Agatha Christie A RÓZSA ÉS A TISZAFA

Agatha Christie Mary Westmacott álnéven

A RÓZSA ÉS A TISZAFA Fordította: Vallasek Márta

Partvonal Könyvkiadó 2005, 2010

1

A mű eredeti címe: The Rose and the Yew tree AGATHA CHRISTIE® Copyright © 2010 Agatha Christie Limited (a Chorion company). All rights reserved. The Rose and the Yew Tree was first published in 1947.

Partvonal Könyvkiadó, 2005, 2010 Hungarian translation © Vallasek Márta

Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2010 www.partvonal.hu

Felelős kiadó a Partvonal Könyvkiadó ügyvezetője Felelős szerkesztő: Bárányi Vivien A szöveget gondozta: Tomka Márta Műszaki szerkesztő: Pézsa Sarolta Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető Bördős János ügyvezető igazgató ISBN 978-963-9910-42-3

2

Egy az ideje a rózsának és a tiszafának T. S. ELIOT

3

ELŐJÁTÉK Párizsban voltam, amikor egy napon Parfitt, az inasom bejött, és közölte, hogy egy hölgy szeretne beszélni velem. A látogató, tette hozzá Parfitt, azt állítja, hogy nagyon fontos ügyben keres. Szokásom szerint csakis előzetes megállapodás alapján vagyok hajlandó fogadni bárkit, és különben is tudom, hogy akiknek valamilyen halaszthatatlan, sürgős dolgot kell megbeszélniük velem, nagy valószínűséggel pénzt fognak kunyerálni. Különös módon azonban csak igen ritkán szánják rá magukat arra, hogy kérjenek. Megkérdeztem Parfittet, hogy mi a neve a látogatónak, mire ő átnyújtott egy névjegykártyát: Catherine Yougoubian. Soha életemben nem hallottam ezt a nevet, és őszintén szólva semmi kedvem sem volt megismerkedni a viselőjével. Rövid tűnődés után úgy döntöttem, hogy bizonyára nem pénzt akar, inkább valami eladnivalója lehet, valami antik tárgy, amiért jó árat lehet kérni, hiszen egyenesen házhoz szállították. Az ilyesmit általában a hatalmas rábeszélő készséggel rendelkező egyének sózzák rá a vonatkozó áldozatokra. Utasítottam Parfittet, hogy mondja meg Yougoubian asszonynak, hogy nagyon sajnálom, de nem fogadhatom, és kérem, írja meg levélben azt, amiért ide fáradt. Az inasom fejet hajtott és elvonult. A leghalványabb kétségem sem volt afelől, hogy az ügy elintézést nyert. Parfitt rendkívül megbízható volt, éppen olyan, amilyenre nekem, a nyomoréknak szükségem volt. Legnagyobb elképedésemre azonban néhány perc múlva azzal tért vissza, hogy a hölgy nem hajlandó távozni, mert élet-halál kérdése, hogy beszéljen velem. Azt is hozzátette, egy régi barátom küldte. Ekkorra már fölébredt bennem a kíváncsiság. No, nem attól, amit az a nő mondott. Egy régi barát, élet meg halál emlegetése megszokott eszközei az effajta szélhámoskodásnak. Engem Parfitt viselkedése érdekelt, mert egyáltalán nem volt jellemző rá, hogy visszatérjen hozzám egy ilyen üzenettel. Mi másra gondolhattam volna, mint arra, hogy ez a Catherine Yougoubian csodaszép nő lehetett, vagy legalábbis rendkívül csinos. És mert a férfi csak férfi marad még akkor is, ha már ötvenéves és ráadásul béna, szépen besétáltam a csapdába. Látni akartam azt a ragyogó teremtést, aki megzavarta az amúgy feddhetetlen Parfitt fejét. Utasítottam, hogy vezesse be a hölgyet, és amikor Catherine Yougoubian belépett a szobámba, elállt a lélegzetem. Tökéletesen megértettem Parfitt viselkedését, amely hibátlan emberismeretre vallott. Nyilván rájött arra, hogy ennek a nőnek akkora kitartása és akarata van, hogy senki nem állhat ellen neki, és bölcsen kapitulált, megkímélve magát a hosszú és kimerítő csatározástól. Catherine Yougoubianban a kőtörő kalapács ereje és az oxiacetilén forrasztólámpa heve kombinálódott a sziklát is átlyuggató, cseppenként aláhulló víz kimerítő monotóniájával. Ha el akar érni valamit, számára megszűnik az idő. Minden bizonnyal képes lett volna egész nap ott várakozni az előszobámban. Az a fajta nő volt, akinek egyszerre csak egy gondolat fér el a fejében – ami kétségtelenül nagy előny mindenkivel szemben, aki nem ilyen. Egyszóval, úgy éreztem magam, mint akit fejbe vertek. Lélegzetelállító szépségre számítottam, ehelyett ott állt előttem egy csaknem ijesztő méretű, semmitmondó arcú nőszemély. Ha legalább csúnya lett volna! A csúnyaságnak megvannak a maga szabályai és formái, de Catherine arca nagy volt és lapos, akár egy palacsinta. Húsos ajkai fölött vékony kis bajusz kunkorodott. Annak, aki belenézett apró, sötét szemeibe, önkéntelenül is egy rosszul sikerült ribizlis tészta jutott az eszébe. Sűrű haja borzas volt és zsíros. Az alakja – hát azt nem is lehetett alaknak nevezni. A ruhája jól takarta a megfelelő helyeken, de mintha egyetlen darabját sem reá szabták volna. Láthatóan nem volt gazdag, de a szorongató nyomor is elkerülte. Határozott álla volt, és amikor kinyitotta a száját, érdes, kellemetlen hangon szólt. Szemrehányó pillantást vetettem Parfittre, aki azonban nem zavartatta magát. Nyilvánvalóan az volt a véleménye, hogy mint mindig, most is ő tudja jobban, mi a teendő. 4

