Akutagava noteszéből (2000-2004)
Noche escura del alma -metszet(„A lélek sötét éjszakája.”- Keresztes Szt. János)
Kilépve az ég alá, valamelyest enyhül a szorongás. Hagyd, hogy lecsússzanak rólad a képek. A mozdulataidat nem te irányítod. A templom falában római kő. A folyamatos helyváltoztatás hiábavalósága. Kamera vagy, amibe nem fűztek filmet, csak forog körbe, berreg üresen. Egy gyertya fényénél éjszaka mennyire nem számít, hogy mit gondolsz. A minden ok nélküli, hirtelen szomorúság. A gondolatok, melyek nem állnak soha össze. Nyomaszt a tökéletesség, de nem menekülhetsz, akárhova nézel: ég, föld, folyó. Hagyni, hogy legyen. Legyen végre már. Az itató víztükrén gyantacseppként sodródik a nap. Mintha egy rozsdás vashordóból ömlött volna belém az éjjel. Kényszerképzeteinket hisszük önmagunknak. A kocsmában leisszuk magunkat, épphogy elérjük az utolsó vonatot, aztán ruhástul az ágyba dőlünk, valami fájdalmas kavargással magunkban, aminek elég kevés köze van az alkoholhoz. Ahogy élnem kéne, ezzel a szánalmas mondattal kezdődik minden. A parton cigarettázó szörfös figyelmeztet, hogy ne ússzak túlságosan messzire, az áramlás kisodorhat a nyílt vízre. Ijedt madarak röppályája az óceán felé. Telítődni végre az ürességgel, akár az ég. Az esővizes hordó szép. Szép, ahogy színültig van vízzel. A gémek repülése a folyó fölött, ami mindig erősen emlékeztet valamire. A vastagon deres avaron vonuló vaddisznók és őzek. A hely háromezer éve lakatlan. Az elképzelt ház környékén jársz. Ezen a helyen vesztetted el a szüzességedet. A lassan kiserkenő vér ösvényeit figyeled. Annak a kislánynak a dala, aki kavicsokat dobált a tóba. Rég halott vadászkutyád az Ipoly ártéri rétjein. A kakukkfű illata. Ahogy kiszakadsz, elkeveredsz és eltűnsz. Aztán a vonat, ahogy átdübörög a hídon, a megmérgezett folyó fölött. Akkor is ugyanilyen, halcsont alakú, áttetsző felhők úsztak a Hold előtt. A búzatábla fölött lebegő ölyvek szárnytollai üvegcserépként szórják a fényt. A beszűkült látótávolság biztonsága. Addig a napig úgy érezte, sokkal távolabb van az őrülettől. Sétáin mindig pontosan megérezte, mintha egy kapun lépne be, hogy innentől névtelen, hogy innentől nem vonatkozik rá semmi. Már rég nem lepődött meg rajta, hogy mennyire nem ismeri önmagát. Teljesíthetetlennek tűntek a feltételek, miközben sem az irány helyességéről, sem a célról nem tudott semmit. A holtágakból menetrendszerűen éjféltájban megérkező vadkacsák landolását figyelte. A főút záróvonalán szétzúzott gerinccel tekergő sikló jelentette számára az igazságot. Csak körbejár, mint az állatkerti hiúzok a ketrecükben. Pedig nem így képzelte el. Az ösvények a személytelenbe visznek. Van egy ív. A fájdalom hangjai, ahogy belevesznek egy sokkal erősebb közegbe. Egy ismeretlen nő ismeretlen illatú teste, vagy csak a csillagos éggel egyedül. Csak ezt az egyetlenegy képet tarthassa meg. Valaminek az ígérete
ilyenkor, mikor minden fáj. Mindegyik szó ima, csak valahogy kihalt, kirohadt belőlük valami. Összeroncsolva és bemocskolva feküdni valami ragacsos, fekete felületen. Egy ötszáz éve a tengerre néző ablak. Mert megállt minden ebben a különös dermedtségben. A szokások és beidegzettségek kényszerzubbonya. Csak hunyorogni tudtam, a szemem a fényt nem viselte el. A fák közé ferdén bevilágított a nap. Végiggondolni, ez az, ami sosem sikerült. Először fájdalomnak kell lennie, hogy aztán valami valódi történhessen. Az angyal arca értelmetlenné tesz minden más látványt. Nem mintha bármit is tudnék arról, hogy mi a gonosz. Egyszer csak üvölteni kezdett, bár inkább mormogás volt kezdetben, halk, ismeretlen nyelvű kántálás. Valami poshadtság van mindenen. Én egy odaadó semmi vagyok, mondta Juan Dolores papago indián. Valószínűleg mindig ugyanazt kell látnom. A görcsösség és a tárgy nélküli szorongás az irányadó. Ott sem, egymás testében sem, sehol. Otthonossá tenni mindezt, otthonossá a számkivetettséget. Én tudom, hogy őrült vagyok, de ezek itt, ezek nem tudják, hogy azok, én viszont tudom róluk. Úgy gondol magára, mint egy jóvátehetetlen tévedésre. Valahol kimondhatatlanul messze alszik a pásztor.
(1) Örökös félhomályban élt, mintha egy törött pengéjű, finom kardra támaszkodna.
(2)
Pacalpörkölt maradékai a konyhaasztalon. A kövér test a díványon nagyokat nyögve másik oldalára fordul. Megy a tévé, reggel óta megy. A vonuló vadludak hangja beszivárog a lehúzott redőny résein. Aztán a vonat, ahogy átdübörög a hídon, a megmérgezett folyó fölött.
(3)
Ahogy átvág a téren, megérzi a frissen lehullott vadgesztenyék illatát. Megáll a kocsma előtt, nézi a benti fényeket, de nincs kedve bemenni. Egy barátjára gondol, aki egyszer itt, a kocsma előtt azzal búcsúzott tőle, hogy még aznap éjszaka öngyilkos lesz. Megbeszélték, hogy egy héten belül követni fogja barátját. Ahogy elváltak, rögtön tudta, hogy a barátja úgysem tenné meg. Ahogy ő sem azt, hogy kövesse barátját. Akkor is ugyanilyen, halcsont alakú, áttetsző felhők úsztak a Hold előtt.
(4)
A búzatábla fölött lebegő ölyvek szárnytollai üvegcserépként szórják a fényt. Az öreg vadcseresznyefa körül pedig auraként ragyog egy épp erre vetődött vadméhcsalád. Legszívesebben ezt válaszolná minden kérdésre, ha minden másképp lenne.
(5)
Ha reggelenként nem látta a túlparti hegyeket a köd miatt, megnyugodott. A beszűkült látótávolság biztonsága. A tiszta, napfényes reggelektől félt. Egy orvosi könyvben hasonló megfigyeléseket olvasott depressziós emberekről. Egyetlen kép teljes megértésére vágyott csak. A bizonytalanság, melyben élt, legjobban erre a ködre hasonlított. A folyó fölött vonuló, a túlparti erdők illatával átitatódott ködre.
(6)
Nem volt képes tíz percnél többet eltölteni abban a házban. Az összefüggéstelenül motyogó, részeg férfi hangját még az út túloldalán is hallani lehetett, ahová kijött, hogy ne hallja. Azok a falra firkált szövegek jártak csak a fejében, melyekkel tele volt minden. A tudás szennyes, kibogozhatatlan töredékei. Tudta, hogy azért érzi ennyire elviselhetetlennek az egészet, mert csírájában ugyan, de benne is ugyanígy dolgozik valami, ami nagyon hasonlít arra a férfira, aki ott ül a számítógép előtt és motyog abban a telefirkált és bűzlő szobában. Addig a napig úgy érezte, sokkal távolabb van az őrülettől.
(7)
A két élete. Egy közeli bükkerdő, ami hirtelen tarvágás utáni sűrű bozótosba vált át. Sétáin mindig pontosan megérezte, mintha egy kapun lépne be, hogy innentől névtelen, hogy innentől nem vonatkozik rá semmi. Néha könyvek olvasása közben érezte ugyanezt, a senkiföldjét, ahol az igazi neve hever valahol, egy kavicsra vésve.
(8)
Mikor az ösvény egyik magaslatáról meglátta a távoli domboldalon fehérlő kápolnát, megmagyarázhatatlan szorongás fogta el. Már rég nem lepődött meg rajta, hogy mennyire nem ismeri önmagát.
(9)
Embertelennek érezte magát. Teljesíthetetlennek tűntek a feltételek, miközben sem az irány helyességéről, sem a célról nem tudott semmit. Az éjszakai peronon tömegesen feltűnő meztelencsigák látványába kapaszkodott.
(10)
Volt, hogy verseket talált, melyek róla szóltak. Regények bekezdései pontosan adtak vissza általa megélt pillanatokat, csak általa megélteket, gondolta addig. Akkor levonta a következtetést, hogy különálló életek nem léteznek, egy élet van csak, égbolt, melynek foszladozó bárányfelhői állócsillagoknak hazudják magukat.
(11)
A költő az éjjeli folyóparton magyarázott. Heves köhögőrohamai között alátámasztott, érvelt, cáfolt, körülírt. A költő ítéletet mondott, új megvilágításba helyezte a történelem egy botrányos szakaszát, botrányos megvilágításba. Hivatkozott forrásmunkákra, melyek ismerete a tárgy tényszerű szemléléséhez nélkülözhetetlen. Csendes hallgatója a folyót nézte, a holtágakból menetrendszerűen éjféltájban megérkező vadkacsák landolását figyelte, ahogy apró nyomdokvizük felragyog a holdfényben, s igyekezett forrásmunkákra gondolni, melyek ismerete a tárgy – vadkacsák landolása éjjeli vizeken – tényszerű szemléléséhez nélkülözhetetlen.
