AZ ANTIK ORVOSTUDOMÁNY ÚJJÁÉLEDÉSE A RENESZÁNSZ HATÁSÁRA* MAGYAR LÁSZLÓ
/ \ z európai természettudomány „hivatalos nyelve" az ókorban a görög volt. A latin kultúrájú Nyugat-Európa így nem csak keresztény szellemiségénél, de nyelvi műveltségénél fogva is elszi getelődött az ókori orvosi hagyománytól. A legjelentősebb görög orvosi művek — elsősorban Ga lenosz művei — ugyan áthatották a középkor nyugati orvostudományát is, hatásuk azonban csak közvetetten érvényesülhetett. A bizánci birodalom földi s szellemi tartományait egyaránt elhódító iszlám kultúra a 9—10. századra jelentős részben átvette a Mediterraneum görög eredetű tudomá nyos örökségét: a kevéssel előbb végbement nyugati, ún. Karoling-reneszánsz viszont lényegénél fogva, az antikvitás egyéb remekműveit részesítette előnyben a természettudományos (főként gö rög nyelvű) alkotások rovására. A m az arab orvosok is többnyire csak másodkézből jutottak gö rög elődeik műveihez. A közvetítő nyelv itt sok esetben a szír volt. A 8—10 századi, csúcspont ján lévő arab fordításirodalom azonban még így is az eredetivel szinte egyenértékű műveket hozott létre. A z ébredező nyugati tudományos élet az eredeti szövegek híján ily módon be kellett hogy érje a művek arab másodfordításaival, sőt, a helyzetet még bonyolította, hogy a részben Hispáni án, részben Dél-Itálián (az arab befolyási övezeteken) át Európába szivárgó tudomány , mielőtt latinul hozzáférhető lett volna, közvetítőként a héber nyelvet is gyakran igénybe vette. A középkor viszonylag ismert orvosi szövegei ezért legtöbbször négyszeres fordítások voltak: a görög eredetit szírre, szírről arabra, arabról héberre, s héberről latinra fordítgatták : szükségtelen részletezni, milyen hatalmas károkat okozott ez a folyamat a művek formájának s méginkább tartalmának. 1
2
3
4
5
A nyugati orvosok, ha romlott szövegekkel, s így gyakran félreértett gondolatokkal dolgoztak is, sosem feletkeztek meg teljesen az antik örökségről: a hagyomány hatása folyamatos maradt. Nem is lehetett volna másképp, hiszen az akkori orvostudomány alapja még mindig az antikvitás által létrehozott humorálpathológiai rendszer volt! A könyvnyomtatás megjelenését megelőző évszázadok orvosi tárgyú kéziratainak típusai közül a legtöbb szintén az antik örökséghez kapcsolódik. Közülük a leggyakoribb, a szöveggyűjte6
7
* Előadás formájában elhangzott , , A természettudományok és a medicina a reneszánsz és a reformáció ko rában" c, a Magyar Tudományos Akadémián 1983. november 30-án megtartott ülésen. Mezey, L . : Deákság és Európa. Bp. 1979. 65. Klein-Franke, F. : Die klassische Antike in der Tradition des Islam. Darmstadt 1980, 6. Schipperges, H. : Die Assimilation der arabischen Medizin durch das lateinische Mittelalter. Wiesbaden 1954, (Sudhoffs Arch., Beiheft 3.), 185. Roger Bacon: ,,Opus Minus" ed. J. S. Brewer, 1859, 325. Constantinus Africanus (Opera Ysaac, 1515, 186 v.): ,,Legens itaque in dianamidiis galienipene ita hunc inveni scriptorum errore et vitio depravatum, ut potius auctorem, quam correctorem exigeret. . ." Harig, G. : Mittelalterliche und antike Traditionen in der ärztlichen Ausbildung der Renaissance. Kilo, 61, 1979, 2, (525-532. p.) 527. Baader, G. : Handschrift und Inkunabel in der Überlieferung der medizinischen Literatur. Wege d. Forsch., 363. Medizin in der mittelalt. Abendland. Darmstadt 1982, 361. és köv. 1
2
3
4
5
6
7
