Fordította HUSSAMI PÉTER
ATHENAEUM
A fordítás alapjául szolgáló mű Cecelia Ahern: Thanks for the Memories (London: HarperCollins, 2008) Copyright © Cecelia Ahern, 2008 Hungarian translation © Hussami Péter, 2009 Minden jog fenntartva. Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadóik és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. Felelős kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezetője 1086 Budapest, Dankó u. 4-8. Telefon: 235-50-20 www.athenaeum.hu Szerkesztette: Vincze Orsolya Műszaki vezető: Rácz Julianna Borító és nyomdai előkészítés: 9s Műhely Készült az AduPrint Nyomda Kft-ben, 2009-ben Felelős vezető: Tóth Béláné ISBN 978 963 293 014 5
Hunyd be a szemed, és bámuld a sötétséget. Ezt tanácsolta apám kislánykoromban, valahányszor nem tudtam aludni. Valószínűleg ebben a pillanatban nem ezt tanácsolná, de ezt fogom tenni. Bámulom a szemhéjam mögött elterülő mérhetetlen sötétet. Mozdulatlanul fekszem a földön, mégis úgy érzem, magasan, talán a világ tetején pihenek. Az éjszakai égbolt csillagai után nyúlok, lábam a jéghideg, fekete semmiben kalimpál. Egy búcsúpillantást vetek a fényt markoló kezemre… és elengedem. És zuhanok. Zuhanok, lebegek, aztán újra zuhanok. Várom, hogy a talpam végre megérintse az életet jelentő talajt. Tudom, hogy a zárt szemhéj fátyla mögött színes a világ. Már kislány koromban is tudtam. És a színek incselkedve hívnak, azt akarják, nyissam ki a szemem, ne tudjak elaludni. A sötétben vörös és borostyán, sárga és fehér foltok vibrálnak. Én mégsem nyitom ki a szemem. Fellázadok: összeszorítom a szemhéjamat, hogy kiszűrjem a fényt, mert nem hagy elaludni. Pedig a szikrák azt is jelzik, hogy létezik más is, hogy van még remény. Nincs bennem élet. Ott, a lépcső alján fekve nem érzem. A szívem most gyorsabban ver – ő az utolsó, magányos harcos, aki még életben akar tartani. Ritmusosan üt, akár egy boxoló. Nem adja fel. A szívem bennem az egyetlen, akinek még mindig fontos vagyok. Az egyetlen, akinek valaha fontos voltam. Szorgalmasan keringeti a vérem, hogy meggyógyítson, hogy pótolja a veszteségem. De hiába dolgozik, mert a vért, amit pumpál, rögtön elveszítem – és minden egyes szívdobbanás után még nagyobb a körülöttem elterülő fekete tócsa. Ott fekszem a véremben, úgy, ahogy elestem. Rohanás, rohanás, rohanás. Mindig rohanunk. Erre nincs idő, arra futunk valami után. Öt perce el kellett volna indulnom, ott kellene lennem. Megcsörren a telefon. Érzem a helyzet iróniáját. Most már van elég időm, kényelmesen felvehetném. Most. Az előbb bezzeg nem volt. Annyi időt szánhattam volna arra, hogy óvatosan lejöjjek a lépcsőn, amennyi csak tetszik. De mindig rohanunk. Mindenki rohan, csak a szívem nem, ő most lelassul. Jobb így. A kezem a hasamra teszem. Ha elveszítem a babát – és attól tartok, el fogom –, akkor inkább én is vele tartok. Hova megyünk? Akárhova. Olyan kicsi még a baba, annyi minden lehetne belőle. Nem baj, akárhova is megyünk, fel fogom nevelni. Ha nem itt, hát ott. Azt mondom majd neki: „Ne haragudj, kedvesem. Ne haragudj, hogy tönkretettem a jövődet, a jövőmet, a közös jövőnket. Hunyd be a szemed, és bámuld a sötétséget – tégy úgy, mint anyád. Ha együtt vagyunk, megtaláljuk a helyes utat.” Zajt hallok. Érzem, hogy van itt valaki.
– Istenem, Joyce, Istenem! Hallasz, drágám? Istenem. Istenem. Úristen, kérlek, ne, ne vedd el tőlem Joyce-ot, ne vedd el a lányom. Tarts ki, egyetlenem, itt vagyok. Itt van Apu. Nem akarok kitartani, és azt akarom, hogy ezt ő is tudja. Sikerül kipréselnem valami artikulálatlan hangot, hasonlót egy állat nyüszítéséhez. Megrettenek, ahogy meghallom. El akarom mondani apámnak, hogy tudom, mit csinálok. El kell mennem, mert csak így maradhatok együtt a gyerekkel. Csak így. Apám megfog, nem zuhanok tovább. De még nem értem földet. Apám segít, hogy egyensúlyozzak a semmiben. Még lebegek, de érzem, hogy döntenem kell. Esni akarok, de ő már hívja a mentőket, és közben úgy szorítja a kezem, mintha a saját életéért küzdene. Úgy tesz, mintha rajtam kívül nem lenne senkije és semmije. Kisimítja a hajam az arcomból, közben hangosan sír. Még sosem hallottam sírni, akkor sem, amikor anya meghalt. Vasmarokkal kapaszkodik a kezembe… Nem gondoltam volna, hogy öreg testébe ennyi erő szorult. Igen, rajtam kívül tényleg nincs senkije és semmije, és most már nekem sincs rajta kívül. A vérem még mindig lüktetve rohan. Rohan, rohan, rohan. Mindig rohanunk. Talán újra rohanok. Talán nincs még itt az idő, hogy elmenjek. Felismerem apám öreg kezének szorítását, és kinyitom a szemem. Elvakít a fény. Nem akarom többet látni azt az arckifejezést, ami apám arcán ül most. Mindenáron ragaszkodik a gyermekéhez, pedig én már tudom, hogy elvesztettem az enyém. Nem hagyhatom, hogy ő is elveszítse az övét. Döntök, és máris érzem, ahogy elönt a fájdalom. Földet értem, le, a világot jelentő talajra. A szívem rendületlenül ver tovább. Bár összetört, nem adja fel.
– A vérátömlesztés során vért juttatunk az egyik ember szervezetéből a másikéba, vagy valamilyen vérkészítményt a beteg keringési rendszerébe – magyarázza dr. Fields a Trinity College egyik előadótermének katedrájáról. – Bizonyos esetekben a vérátömlesztés igen célszerű, például ha a páciens nagyon sok vért veszített egy trauma, műtét vagy más komoly sokkhatás miatt, vagy ha a vörösvértest-képződése elégtelen. – Nézzük a tényeket. Írországban hetente háromezer egység vérre lenne szükség. A lakosságnak mindössze három százaléka adományoz vért, miközben négymillióan élünk az országban. Minden negyedik ember élete során legalább egyszer vérátömlesztésre szorul. Nézzenek körül a teremben. Ötszáz fej fordul balra, majd jobbra. Innen-onnan feszült vihogás töri meg a csendet. * Dr. Fields felemeli a hangját. – A teremben ülők közül legalább százötven embernek vérátömlesztésre lesz szüksége valamikor az élete során. Erre elcsendesedik a hallgatóság. Valaki felemeli a kezét. – Igen? – Mennyi vérre van szüksége egy betegnek? – Hány éves a kapitány? – kiált egy kötekedő hang a terem hátsó fertályából, és valaki egy papírgalacsint hajít a kérdést feltevő diák felé. – Nagyon jó kérdés. – A professzor hunyorogva néz szét a sötétben, de nem sokat lát a projektor erős fényétől. – Ki kérdezte? – Mr. Dover – érkezik a válasz a terem túlvégéből. – Biztos vagyok benne, hogy Mr. Dover maga is meg tudja válaszolni a kérdését. Mi a keresztneve? – Ben – felel a diák kicsit nyomott hangon. Nevetés fut végig a termen.1 – Köszönöm a kérdését, Ben – kezdi mély sóhajjal dr. Fields. – A többiek kedvéért szeretném elmondani, hogy ostoba kérdés nincs. Pontosan erről szól a „Véradás az Életért”-hét. Mindenki annyit kérdez, amennyit csak akar. Az a cél, hogy elég információt szerezzenek a vérátömlesztésről, hogy utána jó szívvel adjanak vért ma, holnap, a hét hátralevő részében, és remélhetőleg a jövőben is rendszeresen. 1 A Ben Dover az angol szlengben gúnynév. A „bend over” kifejezés jelentése: „homoríts”
Kinyílik az előadóterem ajtaja, erős fény árad be rajta. Justin Hitchcock lép be. A projektor vakító fehér fénye kiemeli az arcvonásait. Látszik, hogy erősen koncentrál. A hóna alatt egy csomó mappát próbál egyensúlyozni. Nem jár sikerrel, a mappák szétcsúsznak, ezért a térdét is beveti. A jobb kezében egy teletömött aktatáskát és egy pohár kávét tart. Komoly erőfeszítésébe kerül, hogy egyensúlyban tartsa a rendszert. Lassan leengedi felemelt bal lábát, mintha tai chizne, és amikor látja, hogy elkerülte a bajt, széles mosoly jelenik meg az arcán. Valaki felnevet, ez megzavarja: egy kicsit újra kibillen az egyensúlyából. Na, Justin, elég, most már ne a poharat bámuld. Nézz körül, mérd fel a helyzetet. Ott egy nő az emelvényen, vele szemben ötszáz gyerek, aki mind téged néz. Mondj valamit. Valami okosat. – Kicsit meg vagyok zavarodva – szól fennhangon a sötét felé. Nem látja őket, de érzékeli, hogy élő emberek. Felmorajlik a diáksereg, Justin érzi, hogy mindenki őt bámulja. Elindul vissza az ajtó felé megnézni, nem tévesztette-e el a termet. Ki ne öntsd a kávét! Ki ne öntsd azt az istenverte kávét! Kinyitja az ajtót, és újra beenged néhány fénysugarat. Nem is keveset: akire rávilágít a fény, mind a szeméhez kapja a kezét. Zajongjatok csak. Mintha olyan vicces lenne, hogy egy ember eltéved. A kellékei terhe alatt görnyedve kitámasztja az ajtót a lábával. Előbb megnézi, hányas számú terembe tévedt be, majd rápillant a kezében szorongatott lapra, hogy egyezik-e az adat. A lap, mintha érezné fontosságát, lerepül a papírhalomról. Justin utánakap, de a jobb kezével… Úgyhogy nemcsak nem kapja el a lapot, de elejti a kávéját is. A francba! Már megint vihorásznak. Hú, de vicces, itt egy ember, aki leejtette az órarendjét és a kávéját. – Segíthetek? – kérdezi az előadó, és lelép a katedráról. Justin visszalép a terembe, és becsukja az ajtót. A helyiség újra sötétbe borul. – Az van a papíron… illetve az volt a papíron – int fejével a földön fekvő átázott lap felé –, hogy itt van órám. – A külföldi diákoknak a vizsgateremben van a beiratkozás. – De én nem… – néz vissza Justin rosszallóan. – Elnézést – lép közelebb a tanár. – Az akcentusából azt gondoltam, amerikai. – Dr. Fields felemeli a földről a szomorú véget ért kávéspoharat, és a szemetesbe dobja. – Ó, ja, igen… bocsánat, leesett a poharam. – A felsőbbéves diákoknak a szomszéd teremben van órájuk. – Suttogva teszi hozzá: – Higgye el, jobban teszi, ha nem veszi fel ezt az órát! Justin erre felegyenesedik, a karját az irattartókra szorítja, és megköszörüli a torkát. – Nos, én tanítani jöttem. Én tartom a művészet- és építészettörténet órát. – Ön előadó? – Vendégelőadó. Még akkor is, ha nehéz elhinni. – Megpróbálja kifújni az arcából a lelógó tincseit. Fodrász, az isten szerelmére, menj már el fodrászhoz! Na tessék, már megint kuncorásznak. Itt áll előttük árván a tanáruk, kiöntötte a kávéját, elejtette az órarendjét, valószínűleg a többi
papírját is mindjárt elejti, és mellesleg rég el kellett volna mennie fodrászhoz. Ennél aztán tényleg nincs is viccesebb dolog a világon. – Mr. Hitchcock? – Igen, én vagyok – felel Justin. Idegesen érzékeli, hogy a könyökével szorongatott irattömeg lassan, de biztosan kicsúszik a hóna alól. – Borzasztóan sajnálom – suttogja az előadónő. – Nem tudtam… – Előzékenyen elkapja Justin egyik lecsúszó mappáját. – Dr. Sarah Fields vagyok az Országos Vérellátó Szolgálattól. A tanszéken azt mondták, az előadása előtt beszélhetek fél órát a diákjaival. Már amennyiben beleegyezik. – Hát, nekem nem szóltak, de no problemo. – No problemo? Justin megrázza a fejét, és az ajtó felé indul. Irány vissza a kávézóba! – Mr. Hitchcock? – Igen? – fordul vissza Justin az ajtóból. – Van kedve beülni az előadásomra? Abszolút nincs. A kávézóban vár rám a jó meleg capuccino és a fahéjas muffin. Külön nekem sütötték. Nem. Mondd neki, hogy nem. – Hát… negen. – Negen? – Azaz igen. Haha, de mulatságos. Elkapták a professzort. Egy csinos fiatal nő, aki állítólag orvos valami ismeretlen szolgálatnál, rávette valamire, amitől nyilvánvalóan borsódzik a háta. – Remek! Örvendek. A doktornő visszagyömöszöli a mappákat Justin karja alá, és visszamegy a katedrára, hogy folytassa az előadását. – Akkor folytatnám. Ott tartottunk, hogy mennyi vérre van szükség átömlesztésnél. Ha valaki súlyos autóbalesetet szenved, egyes esetekben akár harminc egységnyi vér is kellhet neki. Egy vérző fekély esetén három és harminc egység közötti mennyiségre van szükség. Koszorúérbypassműtétnél minimum egy, maximum öt egységnyit használnak fel. Tehát a válasz röviden: változó. De most már talán önök is értik, miért van ekkora szükségünk donorokra. Justin az első sorban foglal helyet. Elborzad a témától. – Van valakinek kérdése? Nem válthatnánk témát? – Kap pénzt a donor a véradásért? Nevetés. – Sajnos nem. Legalábbis Írországban. – Aki a vért kapja, megtudja, kitől származik? – A befogadó általában nem tudja, ki volt a donor, de a vérbankban szigorúan nyilvántartjuk, kitől származik a vér, milyen teszteket végeztek el rajta, hogyan tárolták, és persze azt, hogy ki kapja. – Bárki adhat vért? – Nagyon jó kérdés. Van egy listám, ami részletezi, milyen esetekben nem adhat egy ember vért Kérem, olvassák figyelmesen, esetleg jegyzeteljenek is. – Dr. Fields a projektorra teszi a listát. A vetítővásznon felvillanó kép egy sürgős véradásra szoruló pácienst mutat. A hallgatóság felhördül, többen is azt kiáltják: „undorító!”, „gusztustalan!”. Justint elfogja a hányinger, ezért inkább elkapja a képről a tekintetét.
– Elnézést, rossz dia – szól dr. Fields pimasz mosollyal, és kicseréli a lapot. Justin izgatottan olvassa végig a feltételeket. Abban reménykedik, hogy ha valakinek tű- vagy vérfóbiája van, az kizáró ok. De nem talál ilyet. Persze ő is tudja, hogy nagyjából ugyanannyi az esélye annak, hogy vért fog adni, mint annak, hogy továbbfejleszti a relativitáselméletet. – Ez nem jött össze, Dover – a terem végéből újból papírgalacsint vágnak Ben fejéhez. – Homokosok nem adhatnak vért Ben válaszként hűvös nyugalommal feltartja a középső ujját. – Ez diszkrimináció – szólal fel egy lány. – Egy másik alkalommal majd ezt is megbeszéljük – válaszol dr. Fields, és folytatja az előadást. – Nos, testünk a véradás során elvesztett anyag folyadékrészét huszonnégy órán belül pótolja. Véradásnál nagyjából fél liter vért vesznek le, az átlagembernek pedig négy-hat liter vére van, úgyhogy legtöbben könnyedén, gond nélkül elmehetnek vért adni. Elszórt nevetés hallatszik innen-onnan. – Kérem… – csapja össze a tenyerét dr. Fields, abban reménykedve, hogy legalább erre odafigyel majd a hallgatóság. – A „Véradás az Életért”hétnek nemcsak az lényege, hogy vért gyűjtsenek, hanem az is, hogy tájékoztassanak és elmondják mindenkinek, miről szól ez az egész. Az nagyon jó, hogy mit itt elviccelődünk és elnevetgélünk, de ne felejtsék el, hogy lehet, hogy van egy ember – legyen az nő, férfi vagy gyerek –, akinek ezekben a pillanatokban az élete múlhat önökön. Milyen gyorsan el tud némulni egy terem! Még Justin is megszakítja a társalgást önmagával.
– Mr. Hitchcock! – szólítja meg dr. Fields Justint, aki az ötperces szünet alatt épp a jegyzeteit rendezgeti a katedrán állva. – Kérem, hívjon Justinnak. – Én pedig kérem, hogy hívjon Sarah-nak – nyújtja a kezét a nő. – Örvendek, Sarah. – De még mennyire! – Csak azt szeretném mondani, hogy remélem, később még találkozunk. – Később? – Igen, később. Mármint… az előadása után – mosolyog Sarah. Most flörtöl velem? Olyan rég történt velem ilyen, talán meg sem tudnám állapítani. Szólalj meg, Justin, szólalj meg! – Nagyszerű. Igen, randizzunk, az jó. A nő alig tudja elnyomni mosolyát. – Jó, akkor találkozzunk hatkor a főbejáratnál. Én magam fogom elvinni. – Elvinni? Hova? – A véradóállomásra. A rögbipálya mellett van, de ettől függetlenül szeretném személyesen odakísérni. – A véradóállomásra… – Justint elönti a rettegés. – Hát, nem hinném, hogy…
– Esetleg utána megihatnánk valamit… – Tudja, mi a gond? Nemrég influenzás voltam, még épp gyógyulok. Úgyhogy nem hiszem, hogy adhatok vért – tárja szét a kezét Justin. – Szed antibiotikumot? – Nem, de jó ötlet! Igen, Sarah, lehet, hogy szednem kellene… – köszörüli meg a torkát. – Ugyan, szerintem enélkül is felépül – mosolyog válaszként Sarah. – Nem, nem, igazából úgy mondanám, hogy a közelmúltban elég sok fertőző betegségnek voltam kitéve. Malária, feketehimlő meg minden. Nagyon-nagyon trópusi környéken voltam. – Próbálja felidézni a véradást kizáró okokat. – És a bátyám, Al… Nos, ő leprás. – Hú, ez milyen gyenge! – Igazán? – húzza fel a nő a szemöldökét. Justin, hiába küzd ellene, elmosolyodik. – Mennyi ideje jött el az Államokból? – kérdi Sarah. Gondolkozz, lehet, hogy beugratós a kérdés. – Három hónapja költöztem Londonba – böki ki végül Justin az igazat – Szerencsés ember! Ha csak két hónapja jött volna, nem adhatna vért. – Várjon, hadd számoljak utána… – Justin az állát simogatva gondolkodik, közben az év néhány hónapjának a nevét mormolja. – Végül is lehet, hogy mégis csak két hónap volt. Ha az érkezésemtől megyek visszafelé… – nem fejezi be, csak erősen koncentráló arckifejezéssel bámul a végtelenbe, és közben az ujjain számol. – Hitchcock professzor, ön fél? – kérdezi mosolyogva Sarah. – Hogy félni? Ugyan! – hátraveti a fejét, és felnevet. – Mondtam már, hogy maláriás vagyok? – Ahogy látja, hogy a nő nem veszi komolyan az érveit, elsóhajtja magát. – Jól van, nincs több ötletem. – Akkor hatkor a főbejáratnál. És ne felejtsen el enni előtte! – Természetesen, biztos farkasétvágyam lesz, ha pár perccel később randizok a gyilkos tűvel! – mormogja, ahogy Sarah elmegy. A diákok a szünet végeztével kezdenek visszaszállingózni a terembe. Justin nem repes az örömtől, mégis alig bírja leplezi a mosolyát. Most az ő órája következik. Na, kis vihorászó barátaim, most megkapjátok a magatokét. Sok diák még le sem ült, de ő már elkezdi az előadást. – A művészet – szólal meg fennhangon, és közben hallgatja, ahogy a diákok sietve kapják elő a ceruzájukat és füzetüket. A táskák cipzárjai hangosan zümmögnek, csörög a sok fém tolltartó. Évkezdés van, mindenki csupa új felszerelést hozott. Minden érintetlen és patyolattiszta. Kár, hogy a diákokról már nem lehet ugyanezt elmondani. – Az emberi kreativitás… – nem lassít, nem akarja hagyni, hogy a diákok kövessék az előadást. Szórakozni akar. Belegyorsít. – … gyönyörű vagy nagy jelentőségű dolgokat hoz létre – lépked a katedrán. Némelyik diák még mindig a táskája cipzárjával vagy a tolltartójával babrál. – Elnézést, meg tudná isméte… – Nem – állítja le Justin. – Mérnöki tervezés – folytatja –, a tudomány gyakorlati alkalmazása az iparban vagy a kereskedelemben. – Teljes csend honol a teremben. – Kreativitás és gyakorlati alkalmazás. Az építészet a kettő találkozási pontjában áll.
Gyorsabban, Justin, gyorsabban! – Az-építészet-definíciója:-ötletek-átültetése-a-fizikai-valóságba. Egygondolatbonyolult-és-gondosan-megtervezett-szerkezete-elsősorbanegy-adott-történelmikor-keretein-belül. Ahhoz-hogy-megértsük-azépítészet-lényegét-meg-kellvizsgálnunk-milyen-viszonyban-vanegymással-a-technológia-a-tudomány-és-a- társadalom. – Professzor úr, nem lehetne…? – Nem – válaszol, de lassít egy kicsit. – Meg kell néznünk, hogy az évszázadok során a társadalom hogyan formálta az építészetet, illetve hogyan formálja ma is. És azt is meg kell vizsgálnunk, hogy formálja az építészet a társadalmat. Szünetet tart, végigméri a felé forduló tekinteteket. Sok fiatal arc, csupa üres lap, amelyek arra várnak, hogy teleírják. Annyit kell tanulniuk ez alatt a kevés idő alatt, és annyira hiányzik belőlük az elhivatottság arra, hogy mélyen, részletesen megértsék mindazt, amit hallanak! Justinnak az lenne a dolga, hogy felkeltse az érdeklődésüket. Hogy megossza velük, amit az utazásai során látott, és amit a több évszázados műremekekről tud. Ő az egész csoportot átvarázsolhatná a fülledt teremből a Louvre-ba… Segíthetne nekik elképzelni, hogyan visszhangzanak a lépéseik, amikor végigsétálnak a Saint-Denis-i bazilikában, a Saint- Germain-des-Prés apátságban, vagy a Saint-Pierre de Montmartre- templomban. Nemcsak az adatokat és a statisztikákat tanítaná meg nekik, hanem azt is, milyen illata van Picasso festményeinek, milyen a barokk márvány tapintása, milyen a Notre-Dame katedrális harangjának a muzsikája. Igen, mindezt át fogják élni, méghozzá ebben a tanteremben. Mert ő idehozza nekik ezt a világot. Minden szem rád figyel, Justin. Mondj valamit. Megköszörüli a torkát. – A félév során meg fogják tanulni, hogyan elemezzék a műalkotásokat, és milyen szempontok szerint értelmezzék a történelmi jelentőségüket. Ezáltal egyrészt érzékenyebben észlelik majd a művészetek hatását a környezetükben, másrészt pedig nyitottabbá és fogékonyabbá válnak más nemzetek kultúrájára és gondolataira. Igen széles témakört fogunk tárgyalni: a festészet, szobrászat és építészet történetét az ókori görögöktől a modern időkig. Korai ír művészet, az olasz reneszánsz festők, Európa nagy gótikus katedrálisai, a György korabeli építészet remekei és a huszadik század kiemelkedő műalkotásai. Hatásszünetet tart: élvezi a csendet. Vajon máris megbánták, mit vállaltak be életük következő négy évére? Vagy ellenkezőleg: olyan izgatottan ver az ő szívük is, mint az övé, amikor végiggondolja, milyen csodálatos anyagot fognak tanulmányozni? Justin még ennyi év után is ugyanolyan lelkesen érdeklődött a világ ezerféle festménye, szobra és épülete iránt. Sokszor olyan izgatott, hogy kifullad előadás közben; külön emlékeztetnie kell magát, hogy lassabban adjon elő, ne próbáljon meg mindent egyszerre elmondani. Pedig ő mindig azt akarta, hogy a hallgatók is tudjanak mindent, amit ő. Mégpedig azonnal! Újra szétnéz az arcokon, és megérti: meghódítottad őket. Isszák a szavaidat, remegve várják, hogy folytasd. Sikerült, a kezedben vannak! Valaki elfingja magát. A diákok hangos nevetésben törnek ki.
Hát ennyi. Csalódottan sóhajt egyet, és visszafojtott hangon folytatja: – A nevem Justin Hitchcock. Rendszeres vendégelőadó leszek ezen az órán. Az európai festészetről fogok bevezető szintű előadásokat tartani, többek között az olasz reneszánszról és a francia impresszionizmusról. Eléggé körül fogjuk járni a témát, tanulunk arról, hogyan vessük kritikai elemzés alá a festményeket, beszélünk az ikonográfia jelentőségéről, és megtárgyaljuk, milyen módszerekkel dolgoztak a művészek a Book of Kellstől kezdve egészen a mai napig. Kitérünk az európai építészetre is. Görög templomoktól a mai korig satöbbi, satöbbi. Kérném, hogy két önkéntes ossza ki ezeket a lapokat. Szóval még egy év. De most nem otthon van, Chicagóban – eljött egészen Londonig az exfelesége és a lánya után, illetve időnként, ahogy a vendégelőadások megkívánták, London és Dublin között ingázott. Lehet, hogy most másik országban kötött ki, de az osztály teljesen ugyanaz. A félév, illetve sokaknak talán az egyetemi évek első hete, senki sem veszi komolyan. Megint egy csomó éretlen gyerek, akit nem fog lángra gyújtani az ő szenvedélyes érdeklődése a tárgy iránt. Mint mindig, most is olyan fiatalok ülnek itt, akik szántszándékkal fordítanak hátat még a lehetőségének is, hogy tanuljanak valamit. Lehetőség? Nem, bizonyosság. Teljesen nyilvánvaló, hogy gyönyörű és nagyszerű dolgokat tanulnának, ha akarnának. Öregem, innentől mondhatsz, amit akarsz. Ezek már csak a fingra fognak emlékezni.
– Bea2, miért röhög az ember a fingós vicceken? – Ah, szia, apa. – Ez meg milyen köszönés? – Ó, na, bocs, szia, apa, olyan jó, hogy felhívsz, már legalább, mittudomén, három órája nem telefonáltál. – Jól van na, nem kell azonnal így nekem esni. A drágalátos anyád végzett már új élete napi teendőivel? – Igen, itthon van. – És ott van vele a drágalátos Laurence is? – Utálja a saját szarkasztikus megjegyzéseit, mégsem tudja őket visszatartani. És mivel bocsánatot kérni nem tud, a kimondott szavakat pedig nem akarja visszavonni, most is azt teszi, mint mindig: előremenekül. Ettől a helyzet általában csak rosszabbra fordul. – Laurence… – mondja vontatottan. – Szarábiai Laurence. – Olyan pancser vagy! Mikor állsz már le vele, hogy pisi-kaki vicceket találj ki a nevéről? – sóhajt a lány unottan. Justin lerúgja magáról olcsó dublini szállása szúrós kincstári takaróját. – Figyelj, Bea, most komolyan, nézd meg te magad, milyen béna az a csávó, amikor legközelebb találkoztok. Egy akkora nadrágban, mint az 2 Bea kiejtése nem egyezik meg a magyar Bea névével. Ejtsd: Bi.
övé, egyszerűen nem fér el, amit a lába között hord. Erre külön szót kellene. Valami-itisz. Heregolyitisz. – Ezen a sártanyán összvissz négy tévécsatorna van, ebből az egyik olyan nyelven, amit nem értek. Olyan a hangzása, mintha anyád borzasztó boros csirkéje után öklendeznénk. Tudod, a gyönyörű chicagói lakásomban több mint kétszáz csatorna volt. – Faszítisz. Faszfejitisz. Ha! – Amelyekből néztél… lássuk csak… egészen pontosan nullát! – Így van, de ott legalább eldönthetted, hogy a háztartási tippeket vagy a zenére táncoló meztelen nőket nem akartad nézni. – Nézd, apa, értem, hogy most komoly felfordulás van az életedben. Biztos, hogy a helyzet traumatikus neked, mint majdnem felnőtt férfinak. Én persze teljesen a saját akaratomból mentem át tizenhat évesen azon, hogy a szüleim elválnak, és Chicagóból Londonba költözöm. Ez szóra sem érdemes, mi? – Két otthonod van, és több ajándékot kapsz, mi a probléma? – morog a férfi. – Különben is, a te ötleted volt. – Én csak azt mondtam, hogy szeretnék Londonban járni balettiskolába, nem azt, hogy váljatok el! – Ja, hogy balettiskola. Azt hittem, azt mondod: „Válj már el, apa!”. Lehet, hogy én vagyok a hibás. Na, akkor mit szólnál, ha együtt visszaköltöznénk Chicagóba? – Nem-nem. – Hallja, hogy a lány mosolyog. Tehát minden rendben. – Csak nem azt gondoltad, hogy én majd ott maradok Chicagóban, míg te itt vagy a világ túlsó végén? – Hogyhogy? Még csak nem is vagyunk ugyanabban az országban, mármint épp most – nevet a lány. – Írországba csak a munka miatt jövök. Néhány nap múlva újra Londonban leszek. Komolyan, Bea, ha van egyetlen hely a világon, ahol most lenni szeretnék, az London. Mondjuk, egy Four Seasons hotel sem lenne utolsó. – Lehet, hogy összeköltözünk Peterrel – mondja a lány túlságosan is könnyed hanglejtéssel. – Szóval, miért röhög az ember a fingós vicceken? – kérdezi újból Justin, oda sem figyelve a lány megjegyzésére. – Szerinted mi olyan különleges a kipréselt levegő hangjában, hogy az emberek, amint meghallják, képtelenek bármi másra figyelni, még a leglenyűgözőbb műalkotásokra sem? – Tehát inkább ne beszéljünk arról, hogy összeköltözöm Peterrel? – Még gyerek vagy. Te meg Peter beköltözhettek a babaházba, az még mindig megvan. Kirakom a nappaliba, tök jó lesz. – Tizennyolc éves vagyok, nem vagyok gyerek. Már két éve egyedül élek, nem otthon. – Egy éve. Anyád a második évben engem hagyott ott. Utánad jött, nem így van? – Amikor anyával találkoztatok, annyi idősek voltatok, mint most én. – És nem is éltünk boldogan, amíg meg nem haltunk. Most már nincs rá szükséged, hogy bennünket utánozz. Írd meg a saját kis mesédet!
– Én megírnám, ha az agyonpátyolgató apukám végre nem a saját verziójával traktálna – sóhajt Bea, és biztonságosabb terepre tereli a beszélgetést. – Tényleg, miért nevetnek a diákjaid a fingós vicceken? Azt hittem, az órád kimondottan olyan posztgraduális diákoknak szántad, akik a saját akaratukból vették fel ezt az igen unalmas tárgyat. Persze nem fér a fejembe, hogy miért venné fel egy értelmes ember… Már az is éppen elég unalmas, amikor Peterről tartasz nekem kiselőadást, pedig őt szeretem. Szereti?! Tegyél úgy, mintha nem hallottad volna, akkor elfelejti. – Ha figyelnél, amikor hozzád beszélek, akkor könnyen a fejedbe férne. Felkértek, hogy a posztgraduális tárgyak mellett elsőéveseknek is tartsak órát, a tanév során többször is. Lehet, hogy meg fogom bánni, hogy belementem, de most már mindegy. Ami a rendes munkámat illeti, különben is, ez sokkal fontosabb, akarok csinálni egy kiállítást a galériában a tizenhetedik századi holland festészetről. Eljöhetnél megnézni. – Inkább kihagyom, köszi. – Jó, lehet, hogy az új posztgraduális diákjaim jobban fogják értékelni a tudásomat. – Tudod… lehet, hogy a diákjaid röhögtek a fingáson, de fogadok, hogy legalább a negyedük elment vért adni. – Csak azért, mert megmondták, hogy kapnak utána egy Kit-Katot – méltatlankodik Justin. Közben a szegényesen berendezett minibár italai között kutat. – Haragszol rám, mert nem adtam vért? – Szerintem seggfej voltál, hogy vitatkozni kezdtél a nővel. – Ne használd a „seggfej” szót, Bea. Különben is, ki mondta, hogy vitatkoztam vele? – Al bácsi. – Nos, Al bácsi a seggfej. – Apa! – Tudod, mit, cicám? Tudod, mit mondott ma a kedves doktornő a véradásról? – Közben egy chipseszacskóval küzd. – Na, mit? – ásít Bea. – Azt, hogy aki vért kap, nem tudja, kitől kapta. Hallod? Nem tudja. Miért akarnád megmenteni valakinek az életét, ha még azt sem fogja tudni, hogy te mentetted meg őt? – Apa! – Tessék? Mondd csak ki, Bea. Hazudj, mondd, hogy nem akarnál legalább egy csokor virágot kapni azért, mert megmented az életét. Bea tiltakozik, de Justin folytatja. – Vagy egy kosár hogyishívjákos muffint, amit szeretsz, kókuszos… – Fahéjas – adja be a derekát a lány nevetve. – Szóval, a bejárati ajtó előtt egy kosár fahéjas muffin, a kosárban egy üzenet: „Bea, köszönöm, hogy megmentetted az életem. Örök hálával tartozom neked. Ha bármikor bármire szükséged van, mondjuk, el kell hoznod a ruháidat a patyolatból, vagy ha azt akarod, hogy minden reggel házhoz jöjjön az újság és a kávé, vagy hogy legyen egy külön sofőröd, vagy hogy az opera első sorába kapj jegyet és a többi, ki tudja, még mi mást…”
A chipseszacskó erősebb nála. Vagy mégsem? Kipukkantja egy dúgóhúzóval. – Úgy kellene csinálni, ahogy a kínaiaknál: tudod, ha megmentesz valakit a haláltól, utána életed végéig a lekötelezetted marad. Milyen jó lenne, ha lenne egy ember, aki mindenhova utánad megy, és ha látja, hogy, mondjuk, kiesett egy zongora az ablakon, akkor elkapja, még mielőtt a fejedre zuhan. Bea-nek erőbe telik lenyugtatni magát. – Ugye, csak viccelsz? – Persze, hogy viccelek – mondja Justin vigyorogva. – A zongora biztos kilapítaná szegényt, és az nem lenne valami fair. Végre kibontja a zacskót, és messzire hajítja a dugóhúzót. Telibe találja, és darabokra zúzza a minibár tetején ülő egyik poharat. – Ez mi volt? – Takarítok – hazudja Justin. – Szerinted önző vagyok? – Apa, gyökerestől felforgattad az életed, otthagytál egy szuper munkahelyet, egy szép lakást, és elköltöztél sok ezer kilométerre, csak hogy közel legyél hozzám. Abszolút nem gondolom, hogy önző vagy. Justin elmosolyodik, és egy chipset dob a szájába. – De ha a kosár muffint komolyan gondolod, akkor önző vagy. És ha az én iskolámban lett volna „Véradás az Életért”-hét, én biztosan elmentem volna vért adni. Nem baj, még jóváteheted annál a nőnél. – Csak az a baj, hogy úgy érzem, erőszakkal kényszerítenek bele ebbe a helyzetbe. Holnap fodrászhoz akartam menni, nem egy olyan helyre, ahol mindenféle tűket döfködnek a vénámba. – Jó, ha nem akarsz, ne adj vért, engem nem zavar. De tudod, hogyha mégis adnál, egy kicsike tűszúrásba nem fogsz belehalni. Sőt, lehet, hogy épp az ellenkezője fog megtörténni, és lehet, hogy igenis megmented valaki életét. És most nem tudhatod, de lehet, hogy az a valaki ott lesz a hátad mögött, amíg élsz, és követ mindenhová, sok kosár muffint hagy az ajtód előtt, meg elkapja a feléd repülő zongorákat. Nem örülnél neki?
Helyszín: a Trinity College rögbipályája mellett felállított rögtönzött véradóállomás. Ahogy Justin átnyújtja a frissen kitöltött papírokat, alig bírja leplezni Sarah előtt, mennyire remeg a keze. Aláírta, hogy beleegyezik a vérvételbe, kitöltött egy „egészség és életmód” kérdőívet – ez utóbbi tele volt olyan intim részletekkel, amelyeket valószínűleg nem osztott volna meg a partnerével egy sima randin. A nő bátorítóan mosolyog, és folyamatosan könnyed hangon beszél Justinnal… Mintha a világ legnormálisabb dolga lenne, hogy az ember vért ad. – Még fel kell tennem néhány kérdést. Elolvasta, megértette és kitöltötte az „egészség és életmód” kérdőívet? Justin bólint. Nincs ereje megszólalni.
– És az ön által megadott információk a legjobb tudomása szerint igazak és pontosak? – Miért? – kérdi Justin rekedt hangon. – Nem úgy tűnik? Mert ha nem, elmegyek, megcsináljuk máskor. Sarah válaszul olyan arckifejezéssel mosolyog rá, mint az anyja esténként, lefekvéskor. – Oké, kész is vagyunk. Csinálok egy gyors hemoglobintesztet – magyarázza Sarah. – Az betegségeket is szűr? – Justin idegesen fürkészi a helyiségben található eszközöket. Csak nehogy találjon valami betegséget. Iszonyú zavaró lenne. Persze, biztos nincs semmi bajod. Tulajdonképpen… mikor is voltál utoljára nővel? – Nem, ez a teszt a vér vasszintjét méri. – Sarah egy apró tűvel megszúrja a férfi ujját, felszippantja a kibuggyanó vércseppet. – A vérvizsgálatot később csináljuk. Ott persze megnézzük, van-e valami baja, nemi betegsége. – Biztos jól jön, hogy le tudja ellenőrizni, egészséges-e a fiúja – viccel a férfi. Az arcán patakokban folyó izzadság már az ajkát csiklandozza. Ő közben az ujját tanulmányozza. A nő csendben koncentrál a tesztre. Justin hanyatt dől egy párnázott lócán, és kinyújtja a bal karját. Sarah rácsatolja a vérnyomásmérő mandzsettáját, ettől kicsit előugranak a férfi vénái. A nő ezután fertőtlenítő vattával végigtörli Justin karhajlatát. Ne nézz a tűre! Ne nézz a tűre! Ránéz a tűre – fordul vele egyet a világ. Elszorul a torka. – Nem fog fájni? – nyel nagyot Justin. Az inge olyan nedves, mintha most rántotta volna ki a mosógépből. – Csak egy icipici szúrás lesz – mondja Sarah mosolyogva, hatalmas tűvel a kezében. Justint megcsapja a nő édes parfümillata, és ettől egy pár pillanatra elfeledkezik a helyzetéről. Ahogy Sarah fölé hajol, a férfi belát a dekoltázsán. Fekete, csipkés melltartó. – Kérem, fogja meg ezt, és nyomkodja. – Micsoda? – nevet fel idegesen Justin. – A labdát – mosolyog a nő. – Ja, ezt! – veszi Justin a kezébe az apró labdát. – Ez meg mire jó? – kérdi megremegő hangon. – Felgyorsítja a folyamatot. Justin teljes erejéből pumpál. Sarah elneveti magát. – Még nem kell. Különben is, Justin, ne olyan gyorsan. Egy újabb izzadságpatak fut le a férfi hátán. A haja hozzátapad a homlokához. Inkább fodrászhoz mentél volna, Justin! Micsoda hülye ötlet volt ez… – Aú! – Ugye, hogy nem is volt olyan vészes? – kérdi a nő lágyan, olyan hangon, mintha gyerekkel beszélgetne. Justin szívverése a fülében zakatol. Elkezdi pumpálni a labdát, pontosan a pulzusa ritmusára. Elképzeli, hogy a szíve is így pumpál, és a vére minden szívverés után szökken egy nagyot. Látja maga előtt, ahogy a vér eléri a tűt, felmegy rajta, át a csövön. Várja, mikor ájul el. De egyáltalán
nem érez rosszullétet: csak nézi, ahogy a vére kifolyik a csövön, le az ágy alatt fekvő gyűjtőzsákba. Sarah okosan tette, hogy elrejtette a zsákot a szeme elől. – Kapok utána KitKatot? Sarah elneveti magát. – Természetesen. – És utána elmegyünk néhány italra, vagy csak a testem kellett magának? – Ihatunk valamit, de figyelmeztetem, ma ne csináljon semmi megterhelőt. A testének idő kell, hogy pótolja a veszteséget. Justin újra megpillantja a csipkés melltartót. Idő, hát persze. Negyedórával később Justin már büszkén nézi az imént lecsapolt fél liter vért. Nézi, és arra gondol, nem akarja, hogy egy idegennek adják. Szinte arra vágyik legjobban, hogy ő maga vihesse be a kórházba, hogy személyesen válassza ki, kié legyen. Olyan embernek szeretné adni, aki fontos neki, aki különleges… hiszen hosszú ideje ez az első dolog, amit tényleg szívből adott.
Lassan kinyitom a szemem. Erős fehér fény vakít el. Aztán halványulni kezd, és én egyre élesebben látom a tárgyak körvonalait. Most narancs-rózsaszín. Körülnézek. Kórházban vagyok. A falon, magasan egy televízió, zöld képernyővel. Próbálom kivenni, mi az. Lovak. Lóverseny és lóugratás. Apa biztos itt van valahol a szobában. Körülnézek… igen, ott ül a fotelban, háttal nekem. Az ökleivel finoman masszírozza a fotel karfáját. A gyapjúsapkája ütemesen eltűnik, majd újra előbukkan az ülés háttámlája mögül. A fotel nyikorgó rugói minden mozdulatot élőben közvetítenek. A lóverseny nagyon csendes. Apa is. Mintha egy élő némafilmet látnék. Figyelem őt. Nem tudom, csak a füleim tréfálnak-e meg, és azért nem hallom apát. Most olyan lendülettel ugrik fel a fotelből, amilyet tőle már rég láttam, és az ökölbe szorított kezét a tévé felé rázva próbálja meg nagyobb tempóra ösztökélni valamelyik lovat. Elsötétül a tévé képernyője. Apa kinyitja az öklét, és tehetetlenül emeli a levegőbe a kezét. A plafonra néz, kéri az Istent, csináljon valamit. Aztán a zsebébe nyúl… körbetapogatja, majd kifordítja mindkettőt. Barna nadrágja zsebeit közszemlére teszi a világnak. Megtapogatja a mellzsebét is, hátha talál valami pénzt.
Megnézi barna kardigánja szűk kis zsebét is. Morog valamit. Aha, akkor mégsem a fülem volt. Amikor megfordul, hogy a mellettem heverő kabátját is áttúrja, gyorsan becsukom a szemem. Még nem akarom. Amíg nem mondják ki egyértelműen, hogy történt valami, addig semmi sem történt. Amíg nem mondják azt, hogy minden úgy volt, ahogy emlékszem, addig én csak egy rémálomnak tudom felfogni az egészet. Minél tovább marad csukva a szemem, annál tovább marad meg nekem a világ a tegnapi állapotában. Ó, de jó tudatlannak lenni! Hallom, ahogy apám a kabátzsebeiben kutat. Aztán aprópénz csörgése üti meg a fülem. Hallom, hogy apa bedobja az aprót a televízióba. Kockáztatok, és újra kinyitom a szemem. És lám, minden a régiben: ott ül a fotelban, izgő-mozgó sapkával, öklével csapkodja a levegőt. Tőlem jobbra be van húzva a függöny, de észlelem, hogy mások is vannak a teremben. Nem tudom, hányan lehetnek. Csend van. Alig van oxigén, állott izzadságszag tölti be a helyiséget. Tőlem balra hatalmas ablak, az egész falat betölti… de zárva. Olyan erős a fény, hogy nem látok ki rajta. Várok még egy kicsit, amíg a szemem megszokja. Igen, most már látok. Az út túloldalán buszmegálló. A megállóban egy nő várakozik, a lábánál szatyrok, kisbaba ül a csípőjén. A baba duci lábai összevissza kalimpálnak a nyárt idéző napsütésben. Elkapom a tekintetem. Apa engem figyel. Egészen kicsavart nyakkal hajol hátrafelé a fotelből. Ahogy egy gyerek próbál kinézni a kiságyából. – Szia, kicsim! – Szia! – Úgy érzem, ezer éve nem szólaltam meg, ezért azt várom, rekedt lesz a hangom. De nem: tiszta, a szavak úgy folynak ki a számon, mint a méz. Mintha semmi sem történt volna. Mert semmi sem történt. Még nem. Amíg nem mondanak mást, addig nem. Apám a fotel két karfájába kapaszkodva lassan felhúzza magát. Libikókázó mozdulatokkal odatámolyog az ágyam mellé. Fel-le, Fel-le. Az lábai születése óta nem egyformák, a jobb centikkel hosszabb, mint a bal. Hiába van ma már különleges gyógycipője, még most is inogva jár – gyerekként így tanulta meg. Utálja azt a cipőt, és hiába a hátfájása, hiába részünkről minden figyelmeztetés, mindent inkább úgy szeret csinálni, ahogy régen megtanulta. Mára teljesen hozzászoktam a látványhoz: a teste minden lépésnél felemelkedik és lesüllyed, fel és le, le és fel. Emlékszem, amikor gyerekkoromban elmentem vele sétálni, ha fogta a kezem, a karom teljesen átvette a ringása ritmusát. Felhúzott, amikor a jobb lábára lépett, és lenyomott, amikor a balra. Mindig olyan erős volt. Annyi mindent meg tudott oldani. Egyfolytában szerelt. Mindent fel tudott emelni, mindent meg tudott javítani. Mindig csavarhúzó volt a kezében, szétszedte és összerakta, amit kellett. Távirányítót, rádiót, csörgőórát, elektromos dugókat. Ő volt az egész utca ezermestere. Lehet, hogy a lábai egyenetlenek voltak, de a keze mindigmindig sziklaszilárd. Ahogy közelebb ér, leveszi a sapkáját, két kézzel markolászni kezdi, és forgatja, mint egy kormánykereket, miközben aggodalmas tekintettel néz
rám. Rálép a bal lábára, és lesüllyed. Behajlítja a jobb térdét. Ez a pihenő pozíciója. – Tudod… khm… azt mondták… ő… – Megköszörüli a torkát: – Azt mondták, mondjam… – Nagyot nyel, és úgy összehúzza vastag, borzas szemöldökét, hogy szinte teljesen eltűnik mögötte a szeme. – Elment… elment a gyerek… Megremeg az alsó ajkam. Elcsukló hangon folytatja. – Rengeteg vért vesztettél, Joyce. – Már csak egy kézzel szorítja a sapkát, a másik keze behajlított mutatóujjával köröző mozdulatokat tesz. Próbálja felidézni… – A vért átömlesztették, vagy mi… úgyhogy a véred most már teljesen rendben. Az alsó ajkam még mindig remeg. A kezemmel automatikusan a hasam felé nyúlok: még nem nőtt meg annyira sem, hogy látsszon a takaró alatt. Reménykedve nézek apámra. Csak most döbbenek rá, mennyire próbálok kapaszkodni, milyen mélyen meggyőztem magam, hogy a szülőszobában történt borzalom csak rémálom volt. Lehet, hogy csak képzeltem, hogy a szobát a kisbabám hangtalansága töltötte be. Lehet, hogy felsírt, csak én nem hallottam. És persze az is lehet, hogy ekkorra már nagyon kevés energiám volt, és kezdtem elveszteni az eszméletem, és csak ezért nem láthattam, amikor megtörténik a csoda, és a gyerek először levegőt vesz. Talán csak én maradtam ki belőle, mindenki más látta. Apám szomorúan megrázza a fejét. Nem, azok a borzalmas sikolyok az enyéim voltak. Az ajkam most már erősebben remeg. Fel-le jár, de nem tudom megállítani. Minden ízemben remegek, és ezt sem tudom leállítani. Már ömlenének a könnyeim, de valahogy visszatartom őket. Ha most sírni kezdek, tudom, hogy soha nem fogom abbahagyni. Valami zajt adok ki magamból. Olyat, amilyet még soha nem hallottam. Nyögés és morgás. A kettő egyszerre. Apa erősen fogja a kezem. A bőre érintése előhozza a múlt éjszaka emlékét, amikor ott feküdtem a lépcső alján. Apa nem szól egy szót sem. De mit is mondhatna? Fogalmam sincs. Jelen is vagyok, meg nem is. Egy éberebb pillanatban beugrik, hogy beszéltem egy orvossal, bár talán csak álom volt. „Elment a kisbabája, Joyce. Mindent megtettünk, ami tőlünk telt”… Vérátömlesztés… Ki akar ilyenre emlékezni? Senki. Én biztos nem. Amikor újra felébredek, az ágyam melletti elválasztó függöny el van húzva. Három kisgyerek futkározik a szobában. Az ágy körül kergetőznek. Apjuk, ha jól sejtem, valami számomra teljesen idegen nyelven próbálja őket leállítani. Az anyjuk lehet a nő, ha jól sejtem, aki ágyban fekszik. Fáradtnak tűnik. Elkapjuk egymás tekintetét, összemosolygunk. „Tudom, mit érez” – mondja a nő szomorú szeme. –”Tudom, mit érez”. „Most mihez kezdünk?” – kérdez vissza a mosolyom. „Nem tudom” – válaszol a szem. Nem tudom. „Minden rendben lesz?” A nő elfordítja a fejét. Már nem mosolyog. Apa megszólítja őket. – Önök honnan jöttek? – Tessék? – kérdezi a férj.
– Azt kérdezem, honnan jöttek? – ismétli meg apa. – Ha jól látom, nem a környékről. – Apa hangja vidáman, kellemesen cseng. Nincs benne bántó szándék. Soha nincs benne bántó szándék. – Nigériából jöttünk – válaszol a férfi. – Nigériából – ismétli apa. – Az meg hol van? – Afrikában. – A férfi is kedves hangon beszél. Látja, hogy csak egy emberi szóra éhes öregemberrel áll szemben. – Á, Afrikában. Sosem jártam ott. Meleg van arrafelé? Az ember azt gondolná, igen. Biztos melegebb, mint itt. Az ember ott jól lebarnul, nem? Nem mintha szükségük lenne rá. – Nevet. – Itt nem fáznak? – Hogy nem fázunk-e? – Igen. Tudja – mondja apám, és összefonja a kezét, úgy tesz, mintha reszketne a hidegtől –, fázni. – Persze – nevet a férfi. – Néha fázom. – Gondoltam. Én is fázom, pedig idevalósi vagyok – magyaráz apám. – Egész a csontomig hatol a fagy. Mondjuk, a meleget sem nagyon csípem. Az ember bőre kivörösödik. Nem barnul, csak leég. Joyce, a lányom, na, ő barnul. Ő az, ott – mutat felém. Gyorsan behunyom a szemem. – Igazán elbűvölő a lánya – válaszol a férfi udvariasan. – De még mennyire! – Szünet. Gondolom, engem néznek. – Pár hónapja elment valamelyik spanyol szigetre, és szénfeketén jött vissza. Komolyan. Jó, nem volt olyan fekete, mint ön, de jó emberesen lebarnult. Mondjuk, hámlott is. Ön, gondolom, nem hámlik. A férfi udvariasan nevet. Ilyen apa. Soha nem akar senkit meg bántani, de egész életében nem járt külföldön, és ez meglátszik. Azért nem ment, mert fél a repüléstől. Legalábbis ezt mondja. – Akárhogy is, remélem, a kedves felesége rövidesen felépül. Borzasztó dolog, ha az ember vakációzás közben betegszik meg. Erre kinyitom a szemem. – Áh, szia, kedvesem. Épp a szomszédainkkal beszélgettem. Nagyon kedves emberek. – Imbolyogva odajön hozzám, kezében a sapkájával. Végül megállapodik a bal lábán, és behajlítja a jobbat. – Tudod, szerintem az egész kórházban csak mi vagyunk írek. Pár perce itt volt egy nővér, ő meg Szingaszongából vagy honnan jött. – Szingapúrból, apa – mosolygok. – Az, az, az volt! – Felhúzza a szemöldökét. – Már találkoztál vele, vagy mi? De mind tud angolul, már ezek a külföldiek. Hát nem sokkal jobb, mint amikor az ember külföldön nyaral, és folyton kézzel-lábbal kell hadonásznia, hogy megértsék? – Leteszi a sapkáját az ágyra, és az ujjait gyűrögeti. – Apa – mosolygok –, sohasem jártál külföldön. – És talán nem hallottam elég sztorit a fiúktól a hétfői klubban? Frank is ott volt, múlt héten, na, hogy is hívják azt a helyet. – Behunyja a szemét, koncentrál. – Tudod, ott csinálják a csokoládét. – Svájc. – Nem. – Belgium.
– Nem. – Most már ideges a hangja. – Azokat a kis golyókat, belül ropogós. Most már van fehér is, de én sokkal jobban szeretem az eredetit, a sötétet. – Malteser! – nevetek. Fáj, ezért inkább abbahagyom. – Az az! Ott volt, Malteseren. – Apa, a hely neve: Málta. – Igen, az lesz az. Máltán volt – Szünetet tart. – És ott csinálják a Maltesert! – Fogalmam sincs. Lehet. Szóval, mi történt Frankkel Máltán? Erősen összeszorítja a szemét. Gondolkodik. – Nem tudom, mit akartam mondani. Csend. Utálja, ha nem emlékszik. Régen mindenre emlékezett. – Nyertél a lovakon? – kérdem. – Pár petákot. Elég lesz pár körre ma este a hétfői klubban. – Ma kedd van. – Igen, ezen a héten a munkaszüneti nap miatt kedden tartjuk – magyarázza, közben átimbolyog az ágy másik felére, hogy leüljön. Nem nevetek. Egyrészt fájna, másrészt, úgy tűnik, a gyermekemmel együtt a humorom is elveszítettem. – Nem baj, ha elmegyek a klubba, Joyce? Persze, ha akarod, maradok. Tényleg, szívesen, nem fontos, hogy menjek. – Hogyne lenne fontos! Húsz éve nem hagytál ki egyetlen hétfő estét sem. – Kivéve a munkaszüneti napokat! – Felemeli a behajlított ujját, a szeme táncol. – Kivéve a munkaszüneti napokat – felelek mosolyogva, és megmarkolom az ujját. – Tudod – fogja meg a kezem –, fontosabb vagy, mint néhány sör meg egy kis dalolás. – Mit csinálnék, ha te nem lennél? – A szemem újra megtelik könnyel. – Teljesen jól meglennél. Különben is… – néz rám gyanakvóan –, ott van neked Conor. Elengedem a kezét, félrenézek. Mi van, ha már nem akarok semmit Conortól? – Tegnap este megpróbáltam elérni a maroktelefonján, de nem vette fel. Persze, lehet, hogy csak félretárcsáztam – teszi hozzá sietve. – A maroktelefonszámoknak sokkal több számjegye van. – Mobiltelefon, apa – mondom szórakozottan. – Ja igen, mobiltelefon. Folyton akkor hív, amikor alszol. Az első szabad géppel jön haza. Nagyon aggódik. – Kedves tőle. Akkor mehet tovább a biznisz: azzal töltjük a házasságunk következő tíz évét, hogy próbálunk gyereket csinálni. Biznisz. Jó kis szó. Ez legalább ad valami tartalmat a kapcsolatunknak. – Ugyan, kedvesem… Ez a hátralévő életem első napja, és, őszintén szólva, nem egyértelmű, hogy szívesen veszek részt benne. Tudom, hogy valakinek meg kellene köszönnöm, hogy itt maradhattam, de nem érzek hálát. Inkább azt kívánom, bár hagytak volna elmenni.
Nézem, ahogy a három gyerek a kórház padlóján játszik. Kicsiny ujjak és lábujjak, pufók arcok, telt ajkak. Az arcukon határozottan felismerhetőek szüleik vonásai. A szívem lesüllyed a gyomromba. Megint megtelik a szemem könnyel. El kell, hogy fordítsam a fejem. – Vehetek egy szőlőt? – csiripel apa. Olyan, mint egy kis kanári, amelyik ott hintázik mellettem egy ketrecben. – Persze, hogy vehetsz. Nézd, apa, jobban jársz, ha hazamész. Ehetnél valamit. Szükséged van energiára. Felkap egy banánt. – Kálliumm – mosolyog, és a karjával sportos mozdulatokat tesz. – Egész úton hazafelé kocogni fogok. – Hogy jöttél ide? – Hirtelen eszembe jut, hogy már évek óta nem járt a városban. Túl gyors lett neki a világ. Új épületek nőttek ki ott, ahol korábban semmi sem volt. Az utak másfelé szelik át a várost, mint annak előtte. Később nehéz szívvel az autóját is eladta, mert a romló látása miatt egyre ön- és közveszélyesebb lett. Apa hetvenöt éves. A felesége tíz éve halott. Azóta saját szokásokat alakított ki magának. Beéri azzal, hogy otthon marad a lakókörnyezetében, és a szomszédaival beszélget. Vasárnaponként és szerdánként templomba jár, hétfőnként a hétfői klubba (leszámítva a munkaszüneti napokat, olyankor kedden találkoznak), kedden henteshez megy, különben meg keresztrejtvényt fejt, kirakózik, tévét néz. A köztes szabad percekben pedig a kerttel foglalkozik. – Fran hozott be. – Aha, a szomszéd. Apa lerakja a banánt. Még mindig a saját kocogós viccén mulat. Bekap még egy szőlőszemet. – Kétszer vagy háromszor majdnem meghaltunk. Ha valaha kételkedtem abban, hogy Isten létezik, ezek után biztosan tudom, hogy igen. Miért van a szőlőben mag? Mag nélkülit kértem – fintorog. Májfoltos kezeivel visszateszi a fürtöt az ágyam mellett álló éjjeliszekrénybe. Kiveszi a szájából a szőlőszemet, és kuka után néz. – Még mindig hiszel a te Istenedben, apa? – Ez kegyetlenebbre sikerül, mint akartam, de alig bírom elviselni a haragot. – Igen, Joyce, még mindig hiszek. – Szokás szerint nem sértődött meg. A szőlőmagokat egy zsebkendőbe köpi, és zsebre vágja a csomagot. – Az Úr útjai kiszámíthatatlanok, a döntéseit sokszor nem tudjuk sem megérteni, sem megmagyarázni, sem elfogadni, sem elviselni. Értem, hogy most megkérdőjelezed Őt, néha mindannyian megkérdőjelezzük. Amikor anyád meghalt… – Elkalandoznak a gondolatai, szokás szerint félbehagyja a megkezdett mondatot. Ennél tovább sosem inog meg az Istene iránt érzett lojalitása, ennél mélyebben sosem hajlandó a felesége elvesztéséről beszélgetni. – De ezúttal az Isten meghallgatta minden imámat. Tegnap éjjel felült, meghallotta, hogy hívom. – Nagyon erős északi dialektusban beszél: még így tanulta gyermekkorában, mielőtt tizenévesen Dublinba költözött. – Azt mondta nekem az Úr: „Ne aggódj,
Henry, tisztán és érthetően hallom minden szavadat. Figyelek mindenre, ne félj. Ezt megteszem a kedvedért, nem nagy ügy.” Megmentett. Életben tartotta a kislányom, és ezért örökre hálás leszek neki, még ha szomorú is vagyok, hogy egy másikat elvesztettünk. Erre nincs mit válaszolnom. Mindenesetre egy kicsit megenyhülök. Közelebb húzza a székét az ágyamhoz. A szék csikorogva méri az utat a padlón. – És hiszek a túlvilági életben – mondja most egy kicsit halkabban. – Igen, hiszek. Hiszek a mennyek paradicsomában ott fenn a felhők között, és abban, hogy aki egyszer járt itt lenn, az most ott van. Mindenki odajut, még a bűnösök is, mert az Isten megbocsát. Ebben hiszek. – Mindenki? – A könnyeimmel küzdök. Ha most sírni kezdek, tudom, hogy soha nem fogom abbahagyni. – És mi van a kisbabámmal, apa? Ő is ott van? Látom, hogy ez fáj neki. Nem beszéltünk sokat a terhességemről. Mind aggódtunk, leginkább ő. Alig pár napja még össze is vesztünk egy kicsit, amikor megkértem, hadd tároljuk az egyik fölös ágyunkat a garázsában. Mert kellett a hely a babaszobában… Ó, Istenem, a babaszoba. Most vágtam ki azt az ágyat meg a többi lomot. Már megvettük a bölcsőt. A falakat már csinos sárgára festettük. „Álomboglárka” festék. Kiskacsás szegély. Még öt hónap volt hátra a szülésig, amikor nekiálltunk a babaszobának. Sokan azt gondolták – köztük apám is – hogy kicsit korai a dolog. Csakhogy mi hat évet vártunk a gyerekre. Erre a gyerekre. Így azért csöppet sem korai. – Kedvesem, tudod, nem tudom… – Seannak hívtam volna, ha fiú – hallom végül a hangomat. Egész nap ez és más hasonló gondolatok lüktettek bennem. Hát most végül kitörtek belőlem. A szavak, nem a könnyek. – Na, ez nagyon szép név. Sean. – Ha pedig lány, akkor Grace. Anya után. Ő biztos örült volna neki. Megfeszül az álla. Elfordul. Aki nem ismeri, most azt gondolná, dühbe gurult, de én tudom, hogy nem. Az álla úgy szívja be az érzelmeit, mint valami tartály. Összegyűjti és magába zárja mindazt, amit a szíve érez, és egészen addig ki sem adja, míg erre nincs feltétlen szükség. Azokban a ritka pillanatokban, amikor az apában felgyülemlett szárazság már elviselhetetlen, felrobban a tartály, és elöntik az érzelmek. – De valami miatt azt hiszem, fiú volt Nem tudom, miért, de valahogy úgy éreztem. Lehet, hogy tévedés. Seannak akartam hívni – ismétlem meg. Apa bólint. – Jó. Jó kis név. – Gyakran beszéltem hozzá. Énekeltem neki. Nem tudom, hallotta-e. – Nagyon távoli a hangom. Úgy érzem magam, mintha egy fa odvában rejtőznék, és onnan kiabálnék kifelé. Csend következik. Én közben elképzelem, milyen lett volna a jövő a kis képzeletbeli Seannal. Minden éjjel énekeltem volna neki, nagyokat lubickoltunk volna minden fürdetéskor. Hófehér bőre lett volna, sokat rúgkapált volna a lábaival. Homokvárakat építettünk volna. Néha
dührohamot kapott volna ostoba fociügyek miatt. Harag önt el a meg nem valósult élet miatt. Meg nem valósult élet? Nem, rosszabb. Elvesztett élet! – Kíváncsi vagyok, ő tudta-e… – Mit tudott, kedvesem? – Hogy mi történik. Hogy mit hagy ki. Azt gondolta, hogy én küldtem el innen? Remélem, nem hibáztat a történtekért. Nekem csak ő volt, és… – Itt abbahagyom. Egyelőre elég volt a kínzásból. Érzem, hogy pillanatokon belül sikoltani fogok a borzadálytól. Abba kell hagynom. Ha most sírni kezdek, tudom, hogy soha nem fogom tudni abbahagyni. – Hol van ő most, apa? Hogy halhat meg valaki, aki még meg sem született? – Ó, kedvesem… – mondja, megfogja és megszorítja a kezem. – Mondd meg! Gondolkodik. Hosszan. Gyengéden megpaskolja a hajam, biztos ujjakkal kisimítja az arcomból, és a fülem mögé tolja a lelógó tincseket Legutóbb kislány koromban csinálta ezt. – Szerintem a mennyországban van, kicsim. Mit „szerintem”, biztosan tudom. Ott van, együtt édesanyáddal, igen. Ott ül az ölében, miközben anyád Pauline-nal römizik, és persze mindent elnyer Pauline-tól, közben viháncol. Ott vannak, igen. – A plafonra néz, és int a mutatóujjával. – Gracie, hallasz engem, ugye? Jól vigyázz Sean babára odafenn, jó? Anyád mindent el fog rólad mondani Seannak, igen, hogy milyen voltál kisbaba korodban, milyen volt, amikor megtetted életed első néhány lépését, és amikor kijött az első fogad. Elmeséli, milyen volt az első napod az iskolában, az utolsó napod az iskolában, meg az összes többi. Annyi mindent fog tudni rólad, hogy amikor majd te is besétálsz azon a kapun ott fent, na persze, jó öreg leszel, sokkal öregebb, mint én most, Sean majd felnéz a kártyázásból, és azt mondja: „Na, megérkezett. Ő az, személyesen. Az anyukám.” Azonnal tudni fogja, hogy te vagy az. Akkora gombóc van a torkomban, hogy alig tudok nyelni, ezért hirtelen nem tudom megköszönni neki a kedves szavakat, de talán látja a szememben, mit érzek, mert megértően bólint, aztán visszafordul a tévé felé. Én kibámulok az ablakon, a semmibe. – Van itt egy nagyon szép kápolna, kedvesem. Lehet, hogy ha majd felépülsz, és kész vagy rá, elnézhetnél oda. Meg sem kell szólalnod. Őt ez nem zavarja. Csak ülj le valahova, és gondolkozz. Nekem ez segíteni szokott. Ha van hely a világon, ahova nem vágyom, akkor az a kápolna. – Jó ott lenni – mondja apám, mintha csak olvasna a gondolataimban. Néz, és közben szinte hallom, hogy azon imádkozik, ugorjak ki az ágyból, és azonnal ragadjam meg a rózsafüzért, amelyet az ágyam mellé tett. – Rokokó épület, tudod-e? – szólalok meg hirtelen. Fogalmam sincs, mit mondtam. – Mármint melyik? – Apa úgy összehúzza a szemöldökét, hogy a szeme, mint két visszahúzódó csiga, eltűnik alatta. – Ez a kórház? Erősen gondolkodnom kell. – Miről beszéltünk? Ő is gondolkodik. – A Malteserről. Nem!
Egy pillanatig csendben van, aztán úgy sorolja a témákat, mintha valami hadaróverseny döntőjében szerepelne. – A banánról. Nem. A mennyországról. Nem. A kápolnáról. Igen, a kápolnáról beszéltünk. – Széles mosoly ül ki az arcára. Nagyon örül neki, hogy sikerült visszaemlékeznie, miről beszéltünk kevesebb mint egy perce. – Azt mondtad, robusztus épület. Végül is tényleg. Elég öreg már, de talán éppen azért bírta ilyen sokáig, mert robusztusra építették. – Rám kacsint. – A kápolna rokokó épület, nem robusztus – javítom ki, mint egy tanár. – A mennyezetét borító finom kidolgozású stukkókról híres. A díszek Barthelemy Cramillion francia stukkókészítő mester művei. – Tényleg, kedvesem? És mikor készítette őket a jó mester? – közelebb húzza a székét az ágyhoz. Imád új történeteket hallani. – 1762-ben. – Annyira pontos. Annyira véletlenszerű. Annyira természetes. És annyira megmagyarázhatatlan, hogy tudom. – Olyan rég? Nem tudtam, hogy már akkor is megvolt a kórház. – Pedig igen, 1757-ben építették – fintorodom el. Honnan a fenéből tudom mindezt? De nem bírom abbahagyni, olyan, mintha az ajkaim önálló életre keltek volna, és az agyamtól teljesen elszakadnának. – Ugyanaz az ember tervezte, aki a Leinster House-t is. Richard Cassells. Korának egyik leghíresebb építésze. – Igen, hallottam már róla – hazudik apa. – A jó öreg Dick, miért nem ezt mondod? Azonnal tudtam volna – kuncog. – Bartholemew Mosse fejéből pattant ki az ötlet – magyarázom. Nem tudom, honnan jönnek a szavak, nem tudom, honnan ez a tudás. Milyen külső forrásom van, fogalmam sincs. Mintha déjà-vum lenne: a szavak és ez az érzés nagyon ismerősek, pedig nem hallottam vagy mondtam ki őket, főleg nem itt a kórházban. Az fut át a fejemen, talán csak kitalálom mindezt, de érzem, hogy nem: ezek valódi adatok. Melegség árad szét a testemben. – 1745-ben megvásárolt egy kis színházat, az „Új kuckót”. Az épületet átalakította kórházzá. Ez lett Dublin első bennfekvős kórháza. – Itt, ahol vagyunk? Itt volt a színház? – Nem, a George Lane-en. Itt akkor mezők voltak. De a kórház idővel kinőtte az épületet, úgyhogy megvette ezeket a mezőket is, aztán felkérte Richard Casselst, és 1757-ben a helytartó meg is nyitotta az új bennfekvős kórházat, ami ma már a Rotunda névre hallgat. Méghozzá december 8-án, ha jól emlékszem. Apa szemmel láthatóan össze van egy kicsit zavarodva. – Nem tudtam, hogy érdekel ez a téma, Joyce. Honnan tudod mindezt? Grimaszolok. Én sem tudtam, hogy tudom. Hirtelen frusztrálni kezd a dolog. Agresszíven megrázom a fejem. – El kell mennem levágatni a hajam! – szólok dühösen, és kifújom a szememből a hosszúra nőtt frufrum. – Ki akarok menni innen. – Jól van, kedvesem. – Apa hangja csendes. – Már csak egy kicsit kell várni, és meglesz.
Vágasd le a hajad! Justin kifújja a szemébe lógó frufrut, és elégedetlenül szemléli magát a tükörben. Az imént még éppen a dolgait pakolta össze, hogy mielőbb visszatérhessen Londonba, és közben vidáman fütyörészett. Mint egy nemrég elvált férfi, aki a felesége után végre először lefeküdt valaki mással. Aztán megpillantotta a tükörképét. Na jó, idén ez már a második alkalom volt, hogy ágyba vitt valakit, de az első olyan, amely némi büszkeséget ébresztett benne. Most viszont, ahogy az ember méretű tükörben nézegeti magát, abbamarad a füttyszó, mert kénytelen észrevenni, hogy messze nem az az olasz dzsigoló, akinek egy pillanatig hitte magát. Kihúzza magát, megfeszíti az arcvonásait, kidülleszti az izmait, és megfogadja: most, hogy végre kikerült a válás nyomasztó hatása alól, rendbe fogja hozni a testét. Negyvenhárom éves, és jóképű, sőt, ezt tudja is magáról, de azt is érti, hogy nincs oka önteltségre. A saját külsejét ugyanúgy ítéli meg, ahogy egy jó bort kóstol az ember: mindössze annyiról van szó, hogy a szőlő a megfelelő helyen és a megfelelő körülmények között termett; valamennyi odafigyelést és szeretetet is kapott, még mielőtt összezúzták. Justinnak van annyi józan esze, hogy felismerje, jó géneket és arányos formákat adott neki az élet, de ezért ugyanannyira nem jár neki tisztelet és csodálat, mint egy csúnyább embernek fintor és ujjal mutogatás. Mindenki olyan, amilyennek született. Száznyolcvan centi, tehát elég magas, széles vállú. A haja még mindig erős, gesztenyebarna, bár oldalt már őszül. Nem bánja az ősz szálakat – már húszas éveiben megjelent egy-kettő, de ő mindig úgy érezte, hogy ez előkelő külsőt kölcsönöz neki. Igaz, találkozott olyanokkal, akik, mivel nem akartak megbarátkozni a természetes öregedéssel, nem nézték jó szemmel őszesfekete barkóját. Mintha attól félnének, hogy a kor Justinon kiütköző jelei láttán szembe kell nézniük a saját elmúlásukkal is. Úgy ajánlgatták neki a hajfestéket, mintha az az örök élet forrásából kinyert elixír lett volna. Justin számára a változás és a továbblépés hozzátartozott az élethez. Nem olyan fából faragták, aki bármibe is hajlandó lett volna beleragadni. Igaz, azt még ő sem gondolta, hogy az őszülés és az öregedés a házasságában is szerepet kap. Jennifer két évvel ezelőtt hagyta ott, részben azért, hogy végiggondolja, mit kezdjen ezzel jelenséggel. És persze számos más ok miatt. Annyi más ok miatt, hogy Justin már bánja, hogy nem írta le tételesen a rengeteg panaszt, melyeket a felesége egyegy gyűlölködő kirohanása során hozzávágott. Az első egyedül töltött, magányos éjszakákon egy doboz hajfesték volt a társa. Azon töprengett, hogy ha feladná filozófiáját, és befestené a haját, akkor talán minden hirtelen rendbe jönne: ott feküdne másnap reggel mellette Jennifer, begyógyulna az arcához vágott jegygyűrű okozta heg, rossz tulajdonságai hosszú listája helyett a nő egy ugyanolyan hosszú listát írna a jó
tulajdonságairól. De feleszmélt, és a hajfestéket a mosogatóba öntötte. A megfeketedett acél ezután mindennap arra emlékeztette, hogy szilárdan meg kell maradnia a valóság talaján. Aztán egy nap Londonba költözött, hogy közelebb legyen a lányához. Exfelesége őszinte sajnálatára. A szemébe lógó frufru fátylán át azt a férfit látja a tükörben, aki lenni szeretne. Vékonyabb, fiatalabb, a szeme körül kevesebb a ránc. A hibáit, mint például a kívánatosnál vaskosabb derekat, részben a kornak, részben pedig magának köszönheti: a válási hercehurca során gyorskaján és sörön élt, és mindenféle testmozgást kiiktatott a napirendjéből. Az előző éjszaka bevillanó képei az ágy felé vezetik tekintetét. Sarah-val egész mélyen megismerték egymást. Az egyetemen ezután egész nap szupermennek érezte magát, egyszer majdnem félbehagyta a holland és flamand festészetről tartott előadását, hogy beszámoljon az éjszakai kalandjáról. Az egyetemen gólyahét van, az elsős diákok előző este hatalmas habpartit tartottak, úgyhogy az órán eleve csak a hallgatók háromnegyede jelent meg, és ahogy azok kinéztek, valószínűleg észre sem vették volna, ha Justin saját erotikus technikáinak részletes elemezésére tért volna át. A feltételezését persze nem ellenőrizte le. A „Véradás az Életért”-hét – megkönnyebbülésére – véget ért, Sarah elment, vissza az állandó munkahelyére. Amikor pár héttel később Justin visszajött Dublinba, véletlenül összefutottak egy bárban. A férfi tudta, hogy Sarah gyakran ül be oda. Nem tudhatta, hogy találkoznak-e még, noha a férfi a belső kabátzsebében őrizte a nő telefonszámát. Kellemes estét töltöttek együtt, egy kicsit több üveg Chateau Olivier-t ivott, mint kellett volna (érdekes, Justin ezt az italt mindeddig nem sokra tartotta, pedig bordeaux-i), aztán visszament a hotelba. Hiányérzete támadt. A minibár felszereléséből további bátorságra tett szert, aztán felhívta a nőt. Amire megérkezett Sarah-hoz, már alkalmatlan volt egy komoly beszélgetésre, azaz komolyan alkalmatlan volt bármilyen beszélgetésre. Ugyan már, Justin, hány olyan férfit ismersz, aki beszélgetni akar! És noha eljutottak az ágyig, úgy érezte, Sarah beszélgetni szeretne vele. Úgy érezte, talán mondani akar neki valamit a nő, sőt, talán el is mondta, miközben ő csak szomorú kék szemeit és ütemesen nyíló és csukódó rózsasziromajkait bámulta. De a fejében a Jameson Whiskey hangosabban énekelt. Olyan hangosan, hogy bármit is mondott Sarah, nem hallhatta. Két hónap, és megvolt a második szemináriuma is. Justin a táskájába hajigálja a ruháit. Örül, hogy végre maga mögött hagyhatja ezt a szánalmas, dohos szobát Péntek délután van, indul a gép Londonba. Újra láthatja a lányát, az öccsét, Alt és a sógornőjét, Dorist, akik épp itt vannak Chicagóból, látogatóban. Kilép a hotelből a macskaköves utcára. A taxi már vár rá. – A reptérre, legyen szíves. – Itt nyaralt? – kérdezi rögtön a taxis. – Nem. – Justin elfordítja a fejét, és kifelé néz, remélve, hogy ezzel véget is ér a társalgás. – Dolgozik? – A sofőr beindítja a motort. – Igen. – Hol dolgozik?
– Egy egyetemen. – Melyiken? Justin sóhajt egyet – A Trinity College-ban. – Ön a takarító? – a taxis zöld szeme játékosan néz rá a tükörben. – Előadó vagyok, művészet és építészet – mondja védekezően, karba tett kézzel, és kifújja az arcából a hosszú frufrut. – Építészet, eh? Régen én is építkezésen dolgoztam. Justin nem válaszol. Még mindig azt reméli, itt be is fejeződik a beszélgetés. – Na és hova utazik? Nyaralni? – Nem. – Hanem? – Londonban élek. – És ha kíváncsi, mondanám az amerikai tbszámomat is… – És itt dolgozik? – Aha. – Nem lenne egyszerűbb, ha ideköltözne? – Nem. – Miért nem? – Mert itt vendégelőadó vagyok. Egy korábbi kollégám hívott ide, havonta egyszer tartok egy szemináriumot. – Ja! – a taxis úgy mosolyog rá a tükörben, mintha Justin be akarta volna csapni. – Na és mit csinál Londonban? – kérdi vallató tekintettel. Sorozatgyilkos vagyok, kíváncsiskodó taxisofőröket ölök. – Sok mindent. – Justin egy sóhajjal megadja magát. – Én vagyok az Art and Architectural Review3 című folyóirat szerkesztője. Ez az egyetlen nemzetközileg elismert művészeti és építészeti szaklap a világon – büszkélkedik. – Tíz évvel ezelőtt alapítottam, de mind a mai napig senki nem ér a közelünkbe sem. A műfajában ez a legnépszerűbb folyóirat. – Húszezer előfizetőd van, te hazudozó. Nincs válasz. – Kurátor is vagyok. A sofőr megrezzen. – Holttestekhez kell nyúlkálnia? Justin zavarodottan összeráncolja a homlokát. – Mi? Nem. – Majd fölöslegesen hozzáteszi: – És rendszeresen meghívnak a BBC művészeti-kulturális műsorába. Öt év alatt kétszer, hát, az azért még nem éppen rendszeres, Justin. Fogd már be. A taxis alaposabban megvizsgálja Justint. – Magát látni a tévében? Nem ismerem fel. – Miért, nézi a műsort? – Nem. Hát akkor! Justin unottan néz körbe. Ledobja az öltönyzakóját, még jobban kigombolja az ingét, lehúzza az ablakot. A haja a homlokára tapad. Még 3 Magyarul: Művészeti és Építészeti Szemle
mindig. Eltelt néhány hét, és még mindig nem jutott el fodrászhoz. Kifújja az arcából a tincseket. Az autó megáll egy piros lámpánál. Justin kinéz balra. Fodrászüzlet. – Meg tudna állni ott baloldalt egy pár percre?
~ – Figyelj, Conor, semmi gond, nem kell bocsánatot kérned – mondom fáradtan a telefonba. Kimerít a beszélgetés. Minden szó, amit váltok vele, szívja az erőmet. – Apa itt van velem. Fogunk egy taxit, és együtt megyünk haza, bár megjegyzem, nagyon jól ellennék egyedül is a kocsiban. A kórház előtt apa kinyitja nekem a taxi ajtaját, én beszállok. Végre hazamehetek, mégsem érzem a várt megkönnyebbülést. Rettegek attól, milyen lesz visszatérni az életembe. Rettegek a gondolattól, hogy ismerősökkel találkozom, akiknek újra és újra el kell majd mesélnem, mi történt. Rettegek attól a pillanattól, amikor belépek a házba, és meglátom a félkész babaszobát. Rettegek attól, hogy a babaszobát vissza kell alakítanom, be kell raknom a vendégágyat, a szekrényeket pedig újra fel kell töltenem saját fölös cipőimmel és táskáimmal, amiket magam sem tudom már, mióta nem hordtam. Persze már az is valami, ha lesz egy saját szobájuk, ha már a gyereknek nem lesz. Rettegek a gondolattól, hogy újra dolgoznom kell, pedig már elterveztem, hogy szülési szabadságot veszek ki. Rettegek attól a pillanattól, amikor Conorral újra találkozunk. Rettegek attól, hogy vissza kell mennem egy szerelem nélküli házasságba, ahol nem lesz gyerek, aki lekötné a figyelmünket. Rettegek hátralévő életem minden napjától. Conor közben csak gépiesen mondja, mondja a telefonba, hogy mennyire itt akar lenni velem, de én szinte mantraszerűen mondom neki napok óta, hogy ne jöjjön haza. A józan ész azt diktálná, akarjam, hogy a férjem hazasiessen hozzám. És hogy a férjem akarjon hazasietni hozzám, de… Igen, a házasságunkban rengeteg a „de”, a jelenlegi „incidens” viszont nem holmi mindennapi esemény, és jogos, ha az ember szokatlanul reagál ilyenkor. Nem akarok helyesen, felnőtt módon viselkedni, nem akarok senkit magam körül. Testileg és lelkileg is belém döftek, széthasítottak. Egyedül akarok lenni a fájdalmammal. Szánni akarom magam anélkül, hogy bárki együtt érző szavakat vagy pszichológiai magyarázatokat próbálna meg rám tukmálni. Logikátlan, önsajnálattal telt, önelemző, keserű és elveszett akarok lenni még néhány napig, csak ennyit kérek a világtól. És mindezt egyedül akarom végigcsinálni. Nem az első eset lenne a házasságunk során, hogy egyedül csinálok végig valamit. Conor mérnök. Hónapokig külföldön dolgozik, aztán egy hónapot itthon van, mielőtt újra elmenne. Annyira megszoktam a saját társaságomat és a napi rutinomat, hogy a Conor hazaérkezése utáni első héten gyakran ingerlékeny voltam, és azt kívántam, bár visszamenne. Persze idővel változott a dolog: újabban már a teljes egy hónapos otthon tartózkodása során rosszkedvem volt. És teljesen nyilvánvaló, hogy nem csak én éreztem így. Évekkel ezelőtt, amikor Conor elfogadta ezt az állást, még nehezünkre esett ennyi időt távol töltenünk egymástól. Amilyen gyakran csak tudtam,
meglátogattam, de ennyi szabadságot nem lehetett kivenni. A látogatásaim így egyre ritkábbá és rövidebbé váltak, majd idővel teljesen el is maradtak. Mindig azt gondoltam, ha mindketten megpróbáljuk megmenteni, kibírhatja a házasságunk. Aztán lassan arra kellett ráébrednem, hogy már próbálkozni sem akarok annyira. Igyekeztem minél mélyebbre leásni, kihámozni a lényeget abból a bonyolult masszából, amivé a kapcsolatunk vált. Meg akartam érteni, mi volt más a kezdet kezdetén, remélve, hogy ha megtalálom, akkor egyúttal megkapom a megoldást is. Mi vihetett rá két embert arra, hogy megfogadják, életük összes hátralévő napját együtt fogják tölteni? Á, rájöttem. Ez a szerelemnek nevezett valami. Egyszerű szó. És ha ez a szó nem lenne ilyen fontos, a házasságunk tökéletes lenne. Miközben a kórházban feküdtem, sokat járt az agyam. Néha elakadt, mint amikor az ember belép egy szobába, de azonnal el is felejti, mit akart ott. Egyszerűen megállt a döbbentettől, lezsibbadt. A rózsaszín falakat bámultam, és közben csak arra gondoltam, hogy most épp rózsaszín falakat bámulok. Az elmém általában a két véglet között ugrált: vagy zsibbadt volt és üres, vagy túl sok érzés ment át rajta. De néha, miközben messzire elkalandoztam, régi élmények is előjöttek. Például: hatéves koromban volt egy kedvenc teáskészletem, amit Betty nagymamámtól kaptam. A saját házában tartotta, de csak én használtam. Szombat délutánonként, amikor nagyanyám a barátaival „teázott”, felvettem anyám valamelyik csinos kis gyerekkori ruháját, és teáztam egyet a macskával, Aunt Jemimával. A ruhák soha nem illettek rám tökéletesen, de engem nem zavart. Sem Aunt Jemima, sem én valójában soha nem ittunk teát. De mindketten voltunk annyira udvariasak, hogy fenntartsuk a látszatot mindvégig, míg a szüleim estefelé értem nem jöttek. Minden héten. Pár éve elmeséltem Conornak a történetet. Mulatságosnak találta, de nem értette meg, mit akarok vele mondani. Persze, talán nem fogalmaztam világosan, nem is hibáztatom ezért Pedig legszívesebben a fülébe üvöltöttem volna, hogy kezdek ráébredni arra, hogy az emberek soha nem unják meg a jelmezeket, a játékokat, mindegy, hány évesek. Ma sokkal elegánsabban fogalmazunk és kifinomultabban hazudunk. Pedig akár cowboy és indián, akár orvos és nővér, akár férj és feleség a játék neve, ugyanúgy megjátsszuk magunkat. Most, ahogy apa mellett ülök a taxiban, és hallgatom Conor hangját a telefonban, egyszer csak megértem: vége, nem fogom tovább magam megjátszani. – Hol van Conor? – kérdi apa rögtön, ahogy lerakom a telefont. Kigombolja az inge felső gombját, meglazítja a nyakkendőjét. Valahányszor elmegy otthonról, inget és nyakkendőt vesz… és persze sapkát. Le akarja húzni az ablakot, a kurblit keresi. – Apa, az ablak elektronikus. Ott a gombja. Még mindig Japánban van. Pár nap múlva itthon lesz. – Azt hittem, tegnap érkezik. – Ahogy tövig lehúzza az ablakot, majd' elrepíti a szél. A sapkája lecsúszik a fejéről, a megmaradt néhány szál haját összekuszálja a légáram. A sapkát erősen a fejébe nyomja, aztán harcolni kezd az ablak vezérlőgombjával, míg végül rájön, mekkora rést
nyisson, hogy kapjunk is egy kis friss levegőt, és meg is tudjunk maradni a szélben. – Ha! Megvagy! – mosolyog diadalmasan, és finoman megüti az ablakot. Csak akkor válaszolok, amikor látom, hogy végleg befejezte a csatát az ablakkal. – Én mondtam, hogy ne jöjjön. – Mit mondtál, kinek, kicsim? – Conornak. Azt kérdezted, mi van Conorral. – Ja, igen, tényleg. Nemsoká itthon lesz, ugye? Bólintok Nagyon meleg van, hajam a homlokomra és a nyakamra tapadt. Egyszerre nagyon nehéznek, zsírosnak érzem a hajam. Csomós, barna, és húz lefelé – újra azt érzem, azonnal le akarom borotválni az egészet. Megint mozgolódni kezdek, apa észre is veszi, de megérzi, hogy jobb, ha nem mond semmit. Egész héten ez ment. Többször olyan düh szállt meg, hogy legszívesebben az öklömmel vertem volna szét a falakat, és nekimentem volna az összes nővérnek. Aztán sírni akartam, mert úgy éreztem, ezután a veszteség után már soha nem leszek teljes ember. Akkor inkább jöjjön a düh. A düh jobb. A düh forró. Feltolt, úgyhogy legalább ad valamit. Megállunk egy lámpánál, balra nézek. Fodrászat. – Kérem, álljon meg itt. – Mit csinálsz, Joyce? – Várj meg a kocsiban, apa. Tíz perc múlva itt vagyok. Gyorsan levágatom a hajam, nem bírom így tovább. Apa a fodrászüzlet felé néz, majd a taxisra. Mindketten tudják, jobb, ha nem szólalnak meg. Az előttünk haladó autó is taxi, az is jelez, és leáll az út bal oldalán. Mögé parkolunk. Már az egyik lábam földet ért, amikor a másik taxiból kiszáll egy ember. Mozdulatlanul figyelem. Ismerős, úgy érzem, láttam már valahol. Ő is megáll, és nézni kezd. Egy ideig egymást figyeljük, egymás arcát fürkésszük. Megvakarja a bal karját – ez valamiért egész hosszú időre leköti a figyelmem. Nagyon furcsa az egész helyzet, libabőrös leszek. Ha van valami, amire most nem vágyom, az az, hogy ismerősökkel találkozzak. Elfordulok. Ő is elfordul, és elindul. – Mit csinálsz? – kérdezi apa a kelleténél sokkal hangosabban. Én végre kikászálódom az autóból. Lépteimet a fodrászüzlet felé veszem – világos, hogy ő is oda tart. Furcsán, mechanikusan, öntudatos léptekkel megyek. Van ebben az emberben valami, ami elbizonytalanít, kibillent az egyensúlyomból. Talán az, hogy félek, el kell mondanom valakinek, még sincs gyerekem. Mert egy hónapja már másról sem beszéltem, mint a babáról, a baba viszont mégsem lép be a történetbe. Bocs, mindenki. Bűnösnek érzem magam, mintha becsaptam volna a családom és a barátaimat. Ez volt életem leghosszabb becsapása: egy baba, aki nincs. A gondolatra is összeszorul a szívem.
