Az uniós tagállamok válságérintettségének néhány közös és egyedi vonása

Az uniós tagállamok válságérintettségének néhány közös és egyedi vonása Dr. Szabó László kandidátus, ny. intézeti igazgató E-mail: [email protected]

A jelenlegi, vártnál jobban elhúzódni látszó gazdasági válság az Európai Unió gazdaságának és társadalmának újabb és újabb oldalaira terjed ki. Az is egyre nyilvánvalóbb, hogy az eddig alkalmazott válságterápiák túlságosan egysíkúak voltak és nem vették figyelembe az egyes tagállamok fejlődési sajátosságait, valamint növekedési adottságait, továbbá azt sem, hogy a válságból való kilábalást az országok többségében elhúzódó recesszió és krónikus adósságválság nehezíti meg. Emiatt a válságkezeléshez is az eddigieknél differenciáltabb terápiára van szükség. Az Unió esetében ezért erre csak a „növekedve stabilizálás” stratégiája adhat reményt. Magyarország jelenlegi, uniós átlagnál rosszabb növekedési kilátásai miatt ez a stratégia reálisan csak a termelési, szolgáltatási költségek (ezen belül különösen a fajlagos anyag és energiaráfordítások) csökkentésével valósítható meg. Ezt a megoldási módozatot a szerző – több korábbi kutatása alapján kidolgozva – a „megújítható növekedés” stratégiájának nevezte el. TÁRGYSZÓ: Válság. Európai Unió. Válságkezelés.

Statisztikai Szemle, 91. évfolyam 2. szám

Dr. Szabó: Az uniós tagállamok válságérintettségének néhány közös és egyedi vonása

133

A jelenlegi gazdasági válság a vártnál jobban elhúzódni látszik. Ennek számos

oka lehet. Példaként elsőként a tagállamok fejlettségének (versenyképességének) és gazdasági szerkezetének (piacképességének) különbözőségeit említhetjük, de az is hatással lehet erre, hogy az új tagállamokban a piacgazdasági átmenet különböző időpontokban kezdődött és fejeződött be (így a rendszerváltozással együtt járó válság hatásai miatt a krízis más-más erőállapotban érte őket). Mindezen túl, az is közrejátszhatott ebben, hogy az eddig alkalmazott válságkezelési megoldások túl egysíkúak voltak. Kezdetben például szinte csak az állami gazdaságélénkítés, majd a költségvetési takarékosság és a lakossági jövedelemkorlátozás eszközeihez nyúltak. Újabban azonban mind szakértői körökben, mind egyes nemzetközi szervezeteknél (Nemzetközi Valutaalap (Internaional Mondetary Fund – IMF), Európai Unió) kezd elterjedni az a nézet, hogy a „megszorítások” és a végletekig végrehajtott pénzügyi stabilizáció akár kontraszelektív is lehet. Ezt ma már több országra elvégzett empirikus számítások támasztják alá. Ezek eredményei azt jelzik, hogy az ún. akcelerátorhatás miatt a túlzott pénzügyi szigortól várt gazdasági növekedés mértékét akár két-háromszorosan is felülmúlhatja a globális keresletcsökkenés negatív hatása. Egységesen alkalmazott terápiák helyett ezért egyre inkább „testre szabott gyógymódokra” van szükség.1 Jelen tanulmányomban az ilyen differenciált kilábalási megoldásokhoz szükséges ismereteket szeretném bővíteni a makrogazdasági statisztika napjainkban már elérhető legújabb információinak segítségével, amelyekkel részben tovább gondolom, és némiképp aktualizálom a korábbiakban elvégzett stratégiai célú kutatási eredményeimet.

1. A válság gazdasági növekedésre gyakorolt hatásai Bár az ún. BIRC-országok2 továbbra is dinamikus fejlődésének köszönhetően a világgazdasági össztermék tömege a válság kitörése utáni években sem csökkent, de a fejlett piacgazdasági központoknál (az Egyesült Államok, Japán és az Európai Unió) lokálisan érezhető visszaesés volt tapasztalható. A válság Unióra gyakorolt hatása mögött az átlagtól jelentősen különböző változási tendenciák figyelhetők meg. A 1

Ezekről részletes áttekintés olvasható Szalai [2012] tanulmányában. Mindemellett az ebben hivatkozott IMF és Világbanki véleményváltozásról több nemzetközi hírügynökség és hazai internetes fórum is hírt adott (lásd például a Reuters-hírügynökség 2012. május 7-i vagy a Világgazdaság Online 2012. október 17-i számát). 2 A gyorsan fejlődő Brazília, Oroszország, India és Kína kezdőbetűiből áll össze az angol mozaikszó (Brazil, Russia, India, China).


134

Dr. Szabó László

krízis kirobbanását közvetlenül követő első teljes évben (2009-ben) a legutolsó „békeévhez” (2007-hez) viszonyított együttes visszaesés mértéke a hivatkozott országokban 7–8 és 25–27 százalékpont közötti volt. Ugyanakkor az 1. ábrán bemutatott 2009–2010. évi tények és a legújabb elméleti ismeretek birtokában sokan azt gondolták, hogy a visszaesés napjainkban már nem tarthat sokáig. Emlékszem, szakmai körökben két éve még arról folyt a vita, hogy a fejlett világra jellemző konjunktúragörbe várható formája a gyors kilábalást érzékeltető „V” vagy az ismétlődő visszaesést tükröző „W” alakú lesz-e? Néhány pesszimista fejében még a tartós visszaesést reprezentáló „L” alak víziója is felsejlett. Magam a problémák többoldalú elemzése alapján (Szabó [2009]) annak a véleménynek adtam hangot, hogy a gyors visszazárkózást lehetővé tevő élénkülés után inkább hoszszabb recessziós időszak elé nézünk. Ebből arra következtettem, hogy az előttünk álló 4–5 év konjunktúragörbéje leginkább egy „gyökjelhez” hasonlít majd. 1. ábra: A fejlett piacgazdaságok gazdasági növekedése a válság kitörése körüli években (GDP volumenindexe, az előző év azonos időszakának százalékában) Százalék

15 10 5 0 -5 -10 -15

EU27

Euróövezet

Japán

2012. III.

2012. II.

2012. I.

2011

2010

2009

2008

2007

2006

-20 év, negyedév

Egyesült Államok

Forrás: Az éves adatok esetében az Eurostat online adatbázisa, a legújabb évközi mutatóknál Eurostat [2012].

A várható konjunktúra sajátos alakján túl az 1. ábra még további egyedi sajátosságokra is rávilágít. Például arra, hogy a három nagy fejlett piacgazdaság (az Egyesült Államok, Japán és az EU) válságtűrő képessége között is jelentős különbségek lehetnek. A GDP-visszaesés mértéke ugyanis a két előbbi országnál kezdetben erőteljesebb volt, mint az Európai Unióban. Napjainkra viszont mintha ez a különbség Statisztikai Szemle, 91. évfolyam 2. szám

