SIMON ATTILA
Előzménye volt-e az 1938-as év a csehszlovákiai magyarok 1945 és 1948 közötti jogfosztottságának?
A napjainkban ismét a figyelem középpontjába került Beneš-dekrétumok kapcsán a szlovák publicisztikában, de a magát komolynak tartó szakirodalomban is felbukkan az a vélemény, hogy a csehszlovák kormányzat háború utáni intézkedéseit revánsként kell felfogni 1938-ért, amikor a szlovákiai magyarok elárulták Csehszlovákiát, s ezzel tevőlegesen is hozzájárultak a köztársaság szétveréséhez. Hogy ez az árulás miben merült ki, illetve hogy konkrétan milyen bűnöket követtek el a magyarok, azt ritkán fogalmazzák meg a szlovák szerzők. Leggyakrabban a szlovák telepesek első bécsi döntés után elszenvedett sérelmeit, illetve általában a Magyarországhoz került területen élő szlovákok viszontagságait említik, nemegyszer túldimenzionáltan, máskor valótlanságokat is állítva. Így visszatérő motívumként bukkan fel a szlovák történelemtudatban az a mítosz, hogy a bécsi döntés után a magyarok szlovákokat gyilkoltak. Ez a történelmi forrásokkal alá nem támasztható vélekedés nemcsak a szempontunkból csöppet sem mérvadó Ján Slota olyan kijelentéseiben fogalmazódik meg, miszerint a magyarok „gyerekeket, idős férfiakat és nőket lógattak fel a kandeláberekre”,1 de a neves történész, Robert Letz is azt írja egyik tankönyvében a nagysurányi incidens kapcsán, hogy „a magyar csendőrök és katonák más vidékeken és városokban több embert is agyonlőttek”.2 S bár ezekkel a vádakkal egyértelműen a trianoni országterületről 1938. november 5-e után bevonuló magyar fegyveres erőket illetik, azok mégis a szlovákiai magyar kisebbség egészére hullnak vissza. A szlovákiai magyarok „bűnének” meghatározásához támpontul szolgálhat az Esterházy János ellen 1947-ben lefolytatott per, hiszen őt nemcsak a közvélemény, hanem a bíróság is szimbolikus, az egész magyar kisebbséget reprezentáló személyiségnek tekintette. Vagyis az Esterházyra kimondott ítélet valójában a magyar kisebbségre kimondott ítélet volt. Az Esterházy fejére olvasott vád két pontja a fasizmus, valamint a Csehszlovákia szétverésében való részvétel. Mindezekből kiindulva a magyar kisebbség 1938as tevékenységével kapcsolatban felhozott vádakat három fő pontban összegezhetjük: a fasizmus vádja, Csehszlovákia elárulásának illetve szétverésé1 2
Új Szó, 2007. február 24. Robert LETZ: Slovensko v 20. Stroročí. Bratislava, 1997, 35. p.
nek vádja és a szlovák telepesek ellen elkövetett atrocitások vádja. A következőkben – ezekre mintegy választ adva – a szlovákiai magyarok 1938-as magatartását kívánom bemutatni. Az, hogy Csehszlovákia számára 1938 a fordulat éve lesz, már az új év első napjaiban világossá vált mindenki előtt. A következő hónapokban pedig az is kiderült, hogy a köztársaság vezetése válaszút elé került: vagy felhagy az 1918 óta szorgalmazott nemzetállami terveivel és teljes egyenjogúságot biztosít az ország nemzeti kisebbségeinek (illetve az autonómiát követelő szlovákoknak), vagy kérdésessé válik magának az államnak a léte. Nem kétséges, hogy ez a köztársaság vezetőiben is tudatosult, s így a Milan Hodža miniszterelnök nevével fémjelzett nemzetiségi statútumtervezetet3 a Csehszlovák Köztársaság megmentésének utolsó, de elkésett kísérleteként értékelhetjük.4 Az persze más kérdés, hogy a statútumban felvázolt elképzeléseket, amelyek nemzeti államból nemzetiségi állammá alakították volna át Csehszlovákiát, mennyire gondolta komolyan a teljes csehszlovák vezetés (itt elsősorban Beneš elnök őszinteségében van okunk kételkedni), illetve az anschluss hatásának fényében mennyire tartották még fontosnak az érintett nemzetiségek egy ilyen kompromisszum létrejöttét. A Szudétanémet Párt (SdP) magatartása mindenesetre arra utal, hogy Konrád Henleinék már 1938 tavaszán is Csehszlovákia felbontásában látták az egyedüli megoldást. Az SdP agresszív fellépésének köszönhetően (melyhez a cseh hatóságok és nacionalista szervezetek sokszor jó partnernek bizonyultak) a német határszélen az 1938. májusi községi választásoktól a müncheni döntésig szinte folyamatosak voltak a kisebb-nagyobb incidensek, fegyveres konfliktusok. Ebből a szempontból a csehszlovákiai német és magyar kisebbséget nem lehet párhuzamba állítani egymással. A magyarok által lakott Dél-Szlovákia ugyanis a müncheni válság napjaiig a béke szigetének tűnt, nem kis mértékben annak köszönhetően, hogy az Egyesült Magyar Párt (EMP) koncepciója jól kitapinthatóan eltért az SdP-étől. Az EMP 1938-as politikájában meglehetős bizonytalanság, valamint a kül- és belpolitikai fejleményekhez való többszöri igazodás figyelhető meg. Az EMP alapkoncepcióját illetően úgy véljük, hogy a magyar párt vezérkara (összhangban választóinak széles bá3
4
A nemzetiségi statútum a Csehszlovákiában élő nemzetek viszonyának alapvető átrendezésével számolt. Kimondta volna a polgárok teljes egyenjogúságát, a nemzetiségek arányos képviseletét az államigazgatásban és a gazdaságban, a költségvetés arányos elosztását, a nemzetiségek oktatási és kulturális autonómiáját. A rendezés fontos részét képezte volna a nemzetiségek nyelvének egyenjogúsítását, a kisebbségek által lakott térségekben hivatalos nyelvként való használatát előirányozó új nyelvtörvény megalkotása. A statútum a közigazgatás decentralizációját, nemzetiségi önkormányzatok és nemzetiségi kúriák létrehozásának tervét is tartalmazta. A statútummal kapcsolatban lásd SZARKA László: Národnostní statut a rozpory mezi Benešem a Hodžou 1935–1938. Dejiny a současnosť, 1991/1. szám, 44–47. p.
