Börtöngyár, ráccsal koronázva Az ország negyedik legnagyobb városa Szeged, népességét tekintve csupán Budapest, Debrecen és Miskolc előzi meg. A dél-alföldi régió központján hatalmas átmenő forgalom zúdul végig, a Balkánról Nyugat-Európába és onnan visszafelé tartó kamionok százezrei szinte kaotikus állapotokat teremtettek a 170 ezer lakosú városban. Az itt élők közlekedési lámpák erdejében bolyonganak, lesik a pillanatot, amikor átszökhetnek két kocsisor között, várják, hogy a várost elkerülő, új autópálya könnyítsen a városi utak, s persze a város polgárainak sorsán. A gyalogosok csak nagyon ritkán gondolnak arra, milyen jó is lenne a legforgalmasabb pontokon egyegy aluljáró. De Szegeden egyet sem építettek még eddig. Pontosabban egy igenis létezik, távol a főútvonalak zajától, egy olyan kis utcában, ahova legfeljebb piaci napokon csörtet be nagyobb forgalom és zaj. Ám ezt az aluljárót csak nagyon kevesen használják. Meglétéről még a szegediek többsége sem tud, legfeljebb néhány legendából értesült arról, a föld alatt egy ilyen építmény húzódik meg. Miért is beszélnének róla, hiszen ez az aluljáró tulajdonképpen egy szűk alagút, amit csak és kizárólag súlyos bűncselekményekért elítélt rabok, az őrszemélyzet, s néha-néha olyan látogató használhat, aki a szegedi Csillag börtön életével ismerkedik – természetesen számos engedély birtokában. A felszínen nyomát se látni ennek az aluljárónak, s bár a maga nemében páratlan építmény, aligha fog valaha is felkerülni a Szegedet népszerűsítő képeslapokra. Az alagút ugyanis a Csillag börtön része, méghozzá szinte nélkülözhetetlen
„alkatrésze”, amelyen át a fegyintézet főépületének udvarából vezetik át nap, mint nap a fogva tartottakat a börtön gyárába. A Csillagban már a fegyház megépítésekor gondoskodtak arról, hogy a rabok dolgozhassanak. De a gyár csak a múlt század közepére épült ki a maga teljes valójában, elfoglalva egy egész háztömbnyi területet, egy saroknyira az Alföld legnagyobb piacterétől, és mára társasházak tucatjaival építették körbe. - A rendszerváltás előtt bútorgyártás folyt itt, a Csillag-bútorok híressé váltak az ország minden pontján – mondja Borsi János bévés ezredes, a „Csillaggyár” parancsnoka, miközben gondolataim egy kicsit elkalandozva még mindig az alagútban évekkel ezelőtt szerzett élményem körül kalandoznak. Emlékszem az akkor engem kísérő fegyőr szavára – azért kell az alagút, mert hogyan is nézne ki, ha rabok százai csörtetnének át vastag talpú bakancsaikban az utcán, munkahelyükre, egy egész város szeme láttára? És újra átéreztem azt a nyomasztó érzést, amitől az akkori átkelésem után órákig nem tudtam szabadulni. Persze, emlékszem én is a börtönbútorokra, asztalokra, székekre, szekrénysorokra, amiket – ahogy az már a hiánygazdálkodásban élő Magyarországon megszokott volt jószerével csak protekcióval lehetett megszerezni. Ugyanis a rabok keze alól valóban míves munkák kerültek ki, sehol az országban nem működött olyan jól a minőségi ellenőrzés, mint az Alföldi Bútorgyár névre hallgató rabüzemben. - A rendszerváltáskor a bútorgyár, akárcsak Szeged szinte összes nagyüzeme válságba került, s néhány év alatt tönkre is ment – folytatta Borsi ezredes -, így mára már csak a köznyelv őrzi emlékét. Hiszen Szegeden 2008-ban is mindenki csak bútorgyárként emlegeti, holott ez inkább egy ipari park, ahova számos vállalkozás költözött be az évek során.