– Yougoubian asszony, uram – mondta. Meghajolt, és becsukta maga mögött az ajtót, kiszolgáltatva engem e mindenre elszánt nőszemélynek. Catherine határozott léptekkel elindult felém. Soha életemben nem éreztem magam ennyire tehetetlennek, sohasem tudatosult még bennem ennyire fájón a bénaságom. Az lett volna az egyetlen ésszerű dolog, ha elfutottam volna ez elől a fehérnép elől, de ez számomra lehetetlen volt. Határozottan, hangosan rámszólt: – Kérem, ha lesz olyan jó, jöjjön velem! Nem annyira kérés volt ez, mint inkább parancs. – Na de, kérem! – hüledeztem. – Nem tudom túl jól az angolt, attól tartok. De nincs semmi idő elveszteni, semmi, semmi idő. Kérem, jöjjön Mr. Gabrielhez. Nagyon beteg. Hamar, hamar meg fog halni és hívja önt. Ezért kell jönni, most azonnal, hogy lássa őt. Csak bámultam rá, és meg kell mondanom, azt hittem, egy őrült tévedt a szobámba. A Gabriel név semmilyen hatással nem volt rám, de ennek oka részben az lehetett, hogy az ő kiejtésében egyáltalán nem így hangzott. Ámbár azt hiszem, ha pontosan megértettem volna, akkor sem jutott volna eszembe semmi. Hiszen olyan régen történt, ami történt. Legalább tíz esztendeje, hogy nem is gondoltam John Gabrielre. – Azt akarja mondani, hogy valaki haldoklik? Valaki, akit ismerek? Végtelen szemrehányással nézett rám: – Hát persze, hogy ismeri. Ismeri jól, és ő kéri, hogy jöjjön. Annyira biztos volt a dolgában, hogy törni kezdtem a fejem. Milyen nevet is mondott? Gable? Galbraith? Ismertem valamikor egy Galbraith nevű bányamérnököt, de csak nagyon felületesen, és a legkevésbé sem tartottam valószínűnek, hogy éppen engem kívánna látni a halálos ágya mellett. Mégis rákérdeztem: – Hogy mondta? Galbraith? – Nem, nem! Gabriel! Gabriel! Még mindig nem tudtam, kiről lehet szó. A név Gabriel arkangyalt jutatta eszembe, nagy szárnyaival. Catherine Yougoubian jól beleillett ebbe a képbe. Pontosan olyan volt, mint az olasz primitív festményeken az egyszerű asszony, aki rendszerint a kép bal sarkában térdel. Igen, Catherine egyszerre volt együgyű és lángolóan odaadó. Tovább erősködött, hogy el kell mennem, és egyszerre csak kimondta: John Gabriel! Hát róla van szó! Hirtelen eszembe jutott minden. Elszédültem, csaknem rosszul lettem. St. Loo, az öreg hölgyek, Milly Burt, John Gabriel a maga mozgékony, csúnya kis arcával, amint előre-hátra hintázik a sarkain, és Rupert, a magas, jóképű, ifjú isten. És persze, Isabella… Utoljára Zagrade-ban láttam John Gabrielt, és amikor eszembe jutott mindaz, ami ott történt, elborított a düh és az undor. – Szóval halálán van, mi? – mondtam vérszomjasán. – Boldog vagyok, hogy ezt hallhatom! – Mit mondott? Vannak dolgok, amelyeket az ember képtelen elismételni, ha a másik udvariasan rákérdez, hogy mit is mondott. Catherine Yougoubian arcán látszott, hogy semmit sem ért, ezért így folytattam: – Szóval azt állítja, hogy meg fog halni? – Igen. És fáj neki, rettenetesen fáj. Meg kell mondanom, hogy ennek is örültem. Nincs az a szenvedés, amit John Gabriel meg ne érdemelt volna, de hogy lehet ezt kimondani az előtt a nő előtt, aki nyilvánvalóan odaadóan imádja őt? Ugyan mi volt ebben a fickóban, gondoltam dühösen, hogy minden nő úgy oda volt érte? Hiszen csúnya, mint az ördög, követelőző, alpári és beképzelt. Kétségtelenül volt egy kis 5