(12)
A főút záróvonalán szétzúzott gerinccel tekergő sikló, ez a kép jelentette számára az igazságot, az első szó ez volt, ami eszébe jutott, mikor az autóból meglátta valamelyik nyáron, ennyi volt csak, kibogozhatatlan, és most is csak ennyi az igazság.
(13)
Gondosan kijelölte az erdei tó partján azt a helyet, ahol tavasszal majd meditálni fog. Egy öreg cserfa alatt talált rá a helyre, ahol a talaj elég vízszintes volt ahhoz, hogy a huzamosabb fekvés ne legyen kényelmetlen. Miután ezt ilyen jól elrendezte, elképzelte az áprilisi hajnalokat, ahogy baktat föl az ösvényen a virágba borult vadcseresznyefák alatt, aztán az énvesztett félórákat a tavalyi avaron. Jövő tavasszal meditálni fogok, erre gondolt, aztán arra, hogy milyen szánalmas ez a képzelgés, hogy csak körbejár, mint az állatkerti hiúzok a ketrecükben, akik talán minden megkezdett körük első lépésénél arra gondolnak, hogy jövő tavasszal mindez már rossz emlék lesz csak. Alapos műgonddal építgette a díszleteket, épp csak a színpad volt üres, a reflektor fénykörében senki sem állt.
(14)
Pedig nem így képzelte el. Azt hitte, sima, végülis sima ügy lesz. Egyszer csak megtörténik, azok részei pedig, melyekről legszívesebben tudomást sem venne, valahogy elfelejtődnek, elperegnek közben, mint a részeg bukszájából az aprópénz, észre sem veszi, hogy már nincsenek is, ő pedig ott áll majd, áttetsző lesz és könnyű, egy pohár rizling szeptemberben a verandaasztalon, talán olyan, és nem lesz más dolga, mint meginni magát, eggyé válni az áttetsző és könnyű fénnyel, hát nem, egyáltalán nem, pedig így képzelte el.
(15)
Az erdei ösvények bizonyos szakaszai saját gondolatokkal rendelkeznek. Illetve egyvalami az, ami belőlük sugárzik. Amikor odaér, látszólag indokolatlan felszabadultság, letörtség, vagy melankólia tölti el. És sosem tud felkészülni rá. Nem tudhatja, hogy épp mikor lépi át a bűvös határokat, ahogy azt sem, hogy mikor hagyja el. Talán éppen ez a vándorlás lényege, gondolta. A személyes személytelenné válása. Szemei megszűnnek látni, már rég nem a táj szépsége vagy nyugalma a fontos. A személytelenbe való oldódás nem tud szépségről és nyugalomról, mert már ő, a vándor a szépség és a nyugalom, vagy épp melankólia, ami a legkevésbé sem az ő melankóliája. Semmi sem az övé ekkor, és hirtelen mégis az ölébe hullik minden. Az én átmeneti elvesztése, ami a vándorlás. Az ösvények a személytelenbe visznek, és egyedül a félelem, az önmaga elvesztésétől való félelem állítja meg egy dombtetőn, alkonyatkor, hogy a nemsokára induló utolsó busz jusson eszébe. Félelem itt és félelem ott, félelem ettől és félelem attól, mert nem tud és nem mer választani, s mert valójában tudja, hogy nincs választása.
(16) Vallásos vagyok. Vallásos, mint a szél vagy az olló.
(17) Ám munkálkodik bennem egy ösztönös vágy, hogy kitegyem magam mindennek, ami ellenemre fordul.
(18) A vadak látványa tart életben, mondod kedvesednek a vadászlesen. A vastagon deres avaron vonuló vaddisznók és őzek. Az a néhány másodperc, míg tekinteted követi őket, és mint az íj idege remeg valami benned.
(19) Odébbrúgsz egy kavicsot a kiszáradt patakmederben. Leguggolsz és nézed a helyét.
(20) Egy sáncvár alig kivehető romjain állsz. Jobbra tőled a kapu, ahol az ösvény hirtelen és rövid szakaszon emelkedik. A hely háromezer éve lakatlan. Az erdő valamiért még mindig a falak vonalában ér véget.
(21) Az elképzelt ház környékén jársz. Most épp befűtenél, aztán az áthevült vaslapra szórnád az útközben zsebre vágott szelídgesztenyéket.
(22) Ezen a helyen vesztetted el a szüzességedet. A sátor helyén, a magas fűben most két térdig érő tölgypalánta.
(23) A gerendaház falának dőlve állsz. Csipkebogyót morzsolsz szét a tenyeredben. Hunyorogsz a napba. A forrás jeges vizétől lilák az ujjaid. Csuklódon karcolást találsz. A lassan kiserkenő vér ösvényeit figyeled.
(24) Annak a kislánynak a dala, aki kavicsokat dobált a tóba. Mindegyiket elnevezte és megcsókolta, mielőtt a vízbe dobta volna őket, és közben valami ismeretlen nyelven énekelt.
(25) A szél gyümölcsös ágat verdes a pajta oldalához.
(26) Rég halott vadászkutyád az Ipoly ártéri rétjein. A kakukkfű illata. Ahogy kiszakadsz, elkeveredsz és eltűnsz. Az igazi jelenlét, az öntudatlan, folyamatos ima.
(27a) Karosszék, virágok, kutyák, s egy erős bot, ha köves az út –ennyi az egész, semmi több. Semmi.
(27b) Csak úgy képzeljük el, mondta a barátja, amikor a patak folyását követő műút szélén sétáltak, csak úgy képzeljük el, hogy itt sétálunk, hátizsák, esőkabát, hálózsák és egyéb úti kellékek nélkül, nem lenne nálunk egyáltalán semmi ezeken a ruhákon kívül, melyek most épp rajtunk vannak, itt sétálnánk bármiféle konkrét úti cél vagy elképzelés nélkül, pusztán csak azért, mert itt sétálni jó, az esték pedig előre nem látható helyszíneken érnének bennünket, istálló, pajta, padlás, egy ismeretlen nő ismeretlen illatú teste, vagy csak a csillagos éggel egyedül, mindegy, mindegy lenne mindez, nem számítana, mint a középkori hóráskönyvek illusztrációi, olyannak képzelem, ahogy fölénk borulna, körbevenne minket az a másféle idő, a virágok, a kövek, a fák, a házak, az emberek a vándorló csillagképek keretében, mint azokon a képeken, az egész lenne, és mi benne lennénk, csak úgy sétálnánk vagy üldögélnénk valahol,
valahol benne, bármiféle konkrét úti cél vagy elképzelés nélkül, benne, az egészben, ilyennek képzelem.
(28) Úgy érzed, mindig épp máshol történik valami. Hogy a jelenléted tesz valótlanná minden helyszínt. Hogy épp rajtad átszűrődve válik semmivé az, ami van. Hogy kamera vagy, amibe nem fűztek filmet, csak forog körbe, berreg üresen.
(29) A kérdések bővizű forrása, elviselhetetlenül sok kérdés, bár talán meg lehetne békélni ezzel, végülis, minden kérdés, és maradhatnánk ennyiben, a hegyoldal meredeken emelkedik, jön lefelé a köd, megszaggatja a csupasz bükkerdő, még tíz kilométer innen nagyjából, éjfél körül lehet, addig nem lesz több lakott hely, túl a holtponton, negyven kilométer a keményre fagyott hóban, ahogy lassan elhagyja a testet a fájdalom, először fájdalomnak kell lennie, hogy aztán valami valódi történhessen, a Húsvét-szigetek kőarcai, egy olyan arccá áll össze a köd, két fa közé kifeszülve, mintha háromdimenziós lenyomat lenne egy vékony leplen, ahogy a torinóin is, a homlok, a szemek, nem engem néz, de a tekintete rám vonatkozik, mint az egyiptomi szarkofágoké, szarvasokat verek fel, az arcon keresztül jönnek felém, még nem látnak meg, testükkel tépik szét az arcot, két szarvas ugrik át egy arcon, és mindvégig tudom, hogy a legvalóságosabb dolgok egyike ez, amit valaha átéltem, hogy onnan való, abból a tartományból, amelyhez valójában én is tartozom, hangozzék bármilyen misztikus szószként,
milyen szerencsétlenül lépkednek a vadak az aszfalton, máskor is megfigyeltem, botladoznak most is a halványan derengő záróvonalon, aztán át a befagyott patakon, sokáig hallom még zörögni őket, böjt után érezni ilyesmit, a test hiányát úgy, hogy közben tökéletesen tudatában vagyok a testem létezésének, rágyújtok, leülök a híd betonkorlátjára, olyan sötét van, mint a kos szarvában, volt egy szénrajz egy lány szobájának falán, annak volt ez a címe, nehogy letérj, mondta a buszsofőr egy órája a végállomáson, nehogy, mer’ biztos, hogy akkor az életbe’ ki nem jössz az erdőből, kezdem érteni, hogy valójában mit jelent ez a mondat.