merry (compendium), amely a feljebb már említett, többnyire romlott orvosi szövegeket tartal mazta. Ennek továbbfejlesztett, praktikusabb változata, a kommentáros fordítás. A kommentárok később önállósultak, valószínű, hogy e magyarázatokból kerekedtek az első tudományos értekezé sek és az első tankönyvek is. A harmadik típus, a herbárium, szintén gyakran tartalmazott görög szerzőtől származó szöveget, de a regimen és a consilia típusú kéziratoknak is kimutathatóan antik gyökerei vannak. A hagyomány folytonossága bizonyos művek esetében egyértelmű: nem kell tehát azt gondol nunk, hogy a reneszánsz mindent előröl kezdett. Ez egyébként a tudomány egy területén s kor szakában sem lehetséges. A 13—14. századra azonban e hagyomány nem eleven hagyomány volt többé: a skolasztikus szellemi merevség, a dogmák, a tartalmatlan, ezerféleképp értelmezhető fogalomneveken való v i ták nem elégíthették ki többé az ébredező európai szellem kíváncsiságát. A fordulatnak a társadal mi s főként a politikai változások is kedveztek. A 14—15. században az Ottoman birodalom kis-ázsiai, majd európai hódításai az antik örökséget még őrző görög szellemi elitet előbb Velence égei gyarmataira, majd magába Velencébe, s egyéb észak- és dél-itáliai városokba űzték. A folyamatot Konstantinápoly 1453-as eleste tetőzte be. E z — akkori méretekkel mérve — valóságos tudósáradatot kényszerített Itáliába. A menekülő görög intelligencia nem üres kézzel érkezett: hajóik görög auktorok műveit mentették át a tengeren, ön nön személyükben pedig a görög nyelv és kultúra kiváló ismerőit, az antik grammatikus természettudományos hagyomány — szó szerinti — megtestesítőit kapta ajándékba nyugat. A k i vándorlás első hullámával érkezett többek közt Leontiosz Pilatus, Boccaccio tanára, Barlaam, a rhétor, és Pléthón, korának legnagyobb görögtudora. 1397-ben Firenzében Emmanuel Khrüszolórász görög nyelviskolát alapít — ezentúl kezd a görög nyelv ismerete minden tudósjelölt számára kötelezővé válni. A 15. századi Medici-Firenzében már csapatnyi görög emigráns működik: Johannesz Argüropulosz, Theodórosz Gaza, Besszarion, Konsztantinosz Laszkarisz és mások. 8
9
A személyiségek és az átmentett művek hatása nem marad el. Hihetetlen gyorsasággal folyt a könyvek — most már közvetlen — fordítása, majd kiadása. A z átültetés és a szövegkritika munká ja közben az eddig használt arab közvetítésű latin fordítások hibáira sorra derült fény. A modern Európában Nicolaus Leoniceus (1428—1524) olasz költő és orvos és Jacobus Sylvius (Jacques du Bois — 1478—1555) francia orvos végzett elsőként efféle szövegkritikai munkát. A z ,,ad fon tes" — a forrásokhoz — való igyekezet nemkívánatos eredményeket is hozott. A z addig méltán nagyrabecsült arab közvetítők: Avicenna, Serapion, Mesue, bűnbakokká váltak, az egyre fölháborodottabb filológusok az ő nyakukba varrták a rossz szövegeket, félreértett magyarázatokat, holott ezekért — mint azt a későbbi kutatás kimutatta — inkább a latin fordítók voltak felelősek. A rene szánsz jellemző arabellenességét, a politikai és vallási okokon kívül — részben — ez a tévedés is táplálta. A z ún „neóterikus" irányzat hívei (Manardus, Leonard Fuchs, Campegius) féktelen vitairatokban támadták a középkor megcsúfolt klasszikusait, ellenfeleik, az ú h . , ,arabisták" pedig hasonló hangnemben adták meg nekik a választ. 10
11
Az új fordítások azonban nem csak mennyiségükben és minőségükben különböztek a korábbi aktól, hanem szemléletükben is. A korábbiakhoz képest jelentősen nőtt maguknak a szövegeknek a tekintélye. A Constantinus Africanus, Raymundus Toletanus vagy Gerhardus Cremonensis típu sú középkori fordító a praktikumot tartotta szem előtt , s ezért gyakoriak a feleslegesnek ítélt, ám néha lényeges részek kihagyásai, az egyszerűsítések, a szövegbe szőtt, gyakran félrevezető be12
8
9
10
11
12
Diepgen, F. : Gesch. der Medizin, Berlin, 1949. I. B. 160. Haeser, H . : Lehrbuch d. Gesch. d. Medizin. V. bearb. Aufl. Jena 1875, B. I. 729. Klein-Franke i . m. (2. jegyz.) 20. Klein-Franke i . m. 21—44. Schipperges i . m. (3. jegyz.) 53.