esze, és bizonyos körülmények között (de milyen körülmények között!) szórakoztató tudott lenni, mert volt humora. De ezen tulajdonságok más férfiak esetében nem keltik fel a nők érdeklődését. Catherine hangja felriasztott a gondolataimból. – Jönni fog, kérem? Jönni fog gyorsan? Nem veszíthetünk időt. Összeszedtem a bátorságomat: – Sajnálom, kedves hölgyem, de attól tartok, nem fogom elkísérni. – De ő hívja! – erősködött. – Én pedig nem megyek – szögeztem le. – Nem érti? – magyarázta Catherine. – ő beteg. Hal meg. És hívja. Felkészültem a harcra. Most már magam is tudtam azt, amit Parfitt egyetlen pillantással felmért, nevezetesen, hogy Catherine Yougoubian nem adja fel egykönnyen. – Ön téved – kezdtem. – John Gabriel nem a barátom. – De igen, de igen – bizonygatta a nő heves fejrázogatások közepette. – Az újságban olvasta a nevét, ott írta, hogy Párizsban van a Bizottsággal, és mondta nekem, találjam meg és vigyem el hozzá. És kérem jöjjön, hamar, hamar, mert orvos mondta, hogy most már vége. Szóval jön? Éreztem, eljött az ideje annak, hogy nyíltan beszéljek. – Felőlem ott rohadhat meg a pokolban! – Mit mondott? Aggodalmasan nézett rám, hosszú orrán felgyűrődött a bőr az igyekezettől, hogy megértse, amit mondok. – John Gabriel – mondtam lassan és tagoltan – nem a barátom, hanem az az ember, akit gyűlölök. Gyűlölöm őt, most már érti? Az asszony pislogott. Láttam, hogy kezdi kapisgálni, miről is lehet szó. Aztán lassan, óvatosan, mint a nehéz leckét tanuló gyermek, megismételte azt, amit mondtam: – Azt mondja… azt mondja… hogy gyűlöli John Gabrielt? Igazán így mondta, kérem? – Így – feleltem kurtán. Elmosolyodott, és én majd megőrültem ettől a mosolytól. – Ó, nem, nem, az nem lehet – mondta kedvesen. – Senki sem tud gyűlölni John Gabriel. Ő nagy… ő nagyon jó ember. Mi ismerjük őt, és mi mind, mind szívesen meghalnánk érte. – Atyaisten! – kiáltottam fel elkínozva. – Hát mit tudott csinálni az az ember, hogy így érezhet irányában bárki is? Úgy kellett nekem! Catherine egyszeriben megfeledkezett arról, hogy sürgős dolga van. Leült, kisimított a homlokából egy olajosan fénylő fürtöt, szemei elragadtatott fénnyel ragyogtak, dőlni kezdett belőle a szó… Legalább egy negyed órán keresztül beszélt megszakítás nélkül. Hol könnyedén fűzte egymásba a szavakat, hol annyira botladozott a nyelve, hogy alig értettem, mit akar mondani. Az egész előadás leginkább egy hősköltemény elszavalására emlékeztetett. Szavaiban tisztelet volt, félelem, alázat és imádat. Úgy beszélt John Gabrielről, mint a Messiásról, és számára nyilvánvalóan az is volt. Amit viszont elmondott róla, az számomra teljes mértékben hihetetlennek, fantasztikusnak tűnt. Ő egy bátor, erős és mégis gyöngéd férfiről beszélt, aki embereket irányít, és akire lehet támaszkodni. Aki az életét kockáztatta azért, hogy mások éljenek, és akinek a szívében az igazságtalanság és a kegyetlenkedések elleni harag tiszta tüze ég. Próféta, Király, Megváltó, aki olyan bátorságot ébresztett az emberek lelkében, amelyre maguk sem tartották képesnek önmagukat, és olyan erőssé tette őket, amilyenről soha nem is álmodtak. Akit megkínoztak, nem is egyszer, hanem sokszor, megnyomorítottak, félig megöltek, de hihetetlen lelkierejével tovább vonszolta összetört testét, és tovább művelte a csodát az emberek között. – Azt mondja, hogy nem tudja, mit csinált? – kérdeztem végre az asszonyt. – De hiszen mindenki ismeri Clement Atyát, mindenki! 6

