyik itt, abban a pillanatban, hogy elmész, kimegyek azon az ajtón, és a Charles utcán fogok sétálgatni, amíg vagy el nem gázolnak, vagy meg nem talál az, akitől annyira féltesz. Ne feszítsd túl a húrt, mert esküszöm, megteszem. Apa és lánya egy ideig morogva nézett farkasszemet egymással. Aztán a férfi harsányan felnevetett. – Hogy mennyire az én lányom vagy! – Igen, ízig-vérig. Grier apja csak járkált körbe-körbe a konyhasziget körül. Itt az ideje, gondolta Grier. Eljött végre a pillanat, hogy választ kapjon azokra a kérdésekre, amelyeket mindig is fel akart neki tenni arról, hogy mit csinált. Ideje volt a titokzatos és homályos lyukakat kézzelfogható válaszokkal betömni, amelyeket már régen hallania kellett volna. Istenem, amennyire bonyolulttá tette az életét Isaac Rothe, annyira hasznos is lett. Akár egy égi áldás. – Csak beszélj, apa! Ne légy ügyvéd, ne gondold át minden szavad! A férfi megállt a pult távolabbi végénél, és a lányára nézett. – Már csak gondolataim maradtak meg nekem, édesem. A következő pillanatban leült ugyanarra a székre, amelyre korábban lerogyott, és amikor helyet foglalt, felhúzta a pulóvere nyakán a cipzárt. Grier ebből tudta, hogy most végre megtudja az igazat, vagy legalábbis egy részét. Az apja így jelezte, hogy összeszedi magát, és visszaváltozik azzá, aki volt. – Amikor a hadseregben voltam tisztként, Vietnamban szolgáltam, ahogy már te is tudod – kezdte azon a szokásos, érzelemmentes hangon, ahogy Grier egész életében beszélni hallotta. – Aztán elvégeztem a jogi egyetemet, és úgy volt, hogy visszatérek a civil életbe. A hadsereget azonban nem hagytam ott teljesen. Sosem szálltam ki végleg. – Azok az emberek, akik hozzánk jöttek?... – kérdezte Grier, és rájött, most először hozta szóba őket. – Ez nem olyasvalami, amit teljesen maga mögött hagyhat az ember. Nem lehet kiszállni. – A névjegyre mutatott. – Ismerem ezt a számot. Többször fel is hívtam. Azon lehet elérni magát a... szörnyet.
182
A férfi tovább beszélt, de csak általánosságban, semmi konkrétumot nem említett, Grier azonban gondolatban betömte a fehér foltokat. A kormánynak egy nindzsa stílusú szervezetéről volt szó, amely igazolta az összeesküvés-elméletek híveinek paranoiáját, egy olyan gépezetről, amellyel csak filmekben vagy könyvekben találkozhattunk, aminek a létezését az értelmes hétköznapi ember el sem hitte. – Nem akarom, hogy – megint a névjegyre mutatott – ennek a közelébe kerülj. A gondolat, hogy... az a férfi... Amikor nem fejezte be a mondatot, Grier kötelességének érezte, hogy megjegyezze: – Igazából még nem is mondtál semmit. Az apja megrázta a fejét. – Pontosan erről van szó, hogy csak ennyit tudok. Én az oldalvonalon vagyok, Grier, csak annyit ismerek az egészből, hogy tisztán lássam, mennyire veszélyes. – Mit csináltál nekik... akárkik is azok az „ők”? – Információt gyűjtöttem. Szigorúan csak a hírszerzésben vettem rész. Nem öltem meg senkit. – Mintha lenne egy egész hadosztály, amely gyilkosokból áll. – A gépezetet leginkább az információ működteti, és az én feladatom volt, hogy elmenjek, megszerezzem és átadjam nekik a híreket. Néha még megkérdezték a véleményemet bizonyos nemzetközi szinten ismert emberekről vagy kormányszervezetekről, de ismétlem, nem gyilkoltam meg senkit. Grier határtalanul megkönnyebbült, hogy az apja kezéhez nem tapad vér. – Még mindig benne vagy? – Ahogy már mondtam, az ember soha nem tud kiszállni. Habár már... – itt hosszú szünetet tartott – két éve nem kaptam megbízást. Grier a homlokát ráncolta, de még mielőtt bármit kérdezhetett volna, az apja felállt, és azt mondta: – Az ügyfeled viszont nyakig benne van, és megszökött tőlük. Nem tudja megmenteni magát, és te sem tudsz segíteni neki, hogy megmeneküljön. Ha ez az Isaac megint felbukkan, azonnal hívj fel! – Azzal fogta a névjegyet, a fehér csíkokat és a vészhívót, és a pulóvere zsebébe rejtette őket. – Nem engedem, hogy belekeveredj ebbe a mocsokba, Grier. – Mihez kezdesz ezekkel a tárgyakkal? 183
– Gondoskodom róla, hogy egyértelmű legyen: már nem képviseled Isaac Rothe-ot, és hogy semmi közöd nincs hozzá, ha pedig újra látod, azonnal kapcsolatba lépsz velem. Elmagyarázom nekik, hogy nem te választottad ezt az egészet, és hogy hajlandó vagy továbblépni. A legfontosabb pedig, hogy hangsúlyozom előttük: nem tudtál meg semmit tőle. Mert ez az igazság, ugye? Az apja szigorú tekintete láttán Grier úgy vélte, még ha nem is így lenne, akkor is azt kellene mondania, hogy igen. – Soha egyetlen szót sem mondott arról, hogy mit csinált vagy, hogy miért menekül. Egy szót sem. – Amikor Grier látta, mennyire megkönnyebbül az apja, érezte, hogy az ő csalódottsága is csökken. – Apa... Grier odalépett hozzá, a karját a dereka köré fonta, és egy hosszú percig átölelve tartotta. – Egy óra múlva felhívlak – mondta a férfi. – Kapcsold be a riasztót! – Lehallgatják a telefont. – Tudom. Grier megdermedt. – Mióta van már így? – A kezdet kezdete óta, úgy negyven éve. Istenem, miért lepődött meg egyáltalán ezen? Mégis, a magánélet ilyen formájú megbecstelenítésétől rossz szájíze lett. Ahogy a többitől is. Miután kikísérte az apját, bezárta az ajtót és bekapcsolta a riasztót. Bement a dolgozószobába, és kilesett az ablakon. Figyelte, amikor a Mercedes elindult a járda mellől, és elindult a Pinckney utcán a Charles utca felé. Amikor már nem látta a hátsó lámpájának fényét, belenyúlt a zsebébe, és kivette azokat a tárgyakat, amelyeket visszavett az apjától, amikor megölelte. A férfi nem vitte magával a vészhívót, a névjegyet és a fehér csíkokat. Alistair Childe-nak egy dologban tökéletesen igaza volt: Grier ízigvérig a lánya volt. Ami azt jelentette, hogy nem fogja hagyni magát félreállítani ebben a dologban. Elment az eszed, ugye, tudod, szólalt meg öccse szelleme, mellette állva. 184
– Nem újdonság – Grier ránézett a fiúra. – Két éve egy halott fickóval beszélgetek. Ez komoly dolog, Grier. A nő lenézett a kezében tartott tárgyakra. – Igen, tudom.
185
Huszonkettedik fejezet
Mire végre besötétedett, Isaac legszívesebben teli tüdőből felordított volna, hogy kibaszottul itt volt már az ideje! Ahelyett azonban, hogy Tarzant játszott volna, elindult. Kimászott a hátsó ajtó fölötti ablakon, amelynek még hajnalban kiakasztotta a zárját, visszazárta maga után az ablakot, majd hangtalanul földet ért a hátsó téglateraszon. Szerencséjére felhős volt az éjszaka, mert így kevesebb fény jutott le a földre az égboltról. Ugyanakkor el is volt átkozva, hiszen a környéket úgy kivilágították, mint egy ékszerbolt kirakatát. Az utcai lámpák, minden ház fényes, fekete bejárata felett a villany és az autók fényszórója vakítóan világított, így nagyon nehéz feladatnak tűnt, hogy rejtve maradjon. Csigatempóban tette meg a távolságot Grier házáig. Mindenhol az árnyékba húzódott, már ahol talált ilyen helyet; kihasználta, hogy elrejtőzhet a kíváncsi szemek elől. Negyvenöt perc. Ennyi időbe telt, hogy megtegye a nem sokkal több mint húsz métert az utca másik oldalán álló ház hátsó kertjéig. Na persze, felment a dombon két házzal távolabbra, majd visszafordult, lejött egy másik utcán, és végül egy sikátorból közelítette meg a hátsó udvart. Egy ugrás... aztán megkapaszkodott a téglakerítés tetején... átlendítette magát rajta... és már ott is volt a rododendronok között. Mozdulatlanul várt, miután guggolva földet ért. Nem volt ott senki, nem látta és nem érezte senki jelenlétét. Ez azt jelentette, hogy felmérheti a terepet az üvegfalon keresztül... Amikor Grier belépett a konyhába, mély lélegzetet vett, olyat, amely hirtelen újult erővel töltötte el, és ismét teljes figyelemmel tudott koncentrálni annak ellenére, hogy huszonnégy órája nem evett és nem ivott semmit. Úgy érezte, egy örökkévalóság óta nem látta a nőt, és gyűlölte, hogy olyan kimerült és sápadt, miközben úgy járkál a konyhában, mint ahogy 186
kismadár repked a szélben, és azt keresi, melyik faágon tud megpihenni. Telefonon beszélt valakivel, élénken gesztikulált a kezével... aztán befejezte a hívást, és ledobta a telefont a pultra. Isaac várt, hogy valaki felbukkanjon a kétségtelenül hangos zaj hallatán. Amikor senki nem jött, feltételezte, hogy egyedül van... Valami megmozdult. Tőle balra. Isaac csak a szemével nézett oda, sem a feje, sem a teste nem moccant meg. Nehéz volt megállapítani, mi változtatott helyet, mert körülötte nagyon sok... Jim Heron lépett ki az árnyékból. Micsoda meglepetés, tekintve, hogy a kertet magas fal vette körül. De persze lehet, hogy már azelőtt is itt volt, hogy Isaac megérkezett volna – ami azért volt zavarba ejtő, mert érzékelnie kellett volna a jelenlétét. Habár a fickó mindig is nagyon értett ahhoz, hogy beleolvadjon a környezetébe. – Mit csinálsz itt? – kérdezte Isaac, és amikor kiegyenesedett, a tenyere ráfonódott a pisztolya markolatára. – Téged kereslek. Isaac körülnézett, de nem látott senki mást. – Nos, megtaláltál. – És a fenébe, lehet, hogy Heron valamiben mégis tud neki segíteni. – Mellesleg tökéletes az időzítésed. – Mégsem hívtál fel. Pedig megadtam a számom. Isaac Grier felé bökött a fejével. – Komplikációk léptek fel. Jim a bajusza alatt káromkodott egyet. – Anélkül, hogy tudnám a részleteket, megmondom a megoldást. Menj el! Most. Aggódsz a nő miatt? Engedd, hogy feltegyelek egy gépre! – Adtak neki valamit. – A kénköves pokolba! Mit? – Nem tudom. – Isaac benézett az üvegen át Grier-re. – Ezért nem megyek el. – Isaac, nézz rám! – Amikor a férfi nem engedelmeskedett, Jim megragadta a felkarját és megszorította. – Nézz rám! Isaac ekkor felé fordította a fejét. – Nem hagyhatom... hogy bántódása essen. Újabb káromkodás. 187
– Na, jó, rendben. Akkor majd én elrendezem a helyzetet. Te túl értékes vagy ahhoz, hogy feláldozzunk. El kell jutnod biztonságban valahová messzire innen, távol mindenkitől, aki ismer, és rád találhat. Majd én gondoskodom a nőről... – Nem. – Istenem, nem tudta megmagyarázni, és tudta, hogy nincs benne semmi logika, de ha Grierről volt szó... nem bízhatott senkiben. – Térj észre, Isaac! Te magad vagy a fegyver, amelyet a halántékához szorítanak. Te vagy a ravasz, a golyó és a lövés, ami megöli. Ha itt maradsz a közelében, azzal megásod a sírját. – Majd közé és Matthias közé állok, és... – Az egyetlen mód, hogy mindketten túléljétek, ha eltűnsz innen, de gyorsan. És ha elég sokáig titokban tudjuk tartani a hollétedet, Matthias fel fogja adni a keresést... nem engedheti meg magának, hogy a végtelenségig megossza az erőit. Isaac lassan megrázta a fejét. – Tudod, milyen volt Matthias az elmúlt években. Úgy vezette a különleges egységet, mint egy klubot, mindig a saját feje után ment. Régebben még elfogadta a szabályokat... mostanában viszont? Ő maga alkotja őket. Irányíthatatlanná vált. A küldetések már... egész másról szólnak. Nem tudom miről, csak azt, hogy ez azt jelenti, hogy amíg él, vadászni fog rám. Ez az egyetlen módja annak, hogy megvédje magát. – Akkor hadd kutasson utánad az egész földgolyón. Majd gondunk lesz rá, hogy a halálod napjáig mindig két lépéssel előtte járj. Isaac visszanézett Grierre az üvegen keresztül. A nő rátámaszkodott a pultra, ahol Isaac is ült korábban, a fejét lehorgasztotta, a teste előregörnyedt, mintha a világ összes terhe az ő vállát nyomná. A haja le volt engedve, hosszú, hullámos fürtjei szinte a gránitpultra értek. – Kezdem azt hinni, hogy hibát követtem el – hallotta Isaac magát. – Ott kellett volna maradnom a különleges egységben. – Annyi a hibád mindössze, hogy itt vagy ebben a kertben. Valószínűleg. De akkor sem megyek innen sehová. – Ó, az isten szerelmére! – fakadt ki Jim. – Tessék, fogd! Amikor valami csörgő hangot hallott, Isaac odanézett, és látta, hogy Jim egy papírzacskót tart előtte. – Pulykás szendvics – mondta Jim. – Majonézzel, salátával, paradicsommal. Meg egy sütemény. Innen hoztam a DeLuca büféből a
188
sarokról. Még bele is harapok, hogy bebizonyítsam, nincs megmérgezve. Jim belenyúlt a zacskóba, és kihalászott belőle egy szendvicset, majd egy kézzel kibontotta a csomagolásból. Aztán kitátotta a száját, egy nagyot harapott belőle, és csukott szájjal rágni kezdte. Ettől Isaacnek természetesen úgy beindult a nyálelválasztása, mint egy kisgyereknek. – Milyen a süti? Jim tele szájjal válaszolt. – Csokidarabkás. Mogyoró nélkül. Utálom az olyan sütit, amelyben csokoládédarabka és mogyoró is van. – Le vagyok kötelezve – felelte Isaac lágy hangon. Kinyújtotta a bal kezét, és elvette a másik férfitól a szendvicset, majd mohón enni kezdte. – Kéred a sütit? – dörmögte Jim. Isaacnek nehezére esett kimondania, de muszáj volt. – Beleharapnál abba is? Kérlek. Jim hatalmas keze ismét eltűnt a papírzacskóban, majd kivett egy malomkerék nagyságú süteményt. Kicsomagolta, beleharapott és megrágta. – Nagyon köszönöm – felelte Isaac, amikor a desszert gazdát cserélt. – Van egy üveg víz is a hátsó zsebemben. – Jim kivette, feltűnő mozdulattal lecsavarta a tetejét, és nagyot kortyolt belőle. Isaac előrehajolt, és elvette az ásványvizes palackot. – Megmentetted az életem. – Ez a terv – mormolta a másik férfi. A konyhában Grier elkezdett vacsorát készíteni. A francba, milyen védtelen volt így a tűzhely fölé hajolva! Az a nagy üvegfal mintha egy tévé képernyője lett volna, amely a hét minden napján, napi huszonnégy órán keresztül a Childe csatornát sugározta. – Ha elmegyek, védtelenül hagyom. – Ha pedig itt maradsz, céltábla lesz belőle. Már most sem lenne szabad itt lenned. És nem kellett volna a napot sem abban a házban töltened az utca másik oldalán. Isaac élesen odakapta a fejét. – Honnan tudsz te erről? Jim csak a szemét forgatta.
189
– Elfelejtetted, hogy mivel foglalkoztam több mint tíz éven keresztül? Nézd, légy realista! Engedd, hogy én vigyázzak rá, miután téged biztonságba helyeztelek. – Csak hogy tudd, nagyon jól ismerlek... szóval ezt a kiscserkész dumát nehezen veszem be. – Ami engem illet, akár a torkodon is akadhat, csak használd ki az előnyeit... Hirtelen hűvös szél támadt, de nem lehetett meghatározni, mely irányból... és Isaac érezte, hogy borzongás fut végig a gerincén, amelynek azonban semmi köze sem volt a hőmérséklethez, sokkal inkább az ösztöneihez. Mellette állva Jim megdermedt és körülnézett... Két hatalmas termetű fickó lépett elő az árnyékból mögöttük. Isaac egy pillanat alatt előrántotta a fegyverét, és mindkettőt az újonnan érkezettekre szegezte. Kiderült azonban, hogy csak Jim barátai azok. Az egyik úgy ki volt lyukasztva, mint egy tűpárna, a másik pedig akkora volt, mint egy ház. – Társaságunk lesz, haver – sziszegte Mr. Tűpárna Jimnek. – Rossz társaságunk. Körülbelül másfél perc múlva. – Küldd be a házba! – szólalt meg a vastag hajfonatos is. – Ott biztonságban lesz. Na jó, ideje volt közbeszólni. – Sziasztok! A nevem Isaac, ez pedig itt Jay... és Néma Bob. – Egymás után megemelte a két pisztolyt, amikor bemutatta őket. – Többé már egyikünk sem szereti, ha parancsolgatnak neki. Jim szemében valami izzott, amikor odalépett hozzá. – Hallgass rám, Isaac... menj be a házba... menj be a rohadt házba, és maradj ott! Bármit hallasz vagy látsz... ne gyere ki! Megértetted? Aztán a semmiből váratlanul előhúzott egy kést, és Isaac azt hitte, nem jól lát. A nyomorult tényleg üvegből volt?... Mi a f... Egy halk fütyülés hallatszott a levegőben, és Isaac hátrapillantott a válla fölött a hang irányába. Biztosan csak a szél... más magyarázat nem volt rá. Mégsem érezte a bőrén a levegő mozgását. – Nyomás be a házba, ha élni akarsz! – mondta neki valaki. Jim megragadta a karját.
190
– Ez ellen az ellenség ellen nem tudsz harcolni, én viszont igen. Ha ott vagy bent, biztonságban leszel, és megvédheted a nőt is. Tartsd mindig magad mellett, és vigyázz rá! Nos, ezt a parancsot lehet, hogy mégis teljesíti... Hirtelen valami vörös ragyogó fényt pillantott meg Grier háza körül, mintha a földről vörös reflektorok világítottak volna felfelé. Miközben próbálta felfogni azt, amit lát, a bizsergés olyan elviselhetetlen lett a tarkóján, hogy attól félt, a feje – mint egy felrázott szénsavas ital kupakja – lerepül a nyakáról. Nem vesztegette az időt. Miközben a nem evilági süvítés egyre erősödött, átszaladt a kerten, és azon imádkozott, hogy időben bejusson Grier házába. Grier utált az apjával veszekedni. Határozottan gyűlölte. Megfordította az omlettet a serpenyőben, majd középre igazította, és ránézett a telefonjára, amit a konyhasziget pultjára dobott. Az első hívás körülbelül egy órával az után szólalt meg, hogy az apja elment tőle, és ígéretéhez híven felhívta. Természetesen rájött a lánya zsebes trükkjére, és ez lett minden bajnak a forrása. Nem tudtak azonban egyetértésre jutni semmiben, mert Grier nem volt hajlandó visszaadni a tárgyakat, az apja pedig nem fogadta el a „nem”-et válaszként. Ráadásul ezt a kényes témát rébuszokban beszélve kellett megvitatniuk, mert ki tudja, ki hallgatja le a telefonját. Miután hosszú időn keresztül csak kóstolgatták egymást, mint két kutya egy kutyaviadalon, szünetet tartottak, és Grier megpróbált dolgozni, miközben az apja kapcsolatba lépett azzal az árnyékvilággal, amelynek része volt. Legalábbis Grier ezt feltételezte. Nem mintha a férfi bármi konkrétat is mondott volna neki. Ismét nem mondott konkrétumot. Mint mindig. A második telefonbeszélgetést Grier kezdeményezte. Azért tárcsázta az apját, hogy valamiféle békét kössenek, és megkérdezze, mit csinált, azonban a beszélgetés hamar átment burkolt vádaskodásba egy olyan nyelven, amely félig titkos volt, félig activity jellegű körülírás. Az előbbi csak kevéssel volt hatékonyabb, mint az utóbbi, különösen így, telefonon keresztül. 191
Miközben az omlett halkan sercegett, és Grier ivott egy kortyot a pohár borból, szél süvített a ház háta mögött, megzörgette a redőnyöket és megszólaltatta a szélcsengőt az ajtó mellett. Grier a homlokát ráncolva hátrapillantott a válla fölött. Micsoda szélvihar, gondolta, ám ezúttal a kis agyagrudacskák csilingelése nem nyugtatta meg. Na persze, ez van akkor, ha valakinek üldözési mániája támad. Mindenben veszélyt sejt, még a... Ekkor egy hatalmas test lódult neki a hátsó ajtónak, és majdnem beterítette az egész üvegtáblát. Grier rémülten felsikoltott, és már ugrott, hogy megnyomja a pánikgombot a riasztó távirányítóján, amikor Isaac arca jelent meg a mozgásérzékelő lámpa felvillanó fényében. A férfi ököllel dörömbölni kezdett az ajtón, de hamar abbahagyta. Megpördült, és az udvarra meredt, miközben a hátával az ajtóhoz lapult, mintha valami szemből támadna rá. Grier odaszaladt a hátsó bejárathoz, kikapcsolta a riasztórendszert, és amikor kinyitotta az ajtót, Isaac majdnem hanyatt esett befelé. Majd a férfi zárta be magukra az ajtót, ráfordította a zárat, és háttal nekidőlt az üvegtáblának, mintha valaki be akart volna jönni utána. Két lihegés között azt mondta: – A riasztó... kapcsold vissza a riasztót... Grier késedelem nélkül megtette... Aztán minden sötétbe borult. Csak a tűzhelyen lévő serpenyő alatt lobogott a kékes láng, valamint a hátsó veranda fölött világított egy halvány fény. A konyha koromsötét lett. Grier csak néhány pillanat múlva fogta fel, hogy Isaac kapcsolta le a villanyt. A fegyver, amit a mellkasa előtt tartott, nem vert vissza fényt és nem vetett árnyékot, Grier mégis pontosan tudta, mi van a kezében, amikor oldalra lépett, és az ajtó melletti falhoz lapult. Nem irányította felé a csövét, még csak a közelébe sem, sőt nem is nézett rá. A tekintetet mereven a hátsó kertre szegezte. Amikor Grier oda akart menni hozzá, hogy ő is kinézzen, Isaac felemelte izmos karját és megállította. – Maradj távol az üvegtől! – Mi folyik itt?
192
Egy széllökés rázta meg a házat, a szélcsengő vadul csilingelt, összevissza libegett a szélben, összegabalyodott, szinte már sikított a fájdalomtól. Aztán valami különös nyikorgó hang harsogta túl a lármát. Grier a pultra támaszkodott, és felnézett a mennyezetre, majd rájött, hogy a ház adta ki a hangot... A családi téglaház, amely már kétszáz éve állt mozdulatlanul mindenféle időjárásban. Most pedig úgy recsegett, mintha mindjárt kitépné valami a földbe ásott mély alapjáról. Grier az üvegfal felé pillantott. Nem látott semmit, csak árnyékok mozogtak a szélben... de valami nem stimmelt velük. Nem úgy mozogtak... ahogy kellett volna. Megigézve bámulta a tintaszerű foltokat odakint ide-oda cikázni, és érezte, hogy az elméje megfeszül, és próbál magyarázatot találni arra, amit a szeme lát. – Mi... az? – lehelte. – Bújj a pult mögé! – Isaac felpillantott a mennyezetre, amikor a ház ismét megreccsent. – Gyerünk, bébi, tarts ki! Grier letérdelt, és belenézett a szemben lévő régi tükörbe. Hullámos felületében a hátsó üvegfalon keresztül épp a kertre látott, és azokra a különös foltokra, amelyek odakint mozogtak. – Isaac, gyere el az ajtótól... Ekkor éles sivítás hangzott fél, mire a nő felsikított és a fülére szorította a kezét. Isaac azonban meg sem rezdült – Grier belőle merített erőt. – A füstjelző – kiabálta a férfi. – A füstjelző az! Aztán a tűzhely felé vetette magát, és lehúzta a tűzről a füstölgő omlettet, majd egy gyors mozdulattal elzárta alatta a lángot. – Tégy, amit tenned kell – utasította Griert. – De úgy intézd, hogy ne jöjjenek ki a tűzoltók!
193
Huszonharmadik fejezet
Matthias saját maga tette meg az út utolsó részét. A Bostonba tett kitérőjéről repülővel érkezett a városba, és bár többféle repülőgépet is tudott vezetni, a sérülése megfosztotta ettől a képességétől. De az autóval legalább még elboldogult, az isten verje meg! A repülőút Beantownból Caldwellbe rövid volt és kellemes, majd hamar kijutott a caldwelli nemzetközi repülőtérről is – na persze, azon a szinten, ahol ő volt, a biztonságiak már nem foglalkoztak vele és a csomagjaival. Nem mintha lett volna nála csomag... azon kívül, ami a fejében volt. A kocsija ugyanolyan fekete, jelöletlen autó volt, amellyel Grier Childe-ot ment meglátogatni... és ugyanolyan, amilyet bármelyik másik városban használt volna, ahová csak ment itthon vagy külföldön. Páncéllemezes, olyan vastag ablakokkal, hogy minden golyó agyrázkódást kapott volna, ha megpróbál áthatolni rajta. Senkinek sem árulta el, hová utazik, csak a helyettesének – de még a legbizalmasabb embere sem tudta a látogatásának okát. Nem volt szokatlan ez a titkolózás. Ez volt a jó oldala annak, ha valaki egy árnyékszervezet legsötétebb figurája. Ha hirtelen eltűnt, tudták, hogy ez is a nyavalyás munkája része, és senki sem kérdezett semmit. Igazság szerint ez az utazás rangján alulinak számított, olyanfajta feladatnak, amelyet általában a helyettesére bízott – most mégis személyesen kellett elintéznie. Mintha valami zarándokút lett volna. Ha pedig tényleg zarándoklat, jobb lesz, ha a dolgok hamarosan kedvezőbben alakulnak. Az út, amelyen végighajtott, átlagos városi utca volt, butikokkal, boltokkal, drogériákkal és benzinkutakkal szegélyezve, mint bárhol máshol, bármelyik városban. A forgalom nem volt élénk, gyorsan lehetett haladni. Már minden bezárt éjszakára, és az úton csak az közlekedett, aki átutazott a városon valahová.
194
Mármint az esetek többségében. A többiektől eltérően Matthias... ami azt illeti, éppen ide igyekezett. Felemelte a lábát a gázpedálról, majd lehúzódott az út szélére, és megállt a járdaszegély mellett. Egy kis füves terület mögött állt a McCready halottasház. Az épületben sötét volt, kívül azonban köröskörül égtek a lámpák. Nem probléma. Telefonált egyet, aztán a kérését emberről emberre továbbították – mint egy követ, amelyet továbbrugdosnak –, amíg el nem ért ahhoz, aki a döntéseket hozta és meg tudta adni neki azt, amire szüksége volt. Addig pedig a kocsiban ült, és várt. Gyűlölte az autóban lévő csendet és sötétséget. Nem azért, mert félt, hogy valaki van a hátsó ülésen, vagy kilép az árnyékból, és fegyverrel bekopogtat az ablakán. Hanem azért, mert a cselekvést szerette. Amíg mozgott, le tudta küzdeni az idegességet, ami nyugalmi állapotban elkerülhetetlenül megemelte az adrenalin szintjét. A mozdulatlanság a halála volt. Ez az autó pedig most a koporsója... Megcsörrent a telefonja, de már az előtt tudta, ki az, mielőtt megnézte volna. Nem, nem azok az emberek, akikkel az imént beszélt. Számukra már nem volt több mondanivalója. Matthias a harmadik csörgésre vette fel, épp mielőtt bejelentkezett volna a hangpostája. – Alistair Childe. Micsoda meglepetés! Rendkívüli elégedettséggel töltötte el a döbbent csend a vonal másik végén. – Honnan tudtad, hogy én vagyok? – Csak nem gondolod, hogy bárkinek megadom ezt a telefonszámot? – Amikor Matthias kinézett a kocsi szélvédőjén a halottasházra, ironikusnak találta, hogy éppen egy ilyen épület előtt ül, amikor beszélgetnek, tekintve, hogy a férfi fiát is oda juttatta. – Minden az én szabályaim szerint történik. Minden. – Akkor tudod, hogy egész nap próbáltalak elérni. Igen, tudta. És szándékosan intézte úgy, hogy a férfi ne találja meg. Szilárdan hitt benne, hogy az emberek olyanok, mint a hús. Minél hosszabb ideig főnek a levükben, annál puhábbak lesznek. És annál ízletesebbek is. 195
– Ó, Albie, hát persze, hogy tisztában vagyok a helyzeteddel. – Eleredt az eső, a cseppek halkan kopogtak a kocsi tetején. – Aggódsz a férfi miatt, aki a lányodnál töltötte az éjszakát. – Újabb döbbent csend. – Nem is tudtad, hogy egész éjjel ott volt? Nos, a gyerekek nem mindig mondanak el mindent a szüleiknek, nem igaz? – Griernek semmi köze hozzá. Esküszöm. Nem tud semmit... – Azt sem mondta el neked, hogy a férfi nála volt éjszaka. Hogy tudsz mégis megbízni benne? – Nem kaphatod meg őt. – A férfi hangja elcsuklott. – Elvetted a fiamat... Őt nem kaphatod meg. – Bárkit megkaphatok, Alistair. És bárkit el is vehetek. Most már te is tudod, ugye? Matthias valami furcsa érzésre figyelt fel hirtelen a bal karjában. Lenézett, és látta, hogy a tenyere a kormányt szorítja, de olyan erősen, hogy a bicepsze elkezdett rángatózni. Összpontosított, hogy elengedje a kormányt, de nem tudta megtenni. Nagyon unta már a teste görcsös reakcióit, ezért most tudomást sem vett róla. – Megmondom, mit kell tenned, ha biztonságban akarod tudni a lányodat. Add át nekem Isaac Rothe-t, és elmegyek. Ennyire egyszerű. Add meg azt, amit akarok, és békén hagyom a lányodat. Ebben a pillanatban az egész környék sötétségbe borult. A telefonhívásának köszönhetően. – Tudod, hogy minden szót komolyan gondolok –mondta Matthias, és a botjáért nyúlt. – Ne kényszeríts rá, hogy még egy Childe-ot megöljek. Ezzel letette a kagylót, és visszarakta a telefont a kabátja zsebébe. Szélesre tárta a kocsiajtót, majd felnyögött, amikor kiszállt. A betonozott járdát választotta, habár így hosszabb úton jutott el az épület hátsó bejáratáig, mintha átvágott volna a füves területen. A füvön való egyensúlyozás azonban nem tűnt jó ötletnek. Miután kinyitotta a zárat a hátsó ajtón – amivel bebizonyította, hogy hiába ő a főnök, azért meg nem felejtette el az ajtónyitó trükköket –, belépett a halottasházba, és elindult megkeresni annak a katonának a holttestét, aki megmentette. Azonosítani Jim Heron „holttestét” legalább olyan fontosnak tűnt számára, mint a következő levegővétel. 196
Odaát Bostonban, az ügyvédnő hátsó kertjében, Jim felkészült a támadásra, amely – szó szerint – a szelek szárnyán érkezett. – Ugyanolyan, mintha embert ölnél meg – kiáltotta Eddie a viharos szelet túlkiabálva. – A mellkas közepére célozz, de nagyon vigyázz a vérre! – Ezek a rohadékok szörnyen nedvesek. – Adrian vigyora szinte tébolyult volt, a szemében nem evilági tűz égett. – Ezért viselünk bőrruhát. Amikor a téglaház hátsó ajtaja becsukódott és a konyha elsötétült, Jim imádkozott, hogy Isaac és a nő bent maradjanak a házban. Mert az ellenség megérkezett. A sűrű széllökésekből ítélve. A fekete árnyékok lebucskáztak a földre, majd miután felemelkedtek, alakot vettek fel, és megszilárdultak. Nem volt arcuk, kezük, lábfejük... és természetesen ruhájuk sem. Volt azonban karjuk és lábuk meg fejük, ami feltehetően irányította őket. Istenem, milyen büdösek voltak! Olyan szaguk volt, mint a rothadt káposztának, mint a záptojás és a bűzölgő, rothadt hús keverékének, ráadásul úgy mosolyogtak, akár a farkasok, amikor az egész falka közösen vadászott. A gonosz volt itt a sötétben, kézzelfogható alakban mozgott, négy undorító, rothadó fekély formájában, amitől az embernek kedve lett volna megmártózni egy kádnyi fehérítőben. Amikor Jim harci állásba helyezkedett, érezte, hogy a tarkóján valami bizsergés kezdődik, és felkúszik az agyába. Olyanfajta riasztás volt, amilyent előző éjjel is tapasztalt. Felpillantott a házra, és már majdnem káromkodott egyet... amikor látta, hogy nem ez az oka. Mindegy. Most ide kell koncentrálnia a harcra. Amikor az egyik árnyék előtte termett, Jim nem várta meg, hogy az a valami támadjon rá először – az nem az ő stílusa volt. Széles mozdulattal körbesuhintott maga előtt a kristálykéssel, és akkor sem hagyta abba, amikor lehúzta a fejét egy ütés elől, amely hosszabbra nyúlt ki, mint amilyenre számított. Biztos van bennük valami elasztikus anyag, gondolta. Jim ekkor beleszúrta a kését az ellenségbe, és egy olyan részt talált el rajta, amelyből valami folyadék spriccelt kifelé. A folyadék a levegőben kis sörétgolyókká alakult át, aztán, amikor eltalálta Jim testét, szétolvadt rajta. A csípést azonnal érezte, és kegyetlenül fájt. 197
– A francba! – Megrázta a kezét, miközben egy pillanatra elterelte a figyelmét a füst, amely meztelen bőréről szállt fel. Az ütés az arca oldalán érte, és úgy elkezdett tőle csengeni a füle, mint egy harang – s ez kézzelfoghatóan bebizonyította, hogy angyal mivolta meg minden egyéb ellenére az idegrendszere még határozottan emberi maradt. Rögtön védekezni kezdett, előhúzott egy másik kést is, és mindkettőt beleszúrta a nyomorultba, így a bokrok közé kényszerítette, miközben elhajolt az ütései elől. Folytatták a harcot, Jim tarkója azonban továbbra is lüktetett, mégsem engedhette meg magának, hogy bármi is elterelje a figyelmét. Most a harc volt a legfontosabb. Aztán foglalkozhatott minden mással. Jim volt az első, akinek sikerült megölnie az egyik támadót. Előrevetette magát, amikor az ellenfele előrenyúlt, és kristálykését beledöfte a lény hasába. Szivárványszínű robbanást láttak, majd Jim hátrálni kezdett. A két karját az arca elé emelve védte a fejét a halálos folyadéktól, így bőrdzsekis válla kapta a zuhany nagy részét. A rázúduló anyag úgy füstölt és bűzlött, mint az akkumulátorsav, és úgy is perzselt. A démon vére átégette a vastag marhabőrt, és a bőre felé igyekezett. Jim azonnal visszahelyezkedett harci állásba, a másik három támadóval azonban a társai foglalkoztak: Adrian egyszerre kettővel hadakozott, Eddie pedig egy fickóval... démonnal... vagy mi a franc volt az. Jim káromkodott, és megdörzsölte a tarkóját. Az érzés a bizsergésből fokozatosan átment zúgásba, és úgy felerősödött, hogy már szinte harsogott, Jim pedig összegörnyedt a fájdalomtól, most, hogy az adrenalinszintje lecsökkent egy kicsit. Istenem, egyre rosszabb volt... annyira, hogy alig bírta elviselni, és térdre rogyott a fájdalom súlya alatt. A földre támaszkodott, úgy tartotta magát térdelésben, majd rájött, hogy mi ez az egész. Tökéletesen rossz időzítéssel, Matthias most engedelmeskedett a varázslat hívásának, amelyet Jim a hulláján végzett el Caldwellben... – Menj! – sziszegte Eddie, és előredöfött egyet, majd hátralépett. – Mi elboldogulunk itt! Menj Matthiashoz!
198
Ebben a pillanatban Adrian megölte a páros egyikét, kristálykése mélyen a lény mellkasába szúródott, mielőtt még az angyal felszaladt volna a hátsó ajtóhoz vezető lépcsőn, hogy elkerülje a spriccelést. A démon sörét formában kispriccelő vére a másik démont találta el, akivel Adrian harcolt... Ó, a francba! A fekete, olajos rohadék elnyelte a masszát... és kétszer akkorára nőtt. Jim hátranézett Eddie-re, az angyal viszont azt kiáltotta neki: – Menj! Igyekezz... – Eddie elugrott egy ütés elől, majd ő maga vitt be egyet a szabad öklével. – Így nem tudsz harcolni! Jim nem akarta otthagyni őket, de tudta, hogy hamarosan teljesen használhatatlanná válik, és ha ez a csengés-bongás nem csökken az agyában, a társainak kell még az ő bőrét is megvédeniük. – Menj már! – kiáltotta Eddie. Jim káromkodott egyet, de kiterjesztette a szárnyát, és felemelkedett a levegőbe... A New York állambeli Caldwell több mint háromszázhúsz kilométerre volt, tőlük nyugatra – hosszú idő odajutni, amennyiben az ember gyalog, biciklivel, lóháton vagy autóval akarta megtenni ezt a távolságot. Az Angyal Légitársaság számára azonban csak egy pillanatig tartott. Amikor földet ért a McCready halottasház előtti füves területen, és meglátta a járdaszegély mellett álló jelöletlen autót... valamint azt, hogy az egész környéken nincs áram... már tudta, hogy igaza volt. Matthias eljött. Ez az ő stílusa volt. Jim átvágott a füvön, és úgy érezte, mintha visszautazna az időben... ahhoz az éjszakához a sivatagban, amelyik megváltoztatott mindent Matthias és az ő életében. Igen, a hívó varázslat láthatóan működött. Most már csak azt kellett eldöntenie, mihez kezdjen a zsákmányával.
199
Huszonnegyedik fejezet
Grier konyhájában Isaac elismeréssel figyelte, ahogy a nő intézkedett. A káosz közepette nyugodt maradt, higgadtan bonyolította le a telefonhívásokat és kezelte a biztonsági rendszert. Pillanatokon belül kikapcsolta a füstriasztót, felhívta a tűzoltókat, hogy hamis riasztást jelentsen, majd újra aktiválta a rendszert. Mindezt pedig úgy, hogy a szekrények és a konyhasziget mögött maradt, fedezékben megbújva. Határozottan neki való nő volt. És mivel ezt a részt mind ő intézte, Isaac nyugodtan fordíthatta a figyelmét arra, ami a hátsó kertben folyt. A testét úgy csavarta, hogy még mindig a fal takarásában maradjon, ugyanakkor kilásson az üvegen keresztül... de csak a szelet látta és sok árnyékot. Az ösztönei azonban veszettül jelezték a veszélyt. Mit csinált Jimmy odakint a barátaival. Ki jelent meg? Matthias emberei általában rendszám nélküli, jelöletlen autókban érkeztek, és nem pattantak seprűnyélre, hogy a viharos égből csapjanak le. Ráadásul senkit nem látott odakint. Miközben telt az idő, továbbra is csak a szél süvített, és semmi más nem történt. Arra gondolt, talán végképp elment az esze. – Jól vagy? – kérdezte suttogva anélkül, hogy odanézett volna a nőre. Halk suhogást követően Grier már közvetlenül mellette volt a földön. – Mi folyik itt? Látsz valamit? Isaac figyelmét nem kerülte el a tény, hogy nem felelt a kérdésre... de ugyan már, mégis mit mondhatott volna? – Semmi olyan, amibe bele kellene avatkoznunk. A jelek szerint pedig leginkább valóban semmi. Habár. .. nos, őszintén szólva, ha hunyorított, az árnyékok mintha tényleg alakot formáltak volna, és úgy mozogtak, amint az megfelelt a puszta kézzel vívott harc koreográfiájának. Kivéve persze, hogy nem volt odakint senki – és csak ő látta bele a logikát abba, ahogy azok a valamik
200
mozogtak. Hogy valóban tisztán lássa mindazt, amit csak sejtett, egy rakás reflektornak kellett volna megvilágítania a kertet minden irányból. – Nem tetszik ez nekem – jegyezte meg Grier. – Egyetértek. – Isaac odapillantott rá. – De vigyázni fogok rád. – Azt hittem, elmentél. – Nem. – Azt a szót, hogy tudtam, nem tette hozzá. Megtartotta magának. – Nem engedem, hogy bármi bajod essen. Grier félrebiccentette a fejét, úgy nézett a férfira. – Tudod... hiszek neked. – Akár mérget is vehetsz rá. Hirtelen ötlettől vezérelve a száját a nőére tapasztotta, és keményen megcsókolta, hogy megpecsételje a dolgot. Aztán amikor elhúzódott, a szél váratlanul abbamaradt, de olyan hirtelen, mintha kihúztak volna a konnektorból egy ipari szélgépet. A hátsó udvarban nem volt más, csak síri csend. Mi a franc folyik itt? – Maradj itt! – mondta a nőnek, majd felállt. Grier természetesen nem engedelmeskedett. Ő is felegyenesedett, kezét a férfi vállán tartotta, mintha elkészült volna rá, hogy szorosan a nyomában maradva kövesse. Isaac nem lelkesedett az ötletért, de tudta, hogy tiltakozással nem menne semmire... ezért azt tette, amit jelen helyzetben tehetett: a mellkasával és a vállával igyekezett előtte lenni középen, hogy a testével védelmezze egy esetleges támadás ellen. Óvatosan előrébb araszolt addig, hogy jobban lássa az udvart. Az árnyak eltűntek, a fák és a bokrok mozdulatlanul álltak. A forgalom távoli zaja és egy mentőautó halk szirénája ezen a környéken olyan volt, mint a város háttérzenéje. Isaac odanézett Grierre. – Kimegyek. Tudsz bánni a fegyverrel? – Amikor a nő bólintott, elővette az egyik pisztolyát. – Tessék, fogd! Grier nem habozott, amikor elvette tőle, de istenem, Isaac gyűlölte, ahogy elegáns, fehér keze ráfonódott a fegyver markolatára. Rábökött a fejével. – Irányítsd célra, aztán mindkét kezeddel fogd marokra, amikor lőni akarsz! Ki van biztosítva. Minden világos? Grier ismét bólintott, majd Isaac megint megcsókolta, mert úgy érezte, muszáj, aztán visszavezette a konyhaszekrény takarásába. A nő 201
ebből a helyzetből jól láthatta, ki jön be a konyhába akár elölről, akár hátulról, és még egy benti ajtóra is rálátott, amelyről Isaac feltételezte, hogy az alagsorba vezet. Kezébe fogta a másik fegyvert, aztán egy gyors mozdulattal kilépett a kertbe... Az első lélegzetvételnél valami elképesztő bűz áramlott be az orrán, és haladt lejjebb a torkára. Mi a?... Olyan szag volt, mint valami kiömlött vegyi anyag... A semmiből felbukkant a páros egyik tagja, akikkel Jim korábban együtt volt. A copfos úgy nézett ki, mintha WD-40 karbantartó sprayvel fújták volna be és szárazjeget öntöttek volna a zsebeibe. Füst szállt fel a bőrdzsekijéből, és a francba... az a bűz! Mielőtt Isaac megkérdezhette volna, mi a fene folyik itt, Jim haverja megelőzte. – Tégy meg egy szívességet, és maradj a fenekeden! Most egyelőre tiszta a levegő, ha érted, mire gondolok. Amikor Isaac a férfi szemébe nézett, nem volt kérdés, hogy bár egyáltalán nem ismerték egymást, ugyanazt a nyelvet beszélték. A férfi katona volt. – Elmondanád, mi a jó franc történt itt kint az előbb? – Nem. De nem bánnám, ha tudnál adni egy kis ecetet, ha van a nőnek. Isaac felvonta a szemöldökét. – Már ne haragudj, de azt hiszem, a salátaöntet most a legkisebb gondod, haver. A dzsekidre ráférne egy alapos tisztítás. – Az égési sérüléseimre kell. Valóban, a nyaka oldalán és a keze fején égővörös foltok éktelenkedtek. Mintha valami savval locsolták volna le. Nehéz volt vitába szállni a füstölgő fickóval, tekintve, hogy meg is sérült. – Egy pillanat. Isaac visszament a konyhába, és megköszörülte a torkát. – Ööö... van eceted? Grier pislogott egyet, majd a fegyver csövével a mosogatóra mutatott. – A fafelületeket szoktam tisztítani vele. Miért?
202
– Fogalmam sincs. – Isaac odalépett a mosogatóhoz, és alul talált egy nagy üveggel. – Nekik kell. – Kik azok a „nekik”? – Egy barát barátai. – Jól vannak? – Igen. – Feltéve, hogy a jól magában foglalta a „gőzölgő pirítós”állapotot is. Isaac visszament a kertbe, és átnyújtotta az üveget, amelyet a férfi azonnal magára locsolt, mint izzadt focista a vizet. Az ecet azonnal megszüntette a füstöt és a bűzt is, mind a copfoson, mind a tűpárnán. – Mi lesz a szomszédokkal? – kérdezte Isaac, amikor körülnézett. Az épületek hátsó részén a téglafal és az ablak aránya nekik kedvezett, a zaj azonban... és a szag... – Majd elintézzük – felelte a copfos. Mintha nem lett volna nagy ügy, és már sokszor elintézték volna azelőtt. Vajon milyen háborút vívnak? – gondolta. Talán létezik egy másik szervezet is a különleges egységen kívül? Mindig úgy gondolta, hogy Matthias a legfeketébb figura a sötét alakok között. De talán mégis van egy másik szint. Lehet, hogy Jim is így tudott kiszállni. – Hol van Heron? – kérdezte. – Nemsokára visszajön. – A piercinges visszaadta az ecetet. – Te csak maradj a fenekeden, és viseld gondját a nőnek! Vigyázunk rátok. Isaac mindkettőjükre rábökött a fegyverével: – Kik vagytok? Mr Copfos, aki a nyugodtabb félnek tűnt a párosban, azt felelte: – Csak Jim kis csapatának tagjai. Ennek legalább volt értelme. Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan durva küzdelemben vettek részt, egyikükön sem látszott, hogy különösebben megviselte volna a harc. Nem csoda, hogy Jim velük dolgozott. És Isaacnek az az érzése támadt, hogy tudja, mit csinálnak. Lehet, hogy Jim Matthiast akarja elkapni. Ez legalább megmagyarázná, miért volt annyira elszánt, hogy feltegye őt egy gépre. – Nincs szükségetek még egy katonára? – kérdezte félig viccesen. A két fickó egymásra nézett, majd vissza rá. – Nem mi döntjük el – felelték egyszerre. – Jim? 203
– Leginkább – mondta Mr. Copfos. – És meg kell halnod, hogy bekerülj... – Isaac? Kivel beszélgetsz? Amikor Grier kilépett a konyhából a kertbe, Isaac azt kívánta, bárcsak ott maradt volna bent. – Senkivel. Menjünk vissza a házba! Megfordult, hogy elköszönjön Jim társaitól és megdermedt. Már senki sem volt ott. Heron szárnysegédjei eltűntek. Igen, bárkik és bármik voltak is, határozottan azok a fajta katonák, akiket kedvelt. Odasétált Grierhez, majd bekísérte a konyhába. Amikor kulcsra zárta az ajtót, és felkapcsolt egy lámpasort jó messze, a helyiség másik végében, a homlokát ráncolta. Jó ég, ez a benti szag sem volt sokkal jobb, mint kint. A szénné égett tojás, az elszenesedett szalonna és az égett vaj nem éppen kellemes elegyet alkotott. – Jól vagy? – kérdezte Griertől, habár a válasz most is egyértelműnek tűnt. – És te? Isaac végignézett rajta tetőtől talpig. A nő élt, itt állt mellette, és mindketten biztonságban voltak ebben az erődítménynek is beillő házban. – Jobban. – Mi van a hátsó kertben? – Barátok. – Visszavette a fegyverét. – Akik mindkettőnket biztonságban akarnak tudni. Nehogy magához vonja a nőt, inkább eltette a két fegyvert a széldzsekijébe, és levette a serpenyőt a tűzhelyről. Kidobta a szemétbe a majdnem-vacsorát, és elmosta az edényt. – Mielőtt megkérdeznéd – dörmögte –, nem tudok én sem többet, mint te. Ami gyakorlatilag majdnem igaz is volt. Na persze, némi helyzeti előnnyel rendelkezett bizonyos dolgokban – ami azonban a kertben zajló harcot illette? Halvány. Lila. Fogalma. Sem. Volt. Levett egy konyharuhát az akasztóról, és... rájött, hogy Grier már egy ideje nem szólalt meg.
204
Megfordult, és látta, hogy leült a konyhasziget mellett álló egyik székre, és maga köré fonta a karját. Teljesen magába zárkózott, befelé fordult és szobormerev lett. – Próbálom... – Grier megköszörülte a torkát. – Próbálom felfogni mindezt. Isaac odavitte a serpenyőt a tűzhelyhez, és a pultra támaszkodott, miközben arra gondolt: íme a nagy szakadék civil és katona között. A káosz, a felfordulás és a halálos veszély számára nem volt több, mint egy átlagos hétköznap eseményei. A nőt viszont kikészítette. Totálisan béna módon azt kérdezte: – Akarsz még egy esélyt adni a vacsorának? Grier megrázta a fejét. – Ez a párhuzamos valóság, ahol minden úgy tűnik, mint a hétköznapi életem, és közben mégis teljesen más, nos, ez teljesen elvette az étvágyamat. – Tudom, milyen érzés. – Isaac bólintott. – Már én is átéltem. – Ami azt illeti, ez a munkád, nem igaz? Isaac a homlokát ráncolta, és hagyta, hogy a megjegyzés lehulljon közéjük a pultra. – Nézd, biztos vagy benne, hogy ne készítsek neked mégis... – Visszamentem a lakásodba. Ma délután. – Miért? – A francba! – Azután, hogy leadtam a pénzedet a rendőrségen, és vallomást tettem. Találd ki, kivel találkoztam a lakásodban! – Kivel? – Valakivel, aki ismerte az apámat. Isaacnek úgy megfeszült a teste, hogy alig kapott levegőt. Vagy talán a tüdeje fagyott meg? Ó, Jézus Krisztus, ne... csak ezt ne... A nő valamit odatolt elé a gránitpulton. Egy névjegyet. – Fel kell hívnom ezt a számot, ha találkozom veled. Amikor Isaac elolvasta a számokat, Grier élesen felnevetett. – Az apám ugyanilyen képet vágott, amikor meglátta. És hadd találjam ki, te sem fogod megmondani, ki venné fel a telefont, ha felhívnám. – Az a férfi a lakásomban. Hogy nézett ki? – Habár már tudta. – Szemkötő takarta a szemét. 205
Isaac nagyot nyelt, és arra gondolt, bármi volt is az a tárgy, amit a nő papír zsebkendővel fogott meg, amikor kiszállt a kocsijából... soha nem feltételezte volna, hogy maga Matthias adta neki. – Ki az a férfi? – kérdezte Grier. Isaac csak a fejét rázta válaszul. Ahogy a helyzet jelenleg kinézett, a nő máris annak a szakadéknak a szélén állt, amely az apját és Isaacet is beszippantotta. Ha most elkezdene elmagyarázni neki mindent, az maga lenne a negyvennyolcas cipő, amely fenéken billenti és lelöki a mélybe... Grier egy hirtelen mozdulattal felpattant a székről, és megfogta a borospoharat, amelyből korábban ivott. – Annyira elegem van már ebből a hallgatásból! Azzal elhajította a pohár bort, és amikor az üveg a falhoz csapódott és összetört, a bor nedves foltot hagyott a vakolaton, a földre pedig ezernyi üvegszilánk hullott. Amikor a férfi felé fordult, zihálva vette a levegőt, a szemében vad tűz lobogott. Egy pillanatig feszült csend lett. Aztán Isaac megkerülte a konyhaszigetet, és elindult felé. Halkan beszélt, miközben közeledett hozzá. – Amikor ma a rendőrségen voltál, kérdeztek rólam? Grier egy pillanatra zavartnak tűnt. – Természetesen. – És mit mondtál nekik? – Semmit... mivel a neveden kívül semmit nem tudok rólad. Isaac bólintott, majd még közelebb ment. – Az a férfi a lakásomban. Kérdezett rólam? Grier tehetetlenségében felemelte a kezét. – Mindenki rólad akar tudni... – És mit mondtál neki? – Semmit – sziszegte. – Ha valaki a CIA-től vagy a Nemzetbiztonsági Hivataltól idejönne, és rólam kérdezne... – Nem tudnék mondani neki semmit! Isaac olyan közel állt meg előtte, hogy látta a nő minden egyes szempilláját lenyűgöző kék szeme körül.
206
– Pontosan. És ez az, ami életben fog tartani. – Amikor Grier káromkodott egyet, és el akart fordulni, Isaac megragadta a karját, hogy visszafordítsa. – Az a férfi a lakásomban egy hidegvérű gyilkos, és csak azért engedett elmenni, mert azt akarta, hogy átadj nekem egy üzenetet. Én pedig azért nem mondtam el neked semmit... – Hazudhatnék is! A pokolba, miért gondolod, hogy olyan naiv vagyok? – Grier felnézett a férfira. – Fogalmad sincs, milyen érzés volt egész életemben ezek között az árnyékok között élni úgy, hogy soha nem kaptam magyarázatot. Tudnék hazudni... – Megkínoznának. Hogy beszélj. Erre Grier elhallgatott. Isaac pedig folytatta. – Az apád tisztában van vele. Ahogy én is. Tudod, engem alávetettek egy ilyen kihallgatási folyamatnak a kiképzésem alatt, szóval pontosan tudom, mit tennének veled. Az egyetlen mód, hogy biztos legyek benne, nem mész keresztül ezen, ha nincs mit elmondanod. Őszintén szólva, már így is túl közel kerültél hozzá... habár nem a saját hibádból. – Istenem... gyűlölöm ezt. – Grier remegését nem csupán a félelem okozta, hanem a düh, a színtiszta, hamisítatlan düh. – Legszívesebben megütnék valamit... – Jó. – Isaac ökölbe zárta a nő ujjait, majd a karját hátravitte a válla fölé. – Töltsd ki rajtam a mérgedet! – Micsoda... – Üss meg! Kapard ki a szemem! Tégy bármit, amit akarsz... – Megőrültél? – Igen. Őrült vagyok. – Elengedte a nőt, aztán megfeszítette a testét, és ott maradt közvetlenül előtte... olyan közel, hogy Grier könnyedén behúzhatott volna neki egyet, ha akar. – Én leszek a bokszzsákod, a golyóálló mellényed, a testőröd... Megteszek bármit, hogy átsegítselek ezen. – Te nem vagy észnél – lehelte Grier. Amikor kipirult arccal felnézett rá, Isaac érezte, hogy lángra lobban a vére... és egy még veszélyesebb területre tévednek. Az istenit, már csak az hiányzott, hogy felizguljon! Sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas rá. Így hát azt kérdezte: – Szóval, mi lesz? Megütsz vagy megcsókolsz? 207
* * * Amikor a kérdés elhangzott, Grier megnyalta az ajkát, Isaac pedig úgy követte a mozdulatot, mint egy ragadozó. Mégsem tett semmit, ami egyértelműen jelezte, hogy bármi történik is közöttük ezután, az a nőtől függ. Ezzel bizonyította be, milyen úriember annak ellenére, hogy miféle munkával kereste a kenyerét. Grier a maga részéről egyáltalán nem gondolt semmire. Össze volt zavarodva, kibillent az egyensúlyából... és most is ugyanazt a vakmerő sürgetést érezte, mint tegnap este. Azonban nem ez kerítette igazán a hatalmába. Ez lehet az egyetlen esélye a férfival. Soha többé nem lesz rá alkalma. Egész délután arra gondolt, vajon hol lehet, jól van-e... látja-e még újra. És hogy él-e még egyáltalán. Idegen volt számára, mégis valahogy nagyon fontossá vált. És bár az időzítés pocsék volt, de hát az ember nem tervezheti meg előre, mikor adódjon számára lehetőség, nem igaz? Leengedte a karját, szétnyitotta az öklét, amit Isaac csukott össze, és eközben azt kívánta, bárcsak vissza tudná fogni magát, nehogy megérintse, mert az lenne a felelősségteljesebb választás. Ehelyett hozzáhajolt, és a tenyerével a lába közé nyúlt. Isaac felmordult, a csípője előrelendült. A férfiassága merev volt és vastag. És meg kellett kapaszkodnia, hogy el ne dőljön. – Ezúttal nem fogok megállni – suttogta. Grier még jobban megszorította. – Csak szeretnék veled lenni. Egyszer. – Megoldható. Félúton találkoztak, szenvedélyesen egymásnak estek, a szájuk követelőzve csókolta a másikat, szorosan átölelték egymást, és a testük összepréselődött. A konyha félhomályában Isaac felemelte a nőt, majd lefektette a földre a konyhasziget és a szekrények között, az utolsó pillanatban azonban úgy fordult, hogy ő legyen alul, ő legyen az ágy, amelyre Grier lefekszik. Amikor a nő két lába az övé között állapodott meg, erekciója a hasába nyomódott, és ugyanakkor a nyelve is a szájába 208
hatolt, hevesen, tüzesen. Kétségbeesett csókjuk közben Isaac teste hullámzott alatta, előredöfött, majd visszahúzódott. Grier fájdalmasan ismerősnek érezte a férfi testének izmos körvonalát, habár még nagyon kevés időt töltöttek el egymáson. Istenem, többre volt szüksége belőle! Ügyetlen mozdulatokkal felhúzta magán a pólót, amivel Isaac is maximálisan egyetértett, mert lehúzta a melléről a csipkés melltartó kosarát, kiszabadította a mellbimbóját, aztán feljebb húzta magán a testét, és az ajkával rátapadt az egyik bimbóra. Szívogatta, szopogatta, nyalogatta. Grier beletúrt Isaac dús hajába, és magához húzta a fejét. Isaac szája nedvesen és forrón tapadt rá, keze a csípőjébe vájt, olyan erősen tartotta magán. – Isaac... – A nyögés alig hallatszott, aztán nem is folytatódott, amikor a férfi tenyere a lába közé siklott, és simogatni kezdte. Kis körökben dörzsölte, miközben a nyelvével a mellbimbóját pöckölte. Grier csak azért nem vesztette el az eszméletét, mert hajtotta a kínzó vágy, hogy magában érezze a férfit. A melegítőnadrág derekához nyúlt, és miközben lefelé húzta, lerúgta magáról a cipőjét. Beleakasztotta a lábujját a másik cipő sarkába, és lelökte a lábáról. Isaac nem viselt sem bokszeralsót, sem alsónadrágot. Semmi nem volt útban. Grier megmarkolta a vastag vesszőt, és elkezdte fel-le húzogatni rajta a kezet. Isaac ellentétes mozdulatokkal mozgott, hogy növelje a dörzsölés érzését. És micsoda hangokat adott ki közben... szentséges ég, azok a hangok! A morgás mintha egy állat torkából tört volna fel, miközben még mindig a mellét izgatta. Grier felült, amitől Isaac ajka eltávolodott a bimbójától, aztán türelmetlenül elkezdte lerángatni magáról szűk elasztikus nadrágját meg a bugyiját. Isaac megfogta saját szerszámát, felállította, Grier pedig lovagló ülésben lassan ráereszkedett. Amikor összeolvadtak, feljebb tolta a férfi mellkasán a széldzsekijét, mert még több meztelen bőrt akart érezni a tenyere alatt. A gyönyörtől hátrahajtotta a fejét, de látni akarta Isaac reakcióját is, éhesen figyelte, hogy néz ki... és nem csalódott a látványban. Isaac felszisszent, majd összeharapta a fogsorát, és úgy szívta be a levegőt, a nyakizmai megfeszültek, a mellkasa kidomborodott.