A férfi kinyitja az ajtót, és vár, hogy odaérjek. Mosolyog. Helyes. Friss az arca. Magas. Széles vállú. Izmos. Tökéletes. Mintha halvány ragyogás venné körül. Biztos, hogy ismerem. – Köszönöm – szólalok meg. – Szívesen – válaszol amerikai akcentussal. Egy pillanatra megállunk, egymásra nézünk, aztán hátra, ahol két egyforma taxi vár minket a járda mellett, végül újra egymásra. Ügy érzem, mondani akar valamit, ezért inkább gyorsan elfordulok, és belépek. A fodrászüzletben nincs vendég, csak két alkalmazott ül és beszélget. Mindkettő férfi. Az egyik hidrogénszőke, a másiknak Bundesliga-frizurája van. Ahogy belépünk, felugranak. – Melyiket akarja? – kérdezi a férfi a szája szögletéből. – A szőkét – mosolygok. – Tehát a bundesligásat, értem – mondja. Leesik az állam a döbbenettől, de elnevetem magam. – Ez nem fair. – Jó napot, kedveseim – lép oda hozzánk a Bundesliga-frizurás. – Segíthetek? – Felváltva nézi a férfit és engem. – Melyikük haját vágjuk ma le? – Mindkettőnkét, ha nem tévedek, nem igaz? – néz felém az amerikai. Bólintok. – Ja, elnézést, azt hittem, együtt vannak. Olyan közel állunk egymáshoz, hogy szinte összeér a csípőnk. Lenézünk a majdnem egybenőtt csípőinkre, aztán fel, egymásra, és teljesen egyszerre lépünk egyet – távolabb egymástól. – Ajánlom, hogy próbálják ki a szinkronúszást – nevet a fodrász, de süket fülekre talál. Nem reagálunk. – Ashley, tied a bájos hölgy. Ön pedig, kérem, jöjjön velem – mondja, és egy székhez vezeti az amerikait. Az amerikai grimaszt küld felém, miközben követi a fodrászt. Elnevetem magam. – Jó, szeretném mindenhol öt centivel rövidebbre – szól a férfi. – Amikor legutóbb vágattam, egy fél méterrel rövidebb lett. Komolyan, csak öt centit – nyomatékosítja. – Az ajtó előtt vár a taxi, hogy kivigyen a reptérre, úgyhogy, ha lehet, minél gyorsabban, kérem. A fodrásza elneveti magát. – Persze, semmi gond. Amerikába repül vissza? A férfi idegesen néz körbe. – Nem, nem Amerikába megyek. Nem is nyaralni, és nem is csak egy érkező barátom elé. Csak elrepülök. El. El innen. Maguk, írek nagyon sokat kérdeznek. – Úgy gondolja? – I… – megáll a szó közepén, és összehúzott szemmel néz a fodrászra. – A markomban van… – mosolyog az, és a férfira mutat az ollóval. – Való igaz – mondja ő fogcsikorgatva. – Nem is akármennyire. Nevetek. A férfi azonnal rám néz. Némi értetlenség ül az arcán. Tényleg lehet, hogy ismerjük egymást. Talán Conor kollégája. Vagy együtt jártunk iskolába. Egyetemre. Lehet, hogy ingatlanos, és már volt egymással dolgunk. Ja, nem lehet, hiszen amerikai. Lehet, hogy valamikor
megmutattam neki egy ingatlant. Vagy lehet, hogy híres… akkor viszont rég rossz, hogy bámulom. Zavarba jövök, gyorsan másfelé nézek. Ahogy a fodrászom fekete lepelbe csavar, még egy pillantást vetek a mellettem ülő férfira a tükörben. Visszanéz. Elfordulok, majd újra ránézek. Most ő fordul el. És a hajvágás hátralévő részében ezt a teniszjátékot játsszuk. – Hogy szeretné, hölgyem? – Tövig – mondom. Nem akarom magam látni a tükörben, de érzem, ahogy a fodrász hideg keze forró arcomhoz ér, és felemeli a fejem. Úgyhogy nincs választásom, farkasszemet kell néznem magammal. Van abban valami nagyon zavaró, ha olyankor kell nézned magad, amikor nem akarsz megbékélni valamivel. Egy olyan nyers, elemi körülménnyel, amely elől nem futhatsz el. Hazudhatsz ugyan magadnak, akár egész hosszú időre is becsaphatod az agyad, de aztán ha meglátod magad a tükörben, azonnal tudod, hogy hazudsz. Nem vagyok jól. Ezt nem is próbáltam leplezni magam előtt, de az igazság ettől függetlenül hangosan a tudomásomra hozza ezt a tényt. Az arcom beesett, a szemem körül fekete karikák, az éjszakai sírás nyomai még mindig ott piroslanak a bőrömön. Mégis, úgy nézek ki, mint én. Ekkorát fordult velem a világ, én mégis ugyanúgy nézek ki. Fáradt vagyok, de én vagyok az. Mit vártam? Talán egy teljesen megváltozott nőt, valakit, akiről már messziről látni, hogy traumatikus élményeken ment keresztül? Most a tükör megmutatta az igazat: ránézésre nem lehet megállapítani, mit éltem át. Soha senkiről nem lehet ránézésre megállapítani. Középmagas vagyok, százhatvanöt centi. A hajam középhosszú, a vállamig ér. A hajszínem félúton van barna és szőke között. Közepes ember vagyok. Mindig középen. Nem vagyok sem kövér, sem sovány. Hetente kétszer járok edzésre, egy kicsit kocogok, egy kicsit sétálok, egy kicsit úszom. Semmiben nem esek túlzásba, egyik irányban sem. Nincsenek mániákus szokásaim, nincs semmiféle szenvedélybetegségem. Nem vagyok sem túláradóan barátságos, sem félénk, illetve mindkettő vagyok, a hangulatomtól és a helyzettől függően. Amit csinálok, általában élvezem, de nem megyek el a végletekig. Ritkán unatkozom, nagyon ritkán sírok. Ha iszom, van, hogy becsípek, de sosem esem át a ló túloldalára, és nem leszek másnapos. Szeretem a munkámat, de azért nem imádom. Csinos vagyok, de nem lélegzetelállítóan szép. Nincsenek túl magas elvárásaim, sosem ér komoly csalódás. Általában semmibe nem folyok bele túlságosan, épp csak a megfelelő mértékben. Rendben vagyok. Nincs bennem semmi igazán látványos, de néha különleges vagyok. A tükörből ez a közepes, átlagos ember néz vissza rám. Egy kicsit fáradt, egy kicsit szomorú, de tartja magát. A szomszéd fodrászszéken ülő emberre pillantok: rajta ugyanezt látom. – Tessék? – vágja el a gondolatmenetem a fodrász. – Tövig le akarja vágatni az egészet? Biztos benne? Olyan gyönyörű, egészséges haja van! – A kezével a sörényembe túr. – Ez a természetes színe? – Igen. Régebben festettem egy kicsit, de abbahagytam, a… Majdnem kimondtam: „a baba miatt”. A szemem megtelik könnyel, lenézek a földre. Ő azt gondolja, csak a hasam felé bólintok. – Miért hagyta abba? – kérdi.
Továbbra is a lábamat nézem. Úgy teszek, mintha valami fontosat csinálnék a lábfejemmel. Elég különös elterelő hadművelet a részemről: nem tudom, mit válaszoljak, ezért inkább úgy teszek, mintha nem hallanám. – Tessék? – Azt mondta, valami miatt abbahagyta. – Ja, hm… – Ne sírj. Ne sírj. Ha most sírni kezdesz, soha nem fogod abbahagyni. – Hát, nem is tudom – motyogom, és közben a földön heverő szatyrommal játszom. El fog múlni. El fog múlni. Egy nap mindez el fog múlni, Joyce. – Vegyszerek. A vegyszerek miatt hagytam abba. – Aha. Na, nézze csak, így fog kinézni. – Hátraköti a hajam. – Mit szólna egy olyan frizurához, mint amilyen Meg Ryannek van a Francia csókban? Széthúzza a szálakat. Úgy nézek most ki, mintha belenyúltam volna a konnektorba. – Tessék, lepedőcsata utáni frizura, nagyon szexi. Vagy lehet ilyet is – mondja, és még játszik egy kicsit a hajammal. – Megkérhetem, hogy siessünk? Engem is taxi vár odakinn. – Kinézek az ablakon. Apa a sofőrrel beszélget. Nevetgélnek, ettől megnyugszom egy picit. – Hááát… jó… Az ilyesmit nem szabad rohamtempóban csinálni. Rengeteg haja van. – Ne aggódjon. Felhatalmazom, hogy rohamtempóban csinálja. Vágja le az egészet, pikk-pakk! – Újra az autó felé nézek. – De kedvesem, néhány centit igazán rajta kell hagynom! – Az arcom újra a tükör felé irányítja. – Ugye, nem akar úgy kinézni, mint Siguorney Weaver a „Nyolcadik utas a Halál”-ban? A szalonból ki vannak tiltva a katonalányok. Csinálunk önnek egy oldalra csapott kis frufrut, nagyon elegáns lesz, nagyon divatos. Szerintem nagyon jól fog állni, kiemeli az erős arccsontját. Mit gondol? Nem érdekel az arccsontom. Tövig le akarom vágatni az egészet. – Na jó, csináljuk akkor így… – szólok, elveszem a kezéből az ollót, levágom a lófarkamat, és a kezébe nyomom. Döbbenten kapkod levegőért. Vagy inkább nyüszít. – …vagy akár így. Bubifrizura. Az amerikainak tátva marad a szája a látványtól: ott a fodrász, egyik kezében egy óriási olló, a másikban huszonöt centis hajfonat lóg. Azonnal megragadja a saját fodrásza kezét. – Eszébe se jusson – mutat felém –, hogy ezt tegye velem! A Bundesliga-hajú unottan sóhajt. – Természetesen. Ne aggódjon, uram. Az amerikai újra vakarni kezdi a bal karját. – Összeszedtem valami csípést – próbálja feltűrni az inge ujját. Fészkelődöm a székemen, látni akarom a karját. – Ne ficánkoljon, kérem. – Ne ficánkoljon, kérem. Teljesen egyszerre mondták. Összenéznek, elnevetik magukat. – Valami nagyon vicces van ma a levegőben – mondja egyikük. Összenézünk az amerikaival. Tényleg van valami vicces. – Szemeket a tükörre szögezni! – A férfi elfordul.
A fodrászom az ujjával megemeli az állam, vissza egyenesbe. Ideadja a levágott lófarkam. – Szuvenír. – Nem kérem. – Nem vagyok hajlandó hozzányúlni a hajamhoz. Annak a hajnak minden millimétere egy olyan korszakból származik, amelyet magam mögött hagytam. Olyan gondolatokat, kívánságokat, reményeket, vágyakat, álmokat látott, amelyek nincsenek többé. Mindent újra akarok kezdeni. Új hajjal. A fodrász végre nekiáll dolgozni. Nézem a lehulló tincseket. A fejem máris könnyebb. Ez a haj aznap nőtt, amikor megvettük a bölcsőt. Csitt-csatt. Ez a haj aznap nőtt, amikor kiválasztottuk a babaszoba színét, i-s megvettük a játékokat a babának. Korai volt még bevásárolni, de annyira vártuk már… Csitt-csatt. Ez a haj aznap nőtt, amikor kitaláltuk, mi legyen a gyerek neve. Csittcsatt. Ez a haj aznap nőtt, amikor megmondtuk a családnak és a barátoknak. Csitt-csatt. Az első ultrahang-vizsgálat napja. Ezen a napon tudtam meg, hogy terhes vagyok. Ezen a napon fogant meg a babám. Csitt- csatt. Csitt-csatt. Csitt-csatt. A legfrissebb, legfájdalmasabb élményeket egyelőre csak a hagymák őrzik. Úgyhogy várnom kell, hogy nőjön egy kicsit a hajam, aztán amikor újra levágom, végképp kitöröltem az életemnek ezt a korszakát. Minden emléktől megszabadulva kész leszek továbblépni. Végez velem a fodrász, a kasszához lépek. Az amerikai épp fizet, figyelmesen végigmér. – Jól áll önnek – mondja. Öntudatosan a fülem mögé akarok tűrni néhány tincset, de levegőt fogok: nincs hajam. Könnyebbnek érzem magam. Könnyű a fejem. Örül a könnyedségnek, könnyed az örömtől. – Önnek is. – Köszönöm. Ajtót nyit nekem. – Köszönöm. – Kilépek. – Ön túlságosan udvarias – szól. – Köszönöm – mosolygok. – Ön is. – Köszönöm – bólint. Nevetünk. A várakozó taxik felé pillantunk, aztán kíváncsian vissza egymásra. A férfi kíváncsi mosollyal néz rám. – Az első vagy a második taxit akarja? – kérdi. – Mármint magamnak? Bólint. – A sofőrömnek be nem áll a szája. Nézem a taxikat. Apám ott ül a másodikban. Előrehajolva trécsel a sofőrrel. – Az elsőt. Apámnak be nem áll a szája. A második taxira pillant. Apám az ablaknak nyomja az arcát, és bámul… Úgy néz rám, mintha valami túlvilági jelenés volnék.
– Tehát a másodikat, rendben – mondja, és a taxijához megy. Közben kétszer is hátranéz. – Hé! – kiáltok tiltakozóan. Megbabonázva nézem a férfit. Odalebegek a taximhoz. Egyszerre csapjuk be az ajtót. Apa és a taxis olyan arccal néznek, mintha szellemet láttak volna. – Mi van? – kérdezem. Dübörögve ver a szívem. – Mi történt? Mondjátok már! – A hajad – mondja apa egyszerűen, még mindig döbbent arccal. – Úgy nézel ki, mint egy fiú.
Ahogy a taxim phisborói otthonomhoz közelít, egyre jobban kavarog a gyomrom. – Vicces, hogy az a férfi is megváratta a taxiját, nem igaz, Gracie? – Joyce. Különben igen – felelek. A lábam ugrál az idegességtől. – Manapság ez a módi, ha valaki elmegy fodrászhoz? – Márhogy mi a módi, apa? – Hogy míg a haját nyírják, odakint vár rá egy taxi? – Nem tudom. Apa közelebb húzódik a sofőrhöz. Egészen az ülés szélére ül. – És maga mit mond, Jack, manapság ez a divat, ha az emberek fodrászhoz mennek? – Parancsol? – A taxijukat az épület előtt hagyják, amíg bent vannak? – Tőlem eddig még soha nem kértek ilyet – mondja udvariasan a sofőr. Apa elégedetten dől hátra. – Na, Gracie, akkor jól gondoltam! – Joyce vagyok! – csattanok fel. – Joyce. Véletlen egybeesés. Tudod, mit mondanak a véletlenekről? – Aha. – Befordulunk az utcánkba. Felfordul a gyomrom. – Azt, hogy nincsenek véletlenek – fejezi be apa, annak ellenére, hogy már mondtam, hogy tudom. – De nem ám! – mondja magának. – Nem léteznek. Ott van Patrick – integet. – Remélem, nem int vissza. – Nézi a hétfői klubból ismert barátját, ahogy az két kézzel a járókeretére támaszkodik. – David a kutyáját sétáltatja. – Neki is int, pedig David épp azt várja, hogy a kutyája befejezze a kakálást, és közben udvariasan másfelé néz. Úgy érzem, apa nagyon előkelőnek érzi magát a taxiban. Ritkán taxizik, egyrészt mivel túl drága neki, másrészt pedig minden dolgát el tudja intézni a házától sétatávolságon belül, vagy legfeljebb egykét buszmegállónyira. – Otthon, édes otthon! – szól fennhangon. – Mennyivel tartozom, Jack? – újból előrehajol. A zsebéből előhúz egy öteurós bankjegyet – Sajnos, rossz hírem van… húsz euró lesz. – Micsoda? – kapja fel a fejét apa sokkosan. – Hagyd, apa, fizetek én, tedd el a pénzt – Huszonötöt nyomok a sofőr kezébe. Apa úgy néz rám, mintha legalábbis kikaptam volna a kezéből a sörét és beleöntöttem volna a csatornába, Conorral egy vörös téglás, verandás phisborói házban laktunk a házasságkötésünk óta, azaz tíz éve. A házsor a negyvenes években épült, az évek során rengeteg pénzt öltünk a felújításába, modernizálásába. Végre olyan lett, amilyennek akartuk… legalábbis mostanáig olyan volt. A ház hátsó oldalán van egy kis, fekete korláttal bekerített kert. Még anyám ültette tele rózsabokrokkal. Apa egy ugyanilyen házban lakik két utcával arrébb. Abban a házban nőttem fel – bár igazából sosem növünk fel,
folyamatosan tanulunk. Mindenesetre valahányszor ott vagyok, eszembe jutnak ifjúságom emlékei. Abban a pillanatban, hogy a taxi elhajt, kinyílik a házam ajtaja. Apa szomszédja, Fran mosolyog rám a küszöbről. Furcsán néz, valahányszor felém pillant, látványosan kerüli a szemkontaktust. Hozzá kell majd szoknom. – Ó, a hajad! – kiált ösztönösen, aztán sikerül uralkodnia magán. – Bocsáss meg, kedvesem, el akartam menni, mire hazaérsz. Tágra nyitja az ajtót, látom, hogy egy kockás, görgős bevásárlótáskát húz. A jobb kezén sárga gumikesztyű. Apa idegesnek látszik, kerüli a tekintetem. – Mit csinálsz itt, Fran? Hogy kerülsz a házamba? – Próbálok a lehető legudvariasabb hangomon beszélni, de az, hogy valaki az engedélyem nélkül a házamban tartózkodik, meglep és feldühít. Fran elvörösödik, apára néz. Apa a kezét bámulja, köhög egyet. A nő a földre pillant, idegesen felnevet, és lehúzza kezéről a kesztyűt. – Hát, apád adott kulcsot. Gondoltam… na mindegy, hoztam egy szép szőnyeget, ott van a folyosón. Remélem, tetszik. Értetlenül nézem. – Mindegy, megyek is lassan. – Elsétál mellettem, megfogja a karom, és erősen megszorítja. De még most sem néz rám. – Vigyázz magadra, kedvesem! – Továbbmegy, elindul lefelé az utcán. Húzza maga után a kocsit, a harisnyája hurkákba gyűrődik vastag bokája körül. – Apa! – pillantok rá mérgesen. – Ez meg mi a franc? – Belököm az ajtót, belépek. Szörnyülködve nézem az „új”, undorító, poros szőnyeget, amelyet a nő az én bézs szőnyegemre terített le. – Az mire jó, hogy odaadod a lakáskulcsom egy vadidegennek, hogy behozzon nekem egy szőnyeget? Nem kérek adományokat, nem vagyok jótékonysági szervezeti Apa zavartan gyűrögeti a sapkáját. – Ő nem vadidegen, kicsim. Születésed óta ismer. Azóta, hogy hazahoztunk a kórházból… Nem a legjobb érv ebben a pillanatban. Ő is tudja. – Nem érdekel! – fröcsögök. – Ez az én házam, nem a tiéd! Ezt nem csinálhatod! Undorító ez a szar szőnyeg! – Egyik végénél megragadom azt a szörnyeteget, kihúzom a ház elé, és bevágom az ajtót. Szétvet a düh. Apára nézek, egy perc, és újra kiabálni fogok vele. Apa sápadtan, megviselten álldogál. Szomorúan nézi a padlót. Követem a tekintetét. A bézs szőnyeg tele van félig kifakult, vörösborra emlékeztető barna foltokkal. Helyenként kitisztították ugyan, de a szőnyeg szálait utána a másik irányba fésülték, és így hiába minden tisztítás, világosan látszik, amit el akartak tüntetni. A vérem. A kezembe temetem az arcom. Apa halkan, megbántott hangon szólal meg. – Azt gondoltam, úgy a legjobb, ha eltüntetjük, mire hazaérsz. – Ó, apa… – Fran mindennap itt volt egy kicsit, és már egy csomó trükkel próbálkozott. Én javasoltam, hogy hozzunk egy másik szőnyeget – teszi hozzá még halkabban. – Ezért ne őt hibáztasd. Utálom magam.
– Tudom, hogy neked fontos, hogy ez a sok szép új bútor tökéletesen passzoljon – néz körül –, de Frannek és nekem nincs ideillő szőnyegünk. – Bocsáss meg, apa. Nem tudom, mi ütött belém. Sajnálom, hogy kiabáltam veled. A héten annyira sokat segítettél. Felhívom… fel fogom hívni Frant, és illően megköszönöm, amit tett. – Jól van – bólint – Tégy, ahogy jónak látod. A szőnyeget visszaviszem Frannek, nem akarom, hogy a szomszédok meglássák odakint, és elmondják neki, hogy kidobtad. – Ne! Visszarakom oda, ahol volt. Túl nehéz ahhoz, hogy odavidd. Egyelőre maradjon csak itt, majd átviszem én Frannek. – Kinyitom az ajtót, és a szőnyeget az előbbinél több tisztelettel behúzom a házba, visszateszem az előbbi helyére. Takarja el azt a pillanatot, amikor elvesztettem a kisbabát! – Apa… annyira sajnálom. – Hagyd csak. – Odaimbolyog hozzám, megveregeti a vállam. – Nehéz időszak ez neked, tudom jól. Ha bármire szükséged van, itt vagyok egy sarokra. Egy gyors csuklómozdulattal a fejére teszi a gyapjúsapkáját, és kilép az ajtón. Nézem, ahogy billegve maga mögött hagyja az utcánkat. Ezt a ringó mozgást annyira jól ismerem. Megnyugtat, mint a tenger hullámzása. Eltűnik a sarkon, becsukom az ajtót. Nos, akkor egyedül. Csend van. Csak én és a ház. Az élet, mintha mi sem történt volna, megy tovább. Ügy érzem, a babaszoba lüktet odafent. Dib-dob. Dib-dob. Mint egy szív, amely szét akarja vetni a falakat, hogy elárassza a házat vérrel, hogy vérfolyamot zúdítson le a lépcsőn, a ház minden szögletébe. Odébb megyek, el a lépcső aljáról, a tett helyszínéről. Körbemegyek a szobákban. Első látásra minden pontosan olyan, mint volt, aztán észreveszem, hogy Fran egy kicsit rendet rakott. A csésze tea, amelyet a nappaliban iszogattam, eltűnt a dohányzóasztalról. A konyhában zümmög a mosogatógép, nyilván Fran indította be. A csapok és a szárító csak úgy ragyog, minden fényesre van sikálva. Kilépek a konyhából a hátsó kertbe vezető ajtón. A falat anyám rózsabokrai övezik. A földről apa muskátlijai bámulnak rám. Odafent a babaszoba még mindig zakatol. Van egy telefon a folyosón, most veszem észre, hogy pirosan villog az üzenetrögzítő. Négy üzenet. A telefonszámok listájából látom, hogy barátok kerestek. Na jó, ezt most ne – még nincs erőm a részvétnyilvánításaikhoz. Aztán megdermedek. Visszalapozok, újra átnézem a híváslistát. Megvan. Hétfő este 7:10. Aztán 7:12, volt egy második esélyem is, hogy felvegyem. Ez volt az a végzetes hívás, ami miatt úgy rohantam! Ezért áldoztam fel a gyermekem életét. Üzenetet is hagytak. Reszkető kézzel megnyomom a „play” gombot – Jó estét kívánok, az Xtra-vision kölcsönző phisborói kirendeltségéből telefonálok. A Muppets karácsonyi ének DVD miatt telefonálok. A nyilvántartásunk szerint egy hét késésben van. Jó lenne, ha minél hamarabb vissza tudná hozni. Felszívom a tüdőm, könnyek szöknek a szemembe. Tulajdonképpen mit vártam? Hogy hátha olyan hívás, amelyért valahogy megérte elveszteni a
kisbabámat? Hátha tényleg annyira fontos volt, hogy okkal rohantam a telefonhoz? Ez értelmet adna ennek a tragédiának? Az egész testem remeg a sokktól és a haragtól. Átmegyek a nappaliba, szétnézek a DVD-lejátszó környékén. Meg is van, ott a DVD, akkor vettem ki, amikor a keresztlányom nálam volt. Kezembe veszem a DVD-t, és szorítom, talán meg akarom fojtani. Aztán erőből a szoba túlsó végébe hajítom. Letakarítja a fényképeinket a zongora tetejéről, apró szilánkokra törik az egyik házassági fotónkban az üveg, a másiknak az ezüstözött kerete sérül meg. Végre kinyílik a szám. És sikítok. Teli tüdőből üvöltök, amilyen hangosan csak bírok. Mélyről jön, benne van az összes kínom. Újra sikítok, kitartom, amíg marad levegőm. Egyik követi a másikat, a hasam legmélyéről, a szívem közepéből. Mélyen vonítok, talán már úgy hangzik, mintha nevetnék. Sikítok és üvöltök, míg a végére kimerül a tüdőm, és éget a torkom. Odafent a babaszoba még mindig zakatol. Dib-dob, dib-dob. Engem hív: otthonom szíve vadul verve jelzi, hogy látni akar. Átlépem az új szőnyeget, felmegyek a lépcsőn. A korlátba kapaszkodva húzom fel magam, mert annyi erő sincs a lábamban, hogy felemeljem. A dobogó hang minden lépéssel erősebb lesz. Aztán ahogy felérek, és a babaszoba ajtaja előtt állok, a zaj hirtelen elhallgat, és csend száll a házra. Lágyan végighúzom az ujjam az ajtón, odanyomom hozzá az arcom, és még egyszer azt kívánom, legyen az egész történet csak a képzeletem szüleménye. Aztán megfogom a kilincset, és kinyitom az ajtót. A szobában egy félkész falnyi boglárkás álom fogad. Lágy pasztellszínek, édes illatok. Egy bölcső, amely fölött sárga kiskacsák himbálóznak a levegőben. Egy játékdoboz, az ábécé óriás betűivel díszítve. A bölcsőben egy plüssnyuszi mozdul meg lelkesen. Hülyén vigyorog rám. Leveszem a cipőm, és mezítláb lépek a szőrmeszőnyegre. Mintha gyökeret akarnék ereszteni valahol a világban. Becsukom magam mögött az ajtót. Egy pisszenésnyi hang sem hallatszik. Kezembe veszem a nyulat, és teszek vele egy kört a szobában, közben az ujjaim az összes új bútoron, játékon, ruhán végighúzom. Találok egy apró zenélő dobozt – kinyitom, bent elindul egy egér, körbe-körbe egy sajtdarab után. A doboz lágy, delejes, csengő zenét kezd játszani. – Bocsáss meg, Sean – suttogom. A szavaim alig bírnak kitörni a torkomon. – Annyira, annyira sajnálom. Leereszkedem a puha földre, felhúzom a lábam, és megölelem az egész történetből szerencsésen mit sem értő nyuszit. Újra a kisegérre pillantok: egy kisegér, akinek a léte értelme, hogy örökké egy olyan sajtdarab után fusson, amelyet soha nem érhet utol, soha nem kóstolhat meg. Becsapom a doboz tetejét. A zene elhallgat, én pedig egyedül maradok a csenddel.
– Nincs egy száradt kenyérvég se, hozzunk valami éttermi kaját! – szól be a szobába Justin sógornője, Doris. Eredménytelenül kutatta át a konyhát. – Nézd, lehet, hogy ismered azt a nőt – mondja Justin öccse. Al egy műanyag, kerti széken ül Justin kezdetlegesen berendezett nappalija közepén. – Nem, figyelj, pont ezt próbálom elmagyarázni. Az egész olyan, mintha ismerném, pedig abszolút nem ismerem. – Felismerted. – Igen. Vagyis nem. – Valami olyasmi. – És nem tudod a nevét. – Így van. Fogalmam sincs, hogy hívják. – Hé, figyel rám egyáltalán valaki, vagy magammal beszélgetek? – próbálja megszakítani újra a beszélgetést Doris. – Azt mondtam, nincs itthon kaja, úgyhogy rendelnünk kell valamit egy étteremből. – Jól van, drágám – felel gépiesen a férje. – Lehet, hogy diákod. Vagy látta valamelyik előadásodat. Szoktál emlékezni arcokra a hallgatóságból? – Alkalmanként több százan vannak – vonja meg a vállát Justin. – És többnyire sötétben ülnek. – Jó, ezt „nem”-nek veszem – mondja AL az állát dörzsölve. – Tudjátok mit, felejtsétek el a kajarendelést! – kiált Doris. – Tányér meg evőeszköz sincs, úgyhogy étterembe kell mennünk. – Figyelj, Al, csak hogy értsük egymást. Azt mondtam, felismertem, de az arcát még soha nem láttam. Al értetlen grimaszt vág. – Valahogy éreztem. Mintha ismerném. – Igen, ez az, mintha ismerném. – Lehet, hogy egyszerűen csak hasonlított valakire, akit ismersz. Lehet. – Hé, rám is figyel valaki? – vág közbe Doris. A nő a nappali közepén áll, húszcentis, leopárdmintás körmét a csípőjén pihenteti. Testhez simuló bőrnadrágot visel. Doris harminchét éves, gyors nyelvű, olasz származású amerikai nő, tíz éve Al felesége. Tulajdonképpen Justin úgy tekint rá, mint egy szeretetreméltó, ugyanakkor idegesítő húgra. A nő testén egy csepp zsír sincs, így olyan összhatást kelt, mintha ő maga lenne Sandy a Pomádéból. Egy perccel sminkelés után. – Jól van, drágám – mondja Al, de nem veszi el a tekintetét Justinról. – Talán ez is olyan déjà vu izé volt. – Igen! – csettint Justin. – Vagy esetleg vécu, vagy senti. – Elmélázva simogatja az állát. – Vagy visité. – Az meg micsoda? – kérdezi Al. Doris talál magának egy könyvekkel teli dobozt, ráül. – A „déjà vu” franciául azt jelenti: „már látott dolog”. Arra a jelenségre utal, amikor egy bizonyos helyzetben úgy érzed, ezt már láttad vagy átélted valamikor. A kifejezés egy francia misztériumkutatótól, Emile Boiractól származik. Még a chicagói egyetemen írt egy esszét, aztán később továbbfejlesztette, ebben jelent meg először ez az elnevezés. – Hajrá, Maroons!4 – Al a levegőbe emeli Justin ősrégi serlegét, és meghúzza a sörét. 4 4 Chicago Maroons: a chicagói egyetem sportcsapata
Doris undorodva néz a férjére. – Justin, kérlek, mondd tovább. – Hát, amikor az embernek déjà vu-je van, általában úgy érzi, hogy ismerős neki a helyzet, de közben valami furcsa, misztikus is van az egészben. Sokszor ilyenkor azt gondolja, álmában látta az adott helyzetet, de néha határozottan tudja, hogy a dolog igenis megtörtént valamikor korábban. Van, aki úgy definiálja a déjà vu-t, hogy „emlékezés a jövőre”. – Tyűha! – lepődik meg Doris. – Na és, mit akarsz ezzel mondani, tesó? – böffent Al. – Hát, őszintén szólva, én nem hiszem, hogy ez a mai dolog a nővel déjà vu volt – grimaszol Justin, és sóhajt egy nagyot. – Miért? – Mert a déjà vu csak a látványra vonatkozik, én pedig azt éreztem, hogy… a fene tudja. – Éreztem valamit. – Van olyan is, hogy déjà vécu, az azt jelenti, „már átélt”. Az a lényege, hogy adott egy élmény, amely nem csak látvány, hanem több annál, de valahogy az ember tudja, hogy utána mi fog történni. A déjà senti szó szerint azt jelenti: „már átérzett”, ez csak a fejünkben lejátszódó dolgokra vonatkozik, a déjà visité pedig olyan, hogy valahogy ismersz egy olyan helyet, ahol korábban még nem jártál. De ez ritkább. Nem – rázza meg a fejét –, egyértelműen nem éreztem úgy, hogy már jártam abban a fodrászüzletben. Egy darabig szótlanul ülnek. Végül Al töri meg a csendet. – Na, így vagy úgy, akkor is déjà-akármi. Biztos, hogy nem feküdtél le vele valamikor? – Al! – csap a férje karjára Doris. – Justin, miért nem engem kértél meg, hogy vágjam le a hajad? Meg egyáltalán, kiről beszélünk? – Te kutyakozmetikus vagy! – néz rá csúnyán Justin. – A kutyák szőrösek, az ugyanaz, mint a haj – vonja meg a vállát a nő. – Várj, megmagyarázom – vág közbe Al. – Justin látott Dublinban egy nőt a fodrásznál, és azt mondja, látta már valahol, pedig még sosem látta. Érezte, hogy ismerik egymást, pedig nem is. – Amikor Justin nem néz oda, melodramatikus grimaszt vág. – Te Úristen! – mondja Doris szinte énekelve – Én tudom, mi ez. – Na, mi? – kérdi Justin. Közben kortyol egyet a fogmosópohárba töltött italából. – Teljesen nyilvánvaló. – Doris felemeli a kezét, és a drámai hatás kedvéért egyik férfiról a másikra veti a tekintetét. – Korábbi-élet-cucc. – Felderül az arca. – Egy korááááábbi ééééletedben ismerted a nőt – mondja lassan, nyomatékosan. – Láttam már ilyet az Oprah-show-ban. – Tágra nyitja a szemét, és bólint. – Hagyd már ezt a hülyeséget, Doris! Mostanában folyton erről beszél. Aztán lát róla valamit a tévében, és kész, vége. Chicagóból idefelé egész úton ezt kellett hallgatnom. – Nem hiszem, hogy itt most korábbi-élet-cuccról van szó, de köszi, Doris. – Ccccc. Lehetnétek egy kicsit nyitottabbak is az ilyen dolgokra. Végül is soha nem lehet tudni. – Pontosan, soha nem lehet tudni – vág vissza Al.
– Gyerekek, ne csináljátok már… Ismerős volt a nő, ennyi. Lehet, hogy csak hasonlított valakire, akit még otthon ismertem. Nem kell túlspilázni a dolgot. – Felejtsd el, és lépj tovább. – Dehát te kezdted az egész déjà-témát! – méltatlankodik Doris. – Akkor hogy magyarázod meg a dolgot? Justin megvonja a vállát. – Az aszinkron optikai útvonalak elméletével. Mindketten ostoba, értetlen arccal merednek rá. – Van egy elmélet, ami szerint a két szem nem egészen egyforma sebességgel működik. Az egyik a másodperc töredékével hamarabb dolgozza fel a látottakat, mint a másik. Amikor a lassabb szem ugyanazt az információt közvetíti az agy felé, amit a másik már továbbított, az agyadnak már ismerős lesz a helyzet, ezért az az érzés tör rád, hogy már láttad, amit látsz. Szóval, az a lényege, hogy az egyik szem optikai beviteli sebessége nagyobb, mint a másiké, nem egyszerre küldik az információt. Ez pedig kisiklatja a tudatos észlelési folyamatot, és azt a tévképzetet kelti, hogy ismered, amit látsz, pedig nem. A válasz: csend. Justin megköszörüli a torkát. – Hát, drágám, akár hiszed, akár nem, akkor már inkább a korábbi életre szavazok – horkan fel Al, és fenékig üríti a poharát. – Köszönöm, édesem. – Doris áradozó arccal a szívére teszi a kezét. – Amúgy meg azt mondtam az előbb, amikor magammal beszélgettem odakint a konyhában, hogy nincs itthon se kaja, se edény, se tányér, se evőeszköz, úgyhogy nem tehetünk mást, étterembe kell mennünk. Justin, nézz már magadra, hogy élsz! Aggódom érted. – Doris undorodva néz körül a szobában. Hátrafésült, hajspray-vel megcsinált, festett vörös haja követi a feje mozdulatait. – Idejössz tök egyedül ebbe az országba, és egy olyan pincébe költözöl, amelyet valószínűleg diákoknak szántak. Kerti bútorokkal és kipakolatlan dobozokkal bútoroztál be. Úgy tűnik, Jennifer a válásotokkor a jó ízlést is magával vitte. – Doris kedves, ez a ház egy viktoriánus remekmű. Nagy szerencsém, hogy megtaláltam. És ez volt az egyetlen olyan lakás, ami történelmi stílusú, mégis megengedhetem magamnak anyagilag. Ez egy nagyon drága város. – Elhiszem, hogy száz éve igazi gyöngyszem volt, de nekem speciel a hideg futkározik tőle a hátamon. Aki anno felépítette, valószínűleg még most is itt lézeng a szobák között. Engem néz, érzem – rázkódik össze. – Ne áltasd magad! – szól Al. – Csak egy kis törődés, és máris rendben lesz a hely – felel Justin. A régi, imádott lakása jut eszébe, Chicago elegáns óvárosában. Nemrég adta el. – Na, ezért vagyok én itt – csapja össze Doris boldogan a tenyerét. – Szuper – nyugtázza Justin feszes mosollyal. – Menjünk, együnk valamit. Steakre vágyom.
~ – De Joyce, te vegetáriánus vagy! – Conor úgy néz rám, mintha elment volna az eszem. Valószínűleg el is ment. Idejét sem tudom, mikor ettem utoljára vörös húst, de most, hogy beültünk az étterembe, hirtelen nagyon megkívántam.
– Nem vagyok vegetáriánus, Conor. Csak nem szeretem a vörös húst. – Ez több mint vörös hús! Te egy félig véres steaket rendeltél! – Tudom – vonom meg a vállam. – Bolond egy macska vagyok! Conor elmosolyodik. Talán arra emlékszik, hogy régen még volt bennem valamennyi vadság. Úgy ülünk, mint két jó barát, akik évek óta nem találkoztak Annyi mindent meg kell beszélnünk, de egyikünknek sincs fogalma sem, hol kezdjük. – Sikerült bort választaniuk? – kérdi a pincér Conortól. Felkapom az étlapot. – Igen, ezt szeretném, itt. – Az étlapra mutatok. – Sancerre 1998. Nagyon jó választás, hölgyem. – Köszönöm. – Fogalmam sincs, miért pont ezt kértem. Conor elneveti magát. – Hogy csináltad? Ecc-pecc-kimehetsz? Mosolygok, de a blúzom alatt melegség árad szét. Tényleg nem tudom, miért azt a bort rendeltem. Drága, és amúgy is, én általában fehéret iszom. Próbálok természetes maradni, nem akarom, hogy Conor tényleg azt higgye, elment az eszem. Már akkor is kissé őrültnek nézett, amikor meglátott kopaszon. Csak úgy tudom neki rendesen elmondani mindazt, amit el akarok, ha látja, a józan ítélőképességem birtokában vagyok. A pincér visszajön, kezében a borral.
~ – Kóstold meg te – mondja Al Justinnak. – Úgyis te választottad. Justin felemeli a poharat, az orrához tartja, és belélegzi az illatát.
~ Belélegzem a bor illatát, kicsit megrázom a poharat. Nézem, ahogy az ital a pohár oldalát nyaldossa. Belekortyolok, és a nyelvemen tartom egy darabig. Hagyom, hogy az alkohol égesse a számat. Tökéletes. – Kitűnő, köszönöm. – Visszateszem a poharat az asztalra. A pincér teletölti a poharainkat. – Csodálatos ez a bor. – Mesélni kezdek.
~ – Akkor fedeztem fel, amikor Jenniferrel Franciaországban jártunk, évekkel ezelőtt – magyarázza Justin. – Jennifer zenekara a Festival des Cathédrales de Picardie-n lépett fel. A fesztivál emlékezetesre sikerült. Versailles-ban az Hôtel du Berryben szálltunk meg. A hotel épülete egy elegáns, 1634-ben épült villa volt, amit korabeli bútorokkal rendeztek be. Tulajdonképpen helyi történeti múzeumnak is elment volna. Meséltem róla, talán még emlékeztek. A lényeg: Jennifer egyik szabad estéjén találtunk egy csodálatos kis haléttermet a Montmartre valamelyik eldugott, macskaköves sikátorában. A ház specialitását kértük, tengeri sügért. Tudjátok, hogy vörösbor-fanatikus vagyok, még halhoz is vöröset iszom. A pincér azt tanácsolta, próbáljuk ki a Sancerre-t. Én mindig azt hittem, a Sancerre fehérbor, mert arról híres, hogy Sauvignon szőlőből készül. Nos, az a helyzet, hogy Pinot Noir is van benne. És ami a legjobb, hiába vörös a Sancerre, lehet úgy is inni, mint a
fehéret, tizenkét fokra hűtve. Hűtetlenül pedig nagyon jó kísérő a húshoz. Egészségetekre! – emeli poharát öccse és sógornője felé Justin.
~ Conor dermedt arccal bámul. – Montmartre? Joyce, te soha nem jártál Párizsban. És honnan tudsz ennyit a borokról? Meg egyáltalán, ki a fene az a Jennifer? Abbahagyom, hirtelen feleszmélek a transzból. A fülemben hallom az általam elmesélt történet szavait. Azt az egyet teszem, amit ebben a helyzetben tehetek: nevetni kezdek. – Lebuktam – sóhajtom. – Lebuktál? – kérdez vissza Conor értetlen arccal. – A minap láttam egy filmet, abból idéztem. – Ó… – Conor arcán megkönnyebbülés fut át, kicsit megnyugszik. – Hű, Joyce, egy pillanatra nagyon megijesztettél. Azt hittem, valaki megszállta a testedet – mosolyog. – Mi volt a film címe? – Ó, már nem tudom – legyintek fitymálóan. Azon gondolkodom, mi az ég történik velem. Próbálom felidézni, láttam-e valamilyen filmet a múlt héten. – A szardellát hirtelen nem szereted? – szakítja felbe a gondolatmenetem Conor, és a szemével a tányéromra mutat. A tányér szélére gyűjtöttem ki az összes szardellát a vacsorából.
~ – Add ide nekem, tesó! – mondja Al, és közelebb teszi a tányérját Justinéhoz. – Én speciel imádom. Hogy vagy képes szardella nélkül enni a Caesar-salátát, én meg nem érthetem. Mondd, Doris, szardellát szabad ennem, ugye? – kérdezi gúnyosan. – Vagy az orvos a szardellára is azt mondta, meghalok tőle? – Nem, hacsak valaki nem nyom le a torkodon egy jó nagy adagot. Ami könnyen megeshet – vicsorog Doris. – Harminckilenc éves vagyok, mégis úgy kezelsz, mint egy gyereket. – Al szomorúan bámulja az előtte tornyosuló szardellahalmot. – Harminchét éves vagyok, és a férjem az egyetlen gyerekem – csattan fel Doris. Kivesz egy szardellát a halomból, és megkóstolja. Felhúzza az orrát, körülnéz. – És még ezt hívják olasz étteremnek? Anyám családja forogna a sírjában, ha tudnák. – Keresztet vet. – Na de Justin, mesélj nekem a nőről, akivel mostanában találkozgatsz. Justin barátságtalanul néz vissza. – Figyelj, Doris, komolyan, felejtsük el. Mondtam már: az volt az érzésem, hogy ismerem. – És úgy nézett ki, hogy neki is az az érzése, hogy ismer. – Nem, nem róla van szó – mondja Al hangosan, szardellával teli szájjal. – A másikról mesélj, arról, amelyiket valamelyik nap megdugtál.
~ – Al! – Az étel Justin torkán akad. – Joyce! – kiált Conor aggódva. – Minden rendben? A szemem megtelik könnyel. Alig kapok levegőt a köhögéstől. – Tessék, víz. – Egy poharat nyom az orrom elé.
A körülöttünk ülők aggódva néznek. Annyira köhögök, hogy még levegőt sem tudok venni, így persze inni sem tudok. Conor feláll, megkerüli a székem. A hátamra üt, de odébb lököm. Még mindig úgy köhögök, hogy folyik a könnyem. Elfog a pánik. Olyan hirtelen mozdulattal ugrok fel, hogy felborítom a székem.
~ – Al, Al, csinálj már valamit! Ó Madonnina Santa! – kiabál Doris bepánikolva. – Már lila. Al kiveszi az ölébe és az inge nyakába tűrt kendőt, és hidegvérrel az asztalra teszi. Felkel az asztaltól, a bátyja háta mögé áll. A karját Justin dereka köré fonja, és erősen megnyomja a hasát. A második nyomásra kiugrik Justin torkából az eltévedt falat.
~ Már egy harmadik ember siet a segítségemre… illetve egy harmadik ember csatlakozik a rémült csapathoz, akik azon vitatkoznak, hogyan lehet a legszakszerűbben megnyomni a hasam, hogy kiessen a légcsövembe akadt étel. Ám hirtelen abbamarad a köhögés. Zavarodottan masszírozom a torkom három meglepett tekintet kereszttüzében. – Jól vagy? – kérdi Conor, és újra finoman a hátamra üt. – Igen – suttogom. Zavar, hogy ennyien néznek. – Jól vagyok, köszönöm mindenkinek, hogy aggódtak értem. Köszönöm szépen, hogy segítettek. A tömeg csak nem akar oszlásnak indulni. – Kérek mindenkit, üljön vissza a helyére, és folytassa a vacsoráját. Jól vagyok, komolyan. Köszönöm szépen. – Gyorsan leülök, és letörlöm az arcomról a szétfolyt szemfesték nyomait. Próbálok nem tudomást venni a rám szegeződő tekintetekről. – Úristen, de ciki volt! – Ciki? Furcsa. Nem is ettél semmit. Csak beszéltél, és bumm! Elkezdtél köhögni. Megvonom a vállam, megdörzsölöm a torkom. – Nem tudom, valami beakadhatott, amikor levegőt vettem. Odajön a pincér, hogy elvigye a tányérokat. – Jól van, hölgyem? – Igen, köszönöm, remekül. A hátsó asztalszomszédom finoman oldalba bök, és az asztalunkhoz hajol. – Nahát, egy pillanatra azt hittem, rájött önre a szülés, haha! Nem igaz, Margaret?! – A feleségére pillant, és elneveti magát. – Nem – felel Margaret. Lehervad az arcáról a mosoly, elvörösödik. – Nem, Pat, nem. – Mi van? – értetlenkedik. – Na mindegy, én legalábbis azt hittem. Gratulálok, Conor – Conorra kacsint, aki hirtelen elsápad. – Sok szerencsét, a következő húsz évben nem fognak sokat aludni, nekem elhihetik. Jó étvágyat! – fejezi be, és visszafordul az asztalához. Halkan civakodni kezdenek. Conornak megnyúlik az arca. Átnyúl az asztalon, megfogja a kezem. – Tényleg jól vagy?
– Mostanában többször is volt ilyen – magyarázom, és a kezem ösztönösen a lapos hasam elé kapom. – Amióta hazajöttem, alig néztem a tükörbe. Nem bírom ki a látványt. Conor száját aggódó szavak hagyják el. A mondandójából kihallom a „gyönyörű” és a „csinos” szavakat, de inkább megkérem, hogy hallgasson. Arra van szükségem, hogy meghallgasson, nem arra, hogy megoldjon egy feladatot. Azt akarom, hogy értse meg: nem akarok sem gyönyörű lenni, sem csinos. Most az egyszer csak arra vágyom, hogy olyan legyek, amilyen vagyok. El akarom neki mondani, mit érzek, amikor reggelenként rákényszeríteni magam, hogy a tükörben megvizsgáljam a testem. A testet, ami most semmi több, mint üres héj. – Ó, Joyce. – Ahogy hallgat, a keze erősebben szorítja az enyémet. Belenyomja a jegygyűrűmet a bőrömbe. Ez fáj. Jegygyűrűm van, házasságom nincs. Megtornáztatom a kezem, hogy mutassam, szeretném, ha kicsit enyhítene a szorításon. Ő válaszul elengedi a kezem. Ez a jel. – Conor. – Mindössze ennyit mondok. És ránézek. Tudom, hogy tudja, miről fogok beszélni. Ismeri ezt a tekintetemet. – Nem, nem, Joyce, nem, nem! Ezt a beszélgetést most ne! – Teljesen visszahúzza a kezét, le is veszi az asztalról, és védekezően maga elé tartja. – Elég szenvedésen mentél, illetve mentünk keresztül a héten. – Nem, Conor, most már ne térjünk el a tárgytól. – Előrehajolok, hallani a hangomon, hogy fontos, amit mondok. – Most kell megoldani az ügyünket, mert ha nem oldjuk meg, elmegy még tíz év, és szánalmas életünk minden egyes napján azon fogunk morfondírozni, milyen lett volna, ha a dolgok másképp alakulnak. Az utóbbi öt évben nagyjából évente volt egy ilyen jellegű beszélgetésünk. Most is várom, hogy Conor a szokásos válaszaival álljon elő. Hogy senki nem mondta, hogy a házasság könnyű dolog, hogy irreális lenne ezt várni. Hogy megígértük egymásnak, hogy a házasság egy életre szól, és ő kész, hogy áldozatot hozzon érte. Mentsük, ami menthető, ezt prédikálja az én ingázó férjem. A desszertes kanalamban tükröződik az asztalunkat megvilágító gyertyák lángja. Mereven a középső gyertyára bámulok, és várom, hogy Conor megint rákezdjen a szokásos nótára. Csak percekkel később veszem észre, hogy nem szólalt meg. Ránézek. A könnyeivel küzd, és bólint. Ha jól értem, egyetért Mély levegőt veszek. Ez megvolt.
~ Justin a desszerteket nézi az étlapon. – Te nem ehetsz, Al – Doris kikapja az étlapot a férje kezéből, és nagy csattanással becsapja. – Miért? Már az étlapot sem olvashatom? – Már az olvasástól is felmegy a koleszterinszinted. Míg ők civakodnak, Justin elmereng. Talán neki is ki kellene hagyni a desszertet, hiszen a válása óta kissé elengedte magát: a szokásos napi edzés helyett mostanában inkább az evésben keresett szórakozást. A tudata küzd ugyan, de a szeme eközben úgy figyeli az étlap egyik címszavát, ahogy a keselyű nézi becserkészendő áldozatát. – Desszertet, uram? – kérdezi a pincér.
Mondd csak. – Igen, szeretnék egy…
~ – Banoff tortát kérek – mondom hirtelen a pincérnek. Legnagyobb meglepetésemre. Conornak leesik az álla. Te Úristen… Egy perce, hogy véget ért a házasságom, én meg desszertet rendelek. Az ajkamba harapok, elnyomok egy ideges nevetést. Az újrakezdésre! Arra, hogy megtaláljuk a… mit is?
Apám szerény otthonában elegáns harangszó fogad. A dallam sokkal jobban illene egy négyszobás házhoz, de apám már csak ilyen. A hang emléke visszaröpít egy régi korba. Akkoriban még e falak közt éltem. A látogatókat gyakran a csengetésükből ismertem meg. Gyerekkoromban még figyeltem az ilyesmire: a rövid, éles csengetés azt jelezte, valamelyik barátom jött – túl alacsony a csengőhöz, ezért csak úgy tudja megnyomni, ha felugrik. Ha a csengő gyorsan, de gyengén szólt, valószínűleg egy udvarlóm állt kint félénken, rettegve attól, hogy apám megsejti, hogy létezik, mi több, itt áll az ajtó előtt. Ha késő éjszaka szólalt meg a csengő, egyenetlenül, sokszor, tudtam, hogy apa jött meg a kocsmából, és nincs nála kulcs. A családtagok vidám, játékos ritmusokat játszottak a csengőn, míg a házaló ügynökök röviden és hangosan csengettek, folyamatosan, mint valami géppuska. Újra megnyomom a csengőt, nemcsak azért, mert a ház teljesen csendes most, reggel tízkor, hanem azért is, hogy halljam, én hogyan csengetek. Bocsánatkérő, rövid, de éles hang. Mintha nem is akarná, hogy meghallják. Azt mondja: „Bocsáss meg, apa, bocs, hogy zavarlak. Bocsásd meg, hogy harminchárom éves lányod, akitől, azt hitted, rég megszabadultál, újra itthon van, mivel széthullott a házassága.” Végre zajt hallok bentről, és a homokfújt üvegablakon keresztül látom apa imbolyogva közelítő körvonalait. – Bocs, kedvesem – kinyitja az ajtót. – Nem hallottam az első csengetést. – Ha nem hallottad, honnan tudod, hogy csengettem? Válaszul tompa tekintettel néz. Aztán lepillant a lábamnál heverő bőröndökre. – Ez meg mi? – Azt… azt mondtad, maradhatok egy darabig. – Igen, de azt hittem, csak a délelőtti műsor végéig. – Ja… Hát, annál egy kicsit tovább akarnék maradni. – Ahogy elnézem, én már nem is érem meg, hogy elmenj innen. – A küszöböt nézi. – Gyere, gyere. Hol van Conor? Történt valami a házatokkal? Ugye, nincs újra egeretek? Az egérszezon közepén vagyunk, mindig jól be kellett volna zárni az ajtókat és az ablakokat. Minden bejáratot el kell előlük torlaszolni. Én így csinálom. Ha lepakoltál, megmutatom. Conornak mindenképp meg kell tanulnia.
– Egyáltalán nem az egerek miatt akartam itt maradni, apa. – Egyszer mindent el kell kezdeni. Anyád is ezt csinálta. Utálta a kis szörnyeket. Pár napra átment a nagyanyádhoz, én meg itt rohangáltam, mint az a macska a rajzfilmben, hogy elkapjam őket. Tom és Jerry, ha jól emlékszem. – Becsukja a szemét, hogy felfrissítse a memóriáját, aztán újra kinyitja. Nem lett bölcsebb. – Engem nem zavartak, de ha egyszer utánuk mentem, azt igencsak észrevették! – Felemeli az öklét, egész harciasan néz ki így, a régmúltba révedve. Aztán hirtelen visszatér a jelenbe, felkapja a bőröndöket, és elindul befelé. – Apa! – kiáltok frusztráltam – Telefonon már elmondtam, mi a helyzet. Azt hittem, megértetted. Conor és én különköltözünk. – Különmicsoda? – Különköltözünk. – Külön mitől? – Külön egymástól! – Mi a fenéről beszélsz, Gracie? – Joyce. Mostantól nem vagyunk együtt. Szakítottunk. A folyosó egyik fala tele van fényképekkel, apa itt teszi le a táskáimat. Mindenkinek, aki belép a házba, röviden meg kell csodálnia a házi fényképkiállítást, amely címszavakban ismerteti a Conway család történetét. Apa fiúkorában, anya gyerekkorában, apa és anya együtt járnak, aztán házasok, a keresztelőm, az áldozásom, a szalagavatóm és az esküvőm. Anya és apa jelszava: fotózd le, keretezd be, tedd ki a falra. Érdekes végignézni, hogy az emberek mely eseményeket tekintik életünk kulcsfontosságú pillanatainak, mely pillanatokat tekintik fontosabbnak, mint a többit. Mert az élet nem más, mint ezen pillanatok gyűjteménye. Én szeretném azt hinni, hogy a legjobb perceim emlékét mind itt őrzöm a fejemben, a véremben. Magamnak, csakis magamnak tartogatom őket. Apát szemmel láthatóan nem zökkenti ki csődbe ment házasságom híre. Bevonul a konyhába, és megkérdi: – Teát? Én a folyosón maradok: a képeket nézem, és próbálom felfogni az illatokat. Ez apa szaga, úgy viszi magával mindenhova, mint csiga a házát. Mindig azt gondoltam, anya főztjének az illata, ami valahogy belepte az egész lakást, befurakodott a legapróbb résekbe, még a tapéta mögé is. De anya már tíz éve meghalt. Bár lehet, hogy mégis az ő illata volt. Es még most is az övé. – Mit szagolgatod a falat? Felugrók. Zavarban vagyok, lelepleztek. Csatlakozom apához a konyhában. A helyiség egy hajszálnyit sem változott, amióta elköltöztem. Ma is olyan tökéletesen tiszta, ahogy anya hagyta. Minden pontosan ugyanott van, apa még a kényelem érdekében sem mozdított el semmit. Nézem, ahogy apa teát főz, a bal lábán pihenve az alsó szekrénybe nyúl, majd a jobb lábára támaszkodik, hogy levegyen valamit a polcról. A teáskanna nagyon hangosan forralja a vizet, hiába próbálnánk beszélgetni. Igazából örülök is neki, mert apa olyan erővel szorítja a fülét, hogy belefehérednek a bütykei. A bal keze a csípőjén pihen, teáskanalat tart. Emlékszem, így állt régen is, amikor cigarettázott. A cigit a tenyerével óvta a természet viszontagságaitól, az ujjai állandóan
sárgállottak a nikotintól. Apa a tökéletes rendben tartott kertet nézi, és a fogát csikorgatja. Mérges. Újra úgy érzem magam, mint tinédzserkoromban, amikor tudtam, hogy szidás következik – Min gondolkodsz, apa? – kérdezem, amikor a teáskanna végre elcsendesedik. – A kerten – válaszol. Az álla újra megfeszül. – A kerten? – A szomszédék istenverte macskája állandóan lepisili anyád rózsabokrait. – Mérgesen megrázza a fejét – Szőrmók. – Az égnek emeli a kezét – Ez a neve. Hát, ha én a kezeim közé kaparintom ezt a Szőrmókot, garantálom, hogy utána nem lesz szőrmók. Szőrkucsmát csinálok belőle, mint az oroszok, és kozáktáncot lejtek Mrs. Henderson ajtaja előtt, míg ő odabent az új macskáját, Kopaszkát takargatja, hogy meg ne fázzon. – Tényleg ezen gondolkodsz? – kérdezem hitetlenkedve. – Na jó, nem igazán, kedvesem – ismeri be, egy fokkal nyugodtabban. – Ezen, meg a nárciszokon. Mostanában kell majd elültetni a tavaszi nárciszokat. Meg a kikericseket is. Kell pár villanykörte is. Örülök, hogy apámnak fontosabb gondja is van, mint a házasságom széthullása. Nem is egy. Remélem, a kikericsek mögött még ennek is van helye a listáján. – Hóvirágot is akarok – teszi hozzá. Ritkán járok ezen a környéken a napnak ebben a korai szakában. Más alkalommal ilyenkor ingatlanokat mutatok az ügyfeleknek a város különböző pontjain. Az emberek munkában vannak, semmi zaj a környéken. Nem is értem, apa általában mit kezd magával ebben a csendben. – Mit csináltál, mielőtt megérkeztem? – Harminchárom éve, vagy ma? – Ma. – Próbálok nem mosolyogni, mert tudom, hogy komolyan gondolja. – Keresztrejtvényt fejtettem. – A konyhaasztal felé bólint. Az asztalon egy lap, tele fejtörőkkel. A felét már megfejtette. – Nem tudok mit kezdeni a hatossal. Nézd meg te is. – Hoz egy csésze teát. Valahogy egy csepp sem hullik a földre, akárhogy is imbolyog. Apa mindig szilárd, mint a szikla. – Az egyik Mozart-opera nagyon rossz fogadtatásban részesült, az anekdota szerint egy befolyásos kritikus ezt írta róla: „Túl sok benne a hangjegy”. Ki volt a kritikus? – olvasom hangosan. – Mozart – vonja meg a vállát apa. – Semmit sem tudok erről a fickóról. – II. József császár – válaszolok. – Micsoda? – apa szőrös szemöldöke magasra ugrik a meglepetéstől. – Hát ezt meg honnan tudtad? Hatalmas grimaszt vágok. – Biztos hallottam valah… mi ez, valami ég? Apa kiegyenesedik, és úgy szagol a levegőbe, mint egy kopó. – Pirítós. Az előbb csináltam. Túl nagyra állítottam be a sütőt, úgyhogy megégett. Ráadásul ez volt a két utolsó szelet kenyér. – Utálom, ha ez történik. – Megrázom a fejem. – Hová tűnt anya fényképe a folyosóról?
– Melyik? Harminc kép van a falon anyádról. – Megszámoltad? – nevetek. – Én szögeltem fel őket, nem igaz? Összesen negyvennégy fénykép, tehát negyvennégy szög. Elmentem a háztartási boltba, vettem egy csomag szöget. Negyven volt benne. A másik négy miatt kellett vennem még egy csomaggal. – Négy ujját mutatja, és megrázza a fejét. – A maradék harminchat még mindig ott van a szerszámos ládában. Hová tart a világ… Terrorizmus, globális felmelegedés – ez semmi. Apa szemében a világ hanyatlásának a legfőbb bizonyítéka: harminchat szög egy szerszámos ládában. És valószínűleg igaza van. – Szóval: hol a fénykép? – Ott, a szokásos helyén – mondja nem túl meggyőzően. Mindketten a konyhaajtó felé nézünk. Felállok, hogy kimenjek megnézni. Így működik az ember, ha sok ideje van. – Á, á – int felém hirtelen mozdulattal. – Ülj csak le – mondja, és feláll. – Megnézem én. – Becsukja maga mögött a konyhaajtót, úgyhogy nem látom, mit csinál. – Itt van, megvan! – kiált be. – Szia, Gracie, a lányod aggódott miattad. Azt hitte, elbújtál, pedig végig itt voltál, amikor végigszagolgatta a falakat, mert azt hitte, kigyulladt a papír. Mintha kezdene kicsit megőrülni, otthagyja a férjét meg a munkahelyét! Egy szóval sem említettem apának, hogy hosszabb szabadságra megyek. Tehát beszélt Conorral. Szóval, az első pillanattól, azóta, hogy becsöngettem, pontosan tudja, miért jöttem. Meg kell hagyni, nagyon jól játssza a hülyét. Visszajön a konyhába. Ahogy az ajtó kinyílik, meglátom a fényképet a folyosóasztalon. – Á! – ijedten néz a karórájára. – Tíz óra huszonöt! Menjünk be gyorsan! – Már rég láttam ilyen fürgén mozogni. Felkapja a tévéműsort és a teáját, átsiet a tévészobába. – Mit fogunk megnézni? – követem apát a nappaliba. Mulattat a viselkedése. – Gyilkos sorok. Ismered? – Sosem láttam. – Várj csak, majd meglátod, Gracie. Jessica Fletcher nagyon ügyes, mindig elkapja a gyilkost. Aztán a másik csatornán megnézzük a Halálbiztos diagnózist. Abban meg az összes bűnügyet az orvos deríti fel. – Felkap egy tollat, és bekarikázza a műsort a tévéújságban. Lenyűgöz, milyen lelkes apa. A televízióval együtt énekli a film bevezető zenéjét, időnként még trombitál is hozzá a szájával. – Gyere, feküdj ide a kanapéra, ezt meg rád terítem. – Leveszi a zöld bársony kanapé tetején fekvő kockás gyapjútakarót, és lágy mozdulattal betakar vele. A széleit alám gyűri, olyan szorosan, hogy meg sem bírok moccanni. Erre a takaróra fektettek már babakoromban is… És később, valahányszor betegen feküdtem otthon (ilyenkor engedték, hogy a kanapéról nézzem a tévét). Szeretettel nézem apát. Eszembe jut, milyen gyengéd, kedves volt velem egész gyerekkoromban. És most egy kicsit megismétlődik az egész. Aztán hirtelen olyan lendülettel huppan a kanapé végére, azaz a lábamra, hogy csillagokat látok.
– Na, mit gondolsz, Gracie, a műsor végére milliomos lesz Betty? Mostanra rengeteg félórás reggeli műsort végignéztünk. Jelenleg épp a Régiségek útja megy. Betty hetvenöt éves Warrickshire-i nő. Teáskannát vitt az értékbecslőkereskedőhöz, és most izgatottan várja, az mennyire taksálja a portékát. Nézem, ahogy a kereskedő finom kezekkel forgatja a teáskannát, és hirtelen nagyon kellemes, ismerős érzés fog el. – Bocs, Betty – mondom a tévének. – Sajnos csak másolat. Egy tizennyolcadik századi darab másolata. A franciáknál használtak ilyen teáskannákat. A Bettyét a huszadik század elején csinálták. Látszik a fogantyú kidolgozásán. Csapnivaló kézművesmunka. – Tényleg? – pillant rám apa érdeklődve. Élénk figyelemmel nézzük a képernyőt. A kereskedő megismétli a szavaimat. Szegény Betty teljesen összetörik, de igyekszik úgy tenni, mintha amúgy sem akarta volna eladni. Hiszen a nagymamájától kapta… – Hazug némber! – kiabál apa. – Betty már foglalt jegyet egy luxushajókázásra, és megvette az új fürdőruháját is. Te, Gracie, honnan tudsz ennyi mindent a fazekakról meg a franciákról? Valamelyik könyvedben olvastad? – Talán igen. – Fogalmam sincs. Ahányszor megpróbálom megérteni, honnan veszem ezt a sok új információt, megfájdul a fejem. Apa észreveszi az arckifejezésem. – Miért nem telefonálsz valamelyik barátodnak? Menj, beszélgessetek. Nincs kedvem hozzá, pedig tudom, hogy itt lenne az ideje. – Igazad van, lehet, hogy felhívhatnám Kate-et. – Melyik az, az a csontos? Aki tizenhat éves korodban leitatott házi whiskey-vel? – Igen, ő Kate – nevetek. Apa soha nem bocsátotta meg neki. – Micsoda neve van, ejnye, ejnye. Bajkeverő volt az a lány. Na, aztán vitte valamire? – Nem, nem sokra. Volt a városban egy boltja, eladta kétmillióért, azóta otthon van a gyerekeivel. – Apa döbbent arcot vág. Vicces, alig bírom ki nevetés nélkül. A fülén látom, hogy visszanyerte a lendületét. – Menj csak, hívd fel, persze. Beszélgessetek. Ti, nők úgyis szeretitek az ilyesmit. Anyád mindig azt mondta, jót tesz az ember lelkének. Anyád imádott beszélni, folyton ömlött belőle a szó, mindegy, kivel beszélt, mindegy, miről. – Vajon kitől tanulhatta? – mormolom halkan, de csodálatos módon apám megnyúlt füle éppen remekül működik. – A horoszkópja, onnan jön az egész. Kos. Folyton áradt belőle az o-kosság. – Apa!
– Mi van? Azt hiszed, most azt mondom, utáltam? Dehogyis. Erről szó nincs. Szívemből imádtam, de lássuk be, az az asszony folyton hülyeségeket beszélt. És mintha nem lenne elég, hogy beszél valamiről, utána még végig kellett hallgatnom azt is, mit érez a dologgal kapcsolatban. Legalább tízszer. – Te nem is hiszel a horoszkópban. – bököm lágyan oldalba. – De hiszek. Mérleg vagyok. – Dülöngélni kezd, mint a keljfeljancsi. – Folyton mérlegel. Mindig egyensúlyban van. Nevetek, aztán visszavonulok a szobámba, hogy felhívjam Kate-et. Amióta elköltöztem, a szobámban gyakorlatilag semmi sem változott. Nagy ritkán megesett ugyan, hogy vendégek aludtak itt, de a szüleim sosem dobták ki a dolgaimat. Az ajtó még mindig tele van The Curematricákkal. Egyszer, amikor átrendeztem a posztereimet, a ragasztószalag felszakította a tapétát: a sérülés még ma is ott van. A tapétában okozott kár miatt büntetésből nekem kellett lenyírnom a füvet a hátsó kertben. Sajnos, a fűnyíró eltévedt, és teljesen tönkretett egy bokrot. Apa ezután egész nap nem állt szóba velem. Azt hiszem, az volt az első alkalom, hogy virágot hajtott a bokor, pedig már többéves volt. Akkor még nem értettem, miért éli meg apa ekkora tragédiának a dolgot, de most, hogy éveken át azért ápoltam egy házasságot, hogy végignézzem, ahogy elhervad és elpusztul, már teljesen világos. Biztos vagyok viszont benne, hogy ő nem érzett akkora megkönnyebbülést az eset után, mint én most. Olyan pici a szobám, hogy csak egy ágy és egy szekrény fér el benne, de számomra ez volt az egész világ valamikor. Ez volt az egyedüli sarka a földnek, ahol szabadon gondolkodhattam, álmodhattam, sírhattam és nevethettem. És várhattam, hogy felnőjek, és végre olyasmiket csinálhassak, amit akkoriban még nem engedtek meg nekem. Régen ez volt az egyetlen kuckóm a világon; és ma, harminchárom éves koromban, újra ez az egyetlen kuckóm. Ki gondolta volna, hogy egy nap újra itt leszek, és mindaz, amire vágytam, sőt vágyom, nem lesz itt velem! Ma nem a The Cure tagja, vagy Robert Smith felesége akarok lenni… csak anya és feleség. A tapétát vad virágminták díszítik, nem olyan hangulatot sugároznak, ami egy pihenőhelyhez illene. Fakózöld szárakon milliónyi apró barna virág. Utólag nem is csodálom, hogy igyekeztem az egész falat poszterekkel befedni. A szőnyeg sötétbarna, örvényszerű világosbarna mintákkal. A sok kilocsolt parfüm és kozmetikum maradandó nyomokat hagyott rajta. A szoba nagyon rég nem változott. A szekrény tetején fakóbarna bőröndök állnak halomban, Anya halála óta csak a port fogják. Apa soha nem jár el sehova – rég eldöntötte, hogy az élete anyám nélkül felér egy utazással, neki nem kell több. A legújabb tárgy a szobában a paplanhuzat. „Új”, azaz tízéves, anya akkor vette, amikor a helyiségből vendégszobát csináltak. A halála előtt egy évvel költöztem el, akkor Kate-hez. Azóta mindennap bánom, hogy nem maradtam: annyi értékes napot vesztettem így el… Reggelente anya hosszú ásításaira ébredhettem volna, és hallgathattam volna, ahogy beszámol a legfrissebb kalandjairól, miközben Gay Byrne rádióműsora megy a háttérben. Anya imádta Gay Byrne-t, az volt az egyetlen életcélja, hogy egyszer találkozzon vele. Egyszer „majdnem” sikerült: apával
bejutottak a késő éjszakai show-ra nézőnek. Utána még évekig erről beszélt. Szerintem anya érzett valamit Byrne iránt. Apa utálta a férfit. Szerintem azért, mert tudta, mit érez anya. Manapság viszont már apa is szívesen hallgatja a műsort, ha épp az megy a rádióban. Azt hiszem, ilyenkor azokra a gyönyörű pillanatokra emlékszik, amikor még élt. Mintha amikor Gay Byrne hangját hallaná, valójában anyát képzelné a helyére. Halála után apa csupa olyan tárggyal és szokással vette magát körül, amit anya nagyon szeretett Elkezdte hallgatni Gay reggeli műsorát, nézni kezdte anya kedvenc tévéműsorait, ha boltba ment, mindig vett valami olyan kekszet, amit anya szeretett Nem ette ugyan meg, de jólesett neki, hogy látja a dobozokat a konyhában. Mint ahogy megnyugtatta az is, ha anya magazinjai is ott sorakoztak az újságai mellett. Anya papucsát a kandallónál álló fotel mellett hagyta. Ilyenekkel tartotta magában a lelket így emlékeztette magát, hogy a világ nem hullott darabokra. Van, hogy az ember csak úgy tud egyben maradni, ha minden lehetséges ragasztóba belemarkol. Hatvanöt éves volt, özvegynek még ifjú. Huszonhárom évesen én is túl fiatal voltam, hogy elveszítsem az anyámat. Anya ötvenöt volt, igazán éretlen a halálhoz. De a rák, ez az időtolvaj, amelyet ráadásul nagyon későn fedeztek fél nála, közbeszólt. Apa a generációjához képest későn házasodott, negyvenkét éves volt, amikor megszülettem. Azt hiszem, még nagyon régen lehetett valakije, aki összetörte a szívét. Soha nem mesélt róla, én pedig soha nem kérdeztem. Az életének arról a korszakáról mindig azt mondja, több évébe telt megtalálni anyát, mint amennyit vele tölthetett, de mielőtt találkoztak, minden percében őt kereste. És anya miatt a várakozás minden perce megérte. Anya soha nem találkozott Conorral, de nem is vagyok biztos abban, hogy megkedvelte volna. Igaz, volt annyira udvarias, hogy ezt valószínűleg nem hozta volna szóba. Nagyon sokféle embert szeretett, de leginkább azokat, akik tele voltak lelkesedéssel és energiával, akikből áradt az élet. Conor kellemes ember. Kellemes, ennyi. Sosem jön lázba. Sőt, még lelkesnek sem láttam. Egyszerűen csak kellemes, más szóval: rendes. Ha az ember egy rendes emberhez megy hozzá, lesz egy rendes házassága, de ennél semmiképp sem több. Nincs is a rendessel semmi baj, ha több is van a dologban – de ha nincs, az probléma. Apa bárkivel bármikor szóba tudott állni anélkül, hogy a másik pozitív vagy negatív értelemben megérintette volna. Conorról egyszer mondott csak rosszat, azt mondta: „Miféle ember az, aki szereti a teniszt?” Tudni kell, hogy apa a tradicionális ír sportok és a foci lelkes híve. Ezeket a szavakat olyan undorral mondta ki, mintha már az is bemocskolná a száját, hogy erről beszél. Az sem dobott sokat apa véleményén, hogy nem sikerült gyereket csinálnunk. Minden sikertelen terhességi teszt után a teniszre fogta, főleg Conor fehér rövidnadrágjára, amelyben a férjem néha megjelent. Tudom, csak azért mondta, hogy felvidítson; néha sikerült is, máskor kevésbé. Mindenesetre nagyon biztonságos vicc volt, mert tudtuk, hogy nem a tenisznadrág a hibás, sőt, mégcsak nem is a nadrág gazdája. A paplanhuzatra ülök, óvatosan, hogy össze ne gyűrjem. Két párna- és egy paplanhuzat, anya a Dunnes áruházban találta. Vett egy ugyanolyan
mintájú gyertyát is, azt kirakta az ablakpárkányra. Sosem gyújtottuk meg a gyertyát, már az illata is rég elszállt. Sőt, ma már poros, ami ékesen bizonyítja, hogy apa bizony nem végzi rendesen a házimunkát… nem mintha az embernek hetvenöt éves korában más fontos leporolnivalója is lenne, mint az emlékei. De lenyugodott a por, úgyhogy most már maradjon is így. Bekapcsolom a mobilomat, napok óta először. Rengeteg üzenet érkezik, lehet vagy egy tucat. A közeli, fontos vagy kíváncsi ismerőseimet már többnyire mind felhívtam: gondoltam, úgy a legjobb, ha mielőbb túl vagyok a dolgon, egy rövid hívás, és kész, alig fáj. Gyorsan nyissuk ki a telefonkönyvet, és ratata, mint egy géppisztoly, hívásonként három perc. Nem is én telefonáltam, hanem egy meglepően energikus nő, akinek átmenetileg kölcsönadtam a testem. Az a nő irigylésre méltó: magabiztos és optimista, érzelmekben gazdag és bölcs – mindig azt hozza, amire szükség van. Tökéletesen tud időzíteni, és az érzései olyan lényegretörőek és hatásosak, hogy néha az jutott eszembe, leírom mindet. A telefonbeszélgetések során helyenként- még egy kis humort is bedobott, amit a közeli, fontos vagy kíváncsi hallgatók egy része egészen jól kezelt, míg mások mintha megütköztek volna. Persze őt ez egy csöppet sem érdekelte, ez a történet róla szólt. Ha akart, akár sírva is fakadhatott. Persze, korábban már találkoztam ezzel a nővel: néha, ha komoly trauma ér, megjelenik, belebújik a ruháimba, és végigcsinálja a nehezét. Biztos, hogy lesz még hozzá szerencsém. Ah, soká lesz még, mire a saját hangomon is meg tudok majd szólítani másokat! Kivétel egyvalaki: a nő, akit most hívok. Kate a negyedik csörgésre veszi fel. – Helló! – kurjant a telefonjába. Ugrok egyet a meglepetéstől. A háttérben heves zaj, mintha egy kisebbfajta háború dúlna. – Joyce! – kiált. Most veszem észre, hogy ki vagyok hangosítva. – El sem tudod képzelni, hányszor hívtalak. DEREK, ÜLJ LE, ANYA NEM SZERETI, HA ÍGY VISELKEDSZ! Bocs, most futom az iskolai kört. Haza kell vinnem hat gyereket egy gyors uzsonnára, utána Ericnek kosár-, Jaydának meg úszásedzése lesz. Nincs kedved odajönni este hétkor? Jaydának ma lesz az első úszásvizsgája. A háttérben Jayda vonító hangon közli, mennyire utálja az úszásvizsgákat – Hogy utálhatod, ha még sosem csináltad? – csattan fel Kate. Jayda még hangosabban szirénázik, el is tartom a telefont a fülemtől. – JAYDA! HAGYD ANYÁDAT BÉKÉBEN EGY PERCRE! DEREK, KAPCSOLD BE A BIZTONSÁGI ÖVED! Ha FÉKEZEK, KIREPÜLSZ AZ ABLAKON, és RIPITYÁRA TÖRÖD AZ ARCOD! Egy pillanat, Joyce. Várok. Odaát csend. – Gracie! – üvölt apa fennhangon. Pánikszerűen rohanok a lépcsőhöz. Gyerekkorom óta nem hallottam ilyen hangon kiabálni. – Igen? Apa! Jól vagy? – Megvan! Hét betű! – kiáltja. – Mi van meg? – Hét betű! – Fogalmam sincs, miről beszélsz! – A játék a tévében, HÉT BETŰ!
Kár volt aggódnom. Kicsit frusztráltan ülök le a lépcső tetején. Kate visszatér. Úgy tűnik, odaát megnyugodtak a kedélyek. – Jó, most már nem vagy kihangosítva. Valószínűleg bevisz a rendőr, mert vezetés közben telefonálok, és kitiltanak a gyors sávból is, de ki a faszt érdekel. – Megmondom anyukámnak, hogy csúnyán beszélsz! – hallom egy gyerek vékony hangját. – Jó. Úgyis évek óta szeretném a képébe vágni – súgja Kate a telefonba. Ezen már elnevetem magam. – FASZ, FASZ, FASZ, FASZ! – énekli a háttérben a gyerekkórus. – Úristen, Joyce, jobb, ha most lerakjuk. Odajössz hétre a szabadidőközpontba? Csak akkor érek rá. Vagy holnap. Tenisz háromkor, vagy hatkor gimnasztika? Megkérdezhetem Frankie-t, hogy ő is ráér-e. Frankie. Francescának született, de erre a névre nem hallgat. Apának nem volt igaza Kate-tel kapcsolatban: igaz, hogy ő szerezte azt a házi whiskey-t, de Frankie volt az, aki gyakorlatilag kiékelte a szám, és a torkomba öntötte az italt. Apa ezt a verziót nem ismeri, és Frankie-t szentnek tartja. Kate haragszik is érte. – Legyen a holnapi gimnasztika – mosolygok. A gyerekek egyre hangosabban kántálnak. Kate lerakja, csend lesz. – GRACIE! – jön az újabb üvöltés. – Joyce vagyok, apa. – Kitaláltam a választ a legnehezebb kérdésre! Visszamegyek a szobámba, ledőlök az ágyra, és párnát húzok a fejemre. Apa pár perc múlva bejön hozzám. Ahogy belép, egy pillanatra nagyon megijedek. – Egyedül én fejtettem meg, a játékosoknak fogalma sem volt. Végül Simon nyert, ő jutott be a holnapi fordulóba. Három napja mindig ő nyer, szinte már unom az arcát. Nagyon vicces feje van, nevetnél, ha látnád. Szerintem Carol, a műsorvezető sincs oda érte. Elég sokat fogyott mostanában a csaj. Akarsz egy itókát? Csinálok még egy teát. – Nem, köszi. – Újra a fejemre húzom a párnát. Úristen, hogy lehet ennyit beszélni? – Én kérek. Kell a gyógyszeremhez. Ebédkor kellett volna bevennem, de elfelejtettem. – Ebédkor már bevettél egy gyógyszert, nem emlékszel? – Azt a szívemre szedem. Ezt meg a memóriámra. A rövid távúra. Kibújok a párna alól. Látni akarom, hogy komolyan mondja-e. – Tehát azt mondod, elfelejtetted bevenni? Bólint. – Ó, apa. – Elnevetem magam. Apán látszik, hogy nem érti. – Nekem te vagy a legjobb orvosság. Azt hiszem, ideje beszerezni valami erősebb gyógyszert, mert a mostani nem nagyon hat, nem igaz? Elfordul, zúgolódva távozik. – Még ugyan hatna, ha nem felejteném el bevenni – morogja. – Apa! – szólok utána. Megáll a lépcső tetején. – Köszönöm, hogy nem kérdeztél Conorról. – Jó, nincs mit kérdeznem. Pár nap, és újra együtt lesztek.
– Nem, nem leszünk – felelem halkan. Apa egy kicsit közelebb jön a szobám ajtajához. – Van valakije, vagy mi? – Nincs. És nekem sincs. Csak nem szeretjük egymást. Már régóta. – De hozzámentél, Joyce. Emlékszel, én magam vezettelek az oltárhoz – néz zavaros tekintettel. – És ez szerinted mit jelent? – Ígéretet tettetek egymásnak az Isten házában. A saját fülemmel hallottalak titeket. Mi van a mai fiatalokkal? Mi ez az állandó szakításújraházasodás? Manapság senki nem tartja meg az ígéreteit? Sóhajtok. Mit lehet erre válaszolni? Apa lassan elindul a konyha felé. – Apa. Megáll, de nem fordul meg. – Szerintem nem gondoltad végig, mi a másik lehetőség. Jobban szeretnéd, ha megtartanám az ígéretem, és az életem hátralévő részét Conorral tölteném, még akkor is, ha nem szeretem, és boldogtalan vagyok mellette? – Ha azt hiszed, a házasságunk anyáddal tökéletes volt, nagyon tévedsz. Nincs tökéletes házasság. Senki nem boldog egy életen át, kedvesem. – Jó, értem, de képzeld el azt, hogy soha nem vagy boldog. Egyszer sem. Elmereng, ezt talán még soha nem gondolta így végig. Lélegzetvisszafojtva várom, hogy végre megszólaljon. – Megyek, csinálok egy itókát. Már félúton van a földszint felé, amikor visszakiált: – Csokisat!
– Figyelj, tesó, nyaralni jöttem! Miért akarsz mindenáron magaddal vinni a konditerembe? – Al lépkedve-ugrálva próbál lépést tartani vékonyabb bátyjával. – Jövő héten randim van Sarah-val – szól hátra Justin, és tovább kocog. – Jó formában akarok lenni, mint régen. – Nekem nem úgy tűnik, mintha most rossz formában lennél – lihegi Al, és letöröl egy nagy adag izzadságot a szemöldökéről. – Mostanáig a válás-felhőm miatt nem tudtam edzeni. – A válás-felhőd miatt? – Még sosem hallottál róla? Alnek már megszólalni sem nagyon van ereje, inkább csak megrázza a fejét. – Ez egy olyan felhő, amely rád telepszik, felveszi az alakod, aztán szorosan köréd fonódik. Olyan szorosan, hogy utána megmoccanni is alig bírsz. És levegőt venni. És edzeni. És más nőkkel találkozni, pláne lefeküdni. – Ja, értem. A válás-felhőd olyasmi lehet, mint az én házasságfelhőm. – Hát, úgy tűnik, az én felhőm végre továbbállt. – Justin felnéz a szürke londoni égre, egy pillanatra behunyja a szemét, és vesz egy mély levegőt. – Ideje, hogy újra színre lépjek. – Kinyitja a szemét, de későn: fejjel nekimegy az előtte álló lámpaoszlopnak. – A fenébe, Al! – Kétrét görnyed, és a fejét fogja. – Kösz, hogy figyelmeztettél! Al céklavörös arccal, sípolva, lihegve néz a bátyjára. Alig bír megszólalni. Helyesebben szólva: nem bír megszólalni. – Függetlenül attól, hogy én sportolok-e, nézz már magadra! Az orvosod megmondta, hogy ideje lenne leadnod pár száz kilót. – A huszonöt kiló – zihálás – azért messze nem – zihálás – pár száz. Ne kezdd már te is! – Zihálás. – Épp elég, hogy Doris nem hagy békén. – Sípoló zihálás. Köhögés. – Nem tudom, mennyit tudhat ő a diétázásról, az a nő egyszerűen nem eszik. Még a körmét sem rágja, de nem azért, mert gusztustalan, hanem mert fél, hogy túl sok benne a kalória. – Eredeti a körme? – Igen. A szőre, a körme és a haja eredeti, de semmi más nem. Kell valami, amibe belekapaszkodhatok. – Al körülnéz. Úgy néz ki, mintha szédülne. – Ez egy kicsit túl sok információ – felel Justin, aki a jelek szerint félreértette. – A szőrzetét hagyjuk. Döbbenetes, hogy a haja is valódi. – Teljesen. A festést leszámítva. Eredetileg barna. Még szép, hiszen olasz. Szédül. – Ja, kicsit szédült. Amikor elkezdte azt az előző élet-sztorit a nőről, akivel a fodrásznál találkoztam… – nevet Justin. – Miért, talán van jobb magyarázatod?
– Nem, öreg, az öcséd szédül! – bámul rá Al, és a közeli korlátba kapaszkodik. – Ja… Tudtam, ne viccelj, csak ugrattalak. Na, úgy tűnik, mindjárt itt vagyunk. Kibírsz még kábé száz métert? – Attól függ, mennyire kábé a kábé – vág vissza Al. – Körülbelül annyira, mint a ti kábé egyhetes látogatásotok. Lassan egy hónapnál járunk. – Hát, gondoltuk, okozunk egy kellemes kis meglepetést Doug különben is rendben tartja a boltot nélkülem is. Az orvos azt mondta, ne stresszeljek túl sokat. A családban volt már szívbetegség. Jobb, ha kicsit kipihenem magam. – Azt mondtad az orvosnak, hogy a családban volt szívprobléma? – kérdi Justin. – Igen. Apa infarktusban halt meg. Elsőre ez jut eszembe. Justin nem válaszol. – Különben meg, nincs mire panaszkodnod. Doris olyan szépen be fogja rendezni a lakásod, hogy még meg is köszönöd, hogy itt maradtunk. Tudod, hogy a kutyaszalont egy az egyben ő csinálta? Justin kimereszti a szemét. – Így van – mondja Al büszkén, sugárzó arccal. – Na de hány szemináriumod lesz Dublinban? Lehet, hogy egyik alkalommal elkísérünk Dorisszal. Tudod, illene megnéznünk, honnan jött apa. – Apa Corkból jött. – Ja? És laknak még ott rokonai? Akár csinálhatnánk egy családfafeltáró körutat is, mit szólsz? – Nem is rossz ötlet. – Justin gondolatban előveszi a naptárát. – Még lesz egy pár szemináriumom. De szerintem ti addigra már nem lesztek itt. – A szeme sarkából figyeli Al reakcióját. – A jövő héten ne gyertek, Sarah-val akarok találkozni. – Ennyire bírod a csajt7 Al már majdnem negyvenéves, de Justint még ma is meglepi egy-egy szófordulattal. – Hogy ennyire bírom-e a csajt? – ismétli. Szórakoztatja a kérdés, de egy kicsit el is gondolkodik. – Jó kérdés. Nem, ennyire nem, de legalább nem vagyok egyedül. Jó válasz? – Na, és már ott, a véradókocsiban rád ugrott? – kuncog Al. – Hű, de ijesztő volt! – mondja Justin. – Sarah erdélyi vámpír. Nyomjunk le egy órát a konditeremben, mit szólsz? – vált témát. – Nem hiszem, hogy szó szerint kell venni azt a pihenést Attól nem leszel jobban. Eleve: a pihenés juttatott oda, ahol most vagy. – EGY ÓRÁT? – robban ki Alből. – Mit fogtok csinálni a randin, sziklát másztok, vagy mi? – Csak ebédelni megyünk. – És mi, a saját kezeddel fogod levadászni és megnyúzni a kaját? – kiált Al grimaszolva. – Egy éve nem voltál edzeni! Holnap reggel járni nem fogsz bírni, nemhogy dugni!
