Egyházközségi hírlevél

Egyházközségi hírlevél ÉVKÖZI 13. VASÁRNAP

***

2016. június 26.

OLVASMÁNY: 1Kir 19,16-19-21: Ha az Úr kiválaszt és feladatra hív, akkor radikális döntésre, és rendkívüli változás elfogadására van szükség. Elizeus mindennél többre értékeli, hogy Illés nyomdokaiba léphet. Mindent felszámol, ami eddigi életéhez tartozott, tudja, hogy valami egészen új kezdődik. Ezért is ad búcsúcsókot atyjának és anyjának. Lezárja a családi kapcsolat eddigi dominanciáját. Elizeus neve is programot hordoz: Isten megsegít; vagy: Isten az üdvösségem. Ilyen radikális váltás lehet az ember életében, amikor szembenéz a bűnnel, és szakít azzal, illetve tudatosul benne egy, az életét eddig erősen befolyásoló tévedése, amelyet ezután már mer tévedésnek nevezni. SZENTLECKE: Gal 5,1-23-18: Szent Pál nem kevesebbet állít, mint azt, hogy Jézus előtt és Jézus nélkül nem volt és nincs szabadság. Tehát az nem szabadság, amelyet a Jézussal való kapcsolat lazításakor érzünk? Aki Jézust a saját szabadsága akadályozójának véli, annak sohasem volt élő, valódi kapcsolata Jézussal. Nagy a felelősségünk abban, hogy Jézust magát közvetítsük gyermekeink számára. Mert ha egy jézusimitációval volt kapcsolatuk, akkor előbb-utóbb kitörnek ebből a helyzetből, és ámokfutásba kezdenek a vélt szabadság irányába. Jézus nem a mi bonyolult rendszerű, és érdekvezérelt pszichénkben található, hanem az Egyházban. Úgy, ahogy az Egyház nyújtja át nekünk. Az Egyház iránti engedelmes, tanulékony, alázatos attitűd nélkül legfeljebb saját magunk rögeszméivel, de nem Jézussal leszünk kapcsolatban. Jézus arról beszél, hogy az Isten országa van köztünk és bennünk. EVANGÉLIUM: Lk 9,51-62: Jézus a krisztushívő (katolikus) magatartásról tanít. Gyengédség és megértés szükséges a még távollévők iránt. Ne jól megfontolt egyéni érdekből csatlakozzunk Jézushoz. Ne keressük a döntést halogató okokat. Ne osszuk meg szívünket. A fontolgató, számítgató fél szív kevés Jézusnak.

Szent Ágoston: Még a Szentírásnak sem hinnék, ha nem az Egyház adta volna kezembe. Másutt: Nem lehet Isten atyja annak, aki nem tekinti anyjának az Egyházat. Szent Fausztina: Édes Jézusom, még neked sem hinnék, ha mást mondanál, mint az Egyház. P. Hován Ágoston: Nagyon eltévedünk világi krisztushívő hívatásunkban, ha nem értjük, hogy gyakran be kell térnünk a templomokba, és tisztelnünk meg becsülnünk kell a klerikusokat. Ha ezt az alapot nem építjük ki gyermekeink szívében, akkor a legszánalmasabb lélekvesztővel küldjük ki őket az élet viharos tengerére. (A pap vagy püspök hivatala messze nagyobb tiszteletet érdemel, mint az általunk szimpatikusnak és kevésbé szimpatikusnak ítélt személyisége. Itt is különböztetni kell a SZEMÉLY (aki által, és a felszenteltség révén az, aki) és a személyiség (amire egyéni képességei szerint jutott) között. Egyetlen papban vagy püspökben sem lehet egy katolikusnak bűnhődés nélkül megtámadnia a papi SZEMÉLY-t.) Egy közösség sohasem az ellenszenves személyt, hanem a papot űzi el, ha gyűlölködve írogatják a feljelentő leveleket.

Petro Malczuk Herkulán, kijevi ferences érsek: Nagy szégyen, ha mi csupán tetteink hirdetésével akarunk dicsőséget kivívni magunknak, de elutasítjuk a megaláztatás és a szenvedés csendes, lélekerősítő jelenlétét.

Miért van az, hogy Jézus az Egyházban teszi teljesen elérhetővé magát? Miért akar az Egyház által és nem egyéni felfogóképességünk és bonyolult pszichénk rendszerén keresztül érkezni? Miért van az, hogy a hit útján jön, és nem az érzelmeink ingatag rendszerén? Miért van az, hogy semmit sem ér a vele kapcsolatos érzelmeink turbózása, ha elmaradnak a hit hősies cselekedetei: az egyenesszívűség, a jellem és az áldozat, melyeket magasan föléje értékelünk a merő vallási szórakozásnak? A válasz a kérdésekben van.

ÉVKÖZI 12. VASÁRNAP

***

2016. június 19.

OLVASMÁNY: Zak 12,10-11; 13,1: Zakariás próféta – aki a babiloni fogság után buzdította a népet a templomépítésre, és a Messiás várására – Jézusról és az Egyház születéséről beszél. Jézust elutasítják, elvetik, méltatlanul bánnak vele. Ám aki később ezt meggyászolja, és a szívébe engedi azt, akit eddig elvetett, arra kiárad az irgalom és a béke. Az Egyház születése mutatja, hogy ez a felismerés és ez az átalakulás hogyan megy végig annak a háromezer embernek a lelkében is, akik az első Pünkösdkor az apostoloktól elnyerik a keresztséget. SZENTLECKE: Gal 3,26-29: Nagy lehetőség rejlik abban, ha őszinte és erős a Jézus Krisztusba vetett hitünk: Isten fiainak érezhetjük magunkat. A döntő kérdés a hit milyensége és mértéke. A krisztusi életnek fokozatai vannak. Az első, amikor a közösségen, mint emberi kapcsolatrendszeren van a hangsúly. Mindenáron jól akarjuk érezni magunkat, keressük az alkalmakat, hogy rendezvényeket tartsunk. Voltaképpen önmagunkat ünnepeltetjük. A második fokozat, amikor egyéni és közösségi buzgalmunk már az egyház liturgikus cselekményei felé fordul: Úrnapja, nagyheti szertartások, keresztelés, bérmálás, papszentelés, stb. S a harmadik fokozat, amikor közösségben mondjuk ki személyes hitünket Jézus Krisztussal kapcsolatosan, s nem bántjuk azt, ami neki oly kedves, nevezetesen az Egyházat. EVANGÉLIUM: Lk 9,18-24: Feltehetjük a kérdést, hogy a megváltó áldozattal járó szenvedés Jézus feltámadásával lezárult, ez csak a feltámadás előtti Jézushoz tartozott, vagy áttevődik a tanítványokra és az Egyházra is? Bizony az a helyes reflexió, ha a megtisztulást és áldást hozó szenvedést az Egyházhoz tartozónak valljuk, éppúgy, mint a feltámadás megélését, hirdetését és közvetítését is. Ez a kettő csak együtt értelmezhető. Tévútra vezet az az elvárás, miszerint az Egyházban csak örömmel és boldogsággal szabad találkozni. Ez veszélyes felszínességet alakít ki. Mint ahogy tévútra vezet az is, ha boldogtalanul benne maradunk az áldozatainkban, s nem találkozunk a feltámadást hozó irgalmas isteni öleléssel. Jézus nem azért kérdezte tanítványait, hogy kinek tartják őt az emberek, mintha ezt nem tudta volna. Világosan látta a farizeusok szándékát, köztük az őt vendégül látó Simonnak belső

gondolatait. Jézus pontosan tudta, hogy mi lakik az emberben. Nem naiv várakozással vonult be virágvasárnap Jeruzsálembe. Azért érdeklődött tanítványaitól, hogy feltehesse nekik a második kérdést: „És ti kinek tartotok engem?” El tudtok-e határolódni a megváltásra nagyon rászoruló tömeg felszínes, egoista látásmódjától? Ki tudtok-e lépni abból? Megérintette-e már mindaz, amit mellettem tapasztaltatok a szívetek legmélyét? Mit reméltek tőlem? Péter személyes hitvallásával mindannyiuk nevében szól: Te vagy a Felkent, te vagy a Messiás. Ez az első és nélkülözhetetlen lépés Jézussal kapcsolatosan. Ezután következik a második lépés. Mit tekintek én megváltásnak. Mit várok voltaképpen Jézustól? Könnyebb életet, vallásos szórakozást? Keresztény baráti bulikat? Azt, hogy kivételezzen velem? Péter e szép vallomása után még elutasítja azt, hogy Jézus elerőtlenedjék a szenvedésben, majd karddal támad a Jézust bántó szolgára, Málkusra. Csak lassan hatja át az életét Jézus létének valódi ereje, amely emberi gyöngeségében avatja hőssé Pétert, amikor már más övezi fel, kiterjeszti karját, és oda megy, ahová nem a saját akarata vezeti. A krisztusi élet akkor kezdődik, amikor váratlan megjelenéseivel, akaratommal ellentétes igényeivel, vélt igazságomat és boldog megszokásaimat feladva – Ő vezethet engem.


***

2016. június 12.

OLVASMÁNY: 2Sám12,7-10,13: Dávid emberi nagysága akkor csúcsosodik ki, amikor bátran szembenéz emberi gyengeségeivel. SZENTLECKE: Gal 2,16.19-21: Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem, vallja Szent Pál. Csak ez a metamorfózis hozhat ki a tetszhalott állapotból. EVANGÉLIUM: Lk 7,36-8,3: A helyes fordítás: Mivel sok bűne bocsánatot nyert, ezért nagyon szeret. A valódi – másokért áldozatot hozó – szeretet a bűntől (gőgtől, hiúságtól, önimádattól) való szabadulás jele. Másképpen: először van a bűntől való szabadulás, utána lehetséges a tettetés, megjátszás nélküli szeretet. Ferenc pápa nem érti az Evangéliumot? Ferenc pápa nem érti Jézust? S valójában mit szorgalmaz Ferenc pápa? Van egy elgondolkodtató analógia. VI. Pál pápa, amikor közreadta a Humanae vitae kezdetű pásztorlevelét, nagyobb felzúdulás következett be a katolikus világban, mint amit most tapasztalunk Ferenc pápa migránsokkal kapcsolatos következetes tanítása miatt. A Humanae vitae miatti felháborodás következményeképpen az Egyház Nyugaton elveszítette hívei kétharmadát. Ők jobbára ma már liberális, többszörösen elvált, szinkretista vallást és mentálhigiénét valló emberek, akik Jézusra elvétve sem hivatkoznak. Pedig mit kérdezett VI. Pál? Tényleg ki kell venni a Teremtő kezéből az emberiség jövőjét? Fennmarad a szexualitás isteni eredete és méltósága, ha a fogamzásgátló tabletták segítségével unaloműző szórakozássá, profittermelő üzletággá alakítjuk azt? Anyává fognak nevelődni a lányaink? Hogy fog kinézni a családok állapota harminc év múlva? Miképpen károsítja majd ez a gyermekeket? Szabad ilyen mértékben belenyúlni a természet rendjébe? Nem válik hosszú távon biológiailag és lelkileg meddővé az emberi faj? Ma már csendesen, minden józan ember megjegyzi, hogy a pápa próféta volt.

S mit mond Ferenc pápa? Az fakad számunkra az Evangéliumból, hogy gesztust kell tenni arab testvéreink felé. Ők a keresztes háborúk és a gyarmatosítások miatti előítélettel, meg az állati életformánk miatti megvetéssel viszonyulnak hozzánk, s mindenkit kereszténynek gondolnak Európában. Mit kér Ferenc pápa? Álljunk oda mi, katolikusok az arab, muszlim bevándorlók elé és mondjuk ki: Mi testvérek vagyunk! Egy Atya gyermekei. S mi, keresztények nagyon szeretünk benneteket. Kérlek, válaszolj erre! Ha a válasz elutasító, akkor akár a „rázzátok le a port lábatokról” jézusi tanács is követhetővé válik számunkra. Tetszik, nem tetszik, az arabok nagy számban már itt vannak, és itt is maradnak. Ezért nem tehetjük meg, hogy nem mondjuk ki azt, amit Jézus is mondana, és nem tehetjük meg, hogy az első gesztus ne tőlünk származzon az egyetemes felebaráti szeretet elve szerint. A Humanae vitae miatt gyorsan ítélkező, következetlen, igénytelenül gondolkodó emberek támadták a pápát. Most sincs ez másképpen. Tudomásul kellene venni, hogy nincsen iszlám, csak iszlámok vannak. Az iszlám világ pont olyan összetett, mint a keresztény. Az arabok között pont annyi a hitetlen, mint a keresztények között. Az a keresztény védi legelszántabban a vallási formákat, aki nem rendelkezik mással, akinek nincsen a szívében Jézus. (Nem is tud beszélni róla.) Az ember egyetemes volta miatt ugyanez a jelenség fellelhető az araboknál is. Azt is tudni kell, hogy az arab világ mögött éppúgy ott van az ő rejtett háttérhatalmuk (hitetlen sejkek gazdasági érdekcsoportja), ahogy a mi tudatunkat is manipulálja a szabadkőműves háttérhatalom. S ez a kettő biztos, hogy együttműködik. A Humanae vitae elleni „katolikus” lázadás egy szánalmas, erőtlen, önellentmondásos keresztény réteget alakított ki. Félő, hogy Ferenc pápa jelenlegi „katolikus” elutasítása hasonló „eredménnyel” fog járni. Az sem véletlen, hogy az Irgalmasság Szentévében erősödik a katolikusok között az irgalmatlanság és az evangélium iránti tompaság. Bár az ilyen folyamatok mindig együtt járnak a tisztulással is.


2016. június 5.

OLVASMÁNY: 1Kir 17-17-24: Akár azt is gondolhatnánk, hogy a történelemben az első leírást olvassuk a mesterséges lélegeztetésről, amikor Illés háromszor a holt fiúra borul, s úgy kelti életre. Természetesen, többről van itt szó. Illés mintegy közvetítette azt a Lelket, amely megszűnt a fiúban. Bárcsak minden édesapa felismerné, hogy ő az igaz Lélek közvetítője kell legyen gyermekei számára. Nagyon bennünk marad mindaz, amit szüleink közvetítettek: a bűneik miatti sérülés is, de az áldott állapotukból fakadó áldásuk is. SZENTLECKE:Gal 1,11-19: Szent Pál több esetben is elmondja egykori bűnös állapotát okulásul, és azért, hogy belássuk, Isten nem büntető, hanem gyógyító Isten. Szent Pál a damaszkuszi látomásban azzal szembesült, hogy miközben Isten egyházát (és papjait) üldözi, magát a gyógyító Istent akarja kiiktatni, és saját sérült önmagát akarta helyettük ajánlgatni. EVANGÉLIUM: Lk 7,11-17: A naimi özvegy azzal, hogy elveszítette fiát is, teljesen a társadalmon kívülre szorult. Nincs többé támasza. Jézus visszaadja az ő támaszát, de a történet egyben arra is int bennünket, hogy az Egyház közösségében senki sem maradhat támasz nélkül. Nem magunkért vagyunk keresztények, hanem azért, hogy az Egyház áldásos tevékenységének cselekvő részesei legyünk.

Az emberi nem rehabilitációja voltaképpen Mária szeplőtelen fogantatásával elkezdődött. Őbenne helyreállt az emberi természetnek az az épsége, amely az ősi teremtéskor megvolt. Mária mennybevételével pedig a teremtett emberi lét olyan szintet ért el, amely messze meghaladja a teremtéskor nekünk juttatott épséget. A keresztelésben visszakapjuk az emberi természet épségét, hogy végighaladhassunk azon a kegyelemmel kísért fejlődési úton, melynek betetőzése az üdvösség. A Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Szívének ünnepe evidencia. XII. Piusz az ünnepet bevezető bullájában, 1944-ben kifejti, hogy Mária valamiképpen részese annak a hüposztatikus egységnek, amely a szentháromságos személyek között fennáll. Így a Jézus Szíve ünnep mellé odakívánkozik Mária Szeplőtelen szívének ünnepe is. Ezzel azt valljuk, hogy Mária azzal az anyai szeretettel, amellyel Jézust gondozta, a mennyből minket is oltalmaz. Mária nem csupán Jézusnak, de Jézus testvéreinek, azaz nekünk is anyánk. A búcsú a dogmafejlődés tipikus eredménye. A búcsúnak látszólag nincs előzménye sem az ószövetségben, sem az ősegyház életében. A búcsúra való reflexió a VI-VIII. században vált szükségessé, amikor az ősegyházi bűnbocsájtási rendet felváltotta a középkori. A korai egyházban a keresztség volt alapvetően a bűntörlő szentség. A keresztség utáni súlyos bűnöket meghatározott nyilvános rend szerint kellett levezekelni, mert ehhez volt kötve a feloldozás. (Figyelem: Nem a bűnbevallás volt nyilvános, hanem a jóvátételi rend!) S a vezeklő a püspök által nyert feloldozás révén részesült ismét a pax cum ecclesia áldásában. A középkor kezdetétől, s főleg a virágzó középkorban a feloldozásban nem kapott hangsúlyt már az egyéni jóvátétel, elég volt a bánat (amely kifejeződött a bűnök megnevezésében is) és a feloldozás. A kezdeti egyházban a bűnök által okozott sérülést gyógyította a hosszas vezeklés. A középkortól meg kellett találni a helyes reflexiót arra a jelenségre, hogy minden megbocsájtott bűnnek van visszamaradó hatása, minden bűn sérülést okoz a lélekben, minden befogadott bűn roncsolja a személyiséget. A középkor bűnbánati gyakorlata nem visszalépés volt, hanem fejlődés. Az egyéni jóvátételi küzdelem helyett fontosabb szerepet kapott a közösségi hatás. Miképpen tud gyógyítani a közösség, vagyis az Egyház? S ekkor a dogmafejlődés áldásaként kikristályosodott a búcsúról szóló tanítás. A megbocsájtott bűnök visszamaradó sérülését az Egyház képes gyógyítani, amennyiben a gyógyításért folyamodó a pax cum ecclesia állapotában van

ÚRNAPJA

***

2016. május 29.

OLVASMÁNY: Ter 14,18-20: A papság eredete messze Jákob Lévi, Mózes és Áron elé nyúlik vissza. Voltaképpen a papság eredete a teremtésben alapozódik. Melkizedek származásáról, személyéről igen keveset tudunk. De nem is az a fontos, hanem az, hogy megjeleníti a

papságnak ősidőktől fogva az emberhez kötött valóságát. Melkizedek, aki a pap ősi típusa, az eget és a földet teremtő magasságbelit dicséri, s Ábrahámot magasztalva túllát neveltetésén, kulturális berögzültségén. Azzal, hogy kenyeret és bort hozott az igaz Isten szolgájaként felismert Ábrahámnak, rámutatott azokra a jelekre, amelyeken keresztül Jézus újjáteremti, jelenlétével átlényegíti a halódó világot. SZENTLECKE: 1Kor 11,23-26: Az Egyház Szent Pál testamentumát vette át az Eucharisztikus imádsággal kapcsolatosan, vagyis kihangsúlyozza az „értetek adatik” és az „ezt tegyétek emlékezetemre” közléseket, amelyeket nem hoz Máté és Márk. Jézus tehát nem tőlünk függetlenül cselekszik, mint a mitológiák istenei, hanem értünk, bennünk és általunk. EVANGÉLIUM: Lk 9,11-17: A csodálatos kenyérszaporítás történetében a galileai tömeg Jézussal kapcsolatosan megrekedt egy szinten. Sokkal több volt a történetben, mint amit a tömeg megértett belőle. (Olykor sokkal több lehetőség van egy szentáldozásban, mint amennyit mi abból megragadtunk.) A megértéshez kell a látás, a látáshoz kell fény. (Az empirizmus abban téved, hogy ezt az alaptételt nem mondja ki.) E kettő adva volt a kenyérszaporításnál. Azonban a mélyebb megértéshez az is szükséges, amit a fogalmak közvetítenek. „Örök élet, mennyei kenyér, én vagyok az élet... stb.” – ezek Jézusnál alapfogalmak, a hallgatóknál azonban ismeretlenek. Hogy Jézus fogalmai életre keljenek bennünk, nem annyira a tanulás szükséges, mint a hosszas és még hosszasabb elidőzés Jézus csendjében. Ilyen lehet az áldozás utáni csend és a szentségimádás.

A teremtett világ konszekrálása (az isteni élettel való átlényegítése) elkezdődött Jézus megtestesülésével. A kenyér és a bor ugyanezt a konszekrálást folytatja. Úgy gondoljuk, hogy a konszekráció folyamata csak azokat érinti, akik áldoznak. Holott annyira szoros kapcsolatban vagyunk a világgal, annyira részei vagyunk a teremtésnek, hogy a mi átlényegülésünk az egész világon lenyomatot hagy. Ehhez azonban valóban úgy érdemes áldozni, hogy az ne csupán olyan találkozás legyen Jézussal, mint amit a csodálatos kenyérszaporítás kudarcos galileai tömege élt meg. Az esendő szentáldozásban nem az élet kenyerével találkoztunk, ha nem jobbult, nem igazult valamelyest „egyéni” szentáldozásunk által a teremtett világ. Mert nincs egyéni szentáldozás, csakis közösségi. A magunkban maradás, a magunkért gürcölés, az önző látásmód számtalan esetben lelepleződik. Hallunk megvető kijelentéseket a hinduk jógájáról, mintha a Teremtő kifejezetten rosszat akart volna a hinduknak. Mintha olyan eszközt adott volna nekik, amely csak a sátán felé vezetheti őket. Isten pont úgy szereti a hindut, mint a katolikust. Sőt, pont úgy szereti a moszlim arabot, mint a magyar katolikust. Nekünk nem az arabtól kell óvni életünket, jövőnket, kultúránkat, hanem az erőtlen, alakoskodó kereszténységtől. Ha erős lenne Jézussal a kapcsolatunk, semmitől sem félnénk. Nincs egyéni szentáldozás, csakis közösségi. Ha ezt megértenénk, akkor megértenék a szentáldozás és a szentségi házasság összefüggéseit is, valamint a halálos bűn fogalmát, és az ahhoz társuló szentségtörő áldozás mibenlétét is.

Gigler Károly: Vannak emberek, akik csak akkor hódolnak meg, ha a nagyság érzékelhető, lenyűgöző formában hat rájuk. S milyen könnyű ezzel visszaélni! Minden szélhámos ezzel operál. Sikeresnek, lenyűgözőnek mutatja magát. Az élő hit azonban védetté tesz bennünket, s megadja a tisztánlátást.

SZENTHÁROMSÁG VASÁRNAPJA

***

2016. május 22.

OLVASMÁNY: Péld 8,22-31: Felemelő stílusban ír az ószövetségi szent költő a Szentlélekről. Ő az Isten vidám és szépséges teremtő bölcsessége, aki Isten színe előtt játszadozik és örömét leli abban, hogy az emberek között lehet. Nincs vidámság, nincs öröm, nincs egymásra találás, ha a Lelket elűzzük magunk közül. Ő nem vágyik másra, csak arra, hogy ne egymást ünnepeljük, ne a magunk fals és dilettáns ítéleteivel osszuk a halált, hanem fogadjuk el Őt olyan hírnökként, aki mindig tud újat és megújítót mondani magáról az életről, és az életet fenntartó szeretetről. SZENTLECKE: Róm 5,1-5: Szent Pál nem kegyelmekről, hanem „a kegyelem”-ről beszél, amelyhez Jézus Krisztus által jutottunk. Mi ez „a kegyelem”. Az, hogy Jézus révén Isten életében részesülhetünk. Van, aki úgy érzi, neki nincs ilyen ambíciója. Elég számára csupán az emberi élet. Csakhogy az emberi élet sem az ő saját produktuma, nem ő rakta össze saját magának. Saját akarata és együttműködés nélkül kapta. Ám el is veszítheti. Így mondta Szent Ágoston: „Aki megteremtetett téged a te beleegyezésed nélkül, nem fog téged üdvözíteni a te együttműködésed nélkül.” Jézus révén részesülünk az isteni életben, amely nem más, mint egyszerűen maga az ÉLET. EVANGÉLIUM: Jn 16,12-15: Az evangélium elvezet ma bennünket az Atya megértésének és szemlélésének a lehetőségéhez. Ahhoz, hogy a forrást szemléljük, el kell oda jutni. Sokszor a lélekemelő látványt nyújtó gejzír szemléléséhez a patak meder, majd az egyre erősödő hang bizonyossága vezet el. A Jézusra figyelő és belőle táplálkozó élet, amely enged a Lélek megújító kezdeményezéseinek, eljut a szeretet és az élet forrásához. Lehet, hogy ama utolsó napon még nem érkeztünk meg, de úton voltunk, s ez elég lehet nekünk.

Judit nővér. Csak egy évig volt egy feladat révén munkakapcsolatom Judit nővérrel. Mégis elmondhatom, hogy erős üzenet érkezett tőle. S ez így szól: Ne a velem kapcsolatos érzelmeiteket ünnepeljétek, hanem a bérmálást, a pünkösdöt, az elsőáldozást, az Úrnapját, mégpedig teljes közösségben az Egyházzal és a Szentlélekkel. Odaadóan szervezzétek a napközis tábort és a nyári foglalkozásokat, hogy azok is részesedjenek az asztalról lehulló morzsákból, akik eddig nem voltak veletek egy asztaltársaságban. Ne szégyenítsétek meg Jézus Egyházát és a Lelket testetekben hiú érzékenyéggel, sértődésekkel, testvéretek elleni gyalázatos stílusú, alattomos levelekkel. Értsétek meg, hogy mire hív benneteket az Úr! Nem önmagatok és egymás ünneplésére, hanem a Jézus áldozatában való mind teljesebb részvételre.

Gál Ferenc: A Szentháromságban Isten lényének teljességét ismerhetjük meg. Az Atyáról Jézus tanúsítja, hogy benne a tekintély, a szeretet, a gondoskodás nem csupán elvont tulajdonság, hanem személyes lét. A Szentháromsághoz tartozik a fiúság, mint örökké friss, viruló, termékeny élet. S benne van a mindent fenntartó, mindent egybeszövő és éltető Lélek. Az apostoli egyház hite szerint: Jézus által jutunk az Atyához, a Szentlélekben. Néri Szent Fülöp: Isten szeretetét nem lehet rövidebb és igazabb úton megnyerni, minthogy lemondunk önmagunk szeretetéről és a világ dolgaihoz kötő erőteljes, vágyakozó ragaszkodásról. Ha önmagunk hiúságra és érzékenységre ösztönző szeretetéről lemondunk, akkor nyerjük el azt a helyes önszeretetet, amely nem más, mint az, hogy már Isten akaratát szeretjük önmagunkban. E nélkül folyamatos tévedésben vagyunk gondolataink, szavaink és tetteink erkölcsi megítélése terén.

PÜNKÖSD

***

2016. május 15.

OLVASMÁNY: ApCsel 2,1-11: A Szentlélek különleges közösséggé formálta azokat, akikre kiáradt kegyelmével. Nyelveken kezdtek beszélni, vagyis a lélek öröme a kialakult történelmi beszédtől eltérő formai alakot nyert. A Feltámadottról tanúskodó igehirdetést pedig mindenki a saját anyanyelvén vélte hallani. Íme, a Krisztusban való igazi közösség megnyilvánulása, amelyet a Szentlélek alkotott meg, és Ő alkot meg azóta is mindig és mindenhol. SZENTLECKE: Róm 8,8-17: A római levél Szent Pál leggondosabban megírt teológiai tanítása. A 8. fejezetben megkülönbözteti a testi embert és azt, aki a Lélek szerint él. A testi embert saját érzelmei vezetik, voltaképpen mindig önmagáról beszél és önmagát mutogatja. A lelki ember az Egyházról beszél és Jézus feltámadásáról. Átadja magát a Lélek irányításának. Ez bizonyos kivetettséget jelent a mulandó világi értékrend ítélkezései szerint, viszont megadja az Életbe és a Lényegbe való begyökerezettség nyugalmát. EVANGÉLIUM: Jn 14,15-26: Az evangéliumok Jézus mennybemenetelével, a tanítványoknak szóló missziós küldetés kihirdetésével és azzal az ígérettel zárulnak, hogy az Úr tulajdon Lelke révén mindig velünk marad. Ez a Lélek konszekrálja a kenyeret és a bort, és teszi lehetővé, hogy valóban Jézushoz kapcsolódjunk. Nem csupán az áldozás aktusa révén, hanem azáltal, hogy a Lélek egyetlen közösségbe formál minket. Jézus ígérete szerint a Lélek megtanít mindenre minket és eszünkbe juttat mindent. Ez a minden az az örökkévaló Lét, amely a Szentháromságból árad ki miránk, teremtményekre.

A teremtés forrása, létben tartó oka és végső célja a Szentháromság. Az Egyház teológiai gondolkodása a Szentháromságról 381-ben, a Nícea-Konstantinápolyi zsinaton teljessé vált hitvallási formula révén kialakult. Ennek része volt a Szentlélekről szóló tanítás: „Hiszek Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és a Fiútól származik...”

Szent Ágoston szerint az Atya a forrás, a Fiú a lényeg feltárulkozása, a Szentlélek a kapcsolat. A Szentlélekről – hogy jobban megértsük Őt – fontosak az alábbi állítások. A teremtéskor az őskáosz felett teremtő erővel kiáradt a Szentlélek. Jézus megtestesülése a Szentlélek tevékenysége, és a Szentlélek támasztotta fel Őt. A szentségek erejét a Szentlélek adja. Keresztségünket Ő teszi teljessé. Az ókori görög gondolkodás markánsan különböztetett lényeg és létezés, személy és személyiség, ouszia (lényeg) és hüposztaszisz (a lényeggel összekapcsolt lét), valamint a lényegtől elszakadt létezési mód között. A lényeggel összekapcsolt lét olykor idegen abban a világban, amely hátat fordított az Istennek. A názáreti Jézus emberségét és a Logoszt a Szentlélek szövi két természetű egy Személlyé. Mária fiának és az örök Atya Fiának egysége a Szentlélek alkotása. A Szentlélek által nemcsak közünk lesz a lényeghez, de belőle kezdünk élni. Kezd kialakulni a hüposztaszisz köztünk és az Atya között. Pasztorális szempontból a következőképpen közelíthetjük meg a Szentháromságot, illetve a Szentlelket. (Kerülve persze a modalizmust, amely tévesen állítja, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek mindössze egyazon lényeg megnyilvánulásának más-más módja.) Nekünk szükségünk van Istenre, mint Atyára, hogy világos legyen számunkra a Teremtő-teremtmény reláció. Szükségünk van Istenre, mint Jézusra, akiben, és aki által egyesülhet emberi természetünk az istenivel. Szükségünk van Istenre, mint Lélekre, aki kapcsolatban tart bennünket a LÉNYEGGEL és hozzáköti az életünket. Növekedésünket a Lélek adja.

Nazianzi Szent Gergely: A fél szívvel hozott áldozat vérzik, csak a teljes szívvel hozott áldozat lángol. Add, Uram, hogy akaratodat még az előtt szeressem, hogy megismertem.

HÚSVÉT 7. VASÁRNAPJA

***

2016. május 8.

MENNYBEMENETEL ÜNNEPE OLVASMÁNY: ApCsel 1,1-11: Az ember a teremtés csúcsa, a mennyország pedig a teremtés célja. A mennyország nem hely, hanem az az állapot, amelyben Isten teljesen megnyilvánulhat számunkra. A mennyország ott van, ahol a megdicsőült Krisztus van. A mennyország folyamatosan növekszik, hiszen Krisztus titokzatos teste még nem érte el a teljességét. (Még születnek emberek.) A mennyország iránti erős vágy nélkül nem lehetünk boldogok, nem lehet helyes irányú az emberi kibontakozásunk. A mennyország iránti erős vágy nélkül nem lehet helyes az iránytartásunk. Jézus nem passzív várakozásra kényszerítette tanítványait, hanem a missziós paranccsal a világba küldte őket. Ha szeretettel vagytok egymás iránt, akkor lesz

teljes bennetek az én szeretetem, mondta. Csak akkor bontakozik helyesen bennetek a teremtés története, ha másokat is hozzásegítetek ehhez a történethez. A világ azzal kérkedik, hogy bármit elérhet. Ha Jézust kihagyja, a „minden” semmivé változik. SZENTLECKE: Ef 1,1723: Senki se vállalkozzék arra, Szent Pál efezusiaknak írt levelében található himnusz után, hogy a mennyországról írjon. Csak olvassa újra és újra, aztán kezdje újból. EVANGÉLIUM: Lk 24,46-53: A szinoptikusok visszafogottam, szinte szemérmesen írnak Jézus mennybemeneteléről. Csak Lukács szemléltet. Máténál Jézus utolsó szavai: Én veletek vagyok minden nap a világ végéig. Márk rövid utalást tesz arra, hogy Jézus visszatért az Atya dicsőségébe, de kihangsúlyozza, miközben az apostolok hirdették az Evangéliumot, Jézus velük volt. János nem tudósít a mennybemenetelről. Viszont folyamatosan hangsúlyozza, Jézus második eljövetelére készüljünk, ám addig Jézus közöttünk hagyta az Ő lelkét, hogy általa éljünk. Látszik, hogy az ősegyház igehirdetésében Jézus jelenvalósága, s annak megtapasztalhatósága nyer erős állítást. Szent Ágoston írta: „Jézus úgy testesült meg, hogy az Atyánál maradt, és úgy tért vissza, hogy közöttünk maradt.”

Jézus mennybemenetele az Egyházat egészen sajátos helyzetbe hozza, kijelöli legfontosabb küldetését: Nem elrejteni, hanem megjeleníteni kell az Urat. Ferenc pápa gyakran mondja és írja: Jézus kopogtat. De nem kívül, hanem belül. Engedjük ki. Ne zárjuk be Őt a magunk használatára, a magunk zárt belső köreibe. (Úgysem marad ott, csak mi még nem vettük észre, hogy már nem nálunk van.) Jézus ott van, ahol az Eucharisztia jelen lehet. S az Eucharisztiát nem lehet a szentostyára leszűkíteni. Az Egyház Krisztus Teste, amely mindenkit be akar fogadni, amelyben való jelenlétünk az új teremtésben való létünket biztosítja. A pap legfőbb feladata, hogy megjelentse az Eucharisztiát, és a szentségekkel szolgálja Isten gyermekeit. Ha nem működöm együtt az Eucharisztia megjelenítőjével és a szentségek átnyújtójával, akkor valószínűleg még nem az Eucharisztiával vagyok kapcsolatban, hanem sokkal inkább önmagammal. Nem az Eucharisztia, hanem önérzetem formál. Ez eléggé általános a nyugati jóléti világban. Ha a szentségek eleje (keresztség), és vége (egyházi rend szentsége) problémás, akkor a többi is halódik. A plébános nem az, akit mi befogadunk a baráti körünkbe, hanem az, aki segít bennünket kapcsolatban lenni az Egyház teljességével, kivezet bennünket zárt baráti körként kezelt „egyházunkból”, hogy ne a magunk „üdvösségére”, hanem mások szolgálatára legyünk. A pap hivatala sokkal inkább tisztelendő, mint ő maga. S ez a hivatal valamiképpen független a személyiségétől, független attól, hogy befolyásunk alá vontuk-e vagy sem, befogadtuk-e baráti körünkbe vagy sem. Az egyházi rend szentsége a valódi közösségre való meghívás jele és eszköze. Michel Quoist: Hogy életed felülvizsgálata eredményes legyen, foglalkozz rendszeresen az Evangéliummal. De ne a tudálékos értelmezés szintjén, hanem engedd megadóan és alázatosan, hogy hasson a lelkedre.

Húsvét 6. vasárnapja

* * * 2016. május 1.

OLVASMÁNY: Jer 17,5-8: Jeremiás azt mondja, mint Jézus a nyolc boldogság kapcsán. Ki kell lépni evilági reménységeink szűk köréből, mert valódi boldogságunknak ez az ára. Amíg valaki nem kapta meg a hit adományát, vakon védi saját maga kreálta „boldogságát” az Istennel szemben. Az emberi elképzelésekből alakított boldogság olyan fa, amelynek gyökerei egy idő után már nem találnak a mélyebb rétegekben éltető nedvességet. Az istenhit a folyóvíz mellé ültet bennünket. SZENTLECKE: 1Kor 15,12-20: Azok, akik megkapták a feltámadt Krisztusba vetett hit adományát, és megélik a communiót a megdicsőült Krisztussal és a vele egységben lévő testvérekkel (egyébként ez az Egyház) történelmi küldetést hordoznak, hogy folyamatosan élesszék és tartsák ébren a világban ezt a hitet. Szent Pál súlyos következményt fűz ahhoz, ha valaki elveti Jézus feltámadásának hitét. Az ilyen ember még mindig bűneiben él. De meg is fordíthatjuk. A bűn és annak mértéke jelzi, hogy valaki miképpen fogadta be Jézus feltámadásának örömhírét. A szokásjogon lett keresztények körében tapasztalható önteltség, kevélység, a figyelmeztetések hisztérikus elutasítása azt jelzi, hogy az ilyen ember még nem mer a feltámadás hitéből élni. Túlzottan védi régi önmagát. Jézus szavaival: Még nem tagadta meg önmagát, és nem követi ténylegesen az Urat. Még önmaga körül forog. Még önmagát hirdeti, és nem Jézus feltámadását. EVANGÉLIUM: Lk 6,17-26: Lukács hagyományanyagában Jézus lejön a hegyről, mint Mózes, betöltve a Lélek erejével, és kihirdeti az új fundamentumot. Lukácsnál a négy (valójában: egy) boldogságban az a gondolat nyer erős hangsúlyt, hogy a világ úgy utasítja el Jézus tanítványait, mint magát Jézust, de a tanítványoknak Jézus állhatatosságával kell jelenvalóvá tenni Őt, az emberi élet egyetlen alapját és beteljesítőjét.

Jézus megdicsőült testében többször megjelent a tizenegynek, és még ötszáz testvérnek (akik ekkor mintegy fizikai valóságában látták őt), azután belépett az Atyával való teljes dicsőségbe (s ezután fizikailag már nem láthatták őt). A Fő a mennyben van, de már nem mint önmagában álló, tiszta isteni Személy, hanem olyan isteni Személy, aki egyben megdicsőült ember is. Előtte azonban biztosította tanítványait és minket is: Nem hagylak árván titeket. Veletek leszek a világ végéig. Az Eucharisztia révén nem megdicsőült emberi testével van jelen közöttünk Jézus, hanem az Atyával való teljes dicsőségét hozza el nekünk. S ebbe az átalakító, teljes valónkat konszekráló dicsőségébe léphetünk bele a szentmisén – hitünk mértéke szerint. Nem maradtak magukra a tanítványok. Sőt! Jézus mennybemenetele után tapasztalták meg, hogy ki a Szentlélek: Jézus ajándéka, lelkünk betöltője, embervoltunk felemelője. Ugyanazon Lélek erejével dicsőült meg Jézus, amely Lélek eltölti az apostolokat, hogy megértsék a tanítást, megvalósítsák a communiót és véghezvigyék a csodákat.

Boldog IX. Piusz pápa: „Ha ennyire szeretjük a földi életet, amely tele van küzdelemmel, csalódással és nyomorúsággal, mennyivel inkább lehet szeretnünk a mennyországot, amely tele van megvalósult tündöklő reménnyel és szépséggel.” Ősi magyar mondás: „A mennyország a mi igazi hazánk, mert ott vár ránk a mi igazi atyánk.” Ősi spanyol mondás: „Nem magunk készítette létrán, hanem csakis a jócselekedetek révén jutunk fel a mennybe.” Gonzága Szent Alajos: „Az orvosok mindent elkövetnek, hogy testem egészségét visszaadják. Számomra azonban fontosabb, hogy arra gondoljak: Isten, a mi Urunk jobb egészséget fog adni, mint amit a földi orvosok összessége nyújthat. Ez a remény éltet.”


* * * 2016. április 24.