zisával és a budapesti szándékokkal) hosszú távon továbbra is a békés revíziótól várta a trianoni sérelmek orvoslását, ám ennek realitását 1938 elején még nem látta (nem láthatta). Ezért – a szudétanémetektől eltérően – a nemzetiségi statútumra a kisebbségi jogok kiszélesítésének lehetőségeként tekintett, s Budapest véleményével összhangban kész volt olyan egyezséget kötni, amely ezt úgy garantálná, hogy közben nem erősíti az aktuális államhatárok érvényességét. Mindez persze nem azt jelentette, hogy az Egyesült Magyar Párt jóváhagyóan nyilatkozott volna a statútumról, hisz azzal a szlovák, német, lengyel és magyar autonomista pártok amúgy is gyenge lábakon álló egységfrontját gyengítette volna. Ehelyett a kivárásra rendezkedett be (bár Prága érdemben nem is tárgyalt az EMP-vel), várta, hogy a szudétanémetek majd újabb és újabb engedményeket harcolnak ki. Ennek jegyében ’38 nyarán már az egyenlő bánásmód elve vált a párt egyik legfontosabb stratégiai jelszavává, vagyis annak a követelése, hogy a magyar kisebbségre is vonatkozzon mindaz, amit a németek megkapnak. 1938. szeptember idusára a szudétanémet–cseh tárgyalások végleg holtpontra jutottak, Henleinék immár nyíltan a határok megváltoztatása mellett foglaltak állást, s ezzel a németkérdés Csehszlovákián belüli rendezésének minden esélye elszállt. Ezzel egy időben a Berchtesgadenben Hitlerrel tárgyaló angol kormányfő, Neville Chamberlain is elfogadta a határkorrekció szükségességét. Az Egyesült Magyra Párt a helyzet megváltozására a párt képviselői klubjának szeptember 17-én kelt nyilatkozatával reagált. A csehszlovák rendőrség információi szerint a Budapest sürgetésére és „fogalmazási segítségével” megírt nyilatkozat nyilvánosságra hozatalának feltételéül Jaross Andor azt szabta, hogy a magyar kormány nyíltan álljon a mögé.5 A nyilatkozatban az EMP követelte, „adassék meg a lehetőség arra, hogy a magyar népcsoport népszavazással dönthesse el, miként kíván elhelyezkedni a közép-európai térben”, vagyis a megváltozott körülmények közt immár világosan kinyilvánította a határrevízió igényét, amely a bécsi döntés meghozataláig a pártprogram gerincét alkotta. Az EMP azonban nem csupán a rövid távú politikai célok, hanem az alkalmazott eszközök tekintetében is meglehetősen különbözött a szudétanémetektől. S bár a pártépítést és pártmunkát illetően követendő példának tartotta az SdP gyakorlatát, annak ideológiáját és antidemokratikus módszereit nem kívánta átvenni. Az EMP az első bécsi döntésig megmaradt a parlamentáris politika talaján, s ebben nemcsak a Budapestről a párt vezetőihez érkező, nagyon is határozott utasítások játszottak szerepet, hanem a pártban működő polgári reflexek is. Nemcsak hogy nem folyamodtak a hagyomá5
Slovenský národný archív, Bratislava (Szlovák Nemzeti Levéltár, Pozsony; a továbbiakban: SNA), Krajinksý úrad v Bratislave (Pozsonyi Tarományi Hivatal, a továbbiakban: KÚ BA), k. 254, 61313.
nyos parlamentáris politizálástól eltérő eszközökhöz, de – néhány radikális egyéni elképzeléstől eltekintve – nem is volt erre hajlandóságuk. Ez persze sokak, köztük Kozma Miklós számára inkább határozatlanságnak, sőt megalkuvásnak tűnt. A neves médiapolitikus naplójegyzetei is (amelyek nem hagynak kétséget afelől, melyik magatartást tartotta szimpatikusnak) jól tükrözik a Konrád Henlein és az Esterházy által vezetett párt közötti különbséget: „A szudétanémet szervezetek is politikai alapon készültek fel, de volt harcos magjuk is, és legalább annyit mertek, hogy a beküldött SA és SS embereket, akik mint elégedetlen szudétanémetek szerepeltek, legalább bujtatták és segítették. A felvidéki magyar szervezet nálunk – úgy látom – csupán rossz értelemben vett régimódi politikai szervezet volt harcos mag nélkül, és alkalmatlan véres incidensek provokálására.”6 Az EMP meglehetősen elmaradt azoktól az elvárásoktól, amelyeket a müncheni válság napjaiban Berlinből kommunikáltak feléje. A szeptember 16-án Sztójay Döméhez intézett figyelmeztetésében ugyanis Herman Göring birodalmi marsall azt kívánta a magyar párttól, hogy „provokáljanak fegyveres összeütközéseket, sztrájkokat, s behívási parancsnak ne tegyenek eleget, mert csak erős incidensek irányítják a nyugati hatalmak figyelmét a magyar követelésekre”.7 Ehelyett azonban a már említett szeptember 17-ei nyilatkozat is azt deklarálta, hogy az EMP és a szlovákiai magyarság csak demokratikus eszközöket hajlandó alkalmazni céljai eléréséhez. Ezzel párhuzamosan a párt a lakosságot is igyekezett nyugalomra és higgadtságra inteni. Különösen Esterházy János volt az, aki elsődlegesnek tartotta, hogy a magyar–szlovák viszony ne romoljon, s a változások kizárólag parlamentáris úton történjenek. Ezt igazolják nővére, Lujza által a szeptemberi napokból idézett szavai is: „… a Magyar Párt nem akarja jogai kivívásához a szudéta-német eszközöket felhasználni. A magyar kisebbségnek mindenképpen el kell kerülnie, hogy a legcsekélyebb szerepe legyen egy újabb háború kitörésében. Nagyon kérem, hogy sem a városban, sem vidéken ne szervezzenek semmilyen tüntetést, és magyarázzák meg a barátainknak, hogy csakis demokratikus és parlamentáris úton érvényesíthetjük a magyar kisebbség jogait!”8 Az Egyesült Magyar Párt mérsékelt magatartásának köszönhetően a magyar lakosság körében mind a párt számára jelentős sikert hozó 1938-as községi választások idején,9 mind pedig a nyári belpolitikai válság időszakában Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL), K-429, Kozma-iratok, 28. cs. 1. t. 1938. október 3. 7 MOL, K-64, 79. cs. 7/a t. 873/res.pol.1939. 8 ESTERHÁZY Lujza: Szívek az ár ellen. Budapest, 1991, 83. p. 9 A választásokon az EMP a két háború közötti időszak legjobb eredményét produkálva a szlovákiai magyarok szavazatainak több mint 80%-át megszerezte, s számos dél-szlovákiai város képviselő-testületében került abszolút többségbe. Lásd bőveb6
– a közvéleményben érzékelhető idegesség ellenére – nyugalom honolt.10 Ezt egy szeptember 23-ai csehszlovák rendőrségi jelentés is nyugtázta, amely szerint „az események oly gyorsan követik egymást, hogy a magyar lakosság nem tudja azokat követni és megérteni, mivel hosszú ideig arra volt felkészítve, hogy a kisebbségi kérdés a köztársaság keretein belül a határrevízió kizárásával lesz rendezve. A magyar lakosság széles rétegeinek semmiféle radikalizálódása nem észlelhető, bár az bizonyos, hogy nemzeti tudatuk jelentős mértékben megerősödött az utóbbi napokban.”11 Sőt, Göring már idézett felszólításával ellentétben a magyar hadkötelesek döntő többsége a prágai kormány által szeptember 23-án meghirdetett mobilizáció során is időben és fegyelmezetten bevonult. Igaz, a visszaemlékezők szerint a bevonuló magyar katonák több helyen Horthy-nótákat énekeltek, s egyértelművé tették, hogy nem szándékozzák életüket áldozni a köztársaságért.12 Noha a mobilizáció kapcsán az EMP vezetőinek internálására nem került sor – pedig arra maguk a magyar politikusok is számítottak –, ám a hatóságok számos településen tartóztattak le magyar közéleti személyiségeket, akiket tulajdonképpen túszként tartottak fogva az esetleges magyar „megmozdulások” ellensúlyozására. Az internáltak számáról jelenleg még nem állnak rendelkezésünkre pontos adatok, vélhetően azonban több száz személyről lehetett szó, hiszen csupán a Rimaszombati és Feledi járásban több mint ötven embert vettek őrizetbe.13 A magyar lakosság esetleges radikalizálódásának megelőzését szolgálta a pozsonyi Tartományi Hivatal rendelkezése, amelynek értelmében a müncheni döntés előtti napokban Szlovákia déli járásaiban kötelezően be kellett szolgáltatni a rádiókészülékeket. Dél-Szlovákia azonban ekkor még – legalábbis látszólag – nyugodt maradt. Igaz, a szlovákiai magyarok hangulatának megváltozását már jelzi, hogy az 1938. szeptemberi iskolakezdéskor szinte mindenhol több gyermek lépte át a magyar iskolák kapuit, mint korábban. Kassán például kétszáz magyar elemistával kezdett több, mint az előző évben, a komáromi állami ben SIMON Attila: Az 1938-as csehszlovákiai községi választások és a szlovákiai magyar politika. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2006/1. szám, 111–134. p. 10 Azt, hogy a cseh országrészekkel szemben Szlovákiában nem voltak etnikai incidensek, a szlovák szakirodalom is elismeri. Vö. Valerián BYSTRICKÝ: K niektorým politicko-spoločenským otázkam vývoja Slovenska v rokoch 1935–1938. Forum Historiae, 2010/1. szám, http://www.forumhistoriae.sk/main/texty_1_2010/bystricky.pdf. 11 SNA, KÚ BA, k. 254, 16876/1938. prez. Maďarsko a sjednotená krajinská kresťansko-sociálna a maďarská národná strana – situačná zpráva. 12 A mozgósítás fogadtatásával kapcsolatban lásd HANGEL László (szerk.): Mit élt át a Felvidék? Budapest, é. n. 13 SNA, KÚ BA, k. 254, 3057/1938. prez. Sozam osob konfinovaných u krajského súdu v Rimavskej Sobote.