209
Amikor Grier átvette az irányítást és meghatározta a ritmust, úgy érezte, mintha ő birtokolná a férfit, és valami ősi, primitív módon megjelölné a szexszel. – Istenem... milyen gyönyörű vagy! – lihegte Isaac. Félig leeresztett szemhéja alatt tűzben égett a tekintete, úgy figyelte a nő mellét, amely a feltolt póló és a lehúzott melltartó között kikandikált. Azonban nem sokáig maradt fekve. Egy gyors és erős mozdulattal felült, majd hevesen megcsókolta Griert, és még mélyebbre hatolt benne, miközben egy pillanatra sem engedte el a csípőjét. Grier először megrémült, hogy a férfi megint megáll, aztán megnyugodott, amikor Isaac belefúrta az arcát a nyakába, és elkezdett beszélni. – Olyan jó érzés. – Déli akcentusa halk volt, fátyolos és elnyújtott, és még jobban feltüzelte a vágyát. – Olyan finom... Nem fejezte be a mondatot, csak lecsúsztatta a kezét a nő csípőjéről a feneke alá, majd úgy emelte fel és engedte vissza, mintha nem lenne nehezebb egy játék babánál... Grier hatalmas gyönyört érzett, amikor elélvezett, mintha egy egész galaxis robbant volna fel benne azon a helyen, ahol összekapcsolódtak, és fényes szikrákat küldött volna szét mindenfelé a testében. És ahogy Isaac ígérte, nem állt meg. Nemsokára megmerevedett egy pillanatra, aztán egy nagyot lökött, a keze a nő derekára fonódott, és olyan erősen szorította össze, hogy Grier nem kapott levegőt. Na persze, nem mintha annyira érdekelte volna az oxigén. Isaac néhányszor megremegett benne, majd megborzongott, Grier pedig a széldzsekibe mélyesztette a körmét, úgy fogta magához a testét. Aztán véget ért. A lélegzetük lelassult, és az ezt követő csendnek olyan hatása volt rájuk, mint korábban annak a hatalmas, forrás nélküli szélnek a megszűnése: furcsán nyomasztó. Csend. Istenem... milyen súlyos volt a csend! Griernek mégsem jutott eszébe semmi, amit mondhatott volna. – Sajnálom – bukott ki Isaac száján a rekedt szó. – Azt hittem, ez segíteni fog. – Ja, nem... én... Isaac megrázta a fejét, és elképesztő erejével felemelte magáról a nőt, majd könnyeden szétválasztotta magukat. Gyors mozdulattal letette maga mellé, felhúzta a nadrágját és egy tiszta konyharuháért nyúlt. 210
Miután odaadta Griernek, háttal a konyhaszekrénynek dőlt, felhúzta a térdét, a karját pedig a tetején egyensúlyozta, miközben a kezét lazán lefelé lógatta. Grier ekkor vette észre a fegyvert a földön, ahol az előbb feküdtek. Nyilvánvalóan Isaac is ugyanekkor pillantotta meg, mert hirtelen megragadta és a széldzsekije zsebébe süllyesztette. Grier egy másodpercre összeszorította a szemét, aztán megtörölte magát, és felöltözött. Ezt követően ugyanolyan pózban ült le a férfi mellé. Isaackel ellentétben azonban ő nem előrenézett, hanem a férfi profilját figyelte. Gyönyörű volt, a maga férfias módján, az arca markáns és csontos... a fáradtság azonban nem tetszett neki rajta. Túl régóta élt már feszültségben. – Hány éves vagy valójában? – kérdezte végül. – Huszonhat. Grier megdöbbent. Ezek szerint ez igaz volt? – Idősebbnek tűnsz. – Úgy is érzem magam. – Én harminckettő vagyok. – Újabb csend. – Miért nem nézel rám? – Még sosem volt egyéjszakás kalandod. Mostanáig. – Mintha ezzel megátkozta volna valahogy. – Nos, technikailag két éjszakát töltöttem veled. – Amikor a férfi álla megkeményedett, rájött, hogy ezzel nem javított a helyzeten. – Isaac, nem tettél semmi rosszat. – Csakugyan? – A férfi megköszörülte a torkát. – Kívántalak. Isaac ekkor már ránézett. – És megkaptál. Édes istenem... de még mennyire hogy megkaptál! – Egy rövid pillanatra ismét fellobbant a szenvedély a szemében, aztán inkább az előtte levő szekrényre szegezte a tekintetét. – De ennyi volt. Elmúlt, vége van. Na jó... ez fájt. Az ember azt gondolná, ha ennyire zavarta, hogy ő vezette be az egyéjszakás kalandokba, nyugodtabb lenne a lelkiismerete, ha ezt még néhányszor megismételnék. Grier érezte, hogy a lába köze ismét benedvesedik, és arra gondolt... majd meglátjuk még ezt az „elmúlt, vége van” dolgot. – Miért jöttél vissza? – kérdezte.
211
– El sem mentem. – Grier felvonta a szemöldökét, Isaac azonban csak megvonta a vállát. – Az egész napot egy üres házban töltöttem az utca másik oldalán... és mielőtt még azt gondolod, hogy utánad leselkedtem, elmondom, hogy azokat az embereket tartottam szemmel, akik téged figyeltek... és még mindig figyelnek. Grier elsápadt, és ezúttal hálás volt a sötétségnek a konyha ezen részén, a szekrények és a konyhasziget között. Sokkal jobb, ha a férfi azt gondolja, hogy erősen tartja magát. – Azokat a fehér rongycsíkokat te kötözted a lámpára, ugye? A pólódból szakítottad le. – Azzal jeleztem nekik, hogy elmentem. – Nem tudtam. Ne haragudj! – Miért nem mentél férjhez? – kérdezte Isaac váratlanul. Aztán zavartan felnevetett. – Bocsánat, ha túl személyeset kérdeztem. – Nem, egyáltalán nem. – Mindent összevetve, már semmi nem tűnt túl személyesnek köztük. – Sosem voltam szerelmes. Igazából nem volt rá időm. Lefoglalt, hogy a karrieremet építsem és Daniel nyomában legyek... nem maradt rá időm. Ráadásul... – Grier hirtelen teljesen idegennek érezte azt az életet, amelyet eddig normálisnak tartott. – Hogy őszinte legyek, nem is akartam magamhoz közel engedni senkit. Vannak dolgok, amelyeket nem akartam megosztani senkivel. Nem arról volt szó, hogy a család nevét, pozícióját vagy vagyonát féltette. A rossz dolgokat szerette volna csak magának megtartani – az öccsét... és az anyját is, ha teljesen őszinte akart lenni magához. Pont úgy, ahogy ő és az apja ügyvédként dolgoztak, és nagyon összeszedettek voltak, a család másik két tagjának is egymáshoz nagyon hasonlók voltak a problémái. Végül is azért, mert az alkohol legális volt, még nem jelentette azt, hogy nem tehetett tönkre egy életet ugyanúgy, ahogy a heroin. Az anyja egész életében elegáns részeg volt, amennyire Grier emlékezett, és nehéz volt megállapítani, mi juttatta oda: a biológiai hajlam, egy férj, aki rendszeresen eltűnt egy időre, vagy egy gyerek, aki már korán arra az útra lépett, amelyen ő járt. Azonban az anyja elvesztése ugyanolyan szörnyű volt számára, mint Daniel halála. – Ki az a Daniel? – Az öcsém. 212
– Akinek a pizsamáját kölcsönvettem? – Igen. – Grier mély lélegzetet vett. – Két évvel ezelőtt halt meg. – Istenem... sajnálom. Grier körülnézett, és arra gondolt, vajon a kérdéses férfi – vagyis szellem – úgy dönt-e most, hogy megmutatja magát. – Én is sajnálom. Tényleg azt hittem, hogy meg tudom menteni... vagy legalábbis segíteni neki, hogy megmentse magát. De ez nem így működik. Neki... hhm... kábítószer-problémája volt. Gyűlölte, hogy mindig olyan mentegetőző volt a hangja, amikor arról beszélt, hogy mi okozta Daniel halálát – mégis minden alkalommal ez történt, amikor szóba került. – Nagyon sajnálom – ismételte Isaac. – Köszönöm. – Grier megrázta a fejét, mintha sószóró lenne, amely eltömődött. Talán ezért nem akart az öccse a múltról beszélni. Szörnyen lehangoló volt. Gondolatban témát váltott, és azt mondta: – Az a férfi a lakásodban adott nekem valamit. – Felnyúlt a pultra, és tapogatózva a vészhívót kereste, majd a pulóvere alatt találta meg, amit az apjával való első veszekedés közben vett le. – A csomagtartómba tette. Grier mindig csak papír zsebkendővel ért hozzá, Isaac azonban a kezébe fogta. Az ujjlenyomatok nyilván nem sokat számítottak neki. – Mi ez? – kérdezte a nő. – Valami, amit nekem szánt. – Várj... A férfi a zsebébe süllyesztette, és elejét vette a tiltakozásnak. – Ha fel akarnám adni magam, csak annyit kellene tennem, hogy megnyomom ezt a gombot, és megmondom nekik, hol vagyok, és hol találhatnak meg. Hozzád semmi köze. Feladni magát annak az embernek? – És akkor mi történik? – kérdezte Grier félve. – Mi lesz, ha... Nem bírta befejezni. Isaac pedig nem felelt rá semmit. Ami meg is adta a választ, nem igaz? Ebben a pillanatban a bejárati ajtón kattant a zár, aztán nyílt az ajtó, és kulcscsörgés, valamint léptek hallatszottak a folyosón, miután valaki kikapcsolta a riasztót. – Az apám! – szisszent fel Grier. 213
Felugrott, és megpróbálta rendbe szedni a ruháját – Ó, istenem, hogy néz ki a haja! A borospohár. A francba! – Grier? – hallatszott az ismerős hang a ház eleje felől. Ó a fenébe, Isaacnek nagyon nem kellett találkoznia Grier családjának egyetlen életben maradt tagjával. – Gyorsan, el kell... – Amikor visszafordult felé, már csak hűlt helyét találta a férfinak. Na jó, általában nem tetszett neki ez a szellem stílus, most azonban nagyon kapóra jött. Egy gyors mozdulattal felkapcsolta a lámpát, fogott egy papírtörlőt, és odaszaladt a falon lévő folthoz. – Itt vagyok! – kiáltotta. Amikor az apja belépett a konyhába, Grier észrevette, hogy átöltözött a szokásos lezser egyenruhájába: kasmírpulóverbe és vasalt élű nadrágba. Az arca azonban aligha volt könnyed. Merev volt és hideg, pont olyan, mint amikor egy ellenféllel néz szembe a tárgyalóteremben. – Értesítést kaptam, hogy bekapcsolt a füstriasztód mondta. Kétségtelen, habár valószínűleg attól függetlenül is már úton volt idefelé, amikor megtudta. Az apja háza kint volt Lincolnban – kizárt dolog, hogy ilyen gyorsan ideért volna Beacon Hillbe. Hála istennek, hogy nem tíz perccel korábban érkezett, gondolta. Hogy az apja ne vegye észre a pirulását, arra koncentrált, hogy összeszedje az üvegcserepeket. – Leégettem az omlettet. Amikor a férfi nem felelt semmit, ránézett. – Mi az? – Hol van, Grier? Mondd meg, hol van Isaac Rothe! Grier hátán félelem kúszott végig, és olyan erővel vágott a gyomrába, mint egy ökölcsapás. A férfi arca könyörtelen volt, és Grier esküdni mert volna rá, hogy az asztal ellenkező felén álltak, ha az ügyfeléről volt szó. Vagyis a vendégéről. A szeretőjéről. Bármi volt is neki Isaac.
214
– Aú! – Felemelte a kezét. Egy üvegdarab függőlegesen meredt kifelé a mutatóujja hegyéből, mellette egy kövér cseppben összegyűlt a vér. Amikor odament a mosogatóhoz, olyan egyértelműen érezte az apja jelenlétét, mint egy rászegezett fegyvert. A férfi meg sem kérdezte, mennyire súlyos a sebe. Csak annyit mondott ismét: – Áruld el, hol van Isaac Rothe!
215
Huszonötödik fejezet
Caldwellben, a McCready halottasház épületében Jim már igazi profiként tájékozódott. Gyorsan leszaladt az alagsorba. Amikor odaért a balzsamozóhelyiséghez, átsétált a csukott ajtón... és majdhogynem földbe gyökerezett a lába, amikor kiért a másik oldalon. Eddig nem is döbbent rá, de úgy gondolta, soha többé nem fogja szemtől szemben látni a régi főnökét. Matthias mégis itt volt, a hűtőkamrák előtt lépkedett, és úgy nézegette a zárt ajtókon lévő névtáblákat, mint az előző éjszaka Jim. A francba, a férfi törékenynek tűnt, egykor magas, robusztus teste most fáradtan hajolt rá a botjára, fekete haja őszült a halántékán. A szemkötő még mindig rajta volt, pont úgy, ahogy az első műtétek után, amikor még azt lehetett remélni, hogy a sérülés nem lesz maradandó. Nyilvánvalóan nem erről volt szó. Matthias megállt, lehajolt, mintha még egyszer ellenőrizni akarná a nevet, majd kinyitotta az ajtót, és a botjára támaszkodva kihúzta a tepsit. Jim tudta, hogy az az ő teste, mivel a vékony lepedő alatt még látszott a megidéző varázslat fénye, az a halvány fluoreszkáló ragyogás, amely úgy fogta körül a testet, mintha a hulla radioaktív lett volna. Amikor Jim odasétált földi maradványai mellé, nem dőlt be a látványnak, hogy Matthias esetleg összetört a halála miatt, ezért még erősebben támaszkodott a botjára, annak ellenére, hogy csak egy helyben állt. A férfi még mindig félelmetes és kiszámíthatatlan ellenfél volt. Végül is az elméje és a lelke irányította azt a rengeteg gonoszságot, amit elkövetett, és amíg sírba nem teszik, ez mindig ott marad vele, bárhová megy is. Matthias felemelte a kezét, és hátrahajtotta a lepedőt Jim arcáról, majd különös gonddal eligazította a mellkasán. Aztán megragadta a hulla jobb kezét, és úgy kezdte el masszírozni, mintha valami fájdalmat akarna elmulasztani.
216
– Nézd csak meg magad, Jim! – Jim Matthiasra nézett, és már előre élvezte, milyen bizonytalanságot fog okozni. Ki gondolta volna, hogy a halála egyszer még ilyen hasznos lesz? Egy vibrálással láthatóvá vált. – Meglepetés! Matthias felkapta a fejét – és a javára legyen mondva, egyetlen arcizma sem rándult. Nem ugrott hátra, nem kapott a szívéhez, még csak a lélegzete sem akadt el. Na persze, lehet, hogy jobban meglepődött volna, ha Jim nem bukkan fel. A különleges egységben mindennapos volt a lehetetlen és a megmagyarázhatatlan. – Hogy csináltad? – Matthias halványan elmosolyodott, és a testre bökött a fejével. – Döbbenetes a hasonlóság. – Csoda történt – válaszolta Jim elnyújtva. – Vagyis engem vártál, mikor jövök ide? Találkozni akartál velem? – Isaacről akarok beszélni. – Rothe-ról? – Matthias felvonta az egyik szemöldökét. – Lejárt a határidőd. Tegnap kellett volna megölnöd... ami azt jelenti, hogy ma már nincs miről beszélnünk. Elintézetlen ügyünk azonban még van. Nem meglepő módon, Matthias előhúzott egy automata fegyvert a zsebéből, és egyenesen Jim mellkasára szegezte. Jim hidegen elmosolyodott. Mennyire nem volt nehéz elhinni, hogy Devina átvette az uralmat e fölött a férfi fölött, és eleven, beszélő fegyverként használta, hogy megtalálja Isaacet. A kérdés csak az volt, hogy fegyverezze le ezt a visszataszító kis bábut, ám a válasz kézenfekvőnek tűnt. Az elme... ahogy Matthias mindig mondta, az elme a leghatásosabb fegyver egy ember kezében vagy ellene. Jim előrehajolt a holtteste fölé, amíg a fegyver csöve majdhogynem a szegycsontjával csókolózott. – Akkor húzd meg a ravaszt! – Mellény van rajtad, mi? – Matthias megforgatta a csuklóját, és a pisztoly vége egy pontban összegyűrte Jim fekete pólóját. – Átkozottul bízol benne. – Miért beszélsz még mindig? – Jim rátámaszkodott a hideg acéllapra. – Húzd meg a ravaszt! Tedd meg! Gyerünk! Pontosan tudta, milyen problémát okoz ezzel magának. Ha Matthias rálő, és nem vágódik hanyatt, ahogy minden más ember tenné, pokoli 217
nagy árat fog majd fizetni később. De nem baj, megéri, csak hogy lássa... Eldördült a fegyver, a kis ólomgolyó kilőtt... és a falba fúródott Jim mögött. Miközben a dörgés még visszhangzott a csempézett helyiségben, Matthias kegyetlen arcán teljes zavar tükröződött... Jim pedig határtalan elégedettséget érzett. – Azt akarom, hogy hagyd békén Isaacet – mondta Jim. – Ő az enyém. Az érzés, hogy Devinával alkudozik a férfi lelkéért, olyan erős volt, mintha ez a pillanat a korábbi főnökével előre meg lett volna írva... mintha az lett volna az egyetlen oka annak, hogy kirángassa a gazembert homokkal teli patkánylyukából, és a saját életet is kockára téve egy halottasházba csalja, hogy ez a beszélgetés, ez a tárgyalás megtörténhessen. Az érzés pedig még erősebb lett, amikor Matthias a botján egyensúlyozva előrehajolt, és a fegyver csöve ismét Jim mellkasához ért. – Az őrültség egyik ismertetőjele – dörmögte Jim – az, ha valaki megteszi ugyanazt a dolgot, és azt várja, hogy... Ekkor eldördült a második lövés is, ugyanúgy ahogy az első: nagyot szólt, a golyó a falban landolt, es Jim még mindig állt. – ...az eredmény más lesz – fejezte be. Matthias keze kinyúlt előre, és megragadta Jim bőrdzsekijét. Amikor a botja eldőlt, és hangosan a földre koppant, Jim elmosolyodott, és arra gondolt, ez jobb, mint a karácsony. – Megint le akarsz lőni? – kérdezte. – Vagy beszélhetünk végre Isaacről? – Mi vagy te? Jim úgy vigyorgott, mint egy idióta. – A legszörnyűbb rémálmod. Valaki, akit nem érinthetsz meg, nem irányíthatsz, és akit nem pusztíthatsz el. Matthias lassan elkezdte rázni a fejét. – Ez nem lehet. – Isaac Rothe. El fogod engedni. – Ez nem... – Matthias belekapaszkodott Jim dzsekijébe, és oldalra hajolt, hogy szemügyre vegye a falat, amely kisebb kozmetikai sérülést szenvedett. – Ez nem lehetséges. 218
Jim megragadta a férfi öklét, majd összepréselte, hogy szinte hallotta a csontok ropogását. – Emlékszel, mit mondogattál mindig az embereknek? Matthias tekintete visszatért Jim arcára. – Mi. Vagy. Te. Jim olyan közel húzta magához a férfit, hogy az orruk csak két centire volt egymástól. – Mindig azt mondogattad, hogy nincs ember a földön, akit ne vehetnél el, nincs hely, ahol ne találnál rá, és nincs olyan, amit meg ne tehetnél. Nos, ezúttal vedd úgy, hogy én mondom neked! Engedd el Isaacet, és nem teszem pokollá az életedet. Matthias mereven Jim szemébe nézett, kutatta, fürkészte, hátha valamit megtud belőle. Istenem, ez igazi mentális utazás volt, jó értelemben véve. A férfi, aki mindenre tudta a választ, most először zökkent ki a magabiztosságából, és összezavarodva vergődött. Krisztusom, ha Jim még mindig élt volna, lefényképezte volna ezt az arcot, és naptárt készíttetett volna belőle. Matthias megdörzsölte ép szemét, mintha abban reménykedne, hogy a látomás majd eltűnik, és egyedül találja magát, vagy legalábbis ő lesz az egyetlen élő személy a balzsamozóhelyiségben. – Mi vagy te? – ismételte suttogva. – Egy angyal a mennyországból, haver. – Jim halkan, de erőteljesen felnevetett. – Vagy talán a lelkiismereted, ami hiányzott belőled, amikor megszülettél. Vagy esetleg hallucináció a sok gyógyszer mellékhatásaként, amelyeket a fájdalmadra szedsz. De az is lehet, hogy csak álom. Bármi legyen is a helyzet, csak egyetlen dolgot kell tudnod: nem engedem, hogy elvedd Isaacet. Nem fog megtörténni. A két férfi farkasszemet nézett egymással, miközben Matthias agya lázasan kattogott. A következő pillanatban a férfi úgy döntött, hogy elfogadja, amit maga előtt lát. Mert hát mit is mondott Sherlock Holmes? Ha már kizártad a lehetetlent, bármi maradt is, bármennyire hihetetlen is, az lesz az igazság. Így hát Matthias elkönyvelte magában, hogy Jim egészen sajátos élőlény – Miért olyan fontos neked Isaac Rothe? Jim elengedte régi főnöke kezét. 219
– Mert ő én vagyok. – És hány ilyen „te” van még odakint? Itt van ez az egy a tepsin... – Isaac ki akar szállni. Te pedig hagyni fogod. Egy ideig csend volt, majd Matthias hangja megváltozott, lágyabb és gyászosabb lett. – Isaac Rothe nagyon sok titkot tud, Jim. Az a sok információ, amit az évek során megszerzett, rendkívül értékes lenne az ellenségeink számára. Szóval, nem túl meglepő, ha azt mondom, itt már nem arról van szó, hogy te mit akarsz, vagy, hogy ő mit akar. Az a legfontosabb, hogy mi a legjobb nekünk... és mielőtt még szívszaggatóan felháborodnál, a „nekünk” nem téged, engem vagy a különleges egységet jelenti, hanem a kibaszott országot. Jim a szemét forgatta. – Ja, persze. És lefogadom, hogy ettől a hazafias baromságtól feláll Sam bácsinak. Engem azonban nem hat meg. Más szóval... ha civil lennél, sorozatgyilkosnak neveznének. Úgy azonban, hogy a kormánynak dolgozol, nyugodtan lengetheted az amerikai zászlót, amikor csak kapóra jön neked, az igazság azonban az, hogy azért csinálod, mert élvezed, hogy kitépkeded a bogarak szárnyait. És a te szemedben mindenki bogár. – A hajlamaim nem változtatnak semmin. – Csak éppen miattuk senki mást nem szolgálsz, csakis saját magadat. – Jim megdörzsölte az égésnyomot a pólója elején. – A különleges egységet úgy irányítod, mintha a saját halálgyárad lenne, de ha ügyes vagy, még azelőtt kiszállsz, mielőtt az a sok „különleges küldetés” visszacsapódna rád. – Azt hittem, azért vagy itt, hogy Isaacről beszéljünk. Fáj az igazság, mi? – Rendben. Isaac okos fickó, tud vigyázni magára, hogy ne kerüljön az ellenség kezére, ráadásul nincs is olyan indíttatása, hogy átálljon. – Egyedül van. Nincs pénze. Így az ember hamar kétségbeesik. – Egy frászt. Van félretett pénze, és el akar tűnni. Matthias szája sarka mosolyra görbült. – És te ezt ugyan honnan tudod? Ja, várj csak, már meg is találtad, nem igaz? – Engedd el! Megvan hozzá a hatalmad, hogy megtedd. – Nincs! 220
Ez a kirohanás meglepő volt, és amikor a szavak úgy elhalkultak, ahogy a lövések zaja, Jim azon kapta magát, hogy bizonyítékot keres, jól hallotta-e. Matthias mindenható. Mindig is az volt. És nem csak saját maga szerint. A pokolba, a gazembernek akkora hatalma volt, hogy még az Ovális Irodából is mauzóleumot tudott volna csináltatni. Ezúttal Matthias hajolt a holttest fölé. – Kibaszottul nem érdekel, mit gondolsz rólam, vagy miként ferdítetted el magadban ezt a helyzetet. Ez a dolog nem arról szól, hogy én mit akarok... hanem arról, mi az, amit muszáj megtennem. – Ártatlan embereket áldoztál fel. – Hogy a korruptak meghalhassanak! Krisztusom, Jim, ez a sok süket szöveg már nevetséges. Mindennap halnak meg jó emberek, és nem tehetsz ellene semmit. Én csak egy másfajta busz vagyok, amely elgázolja őket... és engem legalább magasabb célok vezérelnek. Jim érezte, hogy fellobban a haragja, aztán belegondolt, és az érzés átváltozott valami mássá. Talán szomorúsággá. – Hagynom kellett volna, hogy meghalj a sivatagban. – Hiszen pontosan ezt kértem tőled. – Matthias megszorította a bal karját, és úgy vájta bele az ujjait, mintha gyomorszájon vágták volna. – Követned kellett volna a parancsomat, hogy hagyj ott. Milyen üres, gondolta Jim. A szavai üresek és halottak voltak. Mintha valaki másról beszélt volna. Igen, „muszáj”. Matthias annyira ki akart szállni, hogy képes lett volna megölni magát ennek sikeréért. Devina azonban visszahozta, Jim erről szentül meg volt győződve. A démon ezernyi arca és számtalan hazugsága bújt meg ez alatt a felszín alatt. Egészen biztos. És milyen tökéletesen megadta a hátteret a démon manipulációja az Isaac lelkéért folytatott küzdelemhez. A katona rosszat tett, de hajlandó volt új életet kezdeni. Ez volt az ő keresztútja, ez a huzavona Jim és Matthias között, hogy mi legyen Isaac sorsa. Jim megrázta a fejét. – Nem fogom hagyni, hogy elvedd Isaac Rothe életét. Nem tehetem. Azt mondod, a te munkádnak célja van... hát az enyémnek is. Ha megölöd azt az embert, az emberiség többet veszít, mint egy ártatlan személyt.
221
– Ó, ugyan már! Isaac nem ártatlan. Vér tapad a kezéhez, ahogy a tiédhez és az enyémhez is. Nem tudom, mi történt veled, de ne idealizáld a múltat! Pontosan tudod, milyen bűnei vannak. Jim lelki szemei előtt halottak képei jelentek meg, szúrt és lőtt sebek, véres arcok, összetört testek. És ezek csak a csúnyábbak voltak közülük. Azok, akiket megfojtottak, elgázosítottak vagy megmérgeztek, csak hamuszürkék lettek, aztán meghaltak. – Isaac ki akar szállni. Be akarja fejezni. A lelke kétségbeesetten vágyik egy másfajta életre, én pedig meg fogom neki adni. Matthias megvonaglott, és megint megdörzsölte a bal karját. – Az egyik kezedben az van, amit akarsz, a másikban pedig egy nagy rakás szar. Nézd meg, melyikkel mész valamire! – Meg foglak ölni – jelentette ki Jim egyszerűen. – Ha arra kerül a sor... meg foglak ölni. – Nocsak, nocsak... ez aztán a hír! Hogy téged idézzelek, „akkor tedd meg”! Jim lassan megint megrázta a fejét. – Veled ellentétben én csak akkor húzom meg a ravaszt, ha muszáj. – Néha az a legokosabb, ha az ember a dolgok elé vág, Jimmy. A régi becenév hirtelen visszaidézte a múltját, a kezdeti kiképzést, amikor Matthiasszal osztozott egy emeletes ágyon. A fickó már akkor is hideg volt és számító... de nem annyira, mint most. Közel került Jimhez, de csak úgy, ahogy egy ilyen helyzetben bárki. Az évek során azonban ennek a csekély emberségnek minden szikrája eltűnt belőle – és végül a teste is olyan meggyötört és selejtes lett, mint a lelke. – Hadd kérdezzek valamit! – mondta Jim hosszan elnyújtva a szavakat. – Találkoztál valaha egy Devina nevű nővel? Matthias felvonta az egyik szemöldökét. – Miért kérdezed? – Csak kíváncsiságból. – Jim lesimította a bőrdzsekijét. – Mellesleg, hogy tudd, nekem pokoli élményben volt részem vele. – Köszönöm a csajozási tanácsot. Tényleg első számú helyen áll ez most nálam. – Matthias visszahajtotta a lepedőt Jim hamuszürke arcára. – És bármikor nyugodtan megölhetsz. Szívességet teszel vele. Ezeket az utolsó szavakat halkan ejtette ki – amely azt bizonyította, hogy a fizikai fájdalom még a legelszántabb akaratot is ki tudta kezdeni, feltéve, hogy elég erős volt és elég hosszan tartott. Na persze, 222
Matthiasnak már a robbanás előtt is megváltoztak a prioritásai, nem igaz? – Tudod – mondta Jim – te is kiszállhatnál. Én megtettem. Isaac próbálkozik. Nincs értelme tovább folytatnod, ha már nem bírja a gyomrod. Matthias harsányan felnevetett. – Te csak azért tudtad otthagyni a különleges egységet, mert ideiglenesen megengedtem neked, de mindig is az volt a tervem, hogy visszahozlak. Isaac sem fog elhagyni... az egyetlen dolog, ami rávehetne arra, hogy ne nyírjam ki, az lenne, ha továbbra is a csapatban maradna. Vagy tudod mit? Miért nem mondod ezt el neki te? Úgyis olyan jól összebarátkoztatok, meg minden. Jim összehúzta a szemét. – Ilyet sosem csináltál ezelőtt. Ha valaki egyszer megszegte a szabályokat, soha nem térhetett vissza. Matthias megborzongott, amikor kifújta a levegőt. – Változnak az idők. Nem mindig. És nem ezzel kapcsolatban. – Hát igen – felelte, de nem vette be a hazugságot. – Tegyél vissza a helyemre, oké? Együtt visszatolták a tepsit a hűtőkamrába, majd Jim rácsukta az ajtót. Aztán Matthias lassan lehajolt, hogy felvegye a botját, és közben a gerince többször is megroppant. Akadozva vette a levegőt, mintha a tüdeje nem tudná rendesen ellátni a feladatát, és nagy fájdalmai lennének. Amikor felegyenesedett, az arca természetellenesen vörös volt, bizonyítékául annak, mennyi erőt kivett belőle egy ilyen egyszerű mozdulat. Egy megpattant ér, gondolta Jim. Devina biztosan egy megpattant éren keresztül jutott be a testébe. – Ez most valóban megtörtént? – kérdezte Matthias. – Ez a beszélgetés? – Az egész szarság valóságos, de te most egy kicsit aludni fogsz. – Mielőtt a férfi bármit kérdezhetett volna, Jim felemelte a kezét, és energiát varázsolt a mutatóujjába. Amikor a hegye elkezdett izzani, Matthiasnak tátva maradt a szája a csodálkozástól. – Arra azonban emlékezni fogsz, amit mondtam.
223
Ezzel megérintette Matthias homlokát, mire a férfiba átáramlott a fény, mintha meggyújtott gyufa lenne, vakítóan és fényesen ragyogott, és lassan beborította a megtört testet és a gonosz elmét. Aztán Matthias összeesett, mint egy rongybaba. Íme a nyugtató angyal módra, bébi, mormolta magában Jim. Még a legjobbakat is kiüti. Miközben ott állt a főnöke fölött, arra gondolt, milyen átkozottul jelképes volt ez az esés. A férfi több szempontból is elbukott, nem csak itt és most. Jim egy pillanatra sem hitte el, hogy őszintén vissza akarta venni Isaacet az egységbe. Csak szeretett volna lőtávolságon belül kerülni. Istenem, Matthias kiválóan tudott hazudni. Jim lehajolt, és visszatette főnöke fegyverét a tartóba, majd az egyik karját a térde alá, a másikat pedig a válla alá csúsztatta – a francba, a botja. Odanyúlt érte a földön, felvette, és ráfektette a mellkasára. Egyáltalán nem esett nehezére a felállás, de nem csak azért, mert jó erőben volt. Jóságos ég... Matthias döbbenetesen könnyű volt ahhoz képest, hogy milyen termetesnek látszott. Nem lehetett több hetven kilónál, miközben fénykorában simán verte a százat is. Jim átsétált a balzsamozó csukott ajtaján, és felment a lépcsőn a földszintre. Ott, a sivatagban, amikor először cipelte a fickót a hátán, tombolt benne az adrenalin, és sietett, hogy minél előbb visszaérjen a táborba, mielőtt a gazember elvérzik. Természetesen azért, nehogy gyilkossággal vádolják. Most azonban nyugodt volt. Egyrészt Matthias nem készült meghalni, másrészt mindketten láthatatlanok voltak az emberi szem számára, ezáltal tökéletes biztonságban is lehettek. Miután kilépett a kulcsra zárt bejárati ajtón, arra gondolt, visszaviszi a nyomorultat a kocsijához... – Helló, Jim! A hang hallatán kővé dermedt. Aztán balra fordította a fejét. Ennyit a „tökéletes biztonság”-ról, gondolta. A halottasház előtti füves terület távoli végében Devina állt. Fekete tűsarkú cipőt viselt, pompás, hosszú, barna haja lágy hullámokban omlott le a mellére, fekete miniruhája szorosan ráfeszült csábító domborulataira. Az arca is tökéletes volt, fekete szemétől kezdve vörös ajkán keresztül alabástromfehér bőréig. Majd kicsattant az egészségtől. 224
A gonosz még sosem nézett ki ilyen jól. Na persze, ez is része volt a látszatnak – Mi van nálad, Jimmy? – kérdezte. – És hová viszed? Mintha nem tudná a ribanc, gondolta Jim, és azon törte a fejét, hogy a fenébe fog ebből kimászni.
225
Huszonhatodik fejezet
Isaac a búvóhelyéről, Grier éléskamrájából hallotta, mi történik a konyhában, de nem látott semmit. Nem mintha szüksége lett volna a látványra. – Mondd meg, hol van Isaac Rothe! – ismételte Grier apja olyan hangon, amely legalább annyira volt meleg, mint egy januári éjszaka. Grier válasza ugyanilyen fagyosan csengett. – Reméltem, azért jössz ide, hogy bocsánatot kérj. – Hol van? Valaki megnyitotta a vizet, majd egy konyharuha csapkodását lehetett hallani. – Miért akarod tudni? – Ez nem játék, Grier. – Nem gondoltam, hogy az. És nem tudom, hol van. – Hazudsz. Egy pillanatig csend volt, amely alatt Isaac szorosan behunyta a szemét, és sorra vette, hányszorosan is seggfej. Az ég szerelmére, hiszen úgy feldúlta a nő életét, mint egy buldózer, tönkretette mind a személyes, mind a szakmai kapcsolatait. Mindenhol káoszt hagyott maga után... Lépteket hallott. Kemény, határozott lépteket. Egy férfiét. – Azonnal mondd meg, hogy hol van! – Eressz el... Mielőtt Isaac felfogta volna, hogy felfedi magát, már ki is rontott a búvóhelyéről, szélesre tárva az éléskamra ajtaját. Három nagy lépéssel a páros mellett termett, aztán megragadta Grier apját, lehámozta a lányáról, megfordította, és arccal a hűtőszekrénynek taszította. Megmarkolta a férfi tarkóját, és olyan erősen nyomta előkelő száját a rozsdamentes acélfelülethez, hogy a jó öreg Mr. Childe ziháló lélegzete lecsapódott a fényes felületen. – Itt vagyok – morogta Isaac. – És jelenleg egy kicsit feszült a hangulatom. Mi lenne, ha nem bánna így többet a lányával, és akkor 226
talán meggondolom, hogy kinyissam-e a fejével a fagyasztórekesz ajtaját. Már várta, hogy Grier rászól, engedje el az apját, ő azonban nem szólt egy szót sem. Csak kivett egy doboz sebtapaszt a mosogató alóli fiókból, és egy megfelelő méretűt keresett benne. A nő apja mély lélegzetet vett. – Tűnjön el... a lányom közeléből! – Nagyon jól van ott, ahol van – vágta rá Grier, miközben beragasztotta a mutatóujját. Majd eltette a dobozt, és összefonta a mellkasán a karját. – Te azonban elmehetsz. Isaac gyorsan megtapogatta a férfi puccos pulóverét és simára vasalt nadrágját, és amikor nem talált nála fegyvert, hátralépett, de nem ment el a közeléből. Olyan érzése volt, hogy a férfi azért folyamodott erőszakhoz, mert halálra van rémülve, és nem sok választja el attól, hogy kiboruljon. Akkor sem bánhat senki így az ő nőjével! Nem mintha Grier a nője lett volna. Hát persze, hogy nem. A francba! – Tudja, hogy a halálos ítéletet jelenti számára – mondta Childe, és mereven Isaac szemébe nézett. – Tudja, hogy az a férfi mire képes. Ő rendelkezik magával, és bárkin hajlandó átgázolni, csakhogy megszerez-e magát. – Senki nem rendelkezik senkivel – vágott közbe Grier. – Különben is... Mr. Childe még csak oda sem nézett a lányára, amikor félbeszakította. – Adja fel magát, Rothe! Ez az egyetlen módja annak, hogy ne bántsák. – Az a férfi semmit nem fog csinálni velem... Childe hirtelen odafordult a lányához. – Az öcsédet már megölte! Amikor a kijelentés elhangzott, Grier olyan arcot vágott, mintha valaki gyomorszájon vágta volna. Csakhogy nem volt kit eltávolítani róla, nem tudott senkit elrángatni a közeléből, hogy aztán lefegyverezze, és mozgásképtelenné tegye. Amikor Grier elsápadt, Isaac bénultan tehetetlennek érezte magát. Az embereket nem lehet megmenteni azoktól a dolgoktól, amelyek már megtörténtek, a történelmet nem lehet újraírni. 227
Valamint... az embereket sem. Ami számtalan problémának jelentette a gyökerét. – Mit... mit mondtál? – lehelte Grier. – Nem véletlen túladagolás volt. – Childe hangja megbicsaklott. – Ugyanaz a férfi ölte meg, aki téged is üldözni fog, hacsak vissza nem kapja ezt a katonát. Nincs helye tárgyalásnak, alkunak vagy üzletkötésnek. Én pedig... – A férfi kezdett összeomlani, amellyel bebizonyította, hogy hiába a pénz és az előkelő származás, a tragédiáktól ezek sem tudják megmenteni az embert. – Nem veszíthetlek el téged is. Ó, istenem, Grier... nem lehet, hogy téged is elveszítselek! Mert az a férfi meg fogja tenni. Egy szempillantás alatt elveszi az életedet. A francba! Francba. Francba. Francba. Grier megkapaszkodott a pult szélében, és alig tudta felfogni, amit az apja az előbb mondott. Néhány rövid, egyszerű szó. A jelentésük azonban... Félig tudatában volt, hogy az apja tovább beszél, ő azonban már nem hallott belőle semmit az után a mondat után, hogy „Nem véletlen túladagolás volt”. Mintha megsüketült volna. – Daniel... – Meg kellett köszörülnie a torkát, amikor közbevágott. – Nem, Daniel saját maga csinálta. Azelőtt már kétszer is túladagolta magát. Ő... A függősége volt az oka. Ő... – A tűt valaki más szúrta a karjába. – Nem. – Grier megrázta a fejét. – Nem! Én találtam meg a holttestét. Hívtam a 911-et, és... – Te találtad meg a testét... én viszont láttam, amikor megtörtént. – Az apja zokogni kezdett. – Az a férfi kényszerített, hogy... végignézzem. Amikor az apja a kezébe temette az arcát, és teljesen elvesztette az önuralmát, Grier látását olykor akadályozta valami, mintha diszkófényt játszottak volna a konyhai villannyal. Aztán megroggyant a térde, és... Valaki elkapta, és megakadályozta, hogy a földre zuhanjon. Megmentette. A világ forogni kezdett körülötte... majd rájött, hogy valaki felemeli és odaviszi a kanapéhoz, a konyha távolabbi sarkába. 228
– Nem kapok levegőt – mondta, nem kimondottan egyvalakinek címezve. Rángatni kezdte a pólója nyakát, és azt lihegte: – Nem... kapok... levegőt... A következő pillanatban Isaac egy papírzacskót szorított a szájára. Grier megpróbálta elvenni onnan, de a karja erőtlenül legyintett a levegőben, és muszáj volt a zacskóba lélegeznie. – Fogja be a száját! – mondta Isaac valakinek. – Most azonnal! Szedje össze magát, öregem, és fejezze be a szövegelést! Az apjához beszélt volna? Talán. Valószínűleg. Ó, istenem... Daniel? És az apjának végig kellett néznie? A kérdések, amelyekre Grier választ akart kapni, többet segítettek neki, mint a belélegzett szén-dioxid. Eltolta a szája elől a zacskót és felült. – Hogyan? Miért? – Mindkét férfira szigorú pillantást vetett. – És nézd, már így is elég mélyen benne vagyok, ugye? Vagyis egy magyarázat már nem fog többet ártani, de meg tud menteni attól, hogy elveszítsem a józan eszem. Isaac úgy összeharapta a fogsorát, mintha egy dobermann rágcsálná a lábát, de nem akarna felordítani. Nem az ő problémája. – Bele fogok őrülni – mondta Grier, mielőtt az apjához fordult volna. – Hallod? Nem tudok így élni egyetlen percig, másodpercig... sőt, pillanatig sem! Azok után, amit mondtál, nem. Ezért jobban teszed, ha elkezdesz beszélni, méghozzá most azonnal! Az apja lerogyott a kanapé mellett álló karosszékbe, mintha legalábbis kilencvenéves lenne, és a halálos ágyára zuhanna. Ahogy azonban korábban őt sem érdekelte a vágás a lánya ujján, most Grier sem mutatott semmiféle könyörületet iránta. Milyen elszomorító! Mindig is hasonlítottak egymásra, egy hullámhosszon voltak, ugyanúgy forgott az agyuk. A tragédiák, de a titkok és a hazugságok még a legszorosabb köteléket is meg tudták lazítani. – Beszélj! – követelte Grier. – Most! Az apja Isaacre nézett, nem rá. De legalább amikor a katona megvonta a vállát és káromkodott egyet, Grier már tudta, hogy most egy történetet fog hallani. Habár valószínűleg nem a történetet. Milyen szomorú, ha valaki nem tud megbízni a saját apjában. 229
A férfi hangja erős volt, amikor végül beszélni kezdett. – Először 1964-ben szerveztek be a különleges egységbe. Levizsgáztam a West Pointon, és megkeresett egy ember, aki Jeremiah néven mutatkozott be. Vezetéknevet nem mondott. Az maradt meg leginkább a találkozásból, hogy mennyire névtelennek tűnt az a férfi. Sokkal inkább hasonlított egy könyvelőre, mint kémre. Azt mondta, létezik egy elit katonai egység, ahová én is megfelelnék, és megkérdezte, nem lenne-e kedvem még többet megtudni róla. Amikor azt kérdeztem, miért éppen rám esett a választása... hiszen nem én voltam az osztályelső, csak a harmadik legjobb... azt mondta, hogy a jegyek még nem minden. Az apja egy pillanatra elhallgatott, mintha szóról szóra visszaemlékezne az évtizedekkel azelőtti párbeszédre. – Érdekelt a dolog, végül mégis nemet mondtam. Akkorra már beléptem a hadseregbe mint tiszt, és nem tartottam volna tisztességesnek, ha kivonom magam a felelősség alól. Ezek után nem láttam többé a férfit... csak hét év múlva, amikor visszatértem a civil életbe, és befejeztem a jogi egyetemet. Nem is tudom pontosan, miért mondtam neki igent... éppen akkor készültem feleségül venni az édesanyádat, beléptem a családi cégbe... és úgy éreztem, hogy vége az életemnek. Izgalomra vágytam, de úgy tűnt, többé nem lesz már részem... – A homlokát ráncolta, és hirtelen Grierre nézett. – Ez nem azt jelenti, hogy nem szerettem az édesanyádat. Csak szükségem volt... valami többre. Ó, Grier nagyon is értette. Ő is ugyanezt érezte, a veszélyes dolgok iránti vágyat, amelyet a hétköznapi élet nem tudott megadni az embernek. Ha azonban engedünk neki? Grier most kezdett rájönni, hogy a következmények miatt nem éri meg. Az apja elővett egy monogramos textil zsebkendőt, és megtörölte a szemét. – Megmondtam Jeremiah-nak... annak a férfinak, aki megkeresett... hogy nem tűnhetek el teljesen az életből, de érdekel valami más, bármi más. Így kezdődött. Végül rendszeresen mentem hírszerző utakra a tengerentúlra, és az ügyvédi iroda elnézte nekem, mert én voltam az alapító unokája. Sosem ismertem meg teljes egészében a küldetést, amellyel mint ügynöküket megbíztak... az újságokból és a televízióból 230
azonban értesültem róla, milyen következményei lettek. Az akciók, amelyeket bizonyos személyek ellen elkövettek... – Úgy érted, meggyilkolták őket – vágott közbe Grier keserűen. – Merényletet követtek el ellenük. – Mintha lenne valami különbség! – Van is. – Az apja bólintott. – A gyilkosságnak nincs célja. – Az eredménye azonban ugyanaz. Amikor a férfi nem mondott többet, Grier nem volt hajlandó itt abbahagyni a beszélgetést. – És mi a helyzet Daniellel? Az apja lassan és hosszan fújta ki a levegőt. – Miután már úgy hét vagy nyolc éve benne voltam, rájöttem, hogy olyan eseményeknek vagyok a részese, amelyekkel nem tudok együtt élni. A telefonhívások, az emberek, akik a házunkba jöttek, a napokig vagy hetekig tartó utazások... hogy a tetteim következményeiről már ne is beszéljek. Egy idő múlva nem tudtam sem aludni, sem összpontosítani. És istenem, ez az édesanyádra is hatalmas teherként nehezedett, ahogy rátok, gyerekekre is. Persze akkor még kicsik voltatok, de a feszültséget és a hiányomat észrevettétek. Megpróbáltam kilépni. – A férfi tekintete Isaacre vándorolt. – Ekkor döbbentem rá... hogy nem lehet kiszállni. Utólag visszatekintve, naiv voltam, olyan szörnyen naiv. Tudhattam volna, azok után, hogy milyen feladatokat kaptam, de hagytam, hogy elmerüljek benne. Mégis, nem volt más választásom. Elpusztította az édesanyádat... aki már erősen ivott. Aztán Daniel elkezdett. .. Drogozni, fejezte be Grier gondolatban. Az általános iskola vége felé szokott rá. Először csak alkohol volt, aztán valami fű... majd LSD és gombák. Később jöttek a kemény drogok: a kokain és végül a hullaházak utánpótlását biztosító heroin. Az apja precízen összehajtotta a zsebkendőt. – Amikor elkezdtem célozgatni arra, hogy ki akarok szállni, és egy határozott „nem”-et kaptam válaszul, megrémültem, hogy az egyik küldetésemen majd megölnek, és úgy állítják be, hogy baleset volt. Évekig nem hoztam szóba. Aztán megtudtam valamit, amit nem lett volna szabad megtudnom, valamit, ami alapjaiban változtathatta volna meg egy befolyásos ember életét, és megpróbáltam... megpróbáltam
231
felhasználni ezt az információt, hátha ezzel ki tudom nyitni magam előtt az ajtót. – És aztán?... – sürgette Grier a folytatást. A szíve olyan hangosan dübörgött, hogy attól félt, a szomszédok is meghallják. Csend. – Folytasd! – mondta az apjának. A férfi megrázta a fejét. – Mondd el! – követelte elcsukló hangon, és gyűlölte az apját, amikor eszébe jutott, milyen látvány fogadta, amikor utoljára látta Danielt. Egy tű állt ki a karjából hátul, a feje hátrahajlott, a szája ellazult, a bőre pedig olyan szürke volt, mint a hófelhők télen. – Ha nem válaszolsz... – Grier nem tudta befejezni. A gondolattól, hogy most talán elveszíti a családja egyetlen megmaradt tagját is, elszorult a torka. Az apja remegő kézzel ismét szétnyitotta a zsebkendőt. – Néhány férfi a cég parkológarázsában jött oda hozzám a belvárosban. Későig dolgoztam, és... beültettek egy kocsiba, én pedig arra gondoltam, hogy ennyi volt, itt a vég. Meg fognak ölni. Ehelyett elvittek délre Quincybe, Daniel lakásához. Daniel már be volt lőve, amikor bementünk hozzá, és szerintem... szerintem azt hitte, hogy ez csak valami rossz tréfa. Amikor meglátta a fecskendőt, amit a férfiak hoztak, ő maga nyújtotta oda nekik a karját... én pedig kiabáltam, hogy ne engedje... – Az apja hangja elcsuklott. – De nem érdekelte... nem tudta... én viszont tudtam, mit csinálnak... ő nem. Nekem kellett volna... engem kellett volna megölniük, nem őt. Engem kellett volna... Grier egy pillanatra nem látott, olyan dühös lett. Amikor visszatért a látása, a mellkasa közepe jéghideg lett, és az sem érdekelte, hogy az apja szenved. Vagy megbánta, vagy... – Tűnj el ebből a házból! Most! – Grier... – Soha többé nem akarlak látni. Ne is keress! Ne gyere a közelembe... – Kérlek... – Tűnj el innen! – Isaac felé fordult. – Vidd ki innen... tüntesd el a szemem elől! Ő maga tette volna meg, de ahhoz sem volt elég ereje, hogy felálljon.
232
Isaac nem késlekedett. Odalépett az apjához, a hóna alá nyúlt, és felemelte a karosszékből. Miközben kivezette a konyhából, a férfi megint beszélni kezdett, Grier azonban meg sem hallotta. Az a kép, ahogy az öccse holtteste azon a koszos kanapén hevert, teljesen letaglózta. Az apró részletek voltak a legszörnyűbbek. A szeme félig nyitva volt, a pupillája élettelenül meredt a semmibe, fakó kék pólóján két izzadtságfolt látszott a hóna alatt, az elején pedig hányás maradványa. Három rozsdás kanál és egy piszkos öngyújtó hevert elszórva a dohányzóasztalon, a fiú lábánál egy félig megevett pizza, amely legalább egyhetesnek tűnt. Az áporodott levegőben állott vizeletszag, cigarettafüst és valami édes vegyszer illata keveredett. A legmegdöbbentőbb azonban az volt, hogy Grier észrevette: az öccsének megállt az órája. Amikor felhívta a 911-et, a mentősök azt mondták neki, hogy nézze meg, van-e pulzusa, ő pedig a közelebbi csuklója után nyúlt. Amikor felemelte, és rányomta az ujjait az ütőérre, látta, hogy az óra már nem az, amit az apja adott neki ajándékba, amikor diplomázott a Pennsylvaniai Egyetemen. Azt a Rolexet már régen elpasszolta, és helyette egy elemes karóra fogta körbe a csuklóját, amelynek mutatója nyolc óra huszonnégynél megállt. Daniel teste is ugyanígy állt meg. Mindazon csapások után, amelyekkel lassan pusztította magát, az élet végül elillant belőle. Csúnya. A látvány nagyon csúnya volt. Daniel haja mégis ugyanolyan maradt. Mindig is szép angyalfürtjei voltak, ahogy az anyja nevezte, és még ebben a fokozatos leépülésben is megmaradt olyan szép göndörnek, mint régen. A színe ugyan megfakult, mivel nagyon ritkán mosta, Grier azonban elnézte ezt, és olyannak látta, amilyen gyönyörű valójában volt. Vagyis, ami azt illeti, már nem volt. Kilépett a múltból, megdörzsölte az arcát, és felállt a kanapéról. Aztán egy zombi kecsességével fellépdelt a lépcsőn, és bement a szobájába. Elővett egy bőröndöt, majd csomagolni kezdett.
233
Huszonhetedik fejezet
A McCready halottasház előtt állva Jim nem törte sokáig azon a fejét, hogy Devina hogy talált rá. Itt volt, és kész, most inkább azt kellett kitalálnia, hogyan szabaduljon meg tőle. – Elvitte a cica a nyelvedet, Jim? – A nő hangja olyan volt, amilyenre emlékezett: mély, búgó, halk. Szexi, feltéve, hogy az ember nem tudta, mi rejtőzik a csábos külső alatt. – Nem. Dehogyis. – És egyébként hogy vagy? – Fan-kibaszott-tasztikusan. – Igen, azt látom. – Devina elmosolyodott, kivillantva tökéletesen fehér fogsorát. – Hiányoztál. – Milyen szánalmas! A nő felnevetett, és a hang csilingelt a hűvös éjszakában. – Egyáltalán nem. Amikor egy autó fordult be a sarkon, és elment mellettük az úton, a fényszórója megvilágította a halottasház előtti füves területet, rajta a barna foltokat és a még alig rügyező somfát is. Devinára azonban nem esett fény. Na persze, nem is létezett igazából ebben a világban. A démon tekintete végigsiklott Jim alakján, majd Matthiasra vándorolt. – Térjünk vissza a mi kis ügyünkhöz! – Nincs itt semmiféle ügy, Devina. – Imádom, amikor kimondod a nevem. – Ekkor hanyagul tett egy lépést felé, Jim azonban nem dőlt be ennek a „nincs-semmi-különös” üzenetű mozdulatnak. – Mi a terved vele? – Vissza akartam tenni a kocsijába, hogy ott térjen magához. Most viszont azon gondolkozom, ne vigyem-e egyenesen vissza Bostonba. – Attól tartok, túl nehéznek találnád. – Újabb lépést tett felé. – Aggódsz, hogy valami rosszat teszek vele? – Mint például, hogy csintalan kislány módjára összekötözöd a cipőfűzőjét? Igen, valami ilyesmitől félek. 234
– Igazság szerint más terveim vannak a régi főnököddel. – Megint egy lépés. – Csakugyan? – Jim állta a sarat... szó szerint és átvitt értelemben is. – Csak figyelmeztetlek, hogy szerintem a hólyagja már nem biztos, hogy rendesen működik a sok sérülés után. Na persze, sosem kérdeztem meg tőle, de tudod, a gyógyszerek sem mindenhatóak. – Megvannak a módszereim. – Azt nem kétlem. – Jim vicsorított. – Nem engedem, hogy elvedd, Devina. – És Isaac Rothe-t? – Egyiküket sem. – Milyen kis mohó vagy. És én még azt hittem, hogy nem kedveled Matthiast. – Az a tény, hogy ki nem állhatom a gazembert, még nem jelenti azt, hogy átengedem neked... hogy a játékszered legyen. Veletek ellentétben én nem tudom elfogadni a járulékos veszteséget. – Mi lenne, ha egyezséget kötnénk? – Devina túlságosan is önelégülten mosolygott. – Megengedem Matthiasnak, hogy menjen a saját kis útján tovább, ha cserébe eltöltesz velem egy kis időt. Jimnek megfagyott a vér az ereiben. – Nem, köszönöm, más terveim vannak. – Találtál valaki mást? Hűtlen lettél hozzám? – Erre nem volt semmi esély, mivel ez kapcsolatot feltételez. – Ami köztünk megvan. – Nincs. – Jim körülnézett, csak a biztonság kedvéért, hogy a nőnek nincs-e társa a környéken. – Én már itt sem vagyok, Devina. További kellemes éjszakát! – Attól tartok, Matthias nem fogja túlélni. – Dehogynem. Nincs semmi baja... – Tényleg? – A nő felemelte hosszú, kecses kezét. A férfi egyszerre nyöszörögni kezdett Jim karjában, az arcát eltorzította a fájdalom, vékony végtagjait görcs rántotta össze. – Még csak hozzá sem kellett érnem, Jim. – Devina behajlította az ujjait, és úgy forgatta a csuklóját jobbra-balra, mintha a kezében tartaná a férfi szívét, és azt csavargatná. – Akár most azonnal is megölhetném.
