BUROKBAN SZÜLETTEM Ifjúkori memoár
Burokban születtem A burkot – olyan volt, mint szárított marhabél, zizeg, ha hozzáérek – piros selyemzacskóban, fekete bársonyszalagon nyakamban viselem. – Kötélen fogsz meghalni – ijesztget Margit, második nagylány néném. – Szerencsés leszel – vigasztal Gyula bátyám. Mindent elhiszek, amit a felnőttek mondtak. De miért is mondanak kétfélét? Ötödik testvérem, Aurélia „pfuj”-t mond, ha erre fordult a szó. „Szégyelld magad.” Mintha az a megszáradt hártya a fogantatás szégyenének s a szülés borzalmának igazibb bizonyítéka volna, mint maga a gyermek. „Szégyelld magad”, ezt minduntalan hallom. – Na, te rosszaság. Ha nagy leszel, megkapod, aranyláncon, aranytokban. „Ha nagy leszel.” Mennyi mindent ígérnek akkorra, ha majd nagy leszek. Most még csak ezt mondják egyre: „Gyereknek hallgass a neve. Takarodj a gyerekszobába. Ne üsd bele az orrod a felnőttek dolgába.” De ha beteg a gyerek, akkor ő a legnagyobb úr a házban. Pedig mennyi, de mennyi nálunk a gyerek. Egy vagy kettő mindig beteg belőlük, ősztől tavaszig, de olykor még a legforróbb nyárban is van egy-egy nappal is bontott ágy. Dóra, Margit, Gyula, Erzsi, Arany, Jenő, Ilka, Károly, Vilma, Endre. Napjában talán százszor is, akár akarom, akár nem, fel kell sorolnom a testvéreim nevét, így, kor szerint. Dóra, Margit, Gyula, Erzsi, Arany, Jenő, Ilka, Károly, Vilma, Endre. Én Ilka vagyok. Jó mélyen, a középen túl, inkább a vége felé. Saját nevem is mindig mondom a maga helyén, másképpen 7
összezagyválnám, ámbár visszafelé is szeretek mondogatni sok mindent, főképpen olyan szavakat, amelyeknek tilos értelme van a visszafelé szóban. Így is szájon vágnak a nagylányok, s ijesztgetnek, hogy tüzes parazsat tesznek a nyelvemre. Megharapom a saját nyelvemet. „Megbüntetett az Isten” – mondják. A gyerekek nevét mama is mindig sorolja, ha egyiket akarja hívni, elsorolja négynek-ötnek a nevét, amíg az igazi név eszébe nem jut. Ilyenkor kinevetjük mamát. Mamát sokszor kinevetjük. Papát nem, őt nem lehet, tőle csak félni lehet, és sajnálni kell, mert beteges. Mamát nem kell sajnálni, mama egészséges, csak ha „üdő lesz”, reumás. Elhívatja a mas�szírozónőt, s a masszírozónő megmasszírozza büdös, hideg opodeltokkal, a két tenyerével föl s alá szánkázik, a tíz ujjával jobbra-balra zongorázik mama vastag karján, combján és ülepén, beszél, beszél, kedveskedik, s ruhát, cipőt kunyerál. Magas szárú, fűzős, ortopéd cipőt, mert ha masszíroz, sokat kell állnia, fárad a lába. – Jó, jó, megkapja, csak kevesebbet beszéljen. Jaj, jaj, ott, ott fáj, a vállam, a derekam, ott, ott – nagyokat nyög mama. – Jaj, de jó, jaj, de jó. Ott, ott, ott fáj. Jaj, de jólesik. Mama teste, mint a kövér, nyers libamáj, rózsaszín, s ha a masszírozónő belenyomja az ujját, besüpped, s úgy marad kis ideig. Nekem be szabad mennem, ha mamát dögönyözik. Nézem, szeretnék én is föl s alá szánkázni rajta a tenyeremmel, nyomkodni az ujjaimmal. Sokan úgy mondják, hogy nagyon fess asszony. Szinte csodálatos, annyi gyerek után. Mama nagy és kövér, de nem olyan roppantul kövér, mint Pepi néni. Pepi néni nem jár gyalog, s „úgy kell begyömöszölni a kocsiba, s ha ki akar szállni, darabokban, vésővel kell kiemelni”, mondja mama. Jó, hogy mama nevet, különben el 8