OLVASMÁNY: ApCsel 14,21-27: A fiatal Egyház fiatal megkereszteltjeit megerősítette Pál és Barnabás. Nem azért csatlakoztak Jézushoz, mert kiváltságokat reméltek, hanem azért, mert olyan igazságra leltek, amelyért minden nehézséget érdemes vállalni. A világ nehezen fogadja be azokat, akik Krisztus híven képviselik. A világ praktikus, gyors sikerekkel kecsegtető megoldásokat keres. Elmélyedés helyett a felületes, látványos dolgokat ünnepli. Jézus és követői azonban a lét alapjairól, a mindig és mindenütt jelenlévő teremtő igazságról beszélnek. Pál és Barnabás minden közösségben talált olyan testvért, aki megkapta az értelem, a bölcsesség és a jótanács lelkét, akire rábízhatták az újonnan létrejött közösség életét. SZENTLECKE: Jel 21,1-5: A Jelenések könyvének minden eseménye mögött ott van az isteni dicsőség világa, mint az egyetlen, sérthetetlen, előbb-utóbb teljes kinyilvánulásra váró valóság. A könyv vége a beteljesedés. Beteljesedett a teremtés. Az ember célba érkezett, belépett az isteni világba. A történelmet végigkísérte a jó és s rossz küzdelme. Olykor a hazugság diadalmaskodni látszott az igazság felett. De a végesemény csak egy lehet: az Isten igazságának, szépségének, jóságának kiáradása. Azok nem lesznek ennek részesei, akik a hazugság (pseudesin) mellett köteleződtek el. Ők három csoportot alkotnak: akik megismerhették az igazságot, de visszautasították, akik keresztény létükre tagadták meg Krisztust, és akik mindvégig ádáz üldözői voltak a Krisztust követő ártatlanoknak. EVANGÉLIUM: Lk 5,1-11: Lukács evangéliumában Péter teljes valójában megrendül, amikor a feltámadt Jézus isteni hatalmával ismét szembesül. Ez a megrendülés azt jelzi, hogy Isten teljesen beléphetett az ő életébe. Ezt követi a főhatalom átadása. Jézus bátorságot öntött Péterbe, hogy ő is meg tudja majd erősíteni társait. A bérmálás magában hordozza azt a nagy lehetőségét, hogy a bérmálkozó megkapja a Szentlélek hét ajándékát. Ezek az ajándékok az Egyház kiváltságai. A bölcsesség elszakadást jelent a napi és egyéni érdekektől, és teljesebb látásmódot ad az élettel kapcsolatosan. A bölcsesség adja a megkülönböztetés, a választás, és a távlatos gondolkodás képességét. Az

értelem az értést adja, ami sokkal több, mint a tudás. Az értés nem csupán az értelem képessége, hanem sokkal inkább a léleké. A jótanács azt jelzi, hogy a bölcsesség és az értelem szolgálni akar. A erősség nem a céltudatos, önépítkező nyomulás, hanem a képviselt igazság melletti töretlen, szelíd hűség. Az igazi erősség mindig szelíd. Az isteni tudomány az, amit a világ leszól és kinevet, az, amit Isten a kicsinyeknek és az alázatos szívűeknek tár fel, hogy megszégyenítse majd a világ gőgöseit. Az isteni tudomány nem elismerése ácsingózó egyéni teljesítmény, hanem a közösség megélt tapasztalata, amely egyre teljesebb lesz a szeretetben. Ide tartozik a jámborság, a helyes vallásosság. A jámborság, a helyes vallásosság sem egyéni magatartásforma, hanem az Egyház teljességével való kapcsolat. Nem a saját élet gondozása, hanem a teljes önátadás az Egyház küldetésébe. Az istenfélelem, az ószövetségi jirat Jahve az üdvösségünk féltése. Nem bénító félelem, hanem az a folyamatos figyelem, ahogy a szülő szeretetének szolgálata jelen van a gyermek életének hátterében. A túlféltés neurotikussá teszi a gyermeket, mint ahogy a nemtörődömség is. Ezek az ajándékok azért vannak odakötve az Egyházba való teljes megérkezéshez, mert a megbérmáltak az Egyházat képviselik ebben a világban, a bölcsesség, az értelem, a jótanács, az erősség, az isteni tudomány, a jámborság és az istenfélelem lelkével.


***

2016. április 17.

OLVASMÁNY: ApCsel 13,14.43-52: „A pogányok világosságává tettelek, hogy üdvösségük légy egészen a föld végső határáig.” Jézus tehát azokat a prófétai szavakat, amelyek a Messiás küldetésértől szólnak, apostolaira is vonatkoztatja. Mi sokszor úgy kritizáljuk a pogányokat, hogy még semmit sem mutattunk meg nekik az Evangéliumból. Ezzel arról vallunk, hogy nem értjük Jézust és nem értjük keresztény küldetésünket. SZENTLECKE: Jel 7,9.14-17: A végső látomásban a mennyei Jeruzsálem tizenkét kapuja nyitva lesz, és csak az igazak haladnak át rajta. A prófétai tanítás szerint a végidő előtt sem kívülről, a kapun át áramlik be a rossz, hanem belül, a város központjában (a templomban) erjed a romlás. Nem kívülről romlik meg az ember, mondja Jézus, hanem tulajdon belsejében tenyésztődik ki a rossz. Nem mások veszélyeztetik az életemet, hanem magam hasonlottam meg. Az ószövetségi templom nem tudta biztosítani az Isten éltető, vigasztaló, jóra ösztönző jelenlétét. Ez csak Jézus által valósulhat meg, és azok életébe ültetődik át, akik Jézus lelkületét táplálják önmagukban. EVANGÉLIUM: Jn 10,27-30: A Jézushoz tartozás biztonságérzetet ad. Ez a biztonságérzet van abban is, ahogy a vértanúk készek átlépni a földi életből a Jézussal való teljesebb közösségbe.

Jézus egyszerre a pásztor és a kapu a bárányok számára, miközben áldozati báránnyá is válik. Számomra Jézus akkor lesz pásztor, ha elfogadom Ferenc pápa szavait: „Mi mindannyian migránsok vagyunk, akármelyik részén is élünk ennek a földnek.” Régebben így mondtuk: földi zarándok vagyunk a mennyország felé. Ha valaki már megérkezett, mint materialista, s a földi (korpuszkuláris) életet zárt, befejezett és végleges formának tekinti, avagy megérkezett,

mint öntelt keresztény, és a saját hitéletét etalonnak és mások számára követendő forrásnak véli, akkor számára Jézus nem lehet pásztor. Az ilyen „kereszténynek” nagyon sok gondja van az egyházi rend szentségével is. Ma a papságról is elmélkedünk. Hiszen Jézus pásztori küldetését megosztotta papjaival is, és őket szintén kapunak jelölte meg. Elsősorban a papság intézménye a tisztelendő, nem pedig a pap személye. Nem mondhatom, hogy az ilyen karakterű papot elfogadom, az amolyant pedig nem. Ez esetben csupán csak a magam szeszélyeit akarom kiszolgáltatni. Sok keresztény minősíti a pápát is. „Benedeket nem szerettem, Ferencet egy darabig kedveltem, most azonban már sok bajom van vele” – hallom itt-ott. Ez tipikusan a beszűkült gondolkodású, önző, önelégült ember megnyilvánulása. Sok katolikus kritizálja a pápát. Holott nemrég még rajongott érte. Miért? Mert kezdetben megfogta őt a külsőség. A külsőség megszokottá vált, most már a tartalomra kellene figyelni. Az pedig zavarba ejtő. Holott a pápa ugyanezt mondta három éve, sőt tíz éve is Buenos Airesben. A felszínen élő, panelszövegeket ismételgető konzum-ember nem érti már azokat a mondatokat, amelyek a jövőt láttatják, összefüggésekre világítanak rá, közösségi felelősségről szólnak. Elég neki a külsőség, az legyen rendben. Csak magára gondol, és csak magát félti. Kerüli a valódi találkozást, kerüli a valódi beszélgetést, kerüli az önvizsgálatot, kerüli a problémák megoldását. Elég neki a látszatélet. Legfőbb gondja, hogy őt dicsérjék.

Ferenc pápa: Nagyon fontos, hogy vasárnap szentmisén vegyünk rész, nemcsak azért, hogy imádkozzunk, hanem azért, hogy részesedjünk a kommunió szentségéből. (A kommunió: a megosztás közössége. Jézus megosztja életét velünk, nekünk is meg kell osztanunk életünket embertársainkkal.) Emellett a szentáldozással a feltámadt Krisztus iránti hűségünket is megmutatjuk. Ő újból és újból eljön, hogy építse a hívek közösségét, és töretlenné tegye tanúságtételünket.


***

2016. április 10.

OLVASMÁNY: ApCsel 5,27-32.40-41: Az apostolok igehirdetése vigaszt és örömet adott a népnek, ellenállást és haragot váltott ki a szaddúceusokból és a nép vezetőiből. Az apostolokat nem ez utóbbi befolyásolta, hanem az a hatás, amely a nép lelkét érintette meg. SZENTLECKE: Jel 5,11-14: Az Atya (a trónon ülő) a forrás, Jézus (a bárány), akiben és aki által megjelent köztünk és bennünk az Isten, a Szentlélek pedig a kapcsolat a teremtmények között, valamint Isten és a teremtmények között. A Bárányt a megváltottak öröméneke dicséri. Ez az öröm a lélek szabadságának kifelé áradó megnyilvánulása. Az képes tanúságot tenni a benne élő Krisztusról, aki ismeri az öröm hangját akkor is, amikor senki sem figyel rá, és éppen nem dicsérgetik őt az emberek. EVANGÉLIUM: Jn 21,1-19: Jézus feltámadása utáni megjelenéseit nem elragadtatásban tapasztalják meg a tanítványok, hanem teljesen hétköznapi eseményekben. Ő valóban itt van közöttünk, és nem a kiváltságosok ajándékaként, hanem mindannyiunk számára. Minden emberben és életünk minden eseményében jelen van. A feltámadt Jézus egészen hétköznapi. A tiszta szív mindenütt és minden helyzetben rálel.

Az elsőáldozás nem annyira életkorhoz kötött, mint inkább a Krisztus-kapcsolat és az Egyházkapcsolat (a kettő ugyanaz!) megfelelő szintjéhez. Amikor a kisgyermek nagy értéknek tekinti hitét, és azt önállóan akarja gondozni, táplálni, megélni, akkor veheti át az Egyháztól az ezt segítő két képességet, a bűnbocsánat szentségét és az Eucharisztiával való személyes kapcsolatot. Az elsőáldozás előfeltétele, tehát a hit önálló gondozásának képessége, a Jézus iránti áldozatos szeretet, és az Egyházhoz tartozás őszinte öröme. Ha mégis megpróbálunk egy általánosan elfogadható minimális életkort meghatározni, az a harmadik osztály végeztével található. Természetesen lehetnek olyan családok, ahol a gondos nevelés és a jó példa folytán korábban megszületnek az elsőáldozáshoz a személyes feltételek, de ez esetben azok, akik előrébb járnak, ne különüljenek el önelégülten, hanem támogassák a nehézkesebben elköteleződőket. Azért siettetni az elsőáldozást, mert gyorsan „túl akarunk lenni ezen is”, de a feltételeket nem alakítottuk gondos, áldozatos, példaadó szeretettel, vélhetően súlyos vétség az Egyházzal szemben. S ez nem áldást hoz az életünkbe, hanem ahogy Szent Pál írja: erőtlenséget, gyengeséget, meghasonlást (1Kor 11,27-30). A bérmálás a teljes megérkezés az Egyházba. A bérmáláskor küldetést kapunk az Egyház képviseletére ebben a világban. Ezért a bérmálás előfeltétele az Egyház iránti elköteleződésünk megannyi látható jele. Hiszek az Egyházban, ismerem az Egyház tanítását, teljes mértékben azonosulok az Egyház tanításával. A bérmálást követően az Egyház nagy bizalommal fordul a hívei felé. A megbérmáltak lehetnek keresztszülők, bérmaszülők, egyházi szolgálattevők, plébániai munkatársak, egyházi intézményben vezetők, stb. Ferenc pápa: Minden keresztény hívatás az Egyházban, Isten népe körében születik meg. Az Egyházban bontakozó lét létrehozza és megerősíti azt a közösséget Krisztussal, amely orvosolja a közömbösséget, az individuális öntetszelgést, és segít kilépni önmagunkból, hogy életünket Isten tervének szolgálatába állítsuk. A keresztény hívatás jele ezért egyfajta „egyháziasság”. Senkinek sem csak egy meghatározott régióra, csoportra vagy egyházi mozgalomra vonatkozik a hívatása, hanem az Egyház egészére. A hívatás csak ezzel az egésszel kapcsolatosan növekszik, elkülönülve elsorvad, és önmaga paródiájává válik. A keresztény hívatást az Egyház támogatja, és kegyelmi erejével táplálja. Azt is fel kell ismerni, hogy a papok szolgálata révén válnak valóra Jézus szavai: „Én vagyok a juhok számára a kapu.” (Jn, 10,7-11) Aki saját kaput építget, Isten népe egészén kívülre juthat.


**

2016. április 3.

OLVASMÁNY: ApCsel 5,12-16: Az ősegyház karizmatikus erejét mutatja be az Írás, amely a Szentlélek jelenlétét jelzi. Ma miért nincsenek ilyen események? Ezt gyakran kérdezik a világnak azokon a területein is, ahova egykor tavaszi életerővel érkezett meg az Evangélium, ma pedig konszolidált intézményi formában él tovább. Egyrészt jelenleg is van, és mindenhol van rendkívüli jele a Szentlélek működésének, másrészről pedig az intézményes életet is – ha rendben van – a Szentlélek vezeti. A házasságnak is van egy lángoló szerelemmel jellemezhető szakasza, és van egy ugyanilyen értékes intézményes keretek építő, óvó, és annak gyümölcseit élvező szakasza. SZENTLECKE: Jel 1,9-19: A Jelenések Könyvének bevezető látomása azt a

titkot tárja fel, hogy az emberi történelem utolsó szakasza nem más, mint a Jézus Krisztus megdicsőült életének kibontakozása, az abba való bekapcsolódás, vagy a kívül maradás józanító gyötrelmének megtapasztalása. Az ókori Tertulliánus rátalál a legmagasztosabb lélektani érvre, a „testimonium animae”-re: Az emberi lélek eredendő természete szerint krisztusi (keresztény). Ha ezt megéljük, valódi életélményünk van. EVANGÉLIUM: Jn 20,1931: A feltámadt Jézus ajkán gyakran felhangzik a „békesség nektek” köszöntés. Valószínűleg azért, mert erre van a legnagyobb szükségünk, és ezt a Jézussal való élő kapcsolat megadja nekünk. Mitől vagyunk békétlenek? A saját sikertelenségünk érzésétől. Ugyanekkor azt is jelenti ez a köszöntés, hogy ne keressük másutt a békességünket, csak a jézusi jelenlétben. A kötelező mentálhigiénés optimizmus, az öngyőzködés, a szellemi kábulat nem adja azt a békét, amely valóban jó az emberi nemnek. J. Ratzinger néhány könyve negatív fogadtatásra talált a liberális német szellemi körökben. Nem az optimizmust sugallja, mondták. Pápaként válaszolt rá Ratzinger. Az optimizmus nem a világból jön, hanem a feltámadt Jézussal való kapcsolat gyümölcse. Nekünk erre az optimizmusra van szükségünk, nem a mesterkéltre. Elsőáldozásra és bérmálásra készülünk. A Katolikus Egyház tagjaivá, Krisztus Titokzatos Testének élő sejtjeivé a beavató szentségek – keresztség, Eucharisztia, bérmálás – révén válunk. Péter apostol úgy tekint a megkereszteltekre, mint akik Krisztus egyetemes (királyi) papságából részesülnek. Pál apostol szentnek nevezi őket. Ám az a felemelő közösség Krisztussal, amelyet a főapostolok jeleznek, a méltóképpen, kellő hittel felvett bérmálással teljesedik be. A keresztséggel beleszületünk, a bérmálással pedig tudatosan élni kezdünk az Egyházban. A megbérmáltak megbízatást kapnak arra, hogy Krisztus élő tanúi legyenek ebben a világban. Ehhez nyerik el a Szentlélek kegyelmi ajándékait. Ekkor tekinthetünk rájuk úgy, mint akik Krisztus egyetemes (királyi) papságát viselik. Az Egyház, amikor a történelem folyamán ismét felismerte a világiak szerepének jelentőségét a krisztusi Testben, a participatio (részesedés) fogalommal jelezte ezt. A megkereszteltek képességileg, a megbérmáltak ténylegesen és tevőlegesen részesednek Krisztus egyetemes papságában. Szent II. János Pál pápa a participatio helyett a cooperatio (együttműködés) fogalmat vezette be a katolikus lét virágzó fenntartásának leírására. Így tehát a következőt mondhatjuk: A megbérmáltak a szentségi papsággal való együttműködés révén és annak arányában részesednek Krisztus egyetemes papságában. A katolikus lét gyümölcseinek közelébe nem az érzékeny öntudattal, a magamutogató szerepléssel, hanem az alázattal jutunk. A legfontosabb krisztusi erény az alázat. E nélkül nem maradhatunk közösségben Krisztussal. Holott a mi életünk őáltala az Istenben van elrejtve. A megkeresztelt ne elszabadult rakétaként éljen az Egyházban, hanem az alázatos szolgálat szellemében. Családtagjaink tökéletesen visszajelzik, ha nem így teszünk. Az Eucharisztia elvezeti a megkeresztelteket a bérmáláshoz, és a megbérmáltakban kialakítja a teljesség felé haladó emberi létet. Egy ókori prédikációban így halljuk a feltámadt és az Eucharisztiában önmagát adó Jézus szavait: „Te énbennem, én tebenned, egy és oszthatatlan személlyé válunk.” Így alakít bennünket az, hogy Krisztus Titokzatos Testében és Krisztus Titokzatos Testéből élünk. Úgy is mondhatjuk, a keresztség létrehozza az Atyával, az

Eucharisztia Krisztussal, a bérmálás a Szentlélekkel való közösséget. Szent Ágoston szerint: „Az Atya a forrás, a Fiú az, aki a teremtményekben megjelenik, a Szentlélek a kapcsolat a teremtmények között, valamint a teremtmények és az Atya között.” Csak az a megkeresztelt áldozhat, akit az Egyház ünnepélyesen felavatott az Eucharisztia vételére, a közösségben történt ünnepélyes elsőáldozással. Csak az a megkeresztelt áldozhat, aki bérmálkozott, vagy készül a bérmálkozásra. Csak az a megkeresztelt áldozhat, akik képes a szentgyónásra is. (Benedek pápa) Általános gyakorlat szerint az elsőáldozás legkorábban 9-10 éves korban történik. Ekkor már képes a kisgyermek a megkülönböztetésre. Tudja például, hogy mi a rossz és mi a bűn közötti különbség. (Felnőtt legalább három generáció, amely komoly gyengélkedést mutat a szentgyónás terén. Nem a bűntől akarnak szabadulni, hanem az életükben lévő rosszat, öregedést, betegséget hánytorgatják fel az Istennek.) Az elsőáldozás és az ahhoz szükségszerűen kapcsolódó első szentgyónás legkorábban harmadikos korban legyen, de ekkor már a legfőbb irányulás legyen. Ne halogassuk kényelmi szempontok miatt. (Arra van időnk, amit fontosnak tartunk.) A szentgyónással és a szentáldozással olyan képességeket vesz át a gyermek az Egyháztól, amelyeknek hiánya károsítani fogja életét, emberi minőségének alakulását. Természetesen a vétlen hiányosságokat Isten kegyelme korrigálja. Ha valaki önhibáján kívül nem került kapcsolatba Krisztus Egyházával, a Szentlélek akár különleges utakon is elviheti neki az Istenben való lelki gazdagodás ajándékait. TAVASZI ÉS NYÁRI ESEMÉNYNAPTÁR Április 6-án 19.15-kor a bérmálkozásra készülő diákok szüleivel megbeszélés a plébánián. Április 16-án 10-16 óráig a Szent Lőrinc kápolnánál lelki nap a bérmálkozó diákoknak. Április 23-án 16 órakor bérmálási főpróba és gyóntatás a templomunkban. Április 24-én ½ 11-kor bérmálás a templomunkban. (Bíboros úr végzi a bérmálást.) Május 7-én egyházközségi családi nap a Kiserdőn. Május 8-án az egyházi hozzájárulás befizetésének első félévi lehetősége a templomban. Május 11-én 18.30-kor az elsőáldozásra készülő gyermekek szüleivel megbeszélés. Május 21-én 15.30-kor elsőáldozók első szentgyónása, főpróba. Május 22-én 9 órakor elsőáldozás a templomunkban. Május 29-én 16 órakor elsőáldozók hálaadása és uzsonnája a Szent Lőrinc kápolnánál.

Június 4-én templomunk búcsúnapja. Délelőtt takarítás és játszókert építés, délután gyermekprogramok, rajzpályázat és gyermekművek (A mi családunk és a templom) eredményhirdetése. Este hangverseny. Június 5-én ½ 11-kor búcsúnapi ünnepi szentmise. Június 20-25-ig napközis tábor az erzsébettelepi templom kertjében. Részvételi díj: 400 Ft/fő/nap (napi három étkezés). Várjuk a hitoktatók, a fiatalok és a szülők segítségét. Június 27-től július 1-ig napközis tábor a pestszentlőrinci templom kertjében. Részvételi díj: 400 Ft/fő/nap. Várjuk a hitoktatók, a szülők és a fiatalok segítségét. Június 27-től július 2-ig erdélyi körút az ifjúsági hittanosoknak András atyával. Július 3-9-ig: A Jézus Szíve nővérek gyermektábora. Július 21-24-ig a Jézus Szíve nővérek családi tábora. Július 25-31: Olaszországi út az idén bérmált diákoknak és a nagy ministránsoknak. (Pádua, Siena, Orvieto Róma, Assisi, Pádua, Velence) Részvételi díj: 150 EUR Augusztus 1-6-ig hittanos tábor Tarjánpusztán.(Ministránsoknak, szkólásoknak, 3.oszt.-6. oszt.-ig iskolai hittanosoknak) Részvételi díj: 4.500 Ft/fő/hét, testvérek esetében: 3.000 Ft/fő/hét. Várjuk hitoktatók, fiatalok, szülők önkéntes segítségét. Szeptember 3-án az erzsébettelepi hívek zarándoklata Pannonhalmára. Szeptember 17-én az idősek zarándoklata Kalocsára. Október 8-án: Egyházközségi nap a templomkertben. Hamarosan elérhetők lesznek a tábori jelentkezési lapok és a részletes programleírások. A programszervezéshez, szállásbiztosításhoz, költségvetés elkészítéséhez szükséges, hogy május közepén már pontosan lássuk, melyik táborba hányan jelentkeznek. Májusban a nagy templomi állóperselyben a nyári táborok támogatására helyezhetünk el adományokat, illetve az alapítványi gyűjtéskor zöld színű boríték segítségével tehetjük meg ugyanezt.

Tatiosz, ókori görög bölcs aforizmái Az vagy, ami vagy. Sok minden belefér egy emberbe: tűz és hamu, lobogás és szunnyadás, kegyetlenség és megbocsátás.

Külön világ minden ember, ami összeköt bennünket egymással, az az emberiség. Mindenkinek a legnagyobb gondja saját maga. Átkozottul elgyávul az ember, ha egyszer önmagával kell szembeszállnia, önmagát kell meggyőznie, legyőznie és eltérítenie eddigi útjáról. A legképtelenebb feladat azt állítani, hogy vállalod önmagad, ha nem ismered saját mélységeidet. Akit elkápráztatnak a külső csillogások, képtelen a természetes belső fényt megpillantani önmagában. Aki erős lámpással világít, nem veszi észre a természetes fényt.

HÚSVÉT

***

2016. március 27.

OLVASMÁNY: ApCsel 10,34.37-43: Péter pünkösdi beszédében tanúságot tesz a feltámadt Jézusról. Rendkívüli hatása van ennek a beszédnek. Az emberi lélek legmélye lett megszólítva, és felszabadítva. A felszínes vágyak felkorbácsolásával, a bűnös megnyugtatásával is tudnak nagy hatást elérni a demagógok és a mentálhigiénés guruk, de itt valami egészen másról van szó. A bennünk lévő istenképmás lett megszólítva. Ahogy egy ókori húsvéti beszédben olvassuk: Kelj fel, te, aki eddig a halál bilincseiben voltál, mert nem ezért alkottalak. Kelj fel, érintsen meg Isten nagy szeretete, és felszínre kerül a lelked mélyén szunnyadó titok: Te énbennem, én tebenned egy és osztatlan személy vagyunk. SZENTLECKE: Kol 3,1-4: Az egekre irányuljon figyelmetek, hiszen a ti életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve. Amit eszel, azzá (abból) leszel. Miért egyre letörtebb, zaklatottabb, elvadultabb a nyugati jóléti világ embere? Mert teljes egészében értéktelennel táplálkozik. (Szó szerinti értelemben is, hiszen egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy a profitérdekelt multik mit etetnek meg velünk.) Jézus jusson eszünkbe: „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki ebből a kenyérből táplálkozik, örökké él.” (Jn 6,41) EVANGÉLIUM: Jn 20,1-9: Az igazság bennünk él. S felszínre akar törni. Péter és János nem kértek bizonyítékot Mária Magdolnától a hír valódiságával kapcsolatosan, hanem rohantak. Létük legmélyén tudták, ennek így kell történnie. Képletes leírása a hitnek. „Semmit sem hinnél, mondja Szent Ágoston, ha értelmi evidenciák formájában nem élnének a tudat mélyén.” János látta az üres lepleket, és hitt. Nem gyanakodott, nem reménykedett, hanem hitt. Pedig ő ott állt a Golgotán. Látta, hogy Jézus miképpen halt meg. Egymásból építkezik a Szent Három Nap, hogy elősegítse a hitérzék teljes megnyílását. Ha bármelyiket feleslegessé nyilvánítom, az olyan, mintha egy háromlábú asztal valamelyik lábát megszüntetve próbálnám megállítani és ráhelyezni életem, legértékesebb virágát a legszebb vázában. A széteső, sikertelen kereszténység bizonyára széteső, sikertelen Szent Három Napból „táplálkozik”. Nagycsütörtök a születés, nagypéntek a meghalás, az áldozattá válás, vasárnap a feltámadás napja. Nagycsütörtök abban az értelemben születés, hogy Jézus elővételezi legfontosabb ajándékának titokzatos erejét. Az Eucharisztia, amelyet az újszövetségi papság gondozására bíz, nem az egyik ajándéka Jézusnak, hanem az az isteni AJÁNDÉK, amely mindent magába

foglal. Az Eucharisztia a világ eljövendő, bontakozó élete. Nagypéntek a beteljesedés. Jézus végigvitte a szeretet győzelmét. S ezzel átadta az isteni életbe való belekonszekrálódásnak, az emberi élet kiteljesedésének a titkát, s ez a soha vissza nem vont, végsőkig elvitt szeretet. Isten megtörténik, beteljesedik minden ember életében. A Teremtő vagy születik, vagy meghal, vagy feltámad egy-egy ember életében, s ez határozza meg alapvetően egy-egy adott életkorban az emberi sorsot. Ha Isten meghal, a szabadság mámorító érzése áradhat szét az emberben, majd elkezdődik a leépülés és az agónia hosszas folyamata. A keresztséggel és az Eucharisztiával Isten születik bennünk. S ez egy folyamatos jelen. Amíg ez a folyamatos jelen fennáll, emberlétünk titka bontakozik. Ha megszűnik, akkor már nem az élethez, hanem a véges, holt anyaghoz kezdünk vallásos kötődéssel ragaszkodni. S egyre üresebbé, tartalmatlanabbá válik az életünk. Isten irgalma azonban minden helyzetben, minden körülmény közepette felkínálja az újjászületés, a feltámadás nagy ajándékát. Húsvétvasárnap elkezdődik az élet újbóli, immár győzelmes szétáradása a teremtésben. Minden szenvedés relatívvá válik, minden kudarc zárójelbe kerül, minden szegénység gazdagsággá formálódik. A véges, holt anyagból kiszakadnak tápláló gyökereink, és belehorgonyoznak az életbe. A keresztség ezt az átültetést jelenti. A múló világból átültetődünk a gazdagon és gyönyörűen bontakozó isteni életbe.

Virágvasárnap

***

2016. március 20.

OLVASMÁNY: Iz 50,4-7: Ez a messiási ének arra ösztönöz bennünket, hogy ne a konfliktusmenteség legyen a legfőbb törekvésünk. Ne akarjuk mindenáron elrejteni arcunkat, megkímélve magunkat attól, hogy gyalázzanak és leköpjenek. Jézus ellensége is hitványnak fog tartani, ha Jézusért nem merem vállalni az átmeneti értetlenkedést, kényelmetlenséget, megrágalmazást. Nem lehet különb a tanítvány a mesterénél. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak, mondja Jézus. (Jn 15,20) A sikerkereszténység, amikor magam akarom magamnak az érdemet Jézus helyett, homokra épített mű. SZENTLECKE: Fil 2,6-11: Szent Pál teológiájának sarkköve a kenózisz-tan. Jézus kiüresíti önmagát, hogy eggyé válhasson velünk. Ferenc pápa szerint, ha meg akarjuk érteni Isten irántunk érzett szeretetét, a felfeszítettre kell tekintenünk. Bűn nélküli volta ellenére önként vette magára megsebesültségünk jeleit, hogy saját testében gyógyítsa meg az emberi nem sebesültségét. Ezt a meggyógyult, megtisztult, megistenült testet adja vissza nekünk az Eucharisztiában. EVANGÉLIUM: Lk 23,1-49: A Lukács által tolmácsolt szenvedéstörténetben ott vannak a példamutatóan szép emberi jellemek: Cirenei Simon, Veronika, a jobb lator, a százados, Arimateai József. Nem arról van tehát szó, hogy Jézus egy teljesen romlott és őt elutasító világba érkezett, hanem olyan világba, ahol megfogyatkozott a tisztánlátás és a jó melletti hősies kiállás, de nem szűnt meg. Sokakban feléledt a hamu alatt szunnyadó istenképiség, az ösztönös vagy tudatos vonzalom Krisztus iránt. Jézus ismeri az ember helyzetét. Ezért gyógyítani jött, nem pedig vádaskodni. Minden emberben sok érték van, sőt, több az érték, mint a hitványság. Nagyon messze téved Krisztustól – és a személyes gyógyulása lehetőségétől – az, aki több hibát lát embertársában, mint felélesztendő szépet és jót. Jézus szándéka és a zsidóság vezetőinek elgondolása között antagonisztikus ellentét van. Jézus és a nép között olyan ellentét feszül, amely legyőzhető. Ezért tapasztaljuk, hogy miközben Jézus a farizeusok megváltozására szinte esélyt sem lát, a néppel szemben türelmes és szeretetteljes. A farizeusok nem ismerték az irgalmasságot, mert akkor valami fel kellett volna

adniuk abból a hamis öntudatból, hogy ők már a teljes igazság birtokában vannak. Irgalmasok vagyunk, vagy igazságosak? Az irgalmas mindig érezteti a másik emberrel: Te nagyon fontos vagy nekem. Az igazságos csak akkor fogadja el embertársát, ha átformálhatja őt önnön igazsága mértéke és normái szerint. A nevelés olyan, mint a hangszer hangolása. Nem építjük át hegedűvé a nagybőgőt, zongorává a tangóharmonikát, kürtté a fuvolát, hanem meghagyva a hangszert magát, tisztává hangoljuk, és zenekari együtt játszásra képesítjük. Vannak „szólóhangszer” emberek, akik egyedül örvendeztetik meg a publikumot, de nekik is jellemesnek, tisztelettudónak kell lenniük, hogy tartós értékközvetítésre legyenek alkalmasok. Az irgalmas minden hangszert nagyra értékel, és vizionálja annak előbb-utóbb megszülető szép hangját. Az igazságos hárfa minden hangszert hárfává akar alakítani, az igazságos hegedű minden hangszert hegedűvé. Korunk önző, fogyasztói embere azonban sem nem igazságos, sem nem irgalmas. Igazság helyett önfeláldozásra képtelen, üres életviteléhez elismeréseket vár, irgalmasság helyett megelégszik a nagyvonalú tolerancia szólamaival. (A liberális nevelés lényege: a kompetens nevelő személyiség hiánya. „Te ne hánytorgasd fel nekem, hogy széteső, istentelen „családot” adok neked, én pedig elnézem, hogy azt csinálsz, amit akarsz.”) Jézus az irgalmasságával és az önfeláldozásával érte el, hogy Isten olyan nevet adott neki, amely előtt meghajol minden térd a mennyben és a földön. S akiknek térde meghajol, már hirdetni tudják az Atyaisten dicsőségét és Jézus csodálatos titkát.

Nagyböjt 5. vasárnapja

**

2016. március 13.

OLVASMÁNY: Iz 43,16-21: Izajás a fogságban azt a hitet erősíti népében, hogy Isten segítségét azonnal tapasztaljuk, ha valóban hozzátérünk. Ez a segítség azonnal megmutatkozik abban, hogy az eddig nem értett dolgok megvilágosodnak, majd megjön a lelki szabadság mellett a fizikai szabadság is. SZENTLECKE: Fil 3,8-14: Szent Pál számára Jézus a minden. Megkapta tőle a lelki szabadságot, Őáltala ismerte fel helyét ebben a teremtésben, olyan békére lelt, amelyre mindig is vágyott. Mindez azonban jellemző az egzaltált, vallásilag túlfűtött új megtérőkre is, akik nagyon örülnek annak, hogy célba értek. S itt a különbség. Szent Pál nem gondolja azt, hogy célba ért. De Jézus már megragadta őt, és átadta magát az Úr irányításának. EVANGÉLIUM: Jn 8,1-11: Álnok, álszent tömeg vádaskodik és árulkodik. Erre mutat rá Jézus, nem pedig azt állítja, hogy jelentéktelen az asszony bűne. Aki feljelent és árulkodik, biztos, hogy hazudik. Tudniillik, a felettes haragját akarja afelé fordítani, aki nehézséget okoz neki. Csak a számára kedvezőtlen, negatív dolgokat sorjázza, mert valami miatt bosszút akar állni a feljelentetten. Mi az a sérelem, amelyet a feljelentők ettől a szerencsétlen asszonytól elszenvedtek? Saját rejtett bűneik valóságával szembesültek. Cselekedetüket áthelyezett agressziónak mondja a szaktudomány. Ezek a férfiak ahelyett, hogy az eredetforrásnál, önmagukban tennének rendet, álszent módon, külső fórumon nekitámadnak annak, aki éppen az ő belső rendetlenségüket tükrözi. A bűn eredetforrásánál szentgyónással kell rendet tenni, felismerni az önzést, az önteltséget, nem pedig álszent módon mások rendbetételén szorgoskodni. Saját belső békénket nem mások vizsgálatával és feljelentésével, hanem önvizsgálattal, és szentgyónással érjük el.

Megfontolandó gondolat március 15-én: „Ha elfeledjük, és nem ünnepeljük a hősöket, akkor nagyon nehezen születnek újabb hősök.” (Íme, itt az értelme a szentek kultuszának az Egyházban.) „A diktatúra úgy rendel maga alá egy népet, hogy elveszi eszményeit és hőseit.” Szolganépen már könnyen uralkodik a kisebbség. A bűn szolgaságában lévőket már könnyen irányítja az ördög, és szolganépe közé dobja üveggyöngyeit, az önhittséget és az önzést. A Húsvét ünneplése a pestszentlőrinci Mária Szeplőtelen Szíve templomban Virágvasárnap: 9 órakor: barkaszentelés, körmenet (a Passiót ministránsok olvassák). 10.30-kor: énekes szentmise, a Passiót a kórus énekli. Reggel 7 órakor és 18 órakor a Passiót felolvassuk. Nagycsütörtök: 18 órakor az utolsó vacsora emlékmiséje, lábmosás szertartása, oltárfosztás, fáklyás keresztút a fiatalokkal a templomon kívül. Nagypéntek: 18 órakor: ősegyházi igeliturgia (Passió, könyörgés az egész emberiségért) kereszthódolat, Eucharisztia liturgiája. Nagyszombat (a vigíliák Vigíliája): A fény liturgiája, virrasztás, ünnepi alleluja, a keresztelés liturgiája, keresztségi fogadalmak megújítása, Eucharisztia liturgiája, feltámadási körmenet. Húsvétvasárnap: Ünnepi szentmisék (7 óra, 9 óra, 10.30 és 18 óra) Húsvéthétfő: A szentmisék 7 órakor, 10.30-kor és 18 órakor kezdődnek. (Erzsébet-telepen virágvasárnap 16.30-kor, nagycsütörtökön és nagypénteken 18 órakor, nagyszombaton 19 órakor, Húsvétvasárnap 16.30-kor kezdődik a szentmise, illetve a szertartás.) Nagyböjt 4. vasárnapja

***

2016. március 6.

OLVASMÁNY: Józs 5,9-12: A negyvenéves pusztai vándorlás úgy zárul, hogy Jahve leveszi népéről Egyiptom gyalázatát. Megszűnt Egyiptom hatása, a rabszolgasorsba való visszavágyódás, a kishitűség, a hazátlanság. Az ószövetség azt vallja, hogy a bűn hatása negyediziglen (négy generáción át) fennmarad, Isten irgalma és megbocsátása azonban ezrediziglen hat. A választott népnek most, az új helyzetben új kihívásokkal kell megküzdenie, és új, negyediziglen ható vétkeket követ el, de megtapasztalja Isten ezrediziglen ható szeretetét. SZENTLECKE: 2Kor 5,17-21: Ha Krisztushoz megérkezünk, az olyan, mintha a pusztai vándorlásból hazára találtunk volna. Isten nem tartja számon bűneinket, leveszi rólunk az egykori rabszolgalét érzelmi és lelki következményeit, de ránk bízza a kiengesztelődés szolgálatát. Ha nem látjuk el ezt a szolgálatot, mélyebbre csúszhatunk, mint ahonnan kimenekültünk. EVANGÉLIUM: Lk 15,1-32: A tékozló fiúról szóló példabeszéd csak Lukácsnál olvasható. Valószínűleg személyesen is nagyon megérintette őt. Akár arra is gondolhatunk, hogy Lukács Jézus melletti elköteleződésében szerepet kapott ez a példabeszéd. Elgondolkodtató a példázatban a második fiú esete. (Máténál is olvasunk hasonlót, a két fiúról (21,28)). Csupán csak a kötelességetika, a megszokás, a célszerűség nem hozza létre a megtartó hitet, a személyes elköteleződést. Sok szent vallja, a mélységből kiált az ember először

igazából Isten után. Meg kell élni nagy megalázásokat és kudarcokat, és azokat saját gyengeségnek kell látni, hogy aztán Istenre bízva életünket, elkezdjünk új életet után vágyakozni. Isten irgalmát az ószövetség két fogalommal közelíti meg. A héber rahamim azt az ösztönös ragaszkodást fejezi ki, amelyet az anya tulajdon magzata iránt érez. Isten így tekint minden teremtményére. A hesed pedig az a hűség, amely egy szövetségkötésben jelenik meg. Isten egyoldalúan elköteleződött az ember mellett abban a szövetségben, amelyet még a bűnös emberrel kötött. Mert Istent megrendíti az a nyomorúság, amelyet az ember a bűnnel magára vett. Istent megrendíti az a büntetés, amelyet az embernek a bűn következményeként el kell viselnie. Ezért vette magára Jézus a bűn minden következményét. Ferenc pápa: Isten simogatását el kell vinnünk azoknak is, akik halmozottan erkölcsi fogyatékossággal élnek, s ezért relatív módon jobban belesüllyednek a bűnbe, mint azok, akik jobb eséllyel kezdték az életüket. R. Plus: Istenem, elfogadom, hogy sötétségben megyek hozzád. Ha azt akarod, hogy az utolsó napig a pusztaságon menjek keresztül, elfogadom. Téged akarlak, és nem azokat a lelki kellemeket, amelyre oly sokan vágyakoznak. Hiszen a kellem és a jellem sokszor fordított arányban áll. Légy segítségemre, hogy a hosszú alkonyat és a sűrű éjszaka ellenére is mindvégig kitartó maradjak. Michel Quoist: Az ember lázadása egy óriási keresztet állított a világba, melynek árnyéka mindenre rávetül. De Jézus Krisztus szeretete az Atya és az ember iránt ezt a keresztet a feltámadás és az élet fényes útjává változtatta.


***

2016. február 28.

