Doktori (Ph.D.) értekezés tézisei A LÁRVÁLIS TOXOCAROSIS PATOGENEZISE, PATOMECHANIZMUSA, KEMOTERÁPIÁJA ÉS PREVENCIÓJA. Dr. Fok Éva

Doktori (Ph.D.) értekezés tézisei

A LÁRVÁLIS TOXOCAROSIS PATOGENEZISE, PATOMECHANIZMUSA, KEMOTERÁPIÁJA ÉS PREVENCIÓJA

Dr. Fok Éva Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Kar Parazitológiai és Állattani Tanszék

Témavezető: Dr. Rozgonyi Ferenc egyetemi tanár Semmelweis Egyetem, Általános Orvostudományi Kar Orvosi Mikrobiológiai Intézet

2002 Semmelweis Egyetem Doktori Iskola Patológiai Tudományok Budapest 10. sz. Ph.D. program: Mikroorganizmusok és anyagaik hatásainak molekuláris, celluláris és organizmus szintű vizsgálata Programvezető: Dr. Rozgonyi Ferenc egyetemi tanár, intézet igazgató Szigorlati bizottság:

Hivatalos bírálók:

Tartalomjegyzék Összefoglalás 3 Summary 4 Rövidítések, parazitológiai szakkifejezések 5 Bevezetés 6 Irodalmi háttér 8 ·Larva migrans visceralis története 8 ·Toxocara-férgek fejlődésmenete a végleges gazdákban 10 ·· Fejlődésmenet a kutyában (és kutyafélékben /Canidae/) 10 ·· Fejlődésmenet a macskában (és macskafélékben /Felidae/) 14 ·Toxocara-lárvák viselkedése a paratenikus gazda állatokban 15 16 ·Lárvális toxocarosis az emberben, mint véletlen paratenikus gazdában ·· A peteszóródás gyakorisága, módozata és a fertőződési lehetőségek 16 ·· Kórformák 18 ·· Diagnosztizálás és prevalencia 22 ·· Gyógykezelés 24 Célkitűzések 27 Anyagok és módszerek 29 1. Adatok gyűjtése bélsárvizsgálattal és boncolással a hazai kutyák és a macskák 29 bélféreg-fertőzöttségéről, különös tekintettel a Toxocara-fertőzöttségre 2. A lárvális toxocarosis patogenezisének és patomechanizmusának vizsgálata paratenikus gazda (egér) modellen. 32 3. A lárvális toxocarosis elleni kemoterápia lehetőségeinek tanulmányozása paratenikus gazda (egér) modellen, különös tekintettel a fertőzött ember 34 kezelésére 4. A toxocarosis elleni védekezés lehetőségeinek tanulmányozása, különös tekintettel az ember fertőződésének a megelőzésére. 42 Eredmények és következtetések 43 1. Kutyák és macskák bélféreg-fertőzöttsége, különös tekintettel a Toxocara43 fertőzöttségre bélsárvizsgálati és boncolási eredmények alapján 2. A lárvális toxocarosis patogenezise és patomechanizmusa paratenikus gazda (egér) modellen 51 3. A lárvális toxocarosis elleni kemoterápia lehetőségei paratenikus gazda (egér) modellen, különös tekintettel a fertőzött ember kezelésére. 61 4. A toxocarosis elleni védekezés lehetőségei, különös tekintettel az ember fertőződésének a megelőzésére 70 Összefoglaló megbeszélés, új eredmények 73 86 Köszönetnyilvánítás Irodalomjegyzék. 87 Mellékletek 102 Az értekezés alapjául szolgáló megjelent saját közlemények, valamint az értekezéshez felhasznált kongresszusi kiadványokban megjelent összefoglalók 142 (előadások, poszterek alapján) bibliográfiai adatai Saját közlemények bibliográfiai adatai 144

2

ÖSSZEFOGLALÁS Magyarországon az utóbbi húsz évben a kutyák és macskák számának növekedésével a környezetnek az állatok

bélsarával ürülő paraziták okozta

szennyeződése is nő. Az emberre nézve a mérsékelt égövön, így hazánkban is, fertőzési veszélyt a kutyák ill. a macskák féregfajai közül leggyakrabban a Toxocara canis /Werner, 1782/, ill. a Toxocara mystax /Zeder, 1800/ (syn. cati /Schrank, 1788/) orsóférgek jelenthetik. Az ember az előbbi féregfajoknak az állatok bélsarával ürülő petéivel passzív módon fertőződik. A fertőzőképes petékből az ember belében kikelő Toxocara-lárvák különféle szervek szöveteiben vándorolva okozhatnak lárvális toxocarosist. Munkánk során bélsárvizsgálattal és boncolással bizonyítottuk a hazai kutyák és macskák

különféle

bélférgekkel

való

nagyfokú

fertőzöttségét,

valamint

a

közegészségügyileg is jelentős Toxocara-fajok nemcsak a fiatal állatokban való gyakori előfordulását. Továbbá paratenikus (egér) gazda modellen tanulmányoztuk a lárvális toxocarosis patogenezisét és patomechanizmusát. A kevés T. canis lárvával történt mesterséges fertőzés után több mint 13 hónappal is fennálló krónikus lárvális toxocarosis kórszövettani vizsgálatával, valamint a májból és az agyból emésztéses módszerrel visszanyerhető lárvák számának meghatározásával bizonyítható volt a permanens vándorlás, mind a primer, mind a szekunder fertőzésben. Vizsgáltuk az eddig kevésbé tanulmányozott T. mystax lárvák vándorlását szintén egér modellen. Eredményeink szerint, feltehetően az emberben, mint „véletlen” paratenikus gazdában is előidézhetik a larva migrans visceralis kórképet. Kemoterápiás kísérletek sorozatával bizonyítottuk, hogy a paratenikus gazdákban megtelepedett Toxocara-lárvák is célpontjai lehetnek az anthelmintikus szereknek. A kiváló (³ 90 %) hatékonyság eléréséhez a fenbendazolból 384-672,8 mg (@12,8-22,4g/ttkg) szükséges, viszont az albendazolból az előbbi 1/3-nyi mennyisége is elegendő. Az adag nagysága mellett, egyéb tényezők, mint pl. a gyógyszer formája, a kezelés időtartama stb. jelentősen módosítják a gyógykezelés kimenetelét. Kérdőíves felmérés értékelése alapján rámutattunk a hazai állattartók és részben az állatorvosok ismereteinek hiányosságaira, különösen a Toxocara-fajokra, ill. ezek közegészségügyi veszélyeire vonatkozóan. Végezetül felvázoltuk az ember fertőződési veszélyének csökkentését is szolgáló átfogó hazai intézkedéseket.

3

SUMMARY As the number of cats and dogs has increased in the past twenty years in Hungary, so has the contamination of the environment caused by the parasites originating from the faeces of these animals. In temperate climates, such as in Hungary, for humans the main risk of infection come from Toxocara canis /Werner, 1782/ and Toxocara mystax /Zeder, 1800/ (syn. cati /Schrank, 1788/) roundworm species of dogs and cats. Humans are passively infected with the eggs of the above-mentioned species originating from the hosts’ faeces. The Toxocara larvae hatching in the human intestine from the infectious eggs may cause larval toxocarosis while migrating in the tissues of various organs. In our investigations, using faeces examinations and autopsy we proved heavy contamination of local dogs and cats with various intestinal worms, as well as the high frequency of Toxocara species of public health interest not only in young animals. Furthermore, we studied the pathogenesis and pathomechanism of larval toxocarosis in a paratenic (mouse) host model. With histopathological examination of the existing chronic larval toxocarosis still present 13 months after artificial infection with a limited number of T. canis larvae and with the determination of the number of larvae recovered from the liver and brain using the digestion method, we were able to prove permanent migration in both primary and secondary infection. We studied the migration of the up to now less frequently studied T. mystax larvae also in a mouse model. According to our results, they may presumably cause the visceral larva migrans also in humans acting as “accidental” paratenic hosts. With a series of chemotherapeutic experiments we proved that the Toxocara larvae established in the paratenic hosts might be targets for antihelmintic agents. In order to reach outstanding efficiency (³ 90 %) 384-672.8 mg (@12.8-22.4 g/kg of bodyweight) of fenbendazole is required. As for albendazole, 1/3 of the above amount is satisfactory. In addition to dosage, other elements such as the form of the medication, the duration of the treatment, etc. can significantly modify the outcome of the treatment. Following the evaluation of questionnaires we highlighted the flaws in the cognition of both pet owners and partially veterinariens in Hungary particularly regarding Toxocara species and the public health hazard they represent. Finally we outlined the national measures to be taken in order to decrease the infection of humans as “accidental” hosts.

4

Rövidítések, parazitológiai szakkifejezések E= embrionális fejlődés: a fejlődésmenetnek a megtermékenyített petesejttől az első stádiumú lárva kialakulásáig tartó szakasza ES= exkréciós-szekréciós hisztotróp fázis= a gyomorban és a bélcsatornában élősködő parazitafajok fejlődésének a nyálkahártyában lezajló szakasza hypobioticus lárva= nyugvó, „alvó” állapotban lévő féreglárva: a lárva élettevékenységének csökkenését, megszakított lárva fejlődést is jelent kokon= petecsomó köztigazda=olyan gazdafaj, amelyben a parazita alacsonyabb fejlődési stádiuma, rendszerint a fertőző formája ki tud fejlődni LM=larva migrans LMO=larva migrans ocularis LMV=larva migrans visceralis paratenesis= a fertőző lárva átvitele az egyik paratenikus gazdáról a másikra paratenikus gazda (vivőgazda)= az a szervezet, amelyben a fertőzésre alkalmas lárvák életben maradhatnak, felhalmozódhatnak, járványtani szerepük fontos patens féregfertőzöttség= az ivari produktumok -féregfajoktól függően pete, lárvatermelésére és lerakására képes féreg okozta fertőzöttség PE= posztembrionális fejlődés: a parazita fejlődésének az első stádiumú lárvától az ivarérett féreg (adult) kialakulásáig eltelt szakasza, mely két részből áll PE1= az első stádiumú lárvától a fertőző lárva forma kialakulásáig tartó szakasz PE2= a fertőző lárva felvételétől az ivarérett féreg kialakulásig tartó szakasz PP= praepatens szakasz: a végleges gazda fertőződésétől az ivari produktumok (pl. pete, lárva) ürítésének a kezdetéig tartó szakasz praeimaginalis dehelminthisatio= a nem érett, ivari produktumokat nem termelő férgek elleni féregtelenítés prevalencia= a fertőzöttség extenzitása: bármilyen parazitafajjal (fajokkal) fertőzött gazdaegyedek %-os előfordulása valamely populációban take (%)= a visszanyert lárvák százalékos aránya a fertőzéskor beadott lárvák számához viszonyítva

5

BEVEZETÉS Az ember szűkebb és tágabb környezetében élő állatokban előforduló bizonyos féregfajok emberben is fertőzést okozhatnak, ezért közegészségügyileg is jelentősek. A fonálférgek (Nematoda osztály) eddig ismert több mint 16000 fajának többsége szabadon él a talajban, tenger- és édesvizekben, nagyszámban élősködnek a növényeken, jóval kevesebb található a vadonélő állatokban, továbbá mintegy 200 fonálféreg-faj fordul elő a háziállatokban és közel 20 az emberben, mint végleges gazdában /76, 84/. A fonálférgek között is vannak olyanok, amelyek mind az emberben, mind az állatokban, mint végleges gazdákban ivaréretté válhatnak. Még nagyobb azon fajoknak a száma, amelyek ivarérett formájának az állatok a végleges gazdái, a lárvái pedig az emberbe – mint véletlen paratenikus gazdába (inadekvát gazda) – bejutva különböző súlyosságú tünetekben, larva migrans (LM) kórképekben megnyilvánuló zoonosist okozhatnak. Magyarországon az utóbbi húsz évben megnőtt az emberek közvetlen környezetében különféle célból tartott állatok, különösen a kutyák és macskák száma. Az 1988-as veszettség elleni oltások hivatalos adatai alapján a budapesti kutyák száma több mint 75 000 volt és országosan 750 000-en fizettek kutya után adót. Budapesten az ebek létszáma a 2000-es veszettség elleni oltások hivatalos adatai alapján 173 894 volt. Magyarországon több mint 1,6 millióra becsülik az ebek létszámát. A macskák létszáma durva becslések szerint a kutyák számának két-háromszorosa lehet. Az állatlétszám növekedésével többek között a környezetnek az állatok bélsarával ürülő paraziták okozta szennyeződése is nő. Az emberre nézve a mérsékelt égövön, így hazánkban is a legnagyobb veszélyt a kutyák ill. a macskák féregfajai közül leggyakrabban, a Toxocara canis /Werner, 1782/, ill. a Toxocara mystax /Zeder, 1800 (syn. cati /Schrank, 1788/) orsóférgek jelenthetik. Ennek egyik oka az, hogy ezek a férgek igen elterjedtek mind a kutyákban, mind a macskákban, kutyakölykök akár 90100 %-a is fertőzött lehet /11/. Az ember az említett

ragadozók (carnivora)

féregfajainak bélsárral ürülő ivari produktumaival (pete) passzív módon, elsősorban pl. talajjal, homokkal, földdel szennyezett kézzel, élelmiszerrel fertőződhet. Az ember belében a fertőzőképes petékből kikelő Toxocara-lárvák különféle szervek szöveteiben

6

vándorolva okozhatnak lárvális toxocarosist (korábban toxocariasis*). Az emberi toxocarosis veszélyének leginkább a kisgyermekek vannak kitéve. Egyes külföldi irodalmi adatok szerint az 1-6 éves korú gyermekek 10-30 %-ánál fordul elő ilyen fertőzés /166/, a nem élelmiszerként szolgáló anyagok időnkénti szájba vétele, pl. föld-, fű-, homok-, faeces-evés, ill. elfogyasztása (pica) miatt, valamint az állatokkal való foglalkozás utáni kézmosás elmulasztása következtében, ami lehetőséget teremt fertőzőképes Toxocara- peték felvételére. Több mint tíz éve foglalkozom többek között a kutyák és a macskák féregélősködőivel, de már korábban, a diploma megszerzése után klinikus állatorvosként találkoztam az említett állatok férgei okozta fertőzésekkel, valamint megbetegedésekkel, különösen fiatal állatokban. Gyakran tapasztaltam az állattartók tájékozatlanságát ezen paraziták embert veszélyeztető szerepéről, de a megfelelő ismeretek hiánya bizonyos esetekben sajnos az állatorvos kollégák és az orvosok között is

észlelhető

volt.

Sok

ember

Toxocara-lárvákkal

való

fertőzöttségét

nem

diagnosztizálják, illetve a nem specifikus tüneteket mutató betegek többségénél nem gondolnak erre a fertőzésre. Találkozhatunk hazai orvosi körökben időnként olyan véleménnyel is, hogy nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani annak, ha a fertőzöttséget diagnosztizálják, valamint eltérőek a nézetek a gyógykezelés szükségességével kapcsolatban. A kutyák és a macskák számának hazánkban is tapasztalható emelkedése, a fertőzöttségükre, ill. a környezet féregpetékkel való szennyezettségére utaló adatok hiánya, a paratenikus gazdákban, így az emberben is vándorló Toxocara-lárvák okozta kórképek patogenezisével, patomechanizmusával, valamint a végleges (ragadozók) és a paratenikus gazdákban élősködő fejlődési alakok elleni kemoterápiával kapcsolatos ellentmondó irodalmi adatok is késztettek e téma választására. Továbbá a hazai prevenció lehetőségeinek a tanulmányozását is célul tűztem ki, annak érdekében, hogy az állatorvosok és az orvosok együttműködésének a szorosabbá tételével az állatokkal kontaktusba kerülő emberre esetenként leselkedő helminthozoonosis veszély hazánkban csökkenthető legyen. *A paraziták okozta fertőzések (fertőzöttségek) elnevezésének írása a Parazitológusok Európai (EFP) és Világ Szövetsége (WFP) által 1990-ben elfogadott új, egységesített standard nómenklatúra ajánlása alapján általában a parazita taxonnevének a nominativusából képzett szótőből egységesen az -osis végződés hozzáadásával történik /86, 81, 83, 85/.

7

IRODALMI HÁTTÉR

A témával kapcsolatos megjelent saját közlemények: 9. Orvosi hetilap, 1999; 140: 1513-1518. 7. Magyar Állatorvosok Lapja, 1997; 119: 493-494. · Larva migrans visceralis története A férgek (helminthek) számos fajának lárvális alakjai a számukra specifikus végleges gazdában, legyen az ember vagy állatok, vándorolnak, majd ivaréretté válnak. A fonálférgek (nematodák) esetében a természetes gazdákban ez a vándorlás (migrálás) többnyire kevés tünettel jár együtt. Ha azonban ezek a lárvák nem specifikus gazdába vagy más néven „abnormális”, „véletlen” vagy „szokatlan” gazdába jutnak, akkor ezek a tünetek súlyosabbak lehetnek. A fejlődésmenet megszakadhat a lárva stádiumban vagy a kifejlett féreg nem válik ivaréretté (abortív sexuális fejlődés), az utóbbi jellemző például Gnathostoma, Angiostrongylus, Dirofilaria spp. esetében /52/. A féreglárvák vándorlása („larva migrans”) már a 19. századtól ismertté vált, amikor Londonban Robert Lee, 1874-ben /99/ először írta le emberben a bőrben vándorló Ancylostoma-lárvák okozta elváltozásokat („dermatitis linearis migrans”, „mászó bőrkiütések”, angolul „creeping eruption”). Baever és tsai nevéhez fűződik a larva migrans visceralis (LMV) tünetcsoport első leírása 1952-ben /17/, melynek kórokozójaként akkor a T. canis és a T. mystax, szövetekben hosszabb ideig vándorló lárváit tartották. A tünetcsoport az eredeti ún. „klasszikus” leírás szerint fiatal, főként négyéves kor alatti gyerekekben előforduló, krónikus, extrém magas (>50%) eosinophiliával jellemezhető, melyhez még a korai időszakban, megnagyobbodott máj eosinophiliás granulomatosus elváltozásokkal, valamint bizonyos mértékű tüdő infiltráció társul. Akkoriban az orvosok erre a betegségre gyakran a váltakozó (intermittáló) láz, étvágycsökkenés, testtömegvesztés, köhögés, izom és izületi fájdalmak, hasi fájdalom vagy neurológiai rendellenességek esetén gondoltak. A diagnózis megállapítása a felsorolt tünetek és a máj biopsziás

8

mintáinak sorozat metszetében - szerencsés esetben - megtalált lárvák vagy inkább a vándorló lárvák nyomai, friss, ill. többé-kevésbé reparálódott szövetek alapján történt. Kórboncolás során a szövetekből a lárvákat pepszines emésztéssel vagy a lágyabb szövetek összepréselésével próbálták kinyerni és vizsgálni. Tipikus kórszövettani elváltozásnak tekintették a májban az eosinophiliás granulomát, melyben CharcotLeyden kristályok találhatók. Az akkori leírás szerint a vándorlás fázisa alatt a lárvák a progresszív vonalszerű elváltozás előtt bizonyos távolságra, a normális szövetben, később egy tömör kötőszövetes tokba zárva találhatók. A lárvák, többségében a májban, agyban és a tüdőben fordulnak elő, de más szervekben is /37/. Chaudhuri és tsa /32/ 1959-ben egy önkéntesnek fíziológiás sóoldatban 100 fertőző T. canis petét adott és a fertőzés utáni 13. és a 30. napra látványos változást tapasztaltak az illető addig normális vérparamétereiben, a fehérvérsejtszám mellett, különösen az eosinophil sejtek számában (alapérték:5%,335/cm3 ®26%,2704/cm3 ®62 %,13516/cm3), majd 4,5 hónap múlva a tartós eosinophilia (48%) mellett, az illető kifejlődött irritáló köhögése éjjelente rosszabb lett. Snyder /179/ tíz év beteganyagából 20, LMV-nek diagnosztizált esetet dolgozott fel, melyek mind gyerekek voltak, átlag életkoruk 24 hónap, többségében fiúk (75 %), a kórelőzményben mindegyiknél szerepelt pica, a klinikai képben láz (55 %), sápadtság (40 %), köhögés vagy szapora légzés (20%), hepatomegalia (85%), splenomegalia (45 %), >30 %-os eosinophilia (60 %), tüdő infiltráció (42 %) és egynél később vakság is kialakult. Megbízható antigén nem volt, így a bőrtesztek és a szerológiai próbálkozások sikertelenek voltak, továbbá specifikus terápiát sem ismertek. Differenciál diagnosztikai szempontból akkoriban a következőket vették figyelembe: bélférgességek (Toxocara- és Ascaris-petékkel történő együttes fertőződés esetén), pneumonia, miliáris tuberculosis, asthma, görcsös, ún. húzó köhögés (szamárköhögés), Löffler-féle szindróma, trópusi eosinophilia, bizonyos esetekben retinoblastoma és endophthalmitis /15/. Volt olyan vélemény is, hogy a Toxocara-lárvák szerepet játszhatnak más kórokozóknak pl. protozoonok /96/, vírusok /150/ szervezetben való szétszórásában is, ill. ez utóbbi kórokozók okozta betegségek lefolyását is súlyosbíthatják.

9

Az LMV kórkép első leírása után már rövid idő múlva és az azóta eltelt csaknem 50 év alatt más orsóféregfajok lárváiról is bebizonyosodott (1.táblázat), hogy szerepet játszhatnak, közel hasonló tünetcsoport létre hozásában emberben /15, 16, 63, 76/. 1. táblázat Az emberben, mint egyik paratenikus gazdában larva migrans visceralist okozó leggyakoribb orsóférgek Féreg Végleges gazdafaj Toxocara canis kutya, kutyafélék Toxocara mystax macska, macskafélék Toxocara vitulorum szarvasmarha (és egyéb kérődzők) Toxocara pteropodis gyümölcsevő óriásdenevér Lagochilascaris minor vadon élő macskafélék Ascaris suum sertés, vaddisznó Baylisascaris procyonis mosómedve Baylisascaris columnaris borz Baylisascaris transfuga medve · Toxocara-férgek fejlődésmenete a végleges gazdákban Elsősorban néhány hetes kölyökállatokban nyilvánulhat meg jellegzetes klinikai tünetekben (acetonra emlékeztető szájszag, porcelánfehér nyálkahártyák, lelógó, feszes has, hasmenés, remegés, bizonytalan mozgás) a gyakori orsóférgesség, amelynek okozói (T. canis és T. mystax, ill. a Toxascaris leonina) közül az orsó alakú (3-18 cmes), sárgásfehér-szürkésvörös Toxocara-fajoknak van nagyobb jelentősége. Ezek a vékonybélben élő férgek nemcsak táplálékelvonással, hanem mechanikusan, valamint a férgek által termelt mérgező (toxikus) anyagokkal is károsítanak. A két fajnak a fejlődésmenetét először, több mint negyven éve Sprent írta le /187, 188/. Ezekkel a bélférgekkel történő fertőződésnek több útja lehetséges (1. ábra). ·· Fejlődésmenet a kutyában (és kutyafélékben /Canidae/) A kutyák esetében a fertőződés módjai: a./ méhen keresztüli (praenatalis) út, b./ fertőzőképes peték lenyelése, c./ lárvák felvétele a paratenikus gazdák (pl. egér) zsákmányolás (praedatio) utáni elfogyasztásával, d./ galaktogén út.

10

A galaktogén útnak kisebb a jelentősége, hiszen a T. canis lárvák (L4) a tejjel a fialás utáni első naptól a 20. /192/, mások szerint legkevesebb 38. /221/ napig ürülnek csak. A legnagyobb jelentőségű, ill. a leggyakoribb a vemhes szukában a magzat, placentán keresztül történő fertőződése. Többen is kimutatták, hogy a kutyakölykök közel 100 %-a transplacentálisan fertőződik /107, 173/. A vemhesség során (kb. a 42. naptól) végbemenő hormonális változások hatására, a vemhesség előtti időben a szuka szöveteiben többségében

nyugvó (hypobioticus) állapotban lévő féreglárvák

mobilizálódnak (reaktiválódnak) és a vérárammal a placentán keresztül bejuthatnak a magzatba. Az egyszer már fertőződött szukák többnyire egész életük során fertőzött kölyköket ellenek. A placentán keresztüli fertőződést figyelembe véve gyakorlatilag az összes kutyakölyköt fertőzöttnek kell tekintenünk /11/. A születés utáni néhány órában a lárvák, melyek az újszülött májában jelen vannak, a tüdőbe, onnan a tracheába vándorolnak, majd a születés utáni 7. napra érik el a vékonybelet /95/. A születés után a kölyköknél súlyos pneumonia (a nagyszámú lárváknak a tüdőn keresztül történő szimultán vándorlása következtében is) kialakulhat és 2-3 napon belűl elpusztulhatnak. Idegrendszeri tünetek is megfigyelhetők kölykökben, ez elsősorban a kifejlett (adult) férgek okozta toxikus hatásnak köszönhető. 2-3 hetes korra a kölyökkutyáknál lesoványodás, emésztési zavarok jelentkeznek, a gyomorból a bélbe jutó, majd ott ivaréretté váló férgek miatt. A klinikai vizsgálattal hasmenés vagy/és bélsárpangás, hányás, köhögés és orrfolyás, továbbá megnagyobbodott has, gázzal telt bél állapítható meg ebben az időben. Esetenként a súlyos fertőzöttség, megfigyelések szerint 300-400 féreg jelenléte egy-két kilogrammos, 3-8 hetes kölykök vékonybelében (1. kép), féregellenes kezelés hiányában azok elpusztulását is okozhatja /105/. Az adult férgek, melyek legkorábban a két hetes /107/ kiskutyák vékonybelében megtalálhatók, az ellést követő 21 napon belül ivaréretté válnak és a nőstényférgek már legkorábban /105, 159/ a 16. naptól petéket üríthetnek, melyek az állat ürülékével (bélsárral) a környezetbe kerülhetnek (praepatens /PP/ szakasz vége). Az ivarérett férgek peteürítésének kezdete függ a fertöződési módtól, azaz praenatalisan (16 nap), paratenikus gazdával (19 nap) vagy petével (4-5 hét) történt /38, 58, 84/. Egy-egy nőstény féreg naponta akár >80 000 petét is termelhet, s mivel általában a kölyökállatok

11

vékonybelében több féreg szokott előfordulni, így óriási számban ürülnek a bélsárral a külvilágra /107/. Felnőtt állatokban a szegényes klinikai kép vagy a tünetek teljes hiánya annak tulajdonítható, hogy általában kevés számú féreg van a vékonybélben. A lárvák szöveti vándorlásakor ritkán lehetnek tünetek /13/. A szoptató szukák a kölykeik nyalogatása során is fertőződhetnek többnyire úgy, hogy azok ürülékével időnként kijutó L4-L5 férgeket veszik fel, melyek a szukák bélcsatornájában (hasonlóan a galaktogén úthoz) közvetlenül, rövid idő múlva ivaréretté válnak. A bélsárral kiürülő peték (2. kép) a környezetben embrionálódnak (zigóta®L1 ), majd a többrétegű, rendkívül ellenálló peteburkon belül kialakult lárva két vedlés (L1®L2®L3 ) révén, kb. 2-3 hét (a hőmérséklet, nedvesség függő posztembrionálódás első szakaszának /PE1/ időtartama) alatt fertőzőképessé válik (lásd 1. ábra). A postnatalis élet első hónapjában a környezetből felvett petékből a fertőző lárvák (3. kép) a kutya vékonybelében kikelnek és a mucosába hatolnak. Innen a nyirok-vérárammal passzív úton vagy a szöveteken aktivan áthatolva jutnak a májba, valamint a tüdőbe, itt a kapilláris erek falát áttörve az alveolusokba bejutnak, majd onnan a légcsövön és a garaton keresztül (ascaroid típusú extraintestinális lárvavándorlás) a bélbe kerülnek, ahol ivaréretté válnak. Az előbb említett posztembrionálódás második szakasza /PE2/ során >1 hónapos kortól fokozatosan egyre több lárva /61/ (kb. 4 hónapos kortól már ez a jellemző) a tüdőből a nagyvérkörön keresztül testszerte szétszóródik, vándorol (LMV), majd

különféle

szervekben,

szövetekben

megtelepedik

(toxocaroid

típusú

extraintestinális vándorlás). Féregmentes szukák egy csoportját a fogamzás idején fertőztek Toxocarapetékkel, majd a vemhesség 30. napjától az ellésig naponta fenbendazollal (100 mg/ttkg) kezeltek a szomatikus lárvák elpusztítása céljából. A következő fertőzés a laktáció során történt A kontroll csoport állatainak fertőzése viszont csak a laktáció alatt történt. Azt tapasztalták, hogy az előző csoport állatainál sokkal kevesebb lárva ürült a tejjel, ill. vándorolt a szervekbe és szövetekbe összehasonlítva a másik csoporttal. A reinfekció hasmenést eredményezett minden egyes szenzitizált szukában, ez is azt bizonyítja, hogy az allergiás gyulladási reakció korlátozza a lárvális infekciót /110/. Szoptató szukákban patens fertőzöttség alakulhat ki a szövetekben lévő alvó lárvák egy részének aktivizálódása utáni légcső-bélfázist követően vagy az anyaállatok koprofág

12

hajlama miatt a kölykeik bélsarával esetleg ürülő lárvális, ill. fiatal (praeadult) férgek felvétele révén, ez utóbbi esetben a bélben közvetlenül alakulnak át adulttá. A vemhesség és a laktáció immunszuppresszív (a lymphocyták csökkent válaszkészsége és az eosinophilia szuppressziója) hatásának köszönhető a tracheális migrálás a szukákban. Ez utóbbit nagy adag és tartós adagolású kortikoszteroid adása esetén is tapasztalták /106/. Van olyan vélemény is, hogy a szukák a metoestrus ideje alatt sokkal jobban

fogékonyak

az

újabb

Toxocara-fertőzésre,

valamint

a

prolaktin

immunszuppresszív hatását tekintik a szomatikus lárvák elsődleges stimuláló tényezőjének /48/. A laktáció alatt, a fertőzés elleni rezisztencia szuppressziója és ezután a bélben kifejlődő féregpopuláció is Oshima szerint /141/ a laktáció speciális hatásával és a prolaktin szekrécióval való kapcsolattal magyarázható. Ezt bizonyítja az is, hogy a laktáció abbamaradása után egy héttel az ilyen eredetű fertőzöttség megszűnik /107/. Összehasonlították beagle szukáknál az ivarzási ciklus, ill. a vemhesség idején a vérben a prolaktin koncentráció, a fehérvérsejtszám

és a Toxocara-ellenanyag

változását is. A megfigyelések szerint az ivarzási ciklus során nem változott a fehérvérsejtszám, ill. a prolaktin titer, ellentétben a vemhesség alatt, ahol a luteális fázis kezdete után 10 nappal emelkedés volt megfigyelhető. A különbség a 40. és a 60. napnál volt jelentős. Nem volt különbség a Toxocara-ellenanyag szint és az eosinophil sejtek száma között /143/. Felnőtt állatok patens Toxocara-fertőzöttsége az immunválasz szuppressziója, alacsony dózisú pete felvétele /38/, vagy fertőzött paratenikus gazdák folyamatos felvétele során is

megfigyelhető /208/.

A kutya populáció T. canis petékkel

természetes úton történő fertőződése valószínűleg hasonlíthat az alacsony dózisú mesterséges fertőzéshez, melyet Maizels és Meghji /115/ írtak le. Úgy tűnik ezek alapján is, hogy egyre elfogadottabb az a nézet, hogy a patens Toxocara-fertőzöttség kialakulására teljesen fogékony kutyák száma sokkal nagyobb, mint ahogy korábban vélték. Paratenikus gazda elfogyasztása során annak szöveteiben lévő lárvák a végleges gazda bélcsatornájában kifejlettekké válnak /188/, bár tracheán keresztüli vándorlást is megfigyeltek /208/. Ez utóbbinál a kísérletben felhasznált egereknek (paratenikus gazdáknak) a T. canis lárvákat (L3) a kutyák fertőzése előtt csak négy nappal adták és

13

valószínűleg ez a rövid idő nem volt elég a bélben történő átalakuláshoz (L3®L4®L5®adult) szükséges megfelelő érettség eléréséhez. A Toxocara-fertőzés iránti fogékonyság ivar szerinti különbségét vannak, akik tapasztalták, de ennek éppen az ellenkezőjét is megfigyelték /143/. Ivartalanított állatok fertőzöttségét alacsonyabbnak tapasztalták, ennek magyarázata az lehet, hogy ezek az állatok kevesebbet kóborolnak, valamint jobban gondozottak, így esetleg gyakrabban féregtelenítettek is /103, 204/. Számolni kell azzal is, hogy a kölyökállatok bélsarával ürülő peték alkalmanként az anyaállat emésztőcsatornáján a korábban említett koprofágia miatt keresztül haladva esetleg ún. „pszeudoparazitaként” fals pozitív reakciót okozhatnak a bélsárvizsgálat során. ·· Fejlődésmenet a macskában (és macskafélékben /Felidae/) (1.ábra) A macskák esetében a fertőződés módjai: a./ galaktogén út, b./ lárvák felvétele a paratenikus gazdák (pl. egér) zsákmányolás (praedatio) utáni elfogyasztásával, c./ fertőzőképes peték lenyelése A macskáknál a T. mystaxszal való fertőződés elsődleges módja a galaktogén út, transplacentális fertőződés nincs /187, 195/, így a kölykök már idősebbek, amikor a férgek kifejlődnek a vékonybélben (adult féreg a születés után legkorábban a 28. és a peteürítés kb. a 47. naptól várható) és így a kutyáknál leírt súlyos tünetek csak ritkán, illetve néhány héttel idősebb korban fordulnak elő. Jellemző tünetek többnyire a kissé lelógó, feszes has, durva szőrzet, és a hasmenés, esetleg társulhat még ehhez dehidráció is, valamint remegés, bizonytalan mozgás. A kutyával ellentétben a laktáció teljes ideje alatt ürülnek a tejjel a lárvák. A tejjel és idősebb macskákban a paratenikus gazda (pl. rágcsáló) elfogyasztásával felvett lárvák a gyomor nyálkahártyájában való vándorlás (hisztotróp fázis) után a lumenbe visszatérve, a vékonybélben a fertőződéstől számítva legkorábban három hét múlva /84/ válnak ivarérett féreggé. A paratenikus gazdák megevésével történő fertőződés valószínűleg gyakoribb macskákban, mint kutyákban, hiszen az előbbiek között több egyednek van lehetősége valódi „ragadozóként” vadászni. A környezetből felvett fertőzőképes petékből kikelő lárvák (4. kép) a felnőtt macskák esetében is folytatnak szomatikus vándorlást. A lárvák a macskák esetében többségében az izomzatba vándorolnak /172/. A kutya Toxocara-

14

férgével ellentétben, a petével való fertőződés utáni trachea passzázs sokkal gyakoribb idősebb macskákban, mint a macskakölykökben. Petékkel való fertőződés esetén a PE2: 28 nap és a PP: 56 nap /187/. A szoptató macskák a szukákhoz hasonlóan, a kölykeik nyalogatása, illetve azok hányadékának, bélsarának elfogyasztásával is fertőződhetnek és így az anyaállatok is peteüritőkké válhatnak. Nagyszámú pete ürülhet a környezetbe, de ez általában az ellés utáni 4-10 hét között spontán abbamarad. Ivartalanított macskákban a prevalencia jelentősebben kisebb /205/, hasonlóan a kutyáknál leírtakhoz. Megjegyzés: Zhu és tsai 1998-ban /220/ a molekuláris biológia módszereit alkalmazva igazolták, hogy a maláyziai macskákban korábban talált orsóféreg „varriáns” sem T. canis, sem T. cati (syn. mystax), így valószínűleg egy új faj lehet, melynek fejlődésmenete, epidemiológiája ill. esetleg zoonosist okozó szerepe is tisztázásra vár. · Toxocara-lárvák viselkedése a paratenikus gazda állatokban A paratenikus gazdák szerepe járványtani szempontból fontos a paraziták, így a Toxocara-férgek fenn maradásában is. Bár Fülleborn /51/ volt az, aki elsőként írt arról, hogy a T. canis lárvái rágcsálókban vándorolhatnak, azonban csak évtizedekkel később Tiner /200/ és Sprent /184, 185/ bizonyította különféle orsóféregfajok lárváinak vándorlását egereken végzett mesterséges fertőzési kísérletek sorozatával. Ebben az időben még ezeket a kisemlősöket, mint az orsóférgek fejlődésében szerepet játszó köztigazdákat („intermediate host”) említették.

Azóta eltelt évtizedek alatt számos

szerző, többek között rágcsálókon /135, 68, 222, 162, 10, 44, 39, 175/,

továbbá

madarakon /53, 145/, majmon /60, 207/, sertésen /219, 66, 182/ végzett kísérletei alapján is bebizonyosodott az, hogy a Toxocara-fajok fertőző lárváinak a túlélésére nagyon sok akcidentalis paratenikus gazda állatban van lehetőség. Ez a túlélés évekig tarthat, erre példa, hogy Beaver /15/ két majom májában 7 évvel a fertőzés után is számos élő lárvát talált. Járványtani szempontból gerinctelen állatok, mint például légy /68/, földigiliszta /75/ szerepét is vizsgálták. A szerzők megfigyelései szerint a paratenikus gazdákban a per os felvett fertőzőképes petéből kikelő lárvák a végleges gazdáknál tapasztalható (toxocaroid típusú) vándorláshoz (LMV) nagy vonalakban hasonló módon jutnak el különféle szervekbe, szövetekbe. Azonban ezt a vándorlást több tényező is befolyásolhatja, így

15

például a paratenikus gazdák közül a legjobban tanulmányozott állatfajban, az egérben a fertőző dózis /49, 65/a reinfekció lehetősége, ill. a gazdafaj genotípusa is /149/. Az egérben a T. canis lárváinak sűrűsége az agyvelőben általában többszöröse a többi szervekben észleltekhez viszonyítva. Izotóppal jelzett T. canis lárvák többségét egereknél a fertőzés utáni 14. napon már az agyban észlelték /30/. Az agyban való akkumuláció okának a kiderítését is célzó korábbi /68/, de újabb /175, 35/ kísérletekből szerzett tapasztalatok szerint

ez a féregfaj fennmaradása, illetve terjedése

szempontjából fontos, hiszen a központi idegrendszerben lévő lárvák kártétele és más fontos keringési és immunológiai ok révén a paratenikus gazda hamarabb válhat zsákmányává a végleges gazdának. Bebizonyosodott a vertikális fertőződési mód egerek esetében is /98, 3/. Továbbá a paratenikus gazda egereknél is esetenként előfordul a kannibalizmus, így ez is egy lehetőség (paratenesis) arra, hogy a Toxocara-lárvák tovább éljenek, terjedjenek. A T. mystax lárvák praenatalis és galaktogén úton történő terjedése egérben szintén bizonyított /172/ A paratenikus gazda szerepet betöltő állatfajokon az utóbbi évtizedekben végzett Toxocara-fajokkal kapcsolatos kísérletek többségének a célja, az ún. „modellkísérletek” révén szerzett tapasztalatok hasznosítása az emberi toxocarosis kutatásában, hiszen ezek a kísérletek többek között segítséget adhatnak a különféle kórformák (pl. LMV, LMO) során lezajló patológiai és immunológiai folyamatok megértéséhez. · Lárvális toxocarosis az emberben, mint véletlen paratenikus gazdában ·· A peteszóródás gyakorisága, módozata és a fertőződési lehetőségek A végleges gazdák bélsarával ürülő Toxocara-petékben lezajló fejlődés

a

környezet klimatikus viszonyaitól függő hosszúságú (2-6 héttől több hónapig), egyes megfigyelések szerint +10 °C alatt nincs lárvális fejlődés, valamint -15 °C alatt a petében lévő lárva elpusztul /147/. A fertőző lárva a T. canis esetében 22 °C-nál 25-26 /153/ nap alatt alakul ki, a T. mystax-nál csaknem hasonló hőmérsékleten ehhez 20-23 nap szükséges /111/. A vastagburkú petében a lárva optimális viszonyok között több évig is életképes maradhat /105/. Külföldön és már hazánkban is történtek vizsgálatok arra vonatkozólag, hogy milyen mértékű a városokban levő parkok talajának, ill. a homokozóknak a

16

parazitapetékkel történt szennyezettsége, valamint a sétáltatott kutyák által ürített bélsárminták féregpete gyakorisága /50, 55, 123, 129, 138/. Japánban Uga /201/ 13 homokozóból 12-őt Toxocara-petével szennyezettnek talált és a peték 63 %-a embrionálódott, azaz fertőzőképes volt. Vizsgálta a peték előfordulási gyakoriságát a mélység függvényében is. Megállapította, hogy a felszínhez közeli rétegben (0-3 cm) voltak leggyakoribban peték (58 %), a középsőben (15-18 cm) valamivel ritkábban fordultak elő, de a mély (35-38 cm) rétegben is voltak Toxocarapeték. A felmérések többségében a vizsgált közterületek 1-25 %-a bizonyult fertőzöttnek /58/. Szinte lehetetlen megállapítani azt, hogy ezek a peték kedvenc vagy kóbor ebtől, vagy rókától, házi, ill. kóbor macskától származtak-e. Az utóbbi években egyre több közlemény jelenik meg arról, hogy az emberi toxocarosis előidézésében a macska Toxocara-férgének is jelentős szerepe lehet. Mivel a macskák a bélsárürítés után többnyire igyekeznek eltüntetni a „bűnjelet”, azaz betakarják földdel, homokkal (homokozók!), így a faecesszel kiürült féregpetéknek a túlélési esélye tovább nő. A kétféle Toxocara-pete közötti differenciálás a peteburok felületének

scanning

elektronmikroszkóppal

vagy

fénymikroszkóppal

történő

vizsgálatával esetleg megkísérelhető /202/. Az ember a következőképpen fertőződhet: fertőzőképes lárvát tartalmazó Toxocara-petével szennyezett kézzel, élelmiszerekkel (pl. zöldség), talajjal (saprozoonosis), valamint ritkán paratenikus gazda (pl. csirke, juh) nem megfelelően elkészített húsának, májának elfogyasztása során /130, 163/. Ez utóbbinak többnyire kicsi a valószínűsége, hiszen pl. Nagy-Britanniában szerológiai vizsgálattal a vágósertéseknek csak 0,06 %-át találták fertőzöttnek /76/. A gyerekek, valamint a kutya- és macskakölykök között általában szoros kapcsolat alakul ki, ezért gyakrabban lehetnek kitéve a fertőződés veszélyének, hiszen kevésbé ügyelnek a személyi higiéniára. Továbbá a kisgyermekeknél gyakran előfordul a nem élelmiszerként szolgáló anyagok időnkénti szájba vétele, ill. elfogyasztása (pica) pl. föld-, homok- (játszótéri homokozók!!), fű-evés /166/. Egyes felmérések szerint az 1-6 éves korú gyerekek 2-10 %-ánál fordul elő az előbbiekben felsorolt rossz szokások valamelyike. A pica gyakran vas- vagy zinkhiányhoz kapcsolódik /183/. Szem toxocarosisban szenvedő páciensek kb. 40 %-ánál a kórelőzményben szintén szerepelt a pica /169/.

17

Van olyan vélemény /170/, hogy a szoptató szukákkal és kölykeikkel való érintkezés, esetleg a szőrzetre került peték miatt, ill. ezeknek az állatoknak a környezete esetleg növelheti a fertőződési kockázatot, főként akkor, ha nincsenek rendszeresen féregtelenítve. Azonban az állatok simogatása során történő fertőződésre kisebb az esély /58/, mivel a petéknek legkevesebb két hét érési időre van szükségük, nem valószínű, hogy ennyi ideig a szőrzeten maradnak, inkább a környezet pl. kennelek talaja, járda, park, játszótér homokozója (!), kert stb. tekinthető az elsődleges veszélyforrásnak. Woodruff és tsai /213/ szerológiai vizsgálata szerint, 102 brit kutyatenyésztő 15,7 %-a bizonyult

ELISA-val Toxocara-pozitívnak, szemben 922 emberből álló kontroll

csoporttal (2,6 % volt pozitív). Történt olyan felmérés, ahol kennelben dolgozók /77/ és macskatenyésztők /212/ szerológiai vizsgálata nem igazolta a fertőződésre való nagyobb rizikó lehetőségét. Erre a magyarázat inkább az, hogy az egyes személyek higiéniai szokásai nagyban befolyásolják a fertőződési kockázat érvényesülését. Vizsgálták azt is, hogy embernél, a kutyánál lezajló praenatalis, azaz a vertikális fertőződésre is van-e mód, a szerológiai leletek alapján ez kizárható volt /198/. Az Egyesült Királyságban vizsgálták azt is, hogy a rókáknak, melyek gyakran megjelennek városi-falusi környezetben, milyen szerepük lehet az emberi toxocarosis előidézésében /158/. Megállapításuk szerint, a szerológiai módszerek továbbfejlesztése jelenthet előrelépést a kutya és a róka eredetű emberi Toxocara-fertőzöttség kiderítésében. Mindenesetre a különféle vizsgálatok, köztük hazai /196/ szerint is a T. canis rókákban való előfordulása gyakorinak mondható. ·· Kórformák Mi történhet az ember szervezetében, ha fertőződik? Valószínűleg csaknem ugyanaz, mint az idősebb kutyákban, valamint az előbb már tárgyalt paratenikus gazdákban. A Toxocara-féreg lárvaállapotban vándorol (LMV) vagyis a szervezetbe kerülve a gyomorban a petékből a lárvák kiszabadulnak és a vékonybél elülső szakaszában a mucosába hatolnak és innen többnyire

a vér-nyirokárammal különféle szövetekbe

jutnak. A máj fontos állomás a vándorló Toxocara-lárvák kontrollálásában („liver entrapment”). Innen a lárvák szétszóródása a vérkeringéssel, a szöveteken és a hasüregen keresztül is történhet /177/. A tüdőből a nagyvérkör segítségével eljutnak különféle szervekbe. A lárváknak nagy az organotropizmusa az idegszövethez, ezért a

18

lárvák nagy hányada telepszik meg az agyvelőben. Ez cerebralis, fokális tünetek kialakulásához vezethet. Másik kedvelt tartózkodási helyük a szem, továbbá eljutnak és megtelepednek a szívben, vesében, izomban. Az érintett szervekben miliaris granulomák jönnek létre, kialakulhat még traumás májgyulladás, tüdőgyulladás és az agyvelőben vérzések is. Kísérleti állatokon végzett megfigyelések szerint a lárvák vádorlása nem állandó, azaz időnként csökkentik mozgásukat, ennek során a lárvák a szervezetet immunológiai folyamatokkal összefüggő gyulladásos válaszreakcióra késztethetik /177/. A legújabb osztályozás szerint a humán toxocarosis klinikailag három formában jelenhet meg: 1. A larva migrans visceralis (LMV) tünetcsoport. Ezt a kórformát a gazdaszervezet immunválasz reakcióitól függő, nagyon változatos, nem specifikus klinikai tünetek, gyakran erőteljes, gyulladásos elváltozások jellemzik a különböző szervekben. A LMV-t főleg 1-7 éves (átlagban 2 éves) korú gyerekeknél diagnosztizálják, ennek jellemzői:

perzisztáló

eosinophilia,

leucocytosis,

emelkedett

gGT-szint,

hypergammaglobulinaemia /113, 167/. Az eosinophilia gyakrabban jelentkezik gyerekekben, mint felnőttekben. A klinikai képet a következők jellemezhetik: általános rossz közérzet, láz, bizonytalan hasi fájdalmak, hepatomegalia, orrfolyás, köhögés, hidegrázás, központi idegrendszer bántalmazottsága. A májban maradó lárvák eosinophiliás-granulomatosus

/80/

elváltozásokat

idéznek

elő.