(30) Ahogy élnem kéne. Ezzel a szánalmas mondattal kezdődik minden. A vörösmárvány sápadt erein húzom végig az ujjam. Az oltár előtt két gyerek áll összeölelkezve. A padlóba süllyesztett sírokon verekednek később. Vakuk villognak, érzem a kupola ívét, azt a hajlásszöget, ami az egészet, engem, összetart. A nyitott kapun át bezúduló fényben két apáca áll. Csak a körvonalaikat látom, a huzat felém fújja a belőlük áradó öregségszagot. Mikor majd átlépem a küszöböt, az odakinti hőség elolvaszt bennem mindent, csak valami erősödő zakatolás marad, az agy és a szív konok lüktetése a nyálkás sötétben. Mintha a testem minden apró darabját külön-külön érezném. Az a benti hűvösség nem létezik kint, az ég alatt.
(31) Vasile, a pásztor, mosolyog. Fogja a fejszét és kettéhasít néhány fenyőrönköt. Az asztalon juhsajt és sűrű, fekete kenyér. Bő egy óra szótlanságban. Egy befejezett arc és a legszükségesebb mozdulatok. Az itató víztükrén gyantacseppként sodródik a nap.
(32) Hogy meg kéne rendülnie, a megrendülés kényszerét érezte csak, igyekezett megrendülni a látványtól, a móló kőfalán ülve, elnézett a víz fölött, próbált a végtelenre gondolni, de ettől inkább mosolyognia kellett, inkább az, hogy nagy, ez itt valami nagyon nagy, de hogy végtelen-e, nem, nem a látvány, hanem a súly inkább, azt esetleg érezhetné, de nem, azt sem, talán nem is jelent semmit ez az egész itt mindenfelé, körülötte, nincs jelentése, nem ad hírt, nem üzen, vagy benne lenne a hiba, vagy ő maga a hiba, a sirályok közül némelyik óriásira nőtt, teherhajók messze, bent, alig látszanak, lassan mozdulnak el, nincs mihez viszonyítani az elmozdulásukat, ez önmagára éppúgy vonatkoztatható, gondolja, honnan hová, a kikötő öreg házai a sóette angyalszobrokkal, a márványcímerekkel homlokzatukon, csukott spalettáikkal ilyenkor, egy ötszáz éve a tengerre néző ablak, ez esetleg még mondhat valamit, egy csukott ablak nézi a tengert, ez talán a legpontosabb hasonlat, ha önmagára gondol, és mint az angyalok teste odafönt, észrevétlenül tűnik majd el innen.
(33) Sötétedett már, túl az öblön, a nyílt víz fölött vihar vonult, a trieszti hegyvonulatok fölött erősen villámlott, egy sirály hosszú percek óta mozdulatlanul ült a hullámtörő gát korlátján, kezünkben üveg borral a fövenyen, valami erős, erősebb jelenlét, a szavak és a mozdulatok, a látvány és az illatok fokozott intenzitása, erősebben vagyunk, a szorongás és egy eddig ismeretlen szabadságérzet keveréke, szorongva lelkesülni, egy kislány, ahogy folyton elcsúszik a vízbe nyúló betonjárda moszatos lépcsőin, ez lehet az, hogy milyen nehéz felállni, ez az ismétlődő visszazuhanás ismerős, egy kifejezhetetlennek tűnő érzés, ami most, a kislányt látva, előhívta a szavakat, ha van szó, akkor könnyebbnek tűnik, a moszat sárgászöld pecsétjei a bőrén, az anyja után kiabál, hogy szabadítsa ki onnan, az anyja felhúzott térdekkel ül a homokon, a távoli villámlást nézi, nem hallja a kiáltozást a hullámverés miatt, itt látjuk az egészet, gondolom, a fájdalom hangjai ahogy belevesznek egy sokkal erősebb közegbe, nem juthatnak el oda soha a szavak, nem megyek oda segíteni, képtelen vagyok megmozdulni, magamat látom ott és magamon kellene segítenem, az anyja fölhúzott térdekkel a homokon, süketen a fájdalomra, imádkozni próbálok, elrontom, elfelejtettem imádkozni, újrakezdem, eltévesztem megint.
(34) A szeplős, kövér lány a strandszékben Margaret Atwood-ot olvas. Néha rám néz, néha a bólyasoron túlra, a világítótorony felé. A Fellélegzés-t olvassa, nála Surfacing a címe, amit én is, pár éve, egy végigszorongott nyár derekán, egy dunai strandon. Mellette a homokon alig megkezdett pizzaszelet. This is the real surfacing, makogom neki szegényes angoltudásommal, már elmenőben, a tenger felé mutatva. Hogy vigasztalásnak vagy nagyképű bölcselkedésnek szánom-e, nem tudom. I don’t know, válaszolja, megpróbál mosolyogni hozzá, aztán a sétány lépcsőjéről visszafordulva látom, hogy rázza a zokogás.
(35) A parton cigarettázó szörfös figyelmeztet, hogy ne ússzak túlságosan messzire, az áramlás kisodorhat a nyílt vízre. Szakállán piszkosfehér csíkokban csillog a só. Aztán megkínál engem is, gauloises, együtt várjuk a dagályt. Kagylót szedek, barna sört iszom egy lakókocsi lökhárítóján ülve. Egy Jarmusch-film szereplőjének érzem magam, a homokdűnék közötti műterem-fényben. Mint azok a lassú, gyönyörű és kilátástalan képek. A szörfös egy Elvis-számot kezd énekelni, Love Me Tender, egyre hangosabban, ahogy a szél is erősödik. A felénél abbahagyja és idekiabál: az a bajotok nektek, hungarians, hogy messze vagytok a tengertől.
(36a) Az olyan szenvedés, melynek magja nem csillapíthatatlan fizikai vagy azzal rokon fájdalom, közönséges romantika.
(36b) Én csak azt tudom, kiabálta a lány abban a rettenetes hangzavarban, pedig közvetlenül mellette ültem a lépcsőn, a pulttal szemben, a szomszédos teremből hullámokban csapott ki a zene, ahogy folyamatosan nyitogatták az ajtót a frissen érkezők, elektronikus zene, szaggatott ritmusok és hihetetlenül mély basszus, én csak azt tudom, kiabálta tehát a lány, hogy azon a vitorláson, amire Saint Tropez-ban szálltam fel tavaly júliusban, hogy azon a vitorláson történt minden, minden, ami eddig történt velem, és félek, hogy többé már nem fog történni velem semmi, azután nem tudom, hogy mi történhet még egyáltalán velem, délután volt, kiabálta, feküdtem a fedélzeten, meztelenül, ott nem számított, a tulaj is úgy járt, meg az a lány is, akivel voltam, úgy hallgattunk Bachot esténként, meztelenül, feküdtem egy gyékényszőnyegen, és akkor, akkor a fény, iszonyúan tud ott a nap sütni különben, de ez mégsem olyan volt, nem kívülről jött, szóval nem olyan, hogy égeti a bőrödet, kortyolt egyet a langyos konyakból, ez a fény belém hatolt, ha pontosan akarnék fogalmazni, úgy mondanám, hogy szeretkeztem a fénnyel, de talán pontosabb úgy, ha azt mondom, megerőszakolt a fény, mert először fájt, fájt, ahogy betört a testembe, és pont ott tört be, ott éreztem, és kiégetett belőlem mindent, kiégette belőlem önmagamat, és ő lettem, később mondták, hogy sikítoztam is, mert nem emlékszem utána semmire, napszúrásom lehetett, azt mondták, mikor a kabinomban, ahová úgy vittek be, magamhoz tértem, nem mondtam el nekik, hogy mi volt ez valójában, minek, minek és kinek és hogyan, és azóta van ez,
hogy mintha halott lennék, hogy üres vagyok, teljesen üres, mert kiégetett belőlem mindent, és elég gyakran sírok, csak úgy sírok, hirtelen, minden ok nélkül, rámjön, és kész, szóval ennyi nagyjából, táncoljunk, kiabálta a végén, megfogta a kezem, húzott magával, be, a sötét terembe, a kékeszöld lézersugarak közé, aztán néhány órával később, nála, az albérletében, ahogy az összegyűrt selyempaplanok között egyszerre ébredtünk fel, mert épp az arcunkra sütött a szemközti ház mögül előbukkanó nap, akkor látom először az arcát természetes fényben, a nappali arcát először, Apollón, mondta bele a csöndbe, halkan, talán ébren sem volt még igazán, és mást nem, csak hogy Apollón, kapkodva öltöztem, ő visszaaludt, a villamoson már nem emlékeztem az arcára, csak hunyorogni tudtam, a szemem a fényt nem viselte el.
(37) Cigarettázni éjjel a körfolyosón, belehamuzni a fonnyadt muskátlikkal teli virágládába, tiszta, csillagfényes, keskeny égszelet, ennyi eget hagytak, egy nem túl nagy, téglalap alakú területet, fázom, ágyékom hideg lucsokban, az ujjaimra rakódott nikotinon is átüt az illatod, tested legmélyének illata, hallom, ahogy a konyhában csörömpölsz a teáskannával, tea és erdei méz és a tested méze, a keskeny égszelet csillagai méztől és nyáltól és ondótól csillognak, liftajtó csapódik, rántottaszag, felsír egy gyerek, elképzelem, hogy, de teljesen mindegy, hogy mit képzelek el, ez a körfolyosó éppúgy nem valóság, mint az illatod, az illatod a tea gőzében, a rántottaszagban, a cigaretta füstjében, mindenhol, átverés, tudom, átverés az egész, itt reszketek valami rafinált színpad díszletei között, túl egy eszméletvesztésig fokozott szeretkezésen, amit hamarosan újabb követ majd, mert nem érhetjük el egymást soha, és ez nem vehető tudomásul, hiába van tele a testem harapásaid nyomaival, hiába suttogod orgazmus közben, hogy édes istenem, mi ott sem, egymás testében sem, sehol, fonnyadt muskátlikkal teli virágláda, ennyi eget hagytak, elpöckölöm a csikket, hullócsillagunk.