Nem csodálkozom, hogy az emberek megmaradtak a régi név mellett, hiszen az újat – Nagyfa-Alföld Mezőgazdasági és Vegyesipari Kft. – vajmi kevés eséllyel lehetne beépíteni a köztudatba – vetném közbe, ám az ezredes sokkal érdekesebb dolgokról mesél annál, hogy kedvem lenne megszakítani a szavait. - A folyamatos átalakítások után a káefté központi telepe a volt bútorgyár lett, az itt dolgozók a Csillagban raboskodók közül kerülnek ki. A nagyfai telephelyen, ami a Szeged melletti Algyő község közigazgatási területéhez tartozik, s a Tisza bal partján egy holtág öleli körbe, a nagyfai börtönben fogva tartottak számára találnak munkát. A két munkahelyet az is megkülönbözteti egymástól, hogy míg Szegeden ipari feladatokat tudunk biztosítani, addig Nagyfán mezőgazdasági termelés folyik – kaptam meg az alapismereteket Borsi Jánostól. Mindezt olyan természetességgel sorolta, mintha egy teljesen „normális” üzem életébe avatna be, s a gyár bejáratánál (mert azért ilyen is van, természetesen nem kell mindenkinek alagúton bearaszolnia az üzembe) nem szájkosaras kutyákat sétáltató, felfegyverezett fegyőrök lesnék, történik-e valamilyen rendkívüli esemény. A gyár kerítését itt-ott nem szakítaná meg egy-egy, az őrök számára jó rálátást biztosító bástya, és az üzemben nem lenne beépítve annyi szögesdrót, amennyivel fémkereskedő vállalkozások tucatjai megtölthetnék raktáraikat. - Meg lehet szokni direktorként ennyi drótot? – szakítottam félbe mégis kicsit udvariatlanul Borsi ezredes szavait, aki olyan mosollyal nyugtázta a kérdést, mint akinek legalább ezerszer feltették már. - Természetesen meg lehet szokni, mint ahogy mindent. Gondoljon bele: ha egy életfogytiglanos rab megszokja azt, hogy semmit, pontosabban csak háztetőket lát egy olyan üzem udvaráról a
külvilágból, ahol akár húsz éven át dolgozik, nekem mégis csak könnyebb sors jutott. De nem tagadom, amikor sok éves katonatiszti szolgálatot követően, 1997-ben, a szegedi műszaki dandár megszüntetése után átkerültem a bévébe, nekem is volt jó néhány nehéz napom. Hogy ez mennyire más világ, megtapasztalhattam a saját bőrömön, előbb biztonsági tisztként, majd a ranglétrán emelkedve személyügyi és szervezési osztályvezetőként, s 2002-től már a Csillaggyár egyik vezetőjeként. Előbb, mint igazgatóhelyettes léptem itt munkába, majd egy évvel később neveztek ki a gyár élére. Furcsa egy direktori szék az, amit szögesdrótok fonnak körbe. De legalábbis nem éppen irigylésre méltó – zavart meg újra saját gondolatom. De természetesen ekkor már újabb közbeszólással nem büntettem a rendkívül szimpatikus direktort, aki nem csupán katonai főiskolát végzett, s mérnöki diplomával rendelkezik, hanem a szegedi egyetem több szakán is sikerrel diplomázott. Így például pedagógusi és szociológusi végzettséggel is büszkélkedhetne, ám nem teszi. Sokkal inkább azt hangsúlyozza, mennyire megnyugtató érzés számára, hogy az elődjei sikereire, megkezdett programjaira építve, ötévi munkálkodás után azt érezheti: egy szerves rendszerré állt össze a gyár. Olyan termelő egységgé, ahol bár első és mindennél fontosabb az őrzés biztonsága, ám az ide pénzt befektető vállalkozók számára is tisztes hasznot tudnak termelni, miközben munkával, értelmes céllal, kereseti lehetőséggel látják el a rabokat. - Filozófiánk lényege szerint önálló profillal nem rendelkezik az üzem. Olyan vállalkozókat fogadtunk be az egész országból, akik a saját profiljukat hozták, és biztosítják hozzá a piacot is. Mi pedig a gyár területén kínáljuk a munkához a csarnokokat, s természetesen a teljes infrastruktúrát, beleértve, áramot, vizet, fűtést. És ami a legfontosabb, magát a munkaerőt. Sok éven át ezer körül mozgott a
Csillagban raboskodók száma. Mára, az új börtönök megnyitásával (Tiszalökön és Szombathelyen adtak át fegyintézeteket) csökkenteni lehetett a Csillag zsúfoltságán. A jogerősen elítélt, tehát munkára fogható rablétszám 600 fő körül mozog, közülük 310-360 ember az, aki él is ezzel a lehetőséggel. - És a többiek? - Nézze: kényszeríteni senkit nem lehet a munkára a mai börtönrend szerint. Vagyis, aki úgy gondolja, ő inkább napi huszonnégy órán át a Csillagba bezárva szomorkodik a sorsán, megteheti. Aztán vannak olyanok is, akik egészségi állapotuk miatt nem vonhatók be a termelésbe. És persze nem kevés olyan is szerepel a létszámban, akit biztonsági okokból nem engedhet be a börtönvezetés a dolgozó közösségbe. - Persze nem csupán ebben az üzemben dolgozhatnak az elítéltek – tért vissza a Csillagos munkavállalás bemutatásához Borsi ezredes. A szabadulás előtti időszakban például sokaknak biztosít munkát a szegedi Pick Rt. és a hódmezővásárhelyi Csomiép is. Ez azért kiváló megoldás, mert a kinti munkára engedettek, civilek között dolgozva, fokozatosan hozzászokhatnak a szabadulás után rájuk váró világhoz. Tudom, most arra gondol, hogy egy életfogytosnak ez a kinti munka szinte elérhetetlen vágyálomnak tűnik, de nem az. A húszéves rabság letöltése előtt egy-két évvel ők is, ahogy itt fogalmazunk: „kidolgozhatnak”, s mivel ebből a börtönből százával szabadultak már olyanok, akik húsz évet lehúztak, nem lenne könnyű kiszámolni, hányan dolgoztak már az életfogytosok közül is a befogadó üzemekben. Jelenleg egyébként 47 rabunk szokja így a szabadabb életet, s köztük van 3 életfogytos is. - De a tizennyolc évet nekik is itt kellett eltölteniük, mint ahogy az életfogytiglan, de minimum harmincévnyi büntetéssel sújtott rab is