235
Jim káromkodott egyet, és gondolatban végigvette, mit tanult Eddietől, hogy megpróbálkozzon valami varázslattal... varázsigével... valamivel... hogy megállítsa a támadást. – Több ezer módszerem van, Jim – közölte Devina halkan. – Az, hogy ez az ember most meghal vagy életben marad, nem számít. Nem befolyásol semmit. Nem változtat semmin. Ha azonban nem tudod elviselni a járulékos veszteséget... Add át magad nekem ma éjszakára. A francba, ha így nézi a dolgokat, mi a fenéért akarja megvédeni a fickót? Devina majd úgyis talál egy másik forrást, amellyel befolyásolja Isaac sorsát. – Talán neked előnyösebb az, ha megölöd. Legalább Matthias nem lenne a sarkában. De meglehet, hogy az utódja még rosszabb lenne. – Ha most megölöm – Devina oldalra biccentette szép fejét –, azzal a tudattal kell együtt élned, hogy megmenthetted volna, de úgy döntöttél, mégsem teszed meg. Fel kell vésned még egy rovátkát arra a tetoválásra a hátadon. Azt hittem, már felhagytál ezzel az élettel, Jim. A férfit düh öntötte el, és felhevítette a vérét, amíg már a látása is kezdett elhomályosulni. – A pokolba veled! – Nos, mi a válaszod, Jim? A férfi lenézett egykori főnöke gyötrődő arcára. A bőre már riasztó szürkés színben játszott a csontjain, a szája kinyílt, a lélegzetvételei felszínesek voltak. Szuper... A franc vigye el! Nagyot káromkodva elfordult, majd elindult... és egy cseppet sem lepődött meg, amikor Devina előtte termett, és az útját állta. – Hová mész, Jim? Krisztusom, bárcsak ne mondogatná folyton a rohadt nevét! – Elviszem a kocsijához. Aztán te és én együtt távozunk. A démon mosolya földöntúli volt, Jimnek pedig hányingere lett. De az üzlet az üzlet, és így legalább Matthias megéri a másnapot is. Na persze, valamilyen halál számára is elő volt írva, amelyet vagy a fizikai gyengesége, vagy a gonosz tettei okoznak majd, de nem Jim lesz az, aki meghatározza ennek az idejét. Nem, ha el tudja kerülni. Ez Nigel és a
236
barátai feladata lesz, vagy akárki felelős is az emberi sorsok befejezéséért. Ma este Matthias életben marad, és Jimnek csak ez volt a fontos. Mert még egy szociopata is többet érdemelt annál, hogy az ilyen Devina-félék áldozatául essen. És remélhetőleg Jim is túléli majd azt, amit neki tartogat a nő, és talán szerez némi információt is arról, mi a gyenge pontja, vagy, hogy lehet legyőzni. Az információ elvégre még mindig a legnagyobb hatalom volt. * * * Bostonban Isaac felvette a széldzsekije kapucniját, hogy elfedje az arcát, majd hátracsavart karjánál fogva kivezette Grier apját a bejárati ajtón az utcára. Amikor kint voltak, pontosan tisztában volt vele, mennyire védtelen – kapucni ide vagy oda, ha valaki meglátta, nem tudta eltéveszteni, hogy kicsoda. Ami egyszerre volt kockázatos és hasznos. Nem bízott Childe-ban, és Grier azt akarta, hogy az apja menjen el. Így hát megtette, amire kérte. Miközben a drágalátos apucit odalökdöste a Mercedes vezető oldali ajtajához, úgy tűnt, a férfi a hidegben megemberelte magát, a lányával szemben mutatott harcos kiállást olyan elszántság váltotta fel, amelyet Isaac akaratlanul is tisztelt benne. – Tudja, milyen az a férfi – mondta Childe, amikor elővette a távirányítós slusszkulcsot. – Tudja, mit fog tenni a lányommal. Isaac nem tudott nem Grier okos, kedves tekintetére gondolni, és nagyon is tisztában volt vele, milyen dolgokat művelhet vele Matthias. Hogyan ölheti meg. És talán az apja szeme láttára. Úgy, hogy ő is jelen van. Amitől azonnal hányingere lett. – A megoldás a maga kezében van – mondta Childe. – És tudja, mi az. Igen, Isaac tudta. És gyűlölte. – Könyörgöm... mentse meg a lányomat... 237
Ekkor a semmiből hirtelen Jim Heron egyik barátja, a piercinges lépett elő. – 'estét, uraim! Amikor Childe hátrahőkölt, Isaac megragadta a karját, és ott tartotta. – Ne aggódjon, ő velünk van. – Majd hangosabban azt kérdezte: – Mizu? A francba, vissza akart menni a házba. – Gondoltam, szükséged van segítségre. Azzal a férfi olyan áthatóan nézett Childe szemébe, mintha a tekintete telefonkábel lett volna, amit bele akar dugni a falba. Grier apja hirtelen pislogni kezdett, a szemhéja le-fel ugrándozott, mintha morzejeleket továbbítana: le-fel-leeee-fel... Aztán Childe jó éjt kívánt, nyugodtan beszállt a kocsijába... és elhajtott. Isaac nézte az autó hátsó lámpáját, ahogy befordult a sarkon. – Elmondanád, mit csináltál az előbb ezzel az emberrel? – Nem. De szereztem neked egy kis időt. – Mire? – Az tőled függ. De legalább a drága jó apuci már nem emlékszik rá, hogy látott bent a házban... ami azt jelenti, hogy nem tapad rá a telefonra, és tárcsázza a volt főnöködet azzal, hogy hol találhat meg. Isaac körülnézett, és arra gondolt, hányan figyelhetik most. – Már így is tudják, hol vagyok. Jelenleg annyira vagyok feltűnésmentes, mint Las Vegas kivilágított főutcája. Egy hatalmas tenyér landolt a hátán, egy súlyos, erős kéz, és Isaac megdermedt, amikor valami áramlat futott végig a testén. Az az érzés, hogy a fickó erős, nem volt meglepő – máskülönben Jim nem is állt volna össze vele –, azonban volt még benne valami különös, és nem a sötétszürke fémkarika az alsó ajkában, a szemöldökében vagy a fülében. A mosolya valósággal ősi volt, a hangja pedig azt sugallta, hogy minden szava mögött valami titok rejtőzik. – Miért nem mész vissza a házba? – Te pedig miért nem mondod meg, mi a fene folyik itt? A fickó nem örült a visszapasszolt kérdésnek, Isaac arcáról azonban egyértelműen lerítt, mennyire nem törődik vele. Az sem érdekelte, ha a másik lekölykezik mérgében, neki akkor is szüksége volt valami magyarázatra, hogy a dolgoknak értelme legyen. 238
Valamire. Akármire. Krisztusom, Grier is ilyesmit érezhet! – Kaptál tőlem egy éjszakát... ennél többet nem mondhatok. Csak azt tudom nyomatékosan ajánlani, hogy menj be abba a házba, és maradj ott, amíg Jim vissza nem jön, agyat azonban nyilvánvalóan nem tudok a fejedbe varázsolni. – Ki a franc vagy te? Tűpárna közelebb hajolt hozzá. – Én vagyok a jófiú. Azzal felvonta az egyik piercinges szemöldökét, majd felvillantott egy elbűvölő mosolyt... És eltűnt. Mint amikor lekapcsolnak egy villanyt. Habár biztosan csak elsétált valamerre, nem? Isaac egy pillanatra körülnézett, mert helló, az emberek – még a legfurcsábbak és a legtitkosabb merénylők sem, akikkel az egységben dolgozott – nem tudtak csak úgy köddé válni egy szempillantás alatt. Na mindegy: Ő továbbra is könnyű célpont itt a ház előtt. Beszaladt a házba, kulcsra zárta az ajtót, és bement a konyhába. Nem találta ott a nőt, ezért felsétált a hátsó lépcsőn. – Grier? Hallott valami halk választ, mire kettesével vette a lépcsőfokokat. Amikor felért a szobájához, megállt a küszöbön. Vagyis inkább megtorpant. – Na, ne! – Megrázta a fejét, amikor megpillantotta a drága Samsonite bőröndöt. Az a monogrammal ellátott táska nem megy innen sehová. – Szó sem lehet róla. Grier felpillantott a félig megtömött bőröndből. – Nem maradok itt. – Dehogyisnem. Grier Isaacre szegezte a mutatóujját, mintha egy fegyver csöve lenne. – Nem szeretem, ha parancsolgatnak nekem. – Én az életedet próbálom megmenteni. Ha itt maradsz, ahol ismernek, és sokan látnak, ahol a munkahelyed van, ahonnan hiányolni fognak, ahol időpontokat kell betartanod és egy olyan biztonsági
239
berendezés vigyáz rád, mint ami ebben a házban van, ez az életben maradás módja. Ha bárhová elmész, csak megkönnyíted a dolgukat. Grier elfordította a férfiról a tekintetét, majd lenyomta a már bepakolt ruhákat. Karcsú teste a bőrönd fölé hajolt, és teljes súlyával ránehezedett, hogy még több helyet csináljon benne. Aztán fogott egy kardigánt, kettéhajtotta, majd ismét ketté. Isaac figyelte, és amikor észrevette, hogy a nő keze remeg, úgy érezte, bármit megtenne azért, hogy megmentse. Még akkor is, ha ezzel megpecsételi a saját sorsát. – Mit mondtál az apámnak? – kérdezte Grier. – Nem sokat. Nem bízom benne. Már elnézést. – Én sem bízom benne. – Pedig kellene. – Hogy mondhatsz ilyet! Istenem... mi mindent titkolt el előlem... amiket csinált... nem tudok... Könny gyűlt a szemébe, de egyértelmű volt, hogy nem tart igényt a férfi ölelésére és vigasztalására. Káromkodott egyet, majd bevonult a fürdőszobába. Isaac a falon keresztül hallotta, hogy kifújja az orrát, és megnyitja a vizet. Mialatt Grier odabent volt, Isaac a dzsekije zsebébe nyúlt, és kezébe fogta a vészhívót. A halálhívó találóbb elnevezés lett volna: „Segítség, nem estem el, még mindig élek... ki tudnának jönni, és helyrehozni ezt a problémát?” Grier kijött a fürdőszobából. – Elmegyek. Veled vagy nélküled, de elmegyek. Te döntesz. – Akkor attól tartok, nélkülem kell menned. – Kivette a zsebéből a kezét. Grier megdermedt, amikor meglátta a kis készüléket. – Mit akarsz azzal csinálni? – Véget vetek ennek. Számodra. Most azonnal. – Ne! Abban a pillanatban, amikor a nő elindult felé, Isaac megnyomta a gombot, és megpecsételte a sorsát – megmentette Griert – egyetlen mozdulattal. A vészhívón elkezdett villogni egy kis piros lámpa. – Úristen... mit tettél? – suttogta Grier. – Mit tettél?
240
– Biztonságban leszel. – Isaac a nő arcát tanulmányozta, amelynek vonásait már örökre az emlékezetébe véste. – Számomra egyedül csak ez számít. Miközben Grier szemébe ismét könny gyűlt, Isaac előrelépett, és letörölt egy cseppet a hüvelykujjával. – Ne sírj! Azóta halálra vagyok ítélve, amióta megszöktem. Semmi más nem vár rám, mint ami végül úgyis utolért volna. De legalább tudom, hogy te biztonságban leszel. – Csináld vissza... vond vissza... megteheted... Isaac csak a fejét rázta. Nem lehetett visszacsinálni – és erre csak most döbbent rá igazán. A sors olyan gépezet volt, amelyet az ember az idők folyamán fokozatosan épített fel. Azok a döntések, amelyeket élete során meghozott, mindig hozzáadtak egy újabb sebességfokozatot, egy újabb futószalagot, egy újabb kezelő személyt. A végén pedig a gépezet megalkotott egy terméket, ez lett az, ahová az ember eljutott. Innen pedig nem lehetett visszamenni, és valamit újrakezdeni. Amikor valaki ránézett arra, amit létrehozott, nem mondhatta azt, „Ó, várjunk csak, én nem is gépfegyvert akartam gyártani, hanem varrógépet. Menjünk csak vissza az elejére, és kezdjük újból!” Egy esélye volt mindenkinek. Ennyi jutott csupán. Grier hátratántorodott, és nekiütközött az ágy szélének, majd úgy rogyott le rá, mintha a térde felmondta volna a szolgálatot. – És most mi történik? Olyan halkan beszélt, hogy Isaacnek nagyon erősen kellett fülelnie ahhoz, hogy értse a szavait. Tőle szokatlanul hangosan és tisztán válaszolt: – Kapcsolatba lépnek velem. Ez az eszköz egy jeladó, amely jelet küld, amikor megnyomják a gombját, és majd fogadja is a hívásukat. Amikor jelentkeznek, megbeszélünk egy helyet, ahol feladom magam. – Vagyis hazudhatsz is nekik. Menj el most... – GPS van benne, ezért tudják minden percben, hogy hol vagyok. Azt is tudták, hogy most itt van. Azt azért Isaac nem hitte, hogy ebben a házban ölnék meg. Itt túl nagy volt a lelepleződés veszélye. És Grier nem tudta ugyan, de azzal, hogy Isaac feladta magát, ő biztonságban lesz, mert az öccse halála életben fogja tartani. Matthias nagy manipulátor volt, és továbbra is 241
sakkban akarja majd tartani az apját amiatt, amit a fickó tudott. Miután a fiát már kinyírta, magától értetődött, hogy a különleges egység a lányával is megtehetné ugyanezt – és amíg ez a fenyegetés valós volt, addig az idősebb Childe nem tehetett semmit. Mert bármire képes lett volna, hogy ne kelljen még egy gyermekét eltemetnie. Grier élete a sajátja volt. – Azt tanácsolom – mondta Isaac – hogy maradj itt! Rendezd a kapcsolatod az apáddal... – Hogy mondhatsz ilyet? Hogy vagy képes átadni magad... – Nem voltam ott azok között, akik megölték az öcsédet, de csináltam hasonló dolgokat. – Amikor Grier hátrahőkölt, Isaac bólintott. – Berontottam otthonokba, megöltem embereket, és otthagytam őket, ahol összeestek. Követtem embereket erdőn, sivatagon, városon és óceánon keresztül, majd végeztem velük. Nem vagyok... nem vagyok ártatlan, Grier. Megtettem a legrosszabbat, amit ember csak megtehet egy másik emberrel... és pénzt kaptam érte. De belefáradtam a tetteimbe, amelyek folyton itt kavarognak a fejemben. Kimerítenek az emlékek, a rémálmok és a folytonos feszült idegesség. Azt gondoltam, hogy az a megoldás, ha elmenekülök, de rájöttem, hogy nem, és így már nem tudok együtt élni önmagammal. Egyetlen éjszakát sem. Különben is, ügyvéd vagy, tudod, milyen büntetés jár gyilkosságért. – A láncnál fogva meglengette a kezében a vészhívót. – Ez az én halálbüntetésem, amit érdemlek... és amit akarok is. Grier mélyen a szemébe nézett. – Nem... nem... tudom, hogy védelmeztél, nem hiszem, hogy képes voltál... Isaac felhúzta a nyakára a széldzsekit és a pólóját, majd megfordult, és megmutatta a nőnek a hatalmas tetoválást, amely a kaszást ábrázolta és a háta minden egyes négyzetcentiméterét befedte. Amikor Griernek elakadt a lélegzete, lehorgasztotta a fejét. – Nézd meg az alját! Látod azokat a jeleket? Azok a gyilkosságok, amelyeket elkövettem. Annyi... fivért, apát és fiút juttattam a sírba. ...nem vagyok ártatlan, akit védelmezni kell. Gyilkos vagyok... aki csupán azt kapja, amit érdemel.
242
Huszonnyolcadik fejezet
Amikor Adrian visszatért az ügyvédnő hátsó udvarába, újra elfoglalta a helyét Eddie mellett, aki egy tölgyfa megszólalásig hű imitációját keltette. – Elküldted az apát? – dörmögte a másik angyal. – Igen. Így lesz elég időnk, amíg Jim visszajön. Hívott már? – Mondjuk, abban az öt percben, amíg a ház előtt volt Isaackel? – Nem. – A francba. Adriannek mindenből elege volt, amikor végigsimította a karját, amely még mindig füstölgött egy kicsit. Jó ég, utálta, amikor ecettől bűzlött – és nicsak, ez a kis összecsapás Devina feláldozható csapatával egy újabb nyavalyás bőrdzsekijébe került. Az istenit! Ezt most kimondottan szerette. Elhessegette magától a gondolatot, és inkább a ház hátsó része felé fordította a tekintetét. Jim szupererős varázslata még mindig háborítatlanul vette körül az épületet, a vörös fény ragyogott az éjszakában. – Hol a pokolban lehet Jim? – morogta Eddie, amikor ránézett az órájára. – Talán lesz még egy csetepaté. – Ad kikényszerített magából egy mosolyt. – Vagy elmehetek és szerezhetek egy másik csajszit. Eddie megköszörülte a torkát, és úgy tett, mintha Mr. „Én-aztánilyet-sohasem-csinálok” lenne, Adrian azonban nem dőlt be neki. A fickó igazi lepedőakrobata volt, miután levetkőzte jófiús viselkedését. Tökéletes fogú, vezetéknév nélküli Rachel a mennyekben járt, amikor hajnalban elküldték. És bármennyire fájdalmas volt is Adriannek beismernie, de az volt az érzése, hogy a nő posztkoitális ragyogását Eddie mesterkedéseinek köszönhette. A gazembernek nyilvánvalóan átkozottul tehetséges nyelve volt – és ügyesen hasznát is vette. Ad megpróbálta átadni magát a szexnek, de végül csak gépiesen csinálta végig a mozdulatokat. 243
Eddie megint az órájára nézett, aztán ellenőrizte a telefonját, majd körülnézett. – Mit csináltál az apával? – Azt hiszi, hogy mire ideért, Isaac már elment. Eddie megdörzsölte az arcát, mint aki nagyon fáradt. – Nagyon remélem, hogy Jim hamarosan felbukkan. Ez az Isaac pasas le fog lépni. Érzem. – Ezért simogattam meg a varázstenyeremmel. – Adrian egy pillanatra megfeszítette a kérdéses végtagot. – Jim a GPS-t szereti, én viszont nem. – A navigációs rendszerek legalább nem énekelnek úgy, mint te. – Miért botfülű mindenki a világon? – Szerintem pont fordítva. – Hah! A rügyező gyümölcsfák ágai között feltámadt a szél, mire mindketten megdermedtek... de nem a második felvonás következett Devina feláldozható harcosaival. Tényleg csak a szél fújt. A várakozás hosszúra nyúlt. Aztán még hosszabbra. Egészen addig a pontig, amikor Adrian természetes mozgáskényszere felkúszott a gerincén, és arra késztette, hogy megropogtassa a nyakát. Újra és újra. – Hogy vagy? – kérdezte Eddie halkan. Na remek! Mintha ettől a gondoskodó stílustól könnyebben megnyugodna! Ha egy jó éjszakán hallja, akkor is legszívesebben kirohant volna az épületből, hogy körbefussa a háztömböt... úgy százszor. – Ad? – Jól vagyok. Szuperül. És te? – Komolyan kérdeztem. – Én pedig nem akarom részletezni. Néma csend volt rá a válasz... síííííííri csend, amelyet csontig átjárt az Eau de Rosszallás átható szaga. – Nyugodtan beszélhetsz róla – felelte Eddie. – Csak mondom. Ó, az ég szerelmére! Adrian tudta, hogy a barátja csak kedves akart lenni hozzá, azon a „haver-én-itt-vagyok-neked” módon, és nem mintha nem értékelte volna az erőfeszítést. Azok után azonban, amit Devina 244
művelt vele legutóbb, megbomlott a belsője, ingataggá vált, és Adrian tudta, ha nem szigeteli le az ajtót, fordítja rá az összes zárat, és hajítja el az „Isten hozott” lábtörlőt, a dolgok hamarosan nagyon eldurvulnak. Annyira, hogy már nem lehet helyrehozni őket. – Én pedig mondom, hogy jól vagyok. Azért kösz. Hogy véget vessen a beszélgetésnek, a házra nézett. Istenem, ez a „nem feltűnő” varázslat, amelyet Jim csinált, nagyon erős volt... olyan erős, amilyet Adrian és Eddie csak teljes erejük bevetésével tudtak volna előhívni. Ami azt jelentette, hogy az angyalnak komoly trükkök lapulhattak még a tarsolyában, hogy elbánjon Devinával... Amikor megcsörrent Eddie telefonja, mindketten megörültek. Csak egyetlen személy ismerte ezt a számot, és az Jim volt. Amikor Eddie nem fogadta a hívást, Adrian odanézett rá. – Nem veszed fél? Eddie megrázta a fejét. – Egy képet küldött nekünk. De lassú a hálózat, és még nem töltődött be. Az ember azt gondolná, hogy mivel angyalok, mindenfélét tudnak csinálni, mint például telepatikus úton kommunikálni – és bizonyos szinten tudtak is. A nagy távolságok azonban úgy befolyásolták ezt, mintha két ember egy futballpálya két távoli végéről akart volna átkiabálni egymásnak. Ha azonban valamelyikük megsérült vagy haldoklott, a képességük, hogy varázslatokat, varázsigéket és mentális gondolatokat hívjanak elő... – Ó... te jó isten... Amikor Eddie hangja elhalt, szörnyű balsejtelem söpört végig Adrianen. – Mi az? Eddie sietve nyomogatni kezdte a telefon gombjait. Ad a készülék után kapott. – Ne töröld ki! Ki ne merd törölni... Néhány kapdosó mozdulat után teljes erőből kezdtek harcolni a telefonért – amit csak azért nyert meg Adrian, mert a kétségbeesés villámgyorssá tette. – Ne nézd meg! – kiáltotta Eddie. – Ne nézd... Túl. Késő. 245
A világító képernyőn Jim volt látható meztelenül, kiterítve feküdt egy hatalmas faasztalon, a lába és karja széttárva. Minden végtagjára fémdrót volt rögzítve, hogy lekötözve tartsa, a bőrét gyertyafény világította meg. Álló hímvesszője tövére bőrszíj volt csavarva, hogy fenntartsa a merev állapotot – de annak ellenére, hogy erekciója volt, Jim nem volt a szexre hangolva, ez egészen biztos... és Adrian pontosan tudta, hogy mit tett vele Devina, amivel a véráramlást abba a testrészbe terelte, ahol szüksége volt rá. Ez az elszorítás olyan eszközt biztosított neki, amellyel órákig el tudott játszadozni. Adrian nagyot nyelt, a torka elszorult, mintha legalábbis ő maga feküdt volna azon a fényes, olajos deszkán. Nagyon is jól tudta, mi következik ezután. És arról is fogalmat alkotott, hogy mik azok az árnyékos alakok a sarokban, a háttérben. A felirat a kép alatt következő volt: Az új játékszerem. – Ki kell hoznunk onnan. – Adrian majdnem összeroppantotta a kezében a telefont, annyira erősen szorította. – Az a kibaszott ribanc! Devina „munkaasztalán” fekve – ahogy ő nevezte ezt a felületet – Jim nem is nézett körül. Még akkor sem, amikor a nő elvette a telefonját, és felvillant a vaku. Sokkal jobban érdekelték azok a lények, amelyek a sarokban várakoztak, mint a kutyák, amik csak azt lesik, mikor engedik végre szabadon őket. Az az érzése támadt, hogy ugyanolyan teremtmények, mint amelyekkel az ügyvédnő háza mögötti kertben ő és a fiúk harcoltak. Ugyanolyan furcsa mozgásuk volt, ugyanolyan kígyószerűen hullámzottak. Mindegy. Jó eséllyel hamarosan, így vagy úgy, de megtudja. A sötétség leplének köszönhetően, amely körülvette, fogalma sem volt róla, mennyien lehetnek, vagy, hogy a helyiség milyen nagy. A gyertyák nem sok fényt adtak, és az asztalon kör alakban voltak elhelyezve a teste körül, hozzávetőleg egyméterenként. Most már tudta, hogy érezheti magát egy születésnapi torta: kicsit nyugtalanul, mivel a finom cukorbevonat túl közel van a nyílt lánghoz. És persze mert hamarosan megeszik. Devina a fénybe lépett, és úgy mosolygott, mint egy angyal, noha egyáltalán nem volt az. 246
– Kényelmesen fekszel? – Jól jönne egy párna, de különben elvagyok. A francba, ha a nő hazudik, akkor ő is hazudhat. Igazság szerint a bokáján és a csuklóján szögesdrót volt körbetekerve, vagyis minden pulzuspontján fájdalmat okoztak neki. Ezenkívül a nyakát is hasonló stílusú nyaklánc ékesítette, amelytől a nyelés igazi móka lett. Az asztal felülete pedig valami savval lehetett bekenve – valószínűleg a körülötte hemzsegő lények vérével. Devina nyilvánvalóan sok démonnal elszórakozott ezen a deszkán. Jim fogadni mert volna rá, hogy Adrian is itt feküdt. Sőt, Eddie is. Ó, istenem... vajon a szőke lány is? Behunyta a szemét, és lezárt szemhéja mögött megint az a szép ártatlan lány jelent meg, aki a fürdőkád fölött lógott. A francba, nem érdekelte a világ megmentése. Bárcsak kicserélhette volna magát arra a teremtésre! Hideg ujjak simítottak végig a lába belső oldalán, és ahogyan egyre közelebb értek a farkához, több éles köröm szántott a húsába. Valami furcsa hang hallatszott, amely valamiért a csirke kicsontozására emlékeztette. Laza csapkodás és tompa ropogás. Aztán bűzös szag terjedt szét a levegőben... mint a... mi a franc volt ez? Amikor Devina legközelebb megszólalt, a hangja eltorzult és mélyebb lett... mélyebb, érdesebb. – Régebben is jó volt veled, Jim. Emlékszel? A kocsidban... de ez most még annál is jobb lesz. Nézz rám, Jim! Nézd meg az igazi valómat! – Nekem nem fontos. De azért kösz. Éles körmök vájtak a herezacskójába, majd az egészet keményen megcsavarták. Amikor a fájdalom elérte a medenceövének idegpályáit, a gyomrában heves hányinger keletkezett. Folytatása persze nem lett, a nyaka köré tekert drót miatt. Igen, mindössze a száraz öklendezést tudta felajánlani a gyomrának, mert az elszorított torkán semmi sem juthatott át. – Nézz rám! – Újabb csavarás. Jim tátongó szája nem kapkodta el a válaszadást, mert hát eléggé lefoglalta az, hogy valahogy lepasszírozza a torkán a levegőt, amelyet beszívott. – Nem... 247
Valami ráült. Nem tudta ki vagy mi lehet, mert hirtelen kezek lepték el a testét mindenhol. Kinyílt a kapu... Nem, nem kezek. Szájak. És éles fogak. Aztán a farka belecsúszott valamibe, amely olyan puha és síkos volt, mint egy rozsdás vascső belseje, és az első vágást a mellkasán érezte. Talán egy kés pengéje okozta. Vagy egy hosszú szemfog. Ezek után egy tompa, rúdszerű valami csúszott a szájába. Só és bőríze volt, mire rájött, hogy valamiféle hímvessző lehet, és öklendezni kezdett. A levegő egyszeriben hiánycikké vált számára. Miközben fuldoklott, egy pillanatra akaratától függetlenül, teljesen pánikba esett. Az agya azonban átvette a teste felett az irányítást. Minél gyorsabban vert a szíve, annál elviselhetetlenebbnek érezte az oxigén hiányát, és annál élesebb és kínzóbb lett a mellkasában érzett fájdalom. Lassíts le, mondta magának. Lassíts le! Csak lassssssssssssssssíts le! A logikus érvelés segített, és lassan sikerült visszaszereznie az uralmat a teste fölött. Vadul tomboló vére lehűlt, a tüdeje pedig megértette, hogy türelmesen várnia kell a belégzésre, hogy oxigénhez jusson. Őszintén szólva, egyáltalán nem volt lenyűgözve. A szexuális zaklatás meglehetősen fantáziátlan dolog volt a kínzások sorában. Igaz, nem lesz könnyed tengerparti séta, az már biztos. Devina azonban ezzel az erőszakkal nem fogja megtörni. Sem pedig azzal, hogy megpróbálja kifiléztetni a sötét lényeivel. A fájdalommal az volt a helyzet, hogy miközben persze felvillantott minden kis lámpát az ember kapcsolótábláján, de csakúgy, mint a dobhártya egy hangos koncerten, a test idővel megtanult alkalmazkodni és az ember hozzászokott az érzéshez. Különben is, Jimnek rengeteg erőtartaléka volt. Matthias túlélte a napot, a barátai Grierre és Isaacre vigyáznak, és miközben ő kétségtelenül szívesebben töltötte volna a napot Disneylandben vagy egy luxusszállodában, a tudat, hogy jót tett, és más kedvéért feláldozta magát, kimeríthetetlen táplálékot biztosított a lelkének. Túl fogja élni. Aztán megmenti Isaac lelkét, és Devina arcába nevet, amikor megnyeri ezt a csatát is. 248
A ribanc nem ölheti és nem is törheti meg. A játék elkezdődött.
249
Huszonkilencedik fejezet
Miközben Grier a hálószobájában állt, és nézte Isaac hátán a tetoválást, a keze a nyakára kúszott. A kép fekete és szürke volt, és olyan élethű, mintha a kaszás egyenesen a szemébe nézett volna a képből. A hatalmas fekete köpenyes alak egy temetőben állt, sírkövek mindenfelé, a földön pedig koponyák és csontok hevertek szétszóródva a lábánál. A csuklya alatt két fehér pont világított, a csontos koponya állkapcsa fölött. A halál egyik csontvázkeze a kasza nyelét fogta, a másik pedig kifelé mutatott, Grier mellkasára. Mégsem ez volt a legfélelmetesebb rajta. A kép alatt kis vonalkák sorakoztak négyesével, amelyet egy ötödik átlósan áthúzott. Legalább tíz ilyen csoport volt. – Megöltél... – Grier nem tudta befejezni a mondatot. – Negyvenkilenc embert. És még mielőtt azt gondolnád, hogy dicsőítem magam azért, amit tettem, elmondom, hogy mindannyiunknak van egy ilyen kép a hátán. Nem önként vállalkoztam rá. Majdnem tíz gyilkosság egy évben. Havonta egy. Életek, amelyeket az ő keze oltott ki. Isaac egy gyors mozdulattal lehúzta magán a pólót és a dzsekit, ami nem is volt baj. A tetoválás nagyon félelmetes volt. Odafordult Grierhez, és egyenesen a szemébe nézett, mintha választ várna tőle. Ő azonban csak Danielre tudott gondolni... Istenem, Daniel! Ő is egy ilyen rovátka volt valamelyik katona hátán, egy kis fekete vonal, amelyet tintával örökre valakinek a bőrébe véstek. Griernek is volt tetoválása, amit a halál készített rá, csak neki belül. Az, hogy látta Danielt holtan, most pedig hallotta annak az éjszakának a részleteit, örökre az emlékezetébe vésődött. Ugyanígy az is, amit megtudott az apja másik életéről. Meg Isaacéről. 250
A térdére támaszkodott, és megrázta a fejét. – Nincs mit mondanom. – Nem hibáztatlak. Elmegyek... – A múltadról. Amikor a férfi szavába vágott, megint megrázta a fejét. Abban a pillanatban, hogy Isaac besétált abba az ügyvéd-ügyfél tárgyalóhelyiségbe a börtönben, Griert elkapta egy örvénylő forgószél, amely egyre gyorsabban pörgette. Kezdte azzal, hogy összetalálkozott a szemkötős férfival, aztán amikor szeretkezett, majd amikor az apja bevallott mindent... és végül, amikor Isaac megnyomta az önmegsemmisítő gombot, amellyel olyan biztosan halálra ítélte magát, mintha egy gránátból húzta volna ki a biztosítószeget. Azonban mihelyt ezt megtette, Grier úgy érezte, hogy a vihar egy csapásra elvonult, a tornádó áttért valaki más gabonaföldjére. És ebben a csendben minden teljesen világos és egyszerű lett. Megvonta a vállát, és csak nézett a férfira. – Semmit sem tudok mondani a múltadról... a jövődről azonban van véleményem. – Lassan és hosszan fújta ki a levegőt, és ettől pontosan olyan fáradtnak hangzott, mint ahogy érezte magát. – Nem hiszem, hogy az a helyes, ha feladod magad és meghalsz. Két rossz nem hoz helyre semmit. Igazság szerint, semmi nem teheti jóvá azt, amit elkövettél, de ezt, gondolom, magadtól is tudod. A múltad örökké kísérteni fog minden egyes nap, olyan szellem lesz, amely soha nem hagy békén. A férfi szemében lévő fekete árnyak jelezték, hogy ezt nála jobban senki sem tudja. – Hogy őszinte legyek, Isaac, szerintem gyáva vagy. – Amikor a férfi szeme felpattant, Grier bólintott. – Sokkal nehezebb együtt élni azzal, amit tettél, mint kimasírozni az álszent dicsőség tüzébe. Hallottál már valaha a rendőrségtől kikényszerített öngyilkosságról? Ez az, amikor egy sarokba szorított fegyveres bűnöző egyszer rálő a rendőrségi barikádra, ezzel rákényszerítse a zsarukat, hogy telepumpálják ólommal. Az olyan emberek szokták ezt csinálni, akiknek nincs erejük szembenézni azzal a büntetéssel, amelyet megérdemelnek. Az a gomb, amit megnyomtál. Ugyanez. Nem? Grier tudta, hogy fején találta a szöget, amikor a férfi arca bezárult és a vonásai semmitmondó álarccá változtak. 251
– Az igazi bátorság az lenne – folytatta –, ha te lennél az az ember, aki leleplezi a szervezetet. Ez lenne a helyes reakció. Világíts rá arra a sok gonoszságra, amit senki más nem lát úgy, ahogy te, mert te ott voltál, láttad és megtetted! Ez lenne az egyetlen mód arra, hogy helyrehozz valamit. Istenem... megállíthatnád ezt az egész rohadt gépezetet... – Grier hangja elcsuklott, amikor az öccsére gondolt. – Véget vethetnél neki, hogy senki mást ne szippanthasson magába. Segíthetnél azokon, akik benne vannak, és felelősségre vonhatnád őket. Ennek... ennek volna értelme, ez fontos lehetne. Nem úgy, mint ez az öngyilkos baromság. Ami nem old meg semmit... Azzal felállt, becsukta a bőrönd tetejét, és rázárta a rézcsatokat. – Nem értek egyet semmivel, amit csináltál, de van benned annyi jóérzés, hogy ki akarsz szállni. A kérdés az, hogy ez a késztetés fel tude juttatni a következő szintre... ennek pedig semmi köze a múltadhoz. Vagy hozzám. Néha az embernek szembesülnie kell a saját tükörképével, gondolta Isaac. És most nem a tükörben látott alakra gondolt. Sokkal inkább arra, amit más mutat meg nekünk. Isaac a homlokát ráncolta, és nem tudta, melyik lepte meg jobban: a tény, hogy Griernek teljesen igaza volt, vagy az, hogy hajlott rá: megtegye, amit mondott. Mi következett ebből? Hogy Grier fején találta a szöget. Isaac azóta ezt a fajta öngyilkosságot várta, amióta megszökött az egységtől, mert nem az a típusú ember volt, aki felköti magát a fürdőszobában – nem, nem, mennyivel férfiasabb, ha egy bajtársa lövi le. Milyen szánalmas! Mindezeket figyelembe véve, nem volt benne biztos, hogy működhetne a dolog. Kivel beszéljen? Kiben bízzon? És míg könnyen el tudta képzelni, hogy információt szolgáltat ki Matthiasról és a helyetteséről, nem akarta leleplezni a többi katonát, akivel együtt dolgozott, vagy akit ismert. Matthias vezetése alatt a különleges egység kifordult önmagából, ezért a gazembert meg kellett állítani. A szervezet azonban nem volt teljes egészében gonosz, mert számtalan szükséges és fontos szolgálatot tett az országnak. Különben is, Isaacnek volt egy olyan érzése, hogy ha a főnökük kikerülne a képből, a kemény katonák legnagyobb része – mint amilyen Isaac is volt – úgy eltűnne az éterben, 252
mint füst hideg éjszakán, soha többé nem csinálná azt, amit eddig, és nem is beszélne róla. Sokan voltak, akik hozzá hasonlóan ki akartak szállni, de vagy Matthias, vagy valami más miatt csapdába estek – amit onnan tudott, hogy Heron távozásakor nagyon sok erre utaló megjegyzést hallott. Ha már itt tartunk... Beszélnie kellett Heronnal. Ha volt ebből kivezető út, azt meg kellett tárgyalnia a fickóval. És Grier apjával is. – Hívd fel az apádat! – mondta a nőnek. – Hívd fel, és kérd meg, hogy jöjjön ide! Most azonnal. – Amikor Grier kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, Isaac megelőzte. – Tudom, hogy sokat kérek, de ha van másik megoldás, egészen biztos vagyok benne, hogy neki jobb kapcsolatai vannak, mint nekem... mert nekem nincs semmi. Ami pedig a testvéredet illeti... a francba, borzalmas, és nagyon sajnálom, de ami vele történt, nem az apád hibája... hanem valaki másé. A helyzet az, hogy amikor valakit bevesznek a csapatba, nem mondanak el neki mindent, és mire magától rájön az igazságra, már túl késő. Az apád sokkal ártatlanabb, mint én, és ő még a fiát is elvesztette. Most dühös vagy és le vagy sújtva, amit megértek. De ne feledd, hogy ő is ezt érzi! Te magad is láthattad. Grier arca megkeményedett, a szemébe azonban könny gyűlt, amiből Isaac tudta, hogy hallja, mit mond. Elvette a telefont az éjjeliszekrényről, és odanyújtotta. – Nem azt kérem, hogy bocsáss meg neki, csak kérlek, ne gyűlöld! Ha ezt teszed, akkor elveszítette mindkét gyerekét. – Már elvesztette. – Grier egy gyors mozdulattal letörölte a könnyeit. – A családom nem létezik többé. Az öcsém és az édesanyám halott, az apám pedig... nem bírom elviselni a látványát sem. Magamra maradtam. – Nem vagy egyedül. – Isaac megmozgatta előtte a telefont. – Csak egy hívásra van tőled... és már csak ő maradt neked. Ha én össze tudom szedni a bátorságomat... akkor te is. Tudta, hogy nagy kockázatot vállal azzal, ha előhozakodik a dologgal Grier apja előtt, a helyzet azonban úgy állt, hogy Childe és az ő érdekei megegyeztek. Mindketten azt akarták, hogy Matthias maradjon nagyon távol Griertől.
253
Belenézett a nő szemébe, miközben az akaratával némán azt sugallta neki, találja meg magában az erőt, hogy ne taszítsa el a vérrokonát, és azt is nagyon jól tudta, miért olyan fontos ez neki. Szokás szerint megint önző volt. Ha tényleg tisztára tudja mosni a nevét egy bíró előtt vagy kongresszusi meghallgatás keretében, egy ideig még életben marad, Grier számára azonban azonnal eltűnik, mert beszippantja valamiféle tanúvédelmi program. Vagyis Griernek csakis az apja marad a legjobb esélye, hogy valaki megvédje. Az egyetlen esélye. Isaac megrázta a fejét. – A rosszfiú ebben a történetben az, akit a konyhámban láttál a lakásomban. Ő az igazi gonosz. Nem az apád. – Az egyetlen mód arra... – Grier megint megtörölte a szemét. – Az egyetlen mód, hogy elviseljem magam körül az, ha segít neked. – Hát mondd meg neki, amikor ideér! A következő pillanatban Grier kihúzta magát, és elvette a telefont. – Rendben. Megteszem. Isaacet olyan heves érzések öntötték el hirtelen, hogy vissza kellett fognia magát, nehogy megcsókolja. Istenem, milyen erős! Annyira erős! – Helyes – felelte rekedten. – Az jó. Én pedig addig megkeresem a barátomat, Jimet. Megfordult, és lesétált a hátsó lépcsőn, majd amikor leért, sietve befordult a konyha felé. Nagyon remélte, hogy Jim már visszatért, vagy hogy az a két nehézfiú a hátsó udvarban ide tudja hívni, bárhol van is most. Besietett a konyhába, odament a hátsó ajtóhoz, kinyitotta... A kert távoli sarkában Jim két haverja egy fényes mobiltelefont bámult két oldalról, és úgy néztek ki, mint akiket gyomorszájon vágtak. – Mi a baj? – kérdezte Isaac. A páros felnézett, és feszült arcuk láttán Isaac azonnal tudta: Jim bajban van. Ha valaki egy csapat tagja volt, nem létezett annál rosszabb, mintha valamelyiküket elfogta az ellenség. Rosszabb volt, mintha ő vagy egy társuk halálosan megsebesült volna. Mert az ellenség nem mindig a halállal kezdte. – Matthias – szisszent fel Isaac.
254
Amikor a copfos megrázta a fejét, Isaac odakocogott hozzájuk. Tűpárna arca elzöldült, szabályosan zöldnek látszott. – Akkor ki? Ki tartja fogva Jimet? Hogy segíthetek? Grier jelent meg a nyitott ajtóban. – Az apám öt perc múlva itt lesz. – A nő a homlokát ráncolta. – Minden rendben van? Isaac csak nézte mereven a két fickót. – Segítek nektek. A copfos azonnal letorkolta. – Nem, attól tartok, nem tudsz. – Isaac? Kivel beszélgetsz? A férfi hátrapillantott a válla fölött. – Jim barátaival. – Visszafordult... Ám a két férfinak már csak hűlt helyét találta, mintha soha nem is lettek volna ott. Ismét. Mi. A. Franc. Miközben Isaac tarkóján kiakadt a borzongásmérő, Grier odasétált hozzá. – Volt itt valaki? – Ööö... – Isaac körülnézett. – Nem... tudom, Gyere, menjünk be! Visszakísérte a nőt a házba, és arra gondolt, egész biztosan elment az esze. Miután bezárta az ajtót és nézte, ahogy Grier bekapcsolja a riasztót, leült egy székre a konyhasziget mellett, és elővette a vészhívót. Még nem érkezett válasz, és remélte, hogy Grier apja hamarabb ideér, mint hogy Matthias jelentkezne. Legjobb lesz, ha kieszel valamilyen tervet. A konyha csendjében a tűzhelyet bámulta, miközben Grier leült vele szemben, és a mosogató melletti pultnak dőlt. Isaac úgy érezte, mintha száz év telt volna el azóta, hogy a nő omlettet készített neki előző éjszaka. Mégis, ha végiggondolta azt, amire készült, ez csupán egy szempillantásnak tűnt a következő öt naphoz képest. Gondolatban sorra vette, mit mondhatna el Matthiasról. Nagyon sok mindent tudott egykori főnökéről... a férfi azonban szándékosan fehér foltokat hagyott az ügynökei mentális tejútrendszerében. Mindenkivel csak annyit közölt, amennyi a küldetése elvégzéséhez feltétlenül
255
szükséges volt, egy betűvel sem többet. Volt, amit ki tudtak következtetni, de így is hatalmas üres területek maradtak, amelyek... – Jól vagy? – kérdezte Grier megint. Isaac meglepetten felnézett, és arra gondolt, neki kellene ezt kérdeznie a nőtől. És mit ad isten, Grier saját teste köré font karral ült – ezt a pózt, úgy tűnt, egyre gyakrabban vette fel, amikor vele volt. – Nagyon remélem, hogy helyre tudod hozni a kapcsolatodat az apáddal – mondta Isaac, és gyűlölte magát miatta. – Jól vagy? – kérdezte ismét a nő. Ó, igen, ezek szerint mindketten gondosan kerülték a választ. – Tudod, válaszolhatsz – mondta Grier. – Őszintén. Különös volt. Valami ok miatt, talán azért, mert gyakorolni akart... Isaac komolyan fontolóra vette a dolgot. Aztán eleget tett a kérésnek. – Az első fickó, akit megöltem... – lenézett a gránitpultra, és úgy bámulta a fényes felületet, mintha egy tévé képernyője lett volna, amelynek foltos felszínén múltbeli tetteit nézné vissza. – Egy politikai szélsőséges volt, aki a tengerentúlon felrobbantott egy követséget. Három és fél hétbe telt, hogy megtaláljam. Követtem két kontinensen át, és végül minden hely közül éppen Párizsban értem utol. A szerelem városában. Jó, mi? Egy sikátorban végeztem vele. Odalopóztam mögé, és elvágtam a torkát. Ami nagy hiba volt, a sok vér miatt, jobb lett volna, ha inkább eltöröm a... Egy káromkodással elhallgatott, mert rájött, hogy ez a fajta őszinteség nem egészen ugyanaz, mint amikor egy adótanácsadó világosítja fel az ügyfelét az aktuális adójogszabályokról. – Megdöbbentően... egyszerűnek tűnt számomra. – Lenézett a kezére. – Mintha valami megszállt volna, ami elzárta az érzelmeimet. Utána pedig elmentem vacsorázni. Borsos steaket rendeltem, és az utolsó falatig megettem. Kitűnő volt. Miközben ott ültem és vacsoráztam, rájöttem, hogy jól döntött a szervezet. A megfelelő embert választották. Ekkor hánytam ki mindent. Kint az étterem mögött, egy ugyanolyan sikátorban, mint ahol egy órával korábban megöltem azt az embert. Tudod, egészen addig nem igazán hittem el, hogy gyilkos vagyok, amíg nem tudtam úgy csinálni, hogy ne zavarjon. – De zavart.
256
– Igen, a kurva... akarom mondani, igen, a pokolba is, zavart. – Habár csak akkor egyszer. Azután már nem volt gondja vele. Jéghideg lett. Úgy evett, mint egy király, és úgy aludt, mint a bunda. Grier megköszörülte a torkát. – Hogy szerveztek be? – Nem fogod elhinni. – Tégy egy próbát! – A sKiller z-n keresztül. – Hogy? – Ez egy videojáték, amelyben embereket kell megölni. Úgy hat vagy hét évvel ezelőtt az első online játékvállalat nagy népszerűségre tett szert, amikor ez a fajta játékuk elterjedt a piacon. A sKiller z-t valami beteg állat alkothatta... nyilvánvalóan még senki nem talált rá... a grafikában és az élethű programozásban azonban verhetetlen volt. Ami engem illet? Jó eszem volt a számítógéphez, és szerettem – embereket ölni – ezt a játékot játszani. Hamarosan már több száz játékos volt a virtuális világban... mindenféle fegyverrel, sok különböző néven a világ minden városában és országában. És én voltam mindegyikük között a legjobb. Mintha érzékem lett volna ahhoz, hogy kell megközelíteni valakit, milyen fegyvert kell használni, és hogy kell eltüntetni a holttesteket. De persze ez csak egy játék volt, amit a szabadidőmben űztem, amikor nem a farmon dolgoztam. Aztán, körülbelül... két évvel az után, hogy elkezdtem a játékot... olyan érzésem támadt, hogy követnek. Ez ment úgy egy hétig, majd egyik este egy Jeremiah nevű fickó bukkant fel a farmon. Épp a hátsó kerítést javítottam, amikor megállt mellettem egy jelöletlen autóval. – És mi történt? – kérdezte Grier, amikor a férfi elhallgatott. – Ezt még sohasem mondtam el senkinek. – Ne hagyd abba! – Grier odament, és leült mellé. – Ez segít nekem. Nos... zavarba is ejt, de... kérlek! Na jó. Ahogy így nézett rá, a gyönyörű nagy szemével, Isaac képes lett volna mindent odaadni neki: szavakat, történeteket... a mellkasában dobogó szívét. Megdörzsölte az arcát, és arra gondolt, mikor lett belőle ilyen szentimentális lúzer... ja igen, már tudta: abban a pillanatban, amikor a börtönben az őr bekísérte a tárgyalóhelyiségbe, ahol az ügyvédje, az az elegáns, gyönyörű és okos nő várta. 257
Érzelgős. Szánalmas. Puhány – Isaac? – Igen? – Nézzenek oda... képes volt a nevére reagálni, nem csak egy rakás megvető melléknevet kitalálni magára. – Kérlek... folytasd! Ezúttal Isaacnek kellett megköszörülnie a torkát. – Ez a Jeremiah nevű fickó megkérdezte, nincs-e kedvem a kormánynak dolgozni. Azt mondta, hogy a katonaságnál van, és olyan embereket keresnek, mint én vagyok. Erre azt kérdeztem: „Földműveseket? Tényleg vidéki parasztokat akarnak?” És sosem felejtem el... mélyen belenézett a szemembe, és azt mondta: „Te nem vagy földműves, Isaac.” Csak ennyit. De ahogy mondta... mintha valami titkot tudott volna rólam. Na, mindegy... azt gondoltam, nincs ki mind a négy kereke, és ezt meg is mondtam neki... mert hát sáros kezeslábast, baseballsapkát és munkásbakancsot viseltem. Nem tudom, mi másnak nézhettem ki. – Isaac Grierre nézett. – Pedig igaza volt. Nem voltam földműves. Kiderült, hogy a kormány figyelte az sKiller z online játékát, és így találtak rám. – Mi vett rá, hogy elkezdj... nekik... dolgozni? Milyen szép megfogalmazás! – Ki akartam szabadulni Mississippiből. Már nagyon régóta. Két nappal később leléptem otthonról, és azóta sincs bennem késztetés, hogy visszamenjek. Az a kölyök, aki meghalt, árokba szaladt a motorjával, legalábbis nekem azt mondták. Kicserélték a személyi igazolványát és a motorját az enyémre, és ennyi volt. – Mi a helyzet a családoddal? – Az anyám... – Na jó, most tényleg meg kellett köszörülnie a torkát. – Az anyám elköltözött tőlünk, mielőtt meghalt. Az apámnak öt fia volt, de csak kettő tőle. Én soha nem jöttem ki jól sem a testvéreimmel, sem az öregemmel, ezért nem jelentett nagy nehézséget, hogy otthagyjam őket. Még most sem mennék vissza. Ami elmúlt, elmúlt, és én elfogadtam. Ebben a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó, és Grier apja azt kiáltotta: – Hahó!
258
– Itt vagyunk hátul – felelte Isaac, mert úgy látta, hogy Grier nem fog megszólalni. Miközben a nő ellenőrizte a riasztót, hirtelen úgy látszott, túlságosan is uralkodik az érzésein. Amikor az idősebb Childe belépett a konyhába, tökéletes ellentéte volt a lányának: zilált volt, a haja felborzolódva állt, mintha a kezével tépkedte volna meg, a szeme vörös volt és üveges, a kabátja félrecsúszva. – Maga itt van? – kérdezte döbbenten Isaactől rémült hangon. Amiből az következett, hogy bármit csinált is vele Jim haverja, nagyon hatásos volt. Ügyes trükk, gondolta Isaac. – Nem mondtam meg neki, hogy miért kell visszajönnie – tájékoztatta Grier. – A vezetékes telefon nem megbízható. Okos. Átkozottul okos. Amikor Isaac látta, hogy a nő nem fog többet mondani, úgy vélte, neki kell átvennie az irányítást. Belenézett a másik férfi szemébe, és azt kérdezte: – Még mindig ki akar szállni? Childe a lányára pillantott. – Igen, de... – Mi van, ha tudok egy megoldást, amivel... az emberek, értsd: Grier, biztonságban lehetnének. – Az kizárt. Tíz éve azon dolgozom, hogy megtaláljam. – Gondolt már arra, hogy leleplezi Matthiast? Grier apja kővé dermedt, és úgy nézett mereven Isaac szemébe, mintha a jövőt akarná kiolvasni belőle. – Úgy érti... – Segíteni valakinek, aki kiáll a nyilvánosság elé, és elmond minden egyes részletet, amit arról a seggfejről tud. – Isaac Grierre pillantott. – Elnézést a csúnya szóért. Childe összehúzta a szemét, ám ezt a hunyorgást nem sértésből vagy bizalmatlanságból csinálta. – Bírósági tanúvallomásra gondol? – Akár arra is, ha az kell hozzá. Vagy a nem hivatalos csatornákon keresztül lehetetlenné tenni. Ha Matthias már nincs hatalmon, akkor mindenki, értsd: Grier, biztonságban lenne. Én már feladtam magam neki, de szeretnék egy lépéssel továbbmenni. Úgy gondolom, eljött az 259
ideje annak, hogy a világ tisztán lássa, miben mesterkedik ez a gazember. Childe felváltva nézett Isaacre és a lányára. – Bármit. Bármit megtennék, hogy elkapjam azt a nyomorultat. – Helyes válasz, Childe. Ez a helyes válasz. – És én is feladhatnám magam... – Azt már nem. Ez az egyetlen feltételem. Megszervezi a találkozókat, megmondja, kihez kell mennem, aztán eltűnik a színről. Ha ebbe nem egyezik bele, akkor nem fogom megtenni. Hagyta, hogy a drága apuci ellenkezzen, érveljen, győzködje, és közben Grierre pillantott periferikus látómezejében. A nő az apját nézte, és bár nem szólt egy szót sem, látszott rajta, hogy a fagyos jégmező talán kicsit kezd felengedni. Nehéz volt nem tisztelni az öreget, mivel halálosan komolyan gondolta, hogy elmond mindent. Ha megkapná a lehetőséget, azt is hajlandó lett volna kitálalni, amit ő maga nem tudort. Sajnálatos módon, ez a döntés nem az ő kezében volt. Ha a terv rosszul sül el, Griernek nem kell elveszítenie egyetlen megmaradt rokonát. – Sajnálom – vetett véget Isaac a szónoklatnak. – Ennek így kell lennie... mert nem tudhatjuk előre, hogy alakulnak az események, és szeretném, ha... a végén maga még mindig itt lenne. Olyan tisztán kell kiszállnia belőle, amennyire csak lehetséges. Már így is jobban belekeveredett, mint amennyire szerettem volna. Maga is és Grier is. Childe megrázta a fejét, és felemelte a kezét. – Nem, hallgasson meg... – Tudom, hogy ügyvéd, de hagyja abba a szövegelést! Most! A férfi erre elhallgatott, mintha nem lenne hozzászokva, hogy ilyen hangnemben beszéljenek vele. Aztán azt mondta: – Rendben, ha ragaszkodik hozzá. – Ragaszkodom. És ez az egy dolog nem alku tárgya. – Jól van. A férfi járkálni kezdett fel-alá. Csak járkált és járkált, majd... megállt közvetlenül Isaac előtt. A saját mellkasára tette a kezét, aztán a mutató és hüvelykujjával kört formált rajta. Amikor megszólalt, a hangja tiszta volt és érthető, és a kellő izgatottsággal átitatott.
260
– Ó, istenem, mit is képzeltem... nem tehetem. Ez nem helyes. Sajnálom, Isaac... de nem tudom megtenni. Nem segíthetek. Amikor Grier szólásra nyitotta volna a száját, Isaac elkapta, és megszorította a csuklóját, hogy hallgasson. Az apja pedig eközben lopva egy ajtóra mutatott, amely valószínűleg az alagsorba vezetett. – Biztos benne? – kérdezte Isaac figyelmeztető hangon. – Szükségem van magára, és szerintem hatalmas hibát követ el. – Maga az, aki hibát követ el, fiam. És ha még nem tette volna meg, én magam hívnám fel most Matthiast. Nem veszek részt ebben az összeesküvésben ellene... nem vagyok hajlandó segíteni. – Childe káromkodott egyet. – Szükségem van egy italra. Ezzel elfordult, és kisétált a konyhából. Ebben a pillanatban Grier megragadta Isaac széldzsekijének elejét, és olyan közel húzta magához, hogy a homlokuk összeért. Szinte némán azt sziszegte neki: – Mielőtt még benned vagy az apámban akár csak felmerülne a gondolat, hogy azt mondja, ez bizalmas információ, nyugodtan befoghatjátok. Isaac olyan magasra vonta fel a szemöldökét, hogy felszaladt a haja vonaláig. Eközben a nő apja kinyitotta a pinceajtót. A francba, gondolta Isaac. Grier nyilvánvalóan nem fog tágítani ebben a dologban. Mellesleg, ha őt is beavatnák, az talán segítene helyrehozni a kapcsolatát az apjával. – Hölgyeké az elsőbbség – suttogta egy lovagias kézmozdulat kíséretében.
261
Harmincadik fejezet
A mennyország déli gyepén
Nigel nem azért fogadta két kedvenc angyalharcosát, mert olyan jólelkű volt. Különösképpen nem is örült a látogatásuknak – ráadásul ő, Colin, Bertie és Byron épp egy étkezés közepén tartottak. Azonban nem volt rá mód, hogy elküldje a látogatókat. Tudta, miért jött hozzá Adrian és Eddie, és azt is tudta, hogy nem fognak örülni annak, amit mondani fog nekik. Ezért úgy érezte, személyesen kell beszélnie velük. És valóban, amikor a két angyal alakot öltött a gyep szelén, úgy sétáltak oda a kis erdős részhez, mint két bosszúálló barát. – Szörnyen sajnálom – dörmögte Nigel a barátainak –, de megbocsátotok egy pillanatra? Összehajtotta damasztszalvétáját, majd felállt, és arra gondolt, nem lenne értelme tönkretenni a többiek étkezését, mivel az a szóbeli véleménycsere, amelynek elébe nézett, felért a legvéresebb gasztronómiai gyilkossággal. Colin is felállt vele együtt. Nigel sokkal jobban örült volna, ha egyedül intézheti el, ám az angyalt nem lehetett lebeszélni. Senki és semmi nem vehette rá Colint, hogy meggondolja magát, még abban sem, hogy milyen desszertet egyen, nemhogy a fontos dolgokban. Ő és Colin félúton találkoztak a között a hely között, ahol a páros megjelent, és ahol az étkezőasztal fel volt állítva a szilfáknál. – A démon fogva tartja – mondta Edward, amikor a négyes összetalálkozott. – Nem tudjuk, hogy történt... Nigel az angyal szavába vágott. – Ő adta át saját magát, hogy valaki másnak legyen esélye még az életre. – Nem lett volna szabad ezt tennie. Túl értékes hozzá.
262
Nigel Adrian felé nézett, és azt látta, hogy az angyal egy ideje nem szólt semmit. Ami bárminél biztosabban jelezte, hogy baj van. Nigel a mandzsettájánál fogva lehúzta selyemingének ujját a vászonzakója alatt. – Devina nem fogja megölni. Nem teheti meg. – Biztos vagy ebben? – Nem sok dologban megbízható, a játék szabályait azonban nem ő fektette le. Ha megöli Jimet, akkor nemcsak ezt a harcot sodorja veszélybe, hanem az egész játékot. Ezért ez visszatartja majd. Adrian halk, de határozott hangja eljutott hozzájuk. – Vannak rosszabb dolgok is, mint a halál. – Ebben igazad van. – Akkor baromira tenned kellene valamit. – Az angyal szinte már remegett, a teste olyan feszült volt, mint egy túlhúzott rugó, amelyet mindjárt elengednek. – Mi kihozhatnánk – javasolta Edward. – Ez nem szabályellenes. – Természetesen, megvan rá a lehetőségetek. Hosszú csend volt a válasz. Edward megköszörülte a torkát, és látszott rajta, hogy elharapja a nyelvét, nehogy valami udvariatlanság csússzon ki rajta. – A kép, amelyet küldött, azt sugallja, hogy a démon világában van. – Való igaz, nem a földön tartózkodik. – Hogy jutunk oda hozzá? – Sehogy. Amikor Adrian káromkodott egyet, Edward megszorította a másik angyal karját, aki ettől még nem fogta vissza magát. – De azt mondtad, hogy kihozhatjuk. – Adrian, én csak azt mondtam, hogy megvan rá a lehetőségetek. Ez a szabályok értelmében megengedett. A képességeitekről azonban nem tettem említést. És ebben az esetben nem tudtok odajutni hozzá, hacsak fel nem áldozzátok magatokat, amivel azonban segítség és támogatás nélkül hagynátok egy ilyen döntő fontosságú, korai időszakban... – Te pöcs! Mielőtt még Adrian valami meggondolatlanságot követhetett volna el, Edward a férfi karja helyett a mellkasára tette a kezét és visszatartotta. Nigel felvonta az egyik szemöldökét a két angyal láttán. 263
– Nem én hoztam a szabályokat, és én sem szeretném jobban kizáratni magam a versenyből, mint az ellenfelem. – Van valami... – Adrian a foga között préselte ki a szavakat, és mély lélegzetet kellett vennie, hogy be tudja fejezni. – Van valami fogalmatok róla, hogy mit csinál vele az a démon? Most ebben a pillanatban is? Miközben itt ácsorgunk a kibaszott gyepen, és téged vár a vacsorád? Nigel gondosan megválogatta a szavait. Nagyon nem szerette volna, ha a páros önbíráskodásba kezd. Ismét. Ezt a hibát egyszer már elkövették. – Pontosan tudom, mit szabadított rá Devina az asztalra, hogy úgy mondjam. Azt is tudom, hogy Jim nagyon erős... és ez benne a legtragikusabb. Ugyanis a nő olyan kínzási módszerekhez fog folyamodni, amelyek... – Nem volt értelme folytatni. Adrian tekintete üvegessé vált, mint aki újraéli a saját rémálmát. – Azt azonban elmondom, hogy Devina nem tarthatja magánál hosszú ideig, különben megkockáztatja, hogy büntetést kap. A dolgok kezdenek komolyra fordulni, és ha megakadályozza, hogy Jim aktívan részt vegyen a játékban, akkor az már nem tisztességes verseny – És mi a helyzet Jimmel? – kérdezte vádlón Adrian, és kiszabadította magát legjobb barátja karja alól. – Mi a helyzet a szenvedésével? Mi van vele? Nigel Colinra pillantott, aki síri csendben volt. Pompázatos, ismerős arcán a kifejezés azonban mindent elmondott. A dühe olyan mély és széles volt, hogy még egy óceán is elbújhatott volna mellette. Mindig is gyűlölte Devinát, ami jelenleg nem sokat segített rajtuk. Már így is elég forró fejű fickó volt a képben. Nigel őszinte csalódottsággal rázta meg a fejét. – Nem tehetek semmit. Sajnálom. Meg van kötve a kezem. – Sajnálod? Csak ennyi? Kibaszottul sajnálod? – Adrian köpött egyet. – Igen, úgy is nézel ki, te érzéketlen gazember. Rohadtul fel vagy dúlva! Seggfej! Ezzel az angyal láthatatlanná vált. – Rohadt élet! – dörmögte Edward. – Durva, de találó kifejezés. – Nigel odanézett, ahol az előbb Adrian állt. – Korai még, hogy elhatalmasodjon rajta a harctéri fáradtság, és ilyen törékeny legyen. Nem sok jót nézek ki belőle. 264
– Most viccelsz, ugye? Nigel az angyalra nézett. – De hát neked is látnod kell benne az őrültség jeleit... – Csak hogy tudd, nagymenőkém, alig négy nappal ezelőtt Devina elvitte, és alaposan megdolgozta. Azt várod, hogy higgadt maradjon, miközben Jim ugyanebben a helyzetben van? Eszednél vagy? – Hadd emlékeztesselek rá: ő maga esküdött meg nekem, hogy képes lesz megbirkózni vele. – Nigel azon kapta magát, hogy előrehajol az összetűzés hevében. Végül is az, hogy ő volt ennek az oldalnak a feje, még nem jelentette, hogy ne lett volna képes verekedni. – Te mondtad nekem, hogy bírja a stresszt. Megígérted, én pedig hittem neked. És ha azt gondolod, hogy a dolgok egyre könnyebbek lesznek, ahogy haladunk előre, akkor ugyanolyan őrült vagy, amilyennek ő tűnt. Edward felemelte a karját, és úgy vitte hátra, mintha be akarna húzni egyet valakinek. – Baszd meg, Nigel... Colin egy szempillantás alatt az angyalra vetette magát, jobb oldalról támadt rá, és lebirkózta, arccal a földre döntötte, a ragyogó zöld fűre. – Nem ütheted meg, haver – morogta Colin. – Tudom, hogy dühös vagy, és szeretnél segíteni Jimen, de nem engedhetem, hogy megüsd Nigelt. Nem történhet meg. Nigel hátrapillantott a vacsoraasztalhoz. Bertie és Byron őket nézték, látszott, hogy úgy ülnek ott, mint riadt kismadarak, testük megnyúlt, karjuk az oldaluk mellett lógott, a szemük kikerekedett. Tarquin a földön feküdt, hosszú orrát az asztalterítő alá dugta, hogy ne is lásson semmit. Az étkezés alaposan tönkrement. És nemcsak azért, mert a műsor meglehetősen drámaira sikeredett, Nigel ezek után egy falatot sem bírt volna lenyelni. Ez a harc Devinával rossz irányba tartott, és nem is csak egy szempontból... őt viszont kötötték a szabályok. – Segíts fel! – nyögte Edward. Colin egy-két kilóval könnyebb volt, mint a másik angyal, a húzószilárdsága azonban összehasonlíthatatlanul nagyobb volt. – Viselkedj rendesen, haver! Nincs több verekedés, különben megint leteperlek. – Jó.