OLVASMÁNY: Kiv 3,1-15: Mózes nem a Tízparancsolathoz kötötte népét, hanem ahhoz, aki az égő csipkebokor látomásában feltárta kilétét: Ő, aki öröktől létezik, minden általa lett, s minden benne és általa nyeri el végső célját és értelmét. SZENTLECKE: 1Kor 10,1-12: Szent Pál előbb, mint Origenész, előbb, mint Szent Ágoston, ószövetségi előképekről beszél. A puszta sokak veszte lett, mások számára az Ígéret földjéhez vezető út. A szikla, amelyből víz fakadt, Krisztus volt mindazoknak, akik célba értek. A földi élet sokaknak egyre sivárabb puszta, másoknak egyre gyakoribb találkozás és táplálkozás a „szikla” vízével. EVANGÉLIUM: Lk 13,1-9: Jézus egyik legfőbb törekvése volt, hogy az emberek istenképét formálja, és az igaz szeretet mibenlétét megmutassa. János Evangéliumában, a vakon született ember esetében maguk a tanítványok kérdezik, hogy ki vétkezett, ő vagy a szülei. Sem ő, sem szülei, hanem Isten tetteinek kellett megnyilvánulnia rajta, mondja Jézus. Itt elébe megy a kérdésnek, amikor leszögezi, hogy a sorsüldözöttek nem a saját tetteik következményeit viselik el, hanem ily módon részesülnek a megsebzett teremtés valóságából. Igazából a legbetegebb a súlyos bűnös, és nem a testi fogyatékos. A sorsüldözést és a testi fogyatékosságot Isten gyógyító szeretetébe helyezzük, a bűnt azonban még inkább nekünk, magunknak kell felismernünk és odavinni az egyetlen Gyógyítóhoz. A terméketlen fügefa tipológiája az Egyházra is vonatkozhat. Ha nem terem gyümölcsöt, ha nem táplálja az adott kort, akkor kivágásra ítéltetik, bár a „vincellér”

közbenjárására újabb és újabb esélyt kaphat. Az Egyház nem céltalanul bolyong a pusztában, hanem vizet kell fakasztania, rá kell mutatnia a sziklára, Jézusra. A keresztény ókorban két teológiai iskola disputája segítette a korabeli zsinati dogmák megszületését. Az antiochiai iskola inkább módszertan volt. A Szentírás szószerinti értelmezését tulajdonítják neki, de tipologizált is, vagyis gyakran hivatkozott azokra az ószövetségi előképekre, amelyek az újszövetség egy-egy eseményét vetítették előre. Kimutatták, hogy az ószövetségben már jelen van Jézus, az ő áldozatának elővételezése az ószövetségi kegyelmek ereje. Az Alexandriai iskola ténylegesen iskola volt. Előbb filozófiai, majd olyan kateketikai iskola, amely a filozófiát nagyra értékelve, az ész világosságával – tipologizálva, allegorizálva – haladt a krisztusi misztériumok megragadása felé. Azonban itt is árnyalni kell az állításainkat. Hiszen éppen az alexandriai iskola legismertebb vezetője, Origenész (+254) vallotta, hogy a misztériumok nem a természetes ész fényével, hanem a szentségek révén, s főleg az alapszentségben, az Egyházban alázatosan élve közelíthetőek meg leginkább. Egy másik alexandriai, Kelemen (+216) igen nagyra értékelte a kereszténységet megelőző kultúrákat. Azt vallotta, hogy ezek a kultúrák mind Krisztust keresik, és a keresztény erkölcsi eszménnyel meggazdagodva teljesednek ki. Mi is így tekintünk a különféle kultúrákra, sőt a jelenlegi európai laikus kultúrára is. Sok olyan értéket vall, amelyek a keresztény erkölcsi eszményt befogadva képesek lennének kiteljesedni. A II. Vatikáni zsinat ezért kéri tőlünk, hogy ne kivonuljunk a világból, hanem kereszteljük meg azt, hiszen az Egyház az egész emberi nem egységének a jele és eszköze, s mi vagyunk a keresztség révén kiválasztva arra, hogy a jézusi megváltás kegyelmeit gyógyítóan beleszőjük a világba. Azok a férfiak és nők, akik maguk és családjuk fenntartásáért úgy munkálkodnak, hogy egyúttal az egész társadalomnak hasznára legyenek, joggal meg lehetnek győződve arról, hogy munkájukkal a Teremtő művét folytatják, embertestvéreik javát mozdítják elő, és személyesen hozzájárulnak az isteni Gondviselés tervének megvalósulásához a történelemben. (II. Vatikáni zsinat) * Semmi sem tesz hasonlóbbá Istenhez, mint az, hogy ellenségeinknek és bántalmazóinknak megbocsátunk.” (Szent Ágoston) * Sokan nagy erőfeszítést tesznek, hogy megvásárolják maguknak ebben az életben a kárhozatot, pedig annak fele is elég lenne a mennyország megnyeréséhez. (Mórus Szent Tamás)


***

2016. február 21.

OLVASMÁNY: Ter 15,5-12-12.17-18: Isten szövetséget köt az emberrel. Ebben a szövetségben az ember a gyenge fél. Önszeretete folyamatosan elfordítja Istentől. Szent Ágoston szerint a bűn nem más, mint az a kóros önszeretet, amely elvezet Isten megvetéséig. Ám éppen a szűklátókörű önszeretet okozta fájdalmak és kudarcok késztethetik az embert, hogy tegye az ellenkezőjét: Feltétlen istenszeretet, egészen önmagam megvetéséig. (Ez nem más, mint túllátni és túlemelkedni az alapszükségletek kizárólagos imádatán.) SZENTLECKE: Fil 3,20-4,1: A mi hazánk a mennyben van. Ott birtokoljuk létünk teljes megvalósultságát. EVANGÉLIUM: Lk 9,28-36: Micsoda kiváltság! Jézus megsejteti valódi lényét a kiválasztott apostolokkal! Azt a Jézust, akit teljesen ismerni és tapasztalni csak a feltámadásban tudunk, már valamiképpen megsejthetünk a szentségimádásban és a szentmisében. S ezzel teljesebb önismeretre is jutunk. Elsőpéntekenként a továbbiakban azoknak a közösségeknek a szolgálatát tudom elfogadni a legszentebb eucharisztikus áldozat megjelenítésekor, akik valódi közösségi szolgálatot

végeznek szeretettel és alázattal. Ezt elősegítendő szeretnék minden olyan közösséggel találkozni, amelyek igényt tartanak az elsőpénteki hagyományos szolgálatra a szentmisében. Minden liturgikus szolgálathoz az Egyházban három előfeltétel szükséges: képesség, képesítés és delegáció. A delegáció mindig a liturgián elnöklő személytől, a paptól jön. Nincs általános megbízatás. Csak eseti megbízatás van. Az adott szentmisében a miséző pap nyújtja át a Bibliát a felolvasónak, és ő nyújtja át a kelyhet az áldoztatónak, ezzel mintegy társává fogadja őt a szolgálatban. Senki sem mondhatja azt, hogy neki külső megbízatás alapján előjogai vannak a szentmisén, amely a paptól független cselekvésre jogosítja őt. Az ember nem szereti a bizonytalanságot, ezért gyorsan, túl gyorsan talál valamit, amibe, mint sziklaszilárd pontba, belekapaszkodik. (Abraham Maslow szerint a hét alapszükségletünk élén az élelem áll, ezt követi közvetlenül a menedék, majd a biztonságérzet.) A teológia szerint Isten az ember világában úgy jelenik meg, mint az „egészen más”. Ad-e biztonságérzetet ez a tény? Karl Barth téved, amikor arra következtet, hogy a „ganz Anderes” egyben azt is jelenti, hogy az ember folyamatos tévedésben van Isten gondolataival kapcsolatosan. („Az én gondolataim nem a ti gondolataitok.”) Jézus ugyanis nagyon élet közelbe hozta Istent. Igaz, vele is csak akkor kerültek valódi kegyelmi kapcsolatba az apostolok, amikor megtapasztalták feltámadott létét. Kezdetben Isten nem tűnik sziklaszilárd pontnak. Egészen másképpen lép be a világunkba, mint ahogy várjuk. Egészen más Ő, mint akit önös vágyainkkal elképzelünk magunknak. Az antropomorf megközelítésekből kicsúszik. Örök az Isten, mondja Szent Ágoston, de az örök nem a mi időbeliségünk meghosszabbítása. Csak alázattal és hittel lehet beengedni Őt az életünkbe, ahol aztán elkezdi a metanoiát: Talpára állítja azt, ami eddig a feje tetején állt. A vitatkozó, harcias gőgöt, figyelmes alázattá szelídíti. Ezért nincsen céltalanabb istenkapcsolati helyzet a kényelemnél, a magabiztosságnál, az önteltségnél, az érzékenységnél és a gőgnél. Isten léte a természetes ész fényénél felismerhető, de mivolta csak a kegyelem által. Isten ott közli magát, ahol Őt befogadják. A nagyböjt az év során az az időszak, amely egészen más, mint a többi. A kegyelem által képessé tesszük magunkat egy mélyebb értésre Isten mivoltával kapcsolatosan, hogy bennünk is megvalósuljon teremtő akarata: Isten kiárasztja teremtményeire dicsőségét és létgazdagságát. A nagyböjtben először is merjünk bizonytalanok lenni. Tényleg megvan a sziklaszilárd pontunk? Merjük jelentős mértékben „visszabontani” magunkat: önérzetünket, vallási felsőbbrendűségünket, magunk kreálta küldetéstudatunkat. Vizsgálat alá vesszük a bizonytalanságainkat elfedő magabiztosságunkat. Mindezt azért, hogy ne álljunk ellen a Szentléleknek, aki szeretne új, illetve megtisztított alapokon felépíteni bennünket. Ecclesia semper reformanda. Az Egyház mindig megújulásra szorul. A keresztény ember is.


***

2016. február 14.

Olvasmány: MTörv 26,4-10: Az ószövetség nagyon gazdag tapasztalaton nyugvó tanítást ad arról, miképpen kell az Istennel való kapcsolatot gondozni, s ezáltal teljesebb életet élni. Hálát, adunk, engesztelünk és nagyra értékeljük azokat a múltbeli eseményeket, amelyek most hoznak számunkra gyümölcsöt. Így mi is tudunk vetni és ültetni a jövő generáció számára. Szentlecke: Róm 10,8-13: Kálvin azt mondta, akkor vallhatod és érezheted magad az üdvösségre predestináltak között, ha szíved és értelmed be tudja fogadni a kálvini tanítást. Szent Pál sokkal mélyebb látással szól: „Ha segítségül hívod az Úr nevét, üdvözülsz.” A mi feladatunk, hogy ismerjük és ismertessük az Úr nevét: Szabadító; és felkeltsük az üdvösség iránti vágyat, melynek hiánya annyi és annyi szenvedést okoz embertársainknak. A sátán gondosan ügyel arra, hogy Jézus lényegtelenné váljék, és az üdvösség közömbössé, sőt ellenszenvessé.

Evangélium: Lk 4, 1-13: A pusztai megkísértés arról is szól, hogy a Sátán megkísérli „szalonképessé” tenni a világ számára Jézust. Pontosan tudja, hogy mi ezzel a célja. Jézus legyen erőtlen, hatástalan, s maradjon továbbra is a karmesteri pálca a gonosz léleknél. Felkínálja Jézusnak a jólétet, a népszerűséget, a hatásvadász módszereket. Sajnos, olykor még a Katolikus Egyház is belement ezekbe a kelepcékbe, a sikerre ácsingózó türelmetlenségében. Ezzel azonban homokra építettünk és építünk. A Jézust követő szentek más utat jártak és járnak. Őket figyeljük, tőlük tanuljunk, ne a vallási guruktól, akik nem tudják felkelteni a vágyat Jézus neve és az üdvösség iránt. Mintegy harmincan készülünk a bérmálkozásra, és ugyanennyien az elsőáldozásra is. Öt-hat kisdiák pedig a keresztelésre érzi a meghívást. Nincs most fontosabb feladata a plébánia közösségnek, mint őket a szívünkben hordozni. A szentségek önmagukban nem állnak meg. Az Egyház által és az Egyházért vannak. Az Egyház az alapszentség. Ha valaki a keresztséget önmagában elegendőnek Mintegy harmincan készülünk a bérmálkozásra, és ugyanennyien az elsőáldozásra is. Öt-hat kisdiák pedig a keresztelésre érzi a meghívást. Nincs most fontosabb feladata a plébánia közösségnek, mint őket a szívünkben hordozni. A szentségek önmagukban nem állnak meg. Az Egyház által és az Egyházért vannak. Az Egyház az alapszentség. Ha valaki a keresztséget önmagában elegendőnek tekinti, és nem folytatódik az Egyházba való belépése, akkor a keresztség kegyelmeit nem fogja megtapasztalni. Mert azok az Egyházban elevenednek meg. Ha valaki csak saját lelki szükségletéből gyónik, nem fog meggyógyulni, mert a szentgyónás ismét visszahelyez az Egyház közösségében, ahol a gyógyulás a közösség segítségével történik. Ha valaki csak egyéni haszon érdekében áldozik, letört, elégedetlen és magányos marad, mert a szentáldozás az Egyházzal való teljes közösségünk szimbólum. Nem a szentostya gyógyít, hanem az a Jézus, aki az Egyházzal azonosítja magát, és saját testévé nyilvánítja, hogy benne és általa teljesedjék ki az életünk. (Az elsőáldozáskor nem szentostya-élményt akarunk adni, hanem egyház-élményt.) A bérmálással nem kibérmálkozunk az Egyházból, hanem annak hiteles tanúivá válunk a világ számára. Az Egyházat nem saját hasznunkra éltetjük, hanem sokkal inkább mások javára. Az Egyházban való létünk nem vallási önmegvalósítás, nem belterjes, fontoskodó közösségi élet, hanem kifelé ható szolgálat, gyógyító misszió. A házasságot nem élteti önmagában a házasság szentsége, az egyszeri, szép templomi ceremónia, hanem csakis az, ha az Egyház által és az Egyházért él a család. A betegek kenetében az Egyház készíti fel tagjait az üdvösségre. Az egyházi rend az egység szentsége, általa fejeződik ki az Egyház közösségi és papi karaktere. Európa azért veszítette el Jézust, mert elveszítette az Egyházat és a szentségeket. Ezek nélkül nem Jézusra találunk, hanem saját individualista logikánkra és önző ösztöneinkre. Üdvözítő Istenünk, erősítsd bennünk az Egyházért való szolgálat szellemét, hogy a valódi szeretet által gyógyuljon a lelkünk. Nincs az a gazdag fantáziájú történész, aki húsz évvel ezelőtt Kubába álmodta volna a pápa és Moszkva pátriárkájának történelmi találkozását. S lám, megtörtént. A közös nyilatkozat többek között utal arra, hogy a család az emberi élet és társadalom természetes központja. Súlyosan megsínyli az ember, ha ez a központ értetlenség és gúny tárgyává válik. A fiatalokhoz is szól a közös nyilatkozat. „Fiatalok, ne rejtsétek el Istentől kapott tehetségeteket a földbe, hanem összes képességeteket használjátok arra, hogy akár az árral szemben haladva is az isteni igazság hírnökeivé legyetek.”

Évközi 5. vasárnap

***

2016. február 7.

OLVASMÁNY: Iz 6,1-8: Izajás meghívását teofánia előzi meg. Csakúgy, mint Pál, Péter s megannyi nagy szent meghívását. Ha valaki azért kezdi hirdetni az Urat, mert felismerte saját nagyságát, biztos, hogy hamis apostol. Az Úr előbb levesz a magam építette saját piedesztálról, hogy Ő kezdhessen teljesen újjáépíteni, immár a valódi élet számára. SZENTLECKE: 1Kor 15,3-8.11: Szent Pál többször utal az ő teofániájára. (Megjelent, mint elvetéltnek, nekem is az Úr.) Szent Pálnál mintegy 180 fokos fordulatot hozott ez a teofánia. „Már nem én, hanem Krisztus él bennem”, vallotta meg a Galatákhoz írt levélben (2,20). Vannak, akik önmagukat hirdetik, s az emberek nagy kíváncsisággal fogadják őket, talán még örülnek is, hogy nem Jézusról van szó. Az apostol azonban csak Jézust ajánlhatja. EVANGÉLIUM: Lk 5,1-11: „Evezz a mélyre” – mondta Jézus Simonnak. Mit jelent bibliai értelemben a mélyre evezni? Megrendítően új felismerésekre jutni, olyan felismerésekre, amelyek nélkül legfeljebb föld szülte szép vagyok, de még nem Isten lehelte ép. (Sík Sándor) Ha nem evezünk a mélyre, akkor önmagunk örvényében forgunk, vagy kényelmes állóvízben ücsörgünk. Bizony, félünk attól a felismeréstől, amelyet a mélység tár fel: Jézussal találkozva hamissá válik konszolidált, magunk kreálta vallási kényelmünk. „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.” – mondta Péter. E nélkül a felismerés nélkül soha nem fogunk ráébredni, hogy ki nekünk Jézus, és mit kapunk tőle. Bűnbánat nélkül voltaképpen folyamatos védekezésben vagyunk Jézussal szemben, és rögzítjük magunknak az egyre meddőbbé váló privát vallásosságunkat. Péter a maga teofániájában szinte megsemmisül. Ezt követi a felismerés, hogy teljesen oda kell adnia magát az Úrnak. „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.” – olvassuk az ősegyház egyik különleges iratában, a Zsidókhoz írt levélben. Jézus ugyanaz, de kimeríthetetlen gazdagság, ezért az Őt közvetítő Egyház mindig új feladatokat helyez elénk. Az Egyházzal való igaz kapcsolatunk ismérve, hogy elfogadjuk és felkaroljuk ezeket a feladatokat. (A legtöbb ember csak azzal tud együttműködni, amit ő maga talált ki.) Ha valaki már tíz-tizenöt éve magabiztosan tudja, hogy mit jelent katolikusnak lenni, és ezen már semmit sem változtat, akkor nagyon eltévedt. Az evangelizálás során nincs helye a nosztalgiázgatásnak, de nincs helye az egyéni túlbuzgóságnak sem. Minden közösségnek meg kell újulnia, egy újonnan alakuló közösség pedig csakis hiteles karizma köré épülhet. Mindig fel kell tenni a kérdést: Mi az én ambícióm? Az én ambícióm én magam vagyok saját magam számára? Vagy pedig az én ambícióm maga az Egyház? A Youcat, a Katolikus Egyház ifjúsági katekizmusa így fogalmaz: „A szentáldozás: Krisztus Teste egységének a kifejezése.” Nem önmagában a szentostyában van a gyógyító erő – itt tévednek protestáns testvéreink –, hanem abban az Egyházban, amelybe beleerősödünk a szentáldozás révén. Ha valaki úgy reméli a szentostyától a kegyelmi életerőt, hogy figyelmen kívül hagyja az Egyházat – amely minden szentség forrása és célja – nagyon keserű csalódásokat kell megélnie. A magára maradt, egyéni áldozásokat végző keresztény szomorú lesz. Máriánál tökéletesebben senki sem áldozott. Ő a Jézussal való kegyelmi kapcsolatát nem privát eseménynek tekintette, hanem üdvtörténeti távlatba helyezte. Átadta önmagát és Jézust mindenkinek. Felismerte, hogy a minél szélesebbre nyíló szolgáló szeretetközösség: az üdvösség születési helye és végső célja. Ezt a közösséget nem érdemes megbontani egyénieskedéssel vagy részcsoportos bezárkózással. Minden szentáldozás szorosabban kapcsol össze Krisztussal, hogy Krisztus Testének élő tagjává legyünk. Csak ebben a Testben – mely közösségbe forraszt és úgy éltet – nem pedig a magánvallásoskodás szintjén maradó „szent”áldozással nyerjük el a gyógyító Szentlelket. A gyógyító szentáldozás megújítja a kegyelmeket, amelyeket a keresztségben és a bérmálásban kaptunk, és megerősít a bűn (gőgös sértődékenység, öntetszelgő egoizmus) elleni küzdelemben. Persze, szolgálat és szolgálat között óriási különbség van. Nem mindegy, hogy azt a szolgálatot végzem-e, amelyre nekem szükségem van, vagy pedig azt, amelyet az Egyház kér tőlem, s amelyre az Egyháznak van szüksége. Bár valahol, a mélyre evezve, e kettő egybeesik.


* * * 2016. január 31.

Olvasmány: Jer 1,4-5. 17-19: A magzati lét már az egyedi és megismételhetetlen, végtelen tiszteletet érdemlő személy hordozója. Sőt, a fogantatáskor valamiképpen már a személyiség alapja is adottá válik. Jeremiás ezt a tényt önnön életében is felismeri. Prófétai meghívása már az anyaméhben elérte őt. A próféta nem ijedhet meg a küldetéstől. Neki értenie kell azt a közeget, amely ellenáll az isteni Szónak. Nem celebnek, nem ünneplést learató sztárnak küldi őt Isten, hanem az élet kertészének, az ige napszámosának, donornak és véradónak. S ez a küldetés mindenkihez szól. Nem a próféta határozza meg, hogy hol akar kellemes életet élni. Szentlecke: 1Kor 12,31-13,13: Szent Pál újfent felsorolja az általa fontosnak vélt karizmákat: nyelveken beszélés, prófétálás, tudomány, lenyűgöző hit, karitatív aktivitás, mártíromság. Mindezeket azonban csakis a szeretet tudja hitelesíteni, és a karizmák igazi szintjére emelni. A szeretet útjából azonban az önzést el kell tüntetni. Az önzés, az önmagam rendszerébe való erős berögzülés, a kivagyiság és az ebből fakadó ítélkezés visszájára fordítja a karizma hatását. Gondoljunk a II. Vatikáni zsinat által az egyik legfontosabbnak tartott karizmára, az egymást éltető apai és anyai karizmára. A működő karizma gyümölcse a boldog gyermek és a hitben erősödő család, a nem működőé a frusztrált gyermek és a széthulló család. Mi hiányzott? A valódi szeretet. Célba érni csak vele lehet. Evangélium: Lk 4,21-30: Ugyanaz a Jézus kétféle megítélés alá esik. Kafarnaumban csodálattal fogadták, és igényelték Őt. Názáretben kivetették ugyanazt a Jézus maguk közül. Mi keltette a vad indulatot? Az, hogy Jézus némi jogos kritikával élt. Bizonyára megtette ezt Kafarnaumban is, mondván, elközelgett az Isten országa, változtassatok szívetek irányulásán. Kafarnaumban azt kérdezték: Hogyan tegyük meg ezt? Názáretben felháborodtak: Ne avatkozz bele az életünkbe! Káin és Ábel óta kétféleképpen lehet reagálni ugyanarra a kegyelmi valóságra. Támadóan vagy befogadóan. Jézust a helytelen vallásosság, a vallási felsőbbrendűségi tudat utasította el és utasítja el leginkább azóta is.

Pénteken viharos egyházközségi fórum volt. Megmutatkoztak a szív gondolatai és érzelmei. S ez hasznos. Hasonló zajlik a cursilliókon is. Érezni szabad, érzéseket nem tilthatunk meg, mondjuk a házaspároknak, s ezeket az érzelmeket tárjátok fel egymás előtt. Nem úgy, hogy nekem van igazam, s ezt kötelessége a másiknak tudomásul venni, hanem ekképpen kezdve a mondatot: „Én ezt akkor így éltem meg, ilyen érzések keletkeztek bennem.” Az Egyház kimeríthetetlenül gazdag, a Szentlélek pedig mindig új ajándékokat hoz. Aki túl gyors nemet mond, a Szentlélek fölé helyezi magát. Jobbára nem a rendkívüli intelligenciája, hanem a személyes sértettsége miatt. Hogy mi van a szív mélyén valójában, azt mindig kontrollálni kell. A lelki élet magaslatai mindig homályosak, az útvesztői azonban rendre öntudattól napfényesek. Az Irgalmasság Szentévének gondolata II. János Pál pápától Benedek pápa közvetítésével jutott el oda, hogy Ferenc pápa – mintegy félbehagyva a Megszentelt Élet évét – a figyelmünket erre az alapvető evangéliumi gondolatra összpontosítja. Először kezdődjék az elmélyült ima és a gondos elmélkedés, nehogy „leakciózzuk a programot”. Az irgalmasság Szentéve nem a világot fogja egy kicsit átformálni, hanem minket, keresztényeket akar megváltoztatni. Az önápolgató, jóléti, önző kereszténységből, amely annyi kudarcot hozott egyéni életünkben és családjainkban, ki kell emelkednünk, hogy az isteni irgalmasság titkát közel vigyük embertársainkhoz, azokhoz, akik nincsenek abban a szerencsés helyzetben, hogy közvetlenül tudnak táplálkozni az Eucharisztiából. Benedek pápa szép gondolata szerint: Jézus kenyérré

tette magát, és úgy táplál bennünket, hogy mi is tápláló kenyérré váljunk felebarátaink számára. Az Irgalmasság Szentéve tehát igényli az egyéni elmélyülést, a közösségek helyes célkitűzéseit, és azokat a plébániai eseményeket, amelyeken keresztül a lehető legnagyobb összefogás valósul meg azok javára, akikhez eddig nem jutott el kellő fénnyel az Evangélium. Idén nem magunkat fogjuk szórakoztatni, hanem minden idegvégződésünkkel érzékelni akarjuk a leginkább rászorulókat. Minden programot úgy tervezünk, hogy ők is beleférjenek. Ferenc pápa, aki látta Dél-Amerikában a szekták térnyerését, segít bennünket, hogy visszavegyük a szektáktól a szíveket.


***

2016. január 24.

OLVASMÁNY: Neh 8,2-10: A babiloni fogság után a nép visszatér ősi, tápláló gyökereihez. Felépíti a templomot, újra elköteleződik a törvény mellett, és rendbe teszi szent könyveit. (redakció, kodifikáció) Természetesen, nem vált tökéletessé az élete, ismét el-elgyengült, de mégis fontos az időnkénti újjászületés, hiszen a hitben való megmaradás az állandó újjászületések sorozata. SZENTLECKE: 1Kor 12,12-30: Az Egyház, miként az emberi test sok tagból áll, és mindegyiknek fontos szerep jut. Bármelyik megbetegszik vagy kiesik, megsínyli a test egésze. Amíg nem fogadjuk el a testben a saját helyünket, addig ámokfutásban vagyunk, nem szolgálunk, nem segítjük a test integrációs, minden tagot tápláló erejét. Csak akkor ismertük fel a karizmánkat, ha vele a közösség javára odaadóan tevékenykedünk. EVANGÉLIUM: Lk 1,1-4, 14-21: Lukács nagy hangsúlyt helyez arra, hogy akik elkezdik olvasni Evangéliumát, már az első soroktól kezdve azzal a Jézussal találkozzanak, aki az Atya egyszülöttje, az örök teremtő Ige, a megtestesült második isteni Személy. Vass István megrázó verse: A rostiront letettem. Arról ír, hogy miközben egy evangéliumharmóniát fordított, Jézus egyre inkább betöltötte a szívét. S amint befejezte művét, és letette az iront, az élmény szertefoszlott. Kérjük a Szentlelket, hogy a Szentírás olvasása és hallgatása közben hasonló élményt éljünk át, amely akkor sem válik köddé, ha letettük a Bibliát. Mihályi Gilbert O. Praem. könyve, Új módon vagyunk Egyház több kiadást élt meg és nagy érdeklődést keltett. A plébánia – amely a katolikussá válás rendes helye, mert benne és általa teljesen fenn tud állni Krisztus Egyháza – segít elkerülni az individualizmus és a kollektivizmus szélsőségét. A plébániai élet ma már alapvetően igényli a kisközösségek hálózatát, s ezekkel kölcsönhatásban áll. A kisközösségek hatékonyabbá teszik a plébánia küldetését, ők maguk pedig megóvódnak az önző, szolidaritás nélküli, önápolgató életforma veszélyeitől. A plébánia akkor jó, ha nem kollektivizál, hanem táptalaja és ünnepi gyülekező helye lesz a különböző karizmák áldásos jelenlétének. A valódi katolikus kisközösség nem akciózva, nem elvárást teljesítve jön létre, hanem egy karizma köré épül. Általában az a személy, aki elismerten rendelkezik ezzel a karizmával, és megkapta az egyházi elöljárójától is a megbízatást a karizma ápolására, élvezze a többiek bizalmát. Igen, ő a vezető. Az ő vezetője pedig az egyházi elöljárója. A „demokratikus” működés azért értelmezhető nehezen, mert az politikai fogalom. A Szentlélek nem demokráciát, hanem karizmákat éltet, s nehezen képzelhető el, hogy egy kisközösségben mindenkinek megadta a vezetés karizmáját, illetve senkinek sem adta meg. A vezetés karizmája csak annál van meg, aki maga is vezethető. Egyébként a vezetést két okból szoktuk elhárítani. Vagy azért, mert rejtegetni akarjuk képességhiányainkat, vagy pedig azért, mert kialakítottunk egy számunkra kedvező status quot, amit mindenáron fenn akarunk tartani. Mindkettő gyengíti a plébániai életet, amely a szentségek révén a Lélek áradásának és az Egyház formálódásának legfőbb színtere. A plébánosnak mindenért felelősséget kell vállalnia, ami a plébániája keretein belül van. Ezért amelyik közösség nem akar kapcsolatba kerülni a plébánossal, jogilag már nem tartozik a

plébániához, és félő, hogy előbb utóbb már a Katolikus Anyaszentegyházhoz sem. Önmagát fogja képviselni, és nem az Egyházat. S íme, az egyik legáltalánosabb és legfontosabb karizma, a II. Vatikáni zsinat megfogalmazásában: „Azok a férfiak és nők, akik a maguk és családjuk léte fennmaradásáért úgy munkálkodnak, hogy az egész társadalom javára legyenek, meg lehetnek győződve arról, hogy munkájukkal a Teremtő művét folytatják, s hozzájárulnak a Gondviselés tervének megvalósulásához a történelemben”. Ferenc pápa a párbeszédről. (Aktualitását az ökumenikus imahét adja.) A gyümölcsöző párbeszédhez két dolog szükséges: önazonosságunk világos tudata, és a másiknál ugyanennek a feltételezése. Katolikus önazonosságunk világos, ép tudatát három dolog veszélyeztetheti: a relativizmus, a felületesség, valamint a formulák és szabályok mögé vonulás. Mahatma Gandhi: „Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban.” Évközi 2. vasárnap

***

2016. január 17.

OLVASMÁNY: Iz 62,1-5: Az új Jeruzsálem, vagyis a Sionon épült város Izajás jövendöléseiben voltaképpen az Egyházat jelenti. Új tartalommal, új küldetéssel világít, mint a fáklya, és frigyre lép vele a magasságbeli. Az új népnek már nem csupán a szövetségi hűséget kell őriznie, amelynek jele a törvény betartása, hanem Krisztus Testévé kell válnia, hogy táplálja és konszekrálja az emberiséget. Az Egyház egyetemes. Mindenki újjászületik, aki megtalálja. Kilép magamutogató, öndicsérő egoizmusából, és felölti magára az egyetemes testvériség érzületét. Az Egyházon kívül általános vallási ösztönök, hiedelmek személyes érzékenységek burjánoznak, az Egyházban azonban a krisztusi élet formálódik bennünk. SZENTLECKE: 1Kor 12,4-11: Szent Pál a vetélkedő, széthúzó korinthusiaknak az egység új megközelítését adja. Kiemeli a kereszt bölcsességét. Fontosnak tartja, hogy az apostolok révén történjen a kapcsolódás Krisztus titokzatos testéhez, az Egyházhoz. Közös hitbeli és liturgikus cselekvésre hívja a korinthusiakat. Ugyanakkor azt is kéri, hogy fedezzék fel és tiszteljék egymásban a Szentlélektől kapott különféle karizmákat. Ezek a karizmák csak akkor karizmák valóban, ha az Egyház egységét szolgálják. Egyébként a hamis lélek jelei: önteltség, vallási felsőbbrendűségi tudat, elkülönülés, sértődékenység. EVANGÉLIUM: Jn 2,1-11: Az ősegyház hagyománya szerint ez Jézus első csodája. Lukácsnál nem, de ő a hagyományanyagot sajátos szerkesztési elv szerint rendezi. Az ősegyház igen fontosnak tartotta ezt az eseményt. Segít korán felismertetni Jézus valódi lényegét. Ebben az eseményben szerepet kap Mária, szerepet kapnak a tanítványok, és megmutatkozik Jézusnak az a készsége, hogy odaáll gondozni evilági életünket. Legyünk bizalommal iránta. Pénteken a közösségek képviselőinek összejövetele volt a plébánián. Abban maradtunk, hogy évente legalább kétszer összeülnek a csoportfelelősök a plébánossal. Ez a kiépült és fenntartott kapcsolat fontos ahhoz, hogy a Katolikus Egyház küldetésének részesei legyünk. Évente egyszer pedig a közösségeink, illetve karizmáink ünnepét tartjuk a templomban és a templomkertben. A vezetés legfőbb karizmája, hogy a célirányosságot, valamint a megőrzendő és felismerendő értékek mentén való haladás irányát mutassa. Mi a célja a katolikus óvodában a hitnevelésnek? Hogy a gyermekek vágyakozzanak a szentmise után, s azt ne csupán megnézessük velük, hanem segítsük őket abban, hogy a szentmisének cselekvő résztvevői legyenek. Ez az egyetlen indoka a külön ovis misének. Mi a célja az állami iskolákban történő katolikus hitoktatásnak? Hogy előbb-utóbb a hitoktatóval együtt üljön a templomban egy-egy vasárnapi szentmisén a diákok többsége. Mi a célja a katolikus általános iskolai hitoktatásnak? Hogy a nyolcadikban történő ballagásig lehetőleg minden katolikus gyermek legyen elsőáldozó, vagyis vegye át az Egyháztól

azt a két képességet (gyónás, áldozás), amelyre nagyon nagy szüksége van, s amely nélkül eszköztelenül lép ki a zord világba. Ez a katolikus iskola küldetése. Mi a célja az egyházi középiskolában történő katolikus hitoktatásnak? Hogy az érettségiig célirányosan motiváljuk a fiatalokat, felébresztve szívükben a bérmálás szentsége iránti vágyat. Mi a célja a katolikus Egyházban a kisközösségi életnek? Hogy a különböző karizmák jobban éltessék a plébániai életet. A plébánia a karizmák együttműködésének és egymásért való működésének színtere. A plébánia az a legkisebb katolikus közösség, amelyben, és amely által teljesen fennáll Krisztus Egyháza. A plébániai közösség nem az elkülönülés helye, hanem a hatékonyabb cselekvés kiindulópontja. Van remény, hogy a plébánia által is használt közösségi háznak a tulajdonviszonyai számunkra kedvezően alakulnak. Pillanatnyilag azonban ott csak a Bókai Általános Iskolának és a Liliomkeret Katolikus Óvodának van bérleti jogviszonya. Ezért mi ott semmilyen felújítási, karbantartási munkát nem végezhetünk. Az ebédlőt az óvoda vezetője adhatja ki eseti bérlésre. Az eddigi szokást fenntartva a plébánia az óvoda rezsije 20 %-ának megfelelő támogatást ad, így a plébánia élet számára gyümölcsöző eseményeket továbbra is térítésmentesen az ebédlőben tarthatjuk. Ezeket a plébános nevesíti, ingyenes használatra engedélyt továbbra is tőle kell kérni.


* * * 2016. január 10. Urunk megkeresztelkedése

OLVASMÁNY: Iz 42,1-7: Izajás előre jelzi azt, amiről mind a négy evangélista beszámol: Jézus messiási felkenése megtörténik a Szentlélek által, Keresztelő János szolgálata révén. A Messiás nem forradalmat hoz, hanem csendesen, szinte észrevétlenül alakít át mindent. Nem egy elitet hoz létre az emberiségen belül, hanem valamennyi ember nélkülözhetetlen megmentőjeként lép be a világunkba. Nélküle nincs üdvösség. SZENTLECKE: ApCsel 10,34-38: Péter is úgy mutatja be Jézust Kornéliusz százados házában, mint aki a Szentlélektől felkenve azzal a hatalommal érkezett, amely valamennyi embert ki tud menteni a bűn és a halál végzetes hatalmából, és át tud helyezni az isteni életbe. EVANGÉLIUM: Lk 3,15-22: János evangélista nem Jézus megkeresztelkedését írja le, hanem Keresztelő János róla szóló tanúságtételét. Lukács nem említi hangsúlyozottan, hogy Jézust Keresztelő János keresztelte, hanem azt emeli ki, hogy amikor megkeresztelkedett, „leszállt rá a Szentlélek”, s felhangzott a mennyből az a zsoltárrészlet (2. zsoltár), amely a királyok felkenését kísérte az ószövetségben. A zsoltárban azt is halljuk: „Fiam vagy, ma szültelek téged”. Jézus messiási felkenésével megszületik a SZÉMERON, az a „ma”, amely a nagy jubileum évéhez kapcsolódott, amikor kiáradt az irgalmasság, a megbocsájtás, a teljes rehabilitáció, s minden és mindenki lehetőséget kapott a teljes újrakezdésre. A keresztséggel Jézus kiárasztja ránk azt a védelmet, amelyet csak Ő tud adni. Már a keresztséggel befogad bennünket az Ő életébe, az ÉLET-be. A keresztség hatása csakis az emberi hozzáállás miatt gyengülhet meg. Például akkor, ha a gyermekkeresztelést követően az immár teljessé születő élet nem kapja meg a családtól a kellő védelmet. Soha nem beszélnek a megváltott lét értékéről, nem adnak közösen hálát érte, nem fejezik ki boldogságukat a keresztségben elnyert nagy lehetőség miatt. Azon a védelmen, amelyet a keresztség ad, csak a bűn tud rést nyitni. A bűn nem kívülről tör ránk, hanem belülről, önként nyitunk neki ajtót. A bűn közlekedési útjában lévő ajtón csak belül van kilincs. Ugyanakkor arra is figyelmeztet bennünket Ferenc pápa, hogy lépjünk ki kényelmes, önápolgató bezártságunkból. De ne a befelé áramló bűnnek nyissunk utat, hanem a kiáradó fényt ajándékozzuk oda a világnak. Miként az Egyház sem saját fényétől ragyog, hanem Krisztus fényét tükrözi, úgy az ember igazi világossága sem lehet más, csak az Őt megváltó és éltető Krisztus. A pápa az ókorban is gyakran használt hasonlattal él. A hold a naptól kapja fényét, nem képes önmagától ragyogni. Ám, ha magunkba zárjuk a fényt, az előbb-utóbb

kialszik. (Ha nem gyakoroljuk a szeretetet, szeretetlenekké válunk.) Izajás nem csak Jeruzsálemnek, és nem csak az ószövetségi népnek mondja: „Kelj föl és tündökölj!” – hanem mindazoknak, akikhez elérkezik az általa oly nagy bizonyossággal hirdetett Megváltó. A pápa Vízkereszt ünnepén a napkeleti királyok bátor vállalkozását csodálta és ajánlotta figyelmünkbe: „Ne csak tengődjünk, hanem keressük a dolgok értelmét!” A tengődés általában úgy valósul meg, hogy csupán a magunk hasznára, érdekére van kihegyezve minden hajlandóságunk. Ez egy darabig izgalomban tart, aztán kiderül, hogy nem indultunk meg sehova, és már nagyon lekésettek vagyunk. Az igazi élet a mi önző érdekszféránkon kívül épült fel, s mi nem törekedtünk oda. Pontosabban: A mi igazi érdekünk a létteljesség, nem pedig a halódó érdekek egyre inkább összegabalyodó láncolata. A napkeleti bölcsek nem a palotáik kényelmében, hanem az útra kelés bátorsága révén találtak rá a dolgok értelmére. Ferenc pápa: Nem figyelünk Istenre, ha nem vesszük észre, hogy bűnbánó szavainkat egyszer csak megszakítja az Ő szeretetteljes ölelése. Az is egyfajta bezártság, ha nem éljük át az isteni megbocsájtás örömteli élményét.

Karácsony utáni 2. vasárnap

***

2016. január 3.

OLVASMÁNY: Sir 24,1-16: A bölcsesség ismérve, hogy helytáll a mennyei gyülekezetben és helytáll Isten népe körében. A bölcsesség a jelenben meglátja azokat az erővonalakat, amelyekre rámutatva, valóban az élet szolgái leszünk. A bölcsesség sohasem áll egyéni érdekek szolgálatába. A bölcsességet nem sajátíthatja ki magának egyetlen páholy, egyetlen népcsoport, sőt egyetlen vallás sem. Mert a bölcsesség forrása nem az ember, hanem az Isten. A mi feladatunk keresni és tisztelni az isteni és a természeti törvényeket. Egyébként ezekkel az Isten valamennyi népet és vallást megajándékozta. SZENTLECKE: Ef 1,3-18: Isten teremtő szeretetében mindeneket megelőzően Jézus van jelen. Mi, teremtett emberek Jézus Krisztus által leszünk az Atya fogadott fiai. Vannak, akik a természeti és az isteni törvények révén csatlakoznak Jézushoz, mi azáltal, hogy átvesszük, és a világba beleéljük az Evangéliumot. EVANGÉLIUM: Jn 1,1-18: A karácsonyi ünnepkörben újból és újból felhangzik János evangéliumának prológusa. János a görög, pogány világ gondolkodását termékenyítette meg az isteni bölcsességgel. A görögök zátonyra futott bölcsességét a nyílt vizekre segítette és célirányba állította. Mi más lehet a mi feladatunk az újpogányságtól körülvéve, ha nem az, amit János is tett. Bevinni az isteni bölcsességet és az Evangéliumot a közéletbe. Ezt a szolgálatot bármennyire elutasítja, voltaképpen fuldokolva várja tőlünk egy összezavarodott világ.

Imádság az Irgalmasság Szentévében Urunk, Jézus Krisztus, Te megtanítottál minket arra, hogy irgalmasok legyünk, mint ahogy a mennyi Atya is irgalmas, és azt mondtad nekünk, hogy aki téged lát, az őt is látja; mutasd meg nekünk arcodat, és mi üdvözülünk. Te vagy a láthatatlan Atya arca, azé az Istené, aki mindenhatóságát elsősorban megbocsátáson és az irgalmasságon keresztül mutatja meg: add, hogy az Egyház a világban a te látható arcod legyen, az Úr arca, aki dicsőségesen feltámadt. Küldd el Lelkedet, és szentelj meg mindnyájunkat általa, hogy az irgalmasság jubileuma az Úr kegyelmi éve legyen, és Egyházad megújult lelkesedéssel vihesse el a szegényeknek az örömhírt, hirdesse a börtönök foglyainak és az elnyomottaknak a szabadulást, a vakoknak pedig adja vissza a látásukat. Mária, az Irgalmasság Anyja közbenjárására kérjük ezt tőled, aki élsz és uralkodol, az Atyával és a Szentlélekkel örökkön-örökké. Ámen.