Némán bámultam rá. Igaza volt. Valóban, mindenki hallott Clement Atyáról. A nevét szájról szájra adták, az is beszélt róla, aki a lelke mélyén meg volt győződve, hogy az egész csak mese. Mihez is hasonlíthatnám Clement Atya legendáját? Képzeljenek el valakit, aki egyszerre hasonlít Oroszlánszívű Richárdhoz, Damien Atyához és Arábiai Lőrinchez. Férfi, aki hol harcos, hol pedig szent, és mindezt egy kalandvágyó, fékezhetetlen kamasz lelkesedésével teszi. A második világháború utáni években Európa és a Kelet sötét időket élt meg. A félelem uralkodott az emberek között, és a félelem szörnyszülötte, a vérszomjas kegyetlenség. A civilizáció falai repedeztek. Indiában és Perzsiában iszonyatos tömeggyilkosságok történtek: éhínség, szenvedés és anarchia uralkodott mindenütt. És ebben a ködös sötétségben egyszer csak feltűnt egy alak, egy legendába illő hős, aki Clement Atyának nevezte magát. Gyermekeket mentett, embereket szabadított ki kínzóik karmai közül, járhatatlan hágókon keresztül vezette az üldözötteket a biztonságba, és letelepítette őket olyan közösségekbe, ahol gondot viseltek rájuk. Imádat, rajongás, szeretet tárgya volt ő, nem is ember, hanem egy mítosz. És Catherine Yougoubian azt állította, hogy ez a legendába illő személy, ez a Clement Atya, nem más, mint John Gabriel, St. Loo hajdani képviselője az angol parlamentben, egy szoknyabolond, részeges fráter, aki először, másodszor és harmadszor is csak magára tudott gondolni és senki másra. Egy opportunista kalandor, akinek egyetlen jó tulajdonsága volt: a fizikai bátorság. És éppen ez volt az, ami megingatta a hitetlenségemet. Bármennyire is lehetetlennek tartottam azt, amit Catherine állított, némiképpen mégis valószínűnek látszott, mert mind Clement Atyára, mind pedig John Gabrielre jellemző volt a rendkívüli bátorság. Mindaz, amit az előbbiről meséltek, a vakmerőség, a kockáztató kedv – igen, az a szemtelenség, amellyel a tetteit véghezvitte, egészen ráillett John Gabrielre. Csakhogy John Gabriel a legnagyobb magamutogató volt a Földön! Bármit tett, félszemmel azt leste, látják-e elegen. Ha csakugyan ő volna Clement Atya, azt már az egész világ tudná. Nem, mégse hiszem, hogy ő… az nem lehet, hogy ő… Amikor azonban Catherine kifogyott a szuszból, a szemeiben kihunyt a tűz, és korábbi, monoton hangján újrakezdte, hogy: „Most már eljön, kérem, igen?”, nos, akkor Parfitt után kiáltottam. Ő jött és felsegített, a kezembe adta a mankóimat, mellettem volt, amíg levonszoltam magam a lépcsőn, betett egy taxiba, Catherine pedig beült mellém. Ugye megértik, hogy nem tehettem másként? Mi késztetett rá? A kíváncsiság? Vagy Catherine Yougoubian kitartó követelőzése, hiszen végül is minden bizonnyal engedtem volna neki? Mindegy. Látni akartam John Gabrielt. Tudni akartam, hogy mennyire hasonlít Clement Atya ahhoz a John Gabrielhez, akit én St. Looban megismertem. Talán azt reméltem, hogy végre magam is megtudom, amit Isabellának tudnia kellett ahhoz, hogy megtegye, amit megtett… Nem is tudom, miben reménykedtem, miközben követtem Catherine Yougoubiant a keskeny lépcsőkön, fel egy kicsiny hálószobába, ahol a szakállas, francia orvos szertartásosan üdvözölt. A betege fölé hajolt, majd felegyenesedett, hátralépett és udvariasan intett, hogy menjek közelebb. A szemeiből tisztelet sugárzott felém. Én voltam az a személy, akit a nagy ember halála előtt még egyszer látni akart… Én pedig döbbenten meredtem Gabrielre. Olyan régen volt az a nap ott Zagrade-ban. Az ágyban fekvő alakban bizonyosan nem ismertem volna fel őt. Nyilvánvalóan haldoklott, és a vég most már nagyon közel lehetett. Az arca azonban egyáltalán nem hasonlított annak az embernek az arcához, akit én ismertem. Be kellett látnom, hogy Catherine-nak igaza volt. Ez a beesett arc egy szentnek az arca, amelyen nyomot hagyott a szenvedés, az agónia és az önsanyargatás. És mégis – földöntúli nyugalom honolt rajta.

7

Csakhogy mindezen tulajdonságoknak semmi közük sem volt ahhoz az emberhez, akit én John Gabrielként ismertem. Egyszer csak kinyitotta a szemét, rámnézett – és elvigyorodott. Az a jólismert, torz mosoly, az ő szemei, az ő gyönyörű szemei abban a kicsi, csúnya bohócarcban! – Hát sikerült neki… az örmények csodálatosak! – suttogta alig hallható hangon. John Gabriel volt. Az orvoshoz fordult és halk, szenvedő, mégis parancsoló hangon követelni kezdte a megígért serkentőt. Az orvos habozni látszott, de Gabriel erősebbnek bizonyult nála. Amennyire megértettem, az a bizonyos szer siettetni fogja a véget, de Gabriel kifejtette, hogy erre az utolsó energiaszikrára nagyon nagy szüksége van, és számára nagyon fontos, hogy még legyen egy kis ereje. Az orvos vállat vont, beadta neki az injekciót, majd eltávozott, és Catherine is követte őt. Amint magunkra maradtunk, Gabriel azonnal elkezdte: – Azt akarom, hogy tudja, hogyan halt meg Isabella. Közöltem vele, hogy mindent tudok. – Nem, nem hiszem, hogy tudná… Ezek után elmondta, hogyan zajlott le az az utolsó jelenet ott Zagrade-ban, a kávéházban. A megfelelő helyen majd én is elmesélem. És végül még mondott valamit, valamit, ami arra késztetett, hogy megírjam ezt a történetet. Clement Atya ma már történelmi személyiség. Hősiessége, tűrőképessége, együttérzése, bátorsága, egész hihetetlen élettörténete azoké, akik szívesen írnak nagy emberekről. A közösségek, amelyeket létrehozott, új, érdekes életformával kísérleteznek, amelyről még bizonyára sokan és sokat fognak írni, akárcsak arról az emberről, aki életre hívta őket. Az én történetem azonban nem Clement Atyáról szól, hanem John Merryweather Gabrielről, a háborúban kitüntetett katonáról, a konjunktúralovagról, a szenvedélyes, érzéki, lenyűgözően vonzó férfiról. Ő meg én, ha nagyon különböző módon is, de ugyanazt a nőt szerettük. Kezdetben valamennyien úgy érezzük, hogy életünknek mi magunk vagyunk a hősei. Később azonban kételkedni kezdünk, zavarba jövünk. Velem is ez történt. Az életem először az én történetem volt. Azután úgy gondoltam, hogy a mi kettőnk története, Jenniferé meg az enyém, új Rómeó és Júlia- vagy Trisztán és Izolda-történet. Még később, amikor sötét és kiábrándult volt a lelkem, Isabella úgy lebegett el a szemem előtt, mint a hold a fekete égen. Ő lett a hímzés központi alakja, rólam pedig kiderült, hogy nem vagyok több, mint a keresztszemekkel kitöltött háttér. Igen, ennyi voltam, de ennél mégsem kevesebb, mert a háttér teszi lehetővé azt, hogy a minta kidomborodjon. De most ismét megváltozott a minta. Ez már nem az én történetem, nem is Isabelláé, hanem John Gabrielé. A történet ott ér véget, ahol én most belevágok. John Gabriellel ér véget. De azt is mondhatnám, hogy most kezdődik.

