Állapotbeli kötelesség

Portré

Állapotbeli kötelesség A jövőre 80 éves Naszlady Attila orvosprofesszor a kilencvenes években az Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézetet, kétezertől pedig a Budai Irgalmasrendi Kórházat vezette. Évtizedeket dolgozott kardiológusként, számos orvosi műszer létrehozásában vett részt. Nem véletlen, hiszen érdeklődési területe a számítástechnika: a többi között az első elektronikus kórlap, chipes betegkártya és intézményi számítógépes hálózat kialakítása fűződik a nevéhez. Az 1956-os forradalom szigorló orvosként érte – kalandjait, életútjának szakmai és erkölcsi vonatkozásait szívesen hallgattuk a professzortól. Dr. Szepesi András, Bene Zsolt

– Professzor úr, kérem, meséljen a gyökereiről! – Édesapám sportember volt, a fiam éppen most bukkant egy 1920-ban megjelent újságcikkre, amelyben Naszlady Jánost nagy reménységű ökölvívóként említik. Arról tudtam, hogy testnevelői és sporttisztviselői képzettsége volt, testnevelő tanár volt a Műszaki Egyetemen, emellett edzősködött és sportrendezvényeken versenybíráskodott. Emlékszem, kisgyermekként sokszor elkísértem atlétikai versenyekre. Amikor megnősültem, a családi képek közül előkerült az apósom – Csűrös Zoltán volt műegyetemi rektor – meg az édesapám, amint közös képen, birkózó állásban állnak a Műegyetemen. – Meddig élt az édesapja? – Szüleimet 1938-ban, hétéves koromban elveszítettem. Mindketten gombamérgezés áldozatai lettek – én valahogy túléltem. Családi vendégségben voltunk, ahol apám két nagy tányérral evett a gombapörköltből, nekem valahogy nem ízlett. Mivel a papa szigorú volt, nem lehetett ételt otthagyni, ezért amikor nem figyelt oda, a mama kicserélte a tányérját az enyémmel. Így úsztam meg az ételmérgezést. Ők sajnos két héten belül meghaltak. Pedig értő ember szedte a vargánya gombát, azonban a nyomozás kiderítette, hogy az erdész arzént szórt ki a vadak ellen, és a gomba ahogy kinőtt, felszívta a mérget. – Ki nevelte fel? – A házunkban lakott Pfeiffer Ignác műegyetemi professzor, akinek az első világháborúban elesett a fia. Már korábban is – félig viccesen, félig komolyan – felajánlotta a papámnak, hogy engem pártfogásába venne. A papa erre így válaszolt: nincs az a pénz, méltóságos uram. Ötéves lehettem, amikor álltunk az ötszobás lakásban, fogta a kezem, és nagyon meg voltam hatódva. A történtek után Pfeiffer professzor ismét felajánlotta, hogy magához vesz, de aztán visszakozott. Azzal indokolta, hogy zsidó származása – 1938-at írtunk – hátrányos lenne a számomra, azonban megígérte, hogy a háttérből segíteni fog. Állta a szavát, mert elemista koromra ösztöndíjat szerzett. Először állatorvos rokonaimnál éltem másfél évig – irkáltam a leveleket édesanyáméknak, de soha nem érkezett válasz.

22 | EGÉSZSÉGÜGYI GAZDASÁGI SZEMLE 2010/1.