Differenciál

diagnosztikai szempontból, elsősorban gyerekek esetében, különösen perzisztáló eosinophilia vagy visszatérő hasifájdalom esetén gondolni kell toxocarosisra. Ha a kórelőzményben pica is szerepel, akkor feltétlenül számolni kell a fertőzöttség lehetőségével. Gyakran tapasztalható a Toxocara-ellenanyagok jelenléte krónikus idiopathikus urticaria-ban szenvedő felnőttekben és gyerekekben, ennek okát a lárvális exkréciósszekréciós (ES) antigének felszabadulásában látják /215/. Van olyan vélemény is, hogyha az újrafertőződés lehetőségét kizárják, akkor a folyamat rendszerint önkorlátozó /57/. Masszív fertőződés esetén rendkívül súlyos, beleértve az életet veszélyeztető pneumonia és eosinophiliás meningo-encephalitis is lehet gyerekekben /122/. Egyik vizsgálat

szerint allergiás eredetű asztmás (3-13 éves) gyerekekben a Toxocara-

19

fertőzöttség gyakoribb (11,0% vs 6,5 %) volt, mint a kontroll csoportban, bár ez statisztikailag nem volt szignifikáns /24/. Az epilepszia és a Toxocara-fertőzöttség közötti kapcsolat lehetősége először csaknem 40 éve merült fel /211/. Azóta is nyitott kérdés az, hogy az epilepszia során meglévő neurológiai rendellenességek vezetnek-e a pica-hoz Toxocara-fertőzéshez vagy a

és az ezt követő

fertőzés után az agyban vándorló Toxocara-lárvák

provokálják az epilepsziát? Vannak megfigyelések arra is, hogy ha a lárvák a központi idegrendszerbe jutnak, akkor neurológiai vagy viselkedési rendellenességeket is okozhatnak /167/. A Toxocara-lárvák képesek arra, hogy a gazdaszervezet immunreakciói elől „elbújjanak” és így éveken keresztül életben maradjanak. Ezt a különlegesen gyors mozgással és a külső buroknak a lárva teljes hosszában való levetésével („dinamikus lárva felszín”) érik el. A gyulladásos reakciók a lárvális vándorlás során, elsősorban az elhagyott burok részek felszínén jelentkeznek /179/. Éppen ezért gyakran a kórszövettani vizsgálat során észlelt granulomákban nem lehet találni lárva részleteket, csak ún. féreg járatokat. 2. A larva migrans ocularis (LMO) ritkán, elsősorban felnőttekben fordul elő és többségében jól diagnosztizálható, rendszerint egyoldali. Az első ilyen esetet Wilder írta le 1950-ben /209/. Az USA-ban 1994-ben a LMO előfordulását évente 750 esetre becsülték /168/. A vándorló lárva (vagy lárvák) által előidézett granulomatosus retina /8/ elváltozások következményei a látás élesség elvesztése, kancsalság, uveitis, chorioretinitis, retinaablatio és ún. „fénylátás”. Az esetek kis részében teljes vakság egy vagy mindkét szemre is előfordulhat /56/. Előfordulhat az is, hogy a LMO esetén tapasztalható granulomás elváltozás retinoblastomának tünik és ha nem sikerül felderíteni az igaz okot, akkor enukleáció is megtörténhet /178/. Más szerzők szerint a kétoldali léziók esetén nem toxocarosisra kell elsősorban gondolni, mivel kicsi az esély arra, hogy a lárva mindkét szembe vándoroljon /210/. Az átlagos életkor LMO esetekben gyerekeknél 8 év /167/. Az idősebb

korban

való

gyakoribb

előfordulást

a

hosszabb

inkubációs

idővel

magyarázható, mert a lárvák több mint 10 évig is perzisztálhatnak és periodikusan folytatnak vándorlást. A klinikai tünetek kezdete a biztos diagnosztizáláshoz képest 4,5 hónap LMV esetén, míg ez a LMO-nál 22,5 hónapra tehető. Egy másik magyarázat az,

20

hogy a látáskárosodás észrevétele gyerekeknél gyakran nehezebb. Nyilvánvaló, hogy a Toxocara-ellenanyag szint LMV-nél nagyobb, mint LMO-nál. Abban a néhány esetben, amelyben az utóbbinál magasabbnak találták, bebizonyosodott, hogy a LMO az LMVhez társult /58/. Olson és tsai /139/ T. canis lárvákkal egyszer fertőzött egereknél már a fertőzés utáni 3-4. napon találtak a szemben lárvákat, így szerintük az embernél az LMO a betegség korai szakaszában is lehetséges. Tulajdonképpen a human toxocarosisnak két kórformára való szétválasztása

túl

egyszerű lenne, hiszen nem hagyható figyelmen kívül az, hogy azoknál a betegeknél, akiknél LMO-t megállapítottak, korábban a fertőző lárvák bizonyos fokú szisztémás vándorlása is

megtörtént /56/. Mindig lehetnek olyan lárvák, melyek a szervezet

immunreakcióit elkerülik és ezek eljuthatnak a szembe. Sőt alacsony ellenanyag szint következtetni enged LMO-ra /104/. 3. A szervi lokalizáció nélküli larva migrans enyhe tünetekkel („covert toxocarosis”), melyet újabban írnak le, azaz nem szervspecifikus a klinikai kép pl. krónikus súlycsökkenés, fejfájás, alvási zavarok, viselkedési zavarok, hasi fájdalom, köhögés, hepatomegalia esetenként, enyhe perzisztáló eosinophilia, emelkedő Toxocaraellenanyag szint /197, 157/. Francia felnőttek egy csoportjánál ez a betegség a következő klinikai képet mutatott: testtömegvesztés, kiütés, pruritus, nehézlégzés, hasi fájdalom, allergiás manifesztáció eosinophiliával és megnövekedett IgE szintekkel /59/. Előfordul mind felnőttekben, mind gyermekekben és egyre gyakoribb /57/. Gyerekeknél olyan esetekben, amikor köhögés és hidegrázás mellett fejfájás és hasi fájdalmak is előfordulnak a toxocarosis lehetőségére is kell gondolni /197/. Az emberi toxocarosis kialakulásához vezető rizikó tényezők különbözőek lehetnek országonként, akár ezeken belül földrajzi területenként, az ott lakók személyi higiéniai viszonyaitól, stb függően. A humán toxocarosis súlyossága elsősorban a felvett lárvák mennyiségétől, és a reinfectio gyakoriságától függ. A Toxocara-lárvák okozta migrálás lehet tünetmentes, de a vándorlás után esetleg nyugvó állapotba kerülő lárvák évekkel később aktiválódhatnak pl. immunszuppreszió miatt. Ezek a lárvák az újabb vándorlás után akár eljuthatnak a szembe is, azaz előfordulhat, hogy a LMO évekkel a LMV után jelentkezik.

21

·· Diagnosztizálás és prevalencia Sok ember Toxocara-lárvákkal való fertőzöttségét nem diagnosztizálják, mert a tünetek hiányoznak, illetve a nem specifikus tüneteket mutató betegek többségénél nem gondolnak erre a fertözésre és nem kérnek ez irányú kiegészítő vizsgálatokat. Emberben a szerodiagnosztikai módszerek a legalkalmasabbak az átfertőzöttség kiderítésére. Heveny esetekben megkísérelhető a májból vett biopsziás mintákban, az üres vagy lárvát tartalmazó granulomák immunhisztokémiai vizsgálatával a Toxocarafertőzöttség kiderítése /148/. A

korábbi

bőrteszt,

lárvaprecipitáció,

komplement-fixációs

és

immunfloureszcens módszereket az utóbbi években felváltotta az ELISA. A fertőző Toxocara-lárva által in vitro körülmények között termelt ES antigéneket vagy a lárva testanyagait alkalmazzák ezekben a tesztekben, melyek specificitása igen magas, azaz 92-95 % és szenzivitása 1:32 titernél 73-78 % más módszerekhez (pl. Ouchterlony, indirekt haemagglutináció) viszonyítva /59/. Indirekt ELISA-val történik a teljes IgG, IgE és az IgM szint meghatározása /157/. Az egyes közölt szerológiai eredményeket nagyon nehéz össszehasonlítani akkor, ha nem közlik azt, hogy az adott rendszerben milyen titert tekintenek pozitívnak. Továbbá különbségek lehetnek az alkalmazott technika kivitelezésében, a higítási sorokban. A vizsgált populációk összetétele is nagyon különböző, többségében kórházba került gyerekek, betegek az alanyok és nem például véradók, azaz ún. egészséges emberek. Így a lakosság valódi fertőzöttségéről nehéz képet nyerni. Hollandiában

szerológiai

vizsgálatok

szerint

a

Toxocara-fertőzöttség

városonként változik, de általában 5-10 % körüli /90/. A szeroprevalencia néhány más országban a következő volt: az USA-ban a gyerekek esetében 4,6-7,3 %, Németországban 2,5 %, és a Karib tenger szigetein 83 % (1:32 titerrel). Az USA-ban Észak Karolina területén 5-7 éves korosztályból 383 gyereket vizsgálva a szeropozitivitás (=1:32 T. canis ellenanyag titer) 23,1 % volt /216/. A trópusi éghajlaton a magasabb hőmérséklet és nedvesség kedvez a lárvák fejlődésének és a transzmissziónak. Spanyolországban klinikai tüneteket (eosinophilia, splenomegalia, visszatérő hasi fájdalom és asztma) mutató betegeket vizsgáltak Toxocara-ellenanyagokra ELISA-val és 30 felnőtt 23 %-a, 332 gyerek 33 %-a, 45 ismeretlen korú 18 %-a bizonyult szeropozitívnak /143/.

22

Franciaország egyik nyugati körzetében 1836, előzőleg eosinophiliásnak (500 sejt/mm3) bizonyult paciens vérmintáját megvizsgálva 22 % bizonyult Toxocarapozitívnak és 7 % volt erősen pozitív /62/. Dublinban a 4-19 éves korosztályt vizsgálva 31 %-nál a titer 1:50 és 3,1 %-nál 1:800 volt /198/. Szlovákiában 908, átlagosan 35 éves véradót 1991-1992 között ELISA-IgG teszttel vizsgálva, a szeroprevalencia 13,65 % volt /64/. A gyerekeknél, különösen az 1-3 éves korosztályúaknál tapasztalnak gyakrabban klinikai tüneteket /58/, viszont a Toxocara-ellenanyagok jelenlétének a megállapítása sokkal gyakoribb idősebb emberekben /90/. Ezt azzal magyarázzák, hogy a Toxocaratiter évekig kimutatható olyan környezetben élőknél, akiknél a fertőződési lehetőség hosszabb ideig megvan, azaz van (re)infekcióra mód /167/. Van olyan megfigyelés is, hogy a fiúkban gyakoribb a szeropozitivitás, mint lányokban /71/. Ennek oka esetleg a fiúk játszási és viselkedési szokásaikban keresendő. Továbbá szociális-gazdasági körülmények okozta eltérések is szerepet játszhatnak a Toxocara-titerek szintjében /58/. A T. mystax-nak a humán toxocarosisban betöltött szerepének jobb megértését szolgálhatná, ha a fertőzött emberek savójában lévő Toxocara-ellenanyagok differenciálására lenne lehetőség. A monoklonális ellenanyagok adta lehetőségek, ill. az egyre specifikusabb pl. PCR módszerek kidolgozása segíthet ebben /21, 217/. Hazánkban a LMV-ról 1977-ben jelent meg az első közlemény /92/. Ugyanebben az évben Romhányi és tsai /160/ a SOTE Gyermekgyógyászati Klinikája beteganyagából 1972-73-as években LMV-ra utaló tüneteket mutató 26 gyermeknek és ezek 8 panaszmentes testvérének savójával T. canis és Ascaris suum lárvákkal lárvaprecipitációs próbát végeztek. A. suum-lárvákkal pozitív reakciót nem kaptak. T. canis lárvákkal 20 beteg gyermek és 5 panaszmentes testvér savója adott pozitív reakciót. Az Országos Közegészségügyi Intézet (OKI) 1978-tól vizsgált rutinszerűen Toxocara-mikroprecipitációs próbával emberi vérsavókat. A vizsgálati szám az első évben 35, míg 1983-ban 930 volt. Ezen időszak alatt a vizsgált minták 14,2-33,7 %-a bizonyult pozitívnak. A 70-es években a fertőzöttség maximuma a 3-10 éves korosztályban

9,5 %, egyes helyeken, különösen a hátrányos helyzetű közösségekben

23,5 %-os volt a fertőzöttségi arány /78/.

23

A Johan Béla Országos Epidemiológiai Központ (OEK, a volt OKI) és az ÁNTSZ Fővárosi Intézetének a kiadványaiban olvashatók a humán toxocarosis kiderítésére irányuló, célzott vizsgálatok adatai, melyeknél az ellenanyagok kimutatása ELISA módszerrel történt. Az OEK 1988-1996 közötti adatai szerint évente 1974-2876 személy vizsgálata alapján átlagosan 17,8 % volt Toxocara-pozitív /4/, és az utóbbi években is hasonló ez az arány /78/. 1985-1990 között a KÖJÁL Fővárosi Intézetében toxocarosisra végzett szintén célzott vizsgálatok szerint 97, 230, 458, 595 és 636 személy 25,8 %, 12,6 %, 16,2, % 24,4 %, ill. 26,9 %-a bizonyult pozitívnak /79, 100/. 1996-ban 1165 személy ELISA-val történt vizsgálata alapján 220 személy (18,9 %) volt Toxocara-pozitív /22/. Az ismertetett adatokból a hazai valós fertőzöttségre (prevalenciára)

nem

tudunk következtetni, hiszen ezek célzott vizsgálatok eredményeit tükrözi. A Magyar Zoonózis Társaság egyik tudományos üléséről készült kiadványában olvasható 26 Toxocara- szeropozitív beteg közül hat esetben tapasztalt súlyos szemészeti, neurológiai rendellenességek hátterében a toxocarosis, mint kórok feltételezhető volt /121/. Fontos megjegyezni, hogy a megállapított pozitiv titer nem mindig bizonyítja a Toxocara-fertőzöttség és a beteg aktuális betegsége közötti okozati kapcsolatot. Az LMO esetében a szerológiai tesztek kisebb érzékenységűek, valószínűleg az alcsonyabb lárvaszám és/vagy a fertőződés és az elvégzett vizsgálat között eltelt hosszabb idő miatt. A LMO-ban szenvedő betegek kis százalékánál a szérumban az ellenanyagok nem mutathatók ki, és ritka esetekben, ha a lárvák a szem szövetein keresztül áthatoltak szemészeti vizsgáló módszerekkel láthatók. A negatív szerológiai eredmény és normál vér eosinophilia, a vér és a szemben lévő folyadék között lévő fíziológiai (immunológiai vér-szem) barriernek köszönhető. A LMO diagnosztizálását segítheti az üvegtestben keletkező ellenanyagok kimutatása ELISA ES- vagy a mikro-Ouchterlony-teszttel, melyhez a szemben lévő folyadék kis mennysége (10-20 ml) kell csak /131/. ·· Gyógykezelés A betegség első leírása /17/ utáni években LMV terápiájával kapcsolatosan sok volt a bizonytalanság. A nézet az volt, hogy

enyhe esetekben nincs szükség kezelésre,

elegendő megelőzni a pica-t. Az enyhe tüneteket mutató beteg kezelésére általánosan a dietilkarbamazint orálisan 120 mg/ttkg, naponta háromszor, egy hónapon át alkalmazták. Ez a kezelés nem volt tartós hatással az eosinophiliára, de az egyéb

24

tüneteket (láz, rossz közérzet, anaemia, köhögés, hepatomegalia és bőrelváltozások) látványosan csökkentette /180/. Azt, hogy valójában ez a hatóanyag 50 mg/ttkg/nap 14 napig adva a szövetekben vándorló Toxocara-lárvákra is van bizonyos hatással csak későbbi egér kísérletekben vált bizonyossá (csak 35 %-kal csökkentette a kezelteknél a lárvaszámot a kontrollokéhoz képest) /154/. Dent és tsai /37/ egy esetismertetés kapcsán -melynél máj biopsziával bizonyított volt a T. canis fertőzöttség- leírják, hogy a LMV kezelésére adott 100 mg/ttkg dietilkarbamazin naponta háromszor 10 napig adva sem hozott javulást a 19 hónapos beteg állapotán és az eosinophilia sem csökkent. Humán esetekben az alkalmazott nagyobb adag mellett esetleg jelentkező mellékhatások miatt nem mindig lehetett a megfelelő kezelést elvégezni.

A dietilkarbamazin asthma bronchiale-ban szenvedő

betegnél jelentkező fájdalomcsökkentő hatására is van utalás /189/. A hetvenes évektől a dietilkarbamazin 6-9 mg/ttkg 24 óránként 2-3 hétig történő adása ajánlott, különösen LMO esetekben. „Covert toxocarosis” esetében a dietilkarbamazin adagját hat nap alatt növelték 2,8 mg/ttkg-ra 24 óránként, majd ezt napi háromszori adagban három héten keresztül folytatták. A 2,5 éves gyerek jól tolerálta a gyógyszert /157/. Az

ember

lárvális

toxocarosisának

másik

féregellenes

szerrel

(anthelmintikummal) történő kezelésére a következő, sikeresnek mondott próbálkozás tiabendazollal történt 1966-ban /132/. Ez a hatóanyag, melyet 1962-ben vezettek be a humán medicinában, előzőleg a larva migrans cutanea kórkép, a trichinellosis és számos emberben élősködő bélféreg ellen is bevált, valamint gomba ellenes hatása is bebizonyosodott. Az említett első esetben, melynél májbiopsziával diagnosztizálták a Toxocara-lárvák jelenlétét, a tiabendazol 25 mg/ttkg, 12 óránként, 7 napig per os kúrát többször kellett ismételni, mivel a tünetek (bőrtünetek, láz, szem körüli oedéma) közül, az első kúra abbahagyása után néhány napon belül a láz ismét jelentkezett. Továbbá az eosinophil sejtek perzisztálása a többszöri kezelések befejezése után hónapokig tapasztalható

volt.

Későbbi

vizsgálatokban

bebizonyosodott

a

tiabendazol

gyulladáscsökkentő hatása, valamint az, hogy nincs immunszuppresszív hatása /7/. Az emberi

parazitás

fertőzésekben

a

klinikai

tünetek csökkentésére általánosan

alkalmaznak kortikoszteroidokat, melyek erőteljes immunszuppresszív hatásával szemben, a tiabendazol említett tulajdonságai miatt előnyösebb lehet a klinikai kép javításában.

25

Zyngier /223/ négy napon át 100 T. canis petével fertőzött egereket, utána kortikoszteroiddal (betamethazonnal), és antihisztaminnal (chlorpropheniraminnal) kezelt egereket 5 napig, majd a hatodik napon leölt egerek szerveinek kórszövettani vizsgálata

során

azt

tapasztalta,

hogy

mindegyik

állatnál

mérsékelten

megnagyobbodtak a lép germinatív központjai, viszont az igen markánsan jelentkező májelváltozások (sejtes infiltráció, mikrotályog, granuloma)

eltérőek voltak a

különböző csoportokban. Az antihisztamin nem változtatta jelentősen a kórszövettani képet, viszont a kortikoszteroid csökkentette a májsejt elhalást, és a sejtes infiltrációt anélkül, hogy a fibrosus-granulomás elváltozások jellegét megváltoztatta volna, valamint kevesebb volt a mikrotályogok száma. Feltételezték, hogy a májban antigénellenanyag reakció megy végbe („májcsapda”) vagy a lárvák ES termékei indítják meg a kemotaktikus és citolitikus részek aktiválását. Megfigyelésük szerint ismételt fertőzések során a korai időszakban a májra és a tüdőre korlátozódnak az elváltozások és a tüdő elváltozások kifejezettebbek a kezeletleneknél. A tüdőfolyamatokra az adott gyógyszerek nem voltak hatással. Sem a kezelt, sem a kezeletlen állatok agyában nem találtak lárvát és elváltozást, ezzel szemben, egyszeri több ezres lárvafertőzés esetén /69/ már a fertőzés utáni 2-3. napon megjelennek a lárvák az agyban.

A máj

elváltozások más szerzők szerint is sokkal kifejezettebbek az ún. szenzitizált állatoknál, valamint 20 %-kal kevesebb lárva található a ráfertőzött állatokban /97/. A súlyos Toxocara-fertőzött beteg kezelése, különösen, ha a központi idegrendszer is érintett, szisztémásan ható és larvicid féregellenes szerrel történhet /56, 114/. A különféle anthelmintikumok hatékonyságával kapcsolatos további tapasztalatok nagy része is kísérleti állatokon, különösen egereken, a fertőzés után rövid idő múlva (az ún. akut fázisban), nagy adaggal, néhány napig történt kezeléseken alapul /112, 1, 41, 214, 2/. Markell és tsai /118/ csaknem tíz évvel ezelőtti Orvosi Parazitológia c. szakönyvükben azt írják, hogy a betegség önkorlátozó, az orvos figyelmét gyakran a tünetek súlyosbodása kelti fel. Csak a súlyos tüneteket mutató betegeknek javasolják a kortikoszteroidok adását, kivéve a LMO eseteket, véleményük szerint ez utóbbiban a korai időszakban való adás hátrányos lehet. Mind a tiabendazol (25 mg/ttkg naponta kétszer a tünetek csökkenéséig, ill. a mellékhatások jelentkezésig), mind a dietilkarbamazin (2 mg/ttkg háromszor naponta, 30 napig) adását ajánlják.

26

A klinikus nincs könnyű helyzetben, hiszen mérlegelnie kell a súlyos betegség esetén alkalmazandó kezelés okozta veszélyt, mert a kezelés az esetleg elpusztuló lárvák okozta túlérzékenységi reakció miatt esetleg súlyosabbá válhat. Az alkalmazott anthelmintikum okozta toxikus reakció kockázata különösen a LMO esetekben nagy /28, 112/. Ilyenkor az anthelmintikum adagját több napos periódus alatt kell fokozatosan emelni szteroidok együttes adásával /56/. Jó eredményt és kismértékű mellékhatást írtak le 20-25 mg/ttkg mebendazol 21 napig történő adásakor /112/. Fontosnak tartják az ELISA-val történő korai diagnózist. Továbbá a LMO kezelésében a lézertechnika alkalmazását is említik /124/. CÉLKITŰZÉSEK Munkánk során a következő célokat kívántam megvalósítani: 1. Adatok gyűjtése bélsárvizsgálattal és boncolással a hazai kutyák és macskák bélféregfertőzöttségéről, különös tekintettel a Toxocara-fertőzöttségre. 2. Vizsgálni kívántuk a lárvális toxocarosis patogenezisét és patomechanizmusát paratenikus (egér) gazda modellen. Egyik célunk az volt, hogy tanulmányozzuk a már hosszabb ideje fennálló primer T. canis fertőzöttség következményeit, valamint az ismételt fertőzés hatását a lárvaszám alakulására, különös tekintettel a májban, lépben és az agyban tapasztalható kórszövettani elváltozásokra. Továbbá vizsgálni kívántuk az eddig kevésbé tanulmányozott T. mystax lárvák vándorlását összehasonlítva a kutya Toxocara-faj lárváinak viselkedésével. 3. Tanulmányozni kívántuk a lárvális toxocarosis elleni kemoterápia lehetőségeit paratenikus gazda (egér) modellen. Számos hatékony és széles hatásspektrumú féregellenes szer (anthelmintikum) áll rendelkezésre hazánkban is a kutyák és a macskák különféle férgei, köztük a Toxocara spp. kifejlett alakja ellen. A kereskedelmileg ajánlott adagban azonban egyik sem alkalmas a szövetekben lévő Toxocara spp. lárvák közel teljes elpusztítására. Az egyik tényező, amely szerepet játszhat a féregellenes vegyületek lárva ellenes hatásának a változatosságában az, hogy a Toxocara-lárvák érzékenysége az említett hatóanyagok iránt változik a paratenikus gazdában, így az emberben való élősködésük során is. Azonban nem történtek olyan specifikus vizsgálatok, amelyekben tisztázták volna, vajon, a fertőzés utáni különböző időszakban a lárvák viselkedésében

27

tapasztalható változások a férgek fíziológiájának jellemző változatosságához, beleértve a lárvák hatóanyagok iránti érzékenységéhez társulnak-e vagy sem. A fenti okok miatt tűztük ki célul a T. canis és a T. mystax lárváknak a fertőzés utáni különböző időszakokban az anthelmintikumok iránti

relatív érzékenységének a vizsgálatát

paratenikus gazda - egér - modellen. Ugyanakkor a kezelések hatékonyságát befolyásoló egyéb - pl. beadás módja, hatóanyagok kiválasztása, a kezelés időtartama és eltérő adagok- tényezők tanulmányozását is megcéloztuk. 4. Vizsgálni kívántuk a toxocarosis elleni védekezés lehetőségeit, különös tekintettel az ember fertőződésének a megelőzésére. Ez utóbbi célkitűzés megvalósítására tanulmányozni kívántuk az állattartók, az állatorvosok ismereteit a kutyák és macskák férgeivel, ill. azok közegészségügyi veszélyeivel és az ellenük való védekezéssel kapcsolatosan. Végezetül a hazai prevenció lehetőségeit is vizsgálni kívántuk, annak érdekében, hogy az állatorvosok és az orvosok együttműködésének a szorosabbá füzésével

az

állatokkal

kontaktusba

kerülő

emberre

helminthozoonosis veszély hazánkban csökkenthető legyen.

28

esetenként

leselkedő

ANYAGOK ÉS MÓDSZEREK 1. Adatok gyűjtése bélsárvizsgálattal és boncolással a hazai kutyák és macskák bélféreg-fertőzöttségéről, különös tekintettel a Toxocara-fertőzöttségre. A témával kapcsolatos megjelent saját közlemények: 10. Veterinary Quaterly, 2001; 23: 4-6. 1. Magyar Állatorvosok Lapja, 1988; 43: 17-25. 2. Magyar Állatorvosok Lapja, 1988; 43: 231-235. 3. Parasitologia hungarica, 1988; 21:53-69. 1.1. Előzetes adatgyűjtés céljából 1982-86. évben felszíndúsítási módszerrel megvizsgáltunk 1674 kutya- és 150 macska-bélsármintát, valamint budapesti parkok talajáról gyűjtött 200 kutya-bélsármintát. A felszíndúsítás során a peték koncentrálására háromféle dúsító-folyadékot alkalmaztunk: A Breza-féle kombinált dúsítót (3 rész tömény MgSO4+3 rész tömény Na2S2O3+1 rész víz; sűrűsége=Q: 1,3g/ml), az ún. „Flotol” dúsító-folyadékot (2 % K2Cr2O7-t tartalmazó tömény MgSO4; Q: 1,325 g/ml) és a tömény K2CO3-oldatot (Q: 1,45 g/ml). A vizsgálatok során a mintákat párhuzamosan kétféle dúsító-folyadékkal is megvizsgáltuk a következő párosításban: Breza-Flotol vagy Breza-karbonát. A Brezaféle dúsító mellett a másik kettőt azért alkalmaztuk, mert az irodalomban leírtak szerint /20, 133/ a nagyobb sűrűségű galandféregpeték kimutatására megbízhatóbban alkalmazhatók. A módszer alkalmazása során a bélsarat műanyag tálkában lévő fémszitára helyezve kb. 10-15 ml-nyi dúsító-folyadékkal kevertük össze, 10-15 percig állni hagytuk, majd ismételt keverés után a folyadékot centrifugacsőbe töltöttük. A centrifugálás 1500/perc fordulatszámmal 3 percig történt. A centrifugálás után csiszolt végű üvegbottal néhányszor érintve a folyadék felszínének teljes felületi rétegét leemeltük és a tárgylemezre helyezett cseppeket fedőlemezzel lefedve fénymikroszkóp alatt vizsgáltuk. A tájékozódó vizsgálatot 80-szoros nagyítással végeztük. A parazita peték azonosítása /133, 176, 199/ 200-szoros, ill. 400-szoros nagyítással történt. A felszíndúsítással megvizsgált 1674 bélsárminta közül 1243 minta „szolgálati” (többségében német juhász) ebtől, 246 az Állatorvos-tudományi Egyetem (jelenleg Szent István Egyetem, Állatorvos-tudományi Kar, továbbiakban rövidítve ÁOTK)

29

klinikáin kezelt, 185 minta pedig kóbor (állategészségügyi telepekre került, ill. állatmenhelyi) ebtől származott. A macska-bélsármintákat 122, klinikákon kezelt, ill. 28 kóbor (állatmenhelyi) állattól nyertük. A bélsárvizsgálatokhoz még 11 budapesti parkból gyűjtöttünk 200 mintát úgy, hogy egy-egy parkban található összes, nem régen ürített bélsárból vettünk egy-egy tégelynyit a reggeli kutyasétáltatás utáni időben. A bélsárminták feldolgozása rendszerint a mintavételtől számított 24 órán belül megtörtént, de a szolgálati ebeknél a mintavétel és a beszállítás között esetenként hosszabb idő telt el. 1.2. A ebek és a macskák bélféreg-fertőzöttségének felmérését célzó előzetes bélsárvizsgálataink kiegészítésére 49 kutyát felboncoltunk, azok bélcsatornáját féregélősködőkre megvizsgáltuk. A boncolás során a béltartalom vizsgálatára a Fővárosi Állategészségügyi és Élelmiszer Ellenőrző Állomás Állategészségügyi Telepén exterminált 23 (I. csop.), valamint akkor még létező Phylaxia Oltóanyagtermelő Vállalatnál vakcina termelésére használt, szintén kiirtott 26 (II. csop.) kutya bélcsatornáját vettük ki a pylorustól a remese első 5 cm-es darabjáig. A kiemelt vékony- és vastagbelet külön választottuk, felvágtuk, majd lassan folyó vízsugár alatt mindkettő tartalmát külön edénybe mostuk a nyálkahártya dörzsölése mellett, a bélnyálkahártyát ezután még nagyító alatt végignéztük. A vékonybéltartalom ülepítése (dekantálása) során a kimosott tartalmat 1,2 mm lyukátmérőjű szűrőn öntöttük át az esetleg zsírhoz tapadó kisebb férgek visszanyerésére.

A

szűrőn

maradó

anyagot

visszamostuk

az

üledékhez.

A

vastagbéltartalmat közvetlenül lehetett dekantálni, hiszen ott a zsír nem akadályozta az ülepítést. A fenti műveletet szükség szerint többször (3-6-szor) megismételtük. A visszamaradó üledékből az összes férget sztereomikroszkóp alatt kiválogattuk, majd forró Barbagalló-oldattal (30 cm3 40 %-os formaldehid, 7,5 g konyhasó ad 1000 cm3 víz) leöntöttük. Miután kihűlt, a folyadékot kiegészítettük annyi 40 %-os formaldehiddel, hogy 4,5 %-os koncentrációjú legyen. A férgeket a féregszám- és fajmeghatározásig ebben az oldatban tároltuk. A férgek meghatározását Murai /127, 128/, Georgi /54/, Levine /102/ és Euzeby /47/ munkái alapján végeztük.

30

A boncolt állatok közül az Állategészségügyi Telepen kiírtott kutyák Budapestről származó, részben befogott, kóbor, kisebb részben pedig a tulajdonos kérésére beszállított és túlaltatott állatok voltak. A Phylaxiában felhasználtak is többségükben ilyen eredetűek voltak, de itt néhány hónapig együtt tartották az ebeket, ezért lehetőség volt az egymás közötti fertőződésre. Továbbá összehasonlítottuk az ebek bélsárvizsgálattal és egyidejűleg boncolással is kimutatott

féregfertőzöttségének

adatait.

A

féreglelet

és

a

bélsárvizsgálatok

eredményének összehasonlítása céljából a boncolt kutyák végbeléből is vettünk bélsármintákat, amelyeket az 1.1. alatt ismertetett felszíndúsítási módszerrel, Breza-féle dúsító alkalmazásával vizsgáltunk. 1.3. 1994-ben a debreceni állatkórházban kezelt kutyákból (221) és macskákból (38), másrészt az egyik Debrecen környéki kutyamenhely állataiból (63) gyűjtöttünk bélsármintákat. A kórházi betegeknél lehetőség volt a kutyák fajtájának, korának, ivarának feljegyzésére. A bélsármintákat a feldolgozásig -18 °C-on tároltuk, majd az 1.1 vizsgálat tapasztalatait felhasználva Breza-féle dúsító-folyadék alkalmazásával az ott leírt módon felszíndúsítás után megvizsgáltuk. Minden mintából párhuzamosan két csőben történt a felszíndúsítás, amelyek közül a második cső tartalma mindig hígabb volt, így kisebb volt a „dugóképződés” lehetősége. A zsíros bélsármintákhoz homogenizáláskor

kevés

homokot

tettünk,

így

csökkentve

a

dugóképződés

kialakulásának veszélyét. 1.4. 1997. február-április között újból gyűjtöttünk 200 kutya-bélsármintát ugyanazon budapesti parkok talajáról, amelyek a tíz évvel ezelőtti vizsgálatunkban szerepeltek. A bélsárvizsgálati módszer megegyezett a korábbival. 1.5. További bélsármintákat gyűjtöttünk 1998-ban Heves (Mátraderecske, 206 /kutya/ minta), majd 1999-2000-ben Pest (Monor, 305/kutya/ minta), Somogy (Barcs, 126 /kutya/ és 27 /macska/ minta) és Zala (Zalalövő és Csöde falvak, összesen 100 /kutya/ minta) megyékben. Az egyedileg gyűjtött bélsárminták feldolgozása az előző, 1.3. vizsgálatban leírtak szerint történt, azzal a különbséggel, hogy a monori minták dúsítására tömény zinkszultát-oldatot (Q=1,47) alkalmaztunk. Itt az első harminc minta vizsgálatánál szinkronban Breza-féle dúsítóval is elvégeztük a vizsgálatokat, a két dúsítóval kapott eredmények között számottevő különbség nem volt, így továbbiakban az említett mintáknál ezt az dúsítót használtuk.

31

a

2. A lárvális toxocarosis patogenezisének és patomechanizmusának vizsgálata paratenikus gazda (egér) modellen. 2.1. Toxocara canis 2.1.1. A fertőző anyag előállítása A kísérlethez használt egerek fertőzéséhez szükséges T. canis petéket ivarérett nőstény férgek boncolásával nyertük ki Sztereomikroszkóp alatt kb. a féregtest elülső harmadának határáról kiindulva a farki vég felé terjedően hoszirányban felhasítottuk a kutikulát. Az uterust kifejtettük, fíziológiás sóoldatban tartalmát kipréseltük. Az így nyert

petéket

1%-os

formaldehid

oldatot

tartalmazó

Petri-csészében

szobahőmérsékleten tartva tároltuk és folyamatos mikroszkópos ellenőrzés mellett inkubáltuk. Az inkubációs idő letelte után a fertőzés napján a petetartalmú szuszpenziót többször desztillált vízzel átöblítettük. Így a formaldehid nagy részét eltávolítottuk. Majd állandó mágneses keverővel történő homogenizálás mellett a szuszpenzió egy-egy cseppjében megszámoltuk a fertőzőképes petéket és a kívánt peteszám eléréséhez a megfelelő higítást elkészítettük. A számolásnál csak a sértetlen, mozgó, harmadik stádiumú lárvát tartalmazó petéket vettük figyelembe. 2.1.2. A kísérleti állatok fertőzése A kísérlethez 19, CD-1 (Charles Rivers Co) jelű konvencionális, nőstény fehér egeret használtunk fel, melyek a fertőzés időpontjában átlagosan 29 gramm tömegűek voltak. Az egerek fertőzése egyedileg perorálisan tuberkulin fecskendőre szerelt műanyag gyomorszonda segítségével a 0. napon történt. A fertőzéshez használt peték 34 hónaposak voltak. Az egereket csapvízzel önitatós módszerrel itattuk és CRLT/N rágcsáló táppal (Farmer Prompt Kft) ad libitum etettük. 2.1.3. A kísérlet elrendezése Az egerek fertőzése a 0. napon (S és D jelűek) 600 pete/0,2 ml desztillált víz/állat dózisban történt és a 9. napon 7 egérnél (D jelűek) megismételtük a fertőzést (2. táblázat). A kísérlet ideje alatt az állatok viselkedésében, kondiciójában tapasztalható változásokat is figyelemmel kísértük. Az egereket a fertőzések utáni 7., 17.(8.), 44.(35.) és 394.(385.) napon éterrel túlaltattuk, testtömegüket megmértük, majd felboncoltuk és a szervek közül a májat és az agyat a lárvák számának meghatározása céljából emésztéses eljárással (lásd később a

32

3.1.2.5. alatt a 37. oldalon) vizsgáltuk. Az emésztés előtt az előbb említett szerveket, valamint a tüdőt és a lépet is makroszkóposan átvizsgáltuk, az észrevehető elváltozásokat feljegyeztük, majd a lép és az agy tömegét is lemértük. A májat és az agyat szike pengével elfeleztük, egyik felét szövettani vizsgálatra tettük el, a másik felét az emésztéses eljárás során használtuk fel. A 44. és a 394. napon egy-egy nem fertőzött, kontroll (K:12,19) egeret az emésztéses eljárás kivételével az előbb leírtak szerint szintén feldolgoztunk. 2.1.4. Szövettani vizsgálat A teljes szerveket és szervrészleteket 10 %-os formaldehid oldatban fixáltuk és paraffinba ágyaztuk. Az ezekből készített metszeteket haematoxilin-eosinnal festettük. 2.1.5. Relatív léptömeg meghatározás /5/: léptömeg /mg/ relatív léptömeg: ---------------testtömeg /g/ 2.2.Toxocara mystax 2.2.1. A fertőző anyag előállítása A kísérletben használt CFLP nőstény (LATI) egerek fertőzéséhez szükséges T. mystax petéket egy macskamenhely állatainak frissen ürített bélsarából gyűjtött ivarérett nőstény férgek boncolásával nyertük ki. A fertőző anyag előállítása a 2.1.1. alatt írott módon történt. 2.2.2. A kísérleti állatok fertőzése A kísérlethez 19 egeret használtunk fel, melyek a fertőzés időpontjában 18-21 gramm tömegűek voltak. Az egereket egyedenként 1000, harmadik stádiumú lárvát tartalmazó petével fertőztük. A fertőzést követő első és második napon bélsárvizsgálatot végeztünk a bélsárral esetleg távozó peték kimutatására. A fertőzés módja, a fertőzéshez használt peték kora és az egerek ellátása a 2.1.2. alatt írottakkal megegyezik. 2.2.3. A kísérlet elrendezése A fertőzött egerekből a fertőzést követő 2., 5., 8., 11., 14., 21., 36., 42. napon kettesével, ill. a 128. napon hármat öltünk le (3. táblázat). Az egereket éterrel túlaltattuk, majd felboncoltuk és a szervek közül a májat, a tüdőt, az agyat és a végtagok izmait emésztéses eljárással (lásd a 37. oldalon a 3.1.2.5. alatt) vizsgáltuk. A 11. napon leölt egerek szerveiből csak szövettani vizsgálat készült. A jobb elülső és hátulsó végtag

33

izmaiból 2 grammot emésztéses eljárással vizsgáltunk, a bal elülső és hátulsó végtagokból vettünk mintát a szövettani vizsgálat céljára. 2.2.4. Szövettani vizsgálat Megegyezik a 2.1.4. alatt írottakkal. 3. A lárvális toxocarosis elleni kemoterápia lehetőségeinek tanulmányozása paratenikus gazda (egér) modellen különös tekintettel a fertőzött ember kezelésére (Az ebben a fejezetben ismertetendő kísérletek egy részét előbb végeztük el, mint az előző, 2. alatt közölteket, ezért a már korábban jelzett emésztéses módszer kidolgozásának ismertetése itt történik.) 3.1. Toxocara canis I. kísérlet (Előkísérlet)

3.1.1.

Ebben a kísérletben, mely két részből állt, a későbbi, nagyszámú állaton elvégzendő összehasonlító vizsgálatokhoz szükséges megfelelő lárvavisszanyerési technika megtalálása és a Magyarországon széles körben használt két féregellenes hatóanyag T. canis lárvák elleni hatékonyságának előzetes vizsgálata volt a cél. 3.1.1.1. A fertőző anyag előállítása Az

egerek

fertőzéséhez

szükséges

T.

canis

petéket

egy állatorvosi

magánrendelőben bélsárvizsgálattal pozitívnak bizonyult kutyák mebendazollal (Vermox tabletta) történt kezelése után kiürült nőstény férgekből nyertük ki. A fertőző anyag előállítása a 2.1.1. alatt írott módon történt. 3.1.1.2. A kísérleti állatok fertőzése A két részből álló kísérletben összesen 27 nőstény, átlagosan 25 (I./a), ill. 30 gos (I./b.), fehér CFLP nőstény egereket (LATI, Gödöllő) használtunk. A fertőző 600 (I./a.), ill. 2000 (I./b.) pete/állat dózist 0,2 ml desztillált vízben elkeverve adtuk be az egereknek. A fertőzés módja, a fertőzéshez használt peték kora és az egerek ellátása a 2.1.2. alatt írottakkal megegyezik. Az egereket a kereskedelmi forgalomban kapható granulált takarmánnyal (LATI-Altromin) etettük és csapvízzel itattuk ad libitum. 3.1.1.3. Az alkalmazott athelmintikumok és a kezelési mód A kezelés két benzimidazollal, az albendazollal (ABZ=Albendazol por 98,5 %Chinoin) és a mebendazollal (MBZ=Mebenvet granulatum 10 %-Richter) történt.

34

Az albendazolt Tween 80 és desztillált víz 1:13 arányú elegyével kevertük össze porcelán dörzsmozsárban úgy, hogy a tiszta hatóanyagtartalom az egy-egy állatnak a gyomorszonda segítségével beadott 0,2 ml-ben 9 mg (360 mg/ttkg) legyen. A

mebendazolt

az

előbbi

(Tween+deszt.víz)

összetételű

folyadékkal

összekeverve a hatóanyag mennyiségét a kísérlet első részében (I./a.) az egerenként beadandó 0,2 ml-ben 7,5 mg-ra, ill. a következőben (I./b.) 3,75 mg-ra állítottuk be. A kezeléseket a fertőzés utáni első napon (I./a.), valamint a 6. napon (I./b.) kezdtük és 5 napon át 24 óránként végeztük. (Az itt és a további kísérletekben alkalmazott anthelmintikumokról ismertetés a 6. sz saját közleményben /Magyar Állatorvosok Lapja, 1997. 119: 345-357./ olvasható.) 3.1.1.4. Klinikum A kísérlet ideje alatt sem a 600, sem a 2000 lárvával fertőzötteknél a lárvális toxocarosisra utaló tünetek nem jelentkeztek. A kísérlet első részében a mebendazollal kezelt egerek toxicosisra utaló tünetek (hasmenés, exsiccosis, nyálzás, tremor, ataxia) mellett a kezelés 5. napján és az azt követő napon elhullottak. 3.1.1.5. A kezelés hatékonyságának elbírálása Az egereket a fertőzés utáni 8-14. napon éterrel túlaltattuk és boncoltuk. A kísérlet I./a. részében a boncolás során a májat, a tüdőt és az agyvelőt eltávolítottuk és ollóval apró darabokra vágtuk, majd a szerveket külön-külön gézlapra helyeztük. Figyelembe véve elsősorban Ho /68/ megfigyeléseit arról, hogy a fertőzés utáni néhány napban a lárvaizolálás és emésztéses eljárás során nincs nagy különbség a szervekből való lárvavisszanyerés (take) mértékében, így lárvaizolálással próbáltuk a kezelések hatékonyságát elbírálni. A 21 cm magas csúcsos ülepítőpoharakat szobahőmérsékletű fiziológiás konyhasóoldattal töltöttünk fel, amelybe a szervdarabkákat tartalmazó gézlapokat beletettük úgy, hogy a folyadék azokat ellepje. Az izolálást 24 órán keresztül végeztük. A vizsgálandó mintát a pohár aljából vettük 1 ml-es pipettával, a pipettát a vékonyabb végét befogva süllyesztettük a folyadék aljára, majd azt elengedve a pipettát kb. egyharmadáig töltöttük meg. Ezután a vizsgálandó anyagot tárgylemezre cseppentettük, a maradékot kifújtuk. A fellelhető lárvák számát fénymikroszkóppal 60szoros nagyítással határoztuk meg. A mintavételt addig ismételtük, amíg a kivett mintában (általában a harmadik mintavétel után) már egyetlen lárvát sem találtunk.

35

A kísérlet I./b. részében a teljes agyvelőt és a hasfal és a végtagok izomzatából állatonként 2,5 g-ot eltávolítottunk, majd azokat ollóval összeaprítottuk. A szervek darabjait gézlapokra tettük, amelyeket főzőpohárban lévő 37 °C -os emésztőfolyadékba (10 g pepszin+2,5 g papain, ad 1000 ml fíziológiás sóoldat, pH 2-re a beállítás cc. HCL és lakmusz-indikátor segítségével történt) süllyesztettünk. Az agy és az izom emésztése 15, ill. 40 ml emésztőoldatban történt. Az alkalmazott emésztő folyadék összetétele megegyezik Ho /68/ munkájában feltüntetettel. Az inkubáció letelte után a gézlapokat a szövetmaradékokkal kivettük, és a főzőpoharak tartalmát csúcsos ülepítőpohárba töltöttük át. A szövetmaradékokat szervenként két tárgylemez között összepréselve mikroszkóp alatt a visszamaradt lárvák jelenlétére szintén megvizsgáltuk. A következő napon a lárvák számának meghatározása az I./a. részben is alkalmazott mintavételi és számolási eljárással történt. 3.1.2.