265
Ez a szó egyáltalán nem behódolás volt, Colin mégis leszállt róla – talán mert tudta, hogy bármikor képes volna megfékezni a fickót, ha szükség lenne rá. Edward lesöpörte magáról a fűszálakat, amelyek úgy tapadtak a bőrdzsekijéhez, mint a hajszálak. – Csak mert Jim túléli mindezt, még nem lesz tisztességes a játék. Ezzel eltűnt a semmiben. Nigel egy cifra káromkodással lenézett a földre, arra a helyre, ahol Edward súlyos teste hevert az előbb. A lelapult fűszálak felpattantak, kiegyenesedtek. – Van benne valami – jegyezte meg Colin morcosan. – Az a ribanc nem játszik igazságosan. – Jim önként vállalta. – Egy olyan helyzetben, amit a démon alakított így? Nem helyes, és ezt te is tudod. – Azt akarod, hogy most mi kockáztassuk, hogy kizárnak? – Odapillantott a társára. – Azt akarod, hogy emiatt veszítsünk? Colin leporolta a kezéről a fűszálakat. – A pokolba! A kénköves pokolba! Nigel megint a testnek a gyepen már halványuló nyomára nézett. – A számból vetted ki a szót.
266
Harmincegyedik fejezet
A borospince nem az a hely volt, ahová Grier túl gyakran lement. Először is, az a húszdolláros chardonnay, amit esténként töltött a poharába, aligha érte meg a fáradságot, hogy lépcsőt másszon érte. Másodszor pedig, a pince páncélszekrényszerű ajtaja, alacsony mennyezete és polcrendszere miatt – amely körben a fal mentén húzódott – úgy érezte magát, mintha börtönben lenne. És hát, ki gondolta volna... amikor az apja bezárta magukra az ajtót, a szűk hely Isaac hatalmas méretei miatt cipődoboz nagyságúra zsugorodott, és Grier alig kapott benne levegőt. Egy polírozott asztal állt középen. Grier leült mellé az egyik székre a négy közül. Amikor Isaac elfoglalta a vele szemben lévőt, nehéz volt nem arra gondolni, amikor először találkoztak a börtönben. Ugyanígy ültek ott is egymással szemben. Most azonban annak ellenére, hogy egyikükön sem volt bilincs, Grier nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy egymáshoz vannak láncolva... és hogy a boros üvegek lefóliázott nyaka nem más, mint egy kivégző-osztag, amely csak a tűzparancsot várja. Istenem, amikor az ügyfelét bevezették a tárgyalóhelyiségbe, még fogalma sem volt róla, mibe keveredik. De hiszen nem mindig így történik? Miközben az emberek élik a hétköznapjaikat, véletlenszerű események, spontán döntéseik néha belesodorják őket egy centrifugális erő hatókörébe, amely beszippantja őket, és amikor végül kiköpi a testüket, teljesen máshol találják magukat, mint előtte. Még akkor is, ha közben ki sem tették a lábukat a saját házukból. Grier apja ült legközelebb az ajtóhoz, összekulcsolta a kezét, és a karját az asztalra fektette. – Itt biztonságban vagyunk – mondta, és az alacsony mennyezeten futó szellőzőnyílásra bökött a fejével, amelyen két kis piros zászlócska lebegett a légáramlatban. – A szellőzőrendszernek nem itt van a kimenete, vagyis nem kell tartanunk attól, hogy szennyezett a levegő. 267
Ezenkívül egy alagút is vezet ki innen, és van egy rádióhullámmal működő adóegység is, amely zavarja a vételt, amennyiben rögzítenék a beszélgetésünket. Grier eddig nem hallott az alagútról, ezért körülnézett. Amennyire meg tudta állapítani, a polcok a falhoz voltak csavarozva, a talaj pedig tömör kőnek látszott, na persze azok után, hogy a házban mennyi kis trükkös megoldás rejtőzött, ez sem volt túl meglepő. Isaac szólalt meg. – Ha meg akarok keresni valakit, hogy beszéljek, kihez kell fordulnom? – Ez attól függ, hogyan... – És mi a helyzet anyával? – vágott közbe Grier, szórakozottan, mint aki máshol jár gondolatban. Az apja arcát fürkészte, apró rándulásokat keresett a szeme és a szája körül. – Mi van azzal, ahogy meghalt? Tényleg a rák okozta a halálát? Annak ellenére, hogy hét évvel korábban történt, azok a borzalmas utolsó napok még mindig élénken éltek Grier emlékezetében. Most sorra vette az emlékeit, repedéseket keresett az események falán, olyan pillanatokat, amikor a dolgok valójában nem is azok voltak, aminek első ránézésre tűntek. – Igen – felelte az apja. – Igen... az... valóban rák volt. Esküszöm. Grier mély lélegzetet vett, és nehezen hitte el, hogy megkönnyebbül ennek a rettegett betegségnek a hallatán. Azonban megnyugtatta, hogy valóban a természet volt a felelős. Szerencsére ezt a tragédiát nem kellett újraértékelnie magában. Egy bőven elég volt. Megköszörülte a torkát. Aztán bólintott. – Jól van. Akkor jó. Egy meleg tenyér takarta be a kezét, és finoman megszorította. Mivel az apja mindkét karja az asztalon nyugodott, Grier rájött, hogy Isaacé az. Amikor odanézett a férfira, Isaac elvette a kezét, de az érintésének utóérzete egy ideig még ott maradt. Csak annyira, hogy tudja, ott van mellette, ahhoz viszont nem elég hosszan, hogy korlátozva érezze magát miatta. Istenem, micsoda ellentmondásos férfi! Brutális. Izgató. Védelmező. Aztán visszaterelte a gondolatait a témához, és az apjára figyelt. – Valamit mondani kezdtél.
268
Az idősebb Childe bólintott, és összeszedte magát, mielőtt Isaacre nézett volna. – Milyen messzire hajlandó elmenni? – Az ügynököket nem fogom feladni – felelte Isaac –, amikor azonban a küldetéseimről beszélek, mindent kitálalok. Azokat, amiket Matthiasnak végeztem. Mindent, amit róla és a helyetteséről tudok. Hogy hová küldtek. A gond az, hogy ez olyan, mint egy kirakó, és sok darabját nem ismerem. – Hadd mutassak magának valamit! Az idős férfi felállt az asztaltól, és még mielőtt Grier látta volna, mit csinál, az egyik polc előremozdult, majd balra csúszott, és feltárult mögötte egy falba épített széf. Masszív ajtaja az apja ujjlenyomatára nyílt ki, és belül nem volt túl nagy. Alig szélesebb, mint egy A4-es lap, magassága pedig kicsit több, mint tizenöt centi. Az apja egy vastag mappával jött vissza az asztalhoz. – Ez minden, amit sikerült összeszednem. Nevek, dátumok, emberek, helyek. Talán ez segít felfrissíteni a memóriáját. – Megütögette a borítóját. – És kitaláljuk, hogy kihez fordulhat. Nem lehet tudni, ki van Matthias körein belül... a kormányszintű összeesküvéseknek vastagok a gyökerei, és oda is benyúlnak, ahová mi nem láthatunk be. A Fehér Házba nem mehetünk, és ez különben is szövetségi téma, ezért az állami kapcsolatok nem segítenek nekünk. Amit én gondolok, az a következő... Az apja hangja minden egyes szóval egyre határozottabb lett, a céltudatosság erőt adott neki, és ettől megint annak a szilárd támasznak tűnt, amelynek Grier mindig is tartotta. Miközben felvázolta a tervet, Grier érezte, hogy a szíve körül olvadni kezd a jég. Bár ennek legalább annyira oka volt az is, amit Isaac mondott. Egyikünk sem tudja, hová került, csak amikor már túl késő... Daniel kábítószerfüggő volt, de mindenki szerette. Keményen drogozott, és valószínűleg egy nap a saját keze által halt volna meg – habár ez még nem igazolta azt, amit tettek vele. Egyszerűen csak ez volt az igazság. Grier akkoriban nagyon meglepődött, milyen hevesen reagált az apja a fia halálakor. Az előtt a borzalmas éjszaka előtt már egy éve nem volt semmi kapcsolatuk. Miután az utolsó segítő szándék is meghiúsult a sokadik, drága rehabilitációs intézetben, az apja feladta a küzdelmet, mint ahogy sok szülő és családtag is ugyanezt teszi ilyen 269
esetben. Mindent megadott a fiának, amit csak tudott. Egy egész évtizedet úgy vészelt át, hogy egy-egy átmeneti javulás újra és újra csalóka reménnyel töltötte el, amelyet azonban kivétel nélkül mindig sötét hónapok követtek, amikor senki sem tudta, hol van Daniel, vagy hogy egyáltalán él-e még. A halálakor az apja mégis vigasztalhatatlan volt. Olyan szinten, hogy egy hétig csak ült a székében, és semmi más nem volt nála, csak egy üveg gin a keze ügyében. Grier most már tudta, miért. A férfi azt érezte, hogy ő tehet mindenről. Miközben figyelte, ahogy beszél, észrevette az életkor jeleit az arcán... a szeme távoli sarkában és a szája körüli ráncokat, az állkapcsa enyhe megereszkedését. Még mindig jóképű férfi volt, mégsem nősült újra. Talán amiatt az élet miatt, amelybe belekeveredett? Valószínűleg. Egész biztosan. Az öregedés jelei nála nem csupán az idő múlása miatt jelentek meg. A stressz, a sok fájdalom és... Grier figyelme átvándorolt Isaacre. A férfi keskeny, lézerszerű tekintete átható volt, halvány szivárványhártyája eltökélt fénnyel ragyogott. Furcsa, a hátterét, iskolázottságát, életpályáját és tapasztalatait tekintve egyáltalán nem hasonlított az apjára, mégis sok szempontból ugyanolyan volt, mint ő. A közös küldetés, hogy helyesen cselekedjenek, összekovácsolta őket. – Grier? Megrázta magát, és az apjára pillantott, aki valamit tartott a kezében, és neki nyújtotta... egy zsebkendőt? De miért... Amikor azt érezte, hogy valami leesik az alkarjára, lenézett. Egy ezüstös könnycsepp próbálta összeszedni magát a zuhanás után. Apró, nedves kört képezett a bőrén. Egy újabb hullott rá, és tönkretette társa minden erőfeszítését – aztán a két csepp összeolvadt, és a kritikus tömegük megduplázódott. Grier elvette a zsebkendőt, és letörölte a könnyeit. – Annyira sajnálom! – mondta az apja. Grier megtörölte az arcát, majd összehajtotta a finom vászonanyagot, és eszébe jutott, hogy az apja ugyanezt csinálta fent, a konyhában.
270
– Tudod, mit? – dörmögte. – A bocsánatkérés nem jelent semmit. – Megtapogatta az asztalon fekvő dosszié tetejét. – Ez... amit most csináltok... ez a minden. Az egyetlen, ami rendbe hozhat valamit. Hogy véget vessen a beszélgetésnek, felnyitotta a mappát. Az első oldalon négy rendőrségi fénykép volt látható. Mind férfi. Mindegyik úgy nézett ki, mint Isaac, csak más-más népcsoportból. A képek alatt az apja kézírásával nevek, születési dátumok, társadalombiztosítási számok, utolsó előfordulási helyek voltak feltüntetve, habár nem mindegyik volt kitöltve mindenhol. Háromnál pedig az ELHUNYT szó állt alul. Grier továbblapozott. Aztán még tovább. Mind egyforma volt. Olyan sok arc! – Szeretném rávenni Jim Heront is – mondta Isaac. – Minél többen vagyunk, annál jobb... – Jim Heront? – kérdezte az apa. – Úgy érti, Zachariast? – Igen. Ma este és tegnap este is találkoztam vele. Azt hittem, azért küldték, hogy megöljön, de kiderült, hogy segíteni akar nekem... legalábbis ezt mondta. – Maga látta őt? – Két fickóval volt. Nem ismerem őket, de úgy néznek ki, mint a különleges egység ügynökei. – De... – Ó, istenem – suttogta Grier, és közelebb hajolt az egyik oldalhoz. – Ez ő. Miközben az egyik képre mutatott, hallotta, hogy az apja azt mondja: – Jim Heron halott. A New York-i Caldwellben lőtték le. Négy nappal ezelőtt. – Ez ő! – ismételte, és a képre mutogatott. Isaac zavartnak tűnt. – Honnan tudtad? Grier... honnan tudtad? A nő felnézett. – Mit honnan tudtam? – Hogy ez Jim Heron. Grier arrébb csúsztatta az ujját a képen, és meglátta a Zacharias nevet az alján.
271
– Nos, fogalmam sincs, hogy hívják, de ez volt az a férfi, aki megjelent a hálószobámban múlt éjszaka. Ő volt az angyal.
272
Harminckettedik fejezet
Ez nem működik. Mélyen lent, a pokol legalsó bugyrában, ahol a megszerzett lelkeket tartotta a falban, és a mozdulatlan levegőben még mindig hallatszottak a szolgái olajos nyögései, Devina komolyan le volt törve. Ezért mindenkit elküldött. Hátralépett, és szemügyre vette azt a darab húst, amely az asztalán feküdt lekötözve. A gyertyafényben Jim Heron úgy nézett ki, mint egy Jackson Pollock-festmény, csupa folt: vér, fekete viasz és mindenféle folyadék borította a testét. Feldagadt, széthasadt száján keresztül alig tudott némi levegőt juttatni a tüdejébe. A hasán számtalan karmolás nyoma látszott, amelyeket Devina a saját körmével okozott, valamint a combja is tele volt a démon nevével és jelképeivel. A farkát addig használta, amíg olyan elgyötört nem lett, mint a teste többi része. Ennek ellenére Jim nem kiabált, nem könyörgött, még csak a szemét sem nyitotta ki. Nem káromkodott, nem sírt. Semmit nem csinált. Devina nem tudta, hogy haragudjon-e magára és a szolgáira, amiért nem dolgozták meg elég alaposan... vagy beleszeressen a gazemberbe. Bármelyiket választja is, eldöntötte, hogy egy darabot meg fog szerezni magának belőle. A kérdés csak az volt, hogyan. Pontosan tudta, hogy két módszer létezik arra, hogy megtörjön valakit. Az egyikben kívülről indított: elkezdte szép lassan lefarigcsálni az áldozat bőrét, csontját és nemi szervét, amíg a fizikai fájdalom, a kimerültség és a szégyen fel nem emésztették a lelket. A második belülről indult: meg kellett találnia hozzá a gyenge pontját, majd addig ütni egy képzeletbeli kalapáccsal, amíg minden össze nem omlott benne. Devina számára az első általában elegendőnek bizonyult, mivel olyan sokféle eszköz állt a rendelkezésére – és jobb móka is volt, ezért mindig ezzel kezdte. A második módszer bonyolultabbnak ígérkezett, habár a maga nemében legalább annyira szórakoztató volt. Minden 273
embernél létezett kulcs a belső ajtajához, csak meg kellett találni azt a részt, amelyen keresztül beférkőzhetett az illető fejébe vagy szívébe. Jim Heron esetében pedig... nos, egyértelmű volt, hogy keményen meg kell dolgoznia érte. Amitől Adriannek máris akadt egy versenytársa a „Kedvenc játékszer” címért. Mit is válasszon, mit is válasszon... Az anyját. Az anyja nem volt rossz döntés, és Devina meg is tudta volna jeleníteni az igazi külsőt, Jim azonban túl okos volt, és rájött volna, hogy az egész nem valóságos. Szerencsére volt még egy megoldás, amely fölött történetesen ő rendelkezett. A gyertyafény körén kívül a nedves falakba zárva azok a megkínzott lelkek szenvedtek, akiket ő ejtett foglyul. Kezek, végtagok, lábak, fejek kígyóztak, hullámzottak mindenfelé, ám soha nem törték át a börtönük falát, miközben állandóan a szabadulás útját keresték. Devina figyelmét egy pillanatra elterelte a gyűjteménye, ugyanakkor mohóvá is tette. Jimet is a trófeái között akarta látni. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy őt is megszerezze. Először csak a játék kedvéért, most azonban – ez után a menet után – már sokkal többről volt szó. Birtokolni akarta. Megint ránézett Jimre, és alig tudta felfogni, hogy ilyen nyugodt az arca. Hogy lehet, hogy egy férfinak, aki ennyi mindenen keresztülment... még csak nem is torzultak el a vonásai? Nem félt attól sem, ami ezek után várt rá. Ezen azonban könnyen segíthet. Devina előszeretettel gondolt arra, hogy Jim ereje a lényének abból a részéből fakad, amely tőle származik. Azok az érzelgős angyalok a szenteskedő erkölcseikkel és ítéleteikkel – milyen átkozottul gyengék voltak! Olyannyira, hogy Devina már nem azért akart győzni Nigellel szemben, hogy ő uralhassa a földet és a mennyet, valamint mindent, ami a Nap és a Hold között található... hanem azért, mert milyen megalázó lenne egy ilyen nyámnyila bandával szemben alulmaradni. Jim azonban... ő jobb volt ennél. Sokkal inkább rá hasonlított a lelke legmélyén. Micsoda tragédia, hogy hamarosan vissza kell küldenie a földre, de hát a játéknak folytatódnia kell. Mielőtt azonban elengedi, még elhatározta, hogy rajta hagyja a lenyomatát, megkóstoltatja vele, milyen 274
lenne a „Pokolian éltek, míg meg nem haltak” befejezés. Mert hát a bőrébe vájt jelek túlságosan felszínesek. Az elmében hagyott nyom viszont sokkal, de sokkal mélyebb. A halhatatlanok ebből a szempontból még kielégítőbbek voltak, mert amíg az agy működött, addig az emlékezet is élt – ami azt jelentette, hogy örök sebeket hagyhatott bennük. Rápillantott a falra, amely kilométereken át folytatódott felfelé, és a terapeutájára, valamint arra a munkára gondolt, amelyen együtt dolgoztak. Ez az egy terület tiltott volt a „gyógyulásához”, a Jimmel való helyzet pedig ismét bebizonyította, mennyire jól jött időnként az ő kis gyűjtögető mániája. Az ember sosem tudhatja, mire lesz egyszer szüksége. Devina kinyújtotta a kezét, és a fenti tartományból lehúzta az egyik karcsú alakot, majd a többi lélek között lavírozgatva egyre lejjebb hozta, miközben a nevén szólította. Amikor a lélek leért a földre, előhívta a falból, és beleköltöztette abba a testbe, amelyben a földi életében lakott. Aztán rámosolygott. Milyen hasznos tud lenni egy semmitmondó, felejthető csomagolás! Az asztal felé fordult, és azt mondta: – Jim, van itt valaki, akit biztosan látni szeretnél. Devina asztalán fekve, Jim nem értett egyet vele. Komolyan kétségbe vonta a dolgot. Különben is, a látás amúgy sem nagyon ment volna neki. Már semmi fájdalmat nem érzett, és így minden sokkal könnyebb volt. Ennek az áldott zsibbadt érzésnek azonban az volt az ára, hogy a tudata visszavonult az agyának legsötétebb sarkába. Nem kapcsolt ki teljesen, de már nem állt messze tőle. A hallása elérte a vatta-állapotot, amikor mindent olyan tompán hallott, mintha vatta lenne a fülébe dugva. A bőre alatt pedig jeges hideget érzett. A sokk klasszikus jeleit sorra véve, azon töprengett, vajon nem tudja-e mégis megölni a démon. Adriannel nem végzett, de talán csak merő szeszélyből. – Magatokra hagylak benneteket, hogy megismerkedjetek.
275
Devina elégedettsége nem volt biztató jel, tekintve, hogy már minden elképzelhető kegyetlenséget elkövetett rajta, hogy megtörje. És mindezt az elmúlt... mennyi ideje is? Órák alatt? Valószínűleg. Távolodó lépteket hallott. Aztán becsukódott egy ajtó. És csend lett. Valaki azonban volt még itt vele. Érezte a jelenlétét balra tőle. Lezárt szemhéja mögött két dolgot tudott biztosan: Devina nem ment messzire, és bárkit zárt is be ide vele, az a valami a közelében volt. Az első dolog, ami feltűnt neki, az a lélegzés volt. Halk és akadozó. Mint amikor valaki magához tér. Lehet, hogy a sajátja? Nem. Más volt a ritmusa. Óvatosan balra fordította a fejét, és kifolyt a nyála. A szája megszabadult a feleslegtől, amit a nyakára tekert drót miatt nem tudott lenyelni. Bármi volt is itt vele, akadozva ismét lélegezni kezdett, majd halk és gyors csattogást lehetett hallani. Mi a franc lehet ez? A kíváncsiság végül felülkerekedett rajta, és felnyitotta az egyik szemhéját... vagy legalábbis megpróbálta. Két újabb kísérlet után egészen a homlokáig kellett felhúznia a szemöldökét, hogy a nyavalyás végre felpattanjon... Először el sem tudta képzelni, mi az, amit lát. A szőke haj azonban tagadhatatlan volt... a szőke haj, amely egy törékeny vállra hullt. Napokkal azelőtt látta utoljára. Devina fürdőszobájában. De akkor vér csorgott le rajta. A lány, akit Devina feláldozott, hogy a tükrét védelmezze, piszkos köpenyt viselt, vékony karja a mellét, apró keze pedig a combjai találkozását takarta. Csodával határos módon nem látszott rajta semmiféle sérülés, a megrázkódtatás azonban ott volt tágra nyílt szemében, amelyből őszinte rémület sugárzott... Csakhogy nem a helyiséget nézte. Hanem Jimet... a férfi testét, amelyen még fényesen és ragacsosan ott látszott mindannak a maradványa, amit vele tettek. – Ne... – Jim hangja átkozottul erőtlen volt, ezért több levegőt préselt át dróttal összeszorított torkán. – Ne nézz... rám! Fordulj el... az isten szerelmére, fordulj el... 276
A francba, még több oxigénre van szüksége. Muszáj volt megértetnie a lánnyal, hogy... Találkozott a pillantásuk. A lány arcán látszó döbbenet és rémület elmondott mindent, amit Jim tudni akart. Nem csak azt, mit tett a lánnyal Devina, de azt is, hogy ő hogy nézhet ki itt előtte fekve. – Ne nézz rám! Amikor a lány megvonaglott és hátrált egy lépést, Jim visszafogta indulatait. Nem volt nehéz feladat, mivel minden erejét ebbe az egy kiáltásba összpontosította. – Takard el az arcod! – mondta a lánynak rekedten. – Fordulj el, és... takard el az arcod! A lány az arca elé emelte a kezét, megfordult, vékony gerince kiállt a köpeny alatt, miközben remegett. Devina kis mulatsága közben Jim önkéntelenül rángatta lekötözött végtagjait, most azonban tudatosan hatalmasat rántott rajtuk. – Fájdalmat okozol magadnak – szólalt meg a lány, amikor Jim felnyögött. – Kérlek... hagyd abba! Jim a fájdalom miatt nem bírt válaszolni, és csak kis idő múlva tudott bármit is mondani. – Hol... hol tart fogva? Itt lent? – A... a fal... – A lány hangja reszelős volt, a szavak között vacogott a foga, ami megmagyarázta a halk csattogást, amit Jim korábban hallott. – A falban... Jim azonnal a sötétségbe fordította a tekintetét, a gyertyaláng azonban fényes blokádot képezett a szeme előtt, amelyen nem tudott áthatolni. – Hogy csinálja? – Nagyon remélte, hogy nem lánccal. És egy biztos, Devina ezért még fizetni fog. – Nem tudom – válaszolta a lány. – Hol vagyok? A pokolban. Ezt az információt azonban megtartotta magának. – Ki foglak szabadítani innen. – Az anyukám és az apukám... – A lánynak elcsuklott a hangja, és sírva fakadt. – Nem tudják, hol vagyok. – Majd én megmondom nekik. – Hogy fogod... – Amikor hátrapillantott a válla fölött, Jim meggyötört testére meredt és elsápadt. A férfi megrázta a fejét. 277
– Ne nézz rám! Ígérd meg, hogy... nem nézel többet rám! A lány gyönyörű arcához emelte halvány kezét és bólintott. – A nevem Cecília. Sissy Barten, „e”-vel. Tizenkilenc éves vagyok. Majdnem húsz. – Caldwellben élsz? – Igen. Halott vagyok? – Szeretném, ha megtennél nekem valamit. A lány ekkor leengedte a kezét az arca elől, és mereven Jim szemébe nézett. – Halott vagyok? – Igen. A lány erre behunyta a szemét, és újabb borzongás rázta meg a testét. – Ez nem a mennyország. Én hiszek a mennyországban. Mit csináltam rosszul? Jim érezte, hogy valami forró gyűlik össze mindkét szeme sarkában. – Semmit. Semmi rosszat nem tettél. És ki foglak innen vinni. Még ha ez lesz a legutolsó dolog is, amit tesz, az istenit! – Ki vagy te? – Egy katona. – Mint akik Irakban vannak? – Ott is voltam régebben. Most viszont azzal a ribanccal harcolok... akarom mondani, nővel, aki ezt tette veled. – Azt hittem, segítek... amikor az a hölgy megkért, hogy vigyem a csomagját. Azt hittem, segítek... – Élesen szívta be a levegőt, mint aki próbálja visszafojtani a sírást. – Nem lehet kiszabadulni innen. Már próbáltam. – Meg foglak menteni. A lány hangja hirtelen megerősödött. – Bántottak téged. A francba, megint ránézett. – Engem ne félts... inkább magad miatt aggódj! Ekkor egy olyan hang hallatszott, mintha valami leesett volna a földre, vagy talán egy fémajtó csukódott be, és az visszhangzott. A lány megriadt, Jim pedig éberebb lett. Devina nemsokára vissza fog jönni, és visszateszi Sissyt oda, ahol volt, vagyis nagyon gyorsan kellett cselekednie. Nem tudta, mikor fog még egyszer idekerülni, de azt sem, hogy tudná kiszabadítani a lányt. 278
Sissyt. – Ez ő? – kérdezte Sissy feszülten, amikor távolról lépteket hallott. – Ő, igaz? Nem akarok visszamenni a falba. Kérlek, ne engedd neki, hogy... – Sissy, figyelj rám! Szeretném, ha megnyugodnál. – Valamit mondania kellett neki, amire odafigyelhet, valamit, ami lefoglalja az agyát, miközben kitalálja, hogy jöjjön vissza érte. Lázasan kutatott a gondolataiban, próbált előhívni valami képet, amivel meg tudja nyugtatni. – Szeretném, ha nagyon figyelnél rám. – Nem akarok visszamenni oda! A francba, mit mondjon neki, amivel eltereli a gondolatait? – Van egy kutyám – bökte ki hirtelen. Egy pillanatig csend volt, mintha meglepte volna a lányt. – Tényleg? Amikor a lépések közelebb értek, legszívesebben hangosan káromkodott volna. – Szeretem a kutyákat – mondta a lány cérnavékony hangon, és közben mereven Jim szemébe nézett. – Szürke és sárgás, és egy kicsit bozontos. A szőre... – A léptek egyre hangosabban hallatszottak, ezért gyorsabban folytatta. – A szőre durva tapintású... mint egy öregember szemöldöke, és kicsi a mancsa. Szeret az ölemben ülni. Sántít, amit csak akkor venni észre, ha gyorsan fut. Szereti megrágni a zoknimat. A lány szipogott egyet, majd hirtelen beszívta a levegőt. Mintha tudná, mi következik, és mindent elkövetne, hogy két kézzel kapaszkodjon abba a mentőövbe, amelyet Jim próbált neki nyújtani. – Hogy hívják? – Kutyus, én csak így nevezem. Pizzát és pulykás szendvicset eszik, és a mellkasomon alszik. – Még gyorsabban beszélt. Egyre gyorsabban. – Majd bemutatom neked, jó? Ki fogod vinni sétálni egy szép füves mezőre, és... Tudod, hogy kell összepárosítani a zoknikat? – Igen. – Most már valósággal hadart. Mintha a lány szeretett volna minél többet kapni tőle. – Zoknilabdát kell csinálni belőlük. – Zoknilabdát. Pontosan. – Gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban. – Lesz egy Zoknilabdát, amit majd eldobsz neki, ő pedig visszahozza. A nap sütni fog, Sissy. Érzed az arcodon... 279
– Mikor jössz vissza? – suttogta a lány – Mihelyt tudok. – Jim ekkor már olyan gyorsan beszélt, hogy alig lehetett érteni a szavait. A léptek nagyon közelről hallatszottak, és tudni lehetett, hogy tűsarkú cipő kopog. – Emlékezz Kutyusra! Hallod? Amikor úgy érzed, hogy nem bírod tovább, emlékezz a kutyámra... – Ne hagyj itt! – Visszajövök érted... Sissy arcát könnyek áztatták, amikor Jim felé nyúlt. – Ne hagyj itt! Egy pillanat alatt átváltozott abba az állapotba, ahogy a fürdőkád fölött lógott. A köpeny eltűnt róla, és meztelenül hagyta. A teste ismét meggyalázott lett, szőke haja összegubancolódott, vér szennyezte be. A lány a távoli sarok felé kapta a tekintetét, véres ajka megremegett. – Ne! Maga elé emelte a kezét, mintha valami rontást akarna távol tartani, hátrahajolt... És egy szempillantás alatt eltűnt. Aztán Devina, a gyönyörű, gonosz Devina besétált a gyertyafénybe. És Jim összeroppant. Kettétört. Úgy omlott össze, mint egy nyavalyás kártyavár. Miközben hangosan üvöltött, csakis a lányra gondolt. Arra az ártatlan teremtésre, akit egy démon elszakított a családjától, és egy patkánylyukba hurcolt le, majd bebörtönözte... ráadásul kénytelen volt látni egy felnőtt férfi meggyalázásának végeredményét. A düh elemi erővel terjedt szét Jim testében... Fehér fény lőtt ki a szeméből, és áradt szét a helyiségben, megvilágította a fekete falakat, amelyek felfelé végtelen magasságig húzódtak. Ez az erőkiáramlás felemésztette a fizikai testét, kiszabadította Devina béklyóiból, és laza molekulaszerkezetbe rendeződve átsüvített a téren, elfújta a gyertyák lángját, felborította az állványukat. Majd összesűrűsödött, egy ideig körben forgott... és Devinára támadt. Ezúttal a nő acélozta meg magát, hogy felkészüljön az összecsapásra. Barna haját hurrikánszerű szél tépázta, és olyan erősen
280
fújta az arcán lévő bőrt, hogy az libegett az alatta lévő csontokon, aztán elvesztette az egyensúlyát, és hanyatt vágódott a kőpadlón. Amikor Jim odaért hozzá, új alakjából hegyes dárdát formált, és egyenesen a démon mellkasának lódult. Belehasított a testébe, és szanaszét robbantotta a nyomorultat. Vörös húsának, bőrének, belső szerveinek darabjai szanaszét repültek, beterítették a börtön összes falát. Nem maradt más, csak egy akkora tömeg és energia képezte fekete lyuk, amely Jimet alkotta, és az angyal kész volt birokra kelni érte Devinával. Csakhogy a démon láthatóan nem volt felkészülve a szemtől szembeni küzdelemre. Kavargó árnyéka kisüvített a helyiségből, végig a folyosón, hogy elmeneküljön. Azt. Már. Nem. Jim utánavetette magát... És beleütközött egy kőfal metafizikai megfelelőjébe. A láthatatlan akadályba való erőteljes becsapódás után hátratántorodott, és ismét fizikai alakot öltött, miközben hátrazuhanva felmart hátsójára érkezett a kőpadlóra. Egy rövid pillanatig nem értette a dolgot, majd a teste felvillantotta a Game Over jelzést, és halálosan kimerülve hanyatt dőlt. Amikor elszállt belőle a düh, nem maradt a helyén semmi, csupán ólmos fáradtság. Alig ketyegő szívéből szivárgott ki, és terjedt szét minden tagjában úgy, mint amikor egy gyomnövény gyökeret ver és egyre csak nő. Már nem tudta felemelni a fejét, hagyta, hogy csak heverjen a kövön, zihált, és halványan érzékelte, hogy a levegőben egyszerre érződik a friss gyilkolás fémes szaga és a még mindig füstölgő gyertyák csípős bűze. – Sissy – mondta a sötétben. – Itt vagyok... Fogalma sem volt róla, hogy a lány hallja-e, és nem kapott semmilyen választ. Csak valami tompa zajt hallott... kétségtelenül a lelkek hangját, akik megpróbáltak kiszabadulni a börtönükből. Jim gyűlölte a gondolatot, hogy a lány is oda van bezárva. Belehalt, hogy szegénynek látnia kellett, ahogy kinéz. Erre a gondolatra olyan éles fájdalom hasított belé, mintha fejbe verték volna egy feszítővassal. Ó, istenem... az a szegény gyermek...
281
Hirtelen lökésszerűen heves érzelmek rohanták meg. Meztelenül, összetörve, mocskosan az oldalára fordult, és csukladozva zokogni kezdett. Forró, sós könnyei sebesen peregtek összetört arcán. Soha nem érdekelte, hogy vele mit csinálnak. Soha. A kudarc azonban... a gondolat, hogy kudarcot vallott, elviselhetetlen volt. Már két nőt nem tudott megmenteni. Az egyik imádott édesanyja volt, a másik pedig Sissy... Mindkét alkalommal túl későn lépett be a szobába, mert mindkétszer már megtörtént a baj, mire odaért. Borzalmas pontossággal maga előtt látta, ahogy – az anyja a konyha padlóján fekszik a házban lemészárolva... Sissy pedig a fürdőkád fölött lóg. Aztán ahogy Sissy megpróbálja távol tartani magától a démont. Ez már túl sok volt, hogy elviselje, kudarcainak súlya túl hatalmas volt ahhoz, hogy kibírja, nemhogy még folytassa is a harcot... Amikor meghallotta a nevét, kinyitotta a szemét, és a heves zokogás lelassult. Óriási erőfeszítéssel felfelé fordította a fejét. Messze, messze egy galaxissal feljebb, mint ahol feküdt, apró pici fény jelent meg és fokozatosan növekedett. Először csak akkora volt, mint egy égő a karácsonyfán... aztán már olyan fényes, mint egy huszonöt wattos izzó, majd hatvan- és végül százwattos. A fény lefelé ereszkedett, olyan ügyességgel és sebességgel, mint tollpihe a levegőben... egy pitypang ejtőernyői, amelyeket egy gyerekszáj fújt szét... vagy mint egy selyemkóró szőrös magja a lágy szellő szárnyán. Határtalan csüggedése és a meleg fénysugár között olyan nagy szakadék tátongott, amelyet az agya már nem volt képes áthidalni, ezért behunyta a szemét, és nem nézte a közelgő fényt, csak átadta magát meggyötört teste akaratlan remegésének. – Jim. Férfihang. Fölötte. Résnyire kinyitotta a szemét, és látta, hogy a fénysugár egy fekete hajú alakká változik, akinek a hátán aranyszárny feszül. Colin. Az arkangyal. Nigel segítője. – Hé, haver – szólalt meg a fickó, és letérdelt mellé. – Azért jöttem, hogy kivigyelek innen. 282
Valahonnan, isten tudja csak, honnan, Jim összegyűjtött annyi energiát, hogy megszólaljon. – Vidd el a lányt inkább! Engem hagyj... vidd el őt! Sissyt. A lányt... – Nem tehetem. Nem is lenne szabad itt lennem. – Az angyal előrehajolt, majd karjába vette Jim összetört testét. – Neked viszont ahhoz is időre lesz szükséged, hogy egyáltalán fel tudj ülni, nemhogy kivonszold innen a hátsódat. A háború folyik tovább nélküled is. Jim nem volt képes vitatkozni ezen a kimerültségi szinten, amelyen volt, de istenem, ezerszer inkább a lányt szerette volna nagyon messze tudni innen. – Hagyj itt! – nyögte. – Szó sem lehet róla. Ki akarod szabadítani Sissyt? Győzd le Devinát! Csak úgy tudsz véget vetni a lányt fogva tartó rémálomnak. Amikor elkezdtek emelkedni, Jim oldalra fordította a fejét, és figyelte a fekete falat, ahogy méterről méterre – a fenét... kilométerről kilométerre – haladtak felfelé. Útközben Colin fénylő alakja megvilágította a mozgó, vonagló felszínt. Arcok tapadtak az alig átlátszó, folyékony falhoz, miközben a bent rekedtek mintha megpróbálták volna kivenni őket és csatlakozni hozzájuk a menekülésben. Minden irányból kezek nyúltak féléjük, s groteszk alakba torzultak, amikor a börtön rugalmas fala egy bizonyos távolságnál nem engedte őket tovább. Hol lehet az a lány? Az a gyönyörű, ártatlan lány, aki... Jim végképp kimerült, a gondolatai összefolytak, a tudata feladta a küzdelmet, és agya koponyájának csontos bölcsőfalához simulva mély álomba merült. Mielőtt elvesztette volna az eszméletét, utolsó tudatos gondolatával azon imádkozott, hogy azon a pokoli helyen Sissynek eszébe jusson Kutyus, és tartson ki, amíg visszajön érte.
283
Harmincharmadik fejezet
Lent a borospincében, ahol az asztalon Jim Heron fényképe nézett kifelé egy mappából, Isaac biztosra vette, hogy mindkét Childe-nak elment az esze. – Nem halt meg – nézett felváltva az apára és a lányára. – Nem tudom, mit láttatok vagy mit hallottatok... – A szobámban volt. – Grier megrázta a fejét. – Így tudtam meg, hogy rémálmaid vannak. Az ajtó felé mutatott, ezért mentem le hozzád. Azt hittem, hogy csak álmodtam, de akkor miért emlékszem ilyen tisztán az arcára? – Mert láttad. Tegnap este a meccsen. Ott volt velem. – Nem volt. Na jó. Jim ott állt mellette, közvetlenül a nő szeme előtt. – Azt mondtad, hogy angyal volt. – Hát, úgy láttam, hogy szárnya van. Elméletileg lehetségesnek tűnt, hogy Heron meglátogatta – habár azzal a profi riasztóval, amely a házat védte, feltehetően csupán az erkélyajtó külső oldalán állhatott. Grier zavart volt, amikor felébredt, és biztosan azt hitte, hogy a férfi odabent van. Az pedig csak véletlen egybeesés lehetett, hogy Isaac éppen akkor küzdött a rémálommal... Ami a szárnyat illeti? Jim Heron nem volt szent, még kevésbé angyal. Bármit látott is Grier, az csak az üveg visszatükröződése lehetett. Nyilvánvalóan. Aztán a lány apja szólalt meg. – Mondom, hogy meghalt. Az interneten minden általam ismert ügynököt megfigyelek, és Heront lelőtték Caldwellben, New York államban. Négy nappal ezelőtt. Isaac a szemét forgatta. – Ne higgyen el mindent, amit hall! Tegnap napnyugta után beszéltem a fickóval a hátsó kertben. Személyesen. Higgye el, életben van, és szükségünk van rá. – Isaac felállt. – A társai most is a házat figyelik, és véleményem szerint Heron bosszúhadjáratot hirdetett 284
Matthias ellen, vagyis nagyon bízom benne, hogy rá tudjuk venni, segítsen nekünk... feltéve, ha még nem ölték meg. Azt hiszem, jelenleg az eltűntnek nyilvánítottak között van. – Akkor remélem, hogy hamarosan felbukkan, mert minél több információval rendelkezünk, annál jobb. – Childe meglapogatta a dossziét. – A ma estét azzal kellene töltenie, hogy átgondolja és megtervezi, mit akar mondani, valamint hogy pótolja a hiányzó foltokat, és összerakja mindazt, amit tud. Még ha a katonatársait nem akarja is feladni, ez az akta segíthet abban, hogy felidézze az emlékeit. Én felmegyek az emeletre a fenti fürdőszobába, és a biztonságos telefonomról elintézek néhány hívást, hogy minél hamarabb beindíthassuk a folyamatot. – Rendben. De szeretném, ha nem menne közel az ablakhoz, és nem hagyná el a házat. – Óvatos leszek. – Childe a lányára nézett. – Ígérem. Amikor Grier apja felment a lépcsőn, Isaac rápillantott a vészhívóra. A tranzisztor még mindig azt mutatta, hogy a jelet elküldték, válasz azonban meg nem érkezett. Ami azt jelentette, hogy vagy a készülék volt túl mélyen a föld alatt itt a borospincében, hogy érzékelje... vagy Matthias viselkedett ráérősen, és nem kapkodta el a kapcsolatfelvételt. Isaac Grierre pillantott. – Jobb lesz, ha felmegyek egy kicsit, hátha most próbálnak elérni. – Mit fogsz csinálni? Ha most azonnal akarnak találkozni veled? – Van egy kis előnyöm addig, amíg fel nem adom magam. Az apádnak azonban nagyon gyorsan kell csodát tennie. – És kérlek, istenem, add, hogy Jim Heronnak ne legyen semmi baja... és hamarosan felbukkanjon! Grier elegáns ujjaival végigsimított a dosszién. – Igazság szerint a csodákhoz nagyon ért. Az a specialitása. Látnod kellene tárgyalás közben. – Lenézett az aktára. – Én itt maradok. Szeretném látni, felismerek-e valakit ezek közül a férfiak közül. Gyerekkoromban nagyon sokan jöttek hozzánk, és mindig szerettem volna megtudni, kik azok. Amikor elhallgatott, Isaac egy lépést tett előre. Aztán még egyet. Megkerülte az asztalt, és megállt a nő mellett. Grier felnézett rá, ő pedig óvatosan kisimított egy tincset az arcából. – Nem fogom megkérdezni, hogy jól vagy-e, mert hogy is lehetnél? 285
– Érezted már úgy valaha, hogy... nem ismered a saját életedet? – Igen. És ez vett rá arra, hogy változtatni akarjak. Nos, az első lépés mindenesetre ez volt. Isaac lassan kezdett hinni benne, hogy a második Grier. Aztán vagy a nő apja, vagy pedig Jim Heron... lesz a harmadik. Ha isten is úgy akarja. – Mondjak valamit? – kérdezte Grier. – Őszintén örülök, hogy találkoztam veled. Isaac hátrahőkölt. – Hogy az irgalmas istenben mondhatsz ilyet? – Mert te voltál a kulcs, amely kinyitotta az igazság ajtaját. – Megint lenézett Jim Heron fényképére. – Úgy érzem, nélküled soha nem derült volna fény ezekre a dolgokra. Csak egy ilyen mindent elsöprő... Amikor nem fejezte be a mondatot, Isaac visszament mellé. – Igen, ez én vagyok. Grier szórakozottan bólintott, aztán lapozni kezdett, és elmerült az arcokban, amelyek hasonlítottak rá... férfiak, akik tönkretették a családját. Szétzúzták. Vajon azok az ügynökök is benne vannak, akik az öccsét megölték? Lábjegyzettel ellátva? Isaac valahogy nem tudta elképzelni, hogy az apja kitegye ilyesminek. – Hozzak neked egy kis bort? – kérdezte, mielőtt nagy nehezen rávette magát, hogy elmenjen. Grier halványan elmosolyodott. – Körös-körül az van idelent. – Ez igaz. – Kávét kellett volna felajánlania. Vagy vizet. Sört. Olajcserét. Bármit, amivel megkönnyíthette volna számára a helyzetet. Nos, ha már itt tartunk, egy dolgot igenis megtehet. Elhagyhatja. – Odafent leszek. – Amikor az ajtóhoz ért, visszanézett. Grier a dossziéba temetkezve ült. A szemöldökét összevonta, karját az ölében pihentette, és az asztal fölé hajolt. Igen, ha elmegy, azzal jót tesz neki. Elfordult, majd kettesével szedve a lépcsőket felszaladt a konyhába. Megállt az emeletre vezető lépcsősor aljánál és hallgatózott, de nem hallott semmit. Nem csoda, mivel Grier apja bezárkózott egy biztonságos fürdőszobába. 286
A francba, el sem hitte, hogy valóban leleplezi Matthiast! Na persze, néha a természetes halál túlságosan is kegyesnek számított egyes emberek számára, jobb, ha rács mögött rohad meg a nyomorult, vagy a villamosszékben ülve annyi áramot kap, mint a Time Square. Már majdnem az az érzése támadt, hogy ez volt megírva, hogy ebben a sorsfordító időszakban megismerje Griert és az apját – és hogy ők ketten megmutassanak neki egy sokkal tisztességesebb utat kifelé, mint amilyet ő maga tervezett el. Jim Heron is fontos szerepet fog játszani benne. Marokra fogta az egyik pisztolyát, aztán kiment a hátsó ajtón a kertbe. Oldalra lépett, hogy a mozgásérzékelő lámpa ne kapcsoljon be, majd anélkül, hogy bármi zajt csapott volna, az árnyékban várt. Ahogy számította, Jim egyik társa nemsokára meg is jelent mellette. A copfos. Abban a pillanatban, hogy ránézett a fickóra, tudta, a helyzet nem változott. Összeszorított ajka és komor tekintete azt jelezte, még mindig nem tudja, hol van a csapatának egyik tagja. – Jim nem jelentkezett még? – kérdezte Isaac. Habár a férfi arckifejezése alapján a válasz egyértelműen ez lett volna: Még nem, a jó büdös francba. – Remélem, reggel már látni fogod. Isaac az órájára nézett. – Nem tudom, van-e annyi időm. – Csinálj! Könnyű azt mondani. – Értesítesz, ha felbukkan? Amikor a copfos egyet bólintott, Isaac nagyon nyugtalan lett. – Minden rendben van vele? – A férfi lassan a fejét rázta, Isaac pedig káromkodott. – Elmondod, mi folyik itt? – Csend. – Csak hogy tudd, az emberek azt hiszik, hogy meghalt. – Annyit mondhatok... jelen pillanatban azt szeretné, bárcsak úgy lenne. Adrian figyelte, ahogy Eddie Rothe-szal beszélget a hátsó ajtó mellett, és bár általában nagyon kíváncsi szokott lenni, most nem érdekelte, miről folyik a csevej. Nigel. Faszszopó Nigel. 287
Mr. Szemtelenül-önelégült Nigel. Aki inkább hagyta, hogy az ellenség kihasználja és meggyötörje a legjobb emberét, csak mert túlságosan beszari ahhoz, hogy feltűrje az ingujját, és földbe döngölje Devinát. Miközben Jimet egy csapat perverz seggfej úgy használta, mint valami játékszert. Istenem, nem tudta felfogni ezt a passzivitást. Ha az ő egyik emberét elfognák, és meg lenne rá a lehetősége, hogy kiszabadítsa, nem számítana, mit kell tennie, milyen áldozatot kell hoznia, vagy hová kell mennie érte. Visszahozná a szerencsétlen gazembert. Az ő főnökük viszont hol van? Vacsorázik. Hát csoda, ha legszívesebben a seggébe dugná fel a desszertjét? Adrian olyan erősen dörzsölte meg az arcát, hogy majdnem leszakította az orrát. A gond az volt, hogy Devina kis műhelye Eddie és az ő számára nem volt megközelíthető, hacsak nem ugrottak bele a tükrébe – a másik mód pedig az lett volna, ha Devina maga viszi le őket oda. És csak akkor engedi el, amikor végzett velük. Egy perccel sem hamarabb. Ezért mentek el Nigelhez. Az a hír járta, hogy az arkangyalok bizonyos körülmények között le tudtak menni a pokolba – habár senki sem tudta pontosan, hogyan is működött ez náluk. A lényeg viszont: ez a négy piperkőc volt az egyetlen reményük... Mintha tudta volna, hogy valaki hiába veszi a szájára a nevét, Colin jelent meg a semmiből. A sötét hajú arkangyal közvetlenül Adrian előtt bukkant elő az éjszakában. – A francba! – szisszent fel Ad és hátraugrott. Egy bokor tartotta meg, de nem sokáig, mert azon nyomban kettétört a súlya alatt. Az angyal úgy zuhant a földre, mint egy zsák krumpli, ám nem maradt ott sokáig. Felpattant, és ingerülten, semmit nem értve nézett az arkangyal szemébe. Ezek a fiúk nem szoktak csak úgy megjelenni a földön. – Mit keresel... – Kihoztam. Ad nagyot pislogott, mintha hirtelen elfelejtett volna angolul. Várjunk csak egy kicsit! Csak nem azt hallotta, hogy... – Jimet? – Kiszabadítottam. 288
– De Nigel azt mondta... – Erről nem nyitok vitát. Kihoztam a kiválasztottat Devina karmai közül, és letettem a szállodai szobátokban. Szegény párának ápolásra van szüksége... Eddie odajött hozzájuk. – Kihoztad? De azt hittem, hogy Nigel... – Mennem kell. – Colin hátralépett, és elkezdett elhalványulni. – Induljatok, segítsetek neki! Szüksége van rá. – Köszönjük – lehelte Ad egyszerre megkönnyebbülten és undorodva. Devina játszadozása után nem volt leányálom a gyógyulás. Leginkább azért, mert az emlékek túlságosan is elevenen éltek még a megkínzottban. Colin megrázta a fejét, amikor eltűnt, és már csak a szavainak visszhangja hallatszott. – Egyszerűen csak nem volt helyes. – Visszamegyek a hotelbe – jelentette ki Adrian, és kiterjesztette a szárnyát, hogy felszálljon. – Ne veszítsd Isaacet szem... Eddie keményen megragadta a karját. – Hadd foglalkozzam én Jimmel! – Nem! – Nem vagy felkészülve rá, Adrian. – Eddie a földön tartotta az angyalt, acélkemény szorítása összepréselte a csontjait és izmait. – És ezt te is tudod. – Egy fenét nem! Ad kiszabadította magát, majd három futólépés után a levegőbe emelkedett, és belekapaszkodott az éjszakába, hogy nyugat felé repüljön. A visszaút a szállodáig nem volt zökkenőmentes – de nem a légköri viszonyok miatt. Sokkal inkább, mert valószínűleg igaza volt Eddie-nek. A gazembernek. Amikor megérkezett a Comfort Inn & Suites hotelhez, legszívesebben a falakon keresztül rohant volna fel a szobájukhoz, de úgy döntött, nem kockáztatja meg. Saját belső KitKat-csomagolása nem volt valami szoros, sőt inkább lazán fityegett, ezért a szálloda előtt szállt le, és besétált az előcsarnokba. Úgy érezte, túlságosan szétszórt és túlzottan émelyeg ahhoz, hogy sikeresen áthatoljon a fán és a betonon. Az okozta a gondot, hogy pontosan tudta, milyen állapotban lesz Jim. 289
Amikor belépett az előcsarnokba, a recepcióshölgy csicsergő hangon jó estét kívánt neki, ő azonban csak intett, és futni kezdett. Nem várta meg a liftet, mert éppen egy házaspár jelentkezett be a gyerekével, és tele voltak csomaggal. De még akkor sem tudta volna kivárni azt a kis időt, míg kinyílik az ajtó, ha nem lett volna senki a felvonónál. Elindult futva a lépcsőn. Kettesével szedte a fokokat, néha hármasával. Amikor felért a legfelső emeletre, a ketyegője kétszázat dobbant percenként, de nem csak azért, mert kimerítette magát. Nem volt kulcsa Jim szobájához, ezért a sajátjához valót vette elő, beledugta a lyukba, és kinyitotta az ajtót. Sietve rontott be a helyiségbe. – Jim? Jim? A fürdőszobából érkező fény megvilágította a földön heverő ruhákat és a feldúlt ágyat, amelyen ő és Eddie előző éjszaka azzal a lánnyal hancúroztak. A Jim szobájába vezető ajtó félig nyitva állt, mögötte a szoba sötétségbe burkolózott. – Jim?... Tudta, hogy ott van az angyal. Érezte a levegőben a gyertyafüstöt, a friss vért és a... többi szagot. A sürgető érzés, hogy odaérjen a közelébe, egy pillanat alatt elpárolgott, amikor szívébe mart a tudat, hogy milyen látvány tárul majd elé. Egy ideig nem kapott levegőt. De nem fog visszafordulni. Kapitális seggfej volt, amióta csak az eszét tudta, mégsem számított beszarinak, aki hátat fordít a rázósabb dolgoknak. Odament a két szobát összekötő ajtóhoz és benézett. – Jim? A fürdőszoba fénye, amely a háta mögül érkezett, bevilágított a koromsötétbe, ám az angyal ágyának lábánál megállt... mintha túlságosan udvarias lenne ahhoz, hogy ebben az állapotban megmutassa a testet. Miután Adrian belépett a szobába, beletelt egy percbe, míg a szeme hozzászokott a sötéthez... Aztán felszisszent, és azt suttogta. – Megölöm azt a ribancot...
290
Jim az oldalán feküdt, összegömbölyödve, mintha próbálná megőrizni a meleget, és közben hol jobban, hol kevésbé reszketett. Egy takaró fedte be hatalmas, meggyötört testét – kétségtelenül az arkangyal terítette rá. Kutyus szőrgombóccá kucorodva az arcánál feküdt, és látszott, hogy esze ágában sincs onnan elmenni. Amikor Adrian az ágyhoz lépett, a kutya erőtlenül csóvált egyet a farkán, de nem emelte fel a fejét, és ott maradt közvetlenül Jim feje mellett. Az angyal láthatóan lélegzett, a mellkasa emelkedett és süllyedt, valamint halk süvítő levegő áramlott ki-be feldagadt száján. A haja fénytelen volt, az arcát vér pettyezte, az arca felismerhetetlenül, Michelin babaszerűen feldagadva. Adrian lassan leült. – Jim? Nem kapott választ, ezért még néhányszor kimondta a nevét. Végül Jim szemhéja résnyire kinyílt. – Szia! – suttogta Adrian. Egy rekedt nyögés volt a válasz, aztán a szem újra lecsukódott, a test pedig hevesen remegni kezdett a takaró alatt. Ha ez is olyan volt, amilyenen Adrian is keresztülment – és ahogy a fickót elnézte, nagyon is úgy tűnt –, akkor Jim most leginkább egy fürdőre vágyott, aztán pedig egy zuhanyra. Ez azonban még túl korai volt, előbb meg kellett gyógyulnia. Túlságosan sebzett és összetört volt ahhoz, hogy mozdítani lehessen. Ez volt az angyalok kettős természetének nagy átka: a tény, hogy egyszerre voltak igaziak és nem igaziak is, azt jelentette, hogy legalább az egyik felüket alaposan össze lehetett verni, a sérülések pedig nem tűntek el varázsütésre. Adrian megállt, majd odament az ablak alatt lévő fűtőtesthez. A gombot a „szauna” állásba csavarta, majd levette a bőrdzsekijét, és becsukta a két szoba közti ajtót. Ráfordította a zárat is. Ezután lefeküdt az ágyra, a vékony takaróra, és mellkasával az angyal hátához simult, hogy felmelegítse. Miközben hallotta, hogy a fűtőtest halk zúgással beindul, érezte Jim felsőtestében és végtagjaiban a reszketést. Egy részét a gyógyulási folyamat okozta, amely bizonyos szempontból fájdalmasabb volt, mint maga a sérülés. Másik részét azonban a dermedt sokk. És minden bizonnyal az emlékek. 291
Adrian szerette volna a karjával is átölelni, az azonban túl kényelmetlen lett volna Jimnek. Amikor ő volt ebben az állapotban, meztelenül feküdt, még egy lepedő sem takarta felhasogatott bőrét. Egy idő után a gomolygó meleg levegő, amely a fűtőtestből áradt kifelé, elérte őket, feléjük szállt, és lezúdult a testükre. Jim nyilvánvalóan érezte a hatását, mert mély lélegzetet vett, aztán szaggatottan kifújta a levegőt. A másik angyal mellett fekve Adrian számíthatott volna rá, hogy Jim végül ide fog jutni, és bizonyos mértékben sejtette is. Tudta, hogy Devina akarja a férfit... még az első feladatuknál, azon az első estén Caldwellben, a klubban. Ő pedig tálcán kínálta fel neki. Épp csak egy „Szeretettel tőlem neked” kártyát nem mellékelt hozzá. Most nehéz volt nem felelősnek éreznie magát ezért. Naaaaaaaaaaaagyon nehéz. – Itt vagyok, Jim – mondta rekedten. – Itt vagyok veled, haver.
292
Harmincnegyedik fejezet
Lent, a borospincében Grier egyesével nézte végig a dosszié lapjait, miközben várt... és várt... és még mindig várt... Na végre! – Miért nem mondtad el? – kérdezte anélkül, hogy hátranézett volna. Daniel csak nagy sokára válaszolt, de nem tűnt el. Amikor megjelent, Grier mindig úgy érezte, mintha lágy szellő fújná a tarkóját, és amíg ez az érzés tartott, addig a fiú ott volt vele. Attól féltem, hogy meggyűlölöd. És akkor mindketten egyedül maradtok. – Ezek szerint tudtad, mi történt. Daniel megkerülte az asztalt. Egyik keze a csípőjén nyugodott, a másikkal szőke hajába túrt, amely ettől úgy nézett ki, mintha glória lenne a feje körül. Már be voltam lőve, amikor az egész történt... ezért azt hittem, hogy nagyon vicces. Apa megjelent három, feketébe öltözött fickóval. Úgy gondoltam, ez az ő változata a közbelépésre... olyan képregényszerű keménykedés. Aztán a karomba szúrták a tűt, és apa elkezdett kiabálni... ekkor döbbentem rá, hogy nem is vicces. Daniel tekintete találkozott Grierével. Még sohasem láttam ilyennek azelőtt. Mindig olyan kimérten és érzelemmentesen viselkedett. Ez a reakció azonban pontosan az volt, amire egész életemben vágytam. Az a fajta feltétel nélküli szeretet, amit mindig is kerestem benne. Tudod, én inkább anyára hasonlítottam. Nem olyan voltam, mint te, vagy apa. Én többre vágytam a hűvös rosszallásnál, és már csak akkor kaptam meg, amikor túl késő volt... Megvonta a vállát. Utólag visszatekintve, túlságosan is szeretetéhes voltam, ő pedig nem tudott mit kezdeni egy olyan fiúval, akit nem katona-fából faragtak. Mint az olaj és a víz. Másképp kellett volna kezelnem a dolgot, de nem tettem. – És ő sem. Ebben senki nem hibás, Grier Ez csak... megtörtént.