polgári leányiskolában pedig szeptember 1-je és október 7-e között negyvennéggyel növekedett a tanulók létszáma.14 Mindezt nem lehet mással magyarázni, mint valamiféle döntő fordulat reményével. S noha az érzelmek és remények nyíltabb kinyilvánítása még váratott magára, a változást már jelezte, hogy a csallóközi Csicsó község utcáin szeptember 23-án reggel a falusi mulatságból hazatérő legények a magyar himnuszt énekelték. Ez az apróságnak látszó momentum azért érdemel figyelmet, mert az első Csehszlovák Köztársaságban a magyar nemzeti színek viselését és a nemzeti himnusz nyilvános éneklését egyáltalán nem tolerálták, sőt – mint azt a számos büntetőper is tanúsítja – szigorúan szankcionálták.15 Az 1938. szeptember 29–30-ai müncheni konferencia eredményei magyar szempontból egyrészt csalódást okoztak (hiszen azon végül nem foglalkoztak a szlovákiai magyarok ügyével), ám a precedens értékű döntés által egyben reményeket is ébresztettek. A magyar diplomácia azonnal mozgásba lendült, s október 1-jén a kétoldalú tárgyalások mielőbbi megkezdését sürgető jegyzéket intézett Prágához.16 Október 3-án pedig a magyar kormány újabb jegyzékben fordult a csehszlovák félhez, amelyben a tárgyalások feltételéül a magyar nemzetiségű politikai foglyok szabadon bocsátását, a magyar nemzetiségű katonák leszerelését és hazaengedését, vegyes etnikumú rendfenntartó erők létrehozását, és a területátadás szimbolikus jeleként kéthárom város azonnali visszaadását szabta. Miután München miatt Csehszlovákiában épp komoly belpolitikai válság dúlt, amelyet Beneš lemondása, majd a szlovák autonómia kihirdetése tovább mélyített, a határátadásról szóló tárgyalások csupán október 9-én kezdődhettek meg Komáromban. A szlovákiai magyar politika és a magyar lakosság hangulatának, reakciójának tekintetében a müncheni egyezmény megkötése és a szudétanémet területek német megszállásának megkezdése jelent éles cezúrát. Az etnikai revízió megvalósulása, majd azt követően a csehszlovák kormányzat bejelentése, miszerint nem akadályozza az ország területén élő nemzeti kisebbségek önrendelkezési jogának érvényesülését, az egyik pillanatról a másikra szabadította ki a palackból a szellemet. Szlovákia lakosságában – nemcsak a magyarokban, de a szlovákokban is – ekkor tudatosult, hogy a trianoni haPOPÉLY Gyula: Erős várunk az iskola. Bratislava, 2005, 314. p. Amikor 1938. augusztus 28-án Kamocsán tűzoltóünnepséget szerveztek, a Komáromi Járási Hivatal még arra is felhívta az ünnepséget felügyelő szervek figyelmét, hogy ellenőrizzék, a népviseletbe öltözött lányok szoknyájának alsó szegélyén nincsenek-e magyar nemzeti színek. Štátny oblastný archív v Nitre, pobočka Komárno (Nyitrai Területi Állami Levéltár Komáromi Fióklevéltára; a továbbiakban: ŠObA Komárno), Okresný úrad v Komárne (a továbbiakban: OÚ KN), k. 1111/1938. prez. 16 A bécsi döntés diplomáciai előzményeiről lásd SALLAI Gergely: Az első bécsi döntés. Budapest, 2002. 14 15
tárok revíziója bármelyik nap megtörténhet. A felismerés hatására az addig nyugodt Dél-Szlovákia szinte egy emberként mozdult meg. A megmozdulások részben spontán akciók lehettek, nem szabad azonban kizárni, hogy azok mögött az EMP és közvetetetten a budapesti kormányzat állt, bár a rádiókészülékek beszolgáltatása kétségkívül gyöngítette a magyarországi propaganda lehetőségeit. Október 2-án a magyar járásokban még nyugalom honolt. Igaz, Feleden már ekkor is vitatkozó csoportok kialakulásáról számoltak be a jelentések, Ekecsen pedig a délután folyamán magyar zászlót tűztek ki a községházára, amit még aznap este leszedett a Komáromból kiküldött csendőrjárőr.17 Október 3-án azonban – éppen amikor a köztársaság iskoláiban újraindult a több mint egy hete szünetelő tanítás – már általános nyugtalanság uralta egész Dél-Szlovákiát. Az események gócpontjai a Csallóközben és Kassán voltak, de szinte valamennyi magyarlakta járásban történtek megmozdulások: az utcára kivonuló tömegek magyar lobogót tűztek a lakóházakra és a középületekre, a magyar himnuszt énekelték és az általuk lakott területek azonnali visszacsatolását sürgették. Ismétlődő követelésük volt a mozgósításkor elvitt lovaik, valamint lefoglalt rádiókészülékeik visszaadása is. A dél-szlovákiai megmozdulások alaphangját a somorjai események adták meg. Ezen a felső-csallóközi járási székhelyen a járási hivatal vezetőjének másnapi jelentése szerint „1938. október 3-án 9 órakor a magyar lakosság mintha parancsra cselekedne, magyar nemzeti színű zászlókat rakott ki a házakra, a templomokra, és magyar nemzeti színű kokárdákkal a ruháján és magyar zászlók alatt a Járási Hivatal előtti téren gyülekezett”.18 Ezt követően a mintegy ezerfős tömeg elénekelte a nemzeti himnuszt, és Magyarországot, illetve Horthy kormányzót éltette. A községi hivatal előtti nagy demonstráción Somorja polgármestere, dr. Zelliger, és az EMP vezetője, Furdanich tartottak beszédet. Az anyaországhoz való visszacsatolás óhajáról szónokoltak, egyben azonban nyugalomra és a törvények respektálására szólították fel a város polgárait. A következő órákban a környező falvak lakossága is Somorjára sietett, illetve a falvakban is megmozdulások zajlottak. Még ugyanezen a napon hasonló eseményre került sor a csallóközi Dunaszerdahelyen, a gömöri Pelsőcön pedig a közmunkára kivezényelt magyarok gyűltek össze a községháza előtt, és énekelték el a nemzeti himnuszt. A somorjai események híre, különösen az, hogy a hatóságok nem léptek fel ellene, gyorsan elterjedt, s másnap már a Csallóköz és a Mátyusföld szinte valamennyi településén akciók szerveződtek a határrevízió mellett. A legnépesebbre Komáromban került sor, ahol 4-én, az esti misét követően mint17 18
SNA, KÚ BA, k. 255, 62139/1938. prez. és 62963/1938. prez. SNA, KÚ BA, k. 255, 65647/1938. prez. Okres Šamorín, demonštrácie obyvateľstva za pripojenie k Maďarsku.