Végül a családjukba fogadtak elérkezettnek látták az időt elmondani, hogy meghaltak a szüleim. Ezután a bicskei Horthy Miklósné árvaházba, majd a szintén alapítványi Bernfeld Mór fiúotthonba kerültem. A szünidőkben náluk „fiatalúr” voltam, az árvaházban meg lelenc – kitűnő társadalmi tapasztalat lett ez számomra. – Hol végezte a felső osztályokat? – A Kölcsey Gimnáziumban kitűnően végeztem és az iskola első számú sportolója lettem. Közben az egyik osztálytársam beszervezett a Regnum Marianum cserkészcsapatba. A II. világháború előtt ez volt az egyetlen lehetőségem, hogy ki tudjak járni az árvaházból; a háborút követően már lazább lett az árvaházi fegyelem. A Regnumban történt a szellemi megalapozásom: az ott kapott komoly képzés mély benyomást tett a kamaszéveimre és a világnézetemet is meghatározta. A regnumi papok nem kenetteljes, ájtatos, ömlengők voltak, hanem kitűnő emberek, akik neveltek is bennünket. Igazi vagány fickók, akik velünk sportoltak, rövidnadrágban együtt rúgták velünk a port. 1961-es lebukásukig illegálisan vitorláztak velünk a Balatonon a vízirendőrök orra előtt. Emiatt sorozatos kihallgatásra kellett járnom a rettegett Fő utcába, többet közülünk becsuktak. Én megúsztam, pedig két pap is lett kiscserkészeimből, az egyik most már katolikus megyés püspök. – Az apai indíttatásnak köszönhetően az Ön számára is fontos szerepet töltött be a sport. Milyen eredményt ért el? – KISOK-versenyen a száz métert 11,2 másodperc alatt futottam; a női magyar rekordernek, Gyarmati Olgának nem volt ilyen eredménye. (Ő volt az első magyar futónő, aki 12 másodpercen belül futotta a 100 métert – szerk). Goldoványi Béla volt az edzőm, de miután meghalt, már nem tudtam máshoz szegődni. Különben sem szerettem a versenysportot, csak az amatőrt. – Elsőre sikerült egyetemi felvételije? – Fizika tanárnőnk felkérte az osztály két legjobb tanulóját, hogy tartson előadást a világ keletkezéséről. Kemény Tamás Kant Laplace elméletét, magam pedig a biblikus történetet

PÁLYAKÉP

Portré Prof. dr. Naszlady Attila a Budapesti Orvostudományi Egyetemen diplomázik. Orvosi pályáját Esztergomban kezdi belgyógyászként, ezt követôen egy évtizedig az Országos Kardiológiai Intézetben dolgozik kardiológusként. 1972-tôl az Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet be kerül, melynek 2001-tôl 2006-ig – nyugdíjazásáig – fôigazgatója. Ezt követôen a Magyar Máltai Szeretetszolgálat orvosvezetôjének választják, majd amikor a MMSZ elnöke, Kozma Imre atya belép az Irgalmas Rendbe, az ô felkérésére 2000-tôl a Budai Irgalmasrendi Kórház Kht. fôigazgató fôorvosa lesz. Belgyógyász, Európai Diplomás kardiológus szakorvos, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a római Pápai Akadémia rendes tagja, továbbá Kiváló Orvos, Kiváló Oktató, Gábor Dénes-díjas, BatthyányStrattmann-díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztje, valamint a Máltai Aranykereszt kitüntetettje. Az Egészségügyi Tudományos Tanács elnökségének tagja. 1998–2000-ig az Európai Orvos Informatikai Társaság elnöke, majd pedig a Nemzetközi Orvos Informatikai Világszövetség alelnöke. 155 tudományos – köztük több külföldi – publikációja jelent meg, és 18 könyvet írt. Számos társadalmi szervezet elnökségi munkájában vesz részt, és a mai napig tart elôadásokat. (http:naszlady.synthasite.com)

kaptam. A papok úgy felkészítettek, hogy eredeti héber bibliai idézetekkel tarkítottam a beszámolómat. Ezzel sikerült megalapoznom, hogy helyhiányra való hivatkozással nem vettek fel az orvosi egyetemre, pedig árvaházi lelencgyerekként, kitűnő tanulóként még előnyöm is lehetett volna. Ám két diáktársam (mindkettő ma újságíró) jellemzésként leírta rólam, hogy keresztény világnézetű vagyok. Ez nem nézték annyira jó szemmel 1950-ben. – Mihez kezdett ezután? – Kikerülve a kollégiumból nem volt hol laknom, nem volt jövedelmem, ezért olyan foglalkozást kerestem, amelyet a lehető leggyorsabban ki lehet tanulni. A szakmásított gépkocsivezetői állást választottam, amelyet három hónap alatt lehetett elsajátítani az Autóműszaki Intézetben. A Fővárosi Elektromos Műveknél kaptam munkát. Ott azzal fogadtak, hogy „maga érettségizett, menjen az irodára”. Mondtam, hogy irodára mehettem volna máshova is, de nekem a gépkocsivezetés tetszik. Naivan úgy terveztem, hogy nyolc órát dolgozom, nyolcat tanulok, olvasok. Ebből azonban semmi nem lett, mert miután Budapesten naponta 120 kilométert levezettem, beestem az ágyba a fáradtságtól. Később megkértek, hogy tartsak előadásokat a munkásoknak. Egy év alatt annyira megkedveltettem magam, hogy a párttitkár olyan jellemzést írt rólam: „munkásfiatalnak egyetemen a helye”. Ez korrekt volt a részéről, pedig eleinte azt hittem, hogy személyében ellenséget szereztem magamnak. Ugyanis, amikor a vállalathoz kerültem, a párttitkár meg akart győződni arról, hogy mire vagyok képes a friss jogosítványommal. Útnak indultunk egy ócska Tátra tehergépkocsival, és egyszer csak azt a feladatot kaptam tőle, hogy álljak meg. Szépen lassan lehúzódtam a járdaszegélyre, és óvatosan lefékeztem. „Nem tudna egy kicsit élénkebben megállni?” – csattant fel a párttitkár.

