és maróan ironikus stílusa magával ragadja az olvasót, és nem ereszti egyedi világából

„Hamilton minden egyes könyvével csak jobb lesz.” Publishers Weekly „Hamilton könyvei erotikusak és démonian borzongatóak. Szexi, szókimondó és maróan ironikus stílusa magával ragadja az olvasót, és nem ereszti egyedi világából. Hamilton történetmesélése egyetlen szóval jellemezhető: hibátlan.” Jayne Ann Krentz „Anita Blake szúr, mint a kihegyezett karó, és kemény, mint egy ezüst pisztolygolyó.” J. D. Robb „Letehetetlen. Nem lehetünk elég hálásak, hogy Hamilton rendíthetetlenül írja az egyre izgalmasabb folytatásokat.” UK Edition „Az izgalom egy percre sem hagy alább, a végkifejletet körömrágva várjuk. Csak ínyenceknek!” New York Review of Science Fiction „Pergő és élvezetes, tele furcsa figurákkal, szellemes párbeszédekkel és gyilkos akcióval.” VoYA „Anita Blake teljesen egyedi világa olyan, mint egy gyönyörűen és aprólékosan megalkotott festmény. A sötét és komor, horrorosan fekete árnyalatot időnként a kék és zöld üde és életvidám színei váltják fel, hogy azután az egész kavalkád nyakon legyen öntve egy nagy adag erotikus és vadítóan perverz vörössel. Mestermű, minden egyes pillanatával.” Böjtös Gábor, Fangoria Horrormagazin

A szerző eddig megjelent regényei az Agave kiadásában: Anita Blake-sorozat: Bűnös Vágyak A Nevető Holttest A Kárhozottak Cirkusza Telihold Kávézó Véres Csontok Gyilkos Tánc Égő Áldozatok Sápadt Hold Obszidián pillangó Leláncolt Nárcisszusz Égkék Bűnök Lidérces Álmok Haláltánc A Harlekin Fekete vér Fogat fogért Merry Gentry-sorozat: Árnyak csókja Alkony ölelése A holdfény csábítása Az éjfél simogatása Misztrál csókja

Fagyos érintés

Laurell K. Hamilton: Flirt Copyright © Laurell K. Hamilton 2010 Hungarian translation © Török Krisztina, 2012 A fordítás az alábbi angol kiadás alapján készült: Laurell K. Hamilton: Flirt Berkley Books, New York, 2010 Fordította: Török Krisztina ISBN: 978 61 5504 978 1 Agave Könyvek Felelős kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergő A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund

Felelős szerkesztő: Csurgó Csaba Szerkesztő: Rácz I. Peter Korrektor: Feketéné Pintér Anna Nyomta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. 2012-ben – 120474 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató Műfaj: fantasy

Bevezető Hogy támadnak az, ötleteim? Honnan tudom, hogy egy ötletből egy egész könyv megszülethet? Hogyan dolgozom? Olyan gyakran hallom ezeket a kérdéseket, hogy amikor a Flört nek, vagyis ennek a könyvnek az ötlete felmerült bennem, és írni kezdtem, elhatároztam, hogy végig nagyon odafigyelek az alkotás folyamatára. A regény után pedig egy kisebb írást talál a kedves olvasó, amiben dokumentálom is az egészet, sőt leírom azt is, milyen valóságos esemény ihlette a történetet. Ha pedig az esszén is átrágta magát az olvasó, a jutalom egy kis képregény lesz – de komolyan. Jennie Breeden műve, azé a Jennie Breedené, aki a „Sátán bugyija” képregényeket is jegyzi. A képregényt ugyanaz az esemény ihlette, mint a regényt, mindenki összehasonlíthatja. De nem ér előre odalapozni, mert akkor a regény csattanói is veszélybe kerülnek, amiért kár lenne. Tehát tilos előrelapozni, világos? Én szóltam, senki ne mondja, hogy nem.

És akkor most induljon a menet megint Anita Blake-kel. – Azért jöttem, hogy feltámassza a feleségemet, Ms. Blake – közölte Tony Bennington épp olyan szenvtelenül, ahogyan vagyonokat érő öltönyét és az arany Rolexet is viselte. Utóbbit a jobb csuklóján, vagyis nagy eséllyel balkezes. Nem mintha az ügy szempontjából bármi jelentősége is lenne, de az ember ösztönből is felfigyel már az ügyesebb kézre, ha annyi dolga akadt életében gyilkosokkal és egyéb veszedelmekkel, mint nekem. – Fogadja őszinte részvétemet – mondtam is már automatikusan, mert valahogy Bennington érzéketlensége, a gyász vagy a fájdalom bármi jelének hiánya bennem se keltett nagy érzelmi vihart. Az arcán egyetlen rezdülés se sejtette, hogy megviselte volna az asszony halála, és ez a kiüresedett pofa valahogy minden lehetséges sármot kilopott a tisztes, őszes halántékú, jó karban lévő ötvenes imidzsből. Szürke szemei hidegen néztek rám. Szóval vagy kőkeményen kézben tartja mindenféle érzelmeit, vagy nem a nagy szerelem miatt akarja még egyszer látni anyut. Ami azért felvet néhány érdekes szempontot. – Miért akarja, hogy feltámasszam a kedves feleségét, Mr. Bennington? – Most őszintén, az árai mellett van ennek bármi jelentősége? VÉGZETES FLÖRT Hosszan végigmértem, és keresztbe vetettem a lábaimat, a szoknyámat épp olyan automatikusan simítva le a művelet közben, ahogyan a részvétet is nyilvánítottam az előbb. Halványan elmosolyodtam, bár a szemem nem tükrözött vidámságot.

– Az én szempontomból mindenképpen. Végre egy érzelem! Haragosan villant a tekintete, szeme színe egészen viharos szürkére váltott. Vagyis talán tényleg az önuralma a király. – Személyes – mondta szenvtelen hangon, ami sehogyan sem illett a tekintetéhez –, és ahhoz szükségtelen tudnia, hogy előszólítsa a zombit. – Ez az én munkám, Mr. Bennington, nem a magáé. Vagyis én tudom, mit szükséges tudnom ahhoz, hogy egy zombit előszólítsak. – Alaposan utánanéztem a dolgoknak, Ms. Blake. A feleségemet nem gyilkolták meg, vagyis nem bosszúszomjas, szörnyeteg zombiként lépne elő a sírból. És boszorka se volt, vagy különösebben érzékeny a természetfelettire, nem volt vallásos, nincs tehát semmi a valaha volt életében, ami alkalmatlanná tenné arra, hogy elvégezze rajta a zombikeltő szertartást. – Hú – szaladt fel a homlokomon a szemöldököm –, ez nem rossz. Tényleg készült. – Vagyis elfogadja a megbízást? – bólintott, és gondosan manikűrözött ujjaival lesimogatta zakóját. – Jó ok nélkül nem – ráztam meg a fejem. – Miféle okot akar? – villant megint az indulat azokban a szürke szemekben. – Egy olyat, ami indokolja, hogy megzavarjam egy halott nyugvását. – Kész vagyok megfizetni horrorisztikus megbízási díját, Ms. Blake. Az ember azt gondolná, hogy ez épp elég jó ok. – Nem csak pénz van a világon, Mr. Bennington. Miért szeretné fel-

támasztatni velem a feleségét? Mit vár ettől a találkozástól? – Mit várnék? Milyen kérdés ez? – Csak egy kérdés, ami válaszra vár. Gondoltam, ha megfogalmazom másképpen is az eredetit, talán hajlandó végre válaszolni is. 8 LAURELL K. HAMILTON – De nem akarok rá válaszolni. – Ez esetben sajnos nem támaszthatom fel a feleségét. De a Halottkeltő Kft. más munkatársa bizonyára szívesen ál a rendelkezésére, és még csak nem is kérnek annyit, mint én. – De maga a legjobb. Mindenki ezt mondja. Vállat vontam, most erre mit mondhattam volna. Mindig nehezen viseltem az ehhez hasonló kijelentéseket, és a legkönnyebben a hallgatással tudtam lereagálni. – Azt is hallottam, hogy maga igazi nekromanta, aki hatalommal bír mindenféle nem evilági lény felett. Rezzenetlenül néztem rá. Mert jól hallotta, az tény, de mi köze volt hozzá. Nem hittem volna, hogy ilyesmit is lehet már rólam hallani, ha az ember egy kicsit kinyitja a fülét. – Ne udvaroljon. – A természetfeletti ügyekkel foglalkozó szövetségi rendőrbírók közül magának a legjobb a kivégzési rátája. Úgy tűnik, mintha a vad vámpírokra specializálódott volna, bár az áldozatok közt akadnak vérállatok is szép számmal.

– Ja, hát a nyilvántartás kemény dolog, nehéz lenne vitatkozni vele – vontam vállat. – De nem értem, mire akar ezzel kilyukadni, Mr. Bennington. Az ön ügyéhez ennek semmi köze. – De ha a pletykának azt a részét is megemlítem, hogy női Casanovaként emlegetik, akkor már közelebb kerülök ahhoz, amiért felkerestem. – A szerelmi életemnek aztán végképp semmi köze ahhoz, hogy zombikat szólítok elő a sírból, ami a munkám. – De ha tényleg hatalma van a már nem élők felett, az magyarázza, hogy lehet, hogy az egyik napon öli a vámpírokat, a másikon pedig szerelmi viszonyba bonyolódik velük. Jean-Claude, az egyik éppen emlegetett vámpír szerelmem kicsit háklis is volt kérdéses képességeimre, mert szerinte ez megkérdőjelezte, hogy ki az úr a háznál kapcsolatunkban; mellesleg, én is legalább ennyire háklis voltam az ő vámpírerejére, mert nekem meg az volt a rögeszmém, 9 VÉGZETES FLÖRT hogy az egész kapcsolatunk hátterében az áll. Nem volt könnyű kapcsolat, de az utóbbi időben metafizikai tűzszünetet kötöttünk. – Persze, Jean-Claude-dal már megint a pletykalapok címoldalán voltunk a napokban. Ez a rész nem nevezhető elmélyült infószerzésnek. – Igen, ha jól emlékszem valahogy úgy fogalmaztak a cikkben, hogy maguk St. Louis egyik legmenőbb párja. Igyekeztem nem végleg zavarba jönni. – Jean-Claude karjain bárki szemrevalónak és menőnek tűnik.

– Ez a szerénység nem il ik egy nő szájába. – Már ne is haragudjon, de ez meg mit akar jelenteni? – meresztettem nagy szemeket. – Tényleg nem érti? – nézett mélyen a szemembe. – Különben miért mondtam volna? – kezdtem egyre jobban elveszni ebben a meddő beszélgetésben, és ez nem tett jót a közérzetemnek. Nem viseltem jól, ha elveszítettem a lényeglátó szemüveget. – Nézze, tényleg részvétem a veszteségéért, mélyen együttérzek magával, de velem hízelgéssel nem jut messzire. – Le kell ellenőriznem, hogy valós alapokon állnak-e a pletykák, vagy ez is csak amolyan nagyotmondás, mint egynémely túlzás magával kapcsolatban. – Nem hiszem, hogy bármi túlzás lenne abban, ahogyan a munkámat végzem. És ha tényleg annyira tájékozódott rólam, akkor azt is tudja már, hogy pillanatnyi hóbortból, a cirkuszért vagy a gyász fel nem dolgozása miatt nem szólítok elő egyetlen zombit sem a sírból. Csak olyan megbízást vál alok, ami mögött ésszerű magyarázat áll. – Magyarázat? Miféle magyarázat? – A dolognak ez a része nem az én asztalom. Azt a megbízó hozza. Miért akarja, hogy előszólítsam a felesége zombiját? – Már korábban is megértettem a kérdést, Ms. Blake, nem kell ezredszer is elismételnie, se gyorsan, se lassan. – Akkor válaszoljon végre, különben nem tudok több időt szánni magára.

10 LAURELL K. HAMILTON Dühödten meredt rám, a szemében vad viharokban tombolt a szürkeség, mintha felhők gomolyogtak volna a tekintetében. A keze ökölbe szorult, állkapcsa megfeszült, és még a foga is megcsikordult. Igen, ez az ember vasmarokkal tartja kordában az érzelmeit. Felálltam, és lesimítottam a szoknyámat, mindig ezt csináltam. Eddig nagyon udvarias voltam vele, hiszen tényleg horrorisztikus megbízási díjért dolgozom, és már az nem két dolcsi, hogy egyáltalán fogadtam, és ennyi időt rá szántam. És mivel teljesen feleslegesen raboltuk egymás idejét/pénzét, legalább azt az illúziót meg akartam neki adni, hogy nem hiába fizetett, még ha nem is vállalom, amire kér. Udvariasan terveztem kidobni. – Azért jöttem magához, mert a legtöbb halottkeltőnek ép testre van szüksége, hogy elő tudja szólítani. De a feleségemből alig maradt valami, nincsenek földi maradványok. Vagy alig – préselte ki végül összeszorított ajkain. Közben nem nézett rám, és a szája sarka rángott. Gyötrelem. Ez az ember szenved. – Hogy halt meg? – ültem vissza, és kérdeztem kedvesebben. – Robbanás történt. A nyaralónkban szivárgott a gáz. És ő kicsit előbb utazott le, én másnap mentem volna utána, de éjszaka… – megint ökölbe rándult a keze, és úgy szorította a szék karfáját, hogy a bütykei egészen kifehéredtek, és az állkapcsa is feszült megint, mintha legszívesebben összeharapná a nyelvét, csak ne kellene kimondania ezeket a szavakat. –

Szerettem a feleségemet, Ms. Blake – szakadt fel belőle, mintha az élete múlna ezen a mondaton. Sötét szeme csillogott, de a könnye nem bugygyant ki, azt is visszapréselte magába, ahogy visszapréselt a belsejébe mindenféle érzelmet is. Tartotta magát, ahogyan csak tartani lehet. – Elhiszem, Mr. Bennington, és őszintén, mélyen sajnálom, hogy elveszítette őt. Azt azonban tudnom kel , hogy mire számít. Még ha elő is szólítom a néhai feleségét, akkor is csak egy zombival fog találkozni. Emberi alakban lesz, az tény, a megszólalásig hasonlít néhai önmagához, de akkor is csak zombi lesz. Nem ember. Nem fogja tudni újra hazavinni, 11 VÉGZETES FLÖRT nem kezdhet vele elölről mindent, mintha ugyanaz az ember lenne, akit elveszített. – Miért nem? – Mert idővel rothadni kezdene – feleltem őszintén, de halkan –, és nem hinném, hogy azt szeretné, ha ez lenne a néhai feleségéről az utolsó emléke. – Úgy hallottam, hogy a maga zombijai nem tudják, hogy meghaltak. – Először nem. De idővel elkopik a mágia, és… és az már nem egy leányálom. – Kérem. Senki más nem tudja megcsinálni, csak maga. – Ha fel tudnám támasztani a feleségét, Mr. Bennington, talán meg is tenném. Nem akarok most belebonyolódni a kérdés vallási és filozófiai vetületébe, egyszerűen csak azt tudom mondani, hogy még ha akarnám,

se tudnám megtenni, amire kér. Én zombikat keltek, ami egyáltalán nem ugyanaz, mint a holtak feltámasztása. Nagyon értek a szakmámhoz, igen, mondhatjuk talán azt is, hogy én vagyok a legjobb ebben a szakmában, de annyira sajnos még én se vagyok jó. Annyira jó senki se lehet. – Nem szoktam könyörögni, Ms. Blake, soha nem szoktam – mondta, és két könnycsepp gördült le az arcán. Én is gyűlöltem sírni, pontosan tudtam hát, mennyire égethetik a szemét ezek a könnyek, és hogy menynyire fájhat már a torka, hogy eddig vissza kellett tartania. – De most kérve könyörgök, kérem. Hajlandó vagyok kétszer annyit fizetni. Kész vagyok bármire, hogy megtegye, amire kérem. Ha tényleg kész kétszer annyit is kicsengetni, hát tényleg olyan gazdag, mint amilyennek kinéz. Akadnak emberek, akik a teljes vagyonukat magukon hordják, és a menő öltöny meg a Rolex elviszi minden megtakarításukat. Mr. Bennington ezek szerint nem ezek közé az emberek közé tartozott. – Sajnálom – emelkedtem fel megint a székből –, de nincsenek meg a képességeim ahhoz, amit szeretne, uram. Senki a világon nem képes feltámasztani a feleségét. – És már vámpír se lehetne? 12 LAURELL K. HAMILTON – Először is, ahhoz az kel ett volna, hogy valaki megharapja halála előtt. Mármint egy vámpír. Másodszor, azt mondja, egy robbanásban veszítette életét.

Bólintott a könnyeiről tudomást se véve. Csak a szeme égett és az ál a remegett. – A tűz azon kevés halálmódok egyike, ami még a természetfeletti lényeket is elpusztítja. – Részben azért is magához jöttem, mert tudom, hogy a legtöbb halottkeltő nehezen boldogul, ha kevéske, elszenesedett maradványból kell dolgoznia. De ezek szerint nem is annyira a tetem megsemmisülése a probléma, hanem a tűz maga? Jó és okos kérdés volt, csakhogy nem tudtam jó és okos válasszal viszonozni. – Nem tudom a választ, Mr. Bennington. Tény, hogy sokak csak teljes tetemmel képesek eredményt elérni, de soha még nem olvastam semmit arról, hogy a tűz általi halál ténye mennyiben befolyásolja vagy gátolja a későbbi zombikeltést – közben megkerültem az asztalomat, és odaballagtam hozzá. Kezet nyújtottam. – Sajnálom, hogy nem lehetek a segítségére. Azt azonban el kell hinnie nekem, hogy úgy biztosan nem szeretné visszakapni a feleségét, ahogyan én vissza tudnám őt adni magának. De nem vette a célzást, nem állt fel. Csak rám nézett. – Maga St. Louis Vámpírurának a barátnője. Neki nincs akkora hatalma, hogy legyőzze a halált, és visszaadja nekem a feleségemet? Valójában a barátnőjénél jóval több voltam, hogy mást ne mondjak, a halandó szolgája, de ezt igyekeztünk Jean-Claude-dal nem reklámozni, mert a rendőrség már így se nagyon bízott bennem, és a szövetségieknek is elég necces volt, hogy egy vámpírral szexelek. Nem mintha bármilyen

törvényt is megszegtem volna ezzel, de emiatt már nem tartottak elég megbízható zsarunak és szakértőnek. Ha még a misztikus, nem evilági kapcsolatunk is kiderülne számukra, azt hiszem, el is vágnám náluk magam végleg, búcsúzkodhatnék a jelvényemtől. 13 VÉGZETES FLÖRT – Őszintén sajnálom, de a Város Urát is kötik ugyanazok a metafizikai törvényszerűségek, amik a vámpírvilágban érvényesek – próbáltam türelmesen megmagyarázni, miközben leeresztettem a kezemet. Sose fogok már szabadulni tőle. – A feleségét több ízben meg kellett volna vámpíroknak harapnia a halála előtt. De még ha vámpírrá lett volna is, a robbanásban akkor is odavész. Megint nyújtottam a kezem. Míg élünk, remélünk. Felállt, és megrázta a kezem! Hosszasan, és közben mélyen a szemembe nézett. – De maga zombiként elő tudná szólítani, és ő nem tudná, hogy meghalt, és még csak nem is látszana rajta. Nem húztam el a kezem, bár a hátamon szaladgált tőle a hideg. Mindig is utáltam, ha idegenek fogdosnak. – Ez igaz. Viszont pár nap elteltével rothadni kezdene. Ha a dolog a személyiségével kezdődne, akkor csak magának lenne rossz, de ha a személyisége épen maradna, és végig kellene néznie, ahogy oszladozni, bomlani kezd a teste, és ő beszorul a rothadó test csapdájába, az már nem csak magának rossz – mondtam, és vigasztaló gesztussal a kezeinkre tet-

tem a másik kezemet. – Azt nem kívánhatja egyikkőjüknek se. Most elhúzta a kezét, és hátralépett. Már nem annyira dühös, mint inkább elveszett volt. – De az a néhány nap, amíg elbúcsúzhatunk, amit még vele tölthetnék, talán megérné. Majdnem megkérdeztem, hogy a „vele tölthetnék” alatt vajon a szexet érti-e, de igazából nem akartam hallani. És mivel úgyse vállaltam a megbízást, nem is tartozott rám. Más halottkeltők praxisában megesett már, hogy az ügyfél az elhalt élettársával ezt tette, ezért alkalmaztuk olyan szigorúan a szabályt, hogy a zombi megy vissza a sírba még az éjjel, amikor kikelt a sírból. Ezzel számos kellemetlen problémát el lehetett kerülni, amitől amúgy is ocsmány álmaim lehettek volna. Jobb az ilyet eleve rövidre zárni. És épp elég zombival volt már dolgom, hogy ne tartsam jó ötletnek a velük való szexet. 14 LAURELL K. HAMILTON Az ajtóhoz kísértem – már nem ellenkezett, nem tiltakozott. Persze, nem hinném, hogy sikerült volna meggyőznöm. Tőlem nyilván megy egyenesen egy kollégához, aki megteheti neki, amit kér. Akadnak még néhányan az Államokban, akik meg tudnák csinálni, már ha nem utasítanák el ugyanolyan alapon a kérését, mint én. Nem fog senkit se találni, ahhoz túlságosan is gázos ez a kérés. Kinyitottam az ajtót, és kiment, vagyis akár csukhattam volna is be utána, ha éppen nem veszek észre odakinn valakit, aki az ügyfél gyásza

mellett is mosolyt csalt az arcomra. De hát nem szakadhat meg a szívem minden bánatos ügyfélért, mert akkor már rég csak törmelékek zörögnének a mellkasomban, és kivéreztem volna mások sebeiből. Nathaniel háttal állt nekünk, a túlméretezett, egészen rövid ujjú, kamaszos pólóban a karizmai gusztán kirajzolódtak. Hosszú, vöröses haja fonatban hullott a hátára, le egészen a vádlijáig. Még soha ennyire hosszú hajú pasim nem volt, a fonat lágyan kígyózott végig a széles vállakon, az izmos háton, a keskeny csípőn és kerek fenéken, le a ruganyos combokon és vádlin, mondom, majdnem a bokájáig. Alapvetően nem volt ennyire sötétvörös, csak még nem száradt meg teljesen a zuhanyzás után, mert a táncórája után lépett be értem, hogy együtt ebédeljünk. Gyorsan összekaptam magam, hogy valamivel intelligensebb képet vágjak, mire megfordul, mert ha már a hátára is ilyen bárgyún mosolygok, mi lesz, amikor az arcát meglátom? Nathaniel válla felett Jason kandikált ki. Vigyorgott. Ami nem volt épp újszerű vagy váratlan, Jason állandóan valami szerinte tréfás disznóságon dolgozott agyban, és ugratta, akit csak ugrathatott. Nem mintha rosszindulatú vagy gonoszkodó lett volna. Nem, Jason egyszerűen csak rossz volt a szó jó értelmében, erősen túlfejlett humorérzékkel. Szigorúan összevontam a szemöldökömet, nehogy próbálkozzon, és olyat tegyen, amit később majd megbánok. Nem ő, mert ő soha nem bánt semmit. Elég jóképű volt, de Nathaniel mel ett nem ő volt a legszebb a szobában. Aki mellesleg a legjobb barátja volt, ahogy nekem a pasim, szóval mindketten alaposan megszokhattuk, hogy ha Nathaniel is ott van, nem

15 VÉGZETES FLÖRT minket fog bámulni a tömeg. Jason nem a külseje miatt volt elsősorban vonzó, bár a szőke haj, ami már neki is a vál a alá ért, és Nathaniel neki is befonta újabban a táncórákra, a kék szemek, a szíjasan izmos test nem volt rossz kombó, még ha alig volt magasabb nálam, ami inkább mélységnek értelmezhető. Nem, Jasonben a mindig fénylő tekintete volt a legvonzóbb, amiből látni lehetett, hogy folyton a rosszalkodáson jár az esze. Nem feltétlenül szexuális értelemben, bár a szex is folyton ott volt, azt se hanyagolta, de mellette mindenféle galádság is eszébe jutott, amit soha nem lett volna szabad megtennie, és mégis, újra meg újra megtette. – Még egyszer fogadja részvétemet, Mr. Bennington – mondtam sietve, mintegy figyelmeztető lövésként Jason említett rosszasága számára. – És tényleg sajnálom, hogy nem lehetek a segítségére. Jason alapvetően jó fiú, és vette is a célzást, a sanda csil ogás ki is hunyt egyből a szemében. Ahogy Nathaniel felém fordult, az ő arca is komoly maradt. Tisztában volt vele, hogy gyakoribb nálam a gyászoló rokon, mint egy temetkezési irodában. Amikor megpillantottam a hatalmas ibolyaszín szemeit, ami még enynyi idő után is mindig meglepett, kész voltam. Gyönyörű volt, de hogy a szeme vagy a fantasztikus haja miatt… persze, ha visszagondolok a reggelekre, amikor még lehunyt szemmel, összefogott hajjal látom, azt kell mondanom, hogy a szépségéhez egyik se szükségszerű, már az arca önmagában is gyönyörű.

– Nem akar bemutatni? – torpant meg Bennington a küszöbön. A csalódottságot és a haragot már visszagyömöszölte vasakaratának álcája alá, és megint ugyanolyan rezzenéstelen arccal állt, mint a beszélgetésünk kezdetén. – Nem is biztos, hogy ismerem őket – próbáltam lerázni, mert semmi okát nem láttam, hogy bemutassam a fiúkat. – Maguk a Bűnös Vágyakban táncolnak, igaz? – mérte végig Bennington Jasont és Nathanielt. – A honlapjuk szerint maga vérfarkas, maga pedig vérleopárd. A feleségem járt maguknál alakváltó esteken. Azt mesélte, hogy maguk lenyűgözőek, ahogy még a bőrüket is ledobják. 16 LAURELL K. HAMILTON – Mr. Bennington – sóhajtottam –, ő Brandon és Ripley. A fellépő nevüket árultam el, mert azt az énjüket már úgyis ismeri, akkor nagyjából mindegy, de ennél többet nem kell tudnia. A táncosokat sokan molesztálják, nem is szólva az alakváltó táncosokról, azoknak aztán akad bőséggel túlbuzgó rajongója, és a betegek se ritkák, akik a különböző frusztrációikat vezetik le a gyűlöletükkel. És az alakváltókkal nincs is túl nehéz dolguk, hiszen a törvény őket mégse védi annyira. A pokolba is, akadnak olyan nyugati államok, ahol a felelősségre vonás puszta formalitás, ha az ember egy vérállattal végez, mert elég azt állítani, hogy az adott alakváltó megtámadott, és már fel is vagy mentve. Jó, persze egy vérvizsgálattal igazolni kell, hogy az adott hulla valamilyen likantrópiával fertőzött volt, de ennyi. Ha likantróp volt, hát nem fog ülni

miatta senki. Nathaniel egyébként nemcsak a szerelmem volt, de a hívóállatom is, a leopárdom, Jason pedig ugyanez farkasban. Mert JeanClaude vámpírjegyein át kicsit magam is vámpír lettem, egy élő verzió, akinek nem vért kell innia táplálék gyanánt, hanem szexelnie kell. Ezt egyébként Jean-Claude-tól és a vérvonalából, Belle Morte klánjától kaptam, nekik a kéj és gyönyör ugyanolyan kaja, mint a vér. Sajna ez nem választhatóság kérdése volt nálam, hogy ha kedvem szottyant, így is erőre kaphattam, ez kényszer volt keményen, és ha egy adott ideig elfeledkeztem róla, és nem vettem magamhoz táplálékot, arra végleg ráfaraghattam. És még ha csak rólam lenne szó, engem zavar annyira a téma, hogy dacból vagy szégyenlősségből eljussak arra a pontra, ahonnan nincs viszszaút, de nem én lettem volna saját magam első áldozata. Mert ha nekem kimerül az energiakészletem, rácsatlakozom a hívóállataimra, és mesterükként megölöm őket, és a vámpírszolgámat is, Damiant, mert nekem olyanom is van. Szóval az én esetemben nem egyszerű öngyilokról lenne szó, hanem csoportos mészárlásról, ami még az önzésnél is röhejesen önzőbb valami lenne. Mondjuk, azt se állítom, hogy olyan nagyon megbékéltem volna már a nagy metafizikai káosszal, amibe az életem az utóbbi években torkollt. 17 VÉGZETES FLÖRT Volt idő, amikor már odabentről megéreztem volna, hogy itt vannak, túl az ajtón, de egy ideje kiegyensúlyozottabban kezdem viselni állapotomat, ezt meg azt feldolgoztam már annyira, hogy a kontrollom se lássa

kárát, így csak annyira éreztem már őket is, mint a hétköznapi népeket. Vagyis már akár meg is tudtak lepni, ahogy az hétköznapiéknál szokás. Jason, aliasz Ripley szélesen elmosolyodott, amitől kivirult az arca. – Nekem nem rémlik az arca a klubból, Mr. Bennington. – Mert én nem is jártam még ott, csak a feleségem. Egyszer vagy kétszer – magyarázta Bennington, majd egy pillanatra elbizonytalanodott, de végül csak előhúzta a mobilját a zakója belső zsebéből. Nagyképernyős darab volt, amin akár filmet is nézhet az ember unalmában, már ha nem bánja, hogy a kép akkora, mint egy félbehajtott bankó. Nyomkodott rajta valamit, aztán Jason orra alá tartotta a készüléket. – Esetleg emlékszik rá? – Biztosan valamelyik szabadnapomon járt nálunk – ingatta a fejét mosolyogva Jason –, különben emlékeznék rá. Bennington most Nathaniel elé tolta a mobilt, aki nem nyúlt hozzá, csak ünnepélyes komolysággal megrázta a fejét. – Igazán gyönyörű. – Volt, Brandon, csak volt – pontosította Bennington, majd én következtem. Szőke nő képét láttam, aki olyan filmsztáros szépség volt, igazán szép, minden vonása tökéletes, és aki épp ezért ki se tűnik a hozzá hasonló tucatnyi szőke szépség sorából. Azzal a fajta szépséggel bírt, amit én mindig is műnek éreztem, és az volt a rögeszmém, hogy valami gyárban gyártják le őket gondosan, hogy aztán szerteküldjék a prototípusokat a nagyvilágban, hogy elcsábítsák a férfiakat, és előnyösen házasodjanak. – Részvétem – mondta Nathaniel.

– Miért? – villant megint a harag Bennington amúgy kifejezéstelen szemében. – Hallottam, hogy Anita kifejezi a részvétét, és azt gondoltam, hogy a feleségét veszítette el. Bennington bólintott. 18 LAURELL K. HAMILTON – Tehát őszinte részvétem – ismételte, és ismertem már annyira Nathanielt, hogy tudjam, emögött valami több van a gyászban osztozásnál, de majd kifaggatom, ha magunkra maradtunk. És már tényleg majdnem megszabadultam tőle, már a bejárati ajtóban jártunk, amikor befutott a harmadik pasim is. Micah nem ígérte biztosra, hogy velünk tart ebédre, de azt igen, hogy ha minden úgy alakul, befut majd ő is. Hát befutott. Épp az ajtóban találkoztunk össze. Ő éppen akkora volt, mint én, a haja is olyan sötétbarna, mint az enyém, csak az övé rövidebb. Valamivel, mert azért a válláig leért, csak épp folyton lófarokban hordta, még ha a göndörebb fürtök ki is bújtak a varkocsból. A szeme zöld volt, akár egy macskáé, ami Micah esetében nem egyszerű fordulat, mert tényleg macskaszemek voltak Az arcában benne maradt leopárd alakjának a szeme. Hosszú sztori, a lényeg, hogy meghökkentő látványt nyújtott szépségesen finom arcában ez az állati szempár. Általában napszemüveget hordott, hogy az emberek ne akadjanak ki, és most is nyúlt a zsebébe automatikusan, ahogy meglátta a mögöttem haladó idegen alakot.

– Ne vesződjön a szemüveggel, miattam nem kell eldugnia a szemét – legyintett Bennington –, láttam magát a tévében. Maga a koalíció vezetője, és vérleopárd, azt is pontosan tudom. Micah nem erőltette a dolgot, csak mosolyogva belépett az ajtón. – Ha rejtegetjük a valódi énünket, csak még riasztóbbakká válunk az átlagember szemében – bólintott. Kezet nem nyújtott Benningtonnak, mert tudta, hogy egy csomóan nem szívesen kerülnek közvetlen testi kontaktba vérállatokkal. De az emberünk nem tartozott ebbe a kategóriába, maga nyújtotta a kezét, és Micah megrázta. – Tony Bennington. Micah Callahan – daráltam le gyorsan a formaságokat. Ők meg kezet ráztak, tök magától értetődően, Bennington be is gyűjtött magának egy nagy piros pontot. 19 VÉGZETES FLÖRT – Tényleg mélységesen sajnálom, Mr. Bennington, hogy nem lehetek a segítségére, ugyanakkor kérem, hogy ne akarja más kollégáimat rábírni, hogy előszólítsák a néhai feleségét. – Az én pénzem, az én dolgom. – Ebben igaza van. Én csak azt mondom, hogy a feleségét nem kaphatja vissza. Higgyen nekem, a zombi már nem ugyanaz a személy. Bólintott, és a fájdalom megint kikandikált a szeméből. – Mint mondtam, Ms. Blake, alaposan utánajártam mindennek, és már tudom, hogy ha valaki fel tudja támasztani Ilsámat, az csakis maga lehet.

És akkor olyan lesz, mintha mi sem történt volna, mintha nem halt volna meg, és még csak tudni se fogja, hogy igazából megtörtént. Mindenki azt mondta, hogy csakis magát keressem, de maga elutasított – hadarta, majd az ajkába harapott. Nem sokáig bírja már szegény ördög. – Részvétem, Mr. Bennington – csatlakozott hozzánk Micah is –, de higgyen Anitának. Ő mindent tud a halálon túliakról, és ha szerinte nem szabad ezzel próbálkozni, akkor tényleg nem szabad. – Embert nem érhet annál nagyobb borzalom, Mr. Callahan, mint ha elveszíti azt, akit szeret – fordította most dühödt pillantását Micah-ra Bennington. – Ebben igaza van – bólintott Micah. A két férfi egy ideig bámulta egymást, Micah-ból áradt a nyugalom, ami az új, önkontrol ban még kezdő alakváltókat mindig megnyugtatja, Benningtonból pedig a két marokkal sakkban tartott fájdalom és indulat. – Ez tehát az utolsó szava? – fordult végül vissza hozzám. – Nem adja vissza őt nekem? – Csak önmagamat ismételgethetem, Mr. Bennington. – És azt, hogy nagyon sajnálom, hogy nem segíthetek. – Hogy nem akar segíteni. – Itt nincs szó arról, hogy akarom-e. Nem tehetem. Csak rázta a fejét, az arca fakó volt, mintha odabenn lecsavartak volna egy izzót. Talán a remény fénye hunyt ki a szeméből. Talán én voltam az utolsó szalmaszál, amibe még kapaszkodhatott. És szívesen visszaadtam 20

LAURELL K. HAMILTON volna neki a reményt, ha tehettem volna, de nem tehettem, nem tehette volna meg senki, de senki a világon. – Szereti őket? – kérdezte végül, miután komótosan végigmérte a pasijaimat. Megfordult a fejemben, hogy most már tényleg elküldöm melegebb égtájakra, de a gyásza nagyobb tapintatot kívánt. – Igen – bólintottam rá hát egyszerűen. – Mind a hármukat? Ha totál őszinte akartam volna lenni, akkor kénytelen lettem volna részletezni, hogy Micah-t meg Nathanielt szerelemmel szeretem, Jasont pedig mint barátot. Az, hogy mind a három megfordult az ágyamban, a legtöbb embert összezavarta, de mi mind tudtuk, hogy Jason ennek ellenére elsősorban is a barátom, akivel mellesleg néha jó a szex is, ha a praktikum úgy diktálja. De ezzel mindenki tisztában volt, nem sérült hát senki, ha az egyszerűbb vizeken evezgetek tovább. – Igen – maradtam meg szimplában. Bennington újra végigmérte mindhármukat, bólintott, majd végre valahára kitárta az ajtót. – Én soha nem tudtam egyszerre egynél többet szeretni. Pedig úgy most könnyebb dolgom lenne. Erre nem tudtam, mit lehetne felelni, hát megelégedtem a mély és együttérző hal gatással. – És az, ahogy körbeveszik itt magát, bizonyítja, hogy a mendemon-

dák egy része mindenképpen igaz. – Egyre kevésbé tudom, mit felelhetnék, Mr. Bennington. – Eddig azt hittem, a nők mindig pontosan tudják, mit feleljenek. – Hát én nem. – A feleségem cseppet se hasonlított magára, Ms. Blake. – Hogy hányszor hallottam már ezt a mondatot. – Kérem, segítsen, hogy visszakapjam őt. – Tőlem nem kaphatja vissza, Mr. Bennington. Nincs ember, aki viszszaadhatja magának, legyenek bármilyen rendkívüli képességei. 21 VÉGZETES FLÖRT – Miért, mi ebben a kérésben olyan különleges? – Hogy a test és lélek teljes feltámadását akarja. Jó vagyok abban, amit csinálok, Mr. Bennington, talán azt is mondhatom, hogy a legjobb. De ennyire nem vagyok jó. Erre szó nélkül távozott. Végre. És az ajtót is halkan húzta be maga után. – De kínos volt – karolta át a vállamat Micah. Kértem a csókomat és meg is kaptam. – Kínos, igen. Fogalmazhatunk úgy is. Nathaniel is átölelt bennünket, hátulról, s így a két bentlakásos pasim közé kerültem szendvicsbe. Hátulról csókolta meg a fejem búbját. – Gyerünk ebédelni! Jasonnel majd botrányos flörtölésbe kezdünk, és az majd felvidít.

– Amíg nekem nem kell veletek flörtölni – jelentette ki gyorsan Micah. – Nem gáz, hogy nyilvánosan nem csinálod – biccentett megengedőn Nathaniel –, mert otthon profi vagy benne. – Ha a négy már tömegnek számít, én szívesen leszek a ti tömegkarambolotok – lépett hozzánk Jason. Micah tárta ki felé a karját, és Nathaniel is befogadta a másik oldalról, hogy végül négyes csoportos ölelést mutattunk be. Jason az arcomnak nyomta az arcát. – Fel nem foghatom, hogy boldogulsz az ügyfelekkel egész álló nap, Anita. – Hát az tuti, hogy a gyászoló rokonságról simán le tudnék mondani. – Egyszer azért majd áruld el nekem, hogy hogyan csinálod – hallottam Mary hangját a hátunk mögül. – Mármint mit? – nyitottunk annyira, hogy lássam. Mary csak legyintett felénk. – Az utóbbi hetek három legdögösebb pasiját csődíted ide egyszerre, és mind téged akar vinni ebédelni. Ha esetleg egy harmincas is akadna a horgodra, azt dobd ide nekem a kukába. 22 LAURELL K. HAMILTON Erre csak nevetni lehetett, és Mary nem is akart mást. Azóta dolgozott a cégnél, mint én, és neki is volt szerencséje bőven durva gyászolókhoz a hosszú évek során, akik még Tony Benningtont is állva hagyták volna.

Hálásan mosolyogtam rá, és próbáltam szabadulni a rossz érzéstől, hogy cserbenhagytam az ügyfelet. Mert nem hazudtam neki, csak épp, amikor az ember gyászban van, nem feltétlenül az igazságot akarja hallani. – Van pár, aki bőven túl van már a harmincon, Mary. Csak nem hittem, hogy a vámpírokra is buksz. Felsikkantott, mint valami kamaszlány, amit ötven felett nem ártana a nőknél tiltólistára rakni, bár Marynek még ez is jól ál t. Én még nem voltam harminc se, mégis mindig idiótának éreztem magam, ha kicsusszant ez a hang a torkomon. Akarattal végképp nem csikartam volna ki ilyet a hangképző szerveimből. – Ebéd után itt vagyok, Mary. – Én a helyedben hosszasan ebédelgetnék, ha mind a három engem kísérgetne. Elvigyorodtam, és éreztem, ahogy fülig vörösödöm. Hogy én mitől vagyok ennyire pirulós, a francba is?! Mary kinevetett, de amikor Jason odalépett hozzá, és arcon csókolta, ő következett, ő lett a pirulós. Jól ki is nevettem cserébe, és a végén mind nagyot kacagtunk. El is múlt a rossz hangulatom. – Eredj a sunyiba, te szemtelen kölyök – intette Jasont Mary, de a szeme azért csil ogott a törődéstől. – Még hogy én szemtelen? – morogta Jason, de gyorsan elkaptam a karját, és vonszoltam magunkkal, hogy ajtón kívül kerüljünk, mielőtt még kivitelezi, amivel a szeme csillogása fenyegetett. Hogy Mary ezért

majd hálás lesz nekem, vagy éppenséggel csalódott, abban nem lehettem biztos. Egy közeli vendéglőbe mentünk, nem kel ett kocsiba ülni, épp csak annyi időre ál tunk meg Jason autójánál, hogy a két fitnesznyuszi könnyű melegítőnadrágot húzzon a sortjára, mert tudták, hogy nem kedvelem, ha 23 VÉGZETES FLÖRT minden szem a mi társaságunkra tapad. Az alakváltókat nem zavarja nagy általánosságban a figyelem, és ezek ketten főleg előszeretettel mutogatták magukat, de most tekintettel voltak rám. Mert én, az uncsi kiskosztümömben, ahogy Micah is, az uncsi öltönyében, legföljebb otthon meztelenkedünk, tömegben szégyenlősebbek vagyunk. Jó, persze vannak fokozatok, Nathaniel és Jason mellett nem nehéz szégyenlősnek lenni, hiszen ők leginkább gátlástalanok. A lényeg, hogy most a kedvemben jártak, Nathaniel még felsőt is húzott, amitől szabályosan meghatódtam. – Miért csak most veszitek fel? – kérdeztem. Nem lett volna egyszerűbb a tánc után magukra kapni, ha már egyszer úgyis tudták, hogy velem fognak kajálni? – Mary szeret velünk cicázni – mondta Nathaniel. – Pontosabban azt szereti, ha mi cicázunk vele. – Vagyis ha vacsizni mentünk volna, és már Craig az ügyeletes, már a táncóra után felöltöztök? – Ja – vágták rá. Hát ilyenek. Én meg nem forszíroztam tovább, mert minek.