B L
A
S
I
L
E
AE»
Vesalius híres ,,Fabricá jának címmetszete (Basel, 1543.). A kép jobb és bal alsó sarkában látható majom illetve kutya, valamint az előtérben álló szakássas, köpenyes alakok a kutyát boncoló Galénoszra és a majmot tanulmányozó Paulus Aeginetára utalnak. A művész ily módon szimbolizálja az antik orvostudomány jelenlé tét és meghaladását a vaseliusi műben
toldások és magyarázatok. A reneszánsz filológiai igénnyel készült átültetései azonban nem csak szöveghűek igyekeztek lenni, de az eredeti művészi színvonalát is többnyire követni próbálták. Ezek a fordítások minden egyes szónak, sőt stilisztikai eszköznek jelentőséget tulajdonítanak — a fordítók a szöveget szinte szent szövegként kezelték. (Ugyanez a szemlélet vezetett egyébként az erasmusi és lutheri bibliakritikához is, bár ebben az esetben nem csak a kritikus kezelte szent ként a szöveget). E szemléletváltozás végül is az értelmezés tökéletesedését, s mindenképpen az eredeti gondolat újjáéledését szolgálta. 13
A görög orvostudomány újjáéledése azonban mégsem valamiféle diadalünneppel végződött. A tudósok a fölfedezés első örömében csak a szöveg megtisztítását, rekonstruálását, tehát olvasható vá tételét tűzték k i célul. Ám gyakran e filológus-fordítók egyben praktizáló orvosok is voltak, s nem egyszer találták úgy, hogy a már megtisztított görög szöveg is ellentmond tapasztalataiknak. A következtetés önként adódott: nem az arab fordítók s nem is a megrongálódott textus a tévedés oka, hanem az antik auktor maga. Másfelől biztosak lehetünk abban is, hogy ekkoriban esett meg hosszú idő után először az, hogy — a fordítás kényszerűsége folytán — a szövegeket az ekjüktől a végükig elolvasta valaki. A z ilyen új ráolvasás mindig termékeny — az antik szerző szinte maga alatt vágja a fát: szabad szellemiségével, szkepticizmusának, módszereinek újdonságával arra ösz tönözte olvasóját, hogy azt is kritika alá vesse, akitől a kritikai szellemet tanulta. A z antik methodika hatása így rombolta az antik tekintély hatását. És az antik szellemiség, a kritika szelleme, a racionalizmus és empirizmus ötvözete talán még többet jelentett Európának, mint az újjáélesz tett auktorok maguk! 14
Évezredre elfeledett elméletek is új erőre kaptak e korban. S ez esetben nem csak orvosi vagy tudományos, de filozófiai elméletekre is gondolhatunk. A pythagoreizmus, az atomelmélet, Pla tón és Arisztotelész egyaránt befolyásolta e korszakban az orvostudomány fejlődését. A Marsilio Ficino (1433—1499) és Agrippa von Nettesheim (1486—1535) által a gyakorlatban is alkalma zott jatroasztrológia például a platonizmus, a gnószisz, a sztoa, a peopüthagoreizmus különös keveréke volt, sőt az antikvitás dionüszoszi mélységeiből is merített, ami orphikus vagy még obskurusabb misztériumokból kölcsönzött szimbólumrendszerét illeti. A z ókori ún. „pneumati kus" iskola szóhasználatával és nézeteivel is e körben találkozhatunk. 15
16
A görög-római orvostudomány legnagyobb hatású irányzata, az empirizmus a középkori dogmatizmus ellenhatásaként éled újjá a reneszánszban. A z orvosi empirizmus alapja az ókorban a szkeptikus gondolkodás volt, ezzel szemben minőségileg más Francis Bacon (1561—1625) szenzualista alapozású empirizmusa, az ún. filozófiai empirizmus, amely a tudományos kísérletezés el terjesztésével óriási eredményekre vezetett. Jean Femel is az antik empiria hagyománya alapján igyekszik ekkoriban rendszerét megalkotni. A középkor uralkodó