Az uniós tagállamok válságérintettségének néhány közös és egyedi vonása

135

eltűnőben lenne. Vannak, akik ezt a sajátosságot az euró nem kellően átgondolt bevezetésére vezetik vissza. A Gazdasági és Monetáris Unió (GMU) ma már szinte mindenki által felismert hiányossága, hogy a tagállamok monetáris szuverenitását az Európai Központi Bank szinte teljes egészében elvonja. Ezért a válság tüneteinek a kezelésénél a kevésbé versenyképes euróövezeti tagországok szinte csak a fiskális politika eszközeire támaszkodhatnak. Az eurózóna így mindinkább egy „félkarú óriásra” hasonlít. A közös valuta előnyeinek megtartásához ragaszkodó uniós vezetők ezt felismerve arról határoztak, hogy e hiányosságot az egyensúlytalanságok okainak részletes megfigyelésére alkalmas „scoreboard-” (eredményjelzőtábla-) rendszerre épített, központilag ellenőrzött mérlegkoordinációval kell megszüntetni (EU.KORMANY.HU [2013]). Addig is, amíg ez a rendszer kialakul, az eddigieknél differenciáltabban kellene kezelni a válságot, mivel az euróövezet egyre inkább kettészakad, verseny- és fizetőképes, illetve versenyhátrányban levő, erősen eladósodott országokra. Az emiatt egyre inkább hátrányba kerülő tagállamok mind fenyegetőbb államcsődjének elkerülését az IMF és az Európai Unió mostanáig újabb és újabb stabilizációs hitelekkel és a megsegítettek hitelképességének biztosítékát képező pénzügyi megszorítások ismételt előírásával próbálta megoldani. Ma már az is látható – és ezt leginkább Görögország esete bizonyítja –, hogy ez a terápia hosszabb távon sem a támogatottaknak, sem az újabb és újabb hiteleket előteremtő országoknak nem jó. A versenyhátrányban levő és túlságosan eladósodott országokban ugyanis az egyre élesedő szociális feszültségek a krízis társadalmi válsággal való kiegészüléséhez vezethetnek. Ez a hitelnyújtók számára is növekvő kockázatot jelent, mivel a kölcsönök egy részét végül le kell írniuk, ahogy ez Görögország esetében már előfordult. Maguk az érintett országok is elismerik a scoreboardon alapuló szigorú koordinációs kötelezettség szükségességét, de addig is, amíg a fenntartható egyensúly ki nem alakul, mielőbb el kell jutniuk a jelenleginél sokkal kiegyensúlyozottabb belső pénzpiaci állapothoz. Ehhez viszont szükséges ismerni az egyes tagállamok egyedi helyzetét, erőállapotát és válságterápia-tűrő képességét is. Ezek – miként a cikk későbbi részeiben több oldalról bemutatom majd – a sok hasonlóság ellenére, tagállamonként és országcsoportok szerint is eléggé különbözők. Ez a differenciáltság jól felismerhető az Európai Unió tagállamainak vásárlóerőparitás-alapú (purchasing power standard – PPS) fejlettségét és a GDP növekedési mutatóit megjelenítő ábrán is. A 2. ábrán leginkább az a szembetűnő, hogy az euróövezet ismert egyensúlyi problémái miatt a zóna egészének vásárlóerő-paritás alapján számított egy főre jutó jövedelemszintje kissé visszaesett, míg a saját nemzeti valutával rendelkező uniós tagállamokat is magában foglaló EU27 aggregátuma szinten maradt. A tényleges növekedési potenciálbeli különbségeket alapul véve az uniós országok öt különböző csoportja alakítható ki. Ezek egyik érdekessége, hogy a legnagyobb válságérintettséget mutató a) és b) csoportban kizárólag csak közös európai valutát használó nemzetgazdaságok találhatók. Hosszabb idősorok alapján az is megfigyelhető, hogy e Statisztikai Szemle, 91. évfolyam 2. szám

136

Dr. Szabó László

csoportokra jellemző növekedéslassulás, majd tényleges visszaesés már a válság kitörése előtti években több európai országban is kimutatható volt, ami azt jelzi, hogy a kontinens országai közül több, már korábban is jelentős fizetési problémákkal küzdött. Ez a tény abból is felismerhető, hogy a krízis romboló hatása elsőként Írországban és Nagy-Britanniában (valamint az EU-n kívüli Izlandon) jelentkezett. Ugyanakkor ezek az országok a kellő időben meghozott terápiás lépéseiknek köszönhetően napjainkban már kifelé tartanak a válságból. 2009-től kezdve azonban a válsághatás Unió-szerte kiszélesedett, és szinte majd minden tagállamra kiterjedt, de a legerősebb sokkot láthatóan a mediterrán országokban váltotta ki.

300 .

15 10

GDP/fő PPS (EU27 = 100)

250

5

200

0

150

-5 -10

100

-15 50

-20 Románia

Lengyelország

Bulgária

Szlovákia

Málta

Lettország

Litvánia

Luxemburg

Németország

Ausztria

Magyarország

Finnország

Svédország

Dánia

d) Lassabban felzárkózó országok

Belgium

Észtország

Ciprus

Hollandia

Változás (százalékpont)

e) Továbbra is gyorsulóan felzárkózó országok

2011

Csehország

Franciaország

c) Stagnálás közeli országok

Szlovénia

2006

Portugália

Olaszország

Spanyolország

Görögország

b) Közepesen visszavetett országok

Írország

Nagy-Britannia

a) Leginkább visszavetett országok

EU27

-25 Euróövezet

0

GDP/főváltozása változása(százalékpont) . GDP/fő/EU27 GDP/fő

2. ábra. Az uniós tagországok relatív fejlettsége és annak változása 2006 és 2011 között

Forrás: Itt és a további ábráknál az Eurostat online adatbázisa.

Az euróövezet válságérintettségét az is tanúsítja, hogy az új tagállamok szinte teljes egészükben a mérsékeltebben érintettek csoportjaiba kerültek. Az újaknak például van olyan alcsoportja is, amelyhez tartozó országok még napjainkban is gyorsuló felzárkózási pályán mozognak. Ezek közül külön figyelmet érdemel a viszonylag stabil belső piaccal rendelkező Lengyelország esete, amely az egyik legkevésbé sebezhető tagországnak számít. Sajnos Magyarország jelenleg nem sorolható ebbe a körbe. Az is szembetűnő, hogy az euróövezeti országok közül pozíciójavulásra csak Németország, valamint néhány, a világpiacon versenyképes innovatív ország (például Svéd-


137


ország, Finnország) volt képes. Mindez azt jelenti, hogy a problémák ma már egy valutaválsággal tetézett gazdasági krízisként jellemezhetők (Index [2009], Soros [2008], Szalai [2012]). 3. ábra. A válságérintettség jellemző csoportjainak bemutatására szolgáló országok konjunktúraképe (GDP növekedési ütem az előző időszak százalékában) Százalék 8 6 4 2 0 -2 -4 -6

2012. III. 2012. III. n. év

II. 2012 2012. II. n. év

I. 20122012. I. n. év

2011

2010

2009

2008

2007

2006

-8 év, negyedév

EU27 (aggregált csoport) EU-27 (aggregált csoport)

Magyarország Magyaro.

Lengyelo.(Gyorsan Lengyelország (gyorsanfelzárkózó felzárkózócs.) csoport)

Görögország (leginkább visszaeső csop.) Görögország (leginkább visszaeső csoport)

Csehország (stagnálás közeli csoport) Csehország (stagnálás közeli cs.)

Megjegyzés. A 2011. és 2012. évi adatok előzetesek.

A 3. ábrán az egyes sajátos fejlődési adottságokkal jellemezhető országcsoportok egy-egy reprezentánsának konjunktúraképét vázoltuk fel. Ezek az esetek többségében hasonlítanak ugyan a korábban jellemzett gyökjelhez hasonlító görbére, de a válságból való kilábalás esélyeit illetően további egyedi különbségek is fellelhetők köztük. Erre különösen az első sokkszerű visszaesés és a 2010. év utáni alacsonyabb növekedési ütem „szintbeli differenciái” alapján lehet következtetni. Ez más szóval azt jelenti, hogy a sikeresebb terápiát alkalmazó tagállamoknál ugyan még nem a hosszú távú trendhez hasonlító (5 százalék fölötti) gazdasági növekedés realizálódik, hanem csak 2–3 százalékos, a kevésbé sikereseknél viszont még ennél is rosszabb eredmény, –2 százalékot közelítő recesszió képe bontakozik ki. Ezek közül a többiektől leginkább eltérő, egyedi sajátossága a Görögországgal reprezentált csoportnak van. Ez egy kissé elnyújtott (nemzetközi segítséggel fékezett, de erősen, mintegy 45 fokban leszakadó) „L” betűhöz hasonlít, ami évente akár 6–8 százalékpontos visszaeséssel járhat együtt. Statisztikai Szemle, 91. évfolyam 2. szám

138

Dr. Szabó László

2. Az államadósság növekedésének különböző országcsoportokra jellemző tényei és legfőbb következményei A 3. ábra görögországi konjunktúraalakulását bemutató görbéje arra is felhívja a figyelmet, hogy ma már alig lehet számítani állami beavatkozásoktól mentes válságképekre, mint ahogy azt a múlt század első felének történéseit ismertető tankönyvek alapján még megtanulhattuk (Samuelson–Nordhaus [2003]). Ma már a legtöbb esetben az első baljós jelek gyors beavatkozásra késztetik az érintett országok kormányzati szervezeteit, amelyek, ha szükségesnek vélik, ehhez akár nemzetközi segítséget is igénybe vesznek. Mindez késlelteti ugyan a válság kellemetlen tüneteinek és hatásainak kibontakozását, de az esetek többségében az eladósodottság növekedésével jár együtt, amelynek ettől függően további veszélyes mellékhatásai is lehetnek. Az államadósság GDP-arányos mutatójának változásai az Európai Unió tagállamaiban (százalék) Ország, országcsoport

2006.