Külön boxba ültünk, ovális asztalhoz, Micah és Jason a két végén, Nathaniel meg én egymással szemközt. De simán össze tudtunk húzódni, amíg vártuk a kaját, és majd csak az evőeszközökkel a kézben oszlik szét a rakás, hogy ne zúzzuk össze a könyökünket. Addig viszont foghattuk egymás kezét Micah-val. Ez persze így amolyan apácás megfogalmazás, mert nem egyszerűen fogtuk, az uj aink egy pillanatra se pihentek, apró köröket rajzoltunk egymás tenyerébe, simogattuk egymást, a körmömet végigfuttattam a karján, amitől félig lehunyta a szemét, és még az ajkai is elnyíltak. Cserébe ő is megrajzolgatta a csuklóm belső oldalán a puha bőrt, amibe meg én borzongtam bele. – Oké, vettem az adást, visszaveszek – mosolyogtam rá lihegve. – Milyen viccesek vagytok ti ketten – jegyezte meg Jason. – Azok bizony, de nem kicsit – bólogatott Nathaniel, és volt valami a hangsúlyban, ahogy ezt mondta, ami felcsalta a tekintetemet. Meg is hökkentem, hogy alig tíz centire van tőlem az a gyönyörű arca, és mintha 24 LAURELL K. HAMILTON az lett volna ráírva, hogy elhanyagolom. Már épp rá is kérdeztem volna, de ő gyorsabb volt. – Micah-val mindig fognotok kell egymást, egy csók meg ölelés nem elég. És amíg nincs meg a tapi, addig tiszta feszült a levegő. Mindig. – Most kérjek elnézést? – kérdeztem rekedtes hangon. – Dehogy – suttogta –, hiszen velem is ez van. A combomra tette a kezét, és addig csúsztatta le a tenyerét, amíg a ha-

risnyámhoz nem ért, s ott befordult a belső combomra, be a szoknya alá, és elindult felfelé a keze. Elkaptam a csuklóját, és megszorítottam, közben a másikkal Micah kezére markoltam rá, ő meg vissza. Az erősebb impulzus magamhoz térített kicsit, de ez se segített, mert csak rájuk tudtam gondolni, és kicsit se vendéglői szituációban. Egyszeriben a torkomban kalapált a szívem, pedig a környéken nem volt semmi ijesztő, és a gondolat, amit Mary vetett fel, hogy a helyemben bizony hosszasan elebédelgetne, már nem is tűnt olyan életszerűtlennek. Nem ártott összekapnom magam. – Sok lesz? – hajolt bele az arcomba Nathaniel, hogy a bőrömön éreztem forró leheletét. Csak bólintani volt erőm. – Ettől nem fog felvidulni – ingatta a fejét Micah. Most meg ingattam, hogy de nem ám. – Nem vagyok féltékeny rátok – húzódott valamivel hátrébb Nathaniel, hogy már nem éreztem magamon minden szava cirógatását –, mert az én érintésemre is úgy reagálsz, mintha sose éreztél volna még ehhez hasonlót. – Vagyis mások beleuntak az érintésedbe? – néztem rá komolyan. – Na tessék, most meg gondolkodni kezd – csóválta a fejét Jason. – Tudod, hogy az pláne nem vidámítja meg. Barátságtalan pillantással jutalmaztam. Magasba tartotta megadón a két kezét, hogy ne a hírnököt verjem már agyon.

– Tudod, hogy igazam van. 25 VÉGZETES FLÖRT – Csak azt mondom, hogy eddig csak egy alkalomra akartak, legfeljebb egy hónapra, pár napra. De te mintha sosem unnál belém. – Azok az emberek őrültek voltak. Felragyogott a mosolya, de nem a dögös, szexi mosoly, hanem az az ártatlan, hálás mosoly, aminek a létezéséről se tudtam, amíg már vagy két-három hónapig nem éltünk együtt. Szerettem ezt a mosolyát, egészen megfiatalodott tőle, így már huszonegynek se látszott, és mindig arra gondoltam, hogy ha nem veszítette volna el a családját, és nem került volna az utcára tízéves kora előtt, biztosan csak ez a mosolya lenne, ez a bájosan ártatlan. – Jó, persze, vágjátok csak a képembe, hogy miért is nem szeretek veletek kajálni járni – dörmögte Jason Nathaniel háta mögül. – Miért? Nem szeretsz? Erre jelentőségteljesen végigmért bennünket. – Szerintem úgy érzi, kirekesztjük – hümmögött Micah. Nincs az a modern hangvételű, nyílt felvilágosító alapmű, amiben erről a témáról olvashatnék. Mert mit csináljon az ember lánya, ha a szerelmeivel összebújik, de történetesen ott van a haverja is, akivel néha ugyan ágyba bújik, de szerelemről szó sincs? Mi legyen, ha egyszer kirekesztve, elfelejtve érzi magát? Illik ilyenkor kicsit hozzá is odabújni? – Én jobban elérem – vonta meg a vállát Nathaniel –, bár szerintem

inkább a te csókodra vágyik, nem az enyémre. – Ne szívd mellre pajti – karolta át Nathaniel vállát Jason, mert nem is Jason lett volna, ha ezt kihagyja –, de ő nem pajti. Mindezt nagyon tökösen, mint a filmeken szokás pasik közt. Én meg gyorsan áthajoltam Nathaniel előtt, és lenyomtam egy smacit Jasonnek is. És végre, hogy a sok csókolózáson meg simogatáson túl voltunk, kezdhettünk beszélgetni is. Az már idejövet kiderült, hogy a táncóra frankón ment, csak épp a koreográfia akadt el egy ponton, amivel Jean-Claude néhány táncosa az istennek se akart boldogulni. 26 LAURELL K. HAMILTON – Azt mondtad, majd elmondod, miért nem haladsz jobban a táncosokkal. – Mert van pár csaj a Cirkuszból meg a Haláltáncból, akik képtelenek felfogni, hogy a tanáruk vagyok, nem csak egy helyes pasi – morogta Jason. – Nem tisztelnek? – kérdezte Micah. – Nyomulnak. Micah-val összenéztünk, majd vissza a panaszkodó vérfarkasunkra. – És ez mióta jelent neked problémát? – tettem fel én a kérdést. – Nem azt mondom, hogy nem imádok flörtölni – vigyorodott el –, de a munka az munka. Ha elkezdek kivételezgetni, márpedig a flörtölés az lenne, akkor nem figyelnek rám. Pláne, hogy a csajok utálják, hogy ren-

desen dolgozni kell, nem csak riszálni kettőt-hármat, ahogy megszokták. Igazából ezt próbálják elbliccelni. – Mert a legtöbb halandó csaj profi sztriptízes múlttal érkezett a Bűnös Vágyakba, csakhogy a klubok általában nem olyanok, mint a miénk. Mert nálunk tényleg táncolni kell, míg a többi helyen elég, ha vonaglasz kicsit, és ledobod a ruhádat – magyarázta Nathaniel is. – És a tánc kemény meló. A csajok nagy része még sose melózott igazán keményen, hanem csak a riszálásból élt. – És ez csak a csajokra igaz? – vetette fel Micah. – Mert vannak férfitáncosok is, nem? – De. Viszont ők mind a Bűnös Vágyakban kezdték a szakmát, ehhez szoktak. Ahogy a vérállatok is. – Mert ők tudják, hogy ha nem csinálják, amit kell, az elkerülhetetlenül a falkavezérük fülébe jut – bólintott Micah. Jason rámosolygott. – Hát igen, Caleb se túl boldog, hogy pincérből táncost csináltál belőle, ó, leopárdkirály. – Nem én kényszerítettem – szaladt ezer ráncba Micah homloka. – Ő panaszkodott, hogy több pénzt szeretne, én csak a lehetőséget teremtettem meg, hogy kereshessen. Én vagyok a falkában a Nimir-Raj, köteles27 VÉGZETES FLÖRT ségem az embereimnek segíteni, hogy előbbre jussanak. Caleb úgy vélte, hogy a vetkőzés nem lehet annyira rossz, és a pénz is jobb.

– De hogy mennyit nyavalyog! – jegyeztem meg én is. – Azt szereti igazán, ó, leopárdkirálynő! A nyavalygást – vigyorgott Jason. Tényleg én voltam a falka királynője, Micah párja, csak épp alakot nem váltottam holdtöltekor. Többszörös vérvizsgálatokkal kimutatták, hogy többféle likantrópia vírusát hordozom, és mégis emberi alakban maradok. A likantrópia vírusa immunissá teszi a hordozót minden betegséggel szemben, vagyis fő szabály szerint egynél többet nem is kaphattam volna el, mert az első vírusnak ki kellett volna irtania a többit. Mégse tette, és azon maroknyi tudományos csoda közé sorolhattam magam, aki hordoz ugyan jó néhány vérállatot magában, mégsem változtatja meg az alakját. Egyébként a fejlődéshez is hozzájárultunk, nem csak cirkuszi csodák vagyunk, mert a mi létünk adta az ötletet az orvostudománynak, hogy a likantrópia elleni védőoltást kifejlesszék. Ami működik is. Tehát máris nem éltem hiába. Ami nálam még egy extra, hogy amilyen vérállat vírusa belém kerül, azt az állatfajt már magamhoz is szólíthatom, akár egy vámpír, és hívóállatommá tehetem. Amit igyekszem azért kerülni, mint malac a kést. – Felismerted Bennington feleségét, igaz? – jutott hirtelen eszembe, amit már az irodában meg akartam kérdezni Nathanieltől. – Bundabaszó volt – bólintott komoly képpel Nathaniel. – Parancsolsz? – Az olyan, mint az egyenruhabolond csajok. Vagy a groupie-k, akik a zenekarokat kísérik – magyarázta Jason. – Azért akarnak lefeküdni ve-

lünk, mert a holddal alakot váltunk. – Tele volt pénzzel, állandóan privát táncot vett magának, de attól még olyan volt, mint a többi bundabaszó – ingatta a fejét Nathaniel. – Úgy volt vele, hogy mi alapvetően ál atok vagyunk, állati ösztönökkel, tehát nem mondunk és nem is mondhatunk nemet. Jogunk sincs hozzá. 28 LAURELL K. HAMILTON – Volt, hogy elmentem egy ilyen csajjal meló után – merengett komoran Jason –, de nem a pénzért. Hanem mert dögös volt a csaj, és hajtott rám. De már nem csinálom, mert kicsit olyan volt, mintha én lennék a tigris az állatkertben, aki bármelyik pillanatban felfalhatja, és ettől olyan fene izgalmas a dugás. Nem is tartott többre egy ketrecbe zárt állatnál. – Úgy sajnálom, hogy némely ember ennyire ostoba – húztam magamhoz őket a két oldalamon. Micah hátulról karolt, így megint kicsi a rakásozhattunk, már amenynyire egy vendéglői boxban ez lehetséges. A célt elértük, Jason és Nathaniel újra mosolygott. – És ezzel a feleséggel is volt együtt valaki? Nathaniel megrázta a fejét. – Jean-Claude komolyan tiltja az ilyesmit. Van pár táncos meg kidobóember, aki kapható lenne rá szigorúan munka után, egy szállodai szobában, de ez a csaj ott akarta csinálni, a privát térben. Erről fantáziált, és a szállodai verzió nem érdekelte, legalábbis Graham ezt állította. Mert ő hajlandó lett volna elmenni vele, de nagyon erőszakos volt.

Graham nem táncos volt, hanem kidobó, de a helyesebbek közül. – Hú, most akkor nagyra lehet magával… – Pár bundabaszó nem olyan nagy tuning az egójának, mint amennyire visszaveti az, hogy neked nem kell – kottyantotta közbe Jason széles vigyorral a képén, mert tudta, hogy ezzel nekem is bevisz egy mélyütést. – És kidobták? A csajt – igyekeztem nem tudomást venni a csipkelődésről. – A biztonságiak kísérték ki végül – bólintott Nathaniel –, mert egyszerűen nem fogadta el, hogy nemet mondunk, csak srófolta fel az árat, mintha kurvákra alkudozna. Az arcához simultam az arcommal, mert Nathaniel régebben maga is prosti volt. Luxuskurva, akit csak a nagyon gazdagok tudnak megvenni maguknak, és volt is forgalma, csak épp egy idő után már mindenkinek azért kellett, mert egy vérállat bármit kibír, és a durvulás néha odáig fa29 VÉGZETES FLÖRT jult, ami már Nathanielnek is sok volt, pedig szereti a durvulást. Nem is kicsit. – Sokan nézik kurvának a vetkőzőtáncosokat – csatlakozott Jason is. – Igen. – Nem úgy volt, hogy felvidítjuk Anitát? – szólalt meg Micah. – Ehelyett teljesen lelombozzuk. – Mintha valami olyasmit ígértünk volna, hogy botrányosan flörtölni fogunk – szaladt szét ismét kópésan Jason szája. Összenéztek

Nathaniellel, a tekintetük nem sok jót ígért. – Te ígérted, de az én nevemben is – vonta meg a vállát Nathaniel. – És ne ígérgessek a nevedben? – vált még szélesebbé az a mosoly, Nathaniel pedig csak megrántotta a vállát. – Akkor kezdődjék a nagy cicázás. Kicsit aggasztott a botrányos jelző, amit Jason a flörtölés elé bigygyesztett, de inkább az, mint hogy szomorkodjanak, és azzal ne tudjak mit kezdeni. Így legfeljebb majd pirulok kicsit. Egyébként arra számítottam, hogy majd egymással cicáznak, meg velünk, de amikor a pincér végül megérkezett, hogy felvegye a rendelést, változott a terv. – Elnézést, hogy eddig senki se foglalkozott magukkal – kezdte nagy magabiztosan. Akkor azonban Nathaniel felnézett rá, semmi egyebet nem csinált, csak ránézett, bele egyenesen a pincér szemébe, mire az a korábbi értelmes profizmusát totálisan elfelejtette, dadogni és hebegni kezdett, az agya kifolyt valahol a szemei közt, felcserélte a szavakat és tökéletesen összezavarodott. Nem vicc. Erre Nathaniel rámosolygott, amivel csak nagyot rontott az egyébként is beállt káoszon. – Italt? Hozhatok italt, valamit? Inni? – hadarta végül a szerencsétlen srác teljesen kiborulva. – Igen, ital az jó lenne – biztattam, és a többiek is csatlakoztak. Felvette az italrendelésünket, miközben a szemét egy pillanatra se vette volna le Nathanielről. Nem írt fel semmit, szóval nem sok reményt táp30

LAURELL K. HAMILTON láltam innivaló témában, de aztán hagytuk, hadd meneküljön biztonságosabb vizekre Nathaniel bája elől. – A pincérrel is szabad flörtölni? – fordult hozzánk ekkor Jason. – Tilos – vágtuk rá kórusban Micah-val, majd Micah még hozzátette: – Mert akkor vagy szuperjó vagy pocsék lesz a kiszolgálás, és Anitának idővel vissza kell mennie dolgozni. – Szeretnél a pincérrel flörtölni? – tettem hozzá némi gondolkodás után én, mert ugye nem is én lennék, ha nem. – Mielőtt még összejöttem volna veletek, mindenképpen szerettem volna, de tudom, hogy nektek ez kellemetlen. – Ezért is kérdeztem rá – bólogatott okos pofával Jason. Összenéztünk Micah-val, és olyan érzésem támadt, hogy egyre gondolunk. De persze megint csak nem én lettem volna, ha a néma pillantások üzenetében megbízom, ezért kénytelen voltam szóban is megfogalmazni, ami átfutott a fejemen, fejünkön. – Lehet, hogy mellettünk kicsit uncsi lett Nathaniel élete? – Nem, dehogy – sietett tiltakozni Nathaniel. – Soha nem adnám a veletek kapott boldogságomat egy kis értelmetlen flörtért. Régebben, amikor akkor és azzal flörtöltem, amikor és akivel csak akartam, nem voltam boldog. Most pedig boldog vagyok. Gyöngéden megcsókoltam, mert nem akartam az összes vörös rúzsomat rámaszatolni, de még így is pirosabb lett a szája, mint volt. – Vigyázat, balról pincér közeledik – adta le a figyelmeztető lövést

Jason. – Ha játszadozni akarunk vele, nem lóghatsz állandóan Nathaniel nyakában. Nem is kezdtem vitatkozni, mert ha valaki, hát Jason pontosan ismeri a flörtölés nagy kézikönyvét, és minden létező szabályát. Szóval mire a pincér az asztalhoz ért, már mindenki visszatért il endő helyére. Az italokat hozta, méghozzá azt és úgy, ahogyan kértük. Volt még esély a tisztességes kiszolgálásra. Felvette a rendelést, és közben végig, folyamatosan és zavartalanul csakis Nathanielt nézte. Bele a szemébe. Minket is hallott, mindent felírt, 31 VÉGZETES FLÖRT de egy pillantást se vesztegetett másra. Nathaniel pedig nem csinált semmit, csak viszontnézte őt. Épp csak tudatta vele, hogy észrevette. Nathanieltől megtanultam, hogy a flörtölés egyik alapeleme ez, az első számú cél, hogy elérd, a másik elhiggye, hogy észrevetted, hogy figyelsz rá. Azt is tőle tanultam, hogy a flört nem kizárólag a szexről szól és a szexért van. Az ember tulajdonképpen flörtöl a barátaival is, a családjával, egy állásinterjún. Egyszerűen azt akarja elérni, hogy a másik megkedvelje. És ennek az a legbiztosabb módja, hogy nagyon is észreveszed, törődsz vele, érdeklődsz iránta. Tény, hogy sose volt erősségem a tetszés kifejezése. Ha valakivel járni akartam, akkor kipréseltem magamból valahogyan, de most, hogy Nathaniel kitanított, és már én is képes vagyok erre a tágabb értelembe vett flörtre. Ettől kellemesebb ember vált belőlem. Az is tény, hogy nehezen válhattam volna még annál is kellemetle-

nebbé, mint amilyen voltam. Szóval felfelé könnyebb volt elindulni, mint lefelé lett volna. De ez már az én szocproblémám. Hirtelen nagy némaság állt be az asztalunknál, és záros határidővel végül is leesett, hogy most nekem kellene valamit mondani. Felnéztem, egyből zavarba jöttem persze, mert a pincér is rám nézett, leszakadt Nathanielről. – Bocs, igen? – Te mit szeretnél? – segített Micah. Persze gőzöm se volt. – Bocs, azt még nem tudom. A pincér szeme Nathanielre villant, majd vissza rám. – Akkor pár perc múlva visszajövök. Biztatóan rámosolyogtam, mire ő ragyogó mosol yal viszonozta, gondolom, örült a lehetőségnek, hogy mosolyoghat Nathaniel előtt, kvázi rá. Én azért egy újabb mosollyal nyugtáztam az eseményt, és észrevettem, hogy a pincér egészen helyes, a fogai hófehéren villognak barnára sült arcában, fekete, egyenes szálú haja varkocsba van fogva, és egy tincs kiszabadult belőle, lágyan keretezi háromszög alakú arcát. A szeme sötét volt, csillogott benne a vágy, hogy Nathaniel figyelmét felkeltse, magára 32 LAURELL K. HAMILTON vonja. Már én is láttam, és nekem épp ez volt a gondom a flörtöléssel. Hogy tényleg észre kellett vennem valakit ahhoz, hogy azt tudjam felé kommunikálni, hogy észrevettem. Nem tudtam tettetni a figyelmet. Vagy

észrevettem, és akkor azt érezte, vagy nem. És akkor azt is. Még egy mosolyt kaptam, és magamra hagyott az étlappal. – Mák, hogy nem kötöttünk fogadásokat. Tutira bebuktam volna – kommentálta a fejleményeket Jason. – Melegnek gondoltad – nézett rá Nathaniel. – Ahogy rád nézett… mindenképp. Én elmerültem az étlapban, és próbáltam felidézni magamban az eredeti elgondolást, hogy ma mit is ebédeljek. Talán valami salátát? Vagy a lassan sült, füstölt disznóhúsos szendvicset? Az itt isteni. – De mindkettőtökre ugyanolyan szépen mosolygott. Vagyis bi. – Lassan sült, füstölt disznós szendvicset eszem, még úgyis visszamegyek a munkába, van időm emészteni. Egyébként a pincér csak Nathanielre mosolygott. Csak őt nézte, és ez neki is leesett, ezért kicsit rám is nézett, hogy ne legyen már annyira ciki, de a mosoly akkor is Nathanielnek szólt. – Ahogy felnéztél rá, és mosolyogtál, onnantól már téged is látott – ingatta a fejét Nathaniel. – De nem rám volt kíváncsi. – Mindannyiunkra ráragadt kicsit Nathaniel bája – jegyezte meg Micah. – Rád is? – néztem rá meglepetten. Mosolyogva bólintott, de le is sütötte rögvest a szemét, mint aki zavarba jött. – Rájöttem, hogy a politika területén is jobban boldogulsz, ha kedve-

sebb vagy. Úgy könnyebben megkedvelnek az emberek. Ettől a kettőtől aztán van mit tanulni, senki nem tudja úgy megkedveltetni magát, mint ők – intett a fejével Nathaniel és Jason felé. Ezt az utolsót kedves éllel tette hozzá, mint akit mulattat is és egyszerre taszít is a gondolat. De azért mosolygott. 33 VÉGZETES FLÖRT – Ó, de cuki – verdeste a szempilláit Jason –, szerelmi leckéket loptál tőlünk! De cuki. Micah szigorúan vonta össze a szemöldökét, pont, mint én. Eltanulta tőlem? Lehet, hogy az együttéléssel mindenfélét átvettünk egymástól? Azt tudtam, hogy Jean-Claude-tól átvettem ezt meg azt, de neki a halandó szolgája voltam, ott metafizikusan jött az anyag, a képességeink szó szerint elvegyültek, összefertőződtünk. Persze, a metafizikai kapocs Micah-val is legalább olyan élő, hiszen neki meg a Nimir-Rája vagyok, a leopárdkirálynője. De ha már itt tartunk, Nathaniel meg a hívóleopárdom. Arra is fény derült már egy ideje, hogy minden kapcsolatom alapja a vámpírerőm, igen, a sajátom, nem a Jean-Claude-é. Az enyém is Belle Morte-tól való, a szerelem és gyönyör kapcsa, ami épp olyan erősen tart, amilyen erősen én hajlandó vagyok lekötni magam. Kétélű fegyver, belém is olyan mélyen hasít, mint abba, aki ellen bevetem. Nathaniellel és Micah-val a szívem legmélyéig kész voltam megsebezni magam. Jasont jóval később tettem a hívófarkasommá, egy vészhelyzetben, amikor ő volt a kézhez álló metafizikai segítség, de akkor már ügyesebben bántam

a saját képességeimmel, és hiába láncoltam őt is magamhoz, legalább csak a barátság és nem a szerelem erejével. Aminek őszintén örültem, és szerintem ő is. – Tényleg nem érted? Mindkettőnkkel flörtölt – próbált világosságot gyújtani az agyamban Nathaniel. – Ugyan – intettem le. – Egyszerűen csak zavarba jött, hogy egész idő alatt csak téged bámul, és ezért fordult hozzám. De így is csak neked mosolygott. – Te is itt voltál – fordult Micah-hoz Nathaniel. – Te is így láttad? – Én úgy látom – fogta meg gyöngéden a kezem Micah, és lehelt rá egy csókot –, hogy Anita nem a mi szemünkön át látja önmagát. – Én a tükörképemmel ébredek kora reggel – próbáltam elhúzni a kezemet –, volt időm megszokni, hogy nem vagyok egy épületes látvány. – Még mindig nem hiszed el nekünk, hogy kora reggel és késő este egyaránt felséges látvány vagy? – kérdezte, és nem eresztette a kezem. 34 LAURELL K. HAMILTON – Egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy micsoda egy csúfság vagyok – vontam meg a vállamat, de a kezemet nem rángattam tovább. – Ti meg, srácok, a vámpírerők miatt vagytok belém esve. Szóval ez se épp nagy bizonyíték. – Gyönyörű vagy, Anita, esküszöm, hogy az vagy – suttogta a fülembe hátulról Nathaniel, mert szorosan magához húzott. Micah megcsókolt. De én minden tagomban megfeszültem, mint aki menekülne. Hogy mi-

ért? Nem bírtam ezt a témát. Apám második felesége, a mostohaanyám magas, északi típus volt, szőke haj, kék szemek, ahogy az első házasságából hozott első lánya és a később az apámtól született fiuk, a félöcsém is. Imádom Josht, de még ez se változtat azon, hogy a családi fotókon én vagyok az idillben a sötét titok. Judith, a mostohaanyám mindig sietve közölte mindenkivel, aki csak szembejött, hogy én nem az ő vér szerinti lánya vagyok, hogy az én anyám spanyol származású volt. Mindig ezt tettem felelőssé a gyenge önbecsülésem témájában, de talán nem volt ennyire egyszerű a dolog. – Miután anyám meghalt és apám dolgozott, a nagyanyám vigyázott rám. Vele laktam, és ő mondogatta folyton, hogy tanuljak rendesen, mert én olyan csúnya vagyok, hogy sose fogok férjet fogni magamnak, kénytelen leszek magam megkeresni a pénzemet. – Tessék? – kérdezte nagy szemekkel Micah. – Jaj, ne kelljen még egyszer elmondanom, egyszer is elég szar volt. Hogy lehet ilyen szemétséget mondani egy kislánynak, akinek épp meghalt az anyja? – De tudod, hogy hazugság volt, ugye? – nézett bele mélyen a szemembe Micah. Bólintottam. Aztán megráztam a fejem. – Nem, azt hiszem, igazából nem. Mármint az világos, hogy tetszem az embereknek, vagyis tudok jól kinézni, megcsinálom magam, de azt fel nem fogom, ti miért vagytok ennyire oda értem. Én, ha a tükörbe nézek, csak azt látom, amiről a nagyanyám meg a mostohaanyám beszélt: hogy

nem vagyok elég magas, hogy nem vagyok elég fehér, hogy nem vagyok 35 VÉGZETES FLÖRT elég csinos – mondtam. És ahogy a saját számból hallottam ezeket a szavakat, kezdett enyhülni a mellkasomban a szorítás, felengedett a pánik, és kezdtem belátni, hogy még ha csúnya kislány voltam is, egy nagymama, aki igazán szeret, ezt nem vágja így a fejemhez. Arra biztathat, hogy tanuljak, hogy meg tudjak állni a saját lábamon, de azt biztosan nem teszi hozzá, hogy azért van erre szükség, mert annyira ronda vagyok, hogy nincs a Földön olyan férfi, akinek kellenék. Nathaniel az arcomat csókolta meg, Micah a számat, én meg hagytam, ahogy azt is, hogy a gyerekkori emlék megnyíljon bennem, és végre megemésszem. – Miért jutott épp ez az eszembe? – kérdeztem halkan. – Mert épp most álltál rá készen – súgta Nathaniel. – A fájdalmas emlékek darabokban térnek vissza, hogy legyen erőnk megbirkózni velük, egyenként, apránként. – Először is gyönyörű vagy és kívánatos – hallottam valahonnan hátulról most Jason halk hangját –, és a nagyanyád egy szipirtyó volt, hogy azt mondta, amit mondott. Másodszor pedig a terápián azt tanultam, hogy a legfájdalmasabb cucc akkor tör fel, amikor a leginkább biztonságban érzed magad, amikor a legboldogabb vagy. – Emlékszem, Nathaniel terapeutája is ezt mondta, amikor jöttek a rémálmai. Vajon miért így működünk?

– Mert amikor biztonságban vagy, és jól megy az élet, akkor van energiád feldolgozni a borzalmakat is. – Micsoda szopás – fordultam Nathaniel és Micah karjában Jason felé. Ő kedvesen rám mosolygott. – Szopás főműsoridőben – bólogatott, majd alaposan megnézte az arcomat. – De azért ugye most nem fogsz sírni? Átgondoltam, hogy is vagyok ezzel. – Nem fogok – feleltem végül. – Nem gond, ha sírsz egyébként. – De nem akarok – ráztam meg a fejem. – Soha nem akarsz – morogta Nathaniel. 36 LAURELL K. HAMILTON Tagadhatatlan. Belelazultam hát az ölelésükbe, kaptam még egy csókot Micah-tól, és az arcomat Nathaniel arcához toltam. – Majd sírok otthon, este – suttogtam a fülébe. – Akkor sírsz, amikor már végképp nem tudod visszafojtani. – De most tényleg nincs kedvem. – Jól vagy? – Érezheted, ha akarod. – De nem nézek csak úgy beléd. Annál udvariasabb vagyok. – És én is – kommentálta az eredeti kérdést Micah is. – Kicsit üresnek érzem magam – dőltem hát hátra ültömben, ők pedig elengedtek, hogy ne nyomjon a karjuk. – Mintha lenne bennem egy lyuk,

egy üresség. Olyan törékeny érzés. Rühellem. – Nyugi, itt vagyunk veled – paskolta meg barátian a combomat Jason. Biccentettem. Ez a gondom ezzel, hogy vannak szeretteim. A szeretet gyenge pont. Ha valakit szeretsz, arra szükséged van, és a legborzalmasabb gondolat az lesz, hogy mi lesz, ha már nem lesznek neked. Bennington szavai visszhangoztak a fejemben: Embert nem érhet annál nagyobb borzalom, mint elveszíteni azt, akit szeret. Pontosan tudtam, mennyire igaza van, hiszen elveszítettem én is az anyámat, amikor nyolcéves voltam, és később, a főiskola idején a vőlegényemet, aki ugyan nem halt meg, csak az anyja beszélte le rólam. Mellesleg, jut eszembe, épp azért, mert neki se voltam elég szőke és világos bőrű. Nem szerette volna, ha túlságosan bebarnul a családfa. Csoda, hogy kinőttek a komplexusaim? Az lenne a csoda, ha nem nőttek volna. Ezután az elveszített első szerelem után sokáig, nagyon sokáig nem engedtem senkit a közelembe. Most meg itt ültem egy vendéglőben két pasival, akit szerelemmel imádok, és egy harmadikkal, aki pedig szívbéli jó barátom. Hogy jutottam idáig? Hogy engedhettem őket ilyen eszeveszetten közel? A pincér is visszajött közben, és most énrám mosolygott, engem nézett, láttam, nem Nathanielt. Rögtön, reflexből kezdtem összevonni rosz37 VÉGZETES FLÖRT szallón a szemöldökömet, hogy engem csak ne nézzen, ahogy azt már

szoktam a pasikkal, de hirtelen észbe kaptam. Visszamosolyogtam, mert miért ne adhatnám át magam a jó érzéseknek, miért kellene folyvást komornak lenni, amikor kitüntet a figyelmével és a mosolyával. Miből tart visszamosolyogni rá, hogy ő is jobban érezze magát? Visszamosolyogtam, az arcomra kiült a boldogság, hogy itt lehetek, hogy itt ülök a pasijaimmal, és igazából nekik szólt ez a mosoly, de a pincért is boldoggá tette, és a szeme is ragyogott a mosolyától. Nem is olyan rossz másokkal is megosztani a jó érzéseket, még olyanokkal is akár, akiket pedig akkor lát az ember életében először. Ms. Natalie Zell ült velem szemközt, az íróasztal túloldalán. Vörös haja mesteri hullámokban omlott a vállára, mintha egészen sok és hosszú hajzuhatag lenne, pedig tényleg csak a válláig ért. Nem lehetett olcsó hatás, szó szerint, de a dizájn ruhája, csupa elegáns bézsben, a tökéletes bőre a tökéletes sminkje alatt, ami annyira tökéletes volt, hogy elsőre nem is vetted észre, hogy visel egyáltalán sminket, minden, ami rajta volt, pénzről ordított. Sok-sok pénzről. Bőven akadt vagyonos ügyfelem, hogy egyből megérezzem már a pénz szagát. Két héttel később eljött egy pillanat, amikor bármibe fogadni mertem volna, hogy Natalie Zell nem ismeri az elutasítást, és hogy soha nem is akarja megismerni. Sápadt ajkain tompa ragyogás csillant, ahogy összecsücsörítette. A régi, nagy vagyon ritkán fennhéjázó, ezt a fajta csillogást meghagyja az újgazdagoknak. – Azt akarom, hogy támassza fel holtából a férjemet, Ms. Blake – kezdte mosolyogva. Az arcán a gyász jelét kutattam, de nem láttam ott egyebet, mint a

zöldesszürke szeme kedélyes csillogását, amiben határozottság vegyült elnézéssel. Lehet, hogy a megszokottnál hosszasabban merültem bele a szemébe, mert végül lesütötte, hosszú, sötét pilláit függönyként húzva össze előtte. 38 LAURELL K. HAMILTON – Miért szeretne Mr. Zell-lel még egyszer találkozni? – tettem fel a rutinkérdést. – Tényleg számít ez az árai mellett? – Tényleg – bólintottam. – A terapeutám szerint segítene továbblépnem, ha még egyszer, utoljára elköszönhetnék tőle – mondta, és elegánsan keresztbe dobta a lábait, a művelet során kivillantva hosszú, harisnyás combját, bár nem hinném, hogy a mozdulat nekem szólt. Amolyan szokás lehetett ez nála. – Hogy hívják a terapeutáját? – folytattam a rutinnal, mert gyakran kaptam ezt az indoklást az ügyfelektől. Már nem csillogott olyan kedélyesen a szeme, már csak a határozottság maradt, és az elnéző fénynek is nyoma veszett. Persze, hogy egy pillanatig se vettem be a terapeutás dumát. – Mit érdekli az magát? – kérdezte, és könnyed eleganciával dőlt hátra a székén. – Kötelességem leellenőrizni – mosolyogtam nem sok átérzéssel. Nem akartam, hogy túlságosan kényelmesen érezze magát, sőt. Csakis az igazat akartam hallani.

Mondott is egy nevet. – Hoznia kell tőle egy írásos igazolást, hogy tényleg javasolja a néhai férje zombijával való találkozást. Akadt már ügyfelünk, akinél nem sült el valami jól a dolog. – Elhiszem, hogy vannak, akik összeroppannak, ha egy félig rothadt, ocsmány zombival találják magukat szemben – húzta el a száját, aztán kicsit előrehajolt. – De a maga zombijai úgy néznek ki, mint az igazi emberek. A terapeutám szerint Chase pontosan ugyanúgy fog kinézni, mint életében, sőt, eleinte ő maga is azt hiszi majd, hogy él. Mi lenne ebben rémisztő? Bármibe, hogy a terapeutája is megerősítené, amiket mond. Még azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy tényleg a doktora tanácsára keresett meg, és mégse stimmelt nekem a csaj. Valami bicegett a reakcióiban. A gyász még a legnagyobb önfegyelem maszkján is kikandikál. És a bánat39 VÉGZETES FLÖRT nak még a nyomát se lehetett az arcán vagy a gesztusaiban felfedezni. Vagy igazi szociopata, vagy csak Chase Zellt rühelli, az elhalálozott férjet. – Vagyis azt szeretné, ha zombiként előszólítanám a néhai férjét, aki ugyanúgy beszél és gondolkodik, mint életében, maga pedig elbúcsúzik tőle? Ennyi? – Pontosan – mosolygott boldogan, és hátradőlt megint. – Miért nem fordul egy kollégámhoz inkább? Vagyunk még páran a

Halottkeltő Rt.-nél. – De csak a maga zombijai néznek ki úgy, mintha élnének. Csak azok hiszik magukat élőnek, azok gondolkodnak úgy. – Akadnak azért még néhányan az országban, akik képesek ugyanerre – vontam meg a vállamat. – Nem – rázta meg a fejét, hogy míves frizurája lobogott belé –, utánanéztem. Maga az egyetlen, akinél a zombi garantáltan olyan lesz, mintha élne. Rossz érzésem támadt. – Mit vár a férjétől még egyszer utoljára, Ms. Zel ? – Csak azt szeretném, ha még egyszer, utoljára élne. És érezne. – Még ha a megtévesztésig hasonlít az élőre, a zombi akkor is zombi. És a testi szerelem bűncselekménynek számít. Ebben nem lehetek a segítségére, mert ez törvénybe ütközik. Elpirult, és még a sminkje se tudta elleplezni. – Nem áll szándékomban azt tenni vele, soha többé, főleg nem zombi formában. Jézusom, ez egyszerűen undorító. – Örülök, hogy ebben egyetértünk. Gyorsan magához tért, bár tényleg sikerült kiakasztanom. Azért ezt nem árt tudni. – Akkor előszólítja nekem Chase-t? – Talán. – Miért talán? Ha a pénz a kérdés, az ne zavarja, az van bőven, akár meg is kétszerezem a díját, ha szeretné.

40 LAURELL K. HAMILTON – Az nem kevés pénz – szaladt fel a szemöldököm. – Nem kevés pénzem van. És csak annyit kérek érte, hogy a férjem még egyszer kerüljön vissza az élők világába néhány perc erejéig. Nem tudnám szavakba önteni, mi suhant át a tekintetén, ahogy ezt mondta, ahogy azt se, hogy mi nem tetszett benne. Túl nagy volt már a rutinom a gonosz emberekkel, hogy szavakra legyen szükségem, ha meglátom a gonoszt, és túlságosan is sok ügyfél szerzett már a kellemetlennél is ocsmányabb éjszakát a temetőkben. Olyan ügyfelem is akadt, aki a férjét akarta viszontlátni, akit ő maga tett el láb alól. Persze a néhai férj azt tette, amit hasonló helyzetben minden zombi tesz: megölte a gyilkosát. Amíg az utolsó szuszt is ki nem szorította a csajból, képtelen voltam parancsolni neki, addig nem uralhattam. Ezért vagyok hát olyan gyanakvó még a legkifinomultabb, leggazdagabb népekkel is az asztal túlfelén. – És mihez kezd majd vele abban a pár percben, Ms. Zell? Keresztbe fonta a két karját a lapos mellein, és már nem próbált kedvesnek vagy szimpatikusnak látszani. A szeméből is elenyészett a zöld árnyalat, már csak szürke volt, veszedelmesen, fenyegetően szürke, mint egy puskacső. – Tudja azt maga jól. Ki köpött róla? Csak megvontam a vállam, és halvány mosol yal vártam, hogy ő dobja be a saját gyanúsítottját. – Az a kurva kertész volt, nem igaz? Magamnak kellett volna meg-

élezni a hülye fejszét. Csak mosolyogtam tovább, és figyeltem, kivártam. Vicces, hogy az emberek mi mindent kifecsegnek, ha egy ideig figyelmesen hallgatjuk őket. Egyszer megnyílik a csap, és onnantól kezdve nincs megállás. – Megkapja a rendes díját, plusz feketén egy millió dollárt. Arról nem kell tudnia senkinek, köztünk marad. – Az istenverte sok pénz – szaladt a hajamig a szemöldököm. – A pénz nem számít. Bosszút akarok állni. 41 VÉGZETES FLÖRT Igyekeztem nem nagyon meglepődni azon, amit hallok. Muszáj volt, hogy azt higgye, többet tudok, mint ténylegesen, mert akkor esélyesebb, hogy folytatja. – A halottakon már nem lehet bosszút állni, Ms. Zell. A halottak halottak. Ennél hosszúbb bosszú már nem eshet rajtuk. – De maga életre tudja kelteni, igaz? – hajolt megint előre, könyörögve. – Ő azt fogja gondolni, hogy él, nem? Bólintottam. – És emberi áldozat nélkül, igaz? – A legtöbb animátor erre képtelen lenne. – Most a beképzeltség beszél magából, vagy tényleg ennyire profi? – Nem vagyok beképzelt, Ms. Zel . Csakis tényszerű. Furcsán elégedettnek tűnt. – Akkor keltse életre. Keltse életre, hogy még éljen valamicskét. Ér-

zelmei is lesznek, ugye? – Lesznek. – Félni is tud majd? Egy zombi is tud félni? – Amelyik azt gondolja, hogy él, az fél is. A legtöbben megrémülnek, amikor tudatosul bennük, hogy egy temetőben vannak. És ha véletlen a saját sírkövüket is kiszúrják, akkor végképp beborulnak. Érdemes úgy intézni, hogy véletlen se vegyék észre, mert akkor nem fog tudni a mondandójára figyelni. Vagy a bosszújára. – De engem látni és hallani fog, és amikor bántom, akkor azt érezni fogja, és félni fog. – Igen… – bólintottam egyre rosszabb érzésekkel. – Tökéletes. Akkor vállalja, ugye? – Komolyan egy fejszével akar nekimenni az elhalt férjének? A nő rettenetesen határozott arccal bólintott. Nem lehetett eltántorítani, a szeme sötétszürkébe borult, mint a vihar előtti égbolt, és még a villámok is ott cikáztak benne. – De mennyire! Fel fogom aprítani a mocskot, hogy könyörögjön az életéért. Azt akarom, hogy azt gondolja, tényleg én ölöm meg. 42 LAURELL K. HAMILTON Alaposan megnéztem magamnak, és tényleg majdnem megkérdeztem, hogy ugye csak tréfál, de minek, ha egyszer tudom a választ. – Úgy akar emlékezni a férjére, hogy éppen egy fejszével darabolja fel?

