CLAUDIA GRAY. Első kiadás

CLAUDIA GRAY

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2011

Írta: Claudia Gray A mű eredeti címe: Afterlife Fordította: Gazdag Tímea Szerkesztette: Szakál Gertrúd A borítót tervezte: Balogh József A művet eredetileg kiadta: HarperTeens, an imprint of HarperCollins Publishers Ltd., New York A fordítás a HarperCollins Ltd. engedélyével készült. Copyright©2011 by Amy Vincent

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 418 4 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2011-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Balogh József, Szűcs Attila Korrektorok: Széll Katalin, Kondász Rózsa Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható

Első fejezet – MINDJÁRT FELKEL A NAP – SZÓLT BALTHAZAR. Órák óta ezek voltak az első szavak, melyek elhangzottak. Ugyan semmit sem akartam hallani, amit Balthazar mondani szándékozott – erről vagy bármi másról –, tudtam, hogy igaza van. A vámpírok mindig érzik a csontjaikban a közelgő hajnalt. Lucas is érezte vajon? Egy elhagyott mozi géptermében ültünk, ahol a múlt éjszakai harc nyomai még mindig ott éktelenkedtek a poszterekkel teliragasztott falakon. Az egyetlen emberi lény a szobában, Vic, Ranulf vállára borulva szundikált, homokszínű haja kócos volt az alvástól. Ranulf nyugodtan ült, ölében a vérfoltos szekercével, mintha bármelyik pillanatban újabb veszély leselkedhetne rá. Hosszú, keskeny arca és gombafrizurája miatt úgy nézett ki, mint egy középkori szent. Balthazar a helyiség távolabbi sarkában állt, a gyászom iránti tiszteletből tartva a távolságot. A magassága és a széles válla mintha több helyet foglalt volna el a szobában. Az ölemben tartottam Lucas fejét. Ha éltem volna, vagy vámpír lettem volna, ilyen hosszú mozdulatlanságtól elgémberedtem volna. Kísértetként viszont, a fizikai test korlátaitól mentesen képes voltam egész éjszaka ölelni őt. Hátrasöpörtem hosszú, vörös hajamat, miközben igyekeztem nem venni tudomást arról, hogy a tincseim vége Lucas vérébe lógott. Charity a szemem láttára gyilkolta meg őt, kihasználva, hogy Lucas inkább engem óvott, mint saját magát. Ez volt a lány legutóbbi és legszörnyűbb kísérlete arra, hogy ártson nekem. Gyűlöletet érzett mindenki iránt, aki Balthazarnak, a bátyjának és nemzőjének jelentett valamit. Charity már nagyon régóta ügyet sem vetett a tabukra. Nem érdekelte senki és semmi a Balthazarral ápolt beteges kapcsolatán kívül. Bárhol is volt most, kétségtelenül örömét lelte abban, hogy összetörte a szívemet, és hogy oda lökte Lucast, ahol a legkevésbé akart lenni. Inkább lennék halott! – mondta mindig Lucas. Amikor én még életben voltam, és sokkal ártatlanabb gondolatok foglalkoztattak, arról álmodoztam, hogy velem együtt változik majd vámpírrá. De őt a Fekete Kereszt vadászai nevelték fel, akik gyűlölték a halhatatlanokat, és megszállott szenvedéllyel üldözték őket. Vámpírrá válni mindig is a legszörnyűbb rémálma volt. Most valóra vált a rémálom. – Mennyi időnk van még? – kérdeztem. – Néhány perc. – Balthazar előrelépett, majd meglátta az arcomat és megtorpant. – Vicnek mennie kéne.

– Mi történik? – Vic hangja reszelős volt az alvástól. Felült, és az arckifejezése zavartból rémültre váltott, amikor Lucas padlón heverő, véres és sápadt testére pillantott. – Jaj! Egy… egy pillanatig azt hittem, csak rosszat álmodtam, vagy ilyesmi. De ez… tényleg megtörtént. Balthazar megrázta a fejét. – Sajnálom, Vic, de el kell menned. Rájöttem, mire gondol Balthazar. A szüleim, akik mindig szerették volna, ha a helyükbe lépek, meséltek az átváltozás első óráiról. Amikor Lucas vámpírként felébred, friss vért akar majd – mégpedig kétségbeesetten, és annyit, amennyit csak lehet. Az ébredés első önkívületi állapotában az éhsége minden egyéb gondolatot kiszorít majd az agyából. Elég éhes lesz, hogy öljön. Vic semmit sem tudott erről. – Ne csináld, Balthazar! Egészen eddig eljöttem veletek, srácok. Most nem akarom itt hagyni Lucast. – Balthazar igazat szól – mondta Ranulf. – Biztonságosabb, ha most távozol. – Hogy érted, hogy biztonságosabb? – Menj, Vic! – szóltam. Utáltam elküldeni, de ha nem értette meg, mi folyik itt, egy dózis durva valóságra volt szükség. – Ha élni akarsz, menj! Vic elsápadt. Balthazar sokkal kedvesebben hozzátette: – Itt nincs helye most élőknek. Ez a holtak dolga. Vic beletúrt a kócos hajába, biccentett Ranulfnak, és kiment a gépteremből. Valószínűleg hazamegy, ahol megpróbál valami hasznosat csinálni – takarítani mondjuk, vagy kaját csinál, amit senki sem eszik meg. Az emberi gondok pillanatnyilag nagyon távoliak voltak számomra. Most, hogy Vic elment, végre hangot adhattam a gondolatnak, ami órák óta kísértett. – Nem kellene. – Elszorult a torkom, nyelnem kellett egy nagyot. – …megakadályoznunk, hogy megtörténjen? – Úgy érted, szerinted el kellene pusztítanunk Lucast. – Bárki mástól elviselhetetlenül durván hangzottak volna ezek a szavak, Ranulf szájából azonban egyszerű, higgadt tényközlés volt. – Hogy megóvjuk attól, hogy vámpírként ébredjen, és elfogadjuk ezt a végső halálaként.

– Azt nem akarom. El sem tudom mondani, mennyire nem akarom – feleltem. Minden szavammal mintha a vért szorították volna ki a szívemből. – De tudom, hogy Lucas ezt akarná. – Ha szeretsz valakit, az nem azt jelenti, hogy teljesíted a kívánságát, még akkor is, ha az ilyen borzasztó? Balthazar nemet intett. – Ne csináld! – Nagyon magabiztos vagy – próbáltam nyugodtan kimondani. Mégis olyan dühös voltam Balthazarra, hogy alig tudtam ránézni. Ő rángatta bele Lucast a harcba Charity ellen, annak ellenére, hogy tudta, zsibbadt a gyásztól, és nem képes teljes erejéből harcolni. Mintha Lucas halála legalább annyira az ő hibája lett volna, mint Charityé. – Csak azt mondod, amit hallani akarok? Balthazar a homlokát ráncolta. – Mikor csináltam ilyet? Bianca, figyelj rám! Ha megkérdeztél volna egy nappal azelőtt, hogy vámpír lettem, hogy akarok-e halhatatlan lenni, nemet mondtam volna. – Még mindig nemet mondanál, ha lenne lehetőséged. Ha vissza tudnál menni. Nem? – faggatóztam. Ez váratlanul érte. – Nem csak rólam beszélünk. Gondolj a szüleidre! Patrice-re és Ranulfra, a többi vámpírra, akiket ismersz. Tényleg jobb lenne nekik, ha a sírjukban oszladoznának? Néhány vámpírral nem volt semmi baj, ugyebár. Ez igaz volt a legtöbb általam ismert vámpírra. A szüleim több évszázada boldogok voltak, és szerették egymást. Talán Lucasnak és nekem is részünk lehetne ebben. Tudtam, hogy gyűlölte a vámpírlét gondolatát – de két rövid évvel ezelőtt még minden vámpírt vak, agyatlan előítélettel gyűlölt. Nagyon gyorsan eljutott idáig, biztosan önmagát is elfogadná idővel. Végigsimítottam az arcán: a homlokán, az arccsontján, a szája körvonalain. A teste súlya és a fakósága egy faragott sírkőre emlékeztetett – állandó, élettelen, változatlan volt. – Közeledik – szólt Balthazar és közelebb lépett. – Itt az idő. Ranulf bólintott. – Magam is érzem. El kell jönnöd onnan, Bianca. – Nem engedem el. – Akkor csak állj készen. Ha mozdulni kellene. – Balthazar egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, megvetette a lábát, mint egy csatába készülő harcos. Minden rendben lesz, Lucas – gondoltam, azt remélve, bárcsak meghallana engem a világ és a másvilág közötti szakadékban. Nem azért kelt épp át a szakadékon, hogy

visszatérjen hozzám? Így talán elég közel voltunk egymáshoz, hogy meghallja, amit gondolok. – Meghaltunk, de még együtt lehetünk. Semmi más nem számít. Erősebbek vagyunk a halálnál. Most már semmi más nem állhat közénk. Te és én sosem válunk el többé. Azt akartam, hogy elhiggye. Én is el akartam hinni. Lucas egyik keze megrándult. Elakadt a lélegzetem – az általam teremtett test reakciója volt csupán, puszta emléke annak, amit egy élő ember tenne ijedtében. – Készülj! – szólt Balthazar. Ranulfhoz beszélt, nem hozzám. Reszketegen Lucas mellére tettem az egyik kezemet. Csak akkor jöttem rá, hogy a szívverésére várok. Soha többé nem fog verni a szíve. Lucas egyik lába megmoccant egy picit, és a feje néhány centire oldalra fordult. – Lucas – suttogtam. Meg kellett értenie, hogy nincs egyedül, mielőtt rájön bármi másra. – Hallasz engem? Bianca vagyok. Várok rád. Nem mozdult. – Nagyon szeretlek. – Annyira szerettem volna sírni, de a szellemtestem nem termelt könnyeket. – Gyere vissza hozzám, légy szíves! Kérlek! Jobb kezének ujjai kiegyenesedtek, izmai megfeszültek, aztán a tenyere felé görbültek az ujjak. – Lucas. – Nem! – Lucas feltápászkodott a padlóról, eltépte magát tőlem, és négykézláb bukdácsolt előre. A pillantása vad volt, túl zavart ahhoz, hogy valóban lásson. – Nem! A háta a falnak csapódott. Hármunkra meredt, a szemében nem tükröződött sem felismerés, sem értelem. A keze a falnak préselődött, az ujjai karmokká görbültek, és azt hittem, megpróbálja átkaparni magát a falon. Talán a vámpírösztön miatt volt, amely segített volna kiásnia magát a sírból. – Lucas, minden rendben. – Széttártam a karomat, és igyekeztem mindent megtenni, hogy teljesen szilárd és látható maradjak. Fontos volt, hogy ismerősnek látsszak, amennyire csak lehet. – Itt vagyunk veled. – Nem ismer még fel – mondta Balthazar. – Ránk néz, de nem lát. Ranulf hozzátette: – Csak vért akar.

A vér szóra Lucas félrebillentette a fejét, mint amikor a ragadozó megérzi a zsákmány szagát. Rájöttem, hogy csak ezt az egy szót ismerte fel. A férfi, akit szerettem, állattá alacsonyodott – szörnyeteggé, döbbentem rá. Beteg, üres, gyilkos testté, amelyről Lucas egykor azt hitte, hogy minden vámpír az. A szeme összeszűkült. Kivillantak a fogai, és rémülten pillantottam meg most először a vámpíragyarait. Annyira megváltozott tőlük az arca, hogy alig ismertem rá, és ez mindennél jobban belém hasított. Kuporgó testtartása láttán rájöttem, hogy támadni fog – bármelyikünkre, mindannyiunkra. Bármire, ami mozog. Rám. Balthazar mozdult meg először. Lucas felé ugrott – szökkent –, és olyan erővel ütköztek össze, hogy mögöttük szétporladt a fal, és gipszpor hullott a mennyezetről. Lucas ledobta magáról, de Ranulf máris ott volt, hogy megpróbálja sarokba szorítani. – Mit művelsz? – kiabáltam. – Ne bántsd! Balthazar fejcsóválva emelkedett fel a padlóról. – Ez az egyetlen, amit jelenleg felfog, Bianca. A dominanciát. Lucas hátralökte Ranulfot, olyan erősen, hogy ő nekem esett, én pedig a régi vetítőberendezésnek tántorodtam. Éles fém vágott a vállamba. Fájdalmat éreztem, valódi fájdalmat, amit akkor éreztem utoljára, amikor a testutánzat helyett valódi testem volt. Amikor a vállamhoz nyúltam, langyos nedvességet éreztem az ujjaim alatt, és amikor elvettem a kezem, vért láttam – ezüstöset és furcsát. Nem is tudtam, hogy még mindig van vérem. A folyadék higanyként csillogott, a halvány fényben szinte szivárványszínekben játszott. A hármas küzdelem egyre durvábbá vált a szemem előtt – Balthazar lába Lucas hasában, Lucas ökle Ranulf állát találta el –, de Balthazar látta, hogy megsérültem, és rám kiabált: – Bianca, menj távolabb! Vérzel! Mit akart ez jelenteni? A vámpírok biztosan nem isznak lidérc-vért, így nem fenyegetett az a veszély, hogy Lucas még nagyobb gyilkos dühvel reagál. Talán fiatalabb és gyengébb volt, az elszántság mégis hajtotta, megvadította. Lehetségesnek tartottam, hogy legyőzi Ranulfot és Balthazart is. Nem tudtam volna elviselni, de nem hittem, hogy a másik lehetőséget kibírom. A félelmem egyre fokozódott – és végül haraggá vált. Elég ebből. Feléjük indultam, véres ujjakkal, és miközben felkiáltottam, meglendítettem a kezemet. – Állj! Ezüstös vércseppek fröccsentek a levegőbe, mire a három pasas meghátrált.

Balthazar az oldalamon állva suttogta: – Ne keveredj bele ebbe! Őt figyelmen kívül hagyva egyenesen Lucas elé álltam. A falnak hátrált, vadul kémlelt körül, mintha csak a menekülésre tudna gondolni – vagy talán élő zsákmányt keresett. A halálban élesebbé váltak a vonásai, egyszerre tették még szebbé és végtelenül ijesztővé. Csak a szeme maradt a régi. Ezért a szemére összpontosítottam. – Lucas, én vagyok az. Bianca. Nem válaszolt, csak bámult rám teljesen mozdulatlanul. Rájöttem, hogy nem lélegzik – a legtöbb vámpír megszokásból lélegzett, de úgy tűnt, őt teljesen elragadta a halál. Úgy döntöttem, kizárt dolog, hogy ezt hagyom. – Lucas – ismételtem. – Tudom, hogy hallasz. A srác, akit szeretek, még most is ott van benned. Gyere vissza hozzám! – Megint a sírás okozta megkönnyebbülésre vágytam. – A halál nem tud távol tartani tőled. És téged sem tőlem. Ha nem hagyod. Lucas nem szólt, de a teste feszültsége enyhült kissé, a keze és a válla ellazult. Még mindig feszültnek látszott, szinte őrültnek, de az önuralom látszata visszatért belé. Nem tudtam, mit tehetnék még. Hogy mondhatnék-e valamit, ami eljut hozzá. Valamit, amire emlékszik… Amikor megtudta, hogy két vámpír gyermeke vagyok, le kellett győznie a halhatatlanok iránti undorát, hogy a szerelme irántam igaz maradjon. Ha eszébe jut, mit jelentett neki elfogadni engem olyannak, amilyen vagyok, talán szembe tud nézni azzal, amivé vált. Vontatottan kimondtam az ő szavait, ahogy én emlékeztem rájuk: – Még ha vámpír vagy is, nekem nem számít. Ez nem változtatja meg az érzelmeimet irántad. Lucas pislogott, és most először azóta, hogy visszatért a halálból, a pillantásába értelem költözött. Láttam, ahogy az agyarai visszahúzódnak, és már csak földön túli sápadtsága és szépsége emlékeztetett arra, hogy most már ő is vámpír. Minden más szempontból embernek látszott. Önmagának. – Bianca? – suttogta. – Én vagyok az. Jaj, Lucas, én vagyok az. Lucas hihetetlenül szorosan magához ölelt, én pedig köré fontam a karomat. Forró könnyeket éreztem a vállamon, azt kívántam, bár én is tudnék sírni. A lábaink egyszerre csuklottak össze, és együtt csúsztunk le a fal mentén a padlóra.

Hátranéztem, hogy szóljak Balthazarnak és Ranulfnak, hogy hagyjanak magunkra, de addigra ők már félúton jártak az ajtó felé. Amikor kettesben maradtunk, végigfuttattam a kezemet Lucas haján, megsimogattam a hátát, arcon csókoltam. – Sikerült visszatérned – mondtam. – Együtt vagyunk. Minden rendben lesz. – Nem hittem, hogy viszontlátlak. Azt hittem, meghaltál. – Meghaltam. Mindketten meghaltunk. – Akkor hogyan. ez hogy történhet meg? – Lidérc lettem. Csakhogy az ilyen lidércek, mint én, akik erre születtek, két vámpír gyermekeként, vannak olyan erőim, amelyek másoknak nincsenek. Lehet testem, ha úgy akarom, legalábbis egy ideig. Ha erre azelőtt rájöttem volna… Ha el tudtam volna mondani… akkor ennek soha nem kellett volna megtörténnie. – Ne mondj ilyet! – A hangja feszült volt. Egymásnak támasztottuk a homlokunkat, és kellemesnek kellett volna éreznünk az érintést, de mindketten olyan hidegek voltunk. – Nehéz a testem. Rossz. Halott. – Lucas szorítása erősödött a vállamon. – És ráadásul megvadít ez az éhség. Megőrjít. Itt tartalak a karjaimban. Örökre elveszítettelek volna, és most itt vagy, de csak arra tudok gondolni, csak azt akarom. – Nem tudta befejezni, nem is kellett. Tudtam, hogy csak vért akar. – Később jobb lesz. – A szüleim mindig ezt mondták, és az Evernight vámpírjai is erre szolgáltak bizonyítékul. Nem mintha hitt volna nekem, de kötelességtudóan így felelt: – Ki kell tartani. – Igen. Egy ideig csak öleltük egymást. A rongyos filmplakátokon látszó fakó filmsztárok mintha sötét, lélektelen pillantású nézőközönségként figyeltek volna bennünket. Amikor Lucas vállára hajoltam, megpróbáltam beszívni a bőre ismerős illatát, de eltűnt. Vagy az illata veszett el, amikor meghalt, vagy nekem nem volt már olyan szaglásom, mint azelőtt, vagy mindkettő. Olyan sok dolgot vettek el tőlünk. De egymást nem – emlékeztettem magamat. – Ezt kell észben tartanunk. Először is el kell vinni őt erről a helyről, ahol megölték. Valami jobb, ismerősebb helyre kell mennünk, határoztam el. Vicékhez. Az elmúlt egy hónapot vagy még több időt töltöttünk ott a nyáron, míg Vic családja Olaszországban vakációzott. A mi kis hevenyészett

lakásunk a borospincéjükben nem sokkal kellemesebb hely – ott haltam meg egy napja –, de talán ott maradhatunk, míg kitaláljuk, mit csináljunk. – Gyere! – fogtam meg a kezét. A korall karkötő, amit az utolsó szülinapomra kaptam tőle, a csuklómon lógott. – Odakint várnak ránk. – Ki vár ránk? – Lucas nem úgy nézett ki, mint aki koncentrál, mintha amíg rám próbált volna figyelni, telefonált volna. Nem bunkóságból, egyszerűen nem tehetett róla, ami sokkal rosszabb volt. – Balthazar. És Vic meg Ranulf is. Visszajöttek Olaszországból, miután e-maileztél nekik. Emlékszel? Lucas bólintott. Szorosabban fogta a kezemet, annyira, hogy szinte fájt. Nem úgy tűnt, mintha tisztában lenne az új erejével – és ez annak ellenére így volt, hogy már fejlődtek bizonyos képességei, mióta megharaptam. Mozgott az állkapcsa, mintha harapna, újra és újra. Ha rám van szüksége mint támaszra, hát én az leszek – gondoltam. Persze én már jobban tudtam, milyen halottnak lenni, hiszen egy egész napom volt a gyakorlásra. Beletelt pár órába, míg kitapasztaltam a testetlenség csínját-bínját. Úgyhogy nem csoda, hogy neki is eltart egy ideig, míg megszokja, milyen vámpírnak lenni. Kimentünk a gépteremből és átsétáltunk az elhagyott mozin. Az előcsarnokban elénk táruló kép nem volt szép: lefejezett vámpírok hevertek a földön, én pedig próbáltam nem nézni a testüket vesztett fejekre. A vámpírok nem véreznek sokat a haláluk után – mivel nincs szívverésük, ami kipumpálná a vért –, de észrevettem, hogy Lucas éhesen nézi a padlóra hullott néhány cseppet. – Tudom, hogy éhes vagy – szólaltam meg, próbálva vigasztalni. – Nem tudod. Nem tudhatod. Ez semmihez sem hasonlít. – Lucas grimasza felfedte az agyarait. Pusztán a vér látványára ismét előbukkantak. Amikor életben voltam, félig vámpírként, már megtapasztaltam a kétségbeesett vágyat a vér után, de gyanítottam, hogy Lucasnak van igaza: az éhség, amit érzett, sokkal hevesebb volt mindennél, amit én valaha is éreztem. Kiléptünk, és láttuk, hogy Balthazar egyedül támasztja az autóját az amúgy üres parkolóban. A közeli utcai lámpa fénysugarában hosszan és szélesen nyúlt el az árnyéka. Balthazar először hozzám szólt: – Vic itt császkált az épület előtt. Ranulf csak úgy tudta rávenni, hogy eltűnjön, hogy vele ment. – Oké – feleltem, amikor odaértünk hozzá. – Csak húzzunk el innen! Soha többé nem akarom látni ezt a helyet. Balthazar nem mozdult. Lucasszal csak néztek egymásra. Évekig utálták egymást, csak a halálom hatására lettek képesek együttműködni. De most úgy láttam, tökéletesen megértik egymást.

– Sajnálom. – Lucas hangja reszelős volt. – Azt a néhány dolgot, amit mondtam. A döntésekről, a vámpírságról, meg minden ilyesmit. Jézusom! Most már értem. – Bár ne értenéd! Bár soha nem kellett volna megértened! – Balthazar egy pillanatra lehunyta a szemét, talán visszaemlékezett a saját átalakulására évszázadokkal ezelőtt. – Menjünk! Szerzünk neked valami innivalót. Belém nyilallt, hogy Lucas és Balthazar most olyan szinten értik egymást, amit én sosem fogok teljesen felfogni. Valami miatt olyan volt, mintha elvesztettem volna valamit. Vagy talán abban a pillanatban, hogy Lucas látszólag olyan messze volt tőlem lélekben, mindent veszteségként fogtam fel. Balthazar Philadelphiának arra a szebb környékére autózott velünk, ahol Vicék laktak. Lucasszal hátul ültünk, szorosan fogta a kezemet, a pillantása a szélvédő mögötti űrbe révedt. Néha ráncba szaladt a homloka, és behunyta a szemét, mint akit migrén kínoz. A lába nyughatatlanul mocorgott a padlón, mintha visszanyomná, vagy át akarná törni. Nem akart itt lenni, nem akarta, hogy visszatartsák – körülötte most minden csak eggyel több akadályt képezett közte és a vér között, amire szüksége volt. Okosabb voltam annál, hogy beszélgetni próbáljak vele. Miután ivott, jobban lesz. Jobban kell lennie. Balthazar törte meg a szerencsétlen csendet, amikor bekapcsolta a rádiót. Klasszikus dzsessz szólt, olyasmi, amit apu szokott hallgatni a házban. Miközben Billie Holiday bugyuta érzelmes számokat énekelt, én azon gondolkodtam, mit mondanának most a szüleim, és hogy tudnának-e tanácsot adni nekünk. Csúnyán váltunk el, amikor megszöktem Lucasszal a nyár elején. Pillanatnyilag annyira hiányoztak, hogy az már fájt. Mit gondolnának ők mindarról, ami az elmúlt pár napban történt? Lucasra pillantottam – a teste fakó, hűvös mozdulatlanságára, a haláltól fénylő szemére, az élesen kirajzolódó arccsontjára –, és komoran azt gondoltam: Hát, mindig is azt akarták, hogy egy helyes vámpírsrác oldalán kössek ki. A kocsi befordult abba az utcába, ahol Vic lakott: egy elegáns környéken autóztunk, ahol széles udvarok választották el egymástól a fényűző otthonokat. Minden háznál négyautós garázsok voltak, így kevés autó parkolt az út szélén, viszont Vicék háza előtt három is állt. Nem a szokásos Mercedesek vagy Jaguarok, amelyek ezen a környéken járnak – ezek lepukkant teherautók és furgonok voltak. A láttukra ismerős érzésem támadt. Aztán rájöttem, hogy az utcán és Vicék kertjében majdnem egy tucatnyi ember áll. Amikor kiszúrtam egy karót egyikük kezében, rájöttem, hogy legalább néhányan fel vannak fegyverkezve. – Charity bandája? – kérdezte Balthazar. – Még mindig Lucas nyomában vannak? Eszembe jutottak az e-mailek, amelyeket Lucas küldött a halálom előtt, amikor annyira kétségbe volt esve, hogy mindenkitől segítséget kért, még olyanoktól is, akiknek minden okuk megvolt rá, hogy ellenünk forduljanak. Válaszoltak az üzeneteire. – Nem Charity – suttogtam. – Ez a Fekete Kereszt.

Második fejezet

– FEKETE KERESZT – ISMÉTELTE BALTHAZAR. Ha nem lettem volna ott, amikor elfogták Balthazart – és megkínozták –, most talán azt hittem volna, nagyon nyugodtan fogadja a tényt, hogy egy rakás vámpírvadász tűnt fel a közelünkben. De láttam a félelem és a harag nyomát a pillantásában. Az ujjai szorosabbra fonódtak a kormányon. – El kellene tűnnünk innen. – Nem hagyhatjuk itt Vicet és Ranulfot! – mondtam. Ekkor Lucas előrehajolt, és azt suttogta: – Anya? Én is láttam: Kate volt az, a Fekete Kereszt sejtjének vezetője, Lucas édesanyja. Mézszőke haja, akár a fiáé, fénylett az utcai lámpa fényében. Karja kemény izmait és az övén viselt karót árnyékok szabdalták. Amikor a Fekete Kereszt megtudta a valódi mivoltomat, és kidobtak a sejtből, őt távol tartották tőlem. Mindig azt hittem, mindez Kate-nek a fia iránt táplált vad szeretete miatt történt, melyet gyakran rejtett a rá oly jellemző vasfegyelem és kötelességtudat mögé, melynek létezése azonban mégis tagadhatatlan volt. Vajon elég erős volt ez az érzés ahhoz, hogy most is fennmaradjon? – Minden rendben – szóltam Balthazarhoz. – Hozott pár cimborát, és Lucasnak jöttek segíteni, nem vadásznak. Látod? – mutattam a bejárati ajtóra. Egy vadász állt ott, és úgy látszott, Vicnek tesz fel kérdéseket, miközben Vic nagyon rosszul játssza meg a nemtörődömséget. – Ezek a „cimborák” azok közül valók, akik engem elfogtak, és felfedeztek téged, Bianca – felelte Balthazar. – Talán segíteni jöttek, de ha meglátnak minket, minden megváltozik. – Beszélnem kell vele – szólt Lucas. – Ha el akartok menni, menjetek. Nem magam miatt féltem. Ezek a vadászok keveset tudtak a lidércekről, és nem tudtak volna bántani. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem féltem. – Gondolod, hogy Kate meg tud védeni téged tőlük? És Balthazar?

– Anyám visszafogja őket, ha megkérem rá – tartott ki Lucas a véleménye mellett. – És veled mi lesz? – kérdezte Balthazar. Szorosabban markolta a kormányt. – Téged ki fog vissza? Lucas rámeredt. – Nem fogom megtámadni a saját anyámat. – Most így gondolod. Várj, míg odakint leszel, és friss vér szagát érzed. Érezni fogod a szívverését, szinte… mint egy mágnes, úgy vonz majd magához. – Balthazar nagyon jól tudta, miről beszél. Miután vámpírrá változott, első cselekedete az volt, hogy megölte a saját húgát. A vadászok figyelme is kezdett az egyre közeledő kocsink felé irányulni. Balthazar folytatta: – Ha menni akarunk, most kell mennünk. – Nem megyünk. – Lucas összeszorította az állkapcsát, a pillantása elszánt volt. – Tudok uralkodni magamon. Muszáj. És… ugyan már! Hiszen ez az anyám. Amikor Lucas kiszállt a hátsó ülésről, Balthazar rám nézett a visszapillantó tükörben, mintha arra számítana, hogy Lucas helyett hirtelen az ő oldalára állok és elmenekülök. Én viszont úgy gondoltam, hogy ha Lucas bízik önmagában, akkor én is bízom Lucasban. Egyszerűen csak kiléptem mögötte a kocsiból. Nem érdekelt, hogy Balthazar kiszáll-e a kocsiból, hogy segítsen, vagy sem. – Lucas? – szólította meg Kate. A fia felé futott, mosoly derítette fel az arcát egy rövid pillanatra, aztán meglátott engem. A távolban láttam, hogy a vadászok felénk indulnak, el Vicék házától, Vic pedig megkönnyebbülten az ajtófélfának rogy. – Anya! – Lucas mozdulatlan maradt, mintha odafagyott volna. A vonásai megfeszültek, láttam, hogy a nő torkát nézi. Balthazar igazat mondott. Érezte a szívverését – érezte a vérét. Kate szeme összeszűkült, ahogy közelebb ért. – Azt hittem, beteg vagy – mondta rám szegezve a tekintetét. Bizalmatlanság és megvetés szőtte át minden szavát. – Olyan beteg, hogy mozdulni sem tudsz. – Az voltam – feleltem. – De… most már nem vagyok az. – Képtelen voltam azt állítani, hogy jobban vagyok. – Akkor Lucasnak nincs többé oka arra, hogy maradjon – nyújtotta a fia felé a kezét Kate. – Visszajöhetsz. Minden rendben. Azok az emberek, akik vádolnának emiatt… nincs szükségünk rájuk. Csak annyit kell tenned, hogy ráébredsz, hibát követtél el. Lucas nem fogta meg a kezét. – Nem hibáztam. – A hangja vékony volt, a szavai erőltetettek. A szeme fényesen ragyogott a homályban, és éreztem a gyilkos őrület hullámait, amelyek átsöpörtek rajta. Mégis tartotta magát. – Szeretem Biancát. Döntöttem. De… örülök, hogy itt vagy.

A távolban egy mozdulat ragadta meg a figyelmemet. Elkerekedett a szemem, amikor felismertem a két vadászt a kis csoportban, akik Vicék gyepének a távolabbi végén álltak. Egy nagydarab, sötét bőrű, vastag hajfonatokat viselő nőt, és egy másik, aranyló bőrű, őrülten rövidre vágott hajú lányt: Danát és Raquelt. Dana Lucas legjobb barátja volt gyerekkora óta, és amikor fény derült az igazi kilétemre, ő segített nekünk megszökni. Raquel az én legjobb barátnőm és elsős szobatársam volt az Evernight Akadémián, és egy szörnyű lidérc áldozata, amely gyerekkora óta kísértette őt. Velem és Lucasszal szökött meg, és csatlakozott hozzánk, amikor bekerültünk a Fekete Keresztbe. Raquel adott fel a Fekete Keresztnek, amikor rájött, hogy vámpírok gyermeke vagyok. Szerették egymást. Vajon Raquel kibékült Dana gondolkodásával, és a mi oldalunkon áll? Vagy Dana áll inkább Raquel oldalán a régi barátja helyett, aki elhagyta őt? Elfordultam tőlük, és minden igyekezetemmel Lucasra összpontosítottam. Kate csak néhány méternyire állt tőle. Ugyan helytelenítés sugárzott a szeméből, tudtam, hogy csak engem utál. A fiára bizonytalanul mosolygott. – Lucas, gondolkodj el ezen! – mondta. – Mi nem csak a sejted vagyunk. Mi vagyunk a családod. Mert a családot nem csupán a vér köti össze, hanem amit megosztunk, amiben hiszünk. Lucas összerezzent, amikor a nő azt mondta vér, de úgy tűnt, Kate nem vette észre. Túlzottan haragudott rám, és túlzottan aggódott a fiáért. – Bianca nem mondta el, hogy micsoda – szólt Kate. – Hazudott neked. Lucas és én ugyan már túlléptünk azon, hogy olyan sok titkot őriztünk egymás előtt kezdetben, a régi hibáink emléke még mindig sajgott. Kate folytatta: – Elfelejted a kötelességedet, elfelejtesz minden mást, amit tanultál, és eldobod az egész életedet, hogy egy lány után fuss, aki hazudott neked? Szerintem te okosabb vagy ennél. Lucas valóban eldobta az életét: gyakorlatilag abba halt bele, hogy megpróbált megbosszulni engem. Leforrázott a szégyen, amikor eszembe jutott, mi mindent veszített el azért, hogy velem lehessen. Lucas nem vette észre – reszketett az erőfeszítéstől, hogy visszafogja magát. A vérszomja olyan elsöprő volt, hogy tudtam, megtörhet. – Beszélnem kell veled. – Lucas hangja remegett az erőfeszítéstől. – Kérlek, anya, beszélhetnénk… csak mi ketten egy kicsit? Sok mindent kell elmondanom neked. És sok mindent meg kell magyaráznom. Kate aggodalma felülkerekedett, és a meggyőzés helyett figyelni kezdett rá. – Lucas, jól érzed magad? Sápadt vagy, és látom, hogy verekedtél.

– Én… – Lucas torkában elakadt a jól vagyok. – Beszélnünk kell. Ennyi. Szükségem van rád, hogy túltegyem magam ezen. – Az anyja szemébe nézett. – Tényleg szükségem van rád. Kate arca ellágyult. Az anyai ösztön győzedelmeskedett a harcos felett. – Jól van. Újabb lépést tett felé, és kitárta a karját. Lucas csak egy pillanatig tétovázott, aztán szorosan magához ölelte. Láttam, hogy eltorzul az arca, amikor megérzi a vére illatát – de nem tört meg. Megcsinálta – gondoltam boldogan. – Lucas uralja a vérszomját. Ekkor Kate karja megmerevedett, és elkerekedett a szeme. Rájöttem, hogy észrevette Lucas pólóján a vérfoltot, a fiú saját vérét – és meglátta a sebet Lucas nyakán. Azt a sebet, amelyet egyértelműen egy vámpírharapás okozott. Ha én megéreztem, milyen hideg Lucas érintése, akkor az anyja is. Kate ellökte magától, Lucas pedig zavartan hátratántorodott. A nő a karóra tette a kezét. – Mit csinált veled Bianca? Lucas esdeklő pillantással tett felé egy lépést. – Nem Bianca volt. Anya, csak figyelj rám! – Kérje meg a többieket, hogy menjenek el! – mondtam. Talán arra volt esély, hogy Kate elfogadja a fiát, bármivé változott is, de nem akartam kockáztatni a többi vadász esetében. – Hadd magyarázza el Lucas. – Megöltek – Kate hangja elcsuklott. – Vámpír vagy. A többi vadász suttogva szitkozódott. Dana Raquel karjára hajtotta a fejét egy pillanatra. Hátranéztem Balthazarra, aki a járó motorú kocsi volánjánál ült. Lucas farkasszemet nézett az anyjával. – Igen. Nem olyan, mint ahogy leírták, anya, más vagyok, de még mindig én vagyok. Legalábbis azt hiszem, még én vagyok. Ez… furcsa és ijesztő, és meg kell tudnom, hogy vajon lehetek-e még ugyanaz, aki azelőtt voltam. Segíts nekem, kérlek! Kate kihúzta magát. Nem vette le a fiáról a szemét, a pillantása hideg volt és kemény, mint az acél. – Te csak a fiam porhüvelye vagy. Jobban szerettem őt, mint ahogy egy hozzád hasonló szörnyeteg el tudná képzelni.

– Anya, ne! – suttogta Lucas. Mintha az asszony nem is hallotta volna. – És csak addig téveszthetsz meg a hangjával és az arcával, amíg engedem. – Ugyan a hangja remegett, Kate biztos kézzel tartotta a karót. – Csak annyit tehetek Lucasért, hogy tisztességgel eltemetem. És ez azt jelenti, hogy végzek veled. – Lucas! – Megragadtam a karját, hogy a kocsi felé húzzam, de elfordult tőlem, mintha nem tudná elhinni, hogy az anyja ezt teszi vele. Aztán a nő olyan gyorsan lendült felé, hogy Lucas megbotlott, amikor lebukott az ütés elől. A legtöbb vadász futva indult felénk. Ranulf kirobbant Vicék ajtajából, szekercével a kezében. Bátran a csetepatéba vetette magát, annak ellenére, hogy leszúrhatták és lefejezhették volna. De semmitől nem rémültem meg annyira, mint attól, ami Lucasszal történt. Bumm! Kate ökle eltalálta az állát, és Lucas tekintete kiüresedett. Bumm! Lucas kivédte az egyik ütést, összeszűkült a szeme, és dühében vicsorított. Bumm! Ezúttal megütötte az anyját. Kibukkantak az agyarai. Tudtam, hogy a fenyegetés volt az utolsó csepp a pohárban. A vérszomj elsodorta. Gyilkolni akart. Meghúztam a kapcsot a korall karkötőn, amit Lucastól kaptam a születésnapomra – és amely a testi létezéshez kötött. Amikor a gyepre hullott, éreztem, hogy könnyebb leszek, anyagtalan. Az egyik vadász egy karót lóbálva rám vetette magát. Egyszerűen párává váltam, így a keze áthaladt rajtam – fura érzés volt, mint egy hasgörcs. A vadász felsikított, ami más esetben mókás lett volna. A felfordulás fölé emelkedve megpróbáltam átlátni a jelenetet. Ranulf fél kézzel tartott távol három vadászt Vic házától. Vic kirohant a gyepre, nem harcolni, hanem láthatóan azért, hogy Raquelre ordítson, hogy legalább távol tartsa a lányt a csatától. És persze Danát is, aki Raquel mellett maradt, talán, hogy megvédje, talán mert nem tudott a legjobb barátjára támadni, még akkor sem, ha az vámpírrá változott. Lucas és az anyja az egész felfordulás közepén tusáztak egymással. Lucas minden bevitt ütésre válaszolt, és minden lehetséges pillanatban megragadta a nőt, miközben félrehajította az anyja segítségére siető két vadászt. Tudtam, ha felülkerekedik, megöli Kate-et. És ha megteszi, ha a saját anyja vérét fogja inni, kizárt, hogy valaha megbocsát magának. Először úgy látszott, Balthazar nem tesz mást, csak ott fog ülni a kocsiban, és figyel. Ez feldühített. Aztán a motor felpörgött, és Balthazar az égő gumi csikorgásának kíséretében keresztülhajtott Vicék gyepén, mire a vadászok szétszóródtak. Nem gázolt el senkit, de nem azért, mert meg sem próbálta. Meg akartam védeni azokat, akiket lehetett. Gyorsan fizikai formát öltöttem a földön, pont Raquel, Dana és Vic mellett. Bár félig áttetsző maradtam, még láthattak.

– Mi a franc? – kiáltott fel Dana, Raquelt átölelve, mintha bántani akarnám. – Tűnjetek el innen! – mondtam. – Dana, vidd Raquelt, és próbáljátok rávenni a többieket, hogy menjenek veletek! Légy szíves! – Menjetek! – szólt Vic karba tett kézzel. – Nem tudjátok, milyen durva szellemizére képes. Higgyétek el nekem, én láttam akcióban! Nem akartok ott lenni. – Szellem? – suttogta Raquel. – Bianca… te halott vagy? – Elmegyünk. – Dana az egyik teherautó felé vonszolta Raquelt. Raquel tekintete egy kínzó pillanatig találkozott az enyémmel, aztán megfordult, és követte a barátnőjét. – Khmm, Bianca. – Vic megpróbált vállon veregetni, de a keze átszaladt rajtam. – Azta! Oké, valami durva szellemizé nem lenne most rossz ötlet. Néhány vadász futott felénk, de Balthazar lecsapta őket, kettőt egyszerre kinyújtott karral. Ranulf boldogult, de nem tudtam biztosan, meddig bírja még. És két vadász már kábultan hevert a földön Lucas közelében, aki vakon küzdött az anyjával. Voltak olyan erőim, amelyek hasznosak voltak a csatában, de csak vámpírokon próbáltam ki. Megölnek egy embert is? Nem voltam felkészülve erre, még akkor sem, ha a kérdéses emberek nagyon is készek voltak megölni engem. – Nem szellemizére van szükségünk – mondtam gyorsan. – Hanem a rendőrségre. – Rendőrségre? – Vic, hívd a 911-et! Mondd nekik, hogy egy… betörés, vagy rablási kísérlet van folyamatban, vagy valami! – A Fekete Kereszt szeretett távol maradni a törvénykezéstől, mert nem akartak rákerülni a rendőrség radarjára. – Amikor meghallják a szirénákat, elmennek. Vic elindult a házba a mobiljáért. Én Lucas felé futottam, és nem voltam biztos benne, hogy mit fogok csinálni, de nagyon szerettem volna megóvni attól, hogy megölesse magát, vagy megölje az anyját. Lucas megvadult pillantása megsúgta, hogy nem lehet vele szót érteni. Így hát felkiáltottam: – Kate, ne! Nem akarhatja ezt! – Hadd nyugodjon a fiam békében! – Egyfolytában a fia körül körözött. Az egyik szeme alatt már monokli éktelenkedett egy ökölcsapástól. Lucas sosem tett volna ilyet vele, soha, ha a szelleme irányítja. Közéjük siklottam – nem mintha a nő bármit is tehetett volna ellenem, mivel halott voltam, meg minden. – Nem ölheti meg! Nem akarhatja megölni.

A nő pillantása egyenesen áthatolt rajtam, csakis az én áttetsző alakom mögött álló fiára koncentrált. – Megtehetem, és meg is fogom tenni. A kétségbeesésem nagyobb már nem is lehetett volna. Kate-re néztem, és a lelkem minden porcikájával könyörögtem, hogy hagyja abba, és próbálja észrevenni, hogy a fia még mindig vele van – hogy az én szememmel nézzen rá –, míg végül a kétségbeesésem pengévé változott, amely keresztülvághatott volna rajta. Aztán bizarr vonzás ragadott meg, húzott Kate felé egy szempillantás alatt. Mielőtt megkérdezhettem volna magamtól, hogy mi történik, éreztem, hogy a nő testébe húz, és ő magába szív. Egy pillanatra minden elsötétül, és amit aztán láttam, arról tudtam, hogy Kate szemével látom. Éreztem a testét körülöttem, mint egy páncélt, amely meleg volt, lélegzett, és dobogott a szíve. Kate keze elengedte a karót, miközben a lába hátrafelé tántorgott. Csak arra tudtam gondolni, hogy megszálltam valakit. Megszálltam Kate-et. Hogy csináltam? A kétségbeesésem puszta ereje cselekedett, akár egy faltörő kos, kaput nyitott a nő lényébe. Minden lidérc képes erre? Fogalmam sem volt. Csak az számított, hogy véget tudtam vetni a harcnak. Lucas rám rontott, én pedig kikerültem, de ügyetlenül, mert Kate testét uralni furcsa és ismeretlen érzés volt, mint amikor az ember vezetni tanul. Felkiáltottam: – Mindenki, tűnés! – Kate hangján beszélni furcsa volt, de tovább osztottam a parancsokat: – Elmegyünk innen most azonnal! Aztán még furcsább érzésem támadt – Kate szelleme harcolni kezdett ellenem, megpróbált kilökni. Vajon meg tudja csinálni? Úgy döntöttem, hogy ha lehetséges, hagyom. Hirtelen szétszórtnak és láthatatlannak éreztem magam, álomszerű homályban lebegtem felfelé. Az álom véget ért, amikor hallottam, hogy Kate félelemtől reszkető hangon így szól: – Mennünk kell. A vadászok a teherautók és a furgonok felé futottak Kate első vagy második parancsának engedelmeskedve. Lucas az anyja után ugrott, de Balthazar félrelökte és leszerelte, hogy visszatartsa. Amikor a hátsó lámpák eltűntek az úton, Vic kikocogott a házból, és két kézzel a hajába túrt, mintha a fejét próbálná összetartani. – Mi van, épp most hívtam a zsarukat hiába? – Először is örülj, hogy a Fekete Kereszt távozott! – mutatott rá Ranulf a ruháját leporolva, higgadtabban, mint valaha.

– Hát, a rendőrség úton van. Úgyhogy talán állj ki a kocsival az udvarból! – pillantott a fűben éktelenkedő mély keréknyomokra Vic, és felnyögött. – Nem. Nincs rá szó, hogy mekkora büntit kapok ezért. Muszáj lesz nyelvet újítani, és új szavakat kitalálni rá. Testet öltöttem közöttük. – De Ranulfnak igaza van. Sokkal rosszabb is lehetett volna. Lucas Vic felé fordult. A pillantása lapos volt és üres, az agyarai még mindig villogtak. Rémülten jutott eszembe, hogy még mindig nem ivott vért – és a gyilkos ösztön még mindig a markában tartja. Vicre vetette magát. Ranulfnak sikerült a srácot ellökni az útból, de Lucas tiszta erőből nekiugrott. Hajlandó lett volna széttépni Ranulfot, ha ezzel közelebb jut az emberhez, a friss vér forrásához. Vic álla leesett. – Te jó isten! – mondta Vic sokkos állapotban, és földbe gyökerezett a lába ahelyett, hogy menekülőre fogta volna. – Ilyen nincs! – Fuss, Vic! – kiáltotta Balthazar lerántva Lucast Ranulfról. Vic tett néhány csoszogó lépést, aztán végül felfogta, mi történik, és őrült módjára rohant a bejárat felé. Lucas durván Balthazar gyomrába könyökölt, de Balthazar ennek ellenére nem engedett a szorításból. – Vidd a borospincébe! – szólt Ranulfhoz. – Tartsuk ott, amíg nem szerzünk neki vért! Ha elvittem a kocsit, megyek és segítek. – Lucas! – esdekeltem. – Lucas, hallasz engem? Mintha nem is léteztem volna. Lucas csak vért akart, és nem bánta azt sem, ha Vicet kellett megölnie érte. Ranulf hátravonszolta Lucast, egész úton küzdött vele. Csak annyit tehettem, hogy kinyitottam nekik a borospincébe vezető ajtót. A távolban szirénák üvöltöttek, a rendőrautók közeledtek. – Eressz el! – őrjöngött Lucas, vadul marcangolva Ranulf oldalát. Ranulf arca megrándult, de kitartott. – Eressz el! – Meg kell nyugodnod – szóltam. – Lucas, kérlek, szedd össze magad! – Nem hall téged – nyögte Ranulf, miközben egy sarok felé taszigálta Lucast. – Még emlékszem a tébolyra. Lucas egy rémült állat hangján üvöltött. A teste minden izma feszült a vágytól, hogy meneküljön, öljön, és vért igyon. Ranulf kora és hatalmas ereje révén vissza tudta tartani, de a csata után odakint Ranulf ereje is alábbhagyott. Majd' belepusztultam, hogy így látom Lucast, önmaga tébolyodott árnyékaként a mi kis szedett-vedett lakosztályunkban, ahol annyira szerettük egymást.

A szirénák hangja felerősödött. Lucas megint felüvöltött, és olyan erővel csapta a falnak Ranulfot, hogy megcsörrentek a borosüvegek, ő pedig kicsúszott Ranulf szorításából. Az ajtó felé vetődött, én utána – de belépett Balthazar. Hála istennek – gondoltam. – Balthazar meg tudja állítani, tudom, hogy képes rá! De aztán rémülten sikoltottam fel, amikor Balthazar meglendítette a karját, és egy karót vágott mélyen Lucas mellkasába.

Harmadik fejezet

LUCAS A SZÍVÉBŐL MEREDEZŐ KARÓVAL a mellkasában a padlóra zuhant. Térdre rogytam mellette. – Balthazar, ne! Mit csinálsz? – Épp, amikor megmarkoltam a karót, hogy kihúzzam, Balthazar durván talpra rántott, el Lucastól. Párafelhővé váltam, és könnyedén kicsusszantam a karjaiból. – Nem akadályozhatod meg, hogy gondoskodjam róla. – Gondolkodj! – felelte Balthazar. – Szeretnénk, ha nyugton maradna, míg itt a rendőrség, és ha nem támadna Vicre. Nem tudok más módszert arra, hogy ártalmatlanná tegyük. Hát te? – Kell, hogy legyen jobb megoldás annál, hogy szíven szúrod – erősködtem. – Alapvetően épségben van – szólt Ranulf, lerázva magáról Lucas utolsó ütéseinek hatását. – A szívbe döfött karó csak megbénít, nem öl meg. Amikor eltávolítják a karót, Lucas ugyanolyan lesz, mint volt, eltekintve egy sebhelytől. – Tudom, de… – A látványa, ahogy a lábamnál feküdt, összerogyva és olyan holtan, amilyen pár órája volt, egyszerűen túl sok volt már, hogy elviseljem. Balthazar közelebb lépett. A borospince viszonylagos sötétjében sokkal hatásosabb volt, mint általában, és az ezzel párosuló halk hang még döbbenetesebb. – Lucas egyszer leszúrt engem, hogy megmentsen. Viszonzom a szívességet. – Valószínűleg élvezted is. – Ekkor elfordultam tőle, de már rájöttem, hogy nem húzhatjuk ki a karót Lucasból. A jelenlegi állapotában kezelhetetlen volt. – Míg nem szerzünk neki friss vért, szívességet teszünk neki, ha eszméletlenül hagyjuk – mondta Balthazar. Épp, mikor kezdtem volna ellágyulni az irányában, még hozzá kellett tennie: – Amikor eléggé megnyugszol ahhoz, hogy felnőtt módjára viselkedj, majd megérted.

– Legyetek kedvesek és ne kényszerítsetek arra, hogy végighallgassam ezt a romantikus civódást – szólalt meg Ranulf. A kívánsága elég egyszerű volt, de kellemetlenül emlékeztetett mindenre, ami Balthazar és köztem történt – hogy mennyivel többet akart, és hogy én képtelen voltam megadni neki. Bár nem hittem, hogy Balthazar tetteit a féltékenység vezérelte, azon gondolkodtam, szolgált-e némi megelégedéssel neki, hogy leszúrhatta Lucast. Balthazar ragaszkodott hozzá, hogy a halálom után egy nappal Charity után induljon, és magával vitte Lucast, pedig tudta, hogy a gyásztól túlságosan elgyötört ahhoz, hogy minden erejét összeszedve harcoljon. Lucas szinte az öngyilkosság határán, felkészületlenül vetette bele magát a küzdelembe. Lucas Balthazar hibájának következményét viseli majd örökké. Ez minden mást felülmúlt, ami kettőnk között történt, legyen az jó vagy rossz. Ez van, amikor nem a megfelelő halottakkal lógsz – szólt egy kaján hang. Ez Maxie, a háziszellem. A többiek nem hallották. Vichez kötődött a fiú gyerekkorában, de sosem mutatta meg magát neki vagy más élőlénynek – engem kivéve. A lány lidérccé alakulásomra várva tűnt fel nekem az Evernight Akadémián, és most, hogy meghaltam, azt akarta, hogy hagyjam el a halandók világát, és csatlakozzam hozzá egy másik, sokkal rejtélyesebb birodalomban. Az egész ötlet halálra rémített, és sosem volt kevésbé kedvem ezt megvitatni vele, mint most. Kínos csend töltötte be a helyiséget. Egy padlón heverő holttest meglehetősen lehetetlenné tette a hétköznapi beszélgetést. Balthazar pár percig tanulmányozta a borokat, amiről azt hittem, csak figyelemelterelés, míg ki nem húzott egy üveget az állványból. – Argentin Malbec. Finom. – Itt ülsz és borozol! – tiltakoztam. – Itt kell ülnünk, és csinálnunk kell valamit – nézett körül Balthazar egy dugóhúzót keresve, és amikor nem talált, egyszerűen hozzácsapta az üveg nyakát az apró mosdókagylóhoz. Piros lé fröccsent a padlóra. – Ez nem különösebben drága üveg. Tudjuk pótolni. – Nem ez a gond – mondtam. – Mi a gond, Bianca? – Ő is türelmetlen volt. – Azért hisztizel, mert kiskorúnak látszom? Az arcom talán tizenkilenc, de már nagykorú vagyok négyszáz vagy még több éve. Tudta, hogy nem is erre céloztam. Mielőtt felcsattanhattam volna, Ranulf felnyögött: – És még mindig a civódás. – Oké – mondtam. – Oké. Fegyverszünet. – Túl fáradt voltam az egészhez. Balthazar ugyan úgy festett, mint aki folytatná, de végül ő is annyiban hagyta. A zsebéből elővette a karkötőmet.

– A fűből szedtem össze – mondta. – Köszi – feleltem színtelenül. De gyorsan visszacsatoltam a csuklómra. A pár nappal ezelőtti halálom óta megtudtam, hogy csak egy maroknyi dologhoz kötődtem életemben erősen, amelyek képesek erőt adni, hogy testet öltsek: a korall karkötő és a Lucas zsebében lapuló brossom. Mindkettőt olyan anyagból készítették, amely valaha élt, ez volt bennünk a közös. Ahogy a karkötő növelte az erőmet, éreztem, ahogy a gravitáció vonzani kezd, és már nem kellett erőt kifejtenem, hogy megtartsam az állandó formámat. Balthazar mélyet sóhajtott, elvett két poharat a mosogató melletti tálcáról, töltött magának és Ranulfnak. Egy pillanat elteltével megszólalt: – Ihatsz még bort? Vagy akármit? – Nem tudom – feleltem. – Nem úgy tűnik, hogy szükségem lenne ételre vagy vízre. – Rájöttem, hogy a rágás puszta gondolata is undorít kissé – újabb különbség köztem és az élők világa között. Jobb dolgok is vannak az evésnél és az ivásnál – szólt közbe Maxie. Egyre erősödött a jelenlétének érzése, mintha valami hideg folt lett volna mellettem, de Balthazar és Ranulf nem észlelték. Nem vagy kíváncsi, mik lehetnek azok? Nem törődtem vele. Csak Lucast láttam, aki nagyon sápadtan és összetörten feküdt a padlón. A karón vékony vércsík látszott, semmi több: annak bizonyítéka, hogy a szíve örökre megszűnt verni. Erőteljes vonásai, amelyek mindig rabul ejtettek – határozott álla, magas arccsontjai – most sokkal jobban kirajzolódtak, jóképűsége ugyanolyan lenyűgöző volt, mint amilyen természetellenes. A borospincében berendezett, hevenyészett lakásban éltük le az életünk utolsó heteit, jóformán csak ennyi időt tölthettünk együtt azok nélkül a szabályok nélkül, amelyek folyton távol tartottak bennünket egymástól. Megpróbáltunk spagettit készíteni a rezsón, régi filmeket néztünk DVD-n, és együtt aludtunk az ágyban. Néha nagyon kétségbeejtőnek tűnt a helyzetünk, de most már tudtam, hogy ez volt a legnagyobb közös örömünk. Talán a valaha átélt legnagyobb. Együtt vagyunk – emlékeztettem magamat. – Hinned kell benne, hogy amíg így van, meg tudjuk csinálni. Ez a hit sosem volt fontosabb, mint most, de ilyen törékeny sem volt még soha. Kocsiajtók csapódását hallottam: úgy látszott, Vicnek sikerült megszabadulnia a rendőrségtől. Ranulf és Balthazar megemelték a poharukat egymásra vagy Vicre. Néhány másodpercen belül kopogtak az ajtón, Balthazar pedig kinyitotta, és beengedte Vicet. – Azok a fickók nem akarták elhinni a betöréses sztorit – mondta. A küszöbön maradt ahelyett, hogy belépett volna. – A szomszédok előbb hívták őket, mint én, és azt mondták, vad buli zajlik, bár azt nem tudom, mitől látszott bulinak. Megszondáztattak… ó, ember! – Vic megpillantotta Lucast a padlón. – Mit csináltatok, srácok? – A karó nem árt neki – magyarázta Ranulf. – Amikor eltávolítják, Lucas feléled. Tölthetek egy kis bort?

Vic nemet intett. Csak állt ott pólóban, farmerban, szerencsétlenül és nyomorultan, és bámulta Lucast. – Nem fog… nem tud… – Nem fog megtámadni – mondta Balthazar. – Pillanatnyilag nem tud mozogni. És nem húzzuk ki a karót, amíg nem tudjuk megetetni. Vic zsebre dugta mindkét kezét, és ugyan tudta, hogy Balthazar igazat mond, nem tudta rávenni magát, hogy közelebb jöjjön. Rájöttem, hogy nem számít, mennyire felzaklattak a történtek, Vicnek százszor rosszabb. Ő volt az egyetlen ember a helyiségben, és annak ellenére, hogy kísértetjárta házban nőtt fel, az Evernight Akadémiára járt, Vic ismeretei a természetfelettiről eléggé csekélyek voltak. Vagyis azok voltak egészen ma estig, amikor az egyik legjobb haverja megpróbálta megölni. Balthazar elővett egy tollat és egy darab papírt a zsebéből, és feljegyzett valamit. – Vic, ha még egy kis ideig ébren tudsz maradni, el kellene menned erre a címre – szólt. – Ez egy városi hentes. Egy órán belül kinyitnak. A fickóknak van egy kis mellékérdekeltségük a vérkereskedelemben. Kápét viszel, ők pedig nem kérdezik, miért van rá szükséged. – Nem hinném, hogy most tudnék aludni – felelte Vic. – Nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy valaha el tudok még aludni. – Bár viccelni próbált, az utolsó szavaknál elcsuklott a hangja. Odamentem hozzá a küszöbre, és szorosan megöleltem. – Köszönöm – súgtam. – Nagyon sokat tettél értünk, mi pedig nem adhatunk cserébe semmit. – Ne mondj ilyet! – Vic megpaskolta a hátamat. – A barátaim vagytok. Nem tesz semmit. Azon töprengtem, vajon hogy viszonozhatnánk Vicnek mindazt, amivel tartoztunk neki? Nem csak a pénzt – bár azt is –, hanem a hűséget és a bátorságot? Nem tudtam, vajon bennem megvan-e ez? Mindannyiunknak voltak különleges képességei, de Vic birtokolta a legerősebbet. Amikor szétváltunk, Vic féloldalas mosollyal így szólt: – Az összes barátom halott. Valamikor ki kell nyomoznom, hogy van ez. Az egész helyzet ellenére nevettem egy kicsit. – Gyere, Vic! – veregette vállon Ranulf. – Én is beszereznék néhány pint vért. És talán később rendbe hozhatjuk a ház előtti pázsitot.

Vic fejcsóválva indult az ajtó felé. – Kétlem. Ha csak nem töltötted minden idődet a régi szép viking időkben kertépítéssel. Becsukódott mögöttük az ajtó, és Balthazarral alapvetően kettesben maradtunk. Nehéz volt bármit is mondani. A közénk ereszkedő csend borzasztó volt. – A vér… az majd kirángatja ebből Lucast – mondtam. – Ugye? – A vámpírok nem így működnek. Tudhatnád. – Abbahagynád a kioktatásomat? – Beszélj te! A helyzet csak rosszabbodott. Kifejezetten szükségünk volt némi térre kettőnk között egy kis ideig. Újra levettem a karkötőmet, és kioldottam a fizikai világhoz kötő kapcsot. – Vigyázz Lucasra! – mondtam, miközben fakulni kezdtem. – Nem megy sehová. – Balthazar leült, és nagyot kortyolt a borából. A szemem előtt elhomályosult a pince, aztán kékesszürke ködbe burkolózott. Ahogy a köd körém zárult, Maxie arcának emlékére koncentráltam, és arra a helyre, ahol először beszélgettünk a halálom után, Vicék házának padlásán. Ahogy elképzeltem – a régi perzsaszőnyeget, a próbababát, a limlomokat –, a hely alakot öltött körülöttem. Ahogy Maxie is. Ott állt a hosszú, hullámzó hálóruhában, amelyben az 1920-as években meghalt, ahogy én is a fehér trikót és a felhőmintás pizsamanacit viseltem, ami életem végén volt rajtam. – Sajnálom, ami a fiúddal történt – mondta, és mióta beszélgetni kezdtünk, most először hangzott úgy, hogy valóban sajnálja. Maxie különben rideg természete most mintha megenyhült volna. – Gáz így elveszíteni őt. – Nem veszítettem el. Megtaláljuk a módját. Maxie felvonta az egyik szemöldökét, és pimasz humora máris visszatért. – Már mondtam. Vámpírok és lidércek? Nem jó kombó. Nagyon, nagyon rossz kombó. Mi méreg vagyunk a számukra, ők meg nem a barátaink. – Szeretem Lucast. A halálunk ezen nem változtat. – A halál mindent megváltoztat. Ennyit sem tanultál mostanra? – Azon sem változtatott, hogy egyfolytában szónokolsz nekem – vágtam vissza. Maxie leszegte a fejét, sötétszőke haja az arca köré hullt. Ha lett volna szívverése, elpirult volna.

– Bocsánat. Durva volt ez a pár nap neked. Nem akartam… Csak próbálom elmagyarázni, hogy állnak a dolgok. Pár durva nap. Meghaltam, rájöttem, hogy kísértet vagyok, láttam, hogy megölik Lucast, aztán vámpírrá változik, levertük a Fekete Kereszt támadását. Ja, hát ez tényleg durvának számít. – Ebben a szobában játszottatok Vickel, amikor még kiskölyök volt. – Körülnéztem a helyen, amit Vic mutatott, ahol ücsörgött, és meséket olvasott Maxie-nek. – Nem váltál el a világtól, miután meghaltál. – De igen. Az évszázad nagyobb részében én csak… Megragadtam az itt és az ott között, és nem igazán tudom, hogy mi történt. Néha behatoltam az emberek álmaiba, és rémálmokká változtattam azokat, csak hogy csináljak valamit. Csak hogy bebizonyítsam, tudok hatni a világra. Hallottam már rosszabbról is, amit lidércek csináltak, talán hasonló okból. Maxie az ablakpárkányon ült, hosszú, fehér hálóinge mintha világított volna, ahogy a holdfény átszűrődött a hullámzó ujjakon. – Amint valószínűleg el tudod képzelni, az emberek általában nem maradtak sokáig ebben a házban. Olyan volt ez nekem, mint egy játék, hogy megtudjam, milyen gyorsan tudom elijeszteni őket. De aztán ideköltöztek Woodsonék, és Vic olyan pici volt. Csak pár éves. Amikor megmutatkoztam előtte, nem ijedt meg. Hosszú ideje először eszembe juttatta, milyen volt, amikor… elfogadnak. Milyen törődni valakivel. – Akkor megérted – mondtam. – Látod, miért nem adhatom fel a létemet ebben a világban. – Vic ember. Él. Az élethez kötődik, és rajta keresztül én is megtapasztalhatom egy kicsit az életet. Nem hiszem, hogy Lucas ezt megtehetné érted. – Megteszi. Képes rá. Tudom. – De nem tudtam. Nagyon sok minden volt még, amit nem értettem a lidércléttel kapcsolatban. – Beszélned kell Christopherrel – szólt bátorítólag. – Ő majd megérteti veled. Emlékeztem Christopherre. Rejtélyes és baljós alakként jelent meg előttem az Evernightban. Gyilkos szándékkal rám támadt, hogy garantált legyen a lidérccé alakulásom. Mégis, amikor megjelent nekem és Lucasnak a nyáron, megmentett minket Charitytől. Jó szándékú volt vagy gonosz? A lidércek tettei beleillenek egyáltalán bármilyen erkölcsi fogalomba, amelyet megértek? Csak azt tudtam biztosan, hogy Christophernek nagy hatalma van a lidércek között. Most, hogy én is közülük való lettem, biztosan ismét keresztezni fogják egymást az útjaink. Ideges lettem a gondolattól. Nagy nehezen megkérdeztem: – Ő egy olyan… vezérlidérc, igaz?

– Senki sem „vezér”. De sokan hallgatunk Christopherre. Nagy ereje van, nagy bölcsessége. – Hogyan lett ennyire hatalmas? Mert különösen öreg? – A vámpíroknál így működött. – Vagy azért, mert olyan, mint én? – Az én helyzetemre már rájöttem. Mint vámpírok frigyéből született gyermek, képes voltam természetes halál után is kísértetté válni – és ez olyan képességekkel ruházott fel, amelyeket más kísértetek sosem birtokoltak. – Egyik sem – felelte Maxie. – Nem lidércnek született, mint te. Christopher mindent magától tanult meg. Elképesztő belső ereje van. Kedvelni fogod őt, Bianca. Miért nem jössz most velem? Nem tehettem. Christophernek talán elképesztő ereje volt, amelyet arra használt, hogy megmentsem – de rám is támadott. A lidércek világa idegen és rémisztő maradt számomra. Fogalmam sem volt, hogyan kötődik az erőm azokhoz a hideg, bosszúszomjas teremtményekhez, akikkel az Evernight Akadémián találkoztam. Talán őrültség volt, hogy még mindig féltem a kísértetektől, miközben magam is az voltam, de a gondolat, hogy csatlakozzam hozzájuk, mélységesen megrémített. De amitől még jobban féltem: elmenni az ő világukba olyan volt számomra, mintha az életet adtam volna fel. – Nem lehet – suttogtam. Maxie-nek leesett az álla, de nem vitatkozott. Elhúzódtam a szobától, a lánytól, és újból elvesztem a kékes ködben, amelyet az agyam teremtett a színtiszta semmiből. Lucas betöltötte a gondolataimat, és visszatértem mellé. Amikor testet öltöttem a borospincében, azonnal megértettem, hogy Balthazar számára több idő telt el, mint számomra. Kivégezte az üveg bort, és a szoba másik oldalán hevert az ágyunkon. Lucas pontosan úgy feküdt ott, ahogy összeesett. Holttestének látványa ismét mellbe vágott, és minden erőmet igénybe vette, hogy ne fakuljak ki újra, csak hogy ne kelljen elviselni a veszteséget még egy ideig. Ennél jobbat érdemelt. Úgy döntöttem, mindegy, milyen nehéz elviselni, mellette maradok. Balthazar riadtan vette észre, hogy ott vagyok, de nem szólt semmit. Nem akartam többet veszekedni vele. Nagyon szomorú voltam, és nagyon fáradt. Inkább megkérdeztem: – Tehetünk érte valamit? – Nem. – Balthazar felült. Göndör haja összekócolódott, és rájöttem, hogy aludt. Kétségtelenül kimerült. Neki sem voltak kifejezetten szuper napjai. – A gyilkolásvágy… erős, Bianca. Elsöprő lehet. A vámpírok, akiket te ismersz, uralják ezt a vágyat, de ők vannak kisebbségben. – Úgy érted, hogy a legtöbben úgy végzik, mint… mint Charity. Röviden behunyta a szemét a húga nevének említésére.

– Nem. Charity és az övéi különleges esetek. Van erejük élni, de elvesztették a kapcsolatot azzal, hogy mit jelent embernek lenni. Ők a legveszélyesebbek. És szerencsére a legritkábbak. – Akkor mi történik a többiekkel? Balthazar megdörzsölte a halántékát. Ha a vámpíroknak lehetett fejfájásuk, akkor neki volt. – Önpusztítóak lesznek – felelte halkan. – Elfogja őket a Fekete Kereszt, vagy olyan emberek, akik elég horrorfilmet láttak ahhoz, hogy értsék a dolgot. Vagy végeznek magukkal. Tüzet raknak és belesétálnak. Inkább, mint hogy tovább elviseljék a gyilkos dühöt. Azt akartam mondani, hogy kizárt dolog, hogy Lucas ilyet tegyen, de nem voltam rá képes. Nem, egy vadász nem képes könnyedén elintézni. De amennyire gyűlölte a vámpírtermészetét, és máris a lelkén száradt, hogy megpróbálta megölni az anyját és az egyik legjobb barátját – nagyon is lehetséges volt, hogy Lucas véget vetne a létezésének. Ezt látná helyesnek, mint az egyetlen módját annak, hogy az emberek biztonságban legyenek tőle. – Az éhség némelyünkben erősebb, mint másokban – folytatta Balthazar. – Ahogy én éhezem néha a vérre… az semmi ahhoz képest, amit némelyeknek ki kell állniuk. Akik elpusztítják magukat, mindig nagy éhséggel küzdenek. Megőrjíti őket, kifordítja magából az elméjüket. Találkozott a pillantásunk, mintha azt kérdezte volna, folytassa-e. De tudtam, hogy szükségem van arra, amit mondani fog. Balthazar megértően folytatta: – Úgy látszik, Lucas az éhes fajtából való. – Semmit sem tehetünk érte? – kérdeztem. – Amivel könnyebbé tehetnénk? Balthazar lassan felkelt az ágyról, és bizonytalan arckifejezéssel elindult felém. – Nem hiszem, hogy könnyebbé tudnánk tenni, de van egy hely, ahol távol tarthatjuk a legtöbb embertől és a Fekete Kereszttől is. Ahol meg tudná tanulni, hogyan kezelje azt, amivé lett. Felvidultam, míg rá nem jöttem, miről beszél Balthazar. Vagy mégsem jöttem rá? Arra biztosan nem gondolhat. – Hol? Balthazar beigazolta a legszörnyűbb gyanúmat: – El kell vinnünk Lucast az Evernightba.

Negyedik fejezet

– EL KELL VINNÜNK LUCAST AZ EVERNIGHTBA? – ismételtem. – Te megőrültél? Balthazar, gondolj bele! Lucas a Fekete Kereszt tagja volt. Nekik kémkedett az Evernightban. Bethany igazgatónő gyűlöli. Mindenki gyűlöli. Nyomban megölik. – Nem fogják. Nem tehetik – erősködött Balthazar. – Bármely vámpír elmehet az Evernightba, és kérhet menedéket. Nem számít, ki az, vagy mit tett, Bethany igazgatónőnek be kell fogadnia. – De ez az igazgatónő szabálya, nem? Megszegheti, amikor csak akarja. Balthazar szája felfelé görbült, ami már-már egy mosolyra emlékeztetett ezen a sötét napon. – Bethany igazgatónő nem szegi meg a szabályokat. Tudhatnád. Emlékezz vissza, Charityt is beengedte. Igaz, és Bethany igazgatónő meg Charity hevesen utálták egymást. De nem voltam meggyőzve. Lucas vámpírvadász volt, ez biztosan rosszabb, mint akármilyen vámpírnak lenni, mindegy, milyen veszélyes. A vonakodásom egy része ennél is önzőbb volt. Visszamenni az Evernight Akadémiára azt jelentette, hogy visszatérek a szüleimhez. Egyrészt annyira szerettem volna viszontlátni őket, hogy már fájt. Másrészt tudtam, hogy mindig is elutasították a lidérceket és féltek tőlük. Ha engem is elutasítanak – ahogy Kate tette Lucasszal –, azt nem tudtam volna elviselni. Lépteket hallottam odakintről a betonlépcsőn, és az ajtóhoz mentem, hogy beengedjem Vicet és Ranulfot, akik nagy zacskót cipeltek, gyaníthatóan tele tehénvérrel. Vic ezúttal bejött, de nem mozdult az ajtótól néhány lépésnél távolabbra. Amikor rajtakapott, hogy nézem, a kezembe adta a táskát, aztán kihalászott belőle egy üveg Mountain Dew-t. – Gondolom, kint kéne maradnom az udvaron egy ideig – szólt idegesen a padlón heverő Lucasra pillantva. – Míg meg nem nyugtatjátok Lucast.