~ Edénycsörgésre ébredek. Lentről, a földszintről jön a zaj. Először azt gondolom, otthon vagyok, a hálószobámban, a házamban. Eltart egy darabig, amíg felismerem a helyzetet. És minden, minden újra az
eszembe jut. Ez mostanában a reggeli gyógyszerem. Nehéz lenyelni. Nemsoká eljön az a nap, amikor ébredés után azonnal jelen leszek a valóságban. Nem tudom, várom-e azt a napot: áldottak a felejtés rövid pillanatai. Nem aludtam jól az éjjel. A fejem tele volt gondolatokkal, apa pedig óránként járt vécére. Illetve ha aludt, akkor a horkolását kellett hallgatnom. Szó szerint rengett tőle a ház. Igaz, hogy sokszor felébredtem, de sokat álmodtam is, és az álmaim még mindig frissen itt lüktetnek a fejemben. Egész valóságosnak tűnnek, mintha emlékek lennének. Persze ki tudja, mennyire valóságosak az ember emlékei, az agyunk annyi mindent átformál. Emlékszem, egyik álmomban egy parkban voltam, bár nem, azt hiszem, nem is én voltam. Egy tejfelszőke kislány volt a karjaimban, forogtunk. Egy vörös hajú nő nézett bennünket, a kezében kamera. Minden színes volt, rengeteg virág, piknikeztünk… Próbálok visszaemlékezni a dalra, amely egész éjszaka a fülemben zengett, de nem megy. Hallom viszont, hogy apa odalent a „The auld triangle” régi ír dalt énekli. Amióta az eszemet tudom, társas összejöveteleken mindig ezt énekelte. Gondolom, inkább úgy illene mondanom, hogy amióta az eszét tudja. A társaság előtt áll behunyt szemmel, sörrel a kezében, és fennhangon énekli a dalt. Milyen békés kép. Kiugróm az ágyból, felnyögök. Éles fájdalom hasít a lábaimba, a csípőmtől a combomon át egészen a vádlimig egyszerre fájdul meg mindenhol. Megpróbálom megmozdítani a többi testrészem is, de gyakorlatilag megbénít a fájdalom: a karom, a bicepszem, a tricepszem, a hátam, a felsőtestem közösen gyötörnek. Nem értem. Masszírozni kezdem az izmaimat, és elhatározom, hogy elmegyek az orvoshoz, hátha valami bajom van. Biztos a szívem: vagy azt mondja, jobban oda kellene figyelnem rá, vagy annyira tele van fájdalommal, hogy már csak úgy tud könnyíteni magán, ha ezt a kínt megosztja a többi testrészemmel is. Az izmaim együtt lüktetnek a belső szerveimmel. Az orvos nyilván azt mondaná, a matracnak köszönhetem, végül is harmincéves, akkoriban pedig még nem várták el az emberek, hogy álmukban jól meg legyen támasztva a hátuk. Nem mintha ez most segítene rajtam! Nem tudom, ki csinálja ezt velem, de csak azt tudom neki mondani: „Gyere csak, mutasd, mi van még a tarsolyodban! Már majdnem kiütöttél. Még egy próbálkozás, és kidőlök, mint a tekebábuk.” Felveszem a háziköntösöm, és lassan, merev mozdulatokkal, egyenes térddel lemegyek a lépcsőn. Megint füstszag van. Ahogy elmegyek a folyosón álló asztal mellett, újból észreveszem, hogy anya fényképe nincs a helyén. Egy ösztöntől vezérelve kinyitom az asztalfiókot: meg is van, ott hever a kép, arccal lefelé. Könnyek szöknek a szemembe, dühös vagyok, hogy egy ilyen drága dolgot így rejteget apa. Ez a kép mindkettőnknek többet jelent, mint egy puszta fotó: a kép valahogy egyenértékű anya jelenlétével a házban. Itt van, valahányszor belépünk az ajtón, vagy reggel lejövünk a lépcsőn, és köszönt minket. Elszámolok tízig, és végül úgy döntök, egyelőre nem szólok. Nyilván apának van valami oka, hogy ezt csinálja,
igaz, én el sem tudom képzelni, mi lehet az. Betolom hát a fiókot, és anyát ott hagyom, ahová apa tette. Olyan érzés, mintha újból eltemetném. A konyhában teljes felfordulás fogad. Mindenfelé fazekak, serpenyők, konyharuhák, tojáshéj. Úgy néz ki a helyiség, mintha valaki kiürítette volna a szekrényeket. Apa ott áll a halom közepén, a szokásos pulóvering-nadrág kombinációjára rávett egy piros fehérneműs nőt ábrázoló kötényt. A lábán Manchester United papucs, akkora, mint egy focilabda. – Jó reggelt, kicsim! – mondja, ahogy meglát. A jobb lábára emelkedik, és csókot nyom a homlokomra. Most eszmélek rá, hogy évek óta ez az első alkalom, hogy valaki reggelit készít nekem. Es hosszú évek óta ez az első alkalom, hogy apának van kinek reggelit csinálnia. Szóval, ez volt az a nagy éneklés, az edénycsörömpölés meg a káosz: apa teljesen be van indulva. – Palacsintát sütök, vastagon, ahogy szereted! – Úú, de szuper! – Ezt mondja a szamár is, nem? – Milyen szamár? – Hát amelyik… – ahogy behunyja a szemét, hogy jobban tudjon koncentrálni, egy pillanatra megáll a kezében a serpenyőt kavargató kanál. – Az a sztori a zöld emberrel. – A hihetetlen Hulk? – Nem, másik. – Én nem ismerek más zöld embert. – Dehogynem, tudod, melyik… – A gonosz nyugati boszorka? – Nem! Ott nincs szamár! Mondd már, a történetben vannak szamarak. – Bibliai történet? – Na de Gracie, volt a bibliában beszélő szamár? Jézus szerinted nagyban falta a palacsintát?! Végül is az ostya eléggé hasonlít, tyű, lehet, hogy azt ettek az utolsó vacsorán, nem is kenyeret! – A nevem Joyce. – Szerintem Jézus nem evett ostyát, de miért is ne, megkérdezem a többieket a hétfői klubban. Lehet, hogy egész életemben rossz bibliát olvastam. – Nagyot nevet a saját viccén. A válla fölött belekukkantok a serpenyőbe. – De hát nem is palacsintát csinálsz, apa! Bosszúsan sóhajt egyet – Miért, talán szamár vagyok? Mondjad, úgy nézek én ki, mint egy szamár? A szamarak csinálnak palacsintát, ez viszont egy jó kis sült húsos reggeli lesz. Villával nyomkodja és forgatja a kolbászokat, hogy egyenletesen süljenek. – Kolbászt is kérek – szólok. – De hát te vegetáriánista vagy! – Vegetáriánus. Már nem. – Persze, már nem. Csak tizenöt éves korod óta vagy az, akkor láttad azt a műsort a fókákról. Mi jön még? Holnap arra kelek, hogy azt mondod, férfi vagy. Láttam egyszer egy ilyen műsort a tévében. Egy nagyjából
veled egykorú nő behozta a férjét az élő adásba, és azt mondta az egész közönség előtt, hogy azt akarja, hogy a férfi változzon… – Anya képe megint nincs a folyosóasztalon – tör ki belőlem. Haragszom apára. Apa mozdulatlanná válik, így kezeli a bűntudatát. Ettől valahogy egy kicsit feldühödöm, pedig nagyon jól tudom, hogy a fényképet nem valami titokzatos, éjszaka belopózó fotórakosgató tette a fiókba. Pedig lehet, hogy jobb lenne, ha úgy lenne. – Miért? – kérdem. Csak ennyit. Apa serényen tovább dolgozik, csattognak a kezében az edények és evőeszközök. – Mi miért? Inkább azt magyarázd el, miért jársz így! – Kíváncsian szemléli a mozgásomat. – Nem tudom – csattanok fel. Keresztülsántikálok a konyhán, és leülök az asztalhoz. – Talán családi vonás. – Hu-húúúú-hu! – huhog apa, mint egy bagoly. Felnéz a plafonra. – Ezt figyeld, főnök! Teríts meg, ahogy egy jó kislányhoz illik. Apa visszarántott az „itt és most”-ba. Önkéntelenül elmosolyodom. Megterítek, apa megcsinálja a reggelit. Sántán kerülgetjük egymást a konyhában, és úgy teszünk, mintha minden a régiben lenne, most és mindörökké. Időtlen pillanat.
– Mik a terveid mára, apa? Ráérsz? Egy jól megrakott villára való kolbász, tojás, szalonna, gomba és paradicsom fékez apa kaput jelentő szája bejáratánál. Szőrös szemöldöke alól nevető szemek néznek rám. – A terveim? Nézzük csak, Gracie, fussuk át a napi teendők hosszú listáját. Arra gondoltam, hogy miután végeztem a kajával, körülbelül negyedóra múlva, meginnék még egy teát. Miközben teázom, lehet, hogy leülök erre a székre, ide, az asztalhoz. Vagy esetleg arra, amelyiken te ülsz. A naptáram úgy mondaná: a pontos hely később választandó ki. Aztán átnézem a tegnapi keresztrejtvényt, mit csináltam jól, mit rosszul, aztán megpróbálom megoldani, ami tegnap nem sikerült. Utána megcsinálom a dusokut, majd a szórejtvényt. Úgy látom, ma a tengerrel kapcsolatos szavakat kell találni. „Hajózás”, „tengerészet”, „jacht”. Azt hiszem, menni fog, már látom, hogy az első sorban a megfejtés: „csónakázás”. Aztán kivágok egy csomó kupont az újságból. Nos, Gracie, a terveim szerint így fogom eltölteni a reggel első felét. Aztán, mondjuk, megiszom még egy pohár teát, és akkor elkezdődnek a kedvenc műsoraim. Ha be szeretnél jelentkezni egy megbeszélésre, egyeztess időpontot Maggie-vel. – Végre belapátolja az ételt a szájába. A tojás lecsorog az állán, és a terítőre csöppen. Nem veszi észre, ott hagyja. Nevetek. – Ki az a Maggie? Apa nyel egyet, és elmosolyodik. Magán nevet.
– Nem tudom, miért mondtam – Mélyen elgondolkodik, aztán felkacag. – Volt Cavanban egy fickó, ismertem valamikor, de már vagy hatvan éve. Úgy hívták, Brendan Brady. Mindig, amikor valami közös intéznivalónk volt, azt mondta – most mély, dörmögő hangon folytatja – „egyeztess időpontot Maggie-vel”, mintha valami hű, de fontos ember lenne. A felesége lehetett? Vagy a titkárnője? Ki tudja. „Egyeztess időpontot Maggie-vel” – ismétli apa. – Maggie valószínűleg az anyja volt – nevet, és folytatja az evést – Értem, tehát a naptárad szerint ma ugyanazt fogod csinálni, mint tegnap. – Szó sincs róla, szó sincs róla! – belelapoz a tévéújságba, megkeresi a mai műsort, és zsíros ujjal rábök. Az órájára pillant. Egy filctollat fog a kezébe, és bekarikáz vele egy műsort. – Lám, ma az Állatkórház megy, nem a Régiségek útja. A mai nap semennyire sem hasonlít a tegnapira, ugyan már. Ma kutyuskák és nyuszikák lesznek, nem ilyen Betty-féle hamis teáskannák. Ki tudja, lehet, hogy Betty ma is szerepel, a család kutyáját fogja árulni pár fillérért. Na, Betty, mégis lesz alkalmad, hogy felpróbáld az új bikinidet! – Dekorálni kezdi a tévéműsort. Nagyon koncentrál, közben folyton a szája sarkát nyaldossa. Olyan figyelemmel dolgozik, mintha legalábbis kalligráfiát csinálna. – A Book of Kells – tör ki belőlem hirtelen, bár újabban elég gyakran történik ilyen. Lassan teljesen szokványossá válik, hogy mindenfélét összezagyválok. – Miről beszélsz? – apa abbahagyja a színezést, és folytatja az evést – Menjünk be a városba. Városnézőbe. Nézzük meg a Book of Kellst a Trinity College-ban. Apa rám bámul. Közben ütemesen rág. Nem tudom, mi járhat a fejében. Valószínűleg ugyanaz, mint nekem. – El akarsz menni a Trinity College-ba. Az a lány, aki egész életében az egyetem közelébe sem akart menni, sem diákként, sem turistaként. Anyád és én hiába győzködtünk. Most meg hirtelen, egyik pillanatról a másikra, most meg akarod nézni. A „hirtelen”, és az „egyik pillanatról a másikra” ugyanazt jelenti, egy mondatba elég az egyik, Henry – javítja ki magát. – Igen, meg akarom nézni. – Hirtelen, egyik pillanatról a másikra majd' szétvet a vágy, hogy elmenjek a Trinity College-ba. – Ha nem akarod megnézni az Állatkórházat, nyugodtan szólj, csak ezért fölösleges körbeszaladni a várost. Az ember például átkapcsolhat egy másik csatornára. – Igazad van, apa. Én mostanában elég gyakran át is kapcsolok. – Komolyan? Észre sem vettem… Otthagyod a házasságod, nem vagy többé vegetáriánista, a munkádról egy szót sem ejtesz, beköltözöl hozzám, és a többi. Annyi minden történik veled, honnan tudja az ember, hogy most a csatorna változott-e meg, vagy egy új műsor kezdődött. – Új dolgokat akarok csinálni – magyarázom. – Frankie-vel és Kate-tel szívesen találkozom, de másokkal… egyelőre nem szeretnék. Új program kell, apa. Itt van a kezemben az élet hatalmas távirányítója, és azt hiszem, ideje, hogy elkezdjem nyomogatni a gombjait.
Apa válaszul merengve néz, aztán gyorsan lenyel egy kolbászvéget – Bemegyünk a városba taxival, és felülünk egy olyan turistabuszra, mit szólsz? MAGGIE! – kiáltok teljes erőmből. Apa ijedtében felugrik. – MAGGIE, APA BEJÖN VELEM A VÁROSBA KÖRÜLNÉZNI! MIT SZÓL HOZZÁ? Hegyezem a fülem, várom, jön-e válasz. És jön… Bólintok, felállok. – Oké, apa, eldőlt a dolog. Maggie azt mondja, gyere be nyugodtan a városba. Lezuhanyzom, egy óra múlva indulunk. – Ezzel kisántikálok a konyhából. Apám ott marad ülve, összezavarodva, az állán tojásnyomokkal. – Te, Gracie, kétlem, hogy Maggie azt mondta volna, hogy rohamtempóban gyalogoljunk – szól apa. Elég nehéz ilyen sebesség mellett a gyalogosokat kerülgetni a Grafton Streeten. – Ja, bocs. – Lelassítok, belekarolok. Hiába hord apa különleges egészségügyi cipőt, még így is himbálózva jár. És vele persze én is. Annyira a természetévé vált a dolog, hogy szerintem akkor is így imbolyogna, ha a lábait egy orvos egyforma hosszúra vágná. – Te, apa, leszek olyan szerencsés, hogy egy nap Joyce-nak szólítasz? – Miről beszélsz? Ez a neved, nem? Meglepetten nézek vissza. – Nem veszed észre, hogy mindig Gracie-nek hívsz? Úgy tűnik, meglepődik, de nem válaszol, csak halad előre. Fel és le, le és fel. – Ma ahányszor Joyce-nak hívsz, adok neked egy öteuróst – mosolygok. – Megbeszéltük. Joyce, Joyce, Joyce. Ó, Joyce, úgy imádlak – kuncog. – Na, ez máris húsz! – Oldalba bök, és komolyra vált. – Nem vettem észre, hogy Gracie-nek hívlak, kedvesem. Oda fogok figyelni. – Köszönöm. – De annyira rá emlékeztetsz, tudod-e. – Komolyan, apa? – Nagyon megérint a dolog, érzem, hogy a szemem megtelik könnyel. Ezt soha nem mondta. – Miben emlékeztetlek rá? – Mindkettőtöknek malacorra van. Na, ezért kár volt elérzékenyülni. – Nem tudom, miért erre megyünk, egyre távolodunk a Trinity Collegetól. Nem oda akartál menni? – De, de a városnéző buszok a Stephen's Greenről indulnak. Elég a buszból megnézni az egyetemet. Most úgysem akarok igazán bemenni. – Miért nem? – Ebédidő van. – Ja, és a Book of Kells is kiugrik egy gyors ebédre, vagy mi? – mereszti apa a szemét. – Egy sonkás szendvics és bögre tea, aztán szalad vissza, és pontosan amikor véget ér az ebédszünete, visszaugrik a vitrinbe, és mehet tovább a munka. Szerinted így működik a dolog? Szerintem meg semmi értelme, hogy csak azért ne menjünk be, mert ebédidő van. – Szerintem meg van értelme. – A lábam visz előre az úton. Nem tudom, miért erre akarok menni, de érzem, hogy most ez a helyes irány. A belső iránytűm segít.
~ Justin sietve lép ki a Trinity College főkapuján a Grafton Streetre. Ebéd Sarah-val. Egy belső hang folyamatosan győzködi, hogy mondja le a
randit, de Justin elhallgattatja. Adj neki egy esélyt. Adj magadnak egy esélyt. Meg akarja próbálni. Talajt akar találni a lába alatt. Emlékezni akar, hogy nem mindig olyan érzés találkozni egy nővel, mint Jenniferrel volt. Az az erős, a torkáig ugró szívdobogás, amelytől az egész teste vibrálni kezdett, a pillangók a gyomrában, a szinte égető érzés, amikor hozzáért a nő bőréhez. Visszagondolt, mit érzett, amikor Sarah-val találkozott. Semmit. Csak hízelgett neki, hogy tetszik Sarah-nak, és felajzotta, hogy újra van dolga nővel. Nagyon sok érzés kavargott benne a nő és a helyzet kapcsán, mégsem érzett semmit Sarah iránt. Sokkal jobban megfogta a másik nő, amelyikkel néhány hete a fodrásznál találkozott. Ez azért csak jelent valamit. Adj neki egy esélyt. Adj magadnak egy esélyt. Ebédidő tájékán a Grafton Street megtelik emberekkel. Mintha kinyitották volna a dublini állatkert kapuit, és az állatok kirohantak volna a városba, hogy legalább egy óráig élvezzék a szabadságukat. Justinnak ma már nem lesz több dolga az egyetemen. „A réz mint vászon: 1575-1775” című szemináriuma nagy sikert aratott a harmadéves diákok körében. Nem volt kötelező tárgy, mégis sokan felvették! Tudja, hogy el fog késni a randijáról, ezért futni akar, de alig bír mozogni, túlzásba vitte az edzést. Haragszik magára, hogy mégis Alnek volt igaza. Futás helyett csak sántikára futja neki, mégpedig olyan lassúra, hogy a Grafton Street leglassabb járókelői is lehagyják. Megpróbál megelőzni egy-egy embert, de annyira zsúfolt a járda, hogy nem sikerül. Nagy türelmetlenül lelassít, a tempóját az előtte menő két emberéhez igazítja – az egyikük, egy férfi, vidáman énekel és imbolyogva jár. Már ilyenkor részeg, hihetetlen.
~ Apa nem kapkod: úgy ballag a Grafton Streeten, mintha övé lenne a világ minden ideje. Valójában talán az övé is, legalábbis több van neki, mint másoknak. Igaz, ha fiatalabb volna, talán máshogy gondolkodna. Itt megáll, és rámutat valamire egy kirakatban. Ott megáll, mert néhány utcaszínész épp előadást tart. Aztán amikor továbbindulunk, szembemegy a forgalommal. Úgy kerülgetik az emberek, mint a patak vize a köveket. Feltartja a többieket, de nem veszi észre. Énekel, én pedig vele együtt ringok: fel és le, le és fel. A Grafton Street egy csodavilág, Varázslat van a levegőben, Gyémánt a hölgyek hajában, a aranypor. Ha nem hiszed el, Gyere, és nézd meg magad, Dublinban egy napos nyári reggelen.
hajukon
Apa rám néz, elmosolyodik, és újra elénekli a dalt. Ahol elfelejt egy-egy szót, ott dúdolással pótolja. Amikor dolgozom, néha annyi mindent kell csinálnom, hogy napi huszonnégy óra is kevésnek tűnik rá. Szívem szerint a kinyújtott kézzel ragadnám meg a perceket és a másodperceket. Mintha ezzel meg tudnám őket állítani… Nem, az időt nem lehet megtartani. Mégis, mintha apának
sikerülne. Soha nem értettem, mivel töltötte el az idejét. Úgy éreztem, hogy amit én csináltam – ajtókat nyitottam-csuktam, arról beszéltem, mikor milyen szögben süt be a nap, milyen típusú a fűtés, mennyi hely van a szekrényben – valahogy értékesebb tevékenység, mint az ő tili-toli dolgai. Az az igazság, hogy mindannyian tili-toli dolgokkal próbáljuk elverni a számunkra kiszabott időt. Előszeretettel állítunk össze mindenféle fontossági listát, de ennek csak annyi haszna van, hogy fontosabbnak érezzük magunkat tőle. Szóval ilyen lesz az ember, amikor minden lelassul, amikor a percek egy kicsivel lassabban ketyegnek, mint azelőtt Akkor nem siet többé. Lassabban vesz levegőt. Tágabbra nyitja a szemét, mindent jobban megnéz, befogad. Elővesz régi történeteket, visszaidéz régről ismert embereket, helyzeteket, korokat. Hagyja, hogy minden, amit a szeme elé kerül, eszébe juttasson valamit. Es beszél is róla. Beengedi magába mindazt, amit lát, és hagyja, hogy mindaz, amit lát, fontossá váljon számára. Befejezi a tegnapi keresztrejtvényt. Lelassít. Nem akar mindent most-most-most megcsinálni. Nyugodtan feltartja a mögötte haladókat, és még ha a sarkába is rúgnak, tartja a tempóját. Nem hagyja, hogy más mondja meg, milyen gyorsan menjen. Viszont, akárki is legyen mögöttem, ha még egyszer a sarkamba rúg… A nap olyan fényesen süt a szemembe, hogy alig bírok előrenézni. Mintha közvetlenül a Grafton Street tetején ülne, mint valami tekegolyó, amely mindjárt legurul, és a szélrózsa minden irányába szétlök minket, bábukat. Végre mindjárt az utca felső végénél vagyunk, már látszik a tömeg vége. Apa meglát egy pantomimművészt, hirtelen megáll. Mivel kart karba öltve sétálunk, én is lefékezek. Hátulról belém rohan valaki, és egy hatalmasat rúg a sarkamba. Ennyi, elég volt. – Halló! – fordulok sarkon dühösen. – Nézzen a lába elé! A férfi sportos mozdulatokkal továbbmegy. – Tudja, kinek hallózzon! – morogja amerikai akcentussal. Már a nyelvemen az éles válasz, de van valami a hangjában, ami elhallgattat. – Nézd már! – mutat apa hatalmas szemekkel a pantomimesre, aki épp egy láthatatlan dobozba ragadt. – Adjak neki egy láthatatlan kulcsot? Hátha azzal ki tudna jönni. – Újra elneveti magát. – Az vicces lenne, nem igaz, kedvesem? – Nem, apa. – Figyelmesen nézem az iménti ellenségem hátát. Ismerős a hangja, de honnan? – Tudod, hogy deValera úgy szabadult ki a börtönből, hogy a születésnapi süteményébe sütve becsempésztek neki egy kulcsot. Valaki mesélje már el ezt a történetet ennek a fickónak. Na, merre tovább? – Körbenéz, és elindul valamerre… Pont bele egy éneklő krisnás csoport közepébe, de észre sem veszi. A homokszínű kabátos idegen hátranéz, csak hogy még egy dühös pillantást vessen rám. Aztán fújtatva továbbmegy. Még mindig őt bámulom. Mintha le akarnám mosni az arcáról a grimaszt. Az a mosoly… Ismerem valahonnan. – Te, Gracie, itt lehet jegyet venni! Megtaláltam – kiált apa messziről.
– Várj egy percet, apa. – Követem az idegen minden mozdulatát. Könyörgöm, fordulj meg még egyszer, hadd lássam az arcod! – Jó, akkor megyek, megveszem a jegyeket. – Jól van! – Az idegen egyre távolodik. Nem veszem le róla a szemem. Nem tudom levenni róla a szemem. Meglengetem a képzeletbeli lasszóm, és utána dobom. Megvagy! Húzni kezdem, vissza, magam felé. Ezzel párhuzamosan az idegen léptei lerövidülnek, lelassulnak. Egyszer csak megáll. Juhú! Kérlek, fordulj meg. Meghúzom a kötelet. Hátrafordul, és keresni kezd a tömegben. Engem keres? – Ki vagy te? – suttogom. – Én vagyok az! – Apa újra itt áll mellettem. – Az út közepén állsz, tudod-e? – Tudom, mit csinálok – vágok vissza türelmetlenül. – Itt van, tessék, menj, vegyél jegyet – mondom, és pénzt nyomok a kezébe. Odébb lépek a krisnás csoporttól, hogy könnyebben észrevegyen a kabátos ember. A szemem egy pillanatra sem veszem le róla. A kabátja élénk, világos színű, nagyon elüt a körülötte lévők sötét, komor öltözékétől. Kicsit úgy néz ki, mint valami őszi Mikulás. Megköszörülöm a torkom, végigsimítom a még mindig igen rövid hajam. A szeme tovább pásztázza az utcát. Megtalál. Összenézünk. Pontosan abban a pillanatban ismerem fel őt, amikor ő engem. „Ő” az, a férfi a fodrászüzletből. Most mi legyen? Lehet, hogy mégsem ismert meg. Lehet, hogy még mindig mérges, hogy az előbb rákiáltottam. Nem tudom, mit csináljak. Mosolyogjak? Integessek? Egyikőnk sem mozdul. Felemeli a kezét. Int. Körülnézek, nem lehet-e, hogy valaki mást üdvözöl. Igaz, én biztosan tudom, hogy engem, fogadnék is rá, akár apámat is feltenném. A Grafton Street hirtelen kiürült. És síri csend szállt rá. Csak ő és én. Vicces, ahogy ez az egész lezajlott. Minden szereplő végtelenül nyitott volt. Visszaintek. Valamit mond. Pontosabban tátog. „Elmész, és…?” Nem. Elnézést. Azt mondja, elnézést. Próbálom kitalálni, mit válaszoljak, de mindegy, mert mosolygok. És ha az ember mosolyog, nem tud tátogni. Mint ahogy fütyülni sem. – Megvannak a jegyek! – kiált apa. – Húsz euró darabja. Bűnözők. A látás ingyenes, nem tudom, hogy van képük pénzt kérni a látványért, főleg ennyit. Erről írni fogok valakinek egy nagyon nyomatékos levelet. Ha legközelebb megkérdezed, miért ülök otthon a tévé előtt, tudni fogom, mit válaszoljak: azért, mert ez legalább ingyen van. A tévéújság két euró, a tévédíj pedig egy évre százötven. Sokkal jobban megéri, mint egy nap veled a városban – fújtat. – Jó drága taxival be a központba, hogy megnézzük, mi újság. De hát én már hatvan éve itt élek, hatvan éve teljesen ingyen nézem Dublint! Ebben a pillanatban újra megindul körülöttem az élet. Hallom a forgalom zaját, észlelem a tolongó embereket, érzem az arcomon a napsütést és a szelet. A szívem vadul ver, a vérem őrült izgalommal kering az ereimben. Apa a karom cibálja.
– Ne félj, Gracie, most már elmegy. Elmegy, ne félj. Már csak egy kicsit kell felfelé menni. Na gyere. A Shelbourne hotelhez. Jól vagy? Úgy nézel ki, mintha szellemet láttál volna. Nehogy azt mondd, hogy szellemet láttál, ma már eléggel találkoztam. Negyven euró! – motyogja zárásként. A Grafton Street tetején most sűrűbb lesz a tömeg – várják, hogy zöldre váltson a lámpa, és átkeljenek az úton. A férfi is ott van valahol, de elvész a többiek között. Érzem, hogy apa húz hátrafelé, úgyhogy lassan elindulok, le a Merrion Row-n. Hátrafelé megyek, mint egy rák, még mindig a férfit keresem a szememmel. – A francba! – Mi a baj, kedvesem? Nem kell messzire menni, mindjárt itt vagyunk. Mit csinálsz, miért mész hátrafelé? – Nem látom, akit keresek. – Kit, kedvesem? – Valakit, akit, azt hiszem, ismerek. – Megfordulok, és apa oldalán elindulok lefelé. Most az utca alsó felét pásztázom, hátha ott megtalálom a férfit. – Hát, ha nem biztos, hogy ismered, akkor inkább ne állj vele szóba, túl sokféle ember van a városban – mondja óvón apa. – Ez meg miféle busz, Gracie? Elég furcsán néz ki. Nem tudom, jó ötlet-e felülni rá. Pár évig nem jövök be a városba, a közlekedési vállalat máris elkanászodik. Ügyet sem vetek arra, amit mond. Hagyom, hadd vezessen. Beszállunk a buszba, de én továbbra is másfelé nézek. Vadul keresem a férfit még a busz műanyag ablakai mögül is. A Grafton Street tetején, ahol a férfi állt, végre eloszlott a tömeg, de már késő. Ő nincs ott. – Elment. – Valóban? Hát, ha így elszaladt, akkor biztos nem ismerted olyan jól. Az apám felé fordulok. – Apa, ez nagyon, nagyon furcsa volt. – Mondj, amit akarsz, ennél biztos nem furcsább, mint ami itt van. – Apa teljesen megzavarodva néz körül. Végre szétnézek a buszon, felmérem a terepet. Bennünket leszámítva mindenki vikingsisakot visel a fején. Az ölükben úszómellény. – Figyelem, emberek! – szól az idegenvezető a mikrofonba. – Végre mindenki megérkezett. Mutassuk be a szabályokat az újonnan érkezőknek. Amikor szólok, mindenki oooooordíííítson, úgy, mint régen a vikingek! Gyerünk, hadd halljam! Erre az egész busz felüvölt Apa és én ijedtünkben ugrunk egyet az ülésen. Apa riadtan kapaszkodik belém.
– Jó napot mindenkinek! Üdvözöljük önöket a kétéltű Vikingbusz fedélzetén! Én Fehér Olaf vagyok. Ezeknek a hajóknak az eredeti neve Dukw, de manapság inkább kedveskedően „Duck”- nak hívják.5 A buszunk egy második világháborús General Motors gép kétéltű változata. Arra 5 Magyarul: kacsa
tervezték, hogy a hajókról rakományt vagy embereket szállítson ki a partra, ezért akár öt méter mély vízben is el tud navigálni. Manapság inkább életmentő és víz alatti javítófeladatokra használják az USA-ban, Nagy-Britanniában, és a világ más részein. – Nem szállhatnánk ki? – súgom apa fülébe. Apa teljes bűvöletben van. Válasz nélkül eltol magától. – A járművünk súlya hét tonna. A hossza tizenegy méter, a szélessége közel három. Hat kereke van, egyaránt képes hátsó- és összkerékmeghajtású üzemmódra. Amint látják, a gépet teljesen újjáépítették, és ellátták kényelmes ülésekkel, tetővel, és lehúzható ablakokkal, amelyek megvédik önöket az elemek haragjától… Amint tudják, miután körüljártuk a város nevezetességeit, „belefröccsenünk” a vízbe, és egy fantasztikus vízi út során megnézzük a Grand Canal Docklands-ot!6 Ezt mindenki üdvrivalgással fogadja. Apa olyan tágra nyílt szemmel néz rám, mint egy kisfiú. – Még szép, nem csoda, hogy húsz euró volt. Egy busz, amely bemegy a vízbe. Egy BUSZ? A VÍZBE? Ilyet még nem pipáltam. Csak várj, amíg elmondom a srácoknak a hétfői klubban. Ezt kivételesen még az a nagyszájú Donal sem fogja tudni tromfolni! – Újra az idegenvezetőre figyel, aki, akárcsak az összes többi utas, hatalmas szarvakkal ellátott vikingsisakban van. Apa is kap két sisakot. Az egyiket a fejére húzza, a másikat a kezembe nyomja. Az enyémről oldalt egy-egy szőke copf lóg le. – Szia Olaf, Heidi vagyok – mondom apának, és felveszem a sisakot. Apa halk, de állati üvöltéssel válaszol. – Menet közben olyan nevezetességeket fogunk látni, mint a város híres katedrálisai, a Szent Patrik és a Christchurch, továbbá a Trinity College, kormányépületek, a György király korabeli Dublin… – Húúúú, ez tetszeni fog neked! – bök könyökkel oldalba apa. – … és természetesen a Viking Dublin! Újra felüvölt az egész busz, apát is beleértve. Nem állom meg nevetés nélkül. – Nem értem, mi ünnepelnivaló van egy rakás marhán, akik végigfosztogatták az országot, és keresztbe-kasul mindenkit meg erőszakoltak. – Nem akarod néha elengedni magad? Akár nevethetnél is. – Mi a teendő, ha meglátunk egy másik Dukw-ot az úton? – kérdezi az idegenvezető. Vidám üvöltés és fújolás a válasz. – Oké, indulás! – kurjant Olaf lelkesen.
~ Justin kétségbeesetten kutat az éneklő krisnások között. Ez a csapat egyszer csak a föld mélyéről bukkant elő, pont úgy, hogy eltakarták előle a piros kabátos nőt. Sok kopaszra borotvált, narancssárga tógás ember mosolyog felé, dobokkal és csengőkkel a kezükben. Justin nyújtózik, sőt, ugrál, hogy mélyen belásson a Merrion Row-ra, de nincs könnyű dolga. Ekkor megjelenik előtte egy fekete balettruhás, fehérre festett arcú, vörös ajkú, csíkos kalapos pantomimművész. Egy ideig farkasszemet néznek – mindkettő azt várja, hogy a másik megmozduljon. Justin 6 Kereskedelmi és kulturális negyed Dublin kikötője mellett
konkrétan azt, hogy a pantomimes megunja a dolgot, és odébbálljon. De hiába: a művész felhúzza a vállait, terpeszbe áll, matatni kezd képzeletbeli pisztolytokján, és közben gonoszan néz. Justin nyugalmat erőltet magára, és halkan, udvariasan szól: – Nézze, ehhez most nagyon nincs hangulatom. Lenne olyan kedves, hogy valaki mással játssza ezt a játékot? A pantomimes megtört arcot vág, és dalba kezd láthatatlan hegedűjén. Justin nevetést hall. Tehát máris van közönsége. Szuper. – Jó, nagyon vicces. Oké, ennyi elég is volt. Justin otthagyja az egyre növekvő tömeget, és pár lépéssel arrébb újra a Merrion Row felé veti a tekintetét. Megint odalép mellé a pantomimművész. Kezét a homlokához emeli, és a távolba néz, mintha a horizontot kémlelné. A nézősereg lelkesen követi. Egy idősebb japán házaspár fényképezni kezd. Justin halkan, fogcsikorgatva veti oda a pantomimesnek: – Hé, seggfej, úgy nézek ki, mint aki szórakozik? A művész mozdulatlan ajkakkal, hasbeszélőként válaszol: – Hé, seggfej, úgy nézek ki, mint aki szórakozik? – Ja, most ezt játsszuk? Jól van. Nem tudom, kit próbál utánozni, Marcel Marceau-t vagy Coco bohócot, de a maga kis utcai pantomimelőadása vérig sértené mindkettőt. Lehet, hogy ezek az emberek viccesnek találják a Marceau repertoárjából lopott ötleteit, de biztosítom, hogy én nem. Velem ellentétben azt sem tudják, hogy ön nem értette meg, hogy Marceau ezekkel a rutinokkal mindig egy történetet próbált elmesélni, vagy egy témát vagy karaktert bemutatni. Ő nem állt ki az utcára azzal a felkiáltással, hogy ki akar jutni egy láthatatlan dobozból. Maga nagyon sablonos, semmi kreativitása nincs, és a technikája is gyenge. A magafajták miatt nem veszik komolyan a pantomimművészeket sehol a világon. A művész pislant egyet, és pozíciót vált. Úgy tesz, mintha nagyon erős széllel szemben menne. – Itt vagyok! – hallatszik egy kiáltás a tömeg mögül. Ott van, megvan! Hát felismert! Justin egyik lábáról a másikra áll, hogy egy pillanatra meglássa a nőt jelentő piros kabátot. Hirtelen kettéválik a tömeg, és Justin szeme előtt megjelenik… Sarah. A nőnek nagyon tetszett a jelenet. A pantomimművész azonnal észreveszi Justin csalódottságát, és rögtön ki is figurázza: reményvesztett arcot vesz fel, és meggörnyed, lelógatja a karjait, de úgy, hogy a keze majdnem a földet súrolja. – Úúúúúúúúúú! – mormolja a tömeg. Sarah-nak megnyúlik az arca. Justin összeszedi magát, a csalódott arckifejezését mosolygósra váltja. Átverekszi magát az embereken, kurtán üdvözli Sarah-t, és sietve elvezeti a színről. A tömeg hangosan tapsol, némelyek pénzérméket dobnak az előadó kalapjába. – Szerinted nem voltál egy kicsit udvariatlan? Lehet, hogy adnod kellett volna neki valamennyi aprót – szól a nő, és bocsánatkérően néz hátra a pantomim-előadó felé. A művész a kezébe temeti az arcát, és rázkódó vállal azt szimulálja, zokog.
– Szerintem a balettruhás úriember volt udvariatlan. – Justin szórakozottan néz körbe, továbbra is a piros kabátot keresi, pedig már rég eljöttek az előző helyszínről, és a randi helyszínéül kijelölt étterem felé tartanak. Randi? Justin inkább egy púpot kívánna a hátára. Mondd, hogy rosszul érzed magad. Nem jó. Orvos, sokat fog kérdezni. Akkor mondd azt, hogy sajnos, elnézted az órarended, és perceken belül előadásod lesz. Mondd meg neki, mondd már meg! Justin ennek ellenére Sarah-val tart, együtt sétálnak az étterem felé. Az agya közben úgy jár, mint a varrógép, a szeme vad tempóban kutat a láthatár alatt és fölött. Megérkeznek az étterembe. Pincehelyiség. A sarokban álló csendes asztalhoz vezetik őket. Justin az ajtót figyeli. Kiáltsd azt, hogy „TŰZ VAN!”, és fuss! Sarah leveti a kabátját. A ruhája nagyon sokat szabadon hagy a vállából. A nő közelebb húzza a székét Justinéhoz. Hihetetlen, de Justin megint beleütközött – szó szerint! – abba nőbe, akivel nemrég a fodrásznál találkozott. Jó, lehet, hogy nincs ebben semmi meglepő, végül is Dublin elég kicsi. A rövid itt-tartózkodása során annyit már megértett a városból, hogy itt mindenki ismer mindenkit. Vagy ha őt pont nem is, valakijét, vagy legalább egy múltbeli valakijét biztosan. De ez a nő… Nem, ideje, hogy ne így hívja. Ideje, hogy neve legyen a nőnek. Angelina. – Min gondolkodsz? – Sarah áthajol az asztal fölött, és lágyan nézi Justint. Vagy Lucille. – Kávé. Azon gondolkodom, hogy jó lenne egy kávé. Egy feketekávét kérek – szól az asztalt takarító pincérnőnek. A pincérnőt a jelvénye szerint Jessicának hívják. Hát, egy biztos: a piroskabátos nem Jessica. – Nem akarsz enni? – kérdi Sarah. Nem érti a helyzetet, és csalódottnak tűnik. – Nem. Sajnos nem tudok annyit maradni, amennyit szerettem volna. Jelenésem lesz az egyetemen, és korábbra tették, mint eredetileg terveztük. – Justin türelmetlenül rázza a lábát az asztal alatt; erre az evőeszközök odafent hangosan csörömpölnek. A pincérnő és Sarah firtatóan néznek rá. – Ja, értem, hát, jó – nézi Sarah az étlapot. – Kérek egy Séf salátát, és egy pohár termelői fehérbort – szól a pincérnőnek, majd Justinhoz fordul. – Ennem kell valamit, vagy itt helyben esek össze. Remélem, nem gond. – Ugyan, dehogy – mosolyog a férfi. – De miért a legnagyobb kibaszott salátát rendelted meg, amit az étlapon találtál?! Na, és milyen név lenne a Susan? Úgy néz ki a nőm, mint egy Susan? Micsoda, „a nőm”??? Megbolondultam, vagy mi?
~ – Most fordulunk a Dawson Streetre. Az utcát Joshua Dawson-ról nevezték el. Ő tervezte a Grafton Streetet, és az Anne, illetve Henry Streetet is. Jobboldalt mindjárt a Mansion House épületét látjuk. Ma Dublin polgármesteri hivatala működik benne. Minden vikingsisak – és kétszer annyi szarv – jobbra néz. Az utasok a busz nyitott ablakain kilógatott fényképezőgépekkel, mobiltelefonokkal és videokamerákkal próbálják megörökíteni a látványt.
– Apa, szerinted a vikingek is ezt csinálták annak idején? Klikkklikk a kamerájukkal, és lefotózták az akkor még fel sem húzott épületeket? – súgom apának. – Jaj, fogd már be! – válaszol hangosan. A túravezető megütközve hagyja abba a mondandóját. – Ja, nem maga! – int felé apa. – Ő – mutat rám. Mindenki rám néz. Az idegenvezető folytatja: – A jobb oldalon rövidesen feltűnik a Szent Anna-templom. Isaac Wells tervezte 1707-ben. Az épület belső kidolgozása a tizennyolcadik századi – magyarázza Olaf a busz fedélzetén ülő harmincfős viking legénységnek. – Nos, nem egészen. A román stílusú homlokzatot 1868-ban építették, Thomas Newenham tervei alapján – súgom apa fülébe. – Ó – mondja apa elnyújtva, tágra nyílt szemekkel. – Ezt nem tudtam. Az én szemem is tágra nyílik a meglepetéstől. – Én sem! Apa válaszul csak kuncogva nevet. – Most a Nassau Streeten vagyunk, balra rövidesen a Grafton Streetet láthatjuk. Apa fennhangon énekelni kezd. – A Grafton Street egy csodavilág… Az előttünk lévő sorból ragyogó arccal hátrafordul egy amerikai nő. – Komolyan, maga ismeri ezt a dalt? Apám nagyon gyakran énekelte. Ír volt. Nagyon szeretném még egyszer hallani. Nincs kedve elénekelni nekünk? Mindenfelől „Igen, kérem, énekelje el…” hangzik fel. Apa veterán dalolóművész, gyakran énekel mások előtt. Például hetente a hétfői klubban. Rákezdi, és az egész busz bekapcsolódik. Apa hangja áthatol a Dukw műanyag ablakain. A gyalogosok is hallják a dalt odakint. Lelki fényképezőmmel csinálok egy képet: apa ott ül mellettem a buszon, behunyt szemmel énekel. A fejét két szarv díszíti.
~ Justin egyre türelmetlenebbül nézi, ahogy Sarah komótosan csipegeti a salátáját. A nő könnyeden, játékosan döfködi a csirkét; a csirke felmászik a villára, majd leesik róla, aztán újra felül. Kár sietnie, Sarah-nak a villára elsősorban a gesztikulációhoz van szüksége. Meg hogy megszurkálja a salátáját. Végül kiválaszt egy paradicsomot. Ahogy a villát a szájához emeli, az előbb bemutatott csirkedarab újra leesik. Ez volt a harmadik ilyen kör. – Te, Justin, biztos nem vagy éhes? Úgy látom, nagyon nézed a tányéromat – mosolyog Sarah, immáron egy új villányi hadonásznivalóval felfegyverkezve. A kézmozdulata ezúttal egy vöröshagyma- és egy sajtdarab zuhanását jelenti, vissza a pillanatnyi túlélést jelentő tányérra. Egy lépés előre, kettő hátra. – Szó mi szó, szívesen megkóstolnám. – Mialatt a nő öt falat ételt eljuttatott a szájáig, Justin megrendelt, megkapott, és meg is evett egy tál levest. – Megetetlek, mit szólsz? – flörtöl Sarah. A villáját Justin szája felé irányítja, és kis köröket rajzol vele. – Először is, annál azért lényegesen nagyobb falatot kérek.
A nő felszúr a villára még néhány ételdarabkát. – Többet – szól Justin. Lopva az órájára tekint. Minél több étel fér be a szájába, annál hamarabb véget ér ez a roppant kellemetlen élmény. Tudja, hogy a nője, Veronica, már valószínűleg hét határon túl van, de a szíve nem nyugodhat, amíg rendesen utána nem jár a dolognak. Az utánajárásnak pedig van jobb módszere is, mint itt ülni ebben az étteremben, és nézni, amint Sarah több kalóriát éget el az étellel játszva, mint amennyit az tartalmaz. – Na gyere, itt repül a repülő! – énekel a nő. – Többet kérek. – A falat fele már „felszállás” közben leesett. – Ennél többet? Hogy fér ennél több egy villára? Főleg a szádba? – Várj, megmutatom. – Justin elveszi Sarah-tól a villát, és annyi ételt szúr fel rá, amennyit csak tud. Csirke, kukorica, saláta, cékla, hagyma, paradicsom, sajt. Hatalmas falatot rak össze. – Nos, tessék. A pilótanő próbálja meg lerakni a gépet! Sarah kuncogva válaszol: – Ez biztos, hogy nem fér be a szádba. – Ne izgulj, elég nagy szám van. Sarah nagy nehezen Justin szájába tömi a falatot. Közben folyamatosan nevet. Amikor Justin végre lenyeli az egészet, az órájára pillant, majd vissza a tányérra. – Jó, most te jössz! – Hogy te mekkora seggfej vagy, Justin! – Szó sem lehet róla! – nevet Sarah. – Dehogynem. – Justin megint jól megpakolja a villát. A falatba bekerül a korábban négyszeresen felszúrt és elejtett csirkedarab is. A megrakott falatot Sarah szájába „repíti”. Sarah nagyon jól szórakozik a dolgon. Bár alig bírja bekapni a falatot, és alig tud levegőt venni, rágni, nyelni, mosolyogni, de még ekkor is próbál helyesen viselkedni. Majdnem egy teljes percig nem tud megszólalni, annyira gondosan ügyel, hogy nőiesen rágjon. Amire végre lenyeli a falatot, az állát már dresszing és ételdarabkák piszkítják be. A rúzsa is elkenődött. Ahogy mosolyra nyitja a száját, a fogai közül előbukkan egy hatalmas salátadarab. – Hát ez nagyon vicces volt! – mosolyog. Heléna. Mint Trójai Heléna. Olyan gyönyörű, hogy az emberek háborúba mennének a kegyeiért. – Befejezte? Elvihetem a tányért? – kérdezi a pincérnő. Sarah már épp azt válaszolná, hogy még nem, de Justin közbevág: – Igen, köszönjük szépen. Gyorsan másfelé néz. Mindegy hová, csak ne Sarah szemébe. – Egy pillanat, még nem fejeztem be. Köszönöm – szól Sarah szigorúan. Visszakapja a tányérját. Justin megint rázza a lábát az asztal alatt. Egyre türelmetlenebb. – Salma. Szexi Salma. – Különös csend száll le közéjük – Bocsáss meg, Salma, nem akartam bunkó lenni… – Sarah, – Tessék? – A nevem Sarah. – Tudom. Azt akarom mondani, hogy…
– Az előbb Salmának szólítottál. – Mi? Komolyan? Ki az a Salma? Úristen, ne haragudj. Nem is ismerek Salmát. Komolyan. Sarah gyorsabban kezd enni. Ebben a pillanatban egy porcikája sem kívánja a férfi társaságát. – Szóval az a helyzet, hogy tényleg vissza kell mennem az egyetemre… – szól Justin lágyabb hangon. – Igen, korábban, mint tervezted. Tudom, már mondtad – néz rá hűvös mosollyal a nő. Sarah most céltudatosan gyűjti az étel- darabokat a villára. Vége a játéknak, most eszik. A száját inkább ételekkel tölti meg, nem szavakkal. Justin nagyon mérges magára, ő is érzi, mennyire csúnyán viselkedik. – Mondd már meg neki, te barom! – Szemügyre veszi a nőt. Gyönyörű arca, csodálatos teste van, és ráadásul intelligens is. Elegáns kosztümben érkezett. Hosszú a lába, nagyok az ajkai. Az ujjai hosszúak, elegánsak, a körmei ápoltak. A táskája passzol a cipőjéhez. A nő diplomás, magabiztos, intelligens. Semmi, de semmi probléma nincs vele. A valódi probléma az, hogy Justinnak máshol jár az esze. Tudja, hogy a lelkének egy része másfelé kóborol. De a lelkének pont ezt a szeletét jelenleg annyira közelinek érzi, hogy szíve szerint kirohanna innen, hátha úgy meg tudja fogni. Csakhogy akármilyen jó ötletnek is tűnik neki ebben a pillanatban, hogy kiszaladjon innen, maga sem tudja, mit vagy kit akar megfogni. Egy milliós város közepén azért mégsem remélheti, hogy amikor kilép ebből az épületből, a nő még mindig ugyanott áll a járda szélén! Különben is, megéri? Itt van vele szemben egy gyönyörű nő, aki akarja őt, ő meg elrohanna, hogy egy gondolatot kergessen? Leállítja a türelmetlenkedő lábát, és hátradől a székben. Amióta letelepedett ide, ez az első alkalom, hogy nem a szék szélén ül, ugrásra készen, csak arra várva, mikor teszi le a nő az evőeszközöket. – Sarah… – sóhajt. Es ezúttal őszintén mondja: – Kérlek, ne haragudj. A nő kezében megáll a villa. Justinra néz, megrágja a falatot, megtörli a száját, és nyel. Az arca máris megenyhül. – Jól van. – Feltörli a tányérja körül szétszóródott morzsákat, és vállat von. – Nézd, Justin, én nem házasságot keresek. – Tudom, tudom. – Ez mindössze egy ebéd. – Igen, tudom. – Vagy nevezzük inkább kávénak, nehogy az „ebéd” szótól úgy megijedj, hogy a vészkijáraton rohanj ki, azt kiabálva, hogy „Tűz van”. – Sarah észreveszi, hogy üres a pohara. Még mindig törölget, pedig már nincs az asztalon morzsa. Justin átnyúl az asztal fölött, és megfogja a kezét. – Ne haragudj. – Jó, semmi baj – válaszol a nő. Kitisztul a levegő, enyhül a feszültség. A pincérnő elviszi Sarah tányérját. – Azt hiszem, ideje, hogy fizessünk… – Te mindig orvos akartál lenni?
– Fú! – Sarah már nyitotta volna a pénztárcáját, de most megáll. – Vagy így, vagy úgy, de nagyon intenzív veled – mosolyog. – Bocs, bocs – rázza meg a fejét Justin. – Igyunk meg még egy kávét, mielőtt elmegyünk. Hátha tehetek még valamit, hogy ne ez legyen életed legrosszabb randija. – Nem ez lesz, ne izgulj – rázza meg a fejét mosolyogva a nő. – Viszont nem sokkal marad le a legrosszabbtól. Sőt, ez lett volna a legrosszabb, de ezzel az orvosos kérdéssel visszarántottad második helyre. Justin is elmosolyodik. – Szóval? Hogy van ez az orvos-dolog? Sarah bólint – Amióta James Goldin még óvodáskoromban megoperált, orvos akarok lenni. Ötéves voltam. Megmentette az életem. – Hű, azért elég kicsi voltál egy ilyen komoly műtéthez. Utána biztos sok minden megváltozott. – Gyökeresen. Az ebédszünetben ugróiskolát játszottunk, elestem, és beütöttem a térdem. A barátaim nagy része arról kezdett beszélni, hogy kész, amputálni kell a lábam, de James Goldin odaszaladt, és szájon keresztül újraélesztett. A fájdalom pedig az egyik pillanatról a másikra elmúlt. Innentől tudtam. – Mit, hogy orvos akarsz lenni? – Nem, hogy hozzá akarok menni James Goldinhoz. Justin elmosolyodik. – És hozzámentél? – Nem. Viszont orvos lettem. – És nagyon jól is csinálod! – Ja, mert te meg tudod állapítani abból, hogy szúrtam beléd a tűt a véradóállomáson – mosolyodik el Sarah. – A szuri helye jól van? – Egy kicsit viszket a karom, de különben igen. – Viszket? Nem lenne szabad viszketnie. Mutasd csak! Justin elkezdi feltűrni az ingujját, de megáll. – Hadd kérdezzek valamit. – Izgatottan izeg-mozog a székben. – Lehet tudni, hová került a vérem? – Hogyhogy? Melyik kórházba? – Igen, mondjuk, vagy még inkább, hogy ki kapta. Sarah megrázza a fejét. – Pont az az egészben a legszebb, hogy a dolog teljesen anonim. – De valaki valahol csak tudja, nem? A kórházi iratok között csak megvan. Vagy talán a te irataid között. – Persze. A vérbankok minden tranzakciót nyilvántartanak. Minden, az adományozástól kezdve a tesztelésen, szétválasztáson, tároláson át a befogadó személyéig megvan. Viszont… – Aha, „viszont”. Tudtam, hogy lesz itt valami bibi. – Sajnos, mármint neked sajnos, te nem tudhatod, ki kapta meg a véredet. – Most mondtad, hogy dokumentálva van. – Igen, de ezt az információt nem lehet kiadni. Az adatok egy titkosított számítógépes adatbázisban vannak. A te donoradataid is. Az adatvédelmi törvény értelmében hozzáférhetsz a donoraktádhoz.
– És abból megtudom, ki kapta a vért? – Nem. – Mindegy, akkor nem vagyok rá kíváncsi. – Figyelj, Justin, ne gondold, hogy a véredet egy az egyben beadták valakinek, úgy, ahogy kifolyt belőled. Szétválasztották vörös vértestekre és fehérvérsejtekre, vérlemezkékre… – Tudom, tudom. Ezt mind tudom. – Nem tudok segíteni, sajnálom. Miért érdekel ennyire? Justin gondolkodik egy darabig. Egy barna kockacukrot ejt a kávéjába, felkavarja. – Csak tudni szeretném, kinek segítettem, már amennyiben segítettem. És ha igen, akkor azt, hogy érzi magát. Úgy érzem… nem, nagyon hülyén hangzik, azt fogod gondolni, őrült vagyok. Mindegy, hagyjuk. – Na, ne butáskodj már! – mondja Sarah nyugtatóan. – Már így is azt gondolom, hogy őrült vagy. – Remélem, ez nem szakmai vélemény. – Mondd! – Sarah kék röntgenszemei a kávésbögréje pereme mögül nézik Justint. – Most először mondom ki hangosan, úgyhogy bocs, ha kicsit zavaros lesz. Megpróbálom megfogalmazni. Eleinte csak az egómnak kellett, ilyen hülye macsó dolog. Egyszerűen tudni akartam, kinek az életét mentettem meg. Ki az a szerencsés, akiért feláldoztam az értékes vérem egy részét. Sarah elmosolyodik. – De az utóbbi pár napban egyszerűen nem hagy nyugodni a gondolat: máshogy érzem magam. Nagyon máshogy. Mintha feladtam volna valamit. Valami értékeset. – Ez így is van, Justin. A vér nagyon értékes. Folyamatosan szükség van donorokra. – Tudom, de most nem erről van szó. Úgy érzem, van valaki, aki most itt jár-kel közöttünk, és abban a valakiben ott van az a valami, amit adtam. És amit nekiadtam, az most hiányzik belőlem… – A tested huszonnégy órán belül pótolja a leadott vér folyadékrészét. – Nem, figyelj, azt mondom, hogy úgy érzem, valamit nekiadtam. Egy részemet. És ez a valaki attól lett teljes ember, amit tőlem kapott… Úristen, tényleg úgy hangzik, mintha megőrültem volna. Egyszerűen csak tudni akarom, ki ez az ember. Úgy érzem, valami hiányzik idebenn, és meg akarom találni, hogy visszakapjam. – De hiszen tudod, hogy nem kaphatod vissza azt a vért – viccel erőtlenül Sarah. Mindketten a gondolataikba temetkeznek. Sarah szomorúan bámulja a kávéját, Justin pedig merengve próbál értelmet kovácsolni az iménti szavaiból. – Hát, valószínűleg semmi értelme annak, hogy egy ilyen logikátlan dolgot pont egy orvossal próbáljak megvitatni – böki ki végül a férfi. – Amit mondasz, hallottam már mástól is, Justin. – A férfi még mindig szomorúan nézi a kávéját. – Viszont te vagy az első, aki ezt a véradásra fogja. Csend. – Na – szól Sarah, és megfogja a kabátját. – Sietsz, úgyhogy lassan ideje indulni.
Kellemes hallgatásban sétálnak végig a Grafton Streeten. A csendet néha rövid, könnyed témákkal űzik el. A Trinity College bejáratával szemben álló Molly Malone-szobornál megállnak. – El fogsz késni az órádról. – Nem, még van egy kis időm, amíg… – Justin az órájára néz, és ekkor eszébe jut a korábbi kifogása. Elvörösödik. – Ne haragudj. – Semmi baj – feleli ismét a nő. – Olyan, mintha az egész ebéd arról szólt volna, hogy én bocsánatot kérek, te meg azt mondod: „semmi baj”. – De tényleg semmi baj – nevet Sarah. – Én pedig tényleg igazán… – Elég! – Sarah a kezével betakarja a férfi száját. – Nem kell többször mondani. – Én nagyon jól éreztem magam – mondja Justin ügyetlenül. – Mit szólsz… tudod, elég furcsa ezt így, hogy tudom, figyel minket. Mindketten jobbra néznek. Molly őket bámulja bronzszemeivel. Sarah elneveti magát. – Hát, tudod, akár meg is próbálhatnánk összehozni egy… – Grrroooooooáááááááááááááááááááááá!!! Justin ijedtében majd' kiugrik a bőréből. Egy busz áll a piros lámpánál, bent fülsüketítően üvöltenek. Sarah félelmében felvisít, és a melléhez kapja a kezét. Mellettük a buszból több mint egy tucat férfi, nő és gyerek hajol ki, mindegyikük fején vikingsisak. Az öklüket rázzák, és minden arra tévedt járókelőt üvöltéssel üdvözölnek. Sarah és sok más gyalogos a busz köré gyűlik, és kacagni kezdenek. Néhányan visszaüvöltenek. A legtöbb járókelő azonban ügyet sem vet a buszra. Justinnak elakad a lélegzete. Nem tudja levenni a szemét a busz egyik utasáról. Egy nő az, harsányan nevet egy öregemberrel. A fején sisak, a sisakról kétoldalt egy-egy szőke copf lóg le. – Hát, Joyce, ezek jól megijedtek! – nevet az öreg. Halkan felmordul, a nő arcához közel, és még mindig az öklét rázza. A nő nagyon meglepettnek látszik, aztán az öreg legnagyobb örömére átnyújt neki egy öteurós bankjegyet. És mindketten csak nevetnek, nevetnek… Nézz rám! – szuggerálja Justin. A nő tekintete továbbra is az öregemberen nyugszik. Az öreg a fény felé tartja a bankjegyet, ellenőrzi, nem hamis-e. Justin a közlekedési lámpára pillant – még mindig piros. Még van egy kis idő, hátha ránéz a nő. – Fordulj meg! Nézz rám, legalább most az egyszer! A gyalogoslámpa villogni kezd. Csak másodpercei maradtak. De a nő nem fordul felé. Teljesen belefeledkezett a beszélgetésbe. Az úton a lámpa zöldre vált, a busz elindul a Nassau Streeten. Justin gyalog indul el a busz mellett, és minden sejtjével arra koncentrál, hogy forduljon felé a nő. – Justin! – kiált hátulról Sarah. – Mit csinálsz? Justin továbbra is a busz mellett gyalogol. Egyre gyorsít, aztán kocogni kezd. Hallja, hogy Sarah hívja, de nem tud megállni. – Halló! – kiált.
Nem volt elég hangos, a nő nem hallotta meg. Gyorsít a busz, Justin most már futni kezd. A testében szétárad az adrenalin. A busz egyre gyorsabb, Justin nem nyerhet. Szem elől fogja téveszteni a nőt. – Joyce! – kiáltja teli torokból. Úgy meglepődik a saját hangjától, hogy azonnal meg is áll. Tulajdonképpen mi a fenét akar? Előrehajol, a kezét a térdén pihentetve kapkod levegő után. Forgószél támad. Justin még egy utolsó pillantást vet a busz felé. Az ablakában feltűnik egy szőke copfos vikingsisak. A férfi nem látja, ki az, de csak egy fej kandikál ki a buszból, az is rá néz, úgyhogy világos, hogy a nő az. Justin kihúzza magát, és tiszteleg. Egy rövid időre elül a forgószél. Ahogy a busz befordul a Kildare Streetre, az ablakán kinyúlik egy kéz. Justin azért találta meg a nőt, hogy újra szem elől veszítse. Olyan hevesen ver a szíve, hogy úgy érzi, mintha a járda lüktetne a lába alatt. Lehet, hogy nem érti, mi ez az egész, de egyvalamit most már biztosan tud: Joyce. Úgy hívják, Joyce. Végignéz az üres utcán. Ki vagy te, Joyce?
~ – Miért lógatod ki a fejed az ablakon? – húz vissza az utastérbe apa rémült aggodalommal. – Lehet, hogy úgy érzed, nincs miért élned, de az isten szerelmére, tartozol magadnak annyival, hogy végigcsináld. – Nem hallottad? Mintha valaki engem szólított volna. A nevemen – súgom apa fülébe. Cikáznak a fejemben a gondolatok. – Jaj, most már hangokat is hall – motyog apa. – Én szólítottalak a neveden az előbb, még adtál is egy istenverte ötöst, nem emlékszel? – szól dühösen, aztán visszafordul Olaf felé. – Baloldalt a Leinster House-t látjuk. Az épület ma az ír parlamentnek ad otthont. Klikk-klikk, csitt-csatt, csattognak a fényképezők és kamerák. – A Leinster House-t eredetileg Kildare House-nak hívták, mert eredetileg Kildare grófja építtette. Aztán a gróf megkapta a „Leinster hercege” címet, ezzel párhuzamosan az épületet is átnevezték. Az épület egyes részei, például az, ahol régen a Királyi Sebészkamara működött… – Tudományos kamara – vágok közbe fennhangon. Közben az agyam máshol jár. – Tessék? – Olaf abbahagyja az előadást, és felém fordul. A többi utas is. – Csak azt mondtam – szólok elvörösödve –, hogy a Királyi Tudományos Kamara működött az épületben. – Én is ezt mondtam. – Nem. Azt mondta, sebész – szólal fel az előttem ülő amerikai nő. – Ó… – húzza el a száját Olaf. – Akkor elnézést, rosszul mondtam. Tehát az épület egyes részei, például az, ahol régen a Királyi – szúrósan tekint rám – Tudományos Kamara működött, 1922 óta az ír kormány székhelyéül szolgálnak. – Emlékszel, a múltkor mondtam, ki tervezte a Rotunda kórházat? – súgom apa fülébe. – Igen, Dick valaki. – Richard Cassels. Ez az épületet is az ő műve. Állítólag a washingtoni Fehér Háznak ez volt az egyik modellje. – Komolyan? – lepődik meg apa.
– Tényleg? – Fordul hátra az amerikai nő. Hangosan beszél. Nagyon hangosan. Túl hangosan… – Ezt hol hallotta? A hölgy mögöttem azt mondja, hogy ugyanaz a fickó tervezte ezt az épületet, mint a Fehér Házat. – Ezt éppen nem mondtam. A túravezető ismét abbahagyja az előadását, és rám néz. Gyilkosan, bosszúvágyó szemekkel bámul. Minden szem, fül és szarv felénk fordul. – Nos, nem, konkrétan arról van szó, hogy állítólag az épület volt a Fehér Ház egyik modellje, tehát csak építészeti ötleteket merítettek belőle. De ezt nem tudni biztosan – szólok csendesen. Nem akarok belekeveredni ebbe a vitába. – Azt viszont tudjuk, hogy James Hoban, az építész, aki 1792-ben megnyerte a Fehér Ház tervére kiírt pályázatot, ír volt. Az utasok várakozóan néznek rám. – Jó. Dublinban tanult építészetet, vagyis több mint valószínű, hogy a Leinster House-t is tanulmányozta – zárom le gyorsan a történetet. Mindenfelől „Úúú!”, és „Ááá!” kiáltások. Az emberek az új információn csámcsognak. – Itt elöl nem hallani! – kiált valaki a busz elején. – Gracie, állj fel! – próbál apa felemelni. – Apa! – tolom el magamtól dühösen. – Olaf, adja neki oda a mikrofont! – kiált a nő az idegenvezetőnek. Olafnak szemmel láthatóan nem tetszenek a fejlemények, de engedelmeskedik. Ideadja a mikrofont. Megüresedett karjait keresztbe fonja. – Öööö, jó napot! – Az ujjammal megkocogtatom a mikrofont, belefújok. – Gracie, azt kell mondani, „próba, egy, kettő, három”! – Öööö, próba, egy, kettő… – Nagyon jól halljuk – szól dühösen Fehér Olaf. – Ja, jó. – Elismétlem, amit az előbb mondtam. A busz elején ülők érdeklődve, bólogatva hallgatnak. – Es ezek is kormányépületek? – mutat az út két oldalára az amerikai nő. Bizonytalanul apára nézek, ő bátorítóan bólint. – Nem, nem azok. A baloldalon látható épület a Nemzeti Könyvtár, a jobb oldali pedig a Nemzeti Múzeum. – Leülnék, de apa szó szerint visszalök. Az utasok kíváncsiságát még nem elégítettem ki. A túravezető szégyenkező arcot vág. – Jól van. Talán érdekelheti önöket, hogy a Nemzeti Könyvtár és a Nemzeti Múzeum épületeiben eredetileg a Dublini Tudományos Múzeum működött. A múzeum 1890-ben nyitotta meg a kapuit. Mindkét épületet Thomas Newenham Deane, és fia, Thomas Manly Deane tervezték egy 1885-ös pályázatra. Az épület kivitelezését a J&W Beckett dublini kivitelezőcég bonyolította le. Hosszú ideig az ír építészet egyik gyöngyszemeként tekintettek rá. A múzeum épülete a dekoratív kő- és fafaragás, valamint kerámiaburkolás ír válfajának egyik leggazdagabb tárháza, legalábbis azon épületek közül, amelyek túlélték az évszázadok viszontagságait. A Nemzeti Könyvtár jellegzetessége a kör alakú fogadóterem rögtön a főbejáratnál. A teremből elegáns lépcső vezet egy
gyönyörű, boltíves olvasóterembe. Amint önök is látják, a létesítmény szerkezetét a kör alakú központi épület és a kupola, valamint oldalsó szárnyai határozzák meg. A külső díszítés korinthoszi stílusú, ezt például az oszlopok talapzatán látjuk. A… Az előadásomat hangos taps szakítja félbe. Pontosabban: egy ember tapsol: apa. A többiek némán ülnek. Csak az töri meg a csendet, hogy egy gyerek azt kérdezi az anyjától, mikor üvöltünk már megint. Úgy érzem, nagyjából ennyire futotta a magánszámomból. Ezt Fehér Olaf is érzi: szélesen elvigyorodik. – Pillanat, még nem fejeztem be – mondom halkan. Apa erre még hangosabban tapsol. Egy egyedül ülő férfi is bekapcsolódik a hátsó sorból. – És… na, ez minden, amit hozzá tudok tenni. – Mondom gyorsan, és leülök. – Honnan tud ilyen sokat? – kérdezi az amerikai nő. – Ingatlanügynök! – felel apa büszkén. A nő összehúzza a szemöldökét, meglepett arcot vág, és visszafordul Olaf felé. Olaf nagyon elégedettnek tűnik. Elveszi tőlem a mikrofont, és… – Na akkor, hadd halljam az ooooooooorrrdííííííííítáááást! Felrobban a csend, hirtelen újra megelevenedik a busz. Én nem veszek részt a ricsajban, másra sem vágyom, mint hogy elbújhassak. Olyan picire húzom össze magam, amennyire csak tudom. Apa odahajol, lágyan nekinyom az ablaknak. Egészen közel jön, suttogni kezd. – Honnan tudsz ennyi mindent, kedvesem? – kérdi. Elég nehéz megoldani, hogy a szarvunk ne akadjon össze. A szám válaszra nyílik, de nem jön ki hang a torkomon. Tényleg, honnan az égből tudtam ennyi mindent?
Fülsüketítő zaj fogad az iskola tornatermében. Rövid keresgélés után megpillantom Kate-et és Frankie-t: egymás mellett ülnek a lelátón, és láthatóan komolyan, aggodalmas arccal beszélgetnek. Kate olyan arcot vág, mintha Frankie legalábbis azt közölte volna vele, hogy meghalt az apja. Ezt nem csak úgy mondom: öt éve éppen én adtam át neki ezt a szomorú hírt a dublini reptéren. Kate hamarabb hazatért a nyaralásból, hogy még találkozzon az apjával, de elkésett. Most meg Kate beszél, és Frankie néz ki úgy, mintha azt hallaná, hogy a kutyája autóbaleset áldozata lett. Ezt sem csak úgy mondom… Ennek a csapásnak is én közöltem a hírét pár éve, amikor Frankie cső alakú kutyáját valóban elütötte az autó. Szegény kutya, három lába eltört. Kate szétnéz, és megpillant. „A fenébe, meglátott!”, ez van az arcára írva. Frankie is abbahagyja a mondandóját. Meglepetés ül ki az arcukra, aztán bűntudat, végül mosoly. Talán azt képzelik, elhiszem majd, hogy épp az időjárásról
beszélgettek, nem rólam? Igaz, sok a hasonlóság a két téma között: mindkettő igen-igen változékony manapság. Várok egy kicsit, hátha újra meglátogat Trauma asszony, a harcias nő, aki a nehéz helyzetekben átveszi fölöttem az irányítást. Ha megragadná a kormányrudat, elengedhetném magam, ő pedig okos tanácsokat oszthatna, hogy hogyan tartsam távol a tábor körül gyülekező farkasokat. Igen, ha segítene, talán meggyőzőbben tudnám azt mondani a barátnőimnek, hogy a közelmúltban ért veszteség nem zsákutcába viszi az életem, pusztán egy állomás egy hosszú-hosszú út során; valami, ami erősebbé tesz, és amiből sokat fogok tanulni magamról, tehát a pillanatnyi fejdalomtól eltekintve tulajdonképpen pozitív, építő élmény. Csakhogy Trauma asszonynak most nincs kedve hozzám… Hát igen, ez még neki sem lenne könnyű feladat. Tudja jól, hogy az a két ember, aki ezekben a pillanatokban magához ölel, úgy átlát rajtam, mintha üvegből lennék. A szívem legmélyebb zugába sem rejthetek el előlük semmit. A barátaim hosszabban és szorosabban ölelnek magukhoz, mint máskor. Veregetik a vállam és a hátam. Érdekes, de jólesik a dolog. Az arcukon ülő sajnálkozás újra előhozza a fájdalmamat, a gyomrom felkavarodik, a fejem megtelik kusza gondolatokkal. Azt hiszem, apámnak és a szülői háznak még sincs olyan erős gyógyító hatása, mint reméltem, hiszen valahányszor kilépek otthonról, és találkozom valakivel, újra és újra át kell élnem a közelmúlt borzalmait. Nemcsak a történet kézzelfogható elemei futnak végig a fejemen, hanem azok az érzések is újra rám törnek. Ez az, ami igazán nehézzé és fájdalmassá teszi a találkozásokat, nem a puszta szavak. Kate és Frankie szorításában akár át is alakulhatnék azzá a csecsemővé, aki most a szemükben vagyok, de inkább nem akarok. Mert ha egyszer átváltozom, nem fogok tudni visszajönni. A többi szülőtől távol foglalunk helyet. Ritka, hogy az emberek a nézőtér műanyag székeit választják együttlétük helyszínéül. A legtöbben inkább olyasmivel foglalják el magukat, amire egyébként ritkán szánnak időt: olvasnak, gondolkodnak. Vagy nézik, ahogy a gyerekek béna cigánykerekeket vetnek lent a pályán. Kate csemetéi is ott vannak: a hatéves Eric és a keresztlányom, az ötéves Jayda, ő az, aki imádja a Muppets karácsonyi éneket, és akire, megfogadtam, soha nem fogok haragudni. A gyerekek szöcske módra ugrálnak és cirpelnek, néha állnak csak meg, hogy bekössék a cipőfűzőjüket, vagy megigazítsák a nadrágjukat a popsijuknál. Sam, Kate legfiatalabb, tizenegy hónapos gyereke babakocsiban fekszik mellettünk, és nyálbuborékokat fúj. Gyönyörködve nézem… aztán újra eszembe jut. Elfordulok. Ó, az emlékezés. Mire jó? – Mi újság a munkahelyeden, Frankie? – kérdezem, mintha ettől minden rendbe jönne. – Sok a dolgom, mint mindig – válaszol. Úgy érzem, bűntudata van, sőt, talán kicsit több is annál. Irigylem, hogy az élete normális kerékvágásban halad. Talán még az unalmas mindennapjait is. Igen, azt irigylem legjobban, hogy az ő életében tegnap ugyanolyan nap volt, mint ma. – Továbbra is olcsón venni, drágán eladni? – szól bele Kate is. – Már tizenkét éve, Kate! – grimaszol Frankie.
– Tudom, tudom – mondja Kate. Az ajkába harap, hogy elfojtsa a nevetést. – Tizenkét éve dolgozom ezen a munkahelyen, te azóta mindig ezt mondod. Ennyi idő után már nem vicces. Bár azt hiszem, soha nem is volt vicces, mégis folyton előrukkolsz vele. – Ja nem, csak az a helyzet, hogy még mindig nem tudom, mit csinálsz valójában – nevet Kate. – Valami tőzsdei dolog? – A vállalati pénzügyi és befektetési irodában vagyok osztályvezetőhelyettes – válaszol Frankie. Kate kifejezéstelen arccal néz vissza rá, majd sóhajt egyet. – Mennyi szó, mégis tulajdonképpen az a lényeg, hogy irodista vagy. – Ja, bocsánat, és te mit is csinálsz naphosszat? Szaros seggeket törölgetsz, és banános szendvicseket csinálsz? – Azért az anyaság ennél egy kicsit többről szól, Frankie – fúj Kate. – Az a dolgom, hogy felkészítsem ezt a három kis embert az életre, hogy mire felnőnek, vagy ha neadjisten, valami történne velem, akkor azelőtt, megállják a helyüket, és egyedül is talpon maradjanak. – De azért a banánpüré része ennek! – vág vissza Frankie. – Ja, várj, ez a banán-dolog mikor jön, mielőtt felkészíted őket az életre, vagy utána? Előtte – bólint. – Igen, először banánpüré, és csak azután jön a felkészítés. Értem. – Jól van na, csak azt mondom, hogy a beosztásod vagy hat szóból áll, pedig valójában csak aktákat tologatsz. – Hétből. – Az enyém egyből. Egy szóból! – Hát, nem is tudom. Gyereksofőr: egy vagy két szó? Szerinted, Joyce? Kimaradok a vitájukból. – Azt próbálom mondani – csattan fel Kate –, hogy az én munkám, amit úgy hívnak, „Anya”, csak egy szó, mégis rengeteg feladatot ölel magába. Ha annyi mindent csinálnék a cégednél, mint most, anyaként, az egész kibaszott hóbelevancot én vinném egy személyben. Frankie hanyagul vállat von. – Bocs, de ezzel nem tudok mit kezdeni. Nem tudom, a kollégáim hogy vannak ezzel, de én személy szerint jobb' szeretem magam csinálni a banános szendvicseimet, és magam kitörölni a fenekemet. – Komolyan? – ráncolja Kate a szemöldökét. – Hogyhogy nem szedtél még össze valami csóró férfit, aki megcsinálja neked? – Keresem az igazit – mosolyog Frankie vissza bájosan. Állandóan ezt csinálják: beszélgetés helyett piszkálják a másikat, és valahogy ettől közelebb kerülnek egymáshoz. Mások inkább elhidegülnének. A vitát követő csendben mindkettőjüknek jut ideje végiggondolni, miről is beszélgessenek most, hogy én is itt vagyok. Tíz másodperccel később Kate belerúg Frankie-be. Ja igen. A gyerekekről. Érdekes, de ha az embert tragédia éri, valahogy az ő felelőssége lesz, hogy mindenki másnak megőrizze a lelki nyugalmát. – Hogy van Szarzsák? – dobok be egy témát, hogy megtörjem a kényelmeden csendet. Frankie kutyáját hívják így. – Elég jól, szépen gyógyul a lába. De ha meglátja a fényképedet, még mindig vonít, úgyhogy bocs, de levettem a kandallóról.
– Nem baj. Sőt, én magam akartalak megkérni, hogy tedd máshova. Te meg nyugodtan dobd ki az esküvői képemet, Kate. Szóba kerül a válás. Végre-valahára. – Ó, Joyce! – csóválja a fejét Kate, és szomorúan néz rám. – Az a kedvenc képem magamról. Annyira jól néztem ki az esküvődön! Nem lehetne inkább simán csak kivágni Conort a képből? – Vagy bajuszt rajzolni neki – teszi hozzá Frankie. – Sőt, megvan, személyiséggel felruházni. Szerintetek milyen színű lenne? Ösztönösen elmosolyodnék, de még időben elharapom. Bűntudatot érzek. Nem szoktam így beszélni az exemről, tiszteletlenség. Nem is biztos, hogy örülnék, ha Frankie folytatná. De akkor is vicces! A helyzetet úgy oldom fel, hogy elfordítom a fejem, és megnézem, mit csinálnak a gyerekek. – Na, gyerekek! – tapsol a gimnasztikatanár. A szöcskék abbahagyják a cirpelést és az ugrálást. – Mindenki keressen magának helyet a szőnyegen, hátrabukfenceket fogunk vetni. Mindenki egyenesítse ki a tenyerét, és tegye a padlóra. Az ujjaitok mutassanak a vállatok felé. Es akkor szépen hátrabukfenc, és feláll! Így ni! – Nézd csak, nézd csak, milyen hajlékony a barátunk! – jegyzi meg Frankie. A gyerekek egymás után vetik a hátrabukfenceket, a végén ügyesen felállnak. Aztán Jayda kerül sorra. A kislány bukfence féloldalasra sikerül, menet közben jól belerúg egy másik gyerek lábába, majd a térdén landol. A mozdulatsor végén felugrik, és büszkén Spice Girl-pózba áll: kéztartás, békejel és a többi. Azt reméli, senki nem vette észre, hogy hibázott. Az oktató nem vesz róla tudomást. – Felkészíteni egy embert az életre, mi? – ismétli fennhéjazva Frankie. – Jaja. Te vinnéd a hátadon az egész kibaszott hóbelevancot, persze. – Frankie felém fordul, és gyengédebb hangon szól: – Hogy vagy, Joyce? Mesélj! Sokszor végiggondoltam már, hogy elmondjam-e nekik. Hogy elmondjam-e bárkinek. Ha elmesélem, mik történnek velem mostanában, nem tudom, hogy reagálnak majd rá. Talán a bolondokházába vitetnek. Mindegy, azután, ami ma történt, azt hiszem, mindenképp beszélnem kell róla. – Nagyon furcsa sztori jön, úgyhogy kérlek, legyetek türelemmel, oké? – Ne félj! – ragadja meg a kezem Kate. – Akármi is nyomja a szíved, mondd ki. Barátok közt vagy. Frankie nem szól, csak felfelé néz. – Köszi – mondom, és lassan kihúzom a kezem az övéből. – Van egy férfi, akibe folyton belebotlok. Látom, hogy Kate küzd az új információval. Azon agyal, mi köze lehet ennek a babám elvesztéséhez, vagy a küszöbön álló válásomhoz. Esélye sincs. – Úgy érzem, ismerem, közben meg tudom, hogy nem ismerem. Pontosan háromszor láttam, utoljára ma, amikor megpróbálta utolérni a vikingbuszomat. Azt hiszem, a nevemet kiabálta. Persze lehet, hogy csak képzeltem, mert hát honnan tudná a nevemet? Kivéve persze, ha ismer,
de ugyebár az előbb már mondtam, hogy teljesen biztos vagyok benne, hogy nem. Na, ehhez mit szóltok? – Várj, kicsit lemaradtam, én még a vikingbusznál járok – int türelemre Frankie. – Tehát van egy vikingbuszod? – Nincs. Nem a sajátom, csak épp egy vikingbuszon ültem. Apámmal. A vízen is tud járni. Felveszel egy sisakot, amin van két szarv, és folyton azt üvöltöd, hogy „Áááááá!” – Az üvöltéshez közelebb hajolok, közben az öklöm rázom feléjük. Teljesen értetlen arccal néznek. Sóhajtok, és visszaülök. – Na mindegy, a lényeg, hogy folyton belebotlok ebbe a fickóba. – Aha – mondja Kate lassan, és lopva Frankie-re néz. Senki sem szólal meg. Valószínűleg azon gondolkodnak, nem vesztettem-e el az eszem. Frankie megköszörüli a torkát. – Na és, Joyce, öreg ez a férfi vagy fiatal? Vagy netán ő is egy viking a te tengerjáró varázsbuszodon? – A harmincas évei végén, a negyvenesek elején járhat. Amerikai. Együtt voltunk fodrásznál. Ott láttam először. – Ja, különben nagyon jó a hajad. – Kate gyengéden a hajamba túr. – Apa szerint úgy nézek ki, mint Peter Pan – mosolygok. – Hát akkor lehet, hogy még a fodrászüzletből emlékszik rád – érvel Frankie. – Már ott is nagyon furcsa volt a dolog. Mintha… felismertük volna egymást, vagy valami ilyesmi. Frankie elmosolyodik. – Üdvözöllek az egyedülállók világában! – Kate-re pillant. Kate arcán látszik, mennyire nem ért vele egyet. – Joyce olyan régóta házasságban él. Mikor volt legutóbb, hogy belement egy kis flörtbe? – Na, ne már! – felel Kate leereszkedő hangon. – Ha azt gondolod, így működik a házasság, akkor tudd meg, tévedsz. Viszont így már értem, miért rettegsz annyira tőle. – Nem rettegek tőle, csak nem értek vele egyet. Például ma láttam egy műsort a sminkelésről… – Na, tessék, már megint. – Csak hallgasd végig, amit mondok. A sminkmester azt mondta, hogy a szemünk körül olyan érzékeny a bőr, hogy a krémet csakis gyűrűsujjal szabad bekrémezni, mert az a leggyengébb ujj. – Tyűha! – válaszol Kate szárazon. – Most lerántottad a leplet az igazságról. Nincs mese, nyilvánvaló, mekkora bolondok vagyunk mi, házas emberek. Kimerülten dörzsölöm a szemem. – Tudom, hogy őrültségnek hangzik. Fáradt vagyok, és talán egy kicsit túl sokat képzelek a dologba, ott is, ahol nem kéne. Conoron kellene, hogy járjon az eszem, de nem megy. Egyáltalán nem megy. Lehet, hogy ez csak egy késleltetett reakció, aztán jövő hónapban rám zuhan majd ez az egész, és akkor az italhoz fordulok, és feketében kezdek járni… – Mint Frankie – szól Kate. – De most, akár hiszitek, akár nem, úgy érzem, megkönnyebbültem – folytatom. – Hát nem borzasztó? – Akkor én is megkönnyebbülhetek? – kérdi Kate.