Újraindítottam az autót, hogy pár méterrel odébb újra megállhassak, de ahogy hirtelen megnyomtam a gázpedált, váratlanul bekapott a fék. A párttitkár nekiesett a szélvédőnek, miközben az égő cigarettája megégette a száját. Na, gondoltam, nekem végem van. Ám nagyon korrekt volt, mert azt mondta: „maga szót fogadott, a fék pedig nem az ön hibájából ragadt be”. Végül egy év munka után – mint munkásfiatalt – felvettek az egyetemre. – Melyik évfolyamot kezdhette el? – Az 1951-est. Évfolyamunkon, százon felüli szakérettségis volt, ők egy év alatt tették le a nyolc év gimnáziumi osztályt. Az akkori szokás szerint tanulópárokat alkottunk – hozzám is beosztották egyiküket. Áldott jó, csendes parasztgyerek volt, szólt is, ne vesződjek vele, mert nem hiszi, hogy el tudja végezni az egyetemet. Javasoltam, hogy mivel a szakérettségisek nem tanultak latint, foglalkozzunk azzal, a többit el tudja sajátítani. „Hány kifejezést kell megtanulnom anatómiából?” – érdeklődött óvatosan. „Úgy harmincezret” – válaszoltam. Ezek közül egy például a „sulcus tendinis musculi flexoris hallucis longi”. „Ez egy?” – döbbent meg a tanulópárom, és másnap kiiratkozott az egyetemről.

– Az Ön egyetemi tanulmányai közben tört ki 1956-os forradalom. – Egészen pontosan a szigorló évem idejére esett. Tűnődtem is, milyen dolgom van, mit kellene tennem. Úgy véltem, orvos nem vehet a kezébe fegyvert, az ápolás viszont összeegyeztethető a lelkiismeretemmel. Elindultam hát az Üllői úton az egyetem felé – az egész utcában összesen ketten voltunk. Az oroszok Kispest felől, hosszában lőtték az utcát, és a túloldalon eltaláltak valakit, aki összerogyott. Az élet meghozta, mit kell tennem, csak valahogy át kell jutnom az utca másik oldalára. Amikor egy kis szünet lett, átrohantam hozzá. Kiderült, a sérült egy munkába igyekvő kalauz volt, és csak az ujját lőtték el. Nem maradhattunk ott, beugrottunk a Kilián laktanyába. Abban a pillanatban megjelent Maléter Pál, mert azt hitték, hogy a „felkelők” betörtek. A felcsernek (B. P.) mondtam, hogy hatodéves orvostanhallgató vagyok. Maléter megkért, maradjak, mert az orvosuk megszökött, és sok a lázas katona. Munkaszolgálatosok voltak mindannyian és tényleg torok-, illetve mandulagyulladásuk volt. Közben megtudtam, hogy Maléter helyszínrajzot küldött a szovjeteknek, főhadnagya (K. G.) meg „fejvadászik” a Corvin közi fiúkra. Ledöbbentem. Komoly dilemmát okozott, hogy menjek-e vagy maradjak. Nem kellett sokáig spekulálnom, hiszen a Regnumban, meg a hittanon az állapotbeli kötelességről tanultam, és a kiskatonák még nem gyógyultak meg. Így hát ottmaradtam öt napig, 25-étől 30-áig. Akkor jött a hír, hogy megegyezés lesz, és az oroszok kivonulnak – én pedig megyek vizsgázni. Maléter Pál viszont felajánlotta, hogy maradjak még, sőt legyek a hadsereg főorvosa. Valószínűleg ekkor már tudhatott honvédelmi miniszteri kinevezéséről. „Még nem is végeztem” – válaszoltam –, „hogy lehetnék főorvos?” Közöltem vele, hogy elmegyek. Malétertől egy orvosi tiszti táskát kaptam ajándékba, köszönete jeléül. A táskában lévő fülhallgató még ma is megvan. EGÉSZSÉGÜGYI GAZDASÁGI SZEMLE 2010/1.