293
A nő hátradőlt a széken, és arra gondolt, hogy alakult a családja élete. Ő és az apja az egyik oldalon állt, Daniel és az anyjuk pedig a másikon. Nem az ő hibája volt, mondta a fiú olyan határozott keménységgel, amelyet Grier még sosem hallott tőle korábban. Ahogy végeztem... kiabált, Grier... aztán, amikor már haldokoltam, hallottam, hogy újra és újra azt ismételgeti, Danny fiam... az én Danny fiam... Amikor Daniel hangja elcsuklott, Grier kötelességének érezte, hogy felálljon és odamenjen hozzá. Mielőtt észbe kapott volna, hogy mit csinál, átölelte... Saját magát. Kérlek, ne gyűlöld, mondta a fiú a távoli sarokból, miután egy szempillantás alatt átment oda. – Kérlek, ne menj el! – kérte Grier. Sajnálom... mennem kell... Daniel eltűnt, mintha nem tudna tovább uralkodni az érzésein. Csüggedése még az után is érezhető volt a hideg területen, ahol állt. Grier egy ideig csak nézte a hirtelen megüresedett helyet. Ő és az apja teljesen egyformák voltak, és intellektuális harmóniájukkal kizárták a többieket. Az anyját és az öccsét megfertőzte a szenvedélybetegség, amíg őt és az apját maximálisan lefoglalta a jog, a karrierépítés és a külső szenvedélyeik. Grier valamilyen szinten tudta, hogy... talán részben ez is indokolta azt, hogy olyan elszántan meg akarta menteni a testvérét. Daniel függősége és az ő igyekezete, hogy kirángassa ebből az állapotból, az volt az a kapcsolat, amelyet nem találtak meg a gyerekkoruk után. Grier mindig is magát okolta érte – és ma este egy rövid ideig az apját. Most azonban... már a szemkötős férfira haragudott. Nagyon haragudott. Ha Daniel életben marad, talán meg tudták volna oldani a problémáikat. Megbocsátottak volna egymásnak mindhárman az elmúlt dolgokért. Továbbléptek volna valahova... amit a családjuk csak a felszínen mutatott kifelé. Mert hát az előjog, a pénz és a származás számtalan problémát képes volt elfedni – ezért nem lehetett megítélni, hogy a karácsonyi képen csak a fényképésznek szólt-e a közelség az évnek ezen az egyetlen napján, vagy valódi volt. Grier megrázta a fejét, aztán leült, és megint a dossziét kezdte nézegetni. 294
Isaac kiegyenlíti a számlát a családja számára, gondolta. Azáltal, hogy ő lesz az, aki lebuktatja a mániákus gazembert, aki megölette az öccsét, és majdnem tönkretette az apját. A fényképeket lapozgatva már mindegyik férfit megismerte, mert olyan sokszor nézte át az oldalakat, amíg Daniel felbukkanására várt. Több mint száz kép volt, de csak negyven férfiról, mert némelyikükről több kép is volt. A sok közül csupán ötöt ismert fel – vagy legalábbis úgy gondolta, hogy már látta őket azelőtt. Nehéz volt megítélni... bizonyos szempontból mindegyik egyformának tűnt. Isaac képe is ott volt, és Grier visszatért hozzá. A fotót titokban készítették, csak elkaptak egy pillanatot. A férfi egyenesen a kamerába nézett, bár Griernek olyan érzése volt, a férfi nem tudta, hogy éppen fényképezik. Kemény. Istenem, milyen kemény volt az arca! Mintha felkészült volna a gyilkolásra. A neve alatt szereplő születési év igazolta azt az életkort, amelyet ő is tudott, aztán fel volt sorolva számos ország, ahol járt. Majd még egy kifejezés, amelyhez mindig visszatért: erkölcsi kényszerre van szüksége. Ezt a megjegyzést csak két másik férfinál látta. – Hogy bírod? Grier nagyot ugrott, amikor meghallotta Isaac hangját, a szék lába hangosan csikorgott a padlón. A szívéhez kapott, és azt mondta: – Jézusom... hogy csinálod? Mert, őszintén szólva, jobban szerette volna, ha nem kapják azon, hogy Isaac fényképét nézegeti. – Sajnálom, csak arra gondoltam, talán jólesne egy kávé. – Isaac odasétált az asztalhoz, letette a bögrét, aztán visszament az ajtóhoz. – Kopognom kellett volna. Miközben ott állt az ajtófélfánál, Grier észrevette, hogy az a melegítőfelső van rajta, amelyet párnaként használt, és a válla, ó, a válla, annyira széles a szürke pulóver alatt! Figyelembe véve, milyen volt számára az elmúlt negyvennyolc óra, meglepően erősnek és összeszedettnek látszott. Grier a kávéra pillantott. Figyelmes. Milyen figyelmes! – Köszönöm... és sajnálom. Azt hiszem, csak nem vagyok hozzászokva... – Az olyan férfiakhoz, mint ő. – Mostantól kezdve majd mindig jelzem az érkezésemet. 295
Grier felemelte a bögrét, és ivott belőle egy kortyot. Tökéletes volt – pontosan a megfelelő mennyiségű cukorral, ahogy szerette. Biztosan megfigyelte korábban, gondolta Grier. Látta, mennyit tesz bele, és emlékezett rá. Habár ő észre sem vette. – Engem nézel? – Amikor felpillantott, Isaac a dossziéra bökött a fejével. – Az én képemet? – Ja... igen. – Grier rámutatott a megjegyzésre.– Ez mit jelent pontosan? Isaac odalépett, és odahajolt az asztal fölé. Miközben a kép alatti feliratot olvasta, kézzel fogható volt a feszültség a testében. – Valami okot kellett megjelölniük. – Mielőtt megöltél valakit. Isaac bólintott, és járkálni kezdett. Odament a borosüvegekhez. Kivett egyet, megnézte a címkéjét, aztán visszatette... és továbbment a következőhöz. – Milyen indokot mondtak? – kérdezte a nő, és tisztában volt vele, milyen sokat jelent számára a férfi válasza. Isaac, kezében egy bordeaue-it tartva, megállt. – Amitől helyesnek tűnt a dolog. – Mint például? Isaac odakapta a nőre a pillantását, és Grier egy pillanatra meglepődött. A tekintete komor volt és üres. – Mondd el! – suttogta. Isaac visszatette az üveget, majd néhány lépest tett a faállványok előtt. – Csak férfiakat öltem. Nőket nem. Voltak néhányan közülünk, akik nőket is vállaltak, de én nem. Nem fogok most konkrét példákat felsorolni, de annyit igen, hogy a politikai duma nekem nem volt elég. Ha valaki megöl egy rakás embert, megerőszakol néhány nőt vagy felrobbant valami szarsá... elnézést... dolgot? Az teljesen más történet. Nekem látnom kellett a bizonyítékot a saját szememmel... videókat, fényképeket... testeket, amelyek meg voltak jelölve. – Előfordult, hogy nem vállaltál el valami feladatot? – Igen. – Akkor te nem ölted volna meg az öcsémet. – Soha – vágta rá a választ tökéletes magabiztossággal. – És nem is kértek volna meg rá. Matthias szerint én olyan fegyver voltam, amely 296
csak bizonyos körülmények között működött, és csak a megfelelő alkalmakkor húzta elő a fegyvertárból. És tudod... akkor jöttem rá, hogy ott kell hagynom a különleges egységet, amikor rádöbbentem, hogy én sem vagyok különb, mint azok az emberek, akiket megölök. Ők is úgy érezték, hogy bármi rosszat követnek is el, az igazolható. Én is így gondoltam, és ettől igazából egymás tükörképei lettünk. Na persze, egy objektív nézőpont velem értett volna egyet velük szemben, de nekem ez nem volt elég. Grier hosszan kifújta a levegőt. Isaac azt testesítette meg, amiben mindig is hitt, gondolta. – Ezt hogy érted? – kérdezte a férfi. Grier mélyen elpirult, amikor rájött, hogy a gondolatát hangosan is kimondta. – Mindig azt mondtam Danielnek... – Elhallgatott, és azt fontolgatta, vajon van-e elég ereje ebbe belemenni. – Azt mondtam neki, hogy sohasem túl késő. Azok a dolgok, amelyeket a múltban tett, nem feltétlenül kell, hogy meghatározzák a jövőjét. Azt hiszem, a vége felé már lemondott magáról. Lopott az apámtól, tőlem és a barátaitól is. Letartóztatták betörésért és autólopásért, aztán megpróbált kirabolni egy italkereskedést, így kezdtem el ingyen eseteket vállalni. A halála előtti öt év során több különböző börtönben megfordultam, Úgy éreztem, hogy neki nem tudok segíteni... de talán másoknak még megpróbálhatok. És meg is tettem... segítettem az embereken. – Grier... A nő intett a kezével, amikor a hangja megbicsaklott. Végzett a sírással. Nem fog többet sírni, és nem fog azon gyötrődni, amit nem lehet megváltoztatni. – Szeretnéd ezt most végignézni? Amikor Grier a dossziéra mutatott, Isaac megvonta a vállát, és az ajtóhoz lépett, de megállt a küszöbön. – Igazából csak azért jöttem le, hogy lássalak. A mozdulatlan levegőben a férfi félig lehunyt szeme belülről hevítette fel. Micsoda ellentmondás ez a férfi! Képzett gyilkos, ugyanakkor olyan jószívű, mint egy kiscserkész. Lenézett a fényképére. – Itt úgy nézel ki, mintha követnél valakit.
297
– Valójában egy repülőgépre készültem felszállni. Úgy éreztem, valaki figyel, de nem tudtam megállapítani, melyik irányból. Egy légibázison várakoztam, hogy a tengeren túlra repüljek. – Isaac megköszörülte a torkát, mintha ki akarná törölni az emléket az agyából. – Az apád elaludt odafent. Legalább két órán keresztül telefonálgatott, már amennyire meg tudtam állapítani. – Már olyan sok idő eltelt? – Grier az órájára nézett, és amikor maga elé emelte a csuklóját, hirtelen érezte, mennyire el van gémberedve a teste. Felnyújtotta a karját a feje fölé, nyújtózkodott egyet, és a gerincében megroppantak a csigolyák. – Hogy halad az ügy? – Nem tudom. Mielőtt az apád lefeküdt, azt mondta, hogy ha össze tudjuk hozni holnap este előtt, akkor mehet a dolog. Sok kapcsolatát felhívta a CIA-nál és a Nemzetbiztonsági Hivatalnál, még az elnöki kabinetben is, és itt fogunk találkozni velük, hogy ne kelljen elmennem sehová. Már csak Jim Heron hiányzik.., még mindig arra várunk, hogy visszajöjjön... habár, ha nélküle kell elkezdenem, nekilátok egyedül is. – Kaptál már... választ? Tudod, tőlük. – Nem. Grier mellkasát félelem szorította össze, és nyílként hasított belé a rettegés. – Tudsz maradni holnap estig? – Ha muszáj, akkor igen. Olyan biztos volt benne, neki is hinnie kellett ekkora magabiztosságban. Elképzelhetetlen tragédia lenne, ha most vinnék el, amikor már olyan közel került a szabadsághoz, amelyre vágyott. Különös, hogy valaki, akit csak alig néhány napja ismert, ilyen fontossá vált a számára. – Büszke vagyok rád – mondta, és megsimogatta a férfi képét az aktában. – Ez nagyon sokat jelent nekem. – Isaac egy ideig nem szólt semmit. – És köszönöm, hogy megmutattad az utat. Nélküled sohasem sikerült volna. – Úgy érted, az apám nélkül – ellenkezett lágyan a nő. – Neki vannak kapcsolatai. – Nem. Te voltál az. Grier felvonta a szemöldökét, és arra gondolt, milyen furcsa ez a megfogalmazás. 298
– Szeretném, ha valamire őszintén válaszolnál. – Mi lenne az? Grier a férfi szemébe nézett. – Mik az esélyeid? Reálisan nézve? – Hogy élve kikerülök ebből? – Igen. – Amikor Isaac csak a fejét rázta, Grier a homlokát ráncolta. – Ne felejtsd el, hogy már régen túl vagyunk ezen a „védjük meg a gyenge nőt” című fejezeten. – Ötven százalék. Grier gyomra görcsbe rándult. – Az nem jó, ugye? – Szeretnél enni is valamit a kávé mellé? Nem vagyok egy főszakács, de láttam némi maradékot a hűtőben, és tudom használni a mikrohullámú sütőt. – Amikor Grier elutasító mozdulatot tett, Isaac hozzátette. – Enned kell valamit. – Inkább szeretkeznék veled – bökte ki a nő. Isaac köhögni kezdett. Valóban köhögött, mintha valaki gyomorszájon vágta volna. – Elnézést, ha túl nyers voltam. – Grier megvonta a vállát. – A társadalmi udvariasság azonban már a listám legaljára került. Ráadásul az az érzésem, hogy a holnap estét követően már nem látlak többé, vagy azért, mert bekerülsz a szövetségi rendszerbe, vagy, mert... – Mély lélegzetet vett. – Szeretnék valamit kapni belőled, mielőtt elmész. Valamit, amire emlékezhetem, ami a bőrömön van, és nem csak a gondolataimban. A konyhában olyan gyors és dühös menet volt... Most szeretnem lassan és odafigyeléssel, amire emlékezhetem. Isaac egy ideig nem felelt. – Azt hittem, inkább el akarod felejteni. – Téged nem... Nem akarlak elfelejteni. – Grier szája sarka mosolyra húzódott. – Habár, azt hiszem, nem is tudnálak. Amikor Isaac nem mozdult onnan, ahol volt, Grier hátratolta a székét és felállt. Három lépéssel ott termett a férfi előtt, és amikor közeledett hozzá, Isaac kihúzta magát, majd lesimította a melegítőjét, mintha rendbe akarná szedni az öltözetét. Grier lábujjhegyre emelkedett, megérintette a férfi arcát a tenyerével, és megsimogatta borostás állát. – Sohasem foglak elfelejteni. 299
Amikor Isaac megnyalta a száját, mintha ő is ugyanarra vágyna, amire a nő, Grier megfogta a kezét, és behúzta a borospince belsejébe, majd becsukta az ajtót. Az első alkalomtól eltérően – amikor túlságosan tüzes volt és nem vágyott másra, csak arra, hogy a forgószél tovább pörgesse – ez most Isaacről szólt, nem a saját belső késztetéséről. Csakis Isaacről. Odahajolt hozzá, hogy megcsókolja, ő azonban nagy tenyerével megragadta vékony csuklóját, és gyengéden eltolta magától. – Ez már odafent sem segített. – De igen. Csak nem hittél nekem. – Grier... – Ahogy kimondta ezt a nevet, zavartsága és kétségbeesése kihallatszott belőle, mintha a miért szót a nő nevének betűiből alkották volna. – Nem akarok többet beszélni – súgta Grier, miközben mereven a férfi száját nézte. – Biztos vagy benne? Amikor bólintott, Isaac lehajolt, és az ajkát az övére tapasztotta, majd magához húzta a testét. Teljesen fel volt izgulva, készen állt, mégis eltolta magától. Mielőtt még Grier tiltakozhatott volna, hallotta, hogy kattan a zár az ajtón, majd Isaac meleg tenyere a pólója alá kúszott, és hátrasiklott a derekára. Enyhe szorítást érzett, majd azt, hogy a lába felemelkedik a talajról, és Isaac odaviszi az asztalra. Miután félretolta a dossziét, hanyatt fektette a fafelületre, és a tenyere a mellére vándorolt. Aztán lehajolt hozzá és megcsókolta. A következő pillanatban Grierről lekerült a nadrág, ám Isaac, ahelyett, hogy félredobta volna, gondosan leterítette a szék háttámlájára, amelyiken a nő korábban ült. Okos. Nem lehetett előre tudni, nem kell-e sietve felöltöznie közben. Egy gyengéd húzással a csípője az asztal legszélére került... aztán Isaac elhúzódott tőle, és letérdelt elé. Grier azt hitte, hogy már látta a férfi szemében a tüzet, a korábbiak azonban a közelébe sem értek annak, ami most izzott benne. Jeges tekintet soha nem volt még ilyen forró. Amikor Grier rájött, hogy Isaac mire készül, felült az asztalon. – De én azt akartam, hogy mindkettőnknek legyen... 300
– Azt mondtad, emlékezni akarsz rá. – A keze felkúszott a combján és egy kicsit megszorította. – Hát feküdj le, és engedd, hogy tegyem a dolgom! Grier meglátta a nyelvét – és azonnal benne volt a dologban. – Gyerünk – mormolta Isaac délies akcentusával feküdj vissza, és hagyd, hogy gondoskodjam rólad! Ígérem, hogy lassan fogom csinálni... nagyon lassan. Azzal lejjebb csúsztatta a kezét a nő lábán a térdéhez, szétnyitotta a combját... és Grier átadta magát neki. Szóról szóra követte az utasításait, és érezte a lapockája alatt az asztal kemény lapját, lábán a hideg levegőt, vérében pedig a forróságot. Amikor Isaac felnézett rá félig leeresztett szemhéja alól, úgy tűnt, mint aki kész felfalni a testét. Grier pedig boldogan megadta magát neki. Isaac lehajtotta a fejét, és ott érintette meg, ahol a legjobb volt, az ajkát a fehérneműjére szorította. Grier érezte, hogy gyönyör hasít belé, ezért hirtelen oldalra nyúlt, megfogta a nadrágját, magához húzta, és a szájába tömte, hogy elfojtsa a kiáltásait. Ha már most ilyen jó volt, egész biztos hangosan fog kiáltozni később. Igaz, hogy a pince ajtaja vastag volt, az apja pedig valószínűleg az emeleten aludt, de nem akart kockáztatni. Isaac felnyögött, amikor a selyemanyagon keresztül megérintette, majd a nyelve végigsimított a keskeny sávon lentről felfelé. Grier ívben megfeszítette a hátát, körme a faasztal felületet karmolta, miközben a férfi ujjai belevájtak a combjába és a fogával kettészakította a bugyit. Aztán már semmi sem állt közöttük. Az egyik pillanatban a nyelve még a selymet érintette, a másikban Grier egy rántást érzett a csípőjén, és hallotta, hogy a bugyija elszakad... Ó, istenem... Isaac nedves nyelve megnyalta, felfelé végigszántott rajta, szétválasztotta a redőket és még nedvesebbé tette. Valóban lassan csinálta. Miközben széles tenyere a csípőjét tartotta és leszorította, szépen, komótosan tett-vett a lába között. Csókolta, nyalogatta, majd varázslatos nyelvét felváltotta a szája, és szívni kezdte. Mindeközben felfelé nézett Grier arcára, figyelte, ahogy a melle emelkedik és süllyed, mialatt a teste a szája alatt vonaglott.
301
Hirtelen, mintha muszáj lett volna megérintenie, amit nézett, mindkét kezével a póló alá nyúlt, és arrafelé igyekezett, ami rabul ejtette a tekintetét. Kikapcsolta elöl a melltartó kapcsát, és megfogta a mellét, a hüvelykujjával pedig a mellbimbóját dörzsölgette. Grier nyitott szájjal zihált, és amikor már majdnem eljutott a csúcsra, Isaac felemelte a fejét, és megnyalta nedvtől csillogó ajkát. – Élvezz el! – mondta. – Szeretném érezni. Aztán ismét ráhajolt, és a nyelvével a hüvelyébe hatolt... Griernek nem is kellett több. Egész testét megrázta az orgazmus, a lába közül indult ki, és minden porcikájába szétterjedt. Miközben az ereje felemésztette a testét, halványan hallotta, hogy a férfi felnyög, mintha ő is átérezné a gyönyörét. De ezzel még nem volt vége. Isaac tovább nyalogatta, csókolgatta, szívogatta... folytatta a kényeztetést, még szélesebbre nyitotta a lábát, miközben a csípőjét egy helyben tartotta, és olyan biztosan otthagyta a nyomát az emlékezetében, mint amennyire a testét izgatta. Grier soha nem fogja elfelejteni... Aztán a férfi egyik ujja, vagy talán kettő is, becsúszott nedves hüvelyébe, és a feszítő érzés ismét felrepítette Griert a csúcsra. Miközben élvezett, erősen szorította Isaac alkarját, a körme a húsába vájt, a gerince megfeszült és a hatalmas gyönyör elárasztotta a testét. Isaac még ekkor sem állt meg. Heves volt, szenvedélyes és kíméletlen. Olyan szerető, akit Grier soha nem fog elfelejteni. És alighanem túljutni sem fog rajta soha. Ó, szentséges isten... Isaac felnézett Grier lába közül, és már a puszta látványtól is majdnem elment. A nő csodálatosan nézett ki az orgazmus közben, fehér bugyijának maradványa a csípőjén lógott, fekete pólója a nyakához felgyűrve, melltartója kétfelé tépve a teste két oldalán feküdt. A melle megfeszült, sötét rózsaszín bimbója megkeményedett, az arca kipirult, a hasa ütemesen hullámzott, miközben felváltva hol a szájához szorította a lába közét, hol visszahúzódott. A szájába tömött nadrág volt az egyik legizgatóbb. A nedvének íze pedig még annál is őrjítőbb.
302
Isaac órákig is képes lett volna ott maradni, ám minden egyes pillanattal azt kockáztatta, hogy félbeszakítják őket, és szerette volna rendesen befejezni. Felállt, a nő fölé hajolt, és a térdét a mellkasához hajlította. A farka már az orgazmus határán egyensúlyozott, amikor meglátta nedvességtől csillogó, megduzzadt punciját, amely kinyílt a befogadására. Nem volt idő rá, hogy levegye a nadrágját, csak annyira tolta le, hogy kiszabadítsa a hímvesszőjét, amelynek vége szintén nedves volt már. Marokra fogta, és egész hosszában besíkosította, mielőtt előrebiccentette volna a csípőjét, és behatolt volna a nedves hüvelybe. Lefelé nézett, figyelte, ahogy összekapcsolódnak, látta, ahogy Grier teste körbefonja vastag erekcióját, hallotta a nyögéseit, miközben mélyebbre döfött és a magáévá tette. – Ó, bassz... – Úriember énje lenyelte a csúnya szót, ősember énjének viszont muszáj volt folytatnia. – Milyen gyönyörű vagy... szeretnék valamit itt hagyni... benned. A tekintete összekapcsolódott a nőével, miközben ki-be mozgott benne, kihúzódott, majd lökött egy nagyot... aztán megint azt figyelte, ahol összeolvadtak, a farkán ragyogó bevonat egyre jobban felizgatta. Ráhajolt a nő mellére, a szájába vette az egyik bimbót, és a nyelvével pöckölni kezdte... addig, amíg az ágyékának ritmusa annyira fel nem gyorsult, hogy már nem tudta tovább folytatni. Komolyan gondolta, hogy lassan fogja csinálni, az elhatározás azonban nem tartott sokáig. A szexnek megvolt a maga lendülete, és nem kellett hozzá sok idő, hogy az asztal nyikorogni kezdjen heves lökéseinek hatására. Erősen meg kellett tartania a nő csípőjét, hogy ott maradjon, ahol kell. Amikor Grier megmerevedett alatta, Isaac is hevesen elélvezett, erősen összeharapta az állkapcsát, hogy ne kiáltson fel. A szemét szorosan behunyta, pedig szerette volna látni, milyen látványt nyújt Grier, amikor az juttatja el ismét a csúcsig, amit ő csinál vele. Miután a teste többször összerándult, és a magja megtöltötte a szűk alagutat... olyan csodálatos elégedettséget érzett, mint egy sivatagban szomjazó, aki végre ihat egy korty vizet. De még korántsem végzett. Grier emlékeket akart? Akkor meg is kapja. Nem húzódott ki belőle, csak kivette a nő szájából a nadrágot, majd magához húzta a felsőtestet, és hevesen szájon csókolta, miközben 303
felemelte az asztalról. A sima felületű ajtóhoz vitte, nekitámasztotta Grier hátát, és a combja alsó részénél megfogva, megint elkezdett mozogni benne. Grier a hajába túrt. A forró hév és a perzselő szenvedély újból elragadta őket, és így már nem tudták továbbfolytatni a csókot. De az aktus sem tartott tovább, mint a csók. Isaac hatalmasat élvezett, majd rádőlt Grierre, és érezte, hogy a nő orgazmusa az utolsó cseppet is kipréseli a farkából. Siettette a folyamatot, hogy magához térjen, mert úgy gondolta, nincs rá sok ideje, és nagyon is jól tudta, milyen nehéz a súlya Grierre dőlve. Az ajtó is nagyon kemény lehetett a nő háta mögött, ráadásul az apja a házban volt, és... Átkozottul sok minden szólt ellene. Isaac lassan leeresztette Griert a földre, amíg a lába le nem ért, aztán kihúzódott belőle; nem szerette, ahogy a hideg levegő megcsapta a farkát. Jobb volt benne lenni... sokkal jobb. Amikor megcsókolta, és Grier készségesen viszonozta a csókot, tudta, egy másik világban, más körülmények között... ez jelentené számukra a kezdetet – annak ellenére, hogy mennyi minden választotta el őket, család, pénz és neveltetés. Ez a valóság nem az övék volt, nem igaz? – Hozok valamit, hogy megtöröld magad – mondta halkan, majd felhúzta a derekára a nadrágját. Még egyszer megcsókolta a nőt, aztán kilépett az ajtón, és amikor becsukta maga mögött, egy pillanatra megállt, és lehajtotta a fejét. Hazudott neki. Közel sem volt ötven százalék esélye az életben maradásra. Matthias egész biztosan, minden kétséget kizáróan rá fog találni. A kérdés csak az volt, mennyi mindent tud elmondani a megfelelő füleknek, mielőtt hajdani főnöke előlép a sötétből, és elviszi. Valami minden körülmények között érvényesült a különleges egységben: Matthias soha nem adta fel. Soha. Még akkor sem, ha a világ összedőlt körülötte, akkor is bosszút állt. Valahogy, valamilyen módon. Ez azonban még nem fogja megakadályozni Isaacet abban, hogy kitálaljon. Sokkal jobb, ha úgy hal meg, hogy megpróbált helyesen cselekedni... és úgy hagyja itt a nőjét, hogy az nem lesz olyan rossz véleménnyel róla. 304
Sokkal jobb.
305
Harmincötödik fejezet
Amikor a reggeli nap felébredt felhős szunyókálásából, és sugarait a New York állambeli Caldwellre szórta, két – egy tizenkét és egy kilencéves – gyerek elindult az iskolába. Egyiküket sem nyűgözte le a „tavasz pompája”. Bármi volt is az. Az anyukájuk folyton azt hajtogatta, hogy a tavasz pompája így, a tavasz pompája úgy... fúj. Joey Masont kizárólag a tornaóra érdekelte. Hétfőnként általában tornaórájuk volt, ma azonban valami rendkívüli gyűlést tartottak helyette. Szóval bármilyen volt is odakint a „tavasz pompája”, ismét egy unalmas napnak nézett elébe. Az öccse, Tony azonban jobban szerette a gyűléseket, mint a tornaórákat, ezért ő feldobott volt. Na persze, az a fajta stréber, aki még aludni is könyvvel a kezében ment, szóval mit tudhatott ő bármiről is? Az iskoláig csupán nyolc háztömböt kellett menniük, és az útvonal nem volt különösebben bonyolult... csak végig kellett sétálniuk a St. Francis utcán, el a templom előtt, és így tovább. A jobb oldalon kellett maradniuk, mert a másikon egy benzinkút állt, és nagy volt a bejáratánál a forgalom. Ezenkívül minden utcasarkon meg kellett állniuk. Amit Joey meg is tett – Tonyt pedig általában a gallérjánál fogva húzta vissza, hogy az öccse ne sétáljon az autó alá. Mindig nyitott könyvvel a kezében járkált. Olvasott evés közben, a mosdóban és még öltözés közben is. Ostoba. Milyen ostoba! Az ember olyan sok mindenről lemaradt, ha nem nézett körül. Mint például erről a klassz kocsiról, amely felé közeledtek. Az ablaka sötétített, a karosszériája fekete volt, a rendszámtáblán pedig egy szám állt: 010. Ennyi, betűk nélkül. Joey oldalra pillantott az öccsére, és hát igen, Tony szokás szerint semmit nem vett észre. Az ő baja. Az autó úgy nézett ki, mint azok a titkosrendőrségi járművek.
306
Amikor odaértek, Joey megragadta Tony gallérját, hogy megállítsa. A fiú fel sem pillantott a könyvből, csak lapozott egyet. Nyilván azt hitte, hogy megint egy utcasarokhoz értek. Joey közel hajolt a kocsi ablakához, megpróbált benézni, miközben felkészült rá, hogy mindjárt kiszáll belőle egy egyenruhás rendőr, és rájuk ripakodik, amiért kíváncsiskodnak. Amikor semmi ilyesmi nem történt, a szeme mellé tette a két tenyerét, majd a hideg üvegre tapadt... Aztán hátraugrott. – Azt hiszem, valaki van odabent. – Nincs is – válaszolta Tony anélkül, hogy felemelte volna a fejét. – De van. – De nincs. – De van! Mégis honnan tudnád? – Nincs! Na jó, Tony azt sem tudta, miről van szó, ezért ez a vita akár örökké folytatódhatott volna. Akkor viszont elkésnek a reggeli létszámellenőrzésről, és büntetést kapnak. Megint. De... Milyen szuper lenne, ha egy hullát találnának – itt a McCready halottasház előtt! Joey levette a hátáról az iskolatáskáját, majd felemelte az öccsét a földről, és távolabb vitte, hogy eltávolítsa a kocsi közeléből. – Ez a kocsi veszélyes, és nem szeretném, ha valami bajod esne. Erre Tony már felemelte a tekintetét a könyvből. – Tényleg van benne valaki? – Maradj itt! Az apja pontosan ezt mondta volna, és Joey nagyon felnőttesnek érezte magát ebben a helyzetben – különösen, amikor az öccse bólintott, és a mellkasához szorította a könyvet. De hát ez így is volt rendjén. Joey hamarosan betöltötte a tizenhármat, vagyis ha senki nem volt a közelben, logikus, hogy ő vette át a főnök szerepét. És néha még akkor is, ha volt. Megint a szeme mellé tette a két tenyerét, és ráhajolt az üvegre, hogy belessen a lesötétítés mögé... – Ez egy kalóz! – Nem is igaz. – De igen! 307
Ekkor egy autó fékezett le mellettük az úttesten, és egy nő lehúzta az ablakot. Mrs. Alonzo volt, aki szemben lakott velük az utcájukban. – Ezúttal miben sántikáltok, fiúk? Mintha folyton sántikálnának valamiben. Joey egyfelől szerette volna, ha a nő elhajt, hogy továbbra is ő állhasson a helyzet magaslatán, másfelől viszont szívesen eldicsekedett volna azzal, amit talált. – Egy halott fickó van odabent. Amikor a nő elsápadt és ideges lett, Joey nagyon fontos embernek érezte magát. Istenem, ha tudta volna, hogy ez fog történni, sokkal hamarabb elindult volna otthonról. Ez százszor jobb volt, mint a tornaóra! Tony azonban éppen ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy megszólaljon. – Egy kalóz! Mrs. Alonzo egyszerre már nem tűnt olyan ijedtnek. – Kalóz? Az öccse néha olyan kibírhatatlan tudott lenni – de Joey nem hagyta, hogy elveszítse a nézőközönségét. A kalózokat emlegetni gyerekes dolog. A hullák a kocsiban viszont nagyon is felnőttesek, és ő pontosan erre vágyott most. – Nézze csak meg a saját szemével! – ajánlotta. Mrs. Alonzo lehúzódott a Lexusszal a fekete autó mögé, kiszállt, és magas sarkú cipőjében odakopogott hozzájuk. – Na, jól van, fiúk. Szálljatok be a kocsimba, és elviszlek az iskolába. Így el fogtok késni. – Odaadta a telefonját Joey-nak. – Hívd fel az anyukádat, és mondd meg neki, hogy én viszlek be. Megint. Igen, valóban sokszor előfordult. Mrs. Alonzo üzletasszony volt, akinek az irodája nem esett messze az iskolától, és mivel a fiúk elég gyakran késésben voltak, sokszor elvitte őket kocsival. Ez a mai reggel azonban más volt. Joey összefonta a mellkasán a karját. – Csak nézzen be az ablakon! – Joey... – Kérem! – Egy újabb felnőttes szó: kérem, köszönöm, meg ilyenek. – Rendben, de akkor nyomás be a kocsimba!
308
Miközben Mrs. Alonzo odalépett a fekete kocsihoz, azon zsörtölődött, hogy már megint taxist kell játszania. Tony, aki mindig megtette, amit mondtak neki, behuppant az első ülésre, és valószínűleg még mindig érdekelte, mi történik, mert nem csukta be az ajtót, és az Egy ropi naplója című könyvet továbbra is a mellkasához szorítva tartotta. Joey azonban nem mozdult. Más körülmények között felháborodott volna azon, hogy Tony foglalja el a jobb helyet: az idősebb fiúk utaztak az első ülésen, a kis pisisek pedig a hátsón. Most azonban sokkal fontosabb dolgok történtek annál, semhogy ezen dühöngjön, ezért maradt a járdán, ahol volt, és a kezében még mindig ott tartotta a telefont, amit nem használt. Azon gondolkozott, amit látott... Mrs. Alonzo olyan messzire ugrott hátra, hogy majdnem a forgalom elé került, egy kis furgon még rá is dudált, és kis híján elütötte. A nő odaszaladt Joey-hoz, és szinte a karjával együtt rántotta ki a telefont a kezéből. – Szállj be a kocsiba, Joey... – Mi az? Egy hulla? – Úristen, mi van, ha tényleg kalóz... szentséges ég! Mrs. Alonzo a füléhez tette a telefont, és közben a Lexushoz húzta a fiút. – Igen, vészhelyzet van. Itt van egy férfi egy kocsiban a McCready halottasház előtt a St. Francis utcán. Nem tudom, mi a baja, de a volán mögött ül, és úgy látom, nem mozdul... Kisgyerekek vannak velem, ezért nem akarom kinyitni az ajtót. Rendben... Kisgyerekek. Istenem, hogy utálta azt a szót, hogy kisgyerek! Elvégre ő találta meg a halott fickót, vagy nem? Hány felnőtt sétált, biciklizett vagy futott el mellette munkába menet, és nem vette észre? Ez az ő hullája volt! – A nevem Margarita Alonzo. Igen, itt maradok, amíg a mentők és a rendőrség meg nem érkezik. Oké. Ezennel hivatalosan is ez lett élete legjobb reggele, gondolta Joey, amikor behuppant a hátsó ülésre, ahonnan – mint utóbb kiderült – még jobb kilátás nyílt a helyszínre. Mrs. Alonzo beült a volán mögé, bezárt minden ajtót, Joey pedig már elképzelte, hogy itt rostokolnak délig, egy óráig, és talán a 309
McDonald'sba mennek ebédelni. Nagyon remélte, hogy a rendőrség nem lesz túl gyors... Aztán minden terve dugába dőlt, amikor meghallotta, hogy Mrs. Alonzo azt mondja: – Sarah? Nálam vannak a fiúk, és jól vannak. De akadt egy kis probléma, ezért szeretném, ha eljönnél és felvennéd őket. Joey a karjára ejtette a fejét. Ismerve a szerencséjét, az anyja még azelőtt ideszáguld a helyszínre, hogy bármit megtudnának arról, ki az a halott kalóz a kocsiban. Vége. Mindennek vége. És még az iskolába is be fognak érni időben a létszámellenőrzésre. Matthias a kocsija vezetőülésében ült, és arról az éjszakáról álmodott, amikor Jim Heron megmentette az életét a sivatagban. Végtelenített felvételként újra és újra lejátszódtak az agyában azok az események, amelyek a bombához vezettek, majd a hosszú, fájdalmas menetelés a viszonylagos egészség felé, mintha a régimódi lemezjátszón elakadt volna a tű. Matthias azért Jim Heront csalta abba az elhagyatott, poros kőkunyhóba, hogy a tanúja legyen, mert nem volt senki más a különleges egységben, akinek a szava többet ért volna, mint az övé. A terv az volt, hogy a katona majd otthagyja a testének felrobbant részeit a homokban, visszamegy a táborba, és jelenti a többieknek a szörnyű balesetet. Ha bárki más tett volna ilyen jelentést, felmerült volna a gyanú, hogy maga a katona követte el a gyilkosságot. Jim esetében azonban erről szó sem lehetett. Heron talpig becsületes ember volt egy hazug világban, és mindig mindenről igazat mondott, akár jót tett, akár rosszat. Az előzetes megfontolás azt bizonyította, hogy volt még valami jó Matthiasban, hiszen nem akarta az öngyilkosságát egy másik katona nyakába varrni. Na persze, szét is lőhette volna a fejét egy fürdőszobában valahol, ám annak ellenére, hogy meg akart halni, volt benne büszkeség. A saját kezéből indított ólom-injekció gyáva dolognak számított, mennyivel jobban hangzott, hogy hősiesen felkenődött egy kőépület falára, és harcosként gyászolta mindenki.
310
A büszkeségnek azonban megvolt az ára. Az a faszszopó Heron ahelyett, hogy otthagyta volna a homokban meghalni, megmentette... és leleplezte a titkát. A robbanószer adta a kulcsot a kezébe. Miközben Matthias úgy feküdt a homokban, mint egy felnyársalt disznó, Jim megtalálta a bomba egyik darabkáját, és felismerte. Rájött, hogy a saját készletükből való. A gazember eltette a bizonyítékot a zsebébe, majd lecsatolta az övét, és elszorította Matthias lábát. Aztán felemelte a férfit, és a vállán cipelte. Matthias halálosan dühös volt rá, ám ez a mentőakció részben a büntetése volt, részben pedig hasznos eszköz, amely azonban mindent felemésztett. A nyavalyás csak ment, ment és ment... amíg valamivel később Isaac Rothe jelent meg a dűnék között a terepjáróval. Jim követelése csak hetekkel később érkezett meg, egy németországi kórházban. Ekkor Matthias már nem volt más, csak egy óriási fájdalomgóc, és hozzá kellett szoknia, hogy csak az egyik szeme működik. Heron leült az ágya szélére, és elsorolta a követeléseit. Ki akar szállni. Szabad akar lenni és tiszta. Vagy különben fogja azt, amit eltett, és az egész történettel együtt elviszi ahhoz, aki tud valamit tenni az ügyben. Helló, elnök úr! A legironikusabb az volt az egészben, hogy ha bármelyik másik katonáról lett volna szó, bármilyen emberről, akinek dobogott a szíve és reszketett az ujja a ravaszon, Matthias nem aggódott volna a fenyegetés miatt. Jim Heron azonban – a jó öreg Zacharias – az a fajta gazember volt, akinek hittek az emberek. A bomba darabkáit meg lehetett utólag szerezni, egy becsületes ember hitelességét azonban teljességgel lehetetlen volt. Főnökként pedig nem folytathatta volna tovább úgy, hogy az emberei azt gondolják róla, nem elég tökös ahhoz, hogy vezető szerepet töltsön be. Ezen a ponton Matthias úgy érezte, nincs más választása, mint hogy megmondja Jimnek, menjen isten hírével, amerre akar. Hamarosan visszatért a fejébe az öngyilkosság gondolata, és komolyan elgondolkozott rajta, megtegye-e. Ekkor azonban felbukkant a helyettese, éppen időben, mintha megsejtette volna, milyen gondolatokat forgat a fejében.
311
Meglehetősen jó rábeszélőképességgel rendelkezett. Lassan kiderült, hogy Jim Matthiasnak csak a testét mentette meg, a lelkét a helyettese hozta vissza az életbe. Voltak azonban következményei az újjászületésének. Szinte azonnal. Matthiasnak felnyílt a szeme – jobban mondva csak az egyik –, hogy milyen nagy hibát követett el azzal, hogy elengedte Heront. A katona szabadon járt-kelt a nagyvilágban, miközben túl sok információt tudott, ami pedig megengedhetetlen volt. A helyettese egyetértett vele, és már el is kezdték megszervezni a „balesetet”, amikor Jim felhívta, és információt kért tőle Marie-Terese Boudreau-ról. Tökéletes. Időzítés. A terv az volt, hogy az információért cserébe Jimnek meg kell ölnie Isaacet – aztán ők majd megölik Jimet. Csak közben valaki hamarabb ért oda Heronhoz. Meghalt. Jim halott volt. Matthias a saját szemével látta a holttestét. Mégis... valahogy úgy érezte, mintha beszélt volna a fickóval. De biztosan csak álmodta a beszélgetést... Matthias arra ébredt, hogy a kezében tartja a fegyverét, amely ki van biztosítva, és a csöve egy fehér fickóra szegeződik, aki tengerészkék egyenruhát visel. A férfi reszkető kezéből ítélve éppen akkor piszkálhatta meg a zárat és nyithatta ki a kocsija ajtaját. A mentős megdermedt, és felemelte a kezét. – Csak segíteni akarok, ember. Valószínűleg igazat mondott. De a pokolba, a társa egész biztosan a rendőrséget hívta éppen, Matthias pedig nem szívesen találkozott személyesen egy civillel sem. Leengedte a fegyverét. – Szövetségi ügynök vagyok. – Benyúlt a kabátja zsebébe, és úgy gondolta, előveszi az FBI igazolványát, amely bizonyos mértékig valódi volt. A mentős közelebb hajolt, hunyorogva szemügyre vette a laminált fényképet, a hamis nevet és a nagyon is valódi logót. – Ó... elnézést, uram. Csak hívást kaptunk... – Semmi baj. Három napja egyfolytában vezetek a kanadai határtól, Manhattanbe igyekszem. Hajnali négy körül letértem az autópályáról, hogy bekapjak valamit, de nem volt nyitva semmi, ezért lehúzódtam, és aludtam egy kicsit. Tudja, hogy van ez. – Ó, nagyon is értem, uram. 312
Duma, duma, duma... bla, bla, bla. Amikor megérkezett a rendőrség, ellenőrizték az igazolványát a rendszerben, és mit ad isten, valódi volt. A sztoriját pedig – hogy titkos küldetésen van, és meg kellett állnia, mert olyan fáradt volt – úgy megkajálták, mint a hálaadás napi pulykát. Bűnözőből egy csapásra híresség lett. Ostoba fajankók. Miután elküldte őket, ő is elindult. Elővette a telefonját. Több hangpostaüzenet várta... valamint egy vészhívás. Nocsak, mi a fene... úgy tűnik, Isaac Rothe feladta magát. A tartózkodási helye pedig a szép és tehetséges védőügyvédjének a háza. Milyen kibaszottul tökéletes! Habár Isaacet könnyedén kinyírhatták volna Grier Childe konyhájában is, ha nagyon muszáj lett volna, így azért sokkal egyszerűbbnek ígérkezett a dolog. Matthias felhívta a helyettesét, és amikor kicsörgött a telefon, arra gondolt, hányszor folytatta már ezt a beszélgetést vele. Menjen oda. Kapja el a gazembert. Nyírja ki. Tüntesse el a holttestet. Olyan sokszor adta már ki ezt a parancsot! A mellkasa bal oldalába megint belenyilallt a fájdalom, de nem vett róla tudomást... – Igen? – szólt a telefonba a helyettese. – Isaac Rothe készen áll. Egy pillanatnyi szünet sem telt el. – A Beacon Hill-i címen? – Igen. Menj oda és tartsd ott! – Nem vagyok az államban. – Nos, akkor térj vissza az államba, és menj oda hozzá! Minél hamarabb. – Értettem. Hol tartsam? Jó kérdés. Isaac híres volt arról, hogy nagyon ügyesen tud megszökni, és rendkívüli körülmények között gyorsan és tisztán öl. Na persze, ha valaki ilyen munkát végez, alapfeltétel volt, hogy kimagaslóan találékony legyen. – Tartsd ott a házban, amíg odaérek! – mondta Matthias hirtelen. Miközben végiggondolta a helyzetet, az ösztönei azt súgták, stratégiát kell váltania. Végül is nagyon ráfért Grier Childe-ra és az apjára, hogy egy kicsit megzabolázzák őket – egy civil figyelmét pedig 313
semmi sem tudta jobban magára vonni, mintha végig kellett nézniük egy gyilkosságot. A jó öreg Albie volt erre az élő bizonyíték. .. Valami miatt Jim Heron hangja villant Matthias eszébe. Nem konkrét szavak, csak a hanglejtése, amely még mindig ott motoszkált benne, a komoly, kérlelő hangnem, amely azt súgta, hogy állítson le mindent, amit tervez, és... és pontosan mit is csináljon? – Halló? – szólalt meg a helyettese, mintha a fickó mondott volna valamit, amire nem kapott választ, vagy egy ideje már csak csend volt a vonalban. – Nem akarom, hogy megöld – hallotta magát Matthias. – Ó, tudom már. Maga akarja megtenni személyesen. – Elégedettség csendült ki a férfi szavaiból. Végtelen elégedettség, mintha kezdettől fogva ez lett volna a terv. Matthias központi processzora minden különösebb ok nélkül elkezdett szikrázni és füstölni, képek villantak be az agyába, őrült összevisszaságban kavarogtak, mint amikor a kockák gurulnak a zöld filcasztalon. Aztán a káoszból hirtelen meglátta Alistair Childe-ot, amint két fekete ruhás ügynöke felemeli egy piszkos szőnyegről, miközben a fiának akkora adag heroint fecskendeznek a karjába, amely még egy elefántot is kiütött volna. Danny... ó, Danny fiam... mint abban az ír dalban, csak egyáltalán nem volt dallamos, amikor egy apa kiabálta rekedten. – Főnök! – vágott közbe a helyettese. – Beszéljen! Mi folyik itt? Milyen higgadt hang, de hamis volt a nyugalma. A katona kétségtelenül aggódott, hogy a kerekek ismét leesnek a főnöke szekeréről – ugyanúgy, ahogy két évvel azelőtt és megint vissza kell rángatnia Matthiast a harctérre. – Ne öld meg! – hallotta Matthias a saját hangját. – Ez parancs. – Tudom, azért, hogy maga tehesse meg. Rothe a magáé. Ki kell nyírnia. Matthias egy pillanatra valami leküzdhetetlen, ellenállhatatlan kényszerítést érzett... – Nem – bökte ki, és megrázta magát. – Nem kell. – De igen... – Csak kövesd a kibaszott parancsomat kommentár nélkül, vagy találok valaki mást, aki megteszi.
314
Egy káromkodás kíséretében letette a telefont, és visszaküldött egy jelet Isaacnek, majd némi szilárd, belső erőt keresett magában a beszélgetéshez. A francba, hirtelen úgy érezte, mintha két hang vitatkozna a fejében, és nemcsak hogy két különböző irányba húzták, de egyik sem volt a sajátja. Szerencsére Rothe válasza félbeszakította a párviadalt. – Matthias! – hangzott fel a régi, ismerős hang. – Isaac! Hogy vagy? – Hol és mikor? – Lényegre törő, mint mindig. – Matthias felemelte a térdét, és megtámasztotta vele a kormányt, hogy a kocsit az úton tartsa, miközben megmasszírozza mellkasának bal oldalát. – Elküldök hozzád valakit. Maradj ott, ahol vagy! – Nem fogadom el. Ide nem jöhet. – Te akarod diktálni a feltételeket? Nem hinném. – Grier Childe-ot nem fogom belekeverni. Holnap éjfélkor feladom magam egy nyilvános helyen. – Most még az idejét is te akarod megszabni? Menj a picsába, Rothe! Ha azt akarod, hogy a nő kimaradjon ebből, tedd, amit mondok! Vagy azt hiszed, nem tudok bármelyik éjszaka átjutni azon a menő biztonsági rendszeren, ha úgy tartja kedvem? – Csend. – Meglepődtél, hogy tudok róla? Nos, más trükkös dolgok is vannak abban a házban, Isaac. Kíváncsi vagyok, vajon te tudsz-e róluk. Na, most már sokkal jobb volt. Ez az oda-vissza passzolgatás valamennyire kitisztította azt a ködös, homályos szarságot az agyából – és eszébe juttatta, miért is halt meg Daniel Childe: a jó öreg Albie fecsegő szája miatt. Egy adrenalinlöket még jobban felébresztette, és arra gondolt, milyen tervet főzhetett ki Isaac és a nyugalmazott kapitány, miközben ő eszméletlenül ült a kocsijában az út szélén. Megköszörülte a torkát. – Igen, maradj ott, ahol vagy. És ha esetleg valami ragyogó ötletet kaptál volna a nő apjától, hadd mondjak el neked néhány fontos dolgot. Ha bármit mondasz, amivel lebuktatsz engem vagy a szervezetemet, olyasmit teszek azzal a nővel, amit fizikailag túlél, de lelkileg sohasem fog kiheverni. És csak hogy tudd: a síromon túl is elér a kezem... – Újabb csend. – Találkoztál az apjával, ugye? Ne is tagadd! És pontosan 315
tudom, hogy a fickó egy évtizede feljegyzéseket készít a különleges egységről. Csak semmi magánakció, Isaac. A nő kedvéért. Vagy különben nem is foglalkozom veled, hanem őt veszem elő. Téged életben hagylak, hogy elég sokáig élj, és mindvégig tudd, hogy miattad tettem őt tönkre lelkileg... – A nőt hagyd ki az egészből! – sziszegte Rothe. – Neki semmi köze hozzám vagy a nyomorult apjához! – Meglehet. De balesetek mindig történnek. Jó okom volt rá, hogy éppen őt rendeljem melléd ügyvédként, és még jobban is alakultak a dolgok, mint terveztem. Nem számítottam rá, hogy összejöttök – vagy azt hitted, nem hallottam, mit csináltatok tegnap éjszaka a vendégszobában? – Matthias küzdött a mellkasában érzett fájdalommal, és úgy érezte, mindjárt megfullad. – Ne kényszeríts rá, hogy bántsam, Isaac! Belefáradtam már ebbe, hidd el! Maradj ott, ahol vagy... és majd küldök valakit. Tudni fogod, amikor megérkezik. Ha pedig te vagy az apja nem vagytok ott, amikor odaér, én a nő után megyek, nem utánad. Csak kövesd az utasításaimat, és ügyelj rá, hogy senkinek ne essen baja! Matthias megnyomta a vége gombot, és az anyósülésre dobta a telefont. Megvonaglott, és próbálta a kocsit egyenesben tartani, miközben a mellkasi fájdalom elviselhetetlen szintig fokozódott a bordái mögött. A roham közben egy pillanatra fontolóra vette, hogy egyenesen a caldwelli nemzetközi repülőtérre hajt, aztán mégis úgy döntött, hogy inkább kocsival megy. Össze kellett szednie magát, amihez idő kellett. Meg egyedüllét. Megszorította a bal mellizmát, lehúzódott az útról, és megpróbálta mély levegővételekkel elmulasztani a fájdalmat. Nem sikerült... már kezdte azt hinni, hogy ez lesz az a bizonyos roham, amely elviszi. Ahogy az apját is elvitte. Kinézett a szélvédőn, és rájött, hogy egy templom előtt áll. Minden különösebb ok nélkül leállította a motort, fogta a botját és kiszállt. Évek óta nem járt olyan helyen, amely akár távolról is kapcsolatban állt istennel. Odabicegett a hatalmas szárnyas ajtóhoz... és több szempontból is helytelennek érezte, hogy itt van. Különösen annak tudatában, ami Bostonban várta. A helyettesének azonban időre volt szüksége, hogy elrendezzen mindent, Matthias pedig... le akarta zárni a 316
dolgot: ez a szívroham vagy kapja össze magát és ölje meg végre, vagy fogja be a pofáját. Odabent meleg volt és füstölő meg citromillatú padlóápoló szaga terjengett a levegőben. A helyiség hatalmas volt, több száz pad sorakozott mindenfelé, az oltártól három sorban végig. Matthias nem jutott el az oltárig, félúton lerogyott a folyosó melletti egyik padra. A botját a lába közé vette, felnézett a feszületre... és sírva fakadt.
317
Harminchatodik fejezet
Miután Isaac befejezte a beszélgetést Matthiasszal, bedugta a vészhívót a melegítőfelsője zsebébe. Pedig legszívesebben a gránitpultra tette volna és a puszta öklével zúzta volna darabokra. Aztán talán még fel is gyújtotta volna. A mosogató peremére támaszkodott, előrehajolt egy kicsit, úgy nézett ki a hátsó kertbe. Már majdnem reggel nyolc óra volt, a hely azonban még mindig koromsötétnek tűnt, mivel a környező házak túlságosan közel álltak egymáshoz. Nem lehetett tudni, hogy Jim társai még mindig itt vannak-e. Jimtől sem érkezett még semmi hír. Isaacnek azonban most más problémája volt. A francba! Mindent figyelembe véve nem meglepő, hogy Matthiasnak volt annyi esze, hogy gyanakodjon. Az azonban, hogy ennyire fején találta a szöget – habár valószínűleg csak sötétben tapogatózott nagyon nyugtalanította. Ha most elmegy, Griert és az apját minden valószínűség szerint meg fogják ölni. Ha viszont itt marad... végig kell nézniük, ahogy őt ölik meg. Nyomorult gazember! – Visszajeleztek már? Isaac hátrapillantott a válla fölött. Grier lezuhanyozott, nedves haja leengedve száradt a levegőn. – Isaac. – Az arca megfeszült. – Felhívtak? – Nem – felelte Isaac. – Még nem. Hogy hihetőbb legyen a hazugság, előhúzta a zsebéből a vészhívót, és meglengette a láncnál fogva, abban bízva, hogy a nő nem veszi észre, hogy már nem világít rajta a kis piros lámpa. – Működik egyáltalán? – Igen. – Amikor Grier közelebb ment hozzá, visszatette a zsebébe. – Hogy van az apád? – Megint a fürdőszobában van és telefonálgat. – Grier az órára pillantott. – Istenem, azt hittem, hogy a tegnap éjszaka sohasem fog véget érni. 318
– Én csak azt szeretném, ha Jim felbukkanna – mondta Isaac, miközben Grier a mosogatónál elkezdett kávét készíteni. – Gondolod... hogy tényleg meghalt? Mostanra – talán. – Nem. Leült az egyik székre, és nézte, ahogy a nő felnyitja a kávésdoboz tetejét, és beleteszi a filtert a kávégép belsejébe. Miközben ezeket az automatikus mozdulatokat végezte, az arcára sütött a nap, és Isaac olyan gyönyörűnek látta, hogy majdnem kicsordult a könny a szeméből. Szinte el sem hitte, hogy együtt volt vele – nem amiatt, mert nem volt méltó hozzá –, mivel az magától értetődött. Sokkal inkább azért, mert a heves, szenvedélyes szeretkezés olyan volt számára, mint egy álom. Grier tiszta volt és illatos, nem pedig izzadtságszagú, mint ő, a haja selymes volt, az arca nem kipirult. Elállt tőle a lélegzete. Isaac számára ő volt a bizonyíték rá, hogy érdemes élni, még az áldozatok ellenére is, amelyet az élet az emberektől követelt. Már csak az, hogy ránézhetett, hogy egy helyiségben lehetett vele és az emlékezetében éltek azok a pillanatok, amelyeket nemcsak a nőnek, de saját magának is adott... A gondolat pedig, hogy valami bánthatja, egyszerűen elfogadhatatlan volt számára. Ha pedig Ő maga lenne a kiváltó oka? Téged életben hagylak, hogy elég sokáig élj, és mindvégig tudd, hogy miattad tettem őt tönkre lelkileg. Nem puszta fenyegetés volt. Nem, ha egy olyan fickótól jött, mint Matthias, aki nem húzta meg a határt a gyengébb nemnél. Ráadásul olyan sérüléseket tudott a nőknek okozni, amitől azt a különleges dolgot, amelyet Isaac adott neki a borospincében, soha többé nem fogja tudni élvezni. Bármennyire fájt is, realistának kellett lennie. Ha elmegy, Grier talál magának másik szeretőt. Talán férjhez is megy hozzá, gyereket szül neki, és megöregszik mellette. De az egészből semmi sem lesz, hacsak nem marad itt és vár... miközben azon imádkozik, hogy amikor Matthias ügynöke felbukkan, meg tudja ölni a nyomorultat, hogy aztán villámgyorsan eltűnjön. Végtére is a gyilkolás volt a munkája, nem igaz? Ez volt az átkozott munkája!
319
Egy dolog biztos volt: már nem fog tudni leleplezni senkit. Nem lesz rá mód. Grier élete sokkal többet ért, mint az, hogy tisztelje őt, és bármit szervezett is meg az apja, egy telefonhívással le lehet mondani, miután lecsendesedett minden. Vagyis, amíg le nem lép, megy minden tovább, ahogy eddig. Ami pedig őt illeti? Feladja magát Matthiasnak, és leszámol vele, de a saját szabályai szerint. Grier apjának volt valami a kezében azzal a dossziéval, Jim Heron vagy valamelyik társa pedig pontosan az a fajta fickó volt, aki gondosan elzárva tartja majd Isaac egyes szám első személyben rögzített vallomását azokról a gyilkosságokról, amelyeket valaha elkövetett – feltéve, hogy Grier és az apja természetes módon halnak meg. Elvégre úgy tudta, hogy a bíróság elfogadja a halál előtti vallomásokat, vagyis ha Isaac hangsúlyozza, hogy Matthias hamarosan meg fogja ölni, sok mindent ki tud tálalni – vagy legalábbis ahhoz eleget, hogy alapos nyomozást indítsanak. A tanúvallomása lesz Grier és az apja életbiztosítása. A konyha másik részében Grier beindította a kávéfőzőt, és amikor a gép elkezdett sziszegni, Grier ott maradt, ahol addig állt, és csak bámulta a masinát. Isaacet valami olyasmi vezérelte, amit nem kérdőjelezett meg, ezért felállt, és a nő mögé lépett, a mellkasával a hátához simult. Felemelte a karját, és megérintette a szőke tincseket, amelyek a vállára hullottak, végigfuttatta rajtuk az ujját. Aztán lassan félresöpörte őket az útból, és feltárta a nő meztelen tarkóját. Istenem, már végleg eldöntötte, nem igaz? Elhatározta, milyen úton megy tovább. – Megcsókolhatlak? – kérdezte fojtott hangon, mert úgy érezte, úgy illik, hogy előbb megkérdezze. Grier lehajtotta a fejét. – Igen... Isaac ráhajolt a finom nyakra, és az ajkát a bőréhez érintette. Korántsem volt elég számára ennyi, de nem bízott magában annyira, hogy tovább merjen menni, még addig sem, hogy átölelje a derekát – ha megtette volna, nem engedte volna el, amíg megint fölébe nem kerül, és belé nem hatol. – Grier – suttogta rekedten. 320
– Igen? – Mondanom kell valamit. – Mit? Néha az érzelmek olyanok, mint egy gőzmozdony. Ha már egyszer elindult, nem lehet visszafogni, nincs elég erős fék, hogy visszafojtsuk azt, ami a torkunkon kikívánkozik. – Szeretlek – mondta. Inkább volt ez lehelet, mint szó. A nő mégis hallotta. Édes istenem, meghallotta, mert hirtelen élesen beszívta a levegőt. Grier olyan gyorsan pördült meg, hogy a haja fellibbent, és Isaac – bármilyen hevesen vert is a szíve – nem fordította el a tekintetét. Grier meg akart szólalni, ő azonban az ajkára tette az ujját, és megrázta a fejét. – Csak szerettem volna, ha tudod. Egyszer. Ki kellett mondanom... egyszer. Tudom, hogy nem ismerlek elég régóta, sem elég jól, és pontosan tisztában vagyok vele, hogy nem én vagyok számodra a megfelelő férfi... bizonyos dolgokat azonban el kell mondani. Ami viszont nem annyira kívánkozott ki belőle, az a belsejét eltöltő rettegés volt. Bármennyire szerette volna a helyes dolgot cselekedni, a volt főnöke a legérzékenyebb pontján fogta meg. Semmilyen áldozat nem volt elég nagy Grier biztonságáért cserébe. Még a saját üdvözülése sem. Vagy Matthias bukása. Halk torokköszörülésre lettek figyelmesek, és felnéztek. A mosogató fölötti ablak üvegében Isaac meglátta, hogy Grier apja áll a konyhaajtóban – ezért a lánya iránti tiszteletből hátralépett. – Kávét, apa? – kérdezte Grier nyugodt hangon, és oldalra hajolt, hogy kivegyen két bögrét a szekrényből. – Köszönöm, kérek. Isaac érezte, hogy a férfi tekintete ide-oda repked közöttük, de semmiképpen nem akart válaszolni ki nem mondott kérdéseire. Ahogy nyilvánvalóan Grier sem. – Készen vagy? – kérdezte az apját. A férfi ahelyett, hogy válaszolt volna, megköszörülte a torkát. Kétségtelenül az a két mondat fojtogatta, hogy „tartsd-magad-távoltőle”, és „ne-nyúljon-a-lányomhoz”.
321
Emiatt azonban már nem kellett aggódnia. Az utóbbival, igaz, egy kicsit elkésett, az előbbiről azonban... gondoskodni fog. – Apa? Elintéztél mindent? – Mindenki holnap reggel érkezik. – Holnap reggel? – Ez nagyon kényes helyzet. Muszáj valami hihető ürügyet találniuk. Ezek a férfiak és nők nem hagyhatnak mindent csak úgy ott anélkül, hogy gyanússá ne válnának. Isaac érezte, hogy Grier őt nézi, mintha támogatást várna tőle a „szósem-lehet-róla” fronton, de ahogy a helyzet állt, Isaac nem értett vele egyet. A holnap reggel tökéletes lesz. Mert akkor ő már nem lesz itt. A framinghami Comfort Inn & Suites hotelben Jim felébredt a halványan megvilágított szobában, és úgy érezte, mintha autóbalesetet szenvedett volna. Mintha egy pótkocsis teherautóval ütközött volna. Úgy, hogy nem volt becsatolva a biztonsági öve. Azon az ágyon feküdt, amelyen aludni szokott. Összegömbölyödve, meggyötört teste úgy hevert a matracon, mint az erdőben egy kutya, amely arra vár, hogy meghaljon. Most azonban már halhatatlan volt... ami azt jelentette, hogy bármilyen sérüléseket szerzett is, meggyógyult. Na igen, csakhogy ez nem úgy ment, mint amikor Sabrina, a tini boszorkány megsuhintotta a varázspálcáját, és minden egy csapásra elmúlt. Jim nagyon is emberinek érezte a fájdalmat és a kínt, amikor minden egyes lélegzetvételnél szúrt a bordája és a szíve olyan összevissza vert, ahogy egy részeg lépked. A legrosszabb azonban nem a fizikai oldala volt. Hanem az, ami a fejében kavargott. Majd' beleőrült a gondolatba, hogy otthagyta Sissyt Devina világában. Kinyitotta a szemét, és rájött, hogy reggel van. Kutyus szőrös feje fölött átnézve látta az óra kijelzőjén a piros számokat: 7.52. Ébredj vígan, gondolta, miközben óvatosan hanyatt fordult. Mellette Adrian feküdt. Aludt, mélyen lélegzett, a szeme pedig ugrált lehunyt szemhéja alatt. Az arcán látható komor kifejezés alapján nem érezte valami jól magát az álmok földjén.