– Utáltad Conort? – kérdezem szomorúan. – Utálni nem utáltam. Nem volt vele semmi baj. Csak azt utáltam, hogy nem vagy vele boldog. – Én viszont utáltam – vág közbe Frankie. – Tegnap röviden beszéltem vele. Furcsa volt. Tudni akarta, elviheti-e a kávéfőzőt. Tudjátok, azt az elegánsat. – A seggfej! – köpi ki Frankie. – Annyira nem érdekel a kávéfőző… Ha kell neki, hát vigye. – Figyelj, Joyce, ezek ilyen hatalmi játékok. Most csak a kávéfőző kell neki, aztán majd a ház, a végén pedig a lelked. Aztán meg a nagyanyjától örökölt smaragdgyűrű… azt fogja mondani, elloptad tőle, pedig világosan emlékszel, hogy amikor először meglátogattad, ott volt az asztalon, azt mondta: „Legyen a tied!”, és te csak ezért vetted el – néz Frankie haragosan. Segélykérően pillantok Kate-re. – Ez történt, amikor Frankie szakított Lee-vel. – Ja! Hát, ez nem fog úgy eldurvulni, mint amikor Lee-vel szakítottatok. Frankie méltatlankodva morog. – Christian tegnap este elment Conorral sörözni – szól Kate. – Ugye, nem baj? – Persze, hogy nem, végül is barátok. Jól van Conor? – Úgy tűnt, minden rendben vele. Mondjuk, eléggé felzaklatta a… na, tudod, mi. – A baba. Nyugodtan kimondhatod, nem fogok összeomlani. – Jó. Szóval, nagyon felzaklatta a baba-dolog, és elég csalódott, hogy nem jött össze a házasságotok, de szerintem azt gondolja, tényleg jobb, ha szétmentek. Pár nap múlva visszarepül Japánba. És valami olyat is mondott, hogy rövidesen meghirdetitek a házatokat? – Én már nem akarok ott lakni, meg hát, együtt vettük, úgyhogy azt hiszem, ez így van rendjén. – Biztos vagy benne? Hol fogsz lakni? Nem mászol a falra apádtól? Ha az embert komoly tragédia éri, és még olyan nehézségekkel is meg kell küzdenie, mint, mondjuk, egy válás, a körülötte állók furcsamód meg fogják kérdőjelezni élete legnagyobb döntését. Mintha ő maga nem gondolta volna már ezerszer végig! Mintha ettől a húsz kérdéstől meg a kétkedő arcoktól a barátjuk hirtelen észhez térne… mert talán van valami, amit nem vett észre, amikor a legsötétebb órákban százszor, ezerszer átrágta a döntését. – Talán furcsa, de nem. – Apámra gondolok, és máris elmosolyodom. – Sőt, ellenkezőleg. Igaz, hogy a héten még csak egyszer hívott Joyce-nak. Ott maradok nála, amíg el nem adjuk a házat, és nem találok valami más lakást. – Az a sztori arról a férfiról… Őt leszámítva mi újság veled, de komolyan? Amióta kijöttél a kórházból, még nem találkoztunk. Már nagyon aggódtunk – Tudom, és bocsássatok meg. – Bejöttek meglátogatni, de nem fogadtam őket. Apámat küldtem eléjük, és rajta keresztül üzentem, hogy menjenek haza. Persze nem mentek, bejöttek a szobába, és leültek az
ágyam szélére. De mivel én makacsul csak a rózsaszín falakat bámultam, néhány perc múlva távoztak. – Nagyon örültem, hogy meglátogattatok. – Nem igaz, nem örültél. – Jól van. Akkor tényleg nem örültem, de most már örülök. Elgondolkodom, mi újság velem, de komolyan. Hát jó, ők akarták. – Eszem húst. És vörösbort iszom. Utálom a szardellát, viszont szeretem a klasszikus zenét. Az éjjel, lefekvés előtt egy Händel áriát hallgatok, a Mi Restano le lagrimét, az Alcina című opera harmadik felvonásának első színéből. Fogalmam sincs, honnan, de ismertem a szöveget. Hirtelen rengeteget tudok az ír építészetről, de még többet az olaszról és a franciáról. Elolvastam James Joyce-tól az Ulyssest, és elejétől a végéig, szó szerint tudom a szöveget, pedig korábban még hangoskönyvben sem bírtam megérteni. Pont ma reggel írtam levelet az önkormányzatnak, hogy nem jó ötlet, hogy még egy rakás csúf, modern épületet akarnak felhúzni egy olyan környéken, ahol többnyire régebbi, ódivatúbb épületek vannak. Ez komolyan fenyegeti a nemzeti örökséget és a környék lakóinak a lelki épségét is. Korábban azt hittem, a világon csak egy ember van, aki szeret ilyen kemény hangvételű leveleket írni. És nem ez az egészben a poén, hanem az, hogy nem egész két hete még kimondottan boldogan mutattam volna be efféle épületeket és telkeket a potenciális vásárlóknak, ma viszont nagyon zavar a gondolat, hogy le akarnak dózerolni egy százéves épületet Chicago óvárosában. Úgyhogy írni fogok még néhány levelet. Ha esetleg érdekel, honnan tudok erről a chicagói épületről, egyszerű: az Art and Architectural Review-ban olvastam. Ez az egyetlen nemzetközileg elismert művészeti és építészeti szaklap a világon. Már elő is fizettem rá. – Végre levegőt veszek. – Kérdezzetek bármit, valószínűleg tudni fogom rá a választ. És fogalmam sincs, honnan. Kate és Frankie döbbenten néznek egymásra. – Lehet, hogy most, hogy már nem kell folyton a Conorral való kapcsolatodon gondolkodnod, kicsit felszabadult az agyad, és jobban tudsz koncentrálni – javasolja Frankie. Fontolóra veszem, amit mondott, de rövid úton el is vetem. – Majdnem minden éjjel egy tejfelszőke kislányról álmodom, aki mindennap egyre nagyobb. És zenét is hallok, valami dalt, amelyet nem ismerek. Ha épp nem a lányról álmodom, akkor olyan helyekről, ahol még sosem jártam, olyan ételekről, amelyeket sosem kóstoltam. És az álmokban egy csomó idegen emberrel találkozom, akiket furcsamód ismerek. Egy parkban piknikezek egy vörös hajú növel. Egy zöld lábú férfi. És automata kerti locsolók – Elgondolkodom. – Igen, van valami locsolódolog is. – Minden reggel, amikor felébredek, újból emlékeztetnem kell magam, hogy ezek csak álmok, nem a valóság, és hogy a „valódi” életem nem csak álom. Ez nagyon nehéz, szinte lehetetlen. Hála istennek, nem teljesen lehetetlen, mert apa ott van mellettem, és mosolyog, kolbászt süt reggelire, megkergeti a szomszéd Szőrmók nevű macskáját, és számomra érthetetlen okból folyton eldugja anyám fényképét a folyosón álló asztalról. Úgyhogy hiába szar minden reggel az ébredést követő első néhány pillanat, az álmok rövid idő alatt visszavonulnak az álomvilágba, és csak gondolatokként maradnak jelen a fejemben. És akkor ott az a férfi.
Folyton rá gondolok. Még mielőtt megkérdezitek: nem életem állítólagos szerelme, Conor az. Akitől most készülök válni. Nem, ez egy amerikai, akit ráadásul nem is ismerek. A lányok a végén már könnyeznek. Az arcukon együttérzés, aggodalom és értetlenség keveréke ül. Nem várom, hogy válaszoljanak, úgyis biztos azt hiszik, megőrültem. Inkább megint a gyerekeket kezdem nézni. Eric felmászik a gerendára. Az oktató felszólítja, hogy vízszintesen nyújtsa ki a karját. A gyerek nagyon koncentrál. Látszik, hogy izgul. Megáll, és lassan felemeli a karját. Az oktató bátorító szavakat kiált. A fiúnak sikerül a szám, lassan elmosolyodik. Az anyjára pillant, tudni akarja, Kate is őt figyeli-e… de ekkor elveszíti az egyensúlyát, és leesik. A gerendát a lába közé kapja. Iszonyú kínt él át. Frankie még egyszer felhorkan. Eric nyüszít. Kate a fiához fut. Sam továbbra is nyálbuborékokat fúj. Én pedig távozom.
Amikor hazafelé menet elhaladok a házam mellett, próbálok egy pillantást sem vetni rá. Végül mégis a kíváncsiságom kerekedik felül. Conor autója a ház előtt áll. Az utolsó közös vacsoránk óta néhányszor beszéltünk telefonon. Volt, hogy ilyenkor kedvesek voltunk egymáshoz, máskor kevésbé… utoljára nem nagyon. A telefon először az utolsó vacsorát követő éjszaka közepén csörrent meg, Conor még egyszer, utoljára megkérdezte, hogy biztosan jól tesszük-e, amit teszünk. Lágy hangon duruzsolt, összefolytak a szavai. Én a gyerekkori ágyamon feküdtem, és a plafont bámultam – pont úgy, mint amikor régen, a kapcsolatunk kezdetén egész éjszakákat beszéltünk át Conorral. Ezekben a pillanatokban hatalmas erővel törtek rám az együtt töltött percek legszebb emlékei. Nagy volt a kísértés, hogy visszatáncoljunk. Főleg ha az ember harminchárom évesen ott tart, hogy tönkrement a házassága, hazaköltözött az apjához, és a teljesen kikészült férjét hallgatja. De az életben a könnyű döntések gyakran rossz döntések, és bár van, hogy úgy érezzük, visszafelé haladunk az időben, valójában épp ilyenkor megyünk előre. A következő hívás keményebbre sikerült. Conor zavarban volt, bocsánatot kért, és valami jogi dolgot emlegetett. Az azután következőben frusztráltan firtatta, hogy miért nem válaszolt még az ügyvédem az ő ügyvédje megkeresésére. Azután meg azért hívott, hogy elmondja, a bölcső a friss terhes húgáé lesz. Erre leraktam a telefont, kivágtam a kukába, és dühödt féltékenységi rohamban törtem ki. Legutóbb pedig elmesélte, hogy mindent összecsomagolt, és pár nap múlva visszamegy Japánba. És hogy elviheti-e a kávéfőzőt. Ahányszor letettem a kagylót, mindig úgy éreztem, nagyon gyengére sikerült az „istenhozzád”, és valahogy nem elég végleges… inkább afféle
viszlát volt csak. Tudtam, hogy még mindig visszafordíthatjuk a dolgot, hogy Conor még itt van egy ideig. Hogy még semmi sem dőlt el végleg. Leparkolok, és végigmérem a házat, ahol majdnem tíz évig éltünk. Ha más nem, hát ez a ház nem érdemel többet néhány erőtlen „istenhozzád”nál? Becsengetek, semmi. Benézek az utcai ablakon, minden bedobozolva, a falak csupaszon állnak, minden üres. A ház készen áll a következő család fogadására. Elfordítom a kulcsom az ajtóban, és belépek. Szándékosan zajt csapok, hogy jelezzem Conornak, itt vagyok. Már épp szólítanám, amikor föntről halk, csilingelő zenét hallok. Felmegyek a félig berendezett babaszobába, Conor ott van. A puha szőnyegen ül. Nézi, ahogy az egér körbe-körbe fut a sajt után, és ömlenek a könnyei. Odamegyek hozzá, megölelem, és ringatom. Behunyom a szemem, az agyam elvándorol. Conor abbahagyja a sírást, és lassan felemeli a fejét. – Mit mondtál? – Hm? – kérdezek vissza. Hirtelen felébredek a transzból. – Mondtál valamit. Latinul. – Nem mondtam semmit. – De igen. Az előbb. – Megtörli a szemét. – Te mióta tudsz latinul? – Nem tudok. – Aha – felel élesen. – Oké, mit jelent az az egyetlen latin mondat, amit ismersz? – Nem tudom. – Tudnod kell, most mondtad. – Conor, én tényleg nem emlékszem, hogy megszólaltam volna. Conor mérgesen néz. A szemében már-már a gyűlölet lángja lobog. Nyelek egyet. Feszült csendben ülök szemben egy idegennel. – Na jó – áll fel, és az ajtó felé indul. Már nem kérdez, nem próbál megérteni. Már nem fontos neki. – Patrick lesz az ügyvédem. Szuper, az a seggfej bátyja. – Jó – súgom. Conor megáll az ajtóban, és fogcsikorgatva még utoljára szemügyre veszi a szobát. Végigfuttatja a szemét mindenen, beleértve engem is, aztán gyors léptekkel távozik. Nos, meg is volt a végleges „istenhozzád”. Aznap éjjel nagyon rosszul alszom. Úgy cikáznak a fejemben a gondolatok és képek, mint a villám. Szó szerint: egy villanással bevilágítják a koponyám, és máris eltűnnek. A helyükön csak sötétség. Templom. Zúgó harangok. Kerti locsolók. Eszméletlen mennyiségű vörösbor. Régi épületek, a földszintjükön boltok. Ólomüveg. Egy korlát rácsai között látom, ahogy egy zöld lábú ember becsuk maga mögött egy ajtót. Egy baba a kezemben. Egy tejfelszőke kislány. Egy ismerős dal. Koporsó. Könnyek. Feketébe öltözött család. Hinták a parkban. Egyre magasabbra. Egy gyereket tolok. Gyerek vagyok, és hintázom. Libikóka. Egy pufók fiú, aki a testsúlyával felemel, miközben ő lenyomja a libikóka karját. Megint locsolók. Nevetés. Ugyanazzal a fiúval, de most fürdőruhában vagyunk. Kertváros. Zene.
Harangok. Fehér ruhás nő. Macskaköves utcák. Katedrálisok. Konfetti. Kezek, ujjak, gyűrűk. Kiabálás. Ajtócsapkodás. A zöld lábú ember becsukja az ajtót. Megint locsolók. Egy pufók fiú nevetve kerget. Ital a kezemben. A fejem a vécében. Előadótermek. Napfény és zöld fű. Zene. A zöld lábú ember a kertben áll, a kezében slag. Nevetés. A tejfelszőke kislány a homokozóban játszik. A kislány kacag a hintában. Újra harangok. Egy korlát rácsai között látom, ahogy a zöld lábú ember becsukja maga mögött az ajtót. A kezében palack. Pizzéria. Fagylaltkelyhek. A férfi kezében van néhány tabletta is. Mielőtt becsukja az ajtót, meglát, a szemembe néz. A kezem a kilincsen. Az ajtó kinyílik. A földön üres palack hever. Meztelen lábfej, zöld talp. Koporsó. Locsolók. Előre-hátra hintáztatom a felsőtestem. Azt a dalt dúdolom. Hosszú szőke hajam az arcomba lóg. Belekapaszkodom néhány tincsbe. Valaki elsuttog egy mondatot… Döbbenten nyitom ki a szemem, a szívem őrülten ver. A lepedőm csuromvíz, egész testem izzadságban ázik. Ügyetlenül megkeresem a falilámpát. Könnyek szöknek a szemembe, de nem hagyom, hogy elinduljanak lefelé. Gyorsan felkapom a mobilom, és reszkető ujjakkal tárcsázok. – Conor – szólok bele remegő hangon. Conor eleinte érthetetlen szavakat motyog, aztán felébred. – Joyce! Három óra van! – morog. – Tudom, bocsánat. – Mi a baj? Minden rendben? – Igen, igen, én jól vagyok, csak azért hívlak, mert… mert volt egy furcsa álmom. Vagy rémálmom, vagy talán sem ez, sem az. Villanásszerűen beugrottak dolgok… Egy csomó hely és ember és… – Abbahagyom, próbálok koncentrálni. – Prefer et obdurea; dolor hic tibi proderit olim? – Micsoda? – kérdi bizonytalan hangon. – Az a latin mondat… ez volt az? – Igen, valahogy így hangzott. Úristen, Joyce… – Légy türelmes és szívós; egy nap ez a fájdalom még a javadra válik – tör ki belőlem. – Ezt jelenti. Conor hallgat egy darabig, aztán sóhajt egyet. – Jó. Köszönöm. – Ezt a mondást hallottam valakitől. Ha nem gyerekkoromban, akkor ma éjjel. – Nem kell megmagyaráznod. Csend. – Akkor visszafekszem. – Oké. – De Joyce, biztos jól vagy? Hívjak neked valakit, vagy…? – Nem kell, jól vagyok. Tökéletesen. – Torkomon akad a szó. – Jó éjt. Lerakta. Egy könnycsepp gördül le az arcomon. Letörlöm, még mielőtt elér az államig. Ne kezdd, Joyce! Ne merd most elkezdeni!
Másnap reggel arra megyek le a földszintre, hogy apa épp a folyosó asztalára teszi anya fényképét. Meghallja, hogy jövök, gyorsan előkapja a zsebkendőjét. Úgy tesz, mintha a port törölgetné a képről. – Ah, megvagy! Muggins feltámadt poraiból. – Hát igen, nem aludtam valami jól, mivel negyedóránként lehúztad a vécét. – Nyomok egy csókot a majdnem teljesen kopasz fejére, és kimegyek a konyhába. Már megint az a füstszag. – Borzasztóan sajnálom, hogy a prosztatám a te alvásod zavarja. – Az arcom tanulmányozza. – Mi történt a szemeddel? – Vége a házasságomnak, ezért úgy döntöttem, hogy átsírom az éjszakát – mondom kimérten, csípőre tett kézzel, és beleszagolok a levegőbe. Erre kicsit ellazul, de folytatja. – Úgy tudom, erre vágytál. – Persze, apa, ez egyértelmű. Minden lány álma, hogy olyan élete legyen, mint az enyém volt az utóbbi hetekben. Apa odaimbolyog a konyhaasztalhoz, leül a szokásos helyére, oda, ahol rásüt a nap. A szemüvegét az orrnyergére tolja, és folytatja a napi szudokuját. Elnézem egy darabig. Lenyűgöz az egyszerűsége. Aztán tovább szaglászom. – Megint megégetted a pirítóst? – Apa nem hall, csak a rejtvénnyel foglalkozik. Megnézem a kenyérpirítót. – Jól van beállítva, nem értem, hogy tudja mindig megégetni a kenyeret. – Belenézek. Sehol egy morzsa. A kukát is ellenőrzöm, de nincs benne égett pirítós. Újra a levegőbe szagolok. Van apában valami nagyon gyanús… A szemem sarkából figyelem. Idegesen izeg-mozog. – Mi vagy te, Sherlock Holmes? Úgy szaglászol körbe. Hiába, itt úgysem találsz hullát – veti oda, fel sem nézve a rejtvényfejtésből. – Lehet, de valamit azért csak találok, nem igaz? Erre felkapja a fejét. Idegesen. Aha! Résnyire összehúzom a szemem. – Te lány! Mondjad, mi van veled? Ügyet sem vetek rá. Kutatni kezdek a szekrényekben, egyikben a másik után. Apa mintha aggódna. – Mit csinálsz? Elment az eszed? – Bevetted a gyógyszeredet? – kérdezem, amikor a gyógyszeres szekrényhez érek. Ez még nekem is túl magasan van. – Miféle gyógyszeremet? Ha így válaszol, akkor itt tényleg van valami suskus. – A szívgyógyszered, a memóriagyógyszered, a vitamintablettáid. – Nem, nem és – egy darabig gondolkodik – nem. Odaviszem neki a gyógyszereit, leteszem elé az adagját. Ettől egy kicsit megnyugszik. Aztán folytatom a keresést. Érzem, hogy újra megfeszül. Aztán amikor a gabonafélék szekrényéhez érek…
– Vizet! – kiált. Ugrom egyet, és becsapom a szekrény ajtaját. – Jól vagy? – Igen – szól nyugodtan. – Csak kell egy pohár víz, hogy be tudjam venni a gyógyszereket. A poharak ott vannak, abban a szekrényben. Nagyon gyanús. Kitöltök egy pohár vizet, és odaviszem neki. És visszamegyek a gabonás szekrényhez. – Teát! – kiált. – Ugye, megiszunk egy csésze teát? Ülj le, ide ni, majd én megcsinálom. Annyi mindenen át kellett menned mostanában, és olyan remekül kezeled. Annyira bátor vagy. Ezért már járna neked a trófea, ahogy mi, férfiak mondjuk. Na, ülj csak le ide, én meg hozok neked egy teát. És egy finom sütit. Battenburg, gyerekkorodban nagyon szeretted. Amilyen mohó kis kacsa voltál, mindig megpróbáltad elcsenni a marcipánt, ha senki nem látott. – El akar tolni a szekrény mellől. – Apa! – figyelmeztetem. Abbahagyja, megadóan sóhajt. Kinyitom a szekrényt, és belenézek. Odabent nincs semmi különös. Csak a zabpelyhem és egy olyan kukoricapehely, amelyhez soha hozzá sem nyúlok. Becsukom az ajtót. Apa nagyon elégedett arcot vág, diadalmasan megköszörüli a torkát, és visszabotorkál az asztalhoz. Na várjunk csak! Újra kinyitom a szekrényt, és a kezembe veszem a kukoricapelyhet. Én sosem eszem ebből, igaz. Viszont apát sem láttam enni belőle. A súlya alapján világos, hogy üres a doboz. Belenézek. – Apa! – Na mi az, kedvesem? – Apa, megígérted! – A szeme elé tartom a doboz cigarettát – Csak egyet szívtam, kedvesem. – Nem csak egyet szívtál. Ezért van minden reggel füstszag, nem azért, mert megégett a pirítós. Hazudtál! – Napi egy szál még nem öl meg. – Pedig igenis megöl. Szívműtéted volt, egy szálat sem lenne szabad szívnod! Reggelente zsíros, sült ételt eszel. Jó, mondjuk, hogy azt nem veszem észre. De ez a cigi, ez elfogadhatatlan – mondom. Apa grimaszt vág. Kitárja a karját, mint egy marionettbábu, és utánozni kezdi a mozdulataimat. – Na jó, ennyi elég. Hívom az orvosodat. Megnyúlik az arca. Kiugrik a székből. – Ne, kedvesem, ne tedd ezt velem! Kivonulok a folyosóra, ő utánam fut. Fel, le, le, fel, fel, le. Amikor a bal lábára lép, lesüllyed, és behajlítja a jobbat. – Ugye, nem teszed ezt velem?! Ha a cigaretta nem öl meg, hát megöl az orvos. Az a nő egy valódi csatabárd. Felemelem a telefont, ami anya fényképe mellett van, és emlékezetből tárcsázom a segélyhívó számot. Erre a számra minden körülmények között emlékszem. Ha segítenem kell annak, aki az életemben a legfontosabb, ez a szám jut először eszembe. – Ha anya tudná, mit csinálsz, nagyon dühös lenne. Ja – tartok egy pillanatnyi szünetet –, szóval ezért dugod mindig el a fényképet? Apa lehorgasztja a fejét, a földet bámulja. Szomorúan bólint.
– Megígértette velem, hogy leszokom. Ha nem magamért, akkor érte. Nem akartam, hogy lássa – teszi hozzá suttogva, mintha félne, hogy anya meghallja, amit mond. – Igen? – szól valaki a telefonba a vonal túlsó végén. – Halló? Te vagy az, apa? – kérdi egy fiatal lány hangja. Amerikai akcentusa van. – Ó! – Elvesztem az előbbi gondolatmenetet. Apa kétségbeesetten néz rám. – Elnézést – mondom a kagylóba. – Halló? – Jaj, elnézést, csak a kijelző mutatja, hogy Írországból telefonál, és azt hittem, apám az – magyarázza a hang odaátról. – Semmi gond – mondom zavartan. Apa előttem áll. A kezét könyörgően imára zárja. – Azért telefonálok, mert… – Apa vadul rázza a fejét. Elakad a számban a mondat. – Jegyet akar venni az előadásra? – kérdi a lány. Nem értem. – Milyen előadásra? – A Királyi Operaházba! – Elnézést, kivel beszélek? Egy szót sem értek. Apa félrenéz. Leül a legalsó lépcsőfokra. – Bea vagyok. – Bea… – Kérdően nézek apára, de ő válaszul csak értetlenül megvonja a vállát. – Milyen Bea? – És én kivel beszélek? – kérdez vissza a lány egy fokkal keményebb hangon. – A nevem Joyce. Elnézést, Bea, azt hiszem, téves számot hívtam. Azt mondod, ír számot mutat a kijelződ. Hova telefonáltam? Amerikába? – Nem, ne izguljon! – A lány örül, hogy nem egy telefonbetyár hívta, a hangja újra kedves. – Londonba telefonált – magyarázza. – Szóval láttam, hogy ír számról hív, ezért azt hittem, apa az. Apa ma jön vissza, mindenképp ott akar lenni a holnapi előadásomon. Nagyon izgulok, mert még mindig diák vagyok, és ez nagyon fontos, és azt hittem, hogy apa… ne haragudjon, nem is tudom, miért mondom el mindezt, de olyan ideges vagyok. – Elneveti magát, vesz egy mély levegőt. – Végül is ez apa segélyhívó száma. – Hát ez érdekes. Én pont a saját segélyhívó számomat akartam felhívni – mondom bizonytalanul. Mindketten nevetünk. – Furcsa – mondja a lány. – Nagyon ismerős a hangod, Bea. Ismerjük egymást? – Nem hiszem. Apán kívül senkit nem ismerek Írországban. Apa viszont egyrészt férfi, másrészt amerikai, úgyhogy hacsak ön nem az apám, amint épp próbál megviccelni… – Nem, nem. Nem próbálom… – Elgyengül a térdem. – Lehet, hogy nagyon hülyének fog tűnni a kérdés, de szőke vagy? Apa a fejét fogja, és felnyög. – Igen! Miért, a hangom alapján szőke vagyok? Lehet, hogy ez nem túl szerencsés dolog! – nevet. Hirtelen gombócot érzek a torkomban. Nem tudok beszélni. – Csak egy buta tipp volt! – küzdöm ki a szavakat végül.
– Bejött a tipp – mondja a lány kíváncsian. – Na, mindegy, remélem, minden oké. Végül is azt mondta, a segélyhívó számát hívta! – Igen, köszi, minden a legnagyobb rendben. Apa arcán látom, mennyire megnyugodott. A lány elneveti magát. – Hát ez nagyon furcsa. Na jó, mennem kell. Örülök, hogy beszéltünk, Joyce. – Én is örülök, hogy beszéltünk, Bea. Sok sikert a balettelőadásodhoz! – Jaj, de kedves, köszönöm. Elbúcsúzunk. Remegő kézzel teszem a helyére a telefonkagylót. – Te kis buta, Amerikába telefonáltál? – kérdezi apa. Felveszi a szemüvegét, és megnyom egy gombot a telefonon. – Amikor sok hülye hívást kaptam, Joseph az utca másik végéből megmutatta, hogy kell ezt csinálni. Meg lehet nézni, ki hívott, és hogy te kit hívtál. Kiderült, hogy Fran zaklatott a maroktelefonjával. Az unokáitól kapta múlt karácsonykor. Soha nem használta, csak arra, hogy a nap különböző szakaiban felverjen. Na de itt vagyunk. 0044-gyel kezdődik. Az hol van? – Nagy-Britanniában. – Ez az egész mire volt jó? Rám akartál ijeszteni? Úristen, majdnem infarktust kaptam. – Bocsáss meg, apa! – Nagyon erőtlennek érzem magam. Leülök az alsó lépcsőfokra. – Nem tudom, honnan szedtem ezt a számot. – Na, most sokat tanultam – mondja őszintétlenül. – Soha többet nem gyújtok rá. Nem én, barátom! Add ide a cigarettát, kidobom. Bénultam nyújtom ki a kezem. Apa kikapja az tenyeremből a cigarettásdobozt, és a nadrágzsebe mélyére süllyeszti. – Remélem, kifizeted a telefonhívást, mert a nyugdíjamból biztos nem telik rá. – Résnyire szűkíti a szemét. – Mondjad, mi van veled? – Elmegyek Londonba – tör ki belőlem. – Micsoda?! – Apa szeme úgy kidülled, mintha ki akarna esni a fejéből. – Az isten szerelmére, Gracie, egyik dolog a másik után! – Választ kell találnom… valamire. El kell mennem Londonba. – Felállók a lépcsőről, és teszek felé egy lépést. – Gyere velem! – kérlelem. Apa hátrálni kezd. A kezét védekezően a cigarettát rejtő zsebe elé tartja. – Nem mehetek – mondja idegesen. – Miért nem? – Miért? Egész életemet itt éltem le! – Eggyel több ok, hogy most elutazz egy kicsit – erőltetem. – Ha mindenképp dohányozni akarsz, jobb, ha mást is látsz a világból, mint Írországot. Még mielőtt megöl a cigi. – Ne beszélj velem így! Van olyan telefonszám, amit felhívhatok, hogy bejelentést tegyek. Szerinted még nem hallottam arról, hogy bánnak némelyek öreg szüleikkel? – Ne játszd már az áldozatot! Tudod, hogy vigyázok rád. Apa, gyere el velem Londonba. Kérlek. – De, de… – hátrál tovább, a rémülettől kitágult szemekkel. – Ott kell lennem a hétfői klubban.
– Most péntek van. Holnap reggel megyünk, ott maradunk hétvégére, és ennyi. Hétfő este újra itthon leszünk, megígérem. – De nincs útlevelem. – Elég egy fényképes igazolvány. Már egész a konyhaajtónál járunk – De ott nem lesz hol laknunk – lép be a konyhába. – Kiveszünk egy hotelszobát. – Túl drága. – Közös szobában lakunk. – De azt sem tudom, mi merre hány méter Londonban. – Én ismerem a várost. Rengetegszer voltam már. – De… de… – beleütközik a konyhaasztalba. Itt a vége, innen már nem hátrálhat tovább. Rettegés ül ki az arcára. – Még soha az életben nem ültem repülőn. – Nem nagy ügy. Valószínűleg nagyon fog tetszeni. Különben is, ott leszek melletted, végigbeszélgetjük az utat. Bizonytalanságot tükröz az arckifejezése. – Mi az? – kérdem kedvesen. – Mit vigyek magammal? Mire van ott szüksége az embernek? Korábban, ha elutaztam, mindig anyád pakolt be nekem. – Ne izgulj, segítek bepakolni – mosolyodom el. – Szuper lesz, el sem tudod képzelni, mennyire. Az első tengerentúli nyaralásunk kettesben! Apát is felvillanyozza a dolog. De egy pillanattal később elszáll az arcáról az izgalom. – Nem. Nem megyek. Nem tudok úszni. Ha a repülő lezuhan, nem fogok tudni kiúszni. Nem akarok átkelni a tengeren. Ha akarod, elrepülhetek veled valahová, de nem át a tengeren. – Apa! Ez egy sziget, akármerre indulunk el, át kell kelnünk a tengeren. Különben meg a repülőn van mentőmellény. – Tényleg? – Igen. Ne félj, jó lesz – bátorítom. – Megmutatják, mit kell tenni, ha véletlenül vészhelyzet van, de hidd el, hogy nem lesz. Több tucatszor repültem, és sohasem volt semmilyen probléma. Nagyon jól fogod érezni magad. Na és, gondold csak végig, mennyi új történeted lesz majd! Ha ezt elmeséled a hétfői klubban! Alig fognak hinni a fülüknek, egész nap csak a te sztorijaidat akarják majd hallgatni. Mosoly kúszik apa arcára. – Kivételesen még annak a nagyszájú Donalnak is másra kell majd figyelnie, mert nem az övé lesz a legérdekesebb történet. Jó, azt hiszem, Maggie be tudja iktatni ezt az utat az időbeosztásomba.
– Apa, Fran a ház előtt vár. Mennünk kell! – Várj egy kicsit, kedvesem, ellenőrzöm, hogy minden rendben van-e. – Minden rendben van – biztatom. – Már ötször megnézted.
– Az ember sosem lehet biztos. Rengeteg történetet hallani: rosszalkodik a tévé, felrobban a kenyérpirító, aztán a végén arra jövünk vissza, hogy a házunkból csak egy rakás füstölgő hamu maradt. – Mondja, közben sokadszorra is leellenőrzi, ki van-e kapcsolva minden biztosíték a konyhában. Fran újra dudál. – Esküszöm, egy nap megfojtom ezt a nőt. Dudálgass tudod, kinek! – kiált vissza. Elnevetem magam. – Apa… – Megfogom a kezét. – Most már tényleg mennünk kell. A ház miatt ne aggódj, nem esik baja. A környéken lakó barátaid majd ránéznek néha. Tudod, milyenek: ha csak egy pisszenést hallanak az utcáról, máris mind az ablakra tapad. Bólint. Bepárásodott szemmel körülnéz. – Nagyon jól fogjuk érezni magunkat, komolyan. Miért aggódsz? – Amiatt az istenverte Szőrmók macska miatt, hogy most majd ki-be jár a kertbe, és lehugyozza a növényeket. Meg amiatt, hogy a gaz megfojtja szegény petúniákat és tátikákat, és nem lesz, aki gondozza a krizantémot. Mi van, ha esni kezd az eső vagy fújni a szél? Még nem karóztam ki a virágokat, és lehet, hogy a víz súlya alatt eltörik a száruk. El tudod képzelni, mennyi időbe telt, amíg gyökeret vert a liliomfa! Még kicsi voltál, amikor a cserjét elültettem. Anyád meg itt feküdt és napoztatta a lábát, és nevetett Mr. Hendersonon, Isten nyugosztalja, aki a szomszédból állandóan őt leste a függöny mögül. Tu-túúúúúúú. Fran ráfeküdt a dudára. – Apa, csak néhány napig leszünk távol. A kert kibírja nélküled ennyi ideig. És ahogy hazajössz, rögtön nekiállhatsz gondozni, ha akarod. – Na, akkor jó. – Még utoljára körülnéz, és az ajtóhoz lép. Nézem imbolygó alakját. A legjobb vasárnapi ruháját vette fel, egy háromrészes öltönyt, inget, nyakkendőt, tükörfényes cipőt és az elmaradhatatlan gyapjúsapkáját, amely nélkül soha nem lép ki a házból. Kiköpött úgy néz ki, mintha a falra akasztott családi fotóalbum valamelyik képéről ugrott volna le. Megáll a folyosóasztal mellett, a kezébe veszi anya fényképét. – Tudod-e, anyád folyton rágta a fülem, hogy menjek el vele Londonba. – Úgy tesz, mintha egy foltot törölne le az üvegről, de valójában Anya arcát simítja végig. – Hozd őt is magaddal! – Dehogyis, az butaság volna! – válaszol magabiztosan, de közben bizonytalan tekintettel néz. – Vagy szerinted nem? – Nem, szerintem remek lenne. Együtt utazunk hárman, és nagyon jól fogjuk érezni magunkat. Megint könnyek szöknek a szemébe. Bólint, a kabátzsebébe csúsztatja a képet, és kilép a házból. Fran dudálással fogadja. – Á, végre itt vagy, Fran! – kiált a nőnek, míg imbolyogva felé tart a kerti úton. – Késtél, tudod-e? Ezer éve várunk. – De Henry, én dudáltam. Nem hallottátok? – Dudáltál? – kérdi apa, miközben beül az autóba. – Legközelebb próbáld meg egy kicsit erősebben nyomni, odabent egy árva hangot nem hallottunk.
A kulcsom már a zárban, amikor bent a folyosón megszólal a telefon. Az órámra pillantok. Hét óra. Ki a fene hívna minket szombat reggel hét órakor? Újra megszólal Fran dudája. Mérgesen megpördülök. Látom, hogy apa Fran válla fölött áthajolva erőből nyomja a kormánykerék közepét. – Látod, így kell ezt, Fran. Legközelebb biztos meghalljuk, ha dudálsz. Gyere már, kedvesem, el kell érnünk a repülőt! – nevet harsányan. Nem megyek vissza felvenni a telefont. Táskákkal a kezemben visszasietek az autóhoz.
~ – Nem veszi fel – mondja Justin kétségbeesetten. Idegesen fel-alá járkál a szobában. Újra megpróbálja. – Bea, miért nem mondtad el tegnap, hogy ez történt? Bea grimaszolva az ég felé néz. – Mert nem gondoltam, hogy ekkora ügyet csinálsz belőle. Van egy csomó téves hívás, na és? – De ez nem téves hívás volt. – Megáll, és a csengetés ütemére nagyokat dobbant a lábával. – Pedig igenis az volt. Üzenetrögzítő. A fenébe. Hagyjak üzenetet? Lerakja, és félőrülten újra tárcsáz. Bea a nappali berendezéseként szolgáló műanyag kerti széken ül, és látványosan unja a színdarabot. Végigméri a takarófóliákkal befedett padlót és a házilag kikevert színek kavalkádjában játszó falakat. – Mikor fejezi be Doris a lakásodat? – kérdi. – Majd miután elkezdi – csattan fel Justin, és újra tárcsáz. – Hallom ám – énekli Doris a távolból. Egy pillanattal később megjelenik az ajtóban, leopárdmintás ruhában. Az arcát szokás szerint vastag smink fedi. – Ezeket a göncöket tegnap találtam, hát nem cukik? – nevet. – Bea, édesem, de jó végre látni! – Az unokahúgához siet, megöleli. – El sem tudod képzelni, mennyire izgulunk a holnap esti fellépésed miatt. A kis méhecske felnőtt, és nemcsak felnőtt, hanem egyenesen a Királyi Operaházban lép fel! – mondja szinte sikítva. – Annyira büszkék vagyunk rád, nem igaz, Al? Al is belép a szobába. A kezében csirkecomb. – Aha. Doris undorodva méri végig a férjét, majd újra Bea-re néz. – Vettünk egy ágyat a hátsó szobába, és tegnap megérkezett, úgyhogy képzeld, ha itt maradsz, lesz hol aludnod. Mint egy királynő, mi? – Mérges tekintettel fordul Justin felé. – És vettem festéket meg textíliákat, úgyhogy nekiállhatunk megtervezni a szobádat. De most kijelentem, én csak a Feng Shui szerint vagyok hajlandó tervezni, másról hallani sem akarok. Bea mereven tekint vissza rá. – Ó, hát ez igazán remek. – Figyelj, hatalmas móka lesz! Justin haragosan a lányára pillant. – Ezt kapod, amiért visszatartottad az információt. – Milyen információt? Miről van szó? – kérdi Doris. Masnival rögzíti a haját a feje tetején.
– Apának dührohama van – magyarázza Bea. – Már mondtam neki, hogy menjen el fogorvoshoz. Táskás az ínye, biztos vagyok benne – jelenti ki Doris szárazon. – Már én is mondtam – ért egyet Bea. – Nem, nem erről van szó. A nőről – szól Justin hevesen. – Emlékszel a nőre, akiről a múltkor meséltem? – Sarah? – kérdi Al. – Nem! – válaszol Justin olyan hangon, mintha Al a világ leghülyébb kérdését tette volna fel. – Hát ki tud veled lépést tartani? – vonja meg a vállát Al. – Persze, nem is lehet Sarah, ha a jelenlétében buszok után futkározol, őt meg otthagyod lógva. – Bocsánatot kértem tőle – húzza be Justin a vállát. – Igen, üzenetrögzítőn – kuncog Al. – Ez a nő soha többet nem fog visszahívni, erre mérget vehetsz. Nem hibáztatom érte. – Mi? A déjà vu-nő? – néz Doris tágra nyílt szemmel. – Igen – felel Justin izgatottan. – Joyce-nak hívják. Tegnap felhívta Bea-t. – Lehet, hogy nem ő volt – tiltakozik Bea, de ennyi erővel a falhoz is beszélhetne. – Egy Joyce nevű nő telefonált. Ami azt illeti, tudtommal legalább két Joyce él a Földön. Sőt, talán még annál is több. Doris arcán még mindig a döbbenet ül. Elengedi a föle mellett Bea válaszát. – Ez hogy lehet? Honnan tudod a nevét? – Hallottam, amikor valaki így szólította egy vikingbuszon. És tegnap Bea-t a segélyhívó számán felhívta egy nő Írországból. Ezt a számot rajtam kívül senki sem ismeri. – Hatásszünetet tart. – A nőt Joyce-nak hívják. Csend. Justin elmerengve bólogat. – Igen, Doris, tudom. Kísérteties, mi? Doris mozdulni sem tud a meglepetéstől. – Az, kísérteties. A vikingbuszt leszámítva. – Bea-hez fordul. – Tizennyolc éves létedre adtál az apádnak egy segélyhívó számot? Justin frusztráltan mordul egyet, és újra tárcsáz. Bea elvörösödik. – Amikor mi már ideköltöztünk, de ő még nem, anya megmondta, hogy apa bizonyos napszakokban nem telefonálhat. Az időeltolódás miatt. Úgyhogy beszereztem egy másik számot. Tulajdonképpen nem segélyhívó szám, de csak ő ismeri, és úgy tűnik, mindig akkor hív ezen, ha valami rosszat csinált. – Ez nem igaz – tiltakozik Justin. – Persze – felel Bea könnyedén, egy magazint lapozgatva –, én pedig nem költözöm össze Peterrel. – Így van, nem költözöl vele össze. Tudjátok meg, hogy Peter – köpve mondja ki a nevet – eperszedő. Hivatásos. – Én nagyon szeretem az epret – próbál támogatóan beszállni Al. – Ha nem Petey szedné, meg sem enném! – Peter számítógépes tanácsadó – tárja szét a karját Bea zavartan. Doris ebben a pillanatban közbelép. Justinhoz fordul.
– Drágám, tudod, mennyire bejön nekem ez a déjà vu-nős dolog, meg az egész… – Joyce. A neve Joyce. – Oké. Szóval, akkor is, semmi sincs a kezedben, ez véletlen egybeesés. És tudom, hogy nagyon sokat jelenthetnek a véletlen egybeesések, de ez egy elég béna egybeesés. – Nem semmi nincs a kezemben, Doris. Uh, ez a mondat annyira sok szempontból hibás, hogy döbbenet! Mindegy, megvan a nő neve és most már a száma is. – Doris elé térdel, a tenyerét a nő fejéhez emeli, és összenyomja az arcát, hogy Doris szája kidudorodik – Ez pedig, Doris Hitchcock, azt jelenti, hogy igenis van valami a kezemben! – És azt is, hogy zaklatni fogod, mint egy szatír – morogja Bea alig hallhatóan.
~ Most elhagyjuk Dublint, remélem, élvezték a tartózkodást. Apa beteszi a hallókészülékét, bozontos szemöldöke felszalad a homlokán. – Fran, ugye megmondod az egész családnak, hogy üdvözlöm őket? – kérdi apa egy kicsit idegesen. – Persze, hogy megmondom, Henry. Érezd nagyon jól magad! – Fran mosolyogva néz rám a visszapillantó tükörben. Látom, hogy érti a helyzetet – Ahogy visszajöttem, meglátogatom őket – teszi hozzá apa. Közben egy repülőt figyel, amint épp eltűnik az égen. – Felszállt a felhők fölé – mondja, és bizonytalanul néz rám. – Ez a legjobb része! – mosolygok. Ettől kicsit megnyugszik. Fran a terminál indulási oldalához visz minket. Amikor odaérünk, lassít, megáll. Sokan vannak. Itt legfeljebb egy percig lehet várakozni, ezért az emberek mindent gyors ütemben csinálnak: pakolnak, ölelkeznek, fizetnek a taxisnak. Kiszállunk. Én már kivettem a bőröndöket a csomagtartóból, de apa még mindig mozdulatlanul áll. Az élmény minden részletét be akarja fogadni. Aztán egyszerre visszatér közénk. Fran felé fordul. Érdekes, hirtelen csupa szeretet támad benne az iránt a nő iránt, akit általában szid, mint a bokrot Fran és én is nagyon meglepődünk, amikor apa ügyetlen mozdulattal ölelésre tárja a karját Fran felé. Aztán belépünk Európa egyik legforgalmasabb repülőterének épületébe. Apa az egyik kezével erősen a karomba kapaszkodik, a másikkal a görgős utazótáskát húzza maga után. Tőlem kapta kölcsön. Egy álló napon át kellett győzködnöm, hogy ez a bőrönd nem olyan, mint amilyet Fran meg más idősebb hölgyek cipelnek magukkal a boltba. Itt a reptéren sok férfinak van hasonló táskája, hál' istennek apa is észrevette. Ez felvillanyozza, bár talán egy kicsit össze is zavarja. Elektronikusan fogunk becsekkolni. Odasétálunk az egyik beléptetőgéphez. – Mit csinálsz? Angol fontot veszel ki? – Nem, apa, ez nem pénzautomata. Ez a beléptetőrendszer. – Nem kell emberrel beszélni? – Nem, a gép megcsinálja helyettünk.
– Hát, én nem bízom ebben a masinában. – A mellettünk álló férfi válla fölött nézi a monitort. – Elnézést, önnek működik a masinája? – Scusi? Apa felnevet. – Akkor magának is szkúzi. – Nagy vigyorral néz hátra rám. – Szkúzi. Jó fej. – Mi dispiace tanto signore, la prego di ignorarlo, é un vecchio sciocco e non sa cosa dice – kérek gyorsan bocsánatot az olasz férfitól, aki láthatóan megütközött apa megjegyzésén. Fogalmam sincs, mit mondtam, de a férfi válaszul rám mosolyog, aztán újra a monitorja felé fordítja a tekintetét. – Te tudsz olaszul? – lepődik meg apa, de nincs időm reagálni, mert megszólal a hangosbemondó, és apa egy intéssel belém fojtja a szót. – Ssssss, Gracie, lehet, hogy nekünk szól. Siessünk. – Még két óránk van indulásig. – Miért jöttünk ilyen korán? – Ilyen korán kell. – Kezd fárasztani a dolog. És minél fáradtabb vagyok, annál rövidebb válaszokat adok. – Ki mondja? – A biztonságiak. – Milyen biztonságiak? – A reptér biztonsági szolgálata. Ott vannak. – A fémdetektorok felé bólintok. – Most hová megyünk? – kérdi apa, miután a gép kinyomtatta a beszállókártyánkat. – Leadni a csomagjainkat – Nem vihetjük fel a gépre? – Nem. – Jó napot! – mosolyog ránk a pult mögött ülő hölgy. Elveszi az útlevelem és apa igazolványát – Jó napot! – csiripel vissza apa, és máskor kemény arcára hódító, mármár túl édes mosoly ül ki. Próbálok nem oda nézni. Mindig a női nem volt a gyengéje. – Hány csomagot szeretnének feladni? – Kettőt. – Maguk pakolták az összes poggyászukat? – Igen. – Nem – bök oldalba apa, és egy grimaszt vet felém. – Az enyémet te csomagoltad, Gracie. Sóhajtok. – Igen, apa, de te is velem voltál, tehát együtt pakoltuk. – Ő nem ezt kérdezte. – A hölgy felé fordul. – Ez így oké? – Igen – folytatja a nő. – Megkérte önöket valaki, hogy hozzanak neki fel valamit a repülőre? – N… – Igen – vág újra közbe apa. – Gracie az egyik pár cipőjét az én táskámba tette, mert az övébe már nem fért be. Tudja, összesen három napra megyünk, ő mégis hozott három pár cipőt. Hármat!
– Van a kézipoggyászukban bármilyen hegyes vagy veszélyes tárgy? Például olló, csíptető, öngyújtó vagy valami hasonló? – Nincs – felelem. Apa fészkelődni kezd. Nem válaszol. – Apa! – bököm oldalba a könyökömmel. – Mondd neki, hogy nincs. – Nincs – mondja végül. – Helyes – vágom rá. – Jó utat kívánok! – A nő visszaadja az igazolványainkat. – Köszönöm. Elbűvölő a rúzsa – szól még apa, de én elrángatom a pulttól. Ahogy a biztonsági kapu felé közelítünk, jó mélyeket lélegzek, hogy kicsit megnyugodjak, közben újra és újra emlékeztetem magam, hogy apa most jár először reptéren. Ezek a kérdések talán tényleg furcsán hatnak első alkalommal, főleg egy hetvenöt éves ember számára. – Na, milyen, izgalmas? – kérdezem. Próbálom én is élvezni a pillanatot. – Észvesztően, kedvesem. Inkább hagyjuk. Amíg sorban állunk a biztonsági vizsgálatra várva, a sminkemet és apa gyógyszereit egy átlátszó műanyag zacskóba pakolom át. – Úgy érzem magam, mint egy kisegér – jegyzi meg apa, ahogy lépésenként haladunk előre a labirintusszerűen kialakított sorban. – Lesz az út végén sajt? – nevet fel. Ekkor mi következünk, a fémdetektorhoz érünk. Kigombolom az övem és a kabátom. – Tedd mindig azt, amit mondanak – figyelmeztetem. – Ugye, nem okozol galibát? – Galibát? Ugyan miért okoznék galibát? Te meg mit csinálsz? Gracie, miért vetkőzöl? Válaszul halkan felnyögök. – Uram, lenne kedves levenni a cipőjét, az övét, a kabátját és a sapkáját? – Micsoda? – neveti ki apa. – Vegye le a cipőjét, az övét, a kabátját és a sapkáját. – Szó sem lehet róla. Azt akarja, hogy zokniban mászkáljak, vagy mi? – Apa, csináld, amit kér! – szólok. – Ha leveszem az övem, le fog esni a nadrágom – mondja mérgesen. – Akkor majd a kezeddel húzod fel – felelek mérgesen. – Uramatyám! – szól fennhangon apa. A férfi a kollégáira néz. – Apa, csináld, és kész – mondom, ezúttal határozottabban. Mögöttünk máris egész nagy torlódás alakult ki. Többnyire tapasztaltabb utasok, akik már levették a cipőjüket, övüket és kabátjukat. Ingerülten néznek. – Kérem, ürítse ki a zsebeit – lép most apához egy idősebb és mérgesebb biztonsági őr. Apa bizonytalanul áll. – Apa, az isten szerelmére, ez nem vicc. Csináld, amit mond. – Lehetne úgy, hogy a lányom ne lássa? – Nem, pakoljon ki itt, ahol áll. – Nem nézek oda. – Még mindig nem eszmélek fel a döbbenetből. Elfordulok.
Ahogy apa kipakol, többször is fémes csörrenést hallok. – Uram, szóltunk, hogy ezeket nem hozhatja át a biztonsági kapun. Megpördülök Az őr egy öngyújtót és egy körömcsipeszt tart a kezében. A tálcán pedig ott a cigi, anya fényképének társaságában. Plusz egy banán. – Apa! – kiáltok. – Kérem, maradjon ki ebből. – Ne beszéljen így a lányommal! Nem tudtam, hogy nem hozhatom fel ezeket. A nő azt mondta, olló, csíptető, víz, és… – Jól van, uram, értem, de ezeket sajnos el kell, hogy kobozzam öntől. – Dehát ez a jó öngyújtóm! Nem veheti el tőlem! És mit csináljak a körömcsipeszem nélkül? – Majd veszünk egy újat – mondom fogcsikorgatva. – Csak csináld, amire kérnek – Jól van – int az őrök felé lekezelően. – Tartsák meg azokat a szarokat. – Uram, legyen szíves levenni a sapkáját, a kabátját, a cipőjét és az övét. – Öreg ember – mondom halkan az őrnek, hogy a mögöttünk állók ne hallják – Ahhoz, hogy levegye a cipőjét, le kell ülnie. És nem szerencsés, ha levetetik vele, mert ez gyógycipő. Nem tudná egyszerűen csak átengedni? – A bal cipőjét a természetéből adódóan meg kell vizsgálnunk – kezdi magyarázni az őr, de apa meghallja, és kirobban belőle a düh. – Mi, azt hiszik, BOMBA VAN A CIPŐMBEN? Maguk szerint miféle idióta csinálna ilyesmi? Azt hiszik, BOMBÁT tartok a sapkám alatt is? Vagy az övemben? A banánom meg valójában egy PISZTOLY, mi? – Felkapja a banánt, az őrökre emeli, és a szájával lövéshangokat ad ki. – Maguknak mind elment az eszük? A sapkájához nyúl. – És lehet, hogy KÉZIGRÁNÁT van a… Nincs ideje befejezni, mert hirtelen minden megbolydul. Erős kezek fogják közre, és villámgyorsan elvezetik. Engem pedig egy apró, cellaszerű szobába kísérnek, és azt mondják, várjak.
Már negyedórája ülök a spártaian berendezett vallatószobában – egy szék és egy asztal az összes bútor –, amikor hallom, hogy a szomszéd szoba ajtaja kinyílik, majd becsukódik. Egy szék megnyikordul. Aztán apa hangja is felcsendül, szokás szerint mindenki másénál hangosabban. Odamegyek a falhoz, és rátapasztom a fülem. – Kivel utazik? – Gracie-vel. – Biztos ebben, Mr. Conway? – Persze! Gracie a lányom, kérdezze meg tőle!
– Az útlevele szerint a neve Joyce. Talán hazudik nekünk a hölgy, Mr. Conway? Vagy netán ön hazudik? – Nem hazudok. Igen, Joyce, azt akartam mondani, Joyce. – Szóval most megváltoztatja a sztoriját? – Miféle sztorimat? Összekevertem a nevét, ennyi. Gracie a feleségem. – Hol van a felesége? – Ő már nincs velünk. Itt van a zsebemben. Úgy értem, a fényképe itt van a zsebemben. Illetve itt volt a zsebemben, amíg a kollégái el nem vették, és ki nem rakták a tálcára. Mit gondol, visszakapom a körömcsipeszem? Elég sokba került. – Mr. Conway, megmondták, hogy a gépre nem vihet fel hegyes tárgyat és öngyújtótöltő-folyadékot. – Tudom, de az a helyzet, hogy a lányom, Gracie, azaz Joyce, nagyon megharagudott tegnap, amikor megtalálta a cigimet a kukoricapehelyben, és azért nem akartam elővenni az öngyújtómat, nehogy megint eldurranjon a feje. Ezért elnézést kérek. Nem akartam felrobbantani a gépet, semmi ilyesmi. – Kérem, tartózkodjon az efféle kifejezésektől, Mr. Conway. Miért nem volt hajlandó levenni a cipőjét? – Lyukas a zoknim! Csend. – Nézze, fiatalember. Hetvenöt éves vagyok. Mi a fenéért kell levennem a cipőmet? Azt gondolták, egy gumicipővel felrobbantom a gépet? Vagy talán a cipőbetét miatt aggódtak. Ki tudja, lehet, hogy maguknak van igaza: nem lehet tudni, mekkora pusztítást okozhat egy ember a cipőbetétjével… – Mr. Conway. Kérem, ne használjon ilyen kifejezéseket, és ne trükközzön, mert nem fogjuk felengedni a repülőre. Miért nem volt hajlandó levenni az övét? – Mert leesett volna a nadrágom! Én nem olyan vagyok, mint ezek a mai kölykök. Én nem azért hordok övet, hogy, ahogy ők mondják, „vagány” legyek, hanem mert ahonnan én jövök, ott az ember ezzel tartja meg a nadrágját. És ha leesne, akkor aztán igazán jó oka lenne, hogy letartóztasson, elhiheti. – Ön nincs letartóztatva, Mr. Conway. Csak fel kell önnek tennünk néhány kérdést. A reptéren nem tilos úgy viselkedni, ahogy ön viselkedett, de nekünk biztosan fel kell mérnünk, nem veszélyezteti-e a többi utas biztonságát. – Hogyhogy veszélyeztetem? Az őr megköszörüli a torkát. – Csak akkor engedhetjük fel, ha megbizonyosodtunk, hogy ön nem tagja egy bűn- vagy terrorszervezetnek. Apa harsogva nevet. – Meg kell értenie: a repülőgépen nagyon szűkös a tér, ezért csak olyanokat engedhetünk fel, akikben száz százalékig biztosak vagyunk. Jogunk van eldönteni, ki mehet fel a gépekre. – Nos, ha szűkös odabenn a tér, talán mégis veszélyt jelenthetnék másokra, de csak akkor, ha nemrég ettem volna egy jó curryt a sarki étteremben. Na és terrorszervezet? Jó, mondjuk. Egy szervezetnek vagyok
csak tagja, a hétfői klubnak. Minden hét hétfőjén találkozunk, kivéve a munkaszüneti napokat, olyankor kedden. Egy rakás hozzám hasonló srác és csaj, összejövünk egy pár sörre meg néhány dalra, ennyi. Bár ha valami szaftosat akar hallani, Donal családjának elég komoly kapcsolata volt az IRA-val. Hallom, hogy a tiszt megköszörüli a torkát. – Donal? – Donal McCarthy. Eh, hagyja csak, kilencvenhét éves a fazon. Régi dolgokról beszélek, még az apja harcolt. Donal ma már csak egy agresszív dologra képes: néha ráhúz egyet a sakktáblára a botjával, de azt is csak azért, mert ideges, hogy nem tud játszani. Mindkét keze köszvényes. Felőlem aztán a szája is lehetne köszvényes. Egyfolytában beszél. Petert halálra idegesíti, de amúgy sincsenek jóban, mert egyszer udvarolt a lányának, és összetörte a szívét. A lány hetvenkét éves. Hallott már ennél nevetségesebbet? A csaj azt mondja, Donalnak folyton vándorol a szeme, de a fenét, nagyon is határozottan egy irányba néz, olyan, mint egy tüzéré: éles, és mindenkin megakad, ő észre sem veszi. Na jó, ezzel semmi bajom, csak azzal, hogy minden héten ő akarja uralni a beszélgetést. Alig várom már, hogy kivételesen ő hallgassa az én történetemet. – Apa hangosan nevet. Az ezt követő csendben sóhajokat hallok. – Mit gondol, kaphatnék egy csésze teát? – Már nem tart sokáig, Mr. Conway. Milyen okból látogat el Londonba? – Azért megyek, mert a lányom az utolsó pillanatban magával ráncigált. Tegnap reggel telefonált, aztán ahogy lerakta, krétafehér arccal néz rám, és azt mondja, „Elmegyek Londonba”, mintha az ember az ilyesmit csak úgy hipp-hopp csinálná. Lehet, hogy ma így élnek a fiatalok, de én nem. Én nem ehhez szoktam, de nem ám! Tudja, még soha nem ültem repülőn. Szóval, azt mondja a lányom, milyen jó lenne, ha ketten jönnénk. És máskor nemet mondanék, mert rengeteg dolgom van a kertben. Időben el kell ültetni a liliomot, a tulipánt, a nárciszt és a jácintot, hogy tavasszal kikeljen. De ő azt mondja, „Élj egy kicsit”. Majd' megnyúztam a szemtelenségéért, én sokkal többet éltem, mint ő. De a közelmúlt, hogy is mondjam, problémái miatt mégis eljöttem. Ez csak nem bűn, nem igaz? – Miféle problémákról van szó, Mr. Conway? – Az én Gracie-m… – Joyce. – Ja, igen, köszönöm. Az én Joyce-omra, szegényre, eléggé rájár mostanában a rúd. Pár hete elvesztette a kisbabáját. Évekig próbált összehozni egyet egy fickóval, aki gyakran squash-ozik fehér rövidnadrágban. És amikor már a dolgok kezdtek egész jól alakulni, volt egy balesete: elesett, és elveszítette a kicsit. Egy kicsit magából is elveszített, ha tudni akarja az igazat. Aztán múlt héten a férjét is elveszítette, de emiatt nem kell sajnálni. Különben meg, elveszített valamit, igen, de valamit kapott is, valami újat. Nem tudnám pontosan megmondani, mi az, de bármi is legyen, nem hiszem, hogy túl rossz. Úgy általában azért nem mennek annyira jól a dolgai, én meg milyen apa lennék, ha hagynám, hogy ebben az állapotában egyedül elutazzon? Se munkája, se kisbabája, se férje, se anyja, nemsoká már háza sem lesz. Úgyhogy ha azt mondja, elmegy Londonba, hogy egy kis friss levegőt
szívjon, akár így, ilyen hirtelen, akkor joga van hozzá, és senki nem állíthatja meg. – Tessék, fogja, itt az istenverte sapkám. Az én Joyce-om Londonba akar menni, hagyják békén. Nagyon jó lány, soha életében nem csinált semmi rosszat. Ahogy én látom, most csak én vagyok neki a világon, meg ez az út. Úgyhogy tessék, vegye el. Ha sapka, cipő, öv és kabát nélkül kell mennem, hát rendben van, legyen így. De egy biztos: nem hagyom, hogy Joyce nélkülem menjen Londonba. Van lány a világon, aki erre ne fakadna sírva? – Mr. Conway, ugye, tudja, hogy miután átment a fémdetektoron, az összes ruháját visszakapja? – Micsoda?! – kiált apa. – Ezt miért nem mondta Joyce? Ennyi hűhót a nagy semmiért! Hihetetlen, néha már azt hiszem, direkt keresi a problémákat. Jól van, uraim, tessék, vizsgálják át a cuccaimat. Még elérjük a gépet, ugye? Ami könnyem az előbb kicsordult, most azonnal felszáradt. Végre kinyílik a cellám ajtaja, és az őröm egy bólintással jelzi, hogy újra szabad ember vagyok.
~ – Doris, a tűzhelyet nem rakhatod arrébb. Al, mondd meg neki, hogy hagyja ott! – Miért nem? – Édesem… Először is, mert nehéz, másodszor pedig, mert gáz. Nincs képesítésed arra, hogy konyhagépeket mozgass ide-oda – magyarázza Al, és a szájához emel egy fánkot. Doris kirántja a kezéből, Alnek csak annyi öröme marad, hogy lenyalhatja az ujjairól a lekvárt. – Úgy látom, nem értitek meg, milyen rossz a Feng Shui szerint, ha a tűzhely az ajtóval szemben van. Aki a tűzhely mellett áll, ösztönösen hátra akar néha nézni, hogy lássa az ajtót. Ettől feszült lesz, és emiatt előbbutóbb baleset érheti. – Akkor lehet, hogy biztonságosabb lenne, ha a tűzhelyet úgy kidobnád, ahogy van, apa. – Hagyjatok már békén! – sóhajt Justin, és leül az új konyhaasztal mellé. – Csak bútor kell meg egy kis festés, nem az, hogy most itt Yoda mester elképzelései szerint átrendezd az egész kócerájt. – Yoda mester? – méltatlankodik Doris. – Még Donald Trump is követi a Feng Shuit. – Ja, az mindjárt más! – felel Al és Justin egyszerre. – Igen, az mindjárt más. Ha te is úgy tennél, mint ő, akkor talán fel tudnál menni az emeletre anélkül, hogy közben megállj egy ebédszünetre – mordul Alre. – Lehet, hogy abroncsokat árulsz, drágám, de hordanod is muszáj őket? Bea-nek tátva marad a szája, Justin próbálja elfojtani a nevetését. – Gyere, kicsim, menjünk innen, még mielőtt vér folyna – szól. – Ti meg hova mentek? Én is jöhetek? – kérdezi Al. – Én a fogászhoz, Bea-nek pedig még lesz egy próbája az előadása előtt. – Sok sikert, szőkeség – túr Bea hajába Al. – Drukkolunk neked.
– Köszi – felel a lány a fogai között, és megigazítja a haját. – Ja, jut eszembe. Még valami arról a nőről, Joyce-ról, aki telefonált… Mi, mi, mi? – Mi van vele? – Tudta, hogy szőke vagyok. – Honnan tudta? – kérdezi Doris meglepődve. – Azt mondta, tippelt. De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy mielőtt lerakta a telefont, azt mondta: „Sok sikert a balettelőadásodhoz!” – Szóval, ügyesen tippel és figyelmes – vonja meg a vállát Al. – Később végiggondoltam, és nem hiszem, hogy elmondtam neki, hogy balettelőadásom lesz. Justin izgatottan Alre néz. Most, hogy már a lánya is belekeveredett, kicsit jobban aggódik. Az adrenalinszintje ettől függetlenül felugrik. – Na, mit szólsz? – Azt szólom, hogy vigyázz magadra, tesó. Lehet, hogy a nő őrült. – Feláll, és a hasát simogatva a konyha felé indul. – Jut I eszembe, talán még maradt abból az őrült finom sütiből. Justin erre kicsit leereszt. Reménykedve pillant a lányára. – A hangja alapján szerinted őrült? – Nem tudom – vonja meg a vállát Bea. – Milyen a hangja egy őrültnek? Justin, Al és Bea egyszerre Dorisra néznek. – Mi van? – kérdi visító hangon Doris. – Nem – szól Bea, vadul rázva a fejét. – Nem, abszolút nem.
~ – Ez mire való, Gracie? – Ha hányni akarnál. – Ez mit csinál? – Ez egy akasztó, ide akaszthatod a kabátod. – Es ez miért van itt? – Ez egy asztal. – Hogy lehet leengedni? – El kell fordítani felül a kallantyút. – Uram, kérem, hagyja becsukva az asztalát, amíg fel nem szállunk. Csend. – Ezek mit csinálnak odakint? – Berakják a csomagokat a gépbe. – És mi ez a kar? – Katapultálja azokat, akik hárommillió kérdéssel zaklatják a többieket – De komolyan, mi ez? – A háttámlát lehet vele állítani. – Uram, kérem, hagyja az üléstámláját függőleges állapotban, amíg fel nem szállunk. Csend. – Es ez mire jó? – Ventilátor. – És az? – Világítás. – Na és az ott? – Tessék, uram, segíthetek?
– Mmm, nem, köszönöm. – Megnyomta a hívógombot. – Ja, ezért van a gombon az a kis nőfigura? Nem tudtam. Kaphatnék egy pohár vizet? – Nem szolgálhatunk fel italokat, amíg fel nem szállunk. – Ja, jó. Nagyon szuper műsort csinált az előbb. Amikor fent volt a fején az oxigénmaszk, úgy nézett ki, mint Edna barátnőm. Az a nő napi hatvan szálat szívott. A stewardess udvariasan csodálkozó arcot vág. – Most biztonságban érzem magam, de mi lesz, ha a föld fölött zuhanunk le? – kérdi apa emelt hangon. A körülöttünk ülők mind ránk néznek – Az úszómellény a földön teljesen reménytelen, hacsak zuhanás közben nem fújjuk olyan hangosan a vállán lévő sípot, hogy valaki meghallja, és elkap bennünket. Ejtőernyő nincs a gépen? – Nincs semmi ok az aggodalomra, uram. Nem fogunk föld fölött lezuhanni. – Jól van. Ez aztán megnyugtató. Ha esetleg mégis, mondja meg a pilótának, hogy célozzon meg egy szalmakazalt, vagy valami. Mélyen szuszogok, úgy teszek, mintha nem ismerném. Inkább „A holland festészet aranykora: Vermeer, Metsu és ter Borch” című könyvembe temetkezem, és arról győzködöm magam, hogy mégsem volt ez annyira rossz ötlet, mint amilyennek látszik. – Merre van a vécé? – Előre és balra, de nem mehet vécére, amíg fel nem szálltunk. Apának elkerekedik a szeme. – Azaz mikor? – Néhány perc múlva. – Néhány perc múlva ezt – mondja, és előveszi a hányózacskót – nem rendeltetésszerűen használatba veszem. – Néhány perc, és a levegőben leszünk, nyugodjon meg. – Az utaskísérő gyorsan elmegy, mielőtt apa még egyet kérdezhetne. Sóhajtok. – Te csak ne sóhajtozzál itt, amíg fel nem szálltunk! – mondja apa. A mellettem ülő férfi elneveti magát, de igyekszik köhögésnek álcázni. Apa kinéz az ablakon, én pedig élvezem ezt a pár pillanatnyi csendet. – Ó, ó, ó! – énekli apa. – Gracie! Megmozdultunk! Ahogy a gép elrugaszkodik a kifutópályáról, visító hanggal behúzza a kerekeit, és már úton is vagyunk. Apa egy csapásra elcsendesül. Oldalra fordul az ülésben, egész közel hajol az ablakhoz. Elérjük a felhőket, amelyek lentről még csak kis gomolyagoknak látszottak. A gép rángatva ugyan, de könnyen veszi az akadályt. Apa extázisban van: a repülő minden ablakán próbál kinézni, látni akarja, mindenhol az a fehérség vesz-e minket körül, mint amit az ő ablaka mutat Aztán nyugodt kékre vált át a táj, és a felhőknek már csak a tetejét látjuk. Apa keresztet vet. Az orrát az ablakhoz nyomja. A nap az arcába süt. Én pedig megörökítem a pillanatot lelki fényképezőgépemmel. Csengő hang, kialszik a „kérjük az öveket becsatolni” lámpa, és a személyzet bejelenti, hogy az utazás ezen szakaszában már használhatunk elektronikai eszközöket, kimehetünk vécére, és hogy
rövidesen ételt és italt szolgálnak fel. Apa lehajtja az asztalát, a zsebéből előveszi anya fényképét, és kiteszi maga elé, arccal az ablak felé fordítva. Hátradönti az ülése támláját, és anyával együtt nézi, ahogy a fehér felhők végtelen tengere még tovább zsugorodik alattunk. Az utazás hátralévő részében egyszer sem szólal meg.
– Azt kell, hogy mondjam, fantasztikus volt. Fan-tasz-ti-kus! – rázza apa hálásan a pilóta kezét. A repülő ajtajánál állunk, mögöttünk több száz ingerült utas vár morgolódva. Olyanok, mint egy agár a versenyen, aki előtt felhúzták a csapóajtót, és már szaladna is a nyúl után, de valami elállja az útját. Nos, ez a valami jelen esetben apa. Szokás szerint. – És az étel! – áradozik apa tovább a személyzetnek. – Csodálatos volt, nagyszerű! Konkrétan egy sonkás szendvicset és egy pohár teát kapott. – Hihetetlen, fent ettem az égben. – Nevet. – Nagyon jó, kiváló. Ha ez nem csoda, hát mi az, kérdem én. Uramatyám! – szól, és ismét úgy pumpálja a pilóta kezét, mintha magával Kennedy elnökkel találkozott volna. – Jól van, apa, menjünk lassan tovább. Feltartjuk a többieket. – Ja, tényleg? Hát, uraim-hölgyeim, még egyszer köszönöm, és akkor viszlát. Lehet, hogy a visszaúton találkozunk. Vasárnap este jövök haza! – kiált hátra már messzebbről; közben elrángattam a gép bejáratától. A terminálba érve jön a következő felvonás: apa mindenkinek hangosan köszön, és sapkát is emel. – Tényleg semmi szükség arra, hogy mindenkinek köszönj, ugye, tudod? – Kellemes dolog, ha az ember fontos, de fontosabb, hogy kellemes legyen. Főleg külföldön – felel az az ember, aki tíz éve nem hagyta el még Leinster megye területét sem. – Ne kiabálj, jó? – Nem tehetek róla. Bohóckodik a fülem. – Akkor próbálj meg ásítani, vagy fogd be az orrod, és próbálj meg fújni vele egy nagyot. Pukkan egyet a füled, és megvagy. Apa befogja az orrát, és olyan erősen kezdi fújni, hogy felpuffad és lilára vált az arca. Mély levegőt vesz, és nyom. Eredmény: szellent egyet. A futószalag egy rántással beindul, az emberek úgy tódulnak oda, mint legyek a dögre. Beállnak elénk. Mintha azon múlna az életük és boldogságuk, hogy most azonnal felkaphassák a bőröndjüket. – Ott a táskád – lépek előre. – Majd én, kedvesem. – Nem, majd én. Megerőlteted a hátad. – Lépj hátra, kedvesem, én is meg tudom csinálni. – Ahogy megfogja a bőröndjét, rájön, hogy az ereje már nem a régi. Leemelni nem tudja a futószalagról, hát rohanó léptekkel kísérni kezdi. Más esetben azonnal segítenék, de most meg sem tudok mozdulni a nevetéstől. Csak annyit
hallok, hogy apa menet közben „Elnézést! Elnézést!” felkiáltásokkal takarítja el az útjából azokat, akik túl közel állnak a futószalaghoz. Megy egy teljes kört! Mire visszaér oda, ahol én még mindig szinte fetrengek a nevetéstől, valaki már segített neki, levette a bőröndjét. Skarlátvörös arccal, zihálva húzza hozzám a táskáját. – Jó, a tiedet kivételesen vedd le te – mondja. Zavarában a sapkáját egész mélyen a szemébe húzza. Míg én a csomagra várok, apa „Megyek, kicsit szétnézek Londonban” felkiáltással elindul feltérképezni a repülőtér poggyászkiadó részlegét. A dublini reptéren történtek óta egy hang a fejemben folyton azt súgja, most azonnal hátat kellene fordítanom, és hazavinnem apát, de tudom, hogy meg kell őriznem az önuralmamat, főleg mivel a szívem mélyén érzem, jól tettem, hogy eljöttem. Hogy miért, vagy hogy innen hova tovább, az még nem világos. Nem látom az értelmét, ez egyelőre csak vaktában lövöldözés. Főleg az ösztöneim indítottak utamra, a Bea nevű lánnyal folytatott beszélgetésemet követően. Következő lépésként elrepültem külföldre, nyakamon apámmal, aki még életében nem lépte át az ország határát. Amiről tegnap azt hittem, az egyetlen értelmes dolog, amit tehetek, visszatekintve teljesen irracionális. Közben megérkezett az én csomagom is, leveszem a futószalagról. Mert hát milyen az, ha az ember majdnem minden éjjel olyasvalakiről álmodik, akivel soha nem találkozott, és aztán teljesen véletlenül beszél vele telefonon? Apám segélyhívó számát hívtam, ő a saját apja segélyhívó számán vette fel a telefont. Mi ennek a jelentése? Milyen következtetést kell ebből levonnom? Tényleg csak véletlen volt, amire a legtöbb ember ügyet sem vetne? Vagy ellenkezőleg, joggal gondolom és érzem, hogy itt többről van szó? Azt remélem, ez az utazás választ ad néhány kérdésemre. Apa a terem túlsó végében egy posztert nézeget. Pánik fog el: hogy vele mit fogok itt kezdeni! Apa egyszercsak a fejéhez, majd a melléhez kap, és eszelős nézéssel rohanni kezd felém. Gyorsan előkapom a gyógyszereit. – Gracie! – zihálja. – Tessék, vedd be gyorsan! – tartom elé remegő kézzel a tablettákat és egy kis palack vizet. – Mi a fenét csinálsz? – Úgy néztél ki, mint… – Hogy néztem ki? – Mint aki egy percen belül infarktust kap! – Így van, és kapok is, ha nem lépünk le innen villámgyorsan. – Megragadja a karom, vonszolni kezd. – Mi a baj? Hova megyünk? – Westminsterbe. – Mi? Miért? Nem! Apa, előbb be kell jelentkeznünk a hotelba, otthagyjuk a csomagokat. Megáll, és megpördül. Közvetlenül az arcomba beszél, már- már agresszív felhanggal. A hangja reszket az adrenalintól: – A Régiségek útjában ma egész nap értékbecslést tartanak, reggel fél tíztől fél ötig, az úgynevezett Banqueting House-ban. Ha most rögtön
indulunk, még beállhatunk a sorba. Remélem, nem gondolod, hogy olyan hülye vagyok, hogy először kihagyom a tévében, mert elutaztam Londonba, aztán meg még élőben is kihagyom! Talán még Michael Aspellel is találkozunk. Michael Asfellel, Gracie! Kegyelmes Úristen, tűnjünk már el innen! Apa teljes lázban van. A pupillái hatalmasra nőttek. Átrohan egy sor fotocellás ajtón, például a vámellenőrzésen – nincs semmije, amire behozatali engedély kellene, legfeljebb az átmeneti őrülete. Egy ponton magabiztosan balra fordul. Nem követem. Az érkezési terminálnál maradok, körülöttem számtalan öltönyös férfi, kezükben transzparensekkel. Sóhajtok, és várom, mit lép apa. Rövidesen fel is tűnik, visszafelé vágtat imbolyogva, rohanva húzza maga után a bőröndjét. – Szólhattál volna, hogy nem arra kell menni – veti oda, ahogy elhalad mellettem az ellenkező irányba. Apa rohanva szeli át a Trafalgar teret, mögötte az elmaradhatatlan gurulós bőrönd. A galambok ijedten röppennek fel a közeledtére. Már nem is annyira fontos neki, hogy kicsit szétnézzen Londonban, csak Michael Aspel és a középosztálybeli öregasszonyok kincsei lebegnek a szeme előtt. Néhányszor eltévedünk, amikor feljövünk a metróból, aztán nagy nehezen megtaláljuk a Banqueting House-t. Biztosan tudom, hogy sosem láttam még ezt az épületet, mégis tudom, hogy korábban királyi kastély volt, és a tizenhetedik században épült. Nem láttam még, de valahonnan ismerős. Már egy ideje sorban állunk az épület előtt, amikor jobban szétnézek, kik közé csöppentünk. Előttünk egy öregember áll, a kezében egy fiókkal. A mögöttünk álló nő egy teáscsészét hozott, most bontja ki az újságpapírcsomagolásból, hogy megmutassa egy másik várakozónak. Mindenfelé izgatott, mégis udvarias és ártatlan beszélgetés folyik. A napsütésben állva várjuk, hogy eljussunk a Banqueting House recepciójáig. Körülöttünk a tévétársaság furgonjai sorakoznak, az épület ajtaján egyfolytában ki-be járnak a tévéstáb tagjai. A kamerák figyelemmel követik a várakozó sort, egy nő BBC-s mikrofonnal a kezében kiemel egy-egy embert a sorból, hogy meginterjúvolja. A bejutásra várók közül sokan kényelmi alkalmatosságokat is hoztak magukkal: napozószéket, egy kosárnyi péksüteményt, miniszendvicseket, teát, kávét… apa korgó gyomorral nézi őket, én pedig bűntudatot érzek, mint egy anya, aki nem csomagolt elég elemózsiát a gyerekének. Az is aggaszt, hogy apát mennyire meg fogja viselni, ha ezek után esetleg mégsem engednék be az épületbe. – Nézd, apa, nem akarok akadékoskodni, de szerintem valaminek azért illene nálunk lennie. – Ezt meg hogy érted? – Valami, amit be tudunk mutatni. Látod, hogy a többiek mind hoztak felbecsülnivalót. Apa újra felméri a terepet. Szemmel láthatóan most esik le neki először. Megnyúlik az arca. – Lehet, hogy velünk kivételt tesznek – mondom gyorsan, de nem túl nagy meggyőződéssel. – A bőröndjeink nem jók? – kérdi, és a szemével a csomagokra mutat.
Elfojtok egy nevetést. – A TK Maxx áruházban vettem az összeset. Aligha méltatják figyelemre az ilyesmit. Apa is nevet. – Akkor esetleg odaadom nekik az alsógatyám, mit szólsz hozzá, Gracie? Az egy sokat látott darab. Válaszul grimaszolok, ő pedig lemondóan int a kezével. Araszolva halad előre a sor. Apa remekül érzi magát, mindenkivel szóba elegyedik, mesél nekik az életéről, és hogy milyen izgalmas hétvége vár rá Londonban a lányával. Másfél óra sorban állás után már kaptunk két délutáni teameghívást, illetve apa megtudja az egyik mögöttünk álló úriembertől, hogyan tudja megakadályozni, hogy a kertjében a menta kitúrja a rozmaringot. Látom, hogy odabent, az ajtó túloldalán a személyzet hazaküld egy idős házaspárt, mert nincs náluk bemutatható tárgy. Apa is észreveszi, aggódó arccal felém fordul. Rövidesen mi kerülünk sorra. – Nahát… – gyorsan körülnézek, hátha látok valami használhatót. Mindkét bejárati ajtót kitámasztották, hogy ne akadályozza a tömeget. Odabent, közvetlenül az ajtó mögött egy fa szemeteskosár áll, amelyet az idők során esernyőtartónak kiálthattak ki, mert most csak néhány elfelejtett, törött esernyő árválkodik benne. Egy óvatlan pillanatban, amikor senki sem néz felénk, felfordítom. Kihull belőle néhány összegyűrt papírtekercs, és a rossz ernyők. Még épp időben rúgom őket ki az ajtón, máris szólítják a következő várakozókat: minket. Kezemben a szemetessel odasétálok a recepciós pulthoz. Amikor apa meglát, úgy kidülled a szeme, hogy majd' kiesik. – Üdvözöljük önöket a Banqueting House-ban – köszönt a recepciós nő. – Köszönöm, jó napot – mosolygok ártatlanul. – Hány tárgyat hoztak magukkal? – kérdi. – Csak ezt az egyet. – A kukát az asztalra teszem. – Nahát, ez igazán kiváló. – A nő végighúzza az ujját a szemetes oldalán. Apa nagyon szigorúan néz rám: ha egy pillanatra el is felejtettem volna, melyikünk a szülő, illetve a gyerek, ez a tekintet emlékeztet a kapcsolatunk természetére. – Jártak már itt az értékbecslő napon? – kérdezi a nő. – Nem – rázza a fejét vadul apa. – De sokszor láttam már a tévében. Nagy rajongójuk vagyok. Már akkor is az voltam, mikor még Hugh Scully vezette a műsort. – Nagyszerű – mosolyog a nő. – Ahogy belépnek a csarnokba, több sort is fognak látni. Kérem, hogy álljanak be a megfelelőbe. – Ezzel a tárggyal melyik sorba álljunk be? – kérdi apa, és úgy nézi a kukát, mintha legalábbis bűzlene. – Miért, mi ez valójában? Apa segélykérően néz rám, fogalma sincs, mit mondjon. – Azt reméltük, önök meg tudják mondani – felelem udvariasan. – Akkor azt javaslom, menjenek a „vegyes tárgyak” feliratú asztalhoz. Igaz, hogy ott a leghosszabb a sor, de mindent megteszünk, hogy ne kelljen sokáig várakozniuk: az asztalnál egyszerre négy szakértő dolgozik.
Amikor sorra kerülnek, bátran mutassák be a tárgyat a szakértőnek, ő biztosan segíteni fog önöknek. – És melyik sorba álljunk, hogy Michael Aspellel találkozzunk? – Sajnos, Michael Aspel nem szakértő. Ő a műsorvezető, ezért nincs is külön asztala. Viszont van húsz szakértőnk, ők meg tudják válaszolni minden esetlegesen felmerülő kérdésüket. Apát szemmel láthatóan letöri ez a hír. – Lehet, hogy a tárgy, amit hoztak, olyan érdekes, hogy bekerülnek vele a műsorba – szól gyorsan a nő, érezve apa csalódottságát. – A szakértő megmutatja a tárgyat a tévés stábnak, a stáb pedig eldönti, megüti-e a tárgy a műsor színvonalát, és ha kellően ritka vagy értékes, illetve ha a szakértők érdekesnek vagy értékesnek találják, akkor mehet. Ha úgy döntenek, hogy bekerülnek a műsorba, átvezetik önöket egy másik helyiségbe, ahol gyorsan kisminkelik az arcukat. Körülbelül öt percig beszélnek a kamera előtt a szakértővel. Szóval, ha találkoznak Michael Aspellel, az valahogy így fog kinézni. Az a legjobb hír, hogy ma először a műsort élőben közvetítjük, mégpedig, nézzük csak – az órájára pillant –, egy óra múlva. Apának elkerekedik a szeme. – Öt perc! Öt percig beszélni erről az izéről? – robban ki apából. A nő elneveti magát. – Azért ne felejtse el, hogy a műsor előtt körülbelül kétezer ember tárgyai közül kell kiválasztanunk a megfelelőket – mondja a nő most nekem. Látja, hogy velem könnyebben dűlőre jut. – Természetesen értjük. Végül is elsősorban azért jöttünk, hogy jól érezzük magunkat, nem igaz, apa? Apa nem hallja. A szemével izgatottan Michael Aspelt keresi. – Kívánom, hogy érezzék jól magukat – felel a nő, és már szólítja is a soron következőt. Belépünk a zsivajgó csarnokba. Én azonnal a felnézek, de előre tudom, mit fogok látni: a plafont kilenc hatalmas festmény borítja, I. Károly készíttette őket. – Tessék, apa, fogd. – A kezébe adom a szemeteskosarat. – Megyek, megnézem ezt a gyönyörű épületet, te meg csak nézd azt a sok szemetet, amivel az emberek idejöttek. – Szó sincs szemétről, Gracie. Egyszer egy férfi behozta a sétapálcáját, hatvanezer fontért ment el. – Nahát! Akkor mutasd be nekik a cipődet! Nehezére esik visszatartani a nevetést. – Na jó, menj csak, nézz körül, itt várlak. – Még be sem fejezte a mondatot, de már ő is elindul. Mindenáron meg akar szabadulni tőlem. – Jó szórakozást! – kacsintok. Apa szélesen elmosolyodik. Nagyon boldog arccal néz körbe a csarnokban. Az agyammal csinálok még egy fényképet. Ez az épület volt a Whitehall palota egyetlen olyan része, amely túlélte a többit elpusztító tüzet. Hatalmas erővel tör rám az érzés, hogy én már jártam itt. Keresek egy csendes sarkot, és a táskámból előkotrom a mobilomat.
– Itt Frankie beszél, a vállalati pénzügyi és befektetői kapcsolattartó iroda vezetője. – Úristen, komolyan mondtad! Ez tényleg elképesztően sok szó! – Joyce! Szia! – üdvözöl Frankie letompított hangon. A háttérből az ír Pénzügyi Szolgáltató Központ, azaz az ír tőzsde moraja hallatszik. Őrületes zaj. – Tudsz most beszélni? – Csak röviden, de persze. Mi újság veled? – Jól vagyok. Eljöttem Londonba. Apával. – Micsoda?! Apáddal? Joyce, már mondtam, hogy nem túl udvarias dolog megkötözni apád, bekötözni a száját, ilyesmi. Mit keresel ott? – Hirtelen elhatározással idejöttem. – Hogy pontosan miért, magam sem tudom. – Most épp a Régiségek útjában vagyunk. Ne kérdezd, miért. Közben eljövök a csendes szobából, vissza a főcsarnok galériaszintjére. Odalent apa a kukával a kezében rója a csarnok padlólapjait. A látvány mosolyra fakaszt. – Te, figyelj, voltunk mi együtt a Banqueting House-ban? – Emlékeztess, hol van, mi az, és hogy néz ki? – Westminsterben, a Whitehall Trafalgar téri végénél. Tizenhetedik századi királyi palota, Inigo Jones tervezte 1619-ben. I. Károly királyt itt végezték ki, az épület előtt felállított vesztőhelyen. Most itt vagyok, egy olyan teremben, ahol a plafont kilenc festmény díszíti. – Lássuk, hogy néz ki? Behunyom a szemem. – Emlékezetből mondom. A tetőn végig mellvéd. A homlokzatot két félig besüllyesztett oszlopsor díszíti, alul jón, fölötte korinthoszi. Alul nyerskő falazat, az összhatás valahogy mégis harmonikus. – Joyce? – Igen! – ébredek fel a transzból. – Ezt egy útikönyvből olvasod? – Nem. – Amikor utoljára Londonban jártunk, a viaszbábukat néztük meg a Madame Tussaud'sban, aztán elmentünk a G-A-Y-be, tudod, a melegbárba, aztán egy Gloria nevű ürge lakásában folytattuk a bulit. Mondd, most megint az van, amiről meséltél, ugye? – Igen. – Lehuppanok a sarokban egy székre… a szék ülőkéje helyén csak néhány ódon kötéldarab árválkodik. Azonnal felugróm, el az antik bútordarabtól, és körbenézek, nem vett-e észre egy biztonsági kamera. – Van köze az amerikainak ahhoz, hogy most Londonban vagy7 – Igen – suttogom. – Ó, Joyce… – Nem, Frankie, figyelj. Hallgass meg, és meg fogsz érteni. Remélem. Tegnap megijedtem valamitől, és gyorsan felhívtam apa orvosát. Az orvos száma gyakorlatilag bele van vésve az agyamba. Természetesen. A hibának még a lehetősége is kizárt, igaz? – Igaz. – Hamis. Valahogy egy angol számot hívtam, és egy Bea nevű lány vette fel a telefont. Ő látta, hogy ír számról jön a hívás, úgyhogy azt hitte, az apja az. Váltottunk egy pár szót, ebből kiderült, hogy az apja amerikai, de Dublinban van, de este megy vissza Londonba, hogy ott legyen a lány
ma esti fellépésén. A lány szőke. Azt hiszem, Bea az a kislány, akiről mostanában folyton álmodom. Álmomban hintázik és a homokozóban játszik. Mikor hány éves. Frankie nem válaszol. – Figyelj, Frankie, tudom, hogy úgy hangzik, megőrültem, de nem. Ez a valóság. Nem tudom megmagyarázni. – Tudom, tudom – vágja rá gyorsan. – Gyakorlatilag születésem óta ismerlek, és tudom, hogy nem az a fajta vagy, aki ilyet csak úgy hipphopp kitalál. De még ha komolyan is veszlek, azért ne felejtsd el, hogy nemrég traumatikus élmények értek, és talán csak a sok stressz miatt érzed mindazt, amit érzel. – Ezt már lejátszottam magamban – nyögök fel, és megtámasztom a fejem. – Segítségre van szükségem. – Azt, hogy megőrültél, csak utolsó eshetőségként vesszük számba. Hadd gondolkozzam egy percet. – Ha jól hallom, írni kezd. – Tehát azt mondod, láttad ezt a Bea nevű lányt… – Talán Bea nevű lányt. – Jó, jó. Mondjuk csak azt, hogy Bea. Láttad őt felnőni? – Igen. – Hány éves koráig? – Születésétől… nem is tudom. – Tizenéves? Húszon? Harminc? – Tizenéves. – Oké. Amikor őt látod, ki mást látsz? – Egy másik nőt. Kamera van nála. – De az amerikai férfit soha? – Nem. Lehet, hogy neki az egészhez semmi köze sincs. – Ne zárjunk ki semmit. Tehát amikor ott van előtted Bea és a kamerás nő, te is része vagy a jelenetnek, vagy csak néző vagy? Behunyom a szemem, megpróbálom felidézni a képeket. Látom, hogy az én kezem hajtja a hintát, fog egy másik kezet, lefényképezi a kislányt és az anyját egy parkban, érzem, ahogy a kerti locsoló lefröcsköl, és a bőrömet csiklandozza… – Azt hiszem, része vagyok. Ők látnak engem. – Értem. – Frankie elhallgat. – Mondd, Frankie, mondd már! – Próbálom megérteni. Várj egy kicsit. Aha. Tehát látsz egy gyereket és egy anyát, és ők látnak téged? – Igen. – Lehet, hogy ahogy ez a lány felnő, azt te egy apa szemein keresztül látod? Azonnal libabőrös leszek. – Atyaúristen! – suttogom. Az amerikai férfi? – Ezt igennek veszem – mondja Frankie. – Na jó, úgy tűnik, fogtunk valamit. Nem tudom, pontosan mit, de az biztos, hogy eszméletlen furcsa. Már maga az is, hogy egyáltalán belemegyek ebbe az egészbe. De miért is ne, úgyis csak egymillió más dolgom lenne. Mi mást látsz álmodban? – Az egész nagyon gyors. Többnyire felvillanó képeket látok. – Próbáld meg felidézni.