2007.

2008.

2009.

2010.

2011.

évben

Index Az adósságszint (2011/2006)×100 jellemzése

EU27

61,6

59,0

62,2

74,6

80,0

82,5

133,9

Átlagos

Euróövezet

68,6

66,4

70,2

80,0

85,4

87,3

127,3

Átlagos

a) A válság által leginkább visszavetett országok Írország

24,5

24,6

44,5

64,9

92,2

106,4

434,3

Nagy-Britannia

43,,3

44,2

52,3

67,8

79,4

85,0

196,3

Átlag fölötti Átlagos

Görögország

106,1

107,4

112,9

129,7

148,0

170,6

160,8

Átlag fölötti

39,7

36,3

40,2

53,9

61,5

69,3

174,6

Átlag alatti

106,3

103,3

106,1

116,4

119,0

120,7

113,5

Átlag fölötti

Szlovénia

26,4

23,1

22,0

35,0

38,6

46,9

177,7

Átlag alatti

Portugália

69,4

68,4

71,7

83,2

93,5

108,1

155,8

Átlag fölötti

Franciaország

63,7

64,2

68,2

79,2

82,3

b) A válság által közepesen visszavetett országok Spanyolország Olaszország

c) A válság által stagnálás közeli helyzetbe hozott országok 86,0

135,0

Átlagos

Csehország

28,3

27,9

28,7

34,2

37,8

40,8

144,2

Átlag alatti

Ciprus

64,7

58,8

48,9

58,5

61,3

71,1

109,9

Átlag alatti

Hollandia

47,4

45,3

58,5

60,8

63,1

65,5

138,2

Átlag alatti

Belgium

88,0

84,0

89,2

95,7

95,5

97,8

111,1

Átlag fölötti

Észtország Dánia

4,4

3,7

4,5

7,2

6,7

6,1

138,6

Alacsony

32,1

27,1

33,4

40,6

42,9

46,6

145,2

Átlag alatti

(A táblázat folytatása a következő oldalon.)


139


(Folytatás.) Ország, országcsoport

2006.

2007.

2008.

2009.

2010.

2011.

évben

Index Az adósságszint (2011/2006)×100 jellemzése

d) A válság miatt lassulóan felzárkózó országok Finnország

39,6

35,2

33,9

43,5

48,6

49,0

123,7

Átlag alatti

Svédország

45,3

40,2

38,8

42,6

39,5

38,4

84,8

Átlag alatti

Ausztria

62,3

60,2

63,8

69,2

72,0

72,4

116,2

Átlag alatti

Magyarország

65,9

67,0

73,0

79,8

81,8

81,4

123,5

Átlagos

Németország

68,0

65,2

66,8

74,5

82,5

80,5

118,4

Átlagos

6,7

6,7

14,4

15,3

19,2

18,3

273,1

Alacsony

Lengyelország

47,7

45,0

47,1

50,9

54,8

56,4

118,2

Románia

12,4

12,8

13,4

23,6

30,5

33,4

269,4

Alacsony

Szlovákia

30,5

29,6

27,9

35,6

41,0

43,3

142,0

Átlag alatti

Bulgária

21,6

17,2

13,7

14,6

16,2

16,3

75,5

Alacsony

Luxemburg

e) Továbbra is gyorsan felzárkózó országok Átlag alatti

Lettország

10,7

9,0

19,8

36,7

44,5

42,2

394,4

Átlag alatti

Málta

64,0

61,9

62,0

67,6

68,3

70,9

110,8

Átlag alatti

A táblázat tényszámaiból azt is megtudhatjuk, hogy a válság hatásaként nem csupán a tagállamok többségének GDP-re vetített államadóssági rátája nőtt meg, de az Unió egészében is mintegy 20 százalékpontos eladósodás-növekedés következett be, amely a szoros integrációs kapcsolatokon keresztül még a válságnak jobban ellenálló országokban is kellemetlen hatásokkal járhat együtt. A hitelállomány növekedése különösen a már korábban is erősen eladósodott országokat sújtotta számottevően. Az aggregált mutatók változásai mögött, tehát jelentős tagországonkénti különbségek húzódhatnak meg. Még inkább igaz ez, ha a változásokat hosszabb (a krízist megelőző 2– 3 évre kiterjedő) idősor alapján tekintjük át, mivel így a világválság kitörése előtti néhány tünet együttest is érzékelni lehet. Ezek szerint a két leginkább adóssághalmozó tagállamnak Írország és Lettország nevezhető (mintegy négyszeres változási dinamikával). Lettország helyzetét azonban ma már az teszi elviselhetővé, hogy e mutató kiinduló bázisa jóval az uniós átlag alatt volt, és az időközben alkalmazott intenzív terápiának köszönhetően továbbra is az alatt van. Írországot viszont az elsők között érintette meg a 2008. évi pénzügyi válság, amely a szoros amerikai kapcsolatok miatt akut bankkrízissel járt együtt. Emiatt volt szükségük gyors külső kölcsönökre, amely miatt az ország adósságszintje mintegy 25 százalékponttal meghaladja a 2011. évi uniós átlagot. Egy másik sajátos, az előbbiekkel ellentétes eladósodási politikát folytató országcsoport jellemzőit Svédország és Bulgária példája alapján lehet megismerni. Ezekben az országokban ugyanis (hat év alatt) mintegy 5–7 százalékponttal mérséklőStatisztikai Szemle, 91. évfolyam 2. szám

140

Dr. Szabó László

dött az államadósság rátája. A kép teljességéhez azt is hozzá kell fűzni, hogy ezt az eredményt mindkét ország eleve jóval átlag alatti eladósodási szintről indulva érte el. Az előzőkben csupán vázlatosan jellemzett két országcsoport mellett, a továbbiakról valamivel részletesebben is érdemes említést tenni. Ezek közül a két „szélsőséget” (válság közbeni gyarapodást és a válság miatti tartós leszakadást mutató csoportot) Németország és Lengyelország, illetve Görögország esetén keresztül lehet a legkönnyebben bemutatni, míg a bennünket leginkább érdeklő közbülső csoport jellemzőit Magyarország példáján lehet a legszemléletesebben tanulmányozni. – Németország annak a példája, hogy a válság a leginkább versenyképes, tőkeerős országokat mindez ideig alig rendítette meg, bár az eladósodás növekedése itt is gondot okozott (e mutatónál egy kicsivel átlag feletti szintről jutottak el egy átlag körüli adósságszintre). Ez valószínűleg azzal függ össze, hogy a német gazdaság az európai válság egyik legfőbb haszonélvezője és egyben legfőbb teherviselője. A haszonélvező pozíció azzal kapcsolatos, hogy az Unión belüli kereskedelmi forgalomban az ország közel akkora aktívumot ér el, mint amennyi a többi ország passzívumának az értéke. A teherviselő szerep pedig abban testesül meg, hogy a német gazdaság befizetéseiből származik az Unión belüli „mentőalapok” (hitelek) nagyobbik része. Ezek a vonások arra is felhívják a figyelmet, hogy e kettőség miatt az Unió egészén belül komoly strukturális válság húzódik meg. – Lengyelország esete viszont azt tanúsítja, hogy viszonylag kiegyenlített, szélsőségektől mentes (főként a belső erőkre épített) gazdaságpolitikával az új tagországok is elérhetnek, még a válság évei alatt is, jelentős felzárkózási eredményeket. – Görögország ma már szinte megállíthatatlan adósságcsapdába esett. A 2011. évi 170,6 százalékos adósságráta uniós csúcsnak számít. Ezzel a jóval átlag feletti adósságszinttel és eladósodási növekedési ütemmel, az ország a brutális megszorításokkal együtt járó nemzetközi segítség nélkül már nem kerülhette volna el az államcsődöt. Nem véletlen tehát, hogy a gazdasági fejlődés szempontjából legrosszabb kilátású csoportba került, néhány hozzá hasonló mediterrán tagországgal egyetemben. – Magyarország a válság által leginkább érintett tagországok egyik legfőbb reprezentánsa, bár ebbe a körbe néhány régi, nem eléggé verseny- és piacképes tagállam is bekerült még. Magyarország legfőbb problémája az immár több évtizede megoldatlan magas eladósodottság. Ebben a fejleményben sajnos az ország nem elég hatékony privatizációs politikája éppen úgy benne lehet, mint a nemzetgazdaságunk – jobb- és Statisztikai Szemle, 91. évfolyam 2. szám