322
Istenem, micsoda éjszaka volt, gondolta Jim. Miután Colin idehozta a szállodába, azt hitte, hogy csak ő és Kutyus lesznek a szobában. Aztán valaki átjött a másik helyiségből. Arra tippelt, hogy Eddie az, mivel az ápolósdi inkább rá volt jellemző. De nem. Adrian érkezett hozzá... és itt is maradt. Jimnek jelenleg nem volt elég ereje hozzá, hogy azzal foglalkozzon, miként érinti ez az együttérzés, ezért csak maga köré fogta a lepedőt, és halkan felállt. A lába olyan erőtlen volt, mintha ceruza lett volna. Odabicegett a laptopjához, miközben nagyon szédült, és alig tudott időben elérni a székhez, mielőtt összerogyott volna. Szuper, bár ez a fenékre huppanás sem volt a legkellemesebb élmény. Annak ellenére, hogy szörnyen kellett pisilnie, bekapcsolta a gépet, és türelmetlenül várta, hogy betöltődjön az internetes böngésző. Hogy elüsse addig az időt, vetett egy pillantást a lekötözés csuklóján hagyott nyomaira. Mindkettő élénkvörös volt, felszabdalt bőrében egymást keresztező vonalak látszódtak, és kézzelfoghatóan bizonyították, hol volt és mit tettek vele. Az emlékei félelmetes utazást ígértek a poszttraumatikus sokk földjére, ám Jim ezt a menetlevelet nem volt hajlandó aláírni. Visszaterelte a gondolatait a számítógépre, és elkezdett pötyögni a billentyűzeten, habár alig érezte az ujjait, és egy örökkévalóságig tartott, hogy belépjen a Caldwell Courier Journal honlapjára, majd beírja a keresőbe Cecilia Barten nevét... Egy-két héttel korábbi cikket adott ki, és amikor meglátta Sissy fényképét, egy pillanatra elhomályosult a látása. A lány belemosolygott a kamerába, miközben egy csoport hasonló korú lány társaságában állt. Nem lehetett megmondani, mennyi idő telt el a kép készítése és az elrablása között – a tény azonban, hogy fogalma sem volt róla, mi rejtőzik a sarkon túl számára, még jobban megviselte Jim amúgy is megbízhatatlanul működő szívét. Valószínűleg jobb is, hogy nem sejtette. Devina pedig kamatostul meg fog fizetni érte. Az egyetlen cikk, amit még kiadott a keresés, egy jelentés volt egy héttel később, hogy még mindig nem találják – és Jim ebből jött rá, miért nem járt eredménnyel az első alkalommal, amikor az adatbázisban kutatott utána. Csak azt adta meg a komputernek, hogy a meggyilkolt szőke lányokat keresse. Az eltűnteket ne. 323
Micsoda ostoba hiba! A részletek mind stimmeltek. A lány elsőéves volt az Albanyben lévő egyetemen, és a tavaszi szünetet töltötte itthon Caldwellben. Akkor látták utoljára, amikor este kilenc órakor elindult a helyi szupermarketbe vásárolni. A szüleiről nem volt kép. Nem baj, Jim akkor is meg fogja találni őket. – Találkoztál vele? – kérdezte Adrian reszelős hangon. – Igen. – Jim a képet nézte, ahol a lány a barátai társaságában mosolygott. Aztán pislogott egyet, és szőke haját már vérrel bemocskolva látta. – Hogy szabadíthatom ki a falból? A másik angyal olyan csüggedten fújta ki a levegőt, mint akinek nincsenek jó hírei... és nagyon fájlalja. – Sehogy. – Ezt nem tudom elfogadni. Kell, hogy legyen valami módja. – Én még nem találtam meg. – Káromkodás hallatszott, majd a matrac megnyikordult, mintha Adrian nyújtózkodott volna. – Mindjárt visszajövök. Amikor a súlyos léptek indultak a másik szoba felé, Jim nem is vette észre, hogy az angyal elment. Aztán Kutyus orra megbökte meztelen lábát, és Jim lenézett rá. Nagy barna szempár bámult felfelé egy szalmaszerű szőrös pofából. – Te tudod, hogy szabadíthatom ki? Nem tartozik oda, nem lett volna szabad odakerülnie. A halk nyüszítést Jim úgy értelmezte, hogy az állat egyetért vele – aztán érezte, hogy már nagyon ki kell mennie. – Két perc – mondta Kutyusnak, és nekikészült, hogy felálljon. – Le kell zuhanyoznom. Súlyos testét nagy nehezen felemelte a székről, hagyta, hogy a lepedő lehulljon a földre, és becsoszogott a szerény méretű fürdőszobába. Bezárta az ajtót, felkapcsolta a villanyt, és megállt a vécé fölött, arra gondolva, vajon a farka képes-e még valamiféle működésre. A rózsaszín sugár, amit kipisilt, megadta rá a választ. És egyben azt is jelezte, hogy megsérült a veséje. Miután végzett, felnyögött, és előrehajolt, hogy leöblítse. Aztán balra fordult, hogy megnyissa a zuhanyt. Szappan. Több szappanra lesz szüksége, mint az a félig használt darab, amely ott volt... 324
Megdermedt, amikor megpillantotta magát a tükörben. Rosszul nézett ki. Nagyon rosszul. Sokkal rosszabbul, mint gondolta. A szája lila volt és feldagadt attól a sok szarságtól, amit beletömtek, a mellkasa és a hasa nem volt más, mint nyers hús. Ami a farkát illeti... a nyomorult úgy lógott az ágyékáról, mint aki elvesztette az életkedvét. Azt már nem is akarta tudni, hogy néz ki a hátsó fele. Használva és meggyalázva. Ez volt a helyes kifejezés rá. És az egyetlen gondolata, az egyetlen... valamije... az volt, hogy gyűlölte, hogy Sissynek így kellett látnia. A gyomra felkavarodott a medencecsontjában, amikor visszagondolt rá, milyen elborzadt kifejezés ült a lány arcán, amikor rápillantott. Az a szegény teremtés... Jimet kiképezték erre. Már keresztülment ilyenen – nos, nem pontosan azon, amit Devina csinált vele, de többször is megdolgozták már ököllel és késsel. Meg néhányszor egy-két golyóval is. Sissy azonban... Alig tudott időben visszafordulni és lerogyni a vécécsésze fölé. A teste görcsbe rándult, de semmi nem jött ki a száján, csak epe, a szeme könnybe lábadt az erőlködéstől. A pokolba, Sissy így látta. Szexuálisan bántalmazva, véresen, összeverve... Megint hányt. Nem tudta pontosan, mikor jött be hozzá Adrian, mert javában a harmadik menet közepén tartott. Ekkor döbbent rá, nem tudja, vajon a lány biztonságban van-e mindattól, amit vele műveltek. Végül is ott volt fogságban. Csapdába esve azon a förtelmes helyen, és Devinának bőven volt olyan lénye, amely férfiszerűnek volt mondható. – Tessék! – mondta neki Adrian, és átnyújtott egy hideg mosdókesztyűt. Jim nem tudta megtörölni az arcát, mert túlságosan fájdalmas lett volna, ezért csak felitatgatta, és úgy érezte, szinte balzsamként hat lángoló bőrére és égő ajkára a hideg nedvesség. Lehajtotta a fejét, és a krémszínű csempén friss vércseppeket vett észre, amelyek a szétnyílt térdsebéből csöpögtek a földre. Igen, a halhatatlanság nyilvánvalóan nem azt jelentette, hogy az illető be volt balzsamozva, az már biztos.
325
Amikor Adrian leült mellé, az arca túlságosan is fehér volt, ahogy átnézett a vécédeszka fölött. – Akarod, hogy besegítselek a zuhany alá? Nekem ez mindig segít, amikor Devina... Összekapcsolódott a tekintetük, és ezúttal két túlélő nézett farkasszemet egymással. – Ó, a francba... – Jim hangja reszelős volt, és úgy érezte, mintha egy csőgörényt dugtak volna le a torkán. – Így látott engem. Sissy... ilyen állapotban. El sem hitte, hogy elmondta, bár tudta, hogy nem lett volna képes magában tartani. Nem bírta tovább a szemkontaktust, ezért behunyta a szemét, és a kád oldalának dőlt. Miközben mögötte zuhogott a víz és a kemény padló a fenekébe vájt, azt suttogta: – Ilyen összetörve látott. Ez volt az utolsó dolog, amit mondott, majd elvesztette az eszméletét.
326
Harminchetedik fejezet
Az ember nem is gondolná, hogy egy ötszázötven négyzetméteres ház, amelynek három szintje van – vagy négy, ha beleszámoljuk az alagsort is, ahol a borospince található –, olyan kicsinek tűnhet, mint egy cipődoboz. Ahogy azonban telt az idő délelőtt, majd lassan elérkezett a dél, Grier úgy érezte, nem kap levegőt... és nem tud kettesben maradni Isaackel. Az apja folyton járkált, sasszemmel figyelt mindent, minden szobát, még azokat is, amelyekben nem volt bent. Isaac pedig ugyanolyan volt. Folyamatosan mászkált, körbe-körbe, kinézett minden ablakon, és a konyha meg a főbejárat között ingázott. Délután két órára Grier már nem bírta tovább, és felment, hogy rendbe rakja a hálószobájában a gardróbot. Ez nevetséges ötletnek látszott, hiszen minden makulátlan rendben volt – na persze, erre gyorsan megtalálta a megoldást. Megállt a helyiség közepén, körbefordult a rengeteg vállfára akasztott ruha előtt, mind kategória szerint volt csoportosítva, majd fogta a blúzokat, szoknyákat, ruhákat, kosztümöket és nadrágokat, levette mindegyiket, és egy kupacba dobta a gardrób közepére. Látszólag csak átrendezte a különböző részeket. Valójában azonban szándékosan okozott rendetlenséget, hogy legyen mit a helyére raknia és élvezhesse, hogy valahol ő irányít. Egyesével emelte fel a ruhadarabokat, és nekilátott rendet rakni a ruhatárában. Istenem... Isaac. Ha jól hallotta lent a konyhában, a kávéfőző mellett... azt mondta neki, hogy szereti. Ugyan már... még szép, hogy jól hallotta. Aztán elképesztő tekintete is megerősítette a szót, amit alig tudott elhinni. Számtalan kifogást találhatott volna, amelyet ügyvéd énje szívesen felsorakoztatott volna. A helyzet azonban úgy állt, hogy a jogászfelszín
327
alatt benne lakozó nő nem foglalkozott velük, mivel ő is hasonlót érzett a férfi iránt. Természetesen a logika azt diktálta, hogy egyikük esetében se bízzon az érzelmekben, amelyeket csupán a dráma, a feszültség és a szex, a körülmények okoztak. Istenem, a szex! Csakhogy a szívének más volt a véleménye. Már abban a legelső pillanatban érezte kettőjük között a szikrát, amikor megpillantotta Isaacet, aztán, amikor a férfi úgy döntött, hogy a helyes dolgot teszi és leleplezi korrupt, veszélyes főnökét... nos, az még jobb volt, mint az elképesztő orgazmus. Mert ettől határtalanul tisztelni kezdte. Felemelt egy fekete, hajszálcsíkos kosztümöt, és egy pillanatra elképzelte, hogy egy szigeten vannak, egy biztonságos, távoli szigeten, ahol az a legnagyobb gondjuk, hogy mit egyenek ebédre és vacsorára. A csodálatos sziget és a trópusi „úgysem-fog-megtörténni” hangulat sikeresen elterelte a figyelmét, habár nem áltatta magát. Tudta, hogy Isaac úgyis el fog tűnni. A kormány el fogja vinni, és elbújtatja valahol, amíg le nem zajlanak a kongresszusi meghallgatások vagy a bírósági procedúra. Ha pedig nem itt kerül börtönbe mindazért, amit elkövetett, akkor kiadják egy más ország hatóságának. Ezért mondta azt, amit a konyhában mondott neki. Ez volt a búcsúja. – Hűha! Grier megpördült, a kezében lévő kosztüm fellibbent a lendülettől, mintha egy pillanatra megfeledkezett volna magáról, hogy aztán sietve visszanyerje eredeti helyzetét. Milyen ismerős érzés! Isaac halkan káromkodott egyet. – Ne haragudj, tényleg meg kellene tanulnom kopogni. Grier ellazult egy kicsit. – Én is nagyon ideges vagyok. Isaac felvonta a szemöldökét, és szemügyre vette a krémszínű padlószőnyegen heverő kupacot. – Sok ruhád van. – Valószínűleg túl sok is. Oda kellene adnom egy részét a szeretetszolgálatnak. Isaac előrelépett, és felemelte az egyiket. Hosszú volt és fekete, mint a legtöbb társa, mivel Grier nem az a típus volt, amelyik rajong az élénk színekért. 328
– Ezt hova kell tenni? – Ööö... – Csak egy rész akadt, ahol a rúd elég magasan volt felszerelve ahhoz, hogy a hosszú ruhák is elférjenek, vagyis ezeket csak azért szedte le, hogy újra visszaakaszthassa őket. – Oda, a sarokba. Isaac odavitte az estélyi ruhát, és felakasztotta a régi helyére. Aztán visszament a következőért, azt is odavitte, lesimította, megigazította a válltömését. Mielőtt visszaakasztotta volna a rúdra, meglepte a nőt azzal, hogy az orrához emelte az elejét. – Olyan illata van, mint a parfümödnek – mormolta, majd rátette a vállfára. Grier megborzongott – de jó értelemben. Sajnos az érzést elhomályosították mindazok a problémák, amelyek a fejük fölött lebegtek. – Hallottál már... felőlük? – Nem. – Mit fogsz csinálni, ha nem jelentkeznek? – Fognak. Isaac ennél többet nem mondott, csak felemelt egy taftruhát, amelynek bársony volt a felsőrésze, és egy széles, skótkockás öv lógott a derekán. – Karácsonyi ruha? – Igen. – Szép. – Köszönöm. Isaac? – Amikor a férfi ránézett, azt mondta: – Én... Isaac a szavába vágott. – Mi ez a hang? – Milyen hang... Grier kiejtette a kezéből a kosztümöt, amikor felismerte a halk csipogó hangot, és sietve a zsebébe nyúlt a riasztó távirányítójáért. És valóban, egy kis piros lámpa villogott rajta. – Valaki van a házban. Kikapcsolta a csipogást, majd az ágy melletti telefonhoz sietett, Isaac azonban megfogta a karját. – Ne! Ne hívd a rendőrségét! Már így is elég ártatlan élet veszett oda emiatt. Elővette a fegyverét, valamint egy rövid, henger alakú fémrudat. Miközben a hangtompítót rácsavarta a fegyver csövére, körülnézett, és 329
odament a ráccsal lezárt kis nyíláshoz, amelyben a riasztó vezérlőegysége volt. Pisztollyal a kezében levette a rácsot. – Menj be ide! És ne gyere ki addig, amíg... – Tudok segíteni... Amikor Grier megpillantotta a férfi arcát, döbbenten hátralépett egyet. Isaac tekintete hideg volt és teljességgel idegen, mintha egy befagyott ablakra nézne, és reménye sem lenne arra, hogy valaha is meglátja, mi van mögötte. – Menj be, most azonnal! Grier a pisztolyra pillantott, majd vissza a férfi szigorú, kíméletlen arcára. Nehéz volt eldönteni, melyik a félelmetesebb: a gondolat, hogy valaki behatolt a házba, vagy, hogy egy idegen állt előtte. Aztán hirtelen eszébe jutott... – Ó, istenem, az apám! – Majd megkeresem. De nem tudok úgy harcolni, hogy érted is aggódnom kell. – A pisztoly csövével a sötét lyukba mutatott, amelyről levette a rácsot. – Menj be! Grier minden bizalmát a férfiba helyezve leguggolt, és bemászott a szűk helyre, belélegezte a dohos levegőt, miközben Isaac visszatette a rácsot a helyére. Egy súrlódó hang, majd egy kattanás hallatszott, majd megint valami súrlódás, és újabb kattanás, ahogy az ajtó visszakerült a helyére a falban. A réseken át Grier figyelte, hogy Isaac némán, mint egy elsuhanó árnyék távozik. Rápillantott az órájára. Aztán feszülten hallgatózott. A rémület hamarosan befészkelte magát vele együtt a szűk helyiségbe, nagyobb helyet foglalt el, mint ő, és folyton azt a képet villantotta fel előtte, amikor Isaac idegenként nézett rá. Csend. Még mindig csend honolt körülötte. Ezt hamar vad paranoia váltotta fel a fejében. Ó, istenem... mi van, ha ez az egész csapda? Mi van, ha Isaacet csakis azért küldték, hogy rávegye az apját, leplezze le a szervezetet, és megnézze, meddig hajlandó elmenni ennek érdekében? Kivéve, hogy ez az egész Grier ötlete volt. Vagy a férfi csak azt akarta elhitetni vele, hogy ő találta ki?
330
Habár a dossziéban az állt, erkölcsi kényszerre van szüksége. Lehet, hogy az is csak hazugság? És így ő lett a legtökéletesebb személy, aki beférkőzhetett másokhoz? Mi van, ha minden arra ment ki, hogy az apja előadja a dossziét... aztán meggyilkolják? Mégis elbújtatta ide, hogy megvédje. Bár igaz, hogy rá sem ismert, amikor erre utasította... Szentséges isten, a vészhívó! Nem égett rajta a kis lámpa, ugye? Amikor Isaac a szeme előtt lengette ma reggel a konyhában, a kis LED, amely korábban világított, már sötét volt. Mit jelentett ez? És most, hogy belegondolt, túl sok idő telt el azóta, hogy feladta magát. Ki kell innen jutnia. És segítséget szereznie. Grier megfordult, és átpréselte magát a riasztó központi vezérlőegysége melletti résen. A rejtett lépcső, amely a ház közepén futott végig, az eredeti terv részeként épült, mert 1810-ben – harminc évvel a függetlenségi háború után – még élénken élt az emberekben a britekkel szembeni gyanakvás és bizalmatlanság. Kiderült, hogy a ház titkai ma is nagyon jó szolgálatot tettek. A vezérlőegység LED-jeinek fénye elég világosságot biztosított Griernek, hogy megtalálja a poros elemlámpát, amely egy szögre akasztva lógott a titkos lépcső tetején. Felkapcsolta, majd elindult lefelé a régi, kézzel kivésett lépcsőfokokon. A lábnyoma ott maradt a vastag porban. Miközben lefelé haladt, pókháló akadt a hajába, a válla pedig súrolta a durva vakolatot a falon. Amikor leért a földszintre, megállt. Természetesen nem hallott semmit a vastag, masszív téglafal miatt, az apja azonban beépített egy vasnyílást, amely úgy nézett ki, mintha a szellőzőrendszer része lenne, valójában azonban rejtett megfigyelőhelyként szolgált. Grier fellépett egy fokot a lépcsőn, majd oldalra hajolt, hogy jól lásson, és közben belekapaszkodott két téglába, amelyek kijjebb álltak a falból, mint a többi. Hunyorgott, hogy átlásson a rések között, és megpillantotta a bejárati ajtó előtti folyosót. Ha még egy kicsit arrébb hajol, és kinyújtja a nyakát, elláthat egészen a konyháig... Hirtelen kiejtette a kezéből az elemlámpát, és a szája elé kapta a kezét. Hogy ne sikítson fel.
331
Harmincnyolcadik fejezet
Miután Isaac megbizonyosodott róla, hogy Grier biztonságban kikerült a képből, halkan átment a hálószobába és hallgatózott. Amikor nem hallott lépteket, zajt vagy lövést, kilépett a folyosóra. Ott megint megállt. Melyik lépcsőn menjen? A hátsón vagy az elsőn? Az elsőn. A behatolásra több esélyt látott a hátsó ajtón keresztül a kertből, mert ott jobban rejtve maradhatott bárki. A francba, remélte, hogy Jim Heron az, de nem hitte, hogy a fickó így betörne. Különben is, Grier apja ki tudta kapcsolni a riasztót, ezt már bebizonyította. Vagyis, nyilvánvalóan nem ő engedte be azt, aki bent volt. A rohadt életbe, ha Matthias embere jött, miért nem jelezték neki az érkezését a vészhívón keresztül? Na persze, nem engedte volna be, amit alighanem ők is sejtettek. Matthias talán ragaszkodott volna ahhoz, hogy Grier és az apja is legyenek jelen, ő azonban nem hagyta volna, hogy azok ketten végignézzék a megölését. Grier soha nem heverné ki. Kérlek, istenem, gondolta, add, hogy a nő ott maradjon a fenekén! Háttal a falhoz simult, úgy lépkedett le a lépcsőn, a fegyverét maga előtt tartotta. A hangok... hol voltak a hangok? Gyakorlatilag semmi mozgást nem lehetett hallani a házban, és a síri csend elég aggasztónak tűnt, tekintve, hogy Grier apja az előbb még úgy járkált fel alá, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Amikor a fal véget ért, és elkezdődött a szabadon álló korlát, Isaac átlendítette magát fölötte, és szándékosan nagy zajjal ért földet a bejárat előtti folyosó perzsaszőnyegén. Néha a zaj a legjobb eszköz, mert tájékozódási pontot ad az ellenfélnek, hogy mire támadjon. És mit ad isten, amikor Isaac talpa a földre csattant, a hang előcsalogatta a látogatót: a konyhából egy feketébe öltözött férfi lépett elő. Matthias helyettese. 332
Aki Grier apját tartotta maga előtt élő pajzsként. – Cseréljünk? – kérdezte a fickó komoran. A Childe halántékához szegezett fegyver félelmetes automata pisztolynak tűnt, hangtompítóval felszerelve. Nem túl meglepő. Isaac kezében is ugyanilyen volt. Isaac lassan mozdulva letette a fegyverét a földre, aztán belerúgott. – Engedd el! Gyere és vigyél el engem! Childe szeme kikerekedett, de egyébként nem mozdult. Hála istennek! Isaac a fal felé fordult, két kezével nekitámaszkodott a vakolatnak, a lábát kis terpeszbe tette: a letartóztatottak klasszikus pózában. Majd hátrapillantott a válla fölött, és azt mondta: – Készen állok. A helyettes szája mosolyra görbült. – Nézzenek oda! Milyen készségesen együttműködő lettél. Mindjárt elsírom magam. Azzal a férfi egy gyors mozdulattal fejbe vágta Grier apját a pisztoly markolatával, mire az idősebb Childe úgy zuhant a földre, mint egy rongybaba. A fekete ruhás aztán lassú léptekkel Isaachez közeledett, miközben a fegyverét mereven rászegezte. Csakúgy, mint furcsán tompa fényű, fekete szemét. – Csináld már! – mondta Isaac. – Hol van a másik pisztolyod? Tudom, hogy van nálad még egy. – Gyere és vedd el! – Most szórakozol velem? Isaac hátranyúlt, és előhúzta a másik fegyverét. – Mit akarsz, hová tegyem? – Cseles kérdés. Le a földre, aztán rúgd ide! Isaac lehajolt, és vele együtt a másik férfi is. Isaac csak akkor vette észre, hogy a fekete kesztyűs kéz felvette az első pisztolyát – a hangtompítóst –, amikor mindketten felegyenesedtek. – Szóval, igen – mondta a helyettes vontatott hangon –, Matthias nagyon élvezte veled a csevegést, és arra kért, hogy tartsalak itt, amíg meg nem érkezik. – A gonosz tekintetű gazember közelebb lépett. – De mondok én neked valamit, Isaac. Nagyobb dolgok vannak itt játékban, és abban már nem a te főnököd irányít. Mi az, hogy „a te főnököd”, csodálkozott Isaac. 333
Aztán a homlokát ráncolta, amikor észrevette, hogy a férfi karja, amelyet másfél nappal korábban eltört, úgy tűnt, tökéletesen helyrejött. És az a vigyor is furcsa volt az arcán... valami nagyon nem stimmelt vele. – A dolgok más irányt vettek – mondta a helyettes. – Meglepetés! Azzal az álla alá tette Isaac fegyverének csövét, meghúzta a ravaszt, és szétlőtte a saját fejét.
334
Harminckilencedik fejezet
Jim úgy ébredt fel a kómából, hogy a tarkója tűzben égett. Fogalma sem volt róla, mennyi ideig volt eszméletlen, Ad azonban nyilvánvalóan visszacipelte közben az ágyába. A feje alatt ugyanis határozottan párna volt, nem pedig a zuhany melletti kemény, hideg csempe. Amikor felült a sötétben, megdöbbent. Furcsán erősnek és csodával határos módon gyógyultnak érezte magát. Mintha az az állapot, amelyben – ha jól olvasta le az időt, akkor órákig – az eszméletvesztése alatt volt... valahogy kívül-belül újraindította volna a szervezetét. Ez remek hír volt. A gerincének tetején érzett bizsergés azonban már kevésbé. Isaac. Isaac bajban van. Lecsúsztatta a lábát az ágyról, majd felállt, és egyáltalán nem szédült, nem lett hányingere, nem fájt semmije. A koponyájának tövében mászkáló hangyákat leszámítva nemcsak hogy készen állt a bevetésre, de majd' kicsattant a harci kedvtől. – Adrian! – kiáltotta, majd odament a sporttáskájához, és kihúzott belőle egy farmernadrágot. Hol a fenében lehet Kutyus? A két szoba közti nyitott ajtóban látta, hogy a másik szobában ég a villany, vagyis az angyalnak ott kellett lennie. – Adrian! – Alsónadrág nélkül húzta magára a farmert, aztán előszedett egy pólót is. – Mennünk kell! A dzsekijével együtt magához vette a kristálykését és a tőrét is. – Hé, Ad... A másik angyal Kutyussal a hóna alatt szaladt be a szobába. – Eddie bajban van. Ettől aztán cseppet sem tűnt kellemesebbnek a zsibbadás a tarkóján. – Micsoda? Adrian lecsatolta Kutyusról a pórázt, és hagyta, hogy az állat odafusson Jimhez, és üdvözölje.
335
– Nem veszi fel a telefonját. Az előbb felhívtam. Aztán megint. És harmadjára is. Ilyet még soha nem csinált. – A francba! Miközben Ad felfegyverkezett, Jim megvizsgálta Kutyust, és kitett neki egy kis kutyaeledelt, majd ő és a – szó szerinti – szárnysegédje elindultak. Istenem, még soha nem volt ennyire hálás ennek a „mireegyet-pislogsz-már-el-is-tűntem” sebességnek, amellyel a szárnya repítette. Percekkel később már Beacon Hillen voltak. Adrian és ő a fallal elkerített hátsó udvarban értek földet, de láthatatlanok maradtak a kíváncsi tekintetek elől, mivel még csak délután négy óra volt. A házzal kívülről nem volt semmi probléma, a reszkető vörös fény a helyén volt, Jim nyaka azonban még mindig szörnyen zsibongott. Hol a pokolban lehet Eddie? – Az istenit! – szitkozódott, amikor az angyal csizmájának talpát pillantotta meg kikandikálni egy bokor alól. Odaszaladt hozzá és leguggolt. A fickó hanyatt feküdt, és úgy nézett ki, mintha egy buldózerrel kelt volna birokra, és vesztett volna. – Eddie? A kiütött angyal kinyitotta a szemet. – Szent isten... mi... nem tudom, mi történt velem. Az egyik pillanatban még álltam, a másikban pedig... – Kiterültél, mint egy lábtörlő. Adrian megfogta legjobb barátja kezét és felsegítette. – Mi a franc volt az? – Fogalmam sincs. – Eddie lassan talpra állt. Aztán lenézett Jimre és megvonaglott. – Jézus Krisztus... Jim felvonta a szemöldökét és körülnézett. – Mi van? – Az arcod... Oké, ezek szerint csak belülről érezte jobban magát. A külseje nyilvánvalóan majd később csatlakozik a gyógyulási folyamathoz. – Azt mondod, derékba tört a modellkarrierem? – Nem tudtam, hogy érdekel a dolog. – Eddie megrázta a fejét. – Figyelj, Isaac sürgősen beszélni akar veled. Jim Adrianre pillantott. – Te maradj a lábtörlővel! – Mintha bárhol máshol tudnék lenni. 336
Jim a házhoz sietett. A hátsó ajtó nyitva állt, s ez szintén nem volt jó jel – ám a helyzet csak még kritikusabbá vált, amikor belépett a konyhába. Istenem, soha nem tudott hozzászokni az emberi lőtt sebek szagához. Különböző változatai léteztek, hasi, mellkasi, fej, de a bűz mindenképp fémes jellegű volt, a golyó ólom- és a friss vér vasszaga vegyült össze. Az első testet, amit talált, felismerte: Alistair Childe kapitányé volt. A szerencsétlen fickó az előszobai folyosóra vezető boltíves bejáratban hevert összeroskadva. A szag azonban nem tőle származott. Nem látszott vér sem a ruháján, sem a földön, amellett egyenletesen lélegzett, annak ellenére, hogy ki volt ütve. A második test félúton feküdt a konyha és a bejárati ajtó között, és kétségtelenül abból áradt a bűz... igen, húha, a gazember alighanem nagy eséllyel pályázott egy zárt koporsós temetésre. Az arca teljesen ki volt fordulva, mivel a golyó az álla alatti húson és csonton keresztül hatolt a fejébe, majd a koponyája tetején távozott. A nyakán látható kígyós tetoválásból ítélve Matthias helyettese lehetett. Isaac pedig úgy állt fölötte, mint aki nem érti a dolgot. Rothe felnézett, és magasba emelte fegyvertelen kezét. – Ő maga tette. Esküszöm, a francba... ő maga húzta meg a ravaszt. Hogy van a nő apja? Jim letérdelt a kapitány mellé, hogy megnézze. Igen, Childe-ot fejbe verték, valószínűleg a pisztoly markolatával, de már nyöszörgött, mint aki kezd magához térni. – Nem lesz semmi baja. – Jim felállt, és Isaachez, valamint a másik fickóhoz indult. Ahogy egyre közelebb ért, a szag egyre rosszabb lett... Lelassított, aztán meg is állt. Majd megdörzsölte a szemét. Matthias helyettesének testét reszkető szürke fény lepte el a fejétől a talpáig, majd a karjára és a lábára, valamint szétlőtt fejére is átterjedt úgy, ahogy Jim védővarázslata beborította a házat, amelyben most voltak. És a vére sem volt normális – szürkének látszott, nem élénkvörösnek. Devina, gondolta Jim. Vagy benne volt a férfiban, vagy átvette felette az uralmat.
337
– Egyszerűen csak az álla alá tette a fegyver csövét, és szétlőtte a fejét. – Isaac letérdelt, majd a hulla jobb kezében lévő fegyverre bökött a fejével. – Az én pisztolyomat használta. – Menj távolabb a holttesttől, Isaac! – Egy fenét, el kell tüntetnem innen, mielőtt... Jimet nem érdekelték az érvek, megragadta Isaacet, és hátrahúzta néhány lépésnyire. – Nem tudod, mi az. – Dehogynem. Ő jött értem. Jim Isaacre meredt. – Legutóbbi tudomásom szerint el akartál menekülni. – Változott a helyzet. Az istenit, csak tizenkét órára vonták ki a forgalomból, és a világ máris a feje tetejére állt közben: Isaac feladta magát, az előszobában pedig egy halott démon feküdt egy civil testében. Mindenki megkergült? – Nem engedem, hogy visszamenj, Isaac. Sem azt, hogy feláldozd magad, hogy valaki más élhessen. – Mert bármibe lefogadta volna, hogy erről volt szó. – Ezt nem te döntöd el. És már megbocsáss, de meg mindig nem értem, miért törődsz te ezzel. – A katona elővette a különleges egység tranzisztorát, amelyet ezúttal egészségügyi vészhívónak álcáztak. – Különben is, felesleges aggódnod, mert már újra aktiváltam. A kis villogó fény láttán, Jim legszívesebben felordított volna. Aztán valóban ordított. – Mi A faszt csináltál? Matthias meg fog ölni... – És? Egy előkelő hang szakította félbe őket. – Azt hittem, el akarsz mondani mindent, amit Matthiasról tudsz. Jim hátrapillantott a válla fölött. Alistair Childe már állt és feléjük közeledett, miközben a falhoz támaszkodott, mintha nem találná az egyensúlyát. – Azt hittem, ez a terved, Isaac. És te, Jim, úgy tudtam, meghaltál Caldwellben. Három vagy négy nappal ezelőtt. Sem Jim, sem Isaac nem reagált a megjegyzésre, mintha meg sem hallották volna. Ami nem csoda, tekintve, hogy mennyi mindent nem értettek még. 338
Az, hogy Matthias helyettese idejött, és Isaac fegyverével megölte magát, csak a felszín volt. A dolgok mélyén viszont az rejtőzött, hogy az egész helyzet mögött Devina állt. De miért? Ha Isaac volt a célpont, mi a büdös francért nem vitte el őt, amikor Jim még nem volt a közelben? – Akadt a nőnek... akarom mondani a fickónak tiszta célpontja? – kérdezte Jim. – Bármikor? – Úgy érted, hogy lelőjön? Naná... ott álltam a falhoz támaszkodva, miközben a fegyverem a földön hevert. Ennél tisztább célpontot nemigen kaphat senki. – Ennek nincs értelme. – Jim lenézett a holttestre, – Semmi értelme. – Meg kell szabadulnunk a hullától – mondta Isaac, – Mielőtt elmegyek, el kell innen... – Nem hagyom, hogy feladd magad. – Nem te döntöd el. – Az isten verje meg... – A számból vetted ki a szót. – Isaac a homlokát ráncolta, és összehúzta a szemét, ahogy Jim arcát figyelte. – Mi a franc történt veled tegnap éjszaka? Jim egy futó pillanatig komolyan fontolóra vette, hogy a falba veri a fejét, de persze semmi értelme nem lett volna, figyelembe véve, milyen állapotban volt. Hogy a pokolban fogja kihúzni Isaacet ebből a szarból? Sajnos nem magyarázhatta meg neki a helyzetet úgy, ahogy valójában volt. Nos, tudod, valóban meghaltam, és most nem Matthias a legnagyobb probléma. Próbállak távol tartani egy démontól, aki a lelkedet akarja megkaparintani, de fogalmam sincs, hogy milyen lapokkal játszik. Ja, persze, biztos hihető lenne. * * * Isaac nem várta meg, hogy Jim válaszoljon az arcával kapcsolatos kérdésre. A fickó egész biztos nyolcszáz kidobó emberrel verekedett, vagy ilyesmi, de ez nem is tartozott rá. Ami azonban nagyon is az ő dolga volt, hogy ez az ügynök mi módon tudta meggyógyítani a karját, mielőtt megölte magát. 339
Hacsak nincs egy... ikertestvére. A rohadt életbe... igen! Erről lehet szó. Micsoda eszköz volt ez Matthias kezében, hogy megzavarja az emberei eszét. Nem csoda, hogy pont ez a gazember lett a helyettese. Miközben Jim megint káromkodott, és utat járt az előszobai folyosó szőnyegébe, Isaac lehajolt és kigombolta a hulla mandzsettáját. Semmi nyomát nem látta, hogy az alkarján sebészeti beavatkozást hajtottak volna végre, vagy, hogy a karja egyáltalán el lett volna törve. Ikrek. Egész biztosan ikrek voltak. Egy gyors mozdulattal kettétépte elöl a fekete inget, a gombok csak úgy repültek szanaszét, és pattogtak a földön. A golyóálló mellény meglepte Isaacet. Igen, az igaz, hogy teljesen hagyományos darab volt, de miért vette valaki a fáradságot, hogy magára vegye, miközben arra készült, hogy szitává lője az agyát? Nem tudta pontosan, mit is keres, de azért kinyitotta a mellény tépőzárját... – Szentséges... úristen... – Közelebb hajolt, hogy megnézze, jól látjae, amit lát. A férfi hasán mély vágások húzódtak, amelyek együtt valamilyen mintát alkottak, és miután Jim is odapillantott, és megint káromkodott, Isaac tovább folytatta a vetkőztetést. Egy mobiltelefont talált, amit félretett. Egy tárcát, benne száz dollár készpénzzel, de semmiféle igazolványt. Töltényeket. A csizmájában semmi nem volt a zokniján és a lábán kívül. Átlépett a testen, majd a konyhába ment egy szemeteskukáért. Amikor kivette a helyéről, arra gondolt, hány kar és láb férne bele, majd lépteket hallott maga mögül. Nyilván a kéretlen bámészkodók követték, de ugyan már, emberek. Nincs most idő ennyit fecsegni, cselekedni kell. Grier be van zárva abba a kis zugba az emeleten, ezt a hullát pedig el kell takarítania innen, mielőtt kiengedi... – Hazudtál! Isaac megdermedt, és hátrafordította a fejét. Grier állt a konyhasziget túlsó oldalán, a borospince ajtaja épp akkor csukódott be mögötte. Hogy a fenébe tudott... a francba, biztos van egy rejtett lépcső, amely levezet egészen a pincéig. Tudhatta volna, hogy többféle menekülési útvonal is rejtőzik a házban.
340
Miközben Grier őt nézte, olyan fehér volt, mint a fal, és egész testében remegett. – Soha nem akartad lebuktatni. Igazi? Isaac megrázta a fejét, mert nem tudta, mit mondjon, miközben tisztában volt vele, mi hever kint az előszoba folyosóján. A helyzet kezdett kaotikussá válni. – Grier... – Te gazember! Te hazug... – Hirtelen Isaac válla mögé nézett. – Te... – Mutatott Jimre, aki megállt a konyha boltíves ajtajában. – Te voltál a szobámban a múltkor éjjel. Ugye? Jim arcára különös kifejezés ült ki, kicsit olyan „kit-érdekel-ezmost” jellegű, aztán csak megvonta a vállát, és Isaacre nézett. – Nem engedem, hogy feladd magad. – Ez a lemez már kezd az idegeimre menni – vágott vissza Isaac, aztán úgy döntött, kiveszi a szemeteszsákot a kukából, és csak azzal megy vissza. Szavak, szavak, mindenki csak beszélt... és mindig hozzá. De nem számított. A szelektív hallás már gyerekkorában is nagyon ment neki, és ki gondolta volna, ez a képessége most minden gond nélkül visszatért. Lehajolt a mosogató alá, és azon imádkozott, hogy a szemeteszsákok leglogikusabb tárolóhelye csakis a... bingo. Kivett még kettőt, valamint egy seprűt és egy lapátot, amelyek aligha fogják túlélni az effajta takarítást. Istenem, bárcsak lenne nála fűrész! De talán egy kötéllel is elég szorosan össze tudja kötözni a nyavalyást, hogy olyan legyen, mint egy hajlékony bőrönd. – Maradjon itt vele! – mondta Grier apjának. – És ne engedje ki a konyhából... – Láttam, amikor megtörtént. – Isaac megdermedt, és a nőre bámult. – Láttam, amikor megtette – ismételte Grier. Hosszú, néma csend volt a válasz, mintha minden férfinak egyszerre állt volna el a szava. Grier megrázta a fejét. – Miért játszottad el, hogy meg akarod tenni, Isaac Miközben a férfi őt nézte, látta, hogy a bizalom eltűnt a szeméből. A helyét pedig hideg közöny vette át, az a fajta, amellyel valószínűleg a
341
laboratóriumi tudósok nézik a petricsészében a tenyészetek eredményeit. Nem lenne értelme beszélni vele vagy letagadni a döntést, amelyet meghozott. És talán így lesz a legjobb. Amúgy sem voltak egymáshoz valók – és ez már akkor is így volt, amikor még nem derült ki, milyen kiválóan ért a gyilkoláshoz. Isaac fogta a takarítóeszközöket, és elindult kifelé a folyosóra. – El kell tüntetnem a holttestet. – Ne merészelj hátat fordítani nekem! – kiáltotta dühösen Grier. Isaac hallotta, hogy utánaered, mintha még kiabálni akarna vele egy kicsit, ezért amikor odaért a konyha boltíves ajtajához, hirtelen megállt és megfordult. Amikor Grier is megtorpant, úgy, hogy majdnem nekiment, Isaac szigorú tekintettel méregette. – Maradj itt! Nem kell látnod... – Menj. A. Fenébe. – Grier dühösen ellépett mellette, és kitrappolt az előszoba folyosójára, majd – Ó... istenem... – elharapta a szót, és a szája elé kapta a kezét. Bingo, gondolta Isaac komoran. Szerencsére az apja hamar észbe kapott, odasietett a lányához, és finoman elvezette a holttest közeléből. Isaac elátkozta magát és minden mást az életében, aztán kiment az előszobába, és még elszántabban kezdett nekilátni a probléma megoldásának... kivéve, hogy amikor odaért a hullához, ez a sürgető tettvágy pillanatnyi szünetet tartott. Az élettelen test kezében egy mobiltelefon volt, amelynek kijelzőjén egy kis boríték repült újra és újra a postaládába. Na jó. Vegyük csak át ezt a dolgot még egyszer: az olyan fickók, akiknek hiányzik a homloklebenyük, általában nem nyúlnak a telefonért, és nem küldenek rajta üzenetet. Ugye? Egy kis pipa jelent meg a képernyőn, jelezve, hogy az üzenet elment. – Isaac, ehhez többre lesz szükség, mint egy szemétlapátra. Jim hangjára hátrapillantott a válla fölött. Aztán pislogott néhányat. A férfi a folyosó sötét részén állt, távol a fénytől, amely a dolgozószobából és a könyvtárból szűrődött ki... mégis fény vette körül az egész alakját, gyönyörű ragyogás, amely tetőtől talpig beborította. Isaac szíve hatalmasat dobbant a mellkasában, aztán mintha egy időre leállt volna. 342
Többször előfordult már, hogy odakint a harcmezőn, amikor egy küldetés közepén voltak, a dolgok megváltoztak körülötte. Amikor azt hitte, hogy már jól ismeri a célpont mozgását, találékonyságát, gyenge pontját és azt, mivel védekezik, és már éppen azon volt, hogy rávesse magát, a környezet olyan hirtelen megváltozott, mintha a tökéletesen kidolgozott terv főterére ledobtak volna egy bombát. A fegyver csütörtököt mondott. Egy potenciális szemtanú elszúrta az időzítést. A célpont kilépett a hatótávolságból. Ilyenkor arra volt szükség, hogy gyorsan újraértékelje a helyzetet, ő pedig ebben kiválónak mutatkozott. A fenébe, hiszen abban a videojátékban akaratlanul is erre képezte ki magát, és az agya tökéletesen nyitott volt a gyors tervváltoztatásra. Ez a mostani helyzet azonban még neki is soknak bizonyult. Túl soknak. Aztán Jim elővett egy hosszú tőrt... amely kristályból készült. – Innen átveszem! Lépj hátrébb a holttesttől, Isaac!
343
Negyvenedik fejezet
Matthias túl sok időt töltött a templom ölelő kőkarjai között. Amikor végül rávette magát, hogy távozzon, úgy vélte, egy jó órát tölthetett bent, ám mihelyt meglátta a nap állását az égen, rájött, hogy elpocsékolta az egész délelőttöt és a délután nagy részét is. Mégis, ha megtehette volna, még tovább marad. Nem volt vallásos ember, ennek ellenére meglepő és ritkán tapasztalt béke szállta meg a festett üvegablakok és a pompázatos oltár közelében. Még most is, amikor az agya arról próbálta meggyőzni, hogy ez az egész csak baromság, és a hely ugyanolyan, mint bármelyik másik épület, és ilyen fáradtan még a hullámvasúton is elaludt volna, a szíve tudta az igazságot. Mert elmúlt a fájdalom. Nem sokkal azután, hogy leült, megszűnt a bal karjában és a mellkasában érzett szorító érzés. – Nem számít – mondta hangosan, amikor beült a kocsijába. – Tökmindegy, nincs jelentősége... Furcsa kényszert érzett arra, hogy visszatérjen a játékba, volt benne valami kellemes, sajgó, szúró érzés, mint amikor az ember a vart csipkedi a sebéről. Bizonyos értelemben lenyűgözte, amit a templomban talált, de a munkája, a tettei és az egész élete olyan örvény volt, amely beszippantotta és lefelé húzta, neki pedig nem volt ereje ahhoz, hogy küzdjön ellene. Mégis... talán létezik köztes megoldás Isaac Rothe esetében. Talán rávehetné, hogy más minőségben dolgozzon neki. A katona nyilvánvalóan jól reagált a Grier Childe elleni fenyegetésekre – ez elég lehetne ahhoz, hogy ellenőrzése alatt tartsa. Vagy... el is engedhetné. Abban a pillanatban, ahogy a gondolat megfogalmazódott a fejében, egy belső hang azonnal elfojtotta, mintha szörnyűséges istenkáromlás lenne.
344
Matthias megharagudott magára és a helyzetre, miközben beindította a motort és megnézte a telefonját. Semmi hír nem érkezett a helyettesétől. Hol a pokolban lehet a gazember? Küldött egy sms-t, amelyben friss helyzetjelentést követelt, valamint megadta az érkezésének várható idejét, ami ezek után már jóval sötétedés után lesz. Még hogy nincs az államban! Egy frászt! A nyomorult jobban teszi, ha ott virít a házban a székhez kötözött Isaac Rothe-szal, mire Matthias megérkezik – és az isten irgalmazzon neki, ha megölte a katonát! Türelmetlenül szorította a kormányt, amikor elindult a templom elől, és a műszerfalon világító GPS képernyő útmutatása szerint az autópálya felé vette az irányt. Alig ment egy kilométert, amikor a mellkasába visszatért a fájdalom, de már olyannak érezte, mint egy ismerős ruhadarabot, miután felpróbálta valaki másnak a ruháit. Egyfajta elcseszett módon könnyű volt és kényelmes. Megszólalt a telefonja. Egy kép érkezett. A helyettesétől. Miközben betöltődött az üzenet, megkönnyebbülten fellélegzett. Örült annak, hogy vizuálisan is meggyőződhet róla, hogy Isaac meg él, és őrizet alatt van... Csakhogy nem Isaac volt a képen. Hanem a helyettese fejének maradványa. A nyakán futó kígyós tetoválás volt az egyetlen támpont, amitől biztos lehetett benne, hogy ő az. A kép alatt ez a felirat állt: Gyere és kapj el... aláírás: én. Matthias első és egyetlen gondolata az volt... micsoda pofátlanság! Micsoda rohadt, kibaszott pofátlanság! Mi a faszt gondolt ez a Rothe? És az isten verje meg... ha nem működik nála a kedves, drága Grier Childe elleni fenyegetés, teljesen ellenőrizhetetlenné válik, vagyis el kell tenni láb alól. Vak düh vette át a helyét a templomi érzés utózöngéjének, elemi erejű indulat, amely bosszúért kiáltott. Miközben egész testét átjárta, az agya leghátsó részében az a gondolat fogalmazódott meg, hogy ez nem ő. A higgadt precizitással átgondolt tervek és tettek, amelyek mindig is a védjegyének számítottak, felülírták az eszeveszetten tomboló haragot. Mégis képtelen volt hátat fordítani a közbeavatkozásnak... méghozzá a személyes közbeavatkozásnak.
345
Pokolba a képviselettel... számtalan ügynököt kérhetett volna meg arra, hogy helyette cselekedjen, ezt azonban most ő maga fogja elintézni. Ugyanúgy, ahogy Jim Heron holttestét is a saját szemével kellett látnia. Elmegy és ő maga öli meg Rothe-t. A fickónak meg kell halnia.
346
Negyvenegyedik fejezet
Miközben Grier a konyha sarkában ült a kanapén, végiggondolta, miért is ment jogi egyetemre az orvosi helyett, és tudta, hogy jól döntött. Soha nem lett volna elég erős a gyomra ahhoz, hogy orvos legyen. A jegyei és a vizsgaeredményei alapján felvették volna bármelyik intézménybe, a mérleg azonban a jog felé billent az emberi anatómia miatt, amelyet az első évben kellett az orvostanhallgatóknak tanulniuk. A tájékoztató körbevezetés alkalmával Grier csupán egyetlen pillantást vetett az asztalokon fekvő, fehér lepellel letakart holttestekre, és máris le kellett ülnie egy székre és – mint a jógaórán – a fejét a térde közé szorítva mélyeket lélegezni. És ki gondolta volna, hogy az a tény miszerint az előszobájában egy még visszataszítóbb állapotú hulla fekszik, sokkal rosszabb volt. Micsoda meglepetés! A másik döbbenetes dolog az volt számára – na nem mintha szüksége lett volna újabb megrökönyödésre –, hogy az apja körkörös mozdulatokkal, vigasztalóan simogatta a hátát. Az ilyen alkalmak rendkívül ritkák voltak, mivel nem az a fajta ember volt, aki könnyen kimutatta az érzéseit. Mégis, amikor Griernek igazán szüksége volt rá, mindig ott volt, hogy átsegítse a nehezén: az anyja és Daniel halálánál. Aztán annál a szörnyű szakításnál azzal a férfival, akihez majdnem férjhez ment a jogi egyetem elvégzése után. Ez az apa volt az, akit mindig is ismert és egész életében szeretett. Annak ellenére, hogy sötét árnyékok vették körül. – Köszönöm – mondta anélkül, hogy ránézett volna. Az apja megköszörülte a torkát. – Nem ezt érdemelted. És mindez az én hibám. Grier ezzel nem tudott vitába szállni, ám ahhoz sem volt ereje, hogy emiatt elítélje. Különösen annak hallatán, milyen fájdalmasan csengett a hangja. Most, hogy a dühe már elpárolgott, rájött, az apja élete végéig kísérteni fogja a lelkiismerete, és ez lesz a büntetése, amelyet 347
megérdemelt, és amelyet cipelni is fog. Ráadásul az egyik gyerekét már el kellett temetnie, egy nem tökéletes fiút, akit a maga módján szeretett, és borzalmas körülmények között veszített el. Grier eltölthetné az egész életét úgy, hogy kizárja az apját az életéből, és gyűlöli Daniel halála miatt... de vajon akarja-e mindvégig ezt a terhet hurcolni? Arra a holttestre gondolt, amely az előszobájában hevert, és hogy a halál milyen hirtelen elragadhat bárkit. Az egyik pillanatban még itt van, a másikban pedig már nincs. Nem, döntötte el. Nem akarja, hogy a fájdalom és a harag eltávolítsa attól, aki még megmaradt a családjából. Időre van szükségük, de ő és az apja majd helyrehozzák a kapcsolatukat. Ebben legalább igaza volt Isaacnek. – Ugye, nem szólhatunk a rendőrségnek? – kérdezte. Mert bármilyen egyenruhás jelenne is meg itt, arra is vadásznának. – Isaac és Jim majd elintézik a testet. Ez a dolguk. Grier megvonaglott a gondolattól. – Nem fog hiányozni valakinek? Bárkinek? – Nem is létezik. Hivatalosan legalábbis nem. A családja úgy tudja, hogy meghalt. Ez alapkövetelmény a különleges egységnek ebben a részében. Istenem, Griernek egy sor erkölcsi kifogása volt az ellen, hogy nem mondanak vagy tesznek semmit a halálesettel kapcsolatban. A saját életét azonban nem akarta veszélybe sodorni egy olyan férfi miatt, akit azért küldtek, hogy megölje Isaacet és talán őt is. Kivéve, hogy... a fickó láthatóan azért jött, hogy tanúk előtt kövessen el öngyilkosságot. – Mit fogunk tenni? – mondta ki hangosan a gondolatát, választ azonban nem várt rá. És a „mi” ezúttal csak őt és az apját jelentette. Isaac nem volt benne. Isaac hazudott neki. A szemébe. Mégis kapcsolatba került azokkal a gonosz emberekkel – miközben Grier azt gondolta, hogy van egy tervük. Az igaz, hogy az apját nem árulta el, de ez csak sovány vigaszt jelenthetett; mert már nyilvánvalóan elhatározta, hogy feladja magát – vagy legalábbis úgy nézett ki. Egy olyan férfi, mint ő, aki úgy harcolt, ahogy ő, és olyan otthonosan bánt a fegyverekkel? Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy azt tervezte, megöli azt az embert, aki eljön érte, aztán tisztán és szabadon eltűnik az országból. 348
Rendben. Ő pedig el fogja engedni. Isaac nem volt más, mint egy ketyegő dobozba csomagolt szexuális vonzerő – ahol a ketyegés egy bomba időzítője volt, és az izmos testű csomagolás alatt rejtőzött. Ami pedig a „szeretlek” megjegyzést illette? A hazug emberekkel az a helyzet, hogy mindenki maga döntheti el, hogy mit hisz el abból, amit neki mondanak – és nem feltétlenül csak azokat az állításait vonja kétségbe, amelyekről tudta, hogy nem igazak. Grier nem volt biztos benne, mi haszna származott Isaacnek ebből a „vallomásból”, de volt annyi esze, hogy ne tulajdonítson neki különösebb jelentőséget. A feje megtelt, és túl fáradt volt ahhoz, hogy a zsibbadtságon kívül mást is érezzen. Zsibbadt volt és... nos, igen, ostoba. De ugyan már, létezhet-e a nyers és gyengéd „ritka kombinációja”? – Itt várj! – mondta az apja. Amikor felállt, Grier észrevette, hogy két hatalmas termetű férfi jött be a konyhába. A páros ugyanolyan nagydarab volt, mint Isaac meg a „határozottan nem halott” Jim Heron, a megjelenésük pedig ismét arra emlékeztette, mi van az előszoba folyosóján. Mintha el tudná felejteni! – Jim barátai vagyunk – közölte egyikük, a copfos. – Itt vagyok – kiáltott nekik Jim a folyosóról. A két férfi Grier apjával együtt a holttesthez indult. Grier hirtelen megharagudott magára, ezért felvette a képzeletbeli nagylányos nadrágját, és lelkileg összeszedte magát. Amikor felállt, a feje szédült, ám az érzés némileg csökkent, amint odament a kávéfőző géphez, és automatikus mozdulatokkal új adag kávét főzött. Szűrő. Benne van. Víz. Benne van. Őrölt kávé. Benne van. Bekapcsolás. Megtörtént. A megszokott műveletsor segített neki egy kicsit, hogy magára találjon, és mire a gőzölgő italt a kezében tartotta, már készen állt rá, hogy megbirkózzon a helyzettel. Helyes. Mert épp itt volt az ideje, hogy a jövőre gondoljon... na meg arra, mi lesz ez után a szörnyű éjszaka és az elmúlt három felkavaró nap után.
349
Sajnálatos módon az agya olyan volt, mint egy baleset szemtanújáé, még ott lődörgött a felborult roncs és a járdán heverő holttestek közelében, a gondolatai folyton olyan képeket vetített ki, amelyeken ő és Isaac együtt voltak. Végül azonban gátat szabott az értelmetlen iránynak, és a racionalitás nevében karhatalmi közeget játszva galléron ragadta a gondolatait, és arra kényszerítette őket, hogy haladjanak előre, ne ragadjanak le egy ponton. A helyzet az, hogy Isaac nem véletlenül csöppent az életébe. Neki köszönhetően végre megtanulta a leckét, amelyre még Daniel halála sem tudta rádöbbenteni. Mit is? Bármennyire akarjuk, hogy valaki megváltozzon, és hiszünk benne, hogy képes rá, a saját életét mindenki maga irányítja. Nem pedig mi. Lehet a falnak menni azoktól a döntésektől, amelyeket mások hoznak, lehet rajtuk bosszankodni, mérgelődni, ám ha az a bizonyos valaki nem úgy dönt, hogy egy másik úton megy tovább, a végeredmény sosem az lesz, amit mi szeretnénk, hogy legyen. Azért ez a felismerés még nem jelentette azt, hogy abbahagyja az ingyenes ügyeket, vagy a börtönök látogatását, csak eljött az ideje, hogy meghúzza a határt, mennyit ad magából... és milyen messzire hajlandó elmenni másokért. Irgalmas szamaritánusi küzdelmeivel megpróbálta feltámasztani Danielt, habár a szellemével való beszélgetés lehetett volna az első jel arra, hogy a testvére soha nem fog visszajönni. Azok után azonban, hogy megtudta a halálának valódi okát, és megpróbált megbékélni vele, végre eljött az ideje, hogy elengedje és továbblépjen. Ivott egy kortyot a kávéból, és a bizarr körülmények ellenére egyfajta béke töltötte el... Ekkor hangzott fel a második lövés a ház elülső részében. Kint az előszobai folyosón Jim éppen a holttest felé közeledett kristálykésével, amikor megérezte Adrian és Eddie jelenlétét a konyhában. Istenem, tökéletesen időzítették az érkezésüket. Már felkészült rá, hogy egyedül cselekedjen, ám az erősítés mindig jól jött. – Itt vagyok – kiáltott ki. A páros kilépett a folyosóra, és egyikük sem lepődött meg azon, ami a földön hevert. – Ó, öreg, Devina ott van benne – dörmögte Ad, amikor odalépett a test maradványához. 350
– Mi az ördögöt akarsz azzal a tőrrel? – kérdezte Isaac. Nos, igazság szerint gyors ördögűzésre készült, ugyanis ez volt az egyetlen módja annak, hogy megbizonyosodjanak róla, Devina valóban elhagyta... A hulla feltámadásának első jele a kéz rándulása volt. Aztán az az istenverte hústömeg egy gyors mozdulattal felemelte magát a földről, és fókuszálta az egyik szemét, ami megmaradt és látszólag működött. Erről azonnal Matthias jutott Jim eszébe. Isaac felkiáltott, és elsütötte a fegyverét, ám ez legalább olyan hatástalan volt, mintha egy befőttesgumit lőtt volna ki egy megvadult bikára. Az állat meg sem érezte, ő viszont elvesztette azt, ami egyben tartotta összetekert újságpapírját. Jim ellökte a katonát az útból, és nagy lendülettel a zombira vetette magát, majd a falhoz taszította. Amikor a test a falhoz csapódott, Devina arcvonásai jelentek meg az általa birtokba vett test fejének szétroncsolt maradványai között, és egy elégedett mosolyt formáztak. Mintha máris nyert volna. Jim egy határozott mozdulattal beledöfte a kristálykést a valóságos és a metafizikai szempár közé. A zombi torz üvöltést hallatott, majd egy fekete füstfelhő szállt ki belőle szörnyű bűz kíséretében. A sötét köd összesűrűsödött, és a bejárati ajtó felé iramodott. Az utolsó másodpercben gyorsan kisiklott az ajtó deszkája alatt, mintha kívülről kiszippantották volna – és a hiányában Matthias helyettese tehetetlenül rogyott a földre, mivel már nem maradt benne semmi, ami életet lehelt volna a csontokba és a húsba. – Na, most már végképp meghalt – mondta Jim lihegve. Az ezt követő döbbent csendben hátrapillantott a válla fölött Isaacre. A fickónak olyan nagyra nyílt a szeme, hogy még egy kamion kereke is megirigyelhette volna, és víz csöpögött a fejéről, mivel Adrian és Eddie kristályfegyverük tartalmát kiürítették rá, hogy megvédjék. Okos húzás. Kivéve, hogy... a gonosz meg sem próbálta elvinni. A másik irányba ment. Jim gondolati áramkörei vadul izzottak, az ösztönei azt súgták, hogy valami nincs rendben. Nagyon nincs. Devinának másodjára adódott lehetősége arra, hogy elvigye Isaacet... mégsem élt vele. Most sem. Miért... 351
Úgy világosodott meg, mintha egy függönyt húztak volna szét az ablakon, és mögötte hirtelen tökéletesen tisztán kirajzolódott volna a játék menete. Teljesen megdöbbent attól, amit látott. Szentséges atyaúristen... Váratlanul megszédült, és meg kellett kapaszkodnia a falban. – Nem te vagy az! – dörmögte komoran Isaacre nézve. – Ó, isten irgalmazzon nekünk, nem te vagy az! Amikor Grier Childe jelent meg futva a konyhából, Isaac azt mondta neki. – Jól vagyunk. Mindenki jól van. Ami csupán csak egy bizonyos fokig volt igaz. Na persze, Devina láthatóan szellemesdit játszott, és eltűnt a házból, és igen, a csoport egyik tagját sem ölelte körül nem evilági, szürke árnyék, valamint Jim sem tátogott már úgy, mint aki meg van döbbenve, a helyzet azonban meglehetősen távol állt a jótól. A legfontosabb kérdés most az volt... kit akart a démon? Kinek a lelkét? A mobiltelefon, gondolta Jim. Mindenki elkezdett beszélni, a levegő megtelt hangokkal, ő azonban félretette a zajt a fejéből, és letérdelt a földre. A már kétszer meghalt test mellől felvette a telefont, és belépett az elküldött üzenetek menüpontba. Azonnal felismerte a legutolsó számot. Matthias kapta meg a képet. Jimbe jeges félelemmel hasított a felismerés. A célpontot próbálta megmenteni... miközben egész végig a lövészre kellett volna koncentrálnia.