kellene hinni, hogy Pepi nénit csakugyan darabokban szedik ki a kocsiból. Pepi néni férje Józsi bácsi. Olyan házban laknak, hogy ha belép az ember, mindjárt rosszat érez, nem mer ugrálni már a lépcsőkön sem. Nem szeretek hozzájuk menni. Nincsenek gyerekek, se játékok, csak nagylányok, nagyfiúk: Giza, Sári mídert hordanak, és mellük van. Feri, Frédi, Berci nagyfiúk, egyszerre születtek, hosszúnadrágot viselnek és hadarnak. A lakás is roppantul nagy és sötét. A falak fával vannak borítva, magasan. Nálunk otthon minden világos, a tapéta szép, mintás, minden szobában más a színe, a mintája. Pepi néni nagy karosszékben ül az ablaknál, dobogón, egy lépcsőn kell fölmenni hozzá, kezet csókolni. Nyújtja a kezét, hogy csókoljuk meg. Mama sohase nyújtogatja; ha megcsókolják, hagyja, ha nem, azt se bánja. Pepi néni már messziről nyújtogatja mind a kettőt magasan. A keze töltött, mint amikor Mari a megkopasztott csirkének szalmaszállal fölfújja a bőrét, s alányomkodja feszesre a tejben áztatott, zsemlyés, tojásos, borsos tölteléket. – Hogy vagytok? Hogy vagytok? Hogy vagytok? – egymásután gyorsan, többször is kérdezi, de nem várja, hogy feleljenek. Széles, szürke lüszterkötény van eléje kötve, olyan széles, hogy talán tízen is alábújhatnának. Sok kulcs csörög karikán a köténye korcán. Nálunk alig van kulcs a házban, s ami van, az is szerteszét hever. Semmi sincs zárva, a kamra se, a szekrények se. Csak a kasszát zárja papa valami lapos, furcsa kulccsal. Ezt a kulcsot össze lehet csattintani, mint Gyula tollkését, amivel ceruzát hegyez. Pepi néni süteménnyel kínálja a gyerekeket. – Vegyetek magatoknak egy darabot. Vegyetek, vegyetek, mindegyik egy darabot, egy darabot. 9
Nálunk otthon senkinek se mondják, hogy csak egyet vegyen, kínálják, hogy még többet egyen. A gyerekek is annyi rétest esznek, amennyit akarnak, tortát is, diós tortát. Mama megkérdezi: „Nem lesz sok? Nem fog megártani?” De papa mondja, a gyerekek egyenek annyit, amennyi beléjük fér. Józsi bácsinak szép bundája van, ha gyerekek mennek hozzájuk, felveszi és elmegy. Puha, fekete, hosszúkás gallérja van a bundájának. Giza, Sári csúfolkodnak: – Na, kis taknyos, mit olvasol most? A Nanát? – kérdezik. Szemtelenül nevetnek. Szeretnék nekik ugrani, rúgni, karmolni őket. Pepi néni parancsolón beszél mamámmal. Miért tűri mama? Miért? Azért, mert Pepi néni kövérebb? De mamának több gyereke van, és ő is elég kövér. Legalábbis én úgy látom, de mások azt mondják, hogy milyen fess as�szony, nem látszik rajta, hogy annyi gyereke volt. – Tizenegy gyerek, nem csekélység – mondják. Pepi néninek több pénze van, mint mamának. Mama lehajolni nem szeret. Cipőjét is valamelyik nagylány fűzi be, vagy Mari. – A nagysága örökösen a lábát fájlalja, de azért örökösen lófrál, jön-megy, mint az Orbán lelke – mondja Mari. Mari a cseléd. Egyik cseléd. Van még egy, de az nem olyan fontos cseléd, nem baj, ha nyáron hazamegy aratni vagy krumplit szedni, jön más. Nem olyan régi cseléd, mint a Mari, hanem tót cseléd. A tót cseléd fát vág, mosogat, súrol. Mama azt mondja, erkölcstelen. Be van kötve a feje kendővel. Mari csak akkor köti be a fejét, ha tésztát gyúr. Német Freulein is van, de az velem még nem törődik, csak a nagylányokkal. Velem csak Mari törődik. Mama csak papával törődik, a vendégekkel és a parancsolgatással. És még a legnagyobb testvéremmel. 10