törzsgárdás dolgozóvá válik, mielőtt az említett fogadó gyár kapuján beléphet. - Így igaz, ezért is szervezzük meg úgy munkát, hogy lehetőség szerint minden munkára jelentkező olyan feladatot kapjon, amit legjobb tudása szerint el is láthat. A börtöngyárba, átalakulása után, elsőként egy nyomdaüzem költözött, ahol a rabok betanított munkásként segíthetik a szakképzett civil dolgozók tevékenységét. Erre a munkahelyre csak nagyon szigorú biztonsági szempontok alapján kiválogatott rabokat engedhetünk, s most éppen négy életfogytos is dolgozik a nyomdarészlegben. A csarnokon belül pontos rend szerint felügyelt, de végül is szabad a mozgásuk. Ezzel ellentétben a kosárfonók részlegében, amit egy hatalmas csarnokban építettünk ki, már jóval korlátozottabb a mozgási lehetőség. Ugyanis ez a munkahely az első lépcsőfok a foglalkoztatásban. Itt próbáljuk ki, hogy a rab alkalmas-e a munkavégzésre, elfogadja-e a szabályokat, be tud-e illeszkedni a kosárfonók rabközösségébe. Éppen a sok bizonytalansági tényező miatt ezt a csarnokot jóval szorosabb ellenőrzés alá vontuk. A területet acélsodronyos „falakkal” több részre osztottuk fel, egy-egy munkaterületen így maximum nyolc elítélt tartózkodhat egy időben. Ebben a részlegben dolgozik két tényleges életfogytos rab is. Elmondhatom: velük szemben semmilyen – se pozitív, se negatív – diszkriminációt nem alkalmazunk, a többi rabbal egyenrangúként kezeljük őket, bár biztosra veszem, hogy a felügyelők, ha csak tudat alatt is, de jobban odafigyelnek rájuk. - A legtöbb életfogytiglanra ítélt egyébként abban az üzemrészben dolgozik, ahol ágyemelő motorokat rakunk össze kórházi ágyakhoz. Ez a legnagyobb munkaterület is egyben, s a közel száz munkás közül 19 az, akit a bíróság életfogytig tartó szabadságvesztéssel
sújtott, kikötve a szabadulás legkorábbi dátumát. Vagyis előttük még megnyílik egyszer a börtönkapu, akárcsak azok előtt, akik autóülések fűtését, szerelését, valamint az ülések varrását végzik egy másik részlegben – folytatta a gyár bemutatását Borsi ezredes. – Szám szerint 17 életfogytos jár ide nap, mint nap dolgozni. A tévéállvány gyártóban – mert hogy ilyen részleg is működik a Csillaggyárban – a 14 foglalkoztatott közül egy elítélt életfogytos, ő asztalos munkát végez. Miközben az irodaházból átballagtunk az ezernyi drótsövényes fallal keretezett gyártó részlegbe, azt is megtudtam: a gyár saját házi műhelyében, amit a köznyelvben még ma is gyakran TMK-nak szólítanak, szintén jut munka életfogytosoknak. A gyár működtetése megköveteli a folyamatos karbantartást, s ehhez a munkához esztergályosra, hegesztőre, villanyszerelőre éppen úgy szükség van, mint olyan szakemberre, aki a csarnokok festését tudja elvégezni. Összesen 27 rab dolgozik ebben a csoportban, s köztük 6 életfogytost találni. - Külön csoportot képeznek a raktári munkások. A rendkívül szigorú biztonsági előírások miatt ugyanis a gyártó csarnokot az ott dolgozó rabmunkás nem hagyhatja el, az elkészült munkadarabokat egy kifejezetten erre a munkára kiképzett csapat szállítja egyik helyről a másikra. Igaz ez a hagyományt őrző egyetlen csarnokunkra is, ahol még mindig faipari munkát tudunk biztosítani, mintegy emlékezve a bútorgyári elődökre. Itt a 38 munkásból 6 életfogytos – fejezte be a nem teljes, de a börtöngyári munkahelyek változatosságát jól érzékeltető felsorolást a gyár igazgatója. Majd belepillantva jegyzeteibe már egy egészen pontos, naprakész számmal is szolgált: 2008-ban, augusztus második hetének első munkanapján
64
életfogytig
tartó
szabadságvesztésre
ítélt