Újév – Mária Isten Anyja

*

2016. január 1.

OLVASMÁNY: Szám 6,22-27: Az ároni áldás azt kéri, hogy az istenképmás ragyogjon fel az emberben és az ember által. Az új évet is áldással kezdjük. Régi szokás volt a kapuk fölé Máriaképet vagy Mária-szobrot helyezni. Az Egyház ezt a szokást felújítva, az egész év bejáratához Máriát, Isten anyját helyezi, hogy vele induljunk, és az Ő közbenjárását kérve áldott legyen az egész esztendő. SZENTLECKE: Gal 4,4-7: A megtestesülés által Jézus meghív bennünket az istengyermeki lét tudatos megélésére, amely szabadságot ad a földön, és örök boldog életet a mennyben. EVANGÉLIUM: Lk 2,16-21: Mária a tiszta hit mély, belső érzékével figyel az angyalra, Erzsébetre, a pásztorokra, az agg Simeonra, Hannára, a napkeleti királyokra. Folyamatosan jelzi az evangélista: szívébe véste, el-elgondolkodott. Isten oly sokféleképpen üzen nekünk életünk során, de mi nem az Ő hullámhosszára vagyunk programozva. Hitünk, amely alapvetően Isten iránti bizalmat jelent, segít minket abban, hogy észrevegyük és értékeljük a természetfeletti üzeneteket. Mária számára az egyik legfontosabb üzenet Jézus neve volt: Isten a szabadító. Mária, a”ősegyház” a szabadítót fogadta be, és egyre teljesebben átadta magát neki, hogy Őt, magát, a szabadítót átnyújthassa nekünk. Az irgalmasság évének kezdetén Mária lelkületével tekintsünk mindazokra, aki más hullámhosszra vannak hangolva, akik csőlátásúak, akik elé nem élték oda szüleik a becsület és a tisztesség értékét, de mind-mind szenvednek valami hiánytól. Ez a hiány Jézus, a szabadító.

Év végi hálaadás Az Egyház a legmegfoghatóbb módon az egyházmegyében képeződik le számunkra. Az egyházmegye Krisztus egyházának az a része, amelyben, és amely által teljesen jelen van az egyetemes egyház, az apostolutód, vagyis a püspök személye és hivatala révén. A plébánia a krisztushívőknek a részegyházon (egyházmegyén) belül állandó jelleggel megalapított katolikus közössége, melynek lelkipásztori gondozását a megyéspüspök felügyelete alatt plébánosra (plébániai kormányzóra) bízzák. A káplánt nem önálló jelleggel nevezik ki egy adott plébániára, hanem a plébános első számú segítője lesz (segédlelkész), és feladatát a plébános felügyelete alatt, vele együttműködve látja el. A világi krisztushívők a szentségi papsággal való együttműködés mértéke szerint részesednek Krisztus egyetemes papságának szolgálatából. Másképpen fogalmazva: A püspök a kézrátételt Krisztustól kapja, a pap a saját püspökétől, a világi krisztushívők a saját felelős lelkipásztoruktól (plébánosuktól). Vigyük következetesen végig, hogy ennek az elvnek az elvetése milyen következményekkel fog járni. Kialakulhat a plébánián belül a saját elveit és érdekeit dédelgető érdekcsoport, vagy klientúra, amely hosszú távon nem javára, hanem ártalmára lesz a katolikus életnek. Az ilyen hívő családjában veszélyeztetetté válik a katolikus jövő. Igen sokszor az új plébánossal szemben pánikszerű védekező reakciót mutat az újat nehezen fogadó, saját pozícióit védő klientúra. Egy plébánia életében amolyan határkő az új plébános érkezése. A már meglévő alapokra valami mást is fel kell építeni. Bizonyára kellő okkal, és a Szentlélek biztatására kezdett bele Henrik atya az albertfalvai közösség gondozásába és továbbépítésbe. Bízzunk benne, hogy a pestszentlőrinci közösséghez nem a Szentlélek akaratával ellentétesen nevezett ki új plébánost a főpásztor. Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké, olvassuk a Szentírásban (Zsid 13,8). Azonban a vele való kapcsolatunk az állandó megújulásnak (a folyamatos megtérésnek) a története. E nélkül megállunk félúton, kialakítjuk a magunk érdekszféráját az Egyházban, aztán már nem érte, hanem belőle élünk. Dajkálgatjuk a világban megsérült öntudatunkat, kivagyiságunkat. Meg szoktam kérni a mindenben gáncsoskodó, saját elképzeléseit védő hívőtől, mondja el, miért látja jobban azt, hogy mi az Egyház valódi érdeke, miért látja jobban, merrefelé kell vezetni a közösséget, miért erősebb a pásztori megbízatása, mint a papé, miért látja nálánál jobban az Egyház lényegét?

Henrik atya úgy adta át a plébániát, hogy itt csupa segítőkészséggel fogok találkozni. Értik és tisztelik a pap szerepét a közösségben. A hálaadásom egyik oka, hogy ezt több helyen megtapasztaltam, főleg a karácsonyi időben. Nagyon sok segítőkészséggel találkoztam, nem kellett egyedül téblábolnom ismeretlen közegben. A templom gondozásában az önkéntesség megjelenése, a ministráns szolgálat megerősödése, a templomi pásztorjáték támogatása sok örömet adott. Hálás vagyok a karácsonyi szolgálatomat illető köszönetekért, a karácsonyi üdvözletekért, az érdeklődésért, hogy miképpen oldja meg házvezető nélkül a karácsonyt a két pap. Hálás vagyok a káplánnak, aki biztosított afelől, hogy nem a maga javára hasznosítja az új plébános átmeneti kapcsolatnélküliségét, hanem elmagyarázza és képviseli lelkipásztori törekvéseim értelmét. A plébános váltás csak akkor működik zökkenőmentesen, ha a régebbtől ott lévő káplán segítőkész. Itt, Pestszentlőrincen is a jó alapokat kell továbbépíteni. 1. Hála Istennek, sok a keresztelés. Ám a keresztelés nem a keresztelést kérő család ügye, hanem az Egyház egyik kiemelt eseménye. Közönyünkkel ne abortáljunk, hanem valóban befogadjunk. Aki nem ünnepli a keresztelést, nem érti Jézust és nem érti az Egyházat, s valószínűleg a saját keresztelését sem értékeli. 2. A plébánia az Eucharisztia révén teljesen egybeszőtt krisztusi közösség. A pap nem az egyéni kezdeményezések akadályozója, hanem az egység garanciája. Az egyházi rend szentsége az egység szentsége. A plébános annak a közösségnek a felelős lelkipásztora, amelyet a püspök rábízott. Nem működhet a plébánián belül több plébániai, az egyiket a plébános szervezi, a másikat a káplán, a harmadikat a klientúra. Ilyenkor nagyon jókedvű az ördög. A világi krisztushívők ne a pap feladatát akarják a papnál egy kicsit jobban végezni, hanem legyenek tanulékonyak, befogadóak és együttműködőek a felelős lelkipásztorral. Ő sokszor úgy vizionálja elénk az Egyház jövőjét, hogy az pillanatnyi érdekeinkkel ütközhet. Tegyük megfontolás tárgyává. A jövőt nem tudjuk gyermekeinknek átadni, de Egyházat igen. Az Egyházban tudjuk megélni az emberi nemhez tartozás valódi méltóságát és felelősségét. S ebből táplálkozik a helyes istenkapcsolat. A történelmi jövő alakításához nincs elegendő képességünk, de az Egyház olyan lesz, amilyenné felelősségteljes szeretetünk formálja. E nélkül gyermekeinket a bizonytalanságba, a vak véletlenbe taszítjuk, mégpedig eszköztelenül. 3. A pap a rábízott közösség vonatkozásában a hit őrzője és tanítója az evangelizációs feladatok szervezője. Az adott közösségben a pap az első és legfőbb hitoktató. A világi hitoktatók az ő megbízásából, az ő irányítása alatt tevékenykednek. A hitoktatók – nem a diplomájuk, hanem a megbérmáltságuk révén – a Katolikus Anyaszentegyház felelős képviselői, nem pedig a munkaerőpiacon küzdő magánvállalkozók. Hálás köszönet a hitoktatók többségének, akik jót és jól adnak a gyermekeknek és családjaiknak. 4. Az Egyház küldetése nem a befelé forduló önápolgatás, nem egy zárt közösség lelki magánélete, hanem Krisztus jelenvalóvá tétele a világban. Erről beszél folyamatosan Ferenc pápa. Nem egyházból élő, zárt klientúrát építünk, hanem kifelé ható cselekvéssel, a Szentlélek erejében nagy bátorsággal visszük az evangéliumot azoknak, akik szenvedik ennek hiányát. Nem magunkért vagyunk keresztények, hanem másokért. 5. Minden megromlik, ha nem gondozzuk, minden elavul, ha nem újítjuk fel. Ha valahol felüti fejét a pletyka, az önérdek, a vallási felsőbbségtudat, az biztos jele annak, hogy az ördög bebútorozott. Ilyenkor ne kényeztessük, ne marasztaljuk őt. Egy plébánián belül a közösségek nem azért vannak, hogy egyre inkább önállósuljanak, hanem azért, hogy a krisztusi Testet még inkább egybeszőjék és éltessék. Eredménytelenné válik az ima, ha nem a becsületre, a tisztességre, az önkéntességre, az alázatra és a legteljesebb együttműködésre épül. A Szentlélek nélkül még imádkozni sem tudtok, mondta Jézus. Ő, miközben a főpapi beszédben az Egyházat adja át nekünk, folyamatosan a Szentlélekre tesz utalásokat. A Szentlékek nem az egyén lelke, főleg nem az egyéni önérzet lelke, hanem az Egyházé, s az Egyházhoz tartozásunk mértéke szerint

részesedünk jelenlétéből. A Szentlélek nem a szórakozás és a vallási kellem lelke, hanem a szolgálaté, a bátorságé, az elköteleződésé.

Feladataink az új év kezdetén A hirdetésekben megtalálhatjuk, hogy mely időpontban melyik közösséget vagy testületet várja a plébániára a plébános. Januártól minden második kedd este az önkéntesek estje lesz a plébánián. Január 12-én, 26-án, február 9-én, 23-án este ½ 7-től 8-ig hasznos közösségi feladatot végzünk, elsősorban a rászorulók javára, és a plébániánkhoz még kevésbé tartozók misszionálása érdekében. Rövid vacsorával zárjuk mindig az együttlétet. Ugyancsak kéthetente, a fenti dátum szerint kedden reggelenként, a reggeli szentmise után fél órás rendrakásra, takarításra invitáljuk még a híveket. Tervezünk egy újévi egyházzenei koncertet, és egy tavaszit is a templomunkban. Nyár elején pedig felkerekednénk Kassára vagy Beregszászra az énekkarral és a hűséges takarítókkal, turnéra és lelki épülésre. Bizalommal keressük azt az elkötelezett testvérünket, aki legalább három évre át tudná venni az idősek klubjának vezetését. Újraszerveződik a kisgyermekek scola-ja. Januárban minden vasárnap 15 órától 15.45-ig várom az oltárszolgálat e szép feladatát szívesen vállaló, énekelni szerető gyermekeket.

Egyházközségi hírlevél

2015. 09. 20.

Olvasmány: Bölcs 2,12.17-20: Olykor nem értjük, honnan jön a szerény, hitvalló emberek ellen, és a senkinek nem ártó Egyház ellen az irracionális indulat. Bizony, a jelszerűség sokakat irritál. Emellett létezik egy primitív elgondolás is. Ha megtámadom az istenhívőt, és őt nem védi meg az istene, akkor talán nem is olyan erős az az Isten, továbbra is elhanyagolhatom őt. Szentlecke: Jak 3,16-4,3: Az ember előbb-utóbb szembesül azzal, hogy belső világában nem tud maga rendet tenni. Be kell engednie oda az isteni fényt, a kegyelmet, a gondoskodó atyai/anyai szeretetet. Evangélium: Mk 9,30-37: Jézus feltétlen bizalmat kért tanítványaitól. Nem az eseményeket követő hitet, hanem előzetest. Ez nagyon nehéz. Legalábbis a felnőtteknek. A kisgyermekeknél azonban ez még megvan. József atya gondolatai (1) Eltelt másfél hónap azóta, hogy elfoglaltam új szolgálati helyemet a Pestszentlőrinci Főplébánián. Születtek interjúk, amikor kérdeztek, s a kérdésekre válaszoltam. Most nem az érdeklődésre válaszolok, hanem mint plébános vázolom fel a másfél hónap tapasztalata alapján azokat az elképzeléseimet, amelyeket a kedves testvérek szíves jóakaratába ajánlok. A plébános váltásnak akkor van értelme, ha néhány területen felfrissülést hoz, a kiváló adottságokat pedig lelkesen továbbműködteti. Vannak olyan szolgálatok, amelyek egy idő után elfásulnak, automatikussá, rutinszerűvé válnak, mások még több nehézségbe ütköznek a karizmatikus személy kiesése miatt. Az előbbibe lelket lehet lehelni, a második már nehezebb eset. Ugyanakkor az új plébános is hoz képességeket, amelyekben ő jártas, fontos számára, hogy ezek az új helyén is működjenek. Örömömre szolgál, hogy a Katolikus Egyház missziójának olyan bázisai léteznek Pestszentlőrincen, mint a Liliomkert Óvoda és a Szent Lőrinc Katolikus Általános Iskola. Nagy lehetőség van a sok hitoktató kellőképpen koordinált és támogatott munkájában is. Külön ajándék Istentől a nővérek jelenléte.

Szeretném hívni a kedves híveket a keresztelések kiemeltebb megünneplésére. A keresztelés nem családi magánesemény, nem egy szolgáltatás megrendelése, hanem a katolikus élet születésének aktusa a befogadó közösség hatékony együttműködésével. Éppen ezért az Egyházi Törvénykönyv a közösség teljes jogú vezetőinek, a plébánosoknak kiemelt feladatává teszi a keresztelések előkészítését és méltó végzését. A keresztelések része a ½ 11-es szentmise. Ha késve érkezik a család, akkor is szeretettel fogadjuk, és előreinvitáljuk őket. Dédelgetett vágyam, és nagy örömömre szolgálna, ha novembertől a templomunkat nem külső vállalkozó, hanem mi tartanánk rendben. Négy csoporttal már elérhető, hogy csak kéthavonta kerüljön sorra egy-egy csoport. A négy csoport mellett jó lenne egy leány és egy fiú brigád is, akik alkalomadtán hadba szállnak. Október 10-én délután 14 órától 20 óráig családos napot szervezünk a templomkertben. Gyermekeinknek mutassuk meg rendszeresen az Egyház közösségi arculatát, és szervezzük bele őket is. Valaki mondta: A keresztény lét minimuma, hogy hetente részt veszek a közösség Eucharisztia-ünnepén, és hetente egy órát dolgozom a közösségért. Jó lenne, ha a szülők is szerveznének maguknak játékot és sporteseményt. Bízzunk benne, hogy jó idővel ajándékoz meg minket mennyei Atyánk. A programmal kapcsolatos megbeszélés pénteken lesz a plébánián az esti szentmise után.


2015. 09. 27.

Olvasmány: Szám 11,25-29: A karizmák sokszínűségének ószövetségi olvasatával találkozunk. Bár Mózes a nép kormányzója, ő az egység garanciája, mégis rászorul arra, hogy bölcs emberek tanácsaikkal segítsék őt. Mózes a Szentlélek tevékenységét nem korlátozza a szűk értelembe vett intézmény keretei közé. Szentlecke: Jak 5,1-6: Nem az a gazdag, akinek nagy vagyona van, hanem az, ki sokat ad önmagából, aki sokakat éltet. Nem számít önmagában a tudomány, sem a bölcsesség, csak az, hogy miképpen él bennünk a szolgáló szeretet. A gyarmatokon és a profitmaximalizáló cégekben visszatartott bér előbb-utóbb az égre kiált. Evangélium: Mk 9,38-48: Jaj, a botrányt okozóknak. Miképpen tud botránkoztatni bennünket a kezünk, a lábunk, a szemünk? Úgy, ha a kárhozatot markoljuk, afelé megyünk, és azt szemléljük. Jézus a radikális, egyértelmű váltásról szól, amely szívünket és lépteinket az igazság, vagyis az üdvösség felé irányítja. József atya gondolatai (2) A pap a fölszenteltsége révén válik Krisztus jelévé és az egység garanciájává, mindaddig, amíg ő maga el nem hagyja a hívatását. A pap legfőbb feladata, hogy egyetlen közösségbe hívja az egyéneket és a kisközösségeket. Az ő feladata megjeleníteni azt, hogy a közösen ünnepelt szentmiseáldozat – amikor belépünk Jézus önátadásába és a világra irányuló szolgálatába – kimondhatatlanul többet ér minden más karizmatikus kisközösségi élménynél. A karizma akkor valódi, ha kifelé ható szolgálatra serkent, és általa éppúgy szeretjük a többi közösséget, mint a sajátunkat. Szent Pál egyszerre beszél a karizmák értékéről és a lelkek megkülönböztetésének szükségességéről. A keresztény életet az önkéntesség hitelesíti. A nagylelkű Jézust csakis a szíves önkéntességgel tudjuk követni. A keresztény lét, mihelyst kilépett a gyermeteg

állapotából, és nagykorúvá vált, már nem az önápolgatásban merül ki, hanem Jézus nagylelkűségét követi. A szentmise mellett a legfontosabb közösségi szolgálatunk a keresztséghez való viszonyulásunk. A keresztség az Egyházba való születés aktusa, az Egyház fennmaradásának lételve. Ha közönyösen szemléljük a keresztségeket, és hagyjuk, hogy az családi magáneseménnyé laposodjon, akkor a saját keresztségünket sem tekintjük értéknek, és elvész a hitünk erejét és tisztaságát megtartó egyháztudatunk. A szeretet akkor ér célba, ha okos Papp Miklós morálteológus elmélkedik erről a kérdésről. Krisztus arra hívja meg az embert, hogy nagyvonalúan szeressen. De sehol sem mondja, hogy a szeretetnek butának kell lennie. Benedek pápa szerint a békés együttélés két oszlopa a szeretet és az igazságosság. A szeretetben van egy rend, amit ordo caritas-nak mondunk. Eszerint azonos élethelyzetben a hozzánk közelebb állókat kell előbb segítenünk: első a család, a baráti kör, a lakóhely, a nemzet, a hittestvér, majd minden további ember. Sürgető helyzetben azonban a nagyobb bajban lévők élveznek elsőbbséget. A vérző sebet azonnal el kell látni, függetlenül attól, hogy barátról vagy ellenfélről van-e szó. Nem elég általában emigránsokról beszélni, és mérlegelés nélküli befogadást szorgalmazni. Vannak menekültek, akik az életüket mentik, köztük sok keresztény, és vannak bevándorlók, akik az életszínvonalukon akarnak jobbítani. Ők a sorrendben hátrébb kerülnek. Ahogy a filozófia definiálja az igazságosságot: akkor vagyunk igazságosak, ha az azonossal azonos módon, a különbözővel különböző módon bánunk. Velünk azonos az arab-keresztény, és különböző a muszlim.


2015. 10. 04.

Olvasmány: Ter 2,18-24: A kereszténység az egy férfi és egy nő teljes életközösségre alapozott házasságát olyan természeti és isteni törvénynek ismeri fel, amelynek megváltoztatását a halál kultúrája követi. Szentlecke: Zsid 2,9-11: Jézus, mint Emberfia kevéssé lett kisebb az angyaloknál. Természetesen ez a „kisebbség” átmeneti, hiszen az angyalok színről színre látják Istent, Jézus pedig vállalta, hogy teremtett emberi lelket is öltsön, és „belülről” élje az emberi létet. Mégis angyali lélekkel élt, hiszen bűntelen volt és az Atyával való teljes kapcsolatában nem szorult rá, hogy egy nővel váljon „egy testté”. Evangélium: Mk 10,2-16: Az ember modális síkon a házastársával együtt válik Isten képmásává. Az emberi lét lényegét tekintve azonban az embert az istenkapcsolat teszi teljessé, és nem a másik nem általi „kiegészítés”. (Aki nem házasodik korai halál vagy betegség, vagy szerzetesi fogadalom miatt, hiánytalanul megélheti az emberlét teljességét, hiánytalanul felöltheti az istenképmást.) Azonban amíg az Istennek szentelt életű ember önmagában köteles felölteni az istenképmást, a házas ember párjával együtt tudja ezt megvalósítani. Férj és feleség együttesen lesznek Isten képmásai. Prohászka Ottokár: Ne adj, Uram, gazdagságot, de a szegénységtől is óvj meg. Mindkettő elsorvasztja a lélek virágát. Sommerset Maugham: A bölcs ember nem mindig boldog, de sohasem boldogtalan. József atya gondolatai: Hívogatjuk az új ministránsokat. Az Eucharisztiát tevékenyen ünnepelni sokkal több, mint csupán nézni az ünneplést. Negyvenéves tapasztalatom, hogy azok a férfiak és nők, akik gyermekkorukban ministráltak, felnőttként a lelki nemességnek egy különleges tartalmát is mutatják. Hogyan is képzelhetnénk el azt, hogy Isten nem áldja meg azokat, akik egykor az

oltárt szolgálták!? A görög liturgiában az eucharisztikus oltár egyszerre az utolsó vacsora asztala, a Golgota és Isten trónja. Az oltárszolgálat később oltárrá emeli a hitvesi ágyat is. Benedek pápa megtiltotta azt a német gyakorlatot, amely időben elválasztotta egymástól az első szentáldozást és az első szentgyónást. Öt-hatéves korban áldoztak egyes helyeken, majd jóval később készültek az első szentgyónásra. A pápa jelezte, hogy ez a gyónás nélküli katolikus életet alakítja ki. X. Szent Piusz pápa engedte meg a korai szentáldozást azért, hogy az Eucharisztiával való első személyes találkozás még a „gyermeki ártatlanság korában” történjen meg. Azonban az első szentgyónásnak személyiségfejlődési ideje van. Kilencévesen kezdi átvenni az élete feletti személyes felelősséget az ember. Ez tehát az az időpont, amikor még és már együttvan a gyermeki ártatlanság és a felelősségtudat ébredése. (A gyermek túl korai elsőáldozásában sokszor megjelent az édesanyák rivalizálása is.)


2015. október 11.

Olvasmány: Bölcs 7,7-11: Az ókori görögök is többre tartották a bölcsességet a világi hívságnál. Úgy vélték, a bölcs ember hordozza leginkább az istenek adományát. Az ószövetség bölcsességi könyvei Istennel azonosítják a bölcsességet, amely az ember számára az igaz istenkapcsolatban lesz elérhető. Vallás nélkül, vagy hamis istenkapcsolatban megromlik a lélek vagy balgataggá válik. Szentlecke: Zsid 4,12-13: Isten szavával, Isten bölcsességével minden ember kapcsolatban áll, akár istenhívőnek, akár istentelennek vallja magát. S az élete aszerint formálódik, hogy ellenáll-e az Isten Szavának, vagy pedig értelmével és szívével befogadja azt. Evangélium: Mk 10,17-27: A gazdag ifjú korunk tipikus jelensége. Őt eszményíti a jóléti világ. Egyetlen problémája van, mégpedig az, hogy életében nem Jézus a kezdeményező. A mindenkori gazdag ifjú mindent maga akar jól elrendezni, s közben homlokegyenest szembemegy azzal, amit Isten róla megálmodott. Azzal ellentétesen „építi fel” életét. S az egyre csikorgóbb, egyre kényelmetlenebb lesz. Ezért aztán a sértődékenység, a folyamatos önigazoló magyarázkodás, a mindennel szembeni ellenségeskedés uralkodik el személyiségében. Értenünk kell az ilyen ember alapvető gondját, hogy segíthessünk rajta. Szent Ágoston az Eucharisztiáról szemlélődve különbséget tesz őskép és képmás között, a valóság és a jel között. A méltatlanok, a bűnösök, a szentségtörők, amikor áldoznak, csak a jellel találkoznak, és nem lesznek részesei a szent közösségnek Jézussal. Aki azonban személyes hittel, Istenre hagyatkozó szeretettel, a megigazulás vágyával közelít a misztériumhoz, a jelekben eljut az „ősképig”, Jézus valóságos jelenlétéig, a kegyelemforrásig, saját léte feltárulkozó teljességéig. Szent Ágoston szerint az átlényegülés minden szentmisén megtörténik, de csak hittel léphetünk be ebbe a csodálatos, „természetfeletti”, isteni jelenlétbe. Bennem marad, és én Őbenne. A szentáldozás célja nem egyéni jólétszerzés, hanem a teljes közösség Jézussal és az Egyházzal. Heti gondolatok A területiség elve a plébániák életében elsősorban azt jelenti, hogy kirajzolódik a missziós felelősségünk konkrét határa. Nem nyugodhatunk meg abban, hogy a területünkön lévő elitiskolákban viszonylag magas a hittanosok arányszáma, a nem elitiskolákban viszont gyakorlatilag nincs katolikus hitoktatás. Pedig missziós küldetésünk elsősorban ezekhez az emberekhez szól. Valódi katolikus hitoktatás, tehát arculatot formáló jelenlét akkor lesz egy iskolában, ha sok elsős iratkozik be katolikus hittanra. Minden a kezdésnél dől el. Sok elsős hittanos pedig akkor lesz, ha nagy erőket mozgósítunk az óvodai hitoktatásra. Várjuk szeretettel azoknak az óvodapedagógusoknak és iskolapedagógusoknak (tanítóknak) a jelentkezését, akik idén plébániai támogatással szívesen elvégzik a hatvanórás hittanári továbbképzést, és szeptembertől vállalnak óvodai csoportoknál hitoktatást. Ráadásul ez a legkönnyebben megszervezhető feladat. A szorgalmi időhöz kapcsolódóan reggel ½ 8-kor,

vagy délután 4-kor kezdődnek a félórás óvodai foglalkozások. A szülők örülnek, hogy egy kicsit meghosszabbodik az óvodai felügyelet. Ráadásul minden alkalommal személyesen találkoznak a hitoktatók a szülővel.


2015. október 25.

Évközi 30. vasárnap Olvasmány: Jer 31,7-9: Izrael megtapasztalja Isten gondviselő szeretetét. Mi is egy-egy gyónás, főleg az életgyónás után már nem a bűnnel megterheltség érzésében tépelődünk, hanem az isteni irgalom felszabadító és boldogító élményét éljük. Szentlecke: Zsid 5,1-6: Gyengeségeink eredete gyakran olyan, mint egy várnak a helyzete. Van gyenge pontunk és van erős bástyánk. A gyenge pontot a sátán már gyermekkorunkban kialakítja, és állandóan oda koncentrálja a támadást. Az erős bástyát pedig aláaknázza, hogy ami az erősségünk, forduljon ellenünk. (Az igényességünk, a világos látásmódunk jó, de a gyengékkel szembeni türelmetlenségünket is táplálhatja.) Evangélium: Mk 10,46-52: A jerikói vak esete jól példázza a szentignáci lelkigyakorlat három fázisát. Felismerjük vakságunkat. Találkozunk Jézussal, akit megszólítunk, és tőle gyógyítást kérünk. Elindulunk az új életünkkel másokat szolgálni. Általában könnyen felismerhető, hogy egy-egy ember melyik fázisban van. Heti gondolatok A kereszténység megszűnik, ahol elvész az önkéntesség. Marad helyette az általános vallási igény ipari kezelése. Az önkéntesség legfőbb színtere, természetesen, a vasárnapi szentmise. Kifejeződik-e általa a közösség iránti odaadásom, vagy csupán „hobbikeresztényként” egyéni vallási élményt keresek magamnak? Ha csupán végignézetjük a gyermekeinkkel a szentmisét, és nem éreztetjük meg velük, hogy ott ők mennyire fontosak, akkor megdöbbentően nagy lesz a kamaszkori lemorzsolódás. (Ilyen lemorzsolódást nem ismer az iszlám vagy a buddhizmus) Ha azonban látják a gyermekek a szüleik szeretetteljes törődését a vasárnapi eucharisztikus együttlét sikeressége érdekében, akkor az megérinti a szívüket. A vasárnapi szentmise lelki előkészülete a szombat este minőségétől függ. A szeretetszolgálat olykor kötelezővé teszi a vasárnapi szentmise elhagyását, illetve a szeretetszolgálat révén történő megszentelését. (Ügyeletes orvosok, beteget ápolók, tömegközlekedést működtetők, stb. Ők katolikusként ezt tudják vasárnap szeretetszolgálattá alakítani.) Jézus is megmutatta, hogy az embertársakon való segítés előrébb van, mint a szombat. Ezért nem nagyon lehet értelmezni azt a kérdést, hogy az óvodás igeliturgia segítése nem teszi-e „érvénytelenné” a vasárnapi „miselátogatási kötelezettséget”. A gond akkor merülne fel, ha profanizálnánk az óvodás igeliturgiát, és nem Jézus szeretetében töltenénk el azt a húsz percet. Szeretettel kérem, hogy ne a nehézségeket keressük, hanem a hozzánk méltó megoldásokat. A diákok elkötelezett katolikussá válását segítő igeliturgiát gondosan ki kell alakítani, a világosan látott célhoz rendelt megfelelő eszközök felkarolásával. Ne csupán a paptól várjuk, hogy nyűgözze le a gyermekeinket és minket is, hanem váljon közös cselekvéssé, liturgiává a szentmise. (liturgia = leiton ergon = a közjó érdekében közösen végzett cselekedet) Alakítsuk ki közösen a diákmise szellemiségét, elsősorban azzal, hogy tevékenyen részt veszünk rajta. Csak az az érzés lesz tartós, amelyhez nagy ellenszenv vagy nagy szeretet kapcsolódik. Ha a gyermek számára ellenszenves lesz a szentmise, mert nem tud mit kezdeni vele, akkor ez az ellenszenv akár öregkoráig megmaradhat. Ha a vasárnapi szentmiséből kiesik a közösség iránti szeretet és felelősségtudat, s egyéni vallási élményszerzés vagy csupán pedáns kötelességteljesítés lesz a szentmise, akkor nagyon sebezhető értékünkké válik. Sokkal többet kell mondanunk a vasárnapi szentmiséről a gyermekeinknek annál, hogy „az kell és kész, megyünk, mert az a kötelességünk”. Ha nem a közösségek (család és Egyház) iránti szeretet a hajtóerő a gyermekben, akkor voltaképpen nincs is hajtóerő.


2015. november 1.

Évközi 31. vasárnap (Mindenszentek: Olvasmány: Jel 7,2-14; Szentlecke: 1Ján 3,1-3; Evangélium: Mt 5,1-12) Olvasmány: MTörv 6,2-6: Mózes az Ígéret Földjének határán atyailag gondoskodik népe jövőjéről. Ha Istentől nem távolodtok el, ha Ő marad az egyetlen legfőbb jó számotokra, akkor a történelem minden vihara közepette Isten választott népének hűséges tagjaiként életben maradtok. Elhangzik a „Sema Jiszraél”, amelyet majd Jézus is fog idézni, amikor a főparancsot adja. Ahogy a próféták szerint elengedhetetlen volt a néphez tartozás az életben maradáshoz, úgy számunkra is elengedhetetlen az Egyházhoz tartozás, az emberlét valódi értékeinek megőrzéséhez. Jézus az utolsó vacsorán Mózeshez hasonlóan gondoskodik övéi jövőjéről. Megalapítja az Egyházat és ránk bízza. Lehetetlen nem felismerni, hogy az Egyházon kívül romlik az élet. (Lelki problémák, anyagiasság, a gyermekek nevelésében való teljes tanácstalanság, a jövő pánikszerű felhabzsolása, folyamatos testi eredetű elégedetlenség.) Minden valódi érték az Egyházon keresztül, a szentségek révén érkezik hozzánk. Szentlecke: Zsid 7,23-28: Nem csupán az áldozat volt erőtlen az ószövetségben, de a papok tevékenysége is. Jézus az új és egyetlen örök főpap. Minden papi szolgálat csak benne és általa maradhat fenn, és minden papi szolgálat csakis az Egyházban nyerheti el valódi értelmét. Evangélium: Mk 12,28-34: Ha az élet értelméről, az emberi méltóságról, emberi sors és sorstalanság kérdéséről kérdezünk, akkor tudnunk kell, hogy a válasz lelkünk legmélyén megvan. Erre mutat rá Jézus is a legfőbb parancsot firtató írástudó esetében. Miért találjuk meg mégis olyan nehezen ezt a lelkünk mélyén lévő tökéletes választ? Mert olyan nagyon nem is akarjuk megtalálni. Félünk tőle, hogy túl nagyot kell változtatni azon, ahogy eddig önerőből összetákoltuk az életünket, önféltésből, hamis értéktudatból, önzésből. Védjük a „gazdag ifjú” státuszunkat. Pascaltól kérdezte egy alkalommal egy ifjú. Ön nagyon okos, mondja meg nekem, van-e Isten? Pascal azt válaszolta: Tudnom kell, hogy akarsz-e valamit kezdeni a válasszal. Mert ha nem, akkor teljesen mindegy, hogy mit mondok, ezért nem válaszolok. Ha viszont valamit akarsz kezdeni a válasszal, akkor szintén el kell hallgatnom, mert magával az Istennel kezdtél már párbeszédet a lelked mélyén. Heti gondolatok: A plébános feladata, a tisztán megőrzött katolikus tanítás mentén a közösség építése, az Egyház – helyi szinten megvalósítható – missziós feladatának szervezése, a keresztelések és a házasságkötések méltó előkészítése, végzése és adminisztrálása, a legszentebb Eucharisztia ünneplésére a hívek meghívása, a liturgia vezetése, és a bűnbocsánat szentségének folyamatos felkínálása. Ki a plébános a közösségben? Az egység garanciája. Az egy test közösségébe való meghívás tőle ered. Ezért egyetlen lelkiségi csoportnak sem tagja, illetve mindegyiknek tagja. A plébános súlyos bűnt követ el, ha nem figyelmezteti a plébánia azon kisközösségeit, ahol a kifelé ható szolgálat helyett az elkülönülés, a vallási felsőbbrendűség érzése kezd eluralkodni. Hála Istennek, ilyet nálunk nem tapasztaltam. Mindent meg kell tenni, hogy a következő generáció is felvegye és továbbvigye ezt az „egyházias”, valóban krisztusi lelkületet, hogy teljesebben részesüljön a Szentlélek áldásaiban. Blaise Pascal: Istenről való tudásunk saját nyomorúságunk felismerése nélkül önhittséget árul el. Saját nyomorúságunk tudata Isten ismerete nélkül kétségbeesésbe taszít. Jézus megismerése a középút, mert benne megtaláljuk Istent, ki átmenetivé teszi nyomorúságunkat. Búcsú. Az Egyház közösségében elnyerhető búcsú a már megbocsájtott bűnök ideiglenesen visszamaradó hatását csökkenti vagy véglegesen begyógyítja. Senki sem

hordozza önmagában a búcsú kegyelmi erejét. Az csakis az Egyháztól jöhet. Mi akkor tudunk búcsút nyerni szeretteinknek, ha teljes közösségben vagyunk az Egyházzal. Az Egyház függetlenül attól, hogy valakiről megemlékeznek-e hozzátartozói vagy sem, közbenjár minden megmenthető lélekért. Ezekben a napokban különösen előtérbe kerül ez a szolgálat.


2015. november 8.

Évközi 32. vasárnap OLVASMÁNY: 1Kir 17,10-16: Vannak olyan helyzetek, amikor világossá válik, hogy az emberi lehetőségek kimerültek. Ekkor sokan megtapasztalják, hogy Isten ereje mennyire felette van az emberi képességeknek. Ha engedjük, hogy Ő cselekedjen, akkor nem sekélyesedhet el, nem fulladhat kudarcba az életünk. A careptai asszony menekülésének útiránya az volt, hogy valakivel jót tett. SZENTLECKE: Zsid 9,24-28: A zsidókhoz írt levél szerzője többször összehasonlítja az ószövetségi papság véges erejét az újszövetség papjának, Jézusnak erejével. Az újszövetség papsága nem a maga képességeivel jár közben a népért, hanem Jézus erejét jeleníti meg, aki megtestesülésével, életével, halálával és feltámadásával megváltott minket, és ismét eljön, hogy mindazokat az Atyához vezesse, akik az Ő második eljövetelére várnak. Kétszáz évvel ezelőtt a lelki vezetés szigorú volt. Büntetést helyezett kilátásba azoknak, kik nem várják Jézus második eljövetelét. Ma már gyógyító a lelki vezetés módja. Olyannyira sérült a nyugat ember belső világa, hogy gyógyítás nélkül nem tud helyesen tájékozódni. EVANGÉLIUM: Mk 12,38-44: Márk evangélista, miután bemutatja az írástudók hamis teológiáját, téves messiásvárását, kitér annak bemutatására is, hogy milyen hamis az ebből táplálkozó vallásosság. Sokféleképpen lehet hamis a vallásosság, de mindegyiknek a hátterében az erős Én van, mely magamutogató, egyénieskedő kegyesség arculatát ölti fel. Az erős Én manapság már kevésbé ellenszenves, inkább megértést és segítőkészséget kíván a részünkről, hiszen igen gyakran a belső bizonytalanság túlkompenzálásával találkozunk. (A legharcosabb ateista a legbizonytalanabb és a legsérültebb a lelke mélyén. Mivel ezzel nem akar szembesülni, a magabiztosság álarcát ölti fel.) Az egészséges vallásosságú és lelkületű ember mer bizonytalan lenni, mer töprengeni, és mer az Úrra hagyatkozni. Mint az evangéliumi szegény özvegy, aki rábízta az Úrra aznapi létét és teljes életét. Nem csupán a hitnevelés, de a szépirodalom is alapvetően akörül a kérdés körül forog, hogy mi a látszatgazdagság, és mi a valódi gazdagság. Egyre gyakrabban feltesszük a kérdést: Valóban gazdag a gazdag Nyugat? A gazdagságot valóban az egy személyre jutó színes televíziók, gépkocsik, személyi számítógépek és okos telefonok száma adja meg? Nagymama mintha gazdag lett volna ezek nélkül is. Igen, a gazdagság a személyiség valamennyi jegyének közös komponense. Nem külső leltárlista, hanem belső értékhelyzet. Emlékszünk Jókai Szegény gazdagok című regényére? Nyugat magára ismerhet a „Fácia Negrában”. Egy arab ismerősömet jó húszegynéhány évvel ezelőtt arról faggattam, hogy szerinte mi a legfontosabb különbség a nyugati jóléti kereszténység és a harmadik világ kereszténysége között. Azt a szembetűnő eltérést említette, amely a két kultúra családtana és egyháztana között van. Ők nem teszik közszemlére családi gondjaikat. Nem viszik veszekedve, marakodva idegenek elé azt, amit nekik kell megoldaniuk. Nem adják világi válóperre egyházi házasságukat. Hasonló, markáns eltérést látott a két egyháztan között is. Csak nyugaton ismert az a jelenség, ahogy a keresztények támadják egyházi elöljáróikat, és hangoztatják, hogy a vallás magánügy. A családot közszemlére teszik, az egyházhoz tartozásukat pedig nem élik meg. E két ok már önmagában is magyarázatot adhat a nyugati ember lelki legyengülésére.

Barsi Balázs: A gyakori szentgyónás azt segíti elő, hogy megmaradjon a legfőbb kincsünk, az üdvösség iránti vágy, és ne tömődjék el az örök életet tápláló forrás. A szentgyónás nem tesz azonnal igazzá. De nem is azért mosakszunk, hogy többé ne kelljen mosakodni, hanem azért, hogy élvezzük a tisztaságot és az igényességet. A bűn a legtöbbször spontán, kevéssé lett elhatározva. A jócselekedet, a jóvátétel azonban mindig tudatosságot kíván. Ez a tudatosság a Jézus melletti döntés újból és újból.