– Jó ötlet. – A lehajtható asztalra tettem a bevásárlószatyrot. – Kösz még egyszer, Vic. – Csak adjatok egy-két napot, mielőtt újra megtámadnak. Az elegendő köszönet. Balthazar és Ranulf kivettek egy-egy adag vért a zacskóból. Kis műanyag tartályokban volt, mint amiben az elvitelre kért levest adják a kifőzdében. A fiúk kinyitották a csomagokat, és ittak, miközben Lucas a padlón feküdt. Először önzőségnek hittem, de gyorsan rájöttem, mit csinálnak: vissza akarják nyerni az erejüket. Ha Lucas olyan kegyetlen hangulatban ébred fel, mint amiben Balthazar leszúrta, szükségük lesz rá. Fogtam pár csomagot és betettem a mikróba. A vérnek mindig jobb íze van emberi testhőmérsékleten. Amikor felmelegedtek, a barátaimra néztem. Ranulf végzett, épp felfordította a tartályt, hogy kipréselje az utolsó cseppeket is, Balthazar szája sötétvörös volt. A vér olyan finom volt. Rájöttem, hogy hiányzik, talán mindennél jobban, ami az életből hiányzott. A fiúk felkészültek. Én Lucas mellé térdeltem, a kezem ügyébe tettem a vért. Lassan a karó meredező végére fontam az ujjaimat. A szálkák szúrták a tenyeremet, és elképzeltem, milyen fájdalmat érezhetett Lucas, mielőtt elájult. – Háromig számolok – szóltam. – Egy… kettő… Kirántottam a karót. Nedves, undorító hangot adott. Lucas megrándult, a szeme tágra nyílt. Levegőt vett, tudatosan a levegőbe szagolt. Tudtam, hogy megérezte a vér illatát. – Igyál! – suttogtam. – Igyál! Lucas az egyik tartály után kapott. Egy pillanat alatt benyelte a vért, nagy kortyokban ivott, az ádámcsutkája fel-le ugrált a torkán. Másodperceken belül kiürítette az elsőt, a padlóra dobta, és a második után nyúlt. Azt még gyorsabban végezte ki. Elképedve figyeltem. Amikor végzett, vadul körülnézett, Ranulf pedig odahajított neki egy újabbat a táskából. Ezt ugyan nem melegítettem meg, de ugyanolyan gyorsan megitta. Amikor zörögve a padlóra hullott, Lucas már nem kért újabbat – de a nyelvével összegyűjtötte a szájában a maradék cseppeket, aztán a szájához emelte vérfoltos ujjait, és leszopogatta az utolsó cseppig. – Jobb már? – kérdeztem. – Bianca. – Lucas felém fordult. A teste még mindig megfeszült, de az arckifejezése már nem volt olyan vadállati, már a saját arca volt. – Nem hallucináltam. Tényleg itt vagy. – Tényleg. Hogy érzed magad? Válasz helyett durván magához húzott. Az ölelés nagyon erős volt, de emberi érzelem volt, és hálás voltam érte. A hajamba túrt, ami biztosan többé-kevésbé valódinak érződött számára. Nagyon erősen jelen voltam abban a pillanatban. Ismét megkérdeztem:

– Hogy érzed magad? – Jobban – felelte vontatottan. – Eddig csak arra tudtam gondolni… nem, nem tudtam gondolkodni. Csak az az… éhség volt. – Most már jól vagy. – Amíg itt vagy velem. – A hangja feszült volt, és rájöttem, hogy még mindig zavarja valami. Nem a vérszomj volt az egyetlen gondja. Elhúzódott tőlem, és szorosan fogva a kezemet, felnézett Balthazarra és Ranulfra. – Titeket sem álmodtalak. – Isten hozott a halálban! – üdvözölte Ranulf vidáman. – Nem olyan rossz, ha megérted a csínját-bínját. – Kösz, haver. – Lucas csak biccentett Balthazarnak. Nyilván emlékezett a beszélgetésükre. De aztán megdermedt, és eltorzult az arca, mint aki rosszul van. Azt hittem, túl gyorsan itta meg a vért, de aztán azt suttogta: – Anya. Vic. Rájuk támadtam… meg akartam… – Mindenki jól van. Nem bántottál senkit. – A kezére fontam az ujjaimat. – Megtehettem volna. Akartam. – Volt valami a pillantásában, ami azt súgta, akartam helyett majdnem azt mondta akarom. – Anya soha többé nem áll szóba velem. Balthazar karba tette a kezét. – Tényleg újra beszélni akarsz vele azok után, ahogy neked esett? – Ez nem így működik – mondtam. Attól még, hogy milyen keservesen váltam el az én szüleimtől, mindennap látni akartam őket. Amikor Lucasszal találkozott a pillantásom, láttam, hogy ugyanígy érez. Megértette Kate elutasítását és az új lényével szembeni bizalmatlanságot. Ő is ezt érezte. Ranulf segítőkészen előrelépett, mint mindig. – Vic sem neheztel rád. Odakint issza a Moutain Dew-ját, és örülni fog, hogy önmagadként láthat viszont. Lucas a fejét rázta. – Nem akarhat velem lógni azok után, hogy a torkának ugrottam. – Az hiszem, valamiképp… elsodorták a nap eseményei, de nem fog magadra hagyni – felelte Ranulf. – Egyikünk sem fog. – Meg akartam ölelni, de tartózkodó maradt, befelé összpontosított. Amikor Balthazarra néztem, ő kissé megrázta a fejét, figyelmeztetésül, hogy ne erőltessem. Az önuralom, amit visszaszerzett, ideiglenes volt, és ezt mindannyian tudtuk.

– Srácok, magunkra hagynátok pár percre? – kérdezte Lucas fél kézzel sötétarany hajába túrva, amely Balthazarénál is kócosabb volt. – Örülök, hogy látlak, meg minden, de Biancával beszélnünk kell. – Persze – bökte meg Balthazar Ranulfot. – Gyere! Segítünk Vicnek rendet rakni. Miután becsukódott mögöttük az ajtó, Lucasszal egymásra néztünk, és a szomorúság úgy vágott mellbe, hogy szinte fájt. Azon kaptam magam, hogy visszagondolok pár évvel ezelőttre, amikor megtudtam, hogy Lucas a Fekete Kereszt vadásza. Amikor megszökött az Evernightból, egy ólomüveg ablaktáblán át néztük egymást, és nem hittük, hogy valaha is együtt lehetünk még. Olyan tökéletesen láttam magam előtt az üveg minden árnyalatát, mintha ott lenne közöttünk. – Milyen érzés volt? – kérdeztem. – Halottnak lenni. – Semmire sem emlékszem. – Lucas a lehajtható asztal lábának dőlt, és átadta magát a kimerültségnek, ami az újraéledését követte. Képtelenek lévén összeszedni annyi akaraterőt, hogy megmozduljunk, a padlón maradtunk. – Csak most, amikor Balthazar leszúrt… de fura ilyet mondani, mindegy. Szóval az után álmodtam. Azt hiszem, Charityt láttam, ahogy üldöz minket. – Kurtán felnevetett, keserűen, és a mennyezetre pillantott. – Ő az utolsó, akit rémálmaimban látni akarok. Megborzongtam. Charity ártatlannak látszott a fiatal arcával és a koszos lelenckülsejével, de minden volt, csak ártatlan nem. Nekem is örökké rémálmaim lennének tőle, gondoltam, ha még tudnék álmodni. Ebben még nem voltam biztos. – Neked milyen volt? – kérdezte ismét rám figyelve. – Rögtön kísértet lettél, vagy eltelt egy kis idő? Jó lenne azt hinni, hogy kaptál egy kis betekintést a mennyországba. – Semmi betekintés. – Összefontam a karomat a térdemen, és rátettem az államat. – Azt hiszem, nagyjából rögtön kísértet lettem, de beletelt egy kis időbe, míg rájöttem, mi történt. Először csak lebegtem ki-be. – Gondolod, hogy a vámpíroknak is van túlvilág? Ők is… mi is mind a pokolra kerülünk, ha van pokol? – Ne mondj ilyet! – A szenteltvíz megéget. Soha többé nem tehetem a lábamat megszentelt földre – felelte Lucas. – Isten elég világosan kinyilvánította, kinek az oldalán áll, nem gondolod? A tenyerembe fogtam az arcát. – Tudom, hogy utálod ezt, de van merre elindulni, és élvezni az eljövendő éveket. Gondolj bele: halhatatlanok vagyunk. Egyszer elvesztettük egymást, de legalább többé soha nem kell megtörténnie. Lucas elhúzódott tőlem, megtörve a kapcsolatot. Lassan talpra állt. Néhány lépésnyire eltávolodott tőlem a borospincében rögtönzött lakásunkban, és úgy tanulmányozta a környezetünket, mintha most látná először: a rezsót, a felfújható matracot az ágykeretben, a

kartonpapír szekrényt a holmijainkkal. Előfordult az elmúlt néhány hétben, hogy úgy gondoltam, ez a világ legtökéletesebb, legromantikusabb helye. Most vacaknak és aprónak látszott, a szépsége a kettőnk utolsó, közös látomása volt. Lucas megszólalt: – Bianca, nem tudom, hogy végig tudom-e csinálni. – Képes vagy rá. – Azért mondod, mert el akarod hinni. Nem azért, mert elhiszed. – Feladod anélkül, hogy megpróbálnád. Lucas meggyötört tekintettel felém fordult. – Meg fogom próbálni. Jézusom, Bianca, azt hiszed, nem próbálom meg teérted? Bármennyire gyűlölöm az egészet, ezt az éhséget magamban, ezt a hideg, undorító, halott érzést, ha ez azt jelenti, hogy veled lehetek, megpróbálom. – Sikerülni fog. Megtanulod, hogyan kezeld az éhséget. Megígérem. – Mégis hogyan sikerülhetne? – A padlón heverő üres vértartályokra mutatott. – Mennyi ez, másfél liter vér? Pillanatnyilag annyit tudok tenni, hogy nem tépem szét azt a szatyrot, és iszom meg a maradékot azonnal. Már ha csak Vicre gondolok odakint, az már nem Vicről szól, hanem arról, hogy él, és van vére, amit megihatok. Még pár perc. – Van még vér. Igyál, amennyire szükséged van. Tudunk még szerezni. – De ez színtisztán csak ideiglenes megoldás volt, ezt pedig mindketten tudtuk. Lucasnak remény kellett, és csak egyetlen javaslat volt, ami reményt adhatott nekünk. Félretettem a saját kifogásaimat és félelmeimet a szüleimmel kapcsolatban, ugyanis Balthazar terve volt a leghasználhatóbb. – Két hét múlva kezdődik a félév – mondtam. – Az Evernightban. Visszamész oda. Lucas egy pillanatig rám meredt, aztán az egyik állványhoz csapta a fejét, hogy az üvegek csörömpöltek. – Nagyszerű. Már hallucinálok is. Félúton az őrületbe. – Nem hallucinálsz. Beiratkozol az Evernight Akadémiára diákként, ezúttal vámpír diákként, és ők gondodat fogják viselni. – Gondomat viselni? Bianca, amikor legutóbb ott jártam, azokkal a fickókkal mentem oda, akik felégették azt a helyet. Emlékeztem, mit mondott Balthazar, és belekapaszkodtam a ténybe.

– Most vámpír vagy. Ha menedéket kérsz, Bethany igazgatónőnek be kell fogadnia. Talán nem lesznek éppen barátságosak veled, de lesz hol laknod, és rengeteg vér, meg jó tanácsok, hogy kezeld az éhségedet. Hetekig vagy hónapokig, amíg csak szükséges. – Vagy évekig – szólt Lucas. – Balthazar évek óta visszajár. Balthazar más okból járt az Evernight Akadémiára, olyan okokból, amelyek az iskola igazi küldetését jelentették: segíteni a fiatalnak látszó vámpíroknak, hogy embernek látsszanak, és naprakészek legyenek a modern világból. De ezt nem akartam megosztani Lucasszal. A legkevésbé arra volt kíváncsi, hogy a többi vámpír milyen jól boldogul. – Egyébként pedig – tette hozzá – nem számít, mennyire gyűlölnek. Nem megyünk az Evernight Akadémiára, mert neked ott veszélyes. – Nekem? – Alig volt egy pillanatom, hogy ezt mérlegeljem, de Lucasnak igaza volt. A tavalyi eseményekből tudtuk, hogy Bethany igazgatónő már nem pusztán az Evernight igazgatója. Arra is használta az iskolát, hogy megtaláljon – és talán foglyul ejtsen – olyan kísérteteket, amilyen én is vagyok. Rejtély maradt, hogy miért csinálta, de hogy gyűlölte a lidérceket, az kétségtelen volt. Bármire készült, az nem lett volna jó nekünk. Lucas, látva, hogy a felismerés kiül az arcomra, bólintott. Az arca valóban elkomorodott. – Máris nagyon elcsesztem a dolgot azzal, hogy meghaltál – mondta. – Kizárt, hogy visszamenjek oda, ahol ez a helyzet csak még rosszabbá válhat. De mi mást tehetnénk? Bátornak kellett lennem. – Kitalálunk valamit. – Ne kérd, hogy nélküled menjek oda! Azt nem tudnám elviselni – mondta egyszerűen, mintha nyilvánvaló volna, hogy ha elválasztják tőlem, az a vékonyka kötelék, amely még tartja benne a lelket, elpattanna. – Elmész az Evernight Akadémiára, én pedig veled megyek. – Nem, Bianca. Túl veszélyes. – De igen, Lucas. – Mindig meg akart védeni minden kockázattól, de itt volt az ideje, hogy a fejünkhöz kapjunk. – Sokkal veszélyesebb, mint vámpírként a Fekete Keresztben? Azt is végigcsináltam, és ezt is végigcsinálom. Amúgy vannak olyan lidércek, akiknek sikerül jelen lenniük az Evernightban anélkül, hogy Bethany igazgatónő elpusztítaná őket. Egyikük Maxie. Meg lehet csinálni. Legalább tudom, hogy óvatosnak kell lennem. Lucas nem volt meggyőzve. – Mást is csinálhatunk. Zárjatok be valahova, míg…

– Míg már nem akarsz vért? – Halkan beszéltem, hogy enyhítsem a szavaim hatását. – Ez nem fog megtörténni. És nem foglak rabként valami pincében tartani valahol. Mondom, hogy meg tudjuk csinálni. Meg tudjuk csinálni, mert muszáj. – Nekem ez nem tetszik. – Nekem sem, de minden rendben lesz. Ott lesz támogatás, vérkészlet, más vámpírok, akik segíthetnek megtanulni, hogyan kezeld ezt. Ranulf és Balthazar is veled mennek – ígértem. – És Vic is visszamegy, emlékszel? Sötétzöld szeme kitágult, és tudtam, hogy Vic nem vigasz számára, nem barát. Hanem préda. Sietve hozzátettem: – Képes leszel Vic közelében lenni, ha mások segítenek. Végül könnyűnek fog tűnni. Lucas a padlóra meredt, és utáltam magam, amiért olyan fecsegő és laza vagyok. Talán megtanulja elviselni, de könnyű sosem lesz. Egyikünknek sem segített, hogy úgy tettem, mintha az lehetne. Eszembe jutott, mit mondott Balthazar arról, hogy egyes vámpírok inkább a tüzet választják, mint hogy tovább folytassák. Lucas a legtöbbünknél jobban tudta, hogyan lehet elpusztítani egy vámpír testét. – Oké. Nem lesz könnyű – mondtam. – Sosem volt az. De ez soha nem választhatott el minket egymástól. Kitárta a karját, és én odafutottam hozzá. Az ölelése kissé hűvösebb volt, de még mindig Lucas ölelése volt, még mindig ott voltunk egymásnak mi ketten. Lucas a hajamba suttogta: – Csak álmomban foglak látni? – Amíg nálad van a brossom, találkozhatunk. Homlokráncolva kivette a brosst a farzsebéből. A díszesen faragott Withby-virágot az első randinkon kaptam tőle. Magával vitte, amikor harcba indult meghalni, ez volt az egyetlen tárgy, ami miatt elérhettem őt. – Miért a bross? – Mert a tárgyak, amelyekhez a lidércek életükben erősen kötődtek, a jelentőségteljes dolgok, mint ez a bross vagy a karkötőm vagy a régi szobám ablaka alatti vízköpő szörny. Hát, használni tudom ezeket az utazáshoz. Olyanok, mint a megállók a metróban. Eljuthatok hozzájuk, egyszerűen csak feltűnhetek ott, bárhol legyenek. A korall karkötő és a bross különösen erős, mert olyan anyagból készült, amelyek egykor élőlények voltak. – A brossra zártam az ujjait. – Így amíg ez nálad van, mindig képes leszek megtalálni téged. Látod, így megbizonyosodhatsz róla, hogy biztonságban vagyok.

– Evernight – szólt. – Rendben. – Látszott rajta, hogy inkább beletörődött, mint sem meggyőződésből egyezett bele. Sokkal jobban féltett engem, mint saját magát. De tényleg nem tudtunk máshová fordulni. Újból megöleltük egymást, ezúttal sokkal szorosabban. Nagyon akartam hinni benne, hogy Lucas talált valami okot, hogy reménykedjem. Még miközben ölelkeztünk, akkor is tudtam, hogy a hátam mögött a vért figyeli.

Ötödik fejezet

– PIHENJÜNK! – MONDTAM, AMIKOR BELÉPTÜNK Philadelphia egyik belvárosi szállodájának szobájába, amit Balthazar fizetett. Nevetségesen fényűző volt, fehér steppelt ágytakarókkal a magas ágyon – túl tiszta volt a száradó vérrel összekent élőhalottak számára. – Mindkettőnknek szüksége van pihenésre. – Tudsz aludni? – kérdezte Lucas. Útközben evett még jó néhány adagot, és most kissé bódult volt. Felismertem az állapotát, túl sokat evett, anya és apa is ilyen volt hálaadáskor. Annyit kellett adnunk neki, amennyit csak akart. Csak így lehettünk biztosak, hogy sikerül átjutnunk a szálloda előcsarnokán anélkül, hogy bekattanna. Hamarosan össze fog omlani. – Nem vagyok biztos benne, hogy a kísérteteknek szükségük van alvásra. Néha csak úgy… el kell halványulnom, azt hiszem. De nem egészen ugyanaz, mint az alvás. – Hová mész? Úgy értem, amikor elhalványulsz. Megvontam a vállamat. Nagyon sok mindent nem értettem még az új lidérclétemmel kapcsolatban. – Valahová, ahonnan vissza tudok jönni. Csak ez számít. Fáradtan bólintott. A vékony falon át hallottam, ahogy Balthazar durván lehajítja a cuccát a szomszéd szobában. Úgy döntöttünk, itt töltjük az új tanévig hátralévő néhány napot a szállodában, mert Vic szülei úton voltak hazafelé Olaszországból. Épp elég nagy bajban lesz a szétdúlt gyep miatt anélkül is, hogy az anyukája és az apukája felfedeznék: vámpírok lepték el a pincéjüket. Egyébként is adnunk kellett Vicnek egy kis teret. Ő és Lucas a támadás óta nem találkoztak. Így egyeztek meg. Nyilvánvaló volt, hogy Vic próbál megbékélni a helyzettel, de ugyanolyan nyilvánvaló volt az is, hogy ez eltart egy ideig. – Miért kell a vámpíroknak aludniuk? Nincs sok értelme. – Lucas lerúgta a bakancsát, és kibújt a nadrágjából. Most, hogy csupán egy boxeralsóban és pólóban állt előttem,

észrevettem, hogy a teste már átvette a vámpírok szoborszerű szépségét. A pólón keresztül a mellkasa minden izma láthatóvá vált. A halandó testemet ugyan elveszítettem, de a vágyat éreztem. Lekapcsoltam az egyik fali lámpát az ablak mellett, és behúztam a súlyos függönyöket, hogy kirekesszem a reggeli napfényt. Lucas eleget evett, hogy a napfény ne tegyen kárt benne, de valószínűleg utálta a vakító világosságot. – Anya mindig azt mondta, hogy szerinte ez inkább csak megszokás, mint bármi más: a test továbbra is teszi a dolgát. Látod, hogy megint lélegzel? Nem fogod abbahagyni, még ha mélyen alszol sem. – Bár levegőre már sosem lesz szükségem – felelte Lucas viccelődve, de a poén laposra sikeredett. Tudtam, hogy csak most jött rá, sosem fogja már érezni azt a megkönnyebbülést, amelyet egy jó, mély lélegzet vagy egy szívből jövő sóhaj okoz. Lerogyott az ágyra, és hálásan a tollal tömött párnára dőlt. Biztosan álomba tudott volna merülni pillanatok alatt, de nekem más ötletem támadt. Lucas mohó vérszomja talán más dolgokra is átvezethető. Más vágyakra. Ahol nem baj, ha az ember mohó – valójában épp ellenkezőleg. Óvatosan megpróbáltam kibújni a felhőmintás pizsamanadrágból. Nem is annyira valódi ruhák voltak, inkább a ruháim emlékei, így nem tudtam biztosan, lejönnek-e. Lejöttek. A pizsama a padlóra esett, és valahogy eltűnt. Reméltem, hogy előkerül majd – de csak később. Ideális esetben egy ideig nem lesz rá szükségem. Lucas felhúzta az egyik szemöldökét. Amikor mellé siklottam az ágyba, elmosolyodott picit – a valódi öröm első igazi jele volt, amit láttam tőle a feltámadása óta. – Ez még működik? – mormolta. – Te meg én? – Próbáljuk ki! A karjába zárt. Hideg volt a testünk, de ezt mindketten természetesnek találtuk. Finom fagy csipkézte az ágyneműt körülöttünk, ahogy a szánk gyengéden egymáshoz ért. Az első pillanatban Lucas nagyon bizonytalan volt – az ő reakciói és az enyémek miatt –, bennem pedig elviselhetetlenül gyengéd érzelmek támadtak iránta. Mintha köré akartam volna borulni, akár egy takaró, és megóvni őt mindentől, amin keresztül mentünk. A szája kinyílt az enyém alatt, miközben a hajamba túrt a kezével. Már csak a korall karkötőt viseltem, amely szilárd testet kölcsönzött nekem, lehetővé téve ezt az egészet. Megcsináltuk – gondoltam. Mintha most minden nehézség, amivel szembenéztünk, elhalványult volna. – Újra ott vagyunk, ahol elkezdtük. A halál ezt nem veheti el tőlünk,

A csókjaink egyre hevesebbek és mélyebbek lettek. Lucas keze még mindig az ő keze volt, erős és ismerős. Ugyanúgy ért hozzám. A gyönyört most másképp éreztem – lágyabbnak, sugárzóbbnak, és mégis mindent behálózónak –, de nem volt kevesebb az átváltozás miatt. És ahogy egyre magabiztosabb lettem, a szenvedélyünk csak nőtt, mintha az én örömöm mindkettőnkön átáramlott volna. Lucas a hátamra fordított, de ekkor megváltozott az arca. Megpillantottam a szemfogait, megértettem, és rá mosolyogtam. Én is éreztem a vágyat, hogy megharapjam – nem olyan erősen, mivel már nem volt szükségem vérre, de számomra a szex és a szemfogak mindig összekapcsolódtak. – Jól van – suttogtam két csók között a nyakába. – Erre megéhezhetsz. Ezt megkaphatod. – Igen – felelte nyersen. Szemének zöldes fénye kétségbeesett könyörgésként hatolt belém. – Innod kell? – ívbe feszült a testem, hátrahajtottam a fejemet, felfedve neki a torkomat. Lucas nehéz hörrenéssel levegőt vett. – Igyál belőlem! Morogva a húsomba mélyesztette a fogait. Megint éreztem a testem valódi fájdalmát, és ennek már önmagában megvolt a maga gyönyöre. A kezem szorosan kapaszkodott a hátába, átadtam magam az éhségének… …aztán Lucas ellökte magát tőlem, és fájdalmasan felkiáltott. – Lucas! – Felültem, és magamhoz szorítottam az ágyneműt. – Lucas, mi a baj? – Éget! Fuldokolva, a torkát szorítva támolygott el az ágytól, aztán köpött egyet. Ezüst lidércvér fénylett fel a padlón, aztán eltűnt. Füstszagot éreztem, és felkapcsoltam a lámpát. A szőnyegen pár halvány pörkölésnyomot láttam. Aztán rájöttem, hogy az ágynemű is megperzselődött – kávészínű foltokban, ahová a vérem hullott. A torkomon ejtett sebre tettem a kezemet, de az máris bezárult. A bőr az ujjaim alatt forrt össze csiklandós érzéssel. Néhány pillanatig csak bámultunk egymásra. Csak annyit tudtam mondani: – Most már tudjuk, miért nem isznak a vámpírok lidércvért. – Ja. – Lucas összerezzent, amikor megszólalt, és reszelős volt a hangja is. A szája, a nyelve és a torka is megégett. Vámpír lévén gyorsan gyógyult, de nem azonnal. Minden hely, ahol egymáshoz értünk, fájdalomforrás volt számára. Talán látta a szánalmat a pillantásomban, mert elfordult. – Aludnunk kellene. – Lerántotta az ágytakarót a másik ágyról.

– Lucas… nem kell mindig vérivással csinálni. Emlékszel. – Tudom. – Nehézkesen lefeküdt a másik ágyra, mintha nem tudná tartani a testét. – Majd… Majd kitalálunk valamit. Vitatkozni akartam ugyan, de tudtam, hogy nem ez a megfelelő alkalom. Egyszerűen csak lekapcsoltam a lámpát, és visszasiklottam a takaró alá. Hidegnek és magányosnak éreztem magam a nagy ágyban. Pár másodperc elteltével nem láttam többé értelmét, hogy szilárd formámban maradjak, levettem hát a karkötőmet, és magányosan beleolvadtam a kék, ködös semmibe. Ennyit arról, hogy azt hittem, a halál semmit sem vett el tőlünk.

– Utolsó lehetőség, hogy meggondold magad – mondtam néhány nappal később, miközben Lucas összepakolta kevés holmiját kora reggel, az első tanítási napon. Egy pillanatra megbántam a tréfát. Katasztrofális lett volna, ha Lucas meggondolja magát, mert nem volt B tervünk. De Lucas próbálta venni az adást: – Mindig is szerettem volna diplomát szerezni valamikor. Gondolom a halálom után is valamikornak számít, nem? – Próbált mosolyogni a kedvemért, de nem jutott sokra. – Nem furcsa érzés nem menni? Most először jutott eszembe, hogy lemorzsolódott tizenegyedikesként haltam meg. – De, kicsit. Nem voltak könnyű napjaink. Egyfolytában túl kellett etetnünk Lucast, és ő többnyire nem volt hajlandó elhagyni a szobáját. Bemagoltam a szobalányok beosztását, hogy Lucas biztosan elkerülje őket. Ő még mindig az hitte, az Evernight túl sok kockázatot jelent számomra, és nem voltam benne biztos, hogy nem értek egyet vele. De milyen más lehetőségünk volt? A hajnali napfény beszűrődött a szálloda sötétítőfüggönyeinek szegélyénél, miközben Lucas felvette az egyenruhához tartozó pulóvert – Balthazar mindkettejüknek az interneten rendelte. Valamivel magasabb és sokkal izmosabb lett, mióta az Evernightba járt, így a pulcsi kissé megfeszült rajta, de így is jól állt neki. – Jól nézel ki – mondtam. – Eszembe juttatod, milyen volt, amikor találkoztunk. – Amikor megpróbáltalak megmenteni a vámpíroktól. – Lucas elhallgatott, aztán közelebb lépett, és az arcomra tette a kezét. – Tudod, hogy csak azért csinálom, hogy visszajöhessek hozzád. Hogy elég rendes legyek, hogy tudjam, hogyan kell viselkedni. Érted, ugye? – Igen.

– Te pedig óvatos leszel, okés? Nem kockáztatsz az Evernightban, ugye? – Nagyon óvatos leszek. – Megfogtam a kezét, és megcsókoltam a tenyerét. Aztán levettem a korall és ezüst karkötőt, félig áttetszővé váltam, és Lucas tenyerébe ejtettem az ékszert. – Vidd magaddal! Majd ott visszakapom. – Nem akarod, hogy nálad legyen? Szükség esetére? Nem engedheted meg magadnak, hogy elveszítsd, és a brossod már a táskámban van. – Nem mintha magammal tudnám vinni – mutattam rá. – Amikor testetlenül utazom, semmi anyagi dolog nem jöhet velem. Amúgy meg nálad nagyobb biztonságban van. – A karkötőre hajtottam az ujjait. Előrehajolt, mintha megcsókolna. Most, hogy testetlen voltam – a testem alakját nagyjából magára öltő kék köd lágy árnyéka –, nem érhetett egymáshoz az ajkunk. De Lucas kissé áthajolt rajtam, halvány, hűvös csiklandással, amibe beleborzongtam, épp ott, ahol megcsókolt volna. De amikor elmosolyodtam, kopogtak. Balthazar volt az. Ideje volt menni.

Miután elindultak a hosszú útra Philadelphiából, én felkészültem a saját utazásomra. Maxie azt mondta, a lidércek kötődnek bizonyos helyekhez és tárgyakhoz, amelyek az életük során jelentőséggel bírtak számukra. Ezekhez mindig eljuthatunk, nem számít, milyen messze vannak. Még nem voltam biztos minden egyes helyben, de voltak ötleteim: az öreg juharfa Arrowwoodban, ahol gyerekkoromban szerettem játszani, a mozi, ahol Lucasszal először randiztunk, és talán a borospince, ahol az utolsó heteinket töltöttük. Bár ez csak elmélet volt. Az egyetlen hely, ahová véletlenül már eljutottam, és tudtam, hogy képes vagyok rá: az Evernight Akadémia, különösen a vízköpő szörny az ablakomnál. Ködös sötétségben lebegtem, és az érzés először mennyeien hasonlított az alvásra, nagyon csábító volt. De az elmém továbbra is a vízköpőre koncentrált. Nagyon sok időt töltöttem azzal, hogy néztem a foghíjas vigyorát, így tökéletesen magam elé tudtam képzelni: kőkarmok, púpos hát, hegyes szárnyak. Röviden elképzeltem, milyen érzés volt a kő az ujjaim alatt, hideg és kemény… Aztán éreztem. A világ kitisztult körülöttem. A vízköpő szörny tetején ültem, amely állati kényelmetlen lett volna, ha élőlény vagyok, de így, hogy lebeghettem, ha akartam, akár kellemes is volt. Jégvirág kacskaringók nőttek az ablakokra, jelezve, hogy egy lidérc van a közelben. Meglátják vajon a szüleim? Először meglátták, amikor véletlenül idetévedtem. Ahelyett, hogy rájöttek volna, hogy én vagyok az, a frász jött rájuk. Azt hitték, hogy újabb, az Evernightot megszálló kísértet vagyok.

Nem szállták meg az iskolát – emlékeztettem magamat. – Idevonzották őket a diákok. Bethany igazgatónő hozta ide őket. Óvatosnak kellett lennem. A lakásból nem hallottam semmit. A szüleim biztosan odalent voltak, hogy segítsenek Bethany igazgatónőnek a diákok fogadásában. Lenézve láttam, hogy az első néhány ember már megérkezett. Egyelőre többnyire emberek érkeztek, túl hangosak és túl boldogok voltak – de időnként egy-egy csendes, sötétbe burkolózó alak is átsuhant a tömegen, aki mintha jobban ide tartozott volna, mint bárki más. Jobban ide is tartoztak: ők voltak a vámpírok. Gyorsan, vibrálva lesiklottam az épület oldalán, a magam mögött hagyott fagynyomoktól eltekintve láthatatlanul. Először csak jobb kilátást kerestem, de aztán rájöttem: valami furcsát érzek a sulival kapcsolatban. Hát, nem nagy meglepetés. Az Evernight Akadémia többé-kevésbé furcsaságból állt. Bár ez más volt, olyasmi, amit még sosem éreztem: mintha bizonyos helyeken az iskola eltolna magától, próbálna kívül tartani. Valószínűleg olyasmi volt, amit csak a lidércek éreznek. Azokon a helyeken úgy éreztem magam, mintha a falakon túlról figyelnének. Kíváncsian végigsuhantam az épület fala mentén, jéggel borítva be az ablakokat. Voltak ugyan olyan helyek, ahol be tudtam menni az iskolába, de olyanok is, ahol nem. És egy ponton, a déli torony legtetején, a szüleim lakása felett úgy éreztem, mintha teljesen kizártak volna, és ettől kirázott a hideg. Akkor ne menj oda – mondtam magamnak. – Nem mintha lett volna egy okod is, hogy felmenj oda. Amíg az épületben valahol bejuthatsz, találkozhatsz Lucasszal. Semmi más nem számít. De azért ennek a furcsa, taszító energiának az ismerete nyugtalanított. Ismét lefelé siklottam, jobb volt eltávolodni tőle, és figyelni az érkezőket, akiket amúgy is figyelnem kellett. Ahogy megint a csoportra koncentráltam, megpillantottam az első ismerős arcot, és boldog, meleg ragyogást éreztem, mintha mosolyognék. Patrice! Patrice Deveraux, az elsős szobatársam az Evernightban, egy karcsú, szürke Lexusból szállt ki. Remekbe szabott iskolai egyenruhájában visszafogott és csinos volt, még szoknyában és kardigánban is, és a haja most sűrű, sötét glóriaként pompázott természetes göndörségében. Jól állt neki. Kihagyta a múlt évet, hogy Skandináviában mulasson az új pasijával, de valamelyikük biztosan szakított a másikkal – valószínűleg Patrice, aki elsősorban divatos kiegészítőknek tekintette a férfiakat. A külsőségek és a luxus iránti szenvedélye ellenére Patrice-ben volt egy alapvető harciasság, ami miatt kedveltem őt. Meglepetésemre nyáron, miután megszöktem, próbált elérni, és ez azt bizonyította, hogy nem olyan ostoba, mint néha mutatja. Boldoggá tett, hogy eszembe jutott: az Evernight Akadémián nem minden vámpír rosszindulatú és ijesztő. Egyébként most láttam őt először a halálom óta. Bár üdvözölhettem volna, de ez természetesen lehetetlen volt. Mielőtt Patrice belépett volna az épületbe, megállt az ajtóban, és felfelé nézett, épp oda, ahol lebegtem. Látott engem vajon? Gyorsan rájöttem, hogy nem láthatott, de a véletlen

pillanat döbbenetes volt. Patrice tétovázott egy másodpercig, aztán megigazította a napszemüvegét, és belépett. Még néhány ismerős arc kezdett feltünedezni: vámpírok és emberek is, leginkább olyanok, akiket nem ismertem túl jól, de közös órákra jártunk, és időnként beszélgettünk is. Néhány tanár is megjelent – Yee tanár úr és Iwerebon professzor is elvegyült az érkezők között, üdvözölte a szülőket. Anyámat és apámat kerestem, félig rettegve, félig reménykedve, de nem bukkantak fel. Az emberek között nem láttam régi barátokat, de felismertem pár arcot – mint például Clementine Nicholst, akinek a kísértetjárta családi autó volt a belépője az Evernightba, és Skye Tierney-t, Raquel elsős laborpartnerét. Raquel azt mondta, Skye „alapvetően jó arc”. Raquleltől, aki elvből gyűlölte a legtöbb embert, míg nem adtak okot más érzelmekre, ez komoly méltatás volt. Mégsem próbáltam vele komolyabban beszélgetni, és ez többükre is igaz volt. Hogy lehet, hogy sosem kérdeztem meg Clementine-t, milyen volt a kísértetautójuk? Gyakrabban kellett volna nyitnom az emberek felé. Sosem voltam nagyon nyitott, de a halál valahogy még magányosabbá tett. Végre feltűnt Woodsonék autója, és Vic meg Ranulf szálltak ki. Mindketten a szokásos egyenruhát viselték, de Vic fején egy Phillies baseballsapka volt, mint mindig – és gyönyörűségemre Ranulf is viselt egyet. – Milyen meglepő! – suhant ki Bethany igazgatónő az épületből, mintha messziről érzékelte volna a házirend megsértését. – Mr. Woodson, a Mr. White-ra tett öltözködésbeli hatása mélyreható, és nem szerencsés. – Óra előtt levesszük – ígérte Vic kikerülve a nőt. – Megígérem. – Gondom lesz rá. Bethany igazgatónő utánuk nézett, éles pillantása úgy követte őket, akár sólyom a zsákmányát. Sötét szépség volt, a fejére tornyozott sűrű hajával, hosszú, vörösre festett körmeivel. De én csak arra tudtam gondolni, hogyan láttam utoljára – a Fekete Kereszt New York-i főhadiszállása ellen vezetett támadáskor. A szemem láttára gyilkolta meg Lucas mostohaapját, gondolkodás nélkül. Az Evernight igazgatónője erőszakosan alkalmazta a törvényekről alkotott elképzeléseit függetlenül attól, hogy épp a Fekete Kereszten állt bosszút, vagy az iskolai öltözködési szabályokat határozta meg. Azon gondolkodtam, hogy vajon ezt a kettőt meg tudta-e különböztetni egymástól, vagy csak szabályok kérdése volt az egész? Úgy tűnt, Balthazar is hasonlóképpen gondolkodik. De nem voltam biztos benne. Lucas és én azért találkozhattunk, mert két éve Bethany igazgatónő hirtelen megváltoztatta az Evernight Akadémia szabályait annak érdekében, hogy emberek is beiratkozhassanak. Anélkül, hogy tudatta volna velük, vámpírok veszik körül őket. Minden emberdiák kötődött valamilyen módon a kísértetekhez. Az igazgatónő vadászott a lidércekre – a hozzám hasonló teremtményekre –, de mindeddig nem sikerült kiderítenünk, hogy miért. Bethany igazgatónő olyan bonyolult személyiség volt, hogy képtelen voltam bármit is megtudni róla. De reménykednem kellett, hogy legalább ma a szabályok szerint játszik, mert felismertem a hosszú, kavicsos úton közeledő kocsit, amit Balthazar bérelt.

Amikor Balthazar kiszállt, több diák – vámpír és ember is – rámosolygott. Soha nem kellett törnie magát, hogy népszerű legyen, mindenki bízott benne. De amikor Lucas kiszállt az anyósülésről, a vámpírok mosolya lehervadt, és színtiszta gyűlölet vette át a helyét. Azok, akik itt voltak két éve, amikor kiderült, hogy Lucas a Fekete Kereszt vadásza, tudták róla, hogy először kémkedni jött az Evernightba, és hogy arra nevelték, hogy vámpírokat öljön. Mindenki hallotta, hogy hajszálon múlott a szökése Bethany igazgatónő elől, amikor leleplezték. A tény, hogy Lucas vámpír lett, és hogy ezt azonnal észrevették, egy kicsit sem csökkentette a haragjukat. Az egyetlen vámpír, akinek nem esett le az álla döbbenetében és haragjában, Bethany igazgatónő volt. Simán előrelépett, hogy szemtől szemben álljon Lucasszal, hosszú, fekete szoknyája örvénylett körülötte. Az arckifejezése megfejthetetlen volt, amikor Lucas szemébe nézett. Vajon meg tudja tenni Lucas? Az arca elárulta a zavarodottságát és a kételkedését. Ki hibáztathatta volna? A vámpírok védelmét kérni – közéjük valónak nyilvánítani magát – olyasmi volt számára, mint egy második halál. Mintha másodszor is meghalt volna az a valaki, akinek egész életében érezte magát. De nem sok választása maradt. Lucas mély levegőt vett. – Menedékért folyamodom az Evernighthoz.

Káosz tört ki. Sok vámpírdiák tiltakozni próbált, még Balthazarnál is, aki nem hagyta elkábítani magát, Bethany igazgatónőnél is, aki teljesen figyelmen kívül hagyta őket, miközben a lárma a tetőfokára hágott körülötte. Az emberdiákoknak persze fogalmuk sem volt arról, mi történik, vagy hogy miért utálják ennyien az új srácot. Érthetően máris gyanakodtak Lucasra. Lucas állta a sarat, bár láttam, hogy nagyon szeretne visszavágni, és hogy sötétzöld szeme néha túl sokáig követ egy-egy emberdiákot. Bethany igazgatónő egy darabig az arcát fürkészte, majd intett, hogy kövesse, és a kampusz határa felé indult – a kocsiszínből átalakított házhoz, ahol az asszony lakott. Miközben Balthazar figyelte őket, kiürült körülötte a tér, mintha a többi vámpír elkerülné. Mellé rebbentem, és azt suttogtam: – Mit gondolsz, hogy fogadta? Ugrott egyet. – Megijesztettél – sziszegte. – Mostantól számíts rá, hogy itt leszek!

– Még a zuhany alatt is? – Csak szeretnéd. Miután körülpillantott, hogy meggyőződjön arról, hogy senki sem hallja, azt mormolta: – Szerintem, ha el akarta volna küldeni, azt azonnal megtette volna. De sosem tenné, Bianca. Higgy nekem! Annak ellenére, amit Lucasért tett, mióta átváltozott, nem álltam készen arra, hogy újból teljesen megbízzam Balthazarban. Ő vezette Lucast a halálba – ő keverte bele Lucast ebbe a helyzetbe. Nem igaz? Egy másodpercig sem bírtam tovább a közöttünk feszülő bizonytalanságot. Inkább Bethany igazgatónő és Lucas után iramodtam, hogy halljam, amit csak lehet. Bethany igazgatónő az iskola parkjának végében álló kocsiszínben lakott, amit jól ismertem. De elfelejtettem egy alapvető dolgot, miközben a tető felé siettem, készen arra, hogy átszivárogjak rajta. A tető durván hátralökött. Hát persze – döbbentem rá. – A tető. Az emberi testben megtalálható fémek és ásványok, mint a réz és a vas, erősen taszítják a lidérceket. Ezért választott Bethany igazgatónő rézből készült tetőt: hogy idekint tartson minket. A hatás arra emlékeztetett, amelyet az Evernight „elzárt” területein tapasztaltam, annyi különbséggel, hogy ez a hely teljesen el volt zárva tőlem. Nos, ha be nem mehetek Lucas után, talán megpróbálkozhatom azzal, amit diákként csináltam – a hallgatózással. Lágy felhővé gömbölyödtem az egyik ablak pereménél, ahol a közeli szilfa ágai majdnem hozzáértek az üveghez, és az árnyékaikkal elfedtek engem. Ráláttam Bethany igazgatónő íróasztalára, amely olyan rendes és tiszta volt, minden katonás rendben sorakozott rajta, és dekorációként mindössze egy tizenkilencedik századbeli úriember bekeretezett sziluettje állt rajta. Miközben figyeltem, az asszony a szobába lépett, parancsolóan, mint mindig. Lucas követte őt, a válla megfeszült, a pillantása óvatos volt, mintha támadástól tartana. – Van egy kérdés, amelyet mindenek előtt tisztáznunk kell, Mr. Ross – szólt az igazgatónő, miközben helyet foglalt az íróasztala mögött. – Hol van Bianca Olivier? Ijedten összerezzentem, és a levelek megzörrentek körülöttem. Egy pillanatra felém nézett, kétségtelenül azt hitte, csak a szél. Lucas elnehezülten ült a vele szemközti székben, keményen markolta a karfát. – Bianca meghalt. Bethany igazgatónő nem szólt semmit. Sötét szeme továbbra is Lucasra szegeződött, és némán követelte a teljes igazságot. Ő folytatta.

– Úgy hat héttel ezelőtt az egészsége csak úgy… megromlott. Nem akart enni. Nem akart vért. Próbáltam orvoshoz vinni, de elkezdett, hát, megváltozni, így nem tudtam, mit kezdjek vele. – Nyilvánvalónak kellett volna lennie, hogy mit tegyen vele. Lucas lassan bólintott. – Biancának vámpírrá kellett volna változnia ahhoz, hogy életben maradjon. Megkértem, hogy öljön meg. Hagytam volna, hogy vámpírrá változtasson, csak hogy megmeneküljön. De nem tette meg. – Az utolsó szónál elfúlt a hangja, és elfordította a fejét Bethany igazgatónőtől. A kísértetként történt feltámadásom talán csökkentette Lucas gyászát, de abban a pillanatban rájöttem, hogy a sérülés, amit elszenvedett, miközben nézte, ahogy meghalok, örökre nyomot hagyott benne. – Nem tudta volna megelőzni – mondta Bethany igazgatónő. Nem tűnt együttérzőnek, de a hangja meglágyult. – Ha nem Olivier kisasszony változtatta vámpírrá, akkor ki tette? – Charity volt az. – Lucas állkapcsa megfeszült. Színtiszta gyűlölet szikrázott fel bennem. – Megtámadtak, miután Bianca meghalt, még Philadelphiában. Nem tudom, miért tette. – Charity More esetében az ésszerűség ritkán része az egyenletnek. – Ez állt a legközelebb a tréfához, azok közül a kijelentések közül, amelyeket valaha hallottam Bethany igazgatónőtől. – Először nem tudtam, mihez kezdjek. Olyan… Gondolom, tudja, milyen, amikor átváltozik az ember. Balthazar a közelben volt, próbált megbirkózni a húgával. Ő segített. Próbáltam beszélni az anyámmal, de ő… ő maga a Fekete Kereszt. Bethany igazgatónő kihúzta magát, megvillant a szeme. – Úgy érti, magára támadt. – Aha. – A saját édesanyja. – Elképedésemre azt láttam, hogy Bethany igazgatónő jogos haragot érez – Lucas helyett is. – Illetlenség. Sokkoló. Gyűlöletes. Az ilyetén viselkedésre a Fekete Kereszt legtöbb tagjától biztosan számítottam volna, de az ember azt hinné, egy anya szeretete sokkal erősebb, mint az ő vámpírellenes tanaik. – Úgy tűnik, nem így van – morogta Lucas. Bethany igazgatónő felállt, megkerülte az íróasztalt, és Lucas vállára tette a kezét. Lucas tágra nyílt szemében meglepettség tükröződött. Számomra is szokatlan volt ez a gesztus.

– Szerencsétlen eset, hogy ilyen fájdalmas módon kell tudomást szereznie a hibáikról. De tudhatja, hogy minden együttérzésem azoké, akik a Fekete Kereszt zaklatásától szenvednek. Az élő emberként átélt múltja, az akkor elkövetett hibái most eltöröltetnek. Megkapja az Evernight Akadémia oltalmát. Megvédjük önt. Tanítani fogjuk. Nem kell többé egyedül lennie. Egy fél másodpercig szinte már kedveltem Bethany igazgatónőt. Lucast nem lehetett ilyen könnyedén megnyerni. – Köszönöm. Komolyan. De nem lesz ilyen egyszerű. Azok a srácok máris készek karót döfni a szívembe. – Engedelmeskedni fognak a szabályoknak. – Az igazgatónő kissé hűvösen elmosolyodott. – Ezt csak bízza rám! – Az emberdiákok… – folytatta Lucas elgyötört hangon. – Sosem öltem. – A vágy erős. – Úgy mondta, mintha másra nem is lehetett volna számítani. – Az ön esetében talán erősebb, mint a legtöbb esetben. Látom a jeleket. De itt sok gyámja lesz, akik majd támogatni fogják. Merem állítani, hogy itt kisebb a veszélye annak, hogy emberre támad, mint a kinti világban. Idővel rájön, hogyan válhat a vámpírok világának részévé. Közülünk való lesz. Lucas egy pillanatra lehunyta a szemét, és azon gondolkodtam, hogy vajon megkönnyebbülésében vagy kétségbeesésében tette.

Hatodik fejezet

LUCAS A PAVILONHOZ SÉTÁLT, és Bethany igazgatónő után bámult, aki bement az épületbe, hogy megtartsa a diákságnak az éves üdvözlő beszédet. Megbizonyosodva arról, hogy végre senki sem figyel, testet mertem ölteni mellette. – Szia. – Félig felém fordult, hogy lássam, és még egy mosolyt is sikerült kicsikarnia magából a kedvemért. – Épp itt csókolóztunk először. – A legtöbb dolog megváltozott. – Ahogy a szellő összeborzolta sötétarany haját, és a borostyánleveleket körülöttünk, el tudtam képzelni, hogy visszatérünk a kezdetekhez. A napfény mintha átsütött volna rajtam, belülről melegített fel. A szél ellenére az én vörös hajam mozdulatlan volt, érintetlen, valószínűtlen. – Miért nem vagy odabent? – Bethany igazgatónő felmentést adott ez alól a cirkusz alól. Azt mondta, megpróbálja majd elmagyarázni a vámpírdiákoknak és a tanároknak, hogy hagyjanak békén a francba anélkül, hogy az emberek is megtudnák. Hogy besétáljak a vámpírfalka közepébe – még mielőtt ő leadja a védőbeszédet –, kizárt, hogy ezt fegyvertelenül megcsinálom. – Jobban kezelte, mint gondoltam – feleltem. – Azt hiszem, Bethany igazgatónő komolyan veszi a menedéknyújtás szabályait. Lucas vállat vont. – Állítja, hogy fedezni fog, de mindegy. Örülök, hogy Ranulf becsempészte a fegyvereinket a csomagtartójában. – Miért nem a tiédben? – Ha az igazgatónő az enyémet nem kutatja át, bolond. És a hölgy nem bolond. Az arcát tanulmányoztam, hogy leolvassam az érzelmeket, amelyeket el akart rejteni. – Te nem a vámpíroktól félsz. Sosem féltél tőlük. Az emberdiákok közelségétől tartasz. Lucas elfintorodott.

– Nem tudok anélkül ránézni Vicre, hogy… Bianca, megölhettem volna… Vicet. Az egyik legjobb barátomat. Legyilkoltam volna, csak azért, hogy ehessek. – Ezért nem maradsz kettesben vele? – Amikor rám nézett, hozzátettem. – Aha, észrevettem. – Nem vetted észre – felelte Lucas halkan. – Nem csak rajtam múlik. Vicen is. Megtalálja a módját, hogy ne kelljen kettesben maradnia velem. – Kihallottam a fájdalmat a hangjából. Megöleltem. Talán nem volt valódi ölelés, de éreztem magam mellett, és tudtam, hogy ez kicsit megvigasztalja. – Megint bízni fog benned. Csak beletelik egy kis időbe. – Én mikor fogok megbízni magamban? Erre nem volt mit felelni. Csak azt mondtam, amiben biztos voltam: – Szeretlek. – És én is szeretlek. Ezért fogom végigcsinálni. Muszáj.

Ahogy Lucas megtanult a kedvemért vámpír lenni, én az ő kedvéért tanultam meg kísértetként létezni. Vagyis rá kellett jönnöm a kísértetdolgok lényegére. Az alapok megvoltak: láthatatlanná válás, párafelhő formájában való megjelenés, és amikor nálam volt a karkötő vagy a bross, szilárd és életszerű testet ölteni. A közlekedés két pont között némi koncentrációt igényelt, de meg tudtam csinálni. De az Evernight Akadémián kísérteni – hát az sokkal durvább volt. Rá kellett jönnöm, hol közeledhetek a folyosókon, és hol nem. A fagynyomok, amelyek követtek, amerre csak jártam, elárulták volna a diákoknak és a tanároknak, hogy kísértet jár a közelben, és bár nem tudtam biztosan, hogy a sikoltozáson kívül tehetnek-e ellenem valamit, nem volt szándékomban kipróbálni. Ijesztő volt arra gondolni, hogy millió módon ronthatom el a dolgot. De ha távol maradtam volna, az azt jelenti, hogy magára hagyom Lucast, és ezt nem tehettem. Amikor bement a suliba, követtem. A nehéz faajtókon egyszerűen átsiklottam, talán mert azok, ahogy én is, valaha élőlények voltak. Újra beléptem az Evernight Akadémia nagytermébe. Több tucatnyi diák nyüzsgött, mindenki az iskola címerével ellátott pulóvert viselte: két holló egy kard két oldalán. Meglepetésemre nosztalgiahullám söpört át rajtam. Talán nem voltam túl sokszor boldog az Evernightban – de néha igen. Itt lettem szerelmes, és itt kötöttem barátságot sok mindenkivel. Itt éltem. De a boldogságom csak egy pillanatig tartott, amíg pillantásom ismét Lucasra nem esett. Senki sem támadta meg, de nem is mondtak semmi olyasmit, amit jó jelként értékeltem

volna. Bethany igazgatónő beszéde láthatóan megtette a magáét. De ha senki sem tervezte Lucas megölését, akkor azt sem tervezte senki, hogy megbocsát vagy elfelejti a történteket. Minden vámpírdiák leplezetlen gyűlölettel nézett rá. Lucas nem lassított – nem az a fickó volt, aki összezuhan egy kis bámulástól –, de ettől még nem tetszett neki. Mi bátorítottuk, hogy jöjjön ide, mert azt akartuk, hogy jól érezze magát a vámpírbőrében – gondoltam. – Hogy érezhetné jól magát, ha mindenki elutasítja? Amikor elment egy-egy emberdiák mellett, az egész teste megfeszült – láttam a válla állásából, és az arcán megjelenő ráncokból. De elszántan kerülte a tekintetüket, és a léptei nem lassultak sosem. Az elhatározása olyan erős volt, akár az éhsége. Legalábbis egyelőre. Lucas továbbment, az északi torony felé, ahol a fiúk szobái voltak. Vele maradtam. Néhány jégszilánk jelent meg a legközelebbi ablakpárkányon, én pedig sietve feljebb lebegtem, közelebb a mennyezethez. Míg rá nem jövök, hogy kerüljem el a jégvirágok gyártását, jobb lesz, ha magasabban maradok, ahol legalább senki nem veszi észre a fagyot. A tömeg morogni kezdett, mintha valami zűrzavar keletkezett volna. Visszanéztem, és láttam, hogy a diákok tömege szétválik – hogy valaki félrelöki őket, hogy Lucas közelébe mehessen. Láthatóan nem mindenkit nyugtatott meg Bethany igazgatónő beszéde. Behúzódtam egy sarokba. Lucas félrebillentette a fejét, meghallotta a veszélyt, mielőtt még látta volna, és megfordult, hogy szembenézzen a támadójával. Valószínűleg valamelyik fiatalabb vámpírsrác, aki csak heccből járt az Evernightba, és készen állt arra, hogy amint úgy érzi, azonnal gyilkossá váljon – mint Erich volt, a seggfej, aki elsős korunkban zaklatta Raquelt. Tudtam, hogy Lucas képes lesz ugyanolyan könnyedén kezelni a helyzetet. De amikor a támadó feltűnt, Lucasnak olyasvalakivel kellett szembenéznie, akit nem tudott kezelni. Akit én sem tudtam volna kezelni. Az anyám. Anya megállt előtte, ökölbe szorított kézzel, vad pillantással: – Igaz a hír? Mondd el! – Remegett a hangja. – Azt akarom, hogy nézz a szemembe, és mondd, hogy igaz! Lucast mintha gyomorszájon vágták volna. Ahogy válaszra nyitotta a száját, Balthazar mellé lépett, és megfogta anya karját. – Ne itt! – szólt halkan. Anya a fejét sem fordította el, mintha nem látta vagy hallotta volna Balthazart, de kisvártatva bólintott, és az egyik lépcsősor felé indult. Mintha azt mondta volna Lucasnak, ne merészelje követni, de ő utánament. Balthazar is elindult, de anya olyan pillantást lövellt felé, amitől gyökeret vert a lépcsőn. Anya egy második emeleti kis irodába vezette Lucast. Követtem őket, bár nem nagyon akartam hallani, miről beszélnek.

Amint Lucas becsukta maguk mögött az ajtót, anya ismét megszólalt: – Mondd, hogy igaz, Lucas! – Igaz – felelte ő. Halottabbnak látszott, mint miután megölték. – Bianca meghalt. Anyám hátratántorodott, mintha olyan gyorsan fordult volna meg, hogy beleszédült. Az arca eltorzult a könnyektől. – Örökké kellett volna élnie – suttogta. – Biancának mindörökké a mi kislányunknak kellett volna maradnia. – Nagyon sajnálom, Mrs. Olivier. – Sajnálod? Sajnálod? Rávetted a lányunkat, hogy hagyja el az otthonát, a szüleit és a halhatatlanságot, amely jogosan megillette, amely a születési előjoga volt, és meghalt, örökre elment, te pedig csak azt tudod mondani, hogy sajnálod? – Csak ezt tudom mondani! – kiabált Lucas. – Erre nincsenek szavak! Meghaltam volna érte. Megpróbáltam. Elbuktam. Gyűlölöm magamat ezért, és ha tudnám, visszacsinálnám, de… de… – Elhalt a hangja a zokogástól. Megacélozta magát, és sikerült folytatnia. – Ha meg akar ölni, nem állítom meg. Még csak nem is hibáztatom. Anyám a fejét rázta. Könnyek csíkozták az arcát, és néhány karamellszín hajtincs tapadt kipirult arcára. – Ha annyira gyűlölöd magadat, amennyire állítod, ha csak tizedannyira szeretted őt, ahogy mi szerettük, akkor megérdemled a halhatatlanságot. Megérdemled, hogy örökké élj, hogy örökké szenvedhess. Lucas is sírt, de nem fordította el a fejét, anyám szemébe nézett. Ez több volt, mint amire én képes voltam. Nem Lucas hibája volt. Az enyém. Egy pillanatig azt fontolgattam, hogy megjelenek nekik a szobában. Ha anya látta volna, hogy valami tovább él belőlem, akkor talán nem fájt volna neki annyira. De pillanatnyilag túlságosan szégyelltem magam, hogy megmutassam az arcomat. – Nincs vége – szólt anya. Vakon ellépett Lucas mellett, ki a folyosóra. Lucas lerogyott a legközelebbi székre. Szerettem volna alakot ölteni és megvigasztalni, de úgy éreztem, most nem lenne túl vigasztaló, ha kísértetet látna. És más dolgom volt. Követtem anyámat a folyosókon át. Megtörölte az arcát, de máshogy nem leplezte, hogy sírt. Jó néhány diák, vámpírok és emberek is kíváncsi pillantással lestek, de úgy tűnt, anyát ez hidegen hagyja. Felment a kanyargó kőlépcsőkön a déli toronyba, a családi lakosztályunkba. Apám a kanapén feküdt, összefont karral, tompa tekintettel. Nem nézett anyámra, amikor az belépett.

Apa egy régi lemezt tett fel – amit felismertem, az egyik Henry Mancini-dal is rajta volt, amit nagyon szerettek gyerekkoromban. Audrey Hepburn énekelte a „Moon River”-t. – Igaz – szólalt meg anya vékony hangon. – Tudom. Azt hiszem… azt hiszem már rég tudtam. Csak nem akartam… – Apa szorosan behunyta a szemét, mintha ki akarná zárni anyát, az emléket és a világ többi részét. Anyám elnyúlt mellette a kanapén és átölelte. Ahogy apa sötétvörös hajához simította az arcát, a válla rázkódni kezdett a zokogástól. Nem tudtam tovább elviselni. Nem érdekelt, mennyire szégyelltem magam, nem érdekelt, milyen nehéz lesz. Úgy éreztem, nem lehet rosszabb, mint hallani, ahogy szenvednek. Ideje volt megjelennem előttük, és felfedni, mi történt. De ahogy kezdtem összeszedni magam, hogy alakot öltsék, és már a megfelelő szavakon gondolkodtam, amelyeket először mondani fogok, anyám felzokogott: – Verné meg isten a lidérceket! Megdermedtem. – Ők tehetnek róla – folytatta. – Ami Biancával történt, az ő hibájuk. Apa még szorosabban átölelte. – Tudom, kicsim. Tudom. – Gyűlölöm őket. Mindet gyűlölöm. Amíg ezen a földön élek, mindig gyűlölni fogom őket… – A hangját elfojtotta a zokogás. Gyűlölték a lidérceket, amiért hatalmuk volt felettem, amiért az Evernightban kísértettek, a puszta létezésük miatt. Ha megjelentem volna, már nem az ő kicsi lányuk lettem volna. Csak egy szörnyeteg. Ahogy Lucas sem volt más Kate számára, csak egy szörnyeteg. Sosem tudtam, milyen nagy szükségem van a szeretetükre, míg el nem veszítettem őket. Így hát nem jelentem meg előttük. Hogy is tehettem volna? Csak rosszabb lett volna nekik és nekem is. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha bármi rosszabb legyen, mint az a pillanat. Ehhez képest meghalni könnyű dolognak tűnt. De sokáig velük maradtam, és néztem, ahogy sírnak. Megérdemeltem.

Álomba sírták magukat, de én nem tudtam ott hagyni őket. Egy ideig a régi szobámban lebegtem. Láthatóan a legtöbb holmink átvészelte a tüzet, mert sok dolog ott maradt. Klimt festménye, A csók még mindig ott csillogott a falon: az idilli szerelmesek – mint Lucas meg én.

Visszamegyünk oda – gondoltam. – Találunk rá módot. Átfolytam az ablakon, nem törődtem a jégvirágokkal, és régi vízköpő barátom mellé ültem. Kőszárnyai olyan színűek voltak, mint a szürke, őszi alkonyat. – Emlékszel, amikor itt beszélgettünk? Rémülten megfordultam, és láttam, hogy Maxie ül mellettem – valójában néhány ujjnyira az ablakpárkánytól, de ha az ember kísértetté válik, a gravitáció nem sok vizet zavar. Úgy mosolygott, mintha ez a nap lenne a legnagyszerűbb a világon. – Maxie, mit csinálsz itt? – Öhm, beköszönök? Mint amikor legutóbb találkoztunk itt. Rájöttél, hogyan párásítsd be az üveget, hogy írhassak rá. Ekkor döntöttem úgy, hogy talán mégsem vagy teljesen hülye. Ráleheltem az üvegre – amit soha többé nem tudok már megcsinálni. – Ne vedd a szívedre, de hogy őszinte legyek, most nem vagyok tréfás kedvemben. – Ne duzzogj már, élőhalott lány! – Maxie! Ne csináld! – Nem éreztem jól magam lidércként, halottként, miután láttam, mit tett a halálom a szüleimmel. – Tudod, hogy nem vagy egyedül. – Maxie próbált lazának tűnni, de tudtam, hogy nagyon keményen próbálkozik. Az élők világától való több évtizednyi elszigeteltség után, mialatt csak Vic látogatta, nem volt valami jó a társasági életben. – Nem kell félned tőlünk. De féltem. A „beszélned kell Christopherrel” úgy hangzott, hogy el kell fogadnom a halálomat, és erre pillanatnyilag képtelen voltam. – Ne ma este, jó? Maxie tétovázott, látszott rajta, hogy csalódott, de aztán eltűnt. Egy pillanat múlva rájöttem, hogy egy dologban igaza volt: ideje volt abbahagyni a tépelődést, és meglátogatni Lucast. Mostanra talán felkészült, hogy újra lásson, akár kísértet vagyok, akár nem. A legkönnyebb, lefelé vezető útnak az bizonyult, ha beleolvadok a torony falába, érezve, ahogy a kövek elhullámzanak mellettem. Amint elértem az új tetőt, éreztem, hogy sokkal ellenállóbb a kísértetekkel szemben, mint azelőtt, de a bejárati ajtón vagy a legtöbb ablakon át be tudtam menni. Ki-be siklottam, kerestem az utat, memorizáltam az útvonalakat, ha esetleg később szükségem lenne rájuk. Időnként éreztem egy kis energiahullámot magam mögött, vagy egy szemközti sarokban, és rájöttem, hogy Maxie követ. De aztán rádöbbentem, hogy nem ő az.

Más kísértet volt. Vagy kísértetek? Christopher? – gondoltam egy rettegő borzongás kíséretében. Ő volt az egyetlen másik lidérc, akivel az Evernightban találkoztam. De az övé eltéveszthetetlen, erőteljes jelenlét volt, amit most nem éreztem. És sokan voltak: ketten, hárman, öten, tízen, talán még többen. Ködszilánkok voltak, érzékszellők, valószínűleg láthatatlanok mindenki számára, aki nem volt kísértet. Arra emlékeztetett, amikor vámpírként érzékelni kezdtem, ha más vámpír volt a közelemben, akár láttam őt, akár nem. Nem láttam ezeket a kísérteteket – inkább a nyomokat érzékeltem, amelyeket hagytak –, de tudtam, hogy ott vannak. Bethany igazgatónő terve, hogy ide vonzza őket az emberdiákok segítségével, nyilvánvalóan sikerrel járt. Mindig tudni akartuk, miért vadászik a lidércekre – gondoltam. – Azt hiszem, hamarosan rájövünk. Áthaladtam az északi tornyon. Menet közben keresgéltem. Leginkább vámpírokat láttam, akik a szobájukban lógtak, vért nyakaltak, vagy azzal hencegtek, mennyit szexeltek a nyári szünetben. Ha lett volna testem, forgattam volna a szememet. Aztán egy olyan szobába értem, amelynek a két lakója egy sakktábla két oldalán ült, és elmosolyodtam. – Az a gyalog most már királynő, bébi – szólt Vic. – Nesze! – A lelked épp oly tekervényes, mint az agyad – felelte Ranulf homlokráncolva, miközben azon töprengett, mit tegyen. Kibontakoztam, és láthatóvá váltam. Vic és Ranulf ijedtükben ugrottak egyet, de aztán elmosolyodtak mindketten. – Szia, kísérteties hölgy! – emelkedett fel Vic a székéről, akár egy régi vágású úriember. – Mizújs? – Nem sok – ismertem be. – Hogy vagytok, fiúk? – Éppen a kívánatosabb priccsért versengünk, amely messzebb van az ablakoktól, és kevésbé lesz huzatos télen – felelte Ranulf. – Később Vic iPadjén a győztes által választott filmet fogjuk megnézni. Nagy a tét. – Más szóval minden oké. – Vic elhallgatott. – Legalábbis ebben a szobában. A hatodikon találsz két fickót, akik nagyobbat szívnak. – Akkor Bethany igazgatónő engedélyezte nekik a közös szobát? – Balthazar azt mondta, javasolni fogja neki, és tekintve a többi vámpír Lucas irányában tanúsított viselkedését, Mrs. Bethanynek nem sok választása maradt. De jobb szerettem volna biztosan tudni.

– Hát, mindenesetre ez is valami. Vic szokatlanul csendes volt pár pillanatig. Kerülte a pillantásomat, inkább a régi, giccses Elvis-moziplakátot tanulmányozta a falon. Aztán így szólt: – Önként kellett volna jelentkeznem. Úgy értem arra, hogy én lakjak Lucasszal. Szüksége van barátokra… tudom én… csak… – Nem, Vic, minden rendben. Lucasnak Balthazarral kell lennie, mert sok kérdése lesz, amelyeket csak egy sokkal tapasztaltabb vámpír tud majd kezelni. – Más oka is volt annak, hogy Vic egyelőre ne lakjon egy szobában Lucasszal, de erre nem lett volna jó ötlet emlékeztetni őt. – Nem erre gondoltam. Szeretném, ha Lucas tudná, hogy hiszek benne. Érted? – Értem. De… adj neki egy kis időt! Ne siettesd! Vic bólintott, és nem mondott többet. A pillanat már épp kínossá kezdett válni, amikor Ranulf diadalmasan átcsúsztatta a királynőjét jó pár kockán. – Azt hiszem, enyém a jobbik priccs. – Ó, ember! – fintorgott Vic, és mosolyognom kellett rajtuk. Búcsút intettem, majd elpárologtam, hogy feljebb menjek a hatodik emeletre. Miután átkutattam néhány szobát, megtaláltam Lucast és Balthazart. Már aludtak. Nem csoda, hogy már lefeküdtek – fárasztó és sokkoló napjuk volt. Sejtettem, hogy nem fognak kicsomagolni. Lucas térfele spártai volt, mint mindig, Balthazar pedig befejezettnek tekintette a beköltözést, amint letett az ablakpárkányra egy doboz cigarettát és egy öngyújtót. Balthazar, aki mindig túl magas és széles vállú volt ahhoz, hogy kényelmesen el tudjon helyezkedni az ágyon, most a falnak fordulva összegömbölyödött. Lucas, az örök harcos a hátán fekve aludt, sebhelyes keze a takaró felett, hogy ha szükséges, pillanatok alatt fegyvert ragadhasson. Csak akkor tért el ettől, amikor engem ölelt egész éjjel. Bár tudtam, hogy pihenésre van szükségük, rosszul esett, hogy nem tudtam korábban eljönni Lucashoz, ha csak annyi időre is, hogy szép álmokat kívánjak neki. Ekkor eszembe jutott valami, amire Maxie tanított Lucas halála előtt, és elmosolyodtam. Talán mégis jó éjt kívánhatok neki. Lucas alvó alakjára összpontosítottam, remélve, hogy álmodik. Ha jól emlékeztem, úgy kellett tennem, mintha egy medencébe merülnék – lefelé, befelé vetettem magam, minden porcikám megfeszült… Azonnal Lucas álmában találtam magam. A környezet ismerős volt – az északi torony tetején lévő irattár. Néhány fátyolszerű pókháló lógott a szoba sarkaiban, és szépiaarany papírok hevertek itt-ott szanaszét. Bethany igazgatónő ezt a helyet használta azoknak az iratoknak a tárolására, amelyeket már nem használt, mint például 1853-as bizonyítványok és hasonló cuccok.

Az elmúlt években azért sok minden történt idefent. Lucas itt ölte meg Erichet, a vámpírt, aki Raquelt zaklatta. Itt kerestünk Balthazarral bizonyítékot az igazgatónő tervére. És Lucas meg én itt találkoztunk újra az után, hogy megtudta, vámpírok gyermeke vagyok. Elfogadott engem olyannak, amilyen vagyok, ahogyan én is őt. Ez is jó dolog – gondoltam. – Tekintve, hogy azóta milyen sok változáson mentünk keresztül. Lucas az ablaknál állt, az éjszakai eget fürkészte. A haja kicsivel hosszabb volt, olyan, mint amikor először találkoztunk. Elmosolyodtam, és közben rájöttem, hogy van testem, vagy legalábbis valami hasonló, ami annak minősül az álomvilágban. Ez azt jelentette, hogy a karomba zárhattam Lucast, és részünk lehetett mindenben, ami az ébrenlétben nem adatott meg. Itt, az álmában kettesben lehettünk, és biztonságban. Amikor közelebb léptem hozzá, láttam, hogy egy karót tart a kezében. Furcsa – gondoltam. Aztán kinyílt mögöttünk az ajtó. – Kopp-kopp. – Meglepetésemre Erich lépett be. – Raquel? Kösz a meghívást. Tudtam, hogy alig várod, hogy láthass. – Mohó arckifejezése bosszúsággá változott, amikor megpillantotta Lucast az ablaknál. Nem tudtam, engem lát-e vagy sem. – Mi a francot csinálsz itt? – Vártam, hogy megtudjam, elég jól hamisítom-e Raquel kézírását ahhoz, hogy felcsaljalak ide – felelte Lucas. Egyenesen elment mellettem, anélkül, hogy rám pillantott volna. Láthatóan nem volt szerepem ebben az álomban. – Úgy látszik, igen. – Kitaláltál egy hülye trükköt, hogy kettesben lehess velem? Mi vagy te, valami buzi? – Szerencsés napod lenne, ha az volnék. – Lucas körbesétált Erich körül. Az egész teste megfeszült, ugrásra készen. Abban a másodpercben, amikor az ajtó és Erich közé ért, hagyta, hogy a másik meglássa a karót. – De nincs szerencsés napod. – Fekete Kereszt! – mordult fel Erich. – Vámpír! – felelte Lucas olyan mély gyűlölettel, hogy szinte visszhangzott a csontjaiban. Egymásra vetették magukat – a ragadozó és a vadász. Felkiáltottam, amikor a padlóra zuhantak, és Erich keze Lucas torkára fonódott. Ez nem a valóság – mondtam magamnak, de ez nem egészen volt igaz. A jelenet kétségtelenül Lucas emlékképe volt az Erichkel vívott utolsó harcról. Nem kételkedtem abban, hogy Lucas azt tette, amit tennie kellett, de sosem gondoltam arra, hogy milyen veszélyes volt ez számára. Nagyon rémült lehetett, ha ezek a rémálmok még mindig visszavisszatértek. Miközben Lucas és Erich viaskodtak, Raquel világosbarna bőr karkötője a padlóra esett. Erich zsebében lehetett. Lucas keményen félredobta Erichet, és levegőért kapott. – Trófeát gyűjtesz? Megjelölöd az áldozatodat?

– Raquel az enyém lesz – felelte Erich. Előtűntek az agyarai, amitől a mosolya eltorzult. – Már hetekkel ezelőtt megkaptam volna, ha a hülye csajod nem áll az utamba. – Akkor még nem késtem el. – Lucas felrúgta az egyik ingatag dobozhalmot, amely Erichre zuhant. De ő, akárcsak minden álombéli szörnyeteg, hirtelen valahol máshol jelent meg, és teljesen új irányból támadott Lucasra. – Tudtad, hogy a barátnőd is közülünk való? – gúnyolódott Erich, miközben Lucas torkára fonódtak az ujjai. – Vagy olyan hülye vagy, hogy nem tűnt fel, hogy egy vámpírral kefélsz? – Ebből hagyd ki… Biancát! – hörögte Lucas, és ellökte Erichet. A vámpír csak vigyorgott. – Nem hagyom ki. Amit te kapsz idefent… Ő kétszer annyit kap. Mielőtt végzek, halott leszel, ő pedig még rosszabbul végzi. Sokkal rosszabbul. Lucas feldühödött, és elvesztette a fejét. – Sosem hagyom, hogy bántsd őt! – Vadul Erich felé szúrt, aki egy rémálom földön túli gyorsaságával kitért előle. Ez egy álom – emlékeztettem magam erőnek erejével. – Megjelenhetsz Lucas álmaiban. Csak törj be ebbe az álomba, és változtasd meg! Vedd vissza, hogy csak a kettőtöké legyen. – Lucas! – szólítottam meg, és közelebb léptem. Nem úgy tűnt, mintha Erich kárt tehetett volna bennem. – Lucas, Bianca vagyok. Nézz rám! Csak nézz rám! – Szerintem most nem ér rá – szólt Charity. Megfordultam, és láttam, hogy egy másik doboztorony tetején ül, pókhálószerű, szürke ruhában, kócos haja akár egy patkányfészek. Ennyi erővel valamelyik vízköpő szörny is lehetett volna – a legszörnyűbb mind közül. Charity rám vigyorgott, és a szeme úgy fénylett az éjszakában, akár egy macskáé. Persze, hogy Lucas őróla is álmodott. Hisz ő ölte meg. De hány szörnyet kell még elzavarnom Lucas álmaiból, hogy kapjunk néhány órát magunknak? – Lucas! – kiabáltam. A verekedés irányába vetettem magam, Lucas és Erich közé siklottam. – Nézz rám! – Bianca! – Lucas megrémült. – Mit keresel itt? Erich keze megragadott hátulról. Erős volt, akár a vas. – Hé, Lucas, akarod nézni, hogy szenved a barátnőd? – Ne! – Lucas megfogott és visszahúzott. A küzdelem teljesen valóságosnak tűnt.