| 23

Portré – Mi történt azután, hogy eljött a laktanyából, hiszen a forradalom még nem ért véget? – A Sportkórházban dolgozó társaim a Kilián laktanya hőseként ugrattak. Ezzel aztán elérték, hogy november negyedikét követően minden éjjel keresett a karhatalom. A gondviselés segített, az egyik évfolyamtársam – akivel öt év alatt öt szót sem váltottam – megkeresett, és felajánlotta, hogy költözzem hozzájuk. Még a házmestertől sem kellett félnem – ugyanis jelentési kötelezettségük volt –, mert abban a házban éppen a fiú édesanyja volt a házmester. Három hónapig laktam náluk, addigra már nem kerestek. – Hogyan zajlottak ezt követően az események? – Nyolcadikán megjelent egy volt évfolyamtársam, akit 1953ban lecsuktak, mert fluorsavval a kirakatokra akarta maratni, hogy „ruszkik haza”. Emellett rágalmazó leveleket írtak egy hatodévessel a párttitkárok ellen, hogy azzal foglalkozzon az ávó, ne velük. Közben ez a lecsukott fiú „börtönparancsnokká” avanzsált, és osztotta a szabadítóleveleket, mert megszerezte a pecsétet. Megkért, hogy vigyem el autóval a nyugati országhatárhoz, mert tudta, hogy hivatásos sofőr szakmával rendelkezem. „De hát nincs kocsim!” – adtam tudtára. Majd ő szerez – mondta –, és tényleg hozott egy Skodát. Azt nem mondhattuk, hogy disszidálni viszem őket, ezért kitaláltam, hogy menjünk Szombathelyre, gyógyszerért. „Az nagyon jó, mert a másik fiú szombathelyi” – hangzott válasza. Meglepődtem: „De hát csak rólad volt szó!” „Igen, de még egy harmadik fiút is felveszünk” – közölte. „És az kicsoda?” – érdeklődtem. „Egy politikai életfogytiglanos” – világosított fel. „Most még nyugodtan lehet menni, nincs ellenőrzés” – tette hozzá biztatásul. Lett tehát kocsi és szerzett hivatalos menetlevelet is. – Meddig jutottak? – Érdnél orosz páncélosgyűrűbe futottunk. Átnézték a kocsit, de mivel én fehér orvosi ruhában voltam, és a tolmácsnak megerősítettem, hogy gyógyszerért megyünk – átengedtek. Kilencedikén, Szombathelyen már vörös csillagos rendőrök voltak mindenütt. Amikor célba érkeztünk, megpakoltam a gyógyszertárban, ők pedig eltűntek; nem tudtam, mi lett velük. Visszafelé jövet lila parolis GPU-sok (orosz politikai belügyesek) állítottak meg. Betessékeltek az erdőszéli főhadiszállásukra, kihallgattak, az autót pedig teljesen szétszedték – még a lámpaburákba is benéztek. Minden rendben volt, kivéve, amikor meglátták a Maléter-féle táskámat. Felismerték, hogy az katonai táska, de ez még nem lett volna baj, hanem az abban lévő szendvicsem egy fehér papírba volt becsomagolva. Kiterítették a papírt: forradalmi plakát volt a másik oldalán. Attól kezdve megváltozott a hangnem, ordítottak velem, lefasisztáztak, és zárkába tettek. Pedig eleinte megígérték, hogy csak a gyógyszereket veszik el, mert én naiv módon nem tudom, hogy azok nyugati mérgek. Majd ők adnak helyette gyógyszert. Erősködtem, hogy ki van számolva, hogy hány diabéteszesnek, mennyit lehet adni. „Á, ruszki patent: egy beteg – egy ampulla inzulin” – magyarázták. Nem láttam többé sem a holmimat, sem az autót. Másnap átraktak a szombathelyi járásbíróság börtönébe, majd egy hét múlva elengedtek. Ahogy kiléptem, az orosz őr megállított, és kérte a papírjaimat. Mivel az nem volt, visszaküldött a börtönbe. A következő napon ugyanígy jártam. Harmadszorra kérdem a magyar őrt: kell még a papír? Most már nem szükséges. Kime-

24 | EGÉSZSÉGÜGYI GAZDASÁGI SZEMLE 2010/1.