8

ELSŐ FEJEZET Mivel is kezdjem? St. Looval? Vagy azzal a gyűléssel ott, a Memorial Hallban, ahol egy nagyon öreg generális bemutatta a Konzervatív Párt reményteljes jelöltjét, John Gabrielt, akit Viktória-kereszttel tüntettek ki a háború alatt, és aki valamennyiünknek csalódást okozott lapos beszédével, színtelen hangjával és csúnyaságával? Annyira, hogy nem győztük emlékeztetni egymást arra, milyen is egy úriember, no meg arra, hogy fontos kapcsolatba kerülnünk a Néppel, mert a társadalom kivételezett osztályai szánalmasan összezsugorodtak. Kezdődhetne ez a történet a Polnorth Házban is, abban a hosszú, alacsony mennyezetű szobában, amelynek az ablakai a tengerre néztek, és amelyhez egy terasz is tartozott. Szép napokon oda gurították ki a tolókocsimat, és én órákig elnézegettem az Atlanti-óceánt, hallgattam a hullámtörőket ostromló víz dübörgő hangját, és a tekintetem meg-megpihent egy szürke sziklán, ott, a láthatár szélén, mert arra a sziklára építették a csipkés falú, sok tornyú St. Loo kastélyt. Az egész kép egy tizenkilencedik századi, álmodozó hajlamokkal és némi tehetséggel megáldott ifjú hölgy vízfestményére emlékeztetett. Mert ez a kastély olyan vadregényes, olyan színpadias és olyan hamis volt, amilyen csak egy valódi, igazi dolog lehet, mert akkor építették, amikor az emberi természet még kellőképpen ártatlan volt, és szégyenkezés nélkül élvezni tudta romantikus hajlamait. A kastély ostromról suttogott, sárkányokról és fogságban tartott hercegnőkről, ragyogó fegyverzetben érkező lovagokról és még sok mindenről, ami elengedhetetlen kelléke egy meglehetősen rossz történelmi filmnek. És ha belegondolunk, mi más az egész emberi történelem, ha nem egy rosszul megrendezett, giccses film? Aki a kastélyra nézett, olyan emberekre gondolt, mint Lady St. Loo vagy lady Tressilian, Mrs. Bigham Charteris vagy Isabella. És micsoda megdöbbenés volt szemtől szembe látni őket! Vagy kezdjem azzal, hogy a három öreg hölgy meglátogatott minket? Mint akik nyársat nyeltek és olyan rosszul öltözöttek voltak, olyan régimódi ékszereket hordtak, hogy elragadtatva suttogtam Teresának: – Az nem lehet, hogy ezek valóban élnek. Esetleg elindulhatnék egy korábbi időpontból is, mondjuk onnan, hogy autóba vágom magam, és elindulok a Northolt repülőtérre, hogy Jenniferrel találkozzam… csakhogy emögött is az én életem története áll, amely harmincnyolc évvel korábban kezdődött és azon a napon ért véget… *** Említettem már, hogy ez nem az én történetem. De velem, Hugh Norreys-szal kezdődött. Visszanézve az életemre, el kell ismernem, nem sokban különbözött másokétól, nem volt sem érdekesebb, sem unalmasabb. Nekem is meg kellett ismerkednem az elkerülhetetlen kiábrándulásokkal, csalódásokkal, a titkos, gyerekes szenvedésekkel, és velem is előfordult, hogy egészen furcsa, érthetetlen okból kifolyólag boldognak, harmonikusnak, mélységesen elégedettnek éreztem magam. Így aztán én is, mint annyian mások, választhatok: vagy sikertelenségek sorozatának tartom az életemet, vagy diadalmenetnek. Mindkét állítás igaz lehet. Két Hugh Norreys van: az egyik az a személy, akinek én ismerem magam, a másik pedig az, akinek a többi ember ismer. Nem, tulajdonképpen még kell lennie egynek, akit csak az Isten ismer. Ő az igazi Hugh Norreys, de az ő történetét csak az angyalok írhatnák meg. Végső soron mit tudok én ma arról a fiatalemberről, aki 1945 első napjaiban vonatra szállt Penzance-ban és Londonba akart utazni? Ha akkor valaki az életemről kérdez, azt válaszoltam volna, hogy nagyjából meg vagyok vele elégedve. A háború előtt tanár voltam, és szerettem a munkámat. Hasonlóképpen örömöt találtam háborús élményeimben is, talán azért, mert tudtam, hogy itthon vár reám a munkahelyem, ahol szépen fogok haladni, előre az 9