munkavégzése megoldott a szegedi Csillag börtönben. Borsi ezredes megjegyezte: ebbe a létszámba 3 olyan életfogytos is bekerült, aki a már említett külső munkán méri fel: vajon milyen élet vár rá, ha húsz év után újra a szabadok világában kell megkeresnie a kenyérre valót. - Nem lehet vitás: ők a legboldogabbak… - Maga csak ezt hiszi. Az ide bekerülő rab élete három ciklusra osztható be. Az első időszakban, akárcsak bent a börtönben, minden energiáját az köti le, hogy megszokja a munkarendet, egyáltalán elfogadja a tényt: minimum húsz-harminc évre kizárták a normálisnak mondott világból. Ez annyira nem könnyű feladat, hogy egyeseknél öt-hat évig is eltart. A második ciklusban az életfogytos rááll egy békésebb munkaritmusra. Ekkor már elfogadta büntetését, legalábbis nem igazán lázong ellene, s arra törekszik, minél jobb munkával, minél több pénzt keressen, és így egy kis extra vásárlással tehesse komfortosabbá az életét. Ez a leghosszabb szakasz, a szabadulás előtti két-három évig tart. Tudom, nehéz elhinni, de amikor az életfogytos belép a harmadik szakaszba, és a szabadulása már szinte kézzelfogható valósággá válik, nagyon sokaknál szinte pánik tör ki. Rádöbbennek: az ő életük már ehhez a börtönközösséghez kötődik, itt ismernek minden embert, minden munkafázist, megszokták a pontosan kialakított napirendet, tudják mi a jó és mi a rossz a börtönrend szerint. De nem tudják, még csak nem is sejtik, mi vár kint rájuk. Biztosan sokaktól hallotta már, de azért én is elmondom: húsz év alatt az elítélt szinte teljesen elveszíti döntésképességét, és ezzel ő is pontosan tisztában van. Bár az újságokból, a rádióból, a televízióból értesül a világ változásairól, de hogy csak egy példát említsek, az ötforintos villamosjegy a megszépült múlt emlékeit őrizgetve
számára még valóság, életének a része, de a kétszázhúsz forintos korántsem az. Meg aztán azt se felejtse el: a mostanában szabadult életfogytos rabok még a szocializmust építő Magyarországot hagyták a falakon kívül, Varsói Szerződésestől, KGST-stől. Most meg uniós polgárok lesznek, a piacgazdaság útvesztőiben eligazodni vágyók. Ezért aztán a szabadsághoz szoktató kinti munkáról visszatérve nem egyszer látok egészen szomorú arcokat. A rabok között van olyan is, aki nem titkolja: a Csillaggyárban sokkal jobban érezte magát, és ez meg is látszik a munkáján, a teljesítményén. Mindezt jegyezgetve, bevallom, sűrűn körbetekintettem. Nem mintha attól tartottam volna, bárki is rám támad, de azt nem tagadhatom: felvillant bennem egy lehetőség. Mi történik akkor, ha éppen az én látogatásom ingerel fel annyira valakit, hogy elveszíti önuralmát, fölteszi magában a kérdést, ugyan mit keres itt egy jegyzetelgető, faggatózó civil, aki pár óra múlva már a szomszédos piacon harap bele a frissen kisült kolbászba, hurkába, s annyira elönti agyát a düh, hogy rám támad. Gondomat megosztottam Borsi ezredessel, aki megint csak egy mosollyal nyugtázta: semmi különleges nincs félelmeimben. - Aki ebbe a gyárba beteszi a lábát, s csak egy kicsit is ismeri a Csillag történetét, nem szabadulhat ettől a gondolattól. A félelem itt elkerülhetetlen, higgye el, ott motoszkál abban a művezetőben, fegyőrben is, aki már hosszú évek óta rabok között dolgozik. Mert tudja például azt is: a Csillag gyárában a nyolcvanas években olyan brutális bűncselekmény történt, ami példa nélküli a magyar büntetésvégrehajtásban. Richter Richárd szelleme, hogy úgy mondjam, ma is itt lebeg közöttünk, a művezetőket lemészároló ámokfutó rab emlékét már csak azért is meg kell őriznünk, hogy soha többet ilyen nem fordulhasson elő.
Mivel
Richter
Richárd
neve
oly
sokszor
előkerült
a
beszélgetésekben e könyv megírásakor, ám tettének emléke – a börtönfalakon kívül - egyre inkább elhalványul az évek során, úgy vélem, ezen a ponton érdemes visszakanyarodni az időben. Ezért mielőtt tovább figyelnénk Borsi ezredes szavaira, elmesélem Richter történetét. Richter, aki emberölés miatt 7 év börtönre ítélve 1980-ban került a Csillagba, a „különösen nehezen kezelhető” fegyencek csoportjába tartozott. A korábban többször elítélt rabot a Csillagban sem sikerült megnevelni, a börtönszabályokkal ütköző viselkedése miatt több mint harmincszor fenyítették meg – alig négy év alatt. Ennek ellenére – és ügyében talán ez az első igazán megdöbbentő, érthetetlen tény – a túlságosan is elnéző őrzés mellett lehetősége volt arra, hogy rendszeresen gyakorolja a késdobálást. A kistermetű, de rendkívül kidolgozott izomzatú Richter rendszeres tornával fejlesztette fizikai erejét, fegyverré vált, amiről senki nem tudhatta: még bent a Csillagban, vagy csak szabadulása után sújt le. A több ember halálával végződő ámokfutás első mozzanata: 1984. október 18-án Richtertől művezetője elvett egy kést. Egyben közölte Richterrel: fegyelmi lapot fog kiállítani. Csak egy nap telt el, és ismét figyelmeztették Richtert. Délelőtt művezetője ráparancsolt: dolgozzon rendesebben, elég volt a lógásból. Richter idegei ekkor mondták fel a szolgálatot. Sértegette a művezetőt, megtagadta, hogy a művezető irodájába menjen. Végül a főművezető parancsára egy másik művezető mégiscsak bekísérte Richtert az irodába, ám amikor az elítélt meglátta, hogy a főművezető kezében egy összecsukható gumibot van, elfutott a szerelő üzemhez. Itt korábban elrejtett két kést, amelyeket gyorsan felkapott, s mindkét kezében egy-egy késsel rohant át a szerelő üzemen.