II. kísérlet

Ebben a vizsgálatban a szuszpenzióban

adott különféle anthelmintikumoknak a

szövetekben hosszabb ideje megállapodott T. canis lárvák elleni hatékonyságának vizsgálata volt a célunk. 3.1.2.1. A fertőző anyag előállítása A fertőzéshez szükséges petéket a SZIE Állatorvos-tudományi Kara Kórbonctani és Igazságügyi Tanszékén boncolt ebekből gyűjtött férgekből nyertük ki. Továbbiakban a fertőző anyag előállítása a 2.1.1. alatt (a 32. oldalon) írott módon történt. 3.1.2.2. A kísérleti állatok fertőzése A 36 kísérleti állat (fehér CFLP nőstény egerek, LATI, Gödöllő) a fertőzés időpontjában átlagosan 20 gramm tömegű, a kezelések megkezdésekor átlagosan 42 grammos volt. Az egereket 1200 fertőzőképes petével fertőztük. A fertőzés módja, a fertőzéshez használt peték kora a 2.1.2. alatt (a 32. oldalon) írottakkal megegyezik. Az egerek ellátása a 3.1.1.2. alatt (a 34. oldalon) ismertetett módon történt 3.1.2.3. Az alkalmazott athelmintikumok és a kezelési mód A vizsgálat során a fenbendazol (FBZ; Hoechst AG), a flubendazol (FUBZ; Flubenol 5 %-os por, Janssen), valamint az ivermektin (ORA; Oramec drench, MSD AGVET) mellett még egy benzimidazolt, az oxfendazolt (OXFZ, Systamex drench,

36

Coopers), valamint a humán medicinában, féregfertőzésekben, köztük LMV esetén is gyakran adott tiabendazol (TIA, Mintezol, MSD AGVET) hatékonyságát hasonlítottuk össze a fertőzés utáni 104-111. nap között. A kezeléshez a por alakú hatóanyagokat porcelán dörzsmozsárban desztillált víz és Tween 80 (0,1-0,2 ml) segítségével készítettük el a kívánt koncentrációra, az ivermektin és a tiabendazol esetében ez desztillált vízzel történt. Az elkészített szuszpenziókból egerenként 0,2 ml-t adtunk be gyomorszonda segítségével. A kezelések előtt és után 2 órával sem folyadékot, sem szilárd táplálékot nem kaptak az egerek. 3.1.2.4. Klinikum A kísérlet ideje alatt a lárvális toxocarosis okozta tünetek nem jelentkeztek, kivéve az oxfendazollal kezelt csoport egyik egerét, melynél a kiírtáskor ataxia és kachexia volt megfigyelhető. 3.1.2.5. A kezelés hatékonyságának elbírálása Az egereket a fertőzés utáni 104-118.napon éterrel túlaltattuk és boncoltuk, majd az I./b. kísérletben (lásd 3.1.1.5. alatt, a 35. oldalon) leírt emésztéses lárvavisszanyerési technikának kismértékben változtatott módozatát alkalmaztuk. Az agy és a bal oldali mellső és hátulsó végtag izomzatának állatonként összesen 2 g-ját ollóval felaprítottuk, majd a szövetdarabokat műselyemszitába téve a kísérlet céljára készíttetett 11 cm magas csúcsos ülepítőpoharakban levő 37 °C -os emésztőfolyadékba (összetétele megegyezik a 38. oldalon leírtakkal) süllyesztettük. Az emésztés szintén 3 órán keresztül történt, de ez alatt rendszeresen kevertük a szövetdarabokat tartalmazó folyadékot. Az agy és az izom emésztésére itt is 15, ill. 40 ml emésztőoldatot alkalmaztunk. Az emésztési idő letelte

után

az

emésztett

szövettörmeléket

tartalmazó

műselyemszitát

az

ülepítőpoharakból kiemeltük, majd a vizsgálandó mintát a pohár aljából az I./a. kísérletben (3.1.1.5.) leírt módon vettük ki és vizsgáltuk. A megmaradt folyadékot tartalmazó poharakat +4°C-ra hűtőbe tettük, majd másnap is megismételtük a mintavételt.

37

3.1.3.

III. Kísérlet

Ebben a négy (III./a.,b.,c.,d.) részből álló kísérletben a fertőzés utáni különböző időpontokban alkalmazott különféle anthelmintikumok eltérő módon történő adása hatékonyságának vizsgálata volt a célunk. A témával kapcsolatos megjelent saját közlemény: 10. Veterinary Parasitology, 1998; 74: 243-259. 3.1.3.1. A fertőző anyag előállítása Az

egerek

fertőzéséhez

szükséges

T.

canis

petéket

egy

állatorvosi

magánrendelőben bélsárvizsgálattal pozitívnak bizonyult kutyák Banminth (pirantel) pasztával (Pfizer) történt kezelése után kiürült nőstény férgekből nyertük ki. Továbbiakban a fertőző anyag előállítása a 2.1.1. alatt (a 32. oldalon) írott módon történt. 3.1.3.2. A kísérleti állatok fertőzése A vizsgálatban több mint 500 nőstény, megközelítőleg 30 g-os, fehér CFLP nőstény egeret (LATI, Gödöllő) használtunk fel. Az egerek fertőzése állatonként 8001000 fertőzőképes petével történt. A fertőzés módja, a fertőzéshez használt peték kora a 2.1.2. alatt írottakkal megegyezik. A kontroll egereknek, ill. azoknak az etetése, melyeknek a hatóanyagot nem tápban adtuk megegyezett a 3.1.1.2. alatt (a 34. oldalon) írottakkal, az állatok itatása szintén hasonló módon történt. 3.1.3.3. Az alkalmazott athelmintikumok és a kezelési mód III./a. A fertőzés utáni 2. és 14. napon indított, különböző módon alkalmazott fenbendazol kezelésnek

a

fertőzött

egerek

agy

és

izomszöveti

lárvaszámára

kifejtett

hatékonyságának vizsgálata: A fenbendazolt (FBZ; Hoechst AG) kétféle adagban eleségbe (2,5 és 30 mg/egér/nap) keverve 5, 8 és 20 napig, valamint orálisan szuszpenzióban (4 és 48 mg/egér/nap) 8 napig adtuk a fertőzés utáni 2., ill. 14. naptól. Az aktív hatóanyag bekeverése a normál tápba (LATI) és ebből a gyógyszeres táp elkészítése a Malom Ipari Kutató KFT (Budapest), és a LATI takarmánykeverőjében

38

történt. Az állatoknak adott és az el nem fogyasztott tápnak a mennyiségét naponta feljegyeztük és ennek alapján állapítottuk meg a csoportonkénti átlagos takarmány felvételt. A kezeléshez a por alakú hatóanyagokat porcelán dörzsmozsárban desztillált víz és Tween 80 (0,1-0,2 ml) segítségével készítettük el a kívánt koncentrációra, majd az így elkészített szuszpenziókat gyomorszondán 0,2 és 0,4 ml/egér mennyiségben adtuk be. III./b. A fertőzés utáni 81. napon indított, különféle anthelmintikumokkal, többféle módon és ideig végzett kezeléseknek a fertőzött egerek agy és izomszöveti lárvaszámára kifejtett hatékonyságának vizsgálata: Három benzimidazolt, a fenbendazolt (FBZ; Hoechst AG), a flubendazolt (FUBZ; Flubenol 5 %-os por, Janssen) és az albendazolt (ABZ; Chinoin), valamint az ivermektint vizsgáltuk. Az ivermektin lárva elleni hatékonyságát különféle formában is kipróbáltuk: Oramec drench (ORA) és Cardotek 30 Tabletta (CAR) (MSD-AGVET) formájában. A fenbendazol, a flubendazol és az albendazol hatóanyagokat a fertőzés utáni 81. naptól gyógyszerezett takarmányban különféle ideig és szuszpenzióban per os is 8 napig, valamint az ivermektint (ORA, CAR) hetente egyszer három alkalommal oralisan adtuk. Az aktív hatóanyagok bekeverése, a felvett gyógyszeres táp mennyiségének megállapítása, a kezeléshez a por alakú hatóanyagból a szuszpenzió elkészítése az előzőleg (III./a.) leírt módon történt. Az Oramec Drench (0,08 % w/v ivermektin) higítása vízzel történt. A Cardotec tablettákat (136 mg ivermektin/tabletta) összetörtük és vízzel összekeverve állítottuk be a kívánt koncentrációt, majd a kívánt adagot orálisan adtuk 0,2 ml/egér mennyiségben. III./c. A fertőzés utáni 87. napon indított, különféle anthelmintikumokkal csak kúraszerűen, többféle módon végzett kezeléseknek a fertőzött egerek agy és izomszöveti lárvaszámára kifejtett hatékonyságának vizsgálata: Két benzimidazolt, a fenbendazolt (FBZ; Hoechst AG), és az albendazolt (ABZ; Chinoin), valamint az ivermektint vizsgáltuk. Az ivermektin lárva elleni hatékonyságát különféle formában is kipróbáltuk:

Ivomec injekció subcutan és per os (IVO)

39

alkalmazva, valamint takarmányba (IVEP) (MSD-AGVET) keverve. A per os adott ivermektin esetében propylénglikollal állítottuk be a kívánt adagot, melyet 0,2 ml/egér mennyiségben adtunk be. Az ivermektin alacsony adagját subcutan injekcióban és orálisan 10 napig (IVO), valamint ugyanezt az adagot naponta 10, ill. 30 napig takarmányban (IVEP) is adtuk A fenbendazol és az albendazol

hatásosságát többféle

adagban takarmányba

keverten a 87. naptól 10, 20 és 30 napon át adva vizsgáltuk. Az aktív hatóanyagok bekeverése, a felvett gyógyszeres táp mennyiségének megállapítása az előzőleg (III./a.) leírt módon történt. III./d. A fertőzés utáni 123. napon indított, különféle benzimidazolokkal, kúraszerűen, csak gyógyszeres takarmánnyal végzett kezeléseknek a fertőzött egerek agy és izomszöveti lárvaszámára kifejtett hatékonyságának vizsgálata Három benzimidazolt, a fenbendazolt (FBZ; Hoechst AG), az albendazolt (ABZ; Chinoin) és az oxibendazolt (OBZ; Sanofi-Phylaxia) adtuk az állatoknak. A megfelelő adagok kiválasztását bizonyító vizsgálatban a fenbendazol és az albendazol alkalmazása takarmányba keverve a 123. naptól 20 és 30 napig történt, valamint az oxibendazolt két adagban 20 napig szintén gyógyszerezett takarmányban adtuk. Az aktív hatóanyagok bekeverése, a felvett gyógyszeres táp mennyiségének megállapítása az előzőleg (III./a.) leírt módon történt. 3.1.3.4. Klinikum A kísérletek ideje alatt általában a lárvális toxocarosis okozta tünetek nem jelentkeztek, kivéve a III./c. vizsgálatot. Itt a kísérleti állatok kondíciója, egészségi állapota rosszabb volt az előző kísérletek során tapasztaltakhoz viszonyítva. A 87. napra már voltak olyan állatok, melyeknél a következők voltak megfigyelhetők: csökkent étvágy, testtömeg csökkenés, bágyadtság, ataxia, a hátulsó lábak gyengesége és kachexia. Ezek egy része kevesebb takarmányt evett, elhullott vagy a felsorolt tünetek súlyosabbá válása miatt előbb túlaltattuk, így ezeket kihagytuk a kísérlet értékeléséből. 3.1.3.5. A kezelés hatékonyságának elbírálása Az egereket a fertőzés utáni 23-156. napon éterrel túlaltattuk és boncoltuk. A 3.1.2.5. alatt (a 37. oldalon) leírt emésztéses módszert alkalmaztuk.

40

3. 2. Toxocara mystax A két részből álló kísérletben, melyben a kezeléseket a fertőzés utáni 15. (a.), ill. 216. (b.) napon kezdtük, a kúraszerűen adott albendazol és fenbendazol szuszpenzióban, valamint a fenbendazol takarmányban való alkalmazásának a T. mystax lárvák elleni hatását vizsgáltuk. 3.2.1. A fertőző anyag előállítása A T. mystax férgeket egy macskamenhely állatainak frissen ürített bélsarából gyűjtöttük ki és ezekből nyertük ki a petéket és embrionáltattuk, az előzőleg, a T. canisszal (2.1.1., 32. oldal) kapcsolatban már leírt módon. 3.2.2. A kísérleti állatok fertőzése A kísérletben összesen 24 nőstény CFLP (LATI, Gödöllő) egeret használtunk fel, melyek a fertőzés időpontjában 18-21 gramm tömegűek, a kezelések megkezdésekor megközelítőleg 30 (a.), ill. 40 (b. ) grammosak voltak. Az egereket 1000 fertőzőképes petével fertőztük. 3.2.3. Az alkalmazott athelmintikumok és a kezelési mód Az előző, T. canis lárvák elleni vizsgálatok tapasztalatait is figyelembe véve két benzimidazolt, a fenbendazolt és az albendazolt vizsgáltuk. A kísérlet első (a./) részében a fenbendazolt (48 mg/egér/nap) és az albendazolt (8 mg/egér/nap) orálisan szuszpenzióban 8 napig adtuk a fertőzés utáni 15-22. napon. Ebben a kísérletben a kezeletlen kontroll csoport állatai megegyeztek a T. mystax lárvák vándorlásának tanulmányozásánál (lásd 3. táblázat) is felhasznált egerekkel. A kísérlet második (b./) részében a fenbendazol (6 g/takkg) hatóanyagot gyógyszerezett takarmányban 25 napig alkalmaztuk a fertőzés utáni 216-240. napon. A hatóanyag

(LATI-Altromin) dercés alaptakarmányba való bekeverése, valamint a

granulátum elkészítése Szita István egyéni vállakozó takarmánykeverőjében, Szadán történt. A kontroll egereket, ill. azokat, amelyeknek a hatóanyagot nem tápban adtuk az előbbi kereskedelmi forgalomban kapható takarmánnyal etettük és csapvízzel itattuk ad libitum. 3.2.4. Klinikum A kísérlet ideje alatt általában

a lárvális toxocarosis okozta tünetek nem

jelentkeztek, kivéve a b./kontroll csoport egy egerét, melynél a kiirtás napja előtti

41

időben a következők voltak megfigyelhetők: csökkent étvágy, testtömeg csökkenés, bágyadtság, ataxia, a hátulsó lábak gyengesége és kachexia. 3.2.5. A kezelés hatékonyságának elbírálása Az egereket a fertőzés utáni 36-42., ill. a 251.napon éterrel túlaltattuk és boncoltuk, majd a 3.1.2.5. alatt (a 37. oldalon) leírt emésztéses lárvavisszanyerési módszert alkalmaztuk, azzal a különbséggel, hogy itt az agy és az izom mellett a májat, valamint a tüdőt is megvizsgáltuk lárvákra.

4. A toxocarosis elleni védekezés lehetőségeinek tanulmányozása, különös tekintettel az ember fertőződésének a megelőzésére. A témával kapcsolatos megjelent saját közlemények: 11.Magyar Állatorvosok Lapja, 2001; 123: 225-232. 4. Magyar Állatorvosok Lapja, 1992; 10: 537-540. 5. Magyar Állatorvosok Lapja, 1993; 48: 745-750. 6. Magyar Állatorvosok Lapja, 1997; 119: 345-357. 4.1. A kutya- és macskatartók tájékozottságának megismerése céljából a korábbi bélsárminta gyűjtésekkel egyidejűleg mindegyik helyszínen adatlapok segítségével próbáltunk

ismereteket

szerezni

nemcsak

az

állatok

kora,

tartási,

táplálási

körülményeiről, hanem a tulajdonosok tájékozottságáról a bélparaziták kártételéről, a zoonosis vonatkozásokról és a féregtelenítésről. Ezek közül a Debrecenben és a Barcson kiállított adatlapok értékeléséből azokat a tapasztalatokat gyűjtöttük ki, amelyek az értekezés témájához kapcsolhatók. A tulajdonosok ismereteinek vizsgálata: I./ 173 (Debrecen, állatkórház) + II./ 126 (Barcs, állatorvosi rendelő) adatlap alapján történt. 4.2. Felmérést végeztünk az állatorvosok között is, vajon megfelelő ismeretekkel rendelkeznek-e a kutyák és a macskák féregélősködőiről, szerintük milyen a lakosság tájékozottsága a helminthozoonosisokat illetően, és milyen módszerekkel lehetne minél több embert a megfelelő szintű és elegendő mennyiségű ismerettel ellátni. Az állatorvosok tájékozottságával kapcsolatos adatgyűjtést: I./ 20 (Nógrád megye) + II./ 126 (95 Budapest + 31 vidék) adatlap segítségével végeztük.

42

EREDMÉNYEK ÉS KÖVETKEZTETÉSEK 1.

Kutyák és macskák bélféreg-fertőzöttsége, különös tekintettel a

Toxocara-fertőzöttségre a bélsárvizsgálati és a boncolási eredmények alapján 1.1. Eredmények 1.1.1. Az 1982-86.évi budapesti bélsárvizsgálatok összesített eredményei alapján az ebek 58,7 %-a, a macskák 36,7 %-a bizonyult fertőzöttnek. A fertőzöttség kiterjedtségét (prevalenciáját) tükröző adatok összesített eredményét az 4. táblázatban tüntettük fel. Megállapítható, hogy a kutyákban a Trichuris vulpis (ostorféreg), míg a macskákban a T. mystax (orsóféreg) fordult elő leggyakrabban. Az 1674 kutya-bélsárminta 39,1 százalékában, a parkokban gyűjtött minták 22,5 százalékában legalább egy; két vagy ennél több féregfaj petéit a minták 19,5, illetve 2,5 %-ában tudtunk kimutatni. Ebek bélsárvizsgálata A különböző helyekről származó kutyák bélsárvizsgálata alapján, a pozitív állatok száma a korábban kóbor, vagyis az állategészségügyi telepekre, ill. állatmenhelyekre befogadottaknál és tartottaknál 74,1 %, a szolgálati ebeknél 60,7 %, és az egyetem klinikáin kezelteknél 36,6 % volt. A 5. táblázat adatai alapján megállapítható, hogy a prevalencia mindegyik féregfaj tekintetében a kóbor ebek csoportjában /A/ a legnagyobb. A kutyák korára, ivarára vonatkozó megfelelő információk elsősorban a klinikákon kezelteknél /C/ (246 eb) álltak rendelkezésünkre, így ezeknél tudtuk bizonyos korcsoportok szerint is vizsgálni a féregfertőzöttség gyakoriságát (6. táblázat). A Toxocara-fertőzöttség a 3 hónapos kor alattiaknál volt a legmagasabb (35,3 %), majd féléves kor után erősen csökkent és 8 éves kor után már nem tudtunk kimutatni. A klinikákon kezelt ebeknél, melyek többségét a fővárosi lakásokban tartottak, a szukák és a kanok aránya 93 : 153 volt. A szuka kutyák 35,3 %-a és a kan kutyák 37,3 %-a volt fertőzött egy vagy több parazitával. Az egyes bélféreg-élősködők előfordulási arányában sem mutatkozott lényeges különbség a két ivar között. Ennél a csoportnál lehetőségünk volt bizonyos kutyafajták fertőzöttségének a vizsgálatára is. Toxocarapete főleg német juhászoknál és vadászebeknél, Taenia-típusú pete elsősorban a vadászebeknél és a keverékeknél volt gyakori. Egyéb fajtáknál a kevés mintaszám miatt nem tudtuk ezt megvizsgálni.

43

A másik két csoport közül a 185 kóbor eb csoportja, néhány hónapos-több éves korú, Budapestről, illetve Pest környékéről származó, többségében szukából tevődött össze. A szolgálati célból tartott 1243 kutyából /B/ álló csoportban a többség hím ivarú volt. 1 évesnél fiatalabb nem volt közöttük, a legtöbb kutya 2-5 éves volt. A parkok talajáról gyűjtött kutya-bélsárminták 25 %-a tartalmazott féregpetét (7. táblázat). A nagyobb mintaszám valószínűleg jobban tükrözi a tényleges előfordulási arányokat, ezért a táblázat alján öt (1-5.) olyan park összesített adatait is közöljük, amelyekben több mint 10 bélsármintát gyűjtöttünk. A vizsgálat adatai alapján az ebek 22,5 %-a volt fertőzött legalább 1 féregfajjal. Kettős féregfertőzöttség a 200 minta között 4 esetben volt (ez 2 %-nak felel meg); 1 esetben 3 féregfaj petéit lehetett egy bélsármintából kimutatni. A többszöri bélsárvizsgálat adhat /20/ pontosabb tájékoztatást a fertőzöttségről. A kutya bélsárminták esetében összehasonlítottuk a kétféle dúsító-folyadékkal végzett vizsgálatok eredményeit. A Breza és Flotol párosításnál (2. ábra) a parazitapeték kimutathatóságában nagy különbséget nem találtunk egyik dúsító javára sem, viszont azonos bélsárminták kétszeri vizsgálatával kapott eredményeinek összesítése nagyobb fertőzöttségre utal. A másik összeállításban (3.ábra) a kétszeri vizsgálat jelentőségének bizonyítottsága mellett észrevehető a Breza-féle dúsító alkalmazásával kimutatott valamivel nagyobb fertőzöttségi szint. Macskák bélsárvizsgálata A vizsgált macskák közül 122-t az ÁOTK különböző klinikáin kezeltek (ezek kora, ivara ismert volt), 28 pedig a vizsgálat kezdetén 1982-ben még létező Magyar Országos Állatvédő Egyesület fóti állatmenhelyének lakója volt. Az egyetemen kezeltek közül a pozitív állatok száma a Belgyógyászati Klinikán lévő állatoknál volt a legnagyobb (33,9 %). Az állatmenhelyen gondozott, korábban kóbor macskák esetében az előbbinél még nagyobb százalékban találtunk fertőzött macskákat (50 %). A többnyire lakásban tartott, a klinikákra

kezelésre behozottak közül, 99

nősténymacska 33,3 %-a és 23 hímivarú macska 34,8 %-a volt fertőzött különböző bélféreggel. A T. mystax fertőzöttség bizonyult a leggyakoribbnak (8. táblázat). Az orsóféreg-fertőzöttség aránya az ivar szerinti megoszlást vizsgálva nem mutatott

jelentős

eltérést.

Az

összfertőzöttség

és

az

orsóféreg-fertőzöttség

korcsoportonkénti alakulását a klinikákon kezelt macskáknál a 9. táblázat szemlélteti.

44

1.1.2. A boncolt kutyák 81,6 %-a volt fertőzött legalább egy féregfajjal. Az egyes féregfajok gyakoriságát a 10. táblázatban tüntettük fel. A vizsgált csoportok fertőzöttsége 65,2 % (I. csop.), illetve 96,21 % (II. csop.) volt. 32 eb ivarát feljegyeztük és fogazatuk alapján történő becsléssel a korukat is megállapítottuk, így fiatal (1/2 -3 év), középkorú (3-7 év) és öreg (8 év) csoportba soroltuk azokat. Mivel az egy korcsoporthoz tartozó állatok száma kicsi volt ezért a fertőzöttség extenzitását a kutyák kora szerint nem tudtuk értékelni. Azt azonban meg lehetett figyelni, hogy a T. canis főleg a fiatal állatokban, míg a T. leonina a középkorúakban fordult elő. A T. vulpis és a D. caninum mindegyik korcsoportban megtalálható volt. A féregfertőzöttség intenzitása egyik fontos tényezője annak, hogy a kutyában betegség formájában jelentkezik-e a parazitózis. Továbbá azért is jelentős, mert a környezet petékkel történő szennyezésében az ivarérett nőstény férgek száma is meghatározó. A fertőzöttség intenzitását, a nőstény és hím férgek számát egy-egy gazdaegyedben szintén megvizsgáltuk a leggyakrabban előforduló 4 fajra vonatkozóan (11. táblázat). A boncolás előtti időben végzett bélsárvizsgálataink adatait a boncolással összehasonlítva megállapítható, hogy ez utóbbi nagyobb fertőzöttséget mutatott ki. Ennek több oka lehet. Egyik az, hogy a boncolásra került állatok többsége állatorvosilag nem ellenőrzött kóbor eb volt. Továbbá a hosszabb ideig együtt tartott kutyák (II.csop.) egymástól is fertőződhettek. Nem hanyagolható el az sem, hogy milyen hatásfokkal mutatja ki a fertőzöttséget az alkalmazott felszíndúsítási módszer. Összehasonlítottuk a boncolással nyert béltartalom és az ugyanabból a kutyából a kiirtás után közvetlenül a végbélből vett bélsár vizsgálatának eredményét is (12. táblázat). A

féregpeték

kimutathatóságában

féregfajonként

bizonyos

különbség

jelentkezik. Ennek oka nem csupán a felszíndúsítási módszer hiányosságában keresendő, hiszen nagyobb mintaszám kellene a véletlen szerepének a kizárására is. Kiemelendő a D. caninum (2. kép), melynél a felszíndúsítás nem bizonyul biztos módszernek a fertőzöttség megállapítására (valószínűleg azért mert a bélsárvizsgálathoz vett friss bélsárban a féregízek még nem esnek szét). Ugyanakkor a Toxocara- és Trichuris- peték kimutathatóságát más szerzőkkel megegyezően jónak találtuk. Ehhez bizonyára az is hozzájárul, hogy a Toxocara-nőstény nagyszámban (több tízezer pete

45

naponta) /41/, a Trichuris-féreg pedig önmagában ugyan kisebb számban (2ooo) /6/ ürít petét, de ez a faj gyakran nagy egyedszámmal telepszik meg a bélben (lásd a 11. táblázat adatait is). 1.1.3. Debrecenben a 284 minta közül 144, tehát a fele (50,7 %) volt fertőzött (13. táblázat). Főként fiatal, 6 hónapos kor alatti kutyákból gyűjtöttünk bélsármintát (14. táblázat). A leggyakoribb bélféreg a T. canis volt, amelynek petéi a minták egynegyedében, ill. a fertőzött egyedek közel felében voltak jelen. A debreceni állatkórházban kezelt, többnyire lakásban tartott kutyák 44,3 %-a, a város környéki kutyamenhely állatainak 73 %-a és a macskák 26,3 %-a bizonyult fertőzöttnek különféle bélféreggel. A macskáknál is az orsóféreg-fertőzöttség (T. mystax) volt a leggyakoribb. 1.1.4. A 11 budapesti parkból 1997-ben gyűjtött 200 kutya bélsármintából 46 bizonyult pozitívnek (23 %). Az egyes féregfajok parkonkénti gyakoriságát a 15. táblázatban tüntettük fel. Hasonlóan a korábbi vizsgálathoz a T. vulpis után a T. canis fertőzöttség volt a leggyakoribb. 1.1.5. Az 1998-2000 között végzett vizsgálatok szerint a többségében kertes házakban tartott kutyák 56,3 (Mátraderecske), 55,0 (Monor), 63,5 (Barcs) és 70,0 (Zalalövő és Csöde) %-a, valamint a macskák 51,8 (Barcs) %-a bizonyult pozitívnak (16. táblázat). A Heves és a Somogy megyei minták vizsgálata során az orsóféreg-fertőzöttség volt a leggyakoribb, de a többinél is a gyakoriságot tekintve a T. vulpis után a második volt. A macskák (Barcs) esetében szintén a Toxocara-fertőzöttség volt a leggyakoribb (17. táblázat). 1.2. Következtetések A bélsárvizsgálatok eredményeit a külföldi, főleg a nyugat-európai országok adataival (18. és 19. táblázat) összehasonlítva megállapítható, hogy a mi vizsgálataink szerint a kutyák és a macskák fertőzöttsége igen magas, valamint nálunk a T. vulpis mellett a Toxocara-fertőzöttség a leggyakoribb. Megállapítható, hogy a bélféregfertőzöttség aránya, az utóbbi évek vizsgálatai szerint sem változott hazánkban (16. és 17. táblázat), sőt figyelemre méltó a Toxocara-fertőzöttség gyakorisága nemcsak a fiatal, hanem az idősebb állatokban (4. ábra). A kutyákban a bélférgek gyakorisága az állat korától és egyes szerzők /73/ szerint az ivartól függően is változik. Az USA Iowa állama egyetemének állatorvosi

46

klinikáján 8 éves időszak alatt 33 954 kutya bélsarát vizsgálták meg és az adatokat számítógépen feldolgozták. Az Ancylostomatidae családba tartozó férgek leginkább kéthetestől kéthónapos korig fordultak elő, azután lassan, de folyamatosan csökkent a fertőzöttség gyakorisága. Az orsóférgesség előfordulása annyiban különbözött az előzőtől, hogy a kor előrehaladtával hirtelen csökkenés következett be. A T. vulpis leggyakrabban a 6 és 12 hónapos kor között fordult elő /103/. Bélsárvizsgálatainkban az Ancylostomatidae családba tartozó férgek esetében az előbb említett adatokkal ellentétben főleg az idősebb állatokból álló csoportokban (kóbor, szolgálati ebek) tapasztaltunk nagyobb fertőzöttséget. Továbbá a kampósférgek jelenléte a zsúfolt tartásra és a nedves környezetre jellemző. A budapesti klinikákon kezelt ebeknél az egy évnél idősebb szukák 3,22 %-a, míg az azonos korú kanok 1,96 %-a volt fertőzött Toxocara-féreggel. Az irodalomban olvashatunk olyan tapasztalatokról is, miszerint a szukák kölykeik tisztogatása során az utóbbiakból esetenként ürülő 4. stádiumú lárvákat lenyelik és ezekből vékonybelükben ivarérett férgek fejlődnek ki. Számolni kell azzal a lehetőséggel is, hogy a már korábban fertőződött, majd vemhes szukában a fialáskor mobilizálódott lárvák fejlődésnek indulnak és belőlük nemcsak a tejmirigybe jut, hanem egy részük a tüdőből a légutak és a garat közvetítésével az emésztőcsatornába kerül és itt ivaréretté válik /94/. A Trichuris-fertőzöttségre kapott adataink az állatok korát nézve többnyire megegyeznek más szerzőkével /73, 103/. A

galandféreg-fertőzöttségre

utaló

adatainkból megállapítható, hogy a

Dipylidium-pete (kokon) előfordulási aránya nálunk jóval kisebb, mint amit például Prágában tapasztaltak /206/. A külföldi vizsgálatok többségével összehasonlítva nálunk a Taenia-típusú peték is ritkábban fordultak elő. A galandférgek kimutathatóságát nehezíti az, hogy a bélsárral a külvilágra az ízek ürítése szakaszosan történik. Továbbá a Taenia-fajok és az Echinococcus granulosus differenciálása bélsárvizsgálattal kimutatott peték alapján nem lehetséges /20/. Éppen ezért, minden olyan kutyánál, melynél Taenia-típusú petét találunk, az Echinococcus-fertőzöttség lehetőségével is számolnunk kell. A parkok talajáról gyűjtött bélsarak féregpete tartalma mindkét vizsgálatban jóval alacsonyabb (25-23 %) volt, mint a különféle helyeken egyedileg gyűjtött minták esetében. A T. vulpis a leggyakoribb mindkét vizsgálatban, a Toxocara-peték állnak a

47

második helyen. A Trichuris-pete a környezeti tényezőkkel szemben ellenálló, ezért egy-egy helyen feldúsulva az újrafertőződésre nagy a lehetőség. Közegészségügyi jelentősége ugyan nincs, ennek ellenére ez a nagyarányú előfordulás a környezet (a park, játszótér) higiéniai állapotának indikátoraként is felfogható. A parkokból vett minták esetében nem zárható ki az, hogy esetenként ismételten ugyanazon állat által ürített bélsármintát gyűjtöttünk be, hiszen többnyire ugyanazokat a kutyákat viszik sétálni ugyanabba a parkba. Az alacsonyabb szintű Toxocara-fertőzöttség egyik oka az lehet, hogy a néhány hetes kutyákat -melyek gyakran fertőzöttek ezzel a féreggel- a gazdáik többnyire nem engedik a közterületekre, addíg amíg az oltásokat nem kapják meg. A 1997-es tavaszi, parkokból gyűjtött bélsarak vizsgálati adatai a korábbihoz képest (5. ábra) bizonyos csökkenési tendenciát mutatnak az egyes féregfertőzöttséget illetően. A csökkenés egyik oka talán az is lehet, hogy a kereskedelemi forgalomban számos széles hatásspektrumú (fonál- és galandférgekre is ható) féregellenes készítmény (pl. Drontal Plus, Cestal Plus, Kuma Plus stb.) van és az állatorvosok többsége a veszettség és az egyéb fertőző betegségek elleni védőoltások alkalmával el is végzi a kutyák és a macskák féregellenes kezelését az említett szerekkel. Amióta Beaver 1952-ben (17) egy gyermek májából kimutatta a T. canis lárváját, azóta a fertőződés lehetőségét kutatva homok-, illetve talajmintákat is vizsgálnak világszerte. Így többek között Skóciában 234 parkot vizsgáltak és 11,1 %ban találtak orsóféregpetét (17 esetben Toxocara, 19-ben Toxascaris) /156/. Más szerzők is beszámoltak csak a Toxocara-fertőzöttség felmérésére irányuló bélsárvizsgálatokról, valamint talaj-, ill. homokminták vizsgálatáról. Az 1970-ben végzett hazai /94/ bélsárvizsgálatnál tapasztalt 47,9%-os fertőzöttség magyarázata az, hogy a vizsgált állományban 1973-ig tenyésztés folyt, így annak nagy része kölykökből állt, 1974-ben már 37,9 %-ra csökkent a pozitív állatok száma. Egy másik vizsgálatban /41/ 31 játszótéri homokozó közül 27-ben találtak Toxocara-petét. E felmérés során egy-egy homokozóból négyzetméterenként vett, 250-300 g homokmintát vizsgálva 100 mintában átlagosan 8,7 (0-47) petét találtak. Egyes szerzők évszakonkénti ingadozást is megfigyeltek bizonyos férgeknél: például a kampósférgeknél januárban tapasztalták a legalacsonyabb szintet, majd a júliusig tartó emelkedés után januárig fokozatos csökkenés mutatkozott /103/.

48

A korábbi vizsgálatban a parkok összesített adatai alapján megállapítható volt, hogy a fonálféreg peték az őszi hónapokban valamivel nagyobb arányban fordultak elő, míg a köztigazdával fejlődő galandférgek esetében ez nem volt megfigyelhető. Az egyik oka ennek talán az, hogy a tavasszal kezdődő veszettség elleni oltással együtt féregtelenítést is végeznek egyes állatorvosok, így a kezelést követő féregürítés miatt főleg az ellenállóbb Toxocara- és Trichuris-peték feldúsulása következik be a sétáltató helyeken. Az embrionálódott peték felvételével fertőződő állatoknál a peteürítés időszaka az őszi hónapokra eshet. A Toxocara-féreg szempontjából azt is vizsgálni kellene, hogy mikor van több fiatal állat az év során. Mindenesetre a jelenség pontos okának felderítéséhez nagyobb számú minta vizsgálatára lenne szükség. A zoonosis veszélyét az sem csökkenti, hogy a peték gyakorisága inkább az őszi-téli időszakban nagyobb, amikor már kevesebb időt töltenek a gyerekek a parkokban. A Toxocara-peték ugyanis hónapokig életképesek, -25 °C-ot hó alatt is képesek túlélni, és így áttelelve12 °C fölött kezdenek fejlődni, 16,5 °C-on 35 nap alatt válnak fertőzőképessé /6/. A télen ürített peték ezért a tavasz és a nyár folyamán is képesek fertőzés, így zoonosis forrásává válni. Az utóbbi évek enyhe telei is segíthetik a féregpeték túlélését a környezetben. A különböző kutyacsoportok közül természetesen az állategészségügyi telepen ill. az állatmenhelyeken tartott ebek bizonyultak a legfertőzöttebbnek, hiszen ezek többsége a vizsgálatunk előtti hetekben, ill. hónapokban kóborolt. Az 1998-2000-es vidéki vizsgálat során, főként kertes házakban tartott állatoknál kimutatott gyakori bélféreg-, különösen Toxocara-fertőzöttség egyik oka lehet, szintén a rendszeres féregellenes kezelés hiánya. A közegészségügyileg jelentősebb férgek közül a T. canis bizonyult a leggyakoribbnak a debreceni városi klinikára hozott (29 %) és a mátraderecskei kertes házaknál tartott (30,1 %) kutyák esetében is. Ez utóbbi esetben a kertes házakban, többnyire sertés, baromfi, juh és egyéb haszonállat közelében vagy azokkal együtt tartottak fertőzöttsége > 50 % volt. A debreceni menhelyen lévő állatoknál a T. vulpis és az Ancylostomatidae peték prevalenciája volt a legnagyobb. A közölt adatok értékelése során nem lehet figyelmen kívül hagyni a vizsgálatok módját, számát, a vizsgált állatok származási helyét, számát és korát sem. A pontosabb felmérés érdekében elvégzett boncolási vizsgálatok alapján megállapítható,

hogy

a

Trichuris-fertőzöttség

49

gyakorisága

a

korábbi

bélsárvizsgálatainkkal is megegyezően nagyobb a többi országhoz viszonyítva. A felmérésünkben a hosszabb ideig együtt tartott (10. táblázat) ebeknél a T. vulpis mellett csaknem mindegyik féreg feltűnően gyakrabban fordult elő. A D. caninum az európai felmérésekben tapasztaltaknál gyakoribbnak bizonyult nálunk. A 20,4 %.-os T. canis fertőzöttség a külföldi vizsgálatokban kimutatott 6-58,9 %-os érték közé esik. A másik orsóféregfaj extenzitása jóval nagyobb volt az irodalomban közölteknél /203, 136, 194/. Az összehasonlításnál, főleg a T. canis féregnél nem hagyható figyelmen kívül a vizsgált állatok kora, hiszen a bélsárvizsgálatoknál már utaltunk arra, hogy a fiatal állatokban gyakoribb a fertőzöttség. A kampósférgek (Ancylostomatidae) közül a külföldi felmérésekhez hasonlóan hazánkban is az A. caninum a leggyakoribb, sőt az amerikai adatok /6, 179/ igen nagy fertőzöttséget mutatnak. A Taenia-fajok közül egyedül csak T. pisiformist találtunk, mely a külföldi vizsgálatok szerint is gyakori. Vizsgálataink során E. granulosus férget nem találtunk. A tanulmányozott külföldi közlemények közül kizárólag a bulgáriai felmérésekben mutatták ki ezt a férget /191/. A féregvizsgálati adatokból való hiányának, illetve az alacsony extenzitásnak egyik oka lehet az, hogy a külföldön boncolt állatoknak is csaknem mindegyike nagyvárosokból vagy azok környékéről származik, így valószínűleg nem volt meg a lehetőség a köztigazda-végleges gazda ciklus kialakulására /41/. A másik ok lehet az alkalmazott módszer hiányossága, hiszen ez a féreg (főleg a scolex) a vékonybél nyálkahártyájáról levont kaparék vizsgálatával mutatható ki biztosabban. A kedvtelésből tartott hazai macskák számáról még tájékoztató adatok sincsenek, csak feltételezhető, hogy számuk megközelítheti az ebek létszámát és sokkal jelentősebb lehet a kóbor macskák száma. A macskák között igen nagy a száma azoknak, melyek a ház körül élnek, vagy ún. „kijáró” állatok, azaz lehetőségük van a lakásból időnként a kertbe kijárni, így ezáltal a különféle belső élősködőkkel fertőzöttek bélsarával ürülő paraziták fontos szerepet játszanak a környezet szennyezésében. A macska-bélsárminták vizsgálati eredményei alapján megállapítható, hogy az orsóféreg-fertőzöttség a többi féregélősködőhöz viszonyítva jóval gyakoribb, főleg a kóbor, ill. az un. „kijáró” állatok között. A külföldi bélsárvizsgálati eredmények /194, 203/ és Kávai boncolási adatai /91/ is ezt a megállapítást erősítik meg. A Taenia-típusú petével való fertőzöttség extenzitása a külföldi adatokhoz viszonyítva kisebbnek

50

bizonyult, talán a más jellegű takarmányozási szokás (főleg baromfihús etetése), másrészt a vizsgált kóbor macskák viszonylag kis száma miatt is. A macskák esetében is az Egyesült Államokban /205/ az Ancylostomatidae- és Csehszlovákiában /206/ a galandféreg-fertőzöttség nagyobb volt az általunk tapasztaltaknál. 2. A lárvális toxocarosis patogenezise és patomechanizmusa paratenikus gazda (egér) modellen 2.1. Eredmények 2.1.1. Toxocara canis 2.1.1.1. Klinikum A hosszan tartó kísérlet alatt az állatok többségének az általános állapota jó volt. A kétszer fertőzött állatok közül egynél (16D) az első fertőzés utáni 255. nap után a pofa mindkét oldalán szőrhiány, kissé balra és lefelé irányuló ferdefejtartás, valamint időnként jobbra történő forgás volt megfigyelhető. A említett tünetek mellett az állat megfelelő módon táplálkozott. A kísérlet utolsó fázisában az egyszer fertőzött állatok (13S, 15S) testtömegében csökkenést, borzalt szőrzetet és eltérő súlyosságú hasmenést tapasztaltunk (lásd 2. táblázat). 2.1.1.2. Szervi elváltozások A különböző napokon leölt egerek közül csak a kétszer fertőzötteknél, az első fertőzés utáni 17. (második fertőzés utáni 8.) és 44. (második fertőzés utáni 35.) napon történt boncolás során tapasztaltunk hepato-splenomegáliát (6D, 8D), hepatomegáliát (7D és 11D) és ugyanezen állatoknál a májban kevés, 2-3 mm átmérőjű, a felületre kissé kiemelkedő, sárgásszínű gócokat, melyekből rámetszés után kevés sajtos tartalmat lehetett kinyomni. A kísérlet utolsó, 394. napján az egyszer fertőzött állatoknál (13S, 15S) az említett klinikai tüneteknek megfelelően, a boncolás során eltérő mértékű kachexiát tapasztaltunk. 2.1.1.3. Lárvaszám A 600 lárvával egyszer fertőzött, 7. napon leölt állatok, valamint a 17. napon feldolgozottak közül kettőnek a májából nem tudtunk lárvát izolálni, de a lárvák vándorlását

a

későbbi

kórszövettani

vizsgálatok

igazolták.

Az

adatokból

megállapítható, hogy a lárvák többségét az agyból tudtuk izolálni, ez különösen a kétszer fertőzött (6-8D, 11D) állatoknál, valamint a 394. napon leölt egereknél

51

figyelhető meg. A kétszer fertőzött állatok szerveiből kinyert lárvák száma jelentősen nagyobb a korábbi szakaszban (17. és 44. nap), a későbbi fázisban (394. nap) viszont ez a különbség csökken. Az 1 g agyszövetre vetített lárvaszám aránya is az előzőleg leírtakkal megegyezően alakult. Az emésztéses eljárás során visszanyert lárvák százalékos aránya (take %) a fertőzés utáni korábbi

szakaszban a fertőző dózishoz viszonyítva az egyszer

fertőzötteknél 1,2 %, a kétszer fertőzötteknél 3,2 %, viszont a későbbi fázisban 4,6 %, ill. 1,6 %. A 7-44. napon emésztéses eljárással izolált lárvák hosszúsága 290-310 mm, szélessége 14-20 mm volt, viszont a kísérlet végére, azaz a 394. napra a lárvák többségének a hosszmérete nagyobb volt (átlagosan 425 mm), valamint a szélességük többnyire a 20 mm-t közelítette meg. Az élénken mozgó lárvákat a méret meghatározására Lugol oldattal tettük mozgásképtelenné. 2.1.1.4. Kórszövettan A fertőzött egerek szerveiből különféle patológiás elváltozásokat mutattunk ki. A fertőzés korábbi szakaszában kiirtott egerek májában a lárvavándorlás következtében kialakult mikrotraumákat, az azokhoz kapcsolódó lokális szöveti vérzéseket (5. kép), elhalásokat (6. kép) találtunk a májban és az agyvelőben. Hónapokkal a fertőzést követően leölt egyedeknél a májban főleg lympho-histiocytás (eosinophil granulocytás) gócok képződésével járó helyi folyamatok voltak kimutathatók a Kupffer sejtek aktiválódása mellett. A gócok környezetében, ill. a gócok állományában lárvákat nem találtunk. Az idősebb gócoknál a máj állománya felé felrostozódó kötőszövet (7. kép) kialakulása volt észlelhető. A májban kimutatott gócok mind a Glisson-tok alatt, mind a máj állományában jellemzőek voltak. A lép szövetében mind a fehér, mind a vörös pulpa szövetében megfigyeltünk mikrotraumákat, valamint gócképződéssel járó lokális gyulladást (8. kép). Az agyvelő szürke- és fehér állományában egyaránt megtaláltuk a lárvák vándorlásának traumás és sejtes infiltrációs nyomait. A lárvák átmetszetei (9. kép) minden esetben életképes lárva morfológiájára jellemző tulajdonságokkal rendelkeztek. A lárvák körüli szövetek a 394. napi vizsgálatkor is reakciómentesek voltak (10. kép). A lárvavándorlással kapcsolatos elváltozásokat találtunk a lágyagyburkok környezetében és az agy állományában futó nagyobb erek adventitiájában. A

52

lágyagyburkokban kialakult sejtes reakció jellemzően neutrophil- és eosinophil sejtes infiltráció volt, több rétegben helyeződtek a szegmentált magvú sejtek a lágyagyburok alatt, valamint az erek körüli nyirokrésben. A kísérlet végére a súlyosabb tüneteket mutató egyszer fertőzött egérnél agyi ödéma is megfigyelhető volt (11. kép). Kisebbnagyobb (12. kép) gócokat figyeltünk meg az agyvelő mindkét állományában is, melyek képzésében lymphocyták, szegmentált magvú granulocyták és gliasejtek vettek részt. Natív vizsgálattal elnyomati készítményben kimutattuk az agyvelőből az élő lárvákat, éppen úgy mint az emésztéses eljárással vizsgált egéragyak esetében. A kontroll állatok májából, lépéből és agyvelejéből készült metszetek vizsgálata során kóros elváltozást nem találtunk. 2.1.2. Toxocara mystax 2.1.2.1.. Klinikum Lárvális toxocarosisra utaló tüneteket nem tapasztaltunk. 2.1.2.2.. Lárvaszám A T. mystax vándorlásának útját és a szervezetben való eloszlását a 3. táblázatban foglaltuk össze. A bélsárvizsgálat adatai szerint a petéknek elenyésző hányada ürül csak ki a szervezetből a bélsárral. A vizsgálat során összesen 7 petét találtunk az egerek bélsarában. A fertőzés utáni 2. napon sikerült a legnagyobb számú lárvát visszanyerni. Az első egér májában találtuk a legtöbb (140) lárvát, viszont ennek a tüdejében csak elenyésző volt a lárvák száma. A második egérnél itt már a májban és a tüdőben lévő lárvák száma kiegyenlítettebb volt. Ennél az egérnél már az izomban is találtunk két lárvát, viszont az agyból nem sikerült kimutatni. Az 5. napon nem találtunk lárvát a májban, és a tüdőben is jelentősen lecsökken az izolálható lárvák száma. Ezzel szemben az 5. napon a lárvák jelentős számban megjelennek a végtagok izmaiban. A tüdőben lecsökken a visszanyerhető lárvák száma. Az izmokban a további napokon nagyjából állandóan magas marad a lárvaszám. Az agyból a 8. napon tudtunk először kimutatni lárvákat. Ezt követően az agyban a 21. napig nem tudtunk izolálni lárvákat, de ezután már minden alkalommal voltak olyan állatok, amelyeknél találtunk lárvákat. Később a májban is újból tudtunk visszanyerni lárvákat. A 36. napon vizsgált egyik egér tüdejéből izolálással 1 petét tudtunk kimutatni.