A nő megint bólintott. – Hány évig voltak házasok? – Közel huszonötig – felelte, vagyis közelebb járt az ötvenhez a csaj, mint a negyvenhez, és meg nem mondtam volna. – Huszonöt éven át a felesége volt, vele feküdt, vele ébredt, egyszer biztosan szerette is, és most fejszés gyilkosost akar még utoljára játszani vele? – Más vágyam sincs. – Mivel akasztotta ki ennyire? – Az nem tartozik magára – szegte fel dölyfösen a fejét, mintha azzal, hogy mondott egy árat, már a zsebében lennék, és úgy pattogtathatna, mint egy labdát. – Ha azt akarja, hogy kimenjek miatta a temetőbe, és előszólítsam a sírból, akkor igenis rám tartozik. Mert léteznek olyan előéleti problémák, konfliktusok, varázslatok, ami befolyásolhatja a zombi viselkedését, és esetleg nehezebb lenne uralnom, ha előrángatom a földből. Milyen förtelmet követett el? – Azt mondta, nem akar gyereket. Mert az hátráltatná az üzletben, a társasági életünkben, és én szerettem, tehát elfogadtam ezt a szabályt. És tisztességes játékos voltam, mert a legtöbb nő egy ilyen helyzetben egyszerűen elfelejtett volna bevenni pár bogyót, és véletlen úgy maradt volna, de én nem. Nekem ez meg se fordult a fejemben. Chase nem akart gyereket, hát nem lett gyerekünk – mondta, és a szeme a távolba merült, mintha a régmúltba révedne vissza.

– Sajnálom, hogy ilyen drágán fizetett. Hogy szeretett volna gyereket, és mégse lett. Hirtelen újra én kerültem a fókuszba, és a szeme megint életre kelt, villámokat szórt. Majd szétvetette a düh. 43 VÉGZETES FLÖRT – Két hete egy fiatalember toppant be hozzám. Leveleket hozott. Azt mesélte, hogy az anyja nemrég halt meg, és ezeket a hagyatékban találta. Megmutatta a leveleket, amiket Chase írt az anyjának. Fényképek is voltak köztük, nyaralásokról, Rómából, Párizsból, ahol együtt voltak ketten. Engem sose vitt Rómába se, meg Párizsba se. Azt a nőt elvitte. Egyszer azt mondta, hogy nálam kevésbé romantikus nővel még soha nem találkozott, és hogy részben ezért is engem vett feleségül. Ezért lettem én a társa. Mert nálam tudhatta, hogy az érzelmeimet soha nem keverem az üzletbe, és én is épp annyira a sikerre és a gazdagságra vágyom, mint ő. És hogy velem elérheti. – Mindig is gazdag volt? – Az én pénzemmel kezdte a céget, az én pénzemet sokszorozta meg. Az egyik levélben azt írta ennek a nőnek, hogy ha nem írt volna alá házasságszerződést velem, amiben beleegyezik, hogy válás esetén lemond a vállalat vezetéséről, az összes részvényéről, és egy cent nélkül távozik, akkor elválna, és vele meg a fiukkal élne. Kifejezéstelen arccal meredt a semmibe, mint aki megjárta a poklot, és legnagyobb sajnálatára vissza is tért onnan, hogy úgy éljen tovább, mint-

ha mi se történt volna. Gondosan manikűrözött uj ait összekulcsolta ölében, és csak nézte az emlékeit, mintha én nem is ülnék ott vele szemközt. – Fájdalmas lehetett ezt olvasni – mondtam. Semmi reakció. – Ms. Zell – szólítottam. Megrázta magát, ahogy a madarak rázzák a helyére a tollazatukat, és a szemébe visszaköltözött a kemény eltökéltség. Sok eltökélt tekintetet láttam már, és az övé előkelő helyre került volna a sorban. Tényleg képes lett volna használni a fényesre élezett fejszéjét. – Mikor oldhatjuk meg? – kérdezte. – Nem oldhatjuk meg. – Hogyhogy? – Nem vállalom. – Ne bolondozzon velem, persze, hogy vállalja. – Nem, Ms. Zell, nem vállalom. 44 LAURELL K. HAMILTON – Adok két milliót a rendes díja felett. Két millió dollárt, és adóznia se kell utána, mert csak én és maga tudunk róla – nagyon biztos volt magában. – Nem a pénzről van szó, Ms. Zel – ráztam meg a fejem. – Meg kell tennie, Ms. Blake. Maga az egyetlen, akinek a zombija érez fájdalmat és félelmet. – Azt nem garantálhatnám, hogy ugyanolyan fájdalmat érez, mint életében érzett volna – mondtam, mert ha elmerültem az apró részletekben,

nem kellett teljes valóságában felfognom a borzalmat. – De azért fájni fog neki, ugye? – Valószínűleg. Olyat láttam már, hogy egy zombi lebucskázott egy szikláról, és látszott, hogy ugyanúgy megütötte magát, és hasonlókat érez, mint egy halandó hasonló helyzetben. – Tökéletes – mondta ki végtelen elégedettséggel. A gyomrom is öszszerándult, ahogy elképzeltem, mivel is olyan nagyon elégedett. – Hadd foglaljam össze, Ms. Zell, hogy biztosan jól értem-e, mit vár tőlem. Azt akarja, hogy előszólítsam a férje, Chase zombiját a sírból, és maga nekiesik egy fejszével, hogy feldarabolja. Nem tudom, tisztában van-e vele, hogy egy zombit fejszével nem lehet megölni, vagyis érezni fogja, hogy épp felaprítják, és rettegni fog, hogy most meghal, és fájni fog neki addig, amíg a maradványait örök nyugalomra nem helyezem. Addig érezni fogja a kínt. – Nem akarom, hogy nyugalomra helyezze. Azt akarom, hogy addig érezze a kínt, amíg élve el nem rohadnak a föld alatt a darabjai. Megállt bennem minden. Csak pislogtam hosszan, reményeim szerint viszonylag értelmesen, mert egyszerűen nem találtam a szavakat. Végül azért egyre ráakadtam: – Nem. – Tessék? – Nem, úgy, mint nem. Nem vállalom. – Három millió. – Nem.

45 VÉGZETES FLÖRT – Mennyiért csinálja meg? – Nincs az a pénz. – Hogyne lenne. És én meg is tudom adni magának. – Jesszus, ember, ha maradt még magában csöppnyi józan ész, hadd mondjam el, hogy ennél borzalmasabb dolgot még nem művelt a praxisomban ember embertársával. Márpedig az én praxisomban az ocsmánynál is ocsmányabb bűnesetek sorakoznak, vagyis nézzen magába Ms. Zell, és rémüljön magától halálra. – Ismerem a bűnügyeit, Ms. Blake. Tudom, hogy veszett alakváltók és vámpírok rémtettei után nyomoz. – Akkor talán felfogja, mekkora szörnyetegnek tartom magát. – Kicsit se érdekel, minek tart. A lényeg, hogy elvállalja, amire kérem. – Márpedig nem vállalom – álltam fel a székemből. Most tényleg leesett neki, hogy komolyan beszélek. Megrémült. Bármire számítottam, de félelemre nem. – Mit adjak, ha a pénzem nem kell? Mit szeretne, Anita? Nevezze meg, és ha pénzzel meg lehet szerezni, holnap a magáé. Mit szeretne? – Magától csak annyit, hogy távozzon. – Ha önmagának nem is, gondoljon a barátaira, a szerelmeire. Alaposan utánanéztem magának, tudom, hogy nem egy ember akad az életében, akinek örömet szerezhetne a pénzemmel. – Kifelé.

– Engem nem lehet elutasítani. Maga az egyetlen halottkeltő, aki képes Chase-be annyi életet verni, hogy szenvedjen. Szenvednie kell, Anita. – Ja, ezen a felvonáson már túl vagyunk – kerültem meg az asztalt. Tervem egyszerű volt: kinyitom az ajtót, és kihajítom, hogy a lába se éri többet az irodám padlóját. Ő is felál t. Közel egy fej el magasabb volt nálam a magas sarkain. Azért elbírtam volna vele, csak sajnos Bert, az irodavezető rendkívül kényes az ügyfelek elleni erőszak témájában. Legalábbis az iroda területén megeső erőszakra. – Beszélik, hogy akad olyan vámpír áldozata, akit nem feltétlenül a törvényben megfogalmazottak szerint végzett ki. Akiket meggyilkolt. 46 LAURELL K. HAMILTON Mindenki tudja, hogy embereket öl – mondta, és bizonyos szempontból igaza is volt, mert hajlamos vagyok vészhelyzetben kissé szabadon értelmezni a szabályzatot. Csakhogy azok olyan emberek/vámpírok/megvadult szörnyetegek voltak, akik épp buzgón az életemre törtek, vagy fenyegettek, esetleg fel akartak falni, vagy épp olyanokat fenyegettek, veszélyeztettek vagy akartak megenni, akiknek a védelméről nekem kellett gondoskodni. Nem sok álmatlan éjszakát okoztak nekem ezek a gyilkosságok. – Kezdjük azzal, hogy magának Ms. Blake vagyok. Folytassuk azzal, hogy az emberek szeretnek összevissza pletykálni rólam. A maga helyében a felét se hinném el – mondtam tök meggyőzően, mert valaha talán nem tudtam hazudni, de elég időt eltöltöttem már az iparban, hogy mára

már kitűnően menjen. – Vihetek maga ellen bizonyítékot a rendőrségnek. Nem egy gyilkosságáról. És a jelvénye mindenképpen odalesz, de járhat rosszabbul is. – Én pedig elmesélem a rendőrségen a szép megemlékezési tervét a férjével kapcsolatban. Mert az is bűncselekmény ám, hiszen olyannak minősül, mintha élő emberrel szemben követné el, mert a zombi él – vágtam a képébe, majd alaposan szemügyre vettem. – Egyébként hogy van a zabigyerek? Láttam, hogy elbizonytalanodik, az arca megrezzen. – Ha bármi történne vele, a rendőrség először magánál fog kopogtatni, erről gondoskodom. – A nevét se tudja. – Ugyan, valahogy csak kiokoskodom. Nyilván kering a neten egy oldal, amiben a híres papájáról, Chase Zellről elmélkedik. Összevonta a szemöldökét, mint aki azon agyal, vajon tényleg meg tudom-e találni így. – Ha bármi történik a sráccal, nincs az a vagyon, amivel kivakarhatná magát a szarból. A diliházat semmiképp se ússza meg. – Nem vagyok őrült, Ms. Blake. Egy megalázott asszony vagyok. 47 VÉGZETES FLÖRT – Huszonöt évig élt magával, Ms. Zell. Szerintem eleget szenvedett a szerencsétlen faszfej. Ennyi kellett. Sarkon fordult méregdrága tűsarkúiban, és egy szó nél-

kül távozott. Ha tudtam volna, hogy ilyen egyszerűen ki lehet utálni, hamarabb bevetettem volna a varázsmondatot. Úgy tűnik, ez a nap a nagyon életszerű zombikat akaró őrültek napja. Két héttel később jutottam el legközelebb a vendéglőbe, ahol Nathaniel, Jason és Micah flörtölt a pincérrel. Jó, valamennyire én is, aláírom. Most azonban egyedül voltam, és nem is boxba ültem, hanem egy kis kétszemélyes asztalnál. Nem mintha nagyon újszerű élmény lett volna magányosan ebédelgetni, gyanús, hogy életemben sokkal többször költöttem el magamban az ebédemet, mint társaságban. A kollégákkal nem jártunk együtt ebédszünetezni, mert mindenki más időbeosztásban volt. Általában vittem magammal valami olvasnivalót, szeretek kaja közben olvasni. De csak úgy nézelődni is. Most a Halottkeltő magazint vittem magammal, a szaklapunkat, amiben megint volt pár tanulságos írás, azokat terveztem magamévá tenni a saláta mellett. Az italrendelésemet felvevő pincér most alacsony, vékony és szőke volt – és nő. Aki az italt kihozta már magas volt, sötét hajú és pasi. Ismertem, két héttel ezelőttről. Mosolyogva tette le elém a kólámat. – Asztalt cseréltem Cathyvel. Remélem, nem bánja. – Nem bánom – mosolyogtam vissza rá. Erre felvillant az a ragyogó fogreklám mosolya, amit szintén ismertem két héttel korábbanról, és én megint visszamosolyogtam. Beletelt még vagy két fordulójába, mire leesett, hogy hatalmas taktikai hibát vétettem, mert most azt hiszi, direkt kikezdek vele. Már a kajámat hozta ki, és megállt mellettem beszélgetni, míg én nekiláttam az ebédemnek, amikor

a nagy megvilágosodás bekövetkezett. Mert egy dolog társaságban, a fiúim biztonságos körében flörtölgetni, és egy másik magányosan, szabad 48 LAURELL K. HAMILTON prédaként, amikor nincs kihez menekülni, csak a pincér van meg én vagyok. Hú, de nagy a szar! Ahsannek hívták, és főiskolára járt, színjátszást tanult meg irodalmat. Idén végzett, és ment tovább master képzésre, de azt tervezte, hogy drámát fog tanítani gimiben, hacsak nem kap szárnyra a színészkarrierje. Ezt mind megtudtam, mert képtelen voltam leállítani. Minek flörtöl az, aki nem tud flörtölni, nem igaz? Márpedig én nem tudtam, csak ha élesbe ment a játék, és fel akartam szedni valakit. Így üresben nem az én műfajom volt. Pedig közben az is leesett, hogy azt gondolja, direkt egyedül jöttem el kajálni, hogy vele kikezdhessek, csakis ő meg én alapon. De hát én kezdtem a mókát, nekem kellett volna tudni kezelni a helyzetet. Valami kulturált módon. De azt még nem lestem el Nathanielről, szóval legfeljebb bunkó módon tudtam volna lepattintani, ami viszont nem lett volna szép Ahsannel szemben, akit én bátorítottam. Jaj, úgy jártam, mint Donald kacsa a mesében, amikor elkezd a seprűkkel játszani, és azok hordják helyette a vizes vödröket, de aztán elfajul a dolog, és már fogalma sincs, hogyan kellene leállítani őket. Hát így jártam én is. A fenébe is. Kijátszhattam volna a korkülönbség kártyát, ha nem Nathaniellel járok itt először, aki pont olyan idős, mint ő. Vagyis nem mondhattam neki, hogy bocs, de nyolc évvel fiatalabbakkal nem kezdek. Mert kezdek, és

kicsit se zavar. Szóval ez se játszott. Már csak az zakatolt az agyamban, hogy milyen kedves lerázós dumát vethetnék be, vagy hogy zavar-e már annyira, hogy a bunkóságtól se fogom vissza magam, amikor megéreztem az energiát. Nem emberi energiát, hanem alakváltót. Látni nem láttam, de az ereje hatalmas volt, a hátamon is égnek meredt minden egyes szőrszál tőle. Próbálgatott, a szörnyetegemet kereste. Az árnyak odabenn, a testem börtönében feléledtek, kicsit olyan volt, mintha egy nagy kéz belülről simogatott volna végig. Anyám, ez aztán az erő. Vagy rosszfiú, aki figyelmeztetett, hogy ő is itt van, vagy nem, csak egy alakváltó, aki megérezte a szörnyetegemet, és azt gondolja, én is olyan vagyok, mint ő. Alakváltó. Mert akadnak olyan fajták, akik a társas érintkezést az idegenekkel is támogatják, vagy épp nem, és olyankor gondosan megjelölik a 49 VÉGZETES FLÖRT saját területüket. Ez mehet bunyóval is, de pszichésen is. Egyszerűen csak átküldi kicsit az erejét, hogy lássam, nem érdemes vele ujjat húzni. Kicsit bepróbálkozik, hogy elejét vegye mindennek. De lehet, hogy vadászó rosszfiú, és ha nem vagy benne biztos, akkor vedd a legrosszabb lehetőséget. Vagyis úgy tekintettem, hogy rosszfiú, mert inkább legyek paranoiás, mint halott. – Bocs, Ahsan – mosolyogtam fel rá édesen –, estig is eldumálnék itt veled, de sajna vár vissza a munka. Hoznád a számlát? – Megadod a számodat? – És ha úgy csinálnánk, hogy te adod meg a tiédet, a számlával

együtt? Még több mosoly, de sietve elkocogott a kasszához, hogy számlázzon, és valamire felvésse a telefonszámát. De legalább nem ácsorog mellettem édesen, amikor a rosszfiú ideér. Mondjuk, azt a halvány esélyt se kellett teljesen elvetni, hogy ez is csak egy kis cicázás. Mert vannak alakváltók, akik állandóan a partnert keresik, hogy erősebbek legyenek, mert az a falkájuknak is csak jó, ha egy erős asszonyt visznek haza. Erős vezetésű falkával nem kekeckedik senki. Bár ez az erő ahhoz kicsit túlzott, hogy udvarlásnak vegyem. Csak akkor szabadítják rád a vaskályhát meg a fojtogató levegőt, ha gyorsan tisztázni akarják, hogy erősebbek és gonoszabbak, mint amilyen te lehetsz. Nálam mondjuk nehezen, de próbálkozni szabad. Észrevétlen előhúztam a zakóm alól a pisztolyt, és az asztal alá csempésztem. Én nem is próbálkoztam a saját alakváltó erőmmel. Egyrészt, nem voltam olyan erős, mint az, ami közelített. Ezt egyértelműen éreztem az ízén, a vehemenciáján. Másrészt, nálam ez az alakváltozás finoman szólva veszedelmes fegyver volt, mert az energia fokozásától beindulhatnak odabenn a szörnyetegek, és akkor hiába, hogy eddig még nem váltottam alakot, mi lesz, ha most átszakad a gát, és egy zsúfolt vendéglőben változom szörnyeteggé, valamelyikké a sok közül? Többször kis híján belülről szaggattak szét, ami kicsit sem kellemes élmény. És ha mégis az udvarlás esete forog fenn, még elüldözöm az urat. 50 LAURELL K. HAMILTON

Olyan hatalmas erő áradt szét körülöttem, hogy azt se tudtam megtippelni, merről tart felém a gazdája. Mintha egy forró vihar magjában csücsülnék. Bakker. De szerencsére nekem is voltak tartalékaim, egy erőm, ami felért ezzel, csak épp a negatívban. Mert az az erőm jeges volt, és a likantrópiát éppenséggel ezzel tartottam kordában, ha a szörnyetegek kezdtek odabenn megbolondulni. Az alakváltó energia forró, mint az élet maga, lobog, mint a vér. Az én erőm, a nekromancia viszont a síron túlról jön, a vámpírok jó ismerőse. És mindig velem van, épp csak el kell engednem a féket, amivel visszafogom. Hívni se kell, jön magától, örül, hogy szabadulhat. Jeges árként zúdult ki belőlem, átsöpört az asztalokon, a pszichésen érzékenyebb vendégek beleborzongtak, de kárt nem tesz senkiben, hiszen ebben a városban fényes nappal nem sétál senki és semmi, aki a halál felől érkezik. A forró energia forrását kerestem, a férfit, aki felém tart, mert azt éreztem az erő zamatán, hogy férfi. A dolog jobban bejött, mint hittem: mintha jeges vizet loccsantottam volna a tűzre, egyből kioltotta, és csak a forrása maradt izzásban, a felhő, amit megtévesztésül maga köré vont, kihunyt. Megláttam hát a férfit, aki derengő fényességben igyekezett felém az asztalok között. Azért a fényhatás, mert a nekromancia nekifeszült a likantróp energiának. Eddig eszembe se jutott, hogy ez így működhet, de az ember mindig tanul valami hasznosat. Ránéztem, ő meg vissza rám. Alig pár méternyire volt tőlem, amikor megtorpant. Ahogy a tekintetünk találkozott, egyből tudtam, hogy ez most nem udvarlás, még csak nem is alakváltó módra. Magas volt, jócskán egynyolcvan felett, már ha nem csizma volt rajta valami nagyobb sa-

rokkal. Akkor egynyolcvan körüli. Világos haja volt, és szinte bőrkopasz, amolyan katonai fazon, pedig nem tűnt katonának. Legalábbis nem olyan katonának, akiket az Államok hadseregében képeznek. Fekete farmerben, állig gombolt, fekete ingben és fekete zakóban nyomult. Még az övcsatja is fekete volt, ha tippelhetek azért, mert az ezüst vonzza tűzharcban a golyót. Ismét felém indult, két kezét jól láthatóan lógatta maga mellett, hogy lássam, fegyvertelen. De engem nem lehet ilyen szimplán palira venni, a zakója ügyetlenül dudorodott a bal csípője felett, és nyilván nem 51 VÉGZETES FLÖRT a pénztárcája miatt. Sokkal inkább a pisztolya lesz az, méghozzá nem is kicsi pisztoly, ha már így belerondít a menő zakó fazonjába. Lassan közeledett az asztalomhoz, és a két tenyerét még mindig jól láthatóan maga mellett tartotta, hogy még mindig nincs sehol se stukker, de engem se ejtettek a fejemre. Egy alakváltó akkor is életveszély, ha épp tényleg nincs fegyvere. Mert ahhoz, hogy puszta kézzel eltörje a nyakamat, csak erő kell meg gyorsaság, meg a puszta keze, és ennek itt megvolt mind a három. – Ott meg is állhat – szóltam rá, mielőtt még elérte volna az asztalt. Ha korábban ugyanehhez nem kellett volna felemelnem a hangomat, hogy az egész étterem engem bámuljon, már rég bemondtam volna neki a stopot. Nem kellett kétszer mondanom, de az ereje pofán vágott. A nekromanciámmal szembesülve alaposan fel kellett turbóznia a likantróp

erőt, és most tele is lett vele mindenem, a szagával, az ízével. Nehéz, vaskos, nyári forróságú oroszlánszag volt. Az én belső oroszlánom fel is kapta a fejét, már ha egy olyasféle képzelmény, mint az én likantróp erőm elképzelt oroszlánja fel tudja bennem kapni a fejét. Valahogy muszáj volt neki alakot képzelnem magamba, különben a józan eszemet fenyegette volna az a sok bennem élő különböző energia, amivel keltem és feküdtem. – Jó cica – mondtam, de nem a saját fejemben mocorgó aranysápadt árnynak, ami éppen beleszagolt a levegőbe, és elégedetten kóstolgatta az idegen illatát. Hogy tetszett neki, nem jelentett semmi jót. Legfőképpen azért, mert igazolta a feltevésemet, hogy komoly taggal állunk szemben. Az oroszlánom az erős hímekre bukott, gondolom nem véletlenül. A természetben ugyanis a hím oroszlánok elpusztítanak minden kölyköt, ha elszedik egy másik hím nőstényeit. Vagyis a nőstény oroszlán igyekszik beleválasztani a tutiba, hogy a kölykei védve legyenek, és apuci leverjen minden ellenfelet. A férfi keskeny ajka még keskenyebb mosolyra húzódott, mintha beloptam volna magam a kegyeibe, hogy tudom, hogy cicus. Beleszimatolt 52 LAURELL K. HAMILTON a levegőbe, az oroszlánomat szimatolta, megérezte, és meglepődött. Mint aki nem erre számított. Vagyis nem tudta előre, hogy oroszlánom is van. Helyes. Vagyis mindent azért nem tud rólam. A pillantása lesiklott rólam, és valahová mögém nézett. Nem fordul-

hattam meg, hogy levegyem, mit vagy kit néz, mert bár nagy eséllyel nem veti rám magát egy zsúfolt vendéglőben, megkockáztatni mégse kellene. Nem adhatok neki semmire se lehetőséget. Így csak a szemem sarkából észleltem a felénk igyekvő Ahsant. Az alakváltó viszont teljes testtel felé fordult, mint aki ennyire bízik bennem. Vagy önmagában. Esetleg sértegetni próbált? Ahsan nem ért egészen az asztalomhoz, mégis megtorpant. Láttam, ahogy megborzong a bőre, vagyis megérzett valamit a pszichés tornádóból, ami hirtelen feltámadt ezen a tájékon. Remek. A természetfeletti nulláknak kábé ugyanakkora esélyük van a közelemben a hosszú életre, és bár randizni nem terveztem a szép mosolyú Ahsannel, annak se örültem volna, ha ifjúsága hajnalán csúnya véget ér. A férfira sandított, aki az asztalomnál is állt meg nem is. Tehát már nem egyszerűen egy veszedelmes helyzetben voltunk, hanem társadalmilag bizarrban is. Klassz. Ahsan egyre bizonytalanabbul pillogott hol az egyikünkre, hol a másikunkra. – Szintén… barát? – kérdezte végül. – Nem barát – ráztam meg a fejem. – Munkatárs – tette hozzá a férfi már-már kellemes könnyedséggel. Mintha mi se történne. – Ahogy bejöttem, egyből kiszúrtam Anitát, és hogy menni készül, gondoltam, lecsapok az asztalára, mert ha jól látom, rendesen telt ház van. Ahsan megnyugodott. Én meg csak még idegesebb lettem, be is indítottam a jógalégzésemet, lassan be, lassan ki, nyugodtan, szépen, mert az

nem vezet sehova, ha felmegy bennem a pumpa. A tag megnyugtatta a pincért, nekem meg befenyegette az egész vendéglőt. Mert tényleg full os ebédidő futott épp, megannyi isteni civil áldozat üldögélt, nevetgélt, eszegetett körülöttünk, akiket az ezüstgolyóm pont annyira ölne meg, 53 VÉGZETES FLÖRT mint a kellemetlen idegent. Mellesleg a pisztolyt változatlanul célra tartottam, ami a tag magasságánál az alsóbb testtájakat jelentette, vagyis a helyében nagyon nem pattogtam volna. Mert ahhoz, hogy mellkason akarjam inkább lőni, az asztal fölé kellett volna tolnom a stukkert, amire nem szívesen vitt volna rá a lélek. Szükségtelen pánikot minek kelteni? Mondjuk, amilyen erős alakváltó, nagy rá a sansz, hogy alakot se kell ahhoz váltania, hogy komoly károkat tehessen az emberekben: könnyedén kitolja a karmait, gyorsabban, mint ahogy egy bicskát kapna elő a zsebéből egy lúzer halandó, hogy időm se lenne beleereszteni a golyómat, ő már féltucatnyi gigát átnyiszál. Szép kilátások, csupa csodás, rosszabbnál pocsékabb lehetőség. Az oroszlánom is megindult kifelé. A belső képeimen ez úgy öltött testet, hogy egy hosszú, belső ösvényen iramodott meg felfelé, vagyis kifelé, vagyis az én bőröm felé, aminek, még ha bájosan rusztikus is a kép, csak rossz vége lehet. Mert nem kéne egy vendéglő kellős közepén, egy rosszfiú társaságában elkezdeni életemben először alakot váltani. Úgy nehezen tarthatnám szemmel. Figyelnem kellett a lélegzetemre, a pulzusomra. Nem nagy ügy, meg tudod csinálni, Anita.

Ahsan megdobott még egy fergeteges mosollyal, én meg összekapartam valahogy az önuralmam, és kipréseltem egy válaszmosolyt. Megkaptam a kis műbőr tokban a számlát. Kínos pillanatok követeztek, mert ezt a részt valahogy minden menő gengszteres filmből kivágják: a főhős soha nem ügyetlenkedik egyik kezében a célra tartott pisztolyával, a másikkal pedig apró után kutatva. Hogy a rákba kell ezt csinálni? Mert a szememet nem fogom levenni a pár méterre ácsorgó alakváltóról, aki olyan gyorsan képes mozogni, hogy csak másodpercekkel később fogja fel az agyad, hogy az előbb még ott állt, most meg már a képedbe mászott bele, és mellesleg felhasította köldöktől nyakig a gyomrod. Bal kézzel kinyitottam a tokot, a jobbat le nem vettem volna a célpontról. Ha nem rezelek, hogy Ahsan hívja a zsarukat, vagy a főnökét, aki hívja a zsarukat, ha meglátja a pisztolyt, most bevillantottam volna neki, hogy teszteljem a randizási szándék komolyságát. De nem kellett 54 LAURELL K. HAMILTON volna annyira felkavarni az állóvizet. A számla mellett egy kisebb, kettőbe hajtott papírlap is figyelt. Normális esetben kiveszem, és megnézem, de most nem olvasgathattam, mert a likantrópot kellett szemmel tartanom. – A számod? – folytattam hát le a nyomozást szavakkal. Ahsan egyre boldogabban mosolygott, és bólintott. Tisztában voltam vele, hogy a mosolyom ennyit nem ér, de mit tehettem volna? Nathaniel otthon van, felhívni mégse hívhatom, hogy most

ilyenkor meg mit kel csinálni. Igyekeztem megőrizni a kedvességemet, de a bőrömből nehezen bújtam ki, vagy ha igen, nem épp ez lett volna rá a megfelelő alkalom, ahogy fentebb már utaltam is rá, és egy kicsit harapósan fenyegetőre sikeredett a cserébe-mosoly, olyan „vigyázz, cipó, hamm bekaplak!”-osra. Ezt egyszer Jason fejtette ki nekem, de ha egyszer így tudok mosolyogni. És Ahsan kedvét se vettem el magamtól, sőt, csak még határozottabban nézett bele a szemembe, mint akinek komolyan felkeltették az érdeklődését. Szuper, most meg már tényleg kíváncsivá tettem. Nem kéne flörtölnöm olyankor, amikor épp valaki mást próbálok sakkban tartani. Túl sok ez így nekem, hajlamos vagyok egyik szerepből a másikba csúszni. Az alakváltóra sandítottam, aki szintén mosolygott, mint aki remekül szórakozik. Nyilván kisasolta, mennyire lehetetlenül érzem magam. Mellesleg a tekintetében megtelepedett valami újszerű, mint aki olyasmit is kiszúrt, amire nem számított, és ami kifejezetten nem teszi boldoggá. Csúcs. Meg kéne próbálni kitalálni, mit is csináltam, hogy újra csinálhassam. Sajna, a régi, jól bevált hülyítéssel, hogy én csak egy aprócska, törékeny nőci vagyok, már nem boldogultam, a természetfeletti rosszfiúk már mind ismerték a hírem, és pontosan tudták, hogy a csomagolás alatt mi lapul: egy ragadozó, aki másik ragadozókra vadászik. Jobb nem jutott az eszembe, mint a dzsekim zsebébe dugni Ahsan számát, ugyanonnan kihúzni a hitelkártyámat, amit rendesen ott tartok, belehajtani a műbőr tokba a számla mellé, és átnyújtani a cuccot ugyanannak az Ahsannek.

55 VÉGZETES FLÖRT – Azt hittem, ma nem dolgozol – fordultam utána mosolyogva a „munkatársamhoz”. Ahsan értette a célzást, és ment. A férfi közelebb jött. Már nem állítottam meg, mert rájöttem, hogy minél közelebb van, annál pontosabban lőhetek, és annál kisebb a veszély, hogy valaki mást is elkaszálok. Szóval hagytam, hadd jöjjön. Anynyira közel nem engedem magamhoz, hogy az én szintén nem lassú műalakváltó sebességemmel ne tudjak lyukat lőni a szívébe, mire rám vetné magát. Ennyi önbizalmam azért lehet. De valószínűleg nem is azért jött, hogy megöljön. Persze azért még nem hihettem, hogy tisztességesek a szándékai. A szándékai nyilvánvalóan ocsmányak, jóra nem számíthatok. Ezt az állításomat bármilyen tét ellenében hajlandó lettem volna tartani. Elérte az asztalt, kezeit kicsit felemelte. – Leülhetek? Csak mert nem szívesen venném, ha oda lőne, ahová éppen céloz – mondta boldog mosollyal, bár a szeme kicsit se mosolygott. Ismertem ezt a mosolyt, és a jeges tekintetet, amivel jött. Túl sok pasit ismertem, aki hasonlóban utazott. És túl gyakran néztem tükörbe. – Csak tessék – intettem a fejemmel a mellettem lévő székre. – Csüccs ide! Már húzta volna közelebb a széket az asztalhoz, de velem ugyan nem lesz ravasz.

– Stop! Ne bújjon be az asztal alá, látni akarom a kezét, nehogy elővarázsolja a derekáról a pisztolyát. Biccentett, kicsit felém fordított a széket, leült, és a bokáját a másik térdére csapva keresztbe vetette a lábát. Ahogy a pasik szokták, amolyan tökmustrára bocsátva nemesebb testtájukat. De nem érdekelt a testtája. Csak az oroszlánomat, aki a bennem lakó vadak között az egyetlen szingli volt, így hát folyamatosan kereste a potenciális társát. Elég kínos volt ez nekem, hogy ennyire rárepül az oroszlánokra… volt ugyan otthon egy véroroszlán, aki mindennél szívesebben párosult volna vele, igyekeztem is kerülni. Volt már nélküle is épp elég pasim. 56 LAURELL K. HAMILTON A pulzusom és a légzésem már a normálisnál is lassabb volt, ez rendesen befékezte az oroszlánomat, de azért bizarr képekkel ostromolta az agyamat. Azt szerette volna, ha térdre esünk, és az idegenhez dörgölődzködünk, hogy mindenünkön érezhessük a szagát. Szerencsére a pisztoly nálam volt, így elég volt arra gondolnom, hogy most nem aktuális a téma, mert veszélyben vagyunk. Megértette. A veszélyt minden vérállatom érezte, és azt is tudták, mit jelent a pisztoly. Furcsa is lett volna, ha bennem ezt nem tudják. A férfi a térdén pihentette a két kezét, én meg a mellkasára céloztam. Ebből a távolságból nem kellett azon aggódnom, hogy én is bekapok valamit, mert egy lövedéknél azért még a legkirályabb alakváltó se lehet gyorsabb egy méteren.

– Előre mondom, hogy ha megpróbál gyorsan ügyködni valamit, egyből meghúzom a ravaszt, mert tisztában vagyok vele, hogy másképpen én vagyok a lassabb. Mosolyogva bólintott, hogy messziről úgy tűnjön, mintha kedélyesen beszélgetnénk. – Azért hagyta, hogy ide üljek, mert nem akar vétlen áldozatokat. Érzem a szagát, Anita, nem én vagyok az egyetlen cicamica az asztalnál. Kiszolgáltatja magát az, aki ennyire aggódik a kis kedvencei miatt. – Mármint az ártatlan emberek miatt? – ráncoltam a homlokomat, mire még kedélyesebben bólintott. – Szövetségi rendőrbíró vagyok, az a dolgom, hogy aggódjam értük. – Akkor tisztázzuk. Ha velem bármi történne, az embereinek annyi. – Milyen embereimnek? Úgy érti, ezeknek itt, a vendéglőben? – Alapvetően nem rájuk gondoltam, de ha ennyire odavan értük, az nekem csak egyszerűbbé tesz mindent. Hadd adjak egy kis segítséget – intett a fejével valahová mögém. – Ne nagyon mocorogjon, mert még le találom lőni – morogtam, és az oroszlánom is hörgött, amiből valamicske a számon át kiszivárgott. Fenyegetésnek nem rossz, de az önuralmamról semmi jót nem árul el. Mindent a maga idején, Anita. Nem kell kapkodni. Az se épp jó jel, hogy ma57 VÉGZETES FLÖRT gamba beszélek, de néha nem árt kimondani a saját nevemet, mert így tudatosul, hogy emberi lény vagyok, nem egy szörnyeteg.