352
Negyvenkettedik fejezet
Isaac ott állt Grier előszobájában, miközben valami lé csöpögött az orráról és az álláról. Az agya egy-két évtizedet is eltölthetett volna azzal, hogy megpróbálja felfogni, mi a jó francot látott az előbb, ehhez azonban időre lett volna szüksége, ami nem volt neki. Bármennyire nem értette is a dolgot – és ez az ismeretlen terület akkora volt, mint egy futballstadion –, arra kellett hagyatkoznia, amit a szeme közvetített, és ennyiben hagyni az egészet. Saját szemével látta, ahogy egy halott férfi felállt, majd meg sem rezdült, amikor rálőtt, és az egyetlen, ami leterítette a nyomorultat, egy üveg- vagy kristálykés volt. Aztán valami elhagyta a testét, és kimenekült a bejárati ajtó alatt. Kicsit hasonlított a sKiller z-re, annak is a paranormális szintjére, ahol egy kattintás után ki lehetett dobni a szabályokat az ablakon, és a játékos egy olyan párhuzamos világba csöppent, ahol bárki egy pillanat alatt köddé válhatott a szeme előtt, vámpírok éltek az árnyékban, és emberek helyett halottsápadt lények eredtek a nyomába. Természetesen az csak szerepjáték volt, amelyet kikapcsolhatott az ember, ha akart – ebben a helyzetben azonban nem volt megállító gomb. Éppen ezért Isaac nem akarta arra vesztegetni az időt, hogy megpróbálja megérteni. Igen, majd miután ennek az egésznek vége lesz, meg fogja kérdezni Jimet, hogy mi a franc történt... feltéve, ha lesz olyan, hogy „utána”. Ahogy a dolgok jelenleg álltak, az itt lévő emberek egy része talán éppen a túlvilág felé tartott. – Hová ment? – kérdezte Jimtől. – Nem az a fekete valami... hanem a fénykép? Amikor Jim felnézett a telefonról, Isaacnek emlékezetébe villantak a helyettes szavai: Ezt nem Matthias irányítja. Vagyis ez azt jelenti, hogy egy másik agytröszt alakítja úgy a dolgokat, mozgatja úgy a szálakat, hogy egy bizonyos eredményt elérjen. – Kinek? – ismételte. 353
– Matthias kapta meg – felelte Heron és felállt. – Matthias is... közéjük tartozik? – Amikor Isaac a megcsonkított holttestre mutatott, arra gondolt, milyen remek, olyan helyzetbe került, amelyben még szavak sincsenek bizonyos jelenségek megnevezésére. – Akkor még nem tartozott közéjük, amikor tegnap este találkoztam vele. Nos, ez legalább megmagyarázta, miért használták bokszzsáknak az arcát. És igen, ha mindketten túlélik, Jimnek lesz mit megmagyaráznia. – Te is közéjük tartozol? – kérdezte Isaac. Jim hátrapillantott a két társára, majd Grierre és az apjára nézett. – Bizonyos értelemben igen. De mi a másik oldalon állunk. Isaac megrázta a fejét, és elraktározta az információt későbbre. Az most sokkal fontosabb volt, hogy milyen irányt vesznek az események ezek után. – Ha Matthias kapta meg azt a képet, akkor azt fogja gondolni, hogy én öltem meg a fickót... lényt... akármit. Ebből pedig mi következett? Hogy Matthias ezúttal tényleg a nyomában lesz. – Kit hívsz? – kérdezte, amikor Jim a füléhez tette a készüléket, mintha telefonálni akarna. Jim ajka azt formálta: „Matthiast”, majd rögtön utána egy káromkodás hagyta el a száját. – Kibaszott hangposta. Miközben a többiek beszéltek, Isaac félrehúzta Heront. – Hogy értetted azt, hogy „nem én vagyok az”? – Erre most nincs időnk. – Egy percünk csak van. Garantálom. – Az semmire nem lenne elég. – Jim tekintete az Isaacébe mélyedt. – Emlékszel még, mit mondtam, amikor először megláttalak? Hogy nem fogom hagyni, hogy bármi történjen veled? Még mindig így van. De most mennem kell. Isaac megszorította a férfi karját, és nem engedte, hogy elmenjen. – Hová? Jim a társaira nézett. – Meg kell keresnem Matthiast. Azt hiszem, őt keresi a nő. Vajon milyen nőről beszélhet, töprengett Isaac. Aztán támadt egy ötlete. 354
– Sehová sem kell menned. Találkozni akarsz vele? – Előhúzta a vészhívót a zsebéből, és a láncnál fogva lóbálta, miközben a saját mellkasára mutatott. – Íme a csalid. Végül mégiscsak szükség lett a bepakolt bőröndre, gondolta Grier. Az apja Lincolnban lévő házába készült egypár napra – miközben Jim és Isaac itt maradtak a házában, hogy szembenézzenek azzal a férfival, Matthiasszal. Furcsa érzés volt a családi otthont viszonylag idegenekre hagyni, azonban a házban rengeteg titkos kijárat volt, amely megkönnyíti majd a két férfi helyzetét. Annak ellenére, amit róluk gondolt, ha csak egy mód volt rá, Grier nem akart szemtanúja lenni a haláluknak. Sajnos már nem beszéltek arról, hogy Isaac leleplezi a szervezetet, és az apja le is fújta az egészet a kapcsolatainál. Isaac nem fog mondani egy szór sem, az apjának pedig nem volt elég információ a kezében, hogy jelentős kárt okozzon – vagyis a kockázat a lehetséges haszonnal szembeállítva, nem érte meg az erőfeszítést. Ami nagy szívás volt, de hát ilyen az élet. Grier lenézett a bőröndjére, és úgy döntött, számos előnye van annak, hogy elmegy. Nem akart itt lenni, amikor eltüntetik a holttestet – még egy jó napon sem szívesen látta volna, nemhogy most, amikor a dolgok nem túl kedvezően alakultak. Különben is pihenésre volt szüksége. Amikor megismerte Isaacet, minden olyan ismerős volt, a felpörgött kimerültség, az események és a krízishelyzetek alakulása. De elfáradt... és elhatározta, hogy tartja magát az új meggyőződéséhez. Itt volt az ideje kiszállni, eltávolodni, és maga mögött hagyni ezt a dolgot. Ezért nehéz szívvel, de elszántan indult Lincolnba. Levette az Egy úr az űrből második évadjának DVD-jét, majd felnyitotta a bőrönd tetejét, hogy beletegye... Aztán mozdulatlanná dermedt, és felkészült lelkileg. Most az egyszer megérezte, hogy Isaac áll a hálószoba ajtajában – annak ellenére, hogy a férfi nem kopogott. Hátrapillantott a válla fölött, és látta, hogy a haja valami rálocsolt folyadék miatt alul felgöndörödött, és hogy a tekintete olyan átható, mint mindig.
355
– Azért jöttem, hogy elköszönjek – dörmögte halkan a férfi, kellemes déli akcentusa átjárta mély hangját. – És hogy elmondjam, sajnálom, hogy hazudtam. Amikor egy lépést tett befelé a szobába, Grier visszafordult a bőröndjéhez, és beletette a DVD-t, majd lecsukta a tetejét. – Valóban? – Igen. Mindkét csatot lezárta. – Tudod, azt nem értem, miért fáradtál egyáltalán? Ha soha nem állt szándékodban végigcsinálni, miért beszéltél az apámmal? Vagy az volt a célod, hogy őt leleplezd? Kipuhatold, mennyit tud, aztán figyelmezteted a barátaidat? – Amikor a férfi nem válaszolt, Grier megpördült. – Erről volt szó? Isaac tekintete az arcát tanulmányozta, mintha minden vonását az emlékezetébe akarná vésni. – Más okom volt rá. – Remélem, elég jó, mivel tönkretetted a beléd vetett bizalmamat. Isaac lassan bólintott. – Igen, az. Nos, ettől Grier úgy érezte magát, mint akit csúnyán kihasználtak. Megragadta a bőrönd fülét, és leemelte az utazótáskát az ágyról. – És megint megtetted. – Mit? – Aktiváltad az átkozott vészhívót, és idehívtad azt a Matthiasrémálmot. – Grier a homlokát ráncolta. Szerintem te meg akarsz halni. Vagy valami más célod van, amit még csak elképzelni sem tudok. De akárhogy áll is a dolog, nem tartozik rám. Felnézett Isaac kemény, gyönyörű arcára, és hatalmas fájdalmat érzett. – Akkor sok szerencsét! – mondta, majd arra gondolt, vajon az éjszaka végére ő is olyan állapotban lesz-e, mint az a másik katona. – Komolyan gondoltam, amit mondtam, Grier. Lent a konyhában. – Nos, elég nehéz eldönteni, mi igaz és mi nem. A szíve darabokra tört, akkor is, ha ennek semmi értelme nem volt, és ezzel az égető fájdalommal a lelkében semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy minél messzebb legyen attól a férfitól, aki a szoba másik oldalán állt. 356
Vagyis inkább az élete másik oldalán. – Isten veled, Isaac Rothe! – mormolta halkan, és az ajtó felé indult. – Várj! Egy pillanatra valami különös, kétségbeesett remény lobbant fel a szívében. De nem tartott sokáig. Egyszer s mindenkorra végzett az ábrándokkal és a nem valós izgalommal. Azt viszont megengedte, hogy a férfi odalépjen elé, és valamit átnyújtson neki. – Jim arra kért, hogy ezt adjam oda. Grier elvette tőle. Egy gyűrű volt – nem is, inkább egy piercing, amelynek sötétszürke golyócska volt az egyik vége, a másik pedig visszakanyarodott hozzá. A homlokát ráncolta, amikor ránézett a miniatűr gravírozásra, amely a belsején futott végig. Nem értette, mert olyan nyelven volt, amit nem ismert, a próbát azonban felismerte benne: a karika platinából készült. – Igazság szerint Adriané – mondta halkan Isaac. – Ő küldte, és szeretné, ha viselnéd. – Miért? – Hogy megvédjen. Legalábbis ezt mondták. Nehéz volt elképzelni, mit tehetett érte ez a kis tárgy, de pont jó volt a mutatóujjára, és amikor Isaac megkönnyebbülten fellélegzett, Grier egy kicsit meglepődött. – Ez csak egy gyűrű – mondta lágy hangon. – A történtek után nem hinném, hogy bármire is azt lehetne mondani, hogy „csak”. Ezt nem tudta megcáfolni. – Hogy viszitek ki innen azt a hullát? – Kézben. – Nos, rendben. – Még egy utolsó pillantást vetett a férfira. Nem tudott nem arra gondolni, hogy meglehet, néhány óra múlva halott lesz. És arra, hogy valószínűleg sosem fogja megtudni, mi történt vele. Vagy, hogy hová ment, ha túlélte. És hogy alszik-e még valaha biztonságos helyen. Amikor azt érezte, hogy kezd elgyengülni, megfogta a bőröndjét, bólintott egyet Isaac felé, és kisétált a szobából. Sorsára hagyta a férfit. Nem volt más választása. Muszáj volt gondoskodnia magáról. 357
Negyvenharmadik fejezet
A döntést szabad akaratból kellett meghozni. Ez volt a baj ezzel az egész versengéssel. A kérdéses léleknek a saját szabad akaratából kellett megválasztania az utat, amelyen továbbment, amikor válaszút elé érkezett. Amikor Devina a Négy Évszakban lévő lakosztályában kilépett a zuhanyfülkéből, arra gondolt, mennyire utálja ezt a szabad akarat szarságot. Sokkal hatékonyabb lenne, ha ő maga szerezné meg a tulajdonát, és szó szerint ő vezetné a buszt. A Teremtő azonban a szabályok szerint csökkentette azt a hatalmat, amellyel beleavatkozhatott a játékba. Jim Heron volt az egyetlen, aki hatással lehetett a lelkekre... az egyetlen, aki valamilyen irányba befolyásolhatta az egyének döntését. Átkozott Jim Heron. Nyomorult gazember. És ha már itt tartunk, a Teremtő is elmehet a fenébe. Devina lerántott egy törülközőt a sárgaréz rúdról, és megtörölte a gyönyörű, barna hajú női testet, miközben arra gondolt, mennyivel jobb gazda ez számára, mint az a kígyós tetoválású katona. Most azonban nem volt ideje rá, hogy ezen örvendezzen. A jelenlegi lélekért folytatott utolsó kör a játékban nemcsak hogy közeledett, de már itt is volt. Elérkezett az ideje, hogy lezárja ezt a versenyt, és végre győzzön. Miután kilépett Matthias helyettesének ismerős bőréből, a levegőbe emelkedett, és kimenekült a téglaházból. Gonosz énje legszívesebben belebújt volna az ügyvédnőnek vagy az apjának a testébe – csak a móka és a drámai hatás kedvéért. Az akkori helyzetben azonban nem tűnt jó ötletnek. Minden tökéletesen el volt rendezve, a játékosok hajlamai és belső indíttatásuk biztosították, hogy mi módon reagálnak az eseményekre. A divat nyelvén ez olyan volt, mint egy tökéletes öltözet ruha. Ezt a meccset azonban nem csupán a játék miatt kellett megnyernie. Szeretett volna visszavágni Jim Heronnak amiatt, amit a 358
magánlakhelyén művelt. Nem akkor, amikor a szolgái is részt vettek a szórakozásban, hanem amikor csak ketten voltak. Egyáltalán nem készült fel arra, hogy a férfi betör hozzá. Sem arra, hogy kiderül, nyilvánvalóan nem csak átlagos angyal. Adrian vagy Eddie nem tudták volna ezt megtenni. Devina nem ismert senkit, aki képes lett volna rá. Na persze, nem meglepő. Jim Heront úgy választották ki erre a szerepre, neki kellett annak a pártatlan személynek lennie, aki se nem jó, sem nem rossz. Tulajdonképpen arra szerződött, hogy mindkét oldalhoz hűséges legyen, mert mindkét csapat azt gondolta, hogy majd az ő értékrendjük szerint fogja befolyásolni a lelkeket, miután ellátták az előírt mennyiségű „tanáccsal”. Micsoda baromság, mint utóbb kiderült. Az első lelket, akiért harcoltak, Jim minden erejével a jó felé terelte – amellyel bebizonyította, hogy Devina hibázott, amikor megbízott benne. A gazember bűnösnek álcázott megmentő volt, nem pedig olyan, aki az ő oldalán állt. Éppen ezért Devina úgy döntött, mostantól sokkal aktívabban fog részt venni a játékban. Senki nem képviselte az ő érdekeit, a helyzet manipulálása azonban döntő fontosságú volt, ha győzelmet akar el érni a küzdelmekben. Ha nem folyamodik némi ravaszsághoz, hamarosan négy-nullára legyőzik, és akkor elveszíti az egész játékot. Ezért vitte le Jimet saját poklának a mélyére. El kellett távolítania Matthias közeléből – mert ha a két személy bármiféle kapcsolatot teremtett volna, az nem kedvezett volna neki. De legalább a lelket okosan választotta ki. A különleges egység vezetőjét már két éve puhította, és mostanra majdnem meg is szerezte. Vagyis amikor Nigel és ő arról tanácskoztak, ki legyen a következő szereplő, Devina Martin O'Shay Thomast, más néven Matthiast választotta. A következő körben majd megint Nigel fogja kijelölni a lelket, és kétségtelenül olyat fog választani, aki Devina számára nem lesz könnyű eset. Matthias... ó, a drága jó, korrupt Matthias! Már csak egy utolsó erkölcstelen tett hiányzott, és örökre az övé lesz – és vele együtt learatja az első győzelmét is.
359
Matthiasnak már csak annyit kellett tennie, hogy kioltja Isaac Rothe életét, és ding-ding-ding! Övé lesz a pont Jim Heronnal szemben. Habár, abból ítélve, mit tett vele Jim, tartott tőle, hogy az angyal nem csupán egy jelentéktelen hátvéd ezen a meccsen, hanem egészen más kaliberű játékos. Devina ezért nem maradt ott Beacon Hillen. A kettőjük közti párharc, amelyet lent, a pokol mélyén folytattak, kimerítette, és nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy máris felvegye a férfival a küzdelmet. Főleg, hogy egyértelműen nagy hiba volt alábecsülnie a végzetének az erejét. A teste köré csavarta a törülközőt, majd lenézett a márványpultra, amely a két mosdókagylót fogta körbe. Két héttel azelőtt az volt a terápiájának egyik feladata, hogy ritkítsa meg a sminkkészletét, ő pedig engedelmeskedett. Kidobott számtalan púdert, rúzst és szemhéjfestéket. Most azonban, ahogy végignézett az üres helyen, pánik tört rá, hogy nem látja a dolgait. Mindössze egyetlen kis Gucci táska maradt. Semmi több. Idegesen megfogta a kis neszesszert, felfordította, és kiszórt belőle mindenféle fekete hengeres és szögletes tégelyt. Izgatottan zihált, miközben nekilátott, hogy a tucatnyi holmit nem használat, hanem méret és alak szerint csoportosítsa. Túl kevés. Még többre volt szüksége... Az agya leghátsó részében tudta, hogy egyre jobban belelovalja magát, de nem tudott leállni. A felismerés, hogy Jim sokkal félelmetesebb, mint ahogy gondolta... és hogy neki így sokkal nagyobb esélye van a vereségre, mint ahogy hitte... újra felszínre hozta belső gyengeségét. A pszichológusa hangsúlyozta, hogy semmit nem fog megoldani azzal, ha még több holmit vásárol vagy szerez, sem azzal, hogy újra és újra átrendezi őket. De ideig-óráig mégis megnyugvást nyújtott ez a tevékenység... Végül szinte erővel kényszerítette magát, hogy kimenjen a fürdőszobából. Elpocsékolta az időt, pedig meg kellett bizonyosodnia róla, hogy a sok kis dominója, amelyet elrendezett, úgy dől-e el, ahogy tervezte. Hogy csitítsa a kényszerbetegség kiváltotta tünetet, elismételte gondolatban, amit a pszichológusa mondott három nappal korábban. A 360
félelmet nem a tárgyak miatt érzi, hanem a világban betöltött helye miatt. A miatt a hely miatt, amit érzelmileg és szellemileg a magáénak tart. Mindegy. Most dolga volt. És egy új testet kellett szereznie, amelybe beleköltözhetett.
361
Negyvennegyedik fejezet
Miután a két Childe elindult kocsival – Eddie és Adrian titokban követte őket Jim Isaackel a házban maradt, amelyben ezernyi titkos átjáró rejtőzött, amelyet Childe kapitány mind megmutatott Jimnek. Távozásuk után a ház kívül-belül sötét lett, ők ketten pedig tettre készen várakoztak. Mint a régi szép időkben, gondolta Jim. Különösen, amikor a füléhez tette a telefont, és várta, hogy Matthias felvegye. Habár... ha valóban a régi, szép időkben lettek volna, a gazember azonnal beleszólt volna a rohadt telefonba. Ebben a pillanatban kétségbeesetten szeretett volna módot találni arra, hogy elérje a nyomorultat, mielőtt kivont szablyával beront hozzájuk... Aztán felhangzott a régi főnöke hangja a vonal másik végén. – Isaac! – Nem. – Jim nagyon ügyelt rá, mit mond, mert meglehetősen sok elvarratlan szál keringett még körülötte. – Nem Isaac vagyok. A pillanatnyi csendben csak valami halk zúgást lehetett hallani a háttérben. Autó? Repülőgép? Biztosra kellett volna tudnia, de valószínűleg autó lehetett. – Jim? Te vagy az? – Matthias hangja gépies volt, teljesen élettelen. Nyilván még az a „sírból-visszatértem-helló-hogy-vagy” mutatvány sem volt elég ahhoz, hogy felrázza, habár ebben az esetben nem arról volt szó, hogy ez a nagy elme annyira rendíthetetlenül nyugodt lett volna. Sokkal inkább halálosan fásult. Jim gondosan megválogatta a szavait. – Engem sokkal jobban érdekel az, hogy te hogy vagy. Továbbá arról a képről is szeretnék beszélni, amit kaptál. – Valóban? Nos, engem viszont más dolgok érdekelnek. Például az, hogy miként beszélhetsz most velem telefonon. Halott vagy. – Nem igazán.
362
– Különös. Volt rólad egy álmom. Megpróbáltalak lelőni, de nem haltál meg. A francba, bonyolult volt egyszerre két világban jelen lenni. – Igen, tudom. – Tényleg? – A helyettesed miatt hívtalak. Nem Isaac ölte meg. – Na ne mondd! – Hanem én. – Újabb hazugság, pedig a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Még jó, hogy sosem okozott neki problémát az ilyesmi. – Még egyszer mondom, azt hittem, halott vagy – Nem annyira halott. – Nyilvánvaló. – Hosszú csend következett. – Szóval, ha élsz és virulsz, miért tetted ezt a helyettesemmel, Jim? – Már megmondtam. Abban az álomban. Nem hagyom, hogy bárki is Isaac közelébe merészkedjen. Tudom, hogy emlékszel rá. – Azt mondod, ezentúl szólítsalak Lázárnak Zacharias helyett? – Úgy szólítasz, ahogy akarsz. – Nos, bármi is a neved, éppen most küldtél egy golyót a „védenced” fejébe. Gratulálok, mert Isaac az, akivel elszámolnivalóm van, és ismersz... a saját módomon fogom rendezni a számlát. A francba! Grier Childe! Bármibe lefogadta volna, gondolta Jim. – Ez nem logikus. – Ó, dehogynem. Vagy Isaac ölte meg az emberemet, és abban reménykedve fedezed, hogy elnéző leszek, vagy pedig valóban te tetted, amely esetben veled is elszámolnivalóm van. Az pedig, hogy veled miként intézem el a dolgot, egyszerű: a gyilkosság a te lelkeden fog száradni. Mivel utálod a járulékos veszteséget, ez igazi csapás lesz számodra. – Rothe segített megmenteni az életedet. A sivatagban, amikor majdnem megölted magad. Matthias ezúttal szinte morgott. – Ne adj újabb okot arra, hogy gyűlöljem! Bingo, gondolta Jim, és erősebben szorította markába a telefont. Ez volt az a rés, ahol hozzáférhetett. Még fontosabb volt, mint az a „kiölte-meg-a-démont” műsor.
363
– Milyen keserű a hangod, Matthias. Nagyon keserű. Tudod, megváltoztál. – Nem igaz... – De igen, és tudod, mit? Már nincs erőd ehhez az egészhez. Nem tudom, hogy rádöbbentél-e már erre, de a régi Matthias nem személyesen intézte volna ezt. Mert csupán munka lett volna számára. – Ki mondta, hogy úton vagyok? – Én. Biztos vagyok benne. Még te sem tudod, de valahogy kényszert érzel, hogy ide gyere, és megölj egy ártatlan embert. – A csend arról tanúskodott, hogy jó irányba tapogatózik. – Nem tudod, miért kell ezt saját magadnak intézned, nem érted és nem tudod mire vélni a gondolkodásodat sem mostanában. Úgy érzed, kicsúszik a kezedből az irányítás. Olyan döntéseket hozol, amelyek nem logikusak. Én viszont megmondhatom neked az okát. Valami olyasmi van rád befolyással, amiről nem is hinnéd, hogy létezik. Szerencsére azonban még nem kerített teljesen a hatalmába, van idő. Jim megvárta, hogy ez az információ leülepedjen volt főnöke fejében. Matthiasnak ördögűzésre volt szüksége, de ebbe neki magának is bele kellett egyeznie. A cél az volt, hogy idecsalják a házba, és Jim elvégezhesse rajta a szertartást. Aztán folytatta a témát. – Az a férfi felelős érte, akit a helyettesednek neveztél. Nem az volt, akinek hitted, Matthias. – Majd még mélyebbre ásva továbbfűzte a gondolatokat. – Amikor veled beszélt, mindig úgy érezted, hogy nagyon igaza van, ugye? Finom, észrevehetetlen módon befolyásolt, irányított, és mindig ott termett, amikor szükséged volt rá. Eleinte észre sem vetted, aztán egyre jobban kezdtél megbízni benne, több feladatot adtál neki, és kezdtél úgy tekinteni rá, mint az utódodra... – Fogalmad sincs, miről beszélsz. – Baromság. Pontosan tudom, mi folyik itt. Ha rajtad állt volna, visszaengedted volna Isaacet a különleges egységbe, ugye? Megtaláltad volna a módját, hogy ne kelljen megölnöd. Nem igaz, Matthias?... Matthias, válaszolj a rohadt kérdésemre! Hosszú szünet után alig hallható volt a válasz. – Igen, így volt. – És azért nem mondtad el a helyettesednek... mert tudtad, hogy rávenne, gondold meg magad. 364
– És igaza is lett volna. – Nem! Gonosz döntés lett volna. Mert ő maga is gonosz volt. Gondolj csak bele! Megpróbáltál kiszállni a különleges egységből, de ő visszahúzott. – Csak közlöm veled, hogy egy szociopatával beszélgetsz, vagyis most vagyok elememben. – Ja persze. Ha te mondod. Csakhogy a szociopaták nem rejtenek bombát a homokba, hogy aztán rálépjenek. Ismerd be, már akkor ott, a sivatagban is ki akartál szállni. Ahogy most is. Ismerd be! Egy ideig semmi mást nem lehetett hallani a vonalban, csak zúgást. Aztán Matthias – szó szerint – ledobott még egy bombát. – Childe fia volt. Jim a homlokát ráncolta és megdöbbent. – Tessék? – Childe fia... volt az, aki mindent megváltoztatott. Megnéztem a felvételt... amelyen Childe zokog, miközben a fiát a szeme láttára meggyilkolják. Az én apám soha nem tett volna ilyet, ha én lettem volna azon a kanapén. Sokkal valószínűbb, hogy ő maga döfte volna a tűt a karomba. Nem tudtam kiverni... ezt a jelenetet a fejemből. Ahogy az a szegény ördög nézett, amit mondott... úgy szerette a fiát, ahogy egy apának kell. Igen, hűha... bizonyos szempontból nehéz volt elképzelni, hogy Matthiasnak is volt apja. Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy az ördög ivadéka. Jim megrázta a fejét, és most először, amióta hosszú évekkel ezelőtt megismerte a különleges egységben, sajnálatot érzett iránta. – Azt mondom, engedd el Isaacet! Felejtsd el a bosszút! Felejtsd el a különleges egységet! Felejtsd el a múltat! Segítek neked eltűnni, és életben maradni. Hagyj magad mögött mindent... és bízz bennem! Hosszú csend volt a válasz. Hosszú csend, mialatt semmi mást nem lehetett hallani, csak az autó motorjának zúgását. – Válaszúthoz érkeztél, Matthias. Amit Isaackel tehetsz, azzal megmentheted magadat... és őt is. Nagyobb hatalmad van, mint gondolnád. Dolgozz velünk! Gyere ide, ülj le, és beszélgessünk! Bölcs módon, egyelőre nem árulta el azt a részt, hogy felvágja a testét egy kristálykéssel, torkon ragadja Devina dögvész lényét és kihúzza belőle. 365
Matthias megborzongva kifújta a levegőt. – Soha nem feltételeztem volna rólad ezt a Teréz anya-féle stílust. – Az emberek változnak, Matthias – felelte Jim fojtott hangon. – Az emberek változnak. Te is megváltozhatsz. Grier konyhájában állva Isaac nem volt biztos benne, hogy jól hallotta: Matthias maga helyezte el a bombát, amely felrobbantotta? Istenem, emlékezett arra az útra a terepjáróval a dűnék között, vissza a táborba. Mihelyt a főnökét kivették a dzsipből, odasereglettek köré az emberek, zacskó vérrel, éles eszközökkel, gumikesztyűben, és Isaac ennél többet nem is tudott a dologról. Heron egy szót sem szólt arról, hogy hogyan, hol és miért történt a robbanás, Isaac pedig nem kérdezte. A különleges egységben alapszabály volt, hogy a tagok nem kérdezősködtek. Akkor sem, ha a főnök és az egyik ügynök váratlanul felbukkant úgy, hogy az egyikükből darált hús lett, a másik pedig az éjszaka közepén keresztülcipelte a sivatagon. Na és? Nem nagy ügy Nem tartozott senkire. Végül is van az úgy, hogy az információ sokkal veszélyesebb, mint egy csőre töltött fegyver az ember halántékánál. Amikor Jim hirtelen befejezte a beszélgetést a főnökkel, Isaac vette a bátorságot, és nem hagyta annyiban a dolgot. – Először is, nem kell, hogy mártírt játssz miattam... vagyis nyugodtan elfelejtheted ezt az „én lőttem le” dumát. És mi a franc? Matthias megpróbálta megölni magát? – Először is – visszhangozta Jim – nem tudom elfogadni a járulékos veszteséget, ezért viseld el, bármit kell is tennem, hogy megmentselek. Másodszor pedig... igen. Meg. A bomba a mi készletünkből való volt, és a főnök pontosan tudta, hová kell lépnie. Egyenesen a szemembe nézett, amikor letette a lábát... és mondott valamit. – Jim megrázta a fejét. – Fogalmam sincs, mit, aztán bumm! A detonátor felrobbant. De nem semmisült meg teljesen. Valami maradt belőle. Elképesztő. – Mennyi idő, míg ideér? – Nem tudom. De jön. Muszáj neki.
366
Na igen. És ami a helyettest illette? Isaac egyáltalán nem akart tudni róla semmit. Már így is elég információ keringett a fejében. Csak az érdekelte, hogy legyenek már végre túl ezen az éjszakán. – Halálosan unom a várakozást – dörmögte. – Üdvözöllek a klubban. Isaac körülnézett. A kis riasztó ki volt kapcsolva, ahogy a nagy rendszer is, de minden ajtó be volt zárva, vagyis nagy eséllyel meg fogják hallani, ha valaki be akar jönni a házba. – Nézd, én felmegyek – mondta. – Szemmel tartom a fenti részt. – Oké. – Jim éles tekintete a hátsó kert felé fordult, mintha arra számítana, hogy bármelyik pillanatban betörhetnek onnan. – Akkor én a hátsó udvart figyelem. Mielőtt Isaac elindult volna felfelé a hátsó lépcsőn, megállt, és visszahajolt a konyhába. Heron az üvegfal előtt állt, kezét csípőre tette, a szemöldökét összevonta. Nem, a fickó nem volt halott. És láthatóan egyáltalán nem aggódott amiatt, hogy egy golyó akármikor berepülhetett azon az üvegen, és eltalálhatta. – Jim? – Mi van? – Mi vagy te valójában? A pillanatnyi csendben az a szó, hogy „angyal” kimondatlanul is ott lebegett a levegőben. Csakhogy az nem volt lehetséges. A férfi megvonta a vállát. – Csak vagyok. Részéről rendben, gondolta Isaac. – Nos... köszönöm. Jim megrázta a fejét. – Még nem vagyunk kinn a vízből. – Akkor is. Köszönöm. – Isaac megköszörülte a torkát. – Nem mondhatnám, hogy bárki is kockáztatta volna miattam az életét. Nos, ez azért nem volt teljesen igaz. Grier megtette érte a maga módján. És istenem, már a puszta gondolattól is könny szökött a szemébe. Heron alig észrevehetően bólintott, és úgy látszott, őszintén meghatódott.
367
– Nagyon szívesen, haver. Most pedig hagyd abba ezt a nyálas szöveget, és őrizd az emeletet! Isaac önkéntelenül is elmosolyodott. – Tudod, ha ennek vége, munkára lesz szükségem. Jim arcán egy pillanatra mosoly villant fel, de gyorsan el is tűnt. – Nem hiszem, hogy szívesen végigcsinálnád azt a felvételi procedúrát, amit én. Elég rázós. – Volt már részem olyanban. – Én is azt hittem. Ezek után Isaac elindult az emeletre. Na igen, a hivatalos változat úgy szólt, hogy szemmel tartja a felső szintet, volt azonban egy másik oka is annak, hogy feljött ide. Valami más is vezérelte. Amikor belépett Grier hálószobájába, egyenesen a gardróbszobába ment, és megállt a földre dobált ruhák előtt, amelyek még mindig ott hevertek a krémszínű padlószőnyegen. Grier félbehagyta a rendrakási folyamatot, mert... hm... valami seggfej megölte magát az előszobájában. Isaac azonban megoldhatta ezt a problémát. Miközben arra várt, hogy kiderüljön, Matthias és közte egyfajta bizarr találkozás jön-e létre vagy pedig lövöldözés, amelyben mindketten meghalnak, egyesével felszedegette a blúzokat és a szoknyákat a földről, és rendet varázsolt a káoszból. Legalább valamit helyrehozhat a nőnek, hiszen az a hulla – szemeteszsákba csavarva ugyan, de – még mindig ott hevert, mintha arra várna, mikor jön érte egy csomagszállító autó. Később majd eltávolítják. Arra viszont nem lesz máskor alkalma, hogy rendet tegyen a ruhák között. Különben is, a benne lakozó „szentimentális alak” szeretett volna még egyszer, utoljára személyes kapcsolatba kerülni a nővel – és annál közelebb nem juthatott hozzá, mint hogy gondosan elpakolta a ruháit, amelyek valamikor a meztelen bőrére simultak.
368
Negyvenötödik fejezet
Grier követte az apja Mercedesét ki Lincolnba, és amikor a ház előtti kocsifeljáró mentén feltűntek az ismerős villanyoszlopok, először lélegzett fel, amióta elhagyták Beacon Hillt. Befordultak jobbra a törött kagylóhéjjal borított kocsifeljáróra, majd megálltak a szürke-fehér ház előtt. Üresbe tette az Audit. Boston belvárosa kicsit több, mint harminc kilométerre volt tőlük, de akár háromszázra is lehetett volna. Ezen a környéken minden csendes volt, és Grier, miután leállította a kocsit, kiszállt. A hűvös tiszta levegő bizsergette az orrát. Istenem, mennyire szerette ezt a helyet. Az alkonyat halvány, fakó fénye lágyabbnak mutatta az erdősávot, amely a két és fél hektáros birtok szélén húzódott, a mezőt, a kertet és a házat pedig sárgás fénnyel vonta be. Mielőtt az anyja meghalt, ezt a helyet csak menedékként használták, ide vonultak vissza mind a négyen, távol a város zajától, amikor nem a Cod-félszigetre mentek. Grier nagyon sokszor töltötte itt a hétvégeket, futkározott a mezőn és játszott a tó partján. Miután az apja megözvegyült, és új életet akart kezdeni, végleg kiköltözött ide, Grier pedig megkapta a városi házat. Miközben az apja a garázs felől odasétált, ahol leállította hatalmas autóját, cipője alatt csikorogtak a kis kagylódarabok. Amikor Grier kicsi volt, azt hitte, hogy az ilyen kocsifeljárókat speciális kukoricapehellyel szórták le. Nem kellett tejet önteni rá, csupán léptekre volt szükség, hogy felhangozzon a sajátos csilingelő hang. A férfi óvatosan közeledett. – Kivegyem a bőröndödet a csomagtartóból? – Igen, köszönöm. – Aztán, mondjuk, megvacsorázhatnánk? Grier nem volt éhes, mégis azt felelte. – Az remek lenne. Édes istenem, olyanok voltak, mint két idegen egy koktélpartin. Nos, egy olyan koktélpartin, ahol holttestek, fegyverek és gyilkosok elől való 369
menekülés szerepelt a programok között; a divatos késés pedig azt jelentette, hogy az illető meghalt, nem pedig azt, hogy elrontotta a frizuráját vagy dugóba került a 128-as úton. Amiről rögtön eszébe jutott... Körülnézett, és érezte, hogy a tarkója bizseregni kezd. Valaki nézte őket. Megérezte. De nem kezdett félni, mert bármit érzett is, biztonságot adott. Bármibe lefogadta volna, hogy Jim társai figyelik. Nem látta ugyan bekanyarodni őket, de tudta, hogy itt vannak a közelben. Miután az apja kivette a bőröndjét a csomagtartóból, és bezárta a kocsit, Grier próbált nem gondolni arra, hogy a szemkötést viselő férfi is belenyúlt már a kocsijába. Mi tagadás, legszívesebben eladta volna az átkozott járművet, habár alig ötvenezer kilométer volt benne, és úgy ment, mint a golyó. – Bemegyünk? – kérdezte az apja, és egy elegáns kézmozdulattal az ajtó előtti ösvényre mutatott. Grier bólintott, majd elindult, és felment a téglaúton az ajtóig. Mielőtt benyitott volna, az apja kikapcsolta a riasztót – ami ugyanolyan volt, mint az ő házában –, majd egyenként kinyitotta a zárakat. Miután mindketten bent voltak az épületben, mindet visszazárta, és visszakapcsolta a biztonsági rendszert. Itt senki sem fogja bántani őket. Biztonsági szempontból a belvárosi ház csak papírmasé tákolmánynak tűnt ehhez az épülethez képest. Daniel halála után az apja úgy átalakította, hogy még egy ostromot is kibírt volna – amit Grier eddig a pillanatig nem tudott mire vélni. A külső falakról leszedtek minden borítást, és vékony, tűzbiztos panelekkel helyettesítették kívül-belül. Az ólomüveg ablakok helyett két és fél centi vastag golyóálló üveget helyeztek be, a régi ajtókat kicserélték olyanokra, amelyeknek megerősített ólomvázuk volt, bentre pedig oxigén-megfigyelő rendszert, valamint egy nagyon komoly szellőzőberendezést szereltek fel. És biztosan voltak ezenfelül más újítások is, amelyekről nem tudott. Az átalakítás többe került, mint maga a ház, és akkoriban Grier komolyan megkérdőjelezte az apja elmeállapotát. Most azonban hálás volt érte. Amikor körülnézett az ismerős amerikai régiségeken, a széles deszkájú fapadlón és a barátságos hangulatú szobákon, az este 370
végtelennek tűnt. Habár ez rendszerint így volt, ha az embernek semmi más dolga nem akadt, csak várni, várni és várni. Jim és Isaac majd kapcsolatba lépnek az apjával, csak azt nem lehetett megmondani, mikor. Vagy milyen hírt fognak közölni. Szörnyű. Milyen szörnyű helyzet! Istenem, korábban a halálra mindig csak baleset vagy betegség kapcsán gondolt. Ma este nem. A mai este kizárólag az erőszakos és előre eltervezett halálról szólt, és Grier ezt a világot nem szerette. Elég nehéz volt az élet akkor is, amikor csak az anyatermészet és Murphy törvényei dolgoztak ellene. Nagyon rossz érzése volt ezzel az egésszel kapcsolatban. – Szeretnél valamit enni? – kérdezte az apja. – Vagy inkább felfrissítenéd magad? Milyen különös! Általában, amikor ebbe a házba jött, úgy tekintette, mintha a sajátja lenne. Gondolkodás nélkül ment oda a hűtőhöz, a kávéfőzőhöz vagy a tűzhelyhez. Furcsa és kényelmetlen érzés volt, hogy most vendégként kezelik. Hátrapillantott a válla fölött, és az apjára nézett, jóképű arcvonásait fürkészte. Az erődítményszerű otthon kínos csendjében rádöbbent, milyen egyedül vannak mindketten. Maguk miatt valóban meg kell próbálniuk, hogy megint egy család legyenek, nem pedig idegenek, mint most. – Inkább csinálok vacsorát mindkettőnknek. Az apjának egy pillanatra könnybe lábadt a szeme, aztán megköszörülte a torkát. – Az csodálatos lenne. Én pedig addig felviszem ezt a szobádba. – Köszönöm. Amikor elment mellette, megfogta Grier karját, és nagyon finoman megszorította, ami nála az ölelést jelentette. Grier azzal fogadta a gesztust, hogy rátette a tenyerét a férfi kézfejére, ahogy mindig is szokták. Miután felsétált az emeletre, Grier a konyhába ment. Kicsit remegett, és nem igazán tudott koncentrálni... de a saját lábán állt és szabadon járkált. A nap végén az ember már ennek is örült, nem igaz? Csak egyvalami hiányzott... ezért megállt, és még egyszer hátrapillantott a válla fölött. Aztán belépett a konyhába, és odapillantott 371
az alkóvban lévő asztalhoz... a hosszú pulthoz, ahol a főzőfelület volt... aztán a hátsó lépcsőhöz... – Daniel? – suttogta. – Hol vagy? Az öccse talán nem akart megjelenni az apja házában. Ha viszont a Négy Évszak szállodában fel tudott bukkanni egy jótékonysági rendezvényen, majd az illegális ketrecharc helyszínén is, akkor ide is nyugodtan elvonszolhatja a hátsóját. – Szükségem van rád – mondta Grier. – Látnom kell téged... Egy ideig várt, aztán még néhányszor a nevén szólította a testvérét, de úgy tűnt, csak a dupla sütő és a hűtő hallotta a kérését. Ó, az isten szerelmére, tudta, hogy az öccse gyűlöli a konfliktusokat – és hogy az apja közelében mindig ideges, de senki nem látta őt, csak Grier, vagyis a fiú nyilvánvalóan meg tudta válogatni, hogy kinek mutatta meg magát. – Daniel! Egy pillanatra pánikba esett, hogy talán soha többé nem látja viszont. Lehet, hogy már el is köszönt tőle, csak nem vette észre? Ismét nem kapott semmi választ. Grier arra gondolt, több haszna lesz, ha inkább munkához lát, ezért odament a régimódi hűtőhöz, és kinyitotta az ajtaját, hogy megnézze, milyen ennivalót tudna összeütni magának és az apjának. Egy dologban biztos volt: omlett nem lesz. El fog tartani még egy ideig, mire újra képes lesz azt készíteni. Amikor leszállt a sötétség, Matthias jelöletlen autójának fényszórója megvilágította az úttestet maga előtt. Más autók is haladtak ugyanazon az aszfalton, mint ő, más emberek ültek a volán mögött, más terveket forgattak a fejükben. Ám ez egyáltalán nem érdekelte, annyira lényegtelen volt számára, mint egy moziban vetített film. És legalább annyira semmitmondó is. Megvoltak a saját gondjai. Baljós gondok. Olyanok, amelyektől zsongott a feje, és a bal mellkasában érzett fájdalom oly mértékben fokozódott, hogy csak komoly küzdelmek árán tudta megőrizni az eszméletét.
372
A francba... Jim Heron túl sokat tudott a legbelsőbb gondolatairól és érzéseiről. Olyan volt, mintha ráhangolódott volna a belső rádiójára, és hallotta volna az összes zenét, interjút és közlekedési hírt. Ráadásul igaza volt az átkozottnak. A helyettes csak Matthias kis sivatagi „balesete” után lépett elő igazán. Az utóbbi két évben nélkülözhetetlenné tette magát, és ha most visszagondolt azokra a küldetésekre és feladatokra, amelyekkel azóta foglalkozott, rájött, hogy a fickó fokozatosan befolyásolta a döntéseit, míg végül szinte már ő maga hozta meg mindet. De nagyon finoman járt el. Mint amikor valaki apránként csavarja fel a lángot egy fazék víz alatt. A helyettes beszélte rá arra is, hogy gondolja meg magát Jim Heron távozásával kapcsolatban. Aztán nem hagyott neki nyugtot, arra buzdította, hogy ölje meg Isaacet. Emellett száz másik példát is lehetett volna felhozni, amelyek nagy részében Matthias engedett is neki. Miközben még csak észre sem vette, mi történik. Istenem, azzal kezdődött az egész, amikor megölte Alistair Childe fiát. Az volt az első a „remek” ötletek sorában. Na persze az érvek megingathatatlanok voltak, és Matthias nem is habozott, amikor meghozta a döntést. Amikor azonban visszanézte a felvételt, a kapitány zokogása megérintette. Kinyitott benne egy olyan ajtót, amelyről nem is tudta, hogy létezik. Matthias akkor kikapcsolta a videót, és lefeküdt aludni. Másnap reggel, ébredés után azonban eldöntötte, hogy elég volt. Elérkezett az ideje, hogy otthagyja a partit, amelyet évekkel azelőtt kezdett – hagyja, hogy a vendégek átvegyék az uralmat a ház fölött, és akár fel is gyújtsák, ha akarják. Ő a maga részéről befejezte. Az utolsó csepp meg a pohár esete. Ránézett a kezére, amely a kormányt fogta, és rájött, hogy valaki más vezérli, irányítja, diktálja, mikor váltson irányt, és mikor indexeljen. Hogy történhetett ez? És honnan a francból tudott róla Jim Heron? Amikor az agya úgy elkezdett forogni, mint egy mosógép, és elindított egy újabb múlttisztázó programot, Matthias eldöntötte, hogy az a sok mentális mosás és öblítés nem olyan lényeges. Ma este nem. És nem itt ezen az úton. Most nem azt kell megfejtenie, hogy került a
373
volán mögé és erre az autópályára, Boston felé, hanem hogy mit fog tenni, amikor odaér. Válaszút előtt állt, való igaz. A csontjaiban érezte ugyanúgy, ahogy évekkel azelőtt, amikor azt a bombát elhelyezte a homokban. A kérdés az volt, hogy most mit tegyen. Higgye el azt, amit Jim Heron mondott? Vagy kövesse a dühös impulzust, amely kelet felé űzte? Melyik irányba menjen? Miközben ezen töprengett, határozottan az az érzése támadt, mintha a mennyország és a pokol között kellene döntenie.
374
Negyvenhatodik fejezet
Adrian néhány tölgyfa közül figyelte az uradalmi birtokon álló szürke faborítású házat, és máris úgy érezte, mintha ő maga is egy nyavalyás fa lenne. Azt a kis összecsapást leszámítva a városban, túl sok időt töltött az elmúlt két napban azzal, hogy csak várakozott az oldalvonalon. Amúgy sem volt az a kimondott tartalék játékos típus, egy olyan éjszakán azonban, mint az aznapi volt, amikor az akció a városban zajlott, ő meg Eddie pedig itt rostokolt az isten háta mögött azért, hogy bébiszittert játsszon két felnőtt ember mellett, átkozottul ideges lett. Különösen, hogy azok, akikre vigyázniuk kellett, egy olyan házban tartózkodtak, amely szuperbiztonságos volt. Még az Alcatraz is elbújhatott volna mögötte. A rohadt életbe! El sem hitte, hogy rossz lélekre vigyáztak. Minden következtetésük helytálló volt, így ez az egész egy algebraegyenlet félresikerült levezetéséhez hasonlított: papíron tökéletesnek tűnt, a végeredmény azonban nem stimmelt. Micsoda kínos gikszer. Hideg verejték lepte el, amikor arra gondolt, milyen közel voltak a célhoz, és mégis milyen messze. De nem csak egy hajszálon múlt tévedés miatt aggódott. A másik dolog Jim felépülése volt; annak ellenére, amit Devina művelt vele, úgy tűnt, a fickó tökéletesen helyrejött... és igen, talán ebben a pillanatban így is volt. A pokolba, még jó is, hogy Isaac és Matthias ma este végre találkoznak, mert Jimnek legalább volt mivel lefoglalnia magát. Az egyetlen problémát az jelentette – amit Adrian személyes tapasztalatból tudott – , hogy miután elmúlik a veszély, Jimre hosszú, magányos órák várnak, amikor semmi más nem lesz az agyában, csak az emlékek, és azok úgy fognak ide-oda pattogni a koponyája börtönében, mint a pingponglabdák. A legnehezebb dolog – Ad véleménye szerint – az a tudat volt, hogy újra meg fog történni. Ha a helyzet úgy kívánja, Adrian vissza fog menni Devina Playgirl mauzóleumába, ahogy Jim is. Mert ők már csak ilyenek voltak. Devina pedig gonosz dög. 375
Mellette állva Eddie elfojtott egy újabb tüsszentést. – Egészségedre! – Átkozott orgona! Esküszöm, én vagyok az egyetlen allergiás halhatatlan. Amikor a fickó ránézett a mellette virágzó akármire, Adrian mély lélegzetet vett, és arra gondolt, legjobb barátjának legalább nem kellett megjárnia a poklot azon az asztalon. Na persze, megjelölte a démon, ami aligha adott neki örök belépőt Disneylandbe. Tíz perccel, három tüsszentéssel és egy nagy adag semmivel később Adrian elővette a mobilját, és felhívta Jimet. A férfi a második csengésre vette fel. – Mondd! – vakkantotta a telefonba kurtán. – Semmi. Itt vagyunk az orgonák között... azt hiszem, ez a neve... és lessük, ahogy Grier az apjával vacsorázik. Úgy látom, sertéssültet. – A vonal másik végén felhangzó sóhaj szintén csalódottságról árulkodott. – Gondolom, nálatok sincs még semmi. Istenem, néha a rossz akció is jobb volt, mint ez az unalmas, idegtépő várakozás. Jim káromkodott egyet. – Úgy egy órája beszéltem Matthiasszal telefonon, de nem tudom, hol van. Az viszont biztos, hogy úton. – Szerintem jobb lenne, ha visszamennénk innen. – Adrian a homlokát ráncolta, és előrébb hajolt. A puritán konyhában Grier felállt, és kivett két tányért a szekrényből, majd leemelte a süteményről az üvegburát. Csokoládétortának látszott. Fehér cukormázzal bevonva. A francba. Lehet, hogy mégis jobb, ha itt maradnak még egy ideig. És meghívatják magukat desszertre. – Maradjatok a feneketeken! – utasította Jim. – Lehet, hogy nekem kell odamennem. Jobban szeretném, ha távol tarthatnám a műsort a két Childe-tól, csakhogy nem vagyok biztos benne, nem Grier-e a célpont. Még nem tudom, mit forgat Matthias a fejében... telefonon nem sokat tudtam kiszedni belőle, mielőtt letette volna. – Nézd, én csak szeretnék ott lenni, ahol a buli van. – Amikor Eddie megint tüsszentett egyet. Ad gondolatban hozzátette: és ahol allergia elleni gyógyszer van. – Figyelj, körbejártam a házat. Olyan biztonságos, mint egy erődítmény. Matthias lelke forog kockán, vagyis ahol ő van, ott lesz a buli... és most Isaacet akarja. 376
Pillanatnyi csend után Jim azt felelte. – Grier viszont ártatlan lélek, és ezáltal tökéletes eszköz arra, hogy Matthias bosszút álljon. Lehet, hogy őt akarja elintézni. Most még nem lehet tudni. Ezért szeretném, ha még egy kis ideig maradnátok... aztán talán helyet cserélünk. – Rendben. Ott leszünk, ahol akarod – hallotta magát Ad, mielőtt letette volna a telefont. Nocsak, nézzenek oda! Micsoda istenverte engedelmes katona lett belőle. Hát nem szívás? – Maradunk – közölte komoran. – Még egy ideig. – Nehéz megmondani, hová összpontosítsunk. – Több harcosra lenne szükségünk. – Ha Isaac túléli... bevehetnénk magunk közé. Alkalmas rá. Adrian odapillantott Eddie-re. – Nigel soha nem adna rá engedélyt. – Majd kis szünet után hozzátette. – Ugye? – Szerintem annak sokkal kevésbé örülne, ha veszítene, én mondom neked. Adrian folytatta az őrködést, és nézte, ahogy Grier levág két tortaszeletet, és ráteszi a tányérra. Abból, ahogy a két ember szája mozgott, arra következtetett, hogy higgadtan beszélgetnek, és ennek örült. Nem tudta, milyen érzés, ha valakinek van apja, de elég sok időt töltött már a földön ahhoz, hogy tudja, egy jó apa igazi áldás tud lenni. Amikor Grier a fagyasztóhoz lépett, Adrian nagyot káromkodott, aztán hozzátette: – Jaj ne, még fagyi is? – Hogy lehet étvágyad ilyen helyzetben? Adrian enyhén meghajolt. – Elképesztő vagyok. – Inkább borzasztó. Erre válaszul Adrian előhívott valami „szuper borzasztó” hangot a torkából. Az orgonabokorban. Itt... hol is voltak? Rooseveltben? Jeffersonban? Washingtonban? – Mindenre, ami szent – dörmögte Eddie, és befogta a fülét – könyörgöm, hagyd abba...
377
– ...a szerelem nevéééééééében – énekelte Adrian, majd átváltott Diana Rossra, és elkezdte riszálni a fenekét is. – Mi...e…lőtt…össze...töröd... a... szí... Amikor Eddie halkan felkacagott, rögtön abbahagyta, mivel csak ezt akarta hallani. Miután minden ismét elcsendesült, a jó öreg Isaac Rothe-ra gondolt. Az a keményfejű, szívós gazember kiváló tagja lenne a csapatnak. Na persze, előbb meg kellene halnia. A végeredményt illetően is megteszi, ha megölik. Abból ítélve, ahogy a helyzet jelenleg állt, mindkettőnek nagy esélye volt ma este. Bent a ház konyhájában Grier és az apja egymással szemben ültek egy deszkákból összeállított asztalnál, amelyet egy régi pajtából szereztek. Előttük két fehér kistányér volt az asztalon, csokoládétól maszatosan, rajta egy-egy tortavilla lefektetve. A vacsora alatt semmi fontosról nem beszéltek, csak hétköznapi dolgokról, a munkáról, a kertről és Grier ügyeiről a büntetésvégrehajtási rendszerben. A beszélgetés normális volt... talán megtévesztően is, Grier azonban úgy gondolta, belemegy ebbe a „színleld-amíg-megnem-valósul” című játékba. – Még egy szeletet? – kérdezte, és a pulton álló tortára bökött a fejével. – Köszönöm, nem. – Az apja megtörölte a szája sarkát a szalvétájával. – Már az elsőt sem lett volna szabad megennem. – Úgy látom, lefogytál. Szerintem nem ártana, ha... – Azért hazudtam Danielről, hogy biztonságban légy – bukott ki a férfiból, mintha nem tudta volna tovább elviselni a nyomást. Grier néhányat pislogott. Aztán megfogta a villáját, és kis ikszeket és köröket rajzolt a cukormázba, amit nem evett meg. A gyomra egész vacsora alatt rendetlenkedett. – Hiszek neked – mondta végül. – De attól még iszonyúan fáj. Olyan, mintha megint meghalt volna. – Nagyon sajnálom. Nem tudom elégszer elmondani. Grier felnézett rá. – Meg fogjuk oldani. Csak még szükségem van egy kis időre. Te és én... már csak mi maradtunk egymásnak. 378
– Igen, és ez az én hibám. Ekkor hirtelen vakító fény villant fel a semmiből, bevilágított az ablakon, és nappali világosságba borította a kis alkóvot és őket is. Mindketten hangosan hátralökték a széküket, felpattantak, és fedezékbe szaladtak a dolgozószoba vastag fala mögé. Odakint a bejárat előtti füves területen bekapcsolt a mozgásérzékelő lámpa, mert egy férfi közeledett a lenyírt gyepen az épület felé. Mögötte, az árnyékban egy ismeretlen autó parkolt a kavicsos kocsifeljárón. Bárki volt is az, valószínűleg fényszóró nélkül jött idáig. Ha Jim, Isaac vagy az a másik két fickó jönne, előzőleg telefonáltak volna. – Fogd! – súgta neki az apja, majd egy súlyos fémtárgyat nyomott a kezébe. Egy fegyvert. Grier habozás nélkül elfogadta, aztán követte az apját a bejárati ajtóhoz – mivel hívatlan „vendégük” úgy tűnt, arrafelé tart. Hol volt ebben a logika? Titokban, fényszóró nélkül idelopakodik, aztán gyalog, teljesen nyíltan odasétál a... – Ó, hála az istennek! – dörmögte az apja. Amikor Grier is felismerte a látogatót, megkönnyebbülten fellélegzett. A mozgásérzékelő lámpa fényében Jim Heron nagy termete és szigorú arca olyan tisztán látszott, mint a nap, az pedig, hogy idáig titokban jött, nem volt meglepő. Grier első gondolata Isaac volt, és a fényben őt kereste Jim mellett, miközben az apja kikapcsolta a riasztót, és kinyitotta az ajtót. De Isaac nem volt Jimmel. Ó, te jó isten... – Mindenki jól van – kiáltotta Heron a pázsitról, mintha olvasott volna a gondolataiban. – És vége van. Grier olyan hatalmas megkönnyebbülést érzett, hogy kimentette magát, és besietett a konyhába. Letette a fegyvert, aztán az asztalra támaszkodva pihegni kezdett. A másik helyiségből hallotta apja és Heron mély hangját, ahogy beszélgettek, de valószínűleg akkor sem tudta volna felfogni, mit mondanak, ha ott állt volna mellettük. Isaac jól volt. Nem esett baja. Túlélte... Vége van. Lezárult. Most pedig, hogy Isaac a viszonylagos szabadságában elmegy, ő is továbbléphet. 379
Istenem, ráférne egy nyaralás! Valami egzotikus, meleg helyen... – gondolta, és odament az asztalhoz, hogy eltegye a desszertes tányérokat –, ahol pálmafák is vannak. Koktélt iszogat majd a napernyő alatt. Lesz medence. Tengerpart... Halk motoszkáló hangot hallott... majd egy kattanást. A homlokát ráncolta, és lassan hátrapillantott a válla fölött. A hűtőszekrény mellett a hátsó ajtó zárja jobbról balra elfordult, majd a következő pillanatban kattant, amikor kinyílt. A nappaliban hirtelen megszűnt a beszélgetés. Túlságosan nagy lett a csend. Ez nem jó jel. Nagyon nem jó... Grier letette a tányérokat, aztán a pisztoly felé vetette magát, amit a pulton hagyott... De nem érte el. Hirtelen valami a lapockájába ütött, majd egy nagy adag elektromos áram söpört végig a testén. Hátrarándult, amitől elvesztette az egyensúlyát, és tehetetlenül a földre zuhant.
380
Negyvenhetedik fejezet
Beacon Hillen Isaac felsétált a ház főlépcsőjén, megállt az első emelet fordulójánál, majd továbbment Grier hálószobájába. A nő magánlakosztályában megkerülte az ágyat, és úgy érezte, elveszíti a maradék eszét is. Ránézett az ébresztőórára. Aztán odasétált az üvegezett erkélyajtóhoz, és kinézett a teraszra. Odakint semmi mozgást nem látott, a házban pedig csak ő volt és Jim. Telt az idő, és senki nem jött. Nem számított, hányszor ment le Jimhez és jött fel megint, nem tudta siettetni az eseményeket. Úgy érezte magát, mint egy rendező, akinél nincs megafon, miközben a színészeket és a stábot sem érdekli az, amit mondani akar. Nem tudott szabadulni attól a nyomasztó érzéstől, hogy rossz helyen vannak. Hogy ő és Jim itt lógatják a lábukat, miközben az akció valahol máshol zajlik. Például Grier apjának a házában. Egy cifra káromkodással visszaindult a lépcsőhöz, majd lekocogott rajta, és nem gondolta, hogy útközben vagy odalent bármi is történni fog, azonkívül, hogy megáll a konyhában, aztán ismét feljön. Azonban... Amikor a fordulóhoz ért, odalent megnyikordult a bejárati ajtó, mintha éppen kinyílt volna. Kezébe vette a fegyverét, és kész volt lecsapni... aztán meghallotta Jim bosszús hangját. – Mi a fenét kerestek ti itt? – kérdezte Heron. – Üzentél nekünk. Isaac felvonta a szemöldökét a piercinges férfi szavai hallatán. – Nem üzentem. – De igen. Ebben a pillanatban a vészhívó diszkrét rezgéssel megszólalt Isaac zsebében.