Richtert az ezt követő percekben sokan meg akarták állítani. A rendkívül ügyes és gyors rab csak könnyebb sérülést ejtett egy gázspray-t használó művezetőn, majd a lakköntő üzembe rohant. Itt egy neki háttal álló művezető szúrt meg a nyakán és mellkasán – áldozata néhány percen belül meghalt. Richter tovább rohanva egy másik művezetőre támadott: egyik kését a hasába dobta, majd kétszer is nagy erővel megszúrta. Ez a művezető később a kórházban halt meg. Az ámokfutó bűnöző az udvarra kiérve ismét művezetőre támadott: a jobb kulcscsontja alatt, majd a jobb hónaljvonalban is megszúrta a megdöbbent embert. A mellkasba hatoló kés életveszélyes sérülést okozott. Richter bejutott a gépterembe is, ahol egy hivatásos állományú bévés főtörzsőrmester művezető volt a következő áldozata. Kétszer hasba szúrta, életveszélyes sérüléseket okozva. Majd ismét a gépház következett, ahol balkézzel, hátulról átkarolt, majd nagy erővel nyakon, illetve mellkason szúrt egy művezetőt. A sérülések ezúttal is életveszélyesek voltak. Pár pillanattal később a készáru raktár előtt Richter vizet kért egy elítélt társától, akinek ennyit mondott: - Megöltem három smasszert, ezért felakasztanak! Ekkor Richter – mint akinek immár minden mindegy – vágtatott tovább, megfenyegette rabtársait is, akik közül többen is üldözni kezdték. Befutott a gépterembe, ahol egy művezetőt kétszer hasba szúrt. Olyan súlyos sérülést okozva, hogy áldozata a kórházban meghalt. Ekkorra sikerült elzárni előle minden, menekülésre alkalmas útvonalat. Richter észre vette ezt, s kését átadta egy bévé zászlós művezetőnek. Ahogy az a szocializmus idején gyakran előfordult: a bévé, a rendőrség, s minden, az ügyben érintett szervezet – a megyei
pártbizottság utasítására azonnal hírzárlatot rendelt el. Igen ám, de a szegediek szemét nem lehetett befogni: a Csillag börtön felé vágtató, majd onnan a klinikára továbbrohanó mentőautókat százak és százak látták, néhány óra múlva az egész város tudta: a Csillagban valami szörnyű bűncselekmény történhetett. Mire a közvélemény pontos tájékoztatást kaphatott, már egészen elképesztő pletykák járták be a várost, így a Richter-ügy annyira fölkavarta a közvéleményt országszerte, hogy súlyos felelősségre vonások következtek, és olyan biztonsági intézkedéseket vezettek be, amilyenekre korábban nem volt példa. Richter Richárdot bíróság elé állították, halálra ítélték, és a többszörös gyilkost a Csillag börtön „akasztó udvarában” kivégezték. Most pedig vissza jelenbe, lépkedjünk együtt Borsi ezredes nyomában. - Elárulom: minden ide bekerülő fogva tartottnak elmondjuk az esetet, és egyben felhívjuk a figyelmüket arra is: a mai kor technikájának
minden
lehetséges
eszközét
bevetjük
annak
érdekében, hogy újabb ámokfutás még véletlenül se zavarja meg a börtön rendjét. Ezen kívül azt is tudatosítjuk: a Csillag gyárából éppen úgy semmi esély a szökésre, mint magából a Csillagból. Öt éve vezetem a káeftét, mint már említettem, de ez idő alatt még soha nem fordult elő komolyabb fegyelemsértés, egyetlen összetűzést nem kellett feljegyeznünk a krónikákban sem a rabok egymás közötti, sem a fogva tartottak és a rájuk vigyázók esetében. Ehhez persze arra is szükség van, hogy rendkívül sok energiát fordítsunk a megelőzésre. A felügyelőink figyelik a rab minden rezdülését, és ha úgy látják, hogy a munkát végző elítélt pszichikailag vagy fizikailag instabillá válik, azonnal jelzik. Ilyen esetben azonnal háttérbe szorul a gazdasági szempont, egy pillanatig sem mérlegelünk, milyen termelés kieséssel jár, ha a rabot kiemeljük a munkából, a szükséges
lépések nem maradhatnak el. Van, amikor az elítéltet csak egy másik munkaterületre helyezzük át, előfordult, hogy néhány hét pihenőre küldjük, de olyan is megtörtént már, hogy hosszabb időre, netán véglegesen megfosztottuk a munkavégzés lehetőségétől. Ez utóbbira természetesen csak végső esetben kerülhet sor. És hogy mitől válhat - miként az ezredes fogalmazott – instabillá a rab állapota? Bármitől – adja meg erre a kérdésre a választ. Néha elég egy levélben érkezett rossz hír, vagy egy csúnyább beszólás a rabtárstól (mert azért egy kis gonoszkodásért a hasonló sorsúak sem mennek a szomszédba), s már meg is remeg a rabmunkás keze. Borsi ezredes hozzátette: ha például egy fogva tartott alkalmazott többször megsebesíti magát, legyen az bármennyire is véletlen, minden szándékosságát nélkülöző tett, máris jön a pihenő. De ez a kivételek kategóriájába tartozik, az itt működő vállalkozások elégedettek fogva tartottjaink munkájával. A rab ugyanis tudja, méghozzá nagyon is jól átérzi: a gyárban egyetlen lehetősége marad: tisztességes munkát végezni, és örülni annak a pénznek, amit ezért átutalunk a számlájára – mondja Borsi ezredes. - Ha nem titok: mennyit tud keresni egy elítélt ebben a gyárban? - A javadalmazást külön törvény írja elő a magyar bévében. Ennek lényege: a normateljesítés alapján értékelt munkáért akkor kapja meg a rab a mindenkor aktuális minimálbér egyharmadát, ha százszázalékos a teljesítménye. - Hát ez bizony nem valami sok – osztottam, szoroztam, míg eljutottam a havi húszezer forintnál alig magasabb összeghez. - Ahogy vesszük. Egy rab eltartása, de erről biztos beszéltek már magának, rengetegbe kerül, s joggal vélte úgy a törvényt meghozó, hogy ehhez, ha csak kis mértékben is, de járuljon hozzá maga a rab is. Vagyis a kétharmad részt mi az elszállásolás, az étkeztetés, s
egyéb más költségek térítéseként fogjuk fel, de így van ez a világ minden börtönében. Természetesen, ha a fogva tartott jobb munkát végez, több forinthoz is jut. - Amit aztán szabadon elkölthet? - Majdnem. A keresményét, mint már mondtam, átutaljuk a börtön gazdasági hivatalába, ahol minden elítélt nevén vezetnek egy számlát. Az ide befolyt összeg 85 százalékával szabadon rendelkezik a
rab,
ahogy
itt
mondják,
kiétkeztetésre
költheti.