– Kerti locsolók. Égy pufók kisfiú. Egy hosszú, vörös hajú nő. Harangszó. Régi épületek, a földszinten boltok. Egy templom. Egy strand. Temetésen vagyok. Aztán egyetemen. Aztán ezzel a nővel és a kislánnyal. A nő néha mosolyog, és fogja a kezem, máskor kiabál, és az ajtót csapkodja. – Hmm… Valószínűleg a feleséged. A kezembe temetem az arcom. – Frankie, ez az egész olyan valószerűtlenül hangzik! – Na és? Ki mondta, hogy az élet logikus? Menjünk tovább! – Nem is tudom, ezek nagyon absztrakt képek. Egy szót sem értek az egészből. – Jó. Csináld azt, hogy ha látsz egy ilyen villanást vagy tudomisén, mit, vagy ha hirtelen úgy érzed, hogy olyan információ van a fejedben, amit nem tudsz megmagyarázni, írd le, és mondd el. Segítek megérteni, mi van. – Köszönöm szépen. – Na, és leszámítva azt a helyet, ahol épp vagy, mi másról tudsz hirtelen nagyon sokat? – Hát… többnyire épületekről. – Körülnézek a teremben, majd fel a plafonra. – És a művészetről. A reptéren olaszul beszéltem egy férfival. És latinul! Valamelyik nap latinul beszéltem Conorral. – Uramatyám! – Igen. Azt hiszem, Conor be akar záratni. – Ne félj, ezt nem hagyom. Legalábbis egyelőre. Tehát, épületek, művészet, nyelvek. Hú, Joyce, mintha egyik napról a másikra beléd tömtek volna a teljes egyetemi tananyagot. Hol az a kultúra iránt teljesen érdektelen lány, akit megismertem és megszerettem? Elmosolyodom. – Ő is itt van még, ne aggódj. – Jó, még egy dolog. A főnököm behívatott magához délutánra egy megbeszélésre. Mit akar? – Frankie, látnoki tehetségem azért nincs! Kinyílik a galéria ajtaja, és sietve belép egy izgatott fiatal lány, fejhallgatóval a fején. Szinte minden nőhöz odamegy, engem keres. – Joyce Conway? – kérdi tőlem is, zihálva. – Igen. – A szívem úgy ver, mint a géppuska. Úristen, remélem, apa jól van. Könyörgök. – Az édesapja Henry? – Igen. – Azt akarja, hogy jöjjön azonnal oda hozzá a zöld szobába. – A micsoda? A micsodába? – Ő most a zöld szobában van. Pár perc múlva élő adásban lesz Michael Aspellel, és azzal a tárggyal, amit magával hozott. Azt akarja, hogy csatlakozzon hozzá ön is, mert azt mondja, ön többet tud erről a tárgyról. De tényleg indulnunk kell. Alig van idő, és még ki is kell sminkelnünk. – Élőben Michael Aspellel… – Elkalandozik az agyam. Most veszem észre, hogy még mindig vonalban vagyok. – Frankie! – szólok kábán. – Kapcsold be a tévét, menj a BBC-re. Élőben fogod látni, ahogy súlyos bajba kerülök.
Félig rohanva követem a fejhallgatós lányt, hogy mielőbb ott legyek a zöld szobában. Zaklatottan és kifulladva érkezem meg. Apa egy sminkszéken ül egy sok lámpával kivilágított tükörrel szemben. Papírgallért adnak rá, hogy megóvják a ruháját a rácsöppenő vegyszerektől. A kezében egy csésze és csészealj. Éppen az orrát púderezik. – Á, megvagy végre, kedvesem – mondja apa fölényes arckifejezéssel. – Emberek, ez itt a lányom. Ő fogja elmesélni annak a lenyűgöző darabnak a történetét, amely még Michael Aspel figyelmét is felkeltette. – Kuncog egyet, és belekortyol a teájába. – Ott van egy kis teasütemény, ha kérsz. Micsoda gazfickó! A szoba tele van kíváncsi arcokkal. Rám néznek, bólogatnak. Mosolyt erőltetek az arcomra.
~ Justin fészkelődik a székében a fogászati rendelő várótermében. Az arca lüktet, be van dagadva. Két oldalán egy-egy idős hölgy, akik egy Rebecca nevű ismerősükről beszélgetnek, akinek feltétlenül ott kell hagynia egy Timothy nevű férfit. Fogjátok be, fogjátok be, fogjátok be! A szoba sarkában egy tévé áll, még az 1970-es évekből. A tetején csipkés terítő, rajta egy váza, tele művirággal. A tévé bemondja, hogy most kezdődik a Régiségek útja. Justin felnyög. – Zavar valakit, ha átkapcsolok egy másik csatornára? – Én nézem – válaszol egy legfeljebb hétéves fiúcska. – Bájos – mosolyog rá Justin gyűlölködve. Aztán a fiú anyjára pillant, hátha onnan segítséget kap. A nő azonban csak megvonja a vállát. – Ő nézi. Justin haragosan mordul egyet. – Elnézést – szakítja félbe Justin a rajta keresztül trécselő hölgyeket. – Mit szólnának, ha helyet cserélnék az egyikükkel? Akkor sokkal diszkrétebb körülmények között beszélgethetnének – Ne aggódjon, kedvesem, semmi olyat nem beszélünk, amihez különleges diszkréció kellene. Hallgatózzon csak nyugodtan. A nő lehelete ismét megüti Justin orrát, megcsiklandozza, aztán egy gonosz nevetéssel tovaszáll. – Egyáltalán nem hallgatóztam. Viszont a szájuk szó szerint belelóg a fülembe, és azért nem vagyok benne biztos, hogy Charlie, Graham vagy Rebecca örülne, ha megtudná – szól, és felhúzza az orrát. – Te, Ethel! – nevet az egyik nő. – Azt hiszi, valódi emberekről beszélgetünk. Mekkora marha vagyok.
Justin a figyelmét újra a televízió felé fordítja. A szobában várakozó másik hat páciens kigúvadt szemekkel figyeli a képernyőt. – …üdvözöljük önöket. A mai műsorban első alkalommal élőben hozzuk el önöknek a Régiségek útját… Justin újra nagyot sóhajt. A kisfiú összeszűkült szemmel néz rá, majd felhangosítja a készüléket. Szorosan fogja a távirányítót, semmi pénzért ki nem adná a kezéből. – … A Banqueting House-ból jelentkezünk, Londonból. Nahát, ott már jártam. Az építész nagyon ügyesen keverte a ión és korinthoszi stílust. Harmonikus épület. – Reggel fél tíz óta több mint kétezer ember jelentkezett a mai műsorba. Az ajtót még csak néhány perce csuktuk be. Nos, ma ebből a hatalmas felhozatalból választottuk ki a legjobb darabokat, hogy bemutathassuk önöknek. Az első vendégeink pedig… Ethel áthajol Justin fölött, a könyökét a férfi combjára támasztva. – Na, szóval, Margaret… Justin inkább a tévére koncentrál. Legszívesebben megragadná a két öregasszony fejét, és erőből összecsapná őket – Na, lássuk, mit hoztak? – kérdi Michael Aspel. – Úgy látom, egy egyedi tervezésű szemeteskosár. – A kamera ráközelít a stúdióasztalon heverő kukára. Justinnak eszeveszett tempóban kezd verni a szíve. – Uram, átkapcsoljak máshová? – kérdi a fiú, de válaszra sem várva gyors ütemben ugrálni kezd a csatornák között. – Ne! – kiáltja Justin. Kitöri magát Margaret és Ethel beszélgetéséből, és úgy kap a levegőbe, mintha a tévé attól kapcsolna vissza, mert megállítja a hullámokat. Térdre esik a televízió előtt Margaret és Ethel elhallgat. Felugranak. – Vissza, vissza! – kiált Justin a fiúra kétségbeesetten. A fiú alsó ajka megremeg. A gyerek az anyjára néz. – Nem kéne rákiabálni – mondja az anya, és a fiú fejét védő mozdulattal a mellére húzza. Justin kikapja a fiú kezéből a távirányítót, és amilyen gyorsan csak tudja, végigpásztázza a csatornákat. Aztán a keresés egyszer csak megáll, amikor a képernyő épp egy közelit mutat Joyce-ról. Ő bizonytalanul pillant jobbra-balra, nagyjából mintha épp egy éhes bengáli tigris ketrecében landolt volna etetési időben.
~ Az ír Pénzügyi Szolgáltató Központ épületében Frankie irodáról irodára futva próbál televíziót keresni. Végül talál egyet. Sajnos olyat, amelyet épp több tucat öltönyös ember néz figyelmesen, hátha ki tudnak olvasni valamit a képernyőjén futó számsorokból. – Bocsánat! Oda kell mennem! – verekszi át magát a tömegen. Odafut a tévéhez, és kapcsolgatni kezdi. A körülötte álló nők és férfiak elég rosszul reagálnak, válogatott sértéseket vágnak a fejéhez. – Csak egy perc. Nyugi, a piac nem fog összeomlani az alatt a két perc alatt, amíg ez a műsor megy. – Némi kapcsolgatás után megtalálja Joyceot és Henryt, élő adásban a BBC-n. Döbbenetében a szájához kapja a kezét. Aztán felnevet, és az öklével a képernyő felé int:
– Hajrá, Joyce! A körülötte állók, leszámítva egy embert, szétszélednek, hogy keressenek maguknak egy másik tévét. A férfi, aki ott maradt, szemmel láthatóan örül a műsorváltozásnak. – Szép darab – jegyzi meg Frankie kollégája.
~ – Ööööö… – kezdi Joyce. – Hát, találtuk… Mármint kiraktuk, ezt a gyönyörű… rendkívüli… öööö… fa… izé, dobozt a házunk elé. Jó, nem tettük ki a ház elé – vonja vissza gyorsan, ahogy látja az értékbecslők arckifejezését. – A házon belül tartottuk. A verandán volt, hogy megóvjuk az időjárás viszontagságaitól. Esernyőtartónak használtuk. – Igen, erre is lehet használni, igaz – válaszol a férfi. – Honnan szerezték? Joyce lassan kinyitja, majd becsukja a száját. Ekkor lép közbe Henry. Egyenesen áll, a kezét a hasa előtt összekulcsolva, magasra emelt fejjel. Megvillan a szeme. A szakértőt válaszra sem méltatja, elegáns akcentust erőltet magára, és közvetlenül Michael Aspelnek felel. Neki is úgy, mintha ő maga lenne a pápa. – Nos, Michael, még az ükapámtól, Joseph Conwaytől kaptam. Tipperaryben élt, gazda volt. Ő adta a nagyapámnak, Shaynek, aki szintén gazda volt. Nagyapám pedig apámra, Paddy Joe-ra hagyta, aki szintén gazda volt, Cavanban. Amikor apám meghalt, én örököltem. – Értem. És tudja esetleg azt is, honnan szerezte az ükapja? – Valószínűleg a britektől lopta – viccel Henry, de a stúdióban senki nem értékeli a poént. Joyce könyökkel oldalba böki az apját. Frankie felhorkan. A londoni fogászati rendelő padlóján Justin önfeledten, hátravetett fejjel nevet. – Azért kérdezem, mert ez aztán egy igazán remek darab. Ritka tizenkilencetlik századi viktoriánus angol álló virágváza… – Én imádom a virágokat, Michael – szakítja félbe Henry a szakértőt. – Ön is? Michael udvariasan rámosolyog, de nem szól. A szakértő folytatja. – Mind a négy oldalán gyönyörű, kézzel mintázott, Fekete Erdő-stílusú tábla díszíti a viktoriánus feketített fakeretet. – Mit gondolsz, angol vagy francia dekoráció? – kérdi Frankie-t a kollégája. A nő nem válaszol, Joyce-ra figyel. – Ha jól látom, belül még megvan az eredeti, ónfesték alapú díszítés. Kitűnő állapotban van, a falapokon is kivehető a részletes kidolgozású mintázat. Itt látható, hogy a doboz két oldalát virágminták, míg a másik kettőt alakok díszítik. Az egyik oldalon oroszlánfej van, míg a másikon a griff-figurák az uralkodó motívumok. Hihetetlen, gyönyörű darab, nagy öröm, ha az ember ilyet tarthat a háza bejáratánál. – Megér egy pár fontot, nem? – kérdi Henry, már az elegáns akcentus nélkül. – Mindjárt rátérek erre is – felel a szakértő. – Tény, hogy jó állapotban van, de úgy látom, eredetileg volt lába is, feltehetőleg fa. Nincs rajta repedés, a fa sehol nem görbült meg, a belsejében még ott az eredeti ónfestés. A fogantyúja minden oldalon hibátlan. Mindezt figyelembe véve, ön szerint nagyjából mennyit érhet a darab?
~ – Frankie! – hallja Frankie a főnöke kiáltását a szoba túlsó végéből. – Azt mondják itt a kollégák, hogy szórakozol a tévével? Frankie feláll, és megfordul. Úgy helyezkedik, hogy a testével eltakarja a televíziót. Közben megpróbálja visszakapcsolni a korábbi csatornára. – Ó! – méltatlankodik a kollégája. – Pont most, mielőtt megmondták volna, mennyit ér. Ez a legjobb része a műsornak! – Állj félre! – utasítja Frankie-t mogorván a főnöke. Frankie arrébb lép. A képernyőn tőzsdei számok rohannak lefelé gyors egymásutánban. Frankie olyan szélesen elmosolyodik, hogy kilátszik az összes foga. Aztán visszarohan az asztalához.
~ A fogászati rendelő várótermében Justin megbabonázva nézi a televíziót. Joyce arcát. – A hölgy a barátja, kedvesem? – kérdi Ethel. Justin kicsit tanulmányozza Joyce arcát, majd elmosolyodik. – Igen. Úgy hívják, Joyce. Margaret és Ethel „Ó!” és „Á!” kiáltásokkal nyugtázzák a válaszát. A képernyőn Joyce apja, illetve a férfi, aki Joyce apjának néz ki, a nőhöz fordul, és vállat von. – Te mit szólnál, kedvesem? Mennyit érhet ez a kis kosárka? Joyce feszes mosollyal válaszol. – A leghalványabb fogalmam sincs, mennyit érhet. – Mit szólnak, ha azt mondom, hogy az értéke valahol ezerötszáz és ezerhétszáz font körül mozog? – szól Eric. – Mármint angol font? – kérdi az öreg meghökkenve. Justin megint elneveti magát. A kamera ráközelít Joyce és az apja arcára. Mindketten döbbenten állnak. Mégpedig annyira, hogy egyikük sem tud megszólalni. – Ez aztán a figyelemre méltó reakció! – nevet Michael. – Tehát, kedves nézőink, ennél az asztalnál csupa jó hírt hallottunk. Menjünk most át a porcelánasztalhoz, lássuk, hogy a többi londoni gyűjtő is ilyen szerencsés volt-e. – Justin Hitchcock – szólal meg az asszisztens. Senki nem felel. A betegek egymásra néznek. – Justin – ismétli meg a nő egy fokkal hangosabban. – Ő lehet az, ott a padlón – mondja Ethel. – Halló! – kiált éneklő hangon, és lágyan Justinba rúg. – Maga Justin? – Úgy látom, valaki nagyon szerelmes, ú, ú! – énekli Margaret. Ethel cuppogó hangokat hallat. – Louise – mondja Ethel az asszisztensnek. – Mi lenne, ha előbb én mennék be? Addig ez a fiatalember elmehet a Banqueting House-ba, hogy találkozzon a szíve hölgyével. Nem írna be a lista elejére? Nagyon kifáraszt ez a várakozás. – Szenvedő arckifejezéssel nyújtja ki a bal lábát. Justin feláll, lesöpri a nadrágjáról a szőnyegről rátapadt szőrszálakat. – Nem is értem, a maguk korában miért várakozik itt az ember ilyen hosszan. Bőven elég lenne, ha itt hagynák a fogukat, és csak akkor jönnének vissza érte, ha a fogász már minden hibát kijavított.
Kilép a váróteremből. Egy pillanattal később egy vaskos kertészmagazin csapódik az ajtófélfába.
– Tulajdonképpen nem is rossz ötlet – áll meg Justin a rendelő folyosóján. Automatikusan követte az asszisztenst, de a vérében szétáradó adrenalin most megállásra kényszeríti. – Ezt fogom tenni. – Mármint mit? Itt hagyja a fogsorát? – kérdi szárazon a nő, erős vidéki akcentussal. – Nem, elmegyek a Banqueting House-ba – felel Justin, szinte ugrálva az izgalomtól. – Nagyszerű. A többiek is jöhetnek? El ne felejtsük megkérdezni a nagynénit! – néz rá dühösen a nő. Kicsit le is töri Justint. – Nem érdekel, min megy keresztül, innen nem lép le még egyszer. Jöjjön. Dr. Montgomery nem fogja értékelni, ha megint nem jelenik meg az előre megbeszélt időpontban – sürgeti. – Jól van, jól van, csak egy percet várjon. A fogam épp teljesen jól van – von vállat Justin. – Elmúlt a baj. Fájdalomnak nyoma sincs. Nézze csak, csatt, csatt, csatt! – mondja, és csattogtatja a fogát. – Látja, nyomtalanul elpárolgott. Egyáltalán mit keresek itt? Semmi olyat nem érzek, amiért itt kellene lennem, – De hát könnyezik a szeme! – Érzelmi okokból. – Maga el van varázsolva. Na, jöjjön szépen – vezeti tovább a nő a folyosón. Dr. Montgomery fúróval a kezében üdvözli Justint. – Jóóó napot! – kiált gonosz arccal, aztán hahotázva felnevet. – Csak viccelek. Már megint el akar előlem futni, kedves Justin? – Nem. Illetve… igen. Illetve nem, nem konkrétan elfutni akarok, csak most jöttem rá, hogy épp máshol kellene lennem, és… Miközben magyaráz, dr. Montgomery és a nővér erős kezekkel a fogorvosi szék felé tuszkolják. Mire végigmondja a kifogását, már rá is adták a nejlonkötényt, és hátra is döntötték a székét. – Attól tartok, Justin, hogy csak annyit értettem az egészből, hogy „blabla-bla” – szól dr. Montgomery vidáman. Justin sóhajt egyet. – Na mi az, ma nem fog velem harcolni? – kérdi dr. Montgomery, miközben gumikesztyűt húz a kezére. – Ha nem kéri azt, hogy köhögjek, akkor nem. Dr. Montgomery elneveti magát. Justin megadóan kinyitja a száját.
~ Kialszik a piros fény a kamerán, megragadom apa karját – Apa, most már menjünk – sürgetem.
– Még ne – felel apa hangos suttogással. – Michael Aspel ott áll a porcelánasztal mögött. Magas, elragadó, és jóképűbb, mint hittem. Keres valakit, akivel beszélgethetne. – Michael Aspel gyakorlatilag itt lakik, és biztosíthatlak, hogy nagyon elfoglalt. Élő adásban van. – A karjába mélyesztem a körmömet. – Félek, hogy jelen pillanatban nem az a legfőbb célja, hogy veled szóba elegyedjen. Apa megbántott arcot vág, és nem a karmolás miatt. Felveti az állát. Sok év alatt rájöttem, az állát láthatatlan zsineg köti össze a büszkeségével. Látom, oda fog menni Michael Aspelhez. A férfi egyedül áll a porcelánasztal mellett, az egyik ujját a fülébe dugta. – Neki is viaszos készülék kellene, mint nekem – súgja apa. – Amit még te vettél, tudod. Egy mozdulat, és már ki is kaptad a füledből. – De apa, fülhallgató van a fülében. Ezen keresztül kapja az utasításokat a stúdióból. – Szerintem pedig hallókészülék. Menjünk oda hozzá. Ügyelj arra, hogy hangosan beszélj, és mindent tisztán artikulálj. Én már csináltam ilyesmit. Elállom az útját. A legagresszívabb tekintetemmel nézek rá. Apa a jobb lábára lép, így a szeme majdnem egy szintre kerül az enyémmel. – Apa, ha nem megyünk el innen azon nyomban, egy cellában fogunk kikötni. Ma már másodszor. Apa csak nevet. – Ugyan már, Gracie, ne túlozz! – A fenébe, Joyce vagyok! – sziszegem. – Jól van, a-fenébe-Joyce, nem kell azonnal hisztizni. – Azt hiszem, nem méred fel, milyen helyzetben vagyunk. Röviddel ezelőtt elloptunk egy ezerhétszáz fontot érő viktoriánus szemeteskukát egy épületből, ami valamikor királyi palota volt. És aztán élő adásban beszéltünk róla. Apa rám néz, felvonja bozontos szemöldökét. Hosszú ideje az első alkalom, hogy megpillantom a szemét. Aggodalmat látok a tekintetében, veszélyérzetet. A szeme különben elég nedves, és a sarkai sárgásak, valamikor rákérdezek majd, hogy miért. Valamikor később, amikor épp nem a törvény elől menekülünk. Vagy a BBC elől. A fejhallgatós lány, aki idehozott a főcsarnokból, tágra nyílt szemmel pillant felém a szoba túlvégéből. Vadul verni kezd a szívem, körbenézek. Több fej is felénk fordul. Tehát tudják. – Jó, most már tényleg mennünk kell. Most rögtön. Azt hiszem, tudják. – Na és akkor? Nem nagy ügy, visszarakjuk – mondja, de olyan hangsúllyal, mintha igenis nagy ügy lenne. – Még az épületből sem vittük ki. Hol itt a bűntény? – Jól van, gyere, most vagy soha. Kapd fel gyorsan, visszatesszük a helyére, és eltűnünk innen a fenébe. Körülnézek, nem tart-e felénk valami nagydarab, izmos ember a kezét ropogtatva vagy a baseballütőjét suhogtatva. De nem, csak a fejhallgatós lány közeledik. Őt még én is el tudom intézni, ha kell. Apa meg fejbe verheti a brutális gyógycipőjével. Apa felkapja a szemetest az asztalról, és megpróbálja a kabátja mélyére rejteni. Teljesen reménytelen, a harmada ha aláfér. Úgy nézek rá, hogy
azonnal kiveszi. Átverekedjük magunkat a tömegen, ügyet sem vetve a többi néző gratulációira és jókívánságaira. Ők azt hiszik, megnyertük a lottófőnyereményt. Látom, hogy a fejhallgatós lány is megpróbál átjutni a nézők seregén, velünk megegyező irányban. – Siess, apa, gyorsan! – Rohanok, ahogy csak bírok! Eljutunk a sokaság végére, kirontunk a teremből. A főcsarnokban vagyunk. Elindulunk a kijárat felé. Mielőtt a terem ajtaja becsukódik, még utoljára hátrapillantok, meglátom a fejhallgatós lányt, valami nagyon sürgőset mond a mikrofonjába. Futna, de fennakad két barna köpenyes emberen, akik egy szekrényt cipelnek valahonnan valahova. Kitépem apa kezéből a kukát, máris gyorsabban haladunk. Le a lépcsőn, a ruháinkat gyorsan felvesszük a ruhatárból, aztán fel és le, le és fel imbolygunk a kijárat felé, végig a hosszú, márványburkolatú folyosón. Apa megfogja a kijárat túlméretezett aranykilincsét… Ekkor egy kiáltást hallunk: – Stop! Álljanak meg! Azonnal megállunk. Félénken egymásra nézünk. „Fuss!”, tátogom apának. Ő drámaian felsóhajt, és forgatni kezdi a szemeit, aztán lelép a bal lábára, és behajlítja a jobbat. Nyilván emlékeztetni akar, hogy még a séta is nehézkesen megy neki, hát még a futás. – Hová-hová ilyen sietve? – kérdezi egy férfi. Felénk tart. Lassan megfordulunk. Felkészülök, hogy meg fogom védeni a becsületünket. – Ő volt az! – szól apa azonnal, és a hüvelykujjával rám mutat. Eszméletlen. – Attól tartok, mindketten benne vannak – mosolyodik el a férfi. – Látják, az a helyzet, hogy bekapcsolva hagyták a mikrofonjukat. Elég sokat ér egy ilyen kütyü, komolyan. – Babrál egy kicsit apa nadrágszárával, megtalálja, és leveszi a mikrofon akkumulátorát. – Ha magukkal viszik a kukát, elég komolyan benne lesznek a slamasztikában – nevet. Apa megkönnyebbülten lélegzik fel. – Tehát azt mondja, a mikrofon végig be volt kapcsolva, egész idő alatt? – kérdem idegesen. – Öööö… – veszi szemügyre a férfi a dobozt, majd kikapcsolja. – Igen. – Ki hallhatta, amit beszéltünk? – Ha amiatt aggódik, hogy esetleg bekerült volna a műsorba a beszélgetésük már azután, hogy áttértek a következő darabra, ne féljen, nem adtuk le. Én is megkönnyebbülten sóhajtok fel. – De a teremben mindenki hallotta, akinek fejhallgató van a fején – mondja, miközben lecsatolja apa ruhájáról a mikrofont. – És persze a stúdióban is – teszi hozzá. Most hozzám fordul, hogy levegye rólam a mikrofon tartozékait. Az akkumulátor a derekamra van erősítve; ahogy kihúzza a nadrágomat, véletlenül megrántja a bugyim gumiját is. – Auuuúúúúúú! – vonítok fel. Az egész folyosó visszhangzik. – Bocsánat – mondja a férfi vörös arccal, miközben a ruhám igazgatom. – Látja, veszélyes ez a munka. – Veszélyes a fenét, ez a bónusz! – mosolyog apa.
Ahogy a férfi távozik, az esernyőtartót egy óvatlan pillanatban visszatesszük a helyére, újra belerakjuk a törött ernyőket, és sietve távozunk a tetthelyről.
~ – Na, mi a helyzet, Justin? Van újság? – kérdi dr. Montgomery. Justin épp a teljesen hátradöntött fogorvosi székben fekszik, a szájában két gumikesztyűs kéz és egy gép turkál. Nem tudja, hogyan válaszoljon, ezért jobb híján pislant egyet. Valamikor a tévében látta, hogy így kell csinálni. Aztán elbizonytalanodik: talán mégsem emlékszik jól, mit jelent a jelzés, úgyhogy pislant még kettőt. Orvos legyen a talpán, aki megérti. Dr. Montgomery a jelek szerint nem orvos a talpán. Kuncogva kérdezi: – Na mi az, elvitte a nyelvét a cica? Justin csak a szemét forgatja. – Ha továbbra is ez lesz, hogy az emberek egyszerűen elengedik a fülük mellett, ha kérdezek valamit, előbb-utóbb meg fogok sértődni. – Újra nevet. Justin fölé hajol, az orrlyukán keresztül vizsgálgatja a férfit. – Aaaarrrrggghh. – Rándul össze Justin, ahogy a fém a fájó ponthoz ér. – Nem szívesen emlegetem fel, de ugye, hogy megmondtam? – mondja dr. Montgomery. – Különben nem is igaz. A múltkor nem engedte, hogy megnézzem ezt a lyukacskát, nos, azóta elfertőződött, és körülötte begyulladt az ínye. Tovább tapogatja Justin szájüregét. – Aaaahh – hallat Justin gurgulázó torokhangokat – Azt hiszem, ideje, hogy könyvet írjak a fogászat nyelvéről. Mindenki kiad mindenféle hangot, de csak én értem meg. Mi a véleménye, Rita? A csillogó ajkú Ritának nincs véleménye. Justin káromkodást gargarizál fel. – Na de kérem! – hervad le dr. Montgomery arcáról egy percre a mosoly. – Ez igazán nem szép öntől! Justin a szoba falára erősített televízióra koncentrál. Sky News. A képernyő alján futó szöveg a legfrissebb híreket taglalja. És bár le van halkítva a készülék, meg különben is túl messze van ahhoz, hogy elolvassa, mik azok a friss hírek, legalább egy pillanatig nem kell dr. Montgomery borzalmas vicceire figyelnie. Így azért könnyebb elviselnie a helyzetet: talán mégis kibírja, hogy ne ugorjon ki a székből, és ne hajtson az első taxival egyenesen a Banqueting House-ba. A tévé képernyőjén a bemondó a Westminster környékén van, de mivel nincs hang, Justin el sem tudja képzelni, miről beszélhet. Figyelmesen nézi a férfi arcát, próbálja a szájáról leolvasni, mit mond. Közben dr. Montgomery egy hosszú tűvel a kezében odalép hozzá. Valami a tévében megragadja Justin figyelmét, de úgy, hogy a pupillája gyakorlatilag akkorára nő, mint a szivárványhártyája. Dr. Montgomery mosolyogva tartja Justin arca elé a fecskendőt. – Ne izguljon, Justin. Tudom, mennyire utálja a tűt, de sajnos, át kell esnünk rajta. Érzéstelenítő. Egy másik fogát is be kell tömnöm, még mielőtt az is betáskásodik. Egy kicsit furcsa érzés lesz, de nem fog fájni. Justin még nagyobb szemekkel bámulja a tévét. Megpróbál felülni. Életében először egyáltalán nem érdekli a tű. Most mindenképp kommunikálnia kell valahogy, akármilyen nehéz is. A száját sem
megmozdítani, sem becsukni nem tudja, úgyhogy jobb híján mély torokhangokkal fog beszélni. – Jól van, semmi pánik, már csak egy perc. Már majdnem kész vagyunk. Újból Justin fölé hajol, ezzel eltakarja előle a tévét. Justin fészkelődni kezd a székben, hogy valamit lásson. – Az isten szerelmére, Justin, hagyja abba! Nem hal bele ebbe a kis injekcióba, hacsak nem izeg-mozog addig, hogy a végén halálos szúrást kap. – Halkan kuncog. – Ted, lehet, hogy jobb lenne, ha abbahagyná – szól a nővér. Justin hálás szemmel köszöni meg neki. – Rohama van, vagy micsoda? – kérdezi dr. Montgomery a nőtől. Aztán Justin felé fordul, és emelt hangon megismétli a kérdést: – Azt kérdem, Justin, rohama van, vagy mi? Justin idegesen pillant körbe és további torokhangokat ad ki. – A tévé? Hogyhogy? – Dr. Montgomery a televízióra néz, és végre kiveszi az ujját Justin szájából. Mindhárman a tévéképernyőre szegezik a tekintetüket. Az orvos és a nővér a híreket nézi, Justin pedig a hátteret. Joyce és az apja véletlenül besétáltak a kamera látószögébe, így ők vannak a képernyő előterében, közvetlenül a Big Ben előtt. Úgy tűnik, nem veszik észre, mi történik: láthatóan komoly vitában vannak. Erősen gesztikulálnak. – Nézzék már azt a két idiótát ott a képen – nevet dr. Montgomery. Henry egy hirtelen mozdulattal Joyce felé löki az utazótáskáját, és elsiet az ellenkező irányba. A nő ott marad két bőrönddel. Tehetetlenül emeli égnek a kezét.
~ – Hú, köszi szépen, igazán felnőttként viselkedsz! – kiáltom apa után. Egyszerűen lelépett, és nálam hagyta a bőröndjét. Rossz irányba indult el. Nem először. Már a Banqueting House-ból rossz irányba indultunk el, de nem hajlandó elismerni. És persze taxit sem hajlandó fogadni, mivel a jelek szerint spórolni jött ide. Még látom az alakját a távolban, úgyhogy leülök. Megvárom, hogy felismerje a tévedését, és visszajöjjön. Este van, szeretnék már ott lenni a hotelban, és mielőbb lefürödni. Megcsörren a telefonom. – Szia, Kate. Kate hisztérikusan nevet – Mi újság? – mosolyodom el. – Örülök, hogy legalább egyikünknek jó a kedve. – Te, Joyce – nyögi ki. Valószínűleg a könnyeit nyeldesi. – Te vagy a legjobb gyógyszer, tudod-e? Tényleg. – Ezt hogy érted? – Hallom, hogy a háttérben visítva nevetnek a gyerekek. – Teszel nekem egy szívességet? Kérlek, hogy emeld fel a jobb kezed. – Miért? – Csináld. Egy új játék, a gyerekektől tanultam – kuncog. – Oké – sóhajtok, és felemelem a jobb kezem. A háttérben a gyerekek vonítva röhögnek. – Mondd meg, hogy rázza meg a jobb lábát – kiált Jayda a telefonba.
– Jól van – nevetek. Én is felvidulok. Megrázom a jobb lábam, ők megint hahotázni kezdenek. Még Kate férje is ott van, a többiekkel röhög. Ebben már van valami zavaró. – Te, Kate, ez most micsoda? Kate annyira nevet, hogy nem tud válaszolni. – Mondd meg neki, hogy ugráljon! – kiált Eric. – Nem! – Most már ingerült vagyok. – Dehát amit Jayda kért, megcsinálta! – nyafog a gyerek. Mielőtt elsírja magát, teljesítem a kérését. Újra hahota. – Te, Joyce! – nyögi ki Kate a nagy nevetés közepette. – Nem tudnád valakitől megkérdezni, mennyi az idő? – Mi van? – kérdem mérgesen. Körülnézek. Látom, mögöttem tornyosodik a Big Ben. Még mindig nem értem. De ahogy visszafordulok, megpillantom a távolban a tévés stábot. Ugrálás azonnal beszüntetve.
~ – Mi a fenét csinál ez a nő? – kérdezi dr. Montgomery, és közelebb lép a televízióhoz. – Táncol, vagy mi? – A ha ih áhja? – kérdi Justin. Már hat az érzéstelenítő. – Persze, hogy látom – felel az orvos. – Szerintem táncol. Látják? Én is ismerem ezt a dalt. Nyújtsd ki a lábad – kezd énekelni. – Húzd be a lábad. Ki. Be. Ki. Be – dalol, és táncol hozzá. A nővér a fejét fogja. Justin örömmel nyugtázza, hogy Joyce mégsem csak a képzeletében él. Türelmetlenül ugrálni kezd a székben. – Siessen! Meg kell őt találnom! Dr. Montgomery kíváncsi pillantást vet Justinra, majd visszanyomja a székbe, és újra teletömi a száját műszerekkel. Justin gurgulázó hangokkal válaszol. – Akárhogy is próbálja magyarázni, Justin, nem megy el innen, amíg be nem tömtem ezt a lyukat. Először is, a táskásodás miatt antibiotikumot kell szednie. Amikor visszajön, megnézem, hogy áll, vagy kihúzzuk, vagy endodontikus kezelést alkalmazunk. Attól függ, milyen kedvünk lesz – kacag nőiesen. – Különben meg, akárki is ez a Joyce nevű hölgy, hálás lehet neki: kigyógyította a tűk iránt érzett rettegéséből. Észre sem vette, hogy beadtam az injekciót – Éé aa a ehi véé. – Remek munka, öregfiú. Én is adtam már vért, tudja-e? Jó érzés, nem igaz? – Aa. E ehi éé aa a véé! Dr. Montgomery hátravetett fejjel kacag. – Ne vicceljen, azt senkinek nem árulják el, ki kapta a vért. Különben is, első lépés, hogy a vérét szétválasztják vérlemezkékre, vörösvértestekre, meg még ki tudja, mire. Justin újra mond valamit, gurgulázva. Az orvos ismét nevet. – Milyen sütit kér? – Áá. – Banán – fontolgatja az orvos. – Én a magam részéről inkább csokoládépárti volnék. Rita, kérem, sűrített levegőt. A már teljesen összezavarodott Rita Justinhoz lép, és a szájába nyomja a műanyag csövet.
Megállítok egy fekete taxit. Beülök, és a fürge öregember felé irányítom a sofőrt. Könnyű észrevenni apát: mint egy részeg tengerész, jobbra-balra imbolyog a célirányos tömeg folyamában. Mint a folyó sodrásával szemben úszó lazac, úgy száll szembe az ellenkező irányba hömpölygő sokasággal. Nem kivagyiságból csinálja, nem azért, hogy más legyen, mint a többiek. Észre sem veszi, mi történik. Ahogy elnézem, eszembe jut egy történet, amit még akkor mesélt, amikor pici voltam; olyan pici, hogy apa hatalmas óriásnak tűnt, mint az öreg tölgyfa a szomszéd kertjében, amely mindig teleszórta makkal a kertünket. Azokban a hónapokban, amikor az udvaron játszadozást lassanként felváltotta a benti lét, már csak a házból néztük melegen felöltözve, hogy rázza a szél a hatalmas tölgyfánk ágait, leveleit, valamint apát a házi tekepályánk végén. Sem a fa, sem apa nem hódolt be a szélnek. Nem úgy a makkok a fáról: azok rettegő ejtőernyősökként leugrottak az ágakról. Amikor apa még olyan kemény volt, mint egy tölgyfa, egy nap belém kötöttek az iskolában, mert szoptam a hüvelykujjam. Apa meghallgatott, majd elmesélt egy régi ír legendát, amelyben egy lazac olyan mogyorót evett, amely előtte beleesett a Bölcsesség Kútjába. Ettől a világ összes bölcsessége a fejébe szállt. Ha valaki kifogta és megette volna a lazacot, ő is magába szívja ezt a tudást. Finneces, a híres költő, hét hosszú éven át halászott türelmesen, várta, hogy kifogja ezt a halat. Amikor végre sikerrel járt, megparancsolta a tanoncának, hogy süsse meg neki. Sütés közben megégette Fionn hüvelykujját a forró zsír. Az ifjú öntudatlanul ráharapott, hogy csillapítsa a fájdalmát. Ettől a fejébe szállt a világ minden bölcsessége. A hátralévő éveiben valahányszor elbizonytalanodott, vagy nem tudta, mit tegyen, csak be kellett kapnia a hüvelykujját, és máris világosan látott mindent. Akkor mesélte el ezt a történetet apa, amikor még szoptam a hüvelykujjam, és amikor még akkora volt, mint egy tölgyfa. Amikor anya az ásításával is dalolt. Amikor mind együtt voltunk. Amikor még el sem tudtam képzelni, hogy eljön a nap, amikor többé nem leszünk. Amikor nagyokat beszélgettünk a kertben, a szomorúfűz alatt Mindig oda bújtam előlük, de apa mindig megtalált. Akkor semmi nem tűnt lehetetlennek. Amikor még természetes volt, hogy mi hárman örökké együtt maradunk. Most elnézem az én nagy, bölcs lazacom, ahogy az árral szemben úszik, cikázva a vele szemben áradó tömegben, és elmosolyodom. Apa felnéz, észrevesz. Egész egyszerűen beint nekem, és továbbmegy. Nahát. – Apa! – szólok ki az ablakon. – Gyere már, ülj be a kocsiba! Ügyet sem vet rám. A szájához emeli a cigarettáját, és hosszan, mélyen beleszív. Olyan erősen, hogy besüpped az arca. – Apa, ne csináld már! Ülj be a kocsiba, elmegyünk a hotelba.
Tovább lépked. Csökönyös arccal néz maga elé. Ismerem ezt az arcot, sokszor láttam már. Ha anyával veszekedtek, mert túl sokszor és túl sokáig maradt ki a kocsmában, vagy amikor a hétfői klubosokkal vitázott az ország politikai helyzetéről, vagy máskor, ha az étteremben nem olyan szénfeketére sütött steaket tesznek elé, amilyet szeretne. Afféle „Igazam van, te pedig tévedsz” arckifejezés ez: az álla dacosan mered előre, úgy, ahogy Írország némelyik félszigete üt el a szárazföld többi részétől. Dacos áll, zaklatott fej. – Figyelj, nem kötelező beszélgetnünk. Viszont a kocsiban is levegőnek nézhetsz. Meg a hotelban is. Akár egész éjszaka ne szólj hozzám, ha ettől jobban érzed magad. – Ezt akarod, mi? – pufog. – Őszinte választ akarsz? A szemembe néz. – Igen. Elfojt egy kitörő mosolyt. Cigarettától sárga mutatóujját a szája sarkához kapja, hogy ne lássam, hogy máris kezd meglágyulni. A füst a szemébe száll. A sárga szemeire gondolok… amikor még kislány voltam, gyakran néztem, olyan acélkék volt a tekintete. Lógó lábakkal, a fejemet a könyökömre támasztva ültem a konyhaasztalnál, és figyeltem, ahogy apa szétszed egy rádiót, órát vagy elektromos dugót. Acélkék, éber, fürge szeme volt. A szája szögletében gyakran ott lógott a cigaretta, félrecsapva, mint Popeye szájában. A füst egyenesen hunyorgó szemébe szállt. Talán ettől lett ilyen sárga. Ma már ezen a sárgán keresztül nézi a világot. Ilyen az öregkor: időbe mártott újságpapír. Gyakran teljes transzban bámultam. Nem mertem megszólalni, nem mertem még levegőt venni sem. Attól féltem, ezzel megtörném a varázslatot, amellyel meg akarja gyógyítani a beteg készüléket. Olyan volt ekkor apa, mint a sebész, aki tíz éve megműtötte a szívét: fiatalember, aki lelkes figyelemmel kapcsolja össze az összekapcsolandót, tisztítja ki a kitisztítandót. Az ingét könyékig feltűrte, izmai a kertben lebarnult karja minden mozdulatára úgy ugráltak, mint a zongora kalapácsai. A körme alatt mindig volt egy kis kosz. Jobb keze mutató- és középső ujja állandóan nikotintól sárgállott Sárga, de stabil ujjai voltak. Egyenetlenek, de stabilak. Végre megáll. A cigarettáját ledobja, a csikket a cipőjével darabokra zúzza. Megáll a taxi. Kivetem neki a mentőövet, amivel aztán szép lassan behúzom a dac folyójából a fekete csónakba. Apa örök szerencsejátékos, aki mindig nyer. Most is beleesett a folyóba, de szárazon megúszta, sőt, a zsebe tele van hallal. Szó nélkül beül a kocsiba. A ruhája, a lehelete, az ujjai bűzös cigarettafüstöt árasztanak. Majdnem mondok valamit, de inkább mégsem. Inkább égesse meg a hüvelykujjam a zsír, és akkor bölcs szavakat szólok. Rekordideig meg sem szólal. Tíz, talán tizenöt percig. Aztán végre ömleni kezd belőle a szó, mintha a csend ritka pillanataiban is tódultak volna az ajkára a szavak, és most mind egyszerre akarnának kitörni. Mintha a szavak egyenesen a szívéből száguldanának ki (szokás szerint nem a fejéből), és csak apa szorosra zárt ajkai állították volna meg őket. Nem szabadultak ki belőle, hanem elraktározódtak, mint valami paranoid
zsírsejtek, amelyek attól tartanak, hogy a szervezet nem kap több ételt. De most már nyitva apa ajka, és meg is indul rajta a szavak áradata. – Lehet, hogy nálad van a Té, de nincs nálam a Zsé! – Büszkén magasra emeli az állát. Elégedett, tetszik neki ez a mondat. – Tessék? – Hallottad, amit mondtam. – Igen, de… – Té, mint taxi, Zsé, mint zsozsó. Mifelénk így beszélnek. Próbálom megérteni, hogy ez most honnan jött. – Dirr, durr, a ritmus az úr! – fejezi be. – Bezzeg ő pontosan tudja, miről beszélek – bólint a taxisofőr felé. – Ő nem hall téged. – Hogyhogy? Talán ő Es? – Mi van? – Es, mint süket. – Nem – rázom a fejem fáradtan. – Csak akkor hall, ha világít a piros lámpa. – Mint Joe hallókészüléke – felel apa. Előrehajol, és bekapcsolja a hangosbeszélőt. – Halló, hall engem? – kiált – Igen, uram – néz rá a sofőr a tükörben. – Tisztán hallom. Apa elmosolyodik, és újra kapcsol egyet. – Most hall engem? Nincs válasz. A sofőr egy rövid, gondterhelt pillantást vet rá a visszapillantó tükörben, de közben az utat is figyelemmel tartja. Apa csínytevően kuncog. Én a kezembe temetem az arcom. – Ezt szoktuk játszani Joe-val – szól apa gonoszkodva. – Néha lehúz egy egész napot, hogy észre sem veszi, kikapcsoltuk a hallókészülékét. Azt gondolja, senki nem beszél, azért nincs zaj. Félóránként felkiált, hogy „ÚRISTEN, ISZONYÚ CSEND VAN ITT!” – nevet apa, és újra bekapcsolja a mikrofont. „Helló, főnök” – szól bele kedvesen. – Jól van, ír papa – felel a sofőr. Várom, hogy apa megbotránkozzon. Talán meg is üti a taxist, akármilyen kicsi is a lyuk az ablakon. De nem teszi. Sőt, elneveti magát. – Azt hiszem, ma este nem szívesen lennék egyedül. Meg tudja mondani, hol találok egy csinos kis nyuszit a hotel környékén? Rég vadásztam. A fiatal taxis figyelmesen nézi apa arcát a tükörben. Apa ártatlan, örökké jószándékú arcát. A sofőr nem tudja, hogy apa soha senkit nem bántana meg akarattal. Nem felel, csendben vezet tovább. Félrenézek, nehogy zavarba hozzam apát. Valahogy felsőbbrendűnek érzem magam ebben a helyzetben, utálom is magam érte. A következő lámpánál kinyílik az ablak, a sofőr hátraad egy papírcetlit. – Itt egy lista, azon talál egy párat. A legelsőt ajánlom, ő a kedvencem. Most épp dolgozik, és nagyon ért hozzá, ha érti, mire gondolok – mosolyog és apára kacsint. – Köszönöm! – virul ki apa. Olyan figyelmesen tanulmányozza a cetlit, mintha élete legnagyobb kincsét tartaná a kezében. Aztán gondosan összehajtja, és büszkén a mellényzsebébe teszi. – Tudja, az a helyzet,
hogy ez itt egy áldott jó lélek, ha érti, mire célzok. Nagyon keményen bánik az emberrel. A sofőr felnevet. A következő pillanatban az autó megáll a hotel előtt. A szálloda kellemes meglepetésnek tűnik. Háromcsillagos, a város szívében, egy éjszaka ötven font. Tíz percen belül találjuk a legfontosabb színházakat, az Oxford Streetet, a Piccadillyt és a Sohót. Ez biztos jelent valamit: vagy megóv minket a slamasztikától, vagy fejjel beleránt. Miközben a visszajáróra várok, apa már rég kiszállt a kocsiból, és a hotel bejáratához húzta a bőröndjét Nagyon gyorsan pörög a forgóajtó, látom, hogy apa kicsit küzd vele. Mint egy kutya, aki nem meri összeszedni a bátorságát, hogy beugorjon a jéghideg vízbe, ő is előrelép, aztán megáll, ugrik, aztán mégsem. Végül nekifut, de a bőröndje kívül marad. A forgóajtó beragad, foglyul ejti apát Kényelmes mozdulatokkal szedelőzködöm a taxiban, csöppet sem sietek. Apa kétségbeesetten veri a forgóajtó üvegét, idáig elhallatszik. Kiszállok, de még búcsúzóul a sofőrhöz hajolok. – Segítség! Valaki! – kiált apa. – Elnézést, mit mondott rám az előbb az öreg? – kérdezem a sofőrt, tudomást sem véve a kinti zajról. – Ja, hogy áldott jó lélek? – kérdezi vigyorogva. – Jobb, ha nem tudja. – Mondja csak – mosolygok. – Azt jelenti, seggfej – nevet, és elhajt. Én a meglepetéstől tátva maradt szájjal bámulok utána a járda széléről. Megszűnt a dörömbölés. Megfordulok, látom, hogy apát végre kiszabadították. Sietve belépek a hotelba. – Hitelkártyát nem tudok adni, de a szavamat igen – mondja apa halkan, lassan a recepciós pultnál ülő nőnek. – Annyit ér a becsületem, amennyit a szavam. – Minden oké, tessék, itt van – nyomom a fiatal nő kezébe a hitelkártyámat. – Miért nem bírnak az emberek papírpénzzel fizetni manapság? – kérdi apa egész mélyen a pult fölé hajolva. – A mai fiatalok csak bajba sodorják magukat, egyik kölcsön a másik után, mert kell nekik ez is, meg kell nekik az is, de dolgozni, azt nem akarnak, inkább ilyen műanyag marhasággal fizetnek. Ez a pénz nincs ingyen, az biztos – bólint szertartásosan. – Ha ilyet veszel a kezedbe, pórul fogsz járni. Senki sem felel. A recepciós nő udvariasan rámosolyog, és valamit beír a számítógépbe. – Közös szobát szeretnének? – kérdezi. – Igen – válaszolok. Ha ez az éjszakáig így folytatódik, lehet, hogy megbánom. – De két Á van, ugye? A recepciós értetlen arcot vág. – Ágy – mondom neki halkan. – Azt mondja, ágy. – Igen, két külön ágy. Dohányzó vagy nemdohányzó szobát óhajtanak? – Nemdohányzót – szólok, mielőtt apa bármit is mondhatna. Apa halkan morog valamit. – Komplett lakosztály? – kérdi, és előrehajol, hogy lebetűzze a nő nevét a kitűzőjéről. – Breda micsoda? – kérdi.
– Aakaanksha. És igen, uram, a hotel minden szobájához külön vécé és fürdőszoba tartozik – felel udvariasan a nő. – Ó! – mondja apa, szemmel láthatóan tetszik neki a hír. – Remélem, működik a lift, mert nem tudok felmenni az Ellen, úgy fáj a Hám. Szégyenemben behunyom a szemem. – El, mint lépcső. Há, mint hát – mondja apa úgy, mint amikor régen gyerekmondókákat tanított nekem. – Értem. Ez igazán nagyszerű, Mr. Conway. Felveszem a kulcsot, és a csarnok túlsó végében lévő lift felé indulok. Apa követ, de közben újra és újra elismétli a kérdést. Belépünk a liftbe, fel a harmadik emeletre. A szoba teljesen szabvány hotelszoba, tiszta. Nekem ennyi bőven elég. Az ágyunk kellően messze van egymástól, van televízió és minibár. Miközben elindítom a fürdővizet, apa megnézi, mi merre hány méter a minibárban. – Szívesen innék egy Kát. – szólal meg. A fejét szinte elnyeli az italosszekrény. – Úgy érted, egy korsó sört? – Nem, nem. Konyakot. Belelépek a forró, nyugtató, habzó vízbe. A hab csiklandozza az orrom, betakarja a testem. Kifröccsen, és a kőre hull. Ott ropogva elolvad. Elfekszem, behunyom a szemem. Apró buborékok bizsergetik a bőröm, ahogy hozzám érnek, kipukkannak. Kopognak az ajtón. Nem veszek róla tudomást. Újra kopognak, egy fokkal hangosabban. Még mindig nem felelek. Bumm! Bumm! Most már dörömbölnek. – Mi az?! – kiáltok. – Ja, bocsánat, kedvesem, megijedtem, hogy esetleg elaludtál, vagy valami. – A kádban ülök. – Tudom, de az ilyennel vigyázni kell. Véletlenül elalszol, becsúszol a vízbe, és megfulladsz. Amelia egyik unokatestvére így halt meg. Tudod, ki az az Amelia. Néha meglátogatja Josephet az utca végéből. Mostanában már ritkábban jön, nem bírta feldolgozni ezt a fürdőszobai balesetet. – Figyelj, apa, aranyos vagy, hogy aggódsz, de jól vagyok, köszi. – Oké. Csend. – Na jó, Gracie, nem erről van szó. Körülbelül meddig leszel bent? Felkapom a kád széléről a sárga gumikacsát, és fojtogatni kezdem. – Kedvesem? – kérdi apa halkan. A víz alá nyomom a kacsát, remélve, hogy megfullad. Ahogy elengedem, visszaúszik a felszínre, és ugyanolyan buta szemekkel néz rám rendületlenül. Mély levegőt veszek, sokáig benn tartom. – Körülbelül húsz percig, jó? Csend. Újra behunyom a szemem.
– Khm, kedvesem. Az a helyzet, hogy már bent vagy húsz perce. Tudod, mennyire szeret rosszalkodni a prosztatám… A többit már nem hallom, mert már lépek is ki a kádból. Olyan kecsesen, mint egy feldühödött anyamedve. Mindenfelé fröcsköl a víz. – Na, mi van? Flipper bemutatót tart a kádban? – nevet apa hahotázva a saját viccén. Becsavarom magam egy nagy törölközőbe, aztán kinyitom az ajtót. – Ah. Szabadítsátok ki Willyt! – mosolyog apa. Meghajolok, a kezemmel a vécé felé mutatok. – A hintója már várja, uram. Apa zavartan belép, és becsukja maga mögött az ajtót. A zárat is elfordítja. Vizesen, a hidegtől reszketve nézek végig a minibáron. Felkapok egy kis vörösboros üveget, megnézem, mi van ráírva. Ebben a pillanatban egy kép vág az agyamba. Olyan éles a látomás, hogy úgy érzem magam, mintha hirtelen teljesen máshol lennék. Piknikes kosár, benne egy palack, ugyanilyen címkével. A füvön pirosfehér kockás pléd hever, mellette egy kislány pörög balettszoknyában. A bor is örvénylik a pohárban. Hallom, hogy a kislány nevet. Csiripelnek a madarak. Valahol a távolban gyerekek kacagnak, és egy kutya ugat. Én mezítláb fekszem a kockás pléden, a nadrágom lábszárig fel van hajtva. Szőrös a lábszáram. A nap forrón perzseli a bőröm, a kislány a nap előtt táncol-pörög; néha eltakarja a kegyetlen fényt, máskor kipördül előlem, és a nap sugarai újra a szemembe vágnak, elvakítanak. Most egy kezet látok, egy pohár vörösbort tart. A kéz egy nőé. Vörös haja van, enyhén szeplős. Rajongva mosolyog. Rám. – Justin! – mondja éneklő hangon. – Föld hívja Justint! A kislány nevet és pörög, a bor örvénylik, a nő hosszú, vörös haját játékosan borzolja a szél… Hirtelen eltűnik a kép. Újra a hotelszobában vagyok, a minibárral szemben. A hajamról fürdővíz csöpög a szőnyegre. Apa figyelmesen, kíváncsian bámul. Úgy tartja a kezét a levegőben, mintha nem tudná eldönteni, hozzám érjen-e vagy ne. – Föld hívja Joyce-ot – mondja éneklő hangon. Megköszörülöm a torkom. – Végeztél? Apa bólint. Ahogy visszamegyek a fürdőszobába, követ a tekintetével. Még mielőtt belépnék az ajtón, megállok, megfordulok. – Ja, mellesleg foglaltattam két helyet a ma esti balettelőadásra, ha érdekel. Egy óra múlva kell elindulnunk. – Jól van, kedvesem – bólint gyengéden, és tovább figyel a számomra oly ismerős aggódó tekintetével. Így nézett néha, amikor gyerek voltam, így nézett, amikor felnőtt voltam, százszor, ezerszer. Mintha most vettem volna le életemben először a biciklimről az oldalkerekeket, apa pedig vigyázva futna mellettem, erősen szorítva a kezem.
A Covent Garden felé gyalogolunk. Apa a karomba kapaszkodik, erősen zihál. Szabad kezemmel a zsebemben kutatok, a szívgyógyszerét keresem. – Apa, hazafelé mindenképp taxival jövünk. Akárhogy is ellenkezel, így lesz. Apa megáll, előrebámul. Nagyokat lélegzik. – Jól vagy? A szíved rosszalkodik? Ne üljünk le? Ne álljunk meg egy kicsit pihenni? Vagy inkább visszamenjünk a hotelba? – Csend legyen. Fordulj meg, Gracie. Tudod, a lélegzetem nem csak a szívem miatt áll el. Sarkon fordulok: a Királyi Operaház előtt állunk. Az épület oszlopait az előadás miatt kivilágították. Az érkezőket vörös szőnyeg vezeti be a kapun. Elég nagy a tömeg, telt ház lesz. – Mindennek meg kell adni a módját, kedvesem – mondja apa, miközben próbálja befogadni az elé tornyosuló épület képét. – Nem kell mindenbe fejjel belerohanni, mint a bika, ha megvadul a vörös posztótól. Mivel nagyon későn foglaltam csak jegyet, csak a hatalmas nézőtér leghátsó fertályán kaptunk helyet, fenn az emeleten. Elég szerencsétlen dolog, de az ember legyen optimista: végül is szerencse, hogy egyáltalán volt még jegy. Alig lehet látni a színpadot, viszont legalább nagyon jól belátom az egész nézőteret. Az ülés mellett találok egy színházi látcsövet, felkapom, és végignézem az összes páholyt. Az amerikainak se híre, se hamva. „Föld hívja Justint”, hallom a nő hangját visszhangozni a fejemben. Lehet, hogy igaza volt Frankie-nek, talán tényleg a férfi szemén keresztül látom néha a világot Apát teljesen lenyűgözi a látvány. – Kedvesem, mi kaptuk a legjobb helyet az egész épületben. Nézd csak! – hajol ki az erkélyen, erre majdnem leesik a gyapjúsapkája. Megragadom a karját, visszahúzom. Apa előveszi Anya fényképét a zsebéből, és az erkély bársonykorlátjára helyezi. – Ez tényleg a legjobb hely az egész épületben – mondja, közben a szeme megtelik könnyel. Megszólal a hangosbemondó, jelzi, hogy rövidesen elkezdődik az előadás. A zenekar lassan befejezi a hangolást, és elcsendesül. Kialszik a fény. Mindannyian csendben várjuk, hogy kezdődjön a varázslat. Ekkor a karmester egy intésére a zenekar belekezd a Csajkovszkij-balett első ütemeibe. Flottul halad az előadás, csak egy rendhagyó esemény történik: apa hangos horkantással reagál, amikor meglátja, hogy a férfi főszereplő harisnyában van. Különben mindkettőnket lenyűgöz a Hattyúk tavának története. Nem nézem végig a herceg buliját, inkább újra megnézem a páholyban ülőket. Jól érzik magukat, ragyog az arcuk, a szemük érdeklődve követi a balett-táncosok minden mozdulatát. Mintha kinyílt volna egy nagy zenedoboz, amely mindenfelé fényt és a zenét áraszt magából, és akik látják, mind a hatása alá kerülnek. Kitartóan, szisztematikusan haladok balról jobbra. Felbukkan a látóteremben az ismerős arc. A férfi a fodrászüzletből. Ahogy Bea elmeséléséből megtudtam, Mr. Hitchcocknak hívják. Justin Hitchcock? A férfi teljesen le
van nyűgözve, szinte transzban nézi az előadást Olyan mélyen kihajol az erkélyről, hogy talán le is fog esni. Apa oldalba bök. – Nem unod még a fészkelődést? Ne a nézőket figyeld, hanem az előadást! Most fogja megölni a nőt. A színpad felé fordulok, próbálom követni a herceget, ahogy nyílpuskával a kezében szökell körbe… de nem megy. Egy mágneses erő visszahúzza az arcom a páholy felé. Látni akarom, ki van Mr. Hitchcock társaságában. Nagyon hangosan ver a szívem, de tökéletesen követi a zene ritmusát. A férfi oldalán ott ül a hosszú vörös hajú, enyhén szeplős nő, aki a látomásaimban a fényképezőgépet fogja. Mellette egy kellemes külsejű úriember, mögöttük pedig egy fiatalember, aki próbál lazítani a nyakkendőjén. Továbbá egy nő göndör, vörös hajkoronával, és egy nagydarab, kerek férfi. Gyorsan keresek a memóriámban, mintha valami fényképalbumban kutatnék. A pufók fiú a locsolós-libikókás jelenetből? Talán igen. De hogy a másik kettő ki lehet, fogalmam sincs. Újra az amerikaira nézek, és mosolygok rá. Számomra érdekesebb az arca, mint az, ami a színpadon történik. Egyszer csak vált a zene. Megremeg a férfi arcára világító fény. Az arckifejezése is drámaian megváltozik. Rögtön tudom, hogy most már Bea is színre lépett. A színpad felé fordulok. Valóban, ott van a hattyúraj közepén. Tökéletes szinkronban mozognak a madarak. Fehér fűzős ruhát és hosszú, szabálytalan balettszoknyát viselnek. A ruha olyan hatást kelt, mintha tolluk lenne. Bea hosszú, szőke haja kontyba van fonva, a fején elegáns fejdísz. Magam előtt látom, ahogy még kislány korában pörög és pörög a parkban, az icipici balettszoknyájában, és elfog a büszkeség. Milyen hosszú utat tett meg azóta! Kész felnőtt! Könnyek szöknek a szemembe.
~ – Ó, Justin, nézd! – szól Jennifer az izgatottságtól zihálva. Justin mást sem tesz, mint Bea-t nézi. Le sem tudja venni a szemét a lányáról, erről a fehér látomásról, aki olyan tökéletes összhangban mozog a többi hattyúval. Egy apró mozdulatot sem vétenek el. Kész felnőtt ez a lány… hogy lehet ez? Szinte tegnap volt, hogy Bea ott pörgött előtte és Jennifer előtt az utca túloldalán lévő parkban. Akkor egy balettszoknyás kislány volt, most meg… Könnyek szöknek a szemébe. Jenniferre pillant, várja, hogy összenézzenek, és együtt ünnepeljék a pillanatot, de Jennifer ebben a pillanatban Laurence keze után nyúl. Justin gyorsan elfordul, vissza a lány felé. Egy könnycsepp folyik le az arcán. A mellényzsebébe nyúl a zsebkendőjéért.
~ Egy zsebkendőt tartanak az arcomhoz. A papír felszívja a leguruló könnyet, még mielőtt lecsöppenne az államról. – Miért sírsz? – kérdi apa hangosan. Durva mozdulatokkal nyomkodja az arcom a zsebkendővel. Leeresztették a függönyt, kezdődik a szünet. – Olyan büszke vagyok Bea-re. – Kire? – Ja, semmi… Csak olyan gyönyörű a történet. Neked hogy tetszik?
– Szerintem azok a fickók a harisnyájuk alatt biztos zoknival tömik ki. Nevetek, és megtörlöm a szemem. – És anyának hogy tetszik? Elmosolyodik, és a fényképre néz. – Biztos tetszik neki, mert amióta elkezdődött, még egyszer sem fordult hátra. Nem úgy, mint te, neked zabszem van a fenekedben. Ha tudom, hogy ennyire odavagy a látcsövekért, réges-rég elvittelek volna madárlesőbe. – Felsóhajt és körülnéz. – A többiek a hétfői klubban el sem fogják hinni, mi mindent láttunk. Vigyázz magadra, Donal McCarthy! – nevet. – Hiányzik anya? – Ez már tízéves történet, kedvesem. Fáj, hogy ilyen elutasítóan beszél. Karba fonom a kezem, és elfordulok. Magamban füstölgők. Apa közelebb hajol, és megbök. – Minden nap jobban hiányzik, mint egy nappal előtte. Vagy úgy. Bánt a lelkiismeretem, hogy egy pillanatra rosszat kívántam neki. – Mint a kertben, kedvesem. Minden növekszik. A szeretet is. Márpedig ha nő a szeretet, akkor hogyne hiányozna! Örökre hiányozni fog. Minden növekszik, a fájdalomtűrő képességünk is. Ezért tudunk mindig felállni, és továbbmenni. Meglepetten rázom a fejem, apa néha lenyűgöző dolgokat tud mondani. Filozófiai és más értelemben is. Mindez egy olyan ember szájából, aki érkezésünk óta már többször is „Ká, azaz Kölyök”-nek szólított – És én még azt hittem, azért kertészkedsz, mert szeretsz piszmogni – mosolyodom el. – Ami azt illeti, a piszmogásnak is megvan a maga bája. Tudod-e, Thomas Berry egyszer azt mondta, aki kertészkedik, az aktív részese lesz az univerzum legmélyebb titkainak? Igen, sokat lehet tanulni az efféle piszmogásból. – Például mit? – kérdezem, próbálok komoly maradni. – Például? Még egy kertben is kinő a folyondár, kedvesem. Mégpedig magától. Szétszalad, és megfojtja a többi növényt, pedig azok ugyanabból a földből nőttek ki, mint ő. Mindennek és mindenkinek megvannak a maga démonai, a maga önmegsemmisítő mechanizmusai. Egy kertnek is, legyen akármilyen szép. Ha nem piszmogsz néha, talán észre sem veszed ezeket a dolgokat. A szemembe néz. Én elfordítom a tekintetem, és megköszörülöm a már így is borotvaélesre köszörült torkom. Néha úgy érzem, talán mégis jobb lenne, ha mást sem csinálna, mint hogy harisnyás férfiakon röhög.
~ – Justin, lenézünk a büfébe, nem jössz? – kérdi Doris. – Nem – fújtat dacosan, mint egy kisfiú, és karba teszi a kezét. – Miért nem? – Al előrenyomul a páholyban, és leül Justin mellé. – Csak, nincs hozzá kedvem. – Kezébe veszi a látcsövet, és játszani kezd vele. – De akkor most egyedül leszel egy darabig.
– Tyűha. – Mr. Hitchcock, hozzak önnek egy italt? – kérdi Bea barátja, Peter. – Az apámat hívták Mr. Hitchcocknak. Engem nyugodtan hívhatsz Alnek – szól Justin öccse, és játékosan vállba boxolja a fiút. A srác majdnem hanyatt esik. – Jól van, Al, bár én igazából Justint kérdeztem. – Neked Mr. Hitchcock vagyok – mondja Justin olyan arccal, mintha a fiú bűzt árasztana magából. – Figyelj, nem kötelező egy páholyban lenni Laurence-szel és Jenniferrel. Laurence. Aherniai Laurence, akinek elefántitiszes a… – Dehogyisnem, Al, ne beszélj sületlenségeket! – vágja rá Doris. Al felsóhajt. – Légy oly jó, mondj valamit Petey-nek. Hozzunk italt, vagy ne? Igen. – Justin nem tudja rávenni magát, hogy kimondja. Inkább durcásan rázza a fejét. – Oké, negyedórán belül itt vagyunk. Al barátságosan a vállára csap, aztán egyedül hagyják a páholyban, hadd duzzogja ki magát Laurence és Jennifer és Bea és Chicago és London és Dublin és Peter miatt. Meg úgy általában, az élete miatt. Justin körülbelül két percig bírja az önsajnálatot, aztán belefárad. Felveszi a látcsövet, és kémlelni kezdi a földszinti sorokban ülő néhány nézőt, akik a szünet idejére is a helyükön maradtak. Egy pár épp veszekszik, oda-vissza röppennek köztük a dühödt szófordulatok. Egy másik pár vadul csókolózik, aztán gyorsan felkapják a kabátjukat, és sietve távoznak. Egy anyát is lát, aki épp a fiának önti ki a lelkét. Egy csapat nő együtt nevet valamin. Egy pár, aki szótlanul ül egymás mellett… talán nincs is mit mondaniuk egymásnak. Akkor már jobb, ha nincs oka, hogy nem beszélnek. Na, itt semmi izgalmas. Justin most a túloldalt pásztázza. Ott egy teremtett lélek sincs, úgy tűnik, mindannyian szomjasak voltak. Magasabbra emeli a fejét. Onnan aztán a világon semmit nem lehet látni! Itt is kevesen vannak, mint mindenhol máshol. Beszélgetnek. Jobbról balra halad, mindenkit megnéz. Egyszer megáll. Megdörzsöli a szemét. Ez nem lehet, ezt csak ő képzeli. Újra a látcsőbe néz. Pedig de, ott a nő. Az öregemberrel. Az élete minden pillanata lassan olyanná válik, mint egy detektívregény. A nő is a látcsövével van elfoglalva, a földszinten ülőket nézi. Aztán felemeli a tekintetét, kicsit jobbra fordul, és… mindketten megmerevednek. A látcsövön keresztül összetalálkozik a pillantásuk. Justin lassan felemeli a karját, és int. A nő lassan követi a mozdulatát. Az öregember felveszi a szemüvegét, és hunyorogva Justin felé néz. A szája folyamatosan nyílik és záródik, mint egy halé. Justin valami mást is akar mutatni. „Várj, maradj ott, feljövök hozzád”, gondolja. Felemeli a mutatóujját, mintha valami nagy ötlete lenne. „Egy perc. Várj, egy perc, és ott vagyok”, próbál gesztikulálni. A nő feltartott hüvelykujjal jelzi, hogy megértette. Justin elmosolyodik. Megjegyzi, hol ül a nő, ledobja a látcsövet, és feláll. Ebben a pillanatban kinyílik a páholy ajtaja, és belép rajta Laurence.
– Justin, arra gondoltam, jó lenne, ha válthatnánk pár szót – mondja udvariasan a férfi. Az ujjaival eközben a közöttük álló szék támláján dobol. – Nem, Laurence, most nem alkalmas, bocs. – Justin próbálja kikerülni. – Megígérem, nem fogom rabolni az idődet. Csak néhány perc. Ideális a helyzet, most egyedül vagyunk. Azt akarom mondani, hogy kicsit javíthatnánk a kapcsolatunkon – szól a férfi, kigombolja a zakója felső gombját, lesimítja a nyakkendőjét, majd újra begombolja a felsőjét. – Figyelj, öreg, ez nagyon jó ötlet. Tényleg, szuper. De pont most el kell rohannom valahova. – Megpróbál elsiklani Laurence mellett, de a férfi elállja az útját. – Rohannod? – kérdezi felemelt szemöldökkel. – De hát mindjárt vége a szünetnek, és… ja! – szakítja félbe a mondatát Laurence, ahogy megérti a helyzetet. – Oké. Csak gondoltam, megpróbálom. Ha még nem vagy kész erre a beszélgetésre, az sem baj. Megértem. – Nem, nem erről van szó – néz fel Justin a látcsövén keresztül Joyce-ra. Pánik keríti hatalmába. A nő még mindig ott van. – De tényleg rohanok, találkoznom kell valakivel. Komolyan mennem kell, Laurence. Ebben a pillanatban belép Jennifer. Viharfelhők gyülekeznek az arcán. – De tényleg, Justin. Laurence beszélni akart veled, úriember módjára, mint felnőtt a felnőttel. Úgy tűnik, már azt sem tudod, mi az, hogy felnőtt. Nem tudom, miért lepődöm meg még mindig ezen. – Nem, nem. Figyelj, Jennifer. – Régen Jennek hívtalak. De most minden olyan hivatalos. Fényévek választanak el bennünket attól az emlékezetes naptól a parkban, amikor mind olyan boldogok voltunk. Úgy szerettük egymást. – Per pillanat tényleg nem fér bele, bocs. Lehet, hogy nem értitek, de most el kell rohannom. – Nem rohanhatsz el. A balett pár perc múlva folytatódik, és a lányod ott lesz a színpadon. Azt ne mondd, hogy az idióta férfiúi büszkeséged miatt még a lányod is faképnél hagynád. Doris és Al is belép. Al egymaga is betöltené a páholyt, így Justinnak még nehezebb lesz elérni az ajtót. Al egy félliteres kóláspoharat és egy hatalmas zacskó chipset tart a kezében. – Justin, mondd meg neki! – mondja Doris dacosan karba tett kézzel. – Mit mondjak meg neki? – mordul fel ingerülten Justin. – Emlékeztesd, hogy a családodban már volt szívbetegség, úgyhogy jó lenne, ha kétszer is meggondolná, mielőtt azt a sok szart lenyomja a torkán. – Milyen szívbetegségről beszélsz? – fogja Justin a fejét kétségbeesetten. A másik oldalán Jennifer, mint egy lemezjátszó, a legszigorúbb tanárnő hangján magyaráz. Justin csak artikulátlan szavakat hall. – Az apád! Az apád infarktusban halt meg – szól türelmetlenül Doris. Justin mereven néz. – Az orvos nem mondta, hogy akkor velem is automatikusan meg fog történni – nyögi Al a felesége felé. – Valóban. Csak annyit mondott, jó esély van rá. Ha már volt rá precedens a családban. – Nem, Al, szerintem ezen tényleg fölösleges aggódnod – szólal meg Justin. Úgy szól a hangja, mintha épp valahol máshol lenne.
– Na, látod! – néz Al Dorisra. – Az orvos nem ezt mondta, édesem. Azt mondta, ha a családban már volt szívprobléma, indokolt az elővigyázatosság. – De a családban nem volt… – szól Justin, de nem fejezi be. – Figyelj, most már tényleg mennem kell. – Próbál kiutat találni a zsúfolt páholyból. – Nem fogsz elmenni – áll elé Jennifer. – Nem mész sehova, amíg nem kérsz bocsánatot Laurence-től. – Nincs semmi baj, Jen – mondja Laurence esetlenül. Nekem Jen, nem neked! – De igenis van, édesem. Én vagyok az édese, nem te! Mindenfelől hangok, bla-bla-bla. Justin már nem is érti a szavakat. Melege van, leizzad, elszédül. Ekkor a teremben kialszik a fény, és elindul a zene. Nincs mese, Justinnak újra le kell ülnie a dühöngő Jennifer, a megsértett Laurence, a csendes Peter, az aggódó Doris és az éhes Al mellé. Al hangos csörgéssel nekilát a chipsnek, közvetlenül Justin bal füle mellett. Sóhajt, felnéz Joyce-ra. Segíts.
~ Úgy tűnik, Mr. Hitchcock páholyában elült a csetepaté. Ahogy a fények kialszanak, ők még mindig állnak. Amikor újra fény árad szét a teremben, már ülnek. Mindegyikük nagyon dühösen néz, leszámítva a nagydarab férfit, akinek egy nagy csomag chips köti le a figyelmét. Az utóbbi néhány percben nem figyeltem apára, minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy próbáljak a vitázó felek szájáról valami használható információt leolvasni. Ha jól vettem ki a szavaikból, valami humoristáról és a sült banánról beszélgettek. A szívem még mindig úgy ver, mint egy afrikai dob, rezonál tőle az egész mellkasom. A torkomban is érzem a lüktetését. Mindezt csak azért, mert meglátott a férfi. Meglátott, és ide akart hozzám jönni. Megkönnyebbülök a tudattól, hogy az ösztöneim, kuszán bár, de jó irányba vezéreltek. Eltart néhány percig, amíg úgy lenyugszom, hogy Justinon kívül másra is tudok koncentrálni. Akkor újra a színpad felé fordítom a figyelmem. Bea lélegzetelállítóan táncol, úgy szipogom végig a táncát, mint egy büszke nagynéni. Belém hasít, hogy a világon csak négy ember van, aki ott volt abban a boldog pillanatban a parkban: Bea, az anyja, az apja… és én. – Apa, kérdezhetek tőled valamit? – hajolok közel apához. – Most mondta meg a lánynak, hogy szerelmes bele, de ez nem az a lány, akibe szerelmes, eltévesztette. – Apa grimaszol. – Micsoda idióta. A hattyúlány fehér volt, ez meg fekete. Egyáltalán nem hasonlítanak. – Miért? Lehet, hogy a bálra átöltözött Senki nem jár folyton ugyanabban a ruhában. Apa értetlenül mér végig. – Te a múlt héten csak egy napra vetted le a fürdőköpenyed. Na, különben mi a helyzet7 – Hát, az van, khm. Szóval, történt valami, khm.
– Köpd már ki, az isten szerelmére, még mielőtt lemaradok az egész darabról! Nincs értelme tovább suttogni. Odafordulok, és hangosan folytatom. – Kaptam valamit. Illetve nem, ennél több, valaki megosztott velem egy nagyon különleges valamit. Abszolút nem tudom megmagyarázni, és különben is teljesen értelmetlen. Olyasmi, mint amikor az emberek előtt megjelenik egy szent, érted? – Idegesen felnevetek. Az arcát látva lehervad a számról a mosoly. Nem, nem érti. Apa haragszik, hogy vallási párhuzammal akartam szemléltetni valamit, ami szerinte marhaság. – Jó, lehet, hogy rossz volt a példa. A lényeg az, hogy ez az élmény ellentmond nagyjából mindennek, amit eddig tudtam az életről. És egyszerűen nem értem, miért történik meg ez az egész. – Gracie – emeli fel apa büszkén az állát – Többször megesett, hogy az Úr leküldött egy szentet, vagy magát Szűz Máriát a földre, hogy reményt adjon szenvedő gyermekeinek. – Nem – temetem a kezembe az arcom. – Nem azt boncolgatom, miért jelent meg Szűz Mária, hanem, hogy miért történik meg most mindez velem? Ez az izé, amit kaptam. – Ja. Miért, valakinek kára származik belőle? Mert ha nem, te pedig csak úgy kaptad, akkor lehet, hogy jobb lenne, ha mostantól nem izének hívnád, hanem ajándéknak. Nézd meg őket. A fiú azt hiszi, a másik a hattyúlány. Pedig látja az arcát. Vagy még jobb, gondolj Supermanre. Ha leveszi a szemüvegét, hirtelen teljesen más ember lesz, pedig a napnál is világosabb, hogy a két fickó egy és ugyanaz. Ajándék. Erre még nem gondoltam. Bea szüleire pillantok. Ragyognak a büszkeségtől. Bea is gyönyörűen lebegett a hattyútársaival a szünet előtt. Megrázom a fejem. Nem. Ebből senkinek nem származik kára. – Nahát, ennyi – von vállat apa. – De egyszerűen nem értem, miért, hogyan, és… – Mi történt a mai fiatalokkal? – sziszegi apa. Erre már felém fordul a mellettem ülő férfi. Gyorsan elnézést kérek tőle. – Az én koromban a dolgok egyszerűen csak voltak, és kész. Nem elemeztünk ki mindent százszor. Nem volt az a rengeteg egyetemi oktatás „Miért, Hogyan és Azért-mert” szakon. Tudod, kedvesem, néha érdemes egy pillanatra elfelejteni ezeket a szavakat, és megtanulni kimondani: köszönöm. Nézd meg ezt a történetet, itt – mutat a színpad felé. – Látsz akárcsak egy embert is a nézők között, aki megütközik azon, hogy a nő egyik pillanatról a másikra hattyúvá vált? Pedig én még nem hallottam ennél nevetségesebbet. Mosolyogva rázom meg a fejem. – Találkoztál mostanában olyan emberrel, aki bokros teendői végzése közben hipp-hopp hattyúvá változott? – Nem. – Nevetek – Na látod. Ez a darab mégis már évszázadok óta híres a Föld minden sarkában. Él a világon mindenféle ember: hitetlenek, ateisták, értelmiségiek, cinikusok, még ő is – int a fejével a mellettem ülő férfi felé, aki az imént rám pisszegett. – Itt van a teremben rengetegféle ember, és mégis, mind az akarja látni, hogy a harisnyás fazon a végére összejöjjön a
hattyúlánnyal, hogy szegény lány hadd szabaduljon ki abból a tóból. A varázslatot csak egy olyan ember szerelme törheti meg, aki előtte még sohanem volt szerelmes. Miért? Ki a francot érdekel, miért? Szerinted a tollas nőnek az lesz az első szava, „Miért”? Nem. Az lesz az első szava, hogy „Köszönöm”, mert ezután szép ruhában járhat, elmehet sétálni, nem kell élete hátralévő részében ázott kenyérfalatok után halásznia egy büdös tóban. Lenyűgöz apa. Meg sem tudok szólalni. – Most pedig sssssss, mert még lemaradunk az előadásról. Meg akarja ölni magát, látod? Nesze neked dráma. – Felkönyököl az erkélyre, és előrehajol, közelebb a színpadhoz. Kicsit jobbra fordítja a fejét. A bal füle még közelebb van az előadáshoz, mint a szeme. Szó szerint hallgatózik.
A közönség állva tapsolja meg az előadást. Justin felnéz Joyce-ék páholya felé. A nő apja Joyce-ra segít egy piros kabátot, azt, amelyikben a Grafton Streeten látta a nőt. Aztán az öreg és a lánya kisétál a páholyból. – Justin! – szól Jennifer haragos tekintettel az exférjére, aki ahelyett, hogy a színpadon hajlongó kislányt éltetné, a plafont kémleli látcsövével. Justin leteszi a látcsövet, hangos tapsolásba és éljenzésbe kezd. – Figyeljetek, elugrom a büfébe, megpróbálok helyet szerezni, talán még nem késő – szól Justin, és az ajtóhoz lép. – Már foglaltunk helyet! – próbálja túlkiabálni a tapsvihart Jennifer. A férfi a füléhez emeli a kezét. Megrázza a fejét. – Nem hallok semmit! Kifut a páholyból. Végigrohan a folyosón, keresi, hol tud feljutni arra a szintre, ahol Joyce-ot látta. Az előadóteremben bizonyára végleg leeresztették a függönyt, mert hirtelen egész tömeg szabadul ki a folyosóra. Ez nagyon lelassítja Justint. Jobb ötlete támad: inkább a kijárathoz megy, és ott várja meg a nőt. Így biztosan összeakadnak.
~ – Igyunk valamit, kedvesem – mondja apa, ahogy lassan ballagunk a kijárat felé tartó tömegben. – Láttam egy bárt valahol a szinten. Találunk egy feliratot, ami segít a tájékozódásban. – Itt van például az Amfiteátrum bár, rögtön erre – szólok. A szemem közben folyton Justin Hitchcockot keresi. Egy egyenruhás nő fennhangon közli, hogy a bárban jelenleg csak a szereplőket, a technikai személyzetet és a családtagjaikat szolgálják ki. – Az is jó, legalább csendben tudunk ünnepelni – válaszol apa, és megemeli a sapkáját. – Hú, ha látta volna a kisunokám a színpadon! Hihetetlen, soha életemben nem voltam ilyen büszke! – mondja szívére tett kézzel. A nő elmosolyodik, és félreáll az útból. – Gyere, apa!
Miután megvettem az italokat, apát magammal viszem a terem túlsó végébe, hogy valami csendes helyre ülhessünk, távol az egyre növekvő tömegtől. – Ha megpróbálnak kidobni, Gracie, előre szólok, én nem fogom itthagyni a sörömet. Ebben a percben ültem le. Idegesen tördelem a kezemet, miközben leülök a székre. Őt keresem. Justin. Forgatom a számban ezt a szót. Jól érzi magát a nyelvemen… Justin. A vendégek nagy része lassan távozik a bárból. Egy idő után már csak a szereplők, a technikai személyzet és a családtagok maradnak. Senki nem jön oda hozzánk, hogy elküldjön. Ez az egyik legnagyobb előnye annak, ha egy öreg van az ember lánya oldalán. Belép Bea anyja, vele a két ismeretlen a páholyból és a pufók férfi, akit felismertem. De Mr. Hitchcock nincs ott. A szemeimmel újra átpásztázom a termet. – Ott van… – suttogom. – Kicsoda? – Táncoslány. Ő volt az egyik hattyú. – Honnan tudod? Mind teljesen ugyanúgy nézett ki. Még az a buzifiú sem tudta őket megkülönböztetni, különben nem vallott volna szerelmet valaki másnak. Mekkora marha! Justinnak se híre, se hamva. Kezdek aggódni, hogy elpackáztam még egy lehetőséget. Lehet, hogy korán távozott, és egyáltalán nem is fog itt megjelenni. – Apa – szólok türelmetlenül –, figyelj, egy kicsit körülnézek. Kíváncsi vagyok, itt van-e egy bizonyos valaki. Légy szíves ne mozdulj el innen, jó? Mindjárt jövök. – Nem mozdulok. Legfeljebb megmozgatok ezt-azt, legfőképp ezt itt – szól, és a szájához emeli a korsóját. Lehörpint egy nagy korty Guinnesst, behunyt szemmel élvezi az ízét. A szája köré fehér bajuszt-szakállat rajzol a sörhab. Kisietek a bárból, elindulok körbe a hatalmas épületben. Nem tudom, hol kezdjem. Kis ideig még a férfimosdó előtt is várakozom, de hiába. Benézek Justin páholyába is, de már üres.
~ Már szinte mindenki elhagyta az operaház épületét. Justin feladja. A nő már valószínűleg elment, talán van egy másik kijárat. Csalódottan sóhajt. Dühíti, hogy megint ez történt. Azt kívánja, bárcsak visszamehetne az időben, és újra ott lehetne Joyce-szal a fodrászüzletben. Ezúttal nem baltázná el, megadná a módját az ismerkedésnek. A zsebében vibrálni kezd a mobiltelefon. Hívás vissza a valóságba. – Hol a fenében vagy, tesó? – Al, szia, megint láttam a nőt. – Azt, aki a Sky Newsban szerepelt? – Igen! – A viking nőt? – Igen, igen, őt. – A Régiségek útjás nőt? – IGEN! A francba is, újra átvegyem veled az egész sztorit? – És még mindig nem gondolod, hogy szatír a csaj?
– Ha ő a szatír, akkor miért én futok utána egyfolytában? – Jogos. Akkor lehet, hogy te vagy a szatír, csak még te sem jöttél rá. – Al! – szól Justin az öccsére fogát csikorgatva. – Jó, mindegy. Gyere ide gyorsan, mert Jennifer mindjárt újra hisztériás rohamot kap. – Jó, jövök – sóhajt Justin. Becsukja a mobiltelefont, és még utoljára végignéz az utcán. Felfigyel valamire a járókelők sokaságában… egy piros kabát! Megdobban a szíve. Fejjel beleveti magát a hazafelé baktató nézők sorába, úgy tolakszik előre, ahogy tud. Most már nem fog hibázni: egy pillanatra sem téveszti szem elől a kabátot. – Joyce! – kiált. – Joyce! Várj! A nő nem reagál. Nem hallja a férfit. Justin siettében több embert félrelök. Egyesek nagyon rossz néven veszik, meglökik, szidalmazzák, de ő ügyet sem vet rájuk. Gyorsan halad. Már csak egy karnyújtásnyi választja el a nőtől. – Joyce… – szól kifulladva, és megragadja a karját. A nő megpördül. Meglepetten, riadtan néz a férfira. Baklövés. Vadidegen arc. A nő fejbe vágja a táskájával. – Aú! Hé! A fenébe! Justin gyorsan bocsánatot kér, és a futástól kifulladva visszaindul az operaház épületébe. Még a fejére is kapott egyet. Minden lépésnél halkan szitkozódik Az épület ajtaja zárva van. Újra és újra lenyomja a kilincset, hiába. Erősebben rázza, aztán teljes erőből üti és rúgja, de az ajtó erősebb. – Helló, helló! Mit csinál? Zárva vagyunk. BEZÁRTUNK! – kiált bentről a portás.
~ Visszamegyek a bárba. Apa hál' istennek még mindig ott ül, ahol hagytam. De közben társaságot szerzett magának. Nem más foglalja el a mellette álló széket, mint Bea. Összedugott fejjel beszélgetnek. Elfog a rémület. Odarohanok. – Sziasztok! – Ha az apám véletlenül ostobaságokat beszélt, most aztán tényleg bajban vagyok. – Áh, kedvesem, akkor csak megvagy. Már azt hittem, itt hagytál. Az előbb megint megpróbáltak kidobni, de ez a derék kislány idejött, és megmentett. – Bea vagyok – mosolyodik el a lány. Lenyűgöző, hogy megnőtt a gyerek. Milyen magabiztos! Szívem szerint elmondanám neki, hogy amikor utoljára láttam, még egész kicsi volt, de akkor egy egész sereg olyan dolgot is el kellene mondanom, aminek valószínűleg nincs itt a helye és ideje. – Szia, Bea! – Ismerjük egymást? – ráncolja porcelánsima homlokát Bea. – Hát… – Ez itt a lányom, Gracie – vág közbe apa. Kivételesen nem javítom ki. – Ja, Gracie – rázza meg a fejét Bea. – Nem, én valaki másra gondoltam. Örvendek.