(38) Tündöklés törölte ki tündöklésüket.
(39) Az első őszi nap. Egy év után újra találkozunk. Egyre inkább nincs mit mondanom, neked sincs, hintázunk az erkély kempingszékein. Kényszerképzeteinket hisszük önmagunknak, és hogy lassan minden komolynak hitt dolog önmaga paródiájává tisztul, mondod. Kitöltöd a langyos sör maradékát, megpróbálod az alattunk elhúzó troli tetejére pöckölni a cigarettát. Nem találod el, a csikk egy darabig még izzik a záróvonal frissen festett csíkján.
(40) A diófa legfelső ágát az ablaküveghez csapdosta a szél, ha tovább tart még, ha csak egyetlen nappal is tovább, ép ésszel nem viseltük volna el, ezt a sűrűséget nem, minden mozdulat végtelen jelentőségének tudatát, látni és tudni, hogy mi ez, hogy mi történik, túl sok, az utcán nem égett lámpa, a Hold felhőkben, mégis jött valahonnan valamennyi fény, az arcod ebben a fényben, és ahogy azt mondod: szép vagy, kedvesem, nagyon szép, az emeleti szobában nem volt fűtés, három paplan alatt remegtünk, angyal, láttam világosan, az angyal arca ez, fokozhatatlan arc, máskor talán halálra rémülnék tőle, mint minden mástól, ami igaz és brutális hirtelenséggel felfedi magát, az angyal arca világította be a szobát, világította meg az arcomat, az ágak karistolása az üvegen, nem tudtam máshová nézni, az angyal arca értelmetlenné tesz minden más látványt, a zokogást aztán nem lehetett bent tartani, a zokogásomat, az egyetlen lehetséges válasz volt ez, a vastag paplanok alá menekültem az arcommal, meztelen tested páráiba, az legalább ismerős volt, bár nem kevésbé fájt, csak az arcod ne kelljen látnom többé, az angyal világító arcát, magamat.
(41) Tóparti ház az Alpokban, a fekete-fehér filmben, C. G. Jung ahogy ás, ahogy a pipájával hadonászva magyaráz, ülünk a szőnyegen, kibontom a bort, a lépcsőházban verekednek, hallatszik a nő sikításba fúló káromkodása, aztán a férfi hangja, hogy akkor dögölj meg, Jung nagyapa, meséli a már maga is öregember unoka, a botjával csatornákat ásott a tópart fövenyébe, és nézte, ahogy a vékony erek a maguk egyéni útvonalain végigfutva mind ugyanabban tűnnek el, ez volt a kedvenc szórakozása, fejed az ölemben, cigarettázunk, a bükkerdőre gondolok, a mohás, korhadó rönkre, amin néhány órája ültem, ahogy a fák közé ferdén bevilágított a nap, míg fájni nem kezdett a szemem, addig néztem a fénybe, a vékony trikón keresztül kirajzolódnak a mellbimbóid, töm egyet a pipán, a fekete-fehér filmben, meggyújtja, és hadonászva magyaráz tovább, a vörösbor ragyogása, mintha egy középkori festmény alkonyi égboltja tükröződne benne, dől a füst a szájából, azt mondja, a baj felmérhetetlenül nagy, mély és gyökerekig hatoló krízis, végigsimítom a köldököd peremét, animus és anima, mondja még, megigazítja a szemüveget az orrán, a bükkerdő fényei és a vörösbor ragyogása, végül ismét a tóparti ház, ahogy a botjával ás, köldököd feneketlen kút, üvöltésre kitátott száj.
(42) A folyó beszéde, figyelem a szorongást magamban, az állandóan jelenlevőt, ami már sosem hagy el. Az övé vagyok, a hullámok nyelvén szól, az erős szélben zúgó jegenyék nyelvén szól, a velem szeretkező lány sikolyából szól, aki azt mondja utána, üres vagy és hideg, mintha egy rozsdás vashordóból ömlött volna belém az éjjel.
(43) A folyó közepéig pontosan, nem lenne meglepő, ha kiderülne egyszer, hogy tényleg pontosan azon a vonalon fordulnak vissza a hattyúk, miután széles, úszóhártyás lábukkal egy ideig tapossák a vizet, hogy felemelkedhessenek végre, az egész csapat elindul a túlpart felé, egy egyenes vonalban repülő hattyúcsapat közvetlenül a folyó felszíne fölött, a télvégi délelőtt ritkuló páráiban, a látvány nem hagyja hidegen a komposokat sem, a jéghideg sodronyköteleket egy pillanatra elengedik, a kompjegyárus néni kihajol a bódéjából, az a néhány sétáló pedig meredten áll, és megbabonázva tekint utánuk, mert nem lehet nem utánuk nézni, a folyó közepe fölött aztán, egy hosszú, több száz méteres ívben fordulnak vissza, ismét hallani szárnyaik suhogását, alighogy elindultak és máris a landolás, ugyanott, a megérkezés e látszólag céltalan repülésből, talán csak ennek a gyönyörű ívnek a bejárása miatt, hogy láthatóvá tegyék ezt az ívet, hogy van ilyen egyáltalán, hogy van egy ív, és lehet hogy csak ezért.
(44) Állsz a sóderzátonyon, kezedben sirálytoll. Közelgő vihar. Mintha beavatáson vennél részt. A mozdulataidat nem te irányítod. Minden szent, minden szent, skandálod magadban. Elképzeled, hogy mostantól mindig így lesz. Valami, amit eddig önmagadnak hittél, most lepereg rólad, mint a megszáradt iszap. A tollat a hajadba tűzöd. Ha mostantól így lenne, nem tudnád elviselni. Fejest ugrassz a vízbe. Egy közeledő uszály hajócsavarja zümmög a zöld derengésben. Hallgatod, míg tart a levegőd.
(45) Én egy odaadó semmi vagyok, mondta Juan Dolores papago indián, hogy kinek és mikor, arra nem emlékszem, nem is érdekes, ezt mondta, valaki feljegyezte, nehezen és görcsösen indul a futás reggelente, a partmenti úton többnyire fúj a szél, eleinte nem nagyon mertem elindulni, mert mindig van néhány sétáló, ismerősök is olykor, rájuk kell néznem, köszönni, milyen nehéz ránézni egy emberre, az idegenségük szinte lebénít, megpróbálok mosolyogni és a hátuk mögé kerülni, ez sosem ment, természetes hangon beszélni valakivel, nem is tudom milyen a természetes hangom, milyenek lehetnek a természetes mozdulataim, aztán néhány száz méter után, már az ártéri erdő meghagyott fái között, elkezdek másképp lélegezni, valamivel könnyebbnek érzem a testem, jó esetben nem gondolok semmire, csak újabban Juan Doloresre, megpróbálok csak rá gondolni, és van egy pont, általában az utolsó fél kilométer elején, amikor megszűnik a gondolkodás, nem kell a légzésemre sem figyelnem, Juan Dolores mondata pedig, úgy tűnik legalábbis, mintha körbevenne, pontosabban mintha a kopaszodó jegenyékbe és a folyó látványába költözne, ott van, mindenben ott, ahogy ott is volt mindig talán, talán igen, talán nem, nem tudom, de vigasztaló ilyenkor hinni ebben.
(46) A növekvő ősz. A korán reggel ragyogó szőlőszemek, a hegyek, amik ilyenkor közel jönnek, néha már a kertben érezni a tölgyerdő illatát. A minden ok nélküli, hirtelen szomorúság. A vízparton rakott tüzek füstje mozdulatlanul lebeg a folyó fölött. Ahogy az embereket látni ebben a megváltozott fényben. Egy gyerek áll a zöldséges előtt, sír, térdén csak néhány rózsaszín folt maradt a nyári sebekből.
(47) Ahogy a köd, melyről semmi biztos nem állítható, ahogy általában semmiről nem állítható semmi bizonyos, se magadról, se másról, írni azért, mert semmit sem tudsz, szorongva, cél nélkül, hacsak nem az a cél, hogy céltalanság legyen, a köd, a ködben a platánfák a folyóparton, néha egy szélroham leszakít néhány levelet a lombkoronákról, befújja őket a vízbe, nem túl messzire, csak oda, ahol még nincs sodrás, a hullámzás aztán pár perc alatt kisodorja a leveleket a partra, sárga és vörös levélszőnyeg a homokon, bár van egy kis idejük még vitorlázni addig, felkunkorodott peremükbe kap a szél, pörögnek, mintha mécsesek lebegnének a vízen, a Gangeszen, a Gangesz ősszel, gondolom, ilyen lenne, ilyen is lehetne, és így megy ez minden nap, legalábbis amíg tart az ősz, egy a lehetséges megfigyelések közül, melyek száma végtelen, elvégre nézhetnék bármit, annyi néznivaló van, és mégis, valószínűleg mindig ugyanazt kell látnom.
(48) A gondolatok, melyek nem állnak soha össze, evezés a folyón át, mintha most látnám először ezt a vizet. És az illat, ami a legrégibb illat, amit ismerek. A víz fölé hajolni, aminek neve van. Inkább az illatot nevezték el, kimondom, Duna, a tenyeremben tartott víznek mondom ezt a szót, érzem az illatot, ami felelet, az egyetlen válasz örökké ismétlődő kérdésemre: igen és igen és igen.