gyek a kapun, most egy másik orosz állított meg: „Bumaska?” „Nyet” – válaszoltam kényszeredetten. „Pasli nazad!” – Végül hogyan sikerült kiszabadulnia? – Másnap busszal szállítottak vissza bennünket, „disszidálást megkísérlőket” Budapestre. Estig azonban csak Székesfehérvárig jutottunk el; az ottani börtönben szállásoltak el bennünket. Papírra kellett vetnünk, hogy mi dolgunk volt a határ közelében. Mindenki ilyeneket írt például, hogy családlátogatáson volt, vagy túróért ment a nagymamájához. Az ügyész egy óra múlva szabadlábra helyezett mindannyiunkat. Ezt az ügyészt senki nem ismerte. Az utcán – pénz és civil ruha nélkül – keresgéltem, figyeltem a névtáblákat, hátha találok egy orvost, aki talán segít majd rajtam. Észrevettem egy dr. Miklós nevet, és becsengettem. Kiderült, hogy a doktor fia az évfolyamtársam. Megfürödhettem, megetettek, kaptam téli ruhát és még vonatjegyet is vettek nekem. – Budapestre visszaérve folytathatta a tanulmányait? – Egyik kollégista társam 1957 tavaszán azzal fogadott, hogy ki vagyok írva a rektoriban. Tudtam róla, hogy nyertem az egyetem pályázatán azzal, hogy leírtam, milyen módszerrel tanulja a hallgató a különböző tárgyakat. Ám nem ez volt kiírva, hanem az, hogy két félévre ki vagyok rúgva. Ugyanis még 56ban, amikor a laktanyából az évfolyamgyűlésünkre mentem, ahol a Forradalmi Bizottság elnökévé választottak, két, őrt álló,

Portré – Hol indult az orvosi pályája? – Esztergomban akadt hely, oda mentem belgyógyásznak. Akkor már komolyan fontolgattuk, hogy összeházasodunk, de nekem nem volt fővárosi állásom. A feleségem gyermekorvosként dolgozott Budapesten, és megpróbált nekem is itteni állást keresni. Esztergomban két év után lejárt a kinevezésem. Gottsegen György behívott az – akkor egyéves – Országos Kardiológiai Intézetbe, ahol beszélgettünk félórát, majd felvett. Akkor azt hittem, ilyen hamar meg tudta ítélni az alkalmasságomat. Csak tíz év múlva derült ki számomra, hogy Gottsegen lánya is a Műegyetemen tanult, mint kémikus… Először Esztergomban nem akarták kiadni a munkakönyvemet, az alapján, hogy a falu szocializálása miatt nem lehetett kiengedni a megyéből fiatal orvosokat. Azonban a törvény szerint a magasabb állásba pályázókat el lehetett engedni. Bár pályáznom nem kellett, Gottsegen adott arról papírt, hogy fel vagyok véve. Erre kiadták a munkakönyvem, de a személyzetis nem írta alá, ezért nem kaptam fizetést. Amikor ezt Gottsegen megtudta, felhívta Marosán Györgyöt. Mint később megtudtam, hogy amíg – 1956 előtt – Marosán börtönben volt, a Vörös Segély mozgalom keretében Gottsegen – aki gazdag család tehetős fia volt – támogatta a Marosán családot. Marosán György ezt nem feledte, ezért, amikor Gottsegen felhívta, hallottam, amint ő is tárcsázott valakit a minisztériumban, nagyot kiabált az illetékessel, és én másnap megkaptam aláírva a Munkakönyvemet és a fizetést.