141

a baloldali pártok rivalizálására visszavezethető – erős ciklikussága is. Az, hogy az erős válságérintettség ellenére nem kerültünk a görögök sorsára, részben az utóbbi évek óvatosabb (taktikusabb, bár erősen vitatott) adósságpolitikájának köszönhető. Ennek nyomán nemzetgazdaságunk ugyan növelte az államadóssági rátáját, de az továbbra sem haladja meg számottevően az uniós átlagot, sőt kismértékben inkább alatta marad annak, és ami eléggé ritka dolog, az utóbbi években még némileg csökkentette is azt. Számunkra a további veszélyt az Unión belüli túlzottdeficit-eljárás növekvő szigora, és a magas eladósodottsággal együtt járó emelkedő hitelterhek anyagi és politikai kockázatai jelentik.3

3. A tagországokban alkalmazott „megszorító politikák” főbb jellemzői és általánosnak nevezhető hatásai Az előzőkben említett, és ma már az egész közösségre kiterjedő külső és belső stabilizációs kényszerek mind több országban járnak együtt azzal, hogy a pénzügyi finanszírozhatóság fenntartása szinte csak folyamatos és egyre szigorúbb államháztartási takarékossággal, az adóbevételek ad hoc módon megvalósított növelésével, végső esetben a lakossági jövedelmek ismételt visszafogásával érhetők el. Ezt nevezi a politikai szakzsargon „megszorításoknak”. A következőkben e két válságterápia főbb jellemzőinek tényeit, eddig kimutatható tagországonkénti különbségeit és hatásait tekintem át néhány makroökonómiai mutató segítségével.

3.1. Az államháztartási bevételek és kiadások hosszabb távú változásai Az emberiség történelme során a mindenkori kormányok – az állam által vállalt pénzügyi/gazdasági szerepvállalás fedezetére – adók, illetékek, járulékok stb. formájában rendre központosítják a megtermelt bruttó hazai termék jelentős hányadát. Ez 3

Természetesen egy cikk keretében nem lehet az uniós tagországok minden lényeges fejlődési hasonlóságára és különbségére kitérni. Ezt csak olyan sokoldalú stratégiai kutatásokra alapozva lehet megvalósítani, mint amilyenekben korábban magam is részt vettem. Az ezekkel kapcsolatos tapasztalataimat számos, a 2000. év első évtizedében elvégzett kutatási beszámolóban foglaltam össze, amelyeket nagyrészt az ECOSTAT Kormányzati Gazdaság- és Társadalom Stratégiai Kutató Intézet „Bővülő Európa” című negyedéves periodicitású kiadványában publikáltam. A jelen cikkem alapjául szolgáló gondolataimat az akkor leírtakra alapozva építettem fel, de oly módon, hogy itt már támaszkodtam a 2008. évi világgazdasági válság legújabb fejleményeit tükröző statisztikai információkra és véleményekre is.


142

Dr. Szabó László

az európai országokban előállított GDP közel felét teszi ki. Az így központosított jövedelmet azután – szükség esetén kiegészítve a felvett hitelekből vásárolt javakkal és szolgáltatásokkal – az állami költségvetésen keresztül újraosztják. Ennek a folyamatnak a két legfontosabb statisztikai jelzőszáma a GDP-arányos államháztartási bevétel és kiadás hányada. E két mutató mindenkori változásai alapján lehet azután, az egyes államok gazdasági, társadalmi és szociális szerepvállalásának sajátosságait bemutatni. E két indikátor 2000 és 2011. évi, az Unió egészére jellemző változásait a 4. ábra szemlélteti, amelynek segítségével jól megfigyelhetők az állami szerepvállalás válság kitörése előtti és utáni évekre vonatkozó jellegzetességei. 4. ábra. A bruttó hazai termék államháztartási bevételi és kiadási centralizációjának alakulása, 2000–2011 Százalék 52

50

48

46

44

42

Bevétel/GDP EU27 Bevétel/GDP EU-27

Bevétel/GDP Euróövezet Bevétel/GDP Euro övezet

Kiadás/GDP EU-27 Kiadás/GDP EU27

Kiadás/GDP Euro övezet Kiadás/GDP Euróövezet

2011

2010

2009

2008

2007

2006

2005

2004

2003

2002

2001

2000

40 év

A 4. ábrán jól látható, hogy az ezredforduló táján a közösség átlagában még mindkét mutató a GDP 46 százaléka közelében volt. Ezt követően a növekvő konjunktúra hatására (2003-2004 évekig tartóan) a két indikátor némileg eltávolodott egymástól (a bevételi – valószínűleg gazdaságösztönzési célból – mintegy 2 százalékponttal visszaesett, a kiadási hányad pedig – főleg infrastrukturális, szociális és népjóléti fejlesztési célzattal – hasonló arányban emelkedett). Ezt követően 2004 és 2007 között (a konjunktúra leszálló ágában) az olló záródni kezdett, majd 2007-ben ismét 46 százalék körüli szintre állt be. Ezután, a 2008-ban kitört válság hatására, a kiadási oldal hirtelen mintegy 5-6 százalékponttal megugrott, a bevételi oldal pedig kismértékben visszaesett. Statisztikai Szemle, 91. évfolyam 2. szám


143

Az államháztartási olló – előzőkben vázolt – hullámmozgása szinte minden tagországnál megfigyelhető, de a hasonlóság mellett azért itt is több, egyes országcsoportokra jellemző egyedi vonás is kimutatható. Ezeket a sajátosságokat röviden a következőkben lehet összefoglalni. a) Az államháztartás kiadási hányadának változásai. A válságot megelőző években ez a mutató még általában az általános tendenciának megfelelően változott, majd a válság kirobbanását követő két évben már élénken növekedett, és a 2010 és 2011 évek között érezhetően visszaesett. Ez minden bizonnyal az állam jóléti szerepének majd mindenütt kimutatható felülvizsgálatával függhet össze (Gál–Moldicz–Novák [2009]). Az itt megadott általános tendencia alól csupán három csoport jelentett kivételt. – Az első csoportot az uniós tagságért erőn felül áldozatot hozó új tagországok (Bulgária, Románia, Litvánia) hármasa képviseli. Ezeknél, szinte az egész 2008-at megelőző időszakban, a volt szocialista államokra jellemző „koraszülött jóléti állam”4 lebontására alapozott kiadási hányad csökkenése mutatható ki. – A második csoportba a klasszikus szociális piacgazdaságok (Ausztria, Finnország, Svédország) sorolhatók. Ezek a mind élesebb világpiaci versenyhez alkalmazkodva kis lépésekben ugyan, de már viszonylag korán elkezdték az állami takarékossági intézkedéseket, és az esetek nagy részében eredményesen végre is hajtották azokat. – A harmadik halmazba (az Unió történetének legdinamikusabb felzárkózási eredményét felmutató) Írország került, amely a kiemelkedő növekedési eredményeit sokáig a belső fogyasztás erőteljes visszafogásával alapozta meg, és csak a válság éveiben tapasztalt belső társadalmi nyomásnak engedve tért át a fejlett országokra jellemző jóléti modell alkalmazására. A válságot követő finanszírozási nehézségek általános reakciójaként hirtelen csökkenő kiadási hányad szinte minden tagországra jellemzőnek tekinthető. Legfeljebb a jelzőszám korábbi szintbeli jellemzői rendeződtek át kisebb-nagyobb mértékben. Magyarországon is (lásd az 5. ábrát) ezek az általános változtatási reakciók mutathatók ki, azzal a különbséggel, hogy nálunk ezeket gyakran félbetörték a választási ciklusokhoz köthető „húzd meg, ereszd meg” hatások. Többek között ez a gyakran változó, egymásnak sokszor szembemenő ciklikus elosztási politika az oka annak, hogy az ország eladósodottsága hosszabb távon fennmaradt, és növekvő tendenciát mutat. Ebben érezhető változás csak a 2008. évi IMF hitelfelvétel szigorú feltételei, 4

Ezt a találó hasonlatot, mint ismeretes Kornai János honosította meg a szakirodalomban.