(49a) Valószínűleg az egész világirodalomban alig van megrendítőbb jelenet, mint Geard polgármesteré, aki Powys Glastonbury regény-ében húsvét vasárnapján hatalmas kenyeret vesz hóna alá, a kancsóba bort tölt, kimegy a kertbe a virágzó fák alá, letérdel, a kenyérből kolosszális darabokat tör, magába tömi, és hosszú kortyokban issza rá a bort, miközben a feltámadásra gondol, és könnyei patakzanak.
(49b) Az ismétlés vágya hajtotta, űzte át őket az ártéri erdő nehezen járható sűrűjén, hogy megismételjenek egy pillanatot, vagy inkább hogy egyáltalán szembesüljenek vele, egy regényből való pillanattal, egy hihetetlennek tűnő pillanattal, ami éppen hihetetlensége miatt lett ennyire vonzó számukra, és mert valójában tudták, tudták az egészet, és már pusztán ettől a tudástól szinte lerészegedtek, az ismétléshez kellett a másfél liter száraz vörösbor friss kenyérrel, ahogy ott, a regényben is, nagy kortyokban a bor és hozzá tömni magukba a kenyeret, az egykori vállalati üdülő tágas, a nemrég levonult zöldártól meggyötört stégét választották ki helyszínül, ahonnan a folyókanyar tisztán belátható, és a folyóparti kisváros partmenti házaival, a hegyvonulatokkal, de elsősorban a folyó, a folyó látványa kellett hozzá, az ismétléshez, vagy még inkább a folyó teste, a lehető legközelebb lenni hozzá, a testéhez, és érezni, ahogy alattuk, mellettük, bennük, körülöttük van, azzal az egykedvű, elementáris tempójával a folyó, keskeny sávokban vert végig a felszínén egy-egy másodpercekig tartó zápor, látszott, hogy hol kezdődik és hol ér véget az esőfüggöny, kívül voltak, kívülre kerültek, azaz belülre tehát, az őket ténylegesen meghatározó benyomások erőterébe, oda, ahol végre, kiszabadulva a görcsösségből és a tárgy nélküli szorongásból, azok lehettek, amik valójában ők, vagy legalábbis amit igazi önmaguknak hittek, átvették a folyó elementáris tempóját, minden újabb korty borral egyre jobban át, a legtöbb ismerősük talán rájuk sem ismert volna most, a két nagyhangú, kacagó emberre a stégen, ahogy lábukat a víz fölé lógatva, kipirult arccal nézik az esőfelhőket, és nem volt semmi más tényleg, mint ez az elementáris tempó, ez látszott a vízen, a zivatarfelhőkön, a frissen bezöldült hegyoldalakon, és az arcukon, ezt keresték, tudták persze korábban is, hogy mi ez, hogy mit jelent, hogy milyen érzés a csoda atmoszférájában állni, a német tolóhajó aztán, ahogy a stéggel egy vonalba ért a folyó közepén, útban fölfelé, a Würzburg nevű hajó, a Würzburg hullámai vetettek véget az ismétlésnek, az átlagosnál nagyobb, tarajos hullámok, ahogy átcsaptak a nem túl magas felépítményű stégen, elúsztatva majdnem hátizsákjaikat és a kenyér maradékát, a Würzburg mosta el, ugrasztotta fel őket a deszkákról, elviselhetetlen volt ez a hirtelen fölugrás, ez a hirtelen visszatérés, hogy minden átmenet nélkül ismét kívülre kerültek, oda,
ahol a görcsösség és a tárgy nélküli szorongás az irányadó, szédülten botorkáltak a stég megroggyant hídján kifelé, a lanyhuló hullámverésben.
(50a) A kép mindenünk, amit tudásként birtokolhatunk, a kép a gondolkodás, az emlékezés és a képzelet egyetlen anyaga.
(50b) A révállomás alatt, ahol a part néhány száz méteren át finom sóderral borított, ott álltak ketten, térdig a folyóban és egyfajta mákonyban, amely a nemrég elfogyasztott pár üveg sör, egy távoli ismerősük szobrainak megtekintése, és a nyári folyópart illatainak keveréke volt, mindez együtt, egyik sem kapva különösebb hangsúlyt, nem volt domináns eleme ennek az állapotnak, nem beszéltek, a túlpartot nézték, a túlparti hegygerincek ívét, amikor egyikük egy közeli csónak felé fordult, felfelé, a rév irányába, a parttól nem messze kötötték ki, mikor elsétáltak mellette, fel sem tűnt, hogy milyen különös alakja van, főleg az orra, az orrdísz, ami a leginkább szembetűnő volt rajta, az a csigaforma faragás, mint a hegedűké, de a teste is, a finoman megmunkált deszkák, mint egy viking hajó, csak kicsiben, szelíd folyamra és nem az északi tengerekre tervezve, ahogy ott ringatózott néhány kopott alumíniumladik között, az orrdíszt nézte sokáig, és mögötte a túlpart sűrű füzesét, valamire emlékeztette a látvány, ráismert, felismerte, amit biztosan nem láthatott még soha, emlékezett rá, amire honnan is emlékezhetett volna, hiszen most látta először, tökéletes kép, teljes, egyetlen, csak ezt kellene megérteni, gondolta, hogy ezt az egyetlenegy képet csak, a többi ússzon el, merüljön le, törjön szét örökre, csak ezt az egyet, fohászkodott, csak ezt az egyetlenegy képet tarthassa meg.
(51) A délelőttök a parton, tíz és dél között általában, cigaretta, könyv és a kutya, ahogy a sekély vízben kishalakra vadászik, a várakozás órái az akkor még néptelen fövenyen, a homokvárakat mindig jól megdolgozza az éjszaka és a hajnal, a végérvényesen elmúlt napok tiszta jelképeit, lassan összeroskadnak, formátlanná válnak a hullámoktól és a hajnali záporoktól, a várakozás órái, a könyv betűi szinte beleégnek a szemébe, sokat nézi az eget, nem mintha nyugtatólag hatna rá, az üresség inkább, ami fölfelé kényszeríti a tekintetét, az ürességben a fecskék, sirályok látványa, és hogy nem kell megszólalnia még ilyenkor, hallgathatja a bicikliút melletti jegenye zúgását, a várakozás óráiban, várva a közeledő kétségbeesésre, a szorongás közelgő hullámsoraira, mert az lesz hamarosan, az jön, dél körül érkezik, áttetszővé tesz mindent, a folyót, a homokot, a hegyvonulatokat, áttetszővé, s az áttetszőség mögött feltárul majd, mint tegnap, és mint holnap ilyenkor, az a szürke alapszín, az a kocsonyaszerű massza, ami minden mögött, ami mindennek a mélyén ott csillog abban a különös dermedtségben, mert megállt, gondolja majd, ha eljön az ideje annak a gondolatnak, és nemsokára úgyis eljön, tudja, érzi előre, mert megállt minden ebben a különös dermedtségben, régóta áll már így ez a kocsonyaszerű massza, de most még, tíz és dél között, a várakozás óráiban a parton, most még nem gondol erre, most még az üresség inkább, ami fölfelé kényszeríti a tekintetét.
(52) Éjszakai séta a parton, mínusz tíz fok, keskeny, szétszaggatott felhősávok az égen, szenteste, belátni néhány ablakon, egy fiatal nő gőzölgő tálat tesz az asztal közepére, a férfiak ingben, nyakkendőben, egyikük meggyújt egy gyertyát, árad a folyó, jégtáblák törnek szét a part mellé vontatott bóják orrán, végiggondolni, ez az , ami sosem sikerült, lehet-e végiggondolni valamit, tudni kéne, hogy honnan kezdve gondoljam, de hol kezdődik, hol van a kezdete mindannak, ami van, nem ismerem a kezdetet, semminek a kezdetét, felület, szilánk és csapongás, nem tudok gondolkodni, de nem gondolkodni sem tudok, közötte, a kettő közti senkiföldjén, határsáv, aknazár, szögesdrót, folyamatos jégzajlás az agyban, súlytalan, jelentés nélküli szavak, megállok, nézek felfelé, arcomat az ég felé fordítom, ezt így leírni jó, csillagrendszerek, a Vega, az Orion, a Prédikálószék körvonalait mintha fekete fotókartonból vágták volna ki, ismerős alak, szeretem ezt a hegyet, szép, mit jelent ez, szép hegy, mit jelent egy ég felé fordított arccal álló ember.
(53) A komp alatti sóderos partszakaszon járkálnál, bokáig a Dunában, keresgélnél, találnál ezt-azt, egypengőst, töltényhüvelyt, ezüstláncot, nem lenne idő, ahogy tényleg nincs is, ott biztosan nincs, név sincs, egy ember járkálna ott, a semmiben.
(54) Egész nap egyedül. Nem mintha máskor nem így lenne. Zenét hallgatsz, sétálsz a szobában, kinézel az udvarra. Az esővizes hordó szép. Szép, ahogy színültig van vízzel. A benne fuldokló darázs által keltett hullámgyűrűk is szépek. Aztán az ég törött tükörképe lassan helyreáll a felszínén, ahogy a darázs is megszűnik mozogni. Szép.
(55) A gémek repülése a folyó fölött, ami mindig erősen emlékeztet valamire. A lassú előrehaladás, tovahullámzás, milyen időszerűtlen kifejezés ez, de mégiscsak tovahullámzás, a valódi ritmus látványa, ami nem engedi, hogy elmozdulj a fiatal parti fűz mellől, míg el nem tűnnek a folyókanyarban, nagyjából Bótai Ede második világháborús pilóta emléktáblájával egy vonalban.