– Lucas, ő nem ölhet meg engem! – mondtam, miközben próbáltam kifordulni Erich szorításából. Az ujjai olyanok voltak, akár a karmok a húsomban, nehéz volt észben tartanom, hogy mindez nem valóság. – Téged sem bánthat. Ez egy álom. Nem emlékszel? Nem hallott engem. Elragadta a pánik – jobban rettegett az én életemért, mint a sajátjáért. – Tarts ki, Bianca! Lucas továbbra is próbálta eltalálni Erichet a karóval, de ő engem rángatott ide-oda, a testemet használva pajzsul. – Te fogod megölni, vadász! – vicsorgott Erich. – Elégeted, hogy véget vess a fájdalomnak. Emlékszel azokra a régi mesékre, amelyeket a Fekete Keresztben hallottál? A legszörnyűbb kínzásról, aminek egy vámpírt alávethetsz? Mártsd a karót szenteltvízbe, és szúrd olyan mélyre, hogy a szenteltvíz a vérébe kerüljön, aztán örökre megbénul. Nem ébred fel, nem tud mozdulni. Csak fekszik, és úgy érzi, élve égetik az örökkévalóságig. – Soha nem csináltam ilyet – zihálta Lucas. – Még az ilyen szemetekkel sem, mint te. Téged egyszerűen csak megöllek. – Ki fogom próbálni – mondta Erich közvetlenül mellettem. Éreztem a hideg, halott leheletét a nyakamon. – Megcsinálom Biancával. Olyan lesz, mint Csipkerózsika, csak te tudni fogod, hogy ő nem alszik. Te tudni fogod, hogy örökké égni fog. Senki sem fogja hallani a sikolyait, de fogadok, hogy te igen. – Nem lesz rá esélyed – fogadta meg Lucas, de láttam, hogy a félelme egyre nő. Amikor a saját életét kockáztatta, higgadt tudott maradni. Amikor rám került a sor, elveszítette a lélekjelenlétét. Végül előrelendültem, és kirántottam magamat Erich szorításából. Éles fájdalom hasított a vállamba Erich karmai nyomán, de nem érdekelt. A padlóra zuhantam. Lucas Erichre vetette magát, mindketten elestek. Dühöngve estek egymásnak, a sebekből vér fröccsent a kőfalakra. Ezüst, fénylő vérem az ujjaim között szivárgott. A padlón csillogott, összekeveredett Lucas piros vérével. A látvány gyönyörű volt, szinte igéző. Térj magadhoz!– mondtam magamnak. Sokkot kaptam. – Jaj, de mókás! – nevetett Charity a dobozok tetejéről. Tapsolt, akár egy kislány, aki most pillantotta meg a születésnapi tortáját. – Mentsd meg, Lucas! Mentsd meg, amíg tudod! Vagy… talán nem tudod? Lucas arca olyan kifejezést öltött, amit rögtön felismertem, bár csak egyszer láttam korábban. Soha nem felejtem el – a színtiszta kín ült ki az arcára, mint akkor, amikor az ágyam mellett ült a halálom éjszakáján.

Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy nem tudom kirántani őt ebből az emlékből. Semmit nem tehettem álmában, csak még ijesztőbbé tettem számára az egészet. Vagyis el kellett mennem. Eltűntem előle. Amikor újból látni kezdtem, a sötét szobában álltam az ágya lábánál. Lucas vergődött a takaró alatt, aztán elernyedt a teste, és a rémálomból mélyebb, álomtalan alvásba merült. Legalább vége van – mondtam magamnak. Mégis, anyagtalan formámban is éreztem a fizikai fájdalmat. Ez még sosem történt meg. Zavartan az égő, sajgó vállamra pillantottam. Erich karmolásának nyomai még látszottak a bőrömön, és ezüst vércseppektől csillogtak.

Hetedik fejezet

AZ AJTÓN KERESZTÜL HAGYTAM EL A HÁLÓSZOBÁT, és végigmentem a folyosón, mintha még élnék. Több idő telt el, mint hittem, mert majdnem mindenki csendben volt már, aludt, vagy legalábbis elvackolt éjszakára. Ugyan nagyon szerettem volna újra meglátogatni Vicet és Ranulfot, abban a gyenge reményben, hogy ők felvidíthatnak, de mégsem ébreszthettem fel őket a saját önző érdekemtől vezérelve. Rájöttem, hogy rajtuk kívül gyakorlatilag senki más nem volt a világon, akivel beszélhettem volna, vagy akire ránézhettem volna anélkül, hogy fájdalmat okozzak. Hogy szúrhattuk el ennyire? – gondoltam, miközben lefelé mentem a kanyargó kőlépcsőn. Körülöttem hallhatóan ropogott a jég. Bizonyítékot hagytam, de jelenleg nem nagyon érdekelt. Csak együtt akartunk lenni, és őszintén élni az összes hazugság nélkül. Hogy lehet, hogy ilyen sok embert bántottunk? Most vettem csak észre, hogy milyen könnyű lenne megfogadni Maxie tanácsát, és teljesen elengedni a halandók világát. Az erőfeszítés nélküli, agyatlan lebegés a kék ködben pillanatnyilag elég jó dolognak tűnt. Megkönnyebbülés lett volna megszabadulni a szomorúságtól és a bűntudattól, a hátrahagyott emberek iránt érzett felelősségtől. Nem tudtam, vajon igaz-e, hogy a kísértetek az Evernight Akadémia foglyai voltak. Talán a fogoly nem a megfelelő kifejezés volt erre. Ez a hely számukra is menedék lehetett – egy hely távol a régi lakóhelyüktől, ahol az elvesztett életük kísértette őket. De Bethany igazgatónő egyszer már megtámadta Maxie-t, és nem volt a lidércek barátja. Kizárt dolog, hogy menedéknek építette volna ezt a helyet számukra. Próbaképpen kiterjesztettem a tudatomat, kerestem a többi, itt élő lidércet. Hallotok engem? Nem jött válasz – de éreztem, hogy a légáramlás megváltozik, mint amikor az ember tudja, hogy valaki figyeli. Aztán a látomás elkezdte elárasztani az elmémet.

Olyanok voltak, akár az életszerű ábrándok, szinte hallucinációnak tűntek, csakhogy nem a saját fejemből jöttek. A lidércek rákényszerítettek, hogy lássam őket: vámpírokként, a lehető legrosszabb formájukban, amint mosdatlan, véres, agyaras diákokként járják az Evernightot. A folyosókon, az osztálytermekben rátámadtak az emberdiákokra, egyik brutális tettet követte a másik. – Ez nem valóság – mondtam, remélve, hogy meghallanak. – A legtöbben békén hagyják az embereket, és ha valaki megszegi a szabályokat, Bethany igazgatónő máris a nyakán van. Az emberek, akiket idáig követtetek, biztonságban vannak. A lidércek biztosan nem hittek nekem. Minden kép egyre erősebbé vált, közelebb került hozzám, és már hangjuk is volt (sikoltozás) meg szaguk (vérszag). Undorodva elfordultam, de hogy fordulhatsz el valamitől, ami a saját fejedben zajlik? Az egyik vámpír a látomásomban hirtelen elkékült és jéggé fagyott. Elképedve és iszonyodva figyeltem, ahogy mély repedések tűnnek fel a keményedő húsában, szétszabdalják az arcát, az ajkait, az egész fejét. Véres loccsanással elesett, én pedig tudtam, hogy a lidércek reményeik szerint ezt fogják tenni a vámpírokkal. Azt akarták, hogy segítsek nekik. – Nem segítek senkit megtámadni! És egyszerre csak egyedül voltam. Semmi sem tűnt el vagy ment el, de egyszerűen tudtam, hogy már nem figyelnek rám. Mit akartak tenni a kísértetek? Ha eddig féltem tőlük, most még sokkal rosszabb volt a helyzet. Tanultam néhány új dolgot, de semmi sem tudott volna megvédeni engem vagy a szeretteimet egy ilyen támadástól. A lidércek tudnak ártani Lucasnak? És Balthazarnak? A szüleimnek? Ha bármivel próbálkoznak, tudok-e majd segíteni? Nem – gondoltam, miközben erőt vett rajtam a lehangoltság. – Semmit sem tehetek értük. Haszontalan vagyok. Halott vagyok. Átlebegtem a földszinti nagytermen, amely így, üresen nagyobbnak látszott. Bár mindig is fejedelmi hely volt, amikor ilyen hatalmas és csendes volt, sokkal szebbé és szigorúbbá vált. A holdfény átszűrődött a sok ólomüveg ablakon, amelyek a padlótól a mennyezetig értek, de a legfényesebb az egyetlen sima üvegtábla volt. Az eredeti ólomüveget a Fekete Kereszt egy tagja tette tönkre – Lucas egy régi-régi őse – menekülés közben. Maga Lucas is betörte egyszer, talán hogy ápolja a családi hagyományokat. Mindig érdekelt, hogy Bethany igazgatónő vajon miért nem javíttatta meg, hogy olyan legyen, mint a többi. Most legalább megértettem végre. Azért hagyta így, hogy mindig emlékezzen. Hogy soha többé ne legyen elővigyázatlan. Az épület megsérült. Lucas megsérült. És én is úgy éreztem, hogy soha többé nem fogok meggyógyulni. Örökre a megbánás és az élők világától való elszigeteltségem foglya maradok. Lucas ugyanígy szenvedett. A legnagyobb különbség az volt, hogy ő készen állt

arra, hogy véget vessen a kínjainak, és ha az én kedvemért nem tartott volna ki, valószínűleg meg is tette volna. Úgy éreztem, bármit teszek, mindig ártok valakinek, aki szeretni próbál engem. Értéktelennek éreztem magam. Fel akartam adni. Közel jártam az iskolai könyvtárhoz. Feltételeztem, hogy semmi különöset nem találok ott a lidércekről, de talán mégis. Úgy döntöttem, keresgélek, és majd meglátom. Pillanatnyilag egy kérdés járt a fejemben, ami mindennél jobban foglalkoztatott: vajon a lidércek képesek-e valahogyan… hát, meghalni. Újra. Örökre. Nem mintha bármi drasztikusra készültem volna, de tudnom kellett, hogy van-e kiút egyáltalán. És talán elkezdtem akarni, hogy legyen. A könyvtár a legtöbb alkalommal felvidított. Imádtam a nehéz, tölgyfa asztalokat, a magas, könyvekkel megrakott, mennyezetig érő polcokat, a régi könyvlapok dohos szagát, és a nehéz, kortól megsötétült bronz berendezési tárgyakat. Arra emlékeztetett, amikor Raquellel lógtam, vagy Lucasszal flörtöltem, vagy Balthazarral tanultunk. Minden boldog, egyszerű, élő dologra. Már nem tartoztam oda. Elszántan beléptem a könyvtárba, és közben azon gondolkodtam, merre lehetnek a kísértetekkel foglalkozó könyvek… …és éreztem, ahogy a fal elkezd magához húzni. Gyomorforgató, elsöprő érzés volt, mint amikor lenézel egy magas sziklaperemről, és egyetlen rövid pillanatig ugrani akarsz. Csakhogy a vonzás most elragadott, akár akartam, akár nem. A könyvtár keleti falának valami furcsa mágneses ereje volt, amely mintha belém kapaszkodott volna. Tompa vibrálás fojtott el minden hangot, és szinte megsüketített, miközben valamiféle elektromos erőtér homályosította el a látásomat. Próbáltam szilárdabb alakot ölteni, hogy ellenállhassak, de nem tudtam teljesen megszilárdulni. Furcsa, fekete rés támadt előttem – nem a világban, hanem az érzékeimben –, és előrehúzott. A résből iszonyú kiáltásokat hallottam. Rájöttem, hogy az engem szorongató erő által foglyul ejtett kísértetek sikolyait hallom. Ugyanazok voltak vajon, akik az előbb kísértettek? Vagy mások? Nem tudhattam. Mindenesetre nem tudtak kiszabadulni, és engem sem tudtak megmenteni. – Van itt valaki? – kiabáltam. – Segítség! Hall engem valaki? Semmi válasz. Hát, te akartál meghalni – szólalt meg a komisz hangocska a fejemben. Arra gondoltam, hogy harcolnom kell-e egyáltalán. Talán így kell történnie. Aztán rájöttem, hogy ha így teszek, soha többé nem látom viszont Lucast, vagy azokat, akiket szeretek.

– Lucas! – sikoltottam. Ismét a rémálom helyszínét láttam, ahol Lucast hagytam, amikor az irattárba vetítettem magam. Az álom megszilárdult körülöttem, és alakot öltöttem. Lucas és Erich ismét küzdött – az álombéli verekedés sokkal hosszabb, mint egy valódi lett volna –, verejtékben és vérben úszott. A rémálom újra elkezdődött, úgy látszott, egész éjszakai kínlódás jutott Lucas osztályrészéül. Charity eltűnt, akárcsak az egyéb álombéli furcsaságok szoktak, de egyébként minden ugyanolyan szörnyű volt, mint előző alkalommal. De ezúttal át kellett törnöm. Újból, minden erőmet összeszedve megszólaltam: – Lucas! Riadtan elfordította a fejét Erichtől. Lucas arckifejezése olyan zavart volt, hogy azt hittem, nem lát engem. De legalább hallott. – Lucas, ez egy álom. Csak egy álom. A könyvtárban vagyok, és valami rám támadt… meg kell találnod! A jelenet épp olyan gyorsan halványult el, amilyen gyorsan jött. Elértem őt, vagy csak a saját ábrándom volt? A sötét nyílás már szinte mindent elnyelt, amit láttam, amit éreztem. A fülemben már csak a többi lidérc jajveszékelése visszhangzott. Maxie-t akartam szólítani vagy Christophert, de nem tudtam, meghallanának-e, vagy Maxie válaszolna-e, ha segítséget kérnék. És mi lesz, ha őket is belerángatom? Borzongás futott át rajtam, és éreztem, ahogy a végtagjaim párás körvonalai elkezdenek foszladozni. Jaj ne, ne, ne, ez a… ez a vég… – Bianca! – Lucas! – Próbáltam megkeresni őt, de alig érzékeltem belőle valamit. Körvonalakból állt, félelemtől és szerelemtől sugárzó energia, semmi más. – Elkapott. – Add a kezed! – Azt értette ez alatt, hogy legyen kezem, adjak valamit, amit megfoghat. Megértettem. Csak biztos akartam lenni abban, hogy még képes vagyok rá, vagy hogy van értelme. Az örvényből semmiféle fizikai erő nem tudott visszahúzni. De legalább még egyszer, utoljára meg akartam fogni Lucas kezét, akkor is, ha semmi mást nem tehetek. Így minden erőmmel arra a helyre összpontosítottam, ahol a kezemnek kellett volna lennie, és kifaragtam a csukló, a tenyér és az ujjak képét. Lágy, kék alak tűnt fel, törékeny, akár egy füstpamacs. Semmiben sem hasonlított arra, amilyennek lennie kellett volna. Talán így néztek ki a lidércek, mielőtt örökre eltűntek. Ekkor Lucas valamit a csuklómra kanyarított. A karkötőm! Ugyanabban a pillanatban láttam meg a korallt és az ezüstöt, amikor megéreztem egy belső erő rántását. Egy pillanat múlva a testem megszilárdult, én pedig a padlóra zuhantam. A válaszul kapott fájdalom csodálatos volt. Azt jelentette, hogy valódi voltam, és hogy megmenekültem. Bármi próbált is elragadni, az a tény, hogy testet öltöttem, megmentett tőle.

Lucas térdre esett, és a karjába vett. Iszonyodva néztem az örvény megtestesülését, amely kis híján elnyelt – köd és sötétség kavargása, amely a könyvtárfalban nyílt meg. De miközben figyeltük, összezsugorodott és elcsendesedett, majd újra egyenetlen gipszfelületté simult. – Mi a franc volt ez? – kérdezte Lucas, miközben a mellkasához szorított. – Jól vagy? – Azt hiszem. – Remegett a hangom, és ha lett volna gyomrom, hányni tudtam volna. De a zavartság minden pillanattal csökkent. – Mrs. Bethany nem csak vadászik a lidércekre. Csapdába is ejti őket. – Ez az volt? – Lucas szeme összeszűkült. – Lépj hátrébb! Hátraiszkoltam, annyi távolságot tartva közöttem és a fal között, amennyit csak tudtam. Eközben Lucas a falhoz lépett, végigfuttatta rajta a tenyerét, és minden vámpírerejét összeszedve átütötte. Finom gipszpor szitált, ahogy a fal szilánkjai a padlóra hullottak. – Tudni fogják, hogy valaki itt járt – mondtam. – Hadd tudják meg! Ki kell derítenünk, mi a helyzet. – Lucas benyúlt a falba, és kivett egy apró fémdobozt. Különös formája volt, furcsa ívekkel és kiszögellésekkel: mint egy kis kagyló, ezüstből és obszidiánból. A fedele nyitva volt, a belseje gyöngyház borítású. Először azt hittem, csupán egy szép, antik ékszerdobozka, de aztán, ahogy a gyöngyház belsőre figyeltem, az élő anyagra, éreztem, ahogy megújul a vonzása. Csuklómon a karkötővel, amely erőt adott, és szilárd formámban tartott, nem voltam veszélyben, de az érzés rémisztő volt. – Lucas, csukd be! Tedd vissza! – kiáltottam fel. Ő így is tett, és ijedten fordult felém. De amint a doboz bezárult, megnyugodtam. Lucas odafutott hozzám. – Az egy csapda – mondtam. – Egy lidérceknek szánt csapda. Bethany igazgatónő tette ide. Lehet… Biztosan van belőle mindenhol az iskolában. Vadászik ránk és csapdába akar ejteni. – Miért? Mit akarhat tőlünk? Csak gyűlölet vagy valami más is van emögött? Lucas a homlokát ráncolva magához húzott. – Jézusom! Soha többé ne gyere vissza ide! – A karkötő nélkül nem is – feleltem, és lepillantottam a csuklómra. – Jó gondolat volt. – Gondoltam, hogy akármi is fenyeget, jobb, ha vissza tudsz ütni. Megsimogattam az arcát. – Meghallottál engem. Álmodban.

– Aha. – Lucas a hajamba túrt. – Honnan tudtál a rémálomról? Már azelőtt is megpróbáltál meglátogatni? – Próbáltam, de nem tudtam átjutni. Nem tudtam megmutatni magam. A szája a homlokomat súrolta, amikor válaszolt: – Majd dolgozunk rajta. Egyre jobbak lehetünk benne. – Oké. – Lucas most először látszott önmagának, mióta feltámadt. A megmentésem visszaadta neki a létezése fontosságának érzését, okot adott arra, hogy itt legyen. Rájöttem, hogy ez az oka az én létezésemnek is. Lucas az arcomat fürkészte a halvány holdfényben. Határozott és magabiztos volt. – Meg kell találnunk az összes csapdát. Ki kell tervelnünk, hogyan kerülheted el őket. Semmi baj nem történhet veled, Bianca. Soha többé. Nem engedhetem, hogy bajod essék. – Én pedig majd rád vigyázok. – Eszembe jutott, mennyire rettegtem mindenkiért, akit szerettem, még akkor is, amikor a csapda befelé szívott. Igen, most halott voltam, de a szívem életben maradt. Lucas kedvéért és azoknak a kedvéért, akiket szerettem – a szerelemért, amelyben a halál után részem volt – meg kellett találnom a helyemet a világban. Ha ez azt jelentette, hogy nem vagyok része sem az élők, sem a holtak világának, hát, mindig is valahol a kettő között voltam. Az árnyékban. Tudtam, hogyan kell csinálni, és talán még javítani is tudtam rajta. Meglehet, hogy ez nem az a túlvilág volt odafent a magasban vagy a festők látomásaiban, akik szerették a hárfákat, a szárnyakat és a bolyhos felhőket. De az, hogy gondoskodhatom azokról, akiket szerettem, meglehetősen jó foglalatosságnak tűnt, amellyel elüthetem az időt az örökkévalóságig. Miközben Lucas szorosan ölelt, tudtam, hogy ő is így érez. Még mindig van mit veszítenünk – gondoltam. – Még mindig van valami, amiért harcolni kell.

Nyolcadik fejezet

LUCASSZAL MAJDNEM EGÉSZ ÉJJEL FENN MARADTUNK, egymás karjába gömbölyödve odakint a gyepen. A halál érzéketlenné tett az őszi széllel és az alattunk elterülő lágy földből áradó hideggel szemben. Így elvackoltuk magunkat az egyik hatalmas tölgyfa tövében, félig elfedtek az első lehullott levelek, amelyeket a szél takaróként ránk fújt. A levelek színe, akár a hajunké – mélyvörös és sötétarany volt. Az ősz részeivé váltunk. És – régóta most először – valóban egymás részeivé is. – Nem mondtad, hogy el kellene hagynunk az Evernightot – suttogtam. – Ne hidd, hogy nem jutott eszembe! – Lucas az arcomhoz simította az arcát. – Utálom, hogy ez a hely ilyen veszélyes a számodra. De… bíznom kell abban, hogy tisztában vagy a kockázattal. Így egyeztünk meg, és én ehhez tartom magam. A könyvtárban talált csapdától még mindig szédültem, és miközben a karmolásoktól még mindig sajgott a vállam, azon gondolkodtam, nem kellene-e mérlegelnem, mekkora kockázatot jelent számomra az Evernight Akadémia. De tudtam, hogy amíg Lucas nem viselkedik kiegyensúlyozottan, ez a legjobb lehetőségünk. – Jól vagyok. – Megcsókoltam – lágyan, mélyen. – Semmi rossz nem történhet velem. Valójában… végre látom, mennyi jó dolog történhet velem még mindig. Mintha még nagyon is sok mindent lehetnék itt, érted és mindenkiért. – Nem is kísértet, hanem angyal vagy – mondta Lucas, és halványan elmosolyodott. – Sok mindent tehetsz itt vámpírként. Gondolj arra, hány diáknak segített az anyám meg az apám, vagy arra, hogy milyen gyakran tudott minket Balthazar kihúzni a bajból. Halottnak lenni… nem ez a legrosszabb, ami történhet az emberrel. Egy ideig hallgatott. Gondolkodott. – Csak… ez az éhség. – Tudom. – Ha kiakadok, ha kárt teszek valakiben… megölök valakit…

– Nem fogsz. – Nagyon akartam hinni ebben, és segíteni neki, hogy ő is elhiggye. – Erős vagy, Lucas. Gyerekként keresztülmentél egy olyan Fekete Kereszt-kiképzésen, amely megtört volna pár felnőttet. Tizenkilenc évesen beépülve dolgoztál, és sikerrel jártál. Átverted Mrs. Bethanyt, és talán te voltál az egyetlen, akinek ilyen sokáig sikerült. Erre tényleg felnevetett. Inkább bánatos, mint boldog nevetés volt, de úgy vettem, megkaptam, amit lehetett. Olyan jól éreztem magam vele most, hogy a világ nem nehezedett a vállunkra. Elkezdtem számolni: – Magadra gondolsz, ami sokkal ritkábban fordul elő, mint kellene. Képes vagy beismerni, ha nincs igazad, ami még ennél is ritkább. Hűséges vagy, bátor, és örökre kötsz barátságot. Ezek mind a lényed részei. A legjobb részei. Lucas most nagyon komolyan nemet intett. – Nincs igazad. – Figyelj ide… – Te figyelj! – Közelebb fészkelődött hozzám. – Te vagy a legjobb részem. Örökre. Behunytam a szememet, és a karjára hajtottam a fejem. Végre nyugalomban – legalább egy éjszakára.

Másnap folytatódott a szokásos nyüzsgő élet az Evernight Akadémián – a maga módján, úgy gondoltam, az iskolában több élet volt, mint a legtöbb diákban. A diákok összeverődtek a folyosókon: a simulékony, kifinomult modorú vámpírok, és a többiek, akik tétován folyton azon gondolkodtak, hogy miért nem illenek közéjük. A folyosókon közlekednem most ijesztőbb volt, mert nem tudhattam, hol lehet a következő csapda. De lassan és óvatosan haladtam. Eddig megvolnánk. Lucast kerestem, és vele akartam menni az órájára. Nem vontam volna el a figyelmét, ő komolyan megpróbálta elvégezni a dolgát, ha másért nem, hát azért, hogy elüsse vele az időt. A múlt éjszakai találkozásunk óta mintha elég lett volna egyszerűen csak mellette lennem, és gyanítottam, hogy ő is érzett engem. De aztán megpillantottam valakit, aki magányosabb volt Lucasnál – anyámat. Anya ruhája ugyanolyan volt, mint szokott: egyszerű szoknya, kényelmes cipő, puha pulóver. Karamellszínű haját lófarokba fogta, mint mindig, mióta csak az eszemet tudom. De a ruganyosság kiveszett a lépteiből, és nem volt fény a szemében, miközben a folyosón vánszorgott a huszadik századi történelemórára. Amikor átlebegtem a terem ajtaján, épp a táblára írt. A diákokkal együtt olvastam a szavakat: AZ ELVESZETT GENERÁCIÓ.

Láttam néhány ismerős arcot a teremben, főképp Balthazart. Ő átélte ezt a korszakot, és sokkal érdekeltebb volt, mint a többi vámpír, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg azért iratkozott fel erre az órára, hogy anyám közelében lehessen. Hát persze – mulattam rajta. – Most bezzeg előzékeny vagy. Miért nem gondolkodtál előre, amikor Lucasnak arra lett volna a legnagyobb szüksége? Balthazar keverte bele Lucast a balhéba Charityvel, miközben tudta, hogy Lucas nem önmaga – ezen még mindig nem tudtam túltenni magamat. De nem magam, hanem anyám miatt önkéntelenül is éreztem némi hálát Balthazar irányában. És Patrice irányában is, aki néhány sorral előrébb ült, és valószínűleg ugyanabból az okból iratkozott fel erre az órára, bár soha nem ismerte volna be. – Az elveszett generáció. Így nevezték azokat, akik az első világháború alatt lettek nagykorúak. Vagyis, ahogy akkor hívták, a nagy háború alatt. Tudja valaki, miért hívták így? – kérdezte anya fáradtan. Természetesen az emberdiákoknak címezte a kérdést, vagy azoknak a vámpíroknak, akik ez után a korszak után változtak át. Íratlan szabály volt az Evernight Akadémián, hogy ha arra a történelmi tudásra támaszkodott valaki, amit valójában átélt, az olyan volt, mintha puskázott volna. Skye Tierney az elő sorban jelentkezett. – Mert a második világháború akkor még nem történt meg. – Így van. – Anya pillantása néhány ujjnyival az osztály felett lebegett, mintha lélekben máshol járt volna. Sötét karikák voltak a szeme alatt. Mintha hetek óta nem aludt volna jól. – Mert nem hitték, hogy az emberiség kétszer is elköveti ugyanazt az ostobaságot. Néhány vámpír önelégülten vigyorgott, nyilván azt gondolva, hogy ez éles bírálat az emberi fajra, holott csak az volt, ami: anya hite abban, hogy minden előre el van rendelve. Balthazar egy kis időre lehunyta a szemét, mintha próbálná megvédeni magát a hülyeségüktől. Anyám megmarkolta a krétát, finom, sárgás por fedte az ujjait. A pillantása elrévedt, a hangja halkabb volt, mint amire szükség lett volna, amikor egy osztályteremnyi diákhoz beszél. – Az első világháború minden szempontból szétzúzta az embereknek a társadalomba vetett hitét. Már nem tudtak hinni a mindenkit megóvó Istenben azok után, hogy oly sokuk fia és testvérei vesztek oda a lövészárkokban. A katonák, akik a mustárgáztól, géppuskatűztől és éhezéstől szenvedtek, már nem bízhattak a kormányokban és a tábornokokban, akik azzal az ígérettel küldték őket a frontra, hogy a háború csak néhány hónapig fog tartani. A nők, akik a háború alatt az üzemekben dolgoztak, és évekig egyedül boldogultak otthon, nem voltak többé „védettek”. – Tollak surrogtak a füzetlapokon, laptopok billentyűzetei kattogtak. Mindenki azt hitte, ez lesz a vizsgán. Én tudtam, hogy anya csak elveszett a szomorú emlékeiben. Folytatta:

– Néhányan közülük elveszítettek mindenkit, akit szerettek. Minden ígéret, amelyet a gyermekeiknek tettek, hogy vigyázni fognak rájuk… minden ígéret elszállt. Ez után soha többé nem tudtunk… nem tudtak újra hinni. Jaj, anya. Annyira szerettem volna megérinteni. Vajon én akartam megölelni őt, és azt mondani, minden rendbe jön, vagy olyan gyerekes voltam, hogy arra vágytam, ő vigasztaljon meg engem? Néhány vámpír – az idősebbek, akik szintén keresztülmentek ezen – épp olyan szomorúnak látszott, mint anyám. Balthazart hirtelen nagyon elkezdte érdekelni a saját cipője. Rájöttem, hogy sosem kérdeztem, mit csinált a háború alatt, ha egyáltalán csinált valamit. Bármi történt vele, az komor emlékeket idézett elő, vagy talán csak jobban megértette anya gondolkodását, mint bárki más, és sajnálta őt. Közeledj az emberekhez! – emlékeztettem magamat. – Gondoskodj róluk, még ha történetesen most haragszol is rájuk. Ezért vagy itt. Odamentem Balthazarhoz. Nem fogta túl szorosan a ceruzáját – mivel tanúja volt ezeknek az eseményeknek, nem volt szükség jegyzetelésre. Úgyhogy fogtam a cerkát, és a kezével leírtam: Gondolod, hogy jól van? Balthazar nagyon hirtelen kihúzta magát, de gyorsan visszanyerte az önuralmát. Megmarkolta a ceruzát, és kivette a kezemből. Nem. Kissé ellazította a fogást a ceruzán, hogy válaszolhassak. Mi van apámmal? Szerinted tud neki segíteni? Apád megkért, hogy ne járjak az órájára. Azt mondta, hogy az emlékezés túl fájdalmas lenne. Tehát úgy tűnik, nem tud segíteni. Bianca, miért nem jelensz meg nekik? Utálom azt hazudni nekik, hogy örökre elmentél. Anya és apa gyűlölik a lidérceket. Mindent megtettek, hogy én ne változzam azzá, és nem szóltak egy szót sem arról, hogy mássá is átváltozhatom, mint vámpírrá. A következő szavakat nehezemre esett leírni, de rákényszerítettem magamat, hogy befejezzem: Attól félek, hogy elutasítanak és gyűlölni fognak engem is. Ők a szüleid. Nem fognak ilyet tenni. El kell fogadniuk téged. Ahogy Lucas anyja a fiát? Erre nem tudott válaszolni. A Balthazar előtti sorban Patrice dideregni kezdett. Egy lidérc jelenléte láthatóan hideget idézett elő a terem levegőjében. Egyszer hátrapillantott, nyilván kíváncsi volt a huzat okára. Az ajtó felé indultam, képtelen voltam még többet elviselni ebből, de hosszan és keményen néztem anyára, mielőtt elhagytam volna a termet. Most minden alkalommal, amikor láttam őt, úgy éreztem, ez az utolsó alkalom. Nagyon szerettem volna megmutatni magam neki és apának. Elképzeltem, ahogy megjelenek nekik, a fehér trikóban és a felhőmintás pizsamanaciban, amiben meghaltam, és

felhúzom a karkötőt, hogy testet ölthessek. Ha ez megtörtént volna, már semmi másra nem vágytam volna jobban az egész világon, mint hogy a karjaikba vessem magam, és érezzem, ahogy átölelnek. Aztán láttam magam előtt, ahogy elfordulnak tőlem. Ha ez történne – azon soha nem tudnám túltenni magam.

A többi diák már napokkal ezelőtt a közelgő iskolai kirándulásról beszélt, amelyet a közeli városkába, Rivertonba terveztek, de én nem nagyon figyeltem, mert kételkedtem abban, hogy bármelyik barátom részt vesz rajta. A kirándulásokat mostanában vezették be – szórakozásképp az emberdiákok számára. A vámpírok többnyire teljesen kimaradtak belőle, mert Riverton felé át kellett kelni egy folyón, amelytől mindig hidegrázásuk, hányingerük támadt, és néha valamiféle sokkot is kaptak. Továbbá, amit az emberek élveztek, automatikusan nem volt menő a vámpírok körében. Az egyetlen ember, akivel még valamennyi időt eltöltöttem, Vic volt, akiről feltételeztem, hogy a suliban marad, és Ranulffal lóg majd. Úgy látszott, változik a tervem. Anya órája után, miközben a diákok a folyosón nyüzsögtek, Lucast kerestem. Úgy éreztem, szüksége van rám, és miután láttam anyám zaklatottságát, nekem is szükségem volt rá. De amikor jobbról megközelítettem, Bethany igazgatónő feltűnt a balján. – Mr. Ross. – Igazgatónő – felelte, és gyors pillantást vetett az irányomba. Érzékelte, hogy ott voltam, és nyilvánvalóan feltámadt benne a védelmező ösztön. Ugyan mindketten tudtuk, hogy láthatatlan vagyok, a nő mintha ennek ellenére is fel tudott volna fedezni. De úgy tűnt, most valami egészen más foglalkoztatta. – Még nem iratkozott fel az első iskolai kirándulásra. Úgy emlékszem, kedvelte az ilyetén kiruccanásokat. – Amikor még át tudtam kelni egy folyón hányás nélkül, igen. – Ez a kényelmetlenség csak ideiglenes – felelte Bethany igazgatónő. – Leküzdhető. Lucas vállat vont. – Nem tudom, mi értelme lenne. – Megosztok önnel egy titkot, Mr. Ross. Annak a titkát, hogyan voltam képes elviselni a halált. Mi veheti rá Bethany igazgatónőt, hogy felfedjen egy ilyen személyes tapasztalatot? Lucas arcán ugyanaz a döbbenet ült, mint amilyet én is éreztem.

– Ez tényleg olyasmi, amit szívesen hallanék. – Gyanítom, hogy jelenleg azt próbálja elfelejteni, amit szeretett az életében. – Az igazgatónő szoknyája surrogott, ahogy a tömegben haladt. Az emberek szétváltak, hogy helyet adjanak neki és Lucasnak. – Hogy eltávolodjon azoktól az örömöktől, mert úgy hiszi, örökre elszakadt tőlük. De ez hiba. Lucas lassabban sétált, nyilvánvalóan próbálta felfogni az igazgatónő szavait. – De hiszen nem tehetem meg, hogy… mit tudom én, bekapok egy jó hamburgert, vagy úszom egyet a tengerben… – Nem. Van, ami lehetetlen számunkra. De Rivertonban biztosan remekül szórakozna. Az első randinkon ott voltunk moziban. Egy antik ruhaüzletben vette a brossomat. Mókás lenne, ha újra elmehetnénk ezekre a helyekre együtt. És ha bujkálnom kell? Nevezzük újfajta „vakrandinak”. Lucas talán megsejtette, mit érzek, mert lassan bólintott. – Ez igaz. Oda még elmehetek. Bethany igazgatónő elégedetten elmosolyodott. – Emlékezzen az életére! – mondta. – Ne eressze el jobban, mint amennyire el kell eresztenie! – Azzal kihúzta magát, és újból teljesen hivatalos hangot ütött meg. – Felírom a nevét a rivertoni listára. – Köszönöm. Miközben kisétáltunk az udvarra, azt suttogtam a fülébe: – Annyira örülök, hogy igent mondtál! – Elég fura volt, nem? – Még mindig Mrs. Bethanyre gondolt. – Hogy így megnyílt. Valóban elég fura volt. Több mint fura. Tudtam, hogy hálásnak kellene lennem neki – úgy látszott, törődik Lucasszal a maga módján –, de túlságosan megijesztett. Nem akartam többé sem beszélni róla, sem rágondolni. Jobb volt, ha az előttem álló dolgokra összpontosítottam. – Ha visszamehetünk a moziba, én benne vagyok. Lucas felnevetett, én pedig sütkéreztem az örömben, hogy csak egy lány vagyok, aki a hétvégi randiját várja. Ülhettem volna a Rivertonba tartó buszon hétvégén, Lucas felett lebegve, de mindketten egyetértettünk abban, hogy befagytak volna az ablakok. Inkább magával vitte a brosst, így amikor odaért, képes voltam ott teremni mellette. Lucas eltett a hátizsákjába egy plusz kabátot és egy melegítőt, így, ha az Evernightból csak mi leszünk ott a moziban, mint

ahogy az általában történni szokott, alakot ölthetek és ellehetünk, mint azelőtt. Talán még csókolózhatunk is, mint azelőtt. Határozottan reménykedtem benne. Miután a busz fél órája elment, kezdtem türelmetlenkedni. Örökkévalóságnak éreztem a várakozást a tetőn az egyik vízköpő mellett, miközben a könnyű eső áthullott rajtam. Tudtam, hogy nincs értelme Lucas után menni, mielőtt biztosan Rivertonba ér, de valahogy alig vártam, hogy ott legyek. Főleg a mozinál, a legelső helyen, ahol randiztunk. Annyira fontos volt számomra, hogy minden egyes aranyozott mintát láttam magam előtt a falakon, a vörös bársonyfüggönyöket és a posztereket… Várjunk csak! Lehet, hogy annyira szerettem a mozit, hogy ahhoz is kötődöm? Hogy ez is azon helyek egyike, amelyeket azonnal meglátogathatok, és „kísérthetek” ott a halálom után? Egy próbát megér – határoztam el. Kissé elhalványultam, elengedtem az anyagi világot magam körül, és magam elé képzeltem a mozit olyan részletességgel, amennyire csak az elmém képes volt rá. Mindent: a faragásokat, a mozit magát, és azt akartam, hogy öltsön alakot körülöttem. És ott voltam. Igen! Ha lett volna testem, diadalittasan a levegőbe bokszolok. A mozi egy kicsit sem változott. Ott volt a régimódi kukoricapattogtató gép, egy kis bronzketrec piros-fehér csíkos felirattal. És az örvénymintás szőnyeg, amely olyan vastag és puha volt, hogy szerettem volna, ha a lábam belesüpped. Ma este, a megvilágított poszter tanúsága szerint a „Fogjunk tolvajt!” ment. Cary Grant, totál bűbájos, totál romantikus. Lehet ennél jobb? Hát, lehet. Úgy tűnt, teli lesz a nézőtér, így Lucasnak meg nekem nem lesz túl sok lehetőségünk kettesben maradni. A film csak fél óra múlva kezdődött, és máris sokan ültek a teremben – bár egyfolytában nyugtalanul nézték az ajtót, ahol megjelentem, átnézve rajtam, valaki mást kerestek… És ekkor rájöttem. Felismertem néhányukat – beleértve a lent, az első sorban ülő Kate-et. A Fekete Kereszt. Éreztem, ahogy átsöpör rajtam a rettegés, olyan erősen, hogy azt hittem, jéggé változom. Rájöttek, hová ment Lucas, miután vámpírrá változott, és emlékeztek a rivertoni kirándulásokra, még akkorról, amikor nekik kémkedett. Es ez nem csak egy maroknyi ember, akiket Kate Philadelphiába hozott – ez egy teljes Fekete Kereszthajtóvadászat. Körülvették a helyet. Várják, hogy megölhessék. Kisuhantam az előcsarnokba, tudtam, hogy biztosan eljegesedett az egyik üvegajtó, de nem érdekelt. A Fekete Kereszt nem engem keresett. Ha nem figyelmeztetem időben Lucast, ráugranak, amint belép a moziba. Még az ereje és a harci tapasztalata sem menti meg egy tucat vámpírvadásztól. Miközben a város főtere felé haladtam az utcán, láttam, hogy a moziban látott társaságon kívül mások is felbukkannak. Amott az étteremben egy bokszban, egy tál sült

krumpli felett Eliza Pang ült, a New York-i sejt vezetője. És ami a legrosszabb volt, az egyik sikátorban, a tér közelében Raquel és Dana rejtőzött. Befutott a rivertoni busz, és a diákok kezdtek leszivárogni róla. Csak Lucast láttam, a többiekre nem figyeltem. Nevetgéltek és beszélgettek, elsétáltak mellettem, anélkül, hogy fogalmuk lett volna a jelenlétemről. Lucas az utolsók között szállt le a buszról. Nagyon elgyötört volt, alig állt a lábán. A folyó elgyengíthette. – Jól vagy, haver? – kérdezte a sofőr. – Jól. Gyorsan iszom egy kávét. Az majd segít – felelte Lucas. Arra gondolt, hogy leül a kávézóban, hogy egy ideig senki se zavarja. Azt hitte, a moziban találkozunk, és nem akarta, hogy ilyen gyengének lássam. Nem számít, csak menj valami kevésbé nyilvános helyre, hogy figyelmeztethesselek! A kávézóban nem láttam egy vadászt sem, de ez nem jelentette azt, hogy nem volt ott is közülük valaki, akit nem ismertem fel. Gyorsan Lucas után iramodtam, remélve, hogy a fülébe súghatok, mielőtt bemenne valahová. És ekkor egyszerűen csak… megálltam. Megvakultam. Elsötétült előttem a világ. Egy pillanatba sem telt, és képtelen voltam haladni. Se előre, se hátra, se fel, se le – semerre. Csapda! – gondoltam pánikba esve, és eszembe jutott az a rémes doboz az Evernightban, de ez most más volt. A kitartó, kérlelhetetlen vonzás helyett egyszerűen csak masszívan mozdulatlan voltam. A különbséget úgy lehet leírni, mint amikor elsüllyedsz a futóhomokban, vagy csak beragadsz a liftbe. Mondjuk egy sötét liftbe. Vajon a Fekete Kereszt csinálta? Mindkettőnket üldöztek? Mi történt? Csak azt tudtam, hogy ez a fogság, bármi is okozza, nem engedi, hogy figyelmeztessem Lucast arra, hogy szörnyű veszélyben van. Aztán megpillantottam egy fénylő kört magam fölött, amely úgy csillogott, mint egy tócsa a holdfényben. Óvatosan kilestem – és láttam, hogy a fogvatartóm döbbenten mered rám: – Bianca? – Patrice?

Kilencedik fejezet

– BIANCA? – PATRICE ÉPP ÚGY MEGLEPŐDÖTT, MINT ÉN. Az arca betöltötte az eget vagy mennyezetet vagy akármit, ami felettem volt ezen a fekete, alaktalan helyem. – Te… te lidérc lettél? – Patrice, most nem érek rá ezt megvitatni! – Elég sok időnk van, mivel mindketten halottak vagyunk – csattant fel Patrice borús arccal. Látszott rajta, hogy a vámpírok és lidércek közötti régi ellenszenv dolgozik benne. – valójában egészen az örökkévalóságig ráérünk. Kezdd azzal, hogy elmeséled, hogyan haltál meg! – A Fekete Kereszt itt van Rivertonban, és ha nem engedsz ki ebben a pillanatban, megölik Lucast és minden vámpírt, akit találnak, valószínűleg beleértve téged is! A furcsa kátrányos verem, amely mozdulatlanná merevített, olyan gyorsan engedett szabadon, hogy úgy éreztem, elrepülök. A fény mintha felrobbant volna körülöttem – de csak Riverton belvárosi fényeit láttam a sötétséghez képest, amely magába zárt. Ahogy újból érzékelni kezdtem a világot, rájöttem, hogy Patrice előtt állok, aki a főutcáról nyíló sikátorban bújt el. Egy kis sminktükör volt a kezében, amelyet beborított a zúzmara. Biztosan látható voltam, de csak épphogy – ahogy kinyújtottam a kezemet, csak az ujjaim és a tenyerem halványszürke körvonalait láttam. Senki nem vesz észre, ha nem tudja, hol keressen. Patrice tudta. Egy darabig csak pislogott, aztán megrázta magát. – Hol vannak? – kérdezte. – Mondd meg gyorsan! – A moziban. Az étteremben. Nem tudom, még hol. Lucas a kávézó felé tart, el kell kapnunk, mielőtt nekik sikerül. Patrice átrohant az úton, olyan gyorsan, mintha az ő élete függene tőle és nem Lucasé. Követtem őt, de lassabban. A csapda kivett belőlem valamit – időre volt szükségem, hogy visszanyerjem az erőmet, és Lucas erre nem ért rá.

Patrice már odaért a kávézóhoz, míg én még mindig vagy húsz méterre voltam tőle. Berontott az ajtón, olyan durván, hogy a legtöbb vendég kérdőn felnézett, vajon mi okozhatta a zűrzavart. Egyikük Lucas volt, aki egyedül ült az egyik zöld bársony karosszékben, a tenyerébe hajtott fejjel. Amikor felbámult Patrice-re, a lány sürgetően kinyújtotta felé a kezét, hogy menjen vele. Ez volt az a pillanat, amikor a vadászok elzárták előlem a kilátást. Kate. Eliza. Milos. És még tíz vagy tizenöt ember, akiket nem ismertem, de mindannyian a Fekete Kereszt katonáinak izomerejével rendelkeztek. Valaki megsúghatta nekik, hogy Lucas a városban van, és azt is elárulta, hogy hol. Patrice és én elkéstünk. Jaj, ne! – gondoltam. – Ne! – Fegyvereket! – szólt Kate. A szavai olyan súlyosak és rendíthetetlenek voltak, akár a vas. Azért jött, hogy megölje a fiát, és az elhatározás súlya minden fényt kiölt a szeméből. Amikor a vadászok a vállukra emelték a számszeríjakat, Lucas épp felállt, és Patrice felé lépett, készen arra, hogy vele menjen – ekkor pillantotta meg az anyját. Látta, hogy meg fogják támadni, és nem tehet ellene semmit. Egy pillanat alatt felmértem, hogy minden rajtam múlik. Vékonyra nyúltam, hosszú, vízszintes vonallá, és elképzeltem, hogy egy kard éles pengéje vagyok, majd előrelendültem. – Tűz! – kiáltotta Kate, épp akkor, amikor átsöpörtem a vadászokon. Karcsú, gyors jégsávként érhettem őket, mert mind felkiáltottak, és a legtöbben vakon tüzeltek, a nyílvesszőik a járdába vagy a közeli falba csapódtak. De egynek biztosan sikerült céloznia, mert a kávézó ablaka üvegszilánkokra robbant. Odabent az emberek sikoltozni kezdtek, és láttam, hogy a járókelők megrémülnek. Lucas! Nem láttam őt. Ugyan nagyon szerettem volna tudni, hogy jól van-e, tudtam, hogy véget kell vetnem az egésznek, mielőtt bárki megsérülne. Az erőm még reszketeg volt, de megtettem mindent, ami tőlem tellett. A vadászok máris összeszedték magukat. Páran összegörnyedtek az ütésem okozta fájdalomtól, de már felegyenesedtek, és felkészültek a következő támadásra. Az első gondolatom az volt, hogy újból megszállom Kate-et, és megparancsolom, hogy hagyják abba. Vajon meg tudom tenni? Ha a kétségbeesés a kulcs, ahogy azelőtt gyanítottam, akkor igen, meg tudtam volna tenni. De amikor felé indultam, éreztem, hogy valami taszít. Megtorpantam. Mi a…? Aztán megláttam, hogy az ujjain fél tucat rézgyűrű csillog. A réz, ahogy azok az ásványok, amelyek megtalálható az emberi testben, taszította a lidérceket. A Fekete Kereszt csak keveset tudott a lidércekről, legalábbis korábban így tapasztaltam, de úgy látszott, Kate azóta eleget megtudott róluk ahhoz, hogy megvédje magát. Megüthettem, de a teste feletti uralmat nem vehettem át. Egyenként kellett legyőznöm őket.

A legközelebbi vadászra vetettem magam. Ahhoz, hogy jégöklömmel megüssem, alakot kellett öltenem, és tudtam, hogy ez valószínűleg nem jó ötlet. Nemcsak egy rakás evernightos diáknak árultam volna el magam, hanem a vadászok is megtudták volna, hová lőjenek. Az utolsó találkozásunk óta biztosan megtalálták a módját, hogyan ártsanak a lidérceknek, vagy hogyan pusztítsák el őket. Inkább a férfi körül örvénylettem, szélviharrá váltam, és egyre hidegebb és hidegebb lettem. Ahogy nőtt a sebességem, láttam, hogy a haja végén és a szakállán jégcsapok nőnek. A bőre elkékült, és felkiáltott fájdalmában. Elég. Elengedtem, és hallottam, ahogy szinte kővé dermedve a földre zuhan. Homályosan érzékeltem magam körül a harcot: Patrice nekiment Kate-nek, és olyan kegyetlenséggel viszonozta az ütéseit, amelyről nem is tudtam, hogy képes rá. Lucas is benne volt a sűrűjében. Dühös ordítással leverte Milost a lábáról. Az érzelmeim csapdájában vergődtem: egyrészt örültem, hogy Lucas jól van, és rettegtem, hogy most következik be, amitől félt – most elvesz egy emberéletet, és ezt a bűnt sosem bocsátja meg magának. De jelenleg a legtöbb, amit Lucasért tehettem, az volt, hogy folytattam a harcot. Még egyszer forgószéllé változtam, amely egyre hidegebben korbácsolt. Pillanatokkal az után, hogy rátekeredtem egy újabb vadászra, ő is áldozatul esett a fagyásnak vagy a hipotermiának, vagy bárminek is hívták azt, amit velük tettem. Úgyhogy elindultam a következő felé, de ekkor meghallottam, hogy Lucas fájdalmasan felkiált. Nem tudtam összpontosítani. Rémülten hátranéztem, és megpillantottam, amint Lucas – rémes arccal, villogó agyarakkal – a földön fekszik, Milos pedig magasra emeli a karóját. Lucas homlokán egy sebből vér folyt. Túl messze voltak, nem tudtam időben odaérni… Ekkor tűnt fel Raquel, egy közeli mellékutcából, és valamivel fejbe verte Milost. A férfi kábán térdre zuhant. Miközben hitetlenkedve néztem őket, Raquel felkiáltott: – Lucas, kifelé innen! Most azonnal! – Mi a francot művelsz? – kiabált Kate. De Dana is megérkezett, és egyenesen Kate-re célzott a számszeríjával. – Ennek most vége! – szólt. Dana egész testében remegett, annyira, hogy a hangja is reszketett. – Vége! A távolban szirénák vonítottak fel. Valaki Rivertonban kihívta a rendőrséget. Lucas nagy nehezen talpra állt. Kába volt a fejét ért ütéstől – és elhatalmasodott rajta a gyilkos, harci düh. Gyorsan mellé siettem, de képtelen voltam más lenni, mint egy hűvös fuvallat az arcán, de talán ez legalább észhez térítette. Mögöttem Kate hangja remegett a dühtől: – Megbánjátok ti még ezt!

– Sok megbánni valóm van már – felelte Raquel. Nem moccant a vadászok és Lucas között elfoglalt helyéről. – Mit számít még egy? – Átkozottak! – Kate egy szempillantás alatt balra vetődött, és felkapta a számszeríját. Dana így oldalba kapta, és a vesszője célt tévesztett – hála istennek, nem találta el sem Raquelt, sem Lucast –, de aztán láttam, hogy egyenesen az egyik evernightos diák felé tart, aki szájtátva bámulta a küzdelmet. Egy emberlány felé, aki nem lett volna képes időben lebukni. A következő események nem tartottak tovább egy másodperc törtrészénél, mégis, mintha lassított felvételként bontakoztak volna ki előttem: a nyílvessző, amely halálos sebességgel szelte a levegőt, Lucas, amint a vámpírerejével és – gyorsaságával a lány felé ugrik. A testük összeütközött, a lány fénylő, sötét haja úszott a levegőben, és mindketten a földre zuhantak – csak néhány ujjnyira kerülve el a nyilat, amely több centiméter mélyen a fába vágódott. A szirénázó autók közeledtek, és a tömeg egyre nőtt – több tucat szemtanú volt már, és ezt a Fekete Kereszt ki nem állhatta. Kate biztosan jelt adott nekik, mert hallottam, ahogy a vadászok elindulnak, ki futva, ki tántorogva, ahogy tudtak. – Lucas! – kiáltott Dana. Lucas a járdán hasalt a lány mellett, és most felnézett Danára. Egész testében remegett, és nem mosolygott. Tudtam, bár legyőzte a vérszomját, hogy megvédjen valakit, még mindig nagyon közel volt ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát. – Most ne menj oda hozzá! – mondta Patrice. Észrevette, hogy Lucas közel jár ahhoz, hogy összeomoljon. – Fegyver van mindkettőtöknél. A rendőrség azt fogja hinni, hogy ahhoz a csapathoz tartoztok, akik ránk támadtak. – Tegnap este kiszálltunk, amikor Kate elmondta, hogy Lucas a következő célpont – felelte Dana. – Nem mintha szóltunk volna neki, vagy valami. – Mi volt az a… jégciklon izé? – kérdezte Raquel. – Én voltam – feleltem még mindig láthatatlanul. Mindenki ugrott egyet. – Dana, Raquel! Hallgassatok Patrice-re! Letartóztatnak benneteket, ha itt maradtok. – És ezúttal a Fekete Kereszt nem fizeti ki az óvadékot – sóhajtotta Dana. – Raquel, bébi! Ideje felvenni a nyúlcipőt! Dana elindult, de Raquel egy pillanatig még tétovázott. A levegőt fürkészte, hátha megpillanthat. – Bianca… – Tudom – szóltam. – Értem. – Ami nem volt teljesen igaz, mert nem tudtam pontosan, hogyan győzte le Raquel a félelmet, ami rávitte, hogy eláruljon. De azt tudtam, hogy valamiért legyőzte, és hogy ő meg Dana az életüket kockáztatták, és elhagyták a Fekete Keresztet, hogy megvédjék Lucast. Ami engem illet, ez többet számított, mint bármi más.

Raquel Dana után futott, és eltűnt egy utcasarkon épp akkor, amikor a rendőrautó megállt. A szemem sarkából láttam, hogy Patrice ellép mellőlem, és óvatosan Lucas és a megmentett lány közé áll – Skye Tierney volt az, most ismertem fel –, hogy eltakarja Lucas elől. Patrice gyors észjárásának köszönhetően talán megmentette Lucast attól, hogy a lányra támadjon. Vagyis, hogy egészen pontos legyek: megmentette Skye életét. Amikor a zsaruk kiszálltak a kocsiból, Patrice – olyan halkan, hogy csak Lucas és én halljuk – azt suttogta: – Majd én megmagyarázom nekik.

Néhány perccel a rendőrök érkezése után megértettem, miért akart Patrice intézkedni. Most hasznát vehette a természetfeletti események állítólagos ésszerű magyarázatában szerzett másfél évszázadnyi tapasztalatainak. Profin játszotta a rémült fiatal lány szerepét, aki biztos volt abban, hogy egy városi banda tagjait látta, akik valami beavatásról beszéltek, és az egész olyan volt, mint azokban az e-mailekben, amelyeket az ember kéretlenül kap, ahol arról írnak, hogy huligán bandák ártatlan embereket gyilkolnak meg, nem? A zsaruk ebben talán nem hittek, de azt elhitték, hogy Patrice félelme hiteles, és ami még fontosabb, azt is, hogy sem neki, sem a barátainak semmi köze nem volt a verekedéshez. A többi szemtanú elbeszélése, beleértve Skye-t is, ezt támasztotta alá. Mire Lucashoz értek, tőle már csak azt kérdezték, mi történt a fejével, és hogy szüksége van-e orvosra. Ő pedig képes volt higgadtan válaszolni a kérdésekre. Bár tudtam, hogy kínlódik, Lucas legyőzte a vérszomjat, amelyet a küzdelem ébresztett benne – legalábbis egyelőre. Amikor a rendőrök elmentek, alig vártam, hogy beszélhessek vele. Tudni akartam, hogy érzi magát – de valaki más is így volt ezzel. Skye lépett oda hozzá az izgatottságtól és a megkönnyebbüléstől ragyogó arccal. – Csak azt akarom mondani, hogy ez hihetetlen volt! – mondta neki. – Megmentetted az életemet. Komolyan. Nem tudom eléggé megköszönni. – Örülök, hogy jól vagy – felelte Lucas, és a nyugtalansága ellenére mosolygott kicsit a lány kedvéért. Skye erre rávigyorgott, és rémülten láttam, milyen csinos: sima, fekete haj, halványkék szem, sűrű szempillák, tökéletes bőr, vékony, de nem úgy néz ki, mint aki éhezik… Hirtelen nem voltam túlzottan elragadtatva a ténytől, hogy Lucas megmentette. Nem mintha holtan akartam volna látni, de Skye egy gyönyörű lány volt, aki valószínűleg mindjárt belezúg a pasimba. És ez nem volt jó érzés. – Szerinted tényleg bandatagok voltak? – nézett rá kételkedve. – Ahhoz kicsit öregnek tűntek. – Gondolom a hülyeséghez sosem elég öreg az ember. – Lucas nem igazán tudott a lány szemébe nézni.

Skye Lucas alkarjára fektette egyik kezét. Ilyen közel voltam hozzá, hogy megutáljam, amikor azt mondta: – Eléggé felzaklatott… Fel akarom hívni a barátomat otthon, de mielőtt elmegyek, szeretném még egyszer megköszönni. Komolyan. És ezzel hirtelen sokkal jobban megkedveltem Skye-t. Amikor búcsút intett a lánynak, Lucas fülébe mormoltam: – Minden rendben. Túl vagyunk rajta. Nem törtél meg. Látod, milyen erős vagy, Lucas? – Egyedül akarok lenni. – Lucas ott hagyott, én pedig követni akartam, de nem tettem. Az anyja épp most akarta másodszor is megölni, nem csoda, ha nem leli örömét ebben a saját maga felett aratott apró diadalban. Miközben bánatosan néztem utána, megpillantottam valakit: Patrice egyedül ült egy kis padon. Úgy tűnt, hogy a virágmintás szoknyája szegélyét tanulmányozza szakadást keresve. Jellemző, hogy az egész balhét úgy csinálta végig, hogy a haja szála se görbült, pedig mindent beleadott. Odamentem hozzá. – Kösz mindent! – Bianca – emelte fel a fejét azzal a távolba néző pillantással, amivel olyankor nézett rám mindenki, amikor láthatatlan voltam. – Te most lidérc vagy? – Aha. Kényelembe helyezte magát a padon. – Mondd el az egészet! Kezdve azzal, amikor Lucasszal szakítottatok, amiről most már feltételezem, hogy nem is volt igaz. Patrice-ben sosem bíztam meg túlzottan, de azok után, amin miattunk keresztülment, tudtam, hogy hihetek neki. Úgyhogy elmondtam az egész sztorit, olyan velősen, ahogy csak tudtam, a titkos kapcsolatunktól kezdve a halálunkon át a jelenlegi szituig az Evernight Akadémián. Patrice figyelt – nem olyan együttérzően, ahogy néhányan tették volna, arról beszélve, hogy milyen borzasztó, és mennyire sajnálnak –, de nem is ítélkezett. A bűntudatom és az engem ért vádak közepette már ez is megkönnyebbülés volt. Amikor befejeztem, rájöttem, hogy nekem is van néhány kérdésem. – Miért ejtettél csapdába? És hogy csináltad? – Éreztem, hogy valami követ. Illetve most már tudom, hogy Lucast követted. Tehát éreztem valamit. Valami kísértetieset. Nem voltam biztos benne, de úgy döntöttem, cselekszem, ha ismét úgy érzem. Néha elég hideg vagy, tudod?

– Miért nem félsz tőlem? A legtöbb vámpír fél. Patrice telt ajkai mosolyra húzódtak. – A legtöbb vámpír elég hülyén viselkedik a lidércekkel szemben. Hallottam a tavalyi pánikról. Mekkora butaság! De New Orleansban, ahol én kezdtem? Akkoriban volt egy nő, Marie Leveau, aki mindent tudott a vámpírokról, kísértetekről, hazajáró lelkekről, meg ilyenekről. Amikor átváltoztam, elmentem hozzá. – A pillantása a távolba veszett, mintha a múltba próbált volna nézni. – Volt egy férfi, aki meghalt… valaki, akit szerettem volna újra látni… na. Kiderült, hogy akarata ellenére életre kelteni valakit rossz ötlet. – El tudom képzelni. – Épp elég volt alkalmazkodni ahhoz, hogy lidérc vagyok. Valaki számára, aki békében nyugodott, valószínűleg sokkal rosszabb lehetett. – Csapdába ejtetted egy tükörben? – És a végén összetörtem a tükröt, hogy szabadon engedjem. – A táskájából előhúzta a púderkompaktot, amit ellenem is használt. A jég elolvadt, és amikor kinyitotta, láttam, hogy a tükröződő felület sértetlen. – Azóta rájöttem, hogyan engedjem el a kísérteteket anélkül, hogy összetörjem a tükröt. Elég költséges kicserélni. Ez volt Patrice – a sminktükréért aggódott, miközben az élők és a holtak közötti mezsgyén járt. – Hová lesznek a kísértetek, amikor a tükörrel elkapod őket? – Reméltem, hogy te majd megmondod – felelte. – A tükörben maradnak, amennyire én tudom. Számomra úgy tűnt, sehol sem vagyok, valahol a lét és a nemlét között, de az ilyen rejtélyeket már kezdtem megszokni, mióta lidérc voltam. Egyébként a földi aggodalmak pillanatnyilag jobban foglalkoztattak. – Tudod – kezdtem –, Lucasnak jót tenne, ha lenne pár barátja az Evernight Akadémián. És az is jó lenne, ha beszélgethetne valakivel. – Egészen pontosan egy lányra gondoltam. Balthazar, Ranulf és Vic mind nagyszerűek voltak a maguk módján, de csak velük lógnia egy idő után kissé izzadságszagú volt. – Nem szándékozom vámpírvadászokkal barátkozni, másokkal ellentétben – felelte megvetően. De láttam, hogy nemes arcvonásai kissé ellágyulnak. – Bár gondolom, Lucas már nincs velük. Úgyhogy őt támogatni alapvetően ugyanaz, mint beinteni a Fekete Keresztnek. Nem egy örök barátságra szóló fogadalom, de elfogadtam. – És azt hiszem, te is hiányoztál – tette hozzá Patrice. – Valójában épp ma este gondoltam rád. – Tényleg? – Nagyon jó érzés volt, hogy hiányoztam. – Mindig nagyszerű ízlésed volt az antik ékszerek terén, és meg akartam nézni az itteni üzletet, hogy vegyek valamit ehhez a ruhához. Megéri átjönni a folyón, nem gondolod?

Patrice semmit nem értékelt jobban, mint a tökéletes külsőt, de már nem idegesített vele – inkább mókás volt, és valahogy klassz… és… hát… ez volt ő. – Oké, elkísérlek. Senki nem fog meglátni. Lehet, hogy halott vagyok, de ettől még shoppingolhatok. Patrice felélénkült. – Hűűűű, kéne nekünk ilyen feliratú póló!

Patrice-szel vásároltam, egy antik karkötőre próbáltam rávenni, de miközben jó dolog volt újra együtt lenni, mégis csak az időt próbáltam elütni. Míg a ruhaüzletben voltunk, nem tehettem róla, de az jutott eszembe, hogy Lucasszal is jártunk itt az első randijaink egyikén. Olyan boldog volt, amikor felpróbált pár félelmetes, hosszú kabátot és néhány őrült kalapot! Olyan gondtalan! Olyan élő. Amikor a diákok kezdtek gyülekezni a téren, hogy felszálljanak a buszra, ami visszaviszi őket a suliba, Lucas nem került elő. Skye-on kívül mintha senki nem vette volna észre. Miközben mindenki felszállt, ő odament a tanárukhoz, és azt mondta: – Valaki hiányzik. Lehet, hogy megsérült. – Ross? Semmi baja. – A sofőr, aki vámpír volt, vállat vont. – Korábban szólt, hogy másik busszal jön vissza este. Holnap majd találkoztok. Skye nem látszott túl boldognak, hogy hátrahagyják Lucast, és meg tudtam érteni az okát. Ez bármely normális iskolában aggodalomra adott volna okot. Ha emberdiák veszett volna el, még az Evernightban is a keresésére indultak volna. De a vámpírdiákoknak nagyobb függetlenség járt, és a tanárok feltételezték róluk, hogy tudnak vigyázni magukra. Reméltem, hogy így igaz. – Menj, keresd meg! – súgta Patrice, aztán felszállt a buszra. – Viszlát később! Gyorsan elindultam a térről a város és az Evernight között elterülő erdő felé. Amikor a házak megritkultak, és elmaradoztak mögöttem, és megérintett az éjszakai szellő, végre egyedül lehettem, amire nagy szükségem volt a gondolkodáshoz. Magam elé képzeltem a brossomat, amit itt, Rivertonban kaptam Lucastól. A virág formájúra faragott fekete kő ismét élettel töltötte meg az erdőt. Körülöttem minden füstként kavarogni kezdett, színt változtatott, alakot öltött. Meglepetésemre nem Lucasszal voltam. A bross a dzsekije zsebében volt, amely az erdő talaján hevert. Amikor lenéztem rá, láttam, hogy véres. Feltételeztem, hogy az ő vére még a verekedésből –, de aztán láttam, hogy más is hever ott. Egy döglött mosómedve. Valami madár. Egy döglött róka. A testükből nemcsak a vért szívták ki, szét is tépték őket. A szánalmas kis halom a gyilkos düh utóhatása volt – kis állatokon tombolta ki magát, nem embereken.

A közelben puffanásokat hallottam, fára mért ütéseket, mintha egy kalapáccsal vagy fejszével sújtott volna le valaki. Megfogtam a brosst, és alakot öltöttem, majd a hang forrása felé sétáltam, amíg meg nem pillantottam Lucast. Trikóra vetkőzve állt egy fa előtt, és ütötte, mintha bokszzsák volna. Rémülten vettem észre, hogy a kezéről lehorzsolódott a bőr, egy ezüstös fehér ujjcsontja ki is látszott. Iszonyatos fájdalmat érezhetett minden ütésnél, mégis folytatta, fáradhatatlanul. – Lucas! – odafutottam hozzá, és elkaptam a karját. – Ne tedd ezt magaddal! Abbahagyta, de nem nézett rám. Verejték síkosította a bőrét, a pólója a testére tapadt, az arca csillogott a holdfényben. Úgy meredt a fára, mintha gyűlölné. – Meg akartam ölni. – Ő az anyád – mondtam. – Elárult téged, olyan csúnyán, ahogy senki más… Normális, hogy haragszol rá. – Nem csak őt. Meg akartam ölni Danát és Raquelt, miközben próbáltak megmenteni. Meg akartam ölni Skye-t. Egész idő alatt. És most, hogy visszaemlékszem, nem vagyok büszke magamra, és nem érzem erősnek magam. Csak haragszom magamra, hogy nem öltem meg őket, és szívtam ki a vérüket, amikor lehetőségem lett volna rá, és gyűlölöm magamat emiatt, és… A francba! A francba! Lucas ismét megütötte a fát, olyan vadul, hogy tudtam, nem mást képzel a helyébe, hanem saját magát. – Ne csináld ezt, légy szíves! – Megfogtam a két karját, és az arcomhoz emeltem összetört kezét. Merő összezúzott csont, ín és vér volt, mint egy autóbaleset után. – Fáj, ha így látlak. – Próbálom úgy összetörni a kezemet, hogy ne gyógyuljon be – felelte. – De beheged. Akkor is érzem, hogy összeforrnak a csontok, amikor újabbakat török el. Olyan lesz, mint azelőtt. Nem tudom összezúzni magam. Ebből nincs menekülés. Nincs kiút. Igaza volt. Nem voltam képes vitatkozni vele. Inkább a nyaka köré fontam a karomat, és szorosan megöleltem. Egy pillanat sem telt bele, és Lucas viszonozta az ölelést. Megborzongott, mintha akkor szállt volna el belőle az őrület. Tudtam, hogy csak ideiglenesen. Ha ez az egyetlen segítség, amit adhatok, megadom neki. Behunytam a szemem, és abban reménykedtem, hogy a szerelem tényleg legyőzi a halált.

Tizedik fejezet

A RIVERTONI ESTE UTÁN LUCAS HIGGADTABBAN VISELKEDETT. De keményebben is. Bár továbbra is közeledett hozzám, és próbált kitalálni vidám dolgokat kettőnknek, egyre nyilvánvalóbb lett számomra – és kétségtelen, hogy számára is –, elkeseredett harcot vív azért, hogy ne veszítse el teljesen az eszét, és én csak ennyit segíthettem. Ráadásul minden alkalommal, amikor összeszedte magát, és volt egymás után egy-két jó napja, történt valami, ami kiborította. Pár nappal a kirándulás után beosontam a matekórájára, amit általában pedig elkerültem, mert tavaly már teljesítettem ezt az évfolyamot, és ebből egy tényleg elég volt. Lucas szokás szerint a terem végében ült, de ezúttal nem volt körülötte láthatatlan korlát. Pár srác ült mellette két oldalt – karcsú, sápadt vámpírok –, és inkább figyelték Lucast, mint a táblára felírt egyenletet. Amikor lejjebb ereszkedtem, és közelebb húzódtam hozzájuk, hallottam, hogy Lucas azt mormogja: – Fogd be, Samuel, oké? A vámpírok soványabbika, egy új diák, akit ezek szerint Samuelnek hívtak, így felelt: – Nem tudod kizárni. Ugyanolyan jól tudod, mint én. Te is érzed. A másik vámpír, aki hihetetlenül félelmetesen kuncogott, a középső ujjával a két sorral előttük ülő szőke, rövid hajú lányra mutatott. – Lélegezd be! – suttogta Samuel. – Semminek nincs ilyen jó illata, mint amikor megvan nekik. Sosem tudtam, hogy a vámpírok érzik, amikor a lányok menstruálnak. Most egyszerre visszamenőleg tört rám a szégyen az Evernightban töltött két év minden hónapjára visszagondolva, és ha lett volna testem, pinkszínűre pirulok.

Lucas is megalázva érezte magát, de világos volt, hogy nem ez a fő gond. Samuelnek és az utálatos cimborájának nem az volt a céljuk, hogy zavarba hozzák. Arra vártak, hogy megéhezzen. Samuel annyira kihajolt a padból, hogy az asztala majdnem felborult, Lucas fülébe suttogott: – Csak idén nyáron változtál át, mi, vadász? Fogadok, hogy még nem öltél. Nem ittál még friss embervért. De akarod, ugye? Lucas megmarkolta az asztal szélét. Még mindig sebhelyes ujjpercei kifehéredtek. A jegyzeteit bámulta, de nyilván nem látott belőlük semmit. – Ez a hely egy kibaszott önkiszolgáló büfé mostanában – így Samuel. – Ennyi ember! Ennyi lány! Nem akarsz inni, Lucas? Vagy a Fekete Kereszt túl önelégültté tett ahhoz, hogy gondoskodj magadról? – Úgy köpte ki a Fekete Kereszt szavakat, mintha rossz ízük lett volna. – Kussolj már! Samuel halkabban ugyan, de tovább folytatta. – Éhezni fogsz. Egyre éhesebb és éhesebb leszel, míg az éhség ki nem rágja a bensődet. Egy ilyen csinos lány… lehet, hogy neki végül nem tudsz majd ellenállni. Egy nap összeomlasz, vadász. Egy nap majd ölni fogsz. Lucas szorosan lezárta a szemét. Elég volt – határoztam el. A padlóhoz lapultam, hidegen, szorosan, és Samuel asztala alá siklottam, majd felborítottam vele együtt. Samuel a padlóra borult, könyvek és papírok szálltak mindenfelé, és mindenki nevetni kezdett. Raju professzor karba tette a kezét. – Mr. Younger, sosem találja meg az egyenlet megoldását, ha a saját egyensúlyi pontjával sincs tisztában. – Béna tanárhumor, de a többiek ettől még röhögtek rajta. Samuel dühös volt, de duzzogva összeszedte magát. Tudtam, hogy most egy-két napig nem szórakozik majd senkivel. Lucas nem nevetett velük. Elöntötte az éhség, és rájöttem, hogy minden koncentrációjára és akaraterejére szüksége van, hogy ne ugorjon a két sorral előtte ülő lányra. Amikor az órának vége lett, Lucas olyan gyorsan ugrott fel, hogy az asztal lába megcsikordult a padlón. Samuel és az ijesztő barátja nevettek, Samuel pedig megkérdezte: – Hová ilyen sietve, Lucas? Tampont kell cserélned? Pár vámpír nevetett, de az első sorban ülő Skye megpördült: – Békén hagynátok végre?

– Mit érdekel téged, ha nem kedveljük ezt a balfaszt? – A legnagyobb balfasz tényleg itt van a teremben, de nem Lucas az. Miközben Samuel és Skye lejátszották a meccsüket, Lucas fogta a cuccát és kirohant. Követtem, és csak úgy tudtam lépést tartani vele, hogy felemelkedtem a tömeg fölé. Lucas utat tört magának, egyre gyorsabban haladt, és figyelmen kívül hagyott minden bosszankodó pillantást. Egyetlen dologra koncentrált: kijutni. Két kézzel lökte ki a nagyterem két hatalmas faajtaját. Arany és barna falevelek zörögtek a talpa alatt, és tudtam, hogy futni készül. Megint eltűnik az erdőben, megöl annyi állatot, amennyit csak tud, és péppé veri saját magát. Ne csináld már megint! – gondoltam kétségbeesve. – Légy szíves, ne! Ebben a pillanatban Balthazar tűnt fel, mintha Lucas előtt öltött volna testet. A vámpírsebességét hívhatta segítségül, hogy utolérje. – Rossz napod van? – El az utamból! – morogta Lucas. – Nem. – Balthazar megmarkolta Lucas karját, és visszahúzta az épület felé. – Mit csinálsz? – suttogtam dühösen Balthazar fülébe. – Megakadályozom, hogy tönkreverje magát. Én is ezt akartam, de ettől csak rosszabb lett a helyzet. – Ki kell jutnia innen. Távol az emberektől. Nem érted? Balthazar sötéten elmosolyodott, miközben a folyosón haladtunk. Furcsa látvány volt, ahogy gyakorlatilag húzta maga után Lucast, aki szinte magán kívül volt, de Balthazar nem igazán törődött vele, hogy csak árt azzal, ha hangosan beszél hozzám. – Tudom, hogy már nem bízol bennem, de így jártál. Kiderült, hogy a végcél a vívóterem. Épp nem volt óra, kihalt volt minden, a felszerelés gondosan elpakolva. Néhány szőnyeg maradt csak a padlón, de egyébként minden csupasz volt. – Oké – szólaltam meg, miután becsukódott az ajtó mögöttünk, majd láthatóvá váltam. – Kint vagyunk a tömegből. Ez már elég? – Elég – felelte Lucas. Úgy festett, mint aki szeretne összegörnyedni. – Csak hagyjatok békén! Jó? Majd… Csak hagyjatok! – Kizárt – mondta Balthazar, és megütötte Lucast.