53

A kísérlet 36-42. napján leölt egereket felhasználtuk a párhuzamosan futó kemoterápiás kísérletünk kezeletlen kontrolljaiként is (lásd 32. táblázat). A 128. napi vizsgálatban mindhárom állat májában, agyában és izomzatában is jelentős volt a lárvák száma. A tüdőből csak egy állatnál tudtunk egy lárvát izolálni. 2.1.2.3.. Kórszövettan A fertőzést kővető második napon a májban a lárvavándorlás nyomai jól láthatóak. Fokális májsejt elhalás, neutrophil granulocytás beszűrődés látható. A májsejtek között vándorló lárvák is megfigyelhetőek (13. kép). A tüdőben intraalveoláris vérzéseket észlelhetünk a lárvavándorlás bizonyítékaként. Az izomban és az agyvelőben nem észlelhető szövettanilag elváltozás. A fertőzést követő 5. napon a májban hasonló elváltozások észlelhetőek, mint az előbbiekben. A tüdő bronchusaiban nagymennyiségű nyálka található. Perivascularis neutrophil granulocytás infiltráció látható a tüdőszövet különböző helyein (14. kép). A hörgőkörüli nyirokcsomóban vándorló lárvák keresztmetszetei ismerhetők fel. Az izomban enyhe fokú neutrophil granulocytás, histiocytás beszűrődés mutatkozik (15. kép). Az agyvelőben nem figyelhető meg elváltozás. A 8. napon a májban elhalásos területek, vérzéses járatok láthatóak. A tüdő bronchusainak üregében nagymennyiségű nyálka található, a mellhártya alatti kis artériák körül neutrophil granulocytás beszűrődés látszik. Az izmokban középsúlyos gócos neutrophil granulocytás beszűrődés figyelhető meg, a popliteális nyirokcsomóban hyperplasia észlelhető. Az agyban nincs elváltozás. A 11. napon tapasztaltuk az első kóros szövettani elváltozásokat az agyvelőben. Az ammonszarvban az oldalsó agyvelőkamra területén lárvavándorlás nyomai ismerhetők fel (16. kép). Gliasejtes beszűrődés található az oldalsó agykamrák környékén. A fertőzést követő 14. napon az agyalapon enyhe-középsúlyos gliás infiltráció található. A fertőzést követő 21. napon az agyvelő különféle helyein gliasejtes beszűrődések láthatóak. 2.2. Következtetések 2.2.1. Toxocara canis Az általunk alkalmazott 600 lárvás fertőzés korábbi szakaszában tüneteket nem észleltünk, ez tulajdonképpen nem volt meglepő, hiszen még az 5000-es lárvaadag

54

esetén is az első, igaz súlyos tünetek az ún. tüdő-fázis idejére, azaz a fertőzés utáni 4-6. napra esnek és ezeknek az állatoknak egy része elpusztul /68/. A kísérletek többségében, ahol a korábbi (max. néhány hét-hónap) időszakban zajló folyamatokat akarják vizsgálni, 1000-2000 lárvás adaggal fertőzik az állatokat, mert

ezt még jól tolerálják az állatok, ill. kevés elhullással lehet számolni.

Kemoterápiás kísérleteink (3. fejezet) tapasztalatai is megerősítik ezt a megfigyelést. A több mint 13 hónapig tartó kísérletünk végén jelentkező tünetek összefüggésben vannak az agyban felhalmozódó lárvák okozta kórtani elváltozásokkal is. Az akkumulálódás ellenére az agyból a lárvák egy része ismét folytat visceralis vándorlást, ezt bízonyította Abo-Shehada és Herbert /3/, amikor 100 lárvát közvetlenül az agyba juttattak és a fertőzés utáni 3-5. napon a lárvák többsége a tüdőben, majd a 7. napon az agyban voltak. Sőt bizonyított, hogy a lárvák egy része ismét eljut a bélbe és így reinvázióra is van lehetőség /140/. A T. canis lárvák agyban történő felhalmozódását mások /40, 30/ is megfigyelték, bár voltak /175/ akik a 100 petével való fertőzés során a fertőzés utáni 26. napon nem találtak az egerek agyában lárvákat, ellentétben az 1000-3000 lárvával fertőzöttekkel. A lárváknak az egyes szervekből való tovább vándorlásának az ideje, az ott tartózkodás ideje egyedenként is eltérő lehet. A fertőzés utáni első két hónapban az aktuális lárvaszám az agyban viszonylag állandó marad, valamint előrehaladásával a lárvaszám

az idő

nő /88/. Az állatok viselkedése, klinikai állapota az

agyban lévő lárvák lokalizációjával, valamint az agyszövet grammnyi mennyiségére vetített aktuális lárvaszámmal inkább összefügg, mint a fertőző dózissal. Ezt bizonyítja az egyszer és kétszer fertőzött egerek 1-1 egyedénél jelentkező idegrendszeri tünetek, melyet az agyak kórszövettani vizsgálata is igazolt. Van olyan vélemény is, hogy a fertőző dózis és a gazda immunválasza között szoros a kapcsolat, ezt bizonyítja az, hogy masszív (2000 pete) fertőzés esetén a szervindex értékek (pl. lépindex, májindex) és az eosinophiliás szint is magas, míg ha a dózis csökken (200 pete) akkor ezek az értékek is csökkennek /49/. A lárvák egy részének folyamatos vándorlását bizonyítja, hogy a kísérletünk végén is találtunk, különösen az egyszer fertőzöttek májában lárvákat, melyek mindegyike élénken mozgott. Ezeknek az egereknek az általános állapota, kondíciója sokkal rosszabb volt, mint a kétszer fertőzötteké.

55

Az egy évig vagy ennél hosszabb ideig tartó T. canis fertőzöttség esetén /3, 10/ az agyból és az izomzatból visszanyerhető lárvák száma fokozatosan csökken, ezt a kemoterápiás kísérleteink különböző időben leölt nem kezelt kontroll csoportjainál is tapasztalható volt (6.ábra). Jelen vizsgálatunkban a primer és a ráfertőzött állatoknál a korábbi (17-44. nap) időszakban, különösen az agyból visszanyerhető lárvaszámban tapasztalható óriási különbség a 394. napon kiirtottaknál csaknem kiegyenlítődött. Azonban az egyszer fertőzötteknél a korábbiakhoz képest nagyobb számban akkumulálódtak az agyban a lárvák, de a májban is több lárvát találtunk. Véleményünk szerint a lárvák egy részének folyamatos vándorlása a primer fertőzötteknél csaknem akadálytalanul történhet, hiszen a „májcsapda” kevéssé működik. Ezt bizonyítja az is, hogy a májból izolált lárvák száma is több, valamint ezek a lárvák az izolálás során igen aktívak voltak, annak ellenére, hogy a kísérlet végére a méretük is megváltozott. A ráfertőzött állatoknál a lárvák tovább vándorlását a májban korábban kialakult szöveti elváltozások is nehezíthették, valamint feltételezhetően több lárva pusztult el. Mindezek tisztázására további, nagyobb állatszámú csoportokkal végzett vizsgálatokra lenne szükség. A T. canis lárváinak paratenikus gazdákban, különösen egérben való viselkedésének első részletesebb, több szervre irányuló vizsgálata Sprent /184, 185/ nevéhez fűződik, de ő ekkor még csupán a fertőzés utáni 28. napig követte a lárvák útját. Későbbi közleményében /186/ pedig kizárólag a központi idegrendszerben végbemenő folyamatokat vizsgálta 6 hónapig. Mindkét kísérletben több ezer lárvával fertőzött és a kórszövettani elváltozások (melyekről részletes leírást nem adott), ill. a visszanyert lárvák száma közötti összefüggést nem vizsgálta. Makroszkóposan a fertőzés utáni 2. és 3. napon vérzéseket észlelt az agy felszínén, elsősorban a nagyagy féltekéin, ezek a 2. hétre eltűntek. A vérzések azoktól a artériáktól indultak ki, ahol a lárvák az agy felszínére behatoltak. Megfigyelése szerint a lárvák az erekből (melyek átmérője 0,009-0,038 mm) az agy felszíne közelében lépnek ki, ennek következtében vér jut a perivasculáris térbe, majd onnan a subarachnoidális üregbe, jellemző körkörös vérzés lesz, melynek átmérője akár 6 mm is lehet. Ezen kívül további vérzéses területeket figyelt meg subduralisan is a kisagy és a nagyagy féltekék dorsalis régióiban. Később a vér a perivasculáris térbe ascendál, így a vérzés közepe feltisztul, így a fertőzés utáni 8. napnál agglutinálódott erythrocytákból álló, barna, granuláris

56

szerkezetű alvadék figyelhető meg ezen a helyen. Nem talált meningeális vagy perivascularis sejtes infiltrációt vagy granuloma képződést. Kísérletünkben a fertőzés utáni hetekben kórszövettanilag igazolható volt a lárvák vándorlása az agyban, hiszen az agyvelő szürke és fehér állományában a traumás és sejtes infiltráció nyomai, valamint néhány lárva is látható volt, továbbá gócok is felismerhetők voltak. Az előbbi szerző 5000 lárvával történt fertőzés utáni 7. napon vizsgált egerek agyából kinyert lárvákat átlagosan 414 mm hosszúnak és 21 mm átmérőjűnek állapította meg. A lárvák méretét hőkezeléssel történt immobilizálás után mérte le. Az általunk vizsgált 394. napi lárvák többségének a hosszmérete jóval nagyobb (átlagosan 425 mm) volt a korábbi időszakban mérteknél, megfigyelésünk szerint a lárvák mérete változhat, a hosszabb ideje fennálló fertőzöttség esetén. A kemoterápiás kísérleteink során

a legutolsó, 147. napon történt

izolálások során még nem

tapasztaltunk a lárvák méretében növekedést, a kigyűjtött lárvák mérete közel hasonló volt. Így nem érthetünk egyet Nichols /135/ véleményével, aki szerint már a petében kialakult fertőző lárvák mérete között is nagy eltérések lehetnek és ez okozhatja a nagyobb különbséget. A kemoterápiás kísérleteink korábbi időszakban izolált lárváinak a méretében sem tapasztaltunk nagy ingadozásokat. Megfigyelésünk szerint az első fertőzés utáni 17., azaz a második utáni 8.napon vizsgált, de még a később, a 44. napon kiirtott állatok makroszkópos lép, de különösen a máj elváltozásai is jelezték az érintett szervekbe bejutó lárvák hatását, ill. a szervezet élénk reakcióját az újabb fertőzésre. Ezeknek az állatoknak a máján jól észrevehető makroszkópos (megnagyobbodás, tályogszerű gócok) elváltozások mikroszkópos (Glisson tok alatt vagy a parenchymában, gyakran a vérerek irányában kevés szöveti vérzés, több gócos jellegű elváltozás) képét

neutrophil, de inkább sok eosinophil

granulocytákból álló sejtek halmaza jellemezte. Az eosinophil sejtek szerepe a féregfertőzésekben nem teljesen egyértelmű. Lombardi és tsai, /109/ in vitro kísérlete, ill. azt követő elektronmikroszkópos felvételeik azt bizonyítják, hogy a lárvák felszínéhez a humán eosinophil sejtek egy elektrondenz réteg közvetítésével kapcsolódnak, azaz nem közvetlenül, tehát ez lehet az oka annak, hogy nem tapasztalható a lárvák kutikuláján destrukció. Ez a réteg szerepet játszhat a gyulladásos sejtek helmintotoxikus hatása elleni védelemben. A felvételeken jól látható, hogy a lárvák felszínéhez tapadó eosinophilek, neutrophilek és a

57

makrophagok többé-kevésbé szétlapulnak a kutikula felszínén, valamint az eosinophilek degranulálódnak. Az lehet, hogy ezeknek a sejteknek sikerül immobilizálni a lárvákat, de elpusztítani nem tudják azokat. Burren /26/ a fertőzés után egy évvel az egerek agyában, szemében és izomzatában megfigyelt kórszövettani elváltozásokról ír, azonban itt a lárvaszámokról nincs adat. Megállapítása szerint a májban lévő lárvák körül nincs gyulladásos sejtes reakció, viszont a portális járatok többségénél sejtes beszűrődés figyelhető meg, melyek részletes elemzésére nem tér ki. Az agyban lévő lárvák körül még egy év utáni fertőzés esetén sem tapasztalt sejtes reakciót, bár a járatoknál, melyek a vándorlás nyomán keletkeztek markáns lymphocytás infiltrálódást figyelt meg. Kísérletünk végén, azaz a 394. napon kiirtott egerek májában főleg lympho-histiocytás gócokat aktív Kupffer sejtekkel figyelhettünk meg. Az agyból készült metszetekben megtalált lárvák körül mi sem tapasztaltunk sejtes reakciót, viszont a lárvák permenens vándorlásának a nyoma gyakran követhető volt a helyenként látható neutrophil- és eosinophil sejtes infiltráció következtében. Bisseru /18/ 26 napos kísérlete során már a harmadik napon gyulladásos sejtek felhalmozódását figyelte meg a máj periportális területeinél. Az itt lévő sejtek tömege lymphocytákból és neutrophil granulocytákból állt, az eosinophil granulocyták aránya kicsi volt. A lárvák körül gyulladásos sejtes beszűrődést nem figyelt meg. Az invázió utáni 2-3. naptól már az agyvelőben is észlelt lárvákat. A lágy agyburok alatt fekvő területeken vérzéseket tapasztalt, ezek esetenként 4 mm átmérőjűek is voltak. A vérzéses területek feltisztulása a fertőzés után egy héttel

megtörtént, itt fibrin lerakódást,

valamint széteső vörösvérsejtekkel és élénk, kereksejtes, főleg lymphocytákból álló infiltrációt észlelt. Itt sem látott a lárvák körül sejtes reakciót, ennek okát szintén abban látta, hogy a lárvák állandó mozgásban vannak. Ez utóbbit állapítja meg a rendkívül részletes, 5000 lárvával történt fertőzés után csak 33 napig megfigyelt, több szervre kiterjedő, kizárólag kórszövettani vizsgálatatai alapján Ho is /68, 70/. Megfigyeléseinek összegzésében megállapítja, hogy a lárvák okozta elváltozások genesise a különféle szervekben hasonlóan történik. A vérereket elhagyó lárvák vérzést idéznek elő. A vérzés mellett a vándorló lárvák roncsolják a szöveteket, melyek körülírt, gócos jellegű gyulladásos reakciót okoznak. A gócokat eleinte az adott szerv perenchymájának

58

roncsolt sejtjei és neutrophil granulocyták képezik. Később histiocyták és lymphocyták is megjelennek. Majd az utóbbiak kerülnek túlsúlyba. Megindul a RES sejtjeinek a sarjadzása és az eosinophil granulocyták is megjelennek. Ahogy haladunk előre az időben, tömör, jól körülírt, vagy elmosódott határú, szabad szemmel is látható gócok jönnek

létre,

melyek

kialakításában

felrostozódott

kötőszövet

és

eosinophil

granulocyták vesznek részt. Ugyanazon szervben különböző korú gyulladásos gócok is megfigyelhetők, a permanens lárvavándorlásnak a jeleként. A máj 28-33. napi kórszövettani képét több tömörebb góc jellemzi, melyekben nagyrészt eosinophil granulocyták, histiocyták, lymphocyták és sarjadzó RES sejtek figyelhetők meg. Kisebb számban előfordulnak fibroblastokat és rostokat is tartalmazó gócok, valamint frissebb gócok is. Az előbbi megállapításokat azzal egészítjük ki, hogy a paratenikus gazdában a kevés, 600 lárvával történt fertőzés után több mint 13 hónappal is fennálló krónikus lárvális toxocarosis kórszövettani képe, valamint a májból és az agyból visszanyert lárvák számának változása is jelzi a permanens vándorlást, mind a primer, mind a szekunder fertőzésben, bár az utóbbi esetben erre sokkal kevesebb a lehetőségük a lárváknak 2.2.2. Toxocara mystax A paratenikus gazdában a macska Toxocara-faja lárváinak vándorlási útvonalát vizsgálva részben hasonló a megfigyelésünk, mint amit Prokopič és Figallova /155/ írt le. Ők a legnagyobb lárvaszámot (159) a májban a fertőzés utáni első napon találták és a második napon már a tüdőből tudták izolálni a legtöbb (167) lárvát, igaz ők 2500 petével fertőztek. Kísérletünkben csak a második napon történt az első leölés, és az egyik egérnek a májában még magas (140) volt a lárvaszám, ennek tüdejéből viszont csak néhány lárvát tudtunk izolálni. A másik egérnél már a lárvák jelentős része eljutott a tüdőbe is, és ez a megfigyelésünk megegyezik az előbbi szerzőkével kiegészítve azzal, hogy mi már az izomban is találtunk lárvát ugyanennél az egérnél. Ez is bizonyítja, hogy a T. mystax lárvák már ebben a korai szakaszban eljutnak az izmokba, szemben a T. canisszal /68, 154/. Tulajdonképpen már az 5. naptól, két egér kivételével, a lárvák 60-94 %-át a vizsgált, állatonkénti összesen csak 2 g végtagizomzatból nyertük vissza, így feltételezhető, hogy a bevitt 1000 lárva egy része a nem vizsgált izomzatban maradt.

59

Továbbá a vizsgálatból kihagyott egyéb szervekben is lehettek lárvák. Ennek is köszönhető, hogy a visszanyert lárvák aránya (take %) a bevittekhez képest csak £ 7 %. Az agyból mi csak a 8. napon tudtunk visszanyerni lárvákat, ellentétben a már előbb említett /155/ szerzőkkel. Ők már a második naptól több mint 30 lárvát találtak az agyban, de ennek oka lehet a már említett sokkal nagyobb fertőző adag. A fertőzést követő 11. napig az agy szövettani vizsgálati eredménye is arra utal, hogy valószínűleg a lárvák később jutnak el az agyba. Úgy tűnik, hogy a T. mystax lárvák „kikelése” a peteburokból az emésztőcsatornában, valamint a májban és a tüdőben való tömegesebb megjelenésük sokkal gyorsabban történik, mint ami a T. canis esetében megfigyelhető. Viszont az agyba való eljutásuk lassúbb, valamint kevesebb lárva is vándorol oda /65, 68, 155/. A májban a fertőzés utáni 21. naptól ismét megjelennek a lárvák. Ezt valószínűleg a lárvák egy részének a szervezeten belüli folyamatos vándorlásával magyarázhatjuk, azaz a véráram segítségével újra lárvák jelennek meg a májban. Ezt alátámasztják saját eredményeink, valamint Havasiová és tsai /65/ megfigyelése, akik a 70. napi leöléskor is találtak kevés lárvát 500 lárvával történt fertőzés után. Az agyból kevés lárvát izoláltak, továbbá az izomzatból tudták a lárvák legnagyobb részét, azaz 98,56 %-át visszanyerni. Ez utóbbit, a csaknem két hónappal későbbi időpontban leölt egereknél mi nem tapasztaltuk, hiszen az izomzatból visszanyert lárvák aránya jóval kevesebb volt, azaz 74,7 %. Véleményünk szerint az egyes szervekben a lárvák számának nagyságát a fertőző lárvák száma is befolyásolja, valamint függ attól is, hogy éppen a folyamatos vándorlás során éppen hol tartózkodik több lárva. Szövettani vizsgálatunk eredménye is igazolja az előbbi megfigyeléseinket. A májat elárasztó lárvák vándorlásának nyomai, azaz a traumás járatok, vérzések, később neutrophil granulocytás beszűrődések jól láthatók a májszövetben. Ezen elváltozások a lárvák számával arányosan súlyosabbak, vagy enyhébbek. Az irodalomban a T. mystax által okozott szövettani elváltozásokra csak Mossalam és tsai /126/ közleményében olvashattunk bizonyos utalásokat. Sajnos csak a tüdő 20. napi vizsgálatát említi, azonban ekkor már kevés lárvát lehet találni ebben a szervben, hiszen a lárvák nagy része már tovább vándorolt. Az általunk vizsgált tüdőmetszetekben már a fertőzést követő 5. napon nagy mennyiségű nyálkát találtunk a bronchusok és az alveolusok üregében, mely PAS +-nak bizonyult. Nem lehet kizárni

60

azt sem, hogy e reakciót a kísérlet során alkalmazott éter okozta inkább, mint a lárvák vándorlásának irritáló hatása.

A tüdőben talált egyéb elváltozások, így a 2. napi

intraalvaoláris vérzések, majd a további napokon a neutrophil-eosinophil granulocytás beszűrődések szintén a lárvavándorlás következményei. Az agyvelőben néhány helyen szintén láthatók a lárvavándorlás nyomai, valamint a gliás reakciók. Fontos megjegyezni, hogy ebben a 128 napig tartó vizsgálatban ugyan nem tapasztaltunk a lárvális toxocarosisra utaló tüneteket, de a kemoterápiás kísérleteink közül a szintén 1000 lárvával történt fertőzés után több mint 8 hónappal végzett vizsgálat (lásd a 44. oldalon a 3.2.4. alatt. és a 33. táblázatban) kezeletlen kontroll állatainál, többek között idegrendszeri tünetek is jelentkeztek. Ez is alátámasztja a feltételezésünket, hogy a macska Toxocara-fajának is lehet jelentős szerepe bizonyos esetekben a LMV kialakításában.

3. A lárvális toxocarosis elleni kemoterápia lehetőségei paratenikus gazda (egér) modellen, különös tekintettel a fertőzött ember kezelésére 3.1. Eredmények 3.1.1. Toxocara canis 3.1.1.1.

I. kísérlet A korai visceralis vándorlást folytató lárvák elleni hatás

I./a. A fertőzést követő 1-5. napon szuszpenzióban beadott albendazol hatására a kezelt állatokból izolálással kinyert összlárvaszám a kontrollokéhoz képest 122 %-kal volt nagyobb (20.táblázat). A lárváknak a vizsgált szervekben való megoszlása lényeges eltérést mutatott a kontrollhoz viszonyítva. Ez a különbség a májból izolált lárvák számában volt a legkifejezettebb. Míg a kezeletlen állatok májában összesen 7 lárva volt, addig az albendazollal kezeltekben 94. A tüdőben mintegy 40 %-kal volt magasabb a lárvaszám a kezelt csoportban. Az agyból izolált lárvák számában viszont 70 %-os csökkenés következett be ugyanebben a csoportban. A kapott számadatok normál eloszlást nem követtek, így a t-próbát nem lehetett elvégezni. A c2 próbával vizsgálva a lárvák megoszlása az említett szervekben szignifikánsan (P<0,001) eltérő volt (21. táblázat).

61

A mebendazol 300 mg/ttkg (7,5 mg/egér/nap) adagja 24 óránként adva az 5. kezelési napra toxikusnak bizonyult, így a lárvák elleni hatás értékelése az állatok ehullása miatt lehetetlenné vált. A lárvák visszanyerésére alkalmazott lárvaizolálási módszer a lárvák aktív mozgásán alapszik, ezért a szervekben esetlegesen elpusztult lárvák számáról nem adott információt. Továbbá a kontroll csoport alacsony össszlárvaszáma is kétségessé tette a módszer megbízhatóságát. A vándorló, ill. a szövetekben esetleg már megtelepedett lárvák elleni hatás I./b. Az előző vizsgálat tapasztalait felhasználva a fertőző dózist emeltük, a mebendazol adagot csökkentettük és a fertőzés utáni 6-10. napon kezeltünk. A fertőzés utáni 13. napra 1 egér a kezelt csoportban elhullott, előzetesen rajta azonban semmiféle toxikózisra utaló tünetet nem tudtunk megfigyelni. A hatékonyság elbírálására a fertőzés utáni 14. napon éterrel túlaltatott állatok agyából és izomzatából emésztéses eljárással kinyerhető lárvák számát vizsgáltuk. A kinyert lárvák élénken mozogtak, épek voltak. A kezelés eredményeképpen

csak 25 %-kal

volt kevesebb a kezeltek

összlárvaszáma, mit a kontrolloké (22. táblázat). Továbbá az agyból kimutatott lárvák száma 15 %-kal volt kevesebb a kezeltekben, azaz a mebendazol hatékonysága gyengének bizonyult. A lárvák megoszlása az agyban és az izomzatban a két csoportban nem volt szignifikánsan eltérő. Az

emésztéses

eljárás

megbízhatónak

bizonyult,

hiszen

a

szétnyomott

szövettörmelékekben a mikroszkópos ellenőrzés során nem találtunk lárvákat. További tapasztalat,

hogy

a

lárvák

számolását

a

gézlap

résein

helyenként

átjutó

szövetdarabokzavarták, ennek elkerülésére is a későbbi kísérletekben a módszeren finomítottunk. II. kísérlet

3.1.1.2.

A fertőzés utáni 104. napon kezdett, szuszpenzióban 6 napig adott anthelmintikumokkal történt kezelések adatait a 23. táblázatban rögzítettük. Megállapítható,

hogy

a

vizsgált

anthelmintikumok

hatására

a

kezelt

csoportokban csökkent a visszanyerhető lárvák száma a kontroll csoporthoz képest. Ezek közül az oxfendazol volt a leghatékonyabb (68,2 %), bár a flubendazoltól (52,8 %), az ivermektintől (44,8 %) és fenbendazoltól (I.E.: 44,8 %) nem különbözött szignifikánsan, viszont a tiabendazolnál (44,3 %) már szignifikánsan hatékonyabbnak

62

bizonyult (24. táblázat). Az izomzatból visszanyerhető lárvák száma legjobban a flubendazollal kezelt csoportban csökkent, de a szélső értékek nagy ingadozása miatt ennek statisztikai jelentőségét nem lehetett értékelni. Az ivermektinnel kezelt egerekből kinyert lárvák még órákkal az emésztés után is élénk mozgást mutattak. Statisztikai értékelés Mivel az előző kísérletekhez hasonlóan az itt kapott számadatok sem követtek normál eloszlást így a szignifikancia számításnál log (X+1) transzformációt végeztünk. Ily módon az egyes csoportok adataihoz tartozó varriációs koefficiensek (c.v.) annyira lecsökkentek, amely már lehetővé tette a logaritmizált csoportátlagok összehasonlítását. 5 %-os tévedési valószínűségi szinten a szignifikancia: P< 0,002. (24. táblázat)

3.1.1.3.

III.kísérlet III./a.

A fertőzés utáni 2. és 14. napon alkalmazott fenbendazol hatékonyságának adatait az 25. táblázatban mutatjuk be. Az alkalmazott kezelési formák szerint a hatékonyság 17,2-99,2 % és 18,9-95,1 % volt a 2. napon (A1-A8), ill. a 14. napon (B1-B8) índított kezelések során, mely azt jelzi, hogy a paratenikus gazdában a Toxocara-lárvák érzékenységében nincs nyilvánvaló különbség a fenbendazol iránt a vándorlás korai, máj-tüdő (a fertőzés utáni 2. naptól) fázisában és a rákövetkező izom-ideg (a fertőzés utáni 14. naptól) fázisában. Az A5 és a B5 csoportokban a 8 napos kezelés során, a takarmánnyal felvett kisebb mennyiségű (187,2 and 190,1 mg/egér) fenbendazol ugyanolyan hatékonynak bizonyult, mint a szuszpenzióban adott magasabb (384,0 mg/egér) adag az A8 és a B8 csoportokban. III./b. A fertőzés utáni 81. napon kezdett, különféle anthelmintikumokkal és többféle módon végzett kezeléseknek az adatait a 26. táblázatban rögzítettük. A fenbendazol, a flubendazol és az albendazol maximális hatékonysága az alkalmazott sokféle kezelési formák

során 94,9, 88,2 and 93,9 % volt. Ebben a

kísérletben a fenbendazolt tartalmazó gyógyszeres takarmánnyal történő 8 napos kezelés jelentősebben (80,5 % a FBZ3 csoportban) hatékony volt, mint az ugyanannyi

63

ideig tartó szuszpenziós (53,9 % a FBZ4 csoportban) kezelés, annak ellenére, hogy a teljes fenbendazol felvétel alacsonyabb volt a gyógyszerezett eleséggel kezelteknél (278,4 és 384,0 mg/egér, FBZ3 és FBZ4 csoportok). A flubendazol (FUBZ5 FUBZ6) hatékonysága a fenbendazollal megegyező módon történt adagolás (6,0 és 9,6 g/takkg 20, ill. 16 napig adva) esetén jóval gyengébbnek (88,2 és 79,2 %) bizonyult. A fenbendazol adagjánál (összhatóanyag: 484 mg/egér) jóval kisebb mennyiségben felvett albendazol (összhatóanyag: 134 mg/egér) gyakorlatilag ugyan azt a kíváló hatást (93,9 % az ABZ9 csoportban) biztosította. Az ivermektint tartalmazó két készítmény egy hetes időközzel három alkalommal történő adása gyenge hatékonyságúnak (21,2 és 47,0 %) bizonyult (ORA11 és CAR12). Az alkalmazott adagolási formáknál a becsült, teljes ivermektin felvétel 0,069, ill. 0,063 mg/egér volt. III./c. A fertőzés utáni 87. napon kezdett, különféle anthelmintikumokkal végzett, kúraszerű kezelések adatait a 27. táblázatban rögzítettük. A 10, 20 és 30 napig tartó, fenbendazolt és albendazolt tartalmazó gyógyszeres takarmánnyal történt kezelések során a hatékonyság 51,0-98,8 % volt. A 20 és 30 napig tartó kezelések során az albendazol hatékonysága a legkisebb adagban (110,4 és 141,5 mg/egér) 88,8, ill. 97,1 %, míg a fenbendazolé gyengébb, azaz 83,0, ill. 85,4 % volt. A fenbendazol adagjának emelésével, az ugyanazon ideig tartó kezelések hatékonysága nem növekedett. Az ivermektin az alkalmazott adagban (0,11-0,72 mg/egér) kúraszerűen is gyenge hatású volt. Az applikálási módok közül az orális alkalmazás esetén lehetett csak 33 % körüli hatékonyságot elérni. A tápba bekevert hatóanyag 100 %-os felvételét csak az ivermektinnel 30 napig kezelt csoportban sikerült elérni (IVEP12). Például a fenbendazollal kezelteknél 66,2 (FBZ3)-89,2 (FBZ4) %-os hatóanyag felvétel volt a tervezetthez viszonyítva. Az FBZ3 csoportban ugyan nem volt elhullás, de öt állat tüneteket mutatott, kachexiás (22-29 g testtömeggel) volt. Valószínűleg az előző két csoportnál a hatékonyságban tapasztalt több mint 10 %-os különbség kialakulásában is szerepet játszhattak az előzőleg említett okok.

64

A 30 napos kezelésekkel sem sikerült 100 %-os hatékonyságot elérni, de az figyelemre méltó, hogy mind a fenbendazollal (FBZ4), mind az albendazollal (ABZ7) kezelt állatok közül 2-2-nél sem az agyból, sem az izomból nem sikerült lárvát izolálni. III./d. A fertőzés utáni 123. napon kezdett, különféle benzimidazolokkal, hosszabb ideig tartó kezelések adatait a 28. táblázatban rögzítettük. Ebben a kísérletben a fenbendazol, az albendazol és az oxibendazol kb. 4 hónapos szöveti lárvák elleni hatékonyságát tanulmányoztuk. A 97,1 és 99,7 %-os hatékonyság alátámasztja a 20 és 30 napig takarmányban adott 6 g/takkg (ez megfelel 408,0, ill. 672,8 mg/egér összes hatóanyag felvételnek) fenbendazol korábbi kísérleteinkben is tapasztalt jó hatékonyságát. A 30 napig tartó 1,6 g/takkg adagú (ez megfelel 195,3 mg/egér összes hatóanyag felvételnek) albendazol kezeléssel 100 %-os hatékonyságot értünk el. Meglepően, az alacsonyabb, azaz 133,7 mg/egér oxibendazol larvicid hatása nagyobb (81,1 %, OBZ4 csoport) volt, mint a 444,2 mg/egér (32,0 %, OBZ5 csoport) adag; mindkét csoport állatait 20 napig etettük az 1,6 g/takkg oxibendazolt tartalmazó takarmánnyal. Ennek okára nem tudunk magyarázatot adni. Statisztikai értékelés Az eredmények értékelése a kezelt és kezeletlen kontroll csoportok átlagos lárvaszámának az összehasonlításával történt. Az egyes csoportok közötti különbség szignifikanciájának a meghatározása Steel és Torrie /190/ LSD /least significance difference/ módszerével történt. A kezelt csoportokat

átrendeztük az egyes

kísérletekben kapott hatékonyság csökkenő sorrendje szerint és ennek a statisztikai értékelésnek a részletes adatait is feltüntettük a 29. táblázatban. A III./a., b. és c. kísérlet adatait felhasználva a kezeletlen kontroll és a >60 %-os összlárvaszám csökkenést mutató kezelt csoportok állatainak agyából és izomzatából visszanyert lárvák százalékos megoszlását is összehasonlítottuk azzal a céllal, hogy megkíséreljünk választ kapni arra, vajon az agyban való lokalizáció, mint kiváltságos hely segítséget jelenthet

vagy sem

a Toxocara-lárváknak arra, hogy túléljék a

gyógyszerek hatását. Ennek eredményét a 30. táblázatban és a 7. ábrán tüntettük fel.

65

A T. canis elleni különféle kemoterápiás kísérleteinkből a >60 %-os összlárvaszám csökkenést elérő kezelések adatainak hatóanyagok szerinti összesítése a 31. táblázatban látható. 3.1.2. Toxocara mystax A kezelések adatait a 32. és a 33. táblázatban rögzítettük. Az adatokból kitűnik, hogy

a

15.

naptól,

szuszpenzióban

alkalmazott

fenbendazol

384

mg/egér

összhatóanyag-felvétel után teljesen hatástalannak bizonyult a lárvák eliminálására. A különböző szervekből izolált lárvák számának átlaga teljesen hasonló a kontroll csoport ezen

adataival.

Az

albendazol

viszont

az

alkalmazott

adagban

(1/6-da

a

fenbendazolnak) hatékonynak bizonyult a kontroll csoporthoz képest. Főleg az agyból és az izomzatból visszanyerhető lárvák számát csökkentette. Az összlárvaszám kevesebb, mint 40 %-ra csökkent és jelentős mértékű az agyban (96%) és izomban (60%) lévő lárvák számának csökkenése. A fenbendazol takarmányban

25 napig adva kb. 600 mg/egér összhatóanyag-felvétel után kíváló

hatékonyságúnak bizonyult, ugyanis a tüdő kivételével a többi szervből nem tudtunk izolálni lárvákat, továbbá az emésztett izomzatból is csak egyet sikerült kimutatni. A b./ kontroll csoport egy egerénél, melynél a leölés napja előtt súlyos tünetek voltak, tudtuk az agyból izolálni a legtöbb (23) lárvát, a májból izolált lárvák közül 4 alig mozgott, ill. egy elpusztult volt, valamint ennek az állatnak a testtömege csaknem fele volt a többihez képest a kísérlet végére, azaz a fertőzés utáni 251. napra. További megfigyelés volt, hogy szintén ugyanezen csoport állatainak a szőrzete kissé borzalt volt, valamint a pofatájékon szőrhiányt tapasztaltunk. A többi, mind a kezelt, mind a kontroll állat szerveiből, ill. izomzatából izolált lárvák élénken mozogtak. 3.2. Következtetések 3.2.1. Toxocara canis 3.2.1.1. Az albendazol és a mebendazol visceralis vándorlást folytató T. canis lárvák elleni hatásának tesztelésére a kezelést a fertőzés utáni 1-5. napon végeztük, tehát akkor, amikor a lárvák a legnagyobb számban vannak jelen a májban és a tüdőben /69/. A szervek lárvaszámát a 8. napon vizsgáltuk, mivel ekkorra már az agyba eljutott paraziták száma is igen jelentős, így ennek a kontroll állatokhoz képest esetleges csökkenéséből is lehet a hatékonyságra következtetni. Az alkalmazott lárvaizolálási

66

módszer nem bizonyult megbízhatónak, annak ellenére, hogy a fertőzés utáni 8. napig az emésztéses technikával összehasonlítva csaknem azonos hatékonyságú, amint ezt Ho /68/ kísérletei során tapasztalta. Az albendazollal kezelt csoportban a kontrollokéhoz viszonyított nagyobb összlárvaszámnak

több oka lehet. Szerepet jászthat a

lárvaizolálási módszer megbízhatatlansága, az alacsony egyedszám. Ez utóbbit látszik alátámasztani az egyedenkénti összlárvaszám szélső értékei közötti viszonylag nagy különbség (5-44). Holt és társai /72/ az agy lárvaszámát vizsgálva albendazol kezelés után ugyan tapasztaltak némi emelkedést a kontroll állatokhoz viszonyítva, de ez nem volt szignifikáns. A mi megfigyeléseink szerint viszont éppen ellenkezőleg, az agy lárvaszáma jelentősebb csökkenést mutatott a nem kezeltekhez képest, hasonlóan Delgado és társai /36/ által közöltekhez. A lárváknak a viszgált szervekben való megoszlása hasonló, mint amit Abo-Shehada és Herbert /2/ észlelt. E szerint az albendazol csökkenti a májból tovább vándorolni képes lárvák számát. Vizsgálatunkból csak az derül ki egyértelműen, hogy a vándorlás ebben a fázisában nagymértékben lelassul, a lárvák a májban sokáig „időznek”. Valódi sorsukról, tehát arról, hogy csak a vándorlási képességük csökken, avagy később elpusztulnak, erre nem kaphattunk választ ebben a kísérleti elrendezésben. Ez a választott lárvakinyerési módszerből, másrészt a lárvaszám vizsgálatának a fertőzés utáni időpontjából adódik. A mebendazol 300 mg/ttkg adagja a fertőzés utáni 1-5. napon 24 óránként 5 napig adva az egerekre nézve toxikusnak bizonyult. Holt és társai /72/ hasonló adagtól szintén jelentős elhullást tapasztaltak, a felére csökkentett adaggal a fertőzés utáni 1922. napon kezelve, a szert a lárvák ellen hatástalannak találták. Az általunk alkalmazott alacsonyabb (125 mg/ttkg 5 napon át) adagnak a szövetekben vándorló, ill. a szövetekben esetleg már megtelepedett lárvákra kifejtett hatásának vizsgálatára a kezelést a fertőzés utáni 6-10. napig végeztük. Ebben az időszakban mind az agyvelőben, mind az izomzatban található lárvaszám megközelíti az adott szervekben a későbbiek során majd maximálisan előforduló lárvák számát Ho /69/ szerint. A kísérlet ebben a részében az emésztéses eljárást alkalmaztuk, többek között azért is, mert az egerek kiirtása a fertőzés utáni 14. napon történt. Ekkor már az emésztéses eljárás hatékonysága jelentősen felülmúlja a lárvaizolálás módszerét /67/. Ugyanezen szerző a 2500 lárva/egér fertőzés után 3 héttel adott mebendazol 50-500 mg/ttkg egyszeri, ill.

67

500 mg/ttkg kétszeri adagját hatástalannak találta. Az eredményeink szerint a mebendazol kismértékben csökkentette a lárvaszámot, ez az izomzatban valamivel kifejezettebb volt, mint az agyvelőben. Megfigyeléseink szerint a mebendazol nem tudta elpusztítani az agyban és az izomzatban a kezelés időpontjában már esetleg megtelepedett lárvákat, sőt számukat jelentős mértékben csökkenteni sem volt képes, ami megegyezik Ho /67/ megfigyeléseivel. 3.2.1.2. A II. kísérlettel a paratenikus gazda, akár az ember, mint véletlen gazda szöveteiben hosszabb ideje megtelepedett Toxocara- lárvák elpusztítását, ill. számuk csökkentését céloztuk meg, olyan, rövid ideig tartó, szuszpenziós kezelésekkel, melyek a gyakorlati élet követelményeit is kielégíthetik. A vizsgálatunkban a legjobb hatékonyságúnak bizonyuló oxfendazolt Holt és társai /72/ is kipróbálták szuszpenzióban és annak ellenére, hogy jóval nagyobb adagban (2000 mg/ttkg) alkalmazták, még így sem tapasztaltak szignifikáns hatást a fertőzés utáni 19-23. napon adva. A mi vizsgálatunkban az oxfendazollal kezelt csoport egyik egerénél idegrendszeri tünetek voltak, annak ellenére, hogy az agyban csupán 50 lárvát találtunk. Ennek hátterében a demarkáló helyi gyulladásos reakciók fellobbanása, valamint az agyban hosszabb ideje ott lévő lárvák kártétele is állhat. A flubendazolt T. canis ellen mások nem próbálták ki, annak ellenére, hogy Trichinella lárvák ellen Maki és tsa /116/ jó eredménnyel alkalmazták egerekben. Az általunk alkalmazott kezeléssel 52,8 %-os intenzeffektivitást tudtunk elérni. A fenbendazolt többen is kipróbálták különféle szuszpenziós kezelésekben. Holt és tsai /72/ 2500 mg/ttkg, valamint AboShehada és Herbert /2/ 100 mg/ttkg adagban alkalmazva alkalmatlannak találták az ún. késői kezelési fázisban. A mi kezelésünk során tapasztalt 44,8 % hatékonyság a kontroll csoporthoz képest ugyan szignifikáns volt, azonban a visszanyert lárvák számának egerenkénti nagy ingadozása (min. 29, max. 156 lárva/egér) elgondolkoztató. Az ivermektin szuszpenziós formáját az agyba és izomba már eljutott lárvák ellen Abo-Shehada és Herbert /2/ vizsgálták és 0,2 mg/ttkg-os adagját nem találták hatékonynak. Ezzel szemben Carillo és Barriga /29/, akik 0,4 mg/ttkg adagban i.m. 13 napon át adták 57 %-os összlárvaszám csökkenést értek el. A vizsgálatunk szerint a szuszpenziós kezeléssel is a kezeletlen csoporthoz képest szignifikáns hatás érhető el, bár ennek mértéke csak 51 %-os volt, valamint a visszanyert lárvák hosszabb ideig tartó

68

motilitása sem bíztató. Ez utóbbi jelenséget Holt és tsai /72/ is leírták, és ezzel ők a vizsgált anthelmintikumok hatástalanságát szemléltették. A benzimidazolok közül a legrégebbi tiabendazolt az elsők között vizsgálták a T. canis lárvák ellen. Burren /27/ 500 mg/ttkg adagban p.os adva nem találta hatékonynak a visceralis vándorlást végző lárvák ellen sem. Ezt Samanta és Ansari /164/ tapasztalatai is megerősítik, ők a korai időszakban a fertőzés utáni 1-7 napig adva találták gyenge hatékonyságúnak. A mi eredményeink is a nem kielégítő hatékonyságot bizonyítják, hiszen 1 %-os tévedési valószínűségi szinten vizsgálva a tiabendazol már nem volt szignifikáns a kontrollhoz képest. Ennek ellentmondanak az emberorvoslásban szerzett tapasztalatok, melyek szerint a tiabendazol hatóanyagú Mintezolt eredményesen alkamazzák a Toxocara-lárvák okozta LMV kezelésére. Véleményünk szerint e megfigyelések hátterében a humán toxocarosis sajátos lefolyása áll. Mint ismeretes, a lárvák a heveny, nem specifikus tünetekkel kísért visceralis vándorlás után bizonyos szövetekben (főleg az agyban és az izomban) nyugalmi állapotba kerülnek, s körülöttük eosinophil-sejtekben gazdag granulomák, gyulladásos gócok képződhetnek /70/. Az idegrendszeri tüneteket, melyek sokszor évekkel az akut fázis után mutatkoznak, egyes feltételezések szerint nem annyira a reaktiválódott lárvák, hanem a demarkáló helyi gyulladásos reakciók fellobbanása okozza /87/. Az előbbiek alapján elképzelhető, hogy az idegrendszeri tünetek javulása nem a tiabendazol larvicid hatásának, hanem sokkal inkább az egyidejűleg adott glükokortikoidok gyulladás csökkentő hatásának köszönhető. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a tiabendazolnak is van gyulladás csökkentő hatása, tehát ennek is szerepe lehet a tünetek tompításában. A tünetek normalizálódásában nem zárható ki a humán vonalon több esetben tapasztalható spontán gyógyulás /87/ szerepe sem, bár feltételezésünk szerint ez csak látszólagos, hiszen a lárvák egy része életben maradhat. 3.2.1.3. lásd a III. kísérlet megbeszélését a témával kapcsolatos közleménynél: 10. Veterinary Parasitology, 1998; 74: 243-259. 3.2.2. Toxocara mystax Terápiás kísérletünk eredményéből, a rendelkezésünkre álló korlátozott nagyságú fertőző anyag miatt alkalmazott alacsony állatszám következtében nem vonhatók le messzemenő következtetések. Ennek ellenére kitűnik, hogy a szuszpenziós formában a fertőzés utáni 15. naptól alkalmazott fenbendazol teljesen hatástalannak bizonyult az

69

egérben vándorló T. mystax lárvák ellen, ezzel szemben a sokkal alacsonyabb adagban adott albendazol hatékonysága >60 %-os volt. Úgy tűnik, hogy a korábbi kísérleteinkben, a szuszpenzióban adott fenbendazolnak a T. canis elleni kezelések során tapasztalt -a lárvák „öregedésével” együtt ugyan rohamosan csökkenő- hatásossága a macska Toxocara lárvái ellen egyáltalán nem jelentkezik. Viszont az eleségben 25 napig adott febendazol a több mint 7 hónapos T. mystax lárvák ellen is ugyanolyan kíváló hatású volt, mint amit a T. canis lárvák elleni kezelések során megfigyeltünk (31. táblázat). Mindezek megerősítik az általunk tapasztaltakat, azaz, hogy eleségbe keverve, a fenbendazol (de a többi benzimidazol-származék is) bélbeli tartózkodása hosszabb idejű, s ezért jobb a hatóanyag felszívódása is. Sajnos arra nem volt lehetőségünk, hogy az albendazolt eleségben adva is kipróbáljuk a macska Toxocara-lárvái ellen, de feltételezhető, hogy a hatékonysága megközelítheti a T. canisszal kapcsolatos kísérleteinkben tapasztaltakat. Mind a fertőzés után kb. másfél, mind 8 hónappal boncolt kontroll állatokban a T. mystax lárvák >70 %-a az izomban lokalizálódik, valamint a bevitt lárvákból sokkal kevesebb nyerhető vissza, mint amit a T. canis esetén megfigyelhettünk (6.ábra). Ezek a megfigyelések is jelezték, hogy a macska Toxocara-lárvájának vándorlása paratenikus gazdában valamelyest eltér a T. canis-tól, így a kemoterápiás kísérletünk

tapasztalatait

is

részben

felhasználva,

azzal

csaknem

egyidőben

tanulmányoztuk a paratenikus gazdában vándorló T. mystax lárvák okozta patomechanizmust és patogenezist, melyről a megfigyeléseinket már korábban (2.2.2.) leírtuk. 4. A toxocarosis elleni védekezés lehetőségei, különös tekintettel az ember fertőződésének a megelőzésére 4.1. Eredmények 4.1.1. Felmérések az állattartók ismereteiről Annak ellenére, hogy ma már szinte minden igényt kielégítő féregellenes készítmény van forgalomban hazánkban is, nem ritka a kölyökkutyák klinikai tünetekben is megnyilvánuló fertőzöttsége. Ennek megakadályozására sokat tehetnének a tulajdonosok és a tenyésztők azzal, ha kérnék állataik féregtelenítését, valamint fontos

70

lenne az, hogy az állatorvosok rendszeresen elvégezzék a megelőző féregellenes kezeléseket. A kutyák és a macskák rendszeres féregtelenítésének elmaradásában szerepet játszhat az, hogy a fertőzöttség általában tünetmentes, viszont bélsárürítés során nagyszámú féregpete ürülhet a környezetbe. I./ A debreceni tulajdonosokat „faggató” kérdéseket tartalmazó adatlapokat az állatkórház várójába helyeztük ki, összesen 173 értékelhető lap érkezett vissza. A megkérdezettek közül 106 ember tartott kutyát, 19 pedig macskát, 48 embernek mindkettő volt. A megkérdezettek 6,4%-a nem tudta, hogy egyáltalán léteznek bélférgek, 27,8%-uk már olvasott a férgek kártételéről, 40,0%-uk valahol hallott már erről, és a megkérdezettek 27,7%-a állatorvosuktól tudott a férgekről. A tulajdonosok 93,6%-a tisztában volt azzal, hogy a bélférgek kedvencében betegséget okozhatnak, 5,2 %-uk viszont ártalmatlannak tartotta ezeket. Ezt a kérdést csak a tulajdonosok 1,2%-a válaszolta meg. A zoonosis veszéllyel a megkérdezettek 71,1%-a tisztában volt, 22,5%-a szerint az ember nincs veszélyben, végül a kérdésre 6,6 % nem válaszolt. A tulajdonosok 18,5%-ának kedvence még soha nem kapott féreghajtót, 6,9%-uk pedig nem tudja, hogy állatát kezelték-e már ilyen szerrel. A megkérdezettek 17,4%-a csak állatorvosa felszólítására féregtelenít, 8,7%-uk pedig csak gondol rá, ha a férgek már a bélsárral ürülnek. A tulajdonosok negyede (25,4%) vallja magáról, hogy legalább félévente féregtelenít, a kutyák 18,5%-a a veszettség elleni oltással együtt kap csak féreghajtót (azaz évente egyszer). A tulajdonosok 4,6 %-a nem nyilatkozott erről. Az utolsó kérdésre adott válaszok összesítése szerint a megkérdezettek 32,4%-a úgy gondolja, hogy a gyakori féreghajtás a kutya/macska egészségére ártalmas (!?) lehet. 57,3%-uk nem találta károsnak a rendszeres féreghajtást. A tulajdonosok 10,4%-a a kérdésben nem foglalt állást. A debreceni kérdőívekre adott válaszokból az derült ki, hogy a tulajdonosok tisztában vannak a bélparaziták létezésével, kártételével és közel 75%-uk ismeri az ezekkel kapcsolatos közegészségügyi vonatkozásokat. Ennek ellenére a megkérdezett tulajdonosoknak csak 25 %-a féregteleníti rendszeresen házi kedvencét. II./ A később Barcson végzett bélsárminta gyűjtés során az adatlapot a tulajdonos segítségével töltöttük ki. A vizsgált kutyák (126) 33,2%-a lakásban, a többi kertben tartott állat volt. A vizsgált macskák (27 egyed) mind kijáró állatok voltak. A bélparazita-fertőzöttségről az állattulajdonosok 8,7%-a egyáltalán nem hallott, 29%

71

hallott, de nem foglalkozott ezzel, 62,3% védekezett valamilyen módon. 36 % évente egyszer a vakcinázással egyidőben féregtelenítteti állatát, 26,3%-uk többször. A tulajdonosok 41%-a látott már „gilisztát” (azaz orsóférget) a bélsárban, és emiatt a védekezést is szükségesnek érezték. Hárman mondták, hogy fokhagyma gerezdeket (?!) etettek az állatokkal a férgek kihajtására. Akik védekeztek az élősködők ellen, a védekezésről információt 28%-uk az állatorvostól kért, többségük azonban a tenyésztőtől, ill. olvasmányaik alapján szerzett információt. Ennek is köszönhető az a hibás nézet, hogy az állatokat elég egyszer, de maximum kétszer féregteníteni. A féregtelenítésre használt szerek között terjednek a modern készítmények. A tulajdonosok 12%-a azonban még mindig a humán mebendazol hatóanyagú Vermox tablettát használja, csak egy alkalommal, egyszeri dózisban. Arról, hogy a bélférgek az emberben zoonosist okoznak, az állattulajdonosok 27%-a hallott valamit. Ezeknek a fele is az emberre nézve teljesen ártalmatlannak tartja a bélélősködőket. Igazából a toxoplasmosisról van némi fogalmuk (ez a humán egészségügy terén végzett szűrő vizsgálatok miatt valamelyest jobban ismertté vált). 4.1.2. Felmérések az állatorvosok ismereteiről 11. Magyar Állatorvosok Lapja, 2001; 123: 225-232. 4.3. Következtetések - a felmérések tanulságai Mind a külföldi, mind a magyar felmérésekben résztvevők szerint az állatorvosnak fontos szerepe van a helminthozoonosisok megelőzésében, bár önmagában ez a felvilágosító munka nem elegendő. Hasonlók a tapasztalatok arról is, hogy az állatorvosok tudásszintje nem megfelelő, illetve hiányos. Így például számos állatorvos szerint a helminthozoonosisok nem minősülnek fontos közegészségügyi veszélynek. Olyan hazai állatorvosi véleménnyel is találkozhatunk, hogy "a gyakorló állatorvosnak nem közvetlen érdeke a féregmentes állomány léte...". Ez utóbbi kijelentés azt sugallja, mintha a féregmentesség elérhető lenne. A valóságban azonban a környezetből valóújrafertőződés, az egyes férgek sajátságos fejlődése (pl. szövetekben vándorló lárvák), bizonyos anthelmintikumok nem teljes hatékonysága vagy nem megfelelő alkalmazása stb. miatt a féregmentes állapot sokszor csak átmenetileg tartható fenn bizonyos egyedeknél, állomány szinten pedig a féregmentesség fenntartása még nehezebb.