2015. november 15. Évközi 33. vasárnap

OLVASMÁNY: Dán 12,1-3: Mi végett vagyunk a világon? Hogy Istent megismerjük, az Ő szeretetére válaszoljunk, és ezáltal üdvözüljünk. Dániel próféta röviden, a Jelenések könyve hosszabban írja le a történelem vajúdását az üdvösség felé. SZENTLECKE: Zsid 10,11-18: Nem, a törvény, nem a holt cselekedetek gépies rutinja, hanem az élő Jézussal való élő kapcsolat hozza a szabadulást a bűntől és a régi ember gyötrő, belső ürességet tapasztaló keserűségéből. EVANGÉLIUM: Mk 13,24-32: Sokak szerint az egyedfejlődés ismétli a törzsfejlődést. A történelem Istenre találó vajúdása valamiképpen az egyes ember életében is leképeződik. Katolikusak kell lennie annak, aki a legszentebb Oltáriszentséget magához veszi. A katolikus lét nem egyszerűen adminisztrációs adottság, nem csupán önmeghatározás, hanem a Katolikus Egyházzal való teljes kapcsolat. Bellarmin Szent Róbert szerint az Egyházzal való teljes közösség a hitvallás, a szentségek teljessége és az engedelmesség (alázat) révén valósul meg. Sokak számára azért gyümölcstelen a katolikus lét, mert az mindössze egyéni elképzelés, és nem az Egyházzal való teljes kapcsolat. A katolikusság nem elkülönülés a világtól, éppen ellenkezőleg, a legteljesebb testvériességet képes létrehozni a többi emberrel és Jézus Krisztussal. Az Eucharisztia ünneplése mindig húsvét: Jézus Krisztus velünk ünnepel, és megnyitja számunkra a halálból az életbe vezető utat. Valójában az Egyház nem az, ami történelmi folyamat révén alakul, hanem az, ami az oltáron a szentmisében létrejön. Minden más, ami ezen kívül még egyház, csak másodlagos lehet. (De mégsem kell a szentmisék mennyiségét babonásan gyarapítani, mint ahogy az a meddő ószövetségi áldozatok idején történt.) Isten önmagát adja mindegyikünknek, és a vele való communió (szentáldozás) révén akar megváltoztatni (konszekrálni) bennünket, hogy mi is képesek legyünk konszekrálni (megszentelni) a világot. Kenyérként adja önmagát nekünk, hogy mi is a világ tápláló kenyere legyünk. Amikor az Egyház az Eucharisztiát ünnepli, megjeleníti azt a forrást, amelyből létrejött, és amelyből táplálkozva fennmarad. Minden szentáldozás szorosabban kapcsol össze Krisztussal, Krisztus testének élő tagjává tesz, megújítja a kegyelmeket, amelyeket a keresztségben a bérmálásban és a szentségi házasságban kaptunk, és megerősít a bűn elleni küzdelemben. Katolikusnak kell lennie annak, aki a szent Eucharisztiát magához veszi. Ha tud valami súlyos bűnéről, előbb szentségi feloldozásban részesült, a szentáldozás előtt kiengesztelődött embertársaival. A szentáldozás Krisztus teste egységének a kifejeződése. Kevés, ha egyéni, lelki jólétkeresés okából áldozunk. A szentáldozás az Egyházzal való teljes közösség reálszimbóluma. Minden más esetben erőtlen, vagy akár szentségtörés. A Katolikus Egyházhoz tartozik az, akit ebben az Egyházban kereszteltek, ennek hitét vallja, és vele egységben él. Miért nem hatékony sokak számára az Eucharisztia? Mert nincs teljes közösségben az Egyházzal, vagy a hitvallás, vagy a szentségek, vagy a vezethetőség (alázat) tekintetében. Ellenérzéseket táplál embertársai iránt. Súlyos bűnben áldozik. Hiányos benne a Jézus iránti hála és szeretet, vallása merő kötelességteljesítés.

A Jézussal való commúnió létrejöhet az Ige befogadása révén, a szentáldozásban és a Jézus által a Szentlélekben az Atya felé forduló közösségben. („Ahol ketten vagy hárman együttvagytok..”) A szentmisében mindhárom megvalósul. Vannak azonban olyan hányatott történelmi helyzetek, vagy sajátos emberi állapotok, amikor e három egyikével tudunk „csak” élni. A diákmiséken egyazon szentmisében gyakran külön tartunk igeliturgiát az óvodásoknak és a diákoknak. Hogy ne keltsük azt a képzetet a diákokban, akiknek már az élet Igéjével kell találkozniuk, hogy a szentmise igeliturgiája gyermeteg dolog. Ugyanakkor az óvodások a maguk csodálatos érzékével jobban befogadhatják Jézust, ha az ő adottságaik szerint közvetítjük.


2014. november 22. KRISZTUS KIRÁLY VASÁRNAPJA

OLVASMÁNY: Dán 7,13-14: A Bibliában a hatalom (potestas) képesség. Mire kapott hatalmat Jézus már a teremtéskor? Hogy újra életet adjon a világnak, és visszavezesse az embert az élet útjára. Rátalál hívatása útjára és helyesen éli meg azt a férfi, ha megérti, hogy neki királynak, papnak és pásztornak egyaránt kell lennie. Király, aki erőt és biztonságot ad övéinek, pap, aki a megszentelődés útjára tereli őket, és pásztor, aki gondoskodó szeretettel veszi körül övéit. SZENTLECKE: Jel 1,5-8: A Jézussal kapcsolatos viszonyunkat nem mi határozzuk meg. Ő van, mint a levegő. Ha nem lélegzünk, fuldokolni kezdünk. Ha Őt elveszítjük, elvész az emberi lét értelme. Előbb Istent veszítjük el, utána az emberről való tudásunkat. Ennek első jele a családban való káosz és nyüglődés. Értelmetlen a családvédelem, a gyermekvédelem, ha előbb nem ajánljuk Jézus megtalálását. EVANGÉLIUM: Jn 18,33-37: Az evangélista különleges lélektani érzékkel jeleníti meg, hogy Pilátus felismeri, királyi jelenség áll előtte. Világossá válik a földi hatalom és a lelki hatalom közötti különbség is. Amikor Pilátus kimondja, hogy „Íme az ember”, akkor eljut addig a felismerésig, ameddig csak eljuthat egy pogány. XIII. Leó pápa 1900-ban Krisztus király oltalmába ajánlotta a XX. Századot. Nagyon sok „szellemi király” lépett fel, akik a Jelenések könyvében jelzett antikrisztusként félrevezették az embereket. XIII. Leó szavára gigantikus Krisztus-szobrok emelkedtek, például az Andokban Bolívia és Peru között. 1925-ben a szentév alkalmával pedig XI. Piusz pápa a Quas Primas enciklikával meghirdette Krisztus Király vasárnapját. 1969 óta ez a nap az egyházi évet záró vasárnapra esik. Korunkra a királyfogalom megterhelődött különféle történelmi eseményekkel. Einstein szerint az emberi tudás nem más, mint a tizennyolc éves korig összegyűjtött előítéletek rendszere. Vissza kell mennünk a királyfogalom bibliai gyökeréhez, hogy levessük azokat az asszociációkat, amelyeket a politikai királyság sugall. Hiszen a szelíd Jézussal való kapcsolatunk gyümölcsei: a belső béke, alázat (nem kvietizmus!), egyetemes testvériség (nem provinciális szellemi és lelki elkülönülés), a kegyelemmel való együttműködés, a passzivitás és az aktivitás helyes összhangja, önmagunk helyett az Egyház odaadó képviselete. Jézus kellő előkészítés után tudatosítja, hogy ő abban az értelemben király, ahogy az ószövetség prófétai felismerései jelezték. A király, a pásztor és a pap a biblia szellemi útmutatása szerint egymáshoz tartozó, mintegy korrelációban lévő fogalmak. Jézus Pilátus kérdésére igennel válaszol, igen, ő király. Hiszen most öltözik bele éppen a pásztor, a király és a pap egységének szent misztériumába. Iránymutató, egyben tartó, megszentelő, életadó pap, király és pásztor, Ő a szabadító, Ő az üdvözítő. Ellentéte mindannak, ami őt ott és akkor körülveszi. Az ószövetségi papság halálra adja, Heródes király rombol és gyilkol, a pásztorok pedig ekkor a leglenézettebb réteget alkotják a farizeusok szemében. Ma is egy ilyen zavaros közegben lép elénk Jézus, a világmindenség királya. Sejtteti Goethe, Kosztolányi és Márai: Vedd ki Jézust a történelemből, és marad a zűrzavar, a sötétség, a harag, az önzés, a meg nem értés. Tedd vissza Jézust a történelembe, és újra van hit, remény, szeretet, újra van jövő.

Az igazi adventi örömnek a bűnbánattal kell kezdődnie. Szent Ágoston: Istenem, vétkeztem és eltűrted; elhagytalak és még mindig fönntartasz. Ha bánkódom, megbocsátasz; ha visszatérek, ismét befogadsz, sőt, ha halogatom ezt, vársz reám. Visszahívsz, ha eltévedek; édesgetsz, ha ellenállok, megvárod, míg felébredek kábultságomból; magadhoz ölelsz, ha visszatérek.

Advent 1. vasárnapja

2015. november 29.

OLVASMÁNY: Jer 33,14-16: Jeremiás próféta tolmácsolja az Úr ígéretét: A Messiás Dávid leszármazottja lesz, aki jogot és igazságot hoz. Jeremiás tehát nem a szeretet mondja, hanem azokat az előfeltételeket, amelyek nélkül csak hamis szeretet létezhet. SZENTLECKE: 1tessz 3,12-4,2: Szent Pál Jézus második eljöveteléről beszél. Ez az örömteli várakozás tette szilárddá és kitartóvá az őskeresztények hitét. Mi sem gondolhatjuk gyümölcsözőnek, értékközvetítőnek, lelket formálónak a hitünket, ha nem Jézus második eljövetelének örömteli várakozásából táplálkozik. Ránk marad az ősi jeruzsálemi liturgia egy imája: „Marana than” (Jöjj el, urunk, Jézus!) EVANGÉLIUM: Lk 21,25-36: Az új egyházi év Lukács éve. Ma ő tolmácsolja Jézus tanítását a világ végéről. Nem a fizika törvényei szerint, hanem Isten szabad és váratlan döntése szerint zárul majd le a történelem. A végső idő józanító lesz, megtérésre serkentő. Mi azonban nem erre teszünk fel minden lapot, nem a rettegés fog józanítani, mert már most is értékesen éljük eme végső időt. Ennek az időnek már a célegyenesében vagyunk, hiszen Jézus eljött közénk, és vele együtt haladhatunk. Georges Bernanos: Sokak számára az Egyház a pompának és a méltóságnak nagy és széles építménye. A középszerűség azonban nem keres mást benne, mint rejtekhelyet és védelmet a veszedelmek ellen. Helyesen az gondolkodik, aki az Egyházat a szeretet éltető forrásaként találja meg. Néhány idézet az egyházi dokumentumokból: A papot nem a hívek választása állítja a liturgia élére, hanem az a krisztusi kiválasztás, amely az apostolutódok kézrátételével jutott el hozzá. A pap nem a hívők elvárásait, hanem elsősorban Jézust képviseli a legszentebb Eucharisztia megjelenítésekor. A pap a liturgia felelőse, az egyházi előírások szerinti tervezője és egyszemélyi vezetője. A világi krisztushívők a legteljesebb együttműködésre vannak meghívva, hogy az adott liturgia a kegyelmek forrása, és nem téveszmés kompetenciák harca legyen. A miséző pap minden szolgálattevőnek eseti megbízatást ad arra az egy szentmisére, és pontosan meghatározza, hogy mit vár el az együttműködés leggyümölcsözőbb formája szerint. A pap nem elviseli mindazt, ami a szentmisében – a kóruson, a szentélyben és a templomtérben – történik, hanem felelősen vezeti. A keresztség alapja a hit, a szentáldozás alapja a szeretet. Aki nem tartja magára nézve kötelezőnek a főparancsot, az nem üdvösségére, hanem saját ítéletére áldozik. A pap az Egyház egységének letéteményese. Azok a kezdeményezések, amelyek úgy születnek a világi krisztushívők körében, hogy nem lett tájékoztatva a közösség felelős pásztora, és nem lett kikérve bölcs útmutatása, a plébániai közösségen kívül zajlanak, nem a Krisztusi Testet, hanem az egyéni ambíciókat erősítik. Azok a kegyelmek, amelyeket üdvözítő Jézusunk a kereszthalálával és a feltámadásával szerzett meg nekünk, legkiválóbb módon a szentségek által jutnak el hozzánk. A szentségek egymást éltetik, teljes korrelációban vannak. Ha egyet félresöprünk, például az egyházi rendet, az összes többi elgyengül. A lelki életnek ködtakarta, homályos magaslatai vannak és napfényes, diadalmas zsákutcái. Ha öntelten hirdetem a magam igazát, akkor a napfényes zsákutca önáltató sikerét járom. Csütörtökön, a papi rekollekción Bíboros úr beszámolt a családról tanácskozó püspöki szinódusról, melynek főrelátora volt. A szinódus előre haladtával egyre inkább közelítettek az

álláspontok, főleg a világegyház teljes arculatának feltárulkozásának hatására. Ott, ahol a Szentlélek tavaszát éli az Egyház, lényegesen égetőbb kérdések kerülnek előtérbe, mint Nyugaton, ahol a jóléti kereszténység az individuális tévúton bolyong és passziózik. Csak Nyugaton, és elsősorban a német nyelvterületen tűnik központi kérdésnek az új, nem szentségi házastársi kapcsolatban élő elváltak szentáldozásának kérdése. Sok helyütt, ahol nincs polgári házasságkötés, nem is értik a problémát. Másutt pedig az Egyház mélyebb megértése evidens választ nyújtott. Az érintett testvéreink mintegy katekumenként bízzák magukat újra az Egyház gondozására és szeretetére. A katekumenek féltett kincsei az Egyháznak. Aki individuális, alanyi jogként követeli magának a szentáldozást, már réges-régen az Egyházon kívüli utakon bolyong.


2015. december 6.

OLVASMÁNY: Bár 5,1-9: A próféta a nagy megújulásról, az emberek és népek lélekben való feltámadásáról beszél. Minket pedig megkísért a csüggedés, és lemondóan legyintünk a jövőre, s azt már nem is nagyon gondozzuk unokáinkban. Pedig a jövő kétesélyes. Nem Istenen, hanem rajtunk múlik, hogy milyen lesz. SZENTLECKE: Fil 1,4-11: Az örök életben olyan boldogok leszünk, amennyire megtanultunk a földi életünkben szeretni. Semmi mást nem viszünk magunkkal a feltámadásba, csak azt a szeretetet, amellyel embertársainkat, Egyházunkat és Jézust szerettük. EVANGÉLIUM: Lk 3,1-6: A lelkünkbe érkező Jézus számára a bűnbánattal készítünk utat. Mi a bűnbánat? A megváltó szeretet és a tiszta lélek iránti vágy. Mi vagyunk az egyház, halljuk gyakran a zsinat óta. Ám az Egyház küldetésének átvétele nélkül mi csak mi vagyunk. Az tesz bennünket Egyházzá, ha megéljük az Egyház küldetését. Az Egyház nem múzeum, hanem gondosan elemző és érzékenyen reagáló édesanya. Aki a szokás rabja, és mindig a (meg)szokásra hivatkozik, arról vall, hogy intellektuálisan és spirituálisan nem nőtt fel az Egyház egyetemes, de folyamatosan megújuló küldetéséhez. Az Egyház életképes közösségekből (sejtekből) tevődik össze. Az egyetemes egyház egyházmegyékből (vagy kvázi egyházmegyékből), az egyházmegye plébániákból (vagy kvázi plébániákból) szövődik egybe. A plébániák pedig olyan kisközösségekből, amelyek értik és végzik az egyház küldetését, tagjaikat pedig kihozzák „az így szokás” kényelméből, és elvezetik őket a mélyebb megtérésre. Hiszen a legkisebb építőelem vagy sejt nélkül, amely a személyesen megélt keresztény élet, nincs egészséges test (egyház, plébánia, család, stb.). S az a közösség marad az Egyház élő testében, amelynek vezetője, koordinátora napi kapcsolatban van a plébánossal. Ha a kisközösség vezetője kerüli a plébánossal való kapcsolatot, az annak a jele, hogy mindössze „kiprivatizált” magának valamit az EGÉSZ-ből, saját ambícióit dédelgeti, és ehhez pártoló tagságot gyűjt. Adventben mindenkinek van lehetősége az önvizsgálatra. A papnak, hogy valóban Jézus-e az egyetlen és legfőbb irányítója az életének? A képviselőknek, a közösségek animátorainak, hogy intellektuálisan és spirituálisan meg tudják-e érteni az Egyház jelen küldetését, vagy csak régi szokásokba menekülnek? A kántoroknak, hogy csak magukat szeretnék ünnepeltetni, vagy pedig a hívek liturgiában való jelenlétét akarják érettebbé tenni? A ministránsoknak, hogy megvan-e már a hősiesség Jézus mellett? A templomot gondozóknak, hogy kinek teszik, amit tesznek, és fakad-e a szívükből az önkéntesség, valamint az Istennek kijáró nagylelkűség? Az édesanyáknak, hogy háttérbe tudják-e helyezni jogos elvárásaikat a nagyobb szeretet meggyökereztetésének érdekében? Az édesapáknak, hogy Jézus-e még az iránymutató, vagy már másfajta erő? A nagyszülőknek, hogy megértik-e, áldozattá kell válniuk unokáik életéért. Az advent a sivatagi lét megjelenítésével kezdődik. Jézus nélkül élettelen sivatag vagyunk. Ő teszi termékennyé, élővé a sivatagi létünket. Királyi jelmezekbe öltözünk, de a jelmez alatt egy szerencsétlen, megbántott, elutasított, kesergő, önféltő koldus van. Szükségünk van Jézusra, és arra, hogy ő tanítson bennünket szeretni, mert csak az gyógyul, aki szeret.

Ha idegenként és összetört lélekkel bolyongunk ebben a világban, az nem azért van, mert Isten elhagyott bennünket, hanem azért, mert hamis vágyak útján jártunk, és nagyon-nagyon el- illetve megtévedtünk. De Isten mindenhol megkeres minket.


2015. december 13.

OLVASMÁNY: Szof 3,14-18: A próféta mindig felszínen tartja Izrael újjászületésének esélyét. Az ószövetség nem vonatkoztatta el az egyén sorsát a nép sorsától. Igaz ember az, aki a szövetség népéhez tartozik. Jézus ezt másképpen látja és mondja: Ahhoz, hogy életed legyen, és életed bőségben legyen, fogadd alázattal és örömmel az Úrnak Jézus által megvalósuló közeledését. Igaz, ez a közeledés az Egyházban valósul meg hiánytalanul. Az Egyházban pedig akkor vagy benne, ha élteted azt! SZENTLECKE: Fil 4,4-7: Örüljetek az Úrban szüntelenül! Mint megajándékozott emberek, kérjetek további javakat az Istentől. Minden kéréseteket előzze meg a hálaadás, és az hosszas legyen, sokkal hosszabb, mint a kérés. EVANGÉLIUM: Lk 3,10-18: Keresztelő János az Úr közeledtére bűnbánatot hirdet. A bűnbánat ellenkezik korunk kötelező optimizmusával. Pedig a bűnbánat megtartásával egészséges emberi személyek formálódnak, annak elhagyásával, a kötelező optimizmus felöltésével tömegesen omlunk össze. Felmerül persze a kérdés, mi a helyes bűnbánat? A bűn Isten megsértése, mondtuk régebben. A bűnbánat pedig a legszeretettebb lény megsértése miatti fájdalom. Ma inkább úgy fogalmazunk, hogy a bűn Isten jelenlétének beszennyezése, eltorzítása a teremtésben és az emberi személy vonatkozásában. A bűnbánat pedig e tevékenység céltalanságának és teljes értelmetlenségének a felismerése, melyet felszínre hozhat ennek a céltalanságnak a személyiségünket roncsoló hatása. Joseph Ratzinger: A megtérés útjában áll az, amit Aquinói Szent Tamás acedia-nak mond, vagyis a világ szomorúsága, a metafizikai tunyaság. Aztán a felszínesség is, amely sokszor abban nyilvánul meg, hogy fogtunk egy számunkra kedves, dédelgetett státuszt az Egyházban, és azt védjük, sőt ezt az eltévelyedést egyenesen a Szentlélektől kapott karizmának véljük. De a megtérés útjában leginkább az elbizakodottság áll, amikor a merő emberi természettől sokkal többet remélünk, mint ami abban van. Kozma Imre: A görögök europosz azt érttették, aki jól lát, messzire lát. Európa sokáig jól látott és messzire látott. Mérvadó volt más földrészek emberei számára is, igényelték az Európából érkező látásmódot (missziót). Vajon még mindig jól lát Európa, és eléggé messzire lát? Két alternatíva kínálkozik fel nekünk. Vagy letáborozunk a liberális demokráciában, amelynek egyetlen létben tartó, önigazolási lehetősége az anyagi jólét gyarapítása, vagy visszatérünk az Evangélium Krisztusához, hogy meggyógyuljon a lelkünk, és jól lássunk. A hitetlen világ anyagi javakat ad, és elsorvasztja a lelkünket, Jézus egy SZEMÉLY-t ad, aki személyi valónkat meggyógyítja. Joseph Ratzinger: A világ optimizmusa – amelyet kötelezően előír – a történelem önfejlődésébe vetett vak hit. Ez az optimizmus egyetlen bűnt ismer, a keresztény reményt, amelyet pesszimizmusnak láttat. Mi mégis a keresztény remény útjára lépünk, amely azt vallja, hogy nem önfejlődés útján, nem a történelem menetében válik a beteljesületlen ember beteljesültté, hanem abban az istenkapcsolatban, amelyet Jézus tesz lehetővé számunkra. Megkezdett emberek vagyunk, de nem vagyunk beteljesítve. Megteremtett emberek vagyunk, de szükségünk van a megváltásra, amelyet nem érdemként nyerünk el, hanem Isten nagy irgalmasságából. Csak a személy teheti boldoggá a személyt. (Ezért látjuk döbbenettel, hogy az ötös találat nem tesz boldoggá senkit.) Isten Jézus által SZEMÉLY-ként nyilatkoztatja ki magát, mégpedig olyan személyként, aki maga a szeretet és maga az élet.

Az Egyház, mint alapszentség, valamennyi szentség forrása és célja. Az Egyház Jézustól kapott féltett és nélkülözhetetlen kincsünk. Éljük és éltetjük. Az Egyház csakis valamennyi szentségből tud táplálkozni. Egyből-kettőből nem. Az egyházi rend is a szentségek konstellációját képezi. Amikor papjainkért imádkozunk, akkor sokkal inkább azért imádkozzunk, hogy megértsük és befogadjuk a papság lényegét, mintsem, hogy olyan papot kapjunk, aki kedvünkre való.


2015. december 20.

OLVASMÁNY: Mik 5,1-4: Mikeás a hatodik a kispróféták sorában, a Kr. e. 8. század közepén élt, Izajás kortársaként. Az emberektől a jog szeretetét, és az Isten iránti alázatot kéri. A hamis próféták tevékenységét és a hatalmon lévők hamis vallásosságát nagy baj forrásaként jelöli meg. Nem is tőlük kell remélni az élet értelmének helyreállítását, hanem attól, aki a kicsi Betlehemből érkezik, és szelíd hatalmát kiterjeszti a föld végső határáig. SZENTLECKE: Zsid 10,5-10: Az ószövetség a maga áldozataival igyekezett befolyásolni és nyitogatni a fönséges és félelmetes Isten kegyosztó kezét. Jézus ezeket az áldozatokat egy lezárt és befejezett világ részévé nyilvánítja. Valami egészen új kezdődik az Ő megtestesülésével. Rideg világunkba kér bebocsájtást, hogy belülről alakítson át minket. Nem számon kérő Istenként, hanem gyógyító, szeretetteljes, irgalmas Istenként. EVANGÉLIUM: Lk 1,39-45: Először angyalok jelzik (Zakariásnak, Máriának, Józsefnek), hogy valami egészen új indult el a világban. Akik megkapták az angyali üzenetet, egymásra találnak, és együttesen óvják, védik ezt az újat. Befogadják és nevelgetni kezdik. Tudják, hogy új korszak, új valóság kezdődik az emberek számára. Fontos, hogy ezt mi is átéljük a keresztség révén. A mai világ egyként látszik hatalmasnak és nagyon törékenynek, a legjobbakra és a legrosszabbakra is képesnek; hiszen egyaránt nyitva áll előtte a kibontakozás és a hanyatlás, az élet és a halál, a testvériség és a gyűlölködés útja – olvassuk a II. Vatikáni zsinat szövegei között. Vajon tudja-e az élet, a testvériség, a kibontakozás útját választani az emberiség, ha kirekeszti Jézust, és semmibe veszi az ő legnagyobb ajándékát, az Egyházat, az egész emberi nem egységének jelét és eszközét? Fontos, hogy Jézus születését az Egyház közösségében ünnepeljük. Ha „meg akarjuk menteni a világot”, tegyük élővé az Egyházat. A világgal semmit nem tudunk kezdeni. Az Egyház léte azonban rajtunk múlik. Örsy László jezsuita felteszi a kérdést egyik könyvében: „Mi az egyházi rend? Majd válaszol: Az egység szentsége”. A pap személye a garancia arra, hogy ne egyéni ambíciók és kreatív önmegvalósulások lehetőségi helye legyen az egyház azok számára, akik ezt másutt kevésbé érhetik el, hanem valóban a krisztusi Test egysége épüljön. A reformátorok szükségszerűen elvetették a papság szentségi valóságát, mert – mint mondták – az egyén és Krisztus közé ne álljon be senki. S elindult az ezer- és ezerfelé való bomlás, mert mégiscsak beálltak önjelölt mindentudók az egyének és egyes csoportok, valamint Krisztus közé. Őrsy László nem szereti a túl mereven rögzített téziseket (ilyen lehet az erősen védett szokás is), mert megszünteti a további keresést, a még jobb, és az időszerűbb iránti nyitottságot. S ekkor felötlik az a kérdés is, hogy nem rögzíti-e túl statikusan az Egyház Jézust, s nem képviselik-e túl elvontan Őt a papok. Már az ókorban felfigyelt az ősegyház arra a jelenségre, hogy az egyes népcsoportok a saját mitológiáikat vetítették ki Krisztusra, és be akarták őt helyezni a mitológiai szereplőik sorába. Ezért rögzítette az ókori Egyház máig ható érvénnyel, hogy ki is valójában az Úr Jézus Krisztus. Elveszítjük, ha saját individuális ösztöneinkkel és irányulásainkkal akarjuk megragadni Őt. Ezért adta nekünk Jézus az Egyházat, sőt saját testévé nyilvánította. Az egység szolgálatában fogjuk megtalálni Őt. Szent Pál megkérdezte a pártoskodó, rivalizáló, szakadást okozó korintusiakat, tudják-e, hogy miért van annyi beteg és letört ember közöttük? Azért, mert szentségtörő módon áldoznak. (1Kor 11,30) Az egység szentsége ellen dolgoznak. Miért olyan

frusztrált, kedélytelen sok keresztény? Miért emlegetik sokkal inkább a veszteségeiket, mint az Istenben való megajándékozottságuk tényét? Mert ők nem Istennel vannak kapcsolatban, hanem egy csodamanóval, aki segíteni fogja őket azon az úton, amelyet meghatároztak maguknak. Még azt is elnézik, ha a csodamanó késlekedik, mert annyi és annyi dolga lehet, nem kell, hogy a listán egészen előre vegye őket. Ezek a testvéreink azt várják, hogy Isten mikor lép be az életükbe, hogy teljesítse végre kívánságaikat. S a várakozás egyre feszültebbé, letörtebbé, reményvesztettebbé teszi őket. Isten ugyanis azt szeretné, ha mi lépnénk be az Ő életébe.

Szent Család vasárnapja

*

2015. december 27.

OLVASMÁNY: Sir 3,3-17: Aki tiszteli apját, bűneit vezekli, és megszabadul azok következményeitől. Aki tiszteli apját, örömét fogja lelni gyermekeiben. Ezekkel a szavakkal az ókori bölcsességirodalom messzebbre látott, mint a mai családterapeuta. A család az egymást segítő és tisztelő generációk láncolatában lesz azzá, amivé lennie kell. SZENTLECKE: 1Sám 1,20-28: Semmi mással nem pótolható, és nélkülözhetetlen az anya-gyermek kapcsolat. A feltétel nélküli elfogadás megtapasztalása nélkül gyanakvó, önpusztító, pszichés zavarokkal megterhelt lesz az ember, vagy számító és felszínesen mesterkélt. Azonban minden édesanyának tudnia kell, hogy nem önmagának szülte gyermekét. Irányba kell állítani őt, az örök élet felé. EVANGÉLIUM: Lk 2,41-52: A zsidóknál a fiúgyermeket tizenhárom éves korában avatják be a vallási közösségbe, s ettől kezdve be kell tartania a mózesi törvényeket. De már tizenkét éves kortól javasolják a rabbik a fokozatos beavatást. Jézus egyre teljesebbé váló messiási öntudattal lép be a felnőtt korba. Mária, aki fontolgatja, és szívébe vési mindazt, amit tapasztal, egyre inkább felölti magára az istenanyai küldetést. Szeretetével már nem gátolja gyermekét a messiási úton. Minden édesanya imádkozzon azért, hogy gyermekeit Isten szándéka szerint szeresse és nevelje. Áldott Szent Család, Jézus otthona, Isten hajléka, szeretet virágoskertje. Áldd meg az édesanyákat, akikre az életet bíztad. Legyenek telve hittel és reménnyel, vegye körül őket biztató szeretet, hogy szent hívatásukban megerősödjenek. Áldd meg az édesapákat, hogy megtalálják munkájuk értelmét. Legyenek áldozatosak és igazi hősök családjuk szolgálatában. Áldd meg a gyermekeket, hogy testi, szellemi és lelki életük virágba borulása váltsa örömmé szüleik minden gondját és fáradtságát. Áldd meg a nagyszülőket, hogy békés lélekkel álljanak Isten elé, és fennmaradjon emlékezetük a hálás szívekben.

Újév – Mária Isten Anyja

*

2016. január 1.

OLVASMÁNY: Szám 6,22-27: Az ároni áldás azt kéri, hogy az istenképmás ragyogjon fel az emberben és az ember által. Az új évet is áldással kezdjük. Régi szokás volt a kapuk fölé Máriaképet vagy Mária-szobrot helyezni. Az Egyház ezt a szokást felújítva, az egész év bejáratához Máriát, Isten anyját helyezi, hogy vele induljunk, és az Ő közbenjárását kérve áldott legyen az egész esztendő. SZENTLECKE: Gal 4,4-7: A megtestesülés által Jézus meghív bennünket az istengyermeki lét tudatos megélésére, amely szabadságot ad a földön, és örök boldog életet a mennyben. EVANGÉLIUM: Lk 2,16-21: Mária a tiszta hit mély, belső érzékével figyel az angyalra, Erzsébetre, a pásztorokra, az agg Simeonra, Hannára, a napkeleti királyokra. Folyamatosan jelzi az evangélista: szívébe véste, el-elgondolkodott. Isten oly sokféleképpen üzen nekünk életünk során, de mi nem az Ő hullámhosszára vagyunk programozva. Hitünk, amely alapvetően Isten iránti bizalmat jelent, segít minket abban, hogy észrevegyük és értékeljük a természetfeletti üzeneteket. Mária számára az egyik legfontosabb üzenet Jézus neve volt: Isten a szabadító. Mária, a”ősegyház” a szabadítót fogadta be, és egyre teljesebben átadta magát neki,

hogy Őt, magát, a szabadítót átnyújthassa nekünk. Az irgalmasság évének kezdetén Mária lelkületével tekintsünk mindazokra, aki más hullámhosszra vannak hangolva, akik csőlátásúak, akik elé nem élték oda szüleik a becsület és a tisztesség értékét, de mind-mind szenvednek valami hiánytól. Ez a hiány Jézus, a szabadító.

Év végi hálaadás Az Egyház a legmegfoghatóbb módon az egyházmegyében képeződik le számunkra. Az egyházmegye Krisztus egyházának az a része, amelyben, és amely által teljesen jelen van az egyetemes egyház, az apostolutód, vagyis a püspök személye és hivatala révén. A plébánia a krisztushívőknek a részegyházon (egyházmegyén) belül állandó jelleggel megalapított katolikus közössége, melynek lelkipásztori gondozását a megyéspüspök felügyelete alatt plébánosra (plébániai kormányzóra) bízzák. A káplánt nem önálló jelleggel nevezik ki egy adott plébániára, hanem a plébános első számú segítője lesz (segédlelkész), és feladatát a plébános felügyelete alatt, vele együttműködve látja el. A világi krisztushívők a szentségi papsággal való együttműködés mértéke szerint részesednek Krisztus egyetemes papságának szolgálatából. Másképpen fogalmazva: A püspök a kézrátételt Krisztustól kapja, a pap a saját püspökétől, a világi krisztushívők a saját felelős lelkipásztoruktól (plébánosuktól). Vigyük következetesen végig, hogy ennek az elvnek az elvetése milyen következményekkel fog járni. Kialakulhat a plébánián belül a saját elveit és érdekeit dédelgető érdekcsoport, vagy klientúra, amely hosszú távon nem javára, hanem ártalmára lesz a katolikus életnek. Az ilyen hívő családjában veszélyeztetetté válik a katolikus jövő. Igen sokszor az új plébánossal szemben pánikszerű védekező reakciót mutat az újat nehezen fogadó, saját pozícióit védő klientúra. Egy plébánia életében amolyan határkő az új plébános érkezése. A már meglévő alapokra valami mást is fel kell építeni. Bizonyára kellő okkal, és a Szentlélek biztatására kezdett bele Henrik atya az albertfalvai közösség gondozásába és továbbépítésbe. Bízzunk benne, hogy a pestszentlőrinci közösséghez nem a Szentlélek akaratával ellentétesen nevezett ki új plébánost a főpásztor. Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké, olvassuk a Szentírásban (Zsid 13,8). Azonban a vele való kapcsolatunk az állandó megújulásnak (a folyamatos megtérésnek) a története. E nélkül megállunk félúton, kialakítjuk a magunk érdekszféráját az Egyházban, aztán már nem érte, hanem belőle élünk. Dajkálgatjuk a világban megsérült öntudatunkat, kivagyiságunkat. Meg szoktam kérni a mindenben gáncsoskodó, saját elképzeléseit védő hívőtől, mondja el, miért látja jobban azt, hogy mi az Egyház valódi érdeke, miért látja jobban, merrefelé kell vezetni a közösséget, miért erősebb a pásztori megbízatása, mint a papé, miért látja nálánál jobban az Egyház lényegét? Henrik atya úgy adta át a plébániát, hogy itt csupa segítőkészséggel fogok találkozni. Értik és tisztelik a pap szerepét a közösségben. A hálaadásom egyik oka, hogy ezt több helyen megtapasztaltam, főleg a karácsonyi időben. Nagyon sok segítőkészséggel találkoztam, nem kellett egyedül téblábolnom ismeretlen közegben. A templom gondozásában az önkéntesség megjelenése, a ministráns szolgálat megerősödése, a templomi pásztorjáték támogatása sok örömet adott. Hálás vagyok a karácsonyi szolgálatomat illető köszönetekért, a karácsonyi üdvözletekért, az érdeklődésért, hogy miképpen oldja meg házvezető nélkül a karácsonyt a két pap. Hálás vagyok a káplánnak, aki biztosított afelől, hogy nem a maga javára hasznosítja az új plébános átmeneti kapcsolatnélküliségét, hanem elmagyarázza és képviseli lelkipásztori törekvéseim értelmét. A plébános váltás csak akkor működik zökkenőmentesen, ha a régebbtől ott lévő káplán segítőkész. Itt, Pestszentlőrincen is a jó alapokat kell továbbépíteni. 1. Hála Istennek, sok a keresztelés. Ám a keresztelés nem a keresztelést kérő család ügye, hanem az Egyház egyik kiemelt eseménye. Közönyünkkel ne abortáljunk, hanem valóban befogadjunk. Aki nem ünnepli a keresztelést, nem érti Jézust és nem érti az Egyházat, s valószínűleg a saját keresztelését sem értékeli.

2. A plébánia az Eucharisztia révén teljesen egybeszőtt krisztusi közösség. A pap nem az egyéni kezdeményezések akadályozója, hanem az egység garanciája. Az egyházi rend szentsége az egység szentsége. A plébános annak a közösségnek a felelős lelkipásztora, amelyet a püspök rábízott. Nem működhet a plébánián belül több plébániai, az egyiket a plébános szervezi, a másikat a káplán, a harmadikat a klientúra. Ilyenkor nagyon jókedvű az ördög. A világi krisztushívők ne a pap feladatát akarják a papnál egy kicsit jobban végezni, hanem legyenek tanulékonyak, befogadóak és együttműködőek a felelős lelkipásztorral. Ő sokszor úgy vizionálja elénk az Egyház jövőjét, hogy az pillanatnyi érdekeinkkel ütközhet. Tegyük megfontolás tárgyává. A jövőt nem tudjuk gyermekeinknek átadni, de Egyházat igen. Az Egyházban tudjuk megélni az emberi nemhez tartozás valódi méltóságát és felelősségét. S ebből táplálkozik a helyes istenkapcsolat. A történelmi jövő alakításához nincs elegendő képességünk, de az Egyház olyan lesz, amilyenné felelősségteljes szeretetünk formálja. E nélkül gyermekeinket a bizonytalanságba, a vak véletlenbe taszítjuk, mégpedig eszköztelenül. 3. A pap a rábízott közösség vonatkozásában a hit őrzője és tanítója az evangelizációs feladatok szervezője. Az adott közösségben a pap az első és legfőbb hitoktató. A világi hitoktatók az ő megbízásából, az ő irányítása alatt tevékenykednek. A hitoktatók – nem a diplomájuk, hanem a megbérmáltságuk révén – a Katolikus Anyaszentegyház felelős képviselői, nem pedig a munkaerőpiacon küzdő magánvállalkozók. Hálás köszönet a hitoktatók többségének, akik jót és jól adnak a gyermekeknek és családjaiknak. 4. Az Egyház küldetése nem a befelé forduló önápolgatás, nem egy zárt közösség lelki magánélete, hanem Krisztus jelenvalóvá tétele a világban. Erről beszél folyamatosan Ferenc pápa. Nem egyházból élő, zárt klientúrát építünk, hanem kifelé ható cselekvéssel, a Szentlélek erejében nagy bátorsággal visszük az evangéliumot azoknak, akik szenvedik ennek hiányát. Nem magunkért vagyunk keresztények, hanem másokért. 5. Minden megromlik, ha nem gondozzuk, minden elavul, ha nem újítjuk fel. Ha valahol felüti fejét a pletyka, az önérdek, a vallási felsőbbségtudat, az biztos jele annak, hogy az ördög bebútorozott. Ilyenkor ne kényeztessük, ne marasztaljuk őt. Egy plébánián belül a közösségek nem azért vannak, hogy egyre inkább önállósuljanak, hanem azért, hogy a krisztusi Testet még inkább egybeszőjék és éltessék. Eredménytelenné válik az ima, ha nem a becsületre, a tisztességre, az önkéntességre, az alázatra és a legteljesebb együttműködésre épül. A Szentlélek nélkül még imádkozni sem tudtok, mondta Jézus. Ő, miközben a főpapi beszédben az Egyházat adja át nekünk, folyamatosan a Szentlélekre tesz utalásokat. A Szentlékek nem az egyén lelke, főleg nem az egyéni önérzet lelke, hanem az Egyházé, s az Egyházhoz tartozásunk mértéke szerint részesedünk jelenlétéből. A Szentlélek nem a szórakozás és a vallási kellem lelke, hanem a szolgálaté, a bátorságé, az elköteleződésé.

Feladataink az új év kezdetén A hirdetésekben megtalálhatjuk, hogy mely időpontban melyik közösséget vagy testületet várja a plébániára a plébános. Januártól minden második kedd este az önkéntesek estje lesz a plébánián. Január 12-én, 26-án, február 9-én, 23-án este ½ 7-től 8-ig hasznos közösségi feladatot végzünk, elsősorban a rászorulók javára, és a plébániánkhoz még kevésbé tartozók misszionálása érdekében. Rövid vacsorával zárjuk mindig az együttlétet. Ugyancsak kéthetente, a fenti dátum szerint kedden reggelenként, a reggeli szentmise után fél órás rendrakásra, takarításra invitáljuk még a híveket. Tervezünk egy újévi egyházzenei koncertet, és egy tavaszit is a templomunkban. Nyár elején pedig felkerekednénk Kassára vagy Beregszászra az énekkarral és a hűséges takarítókkal, turnéra és lelki épülésre. Bizalommal keressük azt az elkötelezett testvérünket, aki legalább három évre át tudná venni az idősek klubjának vezetését. Újraszerveződik a kisgyermekek scola-ja. Januárban minden vasárnap 15 órától 15.45-ig várom az oltárszolgálat e szép feladatát szívesen vállaló, énekelni szerető gyermekeket.

Áldott, békés új esztendőt minden kedves hívünknek és szeretteiknek.

Karácsony utáni 2. vasárnap

***

2016. január 3.