Vagyis
megvásárolhat olyan termékeket a börtön boltjában, amelyekre az itt élők luxuscikként tekintenek. Mert például a banán nem szerepel az életfogytosok étlapján, mint ahogy a káros szenvedélyt, vagyis a dohányzást sem államköltségre élvezhetik a rabok, hogy csak egy példát említsek. A fennmaradó tizenöt százalékot azért tartalékolják számára, hogy szabaduláskor ne kelljen egyetlen fillér nélkül kilépnie az életbe. - Ezt a tizenöt százalékot a TÉSZ-es rabok esetében is a megtakarítás rovatban helyezik el? Látom Borsi ezredes arcán, ezzel kérdéssel nem először kínálják meg. A válaszon nem is gondolkodik. - Igen, az ő esetükben is. Mert az tény, a jelenleg hatályos törvények értelmében nekik valóban nem kellene azon gondolkodni, miből kezdik el majd az új életet, de itt a hangsúly a jelenleg hatályos kifejezésen van. Ki tudja, mikor gondolja meg magát a jogalkotó, s dönt úgy, a TÉSZ mindhalálig szóló szigorán enyhít. Meg aztán gondoljon csak bele: a TÉSZ-esek esetében nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszükbe: öngyilkossággal menekítik ki magukat a börtönrácsok mögül. Ha most azt mondjuk neki: elítélt, maga költse csak nyugodtan el a pénzét az utolsó fillérig, mert a temetéséről úgyis gondoskodik az állam, vagyis fölösleges takarékoskodnia,
egyetlen pillanat alatt elszakadhatna az a cérna a lelkében, ami egyébként is rettenetesen vékony. A félrerakott tizenöt százalék egy azok közül a halvány reménysugarak közül, amelyek a továbbélésre, munkára, a rend és fegyelem betartására ösztönzik a TÉSZ-eseket. - Ha összeveti az életfogytiglanra elítéltek teljesítményét a rövidebb időtartamú szabadságvesztésre ítéltekkel, milyen eredményre jut. Jobb, netán rosszabb munkások az életfogytosok? – álltunk meg az ezredessel a rácsokkal keretezett kosárfonó részlegben. - Az életfogytosoknak egyértelműen jobb a munkához való viszonyuk. És ennek meg is tudom adni a racionális magyarázatát. Ha valakit életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélnek, úgy 8-10 évvel a büntetés megkezdése után – eltekintve néhány kivételtől – elveszíti szinte minden kapcsolatát a külvilággal, elhagyják barátai, rokonai, tulajdonképpen csak édesanyja az, aki megbocsátja bűnét. Így aztán egyetlen menekülési útvonalat talál, s ez a munkához vezet, a börtönben ez a túlélési stratégia egyik legfontosabb eleme. Mivel nem kap csomagot, minden egyes plusz élelemért saját magának kell megdolgoznia, vagyis ha szeretné mind fizikailag, mind szellemileg karban tartani magát, a lehető legjobb teljesítményt kell nyújtania, hiszen számára minden megkeresett fillér számít, sokkal inkább, mint azoknak, akik kintről is várhatnak segítséget. Ez azonban csak a magyarázat egyik eleme. A másik: a magára maradt életfogytos pontosan tudja, a szabadulás után sem számíthat túl sok segítségre, legtöbbjük szinte semmilyen támogatásban nem reménykedhet. Egyetlen dolgot kínálhat fel a szabad világnak: a munkaerejét,
szaktudását,
azt,
amit
itt
nálunk
megtanult.
Hozzáteszem: még így is rendkívül kevés az esélye arra, hogy nagy reménnyel induljon egy jobb állásért. Ma Magyarországon csöppet sem könnyű elhelyezkedni annak sem, aki korábban büntetlenül élte
le az életét. Gondoljon csak bele: ha egy nyolc-tíz fős káeftéhez, vagy akár egy nagyobb részvénytársasághoz bekopogtat egy életfogytiglanra ítélt, húsz év után szabadult ember, s elmondja, mert el kell mondania, hiszen ebben az országban előbb-utóbb úgyis minden kiderül, hogy embert ölt, mekkora örömmel csap a tenyerébe a cégtulajdonos, mondván: éppen magára vártunk. Mivel a szabadultak legtöbbjének semmilyen vagyona nincs, amit kint hagyott maga után, hogy szépen fogalmazzak, a család már régen „kiszervezte” alóla, így arra halvány reménye nincs, hogy saját vállalkozásba kezdjen, mert hitelképessége is egyenlő a nullával. Azt is látni kell, hogy egy kiszabadult rendkívül esetlenül csetlikbotlik a világban, az első időszakban minden önálló döntés meghozatalától retteg, hiszen a fegyházban húsz éven át minden percét más osztotta be, a börtön, bármennyire is szigorú és félelmetes rezsim, de mégiscsak gondoskodott róla, soha nem kellett éhezéstől tartania, netán attól rettegnie, hogy nem lesz fedél a feje felett. Nos, ez utóbbi problémák már az első hetekben fenyegetik a frissen szabadultat, s ha nincs olyan kapcsolata, mondjuk egy családtagja, aki a vállalkozásába befogadná, rendkívül nehéz megélhetést biztosító munkát találnia. Persze nem lehetetlen, nagyon sok olyan visszajelzést kapunk, ami azt bizonyítja, sikerült megkapaszkodnia, nem rántotta le a bűn mélyébe a nyomora. A legszemléletesebben erről a visszaesési statisztikák árulkodnak, ugyanis az életfogytosok közül rendkívül kevesen kerülnek ismét vissza a fegyintézetbe. Az viszont tény: nincs olyan nagyváros, ahol a hajléktalanok között ne találna több olyan férfit is, aki korábban a szegedi Csillag börtön lakója volt. De ha valaki túl szeretné élni az életfogytot, erre nem gondolhat. Bár sejti a rá leselkedő veszélyeket, konfliktusokat,