– Vettem – csavarta lejjebb a hangerejét. – Hát akkor nem is mocorgok többet, cicus. Ha nem én magam szólítottam volna elsőnek így, hát most a fejére borítom az asztalt, hogy tudja, kit becézgessen. Megfordultam, hogy lássam, mi a téma, és Ahsan már majdnem befutott az asztalhoz. Mosolygott, mert azt gondolta őt lesem, és bizonyos szempontból tényleg őt is lestem. A háta mögött ugyanis egy második rosszfiú közeledett. Szőke, deszkás sérója volt, elöl hosszú frufruval, amit belefésült a jobb szemébe, hogy nem is látszott semmi belőle. Túlméretezett rövidgatyát és hatalmas pólót viselt, ami annyira nagy volt, hogy az egyik válláról lecsúszott, és kivillant a gyönyörűen megmunkált felsőteste. És hogy honnan vettem, hogy rosszfiú? Hát a pisztolyból, amit a pólója alatt rám fogott. És a fegyverarzenálból, amit nagy eséllyel a hatalmas gatyában hurcolt magán. Ha maradt volna még rá lélekjelenlétem, lecsekkoltam volna, hogy vajon ő is alakváltó-e vagy csak ember, de kutakodnom kellett volna, mert ha alakváltó volt is, alaposan elrejtette az energiáját. Vagy csak a másik tag ereje nyomja el az övét. De most ennek olyan nagy jelentősége nem volt, a lényeg az volt, hogy közvetlen Ahsan mögött halad, és felénk tart. És a kezében pisztoly. Mellesleg bicajoskesztyű is volt rajta, olyan, ami az ujjait is takarja. Kesztyű, ebben a hőségben? Vagy nagyon üldözésis, vagy nagyon benne van a nyilvántartásban az ujjlenyomata. Mindenesetre ez már nem csak amolyan általános fenyegetőzés. – Nick – kiáltott fel boldogan az emberem az asztalnál –, azt hittem

már, hogy egyedül kell ebédelnem. A nevezett férfi ránk vigyorgott, ami egyből Jasont juttatta az eszembe. Jó, szőke volt ő is, de itt meg is ál t a hasonlóság, mert ez a srác magas volt, és tagbaszakadt, és mégis. Talán a szemében az a mókás csillogás, hogy nagy disznóságokra képes a tréfa kedvéért akár. Igen. De ez a jellemvonás töltött pisztollyal a kézben nem éppen szerencsés felállás. 58 LAURELL K. HAMILTON Ahsan maga elé engedte Nicket, hogy az le tudjon ülni a haverjával szemközti székre, de még így is a pincér oldalában volt a fegyvere. Potenciálisan. Én meg vergődtem, hogy vajon egy kézzel hogy fogom aláfirkálni a bizonylatomat. Vagy épp puskavégen tartani két pasast, aki egymással szemközt ülnek. Bakker! Vagy kellenek a kihívások? Ahsan megszánt, és tartotta a papírokat, amíg odakanyarintottam a nevem, én meg emberes borravalóval honoráltam mindent. Mert ha most miattam bekap egy golyót, akkor legalább a borravaló legyen szabad szemmel jól látható. Az ujjai végigcirógatták az ujjaimat, és most esett le, hogy nyilván azt gondolja, hogy így ravaszkodtam össze, hogy meg tudjuk érinteni egymást. Ezen azért normál esetben kiakadtam volna, mint kakukkos órában a kakukk, de most volt más gondom épp elég. Az se zavart, hogy megfogja a kezem, és kicsit megszorítja. Aztán a „munkatársaimra” villant a szeme, de szólni nem szólt, csak mosolygott. Mint aki érti, hogy a kollégák miatt vettem vissza a tempóból. – Édi – mondta lazán Nick, ami illett is az imidzséhez. Csak épp az

asztal alatt pisztolyt fogott rám, és ha meghúzza a ravaszt, valahol a melleim és a gyomrom tájékán kapom be. – Nincs vele baj – mondtam. – Jaj, ne má’! Minek a műsor. Amikor annyira dögös. – Állj le, Nick! Ez most üzlet. – Csak mert üzlet, még szórakozhatunk kicsit. – Nick boldogan nyírná ki a kis pincérét, Anita. – De mennyire – bólogatott édes mosollyal és ragyogó babakék szemekkel Nick. – Kicsit betegek vagyunk? – kérdeztem kedélyesen, de a fegyvert nem mertem felé fordítani, utáltam volna megismerni mélyebben a jellemét és a reakcióit. – Nem kicsit, nagyon – vidámkodott. – Mit akarnak tőlem? – tértem a lényegre, miközben egyszerre igyekeztem szemmel tartani mind a kettőt. Persze nem lehetett esélyem, ha úgy döntenének, hogy rám vetik magukat. Egyenként még csak-csak… 59 VÉGZETES FLÖRT de így… és már kalapált is a szívem, amitől meg az oroszlánom bolydult fel megint, és már indult is felém a metafizikai ösvényemen. Ha elveszítem az önuralmamat, akkor kihasználja a feltámadó érzelmeimet, a kalapáló szívemet, és a felszínre tör. Akkor nekiesik a testemnek, hogy belülről tépjen szét, és szabaduljon ki végre a nagyvilágba. Mert az ál ataim utálták, hogy nem ölthetnek alakot, és néha, szerencsére a távolabbi

múltban, megpróbáltak már kitörni belőlem, ami finoman fogalmazva sem éppen kellemes élmény. És persze, hogy véroroszlán rosszfiúk kerülnek a képbe, nem más. Mert ez a lehető legrémesebb felállás. Mintha a rosszfiúk direkt csinálnák. Jó, az első tényleg meglepődött, őszintén, hogy oroszlánt szagolt ki bennem. Vagyis nem direkt alakult így. Épp csak a véletlen űzi a gonosz tréfáit. Nick mélyen beszívta a levegőt, hal ottam. Oda se kellett néznem, hogy tudjam, szimatol. – Ne közelíts hozzá – figyelmeztette az első pasi. – Ha szépen, higgadtan kimegyünk innen hármasban, nem lesz senkinek semmi baja. – Oroszlánszaga van – mormolta Nick. – Csak valahogy más. – Fogd már be, Nicky! – dörrent rá dühödten a pasi, és az indulattal ismét jött az erőlöket, amitől az én oroszlánom is beindult megint. Próbáltam a nekromanciámmal csendesíteni, csakhogy Nicky is épp ezt a pillanatot választotta, hogy megmutassa, mekkora jani ő is a társaságban. Az ereje úgy csapódott belém, mint valami tűzgolyó, levegőhöz se jutottam tőle, mert az összes vér az agyamba száguldott. Az oroszlánom is felüvöltött, mert nem csak engem talált el a dolog. – Melózunk, Nick, nem udvarolunk – figyelmeztette az elsőként érkezett pasas morogva, és ez már a szörnyetege morgása volt, még ha a laikus simán emberi elégedetlenkedésnek vehette is. A laikus, de nem az én oroszlánom. – Ezt meg minek kellett? – kapkodtam végre levegő után. – Totál elárasztottad az erőddel – durcáskodott Nick, aki maga is elég

tökös volt, hogy egy falka vezérhímje legyen, csakhogy ahhoz a tökösség 60 LAURELL K. HAMILTON önmagában még kevés, főleg, ha akadnak még nála is tökösebbek. De ez a durcás hang akkor se tetszett. – Tudod nagyon jól, miért kellett – felelte neki, és nem nekem a másik. Az oroszlánom lassan óvakodni kezdett kifelé a belső ösvényemen, de már jóval bizalmatlanabbnak éreztem, mint eddig. Volt valami a második oroszlán energiájában, ami elgondolkodtatta, már amennyire a szörnyetegek emberi értelembe véve gondolkodnak. Kíváncsi lettem volna, mi az a valami, de hogy is kérdezhettem volna meg tőle? Már-már mintha félt volna. De mitől? – Oké, vágom, hogy a terv része volt – bólogatott közben Nicky –, hogy a csaj is lássa, mennyire erős vagy, és könnyebben engedjen. De azt levetted, hogy uralja a halottakat? – borzongott meg a második oroszlán, és csak erősen reméltem, hogy az ujja nagyon nem borzong a ravaszon. – Mintha vízágyúval bombázta volna a tűzvihart, Jacob, a hűvös víz szétáradt az erőn, de erő volt az is. Csak annyira más. És mégis hatalmas – futott végig a testén megint a borzongás, és most már a pisztolyt se bízta a véletlenre, sietve a padlóra szegezte. Amitől sokat nőtt ez a Nicky a szememben. Nem volt annyira buta fiú. Jacob ereje megint lecsapott, de most nem rám, hanem a haverjára, de a lábamat azért megcsapta a szele, és most én fordítottam félre a pisz-

tolyt, a gondosság jegyében. – Nincs azzal gondom, hogy lepuffantsam, akármelyiküket is, de ne a véletlen baleset műve legyen – fűztem hozzá. – Akkor ne célozzon ránk – javasolta Nick, de már nem annyira velem, mint a társával foglalkozott, nekifeszítette az erejét a másikénak. Két hatalmas erő, az egyik lila, a másik zöld, nehéz lett volna megmondani, melyik az erősebb, csak épp totál másféle volt mindkettő, még ha azonos fenevad ál t is mindkettő hátterében. – Elég legyen, Nick – szólt rá Jacob. – Emlékszel még? Mikor is volt? – kérdezte válaszul rejtelmesen Nick. 61 VÉGZETES FLÖRT – Fogd már be! – torkolta le Jacob, és visszafordult hozzám. – A farkasokról meg a leopárdokról tudtunk, és a vegasi nagy kalandról is hallottunk a vértigrisek közt. Jason Schuyler a hívófarkasa, Nathaniel Graison meg a hívóleopárdja, sőt ott van a leopárdkirály, Micah Callahan, a párja. És Vegasból is hozott vértigrist, akivel szorosabb a megszokottnál a kötelék. De az se kerülte el a figyelmünket, hogy Chicago Vámpírurának egyik véroroszlánját is ellopta, aki a Rex lett a falkában, a párja, vagyis elméletileg minden szörnyetegének van hímje. Hogy rühelltem ezt a kis névsorolvasást, hogy tudja minden szerettem nevét, és hogy milyen szerepet tölt be mellettem. Csakhogy valamiben nagyon mellényúlt: Haven, akiből a helyi Rex lett, és aki valóban Chica-

góból maradt ránk, nem volt a hímem. Lefeküdtem vele, nem az, de ő nem osztozott. Mármint rajtam, másokkal. Ami az én életembe nem fér bele. Ez elég világosan kiderült, amikor egyszer nálunk töltötte az éjszakát, és reggel összebalhézott Micah-val, Nathaniellel és végül velem is. Velem mondjuk csak azért, mert a fiúk mellé ál tam, amitől ki is akadt, mint kakukk az órában. Megpróbált takarékra állítani, mondván, hogy „csajok ebbe nem szólhatnak bele”, mire szépen, türelmesen elmagyaráztam, hogy akkor talán rossz csajt választott. És hogy húzzon el a rákba. Utána bocsánatot kért, ami piros pont, és fejlődőképes jellemre vall, de azért még nem került fel a top ötös listámra. – Akar is valamit mondani, vagy csak levegőzteti a száját? – tértem vissza a beszélgetés fonalához. – A helyi Rex ködösít magukkal kapcsolatban. A maga oroszlánja független. – Ha odafigyel, tudhatja, hogy én független csaj vagyok. Nem vagyok senkié. – Hazugság. Sok férfihoz tartozik, de Havenhöz nem. Pedig ő elhíresztelte, hogy itt nincs helye másik hímoroszlánnak, mert maga már az övé. – Mivel dugig van már így is a táncrendem, én nem bánom. Mert legalább nem lihegnek a nyakamba mindenféle oroszlánok. 62 LAURELL K. HAMILTON – De az oroszlánja bánja – csóválta a fejét a Jacob nevezetű. – Ha tud-

tuk volna, hogy maga független nőstény, nem vállaltuk volna a melót. – Miért nem? És milyen melót? – Nem vall ez az egész profizmusra, amiért az elnézését kérem. De váratlanul ért bennünket. – Mit akar tőlem, Jacob? – szegeztem neki a kérdést, hátha ezzel viszszazökkentem a mellékvágányról. – Most kiveszem a zakóm zsebéből a mobilomat, hogy pár képet mutassak. Nem fognak tetszeni, és be fog rágni miattuk, de azt egy pillanatra se felejtse el, hogy részünkről ez nem személyes ügy. Minket csak a végrehajtásra béreltek fel – fejtegette körülményesen, majd elnézett valahová a hátam mögé. – Idetart a pincére. – Gondolom, a rendelésüket akarja felvenni. – Tényleg utálná, ha kicsinálnám? – kérdezte váratlanul Nicky. Végül csak leesett, hogy ezt a témát nem fogjuk itt gyorsan lebeszélni az asztal alatt a pisztolyainkkal. Nem szabadulok ezektől egykönnyen. Már nem vesződtem azzal, hogy egyszerre tartsam szemmel mindkettőt, és Nickyhez fordultam. Megajándékoztam a lehető legbarátságtalanabb pillantásommal. – Hú, ez ám a nézés – rezzent meg a srác kék szeme, az, amelyiket nem takarta haj. – Bele is remegett az alsónacim. – Aki csak ennyit látott, még nem látott semmit. – Csak ugrat – suttogta, mert Ahsan visszaért az asztalunkhoz. Gyönyörűen mosolygott rám még mindig, és nem tudtam, hogy figyelmeztessem inkább vagy mielőbb szabaduljak tőle.

– Mit hozhatok? Egy italt? – Nem kérünk. Semmit – rázta meg a fejét Jacob. – Kifutottunk az ebédidőből, kénytelenek vagyunk visszamenni az irodába. Csak gyorsan megdumálunk Anitával valamit. Aztán már itt se vagyunk. A pincér bólintott, kaptam még egy mosolyt, és igyekeztem viszonozni, de elég satnyára sikerült. Nem vagyok egy nagy színész, na. De lega63 VÉGZETES FLÖRT lább elhúzott az asztaltól, és szólt a kollégáinak is, hogy ne vesződjenek velünk. – Mutassa azokat a képeket. Jacob nagyon óvatosan, két ujjával és nagyon lassan kitárta a zakója szárnyát, majd a másik kezével ugyanolyan óvatosan benyúlt a belső zsebébe. Pont olyan nagyképernyős mobilja volt, mint Benningtonnak, amin a néhai felesége fotóját mutogatta az irodámban. – Ha elragadtatná magát, ezek az ártatlan, kedves emberek bánják – figyelmeztetett még egyszer Jacob. – Kifejezetten a maga kedvéért fogom szétharapni a cuki kis pincére torkát – suttogta mosolyogva Nicky. – Én gyakorlatiasabb vagyok, Anita, azt ölöm meg, akit a kezem közé kapok – csatlakozott a fenyegetőzéshez Jacob. – Kezdem unni a hosszas előjátékot – bólintottam. – Láthatnám már végre a képeket is? De nem tetszett a körítés. Nem sok jót ígért, viszont annál több rosz-

szat. Egyre hevesebben dobogott a szívem, az oroszlánom azonban nem reagált rá. Félt. Félt ettől a két pasitól. Pedig a hímoroszlánok eddig mindig felizgatták, a szó jó értelmében. Mert vonzódik a hímekhez, nem fél tőlük. Mi a fene lehet ebben a két pasiban, ami ennyire elbizonytalanítja? Jacob beizzította a monitort, és megnyomott valamit rajta. – Ha lapozni akar, itt végighúzza az ujját. Az első képen Micah-val és Nathaniellel sétáltunk egy járdán valahol, kézen fogva és nevetgélve. A következőn már Jason is ott volt, mögülem hajolt be a képbe, és ezen is mosolyogtunk mindannyian. A következő elég vacak szögből készült és túlságosan távolról, de azért kivehető volt, hogy ugyanebben a vendéglőben ülünk, a bokszunkban. Csak néztem, ahogy annak a két héttel ezelőtti ebédnek a pillanatait visszaidézik a fényképek. – Mire megy ki ez az egész? – Csak lapozzon tovább. 64 LAURELL K. HAMILTON Én meg folytattam a mozit. Már Micah-t láttam, egyedül, egy kocsiban. Vezetett, egy nagy irodaépületbe ment be, onnan ki, interjúra egy tévétársasághoz. A következő sorozaton Nathaniel igyekezett a Bűnös Vágyakba este, a fellépésére, a művészbejárón keresztül. Aztán ugyanaz a helyszín nappal, amikor Jasonnel együtt próbára mennek. És Jasonnek is jutott külön kép, ahogy az új kocsijával autókázik a városban, leparkol a Kárhozottak Cirkuszánál a hátsó parkolóban, és még egy olyan is, amin

a bejárati ajtóban áll. – Szóval követték a fiúimat – néztem fel a szemükbe, és próbáltam jeges közönyt mutatni a veszettül kalapáló szívem dacára. – És hova szarjak? – Mindjárt a végére ér. Lapoztam egyre tovább, Micah-t láttam, ahogy az utcán megy egy nagy épület felé. Ma több tárgyalásra is megy, ezt tudtam. Egész nap dolgozik. Ezután viszont egy különös kép következett, egy fényképezőgépet mutatott, ugyanazon az utcán fogta valaki. Utána pedig egy távcsövespuska képe. Menő cucc. Majd újabb kép Micah-ról, és az utolsón a menő puska meg az előbbi fényképezőgép együtt. – Ennyi? – préseltem ki magamból. – A másik kettő az este későig dolgozott, még alszanak. De amint felébrednek, rájuk is ráállnak az embereink. – Vagyis lenyomoztak, mindent tudnak rólunk. Ki vele, mit akarnak? – csúsztattam vissza a telefont Jacobnek az asztalon. – Először is, ha a megbeszélt időben nem hívom a lövészünket, akkor elsül a puska, amint Micah kijön a megbeszélésről. – Vagyis ne is álmodjak arról, hogy itt helyben végzek magukkal – biccentettem. – Ne nagyon. Szaporán bólogattam, bár az agyam leblokkolt. Azt azért összehoztam, a rutin, ugye, hogy a pisztolyomat ügyesen eltüntessem, vissza a tokba. De a fejemben üvöltő csönd tombolt, fehér zaj, mint amikor mo-

notonon süvít a szél kinn a mezőn. 65 VÉGZETES FLÖRT – Helyes – bólintott Jacob, hogy elraktam a pisztolyt. – Jöjjön velünk, és akkor senkinek nem esik baja. – Mit akarnak tőlem? – Hogy egy halottat előszólítson. – Ahhoz elég lett volna időpontot egyeztetni a titkárnőnkkel. – Az a rész már megvolt, és nem vállalta a melót. – Mi a fenéről beszél? – néztem rá döbbenten. – Menjünk ki innen, gyorsan megmotozzuk, elvisszük a megbízónkhoz, és mindent elmagyarázunk. – Én a maga helyében kapkodnám a lábam, hogy még azelőtt meglegyen a dolog, hogy a Nimir-Raj kijön a megbeszélésről – figyelmeztetett Nicky. – Szerintem tutira megkönnyebbülne, ha mielőbb felhívnánk a lövészünket. Csak bámultam rá, pislogva. A szemem szétcsúszott, a fejem kóválygott. A picsába is. Ennél azért keményebb csaj vagyok, legalábbis azt beszélik rólam. Bólintottam, felálltam, de el kellett kapnom az asztal sarkát, nehogy elzuhanjak. – Nem fog itt elájulni nekünk, ugye? – érdeklődött Nicky. – Nem fogok – vettem mély lélegzetet, kettőt. Hosszan, lassan fújtam

ki. – Nem szokásom. Elindultam kifelé az étteremből, és magamban intenzíven anyáztam, hogy miért nem dorkót húztam reggel. Persze, az ember nem úgy öltözködik munkába menet, hogy ma nem magas sarkút veszek, mert el fognak rabolni… Épp itt tartottam, amikor a sarkam el is akadt egy szék lábában, hogy Nickynek kellett elkapnia a karomat. Az érintés fokozza a metafizikai hatásokat. Az oroszlánom felüvöltött bennem, az ereje ostorként suhintotta meg Nickyt, hogy el a kezekkel. Kicsit megbicsaklott a térde, de a karomat nem eresztette. Sőt jól megszorította. – Hé, ez fáj! – morgott meg. 66 LAURELL K. HAMILTON – Nem véletlenül – vontam meg a vállam. – Engedd el! – utasította Jacob, aki igyekezett úgy szegődni mellénk, hogy lehetőleg minél kevesebben lássák a műsort. Nicky őt is megmorogta. Kivételesen totál egy hullámhosszon eveztünk az oroszlánommal, karmokat képzeltem magamnak, és azzal mostam be nekik, egyet-egyet. Persze, csak az erőmmel, és mégis úgy reagáltak, mintha a valóságban is ütöttem volna. Jacob elkapta Nicky csuklóját. – Engedd már el! – Ő kezdte. – Egy fenét – morogtam.

Végül csak elengedett, sőt hátrább is léptek tőlem. A szörnyetegeik viszont éberen figyelték minden mozdulatomat, még ha nem is láttam a hímoroszlán szemeket, magamon éreztem, mint az aranyszín szavannán a magas fűből figyelő szempárokat. Nem eresztettek, szinte lyukat égettek a bőrömbe. Hallottam a fejemben az oroszlánom gondolatait. Nem szavak voltak ezek, csak gondolat, de mivel alapvetően ember vagyok, kénytelen vagyok szavakba önteni, hogy értelmezni tudjam. Ugrasszuk őket egymásnak, és meneküljünk a kölykökkel. Jó ötlet volt. Ha egymásnak ugranának, és azt azért könnyűszerrel el tudnám érni, akkor elhúzhatnék, és menthetném Micah-t, Nathanielt és Jasont. De ezzel nem ártana várni valamicskét, legalább amíg felhívják a mesterlövészt, hogy nem kell Micah-t leszednie. Azt ki kell várnunk. Türelemre intettem hát az oroszlánomat odabenn, és ezt megértette. Lesből vadászó nagyvad volna, a türelem kifejezetten az erőssége. Lekuporodott hát, és várt. Közben kiértem a vendéglőből, és gyorsan felvettem a szemüvegemet. Tűzött a nap. Megál tam a lépcső tetején. – Nyomás tovább – nógatott Nicky. – Jobb lenne, ha valamelyikük előre menne, tekintve, hogy gőzöm sincs, melyik kocsival vannak. 67 VÉGZETES FLÖRT Egymásra pillantottak, váratlanul érte őket a megjegyzésem. Sikerült összezavarnunk őket az oroszlánommal, ami jó jel. Vagy legalábbis re-

méltem, hogy az. Nicky lépett ki elém, Jacob maradt szorosan mellettem. Igazából arra számítottam, hogy fordítva oldják meg, de alapvetően nekem aztán annyira mindegy volt. – Szerintem elég együttműködő vagyok. Rácsöröghetne a mesterlövészére. – Előbb a motozás. Majd a kocsiból hívom. Bólintottam, sóhajtottam, de mit tehettem. Összeszedték magukat, visszazökkentek a tervbe, és hiába hisztériáztam volna legszívesebben a szívem szerint – rám fért a türelem. Nem kellett épp most megint felbolygatnom a terveket, arra nyilván rosszul reagáltak volna. Némán követtem hát a deszkás fiút egy hatalmas terepjáróhoz, amit előrelátóan a parkoló legszélén raktak le, hogy a takarásában, a bokrok között nyugodtan, közönség nélkül megmotozhassanak. – Hajoljon a motorháztetőre – utasított Jacob, ahogy átvittek az anyósülés felőli oldalra, a takarásba. A csillogó kocsi oldalára tenyereltem. Az egyik ablakban autókölcsönzős matrica. Beindult az agyam, nem kell a pánik, itthon vagyok újra, meg tudom csinálni. Ennek is vége lesz egyszer, túl fogjuk élni, senkinek nem esik bántódása. A magabiztosság és a remény feléledt bennem. Különös dolog a remény, sok kemény szituban segít. És éppen ez a nagy csapdája is. A rosszfiúk elhitetik veled, hogy van remény, és te el is hiszed, míg már túl késő bármit is tenni, mert megvezettek. Amíg remélsz, azt gondolod, hogy eljön majd a megfelelő pillanat, amikor meglóghatsz, de csak vársz és vársz, míg már képtelenség menekülni, mente-

ni magad vagy másokat. Míg túl késő bármire is. A sorozatgyilkosok szívesen alapoznak erre. Pisztolyt szorítanak a hátadhoz valami zsúfolt helyen, hogy gyerünk, szállj be a kocsiba, ha engedelmeskedsz, nem lesz gikszer, nem fognak bántani. Hazugság. Fő szabály szerint, ha bárki is pisztolyt szegezne rád egy zsúfolt helyen, ahol még segítséget kérhetsz, akkor ne habozz, kiabálj, kérj segítséget. Mert ha egyszer magadra ma68 LAURELL K. HAMILTON radsz vele, azzal, akinél fegyver van, már késő kiabálni, azt tehet veled, amihez csak kedve van, és az általában rosszabb annál mintha egyszerűen csak hátba lőne azon a bizonyos zsúfolt helyen. Az legalább gyors halál. Az ember soha ne hagyja, hogy a rosszfiúk azt tegyék, amit elterveztek. Alapszabály. És ezzel tisztában is voltam, mégis ráhajoltam a kocsira, hagytam, hogy megmotozzanak, és elvegyék a fegyvereimet. Bármire kész voltam, csak felhívják a puskás emberüket, aki egyszerűen lelőheti Micah-t. Egyelőre nem volt választásom. És az a kibaszott, elcseszett remény elhitette velem, hogy nem gáz, eljön majd a megfelelő pillanat; és én elhittem, hiába kacagott a szemembe a cinikusabb másik énem. Civilként viselkedtem, pedig sose voltam igazi civil, még ha egyenruhám se volt soha. Jacob kezdte, a csuklóimnál, benyúlt a zakóm ujjába, majd megállt a két keze. – Vagy letépem a zakót, vagy hátrateszi a kezeit, és lehúzzuk magáról. Melyiket szeretné?

Hátratettem a kezeimet, és lehúzta. Meglepően finoman. Motozniuk már nem is nagyon kellett, mert ott voltak a csuklóimon az ezüst pengék, a hónom alatt a pisztolytáska, és hátul, a derekamon egy másik pisztoly, a Smith & Wessonom. – Így jár a munkás hétköznapokon? – kerekedett el Jacob szeme. – Nem rendszer, de ma hívni fognak egy vámpírkivégzés miatt. – Mikor és ki teszi? Ki teszi? Milyen rosszfiú beszél ilyen körülményesen? De sokáig nem időztem a kérdésen, szerettem volna már ahhoz a fejezethez érni, amikor előveszi a mobilját, és indítja azt a bizonyos hívást. – Pontosan nem tudom, és természetesen az érintett rendőrbíró. – Méretre szabott pisztolypánt – füttyentett Nick. – A konfekcióhoz nem elég szélesek a vállaim. – Szélesek azok, csak maga nagyon alacsony. – Legyen. Csak fegyverezzenek le, és hívják már az emberüket. 69 VÉGZETES FLÖRT – Némelyik csajnak aztán bókolhat az ember – hajolt egészen közel Nicky, hogy a hátsó pisztolyt is levegye a derekamról. Közben az arcát a hajamhoz dörzsölte, részben, gondolom, hogy idegesítsen, mert akadnak csajok, akik az ilyentől kiszaladnak a világból is, részben, hogy szagnyomot vegyen. Gyanús, hogy alapvetően fenyegetésnek szánta a gesztust, csakhogy elég volt bőrével a bőrömhöz érni, és az erő felizzott közöttünk, hevesebben, mint eddig bármikor, hiszen eddig mindig volt kö-

zöttünk valami ruhadarab, legalábbis a bicajos kesztyűje. Mindkettőnket megcsapott a forró szél. Arra számítottam, hogy erre majd elugrik tőlem, de nem. A pisztolyommal a kezében szabályosan rám zuhant, szinte átölelt, szorosan magához húzott, hogy egyre több ponton ért össze a testünk, és az erő csak nőtt. Olyan volt, mintha mindjárt lángra is lobbannánk tőle. De nem fájt, hanem jó volt, nagyon is jó. – Elég! – kiáltottam rá, és koncentráltam, hogy haragosan jöjjön ki a hangom. Már az arcomhoz dörzsölte az arcát, az ajkai nekinyomódtak a bőrömnek. – Olyan jó. Neked is, érzem – váltott hirtelen tegezőbe. – Húzzál a halálba! – üvöltöttem rá, mert ha ő úgy, akkor én is így. Viszont a harag nem volt túl jó ötlet, mert erre az összes szörnyeteg feléledt odabenn, nekiindultak, míg az oroszlánom vissza nem morogta őket a sarokba. Aztán felvonta az ínyét, és a Jacobson-szervével beszippantotta Nicky szagát, megkóstolta a feromonjait meg az erejét. Leszorította a két karomat, de a könyököm felett fogott, így az egyik kezemmel óvatosan kihúzhattam a csuklómon a pengét a tokjából, hogy belemártsam az ezüstöt Nicky alkarjába. Nem is gondolkodtam, csak az zakatolt az agyamban, hogy szabadulni akarok tőle. De nem vághattam meg, mert egy harmadik kéz ragadta meg a kezemet, és csavarta ki belőle a kést. És ezzel együtt egy harmadik erő folyt be a térbe, áradt szét raj-

tunk, hogy már fürödtünk a forróságban, megmerültünk benne, lassan 70 LAURELL K. HAMILTON szinte bele is fúltunk. A nekromanciám kereket oldott, magamra hagyott az oroszlánommal, aki már nem akarta, hogy én irányítsam őt. Szeretett volna fordítani a felálláson, és ő lenni a helyzet ura. – Jézusom – sóhajtott fölöttem Jacob. Aztán határozott mozdulattal szétcsapott az erejével. Mintha ököllel vert volna szét egy kártyavárat, minden repült szerteszét, az energia lemállott rólunk, és egyszer csak nem voltak sehol. Mármint metafizikailag. Elzárta a szörnyetegeiket. Az enyémmel is megpróbálkozott, de az oroszlánom elhajtotta. Ő morgott a fejemben, az én szám csak kihangosította. Jacob megszerezte a pengéimet, és behajította őket az egyik bokor alá. Nicky térdre zuhant, két keze ernyedten lógott a törzse mellett, a feje leszegve, de gyorsan ő is elhajította a két pisztolyomat, amiket időközben azért sikerült megszereznie. Aztán felemelkedett, és fegyvertelenül, puszta kézzel álltak velem szemtől szemben. Átfutott a fejemen, hogy most visszaszerezhetném a pisztolyomat, de a hátamon, a pólóm alatt elrejtett nagy késemet nem találták meg, és ha most az események lekötik őket, és nem tapogatnak még egyszer végig, akkor nem maradok fegyvertelen, ami szuperpozitívumnak minősülne az ultragáz kel ős közepén. Mellesleg az oroszlánomat is vissza kel ett parancsolnom valahogy, nem maradt feles energiám, hogy még az ő harcukba is belefolyjak. A fejem tele volt az oroszlán gondolataival, hogy

mennyire erősek ezek ketten, mennyire a kedvére valók, szerette volna, ha megverekszenek érte, és közben ő mentheti, mi menthetjük a családunkat. De amíg nem hívják a mesterlövészt, még nem irthatják ki egymást. Túlságosan is összetett gondolat egy ragadozónak, nem is értette a fejemben. A kocsinak támasztottam a hátam, és koncentráltam. Türelemre intettem, hogy ez még nem a megfelelő alkalom, ne fecsérelje hát az energiáit. A kapkodás nem vezet semmire, ha a dolgok elébe rohanunk, elbaltázzuk a zsákmányt. Korai lenne még, mantráztam neki. És az energiaspórolást már megértette. Az nem idegen egy nagyvadtól. Lekuporodott hát, hogy kivárja a pillanatot. 71 VÉGZETES FLÖRT – Nem verekszünk meg érte, Nicky. Ne feledd, ki vagy! Ne feledd, mi vagy! Nicky nagyot pislantott oroszlán-borostyánsárgára váltott szemével. Fenyegetően morgott a barátjára. – Dolgozunk, Nicky. Erre már lehunyta a szemeit, kezeit ökölbe szorította. – Átváltozott a szemed, Jacob. Átváltozott a kibaszott szemed. Erre már én is a másikra néztem. És tényleg, az ő szeme is fakósárga volt. Nála nem volt olyan szembeszökő a változás, mert eredetileg szürkés szeme volt, Nicky meg az égkékről váltott borostyánba. Majdnem alakot váltottak mind a ketten. Pedig az ilyen erős és hatalmas likantrópok ennél azért fegyelmezettebbek, nem váltanak önkéntelenül is

alakot egy nyilvános parkoló kel ős közepén. Jacob rám nézett azokkal az oroszlánszemekkel, és az egész olyan magától értetődőnek tűnt. Hogy ilyen a szeme. Lehet, hogy csak megszoktam már Micah-val, hogy egy alakváltónak vadállatszem pislog az arcából. Mindenesetre nem akadtam ki. – Tüzel. – Ezzel meg mi a fenét akar? – ingattam a fejem elbizonytalanodva. – Tudja azt maga nagyon jól – felelte rá halkan, higgadtabban. Lehajolt a pisztolyokért meg a késekért, összeszedte őket. – Vegye le a tokokat, és az egészet szépen visszakapja, ha végzett a megbízással. Tényleg gőzöm nem volt, mi az, hogy egy nőstényoroszlán tüzel, de nem kezdtem vitatkozni, lecsatoltam a fegyvertartókat magamról szép sorjában. – Hívja a mesterlövészt. Nem én tehetek róla, hogy megcsúsztunk az időben. Biccentett, és miközben az egyik pisztolyt a nadrágja korcába dugta, a másikat pedig átadta Nickynek, aki a bő pólója alatt tüntette el, a másik kezével elővette a mobilját, és már indította is a hívást. – Egyelőre nyugi van, a csaj együttműködik – mondta, majd kisvártatva folytatta: – Igen, maradj rajta, de egyelőre csak tartsd szemmel. 72 LAURELL K. HAMILTON Lerakta a telefont, és felém fordult. – Tudom, hogy tüzelés idején nem uralja teljesen a szörnyetegét, de ha

ezt zárt térben megismétli, mondjuk a kocsiban, akkor borul a terv. És nem tudom időben hívni a lövészt. És tudja, az mit jelent, igaz? – Ja. Hogy eldobják az agyukat, és baszni kezdünk, miközben a pasimat megölik az embereik. – Pontos megfogalmazás. Mindannyiunknak érdeke, hogy uralkodjon magán. – Igyekezni fogok – bólintottam, és komolyan is gondoltam. Átadtam a kések tokját, ügyelve, hogy ne érjek a kezéhez. Ő is résen volt. – Nézz rám! – szólalt meg Nicky. – Szálljunk le végre a témáról – intette Jacob. – Az oroszlán nőstények ki vannak hegyezve a gyengeségre. Ha látja, talán a szörnyetegének is elmegy tőlem a kedve, és az ereje nem uszít bennünket egymásra. – Ez nem rossz ötlet – bólintott Jacob. – Mi nem rossz ötlet? Nicky határozott kézmozdulattal félrehúzta a szőke hajtincset, ami arca jobb felét takarta. Hiányzott a jobb szeme. Égési hegek szántották fel az arcát és a szemgolyó helyét meg a szemöldöke nyomát. Még az arccsontja mentére is jutott. Nem fordultam el, mert azt akarta, hogy megnézzem magamnak alaposan. És még csak erőlködnöm se kellett, hogy ne kapjam el a szememet, hiszen az ágyamban állandó vendég volt egy vámpír, aki mellett Nicky sebei óvodai sérülésnek tűnhettek. Jó, az hogy neki ráment az egész szeme, az durvább volt. Asherből nem hiányzott semmi, csak a teste egy része hegek közé ágyazódott.

Nicky nagyot pislogott egyetlen ép szemével, majd visszaengedte a hajfüggönyt az attrakcióra. – A legtöbb csaj undorodik tőle. Vagy megrémül. Te nem. – Ha annyira tudjátok, kikkel osztom meg az ágyamat, azt is tudhatjátok, hogy különösebben nem lohaszt le a hegtéma – vontam meg a vállam. 73 VÉGZETES FLÖRT – Ja, persze, a szentelt vízzel összeégetett vámpírra gondolsz. Csak biccentettem, ő meg mintha morfondírozott volna némiképp a dolgon. – Ja, hát gondolom, ennél rosszabba is belefutottál már – sommázta végül. – Nem az számít, hogy rosszabb vagy jobb, Nicky. Hanem, hogy a hegek is a részed. Az is ugyanúgy te vagy, ahogy az ép testrészeid. Se nem rossz, se nem jó – mondtam, és felemeltem a bal karomat, hogy lássák a könyökhajlatomban a hegesedett bőrt. – Vámpír – mondtam, és megérintettem a mellette futó karomnyomokat: – Alakváltott boszi – soroltam tovább a leltárt, és áttértem a hosszú késnyomra, ami a rám égett feszület nyomát eltorzította kissé: – Két különböző halandó szolga. Az egyik késsel, a másik feszülettel ugrott nekem a vámpírura védelmében – a selymes felületű, nagy lapos seb következett, ami a felkaromon húzódik: – Rosszfiú csaja lőtt meg – mutattam volna a kulcscsontomat díszítő elemet is, ha nem tartok tőle, hogy kivillantom a hátamra erősített nagy

késem tokját is ugyanazzal a lendülettel. – Akad még néhány, de azokat majd akkor mutogatom, ha már nagyobb spanok leszünk. – A nőstények többsége hallani se akar félszemű hímről – vett alaposan szemügyre Nicky. – Rég begyógyult már – vontam megint vállat –, feltételezem, azóta megtanultál együttélni vele. – De mindkét alakban nagy vakfoltom van – biccentett. – A harcban nem jön jól. – Én megvívom a magam harcait, arra nem kell nekem hím. – Ezért is nincs még hím melletted, és ezért tüzelsz – vigyorodott el. – Ha választottál volna, most nem lenne semmi gond. Erről majd kikérdezem a helyi oroszlánokat, hogy ugyan miért nem tájékoztattak alaposabban. Persze, ha elmondták volna, se hittem volna el nagy eséllyel. Azt gondoltam volna, hogy Haven ezzel a dumával próbál visszakúszni a bugyimba a vitánk után. Szóval erről nem ők tehetnek. 74 LAURELL K. HAMILTON – De még ha csak tüzelés lenne. De nem, ez kibaszottul erős tüzelés, még soha nőstény miatt ennyire nem dobtam el a kontrol t. – De ez azt is jelenti egyben, hogy maguknak sincs társa. – Jó, abban igaza van, hogy nem egyedül maga tehet róla. – Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség. – Ez a Büszkeség és balítélet ben van, nem? – meresztett nagy szeme-

ket Jacob. – Asszem. Elnézést. Nem szándékom szentenciákat idézgetni. – Nekem aztán nem tűnt volna fel, hogy épp idézgetsz – jegyezte meg Nicky elégedetlenül. – De a lényeg átjött – folytatta Jacob. – A hajam őszbe fordul lassan, és asszonyom nincs, területem nincs, a falkám is csupa hímből áll egyetlen nőstény kivételével, aki viszont nem a pasikra bukik, vagyis olyan, mintha nem is lenne. – Túlságosan is sokat utazunk ahhoz, hogy asszonyokkal meg gyerekekkel vesződjünk – bólintott Nicky. – Ezt mondogatom én is magamnak – csatlakozott Jacob a bólogatáshoz. – Na, szálljon be a kocsiba, Anita. Rengeteg a dolog, és jobb, ha tényleg ügyel az önuralmára. Nem történhet köztünk olyasmi, ami megérné a pasijai halálát. – Ez fix. Visszaadta a zakómat, én meg felvettem az üres pisztolytáskám és a szerencsésen megmaradt nagy késem fölé. Jacob kitárta előttem az anyósülés ajtaját, és kivételesen nem ágáltam a lovagias gesztus miatt, bár elég meghökkentően hatott a szituációban. Nicky mögém szállt be, és ráhajolt az ülésemre. – Bár ne te lennél a meló, Anita. – Valahogy épp nekem sincs ennél hőbb vágyam – bólintottam, bár gyanús, hogy nem azonos okokból értettünk ennyire egyet.

Jacob is beszállt. Ő vezetett. 75 VÉGZETES FLÖRT – Kösse be magát. Az belassítja, ha esetleg valami ostobaságra vetemedne. – Vagyis folytatódik minden a terv szerint? – érdeklődtem, ahogy becsatoltam magam. – Mi változott volna? – Vagyis megöleti az enyéimet, ha nem szólítom elő a megbízója hulláját? – Pontosan. – Így van – visszhangozta Nicky is a háttérből. – Legalább tisztán látunk. – Úgy bizony – adta rá a gyújtást Jacob. – Maga megölne bennünket, ha módja adódna, és ha azzal nem kockáztatná a pasijait. Mi pedig megöljük magát, ha arra kényszerít. – Remek. Micsoda nagyszerű szabályok. – Nem is félsz? – suttogta a fülembe hátulról Nicky. – Mert? Az segít? – Akadnak bátor emberek, de még náluk is lehet érezni a félelmet, a szorongást. Felgyorsul kicsit a pulzusuk. De neked nem. – Ha félni kezdek, vagy berágok valamin, a szívem kalapálni kezd, felmegy a vérnyomásom, és sokkal nehezebben uralkodom a szörnyetegemen. Jacob elég egyértelmű volt, igazi luxus lenne elveszíteni az ön-

uralmamat itt a kocsiban. – Vagyis ha uralkodni kel magadon, hát uralkodsz. Ilyen egyszerű. – Ilyen egyszerű – mondtam, és az utat figyeltem, hogy ha túlélem ezt az éjszakát, visszataláljak a megbízójukhoz a zsarukkal, és jól megfingassuk. – Ha tudtam volna, hogy mi a helyzet magával, nem vállaltuk volna a melót – jegyezte meg váratlanul Jacob. – Köszi, jólesik. Csak épp mire megyek vele? – Igen, a pénzt már sajnos átvettük, teljesíteni kel a ránk eső feltételeket. 76 LAURELL K. HAMILTON – Akkor magasról teszek rá, hogy van-e bűntudata, Jacob. Sőt. Azt mondom, így még nagyobb gáz, hogy esetleg megöli az enyéimet, a falkámat, akiket szeretek, sőt, akár még engem is. Sajnálja, de mindenképp megteszi. Ez így kicsit se válik a becsületére, egyszerűen csak a lelkiismerete kiabál, hogy épp gonosz dolgot művel. – Nem a lelkiismeretem, Anita, hanem a libidóm. A szörnyetegem, akinek aztán végképp nincs lelkiismerete. Na, ebben igaza volt, bár a vérállatok se egyszerűen csak ál atok. Az ember végig ott van bennük, márpedig az embernek van lelke. Jó, a szörnyeteg erre általában magasról tesz, és esetleg borzalmakra visz rá, de jelen esetben Jacob és Nicky szörnyetege ugyanazon az oldalon tört lándzsát, mint a lelkiismerete. És ez reményt ébresztett bennem, amit csak

átkozni tudtam, mert ugyan a remény életben tart, ám utána halálnak halálával halsz miatta. A remény nem jó barát, ha pisztolyos rosszfiúk rabolnak el. Csakhogy az oroszlánom és az ő oroszlánjaik kívánták egymást, mármint a maguk módján, és a vágy jóval megbízhatóbb téma egy ilyen szituban. A remény hazug, de a vágy az, ami. Soha nem hazudik. A remény miatt csak reménykedem egyre, de a vággyal ellentéteket szíthatok köztük, és megoszthatom az erőiket. A vágy fegyver is lehet akár. Oszd meg és uralkodj, évezredek óta bejön ez a stratégia. St. Louis egyik legelegánsabb kertvárosába hajtottunk, ahol hatalmas kertekben hatalmas házak trónolnak. Érdekes, hogy a legkisebb kertekbe kerül a legnagyobb ház, mintha a tulaj kompenzálni próbálna, hogy ha már a kertje kisebb, a háza legyen nagyobb. Végtelen hosszú bejárón hajtottunk be egy egészen gigászi kertbe, aminek a hátsó traktusában egy méretes ház ült. Mindennek tömény pénzszaga volt, a tökéletes háznak és a köré tervezett, tökéletesen kialakított kertnek, amiről ordított, hogy a két tervező gondos harmóniában dolgozta ki, mintha azt is belekalkulálták volna, hogy egy építészeti szaklap fotósa bármelyik pillanatban elő77 VÉGZETES FLÖRT ugorhat az egyik formára nyírt bokor mögül, hogy a következő szám címlapjára lefotózza, amit lát. – Meg se lepődtél – konstatálta Nicky, ahogy kiszálltunk a bérelt járgányból. – Nem érzem a szagodon. Csak vállat vontam, Jacob pedig keresztbe állt a feljárón.