144

Dr. Szabó László

illetve a legutóbbi választásokat követő következetes takarékosságra épített kormányzati politika nyomán következett be. b) Az államháztartás bevételi hányadának alakulása a válság előtti években tagországi szinten erősen konjunktúrafüggő volt, bár azzal fordított arányban változott (kvázi negatív korrelációt mutatott). A válság utáni években pedig megnőtt azoknak az országoknak a száma, amelyek a hirtelen megugró kiadásokat a bevétel növelésével (szigorodó adózási politikával) kísérelték meg fedezni. Ezt azonban a nagyobb politikai ellenállás és a változtatások időigénye miatt, még a fejlett országok is csak viszonylag korlátozottan és időben eléggé elnyújtottan tudták megvalósítani. A válság évei alatt hirtelen megugró általános eladósodásnak ez a legfőbb kiváltója, bár tagországonként itt is több egyedi sajátosság mutatható ki. A válságot megelőző években e mutató változásainál két csoport alakult ki. – Az elsőbe az átlag alatti kiadási hányadú (felzárkózó) országok (például Bulgária, Románia, Lengyelország, Spanyolország, Portugália, valamint a balti államok) tartoznak. Ezek a viszonylag elmaradott infrastruktúrájukat és szociális, jóléti hálózatukat akarták a bevételi hányad növelése révén továbbfejleszteni. – A második csoportba néhány fejlettebb uniós tagország (Ausztria, Belgium, Csehország, Németország) sorolható. Ezek az átlagnál differenciáltabb (több szolidaritási elemet tartalmazó) adórendszerük kiterjesztése és válsághoz igazodó módosításai révén igyekeztek nagyobb állami bevételre szert tenni. A válságot követő években megfigyelt változások nyomán szintén két alcsoport mutatható ki. – A versenyképesebb, rugalmasabb országok (például Németország, Lengyelország, Svédország, Nagy-Britannia) csoportja, ahol kétoldalú lépésekkel (a bevételi és kiadási oldal egyidejű kiegyenlítésével) igyekeztek a költségvetés egyensúlyát fenntartani. – A többség viszont erre vagy nem volt képes, vagy az „olcsóbb állam” jelszavának engedve szándékosan csökkentette a bevételi hányadot, hogy a gyorsan felzárkózó, alacsony jóléti szolgáltatást nyújtó (ázsiai, dél-amerikai) országokkal versenyben maradhasson. Magyarország is ez utóbbi csoportba tartozik. Nálunk az immár több évtizede tartó krónikus eladósodás és a „koraszülött jóléti állam” szindróma megoldásától húzódozó, választási ciklusokkal megtört elosztási politika a viszonylag magas kiadási hányad tartós fennmaradásához vezetett. Egyedi sajátosságunk továbbá az is, hogy a Statisztikai Szemle, 91. évfolyam 2. szám

145


válság kirobbanását követően a kiadási hányad csúcsa kisebb, mint az uniós átlagé. Ez az országunkra jellemző korlátos finanszírozási nehézségek következményeként alakult így, és csak a válság kirobbanását követően módosult kissé. Ekkortól az államháztartási kiadási hányadunk már ismét erősen közelített az uniós átlaghoz és mind jobban megfelel az ország alacsonyabb jövedelemtermelő-képességének. 5. ábra. A bruttó hazai termék államháztartási bevételi és kiadási centralizációjának alakulása Magyarország és az Európai Unió átlagában, 2000–2011 Százalék 60 Választás

Választás

55

Választás

50

45

40

35

2011

2010

2009

2008

2007

2006

2005

2004

2003

2002

2001

2000

30

Magyarország Kiadás/GDP

Magyarország Bevétel/GDP

EU27 Kiadás/GDP

EU27 Bevétel/GDP

év

Mindkét elemzett mutató jellemzőinek megismerése alapján még az is megemlíthető, hogy a válság nyomán majd minden tagállam rákényszerült ún. megszorító (költségcsökkentő, bevételt növelő) intézkedésekre. A különbség csupán az, hogy ezek mennyire tartósak vagy átmenetiek. Önmagában sem a kiadási hányad csökkentése, sem a bevételi ráta növelése nem jelenti egy-egy kormányzati ciklussal azonosítható „megszorítás” egyértelmű bizonyítékát. Ugyanis ésszerű, az állami szolgáltatások volumenét és minőségét nem csökkentő reformok nyomán is mérséklődhetnek az államháztartási kiadások. Emellett az államigazgatási szervek (szervezetek) jobb gazdálkodása, továbbá a hatékonyabb adóbeszedés révén is nőhetnek a bevételek. Minderről egyértelmű következtetéseket csak néhány további mutató (például a lakossági és a vállalati adózott jövedelmek és szociális juttatások, támogatások és elvonások, megtakarítások) változásait tükröző indikátorok tanulmányozása segítségével lehet levonni. Statisztikai Szemle, 91. évfolyam 2. szám

146

Dr. Szabó László

3.2. A lakossági „megszorítások” makroszinten kimutatható hatásai Régi szenvedélyes politikai vitatéma, hogy a pénzügyi stabilizáció érdekében ki, mikor, mekkora nagyságú megszorító (lakossági jövedelemcsökkentést, szolgáltatást mérséklő) lépéseket hajtott végre. A Gyurcsány–Bajnai-kormányoknak például rendre szemére vetik, hogy a pénzügyi helyzet stabilizációja céljából felvett IMF-hitelért cserébe számos lakossági jövedelemelvonó-lépést vezettek be. Eltörölték a közalkalmazottak és nyugdíjasok 13. havi javadalmazását, csökkentették a gyes igénybevételi idejét, vizitdíjat kértek a betegektől stb. A második Orbán-kormány pedig a lakossági jövedelmeket közvetlenül érintő megszorító lépésektől tartózkodott ugyan, de „unortodox” módon új teherviselőkre terhelte az újonnan bevezetett államháztartási befizetési kötelezettségek jelentős hányadát. Bevezette a bankok és egyes szektorok különadóját, a lakossági jövedelem csökkentésének ellentételezéseként pedig emelte a fogyasztási adókat stb. Ezekkel az üzleti életben szokatlan lépéseivel a külföldi befektetők körében rontotta az ország hitelességét, ami a növekvő kamatfelárak révén tovább zilálhatja az ország pénzügyi helyzetét. Ennek a vitának a részleteit úgy vélem, nem szükséges tovább ismertetni, mivel ismert és kellő időtáv hiányában még jó ideig eldönthetetlen érvekről van szó.5 A vita további elemeinek felidézése azért is felesleges, mivel ezeknek az intézkedéseknek a hatásai többnyire egymásra épülnek, és időben összeérnek, ezért nagyon nehezen különíthetők el egymástól. Emiatt még megközelítőleg sem lehet megmondani, hogy az egyes években ki mekkora megszorítást vezetett be. Helyette – e rész címének megfelelően – csupán arra lehet becsléseket készíteni, hogy a válság és a közben megtett jó vagy kevésbé hatékony stabilizációs intézkedések hosszú és középtávon mekkora életszínvonal-romlással jártak együtt. Előjáróban azt is meg kell említeni, hogy az ezekre alapozott számítások még így is sok bizonytalanságot rejtenek magukba. Ez nem csupán a már említett információ szűke miatt van így, hanem módszertani okokból is, mivel erre a célra még nincs meg az Európai Bizottság által elképzelt scoreboard nevű „célszerszám”. A válság gazdasági növekedést befolyásoló első, legmarkánsabb hatásait már a korábbiakban bemutattam. Az 1. és 2. ábrákból például megismerhettük, hogy a legfejlettebb piacgazdaságok (az Egyesült Államok, Japán és az EU) elmúlt években értékesített termékeinek és szolgáltatásainak volumene a válság közvetlen sokkhatásának következtében mintegy 6–15 százalékkal csökkent a válságot megelőző „békeévhez” képest. Ez a válságérintettség abban is kifejezésre jutott, hogy a vizsgált nemzetgazdaságok lakossága által felhasználható (ún. diszponibilis) jövedelem is érezhetően visszaesett. Az Egyesült Államokban például 2006-ban reálér5 Korábban intézeti munkatársaimmal közösen elvégzett történelmi léptékű gazdaságpolitikai kérdésekre összpontosító elemzéseink alapján (példaként erre az Aula Kiadó Kft. gondozásában 1994-ben megjelent „A magyar gazdaság vargabetűi” című könyv említhető) talán elmondható, hogy ehhez hasonló viták tudományosan megalapozott eldöntéséhez legalább 30–50 éves távlatra van szükség.