(56) Szobád ablakából a szigetcsúcsra látsz. Hajnalban arra ébredsz, hogy a résnyire nyitott ablakon át beáramlik a folyó illata. Ha másból nem, ebből biztosan megtudod, hogy ez már az ősz. Fekszel még egy darabig, betelve ezzel, üresen.
(57a) Hogy szét is morzsolódott minden, hogy szétbomlott minden, hogy széthullt minden fogódzó, milyen képlékennyé vált minden, ami szilárd volt, mennyire nincs már semmi, mennyire nincs itt már semmi, látja, miképp lettek a vallások és vallástagadások és minden istenszemlélet vége-hossza-nincs nevetségessége semmivé, tökéletesen semmivé, látja, mennyire nincs nyoma se már se hitnek, se hitetlenségnek, mert a tudomány, a mai tudomány, ez a botránykő, ez a több ezer éves előzetes ítélet mindent kihajított és kitessékelt és szanaszét fújt a levegőbe, s hogy minden már csak levegő…Megfagyott levegő, minden csak megfagyott levegő már…
(57b) A mécsest még, igen, le kell ugranom a mécsesért az alsó házba, a kereszt alá kell, kell, hogy mindig égjen ottan egy kis lángocska, mondta az erdei ház fél szemére vak gondnoka, bár nem tudom, folytatta, hogy a fiatalúr hogy van ezekkel, mármint a vallásossággal, vagy esetleg nem-e ateistának tetszik lenni, persze, közöm nincsen hozzá, csak úgy kérdezem, nem, nem kell válaszolnia, csak napok óta nem beszéltem senkivel, ilyenkorra tele lesz a fejem mindenfélével, aztán az első emberre rájazúdítom az egészet, nézze el nekem, a vörösfenyőről meg ne feledkezzen meg, tudja, a ház mögött, begyújtani a legjobb azzal, kurva egy sár van, gyerekkoromba’ ilyenkor már méteres hóban húztuk le a hegyről a rönköket, valami poshadtság van mindenen, megborult a rend, legalábbis én úgy tapasztalom, az évszakok eltűntek, az emberek meg megvadultak, na, nem tartom fel tovább, ja, a mécses, nézze majd meg sötétedés után, szép fénye van így a keresztnek a gyertyánok között szerintem, a kulcsot a tuskó alá tegye, ha elmegy, akkor a vörösfenyő, meg, ha kedve van, a kereszt, de nem erőltetem.
(58a)
A küllők viszik a fényt az út szívébe.
(58b)
A templom falában római kő. Szőlőlevél-indák között delfinek siklanak. Nagyjából egy óra biciklizés kell ahhoz, hogy kiürüljön az agyam. Ahogy az aszfalton zúgnak a kerekek, talán ez a folyamatos zúgás kell hozzá. Az út mellett két oldalt repcemezők. Sárgaság. Hol az égre nézek, hol a mezőkre. Egy gondolatok nélküli test halad előre a tájban. A repcéből delfinek ugranak ki, sós permet szitál a bárányfelhőkre. Nagy öröm van a mozdulataikban, csak a félig kiszáradt hársfa alatt álló szoborszent látja ezt, meg én, egy pillanatra cinkosan összemosolygunk. Aztán a legkisebb fogaskerékre váltok, most egy elég kemény emelkedő jön, szinte legyűrhetetlen, a templomig.
(59)
Nem mintha bármit is tudnék arról, hogy mi a gonosz, tudni nem, semmiképpen, a húsába ragadt tölgylevelek, a hátsó lábaira hurkolt zsinegek, ahogy fellógatták a földbe vájt kunyhó korhadt tetőgerendájára, kutya, nyúl, róka teste, nem tudom eldönteni, a fejét levágták, elered az eső, vagy ködszitálás ez inkább, megnyomorított, nyomorult erdő, félni kezdek, az út az erdészeti kocsik miatt járhatatlan, járhatatlanná teszik az utakat, a nehéz gépek gumiabroncsainak nyomában bokáig süllyedünk a sárba, nincsenek utak, a kunyhó ajtajára fordított keresztet festettek, harkály kopog egy öreg cserfán, ügyetlen munka, látszik, siettek ezzel a kereszttel, a harkály átrepül egy másik fára, ott kopog tovább, most érzem meg a szagát, nincs olyan hideg még, hogy ne legyen szaga, miért kell látnom ezt, nem oszt és nem szoroz a látvány, egy állat megnyúzott, fej nélküli teste, szenvedett-e vajon, élve nyúzták-e meg, van ilyenkor egy madár, a nevét nem tudom, egyedül ő pittyeg csak, ő az egyedüli hang ilyenkor az erdőn, nincsenek utak, nincs hová, tompaság, kezdődő szürkület, és ahogy mozog, ahogy leng a megnyúzott teste, pedig esküszöm, nem mozdul a levegő.
(60)
Mert nem kellene semmi más. Egyre gyarapodó könyvtáram láttán az elhatalmasodó csömör érzése. Semmi más, csak az a diófa a forráshoz vezető dűlőút mellett. Mikor gyerekkoromban néha inhalálnom kellett, amit akkor igazán gyűlöltem, most meg vágynék a forró, fülledt sötétre, egyedül lenni a gyógynövények gőzében. Egyáltalán, a növények. Az őszi diófa alá feküdni. Felejteni a belém épült dolgok legtöbbjét. Ahogy a dió zöld burka szárad le a héjról. Tökélyre vinni a felejtés művészetét. Telítődni végre az ürességgel, akár az ég.
(61)
A diófa, ami alig tűr meg maga alatt más növényt, s ha szétmorzsolom a levelét, hűvös, fanyar illata napokig a bőrömön marad. Az az elsüllyedt, miszlikbe tört világ, melynek nyelvét négy-öt évesen még folyékonyan beszéltem. Beszélt hozzám, ahogy most a diófa lombja beszél a feltámadó nyugati szélben, ahogy a darázsfészek beszél a kunyhó tetőgerendái között. Ez nem az én nyelvem többé, kiszorult belőlem, ahogy őslakók szorulnak a hegyek közé, szögesdróttal körülvett rezervátumokba. A szélben mozgó lomb résein át az őszi égre látni. Kondenzcsíkot keresztez egy vadlúdcsapat. Valahol égetnek. Diólevélszag.
(62)
Ott szakadt meg, ott lett vége visszavonhatatlanul, az erdőt átszelő autóút éles balkanyarában, legalább öt perce repült már előtte a madár, hullámzó íveket írva le a levegőben, néha egészen a testéhez szorítva szárnyait, szabadesésben zuhant, az aszfalt síkjáig majdnem, és onnan aztán, mindig a legutolsó pillanatban, felemelkedett, talán delfinre hasonlított leginkább, egy repülő, miniatűr erdei delfinre, követte a madarat a biciklin ülve, hagyta, hogy vezesse őt, mert vezető volt, tudta, aki üzenetet hozott neki, s az üzenet repülésének puszta látványa volt, aztán ott szakadt meg, ott lett vége, az alkonyi erdőt átszelő út éles balkanyarában, ahogy a hirtelen felbukkanó bútorszállító teherautó hűtőrácsának csapódott, épp mikor apró testéhez szorítva szárnyait, szabadesésben zuhant, neki egyenesen a csillogó, krómozott rácsoknak, ő maga is alig tudta elkerülni az ütközést, a teherautó dudálva húzott el mellette, centiméterekre a bicikli kormányától, még hallotta a lehúzott ablakon át kihajoló sofőr káromkodásainak foszlányait, lefékezett, megállt, a biciklit a szalagkorlátnak támasztotta, nem mert visszanézni, nem akart látni semmit egyáltalán, legkevésbé egy összezúzott, parányi testet az aszfalton, és bár először megdöbbent az érzéstől, a nyugalomtól, ami hirtelen elöntötte egészen, először nem értette, aztán hamar rájött, hogy honnan ismerős mégis ez a pillanat, és honnan ez a nyugalom, mert mindig így, gondolta, így lesz vége mindig, mindennek, mindig így: összeroncsolva és bemocskolva feküdni valami ragacsos, fekete felületen, egy darabig állt még a korlátnak támaszkodva, ott lett vége, és aztán onnan folytatódott tovább.
(63)
Kilépve az ég alá, valamelyest enyhül a szorongás. A szél, ami öregebb a teremtett dolgok legtöbbjénél. Nagyon régi szél. Helyek után sóvárogsz. Úgy tűnik, nem vagy sehol. Hideghegy. Félmeztelen kisfiú fut a magas fűben. Egy másik gyíkokat kínoz. Valamivel közelebb vagyunk a felhőkhöz. Elnézni, ahogy szétfoszlik az egyik, ami néhány másodperce még eltakarta a napot. Légy száll a papírra. Nagyobb, mint bármelyik betű.
(64a)
Lassanként kihúzkodom azokat a szavakat. Minden olyan szót, ami nem az égiekre vonatkozik.