– Ismerte a címet? – Nem én. – Most hazudik? – Dehogy hazudok – ráncoltam a homlokom. – Gőzöm se volt, hogy épp ebbe a zsíros negyedbe hoznak. Azt viszont sejthettem, hogy aki a maguk szolgáltatásait igénybe tudja venni, nem hajléktalanszállón tengeti napjait – biggyesztettem, és ahogy elhagyta a mondat a számat, már le is esett, hogy csakis az a begőzölt ribanc Natalie Zell állhat a háttérben, aki fejszével akarja feldarabolni már elhalt férjét, hogy utána „élve” eltemesse a darabjait. Az ilyennek az már kicsit se probléma, hogy ezért bárki ismeretlent megölessen, elraboltasson. Éreztem, hogy Nicky felzárkózik a hátam mögé, és szendvicsbe kerülök. Nem esett jól kicsit se, hogy az elrablóim, akik ráadásul elég hatalmas alakváltók is, ennyire körbezárnak. – Ne lihegj a nyakamba, Nicky – szóltam hát rá. – Nem hazudik. Érzem a szagán – mondta, de alig húzódott hátrébb. – Húzódj kicsit hátrébb, Nicky – biccentett rá Jacob –, még csak véletlenül se érintsük meg. Végre elhátrált, és libasorban indultunk meg a bejárati ajtó felé. Milyen cuki az ügyféltől, hogy nem a cselédbejárón kell közlekednünk! Van egyáltalán ilyesmi a modern kecókon is? – Semmi kérdezősködés – jegyezte meg Nicky. – Semmi. – A legtöbben rákezdenének. Főleg a csajok. Azok mindig jártatják a

szájukat. Jacob becsengetett, és édes dal am kapott szárnyra a levegőben. – Gyakran raboltok el csajokat? 78 LAURELL K. HAMILTON – Tesszük, amivel megbíznak bennünket – felelte ő Nicky helyett. – Hogyne – bólogattam, és vártuk, hogy kinyissák az ajtót. A távolból nagy teljesítményű fűnyíró zaját hozta a szél meg madárcsicsergést. – Azért beszélnek annyit, mert idegesek – folytatta a fejtegetést Nicky. – Itt egyedül csak te beszélsz, Nicky – hívtam fel a figyelmét. – Én nem vagyok ideges – vágta rá gyanúsan gyorsan. – Hazudsz – suttogtam hátra neki. – Állj le, Nicky! – szólt rá Jacob. Kihúzta a hátát, mert nyilván meghallott valamit, amiről én lemaradtam. És egy pillanat múlva már nyílt is az ajtó, és ott ál t előttem Tony Bennington. Na, most a lábam előtt landolt az ál am. – A kurva életbe – szaladt ki a számon. Pedig mennyivel épelméjűbbnek tűnt Natalie Zellnél. Egy a gyásztól porba sújtott nyomorult férjek sorában, aki próbál a jóistennel alkudozni, hogy a feleségét visszakapja még egy kis időre. Persze, gondolom, ha a jóisten nem hallgatja meg a könyörgésed, akkor mással kezdesz alkudozni, a mennyeknél valamicskét alacsonyabb régiókban. Ha isten nem vesz tudomást rólad, már az ördög se tűnik annyira visszataszítónak. – Ezt már jobban szeretem – duruzsolta Nicky, hogy szerintem az

ügyfél meg se hallotta, amit mond. De hol érdekelt engem? – Erre nem számítottál. – Legyen üdvözölve nálam, Ms. Blake – tárta ki a karjait, hogy kerüljünk csak beljebb. Komolyan össze kellett szorítanom a fogaimat, hogy ne mossak be neki egy jó nagyot. Nicky elkapta a jobb csuklómat, és bár a zakómat fogta meg a kesztyűs kezével, míg így, ruhán keresztül is felizzott az erő köztünk. – Az nem segít, ha megütöd a megbízót – suttogta a fülembe. – Láttad, ahogy megfeszül a karom. – Aha. Tiltakozni akartam, hogy igazából nem akartam megütni Benningtont, de talán nem is ez volt az igazság. Igazából fájdalmat akartam neki okozni. Úgy fest, a félelem és az idegesség, amit el kell nyomni magamban, 79 VÉGZETES FLÖRT agresszió formájában akar távozni belőlem, és a célpontja Bennington. Nekem tökéletesen megfelel ez így. Persze a dühömmel megindult az oroszlánom is, kúszni kezdett kifelé a képzeletbeli szavanna magas füvében, hogy csak a farka hegye látszott magasan. Le kellett hunynom a szemem, és koncentrálni. Lélegezni, lassan, egyenletes tempóban. Be, ki, be, ki. Kontrollálni a légzést, és kontrollálni az érzelmeket. Amikor már úgy éreztem, hogy biztonságban ránézhetek megint Benningtonra, kinyitottam a szemem. Engem vizsgálgatott elbizonytalanodva, mint aki rendelt egy kisku-

tyát, de nem nézett elég alaposan utána a témának, és most a kiskutya meg akarja enni a macskát. – Megértem, hogy dühös rám, Ms. Blake. És őszintén sajnálom, hogy idáig fajult ez az ügy. Valami egészen hasonlót mondtam neki én is az irodámban. Hogy őszintén sajnálom, hogy nem segíthetek, és hogy elveszítette a feleségét. Ez persze nem békített ki vele, csak még dühösebb lettem, hogy Nicky kénytelen volt megszorítani a karomat. Segített, tudatosult bennem, hogy az önuralmammal védhetem meg a mesterlövész fegyverétől a szeretőimet. Már csak ezért sem eshetek szét. – Azt akarja, hogy előszólítsam a felesége zombiját – mondtam közönyösen. Hirtelen kiürült a fejem, jeges csönd és dermedtség állt be benne, mint amikor tudom, hogy mindjárt el kell sütnöm a fegyvert, és van időm alaposan átgondolni, tényleg meghúzzam-e a ravaszt. Az a csend volt, ami akkor áll be, amikor elhatározom, hogy elveszem valakinek az életét, ha arra kerül a sor. Hogy nem fogok habozni, mert az a valaki rászolgált a halálra, a lelkiismeretem tiszta. Ez az érzés hideg volt, józan és tiszta, nagy segítségemre szolgált most is, mert az oroszlánom egyből visszaiszkolt a fűbe. Magam elé képzeltem Bennington kihűlt tetemét, a homlokán golyó ütötte lyuk. Segített, megnyugodtam, már egy mosolyt is összehoztam. – Lehiggadt – engedte el a karomat Nicky. 80 LAURELL K. HAMILTON

– Aha. Pont, ahogy Silas szokott lehiggadni – fürkészte az arcomat Jacob, és most nem a metafizikai képességeivel értelmezte az állapotomat, nagyon is pontosan értette az arckifejezésemet és a szemeimben szétáradt békességet. – Ha már Silashez hasonlítod, az gáz – fújtatott Nicky. Gőzöm nem volt, ki a halál ez a Silas, de nem is érdekelt. Talán nem ártott volna, ha érdekel. Bennington válla fölött szemügyre vettem a szobát, alaposan megnéztem magamnak, a kijáratokat, ablakokat és egyéb menekülési utakat lokalizáltam, ami veszélyhelyzetben alap. Egyébként az egész helyiség fehérben úszott: fehér szőnyeg, fehér bőrbútorok, egy árnyalatnyival sötétebb, fehér falak. Mintha nem sikerült volna eldönteni, milyen színben utazzanak, azért maradtak a fehérnél, a szín teljes hiányánál. Az egyetlen színforrás Bennington feleségének életnagyságú fotója volt. Szőke volt és szépséges, mint azon a képen, amit az irodában is láttam, de ezen a képen az is látszott, hogy csontvékony, mint a modellek, ami nekem nem esetem. Bokáig érő élénk kék ruhát viselt, és mellette csak úgy ragyogott a szeme kékje. Egy rattan fotelágyon hevert kacéran, körülötte buja, trópusi növényzet rózsaszín és vörös virágokkal, bimbókkal. Az egyetlen szín ebben a gigantikus fehérben. Úgy magasodott a szobára, mint valami istennő vagy oltár. Jézus az égben! Ami pedig a kijáratokat illeti, a kandalló két oldalán volt két nagy üvegajtó, és még több is a háttérben, az egyik egy végtelen hosszú folyosóra nyílt, néhány pedig fenn a galérián, ahová grandiózus lépcső vitt a szoba közepéről.

– Ne vesződj a szobával, Anita – hajolt megint a fülemhez Nicky. Nem reagáltam, mint akinek elképzelése sincs, miről beszél, de utáltam, hogy a két oroszlán mennyire rá van állva minden rezzenésemre. Ez így nem sok esélyt hagy. – Megszerezte az embere, amire még szükségünk van? – fordult Bennington Jacobhoz. – Silas. És meg fogja. – Elég sokba kerül maga nekem, Leon úr. 81 VÉGZETES FLÖRT – Leon – horkantam fel nagy okostojás mód. – Jó kis álnév. Jacob nagyon barátságtalan pillantást vágott hozzám, cserébe édesen visszamosolyogtam rá. Megtehettem, a fejemben pergő erőszakmozi tényleg lenyugtatott. Már tudtam gondolkodni, tervezni. Felmértem a szobát. Nem mondom, hogy egyetemeken tanítják a módszert, de nekem bejön. – Ma így hívnak. – Honnan veszi, hogy a Leon nem az igazi? – Onnan, hogy latinul a leo oroszlánt jelent. Maga szerint nem vicces? Mert szerintem haláli tréfa. – Azt hiszem, valamivel jobban kedveltem magát, amíg nem beszélt – jegyezte meg Jacob. – Az ajánlólevelük viszont kifogástalan, Ms. Blake. – Már azelőtt figyeltetett velük, hogy fogadtam volna. Felbérelte őket,

pedig még nem tudhatta, hogy el fogom utasítani – vágtam a fejéhez, és megint kezdtem bedühödni, éreztem, ahogy kúszik fel az agyamba a vér. Mélyeket lélegeztem, lassan, koncentráltan. Megint elképzeltem a hulláját, de a dühöm szeretett volna mielőbb a végére járni, és nem csak képzeletben látni ezt a hullát. Ez már a szörnyetegem volt. Minek várni? Öljük meg most, faljuk fel. Az ál atoknak nem erősségük a vágyhalasztás. – Már akkor megmondtam, Ms. Blake, hogy alaposan körbejártam a témát, és magát is. Amit magáról megtudtam, nem kecsegtetett azzal, hogy igent mond a kérésemre. Kellett egy vészforgatókönyv. – Vészforgatókönyv? Manapság így nevezik az emberrablást és a gyilkosságot? Megrándult az arca, mintha nem kedvelné az efféle szókimondó tempót. – Őszintén remélem, Ms. Blake, hogy arra nem kerül sor. Maga feléleszti nekem a feleségemet, én egy ujjal se nyúlok a maga szeretőihez. Mindketten visszatérünk az életünkhöz és elfelejtjük egymást. 82 LAURELL K. HAMILTON – Lehet, hogy ő amatőr, de maga nem az – fordultam Jacobhoz. – Mégis, hogyan garantálja ezt az utolsó passzust? Hogy elfelejtjük egymást, és éldegélünk tovább, mintha mi sem történt volna? – Miért nem ülünk le? – javasolta. – Ó, persze, hogyne, milyen udvariatlan vagyok – hadarta Bennington. Aztán gyorsan elharapta a szót, mint akiben hirtelen tudatosul, mit hord

itt össze. – Nehéz eldönteni, mennyire udvariaskodjunk az áldozatainkkal, igaz, Tony? – epéskedtem. – Üljön le, Anita – szólt rám Jacob, és a hangsúlyból éreztem, hogy ha magamtól nem teszem meg, majd ő besegít. – Megint nagyon feszült, Jacob. Harcolni akar, ne fussunk felesleges köröket, Jacob – figyelmeztette Nicky. Erre Jacob agya lilult be, szinte hallottam, ahogy tízig számol magában. – Lemaradtam valamiről? – érdeklődött Bennington. – Alig pár száz kötetnyiről – mosolyogtam rá édesen. – Üljünk már le, és beszéljük meg hogy vészeljük át ezt a helyzetet – vetette fel ismét higgadtan kellemes hangon Jacob. Ő vajon mit képzel ilyenkor maga elé? Hogy én velem végez? Vagy legalábbis megver? Végül azért csak letelepedtünk a fehér bőrre a nappaliban. Mindig is utáltam a műfajt, túlságosan is kitett, védtelen benne az ember, és mintha kifejezetten a betörők kedvéért szerkesztenék őket így. Ez a nappali különösen ilyen volt a felső felén végigfutó galériával, ahová a nagyívű lépcső vitt. Hatalmas volt a tér, és ma már annyi szó esett mesterlövészekről, hogy hiába tudtam, hogy csak mi vagyunk a házban, nem tudtam nem arra gondolni, milyen pompásan célkeresztbe kerülhet az ember, ha valaki meglapul odafenn. Nem lapult, de akkor sem éreztem magam kényelmesen, pláne, hogy nem önszántamból jöttem ide. Persze, az elrablóim itt ültek velem szemben, és valahol ott volt még a rejtélyes Silas, aki még nem teljesítette a feladatát, de vele egyelőre nem kel ett törődnöm,

épp elég ellenség gyűlt már így is össze körülöttem, nem kellett még ennél is többet gyűjteni. 83 VÉGZETES FLÖRT – Most megvárjuk, míg Silas telefonál, akkor felszedelődzködünk, és indulunk a temetőbe – ismertette a tervet Jacob. – Újra elhantoltattam – közölte Bennington –, mert megtudtam, hogy a halottkeltők nagy része sírból dolgozik, nem mauzóleumból. – Micsoda gondosság – jegyeztem meg ingerülten. – Értékelhetné a visszafogottságomat, Ms. Blake. Ösztönzésképpen kezdhettem volna azzal, hogy megöletem az első szeretőjét, azt a Cal ahant. Magának, velem ellentétben még úgy is bőven maradna mit veszteni. – Kit. Emberekről beszélünk – ismét kezdtem elveszíteni az eszem, és már megint jött a légzés-koncentrálás. Az oroszlánom is egyre türelmetlenebbé vált a magas fűben. Meg tudnánk ölni, nem tudnák megakadályozni. Talán igaza volt, és ha a megbízó meghal, oda a probléma az átvett pénzzel és a teljesítendő megbízással. Azért ez egy érdekes nézőpont. – Kiagyalt valamit, Anita – szólt rám Jacob. – Látom, ahogy megfeszült a válla. Bármi legyen is az, ne tegye. A gond a vérállat rosszfiúkkal ez. Hogy egyből kiszagolnak mindent, és marha nehéz meglepni őket. Csak az a megoldás, hogy előbb cselekszel, mint gondolkodnál. Egyszerű, pont, mint a harcművészetekben. A

kezdet kezdetén elhatározod, hogy ez itt az ellenség, benne akarsz kárt tenni, és már nem is gondolkodsz, csak figyelsz, hogy amikor kinyílik egy gyenge rés, üss, és behatolj. Így lehetsz gyorsabb. Már csak azon vacilláltam, hogy vajon ha megölöm Benningtont, ezek az emberek annyira profik-e, hogy megbízó híján megvonják a vállukat, és minden sztornó, megyünk békességgel, vagy azért még Micah-t megölik, hogy megtanuljam, nem érdemes velük kekeckedni. Ennek nem ártana a végére járni. Vagy öljem meg Benningtont, és utána majd meglátom? Nem tudom, ekkora kockázatot vállalhatok-e. Jacob mellém ült le a kanapéra, a karját átvetette mögöttem a karfán, mintha valami kibaszott jegyespár lennénk. Elhúzódtam, nehogy hozzám érjen, és a keze megérezze a megmaradt késem nyelét. Ha már ilyen ked84 LAURELL K. HAMILTON vesek és figyelmetlenek voltak, ne játsszam már el az egyetlen fegyveremet, amiről ráadásul nem is tudnak! – Bármi jár is a fejében, nem fog működni – hajolt egészen közel a fülemhez, hogy belesuttogja – Mind a hármukra állítottunk egy-egy lövészt, akik a másik kettőnek is a nyomába szegődnek, ahogy felkelnek, és elindulnak otthonról. És ha a megbeszélt időszakonként nem telefonálunk, nem várnak újabb utasításra, csak meghúzzák a ravaszt. – Megértettem – mondtam, de azt azért elraktároztam, hogy telefonálunkot mondott, vagyis elég, ha az egyikük életben marad, és mellém áll, és telefonál. Nem feltétlenül Jacobnak kell intéznie a hívást.

Lehet az Nicky is. Igyekeztem elhessegetni a félelmemet és a haragomat, ami legszívesebben kirobbant volna belőlem. Nem mondom, hogy mind két érzelem haszontalan, mert a félelem segít az életben maradásban, a harag pedig a harcban, de ha tervet kel szőni, akkor egyikük se jó tanácsadó. Ahhoz tiszta fej kell, nem érzelmek, csak a higgadt, hideg, józan ész. – Sajnálom, hogy erőszakhoz vagyok kénytelen folyamodni, Ms. Blake, de vissza kel kapnom a nőt, akit szeretek. Ezt megértheti. – Még ha odateszem is magam, csak egy zombit kaphat vissza. Élethű meg a többi, de nem marad úgy, Mr. Bennington. – Úgy hallottam, hogy nem rég elhunytak esetében van egy módja, hogy ezt elkerüljük. – Igen érdekes, mert én nem tudok ilyesmiről – hajoltam előre, hogy a kést minél távolabb ügyeskedjem Jacobtól. Erre ő is hajolt utánam, mintha valami mágnes lenne bennem. Akár a pocsék randikon, amikor a pasas csak mászik bele az ember lánya képébe, és az istennek se veszi észre magát. – Elnézést, Mr. Bennington, de nem kellene mindent Anita orrára kötni. Egyelőre legyen annyi elég, hogy hajlandó együttműködni, és ha Silas is megszerezte, amit meg kell szereznie, már indulunk is a temetőbe. Felesleges előre belemenni a részletekbe. Bennington ellenséges pillantást vetett rám. 85 VÉGZETES FLÖRT

– Igazság szerint sokáig nem voltam biztos benne, hogy képes leszek erre az egészre. Hosszú ideig úgy voltam vele, hogy legfeljebb elbukom az előleget, de nem megyek el a végsőkig. De akkor megláttam a képeket, amin együtt ebédelnek abban az étteremben, és a maga Mr. Schuylere meg Graison ott flörtöl. Az én Ilsám is imádott flörtölni. Az volt a mindene. Imádta, ha figyelnek rá, és az alakváltók egyszerűen lenyűgözték. Vagyis tudta, hogy bundabaszó a csaj. Csak néztem rá, mert egyelőre sejtelmem se volt, hogyan kellene erre reagálni. Hogy mit vár tőlem. Közönyösen néztem hát bele a szemébe, és hagytam, hadd beszéljen. Az amatőrök szokták így elragadtatni magukat, mondják, ha kel , ha nem. – Figyeltem, ahogy vigasztalják magát, és azt is láttam, ahogy maga flörtöl a pincérrel. Nem hajlandó visszaadni nekem az én kis flörtölő drágámat, hát elveszem én is a magáéit. És ha visszavenné még egyszer Ilsát, hát örökre búcsút mondhat maga is a szeretőinek. Valószínűleg erre még előrébb hajoltam, mert egyszer csak éreztem, hogy Jacob a vállamra rakja a karját biztos, ami biztos. Most csak Benningtont hallottam, egy pillanatra még arról is megfeledkeztem, hogy nagyon nem kéne, hogy Jacob a hátamat lapogassa. Fel akartam állni, mire elkapott, húzott volna vissza, csakhogy nem hagytam magam. Erre már Nicky is mellettem termett, hátulról ragadott meg, ám most nem vonták el a figyelmét az oroszlánhormonok. – Mi a nyavalya ez? – Valami nagy, amit csúnyán benéztél – morogta Jacob.

Igyekeztem nyugton maradni Nicky karjában, de az oroszlánom nagyon rühellte, hogy bántanak, megfeszült. Egy pillanatra a szavakat is elfelejtettem, csak hörögtem, és a bőröm iszonyatosan felforrósodott, mintha hirtelen belázasodtam volna. Izzadni nem izzadtam, csak égettem. – Milyen forró lett – nyögte Nicky. Neki is uralkodnia kellett magán. – Érzem az energiáját – felelte fojtottan Jacob. 86 LAURELL K. HAMILTON Bennington felállt, és megállt közvetlen előttem, mert tudta, hogy Nicky nem fog elereszteni. A srác úgy szorított, hogy levegőt is alig kaptam. – Kíváncsi volt, hogy térünk vissza mind a régi életünkhöz, ha ezen túl leszünk. Hát elmondom. Maga emberáldozattal fogja feléleszteni az én Ilsámat, és akkor örökre gyönyörű marad, örökre az enyém marad. És ha maga gyilkosság árán szólít elő egy zombit, már nem mehet a rendőrségre, mert azzal a saját halálos ítéletét kockáztatná. – Vagyis ebben az ügyben jár el épp Silas – jött meg újra a hangom. Nicky már annyira szorított, hogy a hónom alatt az üres pisztolytáska egészen a húsomba vájt, fájt. Nem bántam, legalább elvonta a figyelmemet a hőbörgő, vad oroszlánról bennem, és tudtam gondolkodni. Ha Benningtont megöljük, oda a pénzük második részlete. És ezek profik, ingyen nem ölnek. Úgy tippeltem. Jó terv volt, pláne, hogy mindennél jobban szerettünk volna végezni ezzel az alakkal. Elég nehéz vitába szállni a belső szörnyeteggel, ha éppenséggel egyet értesz vele.

Az oroszlán elrugaszkodott, és szélsebesen nekiiramodott odabenn a metafizikai ösvényen a fűben. Arany villanás volt már csupán, ami keresztülcikáz rajtam. – Küzdj ellene! – parancsolt rám Nicky. – Miért küzdenék? – meredtem Benningtonra. – Mert ha alakot vált, nem fog tudni halottat kelteni, és akkor már nem lesz hasznunkra – állt Bennington és én közém Jacob. – Ne akarja, hogy megöljük, Anita. – És ne kényszeríts bennünket, hogy végezzünk a pasijaiddal – préselte ki a fogai közt Nicky, mintha hatalmas erőfeszítésébe telne, hogy lefogjon. – Nézzen rám, Anita! De már csak az arany villanást láttam, és életemben először nem akartam falat ál ítani kettőnk közé, nem akartam megál ítani. Életemben először jól jött volna a segítsége, szívesen is fogadtam volna. 87 VÉGZETES FLÖRT Jacob két kézre fogta az arcom, és maga felé fordított, belenézett a szemembe. A bőrünk összeért, ráhörögtem, de az arany villanás befékezett odabenn, az egész testem beleremegett, ahogy ingerülten felhörrent. Éhsége, haragja és vágya egyszerre járta át a lényemet. – Istenem, de jó szaga van – sóhajtott mellettem Nicky. – Ezt ne is kezd – intette Jacob, de az arcom nem eresztette, és az ő tekintete is elbizonytalanodott, mintha befelé figyelne, és olyasmit halla-

na, amit mi idekinn nem. Őt is zargatta az oroszlánja. Lehet, hogy nem jönne rosszul, ha alakot váltanának? – Kifelé, Bennington – hadarta Jacob –, és vissza se jöjjön, amíg nem szólok. A nő nem biztonságos. Az oroszlánom ismét felüvöltött, és az én torkomon igyekezett kijönni a hang, vagyis fájt, mert valahogy az én orgánumaim nem erre a minőségre és erősségre készültek. Jacob vonásai elkenődtek, messze járt. – Lehet, hogy elő tudja szólítani a szörnyetegeinket, és akkor mindketten alakot váltunk. Ez esetben két lehetőség ál előttünk: vagy megverekszünk magáért Nickyvel, vagy mindketten megdugjuk magát. De bármelyik lehetőség következzék is be, a következő telefonhívást nem fogjuk hallani, és ha nem reagálunk, megtörténhet, hogy a lövészeink leszedik a pasijait. Nem kellene, hogy puszta véletlenségből haljanak meg. – Jegeld a szörnyetegedet, Anita, kérlek! – lihegte a hajamba hátulról Nicky. Szorosan magához ölelt, elméletileg még mindig lefogott, hogy ne csináljak baromságokat, de éreztem, mekkora örömet okoz neki a test test elleni helyzet. Az a kérlek bizony szívből jött, csak épp másra szeretett volna megkérni. A bőröm olyan forró volt, hogy már égetett – de nem a lázas forróság, hanem valami egészen más, valami egészen fantasztikus érzés. Átfutott az agyamon, hogy talán nem is lenne olyan rossz egyszer megadni magam a sorsnak, és alakot váltani, de nem most, az biztos. Most nem engedhetem meg magamnak.

88 LAURELL K. HAMILTON Jacob mobilja ekkor zendített rá, mintha csak a segítségemre akart volna sietni. – Ezt fel kell vennem, addig maga találjon vissza önmagába – nézett bele a szemembe, és kezdett az egyik kezével a zsebében kotorászni a telefonja után. De a másik keze még mindig engem tartott. Felvette, és amíg beszélt se vette le egy pillanatra a szemét rólam, mintha minden egyes arcvonásomat az eszébe akarna vésni. – Tapadj rá, de óvatosan, nehogy kiszúrjanak – felelte a kérdésre, amit nem hallottam, majd le is rakta, de mielőtt még visszasüllyeszthette volna a zsebébe a kütyüt, az megint rákezdett. – Igen, aha… nem, nem, csak tartsd szemmel, és ne szakadj le róla. Majd jelentkezem. Vagyis megvolt a három hívás, mindannyian biztonságban vannak. És maradnak is, amíg Jacob nem hívja vissza őket, hogy lőjenek. Tehát, ha Jacob meghal, vagy csak elhagyja a mobilját, nyert ügyem van. – Nyugi már – dörmögött a fülembe Nicky. – Elég legyen már, az istenit. A szavai józanul csengtek, közben azonban beleszagolt a nyakamba, mire az oroszlánom megtorpant, majd ő is beleszimatolt a levegőbe. Megriszáltam a csípőmet, épp csak érzékelhetően, hogy fogjam rajta Nicky keménységét, és hallottam, ahogy belesóhajt a nyakamba. – A fenébe – nyúlt Jacob szabad keze a hajam alá, a nyakamba, és megragadta a késem markolatát. Félresodorta a hajamat, és kihúzta a

pengét. Nicky hátrált kicsit, hogy ne legyen az útjában. Nehezen találhattam volna ennél alkalmasabb eszközt, hogy lehűtsem a szenvedélyüket. Jacob a magasba emelte, hogy a napfény megcsillant az éles pengén. – Hogy a halálba bénázhattad ezt el, Nicky? Hosszabb, mint a csaj alkarja. – Az oroszlánja akkor rántott magára, amikor épp átkutattam – pislogott fel a bozótvágómra a deszkás gyerek. – Úgy kell nekem. – Nincs semmi gond, Nicky – sóhajtott valami egészen különös arckifejezéssel Jacob. Nehéz lett volna kitotózni, mire gondol, egyszerre volt 89 VÉGZETES FLÖRT szomorú és még valami más. – Még soha nem volt dolgod tüzelő Reginával. Egész falkák is rámehetnek, mire kiválasztja a párját. Az oroszlánom a hátára dobta magát, és hempergett, akár egy macska. Én meg Nickynek dörgölődztem, s ha azt mondom, hogy nem volt el enére, hát szerényen fogalmaztam. Kezdett megint kicsúszni a kezemből az istráng, márpedig a szex lenne a legkisebb rossz, ha elszabadulok. Muszáj lenne gondolkodnom. – Az első falkám erre ment rá. A Reginánk a legerősebb hímet akarta, kivárta hát, míg végzünk egymással. De akkor megfogadtam, hogy többet nem hagyom, az én embereim nem veszhetnek el így. Nicky fogást váltott, eleresztette a karjaimat, és a derekamat karolta át ugyanolyan szorosan. Én meg belekapaszkodtam a kezébe, és nem engedtem el, ahogy felemelt a földről. De nem félelmemben, nem is próbál-

tam lerázni magamról. Elfogytak a fegyvereim, elveszítettem a fonalat. Hogyan boldoguljak ellenük? Hogyan állítsam meg őket? Mert nem vagyok rossz az ágyban, az tény, legalábbis a pasijaim szerint nem, de hogy a testemmel bírjam őket jobb belátásra, hogy miattam mondjanak le a nagy rakás pénzükről… annyira jó azért nem vagyok, nem hiszem. Nincs nő, aki annyira jó lenne. De ha a szex nem a megfelelő eszköz, mit tehetek? Nyugi, morogta az előbb Nicky. Ez az, ott van a nekromanciám. Szólítottam, ahogy nem is olyan régen az étteremben is, de mostanra az oroszlánommal volt tele a fejem, az orrom, minden gondolatom. Talán Nicky közelsége se segített, nem tudom, nem is számított, mert már nem akartam megnyugodni, nem akartam a hűvös, síri hideget, hanem a forróságot akartam, lüktető, élő vért. Már levegőt se kaptam, annyira nem is akartam mást. Nicky a kanapéra rogyott, és maga alá temetett. Jóval magasabb lévén nálam, sínre nem került, de a keze becsusszant a szoknyám alá, és épp az utolsó pil anatban vergődtem ki alóla, lezúgva a szőnyegre. Elnyúltam, Nicky pedig egy égő szemmel bámult le rám, zihált. Négykézlábra fordultam, és a szememet le nem véve róla, hátrálni kezdtem. De nem voltam már agyamnál, vagyis alakot se kell ahhoz vál90 LAURELL K. HAMILTON tanom, hogy az oroszlánom átvegye az irányítást odabenn. Elveszítettem a józanságomat, a szavaimat, az emberi lényt magamból, a nagymacska felfalt belőlem mindent, ami nem ő volt. Addig hátráltam, amíg Jacob lá-

bába nem ütköztem. Róla alaposan megfeledkeztem. Most próbáltam irányt váltani, és iszkolni valahova távolabb, de ő elkapta a karomat, és felrántott, maga felé fordított, hogy egészen belehajoljon az arcomba. – Istenem – kiáltotta, mint aki segítségért fohászkodik. Éreztem, ahogy a másik keze mozdul, és ösztönösen elkaptam. A hosszú késem volt benne, azzal döfött felém. – Biztos, hogy ezt akarod bennem megmártani, Jacob? – Ne csináld! – nyelt akkorát, hogy nekem fájt. – Inkább te ne – suttogtam. – Mit ne? – Ne akard Bennington pénzének második részletét. Hívd az embereidet. – Nem vagy a királynőm – ingatta a fejét. – Egyelőre nem. Nicky mögém lépett, a keze végigsiklott a hátamon. Jacob megmorogta. – Nem kell megverekednünk érte. Osztozhatunk rajta, őt nem zavarja – felelte rá Nicky, és hozzám préselte magát, hogy a másik oldalon nekinyomott Jacobnak. Mindketten készen álltak, kemények voltak, ami felcsigázott, önkéntelenül is megvonaglottam. Jacob két kézzel megragadott, és elrántott Nickytől. – Ennek a falkának én vagyok a Rexe, és én nem osztozom. – Ebbe pusztult bele az előző falkád – figyelmeztette Nicky. – Hát nem tanultál semmit? – Megtanultam, hogy ha király vagy, akkor uralkodj – mondta, és

megcsókolt forrón és szenvedéllyel, hogy ha nem nyitom szét az ajkaim, megharapott volna. A keze, a szája, az egész teste mohó volt, ami az oroszlánomnak cseppet se volt ínyére. Felordított, ellenségesen. Jacob nem osztozik, holott a falka az osztozkodás maga, az én életem egy nagy 91 VÉGZETES FLÖRT osztozkodás, mert az én életemben a falka, a szeretteim csoportja mindennél előbbre való. A falkáé a túlélés elsőbbsége. Eltaszítottam magamtól. – Itt én uralkodom! – fújtattam a képébe. – Nincs szükségem királyra. Valami belecsapódott, a földre terítette, és beletelt egy erős pillanatba, mire kapcsoltam, hogy csakis Nicky lehetett az. Eddigre már a földön hemperegtek, összekapaszkodva dulakodtak. De nem állt szándékomban nézni, mint a moziban, felkaptam a késemet, és becéloztam az ajtót, amin Bennington az előbb elhúzta a csíkot. Ha neki vége, vége a megbízásnak is. Ideális. Mögöttem felordított egy oroszlán, de nem fordultam meg, hogy lássam, melyikük az. A szörnyetegeim fürgeségével sprinteltem az ajtóhoz, de sajnos a szörnyetegeim nem adták kölcsön minden érzékszervüket, így csak akkor vettem észre a magas, sötét hajú férfit, amikor már kinyílt az ajtó, és ott ál t közvetlen előttem. Neki is oroszlánszaga volt. A penge a gondolataimnál is sebesebben villant, hogy gondolkodni se volt időm, mire felmetszettem a hasát fentről a bordáktól le egészen a derékszíjáig. Metszettem, és rántottam ki az ezüstöt, ahogy kell, hogy még egyszer le-

sújtsak. De egy ököl megállított. Valamicskét hátrarándultam, de nem lehettem elég gyors, pláne, hogy alapvetően előre törekedtem. Az ököl eltalált, telibe az arcomat. Mintha baseballütővel kaptak volna képen: semmi fájdalom, csak a zúzó becsapódás és stop, nincs tovább. Az ütés mögött, odabenn a fejemben leállt minden adás, mintha az agyam egy falnak csattant volna. Annyi időm se volt, hogy átfusson rajta a gondolat: hú, megütött. Jött az ütés, és elterültem. A fények kihunytak, és kihunytam én is. Arra tértem magamhoz, hogy a földön fekszem. A kezem földet tapintott, a combomat a vékony harisnya nem védte a hűvösétől. Közben pedig mintha be lettem volna zárva valahová, falak magasodtak fölém, még ha lágy szellőt éreztem is valahonnét. Mintha nyitva hagytak volna egy ab92 LAURELL K. HAMILTON lakot. És a szellő fű meg lombok illatát hozta. Éjszakai rovarok ciripelését hallottam, békés éjszaka volt, nyári és kel emesen hűs. Nagy levegőt vettem, most már arcszesz-, szappan- és orrfacsaró oroszlánszagot is éreztem. Erre kinyílt a szemem. Fölöttem lejtős cseréptető pucér fonákját láttam, alacsonyan, mint egy szerszámos viskóban. Magasan egy ablak, az üvege kitörve, de ha nem is lett volna, akkor is befütyül a szél a fal deszkáinak a résein. Egyébként elég erősen fújt, és a fák suhogásából ítélve a lombkorona magasságában csak még erősebben. Úgy kalkuláltam, hogy a véroroszlán, akit az őrzésemre utasítottak, csak mond valamit, ha leveszi, hogy felébredtem, de semmi. Kénytelen voltam felé for-

dítani a fejem. Nicky volt az, a térdeit a mellkasához felhúzva ült mellettem, állát a térdeire támasztva tartott szemmel. Egy szemmel. A hold éppen besütött a csonka ablakon, az arcát is láthattam. Igen, a holdról beugrott, hogy holnapután kikerekedik, talán azért is boldogultak olyan nehezen a szörnyetegemmel. Ilyenkor, telihold közeledtével eléggé megbokrosodott a bennünk élő ál at. – Remek – mosolyodott el Nicky –, vagyis nem haltál meg. – Elméletileg meg kellett volna? – Hát, amikor Silas kiütött… nem lepődtem volna meg. – Nekem meg se fordult a fejemben. Semmi. Annyira gyors volt. Megpróbáltam felállni, de Nicky finoman visszatolt a földre. – Feküdj még egy kicsit. Ha felkelsz, mehetsz halottat kelteni. – Lenyomtad Jacobot? – Nem harcoltuk le. Amikor majdnem meghaltál, abbahagytuk – vigyorodott el szélesen, hogy a fogai villogtak a félhomályban. – És Silast is össze kellett fércelni. Innentől – húzta ki magát, hogy mutathassa is – idáig felhasítottad. A gyomrát és a hasát is. Kifordult a bele, a két szememmel láttam. Rendesen megélezted a késedet. Lépések borzolták fel odakinn az avart, majd nyikorogva kinyílt a viskó megvetemedett ajtaja. Jacob állt a sötét négyszögben. – Nem csak annyi volt, hogy éles a kés, Nicky. A csaj használni is tudja – mondta, vagyis hallotta a beszélgetést. Bejött, és megállt fölöt93 VÉGZETES FLÖRT

tem, sötét árnyként magasodva fölénk. Ez nem igazán tetszett, megpróbáltam hát felülni. – Csak lassan – figyelmeztetett Nicky –, a fél éjszakát félholtan töltötted. – Ez nem A herceg menyasszonyá ból volt? – álltam meg félúton. – Olvasni nem sokat olvastam, de filmet annál többet láttam már. – És mellesleg igaza is van – nyújtotta a kezét segítően Jacob –, jobb, ha nem kapkod. Nem tudhatjuk, milyen állapotban van. Első reflexből el akartam húzni a kezem, aztán eszembe jutott a kutyaszorító, amiben dekkoltam éppen, és amiből valahogy szabadulnom kéne, és igyekeznem, hogy a pasijaim is élve megússzák. Vagyis minél barátságosabbak vagyunk, annál praktikusabb. Megfogta a kezem, és ennyi. Csak egy kéz, semmi metafizika. Felvonta a pajzsát, és egy fikarcnyit sem eresztett ki az erejéből. Ami jó vaskos pajzsot jelentett. Mert amenynyi ereje neki volt, szinte képtelenség elrejteni… persze, mennél hatalmasabb vagy, annál ügyesebben kontrollálod magad… még ha annál többet kel is magad alá gyűrni. Óvatosan húzott fel, én pedig vártam, hogy szétcsúszik a világ, de minden egészben maradt. Viszont ahogy függőlegesbe kerültem, tompán lüktetni kezdett a fejem jobb fele, az arcom az államtól a halántékomig. Kiadós fejfájás ígérkezett. – Hogy érzi magát? – ereszkedett mellém fél térdre Jacob. – Fáj a fejem meg az arcom, de tényleg rosszabbra számítottam. Azért egy aszpirin nem esne rosszul. – Azt felejtse el. Mert ha esetleg belső vérzése van a koponyájában,

nem lenne szerencsés hígítani a vérét – mondta határozottan, és elhúzta a kezét. Én meg nem tartóztattam. – Elég stabilnak tűnik, de azért csak üldögéljen még egy kicsit, majd Nick segít felállni, én meg addig visszamegyek az ügyfélhez, hogy megnyugtassam. Ezt elég rosszkedvűen tette hozzá, mintha nem lelkesítené kifejezetten az ügyfele gondolata, amin nem is csodálkoztam. De azért csak kiment, és betolta maga mögött az ajtót, bár nem csukta be rendesen, és a hold fénye karcsú vonalat rajzolt a földre a bejáratnál. Régi viskó volt, ócska, 94 LAURELL K. HAMILTON akár puszta kézzel kifeszegethettem volna az oldaldeszkáit, és dobbanthattam volna. Talán ezért is ültették mellém Nickyt, nehogy megpróbálkozzam ezzel. – Hol vagyunk? – kérdeztem. – Egy ócska szerszámos viskóban. Elhúztam a szám, ő meg csak mosolygott. – Tudod, hogy értettem, Nicky. – Asszem, a gondnok rakta ide régebben a holmiját, de most téged tárolunk benne, hogy összeszedd magad, és előszólítsd végre azt a hul át. Mély levegőt vettem, és megéreztem a kő szagát. Felnőtt éveim nagy részét ebben a mohás márványszagban töltöttem, sőt már gyerekként is gyakran mozogtam ilyen helyen. – Gondolom, abban a temetőben vagyunk, ahol Ilsa Bennington nyugszik.