egy hat-nyolcezer, a Felvidék visszacsatolását követelő ember gyűlt össze. A tömeg egy része a határátkelőhelyként szolgáló Duna-hídra is megpróbált feljutni, de a fegyveres határőrség visszafordulásra kényszerítette őket.19 Kassán október 5-étől vált szinte mindennapossá a főleg diákokból álló csoportok tüntetése, akik esténként a dóm falán lévő Rákóczi-emléktáblánál gyülekeztek. A szinte egész Dél-Szlovákiát eluraló megmozdulások elsősorban a helyi magyar lakosság örömteli felszabadultságát jelezték, s ezek során nacionalista, szlovákellenes él csak elvétve volt tapasztalható.20 A szlovákiai magyarok magatartását illetően beszédesek a Rimaszombat alatti Kacagópuszta térségben bekövetkezett október 5-ei események is.21 A magyarországi felsőhangonyi határbiztosító század parancsnoka, Felcsíki Gábor százados önhatalmúlag a csehszlovák határvédelem ellen vezette embereit, s támadásának végső célja a határ mentén található telepes falvak, majd pedig Rimaszombat elfoglalása lett volna. A rosszul előkészített és végül teljes kudarccal végződő agresszió során néhány magyar többségű szlovákiai település is a támadók ellenőrzése alá került. S bár a lakosság örömmel fogadta a magyar honvédeket, s voltak, akik segítettek nekik (köztük nagy számban a helyi cigány lakosság), visszaemlékezéseiben Felcsíki csalódottan jegyezte meg, hogy másként alakulhattak volna az események, ha „40 Rima-völgyi község 4000 magyarja hozzám csatlakozik”. Vagyis a helyi lakosság, amelyet a kisebbségi létben eltöltött húsz esztendő tapasztalatai óvatossággal vérteztek fel, nem volt vevő az erőszakos megoldásra. Az etnikai elv müncheni érvényesítését s a küszöbön álló kétoldalú tárgyalásokat nem csupán a magyar lakosság, de az EMP vezetői is a határkorrekció közeli jeleként érzékelték. Ennek hatására az Egyesült Magyar Párt szenátorai, valamint országgyűlési és tartományi képviselői október 7-én
Az október 5-ei komáromi hangulatról Esterházy Lujza naplója ad plasztikus képet: „Komárom piros-fehér-zöld zászlóerdő. A Szlovákiai Magyar Kultúr Egylet főtitkársága előtt álló Jókai-szobor piros-fehér-zölddel van bevonva. S a Szent Andrástemplom hatalmas tornyairól messzire ellátszik a magyar trikolór. A kirakatokban Magyarország kormányzójának, miniszterelnökének és vezérkari főnökének a képei, virággal borítva. Az utcákon hömpölygő embersokaság, – állandóan tüntető tömegekké verődik össze. Az emberek már nem tudják kivárni a felszabadulást. Szavalókórusok harsogják mindenfelé: Vissza-vissza! Horthy-Horthy! Du-ce, Du-ce! Hit-ler, Hit-ler!” ESTERHÁZY Lujza: A huszadik esztendő. Budapest, 1942, 53. p. 20 Ilyenről a mátyusföldi Taksonyból, illetve Szeredről van tudomásunk. Lásd BUKOVSZKY László: Államhatalmi változások a Mátyusföldön 1918–1919-ben és 1938-ban. In uő (szerk.): Mátyusföld II. Egy régió története a XI. századtól 1945-ig. Komárom–Dunaszerdahely, 2005, 136. p. 21 A kacagópusztai esetről lásd bővebben: SIMON Attila: Síppal, dobbal, nagybőgővel – Avagy kísérlet a „Felvidék visszafoglalására” 1938. október 5-én. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2006/4. szám, 145–159. p. 19
bejelentették a szlovenszkói és kárpátaljai magyarság legfőbb képviseleti szervének, a Magyar Nemzeti Tanácsnak (az MNT-nek) a megalakulását. A Szlovákiában élő nemzetek közötti megbékélés jeleként a pozsonyi rádióban aznap este egymás után intézett szózatot saját nemzetéhez a szlovák Alexander Mach, a német Huprecht, valamint a magyar Esterházy János és Jaross Andor. Esterházy és Jaross beszédei (amelyek az előző napokban és években egyáltalán nem hangozhattak volna el a csehszlovák tömegtájékoztatásban) arról tanúskodtak, hogy biztosak a komáromi tárgyalások sikerében, s már csak napok kérdésének tartják a határváltozást. „Tudom, hogy néhány napon belül a magyarság egyesülni fog” – mondta Esterházy. Az MNT Jaross által felolvasott nyilatkozatában pedig ez hangzott el: a „Csehszlovákiában lakó magyar nép törvényes képviselői kimondják, hogy hűen az ezeréves történelmi múlthoz és a vérség szent kötelékéhez, vissza akarnak térni az anyaállamhoz: Magyarországhoz”.22 A Magyar Nemzeti Tanács ennek érdekében többek között azt követelte, hogy a csehszlovák hadsereg vessen véget a magyar lakosság zaklatásának s ürítse ki a magyarlakta területeket, a közhatalmat pedig ezen a területen az Egyesült Magyar Párt kapja meg. A müncheni egyezmény sokkhatása alatt álló csehszlovák közigazgatás az első napokban bénultan és tanácstalanul figyelte a dél-szlovákiai történéseket. A Somorjai Járási Hivatal vezetője a pozsonyi Tartományi Hivatalba küldött jelentésében azzal magyarázta saját toleráns magatartását (tudniillik hogy megengedte a zászlók kitűzését és a Himnusz éneklését), hogy csupán így tudta elejét venni a vérontásnak. Véleménye szerint a magyar lakosságra nagyon jó hatást tett a rádiókészülékek visszaadása is, s az ilyen intézkedéseknek köszönhető, „hogy a járásban rend és nyugalom van, a lakosság örömének kifejezését se garázdaság és fosztogatás, sem pedig a csehszlovák lakosság elleni támadások nem kísérik”.23 Ezzel egy időben – részben Jaross és Esterházy sürgetésére – a hatóságok megkezdték a korábban letartóztatott magyar politikai foglyok és internáltak szabadon bocsátását is, amit utólag, egy október 7-én kiadott közkegyelmi rendelettel törvényesítettek. Október 5-én megkezdődött a rádiókészülékek visszaszolgáltatása, igaz, már másnap napvilágot látott a postaügyi minisztérium rendelete, amely szerint nyilvános helyen (vendéglőben, utcán vagy akár vendégek előtt magánlakásokban) szigorúan tilos Csehszlovákiaellenes propagandát folytató rádióadásokat hallgatni.24 A hatóságok „engedékenysége” nem mindenkinek tetszett. Az országos politika „tehetetlenségét” látva először a csehszlovák hadsereg egyes körei Prágai Magyar Hírlap, 1938. október 9. SNA, KÚ BA, k. 255, 65647/1938. prez. Okres Šamorín, demonštrácie obyvateľstva za pripojenie k Maďarsku. 24 Kassai Újság, 1938. október 6. 22 23