Kezet rázunk. Végre érezhetem a bőre érintését… Talán egy kicsit túl sokáig is fogom a kezét. Gyorsan elengedem. – Nagyon jó voltál. Olyan büszke vagyok rád! – sóhajtok. – Büszke? Ja, igen. Az apukád mondta, hogy te tervezted a ruhánkat – mosolyog Bea. – Gyönyörű munka. Furcsa, hogy még nem találkoztunk, mostanáig Linda szabta személyre a jelmezeket Mit reagáljak erre? Apa ijedten vállat von, és belekortyol az italába. Ez már a második söre. Egy hazugság, egy ital, így fizet a bűnéért. – Ja, hát, igazából nem is én terveztem a ruhákat… csak… – Csak mi, Joyce? – Én csak felügyeltem a tervezési munkákat – köpöm ki. – Mi mást mondott még rólam az apám? – Idegesen leülök. Újból körbenézek, nincse itt Justin. Remélem, nem pont most fog belépni, amikor épp ilyen nevetséges hazugsággal etetem a lányát. – Amikor megérkeztél, épp azt mesélte, hogy mentette meg egyszer egy hattyú életét – mosolyodik el Bea. – Mégpedig egyedül! – teszik hozzá egyszerre, és felnevetnek. – Haha! – csatlakozom én is hozzájuk, de hallatszik a hangomon, hogy hamis a nevetésem. – Ez komoly? – kérdezem apát kétkedve. – Ó, ti kicsinyhitűek! – húzza meg apa még egyszer a korsót. Hetvenöt éves létére ma este már maga mögött tudhat egy konyakot és egy korsó sört. Ha így folytatja, nemsokára teljesen kiüti magát. Akkor pedig ki tudja, miket fog mondani. Akkor valószínűleg jobb lesz, ha fürgén és diszkréten távozunk. – Tudjátok, mit, lányok? Nagyon jó érzés megmenteni egy életet. Nagyon, nagyon jó. – Apa most magas lóról beszél. – Aki még nem próbálta ki, el sem tudja képzelni. – Apám, a hős! – mosolyodom el. Bea apára nevet. – Pontosan úgy beszél, mint az apám. Hoppá! – Ő is itt van? Bea körülnéz. – Nem, még nincs. Fogalmam sincs, hol lehet. Gondolom, anyám elől bujkál meg anyám új pasija elől. Meg persze az én barátom elől – nevet. – De ez egy másik történet. Szóval, apám azt gondolja, ő maga Superman… – Miért7 – szakítom félbe ösztönösen. Kontrollálnom kell magam! – Körülbelül egy hónapja vért adott – mosolyog Bea, és széttárja a karját – Tádám! Akár hiszik, akár nem! – nevet – Most azt hiszi, hogy ettől valamiféle hős lett, aki megmentette egy ember életét. Nem tudom, lehet, hogy tényleg megmentett valakit. De ő folyton erről beszél. Egy mobil véradóállomáson adott vért, az egyetemen, ahol tanít. Valószínűleg ismerik is az iskolát, Dublinban van. Trinity College, azt hiszem. Szóval, nincs is ezzel baj, csakhogy ő azért csinálta, mert csinos volt a doktornő, meg a kínai dolog miatt. Hogy is hívják? Amikor az ember megmenti valaki életét, ő pedig ezért holtáig a másik lekötelezettje marad. – Nem tudok kínaiul – von vállat apa. – Nem ismerek egy kínait sem. Ő viszont folyton a kajájukat eszi – int felém a fejével. – Tojásos rizs, vagy mi a fene. Bea elneveti magát.
– Szóval, apám azt mondta, ha megment valakit, akkor megérdemli, hogy a másik cserébe élete hátralévő részében minden nap hálát adjon neki. – Hogy lehet mindennap hálát adni? – hajol előre apa. – Például küld apámnak egy kosár muffint, vagy elviszi a ruháit a patyolatba és vissza. Vagy minden reggel házhoz szállítja apám újságját és a kávéját. Vagy a sofőrje lesz, és oda viszi, ahova apám kéri. Vagy jegyet szerez neki az opera első sorába. Ilyesmi – sorolja. – Nem emlékszem, mi mást mondott, de ilyen hülyeségeket. Én azt mondtam, hogy ennyi erővel inkább szerezzen be egy rabszolgát, ezért kár megmenteni egy ember életét – nevet fel. Apa csatlakozik hozzá. Meglepett arccal nyitom szóra a szám, de nem jön ki rajta hang. – Félre ne értsenek, apám nagyon figyelmes ember – teszi hozzá gyorsan. Gondolom, félreértette a hallgatásom. – Nagyon büszke voltam rá, amiért vért adott, már csak azért is, mert retteg a tűtől. Nagyon retteg – magyaráz apának, aki válaszul megértően bólogat. – Ő az, itt. – Ezzel leveszi a nyakából a medalionját, és kinyitja. Épp visszanyertem volna az erőm, hogy megszólaljak, de most újra elveszítem. A medalion két oldalán két fotó van. Bea mindkettőn szerepel, az egyiken az anyjával, a másikon az apjával van lefényképezve. Ezen az utóbbi képen még nagyon kicsi. Nyár van, a parkban vannak, pontosan úgy, ahogy a lelki szemeimmel láttam. Emlékszem, hogy ugrált lelkesen fel és alá, nagyon sokáig tartott, míg végre sikerült rávenni, hogy üljön le egy kicsit. Az ölembe ült. Még a haja illatára is emlékszem. A fejemnek nyomta a fejét, és olyan hangosan kiáltotta, hogy „Csíííííííz!”, hogy majd' megsüketültem. Igaz, hogy én nem voltam ott, de ugyanolyan világosan és nosztalgikusan emlékszem vissza ezekre a pillanatokra, mint arra a napra, amikor elmentem horgászni apámmal. Azt a napot is újra átélem néha, még az ivóvizünk íze is a számban kavarog: hideg, mint a jég. Nos, nekem ugyanilyen valóságos a Bea-vel eltöltött nap is. – Na, ehhez már fel kell vennem a szemüvegem – mondja apa. Közelebb hajol, az ujjai közé veszi a medaliont. – Hol készült ez a kép? – A parkban, a házunk mellett. Chicagóban. Ötéves voltam, de még ma is imádom ezt a képet. Nagyon különleges nap volt – mereng el boldog mosollyal. – Életem egyik legszebb napja. Én is elmosolyodom. Én is emlékszem. – Fénykép! – kiált valaki a terem egy sarkából. Megmozdulnak az emberek. – Gyere, apa, lépjünk le gyorsan – súgom. Bea nem hallja, leköti a figyelmét a felfordulás. – Jól van, kedvesem, csak még megiszom a söröm… – Nem! Most! – sziszegek. – Csoportkép! Jöjjenek! – szól Bea, és megragadja apa karját. – Ó, de jó! – Apa elégedettnek tűnik. – Nem, nem, nem, nem, nem, nem. – Mosolygással próbálom leplezni, mennyire félek a fényképezéstől. – Most már tényleg mennünk kell. – Csak egy képet, Gracie – hív Bea. – Önnek köszönhetjük a csodálatos ruhánkat, persze, hogy önnek is ott a helye a képen! – De én nem…
– Jó, csak felügyelte – korrigál Bea. Túl hangosan beszélünk, más is hallja. A nő, aki pár lépéssel távolabb áll, dühös pillantást vet rám. Apa elneveti magát. Mereven állok Bea mellett. A lány az egyik kezét a derekamra teszi, a másikkal az anyját öleli át. – Mindenki mondja azt, hogy Csajkovszkij! – kiált apa. – Csajkovszkij! – kiáltanak nevetve. Én csak grimaszolok, micsoda hülyeség! Villan a vaku. Belép Justin. Az emberek szétszélednek. Megragadom apa karját, futva távozunk.
Villanyoltás a hotelszobánkban. Apa a barna kasmírpizsamájában készülődik alváshoz, én idejét sem tudom, mikor öltöztem fel olyan vastagon, mint most. Fekete a szoba, sűrű árnyékokkal teli. Egyedül a televízió alján lévő óra piros számjegyei világítanak. Csendesen, kinyújtózva fekszem a hátamon, és próbálom megemészteni a mai napon történteket. A szívem megint olyan hangosan kezd verni, mint egy afrikai dob, minden dobbanásba beleremeg a testem. A szívverésem erejét még az ágy rugója is megérzi. A nyaki ütőerem úgy pumpál, hogy a dobhártyám sem tehet mást: becsatlakozik. Mintha ököllel dörömbölne valaki a mellkasomban, hogy ki akar törni. Szinte várom, mikor lép be az ajtón egy afrikai törzs, hogy táncolva ők is bekapcsolódjanak a ritmusba. Miért lüktetnek bennem ezek a harci dobok? Újra és újra átfut a fejemen Bea elejtett megjegyzése. Úgy ejtette ki a szavakat, ahogy egy cintányér esik le a dobfelszerelésről: azóta csak körbe-körbe szaladgál a padlón, csak most jut el oda, hogy végre egy csattanással a padlóra essen, és végre leintse az afrikai zenekart. Azt mondta Bea, hogy az apja, Justin, egy hónappal ezelőtt vért adott Dublinban… pont akkortájt, amikor lezuhantam a lépcsőn. Ez a gondolat cikázik oda és vissza a fejemben. Véletlen egybeesés? Egyértelműen igen. De több is annál? Esetleg. Remélhetőleg. Jó kérdés, mikor nevezünk valamit véletlen egybeesésnek. Mikor kell észrevenni, hogy ennél többről van szó? Van egyáltalán értelme ennek a kérdésnek? Mondjuk, most, a mostani helyzetemben? Amikor kétségbeesetten és elveszetten létezem a világban, egy soha meg nem született gyereket gyászolva, és egy csődbe ment házasságon szomorkodva? Időközben megértettem: ebben a helyzetben minden, ami régen tiszta volt és világos, zavaros lett; míg ami akkoriban bizarrnak tűnt, ma már nem is látszik akkora ostobaságnak. Az ember pontosan ezekben a nehéz órákban-napokban lát a legvilágosabban, annak ellenére, hogy a többiek ilyenkor aggódva nézik, és esetleg arról is megpróbálják meggyőzni, hogy úgysem fog sikerülni.
Attól lesz nehézkes az ember, hogy az agyát leterheli a sok új gondolat. Aztán amikor megküzdött a problémákkal, és végre új hitet nyer és új fázisba lép, a többiek kételkedve, cinikusan kezelik. Vajon miért? Mert ha bajban vagyunk, sokkal több energiával keressük a válaszokat, mint azok, akik jól vannak. De az előre mutató ösvényre épp az fog rávezetni, amire ilyenkor jövünk rá. Akinek nincs problémája vagy nem hajlandó szembenézni vele, nem fog mélyre ásni. Az ilyen emberek nem nagyon néznek a felszín mögé. Ha pedig mégis, akkor épphogy bekukkantanak a kövek alá, és végigpásztázzák a fák koronáit. Nem csoda hát, hogy semmit sem találnak. Ez a vérátömlesztés… ez lenne hát a válasz? Vagy csak egy a lehetséges válaszok közül? Úgy vettem észre, hogy a válaszok általában tálcán kínálják magukat. Nem bújnak be a kövek alá, nem rejtőznek a fák lombja mögé. Nem kell külön kincskereső expedíciót szervezni, hogy beléjük botoljunk. Ott vannak a szemünk előtt. De ha az élet nem kényszeríti rá az embert, hogy lásson is a szemével, ne csak nézzen, akkor persze nem veszi észre. A legtöbben így élnek. Ez tehát a magyarázat arra, hogy egyszer csak teljesen idegen emlékekkel telt meg a fejem, és azóta ilyen mély kapcsot érzek Justin és köztem. Itt a magyarázat, most is az ereimben kering. Ezt a választ próbálja most ilyen lüktetéssel elmesélni a szívem? Fel s alá ugrál, figyelmeztetni akar valamire, egy problémára. Próbálom megérteni, mit akar mondani a parancsnokom, próbálom követni a jelet. Az orromon át lassan belélegzek, majd kifújom. Behunyom a szemem, a kezem a mellemre teszem. Dib-dob, dib-dob, zakatol odabent a szív. Ideje, hogy lelassuljunk. Ideje, hogy végre válaszokat találjunk. Ha az ember bajban van, végigfut az agyán a legbizarrabb lehetőség is. Lássuk csak. Ha történetesen tényleg Justin vérét kaptam meg a vérátömlesztéskor, akkor a szívem az ő vérét keringeti épp a testemben. Az a vér, amely egykor ahhoz kellett, hogy életben maradjon, most már az én ereimben rohangál, és engem tart életben. És a szíve üzenete, a szíve verése, amely őt azzá tette, akivé, most már a testem, a lényem része. Ahogy ez végigfut az agyamon, libabőrös leszek, kiráz a hideg. Aztán összekuporodok. Már nem is olyan rossz ez az érzés. Már nem is vagyok annyira egyedül, hiszen társaságra leltem a saját testemen belül. Lehet, hogy azért érzek közöttünk ilyen erős kapcsot, mert azáltal, hogy felfogtam a szíve adását, úgy rá tudtam hangolódni a hullámhosszára, hogy még a személyes érzései és élményei is átjöttek? Kimerülten sóhajtok. Mi maradt még az életemben, amiből valamiféle értelmet tudok kovácsolni? Tulajdonképpen nem is csak a közelmúltról van szó: a folyamat már régebben, az esés előtt elkezdődött. Azt hiszem, egy ideje már zuhanásban voltam, azon a napon nem is történt más, mint hogy végre földet értem. Akkor kezdődött el hátralévő életem első napja. Hála, feltehetőleg, Justin Hitchcocknak. Hosszú nap volt a mai. A reptéri incidens, a Régiségek útja, aztán végül az operaházban történtek. Az elmúlt huszonnégy órában érzelmi szökőár temetett maga alá: úgy lehúzott a mélybe, hogy teljesen összecsaptak a fejem fölött a hullámok. Az események most már mosolyt csalnak az arcomra: annyi szép percünk volt apával, a reggeli teától a londoni
kalandokig. Széles mosollyal nézek a plafonra. A szívem mélyén hálát adok az égieknek. A sötétből sípoló hangokat hallok, és súrlódó hangokat. Apa mozgolódik – Apa! – suttogom. – Jól vagy? Még hangosabb sípolás a válasz. Megdermedek. – Apa? Horkantás, majd apa hangosan felröhög. – Michael Aspel! – vágja ki nevetve. – Uramisten, Gracie! Megkönnyebbülten mosolyodom el. Apa egyre hangosabban kacag, annyira, hogy majd megpukkad. A nevetése rám is átragad. Ettől ő még hangosabban nevet, válaszul persze én is. Egyre hangosabban kacagunk, egymást tüzelve. A matracom rugói is belenyikordulnak, amitől persze még vadabbul röhögünk. Lássuk csak, az esernyőtartó, élő adás Michael Aspellel, a balettcsoport, amelyik azt kiáltja a kamerába: „Csajkovszkij!”. Minden egyes kép után még viccesebbnek tűnik minden. – Jaj, a hasam! – vonít apa. Oldalt fordulok, a gyomrom fogom. Apa továbbra is sípolva röhög, és most már ütemesen a köztünk fekvő szekrénybe veri a fejét. Megfájdult a hasam. Próbálom abbahagyni a nevetést, de hiába. És az a baj, hogy már magában ez is nagyon humoros. Magamtól sem nagyon bírnám abbahagyni, de így, hogy apa közben sípolva-visítva vonít a fülembe, esélyem sincs. Szerintem még soha nem hallottam ilyen hosszan és ilyen jóízűen nevetni. A kis fény, amely beszivárog az ablakon, éppen annyira világítja meg apát, hogy látom, ahogy jókedvében kétségbeesetten rugdalja a levegőt. – Úr. Is. Ten. Nem. Tu. Dom. Abba-hagyni. Sípolunk, üvöltünk, röhögünk, felülünk, lefekszünk, fetrengünk, és közben azon igyekszünk, hogy ne fogyjunk ki a szuszból. Egy-egy pillanatra abbahagyjuk, próbálunk úrrá lenni magunkon, de aztán újra ránk tör, és csak nevetünk, nevetünk és nevetünk a sötét szobában. Egyszerre nevetünk mindenen és semmin. Aztán végre lenyugszunk, elcsendesedünk. Aztán apa elfingja magát, indul a második kör. A szemem sarkából forró könnycseppek gurulnak végig puffadt arcomon, amely már úgy fáj a sok nevetéstől, hogy a kezemmel próbálom összeszorítani. Lám, milyen közel van egymáshoz a boldogság és a szomorúság! Testvérek. Olyan vékony vonal választja el őket… Csak egy cérnaszál. Aztán egy heves pillanatban az egyik érzés hirtelen a másikba csap át. Egész kis elmozdulás, és máris a másik oldalon vagyunk. És lám, itt fekszem, és fogom a nevetéstől fájó arcom és hasam, rángatózom, görcsöl a gyomrom, merevek az izmaim, ugrál a testem, de valami megérint. Pont annyira, hogy átbillent a másik, a szomorú oldalra. És most fájó, szomorú könnyek csordulnak ki a szememből, pedig a hasam még mindig a mókától rázkódik és fáj. Eszembe jut a kapcsolatom Conorral. Milyen gyorsan gyűlölködőre fordult egy szeretetteljes pillanat! Pedig egy egyszerű mondat mindent megmagyaráz. Hogy a háborúnak és a szerelemnek egy a gyökere. Hogy amikor sikerült szembenéznem magammal, akkor életem legsötétebb, legijedtebb perceiben egy csapásra olyan bátor tudtam lenni, mint soha
máskor. Mint amikor egy nagyon gyenge pillanatban valahogy erősek tudunk maradni, ahogy a legmélyebb pontról hirtelen olyan magasra szállunk, amilyen magasan még sosem voltunk. Ezek az ellentétek egymás közeli szomszédai, és sokszor nagyon gyorsan átfordulnak egymásba. A teljes kétségbeesés néha egy csapásra elmúlik pusztán attól, hogy ránk mosolyog egy idegen. Hasonlóképp, az önbizalom hipphopp félelemmé válhat, ha kellemetlen kisugárzású ember ér a közelünkbe. Kate fia például sokáig állt inogva a gerendán, aztán a lelkesedése egyik pillanatról a másikra fájdalomba csapott át. A gerendán minden épp csak, hogy stabil, és ha a rendszer csak egy kicsit is meginog, az egész azonnal a feje tetejére áll. Az ember érzései ugyanígy működnek. Apa olyan hirtelen hagyja abba a nevetést, hogy megijeszt vele. Azonnal a villanykapcsoló után nyúlok. Milyen hirtelen gyúlik fény a vaksötétben! Apa úgy néz rám, mint aki rossz fát tett ugyan a tűzre, de képtelen beismerni. Ledobja a takaróját, és kicsoszog a fürdőszobába. Magával viszi a táskáját is. Minden útba eső tárgyat lever. Közben kínosan ügyel, nehogy találkozzon a tekintetünk. Elfordulok. Az előbb még olyan jól éreztük magunkat egymás társaságában, most pedig egy csapásra feszültté vált a levegő. Hiába érzi az ember úgy, hogy biztosan tudja, merre tart: ha zsákutcába jut, a meggyőződése egy pillanat alatt elszáll. Egy másodperc sem kell hozzá. Egy villanás az egész. Apa visszajön, újra bebújik az ágyba. A hóna alatt törölköző. Pizsamanadrágot váltott. Most már mindketten csendben vagyunk. Eloltom a lámpát. Milyen hirtelen ereszkedik ránk újból a sötétség! Újra bámulni kezdem a plafont, és megint elveszettnek érzem magam, mint pár pillanattal ezelőtt, amikor egy kis időre magamra találtam. A percekkel ezelőtti válaszaim újra kérdésekké váltak. – Apa, nem tudok aludni. – Olyan a hangom, mint egy gyereké. – Hunyd be a szemed, és bámuld a sötétséget – felel apa álmosan. Az ő hangja is vagy harminc évvel fiatalabbnak tűnik. Apa néhány perc múlva már horkol. Ébren volt… most hipp- hopp, álomba merült. Az ellentéteket csak egy vékony fátyol választja el egymástól. Egy halvány, átlátszó anyag, amely attól függően, melyik oldalán állunk, erőt ad, vagy figyelmeztet a veszélyre. Ha most gyűlölsz, de megnézed, mi van a fátyol túloldalán, meg fogod látni, hogy szeretni is lehet. Ha szomorú vagy, látni fogod, hogy a túloldalon boldogság honol. Itt tökéletes, olajozott a rendszer, odaát teljes a káosz. Sokszor olyan hirtelen vált az egyik a másikba, mint egy szempillantás.
– Nos, azért hívtalak titeket, mert… – Valaki meghalt. – Nem, Kate – sóhajtok. – Hát, pedig úgy hangzik. Aú! – kiált fel Kate. Gondolom, Frankie fizikai eszközök útján jelezte, hogy ne legyen ennyire tapintatlan. – Kipirosbuszoztátok magatokat? – kérdi Frankie. A hotelszobámban ülök, az íróasztalnál. Vonalban vagyok a lányokkal, akik a túlsó végen a kihangosított telefon körül kuporognak Kate házában. Egész reggel városnézőben voltunk apával. Rengeteg olyan fényképet csináltam, ahol apa van az előtérben, míg a háttér valami, nem, bármi, ami egy kicsit is angolnak tűnik. Piros buszok, levelesládák, lovas rendőrök, kocsmák, a Buckingham palota, egy óvatlan transzvesztita (apa nagyon örült neki, végre látott egy „igazit”, nem, mint fiatalkorában, amikor szülővárosában, Cavanban a helyi pap megkattant, és onnantól női ruhában rótta az utcákat). Miközben telefonálok, apa hanyatt fekve néz a tévében egy ismerős műsort. Konyakot iszik, és chipset fal, helyesebben szólva lenyalja a chipsről a hagymás-tejfölös ízesítést, magát a krumpliszirmot pedig kidobja. – KIRÁLY! – kiált a televízióra, imitálva a műsorvezetőt. Ami engem illet, konferenciabeszélgetésre hívtam a lányokat, egyrészt, hogy megvitassuk a legújabb fejleményeket, de még inkább azért, hogy segítsenek megőrizni a józan eszem. Lehet, hogy ez túl nagy kérés volt, de egy lány hadd álmodozzon. A lényeg: telefonálunk, a vonal túlsó végén Kate és Frankie Kate vonalas telefonja körül kuporog. – Lehányt az egyik kölyköd! – szól Frankie. – Érted? Lehányt a kölyköd. – Ugyan már, az nem hányás, csak egy kis nyál folyt rád. – Egy kis nyál? Szó sincs róla. Így néz ki „egy kis nyál”… Csend. – Frankie, hogy te milyen undorító tudsz lenni… – Hé, lányok, lányok, hagyjátok már abba! Csak most az egyszer. – Bocs, Joyce, de nem tudok tovább beszélni veled, amíg ez itt van. Mászkál, mindenbe beleharap, mindenre felmászik, mindent összenyálaz. Így elég nehéz koncentrálni. Nem tudna Christian vigyázni rá? Nehéz megállnom, hogy ne nevessek. – A gyerekem nem „ez”, hanem „ő”! És nem, Christiannek dolga van. – Dolga, aha, meccset néz. – Nem szereti, ha zavarják, főleg, ha te zavarod. Soha eszedbe se jusson. – Neked is dolgod van. Mit mondjak ennek, hogy velem jöjjön? Ismét csend. – Gyere ide, kisfiú – szól Frankie erőltetett kedvességgel. – A neve Sam. Ha történetesen elfelejtetted, akkor emlékeztetnélek, te vagy a keresztanyja.
– Nem, ezt nem felejtettem el. Csak a nevét. – Frankie-nek kicsit megfeszül a hangja, mintha felemelne valamit. – Tyűha, mivel eteted? Sam úgy visít, mint egy disznó. Frankie horkantással válaszol. – Add ide, Frankie, átviszem Christianhez. – Na jól van, Joyce – kezdi Frankie, ahogy Kate elmegy. – Utánanéztem annak, amit tegnap közöltél velem. Hoztam is néhány iratot. Várj egy kicsit. – Hallom, hogy papírok között matat. – Na, mi a helyzet? – kérdi Kate, aki időközben visszajött. – Az a helyzet, hogy Joyce belebújt az amerikai férfi fejébe, és megszerezte a férfi minden emlékét és tudását – felel Frankie. – Micsoda?! – sikolt fel Kate. – Menet közben megtudtam, hogy Justin Hitchcocknak hívják – mondom izgatottan. – Hogyan sikerült? – kérdezi Kate. – A tegnap esti balettelőadás műsorfüzetében ott volt a lánya önéletrajza, úgyhogy a vezetékneve nem volt nagy kunszt. A keresztnevét, nos, azt álmomban hallottam. A vonal túlsó végén csend van. Gondolom, most úgy néznek össze. – Mi a franc ez az egész? – kérdi Kate értetlenül. – Keress rá az interneten, Kate – utasítja Frankie. – Nézzük meg, létezike ilyen ember. – Létezik, nekem elhiheted – válaszolok. – Várj csak, tündérem, ha nem tudnád, az efféle történetek úgy működnek, hogy mi egy darabig azt gondoljuk, hogy megőrültél, ezért csak szép lassan hisszük el, amit mondasz. Úgyhogy nézzünk utána a neten, aztán ha megvan, onnan indulunk. Az állam a tenyeremre támasztom, és várok. – Na, amíg Kate a kereséssel van elfoglalva… Utánanéztem, mit írnak arról, ha embereknek közös emlékeik vannak… – Micsoda?! – sikolt újra Kate. – Közös emlékeik vannak? Hát mindkettőtöknek elment az esze? – Nem, csak nekem – felelek fáradtan. A fejem az asztalra hajtom. – Az a helyzet, hogy akármilyen meglepő, de úgy tűnik, nem vagy klinikai eset. Legalábbis nem emiatt. Rákerestem a dologra az interneten. A jelek szerint vannak emberek a világon, akik ugyanezt élik meg. Egy csapásra elszáll a fáradságom. Felülök. – Találtam néhány site-ot, ahol interjúkat közöltek olyanokkal, akik azt állítják, megtapasztalták mások élményeit, és átvették a másik ember tudását vagy ízlését. – Csak hülyítetek, ugye? Tudtam, hogy ez valami buta csapda lesz. Nem hiába gyanakodtam, te nem szoktál csak úgy beugrani hozzánk, Frankie. – Szó sincs csapdáról – biztosítom Kate-et. – Tehát azt akarod nekem mondani, hogy valami mágikus úton megszerezted valaki más tudását. – Joyce valahonnan megtanult latinul, franciául és olaszul – magyarázza Frankie. – Azt senki nem mondta, hogy mágikus úton. Na, az aztán tényleg nevetséges lenne. – És az ízléssel mi a helyzet? – Kate-et még nem győztük meg.
– Joyce egy csapásra húsevő lett – válaszol Frankie tárgyilagosan. – Jó, de miért mondod, hogy megszerezte egy másik ember tudását? Magától is megtanulhatott latinul, franciául és olaszul, és magától is dönthetett úgy, hogy másokhoz hasonlóan mostantól ő is eszik húst, nem? Ha én azt mondom, hogy mostantól szeretem az olívabogyót, viszont utálom a sajtot, az azt jelenti, hogy a testemet megszállta egy olajfa? – Azt hiszem, nem egészen érted. Honnan veszed, hogy egy olajfa nem szereti a sajtot? Csend. – Jól van, Kate, igazad van, abban nincs semmi különleges, hogy megváltoztak az étkezési szokásai, de lássuk be, Joyce nem tanulhatott meg egyik napról a másikra három nyelven úgy, hogy közben nem is tanult nyelveket. – Hm. – Amúgy meg álmomban megjelennek Justin Hitchcock gyerekkori emlékei. – Hol voltam én, amikor mindez történt? – Épp majmot csináltál belőlem a Sky News élő adásában – fújok. Kihangosítom a telefont, és a következő pár percben fel-alá sétálok a szobában. Nézem az időt a tévé alján lévő órán, várom, hogy Frankie és Kate végre abbahagyja a nevetést odaát. Apa szájában megáll a krumpliszirom. A szemével követi, ahogy fel-alá rovom a szobát. – Mi ez a zaj? – kérdi végül. – Kate és Frankie nevetése – felelek. Ő csak grimaszokat vág válaszul, aztán zavartalanul tovább nyalogatja a chipset, és újra elmélyed a középkorú tévébemondó egyszemélyes műsorában. Három perccel később abbamarad a nevetés. Visszaülök az asztalhoz, kikapcsolom a kihangosítást. – Szóval, ott tartottam – folytatja Frankie zavartalanul-, hogy amit megélsz, viszonylag normális. Illetve a normális talán nem a legjobb szó, de voltak más, izé… – Őrültek? – dobja be Kate. – Esetek, ahol emberek hasonló élményekről számoltak be. Csak az a baj, hogy ezek mind olyan emberek, akik szívátültetésen estek át. Veled ilyen nem történt, úgyhogy ez az elmélet itt meg is bukott. Dib-dob, dib-dob. Újra a torkomban érzem. – Várj csak! – veti közbe Kate. – Az egyik itt azt írja, elrabolták az ufók. – Ne kutakodj a jegyzeteim között, Kate! – sziszeg rá Frankie. – Erről az esetről nem akartam beszélni. – Várjatok – avatkozom bele a vitájukba. – Justin vért adott. Ugyanabban a hónapban, amikor én kórházba kerültem. – Na és? – kérdezi Kate. – Joyce vérátömlesztést kapott – magyarázza Frankie. – Tulajdonképpen nem sokban különbözik a szívátültetéstől. Mindannyian elhallgatunk. A csendet végül Kate töri meg. – Jól van, még mindig nem értem. Valaki magyarázza meg!
– Hát, a két dolog nagyjából ugyanaz, nem igaz? – szólok. – A vér a szívből jön. Kate-nek elakad a lélegzete. – Egyenesen a szívéből jött… – mondja álmodozóan. – Nahát, szóval a vérátömlesztést hirtelen romantikusnak találod? – jegyzi meg Frankie. – Mondom, mi mást olvastam a neten. Miután több olyan beteg, aki szívátültetésen esett át, mindenféle meglepő és váratlan mellékhatásról számolt be, a BBC négyes csatornája csinált egy dokumentumfilmet a témáról. Utánajártak, lehetséges-e, hogy szervátültetés hatására a páciens átvegye a donor emlékeit, ízlését, vágyait és szokásait. A filmben felkeresik a donorok családját is. A műsor megkérdőjelezi mindazt, amit a tudomány állít a memóriánk működéséről. Megszólal a filmben néhány tudós is, akik a szív intelligenciáját kutatják, meg hogy van-e a sejtjeinkben olyan biokémiai mechanizmus, amely emlékezettel ruházná fel őket. – Tehát: ha az a helyzet, hogy a szív intelligensebb, mint gondoljuk, akkor végül is lehet, hogy a vér, amely átmegy a szíven, magával viszi a szív intelligenciáját. Így ha ezt a vért átömlesztés útján egy másik emberbe vezetik, akkor ő a vérrel együtt a donor emlékeit is megkapja? – kérdi Kate. – Tehát Joyce megkapta az amerikai emlékeit, valamint hús- és nyelvimádatát – teszi hozzá egy kicsit kurvás hanglejtéssel. Ez volt az a kérdés, amelyre egyikőnk sem akart igennel válaszolni. Csakis nemmel. Leszámítva persze engem: nekem volt egy teljes éjszakám, hogy megszokjam a gondolatot. – Nem volt egy ilyen Star Trek-epizód? – kérdezi Frankie. – Mert ha nem, az komoly hiba. – Ezt könnyű kideríteni! – szól Kate lelkesen. – Csak utána kell nézni, ki volt a donorod. – Ez az, ami nem megy – töri le Frankie, mint oly gyakran. – Az efféle információt mindig bizalmasan kezelik. Különben is, Joyce nem kapta meg a férfi összes vérét. Egyszerre legfeljebb egy fél litert vesznek le. A levett vért szétválasztják fehérvérsejtekre és vörösvértestekre, plazmára és vérlemezkékre. Szóval, ha tényleg az amerikai volt Joyce donora, Joyce a férfi vérének legfeljebb egy kis részét kapta meg. Sőt, az is lehet, hogy valaki más vérét is belekeverték. – A vére még mindig itt kering a testemben – szólok. – Nem számít, soke vagy kevés. Amúgy meg emlékszem, nagyon furcsán éreztem magam, amikor kinyitottam a szemem a kórházban. Erre az ostoba megjegyzésre hosszú csend a válasz. Mindannyian végiggondoljuk, mi van, ha nem a vérátömlesztés miatt éreztem „nagyon furcsán” magam, hanem azért, mert elvesztettem a kisbabám. – A Google kidobott egy találatot Justin Hitchcockra – töri meg Kate a csendet. Felgyorsul a szívem. Mondjátok, hogy nem csak kitalálom az egészet! Mondjátok, hogy nem csak lázálomtól szenvedő elmémben létezik ez az ember! Hogy nem egy idegennel fogom végigcsinálni mindazt, amit kiterveltem. Szegény, halálra ijedne. – Oké, Justin Hitchcock, kalapkészítő volt Massachusetts államban. Hm. Hát, legalább amerikai. Mit tudsz a fejfedőkről, Joyce?
Elgondolkodom. – Svájcisapka, fez, karimás kalap, halászsapka, baseballsapka, gyapjúsapka. Apa megint abbahagyja a chipsnyalogatást. – Panamakalap. – Panamakalap! – mondom a telefonba. – Sombrero, újságossapka, kipa – teszi hozzá Kate. – Cilinder – szól apa. Továbbítom a kagylóba. – Cowboykalap – mondja Frankie elmerengve. Aztán feleszmél. – Várjatok, mi a fenét csinálunk? Mindenki meg tud nevezni néhány fajtát. – Igen, igaz, nekem is úgy tűnik, ennek nincs értelme. Olvassatok tovább! – kérlelem őket. – Justin Hitchcock 1774-ben Deerfieldbe költözött. A forradalom alatt katonaként szolgált, illetve sípon játszott a hadsereg zenekarában… Szerintem fölösleges továbbolvasni. Több mint kétszáz éves az ürge, ez már nagyon cukros bácsi kategória… – Várj csak! – szólal meg Frankie. – Van itt egy másik Justin Hitchcock, a New York-i Köztisztasági Vállalatnál dolgozik… – Nem – mondom frusztráltam – Róla én is tudok. Ez így marhaság. Írjátok be azt is, hogy Trinity College. Volt ott egy szemináriuma. Katt-katt. – Nem-nem. A Trinity College nem ad ki semmit. – Biztos, hogy a lányával beszéltél? – kérdezi Kate. – Igen – felelek fogcsikorgatva. – Esetleg más is látta, hogy beszéltél vele? – kérdez tovább negédes hangon. Nem válaszolok. – Jó, ilyen szavakat is beírok, hogy „művészet”, „építészet”, „francia”, „latin”, „olasz” – mondja Frankie nagy billentyűcsapkodás közepette. Aha! Megvan! Justin Hitchcock. Vendégelőadó a Trinity College-ban, Dublinban. Művészeti és Bölcsészettudományi Kar. Művészet és Építészet Tanszék. Első diploma Chicago, mesterképzés Chicago, doktori fokozat Sorbonne. Érdeklődési területei: az olasz reneszánsz története, barokk szobrászat, európai festészet 1600 és 1900 kőzött. Az Art and Architectural Review című folyóirat alapítója és szerkesztője. „A réz mint vászon: 1575-1 775” című könyv szerzője, és „A holland festészet aranykora: Vermeer, Metsu és ter Borch” társszerzője. Több mint ötven cikke, könyve, szótára és konferenciajegyzete jelent meg. – Tehát létezik – szól Kate olyan hangon, mintha csodát látna. – Nézzétek meg a londoni Nemzeti Galériát is – mondom most már sokkal magabiztosabban. – Miért? – Megérzés. – Te meg a megérzéseid! – olvas tovább Kate. – Az európai művészetek kurátora a Nemzeti Galériában, Londonban. Uramisten, Joyce, Londonban dolgozik. Menj el hozzá, találkozzatok. – Hátrább az agarakkal, Kate! Lehet, hogy úgy megijed Joyce-tól, hogy ráhívja a rendőrséget, és beviteti a pszichiátriára. Lehet, hogy nem is ő volt a donor – veti fel Frankie. – És ha mégis, még az sem jelent semmit.
– Ő a donor – mondom teljesen magabiztosan. – És ha ő a donorom, az számomra igenis jelent valamit. – Ki kell találnunk valami trükköt, meg kell tudnunk valahogy – ajánlja Kate. – Ő a donor – ismétlem. – És mit akarsz lépni? – kérdi Kate. Halványan elmosolyodom, újra az órára nézek. – Miből gondolod, hogy nem léptem máris?
~ Justin a füléhez tartja a telefonkagylót. Nagy léptekkel rója az irodáját a Nemzeti Galéria épületében – már amennyire a körülmények engedik. És a körülmények nagyon szigorúak: az irodája icipici, a telefonzsinór pedig elég rövid. Három és fél lépés erre, öt lépés arra. Ez minden. – Nem, Simon, félreértetted. Nem azt mondtam, „Hol a góré?”, hanem, hogy „holland portré”! – nevet. – Rembrandt és Frans Hals korából. Könyvet írtam a témáról, úgyhogy mondhatjuk, hogy értek hozzá. – Konkrétan félig megírtál egy könyvet, aztán két éve abba is hagytad, te hazug. – Hatvan festményt fogunk kiállítani, mind 1600 és 1680 között készültek. Valaki kopog az ajtón. – Egy pillanat! – szól ki Justin. Az érkező nem figyel Justin megjegyzésére, kinyitja az ajtót. Roberta az, Justin kolléganője. Fiatal még, a harmincas éveiben jár, de már hajlott a háta, az állát állandóan a mellkasához szorítja. Évtizedekkel idősebbnek néz ki a koránál. A szemét többnyire lesüti, csak néha néz fel beszélgetőpartnerére, hogy utána gyorsan újra megvizsgálja, mi a helyzet odalenn. Mindig mindenért bocsánatot kér, mintha a létezésével is bántaná a világot. Roberta megpróbálja magát átverekedni a Justin irodájának becézett szeméthalmon, egyenesen a férfi íróasztalához. A mozgása is olyan, mint a másokkal fenntartott kapcsolatai: próbál olyan halk és láthatatlan lenni, amennyire csak lehet. Ebben egészen sikeres. Justin akár még tisztelné is érte, de tisztelet helyett inkább szomorúságot érez, valahányszor a nőre gondol. – Bocs, Justin – suttogja Roberta. Egy kosárka van a kezében. – Nem tudtam, hogy telefonálsz, bocsánat. A recepcióról küldik, valaki ott hagyta neked. Leteszem ide. Bocs mégegyszer. – Hátrébb lép, majd szinte hangtalanul kioson a szobából, és halkan becsukja maga mögött az ajtót. Csendes forgószél ő, mely olyan finoman és lassan kavarog, hogy az ember úgy látja, meg sem mozdul. Es semmit nem mozdít meg a környezetében. Justin bólintással köszöni meg neki, aztán újra a telefonbeszélgetésre koncentrál. – A legkisebb képek egyéni portrék, a legnagyobbak pedig jótékonysági és más intézmények csoportképei. Meg minden a kettő között. Megáll, és gyanakvóan fürkészni kezdi a kosarat. Attól tart, egy perc, és kiugrik a kosárból egy állat. – Igen, Simon, a Sainsbury-szárnyon. Ha még tudok valamivel segíteni, bármikor elérsz itt, az irodában.
Sietve véget vet a beszélgetésnek, és leteszi a telefont. Egy darabig még a kagylón hagyja a kezét. Talán okosabb lenne, ha kihívná a biztonságiakat? Olyan idegen, de egyben kedves látvány a kosárka Justin dohos irodájában, mint egy csecsemő az árvaház piszkos lépcsőjén. A kosár tartalmát kockás konyharuha fedi. Justin óvatosan, ugrásra kész testtartással bontja ki a konyharuhát. A kosárból úgy egy tucat muffin néz vele farkasszemet. Hevesen dobogó szívvel néz körül falatnyi irodájában. Elvileg tudja, hogy egyedül van, de úgy érzi, a különös ajándékkal együtt egy lény is megjelent a terében, és ezt nagyon kellemetlenül éli meg. Átkutatja a kosarat, hátha talál benne üzenetet. Igen, a feladó fehér borítékot ragasztott a kosár oldalára. Justin ügyeden mozdulattal, remegő kézzel tépi le, és kiveszi belőle az üzenőlapot. Az üzenet nagyon egyszerű: a kártya közepén rendezett kézírással ez áll: KÖSZÖNÖM!
Justin nagy léptekkel szeli át a Nemzeti Galéria termeit. Szíve egyik fele be akarja tartani a szabályt, amely előírja, hogy senki ne futkározzon a termekben, míg a másik fele fittyet hány rá. Úgyhogy három lépést szalad, majd lelassít, és három lépést sétatempóban tesz meg. A jó polgár és a fenegyerek küzd benne. Meglátja Robertát. A nő árnyként tipeg az egyik teremben. A könyvtár felé tart, a helyére. Öt éve ott dolgozik. – Roberta! – tör ki Justinból a fenegyerek, fittyet hányva a „ne kiabálj a termekben!” szabálynak. A hangja erősen visszhangzik, ide-oda szaladgál a magas térben, megsüketíti a portréképeket. Olyan hangosan szól, hogy talán még Van Gogh napraforgói is elhervadnak, és Van Eyck Arnolfini házaspárról festett képén is megreped a tükör. Viszont legalább Roberta is meghallja. A nő megáll, lassan megfordul. Olyan tágra nyílt, riadt szemmel néz, mint egy őz a felé robogó autó reflektorfényében. El is pirul, ahogy észreveszi, hogy a teremben ácsorgó fél tucat látogató mind felé fordul. Hatalmasat nyel, messziről is látni. Justinba belevág a bűntudat: tudja, hogy beavatkozott Roberta életébe, hiszen felhívta rá a figyelmet egy olyan pillanatban, amikor a nő láthatatlan akart lenni. Lelassítja a lépteit, sőt, inkább csúszkálva halad előre, mintha ezzel meg nem történtté tudná tenni az előbbi zajt. A nő mereven áll közvetlenül az egyik fal védelmében, mint valami elegáns beltéri sziklamászó, aki folyton falakkal és kerítésekkel foglalkozik, és nem törődik a saját szépségével. Vajon a hosszú évek munkahelyi ártalmai miatt ilyen Roberta, vagy épp ellenkezőleg, azért lett könyvtáros a Nemzeti Galériában, mert ilyen alkat? Inkább az utóbbi, állapítja meg Justin. – Tessék – suttog a nő még mindig riadt szemmel.
– Ne haragudj, hogy az előbb olyan hangosan szóltam utánad – mondja Justin olyan halkan, ahogy csak bírja. Ellágyul a nő arca. A vállát is egy kicsit lejjebb engedi. – Honnan van ez a kosár? – emeli Roberta elé az imént kapott ajándékcsomagot. – A recepcióról. Ebédszünetről jöttem vissza, Charlie megkért, hogy adjam oda neked. Miért, valami gond van? – Charlie… – gondolkodik Justin. – Ő az az ürge, aki a Sir Paul Getty kapunál dolgozik? Roberta bólint. – Jól van. Köszi szépen, Roberta, és bocsáss meg, hogy kiabáltam – mondja, és máris kilő az épület keleti szárnya felé. Megint félig rohan, félig sétál, mint az előbb, a kosarat lóbálva a kezében. – Vége a munkának, kedves Piroska? – hall egy rekedt hangú, vidám megjegyzést. Justin most észleli csak, hogy ott a kosár a kezében. Megáll, sarkon fordul. Egy legalább száznyolcvanöt centis biztonsági őr áll előtte. Maga Charlie. – Úristen, nagymama, milyen csúnya a fejed! – Miben segíthetek? – Arra vagyok kíváncsi, honnan kaptad ezt a kosarat? – Egy futártól… – Charlie az íróasztala mögé megy, és beletúr a rajta fekvő irathalomba. Egy jegyzettömbbel tér vissza. – A Harrods áruházból. Az ürge neve Zhang Wei – olvassa. – Miért? Valami probléma van a muffinokkal? – nyalja meg a fogsorát, és krákog egyet. Justinnak résnyire szűkül a szeme. – Honnan tudtad, hogy muffin van benne? – Meg kellett néznem, nem igaz? Végül is a Nemzeti Galériában vagyunk, nem várhatod, hogy úgy vegyek át egy csomagot, hogy nem is tudom, mi van benne – felel Charlie. Közben kerüli Justin tekintetét. Justin figyelmesen megnézi a férfi arcát. Felfedez a szája sarkában néhány kósza morzsát, majd lejjebb, az egyenruháján is. Kicsomagolja a kosarat, és megszámolja a tartalmát. Tizenegy muffin. – Szerinted nem furcsa, hogy pont tizenegy muffint küldtek nekem? – Furcsa? – babrál Charlie az ujjaival. A szeme idegesen jár ide-oda. – Nem tudom, öregem. Még soha az életben nem küldtem muffint senkinek. – Nem tűnik sokkal logikusabbnak mondjuk egy tucat muffint küldeni? Vállvonás. Babráló ujjak. Szemek, melyek a szokványosnál sokkal alaposabban megvizsgálnak mindenkit, aki él és mozog a helyiségben. Charlie testbeszéde egyértelműen Justin tudomására hozza, hogy részéről vége a beszélgetésnek. Justin kilép a Trafalgar térre vezető kijáraton, és máris tárcsáz. – Halló? – Bea, itt apa. – Nem beszélek veled. – Miért? – Peter elmesélte, mit mondtál neki tegnap este az előadáson – csattan fel a lány. – Hogy mit csináltam?
– Egész este a szándékairól vallattad. – Az apád vagyok, ez a dolgom. – Nem, ez nem a te dolgod, hanem a Gestapóé – morog Bea. – Esküszöm, nem állok veled szóba, amíg bocsánatot nem kérsz tőle. – Bocsánatot kérni? – nevet Justin. – Ugyan miért? Annyi történt, hogy feltettem neki egy pár kérdést a múltjáról, hogy világosan lássam, mit forgat a fejében. – Forgat a fejében? Semmit nem forgat a fejében! – Akkor mondjuk úgy, hogy feltettem neki pár kérdést. Na és? Figyelj, Bea, ez a fiú nem illik hozzád. Nem felel meg neked. – Nem igaz! Neked nem felel meg. De mindegy, gondolj, amit akarsz, nekem kell, hogy megfeleljen, nem neked. – Eperszedésből él. – Nem! Informatikai tanácsadó! – Akkor ki szed epret? – Még van, aki epret szed? – De kedvesem, tudod, hogy érzek a tanácsadók iránt. Ha annyira fantasztikusan jól értenek valamihez, akkor miért nem csinálják meg ők maguk? Miért abból élnek, hogy másoknak adnak tanácsokat? – Te is előadó meg kurátor meg szerkesztő meg mittudomén, mi vagy. Ha tényleg olyan sokat tudsz, miért nem építesz egy épületet vagy festesz egy istenverte képet? – kiabál Bea. – De nem, te csak azzal hencegsz folyton, mennyit tudsz erről meg arról! Hm. – Kicsim, azért vigyázz, ne menj túl messzire. – Te mész túl messzire! És igenis bocsánatot fogsz kérni Petertől, mert ha nem, akkor mostantól nem veszem fel a telefont, ha te hívsz, aztán oldd meg a kis drámáidat egyedül! – Várj, várj, várj! Csak egy kérdés. – Apa, én most… – Te-küldtél-nekem-egy-tucat-fahéjas-muffint-kosárban? – hadarja Justin. – Mi?! Nem! – Nem? – Nem! Se muffin, se telefonhívás! Se semmi… – De kicsim, ez a „se semmi” nem túl elegáns kifejezés. – Nem érdekel. Amíg bocsánatot nem kérsz, nem állok veled szóba – fejezi be a gondolatát Bea. – Jól van – sóhajt Justin. – Bocsánat. – Nem tőlem, Petertől. – Akkor holnap útban idefelé nem szeded össze a ruháimat a patyolatból? Tudod, melyikre gondolok, ott, a metrómegálló mellett… Katt. Justin zavarodottan nézi a telefonját. – A lányom lecsapta a telefont?! Tudtam, hogy ez a Peter galibát fog okozni! Újra eszébe jutnak a muffinok. Tárcsáz. Megköszörüli a torkát. – Halló. – Szia, Jennifer, itt Justin. – Szia, Justin. – A nő hangja hideg, mint a jég.
Régen meleg volt és édes. Mint a méz. Nem, mint a forró karamella. Úgy ugrált oktávról oktávra, mint a zene, valahányszor Justint szólította. Mint a zongora dallama Jennifer keze alatt, vasárnap reggelente. És most? Justin egy pillanatig a vonal túlsó végéről felé süvítő csendet hallgatja. Jég. Itt csak jeget találni. – Azért telefonálok, mert tudni szeretném, nem küldtél-e nekem egy kosár muffint. – Ahogy kimondja, azonnal megérti, milyen nevetséges még a gondolat is. Persze, hogy Jennifer nem küldött neki semmit. Miért küldene? – Parancsolsz? – Kaptam ma az irodámban egy kosár muffint, és hozzá egy üzenetet, amelyen az állt: „Köszönöm”. De nem volt odaírva, ki küldte. Csak arra vagyok kíváncsi, te voltál-e. – Én? Vajon mit kellene neked megköszönnöm, Justin? – kérdi a nő vidáman. Illetve nem is vidám a hangja, inkább gúnyos. Jennifer látszólag egyszerű kérdést tett fel, de Justin ismeri annyira, hogy tudja, sokkal mélyebb a jelentése. Bekapja a csalit. A horog beleakad az ajkába, és ez rögtön előhozza belőle a keserű embert. Igen, Justin ismeri Jennifernek ezt a hangját: a kapcsolatuk utolsó szakaszában volt alkalma hozzászokni. – Hát, nem is tudom. Mondjuk, húszévnyi házasságot. A lányunkat. Jó körülményeket. Tetőt a fejed fölé. – Maga is tudja, hogy ez utóbbi teljes blődség, hiszen a nő feje fölött úgyis mindig volt és lesz tető, Justinnal vagy nélküle. De olyan jólesik most ezt kiadnia magából, nem tudja, és nem is akarja abbahagyni, mert nyilvánvaló, hogy neki van igaza. És felgyülemlett haragja rányomja a bélyegét minden szavára. – Utazásokat a világ minden pontjára. – Balhorog! – Ruhákat, ruhákat, és további ruhákat! – Jobbhorog! – Az új konyhát, amikor a régi is teljesen jó volt. A konzervatóriumot, az isten szerelmére… – És csak folytatja, folytatja, mint egy tizenkilencetlik századi férfi, aki olyan magas életszínvonalat biztosított a feleségének, amilyet az sosem tudott volna megteremteni. Persze, Jennifer maga is elég jól keresett, egy világ körüli turnékra járó zenekar tagja volt, sőt, többször is megesett, hogy épp ő ment valahova hivatalból, Justin csak kísérőként utazott vele. A házasságuk elején nem volt más választásuk, mint hogy Justin anyjánál lakjanak. Fiatalok voltak, kisbabával a nyakukon (tulajdonképpen a gyerek miatt házasodtak össze), Justin még mindig egyetemre járt, illetve esténként egy bárban dolgozott, hétvégenként pedig egy művészeti múzeumban. Jennifer ekkortájt zongorista volt egy elegáns bárban. Hétvégén a nő mindig hajnalban ért haza a munkából, fájó háttal, kezdődő ínhüvelygyulladással. Justin mindezt kényelmesen elfelejtette, úgy felcsattant Jennifer iménti kérdésére. A nő tudta, hogy ez lesz az eredmény, Justin bekapja a horgot, és csak falja, falja, falja tele szájjal. A férfi végül kifogy a szuszból, a húsz, együtt töltött év élménybeszámolója végére ér. Abbahagyja. Jennifer meg sem szólal. – Jennifer? – Igen, Justin? – Jég.
Justin kimerülten sóhajt. – Szóval, te voltál? – Valószínűleg valamelyik másik nőd volt. Mert hogy én nem, az biztos. Katt, lerakta. Justint elönti a düh. Valamelyik másik nőd. Valamelyik másik nőd! Összesen egyetlen afférja volt, még húszéves korában ügyetlenkedett valamit Mary-Beth Dursoával az egyetemen. Mindezt még mielőtt Jenniferrel összeházasodtak. A nő ettől függetlenül úgy viselkedik, mintha Justin valami Don Juan lenne. A férfi feltette a hálószobájuk falára Piero di Cosimo „Szatír gyászolja a nimfát” című festményét is, remélve, hogy Jennifer megérti a rejtett üzenetet. Jennifer világéletében utálta a képet. A festmény többek között egy félig felöltözött, félig meztelen fiatal lányt ábrázol. Első ránézésre csak alszik a lány, de ha jobban odafigyel az ember, észreveszi, hogy a torkából vér szivárog. Egy szatír gyászolja a lányt. Justin úgy értelmezi a képet, hogy a nő, nem bízván a férje hűségében, követte őt az erdőbe. A férfi viszont nem rosszalkodott, ahogy a felesége gondolta, hanem vadászott, és véletlenül lelőtte a nőt. Feltehetőleg azt hitte, egy állat csörgeti az avart a bokorban. Házasságuk legsötétebb pillanataiban, amikor őrjöngő gyűlölettel, vörös torokkal, könnyes szemmel, összeszorult szívvel veszekedtek, vagy éppen a vita hevében előjött kemény analízis után próbáltak magukhoz térni, Justin néha azon kapta magát, hogy a képet nézi, és arról ábrándozik, bár ő lenne a szatír. A dühtől füstölögve vágtat le a lépcsőkön. Leül az egyik szökőkút alá, a lába mellé fekteti a kosarat, és beleharap az egyik muffinba. Olyan gyorsan lenyeli, hogy még az ízét is alig érzi. Egész halom morzsát hullajt el, ami rögtön odavonz egy sereg galambot. Ki akar venni egy másik muffint is a kosárból, de addigra a kosarat gyakorlatilag megszállták a lelkes galambok, és máris mohón csipkedik a süteményeket. Felülről erősítés érkezik: több tucat további madár. Ez már sok, ennyi galamb mellett komoly a veszélye, hogy valamelyik felülről ráküld egy zöld-fehér rakétát, ezért felkapja a kosarat, és egy tizenegy éves fiú macsóságával elhessenti a madarakat. Nagy lendülettel lép be a lakásába. Akkorával, hogy még az ajtót is nyitva hagyja. Azonnal elétoppan Doris. A nőnek festőpaletta van a kezében. – Jól van, azt hiszem, sikerült leszűkítenem a lehetőségeket – szól Doris, és lelkesen mutogatni kezdi a „leszűkített” színlistát. Legfeljebb harmincnegyven színből állhat, Doris hosszú, leopárdmintás körmeire ma csillogó ékköveket is ragasztott. Egyrészes kígyóbőr ruhában van, a lábán nyitott, saruszerű, tűsarkú cipő. A haja, mint mindig, erős vörös, a szeme macskásra festve. A száját ugyanolyan színűre rúzsozta, mint a haját, ettől kicsit úgy néz ki, mint Ronald McDonald. Ahogy a nő beszél, Justin végig a száját bámulja. Nem sokat hall abból, amit mond. Ilyesmi szavak ütik meg a fülét: „egres zöldes”, „kelta erdő”, „angol köd”, „erdei gyöngy”. Ezek mind „nyugodt” színárnyalatok, nagyon jól festenének ebben a szobában. Esetleg „vad gomba”, „nomád ragyogás”,
„mazsola és fűszer”. „A kapucsínócukor az egyik kedvencem, de szerintem nem illik a függönyödhöz. Szerinted?” Doris egy szövetmintát tol Justin arcába. Megcsiklandozza vele a férfi orrát, amely ebbe úgy belebizsereg, mintha már a küszöbön álló verekedést akarná előre jelezni. Justin nem reagál, csak mély lélegzeteket vesz, és lassan elszámol tízig. A nő még ezután is a színekről csicsereg, úgyhogy Justin húszig folytatja. – Helló! Justin? – csettint Doris a férfi arcába. – Itt vagy? – Figyelj, Doris, lehet, hogy jobb lenne, ha békén hagynád Justint. Fáradtnak néz ki – néz ijedten a bátyjára Al. – Dehát… – Gyere szépen ide a mazsoláddal együtt – ugratja Al. A nő nevetve reagál. – Jó, csak még egyvalami. Bea-nek nagyon fog tetszeni, hogy a szobáját elefántcsontszínűre festjük. És Petey-nek is! Képzeld, milyen romantikus lesz, ha majd… – ELÉG! – üvölti Justin teli tüdőből. Egy bekezdésben hallani a lánya nevét és a „romantikus” szót, nos, ez már sok. Doris hátraugrik. Azonnal elhallgat, a kezét a melléhez kapja. Al mancsában a korty közepén megáll a sör. – Doris… – vesz Justin egy mély levegőt. Próbál olyan nyugodt hangon szólni, amennyire csak telik tőle. – Elég legyen ebből. Elég ebből a kapucsínó-éjszakából… – Cukorból – helyesbít a nő. – Úgy is jó. Ez egy viktoriánus ház a tizenkilencetlik századból, nem pedig egy agyonpingált nőszemély egy dél-amerikai szappanoperából. – Justinnak nagy erejébe telik kordában tartania az érzéseit. A ház nevében kéri ki magának – Ha akkoriban azt mondod valakinek, kapucsínócsoki… – Cukor – suttogja a nő. – Nem érdekel! Szóval, ha azt mondod, azonnal máglyahalálra ítélnek! Doris sértetten nyüszít. – Ehhez kifinomult ízlés kell. Utána kell járni a stílusnak; korabeli bútorokkal és színekkel kell berendezni. Nem az a cél, hogy a végén úgy nézzen ki, mint Al vacsorája. – Hé! – kiált Al. – Azt hiszem – folytatja Justin sóhajjal, lágy hangon –, jobb lesz, ha valaki más csinálja meg. Lehet, hogy csak arról van szó, hogy nehezebb a feladat, mint gondoltad. Én értékelem a segítséged, tényleg, nagyon szuper voltál. Mondd, hogy érted, miről beszélek. A nő lassan bólint. Justin megkönnyebbülten sóhajt fel. Ekkor Doris hirtelen a szoba túlsó sarkába vágja a palettát. – Te sznob kööcsööög!!! – Doris! – ugrik fel Al a foteléből. Mentségére legyen szólva: legalább megpróbálta. Doris agresszíven Justin felé indul. A körmeit fegyverként tartja maga elé. A férfi riadtan hátrál. – Na ide figyelj, te bohóc! Tudod, mivel töltöttem az utolsó két hetet? Utánanéztem ennek a pincének nevezett szeméttelepnek. Mégpedig olyan könyvtárakban és helyeken, amelyeknek még a létezéséről sem tudsz!
Jártam mocskos sötét labirintusokban, ahol már az emberek is átvették a régi idők dohszagát. – A nő orrlyuka kitágul, a hangja fenyegetően mélyre vált. – Annyi tájékoztató füzetet szedtem össze régi korok belső festészetéről, amennyit csak bírtam. A színeket kifejezetten a tizenkilencetlik század vége környékén uralkodó színezési szabályok szerint állítottam össze. Olyan emberekkel fogtam kezet, hogy jobb, ha nem is tudsz róla, és Londonnak olyan sarkaiban is megfordultam, amelyeket jobb lett volna nem látnom. Olyan öreg könyveket is átnéztem, amelyekben gyakorlatilag emberméretű atkák laktak. Mindent megtettem, hogy a ház kora divatjának megfelelő festéket keverjek ki, még egy csomó használt bútorboltot, sőt, régiségboltot is végigjártam. Menet közben olyan rozzant állapotú bútorokat is láttam, hogy elgondolkodtam, ne alapítsak-e bútorvédelmi egyletet. Láttam mindenféle állatokat mászkálni, mondjuk, egy étkezőasztal körül, olyan székekben is ültem, ahol még érezni lehetett a pestisszagot – igen, a pestisét, amely elvitte a szék legutóbbi tulajdonosát. Egy vagon fenyőt lesmirgliztem, és közben jól megszedtem magam szálkákkal. – Justin közben a falig hátrált. – Úgyhogy. Ne. Mondd. Még. Egyszer. Hogy nehezebb, mint gondoltam. – Böki mellbe a nő minden szónál. Doris megköszörüli a torkát, és kihúzza magát, – Mindegy, mit mondtál, nem fogsz megzavarni. Be fogom fejezni a munkát. Akár a testeden keresztül is. Az öcsédért, aki talán már halott lesz egy hónap múlva. De téged… téged még ez sem érdekel! – Most már nincs harag a hangjában, csak önsajnáltató remegés. – Halott? – nyílik tágra Justin szeme. Doris nem felel. Sarkon perdül, és kopogó léptekkel visszavonul a szobájába. Egy pillanatra még bekukkant a nappaliba. – Különben meg, csak tudd: NAGYON HANGOSAN becsaptam volna magam után az ajtót, csak hogy lásd, milyen dühös vagyok, de épp kint van az udvaron, mert nemrég smirgliztem és alapoztam le. Képzeld, elefántcsontszínűre festem! – kiált lázadón. Majd újra eltűnik. Ajtócsapkodás nélkül.
~ Izgatottan toporgok Justin ajtaja előtt. Megnyomjam a csengőt? Vagy csak kiáltsam a nevét? Mi van, ha magánlaksértés miatt rám hívja a rendőrséget? Úristen, milyen hülyeség volt ez az egész. Frankie és Kate beszéltek rá, hogy idejöjjek, és mutatkozzam be neki. Ügy feltüzeltek, hogy végül leintettem az első taxit, és elmentem a Trafalgar térre, hogy még a Nemzeti Galériában érjem. Olyan közel voltam hozzá, telefonált, azt kérdezte mindenkitől, nem ő küldte-e neki a kosarat. Valahogy nagyon jó volt úgy nézni, hogy ő nem tudott rólam. Nem tudtam levenni róla a szemem: végre nem csak az emlékein keresztül láttam, hanem mai, felnőtt, teljes valójában. Nagyon mérgesen beszélt valakivel a telefonon. Gondolom, az exfelesége lehetett, a vörös hajú, szeplős nő. Mindegy. Mivel dühös volt, nem mentem oda hozzá, inkább követtem. Követtem, de nem zaklató szándékkal. Csak próbáltam összeszedni a bátorságom, hogy végre meg merjem szólítani. Beszéljek neki a vérátömlesztésről? Nem fogja azt
gondolni, hogy teljesen őrült vagyok? Meghallgat majd? Vagy talán még hisz is nekem? Aztán a metrón megint nem voltak megfelelőek a körülmények. Túl nagy volt a tömeg és a lökdösődés. Mindenki próbálta kerülni a másiknak még a tekintetét is. Itt végképp reménytelen lett volna bemutatkozni, főleg a közös dolgainkról beszélgetni, meg olyasmiről, hogy lehetséges-e, hogy a vérnek is van intelligenciája. Elég sokszor elmentem a háza előtt azóta, hogy belépett az ajtón. Egyszerre éreztem magam szerelmes iskoláslánynak és zaklatónak. Most az ajtaja előtt állok, kész tervvel a fejemben. Csakhogy az élet megint áthúzta a számításaimat: Justin és Al hirtelen olyan témáról kezdenek beszélgetni, amelyet igazán nem illene hallanom, még akkor sem, ha részletesen ismerem. Egy családi titokról. Az előbb már a csengőn pihent az ujjam. Most leveszem a kezem. Úgy húzódom, hogy ne lássanak meg az ablakból. Várom, hogy eljöjjön a megfelelő pillanat.
Justin riadtan néz az öccsére. Sürgősen le akar ülni, de mire? Talán arra az óriás festékes vödörre, igen. Odébb húzza, ráül. Sajnos, nem vette észre, hogy a vödör tetején még nem száradt meg a festék. – Te, Al, miről beszélt Doris? Mi az, hogy egy hónap múlva halott leszel? – Ugyan, ugyan – nevet Al. – Azt mondta, talán halott leszek. Ez azért teljesen más. Öregem, ezt elég simán megúsztad, szerencséd van. Szóval, tényleg jót tesz neki a válium. Egészségedre! – emeli magasba a sörét, és lehajtja. – Várj csak, várj, Al. Miről van szó? Van valami, amit eddig nem mondtál el? Mit mondott az orvos? – Egy csomószor mondtam már az utóbbi két hétben, hogy mit mondott az orvos. Nagyobb a fiatalkori koszorúér-betegség kockázata, ha már előfordult a közeli családtagok között. A fiatal azt jelenti, ötvenöt alatt. – A vérnyomásoddal mi a helyzet? Magas? – Egy kicsit. – És a koleszterin? – Az nagyon. – Jó, akkor annyi a dolgod, hogy változtass egy kicsit az életmódodon. A mostani állapotod nem jelenti azt, hogy egy nap rád is lecsap a halál, mint… mint… – Mint apára? – Nem – húzza el a száját Justin a fejét rázva. – A koszorúér-betegség ma a leggyakoribb halálozási ok az amerikai férfi és női lakosság köreiben. Minden harmincharmadik másodpercben komoly koszorúérzavar lép fel, illetve körülbelül percenként meg is hal valaki. – Al az anyai dédnagyapjuktól örökölt, félig letakart órára pillant. Ahogy megmozdul a nagymutató, Al a szívéhez kap, és hörögni kezd. Aztán pár másodperc múlva elneveti magát.
Justin grimaszol egyet – Ezt a baromságot honnan veszed? – Az orvos irodájában kirakott tájékoztató füzetekből. – De neked nem lesz infarktusod, Al. – Jövő héten van a harmincnyolcadik születésnapom. – Tudom! – Justin játékosan az öccse térdére csap. – Ez a beszéd! Hatalmas bulit csapunk! – Apa pontosan ennyi idős volt, amikor meghalt – süti le a szemét Al, és piszkálni kezdi a sörösüveg palackján a címkét. – Tehát erről van szó? – lágyul el Justin hangja. – A fenébe, Al, tényleg erről van szó? Miért nem szóltál korábban? – Gondoltam, biztos, ami biztos, legyünk még egy kicsit együtt, hátha esetleg… – Könnyek szöknek Al szemébe, elfordul. Mondd el neki az igazat! – Jól van. Figyelj Al, el kell mondanom valamit – krákog, hogy leplezze, mennyire remeg a hangja. – Még soha nem mondtad el senkinek. – Apa akkortájt nagyon nagy nyomás alatt volt a munkahelyén. Volt egy csomó gondja, anyagi meg másféle, de senkinek nem beszélt róla. Még anyának sem. – Tudom, Justin. Tudom. – Tudod? – Értem, mit akarsz mondani. Hogy nem egyszerűen csak összeesett egy nap, hanem nagyon komoly stresszhatás alatt volt. Én nem, ez így igaz. Mégis, gyerekkorom óta úgy érzem, hogy itt lebeg a fejem fölött a kard, hogy egy nap velem is ez fog történni. Amióta az eszemet tudom, itt motoszkál a fejemben ez a gondolat. Most ott tartunk, hogy jövő héten itt a születésnapom, én pedig távolról sem vagyok a legjobb formában… Nagyon pörgött az üzlet, nem figyeltem oda magamra. Sosem tudtam úgy figyelni magamra, mint te, tudod-e? – Naaa… Nem kell megmagyaráznod. – Emlékszel arra a napra, amikor kiültünk apával a fűre a ház előtt? A locsolókra? Pár órával azelőtt, hogy anya holtan találta… Együtt játszottunk, emlékszel? – Boldog idők voltak – mosolyog Justin a könnyeivel küszködve. – Emlékszel? – nevet Al. – Mintha tegnap történt volna – felel Justin. – Apa fogta a slagot, és locsolt bennünket. Nagyon jókedvű volt. – Al összeráncolja a homlokát, elgondolkodik. Aztán visszatér az arcára a mosoly. – Hozott anyának egy nagy csokor virágot. Anya azt az óriási virágot a hajába tűzte, emlékszel? – A napraforgót – bólint Justin. – És milyen csini volt! Emlékszel, milyen csini volt? – Igen. – Apa mezítláb volt, térdig felhajtott nadrágszárral. A lábát teljesen betakarta a fű. Egyre vizesebb lett minden. Ő meg kergetett minket, körbe-körbe… – a távolba révedve mosolyog –, akkor láttam utoljára. Nem miattam tette. Justin emlékezetébe bevillan a kép, ahogy az apja becsukja maga mögött a nappali ajtaját. Justin épp csak beszaladt a házba, mert vécére
kellett mennie, ami nem is csoda annyi kilocsolt víz után. Úgy tudta, a többiek mind odakint játszanak. Hallotta, ahogy az anyja Alt kergeti és ugratja, az ötéves Al pedig visítva nevet. A lépcsőn lefelé jövet azonban meglátta az apját, aki épp akkor lépett ki a konyhából. Justin a lépcső korlátja mögé rejtőzött, hogy a megfelelő pillanatban felugorhasson, és közvetlen közelről megijeszthesse. Aztán meglátta, mi van az apja kezében. Palack. Tele volt valami folyadékkal, amelyet a szülei mindig elzárva tartottak a konyhában. Csak olyankor vették elő, amikor az apja családja látogatóba jött Írországból. Ha beleittak abba a palackba, egy csapásra megváltoztak: dalolni kezdtek, olyan dalokat, melyeket Justin korábban sosem hallott, de az apja betéve ismerte őket. Nevettek, történeteket meséltek, és néha sírtak is. Justin egyáltalán nem értette, mit keres most az apja kezében a palack. Most is énekelni akar és nevetni és történeteket mesélni? Vagy inkább sírni? Aztán meglátta a gyógyszeresflakont is az apja kezében. Valahányszor az apja vagy az anyja megbetegedett, ugyanilyen flakonokból vettek be gyógyszert Justin remélte, hogy az apja egészséges, és remélte, hogy nem azért viszi magával a palackot, mert sírni akar. A férfi, kezében a gyógyszerrel és az itallal becsukta maga mögött az ajtót. Tudhatta volna, mire készül az apja… de nem tudta. Justinnak sokszor eszébe jut ez a jelenet, ilyenkor mindig arról ábrándozik, hogy felkiált, és megállítja az apját. De kilencévesen Justin nem hallhatta, amit a felnőtt Justin mondana neki; tovább kuporog a lépcső alján, várva, hogy az apja kilépjen a szobából, hogy megijeszthesse. Ahogy múlt az idő, felsejlett benne, hogy valami nincs teljesen rendben. Nem is értette, mi, csak érezte. Viszont nem akarta elrontani a mókát azzal, hogy benéz az apja szobájába. Csak néhány percig bujkált, de óráknak tűnt Az ajtó mögül egy pisszenés sem szűrődött ki. Justin nyelt egy nagyot, és felállt. Hallotta, hogy Al odakint visongva nevet Még akkor is hallotta Al nevetését, amikor már a szobában állt, és a padlón heverő zöld lábakat bámulta. Ez a kép beleégette magát az emlékezetébe: apa úgy fekszik a padlón kiterítve, mint egy zöld óriás. Végigfuttatta a tekintetét az apja lábától egészen a fejéig. A férfi élettelen, üveges tekintettel meredt a plafonra. Justin nem reagált Nem szólalt meg, nem kiáltott, nem ért a holttesthez, nem csókolta meg. Segíteni sem próbált az apjának, mert bár keveset értett a történtekből, az világos volt számára, hogy elkésett a segítséggel. Lassan kihátrált a szobából, behúzta maga mögött az ajtót, és kiszaladt a ház elé az anyjához és a kisöccséhez. Öt percük volt. A világ még öt percig megmaradt a régiben. Justin kilencéves volt, az anyjával, az apjával és az öccsével töltötték azt a gyönyörű, fényes napot, boldog volt, az anyja is boldog volt, a szomszédok úgy mosolyogtak rá, mint az összes többi gyerekre, a vacsoráját az anyja főzte, és ha rosszul viselkedett az iskolában, a tanárok annak rendje szerint lehordták. Még öt percig ilyen maradt a világ. Öt perc múlva az anyja bement a házba, és akkor minden megváltozott. Elmúlt az az öt perc, és onnantól kezdve Justin soha többé nem lehetett egy kilencéves gyerek, akinek van anyja, apja és öccse. Nem volt többé boldog, mint ahogy az anyja sem. A szomszédok olyan szomorú tekintettel
mosolyogtak rá, hogy azt kívánta, bár ne is mosolyognának. Innentől az ételüket szomorú szemű nők hozták az utca másik végéből. Ha rosszalkodott is az iskolában, a tanárok együttérzően néztek rá. Mindenki ugyanolyan arcot vágott. Az az öt perc nem volt elég. Az anyjuk az mondta, az apjuknak infarktusa volt. Ezt mondta az egész családnak, illetve mindenkinek, aki áthozott nekik egy kis ételt vagy süteményt. Justin soha nem mesélte el senkinek, hogy tudta, mi az igazság. Részben amiatt, mert el akarta hinni az anyja hazugságát, részben pedig, mert azt gondolta, az anyja is elkezdett hinni benne. Úgyhogy megtartotta magának a titkot. Még Jenniferrel sem osztotta meg, mert attól félt, ha kimondja, igazzá válik a képzelet, márpedig Justin nem akarta elfogadni, hogy az apja így halt meg. Most, hogy már az anyjuk is meghalt, ő volt az egyetlen ember a világon, aki tudta, mi történt valójában. A történet, amelyet az anyjuk annak idején azért talált ki, hogy segítsen a gyerekein, idővel teherré vált. Kardként lebegett Al feje fölött, Justin életének nyomasztó titkává vált. Most végre eljött az ideje, hogy elmesélje Alnek a teljes igazat. Ez segítene az öccsén? Ha elmesélné, mi is történt valójában, talán még rosszabb lenne a helyzet. Justin elég nehezen tudná megmagyarázni, miért is nem mondta el ennyi hosszú év során… De legalább nem egyedül kellene a vállán hordania a titok súlyát. Igen, lehet, hogy ez feloldozná a teher alól, és egyúttal enyhítené Al rettegését az infarktustól. Együtt aztán könnyebben feldolgoznák a dolgot. – Al, van valami, amit el kell mondanom – kezdi. Ekkor megszólal a csengő. Éles hang hasít a csendbe, félbeszakítva a gondolataikat. Akármi is járt a fejükben egy pillanattal korábban, a gondolatfonal most foszlányokban hever a padlón. – Valaki nem akarja kinyitni? – kiált Doris a dermedt csendbe. Justin lassan a bejárati ajtóhoz megy. A nadrágja hátulját fehér festékgyűrű díszíti. Az ajtó eleve nyitva volt, de ő még szélesebbre tárja. A kinti korláton ott lógnak felakasztva a tiszta ruhái a patyolatból. Az összes öltönye, inge, pulóvere műanyag csomagolásban. És sehol egy teremtett lélek. Kilép, felszalad a lépcsőn, hátha meglátja, ki volt a jótevője, de egy konténert leszámítva semmit nem lát. És senkit. – Ki az? – szól ki Doris. – Senki – felel Justin zavartan. Beszedi a tisztítóból idevarázsolt ruhákat, és az egészet beviszi a lakásba. – Szóval, azt állítod, az olcsó öltönyöd magától megnyomta a csengőt? – kérdi a nő. A hangjából ítélve még mindig haragszik az előbbiekért. – Nem értem. Furcsa. Úgy volt, hogy Bea hozza el holnap… Nem kértem házhoz szállítást a patyolattól. – Lehet, hogy különleges szolgáltatást nyújtanak neked, mert olyan jó ügyfelük vagy. Ahogy elnézem, gyakorlatilag az összes ruhádat velük mosattad ki – szól a nő, és közben fitymálóan néz végig Justin ruháin. – Aha. Ha ez történt, akkora számlát sóznak a nyakamba, hogy még az unokáim is törleszthetik – morog a férfi. – Nemrég egy kicsit összekaptam Bea-vel, lehet, hogy ő szervezte meg. Így akar bocsánatot kérni.
– Hogy te micsoda csökönyös ember vagy! – mondja Doris szemrehányóan. – Az sosem jut eszedbe, hogy néha esetleg neked kellene bocsánatot kérned? Justin résnyire szűkíti a szemét. – Beszéltél Bea-vel? – Nézzétek, itt egy boríték! – mondja Al. Jó, hogy megszólalt, mert már épp kitörni készült a veszekedés második felvonása. – Nnna, itt a számlád – nevet fel Doris. Justin felismeri a borítékot: ugyanolyan, mint a másik. A szíve azonnal a torkában dobog. A földre dobja a karjában tartott ruhákat, és mohón feltépi a levelet. – Óvatosan! Frissen van vasalva! – Doris felveszi a földről Justin ruháit, és az ajtófélfára akasztja őket. Ahogy Justin meglátja az üzenetet, nagyot nyel. – Mit ír? – kérdi Al. – Biztos halálos fenyegetést kapott, nézz csak az arcára! – szól Doris kíváncsian. – Vagy koldulnak tőle, hű, azok a levelek néha nagyon viccesek tudnak lenni. Na, mi a panaszuk és mennyit akarnak? – kuncog a nő. Justin előveszi a muffinoskosárhoz mellékelt üzenetet is, és a két lapot egymás mellé teszi. Egy teljes mondat jelenik meg a szeme előtt Kirázza a hideg, ahogy végigolvassa a szavakat. KÖSZÖNÖM… HOGY MEGMENTETTED AZ ÉLETEM.
Lélegzetvisszafojtva fekszem konténerben. A szívem olyan gyorsan ver, mint a kolibrié. Úgy érzem magam, mint egy bújócskázó gyerek. A hasam remeg az izgalomtól. Kérlek, Justin, ne találj meg! Ne így találj meg, hogy a kerti konténeretekben fekszem portól és vakolattól piszkosan. Hallom, hogy a léptei újra eltávolodnak. Justin lemegy a lépcsőn, behúzza maga mögött az ajtót. Mivé lettem? Gyáva féreggé. Elmenekültem a találkozás elől. Azért csengettem, hogy Justin nehogy elmondja Alnek apjuk halálának történetét, de aztán megijedtem: nem akarok megváltószerepben belépni két idegen ember életébe. Úgyhogy inkább elfutottam, és beugrottam ide, a konténerbe. Nagy váltás. Talán soha nem fogok tudni szóba elegyedni vele. Nem tudom, hogy találhatnék szavakat arra, amit érzek. A világ nem túl toleráns hely, az efféle történetekkel az ember többnyire a bulvárlapokban meg női magazinokban találkozik. Ha az én sztorim is bekerülne az újságba, ott lenne mellette a fényképem is: apa konyhájában állok szánalmas arccal, smink nélkül bámulok a kamerába. Hát nem, Justin úgysem hinné el, ha elmesélném neki az egészet. De a tetteimet kénytelen lesz megérteni. Ha hanyatt fekszem, az eget bámulom. Ha hason fekszem, engem bámulnak a felhők. Komótosan szelik át az égboltot, kíváncsian néznek le
erre a nőre, aki itt fekszik a konténerben. Sőt, az utánuk haladó felhőknek is szólnak, hogy itt vagyok. Kicsit összegyűltek most fölöttem, mind látni akarnak. Aztán továbbállnak, nekem csak egy üres kék eget hagynak, egy kis szórványos fehér habbal. Szinte hallom, hogy anyám hangosan nevet odafenn, és a szól a barátainak, hogy jöjjenek, nézzék meg a lányát. Szinte látom, hogy ott kukucskál valamelyik felhő mögül. Most már élvezem a helyzetet. Elmosolyodom. Leporolom a ruhámról a vakolat-, festék-, fa- és még ki tudja, milyen maradványokat, és kikecmergek a konténerből. Nézzük csak… mit mondott még Bea, mit várt el az apja attól a valakitől, akinek megmenti az életét?
~ – Justin, nyugodj már le, az ég szerelmére, még a végén én is ideges leszek – Doris egy könyvtárlétrán ülve nézi, ahogy Justin izgatottan járkál fel-alá. – Nem tudok lenyugodni. Nem érted, hogy ez mit jelent? – nyomja a férfi a nő kezébe a két lapot. Nagyra nyílik Doris szeme. – Micsoda? Megmentetted valaki életét? – Igen – vonja meg a vállát. Megáll. – Nem nagy kunszt Néha az ember azt teszi, amit tennie kell, ennyi. – Vért adott – rántja le a leplet Al a bátyja álszerénységéről. – Te? Vért adtál? Te? – Persze, ezért találkozott később Vampirával, nem emlékszel? – kérdi Al. – Ha Írországban jártadban valaki megkérdezi, „Iszol egy korsóval?”, hát légy óvatos! – A neve Sarah, nem Vampira. – Aha, szóval azért adtál vért, hogy randizzon veled a nő – fonja karba a kezét Doris. – Te soha semmit nem teszel a világért és az emberiségért, csakis magadért! – Na! Van szívem. – Egy fél literrel könnyebb, mint korábban – teszi hozzá Al. – Rengeteg időt szántam arra, hogy segítsek különféle szervezeteknek: egyetemeknek, galériáknak, akiknek szükségük volt a tudásomra. Erre például senki nem kötelezett erőszakkal, mindig önszántamból tettem. Értük tettem. – Igen, és nyilván minden szót kegyetlenül kiszámláztál nekik. Ezért van az, hogy ha beleütöd valamibe a lábad, nem azt mondod, hogy „a francba!”, hanem hogy „azt az ilyen-olyan teringettét!”. Al és Doris hisztérikus nevetésben tör ki. Justin mély levegőt vesz. – Maradjunk a tárgynál, jó? Ki küld nekem ilyen leveleket? Ki szervez nekem személyes futárszolgálatot? Újra járkálni kezd, és a körmét rágja. – Talán Bea volt, azt hiszi, vicces. Ő az egyetlen, akinek egyszer azt mondtam, hogy az ember köszönetet érdemel, ha megmenti valaki életét. Könyörgök, ne Bea legyen! – Hogy te milyen önző vagy! – nevet Al.
– Kizárt – rázza meg a fejét Doris olyan hevesen, hogy hosszú fülbevalói minden mozdulatra az arcába csapnak. A haját olyan erősen rögzíti a hajfix, hogy az meg sem moccan. – Bea hallani sem akar rólad, amíg bocsánatot nem kérsz. Jelen pillanatban úgy gyűlöl, hogy nincs is rá szó. – Hála az égnek! – járkál tovább Justin. – De az száz százalék, hogy valakivel beszélt arról, amit mondtam neki, különben nem történne ilyesmi. Doris, kérlek, tudd meg Bea-től, kivel beszélt a dologról. – Hm – kapja fel az állát Doris. Elfordul. – Az imént egészen csúnya dolgokat vágtál a fejemhez. Nem tudom, hogy akarok-e segíteni neked. Justin térdre esik, és Dorishoz vonszolja magát. – Doris, kérlek… Könyörgök! Annyira sajnálom, amit mondtam. Nem mértem fel, mennyi időt és energiát fordítottál a lakás rendbehozására. Alulbecsültelek. Ha te nem lennél, még mindig fogmosópohárból innék, és macskatányérból ennék – Ja, igen, akartam kérdezni – szakítja félbe Al Justin talpnyalását. – Nincs is macskád. – Szóval, azt mondod, értek a lakberendezéshez? – emeli fel az állát Doris. – Hogy értesz-e? Te vagy a legjobb! – Mennyire vagyok jó? – Te jobb vagy… – elgondolkodik –, mint Andrea Palladio. Doris balra pillant, majd jobbra. – Ő jobb, mint Ty Pennington, az ABC lakásfelújítási műsorából? – Olasz építész volt a tizenhatodik században. Szakmai körökben úgy tartják, ő a nyugati építészet történetének legnagyobb hatású alakja. – Akkor jó. Megbocsátok – nyújtja ki Doris a kezét. – Add ide a telefont, hívom Bea-t. Pár pillanattal később már mind az új konyhaasztal körül ülnek, és Doris telefonbeszélgetését hallgatják – Oké. Bea Petey-nek mondta el, és a Hattyúk tava jelmeztervezőjének. Meg a nő apjának. – A jelmeztervezőnek? Megvan még a programfüzetetek? Doris a szobájába megy, és egy pillanattal később a füzettel a kezében tér vissza. Átlapozza. – Nem – rázza meg Justin a fejét, ahogy végigolvassa a jelmeztervező adatait. – Aznap este találkoztam ezzel a nővel, biztos, hogy nem ő az. Az apja is ott volt? Őt nem láttam. Al megvonja a vállát. – Ezeknek az embereknek semmi közük a dologhoz. Biztos, hogy nem mentettem meg sem az ő életét, sem az apjáét. A célszemély ír, vagy legalábbis ír kórházban kellett, hogy kezeljék – Lehet, hogy az apja ír, vagy Írországban volt. – Add csak ide a füzetet! Felhívom a színházat. – De Justin, nem hívhatod csak úgy fel a nőt! – próbálja Doris kikapni a férfi kezéből a könyvecskét, de Justin hárítja a mozdulatát. – Mégis, mit mondasz neki? – Csak azt akarom megtudni, ír-e az apja, illetve hogy járt-e Írországban a múlt hónap során. A többit majd menet közben kitalálom.
Justin kimegy a konyhából telefonálni. Al és Doris aggódva néznek össze a háta mögött. – Te voltál az? – kérdi Doris suttogva. – Nem én! – rázza meg a fejét Al. Reng a tokája. Öt perccel később visszatér Justin. – Emlékezett rám az estéről, és nem, nem ő az, és nem is az apja. Úgyhogy Bea vagy elmondta valaki másnak… vagy csak Peter szórakozik. Ha egyszer a kezeim közé kaparintom azt a kölyköt… – Benőhetne a fejed lágya, Justin. Nem Peter az – szól Doris szigorúan. – Keresd máshol. Hívd fel a patyolatot, hívd fel a fazont, aki kihozta a muffinokat! – Megtörtént. Hitelkártyával fizettek. Mindkét helyen azt mondták, nem adhatják ki a kártyatulajdonos adatait. – Hát, az életed egy nagy misztikus felhő. Az a Joyce nő, aztán ezek a titokzatos csomagok. Lehet, hogy magándetektívet kéne fogadnod – felel Doris. – Ja, várj! Most jut eszembe. – A nő a zsebébe nyúl, és Justin kezébe nyom egy papírfecnit. – Ha már a magándetektívekről beszélünk… Ezt találtam. Már jó ideje megvan, de nem akartam szólni, nehogy aztán bakot lőj, és bohócot csinálj magadból. De most már úgyis késő, úgyhogy jobb, ha odaadom. Tessék. És Justin kezébe nyomja a cetlit, amelyen sorban ott állnak Joyce adatai. – Felhívtam a nemzetközi tudakozót, megadtam nekik a Joyce nő számát. Tudod, Bea telefonja kijelezte. Ők meg megmondták, milyen cím tartozik hozzá. Szerintem jobban tennéd, ha ezt a nőt próbálnád megkeresni, Justin. Azt a másik valakit meg felejtsd el. Nagyon furcsa viselkedés ez a részéről. Ki tudja, ki küld neked ilyen üzeneteket? Koncentrálj inkább a nőre, végre lenne egy jó, egészséges kapcsolatod. Pont erre van szükséged. Justin épp csak átfutja a cetlit, aztán szórakozottan a zsebébe csúsztatja. Nem hozza lázba az információ. – Egyik nőről a másikra ugrasz, mi? – kérdi Doris Justin arcát tanulmányozva. – Várj már, lehet, hogy a Joyce nő küldi ezeket az üzeneteket – szólal meg Al. Doris és Justin egyszerre néznek rá. Látszik, hogy ostobaságnak tartják a felvetését. – Ugyan már, Al, ne bohóckodj – inti le Justin. – Egy fodrászüzletben találkoztam vele. Különben meg honnan tudjuk egyáltalán, hogy nő van a háttérben? – Egyértelmű – felel Al. – Egy kosár muffint kaptál. – Elfintorodik. – Csak egy nőnek jutna eszébe, hogy egy kosár muffint küldjön neked. Vagy egy homokosnak. Akárki is, férfi vagy nő, sőt, talán mindkettő, lényeg, hogy ért a kalligráfiához, ami ismét egy érv amellett, amit mondtam. Nő, meleg férfi vagy transzszexuális – összegzi az elméletét. – A kosár muffin az én ötletem volt! – fúj Justin. – És én is értek a kalligráfiához! – Pontosan. Ahogy mondtam: nő, meleg férfi vagy transzszexuális – nevet Al. Justin tehetetlenül emeli fel a kezeit, és hátradől a székében.