Felhörrentem. Lucas egy lépést hátratántorodott, fél kézzel az állát tapogatta. Elsötétült a pillantása, és láttam, hogy az önuralma küzd, az idegei pattanásig feszülnek, hogy bármelyik pillanatban kudarcot vallhat. – Ki kell adnod magadból – szólt Balthazar. – Levette a pulóverét, és egy szál pólóban megállt Lucas előtt. – Akkor add ki! – Nem verekszem veled. – Lucas hangja remegett. Balthazar elvigyorodott. – Akkor azt hiszem, ki kell vernem belőled a szart. Balthazar Lucasra rontott, de Lucas harci ösztöne átvette az irányítást. Kivédte az ütést, és a terem feléig hajította Balthazart. Ő egy pillanat alatt visszatért, és Lucas gyomrába mártotta az öklét. Lucas keményebben vágott vissza, Balthazar feje hátracsapódott az ütéstől. – Fiúk, hagyjátok abba! – kiabáltam, de Balthazar nem figyelt, Lucas pedig nem hallott. Két vámpír – két szörnyeteg –, akik az elsőbbségért harcoltak, és a világon semmi más nem számított. Öklök. Vér. Verejték. Állatok módjára tépték egymást. Halálra váltan próbáltam rájönni, hogy lehetne megállítani őket, és úgy döntöttem: Na, jó, ideje megfagyasztani a termet. De amikor nekiláttam, rádöbbentem, hogy valójában mi történik. Lucas arcáról eltűnt az őrület. A pillantása éles volt, célzott, mintha újra a Fekete Kereszt egy akcióján lenne. Minden ütését pontosan bevitte, minden mozdulatát átgondolta. A verekedés egy vele egyenlő ellenfél ellen szelepként engedte ki a benne növekvő kétségbeesett energiákat. Hogy Balthazar mit nyert ebből, fogalmam sem volt, de az arcán még akkor is ott volt a holdkóros vigyor, amikor Lucas állon rúgta, ő pedig elterült a földön. Balthazar felnevetett, és a szájához emelte két ujját, aztán a vérre nézett. – Csak egy paraszt vámpírvadász alacsonyodik le odáig, hogy szájon rúgjon. – Csak ha egy oszlófélben lévő hulla hagyja. – Lucas pislogott, mintha maga sem hitte volna, hogy viccel. Ezzel a harcnak szemmel láthatóan vége volt. Egy ideig senki nem szólt, míg meg nem kérdeztem: – Lucas, most már jól vagy? – Aha. – Elgondolkodott, és tekintete rólam Balthazarra vándorolt. – Ja. Kösz, öreg. – Ha megint így felhúzod magad, és kell egy kis levezetés, keress meg! Bunyózhatunk. Vívhatunk. Bármit csinálhatunk, ami alkalmas rá. Segíteni fog, meglátod.

Lucas nem úgy festett, mint aki egészen elhiszi, de bólintott. Kezet nyújtott Balthazarnak, hogy felsegítse a padlóról. Amikor Balthazar rám nézett, elmosolyodott. Őrjítően önelégült volt. – Mi van, te nem köszönöd meg? Vagy ez azt jelentené, elismered, hogy igazam volt valamiben? – Te ezt élvezted – feleltem. Balthazar vállat vont. Nem tagadhatta. Felkapta a földről a pulóverét. – Lezuhanyozom óra előtt. Viszlát később! Amikor kettesben maradtunk, Lucas megszólalt. – Ne haragudj, Bianca! – Miért haragudnék? – Hogy így kiborultam előtted. – Nem borultál ki – tiltakoztam. – Képes voltál úrrá lenni magadon. – Balthazar lett úrrá rajtam – javított ki Lucas. Igaza volt, de tudtam, hogy a történtek pozitív oldalára kell összpontosítanunk. – Most már jobban érzed magad. Látom. – Jobban nézett ki. Valójában így, a bőrén csillanó verejtékkel, kócosan, tépett egyenruhában állati jól nézett ki. Bárcsak megérinthetnénk egymást anélkül, hogy meg akarjon harapni – gondoltam vágyakozva. – Jobbat is tudnék, hogy levezesse a fölös energiát. – Úgy érzem… jól vagyok. – Kicsit kihúzta magát. – Régóta nem voltam ilyen nyugodt. Mintha a fehér zaj végre elhallgatott volna a fejemben, és valóban tudnék gondolkodni. – Lehet, hogy itt az alkalom, hogy kitöltsd a pszichológiai tesztedet – viccelődtem. – Igazából, tudod mit? – Lucas hátralépett, és megigazította a pulcsiját. – Ez az alkalom épp olyan jó, mint a többi, hogy betörjünk Mrs. Bethanyhez. – Várj csak! Mi van? – Mrs. Bethany lidérccsapdákat rejtett el az iskolában, igaz? Nem tudunk téged megvédeni, ha nem tudunk meg többet arról, hogy hová tette őket és miért. – Lucas elvigyorodott, és egy pillanatig olyan volt, mint a régi önmaga, amikor először találkoztunk. Jóképű, agresszív, és a szeme se állt jól. – Van kedved egy kis betöréses lopáshoz?

– Meg kellene várnunk, míg elmegy a suliból valamikor. Vagy legalább órán van. Nem hiszem, hogy most tanít. Veszélyes – mondtam, miközben Lucas lefelé haladt a lépcsőn. – Mindig veszélyes lesz. Most legalább képes vagyok arra koncentrálni, amit csinálok. Ez növeli az esélyeinket. Nem voltam teljesen meggyőződve erről, de volt valami abban, amit mondott – amúgy pedig halálosan elszántnak látszott. – Én majd őrködöm. Ha jön, megdobálom az ablakot kavicsokkal, vagy ilyesmi. – Jól hangzik – vigyorgott Lucas, és abban a pillanatban olyan érzés töltött el, mintha valami nagy kalandban vettünk volna részt együtt, mint amikor először lógtunk meg, hogy találkozhassunk. Úgy látszik, a betörés a megfelelő körülmények között nagyon romantikus tud lenni. Senki nem járt a parkban, Lucas épp lógott valamelyik órájáról. (Sok vámpír tett így – nem annyira azért voltak itt, hogy bebiflázzák az anyagot, sokkal inkább azért, hogy megtanulják, hogyan illeszkedhetnek be, amit a tanárok hallgatólagosan el is ismertek. De amikor lógtak, azt a vámpírok többnyire a jobb szórakozás kedvéért tették, mint azért, hogy csak úgy heverésszenek odakint.) Amikor bólintott, Bethany igazgatónő házát megkerülve előreiramodtam. Belestem minden ablakon, kissé el is jegesedett néhány ablaküveg. A nő nem volt odabent. – Tiszta a levegő. – Oké. Tartsd nyitva a szemed! Lucas az egyik oldalsó ablakhoz ment. Figyeltem, ahogy az egyik üveg körüli fémkerettel babrál, előre-hátra mozgatja, míg a csík a kezében nem maradt. A többi három fémcsík könnyedén kicsusszant, ahogy az üveglap is. Bethany igazgatónő nem mostanában cseréltette ki az ablakait. Lucas mindent elpakolt az útból, aztán benyúlt a nyitott ablakon, hogy elfordítsa a zárat, közben gyorsan félretette a kis cserepes fokföldi ibolyákat, amelyeket az igazgatónő ott tartott. Aztán a párkányra támaszkodva szépen beugrott Bethany igazgatónő lakásába. Ez sokkal gyorsabb és tisztább munka volt, mint amire én képes voltam. Azzal vigasztaltam magam egy kis ideig, hogy ő most a teljes vámpírerejével dolgozott. Talán később majd ugratom vele, hogy természetes bűnözői ösztönei vannak. Az ablakon át láttam, ahogy Lucas végigsétál a házon az íróasztalig, ahol az igazgatónő a lidércvadászattal kapcsolatos dolgokat tarthatta. A falak mentén mozogtam, hogy szemmel tarthassam őt is, és Mrs. Bethanyt is figyeljem. De miközben így tettem, megint éreztem. A vonzást. Csapda! Mire pánikba eshettem volna, rájöttem, hogy ez most nem ugyanaz, mint a könyvtárban – vagyis, hogy ugyanolyan csapda, de a közöttünk lévő korlát miatt nem estem bele. A lidércálló tető vagy a falak miatt talán. Az igazgatónő úgy látszik, otthon rakta össze a csapdákat, mielőtt elhelyezte volna azokat az Evernight Akadémia épületében.

Bár nem ejtett foglyul, a csapda ereje elsöprő volt. A teljes valómban éreztem a furcsa vonzást, és hirtelen lelassultam, lomhává és figyelmetlenné váltam. Mintha magas lázam lett volna, amikor semminek sem érzi az ember igazán értelmét, és a mozgás lehetséges ugyan, de túl sok erőfeszítést igényel. Ahogy kezdtem egyre inkább elveszíteni a koncentrálóképességemet, láttam, hogy Lucas valamit végigsimít az íróasztalon – egy újabb kagylóformájú dobozt, épp olyat, amilyet a könyvtárban talált. Talán ugyanaz volt. Azt mondta, hogy a könyvtár falát azonnal kijavították, senki nem kérdezett semmit. Gyorsan becsukta a dobozt, és a csapda kábító vonzása megszűnt. Mindenesetre még mindig szörnyen éreztem magam, már az is komolyan kiszívta az erőmet, hogy egy működő csapda közelében voltam. Egy pillanatra kísértésbe estem, hogy elhalványuljak – pihenjek, csak egy picit –, de rájöttem, hogy talán sokáig nem ébredek fel. Összeszedtem az akaratomat, és elszakítottam magam az érzéstől, visszatértem az ittés-mostba, ahol Lucas… Épp időben, hogy megpillantsam a ház ajtajához lépő Mrs. Bethanyt. Az ablaknak csaptam magamat, olyan erősen, hogy az megzörrent. Lucas felnézett az asztaltól, azonnal résen volt, de elkésett. Bethany igazgatónő belépett a házba, aztán a dolgozószobájába, Lucas pedig csak annyit tehetett, hogy felállt. A nő megállt az ajtóban. Egy pillanatig csak nézték egymást a szoba két végéből. A rémület olyan mélyen áthatott, hogy azt hittem, színtiszta zúzmarává változom. Lucas úgy festett, mint aki tengeribeteg. Bethany rá fog támadni, de legalábbis kihajítja az Evernight Akadémiáról. Nem lett volna szabad erre kérnem Lucast. Nem lett volna szabad hagyni, hogy ezt tegye. Épp az iskolába repültem volna, hogy segítséget hozzak, de ekkor Bethany igazgatónő higgadt hangon így szólt: – Mr. Ross, sokkal hatékonyabb lett volna, ha egyszerűen csak megkérdezi, amit tudni szeretne. Lucas nem enyhült meg, nem is moccant. A pillantása az igazgatónőre szegeződött, készen a védekezésre vagy a támadásra. – Kétlem, hogy elárulná. – Én is kétlem. – Bethany igazgatónő letette a holmiját, és leült a szoba távolabbi végében álló faszékek egyikére. Egy másik, üres szék állt mellette, mintha csak Lucasnak lett volna odakészítve. – A Fekete Kereszt arra tanítja a vadászait, hogy vonjanak kétségbe minden számukra új dolgot, és hogy csak a saját szabályaikban higgyenek, amelyek arról szólnak, ami a kötelességük. Vagy arról, hogy mit kell feláldozniuk. Vagy, hogy ki szörnyeteg, és ki nem. Lucas összeszorította az állát, én pedig tudtam, hogy Kate támadása jutott eszébe.

– Túl sokat kértek magától, és mit kapott cserébe? Semmit, a néhány rossz szokásán kívül, mint például a betörésre való hajlamát. Lucas halkan megszólalt: – Ne küldjön el az iskolából! – Kis híján megfojtották a szavak. Utált könyörögni. – Az Evernight menedéke megvédi – felelte Mrs. Bethany. A hangja nagyon furcsa volt. Először nem tudtam hová tenni a változást, de aztán rájöttem, hogy tényleg… kedves. – Nem áll szándékomban megbüntetni magát azért, hogy úgy viselkedik, ahogy egész életében tette. A Fekete Kereszt alattomosságra tanította. Van jobb módja is a dolgok elintézésének. Itt reményeim szerint megtanulhatja ezt. Aha, az Evernight Akadémia az őszinteség otthona volt, beleértve azt is, hogy hazudtak az emberdiákoknak legtöbb új barátjukról, akik valójában vámpírok voltak. Mégis, miközben magamban bosszankodtam, észrevettem, hogy Lucas arca megváltozik, kevésbé óvatos lesz. Bethany igazgatónő pontosan azt mondta, amit hallani akart. És ami még hihetetlenebb volt, hogy úgy tűnt, komolyan is gondolja. – Nos – szólalt meg újból. – Mondja el, mit keresett! – Több információt a lidércekről. Lucas, ne csináld! Nem tudtam elhinni, hogy ilyen könnyen elárulja a titkainkat. De ehelyett így szólt: – Azt hallottam, tavaly Biancát akarták. Nem értem, miért halt meg. Ha valami közük van hozzá, tudni akarom. És bosszút akarok állni. Bethany igazgatónő kiegyenesedett, és nyilván örült neki, hogy rokonlélekre talált. Lucas meggyőzte arról, hogy ugyanazt akarja, amit ő: lidércekre vadászni. Valószínűleg ez volt az egyetlen módszer arra, hogy a nő megnyíljon. Jobban is bízhattam volna Lucasban. Az igazgatónő a mellette álló székre mutatott, Lucas pedig leült. – A legjobb tudásom szerint a lidércek azt hitték, hogy valamiféle jogot formálhatnak Olivier kisasszonyra – mondta Mrs. Bethany. – Tisztában van Bianca születésének körülményeivel? – Arra gondol, hogy két vámpír nem tud vámpírbabát csinálni a lidércek segítsége nélkül? Aha, elmondta. – Tündérmese – felelte Mrs. Bethany. Lucas zavartan pillantott rá. – Feltételezem, hogy harcos édesanyja nem sokszor mondott Grimm-meséket. Legyen elég annyi, hogy a keresztelőn megjelenő tündér keresztanya ajándékai között átok rejlik. És így volt ez a lidércekkel is. Ittak Celia véréből, és egy kis ideig lehetőséget adtak Celiának és Adriannek, hogy életet teremtsenek.

Lucas gondolkodóba esett. Sötétzöld tekintete az ablakra vándorolt. Bár tudtam, hogy valójában nem láthat engem, pontosan tudta, hol vagyok. – Akkor az anyja és az apja tudták, hogy ez fog történni. – Hogy pontos legyek, a szülei azt hitték, Bianca beteljesíti az erősebb, vámpír örökségét azzal, hogy elvesz egy életet, és teljessé teszi az átalakulását. Tudták, hogy az egyetlen másik lehetőség a halál. – Hogy csak egy hétköznapi lány legyen… – Az mindig is lehetetlen volt – mondta Mrs. Bethany hűvösen. – Bianca életet kapott, de ez minden. A talajra süllyedtem, a testem árnyékából ködpára lett. Ha valaki arra járt volna, lehet, hogy meglát, de nem érdekelt. Éreznem kellett valami szilárdat, amin megpihenhetek. Nem az fájt, amit Bethany igazgatónő mondott. Ellenkezőleg, furcsán és mégis tagadhatatlanul helyesnek hangzott. A saját reakcióm felett érzett döbbenet vett ki belőlem valamit. Mrs. Bethany hangja ellágyult: – Nehéz ezt hallani, ugye? De azt hiszem így, hogy most már tudja ezt, idővel csökkenni fog a fájdalma. Nem menthette meg őt, Mr. Ross. Nem sodorta nagyobb veszélybe, mint a saját szülei, bár ők ezt sosem fogják elfogadni. – Azt hiszem, én sem leszek rá képes. – Még mindig a lehető legrosszabb dolognak tekinti a halált. Pedig nem az. – Tudom, hogy van rosszabb is a halálnál – felelte Lucas, úgy préselve ki magából minden szót. – Mert itt vagyunk. Hiányzik az élet. Arra számítottam, hogy Mrs. Bethany azt mondja majd, ez butaság, mert úgy tűnt, senki nem leli nagyobb örömét a vámpírlétben, mint ő. De Mrs. Bethany nagyon halkan így szólt: – Nekem is. – Soha nem lesz már jobb, igaz? – kérdezte Lucas. – Ezt nem mondtam. A szomorúságomon megdöbbenés lett úrrá. Áttetszővé váltam, hogy újra belessek az ablakon. Bethany igazgatónő Lucas vállára tette a kezét. Vastag, barázdált, vörösre festett körmei a barna pulóveren pihentek. Lucas nem húzódott el az érintése elől. Most meg… ráhajtott.

Azonnal elhessegettem a gondolatot. Nem olyan gesztus volt. Nem lehetett tagadni, hogy kötelék formálódott közöttük, és valamiképp, abban a pillanatban Bethany igazgatónő jobban értette, mi zajlik Lucasban, mint én. Szótlanul megveregette a vállát. Lucas engedelmeskedett a kimondatlan javaslatnak, és felállt. Bethany igazgatónő kikísérte a házból – tökéletesen érzéketlen maradt arra, hogy Lucas betört hozzá –, és egészen az Evernight épületéig sétált vele. Nem váltak el, csak a nagyteremben. Néhányan, akik a lyukasórájukban itt tanultak, rájuk pillantottak. Meglepetésükre azt kellett tapasztalniuk, hogy Lucas nyilvánvalóan elnyerte a tanár kedvence címet. Azon gondolkodtam, hogy erre a többi vámpír majd visszafogja-e magát, vagy még inkább a célpontjukká válik. – Ideje elindulnia az irodalomórára – szólt az asszony. – Merem remélni, hogy feldolgozta a kötelező olvasmányt. – Valójában pár éve már elolvastam a Zabhegyezőt – felelte Lucas. – Hát persze. Elsősorban egyedül tanult. Mit gondol a könyvről? – Hogy Holden Caulfield egy önsajnáló lúzer, akinek mással kellene elfoglalnia magát. Bethany igazgatónő halványan elmosolyodott. – Bár én sokkal kifinomultabban fogalmaztam volna, a lényeget tekintve kettőnk elemzése hasonló. Ami azt jelenti, hogy fel fogom szólítani. Készüljön! – A régimódi arany karórájára pillantott. – Van még jó pár perce, ha szeretne lezuhanyozni – mondta olyan hanghordozással, amely azt súgta, Lucasnak ezt tényleg fontolóra kellene vennie. Az igazgatónő továbbment, Lucas pedig azonnal az emeletre kocogott, és tette, amit a nő mondott. Mosolygott – tényleg mosolygott, mintha szívből tenné. Szinte féltékeny voltam, és utánfutónak éreztem magam állandó társ helyett, míg azt nem súgta: – Elhiszed te ezt? – Tényleg eléggé megizzadtál a bunyóban. – Nem, arról beszélek, hogy elnézte nekem. – Nem. De te elég elbűvölő vagy. – A bűbájosság nem az erősségem. – Nem értek egyet. – Óvatosan hozzátettem: – Tudod, hogy nem szabad bízni benne, ugye? Lucas csendben maradt, míg kimentünk a fiúk hálótermeinek folyosójára. Végül, amikor a szobájába léptünk, megszólalt: – Elengedett, és nem kellett volna így tennie.

– Nagyon utálja a Fekete Keresztet, és értem én, hogy sajnál téged azért, ami történt, de… a csapdák, Lucas. Kísérteteket akar fogni, olyanokat, mint amilyen én vagyok. Az egyik ilyen csapdája majdnem megölt. – Lehet, hogy csak fél attól, amit nem ért – tiltakozott, miközben levette a pulóverét és a pólóját, majd a padlóra dobta Balthazar nedves törülközőjére. A pasik valahogy sosem értik meg, hogy a mosás nem ördögtől való dolog. – Bianca, te még mindig rettegsz a lidércektől, pedig te is az vagy. Úgyhogy ez nem ésszerűtlen reakció. Nehéz volt elképzelni, hogy Bethany igazgatónő félne valamitől. De Lucasnak valamiben igaza volt vele kapcsolatban: az igazgatónő kiállt érte akkor, amikor egyik barátja sem tudta ezt megtenni, még én sem. De ettől még ugyanúgy nem tudtam igazán megbízni benne. Egyelőre nem. – Nem fogsz beszélni neki rólam, ugye? Hogy lidérc lettem, és veled vagyok? Lucas furcsán nézett rám. – Hülyéskedsz? Persze, hogy nem. Átsöpört rajtam a megkönnyebbülés. – Akkor nem bízol benne. – Nem tudom, hogy bízzam-e benne vagy sem. De ha rólad van szó, nem kockáztatok többet, mint amennyit muszáj. A te titkod az enyém is, Bianca. Ebben soha ne kételkedj! Megsimítottam az arcát, lágy fuvallatként, ő pedig behunyta a szemét, és elmosolyodott. Most olyan erős volt. Olyan boldog. – Tudom én, hogy nem lehetünk igazából… együtt… Lucas kinyitotta a szemét, elhalványult a mosolya. Mielőtt elnézést kérhetett volna, megszólaltam: – De nézhetem, ahogy zuhanyozol. Hangosan felnevetett. A következő tíz perc, ami a látványt illeti, óriási volt. Bár végig képtelen voltam teljesen rá összpontosítani – még ha a gyönyörű, vizes, meztelen Lucasra kellett is koncentrálnom. Befészkelte magát a fejembe egy gondolat, amitől nem tudtam szabadulni. Egyfolytában arra gondoltam, hogy mintha a világon mindenki tudna segíteni neki egy kicsit – csak én nem. Én soha.

Tizenegyedik fejezet

VALAMI TÖRTÉNT A FEJEMBEN, miközben Lucast néztem, ahogy zuhanyozott. Hagytam, hadd menjen az órájára, de most, hogy újra láttam az izmos mellkasát, a lábát, a sötétarany haján és a telt ajkain lecsorgó vizet – eszembe jutott minden, amit együtt csináltunk az alatt a néhány, Philadelphiában töltött hét alatt –, és ismét feltámadt bennem a fékezhetetlen vágy, hogy vele legyek. Ez a vágy most már más volt így, hogy nem volt élő testem, de ettől még nem kívántam kevésbé Lucast. És vissza akartam kapni a közelségét. Tudtam, hogy legalább annyira segítek én Lucasnak ragaszkodni a világhoz, ahogy ő nekem. De biztosan nem kell örök cölibátusban élnünk, ugye? Megtaláljuk a módját. Amíg a karkötőm rajtam volt, nem értettem, miért lenne mindez olyan bonyolult. Lucas nem próbálkozott az első borzasztó kísérletünk óta. Tekintve, hogy milyen sokkoló volt az az időszak, tiszteletben tartottam, hogy távolságra van szüksége. Tudtam, hogy ugyanúgy szeret. Talán akkor túl messzire mentem. Talán most nekem kellett megtennem az első lépést. Amikor leszállt a sötétség, lecsusszantam a fiúk tornyának oldalán, be Vic és Ranulf szobájába. Kettesben, csendesen vacsoráztak. Ranulf vért kortyolgatott egy Eagle-bögréből, Vic egy Hot Pocketot falt. Amikor megjelentem a szobában, Vic vigyorogva integetett. – Csá, Bianca! Jó, hogy benéztél. Épp Jackie Chan-filmeket készülünk nézni. A régieket, amikor még tökös csávó volt, nem az amcsi cuccot, amiben vicces. – Tökös csávó, minden megtestesülésében – szólalt meg Ranulf. – Tökös most és mindörökké – értett egyet Vic. – Csak tökösebb volt a Részeges karatemester idejében. Akarsz csatlakozni hozzánk, Bianca? Hogy te is meggyőződj róla? – Valójában – kezdtem bele – azt reméltem, hogy megkéritek Balthazart, hogy jöjjön át hozzátok. Egy pár órára vagy még többre. Vic bölcsen bólintott.

– Szóval nem szeretnétek, ha zavarnánk. Értem. – Amikor Ranulf a homlokát ráncolta, hozzátette: – Bianca és Lucas szeretnének kettesben maradni. – Már értem a kilincs és a nyakkendő szimbolikáját – felelte Ranulf. – Várj… nem – mondta Vic. – Nem azt jelenti. Legalábbis nem hiszem… Kezdett félresiklani a beszélgetés. – Nem kérdeznéd meg inkább Balthazart? Sokat jelentene nekem. Vic elvigyorodott. – El van intézve. Úgy tíz perccel később, amikor felmentem Lucas szobájába, egyedül találtam. Vic és Ranulf már elvitték Balthazart. Lucas egy halom könyv közepén ült, mintha egyszerre magolna az összes vizsgájára. – Hűha! – szólaltam meg, amikor alakot öltöttem. – Leckecunami sodort el, vagy mi? – A tanulás segít – felelte halkan Lucas. – Amikor tanulok, kis ideig valami olyasmire tudok figyelni, ami nem a fejemben zajlik. A könyvek, papírok és a laptop most másképp festettek előtte. Mintha megint a Fekete Kereszt sejtjében láttam volna, körülvéve a fegyvereivel. Az újonnan felfedezett, tanulás iránti hév egy újabb módja volt az önvédelemnek – ezúttal a belső démonai ellen harcolt. Reméltem, hogy tudok jobbat. – Gondolod, hogy van egy kis szabadidőd? Lucas felnézett rám meleg, tiszta zöld szemével. – Számodra? Mindig. – Kettesben vagyunk. – Megsimogattam a haját. Behunyta a szemét, láttam, hogy élvezi az érintést. – Nálad van az ékszerem, úgyhogy egy ideig megtarthatom a formámat. Talán… megpróbálhatnánk újból. Egy hosszú pillanatig hallgatott. A keze az enyémre zárult, és megint éreztem a kapcsolat pezsgését, mint amikor nem testesültem meg százszázalékosan. Ínycsiklandóan hűvös volt, gyönyörhullámok futottak át rajtam. Közelebb hajoltam, hogy megcsókoljam Lucast, de mielőtt az ajkaink találkoztak volna, megszólalt. – Nem kellene. – Lucas… miért nem? – Nem éreztem visszautasításnak, hiszen a vágyakozás és a szerelem csak úgy sugárzott belőle. Nem értettem, mi tart távol minket egymástól. – Tudom,

hogy legutóbb rossz volt, de már tudjuk, mi történik. Hogy mit lehet és mit nem. – Ami engem illet, az, amit lehetett, sokkal jobban érdekelt, mint amit nem lehetett. – A vágyakozásom a szex után és a vér után… nagyon összefonódik. Köztünk ez mindig így volt. – De nem ugyanaz. – Megcsókoltam a homlokát, az arcát, majd a szája sarkát. Hirtelen szívta be a levegőt, és tudtam, hogy ugyanannyira akarja, mint én, talán még jobban is. – Most már tudod, hogy a vérem árt neked. Talán el is pusztíthat. Ezért nem fogod elveszíteni az önuralmadat, és nem fogsz megharapni. Lucas szorosan megfogta a kezemet, és a szemembe nézett. – Tudom, hogy elpusztíthat, ha iszom a véredből – mondta. – És épp ezért félek, hogy megharaplak. Csend ereszkedett ránk, nehéz és szörnyű csend, akár a tudat, amit el kellett viselnem. Tudtam, hogy Lucas kínlódik, de nem jöttem rá, hogy az önpusztítás vágya ilyen sürgető és erős volt benne. Biztosan látszott az arcomon, mert Lucas megszólalt: – Jaj, istenem, Bianca, ne haragudj! Ne haragudj! – Igazat mondtál – nyögtem ki. – Ez a lényeg. Lucas olyan szorosan ölelt át, ahogy csak félig megtestesült állapotomban lehetett. – Egyfolytában arról ábrándozom, hogy veled vagyok – suttogta a hajamba. – Állandóan. Ha nem emlékeznék rá, milyen volt, nem tudom, hogyan maradnék életben. De néha arra gondolok, bárcsak véget vethetnék ennek, bárcsak befejezhetném úgy, hogy közben veled vagyok. Az olyan lenne, akár a mennyország… – Lucas, ne! – Sosem tennék ilyet veled – mondta. – Soha. De… Bianca, nem tehetjük. Bólintottam, és elfogadtam a kettőnk között húzódó korlátot. Nem tart örökké, csak amíg Lucasnak sikerül úrrá lennie a vérszomján és a borzasztó önutálatán, amit a Fekete Kereszt programozott belé. De mikor jön el az a nap? Vajon eljön valaha? Mintha hallotta volna a kételyeimet, Lucas így szólt: – Valamikor. – Valamikor – ígértem neki és magamnak is.

Később, még mindig kábán a Lucas miatt érzett csalódástól és aggodalomtól, lelebegtem az iskola aulájába, amely ezen a késői órán teljesen kihalt volt. Még a vámpírok is aludtak. Hány vámpírnak nem sikerül az átalakulás? – gondoltam. – Hányan adják át magukat az öngyilkos késztetésnek vagy a vérszomjnak vagy mindkettőnek? Gyanítottam, hogy sokkal többen vannak, mint ahányról a szüleim valaha beszéltek nekem. Megint éreztem azt a vad vágyódást irántuk. Nem csak anya és apa hiányzott, hanem az is, hogy beszélgessünk – tényleg beszélgessünk, a közöttünk rejlő hazugságok nélkül –, és talán megtudjam, hogyan segíthetek Lucasnak elviselni a terheit. Talán az okozta, hogy miközben ezen gondolkodtam, nagyon erősen összpontosítottam. Vagy a hely szelleme tette – az Evernight csapdái, őrei és járatai egyfajta spirituális építészeti remekművet alkottak –, de bármi is volt, abban a pillanatban hirtelen belém hasított a felismerés, hogy nem vagyok egyedül. Lidérceket éreztem. Ebben a pillanatban jobban kivehetőek voltak, mint valaha. Amellett, hogy egyszerűen tudtam, hogy ott vannak, azt is meg tudtam állapítani, hogy durván hányan voltak – legalább egy tucatnyian. Úgy tűnt, a tudatomon kívül állnak, mindegyikük távoli volt, de az egésznek egy része, talán mint a csillagok az égen. Más-más fénypontok, amelyek csillagképeket formáltak körülöttem. Olyan volt, mintha hirtelen először láttam volna az éjszakai eget, mintha egész életemben vak lettem volna, és aztán egyszerre elkábított volna az egész. Csakhogy a csillagképek szépek és békések voltak, amit pedig én éreztem magam körül, az csupa kétségbeesés és őrület volt. A csodálat helyett a félelem szorítását éreztem. Némelyik közelebb merészkedett, apró szilánkokká tömörült a kövek között és az ablakok szegélyénél. Mintha a falba verték volna a fejüket, rángatózva és kárt téve magukban, csak hogy emlékezzenek, létezniük kell. A csapdába esettek voltak a legrosszabbak, mert felőlük semmi mást nem éreztem, csak színtiszta iszonyatot. Csak hosszú, szavak nélküli sikolyokat hallottam. És volt néhány másik, akik szorosan összetömörültek, és amikor én megéreztem őket, ők is éreztek engem. Újból elkezdődtek a látomások. Bethany igazgatónőt láttam – nem a saját képzeletem teremtményeként, hanem mintha valaki az agyamba vetítette volna, mint egy mozivásznon. Valami épp széttépte őt. Szó szerint, mégpedig látványosan: csontok, inak, vér, belek, gusztustalanabb volt, mint amit valaha láttam. Elszorult a torkom, és öklendezni kezdtem, de a kép már az egész elmémet betöltötte, és nem tudtam elhessegetni. A cselszövők – így neveztem el őket – ismét azt kérték: Segíts!

Különben mi történik? Ugyanígy megtámadják az összes embert, akiket szeretek? Vagy engem? Mit tehet egy kísértet egy másik kísértettel? Fogalmam sem volt, de szörnyű lehetőségek bukkantak fel az agyamban Mrs. Bethany undorító elpusztításának hatására. A szája elnyílt, leesett az állkapcsa, de a fejemben sikító kétségbeesett hang az enyém volt… Ekkor egy fénysugár szúrta keresztül az álmot. Bethany igazgatónő eltűnt, és a csillagképek semmivé váltak, mintha hajnalodott volna. Amikor újra láttam a sötétben, Maxie állt mellettem a nagyteremben. Fehér hálóinge kissé hullámzott a láthatatlan szellőben, és úgy látszott, mintha az odakinti köd része volna. – Megmentettél – mondtam. – Ellöktem őket. Ennyit megtehetek. – Felhúzta egyik szemöldökét, mintha furcsa lett volna, hogy neki kellett megmentenie engem valamitől. – Neked van szupererőd, ha végre rájönnél már. Vajon mi mindent tehet még egy kísértet egy másikkal? Ez az éles, új félelem olyan erővel szállt meg, ahogy egy pillanattal korábban a cselszövők. Összeszedtem magam, amennyire csak lehetett, és szilárdabbá váltam. – Ezek Christopher… hívei? Vagy mi? – Christophernek semmi köze hozzájuk – felelte Maxie. – Jobban járnának, ha volna. Túlzottan kötődnek az emberi világhoz ahhoz, hogy belenyugodjanak abba, hogy lidércek. – Utálják az Evernightot. Utálják Bethany igazgatónőt. Miért nem mennek el? Maxie karba tette a kezét. – Folyton azt hiszed, hogy mindenki meg tudja csinálni, amit te. Hát nem. A legtöbb lidérc nem tud úgy mászkálni, de még úgy sem, mint én. Mindig azokon a helyeken bukkannak fel, ahová emberként erősen kötődtek. Minden ösztönük azt parancsolja, hogy ne hagyják el ezt a helyet. És mivel ennyire be vannak csavarodva, nem tudnak az ösztöneiken kívül másra gondolni. Illetve nem tudnak gondolkodni, és pont. Ők most csak érzelmek, amelyek folynak szanaszét. – Mi bajuk? – Így végezzük, ha nem vigyázunk. Óvatosan megkérdeztem: – Úgy érted, hogy… megőrülünk? – Megtébolyodunk. Bizonytalanná válunk. Azért van, mert az emberi világban vagy, de nem oda tartozol. – Szúrós pillantása azt súgta, hogy ebbe az irányba tartok.

– Gyerekkora óta Vickel voltál – mondtam. Vic volt a legérzékenyebb pontja, nem állt távol tőlem, hogy kihasználjam. Lágyan mosolygott, amikor kimondtam a nevét. – Figyelheted őket. Még… szeretheted is. – A hangja elfúlt az utolsó szavaknál. – De nem élhetsz. A baj abból származik, ha úgy teszel, mintha képes lennél rá. – Én nem teszek úgy – makacskodtam. – Nem? Bianca, ha beszélnél Christopherrel… Félelem söpört át rajtam ismét, és megráztam a fejem. – Nem. Maxie szokásos, gúnyos viselkedése őszinte esdekléssé vált: – Bianca, te fontos vagy a lidérceknek. Nem látod? Amire te képes vagy, arra a legtöbbünk nem… ez nem csak füst meg köd. Jelent valamit. Te jelentesz valamit. – A kíváncsiságom kezdte legyűrni a félelmemet, de épp amikor kérdezni akartam valamit, Maxie kétségbeesett, szinte ijesztően, és így szólt: – Kellesz nekünk. – Nem csak nektek van rám szükségetek. – Kisuhantam a nagyteremből, félve, hogy üldözni kezd. De hagyott elmenni. – Biztosan meg akarod tanulni? – Patrice összefonta a karját, és olyan komolyan tanulmányozott, mint Bethany igazgatónő tette félévkor. A valódi válasz az volt, hogy nem, nem biztos. A maga módján olyan ijesztő volt, mint a kiképzés a Fekete Keresztben – nem éreztem helyesnek, ha megtanulom, hogyan támadjak meg olyan lényeket, amilyen én is vagyok. Csak úgy szabadíthattam fel magamat, ha erőt adtam magamnak. És ez azt jelentette, hogy meg kellett tanulnom, hogyan üssek vissza a lidérceknek, ha szükséges. – Kezdjük! – feleltem. Patrice előhúzta a púderkompaktját. – Hogy elkaphass egy lidércet – mondta –, először meg kell tudnod, hogy ott van-e. – Ez megvan. – Amikor Patrice csúnyán nézett, amiért félbeszakítottam, hozzátettem: – Ebben már van gyakorlatom, oké? – Értem. Most figyelj! – Lassan, akár egy elsős tanár néni, eltúlzott mozdulatokkal kinyitotta a tükröt. Nevettem volna, ha nem ilyen komoly a helyzet, és a hely is kevésbé ijesztő. Odakint sűrű, hideg eső esett kitartóan egész nap, és a szürkén kívül minden színt elmosott az égről. Patrice ugyan mindkét lámpát felkapcsolta a szobájában, de azok nem tudtak szembeszállni a kinti homállyal. Az egyik fény a nyitott tükörben táncolt, apró pöttyöt

vetítve a kövekre körülöttünk. – Ki kell nyitnod a tükröt, miután észleled a lidérc jelenlétét, de még mielőtt összetalálkoznál vele. Ez nem olyan, mint Mrs. Bethany csapdái, a lidércek ellen tudnak állni a tükörnek, ha tudják, hogy támadás közeleg. Nem bírtam tovább nevetés nélkül. Amikor elvigyorodtam, Patrice zavartan billentette félre a fejét. – Bocsánat – mondtam. – Csak olyan fura hallani, ahogy arról beszélsz, hogy megtámadsz valakit. – Tessék? – Nos, nem aggódsz, hogy letörik a körmöd vagy valami? Patrice bosszankodva nézett rám, aztán rájött, hogy csak gúnyolódom. Felhúzta a szemöldökét. – Úgy tűnt, hogy aggódom, amikor kiosztottam pár seggberúgást a Fekete Keresztnek? – Egyáltalán nem – feleltem. – Megjegyzem, kissé kijöttem a gyakorlatból. Öltem már annyit, amennyit valaha szándékoztam. A vérivástól büdös lesz a szám. Ha engem kérdezel, az Evernight Akadémián lehetne higiénés óra, mert némelyek itt… Hát nem kapták meg ezt a fontos felvilágosítást. Nem érdekelt a pletyka, hogy kinek van szájszaga a vérivástól. – Te sokszor… öltél? – Nem olyan sokszor – mondta könnyedén Patrice. – Csak pár rabszolgatartót és hivatalnokokat még régebben. A Függetlenségi nyilatkozat aláírása előtt, ha az ember fekete volt ebben az országban, mindig volt valaki, aki megpróbálta megfosztani a szabadságától. Úgy értem, szó szerint. Átvitt értelemben sosem lesz vége. Miután vámpír lettem, már nem kellett belenyugodnom ebbe. Szinte minden vámpír, akit ismertem, gyilkolt néha – kivéve a szüleimet, bár lehet, hogy csak nem mondták el. Még a legjobb lelkűek is, mint Patrice és Balthazar, ittak embervért, és öltek embert. Balthazar leginkább a háború alatt, és nem tudtam Patrice-t sem hibáztatni, amiért visszavágott valakinek, aki rabszolgasorba akarta állítani. De mindegy, ittak embervért. Balthazar még a saját húgát is megölte, amelynek következményei örökre tovább kísértettek minket. Ez azt jelentette, hogy Lucasnak nem volt választása? Hogy előbb-utóbb elkerülhetetlenül összeomlik majd? Ismerve őt, biztos voltam benne, hogy soha nem lenne képes megbocsátani magának. Nem csoda, hogy olyan kétségbeesetten kereste a kiutat a vérszomjból. Bethany igazgatónő talán meg tudta adni neki azt, amire a legjobban vágyik a világon.

– Visszatérhetünk a leckéhez? – kocogtatta meg Patrice egyik tökéletes, orgonaszínűre lakkozott körmével a tükröt. – Oké. Segít, ha érzel valami huzatot vagy szellőt, ez elárulja, merre jár a lidérc. Ha látható, akkor egyszerű. Ha nem, nagyon kell figyelned az olyasmire, mint a hideg levegő, a fagynak bármilyen jele, és így tovább. És a tükröt erre az irányra merőlegesen kell tartanod. – Csak kitartod, mint a fogókesztyűt, és a lidérc belerepül? – Bár úgy lenne! – Patrice tétovázott. – Alapvetően a saját halálodra kell gondolnod. Riadtan megkérdeztem: – Miért? – És nem elég rágondolni. Eggyé kell válni vele. Mintha magadba nyúlnál, és a… holtak frekvenciáján rezegnél, azt hiszem. Találni kell valamit, amiben olyan vagy, mint a lidérc. Ez vonzza őket a tükörbe, közelebb jönnek hozzád a rezgés miatt, és aztán a furi tükörizé megteszi, amit kell. Nem kellett elmagyaráznia, mi az a „furi tükörizé”. A vámpírlét egyik megoldatlan rejtélye volt, hogy a tükör miért nem mutatja meg a vámpírt, ha sokáig nem iszik vért. A jelenségre nem volt magyarázat, de mégis igaz volt. A tükörkép egyszerű fizikai sajátosságát senki sem értette, de mindenki tiszteletben tartotta. Patrice folytatta: – Jobban működhet nálad, mint a vámpíroknál, mert gondolom, elég könnyen tudsz az ő frekvenciájukon rezegni. De ez a trükk embernél nem használ. – Oké. Elég egyszerűnek hangzik. – Egyszerűnek hangzik – csipkelődött Patrice. – Beletelik pár próbálkozásba, míg megtanulod, vagy legalábbis nálam így volt. Egymásra néztünk, és Patrice-ről lehullott a közönyös álarc. Biztosan rémültnek tűntem. – Megijesztenek – mondtam. – Én is közülük való vagyok, de… nem is tudom. – Te erős vagy, Bianca – suttogta Patrice. Még sosem láttam ilyen komolynak, sem ilyen őszintének. – A korodhoz képest erősebb vagy, mint hittem. Ha valaki le tudja győzni őket, az te vagy. – Nem tudom, mitől félek jobban. Hogy bántani fognak, vagy hogy… – Vagy mi? – Vagy hogy elvisznek innen – Lucastól és tőletek. Nem engednek vissza soha többé. Patrice megrázta a fejét. A háta mögötti lámpa fényében felfénylettek a loknijai.

– Dehogyisnem. Tudom, hogy mindig haza fogsz találni. Az kívántam, bárcsak én lehetnék ilyen magabiztos. A vonakodásom láttán Patrice kihúzta magát, és megigazította tökéletes szabású egyenruháját. – Csak az kell, hogy legyen egy otthonod, ahová visszajöhetsz.

– Hová megyünk? – kérdezte Lucas, miközben felfelé vezettem őt a fiúk tornyában kanyargó lépcsőn. – Jobb móka, mint a csillagászat? – Mindig úgy tettél, mintha érdekelne a csillagászat! – Így is volt. Csak te jobban érdekeltél. – Titok – mondtam, és hűs szellőként összeborzoltam a haját. – Majd meglátod, ha odaértünk. Samuel Younger jött lefelé a lépcsőn, és éreztem, hogy Lucas megfeszül, amikor egymás közelébe kerülnek. – Magadban beszélsz, gyökér? – Néha kénytelen az ember, ha intelligens társalgást akar folytatni – felelte Lucas. Samuel félrelökte, de nem állt meg, továbbment lefelé a lépcsőn. Amikor ismét magunk maradtunk, megszólaltam: – Erre figyelnünk kell. – Minden oké. Egyébként őrület, mit észre nem vesznek egyesek. Akkorra már majdnem a torony tetején voltunk – a régi irattárban. – Mindegy, Patrice-szel arra gondoltunk, hogy sem neked, sem nekem nem tesz jót, ha olyan sokat vagyunk egyedül. – Én sosem vagyok egyedül, míg velem vagy. Ahogy ezt kimondta, Lucas benyitott az ajtón, és meglátta az odabent összegyűlt csapatot: Patrice-t, aki épp egy sálat simított el egy poros láda tetején, mielőtt leült volna, Vicet és Ranulfot, akik felhozták a filmplakátjaikat és egy felfújható fotelt, meg Balthazart, aki az ablakon fújta kifelé a füstöt. Valamelyikük iPodja a hangszórókkal együtt a sarokban állt, és épp csak olyan hangosan szólt, hogy ne vonja magára a figyelmet. Miközben Lucas tátott szájjal bámult, én azt suttogtam:

– Mi ketten mindig ott leszünk egymásnak, de azért barátaink is lehetnek. – Hé, srácok! – Vic szúrt ki elsőnek. – Gondoltuk, megpróbáljuk kicsit feldobni ezt a helyet. Semmi nem fokozza úgy az eleganciát, mint az antik Elvis-poszterek. – Lett volna más javaslatom – jegyezte meg Patrice olyan hanghordozással, ami elárulta, hogy ő nem ezt tartja az elegancia fokozásának. De azért mosolygott. – Biztonságos ez? – kérdezte Lucas. Balthazar elnyomta a cigijét az ablakpárkányon. – Nem tudom, miért ne lenne ez. Ha rajtakapnának, biztosan azt hinnék, csak itt szoktunk lógni. – És itt is fogunk lógni – mondtam –, de most komolyan, kell egy hely, amiről Mrs. Bethany nem tud. Egy hely, ahol… tervezhetünk. Kitalálhatjuk, mire készül. Ahol találhatunk valami jobb módszert a lidércekkel való kommunikációra. Mindenre. Nem motyoghatok nektek folyton a szünetekben. – Senkinek sincs oka gyanítani, hogy Bianca itt van velünk – helyeselt Patrice. – Ha valaki beszélgetni hall, nem fog semmit sem gondolni. Biancának igaza van. Ha továbbra is egyenként találkozunk vele, olyan lesz, mintha magunkban beszélnénk, és azon már csodálkoznának. Egyébként Bianca itt hagyhat valamit, ami horgonyul szolgálhat neki. Jó lenne, ha egy helyhez is kötődhetne, ahogy az emberekhez. Vic kezdeti vidámsága kissé alábbhagyott, és Lucasszal óvatosan figyelték egymást. – Nem vagyok biztos… ebben – szólt Lucas. Mármint Vic közelségében, úgy értette. Bármelyik ember közelségében. – Be vagyok fújva – bökte ki Vic. – Mi van? – Lucas zavartnak tűnt, de nem tudtam hibáztatni érte. – Vagyis megkértem a szüleimet, hogy küldjenek szenteltvizet, ami igényelt némi komoly magyarázatot, és most szerintem azt hiszik, hogy pap akarok lenni, ami, lássuk be, nehéz ügy, de azért küldtek. Egy kölnisüvegben tartom az asztalomon. És most be vagyok fújva. – Vic szétrángatta az inge nyakát, a hulatáncosnős nyakkendő kissé meglendült. – Szenteltvízzel. Mindenhol a nyakamon. Úgyhogy ha netán bekattannál, és megharapnál, amit remélem, hogy nem teszel, megéget téged. Mintha egy… egy… erős paprikába harapnál. Én vagyok az erős paprika. Úgyhogy, ha meg is próbálnád, rögtön leszállnál rólam. – Végignézett rajtunk. – Ugye? – Khm, lehet. – Patrice ennyit tudott kipréselni magából, mi többiek semmit. Lucas láthatóan ugyanannyira elképedt, mint mi, de lassan bólintott.

– Tudod, furcsa módon ez segít. Nem hiszem, hogy kettesben kellene maradnunk idefent, de… ja. Oké. Vic megnyugodott kissé. Még mindig távolságot tartottak, de kisebbet. Talán Lucas rájöhetett így, hogyan viselje el az emberi társaságot, ha az adott embert nem tudta könnyedén megharapni. Talán kezdett helyrejönni a barátságuk. – Ugyan már, haver! Egy éve nem rúgtam szét a segged a sakktábla mellett. Ideje, hogy tanulj egy kis alázatot. Ranulf megjegyezte: – Azért hív ki téged, mert engem már nem képes megverni. – Vic eltolta őt a sakktábla mellől. Lucas a kezembe adta a karkötőmet, én pedig felvettem, és újból alakot öltöttem. Örökkévalóságnak tűnő idő után most először úgy lehettem együtt a barátaimmal, mint akárki más. Most voltam a lehető legközelebb a normális élethez. – Menni fog. Majd meglátod. – Aha – felelte Lucas. De tudtam, hogy még mindig nyugtalanítja Vic és a többi dolog. Idővel menni fog – mondtam magamnak és neki is. Amikor elkezdtek rövidülni a nappalok, és több volt a falevél a földön, mint a fák ágain, Lucas örökre visszaadta a karkötőmet. A brosst megtartotta, hogy bármikor elérhessem őt. De Patrice javaslatára elrejtettem egy kis dobozt egy kilazult kő alatt a falban, és ott tartottam a karkötőt. Így bármikor elővehettem, ha szilárd alakot akartam ölteni. – Ha bármi történne velem vagy a cuccommal, nem akarom, hogy így maradj! – mondta Lucas, amikor a tenyerembe tette. – Semmi sem fog történni – erősködtem, de tudtam, hogy igaza van. Nem is sejtettem, hogy az események milyen gyorsan bebizonyítják. Aznap este Lucas és én úgy döntöttünk, ideje ismét belépnem az álmaiba. – Ezúttal tudni fogom, hogy jössz – mondta, és láthatóan próbált felkészülni rá. – Ez segíteni fog, hogy kitörjek a rémálomból. Ez az egyetlen kijelentése – ahogy tényszerűen rémálmot említett – elárulta, hogy most már minden álma rémálom. – Minden rendben lesz – feleltem. Ugyan biztos voltam benne, hogy tényleg így lesz, kicsit mégis hazugságnak éreztem. Nem említettem a rejtélyes karmolásokat, amelyeket a másik álmában szereztem, amelyikben Erichkel harcolt. Nagyon gyorsan elmúlt a fájdalom, és néhány nap múlva már nem is látszottak a sebek. Amúgy is csak karcolások voltak. Mennyire árthat nekem az ilyesmi?

Lucas máris túl sokat aggódott értem. Ha szerzek valami titokzatos horzsolást vagy karmolást az álmában, az nem nagy dolog, de ha aggódik miatta még mielőtt belekezdünk, az megmérgezheti a gondolatait és talán az álmait is. El kellett kerülnie ezt az aggodalmat, nem szolgáltathattam további okot rá. Tudtam, hogy a legjobb, ha hallgatok róla. Órák múlva Lucas és Balthazar szobájába lebegtem, ahol a fiúk már lefekvéshez készülődtek. Nem szóltam, hogy jövök – tudtam, hogy Lucas érzékeli a jelenlétemet –, de már megbántam, amikor Balthazar ledobta az egyenruháját. Az egész egyenruháját. – Khm, Balthazar – szólt Lucas. – Mi van? – Balthazar a szennyeskosárba dobta az alsónadrágját. Nagyon próbáltam nem odanézni, de az a kis villanás, amit addigra már megláttam, pontosan olyasmi volt, amitől még inkább szerettem volna odanézni. – Felfogtad, hogy nem vagyunk egyedül, ugye? Balthazar megdermedt egy másodpercre, majd felkapott egy párnát, és maga elé tartotta. – Amit a zuhanyozásról mondtam, az vicc volt, Bianca! Jégvirágokból kiírtam egy reszketeg sort az ablakukra: Bocsánat! Lucas a homlokát ráncolta. – Mikor poénkodtatok ti az együtt zuhanyozásról? Balthazar, miközben igyekezett anélkül felvenni a köntösét, hogy leejtené a párnát, ráfintorgott: – Kimegyek a közös fürdőbe, hogy egyedül legyek. Ami szánalmas, de így jártunk. – Fogta a pizsamáját, és kiviharzott. Lucas fülébe súgtam: – Nem mondtam, hogy Balthazarral zuhanyoztam. – Tudom – felelte visszadőlve az ágyra. – Hiszek neked. Csak nagyon szeretem idegesíteni néha. Vicces. – Felkészültél? Bólintott, és mély lélegzetet vett, mintha máris próbálná álomba ringatni magát. – Aha. Próbáljuk meg!

Fél óra múlva Lucas mélyen aludt, Balthazar pedig élete leghosszabb zuhanyozását élvezte. Kivártam, amíg Lucas szemhéja és sűrű szempillája el kezdett gyorsan mozogni, aztán összeszedtem magam, és hosszú, mély ugrással elmerültem abban, amiről azt reméltem, hogy Lucas álomvilága. A világ alakot öltött körülöttem. De a győzedelmes pillanat rögtön elmúlt, amikor megláttam, hogy hol vagyunk: a lepusztult, elhagyott moziban, ahol Lucast megölték. Az előcsarnokban állt jó pár lépéssel előttem. Egyik kezében karót markolt, a másikat az orra és a szája elé emelte. Nem értettem, miért, amíg meg nem éreztem a füstöt, és akkor rájöttem, hogy ezért volt minden homályos körülöttünk. A mozivászon felől meleg pislákoló fény világított, amiről tudtam, hogy nem film – tűz volt. Na, újabb rémálom – állapítottam meg. – Most lássuk, fel tudom-e ébreszteni. Mielőtt megszólalhattam volna, Lucas így szólt: – Charity. – Szia, bébi! – Charity kilépett az árnyékból. Nem úgy mondta a bébi szót, mintha drágámat vagy kedvesemet jelentett volna, hanem mintha valóban egy gyermekhez beszélt volna. A tűz fénye halvány haj tincsein táncolt. Hosszú, csipkés ruhája most tiszta volt – de csak az álomban. – Hogy van az én kisbabám ma este? – Hagyj elmenni – kérte Lucas elfúló hangon. – Akkor sem tehetném, ha akarnám – mosolygott Charity diadalittasan. – És nem akarom. – Lucas – szólaltam meg. – Minden rendben. Ne nézz rá! Ez csak egy álom. Rám nézz! De nem nézett rám. Közé és Charity közé léptem, remélve, hogy megtöröm az álom igézetét, ami miatt nem ismer fel, de nem használt. Átnézett rajtam, mintha ott sem lettem volna. – Biancát keresed? – Charity aggodalma hitelesnek tűnt volna bárki számára, aki nem ismeri valójában. – Lehet, hogy csapdába esett a tűzben. Meg kell őt mentened! Lucas elfutott tőle, egyenesen a lángok felé. Ahogy megpördültem, hogy utána rohanjak, Charity így szólt: – Ő már az enyém, Bianca. Soha többé nem lehet a tiéd. Hogy lehet, hogy Charity látott engem, holott csak a rémálom része volt, Lucas pedig nem érzékelte a jelenlétemet?

A lány pillantása a szemembe fúródott. A mosolya megváltozott: kevésbé volt dacos, inkább cinkos. Szinte mintha valami közös móka lenne az egész. Hogy történhetett ez meg Lucas álmában? Nem ott történt. Rájöttem, hogy Charity nem a rémálom része. Ő az oka volt. Lucas nem álmodott Charityről; ez a valóság volt. Itt. Lucas agyában. A vámpír biztosan látta a felismerést az arcomon, mert szélesebb vigyorra húzódott a szája, kivillantak az agyarai. – Megmondtam. Lucas az enyém.

Tizenkettedik fejezet

– HOGY CSINÁLOD? – ordítottam túl a tűz ropogását. – Hogy kerülsz Lucas fejébe? – Lucast én alkottam. – Charity az ujjára tekergette egyik sápadtszőke lokniját, mintha flörtölne. Tizennégy évesen halt meg, és túl fiatalnak látszott, hogy ilyen gonosz legyen, még ott volt a bébiháj az arcán. – Én nemzettem. Ez azt jelenti, hogy az elméje és mindene most és mindörökké az enyém. Ezt még senki sem említette nekem. Az én esetemben ez sosem fordulhatott elő, mivel két vámpír gyereke voltam, nem volt szükségem „nemzőre”, hogy átváltozzam. Ugyan tudtam, hogy az ilyen kapcsolat erős kötelék, nem hittem, hogy ennyire. – Kérlek, ne gyötörd ezzel az álommal! – Utáltam könyörögni neki, de nem tudtam, mit tehetnék. – Épp elég baja van. Charity félrebillentette a fejét, miközben közelebb jött hozzám. Még a képzelet birodalmában is ijesztő és fenyegető volt. – Nem én kreáltam ezt a rémálmot. Lucas csinálta. Vagy te? Folyton téged akar megmenteni. A lángoló mozi mélyéről a saját sikolyomat hallottam. – Újra és újra téged fenyegetnek – mondta Charity. – Újra és újra megölnek. Néhány vámpír gyilkosságokról álmodik, némelyek a megbánásról. De Lucas nem. Az ő elméje fantomjai, a sok ezer rémálom mind egyről szól: hogy újra meg újra elveszít téged. És eközben Lucasnak nem adatott meg a megkönnyebbülés, hogy tudja, mindez csak álom. Én tényleg meghaltam. Az, hogy kísértetként vele voltam, nem gyógyította be teljesen ezt a sebet. Azzal, hogy újra meg újra át kellett élnie azt a pillanatot, Charity folyamatosan az összeomlás és a gyilkossá válás peremén tartotta Lucast. – Ő álmodja – súgta a fülembe. – Én csak még rosszabbá teszem. Forróbban ég a tűz, gyorsabban ömlik a vér, és így még jobban félthet téged. A vére helyett most a fájdalmát iszom.

– Gyűlöllek. – Az ő fájdalmát és a tiédet. Elfutottam tőle, be a moziba. Gyorsabb lett volna, ha odagondolom magamat Lucas mellé, de eszembe jutott, hogy az álomvilágban nincs lidércerőm. A régi emberi korlátok visszafogtak. Miközben futottam, hallottam, hogy Lucas felkiált: – Tarts ki, Bianca! Jövök! Elborzadtam a moziban látott jelenettől. A vászon lángolt, fekete csíkokban vált el a falról, amelyek a forróságban összezsugorodtak és felpöndörödtek. A falakon lévő műanyag karnisok bugyborékoló csíkokká olvadtak. Az üléseken, amelyek azon az estén üresek voltak, holttestek ültek, összerogyva, véresen. Mindegyiküknek feltépték a torkát. Vámpírok áldozatai – jöttem rá. – Amelyeket Lucas látott. Attól félt, hogy ilyet tesz. – A hullák némelyike is égett. Undorodva és öklendezve elbotladoztam a hulláktól, és elestem. Amikor földet értem, egy lángnyelv csapott végig a vádlimon. Felhördültem, felültem és láttam, hogy a térdem alatt egy vörös, hólyagos csík húzódik, egy még mindig füstölgő, padlón heverő fadarab égethetett meg. A veszély egyre valódibbá vált. Ki kellett jutnunk. – Lucas! – kiáltottam. Ismét hallottam a hangomat – amely mégsem a sajátom volt –, amint a nevét kiabálja. A füstön áttörve, égő szemmel, fájó torokkal végül megpillantottam Lucast. A mozi legelejében volt, ahol a mennyezet egy része fém és fa halmává omlott. A fadarabok alatt, fájdalomtól eltorzult arccal… én feküdtem. Vagy legalábbis az álombéli változatom. Hosszú, vörös hajam a hasam körül terjedő vértócsa tükörképeként terült szét a padlón. Az álombeli én sokkal jobban megégett és fel-hólyagosodott, mint én. Nehéz volt még csak ránéznem is. – Lucas, ne! Itt vagyok! – Közelebb mentem, hogy meghalljon. És meghallott, megfordult, hogy rám nézzen. De az arca kétségbeesett maradt, és csak annyit mondott: – Minden rendben, Bianca. Kiviszlek innen. Még mindig nem tört ki az álom erős varázslata alól, de most már értettem, miért hitt Lucas ennyire az illúzióknak. Charity gondoskodott róla. Elszántam magam, hogy áttöröm az álmot, és előreindultam, de egy hideg kéz zárult a csuklómra. – Rá kell jönnie, hogy nem tud megmenteni – szólt Charity. Szőke tincsei tűzszínűek voltak. – Neked pedig meg kell tanulnod, hogy nem mentheted meg, mert ő az enyém.

Perzselő energialökés villámlott át rajtam, akár egy ezerszeres áramütés. Úgy sikítottam, ahogyan még soha – és a fájdalom megszűnt. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy ismét Lucas és Balthazar szobájában lebegek. Charity kidobott az álomból. – Mi a jó… – Balthazar felült az ágyon, és Lucas szeme is tágra nyílt. Biztosan egyszerre sikoltottam ebben a világban és az álomban is. Lucas meglátott, és erősen hunyorogni kezdett. – Bianca? – Itt vagyok! – A karjaiba vetettem magam, és a lehető legszilárdabb formámat felöltve szorosan magamhoz öleltem. – Jól vagyok! – Az álomban te… Nem történt meg veled, ugye? Nem kellett keresztülmenned azon? – Nem – feleltem az összetört, megégett önmagámra gondolva, akit ő látott. De ahogy a lábam az ágya széléhez ért, összerezzentem, Lucas pedig aggodalmasan rám pillantott. Ezüstös vér áztatta át a pizsamanadrágomat, felfedve az égést a lábszáramon. – Bianca! – Lucas lecsusszant az ágyról, hogy jobban szemügyre vehesse. Felhajtotta a pizsamámat, ami fájt – de ő jobban fintorgott tőle. Hát persze! A lidércvérem megégette. Nem érdekelte. Füstöltek az ujjhegyei, ahogy a sebet vizsgálgatta. – Ez tényleg megtörtént. Ami az álmaimban történik, árthat neked. – Meg fog gyógyulni. Semmi komoly. Ha elhalványulok majd, a legrosszabbnak vége lesz. – Ugyan próbáltam magabiztosan hangzani, akaratlanul is megremegett a hangom. Az égés jobban fájt, mint gondoltam volna, hogy a halálom után fájhat valami. Balthazar álmosan dörzsölgette a fejét, és átjött a mi oldalunkra. Kikerekedett a szeme, amikor meglátta az égésnyomot. – Ez hogy történt? Felé fordultam, a félelmem azonnal dühbe csapott át. – Miért nem szóltál nekünk a vámpírok nemzőiről? – Miről beszélsz? – A hangulatváltozásomon meglepődve Balthazar nem tudta, mit mondjon. – Tudjátok, mi az a nemző, nem? Nem értem, hogyhogy nem tudtátok. – Arról a részről beszélek, hogy a nemződ belép az álmaidba. – Felálltam Lucas ágyáról, és közelebb léptem Balthazarhoz, olyan közel, hogy erre felegyenesedett. Fájt a lábam, de nem törődtem vele. – Ezt miért nem mondtad el? Balthazar álla leesett, és összeroskadt, amikor megértette, miről beszélek. – A francba! – szitkozódott. – Charity.

Lucas elsápadt. – Várjunk… az álmomban… Charity valódi? – Feltételezted, hogy a szent életű kishúgod ilyet nem tenne? – kérdeztem. – Vagy csak jobb móka volt hagyni, hogy mi magunk jöjjünk rá? Balthazar hangneme olyan gyorsan megváltozott, hogy megrémültem tőle. Az arcomba hajolt, az arca eltorzult a dühtől. Még sosem láttam ilyennek. – Először is ebben semmi vicces nincs. Sem számodra, sem Lucas számára, sem az én számomra. – Akkor miért nem… – Fogd be! – mondta Balthazar. Lucas erre felállt, talán arra készült, hogy beszálljon a vitába, és megvédjen engem, de Balthazar felé sem nézett. Összeakadt a pillantásunk. – Másodszor: azért nem figyelmeztettelek, mert ez nem történik gyakran. A nemzőnek nagyon kell akarnia, hogy így szórakozzon valakivel, egyébként pedig napokra legyengíti a vámpírt. Talán hetekre. Ezért nem csinálja senki. Ha minden éjjel Lucas álmaiban jár, Charity biztosan… ez túlmutat a megszállottságon is. – Ez Charity – vágtam vissza. Lucas nem vett részt a vitában, de amit mondtunk, az rá is hatással volt. – Charity tényleg a fejemben van – mormolta. – Ő őrjít meg. Balthazar elfintorodott. – Igen, ő az. Beteges és perverz dolog… és igen, most már értem, hogy Charity beteg. Még ha hiányzik is, még ha azt is hiszem, hogy meg lehet gyógyítani… – Elfúlt a hangja, de aztán folytatta. – Mindig tudtam, hogy beteg. – Balthazar – mondtam kedvesebben. – Istenem, nem bírsz elhallgatni, és hagyni, hogy más beszéljen? – Közelebb hajolt. Közelebb, mint amikor régen csókolóztunk. – Harmadszor és utoljára, szeretnék tisztázni valamit. Bármilyen hibát követtem is el, miután meghaltál, nem én változtattam át Lucast. Charity tette. És nem én kényszerítettelek, hogy hagyd feltámadni Lucast. Ne hibáztass érte tovább. Ezzel Balthazar megfordult, fogta a köntösét és a cigarettáját, és az ajtóhoz indult. Tiltakozni akartam, de ez csak még jobban felidegesítette volna. De Lucas megszólalt: – Hé, Balthazar!

Balthazar a kilinccsel a kezében megállt. – Mi van? – Nem kellett volna kiabálnod. – Lucas arca megrándult, de aztán így folytatta: – De igazad van. Balthazar egyszerűen csak kiment, és becsapta maga mögött az ajtót. Behallatszott, hogy páran a zaj miatt morognak. Lucas is hallotta. – Remélem, senki nem ismerte fel a nevedet, amikor ordibált. – Nem hiszem el, hogy mellé álltál. – Én melletted állok. Minden esetben. – A vállamra tette a kezét. Elég szilárd voltam, hogy elviseljem az érintést. – De minden adandó alkalommal így viselkedsz vele mióta… mióta meghaltunk, azt hiszem. Ezt mindig furcsa lesz kimondani. – Nem kellett volna, hogy magával vigyen aznap este! – Nem kellett volna vele mennem. De én döntöttem így, én csináltam. Egyébként… – Lucas láthatóan nem szerette beismerni, de azért folytatta. – Az elvesztésed szinte ugyanolyan nehéz volt az ő számára, mint nekem. Ha nem voltam ura a saját cselekedeteimnek, hát ő sem. Távolabb lebegtem Lucastól az ablakpárkányra, ahol felhúztam a lábamat. Átöleltem a térdemet, akár egy gyerek. Rájöttem, hogy ez még mindig megvigasztal. Abban a pillanatban túl sok egyéb dolog volt, amit már ki kellett volna nőnöm, de nem így történt. – Tudom, mennyire szeretnél valakit hibáztatni – szólt Lucas. – Valakit, akinek itt és most pokollá tehetned az életét. De Balthazar a barátunk, Bianca. Sokat tett értünk. Lassan bólintottam. – Hülyén érzem magam. – Nem vagy hülye. – Egy perc múlva hozzátette: – Arra gondoltál, elpusztítasz, mielőtt vámpírként feltámadhatnék. Balthazar lebeszélt róla. – Igen. De én hagytam lebeszélni magamat. – A kimondatlan kérdés súlyát már nem tudtam elviselni, tudnom kellett. – Rosszat tettem? Lucas, nagyon szeretlek. Nem hagyhattalak elmenni. De rájöttem, hogy… rájöttem, hogy valószínűleg azt szeretted volna. – Már megtörtént. Tudom, hogy bizonyos döntéseket szerelemből hoztál. Ennyi elég – felelte Lucas. Még mindig borzasztóan éreztem magam azért is, hogy egyáltalán eszembe jutott elpusztítani őt, és nem végigcsinálni, de tudtam, hogy megbocsátott. Azt kívántam, bárcsak valóban elég lenne ennyi.

– Bár tudnék sírni! Megsimogatta a kezemet, mintha el tudná simítani a szomorúságomat. – Hogy van a lábad? – Nem valami jól. – Megfeszítettem a lábamat, és összerezzentem. – Ha elhalványulok, az majd segít. – Ezt nem fogjuk megismételni – jelentette ki Lucas. Az arca határozott volt. – Ha Charity képes kárt tenni benned álmomban, akkor nem jöhetsz oda többé. Eszembe jutott az első közös álmunk, amikor Lucas még élt. A könyvesboltban ölelkeztünk, ahová mindig együtt jártunk, és az éjszakai ég csodálatos módon felettünk terült el. Nagyon szép volt és romantikus. Akkor azt gondoltam, ez az egyetlen vigasz, ami a halálom után jár nekünk. Most ez is odaveszett. Biztosan elkomorult az arcom, mert Lucas megcsókolta a homlokomat, az arcomat, aztán a számat, könnyű, nagyon gyengéd érintéssel. – Minden rendben. – Nem látszott olyan letörtnek, ahogy én éreztem magam. A rá nehezedő terhek mellett az, hogy Charity kínozza álmában, az utolsó csepp lehetett volna a pohárban. Ehelyett összeszedettnek látszott. – Gondolj bele! Balthazar hallott már erről, hogy be lehet lépni az álmainkba. Nyilván sok vámpír tudja. Ez azt jelenti, hogy valahogyan képesek kezelni ezt. Elzárni, vagy… valami ilyesmi. – Lehet. – Ez bátorítóan hangzott. Akaratlanul is felderültem. – Lehetséges. – Még ha Balthazar nem is tudja, hogy intézze el Charityt, Bethany igazgatónő biztosan tudja. Kell lennie valami megoldásnak, nem? – De – feleltem szórakozottan. Hirtelen nem Charity tűnt az egyetlen problémánknak. Lucas hinni akart Mrs. Bethanynek. Meg akarta osztani vele a legnagyobb félelmeit, és hozzá akart fordulni segítségért. Ő megmenthette, de én nem. Abban a pillanatban nem tudtam hibáztatni azért, hogy nem érdeklik a nő csapdái. Mintha mindenki és minden – Charity, Bethany igazgatónő és Lucas vérszomja – ellenem harcolna, hogy megkaparintsák Lucas lelkét.

Másnap délelőtt visszatértem a vívóterembe. Az óráknak aznapra már vége volt, de a terem nem volt üres. Balthazar vívóruhában állt, a rostélyt a feje tetejére tolta, és a verejtéket törölgette a homlokáról. Miután a többiek végeztek, ő még maradt gyakorolni – láthatatlan ellenfelekkel küzdött, akik csak a fejében léteztek. Emlékeztem, hogy ezt csak akkor csinálta, ha nagy nyomás nehezedett rá. A múlt éjszaka ugyanolyan durva lehetett számára is, mint az én számomra.

Lassan alakot öltöttem a terem távolabbi sarkában, hogy legyen elég ideje távozni, ha nem akar beszélni velem. Maradt. Néhány másodperc múlva szemtől szemben álltunk, bár az egész terem ott húzódott közöttünk. – Szia! – kezdtem. Béna volt, de jobb volt először csak egyszerűen. – Helló! – Balthazar az egyik kezében méricskélte a pengéje súlyát, aztán a másikban, mintha a tőr nem régi barátja lett volna, hanem valami új dolog. – Gyakorolni jöttél? – Sosem voltam jó vívásban. – Sokat tanultál. Ne ócsárold magad! Még most is képes volt kedves lenni hozzám. – Ne haragudj! – mondtam. – Nem kellett volna ordibálnom tegnap éjjel. Máskor sem kellett volna ordibálnom veled amiatt, ami Lucasszal történt. Balthazar fél gőzzel megdöfte a bábut. Az acél vékony ívbe hajlott a nyomás alatt. – Nem kellett volna úgy felkapnom a vizet. Megsérültél, és egyértelmű volt, hogy zaklatott vagy. – Nem mondtál semmi olyat, amit nem kellett volna. – De jobb alkalmat is találhattam volna rá. – Levette a rostélyt a fejéről, és a hóna alá dugta, miközben közelebb jött. A fehér vívóruha mindig jól állt neki. Egy pillanatra eszembe jutott, milyen érzés volt közel lenni hozzá. Sosem bántam meg, hogy Lucast választottam, de ettől még tisztában voltam azzal, mit vesztettem, amikor őt választottam. Mintha a gondolataimban olvasott volna, Balthazar elmosolyodott. – Barátok vagyunk? – Igen. – Szerettem volna megölelni, de valószínűleg rossz ötlet volt. – Tulajdonképpen, amikor nem vagy ideges, nagyon jó hallgatóság vagy. Épp amikor egyszerűen megköszöntem volna – és megkönnyebbültem volna, mivel a múlt éjszakai szavai arról, hogy sosem fogom be a számat, mélyen érintettek –, rájöttem, hogy éppen megnyílt felém. – Most is hallgatnom kellene? – Charity. – A név kőként zuhant közénk. – Igazad volt, amikor azt mondtad, nem ismerem el, ami vele történik. Mindig is igazad volt. És bizonyos fokig mindig is tudtam ezt.

Máris éreztem a dühöt, ahogy a tudatomat piszkálja, de ezúttal sikerült emlékeztetni magam, hogy Charityre haragszom, nem Balthazarra. – Ő a húgod. – Higgadt és szilárd volt a hangom, amiért hálás voltam. – Szereted őt. Nem tehetsz róla. – Ez nem mentség arra, hogy hagytam szabadon garázdálkodni. Hogy embereket bántson. Vagy, hogy nem gondoltam bele, mit tehet Lucasszal és veled. – De Lucas nem szólt róla neked, igaz? – Lucas olyan nyíltan osztotta meg velem az érzéseit, hogy most kellett rádöbbennem, nem volt mindenkivel ilyen nyílt. Lucas még most sem beszélt volna a rossz álmairól, hiába nőtt meg a bizalma Balthazarral szemben, és hiába kedvelték jobban egymást. – És azt is mondtad, hogy Charity ezzel legyengíti magát. Erre sem számítottam. – Már egy hónapja hallottam, hogy forgolódik álmában, de nem állt össze a kép. Kriminálisan hülye voltam, és ezért megérdemeltem, hogy ordítoztál velem. – Nem ordibálok veled többé, oké? Soha többé. A bűntudattól megroskadt a válla, és elkomorodott a pillantása, ezért közelebb léptem, és gyengéden a karjára tettem a kezemet. – Te magad mondtad, hogy így behatolni mások álmába ritka eset. Balthazar bólintott. – Én sosem csináltam. Velem sem csinálták soha. Charity biztosan állandóan alszik, mert kimerítő lehet. Másfelől, mivel alszik, minden egyes alkalommal ott lehet, ha Lucas álmodik. A francba! Csak egy dolog számított: – Meg lehet védeni tőle Lucast? Charitytől? – Nem tudok róla. De hadd gondolkodjam! – Egy ideig az arcomat tanulmányozta. – Amit Lucasszal mondtatok múlt éjjel, és az égés a lábadon azt súgja, hogy Charity téged is megtámad az álmokban. Bólintottam. – De engem nem tud úgy irányítani, ahogy Lucast. Gondolom, mert Lucas álmáról van szó, én meg csak látogató vagyok. – Légy óvatos, Bianca! – Balthazar hangja meglepően határozott volt. – Ezek Lucas álmai, és ez azt jelentheti, hogy Charitynek nagyobb hatása van az elméjére. De amikor belépsz az álmába, azt teljes valódban teszed, nem csak a tudatalattidban. Ezért égtél meg múlt éjjel. Nem tudom, mennyire sérülhetsz meg, de nem kellene megtapasztalnod. – Többször nem próbálkozunk – vallottam be.