OLVASMÁNY: Sir 24,1-16: A bölcsesség ismérve, hogy helytáll a mennyei gyülekezetben és helytáll Isten népe körében. A bölcsesség a jelenben meglátja azokat az erővonalakat, amelyekre rámutatva, valóban az élet szolgái leszünk. A bölcsesség sohasem áll egyéni érdekek szolgálatába. A bölcsességet nem sajátíthatja ki magának egyetlen páholy, egyetlen népcsoport, sőt egyetlen vallás sem. Mert a bölcsesség forrása nem az ember, hanem az Isten. A mi feladatunk keresni és tisztelni az isteni és a természeti törvényeket. Egyébként ezekkel az Isten valamennyi népet és vallást megajándékozta. SZENTLECKE: Ef 1,3-18: Isten teremtő szeretetében mindeneket megelőzően Jézus van jelen. Mi, teremtett emberek Jézus Krisztus által leszünk az Atya fogadott fiai. Vannak, akik a természeti és az isteni törvények révén csatlakoznak Jézushoz, mi azáltal, hogy átvesszük, és a világba beleéljük az Evangéliumot. EVANGÉLIUM: Jn 1,1-18: A karácsonyi ünnepkörben újból és újból felhangzik János evangéliumának prológusa. János a görög, pogány világ gondolkodását termékenyítette meg az isteni bölcsességgel. A görögök zátonyra futott bölcsességét a nyílt vizekre segítette és célirányba állította. Mi más lehet a mi feladatunk az újpogányságtól körülvéve, ha nem az, amit János is tett. Bevinni az isteni bölcsességet és az Evangéliumot a közéletbe. Ezt a szolgálatot bármennyire elutasítja, voltaképpen fuldokolva várja tőlünk egy összezavarodott világ.

Imádság az Irgalmasság Szentévében Urunk, Jézus Krisztus, Te megtanítottál minket arra, hogy irgalmasok legyünk, mint ahogy a mennyi Atya is irgalmas, és azt mondtad nekünk, hogy aki téged lát, az őt is látja; mutasd meg nekünk arcodat, és mi üdvözülünk. Te vagy a láthatatlan Atya arca, azé az Istené, aki mindenhatóságát elsősorban megbocsátáson és az irgalmasságon keresztül mutatja meg: add, hogy az Egyház a világban a te látható arcod legyen, az Úr arca, aki dicsőségesen feltámadt. Küldd el Lelkedet, és szentelj meg mindnyájunkat általa, hogy az irgalmasság jubileuma az Úr kegyelmi éve legyen, és Egyházad megújult lelkesedéssel vihesse el a szegényeknek az örömhírt, hirdesse a börtönök foglyainak és az elnyomottaknak a szabadulást, a vakoknak pedig adja vissza a látásukat. Mária, az Irgalmasság Anyja közbenjárására kérjük ezt tőled, aki élsz és uralkodol, az Atyával és a Szentlélekkel örökkön-örökké. Ámen.


* * * 2016. január 10. Urunk megkeresztelkedése

OLVASMÁNY: Iz 42,1-7: Izajás előre jelzi azt, amiről mind a négy evangélista beszámol: Jézus messiási felkenése megtörténik a Szentlélek által, Keresztelő János szolgálata révén. A Messiás nem forradalmat hoz, hanem csendesen, szinte észrevétlenül alakít át mindent. Nem egy elitet hoz létre az emberiségen belül, hanem valamennyi ember nélkülözhetetlen megmentőjeként lép be a világunkba. Nélküle nincs üdvösség. SZENTLECKE: ApCsel 10,34-38: Péter is úgy mutatja be Jézust Kornéliusz százados házában, mint aki a Szentlélektől felkenve azzal a hatalommal érkezett, amely valamennyi embert ki tud menteni a bűn és a halál végzetes hatalmából, és át tud helyezni az isteni életbe. EVANGÉLIUM: Lk 3,15-22: János evangélista nem Jézus megkeresztelkedését írja le, hanem Keresztelő János róla szóló tanúságtételét. Lukács nem említi hangsúlyozottan,

hogy Jézust Keresztelő János keresztelte, hanem azt emeli ki, hogy amikor megkeresztelkedett, „leszállt rá a Szentlélek”, s felhangzott a mennyből az a zsoltárrészlet (2. zsoltár), amely a királyok felkenését kísérte az ószövetségben. A zsoltárban azt is halljuk: „Fiam vagy, ma szültelek téged”. Jézus messiási felkenésével megszületik a SZÉMERON, az a „ma”, amely a nagy jubileum évéhez kapcsolódott, amikor kiáradt az irgalmasság, a megbocsájtás, a teljes rehabilitáció, s minden és mindenki lehetőséget kapott a teljes újrakezdésre. A keresztséggel Jézus kiárasztja ránk azt a védelmet, amelyet csak Ő tud adni. Már a keresztséggel befogad bennünket az Ő életébe, az ÉLET-be. A keresztség hatása csakis az emberi hozzáállás miatt gyengülhet meg. Például akkor, ha a gyermekkeresztelést követően az immár teljessé születő élet nem kapja meg a családtól a kellő védelmet. Soha nem beszélnek a megváltott lét értékéről, nem adnak közösen hálát érte, nem fejezik ki boldogságukat a keresztségben elnyert nagy lehetőség miatt. Azon a védelmen, amelyet a keresztség ad, csak a bűn tud rést nyitni. A bűn nem kívülről tör ránk, hanem belülről, önként nyitunk neki ajtót. A bűn közlekedési útjában lévő ajtón csak belül van kilincs. Ugyanakkor arra is figyelmeztet bennünket Ferenc pápa, hogy lépjünk ki kényelmes, önápolgató bezártságunkból. De ne a befelé áramló bűnnek nyissunk utat, hanem a kiáradó fényt ajándékozzuk oda a világnak. Miként az Egyház sem saját fényétől ragyog, hanem Krisztus fényét tükrözi, úgy az ember igazi világossága sem lehet más, csak az Őt megváltó és éltető Krisztus. A pápa az ókorban is gyakran használt hasonlattal él. A hold a naptól kapja fényét, nem képes önmagától ragyogni. Ám, ha magunkba zárjuk a fényt, az előbb-utóbb kialszik. (Ha nem gyakoroljuk a szeretetet, szeretetlenekké válunk.) Izajás nem csak Jeruzsálemnek, és nem csak az ószövetségi népnek mondja: „Kelj föl és tündökölj!” – hanem mindazoknak, akikhez elérkezik az általa oly nagy bizonyossággal hirdetett Megváltó. A pápa Vízkereszt ünnepén a napkeleti királyok bátor vállalkozását csodálta és ajánlotta figyelmünkbe: „Ne csak tengődjünk, hanem keressük a dolgok értelmét!” A tengődés általában úgy valósul meg, hogy csupán a magunk hasznára, érdekére van kihegyezve minden hajlandóságunk. Ez egy darabig izgalomban tart, aztán kiderül, hogy nem indultunk meg sehova, és már nagyon lekésettek vagyunk. Az igazi élet a mi önző érdekszféránkon kívül épült fel, s mi nem törekedtünk oda. Pontosabban: A mi igazi érdekünk a létteljesség, nem pedig a halódó érdekek egyre inkább összegabalyodó láncolata. A napkeleti bölcsek nem a palotáik kényelmében, hanem az útra kelés bátorsága révén találtak rá a dolgok értelmére. Ferenc pápa: Nem figyelünk Istenre, ha nem vesszük észre, hogy bűnbánó szavainkat egyszer csak megszakítja az Ő szeretetteljes ölelése. Az is egyfajta bezártság, ha nem éljük át az isteni megbocsájtás örömteli élményét. Évközi 2. vasárnap

***

2016. január 17.

OLVASMÁNY: Iz 62,1-5: Az új Jeruzsálem, vagyis a Sionon épült város Izajás jövendöléseiben voltaképpen az Egyházat jelenti. Új tartalommal, új küldetéssel világít, mint a fáklya, és frigyre lép vele a magasságbeli. Az új népnek már nem csupán a szövetségi hűséget kell őriznie, amelynek jele a törvény betartása, hanem Krisztus Testévé kell válnia, hogy táplálja és konszekrálja az emberiséget. Az Egyház egyetemes. Mindenki újjászületik, aki megtalálja. Kilép magamutogató, öndicsérő egoizmusából, és felölti magára az egyetemes testvériség érzületét. Az Egyházon kívül általános vallási ösztönök, hiedelmek személyes érzékenységek burjánoznak, az Egyházban azonban a krisztusi élet formálódik bennünk. SZENTLECKE: 1Kor 12,4-11: Szent Pál a vetélkedő, széthúzó korinthusiaknak az egység új megközelítését adja. Kiemeli a kereszt bölcsességét. Fontosnak tartja, hogy az apostolok révén történjen a kapcsolódás Krisztus titokzatos testéhez, az Egyházhoz. Közös hitbeli és liturgikus cselekvésre hívja a korinthusiakat. Ugyanakkor azt is kéri, hogy fedezzék fel és tiszteljék egymásban a Szentlélektől kapott különféle karizmákat. Ezek a karizmák csak akkor karizmák valóban, ha az

Egyház egységét szolgálják. Egyébként a hamis lélek jelei: önteltség, vallási felsőbbrendűségi tudat, elkülönülés, sértődékenység. EVANGÉLIUM: Jn 2,1-11: Az ősegyház hagyománya szerint ez Jézus első csodája. Lukácsnál nem, de ő a hagyományanyagot sajátos szerkesztési elv szerint rendezi. Az ősegyház igen fontosnak tartotta ezt az eseményt. Segít korán felismertetni Jézus valódi lényegét. Ebben az eseményben szerepet kap Mária, szerepet kapnak a tanítványok, és megmutatkozik Jézusnak az a készsége, hogy odaáll gondozni evilági életünket. Legyünk bizalommal iránta. Pénteken a közösségek képviselőinek összejövetele volt a plébánián. Abban maradtunk, hogy évente legalább kétszer összeülnek a csoportfelelősök a plébánossal. Ez a kiépült és fenntartott kapcsolat fontos ahhoz, hogy a Katolikus Egyház küldetésének részesei legyünk. Évente egyszer pedig a közösségeink, illetve karizmáink ünnepét tartjuk a templomban és a templomkertben. A vezetés legfőbb karizmája, hogy a célirányosságot, valamint a megőrzendő és felismerendő értékek mentén való haladás irányát mutassa. Mi a célja a katolikus óvodában a hitnevelésnek? Hogy a gyermekek vágyakozzanak a szentmise után, s azt ne csupán megnézessük velük, hanem segítsük őket abban, hogy a szentmisének cselekvő résztvevői legyenek. Ez az egyetlen indoka a külön ovis misének. Mi a célja az állami iskolákban történő katolikus hitoktatásnak? Hogy előbb-utóbb a hitoktatóval együtt üljön a templomban egy-egy vasárnapi szentmisén a diákok többsége. Mi a célja a katolikus általános iskolai hitoktatásnak? Hogy a nyolcadikban történő ballagásig lehetőleg minden katolikus gyermek legyen elsőáldozó, vagyis vegye át az Egyháztól azt a két képességet (gyónás, áldozás), amelyre nagyon nagy szüksége van, s amely nélkül eszköztelenül lép ki a zord világba. Ez a katolikus iskola küldetése. Mi a célja az egyházi középiskolában történő katolikus hitoktatásnak? Hogy az érettségiig célirányosan motiváljuk a fiatalokat, felébresztve szívükben a bérmálás szentsége iránti vágyat. Mi a célja a katolikus Egyházban a kisközösségi életnek? Hogy a különböző karizmák jobban éltessék a plébániai életet. A plébánia a karizmák együttműködésének és egymásért való működésének színtere. A plébánia az a legkisebb katolikus közösség, amelyben, és amely által teljesen fennáll Krisztus Egyháza. A plébániai közösség nem az elkülönülés helye, hanem a hatékonyabb cselekvés kiindulópontja. Van remény, hogy a plébánia által is használt közösségi háznak a tulajdonviszonyai számunkra kedvezően alakulnak. Pillanatnyilag azonban ott csak a Bókai Általános Iskolának és a Liliomkeret Katolikus Óvodának van bérleti jogviszonya. Ezért mi ott semmilyen felújítási, karbantartási munkát nem végezhetünk. Az ebédlőt az óvoda vezetője adhatja ki eseti bérlésre. Az eddigi szokást fenntartva a plébánia az óvoda rezsije 20 %-ának megfelelő támogatást ad, így a plébánia élet számára gyümölcsöző eseményeket továbbra is térítésmentesen az ebédlőben tarthatjuk. Ezeket a plébános nevesíti, ingyenes használatra engedélyt továbbra is tőle kell kérni.


***

2016. január 24.

OLVASMÁNY: Neh 8,2-10: A babiloni fogság után a nép visszatér ősi, tápláló gyökereihez. Felépíti a templomot, újra elköteleződik a törvény mellett, és rendbe teszi szent könyveit. (redakció, kodifikáció) Természetesen, nem vált tökéletessé az élete, ismét el-elgyengült, de mégis fontos az időnkénti újjászületés, hiszen a hitben való megmaradás az állandó újjászületések sorozata. SZENTLECKE: 1Kor 12,12-30: Az Egyház, miként az emberi test sok tagból áll, és mindegyiknek fontos szerep jut. Bármelyik megbetegszik vagy kiesik, megsínyli a test egésze. Amíg nem fogadjuk el a testben a saját helyünket, addig ámokfutásban vagyunk, nem szolgálunk, nem segítjük a test integrációs, minden tagot tápláló erejét. Csak akkor ismertük fel a karizmánkat, ha vele a közösség javára odaadóan tevékenykedünk. EVANGÉLIUM: Lk 1,1-4, 14-21: Lukács nagy hangsúlyt helyez arra, hogy akik elkezdik

olvasni Evangéliumát, már az első soroktól kezdve azzal a Jézussal találkozzanak, aki az Atya egyszülöttje, az örök teremtő Ige, a megtestesült második isteni Személy. Vass István megrázó verse: A rostiront letettem. Arról ír, hogy miközben egy evangéliumharmóniát fordított, Jézus egyre inkább betöltötte a szívét. S amint befejezte művét, és letette az iront, az élmény szertefoszlott. Kérjük a Szentlelket, hogy a Szentírás olvasása és hallgatása közben hasonló élményt éljünk át, amely akkor sem válik köddé, ha letettük a Bibliát. Mihályi Gilbert O. Praem. könyve, Új módon vagyunk Egyház több kiadást élt meg és nagy érdeklődést keltett. A plébánia – amely a katolikussá válás rendes helye, mert benne és általa teljesen fenn tud állni Krisztus Egyháza – segít elkerülni az individualizmus és a kollektivizmus szélsőségét. A plébániai élet ma már alapvetően igényli a kisközösségek hálózatát, s ezekkel kölcsönhatásban áll. A kisközösségek hatékonyabbá teszik a plébánia küldetését, ők maguk pedig megóvódnak az önző, szolidaritás nélküli, önápolgató életforma veszélyeitől. A plébánia akkor jó, ha nem kollektivizál, hanem táptalaja és ünnepi gyülekező helye lesz a különböző karizmák áldásos jelenlétének. A valódi katolikus kisközösség nem akciózva, nem elvárást teljesítve jön létre, hanem egy karizma köré épül. Általában az a személy, aki elismerten rendelkezik ezzel a karizmával, és megkapta az egyházi elöljárójától is a megbízatást a karizma ápolására, élvezze a többiek bizalmát. Igen, ő a vezető. Az ő vezetője pedig az egyházi elöljárója. A „demokratikus” működés azért értelmezhető nehezen, mert az politikai fogalom. A Szentlélek nem demokráciát, hanem karizmákat éltet, s nehezen képzelhető el, hogy egy kisközösségben mindenkinek megadta a vezetés karizmáját, illetve senkinek sem adta meg. A vezetés karizmája csak annál van meg, aki maga is vezethető. Egyébként a vezetést két okból szoktuk elhárítani. Vagy azért, mert rejtegetni akarjuk képességhiányainkat, vagy pedig azért, mert kialakítottunk egy számunkra kedvező status quot, amit mindenáron fenn akarunk tartani. Mindkettő gyengíti a plébániai életet, amely a szentségek révén a Lélek áradásának és az Egyház formálódásának legfőbb színtere. A plébánosnak mindenért felelősséget kell vállalnia, ami a plébániája keretein belül van. Ezért amelyik közösség nem akar kapcsolatba kerülni a plébánossal, jogilag már nem tartozik a plébániához, és félő, hogy előbb utóbb már a Katolikus Anyaszentegyházhoz sem. Önmagát fogja képviselni, és nem az Egyházat. S íme, az egyik legáltalánosabb és legfontosabb karizma, a II. Vatikáni zsinat megfogalmazásában: „Azok a férfiak és nők, akik a maguk és családjuk léte fennmaradásáért úgy munkálkodnak, hogy az egész társadalom javára legyenek, meg lehetnek győződve arról, hogy munkájukkal a Teremtő művét folytatják, s hozzájárulnak a Gondviselés tervének megvalósulásához a történelemben”. Ferenc pápa a párbeszédről. (Aktualitását az ökumenikus imahét adja.) A gyümölcsöző párbeszédhez két dolog szükséges: önazonosságunk világos tudata, és a másiknál ugyanennek a feltételezése. Katolikus önazonosságunk világos, ép tudatát három dolog veszélyeztetheti: a relativizmus, a felületesség, valamint a formulák és szabályok mögé vonulás. Mahatma Gandhi: „Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban.”


***

2016. január 31.

Olvasmány: Jer 1,4-5. 17-19: A magzati lét már az egyedi és megismételhetetlen, végtelen tiszteletet érdemlő személy hordozója. Sőt, a fogantatáskor valamiképpen már a személyiség alapja is adottá válik. Jeremiás ezt a tényt önnön életében is felismeri. Prófétai meghívása már az anyaméhben elérte őt. A próféta nem ijedhet meg a küldetéstől. Neki értenie kell azt a közeget, amely ellenáll az isteni Szónak. Nem celebnek, nem ünneplést learató sztárnak küldi őt Isten, hanem az élet kertészének, az ige napszámosának, donornak és véradónak. S ez a küldetés mindenkihez szól. Nem a próféta határozza meg, hogy hol akar kellemes életet élni. Szentlecke: 1Kor 12,31-13,13: Szent Pál újfent felsorolja az általa fontosnak vélt karizmákat: nyelveken beszélés, prófétálás, tudomány, lenyűgöző hit, karitatív aktivitás, mártíromság. Mindezeket azonban csakis a szeretet tudja hitelesíteni, és a karizmák igazi szintjére emelni. A szeretet útjából azonban az önzést el kell tüntetni. Az önzés, az önmagam rendszerébe való erős berögzülés, a kivagyiság és az ebből fakadó ítélkezés visszájára fordítja a karizma hatását. Gondoljunk a II. Vatikáni zsinat által az egyik legfontosabbnak tartott karizmára, az egymást éltető apai és anyai karizmára. A működő karizma gyümölcse a boldog gyermek és a hitben erősödő család, a nem működőé a frusztrált gyermek és a széthulló család. Mi hiányzott? A valódi szeretet. Célba érni csak vele lehet. Evangélium: Lk 4,21-30: Ugyanaz a Jézus kétféle megítélés alá esik. Kafarnaumban csodálattal fogadták, és igényelték Őt. Názáretben kivetették ugyanazt a Jézus maguk közül. Mi keltette a vad indulatot? Az, hogy Jézus némi jogos kritikával élt. Bizonyára megtette ezt Kafarnaumban is, mondván, elközelgett az Isten országa, változtassatok szívetek irányulásán. Kafarnaumban azt kérdezték: Hogyan tegyük meg ezt? Názáretben felháborodtak: Ne avatkozz bele az életünkbe! Káin és Ábel óta kétféleképpen lehet reagálni ugyanarra a kegyelmi valóságra. Támadóan vagy befogadóan. Jézust a helytelen vallásosság, a vallási felsőbbrendűségi tudat utasította el és utasítja el leginkább azóta is. Pénteken viharos egyházközségi fórum volt. Megmutatkoztak a szív gondolatai és érzelmei. S ez hasznos. Hasonló zajlik a cursilliókon is. Érezni szabad, érzéseket nem tilthatunk meg, mondjuk a házaspároknak, s ezeket az érzelmeket tárjátok fel egymás előtt. Nem úgy, hogy nekem van igazam, s ezt kötelessége a másiknak tudomásul venni, hanem ekképpen kezdve a mondatot: „Én ezt akkor így éltem meg, ilyen érzések keletkeztek bennem.” Az Egyház kimeríthetetlenül gazdag, a Szentlélek pedig mindig új ajándékokat hoz. Aki túl gyors nemet mond, a Szentlélek fölé helyezi magát. Jobbára nem a rendkívüli intelligenciája, hanem a személyes sértettsége miatt. Hogy mi van a szív mélyén valójában, azt mindig kontrollálni kell. A lelki élet magaslatai mindig homályosak, az útvesztői azonban rendre öntudattól napfényesek. Az Irgalmasság Szentévének gondolata II. János Pál pápától Benedek pápa közvetítésével jutott el oda, hogy Ferenc pápa – mintegy félbehagyva a Megszentelt Élet évét – a figyelmünket erre az alapvető evangéliumi gondolatra összpontosítja. Először kezdődjék az elmélyült ima és a gondos elmélkedés, nehogy „leakciózzuk a programot”. Az irgalmasság Szentéve nem a világot fogja egy kicsit átformálni, hanem minket, keresztényeket akar megváltoztatni. Az önápolgató, jóléti, önző kereszténységből, amely annyi kudarcot hozott egyéni életünkben és családjainkban, ki kell emelkednünk, hogy az isteni irgalmasság titkát közel vigyük embertársainkhoz, azokhoz, akik nincsenek abban a szerencsés helyzetben, hogy közvetlenül tudnak táplálkozni az Eucharisztiából. Benedek pápa szép gondolata szerint: Jézus kenyérré tette magát, és úgy táplál bennünket, hogy mi is tápláló kenyérré váljunk felebarátaink számára. Az Irgalmasság Szentéve tehát igényli az egyéni elmélyülést, a közösségek helyes célkitűzéseit, és azokat a plébániai eseményeket, amelyeken keresztül a lehető legnagyobb összefogás valósul meg azok javára, akikhez eddig nem jutott el kellő fénnyel az Evangélium. Idén nem magunkat fogjuk szórakoztatni, hanem minden idegvégződésünkkel érzékelni akarjuk a leginkább rászorulókat. Minden programot úgy tervezünk, hogy ők is beleférjenek.

Ferenc pápa, aki látta Dél-Amerikában a szekták térnyerését, segít bennünket, hogy visszavegyük a szektáktól a szíveket.


* * * 2016. február 7.

OLVASMÁNY: Iz 6,1-8: Izajás meghívását teofánia előzi meg. Csakúgy, mint Pál, Péter s megannyi nagy szent meghívását. Ha valaki azért kezdi hirdetni az Urat, mert felismerte saját nagyságát, biztos, hogy hamis apostol. Az Úr előbb levesz a magam építette saját piedesztálról, hogy Ő kezdhessen teljesen újjáépíteni, immár a valódi élet számára. SZENTLECKE: 1Kor 15,3-8.11: Szent Pál többször utal az ő teofániájára. (Megjelent, mint elvetéltnek, nekem is az Úr.) Szent Pálnál mintegy 180 fokos fordulatot hozott ez a teofánia. „Már nem én, hanem Krisztus él bennem”, vallotta meg a Galatákhoz írt levélben (2,20). Vannak, akik önmagukat hirdetik, s az emberek nagy kíváncsisággal fogadják őket, talán még örülnek is, hogy nem Jézusról van szó. Az apostol azonban csak Jézust ajánlhatja. EVANGÉLIUM: Lk 5,1-11: „Evezz a mélyre” – mondta Jézus Simonnak. Mit jelent bibliai értelemben a mélyre evezni? Megrendítően új felismerésekre jutni, olyan felismerésekre, amelyek nélkül legfeljebb föld szülte szép vagyok, de még nem Isten lehelte ép. (Sík Sándor) Ha nem evezünk a mélyre, akkor önmagunk örvényében forgunk, vagy kényelmes állóvízben ücsörgünk. Bizony, félünk attól a felismeréstől, amelyet a mélység tár fel: Jézussal találkozva hamissá válik konszolidált, magunk kreálta vallási kényelmünk. „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.” – mondta Péter. E nélkül a felismerés nélkül soha nem fogunk ráébredni, hogy ki nekünk Jézus, és mit kapunk tőle. Bűnbánat nélkül voltaképpen folyamatos védekezésben vagyunk Jézussal szemben, és rögzítjük magunknak az egyre meddőbbé váló privát vallásosságunkat. Péter a maga teofániájában szinte megsemmisül. Ezt követi a felismerés, hogy teljesen oda kell adnia magát az Úrnak. „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.” – olvassuk az ősegyház egyik különleges iratában, a Zsidókhoz írt levélben. Jézus ugyanaz, de kimeríthetetlen gazdagság, ezért az Őt közvetítő Egyház mindig új feladatokat helyez elénk. Az Egyházzal való igaz kapcsolatunk ismérve, hogy elfogadjuk és felkaroljuk ezeket a feladatokat. (A legtöbb ember csak azzal tud együttműködni, amit ő maga talált ki.) Ha valaki már tíz-tizenöt éve magabiztosan tudja, hogy mit jelent katolikusnak lenni, és ezen már semmit sem változtat, akkor nagyon eltévedt. Az evangelizálás során nincs helye a nosztalgiázgatásnak, de nincs helye az egyéni túlbuzgóságnak sem. Minden közösségnek meg kell újulnia, egy újonnan alakuló közösség pedig csakis hiteles karizma köré épülhet. Mindig fel kell tenni a kérdést: Mi az én ambícióm? Az én ambícióm én magam vagyok saját magam számára? Vagy pedig az én ambícióm maga az Egyház? A Youcat, a Katolikus Egyház ifjúsági katekizmusa így fogalmaz: „A szentáldozás: Krisztus Teste egységének a kifejezése.” Nem önmagában a szentostyában van a gyógyító erő – itt tévednek protestáns testvéreink –, hanem abban az Egyházban, amelybe beleerősödünk a szentáldozás révén. Ha valaki úgy reméli a szentostyától a kegyelmi életerőt, hogy figyelmen kívül hagyja az Egyházat – amely minden szentség forrása és célja – nagyon keserű csalódásokat kell megélnie. A magára maradt, egyéni áldozásokat végző keresztény szomorú lesz. Máriánál tökéletesebben senki sem áldozott. Ő a Jézussal való kegyelmi kapcsolatát nem privát eseménynek tekintette, hanem üdvtörténeti távlatba helyezte. Átadta önmagát és Jézust mindenkinek. Felismerte, hogy a minél szélesebbre nyíló szolgáló szeretetközösség: az üdvösség születési helye és végső célja. Ezt a közösséget nem érdemes megbontani egyénieskedéssel vagy részcsoportos bezárkózással. Minden szentáldozás szorosabban kapcsol össze Krisztussal, hogy Krisztus Testének élő tagjává legyünk. Csak ebben a Testben – mely

közösségbe forraszt és úgy éltet – nem pedig a magánvallásoskodás szintjén maradó „szent”áldozással nyerjük el a gyógyító Szentlelket. A gyógyító szentáldozás megújítja a kegyelmeket, amelyeket a keresztségben és a bérmálásban kaptunk, és megerősít a bűn (gőgös sértődékenység, öntetszelgő egoizmus) elleni küzdelemben. Persze, szolgálat és szolgálat között óriási különbség van. Nem mindegy, hogy azt a szolgálatot végzem-e, amelyre nekem szükségem van, vagy pedig azt, amelyet az Egyház kér tőlem, s amelyre az Egyháznak van szüksége. Bár valahol, a mélyre evezve, e kettő egybeesik.


***

2016. február 14.

Olvasmány: MTörv 26,4-10: Az ószövetség nagyon gazdag tapasztalaton nyugvó tanítást ad arról, miképpen kell az Istennel való kapcsolatot gondozni, s ezáltal teljesebb életet élni. Hálát, adunk, engesztelünk és nagyra értékeljük azokat a múltbeli eseményeket, amelyek most hoznak számunkra gyümölcsöt. Így mi is tudunk vetni és ültetni a jövő generáció számára. Szentlecke: Róm 10,8-13: Kálvin azt mondta, akkor vallhatod és érezheted magad az üdvösségre predestináltak között, ha szíved és értelmed be tudja fogadni a kálvini tanítást. Szent Pál sokkal mélyebb látással szól: „Ha segítségül hívod az Úr nevét, üdvözülsz.” A mi feladatunk, hogy ismerjük és ismertessük az Úr nevét: Szabadító; és felkeltsük az üdvösség iránti vágyat, melynek hiánya annyi és annyi szenvedést okoz embertársainknak. A sátán gondosan ügyel arra, hogy Jézus lényegtelenné váljék, és az üdvösség közömbössé, sőt ellenszenvessé. Evangélium: Lk 4, 1-13: A pusztai megkísértés arról is szól, hogy a Sátán megkísérli „szalonképessé” tenni a világ számára Jézust. Pontosan tudja, hogy mi ezzel a célja. Jézus legyen erőtlen, hatástalan, s maradjon továbbra is a karmesteri pálca a gonosz léleknél. Felkínálja Jézusnak a jólétet, a népszerűséget, a hatásvadász módszereket. Sajnos, olykor még a Katolikus Egyház is belement ezekbe a kelepcékbe, a sikerre ácsingózó türelmetlenségében. Ezzel azonban homokra építettünk és építünk. A Jézust követő szentek más utat jártak és járnak. Őket figyeljük, tőlük tanuljunk, ne a vallási guruktól, akik nem tudják felkelteni a vágyat Jézus neve és az üdvösség iránt. Mintegy harmincan készülünk a bérmálkozásra, és ugyanennyien az elsőáldozásra is. Öt-hat kisdiák pedig a keresztelésre érzi a meghívást. Nincs most fontosabb feladata a plébánia közösségnek, mint őket a szívünkben hordozni. A szentségek önmagukban nem állnak meg. Az Egyház által és az Egyházért vannak. Az Egyház az alapszentség. Ha valaki a keresztséget önmagában elegendőnek Mintegy harmincan készülünk a bérmálkozásra, és ugyanennyien az elsőáldozásra is. Öt-hat kisdiák pedig a keresztelésre érzi a meghívást. Nincs most fontosabb feladata a plébánia közösségnek, mint őket a szívünkben hordozni. A szentségek önmagukban nem állnak meg. Az Egyház által és az Egyházért vannak. Az Egyház az alapszentség. Ha valaki a keresztséget önmagában elegendőnek tekinti, és nem folytatódik az Egyházba való belépése, akkor a keresztség kegyelmeit nem fogja megtapasztalni. Mert azok az Egyházban elevenednek meg. Ha valaki csak saját lelki szükségletéből gyónik, nem fog meggyógyulni, mert a szentgyónás ismét visszahelyez az Egyház közösségében, ahol a gyógyulás a közösség segítségével történik. Ha valaki csak egyéni haszon érdekében áldozik, letört, elégedetlen és magányos marad, mert a szentáldozás az Egyházzal való teljes közösségünk szimbólum. Nem a szentostya gyógyít, hanem az a Jézus, aki az Egyházzal azonosítja magát, és saját testévé nyilvánítja, hogy benne és általa teljesedjék ki az életünk. (Az elsőáldozáskor nem szentostya-élményt akarunk adni,

hanem egyház-élményt.) A bérmálással nem kibérmálkozunk az Egyházból, hanem annak hiteles tanúivá válunk a világ számára. Az Egyházat nem saját hasznunkra éltetjük, hanem sokkal inkább mások javára. Az Egyházban való létünk nem vallási önmegvalósítás, nem belterjes, fontoskodó közösségi élet, hanem kifelé ható szolgálat, gyógyító misszió. A házasságot nem élteti önmagában a házasság szentsége, az egyszeri, szép templomi ceremónia, hanem csakis az, ha az Egyház által és az Egyházért él a család. A betegek kenetében az Egyház készíti fel tagjait az üdvösségre. Az egyházi rend az egység szentsége, általa fejeződik ki az Egyház közösségi és papi karaktere. Európa azért veszítette el Jézust, mert elveszítette az Egyházat és a szentségeket. Ezek nélkül nem Jézusra találunk, hanem saját individualista logikánkra és önző ösztöneinkre. Üdvözítő Istenünk, erősítsd bennünk az Egyházért való szolgálat szellemét, hogy a valódi szeretet által gyógyuljon a lelkünk. Nincs az a gazdag fantáziájú történész, aki húsz évvel ezelőtt Kubába álmodta volna a pápa és Moszkva pátriárkájának történelmi találkozását. S lám, megtörtént. A közös nyilatkozat többek között utal arra, hogy a család az emberi élet és társadalom természetes központja. Súlyosan megsínyli az ember, ha ez a központ értetlenség és gúny tárgyává válik. A fiatalokhoz is szól a közös nyilatkozat. „Fiatalok, ne rejtsétek el Istentől kapott tehetségeteket a földbe, hanem összes képességeteket használjátok arra, hogy akár az árral szemben haladva is az isteni igazság hírnökeivé legyetek.”


***

2016. február 21.

OLVASMÁNY: Ter 15,5-12-12.17-18: Isten szövetséget köt az emberrel. Ebben a szövetségben az ember a gyenge fél. Önszeretete folyamatosan elfordítja Istentől. Szent Ágoston szerint a bűn nem más, mint az a kóros önszeretet, amely elvezet Isten megvetéséig. Ám éppen a szűklátókörű önszeretet okozta fájdalmak és kudarcok késztethetik az embert, hogy tegye az ellenkezőjét: Feltétlen istenszeretet, egészen önmagam megvetéséig. (Ez nem más, mint túllátni és túlemelkedni az alapszükségletek kizárólagos imádatán.) SZENTLECKE: Fil 3,20-4,1: A mi hazánk a mennyben van. Ott birtokoljuk létünk teljes megvalósultságát. EVANGÉLIUM: Lk 9,28-36: Micsoda kiváltság! Jézus megsejteti valódi lényét a kiválasztott apostolokkal! Azt a Jézust, akit teljesen ismerni és tapasztalni csak a feltámadásban tudunk, már valamiképpen megsejthetünk a szentségimádásban és a szentmisében. S ezzel teljesebb önismeretre is jutunk. Elsőpéntekenként a továbbiakban azoknak a közösségeknek a szolgálatát tudom elfogadni a legszentebb eucharisztikus áldozat megjelenítésekor, akik valódi közösségi szolgálatot végeznek szeretettel és alázattal. Ezt elősegítendő szeretnék minden olyan közösséggel találkozni, amelyek igényt tartanak az elsőpénteki hagyományos szolgálatra a szentmisében. Minden liturgikus szolgálathoz az Egyházban három előfeltétel szükséges: képesség, képesítés és delegáció. A delegáció mindig a liturgián elnöklő személytől, a paptól jön. Nincs általános megbízatás. Csak eseti megbízatás van. Az adott szentmisében a miséző pap nyújtja át a Bibliát a felolvasónak, és ő nyújtja át a kelyhet az áldoztatónak, ezzel mintegy társává fogadja őt a szolgálatban. Senki sem mondhatja azt, hogy neki külső megbízatás alapján előjogai vannak a szentmisén, amely a paptól független cselekvésre jogosítja őt. Az ember nem szereti a bizonytalanságot, ezért gyorsan, túl gyorsan talál valamit, amibe, mint sziklaszilárd pontba, belekapaszkodik. (Abraham Maslow szerint a hét alapszükségletünk élén az élelem áll, ezt követi közvetlenül a menedék, majd a biztonságérzet.) A teológia szerint Isten az ember világában úgy jelenik meg, mint az „egészen más”. Ad-e biztonságérzetet ez a tény?

Karl Barth téved, amikor arra következtet, hogy a „ganz Anderes” egyben azt is jelenti, hogy az ember folyamatos tévedésben van Isten gondolataival kapcsolatosan. („Az én gondolataim nem a ti gondolataitok.”) Jézus ugyanis nagyon élet közelbe hozta Istent. Igaz, vele is csak akkor kerültek valódi kegyelmi kapcsolatba az apostolok, amikor megtapasztalták feltámadott létét. Kezdetben Isten nem tűnik sziklaszilárd pontnak. Egészen másképpen lép be a világunkba, mint ahogy várjuk. Egészen más Ő, mint akit önös vágyainkkal elképzelünk magunknak. Az antropomorf megközelítésekből kicsúszik. Örök az Isten, mondja Szent Ágoston, de az örök nem a mi időbeliségünk meghosszabbítása. Csak alázattal és hittel lehet beengedni Őt az életünkbe, ahol aztán elkezdi a metanoiát: Talpára állítja azt, ami eddig a feje tetején állt. A vitatkozó, harcias gőgöt, figyelmes alázattá szelídíti. Ezért nincsen céltalanabb istenkapcsolati helyzet a kényelemnél, a magabiztosságnál, az önteltségnél, az érzékenységnél és a gőgnél. Isten léte a természetes ész fényénél felismerhető, de mivolta csak a kegyelem által. Isten ott közli magát, ahol Őt befogadják. A nagyböjt az év során az az időszak, amely egészen más, mint a többi. A kegyelem által képessé tesszük magunkat egy mélyebb értésre Isten mivoltával kapcsolatosan, hogy bennünk is megvalósuljon teremtő akarata: Isten kiárasztja teremtményeire dicsőségét és létgazdagságát. A nagyböjtben először is merjünk bizonytalanok lenni. Tényleg megvan a sziklaszilárd pontunk? Merjük jelentős mértékben „visszabontani” magunkat: önérzetünket, vallási felsőbbrendűségünket, magunk kreálta küldetéstudatunkat. Vizsgálat alá vesszük a bizonytalanságainkat elfedő magabiztosságunkat. Mindezt azért, hogy ne álljunk ellen a Szentléleknek, aki szeretne új, illetve megtisztított alapokon felépíteni bennünket. Ecclesia semper reformanda. Az Egyház mindig megújulásra szorul. A keresztény ember is. Nagyböjt 3. vasárnapja

***

2016. február 28.

OLVASMÁNY: Kiv 3,1-15: Mózes nem a Tízparancsolathoz kötötte népét, hanem ahhoz, aki az égő csipkebokor látomásában feltárta kilétét: Ő, aki öröktől létezik, minden általa lett, s minden benne és általa nyeri el végső célját és értelmét. SZENTLECKE: 1Kor 10,1-12: Szent Pál előbb, mint Origenész, előbb, mint Szent Ágoston, ószövetségi előképekről beszél. A puszta sokak veszte lett, mások számára az Ígéret földjéhez vezető út. A szikla, amelyből víz fakadt, Krisztus volt mindazoknak, akik célba értek. A földi élet sokaknak egyre sivárabb puszta, másoknak egyre gyakoribb találkozás és táplálkozás a „szikla” vízével. EVANGÉLIUM: Lk 13,1-9: Jézus egyik legfőbb törekvése volt, hogy az emberek istenképét formálja, és az igaz szeretet mibenlétét megmutassa. János Evangéliumában, a vakon született ember esetében maguk a tanítványok kérdezik, hogy ki vétkezett, ő vagy a szülei. Sem ő, sem szülei, hanem Isten tetteinek kellett megnyilvánulnia rajta, mondja Jézus. Itt elébe megy a kérdésnek, amikor leszögezi, hogy a sorsüldözöttek nem a saját tetteik következményeit viselik el, hanem ily módon részesülnek a megsebzett teremtés valóságából. Igazából a legbetegebb a súlyos bűnös, és nem a testi fogyatékos. A sorsüldözést és a testi fogyatékosságot Isten gyógyító szeretetébe helyezzük, a bűnt azonban még inkább nekünk, magunknak kell felismernünk és odavinni az egyetlen Gyógyítóhoz. A terméketlen fügefa tipológiája az Egyházra is vonatkozhat. Ha nem terem gyümölcsöt, ha nem táplálja az adott kort, akkor kivágásra ítéltetik, bár a „vincellér” közbenjárására újabb és újabb esélyt kaphat. Az Egyház nem céltalanul bolyong a pusztában, hanem vizet kell fakasztania, rá kell mutatnia a sziklára, Jézusra. A keresztény ókorban két teológiai iskola disputája segítette a korabeli zsinati dogmák megszületését. Az antiochiai iskola inkább módszertan volt. A Szentírás szószerinti értelmezését tulajdonítják neki, de tipologizált is, vagyis gyakran hivatkozott azokra az

ószövetségi előképekre, amelyek az újszövetség egy-egy eseményét vetítették előre. Kimutatták, hogy az ószövetségben már jelen van Jézus, az ő áldozatának elővételezése az ószövetségi kegyelmek ereje. Az Alexandriai iskola ténylegesen iskola volt. Előbb filozófiai, majd olyan kateketikai iskola, amely a filozófiát nagyra értékelve, az ész világosságával – tipologizálva, allegorizálva – haladt a krisztusi misztériumok megragadása felé. Azonban itt is árnyalni kell az állításainkat. Hiszen éppen az alexandriai iskola legismertebb vezetője, Origenész (+254) vallotta, hogy a misztériumok nem a természetes ész fényével, hanem a szentségek révén, s főleg az alapszentségben, az Egyházban alázatosan élve közelíthetőek meg leginkább. Egy másik alexandriai, Kelemen (+216) igen nagyra értékelte a kereszténységet megelőző kultúrákat. Azt vallotta, hogy ezek a kultúrák mind Krisztust keresik, és a keresztény erkölcsi eszménnyel meggazdagodva teljesednek ki. Mi is így tekintünk a különféle kultúrákra, sőt a jelenlegi európai laikus kultúrára is. Sok olyan értéket vall, amelyek a keresztény erkölcsi eszményt befogadva képesek lennének kiteljesedni. A II. Vatikáni zsinat ezért kéri tőlünk, hogy ne kivonuljunk a világból, hanem kereszteljük meg azt, hiszen az Egyház az egész emberi nem egységének a jele és eszköze, s mi vagyunk a keresztség révén kiválasztva arra, hogy a jézusi megváltás kegyelmeit gyógyítóan beleszőjük a világba. Azok a férfiak és nők, akik maguk és családjuk fenntartásáért úgy munkálkodnak, hogy egyúttal az egész társadalomnak hasznára legyenek, joggal meg lehetnek győződve arról, hogy munkájukkal a Teremtő művét folytatják, embertestvéreik javát mozdítják elő, és személyesen hozzájárulnak az isteni Gondviselés tervének megvalósulásához a történelemben. (II. Vatikáni zsinat) * Semmi sem tesz hasonlóbbá Istenhez, mint az, hogy ellenségeinknek és bántalmazóinknak megbocsátunk.” (Szent Ágoston) * Sokan nagy erőfeszítést tesznek, hogy megvásárolják maguknak ebben az életben a kárhozatot, pedig annak fele is elég lenne a mennyország megnyeréséhez. (Mórus Szent Tamás) Nagyböjt 4. vasárnapja

***

2016. március 6.