– Honnan tudod, hogy temető? – Érzem a sírkövek márványszagát – feleltem, mert ugyan átfutott az agyamon, hogy mi köze az igazsághoz, de majd hazudok, ha igazán muszáj lesz. – Én is – szippantott egy nagy slukkot –, de nem hittem, hogy te is. Azt mondják, nem szoktál alakot váltani. – Egyelőre nem. – Ez meg milyen megfogalmazás? – Nem hanyagolhatom el az esélyt, hogy egy szép napon a testem meggondolja magát. Nem sokan akadnak hozzám hasonlók, nem hagyatkozhatom a tapasztalatra. Szóval? Ide temették Ilsát? – Aha. A csóka keresett egy elhagyott, távoli intézményt, hogy lehetőleg ne zavarjanak meg bennünket. – Ja, hát engedélyek nélkül le is tartóztathatnak a holtak nyugalmának megzavarásáért. Vagy valami rosszabbért – fordultam félre, mire a fájdalom felerősödött, mintha a szalag a nyakamban megsérült volna. Mivel elvileg bele kellett volna halnom a mókába, ennyivel boldogan kiegyeztem. Jean-Claude vámpírjegyeinek hála nem lehetett olyan simán végezi 95 VÉGZETES FLÖRT velem. Erről be is ugrott, hogy hiszen leszállt az est, akár be is jelentkezhetnék nála gondolatban. – A metafizika nem segít, Anita. Nem fogod tudni elérni a mestervámpírodat. Ahogy a többi emberedet sem – hallottam Nicky hangját a

hátam mögül. Mintha a gondolataimban olvasgatott volna, pedig nyilván csak a véletlen tehetett az időzítésről. – Nem is… – Mivel erősebb voltál, mint vártuk, Jacob iderendelte a boszinkat. És ő valamit intézett, hogy a temető területéről ne juthass ki metafizikailag. Vagy gondolatban. – És ha ők próbálnak velem kapcsolatba lépni? – Nem fog menni – rázta meg a fejét, hallottam –, Ellen profi. És mindenre gondol, ráadásul vagy kétórányira vagyunk St. Louistól. Szóval, még ha sikerül is megtörniük a varázst se érhetnek ide időben, plusz Jacobnak csak fel kell hívnia a lövészeket, és vége. Na, most nekem kellett valahogy lecsekkolni, hogy tényleg igazat mond-e. Letüdőztem egy nagy slukk hűvös, földszagú levegőt, és nem éreztem semmit. Nicky tökéletesen nyugodt volt, a béke szobra maga, totál zen. Nem sok ilyen alakváltóval hozott még össze a sors. – Mellesleg, ha Jacob vagy Ellen megérzi, hogy a fallal próbálkozol, Micah Callahannek lőttek. Szó szerint – mondta szinte rezzenetlenül, épp csak hajszálnyit gyorsult be a szívverése. Ettől a rezzenetlenségtől szorult igazán össze a gyomrom. Valahogy borzalmasabbnak tűnt, hogy ilyen egyszerűen, érzelemmentesen kimondja, hogy megölik az egyik szerelmemet, aki a boldogságom forrása. De még ha rossz érzés volt is, segített. Fájt, és segített egyszerre. Mert ha valakinek nem számít, mi történik veled, azt nehezebben tudod befolyásolni. Viszont legalább hidegre tette minden illúziómat, tudatosultak ben-

nem a szabályok, amelyek mentén játszunk. Legyűrtem hát a késztetést, hogy csak azért is próbálkozzam a fallal, mert ha ez az Ellen tényleg profi, azt azonnal leveszi. Ha létező ajtóról és falról lett volna szó, azt tesztelhettem volna nagy óvatosan, hogy az el96 LAURELL K. HAMILTON rablóim ne tulajdonítsanak nagy jelentőséget neki, de egy metafizikai falat és ajtót nem rázhattam meg csak picit, finoman. Az nem az én műfajom, sajna, gőzöm sincs, hogyan kell csinálni. Vagyis nem kockáztathatom Micah életét. – Nem a panaszkönyvet kérem, vagy ilyesmi – vetettem fel totál semlegesen, amiért nagy piros pont jár nekem –, de miért folyton őt fenyegetitek? – Mert ő csak a Nimir-Raj, a többiek viszont mind a hívóállataid. Pontosan nem tudjuk, milyen képességekkel bírsz, de ha esetleg valami vámpírféle lettél, akkor megeshet, hogy meghalsz te is a hívóállatoddal. És azt nem kockáztathatjuk, mert akkor nem tudod életre kelteni a zombit, vagyis bukjuk a megbízást. Ezért öljük meg elsőként Micah-t. – Ha meghalnak… – Ja, persze, tudjuk, akkor meghalunk mi is. – Beszéltem, amíg nem voltam magamnál? – Nem. De hírből ismerünk már. Ha megöljük, akit szeretsz, nincs visszaút, nincs bocsánat – nézett bele mélyen a szemembe. Az arca, a tekintete komoly volt, halálosan, s mégis, valahogy ez a deszkás haj, ami a

fele arcát takarta, lazára vitte az egészet, mintha ez a srác, még ha komolyan mond is valamit, mindig viccelne. – Vagyis, ha kénytelenek lesztek megölni Micah-t, velem is végeztek, nehogy levadásszalak benneteket. – Ja, hát Jacob nem szívesen ölne meg, több okból sem, viszont tisztában van vele, hogy egy bizonyos pont után már nem lenne más választásunk – dőlt hátra a viskó falának. – Lehet, hogy itt-ott hézagos, de azért masszív ez a fal. – Akár masszív, akár nem, ennél azért biztosabb helyen kellene őrizni engem. Mit keresünk még mindig itt? – Jacob attól tart, hogy engem is megbontottál. Mint egy vámpír. Korábban még soha nem jutott eszembe szembeszállni vele, Anita. Soha. Tizenkilenc éves korom óta vagyok a falkával, és még soha nem szálltam vele szembe. Csak az számít, hogy hozzád érjek. És ne érts félre, gyö97 VÉGZETES FLÖRT nyörű csaj vagy meg minden, de ennél azért több kel . Még az ujjaim is égnek, csak hogy hozzád érjek. Mit műveltél velem? Csupán a felszínen tűntem nyugodtnak, belül fortyogott bennem a rémület. És még ha nem is venné észre a csúsztatást, ha azzal kínálom meg, minek hazudjak? – Pontosan nem tudom én se. – Nem hiszem el – támasztotta az állát a térdére. – Korábban megérezted rajtam, hogy hazudok-e. Már nem?

– Amikor a Nimir-Raj haláláról beszéltem, felgyorsult a pulzusod, annyira félted. Szóval már nem – fészkelődött zavartan. – De miért mondtam ezt? Elég lett volna, ha kijelentem, hogy nem hiszek neked, mit kezdek itt magyarázkodni? – Nem tudom, Nicky, tényleg, őszintén nem tudom. – És ha nem mondasz igazat? – Meglehet. De sajnos kénytelen leszel arra hagyatkozni, amit mondok. Abból, ahogy rám nézett, még a félhomály dacára is egyből nyilvánvaló volt, hogy nem szokása bárkire vagy bármire is hagyatkozni. Nála csak az a biztos, amit biztosan tud. – Mit műveltél velem, Anita? – kérdezte meg még egyszer rövid, horkantásnak is beillő nevetés után. – Nem tudom – ismételtem egyre higgadtabban. Pillanatnyilag senki sem akar bántani, és a többieket se fenyegeti épp senki, lecsitítottam hát magamban minden felesleges energiát felzabáló indulatot és érzelmet. Tudatosan működtem így, ha éppen nem vészhelyzetben pörögtem, mindig tartalék üzemmódra váltottam, úgy spóroltam az energiáimmal. – És valami erősebb tipped sincs? – kezdett kicsit elbizonytalanodni az oroszlán. – Érints meg, akkor talán kiderül – javasoltam, mert az érintés valóban sokat elárult minden kapcsolat metafizikus jellegéről, abból könnyebben megérteném, mi történt, történik. Mellesleg még mindig nem zártam ki a potenciális és egyetlen segítségforrás kategóriából. Mert kifelé nem

98 LAURELL K. HAMILTON kommunikálhatok, azt megérzik, és csak még nagyobb baj szakad ránk. Vagyis Nicky maradt az egyetlen esély. – Nem hinném, hogy jó ötlet lenne megint megérinteni téged – fonta össze még szorosabban a két karját a térdei körül. – De szeretnél megérinteni, nem? – Bárminél jobban. Épp ezért rossz ötlet – mormolta, és már annyira szorította magát, hogy az izmai láthatóan belefeszültek. Így próbálta megakadályozni, hogy a vágyai eluralkodjanak rajta, és kinyújtsa felém a karját. Átéreztem a helyzetét, de mennyire! Hányszor küszködtem én is önmagam ellen, míg végül beadtam a derekamat, és Jean-Claude megnyerte a csatát! És nem csak Jean-Claude-dal kellett így megverekednem, hány meg hány vámpír meg alakváltó vetette be ellenem az erejét, s voltam kénytelen elismerni a gyengeségem. A természetfeletti erők általában az érintéssel csak növekedni, erősödni vagy romlani szoktak, és nekem most épp ez kellett. Elvették a fegyvereimet, de persze hiába is lenne most nálam bármi, azzal nem sokra mennék, ha megölném Nickyt. Mert Jacob attól még vidáman felhívhatná a mesterlövészt, aki leszedné Micah-t, kettejüket talán meg tudnám menteni, de egy hívás mindenképpen átmenne, és ez nem olyan játék, ahol a minimális veszteség is elfogadható. Kénytelen voltam hát taktikusabb eszközökhöz nyúlni, mert pillanatnyilag az erőszak nem vezethet sehová. Nem voltam egy világ nagy taktikus, de

akadt pár eszközöm a zsákban. Olyasmik, mint ami miatt Nicky délután nekiment a Rexének, pedig épp csak megérintett. Mire jutnék, ha komolyabb testi kontaktusig fajulna köztünk a dolog? Mi történne, ha bevetném a vámpírerőmet? El tudnám vajon venni őt a királyától? És hajlandó lennék megtenni? Micah-ért? Habozás nélkül. Pláne, hogy nem egyedül Micah a tét, hanem rögtön hárman. Elvégre idegenek megmentéséért is lementem már erkölcsi nullába nem egyszer, világos, hogy a szeretteimért képes lennék bárhová lesüllyedni. – Gyere, Nicky – nyújtottam a kezemet. – Nem – suttogta erőtlenül. 99 VÉGZETES FLÖRT Ismerős játszma volt ez. Jean-Claude-dal az első időkben minden alkalommal megvívtuk ezt a csörtét, pedig istenemre mindennél jobban vágyódtam az érintésére. Küzdöttem ellene, ahogyan Nicky küszködött most ellenem. De az én ujjaim is bizseregtek már, és rájöttem, hogy nekem is kellene az az érintés, akartam a bőrét, érezni a tapintását. Alapjáraton a világ végére rohantam volna ez elől az érzés elől, de kivételesen nem volt időm szépelegni. Nem engedhettem meg magamnak, és kész, hiszen ez maradt az egyetlen fegyverem. Kezdtem azt hinni, hogy kénytelen leszek magam menni hozzá, végül mégis engedett. Nem volt elég erős, magamhoz kényszeríthettem. Négykézláb kúszott hozzám, kecsesen, ahogy csak likantrópok tudnak, mintha minden porcikájukban izmok feszülnének. Ember így soha

nem mozoghat, ilyen könnyedén és kecsesen, mint ahogy a macskafélék vérállatai. Nicky kicsit bizonytalankodott, mint aki érzi, hogy rossz döntést hoz, de mit tehetne. Lehet, hogy tényleg rossz döntés volt, de ha az ember kifogy a jókból, szépen megtetszik neki a kicsivel rosszabb is. Arra számítottam, hogy majd a kezével érint meg, de likantróp szokás szerint az arcát dörzsölte az arcomhoz. Ahogy bőrünk érintkezett, az éhség forrón áradt szét a bensőmben. Sokféle éhséget hordoztam magamban: a szörnyetegeim és Jean-Claude vérszomját, de nagy szerencsémre, legalábbis a bennem még ott élő emberi lény szerencséjére, volt egy harmadik éhség is a talonban, válogathattam. A harmadik az ardeur volt, amit Belle Morte vérvonalán örököltem, csak ránk volt jellemző az egész vámpírvilágban. A kéjvágy és a szex volt ennek az éhségnek az eledele, évszázadokkal ezelőtt, amikor még a legtöbb országban illegalitásban éltek a vámpírok, nagyban megkönnyítette a helyváltoztatást, ha idegen vidékeken nem kellett vámpíragyar nyomot hagyni áldozataikon, és mégsem maradtak táplálék nélkül. Más vérvonalak is táplálkoznak egyébbel is, mint a vér, de mások félelmet vagy haragot esznek inkább. Ez utóbbi nekem is lehetséges csemege, bár ebben nem vagyok még igazán profi, és nem kellene az se, hogy Nicky bedühödjön rám. 100 LAURELL K. HAMILTON – Édes istenem, mi ez? – nyögött fel, és láttam, hogy egész teste remeg a félelemtől, ép szeme tágra nyílik, és fehéren villog az éjszakában. A nyaka a homályba veszett, mégis pontosan éreztem a lüktető vénát,

amit legszívesebben a számba vettem volna, szopogattam volna, hogy a végén kiszippantsam belőle a forró, édes, sűrű tölteléket. De nem a nyakát céloztam be, hanem a száját, hogy megcsókoljam, bár az csak a kezdet lett volna, mert igazából nem a csókja kellett nekem, a torkához próbáltam minél közelebb kerülni. Az agyam távoli zuga érezte, hogy ez nincs így rendjén, hogy nem kellene átharapnom a torkát, pláne, hogy esélyem se lenne vele szemben, de az agyam közelebbi és aktívabb részei ordítottak, hogy igen, próbáljam csak meg, hiszen csakis erre vágyunk. Eredetileg úgy terveztem, hogy az ardeur t táplálom vele, és magamhoz láncolom, hogy a segítségemre legyen, de azzal nem számoltam, hogy a többi éhség ilyen erőszakosan tombol bennem. Ilyesmi csak olyankor ál elő, ha túlságosan lefogy az energiám. Hát igen, a gyógyulás nem olcsó móka… vajon mennyire sérültem meg? És mennyi energiát emésztett fel, hogy legalább magamhoz térjek? Végigcsókoltam az arcát, araszoltam lassacskán lefelé a nyakára, beszívtam a bőre illatát. Fák és fű illata kavargott benne és a nyári napon felforrósodott víz szaga. Friss levegő zamata áradt belőle, mintha a nyár melege beleivódott volna a pórusaiba, átitatta édességgel és illatokkal. – Az erődben ott tüzel a szörnyeteged és még valami vágy. Valami más – lihegte rekedtes hangon Nicky. Beleborzongott, ahogy végignyaltam a finom bőrét, és ez a borzongás valamit átkapcsolt bennem, szex helyett megint vérre vágytam, arra a lüktető, édes-sós, meleg folyamra. Sietve elhúzódtam a nyakától, vissza az arcához, biztonságosabb vizekre.

– Igen – leheltem a bőrére. – Érzem az éhségedet. Engem akarsz megenni. – Én éppenséggel szexre hajtok, Nicky. – Miért nem éled fel erre az én szörnyetegem is? Az én éhségem? Miért olyan, mintha zsákmány lennék? 101 VÉGZETES FLÖRT Csupa kitűnő kérdés. Kicsit ki is rántott a józanság mezejére, hiszen gondolkodni kellett. – Gőzöm sincs – mondtam, mert az ardeur általában nem fordul át ilyen könnyen vérszomjba. Ha egyszer felszítottam, maradt, amíg ki nem elégült. De ma este nem, ma este kisiklott a kezeim közül, és csak a forró vérét éreztem a számban, csak arra vágytam. De ez zsákutca volt, mert ha átharapom a torkát, ugyanúgy nem mentem meg Micah-t, ahogy azzal sem, ha lepuffantom. Jacob meglátja halott oroszlánját, és már viszi is cserébe a leopárdomat. Kénytelen voltam hát némi józanságot parancsolni magamra, hogy átgondoljam a kérdéseit, és kitaláljam, hogyan változtassam vissza a hús és vér utáni sóvárgásomat egyszerű kéjvággyá. Ennem kellett, az az egy biztos volt, ahogy az is, hogy legalábbis Damian és Nathaniel már tudta, hogy bajban vagyok, mert amint energiadeficit jelentkezett nálam, azt ők rögtön érezték. Tekintve, hogy rákapcsolódtam az ő forrásaikra, vagyis náluk is beállt a deficit. Silas nagyobb kárt tett bennem, mint gondoltam. Jean-Claude már kitanította mindkettejüket, hogyan táplálkozzanak, ha velem valami történne, és hogyan küldjék át

nekem az energiát. Így táplálhatnak a távolból is akár, mint valami metafizikus infúzión keresztül. Többek között ezért vannak a vámpírszolgák. Csakhogy most hiába is gyűjtögették az energiát, hozzám nem juthatott át. Ha Ellen fala rekeszti ki, akkor sajna profibb, mint reméltem, de nem is ez a lényeg. Hanem, hogy addig használhatatlan leszek, amíg nem ettem. Energiáim végére jutottam, mind elvitte a gyógyulás, vagyis én ugyan nem keltegetek addig zombit, amíg nem kajáltam. Képes se lennék rá, hogy az ég rohasztotta volna le ennek a Silasnek a mázsás kezét, mielőtt még lecsapta a fejemet! Észre se vettem, és már megint a nyakát nyalogattam a verőere fölött, szaporán kapkodtam a levegőt, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne mélyesszem a fogaimat a húsába. De vajon meddig sikerül ellenállnom? Mert idővel, ha nem fordítom valahogyan vissza szexuális mezőkre ezt a meccset, akkor harapni fogok. 102 LAURELL K. HAMILTON Nicky magához szorított, és megcsókolt. És egyetlen csók elég is volt, hogy forduljon minden, úgy látszik, az éhségeimnek mindegy, hogy melyiküket elégítem ki, csak kerüljön már valaki sorra. – Mi a fenét műveltek? – hallottam hirtelen Jacob hangját odakintről. Talán nekünk kiabált. Biztosan, mert az ajtó kivágódott, és ismét ott állt a holdfény glóriájában, mellette egy alacsonyabb árnyfigura. Pisztolyt fogott rám, de Nickyvel annyira összegabalyodtunk, hogy pontosabb a „ránk” névmást

használni. – Mássz le róla, Nicky! Erre még erősebben szorítottuk, öleltük egymást, két karját a derekamra fonta, és velem együtt térdelt fel, és ismét meg akart csókolni. – Meg ne próbáld! – üvöltötte a fülünkbe Jacob, a haragja forró lávaként ömlött szét rajtunk. Felnéztem rá, már mellettünk állt, de Nicky egy pillantásra se méltatta, éppen a nyakamat csókolta végig. – Nem tehet ellene – szólalt meg a másik alak, aki nem mozdult el az ajtóból. Női hang volt. Ő lenne talán El en, a boszi? – Lószart. Nicky közben leért a nyakam hajlatába, és kénytelen voltam kicsit eltolni magamtól. – Így nem tudok gondolkodni. – Nem is kell most gondolkodni. – A nő ereje szólítja magához, ahogy téged is, Rex – énekelte fejhangon Ellen. Ugyanazt a hangot használta, amit némelyik látó, ha éppen valami nem evilági dolgot érzékel. Jelenleg egyébként én voltam ez az érzékelt nem evilági dolog, pedig nem is éreztem. Egyedül a karjaimban tartott férfi puha melegségét éreztem. – Engem nem szólít – rázta meg a fejét Jacob. Felnéztem rá, és hirtelen megéreztem a két véroroszlán közötti kapcsolatot. Jacob Nicky vezetője volt, ami metafizikai értelemben sokkal többet jelentett, mint a szó emberi jelentésében. Jacob megosztotta az erejét vele, ahogy a szörnyetegét is. Már éreztem azt is, hogy ő volt

103 VÉGZETES FLÖRT Nicky teremtője, ő tette véroroszlánná. Ő volt neki a minden, az alfa és az ómega, a kezdet és a vég. Megesett már, hogy egy falka királyából táplálkoztam, és így az egész falka ereje belém szállt, hogy az energia, amit magamba nyeltem megsokszorozódott. De azt eddig nem is sejtettem, hogy a dolog fordítva is működhet, hogy egy egyszerű falkatagtól eljuthatok a királyhoz is, hogy az alacsonyabb rangú segítségével akár uralhatom is a falka első emberét. Pedig így volt. Nicky volt a kulcs a falkához, rajta keresztül eljutottam Jacobhoz, aki a falkát védte és őrizte, márpedig ha őt megszerzem, enyém a falka, szőröstül-bőröstül, még az a nő is ott az ajtóban. Mert ő sem csak boszi volt, hanem oroszlán is egyben, éreztem, ahogy a szörnyetege követi a Rexét, mint napraforgó a Napot. És a Jacobban elvetett magon át eljuthattam akár hozzá is. Meglódult az erőm, tapogatózni kezdett egyre kijjebb és távolabb, hogy vajon hány oroszlán lehet még a közelben. Még egyet éreztem, de ő, igen, ő sérült volt és erőtlen. Ellen megmarkolt valamit, ami a nyakában lógott, erre már nem is éreztem őt olyan erősen. Megfogta Jacob karját, az erőm visszaszorult a viskó belsejébe. Jacob a fejemre szegezte a pisztolyát. Ilyen távolságból – vagy mondjam inkább közelségnek? –, kizárt, hogy elhibázza. – Figyeljen rám, Jacob – szólaltam meg –, nem akar maga bántani bennünket.

– Nem akarom bántani – ismételte bizonytalanul, és a pisztoly ereszkedni kezdett a föld felé. Ellen ereje vörös lángnyelvként csapott a két szemem közé. Fájt. Hirtelen már csak Nickyt éreztem megint, Jacobot elveszítettem. – Bassza meg – káromkodott Jacob, és a zakója belső zsebében kezdett kotorászni. – Csak rácsatlakozott a vámpírjára, és úgy akart megborítani, mintha valami taknyos lennék. Megmondtam, mi lesz, ha ezzel próbálkozik. És már indította is a hívást. 104 LAURELL K. HAMILTON Pánikba estem, elzártam az ardeur t, mire Nicky is megmerevedett a karomban. Halkan morogni kezdett. – Szóval ki itt a zsákmány? – Ez az én erőm volt – mondtam, és a hangomból ordított a béna rémület, de érdekelt is. – Nem léptem senkivel kapcsolatba. Jacob nem is figyelt, csak a mobilját hallgatta. Kicsöngött. Szerettem volna felállni, de Nicky nem eresztett. – Nem – mondta, és pontosan nem értettem, hogy nem, nem állhatok fel, vagy nem, nem csinálhatok valami mást. Viszont az erejét megérezhettem, a nettó fizikai erejét, ami egy kicsivel felcsavarva akár a szuszt is végleg kinyomhatta volna belőlem. Megmutatta, mit művelhetne velem. Hát, így jár, aki elszabadítja az ardeur t, de utána félbehagyja a munkát. – A nő saját ereje volt – csatlakozott Ellen is.

– Képtelenség – rázta meg a fejét Jacob, majd a homlokát ráncolva vette szemügyre a telefonját. – Mike nem veszi fel. Hangpostára kapcsolt. Kivirágzott a lelkemben a remény. Lehet, hogy Micah rájött? Nekünk is voltak testőreink. Lehet, hogy Jacob nagy terve mégse halad olyan olajozottan? – Azt éreznéd, ha elkapták volna – jegyezte meg Nicky. – Azt igen – biccentett Jacob. – A nő erejét érezted, Rexem – ismételte Ellen. – Nem úgy van, hogy az ereje a Városa Urától ered? És azt a védőfallal kizártad innen. – Bocsáss meg nekem, nem láttam, hogy az ereje egy része csakis az övé – térdelt le Jacob elé a boszi, és a kezét nyújtotta. Nem egyszer láttam már ilyet likantrópoknál. Ők így ismerték el a másik fölényét, és hogy hibáztak. Jacob csak bámult rá, és tudtam, hogy ha nem fogja meg a kezet, akkor nem bocsátott meg. Ebből akár kizárás is következhet… De végül csak leengedte a pisztolyt tartó kezét, hogy a nő megérinthesse. Láttam már ennél kifinomultabb verziókat is, Jacob nyilván nem egy ceremóniamester. Az ő falkája, úgy vezeti, ahogy neki tetszik. 105 VÉGZETES FLÖRT – Ál ítsd lábra, szólítsa elő a zombiját, és húzzunk innen! – rendelkezett Jacob. Nicky nem variált, felállt velem együtt, volt egy pillanat, hogy totál a

levegőben lógott a lábam, aztán végül szépen lerakott a földre, mint egy babát. Közben centikre volt az arcunk egymástól. Csalódottság ült a szemében, mint aki utálja, hogy az ardeur felszívódott. Ahogy a saját lábaimon álltam, a világ szürke és fekete masszává folyt össze. Vártam a fejfájást, hogy megint lecsap rám, de az nem jött. Egyszerűen csak gyenge voltam, gyengébb a gyengénél, és ha Nicky nem kap el reflexből, visszazuhanok a térdemre. Foltok és csillagok ugráltak mindenfelé, és a lábaim felmondták a szolgálatot. Nicky fogást váltott, és magához szorított, én meg nekidőltem meztelen mellkasának, és a szürkeség szépen lassan felzabált mindent, az egész világot, nem maradt más, csak feketeség és sötét. Majd a nagy semmi. És még csak át se gondolhattam, mi a fene ez az egész. – Ha nem eszik, meghal – hallottam a fejem fölött egy női hangot. – De hát ember – felelte erre egy férfi. – Annyira nem az – vágta rá a nő. Már megint a hátamon feküdtem, csak most valamit a fejem alá hajtogattak párnának. Aztán leesett, hogy a saját zakómat, és a csupasz karomat cirógatja a lágy nyári éjszaka. Nicky feje úszott be a látóterembe. – Magához tért – mondta. Kicsit déjà vu-szerű érzés volt, mintha egy fél órával ezelőtti eseményt ismételtünk volna. Csakhogy most Jacob és Ellen is csatlakozott hozzá, és már hárman néztek le rám, magasról, mint három szédítő toronyház. Aztán El en letérdelt mellém, de a kezét le nem vette volna arról az izéről, ami a nyakában lógott.

– Rengeteg energiádat elvitte, hogy helyrejöjj Silas ütéséből. És nem ember vagy, de közénk se tartozol. Külső forrásból kell beszerezned az energiáidat, mint egy vámpírnak. 106 LAURELL K. HAMILTON Megnyaltam a számat, száraz volt, mint a sivatag. Gyenge voltam, mint a harmat, segítség nélkül felülni se tudtam volna. A francos francba! – Mi történt velem? – kérdeztem, és még én is alig-alig hallottam a saját hangomat. – Azt hiszem, hogy ha nem táplálod hamarosan a vámpírerőidet, meghalsz. Nem tudtam, hogy ezzel jár, ha teljesen elváglak a férfiaktól, akikhez köt a metafizika. Hibáztam, elismerem, neked is, Anita, és a Rexemnek is. De hát hogy is tudhattam volna, hogy ez lesz? Rendkívüli és egyedülálló lény vagy, erre nem készülhettem fel. – Pedig éppen ez lett volna a dolgod – morogta elégedetlenül Jacob. – Igazad van, Jacob – hajtotta le a nő a fejét megadóan, egyenes, fekete haja az arcába hullt. – Hanyagul végeztem a munkámat, és ezt mérhetetlenül sajnálom. De ha használni akarjuk még ma este, akkor előbb ennie kell. Csakhogy az emberi ételekhez már késő, hiába is rendelnénk pizzát meg rántott húst. – Mit javasolsz? – Nekünk kell táplálni őt. Valamelyikünknek. – És mégis ki legyen a szerencsés, akinek megcsapolja az ereit? – komorodott el egyre jobban Jacob.

– Nem vér kell neki. – Vagyis igaz – nézett egyikünkről a másikra a Rex –, valóban az, aminek mondják. Szukkubusz. – Te is érezted az energiáját, pontosan tudod, ahogy mindannyian tudjuk. – Kaphatnék egy kis vizet? – kérdeztem. – Hozz neki vizet, Nicky – rendelkezett Jacob. – Mi van, most megint bízol bennem? – Csináld, amit mondtam! Nicky feltápászkodott, és már kint is volt. Átfutott az agyamon, hogy mégis miben fogja hozni a vizet, de akkor Jacob is mellém térdelt, a másik oldalamra, szóval akadtak ennél fontosabb problémáim is. 107 VÉGZETES FLÖRT – Te vagy a természetfeletti szakértő, El en. Te cseszted el, te is hozod helyre. – Hogy érted azt, hogy én hozzam helyre? – Tápláld te – bökött felém barátságtalanul Jacob a fejével. – Ha táplálom, nem fogom tudni tartani a falat, ami elzárja a mesterétől. És ha már egymagában is ennyire veszedelmes, mennyire lenne az, ha egyesülne a mesterével? – Pazar. Akkor kit etessünk meg vele? Nicky érkezett vissza, a két kezét szorosan összeszorította, abban hozta a vizet. Csillogott rajta a hold fénye. Gyorsan letérdelt a fejemhez,

majd felnézett a két kollégájára. – Valaki? Segítenétek? – kérdezte. – Én nem érintem meg – ingatta a fejét Ellen –, nem kell, hogy még rám is átterjedjen, ami titeket elkapott. – Engem ugyan nem kapott el – tiltakozott Jacob. – Mert a hitemmel és az akaraterőmmel tartom távol tőled – nyitotta szét egy pillanatra a tenyerét Ellen, és megláttam az ötágú csillagot a nyakában, azt szorongatta hát. – Lassan kicsöpög a víz a tenyeremből, emeljétek már fel a fejét – türelmetlenkedett Nicky. Jacob elhúzta a száját, de kicsit közelebb húzódott, és a fejem alá tolta izmos karját. Egészen gyöngéden felemelte a fejemet, és Nick a számhoz tartotta a két kezét. A víz végigfolyt az államon meg a mellemen, de hűvös volt és finom, és jólesett. Miután megittam mind, Nicky a nedves, hűs tenyerével végigsimította a homlokomat és az arcomat, mintha lázas gyereket hűsítene. Ő maga is meglepődött a gesztuson, láttam, ahogy lehuppan a földre. – Ezt meg mért csináltam? – kérdezte önmagától. – Mert megborított – vágta rá Jacob. Visszaigazította a fejem alá a zakómat, és lerakta a fejemet, de elkaptam a csuklóját, mielőtt elhúzódott volna. Ahogy megérintettem, a pulzusa kalapálni kezdett a tenyeremben, bennem pedig felhorgadt az éhség, és a követelése olyan erős volt, hogy 108 LAURELL K. HAMILTON

elszállt minden gyengeségem, egy lendülettel ültem fel, hogy Jacob közelében maradjak. Ő meg felém hajolt, mintha meg akarna csókolni. Ekkor azonban a pentagram medál zuhant be az arcunk közé, ott billegett a filigrán láncán, és már arra számítottam, hogy izzani kezd. De nem izzott, vagyis annyira azért még nem vagyok vámpír. Jacobnak azonban ennyi is elég volt, hogy kiszabaduljon, elrántsa magát ingerülten, és az ajtóig meneküljön előlem. – Nem az a szabály, hogy ártani ne árts, Ellen? – néztem fel a boszorkára meg a pentagramjára. – Rossz boszi nem kap rétest estére. Nagyot nyelt, hogy hallottam a gigája surrogását is, és hátrálni kezdett, de a medálját nem dugta volna el. Úgy meredt rá, mint aki arra számított, hogy majd izzani fog, és most szerintem önmagában kezdett kételkedni, hogy talán nem is olyan erős a hite. Visszarogytam a földre, Nicky még az utolsó pillanatban elkapott, és finoman elfektetett. Én csak Ellent figyeltem, a tágra nyílt szemét és az orrom megtelt a félelme szagával. – Vagy ott a hármas szabály, Ellen. Háromszorosan kapod vissza, amit más ellen vétesz. Közben ő is az ajtóig hátrált, Jacob meg már nem volt sehol. Hátrahagyta a kis bosziját prédául. – Honnan tudod? Keresztény vagy, vagy nem? – próbált ágálni. – Vannak barátaim, csupa jó ember. – Velem ellentétben? – kezdett berágni Ellen.

– Nem én mondtam – helyezkedtem el Nicky karjaiban. – Csak épp kiböki az ember szemét. Hogy rossz boszi vagy. – Te meg rossz keresztény – vágott vissza, de nem ment valami mélyre. – Isten megbocsát – nevettem el magam. – Hát azok az erők, akikhez mostanában fohászkodni szoktál, mennyire elnézőek? Mert valakivel meg kellett alkudnod, egyedül nem lettél volna képes elvágni az összes emberemtől, annyira nem vagy nagy spíler. 109 VÉGZETES FLÖRT – Nagy az erőm – vágta rá túlságosan is gyorsan és feszesen. Mert ő maga sem hitte, amit mond. – Érzed a hazugság szagát, Nicky? – Érzem – jött a rekedtes válasz a fejem fölül. Mintha azzal, hogy a Rexe magára hagyta, a hatalmam ismét megerősödött volna felette. Vagy az érintés tette? Hogy ott feküdtem az ölében? – Elég volt megérintenie a karomat – tűnt fel ismét az ajtóban említett Rex –, és táplálkozott belőlem, igaz? – Asszem. – Táplálod őt, Nicky? – Mármint szexszel? Jacob biccentett, Ellen pedig tovább hátrált kifelé. Már nem is volt benn a kalyibában. Nicky lenézett rám, egyetlen szeme felfénylett a hold sápadt ragyogá-

sában. – Mi az, hogy! – Tudod, hogy nem túl jó ötlet, remélem – kérdezte bizonytalanul Jacob. – Aha. – Ne sokat vacakoljatok – bólintott rá a főnök –, lassan virrad. Aztán kimentek, és ránk csukták az ajtót. Nicky rám nézett, és az arcán valami gyerekes védtelenség áradt szét, mint amikor a kisgyerek magára marad este az ágyban, a villanyt lekapcsolták, a szülők elmentek, és ő tudja, hogy a mumus ott lapul az ágy alatt. Nickyn látszott, hogy tudja, a mumus a karjában fekszik. Szívesen megvigasztaltam volna, de csak hazugságokkal kínálhattam volna meg. Az éhség újra átcsapott rajtam, egyre hevesebben és leküzdhetetlenebbül, ahogy az már lenni szokott: minél hosszabban tagadom meg, annál erőszakosabban dörömböl, és a végén nem cicázik tovább, mindent átszakít, és maga alá gyűr. Ez most is hamarosan bekövetkezne, csak akkor már nem én leszek a főnök, hanem az éhség, és ki tudja, nem maradna-e ott benne valamelyikünk. 110 LAURELL K. HAMILTON – Ennem kell – nyögtem. – Vagyis dugnod. – Mondhatjuk. Elvigyorodott, amitől egészen kamaszosra váltott vissza az arca, ami-

lyennek kora délután, ott a vendéglőben megismertem. Hihetetlen, hogy az is ma volt még. Alig néhány órával ezelőtt. – Pasiból vagyok, vagyis jó munkát akarok végezni. Hogy elég jól érezd magad közben, és repetázni akarj. – Jó lesz, ne parázz – mosolyogtam rá, bár a szemem nem mosolygott. – Nem tudhatod előre. Belefoghattam volna hosszas értekezésekbe az ardeur működéséről. Elmagyarázhattam volna, hogy az ember gátlásai milyen ritkán szabadulnak fel igazán, és mennyire visszafogják a jó szexet. De nem magyaráztam, csak felemeltem a fejem, és megcsókoltam a mellkasát a pólója fölött. Szőre puhább volt, mint gondoltam, és barnás, sötétebb, mint a haja. Jó, ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem eredeti szőke, de növelte az esélyeket. A mellkasa izmos volt, jólesett belemélyeszteni a fogaimat a kemény húsába. – Hú – nyögött fel. – Ha nem szereted a durvulást, akkor szerezz védőruhát, mert egy idő után már elveszítem a kontrollt. – Bántani fogsz? – Nem voltál még alakváltóval? – néztem bele fürkészőn az arcába, hogy ezt a kérdést komolyan gondolta-e vajon. – Jacob megtiltotta. Az előző falkája miatt – ingatta a fejét. – Jaj, Nicky, van mit bepótolnod – cirógattam végig selymes szőrzetét. – Ma volt alkalmam megérteni, miért kellenek ezek a szigorú rend-

szabályok. Ez a délután elég lecke volt. – Miért, mit tettem? – Közénk álltál. Ha Silas nem toppant volna be pont, amikor egymásnak ugrottunk Jacobbal, elfajulhatott volna köztünk a harc. 111 VÉGZETES FLÖRT – Ha Jacob is hajlandó lenne osztozni, akkor nem került volna sor az egészre – simogattam meg az arcát a szeme elé hulló hajfüggöny alatt. – Ő a királyunk. És egy király nem osztozik. – A leopárdkirályok igen. – A leopárd az leopárd. Az nem oroszlán. Hanyatt döntöttem, és ő ellenkezés nélkül elfeküdt. Átment az első vizsgán. Mindenekelőtt tisztáznom kellett, hogy mennyire domináns, hogy nem kezd-e majd balhézni az otthonomban, a falkámban. Felhúztam a szoknyámat, hogy kényelmesen meglovagolhassam. Kemény volt, és tettre készen feszült a combomnak, seggemnek. Imádtam ezt az érzést, beleborzongtam, húrként feszült meg a testem. Istenem, milyen kemény volt! Átkarolta a derekamat, úgy tartott, én meg lehajoltam, hogy megcsókoljam, csakhogy jóval magasabb volt, így innen nem érhettem el a száját, kénytelen voltam a derekára csusszanni. Gondoltam, így majd a fegyvereinek keménységére váltok át, de semmi pisztoly. Semmi. – Jacob a verekedés után elvette a pisztolyomat – mondta, mintha beleolvasott volna a gondolataimba. – Szerintem már nem bízik bennem.

– Sajnálom – mondtam erre, és komolyan is gondoltam. Mert hiába, hogy ők voltak a rosszfiúk és elraboltak meg minden, de most akkor is az ő életük fog véglegesen megváltozni, és végeredményben én leszek az egyedüli, aki ebben ludas. Sajnáltam. Ahogy elnyúlt a földön, a haja is hátrahullott, egészben láthattam végre az arcát. – Gyönyörű vagy. – Ezt nem nekem kellene mondani? – kérdezte, és sietve úgy fordította a fejét, hogy a rossz oldala az árnyékba essen. Régebben, emlékszem, Asher is így trükközött a fényekkel-árnyékokkal, hogy lehetőleg minél kevesebb látszódjék arca tökéletlenebb feléből. De leszoktattam róla, ma már nem szégyelli előttem önmagát. Két kezembe fogtam Nicky arcát, és visszafordítottam magam felé, hogy teljességében láthassam. Ráhajoltam a homlokára, és finoman csókolni kezdtem. Ő fordult volna el, de én nem hagytam, leértem a szemöldökére, a selymes épre, majd át a másik helyére, ahol csak a ráncolt, for112 LAURELL K. HAMILTON radt bőr maradt. Haladtam egyre lej ebb, a lehunyt szemöldökre, végig az orcákon, le egészen a szájáig. Csókoltam, amíg végre a kezei felvándoroltak a hátamon, a tarkómra, és egyre tüzesebben csókolt vissza. Mintha az ajkaink egybeforrtak volna, faltuk egymást, míg végül átfordultunk, hogy én lettem alul. Viszont a klasszikus misszionárius pózhoz kicsit alacsony voltam, plusz nézni akartam, látni az arcát közben és a szemét. – Túl magas vagy – toltam el magamtól. – És utálnám végig a mellkasodat bámulni. Az arcodat akarom látni.