– Látom, tőletek nem számíthatok segítségre. – Várj, tudom, kit keress meg – ül fel Al. – Na kit? – kérdi Justin tettetett unalommal. – Vampirát – felel Al sátáni hangon. – Már próbáltam. Csak a vérem adatait mutatta meg, azt nem, hogy ki kapta az átömlesztést. Nem mondja el, hová küldték a vérem, és mellesleg soha többé nem áll velem szóba. – Mert elfutottál előle, mégpedig egy vikingbusz után? – Részben ezért, igen. – Tyű, Justin, te aztán igazán értesz a nőkhöz! – Azért valaki szerint mégiscsak jól csinálok egyet s mást – néz Justin az asztal közepén nyugvó két üzenőlapra. Ki vagy te? – Nem kell feltétlenül randira hívnod Sarah-t. Lehet, hogy az is elég, ha csak szaglászol egy kicsit az irodájában – mondja egyre lelkesebben Al. – Nem. Az már tényleg túlzás lenne – válaszol Justin nem túl meggyőzően. – Lehet, hogy bajba kerülnék. Vagy neki okoznék galibát Különben is, már eddig is nagyon csúnyán bántam vele. – Akkor külön kedves gesztus lenne, ha egyszer csak betoppannál az irodájába, és bocsánatot kérnél tőle. Mint barát – ravaszkodik Doris. Mindannyian elmosolyodnak. – Ki tudsz a héten venni egy napot, hogy Dublinba menj? – kérdi Doris, megtörve a cselszövők hallgatását. – Nemrég elfogadtam egy felkérést a dublini Nemzeti Galériától, hogy tartsak egy előadást ter Borch „Nő levélírás közben” című képéről – szól Justin izgatottan. – Miről szól a kép? – Egy nőről levélírás közben, Sherlock – horkant Doris. – Milyen unalmas téma! – ráncolja az orrát Al. Aztán Dorisszal Justint kezdik nézni, aki, mintha valami titkos kódot keresne, újra és újra az üzeneteket pásztázza. – Férfi üzenetolvasás közben – mondja Al átszellemülten. – Elemezzük! Dorisszal újra elnevetik magukat. Justin kifelé indul a szobából. – Te meg hová mész? – Férfi repülőjegy-foglalás közben – kacsint Justin.
Hétfő reggel 7:15, Justin munkába indul. A lakása bejárati ajtajánál áll, keze a kilincsen. – Justin, hol van Al? Amikor felébredtem, nem volt itt az ágyban. – Doris papucsban és köntösben tántorog ki a szobájából. – Te meg mit csinálsz, te vicces emberke? Justin az ajkára teszi a mutatóujját, és csendre inti Dorist. A fejével az ajtó felé bólint.
– Aki a vért kapta, ott van kint? – súg Doris izgatottan. Lerúgja a papucsát, és olyan puha léptekkel megy a férfi mellé az ajtóhoz, mint egy tigris. Justin csillogó szemmel bólint. Az ajtóhoz nyomják a fülüket. Dorisnak nagyra nyílik a szeme. „Hallom!”, tátogja. – Oké, háromra – súgja Justin. Együtt tátogják: „egy”, „kettő”… aztán a férfi feltépi az ajtót. – Ha! Megvagy! – kiáltja, és harci pózt vesz fel. Kicsit agresszívebbre sikerült a mozdulat, mint tervezte. – Ááááá! – kiált rémülten a postás, és elejti az összes levelet. Egy csomagot Justin felé dob, egy másikat pedig védekezően emel a fejéhez. – Ááááá! – kiáltja Doris is. A repülő csomag a lába között találja el Justint. Térdre esik, és elvörösödő arccal kapkod levegő után. Mind a mellkasukat fogják, lihegve. A postás továbbra is védekező pozícióban áll, behajlított térddel. A fejét még mindig a csomag mögé rejti. – Justin… – vesz fel Doris egy borítékot, és Justin karjára csap vele. – Te idióta! Ez a postás! – Igen – hörög a férfi. – Most már én is látom. Összeszedi magát. – Jól van, uram, most már nem kell védekeznie. Bocsánat, hogy így magára ijesztettünk. A postás lassan lejjebb engedi a csomagot. Értetlenül néz. Félelem ül a tekintetében. – Mi volt ez? – Azt hittük, valaki más van itt. Nagyon sajnálom. Azt vártam, hát, szóval, valami mást vártam. – Végignéz a padlón heverő borítékokon. Számlák – Más nem jött? Megint kellemetlen érzés vág a bal karjába. Viszketni kezd, mintha megcsípte volna egy szúnyog. Justin vakarózni kezd. Eleinte épp csak megérinti a karját, aztán a könyökére csap, hogy elűzze az érzést. Hiába, egyre erősebben viszket. Most már mélyen a bőrébe nyomja a körmét, úgy vakarózik. Izzadsággyöngyök ülnek ki a homlokára. A postás megrázza a fejét, és hátrálni kezd. – Szóval, azt mondja, senki nem kérte meg, hogy hozzon el nekem valamit? – áll Justin újra talpra, és közelebb lép. A mozdulat elég fenyegetőre sikerül. – Már mondtam: nem! – szól a postás, és felszalad a lépcsőn. Justin zavarodottan bámul utána. – Hagyd már békén szegényt, majdnem a szívinfarktust hoztad rá – szedegeti Doris a borítékokat. – Ha a célszemélyre is így reagálsz, ő is el fog szaladni, tudod-e. Ha egy nap találkozol vele, javaslom, hogy fejlessz egy kicsit a „Ha! Megvagy!”-koreográfián. Justin felhúzza az inge ujját, és megvizsgálja a karját. Azt várja, vörös csípéseket vagy foltokat talál, de nem. A saját körme nyomain kívül semmi elváltozás. – Te drogozol? – nézi Doris összehúzott szemmel. – Nem!
Doris morgolódva visszamegy a lakásba. – Al? – visszhangzik a hangja. – Hol vagy? – Segítség! Segítsetek! Valaki! Al valahol a távolból kiabál. Olyan tompa a hangja, mintha betömték volna a száját. – Édesem? – kiált Doris. Beszalad a konyhába, benéz a hűtőbe. – Al? – A fejét rázva visszamegy a nappaliba, Justin tudomására hozva, hogy a férje furcsamód mégsem a hűtőszekrényben rejtőzik. Justin a szemét forgatja. – Odakint van, Doris. – Akkor az isten szerelmére, ne csak bámulj! Segíts neki! Justin kinyitja az ajtót. Al ott fekszik szemben, a lépcső alján. Izzadt fején Doris egyik mandarinszínű fejpántja díszeleg, Rambo stílusában. A ujjatlan pólóját teljesen átáztatta az izzadság, patakokban folyik a víz az arcán. Futónadrág van rajta. Még mindig abban a pozícióban hever, ahogy földet ért. Doris úgy rohan el Justin mellett, hogy szinte félrelöki. Alhez ugrik, letérdel. – Kicsim! Minden oké? Mi történt? Leestél a lépcsőn? – Nem – felel Al elhaló hangon. Az álla a mellén pihen. – Hogyhogy nem? Nem, nem minden oké, vagy nem, nem estél le a lépcsőn? – kérdez vissza a nő. – Az első – böki ki Al fáradtan. – Nem, a második. Várj csak, mi is volt az első? Doris most már úgy kiabál vele, mintha süket lenne. – Az első az volt: minden oké? A második pedig: leestél a lépcsőn? – Nem – nyögi Al, és a falnak támasztja a fejét. – Most melyik? Hívjak mentőt? Kell orvos? – Nem. – Hogyhogy nem, baby? Ne csináld, nehogy itt elaludj nekem, el ne merj innen távozni! – szól Doris, és ad neki egy pofont. – Maradj az eszméletednél. Justin közben karba tett kézzel az ajtófélfát támasztva figyeli őket. Tudja, hogy az öccse jól van, az az egyetlen baja, hogy nem elég edzett. Visszamegy a konyhába, hogy hozzon egy pohár vizet Alnek. – A szívem! – Amikor Justin visszatér a pohárral, Al épp pánikol. A mellkasát nyomkodja, zihálva lélegzik. A fejét felfelé nyújtogatja, és nagy falatokban eszi a levegőt, mint egy aranyhal, amely az akvárium tetején, a felszínen keres magának ennivalót. – Infarktusod van? – sikít Doris. Justin elsóhajtja magát. – Dehogy van neki… – Al! Most azonnal fejezd be! – szakítja Justint félbe Doris visítva. – Ne merészelj szívinfarktust kapni, hallod? – Felkap a földről egy újságot, és minden egyes szónál erőből Al karjára csap vele. – Eszedbe. Se. Jusson. Itt Meghalni. Nekem. Al. Hitchcock. – Aú! – masszírozza a karját Al. – Ez fáj. – Hé, hé, hé! – lép közbe Justin. – Doris, add ide az újságot! – Nem adom!
– Honnan szerezted? – Többször is megpróbálja kikapni a nő kezéből, de Doris nem hagyja. – Itt volt a földön, Al mellett – vonja meg a vállát Doris. – Az újságkihordó hozta. – Itt nincsenek újságkihordók – mondja Justin. – Akkor biztos Alé. – Van itt egy pohár kávé is. Papírpohárban – böki ki Al, aki végre visszanyerte a lélegzetét. – Egy pohár KÁVÉ? – ordítja Doris olyan hangosan, hogy valamelyik fenti szomszéd nagy csattanással bezárja az ablakát. Doris nem zavartatja magát. – Vettél kávét? – A nő újra verni kezdi a férjét az újsággal. – Nem is csoda, hogy haldokolsz! – Naaaa! – rántja maga elé a karját Al védekezően. – Nem az enyém. Itt volt az ajtó előtt, amikor megérkeztem. – Az enyém. – Justin kikapja Doris kezéből az újságot, és felemeli a földről a kávét. – Nincs üzenet – néz Doris gyanakvóan az egyik férfiról a másikra. – Azzal, hogy mindig megvéded az öcsédet, hosszú távon meg fogod ölni, tudod-e! – Akkor lehet, hogy a jövőben is megvédem… – dörmög Justin. Megrázza az újságot, remélve, hogy kiesik belőle az üzenet. A kávéspohárba is belenéz, hátha ott egy levél. De semmi. Semmi, pedig tudja, hogy mindkettőt neki címezték, és aki küldte, még nem járhat messze. Ahogy tüzetesebben megvizsgálja az újság címlapját, mégiscsak észrevesz valamit: a főcím fölött, a sarokban egy apró megjegyzés áll: „42. oldal”. Ilyen gyorsan még sosem próbált kinyitni egy újságot. Nincs könnyű dolga a hatalmas lapokkal. Aztán megállapodik a negyvenkettedik oldalon, az „Apróhirdetés” szekciónál. Átfutja a reklámokat és születésnapi üdvözleteket. Már kész feladni, és elfogadni, hogy valóban Al vette az újságot és a kávét, amikor megpillant valamit. „Örökre hálás befogadó szeretné megköszönni a hős donor justin hitchcocknak, hogy megmentette az életét köszönöm szépen. Justin hátravetett fejjel, gurgulázva nevet. Doris és Al meglepődve nézi. – Al… – ereszkedik térdre Justin az öccse mellett –, segítened kell nekem. – A hangja nagyon türelmetlen, szinte énekel az izgalomtól. – Láttál valakit az úton, amikor hazafelé kocogtál? – Nem – felel Al. A fejét fáradtan az egyik oldalról a másikra görgeti. – Nem jut eszembe. – Hát jusson eszedbe! – ad neki egy gyenge pofont Doris. – Erre nincs szükség, Doris. – Így csinálják a filmekben is, ha ki akarnak valakiből húzni valamit. Na, kicsim, mondd el neki! – böködi a nő gyengéden a férjét. – Nem tudom! – nyüszít Al. – Hánynom kell tőled – morog a nő Al fülébe. – Doris, komolyan, ezzel egy csöppet sem segítesz. – Jól van – teszi karba a kezét a nő. – Pedig Horatiónál működik. – Amikor a házhoz értem, már levegőt sem kaptam. Még hogy látni, ugyan már. Fogalmam sincs, kit láttam és kit nem, bocs, bátyus. Hú, úgy
meg voltam rémülve! Ott vibrált a szemem előtt egy csomó fekete pötty, én meg egyszerűen nem láttam semmit. Elszédültem, és… – Oké – ugrik fel Justin, és fölszalad a ház előkertjébe vezető lépcsőn. Kifut a garázsbejárathoz, és széltében-hosszában végigpásztázza az utcát. Odafönt elindult a forgalom, fél nyolckor már jó néhányan munkába tartanak. Egy kicsit zajos az utca. – Köszönöm! – kiállja Justin teljes tüdőből. Néhány járókelő megfordul, de legtöbben csak leszegett fejjel mennek tovább előre. Feltehetőleg azt hiszik, megint valaki elvesztette az eszét. Szemerkél az enyhe, októberi londoni eső. – Alig várom, hogy elolvassam! – hadonászik a levegőben az újságpapírral. Többször is elkiáltja magát, minden irányba, hogy biztosan meghallja a címzett. Mit mondhat az ember valakinek, akinek megmentette az életét? Mondj valami mélyet. Mondj valami vicceset. Mondj valami filozofikusát. – ÖRÜLÖK, HOGY ÉL! – kiabálja. – Hm, köszönöm – siet el mellette egy nő leszegett fejjel. – Ööö, holnap nem leszek itt! – Szünet. – Már amennyiben újra el akarna jönni. – A levegőbe emeli a kávéját, és megmutatja a világnak. A mozdulattól égetően forró kávécseppek hullanak a kezére. Aha, tehát még mindig forró. Szóval, akárki is volt, tényleg nemrég járt itt. – Ööö. Holnap reggel az első járattal Dublinba repülök. Maga dublini? – kiált a levegőbe. Fúj a szél, leveri a fáról a száraz őszi leveleket. Azok vadul ide-oda szaladgálnak a földön. – Na mindegy, szóval, köszönöm! – integet egy kicsit az újsággal, végül visszafordul a ház felé. Doris és Al a lépcső tetejéről figyelik karba tett kézzel. Arcukon aggodalmas arckifejezés. Al mostanra összeszedte magát, rendesen lélegzik, de még nem nyerte vissza minden erejét, ezért a vaskorlátnak támaszkodik. Justin a hóna alá dugja az újságot, és kihúzza magát. Próbál olyan komolyan és tiszteletre méltóan kinézni, amennyire csak lehet. Zsebre vágja a kezét, és komótos léptekkel elindul befelé. Talál a zsebében egy cetlit. Gyorsan átfutja, aztán összegyűri, és a konténerbe dobja. Szóval, tényleg megmentette egy ember életét, most pedig ideje, hogy a legfontosabb teendőjére koncentráljon. Tettetett eleganciával lépked vissza a lakása ajtajáig.
~ A konténer alján, egy kivénhedt kádban fekszem, büdös öreg szőnyegek, csempedarabok, festékes vödrök és vakolószerszámok takarásában. Innen hallgatom Justint. A hangok végül elcsendesednek. Visszamentek a lakásba. Nemrég egy papírgalacsin landolt a fejem mellett. Ahogy utánanyúlok, meglökök egy kétlábú sámlit, amely még az előbb esett rám. Megtalálom a papírlabdát, kinyitom, kisimítom. A szívem vad rumbába kezd: a papíron a keresztnevem, apa címe és telefonszáma áll.
– Hol a fenében voltál, Gracie? Mi történt veled? – Joyce – vetem oda, ahogy kifulladva és porosan, festékesen beviharzok a hotelszobánkba. – Nincs időm megmagyarázni. – Szaladgálok. A ruháimat a táskámba dobom, előveszek egy váltóruhát, és beszaladok a fürdőszobába. – Megpróbáltalak hívni a maroktelefonodon – kiált be apa. – Igen? Nem hallottam a csörgést. – Eléggé megszenvedek a farmerommal, nem könnyű belebújnom. Fél lábon ugrálva rángatom a nadrágot, közben a másik kezemmel fogat mosok. Apa mond valamit. Csak motyogás, nem szavak. – Nem hallom, mit mondasz, fogat mosok! Csendben kivárja, amíg befejezem. Aztán amikor kimegyek a szobába, apa ott folytatja, ahol abbahagyta, mintha el sem telt volna közben öt perc. – Na csak azért, mert amikor felhívtalak, a telefon itt csörgött a szobában. A párnádon hagytad. Mint ezek a kedves takarítónők, akik csokoládét hagynak a párnán. – Ja, értem. – Apa lába elállja a sminkasztal felé vezető utat. Átugrok fölötte. – Aggódtam érted – szól apa halkan. – Nem kellett volna. – Fél pár cipőben ugrálok, közben keresem a másikat. – Letelefonáltam a recepcióra, reméltem, hogy ők tudják, hol vagy. – Igazán? – Talán ráérek kicsit később is megkeresni a cipőt, előbb inkább felveszem a fülbevalóm. Az ujjam még mindig remeg a Justinsztoriban átélt izgalmak okozta adrenalinbombától, nem is nagyon sikerül a művelet. Az egyik fülbevaló hátulja leesik. Letérdelek, hogy megkeressem. – Úgyhogy kimentem az épületből, és elmentem mindenfelé az utcán, megnéztem az összes boltot, ahova esetleg mehettél, megkérdeztem mindenkit, nem látott-e. – Tényleg? – kérdezem szórakozottan. A szőnyeg még a farmeron át is ki fogja dörzsölni a bőröm, ha nem találom meg hamarosan a fülbevalót. – Tényleg – válaszol apa kedvesen. – Aha. Megvan! – Végül a komód alatt fekvő kosárban találok rá. – De hol a fenében van a cipőm? – És útközben – folytatja apa, én pedig visszafogom a zsörtölődést – találkoztam egy rendőrrel, és elmondtam neki, hogy nagyon aggódom. Visszakísért a hotelba, és azt mondta, várjak rád itt, de ha nem érkeznél meg huszonnégy órán belül, akkor hívjam fel ezt a számot. – Nahát, ez igazán kedves volt tőle. – A cipőmet keresve kinyitom a szekrényt, tele van apa ruháival. – Apa! – kiáltok fel. – Itt hagytad a másik öltönyöd. És a szép pulcsidat! Az arcára nézek, tulajdonképpen először azóta, hogy beléptem a szobába. Hirtelen észreveszem, hogy milyen sápadt, és milyen öregnek
néz most ki ebben az új, személytelen hotelszobában. Háromrészes öltönyében ül az ágya szélén, a sapkája ott hever mellette, a bőröndje a lábánál áll félig bepakolva. Egyik kezében anya fényképét szorongatja, a másikban a rendőrtől kapott telefonszámot. Reszketnek az ujjai, a szeme vörös, szomorú. – Apa! – kezdek pánikolni. – Jól vagy? – Aggódtam érted – ismétli meg gyenge hangon. Mióta megérkeztem, tulajdonképpen végig ilyen visszafojtottan beszélt, de csak most veszem észre. Nagyot nyel. – Nem tudtam, merre vagy. – Meglátogattam egy barátomat – mondom lágyan, és leülök mellé az ágyra. – Vagy úgy! Nos, ez a barátod, itt, nagyon aggódott – mosolyodik el erőtlenül. Nagyon halvány a mosolya, belém nyilall, hogy mennyire törékenynek néz most ki. Pontosan, mint egy öregember. A szokásos könnyed, joviális önmagát sehol nem látni. A mosoly gyorsan eltűnik a szája sarkából. Apa remegő kézzel (amely máskor olyan stabil, mint egy sebészé) a kabátzsebébe tömi anya fényképét és a rendőrtől kapott cetlit. A táskájára nézek. – Ezt te magad pakoltad be? – Megpróbáltam. Azt hittem, minden megvan. – Szégyenkezve elfordítja a tekintetét a nyitva álló ruhásszekrénytől. – Jól van, semmi gond, nézzük csak szépen, mit is pakoltunk be eddig. – Meghallom a hangom, és magam is megdöbbenek: úgy beszélek vele, mint egy gyerekkel. – Nem fogunk elkésni? – kérdezi apa. Olyan halk a hangja… Talán nekem is csendesebben kellene beszélnem, nehogy bántó legyek. – Nem. – Könny szökik a szemembe, mert mégiscsak agresszívebben szólalok meg, mint szeretnék. – Még rengeteg időnk van, apa. Elfordulok. Csak úgy tudom elkerülni, hogy sírva fakadjak, ha csinálok valamit. Ezért a bőröndjét az ágyra teszem. Próbálom összeszedni magam. A pepecs, apró, mindennapi dolgok tartják a rendszert egyensúlyban. Amit mi mindennapinak hívunk, valójában mennyire nem az! Hiszen pont ez segít itt maradnunk a józan valóság világában. Ahogy kinyitom a bőröndöt, kicsit megint a sírás környékez, de csak beszélek tovább, mint egy elvarázsolt, agymosott külvárosi anyuka a 60as évekből: folyton azt a hipnotikus mantrát ismételgetem, hogy minden milyen jó és szuper. Folyamatos „juj” és „nahát” és „ejnye” felkiáltásokkal túrom át a táskát. Elég rendetlen, ami nem csoda, tekintve, hogy apa még életében nem csomagolt bőröndbe. Azt hiszem, attól készültem most ki ennyire, hogy a hetvenöt éves apám, bár tíz éve a felesége nélkül él, még mindig nem tart ott, hogy be tudjon pakolni egy bőröndöt. Talán csak azért nem, mert nem voltam itt, és ettől megijedt, vagy nem tudom. Milyen egyszerű feladat, és mégis: az én tölgyfánál erősebb és sziklánál szilárdabb apám mégsem képes végrehajtani. Csak ül az ágy szélén, bütykös ujjai közt a sapkáját gyűrögetve. A bőre májfoltokkal van tele, a keze pedig úgy remeg, mintha egy láthatatlan billentyűzeten játszva irányítaná a fejemben uralkodó vibrálást. Sok mindent megpróbált összehajtogatni, de nem sikerült, úgyhogy egyszerűen csak begyűrte őket a táskába. Teljesen koncepció nélkül
pakolt, mint egy gyerek. A cipőm is a bőröndben van, továbbá néhány törölköző a fürdőszobából. Szó nélkül kiveszem, és a lábamra húzom a cipőt, mintha a világ legnormálisabb dolga lenne, hogy a bőröndben találtam rá. A törölközőket visszarakom a helyükre. Kiborítom a táskát, egyesével hajtogatni kezdem a ruhákat: a piszkos alsóneműit, a zoknijait, a pizsamáját, a mellényeit, a piperetáskáját. A szekrényhez lépek, hogy a többi ruháját is bepakoljam. Veszek egy mély levegőt. – Még rengeteg időnk van, apa – ismétlem, de ezúttal inkább a magam megnyugtatására. A metrón, útban a repülőtér felé, apa percenként az órájára néz. Izegmozog az ülésen. Ahányszor a szerelvény megáll egy állomáson, apa olyan türelmetlenül löki meg az előtte lévő széket, mintha a saját erejével akarná továbbhajtani a metrót. – Időre mész valahova? – mosolygok. – Igen, este, a hétfői klubba – néz rám aggódó tekintettel. Soha nem hagyott ki egy hetet sem, még akkor sem, amikor kórházban volt. – És mikorra kell ott lenned? – Nyolcra. Az órámra pillantok. Reggel kilenc. – Hm, azt hiszem, oda fogunk érni. – Erőmbe telik, hogy elfojtsam a mosolyom. – Jó. – Látszik, hogy megkönnyebbült. – Talán még az esti imára is odaérek. El sem fogják hinni azt a sok mindent, amit ma este elmesélek nekik – mondja lelkesen. – Donal ott helyben megpukkad, ha meglátja, hogy kivételesen mindenki rám figyel, nem pedig rá. – Visszaül az ülésére, és az ablakon át figyeli, hogyan száguld a metró az alagútban. Apa a feketeségbe bámul. A tükörképét nem látja, de lát helyette mást: egy másik embert egy másik korban, messze a térben és időben. Miközben így elmereng abban a másik világban, vagy talán ugyanennek a világnak egy másik idősíkján, előveszem a mobilom, és tervezni kezdem a következő lépésemet. – Frankie, én vagyok az. Justin Hitchcock holnap az első géppel Dublinba repül. Tudnom kell, mit akar csinálni. Azonnal. – És mégis hogy találjam én ki, dr. Conway? – Úgy tudtam, te értesz az ilyesmihez. – Így van, értek hozzá. De úgy tudtam, te vagy a médium. – Nem vagyok médium, de mindegy, semmilyen jelet nem kapok a terveiről. – Mi az, fogytán a varázserőd? – Nincs varázserőm. – Ja, persze. Adj egy órát, jelentkezem. Két órával később, épp a beszállás előtti percekben, végre visszahív Frankie. – Holnap reggel fél tizenegykor a Nemzeti Galériában lesz. Előadást tart egy bizonyos „Nő levélírás közben” című festményről. Nagyon izgalmasan hangzik. – Az is. Ter Borch egyik legjobb képe. Legalábbis szerintem. Csend.
– Ugye, ez most csak egy szarkasztikus megjegyzés volt? – esik le a tantusz. – Jó, megvan még Tom nagybátyádnak az a cége? – veszem fel a rosszkislányos mosolyom. Apa kíváncsian fürkészi az arcom. – Mit forgatsz a fejedben? – kérdi gyanakvóan abban a pillanatban, ahogy lerakom a telefont. – Csak egy kis móka. – Nem akarsz visszamenni dolgozni? Már hetek óta itthon vagy. El is felejtettem: amikor nem voltál a hotelban ma reggel, Conor felhívott a maroktelefonodon. Japánban van, mégis nagyon tisztán hallottam minden szavát – mondja. Nem tudom, Conort akarja-e dicsérni vagy a telefontársaságot. – Tudni akarta, miért nincs még kirakva az „Eladó” tábla a kertben. Azt mondta, így egyeztetek meg. – Olyan aggodalmas arccal néz, mintha megsértettem volna az univerzum alapszabályát, és a ház az „Eladó” tábla híján rövid időn belül egyszerűen felrobban. – Ja, nem felejtettem el. – Felkavar, hogy Conor telefonált. – Én magam fogom eladni. Holnap jön az első érdeklődő. Kételkedni látszik, és teljesen igaza van, mivel ez szemenszedett hazugság volt. De végül is tényleg nem lesz más dolgom, mint átnézni a papírjaimat, és felhívni azokat az ügyfeleimet, akik hasonló ingatlant keresnek. Kapásból elő tudok rántani több ilyet is. – Tud erről a céged? – néz rám gyanakvó szemekkel. – Igen – mosolygok rá feszes arccal. – Egy pár óra sem kell, és kijön valaki, aki mindent lefényképez, és kirak egy táblát. Ismerek egy pár ingatlanügynököt, elhiheted. Apa elhúzza a száját, és elfordul. Illetve mindketten elfordulunk, füstölögve. Hogy meggyőzzem magam, hogy nem is hazudok, még sorban állás közben küldök egy sms-t néhány olyan ügyfelemnek, akiknek a szabadságom előtt hasonló házakat mutattam. Hátha egy-kettő szívesen megnézné. Aztán megkérem a jól bejáratott fotósomat, hogy fényképezze le a házat. Mire elfoglaljuk a helyűnket a gépen, már elintéztem, hogy délután meglegyen a fotózás és a tábla, és már be is szerveztem egy érdeklődőt holnapra. Egy házaspár jön, mindketten a helyi iskolában tanítanak. Ebédszünetben kiugranak megnézni a házat. A válaszuk alján ott áll a kötelező „nagyon sajnálom, ami történt, sokat gondolunk önre. holnap találkozunk, linda pusz” Azonnal törlöm az üzenetet Apa a telefon billentyűin villámgyorsan zongorázó ujjaimat nézi. – Mi az, könyvet írsz? – kérdi. Nem válaszolok. – Ínhüvelygyulladásod lesz a hüvelykujjadnál, az pedig nem vicc Én már csak tudom. Elküldöm az sms-t, és kikapcsolom a telefont. – Igaz, amit az előbb a házról mondtál? Nem hazudtál? – kérdezi. – Nem – mondom, most már magabiztosan. – Hát én nem tudtam. Ugyebár, honnan is tudtam volna! Fogalmam sem volt, mit mondjak neki. Egy-null ide. – Semmi baj, apa, neked nem kell belefolyni ebbe az ügybe. – Akkor ezt most gondold végig. Már belefolytam.
Egy-egy. – Talán nem folytál volna bele, ha nem veszed fel a telefont. Az én telefonomat. Kettő-egy. – Egész reggel ki tudja, merre jártál. Mégis mit csinálhattam volna? Hagyom, hadd csörögjön? Kettő-kettő. – Conor aggódik érted. Azt mondja, beszélned kellene valakivel. Egy szakemberrel. Ez már fel sem fér a pontozótáblára. – Szóval ezt mondta, mi? – Keresztbe fonom a karom. Éget a vágy, hogy most rögtön felhívjam, és az arcába vágjam mindazt, amit utálok benne, ami idegesít benne. Mindig az ágyban vágja le a lábujjkörmét, reggelente olyan erővel fújja az orrát, hogy majd' összedől a ház, nem hagyja, hogy mások befejezzék a mondataikat, van az a hülye pénzérmés bűvésztrükkje, amelyet rengeteg bulin előadott, és én mindig csak udvariasságból nevettem rajta, már első alkalommal is. Képtelen arra, hogy leüljünk, és felnőtt módon megbeszéljük a problémáinkat. Veszekedés közben állandóan kivonul a színről… apa szakít félbe. Hála neki, felhagyok Conor hangtalan kínzásával. – Azt mondta, felhívtad az éjszaka közepén, és mondtál neki valamit latinul. – Komolyan? – kezd felmenni bennem a pumpa. – És te mit mondtál? Másodperceken belül elhagyjuk a kifutópályát. A gép erősen begyorsít. Apa kinéz az ablakon. – Az mondtam, hogy nemcsak ehhez értesz, hanem egyúttal nagyon ügyes olaszul beszélő viking is vagy – mosolyodik el. Én pedig hátravetem a fejem, és kacagni kezdek. Jól van, kiegyenlítettünk. Apa hirtelen megragadja a kezem. – Köszönöm az utat, kedvesem. Nagyon jól éreztem magam. – Megszorítja a kézfejem, aztán visszafordul az ablak felé. Odakint a mezők észvesztő sebességgel rohannak hátrafelé. Kitartóan fogja a kezem. A fejem a vállára hajtom, és behunyom a szemem.
Kedd reggel van. Justin a dublini reptér érkezési kapuján át kilép a terminál aulájába. Telefonál. Illetve csak próbál: a rendszer már megint Bea üzenetrögzítőjét kapcsolja. Még a sípszó előtt felsóhajt. Most már igazán nagyon unja a lánya gyerekes viselkedését. – Szia, kicsim, én vagyok az, apa. Figyelj, tudom, hogy haragszol rám, és a te korodban még minden annyira hú-de-drámai, de ha legalább meghallgatnál, akkor minden bizonnyal egyetértenél velem. Sőt, öregkorodban még meg is köszönöd majd nekem. Én csakis a legjobbat
akarom, és addig nem teszem le ezt a telefont, amíg meg nem győztelek, hogy… – lerakja. Az érkező utasokat a várakozóktól elválasztó korlát mögött egy sötét öltönyös férfi áll, a kezében fehér tábla. A táblára fölül Justin vezetékneve van írva hatalmas nyomtatott betűkkel, alá pedig a varázsszó: Köszönöm. Amióta megkapta az első üzenetet, mindenhol ebbe a szóba ütközik: óriásplakátokon, újságokban, rádió- és televízióreklámokban. Ha az utcán egy járókelő ajkát elhagyja ez a szó, Justin egy kis késéssel mindig olyan hevesen reagál rá, mintha legalábbis áramütés érte volna: követni kezdi az illetőt, várva, hogy talán ő is titkos kódot akar közölni. A szó úgy lebeg a feje fölött a levegőben, mint a frissen nyírt fű illata egy nyári napon: nemcsak egy illat ez, egyszerre benne van egy évszak, egy hely, egy érzés, valaki boldogsága, a változás ünnepe is. A szó úgy elvarázsolja Justint, mint amikor az ember az egyik kedves gyerekkori dalát hallja, és elönti a nosztalgia érzése. A szó az üzenet óta folyton a fejében lüktet: köszönöm, köszönöm, köszönöm. Minél többször hallotta a fejében, és minél többször olvasta újra a levelet, annál idegenebbül hat a szó, mintha életében először látná ezt a betűkombinációt. Mint a zenei hang: olyan ismerős, olyan egyszerű, és mégis, ha az ember máshogy rendezi, mesterművet alkot. Ahogy a mindennapi dolgok egyszeriben varázslatossá változnak, ahogy rájön arra, hogy mindaz, amit valóságosnak hisz, mégsem az, még azokra az időkre emlékeztette, amikor gyerekfejjel hosszú percekig nézte magát a tükörben. Ekkor még csak sámliról érte el a mosdókagylót. Minél intenzívebben nézte magát, annál idegenebbnek tűnt az arca. Nem azt az arcot látta ekkor, amelyhez az agya nagy türelemmel hozzászoktatta, hanem a valódi arcát. A szemei távolabb ültek egymástól, mint gondolta, az egyik szemhéja zártabb volt, mint a másik, az egyik orrcimpája, ha csak egy árnyalatnyival is, de lejjebb volt a másiknál. A szája egyik sarka lefelé görbült. Összességében úgy nézett ki az arca, mintha valaki valamikor egy nagy függőleges vonalat rajzolt volna rá, és rajzoláskor a ceruza mindent egy kicsit lejjebb húzott volna, és ahogy befejezte, minden úgy is maradt. Ha csak egy pillantást vet az arcára, nem is veszi észre. De ha tüzetesebben megvizsgálja, mondjuk este, fogmosás közben, mindig azt érzi, hogy egy idegen néz vissza rá. Justin a „köszönöm” szót is megpróbálta távolabbról vizsgálgatni. Bekarikázta a papíron, és több szögből is megnézte. Hasonlóan a festményekhez, a szó maga diktálta, milyen magasra kell elhelyezni, milyen irányból érdemes megközelíteni, milyen távolságból érdemes kielemezni. Justin megtalálta a helyes szöget. Felmérte a szó súlyát: megértette, itt nemcsak a szó a lényeg, hanem az üzenete is. Mint ahogy a postagalambnak is van formája, de üzenete is, és a gyöngykagylónak gyöngye, a méhraj mögött pedig mindig ott egy méhkirályné és sok-sok méz. A szónak célja, jelentése, tüze, ereje van. Nem ugyanaz az udvarias formula, amelybe az ember egy nap akár ezerszer is belefut. Ennek a „köszönöm”-nek igazi tartalma van. A következő pillanatban már nem is emlékszik Bea-re. Becsukja a telefonját, és a táblát tartó emberhez lép. – Jó napot! – üdvözli a zord óriást.
– Hitchcock úr? – A férfi szemöldöke olyan bozontos és sötét, hogy Justin alig látja a szemét. – Igen – felel gyanakvóan. – Ez az autó Justin Hitchcockra vár? A férfi elővesz a zsebéből egy papírcetlit, és megnézi, mi áll rajta. – Igen, uram. Továbbra is ön az, vagy így már más a helyzet? – I-gen – válaszol Justin lassan, óvatosan. – Én vagyok az. – Kissé bizonytalannak tűnik – ereszti le a táblát a sofőr. – Hova megy ma reggel? – Ezt önnek is tudnia kellene, nem igaz? – Tudom is. De amikor utoljára olyan bizonytalan ember szállt be a kocsimba, baj lett belőle. Sikerült elvinnem egy állatvédőt egy I.M.F.H.A.– találkozóra.7 – És mi történt? – kérdi Justin. – Nem tudom, mi az I.M.F.H.A. – Az ír rókavadász-társaság. A társaság elnöke nem repesett az örömtől. A reptéren ragadt, mert nem volt, aki elvigye, míg a marha, akit helyette odafuvaroztam, telefújta a konferenciatermet piros festékkel. Gondolhatja, mekkora borravalót kaptam. A kereskedelemben úgy mondanák, „nullás napot” zártam. Justin elpirul. – Nos, a Nemzeti Galériába tartok. – Szünet. – Ne izguljon, én Nemzeti Galéria-párti vagyok. A festészetről fogok beszélni, nem azért megyek, hogy ott vezessem le a feszültségemet, és összefestékezzem a látogatókat. Bár ha az exfeleségem is ott ülne a hallgatóság soraiban, lehet, hogy mégiscsak összemázolnám egy ecsettel – nevet fel. A sofőr haragos tekintettel reagál. – Őszintén szólva nem tudtam, hogy autó fog rám várni – mondja Justin, ahogy a repülőtér épületéből kilépnek a szürke októberi ég alá. – A galériából nem szóltak, hogy kijön elém – teszi próbára a sofőrt. Sietős léptekkel haladnak az autó felé, esik az eső. Hogy megvédje a zakóját, Justin többször is lesöpri a vállára hulló vízcseppeket. – Egészen tegnap estig én sem tudtam, hogy jönnöm kell. Aztán jött egy telefon. Ma a feleségem nagynénje temetésén lett volna jelenésem. – Rövid kutatás után megtalálja a parkolójegyet. Betolja a gépbe, hogy érvényesítse. – Ó, nagyon sajnálom. – Justin abbahagyja az esőcsepp-sepregetést. Hogy kimutassa a tiszteletét, komor arccal fordul a sofőr felé. – Én sem örültem. Tudniillik utálok temetésre járni. Érdekes válasz. – Hát, ezzel nincs egyedül. A sofőr megáll, és nagyon komoly arckifejezéssel Justin felé fordul. – Valahogy mindig nevetnem kell – mondja. – Önnel is megtörtént már? Justin nem tudja eldönteni, komolyan vegye-e, amit az ember mond, vagy ne. De a sofőr arcán mosolynak még csak nyoma sincs. Justinnak eszébe jut az apja temetése. Kicsi volt még, kilencéves. A családtagok összegyűltek a temetőben. Mindenki tetőtől talpig feketében jelent meg. Ahogy körülállták a koporsónak kiásott mocskos gödröt, úgy néztek ki, mint a trágyára szálló fekete legyek. Justin apjának családja egyenesen Írországból érkezett, és magukkal hozták az ottani esőt is, ami egészen 7 Irish Masters of Fox Hounds Associations – Az ír rókavadász-szövetség neve
szokatlan jelenség a forró chicagói nyárban. Mindenkinek esernyő volt a feje fölött. Emelda nagynéni Justin közvetlen közelében állt. A nő ernyőt tartott az egyik kezében, a másikat Justin vállán pihentette. Mellettük Al állt az anyjukkal, a szomszéd esernyő alatt. Alnek játék tűzoltóautó volt a kezében, azzal matatott, míg a pap az apjukról beszélt. Ez nagyon idegesítette Justint. Igaz, aznap mindenki és minden nagyon idegesítette Justint. Például Emelda néni keze. Justin egyáltalán nem élvezte, hiába tudta, hogy a nagynénit csak a jó szándék vezérli. A kéz nehéznek hatott, szorította a vállát, mintha Emelda vissza akarná őt húzni, mintha attól félne, elfut a fiú, vagy talán még be is ugrik a gödörbe, hogy csatlakozzon az apjához. Justin anyja hirtelen új szokást fejlesztett ki: olyan halk hangon kezdett beszélni, hogy Justinnak komolyan fülelnie kellett, hogy megértse, mit akar. Anyja így kérte, hogy a fiú a legjobb ruhájában jelenjen meg. Justin tehát nagyon jól öltözötten üdvözölte Emelda nénit, aki szokás szerint úgy viselkedett, mintha látnoki képességgel lenne felruházva. Ritka találkozásaik alkalmával mindig ezt csinálta. – Én pontosan tudom, mit szeretnél, te kis katona – mondta a nő olyan erős ír akcentussal, hogy Justin alig értette a szavait. Sosem tudta igazán eldönteni, a nő beszél-e, vagy dalra fakadt. Emelda néni kicsit kutakodott hatalmas tárcájában, végül előkapott belőle egy műanyag mosolyú, tisztelgő játék katonát. Gyorsan lerántotta a csomagolásról az árcédulát, ami viszont magával rántotta a katona névfeliratát is. Justin így ismerkedett meg Senki Ezredessel, aki fél kézzel tisztelgett neki, fél kézzel pedig műanyag fegyvert fogott a kezében. A fiú az első pillanattól fogva bizalmatlan volt az ezredessel szemben. A műanyag fegyver már a ház bejáratánál elveszett a rengeteg fekete kabát között, még abban a percben, ahogy Justin kibontotta a csomagot. Emelda néni látnoki képességei szokás szerint egy másik kilencéves fiúra hangolódtak rá. Justin pont aznap egyáltalán nem vágyott erre a műanyag katonára. Az jutott eszébe, hogy valahol a város túlsó végén van egy fiú, aki műanyag katonát akart a születésnapjára, de helyette Justin apját teszik le elé a hajánál fogva. Ettől függetlenül olyan széles és őszinte mosollyal vette át a nagynénje figyelmes ajándékát, mint amilyet Senki Ezredes arcán látott. Később, ahogy a kiásott sírhely körül álltak, Emelda néni kivételesen talán tényleg látnók volt, mert úgy szorította a fiú vállát ujjal és körömmel, mintha mindenáron szükség lenne arra, hogy visszatartsa. És valóban, Justinnak megfordult a fejében, hogy beleugorjon a gödörbe. Belegondolt, milyen lehet odalent, a másik világban. Ha ki tudna bújni az ír nagynéni szorításából, és beugrana a gödörbe, mielőtt bárki megállítaná, és a föld összezárulna fölötte, akkor együtt lehetne az apjával. Vajon kettejüknek lenne lenn egy kényelmes kis világa? Az apja akkor csak az övé lehetne, nem kellene az anyjával vagy Allel osztoznia rajta, együtt játszanának, nevetnének a sötétben. Talán csak arról szól az egész halál, hogy az apja nem szereti a világosságot. Talán csak arra vágyott, hogy szűnjön meg a fény, hogy ne kelljen hunyorognia, hogy ne égjen le, és ne szeplősödjön be a fehér bőre, mint máskor, amikor a nap kibújt a felhők mögül. Valahányszor a nap igazán forrón sütött, az apja
ingerültté vált, mivel árnyékba kellett vonulnia, míg a felesége és a gyerekek odakint játszottak. Az anyja napról napra barnább lett, az apja pedig egyre sápadtabb és morcosabb. Talán csak egy kis szünetet akart tartani a nyárban, hogy elmúljon a viszketése és a fény okozta ingerültsége. Ahogy a koporsót leengedték a föld alá, az anyja olyan hangos sírásba kezdett, hogy Al is csatlakozott. Justin tudta, hogy Al nem azért sír, mert hiányzik neki az apja, hanem mert megijedt az anyja reakciójától. Az egész úgy kezdődött, hogy Justin apai nagymamája eleinte csak szipogott, aztán a dolog szép lassan jajveszékelésbe fordult. Ezt már az anyja sem hagyta könny nélkül, erre Al is becsatlakozott. Egy könnyekben úszó kisgyerek, a gyülekezet ezt nem bírhatta ki sírás nélkül. Még az apja fivére, Seamus is rákezdte, pedig ő úgy nézett ki, mintha nevethetnékje volna: remegett az ajka, és úgy kiugrott a nyaki ütőere, mint egy testépítőnek. Talán volt Seamus bácsiban egy másik ember, aki ki akart törni, csak Seamus bácsi nem engedte. Az embernek soha nem szabad sírva fakadnia. Mert ha elkezdi… Justin legszívesebben rákiáltott volna a többiekre, hogy ne legyenek már ilyen ostobák. Hogy Al nem az apja miatt sir. Hogy Alnek fogalma sincs, mi történik valójában, mert egész nap a tűzoltóautójával játszott, és ha néhanéha Justin arcára pillantott, a tekintete úgy tele volt kérdésekkel, hogy a bátyja inkább elfordult. Az apja koporsóját öltönyös férfiak vitték a helyszínre. Ezek a férfiak nem az apja rokonai vagy barátai voltak. Ők nem sírtak, mint a többiek. Igaz, nem is mosolyogtak. Nem tűnt úgy, hogy unatkoznak, de úgy sem, hogy érdekli őket a jelenet. Nem: úgy néztek ki, mint akik már százszor megjárták az apja temetését, és nem igazán zavarja őket, hogy újból meghalt, mint ahogy az sem, hogy újra gödröt kell neki ásni, oda kell cipelni, és újra el kell temetni. Justin végignézte, ahogy a mosolytalan férfiak néhány maroknyi földet dobnak a koporsóra. A földcsomók kopogva landoltak a koporsó tetején. Lehet, hogy ettől felébred az apja a nyári szundításból? Nem, Justin nem sírt, mint mindenki más, mert biztosan tudta, hogy az apjának végre sikerült elmenekülnie a fény elől. Nem kell többé egyedül ülnie az árnyékban, a távolból figyelve, ahogy a többiek jól érzik magukat a napon. Justin most veszi észre, hogy a sofőr élénk figyelemmel nézi. A fejét közelebb tolta Justinéhoz, mintha valami nagyon intim kérdésre várná a választ, mondjuk arra, hogy Justinnak is volt-e már olyan kiütés a testén, mint neki most. – Nem – felel Justin halkan. Megköszörüli a torkát, a szemét újra a harminc évvel későbbi jelenhez igazítja. Időutazás lélekben: szinte tényleg megtörténik. – Az ott a mi autónk – szól a férfi. Megnyom egy gombot a kulcstartóján, válaszul felvillannak egy S-Class Mercedes lámpái. Justin nem tud hova lenni a döbbenettől. – Tudja, ki szervezte ezt az egészet? – Fogalmam sincs – várja a sofőr Justint nyitott ajtóval. – Azt csinálom, amit a főnököm mond. Az mondjuk, elég furcsa volt, hogy rá kellett írnom a táblára, hogy „Köszönöm”. Ön érti ezt?
– Igen, de… bonyolult. Van rá mód, hogy megtudja a főnökétől, ki fizet az autóért? – Justin helyet foglal az autó hátsó ülésén, az aktatáskáját a padlóra teszi. – Megpróbálhatom. – Az nagyon jó lenne. Akkor aztán megvagy! – Justin a bőrülésen pihenő testtartásba süpped, teljesen kinyújtja a lábát, és behunyja a szemét. Nehezére esik megállni, hogy ne mosolyogjon. – Ja, amúgy a nevem Thomas – mutatkozik be a sofőr. – Egész nap itt vagyok, úgyhogy ha a mostani fuvar után máshova szeretne menni, szóljon. Az ülés kartámlájában egy üveg hűtött víz várakozik. Justin belekortyol. – Egész nap? – Justin majdnem félrenyel. Tehát egy gazdag ember életét mentette meg. Igen! És ő még holmi muffinokról és napilapról beszélt Bea-nek. Inkább egy villa Dél-Franciaországban. Mekkora marha volt, okosabbnak kellett volna lennie. – Nem lehet, hogy a cége szervezte meg a dolgot? – kérdi Thomas. – Nem – rázza meg a fejét Justin. – Teljesen kizárt. – Lehet, hogy jó tündér a keresztanyja, csak még nem tud róla – tesz próbát a sofőr rezzenéstelen arccal. – Lássuk, mire képes ez a csodamasina! – nevet Justin. – Ebben a forgalomban nem fogjuk tudni kipróbálni – felel Thomas, és máris a fékre lép. Dublin, forgalom, eső, nem a legjobb. Justin megnyom egy gombot az ajtón, bekapcsol az ülésfűtés. A feneke és a háta szinte azonnal felmelegszik. Nagyon jól érzi magát. Lerúgja a cipőjét, hátradönti az ülése támláját, és pihen. És figyeli a buszon ülők nyomorúságos arcát, ahogy azok szerencsétlenül, álmosan bámulnak ki a buszok ködös ablakain. – A galéria után el tudna vinni a D'Olier Streetre? Meg kell valakit látogatnom a véradóklinikán. – Oké, főnök.
~ Az októberi szél nagy lökésekkel próbálja lefújni a körülöttem álló fák utolsó leveleit is. A levelek még kapaszkodnak. A tegnapot őrzik mindenáron. Igaz, nem tudták megakadályozni, hogy megváltozzon a színük, de annyi biztos, hogy az utolsókig küzdeni fognak, mielőtt feladják a helyet, amely két évszak óta az otthonuk. Figyelem az egyik levelet: leszakad a fáról, és a levegőben táncolva lassan lehullik a földre. Felemelem, és a száránál fogva lassan pörgetni kezdem. Nem szeretem az őszt. Nem szeretem végignézni, hogy megannyi erős, szilárd életforma hiába küzd a természet ellen, mikor vesztésre ítélte egy felsőbb hatalom. – Itt jön az autó – szólok Kate-nek. A Nemzeti Galéria főbejáratával szemben állunk, parkoló autók takarásában, a fölénk tornyosuló fák árnyékában, a Merrion Square kapui mögött. – Te egy ilyen autót fizettél neki? – jegyzi meg Kate. – Neked tényleg elment az eszed.
– Mondj olyat, amit magamtól nem tudok. Igazából csak félárat fizettem, Frankie nagybátyja a sofőr, övé a cég. Ha Justin idenéz, tegyél úgy, mintha nem ismernéd. – Nem is ismerem. – Jó, egész meggyőző vagy. – Joyce, én életemben soha nem láttam azt az embert. – Tyű, komolyan, nagyon jól csinálod! – Meddig akarod még folytatni, Joyce? Oké, Londonban jól érezted magad, de ha jobban megnézzük, csak annyit tudunk, hogy vért adott. – Nekem. – Ezt nem tudjuk. – Én tudom. – Nem tudhatod. – De tudhatom. Pont ez a vicc. Nem győztem meg Kate-et. Olyan sajnálkozva néz, hogy felforr a vérem. – Kate, tegnap édesköményes carpacciót vacsoráztam, és utána gyakorlatilag végigkaraokéztem a Pavarotti-összest. – Akkor sem értem, honnan veszed, hogy az a Justin Hitchcock tehet róla. Emlékszel a Csodabogár című filmre? John Travolta egyik pillanatról a másikra zsenivé válik. – Mert agydaganata van, és ettől valahogy sokkal gyorsabban tanul – csattanok fel. A Mercedes megáll a galéria kapujánál. Kiszáll belőle a sofőr, és ajtót nyit az utasnak. Justin aktatáskával a kezében kiszáll az autóból. Fülig ér a mosolya. Hál' istennek, nem volt kidobott pénz az autóbérlés, nem baj, hogy elvitte a jövő havi lakáshitel-törlesztésemet. Mindent a maga idejében: ráérek akkor aggódni emiatt és más miatt, ha itt lesz az ideje. Még mindig olyan az aurája, amilyennek első nap, a fodrászüzletben éreztem. A jelenlététől felkavarodik a gyomrom, felmászik az olimpiai döntő tízméteres ugrótornyába. Justin felpillant a galéria épületére, aztán körbenéz a parkban, és elmosolyodik. Milyen erős az álla! A mosolyától a gyomrom egyszer, kétszer, háromszor is felugrik a pallóról, aztán elugrik: hátrabukfencezik, és egy, két, három fordulat után hassal csapódik a vízbe. Olyan ügyetlenül estem a medencébe, hogy kitűnik, nem vagyok rutinos idegroncs. Már ha ez az idegekről szól. Különben is, amilyen félelmetes volt elugrani, annyira jól is esett. Újra kapható lennék rá. Újabb lágy fuvallat érkezik, megzörrennek körülöttem a levelek. Nem tudom, csak képzelem-e, de érzem az after shave-je illatát. Ugyanaz az illat, mint a fodrászüzletben. Bevillan egy kép: Justin felemel egy smaragdzöld papírba csomagolt dobozkát, amely szikrázva veri vissza a karácsonyfaégők és a gyertyák fényét. A csomagot piros szalaggal kötötték át. A kezem egy pillanatra belebújik Justin kezének szerepébe: lassan kibontom a szalagot, és óvatosan, vigyázva, nehogy elszakadjon, lehámozom a papírról a celluxot. Elsőre nagyon megdöbbent, milyen lágy szeretettel nyúl Justin ehhez a szeretetcsomaghoz, aztán belelátok a gondolataiba is, és megértem, csak azért ilyen óvatos, mert ugyanebbe a papírba akarja csomagolni a saját ajándékait, amelyek odakint várakoznak
az autóban. A dobozt Bea-tői kapta karácsonyi ajándékba, egy borotválkozókészlet és egy üveg after shave van benne. – Jóképű – súgja Kate. – Joyce, én száz százalékig támogatom a zaklatóhadjáratodat. – Nem zaklatóhadjárat – sziszegem. – És akkor is csinálnám, ha csúnya lenne. – Bemehetek meghallgatni az előadását? – kérdi Kate. – Nem! – Miért nem? Nem fog megismerni, még soha nem látott. Joyce, kérlek! A legjobb barátnőm a fejébe vette, hogy össze van kötve egy idegennel. Hadd üljek legalább be, hogy megnézzem, milyen ember. – És mi lesz Sammel? – Nincs kedved vigyázni rá egy kicsit? Megmerevedek. – Jó, felejtsd el – mondja Kate gyorsan. – Őt is beviszem. Majd hátul ülünk le, és ha a gyerek zajongani kezd, kijövünk. – Nem, nem, semmi gond. Vigyázok rá – nyelek egy nagyot, és mosolyt erőltetek az arcomra. – Biztos vagy benne? – Nem győztem meg. – Nem maradok ott a végéig. Csak látni szeretném, milyen ember. – Értem ne aggódj. Menj csak! – lököm meg gyengéden. – Menj, és érezd jól magad! Jaj, de jó lesz itt nekünk, nem igaz, Sam? Sam válaszképp a szájába veszi egyik zoknis lábujját. – Nem leszek bent sokáig, ígérem. – Kate a babakocsi fölé hajol, megcsókolja a gyereket, és átszalad az úton. Belép az épületbe. – Na akkor! – nézek körül izgatottan. – Csak ketten maradtunk, Sean. Te meg én. A kisbaba rám szegezi tekintetét. Hatalmas kék szemmel néz. Kicsordul a könnyem. Körülnézek, hogy biztosan tudjam, senki nem hallotta meg. Hogy Sam nem vette észre.
~ A Nemzeti Galéria alagsori előadótermében Justin fellép a pódiumra. Egy egész teremnyi arc bámul rá kíváncsian. Ismeri ezt az érzést, ilyen helyzetekben mindig elemében van. Egy későn érkező hallgató, egy fiatal nő lép be a terembe, bocsánatot kér, és gyorsan helyet foglal. – Jó reggelt, hölgyeim és uraim! Nagyon köszönöm, hogy eljöttek ide ezen az esős reggelen. Azért vagyok itt, hogy a mellettem álló festményről beszéljek. A címe „Nő levélírás közben”, ter Borch holland barokk festő műve. Ter Borch a tizenhetedik században élt és alkotott, az ő nevéhez fűződik a levél, mint festészeti téma köztudatba emelése. Ez a festmény, helyesebben szólva, nemcsak ez a festmény, hanem úgy általában a levélírás topikája a kedvenceim közé tartozik, főleg mivel mára, úgy tűnik, a kézzel írott levelek szinte teljesen eltűntek a kultúránkból. – Szünetet tart. Majdnem, de nem teljesen. Valaki üzeneteket küldözget nekem. Lelép a katedráról, közelebb lép a hallgatósághoz. Gyanakvó tekintettel néz végig rajtuk, résnyire szűkített szemmel vizsgálja meg őket. Minden arcon átfut, hiszen a misztikus üzenetíró talán itt ül, ezekben a sorokban.
Valaki elköhögi magát. Ettől magához tér, vissza az „itt és most”-ba. Némi káoszt érez a fejében, de folytatja, ahol abbahagyta. – Szóval ma, amikor a kézzel írott levelek gyakorlatilag kihaltak a kultúránkból, ez a festmény emlékeztető is egyben. Láthatjuk, hogy ábrázolták az aranykor nagy mesterei az emberi érzelmek finom árnyalatait, akár egy látszólag egyszerű, mindennapos tevékenységen keresztül. Nem ter Borch volt az egyetlen művész, aki ilyen képi hatást ért el. Meg kell említenünk a kortársait, Vermeert, Metsut és de Hoochot is, akik szintén ábrázoltak író, olvasó, levelet küldő és fogadó embereket. Ezeket hosszabban tárgyalom az egyik könyvemben, a címe „A holland festészet aranykora: Vermeer, Metsu és ter Borch”. Ter Borch a műveiben a levélíráson keresztül bonyolult pszichológiai drámát jelenít meg. Ő az egyik első alkotó, aki két szeretőt a levélen keresztül köt össze. Miközben beszél, először a későn érkező nőt tanulmányozza, majd egy másik fiatal hölgyet, aki az első mögött ül. Azon gondolkodik, ők vajon nem olvasnak-e ki mélyebb utalásokat a mondandójából. Szinte nevetnie kell, olyan hihetetlennek tűnik a feltételezés, hogy az ember, akinek megmentette az életét, nemcsak hogy itt ül a teremben, de egyben fiatal nő is, sőt, gyönyörű. Maga sem érti, tulajdonképpen milyen végkifejletet vár az utóbbi napok drámájától.
~ Sam babakocsiját tolva kisétálok a Merrion Square-re. A György király korabeli városközpontból egy pillanat alatt egy másik világba kerülök, ahol öreg, árnyas fák és gazdag színek vesznek körül. Őszi narancs, vörös és sárga levelek borítják a földet. A levelek minden széllökésre felugranak, mint megannyi apró vörösbegy. Megállok egy pad mellett, leülök, és magam felé fordítom Sam babakocsiját. Szemtől szemben ülünk. A környező fákon megreccsen egy-egy gally: madarak. Építik a fészküket, vagy ebédelni készülnek. Elnézem Samet. Ő áhítattal figyeli a leveleket, azt a néhányat, ami még nem adta meg magát az ősznek, és még mindig a faágba kapaszkodik. A gyerek az ég felé emeli icipici ujját, és hangokat ad ki. – Fa – magyarázom. Elmosolyodik. Felismeri bennem az anyját. Én viszont úgy érzem magam ettől, mintha bakanccsal rúgtak volna gyomron. Eltart egy darabig, amíg levegőt tudok venni. – Sam, ha már itt vagyunk, azt hiszem, meg kell beszélnünk valamit – mondom. A baba még szélesebben mosolyog. – Bocsánatot kell kérnem tőled. – Megköszörülöm a torkom. – Az utóbbi időben nem szenteltem neked túl sok figyelmet. Az a helyzet, hogy… – Elhallgatok, egy férfi halad el a pad előtt. – Szóval, az a helyzet – itt lehalkítom a hangom –, hogy rád sem bírtam nézni… – Megint abbahagyom. A gyerek még jobban mosolyog. – Inkább így. – Odahajolok, kitakarom, és kinyitom a rögzítőcsatokat – Gyere ide, hogy halld, amit mondok. – Kiemelem a babakocsiból, és az ölembe ültetem. Magamhoz szorítom meleg kis testét. A feje tetejére fújom a levegőt. Leheletvékony hajszálai olyan lágyak, mint a bársony, a teste olyan kis puha, pufók, hogy szívem szerint erőből magamhoz szorítanám. – Szóval, az a helyzet – mormolom a feje tetejéhez bújva –,
hogy ha rád néztem volna vagy megölelgetlek, mint korábban oly sokszor, úgy éreztem volna: összetörik a szívem, mert valahányszor megláttalak, eszembe jutott, mit vesztettem el. – Sam a szemembe néz, és válaszként gügyög valamit. – Hogy is félhettem rád nézni? – Megcsókolom az orrát. – Nem téged kellett volna büntetnem, de nem az én kisbabám vagy, és ezt olyan nehéz elfogadni! – Megtelik a szemem könnyel, hagyom, hadd csorduljon ki. – Azt akartam, hogy legyen egy kisfiam vagy kislányom, aki ha elmosolyodik, az emberek azt mondják: „Nézd már, tisztára úgy nézel ki, mint az anyukád!”, vagy legalább a szeme, az orra olyan, mint az enyém. Mert nekem is mindig ezt mondták. Azt, hogy úgy nézek ki, mint az anyukám. És én nagyon szeretem, ha ezt mondják, mert hiányzik az anyukám, és mindennap emlékezni akarok rá. De rád nézni, az más. Nem akartam folyton emlékezni, hogy meghalt a kisbabám. – Ba-ba – felel Sam. – Ba-ba nincs többé, Sam. Ha fiú, Sean, ha lány, Grace – szipogom. Megtörlöm az orrom. Samet nem hatják meg a könnyeim, elfordul, és egy madárra koncentrál, amelyik ott ugrál a közelben. Rámutat a kövér kis ujjával. – Madár – mondom a könnyeimen keresztül. – Ba-ba – válaszol. Elmosolyodok, megtörlöm a szemem. Még mindig ömlenek a könnyeim. – De nincs se Sean, se Grace. – Szorosan magamhoz ölelem a kisbabát, és szabadon engedem a könnyeimet. Sam úgysem tudja elmondani senkinek, mi történt. A madár ugrik néhányat, aztán elrepül. Eltűnik az égbolton. – Ba-ba elment – mutatja Sam tárt karokkal, felfelé fordított tenyerekkel. A szememmel követem, ahogy a madár messzire száll. Már csak apró porszem az égen. Felszáradnak a könnyeim. – Ba-ba elment – ismétlem meg.
~ – Mit látunk a képen? – kérdi Justin. Mindenki a vetítővásznat figyeli, senki nem felel. – Kezdjük az alapokkal. Egy csendes szobában fiatal nő ül egy asztal mellett. Levelet ír. Látjuk, hogy ahogy ír, úgy mozog a pennája. Azt ugyan nem tudjuk, mit ír, de az arcán játszadozó halvány mosoly azt sugallja, számára kedves a címzett. Talán a szeretője. A nő előrehajtja a fejét, így szabadon marad a nyaka elegáns vonala…
~ Sam a babakocsiban ül, és kék zsírkrétával köröket rajzol egy lapra. Helyesebben szólva ütögeti vele a lapot, így pontokat fest, miközben a zsírkréta szilánkjai úgy szállnak mindenfelé, mint a repeszek. Nekem toll és papír van a kezemben. Megfogom a kalligrafikus tollam, és megpróbálom elképzelni, hogy hallom Justin szavait az út másik oldaláról. Nincs szükségem rá, hogy élőben lássam a „Nő levélírás közben”-t, mert Justin emlékein keresztül már az én agyamba is beleégett minden részletével együtt. Írni kezdek.
Tizenhét éves koromban a goth korszakomat éltem. A hajamat feketére, az arcomat fehérre festettem, az ajkam pirosra rúzsoztam, és piercinget tetettem bele. Hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, anyám mindkettőnket beíratott egy kalligráfia-órára a helyi iskolába. Minden szerdán este hétkor. Anya azt olvasta egy modern nevelési könyvben, hogy ha az ember közös programokban vesz részt a gyerekeivel, akkor azok sokkal könnyebben, maguktól megnyílnak, és mesélnek a dolgaikról, érzéseikről. A könyv szerint ez sokkal hatásosabb, mint szemtől szemben leülni velük, és formális, szinte vallatós stílusban kikérdezni őket. Apa nem értett egyet a könyvvel, neki az utóbbi megközelítés volt szimpatikusabb. Mindenesetre anya elképzelése bevált, mert bár sokat nyavalyogtam a nem túl szórakoztató órák miatt, mégis megnyíltam, és tényleg mindent elmondtam neki. Na jó, majdnem mindent. A többit viszont intuíció útján kitalálta. A végén mélyebb szeretetet, tiszteletet, megértést éreztem az anyám iránt. Már embert és nőt is láttam benne, nem csak egy anyát. És persze kitanultam a kalligráfiát. Azt tapasztaltam, hogy ha a tollat a papírra helyezem, és ráhangolódom az írás ritmusára, lélekben visszarepülök azokra az órákra, azokra a székekre, ahol anyámmal ültem. És hallom anya hangját, érzem az illatát. Eszembe jutnak a beszélgetéseink. Néha furcsa a dolog, mert ilyenkor tizenhét éves vagyok. Általában próbáljuk elkerülni a személyes témákat. A magunk módján persze beszélünk róluk, az akadályok ellenére is. Anyám talán maga sem tudta, de nagyon okosan választott nekem elfoglaltságot. A kalligráfiának ritmusa van, a gyökerei a gót stílushoz kötődnek, a betűket a pillanat lendülete írja, és talán egy kis rátartiság is van benne. Egyenstílus, mégis egyedi. Jó lecke volt: megtanultam, hogy a konformizmus, az alkalmazkodás talán mégsem a világ vége, mivel az ember rengetegféleképpen kifejezheti önmagát egy korlátokkal övezett világban, mégis anélkül, hogy átlépné a korlátokat. Felpillantok az írásból. – Trompe l'oeil – mondom fennhangon, mosolyogva. Sam kezében megáll a zsírkréta. Érdeklődve néz rám.
~ – Ez mit jelent? – kérdi Kate. – A „trompe l'oeil” egy művészeti technika. Nagyon valószerű képeket tár a néző elé, aki ezáltal úgy érzi, hogy a valódi helyszínt, a valódi tárgyakat látja, nem csak egy kétdimenziós festményt. A kifejezés francia eredetű: a francia „trompe” szó azt jelenti: becsap, míg a „l'oeil” jelentése: szem – mondja Justin. – Becsapja a szemet. – Ismétli, és újra körbenéz a hallgatóság soraiban. Hol vagy?
– Na, hogy sikerült? – kérdezi Thomas, a sofőr, ahogy Justin az előadása után visszaül az autóba. – Láttam, hogy ott áll a terem végében. Úgyhogy mondja meg ön. – Hát, én nem tudok valami sokat a művészetről, de maga aztán érti, hogy kell sokat beszélni egy levelet író lányról. Justin elmosolyodik, és a következő palack vízért nyúl. Nem szomjas, de ha már ott van a keze ügyében, ingyen… – Keresett valakit? – kérdi Thomas. – Hogy érti ezt? – Láttam, hogy többször is körbenéz a hallgatók között. Nő van a dologban, ugye? – vigyorog. Justin elmosolyodik, és megrázza a fejét. – Fogalmam sincs. Ha elmesélném a sztorit, azt hinné, megkattantam.
~ – Na, mi a véleményed? – kérdezem Kate-től a Merrion Square en sétálgatva. Az előbb mesélte el az előadás minden részletét. – Mi a véleményem? – ismétli meg, ahogy lassan Sam babakocsiját tolja. – Az a véleményem, nem számít, hogy tegnap este édesköményes carpacciót vacsorázott-e, így is, úgy is elbűvölő embernek tűnik. És az a véleményem, hogy teljesen mindegy, miért érzed azt, hogy vonzódsz hozzá, vagy össze vagy vele kapcsolva. Most már ne rohangálj utána, egyszerűen csak mutatkozz be neki. – Azt nem lehet – rázom meg a fejem. – Miért nem? Amikor a buszod után futott, amikor meglátott a balettelőadáson, akkor úgy tűnt, érdekled. Azóta mi változott? – Nem akar tőlem semmit. – Honnan tudod? – Tudom. – Honnan? Nehogy nekem azt mondd, hogy kiolvastál valami hülyeséget a teafüvedből! – Mostanában kávézom. – Dehát te utálod a kávét! – Úgy tűnik, ő nem. Kate nem akar negatív lenni, inkább elfordítja a fejét. – Azzal van elfoglalva, hogy megtalálja a nőt, akinek megmentette az életét. Már nem foglalkozik velem. Kate, a kezében volt az elérhetőségem, és mégsem telefonált. Egyszer sem. Sőt, nem egyszerűen nem telefonált, ki is dobta a papírt egy konténerbe. Ne kérdezd, honnan tudom. – Ahogy ismerlek, feltehetőleg ott feküdtél a konténer aljában. Nem felelek. – Meddig akarod még ezt folytatni? – sóhajt Kate. – Már nem sokáig – vonom meg a vállam. – És mi van a munkával? És Conorral? – Conorral végleg vége, erről nincs mit mondanom. Négy év különélés, utána elválunk. Ami a munkát illeti, már beszóltam az irodába, hogy jövő héten visszamegyek dolgozni. Máris be vagyok táblázva megbeszélésekkel, és ami a házat illeti… A francba! – Az órámra pillantok. – Rohannom kell, egy óra múlva mutatom meg a házat egy érdeklődőnek! Egy gyors puszi, és már futok is a legközelebbi buszhoz.
~ – Oké, itt vagyunk. – Justin az autó ablakából nézi meg a vérellátó szolgálatnak is helyt adó épületet. Szeme a második emeletet pásztázza. – Vért akar adni? – kérdezi Thomas. – Semmi esetre. Csak látogatóba jöttem valakihez. Nem hiszem, hogy sokáig maradok. Ha rendőrt lát, indítsa be a motort. – Mosolyogni próbál, de nem túl meggyőző. A recepción idegesen bemondja Sarah nevét. A váróterembe irányítják. Ott már sokan vannak, ránézésre mindenki épp ebédszünetben ugrott ki a munkahelyéről vért adni. Elegáns ruhában, újságot olvasva várják, hogy név szerint szólítsák őket. A mellette ülő nő magazint lapozgat. Justin közelebb húzódik hozzá. A válla fölé hajol, és a fülébe súg. – Jól meggondolta, mit csinál? A nő ijedtében ugrik egyet. Hirtelen mindenki leereszti az újságját, magazinját, és Justinra mered. Ő köhint egyet, és elfordítja a fejét, mintha nem is ő csinálta volna. A szoba falain plakátok sorakoznak, véradásra bátorítják a várakozókat. Olyan poszterek is ki vannak akasztva, amelyek kisgyerekeket ábrázolnak, és a leukémia vagy más betegségek túlélőit. Justin már vagy harminc perce várakozik. Percenként az órájára néz, tudja, hogy nemsokára újra a reptéren kell lennie. Ahogy az utolsó véradójelölt is elhagyja a termet, az ajtóban megjelenik Sarah. – Justin. – A nő hangjában nincs él, keménység, harag. Csendesen, megbántottan szól. Es ez rosszabb. Justin jobban szeretné, ha mérges lenne. – Sarah – áll fel, hogy köszöntse. Esetlenül megölelik egymást. Justin ad Sarah-nak egy puszit, amiből gyorsan kettő lesz, aztán már a harmadik is útjára indul, és majdnem csókba fordul, de Sarah elhúzódik, és véget vet a komikus üdvözlési ceremóniának. – Nem tudok sokáig maradni. Rohannom kell vissza a reptérre, nemsokára indul a gépem. Csak be akartam köszönni, szemtől szemben találkozni veled. Beszélhetünk néhány percet? – Persze – felel a nő. Belép a szobába, leül. A karját keresztbe fonja a mellén. – Ó! – néz körül Justin. – Nincs irodád vagy valami hasonló? – Itt is jó, csendes, diszkrét. – Hol az irodád? A nőnek gyanakvóan összeszűkül a szeme. Justin ráébred, hogy ez a módszer sehova sem vezet. Gyorsan helyet foglal Sarah mellett. – Tulajdonképpen azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Legutóbb nagyon csúnyán viselkedtem. Illetve nem csak legutóbb, és nemcsak a találkánkon, hanem utána is. Őszintén sajnálom. A nő bólint. Várja a folytatást. A francba, csak ennyit akartam mondani. Gondolkozz, gondolkozz. Sajnálod, és… – Nem akartalak megbántani. Teljesen összezavartak azok az őrült vikingek. Tulajdonképpen az utóbbi egy-két hónapban mindennap
összezavart valami őrült viking, és, öööö… – Gondolkozz! – Merre van itt a mosdó? Elszaladnék, ha nem gond. A nőt kicsit meglepi Justin viselkedése, de útbaigazítja. – Persze. A folyosó végén lesz, arra.
~ A házunk utcai falán egy vadonatúj „Eladó” tábla hirdeti, mik a terveink az ingatlannal. Odakint Linda és a férje, Joe, az arcukat az ablakhoz nyomva bámulnak be a nappaliba. Egy pillanatig úgy érzem, meg kell védenem a házamat, de az érzés a következő minutumban már el is párolgott. Az otthon nem egy hely. És semmi esetre nem ez a hely. – Joyce? Ön az? – ereszti le Linda a napszemüvegét Bizonytalan mosollyal üdvözlöm őket. A zsebembe nyúlok a kulcsokért. A csomóról már hiányzik a slusszkulcsom és a plüss katicabogár, ami még anyáé volt. Még a kulcscsomónak is odalett a személyisége, a játékossága. Szárazon teljesíti a funkcióját, ennyi. – A haja… Annyira máshogy néz ki! – Jó napot, Linda, jó napot, Joe! – nyújtok nekik kezet. Linda mást forgat a fejében: előrelép, és erősen megölel. – Úgy sajnálom, ami önnel történt – szorít magához. – Szegény kislány. Ha közelebbi ismerősök lennénk, talán még kedvesnek is tartanám a gesztusát, de az ismeretségünk mindössze annyiban merül ki, hogy pár hete megmutattam neki három házat. Akkor a jóformán teljesen lapos hasamhoz kezdett nyúlkálni, miután megtudta, hogy terhes vagyok. Csak az utóbbi hónapban tudtam végre megfogalmazni és kimondani, de roppantul idegesített, hogy a terhességem alatt a testem gyakorlatilag a közvagyon részévé vált. Linda suttogásig halkítja a hangját. – Ezt a kórházban csinálták? – pillant a hajamra. – Nem – nevetek. – A fodrásznál – csiripelem. Szokás szerint színre lépett Trauma asszony, hogy megmentsen. Kinyitom az ajtót, magam elé engedem őket. – Ó! – sóhajt lelkesen a nő. A férje elmosolyodik, megfogja a kezét. Bevillan a pillanat, amikor tíz éve eljöttünk Conorral megnézni a frissen megüresedett házat. Előtte egy öreg néni lakott itt húsz évig, teljesen egyedül. Az ifjú Conor és tíz évvel fiatalabb énem most besétál a házba, és hirtelen azon kapom magam, hogy szerepet cseréltünk: ők igaziak lettek, én pedig csak szellemként vagyok jelen. Eszembe jut minden: mit láttunk, miről beszéltünk, amikor először betettük ide a lábunk. Bűzlött a ház. Tele volt öreg szőnyegekkel, a padló nyikorgott, az ablakkeretek teljesen elrohadtak, a tapéta olyan régi volt, hogy időközben talán háromszor is kiment a divatból. Undorító volt, és látszott, hogy feneketlen pénznyelő kút… És mégis, ahogy ott álltunk, ahol most Linda áll a férjével, első látásra beleszerettünk. Akkor Conor még az a Conor volt, akit úgy szerettem, én pedig a régi önmagam, tökéletes pár. Előttünk állt a jövő. Aztán Conor átvedlett a mai Conorrá, én pedig a mai Joyce-szá, akit ő már nem szeretett. Ahogy szépült a ház, úgy romlott meg a kapcsolatunk. Az első éjszakánkon akkor is boldogok lettünk volna, ha egy macskaszőrtől és élősködőktől hemzsegő szőnyegen kell aludnunk. Később a házasságunk minden apró
hibáját a házon keresztül próbáltuk megjavítani: vettünk még egy ülőgarnitúrát, felújítottuk az ajtókat, kicseréltük a huzatos ablakokat. Bár magunkra fordítottuk volna azt a rengeteg időt, amit a házba öltünk; önmegújításra lett volna szükségünk, nem házfelújításra. Csakhogy egyikőnknek sem jutott eszébe, hogy a házasságunk huzatos lyukait is be kellene tömni. A szél fütyülve fújt át a résein, de egyikőnk sem figyelt oda. Míg végül egy nap arra ébredtünk, hogy minden jéghideg körülöttünk. – Nos, nézzük meg a házat. – Belépünk. – A földszinten körbevezetem önöket, de, khm… – felnézek a babaszoba ajtajára. Már nem lüktet, mint aznap, amikor hazaértem a kórházból. Már csak egy halk, csendes ajtó, jól nevelt nyílászáró módján viselkedik. – Odafent egyedül is szétnézhetnek. – A tulajdonos még mindig itt lakik? – kérdi Linda. Körülnézek. – Nem, nem. Rég elköltöztek.
~ Justin a hosszú folyosón a mosdó felé baktat. Útközben elolvassa az összes ajtófeliratot, Sarah irodáját keresve. Fogalma sincs, hol kezdje, de ha esetleg megtalálná az augusztus végén a Trinity College-ban begyűjtött vérminták adatait tartalmazó mappát, egy lépéssel közelebb lenne a megoldáshoz. Aztán megpillantja Sarah nevét. Halkan bekopog. Senki nem válaszol, úgyhogy belép, és becsukja maga mögött az ajtót. Gyorsan körülnéz: a polcokon mappák százai sorakoznak. Egy lépéssel az iratszekrénynél terem, kutakodni kezd. Röviddel később elfordul a kilincs. Justin visszadobja a kezében lévő aktát a szekrénybe, és hátrafordul. Megdermed. Sarah áll az ajtóban döbbent arccal. – Justin? – Sarah? – Mit csinálsz az irodámban? Intelligens ember vagy. Találj ki valami okosat! – Eltévedtem. Sarah karba teszi a kezét. – Mi lenne, ha végre elmondanád az igazat? – Úton visszafelé megláttam a neved az ajtón. Gondoltam, benézek, hogy lássam, milyen az irodád. Tudod, én úgy tartom, hogy az emberről mindent elmond az irodája, és azt gondoltam, ha közös jövőben gondolko… – Nem gondolkodunk közös jövőben. Kizárt. – Mm, értem. De ha közös jövőben gondolkodnánk… – Nem. Justin végignéz Sarah íróasztalán. Meglát egy fényképet, amelyen Sarah egy szőke kislányt tart a kezében. Mellette egy férfi. Boldog arccal állnak modellt a kamerának a tengerparton. Sarah követi a tekintetét. – Az ott a lányom, Molly. – Összepréseli az ajkát. Haragszik magára, hogy megszólalt. – Van lányod? – Justin a kép után nyúl, de mielőtt hozzáérne, Sarah-ra néz, hogy engedélyt kérjen. A nő egy kicsit megenyhülve bólint, Justin a kezébe veszi a fotót.
– Gyönyörű kislány. – Igen. – Hány éves? – Hat. – Nem is tudtam, hogy van lányod. – Nagyon sok mindent nem tudsz rólam. Amikor találkoztunk, soha nem maradtál elég sokáig, hogy más téma is felmerüljön rajtad kívül. Justint szíven üti a megjegyzés. Összehúzza magát. – Sarah, én annyira sajnálom. – Az előbb is ezt mondtad, őszintén, aztán bejöttél az irodámba, és kutakodni kezdtél. – Nem kutakodtam… A nő tekintete a tudomására hozza, jobb, ha nem próbál megint hazudni. Sarah lágyan kiveszi a kezéből a fényképet. Egyáltalán nem haragos vagy agresszív, csak csalódott. Nem ez az első alkalom, hogy egy Justinhoz hasonló idióta becsapta. – A férfi a fényképen? Sarah szomorú arccal néz a képre, aztán visszateszi az asztalra. – Nagyon szívesen beszéltem volna róla korábban – mondja a nő halkan. – Sőt, emlékszem, hogy legalább két alkalommal meg is próbáltam elmesélni. – Sajnálom – ismétli Justin. Olyan aprónak érzi magát, hogy alig lát ki az íróasztal mögül. – Most itt vagyok, hallgatlak – Arra is emlékszem, hogy azt mondtad, nemsokára megy a repülőd – felel a nő. – Igen – bólint Justin, és az ajtóhoz lép. – Tényleg, igazán, nagyon, nagyon sajnálom. Nagyon szégyellem magam, azt hiszem, ez tényleg szánalmas volt. – Hallja a saját szavait, és érzi, hogy ez most tényleg a szíve mélyéről jött. – Mostanában nagyon furcsa dolgok történnek velem. – Kivel nem? Mindenkinek megvan a keresztje, Justin. Légy olyan jó, hogy nem rakod a vállamra a tiedet. – Jól van – bólint újra a férfi, és egy utolsó, bocsánatkérő mosollyal kilép az irodából. Lesiet a lépcsőn, ki az autóhoz. Icipicinek érzi magát.
– – – – – – – – – –
Mi az? Nem tudom. Töröld meg. Töröld meg te. Láttál már életedben ilyen izét? Igen, talán. Hogyhogy talán? Vagy láttál, vagy nem. Ne szórakozz velem. Nem szórakozok, próbálom kitalálni, mi ez. Szerinted lejön? Fogalmam sincs. Kérdezzük meg Joyce-ot.
Linda és Joe egymás között sutyorognak a folyosón. Magukra hagytam őket, hadd nézzenek egyedül körbe, én pedig visszavonultam a konyhába, és kávéval a kezemben nézem anya rózsabokrát a kert hátsó végében. Lelki szemeimmel látom, ahogy Joyce és Conor egy forró nyári napon rádiót hallgat, és kint napozik a füvön. – Joyce! Kérdezhetünk valamit? – Persze. Leteszem a kávésbögrét, és elindulok feléjük. Útközben elhaladok Conor szelleme mellett, aki épp a specialitását, lasagne á la Conort főz, és Joyce szelleme mellett, aki pizsamában ül a kedvenc fotelében, Mars szeletet majszolva. Linda és Joe térden állva vizsgálgatják a lépcső aljánál éktelenkedő foltot. Az én foltomat. – Talán bor – mondja Joe, és rám néz. – Mondott a tulajdonos valamit erről a foltról? – Ööö… – Megremeg a lábam, lehet, hogy a térdem nem fogja bírni. A korláthoz hajolok, belekapaszkodom, de igyekszem úgy tenni, mintha csak azért hajolnék le, hogy jobban megvizsgáljam. Behunyom a szemem. – Úgy tudom, már többször is megpróbálták eltüntetni. Miért, szeretnék megtartani a szőnyeget? Linda oda és vissza végigméri a lépcsőt. Felhúzott orral néz végig a dekoráción (én csináltam!). – Nem. Inkább nem. A sima fapadló is nagyon jól nézne ki. Szerinted nem? – kérdi Joe-tól. – De igen – bólint a férfi. – Szép halvány tölgyfa. – Igen – helyesel Linda. – Szóval nem, azt hiszem, nem tartanánk meg a szőnyeget – Újra felhúzza az orrát. Egyáltalán nem akartam eltitkolni, ki a ház tulajdonosa. Nincs is értelme, hisz' úgyis látni fogják, ha megveszik. Azt hittem, tudják, hogy az enyém az ingatlan, de úgy tűnik, mégsem. Már kivesézték a dekorációt, a szobák elrendezését, és a számukra szokatlan hangokat és szagokat. Igazából nem zavar, de azt hiszem, fölösleges lenne most bedobnom ezt az információt. Csak annyit érnék el vele, hogy zavarba hoznám őket. – Úgy látom, tetszik a ház. – Mosolyogva figyelem az izgalomtól és melegségtől ragyogó arcukat. Végre itt egy hely, ahol otthon érzik magukat – Igen – vigyorog Linda. – Tudja, hogy a korábbi házakban mindig találtunk valami apró kivetnivalót De most más a helyzet. Mielőbb ki kell költöznünk a lakásunkból valami nagyobb ingatlanba, mert terjeszkedünk. Helyesebben szólva, én terjeszkedem – viccel idegesen. Most veszem csak észre, hogy gömbölyödik a hasa, és kiáll belőle a köldöke. – Nahát! – Gombóc ugrik a torkomba, megremeg a térdem, és megtelik könnyel a szemem. Úristen, csak minél gyorsabban érjen véget ez a pillanat! Hála istennek, tapintatosak, elfordulnak. – Ez igazán nagyszerű, gratulálok! – szólok a legvidámabb hangomon. Még én is hallom, milyen üresen cseng, mennyire hiányzik belőle az őszinteség legzsengébb csírája is. – Az a fenti szoba tökéletes lenne – int Joe a fejével a babaszoba felé. – Igen, az egy gyönyörű szoba.
Aztán újra előtör belőlem az agymosott külvárosi anyuka a 60-as évekből, és hatalmas szemekkel végig „hú”-zom, és „nahát”-ozom a következő perceket. – El sem hiszem, hogy nem akarják megtartani a bútort – néz körül Linda. – Nos, mindketten kisebb ingatlanba költöznek, ahová már nem fér be ennyi minden. – Értem, de ők semmit nem visznek magukkal! – Igaz – mosolyodom el –, csak a rózsabokrot a hátsó kertből. És egy bőröndnyi emléket.
~ Justin egy sóhajjal zuhan be az autóba. – Magával meg mi történt? – Semmi. Kérem, hogy vigyen egyenesen a reptérre, késésben vagyok. – Justin az ablakpárkányra támasztja a könyökét, és a kezébe temeti az arcát. Utálja magát, utálja azt az önző, szerencsétlen embert, akivé lett. Jó, lehet, hogy nem illettek össze Sarah-val, de milyen alapon használta ki ezt a nőt, hogy utána még magával is rántsa a saját önzése és reménytelensége mocsarába? – Van itt nálam valami, ami szerintem fel fogja dobni – szól Thomas, és kinyitja a kesztyűtartót. – Ne. Igazán nem vagyok abban a hangú… – megáll, ahogy meglátja, hogy Thomas egy borítékot húz elő, pont ugyanolyat, mint amilyenben a korábbi üzenetek érkeztek. Hátranyújtja Justinnak. – Ezt honnan kapta? – Felhívott a főnököm, és megkért, hogy adjam ezt oda önnek, még mielőtt odaérnénk a reptérre. – A főnöke… – szűkíti össze a szemét Justin. – Hogy hívják a főnökét? Thomas nem felel egy darabig. – John – mondja végül. – John Smith? – kérdi Justin szarkasztikus hanglejtéssel. – Személyesen! Justin látja, hogy Thomasból nem tud több információt kihúzni, úgyhogy a figyelmét a boríték felé fordítja. Lassan forgatja, nem tudja eldönteni, kinyissa-e vagy sem. Megtehetné, hogy nem nyitja ki, és ezzel azonnal véget vetne ennek az egész mizériának. Az életét visszaterelné a normális kerékvágásba. Nem használna többé ki másokat. Találkozhatna egy szép nővel, és képes lenne jól bánni vele. – Nos? Nem akarja kinyitni? – kérdi a sofőr. Justin továbbra is csak forgatja a kezében a borítékot. – Talán – válaszol.
~ Amikor apa ajtót nyit nekem, a fülében ott az mp3-lejátszó fülhallgatója, a kezében a készülék. Tetőtől talpig végigmér. – HÚ, NAGYON JÓL NÉZEL KI, GRACIE! – ordítja teli torokból. Az utca túloldalán egy férfi a kutyáját sétáltatja, a nagy hangra ő is idefordul. – VALAMI KÜLÖNLEGES ALKALOMRÓL JÖSSZ?