reagáltak, s már október 5-én kemény fellépést, a polgárok szabad mozgásának korlátozását, a gyülekezési szabadság megvonását, az eddigieknél szigorúbb cenzúrát követeltek. Javasolták az államhatalom azon képviselőinek leváltását, akik határozatlannak és engedékenynek mutatkoztak a magyar lakossággal szemben.25 Sőt, a nemzetvédelmi minisztériumból a belügynek küldött helyzetjelentés egyenesen olyan konklúziót vont le az eseményekből, hogy egyedül egy szigorú katonai rezsim lehet képes Szlovákia területén helyreállítani a rendet. A hadsereg erélyes fellépése is közrejátszott abban, hogy a pozsonyi Tartományi Hivatal október 7-én a közrend helyreállítására szólította fel a dél-szlovákiai járási hivatalokat. Az intézkedéscsomag részeként korlátozták a polgárok szabad mozgását és a vendéglátóhelyek nyitva tartását, megtiltottak minden gyülekezést, nem engedélyezték a nemzeti kisebbségek színeinek és jelképeinek nyilvános használatát. A körlevél arra is felszólította a járások vezetőit, hogy ha szükséges, az erőszak alkalmazásától se riadjanak vissza, lőfegyvereket azonban csak a legszükségesebb esetben használjanak.26 A rendelet hatására a következő napokban a hatóságok valamennyi járásban helyreállították a korábbi állapotokat, megszűntek a demonstrációk, az épületekről pedig lekerültek a magyar nemzeti színek. Ám néhány dél-szlovákiai városban (Komáromban, Kassán, Pozsonyban) a hatóság intézkedései és az MNT nyugalomra intő felhívásai27 ellenére sem nyugodtak meg a kedélyek. A feszültség újabb forrását az október 9-én Komáromban megkezdődött kétoldalú tárgyalások jelentették, amelynek eseményeit nap mint nap izgatott tömegek figyelték a helyszínen és Dél-Szlovákia egész területén. Nyugtalanság honolt Kassán is, ahol október 10-én a gimnazisták az iskola épületére kitűzött szlovák lobogó miatt kivonultak a tanításról, este pedig a premontreiek templománál összeverekedtek a nemzeti himnuszt éneklő magyarok és az azt sérelmező szlovákok.28 Különösen feszült volt a helyzet PoNárodní archív České republiky (Cseh Köztársaság Nemzeti Levéltára; a továbbiakban: NA ČR), PMV-AMV 225, k. 1212, 28442/1938. prez. Štefánik – zpráva o situaci na Žitném ostrove. 26 NA ČR, PMV-AMV 225, 1045. d., 64204/1938. prez. Udržovanie verejného kľudu a poriadku – zvýšené bezpečnostné opatrenia. 27 A komáromi tárgyalások idején kiadott felhívásban az MNT arra kérte a magyar lakosságot, hogy tartózkodjon az egyéni kezdeményezésektől, az egyes települések közrendjének fenntartása érdekében pedig alakítson polgárőrségeket. ŠObA Komárno, OÚ KN, k. 83, 1478/1938. prez. 28 SNA, KÚ BA, k. 255, 17551/1938. prez. A kassai Magyar Nemzeti Tanács az incidenssel kapcsolatban másnap kemény hangú nyilatkozatot bocsátott ki, amely a katolikus egyház felelősségét is felvetette: „A tegnap este történtekért elégtételt követelünk! És addig is, amíg a premontreiek templomában történt véres verekedésért az egyházi kiengesztelés (expiatio ecclesiae) meg nem történik, egyetlen 25
zsonyban, hiszen október 10-én a Duna jobb partján lévő Ligetfalut a német hadsereg szállta meg, s a Birodalomhoz csatolta. A pozsonyi utcákon ettől kezdve eluralkodott a bizonytalanság érzése, vajon a város megmarad-e az immár autonóm Szlovákián belül, vagy Németországhoz, esetleg Magyarországhoz csatolják. A korábban a tolerancia szigeteként működő városban egymást váltották a tüntetések, s az etnikumok közötti incidensek is. A pozsonyi magyar konzul jelentései szerint a hatóságok magyarellenes propagandája által felbátorodott szlovák diákok agresszívan viselkedtek a magyarokkal szemben, több esetben letépték a nyakukból az azokban a napokban közkedvelt Bocskai-kendőt.29 Végül Esterházynak kellett közbelépnie: sikerült megegyeznie a szlovák politikusokkal, hogy kölcsönösen nyugalomra intik az ifjúságot, s a hatóságok is mindent megtesznek az erőszakos cselekmények megakadályozása érdekében. A komáromi tárgyalások október 13-ai, eredmény nélküli befejezése nem a határrevízió lehetőségének végleges elvetését, csupán a döntés elodázását jelentette. Ezzel a magyar és a szlovák fél is tisztában volt, s mindkét kormány erőteljes diplomáciai offenzívába kezdett, hogy megnyerje a nagyhatalmakat (elsősorban a németeket) a számára kedvező határvonal elérésének támogatására. A komáromi tárgyalások lezárultával egy időben kezdett világossá válni a frissen megalakult autonóm szlovák vezetés irányvonala is. A kommunista pártot és a baloldali szervezeteket betiltó, határozottan jobboldali, autoritatív irányba forduló kormány – miközben már megkezdte a déli területeken lévő gazdasági üzemek és hivatalok evakuálását – adminisztratív intézkedésekkel és erőteljes propagandával igyekezett elhitetni a lakossággal, hogy ura a helyzetnek és képes megakadályozni a dél-szlovákiai területek elcsatolását. Ennek egyik elemeként október 12-én a Kárpátalján és a délkelet-szlovákiai járásokban, október 14-én pedig Dél-Szlovákia többi magyar lakosságú részén hirdetett statáriumot, s fellépett a Magyar Nemzeti Tanács tevékenysége ellen. Ezzel párhuzamosan a baloldali érzelmű és a cseh nemzetiségű hivatalnokokat a Hlinka-féle Szlovák Néppárt tagjaival váltották fel, a kormány pedig számos település (köztük Kassa és Pozsony) önkormányzatát feloszlatta, s helyükre kormánybiztosokat nevezett ki. Ezek az intézkedések azonban csak a feszültség és a bizonytalanság érzésének fokozódását eredményezték. A komáromi tárgyalások és az első bécsi döntés közötti időszakban – noha a népszavazásos rendezés esélye egyre csökkent – megélénkült a Szlovámagyar katolikus hívő se lépje át a templom küszöbét! Fáj a lelkünk, hogy erre kell felszólítanunk testvéreinket, a felelősséget azonban isten és ember előtt azok viseljék, akik keresztény létükre féktelen magyar-gyűlöletük kinyilvánítására használták fel az örök Szeretet házát.” 29 MOL, KÜM K-64, 79. cs. 65. t. Konzuli jelentés, 1938. október 15–16.