Láthatott rajtam valami szomorúságot, mert Balthazar újra kedvesen szólt hozzám. – Hogy van a lábad? – Nem túl jól, de nem is annyira szörnyen. – Mutattam, hogy tudom mozgatni. Amikor szilárddá vagy majdnem szilárddá váltam, még éreztem a feszülő, szúró sávot a lábszáramon, de a fájdalom már nem volt olyan nagy. Más, apró-cseprő félelmek kúsztak a szívembe, és kibukott belőlem: – Gondolod, hogy Bethany igazgatónő tudja, hogy lehetne elkergetni Charityt az álmaiból? – Kétlem. – Félrebillentette a fejét. – Miért könnyebbültél meg ettől? – Furcsa érzés, hogy többet segíthet Lucasnak, mint én – ismertem be. – De ezért jöttünk az Evernight Akadémiára, nem? Hogy számíthassunk az itteniek tapasztalataira, hogy Lucas biztonságos helyen tudjon alkalmazkodni a helyzethez. Bethany igazgatónőnek nagy szerepe van abban, hogy ez az iskola biztonságos. – Nem bízom benne. – Én sem bízom benne egészen. De az iskola, és az ide járó vámpírok iránti elkötelezettségében igen. – Míg a lidércekre vadászik, az ellenségünk. Balthazar hallgatott. – Nem tudjuk. Túl sok mindent nem tudunk. – Hát, ebben legalább egyetértünk. Balthazar elmosolyodott, és a sok bizonytalanságom ellenére jó érzés volt tudni, hogy helyreállt a barátságunk. Miután Balthazar elment, hogy felkészüljön a délutáni óráira, testetlenül és mélyen a gondolataimba merülve átlebegtem az iskolán. Egy ideig figyeltem apa fizikaóráját, ahogy olyan lendületesen írja a táblára az egyenleteket, hogy aki nem ismerte eléggé, nem vette volna észre a szomorúságot a szemében. Amikor már nem tudtam elviselni, meglógtam, és bementem Yee tanár úr modern technológia órájára, ahol épp egy csapat idősebb vámpírnak próbálta elmagyarázni a mosógép működését. Miközben ő a forgatónyomatékról beszélt, én összegömbölyödtem egy üres sarokban, és azon töprengtem, amit megtudtunk – és amit nem. Ki kellett derítenünk, hogyan tartsuk távol Charityt Lucas álmaitól, és hogy lidércként bajom eshet-e az álmokban, vagy tudok-e segíteni Lucasnak. Meg kellett tudnunk, hány csapda van az Evernight Akadémián, és hol vannak, hogy én biztonságban lehessek.

A legfontosabb az volt, hogy megtudjuk, mit tervez Bethany igazgatónő, nemcsak a lidércek miatt, hanem azért is, hogy megbizonyosodjunk arról, vajon megbízható-e. Azok közül, akiket ismertem, és akikben megbíztam, egyik vámpír sem tudta, és nem is sikerült megtudnia. Ez azt jelentette, hogy ha meg akartam kapni a válaszokat a kérdéseimre, szembe kellett néznem a félelmeimmel. A lidércekhez kellett fordulnom. Elszántan felegyenesedtem a sarokban – és akkor észrevettem, hogy a fél osztály engem bámul. Basszus, látható vagyok? Rájöttem, hogy nem, de a tervemen való elmélyült töprengésben hagytam, hogy jégvirágok nőjenek a falon és az ablakon. Aki ismerte ezeket a jeleket, annak a fejében most egy bazi nagy, villogó neontábla jelent meg: LIDÉRC VAN ITT! – Yee tanár úr! – kiabált valaki. – Mindenki őrizze meg a nyugalmát! – szólt Mr. Yee, bár az ő – normális esetben rendíthetetlen – nyugalma is totális pánikba csapott át. – Azonnal idehívjuk Bethany igazgatónőt. Kifelé!– Elkezdtem a helyekre gondolni, amelyekhez kötődtem, a „földalatti állomásaira”, amelyekre azonnal eljuthattam. Jelenleg valami távoli hely volt az ideális – és hirtelen rájöttem, hogy van mód kijutni onnan, és nyomába eredni a legutóbbi gondolatomnak. Philadelphia. Vicék háza, ahol Lucasszal laktunk. A padlásszoba… Az Evernight Akadémia azonnal eltűnt, kavargott körülöttem, akár a köd. A pára gyorsan új formát öltött, és Vic otthonának padlása rajzolódott ki körülöttem a maga kényelmes rendetlenségével. Meg Vic anyukája, aki egy pár zsák régi ruhával a kezében egyenesen rám meredt. – Jerry! – sikította, és ledobta a zsákokat, majd leiszkolt a lépcsőn. – Megint itt a szellem! Hívjuk fel azokat a kábeltévés fickókat! Ahogy a padlásajtó becsukódott, megszólalt mögöttem egy hang. – Baró, köszi. Most tévéstábok fognak futkosni itt, meg egy rakásra való majom úgy tesz majd, mintha tudná, hogy haltam meg. – Szia, Maxie! – feleltem, és mosolyogva megfordultam. Nem tűnt elragadtatottnak a megjelenésemtől, legalábbis addig, amíg nem mondtam el, miért jöttem. – Kész vagyok találkozni Christopherrel. Az arca felragyogott.

– Hát tényleg megteszed!? – mondta. – Csatlakozol a lidércekhez!

Tizenharmadik fejezet

– MINDEN MÁS LESZ MOST, hogy közülünk való leszel. – Maxie ragyogott. Szó szerint. Az öröm aranyló fénye vette körül. – Csak várj, és meglátod! – Közületek való vagyok, mióta meghaltam. – Nem igazából. Addig nem, amíg a vámpírokkal lógsz. Ez sokkal jobb lesz. Nem szóltam Maxie-nek arról, hogy nem szándékozom elhagyni sem Lucast, sem bárki mást. Kellemetlen volt hazudni, és már nagyon untam a hazugságokat. De egyelőre még nem álltam készen arra, hogy teljesen megbízzam a lidércekben. – Tehát… – kezdtem – hogy csináljuk? Vagyis hogyan találjuk meg Christophert? – Körülnéztem. – Nem hiszem, hogy itt van veled a padláson. – Hát persze, hogy nincs itt – mordult rám. – Nem mintha bármikor is előfordulna a halandók síkján. – Aztán elhallgatott. – Visszavonom. Időnként lejön ide. – A padlásra? – A halandók közé, te ostoba! De csak akkor jön ide, amikor oka van rá. Például ha segíteni próbál egy eltévedt lidércnek, hogy hazataláljon. Ilyesmi. Christopher nem kísért. – Úgy érted, nem úgy, mint te? Ezt szurkálódásnak szántam Maxie felé, hogy rámutassak, ő sem mondott még le egészen a halandók világáról. De ő kedvesen és ünnepélyesen bólintott. – Ha tudom, hogy velünk jössz, végleg elhagyom ezt a helyet. Még… még Vicet is. – Lenézett a szőnyegnek arra a pontjára, ahol egyszer Vic ült, és hívta őt. – Nehéz lesz, de meg tudom csinálni. – Miért éppen én? Te meg én talán ismerjük egymást, de nem vagyunk a legjobb barátnők…

– Majd Christopher elmagyarázza. – Maxie gyakorlatilag szikrázott a várakozástól. – Készen állsz? Nem tudtam anélkül megválaszolni a kérdést, hogy tudtam volna, mire kellene készen állnom. – Talán? – Halványuljunk el! Gyere! Valami miatt ezúttal nehezebb volt kifakulni, mint valaha. Talán kicsit olyan volt, mint amikor az ember próbál elaludni, amikor fontos, hogy pihenjen, ezért aztán ébren fekszik órákig. De amint Maxie tiszta ragyogássá vált, sikerült követnem. A világ lassan kékesszürke ködbe burkolózott, abba a rejtélyes homályba, amelyben nem volt sem felfelé, sem lefelé, nem volt középpont, és nem voltak határok. Maxie ragyogása még egy darabig pislákolt az örvénylő ködben, aztán eltűnt. Oké, Bianca. Maxie hangját nem igazán hallottam, sokkal inkább befogadtam anélkül, hogy tudtam volna, hogyan. El kell engedned. Mit engedjek el? Mindent. Úgy érted, Lucast, a barátaimat… Nem. Úgy értem, hogy MINDENT. Magadat. Csak húzd szorosan magadba, aztán… engedd el. Ez vajon mit akart jelenteni? Kevés derűlátással megpróbáltam úgy csinálni, ahogy Maxie mondta. De miközben próbálkoztam, már kezdtem is megérteni – aztán elengedtem. Ijesztő volt. Mintha felfedeznéd, hogy képes vagy megállítani a szívedet, vagy kikapcsolni a gravitációt. Felfordult az univerzum minden törvénye. Már nem volt kékesszürke köd, csak a teljes semmi, idegen és mégis ismerős, valami hatalmas dolog, amit egyszerűen nem voltam képes látni azelőtt, bár mindig is körülvett. Az elmémben lebegtem – vagy valaminek az elméjében –, és már nem voltam teljesen egyedül. Képes leszek visszajutni? Abban a pillanatban úgy tűnt, hogy nincs visszatérés. Ez volt a csapdák másik oldalán? Ne haragudj, Lucas, nem tudtam, hogy ezt jelenti. Aztán egy újabb hangot hallottam, mélyebbet, férfiasabbat. – Légy itt! Abban a pillanatban újra önmagam lettem. Szilárd talajon álltam, láttam a fényt, testem volt. Amikor pislogtam, alakot öltött ez az új hely körülöttem, és az első és egyetlen dolog, amit tehettem az volt, hogy bámultam.

Hogy írhatnám le? Egy város szívében álltam, hatalmas, nyüzsgő tömeg közepén, és a hely egyszerre volt a legijesztőbb és legszebb, amit valaha láttam. Ragyogó színekkel festett görög templom állt előttünk, mellette egy zömök kőtornyocska, és mögötte egy kis szilvafaliget állt, az ágak alatt sűrű lóherefelhőkkel. Mögöttük felhőkarcolók sorakoztak, házak, sátrak, dombok, egy palota, egy faház – mindenféle elképzelhető építmény és táj, némelyik pompában, mások romokban. A macskaköves út mellett, ahol Maxie-vel álltunk, egy kicsi, iszapszínű folyó futott olyan gyorsan a sziklák között, hogy biztosra vettem, ha beleesem, elsodor az ár. Körülöttünk tömeg volt, az embereken mindenféle ruhák voltak farmertől a viktoriánus ruhákon át a beduin burnuszig. Láttak engem – néhányan felém pillantottak –, de senki sem jött oda hozzám. A régi tömegiszonyom százszorosan tért vissza, úgyhogy hálás voltam, amiért nem közelítettek. Végignéztem magamon, és láttam, hogy már nem a pizsama van rajtam, amiben meghaltam. – A zöld pulcsim! – szóltam. – Miután az Evernightba költöztünk, nem találtam. Ez volt a kedvencem… és hé, ez a farmer, ezt is imádtam, de… nem nőttem én ezt ki? – Itt minden előkerül, amit elvesztettél – mondta Maxie. Vastag, prémes kabát volt rajta, a haja rövid volt és fényes, és csillogó ezüstcsatos cipőt viselt – bakfislánynak valót. Így nézett ki életében. Amikor a legboldogabb volt. – Most szólok, hogy ide értendők a jókkal együtt a rossz dolgok is. Sosem tudhatod. Most, hogy olyan földi dolgokon törhettem a fejemet, mint a ruhánk, kezdtem jobban megérteni a látottakat. – Maxie, mi most… nem, ez nem lehet a mennyország. – Biztos voltam benne, hogy a mennyország nem lenne ilyen koszos, márpedig a minket körülvevő szép épületek ellenére a hely mocskos volt. Pompás és mégis kissé undorító – valójában nagyon emlékeztetett a New York Cityről szerzett első benyomásomra. – Még nem jutottál el a paradicsomba – szólt a férfias hang. – Azt hiszem, ez amolyan menedékhely, de sosem állítanám, hogy pontosan tudom, mi ez. A legjobb olyannak elfogadni ezt a helyet, ahol most vagyunk, amilyen. Megfordultam, és megpillantottam egy pompás tizenkilencedik századi öltözéket viselő, hosszú, sűrű, barna hajú férfit. Felnőtt volt, de még nem egészen középkorú, vagy legalábbis nem lehetett az, amikor meghalt. Markáns, erős állkapcsa azokra a festményekre emlékeztetett, amelyek nagyszerű katonákról vagy admirálisokról készültek, amint épp csatába indulnak a valószerűtlenül gyönyörű ég alatt: széles vállak, keskeny csípő, határozott pillantás, szúrós szem. Maxie a kabátjába burkolózva vigyorgott. – Christopher, elhoztam Biancát. Bianca, ő Christopher. – Már találkoztunk – mondtam, bár ezzel a két szóval korántsem tudtam volna érzékeltetni azokat a furcsa körülményeket, amelyek között az útjaink keresztezték egymást. Amikor először megjelent nekem elsős evernightos koromban, olyan ijesztően megfenyegetett, hogy attól fogva rettegtem tőle. De megakadályozta, hogy Charity bandája

megöljön engem és Lucast a múlt nyáron. Az elején kezdtem: – Biztos vagyok benne, hogy ti ketten megpróbáltatok engem megölni. Christopher nem tagadta, még csak meglepettnek sem tűnt. – Csak az az egy életed volt. Előbb vagy utóbb így is, úgy is vámpír vagy lidérc lett volna belőled. Elmentünk hozzád az Evernightba, amikor vért ittál, és ezáltal közelebb kerültél a vámpír énedhez. – Ti magatoknak akartatok engem – mondtam. – A te érdekedben is – válaszolta Christopher. – Vámpírrá változni kisebb áldozattal járt volna számodra, mint a legtöbbeknek, de amivé azon kívül válhattál, sokkal nagyobb lehetőség volt. – Ráadásul a vámpírok gusztustalanok – szólalt meg Maxie. Rámeredtem, de csak megvonta a vállát. – Ne szívd mellre, de most komolyan! Holttestek. Járkálnak. Pfuj. – Biztosíthatlak, hogy ennek nem volt köze a döntésemhez. Christopher kissé sértettnek tűnt Maxie gorombasága miatt. – Bianca, vámpírként pusztán egy lettél volna a sok közül. Lidércként olyan hatalommal bírsz, amellyel kevesen a mi fajtánkból, és olyan képességeid vannak, amelyeket még csak most kezdesz felfedezni. – Ezért mentettél meg engem és Lucast Charitytől a nyáron. Hogy megakadályozd, hogy vámpírrá változtassanak. Sosem volt… személyes ügy számodra. Mármint az, hogy megölsz-e vagy megmentesz. Mulattatta a dolog. – Hogy lehetett volna személyes, amikor épp hogy találkoztunk? – Nyilvánvalóan észrevette, milyen dühös lettem, mert gyorsan hozzátette: – Amikor már olyan régóta leszel halott, mint én, megváltozik a nézőpontod. De ettől még önmagad maradsz. Nagyszerű! Több évszázadnyi kísértés áll még előttem, mire ezt felfogom. Úgy döntöttem, nincs értelme félni. Lidérc lettem, és muszáj volt szembenéznem ezzel a ténnyel. Christopher volt az egyetlen, aki átsegíthetett rajta. Nem volt lidércvezér, ahogy Maxie is mondta – nyilván nem létezett ilyesmi. De Christopher volt a legerősebb a lidércek között, és ennek az okát még nem tudtam. Nem csak a maga figyelemre méltó hatalma volt meg, de úgy látszott, arra céloz, hogy nekem is vannak nagyobb erőim, amelyek még nem kerültek felszínre. A saját képességeim felfedezése, hogy önmagam legyek lidércként, azt jelentette, hogy elfogadom Christophert. Úgy döntöttem, ez nem nagy ár. – Oké. Borítsunk fátylat a múltra, vagy akármi! Csak meg akarom érteni. – Sétálsz egyet velem?

– Persze. Maxie – értve a célzást – elköszönt, és elsietett valami felé, ami leginkább egy régimódi büfének látszott. Az egyik fényes csatos cipője elakadt a macskaköves úton, és megbotlott – még itt is úgy látszott, eleshet az ember –, de végül visszanyerte az egyensúlyát. Christopher meg én kettesben maradtunk a rejtélyes helyen. – Ha ez nem a mennyország, akkor hogy kerültünk… ide? – kérdeztem. – Azok, akik a haláluk után elérik a tisztaságot, akiknek nem kell kísérteniük a halandók birodalmában, magukkal hozzák, amit szerettek. – Christopher barna haja hullámzott a lágy, tengerpartillatú szellőben, amely egyszerre volt friss és rossz szagú. Az egyik távoli dombon egy egyiptomi ült egy harci szekéren közvetlenül egy régi, füstöt okádó platós furgon előtt. – Sajnos az embereket, akiket szerettünk, nem hozhatjuk magunkkal. Minden egyén lelke az ő sajátja. De a helyek, amelyek számítottak nekünk, az életünk legjobb és legrosszabb emléktárgyai mind megtalálnak minket itt, ahol minden, ami elveszett, újból előkerül. Talált tárgyak országa – gondoltam. Találó névnek tűnt. – Ha a kísértetek ide jöhetnek, miért maradnak mégis az emberek körül, és miért kísértik őket? Ez a hely magasan veri a padlásszobákat. – Nem minden lidérc jut el ide. – Sötét szeme nyugtalanítóan fürkésző tudott lenni, kiváltképpen most, hogy emberi alakot öltött. – A legtöbben gyilkosság áldozatai vagyunk. Mégpedig a legocsmányabb gyilkosságoké: nem a szenvedély hevében elkövetetteké, hanem a kitervelt, önző tettekéi, amelyeket árulás előz meg. Christopher hangja érdessé vált, és elgondolkodtam, vajon mi történhetett vele és Maxie-vel. És a körülöttünk nyüzsgő szellemekkel. Végül összeszedte magát, és így folytatta: – Az ilyen halálon nem könnyű túltenni magunkat. A legtöbbünk egyedül tér magához lidércként, és képtelen elhinni, hogy elhunyt, hogy ilyen csúnyán elárulták, vagy hogy a mennyország számára távol van, talán örökre távol is marad. Néha látjuk, hogy azok, akikről azt hittük, szeretnek, örülnek a halálunknak. Csoda hát, hogy olyan sokan… eltorzulunk? Hogy megbetegszünk legbelül? – Nem csoda. – A gondolattól felfordult a gyomrom. – Veled is ez történt? Valaki, akit szerettél… – Barátok – felelte halkan. – Olyan férfiak, akiket igaz bajtársaknak hittem, összeesküdtek ellenem. Azok közül, akik a legkedvesebbek voltak számomra, csak szeretett feleségem volt hűséges. És rá a legrosszabb sors várt. Ez nagyon csúnyán hangzott. Azon gondolkodtam, vajon a barátok ölték-e meg a nőt is, vagy hagyták magára, hogy éhen haljon – akkoriban egy egyedülálló nő nem volt képes munkát találni, vagy nem örökölhetett pénzt, bár ezt nem tudtam biztosan. Vagy a gyilkosok valamelyike betolakodott a nő életébe, és feleségül vette anélkül, hogy a nő tudta volna, hogy

ő a felelős Christopher haláláért. Minden lehetőség borzalmas volt, és határozottan nem volt szándékomban tovább vájkálni. Témát váltottam: – Szóval azt mondod, hogy a legtöbb lidérc itt ragadt. Nem tudnak túllépni a saját meggyilkolásukon, és ebbe beleőrülnek. – Lényegében igen. Ha a gyilkosunkat elfogják, az szolgáltat némi elégtételt. Az sokunknak segít felemelkedni. – Christopher vágyakozva felnézett. Ennyi idő után még mindig a mennyországba vágyott. – De sok gyilkos nem kerül kézre, és sokszor az igazság nem elég, hogy begyógyítsa a lidércek sebeit. Azok örökre a földön maradnak, egyre betegebbek és furcsábbak, néha veszélyesek lesznek. Sokuknak esélye sincs annyira meggyógyulni, hogy ide eljussanak. Ugyanolyan gonosszá válnak, mint azok az erők, amelyek elpusztították őket. – Hallottam ilyen lidércekről – mondtam. – De a többiek, mint itt mindenki, miért nincsenek a mennyországban? Vagy ott, ami ez után következik. – Ők a halandók világához vannak horgonyozva. – Horgony. – Ezt a szót sokszor hallottam mostanában. – Ez mit jelent? Christopher megkerült egy bonyolultan díszített szökőkutat, talán a reneszánsz korból származhatott. A kút nem csobogott vidáman, a vize mozdulatlan volt és nyúlós, benőtte a követ megsíkosító alga. – A horgony olyan személy vagy tárgy, amely a földhöz köt. A legjobb horgonyok józanul és erősen tartanak. Mély, tartós szeretet forrásai lehetnek. – Visszanézett a büfére, ahol Maxie-t hagytuk. Ki tudtam venni a lány alakját, amint a pultnál ülve iszik valamit egy magas, tejüveg pohárból. – Maxie már teljesen kész volt elhagyni a halandók világát, amikor a kisfiú a házban felfedezte őt, és elkezdett neki meséket olvasni. – Vic. – Igen. A szeretete a fiú iránt újból a földhöz kötötte őt, gyanítom, hogy nagy bosszúságára. – Most először hallottam Christopher hangján, hogy tréfál. – Bár be nem ismerné, bármikor elengedhetné a fiút, és hihetné, hogy az élete boldog és teljes lesz. De már nyolcvan éve van ott a halála óta, és néhány évtized ide vagy oda nem sokat számít. – A legjobb horgonyok, azt mondtad. Vannak mások is… rosszak? – Néha nem a szeretet köt a horgonyainkhoz, hanem a szenvedély. Betegség. Amikor ez történik, a lidérc idővel egyre rosszabbá válik. – Miközben Christopher beszélt, eszembe jutott a Raquelt kísértő és kínzó lidérc. Kétségtelenül ő volt a példa arra, amiről a férfi beszélt. – Ennek a veszélye olyan nagy, hogy még a jobban kihorgonyzott lidércek is, mint Maxie és jómagam, alapvetően szerencsétlennek ítélnek meg bármilyen, a halandó világhoz kötő kapcsot. Még mi is reméljük, hogy egy nap majd továbblépünk, még ha nehéz is lesz elengedni a szeretteinket. Meg akartam kérdezni, hogy nekem van-e horgonyom a világban, de már tudtam, hogy van. Lucas, a szüleim, Balthazar, Vic, Ranulf, Patrice, Raquel – ők a földön tartottak.

Még ha el is tudtam volna engedni őket, nem akartam. Egy gondolat ötlött fel bennem, amitől ráncba szaladt a homlokom: – Kihez ragaszkodik az egyiptomi fickó? Christopher elmosolyodott. – Segített megtervezni a piramisokat, és elég büszke rájuk. Azt hiszem, szeret reggelente visszamenni Gízába, és nézni a napfelkeltét. A távoli égen sötét felhők kavarogtak, röviden megvilágította őket egy fényvillanás, amely talán villámlás lehetett. – Oké, ti nagyon szeretnétek, ha itt lennék – mondtam. – Mitől vagyok olyan erős vagy különleges, vagy mi? Azon kívül, hogy testet tudok ölteni. Bár ez is elég döbbenetes. Szembe fordult velem, és ismét elkomolyodott. – Már tudod, hogy képes vagy utazni minden birodalmunkban, és sokkal könnyebben, mint bármelyikünk, még nálam is könnyebben. – Maxie is csinálja. – Időnként, de nem könnyen, ha csak nem a te jelenlétedben – felelte Christopher. – Te képes vagy érzékelni más lidérceket, amit csak kevesen tudunk. Néha láthatatlanok vagyunk egymás számára, különösen azok, akik az élők világában ragadtak és meg vannak rémülve. Ha már beszéltünk egymással, akkor könnyebb, de sosem igazán könnyű. Rájöttem, mire akar kilyukadni. – Azt akarod, hogy segítsek megtalálni ezeket a lidérceket. Hogy szabaduljanak meg a betegségüktől, mielőtt végleg elszúrják. – Amíg van esélyük idejönni és meggyógyulni. – Azt akarod, hogy segítsek megkeresni a világon minden kísértetet? Nemet intett. – A legtöbben végül idetalálnak. De azok, akik nem… az ő érdekükben, azoknak az érdekében, akiket a földön gyötörnek… Neked megvan a hatalmad, hogy elérd őket. Hogy vezesd őket. Hogy segíts nekik idetalálni. Te képes vagy utazni a világok között, Bianca. Te vagy az élők és a holtak országa közötti híd. A távoli felhők már nem voltak olyan távoliak, az egész ég besötétedett, bár mindenkire nap sütött. A hideg, nyirkos szél belekotort a hajamba, de az úton senki máshoz nem ért. Rájöttem, hogy az odafenti ég minden egyes személy saját lelkének tükröződése: ahogy egyre jobban féltem, és egyre bizonytalanabb lettem, úgy közeledett a vihar. Christopher nem válaszolt.

– Ez egy fontos munka. Sokat fog követelni tőled. De mérhetetlenül jót teszel vele. Ebben egyetértettünk. Értékesnek hangzott – többnek, mint értékesnek. Fontosnak. Olyasmi volt, amivel szívesen töltöttem volna túlvilági életemet. De a gondolat, hogy elengedjem azokat, akiket szeretek, visszatartott. – Miért nem te csinálod? Neked is szupererőd van, meg minden, ahogy Maxie mondja. – Én nem születtem lidércnek. Bennem nincs meg a te természetes erőd. A képességeim silányabbak, magam fejlesztgettem őket. – Miért nem tanítasz meg itt mindenkit erre? – Ők nem kötődnek olyan erősen a halandó világhoz, ahogy én kötődtem – válaszolta. Elrévedt a pillantása. – Az én kapcsolatom tovább tartott, mint a legtöbb, és bizalmasabb volt, mint másoké. Villámlott, én pedig éreztem, hogy eső kopog a hajamon és a farmeromon, annak ellenére, hogy rajtam kívül senki sem lett vizes. – Nem lehet. Sajnálom. Értem, hogy amit szeretnél, az jó dolog, hogy fontos… de nem lehet. Christophert nem kedvetlenítette el a visszautasításom, mint ahogy tartottam tőle. – Ráérsz átgondolni a dolgot – mondta. Persze igaza volt. Gyakorlatilag a rendelkezésemre állt az egész örökkévalóság, hogy gondolkodjam rajta. Miközben elaraszoltam tőle, már indulásra készen, sietve hozzátette: – Nem kell teljesen elválnod azoktól, akiket szeretsz, még itt sem. Az erőid lehetővé teszik, hogy halld őket. – Tényleg? – Nem mintha nagy biznisz lett volna, én nemcsak hallani akartam azokat, akiket szerettem, hanem velük is akartam lenni. De tudva, hogy ezek a kapcsok itt is élhetnek, valamiképp felbátorodtam. Christopher láthatóan maga is felbátorodott, és bólintott. – Nyúlj a saját szellemed mélyére, míg nem találsz ott valakit, akit szeretsz. Mit akart mondani azzal, hogy nyúljak a saját szellemembe? Aztán eszembe jutott, mit gondoltam az égről a fejem felett. A legbensőbb énem tükröződése volt, a sötétedő viharra kellett volna koncentrálnom. Behunytam a szememet, de még mindig láttam a villám ragyogását a szemhéjamon át. Hideg esőcseppek potyogtak az arcomra, de kitártam a karomat, magamba fogadva a vihart. És ekkor felpattant a szemem, mert a nevemet hallottam – egy kiáltást. Valaki bajban van – értettem meg. Első gondolatom Lucas volt, de a viharban hallott hang még ismerősebben hangzott. Mintha apám szólt volna.

Tizennegyedik fejezet

– APA – SUTTOGTAM. Hallottam őt, bár a „hallottam” nem a megfelelő szó volt erre. Inkább érzékeltem őt, a félelmét, a feszültségét a mennydörgés hangjában, és a körülöttem csapkodó szél hidegében. – Elmész hozzá? – Christopher nem helytelenítette, de nem is helyeselte, csak figyelt, mintha felmérne engem. Szembe tudok nézni újra apámmal? A lehetőséggel, hogy talán örökre elutasít vagy ellenem fordul? Aztán a mennydörgés újból felrobajlott, és sokkal erősebben éreztem a félelmet apám szívében, mint a sajátomat. Valami borzalmas dolog történt, valami, ami sokkal fontosabb volt, mint a válaszok, amelyekre vártam. Mi van akkor, ha Christopher most ellenem fordul? Ha megpróbál csapdába ejteni ezen a helyen? Meg kell találnom apát, ha tudom! – Igen – feleltem. – Megyek. Christopher nem volt dühös, most először éreztem, hogy talán megbízhatom benne. – Remélem, hogy még visszatérsz. – Visszajövök – ígértem neki. – Többet akarok tudni. – Én pedig szeretnék többet elmondani. – Hogyan jutok el apámhoz? – Amikor a szeretett személy ilyen kétségbeesetten vágyik utánad – felelte Christopher –, akkor lehetetlen másutt lenni. Szomorú volt az arca, ahogy ezt mondta, annyira, hogy elgondolkodtam, vajon őutána ki vágyik. De nem tudtam sokáig aggódni Christopherért most, hogy apa veszélyben volt vagy kétségbeesett, vagy akármitől is borult be az ég odafent. Magamért sem tudtam aggódni. A félelmeim csak a saját önzőségemből eredtek, már értettem. Ez az elveszett dolgok vidéke mindent, láthatót és láthatatlant briliáns tisztaságában mutatott meg.

Behunytam a szemem, és apámra gondoltam. Hónapok óta először – mióta meghaltam –, nem csak gondoltam rá. Hagytam, hogy az emlékeim teljesen megtöltsék a szívemet. Ahogy betakargatott kiskoromban. Ahogy anyával lassúztak a régi lemezjátszóból szóló Dinah Washington-dalra. Ahogy az arrowwoodi szomszédokkal csevegett, hogy beilleszkedjen. Amikor a parti házba vitt, amit imádtam, bár ő gyűlölte a napfényt. Ahogy a korai kelés miatt morgolódott, és a haja összevissza állt. Ahogy eljátszotta a feltámadását az egyik régi Ken babámmal egy nagyon érdeklődő kislány és néhány nagyon meglepett Barbie baba előtt. Azokra a dolgokra gondoltam, amitől ő volt Apa. Amikor kinyitottam a szememet, ott volt. Vagy inkább én voltam ott vele az Evernightban. Leszállt az éj – nem tudtam megállapítani, mennyi idő telt el, mióta elmentem. Perceknek éreztem, de lehettek órák vagy napok is. Az apám az iskolai könyvtár közepén állt… A könyvtár! – gondoltam rémülten, mert eszembe jutott az ott elhelyezett csapda. De Lucas elvitte, és talán nem cserélték ki. Nem volt semmi bajom. Ellenben apám mintha erős szélnek állt volna ellen. Nem, nem „mintha”. Viharos szél korbácsolta a terem levegőjét, minden szélroham jéghideg volt. Rájöttem, hogy csapdába esett. A könyvespolcok között a jég három méteres fagylabirintust alkotott, közepén pedig apám állt, és nem volt kiút. Kékesszürke, csillámló alak látszott a távolabbi sarokban, olyan sovány, hogy már kilátszottak a csontjai. Nagyon öreg volt, és szinte teljesen kopasz. Lehetett férfi is, nő is. Egészen biztos voltam benne, hogy lidérc. – Megpróbálja – zihálta a lény a repedező jég hangján. Felismertem: az egyik cselszövő volt. – Próbálja, de olyan ostoba, hogy nem tudja, mit csinál rosszul. Apa megszólalt: – Magába fog húzni. Nem tarthatsz ki örökké. – De nem úgy hangzott, mintha elhitte volna. A pillantása nem volt dühös vagy ijedt, pusztán szomorú. Olyan volt, amilyennek a kanapén fekve láttam, amikor először visszajöttem az Evernightba. Ahogy Lucas is nézett, amikor elindult a végzetes csatába Charity ellen. Tudtam, miért gondolt rám apa, miért hívott: azt hitte, most végleg meg fog halni. Próbálta becsábítani a kísértetet a csapdába – láttam a lábánál az egyik réz kagylódobozt, amely ketté volt törve, és hatástalan volt. Miért segített apa Bethany igazgatónőnek? A zihálás vihogásba ment át. – Fagyaszd meg! Törd ketté! Nincs több fej, nincs több zaj. Apa arca nem változott, mert valószínűleg nem tudta, miről beszél a lidérc. De én tudtam. Én is használtam ezt az erőt – a képességet, amellyel belenyúltam a vámpírba, és jéggé változtattam a testét. Láttam, milyen kárt tud tenni bennük, és nem kételkedtem abban, hogy meg tudja ölni őket.

A lidérc a legrosszabb rémálmaim rosszindulatú szellemeként csapott le, megtestesítve mindazt, ami még most is rémületbe ejtett, ha kísértetet láttam. Nem tudtam, mit tegyek. Nem tudtam, van-e hatalmam más lidércek felett. Elpusztíthat engem is, apámmal együtt? Mit tehettem? Azonnal a korall karkötőmre és az irattárra gondoltam, és testet öltöttem ott. A babzsákfotelben ücsörgő, képregényt olvasó Vic félig prüszkölt, félig fuldokolt egy korty üdítőtől, amikor megjelentem. – Jézus! Bianca, azért szólhatnál. Reméltem, hogy ott találom Lucast vagy Balthazart, de minden segítség megfelelt, a lidérc talán akkor is elmegy, ha egyszerűen csak megzavarják. – Apa bajban van, menj a könyvtárba! Gyorsan! Ugyanolyan gyorsan a régi ablakom alatti vízköpő szörnyre gondoltam – és ott termettem, a régi szobám előtt. Megérte volna ráhozni a frászt anyámra, ha ettől lemegy a könyvtárba, hogy segítsen apának, de nem volt ott. Csalódottan lesuhantam a kövek mentén, és ismerős arcot kerestem. Patrice szerencsére ott volt, épp az utolsó simításokat végezte a manikűrjén. Rájöttem, hogy végig csak rá volt szükségem. Olyan gyorsan fagyasztottam be az ablakát, hogy az megrázkódott, ő pedig kinyitotta, és kidugta a fejét. – Bianca? – A könyvtárba! Hozd a tükrödet, most rögtön! Vissza kell mennem apához. De a kötelék, amelynek mentén eddig utaztam, elpattant, az ilyesmi úgy tűnt, nem működik itt, az élők világában. A hosszabb úton kellett mennem. Csak úgy kerülhettem el, hogy menet közben jeget hagyjak magam után, ha megnyugszom és lassítok, de erre nem értem rá. Átsuhantam Patrice szobáján, végig a folyosókon, nem érdekelt a zúzmara meg a kísérteties kék fény, ami körülöttem fodrozódott, még ha egyesek sikoltozni kezdtek is. A zuhanyozóból kilépő Skye kis híján elejtette a törülközőjét, és láttam, ahogy nedves hajtincseinek végei megfagynak. Bocsi – gondoltam szórakozottan. Apámon kívül most senki nem tudott érdekelni. Nem telt néhány percnél több időbe, míg a könyvtárba értem, de örökkévalóságnak tűnt. Átsuhantam a faajtón – az egész testem beleremegett, ahogy a fa áthatolt rajta – és megláttam, hogy a hatalmas jégketrecen kívül és belül kék fény tükröződik. Valahol a recsegő, csillogó börtönben ott volt apa. Átnyomakodtam a jégen, egyenesen a közepébe. Odabent rémülten láttam, hogy apa, inogva, lehetetlen szögben hátrahajolva, kétségbeesetten harcol a mellkasába merülő jégököl ellen. A lidérc kuncogott: – Ostoba! Ostoba!

– Ereszd el! – sikítottam. Nem tudtam jobbat, mint hogy rávetődtem oldalról, amilyen erősen csak tudtam. Egyszerűen fátyolossá változott, én pedig átestem rajta. De legalább eltereltem a figyelmét. A lidérc kihúzta jeges öklét az apámból, és felém fordult. A legrondább dolog volt, amit valaha láttam. Először azt hittem, csak öreg, de az öreg emberek nem így néztek ki. A „hús”, amit megjelenített, nem illett már rá. Alsó szemhéja annyira lelógott, hogy látni lehetett az egész szemgödrét, és a szája túllógott az állkapcsán, le az állán. Elhátráltam előle, míg el nem értem a jeget. Át tudtam volna menni rajta, de akkor magára hagytam volna apát. Halk, hitetlenkedő hangot hallottam: Bianca? Apa! De nem tudtam most ránézni, erre a lidércre kellett összpontosítanom, nem őrá. A lidérc kerek, hátborzongató szeme felderült – szó szerint, mintha gázláng lett volna. Fogalmam sem volt, hogy ilyet is tudunk, de nem most akartam elkezdeni. – Gyermek – mondta. – Talán új vagyok még, de megígérhetem… – Mégis mivel fenyegethetem meg? – Hogy elüldözlek innen mindennap, ha nem hagyod békén. – Te elvihetsz minket oda – szólt a lidérc előre csoszogva olyan elragadtatással, amely szinte gyermeki volt, és ettől még zavarba ejtőbb. Erre gondolt Christopher? Hogy az ilyen ijesztő izéknek kellene segítenem, mint ez? Aztán rosszul lettem. Ha nem lettem volna képes testet ölteni, és ismét kapcsolatba lépni az emberekkel, akik szerettek engem, talán én is ijesztő izévé változtam volna. Ha ez elmehet a talált tárgyak országába, talán nem lesz többé ijesztő, és ismét úgy néz majd ki, mint egykor. Ha azt hittem, hogy a halottakkal dolgozni mindig jó – azokból a halottakból kiindulva, akiket ismertem –, hát elég hülye voltam. – Elviszlek – ígértem neki. Egyelőre nem tudtam pontosan, hogyan is kell csinálni, de már értettem, hogy ha nem tudom gyorsan felemelni, Christopher segíthet. – Csak engedd el ezt az embert, jó? Most rögtön odamehetünk. A lidérc tétovázott. Talán nem hitte, mekkora szerencséje van. De aztán a lángoló szemek összeszűkültek, földön túli kék fényű résekké váltak. – Nem futhat el – sziszegte. – Azok után, amit csinált. – Nem érdekel, mit csinált. Nem számít! Most elhagyhatod ezt a helyet. Ez nem fontosabb? Nem válaszolt. A lidércnek gondolkodnia kellett – a remény és a gyűlölet között vívódott, és képtelen volt választani. Lágy hangon hozzátettem:

– Ahová megyünk… az nagyon szép is lehet. Mindenesetre jobb, mint egy iskolában kísérteni. Látnod kell! Gyere! – Rávettem magam, hogy kezet nyújtsak a lidércnek, bár az ujjai karomszerűek és csontosak voltak. A lidérc még egy pillanatig tétovázott. Megkockáztattam egy pillantást az apámra, és azonnal azt kívántam, bár ne tettem volna. Könnyek futottak le az arcán, amikor rám nézett, és azt hittem, azért sír, mert valami szörnyűséggé változtam – olyasmivé, mint ez a lény, amely megpróbálta bántani. Aztán a lidérc hirtelen dühödten felrikoltott: – Nem! Nem menekül meg! Győzött a gyűlölet. Apám irányába vetődtem, és próbáltam közéjük állni. Nem tudtam megállítani a lidércet, de mintha valahogy összekeveredtünk volna – egyikünk sem volt szilárd, vagy pontosan kivehető. Mint a mogyoróvajas-pillecukros szendvics: nyúlós, ragacsos trutyi. A lidérc lelke az enyémre fonódott, betegebb és bánatosabb volt, mint gondoltam, és megrázkódtam az undortól. – Engedj el! – löktem el a lidércet, és sikerült. A kísértet fölénk szökkent, feltekeredett, kék elektromossággá vált a mennyezet alatt. Hirtelen elképzeltem, ahogy villámként lecsap. Kit üt meg először? Apát vagy engem? És mi történik pontosan, ha lecsap? Aztán a lidérc szánalmas hangon felsikoltott, és kék füstté vált, amely a könyvtár padlója felé tekeredett. Egy másodperc múlva a lény kihunyt, majd csend lett. Rájöttem, mi történhetett. – Patrice? – szóltam. – Az új kompaktomban van! – felelte Patrice a jég mögül. – Ami történetesen egy Laura Mercier. Jobban tenné ez az izé, ha nem törné el. Aztán Vic döbbent nevetését hallottam. – Ez hihetetlenül király volt! – Megteszem, ami tőlem telik – felelte Patrice. Apát és engem körülvettek a jégfalak. Bár tudtam, hogy végül elolvadnak, nem tetszett az ötlet, hogy ott hagyjam őt egyedül reggelig. – Ki tudtok bontani minket innen? – Aha, várj! – Vic egészen izgatottnak tűnt. – A tűzoltófejszét fogom használni. Kipróbálom Ranulf pár trükkjét. Amikor hallottam, hogy kimennek a folyosóra a fejszéért, tudtam, hogy nincs módom elkerülni a dolgot. Megacéloztam a lelkem, és apámhoz fordultam.

– Bianca – szólalt meg újra. Az arcát még mindig könnyek borították. – Tényleg… tényleg te vagy az? – Igen – mondtam nagyon vékony hangon. – Apa, ne haragudj! – Haragudni? – Apa elkapott, és olyan erősen szorított magához, hogy a félszilárd testem majdnem felmondta a szolgálatot, de kitartottam. – Kicsi lányom. Neked nem kell bocsánatot kérned semmiért. Itt vagy. Itt vagy. És tudtam, hogy nem érdekli, hogy lidérc vagyok, sem az, hogy olyan hülye voltam, és hogy sok mindenben nem volt igazam, vagy hogy amikor utoljára beszéltünk, veszekedtünk. Az apukám még mindig szeretett engem. Ha tudtam volna sírni, sírtam volna. Az öröm, amely elöntött, fénnyé és melegséggé változott, lágy, gyertyaszerű ragyogássá – és éreztem, hogy enyhíti apa fájdalmát. – Hiányoztál – suttogtam. – Annyira hiányoztatok. – Miért nem jöttél el hozzánk? – Féltem, hogy már nem akartok engem. Most hogy lidérc vagyok. – A kislányom vagy. Ez soha nem változik. – Apa arcát eltorzította a fájdalom. – Annyira gyűlöltük őket… Annyira féltünk tőlük. Persze, hogy megijedtél. Mi nagyon… csökönyösek és rövidlátóak voltunk. Beszélnünk kellett volna veled. – Ha tudtam volna… – Nem tudtam, mit tettem volna, ha tudom. Vámpírrá változtam volna? A mostani utat választottam volna? Nem tudtam megmondani, és nem is számított. Most itt voltunk. – Ne haragudj, hogy úgy elszöktem! Tudom, hogy megijesztettelek. Apa arckifejezése azt súgta, hogy a felét sem tudom, de nem eresztett az öleléséből. – Az a fiú. Mindig rossz hatással volt rád… – Nem, apa. Egyedül döntöttem. Lucas segített, törődött velem, de én döntöttem. Ha haragszol ezért – és nem hibáztatlak, ha így van –, meg kell értened, hogy az én hibám volt. Csak az enyém. Apa megsimogatta a hajamat, de nem válaszolt. Tudtam, hogy nem hisz nekem. – Lucasnak szüksége van a segítségedre – suttogtam. – Gondjai vannak az átalakulásával. Gyűlöli, amivé vált, és nem tudja túltenni magát rajta. Te segíthetsz. – Ez túl nagy kérés. – Ezt kérem. – De azok után, amit apámnak át kellett élnie miattam az elmúlt hónapokban, talán nem volt jogom ennyit követelni, legalábbis most nem. – Majd amikor készen állsz rá. Gondolkodj el rajta! A könyvtár ajtaja megnyikordult, és hallottam, hogy Vic felordít:

– Itt vannak a tűzoltók! Apával megfogtuk egymás kezét, amikor Vic és Patrice elkezdték vagdalni a jeget. Nevettek – szemmel láthatóan élvezték a nedves, piszkos munkát –, így bizalmasan azt súgtam apának: – Elmehetnénk anyához? Azt hittem, el lesz ragadtatva, de tétovázott. – Várnunk kellene. Nem sokat. Gondolkodnom kell azon, hogy tudnánk a legjobban megoldani. Összeszorult a szívem. – Úgy gondolod, hogy anya képtelen lesz elfogadni. Gyűlöli a lidérceket. Utálni fog engem? – Anyád mindig szeretni fog – válaszolta apa hevesen. – Ahogyan én is. De a lidércekkel kapcsolatos élményei rosszabbak, mint a legtöbbünknek. A nagy londoni tűzvész után, és a kísértetek tömeges pusztulása után ott az a néhány lidérc, akik megmaradtak… Az őrült jelző közel sem fejezi ki azt. Celia napokig szenvedett a sérülései miatt, és meghalt volna, ha én nem… hát igen. Miközben élet és halál között lebegett, volt pár iszonyatos élménye. Nem értenéd meg, milyen nehéz volt számára, hogy beleegyezzen abba a rövid találkozásba a lidérccel, aki téged létrehozott. Ez egészen mostanáig elég rosszul érinti. – Anya meg fog… ijedni tőlem? – Átsegítjük rajta – ígérte. Apa máris jobban nézett ki, mint amikor a halálom előtt utoljára láttam. Fiatalabbnak tűnt, már amennyire ez lehetséges volt. Fény költözött a szemébe, és nem volt árnyék a mosolya mögött. – Nem akarom hagyni, hogy még sokáig gyászoljon. Az nagyon… nem teszem ezt vele. Csak ki akarom találni, hogyan lehetne a legmegfelelőbben tudatni vele. – Oké. – Ez jogosnak hangzott. Bármennyire is szerettem volna viszontlátni anyát, és megduplázni a boldogságot, amit épp éreztem, bíztam apa döntésében. Már négyszáz éve szerette anyámat, jobban ismerte őt, mint bárki más. – Várj csak! Azt mondtad, a nagy londoni tűzvész. Az minden kísértetet elpusztított? Megszorította a karomat. – Nem tudtad, Bianca? Ha egy lidérc bennszorul egy épületben, és az épület leég, a lidérc elpusztul. Óvatosnak kell lenned. A tűz kárt tehet benned. Apa akár a hároméves önmagamat is oktathatta volna arról, hogy rossz ötlet tapogatni a tűzhelyet, amikor be van kapcsolva.

– Ne aggódj! Nem szándékozom csapdába esni. A közelebbi jégfal összetört, mi pedig hátraugrottunk. A másik oldalon, jégpelyhekkel beszórva Vic és Patrice állt. Vic, akinél a fejsze volt, mintha életében ilyen jól még nem mulatott volna, Patrice pedig óvatosan kisöpörte a csöpögő hajtincseket a szeméből. – Mizújs, Olivier tanár úr? – szólt Vic vidáman. Patrice felmutatta a drága púderkompaktot, amelyet teljesen beborított a jég. – Van valami ötleted, mit kezdjünk ezzel az izével? Nem teszem vissza a sminktáskámba. Apa rájuk meredt, aztán rám, mintha most próbálná megérteni, mi történt. – Várjunk csak… a barátaid, ők mind… tudtak rólad? Veled voltak? – Aha. Beletelt egy kis időbe, míg rájöttem, hogy csináljam, de sikerült. – Lucas… Balthazar… – Apa homloka ráncba szaladt. – Igen, végig tudták – mondtam. – És ne haragudj meg rájuk, amiért nem mondták el! Ez is az én döntésem volt. – Ó, ember, de kínos! – Vic a háta mögé rejtette a fejszét, mintha az okozta volna a bonyodalmat. – Nem húzhatnánk végre el? – Ezt én nem viszem sehová – szólt Patrice két ujjal tartva a kompaktot, mintha büdös lenne. – Adja ide! – Apa látta a tétovázást, és felsóhajtott. – A tükröt később visszakapja. Patrice kételkedni látszott, de odaadta a púderkompaktot. – Hát, akkor végeztünk. Örülök, hogy segíthettem. Később találkozunk, oké? – Oké – feleltem. Vic csak biccentett, és szégyenlősen követte Patrice-t. Miközben kimentek, láttam, hogy a lány helytelenítően nézi a körmeit. Nyilván tönkretette a friss manikűrjét siettében, hogy segítsen nekem. Patrice esetében ez a komoly elszántság jele volt. Apa és én ismét magunkra maradtunk. Szótlanul kiléptünk a kanyargós jégtömbök közül a könyvtár egyik kényelmes sarkába, ahol a két legmagasabb könyvespolc között egy kis kanapé állt. Jó hely volt leülni és beszélgetni, bár mi nem beszélgettünk. Olyan sok mondanivalónk volt, hogy nem tudtuk, hol kezdjük. Én belevágtam ott, ahol az aznapi kaland kezdődött: – Mit csináltál azzal a dobozzal?

– Megpróbáltam elkapni egy lidércet. – A szeme a könyvtár távolabbi falát kutatta, ahol a csapda volt. Apa keze rázárult az enyémre, mintha nem akart volna elengedni egy másodpercre sem. – Befészkelte magát ide anélkül, hogy… – Csapdába esett volna. Mert a csapda eltörött. – Most jöttem rá, hogy apám talán tudja a válaszokat a kérdéseimre. – Apa, mi folyik itt? Miért állított Bethany igazgatónő csapdát a lidérceknek? – Természetesen azért, hogy megállítsa őket. Nem mind olyanok, mint te. A legtöbbjük olyan, mint amilyet most is elejtettünk. – Nem, legtöbben sokkal inkább rám hasonlítanak. Leginkább önmagukra, azokra az emberekre, akik azelőtt voltak. Csak azokat nem látod. Nem kísértenek ugyanúgy. Kinyitotta a száját, mintha vitatkozni akart volna, aztán rájött, hogy én tényleg többet tudok erről. – Ha megértjük, hogy… Apa hangja elhalt, de tudtam követni a gondolatmenetét. – Elmondhattátok volna, hogy lidérccé változhatom, ugye? De azt hittétek, ez valami ijesztő, borzalmas dolog, ami miatt soha többé nem lehetek a lányotok. – Kimondani sem bírom. És azt hittük, megrémülsz majd. – Apa nagyon fáradtnak látszott. – Csak próbáltuk számodra olyan vonzóvá tenni a vámpírságot, amennyire csak lehetett. Nem tűnt úgy, hogy van okod megkérdőjelezni vagy elfordulni tőle. Nem, amíg bele nem szerettem egy emberbe – gondoltam. Ez volt a Lucas iránti haragjuk igazi forrása. Nem sok köze volt ahhoz, hogy Lucas mit tett vagy nem tett. Választási lehetőséget nyújtott nekem – és megkérdőjeleztem mindent, amit addig biztosnak hittem. Azon gondolkodtam, apa is rájött-e erre vajon. Visszatértem a témánkhoz. – Mindegy, a legtöbb kísértet nem olyan őrült, mint ez volt. – A legtöbb itteni úgy tűnik, mégis az – mutatott rá. – Emlékszel a tavalyi Őszi Bálra? Mintha elfelejthettem volna, hogy kis híján összezúztak a hatalmas jég lehulló dárdái. – Ha olyan veszélyesek, először is miért hozta ide őket Bethany igazgatónő? – Idehozta őket? Bianca, hogy érted ezt? Gyorsan elmagyaráztam azt a titokzatos, közös pontot, amely minden emberdiákban megvolt az Evernightban – hogy mindegyikük kísértetjárta házban élt, vagy kapcsolata volt egy vagy több szellemmel. És hogy néhány kísértet követte őket ide is. – Ezért hagyta, hogy az emberek ide járjanak. Hogy idevonzza a kísérteteket.

– Nem gondolod, hogy ennek valami köze van ahhoz, hogy az emberek segítenek a vámpírdiákoknak alkalmazkodni a jelenhez? Nincs jobb felkészülés arra, hogy beilleszkedjünk az emberek közé, mint az, hogy valóban emberi lények között töltsük az időnket. – Apa erősen megszorította a kezemet, mintha kissé butának gondolna, de nem számított. De én megráztam a fejemet. – Talán valóban segít. De most komolyan, apa! Minden egyes ember? Nincs ennyi lidérc. Közel sincs. Ki van zárva, hogy ez véletlen legyen! – Tehát van valami oka annak, hogy vadászik a kísértetekre. Valami oka, amit nem ismerünk. Megpróbálom megtudni. – Apám arckifejezése ekkor megváltozott, a vonásai megkeményedtek, és a távolba meredt, mintha haragudna valakire, aki nincs a szobában. – Apa? Mire gondolsz? – Csak… Semmi. – Visszatért hozzám a figyelme, és szorosan magához ölelt. A boldog ragyogásom megvilágította az egész könyvtárat, és aranyszínűvé változtatta. – Nem számít. Semmi sem számít, csak hogy visszakaptalak.

Még egy ideig együtt maradtunk, de a legfontosabb dolgokat már elmondtuk egymásnak. Apa nemsokára elmeséli anyának, mi pedig megegyeztünk, hogy addig is találkozunk órák után, hogy legalább néhány percet együtt tölthessünk mindennap, és rájöjjünk, hogyan legyünk apa és lánya most, hogy olyan sok minden megváltozott. Ez volt a kezdet, és úgy éreztem, hogy mindannyiunknak erre a kezdetre volt szükségünk. Amikor éjfél után apám végül felment a szobájába, kimerült voltam – szükségem volt egy kis „elhalványulásra”, ami a legközelebb állt számomra az alváshoz. De tudtam, hogy más fontos dolgom is van. Ugyan már találkoztam Christopherrel, és nem féltem minden kísértettől, komoly riasztójelzést kaptam, hogy milyen veszélyesek lehetnek a szeretteimre nézve. Visszavágtam egy lidércnek, és most ideje volt megtudni, mi mást tehetek Patrice nélkül. Bármit is tett velem a Fekete Kereszt, harcost faragtak belőlem. Bőven eljött az ideje, hogy ehhez méltón is viselkedjek. Persze ahhoz, hogy próbára tegyem magam a harcban, kellett egy lidérc, aki ellen harcolhattam. De most egyelőre lesz egy jelöltem – egy olyan kísértet, akiről tudom, hogy teljes mértékben a legrosszabbra használja az erejét. Ez jó kezdetnek tűnt.

– Ez óriási! – mondta Lucas, amikor másnap délután együtt ültünk a kőlépcsőn. – Komolyan mondom, Bianca. Nagyszerű, hogy apád tudja, és minden rendbe jön köztetek. A szeme elkomorult. Tudtam, hogy semmi köze az apámmal történt kibéküléshez, hanem Kate brutális támadásának emléke árnyékolta be a jókedvét. A nő elutasításának

kegyetlensége most, hogy szembe kellett néznem apámmal, érzékenyebben érintett – tudtam, milyen a félelem és a sérülékenység egy ilyen pillanatban. Lucas még több bátorságot és hitet mutatott, mint én, a bizalma az anyjában közvetlen és teljes volt. Az árulás volt a jutalma. El sem tudtam képzelni, mennyire fájhatott neki. – A te anyukád is megbékélhet – mondtam halkan. – Idő kérdése. Lucas komor mosollyal csóválta a fejét. – Csak egy szörnyeteg vagyok már a számára. Sosem lesz másképp. Megérintettem az arcát. – Nem vagy szörnyeteg. – De igen. A szemfogaim bizonyítják. – Akkor nem csak szörnyeteg vagy. Hanem egy jó ember is. – Elmosolyodtam, és lágy ragyogásba vontam a lépcsőházat. Reméltem, hogy ez majd segít neki, de úgy gondoltam, az sem árt, ha témát váltok. – Szóval, mit gondolsz a tervemről? – Utálom. – Szerinted rossz ötlet? – Nem – ismerte be. – Jó ötlet. Egyszer szembe kell nézned egy lidérccel, és nem tudok jobb jelöltet kitalálni annál a kreténnél. De veszélyes. Utálom, hogy nem tudlak megvédeni. – Meg tudom védeni magamat. Lucas akaratlanul is elmosolyodott. – Tudom. Bízom benned. És láttam, mire vagy képes, ha elhatározod magad. De mindig én akartam az lenni, aki vigyáz rád, tudod? Meg kell tanulnom hagyni, hogy megvívd a saját csatáidat. Legalábbis azokat, amelyeket nem vívhatok meg helyetted. – Nem kell, hogy tetsszen a dolog – feleltem megértően. – Pontosan… – Hirtelen elhallgatott, amikor lépteket hallottunk a lépcsőn felettünk. Gyorsan eltűntem, finom párafelhővé váltam, hogy könnyen elbújhassak a sarokban. Lucas felállt, megigazította a pulóverét, és a láthatatlan jövevényhez szólt: – Hahó! Kissé hangos volt, és vidámságot erőltetett a hangjába. Megijeszthetett valakit, aki azt hitte, egyedül van. Meglepett, női kiáltást hallottam, aztán puffanást a lépcsőn. Lucas kettesével véve a lépcsőket felrohant, én pedig követtem. És ott hevert Skye, a szoknyája gyakorlatilag a derekán, a könyvei pedig szanaszét körülötte. Ülő helyzetbe kászálódott, amikor meglátta Lucast, és a helyére rángatta a szoknyáját, miközben szégyenpír kúszott az arcára.

– Megijesztettél! Azt hittem, egyedül vagyok – mondta. – Ezek a lépcsők meg… csúszósak… – Nem kell elnézést kérni, amiért elestél – szólt Lucas. – Megijesztettelek, és ja, a lépcső gáz. Jól vagy, Skye? – Főleg szégyellem magam. – Nem kell tőlem frászt kapni. Tehát jól vagy. – Lehajolt, hogy segítsen összeszedni a könyveket… és mozdulatlanná dermedt. Csak egy pillanat múlva láttam meg. Skye lehorzsolta a térdét, amikor elesett. A térde sápadt bőrén karcolások húzódtak, és éppen akkor kezdett belőlük szivárogni a vér. Lucas szeme összeszűkült, és láttam, ahogy egész teste megfeszül, amikor az illat az orrába kúszott. Skye is észrevette, és megrándult az arca. – Hát nem egy véraláfutás. Gondolom, történetesen nincs nálad ragtapasz. – Nincs – felelte Lucas kimérten. A pillantása, az egész lénye a vérre irányult. Ahogy az állkapcsa mozgott, rájöttem, hogy a szemfogai ki fognak bukkanni. Lucas, ne!Lucas, térj magadhoz! Vajon testet merjek ölteni? A frászt hoznám Skyera, de ha Lucas megharapja… de nem fogja. Nem teheti. – Hát persze, hogy nincs nálad ragtapasz. A pasik nem hurcolnak magukkal táskát – mondta Skye, mintha megfeddné magát. Behajlította a lábát, közelebb emelve a térdét az arcához – és Lucaséhoz. – Talán van papír zsebkendő a hátizsákomban, de az elsősegélycuccot szerintem az istállóban hagytam. Megnézem. Miközben kicipzározta a hátizsákot, a fényes, barna haja az arcába hullott, és eltakarta előle Lucast. Éreztem, hogy a kísértés úgy sugárzik Lucasból, akár a hő. Vért akart – a lány vérét – akkor és ott. Jobban vágyott rá, mint bármi másra. Eléggé, hogy megfeledkezzen arról, hogy figyelem, talán eléggé ahhoz is, hogy megfeledkezzen minden másról az éhségén kívül. Elszántam magam, hogy megmutatkozom, és már készülődtem, amikor meghallottam, hogy valaki közeledik a felettünk lévő emeletről. A léptek kipp-koppjára Skye felnézett, de Lucas nem vette le a szemét a vérző sebről. – Tierney kisasszony! – Bethany igazgatónő élénk hangja kissé visszhangzott a lépcsőházban. Először a sötétségből árnyékként láttam előtűnni, mintha ő maga lenne az éjszaka. – Látom, baleset érte. Mr. Ross pedig a segítségére sietett. Skye féloldalasan mosolygott.

– Aha, megbotlottam és elestem. Miközben beszéltek, Lucas megrezzent, és végre összeszedte magát. Nem úgy festett, mintha emlékezne, hol van, vagy hogy hogy került ide. Gyorsan a karját nyújtotta Skye-nak, hogy talpra segítse. Bethany igazgatónő elővett egy csipkés, fehér kendőt. – Kösse be, ahogy csak tudja, míg megtalálja az elsősegélydobozt! – Ez nagyon szép – tiltakozott Skye a finom csipkét végigsimítva. – Nem akarom összevérezni. – Ha minél előbb kiöblíti hideg vízzel, nem marad nyoma – mondta az igazgatónő. – És egy tönkretett zsebkendő elenyésző ahhoz képest, ha egy diák elvérzik a folyosón. Bethany igazgatónő nyilván okosabb volt annál, hogy kísértésbe vigye a diákság élőhalott felét. Skye megköszönte Mrs. Bethanynek és Lucasnak, Lucas pedig visszaadta a könyveit és a hátizsákját. Amikor elindult, kíváncsi pillantást vetett Lucasra, mert talán feltűnt neki, hogy az egy szót sem szólt, mióta meglátta a lány lenyúzott térdét. De végül szó nélkül elsántikált a szobája felé. Amikor Bethany igazgatónő és Lucas – tőlem eltekintve – kettesben maradtak, a nő szigorúan Lucasra nézett: – Nehezére esett, nem igaz? Lucas csak bólintott. Nem tudott a szemébe nézni. Tudtam, hogy a szégyen belülről emészti. Gyűlölte magát a vérszomja miatt, és hogy kísértésbe esett, hogy megtámadjon egy embert – főleg egy olyan embert, aki mindig kedves volt hozzá. Elviselhetetlen lehetett. – Bátorság, Mr. Ross! – Az igazgatónő ismét a vállára tette a kezét. – Van kiút a jelenlegi nehézségekből. – Micsoda? Talán meg lehet szüntetni a vámpírok vérszomját? – mordult fel Lucas. – Igen. Lucas döbbenten meredt a nőre, legalábbis ahogy én láttam. Én magam is túlzottan meglepődtem ahhoz, hogy bármit észrevegyek. A vérszomj – ettől lesz vámpír a vámpír. Az Evernight Akadémia egyébként is majdnem csak olyan vámpírokból állt, akik nem támadtak emberre. Nem tanították volna akkor inkább ezt az autóvezetés helyett? Lucas kába reakcióját látva Bethany igazgatónő elmosolyodott. Az ujjai szorosabban kulcsolódtak a vállára.

– Van rá mód, hogy örökre elfojtsa a vérszomját – mormolta. – Valóban. És én megszerzem ezt a lehetőséget. Lucas teljesen mozdulatlanul, megigézve nézett fel rá. – Tanítson! – kérte. – Majd ha készen áll rá. – Az igazgatónő megfordult, és épp indulni készült, de ahogy hosszú szoknyáját felemelve elindult a lépcsőn felfelé, még így szólt: – Azt hiszem, ez nagyon hamar bekövetkezik. Amikor ismét egyedül maradtunk, Lucas azt suttogta: – Ez igaz? Bianca, igazat mond? – Nem tudom. A nap hátralévő része fura elmosódottságban telt. A Bethany igazgatónő és Lucas szorosabbra fűződő kapcsolatát illető aggodalmaim nem hagyták, hogy rendesen összpontosítsak bármire is, beleértve az előttem álló feladatot. Ha aznap éjjel kudarcot vallok, sosem lesz bátorságom újból szembeszállni a lidércekkel. És ez azt jelentette, hogy nem tudom majd irányítani a saját sorsomat. Egy tárgyra összpontosítottam, amely életemben fontos volt számomra – egy lehetséges „metrómegállóra”, amelyhez bármikor eljuthattam. Bár ez trükkös volt, mert ez a tárgy nem az enyém volt. Valaki más tulajdona volt. Valakié, aki talán nem akart látni engem soha többé – de mégis látott. Megtöltöttem az agyamat a képpel, látni akartam, eggyé akartam válni vele: egy fonott, vörösesbarna bőrkarkötővel. Az Evernight Akadémia eltűnt. Minden elsötétült körülöttem. Amikor körülnéztem, láttam néhány világító pontot – fénycsíkokat a zsalugáter réseiben, amelyek felfedték az olcsó szálloda neonreklámját, és a digitális ébresztőóra szögletes számait. Megkönnyebbülésemre ez egy szoba volt és nem a Fekete Kereszt fészke. Gyanítottam, hogy így lesz, de mindegy, jobb volt biztosan tudni. Úgy döntöttem, kell még egy fényforrás a szobába, és felkapcsoltam a sajátomat. Lágy, kék fény töltötte be a szobát, és kirajzolta a saját kísérteties alakomat. Már láttam a szállodai ágyat, és a benne alvó két alakot. Egyikük megmoccant a takaró alatt, aztán rugóként felpattant. Pislogott, és így szólt: – Bianca? Rámosolyogtam: – Szia, Raquel!

Tizenötödik fejezet

RAQUEL RÁM MEREDT, rövid, fekete haja kócos volt, a szeme nagyra nyílt. – Álmodom? – suttogott. – Nem – feleltem. Megbökte a mellette fekvő embert – a kedvesét, Danát, aki lassan, a szemét dörzsölgetve felült. – Mi van, kicsim? Kicsit jobban világítottam, és szilárdabb alakot öltöttem. – Helló, Dana! Dana kétszer is megnézett, mire elhitte, és más körülmények között ez vicces lett volna. – Kísérteni akarsz engem? – kérdezte Raquel. Hátrább kúszott, neki az ágytámlának, mint aki el akar menekülni. A falon az egyik őrületes montázsa lógott, újságkivágások és talált tárgyak, amelyeket Raquel szeretett műalkotásokhoz felhasználni. – Tudtam. – Mi? Dehogy! – Aztán rájöttem, miért olyan rémült és bűntudatos. Azt hitte, még haragszom rá, amiért feladott a Fekete Keresztnek. Egy kicsit haragudtam is. De ez szinte fel sem tűnt, míg nem találkoztunk a Fekete Kereszten kívül. Dana közbeszólt: – Hogy van Lucas? Rivertonban nem nézett ki valami jól. – Nehéz időket él át. – Ez egyáltalán nem fedte le azt, amin Lucas épp keresztülment, de jobbat nem tudtam mondani. Dana leroskadt, mintha összezúzták volna. Ő és Lucas együtt nőttek fel – és őt is a Fekete Kereszt nevelte arra, hogy a vámpírság a lehető legrosszabb sors. Talán csak ő értette

meg teljesen Lucas jelenlegi önutálatát. Aztán a pillantása rám szegeződött, és harag villant benne. – Hogyhogy nem fejezted le? Bármilyen szörnyű volt is elgondolkodni ezen, eléggé másképp láttam már mindent ahhoz, hogy tudjam a választ: – Mert én magam is vámpír voltam. Tudtam, hogy nem mindig ez a legrosszabb. Azt gondoltam, talán tudja kezelni, és talán tényleg tudja. – Te sosem voltál más, csak vámpír – vágott vissza Dana. Raquel nagyra nyílt szemmel figyelte a vitánkat, mintha félne emlékeztetni bármelyikünket, hogy ő is jelen van. – Honnan tudod, mi a legrosszabb? Rohadtul biztos vagyok benne, hogy ha én átváltoznék, azt akarnám, hogy valaki oldja meg, hogy ne ébredjek fel holtan. Ez a legszentebb ígéret, amelyet magunknak teszünk. Lucas és én ezerszer megígértük egymásnak. – Dana zihálva lélegzett, egyre dühösebb volt. – Ha szeretted volna, megtetted volna érte. Ez arculcsapásként ért, még ha tudtam is, hogy Lucas megbocsátott érte. – Ígérgetni könnyű. De ha ott lettél volna, ha láttad volna Lucast holtan heverni, és tudtad volna, hogy vagy örökre elveszíted, vagy néhány óra múlva újra beszélhetsz vele… Akkor már nem lett volna olyan könnyű. – Újból azt kívántam, bár tudnának sírni a lidércek. Fájt ennyi szomorú emléket cipelni úgy, hogy nem engedhettem szabad folyást a gyászomnak. – Amilyen nehéz neki, olyan nehéz a barátainak. Én ott vagyok mellette. Őszintén, ez rosszabb, mintha soha többé semmid nem lenne? Dana pár másodpercig némán ült. – Nem tudom – ismerte be végül. – De amit mondtam, érvényes. Oké, bébi? – Raquel szemébe nézett. – Ha vámpírrá változom, gondoskodj róla, hogy ne lássam meg a napfelkeltét. – Megígérem. – Raquel hangja olyan halk volt, olyan magabiztos, hogy a Dana iránti szerelme betöltötte a szobát. Ha Lucas meg én többet beszélgettünk volna erről, ha megígérteti velem, akkor elég erős lettem volna, hogy elengedjem őt? Ilyen erős, mint Raquel? Nem voltam biztos benne. Néhány hosszú pillanatig Raquel és Dana csak egymást nézték, és Raquel szorította Dana kezét. De aztán a lány visszafordult felém. – Erről akartál beszélni? Lucasról? – A hangja ellágyult. – Szeretne beszélgetni velem? Mert… ha be kell lógnom abba az őrült vámpíriskolába miatta, hát megteszem. – Mit csináltok már megint az Evernight Akadémián? – tört ki Raquelből. – Megőrültetek? – Aztán megint visszahúzódott. Még mindig félt tőlem. – Voltaképp működik. Bethany igazgatónő még dühös sem volt. Mintha annyira gyűlölné a Fekete Keresztet, hogy… élvezi, hogy elvehette tőlük Lucast. – Eddig nem jöttem rá, de most már kétségtelen volt, hogy ez is része az igazgatónő reakciójának. – Mindegy,

nem mondanám, hogy mint vámpírvadász bukkanj fel ott. De elég közel van egy újabb rivertoni kirándulás. Hacsak… A Fekete Kereszt megint megtámadja, ha eljön az iskolából? – Az igazgatónő legközelebb gondoskodik arról, hogy várják őket – felelte Dana fejcsóválva. – A Fekete Kereszt tudja. Ha valaha újra találkoznak Lucasszal, azonnal rátámadnak, de Rivertonba nem mennek többé azok után, hogy először ráfáztak. – Akkor az jó lesz. Talán eljöhetnél Rivertonba, Dana. Lucas… szerintem azt hiszi, nem akarod látni többé. – A srácnak sosem volt sok esze. – Dana rosszalló pillantása elárulta, hogy ugyanúgy szereti Lucast, mint régen. – Mondd meg, mikor! Ott leszünk. Most először néztem körül rendesen – olcsó, de kényelmes hotelszobában voltunk. A rendetlenségből ítélve egy ideje már itt lakhattak. A Fekete Keresztben lehetetlen volt pénzt félretenni saját lakásra, ott minden pénz inkább a csoporté volt, mint az egyéné. – Lányok, ti tényleg megcsináltátok. Végleg leléptetek a Fekete Keresztből. – Nem mintha sok egyéb lehetőségünk lett volna azok után, hogy rálőttünk Kate-re – szólalt meg Raquel. Most először nézett a szemembe anélkül, hogy hátrálni kezdett volna. – De egy szívdobbanásnyi idő alatt megtennénk újra. – Ekkor összerezzent, félve, hogy milyen tapintatlanságot mondott egy halottnak. Dana felsóhajtott. – Azok után, amit New Yorkban csináltak veletek, kételkedni kezdtünk. Aztán, amikor nekiestek Lucasnak Philadelphiában, hát az volt az utolsó csepp a pohárban. Pár hete leléptünk. Elvackoltunk itt, de valamikor majd lesz egy saját lakásunk. Minimálbéren vagyunk, és jól érezzük magunkat. – Lehet, hogy kínai zacskós levest eszünk – tette hozzá Raquel –, de eszünk. Furcsa csend ereszkedett a szobára. Belekezdtem: – Raquel, tulajdonképpen azért jöttem, hogy beszéljek veled. – Ne haragudj! – Raquel reszketett, de kiszállt az ágyból. Egy rongyos, régi póló és mackógatya volt rajta, és persze a bőr karkötő, amire olyan jól emlékeztem, hogy volt ereje idevonzani. – Bianca, nagyon, nagyon sajnálom. Sosem fogod megtudni, mennyire… felejtsd el! Nem számít, mit érzek. Jó barátom voltál, és meg kellett volna védenem téged, én pedig nem tettem. Szemét vagyok. Ha kísérteni akarsz, vagy… vagy akármi, tudom, hogy megérdemlem. Nem is tudtam, milyen nagy szükségem volt arra, hogy ezt halljam. De nekem is volt mondanivalóm: – Hazudtam neked. Megvolt rá az okom, de akkor is. Ha rögtön elmondtam volna az igazságot, talán nem lett volna ilyen rossz.