147

téken még 2,7 százalékos volt e mutató növekedési üteme, ami aztán 2007-re 1,9 százalékra mérséklődött, 2008-ban pedig már 0,3 százalékos visszaesésre váltott át. 2009-ben, a válság mélypontján még ennél is jelentősebb, 3,1 százalékos csökkenést regisztráltak. Ugyanezekre az évekre Japánban 1,7, 2,2, –1,0 és –5,5 százalékos éves indexeket mutattak ki. A két, tényleges csökkenéssel járó év együttes jövedelemszínvonal-visszaesése így az amerikai népességnél összesen 3,4, a japánoknál 6,4 százalékos „megszorítást” eredményezett. Ez ebben a két klasszikus piacgazdaságban (ahol hozzászoktak a konjunktúra ismételt és egymással gyakran ellentétes előjelű ingadozásaihoz) nem kavart nagyobb társadalmi vihart. Már lényegesen idegesebben néztek szembe ezzel a ténnyel az Unió tagországainak egy részében. A problémát itt sem az Unió egészében mért kisebb jövedelemcsökkenés okozta, hanem az, hogy az átlag mögött nagyon nagy szórás mutatható ki, ami nem úgy jelentkezik, hogy a két szélsőérték erős visszaesést mutat, hanem úgy, hogy a 27 tagállam közül 26-ban 5–10 százalék közötti jövedelemcsökkenés következett be. Emellett az országok egy részében (például Görögország esetében) ezek a változások eléggé robbanásszerűen (4–5 évre koncentráltan) érvényesültek. Számításaim szerint 2008-és 2012 között ennek nagyságrendje Görögországban megközelítette a 20 százalékot. Az is szokatlan volt, hogy néhány tagállamban a fokozódó eladósodás költségei, továbbá a mind bizonytalanabb foglalkoztatási és üzleti kilátások miatt növekvő profit- és tőkekivonás következett be (erre példaként leginkább a déli perifériához tartozó mediterrán országok említhetők meg). Az is fokozta a lakossági elégedetlenséget, hogy Európában még a jóléti államokban is gyakorlattá kezdett válni a szociális védőháló kisebb-nagyobb „lebontása”. Mindez egy másik országcsoportban (az új tagállamoknál) azért okozott társadalmi feszültségeket, mivel többükben még nem, vagy csak alig fejezték be az átmenet időszakát követő válság negatív hatásainak felszámolását. A válság korábban megismert pénzügyi és strukturális dimenziója ezért ezeknél egy mind krónikusabbá váló társadalmi, szociális krízissel is kiegészülni látszik. Ilyen helyzet alakult ki Magyarországon is, ahol a 2011. évi lakossági rendelkezésre álló jövedelem ugyan kismértékben növekedett (1,6 százalékkal), a közvetlenül megelőző kormányzati ciklus végén viszont jelentős, 6,8 százalékos visszaesés következett be. Korábbi időszakokra visszatekintve, a Gyurcsány-kormánynak is voltak olyan időszakai (például 2004 és 2006 között), amikor e mutató 4-5 százalék körüli többletet jelzett. Németországnál és a két legdinamikusabban fejlődő új tagországnál (Lengyelországnál és Szlovákiánál) ugyanezen időszakra jelentős a rendelkezésre álló jövedelem növekedése, ami az előbbinél 3,5 százalékos, az utóbbi kettőnél pedig 19,8, illetve 17,6 százalékos emelkedést jelentett. Az elosztási politikáknak ezek a sokat hangoztatott különbségei hosszú távon már általában kiegyenlítődnek, és a trend majd mindenütt beáll a piac és az egyes országok potenciális fejlődési adottságaink megfelelő pályára. Statisztikai Szemle, 91. évfolyam 2. szám

148

Dr. Szabó László

Az immár ismétlődővé váló jövedelem-visszaesések nyomán az egyes tagországok lakossága – hosszú távon – szubjektíven is jelentős (kétszámjegyű) jövedelemcsökkenést érzékel. Az összesített tények is azt mutatják, hogy ez az érzés valójában eléggé megalapozott lehet. Magyarországra vonatkozóan – a KSH STADAT adatbázisában elérhető hosszú távú idősor szerint, az egy főre jutó reáljövedelem indexre alapozva – például elmondható, hogy a csökkenés (közel fél évszázad távlatában és 1960. évi árszinten számolva) körülbelül 28 százalékot tehet ki. Ez az index a rendszerváltozáskor például 250 százalék volt, 1997-re viszont (a rendszerváltozás okozta válság következtében) lecsökkent 208 százalékra. A mutató sokévi csúcsát 2006-ban érte el, amikor 280 százalékkal tetőzött. Ezt követően a jelenlegi válság hatásaként (2010-re) ismét lecsökkent 246 százalékra, ami azután (az egykulcsos személyi jövedelemadó és a családi kedvezmények kibővülésének hatására 6 százalékos javulás után) 2011-re a korábbi csúcsnál kissé magasabban tetőzött (252 százalékra módosult).6 Ezek a hosszú távra összeállított volumenindexek azonban csalókák lehetnek, mert a számításuk alapja egy régi (1960. évi), ma már eléggé meghaladott fogyasztási szerkezethez kötődő árszint. Bár ennek lehetséges torzító hatása véleményem szerint nem túl nagy, mivel más, a jelenlegihez közelebbi 2006. évi árszintre transzformált adatok alapján is az előbbihez hasonló 21,6 százalékpont összesített jövedelemelmaradás kalkulálható az 1960-as reáljövedelem arányában. Ez tehát egészében véve a jelenlegi görög sokkhoz közeli „megszorításként” értelmezhető, amiből azonban a szűken vett válságévek alatt, azaz 2008 és 2011 között 11 százalékpontos jövedelemkiesést mutatnak a statisztikai adatok. Az összhatás számszerű hasonlósága ellenére tehát a lényeges különbséget az jelenti, hogy a görögöknél a megszorítások néhány évre koncentráltan jelentkeznek, ezért látható forradalmi elégedetlenséggel járnak együtt, nálunk pedig időben elhúzódva (több évtized alatt) hatnak, ami inkább általános fásultságot idéz elő. A „megszorítások” lakosságot sújtó globális hatását – a jelzett módszertani bizonytalanságok mérséklése végett – más oldalról megközelítve is próbáltam megbecsülni. Ezt a háztartások, és nonprofit intézetek végső fogyasztási adatai alapján lehet megtenni. Ebbe a mutatóba a természetbeni társadalmi juttatásként kapott lakossági támogatások és szolgáltatások is beleszámítanak. Ezek összege, a kényszerű jövedelem kiesések ellensúlyozásaként, esetenként akár még növekedést is mutathat.7 A végső eredmény tendenciáját tekintve azonban a kép itt sem sokat változik, legfeljebb az előbbinél kisebb nagyságrendű megszorítás valószínűsíthető. A válság hatásaként – az Unió egészében nézve – 2008 és 2009 között a lakossági fogyasztás értéke az Eurostat adatai szerint 29,6 milliárd eurós (durván 0,5 százalék6 A számítások az 1960. évi egy főre jutó reáljövedelmek arányában mutatják a változásokat. (A szerk. megjegyzése.) 7 Emellett azt is számításba kell venni, hogy a válság hatására a lakosság megtakarítási rátája is változhat. Ez 2009 után például 2–3 százalékpontot növekedett, majd a deviza hiteltörlesztések hatására ismét csökkeni kezdett. Mindez tehát kisebb vagy nagyobb mértékben módosíthatja a fogyasztás alapján mért változások nagyságát.