72

Véleményünk szerint a klinikus állatorvosnak a társállatok anthelmintikummal való kezelése több szempontból is érdeke, pl. az állat egészsége védelme érdekében, a környezet szennyeződésének a megelőzése céljából, így közvetve például akár a saját gyerekei fertőződésének (pl. parkok, homokozók, kert) megelőzése végett is, valamint nem hanyagolható el a féregtelenítés, mint jövedelemforrás sem. Mindezek ellenére gyakrabban fordul elő az, hogy az állatorvos az anthelmintikumokat „ad hoc” alkalmazza, azaz ami éppen a rendelőben rendelkezésére áll, esetleg olcsóbban beszerezhető vagy a tulajdonos kéri az olcsóbbat, egyes készítményekkel kapcsolatos megtévesztő reklámszövegek csábításának (pl. „minden féreg, minden fejlődési alak ellen ható”) nem tud ellenállni, stb. ÖSSZEFOGLALÓ MEGBESZÉLÉS 1.

A

kedvtelésből

tartott

kutyák

és

macskák

számának

növekedésével

párhuzamosan egyre többen vizsgálják azt, hogy milyen ökológiai és közegészségügyi veszélyt jelent az állatlétszám növekedése. A bélcsatornában élősködő egyes férgek így pl. a Toxocara-fajok által ürített petékből kialakuló fejlődési alakok és más paraziták (pl. protozoonok) okozta zoonosisok jelentősége is indokolja a hazai kutyák és a macskák fertőzöttségének az ismeretét. A hazai irodalmat áttanulmányozva nem találtunk közleményeket a kutyák és macskák bélféreg-fertőzöttségére irányuló felmérő bélsárvizsgálatokról. Egyes szerzők beszámoltak kutyákra vonatkozó koprológiai vizsgálatokról, az egyik cikk 1928-ban /161/ jelent meg, a másik 1977-ben /94/. Ez utóbbiban Kobulej csak a Toxocarafertőzöttségre vonatkozó adatokat közli. Macskák bélféreg-fertőzöttségét célzó bélsárvizsgálatról sem találtunk adatokat szakközleményekben, kivéve Kávai 1977-ben /91/ megjelent munkáját, melyben boncolással kapott féregleletről írt. Vizsgálataink eredményeit a külföldi, főleg a nyugat-európai országok adataival összehasonlítva megállapítható, hogy hazánkban a kutyák és a macskák fertőzöttsége igen magas, valamint nálunk a T. vulpis (ostorféreg) mellett a Toxocara-fertőzöttség a leggyakoribb.

73

További megállapítás az, hogy a bélféreg-fertőzöttség aránya, az utóbbi évek vizsgálatai szerint sem változott (³50 %) hazánkban, sőt figyelemre méltó a Toxocarafertőzöttség gyakorisága nemcsak a fiatal, hanem az idősebb állatokban. 2.

A Toxocara-lárvák okozta elváltozások genesise a paratenikus gazdában

különféle szervekben hasonlóan történik. A lárvák vándorlása nyomán vérzések keletkeznek, majd ezután körülírt, gócos jellegű gyulladásos reakció figyelhető meg.. A gócokat eleinte az adott szerv perenchymájának roncsolt sejtjei és neutrophil granulocyták képezik. Később histiocyták és lymphocyták is megjelennek. Majd az utóbbiak kerülnek túlsúlyba. Rövidesen a RES sejtjeinek a sarjadzása követi és az eosinophil granulocyták is megjelennek. Ahogy haladunk előre az időben, tömör, jól körülírt, vagy elmosódott határú, egyes szervekben esetenként szabad szemmel is látható gócok jönnek létre, melyek kialakításában felrostozódott kötőszövet és eosinophil granulocyták vesznek részt. Ugyanazon szervben különböző korú gyulladásos gócok is megfigyelhetők, ez annak a jele, hogy a lárvák egy része állandóan vándorol. Az élő lárvák körül sejtes reakció nem figyelhető meg. A 600 T. canis lárvával történt fertőzés után több mint 13 hónappal is fennálló krónikus lárvális toxocarosis kórszövettani vizsgálatával, valamint a májból és az agyból visszanyerhető lárvák számának meghatározásával bizonyítható volt a permanens vándorlás, mind a primer, mind a szekunder fertőzésben, bár az utóbbi esetben úgy tűnik erre kevesebb lárvának van lehetősége. Véleményünk szerint az egyes szervekben a lárvák számának nagyságát a fertőző lárvák száma is befolyásolja, valamint függ attól is, hogy éppen a folyamatos vándorlás során éppen hol tartózkodik több lárva. Kevés közlemény olvasható a T. mystax lárvák paratenikus gazdában történő vándorlásáról és a humán kórképek előidézésében betöltött szerepéről, ill. bizonyos anthelmintikumok ugyanezen szomatikus lárvák ellen kifejtett hatásának vizsgálatáról, annak ellenére, hogy gyakori ez a fertőzöttség a macskákban. Vizsgálataink szerint a több hónappal a fertőzés után is az agyban migráló vagy megtelepedő T. mystax lárváknak szerepe lehet a paratenikus gazdákban, így feltehetően az emberben, mint „véletlen” paratenikus gazdában is az idegrendszeri tünetek kialakításában. Saját vizsgálataink szerint is a paratenikus gazda-egér-modellben a lárvák többsége a T. canis esetében az agyban, míg a T. mystax-nál az izomzatban akkumulálódik.

74

3.

Számos hatékony és széles hatásspektrumú gyógyszer áll rendelkezésre

hazánkban is /9/ a kutyák és a macskák különféle, köztük a Toxocara-fajok kifejlett alakjai ellen. Azonban a kereskedelmileg ajánlott adagban egyik sem alkalmas a szövetekben lévő Toxocara-lárvák teljes elpusztítására. Az egyik tényező, amely szerepet játszhat a féregellenes vegyületek lárva ellenes hatásának a változatosságában az, hogy a Toxocara-lárvák érzékenysége az említett hatóanyagok iránt változik a paratenikus gazdában, így az emberben való élősködésük során is. Figyelmet érdemelnek azok a megállapítások, amelyek szerint a vándorló lárvák a fertőzés után 1 vagy 2 héttel sokkal érzékenyebbnek bizonyultak az anthelmintikumok iránt, mint azok, amelyek az izomzatban vagy az agyban már megtelepedtek /136, 2/. A kemoterápiás kísérleteink következő tapasztalatai segítségére lehetnek a humán toxocarosisos esetek hol sikeres, hol sikertelen gyógykezelésének megértésében is. 3.1. A szöveti lárvák hatóanyagok iránti érzékenysége Az egérben, mint paratenikus gazdában a T. canis lárvák vándorlási útja, a fertőzés utáni első héten, egy korai máj-tüdő vagy másképpen visceralis fázisra, majd az ezt követő izom-ideg fázisra osztható /3/. Sabel /162/ egy kezdeti, akut és a fertőzés 40. napjától egy krónikus szakaszt különített el. Abo-Shehada és Herbert /2/ a fenbendazol, albendazol és az ivermektin T. canis lárvák elleni hatását egérben csupán a fertőzés utáni 7. napig tudták bizonyítani és kijelentették, hogy azok a lárvák, melyek az agyat és az izmot elérték már többé nem érzékenyek azanthelmintikumokra. Nicholas és Stewart /136/ szerint is a fertőzés utáni első két hét alatt a vándorló lárvák érzékenyebbek a fenbendazolra, mint amelyek már megtelepedtek az egér szöveteiben. Más vizsgálatokban azonban, ahol az anthemintikus kezelés larvicid hatását az első néhány naptól a lárvális fertőzés utáni négy hétig figyelték egerekben, úgy tűnt, hogy a kapott részleges hatékonyság nem függött a lárvák korától /72, 29, 36, 164/. Stoye és Sonnen /193/ kísérletükben a fertőzés utáni 90-92. és 120-122. napon, 4 benzimidazolt, 100 mg/tkg adagban, 3 napig alkalmaztak, és a lárva elleni hatékonyság 12,2 - 40,2 % között változott. Saját vizsgálatainkban a fenbendazol többszörös adagjával, a 2. és 14. naptól történt kezelések hatékonysági szintje azonos volt. Bár a hypobioticus vagy az ún. „alvó” lárvák élettanának jellemzői nem eléggé ismertek, megkísérelhető az eltűnődés

75

azon, hogy az utóbbi állapot kapcsolatban van a csökkentett anyagcsere aktivitással és a hypobioticus lárvák kevésbé lehetnek kitéve az anthelmintikus vegyületek hatásának, mint a vándorló lárvák. A 81., 87. és a 123. napon indított kezelésekben azonban, a fenbendazol, flubendazol és az albendazol az alkalmazott adagok némelyikénél egyértelműen hatékonynak bizonyult (a lárvaszámnak 88-100 %-kos csökkenését okozva), bizonyítva azt, hogy a hypobioticus lárvák

is érzékenyek maradnak az

anthelmintikumokra a nyugalmi szakaszukban, jóval a fertőzés utáni 80. nap elmúltával is. Így ezért megállapítható, hogy a használt megfelelő adagtól függően a Toxocaralárvák a vándorlásuk korai és késői szakaszában, valamint a krónikus fertőzéseknek szintén a hypobioticus lárvái a kemoterápiás ágensek által megtámadhatók. 3.2. A gyógyszerbeadás módja Ismert, hogy a gyomor-bélcsatorna tartalom haladásának a sebessége az orálisan adott anthelmintikumok aktivitását befolyásolhatja /67/. Kísérletekkel bizonyított, hogy az élelem minősége vagy a mennyisége megváltoztatja az emésztőcsatorna tartalmának áthaladását mind a kérődzőkben /165/, mind kutyákban /120/, valamint befolyásolhatja a gyógyszer felszívódására rendelkezésre álló időt. A fertőzés utáni 2. és 14. naptól a fenbendazol, a 81. naptól a fenbendazol, flubendazol és az albendazol alkalmazása egyrészt ad libitum gyógyszerezett tápban és orálisan szuszpenzióban történt. A két korábbi időszakban kapott hatékonysági értékeket nem lehet közvetlenül összehasonlítani a száraz gyógyszeres táppal és a szuszpenzióval kezelt csoportok becsült teljes hatóanyag felvétele közötti többszörös különbség miatt. Azonban a 81. naptól indított kezelések során kapott eredmények már összhangban voltak az előbbi megfigyelésekkel, ugyanis a takarmányban adott, napi 34,8 mg/egér fenbendazollal kezelt csoportokban jelentősebben (80,5 %) csökkent az összlárvaszám, mint azokban, amelyeknél szuszpenzióban (53,9 %) naponta 48 mg/egér adagban alkalmaztuk. Továbbá megállapítható, hogy a szuszpenzióban adott fenbendazol hatékonysága a fertőzés utáni korai időszakban alkalmazva megközelíti az eleségben történt kezelését, de az idő előrehaladásával, azaz ahogy a lárvák „öregednek” egyre csökken. 3.3. A hatékony gyógyszerek és adagolások kiválasztása A végleges gazdák orsóférgek elleni kezelésére az utóbbi időben ajánlott anthelmintikumokról, ill azok larvicid hatásáról is több összefoglaló közlemény /14, 82,

76

45/ jelent meg. Ezeknek a szereknek a többsége elsősorban a kifejlett férgek ellen hat, a migráló vagy a nyugalmi állapotban lévő lárvák elleni hatásról szóló adatok nem mindig meggyőzőek. Az általunk alkalmazott benzimidazolok és az ivermektin larvicid hatása vizsgálatának tapasztalatait a következőkben foglaljuk össze. Benzimidazolok. Amíg néhány szerző /72, 193, 2, 36, 164/ a fenbendazolnak és az albendazolnak az egérben a T. canis lárvák elleni gyenge hatékonyságáról

vagy

hatástalanságáról számol be, addig Nicholas és Stewart /136/ a lárvák csaknem teljes eliminálását tapasztalták egerekben a 4-8 g/takkg fenbendazolt tartalmazó takarmány folyamatos etetésekor. Stoye és Sonnen /193/ egerekben a fertőzés utáni 120-122. napon 3x100 mg/ttkg flubendazollal és oxibendazollal történt kezelés során nem tapasztalt a lárvák számában jelentős csökkenést. A mi vizsgálataink szerint a benzimidazolokkal történt kezelések nagymértékű lárva elleni hatékonyságot mutattak Kísérleteinkből két alapvető következtetés vonható le. Először, bár a nagyobb adag alkalmazása rendszerint nagyobb hatékonyságot eredményez, a lárvaszám csökkenésének intenzitása nincs szoros korrelációban a kezelés során az állatok által felvett hatóanyag mennyiségével. Másodszor, az eredményeink igazolják azokat a korábbi megfigyeléseket, amelyek szerint a larvicid hatás inkább azzal növelhető, ha a gyógyszert több napon keresztül adják, mint ha csak egyszer, nagyobb adagban történik a kezelés /119/. Vizsgálatunkban a 8 vagy 10 napig tartó kezelések hatékonysága alacsony volt. A magas hatékonysági érték (> 90 %) többnyire a 16, 20 ill. a 30 napos kezelések során mutatkozott. Ivermektin. Korlátozott és ellentmondó információk állnak rendelkezésre az ivermektin larvicid hatásáról egerekben. Abo-Shehada és Herbert /2/ 78-79 %-os T. canis lárvaszám csökkenésről számolt be egerekben, a fertőzés utáni 2. vagy 8. naptól 5-6 napig orálisan vagy s.c adott ivermektin 0,2 mg/ttkg adagjánál. Egy másik vizsgálatban, az ivermektint 0,2, ill. 0,4 mg/ttkg adagban i.m. alkalmazták a fertőzés utáni 15. naptól kezdve, 13 napon át. Bár a nagyobb adag az agyban lévő lárvák számát csökentette, de a legnagyobb csökkenés sem érte el a jelentős szintet /29/. Az ivermektin a fertőzés utáni első naptól, 0,2 mg/ttkg-ban naponta, 7 napig s.c. alkalmazva mérsékelt hatású volt

77

/164/. Az ivermektin 80 mg/ttkg, egyszeri, nagy adagja, a fertőzés után 12, ill. 24 órával alkalmazva hatásos volt, de a fertőzés után 72 órával hatástalannak bizonyult /31/. Jelen vizsgálatunkban a különféle módon adott ivermetin 0,6 mg/ttkg adagjával maximálisan csak 47,0 %-os hatékonyságot értünk el. Azonban a T. canis fertőzés kölykökre történő vertikális átvitele hatásosan kezelhető a vemhes szukáknak a vemhesség 40. és 55. napja között kétszer adott ivermektin /101/ vagy doramektin /146, 171/ 1 mg/ttkg adagjával. Továbbá 0,06 mg/ttkg ivermektin havonta egyszeri adagja ajánlott a kutyák szívférgessének (Dirofilaria immitis okozta fertőzöttség, zoonosis) a megelőzésére és a sokkal nagyobb adagok is jól tolerálhatók /181/. Az ivermektinnel történő szívféreg elleni sikeres kezelés az avermektineknek a lárvális toxocarosis elleni erőteljesebb hatásának további vizsgálatára hívja fel a figyelmet. (Megjegyzés: Vizsgálataink befejezése után, ill. az értekezés írása alatti időben megjelentek közlemények /151/ a szelamektin, mint új makrociklikus laktonszármazék T. canis elleni hatékonyságáról és esetleges szerepéről a szövetekben vándorló lárvák elpusztításában.) 3.4. A vér-agy-gát lehetséges szerepe a szomatikus lárváknak az anthelmintikumok toxikus hatása elleni védelmében A központi idegrendszer kapilláris hálózata egy állandó alapvető membránt jelent, mely fizikai és bizonyos mértékig kémiai barrierként védi az agyat a lehetséges vér eredetű „inzultusoktól” /33, 137/. Mióta

világossá vált, hogy a központi

idegrendszer kórokozói elleni gyógyszerek terápiás hatásának a sebessége és az agyvelő hatóanyag

felvétele

függ

a

vér-agy-gátnak

áteresztőképességétől /19/, feltételezhető, hogy

az

aktív

hatóanyagok

iránti

a basalis membrán, mint egy gát

megakadályozza a gyógyszereknek a Toxocara-lárvák elpusztításához szükséges koncentrációban való eljutását a központi idegrendszer szöveteihez. Ha az agyban megtelepedett lárvák kevésbé érzékenyek a gyógyszerekre, mint az izomzatban lévők, akkor ennek vissza kell tükröződnie a sikeresen kezelt csoportokban a túlélő lárvák eloszlási arányának a változásával. Azokban a T. canisszal fertőzött csoportokban, amelyekben a kezelésnek köszönhetően a lárvák száma jelentősen lecsökkent, az agyban és az izomzatban a lárvák megoszlási aránya nem változott, jelzi,

78

hogy a vér-agy gát nem nyújt kizárólagos helyet a védelemre, legkevésbé részlegesen az agyban lokalizálódó lárváknak a benzimidazol vegyületek toxikus hatása ellen. Véleményünk szerint az agy-vér-gát a vizsgált anthelmintikumok molekulái számára áteresztő lehet és az egér agy úgy tűnik nem jelent búvóhelyet a lárvák túlélésére. A lárvális toxocarosis kemoterápiájának ilyen aspektusa azonban még további vizsgálatokat igényel. 3.5. A T. mystax paratenikus gazdában vándorló lárvái elleni gyógyszeres kezelésről ez idáig nem jelent meg közlemény. A fellelhető összes irodalom csak a T. canisra irányul, pedig már utaltunk rá, hogy a macska Toxocara-férgének is teljesen egyenrangú szerepe lehet az ember larva migrans visceralis vagy akár az oculáris kórképének a kialakításában is. Mindkét Toxocara-faj elleni kemoterápiás kísérletek tapasztalatai szerint a paratenikus gazdákban megtelepedett Toxocara-lárvák az anthelmintikus kezelések biológiailag homogén célpontjainak tekinthetők.

Így, a gyógyszerek

megfelelő adagokban hatásosak lehetnek, mind a korai migráló, mind a megtelepedő, hypobioticus, krónikus fertőzés lárváira. 4.

Az utóbbi tíz évben a kisállatpraxisban dolgozó állatorvosok létszáma jelentősen

megnőtt, főleg Budapesten. A különféle állatorvosi rendelők száma ezen idő alatt több mint négyszeresére nőtt a fővárosban, azaz jelenleg közel 200 működik. A rendszerváltás óta a mezőgazdaságban végbement változások a vidéki állatorvosok helyzetére is kihatással voltak, ugyanis a gazdasági haszonállatok számának drasztikus csökkenésével sok állatorvosnak az állategészségügy más területén kellett elhelyezkednie. Az egyik lehetőség a kedvtelésből tartott állatok, különösen a kutya, macska gyógyítása lett. Vizsgálataink szerint az említett kedvenc, gyakran családtagként kezelt állatok Toxocara-fertőzöttsége igen jelentős hazánkban. Mi lehet az oka az ilyen mértékű fertőzöttségnek? Hogyan lehetne az állatok fertőzöttségét csökkenteni és így az ember fertőződését megakadályozni? Vajon miért nem csökken a hazai kutyák bélféregfertőzöttsége annak ellenére, hogy az utóbbi években igen széles választékban kaphatók anthelmintikumok hazánkban? Mind a külföldi, mind a magyar felmérésekben résztvevők szerint az állatorvosok

által

végzett

felvilágosító

munkának

fontos

szerepe

van

a

helminthozoonosisok, így a lárvális toxocarosis megelőzésében is, bár önmagában ez

79

nem elegendő. Hasonlók a tapasztalatok arról is, hogy az állattartók többségének az ismeretei hiányosak a kutyák és a macskák bélférgei okozta közegészségügyi veszélyekről. Eredményeink alapján, felhasználva a felmérésekben részt vett magyar állatorvosok által tett kiegészítéseket is, a következő módszereket lehetne (kellene) elterjeszteni és népszerűsíteni. A védekezés lehetőségeire adott ajánlások 4.1. A kutyák és a macskák bélféreg-fertőzöttségének csökkentése féregellenes kezelésekkel. A T. canis esetében a szövetekben vándorló lárváknak, és a bélben lévő kifejlett alakoknak is szerepük van a fertőzésben. Mivel a felnőtt állatok szöveteiben gyakoriak a nyugvó lárvák, amelyek bizonyos körülmények között (pl. a vemhesség során) aktiválódnak, így a parazita fő rezervoár forrása a vemhes és a szoptató szuka. A leghatékonyabb kezelés a szöveti lárvák ellen: 50 mg/kg fenbendazol a vemhesség 40. napjától a fialás utáni 14. napig /12, 25/. Kölykök: A kutyakölyköket 14 napos korban kell először kezelni (praeimaginalis dehelminthisatio), majd (a galaktogén fertőződés miatt is) két hetenként 12 hetes korig (ha ez a gyakoribb kezelés nem valósítható meg, akkor a 14. napi kezelés után 2 hetes időközzel legalább még kétszer). Ezután négy és öt hónapos korban, majd negyedévente. A macskakölyköket 4 hetes korban (galaktogén fertőződés miatt) kell először kezelni, majd két hetenként 12 hetes korig (ha ez a gyakoribb kezelés nem valósítható meg, akkor a 4 hetes kori kezelés után 2 hetes időközzel még kétszer), a további ismétlések megegyeznek a kutyáknál leírtakkal. Értelemszerűen, tehát az első két féregtelenítést már a tenyészetekben kellene elvégezni! A korábbi fejezetekben is történt már arra utalás, hogy az utóbbi években egyre több közlemény jelenik meg arról, hogy az emberi toxocarosis előidézésében a macskák Toxocara-férgének is jelentős szerepe lehet. A gyakorlatban többnyire un. házi macskákat tartanak, melyek származása többségében ismeretlen, azaz talált állatok vagy esetleg „nem kívánt” szaporulatok eredményei, így a korai féregtelenítés ritkán történik meg. Mindezek miatt rendkívül fontos, hogy az első vakcinázás előtt vagy ha más lehetőség nincs azzal egy időben történjen meg a kezelés. Fontos felhívni az állattartó figyelmét, hogy főként az ún. kijáró macskáknál a negyedévenkénti féregtelenítés fontos

80

többek között azért is, mert a macskák a rágcsálók (rezervoár gazdák) elfogyasztásával újra fertőződhetnek. A macskák féregellenes kezelésére is számos anthelmintikum áll rendelkezésünkre. A kezelés gyakoriságának az előírása, illetve az alkalmazandó készítmény kiválasztása előtt azonban ennél az állatfajnál különösen fontos a tartási körülményekkel kapcsolatos informálódás. Ugyanis más egy „szobafogságra ítélt” vagy egy „kijáró” egyed megítélése, hiszen szinte kizárható, hogy pl. az előbbi vadász ösztöneinek engedelmeskedve zsákmány állathoz (pl. egér) jusson és így esetleg az azok (mint vivő- vagy köztigazdák) által hordozott parazitákkal fertőződjön. Szoptató nőstények: a kölykökkel egy időben célszerű kezelni. Ennek oka az, hogy a szoptató szukák a kölykeik nyalogatása során is fertőződhetnek. Felnőtt állatok: negyedévente a legjobb, de ha mégsem hajtható végre ilyen gyakran, akkor évente legalább kétszer. A felnőtt állatok gyakori kezelésével a bélsárral kiürülő peték számának a csökkentése is elérhető. Tenyészetekben az összes állat kezelése egyszerre történjen, kiegészítve a tartási hely megfelelő takarításával, fertőtlenítésével. 4.2. A kutya és a macska létszám csökkentése. Az utóbbi időben Magyarországon is nőtt a társállatok száma, ezzel egy időben azonban a kóbor állatok száma is. Tipikus eset, hogy gyerekeknek szánt kutyák és macskák kerülnek az utcára, ha a család megunja őket, de ide tartoznak az el nem adott vagy a nem kívánt vemhességből származó állatok is. A hobbiállatok és a tenyésztésre nem alkalmas állatok ivartalanítása megfelelő módszer a nem kívánt vemhesség megelőzésére. Nő az el nem adott, ezért utcára került állatok száma is. Ez elkerülhető, ha sikerül az állattartók felelősségérzetét növelni, valamint a tenyésztőket meggyőzni, hogy csak annyi kutyát és macskát tartsanak meg, amennyinek tudnak gazdát biztosítani. Az állatorvosnak kiemelkedő szerepe lehetne a tanácsadásban akkor, ha egy leendő tulajdonos megkeresi és kikéri a véleményét, vegyen-e gyermekének állatot. Az állatorvosnak objektívnek kell lennie, és minden oldalról meg kell világítania egy állat tartásával kapcsolatban felmerülő összes problémát. Fel kell sorolnia a várható és váratlan költségeket, fel kell hívni a figyelmet arra, hogy az állattartás nagy felelősséggel jár, az állat is érző lény, mellyel törődni kell, és ugyanúgy gondoskodást igényel, mint egy ember. Erre a szerepre az ún. „szaporítók” egyáltalán nem, továbbá

81

valószínűleg a tenyésztők egy része sem alkalmas, mivel többségüknek az érdeke az, hogy minél több állatot adjanak el. 4.3. A lakosság oktatása. Ide tartozik a kutyák és macskák bélsárürítésének megakadályozása közterületen (pl. járda, játszóterek). Ebben az állatorvosnak közvetett szerepe van: a felhívás és a tájékoztatás. A lakosság tájékoztatásában, a helminthozoonosisokra vonatkozó ismeretek bővítésében az állatorvosé a főszerep. Az embereket azonban nem szabad elriasztani az állattartástól. Fontos megértetni velük, hogy ha nem tartanak állatot, a környezetből akkor is fertőződhetnek, illetve egyszerű higiéniai szabályok betartásával többnyire csökkenthető a fertőzési veszély. Hogyan tájékoztathatja az állatorvos a tulajdonost? a./ A rendelőben: szóban,

írásban (lehetőleg specialista szakember(ek) által

megfogalmazott vagy ellenőrzött szövegű szórólap, plakát stb.) b./ A rendelőn kívül a következőket tehetné meg a megfelelő ismeretekkel rendelkező állatorvos: előadást tarthatna óvodákban, általános- és középiskolákban minden korosztálynak a megfelelő szinten. Igénybe lehetne venni erre a célra pl. a környezetismereti és biológia órákat, vagy a szülők tájékoztatására a szülői értekezleteket. 4.4. A média szerepe az ismeretterjesztésben Az írott, de méginkább az elektronikus média felbecsülhetetlen szerepet játszhat a felvilágosításban és megelőzésben. Állatokról szóló, népszerű műsorok témája lehetne a féregtelenítés és annak fontossága, egészségügyi vonatkozása, de itt is ügyelni kell arra, hogy vagy specialista vagy ebben a témában jártas állatorvos vegyen részt, mert a media könnyen félretájékoztathat. Sajnos ez is előfordul, például a Fókusz című műsor 1999. július 21-ei adásában, ahol bemutattak egy kislányt, aki a bal szemére megvakult Toxocara-fertőzés következtében. Azóta semmilyen háziállatot nem tarthat, sőt édesanyja gyűlölettel beszélt a macskákról. Senki nem beszélt arról, hogy az állattal való közvetlen érintkezés során kisebb a fertőződés veszélye, ugyanakkor a szülők továbbra is nyugodtan engedik gyermeküket a homokozóban, parkban játszani. Valószínűleg az egyszerű higiéniai szabályok fontosságára sem hívták fel a figyelmüket. Sajnos előfordul az is, hogy a médiában szereplő állatorvos felkészültsége sem megfelelő erre a feladatra.

82

A lakosság félretájékoztatását segítheti akaratlanul a hatóság is, erre példa az egyik kerületi önkormányzat által kiadott állattartási rendelet egyik pontja: „4§.: Amennyiben az állattartók állatukon paraziták okozta megbetegedést, vagy súlyos fertőzöttséget (időszakos féregürülést stb.) észlelnek, ennek tényét kötelesek az állatorvosnak bejelenteni.”. Felvetődik az, hogyan tudja egy laikus megállapítani, hogy az állata betegségét pl. férgek okozzák, továbbá annak ellenére, hogy nem észlel féregürülést állatánál - már pedig ez a gyakoribb - a bélben lévő férgek által ürített peték több ezres nagyságban ürülnek a bélsárral a környezetbe. További kérdés, hogy ha a kutyatartó gondoskodik a kutyája (egy átlagos termetűnek naponta 150 gramm) ürülékének a közterületről történő eltávolításáról (az sem mindegy, miként, azaz milyen eszközzel tudja ezt megtenni), utána hol talál olyan zárható szeméttartót (gyűjtőedényt), mely alkalmas a biztonságos tárolásra a következő szemétürítésig. A Toxocara-peték igen ellenállóak, így a következő kérdés az, hogy ha esetleg a szennyvízbe kerülnek, akkor az alkalmazott kezelési (akár komposztálási) eljárásokkal el lehet-e pusztítani azokat vagy sem /152/. 4.5. Az orvosok szerepe Be kellene vonni a házi orvosokat is a tájékoztatásba, mert az állattulajdonosok bizonyos esetekben előbb az orvosukhoz fordulnak. Az orvosok közül is kiemelkedő szerepe van a háziorvosnak, valamint gyermekes családokban a gyermekorvosnak és a védőnőnek. Különösen a kisgyermekek vannak kitéve a fertőződés veszélyének a nem élelmiszerként szolgáló anyagok időnkénti szájba vétele miatt, valamint az állatokkal való játszadozás utáni higiéniai szabályok szülők általi be nem tartása következtében. Sok ember Toxocara-lárvákkal való fertőzöttségét nem diagnosztizálják, mert a tünetek hiányoznak, illetve a nem specifikus tüneteket mutató paciensek többségénél az orvosok nem gondolnak erre a fertőzésre és nem végeztetik el az ez irányú szerológiai vizsgálatot. Mindezek szerint az orvosok által végzett szakszerű felvilágosításnak is szerepe lehet. (Felvetődik a kérdés: vajon mennyire tájékozottak ebben a témában az orvosok....?).

83

A

Magyar

Zoonózis

Társaság

egyik

rendezvényén

elhangzott

két

előadás

összefoglalójában olvasható: „A toxocarosis méltatlanul mellőzött mind a mindennapi klinikai diagnosztikai gondolkodásban, mind akár a medikusok oktatásában. A betegség nem eléggé ismert, jelentőségét bagatelizálják.” /120/.. „Bár többnyire jóindulatú, magától is előbb utóbb gyógyuló megbetegedésekről van szó, kezelés is lehetséges, a megelőzést, egészségügyi és laikus körben való propagandát, ismertetést, megelőzést rendkívül fontosnak tartjuk” /50/. Az első idézet megerősíti a véleményünket, a második is a megelőzés, tájékoztatás fontosságára utal. Azonban az értekezésben leírtak alapján érthető, hogy az utóbbi idézet elejével nem érthetünk egyet. A helminthozoonosisok, így az emberi lárvális toxocarosis megelőzése közös állatorvosi-orvosi feladat. De a prevenció csak akkor lehet eredményes, ha mind az állatorvosok, mind az emberorvosok jól ismerik e fertőzések okozóit, a járványtani körülményeket, a kezelési, megelőzési lehetőségeket és aktívan részt vesznek az állattartók tájékoztatásában is. A cél nem az emberek elriasztása az állattartástól, hanem az állatokkal való harmónikus, veszélymentes együttélés megteremtése. 4.6. Az önálló parazitológia tantárgy oktatásának bevezetése az orvos és az ápolóképzésben Jelenleg ilyen tárgy nincs, hanem a mikrobiológián belül 2-4 óra előadás és 2-3x2 óra gyakorlat vagy szemináriumi képzés keretében kapnak bizonyos ismereteket az orvostanhallgatók. Elsősorban a posztgraduális orvos és ápolóképzésben, továbbá a graduális képzésben is lehetőséget kellene teremteni a hallgatóknak parazitológiai ismereteik bővítésére akár fakultatív tantárgy keretében. Új eredmények 1. Felmérő vizsgálatainkkal elsőként bizonyítottuk a hazai kutyák és a macskák különféle bélférgekkel való nagyfokú fertőzöttségét, valamint a közegészségügyileg is jelentős Toxocara-fajok nemcsak a fiatal állatokban való gyakori előfordulását. 2. A kevés T. canis lárvával történt fertőzés után több mint 13 hónappal is fennálló krónikus lárvális toxocarosis kórszövettani vizsgálatával, valamint a májból és az agyból visszanyerhető lárvák számának meghatározásával bizonyítottuk a permanens

84

vándorlást, mind a primer, mind a szekunder fertőzésben, bár az utóbbi esetben erre kevesebb lárvának van lehetősége. 3. A több hónappal a fertőzés után is az agyban migráló vagy megtelepedő T. mystax lárvák a paratenikus gazdákban, így feltehetően az emberben, mint „véletlen” paratenikus gazdában is előidézhetnek idegrendszeri tüneteket, azaz szerepük lehet a larva migrans visceralis tünetegyüttes kialakításában. 4. Kemoterápiás kísérletek során bizonyítottuk, hogy a paratenikus gazdákban megtelepedett Toxocara-lárvák is, célpontjai lehetnek az anthelmintikus szereknek, azaz a Toxocara-lárvák vándorlásuk korai és késői szakaszában, valamint a krónikus fertőzések hypobioticus lárvái is megtámadhatók a kemoterápiás ágensek által az alkalmazott megfelelő adagtól függően. 5. A kiváló (³ 90 %) hatékonyság eléréséhez a fenbendazolból 384-672,8 mg (@12,822,4g/ttkg) szükséges, viszont albendazolból az előbbi 1/3-nyi mennyisége is elegendő. A többi benzimidazol, így a flubendazol, az oxibendazol, az oxfendazol és a humán medicinában alkalmazott tiabendazol, valamint az ivermektin különféle módon történt alkalmazása esetén a hatékonyság különböző mértékben, de jóval gyengébb. 6. Az aktív hatóanyag becsült felvett mennyisége alig van összefüggésben a kezelés hatékonyságának mértékével, ugyanis az adag nagysága mellett, egyéb tényezők, mint pl. a gyógyszer formája, a kezelés időtartama, a többszörös adagú kezelés, stb. jelentősen módosítják az alkalmazott anthelmintikummal történő gyógykezelés kimenetelét. 7. Ismereteink szerint elsőként vizsgáltuk az albendazolnak és a fenbendazolnak a paratenikus gazdában vándorló, illetve megtelepedett T. mystax lárvák elleni hatékonyságát. Kimutattuk, hogy a fertőzés utáni 15. naptól szuszpenzióban orálisan alkalmazott fenbendazol teljesen hatástalan, ezzel szemben a sokkal alacsonyabb (1/6nyi) adagban adott albendazol hatékonysága >60 %-os. Az eleségben 25 napig adott fenbendazol, a több mint 7 hónapja hordozott T. mystax lárvák ellen ugyanolyan kiváló hatású volt, mint amit a T. canis lárvák elleni kezelések során megfigyelhettünk. 8. A kiküldött kérdőívekre adott válaszok értékelése alapján rámutattunk a hazai állattartók és részben az állatorvosok ismereteinek hiányosságaira a kutyák és a macskák férgeire, különösen a Toxocara-fajokra, ill. ezek közegészségügyi veszélyeire vonatkozóan.

85

9. A végleges gazda állatok férgei, különösen a Toxocara-fajok elleni hazai védekezési lehetőségeknek az áttekintése alapján felvázoltuk az ember, mint „véletlen paratenikus gazda” fertőződési veszélyének csökkentésére javasolt átfogó hazai intézkedéseket. Az állatkísérleteket a SOTE Ideiglenes Állatvédelmi Szabályzatában, az állatok védelméről szóló törvény (1998), a SOTE, majd az SE Állatvédelmi Szabályzatában (1999) foglaltak szerint (Állategészségügyi főhatósági engedélyszám: 38/1999), valamint a Bp. Főv. Állategészségügyi és Élelmiszer Ellenőrző Állomás által, a SZIE ÁOTK Parazitológiai és Állattani Tanszékére adott 23/K/2000 sz engedély alapján végeztük.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Elsősorban témavezetőmnek dr. Rozgonyi Ferenc egyetemi tanárnak, intézetigazgatónak tartozom hálás köszönettel, aki az általa vezetett Ph.D programba befogadott és rendkívül hasznos, szinte atyai tanácsaival segítette munkámat, valamint az értekezés „megszületését”. Külön köszönet illeti dr. Solti László egyetemi tanárt, a SZIE Állatorvos-tudományi Kar dékánját, aki engedélyével lehetővé tette, hogy a Ph.D tanulmányaimat munkám mellett a Semmelweis Egyetemen folytassam. Továbbá köszönöm dr. Sótonyi Péter egyetemi tanárnak, a Semmelweis Egyetem rektorának, aki évekkel ezelőtt, mint a közegészségüggyel kapcsolatos Ph.D program vezetője, levélben történt érdeklődésemre javasolta a Mikrobiológiai Intézetnél való jelentkezést. Dr. Oppel Klára állatorvos Kollégának, tudományos főmunkatársnak (SZIE Mezőgazdaság Tudományi Kar) tartozom köszönettel, akinek a bíztatása nélkül 1998-ban nem „vágtam volna bele ebbe a keményfába”. Hálával tartozom dr. Kassai Tibor ny. egyetemi tanárnak, aki 1994-ig volt a Parazitológiai és Állattani Tanszék vezetője. Annak idején, mint tanszékvezető megértve a kedvtelésből tartott állatok férgei okozta zoonosisok iránti érdeklődésemet, támogatta az ezzel kapcsolatos kezdeti munkákat, valamint a házi védésem során az egyik oppens volt. Szintén külön köszönet illeti dr. Szeri Ilona professzort, aki a házi védés másik opponenseként rendkívül sok hasznos tanáccsal látott. A Ph.D értekezésem négy témából állt össze, valamint több több éves munka eredménye, melyben sokan vettek részt, így a köszönetnyilvánítást témánként és időrendi sorrendben tartottam szükségesnek folytatni. Tehát köszönet illeti a következőket: 1. dr. Takáts Csilla ny. tudományos munkatárs, akinek nagyon sok mindent köszönhetek, a korábbi bélsárvizsgálatokban nyújtott segítségén kívül neki is óriási része van abban, hogy folytatni tudtam a toxocarosissal kapcsolatos kísérleteket. Továbbá dr. Smidová Beáta, dr. Karakas Miklós, dr. Kecskeméthy Sára, Kósa Emma dr., Hajdú Andrásné, Ghidán Ágoston, dr.

86

Busák Károly, dr. Biró Péter Gábor, Szujóné dr. Ponyi Andrea, dr. Molnár Ferenc és Haluska Jánosné.