Az Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet

géppisztolyos évfolyamtársamat megszidtam, hogy szigorló orvosként fegyvert fogtak. „Megőrültetek, mit fogtok csinálni, rálőtök valakire, utána meg odarohantok elsősegélyt nyújtani?” – kérdeztem tőlük. Ez alapján rúgtak ki, mert hogy támogattam az ellenforradalmat. A döntés már megvolt előre, amikor öszszehívták a fegyelmi bizottságot – akár a Tanú című filmben. Az egyik fegyelmi bizottsági tag a tudtomra adta, úgy értelmezik évfolyamelnöki tettemet, hogy én „lefegyvereztem a néphatalmat.”„Maga felszólította az ajtóban álló elvtársakat, tegyék le a fegyvert.” Kiderült, hogy a két férfi párttag volt, amiről én nem is tudtam. Kizártak az egyetemről, két héttel az államvizsga előtt. – Mihez kezdett? – Elmentem vidékre tyúkokat oltani. Ekkor váratlanul megint érdekes dolog történt. Az Orvosegyetem rektorának fia megbukott a Műszaki Egyetemen, és már csak rektori engedéllyel vizsgázhatott. Akkoriban már udvaroltam a műegyetemi rektor lányának. A két rektornak volt egy-egy kérése a másik felé, így aztán vége lett a kizárásomnak, és visszavettek az egyetemre. A tanulmányi osztályon dolgozó, addig elég flegma elvtárs hangneme is megváltozott az irányomban – hja, ő is a Műegyetemre járt –, nyájasan érdeklődött, mikor szeretnék vizsgázni? „Holnap” – mondtam, mert siettem, nehogy meggondolják magukat. Két műtét között áthívták a dékánt a klinikáról, aki felavatott. Azonnal elrohantam a diplomakészítő grafikushoz, majd aláírattam az egyetem vezetőivel.

– Volt-e lehetősége kitekinteni a világba, hol tartanak más szakmai műhelyek? – Miután a szakvizsgát letettem, 1963-ban aspirantúra céljából feleségemmel, dr. Csűrös Éva gyermekkardiológussal együtt kétéves ösztöndíjat kaptam az USA-ba, Milwoukeeba. De ugyanaz az egészségügyi minisztériumi személy, aki azelőtt nem engedte aláírni a munkakönyvemet, megakadályozott a kijutásban. Talán személyes bosszúból, ugyanis Marosán addigra megbukott. A nejemet kiengedték volna, de mivel már várta első gyermekünket, egyedül nem utazott el. Pedig fejenként havi 500 dollár ösztöndíjat kaptunk volna, ami akkor nagy pénz volt. Az útnak egyébként volt egy feltétele, az orvosi diplomát honosító, ún. ECFMGvizsga. Megtudtuk, hogy Bécsben lesz a következő vizsgalehetőség, ezért a feleségemmel kikértük az útlevelünket, kimentünk, és beszöktünk vizsgázni. Életem legnehezebb vizsgája 360 kérdésből állt, mégis évfolyamelsőként sikerült leraknunk mindkettőnknek. Ennek fényében újra próbálkoztunk az ösztöndíjjal, ám akkor sem engedtek ki. Helyette felajánlottak egy WHO-ösztöndíjat. Ebből ugyan félév járt egy aspiránsnak, de csak két hónapot kaptam, mert négyet másnak adtak. Így aztán 1968-ban az egyik hónapot Göteborg egyetemén, a másikat pedig Nápolyban tölthettem. Az itteni Cybernetic Medicine c. szaklapban, 1969ben jelent meg az első nemzetközi szakmai publikációm az emlősök pulzusszabály törvényszerűségéről, amely ma is érvényes. Felismertük, hogy miért gyérebb a kisebb emlős pulzusszáma, és szaporább a nagyobbé. Ennek az az oka, hogy rezonanciába kerül a nagyér, és ha rövid, hamarabb visszaér a visszavert hullám, ha pedig hosszú, akkor lassabban. Ezt követően kikerestük a Biological Data Bookból, hogy amit számítógépes vérkeringési modellünkön kiszámoltunk, mennyire egyezik meg a valósággal. Kilencven százalékos egyezést találtunk. EGÉSZSÉGÜGYI GAZDASÁGI SZEMLE 2010/1.

| 25

Portré – Egy évtizedet töltött az Országos Kardiológiai Intézetben. Akkoriban mindenki ott volt, aki a szakmában számított. Kérem, név szerint is említsen meg közülük néhányat. – Gottsegen a gyorsult vérkeringést adta nekem kutatási témaként. Az ifjúsági hipertónia kérdésben Török Eszter folytatta a kandidátusi disszertációm eredményeit. Többek között Árvay Attila, Borbola József, Urai „Paxi” László szerzett ott nagy nevet. Számos tehetséges kollégám volt, és nagy lépcsőfokokkal lépett előre a kardiológiai szakma. Emlékszem, 1964-ben egy ügyeletem alatt tizenháromszor élesztettem újra egy beteget. Végül rátettem azt a pacemakert, amelyet házilag bütyköltünk össze, és három darab kilencvoltos elem működtette. Írtam ugyanis egy levelet a NASA-nak, melyben arról érdeklődtem, hogy az űrhajóval fellőtt kutya EKG-jét milyen berendezéssel végezték és mivel ingerelték? Megküldték a kapcsolási rajzot, és ez alapján egy elektrotechnikussal elkészítettük az eszközt. Ezt a készüléket kapcsoltam a betegre a 13 reanimáció után. Ez volt az első magyarországi transzvénás szívingerlés, és egyben az első hazai pacemaker. Másnap aztán Németországból hoztak egy pacemakert, amit a sebészek