149

pontos) csökkenést mutat. Magyarországra ugyanez, 7,4 milliárd eurós elmaradást jelez, ami 1,5 százalékpontos fogyasztás-visszaesésnek felel meg. E megközelítés így viszonylag nagy eltérést mutat a rendelkezésre álló jövedelmi adatok alapján számítottakhoz képest. Ez utóbbinál viszont azt is figyelembe kell venni, hogy ez egy másik, a magyarétól eléggé eltérő viszonyítási alapon nyugvó (a nyugati országokra jellemző) fogyasztói árarányokra épülő kalkulációt jelent. A KSH STADAT adatbázisa alapján viszont – 1960. évi ár- és jövedelemszinten számolva – a mintegy fél évszázad távlatában kalkulált megszorító hatás 26 százalék körüli volt, ami közel áll az előbbi megközelítés eredményéhez. Rövidebb távon emellett azt is számításba kell venni, hogy a lakosság többnyire megpróbálja kivédeni a drasztikus jövedelmi változások negatív hatásait. Például egy ideig a megtakarításait éli fel, vagy némi igénycsökkentéssel olcsóbb, helyettesítő áruk és szolgáltatások után néz. A válság már szinte minden uniós országban jelentős életszínvonal-romlással járt együtt. Ennek mértéke időben és térben (országok között) is elég nagy szórást mutat, mint ahogy egy országon belül is növekszik az egyes jövedelemtulajdonosok közötti differenciálódás nagyságrendje.

3.3. A válságból való kilábalás országok szerinti különbségei Az előzőekben bemutatott kép az uniós országok többségénél jelentős válságérintettséget jelez. Sok, a válság által leginkább sújtott országban ennek nagyságrendje a kibontakozást még középtávon is szinte reménytelenné teszi. Ezek az országok, közte a magyar gazdaság egyik jellemzője ugyanis a tartós tőkehiány. Emiatt és a korábbi elhibázott privatizációs politika következményeként nálunk az uniós átlagnál majdnem 6–7 százalékkal alacsonyabb a nettó nemzeti jövedelem (net national income – NNI) GDP-hez viszonyított aránya. A két mutató közötti különbség – miként az eléggé ismert – a nem rezidens jövedelemtulajdonosok által országunkból kivitt és behozott tőke és jövedelem különbségeire vezethető vissza, valamint arra, hogy az NNI nem tartalmazza az állóeszközök értékcsökkenését. Ez nálunk és az új tagállamok többségénél már a válságot megelőző években is a régi tagországokénál nagyobb különbséget mutatott (a válság éveiben pedig az NNI/GDP szintkülönbsége érezhetően tovább növekedett). A két mutató különbségét és válsághoz köthető tendencia változásait bemutató 6. ábra egy-egy országcsoportra jellemző különbségei közül főleg a következők érdemelnek figyelmet. a) Uniós átlagnál kedvezőbb NNI-aránynövekedés mindössze két országnál mutatható ki. Ezek közül egyik Németország, amely az Unió legversenyképesebb és legnagyobb tőkebefektető országa. Ebből adóStatisztikai Szemle, 91. évfolyam 2. szám

150

Dr. Szabó László

dik, hogy nem csupán a hazai befektetései után realizált profitot használhatja fel, hanem a más országokba (például a hazánkba) beruházott tőkéje után is jelentős jövedelemhez jut. Mindemellett az is előfordul, hogy – a növekvő bizonytalanság miatt – a korábban befektetett tőkéje egy részét ki kell menekítenie. Ezek a tények azt mutatják, hogy a német tőketulajdonosok mindeddig – a válság ellenére is – növelni tudták az uniós országokban megtermelt termékeik és szolgáltatásaik volumenét és az ezek révén hazautalt jövedelmeiket. Ugyanakkor az is érzékelhető, hogy ezt a teljesítményüket – az elhúzódó és mind szélesebb körű válság miatt – csak növekvő kockázat mellett tudják fenntartani. b) A többi kiemelt ország közül hasonló eredményt csak Lengyelország mutathat fel, mivel itt a hazai tulajdon aránya az egyik legnagyobb az Unión belül (a külföldi befektetők ezért innen az átlagnál kisebb arányban vihetik ki a megtermelt profitot). c) A válság által leginkább sújtott Görögországnál viszont a két mutató különbségének növekedése immár olyan mértékűvé vált, ami az államcsőd bekövetkezésének veszélyét jelzi, és még inkább megnehezíti az ottani stabilizációs törekvések eredményes megvalósítását. d) A többi itt kiemelt ország közül Szlovénia korábban az óvatos rendszerváltozásáról és megfontolt privatizációs politikájáról volt híres. Ezért itt az NNI/GDP aránya kezdetben viszonylag magas volt. Ez azonban a válság utáni években az ország relatíve elégtelen versenyképessége miatt már alig jelent előnyt (ezért épp úgy vagy talán még jobban romlik ez a mutató, mint a többi új tagországnál). e) Magyarországon és Szlovákiában kezdetben (a nagy külső tőkebefektetések időszakában, amikor még alig volt profit és tőkekivonás) az ugrásszerűen növekvő új kapacitások javították az ország potenciális jövedelemtermelő-képességét. Ennek köszönhetően ez az arány kissé javult, majd a válság kitörését követően a tendencia megfordult, és a ma már érezhető tőke és profitkivonás tapasztalható. Hosszú távon nálunk ezen még az sem segít sokat, hogy a „közös teherviselés” elve alapján8 a kormány a külföldi tőkét külön adókkal tereli, mivel ez tovább hűti a külső befektetői kedvet, amire a válságból való kibontakozáshoz és a munkaalapú társadalom célul tűzött felépítéséhez is nagy szükség lenne. 8

Teszi azt részben arra való hivatkozással, ami többszörösen kimutatható tény, hogy korábban „a bejövetelük időszakában” az átmeneti adókedvezmények miatt a hazai tulajdonú vállalkozásokhoz képest ez a vállalkozói kör csak kevés vállalkozási adót fizetett.


151


6 ábra. Néhány kiemelt ország és az EU27 aggregátum 1995 és 2011 közötti nettó nemzeti jövedelemtermelő képességének változásai a GDP százalékában Százalék

Nettó nemzeti jövedelem a GDP %-ában

90 88 86 84 82 80 78

2011

2010

2009

2008

2005

2000

1995

76 év

EU27

Eurózóna

Ausztria

Németország

Görögország

Spanyolország

Szlovénia

Szlovákia

Lengyelország

Magyarország

Az itt bemutatott különbségek és változások végül azt mutatják, hogy az egyes uniós országokban alkalmazható válságterápiáknak is sok egyedi vonása lehet, amit az eddigi uniós, illetve IMF-ajánlások csak korlátozottan vettek számításba. „Testre szabott” gyógymódokra van tehát szükség, már csak amiatt is, mivel az egyes országok fejlődéstörténete és válságtűrő képessége is erősen eltér egymástól. Az egyénre szabott válságterápiák kialakításakor arra is tekintettel kell lenni, hogy főleg az új tagországok esetében már korábban is jelentős megszorításokra került sor, és így az egyre krónikusabbá váló lakossági terhek következtében a gazdasági és pénzügyi válság könnyen átcsaphat egy még nehezebben kezelhető társadalmi-szociális válságba. Óvatos, minden lehetséges hatást figyelembe vevő kibontakozási stratégiákra van tehát szükség, amely miatt az erősebb, az eddigi válságon kevesebbet vesztő vagy éppen nyerő országoknak a továbbiakban nagyobb részt kellene vállalniuk a stabilizációs terhekből, mivel ez az egész közösség érdeke. Ehhez kellően differenciált, egymással türelmesen egyeztetett uniós és nemzeti politikákra van szükség, mert csak ez vezethet az Unió egészének és egyes tagállamainak mielőbbi stabilizálódásához. Ugyanakkor az is bizton állítható, hogy ezeket a kibontakozási stratégiákat egyegy országon belül is csak több kormányzati ciklusra alkalmazva lehet a siker reményében megvalósítani, ami szükségessé teszi az ellenzék és a kormánypártok hosszú távra szóló megegyezését néhány alapvető kérdésben (célban).