2. dr. Albert Mihály docens, dr. Baska Ferenc tud. főmunkatárs, Mészáros Ágnes laboráns (ÁOTK) és dr. Zalatnay Attila (SE), akik a kórszövettani vizsgálatokban segítettek. 3. dr. Kassai Tibor ny. egyetemi tanár, Gelencsér Erzsébet labor. asszisztens, Maku Márta, dr. Oláh Miklós, dr. Takács Erzsébet tudományos főmunkatárs, dr. Galambos András, dr. Gyurovszky Mihály, dr. Lehoczky Imre és Korényi Attiláné, volt tanszéki titkárnő. Pénzügyi támogatás: a./„Kassa-Bécs-Budapest Helminthozoonosisok a Duna mentén lévő országokban” c. pályázat, melyhez az anyagi fedezetet az Osztrák Tudományos és Kutatási Minisztérium biztosította, együttműködés kapcsán Horst Aspöck professzor és munkatársa, dr. Horst Auer (Bécsi Egyetem Klinikai Egészségügyi Intézet Parazitológiai Tanszéke); b./ Bayer Hungária Kft: dr. Polgár György (és korábban ott dolgozó dr. Varga Zsolt), c./SE Mikrobiológiai Intézet 10. sz.Ph.D program 4. dr. Imre Viktória, dr. P.A.M.Overgaauw (Hollandia), dr. P. Schantz professzor(USA), Munkahelyem (ÁOTK): Parazitológiai és Állattani Tanszék dr. Farkas Róbert docens, 2001. július 1-e óta,

mint új tanszékvezető irányításával dolgozó összes mostani kollégámnak,

továbbá az ÁOTK Könyvtára munkatársainak szíves segítségükért köszönet. Mikrobiológiai Intézet professzorainak, az Intézet munkatársainak, dolgozóinak külön köszönöm esetenkénti szíves segítségüket. Külön hálával tartozom Bajárné Marikának, valamint Muk Andrásnak szíves technikai segítségükért! Továbbá nem szabad megfelejtkeznem dr. Redl Péterről, aki annak idején a jelenlegi munkahelyemre hívott dolgozni, valamint dr. Kávai Annamáriáról és néhai Kobulej Tibor professzorról, állatorvosokról, akiknek óriási szerepük volt a toxocarosissal kapcsolatos kezdeti hazai kutatásokban és akik felkeltették az érdeklődésemet a téma iránt ! Végezetül családomnak szeretnék köszönetet mondani, Édesanyámnak özv. Fok Antalnénak, akivel Édesapám korai halála utáni 24 év alatt sok nehézségen tudtunk együtt átjutni és akinek a segítsége nélkül lehetetlen lett volna eljutnom eddig és férjemnek, Szabó Lászlónak a türelméért. IRODALOMJEGYZÉK. 1. Abdel-Hameed, A. A. (1984): Effects of benzimidazol anthelmintics on the survival and migratory behaviour of Toxocara canis larvae in the mouse. American Journal of Veterinary Research, 45:1430-1433. 2. Abo-Shehada, M. N., Herbert, I. V. (1984): Anthelmintic effect of levamisole, ivermectin, albendazole and fenbendazole on larval Toxocara canis infection in mice. Research in Veterinary Science, 36:87-91

87

3. Abo-Shehada, M. N., Herbert, I. V. (1984/85): The migration of Toxocara canis in mice. II. Postintestinal migration in primary infections. Veterinary Parasitology, 17:75-83. 4. A “Johan Béla” Országos Közegészségügyi Intézet működése. OKI kiadványai, 1988-1996ig 5. Anderlik, P., Szeri, I., Antmann, K., Bános, Zs. (1995): Immunmoduláns anyagok kölcsönhatása egérkísérletekben különös tekintettel gyógyszerérzékenység változásra és a bakteriális transzlokáció alakulására. Acta Pharmaceutica Hungarica, 65: 5-8. 6. Arambulo, P. V., Steele, J. (1976): Urban dogs in Houston, Texas-parasitic infection and environmental health impact. International Journal of Zoonoses, 3: 114-144. 7. Arman van, G. G., Campbell, W. C. (1974): Anti-inflammatory activity of thiabendazol and its relation to parasitic disease. Texas Reports on Biology and Medicine, 33: 303-311. 8. Ashton, N.(1960): Larval granulomatosis of the retina due to Toxocara. British Journal of Ophthalmology, 44: 129-148. 9. Állatgyógyászati készítmények (1998): szerk.: Dr. Perényi János, PRIM-A-Vet Állatgyógyászati Kft, Akadémiai Nyomda, Martonvásár 10. Bardón, R., Cuéllar, C., Guillén, J. L. (1994): Larval distribution of Toxocara canis in BALB/c mice at nine weeks and one year post-inoculation. Journal of Helminthology, 68: 359360. 11. Barriga, O. O. (1988): A critical look at the importance, prevalence and control of toxocariasis and the possibilities of immunological control. Veterinary Parasitology, 29: 195234. 12. Barriga, O. O. (1991): Rational control of canine toxocariasis by the veterinary practitioner. Journal of the American Veterinary Medical Association, 198: 216-221. 13. Barron, C. N., Saunders, L. Z.(1966): Visceral larva migrans in the dog. Pathologia Veterinaria, 3: 315-330. 14. Bauer, C. (1994): Anthelminthika zum Einsatz gegen Helminthen des Verdaungstraktes, der Atemwege und Harnblase von Hund und Katze — eine Übersicht. Kleintierpraxis, 39: 771-790. 15. Beaver, P.C. (1956): Larva migrans. Parasitological reviews. Experimental Parasitology, V: 587-621. 16. Beaver, P.C.(1969): The nature of visceral larva migrans. The Journal of Parasitology, 55: 3-12. 17. Beaver, P. C., Snyder, C. H., Carrera, G. M., Dent, J. H., Lafferty, J. W. (1952): Chronic eosinophilia due to visceral larva migrans. Report of three cases. Pediatrics, 9: 7-19. 18. Bisseru, B.(1969): Studies on the liver, lung, brain and blood of experimental animals infected with Toxocara canis. Journal of Helminthology, 43: 267-272. 19. Booth, N. H., McDonald, L. E. (Eds.) (1988): Veterinary pharmacology and therapeutics. 6th edition. Iowa State University Press, Ames.

88

20. Boray, J. (1955): Kísérletes vizsgálatok az ebek echinococcosisáról. Magyar Állatorvosok Lapja, 10: 370-377. 21. Bowman, D. D., Mika-Grieve, M., Grieve, R. B. (1987): Toxocara canis: monoclonal antibodies to larval excretory antigens that bind with genus and species specificity to cuticular surface of infective larvae. Experimental Parasitology, 64: 458-465. 22. Budapesti Közegészségügy, ÁNTSZ Fővárosi Intézete kiadványa, 1997. 3.sz. 270. 23. Bugg, R. J., Robertson, I. D., Elliot, A. D., Thompson, R. C. A. (1999): Gastrointestinal parasites of urban dogs in Perth, Western Australia, The Veterinary Journal, 157: 295-301. 24. Buijs, J. (1993): Toxocara infection and airway function: an experimental and epidemiological study. Ph.D Dissertation. Pharmacy Faculty of University of Utrecht, Utrecht 25. Burke, T. M., Roberson, E. L. (1983): Fenbendazole treatment of pregnant bitches to reduce prenatal and lactogenic infections of Toxocara canis and Ancylostoma caninum in pups. Journal of American Veterinary Medical Association, 9: 987-990. 26. Burren, C. H. (1968a): Experimental toxocariasis. I.Some observations on the histopathology of the migration of

Toxocara canis larvae in the mouse. Zeitschrift für

Parasitenkunde, 30: 152-161. 27. Burren, C. H. (1968b): Experimental toxocariasis. II. Toxocara canis in the mouse as a system for testing compounds of potential anthelmintic activity. Zeitschrift für Parasitenkunde, 30: 162-170. 28. Byers, B., Kimura, S. J. (1974): Uveitis after death of a larva in the vitreous cavity. American Journal of Ophthalmology, 77: 63-66. 29. Carrillo, M., Barriga, O. O. (1987): Anthelmintic effect of levamisole hydrochloride or ivermectin on tissue toxocariasis in mice. American Journal of Veterinary Research, 48: 281283. 30. Carter, K. C. (1992): The use of 35S-labelled Toxocara canis to determine larval numbers in tissues. Journal of Helminthology, 66: 279-287. 31. Casarosa, L., Marconcini, A., Lugetti, G., Magi, M., Papini, R., Tosi, D., Sbrana, L. (1984): L’ivermectina nella microascaridiosi del topo da larve di Toxocara canis. [A study of the effectivness of the drug (assessed in terms of its ability to prevent the colonization of the muscles and brain by helmintic larvae) in relation to the time at wich the drug is administered after infection.] Annali della Facolta di Medicina Veterinaria di Pisa, 37: 141-145. 32. Chaudhuri, R. N., Saha, T. K. (1959): Tropical eosinophilia experiments with Toxocara canis. The Lancet, October 3. 493-494. 33. Chrisman, C. L. (1982): Problems in small animal neurology. Lea and Febiger, Philadelphia. 34. Coggins, J. R. (1998): Effect of season, sex and age on prevalence of paeasitism in dogs from Southeastern Wisconsin. Journal of Helminthology Society of Washington, 65: 219-224.

89

35. Cox, D. M., Holland, C. V. (2001): Relationship between three intensity levels of Toxocara canis larvae in the brain and effects on exploration, anxiety, learning and memory in the murine host. Journal of Helminthology, 75: 33-41. 36. Delgado, O., Botto, C., Mattei, R., Escalante, A. (1989): Effect of albendazole in experimental toxocariasis of mice. Annals of Tropical Medicine and Parasitology, 83: 621-624 37. Dent, J., Nichols, R., Beaver, P., Carrera, G. (1956): Visceral larva migrans. With a case report. The American Journal of Pathology, 32: 777-803. cit.: Beaver, 1956 38. Dubey, J. P.(1978): Patent Toxocara canis infection in ascarid-naive dogs.The Journal of Parasitology, 64: 1021-1023. 39. Dubinsky, P., Havasiová-Reiterová, K., Petko, B., Hovorka, I., Tomašovicová, O. (1995): Role of small mammals in the epidemiology of toxocariasis. Parasitology,110: 187-193. 40. Dunsmore, J. D., Thompson, R. C. A., Bates, I. A. (1983): The accumulation of Toxocara canis larvae in the brains of mice. International Journal for Parasitology, 13: 517-521. 41. Düwel, D. (1983): Toxocariasis in human and veterinary medicine - and how to prevent it? Helminthologia, 20: 277-286. 42. Eckert, J. (1972): Parasitosen von Hund und Katze. Die Kleintierpraxis, 17: 97-108. 43. Else, R. W., Bagnall, B. G., Phaff, J. J. G., Potter, C. (1977): Endo-and ecto-parasites of dogs and cats: a survey from ptactices in the East England region, BSAVA. The Journal of Small Animal Practice, 18: 731-737. 44. Epe, C., Sabel, T., Schnieder, T., Stoye, M. (1994): The behaviour and pathogenicity of Toxocara canis larvae in mice of different strains. Parasitology Research, 80: 691-695. 45. Epe, C., Schnieder, T., Stoye, M. (1996): Möglichkeiten und Grenzen der chemotherapeutischen Bekämpfung vertikaler Infektionen mit Toxocara canis und Ancylostoma caninum beim Hund. Der Praktische Tierärzt, 77: 483-490. 46. Epe, C., Schnieder, T., Stoye, M. (1998): Ergebnisse parasitologischer Kotuntersuchungen von Equiden, Hunden, Katzen und Igeln der Jahre 1993-1997. Wien, Tierärztliche Monatschrift, 85: 435-439. 47. Euzeby, J. (1981): Diagnostic Expérimental des Helminthoses Animales. Information Techniques des Services Veterinaires. Párizs 48. Evans, J. M., Abbot, E. M., Wilkins, C. M. (1991): Worming Bitches. Veterinary Record, 129: 127. 49. Farjat, J. A. B., Minvielle, M. C., Pezzani, B. C., Niedfeld, G. (1995): Relationship between parasitical inoculum and immunological parameters in experimental toxocariasis. Zentralblatt für Bakteriologie, 282: 465-473. 50. Fekete Zs., Gallovich, E., Csontos, F. (1999): Pécsi játszóterek (n=14) homokozójának összehasonlító parazitológiai vizsgálata. In: Magyar Zoonózis Társaság Szent-Iványi-Binder Napok, Összefoglalók. Hajdúszoboszló, 1999. november 17-19. 141.

90

51. Fülleborn, F. (1921c): Über Askaridenlarven im Gehirn. Archiv für Schiffs- und Tropenhygiene, 25: 62-63. cit.: Sprent, 1952a 52. Galliard, H. (1974): Larva migrans. In: Soulsby, E. J. L.: Parasitic zoonoses. Clinical and experimental studies. 295-303. 53. Galvin, T. J. (1964): Experimental Toxocara canis infections in chickens and pigeons. Journal of Parasitology, 50: 124-127. 54. Georgi, J. R. (1969): Parasitology for veterinarians. W. B. Saunders Philadelphia. 55. Ghidán Á. (1997): A fővárosi kutyák bélféreg-petéinek kimutatása bélsármintából és a közterületek

homokozóiból,

különös

tekintettel

a

Posztgraduális szakdolgozat (Témavezető: dr.Fok Éva);

közegészségügyi

jelentőségükre.

ELTE Mikrobiológiai Tanszék,

Budapest 56. Girdwood, R. W. A. (1986): Human toxocariasis. Journal of Small Animal Practice, 27: 649-654. 57. Glickman, L. T. (1993): The epidemiology of human toxocariasis. In: Lewis, J. W. Maizels, R. M. (Eds): Toxocara and toxocariasis. Clinical, epidemiological and molecular perspectives. British Society for Parasitology with the Institute of Biology, London, 3-10. 58. Glickman, L. T., Schantz, P. M. (1981): Epidemiology and pathogenesis of zoonotic toxocariasis. Epidemiologic Reviews. The Johns Hopkins University School of Hygiene and Public Health, 3: 230-250. 59. Glickman, L., Schantz, P., Dombroske, R., Cypess, R. (1978): Evaluation of serodiagnostic tests for visceral larva migrans. The American Journal of Tropical Medicine and Hygiene, 27: 492-498. 60. Glickman, L. T., Summers, B. A. (1983): Experimental Toxocara canis infection in cynomolgus macaques (Macaca fascicularis). American Journal of Veterinary Research, 44: 2347-2354. 61. Greve, J. H. (1971): Age resistance to Toxocara canis in Ascarid-free dogs. American Journal of Veterinary Research, 32: 1185-1192. 62. Gueglio, B., de Gentile, L., Nguyen, J. M. Archard, J., Chabasse, D., Marjolet, M. (1994): Epidemiologic approach to human toxocarosis in western France. Parasitology Research, 80: 5531-5536. 63. Gutierrez, Y. (1990): Toxocara-visceral larva migrans. In: Gutierrez, Y. (Ed): Diagnostic pathology of parasitic infections with clinical correlations. Lea and Febiger, Phaladelphia, 262272. 64. Havasiová, K., Dubinsky, P., Štefanciková, A. (1993): A seroepidemiological study of human Toxocara infection in the Slovák Republic. Journal of Helminthology, 67: 291-296.

91

65. Havasiová-Reiterová, K., Tomašovicová, O., Dubinsky, P. (1995): Effect of various doses of infective Toxocara canis and Toxocara cati eggs on the humoral response and distribution of larvae in mice. Parasitology Research, 81: 13-17. 66. Helwigh, A. B., Lind, P., Nansen, P. (1999): Visceral larva migrans: migratory pattern of Toxocara canis in pigs. The International Journal for Parasitology, 29: 559-565. 67. Hinz, E. (1978): Zur Chemotherapie der experimentellen larvalen Echinococcose mit Fenbendazol. 1. Der Einfluss von Fenbendazol auf Befallsstärke und Protoskolex-Bildung bei Echinococcus multilocularis. Zentralblatt für Bakteriologie und Hygiene, I. Abt. Orig., A 240: 542-548. 68. Ho, thi Th. (1973): A Toxocara canis lárvák viselkedése és gyógyszeres eliminálása a paratenikus gazdából. Kandidátusi értekezés, Állatorvos-tudományi Egyetem, Budapest. 69. Ho, thi Th., Kobulej, T.(1974a): A Toxocara canis lárvák vándorlásának tanulmányozása egérben. Parasitologia hungarica, 7: 55-67. 70. Ho, thi Th., Tury, E., Kobulej, T. (1974b): A vándorló Toxocara canis lárvák okozta szöveti elváltozások egérben. Parasitologia hungarica, 7: 69-84. 71. Holland, C., O'Lorcain, P., Taylor, M. R. H., Kelly, A. (1995): Sero-epidemiology of toxocariasis in school children. Parasitology, 110: 535-545. 72. Holt, P. E., Clarkson, M. J., Kerslake, M. (1981): Anthelmintic tests on Toxocara canis infection in mice. Veterinary Record, 109: 308-309. 73. Hoskins, J. D., Malone, J. B., Smith, P. H. (1982): Prevalence of parasitism diagnosed by fecal examintaion in Louisiana dogs. American Journal of Veterinary Research, 43: 1106 74. Hörchner von, F., Unterholzner, J., Frese, K. (1981): Zum Vorkommen von Toxocara canis und anderer Endoparsiten bei Hunden in Berlin (Wst). Berl. Münch. Tierärztliche Wochenschrift, 94: 220-223. 75. Ischii, T. (1959b): Studies on larva migrans. II. Hatchability of Toxocara canis in the earthworm. Japenese Journal of Parasitology, 8: 659-663. 76. Jacobs, D. E. (1979): Public health significance of animal parasites. In: Donaldson, R. J.: Parasites and western man. MTP Press Ltd. London, Lancaster, UK, Chapter 8. 113-124. 77. Jacobs, D. E., Woodruff, A. W., Shah, A. I., Prole, J. H. B. (1977): Toxocara infections and kennel workers. British Medical Journal 274: 51. 78. Jankó M.,

Melles M. (1999): Gyakoribb parazitozoonózisok hazánkban. In: Magyar

Zoonózis Társaság Szent-Iványi-Binder Napok, Összefoglalók. Hajdúszoboszló, 1999. november 17-19. 36-50. 79. Jánosi M. (1992): A kutyák és a macskák szerepe a humán parazitózisok előfordulásában. Magyar Állatorvosok Lapja, 47: 542-543. 80. Karpinski, F., Everts-Suarez, E., Sawitz, W. (1956): Larval granulomatosis (visceral larva migrans). American Journal of Diseases Children, 92: 34-40.

92

81. Kassai T. (1990): A parazitózisok egységes nómenklatúrájáról. Magyar Állatorvosok Lapja, 45: 169-173. 82. Kassai, T. (1995): Chemotherapy of larval toxocarosis: progress and problems. Overview from veterinary aspects. Helminthologia, 32: 133-141. 83. Kassai, T., Burt, M. D. B. (1994): A plea for consistency. Parasitology Today, 10: 127-128. 84. Kassai, T. (1999): Veterinary Helminthology, Butterworth-Heinemann, Oxford, 103-108. 85. Kassai, T. (2001): Disease nomenclature. Trends in Parasitology, 17: 217-218. 86. Kassai, T., Cordero del Campillo, M., Euzeby, J. Gaafar, S., Hiepe, T., Himonas, C. A. (1988): Standardized Nomenclature of Animal Parasitic Diseaes (SNOAPAD). Veterinary Parasitology, 29: 299-326. 87. Kaszás T., Katona M., Tímár L., Budai J. (1984): Gyermekkori eosinophil-sejtes meningoencephalitis Toxocara infesztáció. Orvosi Hetilap, 47: 2871-2873. 88. Kayes, S. G., Oaks, J. A. (1976): Effect of inoculum size and length of infection on the distribution of Toxocara canis larvae in the mouse. The American Journal of Tropical Medicine and Hygiene, 25: 573-580. 89. Knapen, F. van, Buijs, J. (1993): Diagnosis of Toxocara infection. In: Lewis, J.W., Maizels, R.M. (Eds): Toxocara and toxocariasis. Clinical, epidemiological and molecular perspectives. British Society for Parasitology with the Institute of Biology, London, 49-53. 90. Knapen, F. van és Leusden, J. van, Polderman, A. M., Franchimont, J. H. (1983):Visceral larva migrans examination by means of enzyme linked immunosorbent assay (ELISA) of human sera for antibodies to excretory(ES) antigen of the second stage larvae of Toxocara canis. Zeitschrift für Parasitenkunde, 69. 113. cit.: Knapen, F. van és Buijs, J., 1993. 91. Kávai A. (1977): Adatok a hazai macskák féregfertőzöttségéről. Parasitologia hungarica, 10: 91-93. 92. Kávai A., Romhányi J., Domján O., Rényi I., Romhányi I., Szeder M. (1977): Larva migrans visceralis közegészségügyi vonatkozásai és parazitológiai diagnosztikája. Orvosi Hetilap, 118: 2773-2776. 93. Kirckpatrick, C. E. (1988): Epizootiology of endoparasitic infections in pet dogs and cats presented to a veterinary teaching hospital. Veterinary Parasitology, 30: 113-124. 94. Kobulej T. (1977): Toxocarosis. Parasitologia hungarica, 10: 17-28. 95. Koutz, F. R., Groves, H. F., Scothorn, M. W. (1966): The prenatal migration of Toxocara canis larvae and their relatioship to infection in pregnant bitches and in pups. 27: 789-795. 96. Krupp, I. M. (1956): Amebic invasion of the liver of guinea pigs infected with the larvae of a nematode, Toxocara canis. Experimental Parasitology, V: 421-426. 97. Lee, H-F. (1960): Effects superinfection on the behavior of Toxocara canis larvae in mice. Journal of Parasitology, 46: 583-588.

93

98. Lee, K-T., Min, H-K., Soh, C-T.(1976): Transplacental migration of Toxocara canis larvae in experimantally infected mice. The Journal of Parasitology, 62: 460-465. 99. Lee, R. (1874): London Clin. Trans., 8: 44. cit.: Galliard, 1974 100. Lengyel A. (1992): Toxoplasmosis, echinococcosis és toxocarosis. Magyar Állatorvosok Lapja, 47: 543. 101. Leutenegger-Aste, C. (1987): Untersuchungen zur Chemotherapie des impatenten und patenten Toxocara-Befalls des Hundes. Vet.-med. Diss. Zürich 102. Levine, N. D. (1978): Textbook of Veterinary Parasitology, Burgess Publ. Minneapolis 103. Lightner, L., Christensen, B. M., Beran, G.W. (1978): Epidemiologic findings on canine and feline intestinal nematode infections from records of the Iowa State University veterinary clinic. Journal of the American Veterinary Medical Association, 172: 564-567. 104. Ljungström, I., Knapen, F. van (1989): An epidemiological and seriological study of Toxocara infection in Sweden. Scandinavian Journal of Infectious Diseases, 21: 87-93. 105. Lloyd, S. (1993): Toxocara canis: the dog. In: Lewis, J. W., Maizels, R.M. (Eds): Toxocara and toxocariasis. Clinical, epidemiological and molecular perspectives. British Society for Parasitology with the Institute of Biology, London, 11-24. 106. Lloyd, S., Kristensen, S., Soulsby, E. J. L. (1981): The effect of corticosteroid therapy on infection with Toxocara canis in dogs. Zeitschrift für Parasitenkdunde, 66: 57-61. 107. Lloyd, S., Soulsby, E. J. L. (1983): Prenatal and transmammary infections with Toxocara canis: effect of benzimidazole-carbamate anthelmintics on various developmental stages of the parasite. Journal of Small Animal Practice, 24: 763-768. 108. Loenbenberg, D., Waitz, J. A. (1977): Intestinal helminths and protozoa of New Jersey dogs. Journal of Parasitology, 63: 1139-1140. 109. Lombardi, S., Vegni-Talluri, M., Banchieri, L., Esposito, F. (1990): The in vitro adherence of murine eosinophils, neutrophils and non-induced and induced macrophages to infective larvae of Toxocara canis (Nematoda, Ascarididae). International Journal for Parasitology, 20: 603-613. 110. Löwenstein, M. D. (1981): Quantitative Untersuchungen über die Wanderung der Larven von Toxocara canis Werner 1782 (Anisakidae) im definitiven Wirt (beagle) nach einmaliger Reinfektion, Thesis University of Hannover 111. Luvszandagvin Zs. (1993): A Toxocara canis és a Toxocara mystax preparazitikus fejlődésének összehasonlítása. Szakdolgozat. (Témavezető: dr. Fok Éva) Állatorvos-tudományi Egyetem, Parazitológiai és Állattani Tanszék, Budapest 112. Magnaval, J. F. (1995): Comparative efficacy of diethylcarbamazine and mebendazole for the treatment of human toxocariasis. Parasitolology, 110: 529-533. 113. Magnaval, J. F., Baixench, M. T. (1993): Toxocariasis in the Midi-Pyrénées region. In: Lewis, J.W., Maizels, R.M. (Eds): Toxocara and toxocariasis. Clinical, epidemiological and

94

molecular perspectives. British Society for Parasitology with the Institute of Biology, London, 63-69. 114. Magnaval, J. F., Fabre, R., Mauriéres, P., Charlet, J.P., Larrard, B. de (1992): Evaluation of an immunoenzymatic assay detecting specific ant-Toxocara immunoglobulin E for diagnosis and posttreatment follow-up of human toxocariasis. Journal of Clinical Microbiology, 30: 22692274. 115. Maizel, R. M., Menghji, M. (1984): Repeated patent infection of adult dogs with Toxocara canis. Journal of Helminthology, 58: 327-333. 116. Maki, J., Yanagisawa, T. (1983): A comparison of the effects of flubendazole and thiabendazole

on

the

larvae

of

Angiostrongylus

cantonensis,

Trichinella

spiralis,

Diphyllobotrium erinacei and Hymenolepis nana in mice, Parasitology, 87: 525-531. 117. Malloy, W. F., Embil, J. A. (1978): Prevalence of Toxocara spp. and other parasites in dogs and cats in Halifax, Nova Scotia. Canadian Journal of Comparative Medicine, 42: 29-30. 118. Markell, E. K., Voge, M., John, D. T. (1992): Medical Parasitology. 7th edition, W. B. Saunders Company, 287-289. 119. McKellar, Q. A., Galbraith, E. A., Baxter, P. (1993): Oral absorption and bioavailability of fenbendazole in the dog and the effect of concurrent ingestion of food. Journal of Veterinary Pharmacology and Therapeutics 16: 189-198. 120. McKellar, Q. A., Harrison, P., Galbraith, E. A., Inglis, H. (1990): Pharmacokinetics of fenbendazole in dogs. Journal of Veterinary Pharmacology and Therapeutics, 13: 386-392. 121. Mészáros E., Pataki I. (1999): Toxocariosis-Kórok v. melléklelet. In: Magyar Zoonózis Társaság Szent-Iványi-Binder Napok, Összefoglalók. Hajdúszoboszló, 1999. november 17-19. 134-140. 122. Mimoso, M. G., Pereira, M. C., Estevao, M. H., Barroso, A. A., Mota, H. C. (1993): Eosinophilic meningoencephalitis due to Toxocara canis. European Journal of Pediatric, 152: 783-784. 123. Mizgajska, H. (1997): The role of some environmental factors in the contamination of soil with Toxocara spp. and other geohelminth eggs. Parasitology International, 46: 67-72. 124. Molk, R. (1983): Ocular toxocariasis: a review of the literature. Annals of Ophthalmology. 15: 216-230. 125. Moore, E., O’Callaghan, M. G. (1985): Helminths of dogs and cats determined by faecal examinations in Adelaide, South Australia. Australian Veterinary Journal, 62: 198-199. 126. Mossalam, I., Hosney, Z., Atallah, O. A. (1971): Larva migrans of Toxocara cati in visceral organs of experimental animals: Acta Veterinaria Academiae Scientiarum Hungaricae, 21: 405-412.

95

127. Murai É., Sugár L. (1976): Vadászterületeinken előforduló galandférgek.II. Taeniidae fajok ragadozókból. Újabb cysticercosis és echinococcosis esetek. Állattani Közlemények, 63: 103-115. 128. Murai É., Sugár

L. (1979): Taeniid species in Hungary (Cestoda Taeniidae) I.

Cysticercosis, coenurosis and hydatidosis of wild ungulates. Parasitologia hungarica, 12: 41-52. 129. Nagy Zs. (1981): A humán Toxocara környezetvédelmi és járványtani jelentősége. Szakdolgozat. (Témavezető: dr. Jurányi Róbert) OTKI Egészségügyi Főiskolai Kar. Budapest 130. Nakagura, K., Tachibana, H., Kaneda,Y., Kato, Y. (1989): Toxocarosis possibly caused by ingesting raw chicken. The Journal of Infectious Diseases, 160: 735-736. 131. Nakagura, K., Kanno, S., Tachibana, H., Kaneda,Y., Ohkido, M., Kondo, K., Inoue, H. (1990): Serologic differentation between Toxocara canis and Toxocara cati. The Journal of Infectious Diseases, 162: 1418-1419. 132. Nelson, J. D., McConnell, T. H., Moore, D. V. (1966): Thiabendazole therapy of visceral larva migrans: a case report. American Journal of Tropical Medicine and Hygiene, 15: 930-933. 133. Nemeséri L., Holló F. (1972): Állatorvosi parazitológiai diagnosztika. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest 134. Nichol, S., Ball, S. J., Snow, K. R. (1981): Prevalence of intestinal parasites in domestic cats from the London area. The Veterinary Record, 109: 252-253. 135. Nichols, R. L. (1956): The etiology of visceral larva migrans. I. Diagnostic morphology of infective second-stage Toxocara larvae. The Journal of Parasitology, 42: 349-362. 136. Nicholas, W. L., Stewart, A. C. (1979): The action of benzimidazoles on the larval stage of Toxocara canis in the mouse. Annals Tropical Medicine and Parasitology, 73: 57-62. 137. Oliver, J. E., Hoerlein, B. F., Mayhew, I. G. (Eds) (1987): Veterinary neurology. Saunders, W. B. Company, Philadelphia 138. O’Lorcain, P. (1994): Prevalence of Toxocara canis ova in public playgrounds in the Dublin area of Ireland. Journal of Helminthology, 68: 237-241. 139. Olson, L. J., Izzat, N. N., Petteway, M. B., Reinhart, J. A. (1970): Ocular toxocariasis in mice. The American Journal of Tropical Medicine and Hygiene, 19: 238-243. 140. Oshima, T. (1961a): Standardization of techniques for infecting mice with Toxocara canis and observations on the normal migration routes of the larvae. Journal of Parasitology, 47: 652656. 141. Oshima, T. (1961b): Influence of pregnancy and lactation on migration of the larvae Toxocara canis in mice. Journal of Parasitology, 47: 657-660. 142. Overgaauw, P. A. M. (1997a): Surveys on the prevalence of intestinal nematodes in dogs and cats in the Netherlands. The Veterinary Quaterly, 19: Suppl. 52-53. 143. Overgaauw, P. A. M. (1997b): Aspects of Toxocara epidemiology in the Netherlands. PhD Dissertation. Veterinary Faculty of Utrecht University, Utrecht

96

144. Pačenovsky, J., Záhor, Z. (1982): Rezultatü gelmintokoprologicseszkovo obszledovanyija szobak i kosek iz okresznosztyi Algira. A Szlovák Akadémia Helmintológiai Intézetének 4. Szimpóziuma, Kassa, Absztrakt 145. Pahari, T. K., Sasmal, N. K. (1991): Expermental infection of Japanese quail with Toxocara canis larvae through earthworm. Veterinary Parasitology, 39: 337-340. 146. Pankow, W.R. (1993): Versuche zur Verhinderung pränataler und galaktogener Infektionen von Welpen mit Toxocara canis Werner 1782 (Anisakidae) durch Behandlung impatent infizierter Muttertiere mit Avermectinen: eine Feldstudie. Vet.-med. Diss. Hannover 147. Parsons, J. C. (1987): Ascarid infections of cats and dogs. The Veterinary Clinics of North America, 17: 1307-1313. 148. Parsons, J. C., Bowman, D. D., Grieve, R. B. (1986): Tissue localization of excretorysecretory antigens of larval Toxocara canis in acute and chronic murine toxocariasis. The American Journal of Tropical Medicine and Hygiene, 35: 974-981. 149. Parsons, J. C., Grieve, R. B. (1990): Effect of egg dosage and host genotype on liver trapping in murine larval toxocariasis. Journal of Parasitology, 76: 53-58. 150. Pavri, K. M., Ghalsasi, G. R., Dastur, D. K., Goverdhan, M. K., Lalitha, V. S. (1975): Dual infections of mice: visceral larva migrans and sublethal infection with Japanese encephalitis virus. Transactions of the Royal Society of Tropical Medicine and Hygiene. 69: 99-110. 151. Payne-Johnson, M., Maitland, T. P., Sherington, J., Shanks, D. J., Clements, P. J. M., Murphy, M.G., McLoughlin, A., Jernigan, A. D., Rowan, T.G. (2000): Efficacy of selamectin administered topically to pregnant and lactating female dogs in the treatment and prevention of adult roundworm (Toxocara canis) infections and flea (Ctenocephalides felis felis) infestations in the dams and their pups. Veterinary Parasitology, 91: 347-358. 152. Pegg, E. J., Donald, C. R. (1978): The effects of composting on the eggs of Toxocara canis and Toxascaris leonina. Journal of Instititute of Animal Technology, 29: 29-30. cit.: Lloyd, 1993 153. Pécsi Zs. (1990): Vizsgálatok a Toxocara canis Werner 1782 lárvája posztembrionális fejlődésének első szakaszáról, és vedlésének jellegzetességeiről. (Témavezető: Dr. Kassai Tibor); Állatorvos-tudományi Egyetem, Parazitológiai és Állattani Tanszék, Budapest 154. Pike, E. H. (1960): Effect of diethylcarbamazine, oxophenarsine hydrochloride, and piperazine citrate on Toxocara canis larvae in mice. Experimental Parasitology, 9: 223-232. 155. Prokopič J., Figallová, V. (1982): Migration of some roundworm species in experimentally infected white mice. Folia Parasitologica (Praha), 29: 309-313. 156. Quinn, R., Smith, H. V., Bruce, R. G., Girdwood, R. W. A. (1980): Studies on the incidence of Toxocara and Toxascaris spp. Journal of Hygiene, 84: 83-89. 157. Rasmussen, L. N., Dirdal, M., Birkeback, N. H. (1993): “Covert toxocariasis” in a child treated with low-dose diethylcarbamazine. Acta Paediatrica 82: 116-118.

97

158. Richards, D. T., Lewis, J. W. (1993): Epidemiology of Toxocara canis in the fox. In: Lewis, J. W. Maizels, R. M. (Eds): Toxocara and toxocariasis. Clinical, epidemiological and molecular perspectives. British Society for Parasitology with the Institute of Biology, London, 25-37. 159. Ridley, R. K., Dryden, M. W., Gabbert, N. H., Schoning, P. (1994): Epidemiology and control of helminth parasites in Greyhound breeding farms, The Compendium on Continuing Education Practicing Vetarinarian, 16: 585-599. 160. Romhányi J., Domján O., Kávai A., Rényi I., Romhányi I., Szeder M., Molnár É. (1977): Toxocara okozta larva migrans visceralis syndroma klinikuma, therápiája és preventioja. Orvosi Hetilap, 118: 2955-2959. 161. Rusvay K. (1928): A kutyák bélférgességének gyakorisága és azok gyógyítása. Magyar Állatorvosok Lapja, 51: 213-216. 162. Sabel, T. (1993): Verhalten und Pathogenität der Larven von Toxocara canis Werner 1782 (Anisakidae) in Mäusen verschiedener Stämme. Vet.-med. Dissertation. Hannover 163. Salem, G., Schantz, P. (1992): Toxocaral visceral larva migrans after ingestion of raw lamb liver. Clinical Infectious Diseases, 15: 743-744. 164. Samanta, S., Ansari, M. Z. (1990): Anthelmintic effect of ivermectin, albendazole, fenbendazole and thiabendazole on larval Toxocara canis infection in mice. Indian Journal of Animal Science, 60: 1195-1196. 165. Sanyal, P. K., Knox, M. R., Singh, D. K., Hennessy, D. R., Steel, J. W. (1995): Influence of die on the kinetic disposition of fenbendazole in cattle and buffalo. International Journal of Parasitology, 25: 1201-1205. 166. Schantz, P. M. (1981): Zoonotic toxocariasis: dimensions of the problem and the veterinarian’s role in prevention. Proceeding of the United States Animal Health Association, 85: 396-398. 167. Schantz, P. M. (1989): Toxocara larva migrans now. The American Journal of Tropical Medicine and Hygiene, 41: 21-34. 168. Schantz, P. M. (1994): Public Veterinary Medicine: Public Health. Of worms, dogs, and human hosts: Continuing challenges for veterinarians in prevention of human disease. Journal of the American Veterinary Medical Association, 204: 1023-1028. 169. Schantz, P. M., Glickman, L. T. (1979) : Canine and human toxocariasis: The public health problem and the veterinarians’ role in prevention. Journal of the American Veterinary Medical Association, 175: 1270-1273. 170. Schantz, P. M., Stehr-Green, J. K. (1988): Toxocaral larva migrans. Journal of the American Veterinary Medical Association, 192: 28-32.

98

171. Schnieder, T., Kordes, S., Epe, C., Kuschfeldt, S., Stoye, M. (1996): Investigations in the prevention of neonatal Toxocara canis infections in puppies by application of doramectin to the bitch. Journal of Veterinary Medicine B. 43: 35-43. 172. Schön, J., Stoye, M. (1986): Prenatale und galaktoge Infektionen mit Toxocara mystax Zeder 1800 (Anisakidae) bei der maus. Journal of Veterinary Medicine B., 33: 397-412. 173. Scothorn, M. W., Koutz, F. R., Groves, H. F. (1965): Prenatal Toxocara canis infection in pups. Journal of American Veterinary Medical Association, 146: 45-48. 174. Seiler, M., Eckert, J., Wolff, K. (1983): Giardia und andere Darmparasiten bei Hund und Katze in der Schweiz. Schweizer Archiv für Tierheilkunde, 125: 137—148. 175. Skerrett, H., Holland, C.V. (1997): Variation in the larval recovery of Toxocara canis from the murine brain: implications for behavioural studies. Journal of Helminthology, 71: 253-255. 176. Sloss, M. W., Kemp, R. L., Zajac, M. A. (1978): Veterinary clinical parasitology. 6.ed. American Association of Veterinary Parasitologists, Iowa State University Press, Ames 177. Smith, H. V. (1993): Antibody reactivity in human toxocariasis. In: (Eds) Lewis, J.W., Maizels, R. M.: Toxocara and toxocariasis. Clinical, epidemiological and molecular perspectives. Institute of Biology and British Society for Parasitology, published Institute of Biology London, 91-109. 178. Smith, P. H., Greer, H. (1971): Unusual presentation of ocular Toxocara infestation. British Journal of Ophthalmology, 55: 317-320. 179. Smith, J. P., Seaton, A. (1981): Helminth infections of dogs in central dogs. Veterinary Medicine, 76: 1627-1629. 180. Snyder, C. H. (1961): Visceral larva migrans. Ten years‘ experience. Pediatrics, 28: 85-91. 181. Soll, M. D., Plue, R. E., Alva, R., Fulton, R. K., Seward, R. L., Daurio, C. P., Cifelli, S. (1991): Field safety, efficacy, and acceptability of ivermectin in a chewable formulation for dogs. Canine Practice, 16/3: 5-8. 182. Sommerfelt, I. E., Santillán, G., Lopez, C., Ribicich, M., Franco, A. J. (2001): Immunological and hematological response in experimental Toxocara canis-infected pigs. Veterinary Parasitology, 96: 127-134. 183. Sonnavill-De Roy van Zuidewijn,M .L. C. S., Veer E.M. A. van der. (1993): Pica and iron deficiency in children. Nederlands Tijdschrift voor Geneeskunde, 137: 1753-5 184. Sprent, J. F. A. (1952a): Migratory behaviour of ascaris larvae in mice. Transaction of the Royal Society Tropical Medicine and Hygiene, 46: 378. 185. Sprent, J. F. A. (1952b): On the migratory behaviour of the larvae of various ascaris species in white mice. I. Distribution of larvae in tissues. Journal of Infectious Diseases, 90: 165-176. 186. Sprent, J. F. A. (1955): On the invasion of the central nervous system by nematodes II. Invasion of the nervous system in ascariasis. Parasitology, 45: 41-55.

99

187. Sprent, J. F. A. (1956): The life history and development of Toxocara cati (Schrank 1788) in the domesticated cat. Parasitology, 46: 54-79. 188. Sprent, J. F. A. (1958): Observations on the development of Toxocara canis (Werner, 1782) in the dog. Parasitology, 48: 184-209. 189. Srinivas, H. V., Antani, J. (1971): Diethylcarbamazine in bronchial asthma. Annals of Allergy, 29: 418-421. cit.: Arman van, 1975. 190. Steel, R. G. D., Torrie, J. H. (1980): Principles and procedures of statistics. A biometrical approach. Second edition. McGraw-Hill, Kogakusha Ltd., Tokyo 191. Stoimenov, K., Kaloyanov, Zh. (1974): (The helminth fauna of dogs in the district of Sumen) Veterinarna Sbirka, 71: 22-25. 192. Stoye, M. (1976): Galaktogene und prenatale Infektionen mit Toxocara canis beim Hund (beagle). Deutsche Tierärztlicher Wochenschrift, 83: 107-108. 193. Stoye, M., Sonnen, P. (1981): Zur Wirkung verschiedener Benzimidazolcarbamate auf somatische Larven von Ancylostoma caninum Ercolani 1859 (Ancylostomatidae) und Toxocara canis Werner 1782 (Anisakidae) Zentralblatt für Veterinärmedizin B., 28: 226-240. 194. Supperer, R., Hinaidy, H. K.(1986): Ein Beitrag zum Parasitenbefall der Hunde und Katzen in Österreich. Deutsche Tierärztlicher Wochenschrift, 93: 383-386. 195. Swerczek, T.W., Nielsen, S. W., Helmboldt, C. F. (1971): Transmammary passage of Toxocara cati in the cat, American Journal of Veterinary Research, 32: 89-92. 196. Takács A. (2001): Adatok a róka parazitológia állapotáról Magyarországon. Magyar Állatorvosok Lapja, 123: 100-107. 197. Taylor, M. R. H., Keane, C. T., O’Connor, P., Girdwood, R. W. A., Smith, H. (1987): Clinical features of covert toxocariasis. Scandinavian Journal of Infectious Diseases, 19: 693696. 198. Taylor, M. R. H. (1993): Toxocariasis in Ireland. In: Lewis, J.W. Maizels, R.M.: Toxocara and toxocariasis. Clinical, epidemiological and molecular perspectives. British Society for Parasitology and Institute of Biology, London, UK, 71-80. 199. Thienpont, D., Rochette, F., Vanparijs, O. F. J. (1979): Diagnose von Helminthosen durch koproskopische Untersuchung. Janssen Research Foundation 200. Tiner, J. (1953): The migration, distribution in the brain, and growth of ascarid larvae in rodents. Journal of Infectious Diseases, 92: 105-113. 201. Uga, Sh. (1993): Prevalence of Toxocara eggs and number of faecal deposits from dogs and cats in sandpits of public parks in Japan. Journal of Helminthology, 67: 78-82. 202. Uga, Sh., Minami, T., Nagata, K. (1996): Defecation habits of cats and dogs and contamination by Toxocara eggs in public park sandpits. The American Journal of Tropical Medicine and Hygiene, 54: 122-126.

100

203. Vanparijs, O. F. J., Thienpont, D. C.(1973): Canine and feline helmintrh and protozoan infections in Belgium. Journal of Parasitology, 59: 327-330. 204. Visco, R. J., Corwin, R. M., Selby, L. A. (1977): Effect of age and sex on the prevalence of intestinal parasitism in dogs. Journal of the American Veterinary Medical Association, 170: 835-837. 205. Visco, R. J., Corwin, R. M., Selby, L. A. (1978): Effect of age and sex on the prevalence of intestinal parasitism in cats. Journal of the American Veterinary Medical Association, 172: 797-800. 206. Vokoun, P., Slezáková, J. (1977): Cizopasnici tráviciho traktu mestskych psu a kocek. Vet. Med., 22. Veterinarni Medicina, Praha, 22: 367-376. 207. Watzke, R. C., Oaks, J. A., Folk, J. C. (1984): Toxocara canis infection of the eye. Correlation of clinical observations with developing pathology in the primate model. Archives of Ophthalmology, 102: 282-291. 208. Warren, E. G. (1969): Infections of Toxocara canis in dogs fed infected mouse tissues. Parasitology, 59: 837-341. 209. Wilder, H. C. (1950): Nematode endophthalmitis. Transactions-American Academy of Ophthalmology and Otolaryngology, Nov-Dec. 55: 99-109. cit.: Buijs, 1993 210. Woodruff, A. W. (1970): Toxocariasis. British Medical Journal, 3: 663-669. 211. Woodruff, A. W., Bisseru, B., Bowe, J. C. (1966): Infection with animal helminths as a factor in causing poliomyelitis and epilepsy. British Medical Journal. /Juny 25/ 3: 1576-1579. 212. Woodruff, A. W., Savigny, D. H. de, Hendy-Ibbs, P. M. (1982): Toxocaral and toxoplasmal antibodies in cat breeders and in Icelanders exposed to cats but not to dogs. British Medical Journal, 284: 309-310. 213. Woodruff, A. W., Savigny, D. H. de, Jacobs, D. E. (1978): Study of toxocaral infection in dog breeders. British Medical Journal, 2: 1747-1748. 214. Wolf, Chr. (1982): Zur Klinik der Larva-migrans-visceralis-infektion. Immunität und Infektion, 10: 87-89. 215. Wolfrom, E., Chene, G., Boisseau, H., Beylot, C., Géniaux, M., Taieb, A.(1995):Vhronic urticaria and Toxocara canis, The Lancet, 345: 196. 216. Worley, G., Green, J. A., Frothingham, T. E., Sturner, R. A., Walls, K. W., Pakalnis, V. A., Ellis, Jr. G. S. (1984): Toxocara canis infection: Clinical and epidemiological associations with seropositivity in kindergarten. Journal of Infectious Diseases, 149: 591-597. 217. Wu, Z., Nagano, I., Xu, D., Takahashi, Y. (1997): Primers for polymerase chain reaction to detect genomic DNA of Toxocara canis and T. cati. Journal of Helminthology, 71: 77-78. 218. Zajicek, D.(1987): Laboratorni diagnostika cizopsniku v Csr v letech 1976-1986. IV. Pes, kocka. Veterinarstvi, 37: 549-550.

101

219. Zendulka, M. (1967): The differences between changes in pig livers caused by an experimental migration of larvae of Ascaris suum and Toxocara canis [Rozdílnosti zmen v játrech u prasat vyvolaných experimentální migrací larev Ascaris suum a Toxocara canis.] Veterinarní Medicína, 12: 551-556. 220. Zhu, X. Q., Jacobs, D. E., Chilton, N. B., Sani, R. A, Cheng, N.A.B. Y. (1998): Molecular characterization of a Toxocara variant from cats in Kuala Lumpur, Malaysia. Parasitology, 117: 155-164. 221. Zimmermann, V., Löwenstein, M. D., Stoye, M. (1985): Untersuchungen über die Wanderung und Streuung der Larven von Toxocara canis Werner 1782 (Anisakidae) im definitiven Wirt (beagle) nach Erst- und Reinfection, Zentralblatt für Veterinärmedizin, Reihe B., 32: 1-28. 222. Zyngier, F. R. (1974): Histopathology of experimental toxocariasis in mice. Annals of Tropical Medicine and Parasitology, 68: 225-228. 223. Zyngier, F. R., Santa-Rosa, G. (1976): Multiple infection with Toxocara canis. Influence of antihistamines and corticosteroids on the histopathological response, Annals of Tropical Medicine and Parasitology, 70: 445-448.