kia magyar, illetve szlovák nemzetiségű lakosságának megnyeréséért folytatott küzdelem. A szlovák propaganda elsősorban a magyarországi és a szlovákiai szociális helyzet közötti különbséget, a feudális viszonyok magyarországi továbbélését, a földkérdés megoldatlanságát hangsúlyozta. A nagyrőcei tanfelügyelőség által kibocsátott felhívás a csehszlovák demokrácia előnyeire igyekezett emlékeztetni a szlovákiai magyar pedagógusokat, felhívva figyelmüket a magyarországi szegénységre, a munkanélküliségi támogatás és a megfelelő szociális segélyezés hiányára.30 A Magyarországról a zöldhatáron átcsempészett, illetve repülőről szétszórt röplapokon viszont épp ezek ellenkezőjét lehetett olvasni, miközben a magyar propaganda jól észlelhető különbséget tett a testvérekként aposztrofált szlovákok és a megszállónak nevezett csehek között. A szlovák és rutén katonákat a „cseh hadseregből” való dezertálásra szólították fel, a szlovákiai magyarokat pedig arra, hogy „pusztítsatok mindent, ami cseh!” és „segítsetek a szlovák testvéreiknek a cseh zsarnokság lerázásában!”.31 A magyarországi röplapok nem szűkölködtek – később be nem váltott – ígéretekben,32 s tulajdonképpen azokra az utólag jogosnak tűnő kétségekre igyekeztek választ adni, amelyek a szlovákiai magyarokban a visszacsatolás kapcsán minden bizonnyal megfogalmazódtak. Hogy ilyen félelmek léteztek, azt egy október 5-én Komáromban keltezett, de ismeretlen eredetű memorandum is alátámasztja, amelynek szerzői többek között azt kérik, hogy a felvidéki területek visszacsatolása után a megüresedő állásokat ne magyarországi tisztségviselőkkel, hanem itteni magyarokkal töltsék be,33 méltányos áron történjék a csehszlovák pénz beváltása, a magyar állam vegye át a tanítókat és ne rövidítse meg illetményüket, az eltévelyedett szocialista és kommunista érzelmű magyarokat ne érje retorzió, a munkanélkülieket pedig segély híján juttassák munkához.34 A határrevízió realitása mindenesetre megteremtette azt, amire az EMP a korábbi években sikertelenül törekedett – a szlovákiai magyar kisebbség szinte teljes egységét. Ennek jele volt, hogy a korábban az Esterházy-féle MOL, Flachbart Ernő miniszteri tanácsos, K-763, mikrofilm 16532., d) dosszié. Cselekednünk kell nekünk is! A szerző személyes tulajdonában lévő röplap. 32 Az egyik ilyen röplap szerint az anyaországhoz visszatérő területeken „A magyarok földet adnak a szegénységnek! Élelmiszerhozó vonataik már indulásra várnak! Minden állami alkalmazott a helyén marad, csak a cseheknek kell elkotródniuk!… A magyar pengő hússzor többet ér, mind a cseh korona!” – Ne higgyetek a csehek hazugságainak. Röplap a szerző tulajdonában. 33 Az a félelem – amely később beigazolódott –, hogy a visszacsatolást követően anyaországi jövevények foglalják el a cseh és szlovák hivatalnokok helyét, már 1938 tavaszán felbukkant. Rimaszombatban például olyan hírek keringtek, hogy Budapesten már készülnek a kassai trafikok és hivatalok iránt érdeklődők nevét tartalmazó jegyzékek. 34 MOL, Flachbart Ernő miniszteri tanácsos, K-763, mikrofilm 16532., d) dosszié. 30 31
magyar pártot kíméletlenül támadó Agrárpárt és a Szociáldemokrata Párt magyar szakosztályai is bejelentették csatlakozásukat a Magyar Nemzeti Tanácshoz. Sőt, így cselekedtek a szeptemberben még a Csehszlovák Köztársaság mellett határozottan kiálló magyar kommunisták is. Az ő pálfordulásukhoz azonban a felfokozott hangulaton kívül nagymértékben hozzájárult, hogy a CSKP tevékenységét a szlovák autonómia kikiáltása után azonnal betiltották. Így a kommunista párt nagyszámú magyar szimpatizánsa számára Horthy Magyarországával szemben már nem a masaryki Csehszlovákia, hanem Tiso fasizálódó Szlovákiája jelentette az alternatívát. Az események felgyorsulása és a magyar egység kialakulása természetesen kihatott az Egyesült Magyar Párt belső viszonyaira is, hiszen az addigi látszólagos összhangot olykor a hivatalos irányvonalnál szélsőségesebb hangok zavarták meg. Noha a radikalizmus nagyobb teret még nem kapott a párton belül, s az EMP vezetése kifelé továbbra is igyekezett egységesnek mutatkozni, a törésvonalak már láthatóan jelentkeztek, s megkezdődött a visszacsatolás utáni időszakra való pozicionálás folyamata. Bár a magyarországi várakozások azt jelezték, hogy a szlovákiai magyarok többségétől idegen a radikalizmus, vezetőik pedig inkább liberális gondolkodásúak – amire egyébként a visszacsatolás utáni politikai magatartásuk rácáfolt –, s ezért a nyilasok helyett inkább a kormánypárt centrumát fogják erősíteni,35 a szélsőjobbos eszmék dél-szlovákiai jelenléte realitás volt. E gondolatok két irányból hatoltak be a szlovákiai magyarok közé. Egyrészt a Csehszlovák Fasiszta Párt és Árja Front irányából, amely Pozsonyban magyar osztállyal rendelkezett. Programját, amelyben nemzetiségi egyenjogúságot, radikális szociális és társadalmi változásokat ígért, magyarul is megjelentette,36 s ezek az ígéretek a szlovákiai magyar társadalom alsó szegmenseiben – ha nem is nagy, de kimutatható – visszhangra találtak. Tagsága a fellelhető források szerint leginkább a baloldali pártok (a kommunisták és a szociáldemokraták), illetve a Magyar Nemzeti Párt egykori szimpatizánsai közül került ki,37 s elsősorban a földmunkások és kisiparosok sorából toborzódott. A szélsőjobboldali ideák behatolásának másik iránya természetesen Magyarország volt, ahonnan a nyilas eszmék, ha nehezen is, de utat találtak az államhatáron át. „... a demokratikus társadalmi fejlődés előnyeit mindenki elismerte, de a közeli szomszédságból terjedő koreszméknek hódolva egyre többen álltak a demokráciát gyűlölő fasizmus hódolói közé”38 – amint azt Borsody
MOL, K-63, 64. cs. 7/7. t. 3263 /pol.1938. ŠObA Komárno, OÚ KN, k. 80, 197/1938. prez. 37 Uo. 38 Borsody sorait idézi FILEP Tamás Gusztáv: Felföldi társadalomkutatók az 1938 utáni magyarországi viszonyokról. In uő: A humanista voksa. Írások a csehszlovákiai magyar kisebbség történetének köréből 1918–1945. Pozsony, 2007, 156. p. 35 36
István felvázolta egy 1938. decemberi írásában, a csehszlovákiai magyarok között. Jóllehet a szélsőjobb meglehetősen szervezetlen, bázisa pedig minimális volt, jelenlétét mégis bizonyítja, hogy a visszacsatolás előtti napokban Érsekújvári Magyar Nemzeti Gárda aláírással az EMP két helyi vezetőjét keményen támadó, Holota János polgármestert és Turchányi Imrét „zsidóbérencnek” és „magyarellenesnek”minősítő röplapok jelentek meg.39 A hivatalos szlovák propaganda ellenére október második felében már nemcsak a szlovákiai magyar lakosság, de a Dél-Szlovákiában élő szlovákok is kész tényként kezelték a határrevíziót. Ezt erősítette bennük a prágai belügyminisztérium október 13-án kiadott körlevele is, amely a szudétanémet térség átadásának tapasztalatait is felhasználva az állami hivatalok tudomására hozta a déli területek kiürítésének alapelveit.40 A körlevél az evakuálás előkészítésének azonnali megkezdésére szólította fel az érintetteket, hogy a kiürítést a szükséges időben minél gyorsabban végre lehessen majd hajtani. A gyakorlat azonban ezúttal is megelőzte a hivatalokat, hiszen a Dél-Szlovákiából érkező hírek már október első napjaiban egyes üzemek és hivatalok költöztetéséről, az élelmiszerraktárak