– Ez nem ment fel engem az alól, amit tettem – felelte Raquel reszketeg hangon. Ökölbe szorította a kezét, és annyira ideges volt, hogy megrémített. – Megölhettek volna. Úgy értem, hogy tényleg megölhettek volna. Tudod, mire gondolok. Amikor rájöttem, hogy mit fognak csinálni… Ha tudtam volna, nem mondom el. Soha. – Tudom. Szerintem mindig is tudtam. Egyébként pedig ti ketten akkor álltatok Lucas mellé, amikor a legnagyobb szüksége volt rátok. Ez a lényeg. Ahogy féloldalasan Raquelre mosolyogtam, ő próbálta viszonozni. A régi árulás súlya közöttünk függött, de valahogy könnyebb volt, mint eddig. Több időbe telik, míg a helye begyógyul, de legalább mindent kimondtunk. Újra ugyanazon az oldalon álltunk. Úgy döntöttem, minden más rendbe jön idővel. – Valójában nem erről akartam beszélni – mondtam. Ez váratlanul érte Raquelt. Miután a hasonlóan zavart Danára pillantott, megkérdezte: – Akkor miért vagy itt? – A lidérc miatt, aki a régi házatokban kísértett – feleltem, és felkészültem a legrosszabbra. – Aki bántott téged. Raquel sötét szeme az enyémet kutatta, mintha könyörgött volna, hogy ne hozakodjak elő ilyen fájdalmas dologgal. – Mi van vele? – Gondoskodunk róla. Örökre.

Dana és Raquel történetesen Boston külvárosában lakott, nem olyan szörnyű messze attól a helytől, ahol Raquel felnőtt. Ráadásul, amikor leléptek, magukkal hozták a Fekete Kereszt egyik furgonját is. – Egyesek ezt lopásnak hívják – mondta Dana vidáman, amikor bezsúfolódtunk a puskapor- és Fritos-szagú, régi furgonba. – De tekintve, hogy először a Fekete Kereszt lopta egy halott vámpírtól, szerintem mi csak újrahasznosítjuk a járgányt. Szebben hangzik, nem? – Úgy látom, néhány fegyvert is újrahasznosítottatok – pillantottam hátra az arzenálra. – Karók, szenteltvíz, meg… az egy lángszóró? – Sose tudni, mikor jön kapóra – felelte Raquel, nekem pedig mosolyognom kellett. A viccelődés nem tartott soká. Minél közelebb jártunk a házhoz, Raquel annál feszültebb lett. Nála egy puska volt, én pedig a hátsó ülésen lapultam. – Hogy fogjuk elintézni? – kérdezte.

– Elég egyszerű. – Azt – mondjuk – nem említettem, hogy még sosem csináltam ilyesmit. Nem kellett fokozni az idegességét, igaz? – Csak egy tükörre lesz szükségünk. Van egy tükör valamelyikőtöknél? Tudjátok. Púderezéshez, sminkeléshez. Egy piros lámpánál álltunk meg, ezért tudott Dana és Raquel egyszerre hátrafordulni, és rám bámulni. Kisvártatva Dana megszólalt: – Szia, találkoztunk már? – Oké, a kocsiban nem sminkelünk – mondtam. – De kell egy tükör. Egy gyors látogatás egy éjjel-nappali drogériában megoldotta a tükörproblémát. Bár szilárdabb voltam, mint általában, a csomagolást nehezen tudtam kibontani, így hagytam, hogy Raquel csinálja. Reszkető kézzel tépte le a papírt és a fóliát, sokkal több szemetet csinált, mint szükséges lett volna. – Régóta nem találkoztam velük – mondta a kezében tartva a tükröt. – És most megjelenek hajnali kettőkor, aztán „Hé, emlékeztek a kísértetre, amiről azt mondtátok, nem létezik?” – Talán fel sem kell ébresztenünk őket – szólt Dana. Enyhe eső kezdett hullani, ő pedig bekapcsolta az ablaktörlőt. Halk slappogó hangot hallottunk. – Hangos ez a szellemirtósdi, Bianca? – Hát, lehet. De nem feltétlenül. – Reméltem, hogy igazam van. – Megpróbáljuk. Raquel mindig őszinte volt azzal kapcsolatban, hogy nem gazdagok, ellentétben az Evernight legtöbb élő és halott diákjával. A környék nem volt olyan rossz, mint ahogy elképzeltem. Talán csak naiv voltam, és azt hittem, a szegénység egyenlő azzal, hogy az ember nyomornegyedben lakik, amit a tv-ben is mutogatnak, felgyújtott kocsikkal meg huligánokkal mindenfelé. Csak egy csendes környék volt, kicsi házakkal, amelyeknek nem volt valami nagy kertjük. Mocsok és erőszak helyett minden szürke és lepukkant volt. A kukákon lelkesedés nélkül felfestett, hanyag graffitik tarkállottak. – Szerencse, hogy esik – mondta Raquel. – Különben mindenki kint lenne. A háztömb közepén álló ház volt Raquel családjáé. Amint kiszálltunk a kocsiból, láttuk, hogy senki nincs otthon. – Hol lehetnek? – kérdezte Dana, amikor benéztünk az ablakon a felhalmozott dobozokra. – A bútorok a helyükön, tehát nem költöztek el. – Talán Fridánál? – hunyorgott Raquel. – Mintha felszedték volna a konyhai padló egy részét. Lehet, hogy megint eltört a vízcső, és javítják. – Nincsenek itthon – mondtam. – Ez a lényeg. Most megcsinálhatjuk. Raquel nagyon elcsendesedett.

– Nem vagyok benne biztos, hogy menni fog. Dana átölelte a vállát. – Minden rendben. Ha kint akarsz maradni, az is jó. Igaz, Bianca? Először szaporán bólogatni kezdtem, de aztán megtorpantam. – Kint maradhatsz, ha akarsz. De szerintem szembe kéne nézni ezzel az izével. Raquel elfehéredett, összepréselt ajkakkal a fejét rázta. – Gyerünk, Raquel! Mióta hátrálsz meg a küzdelem elől? – Már nem nézett rám, de én folytattam: – Ha nem látod, ahogy megtörténik, mindig félni fogsz tőle. Mindig. De ha látod, ahogy legyőzzük, így fogsz emlékezni rá. Hogy megvertük. Nem akarod mégis inkább látni? – Szállj le róla, jó? – Dana közénk állt. – Ne erőltesd! – Nem – mondta Raquel. Gyengéden félretolta Danát. – Biancának igaza van. Bemegyek. Miközben lágyan hullott körülöttünk az eső, kopogott a fejünk felett az előtetőn, Dana olyan gyorsan törte fel a bejárati ajtót, ahogy Lucas szokta. Nagy kár, hogy nem voltam elég ideig a Fekete Keresztben ahhoz, hogy ezt megtanuljam – gondoltam. Az ajtó nyikorogva kinyílt. Dana lábujjhegyen belopakodott, próbált nem ütni zajt. Raquel sápadtan követte. Én párává váltam, lágy, kék ködként lebegtem mögöttük. – Azta! – szólalt meg Raquel láthatóan meglepődve. – Hát ez… para. – Psszt! Mi próbálunk itt csendben lenni! – Dana maga elé tartotta a piperetükröt, mintha abban reménykedne, hogy pajzsul szolgálhat. El kellett vennem tőle, de azt csak akkor tudtam, ha újra alakot öltök. – Minden oké – szólaltam meg. – Előbb-utóbb tudatnunk kell vele, hogy itt vagyunk. Kiterjesztettem a tudatomat a házra, és felfedeztem, hogy érzékelem a helyiségeket anélkül, hogy látnám azokat, és tudtam, hogy melyik volt Raquelé – a lénye még mindig ott volt. Ahogy valami más is. A hang olyan frekvencián szólalt meg, ami nem is volt igazán hang, pusztán vibráció, a közös éterben, ahol éltünk. Kicsi lány. Kicsi lány. Visszajöttél játszani. Raquel reszketni kezdett. – Itt van – suttogta. – Tudom. Sem ő, sem Dana nem hallotta a hangot. Mindketten zavartan néztek körül, arra számítva, hogy a lidérc bárhol feltűnhet bármelyik pillanatban. És Raquel mégis érezte a

jelenlétét egy olyan szinten, amelyet nem tudtam felfogni. Vajon milyen mély kötelék fonódhatott közöttük, milyen mélyen vájta belé a karmait ez a lidérc? ^ Hoztál nekem játszótársakat? Hirtelen megpillantottam egy szobát, nem azt, amelyikben voltunk – egy másikat: hamis valóság vett körül, kissé áttetsző volt, de egyúttal körülhatárolt is, akár egy üvegből készült börtöncella. Olyan volt, mint egy kisgyerek hálószobája. Először azt hittem, ilyen lehetett Raquel szobája, amikor kicsi volt, de aztán elvetettem az ötletet. Ő egy éjszakánál többet nem töltött volna ilyen rózsaszín és fodros szobában, baldachinos ággyal, és sorokban felhalmozott babákkal. Sosem láttam ennyi babát… És olyat meg végképp nem, ami egyenesen visszabámult volna rám. Valamiképp engem néztek, üveges, fekete szemük túl élénk volt. Suhogást hallottam a habos alsószoknyáik közül, és az egyik baba élesen oldalra hajolt, mintha leesett volna. Éltek, de nem éltek, néztek, de nem néztek, és totál rémisztőek voltak. Legalábbis elég rémisztőek ahhoz, hogy a frász jöjjön rám, pedig én kísértet voltam. Valaki elképzelése ez egy gyerekszobáról – gondoltam. – Túlzásba vitt utánzata annak, ahol egy kislány alhat. Valami fickó kreálta, aki túl sokat gondol ágyban fekvő kislányokra. – Mutasd meg magad! – követeltem. A másik valóságban, a jelenlegiben láttam, hogy Raquel és Dana ugrik egyet. – Ne bujkálj a babák között! Gyere elő! – A babák – suttogta Raquel. Biztosan álmodott már róluk. Az álomszobában a babák ruhái megint suhogtak, aztán a babák felborultak, arany és barna loknijaik összekeveredtek. Középen megláttam őt. Ha nem lettem volna képes átérezni Raquel rettegésének mélységét, kinevettem volna. Ez a lidérc nem volt ijesztő – csak kövér, és kopasz. Nem volt valami magas sem. És mégis, ahogy engem tanulmányozott, egyik oldalról a másikra billentve a fejét, volt valami üresség a tekintetében és a mosolya mohóságában, amely nagyon nyugtalanított. Szép. Szép vörös haj. Játszani jöttél? Előcsoszogott a babák közül. A teste meztelen volt és gusztustalan, a félelmem pedig gyorsan undorrá, majd haraggá változott. – Nem játszani jöttem – mondtam. Rezegni kell, azt mondta Patrice. Nem tudtam, hogyan csináljam, úgyhogy csak összpontosítottam a lidércre, és a saját halálomra gondoltam. Emlékeztem a fura, süllyedő érzésre, amikor a testem feladta, megadta magát. Emlékeztem Lucas könnyeire, miközben a kezemet fogta. Olyan élénken tért vissza a látvány, hogy alig tudtam elviselni – és mégis éreztem, hogy a lidércet közelebb vonzza az emlékezés. Az elmém szavakat formált, mintha valami varázsigét mormolnék:

Mindennel, ami elválaszt az élőktől, elválasztalak ettől a helytől. Minden sötétséggel, amely bennünk lakik, átadlak a sötétségnek. Minden halállal, amely erőt ad nekem, elveszem az erődet. A lidérc sikítani kezdett, földön túli jajgatással, amely visszhangzott a házban. Dana a fülére tapasztotta a kezét, talán fájdalmában, és a piperetükör a padlóra esett. Raquel meg sem rezzent. Felkapta a tükröt és felém dobta, én pedig alakot öltöttem, így épp hogy csak el tudtam kapni. Ebben a pillanatban a varázslat ereje elkezdte a tükör felé vonzani a lidércet. Megdöntöttem a tükröt, ahogy Patrice mutatta, és a lidérc a szemem láttára szétesett, nem olyan helyes köddé, amellyé én szoktam, hanem mintha egy fizikai dolog szakadt volna szét, vérré, inakká és fájdalomsikolyokká. Mégis annyi porrá változott, hogy az berepülhetett a tükörbe, egész végig vonítva… Míg csend nem lett. Az álomvilág szertefoszlott. A nappaliban álltunk, bámultuk a jégbe fagyott tükröt, amit magasan a fejem fölé emeltem. – Ennyi…? Elkaptuk? – kérdezte Dana izgatottan, még mindig a fülét fogva. – Istenem! – Raquel reszketeg lélegzetet vett. – Elkaptuk. – És amíg el nem törjük a tükröt, nem tud kijönni. – Harcoltam vele. Győztem. Már tudtam, hogyan álljak ki egy lidérccel. Ez azt jelentette, hogy végre szabad vagyok? – Egy tükörben van? – pislogott Raquel. – Nem a fantomzónában, vagy ilyesmi? Vállat vontam. – Bárhol is van, nem tud kijönni. Raquel nevetni kezdett, színtiszta örömmel, aztán körém fonta a karjait. Minden erőmmel olyan szilárd alakban maradtam, amilyenben csak tudtam, mert az ölelés túl jó érzés volt ahhoz, hogy kihagyjam. – Megcsináltad! – pihegte. – Megcsináltad. Az a szörnyűség… – Minden rendben. – Meglapogattam a hátát, és rájöttem, hogy a nevetése könnyekbe fulladt. – Nem bánthat többé. – Ilyet tettél értem azok után, amit én tettem veled! – Magamért is tettem… – Fogd már be, jó? – Raquel még szorosabban ölelt, én pedig megfogadtam a tanácsát, és csak öleltem, míg sírt. A válla fölött láttam, hogy Dana üdvözülten rám mosolyog, mintha én volnék az új kedvence az egész világon.

Amikor Raquel megnyugodott, átadtam Danának további ölelgetésre, és a tükörre fordítottam a figyelmemet. Vastagon eljegesedett, de mintha valamit láttam volna mozogni benne. – Mit csinálunk azzal az izével? – kérdezte Raquel. – Bebetonozzuk? – Nem rossz ötlet. És ekkor megéreztem a vonzást – szinte fizikai volt, mintha húztak volna. – Bianca – lépett előre Raquel. – Láthatatlanná válsz. – Riverton! Ne felejtsétek el! – kiáltottam, mielőtt elvesztettem a képességemet, hogy hangot adjak ki. – Lucas ott lesz! – Bianca! – kiabált Raquel, de egy pillanat múlva eltűntem, és keresztülbukfenceztem a kék, ködös semmin. Földet értem – legalábbis olyan volt, mintha. Lenéztem a lágy, zöld fűre, aztán fel, és láttam, hogy Maxie áll fölöttem. Furcsa kabátot viselt valami sötét prémmel, ami inkább ijesztő volt, mint fényűző. – Mit csinálsz? – tudakolta. – Most meg összeállsz velük ellenünk? – Azt a valamit meg kellett állítani. – Azt a valamit? Valamit? – Maxie úgy nézett ki, mintha mindjárt meg akarna ütni. – Gondolom, Mrs. Bethanynek is segítesz csapdákat állítani. Egy harmadik hang szakította félbe a vitánkat. – Van különbség Mrs. Bethany és Bianca erőfeszítései között. Megfordultunk, és Christophert pillantottuk meg. Tehát a talált tárgyak országában voltam megint – ezúttal idehoztak, a saját akaratom ellenére. Maxie mondta, hogy Christopher erős, de ez volt az első bizonyítékom arra, hogy pontosan mennyivel erősebb az átlagos lidérceknél. És mégsem ijesztett meg, mert már tudtam, hogy meg tudom védeni magamat. Bármilyen ereje volt is Christophernek, azt én is megszerezhettem idővel – valószínűleg kevesebb idő alatt, mint amennyibe neki telt megtanulni. A napfény felragyogtatta Christopher sötétbarna haját, és a régimódi, hosszú kabát palackzöld színét. Egy pagodaféleségnek látszó épület tövében voltunk, csakhogy egy 1910es évekből való, megviselt magasvasút futott mögötte. – Kihoztam onnan, mielőtt valami rosszabbat követett volna el – mondta Maxie. Akkor hát ő avatkozott közbe, nem Christopher. – Egyébként sem kéne visszaengedned.

– Maxie, nyugodj meg! – Christopher a lány vállára tette a kezét. – Nekem nem tisztem engedélyezni vagy megtiltani Bianca utazásait. Ő szabadabb, mint bármelyikünk. Nem osztozik a korlátainkban. Látom, hogy ezt nehéz elfogadnod, de muszáj. Maxie felcsattant: – Nem látom a különbséget aközött, amit Mrs. Bethany csinál, és aközött, amit Bianca tett. A lidércek ellen fordult. Ez talán nem számít? – Az a valami… – kezdtem. – Már megint valami! – Embereket bántott, Maxie – folytattam. – Ehhez senkinek nincs joga. Christopher bólintott. – Egy dolog mások védelmében cselekedni. Egészen más, ha önző érdekből tesszük, mindegy, mennyire érthetőek azok az érdekek. Annyira szomorúnak tűnt, hogy utáltam tovább kérdezősködni. A szomorúsága mégis jobban magára vonta a figyelmemet, mint bármi más. Mintha amit Bethany igazgatónő tett, személyesen őt sértette volna, méghozzá mélyen. Ennyire érdekelte volna a lidércek sorsa? Minden lidércé? Nem, valami más hatása alatt volt, nem mint a szellemvilág vezetője, vagy akármi, amivé lett, hanem mint a férfi, aki volt. Nevetségesen bizarr dolog jutott eszembe, és mégsem tudtam kiverni a fejemből. Christopher figyelmesen nézett, látta, hogy birkózom valamivel. Még a mosolya is szomorú volt. – Most már tudod – szólt. – Bízz a megérzéseidben! Sok mindent fogsz látni itt, ami máshol rejtve maradna előtted. A világ tisztaságának varázslata ismét hatott rám – vagy nem? Mégsem tudtam teljesen elhinni. A legkevésbé tolakodó kérdést tettem fel, ha esetleg nem lenne igazam: – Christopher… téged mi horgonyoz a világhoz? Vagy… ki? – Szeretett feleségem, bár nem beszéltem vele közel kétszáz éve. Azt mondta, amit hallottam? – Akkor te… – A nevem Christopher Bethany. A feleségemet természetesen már ismered.

Tizenhatodik fejezet

– BETHANY IGAZGATÓNŐ A FELESÉGED – ismételtem meg. Bár előre sejtettem, mégsem voltam képes felfogni ezt az információt. A lidércek vezetője, aki a létező legerősebb és legkönyörtelenebb vámpír férje? – Akkor miért gyűlöli annyira a lidérceket? – Ha egy lidérc felesége, biztosan kedvelnie kell őket egy kicsit. De talán nem így van. Talán szakítottak, vagy ilyesmi. Egy válás biztosan extragáz lehet kétszáz évnyi házasság után. De Christopher nemet intett. – A halálom óta nem beszéltem vele. – Miért nem? Azért, mert Mrs. Bethany vámpírrá változott? Ő volt… ő ölt meg? – De aztán kijavítottam magam. – Nem, dehogy. Azt mondtad, ő volt az egyetlen hűséges ember az életedben. – Ez az én múltam, egyedül az enyém – felelte Christopher, és a hangjában olyan él volt, amelyet nem hallottam azóta, hogy először ijesztett rám az Evernightban. A feszültségemet érzékelve viszont ő megnyugodott. – És most mégis téged aggaszt, és a hozzád közel állókat. Nem helytelenítem, hogy megkérdezed. Maxie szájtátva meredt rá, elfelejtve a korábbi kirohanását az irányomban tanúsított különleges bánásmód miatt. – Elmondod nekünk, hogy honnan jöttél? Az volt a benyomásom, hogy ez szigorúan őrzött titok. Christopher rámeredt. – Elmondom Biancának, mivel ennek köze van az ő létezéséhez – mondta. – A tiédhez nem kapcsolódik. Maxie dúlva-fúlva elrobogott, fényes cipősarkai hangosan kopogtak a járdán. Eltűnt a tömegben, amely jórészt tollakat és arcfestéket viselt. Visszafordultam Christopherhez. – Ha nem akarsz beszélni róla, őszintén mondom, az is rendben van – mondtam. – Magánügy. – Kíváncsi voltam, de ez nem ugyanaz volt, mintha bele akarnám ütni az orromat a dolgába.

– Hamarosan megtudod, hogyan keresztezik egymást az útjaink. Ezek az események a te múltaddá is válnak. Végighúzta a kezét az égen, amely rögtön feketévé vált – mintha ahelyett, hogy odakint lennénk, egy planetáriumban álltunk volna. A minket körülvevő, áramló, kaotikus vidék helyett tökéletesen magunkra maradtunk, egyfajta űrben. Anélkül, hogy mondta volna, megértettem, hogy ez túlmutat a legtöbb lidérc erején, beleértve az enyémet is. Ezt a rejtélyes képességet Christopher a hosszú, világok közötti csapdában töltött évszázadok alatt fejlesztette ki. – Hűha! – álmélkodtam. – Ez meg micsoda? – Elindulunk, hogy lássuk a múltat. – Visszamegyünk az időben? – Mindazok után, ami velem történt, fura volt, hogy ezzel még meg tud lepni engem. Mint valami tudományos-fantasztikus filmben. Vic hihetetlenül királynak találta volna. De Christopher nemet intett. – Elindulunk, hogy lássuk – mondta. – A múltat semmiféle hatalom nem érheti el, legyen az halandó vagy halhatatlan. Nem tudtam biztosan, hogy mi a különbség, de nem volt idő kérdezősködni. Körülöttünk egy erdő tűnt fel, amelyen egy keskeny földút haladt keresztül, rajta kerék- és patanyomok. Egy hintó tartott felénk, amelyet két szürke ló húzott, és kétoldalt lámpások világítottak rajta. Romantikusnak látszott, mintha egy Brontë-regényből lépett volna elő. Legalábbis amíg nem kezdtek alakok előugrálni a sötétből – pontosabban úgy tűnt, hogy a semmiből – és fel nem ugrottak a hintóra. A lovak nyerítettek és fújtattak, amikor az egyik alak elkapta a kantárt, és megállította a kocsit. Felhördültem, de mintha senki nem vette volna észre – talán éppen ez volt a különbség a között, hogy látom a múltat és a között, hogy a múltban vagyok. Christopher csendben állt mellettem, miközben végignéztük, amint az útonállók vagy micsodák kinyitják a hintó ajtajait. A lámpafényben láttam az arcukat, a komisz vigyorukat és a szemfogaikat: a támadók vámpírok voltak. – Nicsak, nicsak! Mi van itt? – vicsorgott egyikük. – Vacsoravendégek? – Megmondom én neked. – Az ajtón Mrs. Bethany hajolt ki 1800-as évekbeli öltözetben, magasan a fejére tornyozott frizurával, és egyáltalán nem volt izgatott a támadás miatt. Vajon ez volt az a pillanat, amikor átváltoztatták? Ekkor felajzott egy számszeríjat. – Futás! – mondta. A vámpírok szétszóródtak, de nem elég gyorsan. Mrs. Bethany egyet egyenesen keresztüllőtt, a fanyíl a szívébe fúródott. Egy pillanat múlva a kocsis és a libériás inas is

akcióba lendült. Mindketten fel voltak fegyverezve, magabiztosan és elszántan az erdőbe futottak a vámpírok után. – Gyorsan! – kiáltotta a nő, és szoknyája meglebbent, amikor leugrott a hintóról. Máris újratöltötte a számszeríjat, és a sötétség ellenére célzott, majd egyetlen lövéssel leterített egy újabb vámpírt. A mosolya ragyogott a sötétségben. – Most megvannak! Hangosan felnevetett, és a köpenye alól egy kétkezes kardot húzott elő. Amikor magasra emelte, elfordítottam a fejemet. Már láttam vámpírt lefejezve, és az egy életre elég volt. Amikor meghallottam a gusztustalan, nedves puffanást, összerezzentem – aztán kitágult a szemem. – Ahogy harcolnak… ahogy belevetette magát… – Már láttam ilyet. – Jó kiképzést kapott, nem gondolod? – Christopher nem vette le a szemét Mrs. Bethanyről. – Ha vámpírokra vadászott, és ha tudta, hogy mit kell tennie, akkor ő… akkor… Mrs. Bethany a Fekete Kereszt tagja volt? Ismét rá kellett néznem. A harc véget ért, a vámpírok hamuvá váltak a nő lába előtt. A holdfényben láttam, hogy a mosolya ellágyul és felmelegszik, amint az egyik libériás inas felé siet, aki – mint épp rájöttem – a valamivel fiatalabb Christopher volt. Megölelték egymást, a nő karjai szorosan a nyaka köré fonódtak, és olyan szenvedélyesen csókolták meg egymást, hogy belepirultam. – Mindketten a Fekete Kereszt vadászai között nevelkedtünk – magyarázta Christopher, miközben a régmúlt boldogságát figyelte. – Amikor a függetlenség első éveiben kivándoroltam Amerikába, kapcsolatba léptem az első bostoni sejttel. Ott találkoztunk. Akkoriban kevés nő vadászott, de senki nem kérdőjelezte meg őt. A legjobb harcos volt közöttünk, és a vámpírok mindig alábecsülték, míg már nem volt túl késő. Volt egy legenda a vámpírok között egy gyönyörű és halálos vadásznőről, amit vesztükre nem hittek el. Néha az volt az utolsó szavuk, amikor beléjük fúródott a karó, hogy „Ez ő”. Az erdő távoli derengéssé sötétült, de most új alakok kezdtek formálódni. Egy kis házat láttam, egyszerűt, benne nagy szobát, amely egyszerre tűnt konyhának és szalonnak. A tűzhely hatalmas volt, elég mély ahhoz, hogy egy ember is elférjen benne, és olyan hosszú, mint maga a ház. Egy teáskanna függött a lángokhoz közel, és Mrs. Bethany éppen süteményt szeletelt. Az asztalnál Christopher ült néhány, hozzá hasonlóan öltözött férfi társaságában, hosszú kabátban, nyakukban fehér kendőt viseltek. Nagy fémkupákból ittak valamit, ami sörnek látszott, és hangosan nevettek. A hely tisztasága mutatta meg vajon, hogy a többiek nem olyan boldogok, mint mutatják? Hogy ravasz pillantással figyelik Christophert, miközben az iszik még egyet? – Üzleti partnerek. – Christopher arcát megvilágította az egykor volt tűz fénye. Mintha a szoba falánál álltunk volna, mélyen az árnyékban. – Barátok, úgy hittem. Egy hajózási vállalkozásba kezdtünk. Európa és Amerika közötti kereskedelem, finom árucikkek… Akkoriban ez növekvő üzletág volt, ezért jó eséllyel növelhette a családi vagyont. De csak a Fekete Kereszt vadászainak társaságához voltam szokva. Mondj róluk,

amit akarsz, de ők nem vesznek részt ilyen undorító átverésben. Úgy nevelkedtem, hogy azt hittem, minden rosszat a vámpírok testesítenek meg. Nem kerestem tehát olyan emberekben, akik a barátaimnak mondták magukat. – Mit csináltak? – suttogtam, bár tudtam, hogy az előttünk álló alakok nem hallják. – Eszükben sem volt megalapítani a hajózási üzletet. Csak a család pénzét akarták, amit befektetésként adtam oda nekik. – Még most is kissé zavarodott volt, még pár száz év után is. Christopher még mindig nem fogta fel az árulást. – Néhány hónap múlva elkezdtem faggatni őket a haszonról. A bevételről. Hogy megvizsgálhassam a könyvelést. Számtalan kifogásuk volt, de semmijük, amit megmutathattak volna. Egy este megesküdtem, hogy bíróság elé citálom őket. Amikor aznap hazamentem, megtámadtak. Fegyvertelen voltam, és épp felépülőben egy téli betegségből. A Fekete Keresztben szerzett kiképzésem nem vált hasznomra. Ott hagytak meghalni egy árokban. Az utolsó hang, amit hallottam, a nevetésük volt, ahogy elsétáltak. – Sajnálom. – A szemünk előtt ott volt a boldog jelenet a barátságos emberekkel. Talán inkább erre emlékezett, mint a halálára, és nem hibáztathattam érte. Én sem szerettem felidézni a saját halálomat, pedig én legalább a saját ágyamban voltam, és Lucas ott volt mellettem. – Ez borzasztó. Christopher a gyilkosaira meredt, akik ebben a pillanatban épp a viccén nevettek. Mrs. Bethany letette eléjük a tortaszeleteket. Ő nem tűnt olyan jókedvűnek, mint a többiek. Az arckifejezése valójában óvatos volt. Megérezte a bajt, mielőtt az a férjének feltűnt volna. A szoba aztán megváltozott, Mrs. Bethany mozdulatlanul maradt a közepén, a ruhája színe egy másikba úszott, ahogy az arckifejezése a nyugtalanságról a haragra váltott. – Hogy értik, hogy nem tehetnek semmit? A jelenet helyszíne most valamiféle találkozóhely vagy raktár lehetett. A falakon felhalmozott fegyvereket látva tudtam, hogy a Fekete Keresztről van szó. Egy férfi, akinek a haja copfba volt kötve, egy kis emelvényen ült, nyilván ő volt a vezető. Megrázta a fejét. – Mrs. Bethany, bármily sajnálatra méltó is a férje halála, nem természetfeletti erő birtokosai követték el. Ezért a Fekete Kereszt nem illetékes. – A bíró nem hallgat meg – szólt Mrs. Bethany. – Azt hiszi, bűnözők tették, és azt mondja, hogy ostoba asszony vagyok, aki kétségbe vonja két „finom úriember” tisztességét. – Úgy köpte ki azt a két szót, mintha azok mérgezők volnának. – Magam is megölném őket, de a Karib-szigetekre utaztak. A csalás miatt oda lett a családi vagyon. Legalább adjanak tőkét, hogy oda utazzam, és igazságot tegyek. A Fekete Kereszt vezére szánakozón nézett Mrs. Bethanyre – ugyanazzal az arckifejezéssel, amely Kate arcán ült, amikor nem volt hajlandó visszaadni Lucas kávésdobozát a pénzzel. – Tartalékaink a saját harcunk támogatására szolgálnak, és minden fillérre szükségünk van. Ezt ugyanolyan jól tudja ön is, mint jómagam. A gyásza a hisztéria határára sodorta.

Mrs. Bethany büszke arca nem változott, de láttam valamit, amire nem számítottam: könnyekkel telt meg a szeme. Mégis folytatta, mintha mi sem történt volna: – Mindazok után, amit tettem, azok után, amit adtam, ez a válaszuk. – Milyen más válasz lehetséges? A nő kissé hátrébb lépett, a fejét az elmélkedés és a megvetés ismerős gesztusával biccentette félre. Mintha most látná először – gondoltam. Christopher megszólalt: – A Fekete Kereszt iránti elkötelezettsége abban a pillanatban fordult át gyűlöletbe. Mindig képesek vagyunk gyűlölni, amit valaha szerettünk, és ugyanazzal a tűzzel tesszük ezt, amellyel egykor a szeretetünk lángolt. A szoba eltűnt, és ugyanaz az erdei út vette át a helyét, amit először láttunk. De az idő télbe fordult. A csupasz faágakon jég csillogott, és a talajt vastag hóréteg borította. Mrs. Bethany egyedül lovagolt, dámanyeregben, vastag szőrmével bélelt pelerin fedte a vállát. A szeme a környezetét kutatta a mélyülő árnyékok ellenére – alkonyodott, az ég metsző kobaltkék volt. Aztán kissé kihúzta magát. Meglátott valamit. Egy vámpír lépett ki egy nagyobb fa mögül, láthatóan nyugtalanul. – Bármilyen csapdát állítottál is, vadásznő, veszélyes rád nézve. Messze a segítség. – Nem állítottam csapdát – felelte Mrs. Bethany. Leszállt a lováról, és lassan felé sétált a havon. – Nincs fegyverem. – Akkor feltételezem, hogy meghalni jöttél. Gúnyolódott, de a nő felemelte a fejét: – Igen. A vámpír épp olyan döbbentnek tűnt, mint én. Először nem mondott semmit, nem sietett hozzá, vagy futott el. A nő felemelte sötétzöld kesztyűbe bújtatott kezét, hogy megmutassa, nincs fegyvere. Szélroham borzolt a hajába, és sodorta le a havat a faágakról odafent. Fehérséget szórt sötét hajára és pelerinjére. – Egyszer megharaptak. Tudtad? Mesélik még a történetet? – Sokan állítják – felelte a vámpír. – Sokan hazudnak. – Van, ami nem hazudik – mondta a nő. Gyors rántással kioldotta a gallérját, és felfedte a régi sebhelyet a torkán. – Akkor megmentettek. De mindig tudtam, hogy fel vagyok készülve. Ha egy vámpír megharap és megöl, élőhalottként támadok fel.

A vámpír hitetlenkedve közelebb lépett. – Ez egy trükk. – Semmi trükk. – Te gyűlölöd a mi fajtánkat. Miért válnál közénk valóvá? – Meg kell szabadulnom az emberi kötelékektől, az emberi aggodalmaktól. – Mrs. Bethany arckifejezése bizonytalan volt, de csak egy pillanatig. – Nekem… túl kell lépnem a halandó középszerűségemen. Erre a vámpír nevetésben tört ki. – Örült vagy! Te megőrültél! – Változtass át, és meglátjuk! – felelte a nő. A vámpír rávetette magát, és mindkettőjüket a földre döntötte egyetlen ugrással. Mrs. Bethany nem állt ellen, és nem sikított még akkor sem, amikor a vére gőzölögve lövellt a fehér hóra. – A bosszú – szólt Christopher – hatalmas hajtóerő. A következő hely, amit megmutatott nekem, láthatóan sokkal melegebb volt. Az ablakhoz pálmalevél simult, és trópusi virágok álltak a vázákban. Egy villában lehettünk, amely bizonyára szép volt, mielőtt lerombolták. A bútorokat felborították, a tükröket összetörték. Két holttest hevert a padlón, Mrs. Bethany pedig az egyik sarokban állt, és némi megelégedéssel szemlélte a jelenetet. A kézfejével letörölte a vért a szájáról. – Bosszút állt rajtuk – szólaltam meg. A gyilkossági helyszín borzalma ellenére nem tehettem róla, de úgy éreztem, a fickók megérdemelték. Christopher bólintott. – De milyen áron? Az élete árán. Ami talán még fontosabb: a küldetése árán. A lelke árán. – Hol voltál eközben? – kérdeztem. – Miért nem mutatkoztál meg előtte? Ha nem tudta, hogy kísértet vagy, talán beszélhetett volna veled… – Még nem mutathattam meg magam. – A karibi jelenet Mrs. Bethanyvel együtt elhalványult, és ismét a talált tárgyak országában voltunk. Ugyanott jártunk? A környezet megváltozott, a város helyett egy sivatagban álltunk, amely túl kopár volt ahhoz, hogy szép legyen. Forrón sütött a nap, én pedig észrevettem, hogy egy skorpió fut a földön. Christopher egy alacsony, lapos sziklán ült, csinos profilját körülrajzolta a sötét kő, felismertem a Bethany igazgatónő asztalán látott sziluettről. – Mint tudod, időbe telik megtanulni használni a lidércerőt. És a legtöbbünknek sokkal több időbe telik, mint neked. Mire már megmutatkozhattam volna a feleségem előtt, megtanulta a vámpírok természetes

ellenségeként kezelni a lidérceket. A cselekedetei által megmutatta nekem, hogy a gyűlölete erősebb, mint a szerelme. Ellenkezni akartam vele, de eszembe jutott, nekem milyen nehéz volt megjelenni a szüleimnek. A visszautasítástól való félelem nagyon erős volt. És ahogy Lucas helyzete mutatta, nem mindenki volt elég erős, hogy a változás ellenére szeressen. Lucas – gondoltam. Hát persze, hogy Bethany igazgatónő rokonszenvezett vele. Hát persze, hogy kezet nyújtott neki, és megértette őt. Pontosan ugyanazt élte át, amit Lucas. De ettől nem lett nagylelkű és jóságos. Csak olyasvalaki, aki nagyon utálta a Fekete Keresztet. Lucasnak rá kellett jönnie erre, és minél előbb, annál jobb. – Mennem kell – mondtam. – Visszajövök. Rendben? Arra számítottam, hogy Christopher tiltakozni fog, vagy valami jégviharos dührohammal visszatart, de ő csak nézte a homokon futó skorpiót. – Menj! – felelte. – Fáradt vagyok. Mrs. Bethany halálát figyelve – még ha régi emlék is volt – ugyanolyan nehéz lehetett neki, mint nekem látni Lucast meghalni. A vállára tettem a kezemet. – Köszönöm, hogy megmutattad. – Menj! – szólt halkabban, és a tenyerébe temette az arcát. Egy helyre összpontosítottam, az irattárra, és átutaztam a kékségen, míg a helyiség fel nem tűnt körülöttem. Patrice egyedül ült ott, németet tanult. Megriadt, amikor felbukkantam, de csak egy pillanatra. – Szia! Hát itt vagy? Lucas már aggódott. – Máris megkeresem – ígértem. A kilazult téglához léptem, és kivettem mögüle a karkötőmet. Amikor felvettem, teljesen szilárd formát öltöttem, és óriási megkönnyebbülést éreztem. – Csak kell egy pillanat, hogy… kevésbé kísérteties legyek. Ha ennek így van értelme. – Mindegy, csak hasson – mondta Patrice. – De dogát ír ma délután, emlékszel? Jobban fog menni neki, ha tudja, hogy itt vagy, és jól érzed magad. – Tudom. – Bár utáltam ilyen gyorsan visszatenni a karkötőt, úgy döntöttem, jobban teszem. – Oké, rendben. Te is jössz? – Persze. Amúgy is le kell mennem órára. Páraként követtem egész végig a lépcsőn. – Békén hagynád a hajamat, kérlek? – mormogta. – Néha iszonyúan nyirkos vagy. Begöndörödik tőle. – Tudod, hogy nem egyszerű.

– A hajamat megcsinálni sem az. Nevetni akartam, de ekkor – amikor beléptünk az osztálytermek folyosójára – meghallottuk a zűrzavart. Emberek kiabáltak, cipőtalpak csikorogtak a padlón, egy test puffant a falon. – Verekedés van – szólt Patrice. Lucas. Tudtam anélkül, hogy valaki mondta volna. Patrice futásnak eredt, én felette, aztán odaértünk a perpatvarhoz. Naná, hogy Lucas meg Samuel fetrengtek a padlón dulakodva, vérző orral. – Mondtam – hörögte Lucas –, hogy hagyd békén! – Magadnak akarod, mi? Ezt akarod? – Samuel beteges vigyora elárulta, hogy nem holmi flörtről van szó. Akármelyik embert szúrta is ki magának Samuel – és védett meg Lucas –, nagyon étvágygerjesztő volt esti nasinak. Rájöttem, hogy biztosan Skye volt az, amikor a lány a tömeg közepéből Samuelhez vágta az egyik könyvét, de amaz könnyedén elhajolt előle. – Üss egy kicsit keményebben, és a tiéd, öreg! Vidd, amit akarsz! Lucas lefejelte a srácot, hogy Samuel kábán hátrazuhant. Tántorogva, a kezét a homlokára szorítva Lucas megszólalt: – Leginkább azt akarom, hogy kussolj! A nevető tömeg elcsendesült, és szétvált, hogy utat adjon Bethany igazgatónőnek. Másmilyennek tűnt most, hogy láttam fiatalabbnak, embernek, szerelmesnek, élőnek. És mégis Bethany igazgatónő volt, csupa keményített csipke, hosszú szoknya és jeges tekintély. A jelenet egy felvont szemöldöknél többet nem váltott ki belőle. – Mr. Ross, Mr. Younger. Vegyem úgy, hogy lerendezték a vitát maguk között? – Aha, el van intézve. – Lucas talpra állt, némileg bizonytalanul, és a pulóvere ujjával megtörölte az orrát. Samuel továbbra is rámeredt, mintha újból le akarná verni a lábáról, akár figyeli az igazgatónő, akár nem. – Mr. Younger? – ismételte Bethany igazgatónő. – Remélem, hogy nem kell semmilyen… fegyelmező intézkedést tennem. Gyanítom, hogy nem érdeklik a módszereim. – Igen – felelte Samuel, ami nem kifejezetten válasz volt, de felállt, és egy szó nélkül elcsoszogott. Amikor mindenki elment a dolgára, és szétszóródtak Bethany igazgatónő közeléből, akár levelek a szélben, én maradtam, mert beszélni akartam Lucasszal. De Skye kicsivel gyorsabb volt, és odaért, mielőtt egy szót szólhattam volna.

– Kösz, hogy kiálltál értem. – Nem gond. A lánynak féloldalas mosolya volt, amitől a szépsége megközelíthetővé vált. Hogy lehet, hogy én a mókás mosolyomtól csak hülyén nézek ki? – Tudod, olyan vagy, mint valami egyszemélyes kommandó. Ki gondolná, hogy az embert ilyen sokszor kell megmenteni egy középiskolában? Skye csak tréfált, de nyilván megpendített egy húrt Lucasban. Karon fogta a lányt, és így szólt: – Beszélnünk kell. – Öt perc múlva dolgozatot írunk… és nem kéne rendbe szedned magad a verekedés után? – Felejtsd el a rendezkedést! Felejtsd el a dolgozatot! Ez fontos. Követtem őket a lépcsőházba. Patrice aggodalmas pillantással nézett ránk, de nem próbált utánunk jönni. Jó volt, mert valószínűleg kiakadt volna. Lucast ismerve tudtam, mit akar mondani, és úgy gondoltam, jó ötlet. Ideje volt elmondani Skye-nak az igazságot. – Mi van? – Skye arca elkomorodott, amikor megálltak a lépcsőházban, sötét haját megvilágította a keskeny, boltíves ablakból érkező fény. – Elmondod végre, hogy mi bajod van? Lucas óvatossá vált. – Hogy érted ezt? – Annyira… dühös vagy – suttogta a lány kedvesen. – Dühös vagy minden miatt, mindig. Nem azt mondom, hogy nincs igazad, de Lucas… ez belülről éget téged. Mi az? Elmondhatod nekem? Ha megpróbálta volna kicsalni belőle az igazságot, Lucas sosem beszélt volna. De az egyszerű őszinteség mindig ledöntötte a korlátait. – A barátnőm, Bianca… tavaly nyáron meghalt. Még mindig szeretem őt. Mindig is szeretni fogom. Az igazságnak, ha nem is a teljes igazság volt, volt ereje átmelegíteni és megborzongatni. Ami meglepett, hogy Skye-t is elragadta. Halványkék szemét azonnal elöntötték a könnyek. – Én is elveszítettem valakit a nyáron. A bátyámat.

– Jézusom. – Lucast ez láthatóan váratlanul érte. – Sajnálom, Skye. A lány megszorította Lucas kezét. – Hidd el, én megértem. Talán jobban elrejtem a haragomat, mint te, de néha csak szeretnék… – Skye bosszankodva felsóhajtott, de sikerült rámosolyognia Lucasra, miközben letörölt egy könnycseppet. – Bianca ugye… csodás volt? Fogadok, hogy csodálatos volt. Lucas arckifejezése bizonytalanná vált. A halálomat juttatta eszébe, hogy múlt időben beszélt rólam, és ettől visszatért a fájdalom is. – Fogalmad sincs, mennyire. – Ha segít valamit, én hiszem… Nem! Tudom, hogy a holtak valójában nem mennek el. – Olyan mély meggyőződéssel beszélt, hogy csakis egy kísértetjárta házban nőhetett fel. Skye tudott az élőhalottakról, legalábbis azon a szinten. – Figyelnek minket. Közel vannak. És szerintem tudják, mennyire szeretjük őket, talán jobban, mint amikor életben voltak. Amikor Skye befejezte a mondatot, megkockáztattam egy gyengéd simogatást Lucas kezén. Láttam, hogy kihúzza magát, megbizonyosodik a jelenlétemről, és arról, hogy épségben vagyok, és még megindultabb, mint azelőtt volt. – Én is ezt hiszem. – Ő azt akarná, hogy boldog légy – szólt Skye. – Nem azt, hogy mindig dühös. – Megpróbálom. – Tudtam, hogy Lucas hozzám is beszélt, nem csak Skye-hoz. Egy pillanatig csak néztek egymásra, küzdöttek a lélekjelenlétükért. Skye nyelt egy nagyot, majd kinyögte: – Szóval, mit akartál mondani? – Ez az iskola veszélyes, Skye. Mindenütt veszélyes itt. Vigyáznod kell magadra. – Aha, vágom, mióta azok a furcsa, öreg bandatagok le akartak nyilazni. Milyen banda használ számszeríjat? Lucas egy lépéssel közelebb lépett, és egyenesen a lány szemébe nézett. A félhold alakú ablakon át beáradt a délutáni napfény, aranyszínűvé változtatva a haját. – Nem, komolyan mondom. A diákok némelyike itt… ezek nem csak diákok. A lány karba fonta a kezét. – Úgy érted, hogy óriási seggfejek? – Úgy értem, hogy vámpírok.

Skye rámeredt. Lucas visszabámult rá. Én pedig azon gondolkodtam, hogy most sikítani fog vagy kérdez, vagy csak ész nélkül kirohan a suliból. Ehelyett nevetésben tört ki. Amikor Lucas riadtan hátralépett, a lány levegőért kapkodott. – Majdnem bejött! – Skye… – Oké, értem. – A kuncogása majdnem elfedte a szavakat. – Kezdtünk túl komolyak lenni, miközben a matekra kellene gondolni. Kösz, hogy megnevettettél. Szükségem volt már rá. Lucas kereste a szavakat, aztán feladta. – Bármikor. – Gyere, menjünk órára! – Skye az ajtó felé indult. Lucas visszanézett, én pedig kissé felcsillantam a fényben, hogy tudja, a közelben vagyok. A szégyenlős mosolya a legjobb üdvözlés volt, amit kaphattam.

Persze, szerettem volna mesélni Lucasnak Bethany igazgatónőről, de ez várhatott. Lucas tanulmányai iránti elhivatottsága ebben a félévben jórészt figyelemelterelésül szolgált a fájdalmáról, de ez jó ok volt, hogy tiszteletben tartsam. Feltételeztem, hogy nem baj, ha vár a dolog negyvenöt percet. De nem mindenki volt olyan fegyelmezett, hogy kivárja a megfelelő alkalmat. Amikor elhelyezkedtem az emeleti irattárban, egyedül, hogy eltöltsek egy kis minőségi időt a karkötőm társaságában, valaki úgy döntött, meglátogat. – Nahát! Csak nem a halottak bálkirálynője? – szólt Maxie. Riadtan felültem. A szoba túloldalán öltött testet, én pedig annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem vettem észre. Megint a lebegő hálóingében volt, ahogy én a szokásos pizsamámban. – Mondd, milyen érzés olyan különlegesnek lenni, hogy a szabályok sem vonatkoznak rád? – Szörnyű – feleltem. – Mindenki, akit a barátodnak hittél, megutál. Maxie tétovázott. Leszegte a fejét, a haja a szemébe hullott, kissé akadályozta a látásban. – Én kedvellek – mondta halkan. – Néha nem úgy viselkedsz.

– Döntéseket kell hoznunk. – Mióta ismertem, most először beszélt úgy, mint egy felnőtt, nem pedig, mint egy duzzogó gyerek. – Fel kell ismernünk, hogy halottak vagyunk. – Értem én. Hidd el! – A vámpírok az ellenségeink. – Talán a legtöbb esetben így van – ismertem be Bethany igazgatónőre gondolva. – De Lucasra nem igaz. Sem Balthazarra vagy Patrice-re vagy Ranulfra. Miért próbálsz folyton fekete és fehér kategóriákat kreálni? Miért azt nézed, hogy valaki micsoda, ahelyett, hogy azt néznéd, kicsoda. – Ez segít – suttogta. – Amikor nem élsz, de nem vagy teljesen halott… az olyan, mintha minden szürke lenne. Feketét akarsz. Fehéret akarsz. – Tudom. – És így is volt. Ebben a pillanatban Vic és Ranulf lépett be. Ebédszünetük volt. – Várj, várj! – mondta Vic. – Cristina Del Valle elmegy veled az Őszi Bálra? Ezt hogy csináltad? Ő a legjobb csaj a suliban. – Értek a bájos hölgyek nyelvén – felelte Ranulf. Aztán mindketten elhallgattak, amikor megláttak – engem és Maxie-t, aki nem vált időben láthatatlanná, és most már túlságosan meg volt ijedve ahhoz, hogy a tátott szájjal bámuláson kívül bármit is tegyen. Gyorsan megszólaltam: – Maxie, Vicet nyilván ismered már, ez pedig itt Ranulf. – Újabb lidércek – jegyezte meg Ranulf. Eleinte velem sem szívesen beszélgetett a halálom után, de most csak másodpercekbe tellett, míg tudomásul vette. – Isten hozott! Gyakran jössz majd? Ha igen, kérlek, ne fagyassz meg túl sok ülőhelyet. Bianca gyakran túlságosan lehűti azokat. – Hé! – tiltakoztam, de Ranulf hirtelen nagy érdeklődést mutatott az Elvis-poszterek iránt. Vic csak bámulta Maxie-t. Egész életében kapcsolatban voltak, de a lány mindig láthatatlan volt. Ez lehetett az első alkalom, hogy valóban látta őt. – Azta! Hűha! Szia. – Helló! – suttogta Maxie. Tudtam, hogy ez az első szava, amit Vichez intézett. Átlépte a határt, azt, amelynek az átlépését nekem akarta megtiltani, és ez tetszett. Elkezdett vajon magától gondolkodni? Megérteni azt, hogy a vámpírok, lidércek és az emberek közötti határvonalak ugyanolyan elmosódottak, mint az élet és a halál közöttiek? – Szeretnél… itt maradni egy kicsit? – Vic zavartan körülnézett a szobában, próbált rájönni, mi szórakoztatná a lányt. – Beszélgethetünk, vagy… van zene…

– Mennem kell – felelte Maxie. De mielőtt csalódhattam volna benne, csendesebben hozzátette: – Valamikor még visszajövök. Vic vigyorgott. – Csúcs. Vagyis… az jó lenne. Maxie eltűnt, de éreztem még őt. Nagyon lassan lebegett kifelé a helyiségből, mintha vonakodna elmenni. Amikor végül átrepült a tetőn, Vic hozzám fordult, és így szólt: – Ez hihetetlen volt! – Jó volt találkozni végre vele? – vigyorogtam rá. A szája elnyílt, félig a mosolytól, félig az elképedéstől. – Hát… sose tudtam… vagyis tudtam, hogy nőnemű, meg minden, de sose jöttem rá, hogy a kísértetem egy lány. Ranulf megszólalt: – Vic még nem tanulta meg a női nemmel való érintkezés művészetét. – Megtanítasz a trükkjeidre, haver? – kérdezte Vic. – Csupán néhány évszázadnyi megfigyelés kérdése. – Nagyszerű! – Vic felsóhajtott, és ledobta a hátizsákját. – Mindjárt jövök, jó? – Lehúztam a karkötőt, és köddé váltam, átlebegtem a tetőn. Ahogy gyanítottam, Maxie-t ott találtam, magasan az égben. Nagyjából láttuk egymást – ködös körvonalakként, amelyek a földről láthatatlanok maradtak. – Beszéltem Vickel! – szólt. A mosolya a délutáni napfény része volt. – Beszéltem vele, és ő válaszolt! – Látod, milyen jó, ha átléped a határt? – Nem rossz dolog továbblépni – mondta határozottabban. – Tudod, hogy sokkal jobb ott, mint itt. De… amíg részben itt vagyunk… – Szerintem a túlvilági létünk azokról az emberekről kell, hogy szóljon, akiket szeretünk. – Magasabbra lebegtem, főleg kíváncsiságból, hogy milyen messze tudunk menni. – Másnak nincs értelme. – De azelőtt nem ismertem Vicet, amíg éltem, nem – tiltakozott Maxie. – Ha engem kérdezel, nem számít, hogy mikor kezdesz el szeretni valakit. Csak az számít, hogy szereted.

A szeretni szó puszta említésére Lucas jutott eszembe, és amit olyan nagyon szerettem volna elmondani neki, hogy belülről égetett. De még volt másfél órányi időm. Úgyhogy magasabbra emelkedtem, Maxie pedig követett. – Milyen magasra tudunk menni? – kérdeztem. – Ó, őrülten magasra. A légkör fölé. Láthatod nappal a csillagokat, ha akarod. – Tényleg? – Most azonnal elmehettem csillagászni. Valójában bármikor. Persze nem volt látcsövem, de ennek ellenére nagyszerű látvány lehetett, mint egy Hubble-fotó. – Menjünk, jó? Maxie nevetni kezdett, és tudtam, hogy egész végig ezt szerette volna. Nem azt, hogy válasszak a két oldal közül – csak hogy legyen társasága a két világ között. – Oké, persze. Emelkedni kezdtünk, magasabbra, magasabbra, míg az Evernight Akadémia csupán egy pont volt a földön, aztán elfedték a felhők. A nap a fényesebbnél is fényesebb volt. Vakító. Aztán hatalmas, ezüst alak tűnt fel a távolban, és közeledett, gyorsabban, mint ahogy el tudtam volna képzelni. – Mi a csuda az? – Vigyázz! – kiáltott Maxie. – Az egy… egy repülőgép! Egy utasszállító gép húzott egyenesen felénk. Ki tudtam venni a körvonalait – az első ablakokat, a pilótákat odabent, és aztán bumm, Maxie-vel együtt belecsapódtam a repülőgép közepébe – első kabin, a hosszú széksorok, több tucat utas, a kis italos kocsi, a farok – és vége volt. Egyenesen keresztülmentünk. Ott lebegtünk kábultan egy hosszú pillanatig. Maxie végül megszólalt: – Gondolod, hogy meglátott valaki a gépen? – Túl gyorsan mentek – feleltem. – De lehet, hogy volt egy kis légörvény. Nevetni kezdett, és én is. Bár Maxie szeretett volna még pár „légzsákot” csinálni a Bostonból felszálló repülőgép-forgalomnak, elváltam tőle, amikor éreztem, hogy Lucas óráinak valószínűleg vége van. Megígértük, hogy hamarosan elmegyünk csillagászni, és ez a kilátás felvidított. De minél közelebb jártam a földhöz, annál sürgetőbbé váltak a valódi aggodalmaim. Lucast a pavilonban találtam odakint, szokás szerint rám várt. A hátizsákját a padlóra dobta, és lehorgasztott fejjel a térdére támaszkodott. – Fáradtnak tűnsz – suttogtam lágy köddé válva mellette.

– Fáradt is vagyok. – Sokáig fent voltál, és aggódtál értem? – Sokáig fent voltam és aggódtam – igazolta a feltevésemet. – De tudom, hogy tudsz vigyázni magadra, ezért későig tanultam is. Meg zenét hallgattam. Interneteztem. Meg amit csak tudtam, hogy ne kelljen aludnom. Nem kellett megkérdeznem, miért. – Charity. – Lucas nem válaszolt, de nyelt egy nagyot, amitől az ádámcsutkája fel-le futkosott a torkában. Gyengéden megsimítottam az arcát, remélve, hogy érzi a hűvös érintést. – Rosszabbodik? – Rosszabbodik? Nem. Elkezdte olyan kellemetlenné tenni az álmaimat, amilyenné csak tudja, és azóta… Hát meg kell hagyni, kitartó. Minden éjszaka szörnyű. Minden egyes éjszaka. – Hirtelen felállt. A pavilon kovácsoltvas vázának feszítette a kezét, a hátában minden izom megfeszült, hogy a pulóveren át is láttam. – Néha megint Erich, azzal fenyegetőzik, hogy szenteltvízbe mártott karókkal fog megkínozni téged. Néha vámpírok szívják a véredet, és valami miatt ebbe belehalsz, ahelyett, hogy átváltoznál. Van, amikor anya levágja a fejedet. Vagy azok a részeg fickók, emlékszel, az első randinkön. Álmomban megpróbálnak megégetni téged. Minden álmom arról szól, hogy újra meg újra elveszítelek. A fájdalma hallatán szerettem volna megkockáztatni, hogy testet öltök, hogy átölelhessem. – Charity azért változtatott át, hogy elvehessen tőlem – mondtam. – Az én hibám. – Nem te tehetsz róla – mondta. Bárcsak én lettem volna olyan biztos ebben, mint ő. – De igen, Charitynek tetszik a gondolat, hogy örökre elveszítselek. Épp elég a folyamatos visszajátszás a fejemben. – Hadd menjek vissza, kérlek! Ha az álmodban lennék, hozzád tudnék férkőzni. Lucas nemet intett. – Kizárt dolog. Amit veled tett ott, az tényleg kárt tehet benned. Ilyen kockázatot nem vagyok hajlandó vállalni. Még akkor sem, ha az egyetlen másik lehetőség a folyamatos fájdalom? Utáltam ezt, de egyelőre nem volt jobb ötletünk. – Bianca, egy ideje már meg akarok kérdezni tőled valamit – szólt Lucas. – Mi lesz az Evernight után? – Hogy érted ezt? – Nem maradhatok ebben az iskolában örökre. Vagyis, gondolom gyakorlatilag lehetséges, de nem látom, mi értelme lenne, hogy minden második félévben irodalomórára

járjak a következő pár évszázadban. És te sem akarhatod itt tölteni az örökkévalóság hátralévő részét a sarokban bujkálva. Rám várva. Ennyire nem gondolkodtam még előre – nem engedtem meg magamnak. Most, hogy megértettem a saját erőimet, azt, hogy mennyi helyre eljuthatok, és azt, hogy mennyi mindenre képes vagyok, már nem féltem az előttem álló örökkévalóságtól. De Lucas számára ez más volt. – A vámpírok általában elkezdenek… vándorolni, gondolom. Kihasználják a halhatatlanságuk előnyeit, hogy felfedezzék a világot. Amikor már lesz pár évtizednyi tapasztalatod, már nem olyan nehéz elkezdeni pénzt keresni. Miután meggazdagszol, hát akkor már azt csinálsz, amit akarsz. Lucas arca fájdalmasan megrándult, amikor azt mondtam pár évtized. Így szólt: – Nem akarok gazdag lenni. Nem akarom azt csinálni, amit akarok. Mert jelenleg nem vagyok biztos benne, hogy helyesen használom ezt az erőt. – Nem kellene félned magadtól. Attól, amivé váltál. – Tudom, mivé váltam – felelte. – Ezért tudom, hogy félnem kell. Torkon ragadott a rettegés, amikor rájöttem, hogy valami olyasmit fog mondani, mint például „Szabadnak kellene lenned”. Még mindig azt hitte, hogy teher számomra, miközben minden volt, csak az nem. – Amivé lettél, az az én horgonyom – mondtam. – A személy, aki ehhez a világhoz köt. Nem tudta teljesen elhinni. – Tényleg? – Tényleg. Lucas mélyen felsóhajtott. – Csak azt kívánom, bár elhihetném, hogy valami olyasmit adhatok neked, ami értékes. – Mindennap azt teszed. Minden pillanatban. Ebben sose kételkedj! – Oké – felelte, de tudtam, hogy nem győztem meg teljesen. Ideje volt a valódi gondjainkra koncentrálnia. – Figyelj! – kezdtem. – Bethany igazgatónőről akarok veled beszélni. Félig felém fordult, így láttam az arcát. – Megint elő kell vennünk ezt a témát?

– Ez új. Amilyen gyorsan csak tudtam, elmondtam, kicsoda Christopher, és hogy mit árult el nekem a múltjáról. Amikor elmondtam, hogy a nő a Fekete Keresztben volt, Lucas szeme tágra nyílt, de nem mondott semmit. Amikor befejeztem, még hozzátettem: – Nem azért rokonszenvez veled, mert hirtelen kedves lett. Csak ugyanúgy gyűlöli a Fekete Keresztet, mint te. – Miért kell ezt a kettőt szétválasztani? Meglepetten Lucasra meredtem. Sokkal türelmetlenebb volt, mint eddig. – Bianca, ha az ember haragszik a Fekete Keresztre, az azt jelenti, hogy örökre megszűnik logikusan gondolkodni? Vagy törődni másokkal? Ha így van, akkor bajban vagyok. – Nem ezt mondom. – Nem? – Lucas belerúgott a vasba, amitől megzörrent a borostyán. – Miért utálod őt ennyire? – Gyilkos. – Nem is gondoltam, hogy ilyen hangosan és dühösen is tudok beszélni, miközben alig voltam több egy párafelhőnél. – Megölte Eduárdot, emlékszel? És hány más embert is a sejtedből? – A Fekete Kereszt sejtből, ami megszállta ezt a helyet, és megpróbálta kivégezni őt? Eduardo meg… – Olyan erősen markolta meg a pavilon korlátját, hogy fájhatott neki. Lucas sosem rajongott a nevelőapjáért, de még most is aggasztotta, hogy az anyja egyedül maradt. – Akkor történt, amikor eljött a New York-i sejthez, és megpróbált megmenteni téged. Vagy elfelejtetted? – Bosszút akart állni az iskolát ért támadásért! Ez volt az, bosszú! És elfelejtetted a lidérceknek állított csapdáit? – Te magad is vadászni akartál rájuk, mielőtt azzá váltál! – Lucas rádöbbent, hogy kiabál, és mély lélegzetet véve megnyugtatta magát. Nem tudtam lélegezni a jelen állapotomban, de megpróbáltam lehiggadni. Az eddigi néhány veszekedésünk Lucasszal mindig bántó volt, ráadásul nem is akartuk, hogy elkezdjenek bámulni minket. Sokkal halkabban így szólt: – Az emberek nem csak egy okból csinálnak dolgokat. – Ha Bethany igazgatónőről van szó, nincs jó indok. – Miért hiszed ezt? Komolyan, Bianca, van rá okod, hogy ne bízz benne azon kívül, hogy szigorú az órákon? Ez váratlanul ért. – Akiket megölt…

– Én sok vámpírt megöltem – mondta Lucas. – Már értem, hogy ők is emberek voltak. Bízol bennem? – Persze. Mindig. – Az agyam lázasan dolgozott. Mikor kezdtem el félni Mrs. Bethanytől? Semmi több nem volt, csak ifjonti utálat egy szigorú tanár iránt? Ezt nem hittem, de jobb okot nem tudtam mondani. – Lucas, nevezd megérzésnek! Nem bízom benne. – Megérzések alapján nem írhatjuk le őt. Főleg, amikor felajánlotta, hogy… – Mit ajánlott fel? A ködös ígéreteken kívül? – Egy helyet, ahol élhetek – felelte. – A jogot, hogy rendbe hozzam a dolgaimat. És talán véget vethessek ennek az éhségnek. Lucas a parkban pihenő diákok csoportjára nézett. Emberek. Tudtam. Még most is, amikor egy szenvedélyes vita kellős közepén voltunk, érezte a vérük szagát, és vágyott az első zsákmányára. – Jaj, Lucas. – Kicsivel több szilárdságot adtam magamnak, hogy megérinthessem a kezét. Szorosan behunyta a szemét. – Gondolod, hogy lehetséges? Új energiával telve hátralépett a korláttól. Összeszorított állal nézett rám. Valamiképp tudta, mint mindig, hogyan nézzen a szemembe. – Meg fogom tudni. – Várj, Lucas! – De már késő volt. Kilépett a pavilonból, és egyenesen a kocsiszín felé tartott. Lucas egyenesen besétált Mrs. Bethany barlangjába – és tudtam, hogy ha a megfelelő ígérettel kecsegtette őt, az a veszély fenyeget, hogy örökre elveszítem.

Tizenhetedik fejezet

KÖVETTEM LUGAST BETHANY IGAZGATÓNŐ HÁZÁHOZ. Ugyan szólongatnom kellett volna, hogy megállítsam, nem tettem. Tudnunk kell – mondtam magamnak. – Ha valóban segíteni akar neki, akkor hagynom kell, hadd tegye. Vajon csak azért álltam ellen, mert féltékeny voltam, hogy az igazgatónő valami ilyen fontosat képes nyújtani neki – valamit, amit én nem? De szánalmas! Milyen kisszerű! Nem csoda, hogy Lucas úgy érezte, bízhat benne, ha hozzá képest én ilyen gyenge voltam. Hallgatózni fogok és figyelni. Talán hallom majd, hogyan szabadulhat meg Lucas a vérszomjtól. Ha igen, megígérem magamnak, hogy egy rossz szót sem szólok többé Mrs. Bethanyre. Amikor Lucas bekopogott, én óvatosan elfoglaltam ismerős helyemet az ablakpárkány mellett, megkönnyebbülve, hogy nem érzékelek csapdát a közelben. Aztán megrémültem. Valaki már ott ült Bethany igazgatónő íróasztala előtt: Samuel. Kétségtelenül a korábbi verekedés miatt volt itt. Lucas valószínűleg nem is tud majd komoly beszélgetést folytatni az igazgatónővel semmiről. Nem tudtam eldönteni, hogy ennek örülök-e vagy sem. De amikor Mrs. Bethany kinyitotta az ajtót, és megpillantotta Lucast, így szólt: – Micsoda pompás időzítés, Mr. Ross! Lépjen be, kérem! Lucas sem látszott boldogabbnak, hogy látja Samuelt, mint Samuel, hogy láthatja Lucast. – A korábbi nézeteltérésünk miatt? – Nem egészen. – Bethany igazgatónő a sarokban álló szék felé intett. – Csak az idei év számos fegyelmezési nehézségéről beszélgetünk Mr. Youngerrel. Van egy másik téma is, amelyet később szándékoztam önnel megvitatni, Mr. Ross, de bizonyos megfontolásból ez az időpont épp olyan megfelelő, mint bármely másik. Mr. Younger, azaz Samuel kihúzta magát, nyilvánvalóan megsértődött.

– Mióta van bármi köze a Fekete Kereszt csürhének az Evernight vezetéséhez? – Egyedül én vagyok itt a vezető. – Mrs. Bethany az asztala felé sétált. Tompa lila szoknyája örvénylett körülötte. Amikor fél kezét az íróasztalra tette, ismét feltűnt nekem a bekeretezett sziluett, amelyet mindig a közelében tartott. Christopher. Még mindig az ő arcát nézte mindennap. A közelében tartotta. Sóvárgás vett rajtam erőt, és néhány pillanatig úgy éreztem, hogy a kezdetektől fogva rosszul ítéltem meg őt. Folytatta: – Mint ennek az iskolának a vezetője, észrevételeztem, hogy ön több alkalommal is megrovást kapott az oktatóitól különböző cselekedetekért, amelyek az órán történő beszélgetéstől a kötekedésig terjednek. Samuel mindig is úgy nézett ki, mint egy átlagos, nehéz felfogású hülyegyerek, de az arckifejezése most kemény volt, és megláttam a fiúban az ősöreg szörnyeteget. – Ez valójában nem iskola, elfelejtette? Nincs szükségem algebraórákra. Azt kell megtanulnom, hogyan tűnjek embernek. Itt minden mással csak az időmet vesztegetem. – Az emberdiákok zaklatása az ön számára az ideje jobb kihasználását jelenti? – Mrs. Bethany felhúzta egyik elegáns szemöldökét. – Egyáltalán mit keresnek itt? – vágott vissza Samuel. – Ha nem desszertnek hozta őket, akkor nem látom értelmét. A nő röviden elmosolyodott, a szeme gyorsan Lucasra villant, aki ugyanolyan zavart volt, mint én. – Ön sok mindennek nem látja az értelmét, Mr. Younger. – Elegem van ebből! – állt fel Samuel, mintha menni készülne, de Bethany igazgatónő hervasztó tekintete a helyére szegezte. Az asztalra támaszkodott, és lassan, megfontoltan így szólt: – Azért hívtam emberdiákokat az iskolába, mert szükség volt rájuk, hogy végrehajtsak… egy számomra fontos tervet. Amely Mr. Rosst is érdekli. – Mrs. Bethany egyenesen Lucasra nézett, amikor hozzátette: – A fajtánk vérszomjának megszüntetését. Samuel felhorkantott. – Akkor hagyjon ki ebből! Nem akarok megszabadulni a vérszomjtól. Szeretem a vérszomjat. Ez a legjobb abban, amik vagyunk. – Szerintem ön túlságosan is szeret vámpír lenni – mondta Mrs. Bethany. – Megfeledkezett az egyéb lehetőségekről. – És mi van, ha igen? Amennyire én emlékszem, szívás volt embernek lenni. Gyenge voltam, zöldségeket kellett ennem, plusz ne feledkezzünk meg arról, hogy ki kellett mennem a fürdőszobába többször is egy nap. Micsoda időpocsékolás!

Bethany igazgatónő félrebillentett fejjel nézte, mintha felmérte volna, aztán kivett valamit az íróasztal egyik fiókjából – egy kis fémtárolót. Egy csapdát. És mégsem éreztem, hogy magához vonzaná. – Majd meglátjuk. – Mit? – kérdezte Samuel. De a nő már nem figyelt rá. Lucashoz fordult. – Tudja, hogy mi ez? – Egy csapda – felelte Lucas. A pillantása a dobozra szegeződött. – Lidérceknek. Láttam, hogy a fémtartályon jégkristályok csillognak, ami azt jelentette, hogy egy kísértet van odabent. Ezért nem volt hatással rám. A csapda teli volt. – Nagyon jó, Mr. Ross. – Felállt. – Most pedig figyeljen! Bethany igazgatónő suttogott valamit latinul, és közben kinyitotta a dobozt. A lidérc kijött belőle – akár egy fényvillám, amely egyenesen Samuel mellkasának közepét találta el. Samuel a padlóra rogyott, és vadul rángatózni kezdett. A lidérc mintha keringett volna benne, rátapadt volna, vonagló pára burkolta be a végtagjait, fedte el az arcát, és próbált eltávolodni, de nem tudott megmozdulni. – Mi a franc ez? – Lucas felállt, nyilván arra próbált rájönni, hogyan segíthet Samuelnek, ha egyáltalán lehetséges. De Bethany igazgatónő nemet intett. Elképedve néztem, ahogy az igazgatónő egy hosszú, fekete pengéjű kést húz elő – obszidiánt. A házfal korlátai ellenére úgy éreztem, az obszidián taszítani kezd. Ekkor lefelé szúrt – át a lidércen, bele Samuelbe. Ezüst vér keveredett vörössel, és mindketten felsikoltottak. A lidérc hirtelen Samuelbe süppedt, a vámpír láthatóan magába szívta. Samuel még egy pillanatig remegett, aztán mély lélegzetet vett. Aztán egy újabbat. Felkönyökölt, és a karján lévő szivárgó sebre meredt. A vér lüktetett a sebben. Lüktetett. Van pulzusa – döbbentem rá. – Szívverése. Samuel a sokktól némán felbámult Mrs. Bethanyre. A szeme tágra nyílt, a pillantása üres volt. A nő felegyenesedett, kihúzta magát, és olyan ragyogóan mosolygott, hogy egy pillanatig fiatalabbnak látszott. Gyönyörűnek. Szörnyűnek. Lucas tett egy nehézkes lépést hátrafelé, aztán súlyosan a székbe rogyott, mintha a másik lehetősége az lett volna, hogy összeesik. – Működik – suttogta a nő.