MELLÉKLETEK Tartalomjegyzék 1. Táblázatok 2-33-ig (1. táblázat a 10. oldalon található) 2. Ábrák 1-7-ig 3. Képek 1-16-ig

102

103-127 128-133 134-141

2.táblázat A Toxocara canis lárvák okozta larva migrans visceralis patomechanizmusa és patogenezise paratenikus gazda (egér) modellben Egér Tünet Boncolás Test Agy Lép Visszanyert lárvák száma• Lárva R. lép° száma .... .napon tömeg /g/ tömeg /g/ tömeg /g/ tömeg máj agy összes /g agy 1 S 7. 33 0,527 0,163 4,9 0 3 3 5,7 2 S 32 0,512 0,139 4,3 0 5 5 9,8 Ráfertőzés a 9. napon• (D jelűek) 17. 36 0,452 0,211 5,9 0 4 4 8,8 3 S 33 0,455 0,140 4,2 0 6 6 13,2 4 S 33 0,480 0,223 6,8 6 6 12 12,5 5 S átlag±SD 34±1,7 0,462±0,015 0,191±0,041 5,6±1,3 2,0±3,5 5,3±1,2 7,3±4,2 11,5±2,4 (8.) 36 0,492 0,286** 7,9 4 20 24 40,7 6 D 34 0,462 0,344* 10,1 4 46 50 99,7 7 D 32 0,486 0,265** 8,3 6 36 42 74,1 8 D átlag±SD 34±2 0,480±0,016 0,298±0,041 8,7±1,2 4,7±1,2 34,0±13,1 38,7±13,3 71,5±29,6 9 S 44. 35 0,502 0,211 6,0 2 8 10 15,9 10 S 35 0,529 0,156 4,5 6 4 10 7,6 11 D (35.) 34 0,461 0,208* 6,1 16 24 40 52,1 12 Kontroll 33 0,549 0,137 4,2 +++ 394. 29 0,464 0,120 4,1 2 16 18 34,5 13 S ++ 29 0,442 0,120 4,1 11 28 39 63,3 14 S + 30 0,481 0,179 6,0 4 22 26 45,7 15 S átlag±SD 29,3±0,6 0,462±0,02 0,140±0,034 4,7±1,1 5,7±4,7 22,0±6,0 27,7±10,6 47,8±14,5 ++++ (385.) 36 0,234 0,122 3,4 2 16 18 68,4 16 D 39 0,432 0,151 3,9 1 21 22 48,6 17 D 44 0,469 0,252 5,7 1 18 19 38,4 18 D átlag±SD 39,7±4,0 0,378±0,126 0,175±0,068 4,3±1,2 1,3±0,6 18,3±2,5 19,7±2,1 51,8±15,3 19 Kontroll 434. 41 0,559 0,198 4,8 Jelmagyarázat: •Fertőzés 600 lárvával; % (take)=a visszanyert lárvák százalékos aránya a bevitt lárvák számához viszonyítva °R. lép: relatív léptömeg = léptömeg mg/testtömeg g ; *Szervi elváltozás: hepatomegalia; ** Szervi elváltozás:hepatomegalia+splenomegalia Tünetek: 13 S: borzalt szőrzet, szőrhiány a pofa mindkét oldalán, hasmenés, kachexia, ataxia; 14 S: hasmenés, kachexia; 15 S: enyhébb kaxhexia 16 D: borzalt szőrzet, szőrhiány a pofa mindkét oldalán, kachexia, súlyos idegrendszeri tünetek (ferde fejtartás, időnként jobbraforgás) 103

% (take) 0,5 0,8 0,7 1,0 2,0 1,2±0,7 2,0 4,2 3,5 3,2±1,1 1,7 1,7 3,3 3,0 6,5 4,3 4,6±1,8 1,5 1,8 1,6 1,6±0,2

3. táblázat A Toxocara mystax lárvájának vándorlása paratenikus gazda (egér) modellben p. i. Visszanyert lárvák száma• ... . nap máj tüdő agy izom összes

Egér % szám (take) a 1. 2 140 6 0 0 146 14,6 2. 70 56 0 2 128 12,8 3. 5 0 6 0 35 41 4,1 4 0 2 0 37 39 3,9 5. 8 0 2 2 52 56 5,6 6. 0 4 0 67 71 7,1 7. 14 0 2 0 25 27 2,7 8. 0 6 0 40 46 4,6 9. 21 4 4 0 12 20 2,0 10. 4 0 2 18 24 2,4 11.* 36 0 (1pete) 4 8 12 1,2 12.* 0 4 0 16 20 2,0 13.* 42 2 0 6 45 53 5,3 14.* 6 0 8 1 15 1,5 15. 128 5 0 7 34 46 4,6 16. 10 1 4 30 45 4,5 17. 8 0 4 51 63 6,3 Jelmagyarázat: p.i. ... . nap = 0. napon történt fertőzés utáni .. . nap; •Fertőzés 1000 lárvával % (take) = A visszanyert lárvák százalékos aránya a bevitt lárvák számához viszonyítva * A kemoterápiás kísérletben (lásd 32. táblázat) az a./ kontroll csoport egerei voltak

104

4. táblázat Kutyák és macskák bélférgességének gyakorisága (%) bélsárvizsgálattal kimutatott féregpeték gyakorisági megoszlása alapján Budapest, 1982-86 kutya macska Peték n=1674 n=200 n=150 No. % No. % No. % Trichuris vulpis 795 47,5 29 14,5 Ancylostomatidae 256 15,3 2 1,0 2 1,3 Toxocara canis 113 6,8 11 5,5 Toxocara mystax 48 32 Toxascaris leonina 68 4,1 3 1,5 3 2 Capillaria spp. 53 3,2 1 0,5 Taenia-típusú 49 2,9 4 2,0 1 0,7 Dipylidium spp. 12 0,7 6 3,0 1 0,7 Oocysták * 32 1,9 4 2,7 Együtt: 1378 82,3 56 28 59 39,3 Jelmagyarázat: n = a vizsgált minták száma; No. = a pozitív minták száma * = melléklelet, faj szerinti meghatározás nem történt 5. táblázat Különböző módon tartott kutyák bélsárvizsgálati eredményei Budapest, 1982-86 Kóbor (A) Szolgálati (B) A+B+C Klinikákon· (C) Peték n=185 n=1243 n=246 n=1674 No. % No. % No. % % Trichuris vulpis 105 56,8 630 50,7 60 24,4 47,5 Ancylostomatidae 33 17,8 214 17,2 9 3,7 15,3 Toxocara canis 25 13,5 68 5,5 20 8,1 6,8 Toxascaris leonina 17 9,2 45 3,6 6 2,4 4,1 Capillaria spp. 12 6,5 41 3,3 3,2 Taenia-típusú 8 4,3 31 2,5 10 4,1 2,9 Dipylidium caninum 2 1,1 9 0,7 1 0,4 0,7 Oocysták * 18 9,7 9 0,7 5 2,0 1,9 Együtt: 220 118,9’ 1047 84,2 111 45,1 82,4 Jelmagyarázat: n = a vizsgált minták száma; No. = a pozitív minták száma · = lakásban, ill. udvaron tartott és átmenetileg a klinikákon kezelt ebek * = melléklelet, faj szerinti meghatározás nem történt ’ = a különféle csoportokban a többszörös féregfertőzöttség miatt az eredmény >100 % is lehet

105

6. táblázat Bélférgekkel való fertőzöttség gyakorisága (%) lakásban, ill. udvaron tartott és átmenetileg a klinikákon kezelt kutyák (C) különböző korcsoportjaiban Budapest, 1982-86 3-6 hó 1/2-1 év 1-2 év 2-3 év 3-5 év 5-8 év <3 hó Peték n=17 n=21 n=31 n=34 n=25 n=42 n=35 No. % No. % No. % No. % No. % No. % No. % Trichuris vulpis 1 5,9 5 23,8 11 35,5 9 26,5 5 20,0 12 28,6 10 28,6 Ancylostomatidae 2 9,5 1 4 2 4,8 3 8,6 Toxocara canis 6 35,3 6 28,6 2 6,5 1 2,9 1 4 1 2,4 3 8,6 Toxascaris leonina 1 5,9 1 4,8 2 6,5 1 2,9 1 2,9 Taenia-típusú 1 4,8 1 3,2 1 4 4 9,5 1 2,9 Dipylidium caninum 1 2,4 Oocysták * 1 5,9 1 4,8 1 2,9 1 2,4 1 2,9 Együtt: 9 52,9 16 76,2 16 51,6 12 35,3 8 32 21 50,1 19 54,3 Jelmagyarázat: n = a vizsgált minták száma; No. = a pozitív minták száma * = melléklelet, faj szerinti meghatározás nem történt

106

>8 év n=41 No. % 6 14,6 1 2,4 2 4,9 9 22

7. táblázat Budapest 11 válogatás nélküli parkjának kutya ürülékből származó féregpete szennyezettsége 1985. márc.-1986.ápr.között Trichuris Toxocara AncylosToxascaris Capillaria Dipylidium TaeniaPark n vulpis canis tomatidae leonina spp. caninum típusú No. % No. % No. % No. % No. % No. % No. % 1. Károlyi kert 63 14 22,2 1,6 1 1,6 2 3,2 1 1,6 4 6,3 1 2. Almássy tér 33 6 18,2 1 3,0 1 3,0 2 6,1 2 6,1 3. Szent István Park 29 3 10,3 3,4 2 6,9 1 4. Klauzál tér 27 3 11,1 3 11,1 1 3,7 2 7,4 5. Jászai Mari tér 16 1 6,3 1 6,3 6. Hunyadi tér 7 1 14,3 7. Széchenyi rakpart 7 1 14,3 8. Tabán 7 1 14,3 1 14,3 9. Rózsák tere 6 10. Engels tér 3 11. Néphadsereg tér 2 Összesen: 200 29 14,5 1,0 3 1,5 1 0,5 6 3,0 4 2,0 11 5,5 2 1-5. együttesen 168 27 16,1 1,2 3 1,8 6 3,6 4 2,4 10 6,0 2 Jelmagyarázat: n = a vizsgált minták száma; No.= a pozitív minták száma

107

Együtt No. % 23 36,5 12 36,4 6 20,7 9 33,3 2 12,5 1 14,3 1 14,3 2 28,6 56 28,0 52 31,0

8. táblázat Különböző módon tartott macskák féregfertőzöttségének gyakorisága (%) bélsárvizsgálatok eredményei alapján Budapest, 1982-86 Kóbor (A) Klinikákon· (B) A+B Peték n=28 n=122 n=150 No. % No. % No. % Toxocara mystax 13 46,4 35 28,7 48 32,0 Toxascaris leonina 1 3,6 2 1,6 3 2,0 Ancylostomatidae 2 1,6 2 1,3 Taenia-típusú 1 0,8 1 0,7 Dipylidium spp. 1 0,8 1 0,7 Oocysták * 1 3,6 3 2,5 4 2,7 Együtt: 15 53,6 44 36,1 59 39,3 Jelmagyarázat: n = a vizsgált minták száma; No.= a pozitív minták száma · = lakásban, ill. udvaron tartott és átmenetileg a klinikákon kezelt macskák * = melléklelet, faj szerinti meghatározás nem történt 9. táblázat A Toxocara mystax fertőzöttség gyakorisága (%) a lakásban, ill. udvaron tartott és átmenetileg a klinikákon kezelt (B) macskák különböző korcsoportjaiban Budapest, 1982-86 1-3 év Együtt <1 év >3 év Peték n=67 n=39 n=16 n=122 No. % No. % No. % No. % Toxocara mystax 22 32,8 19 32,8 2 12,5 43 35,2 Összes fertőzött 21 31,3 12 30,8 2 12,5 35 28,7 Jelmagyarázat: n = a vizsgált minták száma; No.= a pozitív minták száma

108

10. táblázat Bélférgekkel való fertőzöttség gyakorisága (%) kutyák boncolási eredményei alapján Budapest, 1986 I. II. Összesen Féregfajok n=23 n=26 n=49 No. % No. % No. % Tirchuris vulpis 7 30,4 21 80,8 28 57,1 Ancylostoma caninum 5 19,2 5 10,2 Toxocara canis 6 26,1 4 15,4 10 20,4 Toxascaris leonina 1 4,3 14 53,8 15 30,6 Taenia pisiformis 5 19,2 5 10,2 Dipylidium caninum 5 21,7 15 57,7 20 40,8 Együtt’: 19 82,6 64 246,1 83 168,7 Jelmagyarázat: n = a vizsgált kutyák száma; No.= a fertőzött kutyák száma I.= Állategészségügyi Telep; II.= Phylaxia ’ = a különféle csoportokban a többszörös féregfertőzöttség miatt az eredmény >100 % is lehet 11. táblázat A boncolás során az egy kutyából kigyűjtött férgek átlagos száma és ivari megoszlása I. II. Gyakrabban előforduló n=23 n=26 féregfajok No. nőstény hím No. nőstény hím Trichuris vulpis 7 11,7 8,0 21 18,5 11,9 (1-53)* (0-40) (0-166) (0-120) Toxocara canis 6 0,8 2,0 4 1,5 0,5 (0-2) (1-3) (0-4) (0-1) Toxascaris leonina 1 0,0 1,0 14 16,1 11,4 (0-59) (0-58) Dipylidium caninum 5 3,8 15 11,2 (1-8) (1-49) Jelmagyarázat: * = zárójelben a szélső értékek 12. táblázat A boncolási és az ugyanabból a kutyából a végbélből vett bélsár vizsgálati eredményeinek összehasonlítása Féregfajok BT BS BS/BT Fonálféreg Trichuris vulpis 27 19 70,4 Ancylostomatidae 4 2 50,0 Toxocara canis 6 5 83,3 Toxascaris leonina 13 8 61,5 Galandféreg Taenia pisiformis 5 3 60,0 Dipylidium caninum 15 3 20,0 Jelmagyarázat: BT = béltartalom vizsg.(boncolás) BS = bélsárvizsgálat

109

13. táblázat Debreceni kutyák féregfertőzöttsége 1994-ben bélsárvizsgálattal kimutatott féregpeték gyakorisági megoszlása (%) alapján Kóbor (A) A+B Klinikán· (B) n=63 n=221 n=284 No. % No. % No. % Trichuris vulpis 30 47,6 28 12,7 58 20,4 Ancylostomatidae 20 31,7 3 1,4 23 8,1 Toxocara canis 5 10,9 64 29,0 69 24,3 Toxascaris leonina 3 4,8 3 1,4 6 2,1 Taenia-típusú 4 6,3 4 1,8 8 2,8 Dipylidium spp. 1 0,4 1 0,4 Oocysták * 6 9,5 4 1,8 10 3,5 Együtt’: 68 110,8 107 48,5 175 61,6 Jelmagyarázat: n = a vizsgált minták száma; No. = a pozitív minták száma · = lakásban, ill. udvaron tartott és átmenetileg a klinikán kezelt ebek * = melléklelet, faj szerinti meghatározás nem történt ’ = a különféle csoportokban a többszörös féregfertőzöttség miatt az eredmény >100 % is lehet Peték

110

14. táblázat Bélférgekkel való fertőzöttség gyakorisága (%) a klinikán kezelt (B ) debreceni kutyák különböző korcsoportjaiban 1994 3-6 hó 1/2-1 év 1-2 év 2-5 év <3 hó >5 év Peték n=95 n=52 n=30 n=12 n=18 n=14 No. % No. % No. % No. % No. % No. % Trichuris vulpis 2 2,1 3 11,5 10 33,3 5 41,7 2 11,1 3 21,4 Ancylostomatidae 1 1,9 1 8,3 1 5,6 Toxocara canis 44 46,3 13 25,0 3 10,0 1 5,6 3 21,4 Toxascaris leonina 1 1,0 2 3,8 Taenia-típusú 3 3,2 1 3,3 1 8,3 Dipylidium caninum 1 1,0 Oocysták * 3 3,2 1 3,3 Együtt: 53 56,8 19 42,2 15 49,9 7 58,3 4 22,3 6 42,8 Jelmagyarázat: n = a vizsgált minták száma; No. = a pozitív minták száma * = melléklelet, faj szerinti meghatározás nem történt

112

15. táblázat Budapest 11 válogatás nélküli parkjának kutya ürülékből származó féregpete szennyezettsége 1997-ben Trichuris AncylosToxocara vulpis tomatidae canis No. % No. % No. % 1. Károlyi kert 63 8 12,7 2 3,2 2. Almássy tér 33 4 12,1 1 3,0 1 3,0 3. Szent István Park 20 2 10,0 4. Klauzál tér 25 2 8,0 3 12,0 5. Jászai Mari tér 14 2 14,3 6. Hunyadi tér 9 2 22,2 7. Széchenyi rakpart 9 1 11,1 8. Tabán 8 2 25,0 9. Rózsák tere 8 10. Erzsébet tér 5 1 20,0 11. Honvéd tér 6 2 33,3 Összesen: 200 23 11,5 3 1,5 7 3,5 1-5. együttesen 155 18 11,6 1 0,7 6 3,9 Jelmagyarázat: n = a vizsgált minták száma; No. = a pozitív minták száma Park

n

113

Toxascaris leonina No. % 2 3,2 1 5,0 1 11,1 4 2,0 3 1,9

Capillaria spp. No. % 1 1,6 1 4,0 2 1,0 2 1,3

Dipylidium caninum No. % 1 1,6 2 6,0 1 11,1 4 2,0 3 1,9

Taeniatípusú No. % 2 3,2 1 4,0 3 1,5 3 1,9

Együtt No. % 16 25,5 8 24,1 3 15,0 7 28,0 2 14,3 4 44,4 1 11,1 2 25,0 1 20,0 2 33,3 46 24,3 36 23,2

16. táblázat A kutyák gyakoribb bélférgeinek gyakorisága (%) a különféle vizsgálatok alapján Minták Budapest, 1982-86 bélsár (klinika, menhely, szolgálati kutyák) bélsár (park, játszótér) boncolás Budapest, 1986 (állategészségügyi telep) bélsár (klinika, menhely) Debrecen, 1994

Minta szám 1674 200 49 284

Budapest, 1997

bélsár (park, játszótér)

200

1998-2000 Mátraderecske

bélsár csak kertben tartott ebek

206

Monor

92,5 %-a kertben tartott

305

Barcs

66,8 %-a kertben tartott

126

96,7 %-a kertben tartott

100

Zalalövő és Csöde

Pozitív Toxocara % canis 58,7 6,8 (fert. %: 11,5) 25,0 5,5 20,4 81,6 (fert. %: 25,0) 50,7 24,3 (fert. %: 47,9) 23,0 3,5

Trichuris vulpis 47,5

Ancylostomatidae 15,3

14,5 57,1

1,0 10,2

3,0 40,8

2,0 10,2

20,4

8,1

0,4

2,8

11,5

1,5

2,0

1,5

56,3 30,1 (fert. %: 53,4) 55,4 25,2 (fert. %: 45,6) 63,5 38,1 (fert. %: 60,0) 74,0 17,0 (fert. %: 22,9)

23,3

13,1

1,7

2,4

30,8

0,9

0,003

0,003

25,4

20,6

1,6

-

58,0

4,0

5,0

3,0

114

Dipylid. caninum 0,7

Taeniatíp. pete 2,9

17. táblázat A macskák gyakoribb bélférgeinek gyakorisága (%) a különféle vizsgálatok alapján Minták Budapest, 1982-86 bélsár (klinika, menhely) bélsár Debrecen, 1994 (klinika) Barcs 1998-2000 bélsár (ún. kijáró állatok)

Minta Toxocara szám mystax 150 32 (fert.: 87,2 %-a)

Ancylostoma tubaeforme 1,3

Capillaria spp. -

Aelurostr. abstr.lárva -

Dipylidium spp. 0,7

Taeniatíp. pete 0,7

38 18,4 (fert.: 70 %-a) 27 51,9 (fert.: 100 %-a)

-

-

-

2,6

-

7,4

3,7

3,7

7,4

-

115

18. táblázat Kutyák %-os bélféreg-fertőzöttsége bélsárvizsgálattal Irodalmi adatok összehasonlítása I. A vizsgálat helye Kanada-Halifax USA-Louisiana 1977-80 USA-New Yersey Wisconsin, 1998 Ausztrália-Adelaide Ausztrália-Perth Algéria Kelet-Anglia Belgium-Beerse Berlin (Nyugat)1969-1971 Berlin (Nyugat)1978-1980 Németország, 1993-97 Svájc Svájc Prága Csehszlovákia, 1976-86 Ausztria Hollandia, 1993-1996

Állatok száma 474 4058 387 309 1614 421 184 272 1832 272 422 2289 2676 662 2086 35677 1092 272

Trichuris 1,3 14,9 26,6 8,7 8,8 2,1 1,1 1,2 7,7 2,4 0,95 11,9 7,3 0,91

Ancylostomatidae 8,0 38,5 50,1 11,3 7,1 1,9 27,9 0,7 3,3 5,9 1,7 1,21 6,5 2,0 0,05

Toxascaris Taenia leonina spp. 1,3 -

Toxocara canis 26,6

2,2

8,5 18,9 4,2 1,42 7,4

21,4 6,4 1,7 30,1

8,3 0,5 26,0 10,3

18,7 7,2 12,5 6,6 0,23 5,1 1,7 0,48

18,1 11,0 10,4 3,66 12,4 7,4 8,05

2,9 1,9 1,39 2,2 1,2 5,47 5,3

23,6 8,0 1,0

3,8 -

3,6 0,5

18,1 3,0

116

0,9 -

Dipylidium Irodalom spp. 0,6 Malloy és tsa /117/ Hoskins és tsai /73/ 1,6 Loenberg és tsa /108/ Coggins /34/ 0,56 Moore és tsa /125/ 0,2 Bugg és tsai /23/ 7,5 Pačenovsky és tsa /144/ Else és tsai /43/ Vanparijs és tsa /203/ 2,6 Hörchner és tsai /74/ 1,2 0,24 Epe és tsai /46/ 2,9 Eckert /42/ Seiler és tsa /174/ 6,38 Vokoun és tsa /206/ Zajicek /218/ 0,9 Supperer és tsa /194/ Overgaauw /143/

19. táblázat Macskák %-os bélféreg-fertőzöttsége bélsárvizsgálatok alapján Irodalmi adatok összehasonlítása II. A vizsgálat helye

Állatok száma Kanada-Halifax 299 USA-Missouri 1294 USA-Philadelphia 452 Ausztrália-Adelaide 376 Algéria 31 London 947 Svájc 954 Svájc 94 Prága 282 Csehszlovákia, 1976-86 6109 Ausztria 871 Hollandia 236 Németország, 1993-97 1496

Ancylostomatidae 6,4 1,1 1,1 1,7 -

Toxascaris Taenia leonina spp. 0,3 -

Toxocara mystax 25,1

5,2 2,4

24,4 16,4 3,7 31,4 0,2 0,9 -

5,3 64,2 11,5 17,8 14,9 18,4

2,7 14,9 1,2 3,9 3,2 7,5 4,0

15,02 3,0 0,32

0,7 1,02

57,0 5,0 6,42

117

5,5 0,64-1,05

Dipylidium Irodalom spp. Malloy és tsa /117/ Visco és tsai /205/ Kirckpatrick /93/ 1,3 Moore és tsa /125/ Pačenovsky és tsa /144/ 1,2 Nichol és tsai /134/ 2,0 Eckert /42/ Seiler és tsa /174/ 4,6 Vokoun és tsa /206/ Zajiček /218/ 1,4 Supperer és tsa /194/ Overgaauw /143/ Epe és tsai /46/

Két féregellenes szer Toxocara canis lárvák elleni hatékonyságának előzetes vizsgálata paratenikus gazda (egér) modellben I. kísérlet 20. táblázat a./ izolálással kinyert lárvák száma (fertőzés 600 lárva/állat, a kezelés a fertőzés utáni 1-5. napon ) Csoport p.i. máj tüdő agy Lárvaszám ... . nap állatonként Albendazol 8 15 3 5 23 360 mg/ttkg 22 13 0 35 (9 mg/egér) 4 1 0 5 p.os 41 3 0 44 12 8 6 26 Összesen 94 28 11 133 átlag±SD 18,8±14,0 5,6±4,9 2,2±3,0 26,6±14,6 Kezeletlen 2-8 4 2 1 7 kontroll 1 3 6 10 0 2 9 11 2 5 10 17 0 5 10 15 Összesen 7 17 36 60 átlag±SD 1,4±1,7 3,4±1,5 7,2±3,8 12,0±4,0 21. táblázat Gyakorisági eloszlás illeszkedésvizsgálata c2 próbával Csoport Összlárvaszám Lárvaszám máj tüdő agy csoportonként ABZ 94 28 11 133 KONT 7 17 36 60 2 c =73,05 Jelmagyarázat: ABZ = albendazol 22. táblázat b./ emésztéssel kinyert lárvák száma (fertőzés 2000 lárva/állat; kezelés a fertőzés utáni 6-10. napon) Csoport p.i. agy izom Lárvaszám ... . nap állatonként Mebendazol 14 90 60 150 125 mg/ttkg 164 87 251 (3,75 mg/egér) 46 29 75 p.os 62 31 93 Összesen 362 207 569 átlag±SD 90,5±52,3 51,8±27,4 142,3±79,2 Kezeletlen 14 112 71 193 kontroll 57 117 174 126 66 192 133 80 213 Összesen 428 334 762 átlag±SD 107±34,5 83,5±23,0 190±16,7 118

23. táblázat Szuszpenzióban adott különféle anthelmintikumok hatékonysága a Toxocara canis lárvák ellen paratenikus gazda (egér) modellben a fertőzés utáni 104. napon indított kezelés során II. kísérlet A kezelés Becsült hatóanyag Visszanyert lárvák átlagos száma ±SD IE Csoport n Adag tartama felvétel (Fertőzés 1200 lárvával) napokban összes p.i. agyban izomban összes % mg/e/n mg/e ... . nap FBZ 6 48 mg/egér 6 48* 288 118 75,8±50,5 10,5±10,9 86,3±60,3 44,8 THI 6 30 mg/egér 6 30** 180 117 80,3±27,3 6,8±4,7 87,2±31,4 44,3 FLU 6 30 mg/egér 6 30 180 117 71,3±21,2 2,5±1,97 73,8±22,8 52,8 OXF 6 48 mg/egér 6 48 288 116’ 46,2±20,2 3,5±2,5 49,7±22,8 68,2 ORA 6 0,6 mg/ttkg 2x*** 0,025 0,05 118 68±31,9 8,6±4,4 76,6±35,9 51 KONT 6 104-111 149,2±34,1 7,3±7,9 156,5±35 Jelmagyarázat: n = kísérleti állatok száma; mg /e/n = mg/egér/nap; p.i. ... . nap = 0. napon történt fertőzés utáni .. . nap; IE (intenzeffektivitás) % = /kontroll csoport összlárvaszáma-kezelt csoport összlárvaszáma / x 100 kontroll csoport összlárvaszáma FBZ = fenbendazol; THI = tiabendazol; FLU = flubendazol; OXF = oxfendazol; ORA = ivermektin * 48 mg/egér/nap @ 1150 mg/ttkg/egér/nap; **30 mg/egér/nap @ 700 mg/ttkg/egér/nap; *** a kezelés a 104. és a 111. napon történt, ’ a kiirtás időpontjában egy állatnál súlyos idegrendszeri tünetek voltak

Szignifikánsan különböző csoportok 24. táblázat 5 %-os 1 %-os Csoport tévedési valószínűség OXF ¨ ¨ FLU ¨ ¨ ¨ ORA ¨ ¨ ¨ FBZ ¨ ¨ ¨ THIA ¨ ¨ ¨ KONT ¨ ¨ ¨ Ugyanazon oszlopban lévő átlagos lárvaszám között nincs szignifikáns különbség

119

25.táblázat A fertőzés utáni 2. (A csoport) és 14. (B csoport) napon indított fenbendazol (FBZ) kezelés hatékonysága a Toxocara canis lárvák ellen paratenikus gazda (egér) modellben III./a. kísérlet A kezelés Becsült hatóanyag Visszanyert lárvák átlagos száma ±SD Csoport n Adag tartama felvétel IE (Fertőzés 1000 lárvával) (kimúlt) naponta napokban p.i. agyban izomban összes % átlag±SD összes mg/e/n mg/e ... . nap A1 /FBZ/ 10 0,5 g/takkg 5 9,2 28 - 31 187,3±66,8 17,2 1,8±0,3 28,6±7,6 215,9±71,4 A2 10 -"8 16,3 28 31 38,1 2,0±0,3 136,7±49,1 24,7±9,8 161,4±54,9 A3 10 -"20 40,2 28 - 31 169,1±100,3 27,1 2,0±0,2 21,0±9,6 190,1±104,2 A4 10(1) 6,0 g/takkg 5 58,9 21,7±1,9 108,6 28 - 31 81,9±55,4 24,2±15,1 106,1± 67,2 A5 10(1) -"8 88,9 23,4±4,0 187,2 28 - 31 24,2±13,5 4,7±1,9 28,9±14,4 A6 10(1) -"20 484,8 28 31 99,2 24,2±3,5 1,9±2,8 0,3±0,5 2,2±2,9 A7 10(1) 4,0 mg/egér 8 4,0 32,0 28 - 31 245,7±51,7 0 54,9±14,2 300,6± 62,3 A8 10(1) 48,0 mg/egér 8 48,0 384,0 28 - 31 95,7 9,9± 8,2 1,4±1,2 11,3±9,2 A9 10 kontroll 23 215,9± 97,4 44,7±20,5 260,6±109,5 B1 /FBZ/ 9(1) 0,5 g/takkg 5 11,7 42 - 45 218,4±111,9 0 2,3±0,2 40,8±22,2 259,1±129,8 B2 10(1) -"8 16,2 42 - 45 140,7±57,1 32,5 2,0±0,1 20,7±5,6 161,3±57,2 B3 10 -"20 41,9 42 - 45 157,6±49,1 22,4 2,1±0,5 27,9±11,9 185,5±51,4 B4 10 6,0 g/takkg 5 57,1 26,3±3,8 131,3 42 - 45 81,5±30,1 21,1±11,4 102,6±31,4 B5 10 -"8 190,1 42 45 67,4 23,8±3,5 60,1±34,3 17,9±10,9 77,9±43,5 B6 10 -"20 95,1 25,3±3,9 506,5 42 - 45 8,5±10,4 3,2±1,9 11,7±11,2 B7 10(1) 4,0 mg/egér 8 4,0 32,0 42 - 45 166,4±99,7 18,9 27,6±21,7 194,0±119,3 B8 9 48,0 mg/egér 8 48,0 384,0 42 - 45 71,6 56,3±27,2 11,7±8,4 67,9±32,9 B9 10(1) kontroll 37 195,4±54,9 43,7±11,6 239,1±58,2 Jelmagyarázat: n = kísérleti állatok száma; mg /e/n = mg/egér/nap; p.i. ... . nap = 0. napon történt fertőzés utáni .. . nap; IE = intenzeffektivitás 0,5 g/takkg @ 2,5 mg/egér/nap; 6,0 g/takkg @ 30 mg/egér/nap @ 1000 mg/ttkg

26.táblázat 120

Csoport

Különféle anthelmintikumok hatékonysága a Toxocara canis lárvák ellen paratenikus gazda (egér) modellben a fertőzés utáni 81. napon indított többféle kezelési mód során III./b. kísérlet A kezelés Becsült hatóanyag Visszanyert lárvák átlagos száma ±SD IE n Adag tartama felvétel (Fertőzés 800 lárvával) összes p.i. agyban izomban összes % (kimúlt) napokban átlag±SD mg/e/n mg/e ... . nap

24,2±3,0 484,0 8,2±9,9 0,8±1,1 9,0±10,2 FBZ 1 10(1) 6,0 g/takkg 20 111 94,9 38,9±5,0 622,0 12,4±7,1 1,5±1,6 13,9±8,2 FBZ 2 10 9,6 -"16 103 92,2 34,8±3,2 278,4 30,0±20,7 4,9±5,1 34,5±24,1 FBZ 3 10 -"8 97- 98 80,5 73,1±72,1 8,7±7,7 81,8±78,5 FBZ 4 10 48,0 mg/e/n 8 48,0 384,0 97- 98 53,9 20,9±2,1 418,0 20,1±16,7 0,9±1,3 21,0±17,2 FUBZ 5 10 6,0 g/takkg 20 110 88,2 37,3±9,5 34,1± 21,7 2,7±4,2 36,8±24,9 FUBZ 6 10(1) 9,6 -"16 596,8 105 79,2 4,1±0,8 59,4± 91,2 15,4±36,8 74,9 ±127,0 57,8 FUBZ 7 10(1) 1,6 -"20 82,0 110 74,9± 37,6 7,0±7,3 81,9±40,6 FUBZ 8 10 8,0 mg/e/n 8 8,0 64,0 99 53,8 6,7±0,5 134,0 10,6±4,9 0,2±0,4 10,8±4,9 ABZ 9 10(1) 1,6 g/takkg 20 112 93,9 105,7±47,1 10,3±6,1 114,0±48,0 ABZ 10 10 8,0 mg/e/n 8 8,0 64,0 103 35,7 130,8±31,4 7,8±6,1 138,6±34,8 ORA 11 10 0,6 mg/ttkg 3x* 0,023 0,069 119 21,8 88,3±71,4 6,0±6,2 94,0±73,2 CAR 12 10(2) -"3x* 0,021 0,063 117 47,0 11,9±10,8 177,3±100,5 KONT 13 21 kontroll 97-118 165,5±93,0 Jelmagyarázat: n = kísérleti állatok száma; mg/e/n = mg/egér/nap; p.i. ... . nap = 0. napon történt fertőzés utáni ... . nap; IE = intenzeffektivitás; FBZ = fenbendazol; FUBZ =flubendazol; ABZ = albendazol; ORA és CAR = ivermektin 1,6 g/takkg @ 8 mg/egér/nap @ 266,7 mg/ttkg; 6,0 g/takkg @ 30 mg/egér/nap @ 1000 mg/ttkg; 9,6 g/takkg @ 48 mg/egér/nap @ 1600 mg/ttkg *egy hetes időközzel három kezelés p. os

27. táblázat 121

Különféle anthelmintikumok hatékonysága a Toxocara canis lárvák ellen paratenikus gazda (egér) modellben a fertőzés utáni 87. napon indított többféle kúraszerű kezelés során III./c. kísérlet A kezelés Becsült hatóanyag Visszanyert lárvák átlagos száma ±SD Csoport n Adag tartama felvétel (Fertőzés 1000 lárvával) (kimúlt) napokban összes p.i. agyban izomban összes átlag±SD mg/e/n mg/e ... . nap FBZ 1 10 1,6 g/takkg 20 5,4±0,7 108,7 115-118 24,5±47,7 4,8±6,4 29,3±53,6 FBZ 2 10(5) 1,6 -"30 4,8±1,4 142,6 117-122 25,2±34,8 0 25,2±34,8 FBZ 3 10 6,0 -"20 15,8±2,8 317,4 109-111 24,4±18,0 2,8±4,2 27,2±21,0 FBZ 4 10(3) 6,0 -"30 21,4±3,8 642,0 125 2,1±2,4 0 2,1±2,4 FBZ 5 10(3) 9,6 -"20 26,2±6,6 523,2 109-111 17,6±11,2 2,6±3,0 20,1±11,6 ABZ 6 10 1,6 -"20 5,5±0,8 110,4 111-115 16,2±15,2 3,1±2,7 19,3±14,6 ABZ 7 10(3) 1,6 -"30 4,7±0,8 141,5 118-122 5,0±5,3 0 5,0±5,3 ABZ 8 10(1) 3,0 -"10 8,6±0,8 85,8 102 74,2±51,1 10,1±10,0 84,3±58,5 IVO 9 10(1) 0,6 mg/ttkg s.c. 10 0,019 0,19 102-115 143,9±54,9 10,3±6,5 154,2±59,9 IVO 10 10(2) 0,6 mg/ttkg p. os 10 0,019 0,19 102-122 110,0±77,9 4,5± 8,5 114,5±83,3 IVEP 11 10(2) 6,0 mg/takkg 10 0,011±0,004 0,11 102-109 149,5±75,5 9,6±12,0 159,1±81,4 IVEP 12 10(2) 6,0 -"30 0,024±0,05 0,72 118-125 113,2±51,7 0,9±1,4 114,1±52,1 KONT 13 19(5) kontroll 102-118 160,8±42,7 11,4± 9,7 172,2±46,6 Jelmagyarázat: n = kísérleti állatok száma; mg /e/n = mg/egér/nap; p.i. ... . nap = 0. napon történt fertőzés utáni … . nap; IE = intenzeffektivitás FBZ = fenbendazol; ABZ = albendazol; IVO és IVEP = ivermektin 1,6 g/takkg @ 8 mg/egér/nap @ 266,7 mg/ttkg; 6,0 g/takkg @ 30 mg/egér/nap @ 1000 mg/ttkg; 9,6 g/takkg @ 48 mg/egér/nap @ 1600 mg/ttkg

122

IE % 83,0 85,4 84,2 98,8 88,3 88,8 97,1 51,0 10,5 33,5 7,6 33,7 -

28. táblázat Különféle benzimidazolok hatékonysága a Toxocara canis lárvák ellen paratenikus gazda (egér) modelben a fertőzés utáni 123. napon indított kúraszerű kezelések során III./d. kísérlet A kezelés Becsült hatóanyag Visszanyert lárvák átlagos száma ±SD Csoport n Adag tartama felvétel (Fertőzés 800 lárvával) (kimúlt) napokban átlag±SD összes p.i. agyban izomban összes mg/e/n mg/e ... . nap 20,4±3,6 2,8±2,7 0,3±0,5 3,0±2,7 FBZ 1 10(2) 6,0 g/takkg 20 408,0 148-150 22,4±6,0 0,3±0,5 0,3±0,5 FBZ 2 10(2) 6,0 g/takkg 30 672,8 156 0 6,5±0,6 ABZ 3 10(2) 1,6 g/takkg 30 195,3 156 0 0 0 6,7±0,6 19,4±22,8 19,4±22,8 OBZ 4 10 1,6 g/takkg 20 133,7 148 0 22,2±41 67,6±83,3 2,1±2,6 69,6±85,0 OBZ 5 10(2) 6,0 g/takkg 20 444,2 143-148 98,5±51,7 3,9±3,5 102,4±54,3 KONT 6 17(3) kontroll 143-147 Jelmagyarázat: n = kísérleti állatok száma; mg /e/n = mg/egér/nap; p.i. ... . nap = 0. napon történt fertőzés utáni .. . nap; IE = intenzeffektivitás FBZ = fenbendazol; ABZ = albendazol; OBZ = oxibendazol 1,6 g/takkg @ 8 mg/egér/nap @ 266,7 mg/ttkg; 6,0 g/takkg @ 30 mg/egér/nap @ 1000 mg/ttkg

123

IE % 97,1 99,7 100,0 81,1 32,0 -

29. táblázat Multiple range analysis of group mean larval recoveries Method: 95 percent LSD intervals Kísérlet Csoport n Átlag Azonos log ( x+1) csoportok FBZ 9 0,4085418 III./a. kísérlet A 6 ¨ Fertőzés utáni A 8 9 0,9846867 ¯ ¨ 2. naptól A5 9 1,4284388 ¨ indított kezelés A 4 9 1,9358066 ¨ A2 10 1,1847544 ¨ A3 10 2,2119207 ¨ A1 10 2,3123027 ¨¨ A9 10 2,3792033 ¨¨ A 7 (kont.) 9 2,4694463 ¨

IE % 99,2 95,7 88,9 59,9 38,1 27,1 17,2 0,0

Fertőzés utáni B 6 FBZ 10 1,0054168 95,1 ¨ 14. naptól 9 1,7509203 71,6 B 8 ¯ ¨ indított kezelés B 5 10 1,7957556 67,4 ¨¨ B 4 10 1,9940677 57,1 ¨¨ B 2 9 2,1735116 32,5 ¨¨ B 7 10 2,2227453 18,9 ¨ B 3 10 2,2532177 22,4 ¨ B 1 8 2,3607473 0,0 ¨ B 9 (kont.) 9 2,3694144 ¨ 1 9 0,8264871 94,9 III./b. kísérlet FBZ ¨ Fertőzés utáni ABZ 9 9 1,0111611 93,9 ¨¨ 81. naptól FBZ 2 10 1,0950759 92,2 ¨¨¨ indított kezelés FUBZ 5 10 1,1918787 88,2 ¨¨¨ FUBZ 6 9 1,4041419 79,2 ¨¨ FBZ 3 10 1,4492415 80,5 ¨ FUBZ 7 9 1,4805962 57,8 ¨ FBZ 4 10 1,7940538 53,9 ¨ FUBZ 8 10 1,8661423 53,8 ¨¨ CAR 12 8 1,8904114 47,0 ¨¨ ABZ 10 10 2,0272875 35,7 ¨¨¨ ORA 11 10 2,1279915 21,8 ¨¨ KONT 13 21 2,1895916 ¨ 4 7 0,4251751 98,8 III./c. kísérlet FBZ ¨ Fertőzés utáni ABZ 7 7 0,5836027 97,1 ¨ 87. naptól FBZ 2 5 1,1362917 85,4 ¨ indított kezelés FBZ 1 10 1,1523685 83,0 ¨ ABZ 6 10 1,2072677 88,8 ¨ FBZ 5 7 1,2678177 88,3 ¨ FBZ 3 10 1,3182379 84,2 ¨ ABZ 8 9 1,7866369 51,0 ¨ IVO 12 8 1,8120261 33,5 ¨ IVEP 14 8 1,9963237 33,7 ¨¨ IVEP 13 8 2,0672383 7,6 ¨¨ IVO 11 9 2,1483944 10,5 ¨¨ KONT 15 14 2,2206358 ¨ 100,0 III./d. kísérlet ABZ 3* Fertőzés utáni FBZ 2 8 0,0752575 99,7 ¨ 123. naptól FBZ 1 8 0,4920641 97,1 ¨ indított kezelés OBZ 4 10 0,9981008 88,1 ¨ OBZ 5 8 1,4179619 32,0 ¨ KONT 6 14 1,9484199 ¨ Jelmagyarázat: n = kísérleti állatok száma; ¨ Ugyanazon oszlopban lévő átlagos lárvaszám között nincs szignifikáns különbség P< 0,05 % szinten * Az ABZ 3 csoport állatai a kezelés után mentesek voltak a lárváktól, így kihagytuk a statisztikai analízisből 124

30. táblázat A kezelés után >60 %-os összlárvaszám csökkenést mutató kezelt és a kezeletlen kontroll csoportok egereinek agyából és izomzatából visszanyert lárvák százalékos megoszlása III. kísérlet Százalékos átlagos lárvaszám Kísérlet Fertőzés kontroll csoportokban* kezelt csoportokban* ..... p.i. n agyban izomban p.i. n agyba izomban lárvával ... . nap ... . nap n III./a. A 1000 23 10 82,9 17,1 28-31 27 84,9 15,1 B 37 9 81,8 18,2 42-45 29 79,2 20,8 ² III./b. 800 97-118 21 93,3 6,7 97-111 57 91,3 8,7 III./c. 1000 102-118 14 93,4 6,6 109-122 56 77,6 22,4 A kezeltek agyából izolált lárvák átlagos számának transzformált értékei és az ezeknek megfelelő kontroll egerek közötti különbségek a Student-féle t-próbával szignifikánsak (P<0,001) voltak. Jelmagyarázat: n = kísérleti állatok száma; p.i. ... . nap = 0. napon történt fertőzés utáni … . nap * Az összevont csoportok részletes adatai a 25., 26. és a 27. táblázatban megtalálhatók.