OLVASMÁNY: Józs 5,9-12: A negyvenéves pusztai vándorlás úgy zárul, hogy Jahve leveszi népéről Egyiptom gyalázatát. Megszűnt Egyiptom hatása, a rabszolgasorsba való visszavágyódás, a kishitűség, a hazátlanság. Az ószövetség azt vallja, hogy a bűn hatása negyediziglen (négy generáción át) fennmarad, Isten irgalma és megbocsátása azonban ezrediziglen hat. A választott népnek most, az új helyzetben új kihívásokkal kell megküzdenie, és új, negyediziglen ható vétkeket követ el, de megtapasztalja Isten ezrediziglen ható szeretetét. SZENTLECKE: 2Kor 5,17-21: Ha Krisztushoz megérkezünk, az olyan, mintha a pusztai vándorlásból hazára találtunk volna. Isten nem tartja számon bűneinket, leveszi rólunk az egykori rabszolgalét érzelmi és lelki következményeit, de ránk bízza a kiengesztelődés szolgálatát. Ha nem látjuk el ezt a szolgálatot, mélyebbre csúszhatunk, mint ahonnan kimenekültünk. EVANGÉLIUM: Lk 15,1-32: A tékozló fiúról szóló példabeszéd csak Lukácsnál olvasható. Valószínűleg személyesen is nagyon megérintette őt. Akár arra is gondolhatunk, hogy Lukács Jézus melletti elköteleződésében szerepet kapott ez a példabeszéd. Elgondolkodtató a példázatban a második fiú esete. (Máténál is olvasunk hasonlót, a két fiúról (21,28)). Csupán csak a kötelességetika, a megszokás, a célszerűség nem hozza létre a megtartó hitet, a személyes elköteleződést. Sok szent vallja, a mélységből kiált az ember először igazából Isten után. Meg kell élni nagy megalázásokat és kudarcokat, és azokat saját gyengeségnek kell látni, hogy aztán Istenre bízva életünket, elkezdjünk új életet után vágyakozni. Isten irgalmát az ószövetség két fogalommal közelíti meg. A héber rahamim azt az ösztönös ragaszkodást fejezi ki, amelyet az anya tulajdon magzata iránt érez. Isten így tekint minden

teremtményére. A hesed pedig az a hűség, amely egy szövetségkötésben jelenik meg. Isten egyoldalúan elköteleződött az ember mellett abban a szövetségben, amelyet még a bűnös emberrel kötött. Mert Istent megrendíti az a nyomorúság, amelyet az ember a bűnnel magára vett. Istent megrendíti az a büntetés, amelyet az embernek a bűn következményeként el kell viselnie. Ezért vette magára Jézus a bűn minden következményét. Ferenc pápa: Isten simogatását el kell vinnünk azoknak is, akik halmozottan erkölcsi fogyatékossággal élnek, s ezért relatív módon jobban belesüllyednek a bűnbe, mint azok, akik jobb eséllyel kezdték az életüket. R. Plus: Istenem, elfogadom, hogy sötétségben megyek hozzád. Ha azt akarod, hogy az utolsó napig a pusztaságon menjek keresztül, elfogadom. Téged akarlak, és nem azokat a lelki kellemeket, amelyre oly sokan vágyakoznak. Hiszen a kellem és a jellem sokszor fordított arányban áll. Légy segítségemre, hogy a hosszú alkonyat és a sűrű éjszaka ellenére is mindvégig kitartó maradjak. Michel Quoist: Az ember lázadása egy óriási keresztet állított a világba, melynek árnyéka mindenre rávetül. De Jézus Krisztus szeretete az Atya és az ember iránt ezt a keresztet a feltámadás és az élet fényes útjává változtatta.


***

2016. március 13.

OLVASMÁNY: Iz 43,16-21: Izajás a fogságban azt a hitet erősíti népében, hogy Isten segítségét azonnal tapasztaljuk, ha valóban hozzátérünk. Ez a segítség azonnal megmutatkozik abban, hogy az eddig nem értett dolgok megvilágosodnak, majd megjön a lelki szabadság mellett a fizikai szabadság is. SZENTLECKE: Fil 3,8-14: Szent Pál számára Jézus a minden. Megkapta tőle a lelki szabadságot, Őáltala ismerte fel helyét ebben a teremtésben, olyan békére lelt, amelyre mindig is vágyott. Mindez azonban jellemző az egzaltált, vallásilag túlfűtött új megtérőkre is, akik nagyon örülnek annak, hogy célba értek. S itt a különbség. Szent Pál nem gondolja azt, hogy célba ért. De Jézus már megragadta őt, és átadta magát az Úr irányításának. EVANGÉLIUM: Jn 8,1-11: Álnok, álszent tömeg vádaskodik és árulkodik. Erre mutat rá Jézus, nem pedig azt állítja, hogy jelentéktelen az asszony bűne. Aki feljelent és árulkodik, biztos, hogy hazudik. Tudniillik, a felettes haragját akarja afelé fordítani, aki nehézséget okoz neki. Csak a számára kedvezőtlen, negatív dolgokat sorjázza, mert valami miatt bosszút akar állni a feljelentetten. Mi az a sérelem, amelyet a feljelentők ettől a szerencsétlen asszonytól elszenvedtek? Saját rejtett bűneik valóságával szembesültek. Cselekedetüket áthelyezett agressziónak mondja a szaktudomány. Ezek a férfiak ahelyett, hogy az eredetforrásnál, önmagukban tennének rendet, álszent módon, külső fórumon nekitámadnak annak, aki éppen az ő belső rendetlenségüket tükrözi. A bűn eredetforrásánál szentgyónással kell rendet tenni, felismerni az önzést, az önteltséget, nem pedig álszent módon mások rendbetételén szorgoskodni. Saját belső békénket nem mások vizsgálatával és feljelentésével, hanem önvizsgálattal, és szentgyónással érjük el. Megfontolandó gondolat március 15-én: „Ha elfeledjük, és nem ünnepeljük a hősöket, akkor nagyon nehezen születnek újabb hősök.” (Íme, itt az értelme a szentek kultuszának az Egyházban.) „A diktatúra úgy rendel maga alá egy népet, hogy elveszi eszményeit és hőseit.” Szolganépen már könnyen uralkodik a kisebbség. A bűn szolgaságában lévőket már könnyen irányítja az ördög, és szolganépe közé dobja üveggyöngyeit, az önhittséget és az önzést.

A Húsvét ünneplése a pestszentlőrinci Mária Szeplőtelen Szíve templomban Virágvasárnap: 9 órakor: barkaszentelés, körmenet (a Passiót ministránsok olvassák). 10.30-kor: énekes szentmise, a Passiót a kórus énekli. Reggel 7 órakor és 18 órakor a Passiót felolvassuk. Nagycsütörtök: 18 órakor az utolsó vacsora emlékmiséje, lábmosás szertartása, oltárfosztás, fáklyás keresztút a fiatalokkal a templomon kívül. Nagypéntek: 18 órakor: ősegyházi igeliturgia (Passió, könyörgés az egész emberiségért) kereszthódolat, Eucharisztia liturgiája. Nagyszombat (a vigíliák Vigíliája): A fény liturgiája, virrasztás, ünnepi alleluja, a keresztelés liturgiája, keresztségi fogadalmak megújítása, Eucharisztia liturgiája, feltámadási körmenet. Húsvétvasárnap: Ünnepi szentmisék (7 óra, 9 óra, 10.30 és 18 óra) Húsvéthétfő: A szentmisék 7 órakor, 10.30-kor és 18 órakor kezdődnek. (Erzsébet-telepen virágvasárnap 16.30-kor, nagycsütörtökön és nagypénteken 18 órakor, nagyszombaton 19 órakor, Húsvétvasárnap 16.30-kor kezdődik a szentmise, illetve a szertartás.)

Virágvasárnap

***

2016. március 20.

OLVASMÁNY: Iz 50,4-7: Ez a messiási ének arra ösztönöz bennünket, hogy ne a konfliktusmenteség legyen a legfőbb törekvésünk. Ne akarjuk mindenáron elrejteni arcunkat, megkímélve magunkat attól, hogy gyalázzanak és leköpjenek. Jézus ellensége is hitványnak fog tartani, ha Jézusért nem merem vállalni az átmeneti értetlenkedést, kényelmetlenséget, megrágalmazást. Nem lehet különb a tanítvány a mesterénél. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak, mondja Jézus. (Jn 15,20) A sikerkereszténység, amikor magam akarom magamnak az érdemet Jézus helyett, homokra épített mű. SZENTLECKE: Fil 2,6-11: Szent Pál teológiájának sarkköve a kenózisz-tan. Jézus kiüresíti önmagát, hogy eggyé válhasson velünk. Ferenc pápa szerint, ha meg akarjuk érteni Isten irántunk érzett szeretetét, a felfeszítettre kell tekintenünk. Bűn nélküli volta ellenére önként vette magára megsebesültségünk jeleit, hogy saját testében gyógyítsa meg az emberi nem sebesültségét. Ezt a meggyógyult, megtisztult, megistenült testet adja vissza nekünk az Eucharisztiában. EVANGÉLIUM: Lk 23,1-49: A Lukács által tolmácsolt szenvedéstörténetben ott vannak a példamutatóan szép emberi jellemek: Cirenei Simon, Veronika, a jobb lator, a százados, Arimateai József. Nem arról van tehát szó, hogy Jézus egy teljesen romlott és őt elutasító világba érkezett, hanem olyan világba, ahol megfogyatkozott a tisztánlátás és a jó melletti hősies kiállás, de nem szűnt meg. Sokakban feléledt a hamu alatt szunnyadó istenképiség, az ösztönös vagy tudatos vonzalom Krisztus iránt. Jézus ismeri az ember helyzetét. Ezért gyógyítani jött, nem pedig vádaskodni. Minden emberben sok érték van, sőt, több az érték, mint a hitványság. Nagyon messze téved Krisztustól – és a személyes gyógyulása lehetőségétől – az, aki több hibát lát embertársában, mint felélesztendő szépet és jót.

Jézus szándéka és a zsidóság vezetőinek elgondolása között antagonisztikus ellentét van. Jézus és a nép között olyan ellentét feszül, amely legyőzhető. Ezért tapasztaljuk, hogy miközben Jézus a farizeusok megváltozására szinte esélyt sem lát, a néppel szemben türelmes és szeretetteljes. A farizeusok nem ismerték az irgalmasságot, mert akkor valami fel kellett volna adniuk abból a hamis öntudatból, hogy ők már a teljes igazság birtokában vannak. Irgalmasok vagyunk, vagy igazságosak? Az irgalmas mindig érezteti a másik emberrel: Te nagyon fontos vagy nekem. Az igazságos csak akkor fogadja el embertársát, ha átformálhatja őt önnön igazsága mértéke és normái szerint. A nevelés olyan, mint a hangszer hangolása. Nem építjük át hegedűvé a nagybőgőt, zongorává a tangóharmonikát, kürtté a fuvolát, hanem meghagyva a hangszert magát, tisztává hangoljuk, és zenekari együtt játszásra képesítjük. Vannak „szólóhangszer” emberek, akik egyedül örvendeztetik meg a publikumot, de nekik is jellemesnek, tisztelettudónak kell lenniük, hogy tartós értékközvetítésre legyenek alkalmasok. Az irgalmas minden hangszert nagyra értékel, és vizionálja annak előbb-utóbb megszülető szép hangját. Az igazságos hárfa minden hangszert hárfává akar alakítani, az igazságos hegedű minden hangszert hegedűvé. Korunk önző, fogyasztói embere azonban sem nem igazságos, sem nem irgalmas. Igazság helyett önfeláldozásra képtelen, üres életviteléhez elismeréseket vár, irgalmasság helyett megelégszik a nagyvonalú tolerancia szólamaival. (A liberális nevelés lényege: a kompetens nevelő személyiség hiánya. „Te ne hánytorgasd fel nekem, hogy széteső, istentelen „családot” adok neked, én pedig elnézem, hogy azt csinálsz, amit akarsz.”) Jézus az irgalmasságával és az önfeláldozásával érte el, hogy Isten olyan nevet adott neki, amely előtt meghajol minden térd a mennyben és a földön. S akiknek térde meghajol, már hirdetni tudják az Atyaisten dicsőségét és Jézus csodálatos titkát.

HÚSVÉT

***

2016. március 27.

OLVASMÁNY: ApCsel 10,34.37-43: Péter pünkösdi beszédében tanúságot tesz a feltámadt Jézusról. Rendkívüli hatása van ennek a beszédnek. Az emberi lélek legmélye lett megszólítva, és felszabadítva. A felszínes vágyak felkorbácsolásával, a bűnös megnyugtatásával is tudnak nagy hatást elérni a demagógok és a mentálhigiénés guruk, de itt valami egészen másról van szó. A bennünk lévő istenképmás lett megszólítva. Ahogy egy ókori húsvéti beszédben olvassuk: Kelj fel, te, aki eddig a halál bilincseiben voltál, mert nem ezért alkottalak. Kelj fel, érintsen meg Isten nagy szeretete, és felszínre kerül a lelked mélyén szunnyadó titok: Te énbennem, én tebenned egy és osztatlan személy vagyunk. SZENTLECKE: Kol 3,1-4: Az egekre irányuljon figyelmetek, hiszen a ti életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve. Amit eszel, azzá (abból) leszel. Miért egyre letörtebb, zaklatottabb, elvadultabb a nyugati jóléti világ embere? Mert teljes egészében értéktelennel táplálkozik. (Szó szerinti értelemben is, hiszen egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy a profitérdekelt multik mit etetnek meg velünk.) Jézus jusson eszünkbe: „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki ebből a kenyérből táplálkozik, örökké él.” (Jn 6,41) EVANGÉLIUM: Jn 20,1-9: Az igazság bennünk él. S felszínre akar törni. Péter és János nem kértek bizonyítékot Mária Magdolnától a hír valódiságával kapcsolatosan, hanem rohantak. Létük legmélyén tudták, ennek így kell történnie. Képletes leírása a hitnek. „Semmit sem hinnél, mondja Szent Ágoston, ha értelmi evidenciák formájában nem élnének a tudat mélyén.” János látta az üres lepleket, és hitt. Nem gyanakodott, nem reménykedett, hanem hitt. Pedig ő ott állt a Golgotán. Látta, hogy Jézus miképpen halt meg.

Egymásból építkezik a Szent Három Nap, hogy elősegítse a hitérzék teljes megnyílását. Ha bármelyiket feleslegessé nyilvánítom, az olyan, mintha egy háromlábú asztal valamelyik lábát megszüntetve próbálnám megállítani és ráhelyezni életem, legértékesebb virágát a legszebb vázában. A széteső, sikertelen kereszténység bizonyára széteső, sikertelen Szent Három Napból „táplálkozik”. Nagycsütörtök a születés, nagypéntek a meghalás, az áldozattá válás, vasárnap a feltámadás napja. Nagycsütörtök abban az értelemben születés, hogy Jézus elővételezi legfontosabb ajándékának titokzatos erejét. Az Eucharisztia, amelyet az újszövetségi papság gondozására bíz, nem az egyik ajándéka Jézusnak, hanem az az isteni AJÁNDÉK, amely mindent magába foglal. Az Eucharisztia a világ eljövendő, bontakozó élete. Nagypéntek a beteljesedés. Jézus végigvitte a szeretet győzelmét. S ezzel átadta az isteni életbe való belekonszekrálódásnak, az emberi élet kiteljesedésének a titkát, s ez a soha vissza nem vont, végsőkig elvitt szeretet. Isten megtörténik, beteljesedik minden ember életében. A Teremtő vagy születik, vagy meghal, vagy feltámad egy-egy ember életében, s ez határozza meg alapvetően egy-egy adott életkorban az emberi sorsot. Ha Isten meghal, a szabadság mámorító érzése áradhat szét az emberben, majd elkezdődik a leépülés és az agónia hosszas folyamata. A keresztséggel és az Eucharisztiával Isten születik bennünk. S ez egy folyamatos jelen. Amíg ez a folyamatos jelen fennáll, emberlétünk titka bontakozik. Ha megszűnik, akkor már nem az élethez, hanem a véges, holt anyaghoz kezdünk vallásos kötődéssel ragaszkodni. S egyre üresebbé, tartalmatlanabbá válik az életünk. Isten irgalma azonban minden helyzetben, minden körülmény közepette felkínálja az újjászületés, a feltámadás nagy ajándékát. Húsvétvasárnap elkezdődik az élet újbóli, immár győzelmes szétáradása a teremtésben. Minden szenvedés relatívvá válik, minden kudarc zárójelbe kerül, minden szegénység gazdagsággá formálódik. A véges, holt anyagból kiszakadnak tápláló gyökereink, és belehorgonyoznak az életbe. A keresztség ezt az átültetést jelenti. A múló világból átültetődünk a gazdagon és gyönyörűen bontakozó isteni életbe.


**

2016. április 3.

OLVASMÁNY: ApCsel 5,12-16: Az ősegyház karizmatikus erejét mutatja be az Írás, amely a Szentlélek jelenlétét jelzi. Ma miért nincsenek ilyen események? Ezt gyakran kérdezik a világnak azokon a területein is, ahova egykor tavaszi életerővel érkezett meg az Evangélium, ma pedig konszolidált intézményi formában él tovább. Egyrészt jelenleg is van, és mindenhol van rendkívüli jele a Szentlélek működésének, másrészről pedig az intézményes életet is – ha rendben van – a Szentlélek vezeti. A házasságnak is van egy lángoló szerelemmel jellemezhető szakasza, és van egy ugyanilyen értékes intézményes keretek építő, óvó, és annak gyümölcseit élvező szakasza. SZENTLECKE: Jel 1,9-19: A Jelenések Könyvének bevezető látomása azt a titkot tárja fel, hogy az emberi történelem utolsó szakasza nem más, mint a Jézus Krisztus megdicsőült életének kibontakozása, az abba való bekapcsolódás, vagy a kívül maradás józanító gyötrelmének megtapasztalása. Az ókori Tertulliánus rátalál a legmagasztosabb lélektani érvre, a „testimonium animae”-re: Az emberi lélek eredendő természete szerint krisztusi (keresztény). Ha ezt megéljük, valódi életélményünk van. EVANGÉLIUM: Jn 20,1931: A feltámadt Jézus ajkán gyakran felhangzik a „békesség nektek” köszöntés. Valószínűleg azért, mert erre van a legnagyobb szükségünk, és ezt a Jézussal való élő kapcsolat megadja nekünk. Mitől vagyunk békétlenek? A saját sikertelenségünk érzésétől. Ugyanekkor azt is jelenti ez a köszöntés, hogy ne keressük másutt a békességünket, csak a jézusi jelenlétben. A kötelező

mentálhigiénés optimizmus, az öngyőzködés, a szellemi kábulat nem adja azt a békét, amely valóban jó az emberi nemnek. J. Ratzinger néhány könyve negatív fogadtatásra talált a liberális német szellemi körökben. Nem az optimizmust sugallja, mondták. Pápaként válaszolt rá Ratzinger. Az optimizmus nem a világból jön, hanem a feltámadt Jézussal való kapcsolat gyümölcse. Nekünk erre az optimizmusra van szükségünk, nem a mesterkéltre. Elsőáldozásra és bérmálásra készülünk. A Katolikus Egyház tagjaivá, Krisztus Titokzatos Testének élő sejtjeivé a beavató szentségek – keresztség, Eucharisztia, bérmálás – révén válunk. Péter apostol úgy tekint a megkereszteltekre, mint akik Krisztus egyetemes (királyi) papságából részesülnek. Pál apostol szentnek nevezi őket. Ám az a felemelő közösség Krisztussal, amelyet a főapostolok jeleznek, a méltóképpen, kellő hittel felvett bérmálással teljesedik be. A keresztséggel beleszületünk, a bérmálással pedig tudatosan élni kezdünk az Egyházban. A megbérmáltak megbízatást kapnak arra, hogy Krisztus élő tanúi legyenek ebben a világban. Ehhez nyerik el a Szentlélek kegyelmi ajándékait. Ekkor tekinthetünk rájuk úgy, mint akik Krisztus egyetemes (királyi) papságát viselik. Az Egyház, amikor a történelem folyamán ismét felismerte a világiak szerepének jelentőségét a krisztusi Testben, a participatio (részesedés) fogalommal jelezte ezt. A megkereszteltek képességileg, a megbérmáltak ténylegesen és tevőlegesen részesednek Krisztus egyetemes papságában. Szent II. János Pál pápa a participatio helyett a cooperatio (együttműködés) fogalmat vezette be a katolikus lét virágzó fenntartásának leírására. Így tehát a következőt mondhatjuk: A megbérmáltak a szentségi papsággal való együttműködés révén és annak arányában részesednek Krisztus egyetemes papságában. A katolikus lét gyümölcseinek közelébe nem az érzékeny öntudattal, a magamutogató szerepléssel, hanem az alázattal jutunk. A legfontosabb krisztusi erény az alázat. E nélkül nem maradhatunk közösségben Krisztussal. Holott a mi életünk őáltala az Istenben van elrejtve. A megkeresztelt ne elszabadult rakétaként éljen az Egyházban, hanem az alázatos szolgálat szellemében. Családtagjaink tökéletesen visszajelzik, ha nem így teszünk. Az Eucharisztia elvezeti a megkeresztelteket a bérmáláshoz, és a megbérmáltakban kialakítja a teljesség felé haladó emberi létet. Egy ókori prédikációban így halljuk a feltámadt és az Eucharisztiában önmagát adó Jézus szavait: „Te énbennem, én tebenned, egy és oszthatatlan személlyé válunk.” Így alakít bennünket az, hogy Krisztus Titokzatos Testében és Krisztus Titokzatos Testéből élünk. Úgy is mondhatjuk, a keresztség létrehozza az Atyával, az Eucharisztia Krisztussal, a bérmálás a Szentlélekkel való közösséget. Szent Ágoston szerint: „Az Atya a forrás, a Fiú az, aki a teremtményekben megjelenik, a Szentlélek a kapcsolat a teremtmények között, valamint a teremtmények és az Atya között.” Csak az a megkeresztelt áldozhat, akit az Egyház ünnepélyesen felavatott az Eucharisztia vételére, a közösségben történt ünnepélyes elsőáldozással. Csak az a megkeresztelt áldozhat, aki bérmálkozott, vagy készül a bérmálkozásra. Csak az a megkeresztelt áldozhat, akik képes a szentgyónásra is. (Benedek pápa) Általános gyakorlat szerint az elsőáldozás legkorábban 9-10 éves korban történik. Ekkor már képes a kisgyermek a megkülönböztetésre. Tudja például,

hogy mi a rossz és mi a bűn közötti különbség. (Felnőtt legalább három generáció, amely komoly gyengélkedést mutat a szentgyónás terén. Nem a bűntől akarnak szabadulni, hanem az életükben lévő rosszat, öregedést, betegséget hánytorgatják fel az Istennek.) Az elsőáldozás és az ahhoz szükségszerűen kapcsolódó első szentgyónás legkorábban harmadikos korban legyen, de ekkor már a legfőbb irányulás legyen. Ne halogassuk kényelmi szempontok miatt. (Arra van időnk, amit fontosnak tartunk.) A szentgyónással és a szentáldozással olyan képességeket vesz át a gyermek az Egyháztól, amelyeknek hiánya károsítani fogja életét, emberi minőségének alakulását. Természetesen a vétlen hiányosságokat Isten kegyelme korrigálja. Ha valaki önhibáján kívül nem került kapcsolatba Krisztus Egyházával, a Szentlélek akár különleges utakon is elviheti neki az Istenben való lelki gazdagodás ajándékait. TAVASZI ÉS NYÁRI ESEMÉNYNAPTÁR Április 6-án 19.15-kor a bérmálkozásra készülő diákok szüleivel megbeszélés a plébánián. Április 16-án 10-16 óráig a Szent Lőrinc kápolnánál lelki nap a bérmálkozó diákoknak. Április 23-án 16 órakor bérmálási főpróba és gyóntatás a templomunkban. Április 24-én ½ 11-kor bérmálás a templomunkban. (Bíboros úr végzi a bérmálást.) Május 7-én egyházközségi családi nap a Kiserdőn. Május 8-án az egyházi hozzájárulás befizetésének első félévi lehetősége a templomban. Május 11-én 18.30-kor az elsőáldozásra készülő gyermekek szüleivel megbeszélés. Május 21-én 15.30-kor elsőáldozók első szentgyónása, főpróba. Május 22-én 9 órakor elsőáldozás a templomunkban. Május 29-én 16 órakor elsőáldozók hálaadása és uzsonnája a Szent Lőrinc kápolnánál. Június 4-én templomunk búcsúnapja. Délelőtt takarítás és játszókert építés, délután gyermekprogramok, rajzpályázat és gyermekművek (A mi családunk és a templom) eredményhirdetése. Este hangverseny. Június 5-én ½ 11-kor búcsúnapi ünnepi szentmise. Június 20-25-ig napközis tábor az erzsébettelepi templom kertjében. Részvételi díj: 400 Ft/fő/nap (napi három étkezés). Várjuk a hitoktatók, a fiatalok és a szülők segítségét.

Június 27-től július 1-ig napközis tábor a pestszentlőrinci templom kertjében. Részvételi díj: 400 Ft/fő/nap. Várjuk a hitoktatók, a szülők és a fiatalok segítségét. Június 27-től július 2-ig erdélyi körút az ifjúsági hittanosoknak András atyával. Július 3-9-ig: A Jézus Szíve nővérek gyermektábora. Július 21-24-ig a Jézus Szíve nővérek családi tábora. Július 25-31: Olaszországi út az idén bérmált diákoknak és a nagy ministránsoknak. (Pádua, Siena, Orvieto Róma, Assisi, Pádua, Velence) Részvételi díj: 150 EUR Augusztus 1-6-ig hittanos tábor Tarjánpusztán.(Ministránsoknak, szkólásoknak, 3.oszt.-6. oszt.-ig iskolai hittanosoknak) Részvételi díj: 4.500 Ft/fő/hét, testvérek esetében: 3.000 Ft/fő/hét. Várjuk hitoktatók, fiatalok, szülők önkéntes segítségét. Szeptember 3-án az erzsébettelepi hívek zarándoklata Pannonhalmára. Szeptember 17-én az idősek zarándoklata Kalocsára. Október 8-án: Egyházközségi nap a templomkertben. Hamarosan elérhetők lesznek a tábori jelentkezési lapok és a részletes programleírások. A programszervezéshez, szállásbiztosításhoz, költségvetés elkészítéséhez szükséges, hogy május közepén már pontosan lássuk, melyik táborba hányan jelentkeznek. Májusban a nagy templomi állóperselyben a nyári táborok támogatására helyezhetünk el adományokat, illetve az alapítványi gyűjtéskor zöld színű boríték segítségével tehetjük meg ugyanezt. Tatiosz, ókori görög bölcs aforizmái Az vagy, ami vagy. Sok minden belefér egy emberbe: tűz és hamu, lobogás és szunnyadás, kegyetlenség és megbocsátás. Külön világ minden ember, ami összeköt bennünket egymással, az az emberiség. Mindenkinek a legnagyobb gondja saját maga. Átkozottul elgyávul az ember, ha egyszer önmagával kell szembeszállnia, önmagát kell meggyőznie, legyőznie és eltérítenie eddigi útjáról. A legképtelenebb feladat azt állítani, hogy vállalod önmagad, ha nem ismered saját mélységeidet.

Akit elkápráztatnak a külső csillogások, képtelen a természetes belső fényt megpillantani önmagában. Aki erős lámpással világít, nem veszi észre a természetes fényt.


***

2016. április 10.

OLVASMÁNY: ApCsel 5,27-32.40-41: Az apostolok igehirdetése vigaszt és örömet adott a népnek, ellenállást és haragot váltott ki a szaddúceusokból és a nép vezetőiből. Az apostolokat nem ez utóbbi befolyásolta, hanem az a hatás, amely a nép lelkét érintette meg. SZENTLECKE: Jel 5,11-14: Az Atya (a trónon ülő) a forrás, Jézus (a bárány), akiben és aki által megjelent köztünk és bennünk az Isten, a Szentlélek pedig a kapcsolat a teremtmények között, valamint Isten és a teremtmények között. A Bárányt a megváltottak öröméneke dicséri. Ez az öröm a lélek szabadságának kifelé áradó megnyilvánulása. Az képes tanúságot tenni a benne élő Krisztusról, aki ismeri az öröm hangját akkor is, amikor senki sem figyel rá, és éppen nem dicsérgetik őt az emberek. EVANGÉLIUM: Jn 21,1-19: Jézus feltámadása utáni megjelenéseit nem elragadtatásban tapasztalják meg a tanítványok, hanem teljesen hétköznapi eseményekben. Ő valóban itt van közöttünk, és nem a kiváltságosok ajándékaként, hanem mindannyiunk számára. Minden emberben és életünk minden eseményében jelen van. A feltámadt Jézus egészen hétköznapi. A tiszta szív mindenütt és minden helyzetben rálel. Az elsőáldozás nem annyira életkorhoz kötött, mint inkább a Krisztus-kapcsolat és az Egyházkapcsolat (a kettő ugyanaz!) megfelelő szintjéhez. Amikor a kisgyermek nagy értéknek tekinti hitét, és azt önállóan akarja gondozni, táplálni, megélni, akkor veheti át az Egyháztól az ezt segítő két képességet, a bűnbocsánat szentségét és az Eucharisztiával való személyes kapcsolatot. Az elsőáldozás előfeltétele, tehát a hit önálló gondozásának képessége, a Jézus iránti áldozatos szeretet, és az Egyházhoz tartozás őszinte öröme. Ha mégis megpróbálunk egy általánosan elfogadható minimális életkort meghatározni, az a harmadik osztály végeztével található. Természetesen lehetnek olyan családok, ahol a gondos nevelés és a jó példa folytán korábban megszületnek az elsőáldozáshoz a személyes feltételek, de ez esetben azok, akik előrébb járnak, ne különüljenek el önelégülten, hanem támogassák a nehézkesebben elköteleződőket. Azért siettetni az elsőáldozást, mert gyorsan „túl akarunk lenni ezen is”, de a feltételeket nem alakítottuk gondos, áldozatos, példaadó szeretettel, vélhetően súlyos vétség az Egyházzal szemben. S ez nem áldást hoz az életünkbe, hanem ahogy Szent Pál írja: erőtlenséget, gyengeséget, meghasonlást (1Kor 11,27-30). A bérmálás a teljes megérkezés az Egyházba. A bérmáláskor küldetést kapunk az Egyház képviseletére ebben a világban. Ezért a bérmálás előfeltétele az Egyház iránti elköteleződésünk megannyi látható jele. Hiszek az Egyházban, ismerem az Egyház tanítását, teljes mértékben azonosulok az Egyház tanításával. A bérmálást követően az Egyház nagy bizalommal fordul a hívei felé. A megbérmáltak lehetnek keresztszülők, bérmaszülők, egyházi szolgálattevők, plébániai munkatársak, egyházi intézményben vezetők, stb. Ferenc pápa: Minden keresztény hívatás az Egyházban, Isten népe körében születik meg. Az Egyházban bontakozó lét létrehozza és megerősíti azt a közösséget Krisztussal, amely orvosolja a közömbösséget, az individuális öntetszelgést, és segít kilépni önmagunkból, hogy életünket Isten tervének szolgálatába állítsuk. A keresztény hívatás jele ezért egyfajta „egyháziasság”. Senkinek sem csak egy meghatározott régióra, csoportra vagy egyházi mozgalomra vonatkozik a hívatása, hanem az Egyház egészére. A hívatás csak ezzel az egésszel kapcsolatosan növekszik, elkülönülve elsorvad, és önmaga paródiájává válik. A

keresztény hívatást az Egyház támogatja, és kegyelmi erejével táplálja. Azt is fel kell ismerni, hogy a papok szolgálata révén válnak valóra Jézus szavai: „Én vagyok a juhok számára a kapu.” (Jn, 10,7-11) Aki saját kaput építget, Isten népe egészén kívülre juthat.


***

2016. április 17.

OLVASMÁNY: ApCsel 13,14.43-52: „A pogányok világosságává tettelek, hogy üdvösségük légy egészen a föld végső határáig.” Jézus tehát azokat a prófétai szavakat, amelyek a Messiás küldetésértől szólnak, apostolaira is vonatkoztatja. Mi sokszor úgy kritizáljuk a pogányokat, hogy még semmit sem mutattunk meg nekik az Evangéliumból. Ezzel arról vallunk, hogy nem értjük Jézust és nem értjük keresztény küldetésünket. SZENTLECKE: Jel 7,9.14-17: A végső látomásban a mennyei Jeruzsálem tizenkét kapuja nyitva lesz, és csak az igazak haladnak át rajta. A prófétai tanítás szerint a végidő előtt sem kívülről, a kapun át áramlik be a rossz, hanem belül, a város központjában (a templomban) erjed a romlás. Nem kívülről romlik meg az ember, mondja Jézus, hanem tulajdon belsejében tenyésztődik ki a rossz. Nem mások veszélyeztetik az életemet, hanem magam hasonlottam meg. Az ószövetségi templom nem tudta biztosítani az Isten éltető, vigasztaló, jóra ösztönző jelenlétét. Ez csak Jézus által valósulhat meg, és azok életébe ültetődik át, akik Jézus lelkületét táplálják önmagukban. EVANGÉLIUM: Jn 10,27-30: A Jézushoz tartozás biztonságérzetet ad. Ez a biztonságérzet van abban is, ahogy a vértanúk készek átlépni a földi életből a Jézussal való teljesebb közösségbe. Jézus egyszerre a pásztor és a kapu a bárányok számára, miközben áldozati báránnyá is válik. Számomra Jézus akkor lesz pásztor, ha elfogadom Ferenc pápa szavait: „Mi mindannyian migránsok vagyunk, akármelyik részén is élünk ennek a földnek.” Régebben így mondtuk: földi zarándok vagyunk a mennyország felé. Ha valaki már megérkezett, mint materialista, s a földi (korpuszkuláris) életet zárt, befejezett és végleges formának tekinti, avagy megérkezett, mint öntelt keresztény, és a saját hitéletét etalonnak és mások számára követendő forrásnak véli, akkor számára Jézus nem lehet pásztor. Az ilyen „kereszténynek” nagyon sok gondja van az egyházi rend szentségével is. Ma a papságról is elmélkedünk. Hiszen Jézus pásztori küldetését megosztotta papjaival is, és őket szintén kapunak jelölte meg. Elsősorban a papság intézménye a tisztelendő, nem pedig a pap személye. Nem mondhatom, hogy az ilyen karakterű papot elfogadom, az amolyant pedig nem. Ez esetben csupán csak a magam szeszélyeit akarom kiszolgáltatni. Sok keresztény minősíti a pápát is. „Benedeket nem szerettem, Ferencet egy darabig kedveltem, most azonban már sok bajom van vele” – hallom itt-ott. Ez tipikusan a beszűkült gondolkodású, önző, önelégült ember megnyilvánulása. Sok katolikus kritizálja a pápát. Holott nemrég még rajongott érte. Miért? Mert kezdetben megfogta őt a külsőség. A külsőség megszokottá vált, most már a tartalomra kellene figyelni. Az pedig zavarba ejtő. Holott a pápa ugyanezt mondta három éve, sőt tíz éve is Buenos Airesben. A felszínen élő, panelszövegeket ismételgető konzum-ember nem érti már azokat a mondatokat, amelyek a jövőt láttatják, összefüggésekre világítanak rá, közösségi felelősségről szólnak. Elég neki a külsőség, az legyen rendben. Csak magára gondol, és csak magát félti. Kerüli a valódi találkozást, kerüli a valódi beszélgetést, kerüli az önvizsgálatot, kerüli a problémák megoldását. Elég neki a látszatélet. Legfőbb gondja, hogy őt dicsérjék. Ferenc pápa: Nagyon fontos, hogy vasárnap szentmisén vegyünk rész, nemcsak azért, hogy imádkozzunk, hanem azért, hogy részesedjünk a kommunió szentségéből. (A kommunió: a

megosztás közössége. Jézus megosztja életét velünk, nekünk is meg kell osztanunk életünket embertársainkkal.) Emellett a szentáldozással a feltámadt Krisztus iránti hűségünket is megmutatjuk. Ő újból és újból eljön, hogy építse a hívek közösségét, és töretlenné tegye tanúságtételünket.


* * * 2016. április 24.

OLVASMÁNY: ApCsel 14,21-27: A fiatal Egyház fiatal megkereszteltjeit megerősítette Pál és Barnabás. Nem azért csatlakoztak Jézushoz, mert kiváltságokat reméltek, hanem azért, mert olyan igazságra leltek, amelyért minden nehézséget érdemes vállalni. A világ nehezen fogadja be azokat, akik Krisztus híven képviselik. A világ praktikus, gyors sikerekkel kecsegtető megoldásokat keres. Elmélyedés helyett a felületes, látványos dolgokat ünnepli. Jézus és követői azonban a lét alapjairól, a mindig és mindenütt jelenlévő teremtő igazságról beszélnek. Pál és Barnabás minden közösségben talált olyan testvért, aki megkapta az értelem, a bölcsesség és a jótanács lelkét, akire rábízhatták az újonnan létrejött közösség életét. SZENTLECKE: Jel 21,1-5: A Jelenések könyvének minden eseménye mögött ott van az isteni dicsőség világa, mint az egyetlen, sérthetetlen, előbb-utóbb teljes kinyilvánulásra váró valóság. A könyv vége a beteljesedés. Beteljesedett a teremtés. Az ember célba érkezett, belépett az isteni világba. A történelmet végigkísérte a jó és s rossz küzdelme. Olykor a hazugság diadalmaskodni látszott az igazság felett. De a végesemény csak egy lehet: az Isten igazságának, szépségének, jóságának kiáradása. Azok nem lesznek ennek részesei, akik a hazugság (pseudesin) mellett köteleződtek el. Ők három csoportot alkotnak: akik megismerhették az igazságot, de visszautasították, akik keresztény létükre tagadták meg Krisztust, és akik mindvégig ádáz üldözői voltak a Krisztust követő ártatlanoknak. EVANGÉLIUM: Lk 5,1-11: Lukács evangéliumában Péter teljes valójában megrendül, amikor a feltámadt Jézus isteni hatalmával ismét szembesül. Ez a megrendülés azt jelzi, hogy Isten teljesen beléphetett az ő életébe. Ezt követi a főhatalom átadása. Jézus bátorságot öntött Péterbe, hogy ő is meg tudja majd erősíteni társait. A bérmálás magában hordozza azt a nagy lehetőségét, hogy a bérmálkozó megkapja a Szentlélek hét ajándékát. Ezek az ajándékok az Egyház kiváltságai. A bölcsesség elszakadást jelent a napi és egyéni érdekektől, és teljesebb látásmódot ad az élettel kapcsolatosan. A bölcsesség adja a megkülönböztetés, a választás, és a távlatos gondolkodás képességét. Az értelem az értést adja, ami sokkal több, mint a tudás. Az értés nem csupán az értelem képessége, hanem sokkal inkább a léleké. A jótanács azt jelzi, hogy a bölcsesség és az értelem szolgálni akar. A erősség nem a céltudatos, önépítkező nyomulás, hanem a képviselt igazság melletti töretlen, szelíd hűség. Az igazi erősség mindig szelíd. Az isteni tudomány az, amit a világ leszól és kinevet, az, amit Isten a kicsinyeknek és az alázatos szívűeknek tár fel, hogy megszégyenítse majd a világ gőgöseit. Az isteni tudomány nem elismerése ácsingózó egyéni teljesítmény, hanem a közösség megélt tapasztalata, amely egyre teljesebb lesz a szeretetben. Ide tartozik a jámborság, a helyes vallásosság. A jámborság, a helyes vallásosság sem egyéni magatartásforma, hanem az Egyház teljességével való kapcsolat. Nem a saját élet gondozása, hanem a teljes önátadás az Egyház küldetésébe. Az istenfélelem, az ószövetségi jirat Jahve az

üdvösségünk féltése. Nem bénító félelem, hanem az a folyamatos figyelem, ahogy a szülő szeretetének szolgálata jelen van a gyermek életének hátterében. A túlféltés neurotikussá teszi a gyermeket, mint ahogy a nemtörődömség is. Ezek az ajándékok azért vannak odakötve az Egyházba való teljes megérkezéshez, mert a megbérmáltak az Egyházat képviselik ebben a világban, a bölcsesség, az értelem, a jótanács, az erősség, az isteni tudomány, a jámborság és az istenfélelem lelkével.