kiürítéséről szóltak. A nyitrai méntelep igazgatósága – a prágai földművelésügyi minisztérium rendelkezéseire hivatkozva – már október 3-án a lóállomány evakuációjának előkészítésére szólította fel a Komáromi járás méntelepeit,41 de hasonló utasítást kapott Prágából Dél-Szlovákia egyik legjelentősebb ipari üzeme, a füleki zománcgyár is.42 A Rimaszécs melletti cseh–szlovák kolóniából október első napjaiban, a már említett kacagópusztai fegyveres incidens után megkezdődött a legionárius telepesek családjainak elköltözése, noha a Telepítési Hivatal „csupán” október 18-án adta ki a várhatóan elcsatolandó területek evakuálási tervét.43 A titkos tervezet a Dél-Szlovákiába települt kolonisták többségének evakuálását előirányozta, elsősorban azonban a határvédelemben is exponáltak, a legionárius múlttal rendelkezők, valamint a cseh nemzetiségűek útra kelésével számolt, s minden számba jöhető kolónia számára kijelölt egy-egy szlovákiai birtokot.44 Átmeneti szállásként elsősorban állami, maraMOL, K-28, 1940-P-17499. NA ČR, PMV-AMV 225, k. 1045, 28550/1938. Jednání s Maďarskem. 41 ŠObA Komárno, OÚ KN, k. 82, 1430/1938. prez. 42 Nem minden csehszlovák vállalat választotta a menekülést. A Baťa cipőgyár (amelynek szinte valamennyi jelentősebb településen volt boltja) még a komáromi tárgyalások idején egyeztetéseket folytatott az MNT képviselőivel, majd Komáromban bejegyeztette a Cikta Cipőipari és Kereskedelmi Részvénytársaságot. 43 SNA, MH, k. 950, 14/38. taj. 44 Az evakuációs terv öt olyan telep kiürítésével is számolt, amely végül Szlovákia területén maradt. Ilyen a Pozsony melletti Miloslavov, valamint az akkori Nyitrai járásba tartozó Dögös, Mezőkeszi, Józsefmajor és Dolina Veľká kolónia. 39 40
dék- és egyéb olyan nagybirtokokat kerestek, amelyek megfelelő gazdasági épületekkel rendelkeztek a menekültek állatainak elhelyezésére, s amelyek közel voltak a vasúthoz. Hasonlóan gondolkodott a hadügyminisztérium mellett működő Csehszlovák Legionáriusok Irodája is, amely október végén megkezdte a legionáriusok evakuálásának előkészítését, valamint annak felmérését, hogyan lehetne a vagyonukat is kimenteni a köztársaság számára várhatóan elvesző területekről.45 A képlékeny és feszültséggel teli helyzetet végül a két fasiszta hatalom november 2-ai döntése oldotta fel. A szlovákság keserűen fogadta a Bécsben meghúzott határokat, ám Tiso miniszterelnök a döntés utáni órákban elhangzó pozsonyi rádióbeszédében az igazságtalanság érzésének hangsúlyozása mellett arra is kitért, hogy a szlovákok „az idegen elemektől megtisztítva”, végre a maguk elképzelése szerint alakíthatják életüket.46 A magyar lakosság természetesen kitörő örömmel vette tudomásul a magyarlakta területek visszacsatolását, s az előző napok lázas, de még titokban zajló készülődésének köszönhetően a magyar települések nagy része már másnap ünnepelni kezdett. Egy kassai cseh szemtanú leírása szerint november 3-án reggel „az egész város magyar színekbe öltözött, csupán az állami hivatalok nem voltak fellobogózva… Rákóczi emléktábláját a szó szoros értelmében betemették a virágok. A Magyar Nemzeti Tanács, amely korábban nem volt megtűrve, megkezdte az ügyintézés. A város különböző részein irodákat nyitott, ahol jelentkezni lehetett a magyar polgárőrségbe. Ennek tagjai fehér karszalagot viseltek, amelyen Kassa címere, a polgárőr neve és azonosítási száma volt. Később a kereszteződésekben magyar cserkészek jelentek meg, s önkényesen irányítani kezdték a közlekedést. A magyar lakosság nem tudott betelni a lelkesedéssel. Tüntetésekre azonban nem került sor, mivel a nyilvános helyek nyitva tartása csupán este nyolcig, az utcákon való kijárás pedig este kilencig volt engedélyezve. A cseh és szlovák lakosság között viszont gyakorlatilag pánik tört ki. Mindenki azonnal költözni akart és menteni a vagyonát. Az első napokban azonban nem volt elegendő jármű, autó és vasúti kocsi…”47 Ám a bécsi döntést nem mindenütt ünnepelhették békésen, hiszen a hatóságok számos helyen erőszakkal léptek fel az ünneplő tömeggel szemben. Ez történt például a Rimaszombat melletti Osgyán községben, ahol november 2-án este a katonák az utcára tóduló tömegbe lőttek, aminek következtében egy felnőtt férfi meghalt, egy fiatal lány pedig megsérült.48
Vojenský historický archív (Katonai Levéltár) Praha, Hlavný štáb (Vezérkar), k. 283. Idézi Ladislav DEÁK: Viedenská arbitráž. 2. november 1938. Dokumenty I. (20. september – 2. november 1938). Martin, 2002, 29. p. 47 NA ČR, PMV-AMV 225, k. 145. Obsazení Košic Maďary, zpráva četnického kapitána Sekvence. 48 SNA, KÚ BA, k. 255, 1948/1938. prez. 45 46
A bécsi döntés kihirdetése és a magyar honvédség bevonulása közötti napok még számos feszültséget hordoztak magukban. A csehszlovák rendfenntartó erők ottlétük utolsó percéig igyekeztek megőrizni tekintélyüket: leszedették a házakra kitűzött magyar zászlókat, s a legtöbb helyen a bevonuló honvédek tiszteletére emelt díszkapukat is csak titokban lehetett elkészíteni.49 Számos településen konfliktusok forrása volt a hivatalok és üzemek evakuációja, miközben néhány helyen valóságos kettőshatalom alakult ki, hiszen még jelen voltak a csehszlovák hatóságok, de a közrend fenntartásában már a Magyar Nemzeti Tanács helyi szervei és az általuk létrehozott polgárőrségek is részt vállaltak. Utóbbiak szerepe azért is hangsúlyozandó, mert számos helyen ők gátolták meg, hogy a kivonuló hatóságok magukkal vigyék a hivatalok berendezését, vagy épp az élelmiszerraktárak készletét, míg máshol szintúgy nekik köszönhető, hogy a helyi magyar lakosság nem rabolta szét a menekülő cseh telepesek visszahagyott ingatlanjait. A cseh és szlovák lakosság – érthető módon – negatívan élte meg ezeket az eseményeket s a magyar állam nemzetiségi politikáját. Nem csoda, hogy a bécsi döntés kihirdetését követően valóságos népvándorlás indult meg észak felé, amely a visszacsatolás után is folytatódott. Problémát jelent, hogy a mai napig nincsenek birtokunkban pontos adatok a visszacsatolt területeket elhagyó csehek és szlovákok számáról. A szlovák szakirodalom akár százezer menekültről is ír, miközben összemossa a honvédcsapatok bevonulása előtt önként távozók, illetve az új hatalom által erőszakkal (ez lehetett fizikai vagy lelki hatás) elűzött csehek és szlovákok számát. A magunk részéről ezeket a becsléseket enyhén szólva eltúlzottnak érezzük, hiszen a magas számok forrásokkal nem támaszthatók alá, s nem veszik figyelembe a térség demográfiai fejlődését. Mivel az előző időszak demográfiai mutatói alapján az arbitrázsterületen az első bécsi döntés előtt mintegy 910–920 ezren élhettek, az 1938-as népösszeírás pedig 865 ezer lakost talált itt, a térséget november 2-a után elhagyók száma 50 ezer körülire tehető. Máig megválaszolatlan kérdés az is, hogy közülük hányan költöztek el a magyar honvédség bevonulása előtt. Az 1918 után itt letelepedett állami alkalmazottak nagy része (több ezer család) már ekkor elhagyta a területet, de útnak indult a telepesek egy része is (mintegy négyszáz család).50 Ők az október közepén elkészített evakuálási tervek szerint távoztak addigi lakóhelyükről. Az 1938. november 10-e után költözők száma jóval kisebb lehetett, mint azoké, akik a magyar csapatok bevonulása előtt elmentek. Közülük a legnagyobb csoportot azok a telepesek alkották, akiknek a sorsáról viszonylag bő Arról, hogy az egyes településeken mindez hogyan zajlott le, értékes információk találhatók HANGEL idézett művében. 50 Vö. SIMON Attila: Telepesek és telepesfalvak Dél-Szlovákiában a két világháború között. Somorja, 2008, 197. p. 49