(64b)
Minden attól függ, kezdett bele bő két hónappal első találkozásunk után az erdei ház fél szemére vak gondnoka, a patak nemrég újjáépített hídján állva, erőteljesen megnyomva az attólt, mer’ rájöttem, kezdte, vagy nem is, inkább egyszer csak tudtam valahogy, hogy ezt az attólt eredetileg biztos hogy nagybetűvel mondták, vagyishogy így értették: minden Attól függ, hogy ez a szófordulat, vagy micsoda, semminek se tudom a pontos nevét, ne haragudjon, tehát hogy ez a szófordulat, maradjunk ennél, amit mindenfelé hall az ember, buszon, boltba’, kocsmába’, mindenhol, hogy ez igazából milyen fontos, hogy mit jelent ez valójában, ez egy ima énszerintem, fiatalember, semmi más, és ha elkezdené sorra venni a szavakat, kiderülne, hogy mindegyik szó ima, mondom, eredetileg, csak valahogy elsüllyedt, kihalt, kirohadt belőlük az, amitől ima lehetne még máma is mindegyik, mint az az üres teknősbékapáncél, az jutott még eszembe erről, amit egyszer nagyon régen találtam az Ipoly mellett, valahogy úgy történhetett a szavakkal is, hogy ami mozgatta őket, éppen az hagyta el őket, formára persze olyanok maradtak, mint annak előtte, teknős alakja volt annak is, annak a páncélnak is, amit találtam, csakhát az már mégse teknős, nem igaz, ha nem haragszik, felém fordul, addig mintha az olvadékvizektől megduzzadt pataknak beszélt volna, kínáljon már meg valami rendes cigarettával, borzasztóan kívánnák egy normális ízű cigarettát, a sok, asszem hogy ilyen ukrán mocsadék után.
(65a)
Megközelíthetetlen az erdők gyökérkútja, ahol a rendszerek és a nyelv egységének csillagtérképét őrzik.
(65b)
Amikor kibírhatatlan az erdő. Valami, ami időtlenül legtisztább önmagát mutatja, valaminek a legtisztább önmagában járkálsz órákat, te, hazugságokkal és elhallgatásokkal és be nem ismerésekkel teli. Menekülsz innen, mert minden fatörzsben és félbetört pitypangszárban elmulasztott és elszalasztott lehetőségeidet látod, nyomaszt a tökéletesség, de nem menekülhetsz, akárhova nézel: ég, föld, folyó.
(66)
Szó nélkül vágunk át a behavazott bükkerdőn, állatnyomokba lépünk, elérjük a falu szélső házait, a kocsmában leisszuk magunkat, épphogy elérjük az utolsó vonatot, aztán ruhástul az ágyba dőlünk, valami fájdalmas kavargással magunkban, aminek elég kevés köze van az alkoholhoz.
(67)
Egy gyertya fényénél éjszaka mennyire nem számít, hogy mit gondolsz. Az utolsó pohár bor, valami vágta, egyedül ülsz szobádban. Mostanában éjszaka vagy csak. Tizenegytől fél kettőig évek telnek el, lovak horpaszán verejték, sikátorok és az erdők, amiket másnap délelőtt nézel a vonatablakból. Akkor már megjuhászodva pipázol, felmutatod a bérleted. Mikor néhány órával ezelőtt még tudtad, hogy tündérek élnek ott, és azon a hegycsúcson lesz majd kunyhód, amit lassan eltakar egy dombnyi téglatörmelék.
(68)
Ez gyönyörű, csak nem látom, mondta hosszú szünet után, ám továbbra is kifelé nézett a vonat ablakán, nem fordult felém. Úgy nagyjából délelőtt tizenegyre oszlik szét végleg a köd, folytatta, persze meg nem mondja senki, hogy pontosan mikor, mivel az ilyen változásoknak nincs idejük, legalábbis általunk észlelhető és főleg mérhető idejük nincsen, egyszer csak nincs, ennyit mondhatunk, feloszlott, és láthatóvá tette végre az eget, amely bármennyire is sápadt a mi tájaink fölött, mégiscsak elnémít, pusztán a látványa által. Le kell mondjunk az észlelésről, a látásról, a szaglásról, a tapintásról, a hallásról, még mindig kifelé nézett, szabályos hengerré sodorta bal kezében a jegyet, ugyanis becsapnak minket, az érzékeink mind, folyamatos tévedésre késztetnek, és nem tudom távol tartani magamtól a gondolatot, hogy mindez szándékosan van így. Ittlétünk értelme, hogy megpróbáljuk otthonossá tenni mindezt, otthonossá a számkivetettséget. És gondolkodni sem, többé nem szabadna gondolkodni, egy határozott mozdulattal berekeszteni a gondolatok vég nélküli áramlását, és akkor, talán akkor, esetleg, onnan kezdve talán, mert gyönyörű, tényleg az, csak nem látom.
(69)
Ez se megoldás, üvöltötte Szandokán, a faluszerte széles bőrövéről és az abban hordott görbe pengéjű késéről ismert férfi, ez se, üvöltötte a két biciklis gyerek után, akik legalább a tizenötödik kört tették meg éppen a szűk utcában, ez se, hogy itten köröznek, mint az őrültek, én tudom, hogy őrült vagyok, de ezek itt, ezek nem tudják magukról, hogy azok, én viszont tudom róluk, ez a körözés, ezt én ismerem, mindenki ezt csinálja, köröz, az összes tökkelütött köröz egyfolytában, mintha valami elcseszett, vég nélküli rodeó zajlana mindenhol, egyszerre, valami nagydíj, ugye, hungaroring, vagy mi az isten, és beveszik, beszopják, hogy majd megnyerik, elhitetik velük, közbe’ meg nem látják, hogy mi ez, hogy mi megy itt, igazából nem is megy semmi, csak ez a körözés, amitől meg lehet kattanni, nézzél rám, én beismerem, nézd meg jól a pofámat, aztán nézzél rájuk, vagy nézzél akármerre, és ha mindenhol az én pofámat látod majd, az összes többi arcban az enyémet, akkor rájössz, akkor jussak eszedbe én.
(70a) Ahol a rothadás, én ott nem tudok eleget beszívni belőle.
(70b) Távoli, nem nagyon szerethető arcok. Beszédük darabossága. Kialakulatlan. Kialakulatlanságában befejezett. Napraforgótáblák. Egy sovány tehén, ahogy a
holtágból iszik. A leapadt folyó homokpadjainak gömbölyded formái. Minden üresen áll. Mibe kapaszkodnak. Milyen felületekre kúsznak fel, mint a borostyán. Milyen anyagba mélyesztik karmaikat, hogy el ne mozdíthassa onnan őket semmiféle erő. Mit látok egyáltalán. A műanyag, a nejlon, a műbőr, a szintetikus színek és szagok és illatok miféle arzenálját használják fel a megkapaszkodáshoz. Hanyatt a búzában. A lélek illata, ami a bőr pórusain keresztül, leginkább a nyakszirt és a fülcimpák tájékán tör a felszínre, és ott olajos fénnyel ragyog. A szélben megdőlő kalászok. Több. Túl. Felülről tör be az életedbe ez az illat. Halott fecske az útszéli homokban. Szárnyain nyüzsögnek a bodobácsok. Fiatal, és máris agyonhasznált testek. És mit takar el a test. Borzalmasnak kéne lennie. A rühes, kövér, rövid láncon őrjöngő kutyának borzalmasnak kéne lennie. Üres. Héj. Homok. Egy évmilliók óta nem létező tenger mélyén. Röfögés. Röfögésbeszéd. „A nyolcvannégy éves anyám. A diófám árnyéka a tyúkudvaron. A koszos kurva isten átka a világon. Ömlik a légy a konyhába. Elég volt, nem bírom. És mi van, ha nem bírom. Akkor úgy bírom tovább, hogy nem bírom. Én itt el vagyok hagyva. Már az anyám méhébe’ el voltam hagyva. Csak krumpli, hagyma legyen. Nem vagyok több, mint egy traktor. Nem bírok menni. Nem bírok felállni.” Az angyal illata, ahogy felülről betör. Birkaszaros dűlőutak, sárgarigók. A hatalmas nyárfa alatt ülve arra gondol, hogy felvágja az ereit. A gémeskút mellett találta a rozsdás borotvapengét. A gondolat, hogy lassan elvérzik a magányos nyárfa alatt, a sárgarigók énekét hallgatva, nyugalommal töltötte el. Nincs különösebb ok. Az van, hogy ül a nyárfa árnyékában, cigarettázik, és közben a Semmi a lábujjaiból indulva lassan kúszik fölfelé a testében. Semmi különös. Nem messze tőle egy pásztor alszik az akácosban. A nyári ég bárányfelhői lassan sodródnak északkeletnek. Nem él. A történő halál, ahogy a pacsirták a mező fölött lebegnek. A gondolatok zárt áramköreiben nem elveszni. Nézi az illattal, fénnyel teli ürességet. Rozsdás borotvapenge a homokban. Káposztalepke száll a pengére. A szénaboglya tövében imádkozik. Nem tudja, hogyan kell imádkozni. A legyek három hétig élnek, mondja majd később valaki. Nekik jó. Három hét az éppen elég. Úgy gondol magára, mint egy jóvátehetetlen tévedésre. Fekszik a katángok között, a birkalegelőn. Valahol kimondhatatlanul messze alszik a pásztor.
(71) Az arcok hajnalban, a vasútállomáson. Az első cigaretták, mindenki a maga helyére áll, évek óta ugyanoda, a peron szélére festett fehér csíkra, szatyrát ugyanúgy rakja le. Az arcok egy irányba néznek, mintha nem lehetne máshogy,
mintha nem lehetne másfelé, csak az érkező vonat reflektorába, mint a kábult bogarak. Majd csak eltelik valahogy, szól valaki. Záródnak az ajtók.