381
Az ösztönei életre keltek. Csendben beosont abba a vendégszobába, ahol korábban aludt. Elővette a készüléket, majd aktiválta, és ezúttal késedelem nélkül érkezett a válasz. Matthias azonnal jelentkezett. – Itt van nálam a nőd az apucija házában. Gyere ide! Kapsz fél órát. – Ha bántottad... – Fogy az időd. És ugye mondanom sem kell, hogy egyedül gyere. Ne várakoztass meg, mert hamar elunom magam, és muszáj lesz valamivel elütnöm az időt. Annak pedig nem örülnél, ebben biztos vagyok. Harminc perc múlva itt légy! A vészhívón kialudt a kis lámpa, és a kapcsolat hirtelen megszakadt. Isaac megpördült, hogy kimenjen a szobából, aztán hátrahőkölt. Jim valahogy feljött az emeletre, bejött a csukott ajtón, és most ott állt közvetlenül mögötte. – Nála van – mondta Jim színtelen hangon. – Ugye? – Egyedül megyek, különben megöli. Isaac félrelökte a férfit az útból, és leszaladt a lépcsőn. Az előszoba folyosóján fekvő hullától már minden fegyvert elvettek, mielőtt díszcsomagolásba tették, a kocsikulcs azonban nála maradt. Bingo. Első zseb. Ford. Most már csak meg kell találnia a gazember autóját. Amikor felállt, rájött, hogy minden csendes, és senki sincs az előszobában. Körülnézett, mert olyan érzése támadt, mintha egyedül lenne a házban, habár fogalma sem volt róla, hogy tudott Jim olyan gyorsan eltűnni. Tökmindegy. A franc essen bele. És beléjük is. Az ajtóhoz rohant, de az utolsó pillanatban megfordult a boltíves bejáratban, és visszaszaladt a holttesthez. Elvett tőle még valamit, majd kirontott a házból a sötétbe. A jelöletlen autó, amelyet előző nap a Pinckney utcai épületből látott, egy házzal arrébb parkolt. A halott katona kulcsával ki tudta nyitni. A motor gond nélkül beindult, a GPS működött, ezért gyorsan beírta a címet, amit Grier apja mindenkinek megadott. Úgy száguldott, mint akit puskából lőttek ki. Őrült tempóban vágtatott az autópályán, és olyan erősen taposta a gázpedált, hogy félő volt, a nyomorult jármű darabokra esik. De még így is úgy érezte, mintha lassított felvétellel haladna, ami csak rosszabb
382
lett, amikor letért a pályáról, és megpróbált keresztülvergődni a stoptáblákkal és kanyargós utcákkal teli városon. Szerencsére a GPS odavitte, ahová mennie kellett, és hamarosan feltűnt előtte a célpont, amelyet két kőtábla jelzett egy halványan fénylő kocsifeljáró mindkét oldalán. Lekapcsolta a fényszórót, jobbra kanyarodott, és a korábbi száguldó tempóról lassú csordogálásra váltott. Letekerte az ablakot, hogy jobban hallja a kinti környezetet, és lassan döcögött, miközben gyűlölte, hogy kerekek alatt hangosan ropog a több millió kagylóhéj. Az egyetlen jó hír az volt, hogy a város örök ragyogása itt – félúton az isten háta mögé – már nem létezett. A holdat pedig felhők takarták. Na persze, abban biztos volt, hogy a ház külsején és talán a fákon is mozgásérzékelők vannak elhelyezve. Begurult egy másik jelöletlen autó mögé, amely egész biztosan Matthiasé volt. Egy gyors fordulás után már orral kifelé állt mögötte. A slusszkulcsot magával vitte, amikor kiszállt, és átvágott a gyep szélén. Az ösztönei kiélesedtek, a vére forrt a dühtől. Matthias meghal, ha egy ujjal is hozzáért Grierhez. Ha a nőnek egyetlen haja szála is meggörbült, kinyírja a gazembert. Miközben a házhoz közeledett, az ajtókat kereste a tekintetével. Elöl a bejárat nyitva állt, a hátsó ajtót pedig nem látta. Na de mit számított!? Hiszen várták. Jobb lesz, ha befejezi ezt a lopakodó nindzsa stílust, és megmutatja magát. Amikor odaért a ház bejárati ajtajához, a fegyverét a zsebében hagyta, feszülten figyelt mindenre, aztán ökölbe szorított kézzel bekopogott a fa ajtófélfán. – Matthias! – kiáltott be. Amikor belépett, a visszhangos csendet félelmetesebbnek találta, mint bármilyen sikolyt vagy vértócsát. Mert csak isten volt a megmondhatója, milyen látvány fogadja majd. Jimnek volt egy terve, amikor ő és az angyalok ott teremtek Grier apjának házánál. Nem akarta egyedül hagyni Isaacet a városban, de úgyis csak vitatkoztak volna, és a fenébe is, a férfi már tudott vigyázni magára. Ráadásul Devina halálos játékot játszott, amivel csak Jim tudta felvenni a versenyt. Továbbá az sem jött rosszul, hogy még az előtt 383
odaértek, hogy Isaac megérkezett volna. Ha Matthias valamit csinált volna azzal a nővel, a katonát nem lehetett volna megfékezni. Igen, amikor Jim a szárnysegédjeivel földet ért a ház nyitott bejárati ajtaja előtt, felkészült rá, hogy kézbe vegye a dolgokat. Nigel azonban útját állta. Az arkangyal közvetlenül előtte jelent meg, és ezúttal nem szmokingot, kroketthez illő fehér ruhát vagy frissen vasalt öltönyt viselt. Nem volt más, csak ragyogó világosság, egyfajta hullámzó fény homályos sziluettje. És csupán egyetlen szót mondott. – Ne! Jim megtorpant, és azonnal be is húzott volna egyet a gazembernek, ha lett volna rajta valami szilárd felület. – Mi a franc bajod van? Először félrevezetsz Isaacet illetően, most meg ez? – A halálnak meg kell történnie. – Nigel felemelte alig látszó kezét. – Ha most beavatkozol, elveszíted a végső csatát. Jim a nyitott ajtóra mutatott. – Odabent veszélyben van egy ember lelke. Igazság szerint legszívesebben azt mondta volna: „Na ne, tényleg, te fölényeskedő kis pöcs?” Nigel hangja elsötétült. – Mintha én nem tudnám. – Ha odajuthatok Matthiashoz... – Megvolt rá a lehetőséged... – Nem tudtam, hogy ő az! Ez nem lehet igaz! – Ezen nem tudok változtatni, de azt mondom, hagyd, hogy megtörténjen a befejezés... – Ó, nem tudsz változtatni semmin, most viszont ide állsz az utamba? Kibaszott jó időzítés! – Jim pontosan tudta, kiabál, de nem törődött vele, hogy ezzel Devina vagy bárki más tudtára hozza a jelenlétét. – Elmész a picsába, én akkor is bemegyek... Nigel fényalakja egy gyors mozdulattal tetőtől talpig körbevette Jimet, úgy beborította, mintha valami ragasztó lenne, amely odaszegezte a földhöz, ahol állt. Aztán Jim az angol akcentust már nemcsak a fülével hallotta, hanem a fejében is szólt. 384
– Mi a helyes út? A heves vagy az átgondolt? Gondolkozz, Jim! Gondolkozz! Ha valaki megszegi a szabályokat, büntetésre számíthat. Gondolkozz, az istenért! Jim agyát elborította a vak düh, egész teste remegett, amíg már azt hitte, mindjárt szétesik... aztán hirtelen megvilágosodott, mintha villám csapott volna a kemény fejébe, és megértette, mit mond az arkangyal. Ha valaki megszegi a szabályokat, büntetésre számíthat. – Így van, Jim. Engedd, hogy a helyzet a természetes módon végződjön! Ne csak a ma éjszakára gondolj, és tudd, hogy messzebbre juthatsz ebben a játékban, ha a fejedet használod, és nem a haragodra hallgatsz. Kérlek, könyörgöm, bízz bennem! Jim ellazította az izmait, és érezte, hogy furcsa nyugalom szállja meg, majd nagy nehezen elfordította a fejét abban a fénybörtönben, amelyet Nigel vont köré. Adrianre és Eddie-re pillantott, akik akkor értek oda futva, és látta, hogy ők is legalább olyan dühösek, mint ő. Ami – tekintve, hogy mit mondott Nigel – nem segített a dolgokon. – Bízz bennem, Jim! – kérte Nigel. – Én is legalább annyira szeretnék nyerni, mint te. Én is vesztettem már el olyanokat, akiket szerettem, és én is bármit megtennék, hogy békés örökkévalóságban éljenek. Ne gondold, hogy szándékosan akarlak rossz irányba terelni! Jim megrázta a fejét a fiúk felé. – Ne menjetek sehová! – mondta nekik. – Itt maradunk az oldalvonalon. Nem avatkozunk bele. Amikor a társai úgy bámultak rá, mintha elment volna az esze, Jim tökéletesen megértette őket. Ő is majd' belehalt, hogy nem mehet be, de átlátta, miről van szó... és így már hálás volt, hogy az arkangyal közbelépett. Annak köszönhetően, hogy Devina ilyen lazán kezelte a szabályokat, Matthiasnak az volt a legjobb esélye, ha Jim most kimarad a dologból. Még akkor is, ha minden porcikája tiltakozott ellene. Nem sokkal később Nigel lassan lehámozta magát Jimről, és a varázslatos fény fokozatosan semmivé lett. Kiszabadulva az angyal térdre rogyott, és tekintete a faborítású ház nyitott bejárati ajtajára szegeződött. Adrian és Eddie odaszaladtak, és magyarázatot követeltek a visszavonulási parancs miatt.
385
Jim agyának és érzelmeinek leghátsó sarkában még mindig ott munkált a késztetés, hogy avatkozzon bele abba, amit Devina tervez, bármi legyen is az. Különösen, amikor arra gondolt, hogy Isaac nője Matthias karmai között van... Ó, istenem... Rothe-t fel kell áldozniuk, ugye? Belemarkolt a fűbe, hogy ott maradjon, ahol volt, és ne induljon meg előre. Lehajtotta a fejét, és azon imádkozott, hogy a hite a megfelelő helyen legyen, és hogy a jó végül győzedelmeskedjen. A szomorú tény azonban az volt, hogy a jó cselekedet érdekében egy olyan férfit kellett feláldozniuk aznap éjszaka, aki nem érdemelte meg a halált.
386
Negyvennyolcadik fejezet
Matthias már jóval azelőtt megkötözte a két Childe-ot, hogy Isaacnek meg kellett volna érkeznie. Miután sokkolóval kiütötte Griert, rájött, hogy a testet a padlóról felemelni, és székre ültetni több erőt igényel, mint amennyi neki van – ezért otthagyta a földön fekve, ahol volt. Összekötözte a csuklóját és a bokáját, majd beragasztotta a száját egy vastag szigetelőszalaggal, amit Alistair kamrájában talált. És ami az apát illette? Matthiasnak fogalma sem volt róla, miért nyitotta ki a férfi a bejárati ajtót, és állt ott kábán, mintha transzba esett volna, ám tökéletesen kapóra jött neki ez a zombi stílus. Könnyedén oda tudott sétálni a háta mögé, és a fejéhez nyomta a fegyverét. Gyerekjáték volt rávenni, hogy menjen be a konyhába, és üljön le egy székre. A férfi szinte még a saját lábát és kezét is majdhogynem maga kötözte meg. Ami nagy segítség volt Matthias számára, mert a mellkasa már annyira fájt, hogy alig kapott levegőt. Most pedig itt voltak mindhárman a konyhában, miközben a bejárati ajtó tárva-nyitva állt, és várták Isaacet. A földről nyögést és mozgást lehetett hallani. Grier Childe kezdett magához térni. Egy pillanatig zavart volt, próbált rájönni, miért fekszik a keményfa padlón, és miért nem tudja kinyitni a száját. Aztán nagyot rándult a teste, a szeme tágra nyílt, és Matthiasra szegeződött. – Ébresztő! – mondta neki Matthias morogva, és bólintott egyet. Az apa ekkor küzdeni kezdett a lekötözés ellen, és tompa kiáltásokat hallatott a száján lévő ragasztószalag alatt. Matthias a fickó fejéhez emelte a fegyverét. – Hagyd abba! Nem azért, mert bárki meghallhatta volna, hanem mert idegesítette a kétségbeesés és a küzdelem. Valójában, miközben ott állt a két túsz között, távolról sem volt már az a higgadt, megfontolt személy, aki 387
régen. Hatalmas fájdalom gyötörte. Kimerült. És úgy érezte, előre meg van írva az, ami történni fog, csakhogy nem olyasmi lesz, amit önként választott volna. Miközben teljesen ura volt a helyzetnek, végzetesen csapdába esett. Mindkét Childe őt nézte, és minden csendes volt a házban. Matthias nekitámaszkodott a pultnak. Rozoga teste hevesen tiltakozott a helyzetváltoztatás ellen. – Tudod, mi dühít fel a leginkább? – kérdezte Alistairtől. – Hogy a jobbikat hagytam meg. – Grier felé bökött a fejével. – Akár a lányodat is megölhettem volna. De nem, én a sérültet vettem el... megkíméltem drága Danny fiadat és téged a további szenvedéstől. Visszaemlékezett, mennyire meglepődött akkoriban a saját gondolatmenetén. Sokkal jellemzőbb volt rá, hogy azt veszi el, akinek a halála nagyobb fájdalmat okoz, ennél a válaszútnál mégis a másik irányt választotta. Talán még azelőtt elkezdett megváltozni, hogy elrendelte a gyilkosságot? Ki tudja? És kit érdekelt? Túl mélyre süllyedt már ahhoz, hogy meg lehessen menteni, és a Jimmel folytatott telefonbeszélgetés alatt döbbent rá, hogy üdvözülés helyett rá csakis kárhozat vár. Ideje volt véget vetni a dolgoknak... és úgy távozni, hogy emlékezetes legyen. Csakhogy ezúttal a helyes dolgot tenni. Ebben a pillanatban Isaac Rothe jelent meg a konyha boltíves ajtajában. A tekintete először Griert kereste, és még sztoikus önfegyelme sem tudta elrejteni halálos félelmét. Szerelmes volt belé. Nos, jó neki, szerencsétlen bolond. – Üdvözöllek a buliban! – mondta neki Matthias zsibbadtan, és felemelte a pisztolyát, majd Grier felé fordította. – Ne tedd! – bukott ki Isaacből. – Engem lőj le, ne őt! Matthias a nő tágra nyílt, rémült szemére nézett, és hallotta, hogy valami olyasmit próbál mondani, hogy ó, istenem, ne... – Nagyon sajnálom – mondta neki Matthias. És komolyan is gondolta. Nem tudta, melyik a kegyetlenebb: Isaac szeme láttára megölni... vagy életben hagyni, hogy végignézze a férfi halálát, feltéve, hogy viszontszereti. 388
Milyen kár, hogy ma este egyiküknek meg kell halnia –, hogy Jim Heronnak muszáj legyen berontani és lelőni Matthiast, ezzel kiegyenlítve a számlát. A katona két évvel azelőtt az akarata ellenére megmentette, most azonban... ma este... végre azt fogja tenni, ami a sivatagban lett volna a feladata. – Matthias – szólalt meg Isaac éles hangon. – Leteszem a fegyverem. – Ne fáradj! – dörmögte az idősebb katona, miközben még mindig Griert nézte. – Tudja, Miss Childe, Isaac azért adta fel magát, hogy önt megmentse. Kétszer is. Csakis magáról szólt az egész. – Matthias, nézz rám! Ő azonban nem engedelmeskedett, inkább Alistairre nézett, és ekkor hozta meg a döntést. Elfordította a fegyvert. Isaac készen állt – nem is várt tőle mást. Mindketten egyszerre húzták meg a ravaszt.
389
Negyvenkilencedik fejezet
Grier felsikított a szájára ragasztott szigetelőszalag mögött, amikor a két lövés eldördült a konyhában. A robbanásszerű hangtól csengett a füle és könnybe lábadt a szeme. Hallotta, hogy két test zuhan a földre, de fekvő helyzetéből nem látta, ki sérült meg. Valaki nyöszörgött. Hevesen zakatoló szívvel felemelte a fejét a padlóról, és kinyújtotta a nyakát. Matthias már nem volt a látóterében, vagyis lehet, hogy őt találták el... imádkozott, hogy ő legyen az. Isaac?... Az apja?.. Hernyószerű mozgással araszolva megkerülte a konyhaszigetet. Az első ember, akit meglátott, az apja volt. Még mindig a széken ült. Ő nyöszörgött, miközben vadul küzdött a karját és lábát fogva tartó lekötözés ellen. És hogy van Isaac? Jeges rémület hasított Grierbe, még a vér is megfagyott az ereiben, és már azelőtt tudta a választ, hogy meglátta volna hanyatt fekve a konyhaajtó közelében. Nem mozdult, a fegyvere nyitott tenyerében hevert, a szeme mozdulatlanul bámulta a mennyezetet. Grier megint sikított, a teste összerándult, az arca furcsán nyikorgott, ahogy a fényes padlón csúszott, miközben a szíve és az agya vadul tiltakozott az ellen, amit látott. Elkeseredetten kapálózott, hogy közelebb jusson a férfihoz, remélte, hogy segíthet rajta, miközben küzdött, hogy átszelje a távolságot... Hirtelen kiszabadult a keze. A sok mozgástól, csapkodástól kioldódott a csuklóján a kötél. A váratlan eseménynek köszönhetően villámgyors mozdulattal letépte a szájáról a ragasztót, majd a karjára támaszkodva odavonszolta magát Isaachez. A golyó pontosan a férfi szívébe fúródott. 390
Csupán egy apró lyuk volt a pulóverén, nem nagyobb, mint egy tűszúrás helye, és fekete volt a körvonala. Ahhoz azonban elégnek bizonyult, hogy megölje a harcost. – Isaac – szólalt meg Grier, és megérintette a férfi hideg arcát. – Ó, istenem... ne menj el... Isaac szája résnyire nyílt, a pupillája kimerevedett és nagyra nőtt, a légzése felszínes volt, szinte már nem is hallatszott. Mindent azért tett, hogy őt megmentse, gondolta Grier. Azért változtatta meg a tervet, azért adta fel magát. Ennek az őrült, gonosz férfinak semmi oka nem volna rá, hogy hazudjon. – Isaac... szeretlek... sajnálom... Isaac lassan felé fordította a fejét, a tekintete elszántan próbált összpontosítani rá. Amikor úgy tűnt, sikerült az arcára néznie, könny tolult jeges tekintetébe, és az egyik csepp ki is buggyant, majd lecsorgott a halántékán a földre. – Én... – Hívom a mentőket – mondta sietve Grier. Amikor fel akart állni, hogy a telefonhoz menjen, Isaac meglepően erősen megszorította a karját. – Ne... – De meg fogsz halni... – Nem. – Felemelte a szabad kezét, és a melegítőfelsője nyakához vitte. Az ujjai remegtek, mégis sikerült lehúznia a cipzárt a derekáig... És feltárult alatta a golyóálló mellény, amit viselt. – Csak... nem... kapok... levegőt. – Aztán vett egy nagy lélegzetet, és a mellkasa végre rendesen kitágult, majd a légzése újra akadálytalan és egyenletes lett. – Levettem... a... halott... katonáról... Grier nagyot pislogott. Aztán eltolta a férfi kezét, és megtapogatta a lyukat... ahol a mellény rugalmas rostjai felfogták a golyót. A karja önállósította magát, és mintha szupererő költözött volna belé, felhúzta Isaac felsőtestét a földről, és a szívére szorította. – Te... – Hevesen zokogni kezdett. A félelem és a rettegés mindent elsöprő megkönnyebbülésbe változott át. – Milyen okos vagy! Okos... és ostoba... Aztán Isaac karja is köré fonódott, és minden észérv ellenére viszonozta az ölelését. De túl hamar elhúzódott tőle, és felvette a fegyverét. 391
– Maradj itt! Isaac egy nyögéssel felkelt, és odabotorkált, hogy megnézze Matthiast. Eközben Grier kioldotta a kötelet a lábán, és odament az apjához. – Jól vagy? – kérdezte, és nekilátott kikötözni a kezét. A férfi hevesen bólogatott, ám a tekintete nem a lányát, hanem Isaacet figyelte, és alig hitte el, hogy a katona is túlélte. Mihelyt szabaddá vált a keze, lehajolt, és a bokáját is kiszabadította. Grier körülnézett, aztán a biztonság kedvéért – hátha valaki még felbukkan, vagy itt van a házban – magához vette a kilenc milliméteres pisztolyt, amelyet az apja nyomott a kezébe, amikor Jim Heron megjelent. Feltéve, hogy valóban ő volt. Valami azt súgta neki, hogy amit ő és az apja láttak, talán nem is volt valóságos. Matthias tudta, hogy halálos sebet kapott, és örült neki. Na igen, azt szerette volna, hogy Jim Heron fegyveréből érkezzen a golyó, de az Isaacé is megtette. Különben is Rothe-nak is szerepe volt a túlélésében, nem igaz? Így legalább az egyikükkel kiegyenlítette a számlát. Amikor a szívkoszorúeréből lassan kiszivárgott a vére a mellkasüregébe, a légzése egyre nehezebbé vált, a vérnyomása leesett, a teste pedig elzsibbadt és lehűlt. Ami jó volt. Legalább nem érez többé fájdalmat. Vagyis, nem egészen. A bal oldalán az a szúrás még mindig nem múlt el... és miközben haldokolva feküdt, végre megértette, mi az. Tévedett. Nem infarktus fenyegette. Hanem – bármilyen megdöbbentő volt is – a lelkiismerete. Onnan tudta, hogy amikor arra gondolt: megölt egy viszonylag ártatlan embert annak a nőnek a szeme láttára, aki szerelmes volt belé, a fájdalom a sokszorosára fokozódott. Milyen ironikus! Valahogy a bűnei legmélyebb gödrében ez a szociopata megtalálta a lelkét. De már túl későn. Ó, a pokolba, ez is jó volt. Hamarosan meghal, aztán semmi más nem számít már. Az a fehér fény, amely már korábban is eljött hozzá, amikor a műtőasztalon többször is a klinikai halál állapotába került, 392
most végre itt marad. Nem hitte, hogy a mennyország küldötte lenne. Sokkal inkább valami optikai zavar miatt látta olyan szépnek, vagy csak a halál folyamatának része volt... Ekkor Isaac jelent meg előtte; magas volt és erős, ahogy fölötte állt, a melegítőfelsője szétnyílt, feltárva alatta a golyóálló mellényt. Amikor Matthias biztos lett benne, hogy jól lát, nevetni kezdett... és a fájdalom hirtelen megszűnt a mellkasában. – Te nyomorult g... – A gazember szót már nem tudta kimondani, mert elkapta egy köhögési roham. Miután lecsendesedett, érezte, hogy vér buggyan ki a szája sarkából, és lefolyik az arcán, a szíve pedig olyan kétségbeesetten vert a bordái alatt, akár egy kalitkába zárt madár. Amikor Isaac letérdelt mellé, Matthias a férfi hátán lévő tetoválásra gondolt. A kaszásra. Kíváncsi volt, vajon rá fog-e tetováltatni az aljára még egy vonalkát. És bármibe lefogadta volna, hogy az lesz az utolsó. Isaac megrázta a fejét, majd azt suttogta: – Hagynom kell, hogy meghalj. Ugye, tudod? Matthias bólintott. – Köszönöm... Felemelte jéghideg kezét, majd egy pillanattal később érezte, hogy valami meleg és puha zárja körbe. Isaac tenyere. Milyen furcsán alakult az élet. Kint a sivatagban Jim elszánta magát, hogy megmentse, itt és most, a konyhában azonban megadatott neki az, amire mindig is vágyott. Mielőtt Matthias utoljára lehunyta volna a szemét, odapillantott Alistair Childe-ra. A lánya már megszabadította a köteleitől, ő pedig magához ölelte, biztonságban tartotta, a fejét a vállára hajtotta. Aztán mintha megérezte volna, hogy Matthias őt nézi, felemelte a tekintetét és rápillantott. Határtalan megkönnyebbülés tükröződött a férfi arcán, mint aki tudja, hogy Matthias meg fog halni, és soha többé nem tér vissza. Ez persze még nem támasztotta fel a halott fiát, de az ő és a lánya jövőjét örökre biztosította. Matthias bólintott felé, aztán behunyta a szemét, és felkészült a nagy semmire, ami rá vár. Istenem, menynyire vágyott már rá! Az élete nem
393
volt ajándék sem saját maga, sem a világ számára, ezért most alig várta a nemlétezést. Miközben abban a köztes állapotban lebegett, amikor már nem volt itt, de még nem érkezett meg oda sem, és már nem igazán élt, de még nem volt teljesen halott, Alistairre gondolt és arra az éjszakára, amikor meghalt a fia. – ...Dan... ny... fiam... én Danny... fiam... Matthias a homlokát ráncolta, és rájött, hogy nemcsak gondolta a szavakat, hanem ki is mondta őket. Ugyanezt mormolta a sivatagban is, mielőtt rálépett a bombára. Ebben a pillanatban fehér fény érkezett meg érte, a kábult állapot terméke... vagy talán csak úgy besétált ide hozzá, mintha egy ajtón ment volna keresztül. Amikor megérkezett, végtelen béke és nyugalom töltötte el az agyát, a testét és a lelket, mintha hirtelen minden bűnétől megszabadult volna, amelyet a földi élete során elképzelt vagy elkövetett. A fény sokkal több volt annál, mint amit a szeme érzékelt. Nemcsak látta, de valahogy az egész lényét beborította, mintha ő maga lenne az. Hát mégis létezett a mennyország. Ó, az a csodálatos semmi... ó, az az áldott... Nem létező látómezeje szélén ekkor egy szürke ködfolt jelent meg. Eleinte nem tűnt jelentősnek, később azonban elkezdett növekedni, és egyre sötétebb lett, olyannyira, hogy feketesége lassan bekebelezte a fényt. Matthias küzdött a támadás ellen, az ösztönei azt súgták, hogy ez nem az, amire vágyott – ezt a harcot azonban nem nyerhette meg. A köd fokozatosan kátránnyá vált, beborította a testét, magába fogadta, és lehúzta valahová mélyre... egyre mélyebbre és mélyebbre... majd elengedte, és Matthias a hozzá hasonlók tengerében találta magát. Tekergett, vonaglott a fullasztó, mindent ellepő ár ellen, és közben csapkodó, hadonászó testek között találta magát. Amikor rájött, hogy csapdába esett az olajos, fekete örökkévalóságban, ordítani kezdett... pontosan úgy, ahogy az összes többi. De senki nem jött érte. Senkit nem érdekelt. Semmi sem történt. Az örökkévalóság megkaparintotta, és soha többé nem engedte el.
394
Ötvenedik fejezet
– Meghalt. Amikor Isaac ezt kimondta, felállt, és mély lélegzetet vett. Szemben vele Grier és az apja szorosan összeölelkezve állt, ő pedig egy pillanatig csak nézte őket, és örült annak, hogy élnek, nem esett bajuk és együtt vannak. Hála istennek, gondolta – annak ellenére, hogy nem volt vallásos. Hála a mindenható istennek! – Maradjatok itt! – mondta, majd odament a hátsó ajtóhoz és bezárta. Tíz percbe telt, hogy átvizsgálja az egész házat, és legvégül a bejárati ajtóhoz lépett, hogy még egyszer ellenőrizze, jól be van-e zárva minden zár... Felvonta a szemöldökét, amikor kinézett a ház előtti füves területre. Egy kis kutyus volt odakint... zömök lábán állt, a fejét oldalra biccentette, úgy nézett Isaacre. Milyen aranyos állat... ráfért volna egy nyírás, na de megesik ez még a legjobb férfiakkal, fiúkkal és terrierekkel is. Résnyire kinyitotta az ajtót és kiszólt. – Itt laksz? Miközben a kutyus a másik oldalra biccentette a fejét, Isaac az udvart fürkészte, és azon imádkozott, bárcsak kilépne Jim Heron a fák közül. De semmi más nem volt ott, csak a kutya. – Be akarsz jönni? – kérdezte az állatot. Mire az elmosolyodott, mintha értékelné a szívélyes meghívást, aztán megfordult, és a jobb lábára kicsit sántítva eltrappolt a másik irányba. Aztán a következő pillanatban már nem volt sehol. Ez a védjegye ennek a nyavalyás éjszakának, gondolta Isaac, amikor megint becsukta az ajtót. Mihelyt belépett a konyhába, Grier kibontakozott apja ölelő karja közül, és odaszaladt hozzá, keményen nekifutott és hevesen átölelte. 395
Isaac hálásan felsóhajtott, magához szorította a nőt és a fejét a mellkasára hajtotta, miközben érezte a szívdobogását a sajátja fölött. – Szeretlek! – dörmögte Grier a golyóálló mellénybe. – Sajnálom. Szeretlek! A francba, ezek szerint jól hallotta, amikor a földön feküdt. – Én is szeretlek. – Felemelte a nő fejét, és szájon csókolta. – Akkor is, ha nem érdemellek meg. – Fogd be! Most már ő csókolta Isaacet, aki boldogan hagyta – de nem sokáig. Túl hamar elhúzódott, és véget vetett a csóknak. – Figyelj, szeretném, ha te és az apád megtennétek nekem valamit. – Bármit. Isaac az órára pillantott. Kilenc ötvenkilencet mutatott. – Menjetek vissza a városba... egy nyilvános helyre! Egy klubba vagy ilyesmi. Szeretném, ha mindkettőtöket látnának az emberek ma este. Mondjátok azt, hogy együtt vacsoráztatok vagy moziban voltatok! Olyan apa és lánya programként. Grier Matthias testére pillantott, az apja pedig azt mondta: – Segíthetek. – Segíthetünk – javította ki Grier. Isaac hátralépett, és megrázta a fejét. – Majd én gondoskodom a holttestekről. Jobb, ha egyikőtök sem tudja, hová kerültek. Majd én elintézem... ti csak menjetek! A két Childe úgy nézett rá, mintha vitába akarnának szállni vele, Isaac azonban nem hagyta. – Gondolj bele! Vége van. Matthias meghalt. Ahogy a helyettese is. Azzal, hogy ők már nincsenek, a különleges egység megint olyan lesz, amilyennek lennie kell... és a megfelelő emberek fogják vezetni. Maga kiszállt – bólintott Grier apja felé. – És én is. Tiszta lappal kezdhetünk... feltéve, hogy rám bízzák a dolgok elsimítását. Csináljuk ezt még helyesen... most utoljára! Grier apja káromkodott egyet – amit valószínűleg nem sűrűn csinált. Majd azt mondta: – Igaza van. Megyek, átöltözöm. Amikor az apja eltűnt, Grier Isaacra nézett. Karját lassan maga köré fonta, a tekintete komolyra váltott. – Szóval akkor elbúcsúzunk? Ma este? Itt és most? 396
Isaac odalépett hozzá, két kezébe fogta az arcát, és túlságosan is tudatában volt annak a valóságnak, amiből nem tudott elmenekülni, és amivel Grier nem tudott volna együtt élni. Fájdalom hasított a mellkasába – aminek semmi köze sem volt a golyóhoz és kimondta azt az egyetlen gyilkos szót. – Igen. Grier megvonaglott, szorosan behunyta a szemét, mire Isaacnek muszáj volt elmondania az igazat. – Jobb lesz így. Nem én vagyok számodra a megfelelő férfi... még akkor sem, ha már nem kell többé aggódnom a különleges egység miatt. Nem rám van szükséged. Grier hirtelen felnyitotta a szemét, és átható pillantást vetett rá. – Hány éves vagyok? – kérdezte kemény hangon. – Gyerünk, válaszolj! Hány éves vagyok? – Ööö... harminckettő. – És tudod, mit jelent ez jogi szempontból? Azt, hogy fogyaszthatok alkoholt, dohányozhatok, szavazhatok, beléphetek a hadseregbe, és önállóan hozhatok döntéseket. Szóval, mi lenne, ha hagynád, hogy én döntsem el, mi a jó nekem és mi nem? Na jó. Ez aztán tényleg nem az a helyzet volt, amikor felizgulhatott. Különben is sejtette, hogy Grier nem igazán gondolta át annak következményeit, hogy egy hozzá hasonló múlttal rendelkező férfival kösse össze az életét. Hátralépett. – Menj el az apáddal, és engedd, hogy feltakarítsak itt és a városi házban! Grier tekintete fogva tartotta. – Ne törd össze a szívem, Isaac Rothe! Ne merészeld összetörni, amikor nagyon jól tudod, hogy nem muszáj megtenned. Azzal megcsókolta, és kivonult a konyhából... Isaac utánanézett, és két lehetőség között őrlődött: vagy vele marad, és megpróbálják megoldani, hogy működjön a kapcsolatuk, vagy pedig elmegy, és hagyja, hogy Grier saját maga hozza rendbe az életét, és továbblépjen. Az emeleten hallotta a lépteiket, miközben ahhoz készülődtek, hogy elmenjenek, és úgy tegyenek, mintha nem látták volna, ahogy két ember meghalt a házukban, és nem azt várnák, hogy egy katona – akivel soha nem lett volna szabad találkozniuk – eltakarítsa a hullákat. 397
Krisztusom, és még ő képzelte, hogy része lehet a nő életének? Húsz perc múlva egyedül maradt a házban, miután a két Childe sietve elindult a Mercedesszel a városba. Mielőtt távoztak volna, Isaac kezet fogott Childe-dal, Griernek azonban nem nyújtotta a karját, mert nem bízott magában, hogy képes lesz megállni, hogy még utoljára meg ne csókolja. A nő fekete ruhát viselt. Feltűzött hajával, kisminkelve úgy nézett ki, mint amikor először találkozott vele: gyönyörű, művelt, előkelő nő volt, és Isaacnek megadatott, hogy belenézzen Grier okos szemébe. – Vigyázzatok magatokra! – mondta Griernek. – Majd felhívlak, hogy megmondjam, mikor jöhettek vissza. A nő nem sírt, nem tiltakozott. Csak bólintott, majd sarkon fordult, és odasétált az apja kocsijához. Miután elmentek, Isaac a bejárati ajtóhoz lépdelt, és hosszan nézett a Mercedes után. Aztán meg kellett törölnie a szemét. Kétszer. Amikor az a két vörös jelzőfény eltűnt, úgy érezte, mintha itt hagyták volna. Ami ostobaság volt, hiszen hogy lehet valakit itt hagyni, ha egyszer ő maga fog elmenni? Nem igaz? Szüksége volt valami kapcsolatra, egyfajta reményre, ezért körülnézett a fák vonalánál a füves udvar szélén, de nem látta Jimet vagy a fiúkat... sem a kutyust. Mégis esküdni mert volna rá, hogy valaki figyeli. – Jim? Itt vagy, Jim? Semmi válasz. Senki sem lépett ki a fák közül. – Jim? Amikor visszament a házba, az a különös érzése támadt, hogy soha többé nem fogja látni Heront. Ami azért volt furcsa, mert eddig olyan elszántan akarta megmenteni. Na persze, az hogy Matthias teste élettelenül hevert a konyha padlóján, azt jelentette, hogy Isaac már biztonságban volt. Vagyis Jim teljesítette a feladatát, nem? Habár... biztos, ami biztos, hajnalig magán hagyja a golyóálló mellényt. Nem indokolta semmi, hogy magától értetődőnek tekintse: életben van. 398
Ötvenegyedik fejezet
– Jim? Itt vagy, Jim? Miközben Isaac a fákat fürkészte, Jim alig egy méterre állt tőle, és legszívesebben megölelte volna a gazembert. Istenem... amikor az a két lövés eldördült odabent, és a konyhaablakon keresztül látta, hogy Matthias is és Rothe is elvágódik, évekkel rövidült meg az örök élete. Isaacnek azonban nem esett baja. Logikus, előrelátó gondolkodása megmentette az életét. Ahogy kiképezték. – Jim? Most, miközben nézte egykori katonatársát, színtiszta, hamisítatlan öröm töltötte el. Nyert. Megint. Baszd meg, Devina, gondolta. Baszd meg! Isaac életben volt, ahogy Grier és az apja is. Annak ellenére, hogy kezdetben nem találták el a lelket, a dolgok jól alakultak – habár Nigel büntetéselmélete nem igazán játszott szerepet benne. Jim hátrapillantott a válla fölött Adrianre és Eddie-re, és meglepetten látta, hogy a két angyal egyáltalán nem mosolyog. – Mi bajotok... Nem tudta befejezni a mondatot, mert vadul gomolygó köd támadt a bokájánál, kavargott körülötte, majd felemelkedett, és beborította a lábát, a csípőjét, a mellkasát. Jim megpróbált küzdeni ellene, de nem tudott elmenekülni a... Hirtelen molekuláira esett szét, a teste nem volt más, mint milliónyi apró nyüzsgő pont, amely térben, időben és a dimenziók között is tudott utazni, és most egy ismeretlen célpont felé száguldott. Amikor ismét szilárd alakot öltött, már tudta, hol van... és Devina munkaasztalának látványától összeszorult a gyomra. Nem nyert. Ugye? – Nem, nem nyertél – mondta a nő mögötte. Jim megfordult, és ránézett a démonra, aki éppen akkor jött be a boltíves bejáraton. Barna hajú testét viselte, szép volt, buja és hamis ebben a Barbie babás változatban. 399
Elmosolyodott, vörös ajka felhúzódott gyönyörű, fehér fogsoráról. – Matthias azzal a szándékkal lőtt rá Isaacre, hogy megölje. Nem számít, hogy nem történt haláleset. A szándéka gonosz volt. Devina feje fölött fekete zászló lengett a fekete falba tűzve, jelezve első győzelmét. – Vesztettél, Jim. – A mosolya még szélesebb lett, amikor felemelte a karját, és hatalmas, ragacsos börtönére mutatott, amely végtelen hosszan magasodott föléjük. – Most már az enyém. Örökre. Jim keze ökölbe szorult. – Csaltál. – Na ne mondd! – Úgy tettél, mintha én lennék, ugye? Matthias így tudott bejutni a házba. Vagy őt tüntetted fel úgy, mintha én lennék, vagy te magad mentél oda az én képemben. A nő önelégült mosolya mindent elárult. – Ugyan, ugyan, Jim... én sosem csalok, ezért nem is értem, miről beszélsz. – Devina érzéki, csábos léptekkel elindult felé. – Mondd csak, nem lenne kedved itt maradni egy kicsit? Van néhány ötletem, hogy tölthetnénk el együtt az időt. Amikor ott állt előtte, vörösre lakkozott körmét felhúzta a férfi mellkasán, majd odahajolt hozzá. – Imádok veled lenni, Jim. Az angyal hirtelen mozdulattal megragadta a csuklóját, és olyan erősen szorította, hogy majdnem eltörte. – Úgy látszik, szereted a büntetést. Ha esetleg nem emlékeznél rá, elárulom, tönkretettem a legutóbbi kis játszadozásodat. A ribancnak volt képe lebiggyeszteni az ajkát. – Ez fáj! Jim egy pillanatig sem hitt neki. – És képes vagy bármit mondani és tenni. Devina ismét elmosolyodott. – Milyen igaz, Jim, szerelmem. Milyen igaz. Az angyal olyan hirtelen engedte el Devina kezét, mintha megégette volna a magáét. Amikor felismerte a démon szemében fellobbanó lángot, összeszorult a gyomra. – Így van, Jim – búgta Devina. – Érzek irántad valamit. És ez megrémít, ugye? Félsz, hogy viszonzásra találna? 400
– Szó. Sincs. Róla. – Hát jó, akkor ezen még dolgoznunk kell. Mielőtt Jim megállíthatta volna, Devina felemelkedett, a szájával rátapadt az ajkára. Gyorsan megcsókolta, majd úgy megharapta az alsó ajkát, hogy a vér is kiserkent belőle. Aztán hirtelen hátralépett, mintha sejtené, hogy túlfeszítette a húrt. – Most elbúcsúzom, Jim, de még látjuk egymást hamarosan. Ígérem... Jim undorodva törölte meg a száját a kézfejével, és köpött egyet. Már éppen neki akart támadni, amikor a homlokát ráncolta, és eszébe jutott, mit mondott neki Nigel a füvön. Tudd, hogy messzebbre juthatsz ebben a játékban, ha a fejedet használod, és nem a haragodra hallgatsz. Ezúttal ő mosolygott, habár meglehetősen komoran. Volt rosszabb dolog is annál, minthogy valakibe beleszeretett az ellensége. Bármennyire erős volt is Devina, bármennyire kiszámíthatatlan és veszélyes hatalommal bírt, az a pillantás a szemében, az a perzselő, irányíthatatlan érzés igazi fegyver volt. Jim visszafojtotta undorát, és azon kapta magát, hogy megmarkolja a farkát. Devina reakciója villámgyors és heves volt. Izzó tekintete Jim csípőjére villant, a szája kissé szétnyílt, mintha alig kapna levegőt, a mellkasa pedig erőteljesen emelkedett és süllyedt ruhája felső része alatt. – Ezt akarod? – kérdezte Jim nyersen. Devina mint egy báb, bólintott. – A bólintás nem elég – mondta neki, miközben gyűlölte magát érte. – Mondd ki, ribanc! Mondd ki! Devina rekedt, vágytól fűtött hangon azt lehelte: – Sóvárgok érted... Jim elengedte a farkát, és kívül-belül mocskosnak érezte magát. A háború azonban mocskos dolog volt, még annak is, aki a jó és erkölcsös oldalon állt. A cél szentesíti az eszközt, gondolta. A teste és a nő vágya eszköz volt egy bizonyos cél elérése érdekében, amit ha szükséges, fel is fog használni. – Helyes – morogta. – Nagyon helyes. 401
Azzal azt kívánta, hogy a teste felemelkedjen a földről, és ezúttal ő maga irányította a kavargó energiát, amely a magasba emelte, nem pedig valaki más. Miközben egyre feljebb repült, Devina utánanyúlt Arcát eltorzította a fájdalmas vágyakozás, amely elégedettséggel töltötte el Jimet. Aztán már nem őt nézte, hanem a falat kutatta, azt a lányt keresve, akit ismét itt kell hagyjon... valamint a főnökét, akit megpróbált megmenteni, de nem tudott. Az előzőért vissza fog jönni. Az utóbbi azonban.., attól tartott, Matthias örökre itt marad, és a jól megérdemelt örök szenvedés vár rá. Az embert azonban gyászolta benne. Az embert szerette volna megmenteni. Alistair Childe kapitány háza előtt tért magához a füvön fekve. Amikor visszagondolt az első küldetésére, úgy tűnt, kiválóan ért hozzá, hogy a füvön landoljon. Adrian és Eddie kétoldalt álltak mellette, és mindkét angyal arca komoly és komor volt. – Vesztettünk – jelentette ki. Mintha a másik kettő nem tudta volna. Adrian kinyújtotta felé a karját, Jim pedig megfogta, és felállt a földről. – Vesztettünk – dörmögte megint. Hátrapillantott a válla fölött, és egy pillanatig arra gondolt, bemegy a házba, hogy segítsen Isaacnek eltüntetni Matthias maradványait, aztán úgy döntött, mégsem teszi. A katonának már így is elég olyan dologgal kellett megbirkóznia, amire nem volt magyarázat – ha még további kapcsolatba kerül vele, azzal csak meg több fejtörést okoz neki. – Caldwell – mondta a fiúknak. – Visszamegyünk Caldwellbe. – Rendben – felelte Eddie halkan, mintha egyáltalán nem lepte volna meg a dolog. Jim nem aggódott amiatt, ki lesz a következő játékos. Ebben a feladatban megtanulta, hogy a lelkek meg fogják találni. Így nyugodtan hallgathatott a szívére, amely azt súgta neki, itt az ideje, hogy a Bartenszülők visszakapják a lányuk testét, hogy végre rendesen eltemethessék. És Jim lesz az az angyal, aki ezt lehetővé teszi. Kiterjesztette ragyogó szárnyát, és még egy utolsó pillantást vetett a házra a konyhaablakon keresztül. Isaac Rothe komor elszántsággal
402
dolgozott, olyan hozzáértéssel és erővel intézve a dolgokat, ahogy mindig. Nem lesz semmi baja – mármint ha lesz annyi esze, hogy az ügyvédnő közelében marad. Istenem, ha valaki olyan szerencsés volt, hogy ilyen szerelemre talált, bolond lett volna eldobni magától. Jim felrepült az éjszakai égboltra, mintha erre született volna. A szárnya repítette a hűvös, éjszakai levegőben, a szél az arcába csapott, hátrafújta a haját, miközben két társa szorosan követte. A következő csatánál gyorsabb lesz. És a legteljesebb mértékben felhasználja az új fegyverét Devina ellen. Még akkor is, ha majd' belehalt, hogy azt kell tennie.
403
Ötvenkettedik fejezet
Egy héttel később... Miután Grier levetkőzött a gardróbszobában, felakasztotta a fekete kosztümöt a többi mellé a vállfára, és nem tudott nem visszaemlékezni arra, hogy voltak korábban elrendezve a ruhái. A kosztümök régebben az ajtótól balra lógtak, most viszont pont szemben. Selyemblúzban és harisnyában körbesétált, megérintette a ruhákat, és azt találgatta, melyiket akasztotta ő fel aznap délután... és melyiket Isaac, miután ő elment. Behunyta a szemét, és sírni lett volna kedve, de nem volt hozzá ereje. Nem hallott Isaac felől semmit azóta, hogy egy héttel korábban a férfi tudatta velük, minden rendben van – ezt is sms-ben írta meg, nem személyesen vagy telefonon közölte. Utána pedig? Semmi. Sem hívás, sem e-mail, sem látogatás. Mintha Isaac soha nem is létezett volna. És nem hagyott maga után semmit. Amikor Grier visszajött a házba, eltűnt a névjegy, amit Matthiastól kapott, ugyanúgy a pólóból leszakított fehér csíkok és a dosszié is. Akár a két holttest és a két autó Lincolnban. Grier ostoba módon valami üzenetet keresett, éppen úgy, mint legutóbb, amikor a férfi „elment”, de nem talált semmit. Néha az éjszaka közepén, amikor nem tudott aludni, megint nekiállt keresni, megnézte az éjjeliszekrényeken, a konyhapulton, még itt is, a gardróbban. De semmi. Az egyetlen, amit Isaac maga után hagyott, a rendbe rakott gardrób volt. Ezt azonban aligha tehette a naplója lapjai közé, hogy amikor rossz kedve van, elővegye és nézegesse.
404
Az eltelt hét nap alatt csak a munka tartotta Grier-ben a lelket. Muszáj volt reggelenként felkelnie, miközben legszívesebben a fejére húzta volna a takarót, és egész nap ágyban maradt volna. Minden reggel felkelt, felöltözött, elkészítette a kávéját, és a csúcsforgalomban araszolt a rövid úton a kereskedelmi központ felé, ahol az irodáik voltak. Az apja nagyszerűen viselkedett. Együtt vacsoráztak minden este, ahogy korábban is tették... Egyetlen dolog jelentett számára némi fényt a sötét alagút végén – de csak akkorát, mint egy gyufa lángja, nem egy hatalmas máglyát kell elképzelni ez az volt, hogy megvalósította a nyaralási tervet. Jövő héten felül egy gépre, és elrepül... Hirtelen megdermedt, és a tarkóján érzett bizsergés félbeszakította önsajnálatát. – Daniel? Amikor nem kapott választ, káromkodott egyet. Isaac nem létező üzenete mellett még abban is reménykedett, hogy látni fogja az öccse szellemét, de mintha mindketten búcsú nélkül hagyták volna magára. Megfordult, és... – Daniel! – Kapott a szívéhez. – Krisztusom! Hol a fenében voltál? Ezúttal a fiú nem Ralph Lauren ruhát viselt, hanem egy hosszú, fehér, lepelszerű köpenyt, mintha egyetemi diplomaosztó ünnepségre készült volna, vagy mi. A mosolya meleg volt, de szomorú. – Szia, nővérkém! – Azt hittem, elhagytál. – Grier már majdnem odafutott, hogy megölelje, amikor rájött, hogy úgysem sikerülne, mivel a testvére ismét csak levegő volt. – Miért nem... – Búcsúzni jöttem. – Ó! – Grier önkéntelenül is behunyta a szemét, és megrázta a fejét. – Azt hiszem, számítottam rá. Amikor megint felnézett, az öccse már ott állt előtte, és Grier csak arra tudott gondolni, milyen egészségesnek látszik. Olyan nyugodtnak, olyan... szokatlanul bölcsnek. – Most már készen állsz – mondta neki a fiú. – Kész vagy továbblépni. – Igen? – Grier nem volt benne olyan biztos. A gondolattól, hogy soha többé nem látja viszont a testvérét, pánik tört rá. 405
– Igen. Különben is, nem örökre távozom. Még találkozunk... és anyát is látni fogod. Igaz, egy jó ideig még nem, de már van miért élned. – Ja persze, magamért. Már megbocsáss, de harminc éve ezt csinálom, és meglehetősen üres érzés. Daniel ekkor szélesen elmosolyodott, és a kezével Grier hasára mutatott. – Nem egészen. Grier lenézett magára, és arra gondolt, mi a fenéről beszélhet. – Szeretlek – mondta neki a testvére. – Minden rendben lesz veled. És azt is el akartam még mondani, hogy tévedtem. – Miben? – Azt hittem, azért maradtam itt ebben a köztes állapotban, mert nem akartál elengedni. De nem erről volt szó. Én nem tudtalak itt hagyni. Mostantól azonban jó kezekben leszel, és minden megoldódik. – Daniel, miről beszélsz... – Megmondom anyának, hogy szereted. És ne aggódj, tudom, hogy te is szeretsz. Add át üdvözletem apának, ha találkozol vele! Mondd meg neki, hogy jól vagyok, és hogy már régen megbocsátottam neki! – Ezzel az öccse felemelte szellemszerű karját. – Viszlát, Grier! Ó, és a Daniel remek lenne. Tudod, ha fiú lesz. Grier hátrahőkölt, amikor az öccse eltűnt. Szellemalakja már régen nem volt ott, ő azonban még mindig csak állt egy helyben kábultan, azon töprengve, mi a csodáról... Aztán a lába a nélkül indult el, hogy bármi parancsot kapott volna az agyától. A következő pillanatban a fürdőszobában találta magát. Kihúzta a fiókot, amelyben a sminkkészletét és a... Fogamzásgátlóját tartotta. Remegő kézzel kivette a szögletes, buborékcsomagolású levelet, és számolni kezdett. Nem mintha nem emlékezett volna rá, mikor vette be, vagy elfelejtette volna... Az utolsó tablettát akkor vette be, mielőtt Isaac megjelent az életében. Aztán kétszer... vagy két és félszer szeretkeztek úgy, hogy nem védekeztek.
406
Grier kitántorgott a fürdőszobából, és azonnal rájött, hogy nincs hová mennie. Lerogyott az ágy szélére, és csak ült a félhomályban, a gyógyszert bámulva, miközben odakint eleredt az eső. Terhes? Lehetséges, hogy valóban... terhes? Komolyan... A kopogás olyan halk volt, hogy először azt hitte, csak a szívverését hallja, aztán, amikor megint felhangzott, az üvegezett erkélyajtó felé nézett. Odakint egy hatalmas árnyékot látott, és egy fél pillanatra majdnem megnyomta a riasztó pánikgombját. Aztán észrevette, hogy a férfi kezében nem fegyver van, hanem egy... Szál rózsa. Tisztára úgy nézett ki, mint egy szál rózsa. – Isaac! – kiáltotta. Felpattant és az ajtóhoz szaladt, majd szinte kitépte a helyéből, amikor kinyitotta. Az eltűnt katona ott állt a szemerkélő esőben, a haja vizes, fekete atlétája szabadon hagyta a vállát az esőcseppek előtt. – Szia! – szólalt meg Isaac halkan. Mintha nem lenne biztos benne, milyen fogadtatásra számíthat. Grier a háta mögé dugta a fogamzásgátló tablettát. – Szia... Az agya vadul kattogott, azt találgatta, vajon azért jött-e a férfi, hogy elmondja, valami gond támadt a takarításnál... vagy figyelmeztetni akarja, hogy valaki mégis a nyomukban van. De akkor miért hozott... – Nincs semmi baj – mondta Isaac, mintha Grier hangosan is kimondta volna az aggodalmait. – Csak azért jöttem, hogy ezt átadjam. – Félszegen felemelte a fehér rózsaszálat. – Ez... olyasmi, amit a férfiak szoktak csinálni, amikor... izé... Nem fejezte be a mondatot. Grier ránézett a tökéletes szirmokra, beszívta a virág illatát, és ekkor jött rá, hogy a férfi még mindig kint áll az esőben. – Ó, milyen udvariatlan vagyok... gyere be! – mondta neki. – Elázol. Hátralépett, Isaac azonban nem mozdult. Aztán a szájába vette a rózsát, és lehajolt, hogy kifűzze a bakancsát. Grier nevetni kezdett. Nem tehetett róla és nem volt semmi értelme, de képtelen volt visszafojtani. Addig nevetett, amíg hátrálva le nem rogyott megint az 407
ágyra. Nevetett az örömtől, a zavarodottságtól és a reménytől. Nevetett mindenen, a tökéletes rózsaszáltól kezdve a tökéletes pillanaton át... a tökéletes időzítésig. Hogy a férfi tökéletes úriember... aki nem akarja összesározni a hálószoba szőnyegét. Az öccsének igaza volt. Minden rendben lesz. A katonája végleg hazatért... és most már minden tökéletesen rendben lesz. Isaac zokniban lépett be Grier szobájába, és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Kivette a rózsát a foga közül, majd lesimította a haját, és elűzte a gondolatot, hogy szmokingban kellett volna megjelennie, vagy ilyesmi. Mert nem volt az a szmokingot viselő típus. Odalépett a nőhöz, letérdelt előtte, és nézte, ahogy nevet, majd ő is elmosolyodott. Grier vagy elvesztette az eszét vagy örült annak, hogy látja. Nagyon remélte, hogy az utóbbi, de az sem érdekelte volna, ha az előbbi, feltéve, hogy megengedi, vele maradjon. Istenem, milyen jól nézett ki! Nem volt rajta más, csak egy fekete selyemblúz és nejlonharisnya, mégis ő volt a leggyönyörűbb nő, akit valaha látott... Amikor megtörölte a szemét, Isaac észrevett valamit a kezében. Nem egy romantikus virág volt, hanem egy... levél gyógyszer? Grier nyilván észrevette, mit néz, mert abbahagyta a nevetést, és a háta mögé dugta a tablettákat. – Várj! – mondta Isaac. – Mi az? A nő mély lélegzetet vett, mintha összeszedné magát lelkileg. – Miért jöttél vissza? – Mi van a tablettákkal? – Előbb te! – A szemében halálos komolyság tükröződött. – Te válaszolsz... először! Most nagyon ostobának érezte magát, de annak ellenére, hogy a szerelemben és a háborúban minden megengedett volt, a férfi büszkeségnek semmi keresnivalója nem lehetett itt. – Visszajöttem, hogy veled maradjak, ha elfogadsz. Az elmúlt hét során... elrendeztem az ügyeimet. – Nem tűnt szükségesnek 408
részleteznie, mit csinált, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a nő nem is kéri rá. – És gondolkoznom is kellett. Szeretnék törvényes úton járni. Ahogy már mondtad, a múltat nem változtathatom meg, a jövőmért azonban tehetek valamit. A különleges egységben eltöltött idő... olyan teher lesz, amelyet életem végéig cipelnem kell, de... és ez most rosszul fog hangzani... olyan gyilkos vagyok, akinek tiszta a lelkiismerete. Tudom, hogy ennek nincs értelme… A helyzet úgy állt, hogy a dossziéjában az „erkölcsi kényszerre van szüksége” megjegyzés nem csak a látszat kedvéért volt odabiggyesztve. És ez volt az egyetlen oka annak, hogy képes volt a lelkiismeretével együtt élni anélkül, hogy börtönbe vagy villamosszékbe küldte volna magát. Megköszörülte a torkát. – Szeretnék bíróság elé állni a ketrecharc miatt... és talán, ha együttműködöm, kérhetek enyhítést vagy ilyesmi. Aztán szeretnék munkát vállalni. Talán biztonsági őrként vagy... Remélte, hogy beállhat Jim Heron csapatába, de talán azok után, hogy Matthias meghalt, ők hárman feloszlottak, habár ezt sohasem fogja megtudni. Ha Jim eddig nem kereste meg, akkor valószínűleg már nem is fogja. – Azt hiszem, terhes vagyok. Isaac megdöbbent. Aztán nagyot pislogott. Hűha, gondolta. Abból, ahogyan a füle elkezdett csengeni, arra következtetett, hogy biztosan tarkón vágta valaki egy gerendával. Ami megmagyarázta volna nemcsak a zajt, hanem a szédülést is. – Elnézést... mit mondtál? Grier felemelte a tablettákat. – Elfelejtettem bevenni. A sok izgalom közepette, egyszerűen... kiment a fejemből. Isaac várt egy kicsit, hogy vajon visszatér-e az a „valaki fejbe vágott” érzés, és mit ad isten, hatalmas „igen” volt rá a válasz. Azonban nem tartott sokáig. A következő pillanatban határtalan öröm szorította ki az aggodalmat, és mielőtt felocsúdhatott volna, hanyatt döntötte Griert az ágyon, és olyan szorosan ölelte magához, hogy megroppantak a csontjai. Aztán rögtön elborzadt. – Ó, istenem, fájdalmat okoztam
409
– Nem – felelte a nő, és mosolyogva megcsókolta. – Nem, semmi baj. – Biztos vagy benne? Grier tekintetében különös, távoli kifejezés tükröződött. – Igen, teljesen. Hívhatjuk Danielnek, ha fiú lesz? – Bármi lehet a neve. Daniel. Fred. A Susie kicsit necces, de majd megszokom. Ezek után már nem beszéltek, mert Isaacet lefoglalta, hogy levetkőztesse Griert, és miután már mindketten meztelenek voltak... – Basszus... – nyögött fel, amikor beléhatolt, és érezte a szűk hüvely szorítását maga körül, majd élvezte a forró, síkos dörzsölést. – Elnézést... nem akartam... káromkodni... Ó, az a mozgás! Az a csodálatos ki-be mozgás! Ó, milyen gyönyörű jövő állt előttük! Végre szabad volt. És a nőnek köszönhetően őt már nem fenyegette semmi baj. – Szeretlek, Isaac – lehelte Grier a nyakába. – De csináld erősebben... kérlek, még erősebben... – Igenis, hölgyem – dörmögte. – Bármit, amit Ön akar. Aztán megadott neki mindent, amije csak volt... mindent, ami ő volt, és valaha lesz.
410
Köszönetnyilvánítás Köszönök mindent Kara Welshnek. Köszönet Leslie Gelbmannek, Claire Zionnak és a New American Library minden dolgozójának, akik mind nagyszerű emberek. Köszönöm, Steven Aeelrod, hogy a józan eszem vagy. Hatalmas köszönet illeti a Waud-csapatot: D-t, LeEllát és Nath-t, akik nélkül ez a könyv nem jöhetett volna létre – mihez is kezdenék nélkületek? Éljenzés Jacnek (és az ő Gabe-jének!): az én konyhám a ti konyhátok. Ne, kérlek, ne akarjátok, hogy könyörögjek! Köszönöm nektek is, Ann, Lu és Opal, akik a legelképesztőbb szövegszelídítők vagytok, akikkel valaha találkoztam. Valamint Kennek – tanulékony vagyok, látod? De tényleg – nyugodtan visszaküldheted a ragasztót! Köszönöm neked is, Cheryle, akitől elfogadom az utasításokat, mert nem ejtettek a fejemre. Nagy ölelés az internetes oldalaim moderátorainak – annyira hálás vagyok azért, amit csináltok, és mindazért a sok jóságért, amely a szívetek legmélyéről jön! Örök hála illeti kritikustársamat, Jessica Andersent, aki hosszú évek óta mellém áll, okos, csodálatos és hihetetlenül vicces. Még mindig arra vágyom, bárcsak benne lennék nálad a legjobb ötben! *sóhaj* Természetesen köszönet Sue mamának (Sue Graftonnak). És mint mindig, köszönöm az édesanyámnak, 411
a férjemnek, a családomnak és a WriterDog jobbik felének.
412