ismeretekkel rendelkezünk. A budapesti kormányzat ugyanis már az első bécsi döntést megelőző hetekben nyilvánvalóvá tette, hogy a Trianon előtti állapotok visszaállítására törekszik. Ezt tükrözte a Földművelésügyi Minisztérium 1938. október 9-én keltezett, „Földbirtokpolitikai teendők a felszabaduló Felvidéken” című tervezete, amely a telepesekkel kapcsolatban egyértelműen „az 1938. október 31-ike után betelepült idegen telepesek gazdasági ingatlanjainak megszerzését és ezeknek megbízható magyar birtokosok kezébe való juttatását” irányozta elő. Noha ennek mikéntjét nem részletezte, a leginkább járható útnak az tűnt számára, ha a telepesek többségétől a legrövidebb úton megszabadul. Ezt a célt szolgálta a visszacsatolást megelőző éles hangú propaganda, amely szintén közrejátszott abban, hogy a telepesek egy része nem várta meg a bevonuló honvédeket, hanem önként északra távozott. A helyükön maradt telepesek többségének eltávolításához a visszacsatolás után bevezetett katonai közigazgatás időszaka látszott a legmegfelelőbbnek. Ez a magyar csapatok bevonulását követően megkezdődött, ám differenciáltan haladt, hiszen a helyi szinten meglehetősen szabadon értelmezett s különbözőképpen végrehajtott kormányzati utasítás csupán a cseh és morva telepesek eltávolítását irányozta elő. Miután egy 1938. november 14-én kiadott rendeletében a pozsonyi országos rendőr-főkapitányság a Magyarországhoz csatolt területről Szlovákiába menekülő személyek jegyzőkönyvileg rögzített kihallgatását írta elő, ezekről az eseményekről gazdag forrásanyaggal bírunk. Egyes esetekben tényleg csak a cseh és morva telepeseket űzték el, más helyeken a szlovákok is erre a sorsra jutottak. Ugyancsak változatos volt a telepesek elűzésének eszköztára. A bodrogközieket egy-két nappal a visszacsatolás után Királyhelmecre vitték kihallgatásra, ahol a férfiak egy részét bántalmazták is. Ezután autóbusszal az új államhatárra szállították és átrakták őket szlovák oldalra. A Csallóközben leginkább a megfélemlítés, a zsarolás volt napirenden. Ilyenkor az összedoboltatott telepeseknek ultimátumot adtak, hogy 24 vagy 48 órás határidőn belül pakoljanak össze és hagyják el a telepet, máskülönben sem személyükért, sem javaikért nem vállalnak felelősséget. Az ilyen akciók végrehajtói nem annyira a reguláris katonai erők, mint az egyenruhába öltöztetett szabadcsapatok voltak. Fizikai erőszakra azonban csak a legritkább esetben került sor, halálos kimenetelű incidensről pedig csak a Párkány melletti Köbölkút kolóniáról van tudomásunk, ahol a bevonuló magyar csapatokkal fegyveres összetűzésbe került legionáriusok közül ketten az életüket vesztették. A helyi magyar lakosság telepesekkel szembeni magatartásról viszonylag keveset tudunk, ám az bizonyos, hogy a Deák által leírt, a szlovák telepesek ellen a „fanatizált lakosság által vezetett barbár támadásokból” aligha igaz valami. A magyarság, amely kétségkívül örömmel, olykor kárörvendően szemlélte a telepesek kálváriáját, leginkább anyagi hasznot remélt az eseményekből, hiszen a lakóhelyüket elhagyó kolonistáktól jóval áron alul jut-
hatott bútorokhoz, gazdasági eszközökhöz. Sőt, mint azt például Hajmáspuszta vagy Macháza kolóniák esete mutatja, az impériumváltás zűrzavarát kihasználva a lumpenrétegek nem riadtak vissza az elhagyott telepesvagyon fosztogatásától sem. A telepesek elleni általános agresszióról azonban ezek ellenére sem beszélhetünk. Összegzés Összességében tehát elmondható, hogy a bevezetésben kiindulópontként említett vádak nem állják meg a helyüket. A szlovákiai magyarok között sem a bécsi döntés előtt, sem utána nem volt számottevő befolyása a fasiszta, illetve náci nézeteknek. Ha voltak is ilyen beállítottságú egyének, azok kivételszámba mentek. Az Egyesült Magyar Párt végig kitartott a parlamentáris demokrácia eszköztára mellett, a lakosságot sohasem szólította fel erőszak alkalmazására és a törvények megsértésére. S miközben 1938 októberében, a nemzeti érzések konjunktúrájának közepette a szlovákiai magyar társadalom döntő többsége (beleértve a korábbi aktivistákat és baloldaliakat is) már nyíltan az anyaországhoz való visszatérés mellett foglalt állást, attól a faji és politikai intoleranciától, amit a korabeli Európában a nemzetiszocializmus képviselt, távol tudta magát tartani. Ebben a kérdésben a három nagy politikai irányvonal holdudvarába tartozó magyar értelmiség körében nem volt vita, hiszen a jobboldali publicista Szvatkó Pál éppúgy elhatárolódott a nácizmustól és a vezéreszmére épülő állam ideájától, mint a szociáldemokrata érzelmű Szalatnai Rezső vagy a kommunista Fábry Zoltán. Ezt az idegenkedést Szvatkó a követezőképpen fejezte ki: „… világnézetben és a demokráciáról alkotott felfogásunkban más úton haladunk és nem oszthatjuk a német ’Führerstaat’ faji és politikai előítéleteit.”51 Hogy a köztársaság felbontásában a magyar törekvéseknek milyen súlyuk volt, azt patikamérlegen kellene kiszámolni, ám hogy a republikát nem a magyar érdekek robbantották szét, az bizonyos. Ez még akkor is igaz, ha a magát nemzetállamként hirdető ország magyar tradícióktól idegen alapokra épülő állameszméjével sohasem tudott azonosulni. Amikor lehetőség nyílt a határrevízióra, ösztönösen annak igenlése mögött sorakozott fel, de furcsa is lett volna, ha nem azt az államot választja, amelyhez kultúrája, hagyományai, nyelve kötötte. A Magyarországhoz került szlovákokat, különösen a telepeseket ért fizikai vagy szóbeli agresszió viszont jogos sérelme a szlovákságnak, s csúfítja a visszacsatolt területek birtokbavételének békés és örömteli jellegét. Az 51
Idézi FILEP Tamás Gusztáv – G. KOVÁCS László: Egy európai polgár emlékezete. Arcképvázlat Szvatkó Pálról. In: uők (szerk.): A változás élménye. Válogatott írások. Pozsony, 1994, 21. p.
egyedi, s legtöbbször a hadsereg tagjai vagy más fegyveres csapatok által elkövetett túlkapások azonban nem a helyi lakosság lelkiismeretét terhelik, noha – mint jeleztük – ők is megnyugvással fogadták a telepesek távozását. Nem vitatjuk az összefüggéseket, azt, hogy a cseh és szlovák társadalmat 1938-ban, majd a háború éveiben érő trauma minden bizonnyal közrejátszott Csehszlovákia 1945 utáni nemzetiségi politikájában. Ám azok az állítások, amelyek a szlovenszkói magyarok 1938-as szerepével indokolják az ellenük 1945 és 1948 között foganatosított intézkedéseket, még akkor is félrevezetőek, ha tudjuk, hogy az első bécsi döntést és annak következményeit szlovákok ezrei élték meg valós sérelemként. A tanulmányunkban felvonultatott szempontok ugyanis azt igazolják, hogy a szlovákiai magyarok 1938as vélt vagy valós bűnei semmiképpen sem tartoznak egy súlycsoportba azzal az állami agresszióval, amely 1945-től kezdődően három éven át zúdult a Csehszlovákiában élő magyarokra, s amelyeknek nem más volt a céljuk, mint a magyar közösség felszámolása.