(72) M. temetésén, mikor a fehér koporsót négy lakkozott hajú, láthatólag alkoholista férfi épp kezdte volna leengedni a gödörbe, az anyja egyszer csak üvölteni kezdett, bár inkább mormogás volt kezdetben, halk, ismeretlen nyelvű kántálás, ami aztán egyre erősödött, majd végre elérte csúcspontját, amikor a
koporsó kikerült látóteréből, félig már a gödörbe engedték, akkor kiszakította magát egyetlen megmaradt fia és rég mással élő férje karjai közül, ekkor már valóban üvöltött, egyfajta önkívületben, az arca talán az orgazmus pillanatában feloldódott archoz hasonlított leginkább, a lelkész elfordította fejét, a kápolna borostyánnal befuttatott falát nézte meredten, amikor az egyik közeli utcából megszólalt a fagyasztott zöldségekkel és jégkrémekkel házaló kisteherautó jól ismert dallamkürtje, s ez a két hang, M. anyjának üvöltése és a kisteherautó dallamkürtje, valami elmondhatatlan módon egyesült az erős szélben, kavargott a fejünk fölött, láttam, más se nagyon tud mit kezdeni ezzel, zavart tekintetek, egy kisfiú csak, halványzöld gyereköltönyben, csokornyakkendővel, ahogy rángatta az apja kezét, hogy apu, siessünk, puncsot csak, érted, csak puncsot vegyél, nehogy epret, mert az szar, érted, puncsosat.
(73) Talán a másnaposság, gondolta, az egyetlen, ami megmaradt, az egyetlen esély, a lüktető, sajgó agy, a kéz és a láb izmainak finom remegése, és az egészet átjáró kihegyezett érzékenység, a külvilág képeinek átmenetileg felfokozott befogadása, némi szünet az általános tompaságban, valaminek az ígérete ilyenkor, mikor minden fáj, mintha ez a mesterségesen előidézett állapot
közelebb vinné, közelebb, mihez, kérdezi magától, mintha egy ajtót szélesebbre tárnának benne, és jobban érné az arcát a beömlő fény, titokban kívánja mindezt, ezért az azutáni állapotért inkább, mint azért, aminek ezt meg kell előznie, legszívesebben átugorná a bevezetést, és azonnal másnapos lenne, mindig, minden következményével együtt, mert még így is, úgy érzi, így is sokkal inkább megéri, mint az, amikor nincs, amikor állítólag tiszta, kimért és tartózkodó, a józan üresség tompa fényeiben, amikor az az ajtó csukva, amikor csak halvány derengés van, távlattalan, kopár, semmi.
(74) Mert csak az a néhány méter kellett hozzá, annyi csak, hogy a hirtelen hűvössé lett esti levegő beűzze őket a kocsma belső terébe, be a kertből és a hársfa közeléből, az a néhány méter elég volt ahhoz, hogy elszótlanodjanak, hogy ismét ne találják a megfelelő szavakat, hogy zavartan mosolyogjanak egymásra, hogy újra érezzék a bizonytalanságot, gondolataik szétszálazhatatlan kuszaságát, az elveszettséget, mindazt, amitől ott kint a kertben átmenetileg
megszabadultak, vagy legalábbis egy időre elnyomta mindezt a látvány, a szomszéd kert frissen belombosodott hársfája, mert azt nézték sokáig, róla beszéltek, vele, koronájának tökéletes alakjáról, hogy nincs pillanat, amikor nem maradéktalanul az, ami, és ez volt a lényeg: az, ami, és ez adott aztán erős lökést későbbi szorongásuknak is, már bent, hogy a hárssal ellentétben ők egyáltalán nem azok, amik, így érezték, hogy szinte alig volt még olyan pillanat az életükben, amire őszintén azt lehetett volna mondani: valóságos volt, tiszta és mentes mindattól, amit ők egymás között paneleknek neveztek, a szokások és beidegzettségek kényszerzubbonya, és hogy a távolság, mert csak az a néhány méter kellett hozzá, hogy már ez is elég lehet ahhoz, hogy ismét csak így üljenek, hogy elég volt néhány lépésnyire eltávolodniuk a hárstól, hogy úgy érezzék, mindez meg sem történt, vagy ha mégis, akkor felfoghatatlanul régen, talán nem is velük, talán ezt is csak olvasták valahol.
Noche escura del alma - tükörmetszet („A lélek sötét éjszakája.” –Keresztes Szt. János)
Valahol kimondhatatlanul messze alszik a pásztor. Úgy gondol magára, mint egy jóvátehetetlen tévedésre. Én tudom, hogy őrült vagyok, de ezek itt, ezek nem tudják, hogy azok, én viszont tudom róluk. Otthonossá tenni mindezt,
otthonossá a számkivetettséget. Ott sem, egymás testében sem, sehol. A görcsösség és a tárgy nélküli szorongás az irányadó. Valószínűleg mindig ugyanazt kell látnom. Én egy odaadó semmi vagyok, mondta Juan Dolores papago indián. Valami poshadtság van mindenen. Egyszer csak üvölteni kezdett, bár inkább mormogás volt kezdetben, halk, ismeretlen nyelvű kántálás. Nem mintha bármit is tudnék arról, hogy mi a gonosz. Az angyal arca értelmetlenné tesz minden más látványt. Először fájdalomnak kell lennie, hogy aztán valami valódi történhessen. Végiggondolni, ez az, ami sosem sikerült. A fák közé ferdén bevilágított a nap. Csak hunyorogni tudtam, a szemem a fényt nem viselte el. A szokások és beidegzettségek kényszerzubbonya. Mert megállt minden ebben a különös dermedtségben. Egy ötszáz éve a tengerre néző ablak. Összeroncsolva és bemocskolva feküdni valami ragacsos, fekete felületen. Mindegyik szó ima, csak valahogy kihalt, kirohadt belőlük valami. Valaminek az ígérete ilyenkor, mikor minden fáj. Csak ezt az egyetlenegy képet tarthassa meg. Egy ismeretlen nő ismeretlen illatú teste, vagy csak a csillagos éggel egyedül. A fájdalom hangjai, ahogy belevesznek egy sokkal erősebb közegbe. Van egy ív. Az ösvények a személytelenbe visznek. Pedig nem így képzelte el. Csak körbejár, mint az állatkerti hiúzok a ketrecükben. A főút záróvonalán szétzúzott gerinccel tekergő sikló jelentette számára az igazságot. A holtágakból menetrendszerűen éjféltájban megérkező vadkacsák landolását figyelte. Teljesíthetetlennek tűntek a feltételek, miközben sem az irány helyességéről, sem a célról nem tudott semmit. Már rég nem lepődött meg rajta, hogy mennyire nem ismeri önmagát. Sétáin mindig pontosan megérezte, mintha egy kapun lépne be, hogy innentől névtelen, hogy innentől nem vonatkozik rá semmi. Addig a napig úgy érezte, sokkal távolabb van az őrülettől. A beszűkült látótávolság biztonsága. A búzatábla fölött lebegő ölyvek szárnytollai üvegcserépként szórják a fényt. Akkor is ugyanilyen, halcsont alakú, áttetsző felhők úsztak a Hold előtt. Aztán a vonat, ahogy átdübörög a hídon, a megmérgezett folyó fölött. Ahogy kiszakadsz, elkeveredsz és eltűnsz. A kakukkfű illata. Rég halott vadászkutyád az Ipoly ártéri rétjein. Annak a kislánynak a dala, aki kavicsokat dobált a tóba. A lassan kiserkenő vér ösvényeit figyeled. Ezen a helyen vesztetted el a szüzességedet. Az elképzelt ház környékén jársz. A hely háromezer éve lakatlan. A vastagon deres avaron vonuló vaddisznók és őzek. A gémek repülése a folyó fölött, ami mindig erősen emlékeztet valamire. Szép, ahogy színültig van vízzel. Az esővizes hordó szép. Telítődni végre az ürességgel, akár az ég. Ijedt madarak röppályája az óceán felé. A parton cigarettázó szörfös figyelmeztet, hogy ne ússzak túlságosan messzire, az áramlás kisodorhat a nyílt vízre. Ahogy élnem kéne, ezzel a szánalmas mondattal kezdődik minden. A kocsmában leisszuk magunkat, épphogy elérjük az utolsó vonatot, aztán ruhástul az ágyba dőlünk, valami fájdalmas kavargással magunkban, aminek elég kevés köze van az alkoholhoz. Kényszerképzeteinket hisszük önmagunknak. Mintha egy rozsdás vashordóból ömlött volna belém az éjjel. Az itató víztükrén gyantacseppként sodródik a nap. Legyen végre már. Hagyni, hogy legyen. Nyomaszt a tökéletesség, de nem
menekülhetsz, akárhova nézel: ég, föld, folyó. A gondolatok, melyek nem állnak soha össze. A minden ok nélküli, hirtelen szomorúság. Egy gyertya fényénél éjszaka mennyire nem számít, hogy mit gondolsz. Kamera vagy, amibe nem fűztek filmet, csak forog körbe, berreg üresen. A folyamatos helyváltoztatás hiábavalósága. A templom falában római kő. A mozdulataidat nem te irányítod. Hagyd, hogy lecsússzanak rólad a képek. Kilépve az ég alá, valamelyest enyhül a szorongás.
(Nagymaros, 2000-2004) A szövegben külön jelölés nélküli idézetek találhatók Akutagava Rjunoszukétől, Thomas Bernhardtól, Hermann Brochtól, Hamvas Bélától, Kukorelly Endrétől, Charles Olsontól, Rainer Maria Rilkétől, Tomaz Salamuntól, Joachim Sartoriustól, Szijj Ferenctől és Simone Weiltől.
A szerző köszönetet mond Keresztury Tibornak, Kovács Adriennek, Krasznahorkai Lászlónak, Mile Zsigmond Zsoltnak és Nagymaros Város
Önkormányzatának segítségükért.
a
kötet
megírásához
és
összeállításához
nyújtott