tartozott hozzánk. Hemodinamikát alakítottam ki, ami a Korányiban addig nem volt. Készíttettem egy komplett légzés- és hemodinamikai eszközt. Amikor híre ment, meghívtak Hollandiába, hogy tartsak erről előadást. A Korányiban vezettük be az első számítástechnikai alapú kórlapot, és az ennek megfelelő betegkártyát, amin a teljes betegdokumentáció rajta volt az ultrahanggal, a röntgenképpel és a gyógyszerekkel együtt. Az országban először kapcsoltuk össze kórházi számítógépeinket hálózatba. – Ezen úttörő fejlesztéseknek az informatikus szakma is elismeréssel adózott. – A Neumann Társaságban a szakosztály elnökévé választottak. 1988-ban delegáltam a magyar orvosinformatikai társaságot a nemzetközi szervezetbe (EFMI). Három év múlva ugyanott megválasztottak főtitkárnak, majd alelnöknek, 1998-tól 2000-ig pedig európai elnök lettem. Akkor hívtak meg a Bermudákra egy amerikai-európai orvosi dokumentáció-egyeztetés konferenciára, mert tudtak ez irányú tevékenységeimről. Előadásomat azonnal, soron kívül leközölték az International Journal of Medical Informatics c. folyóiratban. A hazai cégek azon versengtek, kié legyen a kártya, ám azóta sem került bevezetésre, pedig OEP-pályázatot nyert. Közben bővült a családom három gyermekkel, akik az ez évi 50. házassági évfordulónkon kilenc unokával együtt köszönthetnek. Házilagos kivitelben (s. k.!) építettem egy házat; kandidatúrát, majd MTA-doktorátust szereztem. Ez az időszak meglehetősen „sűrű” volt számunkra.

beültettek a férfi szívébe. Egy év múlva félrevont a felesége, hogy a fülembe súgjon valamit: „Doktor úr, a férjemmel nem lehet bírni, beszéljen már vele! A lakás tele van csirkével, túróval, szalonnával és egyéb ajándékokkal. Ugyanis jósolni kezdett, mert halhatatlannak hiszi magát, mivel villany hajtja a szívét.”

– Mikor lett a Korányi igazgatója? – Az intézetet 1991 és 1996 között vezettem, e tisztségben Schweiger Ottót váltottam, engem pedig Ajkay Zoltán követett. Az intézetvezetésre Surján László egészségügyi miniszter kért fel, miután érdeklődött a szakmai elképzeléseimről. Azt javasoltam, vonjuk össze a kardiológiai és a tüdőgyógyintézetet kardiopulmonális hálózattá. Azzal érveltem, hogy az Országos Kardiológiai Intézetnek nincs országos hálózata; csak azt tudják, hogy hány pacemaker-beültetés és mennyi szívműtét történt, de azt nem, hogy hány kardiológiai beteg van, hol és milyen diagnózissal kezelik. Az ország hat–nyolc intézménye magáévá is tette ezt az elképzelést, de ez az ötlet – érthetően – az Országos Kardiológiai Intézetnek nem tetszett. Igazgatásom idején 1200-ról 620-ra csökkentettem az ágyszámot a Korányiban, mert beláttam, hogy ez a szükséges lépés. Előtte azonban megerősítettem az ambulanciákat. Addig a Korányi évente 10 ezer beteget látott el, azt követően pedig 14 ezret.