***

2016. május 1.

OLVASMÁNY: Jer 17,5-8: Jeremiás azt mondja, mint Jézus a nyolc boldogság kapcsán. Ki kell lépni evilági reménységeink szűk köréből, mert valódi boldogságunknak ez az ára. Amíg valaki nem kapta meg a hit adományát, vakon védi saját maga kreálta „boldogságát” az Istennel szemben. Az emberi elképzelésekből alakított boldogság olyan fa, amelynek gyökerei egy idő után már nem találnak a mélyebb rétegekben éltető nedvességet. Az istenhit a folyóvíz mellé ültet bennünket. SZENTLECKE: 1Kor 15,12-20: Azok, akik megkapták a feltámadt Krisztusba vetett hit adományát, és megélik a communiót a megdicsőült Krisztussal és a vele egységben lévő testvérekkel (egyébként ez az Egyház) történelmi küldetést hordoznak, hogy folyamatosan élesszék és tartsák ébren a világban ezt a hitet. Szent Pál súlyos következményt fűz ahhoz, ha valaki elveti Jézus feltámadásának hitét. Az ilyen ember még mindig bűneiben él. De meg is fordíthatjuk. A bűn és annak mértéke jelzi, hogy valaki miképpen fogadta be Jézus feltámadásának örömhírét. A szokásjogon lett keresztények körében tapasztalható önteltség, kevélység, a figyelmeztetések hisztérikus elutasítása azt jelzi, hogy az ilyen ember még nem mer a feltámadás hitéből élni. Túlzottan védi régi önmagát. Jézus szavaival: Még nem tagadta meg önmagát, és nem követi ténylegesen az Urat. Még önmaga körül forog. Még önmagát hirdeti, és nem Jézus feltámadását. EVANGÉLIUM: Lk 6,17-26: Lukács hagyományanyagában Jézus lejön a hegyről, mint Mózes, betöltve a Lélek erejével, és kihirdeti az új fundamentumot. Lukácsnál a négy (valójában: egy) boldogságban az a gondolat nyer erős hangsúlyt, hogy a világ úgy utasítja el Jézus tanítványait, mint magát Jézust, de a tanítványoknak Jézus állhatatosságával kell jelenvalóvá tenni Őt, az emberi élet egyetlen alapját és beteljesítőjét.

Jézus megdicsőült testében többször megjelent a tizenegynek, és még ötszáz testvérnek (akik ekkor mintegy fizikai valóságában látták őt), azután belépett az Atyával való teljes dicsőségbe (s ezután fizikailag már nem láthatták őt). A Fő a mennyben van, de már nem mint önmagában álló, tiszta isteni Személy, hanem olyan isteni Személy, aki egyben megdicsőült ember is. Előtte azonban biztosította tanítványait és minket is: Nem hagylak árván titeket. Veletek leszek a világ végéig. Az Eucharisztia révén nem megdicsőült emberi testével van jelen közöttünk Jézus, hanem az Atyával való teljes dicsőségét hozza el nekünk. S ebbe az átalakító, teljes valónkat konszekráló dicsőségébe léphetünk bele a szentmisén – hitünk mértéke szerint. Nem maradtak magukra a tanítványok. Sőt! Jézus mennybemenetele után tapasztalták meg, hogy ki a Szentlélek: Jézus ajándéka, lelkünk betöltője, embervoltunk felemelője. Ugyanazon Lélek

erejével dicsőült meg Jézus, amely Lélek eltölti az apostolokat, hogy megértsék a tanítást, megvalósítsák a communiót és véghezvigyék a csodákat.

Boldog IX. Piusz pápa: „Ha ennyire szeretjük a földi életet, amely tele van küzdelemmel, csalódással és nyomorúsággal, mennyivel inkább lehet szeretnünk a mennyországot, amely tele van megvalósult tündöklő reménnyel és szépséggel.” Ősi magyar mondás: „A mennyország a mi igazi hazánk, mert ott vár ránk a mi igazi atyánk.” Ősi spanyol mondás: „Nem magunk készítette létrán, hanem csakis a jócselekedetek révén jutunk fel a mennybe.” Gonzága Szent Alajos: „Az orvosok mindent elkövetnek, hogy testem egészségét visszaadják. Számomra azonban fontosabb, hogy arra gondoljak: Isten, a mi Urunk jobb egészséget fog adni, mint amit a földi orvosok összessége nyújthat. Ez a remény éltet.”


***

2016. május 8.

MENNYBEMENETEL ÜNNEPE OLVASMÁNY: ApCsel 1,1-11: Az ember a teremtés csúcsa, a mennyország pedig a teremtés célja. A mennyország nem hely, hanem az az állapot, amelyben Isten teljesen megnyilvánulhat számunkra. A mennyország ott van, ahol a megdicsőült Krisztus van. A mennyország folyamatosan növekszik, hiszen Krisztus titokzatos teste még nem érte el a teljességét. (Még születnek emberek.) A mennyország iránti erős vágy nélkül nem lehetünk boldogok, nem lehet helyes irányú az emberi kibontakozásunk. A mennyország iránti erős vágy nélkül nem lehet helyes az iránytartásunk. Jézus nem passzív várakozásra kényszerítette tanítványait, hanem a missziós paranccsal a világba küldte őket. Ha szeretettel vagytok egymás iránt, akkor lesz teljes bennetek az én szeretetem, mondta. Csak akkor bontakozik helyesen bennetek a teremtés története, ha másokat is hozzásegítetek ehhez a történethez. A világ azzal kérkedik, hogy bármit elérhet. Ha Jézust kihagyja, a „minden” semmivé változik. SZENTLECKE: Ef 1,1723: Senki se vállalkozzék arra, Szent Pál efezusiaknak írt levelében található himnusz után, hogy a mennyországról írjon. Csak olvassa újra és újra, aztán kezdje újból. EVANGÉLIUM: Lk 24,46-53: A szinoptikusok visszafogottam, szinte szemérmesen írnak Jézus mennybemeneteléről. Csak Lukács szemléltet. Máténál Jézus utolsó szavai: Én veletek vagyok minden nap a világ végéig. Márk rövid utalást tesz arra, hogy Jézus visszatért az Atya dicsőségébe, de kihangsúlyozza, miközben az apostolok hirdették az Evangéliumot, Jézus velük volt. János nem tudósít a mennybemenetelről. Viszont folyamatosan hangsúlyozza, Jézus második eljövetelére készüljünk, ám addig Jézus közöttünk hagyta az Ő lelkét, hogy általa

éljünk. Látszik, hogy az ősegyház igehirdetésében Jézus jelenvalósága, s annak megtapasztalhatósága nyer erős állítást. Szent Ágoston írta: „Jézus úgy testesült meg, hogy az Atyánál maradt, és úgy tért vissza, hogy közöttünk maradt.”

Jézus mennybemenetele az Egyházat egészen sajátos helyzetbe hozza, kijelöli legfontosabb küldetését: Nem elrejteni, hanem megjeleníteni kell az Urat. Ferenc pápa gyakran mondja és írja: Jézus kopogtat. De nem kívül, hanem belül. Engedjük ki. Ne zárjuk be Őt a magunk használatára, a magunk zárt belső köreibe. (Úgysem marad ott, csak mi még nem vettük észre, hogy már nem nálunk van.) Jézus ott van, ahol az Eucharisztia jelen lehet. S az Eucharisztiát nem lehet a szentostyára leszűkíteni. Az Egyház Krisztus Teste, amely mindenkit be akar fogadni, amelyben való jelenlétünk az új teremtésben való létünket biztosítja. A pap legfőbb feladata, hogy megjelentse az Eucharisztiát, és a szentségekkel szolgálja Isten gyermekeit. Ha nem működöm együtt az Eucharisztia megjelenítőjével és a szentségek átnyújtójával, akkor valószínűleg még nem az Eucharisztiával vagyok kapcsolatban, hanem sokkal inkább önmagammal. Nem az Eucharisztia, hanem önérzetem formál. Ez eléggé általános a nyugati jóléti világban. Ha a szentségek eleje (keresztség), és vége (egyházi rend szentsége) problémás, akkor a többi is halódik. A plébános nem az, akit mi befogadunk a baráti körünkbe, hanem az, aki segít bennünket kapcsolatban lenni az Egyház teljességével, kivezet bennünket zárt baráti körként kezelt „egyházunkból”, hogy ne a magunk „üdvösségére”, hanem mások szolgálatára legyünk. A pap hivatala sokkal inkább tisztelendő, mint ő maga. S ez a hivatal valamiképpen független a személyiségétől, független attól, hogy befolyásunk alá vontuk-e vagy sem, befogadtuk-e baráti körünkbe vagy sem. Az egyházi rend szentsége a valódi közösségre való meghívás jele és eszköze. Michel Quoist: Hogy életed felülvizsgálata eredményes legyen, foglalkozz rendszeresen az Evangéliummal. De ne a tudálékos értelmezés szintjén, hanem engedd megadóan és alázatosan, hogy hasson a lelkedre.

PÜNKÖSD

***

2016. május 15.

OLVASMÁNY: ApCsel 2,1-11: A Szentlélek különleges közösséggé formálta azokat, akikre kiáradt kegyelmével. Nyelveken kezdtek beszélni, vagyis a lélek öröme a kialakult történelmi beszédtől eltérő formai alakot nyert. A Feltámadottról tanúskodó igehirdetést pedig mindenki a saját anyanyelvén vélte hallani. Íme, a Krisztusban való igazi közösség megnyilvánulása, amelyet a Szentlélek alkotott meg, és Ő alkot meg azóta is mindig és mindenhol. SZENTLECKE: Róm 8,8-17: A római levél Szent Pál leggondosabban megírt teológiai tanítása. A 8. fejezetben megkülönbözteti a testi embert és azt, aki a Lélek szerint él. A testi embert saját érzelmei vezetik, voltaképpen mindig önmagáról beszél és önmagát mutogatja. A lelki ember az Egyházról beszél és Jézus feltámadásáról. Átadja magát a Lélek irányításának. Ez bizonyos kivetettséget jelent a mulandó világi értékrend ítélkezései szerint, viszont megadja az Életbe és a Lényegbe való begyökerezettség nyugalmát. EVANGÉLIUM: Jn 14,15-26: Az

evangéliumok Jézus mennybemenetelével, a tanítványoknak szóló missziós küldetés kihirdetésével és azzal az ígérettel zárulnak, hogy az Úr tulajdon Lelke révén mindig velünk marad. Ez a Lélek konszekrálja a kenyeret és a bort, és teszi lehetővé, hogy valóban Jézushoz kapcsolódjunk. Nem csupán az áldozás aktusa révén, hanem azáltal, hogy a Lélek egyetlen közösségbe formál minket. Jézus ígérete szerint a Lélek megtanít mindenre minket és eszünkbe juttat mindent. Ez a minden az az örökkévaló Lét, amely a Szentháromságból árad ki miránk, teremtményekre. A teremtés forrása, létben tartó oka és végső célja a Szentháromság. Az Egyház teológiai gondolkodása a Szentháromságról 381-ben, a Nícea-Konstantinápolyi zsinaton teljessé vált hitvallási formula révén kialakult. Ennek része volt a Szentlélekről szóló tanítás: „Hiszek Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és a Fiútól származik...” Szent Ágoston szerint az Atya a forrás, a Fiú a lényeg feltárulkozása, a Szentlélek a kapcsolat. A Szentlélekről – hogy jobban megértsük Őt – fontosak az alábbi állítások. A teremtéskor az őskáosz felett teremtő erővel kiáradt a Szentlélek. Jézus megtestesülése a Szentlélek tevékenysége, és a Szentlélek támasztotta fel Őt. A szentségek erejét a Szentlélek adja. Keresztségünket Ő teszi teljessé. Az ókori görög gondolkodás markánsan különböztetett lényeg és létezés, személy és személyiség, ouszia (lényeg) és hüposztaszisz (a lényeggel összekapcsolt lét), valamint a lényegtől elszakadt létezési mód között. A lényeggel összekapcsolt lét olykor idegen abban a világban, amely hátat fordított az Istennek. A názáreti Jézus emberségét és a Logoszt a Szentlélek szövi két természetű egy Személlyé. Mária fiának és az örök Atya Fiának egysége a Szentlélek alkotása. A Szentlélek által nemcsak közünk lesz a lényeghez, de belőle kezdünk élni. Kezd kialakulni a hüposztaszisz köztünk és az Atya között. Pasztorális szempontból a következőképpen közelíthetjük meg a Szentháromságot, illetve a Szentlelket. (Kerülve persze a modalizmust, amely tévesen állítja, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek mindössze egyazon lényeg megnyilvánulásának más-más módja.) Nekünk szükségünk van Istenre, mint Atyára, hogy világos legyen számunkra a Teremtő-teremtmény reláció. Szükségünk van Istenre, mint Jézusra, akiben, és aki által egyesülhet emberi természetünk az istenivel. Szükségünk van Istenre, mint Lélekre, aki kapcsolatban tart bennünket a LÉNYEGGEL és hozzáköti az életünket. Növekedésünket a Lélek adja. Nazianzi Szent Gergely: A fél szívvel hozott áldozat vérzik, csak a teljes szívvel hozott áldozat lángol. Add, Uram, hogy akaratodat még az előtt szeressem, hogy megismertem.

SZENTHÁROMSÁG VASÁRNAPJA

***

2016. május 22.

OLVASMÁNY: Péld 8,22-31: Felemelő stílusban ír az ószövetségi szent költő a Szentlélekről. Ő az Isten vidám és szépséges teremtő bölcsessége, aki Isten színe előtt játszadozik és örömét leli abban, hogy az emberek között lehet. Nincs vidámság, nincs öröm, nincs egymásra találás, ha a Lelket elűzzük magunk közül. Ő nem vágyik másra, csak arra, hogy ne egymást ünnepeljük, ne a magunk fals és dilettáns ítéleteivel osszuk a halált, hanem fogadjuk el Őt olyan hírnökként, aki mindig tud újat és megújítót mondani magáról az életről, és az életet fenntartó szeretetről. SZENTLECKE: Róm 5,1-5: Szent Pál nem kegyelmekről, hanem „a kegyelem”-ről beszél, amelyhez Jézus Krisztus által jutottunk. Mi ez „a kegyelem”. Az, hogy Jézus révén Isten életében részesülhetünk. Van, aki úgy érzi, neki nincs ilyen ambíciója. Elég számára csupán az emberi élet. Csakhogy az emberi élet sem az ő saját produktuma, nem ő rakta össze saját magának. Saját akarata és együttműködés nélkül kapta. Ám el is veszítheti. Így mondta Szent Ágoston: „Aki megteremtetett téged a te beleegyezésed nélkül, nem fog téged üdvözíteni a te együttműködésed nélkül.” Jézus révén részesülünk az isteni életben, amely nem más, mint egyszerűen maga az ÉLET. EVANGÉLIUM: Jn 16,12-15: Az evangélium elvezet ma bennünket az Atya megértésének és szemlélésének a lehetőségéhez. Ahhoz, hogy a forrást szemléljük, el kell oda jutni. Sokszor a lélekemelő látványt nyújtó gejzír szemléléséhez a patak meder, majd az egyre erősödő hang bizonyossága vezet el. A Jézusra figyelő és belőle táplálkozó élet, amely enged a Lélek megújító kezdeményezéseinek, eljut a szeretet és az élet forrásához. Lehet, hogy ama utolsó napon még nem érkeztünk meg, de úton voltunk, s ez elég lehet nekünk.

Judit nővér. Csak egy évig volt egy feladat révén munkakapcsolatom Judit nővérrel. Mégis elmondhatom, hogy erős üzenet érkezett tőle. S ez így szól: Ne a velem kapcsolatos érzelmeiteket ünnepeljétek, hanem a bérmálást, a pünkösdöt, az elsőáldozást, az Úrnapját, mégpedig teljes közösségben az Egyházzal és a Szentlélekkel. Odaadóan szervezzétek a napközis tábort és a nyári foglalkozásokat, hogy azok is részesedjenek az asztalról lehulló morzsákból, akik eddig nem voltak veletek egy asztaltársaságban. Ne szégyenítsétek meg Jézus Egyházát és a Lelket testetekben hiú érzékenyéggel, sértődésekkel, testvéretek elleni gyalázatos stílusú, alattomos levelekkel. Értsétek meg, hogy mire hív benneteket az Úr! Nem önmagatok és egymás ünneplésére, hanem a Jézus áldozatában való mind teljesebb részvételre. Gál Ferenc: A Szentháromságban Isten lényének teljességét ismerhetjük meg. Az Atyáról Jézus tanúsítja, hogy benne a tekintély, a szeretet, a gondoskodás nem csupán elvont tulajdonság, hanem személyes lét. A Szentháromsághoz tartozik a fiúság, mint örökké friss, viruló, termékeny élet. S benne van a mindent fenntartó, mindent egybeszövő és éltető Lélek. Az apostoli egyház hite szerint: Jézus által jutunk az Atyához, a Szentlélekben. Néri Szent Fülöp: Isten szeretetét nem lehet rövidebb és igazabb úton megnyerni, minthogy lemondunk önmagunk szeretetéről és a világ dolgaihoz kötő erőteljes, vágyakozó ragaszkodásról. Ha önmagunk hiúságra és érzékenységre ösztönző szeretetéről lemondunk, akkor nyerjük el azt a helyes önszeretetet, amely nem más, mint az, hogy már Isten akaratát

szeretjük önmagunkban. E nélkül folyamatos tévedésben vagyunk gondolataink, szavaink és tetteink erkölcsi megítélése terén.

ÚRNAPJA

***

2016. május 29.

OLVASMÁNY: Ter 14,18-20: A papság eredete messze Jákob Lévi, Mózes és Áron elé nyúlik vissza. Voltaképpen a papság eredete a teremtésben alapozódik. Melkizedek származásáról, személyéről igen keveset tudunk. De nem is az a fontos, hanem az, hogy megjeleníti a papságnak ősidőktől fogva az emberhez kötött valóságát. Melkizedek, aki a pap ősi típusa, az eget és a földet teremtő magasságbelit dicséri, s Ábrahámot magasztalva túllát neveltetésén, kulturális berögzültségén. Azzal, hogy kenyeret és bort hozott az igaz Isten szolgájaként felismert Ábrahámnak, rámutatott azokra a jelekre, amelyeken keresztül Jézus újjáteremti, jelenlétével átlényegíti a halódó világot. SZENTLECKE: 1Kor 11,23-26: Az Egyház Szent Pál testamentumát vette át az Eucharisztikus imádsággal kapcsolatosan, vagyis kihangsúlyozza az „értetek adatik” és az „ezt tegyétek emlékezetemre” közléseket, amelyeket nem hoz Máté és Márk. Jézus tehát nem tőlünk függetlenül cselekszik, mint a mitológiák istenei, hanem értünk, bennünk és általunk. EVANGÉLIUM: Lk 9,11-17: A csodálatos kenyérszaporítás történetében a galileai tömeg Jézussal kapcsolatosan megrekedt egy szinten. Sokkal több volt a történetben, mint amit a tömeg megértett belőle. (Olykor sokkal több lehetőség van egy szentáldozásban, mint amennyit mi abból megragadtunk.) A megértéshez kell a látás, a látáshoz kell fény. (Az empirizmus abban téved, hogy ezt az alaptételt nem mondja ki.) E kettő adva volt a kenyérszaporításnál. Azonban a mélyebb megértéshez az is szükséges, amit a fogalmak közvetítenek. „Örök élet, mennyei kenyér, én vagyok az élet... stb.” – ezek Jézusnál alapfogalmak, a hallgatóknál azonban ismeretlenek. Hogy Jézus fogalmai életre keljenek bennünk, nem annyira a tanulás szükséges, mint a hosszas és még hosszasabb elidőzés Jézus csendjében. Ilyen lehet az áldozás utáni csend és a szentségimádás.

A teremtett világ konszekrálása (az isteni élettel való átlényegítése) elkezdődött Jézus megtestesülésével. A kenyér és a bor ugyanezt a konszekrálást folytatja. Úgy gondoljuk, hogy a konszekráció folyamata csak azokat érinti, akik áldoznak. Holott annyira szoros kapcsolatban vagyunk a világgal, annyira részei vagyunk a teremtésnek, hogy a mi átlényegülésünk az egész világon lenyomatot hagy. Ehhez azonban valóban úgy érdemes áldozni, hogy az ne csupán olyan találkozás legyen Jézussal, mint amit a csodálatos kenyérszaporítás kudarcos galileai tömege élt meg. Az esendő szentáldozásban nem az élet kenyerével találkoztunk, ha nem jobbult, nem igazult valamelyest „egyéni” szentáldozásunk által a teremtett világ. Mert nincs egyéni szentáldozás, csakis közösségi. A magunkban maradás, a magunkért gürcölés, az önző látásmód számtalan esetben lelepleződik. Hallunk megvető kijelentéseket a hinduk jógájáról, mintha a Teremtő kifejezetten rosszat akart volna a hinduknak. Mintha olyan eszközt adott volna nekik, amely csak a sátán felé vezetheti őket. Isten pont úgy szereti a hindut, mint a

katolikust. Sőt, pont úgy szereti a moszlim arabot, mint a magyar katolikust. Nekünk nem az arabtól kell óvni életünket, jövőnket, kultúránkat, hanem az erőtlen, alakoskodó kereszténységtől. Ha erős lenne Jézussal a kapcsolatunk, semmitől sem félnénk. Nincs egyéni szentáldozás, csakis közösségi. Ha ezt megértenénk, akkor megértenék a szentáldozás és a szentségi házasság összefüggéseit is, valamint a halálos bűn fogalmát, és az ahhoz társuló szentségtörő áldozás mibenlétét is.

Gigler Károly: Vannak emberek, akik csak akkor hódolnak meg, ha a nagyság érzékelhető, lenyűgöző formában hat rájuk. S milyen könnyű ezzel visszaélni! Minden szélhámos ezzel operál. Sikeresnek, lenyűgözőnek mutatja magát. Az élő hit azonban védetté tesz bennünket, s megadja a tisztánlátást. ÉVKÖZI 10. VASÁRNAP

2016. június 5.

OLVASMÁNY: 1Kir 17-17-24: Akár azt is gondolhatnánk, hogy a történelemben az első leírást olvassuk a mesterséges lélegeztetésről, amikor Illés háromszor a holt fiúra borul, s úgy kelti életre. Természetesen, többről van itt szó. Illés mintegy közvetítette azt a Lelket, amely megszűnt a fiúban. Bárcsak minden édesapa felismerné, hogy ő az igaz Lélek közvetítője kell legyen gyermekei számára. Nagyon bennünk marad mindaz, amit szüleink közvetítettek: a bűneik miatti sérülés is, de az áldott állapotukból fakadó áldásuk is. SZENTLECKE:Gal 1,11-19: Szent Pál több esetben is elmondja egykori bűnös állapotát okulásul, és azért, hogy belássuk, Isten nem büntető, hanem gyógyító Isten. Szent Pál a damaszkuszi látomásban azzal szembesült, hogy miközben Isten egyházát (és papjait) üldözi, magát a gyógyító Istent akarja kiiktatni, és saját sérült önmagát akarta helyettük ajánlgatni. EVANGÉLIUM: Lk 7,11-17: A naimi özvegy azzal, hogy elveszítette fiát is, teljesen a társadalmon kívülre szorult. Nincs többé támasza. Jézus visszaadja az ő támaszát, de a történet egyben arra is int bennünket, hogy az Egyház közösségében senki sem maradhat támasz nélkül. Nem magunkért vagyunk keresztények, hanem azért, hogy az Egyház áldásos tevékenységének cselekvő részesei legyünk.

Az emberi nem rehabilitációja voltaképpen Mária szeplőtelen fogantatásával elkezdődött. Őbenne helyreállt az emberi természetnek az az épsége, amely az ősi teremtéskor megvolt. Mária mennybevételével pedig a teremtett emberi lét olyan szintet ért el, amely messze meghaladja a teremtéskor nekünk juttatott épséget. A keresztelésben visszakapjuk az emberi természet épségét, hogy végighaladhassunk azon a kegyelemmel kísért fejlődési úton, melynek betetőzése az üdvösség. A Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Szívének ünnepe evidencia. XII. Piusz az ünnepet bevezető bullájában, 1944-ben kifejti, hogy Mária valamiképpen részese annak a hüposztatikus

egységnek, amely a szentháromságos személyek között fennáll. Így a Jézus Szíve ünnep mellé odakívánkozik Mária Szeplőtelen szívének ünnepe is. Ezzel azt valljuk, hogy Mária azzal az anyai szeretettel, amellyel Jézust gondozta, a mennyből minket is oltalmaz. Mária nem csupán Jézusnak, de Jézus testvéreinek, azaz nekünk is anyánk. A búcsú a dogmafejlődés tipikus eredménye. A búcsúnak látszólag nincs előzménye sem az ószövetségben, sem az ősegyház életében. A búcsúra való reflexió a VI-VIII. században vált szükségessé, amikor az ősegyházi bűnbocsájtási rendet felváltotta a középkori. A korai egyházban a keresztség volt alapvetően a bűntörlő szentség. A keresztség utáni súlyos bűnöket meghatározott nyilvános rend szerint kellett levezekelni, mert ehhez volt kötve a feloldozás. (Figyelem: Nem a bűnbevallás volt nyilvános, hanem a jóvátételi rend!) S a vezeklő a püspök által nyert feloldozás révén részesült ismét a pax cum ecclesia áldásában. A középkor kezdetétől, s főleg a virágzó középkorban a feloldozásban nem kapott hangsúlyt már az egyéni jóvátétel, elég volt a bánat (amely kifejeződött a bűnök megnevezésében is) és a feloldozás. A kezdeti egyházban a bűnök által okozott sérülést gyógyította a hosszas vezeklés. A középkortól meg kellett találni a helyes reflexiót arra a jelenségre, hogy minden megbocsájtott bűnnek van visszamaradó hatása, minden bűn sérülést okoz a lélekben, minden befogadott bűn roncsolja a személyiséget. A középkor bűnbánati gyakorlata nem visszalépés volt, hanem fejlődés. Az egyéni jóvátételi küzdelem helyett fontosabb szerepet kapott a közösségi hatás. Miképpen tud gyógyítani a közösség, vagyis az Egyház? S ekkor a dogmafejlődés áldásaként kikristályosodott a búcsúról szóló tanítás. A megbocsájtott bűnök visszamaradó sérülését az Egyház képes gyógyítani, amennyiben a gyógyításért folyamodó a pax cum ecclesia állapotában van


***

2016. június 12.

OLVASMÁNY: 2Sám12,7-10,13: Dávid emberi nagysága akkor csúcsosodik ki, amikor bátran szembenéz emberi gyengeségeivel. SZENTLECKE: Gal 2,16.19-21: Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem, vallja Szent Pál. Csak ez a metamorfózis hozhat ki a tetszhalott állapotból. EVANGÉLIUM: Lk 7,36-8,3: A helyes fordítás: Mivel sok bűne bocsánatot nyert, ezért nagyon szeret. A valódi – másokért áldozatot hozó – szeretet a bűntől (gőgtől, hiúságtól, önimádattól) való szabadulás jele. Másképpen: először van a bűntől való szabadulás, utána lehetséges a tettetés, megjátszás nélküli szeretet. Ferenc pápa nem érti az Evangéliumot? Ferenc pápa nem érti Jézust? S valójában mit szorgalmaz Ferenc pápa? Van egy elgondolkodtató analógia. VI. Pál pápa, amikor közreadta a Humanae vitae kezdetű pásztorlevelét, nagyobb felzúdulás következett be a katolikus világban, mint amit most tapasztalunk Ferenc pápa migránsokkal kapcsolatos következetes tanítása miatt. A Humanae vitae miatti felháborodás következményeképpen az Egyház Nyugaton elveszítette hívei kétharmadát. Ők jobbára ma már liberális, többszörösen elvált, szinkretista vallást és mentálhigiénét valló emberek, akik Jézusra elvétve sem hivatkoznak. Pedig mit kérdezett VI. Pál? Tényleg ki kell venni a Teremtő kezéből az emberiség jövőjét? Fennmarad a szexualitás

isteni eredete és méltósága, ha a fogamzásgátló tabletták segítségével unaloműző szórakozássá, profittermelő üzletággá alakítjuk azt? Anyává fognak nevelődni a lányaink? Hogy fog kinézni a családok állapota harminc év múlva? Miképpen károsítja majd ez a gyermekeket? Szabad ilyen mértékben belenyúlni a természet rendjébe? Nem válik hosszú távon biológiailag és lelkileg meddővé az emberi faj? Ma már csendesen, minden józan ember megjegyzi, hogy a pápa próféta volt. S mit mond Ferenc pápa? Az fakad számunkra az Evangéliumból, hogy gesztust kell tenni arab testvéreink felé. Ők a keresztes háborúk és a gyarmatosítások miatti előítélettel, meg az állati életformánk miatti megvetéssel viszonyulnak hozzánk, s mindenkit kereszténynek gondolnak Európában. Mit kér Ferenc pápa? Álljunk oda mi, katolikusok az arab, muszlim bevándorlók elé és mondjuk ki: Mi testvérek vagyunk! Egy Atya gyermekei. S mi, keresztények nagyon szeretünk benneteket. Kérlek, válaszolj erre! Ha a válasz elutasító, akkor akár a „rázzátok le a port lábatokról” jézusi tanács is követhetővé válik számunkra. Tetszik, nem tetszik, az arabok nagy számban már itt vannak, és itt is maradnak. Ezért nem tehetjük meg, hogy nem mondjuk ki azt, amit Jézus is mondana, és nem tehetjük meg, hogy az első gesztus ne tőlünk származzon az egyetemes felebaráti szeretet elve szerint. A Humanae vitae miatt gyorsan ítélkező, következetlen, igénytelenül gondolkodó emberek támadták a pápát. Most sincs ez másképpen. Tudomásul kellene venni, hogy nincsen iszlám, csak iszlámok vannak. Az iszlám világ pont olyan összetett, mint a keresztény. Az arabok között pont annyi a hitetlen, mint a keresztények között. Az a keresztény védi legelszántabban a vallási formákat, aki nem rendelkezik mással, akinek nincsen a szívében Jézus. (Nem is tud beszélni róla.) Az ember egyetemes volta miatt ugyanez a jelenség fellelhető az araboknál is. Azt is tudni kell, hogy az arab világ mögött éppúgy ott van az ő rejtett háttérhatalmuk (hitetlen sejkek gazdasági érdekcsoportja), ahogy a mi tudatunkat is manipulálja a szabadkőműves háttérhatalom. S ez a kettő biztos, hogy együttműködik. A Humanae vitae elleni „katolikus” lázadás egy szánalmas, erőtlen, önellentmondásos keresztény réteget alakított ki. Félő, hogy Ferenc pápa jelenlegi „katolikus” elutasítása hasonló „eredménnyel” fog járni. Az sem véletlen, hogy az Irgalmasság Szentévében erősödik a katolikusok között az irgalmatlanság és az evangélium iránti tompaság. Bár az ilyen folyamatok mindig együtt járnak a tisztulással is.


***

2016. június 19.

OLVASMÁNY: Zak 12,10-11; 13,1: Zakariás próféta – aki a babiloni fogság után buzdította a népet a templomépítésre, és a Messiás várására – Jézusról és az Egyház születéséről beszél. Jézust elutasítják, elvetik, méltatlanul bánnak vele. Ám aki később ezt meggyászolja, és a szívébe engedi azt, akit eddig elvetett, arra kiárad az irgalom és a béke. Az Egyház születése mutatja, hogy ez a felismerés és ez az átalakulás hogyan megy végig annak a háromezer

embernek a lelkében is, akik az első Pünkösdkor az apostoloktól elnyerik a keresztséget. SZENTLECKE: Gal 3,26-29: Nagy lehetőség rejlik abban, ha őszinte és erős a Jézus Krisztusba vetett hitünk: Isten fiainak érezhetjük magunkat. A döntő kérdés a hit milyensége és mértéke. A krisztusi életnek fokozatai vannak. Az első, amikor a közösségen, mint emberi kapcsolatrendszeren van a hangsúly. Mindenáron jól akarjuk érezni magunkat, keressük az alkalmakat, hogy rendezvényeket tartsunk. Voltaképpen önmagunkat ünnepeltetjük. A második fokozat, amikor egyéni és közösségi buzgalmunk már az egyház liturgikus cselekményei felé fordul: Úrnapja, nagyheti szertartások, keresztelés, bérmálás, papszentelés, stb. S a harmadik fokozat, amikor közösségben mondjuk ki személyes hitünket Jézus Krisztussal kapcsolatosan, s nem bántjuk azt, ami neki oly kedves, nevezetesen az Egyházat. EVANGÉLIUM: Lk 9,18-24: Feltehetjük a kérdést, hogy a megváltó áldozattal járó szenvedés Jézus feltámadásával lezárult, ez csak a feltámadás előtti Jézushoz tartozott, vagy áttevődik a tanítványokra és az Egyházra is? Bizony az a helyes reflexió, ha a megtisztulást és áldást hozó szenvedést az Egyházhoz tartozónak valljuk, éppúgy, mint a feltámadás megélését, hirdetését és közvetítését is. Ez a kettő csak együtt értelmezhető. Tévútra vezet az az elvárás, miszerint az Egyházban csak örömmel és boldogsággal szabad találkozni. Ez veszélyes felszínességet alakít ki. Mint ahogy tévútra vezet az is, ha boldogtalanul benne maradunk az áldozatainkban, s nem találkozunk a feltámadást hozó irgalmas isteni öleléssel. Jézus nem azért kérdezte tanítványait, hogy kinek tartják őt az emberek, mintha ezt nem tudta volna. Világosan látta a farizeusok szándékát, köztük az őt vendégül látó Simonnak belső gondolatait. Jézus pontosan tudta, hogy mi lakik az emberben. Nem naiv várakozással vonult be virágvasárnap Jeruzsálembe. Azért érdeklődött tanítványaitól, hogy feltehesse nekik a második kérdést: „És ti kinek tartotok engem?” El tudtok-e határolódni a megváltásra nagyon rászoruló tömeg felszínes, egoista látásmódjától? Ki tudtok-e lépni abból? Megérintette-e már mindaz, amit mellettem tapasztaltatok a szívetek legmélyét? Mit reméltek tőlem? Péter személyes hitvallásával mindannyiuk nevében szól: Te vagy a Felkent, te vagy a Messiás. Ez az első és nélkülözhetetlen lépés Jézussal kapcsolatosan. Ezután következik a második lépés. Mit tekintek én megváltásnak. Mit várok voltaképpen Jézustól? Könnyebb életet, vallásos szórakozást? Keresztény baráti bulikat? Azt, hogy kivételezzen velem? Péter e szép vallomása után még elutasítja azt, hogy Jézus elerőtlenedjék a szenvedésben, majd karddal támad a Jézust bántó szolgára, Málkusra. Csak lassan hatja át az életét Jézus létének valódi ereje, amely emberi gyöngeségében avatja hőssé Pétert, amikor már más övezi fel, kiterjeszti karját, és oda megy, ahová nem a saját akarata vezeti. A krisztusi élet akkor kezdődik, amikor váratlan megjelenéseivel, akaratommal ellentétes igényeivel, vélt igazságomat és boldog megszokásaimat feladva – Ő vezethet engem.


***

2016. június 26.

OLVASMÁNY: 1Kir 19,16-19-21: Ha az Úr kiválaszt és feladatra hív, akkor radikális döntésre, és rendkívüli változás elfogadására van szükség. Elizeus mindennél többre értékeli,

hogy Illés nyomdokaiba léphet. Mindent felszámol, ami eddigi életéhez tartozott, tudja, hogy valami egészen új kezdődik. Ezért is ad búcsúcsókot atyjának és anyjának. Lezárja a családi kapcsolat eddigi dominanciáját. Elizeus neve is programot hordoz: Isten megsegít; vagy: Isten az üdvösségem. Ilyen radikális váltás lehet az ember életében, amikor szembenéz a bűnnel, és szakít azzal, illetve tudatosul benne egy, az életét eddig erősen befolyásoló tévedése, amelyet ezután már mer tévedésnek nevezni. SZENTLECKE: Gal 5,1-23-18: Szent Pál nem kevesebbet állít, mint azt, hogy Jézus előtt és Jézus nélkül nem volt és nincs szabadság. Tehát az nem szabadság, amelyet a Jézussal való kapcsolat lazításakor érzünk? Aki Jézust a saját szabadsága akadályozójának véli, annak sohasem volt élő, valódi kapcsolata Jézussal. Nagy a felelősségünk abban, hogy Jézust magát közvetítsük gyermekeink számára. Mert ha egy jézusimitációval volt kapcsolatuk, akkor előbb-utóbb kitörnek ebből a helyzetből, és ámokfutásba kezdenek a vélt szabadság irányába. Jézus nem a mi bonyolult rendszerű, és érdekvezérelt pszichénkben található, hanem az Egyházban. Úgy, ahogy az Egyház nyújtja át nekünk. Az Egyház iránti engedelmes, tanulékony, alázatos attitűd nélkül legfeljebb saját magunk rögeszméivel, de nem Jézussal leszünk kapcsolatban. Jézus arról beszél, hogy az Isten országa van köztünk és bennünk. EVANGÉLIUM: Lk 9,51-62: Jézus a krisztushívő (katolikus) magatartásról tanít. Gyengédség és megértés szükséges a még távollévők iránt. Ne jól megfontolt egyéni érdekből csatlakozzunk Jézushoz. Ne keressük a döntést halogató okokat. Ne osszuk meg szívünket. A fontolgató, számítgató fél szív kevés Jézusnak.

Szent Ágoston: Még a Szentírásnak sem hinnék, ha nem az Egyház adta volna kezembe. Másutt: Nem lehet Isten atyja annak, aki nem tekinti anyjának az Egyházat. Szent Fausztina: Édes Jézusom, még neked sem hinnék, ha mást mondanál, mint az Egyház. P. Hován Ágoston: Nagyon eltévedünk világi krisztushívő hívatásunkban, ha nem értjük, hogy gyakran be kell térnünk a templomokba, és tisztelnünk meg becsülnünk kell a klerikusokat. Ha ezt az alapot nem építjük ki gyermekeink szívében, akkor a legszánalmasabb lélekvesztővel küldjük ki őket az élet viharos tengerére. (A pap vagy püspök hivatala messze nagyobb tiszteletet érdemel, mint az általunk szimpatikusnak és kevésbé szimpatikusnak ítélt személyisége. Itt is különböztetni kell a SZEMÉLY (aki által, és a felszenteltség révén az, aki) és a személyiség (amire egyéni képességei szerint jutott) között. Egyetlen papban vagy püspökben sem lehet egy katolikusnak bűnhődés nélkül megtámadnia a papi SZEMÉLY-t.) Egy közösség sohasem az ellenszenves személyt, hanem a papot űzi el, ha gyűlölködve írogatják a feljelentő leveleket. Petro Malczuk Herkulán, kijevi ferences érsek: Nagy szégyen, ha mi csupán tetteink hirdetésével akarunk dicsőséget kivívni magunknak, de elutasítjuk a megaláztatás és a szenvedés csendes, lélekerősítő jelenlétét.

Miért van az, hogy Jézus az Egyházban teszi teljesen elérhetővé magát? Miért akar az Egyház által és nem egyéni felfogóképességünk és bonyolult pszichénk rendszerén keresztül érkezni? Miért van az, hogy a hit útján jön, és nem az érzelmeink ingatag rendszerén? Miért van az, hogy semmit sem ér a vele kapcsolatos érzelmeink turbózása, ha elmaradnak a hit hősies

cselekedetei: az egyenesszívűség, a jellem és az áldozat, melyeket magasan föléje értékelünk a merő vallási szórakozásnak? A válasz a kérdésekben van.

Egyházközségi hírlevél

Recommend Documents