igazgatóságig. Voltak örömöt és bánatot okozó szerelmi ügyeim, de egyik sem hagyott mély nyomot bennem. Kényelmes, nem túl szoros, jó viszonyt tartottam fenn a családommal. Harminchét éves voltam, és azon a bizonyos napon formát öltött bennem az a gondolat, amely már régóta felsejlett a szívemben, nevezetesen, hogy várok valamire… hogy valaminek történnie kell… valaminek, ami fontosabb lesz, mint bármi, ami eddig történt velem. Egyszerre világosan láttam, hogy mennyire felszínes volt egész addigi életem, és vágyni kezdtem valami igazi után. Azt hiszem, életünkben legalább egyszer valamennyien megtapasztaljuk ezt az érzést. Ki előbb, ki utóbb. Olyan ez, mint amikor a krikettmeccsen az ember kezébe veszi az ütőt és meglendíti… Szóval: vonatra ültem Penzance-ban, és a késői ebédre váltottam jegyet, mert hatalmasan bereggeliztem. Amikor a kocsikísérő végigjárta a vonatot, és dünnyögő orrhangon ebédelni hívott, felálltam és elsétáltam az étkezőkocsiba. Ott az előbb említett úr elvette az ebédjegyemet és egy kétszemélyes asztalhoz kísért, ahol háttal ültem a mozdonynak, és szemben Jenniferrel. Látják, általában ez a dolgok rendje. Nem lehet tervezni, nem érdemes előre elgondolni semmit, leültem hát, szemközt Jenniferrel. És Jennifer sírt. Ámbár ezt nem vettem észre azonnal, mert nagyon igyekezett uralkodni magán, és tulajdonképpen alig néztünk egymásra. Pontosan úgy viselkedtünk, ahogyan azt az udvariassági szabályok előírják két ember számára, akik véletlenül egy asztal mellé kerülnek a vasúti étkezőkocsiban. Udvariasan odanyújtottam neki az étlapot, ámbár a dolognak nem sok értelme volt, mert mindössze ennyi állt rajta: leves, hús vagy hal, édesség vagy sajt. 4/6. Jennifer egy bólintással és egy halvány, szertartásos mosollyal köszönte meg. A pincér megkérdezte, mit óhajtunk inni. Mindketten világos sört rendeltünk. Ezt követően némán várakoztunk, én a magammal hozott képes újságot lapozgattam. Aztán már jött is a pincér, szinte futólépésben imbolygott végig a vagonon a két tányér levessel. Tovább játszottam a tökéletes urat, és egy arasszal közelebb toltam Jenniferhez a sómeg a borstartót. Mostanáig rá se néztem, akarom mondani nem néztem meg őt úgy igazán, ennek ellenére az alapvető dolgokkal tisztában voltam. Tudtam, hogy nem túl fiatal, csak néhány évvel lehet kevesebb, mint én, hogy középtermetű és sötét hajú, hogy ugyanabba a társadalmi osztályba tartozik, amelyikbe én, hogy meglehetősen vonzó, de távolról sem annyira, hogy felborzolja az érzelmeimet. Már éppen azon voltam, hogy mégiscsak megnézem őt magamnak, és ha vizsgálódásaim eredménye kielégítő lesz, elejtek majd egy-két szép szót. Számításaimat azonban keresztülhúzta egy váratlan esemény. Amint a levesestányér fölött rápislogtam, észrevettem, hogy potyognak a könnyei. Igen, némán, a bánat minden egyéb külső megnyilvánulása nélkül sírt, a könnyek egymás után gördültek le az arcán, bele a levesébe. Zavarba jöttem. Tudom, hogy nem illik, mégis mindegyre rápillantottam. Hamarosan úrrá lett a fájdalmán, visszafojtotta a könnyeit, és kikanalazta a levesét. Nagyon udvariatlan voltam, elismerem, de nem bírtam ellenállni és megkérdeztem: – Ön nagyon boldogtalan, igaz? – Tökéletesen bolond vagyok – felelte fojtott dühvel a hangjában. Hallgattunk. A pincér elvitte a levesestányérokat, majd visszatért két, mikroszkopikus méretű húspástétom szelettel, amelyhez óriási adag káposzta is járt, sőt még két sült burgonyát is letett elénk éreztetve, hogy ezt igazán csak a mi kedvünkért csinálja. Kinéztem az ablakon, és néhány megjegyzéssel illettem a tájat és Cornwallt úgy általában, hozzátéve, hogy nem ismerem túl jól ezt a vidéket. Azután megkérdeztem, hogy ő ismeri-e. Igen, válaszolta, egy időben errefele lakott. Összehasonlítottuk Cornwallt Devonshire-rel, Walesszel és a keleti partvidékkel. Ennek azonban semmi jelentősége nem volt. Az egész beszélgetésnek nem volt több célja, mint feledtetni azt a szörnyű bűnt, hogy ő képes volt nyilvános helyen elengedni magát, és én képes voltam ezt észrevenni.