megaláztatásokat,
igyekszik
minél
inkább
kikapcsolni mindezt a tudatából, és csak dolgozik, dolgozik, méghozzá keményen. Természetesen mi is igyekszünk neki segíteni abban, hogy elhiggye: értelmes életet élhet. Hogy növeljük az esélyeiket, igyekszünk minél inkább olyan szakmákban képzéseket indítani, amelyekről tudjuk: odakint munkaerőhiány van. Kőműves, hegesztő,
asztalos,
szobafestő
szakmunkás
bizonyítvány
jó
ajánlólevél lehet – említett példákat az ezredes. Majd egy pár percig számolgattunk. Ugyanis Borsi János szerint, ha valamin, hát a szakképzésre szánt pénz mennyiségén változtatni kéne – de korántsem csak a bévé keretein belül. - Biztos mondták már magának, hány millióba kerül egy életfogytiglanra ítélt rab, mire kiszabadul tőlünk. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy közöttük sok olyan van, aki éppen azért lett bűnöző, mert egyszerűen képtelen volt megtalálni helyét a társadalomban.
Mégpedig
azért,
mert
nem
rendelkezett
hasznosítható tudással. Ha ez az ország végre átgondolná, hogyan építhetne ki a kor követelményeinek megfelelő szakképzési rendszert, s azoknak is biztosítana bizonyítási lehetőséget, akik képességeik, családi hátterük, anyagi helyzetük alapján nem gondolhatnak érettségire, netán egyetemi tanulmányokra, biztosra veszem, sokat javulhatnának a bűnözési mutatók. Én nem tudom pontosan, hogy egy jól képzett szakmunkás kitaníttatása mennyit von el az államkasszából, de abban biztos vagyok, töredékét sem annak, mint amennyit a megélhetési bűnözéssel kezdő, majd a bűn örvényében egyre mélyebbre zuhanó rabra kell költeni – beleszámítva az általa okozott károkat, a bűnügyi eljárás, az igazságszolgáltatás, majd a fogva tartás költségeit. - Ez a gond persze jóval túlmutat egy börtön falain. Így aztán én is szűkebbre fognám a reményeimet: már annak is nagyon örülnék, ha
a bévének jutna annyi pénz, hogy minél több hasznos oktató-nevelő programot, szakmai képzést tudna beindítani – fogadta egy beosztottja köszönését az ezredes, és örömmel nyugtázta, hogy műszakkezdés óta semmilyen rendkívüli esemény nem történt. Hát igen – sétálunk tovább a börtöngyárban – tulajdonképpen egyszerű matematika ez. Még akkor is nagyon elgondolkodtató, ha a képlet felállításakor teljesen kizárjuk az érzelmeket, mondjuk annak a szülőnek a fájdalmát, akinek gyermekét ölik meg pár ezer forintért, vagy annak a kínjait, aki látja: gyereke nem boldogul az életben, feleslegesnek érzi magát ebben a nagyon sikerorientált világban, majd döbbenten fogadja az ajtón kopogtató nyomozó bejelentését: a maga fia embert ölt. Miközben ezek a gondolatok jártak a fejemben, megtudtam: abban a munkacsarnokban, ahol éppen járunk, két életfogytos is dolgozik, pár méterrel tőlem. Miután elmondom nekik: nem hogy a nevükre nem vagyok kíváncsi, de még csak arra sem, az ország melyik vidékéről kerültek Szegedre, készségesen bólintanak: jöhetnek a kérdések. Pontosabban: egyikük nem is vár semmilyen kérdésre, gyorsan megformált mondataiból kiderül: ő tulajdonképpen nagyon jól érzi magát a gyárban, mert a munka nem csupán abban segít, hogy gyorsabban teljen el a nap, hanem így megőrizheti fizikai erejét, értelmes dologgal tölti el az óráit, és még pénzt is keres. - Mondjam azt uram, itt embernek érezhetem magát. Mert tulajdonképpen így igaz. Arról meg csak én tehetek, hogy ilyen sors jutott nekem, így aztán nekem is kell berendezkednem a túlélésre. Egy pillanatig sem gondolok arra, hogy hány éves leszek, amikor kiszabadulok, pedig persze hogy pontosan tudom, hiszen 26 évesen kaptam a jogerőset, amiben az állt: életfogyt, de minimum harminc év. Tudomásul kell venni: nekünk, életfogytosoknak csak egy világ
van, ez, ami körülvesz minket, mert ha azon agyalunk, mi történik odakint, könnyen kiborulhat az ember – dől a szó szájából. Már éppen megköszönném őszinteségét, ugyanis hozzáteszi, amit egyébként is sejtettem: minősített emberölés miatt került a rács mögé, amikor a monoton szöveg kicsit érzelmesebbre vált. - De nem csupán dolgozom, nyelvet is tanulok, méghozzá angolt, és zenével is foglalkozom, orgona a kedvenc hangszerem. A másik