– Mikor és hogyan került az Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézetbe? – 1970-ben a Korányinak már országos hálózata volt, engem is hívtak, és két évig rendszeresen konzíliumra jártam oda. 1972ben Böszörményi Miklós és Ungár Imre professzorok felkértek a légzésfunkciós labor vezetőjének. „De hát én kardiológus vagyok” – védekeztem. „Ó, gyorsan beletanulsz” – biztattak. Közöltem velük, hogy rendben van, de gyakorló orvosként ágyakat is szeretnék. Amikor aztán elkezdtem Budakeszin dolgozni, azt a 28 ágyas osztályt kaptam meg, akinek a vezetője éppen akkor nyugdíjba ment. 1974-től már közös centrumot alkottunk a városmajori klinikával. A mi kardiológiai belgyógyászatunk és a Dunántúl fele – Tolna, Somogy, Baranya és Fejér megye –

– Később a Budai Irgalmasrendi Kórházat irányította. – P. Kozma Imre 1996-ban keresett meg azzal, hogy legyek a Magyar Máltai Szeretetszolgálat országos orvosvezetője. Azt válaszoltam, hogy leteszek egy programot – hogy ne a személyemről, hanem az elképzeléseimről szavazzanak –, és amennyiben a közgyűlés elfogadja azt, akkor hajlandó vagyok elvállalni ezt a szép feladatot. Egyhangúlag megszavazták, így elfogadtam a felkérést. P. Kozma Imre – aki 1998-ban belépett az Irgalmas Rendbe, de még nem volt „véglegesítve” – a Bálint Géza idejében elkezdett ingatlan visszaadás feladatait legnagyobb részt rám bízta. Végül 2000-ben lezajlott az átadás-átvétel. A Budai Irgalmasrendi Kórházat 2006-ig irányítottam. Felszereltem európai színvonalra, amennyire csak

Prof. dr. Naszlady Attila Szingapúrban

26 | EGÉSZSÉGÜGYI GAZDASÁGI SZEMLE 2010/1.

Portré lehetőségem volt rá – össze is vesztem ezen a bécsi irgalmas feletteseinkkel. Ragaszkodtam ahhoz, hogy az intézményt Magyarországon a magyar törvények szerint kell működtetni, ami annyit jelent, hogy a beruházás – épület, gép, műszer stb. – a tulajdonos dolga, és az amortizáció is, mert az sincs benne az OEP-finanszírozásban. Ezt írásba is foglaltam, és a végéhez hozzáfűztem: „ignorantia legis non excusat”, azaz a törvény nem tudása nem mentesít. Csak azt felejtettem el, hogy ők szerzetes fráterek, nem áldozó papok, tehát nem tanultak latint. Idehoztak például egy mérnököt, hogy meggyőzzem, miért igényeltem három monitort a szívkatéteres laborba. Elmondtam: az elsőn angio mutatja, hova kell vezetni a katétert, a katéterező orvos a másodikon nézi, hogy éppen mit csinál, a harmadik monitoron követi, hogy a betegnek milyen a pulzusa, légzése, vérnyomása. Ezek egyikét sem lehet kihagyni. Hallom, amint a mérnök odasúg a provinciálisnak – a főnöknek –, hogy „ilyen még nekünk sincs”. Én nem árultam el nekik, hogy értem, amit németül beszélnek. 2006-ban már nagyon érdeklődtek, meddig kívánok maradni. Megnyugtattam őket, hogy a 75. születésnapomon távozom. Így is tettem. – Milyen elfoglaltságokat talál magának a mostanában? – Elsősorban (!): heti 3x2 óra tenisz. Az Orvosi Hetilapban, a Magyar Orvosban szakmai cikkeket írok, az Egészségügyi Informatikai Kollégium tagja vagyok, továbbá társadalmi haladást segítő nézeteket teszek hozzáférhetővé – például az Egészségügyi Gazdasági Szemlében, a Bioetikai Szemlében. Közéleti szerepléseket vállalok – politikait nem –; tizenegy különböző kötelezettségem van: Egészségügyi Tudományos Tanács elnöksége, Százak Tanácsa, Professzorok Batthyány Köre, Szent István Tudományos Akadémia, Magyar Tudományos Akadémia Tudós Klub, O.E.S.S.H. Lovagrend, Magyar Egészségügyi Társaság, Széchenyi Kör, Polgári Orvos Kör és a többi. Előadásokra kérnek fel például iskolákba, vagy Keresztyén Értelmiségi Fórum rendezvényeire (Szeged, Kecskemét,

A Budai Irgalmasrendi Kórház

Kaposvár, Budapest). Ha konzíliumra hívnak, szívesen megyek, és az interneten követem a szakmai újdonságokat. Van olyan betegem, aki húsz év óta ragaszkodik hozzám, mert azt mondja: „kiválóan érzem magam, mert olyan jól kezelsz már két évtizede”. Mire azt válaszoltam neki: „lehet, hogy nem is voltál annyira beteg”.

EGÉSZSÉGÜGYI GAZDASÁGI SZEMLE 2010/1.

| 27