152

Dr. Szabó László

3.4. A magyar gazdaság sajátos kilábalási stratégiájának legfőbb jellegzetességei és megvalósítási esélyei A válság körüli konjunktúra várható „gyökjelszerű” formájára és a krízis újabb és újabb dimenziókba való átmenetének veszélye miatt, az uniós tagországok rövid és középtávú kilátásai nem túl rózsásak. A konjunktúra megtorpanása még az eddig jól teljesítő tagországokban is növekvő gondokat okozhat. Ez látható már a német és a lengyel nemzetgazdaságra kidolgozott legújabb (egyre csökkenő) növekedési előrejelzések alapján is. Még nehezebbé válhat ez a stabilizációs folyamat a kevésbé versenyképes és szinte „nyakig” eladósodott országokban. Ma már az is eléggé elfogadott vélemény, hogy recessziós években csak a „növekedve stabilizálás” stratégiája vezethet sikerre. Ennek a módszernek az első eleme az „államadósság mocsarába süllyedő” tagországok hitelképességének közösségi segítséggel való mielőbbi helyreállítása, majd ezt követően a további eladósodásuk központi koordinálással való megakadályozása és a gazdasági növekedés egyénileg adódó kilátásainak közös segítséggel való megragadása. Ez utóbbi lehetőségek azonban országonként különbözők, ezért egyedi megközelítést is szükségessé tesznek. Magyarországon ezek a lehetőségek talán még az átlagnál speciálisabbak. Bár az ország krónikus eladósodásának megállításáért az Orbán-kormány már megalakulása óta kemény harcot folytat, ezek eredményeit ma még nehéz megítélni, mivel ez a stabilizáció terheinek egyfajta szokatlan újraelosztását is magába foglalja, ami nemzetközileg elég nagy ellenérzést váltott ki (bár újabban ezek egyes elemeinek más országokban való alkalmazásával, ez az idegenkedés mintha enyhülni látszana). Az ország növekedési kilátásai azonban – a nemzetközi konjunktúra bizonytalanságai miatt – még sikeres stabilizációt követően sem túl rózsásak, mivel rövidtávon még a tervbe vett külső nyitások mellett sem túl jók az exportbővítési lehetőségeink (rövidtávon, jelentős fejlesztések nélkül ugyanis felülről eléggé korlátosak az exportkapacitásaink). Ezért, még a korábbiaknál erőteljesebben nyitó külgazdasági politika mellett is újabb, nagyobb tartalékokat tartalmazó megoldásokat kell keresnünk. Pár éve, az ECOSTAT-ban folytatott stratégiai kutatásaim során ezt az eszközt az ún. megújítható növekedés stratégiájának nevezett megoldásban véltem megtalálni. Ennek lényege röviden abban foglalható össze, hogy az értékesítési lehetőségeink kétoldalú (külső és belső) korlátai miatt, a GDP-növelés legfőbb járható útját napjainkban leginkább a termelési költségek (ezen belül különösen az anyag és energiahányad) csökkentése jelentheti. Ezt a véleményemet néhány ágazati oldali elemzéssel és az Unión belüli legfőbb versenytársaink input-output adataival való közvetlen összevetésekkel is igyekeztem alátámasztani. Ezek a vizsgálatok azt mutatták, hogy néhány kompetitív ágazatra koncentráló fejlesztési politikával a magyar gazdaságon belül je-



153

lentős anyag- és energiamegtakarítás érhető el.9 Ez a megközelítés azért is sikerrel kecsegtető perspektívát jelenthet számunkra, mivel az ezekhez tartozó technikák (technológiák) a közösségen belül már többnyire rendelkezésre állnak és kipróbáltak. Hasonló kitörési stratégiák bizonyultak sikeresnek a korábbi válságok esetében is, amikor azok az országok kerültek lépéselőnybe, amelyek az új technikák és termékek minél szélesebb skálájának bevezetésére törekedtek. Számunkra – mivel a termékmegújító-stratégiához viszonylag kevés kapacitással és piacbővítési lehetőséggel rendelkezünk – csak egy „követő és költségcsökkentő” fejlesztéspolitika jelentheti a legjobb kiutat.

Irodalom BARÁT M (szerk.) [1994]: A magyar gazdaság vargabetűje. Aula Kiadó Kft. Budapest. EU.KORMÁNY.HU [2012]: Új kormányközi szerződés – költségvetési fegyelem és gazdaságpolitikai koordináció. http://eu.kormany.hu/uj-kormanykozi-szerzodes/az-uj-kormanykozi-szerzodesalairasa-brusszelben EUROSTAT [2012]: Flash Estimate for the Third Quarter of 2012. News release euroindicators. No. 159. Brussels. GÁL P. – MOLDICZ CS. – NOVÁK T. [2009]: Közgazdasági gondolkodás és tévutak. Elvek és nézetek – hitek és tévhitek. Fejlesztés és finanszírozás. 4. sz. 13–25. old. INDEX [2009]: Roubini: A válság éppcsak elkezdődött. Január 9. http://index.hu/gazdasag/vilag/roub090109/ SALSMAN, R. M. [2012]: Fiscal Austerity and Economic Prosperity. Forbes. http://www.forbes.com/sites/richardsalsman/2012/06/26/fiscal-austerity-and-economicprosperity-pt-iii-why-government-spending-retards-growth/ SAMUELSON, A. – NORDHAUS, D. W. [2003]: Közgazdaságtan. KJK-KERSZÖV. Budapest. SOROS GY. [2008]: A 2008-as hitelválság következményei – A pénzügyi piacok új paradigmája. Scolar Kiadó. Budapest. SZABÓ L. [2009]: A „megújítható növekedés” stratégiai váza. Fejlesztés és finanszírozás. 4. sz. 3– 12. old. SZABÓ L. [2010]: Szelektív iparpolitikára várva. Fejlesztés és finanszírozás. 3. sz. 3–12. old. SZALAI Z. [2012]: A válságkezelés válsága? A költségvetési kiigazítással kapcsolatos viták az európai monetáris unióban. MNB-szemle. Október. 57–66. old.

9 Az ez irányú vizsgálataim azt mutatták, hogy például több termelő ágazat energiaigényességi mutatója jelentősen meghaladja az uniós versenytársainkét, az élenjárókkal szemben pedig akár 4-5-szörös hátrányunk is van, amit, ha sikerülne mielőbb ledolgozni, akkor kiugró termelési növekedés nélkül is jelentős jövedelem többletre tehetnénk szert. Hasonló irányú, bár kisebb lemaradásaink voltak az anyagköltségek többi eleménél is, különösen a hazai jövedelmek nagyobbik hányadát jelentő kis- és középvállalkozói szférában, de a lakosság és közületi szféra végső felhasználási tételeinél is jelentős hatékonysági tartalékok mutathatók ki.


154

Dr. Szabó: Az uniós tagállamok válságérintettségének néhány közös és egyedi vonása

Summary The current economic crisis has been widened and visible in many new areas of the European Union. This is the reason why it lasts longer than expected. Moreover, therapies were one-sided and did not consider the specialities and growth capabilities of the member countries, adding additional factors to keep it off. Long lasting recession and debt crisis made recovery also harder in most of the countries. This is why we need a more specialised therapy to overcome, so, in the case of the Union, the so called “growth by stabilise” might help solely. In Hungary, this strategy can be executed only by decreasing the costs of production and services (especially the unit material and unit energy costs) since growth outlook here is worse than the European average. This solution, based on the previous research of the author, has been named the strategy of “renewable growth”.


Az uniós tagállamok válságérintettségének néhány közös és egyedi vonása

Recommend Documents