Elmosolyodom. Végre valami, ami segít megkönnyebbülni. Az ajkamra teszem a mutatóujjam, és leveszem apa fejéről a fülhallgatót – A házat mutattam be egy pár ügyfelemnek. – És tetszett nekik? – Pár nap múlva visszajönnek, hogy pontosan lemérjenek mindent. Ez jó előjel. De most, hogy ott voltam, rájöttem, mennyi mindenen át kell még mennem. – Még nem mentél át elég sok mindenen? Nehogy azt hidd, hogy heteken át sírnod kell, csak hogy jobban érezd magad. Elmosolyodom. – Úgy értem, még át kell néznem a dolgaimat, amiket ott hagytam. Szerintem a bútorok nagy részét nem akarják megtartani a vevők. Ami nem kell, lehozhatom a garázsodba? – Úgy érted, az asztalosműhelyembe? – Igen, ahová tíz éve be sem tetted a lábad. – De betettem a lábam – védekezik. – Na jól van, rakj oda, amit akarsz. Azt hiszem, már soha nem fogok megszabadulni tőled – mondja halvány mosollyal. Ahogy leülök a konyhaasztal mellé, apa rögtön talál magának elfoglaltságot: vizet tölt a teáskannába. Bárki is lép be a konyhába, apa automatikusan főz neki egy teát. – Na és, mi volt tegnap a hétfői klubban? Fogadok, hogy Donal McCarthy egy szavadat sem hitte el. Milyen arcot vágott? – hajolok előre, és izgatottan várom a válaszát. – Nem volt ott – felel apa. Hátat fordít, elővesz magának a szekrényből egy csészét és egy csészealjat, nekem pedig egy bögrét. – Micsoda?! Hogyhogy? Pont amikor ilyen hatalmas sztorit akartál neki elmesélni! Az a disznó! Na de jövő héten elkapod, nem igaz? Apa lassan fordul vissza. – A hétvégén meghalt. Holnap lesz a temetése. Úgyhogy egész este róla beszélgettünk, meg a történeteiről, amelyeket legalább százszor elmesélt. – Ó, apa, részvétem. – Hát, ez van. Ha a hétvégén nem hal meg, akkor biztos menten összeesik, amikor meghallja, hogy találkoztam Michael Aspellel. Talán jobb is így – mosolyog szomorúan. – Tudod, nem is volt olyan rossz ember. Néha nagyon feldühítettük egymást, de azért sokat bohóckodtunk együtt. Együtt érzek apával. Igaz, hogy ez nagyon apró dolog egy barát elvesztéséhez képest, de szegény annyira várta, hogy megoszthassa a történeteit a fő riválisával. Mindketten szótlanul ülünk. – A rózsákat megtartod, ugye? – kérdi végül apa. Rögtön tudom, mire utal. – Persze, hogy megtartom. Arra gondoltam, nagyon jól festene a bokor a kertedben. Apa kinéz az ablakon, és megszemléli a kertet. Valószínűleg azt keresi, hova ültesse a rózsát. – Nagyon vigyázni kell az áthelyezéssel, Gracie. Az erős sokk gyengüléshez vezet. Talán visszafordíthatatlan gyengüléshez. Szomorúan elmosolyodom.
– Egy kicsit túlzol, de ne aggódj, apa, megleszek valahogy. Jólesik, hogy foglalkozol velem. Apa még mindig háttal áll. – A rózsáról beszélek. Csörögni kezd a telefonom. Úgy rezeg, hogy majdnem leesik az asztalról. – Halló? – Joyce, itt Thomas beszél. Most szállt ki az embered az autóból. A reptéren. – Nagyon szépen köszönöm. Átadtad neki a borítékot? – Hát igen. A boríték. Szóval igen, odaadtam, de most vettem észre, hogy ott hagyta a kocsi hátsó ülésén. – Micsoda?! – ugrom fel a székből. – Menj vissza! Menj vissza! Fordulj vissza! Mindenképp oda kell adnod a levelet. Ottfelejtette! – Namármost, az a helyzet, hogy nem volt benne olyan biztos, hogy ki akarja-e nyitni a borítékot. – Mi?! Miért?! – Nem tudom, kedvesem! Amikor utoljára beszállt az autóba, és megkért, hogy hozzam ki a reptérre, odaadtam neki. Pontosan ahogy kérted. Nagyon levertnek tűnt, gondoltam, feldobom egy kicsit. – Levert volt? Miért? Mi baja volt? – Joyce, kedvesem, tényleg nem tudom. Annyit tudok, hogy teljesen ki volt készülve, amikor beszállt. Odaadtam neki a borítékot, ő sokáig nézte, de amikor megkérdeztem, hogy kinyitja-e, csak azt mondta, talán. – Talán – ismétlem. Megsértettem valamivel? Vagy Kate mondott neki valami? – Tehát amikor kijött a galériából, teljesen ki volt készülve? – Nem, a galéria után nem. A reptéri fuvar előtt megálltunk a véradóklinikánál is a D'Olier Streeten. – Vért adott? – Nem. Azt mondta, találkozik valakivel. Uramisten, lehet, hogy rájött, én kaptam a vérét, és hallani sem akar rólam. – Thomas! Nem tudod, hogy kinyitotta-e? – Lezártad a borítékot? – Nem. – Akkor honnan tudjam? Nem láttam, hogy kinyitja. Bocsánat. Útban hazafelé bevigyem hozzád? – Légy szíves. Egy órával később Thomas megjelenik a házunk ajtajában, és átnyújtja a borítékot. Érzem, hogy még mindig benne vannak a jegyek. Ez szíven üt. Miért nem nyitotta ki Justin a levelet? Miért nem vette el a jegyeket? – Tessék, apa – csúsztatom a borítékot át a konyhaasztalon. – Ajándék. – Mi van benne? – Jegyek az operába, az első sorba. Jövő hétvégére – felelek szomorúan. A kezemre hajtom a fejem. – Valaki másnak szántam, de ő nem akar elmenni. – Opera – vág vicces arcot apa. Felnevetek. – Mit mondjak, ahol én felnőttem, nem volt sok opera a környéken. – Ettől függetlenül kinyitja a borítékot. Én felállok, hogy csináljak még egy kávét.
– Kedvesem, én azt hiszem, kihagyom ezt az opera-dolgot, de azért köszönöm. Sarkon pördülök. – De miért, apa? A balett is tetszett, pedig előtte nem hitted, hogy fog. – Igen, de oda együtt mentünk. Egyedül azért nem mennék el. – Nem is kell. Két jegyünk van. – Hát, én csak egyet látok. – Pedig kettő van, nézd meg még egyszer. Apa fejjel lefelé fordítja a borítékot, és megrázza. Kiesik belőle egy papírcetli, és az asztalon landol. Megdobban a szívem. Apa az orra hegyére biggyeszti a szemüvegét, és megvizsgálja a fecnit. – Elkísérsz? – olvassa lassan. – Nahát, kedvesem, ez igazán aranyos tőled… – Mutasd csak! – hitetlenkedve kikapom a kezéből a papírt, hogy a saját szememmel lássam, mi áll rajta. Aztán még egyszer elolvasom. Majd még egyszer és még egyszer. Elkísérsz? Justin.
– Találkozni akar velem – mondom Kate-nek izgatottan. Kibomlott a ruhám felső része, az egyik szabadon lógó madzagot tekergetem az ujjam körül. – Vigyázz, még elszorítod az ereidet – válaszol Kate anyáskodóan. – Kate! Nem hallod, amit mondok? Azt mondtam, találkozni akar velem! – Nagyon helyes. Miért, mit vártál? Ennek előbb-utóbb be kellett következnie, nem? Komolyan mondom, Joyce, hetek óta szórakozol ezzel az emberrel. Ha tényleg úgy van, ahogy mondod, és megmentette az életed, miért ne akarna találkozni veled? A férfiúi büszkeségének is jót tesz. Ez olyan, mintha fehér lovon érkezne, ragyogó páncélban. – Nem igaz. Nem olyan. – Egy férfi szemében olyan. Egy férfi csapodár szemében – teszi hozzá agresszív hangsúllyal. Résnyire zárt szemmel vizsgálom meg az arcát. – Minden oké? Kezdesz úgy beszélni, mint Frankie. – Ne harapdáld az ajkad, mert vérezni fog. Igen, minden a legnagyobb rendben. Minden király. – Sziasztok, én is itt vagyok! – jelenti be Frankie színpadiasan, ahogy beviharzik az ajtón, és leül mellénk az egyik ülésre. A Kate-ék házához közeli uszoda nézőterén ülünk. Alattunk Eric és Jayda nagy csapásokkal rója a medencét. Úszásórájuk van. Mellettünk Sam kíváncsian szemléli a világot a babakocsijából. – Csinál ez a gyerek néha valamit? – nézi Frankie gyanakvóan Samet. Kate elengedi a megjegyzést a föle mellett. – Egyes számú beszélgetési téma a mai napra: miért van az, hogy mindig olyan helyen találkozunk, ahol ilyen izék mászkálnak? – mutat a szemével a körülöttünk hemzsegő totyogókra. – Hol vannak a régi szép
idők, amikor bárokban, éttermekben és megnyitókon találkoztunk? Régen eljártunk mindenfelé, és szórakoztunk! – Én így is kibaszott jól szórakozom – válaszol Kate egy kicsit túl védekezően, és túl hangosan. – Az életem egy kibaszott nagy, féktelen buli. Frankie nem veszi észre, hogy van valami szokatlan Kate hangjában. Vagy lehet, hogy észreveszi, mégis folytatja. – Igen, találkozom más párokkal, akik szintén nem voltak sehol már legalább egy hónapja. Bocs, de nekem ez nem túl szórakoztató. – Majd megérted, ha neked is lesznek gyerekeid. – Nem akarok gyereket. Minden oké? – Igen. Kate azt mondja, „minden király” – felelek, idézőjeleket formálva az ujjaimmal. – Ja, vagy úgy – mondja Frankie lassan. „Christian”, mutatja a szájával. Megvonom a vállam. – Van valami, amit szívesen kibeszélnél magadból? – kérdezi Frankie. – Tudod mit? Igen – fordul felé Kate tüzes szemmel. – Nagyon fárasztanak az apró megjegyzéseid az életemről. Ha neked nem jó itt, vagy az én társaságomban, akkor húzz el máshova, csak tudd, hogy én nem megyek utánad. – A haragtól vörös arccal elfordul. Frankie egy pillanatra csendben marad. Kate-et nézi. – Jól van – mondja kakaskodó hangon, és felém fordul. – Odakint parkol az autóm, menjünk el abba az új bárba az utca másik végében. – Nem megyünk sehova – tiltakozom. – Amióta otthagytad a férjed, és széthullott az életed, nem vagy valami szórakoztató – mondja Frankie durcásan. – Ami pedig téged illet, Kate, amióta a férjed legnagyobb örömére felvettétek azt az új svéd bébiszittert, egyszerűen elviselhetetlen vagy. Én, nos, én pedig belefáradtam, hogy egyik jóképű idegen után a másikkal fekszem le, pedig ez a szex értelmetlen és lélektelen, és közben minden este egyedül kell vacsoráznom. Mikrós kaját. Ennyi, mindent elmondtam. Leesik az állam. Kate-é is. Mindketten próbálunk haragudni Frankie-re, de egyszerűen annyira találóak voltak a megjegyzései, hogy inkább nevetnünk kellene. Frankie oldalba bök a könyökével, és csintalanul a fülembe nevet. Még Kate szája sarka is megmoccan egy kicsit. – Férfit kellett volna felvennünk bébiszitternek – szól végül Kate. – Áh, én a helyedben akkor sem bíznék Christianben – válaszol Frankie. – Ugyan már, Kate, paranoiás vagy – vág komoly arcot. – Voltam nálatok, láttam a férjed. Imád téged. Különben meg az a csaj egyáltalán nem jó nő. – Tényleg? – Aha – bólint. – De ahogy Kate másfelé néz, Frankie azt tátogja felém: „Egy bombázó”. – Amiket az előbb mondtál, komolyan gondolod? – kérdi Kate most már vidámabban. – Nem – veti hátra a fejét Frankie, és felnevet. – Imádom az értelmetlen, lélektelen szexet. Viszont tényleg kezdenem kell valamit a mikrós kajával. Az orvosom mondta. Több vas kell a szervezetemnek. Na jól van – tapsol egy hangosat, mire Sam ijedten ugrik egyet. – Miért hívtuk össze a tanácsot a mai alkalommal?
– Justin találkozni akar Joyce-szal – avatja be Kate, majd rám kiabál – Ne rágd az ajkad! Abbahagyom. – Hát ez szuper! – mondja Frankie lelkesen. – Akkor meg mi a gond? – kérdi, mert látja az arcomon a rettegést – Rá fog jönni, hogy én én vagyok. – Te te vagy, nem pedig…? – Valaki más – harapok újra az ajkamba. – Tisztára mintha visszamentünk volna az időben. Harmincnégy éves vagy, Joyce! Miért viselkedsz úgy, mint egy tinédzser? – Mert szerelmes – szól Kate unottan. A medence felé fordul, és bátorítóan tapsolni kezd Jaydának, aki arccal félig a vízben úszik odalenn. – Az nem lehet, hogy szerelmes – húzza fel az orrát undorodva Frankie. – Ez szerinted normális? – aggódik Kate Jayda miatt. – Már hogy lenne normális? – felel Frankie. – Alig ismeri az ürgét. – Lányok, hagyjátok abba egy percre – mondja Kate. – Többet tudok róla, mint amit ember valaha tudhat – védekezem. – Leszámítva természetesen saját magát Kate már végképp nem figyel ránk. – Úszómester! – szól az alattunk ülő nőnek. – Mit gondol, jól van a kislányom? – Szerelmes vagy?! – Frankie úgy néz rám, mintha azt mondtam volna, hogy át akarom magam operáltatni férfivá. Én csak mosolygok. Az úszómester fejest ugrik a vízbe, hogy megmentse Jaydát. Néhány gyerek felsikolt. – Ideje, hogy magaddal vigyél minket Írországba – mondja Doris lelkesen. Egy vázát tesz a konyhaablak párkányára. A lakás majdnem teljesen elkészült, már csak az utolsó ecsetvonások vannak hátra. – Lehet, hogy teljesen őrült az illető. Ott kell lennünk a közeledben, ki tudja, hátha valami váratlan dolog történik. Lehet, hogy sorozatgyilkos vagy szélhámos, aki először randizik az emberrel, aztán megöli. Egyszer volt egy ilyen sztori az Oprah-show-ban.
~ Al szögeket ver a falba, Justin bekapcsolódik a ritmusba: Doris felvetésére válaszul lágyan, de ütemesen verni kezdi a fejét a konyhaasztalba. – Nem viszlek benneteket magammal az operába – mondja Justin. – Amikor Delilah Jacksonnal volt randid, én is veled mentem. – Al kezében megáll a kalapács. A bátyjához fordul: – A mostani eset miért lenne más? – De Al, akkor tizenkét éves voltam. – Na és… – vonja meg a vállát Al, és folytatja a kalapálást. – És mi van, ha egy sztár? – szól Doris izgatottan. – Úristen, lehet, hogy híres! Szerintem biztos is! Lehet, hogy Jennifer Aniston ott lesz az opera első sorában, és lesz mellette szabad hely. Úristen, akkor mi van? – A nő hatalmasra nyitott szemekkel fordul Al felé. – Justin, mindenképp meg kell neki mondanod, hogy én vagyok az egyes számú rajongója.
– Helló, helló! Lassíts, mindjárt szívrohamot kapsz! Ezt a badarságot meg honnan veszed? Még azt sem tudjuk biztosan, hogy nő-e a delikvens. Túlságosan rá vagy pörögve a hírességekre – sóhajt Justin. – Igen, Doris – csatlakozik a bátyjához Al. – Valószínűleg egy egyszerű, normális ember, ennyi. Justin a plafonra néz. – Igen – utánozza Al hanglejtését. – Mert a hírességek nem normális emberek, hanem alvilági szörnyek, szarvuk van és három lábuk. Erre már Al és Doris is megszakítja a dekorációs munkát. Justinra bámulnak. – Holnap Dublinba megyünk – szól Doris határozottan, vitát nem tűrő hangon. – Itt az öcséd születésnapja, csapunk egy jó hétvégét Dublinban, valami elegáns hotelben, mondjuk, a Shelbourne-ban. Tudod, Al mindig nagyon szívesen szállt volna meg ott, ezzel tökéletes születésnapi ajándékot adhatnál neki. – Nincs annyi pénzem, hogy a Shelbourne hotelben szálljunk meg, Doris. – Mindenesetre olyan helyet kell találnunk, ahol van kórház a közelben, hátha Alnek tényleg infarktusa lesz. A lényeg: megyünk! – tapsol.
Útban vagyok a városba. Kate-tel és Frankie-vel fogok találkozni. Segítenek kiválasztani, mit vegyek fel estére az operába. Megcsörren a telefonom. – Igen? – Joyce, itt Steven beszél. A főnököm. – Az előbb kaptam egy újabb hívást. – Ez igazán nagyszerű, de emiatt még nem kell feltétlenül engem tárcsáznod. – Megint panaszkodtak rád, Joyce. – Ki, miért7 – A pár, akinek tegnap mutattad meg az új építésű nyaralót. – Mit mondtak? – Visszaléptek. – Hát, ez szomorú – mondom teljesen őszintétlenül. – Elmondták az okát? – Igen, elmondták. Úgy tűnik, a cégünk egyik munkatársa azt tanácsolta nekik, hogy mivel történelmi stílusú a nyaraló, érdemes lenne rendesen, korhűen kidolgozni a részleteket, akkor is, ha ez rengeteg pluszmunkával jár a kivitelezőnek. Tudod, mi történt? A kivitelező nem lelkesedett a kívánságlistájukért, amelyen többek között olyan tételek is szerepeltek, mint – papírzörgés a háttérben – fedetlen gerendák, fedetlenül hagyott téglák, fatüzelésű tűzhely, nyitott kandallók és a többi. Úgyhogy visszaléptek. – Szerintem teljesen jogos. A kivitelező olyan történelmi stílusú házakat épített, amelyek nem hordták magukon a kor stílusjegyeit. Szerinted ennek van értelme? – Kit érdekel? Joyce, neked az volt a dolgod, hogy beengedd őket lemérni, mekkora hely jut az ülőgarnitúrának. Mire ti odamentetek, Douglas már eladta nekik a házat. – A jelek szerint mégsem. – Nézd, Joyce, most már fejezd be ezt. Folyton elriasztod az ügyfeleinket. Ugye, nem kell, hogy emlékeztesselek, az a dolgod, hogy eladj, és ha erre nem vagy képes, akkor… – Akkor mi lesz? – kérdem dölyfösen. Megy fel bennem a pumpa. – Akkor semmi – lágyul meg. – Tudom, hogy nagyon nehéz időszak van mögötted – mondja esetlenül. – De már mögöttem van. És ennek semmi köze ahhoz, el tudok-e adni egy házat! – csattanok tel. – Akkor adj el egyet! – válaszol Steven. – Rendben. – Becsukom a telefonom, és haragosan nézek ki a busz ablakán. Még csak egy hete vagyok újra munkában, és máris szabadságra van szükségem.
~ – Doris, tényleg fontos ez? – nyög Justin a fürdőszobában. – Igen! – kiált a nő. – Ezért vagyunk itt. Az a dolgunk, hogy odafigyeljünk: ma este tökéletesen kell kinézned. Azért siethetnél, lassabban öltözöl, mint egy nő. Doris és Al dublini hotelszobájukban, az ágy végén ülnek. Végül nem a Shelbourne-ban szálltak meg, Doris őszinte sajnálatára. Kevésbé fényűző a hely, viszont a város szívében van, a bevásárlóutcák közelében, és ez kárpótolja őket. Amikor reggel leszállt a gép, Justin felajánlotta, hogy megmutatja nekik a nevezetességeket: a múzeumokat, templomokat, kastélyokat, de Alnek és Dorisnak más tervük volt: vásárlás. Az egyetlen program, amelyre kis jóindulattal rá lehet fogni, hogy a kultúráról szól, a viking busztúra volt. Doris üvöltött, amikor a busz becsapódott a Liffey folyóba, és vizet fröcskölt az arcába. El kellett futniuk a mosdóba, hogy Al kimossa a szempillafestéket a nő szeméből. Már csak néhány óra, és kezdődik az előadás az operában. Justin végre megtudja, ki a misztikus levélíró. Tele van szorongással, izgalommal. Ideges. A szerencséjén múlik, hogy kellemes vagy kínos estéje lesz-e. Úgy érzi, a legrosszabb esetre is fel kell készülnie: fontos, hogy hagyjon magának egy menekülési útvonalat. – Siess már, Justin – szól újra Doris. Justin megigazítja a nyakkendőjét, és kilép a fürdőszobából. – Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – kiabál a nő, amikor látja, hogy Justin csak fel-alá járkál a szobában. Justin megáll előttük. Nyugtalanul feszeng. Ügy érzi magát, mint egy tökéletesen kiöltözött kisfiú úrvacsora előtt. A reakció: teljes csend. Al mostanáig bődületes tempóban lapátolta a szájába a pattogatott kukoricát, de most megáll a keze a levegőben. – Mi az? – kérdi izgatottan Justin. – Valami nem jó? Van valami az arcomon? Foltos a ruhám? – néz végig magán részletes figyelemmel. Doris a szemét forgatja, és megrázza a fejét. – Haha, nagyon vicces. Fordítsuk komolyra a dolgot, mutasd meg a rendes öltönyödet. – Doris! – kiált Justin. – Ez a rendes öltönyöm! – Ez a legjobb öltönyöd – mondja a nő vontatottan. Alaposan szemügyre veszi Justint. – Azt hiszem, felismerem: ez volt rajtad az esküvőnkön is – szól Al résnyire húzott szemmel. Doris feláll, felkapja a táskáját. – Vedd le – mondja nyugodt hangon. – Micsoda? Miért? Doris nagyot sóhajt. – Csak vedd le, és kész. Most azonnal.
~ – Ezek túl hivatalosak, Kate – húzom fel az orrom, amikor felmérem, milyen ruhákat választott ki nekem a barátnőm. – Nem bálba megyek, csak egy egyszerű ruha… – Ami szexi – szól Frankie, és meglobogtat egy apró ruhát a szemem előtt.
– Operába megyünk, nem éjszakai szórakozóhelyre – kapja ki a kezéből Kate. – Jó, akkor ezt nézd meg. Nem hivatalos, és nem is kurvás. – Aha, mint egy apáca – jegyzi meg Frankie gúnyos hangon. Mindketten újra a ruhakínálat felé fordulnak, tovább turkálnak benne. – Aha! Megvan! – jelenti be Frankie. – Nem, ez az igazi. Egyszerre fordulnak felém. Ugyanaz a ruha van a kezükben, csak Kateében piros, Frankie-ében pedig fekete. Megint az ajkamba harapok. – Hagyd már abba! – mondják egyszerre.
~ – Uramisten – suttog Justin. – Mi az? Még sosem láttál rózsaszín csíkos cuccokat? Isteniek. Ha felveszed hozzá ezt a rózsaszín inget és nyakkendőt, te leszel Mr. Tökéletes. Ó, Al, bárcsak te is így öltöznél. – Nekem jobban tetszik a kék – bocsátkozik vitába Al. – A rózsaszín egy kicsit buzis. Persze, lehet, hogy nem is baj, ha a nő, neadjisten, nagyon gáz. Azt mindig bedobhatod, hogy bocs, de találkád van a fiúddal. Ha akarod, szívesen eljátszom a szerepet – ajánlkozik. Doris a gyűlölettől szikrázó tekintettel figyeli Justint. – Lám, lám, ugye, hogy mennyivel jobban néz ki, mint az előbbi? Föld hívja Justint? Mi a fenét nézel? Hú, de csini! – Az ott Joyce – súgja Justin. Egyszer azt olvasta valahol, hogy a kéktorkú kolibri szíve percenként ezerkétszázhatvanat ver. El sem tudta képzelni, hogy létezik élőlény, amely kibírja ezt a tempót. Ebben a pillanatban végre megérti, mert a szíve nagyjából ebben a tempóban keringeti a vért az ereiben. Az egész teste – a nyaka, a csuklója, a szíve, a hasa – elemi erővel lüktet, pulzál. – Az Joyce? – kérdi Doris döbbenten. – A telefonos csaj? Ami azt illeti, egész… normálisnak tűnik. Te mit gondolsz, Al? Al tüzetesen megnézi a nőt, majd oldalba böki a bátyját. – Igen, nagyon normálisnak néz ki. Mondd meg neki, hogy járni akarsz vele. Kész-passz. – Mi abban annyira meglepő, hogy normálisnak tűnik, most komolyan? Dib-dob. Dib-dob. – Hát, édesem, már az is meglepő, hogy egyáltalán létezik. – horkant Doris. – Az, hogy emellett még csinos is, az gyakorlatilag csoda. Menj, hívd el ma estére vacsorázni. – Ma este nem jó. – Miért nem? – Az operába kell mennem! – Opera-popera. Ki a fenét érdekel az opera? – Egy hete szünet nélkül az operáról beszélsz. Most meg opera- popera? – Dib-dob. Dib-dob. – Nézd, nem akartalak idő előtt megijeszteni, de a repülőn volt időm végiggondolni a dolgot… – Doris mély levegőt vesz, és lágyan megérinti Justin karját. – Biztos, hogy nem Jennifer Anistonnal fogsz találkozni. Valószínűleg egy öreg hölgy fog rád várakozni az első sorban, olyan virágcsokorral a kezében, amely feltehetőleg még nem is fog tetszeni.
Vagy egy dagadt csávó, akinek büdös a szája. Bocs, Al, nem rád gondoltam – érinti meg bocsánatkérően a férje karját. Alt annyira felkavarja Doris első megjegyzése, hogy fel sem figyel a rosszmájú másodikra. – Micsoda? Pedig itt van nálam az autogramos füzetem! Ha Justin szíve egy kolibriszív tempójában lüktet, akkor az agya egy kolibri szárnyát megszégyenítő módon pörög. Olyan gyorsan történnek a dolgok, hogy végiggondolni se nagyon van ideje. Joyce közelről sokkalsokkal szebb, mint ahogy emlékezett rá. Az arcát lágyan öleli körül a lassan újra kinövő haja. A nő mintha indulni készülne, másfelé. Valamit lépnie kell, mégpedig gyorsan. Gondolkozz! Gondolkozz! – Legyen akkor holnap este – javasolja Al. – Lehetetlen! Holnap van a kiállításom. – Mondd le. Szólj be, hogy beteg vagy. – Nem tehetem, Al! Hónapok óta ezen dolgozom. Én vagyok a kurátor, úgyhogy ott kell lennem! – Dib-dob. Dib-dob. – Ha te nem kérsz tőle randit, akkor majd én – löki meg Doris. – Látod, hogy a barátaival van elfoglalva. Joyce elindul. Csinálj valamit! – Joyce! – kiált Doris. – Az isten szerelmére! – Justin elfordul, menekülőre fogná, de Al és Doris elállják az útját. – Justin Hitchcock – szól egy hang. Látja, hiába menekülne. Lassan visszafordul. Ismerős a nő, aki szemben áll vele. Babakocsit tol. – Justin Hitchcock? – nyújt kezet a lány. – Kate McDonald. – Kezet ráznak. – Ott voltam a múlt heti előadásán a Nemzeti Galériában. Nagyon érdekes volt – mosolyog. – Nem tudtam, hogy ismeri Joyce-ot. – Vidáman oldalba böki a barátnőjét. – Joyce, miért nem szóltál? Ott voltam Justin Hitchcock múlt heti előadásán. Meséltem, emlékszel? Egy festményről beszélt, amelyik egy nőről és egy levélről szólt? És hogy a nő írja a levelet? Joyce döbbent arccal, hatalmasra nyílt szemekkel áll. A barátnőjéről Justinra pillant, es vissza. – Az túlzás, hogy ismerjük egymást – szólal meg végül Justin kissé remegő hangon. Úgy felugrott az adrenalinszintje, hogy úgy érzi, a következő pillanatban kilő, mint egy rakéta, és Föld körüli pályára áll. – Futólag már találkoztunk, de még nem volt alkalmunk rendesen megismerkedni. – Kezet nyújt. – Joyce, Justin vagyok. Joyce viszonozza a kézfogást… Az érintés pillanatában áram fut át kettőjük között, mindkettőjüket megrázza. Gyorsan elengedik egymás kezét. – Aú! – Joyce úgy kezdi masszírozni a sérült kezét, mintha súlyosan megégette volna. – Óóóó! – énekli Doris. – Statikus áram, Doris. Olyankor találkozni a jelenséggel, ha száraz a környezet, a levegő. Igazán berakhattak volna ide egy párásítót. – Justin úgy beszél, mint egy robot. A szemét egy pillanatra sem veszi le Joyce arcáról.
Frankie oldalra veti a fejét. Nehezére esik megállni, hogy el ne nevesse magát. – Bájos. – Folyton mondom neki – szól Doris mérgesen. A következő pillanatban Joyce újra kézfogásra nyújtja a kezét. – Bocsánat, csak az előbb megrázott… – Semmi baj, engem is – mosolyog a férfi. – Örülök, hogy végre találkozunk – szól a nő. Így maradnak, megmerevednek a pózban. Csak egymás arcát látják. A két fél két oldalán sorakoznak a kísérők: Justin mellett Doris és Al, Joyce mellett a barátnői. Doris hangosan, látványosan megköszörüli a torkát. – Doris vagyok, Justin sógornője. Átlósan átnyúl Justin és Joyce kézfogása fölött, hogy kezet rázzon Frankie-vel. – Frankie vagyok. – Al átlósan Kate felé nyúl. Hirtelen egy kézfogómaraton kellős közepén állnak. Aztán Justin és Joyce végre elengedik egymást. – Nincs kedve ma este Justinnal vacsorázni? – tör ki Dorisból. – Ma este? – döbben meg Joyce. – Dehogynem, nagyon is van kedve – válaszol helyette Frankie. – De pont ma este? – fordul Doris felé hatalmas szemekkel Justin. – Abszolút nem gond, Al és én úgyis kettesben szeretnénk enni – böki oldalba a nő. – Nem tudnánk mit kezdeni egy betolakodóval – mosolyog. – Nem akarná mégis inkább azt csinálni, amit eredetileg kitalált ma estére? – kérdi Joyce kissé megzavarodva. – Nem én – rázza meg a fejét Justin. – Nagyon szívesen vacsoráznék önnel. Kivéve, ha önnek más programja van. Joyce Frankie-hez fordul. – Ma este? De Frankie, nekem még ott van az a másik dolog… – Jaj, ne bohóckodj már! Ezen a ponton teljesen mindegy, nem igaz? – néz Frankie tágra nyílt szemekkel a barátnőjére. – Mi akármikor össze tudunk futni egy italra – int a kezével elutasítóan. – Hova vinné Joyce-ot? – mosolyog bájosan Justinra. – A Shelbourne hotelbe? – javasolja Doris. – Nyolckor? – Nahát, egész életemben arról álmodtam, hogy egyszer ott vacsorázom – sóhajt Kate. – A nyolc óra tökéletesen megfelel. Justin elmosolyodik, Joyce-ra néz. – Megfelel? Joyce elgondolkodik. Az agya ugyanolyan gyorsan ketyeg, mint a szíve. – De teljesen biztos abban, hogy nem gond, ha lemondja a ma esti programját? – Joyce homlokán ráncok jelennek meg. Mélyen Justin szemébe néz. A férfira rátör, hogy az a másik valaki mégiscsak vár rá ma este. Elönti a bűntudat. Justin bólint egyet. Fogalma sincs, mennyire meggyőző a mozdulat. Doris érzi a bizonytalanságát, belekarol, és megpróbálja elhúzni a beszélgetés helyszínéről. – Nos, nagyon örvendünk, hogy megismerkedtünk, de még be kell fejeznünk a vásárlást. Kate, Frankie, Joyce, kedves, jó, hogy találkoztunk.
– Futólag megöleli Joyce-ot. – Jó vacsorázást! Nyolckor. A Shelbourne Hotelben. El ne felejtsék! – Piros vagy fekete? – mutatja Joyce a két ruhát Justinnak. A férfi megfontolja a választ. – Piros. – Tehát fekete – mosolyog a nő. Justin felnevet, aztán hagyja, hogy Doris elrángassa Joyce-tól.
– A fenébe, Doris, ennek mi értelme volt? – kérdi Justin útban hazafelé. – Hetek óta csak mondod, csak mondod, hogy ez a nő így meg ez a nő úgy. Tessék, most lesz vele egy randid. Úgyhogy nem értem, mi a probléma. – Programom volt ma estére! Nem mondhatom vissza. – Azt sem tudod, kivel lenne találkád! – Nem számít, akkor is bunkóság. – Justin, figyelj rám. Most komolyan. Ez az egész „köszönöm”- dolog… Lehet, hogy valaki kegyetlen tréfát űz veled. – Igazán? – húzza össze gyanakvóan a szemét Justin. – Nem tudom, becsszóra. – Fogalmam sincs – vonja meg a vállát Al zihálva. Doris és Justin azonnal lassabbra fogják a lépteiket, gyerektempóra. Justin sóhajt egyet. – Szerinted melyik a jobb program: találkozni valakivel, akiről fogalmad sincs, milyen ember, vagy egy csinos nővel vacsorázni, akiért mellesleg annyira odavagy, hogy hetek óta nem bírod kiverni a fejedből? – Így van! – csatlakozik Al. – Utoljára hány éve éreztél ilyet egy nő iránt? Szerintem még Jennifertől sem voltál ennyire elájulva. Justin elmosolyodik. – Nos, bátyus, hogy döntesz?
~ – Ha ilyen erős gyomorégése van, Mr. Conway, akkor mindenképp szedjen rá valamit – mondja Frankie apának a konyhában, miközben én odafent öltözöm. – Például mit? – kérdi apa, aki nagyon élvezi, hogy két fiatal nő veszi körül. – Van egy szer, Christian is állandóan azt szedi – szól Kate. Hallom, hogy Sam gügyögése betölti a konyhát. Apa visszagügyög a gyereknek, utánozza minden „szavát”. – Az a neve, hogy, öööö… – gondolkodik Kate. – Nem tudom, mi a neve. – Te is olyan vagy, mint én – válaszol apa. – N.E.E.K.Sz.S. – Az meg mi??? – Nem. Emlékszem. Egy. Kiba… – Jövök már! – kiáltok le a földszinten várakozó Kate-nek, Frankie-nek és apának. – Hurrá! – ujjong Frankie. – Gyere csak, már be van élesítve a kamera! – szól vissza Kate. Apa trombitahangokkal kommentálja, ahogy lesétálok a lépcsőn. Elnevetem magam. Ahogy lépdelek, le sem veszem a tekintetem anya fényképéről. Végig farkasszemet nézünk. Amikor elhaladok mellette, rákacsintok. Leérek a földszintre, feléjük fordulok. Ebben a pillanatban mind elhallgatnak.
– Mi a gond? – hervad le az arcomról a mosoly. – Ó, Joyce – súgja Frankie olyan óvatosan, mintha rosszat mondana –, annyira gyönyörű vagy. Megkönnyebbülten felsóhajtok, és csatlakozom hozzájuk a konyhában. – Pörögj egy kicsit. – Kate kezében már elindult a videokamera. Forogni kezdek az új piros ruhámban. Sam puli kis kezei tapssal kommentálják a látványt. – Mr. Conway, ön nem mond semmit? – böki oldalba Frankie. – Hát nem gyönyörű a lánya? Mindannyian apa felé fordulunk. Ő csak csendesen, könnyes szemmel álldogál. Fürgén bólogatni kezd, de egy szó sem hagyja el a száját. – Ó, apa! – ölelem meg erőből. – Ez csak egy ruha. – Gyönyörű vagy, kedvesem – mondja ki nagy nehezen. – Menj, rabold el a szívét, kiscica! – Megpuszilja az arcom, és sietve távozik a konyhából. A nappaliba megy. Zavarba esett attól, hogy így kimutatta az érzéseit. – Na! – szól Frankie mosolyogva. – Sikerült eldönteni, hova mész: vacsorázni vagy az operába? – Még mindig nem tudom. – Vacsorázni hívott – mondja Kate. – Miből gondolod, hogy inkább mégis az operába menne? – Először is, nem ő hívott vacsorázni, hanem a sógornője. És nem én mondtam rá igent, hanem te – nézek dühösen Kate-re. – Szerintem nagyon izgatja, kinek az életét mentette meg. A vacsorát illetően egy kicsit amúgy is bizonytalannak tűnt, nem? – Nem kell túlgondolkodni – felel Frankie. – Randira hívott, úgyhogy randizzatok. – Én úgy láttam, bűntudatot okoz neki, hogy nem megy el a találkára az operába. – Nem tudom – ellenkezik Kate. – Én meg úgy láttam, hogy nagyon szeretne veled vacsorázni. – Nehéz döntés – foglalja össze Frankie. – Nem szeretnék a cipődben járni. – Először is: az az én cipőm – szól Kate sértődötten. – Miért bonyolítod? Önts tiszta vizet a pohárba, mondd meg neki, hogy te vagy az. – Ügy terveztem, hogy az operában mondom meg neki. A ma este lenne a nagy pillanat, amikor végre megtudja. – Jó, akkor menj el az étterembe, és mondd meg, hogy végig te voltál az. – És ha ő mégis az operába megy? Egy darabig még folytatjuk ebben a körkörös stílusban. Miután elmennek a lányok, magamban meghányom-vetem a dolgot. Annyi érvet hozok fel mindkét verzió mellett és ellen, hogy beleszédülök. Aztán begurul a ház elé a taxi. Apa kikísér az ajtóhoz. – Fogalmam sincs, miről beszélgettetek olyan átszellemülten, de azt értem, hogy neked meg kell hoznod egy döntést. Meghoztad? – kérdi apa kedvesen. – Nem tudom, apa. – Nyelek egy nagyot. – Nem tudom, mi a helyes döntés.
– Hogyne tudnád. Mindig járd a saját utadat, kedvesem. Mindig is ezt tetted. – Hogy érted ezt? Kinéz a kertbe. – Látod azt a csapást odakint? – Mármint az ösvényt a kertben? Apa megrázza a fejét. Az ujjával egy kisebb, szinte láthatatlan, kitaposott útra mutat a füvön. – Azt az ösvényt te csináltad. – Micsoda? – Egy szót sem értek. – Még kislány korodban – mosolyog. – A kertészetben az ilyet úgy hívják: vágyvonal. Út, amelyet az emberek maguknak taposnak ki. Világéletedben kerülted a mások által felkínált utat. Mindig a sajátodat jártad, akkor is, ha az út végén ugyanott kötöttél ki, mint mindenki más. Neked sosem kellett a kikövezett út – nevet magában. – Komolyan. Anyád lánya vagy, az biztos: én egyértelműen a kitaposott ösvények embere vagyok, még akkor is, ha így hosszabb az út, te viszont mindig levágod a sarkokat, spontán irányokat választasz – mosolyog a múltba révedve. Egy darabig a kitaposott vékony utacskát nézzük. – Vágyvonalak – ismétlem apa után. Látom magam, ahogy kislányként, majd tinédzserként, majd felnőtt nőként ott vágok át a kerten. – Szerintem a vágy nem olyan, mint egy vonal. Ahova az ember el szeretne jutni, nem vezet egyenes út – Tudod, mit fogsz most tenni? – kérdi apa, és kinyitja az ajtót. Elmosolyodom, és megcsókolom a homlokát. – Igen, tudom.
A Stephen's Greennél szállok ki a taxiból. A Gaiety Színház bejáratánál szinte tolonganak az emberek. Mind a legszebb ruhájukban jönnek megnézni az ír nemzeti operatársulat előadását. Én még sosem voltam operában, csak a tévében láttam. A szívem úgy ver, mintha hátra akarná hagyni a nála sokkal lassabb testemet, hogy minél hamarabb berohanhasson az épületbe. Nagyon izgatottan várom, mi következik. Teljes szívemből reménykedem, hogy minden úgy alakul, ahogy elterveztem, és a történetünket siker koronázza. Soha ennyire még nem reméltem. Rettegek, hogy Justin esetleg megharagszik, amikor megtudja, hogy én vagyok az. Nem is értem, miért: százezerszer végiggondoltam, és egyetlen józan érvet sem tudok felhozni amellett, hogy haragudnia kellene. A Shelbourne Hotel és a Gaiety Színház között állok félúton. A két helyszín között talán háromszáz méter, ha van a távolság. Egyik épületről a másikra nézek, aztán becsukom a szemem. Nem érdekel, hülyének néznek-e, hogy szombat este ott állok az út közepén egyedül, behunyt
szemmel. Várom, hogy egy erő elhúzzon az egyik irányba. Merre menjek? Jobbra a hotel. Balra a színház. A szívem teljes erejéből ver. Balra fordulok, és határozott léptekkel a színház felé indulok. Veszek egy programfüzetet a zsivajgó előcsarnokban, aztán rögtön bemegyek a nézőtérre, hogy elfoglaljam a helyem. Nem érek rá lenézni a bárba: mi van, ha Justin korán jött, és azt hiszi, nem vagyok itt? Sosem bocsátanám meg magamnak. Az első sorba szól a jegyünk! Én magam sem hiszem el, mekkora szerencsém volt: pont akkor telefonáltam be a jegyirodába, amikor árusítani kezdték a jegyeket az előadásra, így sikerülhetett. Az üléseket piros bársony borítja. Leülök a helyemre. A ruhám kétoldalt úgy esik a földre, mint a zuhatag. A kistáskám az ölemben, Kate cipője ragyog a lábamon. A zenekar közvetlenül az orrom előtt ül. Mind a delejes hangok világának fekete egyenruháját viselik. Varázslatos a környezet, a látvány. Emberek százai, talán ezrei nyüzsögnek izgatottan. A zenekar kaotikus hangzavarral hangol még egy utolsót. Mozgás mindenfelé, méhkaptárra emlékeztető páholyok. A levegőt megtölti a parfümök és after shave-ek illata. A jobbomon fekvő üres helyre meredek. Reszketek az izgalomtól. Bemondják, hogy az előadás öt perc múlva elkezdődik, és a későket sajnos a szünetig nem fogják tudni beengedni. Addig kint követhetik a darabot valamelyik kivetítőn. Siess, Justin, siess! – könyörgök remegő térddel.
~ Justin rohamléptekkel katapultál a hoteljéből, fel a Kildare Streeten. Pár perce csak, hogy kilépett a zuhany alól, de a bőre máris nedves az izzadságtól, az inge a hátához tapad, és csillog a homloka. Az utca tetején megáll. Itt van a Shelbourne hotel közvetlenül mellette, míg a Gaiety Színház kétszáz méterre jobbra. Behunyja a szemét, mélyeket sóhajt. Teleszívja magát Dublin friss októberi levegőjével. Merre menjek? Merre menjek?
~ Elkezdődött az előadás, de én még mindig nem tudom levenni a szemem a terem jobb oldali bejáratáról. Üres ülés éktelenkedik mellettem. Gombóc van a torkomban. A színpadon a nő szenvedélyes énekbe fog, de én, a közelemben ülők bosszúságára, folyton hátrafordulok, hogy megnézzem, mi történik az ajtónál. Az előbbi bejelentés ellenére azért még beengedtek néhány későn érkezőt, akik csendesen el is foglalták a helyüket De ha Justin nem érkezik meg hamarosan, lehet, hogy tényleg nem jöhet be a terembe egészen a szünetig. Mennyi ideje már, hogy Justinnal így táncolunk egymás körül, és még mindig elválaszt bennünket egy ajtó és néhány teremőr! Teljesen együtt érzek az énekesnővel: az én életem is egy opera. Újra hátrafordulok. Nagyot dobban a szívem: kinyílik az ajtó.
~
Ahogy Justin kinyitja az ajtót, és belép, minden szem felé fordul. Körbenéz, megpróbálja megkeresni Joyce-ot. A szíve a torkában ver, nedves a keze, remegnek az ujjai. Odalép hozzá a főpincér. – Jó estét, uram, segíthetek? – Jó estét kívánok. Van egy kétszemélyes foglalásom Hitchcock névre. – Izgatottan néz körbe. Előkap egy zsebkendőt, és idegesen megtörli a homlokát. – Megérkezett már a hölgy? – Nem, uram, ön az első. Megmutathatom az asztalát, vagy jobb' szeretne előbb egy italt? – Menjünk az asztalhoz. – Justin soha nem bocsátaná meg magának, ha Joyce közben megérkezne, és azt látná, hogy ő nincs az asztalnál. A pincér az étkezőterem közepén álló kétszemélyes asztalhoz vezeti. Kihúzza Justinnak a széket. Ahogy a férfi helyet foglal, azonnal körbehajlongják a pincérek: vizet öntenek a poharába, kendőt tesznek az ölébe, meleg zsemlét hoznak. – Kéri az étlapot, uram, vagy inkább megvárná a partnerét? – Köszönöm, inkább várnék. – Az ajtóra néz. Talán jobb is így, lesz egy perce, hogy lenyugodjon.
~ Már eltelt egy óra. Menet közben többször is előfordult, hogy beengedtek valakit, de Justin nem volt közöttük. Mellettem az ülés üresen, hidegen néz. A második szomszédom néha az ülésre pillant, majd rám. Látván, hogy megszállottan figyelem az ajtót, udvariasan, együttérzően elmosolyodik. A gesztusától könnyek szöknek a szemembe. Annyira magányosnak érzem magam itt, ennyi ember, ennyi hang, ennyi dal között! Végül elérkezik a szünet ideje, leeresztik a függönyt, és kigyúlnak a nézőtéri fények. Mindenki feláll, hogy kimenjen a bárba egy italra, vagy az utcára cigarettázni. Vagy csak hogy nyújtózzon egyet. Én ülve maradok. Tovább várakozom. Minél magányosabbnak érzem magam, annál erősebb a szívemben a remény. Talán mégis eljön. Talán mégis olyan fontos neki ez a találkozás, mint nekem. Talán csak szívesebben találkozna azzal az emberrel, akinek megmentette az életét, mint egy nővel, akit csak egyszer látott. Mert az, akinek megmentette az életét, pontosan úgy mutatta ki a háláját, ahogy Justin szerette volna. Bár lehet, hogy ez sem volt elég.
~ – Uram, most már esetleg hozhatom az étlapot? – Hm – néz az órájára Justin. Joyce már fél óra késésben van. Justin jó hangulata kissé alábbhagy, de még mindig reménykedik. – Úgy tűnik, egy kicsit késni fog a hölgy – magyarázza. – Természetesen, uram. – Esetleg hozhatna egy itallapot. – Természetesen, uram.
~
A nőnek kitépik a karjából a szerelmét. Ő könyörög, hogy engedjék szabadon a férfit. A bánatát dalban sírja el, olyan szívszorítóan, hogy a mellettem ülő nő szipogni kezd. Az én szemem is bepárásodik, mert eszembe jut, milyen büszkén ragyogott apa arca, amikor meglátott az új ruhámban. „Menj, rabold el a szívét!” – mondta. Nem sikerült. Ellenkezőleg, megint elvesztettem valakit. Kaptam helyette egy férfit, aki inkább vacsorázni szeretne velem. Tudom, hogy képtelen gondolatok ezek, de teljesen egyértelmű: azt akartam, hogy itt legyen. Azt akartam, hogy a köztünk lévő kapocs – amely mellesleg tőle származott – hozzon össze bennünket, ne pedig egy véletlen találkozás az áruházban. A viselkedése nagyon ingatag emberre vall: engem választott, nem azt, ami nálam sokkal fontosabb. Persze lehet, hogy nem kellene így gondolkodnom. Talán éppen örülnöm kellene, hogy a vacsorát választotta. Az órámra nézek. Talán még most is ott van az étteremben, és rám vár. De mi van, ha elmegyek innen, ő pedig időközben befut? Nem. Inkább maradok. Nem akarom összezavarni a szálakat. Az agyam két fele tovább hadakozik egymással. Az opera szereplői is. De ha ő most az étteremben van, miközben én itt ülök, akkor egyedül várakozik. Sőt, már több, mint egy órája egymagában ül ott. Az lenne a leglogikusabb, hogy eljöjjön onnan, és gyorsan beugorjon az operába, hogy legalább a misztikus ismeretlent ne szalassza el. Persze lehet, hogy el is jött, csak amikor bekukkantott az ajtón, meglátta, hogy én ülök itt, és így már nem akart bejönni. Teljesen lekötnek az ilyen és ehhez hasonló gondolatok, így nem tudok odafigyelni a darabra. Szinte észre sem veszem, és vége az előadásnak. Leeresztik a függönyt, kigyúlnak a nézőtéri fények, kiürülnek az ülések. Kisétálok a hideg éjszakába. Odakint nagy a nyüzsgés, szombat este van, mindenki szórakozni megy. A könnyeim szinte az arcomra fagynak a hűvös szélben. Justin a második üveg bor végénél jár. A poharába tölti, ami a palackban maradt, az üveget erővel vágja le az asztalra. Mostanára teljesen elvesztette a koordinációját. Az időt is alig tudja leolvasni az órájáról, mindössze annyit érzékel, hogy ha Joyce ennyit késik, akkor valószínűleg nem is fog megjelenni. Kitolt vele a nő. Az első és egyetlen nő, aki a válása óta felkeltette az érdeklődését. Leszámítva szegény Sarah-t Szegény Sarah igazából soha nem érdekelte. Szörnyeteg vagyok. – Elnézést a zavarásért, uram – szólítja meg udvariasan a főpincér –, de kaptunk egy hívást az öccsétől, Altől. Justin bólint – Azt üzeni, hogy életben van, és reméli, hogy, khm, hogy jól érzi magát, és minden a legnagyobb rendben. – Életben van? – Igen, uram, azt mondta, ön érteni fogja, mivel éjfél van. Ma van a születésnapja, ha jól értem? – Éjfél?
– Igen, uram. Úgyhogy egyúttal azért is jöttem, hogy szóljak, rövidesen bezárunk. Hozhatom a számlát? Justin álmos szemmel néz fel a pincérre. Bólintani akar, de a feje félrebicsaklik. – Lekoptattak. – Sajnálom, uram. – Ne sajnálja. Megérdemlem. Én is lekoptattam valakit. Valakit, akit nem is ismerek. – Áh, értem. – Pedig olyan kedves volt velem! Annyira nagyon kedves! Muffint és kávét küldött, és autót sofőrrel. Annyira csúnyán bántam vele! Hirtelen abbahagyja. Talán még mindig nyitva van! – Tessék – dobja a hitelkártyáját a pincér elé. – Talán még mindig nincs késő.
~ A környékünk csendes utcáin sétálok. Szorosan bekötöm a ruháimat. Azt mondtam a taxisnak, hogy a sarkon tegyen ki, hadd szívjak egy kis friss levegőt, mielőtt belépnék a házba. Amúgy is ki akartam sírni magam, lenyugodni, mire meglát apa. Hiszen biztos, hogy ő még fent van, a foteljában ülve várja, hogy hazatérjek. Mikor fiatalabb voltam, mindig így várt, ha este elmentem valahova: éberen ült, hogy azon nyomban megtudja a legfrissebb híreket. Persze, ezt én nem tudom hivatalosan, mert apa mindig alvást színlelt, amikor hazaértem. Elsétálok az ex-házam mellett. Pár napja sikerült eladnom. Végül nem az oly lelkesnek tűnő Linda és Joe vette meg, mert megtudták, hogy én voltam a tulajdonos, és megijedtek, hogy a balszerencsém számukra is rossz előjel. Hogy talán a lépcső okozta az esésemet, és végzetes lenne, ha Lindával is ez történne. Észrevettem, hogy senki nem szeret felelősséget vállalni a tetteiért. Nem a lépcső tehet róla, hogy leestem, hanem én. Siettem. Az én hibám volt. Ilyen egyszerű az egész. Nagyon mélyre le kell még ásnom magamba, hogy bocsánatot nyerjek érte. Elfelejteni pedig sosem fogom. Talán én is így éltem az eddigi életem: gondolkodás nélkül, fejjel ugrottam bele mindenbe. Nap nap után rohantam végig, közben nem vettem észre a perceket. Nem mintha jobban jártam volna, ha néhanapján lelassulok és megtervezem a dolgaimat. Anya és apa egész életükben mindent alaposan megterveztek. A nyaralásokat, a gyereküket, a pénzügyeiket, a társasági életüket. Mindent az előírásoknak megfelelően csináltak. Az egyetlen dolog, amit nem terveltek ki előre, anya korai halála volt. Egy villanás, és minden a feje tetejére állt. Conor és én rendesen bementünk a málnásba. Jól elrontottuk. A pénzt, amit a házért kapunk, ketté kell osztanunk Conorral. Keresnem kell valami olcsóbbat, kisebbet. Arról pedig fogalmam sincs, mihez kezd ő. Furcsa érzés ezt felismerni. Megállok a régi házunk előtt, végigmérem. Vörös tégla. Menynyit vitatkoztunk a bejárati ajtó színéről! És milyen gondosan elterveztük, milyen virágokat ültetünk! A ház ugyan már nem az enyém, de az
emlékek igen. Azokat nem lehet eladni. Egykor ebben a házban laktak az álmaim, de most már más tekint rá úgy, mint az otthonára, a jövője zálogára. Így van rendjén, előttünk is lakott itt valaki. Örülök, hogy el tudom engedni a ház emlékét Igen, örülök, hogy lezárult mögöttem egy korszak, és most mindent újrakezdhetek. A régi hegek megmaradnak ugyan, de a heg remény is egyben: azt mutatja, begyógyult a seb. Mire belépek apa házába, az óra már elütötte az éjfélt. Az ablakokon nem szűrődik ki fény. Meglepő, hiszen apa a verandán sosem kapcsolja le a lámpát, főleg ha tudja, hogy későn érek haza. Kinyitom a táskám, hogy előkeressem a kulcsom. A kezem a mobilomba ütközik. Felvillan a telefon, azt mutatja, van tíz nem fogadott hívásom. Nyolc, apa vonalas számáról. Amíg az operában voltam, lehalkítottam, és mivel tudtam, hogy Justinnak nincs meg a számom, eszembe sem jutott ránézni. Nagy nehezen megkeresem a kulcsaimat, remegő kézzel próbálom eltalálni a kulcslyukat. Elejtem a kulcscsomót – a csattanás sokáig visszhangzik a csendes utcán. Az új ruhámra fittyet hányva térdre ereszkedem, úgy próbálom megkeresni a fémet a sötétben. Megvan! Berobbanok a házba, felkapcsolom az összes létező lámpát – Apa? – kiáltok a folyosón. Anya fényképe az asztal alatt hever a földön. Felveszem, és visszateszem a helyére. Próbálom megőrizni a nyugalmamat, de rohanó szívemet nem tudom megzabolázni. Senki nem felel. Bemegyek a konyhába, felkapcsolom a villanyt. Az asztalon egy pohár tea várakozik. Mellette egy szelet lekváros pirítós, amelyből egy harapásnyi hiányzik. – Apa? – kiáltok még hangosabban. Átmegyek a nappaliba. Apa gyógyszerei szétszórva hevernek a padlón. A flakonok mind nyitva vannak, üresek. A rengeteg színű tabletta mind össze van keverve. Elfog a pánik. Átrohanok a konyhán és a folyosón, fel az emeletre. Amerre elhaladok, kigyúl a fény a házban. Felfelé menet teli tüdőből elkiáltom magam: – Apa! Apa! Hol vagy? Én vagyok az, Joyce! Apa! – Folynak a könnyeim, alig tudok megszólalni. Apa nincs se a szobájában, se a fürdőszobában, se az én szobámban, se máshol. A lépcső tetején megállok, hallgatózom, hátha felel. De csak a szívem lüktetését hallom a fülemben, a torkomban. – Apa! – kiabálok. Erősen zihálok, a torkomban pedig akkora gombóc ül, hogy alig kapok levegőt. Már mindenhol megnéztem. Feltépem a szekrények ajtaját is, benézek az ágyak alá. Felkapok egy párnát apa ágyáról, beszívom az illatát, magamhoz szorítom. Egy pillanat alatt telesírom. Még a hátsó kertbe is kinézek, de apának nyoma sincs. A térdemben nincs elég erő, hogy megtartson, a fejem össze van zavarodva. Leülök a lépcső legfelső fokára, úgy próbálom végigzongorázni, hol lehet apa. Aztán eszembe jut a rengeteg kiömlött gyógyszer. – Apaaaaaa! – üvöltök olyan erővel, mint még soha életemben. A válasz: csak csend. Még sosem éreztem magam ennyire egyedül. Az operában sem, a boldogtalan házasságomban sem, anya halálakor sem. Teljesen, teljesen egyedül. Elvették tőlem az utolsó támaszomat. Aztán egyszer csak…
– Joyce? – szól valaki odalent, a bejárati ajtónál (nyitva hagytam). – Joyce, én vagyok az, Fran. – Fran hálóingben és papucsban áll az ajtóban, mögötte a legidősebb fia elemlámpával a kezében. – Apa eltűnt – mondom remegő hangon. – Kórházba vitték. Többször is próbáltalak hív… – Mi? Miért? – Felugrók, és lerohanok a lépcsőn. – Azt hitte, megint szív… – Mennem kell. Azonnal oda kell mennem hozzá. – Pánikszerűen keresni kezdem a kocsikulcsaimat. – Melyikbe vitték? – Joyce, kedvesem, nyugodj meg – ölel át Fran. – Elviszlek.
Rohanva szelem át a kórház folyosóit. Futtomban az összes ajtóra vetek egy pillantást Teljesen bepánikoltam, alig látok a könnyeimtől. Egy nővér megállít. Útbaigazít, közben próbál megnyugtatni. Azonnal tudja, kit keresek. Elvileg a látogatási időn kívül nem engedhetnének be, de látja, félőrült állapotban vagyok, és jó hatással lenne rám, ha látnám, hogy apa jól van. Úgyhogy engedélyez néhány percet apával. Végigvezet egy sor folyosón, aztán végül bekísér egy szobába. Apa az ágyon fekszik, az orrába és a csuklójához csöveket erősítettek. A bőre holtsápadt. Nagyon kicsinek tűnik a takarók alatt. – Te csaptál akkora zajt odakint? – kérdi apa gyenge hangon. – Apa! – próbálok nyugodtan szólni, de nem megy. A hangom nagyon tompa. – Minden rendben, kedvesem. Csak egy kis sokk, semmi több. Azt hittem, megint a szívem rosszalkodik, be akartam kapni a gyógyszeremet, de elszédültem. Mind kiborult. Azt mondják, valami cukor-dologról van szó. – Cukorbetegség, Henry – mosolyodik el a nővér. – Reggel itt lesz a doktor úr, és mindent elmagyaráz. Én csak szipogok. – Na gyere ide, te kis butus! – nyújtja ki a kezét apa. Odalépek, és erősen megölelem. Törékeny a teste, de oltalmazó. – Nem foglak csak úgy itt hagyni pont most. Sssssss. – Megsimogatja a hajam, és barátságosan megveregeti a vállam. – Remélem, nem tettem tönkre az estédet. Direkt megkértem Frant, hogy ne zavarjon. – De fel kellett volna hívnod! – mondom a vállába. – Úgy megrémültem, amikor nem találtalak otthon. – Én jól vagyok, de majd segítened kell az itteni dolgokban – súgja. – Azt mondtam az orvosnak, hogy mindent értek, de ebből egy szó sem igaz – szól aggodalmas hangon. – Hogy az milyen egy beképzelt ember! – húzza fel az orrát. – Persze, hogy segítek. – Megtörlöm a szemem, próbálom összeszedni magam.
– Na és hogy ment a dolog? – kérdi friss lendülettel. – Oszd meg velem is a jó híreket. – Hát, mmm – préselem össze az ajkam. – Nem jött el. – Újra elsírom magam. Apa csendben van. Szomorú, aztán mérges. Aztán újra szomorú. Megint megölel, most egy fokkal erősebben. – Rá se ránts, kedvesem – mondja gyengéden. – Hülye marha.
Justin épp most mesélte végig a balul sikerült hétvége minden részletét Bea-nek. A lány a díványon ül a döbbenettől tátott szájjal. – Hihetetlen, hogy én kimaradtam ebből a sztoriból! – Nem maradtál volna ki, ha szóba állsz velem – hecceli a lányt Justin. – Köszönöm, hogy bocsánatot kértél Petertől. Ő is és én is nagyon értékeljük a gesztust. – Úgy viselkedtem, mint egy idióta. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy a kislányom felnőtt. – Pedig elhiheted – mosolyodik el a lány. – Uramisten! – gondol vissza az apja történetére. – Teljesen szürreális, hogy valaki annyi mindent küldött neked. Ki lehetett az? Szegény, biztos órákon át várt rád az operában. Justin összehúzódik, eltakarja az arcát. – Hagyd abba, nem bírom. – De te Joyce-ot választottad. Justin bólint, és szomorúan elmosolyodik. – Biztos nagyon tetszett. – Én viszont biztos nagyon nem tetszettem neki, tudniillik nem jött el. Nem, Bea, én letudtam ezt a dolgot, ideje, hogy továbblépjek. Ha nem emlékszel másra, akinek elmondtad a kívánságlistám, akkor szerintem nyilvánítsuk befejezettnek a történetet. Már így is túl sok mindenkit megbántottam. Bea elgondolkodik, – Csak Peternek mondtam el, a jelmeztervezőnek és az apjának. Honnan gondolod, hogy nem ők voltak azok? – Onnan, hogy találkoztam a jelmeztervezővel. Nem úgy tűnt, mintha ismerne, ráadásul angol volt. Miért menne egy angol Írországba, ha vérátömlesztésre van szüksége? Felhívtam a nőt, külön rákérdeztem az apjára is. Ne mondj semmit! – Justin állja a lánya haragos tekintetét. – Mindegy, szóval az apja lengyel. – Várj, ezt honnan veszed? A nő nem angol volt, hanem ír – néz értetlenkedve Bea. – Mindketten írek voltak Dib-dob. Dib-dob. – Justin! – Laurence belép a szobába, kezében két csésze kávé. Hozott egyet Bea-nek és magának – Van egy perced? Jó lenne, ha tudnánk váltani pár szót.
– Ne most, Laurence – felel Justin, és a dívány szélére húzódik. – Bea, megvan még az aznap esti programfüzet? Ott van rajta a fényképe. – Figyelj, Justin! – Jennifer jelenik meg az ajtóban karba tett kézzel. – Lehetne arról szó, hogy kivételesen tisztelettudóan viselkedj? Laurence mondani akar valamit. Tartozol neki annyival, hogy meghallgatod. Bea átfurakodja magát a kakaskodó felnőttek között, és beszalad a szobájába. Egy pillanattal később visszatér, kezében a programfüzetet lóbálja. Ügyet sem vet Jenniferre és Laurence-re. Justin sem. Justin kikapja a füzetet a lánya kezéből, és gyorsan átlapozza. – Ő az! – mutat határozottan az egyik képre. – Egy pillanat – lép közéjük Jennifer. – Ezt most igazán rendeznünk kell. – Ne most, anya. Légyszi! – kiált Bea. – Ez fontos! – Miért, amit én mondok, nem az? – Nem ő az – rázza meg a fejét Bea hevesen. – Nem ezzel a nővel beszéltem. – És hogy nézett ki, akivel beszéltél? – Justin felugrott izgalmában, már áll. Dib-dob. Dib-dob. – Várj, hadd gondolkodjak! – sikít Bea. – Tudom! Anya! – Mi az? – felel Jennifer. Zavartan néz Justinról Bea-re, és vissza. – Hol vannak a fényképek arról az estéről, amikor beugrottam Charlotte helyére a Hattyúk tavába? – Mmm… – Gyorsan! – A konyhaszekrényben vannak, a sarokban – felel Laurence hatalmas grimasszal. – Ez az, Laurence! – csap Justin diadalmasan a levegőbe. – A konyhaszekrényben vannak! Menj, hozd ide! Laurence riadtan kiszalad a konyhába. Jennifer tátott szájjal nézi. Kintről papírcsörgés hallatszik. Justin közben robogva járkál fel-alá. Jennifer és Bea a szemükkel követik minden mozdulatát. – Tessék, itt van – hozza be a képeket Laurence. Bea egy mozdulattal kikapja a kezéből a csomagot. Jennifer megpróbál közbeavatkozni, de Bea és Justin klasszisokkal gyorsabb tempóban mozog és beszél. Bea sietve átlapozza a képeket. – Akkor te nem voltál ott a teremben, apa. Épp valahol máshol kószáltál, de készült egy csoportkép. Ez az! – Az apjához siet, a képre mutat. – Ők azok: a nő és az apja, ott hátul. Csend. – Apa? Csend. – Jól vagy, apa? – Justin? – lép közelebb Jennifer. – Nagyon elsápadt, Laurence, adj neki egy pohár vizet, gyorsan! Laurence újból kiszalad a konyhába. – Apa! – csettint Bea az apja orra előtt. – Apa, itt vagy? – Ő az – suttog Justin. – Ő ki? – kérdi Jennifer. – A nő, akinek megmentette az életét – Bea ugrál az izgalomtól.
– Hogy te megmentetted egy nő életét? – hitetlenkedik Jennifer. – Pont te? – Joyce az – suttog a férfi. Bea levegő után kap. – A nő, aki engem is felhívott? Justin bólint. Bea újra levegő után kap. – P az, akivel találkoznod kellett volna, de nem jelentél meg? Justin behunyja a szemét, és csendben átkozza magát. – Mi? Megmentetted egy nő életét, aztán nem mentél el találkozni vele? – nevet Jennifer. – Bea, hol a telefonod? – Miért? – Felhívott, emlékszel? Tehát megvolt a telefonodban a száma. – Ugyan már, apa, felejtsd el. A telefonom csak a tíz legfrissebb számot tárolja. Ő meg vagy ezer éve telefonált! – A francba! – De megadtam Dorisnak, emlékszel? Ő leírta, és te fel is hívtad a számot a lakásodból. Te meg kidobtad a konténerbe, te marha! A konténer! Még mindig ott van! – Tessék – érkezik Laurence lihegve-futva, a kezében egy pohár vízzel. – Laurence! – nyújtja ki a kezét Justin. Megragadja a férfi arcát, és homlokon csókolja. – Áldásom adom rád. Jennifer! – Az ő fejét is megfogja, de a nőt szájon csókolja. – Sok sikert! Rohamléptekkel távozik, Bea üdvrivalgásai közepette. Jennifer undorodva megtörli a száját, Laurence lesöpri a ruhájáról a kilöttyent vizet. Ahogy Justin a háza felé szalad a metrómegállóból, megnyílnak az ég csatornái, és ömleni kezd fentről az özönvíz. Nem foglalkozik vele: felnéz az égre, és nevetni kezd. Élvezi, ahogy az eső az arcát veri. Még mindig nem tudja elhinni, hogy mindvégig Joyce állt az események mögött. Tudhatta volna! Most, utólag már összeáll a kép. Szóval ezért kérdezte a nő, hogy biztos vacsorázni akar-e vele. Meg ezért ment el a barátnője az előadására. És a többi! Megérkezett a házhoz, befordul az udvarba. A konténer természetesen csurig tele van mindenféle lommal. Justin felugrik a szemét tetejére, és turkálni kezd. Doris és Al épp a bőröndjükbe pakolnak. Meglátják Justint, megáll a kezükben a munka. Aggódva figyelik az ablakból. – A francba! Pedig már azt hittem, lassan visszatér a józan esze – szól Al. – Maradjunk még? – Nem tudom – felel aggodalmasan a nő. – Mi a fenét csinál? Este tíz van. A szomszédok rá fogják hívni a rendőröket. Justin szürke pólója csuromvizes, orráról, hátrasimított hajáról csöpög a víz, a nadrágja a lábához ragadt. Al és Doris csak bámulnak, ahogy Justin rikoltozva szórja a szemetet a konténer körül elterülő gyepre.
Fekszem az ágyon, és a plafont bámulva próbálom megérteni, hol is tartok. Apát benn tartották a kórházban kivizsgálásra, csak holnap engedik haza. Most, hogy teljesen egyedül maradtam, kénytelen voltam átgondolni az életem. Át is rágtam magam kétségbeesésen, bűntudaton, magányon, depresszión, cinizmuson. És végül utat találtam a reményhez. Mint egy drogos, aki egyik pillanatról a másikra leszokott a szerről, olyan nyugtalanul róttam a métereket folyamatosan a házban, és közben minden elképzelhető emberi érzést átéltem. Hangosan beszéltem magamban, visítottam, kiabáltam, sírtam és gyászoltam. Este tizenegy. Odakint már besötétedett, fúj a szél, hideg van – közelednek a téli hónapok. Megcsörren a telefon. Biztos apa az, gondolom, ezért futva megyek le a lépcsőn. Felkapom a kagylót, és leülök a lépcső legalsó fokára. – Igen? – Végig te voltál az. Megdermedek. A szívem puffan egyet. Kicsit elveszem a kagylót a számtól, és veszek egy mély levegőt. – Justin? – Végig te voltál az, ugye? Csendben maradok. – Láttam a fényképet, ahol apukáddal és Bea-vel álltok. Bea aznap este mondta el neked, hogy vért adtam. És hogy szeretném, ha megköszönné, aki megkapta. – Eltüsszenti magát. – Egészségedre. – Miért nem mondtál valamit? Többször is találkoztunk, volt lehetőséged. Követtél, vagy… vagy egyáltalán mi ez az egész, Joyce? – Haragszol rám? – Nem! Mármint, nem tudom. Nem értem. Egy szót sem értek az egészből. – Elmagyarázom. – Mély levegővel futok neki. Igyekszem, hogy ne remegjen a hangom, de ehhez a torkomban lüktető szívverést is túl kell harsognom. – Mindig véletlenül találkoztunk, soha nem azért, mert követtelek. Ettől ne félj. Nem vagyok perverz szatír. Valami történt, Justin. Amikor vérátömlesztést kaptam, valami történt. Nem tudom, mi, de attól a perctől kezdve, hogy a véred bennem lüktet, úgy éreztem, össze vagyunk kapcsolva. Azon kaptam magam, hogy olyan helyekre visz a lábam, ahol te is megjelensz, mint a fodrászüzlet vagy a balett. De csak a véletlennek köszönhetjük ezeket a találkozásokat. – Most már túl gyorsan beszélek, szinte hadarok, de nem tudok lelassítani. – És akkor Bea elmesélte, hogy nagyjából az idő tájt adtál vért, amikor én kaptam, és… – Igen? Nem tudom, hogy értsem a közbeszólását.
– Tehát azt mondod, nem tudod biztosan, hogy az én vérem kaptad-e? Mert én próbáltam utánajárni, de nem árulták el. Te hivatalos forrásból tudod? – Nem. Nem mondta senki. De nem is volt rá szükség, mert… – Joyce – állítja meg a mondatom Justin. Van a hangszínében valami nyugtalanító. – Figyelj, Justin, nem vagyok őrült, hidd el. Még soha nem tapasztaltam olyan dolgokat, mint az elmúlt pár hétben. – És mindent elmesélek: hogy a fejembe szálltak a képességei, a tudása, az ízlése. Nem felel. – Mondj valamit, Justin! – Nem tudom, mit mondjak. Az egész olyan… furcsa. – Valóban furcsa, de ez az igazság. És ha még azt is elmondom, hogy az emlékeid egy részét is megkaptam, még súlyosabb. – Komolyan? – A hangja távoli, hideg. Kezdem elveszíteni. – Emlékek a parkból, Chicagóból: Bea balettszoknyában táncol a piros kockás terítőn, piknikkosár, egy üveg vörösbor. A katedrális harangjai, a fagyizó, Allel libikókázol, kerti locsolók, a… – Állj, állj! Ennyi elég. Ki vagy te? – Én vagyok az, Justin! – Ki mesélte el neked mindezt? – Senki! Egyszerűen csak itt vannak a fejemben – dörzsölöm fáradtan a szemem. – Tudom, hogy az egész nagyon bizarrul hangzik, hidd el. Én egy rendes, normális ember vagyok, aki ugyanúgy cinikus, mint mások, de mit tegyek, ez az életem, ilyenek történtek velem. Ha nem hiszed el, amit mondok, bocsánatot kérek, lerakom a telefont, és folytatom az életem ott, ahol abbahagytam. De azt mindenképp tudd, hogy nem ugratlak, nem próbállak palira venni. Justin hallgat egy darabig. – Hinni akarok neked – szólal meg végül. – Te is úgy érzed, hogy van köztünk valami? – Én úgy érzem – kezdi olyan lassan, mintha betűnként rakná össze a szavakat hogy az emlékeim, az ízlésem, a hobbijaim meg még ki tudja, mim, amiről beszéltél… Szóval, akár megleshettél, amint csinálom vagy beszélek róla. Nem állítom, hogy szándékosan: talán te sem tudsz róla, de mondjuk, lehet, hogy olvastad a könyveimet. Az írásaimba mindig beleszövök egy csomó személyes részletet is. Láttad a fényképemet Bea medalionján, beültél az előadásaimra, elolvastad a cikkeimet. Ha jobban megnézzük, az életem során valószínűleg rengeteg információt kiadtam magamról. Sőt, nem csak lehet: biztos. Miért higgyem el, hogy a vérátömlesztés miatt tudod mindazt, amit elmondtál? Miért higgyem el, már megbocsáss, hogy nem csak egy őrült fiatal nő vagy, aki bemagyarázta magának, hogy amit, mondjuk, egy könyvben vagy egy filmben látott, az megtörtént vele? Miért higgyek el egy szót is a sztoridból? Erre válaszolj. Sóhajtok. Nem fogom tudni meggyőzni. – Justin, jelen pillanatban semmi másban nem hiszek, de ebben igen. – Sajnálom, Joyce. – Kezd kihátrálni a beszélgetésből. – Ne! Várj! – állítom meg. – Ez minden?
Csend. – Meg sem próbálsz hinni nekem? Mélyet sóhajt. – Azt hittem, valaki más vagy, Joyce. Nem tudom, miért – soha nem találkoztunk, de azt hittem, másmilyen vagy. Én… nem értem ezt a történetet. Azt gondolom… ez így nem oké, Joyce. Mindegyik mondat ökölcsapás a gyomromba és tőrdöfés a szívembe. Ha bárki más beszélne így, fel sem venném, de tőle nem bírom elviselni. Mástól igen, tőle nem. – Ha jól értem, nagyon sok nehézségen átmentél, lehet, hogy érdemes lenne… beszélned egy szakemberrel. – De miért nem hiszel nekem? Justin, kérlek. Biztos tudok olyat mondani, ami meggyőz. Valami, amit soha nem írtál le sehol, amit egy előadásodon sem meséltél el… – Elkalandozom, keresem, mit mondhatnék. Neeem, azt azért mégsem mondhatom! – Isten veled, Joyce! Remélem, minden jóra fordul az életedben. Őszintén ezt kívánom neked. – Várj még! Van valami. Van valami olyan, amit csak te tudsz. Egy pillanatig nem felel. – Mi az? Összeszorítom a szemem, és veszek egy mély levegőt. Mondjam, vagy ne mondjam? Mondjam vagy ne? Kinyitom a szemem, és kibököm: – Az apád. Csend. – Justin? – Mi van vele? – Jéghideg a hangja. – Tudom, mit láttál – mondom gyengéden. – És hogy soha nem mondhattad el senkinek. – Mi a fenéről beszélsz? – Tudom, hogy ott álltál a lépcsőn, és a korlát mögül nézted apádat. Én is látom. Látom, ahogy az üveggel és a gyógyszerekkel a kezében becsukja maga mögött az ajtót. Aztán ott hevernek a padlón a zöld lábak… – Hagyd abba! – üvölti. Dermedten hallgatok el. Nem, folytatnom kell, mert ha most nem beszélek, soha többé nem lesz rá lehetőségem. – Biztos nagyon nehéz volt gyerekként feldolgoznod. Tudom, hogy nem mondhattad el senkinek… – Semmit sem tudsz – mondja hűvösen. – A világon semmit. Tartsd tőlem távol magad. Soha többé nem akarok hallani rólad. – Jól van – mondom suttogó hangon, de már csak magamnak, mert Justin letette a kagylót. A sötét, üres ház lépcsőjén ülök, és hallgatom, ahogy a hideg októberi szél zörgeti az épületet. Szóval így alakult.
– Legközelebb kocsival jöjjünk, Gracie – jegyzi meg apa, ahogy hazafelé sétálunk a botanikus kertből. A karjába kapaszkodom, így minden lépésénél együtt billegek vele. Fel és le, le és fel. Ringató, nyugtató mozdulatok. – Nem, apa, rád fér egy kis sport – Miért, te tán tökéletes vagy? – mormolja apa. – Mi újság, Sean? Csapnivaló egy nap, mi? – kiált át az utca túloldalára, ahol egy ismerőse járókeret segítségével harcol a méterekkel. – Borzalmas – kiált vissza Sean. – Na és, hogy tetszett a lakás? – Az utóbbi pár perc alatt most próbálok harmadszor előhozakodni a témával. – Most már nem térhetsz ki a kérdés elől. – Nem térek én ki semmi elől, kedvesem. Mi újság, Patsy? Hogy vagy, Suki? – Megáll, és lehajol a kolbász alakú kutyához. – Jaj, de kis aranyos vagy! – mondja, aztán feláll. Továbbmegyünk. – Utálom ezt a törpe dögöt. Ha Patsy nincs itthon, a kutya egész istenverte éjszaka ugat – morog, és egy fokkal jobban a fejére húzza a sapkáját az erős szélben. – Uramatyám, haladunk mi egyáltalán? Olyan ebben a szélben, mintha szalagfutón futnánk. – Futószalagon! – nevetek. – Na, mondd már meg: tetszik a lakás vagy nem? – Nem tudom. Iszonyú kicsi volt, az ürge meg, aki bement a szomszéd lakásba, elég furcsán nézett ki. Egyáltalán nem tetszett a képe. – Szerintem nagyon barátságos volt. – Ja, hogy szerinted! – grimaszol. Megrázza a fejét. – Szerintem neked most nagyjából minden férfi szimpatikus. – Apa! – nevetek. – Szervusz, Graham. Borzalmas egy nap, nem igaz? – üdvözli a mellettünk elhaladó szomszédot. – Bizony, Henry, siralmas – felel Graham, és fürgén zsebre rakja a kezét. – Szóval, szerintem ne vedd ki a lakást, Gracie. Maradj itt velem egy darabig, várd meg, amíg találsz magadnak egy normális helyet. Butaság lenne rögtön az elsőt kivenni. – De apa, már tíz lakást láttunk! És neked egyik sem tetszett. – Ki fog benne lakni, én vagy te? – kérdezi. Fel és le. Le és fel. – Én. – Akkor meg mit érdekel, hogy én mit mondok?
– Adok a véleményedre. – Ja, ilyenkor… Szia Kathleen! – Tudod, hogy nem tarthatsz örökre otthon. – Örökre? Azon már rég túl vagyunk. Téged ki sem lehet innen robbantani. Ha a szüleinél lakó felnőttkorú gyerek kő, akkor te magad vagy a Stonehenge. – Elmehetek ma este a hétfői klubba? – Már megint? – Be kell fejeznem a sakkpartit Larryvel. – Larry folyton úgy irányítja a gyalogjait, hogy előre kelljen hajolnod, mert akkor belát a blúzod alá. Garantálom: az a parti soha nem fog véget érni! – Grimaszt vág. – Apa! – Mit akarsz? Keress magadnak értelmesebb társas elfoglaltságot! Larryvel meg velem lógni… – De én szeretek veled lógni. Ez jólesik apának. Elmosolyodik. Végre elérjük a házat. Befordulunk a kertbe, odahimbálózunk a bejárati ajtóhoz. Megpillantok valamit a küszöb előtt. Ha a szemem nem csal… Megdermedek. Egy kosárnyi muffin, fóliába csomagolva, rózsaszín szalaggal átkötve. Apára pillantok. Ő átlépi a kosarat, kinyitja az ajtót, mégpedig olyan természetes mozdulatokkal, hogy egy pillanatra átfut a fejemen, talán mégis rosszul láttam. Csak képzelődnék? – Apa! Mit csinálsz? – Döbbenten nézek körbe mindenfelé, de senkit nem látni. Apa rám kacsint, aztán egy pillanatig szomorúnak tűnik az arca. De csak egy pillanatra: szélesen elmosolyodik, belép a házba, és bevágja előttem az ajtót. A fóliáról lelóg egy boríték. Leveszem, remegő ujjakkal kinyitom. KÖSZÖNÖM… – Bocsáss meg, Joyce! – hallok egy hangot a hátam mögül. Ez a hang… A szívem majd' megáll. Sarkon pördülök. És ott van ő. A kertkapunál áll, kesztyűs kezében egy csokor virágot tart. Látszik az arcán, hogy megbánta. Télikabát van rajta, a nyakát-fejét sálba bugyolálta. Az arca és az orra hegye piros a hidegtől, a nyirkos szürke ködben szinte szikrázik zöld szeme. Olyan, mint egy látomás. Elég egyszer ránéznem, eláll a lélegzetem. Alig bírom elviselni már a közelségét is. – Justin… – nem jön szó a számra. – Mit gondolsz? – lép előre. – Van annyi hely a szívedben, hogy megbocsáss nekem? Bolond voltam. – A kert végében áll, közvetlenül a kapunál. Mit mondjak neki? Eltelt egy hónap. Miért pont most jelentkezik? Megköszörüli a torkát.
– Amikor telefonon beszéltünk, nagyon érzékeny pontomra tapintottál – mondja. – Amit apámról elmondtál, senki más nem tudja. Soha nem is tudta. Nem tudom, te hogy jöttél rá. – Elmondtam. – Nem bírom felfogni. – Én sem. – Viszont rengeteg olyan dolog van, sokszor egészen egyszerű, amit nem értek. Nem értem például, mit eszik a lányom a barátjában. Nem értem, hogyan győzte le az öcsém a természet törvényeit azzal, hogy még mindig nem vált chipsszé. Nem tudom, hogy képes Doris kinyitni a tejet a hosszú körmeivel. Nem értem, miért nem dörömböltem már egy hónapja az ajtódon, hogy elmondjam, mit érzek… Annyi apróság van, amit nem értek, miért lenne ez más? Falom a látványt: az arcát, gyapjúkalapja alól kilógó göndör tincseit, halvány, ideges mosolyát. Ő is engem néz. Kiráz a hideg, de nem a zord időjárás miatt – azt egyáltalán nem érzem. A világot a kedvemért befűtötték egy percre. Milyen figyelmes! Megköszönöm az égieknek. Justin homlokán ráncok jelennek meg. – Mi az? – Semmi, csak most annyira, annyira emlékeztetsz valakire! Mindegy, nem számít – köszörüli meg a torkát, gondolom, folytatni akarja az előbbi gondolatát. – Eloise Parkerre – tippelek. Erre eltűnik az arcáról a mosoly. – Ezt honnan a fenéből tudtad? – A szomszéd házban lakott, évekig teljesen odavoltál érte. Aztán ötéves korodban elhatároztad, hogy megmutatod neki, mit érzel. Szedtél egy csokor virágot a kertetekből, és átvitted neki. Nem értél el az ajtajukig, mert ő kilépett a házból. Kék kabát és fekete sál volt rajta – mondom, és szorosabbra húzom magamon a kék kabátom. – És aztán? – kérdi döbbent arccal. – Aztán? Semmi – vonok vállat. – A virágot ledobtad a földre, és elszaladtál. Justin lágyan megrázza a fejét, és elmosolyodik. – De hogyan? Megvonom a vállam. – Mi mást tudsz Eloise Parkerről? – kérdi gyanakvó arccal. Mosolyogva félrenézek. – Vele vesztetted el a szüzességed. Tizenhat éves voltál. A lány szobájában történt meg a dolog, a szülei ugyanis hajókirándulásra mentek. Justin a szemét forgatja, és leereszti a csokrot – Na látod, ez tényleg nem fair. Nem engedem meg, hogy ilyeneket tudj rólam. Nevetek. – Téged Joyce Bridget Conway néven kereszteltek meg, de mindenkinek azt mondod, hogy a középső neved Angelina – vág vissza. Tátva marad a szám a meglepetéstől. – Gyerekkorodban volt egy Bunny nevű kutyád – húzza fel az egyik szemöldökét. Pimaszul néz.
Összehúzom a szemem. – Nagyon csúnyán berúgtál egy házi whiskey-től, lássuk csak, hány éves voltál… – behunyja a szemét, koncentrál. – Tizenöt. Kate és Frankie barátnőiddel. Minden mondatnál tesz felém egy lépést Ez az illat! Hányszor álmodtam arról, hogy itt legyen mellettem ez az illat! – Életedben először Jason Hardyval csókolóztál, tízéves korodban. A srácot mindenki Jason Hard-Onnak gúnyolta.8 Elnevetem magam. – Nehogy azt hidd, hogy itt csak te tudsz. – Még egyet lép felém. Ennél már nem jöhet közelebb: a cipője, a kabátja, mindene hozzám ér. A szívem talán egy maratoni ugróversenyre nevezett be… Remélem, Justin nem hallja, milyen boldogan ver. – Kitől tudod ezeket? – A leheletem füstként száll az arcába. – Nem volt könnyű idáig eljutnom – mosolyog. Sőt! A barátnőid rengetegszer leteszteltek, hogy tényleg eléggé megbántam-e, amit tettem. Csak azért engedtek ide, mert belátták, hogy igen. Elnevetem magam. Szóval Frankie és Kate mégiscsak egyetért valamiben néha. Es hogy egy ekkora hírt ilyen sokáig titokban bírtak tartani! Csendben állunk. Olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy ha felemelem a fejem, az orrom az arcához fog érni. Inkább a földet nézem. – Még ma is félsz sötétben aludni – súgja, és az ujjával felemeli a fejem. Most már csak őt nézhetem. – Kivéve, ha van veled valaki – teszi hozzá mosolyogva. – Puskáztál az első egyetemi dolgozatodon – súgom. – Régebben utáltad a művészeteket. – Megcsókolja a homlokom. – Hazudsz, amikor azt mondod, imádod a Mona Lisát. – Behunyom a szemem. – Ötéves korodig volt egy láthatatlan barátod. Úgy hívták, Horatio. – Megcsókolja az orrom. A nyelvemen a válasz, de késő: az ajka lágyan záródik az enyémre. A szavaimnak esélye sincs, még a hangszálamig sem jutnak el. Visszatérnek az agyamba, oda, ahonnan elindultak. Halványan észlelem, hogy Fran kilép a házából, és mond nekem valamit. Aztán dudálva elsuhan egy autó. De én elvesztem a pillanatban Justinnal, minden más csak elmosódott, távoli kép. Ez a pillanat mindkettőnk fejében megmarad. Íme, az első közös élményünk. – Megbocsátasz? – húzódik el. – Nincs más választásom. A véremben van. – Elmosolyodom, ő pedig felnevet. A virágokra pillantok, amelyeket még mindig a kezében tart. Mostanra teljesen összetörtek. – Ezeket is ledobod a földre, és elszaladsz? – Az a helyzet, hogy nem neked hoztam. – Most aztán tényleg kipirul az arca. – Van valaki a vérellátó szolgálatnál, akitől tényleg bocsánatot kell kérnem. Abban reménykedtem, eljössz velem, segíthetnél elmagyarázni, miért viselkedtem vele olyan őrült módon. És lehet, hogy ő is el tud nekünk magyarázni egy s mást. Hátrapillantok, apa a függöny mögül leskelődik. Kérdően nézek rá. Felemelt hüvelykujjal gratulál. Könny szökik a szemembe. 8 Hard-on angolul: erekció
– Őt is beavattátok? – Azt mondta, semmirekellő idióta barom és bajkeverő bolond vagyok – grimaszol. Nevetek. Csókot lehelek apa felé, és elindulok Justinnal. Végigsétálok a kerti ösvényen, át a gyerekkoromban kitaposott vágyvonalon, ki az utcára, el a háztól, ahol felnőttem. Közben végig érzem, hogy apa és anya engem figyel. Elmegyek, igen. De ezúttal nem egyedül. VÉGE