orvosi elméletrendszere az arisztotelészi-galénoszi rendszer (főfogalmak: elementa, qualitates, complexiones, virtutçs, organa, partes etc.) épp az empirikus gondolkodás, az újonnan nyert adatok következtében addigi formájában már nem állhatott fönn tovább. A paracelsusi kritika a teljes humorálpathológiai rendszert megkérdőjelezte, s az antik hagyomány és a modern fölfedezések összeegyeztetésére tett kísérletek: Dániel Sennert (1572—1637), P. Severinus (1540—1602), J. B. van Helmont (1577—1644) kísérletei sem vezettek kellő eredményre. Azt 17
18
13
14
15
16
17
18
Marsilio Ficino: Epistola de vita Platonis — The letters of Marsilio Ficino. Vol. 3. Lib. 4. London 1981, 39. Harig i. m. (6. jegyz.) 531. Altschuller, G. I.: The Origins of Modern Scientific Thinking. Essays of the Hist, of Med. Ed. S. Jarcho. N. 47., 1976. (és Bull. Hist. Med. 46, 1970.) 28. Rothschuh, K. E . : Konzepte der Medizin in Vergangenheit und Gegenwart. Stuttgart 1978, 84. Rothschuh i. m. 165. Rothschuh i. m. 212.
mondhatjuk tehát, hogy ami az antik hagyományból a középkor folyamán élt és virult, épp a rene szánsz pusztította el! Szövegkritika, újrakiadás, új ráolvasás — mindez természetesen nem képzelhető el a könyv nyomtatás megjelenése nélkül Kritikai kiadást csak a nyomtatás tesz lehetővé, kéziratban újra termelődnének a hibák. A z újra előkerült, s kritikai kiadásban közreadott auktorok óriási hatása sem képzelhető el az olcsó, több száz példányban megjelenő, nyomtatott könyv nélkül. Guten bergnek épp annyit köszönhet az orvostudomány, mint az arab kultúrának. A 15—16. század folya mán 38 antik orvosi szerző művét, vagy töredékeit adták k i , tehát majdnem minden addig ismert antik orvosi szöveg hozzáférhetővé vált! A nyomtatott könyv azonban nem csak azt jelentette, hogy egyre több orvos vagy tudós olvashatta az ókori szerzőket, de azt is, hogy hatásuk egyéb társadal mi csoportokra is kiterjedhetett. Gondoljunk csak a 16. században oly népszerű diétetikákra, gyógyszerkönyvekre, tanácsadókra, amelyek még főként antik szövegekre támaszkodtak. A nyomtatás fejlődése nemsokára — lehetőség szerint — teljes Galénosz-kiadást is eredményezett, amely azután dialektikusan hozzájárulhatott a galénoszi tekintély összeomlásához, az új orvostu domány megszületéséhez. 19
20
A z antik örökség átvétele tehát három fázisban zajlott: A 14. sz. és a 15. sz. nagyobbik része az újrafölfedezés kora volt. Ekkor ismerhette meg a nyugat mindazt, ami épen átvészelte a ,,sötét" évszázadokat. A 15. sz. végén és a 16. században végbe ment folyamat két korszakra bontható: az elsőben a megkerült szövegek filológiai kritikája, a má sodikban s még részben az elsőben is, a szövegek tudományos kritikája ment végbe. A z utolsó korszak tudománya már meghaladta az örökség színvonalát, míg végül az egykor forradalmat ho zó auktorok újból a könyvtárak mélyére kerültek. E végső szakasz azonban nem zárult le olyan hamar, mint hinnénk, hiszen Galenosz, Dioszkoridész, Hippokratész gondolatai és elvei még a 19. században is erősen hatottak. A z antik orvostudomány újjáéledése gyakran valódi újrafölfedezéssel járt együtt. Olyan kézira tok is napvilágra kerültek, amelyek szerzőjének neve sem volt korábban ismert. A z orvosi rene szánsz különös jelensége Celsus ,,De Medicina ujának újrafölfedezése. A latin nyelven író enciklopédista öt könyvből álló, s öt tudományt földolgozó művéből csak egy, épp az orvosi tárgyú maradt ránk. Celsus