10

Amikor azonban ott párolgott előttünk a kávé, és én megkínáltam egy cigarettával, amelyet el is fogadott, visszakanyarodtunk oda, ahonnan elindultunk. Elnézést kértem az ostoba viselkedésemért, ő pedig megállapította, hogy biztosan bolondnak tartom. – Ó nem! – tiltakoztam. – Azt hiszem, csak annyi történt, hogy az ereje végére ért. Igen, bólogatott, pontosan ez történt. – Rettenetesen megalázó – folytatta –, amikor az ember olyan mélyre süllyed az önsajnálatba, hogy nem érdekli többé, mit tesz és ki látja. – De hiszen önt nagyon is érdekelte! – nyugtatgattam. – Láttam, hogy megpróbált uralkodni magán. – Hát, csakugyan nem kezdtem el vonítani, ha ez az, amire gondol – mondta fanyarul. Megérdeklődtem, hogy mennyire tragikus a dolog. Azt válaszolta, hogy éppen eléggé. Mindennek vége, és neki fogalma sincs, hogy merre induljon tovább. Azt hiszem, ezt már addigra magam is megéreztem. Nagyon látszott rajta az elbizonytalanodás. Úgy döntöttem, hogy nem hagyhatom magára ebben a lelkiállapotban. – Nézze, én teljesen idegen vagyok, nekem elmondhatja, úgysem mondhatom tovább senkinek. – Tulajdonképpen nincs mit mondanom azon kívül, hogy a lehető legborzasztóbban összekuszáltam és elrontottam mindent, egyszerűen mindent. Megnyugtattam, hogy a dolgok valószínűleg nem állnak éppen olyan rosszul, mint ahogyan ő képzeli. Éreztem, hogy bíztatásra van szüksége, meg arra, hogy új életet kezdjen. Bátorítani kell, gondoltam, mert csak így lesz képes kivergődni a szenvedésből és talpra állni. A legkevésbé sem volt kétséges számomra, hogy nagyon is alkalmas vagyok erre a feladatra. Igen, ilyen egyszerűen történt minden. Jennifer előbb kételkedve nézett engem, akár egy bizonytalankodó gyerek, aztán csak elkezdte. Éppen a közepén tartott a vallomásnak, amikor a pincér visszajött a számlával. Örültem, hogy mindketten az utolsó ebédre váltottunk jegyet, így nem állt fenn a veszélye annak, hogy kitessékelnek az étkezőkocsiból. Húsz shilling borravalót adtam, a pincér meghajolt és diszkréten elvonult. Én pedig tovább hallgattam Jennifert. Szó, ami szó, komisz egy élete volt, pedig hihetetlen bátorsággal próbált küzdeni, de fizikailag nem volt valami erős, a bajok pedig egyre csak gyűltek. Úgy tűnt, soha nem volt szerencséje, sem gyermekkorában, sem nagylányként, sem pedig a házasságban. Édes-kedves volt és élettel teli, mégis, mindig rossz lóra tett. Persze, ki is szabadíthatta volna magát a kényszerhelyzetekből, de nem, ő mindig azon volt, hogy valahogy a legjobbat hozza ki egy rossz dologból. Amikor ez nem sikerült, és valami csoda folytán megmenekült, akkor kiderült, hogy az új helyzet talán még a réginél is nyomorúságosabb. És a történtekért csakis önmagát hibáztatta. Nem volt benne egy szemernyi harag vagy szemrehányás. Elszorult a szívem, amikor szomorúan levonta a következtetést: – Bizonyára én voltam a hibás… Szerettem volna rákiáltani: – Dehogyis vagy hibás! Hát nem veszed észre, hogy áldozat vagy és az is maradsz, ha mindig, mindenért kész vagy önmagadat hibáztatni? Imádnivaló volt, ahogy ott ült, feldúltan, bánatosan és legyőzötten. Amint elnéztem őt a keskeny asztal túlsó feléről, már tudtam, mire vártam. Őrá, Jenniferre. Nem arra vágytam, hogy birtokba vegyem, hanem arra, hogy visszaadjam neki az élethez való kedvét, hogy boldognak lássam, hogy újra önmaga legyen. Igen, már akkor tudtam… ámbár csak jónéhány héttel később ismertem be, hogy szerelmes lettem. De ennél sokkal többről is szó volt. Nem beszéltünk meg újabb találkozást. Azt hiszem, ő valóban úgy gondolta, hogy soha többé nem találkozunk. Csakhogy én másképp gondoltam. Bemutatkozott, tehát tudtam a nevét. Amikor végre elhagytuk az étkezőkocsit, Jennifer nagyon kedvesen azt mondta:

11

– Isten áldja. Soha nem fogom elfelejteni azt, amit értem tett. Nagyon kétségbe voltam esve. Nagyon. Kezet fogtunk és elbúcsúztunk, én azonban tudtam, hogy a búcsú nem örökre szól. Ebben annyira biztos voltam, hogy hajlandó lettem volna akár meg is ígérni, hogy nem fogom keresni, mert közben rájöttem – ámbár neki nem szóltam róla –, hogy jónéhány közös barátunk van, így aztán gyerekjáték lesz összejönni vele. Tulajdonképpen az volt a furcsa, hogy nem találkoztunk már korábban is. Csak egy hétnek kellett eltelnie, máris egymásba botlottunk Caro Strangeway koktélpartiján. Ezt követően pedig mindkettőnk számára világossá vált, hogy mi a helyzet. Újra meg újra találkoztunk, és újra meg újra elváltunk egymástól. Idegen emberek házában voltunk együtt mint meghívott vendégek, csöndes kis vendéglőkben vacsoráztunk vagy vonatra ültünk, majd valamilyen szép helyen leszálltunk és órákig sétálgattunk a valószínűtlenül ragyogó, gyönyörű világban. Egy alkalommal koncertre mentünk. Elisabeth Schumann énekelt: „És az ösvényen, melyen lábunk vándorol, találkozni fogunk, megfeledkezünk a világról, mintha álmodnánk, és a szerelmünket, mely az égben köttetett, emberfia szét nem szakíthatja…” Amint kijöttünk a teremből és elvegyültünk a Wigmore Street forgatagában, a szemébe néztem, és úgy ismételgettem a dal szavait: „szerelmünket, mely az égben köttetett, emberfia szét nem szakíthatja…” – Ó, nem Hugh – sóhajtotta. – Ez nem rólunk szól… – De igen – mondtam határozottan. – Rólunk. És elmagyaráztam, hogy nekünk együtt kell leélnünk azt az időt, ami még az életünkből hátravan. Jennifer tovább ellenkezett. Mégse dobhat el magától mindent, és különben is, a férje soha nem engedné meg, hogy ő elváljon tőle. – Azt nem, de arra képes volna, hogy elhagyjon, igaz? – kérdeztem. – Igen… azt hiszem, igen… Jaj, Hugh, nem maradhatna minden úgy, ahogy eddig volt? Nagyon határozottan azt mondtam, hogy nem, így nem élhetünk tovább. Mostanáig vártam, mert azt akartam, hogy testileg-lelkileg megerősödjön, hogy ismét az a boldog, életvidám ember legyen, akinek a természet megalkotta. Ez megtörtént, most már el kell döntenünk, hogyan tovább. Mit mondjak, nem volt könnyű dolgom vele. Nagyon sok kifogást hozott fel, elsősorban azt, hogy a dolog árthat a karrieremnek. Közöltem vele, hogy ezzel tisztában vagyok, és egy cseppet sem érdekel. Nem vagyok még olyan öreg, hogy ne foghatnék bele valami másba, mint amit eddig csináltam. Sírt, és azt hajtogatta, soha nem bocsátaná meg magának, ha miatta tönkretenném az életemet, én pedig azt bizonygattam, hogy egyedül csak ő teheti tönkre, mert nélküle nem ér egy fabatkát sem. És ez így ment jó ideig. Néha már-már úgy tűnt, hogy elfogadja az álláspontomat, de amint elengedtem magam mellől egy kis időre, máris elbizonytalanodott. Hiába, egy cseppet sem bízott magában. Végül mégiscsak beadta a derekát, mert nemcsak a szenvedély kötött össze minket, hanem annál sokkal több. Gondolataink tökéletes harmóniába rendeződve felelgettek egymásnak, és ez nagy gyönyörűséggel töltött el minket. Nemegyszer előfordult, hogy valamelyikünk éppen azt mondta ki, amire a másik gondolt, és ez naponta ezer apró örömöt hozott az életünkbe. Jennifernek is be kellett látnia, hogy mi ketten mindörökre egymáshoz tartozunk. – Ó, hát ez igaz! – sóhajtotta boldogan. – Jaj, Hugh, nem is értem, hogy lehet, hogy tényleg olyan sokat jelentek neked. És látod, valahogy mégsem kételkedem benne. Szerelmünk kiállta a próbát, most már meg kellett tennünk a világ által megkövetelt lépéseket. Egy fényes, hideg reggelen arra ébredtem, hogy azon a napon kezdődik majd a mi új életünk, nem válunk el többé. Első alkalommal engedtem át magam ennek a 12