125

31. táblázat A különféle kísérletekből a >60 %-os Toxocara canis összlárvaszám csökkenést elérő kezelések adatainak hatóanyagok szerinti áttekintése A kezelés A kezelés Becsült Lárvaszám Csoport n Adag indítása tartama hatóanyag felvétel meghatározása (Kísérlet) (kimúlt) Fertőzés naponta a fertőzés napokban összes a fertőzés utáni átlag±SD ....lárvával ... . napján mg/e/n mg/e ... . napon (III./d.) 10(2) 800 156 FBZ2 6,0 g/takkg 123 30 672,8 22,4±6,0 FBZ /A6/ (III./a.) 10(1) 1000 28 - 31 6,0 -"2 20 484,8 24,2±3,5 FBZ 4 (III./c.) 10(3) 1000 21,4±3,8 125 6,0 -"87 30 642,0 148-150 FBZ1 (III./d.) 10(2) 800 408,0 6,0 -"123 20 20,4±3,6 FBZ /A8/ (III./a.) 10(1) 1000 48,0 28 - 31 48 mg/egér 2 8 384,0 FBZ /B6/ (III./a.) 10 1000 42 - 45 6,0 g/takkg 15 20 506,5 25,3±3,9 111 FBZ 1 (III./b.) 10(1) 800 484,0 6,0 -"81 20 24,2±3,0 FBZ 2 (III./b.) 10 800 103 9,6 g/takkg 81 16 38,9±5,0 622,0 FBZ /A5/ (III./a.) 10(1) 1000 6,0 g/takkg 2 8 187,2 28 - 31 23,4±4,0 FBZ 5 (III./c.) 10(3) 1000 9,6 g/takkg 87 20 26,2± 6,6 523,2 109-111 FBZ 2 (III./c.) 10(5) 1000 1,6 g/takkg 87 30 4,8± 1,4 142,6 117-122 FBZ 3 (III./c.) 10 1000 6,0 g/takkg 87 20 15,8± 2,8 317,4 109-111 FBZ 1 (III./c.) 10 1000 1,6 g/ takkg 87 20 5,4± 0,7 108,7 115-118 FBZ 3 (III./b.) 10 800 9,6 g/takkg 81 8 278,4 9798 34,8± 3,2 FBZ /B8/ (III./a.) 9 1000 48 mg/egér 15 8 48,0 384,0 42 - 45 FBZ /B5/ (III./a.) 10 1000 6,0 g/takkg 15 8 190,1 42 - 45 23,8±3,5 ABZ 3 (III./d.) 10(2) 800 156 195,3 1,6 g/takkg 123 30 6,5±0,6 ABZ 7 (III./c.) 10(3) 1000 4,7±0,8 118-122 1,6 -"87 30 141,5 ABZ 9 (III./b.) 10(1) 800 112 134,0 1,6 -"81 20 6,7± 0,5 ABZ 6 (III./c.) 10 1000 1,6 -"87 20 5,5±0,8 110,4 111-115 FUBZ 5 (III./b.) 10 800 6,0 g/takkg 81 20 418,0 110 20,9± 2,1 FUBZ 6 (III./b.) 10(1) 800 9,6 g/takkg 81 16 596,8 105 37,3± 9,5 OBZ 4 (III./d.) 10 800 1,6 g/takkg 123 20 133,7 148 6,7±0,6 (II.) 6 1200 48 mg/egér 104 6 48,0 288 116 OXF Jelmagyarázat: FBZ = fenbendazol; ABZ = albendazol; FUBZ = flubendazol; OBZ = oxibendazol; OXF = oxfendazol 126

IE % 99,7 99,2 98,8 97,1 95,7 95,1 94,9 92,2 88,9 88,3 85,4 84,2 83,0 80,5 71,6 67,4 100,0 97,1 93,9 88,8 88,2 79,2 81,1 68,2

32.táblázat Szuszpenzióban adott fenbendazol és albendazol hatékonysága a Toxocara mystax lárvák ellen paratenikus gazda (egér) modellben a fertőzés utáni 15. napon indított kezelés során (a.) A kezelés Hatóanyag Visszanyert lárvák száma Csoport Adag tartama felvétel (Fertőzés 1000 lárvával) IE napokban összes p. i. májban tüdőben agyban izomban összes % mg/e ... . nap 4 0 2 33 39 4 2 2 25 33 Fenben- 48 mg/e/n* 8 384 36-42 0 12 10 14 36 0 dazol 0 0 6 34 40 2 2 0 2 6 Összesen 10 16 20 108 154 átlag±SD 2±1,78 3,2±4,48 4±3,57 21,6±12,14 30,8±12,63 0 0 1 10 11 6 0 0 7 13 Alben8 mg/e/n** 8 64 36-42 0 0 0 2 2 61,6 dazol 0 0 0 16 16 0 6 0 0 6 Összesen 6 6 1 35 48 átlag±SD 1,2±2,4 0,2±0,4 7±5,7 9,6±5,00 1,2±2,4 0 0 4 8 12 0 4 0 16 20 KONT 36-42 2 0 6 45 53 6 0 8 1 15 Összesen 8 4 18 70 100 átlag±SD 1±1,73 4,5±2,95 17,5±16,24 25±16,41 2,±2,44 Jelmagyarázat: mg/e/nap = mg/egér/nap; p.i. ... . nap = 0. napon történt fertőzés utáni .. . nap; IE = intenzeffektivitás * 48 mg/egér/nap @ 1598 mg/ttkg/egér/nap @ 9,6 g/takkg/egér/nap; ** 8 mg/egér/nap @ 266 mg/ttkg/egér/nap @ 1,6 g/takkg/egér/nap

127

33. táblázat Eleségben adott fenbendazol hatékonysága a Toxocara mystax lárvák ellen paratenikus gazda (egér) modellben a fertőzés utáni 216. napon indított kezelés során (b.) A kezelés Visszanyert lárvák száma Csoport Adag tartama (Fertőzés 1000 lárvával) IE napokban p. i. májban tüdőben agyban izomban összes % ... . nap 0 0 0 0 0 0 0 0 1 1 98,9 FBZ 6 g/takkg/n* 25 251 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 2 0 0 2 Összesen 0 2 0 1 3 átlag±SD 0 0,4±0,89 0 0,2±0,45 0,6±0,89 5 2 23 47 77 14 3 9 32 58 KONT 251 9 2 12 35 58 12 1 4 62 79 2 0 1 4 7 Összesen 47 8 49 180 279 átlag±SD 8,4±4,93 1,6±1,14 9,8±8,53 36±21,44 55,8±29,06 Jelmagyarázat: p.i. ... . nap = 0. napon történt fertőzés utáni .. . nap; mg/e = mg/egér *6 g/takkg/nap @ 600 mg/ttkg/nap @ 24 mg/egér/nap

128

1. ábra

A Toxocara canis és a Toxocara mystax fejlődésmenete hypobioticus a szövetben

lárvák

inflammatio

T. canis

T. mystax

VÉGLEGES GAZDA

vándorló lárvák (L3) a szövetben

vér

vér

máj

máj

tüdő

tüdő (kölyökállatok) PE2

nagy vérkör ember

trachea

állatok* szövetekben lárvák (felnőtt kutya, macska)

VIVŐGAZDA (inadekvát gazda) L3

vemhesség: -placentán át (kutya) -tejmirigyen át (kutya és macska)

L4

kifejlett férgek a vékonybélben**

------------------------------------------------------------------KÖRNYEZET PE1

E

embrionálódó pete

Fertőző pete /peteburkon belül 3. stádiumú lárva (L3) /

* Ragadozó (kutya, macska) – zsákmány (vivőgazda) ciklus ** A felnőtt állatok is lehetnek féreghordozók

129

az állatok bélsárával ürülő pete

2. ábra Breza-féle és Flotol dúsítóval végzett féregpete koncentrálási vizsgálatok eredményeinek összehasonlítása kutyák bélféreg-fertőzöttségének kimutatására n= 514 300

276

250 209 200

195

150

118

100

76 73

50

13 12 19

16 16

24

23 19

35

12 15 18

2

0

Breza pozitív minta

2

ca ni nu m

ú D

ip yl id iu m

Ta en ia -tí pu s

sp p. C

To xa sc ar

To xo c

is

ap ill ar ia

le on in a

ca ni s ar a

to m A nc yl os

Tr ic hu ris

vu lp is

at id ae

0

Flotol pozitív minta

Együttesen pozitív minta

3. ábra Breza-féle és kálium-karbonát dúsítóval végzett féregpete koncentrálási vizsgálatok eredményeinek összehasonlítása kutyák bélféreg-fertőzöttségének kimutatására 250 210 200

176

150

100 49

42,9

50

10 11

17

7 1,4 6

11

3,5 5

8

2,2 4

1,6 5

3 0,6 1

Breza pozitív minta

nu m m lid iu D ip y

Ta

en i

atí

ca ni

pu sú

p. ia C ap ill ar

le o is ca r To

xa s

sp

ni na

ni s ca ar a xo c To

nc yl os A

Tr

ic h

ur

is

vu

to m at id

ae

lp is

0

Karbonát pozitív minta

130

Együttesen pozitív minta

4. ábra A Toxocara canis fertőzöttség gyakorisága a kutyák különböző korcsoportjaiban 1994-2000-ben < 1 éves kor

200 180

177

160

145

140 120 100 73

80

60

60

50

39

34

40

25 12

20

5

0 Debrecen

140

Mátraderecske

Monor

Barcs

Zalalövő és Csöde

1-5 év kor

128

120

111

100 80 60

50

44 40

36

30

18

20

9

8

1

0

Debrecen

Mátraderecske

Monor

Barcs

Zalalövő és Csöde

> 5év kor

60

49

50

44

40 30 20

25 14

14

8

10

9 4

3

0

0 Debrecen

Mátraderecske

Monor

összes minta

Barcs

pozitív minta

131

Zalalövő és Csöde

5. ábra

Budapest 5 parkjának kutya ürülékből származó féregpete szennyezettsége 16 14

1985. március-1986.április

14

12 10 8 6

6 4

4

3 2

2

2 1

3

2

2

1

1 0

0 Károlyi kert (n=63)

3 2

Almássy tér (n=33)

1

0

Szt.István park (n=29)

0 Klauzál tér (n=27)

0

0

Jászai Mari tér (n=16)

9 8

1997.

8

7 6 5 4

4

3

3 2 1

2

2

2

1

2

2

2

1

1 0

0 Károlyi kert (n=63)

Almássy tér (n=33)

0

0

0

Szt.István park (n=29)

Trichuris vulpis pozitív minta Dipylidium caninum pozitív minta

0 Klauzál tér (n=27)

Toxocara canis pozitív minta Taenia-típusú pozitív minta

132

0

0

0

Jászai Mari tér (n=16)

6.ábra A különféle kísérletekből a kezeletlen kontroll csoportok egereinek agyából és izomzatából visszanyert lárvák átlagos száma 300

Toxocara canis 260,6 239,1

250 215,9 195,4

200

165,5

177,3 160,8

172,2 149,2

150

156,5

98,5 102,4

100

50

44,7

Toxocara mystax 45,8 36

43,7 11,9

11,4

3,9

17,522,2 4,5

143-147.nap

36-42.nap

7,3

9,8

0 23.nap

37.nap

97-118.nap

102-118.nap

agyban

104-118.nap

izomban

133

összes

251.nap

7. ábra A kezelés után > 60%-os összlárvaszám csökkenést mutató kezelt és a kezeletlen kontroll csoportok egereinek agyából és izomzatából visszanyert Toxocara canis lárvák megoszlása kontroll csoport 23. nap n=10

15,1%

17,1%

kezelt csoport 28-31. nap n=27

82,9%

84,9%

97-118. nap n=21

97-111. nap n=57

6,7%

agyban

8,7%

93,3% izomban

agyban

134

91,3% izomban

1. kép. >200 ivarérett Toxocara canis féreg egy 57 napos, súlyos orsóféreg-fertőzöttség következtében elhullott kölyökkutya vékonybelében.

b

a

2. kép. Frissen ürített kutya ürülékből felszíndúsítással kimutatott féregpeték: a./ Toxocara canis; b./ Dipylidium caninum petecsomó (kokon) /x470/

135

3. kép. Toxocara canis fertőző lárva (L3), a jelzett helyen a lárva szélessége 16 mm. /x625/

4. kép. Toxocara mystax (syn. cati) fertőző lárva (L3) Lugol oldattal elölve, a lárva feji vége nyíllal megjelölve, a jelzett helyen a lárva szélessége 13 mm /x460/

136

5. kép. A fertőzés korai szakaszában a májban vándorló Toxocara canis lárvák okozta mikrotrauma a máj szövetében futó vénák között /haematoxilin-eosin festés /x400/

6. kép. A májban vándorló Toxocara canis lárvák okozta kiterjedt elhalás /x180/

137

7. kép. A fertőzés utáni 394. napon leölt egér májában Toxocara canis lárvák okozta góc, melyet vékony felrostozódó kötőszövet vesz körül /x800/

8.kép. A lép szövetében mind a fehér, mind a vörös pulpa szövetben megfigyelhető mikrotraumák, valamint lokális gyulladásos szöveti reakció /x400/

138

9.kép. Az agyban lévő lárvák körüli területek reakciómentesek /x800/

10.kép. Toxocara canis lárva harántmetszete agyszövetben a fertőzés utáni 394. napon, (a lárva átmérője natív vizsgálattal 20 mm)

139

11.kép. Az agyszövetben kifejezett ödéma látható a fertőzés utáni 394. napon /x400/

12. kép. A 394. napon leölt egér agy szövetében 113 mm gliás góc /x440/

140

13.kép. A májban a lárvavándorlás következtében kialakult neutrophil granulocytás beszűrődés, valamint a nyíllal jelzett helyen egy Toxocara mystax lárva hosszanti metszete figyelhető meg /kb.x150/

14. kép. A tüdőszövetben perivascularis neutrophil granulocytás infiltráció /x50/

141

15. kép. Az izomban enyhe fokú neutrophil granulocytás, histiocytás infiltráció /x240/

16. kép. Az ammonszarvban az oldalsó agyvelőkamra területén lárvavándorlás nyomai figyelhetők meg (x300)

142

Az értekezés alapjául szolgáló megjelent saját közlemények bibliográfiai adatai: 1. Fok É.,Takáts Cs., Šmidová, B., Kecskeméthy S., Karakas M. (1988): Kutyák és macskák bélféreg-fertőzöttségének elterjedtsége I. Bélsárvizsgálat. Magyar Állatorvosok Lapja, 43: 1725. 2. Fok É., Takáts Cs., Šmidová, B., Kecskeméthy S., Karakas M. (1988): Kutyák és macskák bélféreg-fertőzöttségének elterjedtsége II. Boncolás. Magyar Állatorvosok Lapja,. 43: 231-235. 3. Fok, É., Takáts, Cs., Šmidová, B., Kecskeméthy, S., Karakas, M. (1988): Prevalence of intestinal helminthoses in dogs and cats. Parasitologia hungarica, 21: 53-69. 4. Fok É. (1992): Kutyák és macskák bélféreg-fertőzöttsége és a gyógykezelés lehetőségei hazánkban. Magyar Állatorvosok Lapja, 47: 537-540. 5. Fok É. (1993): A kutya és a macska gyakoribb bélféreg-fertőzöttségeinek kezelése korszerű anthelmintikumokkal Magyarországon.Magyar Állatorvosok Lapja,48:745-750. 6. Fok É., Kassai T. (1997): Gyógyszer-kombinációk a kutya és a macska helmintózisai elleni védekezésben. Magyar Állatorvosok Lapja, 119: 345-357. 7. Kobulej T., Fok É. (1997): A kutyák orsóférgességének közegészségügyi jelentősége. Magyar Állatorvosok Lapja, 119: 493-494. 8. Fok, É., Kassai, T. (1998): Toxocara canis infection in the paratenic host: a study on the chemosusceptibility of the somatic larvae in mice. Veterinary Parasitology, 74: 243-259. 9. Fok É., Rozgonyi F. (1999): A humán toxocarosis mint egy gyakori urbanizált zoonosis epidemiológiája és közegészségügyi kihatásai. (Irodalmi összefoglaló) Orvosi Hetilap, 140: 1513-1518. 10. Fok, É., Szatmári, V., Busák, K., Rozgonyi, F. (2001): Prevalence of intestinal parasites of dogs in some urban and rural areas of Hungary. Veterinary Quaterly, 23: 96-98. 11. Fok É., Imre V., Rozgonyi F. (2001): Felmérés a kisállatpraxisban dolgozó állatorvosok tájékozottságáról a kutyák és a macskák férgei elleni védekezéssel, valamint a helminthozoonosisok megelőzésével kapcsolatban. Magyar Állatorvosok Lapja, 123: 225-232. Az értekezéshez felhasznált kongresszusi kiadványokban megjelent összefoglalók (előadások, poszterek alapján) bibliográfiai adatai : Idézhető összefoglalók: 12. Fok, É., Lehoczky, I., Albert, M. (1996): Wether the Toxocara mystax (syn. cati) larvae present an important factor in forming of larva migrans visceralis syndroms ? In: Abstracts, VIIth European Multicolloquium of Parasitology (EMOP VII), 2-6 September 1996, Parma, Parassitologia, 38: 371.

143

13. Fok, É., Lehoczky, I., Albert, M. (1998): Chemotherapy against larvae of Toxocara mystax (syn cati) in paratenic host. In: Abstracts, IXth International Congress of Parasitology (ICOPA IX), 24-28 August 1998, Makuhari, Chiba, Parasitology International, 47: (Suppl.) 381. 14. Fok É., Rozgonyi F. (1998): Lárvális toxocarosis patogenezise paratenikus gazdában. Magyar Infektológiai Társaság és a Magyar Hematológiai és Transzfúziológiai Társaság közös kongresszusa, Szeged, 1998. október 8-10., Abstracts. Infektológia és Klinikai Mikrobiológia, 1998. 5: (Suppl.1) S18. Egyéb összefoglalók: 15. Fok, É., Kassai, T.(1994): Chemotherapy of larval toxocarosis in mice.In: Abstracts, Simpozionul International „Zoonoze”, Universitata de Mediciná si Farmacie Tárgu Mures, 1011. Iunie 1994, Tárgu Mures (Marosvásárhely), 17. 16. Fok, É., Kassai, T. (1994): Chemotherapy against resting larvae of Toxocara canis in mice.In: Abstracts. Seventh International Congress of Parasitology (ICOPA). October 10-14 1994. Izmir, 401. 17. Fok É., Kassai T. (1994): A lárvális toxocarosis kemoterápiája egérben. 30 éves a Magyar Parazitológusok Társasága, jubileumi tudományos ülés, Szeged,1994. november 16-17. Összefoglalók. 16. 18. Fok, É., Kassai, T., Takács, E. (1995): Chemotherapy against larvae of Toxocara canis in mice. In: Programme and Abstracts Seventh International Helminthological Symposium, 19-22 September 1995, Kassa, 74. 19. Fok É. (1997): Toxocarosis kemoterápiája. Magyar Zoonózis Társaság Szent-Iványi-Binder Napok,1997. október 9-10., Nagyatád, Magyar Zoonózis Társaság kiadványa. Összefoglalók. 34-35. 20. Fok É. (1997): Az állatok orsóférgei okozta zoonózisok és az ellenük való védekezés lehetőségei. Az Magyar Parazitológusok Társasága és az Állatorvos-tudományi Egyetem által rendezett Országos Parazitológiai Szakülés Kotlán Sándor akadémikus tiszteletére születése 110 éves évfordulója alkalmából. Budapest, 1997. november 12., Összefoglalók. 6. 21. Fok, É., Busák, K., Rozgonyi, F. (1998): Study on the prevalence of intestinal helminthoses in dogs at a province of Hungary with speciel regard to zoonotic risks. In: Abstracts, VII.Semmelweis Science Fair, November 4-5, 1998, Budapest, 139. 22. Fok, É., Lehoczky, I., Albert, M., Rozgonyi, F. (1998): Can the Toxocara mystax (syn. cati) larvae present an important factor in forming visceral larva migrans syndroms ? In: Abstracts, VII.Semmelweis Science Fair, November 4-5, 1998, Budapest, 140.

144

23. Fok É., Kassai T., Rozgonyi F. (1999): Lárvális toxocarosis patogenezise és a kemoterápia lehetőségei paratenikus gazdában. SOTE Ph.D. Tudományos Napok ’99, Budapest,1999. május 31-június 1. Összefoglalók. 27. 24. Fok, É., Szatmári, V., Busák, K., Rozgonyi, F. (1999): Prevalence of intestinal parasites in dogs of two regions of Hungary. In: Abstracts, 17th International Conference of the World Association for the Advancement of Veterinary Parasitology (WAAVP 99 Copenhagen), 15-19 August 1999, Koppenhága, g.6.95. 25. Ferencz A., Fok É. (1999): Egy láthatatlan betegség az orvos és az állatorvos szemével, parazitozoonosisok. Magyar Zoonózis Társaság Szent-Iványi-Binder Napok, 1999. november 17-19., Hajdúszoboszló, Magyar Zoonózis Társaság kiadványa, 51-60. 26. Fok É., Szatmári V., Busák K., Rozgonyi F. (2000): Városi és vidéki kutyák féregfertőzöttségének gyakorisága és közegészségügyi jelentősége. Magyar Infektológiai Társaság 28. Kongresszusa, Budapest, 2000. október 12-14. Programfüzet Saját közlemények bibliográfiai adatai

1. Referált tudományos folyóiratokban megjelent közlemények 1.1. Magyar nyelvű, hazai folyóiratok 1.1.1. Kassai T.,Takáts Cs.,Redl P., Fok É. (1984): Taenia saginata-cysticercosis orvoslása

albendazollal és prazikvantellel. Magyar Állatorvosok Lapja, 39: 451-454. 1.1.2. Kassai T., Fok É. (1985): Üzemi tapasztalatok a juhfasciolosis és dicrocoeliosis

albendazolterápiájáról. Magyar Állatorvosok Lapja, 40: 455-458. 1.1.3. Kassai T., Fok É., Takáts Cs. (1985): Albendazolkezelések tapasztalatai gyomor-bél és

galandférgekkel fertőzött juhokban. Magyar Állatorvosok Lapja, 40: 459-465. 1.1.4. Fok É. (1986): A Taenia saginata - cysticercosis elleni kemoterápiai védekezés (Irodalmi

összefoglaló). Magyar Állatorvosok Lapja, 41: 11-13. 1.1.5. Fok É., Takáts Cs., Šmidová, B., Kecskeméthy S., Karakas M. (1988): Kutyák és macskák

bélféreg-fertőzöttségének elterjedtsége I. Bélsárvizsgálat. Magyar Állatorvosok Lapja, 43:17-25. 1.1.6. Fok É., Takáts Cs., Šmidová, B., Kecskeméthy S., Karakas M. (1988): Kutyák és macskák

bélféreg-fertőzöttségének elterjedtsége II. Boncolás. Magyar Állatorvosok Lapja, 43: 231235. 1.1.7. Fok É. (1992): Kutyák és macskák bélféreg-fertőzöttsége és a gyógykezelés lehetőségei

hazánkban. Magyar Állatorvosok Lapja, 47: 537-540.

145

1.1.8. Fok É. (1993): A pásztázó (scanning) elektronmikroszkóp (SEM) alkalmazásának

lehetőségei a helmintológiában (Irodalmi összefoglaló). Magyar Állatorvosok Lapja, 48: 331-337. 1.1.9. Fok É. (1993): A kutya és a macska gyakoribb bélféreg-fertőzöttségeinek kezelése

korszerű anthelmintikumokkal Magyarországon. Magyar Állatorvosok Lapja, 48: 745-750. 1.1.10. Fok É., Kassai T. (1997): Gyógyszer-kombinációk a kutya és a macska helmintózisai

elleni védekezésben. Magyar Állatorvosok Lapja, 119: 345-357. 1.1.11. Kobulej T., Fok É. (1997): A kutyák orsóférgességének közegészségügyi jelentősége.

Magyar Állatorvosok Lapja, 119: 493-494. 1.1.12. Fok É., Rozgonyi F. (1999): A humán toxocarosis mint egy gyakori urbanizált zoonosis

epidemiológiája és közegészségügyi kihatásai. (Irodalmi összefog.) Orvosi Hetilap, 140: 1513-1518. 1.1.13. Fok É. (1999): Észrevétel az „Autochton Dirofilaria repens fertőzöttség kutyákban” c.

közlemény kapcsán. Magyar Állatorvosok Lapja, 121: 379. 1.1.14. Fok, É., Imre, V., Rozgonyi, F. (2001): Felmérés

a kisállatpraxisban dolgozó

állatorvosok tájékozottságáról a kutyák és a macskák férgei elleni védekezéssel, valamint a helminthozoonosisok megelőzésével kapcsolatban. Magyar Állatorvosok Lapja, 123: 225232.

1.2.Hazai idegen nyelvű tudományos folyóiratok 1.2.1. Fok, É., Takáts, Cs., Šmidova, B., Kecskeméthy, S., Karakas, M. (1988): Prevalence of

intestinal helminthoses in dogs and cats. Parasitologia hungarica, 21: 53-69. 1.2.2. Mizinska-Boevska, Y., Poljakova-Krusteva, O., Fok, É. (1989): Transmission and

scanning electron microscopic observations on the body wall surface of Taenia hydatigena and its metacestode, cysticercus tenuicollis (Cestoda: Cyclophyllidea). Parasitologia hungarica, 22: 57-61. 1.2.3. Fok, É., Mizinska-Boevska, Y., Poljakova-Krusteva, O. (1991): Nippostrongylus

brasiliensis - Ultrastructure of the body wall. Parasitologia hungarica, 24: 81-87.

1.3. Külföldön kiadott (nemzeti vagy nemzetközi) tudományos folyóiratokban, idegen nyelven 1.3.1. Kassai, T., Redl, P., Farkas, R., Fok, É., Papp, L., Takáts, Cs. (1984): Proucsvanijá vrhu

efikasznoszta na avermektin szresu vtresni i vnisni paraziti pri goveda i szvine. Veterinarna szbirka (Szófia), 82: 33-37. 1.3.2. Kassai, T., Takáts, Cs., Redl, P., Fok, É. (1984): Effect of albendazole and praziquantel on

Taenia saginata cysticerci. Helminthologia, 21: 295-302.

146

1.3.3. Kassai, T., Takáts, Cs., Redl, P., Fok, É. (1984): Treatment of taenia with albendazole.

Veterinary Record, 112: 303. 1.3.4. Kassai, T., Takáts, Cs., Fok, É., Redl, P. (1988): Activity of luxabendazole against liver

flukes, gastrointestinal roundworms and lungworms in naturally infected sheep. Parasitology Research, 75: 14-18. 1.3.5. Kassai, T., Fésüs, L., Hendrikx, W. M. L., Takáts, Cs., Fok, É., Redl, P., Takács, E.,

Nilsson, Ph. R., van Leeuwen, M. A. W., Jansen, J., Bernadina, W. E., Frankena, K. (1990): Is there a relationship between haemoglobin genotype and the innate resistance to experimental Haemonchus contortus infection in Merino lambs. Veterinary Parasitology, 37: 61-77. 1.3.6. Mizinska-Boevska, Y., Fok, É., Poljakova-Krusteva, O. (1995): Nippostrongylus

brasiliensis -ultrastructure of the intestinal wall. Biologie. Parasitologie. Comptes rendus de l'Académie bulgare des Sciences, Szófia. 48: No. 9-10. 147-149. 1.3.7. Fok, É., Kassai, T. (1998): Toxocara canis infection in the paratenic host: a study on the

chemosusceptibility of the somatic larvae in mice. Veterinary Parasitology, 74: :243-259. 1.3.8. Fok, É., Szatmári, V., Busák, K., Rozgonyi, F. (2001): Prevalence of intestinal parasites

of dogs in some urban and rural areas of Hungary. Veterinary Quaterly, 23: 96-98. 2. Referált idegen nyelvű tudományos folyóiratokban megjelent kivonatok (referált kongresszusi előadások, poszterek alapján) 2.1. Kassai, T., Hendrikx, W. M. L., Fok, É., Redl, P., Takáts, Cs., Takács, E., Fésüs, L.,

Nilsson, Ph. R., van Leeuwen, M. A. W., Jansen, J., Bernadina, W. E., Frankena, K. (1991): High and low responder host selection in experimental ovine haemonchosis. In: Abstarcts, International Congress of Parasitology (ICOPA) VII. Paris, 20-24 August 1990, Bulletin de la Société Francaise de Parasitologie, 8. 1991. Supplement No. 1. 2.2. Fok, É., Lehoczky, I., Albert, M. (1996): Wether the Toxocara mystax (syn. cati) larvae

present an important factor in forming of larva migrans visceralis syndroms ? In: Abstracts, VIIth European Multicolloquium of Parasitology (EMOP VII), 2-6 September 1996, Parma, Parassitologia, 38: 371. 2.3. Fok, É., Lehoczky, I., Albert, M. (1998): Chemotherapy against larvae of Toxocara mystax

(syn cati) in paratenic host. In: Abstracts, IXth International Congress of Parasitology (ICOPA IX), 24-28 August 1998, Makuhari, Chiba, Parasitology International, 47: (Suppl.) 381.

3. Referált magyar nyelvű tudományos folyóiratokban megjelent kivonatok (referált kongresszusi előadások, poszterek alapján)

147

3.1. Fok É., Rozgonyi F. (1998): Lárvális toxocarosis patogenezise paratenikus gazdában.

Magyar Infektológiai Társaság és a Magyar Hematológiai és Transzfúziológiai Társaság közös kongresszusa, Szeged, 1998. október 8-10., Abstracts. Infektológia és Klinikai Mikrobiológia, 1998. 5: (Suppl.1) S18. 3.2. Fok É. (2000): A rendelkezésre álló anthelmintikumok ellenére miért nem csökken a hazai

kutyák bélféreg-fertőzöttsége? A Vetmail állatorvosi szakmai levelezési lista I. Konferenciája. Budapest, 2000. szeptember 9-10. Kisállatpraxis különszáma: Az I. Vetm@il Konferencia előadásai 13. 4. Könyvek,

könyvrészletek, egyetemi jegyzetek, egyéb (nem periodika jellegű,

szerkesztett) kiadványokban megjelent tudományos közlemények

4.1. Lektorált kiadványok 4.1.1. Kassai, T., Hendrikx, W. M. L., Fok, É., Redl, P., Takáts, Cs., Takács, E., Fésüs, L.,

Nilsson, Ph. R., van Leeuwen, M. A. W., Jansen, J., Bernadina, W. E., Frankena, K. (1991).: Selection of sheep for innate resistance to infection with Haemonchus contortus. p. 481. In: Owen, J. B. and Axford, R. F. E. (eds): Breeding for disease resistance in farm animals. C. A. B. International, Wallingford

4.1.2. Egyetemi jegyzetek: 4.1.2.1. Kassai T., Horváth Gy., Fok É., Farkas R. : Állatorvosi parazitológiai diagnosztika,

Állatorvostudományi Egyetem (ÁOTE), Budapest, 1988. és 1994. (az 1988-ban kiadott jegyzet átírása) 4.1.2.2. Fekete S., Fok É., Gráf Z., Kassai T., Molnár K., Tóth J., Tuboly S., Zöldág L.: A

kedvtelésből tartott állatok betegségei c. jegyzet részeként a "A kanári, a papagáj, a galamb parazitózisai c. fejezet megírása, ÁOTE, Budapest, 1989. és újabb kiadás 1999-ben, 61-65.

4.2. Nem lektorált kiadványok 5. Kongresszusi kiadványokban megjelent közlemények (nem referált kongresszusi

előadások, poszterek alapján)

5.1.Teljes szövegű közlemények 5.1.1. Fok É. (1997): Toxocarosis kemoterápiája. Magyar Zoonózis Társaság Szent-Iványi-

Binder Napok,1997. október 9-10., Nagyatád, Magyar Zoonózis Társaság kiadványa. 34-35. 5.1.2. Ferencz A., Fok É. (1999): Egy láthatatlan betegség az orvos és az állatorvos szemével,

parazitozoonosisok. Magyar Zoonózis Társaság Szent-Iványi-Binder Napok, 1999. november 17-19., Hajdúszoboszló, Magyar Zoonózis Társaság kiadványa, 51-60. 5.2. Előadás- és poszter-kivonatok

5.2.1. (Idegen nyelven)

148

5.2.1.1. Kassai, T., Redl, P., Farkas, R., Fok, É., Papp, L., Takáts, Cs. (1983): Studies on the

efficacy of ivermectin against external and internal parasites of cattle and sheep.In: Abstracts, Fourth National Conference of Parasitology. 3-5 October 1983, Várna, 185-186. 5.2.1.2. Kassai, T., Fésüs, L., Takáts, Cs., Fok, É., Redl, P., Magyar, A., Reinwald, D., Jansen,

J., Hendrikx, W. M. L., Magyar, A. (1987):In: Abstracts. Study on the correlations between haemoglobin type and response to Haemonchus infection in lambs. A Magyar Állatorvosi Felsőoktatás 200 éves évfordulójára rendezett tudományos ülés. Budapest, 1987.május 2529. 5.2.1.3. Fok, É., Takáts, Cs., Kassai, T. (1987): Experiences obtained with luxabendazole in the

treatment of liverfluke, gastrointestinal and lungworm infections in sheep. In: Abstracts, Fifth National Conference of Parasitology. 1-3 October 1987, Várna, 147. 5.2.1.4. Kassai, T., Takáts, Cs., Fok, É., Redl, P. (1988): Study on activity of luxabendazole

againstliverflukes, gastrointestinal roundworms and lungworms in naturally infected sheep.In: Abstracts, European Association for Veterinary Pharmacology and Toxicology (EAVPT IV.) 28 August -2 September 1988, Budapest, 313. 5.2.1.5. -és u. a. In: Abstracts, Fifth European Multicoloquium of Parasitology (EMOP V.). 4-9

September 1988, Budapest, 168. 5.2.1.6. Kassai, T., Fésüs, L., Takáts, Cs., Fok, É., Redl, P., Takács, E., Magyar, A., Hendrikx,

W. M. L., Nilsson, Ph. R., van Leeuwen, M. A. W., Jansen, J.(1989): Study on the relationship of haemoglobin type and the pathogenic effect of experimental Haemonchus infection in merino lambs. In: Abstracts, Fifth European Multicoloquium of Parasitology (EMOP V.). 4-9 September 1988, Budapest, 127. 5.2.1.7. Kassai, T., Fésüs, L., Takáts, Cs., Fok, É., Redl, P., Takács, E., Hendrikx, W.

M. L.,

Nilsson, Ph. R., van Leeuwen, M. A. W., Jansen, J.(1989): Study on the relationship between haemoglobin type and experimental Haemochus infection in lambs. Az Összszövetségi Helmintológiai Társaság Szkrjabin születésének 110. évfordulója tiszteletére rendezett jubileumi konferenciája, 1989. április 4-6., Moszkva 5.2.1.8. Kassai, T., Fésüs, L., Takáts, Cs., Fok, É., Redl, P., Takács, E., Hendrikx, W. M. L.,

Nilsson, Ph. R., van Leeuwen, M. A. W., Jansen, J.(1989): Study on the relationship between haemoglobin-type and experimental Haemochus infection in lambs. In: Programme and Abstracts, 13th Conference of World Association for the Advancement of Veterinary Parasitology (WAAVP), 7-11 August Berlin, 46. 5.2.1.9. Kassai, T., Hendrikx, W. M. L., Fok, É., Redl, P., Takáts, Cs.,Takács, E., Fésüs, L.,

Nilsson, Ph. R., van Leeuwen, M. A. W., Jansen, J., Bernadina, W. E., Frankena, K.(1990):

149

Selection of sheep for innate resistance to infection with Haemonchus contortus. In: Summaries of papers, Symposium on Breeding for Disease Resistance in farm Animals, September 13-14, 1990, Bangor,U.K. 5.2.1.10. Mizinska-Boevska, Y., Fok, É.(1991): Nippostrongylus brasiliensis - ultrastructure of

the body wall. In: Abstracts, Second International School, A Bolgár Tudományos Akadémia Parazitológiai Intézete (Szófia) által szervezett rendezvény. May 28-Juny 1 1991. Szófia, 244. 5.2.1.11. Fok, É., Kassai, T.(1994): Chemotherapy of larval toxocarosis in mice.In: Abstracts,

Simpozionul International „Zoonoze”, Universitata de Mediciná si Farmacie Tárgu Mures, 1994. június 10-11. Marosvásárhely,17. 5.2.1.12. Fok, É., Kassai, T. (1994): Chemotherapy against resting larvae of Toxocara canis in

mice.In: Abstracts. Seventh International Congress of Parasitology (ICOPA). October 10-14 1994. Izmir, 401. 5.2.1.13. Fok, É., Kassai, T., Takács, E. (1995): Chemotherapy against larvae of Toxocara canis

in mice. In: Programme and Abstracts Seventh International Helminthological Symposium, 19-22 September 1995, Kassa, 74. 5.2.1.14. Fok, É., Busák, K., Rozgonyi, F. (1998): Study on the prevalence of intestinal

helminthoses in dogs at a province of Hungary with speciel regard to zoonotic risks. In: Abstracts, VII.Semmelweis Science Fair, November 4-5, 1998, Budapest, 139. 5.2.1.15. Fok, É., Lehoczky, I., Albert, M., Rozgonyi, F. (1998): Can the Toxocara mystax (syn.

cati) larvae present an important factor in forming visceral larva migrans syndroms ? In: Abstracts, VII.Semmelweis Science Fair, November 4-5, 1998, Budapest, 140. 5.2.1.16. Fok, É., Szatmári, V., Busák, K., Rozgonyi, F. (1999): Prevalence of intestinal

parasites in dogs of two regions of Hungary. In: Abstracts, 17th International Conference of the World Association for the Advancement of Veterinary Parasitology (WAAVP 99 Copenhagen), 15-19 August 1999, Koppenhága, g.6.95. 5.2.2. (Magyar nyelven) 5.2.2.1. Redl P., Kassai T., Fok É., Takáts Cs. (1984): Vizsgálatok gyomor-bélférgekkel

fertőzöttszarvasmarha-állományokban. A Magyar Parazitológusok Társasága által rendezett Jubileumi Konferencia. Budapest, 1984. június 14-15. Összefoglalók. 37. 5.2.2.2. Fok É., Bertalan V., Kassai T. (1984): Vizsgálat az Ivomec és a Levamisol

hatékonyságáról sertés-orsóférgesség ellen. A Magyar Parazitológusok Társasága által rendezett Jubileumi Konferencia. Budapest, 1984. június 14-15. Összefoglalók.12.

150

5.2.2.3. Fok É., Takáts Cs., Kassai T. (1985): Üzemi tapasztalatok a juh gyomor-bélférgesség és

galandférgesség albendazol-terápiájáról. A Magyar Parazitológusok Társasága tudományos ülése, Győr, 1985. június 11.Összefoglalók. 9. 5.2.2.4. Fok É.(1985): Kutyák és macskák féregfertőzöttségeinek a jelentősége állategészségügyi

és közegészségügyi szempontból. A Helmintológiai Kutató Laboratórium létesítésének 25. évfordulója alkalmából a Magyar Parazitológusok Társasága által rendezett tudományos ülés. Budapest, 1985. május 3. Összefoglalók. 5.2.2.5. Fok É., Takáts Cs., Šmidová B., Kecskeméthy S., Karakas M.(1987): Adatok a kutyák

és a macskák bélféreg-fertőzöttségének hazai elterjedtségéről. A Kotlán Sándor születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett tudományos emlékülés. Budapest, 1987. április 24-25. Összefoglalók.14. 5.2.2.6. Kassai, T., Takáts, Cs., Redl, P., Fok, É.(1987): A luxabendazol mételyek, gyomor-

bélférgek és tüdőférgek elleni hatékonyságának vizsgálata természetesen fertőzött juhokban. A Kotlán Sándor születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett tudományos emlékülés. Budapest, 1987. április 24-25. Összefoglalók. 12. 5.2.2.7. Kassai T., Fésüs L., Takáts Cs., Fok É., Redl P., Magyar A., Reinwald D., Jansen, J.,

Hendrikx, W. M. L. (1987): Kísérleti Haemonchus-fertőzéssel indukált válaszreakció vizsgálata különféle haemoglobin típusú bárányokban. A Kotlán Sándor születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett tudományos emlékülésBudapest, 1987. április 24-25. Összefoglalók. 13. 5.2.2.8. Fok É., Kassai T. (1994): A lárvális toxocarosis kemoterápiája egérben. Magyar

Parazitológusok Társasága 30 éves jubileumi tudományos ülése. Szeged, 1994. november 16-17. Összefoglalók.16. 5.2.2.9. Fok É. (1997): Az állatok orsóférgei okozta zoonózisok és az ellenük való védekezés

lehetőségei. A Magyar Parazitológusok Társasága és az Állatorvos-tudományi Egyetem által, Kotlán Sándor születésének 110, halálának 30 éves évfordulója alkalmából rendezett országos szakülés.. Budapest, 1997. november 12. Összefoglalók. 6. 5.2.2.10. Fok É. (1997): 35 év után megszűnt a Kotlán Sándor által alapított Helmintológiai

Kutató Laboratórium. A Magyar Parazitológusok Társasága és az Állatorvos-tudományi Egyetem által, Kotlán Sándor születésének 110, halálának 30 éves évfordulója alkalmából rendezett

országos

szakülés.

Összefoglalók.

Budapest,

1997.

november

12.

Összefoglalók.21. 5.2.2.11. Fok É., Kassai T., Rozgonyi F. (1999): Lárvális toxocarosis patogenezise és a

kemoterápia lehetőségei paratenikus gazdában. SOTE PhD Tudományos Napok ’99. Budapest, 1999. május 31-június 1. Összefoglalók. 27.

151

6. Kongresszusokon elhangzott előadások, bemutatott poszterek 6.1. Fok É. (1988): A kedvtelésből tartott állatok parazitózisaival kapcsolatos újabb

eredmények. A Magyar Parazitológusok Társasága által rendezett tudományos ülés, Budapest, 1988. november 17. 6.2. Fok É., Koren J., Sréter T. (1991): Kúraszerűen alkalmazott mebendazol és albendazol

Ascaris suum elleni hatékonyságának összehasonlító vizsgálata. A Magyar Parazitológusok Társasága által rendezett tudományos ülés, Budapest, 1991. február 28. 6.3. Fok É.(1991): A bélféreg-fertőzöttség előfordulása és gyógykezelése. A Magyar

Parazitológusok Társasága, Budapest Főváros Állategészségügyi és Élelmiszer Ellenőrző Állomás és a Magyar Országos Állatorvos Egyesület Klinikus Szakosztálya által rendezett „A kutya és macska parazitózisainak aktuális kérdései” c. tudományos ülés, Budapest, 1991. november 22. 6.4. Fok É., Szatmári V., Busák K., Rozgonyi F. (2000): Városi és vidéki kutyák féreg-

fertőzöttségének gyakorisága és közegészségügyi jelentősége. Magyar Infektológiai Társaság 28. Kongresszusa, Budapest, 2000. október 12-14. Programfüzet 7. Vendégelőadások (külföldi társintézményeknek, szakmai szervezeteknek, nem kongresszusi jellegű tudományos rendezvények szervezőinek a felkérésére tartott előadások) 7.1. Fok É. (1993): Kutya és macska gyakoribb féregfertőzöttségeinek kezelése korszerű

készítményekkel. A Magyar Parazitológusok Társasága és a Magyar Országos Állatorvos Egyesület Klinikus Szakosztálya által rendezett tudományos ülés, Budapest, 1993.április 8. 7.2. Fok É.(1993): Polyverkan, egy új, kombinált anthelmintikum. A Sanofi-Phylaxia Rt. által

szervezett Kisállategészségügyi Szimpózium, Budapest, 1993. október 14. 7.3. Fok É. (1996): Kutyák és macskák belső parazitózisai. A Pfizer Animal Health és a

Pharmavet által szponzorált Referencia Klinikák részére rendezett konzultáció. Budapest, 1996. november 10. 7.4. Fok É.(1998): Gazdasági haszonállatok féregélősködői és az ellenük való korszerű

védekezés (állatfajonként). Magyar Állatorvosi Kamara Komárom-Esztergom Megyei Szervezete szakmai továbbképző rendezvénye, Bábolna, 1998. május 20. 7.5. Fok É.(1998) : A lovak belső élősködői elleni korszerű védekezés lehetőségei. Magyar

Klinikus Állatorvosok Ló Szekciója VI. Konferenciája, Budapest, 1998. november 13. Összefoglalók. 14-16.

152

7.6. Fok É., Ferencz A.(1998): Egy láthatatlan betegség az állatorvos és az orvos szemével.

Magyar Állatorvosi Kamara Budapesti Szervezete által rendezett szakmai továbbképzés, Budapest, 1998. november 14-15. Összefoglalók. 10. 7.7. Fok É., Rozgonyi F.(1998): Lárvális toxocarosis patogenezise paratenikus gazdában. Szent-

Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem Központi Klinikai Mikrobiológiai Laboratórium által szervezett Parazitológiai Továbbképző Szimpózium, Szeged, 1998. november 17. 7.8. Fok É.(2000): A ló, kérődzők, sertés, baromfi féregélősködői, valamint az ellenük való

korszerű védekezés lehetőségei és parazitozoonózisok. A Heves megyei Állategészségügyi és Élelmiszer Ellenőrző Állomás és a Magyar Állatorvosi Kamara Heves Megyei Szervezete szakmai továbbképző rendezvénye, Gyöngyöstarján, 2000. március 22. és 29. 7.9. Fok É.(2000): Fiatal kutyák és macskák endoparazitózisai. A Klinikus Állatorvosok

Egyesülete Kisállat szekció által rendezett „Fiatal állatok betegségei és terápiás lehetőségek a kisállatgyógyászatban” c. 9. országos kongresszus. 2000. április 15-16. Összefoglalók.41. 7.10. Fok É. (2000): A sertés és a kérődzők féregélősködői, valamint az ellenük való korszerű

védekezés lehetőségei. A Magyar Állatorvosi Kamara Baranya Megyei Szervezete szakmai továbbképző rendezvénye, Pécs, 2000. május 10. 7.11. Fok É. (2000): A sertés és a kérődzők féregélősködői, valamint az ellenük való korszerű

védekezés lehetőségei. A kaposvári Állategészségügyi és Élelmiszer Ellenőrző Állomás és a Magyar Állatorvosi Kamara Somogy Megyei Szervezete szakmai továbbképző rendezvénye. Kaposvár, 2000. június 14. 7.12. Fok, É.(2000): Rövidesen találkozhatunk vele - A szívférgesség. Magyar Állatorvosi

Kamara Budapesti Szervezete IV. Tudományos Kongresszusa.. Budapest, 2000. november 11-12. Összefoglalók. 8. Egyéb periodikákban megjelent (tudományos ismeretterjesztés jellegű) népszerűsítő közlemények 8.1. Fok É. (1987): A kölykök orsóféreg-fertőzöttségéről. A kutya, 50: (9.) 24. p. 8.2. Fok É. (1993): A kutyák és a macskák bélférgessége. Élet és Tudomány, 10. sz. 315.p. 8.3. Fok É.(1994): A kutyák és a macskák féregellenes kezelése. Élet és Tudomány, 9.sz. 283.p. 8.4. Fok É.(1993): Polyverkan - Új féregellenes gyógyszer-kombináció kutyák és macskák

részére már Magyarországon is. Ad us. vet., május 8.5. Fok É.(1994): Vakmerő, akár a szamuráj: a SHIBA inu. A kutya, 57: (1.) 8.6. Fok

É.(1994):A szarvasmarha és a juh gyakoribb belső élősködőiről. Magyar

Mezőgazdaság, 49. augusztus, 10.p. 8.7. Fok É.(1995): A ló gyakoribb belső élősködői. Magyar Mezőgazdaság, 50. Április,19.p. 8.8. Fok É.(1995) A sertés gyakoribb belső élősködői. Magyar Mezőgazdaság, 50. Június

153

8.9. Fok É.(1996): A kutyák és a macskák gyakoribb férgeiről, valamint a védekezés

lehetőségeiről. Ad us. vet., 1. sz.. /március/ 4.p. 8.10. Fok É.(1996): Néhány tanács a bélférgek elleni védekezésről. Kutya Világ Extra,

november, 27.p. 8.11. Fok É.(1996): A kutyák orsóférgességéről, valamint a védekezés lehetőségeiről

tenyésztőknek. Törpehíradó: A MEOE Ázsiai és törpekutya klubjának klubújságja. VIII. évf. 6.sz. november, 5-6.pp. 8.12. Fok É. (1997): A kutyák bélférgeiről és a védekezés lehetőségeiről. A kutya, 60: Július,

24-25.pp. 8.13. Fok É.(1997): A kutyák (és a macskák) galandférgei és a bolhák. Törpehíradó. A MEOE

ázsiai és törpekutya klubjának klubújságja, 9: 8.sz., szeptember, 4.p. 8.14. Fok É., Szabó Z., Farkas R.(1998): Dirofilaria repens fertőzöttség első hazai

diagnosztizálása kutyában sebészeti beavatkozás során. Kisállatorvoslás, 4: 218-219. 8.15. Fok É.(1999): A "téma" az utcán hever- avagy a "kutyagumi" által terjesztett

féregélősködők és tévhitek. 1. és 2. rész, Nemzetközi Kutya Magazin, IV. évf. 8.sz. /augusztus/ 47.p. 8.16. és 9.sz./szeptember/ 8.17. Fok É.(1999): Újult erővel támadnak a kullancsok. Törpehíradó: A MEOE Ázsiai és

törpekutya klubjának klubújságja. XI. évf. 4.sz. november, 2-4.pp. 8.18. Fok É.(1999): Láthatatlan betegség ? Endoparazitózisok diagnosztikája. Hasznos tanácsok

a kutyák gyakoribb bélférgei elleni kezelésekhez. Állatorvosi Praxis. Klinikai Parazitológia. Endoparazitózisok /Kutya/. Bayer Hungaria kiadványa, december: 5.p., 18-19.pp., 20-23.pp. 8.19. Fok

É.(2000): Láthatatlan betegség? A macskák gyakran előforduló fonál- és

galandférgeinek

a

fejlődése.

Állatorvosi

Praxis.

Klinikai

Parazitológia.

Endoparazitózisok /Macska/. Bayer Hungaria kiadványa, március: 5.p., 6.p., 1819.pp. 8.20. Fok

É.(2000): Fiatal kutyák és macskák belsőélősködők okozta fertőzöttségei I.

Kisállatpraxis, I.évf. 4.sz. /július/ 8-14.pp.

154