életfogytosról
már
a
köszönés
előtt
megtudom,
életfogytiglan, minimum húsz év terhével költözött be a Csillagba. Amikor ezt megemlítem, mondván: a nehezén már túl van, hiszen „csak” öt évet kell lehúznia, udvariasan, de kijavít: - Nem öt év az, uram, csupán négy év nyolc hónap. Nem tudom miért, de akkor és ott biztosra vettem: ha rákérdeznék, napra pontosan, de talán még órára lebontva is megmondaná, mennyit kell várnia még a szabadulásig. Persze ezt nem hozom szóba, inkább a munkáról, mint erőt adó időtöltésről faggatom. - Ez csak azoknak különleges dolog, akiknek itt kell megszokniuk, hogy dolgoznak. Én odakint is mindig munkából éltem, nem bűnözésből, számomra teljesen természetes volt az, hogy reggel dolgozni indulok. Az viszont már korántsem természetes, hogy a munkámért ennyire kevés pénzt kapok. Dolgozhatok bármennyit, jobb esetben 120 forintra jön ki az órabérem, s ez a pénz szinte semmire nem elég. Nekem ugyanis egy egészen új életet kell felépítenem. Most, ugye negyven éves vagyok, negyvennégynél is több leszek a szabaduláskor, azt hiszem, teljesen természetes igényem, hogy akkorra valamennyi pénzt félre tudjak tenni. - Negyvenéves? – kérdezek döbbenten vissza, ugyanis a gép mellett álló, kifejezetten jóképű, kidolgozott izomzatú férfiról – bár fejét szinte teljesen kopaszra nyírta, ami ugyebár öregít is egy kicsit –
még véletlenül sem hittem volna, hogy már a negyedik iksz közelében jár. - Igen, negyven – mosolyodott el a rab. – Igaz, hogy mások is azt mondják, tíz évet nyugodtan letagadhatnék, de itt ugyan mi értelme lenne bármit is letagadni. - Bűnét is bevallja? - Embert öltem. A feleségemet és a gyerekemet – tűnt el arcáról a mosoly, s olyan halkan mondta: erről nem kíván többet beszélni, hogy a gépek zajától alig hallottam a szavait. De megértettem, s gyorsan más irányba tereltem a beszélgetést, mielőtt még bezár, mint a kagyló héja. Pár perccel később aztán ő utal vissza a bűntettére, amikor elmondta: - Ezt a hatalmas lelki terhet, a családi dráma súlyát az első időszakban alig bírtam elviselni, két évig nem is gondoltam másra, csakis a halálra. De idővel beláttam, ezzel nem tudom meg nem történtté tenni a tettemet, rendeznem kell dolgaimat a világgal és Istennel. A hit lett az, ami kiemelt az apátiából, a Biblia szavaiban találtam meg az üdvözülést. Akkor döntöttem úgy, hogy, mint már mondtam korábban, új emberként építem fel magam. Becsülettel elvégzem a munkám, olvasok, képzem magam, és nagy hangsúlyt fektetek arra is, hogy jó erőben legyek. - Ahogy elnézem az izmait, gyakori látogatója lehet a börtön kondicionáló termének. - Sajnos erre csak ritkán van lehetőségem, mert rengeteg itt az elítélt, és a terem túl kicsi ahhoz, hogy sokszor igénybe vehessem az edzőterem „szolgáltatásait”. De el sem tudja képzelni, milyen leleményessé válik az ember, ha egyszer meg akarja erősíteni a testét. A cellában szinte minden tárgyat felhasználok annak érdekében, hogy izmaim még erősebbek legyenek. Nem öncélú
magamutogatás ez. Csak tudom azt: a szellem is erősebb, ha erős testben lakik. Már pedig nekem szükségem van az erőre, hogy valóra váljon az, amit elterveztem. - Elvesztegett ifjúságát nem tudja bepótolni. - Azt nem. De amikor kimegyek, még évtizedek állnak majd előttem, olyan évtizedek, amelyeket értelmesen, magam és mások hasznára szeretnék eltölteni. És én erősen hiszem azt, hogy igenis megtalálom a helyemet a társadalomban, erősen hiszek abban, nem maradok egyedül, igenis lesznek segítőtársaim. Mint ahogy most is vannak ilyenek. Nem titkolom: a Hit gyülekezet közössége a legerősebb támaszom, itt tanultam meg, fogadtam el: a kilátástalan helyzetben, már pedig egy életfogytig tartó szabadságvesztés igencsak kilátástalan helyzet a gyengéknek, csak a hit, az erős hit adhat erőt, ez az egyetlen üdvözítő megoldás – mondta a férfi, s miközben zúgtak, csattogtak, zakatoltak a gépek, tekintetéből derűt, kiegyensúlyozottságot olvastam ki. - Sikerült szóra bírnia az elítélteket? – kérdezte Borsi ezredes, amikor visszatértem hozzá. - Igen. - Akkor mehetünk? Megint csak egy igenre futotta az erőmből. És nem tudtam eldönteni, vajon a börtöngyár igazgatója észrevette-e rajtam: egyre sűrűbbnek éreztem a levegőt, szinte már fájt minden lélegzetvétel, úgy tűnt, mintha a plafon egyre mélyebbre ereszkedne, a falak összeszorítanának, és a drótok, azok a bizonyos szögesdrótok, legyenek is bármilyen messze tőlem, megkarcolnák a kezem.