Most tízen vagyunk. Mamának volt még egy gyereke – ös�szesen tizenegy –, Imrének hívták. Aurélia után következett. Auréliát Arankának is hívják, csak a felsorolásban könnyebb úgy mondani Dóra, Margit, Gyula, Erzsi, Arany, Ilka, Sándor, Vilma, Endre. Ha elkezdem, nem tudom abbahagyni. Imre meghalt hároméves korában, difteritiszt kapott, abba halt bele. Sokáig törtem a fejem, mi az a difteri, mert hogy a tiszt micsoda, azt tudtam. Kérdeztem, de csak nevettek, s Dóra összevissza csókolt. Dóra a legidősebb, sokat krákog és vakarózik. Mama szidja, kétségbeesve. – Az Isten szent szerelmére, azt fogják hinni, hogy tetves vagy. Dóra erősen csókolja a kisebbeket. Imre nevét nem is mondom a sorolásban, mert már nem él. Őt már nem is láthattam, mert akkor még nem voltam a világon, mégis azt gondolom, hogy ismertem. Selymes szőke, gyűrűs hajú, nefelejcskék szemű, kövérkés kisfiúnak látom, szoknyában látom, és látom amint elfut egy nyitott ablak előtt a vasrácsos, körbefutó folyosón, a „gangon”. Az ablakba ágynemű van kirakva, szellőztetésre. Mama meséli, hogy Imruska olyan szép volt, mint valami kis Murilló. Úgy gondolom, az olyan, mint a préseltkép angyal. Én nagyon szeretem a préseltképet és a matricát. Csodálkozom, hogy a nagyok ilyen gyönyörűt engednek gyereknek, pedig máskor olyan sok mindenre mondják, „hozzá ne merj nyúlni, az nem neked való”. Semmi sem olyan szép, mint a préseltkép és a matrica, s az mégis enyém lehet. Angyalok térdepelnek vagy könyökölnek bodor felhők között, fehér vagy világoskék szárnyakkal, rózsacsokrok piros, rózsaszín és sárga rózsából, árvácskák, lepkék. Nem is csak egy, sok-sok, egyforma kis papírcsappal, egymás mellé kapcsolva, úgyhogy könnyen 11
szét lehet venni. És a matrica! Rá kell fektetni, háttal lefelé egy darab tiszta papirosra vagy irkába, nyállal dörzsölni az ujjammal. Egyszerre csak ott a tiszta, fehér papíron a fényes, színes kép, ami azelőtt a matricán volt. Még szebb, fényesebb, mert a matricán ködösen volt rajta, s most kifényesedett. Piroska és a farkas, mint a mesében, kisfiúk, kislányok csokorral a kezükben, mindenféle. Tessék, én csináltam, senki másé. Némelykor, igaz, nem tudom elég jól nyálazni, túlságosan benyálazom, vagy erősebben dörzsölöm az ujjammal, mint kellene, ilyenkor nincs rajta az egész kép, csak rongyosan, mintha Piroskának elszakadt volna a ruhája, vagy a farkasnak nem volna lába. A préselt képet nem kell dörzsölni, az nem vékony, hanem majdnem olyan, de nem egészen olyan, mint a porcelánbaba. Az egykrajcáros porcelánbaba a legszebb, szebb, mint a tízkrajcáros, olyan édes, picike, minden oldalról meg lehet tapogatni, csöpp popója is van, nagyon csöpp. Imruska egyszer, egy délelőtt elfutott a gangon egy nyitott ablak előtt. Ott párnák voltak kirakva szellőztetésre, s egy óra múlva Imruska már negyvenfokos lázban feküdt. – Hallod, Imruskám, verkliznek – mondta neki mama. – Miattam már trombitálhatnak is – felelt szomorúan Imruska. Ha mama ezt mesélte, akkor a szeme, amely rendesen olyan volt, mint kék üveggolyó, egyszerre olyan lett, mint kék agyaggolyó, és lefelé remegett a szája széle, de azután gyorsan egyenesre igazította a szája szélét. Mamának szégyen sírni. Bámulatos, hogy tudja abbahagyni, amikor sírni akar. Ha én sírni kezdek, hangosan és rettentő sokáig bőgök. Estére Imruska már halott volt. Hiába hívtak hozzá öt doktort. Lehet, hogy csak négy vagy három doktort hívtak hozzá, 12