művét már az ókorban elfeledték, s ha szóltak róla, többnyire csak némi lené zéssel tették. A ,,De Medicina" valóban nem eredeti mű: az i . u. I. század eklektikus orvostu dományánakkézikönyve: afféle tankönyv. Hogy korában kevésre becsülték, mégsem tartalmának, hanem valószínűleg latinnyelvűségének volt köszönhető. E z akkoriban, a görög tudományos nyelv egyeduralma idején súlyos bűnnek, szinte faragatlanságnak számított. Celsus 1478-as firenzei első kiadását mégis nagy örömmel fogadta a közönség — érdekes módon ennek épp az lehetett az oka, mint ami korábbi mellőzöttségének: ti. a mű egyszerű, tiszta latin nyelve. Celsus példátlan sikerét mutatja, hogy 300 év alatt több mint 50 kiadást ért meg, s csak német nyelvre heten fordították le az idők folyamán. 21
22
S ha ennek az orvosi szempontból valóban középszerű munkának ennyi olvasója akadt, elkép zelhetjük a ,,nagyok", Galenosz, Dioszkoridész, Szóránosz, Hippokratész sikerét. E hatást szük ségtelen tényekkel bizonyítani, hiszen Cardano, Manardus, Campegius, sőt az antikvitással szemben nem épp tekintélytisztelő Paracelsus művei is antik munkákon alapulnak, s elég ha emlé keztetünk rá, hogy Vesalius a legnagyobb reneszánsz Galénosz-kiadás, a Juntina munkatársa volt. 19
20
21
2 2
Eisenstein, E. L. : The Advent of Printing and the Problem of Renaissance. Past and Present, 45, 1969. nov., 19-89. Gesch. der Medizin. Hrsg. Tutzke, D. Berlin 1980, 63. (Harig, G.) Adatok: Gesamtkatalog der Wiegendrucke. Hiersemann, 1968. VI. B., 360. (Fontius, a kiadó Sexetiushoz írott bevezetőjében franciaországi kéziratokat említ.) Pl. Quintilianus 12. 11. 24.
Összefoglalásképp megállapítható, hogy az antik orvostudomány újrafölfedezése a reneszánsz idején nem újrafölfedezés, hanem újjáélesztés volt; A z antik orvostudomány hatásának folyama tossága a középkorban szó szerinti újrafelfedezést nem is tett volna lehetővé. A reneszánsz jelentő sége e téren nem annyira az antik auktorok, mint inkább az antik szellemiség újjáélesztésében áll, annak a szellemiségnek újjáélesztésében, mely önnön tekintélyeit sem kíméli, ha ezáltal előbbre mozdíthatja az emberiség, a kultúra ügyét. SUMMARY Author, while sketching the linguistical, political and cultural reasons calling forth the stiffening, later the revival of the antique medical tradition, attempts to follow the apparently logical course of events, which led first to the cult, then to the criticism, and eventually to the exceeding of the ancient medical views and thoughts. In this respect he attaches great importance to the work of textcriticism, to that of the translation and to the possibilities given by printing. We can read also an analysis here about the revival of the antique medical theories in the 15—16th centuries. The paper particularly treats the rediscovery of the work ,,De Medicina" written by Aulus Cornelius Celsus in the first century A. D., as a peculiar phenomenon of the medical renaissance. With his present work author attempts to prove, that the renaissance did not rediscover, but reinterpreted and used in a new way the antique medical tradition. Author emphasizes that the influence of the ancient medical works remained continual in the middle ages, so a rediscovery, in a strict sense of the word was neither needed, nor possible in the christian west. L. MAGYAR, M . A . , Ph. D. research fellow of the Semmelweis Medical Historical Library Budapest, Török u. 12, Hungary H—1023