– Persze – nevetett –, csak utálnád, ha a te pucér segged lenne a földön. – Jó, az is igaz, de tényleg látni akarom közben az arcod. – Minek? – gördült le rólam. – Nézni szeretnélek, amíg szeretkezünk. – Nem hinném, hogy Jacob hajlandó lenne kivárni, amíg mi kedvünkre szeretkezünk. – Jó, akkor nézni szeretnélek, amíg dugunk. – Ilyen csajt se pipáltam még – horkantott egyet. – És ez csak a jéghegy csúcsa, Nicky. – Mutasd akkor a lényeget – mondta, és a hátára gördült. – Vetkőzz! – Tessék? – Ha jön az ardeur, letépjük a ruhánkat, és nem fogunk tudni mit felvenni utána. Először csak a homlokát ráncolta, de nem kellett könyörögnöm, feltérdelt megint, és egyetlen mozdulattal kibújt a trikójából. Ami nem volt rossz döntés, mert nélküle milliószor jobban nézett ki. Félrefordultam nagy szemérmesen, és magam is vetkőzni kezdtem. Utáltam így belecsapni a közepébe, pláne a legelső alkalommal, de nem voltunk épp időmilliomosok, Jacob hamarosan dörömböl az ajtón, hogy hol vagyunk már, és addigra le kellene ezt zavarni. Nem lett volna szerencsés, ha idő előtt kapcsol, és összerakja, hogy a kis oroszlánjának nem csak az energiáit akarom megpumpolni. Mert úgy döntöttem, hogy meg

113 VÉGZETES FLÖRT fogom borítani Nickyt, hogy az egy rendes vámpírnak is a becsületére válna. Mivel azonban nem voltam rendes vámpír, a tekintetem ehhez soványka lett volna, az ardeur kellett hozzá. Azzal viszont ugyanolyan totálisan magamhoz láncolhatom. Jöhet ő a polcra, ahová Haven hónapok óta szeretett volna már befészkelni, de ami neki szűkösnek bizonyult. Lehet ő a hívóoroszlánom. Elméletileg ez egy megtiszteltetés, amit az ember általában alaposan előkészít, gondosan megfontol, akár egy klasszikus házasságot, de most ez végképp nem fért bele a keretbe. Nem ártott volna egyeztetnem Micah-val és Nathaniellel, pláne Jean-Claude-dal nem, az ő véleményét mindenképpen ki szerettem volna kérni, csakhogy most nem érhettem el egyiküket sem, sőt ahhoz, hogy valaha is esélyem legyen még velük tárgyalni, segítségre volt szükségem. És ez a segítség itt feküdt előttem pucéran, hogy egy pillanatra még az is kiment a fejemből, hogy én ezt a meztelenséget használni akarom elsősorban, nem pedig élvezni. Mert gyönyörű volt, csupa izom és tettre készség, sejtelmesen csillogott a hold fényében és fürdött az árnyékok kacér játékában. És tulajdonképpen csak most esett le, hogy már nem is az út elején járunk mi ketten egymással, mert a kvázi menyegző már beindult egy ideje, most tartottunk valahol azon a ponton, ahol a szegény Havent notóriusan visszafordítottam mindig. Vadul vágytam rá, és hihetetlenül fantasztikus érzés volt őt megérinteni, de soha nem engedtem egészen magamhoz. Ezt elég hosszú ideje

játszottuk már a Rexszel, és ez a metafizikai világban olyan volt, mintha jelzőtüzeket raktam volna magam körül, hogy hahó, itt vagyok, egyedül vagyok, jöjjön valaki. És ahogy a közelembe került két dominánsabb hím, rögtön be is jelentkeztek, hogy vállalnák a melót. Pazar. Kinyújtottam hát Nickyért a kezem, és nem kellett kérlelni. Megfogta, és hagyta magát, átadta nekem a vezetést, azt tettem vele, amit csak akartam. Ami egy ilyen nap után nem is rossz fejlemény. Kitártam az ardeur t, rájöttem, hogy már őrzi Nicky nyomát, már keresi felé az utat. Jacob is nyomot hagyott benne, a láthatatlan kötelék bevonta volna őt az éjszakából, ha nem küzd annyira ellenünk. Megfordult 114 LAURELL K. HAMILTON a fejemben, hogy magamhoz parancsolom, de csak a bajt kerestem volna. Mert Jacob túlságosan is domináns volt, király, aki mindig és mindenhol király akar maradni, aki osztozni soha nem tudna. És az ilyen királyokkal már tele volt nálam dugig a padlás, nem kellett még egy púp. Nálam csakis olyan pasik jöhettek már szóba, akik szívesen lesznek a bástya a trón mögött, nem akarnak mindenáron maguk felkapaszkodni rá. Nicky szája a mellemre tapadt, felrántott magára, hogy ne kelljen leszegnie hozzá túlságosan is a fejét, és harapta, szopta, nyalta, amíg végül kis híján elaléltam. Akkor felemelt, és lerakott a földre, miközben szorosan rásimultam a testére, ágaskodó keménységére. Még a lélegzetem is elakadt az érzéstől. Most felállt, magához húzott, én meg sóhajtottam, és hagytam, hadd üljön le velem az ölében a fal mellé, hátát a pucér deszka-

lapnak vetve. Két karját a derekamra fonta, és úgy próbált megemelni, hogy alulról döfjön belém, de már nem bírtam cérnával, és a kezemmel ragadtam meg a dákóját, úgy vezettem be a lábaim közé, és ültem bele. Az ardeur gondoskodott róla, hogy nedves legyek, de még szűk voltam, ezen a ponton csak a valódi előjáték hozhatott volna változást. – Jesszus, milyen nedves vagy! És mégis milyen szűk! Az egyik tenyere lesiklott a fenekemre, így irányított és tartott. Lassan jutott egyre beljebb és beljebb, centiről centire, imádtam ezt az érzést, szédület volt, őrjítő. Amikor egészen mélyen bennem volt már, végigért bennem, megtekertem a csípőmet, és beleborzongtam az érzésbe, kezem a deszkafalat markolta, körmeimet belevájtam a fába. Hátravetettem a gyönyörűségtől a fejemet, de nem adhattam át magam egyelőre a kéjnek, néznem kellett. Két kezembe fogtam a fejét, és mélyen belenéztem a szemébe, ahogy lassan mozogni kezdtem, fel-le. Csípője követte a mozdulataimat, totális harmóniában ringtunk a sötét, nyári éjszakában, mintha táncoltunk volna. – Tüzel a szemed. Csupa fekete és barna, mintha láng lobogna benne. Riasztóbb színkombinációkat is láthatott volna, mert nem egy vámpír akadt, aki előszeretettel mászott belém. A barna láng történetesen és mákunkra a saját erőm volt. Viszonylag ritkán esett meg, hogy elővettem, 115 VÉGZETES FLÖRT elővehettem, de ma este kifejezetten kapóra jött. Erre volt szükségem, szóval nem tojtam be miatta. Nicky pedig megbűvölten bámult bele, sza-

bályosan beleveszett a tekintetembe, miközben ritmusosan dolgozott bennem. Ki, be, ki, be, én meg a csípőmmel segítettem neki, egyre szaporábban és szaporábban, jó mélyen, alaposan megdugott. Annyira hihetetlenül jó volt! – Nicky, Nicky, Nicky, Nicky – lihegtem a fülébe forrón, ahogy a gyönyör nőttön-nőtt bennem, míg végül felértem a csúcsra, és oltári nagyot élveztem. A testem belefeszült, és sikoltottam a kéjtől. De az ardeur nek nem a saját élvezetem kellett, hanem a Nickyé, csak akkor evett, amikor ő élvezett, de már erre se kellett sokat várni. Na, akkor basztam meg véglegesen és totálisan, megborítottam, hogy nélkülem már fel se állhat többé, a szó minden létező értelmében. Ő is sikoltott, és még egy utolsót, mélyet, embereset döfött belém, aztán jött, belém fecskendezte magját, az ardeur pofájába meg amije csak volt, és újra meg újra élveztünk együtt, míg teljesen az enyém nem lett. Ahogy a nevemet kiáltotta a gyönyörök csúcsán, mindent felajánlott nekem, az erejét, a szörnyetegét, mindenét, és az agyamba bekúszott a sötét gondolat, hogy akár végezhetnék is most vele, az ardeur rel elszívhatnám mindenét, és rongycsomóként hagyhatnám magam után. De mi jó származhatna abból nekem? Hiszen élve van rá szükségem, a segítsége kell, hogy megússzuk ezt a borzalmat. Leküzdöttem hát a sötét gondolatokat, és akkor egy kevésbé gonosz felismerés csírázott ki bennem, hogy miért is ne tarthatnám meg örökre, miért is ne lehetne a miénk, a mindannyiunkké, amíg csak kedvünket leljük benne. Nem kell beérnünk azzal, hogy itt ebben a vészhelyzetben jó szolgálatunkra lesz, a jövőben

is meg lenne a helye az enyéim között, a családban. Amíg meglesz a helye. Korábban is megesett már, hogy az ardeur mellékhatásaként, véletlen balesetek eredményeképpen pasikat láncoltam magamhoz. Most azonban szántszándékkal, előre megfontoltan éltem ezzel az erejével, és nem a hívóoroszlánommá tettem, hanem a rabszolgámmá. Mert abban a pillanatban döbbentem rá, hogy ezzel az erőmmel is élhetek, hogy a bennem élő 116 LAURELL K. HAMILTON vámpír hatalmával is dolgozhatok, és úgy is az enyém lehet. Sőt még sokkal teljesebben az enyém. Mert egy hívóállatnak van választása, a szabad akarata megmarad, bizonyos határokig ő maga hozza meg a saját döntéseit. Márpedig nekem az most nem lett volna túl praktikus, ha Nicky a saját döntéseivel jön. Nekem most az kellett, hogy az én döntéseimet akarja a sajátjaként. Szőröstül-bőröstül kel ett nekem. Megtettem azt vele, amit zöldfülű vámpírvadász koromban, amikor épp csak kezdtem az ipart, velem is megtettek más vámpírok, vagy amit a rájuk vadászó hóhérokkal meg rendőrökkel igyekeznek megtenni. Elvettem a saját akaratát, és a magamét adtam neki cserébe. Annyiszor láttam már ilyet, hát most éltem vele magam is. A szeretteim élete fontosabb volt, mint Nicky szabad akarata. A saját életem és akaratom fontosabb volt, mint az övé, elvettem hát tőle. Ahogy elvettem a testét, a lelkét, a szörnyetegét, minden hatalmát. A spermájával és bőre rám tapadó izzadtságával magamba szívtam. És közben rátaláltam a legtitkosabb belső vágyára is, hogy mennyire szeretne tartozni valahová, érzelmesebb és gyöngédebb kör-

nyezetbe, mint amit Jacob kínálhat neki, az ölelés utáni vágyára. Belle Morte vérvonalának a szeretet, szex és a hatalom a mesterhármasa, de még mindig nem voltam ebben elég profi. Még mindig nem tanultam meg rendesen a leckét, miszerint csakis annyira uralkodhatunk bárkin is, amennyire hajlandóak vagyunk magunkat alárendelni. Csak annyira szerethetünk, amennyire hagyjuk szeretni magunkat. Csak azt a kéjt elégíthetjük ki, amit magunk is kielégítünk magunkban. Ha rutinosabb lettem volna, maradok a szexnél. Azzal már megtanultam bánni. Csakhogy most nagy tétekre hajtottam, mert adott esetben akár azt is kérnem kell majd Nickytől, hogy a volt királyát megölje értem, aki nemcsak a Rexe, hanem a barátja is. Szexért ritkán tesz ilyet az ember… szerelemért annál gyakrabban. A szerelemért igen vad dolgokra képes az ember. És most nagyon vad dolgokat kellett Nickynek megtennie értem, hogy menthessem az enyéimet, és ezért hajlandó voltam vállalni a kárhozatot is. 117 VÉGZETES FLÖRT Mikor végeztünk, felöltöztünk. – Jacob előbb végez velem, mint hogy elengedjen – jegyezte meg Nicky. – Ne vakarjuk, amíg nem viszket. – Nem szerethetlek. – Ezt úgy érted, hogy nem tudsz szeretni, vagy hogy ilyen rövid idő alatt nem szerethettél belém? – Az utóbbi.

– Fogd meg a kezem, Nicky – nyújtottam neki a kezemet. Nem habozott, megfogta. – Nem tudok neked nemet mondani? – kérdezte elképedve. – Gyanítom. – És miért nem rémülök ettől halálra? – futott ezer ráncba a homloka. – Most meg kellene rémülnöm. Mintha félelem csengett volna a hangjában, de közben az ujja szórakozott köröket írt le a csuklóm finom bőrén. Régi gesztusnak tetszett, mintha mindig is ezt csinálta volna. Szerintem észre se vette. Én a magam részéről nem egyszerűen helyrejöttem vagy meggyógyultam, de kifejezetten szuperül éreztem magam. Mintha azzal, hogy nem szimplán tápláltuk Nickyvel az ardeur t, hanem az enyém lett teljes valójában, sokkal alaposabban teleettem volna magam. Vajon ezt jelenti az, hogy megmerítkeztem az erőmben, és kihasználtam minden képességét? Vajon ebből ered a jó érzés, vagy egyszerűen csak Nicky különösen tápláló? Meg kell kérdeznem Jean-Claude-tól, ha hazaértem. Ha hazaérek valaha. Mert ahhoz még nem egy problémát le kell küzdeni. Az egyik a sok közül éppen felém tartott a sírkövek között. Jacob előtt úgy gomolygott az energiája, mint a vihar előtt a szélzúgás és az égzengés. – Mi a fenét műveltetek. – Megbeszéltük. Energiát vettem magamhoz. – Pontosan éreztem, mi történik. És annál jóval több volt – ingatta lassan a fejét, majd elővette a pisztolyát. Rám szegezte.

118 LAURELL K. HAMILTON – Azt hittem, tudja, mi vagyok, Jacob – mondtam, és ahogy kimondtam a nevét, éreztem, hogy a kapcsolat, amit az ardeur korábban szőtt kettőnk közé, még mindig él. Mintha a nevének a kimondásával is magamhoz szólíthatnám. – Tegye le a pisztolyt, Jacob. És a pisztoly elindult lefelé, de még idejében észbe kapott. – Még egy ilyen, és lelövöm. Inkább bebukom a pénz második részletét, de engem ugyan nem borít meg. – Akkor csináljuk. Gyerünk, hadd szólítsam elő Bennington feleségét, és húzzon mindenki haza. – Nekünk olyan nincsen – morogta Nicky. – Nincs otthonunk. Szállodai szobákban lakunk, mindig máshol. – Muszáj mozgásban lennünk, Nicky, te is tudod jól. Így nincs területünk. – Oroszlánok vagyunk, Jacob. Az oroszlánoknak terület kell, hogy legyen hol élniük. Egy otthon kell. – Megbabonázta. – Maga adta nekem, Jacob. Mégis, mire számított? – Hát erre nem – vágta rá fájdalmasan, mintha a saját hibájaként élné meg a dolgot, amit még mindig nem ért, hogy egyáltalán micsoda, és hogy történhetett. – Így van annyi pasija. Táplálkozott belőlük, és kész, onnantól fogva a magáéi. Mind. Olyat láttam már, hogy férfi vámpírok ezt teszik. Így lesznek a menyasszonyaik.

– Mármint úgy, mint Drakula menyasszonyai? – Igen, úgy, pontosan – bólintott, és a pisztolyt rezzenetlenül rám szegezte. – De az, hogy Anita vőlegényei, valahogy nem cseng olyan jól, Jacob. – Nem, és Nicky mégis úgy néz magára, mintha maga lenne a világ közepe. Nem csak a szex miatt, igaz? – Nem csak. – Ezért le kel ene lőnöm. – Azért hozott ide, Jacob, hogy egy halottat támasszak fel. Annyira ezt akarta, hogy még Nickyt is megkaphattam, hogy energiát vegyek ma119 VÉGZETES FLÖRT gamhoz belőle. Azt akarta, hogy legyen elég erőm, hogy Bennington kívánságát teljesíthessem. A pénzét akarta, Jacob. A második részletet. A pisztoly ismét elindult lefelé. – És én eddig mindent megtettem, amit tőlem kért, Jacob. – Hazug kurva – mondta erre, és a pisztoly felemelkedett megint, de már közel sem állt olyan stabilan, mint eddig. – Épp csak megérintett, és maga elvette a fegyverét. Alig értek hozzám mind a ketten, mégis ölre mentek értem egymással. Mégis, mire számított, hogy lesz ez, ha meg is dugom? Mit gondolt, mi lesz Nickyvel, ha átadja nekem, Jacob? – A rohadt életbe – harapta be az ajkát. – Nekem nem gond, Jacob – mondta szinte vidáman Nicky. – Én nem

akadtam ki. – Nem, igaza van a csajnak. Alig ér hozzánk, és mi egymásnak ugrunk. A pisztolyodat már akkor elvettem, amikor még meg se csókolt, utána meg hagytam, hogy dugjatok – leengedte a fegyverét. – Na, gyerünk, támassza fel azt a zombit, Anita, utána majd ezt a másik ügyet is tisztába rakjuk, és eldöntjük, ki a hunyó. Elindultam a sírok felé, Nicky kezét egy pillanatra se eresztve. Bizonyos szempontból nem csak ő lett itt megborítva, mert nekem is nagyon jólesett a tenyerét a tenyeremben érezni. Ismerős volt, jó érzés, mint egy rég látott, és újra megtalált szerető. Hazugság volt, persze, ám az ardeur nagy mestere volt az efféle hazugságoknak. Ez is az adomány vagy átok része volt. Nézőpont kérdése hogy nevezzük. Ha a segítségével élve megússzuk mind ezt az ügyet, adománynak, aztán meg majd, ha hazavittem Nickyt, és a többieknek is el kell magyarázni az egészet, majd már kevésbé leszek lelkes. Mert az már a kóbor kutyáknál se jött be, hogy „hazajött velem, megtarthatom?”. Nem hinném, hogy egy emberi lénnyel nagyobb sikerrel vethetem be a dumát. Fáktól távol eső helyen állt a sír, körötte csoportosulás várt bennünket. Bennington sápadt arca a holdfényben fürdött, minket figyelt. A kőnek egy alak támaszkodott, egy másik pedig tőlük nem messze hevert a föl120 LAURELL K. HAMILTON dön. Nagyon is hevert, akár egy hulla. És nem egyet láttam már, hogy pontosan tudjam, itt a hasonlóság nem csak felszínes.

El en is a sír felé tartott, de ő a temető távolabbi részéről érkezett Lehet, hogy a védőkörét el enőrizte? És ahhoz személyesen kell végigjárnia a kiszabott határvonalat? Az elég gáz. Akkor tényleg nem lehet nagy spíler a témában. Mert egy rendes boszinak elég a falra gondolnia, és már látja, hogy minden okés-e. Egy véroroszlán boszi azért ennél erősebb kellene hogy legyen. Ennyire megrengettem volna az önbizalmát? Vagy már a véroroszlánná válás megrengette… Nickyvel odaértünk a csoporthoz, és már a földön roskatagon ücsörgő férfi arcát is kivettem: ránk nézett, sötét haja szögletes arcába hullott. Nem itt kellett volna ülnie, hanem a kórházban feküdnie. Nem volt valami fényesen. – Miért nem vitte valaki kórházba Silast? – fordultam hátra Jacobhoz. – Mert nehezen tudnánk megmagyarázni a sebét, és a rendőrséget nem szeretnénk magunkra rántani. – A késemnek ezüstből van a pengéje. – Rájöttünk – mondta epésen. – Kis híján kibelezted, Anita – szállt be a csevegésbe Nicky is. – Ha itt végeztünk, elvisszük orvoshoz – zárta le indulatosan Jacob, bár az indulatot nem teljesen értettem. – Ja, hogy Silas is büntiben van? – Túladagolta a kurvát – felelt meg a kérdésemre Ellen, aki szintén most érkezett a kőhöz. – Csak el kellett volna kábítania. – Minek? – Hogy meglegyen az emberi áldozat.

Döbbenten meredtem Jacobra, a lábam is a földbe gyökerezett. Valahogy megfeledkeztem Silas feladatáról. Hogy is mehetett ez ki a fejemből?! – Egy szerencsétlen kurva beül a kocsijába, és haza se tér többé? – Az jobban tetszene, ha egy járókelőt véletlenszerűen leakasztottunk volna az utcán? 121 VÉGZETES FLÖRT – Milyen emberek maguk, hogy ebbe belementek? – engedtem el Nicky kezét, hogy teljesen szembefordulhassak Jacobbal. – A kurva metadonfüggő volt. A gyors és fájdalommentes halállal csak jót teszünk vele. – Ez nem a maga választása, bassza meg! Ilyen döntést senkinek nem áll jogában meghozni. – Ennek a falkának én vagyok a Rexe, bármihez jogom van. – Nem voltak jó érzései ezzel az egész üggyel kapcsolatban, igaz? – néztem bele a szemébe. Egy ideig állta a tekintetemet, végül azonban ő fordult félre. – És egyre kevésbé tetszik. – Takarodjon az agyamból! – Dehogy is vagyok benne az agyában, Jacob. Csak az arcáról olvastam le. És marha sok pénz lehet a tét. – Az – meredt rám. – Elég sok? – Szólítsa elő a zombit, és majd akkor meglátjuk.

– Egyébként Bennington tévedett, nem kell ahhoz emberi áldozat, hogy előszólítsam a feleségét. – Ő mégis azt gondolja. – Minek állsz vele szóba, Jacob? – szólalt meg most először Silas. Hatalmas ember volt, vagy egy fejjel magasabb bármelyiküknél, és a hangja is mélyen kongott, ahogy egy ekkora test képes csak meglengetni a hangokat. – Én vagyok a Rex, nem te. Nincs jogod engem kérdőre vonni, pláne, a hibáiddal a nyakadban, és hogy épp elvérzel, és kiomlanak a beleid. Silas nagy nehezen feltápászkodott, a sírkőbe kapaszkodva tornázta fel magát. Bennington undorodva húzódott félre. Nem tudtam eldönteni, hogy a véres kötései miatt undorodott, vagy csak nem bírta a képét valami rejtélyes ok miatt. – Megborított benneteket a csaj. – Nickyt borította meg. 122 LAURELL K. HAMILTON – Nem csak őt, téged is – Silas eltolta magát a kőtől, de a másik kezét a hasára szorította, mintha valamit meg kellene tartania odabenn. – Hogy van a hasikája, Silas? – érdeklődtem. – Ne avatkozzon bele – vetett rám egy súlyos pillantást Jacob. – Szentséges ég! – kiáltott fel Bennington, és vele csaknem egyszerre Ellen is felsikoltott. – Ne, Silas!

A nagydarab férfi pisztolyt fogott rám. Nicky elébem lépett, hogy a testével védjen. – Tedd azt le, Silas! – utasította Jacob. – És még egyszer nem kérem. – Mind a kettőtöknek elvette az eszét – üvöltötte Silas, de már nem láttam, mert Nicky mindent kitakart. A következő pil anatban azonban hanyatt borultunk, mert ránk vetette magát. Lövések dörrentek, de gőzöm se volt, ki lőtt kire, mert Nicky teste rajtam hevert, nem láttam tőle az égvilágon semmit. A temető csöndjét égzengésként szaggatták fel a lövések, de egyelőre azt se tudtam megítélni, hány pisztoly sült el. – Mi a halált művelsz, Silas? A fenébe! Nicky felemelkedett, hogy lássa, mi zajlik mögöttünk, de a következő pillanatban már előttem térdelt, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. – Nem esett bajod? – kérdezte. Megráztam a fejem, és felálltunk. A sír mellett, Silas mellett Ellen térdelt, a két keze véres, és még mintha mindig markolt volna valamit, amivel talán megakadályozhatná a megakadályozhatatlant. Az arca ezüst könnyfátyolba burkolózott a holdfény elől. Jacob elesett embere másik oldalán térdelt. – Bassza meg, bassza meg, bassza meg. Nicky is odatérdepelt közéjük, így vette körül a három véroroszlán a negyediket, csak mi maradtunk állva Benningtonnal, csak minket hagyott hidegen a tragédiájuk. – Még él, de nem sokáig – fogta rám a fegyverét Jacob. Nicky egyből felállt, és megindult felém.

– Nicky, ne – szólt rá. 123 VÉGZETES FLÖRT – Nem ő tehet róla, Jacob – felelte erre Nicky, és nem állt meg. – Ne állj az utamba! – Ha tényleg akarja a fizetsége második felét is, Mr. Leon, akkor Ms. Blake-re élve van szüksége, hogy feltámaszthassa a feleségemet – szólt bele ebbe már Bennington is. Szerintem eddigre az oroszlánok totálisan megfeledkeztek Benningtonról, a megbízójukról. Vagy már nem számított. Az ő pénze és a megbízása indította el ezt az egészet, és mégis, valahogyan nem tartozott a képhez. Addig nem is figyelt rá senki, amíg meg nem szólalt. Akkor azonban mintha Jacobnak bevillant volna róla, hogy mit is keres itt az embereivel, hogy miért is kockáztatott mindent: hát a pénzért. – A kurva meghalt, amíg ezek dugtak – folytatta Bennington –, vagyis oda az élő áldozat. – Nem egészen – pillantottam Jacobra. – Azt nem – vágta rá. – Maga mondta, a saját szájával, hogy nem sok van már neki hátra. És a nő miatta halott. Szerintem elég szimmetrikusan rendezte a sors, hogy ezek után Silas legyen az áldozatunk. – Szimmetrikusan? – hörögte Jacob. – Ezt maguk felé így szokták mondani? – Ha egyszerűen hagyja, hogy meghaljon, és még én se tudom előszó-

lítani a halottat, akkor a semmiért történt minden, mert akkor még a pénzét se kapja meg. – Jó, csinálja – engedte le a pisztolyt Jacob –, de gyorsan, nehogy meggondoljam magam. – Nem – ragadta meg a karját Ellen –, ne hagyd, hogy ezt művelje vele. – Előszólítod te a hullát? – rántotta ki magát a szorításából Jacob. A nő csak bámult rá nagy, sötét szemekkel, és ismét zokogni kezdett. – Előszólítod? – üvöltötte bele a képébe a Rex, hogy a nő hátrálni kezdett. – Nem – kiabálta vissza. 124 LAURELL K. HAMILTON – Akkor meg fogd be. Elindultam, és Nicky nagy, szőke árnyként követett. – Segíthetek? – Csak maradj mellettem – mondtam neki, ahogy letérdeltem a sír mellé, a haldokló véroroszlánhoz. – Először erőkört kell vonnia – szólt rám Jacob üresen csengő hangon. – El en olyan bomba erőkört vont fel az egész temető köré, hogy se a mesteremet, se a pasijaimat nem érzem. Nem hinném, hogy bármi egyéb be tudna férkőzni rajta. – Vagyis? – Vagyis kérek egy pengét, hogy végezzek Silasszel és túl legyünk

végre ezen az egész hercehurcán – nyújtottam a kezemet, Jacob pedig egy nagy vadászkést húzott elő a derekáról, az inge alól. Majdnem akkora volt, mint az a kés, amit én a hátamon hordtam; a pengéje villogott az éjszakában. Volt egy olyan érzésem, hogy nem kell köszörűshöz szaladni vele. – Megtartja a kört? – pillantottam a sír mellett kuporgó, síró nőre. – Nem estem szét, nyugi – kapta fel a fejét ellenségesen. – Helyes. – Remélem, van olyan jó, mint ahogy beszélik – morogta még. – Vagyok, nyugi – bólintottam, és megmarkoltam Silas haját, hogy hátrafeszítsem a fejét. – Csak a filmeken hajtják hátra a fejet – szólalt meg mellettem Nicky –, igazából sokkal könnyebb, ha nem feszíted ki a szalagokat. Nem kezdtem vitatkozni, egyszerűen visszaigazítottam a fejet egy sokkal természetesebb tartásba, és úgy nyomtam a kés pengéjét a torkához. Mélyen beledöftem a húsba a kés hegyével, és ugyanabban az ütemben vágtam is, mélyen, hogy egy mozdulattal átvágjam a torkát. El is felejtettem, miféle hatalmat ad egy emberáldozat. Eddig egyetlen egyszer csináltam ilyet. Ráadásul Silas nem egyszerű ember volt, a megölése sokkal nagyobb erőt adott. Az erő szétáradt bennem, a bőröm bizsergett 125 VÉGZETES FLÖRT tőle, hogy szinte fájt, még a csontjaim is sajogtak az ERŐ lüktetésétől. Édes istenem!

A kés kiesett a kezemből, én pedig a sírhantra térdepeltem, két tenyeremet a földre tapasztottam, és elképzeltem, hogy lenyúlok a mélybe a halottért, mintha csak vízbe nyúlnék le érte, egy fuldoklóért, akit még az utolsó pillanatban a felszínre ránthatok. – Kelj fel, Ilsa Bennington – kiáltottam közben –, jöjj, Ilsa, jöjj hozzám! A föld mozogni kezdett alattam, és az erőmet mind a tenyereim és térdeim alá irányítottam, bele a maradványokba, és éreztem, ahogy a valaha volt test darabkái egybeállnak újra, és olyan darabok is előkerülnek, amiket soha nem is tettek a koporsóba. Az erőm alkotta őt újra, egésszé és tökéletessé, éppen olyanná, amilyen régen volt. És ez a tökéletes lény kinyúlt a föld alól, megragadta a két kezemet, és én kirántottam a sírból. Szőke volt, arcán tökéletes smink és fehér ruhát viselt. Csak a kék szemek pislogtak üresen. Ehhez kel ett csak az igazi erő, hogy a tekintetet megtöltsem a személyiséggel. Egyik ujjamat végighúztam Silas még vérző nyakán, és a vért Ilsa ajkára kentem. Ő pislantott egyet, óvatosan kidugta a nyelvét, és lenyalta a száját. Még egy pislogás, és a következő pillanatban már önmaga volt, már a szeme is életre kelt. Lenézett a sírra, rám, majd megint le a mellettünk heverő hullára. Aztán sikítani kezdett. Tony Bennington lépett hozzá sietve, és vigasztalón magához ölelte. – Mit keresünk itt, Tony? – zokogta az asszonyka. – Az egy hulla, igaz, Tony? Mi ez az egész? Benningtonék arrébb sétáltak a sírtól, de a Silas megöléséből nyert erő

még ott lüktetett bennem, feszített, hiába támasztottam fel a zombit, az meg se kottyant neki, többet akart, mintha saját akaratra talált volna, és az az akarat még több zombit szeretett volna. Még soha ilyet nem éreztem, fájt, a földre taszított az ereje, használni akart, kicsit olyanná változott bennem a nekromancia, mint a szörnyetegek vagy az ardeur, már 126 LAURELL K. HAMILTON nem elégedett meg azzal, amit én vártam tőle, már megvoltak a maga elképzelései, és ezek az elképzelések a halottak után kiáltottak. – Mi a baj, Anita? – térdelt le mellém Nicky. – Túl sok az erő. Egy zombi nem vitte el… – Hát szólíts elő többet. Elvégre egy temetőben vagyunk. Felnéztem rá. Tényleg, miért is ne?! Felkászálódtam a térdeimre, és ismét megtámaszkodtam a két kezemen. Tudtam, mi kell az erőnek, pontosan tudtam, mit kell tennem. Megérintettem a sírkövet, és megküldtem az erőt, szét a föld alá, körbe-körbe, egyre tágasabb és nagyobb körökbe, míg minden egyes sírkőhöz jutott belőle, minden sírboltba és minden hullába. Akkor szólítottam őket. – Kelljetek fel mind! Jöjjetek! – Ne! – kiáltotta El en, de késő volt, túl késő. A föld mozgott a talpunk alatt, ingott, mintha rengeni kezdett volna, de csak a zombik kapaszkodtak elő mind, több százan. Ahhoz azonban nem volt elég már az erőm, hogy élettel is megtöltsem őket, ezek már egyszerű, rothadó maradványok voltak, ocsmányak és bűzösek, de mo-

zogtak, épp a földet rázták le magukról. Az erő elérte El en védfalát is, lerombolta végre, és már éreztem JeanClaude-ot, rögtön tudtam, hogy egészen közel jár hozzám. A többi pasimmal is helyreállt a kapcsolat, mind jól voltak, és közeledtek. Eddig is sejtették nagyjából, merre vagyok, de most metafizikai máglyát gyújtottam nekik az éjszakában, már észrevettek ők is, mindjárt megérkeznek értem. – Te ostoba liba – hallottam Jacob kiabálását. – Nem csak őt vágtad el az embereitől, de engem is a mieinktől. Órákkal ezelőtt elkapták őket, mind! Lekevert egy hatalmasat Ellennek, aki tuskóként vágódott el a földön, és nem mozdult, Jacob pedig tehetetlenül üvöltötte bele a csillagos éjszakába ingerültségét. Ilsa Bennington hisztérikus rohamot kapott, a férje csitítgatása is csak nagy nehezen nyugtatta meg kissé. 127 VÉGZETES FLÖRT – De ocsmányak, istenem – zokogta. – Vigyél innen, Tony, vigyél haza! – Megkapta a feleségét, Bennington – kiabálta utána Jacob. A holtak némán figyeltek, mindenütt ott voltak. – Meg bizony. És tökéletes. – Akkor utalja át a pénzünket. – Majd otthonról, ha épségben hazaértünk.

– Három emberemet elfogták, egy meghalt, egyet pedig elloptak tőlem. Ellent pedig leütöttem, ahogy még nőt soha nem ütöttem meg. Most utaljon – tette hozzá fenyegető morgással. Bennington kissé felhúzta az orrát, de láthatóan neki is tele volt a gatyája. Talán Jacobtól ijedt meg, talán a sok zombitól. Éppenséggel eléggé félelmetes hellyé változott a békés kis temető. Előhúzta hát a mobilját a méregdrága zakója belső zsebéből, és telefonált. – A számláján van – mondta, miután befejezte a hívást. Jacob a saját mobilján ellenőrizte, majd bólintott. – Megérkezett. Menjenek haza a feleségével. Elindultak a zombik néma sorfala között. – Minden rendben van, Ilsa – hallottam a motyogását. – Nem kell félni. – Megkapta a pénzét – néztem a nem túl diadalittas Rexre. – Meg – biccentett. – A csaj el fog rohadni. Még ekkora erő se tartja egyben örökre, Jacob. Nem is tarthatja, mert még ha most remekül néz is ki, csak egy zombi. – Biztos benne? – Teljes mértékben. És maga szerint hogy fogadja majd Bennington, ha az édes kicsi felesége egyszer csak elfelejti, ki is volt valójában, és rothadásnak indul? – Hívni fogja a zsarukat – jegyezte meg Nicky. – Vagy jó csomó pénzért felbérel valakit, aki levadássza magát, meg

engem, és megöli a pasijaimat, ha már az ő Ilsája is halott. 128 LAURELL K. HAMILTON – Mit akar? – Csak annyit, hogy ne avatkozzon közbe. – Miért? Mit akar tenni? – Helyreállítani a szimmetriát. – Szimmetriát – morogta, és láttam az arcán az ezüstös holdfényben, ahogy leesik neki. – A tökéletes szimmetriát. Jacob végigmérte a várakozó zombisereget, aztán Benningtont meg a kis zombi feleségét, és végül bólintott. – Nem csinálok semmit. – Akkor maradjatok mellettem, amilyen közel csak lehet. A zombik nem észlények. Nicky közelebb húzódott, és megfogtam a kezét. Jacob felnyalábolta El ent a földről, és mellénk lépett. – Öljétek meg azt a férfit! – kiáltottam akkor. Egy pillanatra elbizonytalanodtak, ránk néztek, felénk fordultak, de én Benningtonra meg a feleségére mutattam. – Őt. Öljétek meg! – ismételtem. És gondoltam is, erősen elképzeltem Bennington arcát, hogy körbeveszik, és meg is tették. – Mi ez az egész, Mr. Leon, hé?! – kiabálta. – Mit művelnek ezek?

– Csak a szimmetria, Mr. Bennington – rikoltotta oda neki Jacob. – Ilsa, Ilsa – kiáltott akkor fel Bennington –, mit csinálsz, Ilsa?! Jézusom! A zombik körbezárták, és enni kezdtek. Még sokáig üvöltött és sikoltozott, végül csend lett, csak a falás zaja hallatszott. Eltüntették a halott kurva és Silas tetemét is. Borzalmas volt hallgatni, látni meg főleg. Mint a legborzalmasabb horrorfilmeken, csak négyszer olyan borzalmas. Az igazi csont valahogy mindig fehérebb és nedvesebb. És az igazi vér is sötétebb, sűrűbb, ráadásul a moziban nincsenek szaghatások. Az életben a szagok elárulják, mikor szakadnak ki a belek. Egy zombi elkapta Jacob egyik nadrágszárát. 129 VÉGZETES FLÖRT – El innen! – szóltam rá, mire az mélyen meghajolt, és visszahátrált a társaihoz, akik épp Silas tetemén lakomáztak őrülten. Megfogtam Jacob kezét is, és ő nem rántotta el, közben a vállán egyensúlyozta Ellen ájult testét. Beléjük kapaszkodtam a hullák között, akiket magam szólítottam ide erre a világra, és akik a nem is olyan rég még élőket zabálták. Kapaszkodtam a két véroroszlánba, hogy ne essék bántódásuk, de azért is, hogy érezzem a melegségüket, az életet. Hogy emlékeztessenek, hogy nem csak a halál létezik, nem csak az elmúlás vagyok. Amikor elfogytak a tetemek, felém fordultak, és rám néztek. Már nem üres tekintetek néztek rám, volt valami a szemükben, ami korábban, mie-

lőtt megízlelték a húst, nem volt ott. Mindenféle meglapul a sötétben, olyasmik, amik csak a pillanatra várnak, hogy egy élő testet találjanak maguknak, és úgy álljanak tovább, végre testet öltve. Néha megérzi őket az ember a tudata peremén, mintha a szeme sarkából látná meg egy pillanatra a rebbenő árnyat. A véres pofájú hulláknak ott vil ogott ez az árny a szemében, ahogy felsorakoztak velem szemben a Hold fényében. Végre megnézhettem magamnak, ami eddig menekült előlem, aminek eddig csak a gondolatát csíptem el néha, és most megértettem, hogy akár meg is tarthatnám magamnak ezeket a holtakat. Ők lehetnének az én kis magánhadseregem magja, lelkes, élő zombik, egy halott hadsereg, aki nem érez fájdalmat és soha nem fél semmitől. Nem lassítja golyó, nem pusztítja el penge, amit csakis a tűz ál íthat meg. – Valami van bennük – szorította meg a kezem Nicky. – A szemükben – suttogta Jacob is –, ott lobog valami. – Látom, igen. – Mi az? – kérdezte Nicky. – Árnyak – feleltem, majd elővettem az éneklő, éles hangomat, amit a rituális kántálásoknál veszek mindig elő. – Halljátok szavam, mind. Menjetek vissza sírotokba, feküdjetek vissza örök nyugalomba, és ne hagyjátok el soha többé! 130 LAURELL K. HAMILTON A szemek rebegtek, mint a rosszul hangolt tévé képernyője, amikor egyszerre két különböző csatorna próbál adásba kerülni.

– Ugye hoztatok sót? – súgtam a szájam szegletéből. – Bennington megtiltotta, mert azzal visszarakják a zombikat a sírba, márpedig ő nem akarta Ilsát visszarakatni. – Hurrá – morogtam, majd nagyon lassan letérdeltem, közben egy pillanatra se vettem le a szememet a zombikról, mint amikor a tatamin térdel le az ember. Ott se tévesztheti szem elől az ellent. Mert ha igen, akkor vége, akkor lerohannak. Fél kézzel óvatosan megkerestem a kést, amivel végeztem Silasszel. Még rajta volt a vére. A só lett volna a legjobb, de azért boldogultam nélküle is, acéllal, földdel, amit a sírhantról markoltam és az erőmmel. Ennek elégnek kell lenni, mert elégnek kell lenni. És kész. Lassan felemelkedtem, határozottan, és szólítottam a nekromanciámat, mint ahogy soha korábban nem szólítottam még. Szólítottam, hogy a szemekben lappangó árnyak ellen használjam, a hatalmat, dicsőséget és hódítást ígérő árnyak ellen. Hadd maradjunk, suttogták némán. Hadd maradjunk, és neked adjuk a világot. Egy pillanatra magam elé képzeltem a világot, amit az én akaratomra mozgó halottak népesítenek be, de tántoríthatatlan voltam. Minden ott volt a szemükben, pedig ugyan én hívtam őket fel erre a világra, de az árnyakat, a sötét erőt nem én gerjesztettem a szemükben. Vagy igen? Én tettem volna? Az tehetett róla, hogy a védőkör nélkül zabáltak emberi húst, és erről eszembe is idéződött a harmadik ok, amiért elengedhetetlen védőkört húzni zombikeltéshez: a kör kirekeszt bizonyos dolgokat, kirekeszti az árnyakat. Vétkeztem, gőgösségemben óvatlanságra ragadtattam magam, és most

szívemből bántam a vétkem. Hogy Benningtont megölettem, az nem zaklatott. – Az acél, a vér és az akarat erejével parancsolom, hogy térjetek viszsza sírjaitokba, és ne lépjetek többé erre a világra. A szemek újfent rebbentek. 131 VÉGZETES FLÖRT Minden erőmet beleparancsoltam a szavakba, akartam, hogy működjön. Magamhoz szólítottam a halottakat, azzal az erővel hívtam őket, amivel tizennégy évesen a saját kutyám tetemét is előcsaltam a sírból. Azzal az erővel, ami később egy korábban öngyilkosságot elkövetett tanárt idézett meg a kol égiumi szobámba. Azzal az erővel, ami úgy vonzza körém a vámpírokat, mintha én lennék az utolsó fénysugár a végtelen sötétségben. Magamhoz rendeltem őket, és parancsoltam, hogy nyugodjanak végre, és hagyják el e világot. Beléjük vájtam az erőmet, és találtam valamit, valamit, ami visszaütött, csakhogy a testek az enyémek voltak. Túlságosan is az én erőm mozgatta őket, lassan meg kel ett hát hátrálnia, egyenként kihunytak a szemek, és a végén már csak a testek sorakoztak előttem, mint egy kagylóhéj sereg, ami csakis az utasításra vár. – Nyugodjatok végre, az acél, a föld és az akarat erejével mondom néktek – ismételtem ki tudja hányadszor, és végre imbolyogva megindult ki-ki a maga halma felé. Már csak a ruhák sustorgása és a talpaik alatt a fű zizegése hal atszott. Egyszerre Ilsa Bennington került elénk. Ugyano-

lyan tökéletes volt, mint amikor előlépett a sírjából, csak a szája volt vörösebb, mint eredetileg a rúzsa. – Istenem – suttogta mellettem Nicky. De ahogy félrehúzódtam, mozdult ő is meg Jacob is velem. Leléptünk a sírról, és Ilsa elnyúlt rajta, a föld pedig hullámozni kezdett körülötte, és lassan magába nyelte. Soha még egyszerre ennyi zombit nem temettem vissza. Úgy hullámzott mindenfelé a föld, mint viharban az óceán, még a hangja is olyan volt. Végül, miután elnyelte az utolsó zombit is a sírja, süket csend támadt körülöttünk, csak a saját szívem robaja visszhangzott a fülemben. Aztán felpercegett egy éjszakai rovar, valahol a távolban béka brekegett, és a szél fuvallatta is átsöpört felettünk, mintha a világ csak most engedné ki visszatartott lélegzetét. Végre mi is kaptunk levegőt. – Kis híján elevenen felzabáltak mindannyiunkat – jött Jacob első mondata. – Maga rabolt el engem, rémlik? 132 LAURELL K. HAMILTON Erre csak biccentett, nagyon sápadt volt. Ellen halkan felnyögött a karjában. – Rendbe fog jönni – motyogta Jacob, mintha bárki is kérdezte volna. És akkor észrevette, hogy a kezében, amivel a nőt tartja, még mindig ott van a pisztolya. Láttam, ahogy a gondolat átsuhan az arcán. – Ne tegye – figyelmeztettem. – Miért ne tenném? Már nincsenek itt a zombijai, hogy megvédjék.