– Én… – Samuel egyfolytában tapogatta a testét, mintha próbálná megérteni. – Istenem, ember vagyok. Bethany igazgatónő nevetni kezdett. – Életben van. Az agyam mintha kiürült volna, mintha oda, ahol addig gondolatok voltak, most csak fehér fény és statikus zörej költözött volna. Amit láttam, az lehetetlen volt – és mégis megtörtént, hiszen láttam. – Állítsa meg! Állítsa meg! – Samuel a pulóverét tépte, mintha a saját mellkasán át a dobogó szívét akarta volna kiszakítani. Lucas párszor kinyitotta a száját, mire ki tudta nyögni: – Mit… Mit csinált? – A lidérc és a vámpír testesíti meg a halál két felét, Mr. Ross. – A hangja ismét éles és hivatalos lett, de a szemében izzó fény nem aludt ki. Közelebb lépett Samuelhez, aki addigra már a padlón vonaglott, az élő test láthatóan kínozta őt. – És ugyanakkor az élet két felét is. A húst és a lelket. Ha újraegyesítjük őket, az eredmény… feltámadás. – Én még ilyet nem hallottam – mondta Lucas. – A Fekete Kereszt sosem mondta. – És mégis azon kevesek között vannak, akik tudják. A Fekete Kereszt dokumentumaiban olvastam, amelyeket elloptam. – Bethany igazgatónő Samuel fölé hajolt. A fiú szenvedése nem csökkentette az örömét. – Miért nem osztották meg a tudást másokkal? Azt gondolná az ember, hogy bármi megteszi nekik, ami kevesebb vámpírt eredményez, de nem. A Fekete Kereszt nem pusztán az emberek biztonságáért van. Bosszút is akarnak állni. És milyen bosszú lenne az, ha új életet adnának a vámpíroknak? – Állítsa meg! – ismételte Samuel szinte felismerhetetlen, sipító hangon. Mintha belebolondult volna, hogy visszatért az életbe. Lucas Samuel felé lépett, de nem tudta, hogyan segíthetne rajta. – Ez nem lehet igaz! – mondta. – Tapintsa ki a pulzusát! – Mrs. Bethany megmarkolta Samuel csuklóját. Amaz nyöszörgött, de nem ellenkezett. Aztán a nő elengedte, és szemmel láthatóan igyekezett uralkodni magán. – Bocsásson meg! Már közel négy éve tisztában vagyok az elmélettel, de ez az első sikeres próbálkozásom. Ekkor Lucas felemelte a fejét. Kezdett derengeni neki valami. – Bianca – szólt, és egy pillanatig azt hittem, hozzám beszél. De folytatta: – Bianca akkor jött világra, amikor a szülei egyezséget kötöttek egy lidérccel…

– Újabb módja a lidérc és a vámpír kombinációjának, hogy életet teremtsünk. Bár ott az eredmény egy harmadik, független lény teremtése volt. Itt a lidérc energiáját egyesítettük a vámpír testével. Ideális esetben a lidérc tudata kitörlődik, és az energia feltámasztja a vámpírt ugyanazon emberként, aki egykor volt. A lidérc tudata kitörlődött? Ha lidérc vagy, csak tudatként létezel. Bethany igazgatónő nem csupán csapdába ejtette a kísérteteket. Meg akarta ölni őket, feláldozni, hogy a vámpírok újra élhessenek. És Lucas mégsem hagyta faképnél. Sokkot kapott – mondtam magamnak, és tudtam, hogy így van, mert én is sokkos állapotban voltam. De azt is tudtam, hogy Lucas mennyire utál vámpír lenni. Ha esélye adódik újra élni – emberként –, vajon mit meg nem tenne érte? Lucas ismét Samuelre figyelt, aki a padlóba verte a fejét. Vicces látvány lett volna, ha nem olyan nyugtalanító a kificamodott rángatózása. – Mi a baja? Bethany igazgatónő felsóhajtott. – Amitől féltem. Egy labilis lélek labilis embert eredményez. Azt hittem, hogy ez egy kimagasló munkadarab, sokkal hatásosabb, mint a legtöbb lidérc, amelyet eddig sikerült tőrbe csalnunk. És nyilvánvaló, hogy mégsem elég stabil. – Kérem! – suttogta Samuel. Sírni kezdett, és rájöttem, hogy a kezében a saját hajtincsei lógnak, kitépte a haját a fejéből. Láttam, hogy a lidérc őrülete az ő részévé vált mostanra, akár a saját vére vagy a csontjai. Bethany igazgatónő életre keltette, de tönkre is tette. – Maga … – pillantott rá Lucas. – …felhasználta őt egy kísérlethez. – Nem szándékoztam először magamon kipróbálni – mondta Bethany igazgatónő. – És Mr. Youngernek súlyos viselkedési problémái voltak. Jobb időtöltésem is akad, mint büntetéseket osztogatni. Lucas úgy ráncolta a homlokát, ahogy dühében szokta. Bármennyit is szenvedett Samuel miatt, nyilván nem kívánt neki ilyesmit. – Azért figyelmeztethette volna. – Úgy véltem, van rá esély, hogy visszaállítható az élete és az egészsége – felelte az igazgatónő. Kinyitotta a bejárati ajtót, Samuel pedig talpra tántorgott, és odarohant. Bizonytalanok voltak a léptei, és nem az iskola felé indult, hanem az erdőbe. Valami miatt tudtam, hogy sosem látjuk viszont. Bethany igazgatónő egyenesen az én ablakomhoz jött, olyan közel, hogy behúzódtam a legközelebbi bokor ágai közé. A nő figyelte, ahogy Samuel távolodik. – Ki tudja? Egy-két évtized és talán elég stabillá válik.

– Nem kéne a srác után mennünk? – faggatta Lucas. – És ha ez a legtöbb, amire képes? Először nem rajta kellett volna kipróbálnia. – Haragszik, Mr. Ross? – Bethany igazgatónő mintha jól szórakozott volna. – Miért? Ugyan nincs okom kételkedni a jó szándékában, nem tudom elképzelni, hogy pusztán Mr. Younger a kirohanása oka. – Maga egyszerűen… elpusztította! Hogy próbára tegye az elméletét! Minél dühösebb lett Lucas, annál melegebb lett Bethany igazgatónő mosolya. – Azért ilyen feldúlt, mert nem úgy működött a dolog, ahogy szerette volna. Mert azt hiszi, nincs meg a válasz, amit ígértem. – Ez nem… – Nem igaz? – A vállára tette a kezét. Nagyon közel álltak egymáshoz, szemtől szembe. – Feltámadhatunk a halottainkból. Bebizonyítottam. Csapdába ejthetjük a lidérceket. Ezt is bebizonyítottam. Most már csak az a dolgunk, hogy megfelelő lidérceket találjunk, olyanokat, akik különösen erősek és megfelelő lelkiállapotban vannak. Értelmes módon kötődnek a világhoz. Ha találunk ilyen lidérceket, és csapdába csaljuk őket, maga meg én újra élni fogunk. Lucas arca lángolt a dühtől, de a nő utolsó szavaira – élni fogunk – mégis szorosan lehunyta a szemét. Az igazgatónő hangja halkabb, lágyabb, kedves lett: – Látom, hogy néz az emberdiákokra. Ismerem az éhségét, ez olyasmi, amin osztozunk. Elcseréltem az életemet a vámpírlétre a szerelem és a bosszú kedvéért, és kétszáz évvel később a saját hullám börtönében rekedtem. Nagyon nehéz, nem igaz? A saját holttestét hordozni? Tudni, hogy szörnyeteg, és gyűlölni minden vágyat, amit érez? De nemsokára vége lesz, Lucas. Hamarosan szabadok leszünk. Lucas kinyitotta a szemét. Mélyen egymás szemébe néztek egy hosszú pillanatig, és kétségbeesetten azt gondoltam: Elveszítettem. Ezúttal örökre. – Tartson velem! – szólt a nő. – És éljen újra! Lucas lelökte a kezét a válláról. – Nem. Mrs. Bethany kezét a torkához kapva hátralépett. – Mr. Ross… – Úgy dobta el azt a fickót, mint egy tárgyat – mondta Lucas. – Szemétre vágta, és egy kicsit sem számított magának. Úgy fogja elpusztítani a lidérceket, mintha semmit sem jelentenének, beleértve… beleértve azokat, akik olyanok, mintha élnének, és magának ez sem

számít. Nem tehetem, soha, még akkor sem, ha… Tudja, engem nem érdekel a maga mágiája. Még ha nyer is, még ha dobogni fog a szíve, belül akkor is halott lesz. Csend következett. Csak álltak ott, és úgy néztek egymásra, mint két idegen. Az igazgatónő hirtelen… elszomorodott. Összetört. Végül halkan így szólt: – Azt reméltem, része lesz benne. – Én is reménykedtem – felelte Lucas –, de ebben nem veszek részt. – Az ajtóhoz futott, aztán ki a parkba. Hogyan kételkedhettem benne egyetlen másodpercig is? Lucas kiállt mellettem. Megőrizte a titkomat. A legnagyobb kísértéssel nézett szembe, és kételkedés nélkül hátat fordított annak. A megdöbbenésem és rémületem közepette mélységes, végtelen örömet éreztem. Magasan a föld fölött süvítő szélként iramodtam utána, lerázva a fákról a vörös és arany leveleket. Lucas az erdőbe futott, és először azt hittem, biztosan Samuel után, bár nem tudtam elképzelni, hogyan segíthetne neki. De amint a fák eltakarták az iskolát – azon a kis tisztáson, ahol először találkoztunk –, a földre rogyott, négykézlábra. A lélegzete szaggatott volt, és láttam, hogy a sírás határán van. Lassan alakot öltöttem, hogy legyen ideje elküldeni, ha egyedül akarna lenni. De ő a zsebébe kotort, fogta a brossomat, és odaadta. Amint megéreztem a követ, a testem teljesen szilárddá vált, és Lucas tiszta erőből magához ölelt. – Van kiút – zihálta. – Van kiút, de nem számomra. Szorosabban öleltem. Miért nem vettem észre, milyen rossz lehet ez neki? Ígéretet kapott, hogy megmenekülhet egy olyan létből, amelyet bármilyen börtönnél rosszabbnak tartott – és igaz volt, Mrs. Bethany ígéretei mind igazak voltak. Itt volt a kijárat, s ő sosem léphetett át rajta. Aztán végiggondoltam. Apró, ijedt érzés remegett bennem, de nem hagytam, hogy elhatalmasodjon rajtam. Öleltem Lucast, ő pedig a vállam hajlatába temette az arcát, és egész testében remegett az elfojtott érzelmektől. Amíg nem voltam biztos a dolgomban, nem szólhattam. Végül megszólaltam: – Meg tudjuk csinálni. Lucas elhúzódott, hogy lássa az arcomat. – Mit? – A rituálét. Amit Mrs. Bethany csinált. Életre tudlak kelteni.

– Nem. Feladnád az életet, vagy azt, ami az életedből megmaradt, és aztán örökre elmennél. – Te ugyanezt ajánlottad fel nekem – mondtam. – Emlékszel? – És te elég bátor voltál ahhoz, hogy meghalj helyettem. – Lucas a hüvelykujjával megsimogatta az arcomat, és a két tenyerébe fogta. – Ennél kevesebbet én sem adhatok neked. Újból megöleltem, és úgy támaszkodott rám, mintha teljesen kimerült volna. Tudtam, hogy Bethany igazgatónőnek többé nem volt hatalma felette, a teher mégis nehezebb volt, mint valaha. Sosem lesz könnyebb. Egyikünk sem fog meghalni vagy újra élni többé.

Tizennyolcadik fejezet

MÉG AZNAP ESTE AZ IRATTÁRBAN elmondtuk a többieknek, mit láttunk, így ahelyett, hogy csak Lucas és én lettünk volna totál sokkosak, mindenki némán ült úgy egy órán át. Amit Bethany igazgatónő tett – az, hogy életre keltett egy vámpírt –, minden általunk ismert fizikai és természetfeletti törvényt áthágott, mégsem tagadhattuk, amit láttunk. Balthazar úgy nyolcadszor is elmondta: – Még mindig olyan… valószerűtlen számomra. Van módja, hogy újra éljünk. – Engem nem visz kísértésbe – szipogott Patrice, mintha ő nem azzal töltötte volna a hír utáni első tíz percet, hogy azt ismételgette: „Jaj, istenem!”. – Kitapasztaltam a nehezebb utat. Ha valaki meghal, akárhogy is történt, jobb, ha nem bolygatjuk a dolgot. – Hirtelen nagyon elkezdték érdekelni a gyűrűi, de én tudtam, hogy rég elvesztett szerelmére, Amosra gondol, akit kísértetként hozott vissza az életbe. Ugyan Patrice nagyon szűkszavú volt a részleteket illetően, tudtam, hogy a végeredmény tragikus volt. Vic bólintott. – A halottak feltámasztása horrorisztikus következményekkel járhat. Mit gondolsz, Ranulf? Ranulf, aki a vámpírok közül messze a leghiggadtabb maradt a hallottak ellenére, most a fejét rázta: – Tizenhét évig éltem – mondta. – Körülbelül ezerháromszáz éve vagyok vámpír. Ez a lét most már közelebb áll hozzám. – Én megtenném – szólt Balthazar. Bocsánatkérően nézett a szemembe. – Ha nem kellene hozzá megölni egy gondolkodó lényt. Ha volna bármi más módja, komolyan, bármi más, egy pillanat alatt visszatérnék. – Most már tudjuk, mi a célja – mondta Lucas. A pillantása ijesztően távoli volt. Épp valami stratégián törte a fejét, és mint rájöttem, próbálta elterelni a figyelmét a fájdalmáról. – És azt is tudjuk, hogy meg akarjuk őt állítani. Tehát meg kell találnunk a csapdákat.

Megtisztítjuk a helyet, és biztonságossá tesszük Bianca számára, nem beszélve a többi lidércről, akiket Mrs. Bethany még nem csalt tőrbe. – Jó tervnek tűnik – így Balthazar. Elfoglalta a szoba egyetlen valódi székét, míg Vic és Patrice a babzsákokon ült, Ranulf és Lucas egy-egy régi ládán, én pedig félúton a padló és a mennyezet között lebegtem. – Mi lenne, ha felosztanánk egymás közt az iskola területét, és átkutatnánk mindet, amikor épp van egy kis időnk? Lucas nemet intett. – Azt szeretném, ha egyszerre tüntetnénk el az összeset. Valószínűleg folyton új csapdákat állít, de ha egy időre eltakarítjuk mindet, könnyebb lesz követni, hogy mit csinál. – Mégis mikor csináljuk meg? – kérdezte Patrice. – Valaki észre fogja venni. – Talán késő éjjel… – kezdte Lucas. – Várj – szólt közbe Vic. – Most briliáns leszek. Mi van az Őszi Bállal? Az Evernight Akadémia legnagyobb bálja – a szalagavató vámpírverziója – egy hét múlva volt esedékes. Ranulfnak volt partnere, de a legjobb tudásom szerint senki másnak. Ahogy átgondoltam az ötletet, egyre jobban tetszett. – Mindenki szórakozni fog, el lesznek foglalva a bállal, és egy csomó ember járkál majd be a szobákba csókolózni, meginni egy sört titokban vagy bármi másért. Bármit is kell tennünk, ez elég jó álcának tűnik. – Jobb, ha ebből most kimaradsz – mondta Lucas. – Ez neked túl veszélyes. Vitatkozni akartam, de Lucas most kivételesen nem vitte túlzásba a féltést. Egy kísértetet küldeni, hogy találja meg a kísértetcsapdákat, az kicsit olyan volt, mint egy vámpír a karógyárban. – Hát akkor majd figyelek, míg ti dolgoztok. Tökéletes figyelemelterelés. Balthazar, emlékszel, hogy tavaly az egész irattárat át tudtuk kutatni? Miután kimondtam, azt kívántam, bár visszavonhatnám. Sosem volt jó ötlet emlékeztetni Lucast vagy Balthazart, hogy tavaly randiztam Balthazarral. Az ezt követő csend kínosan ült a szobán, míg Vic meg nem törte. – Oké! – szólalt meg kissé túlzottan is vidám hangon. – Akkor mind megyünk az Őszi Bálra. Ranulfnak meg nekem már van partnerünk, hát ti? – Mióta van neked barátnőd? – kérdeztem, hogy segítsek feldobni az estét. Vic szégyenlősen rám nézett. Ranulf válaszolt:

– Érdeklődő kérdésedre, az én partnerem elárulta, hogy van egy barátnője, aki külsőleg szép, még sincs szerencséje, ami a romantikát illeti. Ezért megszerveztük, hogy Vic elkísérje a bálra. – Találtál neki valakit – mondtam. – Hé, ez jó! – Úgy véltem, Maxie valószínűleg kissé féltékeny lesz. – Én azt terveztem, hogy elutazom azon a hétvégén – mondta Patrice. – De ha maradok, felvehetem az új Chanelemet. Mit szólsz, Balthazar? Legyünk bűntársak! Balthazar felsóhajtott. – Jó. De remélem, hamarosan eljön az az év, amikor azzal megyek erre a bulira, aki valóban randizni szeretne velem. – Akkor csak Lucas maradt – szólt Vic. Aztán megnyúlt az arca. – És ez kezd kínos lenni. Lucas vállat vont. – Én leszek az a pasi, aki nem megy el a bálba. Akkor szabadon kutakodhatok a hálótermekben. – Nem – tiltakoztam. Nem esett jól kimondani, tudtam, hogy igazam van. – Aznap este azok lesznek a legszabadabbak, akik elmennek a buliba. Másként a tanárok azt fogják hinni, hogy ha nem vagy a szobádban, sántikálsz valamiben. – Azt akarod, hogy hívjak el valakit randizni? – A hitetlenkedése még akár vicces is lehetett volna, ha nem lett volna ilyen komoly a dolog. – Nem. De van valaki, akivel barátként elmehetnél? – Tétováztam, mert tudtam, hogy Lucasnak csak egy barátja van még a suliban, de talán ő megteszi. – Mint például Skye? – Meg fogja érteni, hogy nem randi? – kérdezte Patrice. – Persze – feleltem. – Csak egy barát kell neki, akivel elmegy a bálra, mert otthon van pasija. – Valójában nem igazán – szólt közbe Lucas. – Hallottam ma, amikor Clementine-nak elmesélte: a pasija rondán kitette a szűrét. De azt mondta, hogy legközelebb akkor randizik, amikor „hat hónapra befagy a pokol”, úgyhogy gondolom, jelenleg csak egy barátra van szüksége. De nem ez az igazi probléma. – Nem fogod megtámadni – próbáltam megnyugtatni. – Erősebb lettél. Egyébként is a földszinten találkoztok, és egész idő alatt a tömegben lesztek. Ha baj lenne, ami nem lesz, valaki majd megállít. Lucas a fejét rázta: – Túl kockázatos. Hadd menjek Patrice-szel, és Balthazar talán elhívhatná Skye-t.

– Sosem beszéltem vele túl sokat – felelte Balthazar. – Valószínűleg azt sem tudja, ki vagyok. Patrice-szel összenéztünk. Balthazar nem volt valami éleslátó a saját külsejét illetően. Lehet, hogy Skye meg ő sosem beszéltek egymással, de kizárt dolog volt, hogy legyen olyan hetero lány vagy meleg srác az Evernight Akadémián, aki ne tudta volna pontosan, hogy kicsoda Balthazar. – Akkor hívj meg valaki mást! Balthazar sokkal határozottabban így szólt: – Szerintem jó ötlet, ha eltöltesz némi időt egy emberrel. – Vicre pillantott. – Egy… befújatlan emberrel. Már nem maradhatsz sokáig az Evernightban most, hogy Mrs. Bethanyvel így alakultak a dolgok. Végül muszáj lesz próbára tenned magad. Próbáld erősíteni az önuralmadat! És ahogy Bianca mondta: ez egy remek lehetőség. – Igazatok lehet – Lucas nyugtalanul rám pillantott. – Bianca, biztos vagy benne? Hogy őszinte legyek, kissé féltékeny voltam. Nem azért, hogy bármi történne Lucas és Skye között – teljesen megbíztam Lucasban. Hanem azért, mert Skye kiöltözik, bálba megy, és egész éjjel táncol majd Lucasszal, míg én a mennyezetről figyelem őket a kísértetpizsamámban, amelyben meghaltam. Bát ez elég hülye ok volt a féltékenységre. – Amíg csak barátkozik, oké. Rendben. A babzsákfotelben ülve Vic hátradöntötte a fejét, és Lucasra vigyorgott. – Oké, kicsit gáz, amikor a legjobb barátod talál neked nőt – ismerte be. – De sokkal gázabb, ha a barátnőd. Lucas összevonta a szemöldökét, de tudtam, hogy komor hangulata ellenére viccesnek találta Vic megjegyzését. – Fogd be!

A bulira való készülődés nem kevés időt vett igénybe. Mivel én nem vehettem részt a csapdák keresésében, megtettem mindent, amit az előkészületek alatt segíthettem. Feltérképeztük az iskola különböző területeit, és eldöntöttük, ki melyik részre fog kiszökni, és mikor. Lucast vad, kétségbeesett energia szállta meg. Többet tervezgetett, mint mi többiek, hosszabb ideig tanult, mint korábban, és órákig vívott Balthazarral. Azt hittem, szüntelenül próbálja magát kimeríteni – hogy könnyebb legyen felfognia, hogy újra élhetne, de ezt a lehetőséget sosem használhatja ki. Még a Patrice-től vett táncórái is feszültek és örömtelenek voltak, mert úgy memorizálta a lépéseket, mintha azok a Fekete Kereszt hadmozdulatai volnának.

Bármilyen fontosak is voltak a terveink, nem tudtam minden időmet az Őszi Bálra való felkészüléssel tölteni. Voltak pillanatok, amikor rágondolni is nehezemre esett. Valami más, valami épp olyan fontos járt a fejemben. Végül, szerda este eljött az idő. Az erdőben vártam, kezem ügyében a korall karkötővel, mohón és mégis idegesen, míg meg nem láttam apámat közeledni. Gyorsan felvettem a karkötőmet és eléfutottam, hogy megöleljem. A karjába vett. Olyan erős és meleg volt az ölelése, hogy egy pillanatra mintha megint kislány lettem volna, aki fél a vihartól, és abban bízik, hogy az apukája majd megvédi a villámlástól. – Itt van ő is? – suttogtam. – Hamarosan itt lesz. – Apa megszorította a kezemet. – Pár órája mondtam el neki. – Jól van? – Apám megnyugtatása ellenére egyfolytában aggódtam, hogy anya nem lesz képes lidércként elfogadni engem. – Igen. – Furcsán csengett a hangja. Bizonytalanul. Félelem mart belém. Apa biztosan észrevette, mert gyorsan megrázta a fejét. – Anyád szeret téged. Csak… nem tudja elfogadni, hogy ilyen szörnyűség történt veled. Ez zaklatja fel. De mindennél többet jelent számára, hogy újra veled lehet. Ilyen szörnyűség. A szavak visszhangzottak bennem, de nem jó értelemben. Meg akartam vizsgálni őket a fejemben, és rájönni, miért, de nem értem rá – már hallottam anyám lépteit a vastag fenyőtűszőnyegen. Ellestem apa mellett, anyámat keresve. Lidércként nem volt már olyan éles a látásom a sötétben, mint vámpírként. Így először azt hallottam meg, hogy anyám levegő után kap. – Anya? – Elléptem apától, közelebb merészkedtem a liget széléhez, és ekkor megpillantottam őt. A sokkhatástól mozdulatlanul állt, kissé reszketett, a kezét hosszú kabátja zsebébe dugta. – Anya, én vagyok. – Jaj, istenem! – A hangját szinte nem is hallottam, olyan halk volt. – Istenem! Nem úgy tűnt, hogy képes lenne megmozdulni, ezért odamentem hozzá. Nem futva, mint apához, hanem lassan, hogy legyen ideje felfogni. Anya arca rezzenetlen volt, csak pislogott rám, mint a nyúl, amelyik túl rémült ahhoz, hogy elfusson a vadász elől. De amikor végre odaértem hozzá, mély lélegzetet vett, és így szólt: – Bianca. Aztán a karja körém fonódott, apa pedig mindkettőnket átölelt, és egy kis ideig csak melegség volt, meg könnyek, és azt mondogattuk, mennyire szeretjük egymást. Teljesen összefüggéstelenül, de nem bántuk. Csak az számított, hogy végre visszakaptam az egész családomat. – Kicsikém! – szólt anya, amikor végül elengedtük egymást. – Szegény kicsikém! Csapdába estél itt?

– Nem, de ezért nem Mrs. Bethanynek tartozom hálával. – Úgy döntöttem, ezt majd később megbeszéljük. – Ez egyike azoknak a helyeknek, ahová eljöhetek, és ahol maradhatok is. Már itt vagyok egy ideje, mert Lucas is itt van… – Anya szeme összeszűkült, de én folytattam – …meg Balthazar, Patrice, Vic, Ranulf, ti ketten, mindenki. Rólam apámra pillantott. – Itt vagy már hónapok óta, és csak… a barátaiddal töltötted az időd? Mintha ez lenne a normális? – Normális is – feleltem. – Számomra mindenesetre az. – Berendezhetjük… berendezhetjük a régi szobádat – mosolygott rám anya tétován. – Ott lakhatsz velünk, ha akarsz. A gondolat, hogy a régi szobámban lakhatok, és nézhetem, amint télen a vízköpő fejére hull a hó, az elképzelhető legjobb időtöltésnek tűnt. – Már el tudok menni oda. Ha biztonságossá teszitek a számomra, mindig ott lehetek. Anya arca elfelhősödött. – Biztonságossá. Úgy érted, hogy… szabaduljunk meg a csapdáktól. – Anyád megrémült – szólt közbe apa. – Megzavarta, amit eddig itt láttunk. – A legtöbb lidérc nem olyan, mint akik itt estek fogságba az Evernightban. – Tudtam, hogy meg kell értetnem velük. – Néhányan, hát igen, ijesztőek lesznek. Ahogy némely vámpírok is. De sokan vannak, akik nem különböznek tőlem. Ők… Ők csak emberek. Azért, mert az ember meghal, még ugyanaz az ember marad. Anyámat láthatóan nem tudtam meggyőzni. – Akkor miért támadják meg olyan sokan az iskolát? – Azért támadják meg, mert idevonzották őket. Csapdába estek. Bethany igazgatónő által – erősködtem. Meglepetésemre apa ismét közbevágott: – Celia, gondolj bele! Mindaz, amit Bethany igazgatónőtől tanultunk, minden, amire figyelmeztetni próbált bennünket az iskolával kapcsolatban, inkább támadásra utalt, mint védekezésre. Szerintem kezdettől fogva tudta. – Pontosan – mondtam. – Egész végig azt tervezte, hogy elfogja a kísérteteket… Mielőtt befejezhettem volna, és felfedtem volna a csodát, amit Mrs. Bethany kitervelt, apa folytatta: – Azt akarom mondani ezzel, hogy mindig is tudott Biancáról.

Anya kezével a kabátja gallérját markolta, összefogva a gyapjút a fagy ellen. – Adrian, miről beszélsz? – Arról, hogy Bethany igazgatónő a lidércekre vadászik, és mindig tudta, hogy a mi Biancánk egy nap lidérccé változhat. Visszatekintve már gyanítom, hogy elsősorban ezért ajánlott nekünk itt munkát. – Mrs. Bethany vadászik a lidércekre – ismételte anya. – És te azt hiszed, hogy különösen Biancára. Ez nem lehet igaz! Miért tenné? Minden darab a helyére került. Bethany igazgatónő újra élni akart. Tudta, hogy a lidércek elejtésével hatalmában áll majd életet teremteni – de csak egy erős, stabil lidérc biztosíthatta számára, hogy épelméjű maradjon az átalakulás után. Én pedig, köszönhetően annak a különleges helyzetemnek, hogy lidércnek születtem, a sok kapcsolatnak, amely ehhez a világhoz horgonyoz, és más, hatalmas szellemek iránymutatásának, akik rám találtak, amikor őket is az Evernightba vonzották – tökéletes alany lettem volna. Én voltam az igazgatónő legjobb lehetősége arra, hogy visszatérjen az életbe. Egyetlen pillanatig sem gondoltam, hogy tétovázna. Ha azzal, hogy engem meggyilkol, feltámadhat, örömmel megteszi. – Én tudom, hogy miért – mondtam. Megfogták egymás kezét, mintha borzalmas csapásra várnának, én pedig olyan finoman adtam elő neki, ahogy csak tudtam.

A családegyesítés további része nem volt olyan szívmelengető, mint szerettem volna. Amikor anya és apa épp nem a Mrs. Bethanyre irányuló haragúktól voltak rosszul, akkor magukra haragudtak, amiért annak idején az Evernight Akadémiára jöttek. Ahelyett, hogy arra emlékeztettem volna őket, hogy én kezdettől fogva elleneztem a dolgot – néha az „én megmondtam” nem a legjobb megjegyzés, még ha a későbbi események be is bizonyították, hogy totál igaza volt az embernek –, inkább elmondtam, mit terveltünk ki a barátaimmal. Beleegyeztek, hogy elvállalják az ügyeletet az Őszi Bálon, hogy biztosan könnyedén tudjunk jönni-menni. Bár el voltak ragadtatva attól, hogy Balthazar és Patrice is szerepet játszik a tervben, mindketten nagyon elcsendesedtek, valahányszor csak megemlítettem Lucast. Ahelyett, hogy erőltettem volna a dolgot, inkább reménykedni kezdtem, hogy az Őszi Bál estéjén esetleg alkalmuk nyílik beszélni vele. A közös cél érdekében talán képesek lesznek udvariasak lenni egymással. Ezért kezdtem el várni a bált. A táncot, a csapdakeresést, mindent. Mire elérkezett az este, olyan izgatott lettem, hogy képtelen voltam a nagyteremben várni, és leselkedni, míg mindenki megérkezik. Úgy döntöttem, hogy másodkézből élvezem a csillogást, és Patrice szobájába látogatok, hogy segítsek neki készülődni a táncra. Majd' kicsinált az irigység. A báli ruhája úgy festett, mint ami egy kocsinál is többe került. A jégkék anyagot a pántoktól a szegélyéig gyöngyökkel varrták ki, a cipője pedig finom kristályokkal volt telihímezve.

– Én miért nem tudok ilyen ruhában testet ölteni? – kérdeztem sóvárogva, és segítettem hátrafogni a haját, miközben az utolsó néhány fonattal bíbelődött. – Lidérces színe van. Sokkal angyalibb, mint ez a hülye pizsama! – A pizsamád aranyos, és mondj hálát érte! – Patrice a tükörbe hunyorgott. Ahogy a legtöbb vámpírlány az iskolában, ő is visszafogta a vérfogyasztását, hogy vékonyabbnak és éhesebbnek tűnjön a bálon. Ez azt jelentette, hogy nem látszott egészen tisztán a tükörben. – Képzeld el, ha egy olyan régi pólóban haltál volna meg, amit elsőben hordták Beleborzongok a gondolatba. – Akkor is, ha ez a világ legcukibb pizsamája, sokkal jobb volna egy estélyi ruha. – Igaz – felelte Patrice. Ragyogott a mosolya. Semmi mást nem szeretett jobban, mint kiöltözni. Vagy talán más okból sugárzott? – Szóval, te meg Balthazar – kezdtem. – Csak barátok vagytok? Felhorkantott. Ez volt a legkevésbé úrihölgyhöz méltó megnyilvánulása, amit valaha hallottam. – Már mondtam, emlékszel? Nem az én esetem. – Aha, emlékszem. – Szegény Balthazarnak még várnia kell egy kicsit a románcra. De legalább Patrice élvezte, hogy kiöltözhet. Nem csoda, tekintve, hogy milyen drága és gyönyörű ruhája volt. Könnycsepp alakú fülbevalóján gyémántok csillogtak, ahogy a karperecén is. Elegánsan felcsavarta vékony hajfonatait. Amikor készen volt, így szóltam: – Előremegyek, jó? Majd megpróbálok odaköszönni a bálon. – Máris lemész? – Patrice csak a csipkés fehérneműjét viselte, miközben a szempilláit göndörítette. A jégkék ruha a szekrényajtóra akasztva lógott. – Miért? – Hát, talán megnézhetem, ahogy Lucas lekíséri Skye-t. Patrice oldalpillantást vetett rám. – Ugye tudod, hogy semmi sincs köztük? – Tudom. De a pasimmal megy a bálba, helyettem. Úgyhogy ha most megyek, miután láttam, hogy te milyen gyönyörű vagy, úgy fogom érezni, hogy ő totál átlagos hozzád képest. Ez segít, tudod? Patrice, mint mindig, elégedett volt a hízelgéssel, és felnevetett.

– Persze, menj csak! Lelebegtem a lépcsőn a földszintre, ahol a legtöbb lány felbukkan majd, hogy csatlakozzanak a kísérőikhez. Ranulf és Vic épp akkor találkoztak a lányokkal. A ragyogó Cristina meglehetősen boldogan simult Ranulfhoz, de Vic és a másik lány gyanakodva méregették egymást. Nem sokkal az után, hogy kimentek az előtérből, belépett Lucas. Sikerült kölcsönöznie vagy kölcsönkérnie egy öltönyt. Elég jól ismertem már, hogy tudjam, nem nagyon érdekelte a megjelenés, de valahogy ez az öltöny tökéletesen állt rajta, kiemelte a vállát, a derekát és a csípőjét. Sötétarany haját hátrafésülte, ilyet ritkán tett. Ettől sötétebbnek tűnt a haja, és kicsivel idősebbnek látszott. Valójában még sosem láttam Lucast elegánsan felöltözve, ez lehetett az első ünnepélyes alkalom, amelyen részt vett. De a csiszolatlan jóképűsége épp olyan hatásos volt fekete öltönyben, mint farmerban és flanelingben. Akár egy Cary Grant-filmben is szerepelhetett volna. Nem is – ő maga lehetett volna Cary Grant. Alig várom, hogy találkozzunk a bál után, és elmondjam, milyen csodásan néz ki – gondoltam álmodozva. – Jaj, bárcsak együtt mehetnénk erre a bálra! Csak egyetlen egyszer! A Lucas megjelenése miatt érzett vihánc jókedvem addig tartott, amíg Skye fel nem bukkant a lépcsőn. A helyiségben minden pasi elnémult. Még a lányok is bámultak, beleértve engem is. Skye sötétbarna haja, amely általában egyenesen lógott, most laza kontyba volt kötve, amelyből kis fürtök kunkorodtak elő ovális arca körül, láthatóvá téve hosszú, karcsú nyakát. A félvállas szabású ruhán a melle alatt gazdagon hímzett öv volt, és az alatt a padlóig omlott a sifon. A mély vörösborszín kiemelte a bőrét és a halványkék szemét. Egy átlagos napon Skye aranyos lány volt. Ez nem volt átlagos nap. Amikor Skye azt akarta, hogy az emberek észrevegyék, kiderült, hogy senki nem tudja levenni róla a szemét. Elöntött a féltékenység, szerettem volna kirontani a helyiségből abban a szent pillanatban, hogy ne lássam, amint Lucas a karját nyújtja neki. De ha megtettem volna, akkor azzal kínozhattam volna magamat, hogy vajon mit mondott a lánynak, az mit válaszolt, meg minden. Bár jól tudtam, hogy Lucas engem szeret, akaratomon kívül elbizonytalanodtam, ha egy szép lányhoz hasonlítottam magam, akinek gyönyörű teste volt – basszus, ha bármilyen teste is volt, és pont. Úgyhogy maradtam, és néztem, ahogy Lucas odalép hozzá. A mosolya elismerést tükrözött, de valami mást is. Bizonytalanságot talán? – Szia! Hű, Skye. Csodásan nézel ki. – Kösz. – Skye mintha elbátortalanodott volna. Miért érezte ilyen szörnyen magát egy bóktól? De aztán két ujja közé csippentette a ruhája anyagát. – Szép kis cucc, mi? – Azt meghiszem! – Azért vettem, hogy levegyem Craiget a lábáról. Craiget, aki most egy Britnee nevű lánnyal jár. Két e-vel. Valahogy a két e-től még rosszabb az egész. – Nem volt benne

kacérkodás. A tökéletes külseje ma este olyan volt, mint egy csatazászló. A megadás visszautasításának szimbóluma, bár a szíve összetört. – Ne hagyd, hogy elrontsa az estédet! – mondta gyorsan Lucas. – Felejtsd el azt a majmot! Oké? Ugyan a válla kissé lehorgadt, Skye bólintott és ellazult. Nem volt okom féltékenykedni. Hát, kivéve a gyönyörű ruháját. – Végeztem a sírdogálással. Ma csak a barátaimmal akarok szórakozni és táncolni. – Ebben segíthetek. – Amikor Lucas a karját nyújtotta neki, rájöttem, hogy nem bánom. Az Őszi Bál mindig nagy látványosság volt – egy másik évszázadból, visszatérés a pompás eseményekre, amelyekre nagyon sok vámpírdiák emlékezett fiatal korából. DJ vagy együttes helyett egy kis szimfonikus zenekar játszott klasszikus zenét, amely – mint kiderült – sokkal táncolhatóbb volt, mint az ember gondolta volna. Csillogó fények vagy modern díszítés helyett a nagytermet több száz gyertya világította meg. Sok gyertyát kikalapált bronztárgyak, vagy régimódi, füstös tükrök elé állítottak, hogy visszaverje a fényt a teremben. Minden srác öltönyt vagy szmokingot viselt, minden lányon földig érő ruha volt, némelyikük hozzá illő kesztyűt viselt. Olyan nagyszabású esemény volt ez, amelyen minden lány – és több fiú, mint ahányan beismerték volna – szeretett volna legalább egyszer részt venni. Kétszer voltam ezen a bálon Balthazarral, és imádtam a ruhámat, a táncot és minden mást. Mint kiderült, legalább olyan jó móka fentről figyelni, ahol a gyertyafényes csillárok között cikázhattam. Néha felnevettem azon, ahogy Lucas óvatosan navigál Skye-jal a keringő közben, és szinte láthatóan számol, egy-két-hár, vagy ahogy Vic és a táncpartnere egymástól karnyújtásnyi távolságra lépegetnek, és a korai lelépést tervezgetik. Máskor elképedve figyeltem. A táncolók némelyike nyilvánvalóan szakértő volt, és alig várta, hogy eldicsekedjen a sok éves gyakorlatával. Balthazar és Patrice voltak a legszebbek. Kecsesen mozogtak a táncparkett közepén. És természetesen egyikük időnként kisurrant folytatni a vadászatot. A szüleim mindig csak biccentettek, amikor elmentek mellettük – anya csinos, krémszínű selyemruhát viselt, amit még soha nem láttam rajta. Lucas ment ki a legtöbbször, többször, mint a többiek összesen. Talán azért, mert őrületes erő hajszolta, hogy csináljon valami hasznosat? Vagy mert Skye gyakran kimentette magát, és a táncparkett szélén időzött a barátnőivel? Vagy mert nem bízott magában, hogy ilyen szoros közelségben volt egy emberrel? Gyanítottam, hogy mindezek együttes hatására. Minden alkalommal, amikor elment a szüleim mellett, mindhárman nagyon feszültek lettek. De már elfogadták egymást, anya és apa túlléptek a haragjukon, én pedig reméltem, hogy ez jó jel. Minden tökéletesen ment, de aztán hideget éreztem – és elkezdődtek a látomások. A fejem egymás után telt meg az odalenti emberek képével, akiket nem ismertem jól, de most kapcsolatot éreztem velük, amely olyan erős volt, mint a szeretet. Más-más arcok, más érzelmek, más életkorok. Minden egyes emberi lény odalent fontossá vált számomra. És

ezek felett egyre sötétedő rettegés azoknak az embereknek az épségéért, és gyűlölet a vámpírok iránt, akik közöttük táncoltak. A lidércek. Pontosabban a cselszövők. Hirtelen éreztem őket az egész táncteremben, akár a gyülekező viharfelhőket. Így kezdődött a tavalyi támadás is? – Mit csináltok? – suttogtam, miután megbizonyosodtam, hogy elég messze vagyok a tömeg fölött ahhoz, hogy a zenekar elnyomja a hangomat. A képek erőszakossá váltak: a vámpírok, amint lángolnak, majd jégbe fagynak a csapdák foglyaiként, amelyeket Bethany igazgatónő állított a lidérceknek. Senki sem tervezte, hogy megjelenik, de én tudtam, mit jelent ez. A kísértetek féltették az őket idekötő emberek épségét és a sajátjukat. És bosszút akartak állni a vámpírokon Bethany igazgatónő terve miatt. Azok az emberek biztonságban vannak – ígértem. – Ha el akartok menni, tudjátok, hogyan segíthetek. Meglepetésre, boldogságra számítottam, talán hogy sietve távoznak. De csak még mélyebb félelemhullámot éreztem. Őszintén szólva én magam sem féltem kevésbé, és mégsem tudtam még, hogy hogyan tudom – ha egyáltalán képes vagyok rá – véghez vinni a Christopher által említett csodákat. Hogyan tehettem így bármilyen ígéretet nekik? Mégis éreztem, hogy ha követnek, meg kell próbálnom. Ha képes lettem volna egyetlen lendülettel kisöpörni jó pár lidércet az Evernight Akadémiáról, azzal ugyanúgy megakadályozhattuk volna az igazgatónőt, mint bármi mással, amit tehettünk. De erős visszautasítás sodort el, akár egy kemény hullám a téli tengerparton. Aztán növekvő energiatömeg, amely száz nyílként irányult lefelé… Mi történik? – gondoltam. Zavartan a tömegre néztem. Balthazar és Patrice épp csapdákat keresett, de mindenki más csak a tánccal volt elfoglalva. Még figyelmeztetésre sem volt időm. Az energia villámcsapásként húzott a talaj felé, és jégesőre vagy hóra számítottam. Talán szellemekre. Arra nem voltam felkészülve, hogy a tömegben minden egyes ember azonnal eszméletlenül esik össze. A zenekar zenéje felismerhetetlenné torzult, ahogy egyik hangszert ejtették el a másik után, és a vámpírok kezdtek észbe kapni. Néhányan ellenszenvesen felnevettek, de a legtöbben aggódtak – vagy az emberekért, akiket kedveltek, vagy azért, mert nyilvánvalóan valami veszély közelgett. Lucas a padlón térdelt, két ujjával kitapintva Skye nyakán a szívverését. Ranulf a karjában tartotta Cristinát, bár a lány teljesen ernyedt volt, hátrabicsaklott a feje. Vic arccal lefelé hevert, karja, lába szanaszét, mint egy eldobott rongybaba. Aztán megmozdult – vagyis a teste mozdult meg. Mert az első pillanattól fogva tudtam, hogy ami felállt a padlóról, az nem Vic volt.

Rádöbbentem: nem én voltam az egyetlen lidérc, aki képes megszállni az embereket. A többi ember is életre kelt, de a szemük hályogos volt – tejes, zöldes színű mindenhol, nem látszott a pupillájuk vagy a szivárványhártyájuk. Mégsem voltak vakok. A mozdulataik lassúak és esetlenek voltak, mintha nagyon hosszú ideje nem mozogtak volna. Lucas hátrahúzódott Skye-tól, vagyis attól a valamitől, ami úgy nézett ki, mint Skye, és fenyegetően meredt rá a padlóról. Vic megfeszítette a vállát, és felegyenesedett. Ha nem éreztem volna, hogy Maxie nincs a támadók között, az arckifejezéséből akkor is tudtam volna, hogy nem ő szállta meg. Annyira nem Vic volt, annyira idegen volt tőle, hogy beletelt egy kis időbe, míg felismertem az érzelmet, amit láttam – a kegyetlenséget. Felordított: – Mrs. Bethany! Nem Vic hangja volt. Reszelős csikorgás, aminek hallatán egy olyan ember jutott eszembe, akinek elvágták a torkát. Egy tükörre vágytam, hogy megszabadítsam – de vajon működött volna a csapda most is, amikor a lidérc egy emberi lény testében volt? Gyanítottam, hogy nem, mert emlékeztem, milyen biztonságos vértezetben éreztem magam, amikor megszálltam Kate testét. Bethany igazgatónő előrelépett. Nem látszott rémültnek. Csak valamelyest kíváncsinak. Hosszú, keményített csipkeruhája teljesen fehér volt. – Engedje szabadon a fajtánkat! – szolt Vic. Az örült, reszelős hangba mintha az egész terem beleborzongott volna. – Engedjen szabadon! Vagy visszavágunk, és a maga fajtája elpusztul. A nő rezzenetlenül válaszolt: – Ha arra kényszerítesz, hogy kiűzzelek a horgonyaitokból, borzalmasan megszenvedik. Néhányan meghalhatnak. Vic arcán nem moccant a kegyetlenség álarca. – Figyelmeztettük. Aztán hirtelen, mintha marionettbábuk zsinórjait vágták volna el, minden ember összeesett – de ezúttal csak egy pillanatra. Néhány másodperc múlva magukhoz tértek, a fejüket dörzsölték, mintha elestek volna, nem tudták biztosan, mi történt. Úgy látszott, senki sem emlékszik pontosan, ami valószínűleg szerencse volt mindenki számára, akivel megtörtént. Próbáltam reménykedni. A legtöbb csapdát begyűjtöttük aznap este. Amint rájövünk, hogyan cselekedjünk biztonságosan, képesek leszünk mi magunk kiszabadítani a lidérceket. Idővel valószínűleg meg tudom győzni őket, hogy hagyják el velem ezt a világot, ha már nincsenek itt biztonságban.

És mégis éreztem, hogy máris mozgásba lendült valami borzalmas – amit talán nem tudunk megállítani.

Tizenkilencedik fejezet

– NEM HISZEM EL, HOGY TÖK GONOSZ VOLTAM. – Vic a pavilon lépcsőjén ült, ahol összegyűltünk, miután alább hagyott a káosz. Ugyan még nem volt éjfél, de az Őszi Bál határozottan véget ért. – Nem lövellt tüzet a szemem, vagy valami más királyság? – Nem, csak állati ijesztő voltál. – Lucas a korlátnak támaszkodott. Kioldotta a nyakkendőjét, és kigombolta az inge nyakát, ami olyan látvány volt, amit szívesen értékeltem volna jobban is, ha lett volna rá időm. Skye, ahogy a legtöbb ember diák, és sok vámpír, visszavonult a szobájába, hogy átadja magát a hisztériának, ami a tömeges megszállottságot követte. – Egyszerűen nem figyeltek rád, Bianca? – Figyeltek, de féltek. – Mellette ültem a korláton, csaknem szilárd alakban. Rajtunk kívül senki nem volt a környéken. – Akármit terveznek, hamarosan megtörténik. Ha nem szabadítjuk ki a lidérceket gyorsan, attól félek, hogy bántani fogják az embereket, meg a vámpírokat is. Mindenkit. Patrice, aki nem látta a megszállást, és ezért sokkal tisztábban gondolkodott, mint mi, elkezdte elemezni a helyzetünket: – Ki tudtuk takarítani a legtöbb helyet, amit akartunk. Összesen negyvenhét csapda van az irattárban. Biztosan nem találtunk meg minden egyes csapdát, de a zömük megvan. Tehát ha képesek vagyunk véghezvinni a dolgot, a lidércek meggondolják magukat, igaz? Vagy legalábbis lesz okuk reménykedni, és megmutathatjuk, hogy mellettük állunk. Anyám mocorgott, apa pedig a vállára tette a karját. Tudtam, hogy nehéz volt úgy gondolnia magára, mint aki a lidércek oldalán áll, de nem futamodott meg: ott volt velünk. – Ki kell engednünk az elfogott lidérceket – mondtam. – És azután el kell pusztítsuk a csapdákat, amelyeket megszereztünk, hogy Bethany igazgatónő ne használhassa azokat újra. – Nem valószínű, hogy egy olyan elszánt személy, mint Bethany igazgatónő megállítható néhány csapda elpusztításával – mutatott rá Ranulf. Bólintottam.

– De amikor elengedtük a csapdába esetteket, azok a lidércek, akik idejöttek az Evernightba, nem fognak annyira félni. Némelyiküket talán meg tudom győzni, hogy elmenjenek. – És talán nem rossz ötlet elkezdeni megsúgni az emberdiákoknak a dolgot – szólt Balthazar. – A szellemjárás nem ijesztette el őket, de a megszállottság talán igen. Lucas hozzátette: – És ha a megszállottság sem, a vámpírok biztosan. Nem áll távol tőlem, hogy megmutassam a szemfogaimat, ha ettől pár ember örökre elmegy az iskolából. – Szóval tényleg le tudjuk kapcsolni a nőt. – Kezdtem izgatottá válni. Régóta először éreztem, hogy fölébe kerekedhetek Bethany igazgatónőnek. – Elpusztítjuk a csapdákat, és kiürítjük az iskolát a vámpírokat kivéve, akiknek itt a helyük. Apám aggódott. – Amikor elpusztítjuk a csapdákat, megszakítjuk a bennük rejlő mély mágiát. Hatalmas energiakitörés lesz. Mindenki észre fogja venni. Lucas fintorgott. – Más szavakkal az igazgatónő tudni fogja, hogy keresztülhúztuk a számításait. Legkésőbb akkor, amikor elkezdjük elhinteni az emberdiákok között, hogy mi folyik itt. A pavilon egyik hosszú padján ülő Balthazar így szólt: – És cselekedni fog. Azonnal. Amikor megcsináljuk, készen kell állnunk a visszavágásra. – Nem ölne meg… – Egy másik vámpírt, akartam mondani, de nem ment, látva, mit tett Samuel Youngerrel. Bethany igazgatónő kétszáz éve dédelgette ezt a tervet, és nem fog tétovázni, hogy megöljön-e bárkit, aki az útjába áll. Amikor apámra néztem, ő egyetértően bólintott. – De igen – mondta. – És biztosra ment az idén a tanári kar és a diákok terén is. Gyanítom, hogy más vámpírok is részt vesznek a tervében. Ha nem akarjuk, hogy leszúrjanak, vagy valami még rosszabb történjen velünk, amint elengedtük a lidérceket, ki kell jutnunk innen. Lucas a szüleimhez fordult – most először szólt hozzájuk azóta, hogy összeszólalkozott anyámmal még az év elején. – Van valami esély arra, hogy mostanában elutazzon? Kínos csend támadt, amitől behúztam a nyakamat, de aztán apa összeszedte magát.

– Nincs akkora szerencsénk. De valami elterelő hadművelettel előállhatunk. Egy krízishelyzettel, ami egy napra eltávolítja az iskolából. Amikor visszajön, rögtön megtudja, de így lesz egy kis időnk, hogy eltüntessük a nyomokat. – Tudni fogja, hogy benne vagyok – mondta Lucas. – Miután a múltkor visszautasítottam, tudni fogja. De remélhetőleg fedezhetem a többieket. Anya megköszörülte a torkát, mintha nehezére esne udvariasan szólni Lucashoz. – Bethany igazgatónő ránk is gyanakodni fog, főleg, ha részt veszünk az iskolából való eltávolításában. Úgyhogy egyetértünk, hogy csak hárman veszünk részt ebben. Senki más. – Hé, ez nem szükséges! – szólt Balthazar. – Kímélj meg a nemesi kirohanásodtól, oké? – vágott felé Lucas a pillantásával. – Senki nem szeretné ellenségének tudni azt a nőt. Úgyhogy ne légy hülye! Meglepetésemre Balthazar elvigyorodott. – Jó barát vagy, Lucas. Bár ezt sosem ismernéd be. Egymásra mosolyogtak, és láttam, hogy a szüleim – minden nehézség ellenére – rádöbbennek, hogy Lucas és Balthazar kapcsolata valójában elég szorossá vált. Valami miatt az, hogy szerettem és elfogadtam Lucast, nem gyakorolt rájuk akkora hatást, mint a két fiú barátságának ez az egyszerű bizonyítéka. Vic T-t mutatott a kezével. – Tartsunk egy kis szünetet a férfias kapcsolatok ápolásában, oké? Van még valami, amiről nem beszéltünk. Bianca. – Mi van velem? – kérdeztem. – Te amolyan szuperszellem vagy, igaz? Vagyis pont olyan, akit Mrs. Bethany megcélzott. – Vic egyikünkről a másikunkra nézett, remélve, hogy valaki ellentmond neki, de persze senki sem tudott. – Oké, akkor hogy akadályozzuk meg, hogy rájöjjön, lidérc vagy? És hogy itt vagy? Mert biztosan erősen keresgél. – Mind nagyon óvatosak voltatok – felelte anya. A pillantása röviden megállapodott Lucason, mintha megköszönte volna, hogy vigyázott rám. Apró pillanat volt, de ettől még jobban szerettem volna megölelni, mint addig. – Biztosan tudja, hogy Bianca lidérccé változott, de talán, talán nem tudja, hogy itt van. Ha tudná, nem próbálta volna meg már korábban csapdába ejteni? Be kellett ismernem, hogy igaza van. A csapdák nem kifejezetten nekem készültek, Lucas szobája nem volt célpont. Anya folytatta:

– Nem tetszik, hogy nem tudom, mennyit tud Mrs. Bethany, de ezen remélhetőleg még ráérünk vitatkozni. Gyanítom, hogy egy héten belül mi hárman örökre elhagyjuk az Evernight Akadémiát, és… velünk jössz, ugye, Bianca? – Bárhová mentek. – Lucas vállára hajtottam a fejemet, elegendő súllyal ahhoz, hogy elmosolyodjon. A hajam fénylő tincsei a mellkasára hullottak. – Én ott leszek.

Ezután mindenki felkészült, hogy visszamenjen az iskolába, én pedig láthatatlanná váltam, a fejük fölött ködpárává alakultam. Balthazar felállt a helyéről, de nem sétált vissza a többiekkel, egy pillanatig még ott maradt a pavilonban. A holdfény körülrajzolta az alakját a kovácsoltvas díszek és a borostyán között. Kissé lejjebb ereszkedtem, és azt suttogtam: – Jól vagy? – Persze – felelte, de a hangja furcsa volt. Eszembe jutott a két évvel ezelőtti Őszi Bál, amikor együtt jöttünk ki ide, és a csillagokat néztük. Aznap este mondtam el neki, hogy Lucast szeretem, és még tanulom, hogy milyen mély hatással van ez rá. Vajon Balthazarnak is az az este jutott eszébe? Felnézett felém, és így szólt: – Lucas még egyszer ellenőrzi a csapdákat, hogy biztosan rendesen el vannak-e rejtve. Úgyhogy még vagy egy órán át legalább nem fekszik le. – Aha. És akkor? – Szeretném, ha belépnél az álmomba ma éjjel. Azonnal tudtam, miért kéri, és hogy mit tervez. – Balthazar… nem tudom, hogy ez jó ötlet-e. Harcra készülünk. Szükséged lesz az erődre. – Minden rendben lesz. Sokáig tartott, míg szembe tudtam nézni azzal, amit tennem kell. Nem halogathatjuk tovább. – Az arckifejezése megfejthetetlen volt, de a hangja határozott. – Bízz bennem! Miután pár hónapig minden mozdulatát megkérdőjeleztem valami miatt, ami nem az ő hibája volt, ennyivel tartoztam neki, nem igaz? – Oké. Megcsinálom. Visszamentünk az iskolába. A nagyterem pompája cafatokban lógott – a gyertyák kialudtak, a virágdíszeket felborították a pánikba esett diákok, a zenekar láthatóan sietve hagyta el az emelvényt. Balthazar kikötötte a csokornyakkendőjét, és kigombolta a kézelőjét, miközben felfelé ment a lépcsőn. A léptei visszhangoztak a kövön. Azok után, ami az este történt, hajlandó lettem volna fogadni arra, hogy a legtöbben órákig ébren fekszenek, de senki nem kockáztatja meg, hogy egyedül kóboroljon éjfélkor.

Balthazar nem kapcsolta fel a lámpát, amikor beléptünk a szobába. Valószínűleg azért, hogy nyugodtan levetkőzhessen. Ettől függetlenül természetesen elfordultam. A holdfény azonban ismét tette a dolgát, és láttam az árnyékát a falon, miközben levette az ingét és kicsatolta az övét. És nem Patrice „esete”! – gondoltam. – Egyszerűen nem értem. Amikor meghallottam az ágynemű suhogását, visszafordultam, és az ágya fölé lebegtem. Balthazar az oldalára fordult, és úgy látszott, azon szerencsések közé tartozik, akik épp csak lehunyják a szemüket, és máris alszanak. Néhány rövid perc után már érzékeltem, hogy álmodik. Bár kínosan éreztem magam – szinte mintha megcsaltam volna Lucast azzal, hogy valaki mással osztozom ezen –, vékonyra nyúltam, és lebuktam egyenesen Balthazar alvó elméjébe. És az erdőben találtam magam, éjszaka. Először azt hittem, az Evernight körüli erdő, de aztán rájöttem, hogy nem. A legtöbb fa magasabb volt, és némelyik hatalmas – talán ősrégiek. A távolban pár embert hallottam beszélgetni, és más hangokat is. Lovak patadobogását. Amikor a tintaszerű éjszakába pillantottam, láttam, hogy az emberek régimódi szekéren közelednek a földúton, és a ruháik ismeretlenek voltak számomra. Nagy kalapot és hosszú köpenyt viseltek. A Christopher emlékeiben látott jelenetre emlékeztettek, de sejtettem, hogy ez sokkal korábban történt. – Megcsináltad – szólalt meg Balthazar. Megfordultam, és láttam, hogy ott áll mellettem ugyanolyan ruhában. Közelebb volt, így láthattam, hogy a nadrágja csak a térdéig ér, hosszú csizma van rajta, amelynek a szára kissé bővül. A kabátján öv volt, a köpenyén pedig prémes szegély. A kalap… hát mindennek ellenére mosolyognom kellett. – Úgy nézel ki, mint egy hálaadásnapi szépségverseny sztárja. – Tudatom veled, hogy ez volt a legmenőbb gyarmati divat az 1640-es évben. – Balthazar megigazította a kalapját, hogy kicsit hetykébben álljon. Elkomolyodva megkérdeztem: – Erről álmodsz? Az életedről? – Néha. – Balthazar egy távoli fénypont felé mutatott. Egy kis tanyaház ablakában világító olajlámpásra. – Lássuk, mit látunk! Átsétáltunk az erdőn, míg a tisztásra nem értünk a kunyhóhoz. Kezdetlegesebb volt, mint hittem, de amikor átgondoltam, láttam az értelmét. Valószínűleg Balthazar segített az apjának felépíteni ezt a” házat a saját kezével, és azzal a néhány szerszámmal, amit birtokoltak. Füst szállt fel a kissé ferde kőkeményből, és az egyetlen ablakot valamiféle viaszos papír fedte, nem pedig üveg. Egy borzas kutya feküdt a kémény tövében, hátával a meleg kőnek támaszkodva. Balthazar elmosolyodott, és lehajolt megsimogatni.

– Szevasz, Fido. Fido nem moccant. Talán az álomban nem érezte az érintést. Aztán odabentről egy éles, dühös női hangot hallottam: – Az engedetlenséged próbára tesz bennünket, Charity. – Nagyon sajnálom, anyám. – Charity hangja tisztán, erősen, de korántsem bűnbánóan hangzott fel. – De tartok tőle, hogy ennél csak engedetlenebb leszek. Azóta tudtam, hogy eljön ez a pillanat, mióta Balthazar először kért, hogy jöjjek vele az álmába, de ettől még nem lett könnyebb szembenéznem vele. A Balthazar szemében látott rémület azt súgta, hogy ő is így érez. Balthazar a bejárati ajtóhoz lépett és kinyitotta. Charity hosszú, sötét ruhában állt ott, fehér köténnyel, a fején apró, fehér vászon főkötővel. Az arca fiatalabb volt, mint amire emlékeztem – ez néhány évvel a halála előtt lehetett, amikor még csak gyerek volt. Előtte két ember ült, akik Charity és Balthazar szülei voltak, ugyanolyan szigorúan öltözve, mint a gyerekeik, komor, örömtelen arccal. Charity gyermeki arcához képest túl felnőttesen elvigyorodott. Lerántotta a fejéről a főkötőt, felfedve világos loknijait. – Nem takarom el többé a fejemet. Valójában nem hiszem, hogy a testem bármelyik részét el kellene takarnom, ha nem akarom. – Az ördög szállt meg, leányom – mennydörgött az apjuk. Úgy nézett ki, mint Balthazar idősebb, testesebb változata, de valahogy keményebbnek tűnt. Bántónak. Nem volt szeretet abban, ahogy megfeddte a lányát, csak helytelenítés. – Így van! – nevetett fel Charity, örülve, hogy ellentmondhat szigorú szüleinek. – Akarjátok látni, mit csinál még az ördög? Azt suttogtam Balthazarnak: – Mindig ilyen volt? – Akkor azt hittem, csak lázadás – felelte. – De igen. Charity mindig kereste a bajt, a kezdetektől fogva. Ebben a pillanatban Charity észrevett. Az arca az örömteli diadalból zavarodottá vált. – Mit keresel itt? Ő mit keres itt? – Hadd intézzem el – suttogtam. Azok után, amit Lucasszal tett, szét tudtam volna tépni. – Nem. – Balthazar közénk lépett. – Itt kárt tehet benned. De nekem ez csak egy álom. Felettem nincs hatalma.

Ahogy a lány megtámadta Lucast – ő most megtámadja Charityt. Balthazar előreszökkent, fellökte Charityt, és mindketten elterültek a földön. A szüleik ugyan tiltakoztak, sem Balthazar, sem Charity nem hallgatott rájuk, ők csak álomképek voltak. A verekedés valódi volt. Charity visszakézből durván megütötte Balthazart, de neki sikerült a lány egyik karját a háta mögé csavarni, és a kandalló felé lökte. Amikor a lány arca csak pár ujjnyira volt a lángoktól, sikítani kezdett: – Hagyd abba! Hagyd abba! Balthazar, ez fáj! – És utállak bántani. – Remegett a hangja. – Tudod, hogy így van. – Nem volt elég, hogy megöltél? – Charity vadul tekergett a bátyja szorításában, és próbálta a szabad kezével megkarmolni, de nem tudta elérni. Amikor rájöttem, Charity milyen gyerekesnek és gyámoltalannak tűnik, a jelenet még borzalmasabbá vált. – Most meg is akarsz kínozni? – Békén akarlak hagyni. Ahogy te is békén akarsz hagyni engem. De el kell engedned Lucast. Charity felnevetett, bár arany hajtincsei parázslani kezdtek. – Ő az enyém. Teljesen az enyém. Jobban szeretted azt a lányt, mint engem, ő pedig jobban szereti őt, mint téged. De sosem kapja meg úgy, ahogy én. – El fogod engedni Lucast – ismételte Balthazar. – Különben… minden egyes éjszaka ott vagy az álmaiban és kínozod? Eljövök a te álmaidba, és ugyanazt fogom tenni veled. – Ehhez nincs jogod! Azok után, amit velem tettél! – Ha vissza tudnám forgatni az időt, és megölhetném magamat ahelyett, hogy átváltoztatlak, megtenném. – Balthazar már reszketett – vagy az erőfeszítéstől, hogy a tűz mellett tartsa a vergődő Charityt, vagy az érzelmei hatására. – De túl sokáig hagytam, hogy a bűntudatom irányítson. Te fenyegetés vagy, Charity. Vadászol és ölsz, nekem pedig már rég meg kellett volna állítanom téged. – Azzal, hogy megölsz? – Charity hangja megváltozott. Valódi fájdalom költözött bele. – Megint? Balthazar nem felelt. – El fogod engedni Lucast. Örökre abbahagyod a zaklatását. Ha megszeged a szavadat, akár egyetlen egyszer is, ígérem, hogy tudni fogok róla, és megbánod. Charity ismét megpróbálta megkarmolni, de már nem akkora erővel. Éreztem az égő haja szagát. – Fáj. Balthazar, ez éget.

– Elengeded Lucast. – Balthazar nem rezzent, de láttam, hogy nedvesen csillog a szeme. Mindennek ellenére szerette volna megvédeni a húgát. És ennek ellenére hajlandó volt ezt megtenni Lucasért és értem. Egy hosszúra nyúlt pillanat elteltével a lány nyöszörögni kezdett, már-már túl halkan ahhoz, hogy halljam: – Rendben van. – Esküdj! – Esküszöm! Most eressz! Hagyd abba! Balthazar elhúzta Charityt a tűztől, és a legtávolabbi sarok felé lökte. Fekete hamu volt a kötényén és az arcán, amelyen láttam a könnyei nyomát. – Miatta van, igaz? – mutatott rám reszkető kézzel. Az arca szörnyen fiatal volt. – Választottál egy másik lányt, akit megmenthetsz, mert engem nem tudsz megmenteni? – Nem tudlak megmenteni – ismételte tompán Balthazar. – De szeretlek, Charity. A lány hozzávágta a kandallóseprűt, és átkozódni kezdett. Valószínűleg ez volt az „Én is szeretlek” Charity-féle verziója. Miközben Charity összetörve sírt a kandalló mellett, Balthazar felállt és kiment, el a szülei néma, mozdulatlan alakjai mellett. Követtem, és először nem szóltam semmit. Néhány másodpercre megállt a kutya mellett, és figyelte, ahogy alszik. Amikor végre meg mertem szólalni, azt mondtam: – Nem lett volna muszáj ezt tenned. – De igen. – Balthazar szorosabbra fogta magán a prémgalléros köpenyt. – Charity másképp nem hagyta volna abba. – Megtartja a szavát? – Igen. Furcsa, de ha megígér valamit, ahhoz tartja magát. Elindultunk a háztól az erdő felé. A levegő friss volt és tiszta – akkoriban még nem volt levegőszennyezés, gépek, nem volt szmog. – Tudom, hogy ez nehéz volt – mondtam. – Így megsérteni a köteléket. Bántani őt. Balthazar arca megrándult, de így felelt: – Azt tettem, amit kellett. Talán Lucas most már békét lel. – Gondolod?

– Talán – felelte, és tudtam, hogy ő ugyanazt a kétségbeesést látta Lucason, mint én. Aztán felemelte a fejét, a távolba nézett, és halvány mosoly jelent meg az arcán. Követtem a pillantását egy másik házig a távolban. – Mi az? – Ott lakott Jane. – Most először beszélt nekem a rég elvesztett szerelméről. Sosem tudtam meg, mi romlott el közöttük, de tudtam, hogy a lány iránti szenvedélye túlélt négyszáz évet egészen mostanáig. Nagyon merészen megkérdeztem: – Akarsz találkozni vele? Elmehetek. – Csak egy álom lenne – nézett rám szomorúan Balthazar. – Végeztem az álmokkal. Egy pillanatra megfogtuk egymás kezét, egy rövid érintés erejéig. Aztán felemelkedtem, kifelé, az ébrenlétbe. Amikor megjelentem a szobában, Balthazar még aludt. Bár már nem álmodott, csak pihent. Hálásan megsimogattam sötét haját. Másnap hideg csend telepedett az iskolára. Az első kemény, téli fagy ezüstbe vonta a fákat és a földet, de az elmúlt éjszaka után mindez kevéssé tűnt természetes jelenségnek, sokkal inkább az volt a benyomásom, hogy a lidércek a magukénak követelték az egész világot. A vámpírdiákok, akik többnyire rettegtek a lidércektől, a szobájukban maradtak. Még az emberek is – akik általában higgadtabban kezelték az ilyesmit, tekintve, hogy kísértetjárta otthonuk volt – nyugtalanok voltak. Néhányan máris kijelentkeztek, nem kellett túl keményen dolgoznunk, hogy rábírjuk a többieket is a távozásra. Ahogy a suli körül cikáztam, végre szabadon, félelem nélkül, szinte senkit nem láttam a folyosókon járni, beszélgetést vagy nevetést sem hallottam. Megdermedt – gondoltam. – Megfagyott. Bethany igazgatónő a kocsiszínből átalakított házában maradt. Egyszer vagy kétszer láttam az alakját az ablakok előtt. Bár nem hittem, hogy félt a lidércektől vagy bármitől, láthatóan úgy döntött, olyan épületben marad, amely teljesen megvédi a kísértetinváziótól. Vajon felfedezte már, hogy eltűntek a csapdái? Ha igen, nem adta jelét. Eközben az iskolaépülettől való távolmaradása adott némi lehetőséget nekünk arra, hogy anélkül találkozzunk, hogy aggódnánk, észrevesz-e. Mindenki összegyűlt a szüleim lakásában. Vic a kanapén terpeszkedett, az arca kicsit pihés volt, ahol nem borotválkozott meg. Mellette Ranulf és Patrice kortyolgatták az anyám készítette kávét. Lucas a szoba legtávolabbi sarkában álló széket választotta, mintha arra számított volna, hogy a szüleim bármelyik pillanatban kidobhatják, de anya neki is hozott kávét. Mellette maradtam, Maxie pedig a küszöbön öltött testet, ahol mindenki láthatta. – Jövő hét végén adódik a legjobb lehetőség – mondta anya, és letette a kávéskannát. – Mrs. Bethany néha kihasználja a rivertoni kirándulás előnyeit, és elhagyja az iskolát néhány napra. Ezt mi is elősegíthetjük.

Vic arca felderült. – Aha, amikor a többi emberdiák a városban van a pénteki kiránduláson, kisebb az esély, hogy lelepleznek, igaz? Öregem, azt mondtam, hogy ember diákok. – Igazából nem – szólalt meg apa. – A vámpírdiákok akkor buliznak a leginkább, amikor az emberek nincsenek itt. Ami egy pokol az ügyeletes tanároknak, de ami a lényeg, nehéz lesz bármit is csinálni. De ha kivárjuk a következő éjszakát, a szombatot egy hét múlva, amikor Mrs. Bethany még nem ért vissza, akkor szabadok leszünk. Lucas meg én összenéztünk. – Aznap találkozni akartunk a volt Fekete Keresztes barátainkkal Rivertonban – mondta ő. – Fekete Kereszt – motyogta anya ugyanazzal a hanglejtéssel, ahogy káromkodni szokott. – Raquellel, anya – mondtam. – Meg Danával, aki segített megszökni, amikor tavaly elkaptak. Ők a barátaink, ráadásul harcosok, és van egy kis tapasztalatul lidércvadászatban. Be kellene vennünk őket. Segíthetnek elboldogulni a lidércekkel, és abban is, hogy téged, apát meg Lucast utána elvisznek. Anya és apa láthatóan nem tudták, mit gondoljanak, de bólintottak. Maxie-hez fordultam. – Oké, amikor a lidércek kiszabadulnak, akkor… meg fognak rémülni. – Jól látod – felelte Maxie. – Tűzijáték lesz, mint július 4-én. Energia meg fény meg fagy mindenütt. Biancának el kell majd vezetnie őket oda, ahová menniük kell, akár vissza a régi otthonukba, vagy a következő birodalomba, mindegy. El innen, az a lényeg. Segítek majd, ha tudok. – Király! – szólt Vic, és ő meg Maxie gyorsan összenéztek, aztán a lány lehorgasztotta a fejét, és elrejtette a mosolyát. Patrice bólintott. – Szóval, ha a csapdák kiürültek, elpusztítjuk őket. De nem lesz könnyű, tekintve, hogy jó pár kiló fémről van szó. – Nagy kataklizmára lesz szükség – így Ranulf. – Majd én kezelem a robbanóanyagot. – Ácsi, cowboy! – vágott közbe Lucas. – Nem szükséges atomjaikra robbantanunk a csapdákat. Csak működésképtelenné kell tenni őket. Mrs. Bethanynek nem lehet végtelen forrása belőlük. Apám így szólt:

– A nagyobb gondunk a mágikus alkotóelem lesz a csapdákban. Arról nem sokat tudok, és nem hiszem, hogy bármelyikünk is tudna, de ez nem olyan egyszerű, mint elpusztítani némi hulladékvasat. Talán rájöhetek egy olyan kémiai megoldásra, ami működik, de az eredmény ettől még… Hogy mondtad, Maxie? – Tűzijáték – felelte a lány. – Nem értem, mennyiben különbözik ez a robbanóanyagtól – jegyezte meg Ranulf. Nevetés volt a válasz, aztán mindenki élénken beszélni kezdett a tervről és a sikerünk esélyeiről. Valamiért ekkor döbbentem rá, hogy milyen különleges alkalom is volt az, hogy ezek az emberek összejöttek. Az egyetlen nyilvánvaló közös pont az volt, hogy mind ismertek engem, de nem miattam voltak itt – legalábbis nem főleg miattam. Azért voltak jelen, mert megtanulták leküzdeni a régi előítéleteiket és félelmeiket, és úgy tekinteni egymásra, hogy azt lássák, aki a másik valójában. Maxie hajlandó volt újból részt venni az élők világában, a vámpírok elfogadták a lidérceket és az embereket egyenlőként és szövetségeseikként, Lucas kivette a Fekete Kereszt kiképzéséből azt, ami jó volt, és hátrahagyta a rosszat, Vic pedig képes volt ugyanolyan könnyeden kezelni a természetfelettit, mint a természetes világot – ez kötött össze mindannyiunkat. Egy pillanatig a terv könnyűnek tűnt. Ha sikerült így összejönnünk, biztosan képesek leszünk bármire.

Huszadik fejezet

– HOGY TUD FENNTARTANI EGY EKKORA VÁROS, MINT RIVERTON, egy klasszikus filmeket játszó mozit? – kérdezte Lucas a neonreklám piros és aranyszínű, villogó fényei előtt állva. – Ez egy nagyon kicsi város, nagyon jó ízléssel – suttogtam a fülébe. Mögöttünk a főtéren az Evernight Akadémia buszáról leszálltak az utolsó diákok is, akik eljöttek Rivertonba. Kevesebben voltak, mint azelőtt, a „bandaerőszaktól” való félelmük miatt. Nem sok minden volt a városban – egy pizzéria, egy büfé, néhány antik üzlet, és ez a fantasztikus mozi. Ezen a héten a Félévente randevút adták, a kedvenc Cary Grant-filmemet. Azt kívántam, bárcsak a film miatt jöttünk volna. Lucas a farmerja zsebébe dugta a kezét. Az egyik zsebben ott volt a brossom, de nem úgy tűnt, hogy azt ellenőrzi, megvan-e. Inkább úgy festett, mint aki próbálja megőrizni a nyugalmát. – Ideges vagy – szóltam halkan. – Danának igaza volt, hogy a Fekete Kereszt nem jön vissza ide, ugye? – Igaznak hangzik. De igen, azért ideges vagyok. Csodálod? Még mindig nehezen hitte el, hogy Dana elfogadja őt vámpírként. Talán még mindig kételkedett abban, hogy vissza tudja fogni magát, és nem támadja meg. – Minden rendben lesz. Megígérem. Lucas vett egy mozijegyet, én pedig láthatatlanul lebegtem utána. Félvigyorral felment a lépcsőn az erkélyre. – Nem mondhatom, hogy sokba kerülsz. – Fogd be, különben vehetsz nekem vacsorát mozi után. – Nem is eszel!