– Ne, Jacob – szólalt meg Nicky. – Végeznél velem miatta, ugye? Nicky nem szólt, csak bólintott. – Bár ne vállaltam volna ezt a megbízást – mondta a szemembe Jacob. – A számból vette ki a szót. – Megkínozták az oroszlánjainkat, hogy kiszedjék belőlük, hogy hol vagyunk – fordult Nickyhez, bár nem voltam meggyőződve, hogy neki mondja. – Mi se tettünk volna másként – felelte rá Nicky. – Tönkretette a falkámat. – Én, Jacob? Maga tette tönkre, amikor rám és az enyéimre kezdett vadászni. Kerekre tágult szemekkel meredt rám, a szemfehérje villogott. – Most elmegyek, mielőtt még az emberei ideérnek. Mert jönnek, érzem, forró, hatalmas energia, egyre közelít, mintha magának bárki segítségére is szüksége lenne – kacagott nagyot, de nem jókedvében, az fix. – Menj, Jacob! – bólintott rá Nicky. – A jövőben, ha csak meghallom a maga nevét, nincs az a pénz, amiért bármit is elvállalnék – mért végig súlyosan Jacob. – Biztos nincs? – Milliókért se jövök többet a maga közelébe – ingatta a fejét. Aztán megnézte magának még egyszer a pisztolyát, és láttam, hogy jár az agya. – Kössünk üzletet, Anita Blake. Én nem jövök a maga közelébe, cserébe maga is elkerül engem. Messziről.

– Megegyeztünk. 133 VÉGZETES FLÖRT – Én nem hiszem, hogy veled tartok, Jacob – ölelt magához Nicky. – Mondanod sem kellett – vette tudomásul rezzenéstelen képpel Jacob, majd még egy súlyos pillantással végigmért, hogy a szeme fehérje is kivillant. – Magam sem voltam benne biztos, hogy el tudok innen menni. De most összeszedem az enyéimet, és elhúzunk. Szívem szerint vészjelzést tennék ki St. Louisra, hogy minden nehézfiú messziről kerülje el. – És mit írna a vészjelzésre? – Hogy itt egy mindenkinél nagyobb szemétláda él, csak óvatosan. Még visszaadta a fegyvereimet, utána Ellennel a vállán elballagott, bízva benne, hogy nem lövöm hátba. Igazából megfordult a fejemben, de az oroszlánom megelégedett azzal, hogy elhúz innen. Az oroszlánom szerint soha nem ólálkodik ide vissza, és szeretnék bízni az oroszlánomban. Jacob csak a távolban húzódó fasorhoz érve fordult meg még egyszer, és nézett vissza ránk utoljára. A fák fölött már derengett a hajnal, és hirtelen megéreztem Jean-Claude ingerültségét, hogy személyesen nem jöhet értem. Akadtak azonban olyanok, akiket nem zavart a napfelkelte, szép számmal voltak, és ahogy eszembe jutottak, szép sorjában fel is bukkantak a fák között. Mintha csak a gondolataimmal idéztem volna ide őket. Micah és Nathaniel jött elöl, kezükben fegyver, és mögöttük az erősítés. Már nem voltam egyedül. A pasijaim szorosan magukhoz öleltek, míg a többiek átfésülték a

környéket, hogy biztosan nem maradt-e több rosszfiú a bokrok közt, Nickyt pedig térdre kényszerítették, fegyvert fogtak rá, ő meg engedelmesen tarkóra tette a kezét, és várt. Nagyon olyan volt, mint akinek kicsit se új a helyzet. Én meg csak öleltem és csókoltam Nathanielt meg Micaht, és ömlöttek a könnyeim, ami kifejezetten ritkaságszámba megy nálam. – Azt hittem, nem látlak benneteket soha többé. – Nem mentél vissza az ebédből, ezért Bert otthon keresett, hogy hazajöttél-e – magyarázta Micah. 134 LAURELL K. HAMILTON – És akkor keresni kezdtünk – nyomta Nathaniel a homlokát az enyémnek –, de nem találtunk sehol. Még a szövetségiek keresésére se reagáltál, mert hívtak azok is a kivégzés miatt. Akkor elmentünk a vendéglőbe, ahol ettél, és Ahsan, a csini pincér elmondta, hogy két férfival találkoztál, és az ő terepjárójukba szálltál be – folytatta, miközben lassan és módszeresen végigpuszilta az arcomat, lecsókolta róla a könnyeket. – Eltűntél, felszívódtál, és egyáltalán nem éreztünk. Azt hittem, meghaltál – szorított magához hevesen, hogy a szíve a mellkasomon dobogott. – Jean-Claude ellátta energiával Nathanielt és Damiant, de azt tudtuk, hogy megsebesültél. Azt még éreztük, csak utána állt be a totális sötétség – szorongatta Micah is a kezemet. – Én itt kis híján elpusztulok érted, és még egy picike ölelés se jut? – hallottam a hátam mögül Jason hangját. Kicsit hátrébb húzódtam, ő pedig beugrott a lyukba, hogy beszálljon

az ölelésbe. – Bocs, hogy kihagytam a bulit, de keresnem kellett egy napbiztos helyet a vámpírjainknak. – Átjött az ingerültsége, hogy nem értek ide napfelkelte előtt. – Ingerültség, igen, az is egy létező szó. De az is, hogy dühöngő őrült. Bár az már kettő – fejtegette Jason, és letörölte a könnyeket az arcomról. – Ezzel itt mi legyen? – kérdezte az egyik testőrünk. – Ő velem van – fordultam a még mindig a pisztolycső előtt térdelő Nicky felé. – Segítségre volt szükségem, hogy összeszedjem magam a sebesülésemből – magyaráztam a hirtelen rám szegeződő sok kíváncsi és meglepett tekintetnek. – És energia is kellett, hogy elő tudjak szólítani egy zombit. Megborítottam az agyát. A halott oroszlán már látott vámpírpasikat, akik ugyanezt teszik csajokkal. Azokból lesznek Drakula menyasszonyai. – Jelen esetben Anita vőlegényei? – kérdezte Jason, mire csak a vállamat vonogattam. – És biztos bízhatunk benne? – kérdezte Micah, nem kifejezetten barátságosan méregetve Nickyt. 135 VÉGZETES FLÖRT – Biztos az nem. Viszont megvédett a saját falkájától, és majdnem a testével fogta fel a golyókat, amiket nekem szántak. – Nélküle túlélted volna? – tette fel a nagy kérdést Micah. Ezt át kellett gondolnom.

– Nem – ráztam meg végül a fejem. Micah erre odalépett Nickyhez, a kezét nyújtotta neki, és felsegítette. Az őrök persze ezt nagyon nem csipázták, de a leopárdkirállyal nem lehetett vitába szállni. – Kösz, hogy vigyáztál rá nekünk – mérte végig a jóval magasabb és testesebb férfit. – De elrabolni is segítettem. Az is része a képnek – tájékoztatta Nicky. – Tudom – bólintott rá Micah. – Ő is velünk jön? – érdeklődött Nathaniel. – Ilyen távlatokban még nem gondolkodtam – ismertem be. – Ne hagyj el, Anita! – nézett akkor rám kétségbeesetten Nicky. – Kérlek, ne hagyj el! – folytatta, és az arca kezdett szétesni. Akkor térdre zuhant, és kúszni kezdett felém. – Kérlek, Anita, kérlek szépen, nem sokat értek ebből az egészből egyelőre, de ha arra gondolok, hogy nélküled maradok, az a halálnál is rosszabb. A többiekre néztem, Micah bólintott. Nathaniel magához ölelt. Jason megvonta a vállát. – Én nem élek veletek, nekem nincs szavazati jogom. Magamhoz öleltem a szabad karommal. – Téged is meg akartak ölni, vagyis jár a szavazati jog. Belépett a körbe, és végigmérte a földön vergődő pasit. – Érintsd meg, hogy érezzük az energiáját – javasolta. Hát igen, ez Jason. Játssza az ostobát, közben meg ő a legpengébb. Megfogtam hát Nicky felém nyújtott kezét. Az erő végigfutott rajtam,

felborzolta a bőrömet, majd ment tovább Nathanielre, megcsipkedte és melengette Jasont és Micah-t is. Nathaniel felnyögött. – Fincsi – biccentett Jason. Micah a két libabőrös karját dörzsölgette. 136 LAURELL K. HAMILTON – Belemásztál az agyába rendesen. – Ja. – Úgy sajnálom, hogy ezt kellett tenned, szegénykém – mondta, és megcsókolta a homlokomat. Ő megértette, milyen lelki teher ez nekem. Hozzábújtam, beszívtam bőre illatát, mélyen, hogy mindent elfeledtessen velem legalább egy röpke pillanatra. És igen, volt egy áldásos pillanat, amíg csak az ölelésünk melegsége létezett, meg egy kicsit a pisztolya, amit még mindig a kezében tartott, és most kissé belenyomódott a hátamba. Nathaniel és Jason felsegítette a totál maga alá zuhant véroroszlánt a földről, aki hiába volt akkora, mint egy beépített szekrény, a gondolatra, hogy esetleg eltaszítom magamtól, úgy bőgött, mint egy kisgyerek. Bakker. Néztem, ahogy rettegve figyeli minden rezzenésemet, miközben Jason vigasztalni igyekszik, és Nathaniel odalépett hozzánk, beszállt az ölelésbe. Megcsókoltam, végre rendesen, alaposan, és ő hozzám simult, átadta magát a csóknak, beleolvadt. Majd nevetve húzódott hátra kicsit, hogy belenézhessen a szemembe.

– Szeretlek, Anita. – Én is szeretlek. – Menjünk haza. – Jó ötlet – bólintottam. Elindultunk a fák felé, Jason is utánunk kocogott. Akkor esett le, hogy Nickyt a sírnál hagytuk, és ő csak ál ott elveszetten. Izmos, magas, elveszett ember. – Mihez kezdjek vele? – Miért, velünk mihez kezdesz? – kérdezte Micah. – De őt nem ismerjük. És meg akart ölni bennünket. – Most viszont már bármit megtenne érted, Anita – vette a védelmébe Jason. – Csak füttyentened kell. Neki még annyi szabad akarata se maradt szerintem, mint amennyit nekünk meghagytál. – Direkt csináltam, Jason. Szántszándékkal vettem el tőle mindent. 137 VÉGZETES FLÖRT – Tetted, amit tenned kellett, hogy visszatérhess hozzánk – bólintott rá Micah. – Úgyis olyan régóta szeretnék már kiskutyát – szólalt meg vidáman Nathaniel. – És őt aztán tényleg úgy találtuk. – Mondtam, hogy a kutyát még megbeszéljük. És együtt átgondoljuk. – És addig nem vihetnénk haza a cicust? – Ő nem cicus. – Pedig nagyon olyan.

Nickyre néztem, aki csak állt ott elveszetten a sírkő mellett, vágyakozva nézett utánunk, de nem moccant volna. Nem indult utánunk, mint akinek ki kell várnia, hogy megengedjem neki. Lehet, hogy azt mondtam, hogy maradjon ott a sírkő mellett? Elfelejtettem. – Nem hagyhatjuk csak úgy itt – jegyezte meg Micah. – Gyere, Nicky! – szóltam oda neki mély sóhajjal. Az arca erre úgy ragyogott fel, mintha legalábbis azt jelentettem volna be, hogy holnap jön a Jézuska, és utánunk kocogott. Abban a motelben aludtunk, ahol Jason a vámpírokat is elhelyezte, nehogy a Nap kárt tegyen bennük. Óriási franciaágy volt a szobánkban, elfértünk benne mind a négyen, Nicky pedig az ágy lábánál aludt a földön. Szó sem lehetett róla, hogy külön szobába rakjuk, mert a puszta említésére reszketni kezdett, mint a nyárfalevél. Istenem, irgalmazz! Reggel azonban Nathaniel vaníliaillatú hajzuhatagában ébredtem, Micah meleg teste a hátamon, Jason lába és karjai átvetve Nathanielen, hogy még álmában is hozzám érhessen. A földről mozgást hallottam, és a következő pillanatban Nicky simára aludt arca emelkedett a látóterembe. Olyan boldogsággal dörzsölgette ki az álmot a szeméből, mintha legalábbis az angyalok kórusában ébredezett volna. Mintha én lennék a legszépségesebb dolog a Földön. De Nathaniel, Micah és Jason gyűrűjében, a meleg kupacunkban nem tudtam nem boldog lenni, visszamosolyogtam hát rá. Elvégre én vettem el a szabad akaratát, méghozzá tudatosan és szándékoltan. Felzabáltam az életét, már soha többé nem lehet szabad, nem lehet az, aki valaha volt.

138 LAURELL K. HAMILTON Micah megmoccant, és forró csókot lehelt a vállamra. – Jó reggelt – súgta, és csak ennyi kellett. Megbántam, amit a véroroszlánnal tettem? Meg, hogyne. De ahogy Nathaniel rám nézett ibolya szemeivel a rengeteg hajából, és elmosolyodott, és Jason panaszosan azt morogta, hogy ilyen korán még nem lehet reggel, már nem érdekelt. Simán együtt tudok élni a tudattal, és pont. 139 Zárszó Hogy támadnak az ötleteim? Honnan tudom, hogy melyik az a gondolat, amire egy egész könyvet fel fogok tudni építeni? Hogy írok meg egy egész könyvet? Hogy csinálom, hogy nap mint nap leülök, és írok? Hogy lehet azt összehozni, hogy minden nap olyan állapotba kerüljek, hogy képes legyek a semmiből megtalálni a megfelelő szavakat, és papírra vetni őket? Hogy hangolódom rá az írásra? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket kapok általában, amikor reménybeli írókkal vagy csak egyszerűen kíváncsi olvasókkal beszélgetek, akik szerint írónak lenni biztos nagyon izgi/kemény meló/tök vagány és csupa móka vagy egyszerűen csak fura. És ez mind igaz is, egyszerre. Persze, imádom a munkámat, mást nem is nagyon tudnék elképzelni magamnak. Amióta az eszemet tudom, pontosabban tizenkét éves korom óta író akartam lenni, nem számítva egy röpke kacérkodást a biológiával, de az elképzelés, hogy vadbiológus leszek, eleve nem volt elég komoly. A szí-

vem mindig is a múzsa kezében dobogott. Aki igazából és komolyabban tizennégy évesen láncolt magához, hogy azóta se eresszen, mert akkor olvastam Robert E. Howard Pokoli galambok című novellagyűjteményét. Akkor eltökéltem, hogy nem egyszerűen író leszek, de horrort, fantasyt, sötétet és hősit fogok írni, olyan világokat fogok létrehozni, amik soha nem is léteztek, vagy nagyon is hasonlítanak ehhez, amiben élünk, csak épp ezerszer rémesebbek. Azóta is ez a hitvallásom, és nem is áll szándékomban változtatni ezen. Az azóta eltelt tizenöt év leforgása alatt több mint két tucat regényt írtam, a Végzetes flört pontosan a huszonkilencedik. Megtanultam már egy LAURELL K. HAMILTON s mást az írásról, és bizton állíthatom, hogy ez a mesterségem. Tudom, hogy igen kemény munka, és a vastag bőr sem árt hozzá, hogy a kezdeti elutasításokat feldolgozza az ember. A legelső azonban, ami kell hozzá, az ötlet. Rögtön az elején hadd mondjam el, hogy nem kifejezetten tudok mit kezdeni az olyan kérdésekkel, hogy „Hogyan találja ki, amit kitalál?”, „Honnan veszi az ötleteket?”. Egyszer, amikor már jó pár könyvem megjelent, az egyik szemközti szomszédunk, akivel gyakorlatilag egy utcában nőttem fel, megkérdezte, hogy hogyan tudok ilyesmiket kitalálni, amikor itt nőttem fel. Ezzel azt akarta mondani, hogy szerinte, ha valaki egy isten háta mögötti kis mezővárosban nő fel, abból nehezen lesz fantasy író. Erre csak a kérdése visszafordításával tudtam neki válaszolni, hogy hogyan a csudába van az, hogy neki nem jutnak ilyesmik eszébe,

amikor itt nőtt fel. Olyan emlékeim nincsenek is, amikor ne meséltem volna magamnak vagy magamban történeteket. Megesett, hogy ezek a történetek a valóságban is megestek, épp csak kiszíneztem őket némiképp, ezért is nem lett belőlem újságíró. De a legtöbbször tündérekről, szörnyetegekről, vámpírokról és vérfarkasokról szóltak ezek a mesék, ijesztő és szépséges vagy ijesztő, de felkavaró lényekről, mert már gyerekkoromban is az ilyesmi vonzott leginkább. Azt hiszem, soha nem sikerült kinőnöm azt az elképzelésemet, hogy ha valami kiszívhatja a véremet, vagy felfalhat szőröstül-bőröstül és még ráadásul vonzó is egyben, akkor az nekem a tökély. Tizennégy évesen írtam meg az első novellámat, ami valóságos vérfürdő volt, amit csak egy csecsemő élt túl, hogy zárásképpen bekússzon az erdőbe. Ezzel persze azt akartam üzenni, hogy nyilvánvalóan vagy éhen vész ott, vagy felfalják a vadak. Mindig is vidám kisgyerek voltam. Gőzöm sincs, honnan pattant ki annak a novellának az alapötlete, és nem is lehetett valami nagy szám, értéke csakis abban rejlik, hogy olyan ötlet volt, amire egy rendes, megírt novellát lehetett építeni. De hogyan is találom ki az ötleteimet? Mármint azokat, amikre egész könyveket lehet 141 VÉGZETES FLÖRT felfűzni. És honnan tudom, hogy elég jók ehhez? Fura, hogy ezt kérdezitek, mert engem is éppen ez foglalkoztat. Hadd meséljem hát el, hogyan és honnan jött a Végzetes flört alapötlete. Elmesélem az első jelenetet, ami eszembe jutott belőle, mert általában

az első jelenet az, amire felfűzöm végül a történetet. Kicsit olyan ez, mint a szerelembe esés. Látok, vagy megtapasztalok, vagy olvasok valamit, ami beakad. Érzem a gyomromban vagy borzong tőle a bőröm. Mint az első randin, ha az, akivel randizol, csinál vagy mond valamit, vagy egyszerűen csak valamilyen, és erre neked bekattan, hogy igen, ez bejön nekem. Na, az első alapjelenet vagy gondolat is ilyen nálam. Elmesélem hát az első ötletmorzsát, a kis magocskát, és elmesélem még azt is, milyen termékeny talajra hullott, mert arról sem szabad megfeledkezni. Hiába fog meg egy-egy ötlet, ha nem kerül jó helyre, nem hajt ki, nem bokrosodik meg, és nem lesz belőle semmi. Ki se csírázik, csak elhal önmagában egy idő után. Ha viszont termőtalajra hul , akkor testesedni, érni kezd, és a végén meghozza a gyümölcsét, ami maga a történet és a könyv. Leírom az egész menetrendet, hogy hány oldalt írtam meg egy nap, milyen zenét hallgattam közben és milyen könyveket olvastam háttéranyagul hozzá. Feltárom itt a könyv megalkotásának teljes menetét, hogyan fogan meg és hogyan lesz a végén egy egész regény. Így talán mások is meg fogják majd tudni csinálni utánam? Nem tudom, nem biztos. És megválaszolom az eredeti kérdést, hogy hogyan támadnak az ötleteim. Na, ez viszont száz százalék. Kezdjük azzal, hogy mit értek termőtalajon. Körülmények egész sorát, vagy inkább egy olyan lelkiállapotot, ami befogadóvá tesz az adott gondolat felé, hogy szinte egyből meglássam a benne rejlő lehetőségeket. Ilyen állapotban szoktam egyetlen, múzsalöketnyi lendülettel megírni egész novellákat egy ültő helyemben, és egyszer hetek alatt megszültem

egy egész regényt is így. Wendi és Daven házibulijával kezdődött az egész, akik nagyon jó barátaink, viszont messze élnek tőlünk, jó pár állammal odébb, ami jelen esetben nagyon is jelentőséggel bír, mert oda kel ett repülnünk 142 LAURELL K. HAMILTON Jonathonnal, a férjemmel, és pár éjszakára megszállni egy szállodában. Vagyis ez nem egy este volt csupán, hanem jó pár napnyi vendégeskedés. A számos kedves és figyelemre méltó vendég között ott volt Jennie Breeden, a „The Devil’s Panties” (Sátán bugyija) nevezetű webes képregény szerzője is. Persze, nem holmi pokoli fehérneműkkel teli blog ez, hanem egy félig-meddig önéletrajzi fikció, amiben Jennie a saját életének egyes eseményeit karikírozza nagyon mókásan. Jonathonnal nagy rajongói voltunk és vagyunk is, és 2007-ben találkoztunk vele először a ComicConon. Mint kiderült, ő meg nekem nagy rajongóm, úgyhogy kölcsönös sikítozós-lelkendezős találkozás volt, irtóra muris. A rákövetkező évben is összefutottunk a DragonConon, de először csak Wendiéknél, ezen a bulin beszélgettünk hosszasabban, ott ismerkedtünk össze rendesen. Van egy csomó író barátom, meg olyanok is, akik a képzőművészetben utaznak, szobrászok, grafikusok, képregényszerzők. Szeretek velük együtt lenni, nagyon inspiratív, új nézőpontot, új témákat hoz elő. Jennie viszont totál más műfaj, ő nagyon vicces, ráadásul napi rendszerességgel csinálja, amit csinál, egyfajta napi regényt ír, mindig lejegyzi vagy dikta-

fonba mondja, ha valami mókásat lát, hall, tapasztal, és abból valami még frenetikusabbat rajzol. Én erre képtelen lennék. Nap mint nap írni valami minőségit, ami megáll magában, na, az nekem nem menne. Pláne, hogy még vicces is legyen minden áldott nap… Még ha ugyanazokat a dolgokat láttuk és hallottuk Jennie-vel, amikor lejegyezte/telefonba mondta, egészen másként értelmezte, mint én. Nekem valahogy mindig valami komor és rémes jutott eszembe mindenről, neki meg mindig valami rettentően vicces. Mintha totál más dimenzióját látnánk ugyanannak a valóságnak. Az övé derűsebb volt és boldogabb, és azon az utazáson egyébként is valahogy annyi mókás dolog történt. Az én változatom meg jóval sötétebb volt, tele szexualitással, általában beteges szexszel, valamint erőszakkal – néha hirtelen minden átcsapott valami rémesen dermesztő és csupa rosszat ígérő traumába meg horrorba. Nekem ez volt és van a fejemben. Jennie-ében meg csupa kacagás, és 143 VÉGZETES FLÖRT még, ha szexisre is vált a téma, akkor is ártatlan és romlatlan marad. Ennek a könnyedségnek semmi köze ahhoz a fülledt és aberrált szexualitáshoz, amiben én gyakorlatilag folyamatosan megfürdetem minden elképzelésemet. Ő soha nem lépi át azt a bizonyos határt. Később gondosan megmutatott nekünk mindent, amiben mi is előfordultunk, hogy ne hozzon bennünket esetleg kínos helyzetbe, de mindig mindene nagyon vicces volt és imádtuk. Mert a valóságot vette alapul, de tovább is írta, itt-ott hozzárakott valamit vagy elvett, amitől az egész va-

lahogy csak még szórakoztatóbba vált. Leesett, hogy most tulajdonképpen ugyanazt a hétvégét értelmezzük a magunk művészi módszereivel, és a végeredmény annyira más, mintha nem is ugyanott jártunk volna. Ami igazi nagy rácsodálkozás volt nekem, nagyon üdítő és felfrissítő élmény, a szó minden értelmében. Kicsit könnyedebbé is váltam tőle, és úgy tűnik, az elmúlt év valamennyire erről szólt, persze nem lett belőlem vígjátékíró, hiszen az soha nem leszek, az alaphangvételem mindig is sötét marad, nekem nem kenyerem a vidámság és a hóka-móka. Nem az én stílusom, na de az év végére sikerült ezzel is megbékélnem, elfogadni, hogy a sötétben is adódhatnak árnyalatok, amiket nagyon jól ki lehet használni. De ugorjunk néhány hónapot, kitavaszodott, majd eljött a nyár, mi pedig Jonathonnal visszatértünk Wendiékhez. A látogatásunk vége felé jártunk, a reptérre vittek ki bennünket, hogy hazarepüljünk, de előtte még megálltunk egy étteremnél, hogy megvacsorázzunk. Vagy kései ebédeljünk. Jártunk már ebben a vendéglőben, kedveltük, kel emes hely volt, otthonos. Egy boxban ültünk, U-alakú asztalnál. A pincér készségesen és precízen vette fel az italrendelésünket, először Jonathonét, aztán az enyémet, majd Daven következett, Wendi volt az utolsó. A pincér Davent kérdezte, mire ő felnézett az étlapból. Esküszöm, nem csinált mást, csak felnézett a pincérre, bele a szemébe, semmi több. Erre a pincér az addigi szakszerű, relatíve értelmes emberi lényből dadogó félnótássá változott. 144

LAURELL K. HAMILTON Azt még nem mondtam, hogy Daven egynyolcvanöt magas, mellesleg dús haja egészen a derekáig ér. Barna, de a megfelelő fényviszonyok közt rezes-aranyos árnyak villannak benne, ehhez nagy, mogyorószín szemei vannak, amelyek a hangulata függvényében kicsit színváltósak is, és a barnától a szürkén át a zöldig megfordul bennük minden. Kis, muskétás szakálla és bajsza van, azért növesztette még anno, hogy a saját korabeli nők is szóba álljanak vele, és ne csak a pasik zaklassák. Egyszóval elég gyönyörű faszi. És ha ez még nem lenne elég, a felesége, Wendi is egynyolcvan magas, neki fényes szőke sörénye, hatalmas, kék szemei vannak, és olyan idomai, hogy a hetero pasik és a leszbi csajok térdre vetik magukat előtte, úgy könyörögnek a kegyeiért. Ha csak egy kicsit is bizonytalan az önbecsülésed, nem javasolt velük barátkozni. Azt tudtam persze én is, hogy nagyon csinosak és gyönyörűek meg minden, még ha nem is foglalkoztam már ezzel napi szinten, meg azzal is tisztában voltam, hogy Daven feketeöves flörtölő művész. Azt viszont csak most, élőben értettem meg, hogy ez mit is jelent. Hogy mire képes egyszerűen a legártalmatlanabb tekintettel is akár. Felnézett, és amikor felfogta, hogy milyen hatással van a pincérre, ragyogóan rámosolygott, mire az egyszerűen darabokra hul ott. Szinte megsajnáltam. Szinte. A pincér dadogni, hebegni-habogni kezdett, azt se tudta hirtelenjében, hol van. Aztán nagy nehezen kinyögte: – Innivaló. Igen, hozhatok innivalót. Egyszerre bólintottunk rá, kórusban, igen, hozzon innivalót.

És a pincér elmenekült. – Játszhatok vele kicsit? – kulcsolta könyörgőn össze a két kezét Daven, és vetette szinte az asztalon át Wendi lábai elé magát. – Nem – jött a felesége kategorikus válasza. – Miért nem? – kérdezte duzzogva Daven, és nem is értem, hogy egy ekkora pasi hogy tud még akkor is édes lenni, amikor könyörög és duzzog, de tud, és tud. – Mert akkor vagy enni se kapunk, vagy totál el leszünk kényeztetve. 145 VÉGZETES FLÖRT A pincér nemsokára mindannyiunknak vizet hozott, ami nem volt rossz jel, tekintve, hogy vizet kértünk mind. Utána felvette a kajarendelést, miközben egy pillanatra se szakadt le Davenről, aki békésen és angyalian mosolygott rá. Nem is emlékszem már, milyen kifogásokkal jelent meg újra meg újra az asztalunknál, a lényeg, hogy a víz soha egyikünk poharából se fogyott ki, hogy kenyerünk is mindig volt, és hogy tényleg semmiben sem szenvedtünk hiányt, még a gondolatainkat is kitalálta, miközben csakis Davent bámulta. Ránk hármunkra ránk se nézett. Na hát, nincs azzal semmi gondom, hogy a barátaink ennyire dögösek, általában kifejezetten élvezem figyelni, a környezetünk reakcióit, különösen, amit Daven vált ki. Mert nem elég, hogy eszméletlen pasi, ráadásul még a kisugárzása is egészen elbűvölő. Szóval nehéz túlélni a varázsát, és kedvtelve szoktam figyelni, ahogy az emberek fuldokolnak, míg végül

megadják magukat. De most közvetlen mellette ültem, Jonathon és Wendi valamivel távolabb volt a pincér tekintetének hatósugarától, ők az U-asztal két szárán foglaltak helyet, mi ketten középen. Egyébként épp ezen az úton faggattam ki Davent, hogy csinálja. Hogy flörtöl, hogy szédíti magába az embereket, és ő mindent apróra el is magyarázott. Később be is vetettem a tőle tanultakat a Fogat fogért című könyvem reklámkampányában, nem kis sikerrel. De most élesben is leteszteltem. Felnéztem, egyenesen a pincérre, és mivel apró vagyok, és törékeny, oldalra döntöttem a fejem, mint egy madárka. Mosolyogtam, és vártam. Közben persze úgy rendeztem, hogy ha majd a pincér valami baleset folytán rám is pazarol egy pillantást, egyből feltűnjenek neki az idomaim. Csak az volt a kérdés, hogy csak a fiúkat szereti-e, vagy azért a női kebel is lehet rá hatással. De ezt még ki kellett várni. Bevallom, amennyire tudtam, Davenhez húzódtam, hátha bekerülök a pincér tekintetének hatósugarába. És egyszer csak rám tévedt a tekintete, tényleg. Onnantól fogva már nem egyedül Davenre koncentrált, engem is látott. Alapvetően egyébként csak azért vett észre, mert hirtelen leesett neki, hogy eddig még egyikünket se nagyon méltatott egyetlen pillantásra sem, és ezt pró146 LAURELL K. HAMILTON bálta orvosolni, ráadásul úgy, hogy miközben rám is nézett valamennyit, azért Davent is látta, annyira közel ültünk egymáshoz. Wendi és Jonathon ehhez már túlságosan is távol ültek. Az én férjem se csúnya éppen, rézszőke haja a válláig ér és hullámos, és neki is van kackiás kis

szakállkája meg bajsza, nagyjából ugyanazon okokból, mint Davennek, mert nélküle kábé tizenkét évesnek látszott, és a saját korosztályában szeretett volna csajozni, ráadásul sokkal több pasit kellett lecuppantania magáról, mint csajt, ami neki se igazán feküdt. Ehhez mellesleg még kék mandulaszemek járnak, akár egy egzotikus vikingnek, és valamivel alacsonyabb termet, ami az én apró alkatomhoz sokkal kényelmesebb és praktikusabb. Többet nem árulok el, ahhoz már nem járulna hozzá. A legfontosabb mindenekelőtt tisztázni, hogy nem az a lényeg, hogy milyen apparátussal bír az ember a flörtöléshez, mert a párunk is elég jó csaj/pasi, csak épp nem alacsonyodtak le odáig, hogy bevessék a bájaikat, mi meg Davennel használtuk, amink van. Megemeljük most a kalapunk Wendi és Jonathon jellembéli nagysága előtt, és kanyarodunk is vissza a pincérünk hányattatásaihoz. Végül megkaptuk a számlát, fizettünk, hagytunk szép borravalót, és távoztunk. A pincér szegény vergődött, mindent megtett, hogy Daven megadja neki a számát, hívja fel vagy hagyja magát felhívni, de leginkább maradjon, ne menjen még. Kapott Daventől egy utolsó gyönyörű mosolyt, és eljöttünk. Az étterem ajtajában hangzott el a sorsdöntő mondat, aminek ez a könyv is köszönheti a létét. – Ha Jennie itt lett volna, biztosan valami nagyon mókás képregényt rajzolna ebből az egészből – fordultam a többiekhez. – De ha én írnám meg, minden drámaian rosszra fordulna, lenne benne erőszak és szex, aztán még több erőszakos szex és persze egy halom véres áldozat. Ezen akkor nagyot nevettünk, mi felszálltunk a gépre, hazarepültünk,

és kész. De a gondolat szöget ütött a fejembe. Ugorjunk néhány hetet előre, amikor mélyen belemerültem a legújabb Meredith Gentry-regényembe, akiről tudjuk, hogy tündérhercegnő és 147 VÉGZETES FLÖRT magándetektív egy személyben, de aki most alaposan feladta nekem a leckét, mert az istennek se jutottam vele egyről a kettőre. Elakadt az ihlet. Ez általában azt jelzi, hogy egy másik ötlet kívánkozna ki belőlem, de nagyon. Ha ilyenkor képes vagyok kibányászni magamból az ötletet, és felvázolni, akkor ülhetek vissza nyugodtan az eredeti könyvhöz, és végre kiírhatom azt is magamból, míg a másik csendben rotyog a takaréklángon, míg oda nem jutok hozzá. Csakhogy, amikor leültem ezzel a másik ötlettel, csak nem akart megelégedni azzal, hogy a vázlatot papírra rakom. Egyre csak szaporodott a szó, egyre csak kerekedett a történet, míg a Gentry-regény alig vánszorgott. Amikor legutoljára hasonlóan jártam, akkor épp a Haláltánc on dolgoztam, és a második regény, amit közben kezdtem el írni, és utána beékeltem az első írásába, a Micah lett. Ezen felbuzdulva úgy döntöttem hát, hogy egye fene, megosztom a kettő között az időmet, és délelőtt írom a határidős Gentryt, délután pedig visszaülök a géphez, és írom, ami anynyira kikívánkozik. Ez lett a Végzetes flört. Ezzel fel is merül a kérdés, hogy hogyan tudok egyszerre két teljesen különböző regényen dolgozni? Hogy osztom be a múzsa idejét és fi-

gyelmét? Zenével. Minden témához más és más zenét hallgatok, így amikor bekapcsolom az adott CD-t, máris belehelyezkedem az adott könyv világába. Néha olyan intenzív kapcsolat szövődik egy-egy regény és a zene közt, hogy miután végeztem a projekttel, egészen sokáig elő se tudom venni a zenét úgy, hogy ne egyből az a téma ugorna be. A Flört mellett a Flaw volt a Fraytől meg Tori Amos egyik albuma ( Abnormally Attracted to Sin). Velük merültem bele Anita Blake világába, hosszú órákon át lebegtem a szárnyaikon, úsztam abban a sötét dimenzióban, és szőttem legújabb történetét. Nekem nagyon lényeges pont, hogy megtaláljam a tökéletes zenét az adott könyvhöz, olyan, mintha végül ráakadnék a gyújtószerkezetre, mert ha megvan a muzsika, az írás beindul, a karakterek élni, fejlődni kezdenek, de tényleg. Általában az életben is gyakran kapcsolok a fejemben emberekhez zenéket, szóval annyira nem meglepő, hogy a képzeletbeli ismerőseimhez is mindig adok egy-egy dalt, al148 LAURELL K. HAMILTON bumot, bandát. A zene segítségével minden életre kel, és sokkal flottabbul megy az írás. Aztán eljött az a pont, amikor kénytelen voltam teljesen belemerülni, akkor lecsekkoltam a falinaptáromat és a határidőmet, egyeztettem a kiadómmal, és két egész hétre szabadságoltam Merryt, hogy egészen a Végzetes flörté lehessek. Egyébként három hónapon át osztoznia kellett a Gentry-regénnyel. Átlagban napi nyolc oldalt haladtam vele, az utolsó időkben huszonöt volt a csúcs, egészen pontosan az utolsó napon. Épp olyan gyorsan megírtam, mint a Micah-t, nem számol-

va a valamivel hosszasabb nyűglődést, mire hajlandó voltam engedni neki, és beilleszteni az egyébként már foglalt táncrendembe. Ez a gond néha azzal, ha az ember két különböző szérián dolgozik, ráadásul két különböző kiadónak. Kicsit olyan, mintha egyszerre két pasival járnék, ami el is megy egy ideig, nem számítva az olyan kríziseket, amikor az egyik vagy a másik pasi teljes figyelmet akar magának, mert olyankor nehéz minden igénynek megfelelni. Egy író kevés is szinte hozzá. De amikor befejeztem a Végzetes flörtöt, visszatért a lelkesedésem a Gentry-íráshoz is, friss szemmel láttam megint, és túljutottam a döccenőkön. Pont, mint a Haláltánc cal volt, miután kiadtam magamból a Micah-t. Van egy jelenet a Végzetes flört ben, ami valóban megtörtént velem, amit az előbb meséltem el. Daven szerepét Anita egyik pasijára osztottam, Micah és részben Anita megkapta Wendijét, bár Anitának jutott az enyémből is. Megpróbáltam ugyanazt megcsinálni, amit Jennie szokott az élete eseményeivel, csak épp nálam az egész erőszakba fordult. Hiába volt bájos és kedélyes a kiinduló esemény, a regényben minden rossz innen indult, és ahogy előre megjósoltam, egy csomó szex és erőszak fakadt belőle, meg persze rengeteg hulla. Daven és Wendi olvashatta először az új regényt, hiszen ők asszisztáltak az eredeti ötlet kipattanásánál. Akartam, hogy lássák, pontosan az történt, amit mondtam. Mind remekül szórakoztunk, ráadásul gazdagabb lettem egy be nem tervezett Anita Blake-regénnyel is. Nagyon trükkös! Ez hát az alapötlet, és így született belőle, amit olvashatunk, így írtam meg. De hogy bebizonyítsam, igazából nem az ötlet a lényeges, hanem az

149 VÉGZETES FLÖRT alkotó, aki a kezébe veszi a gondolatot, elmeséltem Jennie-nek az egészet, és megkértem, hogy rajzolja meg. És hogy hogyan jutottam a vendéglői jelenettől el a férfihoz, aki imádott feleségét minden áron – akár Anita vagy az övéi élete árán is – fel akarja támasztani? Passz. Jó pár éve, amikor alig jelent még meg könyvem, az emberek rám néztek, és mindig úgy tippeltek, hogy biztos romantikus cuccokat vagy gyerekkönyveket írok. Csak mert apró vagyok és törékeny, és mindenki a külső alapján ítélt. Pedig ahogy az egyik rendőr barátom mondja: „A csomagolás soha nem jelzi, mi lapul a csomagban.” Hát, srácok, ez aztán a nagy igazság! Azoknak, akik azt feltételezték, hogy gyerekkönyveket írok, mindig a képébe mondtam, hogy „nem, nem, sci-fit, fantasyt meg horrort írok”. Na, ezen mindig alaposan kiakadt mindenki. – Pedig olyan aranyosnak tűnt – mondogatták többen is, mintha attól, hogy az ember kedves, még nem írhatna horrort. Mostanában inkább azt szoktam felelni, hogy „paranormális thrillert írok”. Ez valahogy jobban átmegy, ettől nem akadnak annyira ki az emberek. Ráadásul precízebb is a meghatározás, mert ott vannak ugye a vámpírok meg a zombik, és a misztikum meg a romantika. Azt azért még gyakran szokták nekem szegezni, hogy „miért ír maga folyton szörnyekről meg szexről”? Erre tényleg nem lehet mást felelni, mint:

– Ha lenne más választásom, talán nem tenném. De ha egyszer ilyenek jutnak az eszembe. És mindig is ilyenekkel volt tele a fejem. Ha valami kiszívhatja a véremet, megehet vagy megdughat, akkor rögtön írni akarok róla. Ez van. A legrendesebb lányoknak is kell egy hobbi. 150

Document Outline Bevezető Zárszó

Table of Contents Bevezető Zárszó