– Az nem számít. Épp elfoglaltuk a helyünket, amikor elkezdődött a film, nagy, hurkos, dőlt betűkkel jött a szöveg és a buja főcímzene. A földszinten ugyan voltak még nézők, de az erkélyen egyedül voltunk, ezért testet öltöttem. Lucas a kezembe nyomta a brosst, hogy a folyamat egyszerű legyen. A trikómra tűztem a virágot, Lucas pedig felajánlotta a kabátját, hogy ne legyen teljesen nyilvánvaló, hogy a mellette ülő lány pizsamában van. Furcsa érzés volt távol lenni az iskolától úgy, hogy ilyen sok minden volt folyamatban. A szüleim ügyeltek Bethany igazgatónőre: ha ma este elhagyja az iskolát, megtudják, meddig lesz távol, és ha nem, akkor kitalálnak valamit, hogy kénytelen legyen elmenni, legalább egy napra. Eközben mindenki a nagyterembe csempészte a csapdákat a holnap esti terveinkhez. Moziba menni – az egyik örök kedvenc filmemre – kissé olyan volt, mintha lógtam volna. Élvezd! – mondtam magamnak. – Minden meg fog változni. Miközben Vic Damone a szerelemről dudorászott, ketten araszoltak ki az erkélyre és ültek le mellénk. Raquel mellém, Dana pedig a másik oldalra, Lucas mellé. – Hoztam pattogatott kukoricát – szólt Raquel. Egymásra vigyorogtunk, és egy pillanatig mintha semmi sem történt volna – de, történt. És túl vagyunk rajta. Mellettünk Dana és Lucas mintha nem találtak volna szavakat. Lucas hátradőlt, mintha teljesen kimerült volna, és nem bírná már tovább. A mozi sötétje ellenére láttam, hogy Dana szeme megtelik könnyekkel. Megfogta Lucas kezét, és eszembe jutott, milyen sokkhatás ért, amikor először érintettem meg Lucast, és már nem volt testmelege, pulzusa. Ő mindig is a legélőbb ember volt, akit ismertem. Mindegy, milyen erőt és képességet kapott vámpírként, nem lehetett elfelejteni, mit veszített. – Kistesó, mi történt veled? – Remegett a hangja. – Folyton azt hiszem, hogy ez egy rossz álom – mondta Lucas. – De nem ébredek fel. Ebből nem. – És mégis… ez még mindig te vagy – felelte Dana. Lucas felsóhajtott. – Többé-kevésbé én. – Ezt sosem mondták a Fekete Keresztben. – Dana a szabad keze fejével megtörölte az arcát. – Ezt miért nem mondták soha? Lucas a vászon felé fordította az arcát, ahol Cary Grant sétált egy óceánjáró fedélzetén. Tudtam, hogy nem érdekli a film, csak küzdött, hogy összeszedje magát.

– Anya mindig azt mondta, hogy ha átváltozik, felejtsem el, hogy valaha az anyám volt. Gondolom, ő most elfelejtette, hogy volt egy fia, mi? Raquel a szája elé emelte a kezét. Ez a kis gesztus – a szánalom, amit egy vámpír iránt érzett – elárulta, milyen sokat változott. – Minden rendben – szólt Lucas, de aztán kijavította magát. – Nincs rendben semmi. De már vége. Dana vadul megölelte Lucast, épp, amikor a zene felhangosodott. – Én mindig melletted leszek, Lucas. Tudod, ugye? – Ezt jó hallani – szóltam –, mert szükségünk van a segítségetekre. Miközben Deborah Kerr a vásznon Caryvel flörtölt, elmagyaráztam, mivel próbálkozunk. Sem Dana, sem Raquel nem tétovázott égy pillanatig sem. – Kihozunk benneteket – mondta Raquel. – És elviszünk, bárhová is akartok menni. – A Fekete Kereszt megtanított, hogyan kell olyan személyit hamisítani, amivel nem lehet lebukni – ígérte Dana. – Elintézzük, hogy szabadok legyetek, bármit akartok csinálni azután. Mi is az pontosan? Lucasszal összenéztünk. Nem tudtunk válaszolni. Miután a csend elhúzódott pár másodpercig, Dana megszólalt: – Majd később átgondoljátok. Mondjátok meg a többieknek, hogy számíthatnak ránk! Oké? – És mondjátok meg Balthazarnak… – Raquel nehezen mondta ki, de sikerült. – Mondjátok meg neki, hogy többet kellett volna tennem, amikor utoljára láttam. Segítenem kellett volna, ahogy ti tettétek. – Vele minden rendben lesz – ígértem meg. – De ezt majd te megmondod neki, jó? Balthazar valószínűleg szívesen hallaná. Raquel bólintott. – Mennünk kell. Ha valaki meglát, aki tavaly az Evernightban látott, kérdései lesznek. – Köszi – mondtam. – Nem kell megköszönnöd – felelte határozottan. Egymásra mosolyogtunk, és jó érzés volt, hogy újra megtaláltuk a barátságunkat. Amikor elmentek, Lucasszal a moziban maradtunk, végignéztük a filmet. Normális esetben azért történt volna, mert kizárt dolog volt, hogy én egy Cary Grant-filmről kimenjek.

De most úgy éreztem, mintha ránk nehezedne a kimondatlan kérdések súlya, és az tartana a helyünkön. Végül megszólaltam: – Hová akarsz menni az Evernight után? – Nem tudom – felelte. – Nyugaton nem sokszor jártam még. Talán megpróbálhatnánk. – Vagy Európát – javasoltam. – Balthazar szerint könnyebb átkelni egy nagy víztömegen, mint egy folyón. Lucas fintorgott. A folyón való átkelés a városba megrázó volt. – Ha ő mondja. A vásznon Cary és Deborah megígérték egymásnak, hogy az Empire State Building tetején találkoznak, ha a szerelmük kitart addig. Megfogtam Lucas kezét. – Tudom, hogy ijesztő… új helyre menni… – Nem attól félek. Sosem éltem pár hónapnál tovább egy helyen, egyszer sem életemben. De mit fogunk csinálni? Phillyben sem tudtuk eltartani magunkat, pedig akkor te is dolgoztál. Erre még nem gondoltam, de a kísértetté válásom nagyban kicsinálta a munkába állási esélyeimet. – Anya és apa segítenek majd. Nekik van miből, és amúgy tudják, hogy kell beilleszkedni a világba. Tanítanak majd. Emiatt nem kell aggódnunk. Lucasnak nem tetszett a gondolat, hogy megint kölcsönkérünk, ezt tudtam, de nyilván nem ez volt a legnagyobb gondunk. – Ahogy itt ültünk Dana és Raquel között… hallottam a szívdobogásukat. – Legyőzöd az éhséget. Tudom, hogy le fogod győzni. Nézd meg Balthazart, a szüleimet vagy Ranulfot! – Nekem nehezebb, és ezt mindketten tudjuk. És ha nem lett jobb ez után az Evernightban töltött néhány hónap után, nem sok esély van rá, hogy valaha is javulni fog. – Nem vagy őrült. Te sosem leszel gyilkos, mint Charity. – Ha egyszer is ölök, ha csak egyszer elrontom, és istenemre mondom, a szívem mélyén tudom, hogy megtörténik, akkor jobb, ha meghalok. – Nem – erősködtem, és a két tenyerem közé fogtam az arcát. – Lucas, én mindig itt leszek. Soha nem hagylak el. Meg kell ígérned, hogy nem hagysz el. Erősnek kell lenned.

Lucas a szemembe nézett, és tudtam, hogy a legkomolyabb ígéretet hallom, amit valaha tett: – Soha nem hagylak el. Soha. Bármi történik, mi együtt leszünk. Ettől boldognak kellett volna lennem, mert tudtam, Lucas menynyire komolyan gondolja. De ehelyett rádöbbentem, mit kértem tőle. Gyűlölt vámpír lenni, és olyan erős vérszomjtól szenvedett, amely nap mint nap, minden pillanatban felőrölte. Számára szenvedés volt így élni, az egymás iránti szerelmünk csak ideiglenes vigaszt nyújthatott. Inkább ígért több évszázadnyi létezést, mint hogy magamra hagyjon. Rá tudtam venni, hogy folytassa, de sosem lesz jól. Semmi sem lesz már jó. Akkor halt el az utolsó esélyünk a boldogságra, amikor Charity átváltoztatta. Szorosan megöleltem, ő pedig viszonozta. Az arcát a vállamhoz nyomta. – Bár ne mutatta volna meg! Sokkal rosszabb tudni, hogy van kiút, én pedig sosem léphetek rá arra az útra. Az igazgatónő megmutatta neki, hogyan élhet újra. A saját oldalára akarta állítani Lucast, de tudomást szerzett a másik oldalról is – hogy ha Lucas nemet mond, örökké kínozni fogja a lehetőség. Próbáltam meggyőzni magamat, hogy minden rendben lesz, amíg együtt vagyunk, de a világ nem volt ilyen egyszerű. Ezt már tudtam. A filmvásznon Deborah Kerr igyekezett az Empire State Building felé, de már láttam a filmet. Tudtam, hogy nem sikerül neki.

Aznap éjjel úgy terveztem, ismét ellátogatok Lucas álmába. Most, hogy Charityt végleg száműztük az elméjéből, végre biztonságos volt együtt lennünk ott. De az este felismerései miatt bűntudatom volt, és úgy éreztem, nem tudok szembenézni Lucasszal egyelőre. Nyugtalanul lebegtem a folyosókon. Most először éreztem magam valóban kísértetnek. Egy lepedőt kéne a fejemre borítani – gondoltam. – És elkezdeni Húú? –zni, amikor jön valaki. Kísérthetnék a lányok hálóiban vagy a nagyteremben… És ekkor villámcsapásként hasított belém a felismerés. Ha a tervünk úgy működik, ahogy akartuk, ez volt az utolsó éjszakám az Evernight Akadémián. A sok itt történt szörnyűség ellenére rájöttem, hogy szeretem ezt a helyet. Nem tudtam elképzelni, milyen lenne soha vissza nem térni ide. Az iskola a részemmé vált – most, hogy lidérc lettem, szó szerint. A hely köveihez kötődtem. Még ha elmegyek is örökre, az Evernight mindig képes lesz visszahúzni. Elmentem hát azokra a helyekre, amelyekre emlékeztem, hallottam a rég kimondott szavakat, láttam az akkori önmagunkat. Raquelt az első napján, amint a nagycsarnok hátsó sorában ráncolja a homlokát, miközben Bethany igazgatónő az üdvözlő beszédet mondja.

Balthazart, aki a modern technológia órán fényképezni „tanul a mobiljával. Vicét és Ranulfot, akik a parkban figyelték velem a csillagokat. Patrice-t, amikor befonta a hajamat a legeslegelső randimra. A lépcsőházban pletykáló Courtney-t. Anyát és apát, ahogy az óraközi szünetben elsétálva mellettem, rám mosolyognak. És mindenütt Lucast: amint a könyvtárban a fülembe suttog valamit, a tűz után, ahogy a megmentésemre rohan, ahogy először megcsókol a pavilonban. De Lucasra gondolva eszembe jutott az előtte álló dilemma is. Hogy kérhetem, hogy nézzen szembe a halhatatlansággal, amikor ez a legutolsó, amit szeretett volna valaha is? Úgy döntöttem, szilárddá kell válnom egy időre. Gyakran segített jobban koncentrálni a dolgokra, és volt valami vigasztaló abban, hogy átölelhettem magamat. Úgyhogy az irattárba lebegtem, és kezdtem alakot ölteni. Éjszakára mindenki ágyban volt már, így az irattár üres volt. A csapdák mind az iskola alsóbb emeletein voltak, ládákban elrejtve, a szoba ismét csak búvóhely volt. Patrice németkönyve egy babzsákfotelen hevert, Vic pedig ott felejtette az egyik hulatáncosnős nyakkendőjét. Elmosolyodva kivettem a téglát a falból, ahová a korall karkötőt rejtettük… És émelyítő, borzalmas hullám ragadott magával. Csapda! Próbáltam belekapaszkodni az ablakpárkányba, a fal köveibe, bármibe, de nem tudtam megformálni a kezemet. A karkötőmet elvitték a rejtekből, a helyén zöldes rézcsapdát hagytak, a brossom Lucasnál volt, aki mélyen aludt, messze tőlem. Próbáltam a horgonyomként gondolni rá – vagy akármelyik helyre, ahová eljuthattam –, de késő volt. A csapda túl közel volt, és gyakorlatilag egyenesen belenyúltam. Miközben elkezdtem a csillogó süllyesztő felé csúszni, még egyszer megpróbáltam Lucasért kiáltani, de csak gondolni tudtam a nevére, aztán minden elsötétült. Mintha forró kátrányba merültem volna. Nem tudtam megszilárdulni, nem tudtam feloldódni. Nem érzékeltem a világot magam körül, vagy akármit, ami körülvett a halandó vagy a szellemvilágban. Már volt ilyen pillanatom – miután meghaltam, meg amikor a talált tárgyak országába utaztam –, de az a szörnyű, feneketlen semmi csak egy pillanatig tartott. Ez azonban csak nyúlt és nyúlt és nyúlt. A lélek haldoklása, amelyet a félelem még szörnyűbbé tesz. Nem csoda, hogy megőrülnek – gondoltam vadul, felidézve az Evernight csapdáiban érzékelt sok sikoltozó lelket. – Engem is meg fog őrjíteni, bármelyik pillanatban, és csak pár perce vagyok itt. Vagy régebben történt? Tudhatom egyáltalán? Ez az örökkévalóság? Ez a halál a halál után? Állítsa meg – ezt mondta Samuel. – Állítsa meg! A kísértet a testében, amely ugyanígy esett csapdába, elveszítette a képességét, hogy bármi másra gondoljon. Velem is ez fog történni. Máris éreztem, hogy kezd feltámadni bennem a kétségbeesett menekülési ösztön, és semmi más.

Aztán az alaktalan űrben lágy fényű négyzetet pillantottam meg. Felé rohantam, nem törődve azzal, hogy mit jelenthet. Valami volt, a semmi világában, és ez elegendő okot szolgáltatott arra, hogy elinduljak felé. Aztán a négyzetben az életnagyságnál sokkal nagyobb méretben megpillantottam Bethany igazgatónőt. – Olivier kisasszony. – Szelíden mosolygott rám, mint mindig, de a tekintetében csillanó mohó fényt nem lehetett semmivel sem összetéveszteni. – Végre! Már vártam magát.

Huszonegyedik fejezet

NEM TUDTAM VISSZAVÁGNI. NEM TUDTAM ELMENEKÜLNI. Csak bámultam fel Mrs. Bethanyre – aki pillanatnyilag szó szerint az egyetlen dolog volt a világban. – Azt hittem, Mr. Ross lesz majd, aki elhozza hozzám – szólt. – De sokkal hűségesebb magához, mint hittem. Aztán végül megtaláltam a kis csecsebecséjét az irattárban, hetekig tartó keresés után, és rájöttem, milyen egyszerű lecserélni egy csapdára, és saját kezűleg megszerezni magát. Végig tudott az irattárba tett látogatásainkról. Egész idő alatt tudott rólam. – Honnan tudta meg, hogy itt vagyok az iskolában? Az igazgatónő félrebillentette a fejét, mintha sajnálna. – A múltbéli viselkedése alapján természetes volt feltételeznem, hogy ahol Mr. Ross tartózkodik, ott van maga is. Annyira utáltam abban a pillanatban, hogy csodálkoztam, hogy nem esik szét a csapda. A haragom olyan forró volt, hogy megolvasztotta volna a fémet, követ lehetett volna törni vele. – Miattam adott munkát a szüleimnek, igaz? Az elejétől fogva átvert minket. – Minden esélyt megadtam, tudja. – Higgadtnak tűnt. Elégedettnek. – Ha élveztem volna feláldozni a gyámoltalanokat, nem alapítottam volna egy ilyen iskolát, mint az Evernight. Ráadásul meglehetősen kedvelem a szüleit. Jó tanárok. Tehát becsületből megvizsgáltam minden egyéb lehetőséget. Megváltoztattam a felvételi rendet, hogy más lidércekhez kötődő diákokat is fogadhassunk, ha esetleg azok a kísértetek megfelelnének. Amikor maga eltért a szülei által kijelölt útról, én mindig visszatérítettem. Idén nyáron megmondtam, hogy nem éri meg eldobni a lehetőségeit a szerelem miatt. De maga nem figyelt. Egyenesen a végzetébe rohant. És most úgy tehetek, ahogy jónak látom. – Nem akar vámpír lenni többé – mondtam. – De ha engem használ fel ehhez, rosszabb lesz minden vámpírnál.

– Élni fogok. – A tétovázásnak szikráját sem láttam a szemében. – Végre kiegyenlíthetek egy régi árulást. Képes leszek úgy meghalni, ahogy kellett volna, emberi lényként. És maga sem lesz kevésbé halott, mint jelenleg. Egy fényörvénnyel kirajzolódott körülöttem a világ. Először azt hittem, szabad vagyok, és felkészültem, hogy eltűnjek vagy elfussak, vagy bármi – de aztán megláttam, hol vagyok. Bethany igazgatónő előttem állt, kezében a csapdával, egy szoba közepén, amely mindenféle színben csillogott. A padló, a mennyezet, a falak is. Rájöttem, hogy pontosan ugyanazok a jellemzői, mint az irattárnak, de a csupasz kő és por helyett ez mélyen és színjátszóan csillogott. Gyöngyház. És a déli torony rézteteje – a furcsa érzés, amit gyakran tapasztaltam a szüleim lakása feletti üres helyiségben. A másik toronyba vitte a csapdát, erre a helyre. És most már tudtam, mi volt az. – Az egész szobából csapdát csinált – szólaltam meg. Már tudtam, hogy nem leszek képes kijutni. – Az elméletem szerint maga sokunknak képes erőt szolgáltatni a feltámadáshoz – felelte Mrs. Bethany. – Közel egy tucatnyi egyénnek fogja visszaadni az életet, Olivier kisasszony. Talán ez is egyfajta apró vigasz. Elhátráltam előle. A gyöngyház síkos volt a talpam alatt – de nem az volt. Nem tudtam szilárd vagy anyagtalan lenni, nem tudtam lebegni, nem tudtam futni. Minden felemás volt, megfosztott a képességeimtől, amelyeket bármelyik formámban tudtam használni. Ugyan ebben a csapdában érzékeltem a külvilágot, ettől még csapda volt, elszívta a valóságérzetemet és a lényemet. Csak tovább tartott. Lassabb halál volt. Nem csoda, hogy hallottam sikoltozni a lidérceket… Bethany igazgatónő most sokkal kedvesebben szólalt meg: – Gondoljon úgy az egészre, mintha szervdonor lenne. Akkor is hallottam a lidércek sikolyait, amikor a csapdában voltak… Egész lényemmel, ami maradt, minden erőmmel felsikítottam, hangosan és a lelkem mélyéről: – Segítsetek! – A sikolyban benne volt a hely, ahol álltam, előttem az igazgatónő, minden, amire gondoltam, amit éreztem, és amit tudtam. Maga az erőfeszítés mintha kisebbé tett volna, mint voltam, mintha elsikítottam volna magamból egy részemet. – A szoba hangszigetelt – szólt Bethany igazgatónő. – Senki nem hallja. A fülükkel talán nem. De ha Maxie vagy Christopher érzékelte, vagy Lucas hallott álmában… Kopogtak az ajtón, amitől reménykedni kezdtem. De Bethany igazgatónő nem látszott meglepettnek. Egyszerűen kinyitotta a csapdát, majd letette a padlóra. A szürkés, elmosódott üresség ismét kibomlott előttem, én pedig kétségbeesetten próbáltam ellenszegülni, hogy ne

süllyedjek el benne. Ahogy vadul kapálóztam, ellenállásra képtelenül, hangok mormolását hallottam – aligha a mentőakciót, amelyben reménykedtem. A csapda bezárult. Néhány másodpercig szédítő megkönnyebbülést éreztem, és próbáltam rájönni, mit látok. A gyöngyház szobában voltunk, de az ajtót ismét bezárták, elvágva a menekülési utamat. És most nem voltunk egyedül. Fél tucat vámpír állt a helyiségben, mindegyikük mohón meredt rám, ahogy Mrs. Bethany is. A legtöbben tanárok voltak, néhányan diákok. Egyiküket sem ismertem túl jól, de egyet tudtam: öregek voltak és erősek. Bethany igazgatónő jól választotta meg a szövetségeseit. – Nem tudom, hányunkat tud feltámasztani, Olivier kisasszony. – Mrs. Bethany hosszú szoknyája zsebébe nyúlt, és előhúzta a kést, amelyet Samuel átalakulásánál használt. – De ami engem és a néhány utánam következőt illeti, engedje meg, hogy legnagyobb hálámat fejezzem ki. – Elmehetnek a pokolba – feleltem. – Vámpírok vagyunk – mondta erre Mrs. Bethany, és egy pillanatig ugyanannak a sötétségnek és önutálatnak a reflexióját láttam, amelyet Lucasnál is tapasztaltam az elmúlt hónapok során. – Már ott vagyunk. – Megölnek engem. – Még mindig nem tudtam elhinni, bár már el is kezdődött. – Ha ez segít, maga is megöl engem – mosolygott rám Bethany igazgatónő, mintha pompás hírt közölt volna. – Nem szándékozom hosszú életet élni emberként. Ez az elnyújtott létezés inkább gyötrelem volt számomra, mint öröm. Csak úgy akarok meghalni, ahogy kellett volna. – Meghalni? Csak azért csinálja ezt az egészet, hogy… megint meghaljon? – Úgy akarok meghalni, ahogy kellett volna – ismételte. Mélységes szomorúság felhőzte a pillantását. – Hogy oda jussak, ahová mennem kellett volna a halálom után, és újra azokkal lehessek, akiket az egyetlen, jogos életemben ismertem. Christopherrel – döbbentem rá. – Azt hiszi, ha emberként meghal, újra Christopherrel lehet. Felgyűrte a csipkés blúz ujját, megdöntötte a kést, és felmetszette a csuklója bőrét. A vámpírvér elkezdett lefelé folyni a karján, én pedig olyan őrjítő éhséget éreztem, amilyet még soha. Nem inni akartam a véréből, hanem eggyé akartam válni vele. A késztetés, hogy belé olvadjak, hogy a részévé váljak, és örökre elveszítsem magamat, mindennél erősebb volt. Ne! Tarts ki! Gondolj Lucasra, mindenkire, akit szeretsz, tarts ki a kedvükért! De miközben minden erőmmel erre összpontosítottam, éreztem, hogy az elhatározásom a többi részemmel együtt elgyengül. Emberszerű formám elkezdett párás felhővé változni. Bethany igazgatónő diadalmasan felszegte a fejét. Hamarosan ember lesz, én pedig… semmi. Ekkor megdöndült az ajtó, és a vámpírok összerezzentek. Ismét felhangzott a puffanás, és az ajtó engedett, faszilánkok és gyöngyházdarabok repkedtek ezer felé, ahogy Lucas, kezében egy számszeríjjal, berobbant a szobába.

Vagy azonnal felfogta, mi történik, vagy először Bethany igazgatónőt akarta megölni, aztán kérdezősködni. Lucas a vállához emelte a számszeríjat, de Mrs. Bethany ráugrott, felütötte az íjat, így a nyílvessző a mennyezetbe fúródott. – Engedje el! – kiáltotta Lucas, miközben a fegyverért küzdöttek. – Már nem a magáé – felelte az igazgatónő, és hátralökte. – Ő az enyém. A többi vámpír is rávetette magát, de Lucas nem egyedül jött. Balthazar és anyám vágódtak keresztül az ajtó maradványain. Balthazar a vívótőrét szorongatta, anya pedig csak elkapta a legközelebbi vámpírt, és megütötte. Ahogy megfordultam, zavartan, ellenállásra képtelenül, a harc felforrósodott körülöttem. Számomra lassított felvételnek tűnt, álomszerű volt, de egyúttal sokkal fenyegetőbb az erőszak könyörtelen tisztasága által. Megpillantottam apámat, aki egy törött széklábat használt karóként. Láttam, ahogy Balthazar a padlón csúszik, fájdalmában eltorzul az arca, aztán talpra kászálódik. Lucas visszaszerezte a számszeríjat, és lőtt – Bethany igazgatónő simán lebukott a nyílvessző elől, amely így egy másik vámpírba csapódott egy sikoly és fröccsenő vér kíséretében. A vámpír vére magához vonzott, egyre lejjebb húzott a semmibe. A csapdán kívülről Maxie hangját hallottam meg: – Bianca! Ki kell jönnöd onnan! Gyere! – Épp csak ki tudtam venni az alakját, ahogy a szoba túlsó végében állt, kockáztatva a saját létezését, hogy megpróbáljon segíteni nekem. Néhány arc tűnt fel mögötte – a felső emeleten lakó lányok némelyike, akiket megijesztett a zaj. Aztán Vic, aki úgy tűnt, próbálta biztonságos helyre terelni a diákokat. Megpróbáltam tenni, amit Maxie mondott, de túl gyenge voltam. Túlságosan elveszett. A csetepaté egyik pillanatában Bethany igazgatónő a vámpírok gyorsaságával az ajtóhoz rohant, és menet közben felkapta a kisebbik csapdát. És kinyitotta – épp Maxie előtt. Ne! – gondoltam, de már késő volt. Csak arra volt időm, hogy lássam az iszonyatot Maxie arcán, aztán elnyelte őt az örvény, és bezárta a csapdába. – Hé! – üvöltötte Vic. Most először hallottam igazi dühöt a hangjában. – Ő az én kísértetem! Bethany igazgatónő Vic arcába vágott a csapdával, amitől a srác elterült a padlón. Az emberdiákok sikoltozni és kiabálni kezdtek, miközben az igazgatónő átnyomakodott közöttük. – Megszökik! – kiabálta Balthazar. – Leszarom! – Lucas újabb vámpírt nyilazott le. A szobára csend borult, de ő alig vette észre. – Ki kell vinnünk innen Biancát!

– Az én lidércem van nála! – Vic futva elindult a lépcsőn lefelé, Balthazar pedig követte. A szüleim és Lucas maradtak. – Menjetek! – suttogtam. Ennyi erőm volt csak. Maxie nem érdemelte meg, hogy így pusztuljon el. – A csapda… ez a szoba… Istenem, megöl téged – nyögte Lucas. – Gyerünk, Bianca! Nyitva az ajtó. Ki tudsz jönni. Úgy látszott. És mégis lehetetlen volt az ajtó felé indulnom. – Kicsim, kérlek! – könyörgött anya. Apa szeme megtelt könnyekkel, és megszorította anya vállát. – Meg tudod csinálni. – A bross! – Lucas a zsebébe nyúlt, és felmutatta a brossomat. Egy pillanatig valami reményféleséget éreztem. Ha testet tudtam volna ölteni, akár csak egy másodpercre is, kimehettem volna az ajtón, és talán rendbe jövök. De a bross csak átesett a kék füstön, amely a kezem volt – már nem voltam képes megérinteni, így nem támaszkodhattam az erejére. A fekete virág zörögve a padlóra hullott, sötét volt, akár a tinta ebben a csillogó világban, és eszembe jutottak a régi álmaim, amelyek ide vezettek. Arra figyelmeztettek, hogy ha a szerelem után nyújtom a kezemet, vihar lesz belőle. És egyik álmomban sem sikerült biztonságos helyre jutnom. Lucashoz. Lucas megrázta a fejét. – Ilyen nincs. – Reszelős volt a hangja. – Ez nem történhet meg. Rajta, Bianca! Gyere vissza hozzám! – Bianca? – szólt egy ismeretlen hang. Egy női alak állt az ajtóban, élénk kék köntösben… – Skye, mit keresel itt? – kérdezte Lucas. – Itt nem biztonságos! Menj le a földszintre! Skye nem moccant. Sokkal higgadtabb volt, mint bárki ilyen helyzetben, de végül is kísértetjárta házban nőtt fel. Talán a környezet tette. – Azt mondtad, Bianca. Ez a lány, akit szerettél, aki meghalt… Most kísértet? – Kísértet, és csapdába esett, és ki kell vinnünk őt innen – felelte Lucas, le sem véve rólam a szemét. – És most te is menj ki innen! Skye ehelyett pár lépéssel közelebb jött, és megszólalt. Ezúttal hozzám beszélt: – Bianca, gyere belém! Ahogy a szellemek a bálon. Azt akarta, hogy szálljam meg? Megtehettem? – Mit csinálsz? – Anyám megpróbálta ellökni Skye-t. – Ez veszélyes!

– Tudom, milyen, ha elveszítünk valakit – mondta Skye. – Ha valaki megtehetné ezt a bátyámért, azt akarnám, hogy próbálja meg. Úgyhogy én is megpróbálom. Semmi baj, Bianca. Gyerünk! Csináld! Elengedtem a ködszerű önmagamat, és hagytam, hogy a szobában örvénylő energia Skye felé sodorjon. Minden eltűnt – és hirtelen kemény követ éreztem a hátam alatt meg fájdalmat. Próbáltam levegőt venni, de kiszorult a tüdőmből… Lélegzet. Fájdalom. Szívdobogás. Kinyitottam a szememet – Skye szemét –, és felnéztem a felettem térdelő szüleimre és Lucasra. – Bianca? – kérdezte Lucas tétován. – Én vagyok – feleltem. – Mi vagyunk. Mert Skye teljesen ott volt velem. Ez most nem olyan volt, mint megszállni Kate-et. Skye szívesen látott, és ezért a kettőnk lelke együtt létezett. Bár rémült volt – a szíve olyan gyorsan vert, akár egy madárkáé –, mégsem rezzent. Köszönöm – gondoltam neki. Ő válaszolt: Szívesen. De nem kéne menekülnünk? – Jó terv – mondtam. A hangja furcsán hangzott az enyémként. Lucas és a szüleim csak bámultak, én pedig megragadtam Lucas kezét. – Menjünk! Meg kell mentenünk Maxiet, ha még lehetséges. – Csak menjünk ki innen! – szólt anya, miközben Lucas talpra segített. Meglepett, hogy egyenesen a szemébe tudok nézni; Skye magasabb volt nálam. – Kicsim, sajnálom a barátnődet, de a te biztonságodra kell gondolnunk. – Maxie nem gondolt a saját biztonságára, amikor idejött értem – mondtam. – Vic egyébként is megpróbál segíteni neki. Hagynátok, hogy egyedül szálljon szembe Mrs. Bethanyvel? Lucas az ajtó felé irányított. – Kizárt. Menjünk! Anya és apa egy pillanatig egymásra nézett, de aztán követett minket. Most, hogy Skye bőrében voltam, mintha valami meleg, élő páncélzat lett volna, a szobának már nem volt hatása rám. Ugyanolyan egyszerű volt kilépni belőle, mint lemenni a lépcsőn. Persze kissé esetlen voltam – még nem tudtam egészen, hogyan mozogjak Skye testével, és mindkettőnket megviseltek kissé a történtek. Ahogy elindultunk a lépcsőn lefelé, megkérdeztem: – Maxie mondta el, hol vagyok?

– Igen – felelte Lucas. Átölelte a derekamat, hogy támogasson, óvatosan érintett meg, hogy ne zaklassa fel Skye-t. – Ma reggel jöttünk rá, hogy eltűntél, mert kizárt dolog volt, hogy ne beszélj velünk az éjszakai tervekről… – Egész nap a csapdában voltam? – Egyszerre tűnt örökkévalóságnak és egy másodperc töredékének. Lucas bólintott. – Ezek szerint. Felforgattuk az iskolát, hogy megtaláljunk. – Amikor elloptuk a csapdáit, Mrs. Bethany biztosan rájött, hogy a nyomában vagyunk – mondta apa. – Felhagyott a várakozással és támadásba lendült. Miután ennek vége – gondolta Skye –, elmagyarázza valaki, hogy mi történik? Persze – feleltem. – Mihelyt én is megértettem. – Mi lett a csapdákkal? – kérdeztem. – Mrs. Bethany nem akarja majd visszaszerezni őket? – Remélhetőleg nem lesz rá lehetősége – mondta anya. Az egész diákság ébren volt mostanra, és tudták, hogy valami veszélyes dolog történik. Minden emeleten zúgolódás és kiáltozás hallatszott. – Patrice és Ranulf mostanra már gondoskodtak róla, hogy… Elcsuklott a hangja, ahogy az Evernight kövei sikoltani kezdtek. Ez volt az egyetlen szó rá, bár nem hasonlított emberi sikolyra. Mintha maga az épület kelt volna életre, de nem a saját jószántából. A valóság csikorgott a természetfelettin, olyan dimenziókban, amelyekben nem is léteztek hangok, de ettől még visszhangzottak bennünk. A fülünkre szorítottuk a kezünket, kivéve Lucast, aki a fájdalomtól eltorzult arccal engem tartott. – Mi a franc ez? – ordította túl a lármát. Ekkor megéreztem őket – az iskola csontjaiban kúsztak felfelé, a szabadság felé. – A lidércek – feleltem. – Kiszabadultak. Kiszabadultak és dühösek voltak. Ahelyett, hogy egyenesen az emberi horgonyaikhoz repültek volna, vagy eltávolodtak volna a halandók világától, vissza oda, ahol azelőtt kísértettek, megtámadták az Evernight Akadémiát, és mindent, ami idebent volt. Azelőtt nem tudtam megérteni, miért nem logikusak, miért cselekszenek pusztán ösztönből. Most, hogy egy napot egy csapdában töltöttem, megértettem. Azok a csapdák megfosztottak saját magam érzékelésétől. Nem tartott volna soká, míg puszta félelemmé és haraggá válok. A lélegzetem párafelhővé változott, és dér csipkézte a falakat, a lépcsőt, a mennyezetet. Apám kis híján elcsúszott a talpunk alatt képződött jégen, amely olyan gyorsan terjedt, hogy megcsípte a lábamat, és majdnem magába zárta. Az emeleti zsongás sikoltozássá változott.

– Gyorsan! – szóltam, érezve, ahogy új céllal feltámad bennem az erő. Az út hátralévő részét futva tettük meg, bár ez nem volt egyszerű. A jég vastagabb volt, mint az eddig látott lidérctámadásokkor – mintha az egész iskola jégből lett volna. Ahogy a kövek csikorogtak és ropogtak a repedésekben hízó jég nyomásától, mi az egyre inkább hóbarlangra hasonlító lépcsőházban csúszkáltunk és botorkáltunk. Végre elértük a nagytermet, és ha nem is tudtam volna, hogy itt szabadultak ki a lidércek, akkor is világos lett volna, hogy ez a vihar középpontja. Az egész terem egyetlen jégtömbből faragott labirintus volt. Oldalt, reszketve, zúzmarától fehéren Patrice és Ranulf hevertek. Mindketten a bejárat közelében rogytak össze, és képtelenek voltak megmozdulni. – Jól vagytok? – kérdeztem Patrice-hez sietve. A keze olyan hideg volt, akár a jég. – Jól vagyok, Skye – felelte Patrice fogvacogva. – Ki kell menned innen. – Mindenkinek el kell tűnnie innen – mondta Lucas. Elengedett, és a felkapta Patricet. A lány mereven lógott a karjában, de képesek voltunk kimenni az ajtón. Anya és apa kétfelől támogatták Ranulfot. Az iskolából a parkba futottam. Amikor felnéztem az Evernightra, felhördültem. Most olyan volt, mintha kristályból faragták volna, a körvonalai elmosódottak és csipkézettek voltak, akár a hópelyhek széle. Más diákok is összegyűltek odakint, hálóruhában dideregve, és felnéztek a zavarba ejtő látványra. Aznap havazhatott, mert néhányan térdig álltak a hóban. Órákig tarthat, míg ideér a segítség – gondoltam. – Addigra halálra fagynak. Most kell megcsinálni. Micsodát? – gondolta Skye egyre jobban aggódva. Tekintve azt, aminek kitettem őt az elmúlt pár percben, nem tudtam hibáztatni ezért. A közelben megpillantottam Balthazart, amint Bethany igazgatónő egyik életben maradt testőrével harcol. Villogó szemfogakkal, bömbölve ugrottak egymásnak. Skye felsikoltott, és a puszta rettegéstől egy pillanatra visszavette a testét. Mik ezek? Vámpírok. Emlékszel, mit mondott Lucas? Ő is vámpír. Plusz a szüleim. Plusz – hát tudod, sokan. Ezt majd később megbeszéljük. Pillanatnyilag más dolgom van. Micsoda? – kérdezte. Ne aggódj! Ezt egyedül is meg tudom csinálni. Azzal elengedtem Skye-t. Mindketten lerogytunk a földre, és mintha a teste becsapódása kettéhasított volna minket. Félszilárdan félregördültem, de a hóban nem hagytam nyomot. Skye felült, hópelyhek csillogtak sötét haján. Az arca fura volt – rémült, talán mintha nem emlékezett volna, hogy ő engedte meg, hogy megszálljam. De azt hebegte:

– Érzem őket. – Mit érzel? A haját tépte, mintha a fájdalommal elűzhetne valami más érzést. – A kísérteteket… mindet… mintha itt lennének, bent a fejemben… A hosszas megszállás megnyitotta őt valami másfajta érzékelés számára? Majd később kiderítjük. – Gondom lesz rájuk, Skye. Megígérem. Lucas néhány lépésre tőlünk Patrice-t próbálta magához téríteni. – Bianca, mire készülsz? – kérdezte. – Mindjárt visszajövök – ígértem. – Nálad van a brossom? Megtapogatta a zsebét – aztán nem moccant. – Baj van. Mintha eddig nem lett volna baj. De a pillantását követve észrevettem, hogy Bethany igazgatónő házának zsalugáterei szorosan be vannak zárva, és csak éles, kék fénysugarak jutnak ki a réseken. Mintha az éjszakába vágó kések lettek volna. Az igazgatónő elkezdte a szertartást. Hamarosan elpusztítja Maxiet, és feltámasztja magát. Talán néhány cimborája is odabent van. Épp ki tudtam venni Vic alakját, aki újra meg újra az ajtónak vetette magát, igyekezve megmenteni Maxie-t. – Menj, és segíts nekik! – mondtam. – Ígérem, hogy nemsokára visszajövök. Még egy utolsó pillantást vetett Patrice-re, akinek végre sikerült saját erejéből felülnie, azután Lucas futásnak eredt az igazgatónő háza felé. Elszakadtam a fizikai lényemtől, és felfelé lebegtem, most már tiszta energiaként. Az Evernight alattam terült el, és egyre kevésbé láttam, sokkal inkább éreztem, mint a sok eltévedt, kétségbeesett lélek gyűjtőhelyét, akik másra már nem képesek, csak a félelemre. Azelőtt, amikor még nem estem csapdába, nem értettem, mit éreznek. Nem voltam képes beszélni velük. Most már tudtam, mi a teendőm. A csapdában töltött időre emlékezve megalkottam magam körül annak a sötét, feneketlen űrnek az emlékét. Amilyen erősen csak tudtam, lefelé küldtem, hogy a lidércek felismerjék, mi az. Amint megéreztem, hogy félelemmel és pánikkal reagálnak, megnyitottam azt a ragyogó fénykört – a kijáratot. És a körön túl megmutattam nekik a talált tárgyak országát minden szépségével, rusnyaságával és káoszával együtt. Miniatűr méretben öltött alakot, mint a hógömbök apró kastélyai: egy régi Tudor korabeli kúria, egy lakókocsi, egy barna, gacsos térdű, barátságos

pillantású ló, egy kanyargós földút – nem amit én láttam ott azelőtt, hanem azok a dolgok, amelyeket ezek a lelkek hoztak magukkal. Az alattam összegyűlt energia félelemből reménnyé változott. Megfogtam őket. Mindegyiküket. Nem tudtam, hogyan csinálom, de ez az erő kezdettől fogva bennem lehetett. Abban a pillanatban ismertem mindannyiukat, láttam az arcukat, a személyiségüket, érzékeltem az életük töredékeit. Olyan ismerősek voltak, jó tulajdonságaikkal és hibáikkal együtt, mint a legkedvesebb barátaim, és éreztem, hogy ők is felismernek engem. De ami még sokkal fontosabb volt, éreztem, hogy önmagukat is felismerik – azokat az embereket, akik ők voltak, mielőtt a sötétség és a félelem elborította őket. Aztán együtt felemelkedtünk, felfelé szárnyaltunk a fénygömb felé. Mindenki nevetett, ujjongott, és a társait ölelgette. Egy napsütötte helyen álltam valami mellett, ami mintha a Tadzs Mahal lett volna, bár fehér helyett ez fekete volt, és sokkal szebb. Úgy száz emberből álló tömeg nyüzsgött körülöttem. A ruháik között volt póló, farmer, és volt egy nő is abroncsos ruhában, a kezében napernyővel. – Köszönjük – suttogta, miközben szorosan átölelt. – Kijuttattál minket. Idehoztál. Viszonoztam az ölelést, de tudtam, hogy milyen gyorsan telik itt az idő, és hogy minél hamarabb vissza kell mennem. Mintha Christophert láttam volna felbukkanni a tömegben – semmi füstfelhő vagy villanás, de az egyik percben még nem volt ott, aztán a következőben már igen. A mosolya azzá a fiatal, boldog férfivá változtatta, aki egykor volt. – Bianca! Tudtam, hogy meg tudod csinálni. – Igen, és ez óriási, és félelmetesen jó, meg minden, de helyzet van – mondtam. – Bethany igazgatónő elkapta Maxie-t. El fogja pusztítani. Tehetünk valamit? Christopher mosolya lehervadt az arcáról. – Szegény gyermek! Biztosan nagyon megrémült. – Mit tehetünk? A feleséged… tudom, hogy szereted őt, de nem engedhetjük, hogy ilyet tegyen! – A Maxie miatt érzett félelmemen túl Lucasért is rettegtem, ahogy Balthazarért, a szüleimért, Vicért, és mindenkiért, akiket ott hagytam az Evernightban. Mrs. Bethany harcosokkal vette körül magát, akik tudták, hogy ez az egyetlen esélyük arra, hogy újra éljenek. Biztos voltam benne, hogy kétségbeesett küzdelem folyik a távollétemben, mely akár halálos áldozatokkal is járhat. – Nem, nem hagyhatjuk. – Christopher megfeszítette a vállát. – Visszatérünk a lenti világba, mégpedig együtt. – Ki tudod szabadítani Maxie-t a csapdából? – kérdeztem, bár úgy éreztem, ez lehetetlen. – Van rá mód – lepett meg a válasszal. – Egyetlen mód.

Eltűnt. A magyarázat nyilvánvalóan még várhatott. A brossomra gondoltam, a szép, fekete virágra az álmaimból, és megpróbáltam egyesülni vele. Testet öltöttem – aztán a hóba pottyantam, Lucas pedig mellém zuhant. Véres volt az arca, zöld szeme kísértetiesen ragyogott a bőrét csíkozó vértől. Csak egy pillanatra nézett rám, aztán felemelte a számszeríját, épp időben, hogy kivédjen egy fejszecsapást. Bethany igazgatónő egyik csatlósa lendítette felé, nem először, és úgy festett, korábban már sikerült is bevinnie néhány ütést. A brossom elgurulhatott, amikor Lucas elesett. A földön hevert, éles körvonalai jól látszottak a hóban. Felkaptam. Hálás voltam érte, hogy képes vagyok rá, és zsebre tettem. Most, hogy testem is volt, próbáltam felfogni a jelenetet. Csata tombolt körülöttem. Vámpír barátaim a Mrs. Bethanyhez hűséges vámpírokkal verekedtek. Az Evernight Akadémia olvadásnak indult – vagy legalábbis a jég, amely magába zárta, eltűnt. Félig megfagyott diákok támolyogtak vissza menedékért az épületbe, hogy távolabb legyenek a harctól. Nem láttam Vicet, és úgy látszott, senki sem tört be az igazgatónő házába. Egy motor üvöltése hatolt át az éjszakán, és amikor megfordultam, fényszórókat láttam az iskolánál. Megkönnyebbülés és remény töltött el, amikor felismertem a furgont. Kiáltozva futásnak eredtem a havon: – Raquel! Dana! Amikor lefékeztek, az autó kerekei megcsúsztak. Dana kiugrott a kocsiból, és körülnézett. – Mondtam, hogy nélkülünk ne kezdjétek el a bulit. – Mind vámpírok – mondta Raquel a karóját markolva. – Ki van ellenünk? – Ha olyan vámpírra támadnak, akit ismertek, intézzétek el! Mondd el Danának, ki kicsoda! – Fegyvert kerestem magamnak, és találtam is egy kis kézifejszét. – Raquel! – Vic futott a furgon felé. A fák között lehetett, biztosan keresett valamit, amivel betörheti Mrs. Bethany házának ajtaját. – Adjatok valamit! Akármit! Magam mögött hagytam őket, és miközben a hóban futottam, elhatároztam, hogy segítek Lucasnak és a többieknek. Amikor megláttam, milyen jól fel van fegyverezve Bethany igazgatónő csapata, megfogtam a brosst. A testem szilárd maradt. A közvetlen közelemben apám és az iskola legmagasabb vámpírja küzdött, aki majdnem olyan széles volt, mint amilyen magas. Fél kézzel apámat ütötte, a másikban egy akkora kés volt, amivel le lehetett volna fejezni egy embert. Apa már fél térden állt, képtelen volt megvédeni magát. Felkiáltottam: – Hé! A vámpír megfordult. Lusta mosollyal felém hajította a kést…

…én pedig elejtettem a brosst és köddé váltam. A kés egyenesen átrepült rajtam, és nem éreztem semmit. A kezemben tartott fejsze ugyanolyan sebességgel átszelte a levegőt, és akadálytalanul a fickó hátába merült. A vámpír elesett. Nyilván nem végleg, de elkábult, és látszott rajta, hogy fájdalmai vannak. Gyorsan felkaptam a brosst, és kézen fogtam apát. – Gyere! Be kell mennünk a házba. – El kell tűnnünk innen – tiltakozott apa. A fejemet ráztam. – Ennek a harcnak nincs vége, míg Bethany igazgatónőt meg nem állítjuk, és amíg a harc véget nem ér, addig veszélyben leszünk. Az igazgatónő háza csak néhány lépésnyire volt tőlünk. De Vic megelőzött bennünket, és amikor megláttam, mi van nála, elkerekedett a szemem. Nem hittem volna, hogy a lángszórót adják oda neki. Vic az egyik falra irányította a fegyvert – és a kilövellő lángnyelv felgyújtotta a házat. Vic nem tudja, hogy a tűz örökre megölheti Maxie-t – döbbentem rá. A ház felé futottam, nem voltam biztos abban, hogy mit kell tennem, vagy hogy hogyan tudok segíteni. Aztán megpillantottam egy alak halvány körvonalait a havon – Maxie-t, amint kábán lebegett a lángoktól távolabb. – Maxie! – kiáltottam. Vic ugyanabban a pillanatban ért oda hozzá, én pedig a lány kezébe nyomtam a brossomat. Bár alig volt kézzel fogható, meg tudta szorítani. A brossban rejlő mágia megszilárdította, és adott neki egy kis erőt. – Jól vagy? – Vic kisimította az aranybarna hajat Maxie homlokából. Maxie nemet intett. – Christopher – lehelte. – Mi van vele? – kérdeztem. – Kiszabadított? – Igen, de… – Maxie visszanézett a házat emésztő tűzre. – Átvette a helyemet. – Hirtelen, a gyásztól és a kimerültségtől erejét veszítve Maxie Vic vállára omlott. Ő elengedte a lángszórót, és szorosan magához ölelte. Magukra hagytam őket, és a tűz felé siettem. Bár tudtam, hogy veszélyes a tűz vagy a csapda közelébe mennem, nem hagyhattam veszni Christophert, ha volt mód megmenteni.

De amikor felidéztem magamban, milyen különös arckifejezést öltött, amikor ide készültünk, azonnal tudtam, hogy nem segíthetek. Christopher annak tudatában cselekedett, hogy örökre elveszhet. Feláldozta magát Maxie-ért. A lángok közepébe lestem. Láttam Bethany igazgatónőt. Elszabadult haja a vállára omlott. Hamu szennyezte az arcát, és nagyon fiatalnak tűnt. – Christopher! – kiáltott fel. Biztosan meglátta őt, abban a pillanatban, ahogy a férfi átvette Maxie helyét. – Christopher, itt vagyok, itt vagyok! Annak ellenére, hogy kis híján halálra égett, az igazgatónő… mosolygott. Ekkor jöttem rá, hogy Christophernek nem volt igaza. A nő szerelme tényleg erősebb volt iránta, mint a gyűlölet. De erre mindketten túl későn jöttek rá. Maxie kiszabadult, még mielőtt Mrs. Bethany átváltoztathatta volna magát. Elég ideje lett volna talán ahhoz, hogy feláldozza Christophert, és újra életre keljen. Ezt nyilván ő is tudta. De mégsem tette meg. – Kijuthatunk innen – hörögte, miközben a füstölgő fa között keresgélt annak ellenére, hogy saját bőrét kockáztatta. Rájöttem, hogy a csapdát akarta megtalálni, ami a férfit ejtette foglyul. – Együtt leszünk, megígérem. Hallottam Christopher hangját. Alig hallható suttogás volt a lángok ropogásában: – Drága Charlotte! Aztán egy szikraeső láttán hátraugrottam, és tátott szájjal figyeltem, ahogy a ház teteje beomlik. Semmi nem maradt, csak fénylő fahasábok, lángok és füst. Biztos halál minden vámpír és lidérc számára. Bethanyék örökre elmentek. Zaklatottan megfordultam, hogy lássam a harcolókat. A barátaim legyőzték az ellenséges vámpírokat, egyeseket Dana és Raquel segítségével, mások maguk adták fel a küzdelmet, amikor látták, hogy a vezetőjük és a feltámasztó mágia, amit csak ez az asszony ismert, odalett. Láttam, hogy anyám talpra segíti apámat, Raquel és Patrice pedig tőlünk távolabb terelik az ellenséges vámpírokat, a többiek pedig egy a hóban fekvő alak köré gyűlnek… Lucas köré.

Huszonkettedik fejezet

ODAROHANTAM A LUCAS TESTE KÖRÉ GYŰLT EMBEREKHEZ. Mozdulatlanul és véresen feküdt a hóban, a mellkasán és a homlokán mély sebbel. Dana az arcára simította a két tenyerét, Balthazar pedig az ujját végighúzva a mellkasi seben, összerezzent. Vic és Maxie még mindig egymásba kapaszkodva álltak a közelben, Ranulf pedig úgy szorította a mellkasához a fejszéjét, mint a kisgyerekek a takarójukat. Lucas teljesen eszméletlennek látszott. – Mi van? – térdeltem Lucas mellé. – Megsebesült? – Súlyosan – felelte Balthazar, és a hangjából igazi rémületet hallottam ki. – Akármilyen szörnyű, amennyire én tudom, ha megsérül, meggyógyul. – Senki nem szólt. – Ugye? Balthazar kifejezéstelen arccal hozzám fordult. – A másik vámpír szenteltvízbe mártotta a fegyvert. Ez veszélyes taktika, viszont… Feltartottam a kezemet. Nem akartam hallani a következő szavait, és egyébként is tudtam már, mit fog mondani. A Fekete Kereszt kiképzésén megtanultam ezt a technikát, és Erich is ezt sutyorogta Lucas álmában – az állítva, hogy a szenteltvízbe mártott karó örökre megbénítja, és kínozza a vámpírokat. Hogy ez olyan, mintha élve égnének el, csak éppen belülről. Sosem mondták, hogy ez biztosan így van. Talán nem is volt igaz. De Lucas nem mozdult. Ott égett benne az a szörnyű, végtelen tűz. Megfogtam a kezét – hidegebb volt, mint lenni szokott, mélyen átfagyott a hóban. Az ujjai nehezek voltak, ernyedtek. – Lucas – suttogtam, de tudtam, hogy nem hall engem. Csak az menthette volna meg a gyötrelemtől, ha lefejezzük. És örökre elveszítem. A Charity támadása utáni órákban egyszer már döntenem kellett, hogy megöljem-e Lucast vagy

sem, és most ismét ideje volt szembenéznem a sorssal. De nem tudtam. Egyszerűen képtelen voltam rá. Jobban megszorítottam az ujjait. Dana, aki zokogni kezdett, felemelte a kezét, hogy megtörölje az arcát. Lucas feje kiszabadult a tenyere bölcsőjéből, és oldalra billent. A homlokán lévő sebből vér csorgott a nyakára, és összegyűlt az ádámcsutkája alatt. Arra emlékeztetett, amikor először megharaptam. Vámpírvér – gondoltam. A szertartás alatt erősen vonzott. Olyan erősen, mintha a vér maga volna az élet. Aztán hirtelen megértettem: Azt, hogy Lucas vérének szerepe volt abban, hogy vámpírként életben maradhattam, és hogy akkoriban sokkal élettelibbnek éreztem magam, mint bármikor máskor. És azt, hogy hogyan fogtak össze a lidércek a vámpírokkal, hogy vámpírgyermekeket nemzzenek, olyanokat, mint én, mert a lidércek és a vámpírok az élet két felét képviselték, együtt pedig képesek voltak lángot gyújtani. Hogy Bethany igazgatónő feltámasztó szertartása arra irányult, hogy megtörjön engem, és egy vámpírba ültessen, összeolvasztva bennünket. Azt, hogy a lidércvér méreg volt a vámpírok számára, de nekünk az ő vérük az életet jelentette. Hogy Lucas meg én egymás részeivé váltunk az első pillanatban, amikor engedtem a vágynak, és a torkába haraptam. Eggyé váltunk. És tudtam, mit kell tennem. – Lépjetek hátra! – szóltam. Mindenki csak bámult, de tették, amit kértem, elhátráltak Lucas kiterült testétől. Dana gyengéden letette Lucas fejét, aztán talpra állt, Raquel pedig szorosan megölelte. Ranulf lehajtotta a fejét, Vic pedig Maxie kezét fogva szipogott, mint aki mindjárt sírva fakad. A szüleim kissé eltávolodtak a többiektől, de láttam, hogy tényleg aggódnak Lucasért. Néhányan még odagyűltek – egy maroknyi diák, vámpírok és emberek is, és nem tudták, mit is gondoljanak. Skye kábán és legyengülten botorkált felénk, de nem akarta magára hagyni Lucast a bajban. Amikor megingott, Balthazar gyorsan a segítségére sietett. Lucas körül vöröslött a hó a vérétől. Új pelyhek kezdtek hullani. Éles, hideg szél söpört át rajtunk, összeborzolta a haját. Maxie felé nyújtottam a kezemet, és ő egy pillanatnyi zavar után megértette, és átadta a brosst, hogy teljesen szilárd alakot ölthessek. Most szükségem volt rá. A virágszirmok éles, faragott szegélyei belevágtak a tenyerembe. Arra gondoltam, mennyire szeretem őt, mennyire szeretném, ha a részemmé válna. A vére gazdag ízéről álmodtam, és hogy mennyi életet adott nekem. Emlékeztem, milyen volt vámpírnak lenni – és éreztem, ahogy kibukkannak a szemfogaim, élesen feszülnek neki az ajkaimnak és a nyelvemnek. A vámpír énem részem maradt a halálom ellenére is.

Lehajoltam, és Lucas nyakába haraptam. Vér. Hideg, de az ő vére. Ő maga. A vámpírvér tudást hordozott, és így mindent éreztem, amit ő érzett, mindent tudtam, amit ő. Éreztem a szerelmét, és a félelmét, amit érzett a toronyban állva, amikor próbált megmenteni. Az ő szemével láttam a harcot, a pengék örvénylését, az ütéseket és a havat. Nagyot nyeltem, annyit ittam a véréből, amennyit csak tudtam, többet, mint vámpírként azelőtt. Körülöttem tompán hallottam, hogy valaki tiltakozik, de túl távol voltak, hogy figyeljek rájuk. És aztán felismertem őt – Lucast, a lelket, a szellemét itt, a lénye legmélyén. Bianca! Hol vagyunk? Együtt. Mi történik? Iszom a véredből. A magamévá teszem. Lucas. Igyál belőlem! A szájához nyomtam a kezemet, hogy a hüvelykujjam és a mutatóujjam közötti lágy hús kövesse az ajka vonalát. Bízz bennem! Igyál! Megbénult, és nem tudott harapni, ezért a fogai éléhez nyomtam a kezemet, míg fel nem hasadt a bőröm. Olyan élesen éreztem a fájdalmat, ahogy a halandó sérüléseimet, de meg sem rezzentem. Vér ömlött le a torkán. Ami eddig égette, most már nem, mert már elvegyítettem az ő vérét az enyémmel. A lidérc vérének maró ereje már nem volt hatással rá. Megihatta. Befogadhatta az életet. Ahogy elmélyült közöttünk a kapcsolat, kezdtem szédülni. Már egy körforgás voltunk, egyetlen élőlény, egymásba omlottunk. Ahogy átadtam magam az érzésnek, úgy láttam az ő körvonalait, ahogy az enyémeket. Égtek a sebek a homlokán és a mellén, a hó pedig hideg volt a teste alatt. És éreztem a csodálkozását, amikor megtapasztalta, milyen a bőrömben lenni – a végtagjaim szögét, a saját vére ízét, a lelkem közelségét. A vére melegedni kezdett. Ez a halál? – gondolta Lucas. – Mert akkor már nem félek tőle. Ha ilyen közel lehetek hozzád. Minden energiámat őrá összpontosítottam, a lelke legmélyébe irányultam, a szíve közepébe. Ez nem a halál. Ez az élet. Lucas levegőért kapott, én pedig felültem. A vére ragacsos volt a számon, ő meg véresebb volt, mint eddig, de a szeme nagyra nyílt. Újabb lélegzetet vett, aztán még egyet. – Mit csináltál? – kérdezte Balthazar. Raquel Dana mellett előre hajolva megkérdezte: – Mi volt ez? Valami vámpírdefibrillátor?

Nem vettem le a szememet Lucasról. Az arcán ejtett sebek gyorsabban forrtak össze, mint a vámpírok sebei általában. Gyógyulni kezdett. Rám meredt. Láthatóan legyengítették a sérülései, de hitetlenkedő mosoly ömlött el az arcán. – Ez lehetetlen! – Nem az. – Színtiszta örömmel felnevettem. – Ez a valóság. – Őrült gyorsan felépültél, de azért még vérzel, öreg. – Vic felé nyújtott egy rongyot. – Vérzik – szólt Balthazar éles és sürgető hangon. Észrevette, mielőtt még bárki más. – Bianca, megcsináltad! – Mit csinált? – kérdezte Dana. Szorosan magamhoz öleltem Lucast. Ezúttal meleg volt, amikor viszonozta az ölelést. – Élek – suttogta. – Bianca visszahozott az életbe. Körülöttünk mindenki egyszerre kezdett beszélni – csodálkozva, zavartan, vidáman. Dana a feje fölé nyújtott kézzel a levegőbe szökkent. De én nem törődtem velük. A magyarázat és az ünneplés ráér. Csak Lucas karjaiban akartam feküdni ott, a mellkasára hajtott fejjel, és hallgatni a szívverését.

Egy óra múlva kezdtek feltűnni a járművek – rendőrautók, mentők és néhány tűzoltó, bár a parázsló törmeléken kívül semmi sem maradt Bethany igazgatónő házából. A szüleim találtak egy telefont, ami még működött a nagy fagyasztás után, és hívták a 911-et. – Az iskola meghalt – magyarázta anyám később, miközben Ranulf pár vámpírhullát vonszolt a tűzbe, hogy a rendőrség megérkezésekor kevésbé legyen kínos a dolog. – Bethany igazgatónő nélkül nincs Evernight Akadémia. A diákoknak haza kell menniük a családjukhoz. – Mi lesz ezzel a hellyel? – kérdeztem a hófelhők borította ég előtt magasló hatalmas kőtornyokra mutatva. – Valami milliomos megveszi talán. Vagy az állam létesít itt valamit, mondjuk hajléktalanszállót. Vagy egy másik iskolát. – Anya kedvesen apára mosolygott. – Jó, hogy nem adtuk el az arrowwoodi házat, mi? – Oda nem mehetünk vissza – felelte apám. – Akik emlékeznek ránk, tudni fogják, hogy túl fiatalnak látszunk. – Tudom, szívem. Már csinálom egy ideje, emlékszel? – bökte oldalba szeretettel gúnyolódva. – De most eladhatjuk a házat, és a pénzből elmehetünk valahová máshová. Apa átölelte a vállát.

– Hiányzik Anglia? Anya felragyogott, és gyanítottam, hogy az új otthonuk valahol az ő imádott Londonja közelében lesz. De továbbra is engem figyelt. – Veled mi lesz, Bianca? – Én Lucasszal maradok – feleltem –, de nem számít, hol leszünk. Egy szempillantás alatt nálatok lehetek. Úgyhogy annyiszor látjuk egymást, ahányszor akarjuk. Már nincs köztünk távolság. Anya kissé elcsüggedt. – Ez olyan igazságtalan! Hogy életet adhatsz valakinek, de te örökre lidérc maradsz. – Semmi baj, anya. – Mostanra már jó pár napja gondolkodtam ezen, és a ma esti bámulatos események után tudtam, mit akarok mondani. – Ne gondolkodj azon, hogy valami borzalmas dolog történt velem, jó? Mindannyiótoknak meg kell értenetek, hogy a halál nem a vég. Egyébként eleve lidércnek készültem. Most már érzem. Ez az erő, ezek a képességek… már el sem tudom képzelni, hogy más legyek. Ez a sorsom. Így kellett lennie. – Rövidke szünet után hozzátettem. – És tök jó. A szüleim nevetni kezdtek, és hosszasan megöleltek.

Miközben a zsaruk hihetetlenül zavaros vallomásokat gyűjtöttek be a diákoktól, Lucastól pedig egy nagyon óvatosat, a kocsik vörös és kék fényeinek szaggatott forgása színesre festette a hófoltokat a talajon. Vic és Ranulf lesegítette Skye-t az Evernight lépcsőjén. Láttam, hogy még mindig reszket, és ügyetlenül próbál elbánni egy akkora táskával, mint ő maga. Amikor elmentek mellettünk, hallottam a hangját: – Vámpírok meg vámpírvadászok és kísértetek… és mind háborúban állnak? – A jelenlévőket kivéve – felelte Vic a válla fölött hátravigyorogva. Éreztem, hogy Maxie ott lebeg, közel a sráchoz. – Tudod, ha engem kérdezel, szerintem egészen máshol kellene meghúzni a választóvonalat. Inkább a normális, szuper népek és a totál idióta őrültek között. Sok ember, vámpír, meg kísértet van az egyenlet mindkét oldalán, tudod? – Mi a szuperek közé tartozunk – jelentette ki Ranulf ünnepélyesen. – Ha te mondod. – Skye úgy festett, mint aki szeretne eltűnni a fenébe minden természetfeletti dolog közeléből, és szunyálni egy nagyot. Nem tudtam hibáztatni, de nem akartam, hogy anélkül menjen el, hogy köszönetet mondanék neki. – Skye – szóltam, és odaléptem hozzá. Fáradtan nézett rám. – Amit odafent csináltál… Mindig hálás leszek érte. Én és Lucas is.

– Lucas megmentette az életemet – felelte Skye. – Segíteni akartam neki, ami azt jelentette, hogy neked is segítek. És, ahogy mondtam, jól esne, ha értem is megtenné valaki. A hangja nagyon elgyötört volt, és a pillantása zavaros. Óvatosan megválogattam a szavaimat: – Elég hosszú időre megszálltalak, és történt pár nagyon erős természetfeletti jelenség. Biztosan jól vagy? Skye arckifejezése megkeményedett. – Jobban leszek, amint elhúztam innen. – Mély lélegzetet vett. – Mondd meg Lucasnak, hogy örülök nektek, srácok. És hogy… mondd, hogy üdvözlöm. – Ezzel átmasírozott a havon a rendőrautóhoz, anélkül, hogy visszanézett volna. A távolban Balthazar állt egyedül. Odasétáltam hozzá. Apám kabátja úgy lógott rajtam, mintha köpenyt viseltem volna. Balthazar nem fordult meg, miközben közeledtem hozzá, de amikor odaértem, így szólt: – Valakinek gondoskodnia kellene az istállóról. Követtem a tekintetét az iskola istállójáig, ahol néhány diák értékes lovakat tartott. – Erre nem gondoltam. – Este lemegyek, és gondoskodom róla, hogy kapjanak enni, és ne fázzanak – mondta halkan. – A gazdáik valószínűleg eljönnek majd értük, de azért majd utánanézek. Ó, és egyébként, amíg téged kerestünk, ezt találtam. – A zsebéből az ezüst és korall karkötőt vette elő, és a tenyerembe ejtette. – A babzsákfotel alatt volt. Gondolom, az igazgatónő tette oda, amikor kicserélte a csapdával. – Köszönöm – mondtam, de ez nem volt elég. Kimondatlan szavak függtek körülöttünk, és tudtam, hogy azonnal meg kell beszélnünk valamit. – A te véredből is ittam – mondtam. – Amit Lucasszal csináltam, hogy felélesztettem… Lehet, hogy nálad is működik. Ha akarod. Más vérét inni nagyon bizalmas dolog, és más esetben nem ajánlottam volna fel, mert olyan lett volna, mintha megcsalnám Lucast. Mégis tudtam, hogy ő sosem irigyelte volna Balthazartól a lehetőséget, hogy újra élhessen. Meglepetésemre ő a fejét rázta. – Nem. Nincs rá garancia, hogy működne, és ha nem, megmérgeznél. – Megér egy próbát. – Nem fog működni. – Összeszűkült szemmel meredt a horizontra, mintha elvakítaná a havon csillogó holdfény. – Ami ma történt… az nem a vérről szólt. Hanem a kettőtök közötti kötelékről. Ahogy ti ketten egy egész részei vagytok. Ez olyasmi, ami köztünk sosem jött létre.

A vállára tettem a kezemet. – Sajnálom, Balthazar. Megvonta a vállát. – Nem vagyok rosszabbul, mint eddig. És… örülök nektek. Komolyan mondom. Gyorsan lábujjhegyre emelkedtem, hogy megpusziljam az arcát. Balthazar rám mosolygott, de tudtam, hogy inkább egyedül szeretne lenni. Így visszamentem, és segítettem takarítani, és reméltem, hogy a rendőrség elhitte a történtekről előadott mesénket. Persze, hogy elhitte. Sokkal könnyebb volt úgy dönteni, hogy a víznyomócső elöntötte az iskolát, és a hideg éjszakában megfagyott, az igazgatónő házában ettől zárlatos lett egy elektromos vezeték, és kigyulladt. Miért hitték volna el, amit néhány pánikba esett tizenéves a kísértetekről habog? Nem lehetett megmondani, hogy hangzott a végső hivatalos jelentés, de azt tudtam, hogyan végződik: az Evernight Akadémia nincs többé.

Hajnal körül Raquel és Dana mindenkit elvitt a városba, a szállásukra. A szállodájuk minden volt, csak nem elegáns, de tiszta volt és biztonságos, sok üres szobával. Ha az azt vezető fáradt házaspár furcsállotta is, hogy hirtelen hét vendég jelentkezik be hajnali kettőkor, nem szóltak. A szüleim sem szóltak, amikor Lucas szobájába mentem be. Anya még Lucas kötését is ellenőrizte, mielőtt elindultunk, és megígérte, hogy reggel kap rá antibiotikumos kenőcsöt. Lucas nagyot nyelt, amikor bólintott, és tudtam, hogy az anyja hiányzik neki, meg ahogy törődött vele. Anya és apa valószínűleg azt hitték, egyszerűen csak egymás karjába omlunk. Nekem tetszett az ötlet, de tudtam, hogy sok döntést kell hoznunk az éjjel – olyan döntéseket, amelyek meghatározzák az egész jövőnket. Amikor kertesben maradtunk a szobánkban, lesegítettem róla a dzsekijét és az ingét. Minden mozdulatra megvonaglott az arca. – Tudod… most, hogy újra ember vagy… ha szeretnéd felhívni Kate-et… – mondtam. – Nem szeretném. – Rám nézett, és bár a szeme szomorú volt, tudtam, hogy komolyan gondolja. – Még mindig szeretem őt. Mindig is szeretni fogom. De most már tudom, hogy vannak… korlátai. Nem lát túl a saját félelmein. Nem lehet az életünk része. Valamikor talán… nem tudom, tudatom vele, hogy mi történt. Nagy tehertől szabadulna meg, ha tudná, hogy visszaváltoztam. De soha többé nem találkozom vele. Leültem mellé az ágyra. – Szomorú vagy?

– Nem. Tudtam, hogy most egy ideig nem lehetünk együtt. – Az államhoz emelte a kezét, és rám mosolygott. – És hogy lehetnék ma szomorú? Istenem, Bianca, te egy… csoda vagy. Elkaptam a kezét. – Újra élsz – mondtam remegő hangon. – Olyan életed lehet, amilyet csak akarsz. Úgyhogy szeretném, ha tudnád, hogy szabad vagy, oké? Szabadon dönthetsz. Még akkor is ha… ha ez azt jelenti, hogy elhagysz. – Mi? – Lucas úgy meredt rám, mintha egy szavamat sem hinné. – Miért akarnálak elhagyni? – Nem kell vámpírokkal vagy lidércekkel harcolnod többé. Te mondtad, hogy mindig is normális életet akartál, és most megkaphatod. Lucas, főiskolára járhatsz, ahogy megálmodtad. Találkozhatsz egy lánnyal, aki ép és egészséges, soha nem kell megtámadnia senkit, vagy megtanulnia ölni. – Nem igazán tudtam a szemébe nézni. – Egy nap megházasodhatsz. Gyerekeid lehetnek. Ezt én sosem tudom neked megadni. Lucas a döbbenettől némán meredt rám. Mérlegelnie kellett, amit mondtam. Nem számítottam rá, hogy most rögtön egyetért, de biztosan látta az igazságot valahol. Idővel úgy dönt majd, hogy beteljesíti a legrégebbi álmát: úgy fog élni, ahogy bárki más. Lesz egy háza, állása, családja. Félreteszi a régi harcokat örökre. – Honnan tudod? – kérdezte aztán. – Mit honnan tudok? – Hogy nem lehetnek gyerekeink. Ez váratlanul ért. Hogy őszinte legyek, sosem hittem, hogy képes lennék gyermeket szülni, a legtöbb vámpírral sosem fordul elő, anya és apa ritka kivételek voltak. Az, hogy kísértet lettem, csak még jobban megerősítette a dolog lehetetlen voltát. – Lucas, halott vagyok. – Ahogy a szüleid is azok voltak. – Nincs testem. A két tenyerébe fogta az arcomat, olyan gyengéden, hogy beleborzongtam. – Nekem nem úgy tűnik. Végül is lehetett testem, ha akartam, nem? Nem úgy tűnt, hogy csak korlátozott ideig tudom megtartani. – Nem tudhatjuk, hogy valóban lehetséges-e – tiltakoztam. – Nem lehetünk biztosak benne.

– Így aztán abban sem lehetünk biztosak, hogy mi az, ami lehetetlen. – Lucas mosolygott, fénylett a zöld szeme. – Bianca, ma estig senki sem álmodott róla, hogy így visszahozhatsz az életbe. Megtetted. És most rá fogunk jönni. Nem gyerekekről beszélek, vagyis nem csak a gyerekekről. Mindegy, mi áll előttünk. Működni fog. Mert túlságosan szeretlek ahhoz, hogy valaha is elengedjelek. Öröm hullámzott át rajtam. – Biztos vagy benne? – Hát te? – Egy pillanatnyi bizonytalanság villant át az arcán. – Te vagy a legelképesztőbb természetfeletti lény a világon, én meg csak egy pofa, aki végül megöregszik. – Megőszítem a hajamat, hogy passzoljon a tiédhez – ígértem. – Ráncokat is csinálok magamnak, ha neked lesznek. – Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek ugyanabban a pillanatban. – De Lucas, mi lesz a normális életeddel? – Felejtsd el a normálist! – Vigyorgott. – Különlegesek leszünk. Megcsókoltuk egymást, és most először, mióta átváltozott, nem voltak korlátok, nem volt tétovázás. Némi összpontosítás után kiderült, hogy nem kell levennem a ruhámat. Csak azt kívántam, hogy ne legyen rajtam, és eltűnt, így csak az ezüst és korall karkötő csillogott a csuklómon. Más érzés volt vele lenni most, hogy ő élt, én meg nem. Valahogy még jobb is volt. Amikor együtt voltunk, éreztem mindent, amit ő, a saját gyönyörömmel együtt tapasztaltam meg az övét. Az érintése pedig már nem idegvégződések és neuronok egyszerű kapcsolódása volt, nem pusztán fizikai folyamat. Annak éreztem az érintését, ami volt – a szerelmünk kifejeződésének –, és ez olyan izgató volt, mint semmi más. – Bianca – suttogta a nyakamba Lucas forró lehelettel, és a bőre illata körülvett. – Te vagy az életem. – Te pedig az enyém. – Ez volt az igazság. A szívverése, az izmai, minden, ami emberré tette, olyan erősen vibrált bennem, mint a saját életem egykor. Magamban tartottam mindent, amitől csodálatos volt természetfelettinek lenni, és mindent, ami csodássá tette a földi életet. Ezt jelentette a horgony – hogy szeretnek. Utána, miközben összegabalyodva feküdtünk, Lucas a hajamat fésülgette az ujjaival. A mennyezetre bámulva így szólt: – Csak egy dolog zavar. – Mi az? – Az egyetlen, ami nem tetszik a halandóságban. Hogy el kell hagyjalak. Az életem végéig nem, és higgy nekem, jó sokáig szándékozom élni, de az ugyanaz. Oda tartunk.

Nyilalló fájdalmat éreztem, és még jobban magamhoz szorítottam. – Majd akkor foglalkozunk ezzel, amikor eljön az ideje. Ha veled tölthetem a következő ötven vagy hatvan évet, ha együtt lehetünk boldogak egész életedben, akkor ezt akarom. Inkább gyászolok majd, amikor elveszítelek, mint hogy egyáltalán ne legyek veled. Lucas megcsókolt, aztán magához ölelt. – Akkor ezt fogjuk tenni. – Mi lesz veled? – suttogtam. – Tudom, hogy boldog vagy, hogy élsz, de… Úgy volt, hogy örökké élsz majd, és most mégsem. Oda a halhatatlanságod. Nem furcsa érzés? – Soha nem halok meg – felelte. Mielőtt tiltakozhattam volna, Lucas két ujját a számra tette, és elhallgattatott. Gyengéd mosolyától mintha fénnyel telt volna meg a szoba, és rájöttem, hogy sokkal mélyebb igazságot mondott, mint amit valaha hallottam: – Örökké fogsz élni, és az, hogy emlékszel majd rám, az éppen az a halhatatlanság, amire nekem szükségem van. Ha csak egy részedként élhetek tovább, nekem az maga a mennyország, Bianca.

Vége