meggyőződésnek. Korábban mindig attól tartottam, hogy Jennifer csaknem beteges önbizalomhiánya végül mégis megálljt parancsol majd neki. Sőt, még akkor is, régi életem utolsó reggelén is meg kellett bizonyosodnom afelől, hogy komolyan gondolja, ezért felhívtam telefonon: – Jennifer… – Hugh… Az ő szelíd, kicsit remegő hangja… tehát igaz… – Bocsáss meg, drágám. Hallani akartam a hangodat. Szóval igaz, minden igaz? – Igen, Hugh, igaz… A Northolt repülőtéren kellett találkoznunk. Dudorászva felöltöztem, gondosan megborotválkoztam. A tükörből rám tekintő arcot csaknem felismerhetetlenné változtatta az őrült boldogság. Ez az én napom! Erre a napra vártam harmincnyolc esztendőn keresztül. Megreggeliztem, majd ellenőriztem, nálam van-e az útlevelem és megvannak-e a repülőjegyeink. Lementem az autóhoz, és megmondtam Harrimannek, hogy ma én vezetek, ő üljön csak szépen a hátsó ülésre. Hamarosan kiértünk a főútra és máris benne voltunk a forgalomban. Rengeteg időm volt. Csodaszép reggel volt, amelyet nyilvánvalóan számunkra, Jennifer és Hugh számára rendelt ilyen gyönyörűre a természet. Legszívesebben énekeltem és kiabáltam volna. A teherautó negyven mérföldes sebességgel fordult ki a mellékútról… nem lehetett előre látni, és lehetetlenség volt elkerülni. Szó sem volt vezetési hibáról, vagy arról, hogy elnéztem volna valamit. Később azt mondták, a sofőr részeg volt… de milyen keveset számít az, hogy bizonyos dolgok miért következnek be! A Buick összevissza gyűrve az út szélére sodródott, én beszorultam a roncsai alá, Harriman meghalt. Jennifer hiába várt rám a repülőtéren. A gép nélkülünk szállt fel…

13

MÁSODIK FEJEZET Nincs sok értelme elmesélnem mindazt, ami ezután következett. Kezdjük azzal, hogy tulajdonképpen nem is volt folytatás, csak sötétség, fájdalom, összevisszaság… Úgy tűnt, hogy vég nélkül bolyongok ismeretlen, föld alatti folyosókon. Időnként felrémlett, hogy kórházban vagyok, orvosok és fehér fityulás nővérek vesznek körül, éreztem a fertőtlenítő szagát, acél műszerek csörrentek, megvillant a fény a kerekes asztalkák üveglapjain… Lassan tisztulni kezdett a köd, de még mindig nem tudtam biztosan semmit. Az állat, ha fáj neki valahol, semmi másra nem tud figyelni. A narkotikumok egy időre elűzték a kínt, de ezzel egy időben összezavarták a gondolataimat, és még erősebbé vált bennem a káosz érzése. Később egyre hosszabb ideig voltam magamnál, és végül elkövetkezett a perc, amelyben kertelés nélkül megmondták nekem, hogy balesetet szenvedtem. Tudatára ébredtem annak, hogy béna vagyok, béna és tehetetlen, hogy soha többé nem élhetek úgy, mint a többi ember. Látogatók jöttek hozzám, köztük a bátyám, akit sohasem éreztem túl közel magamhoz, és aki csak állt zavartan, és nemigen tudott mit mondani. Hogyan beszélhettem volna neki Jenniferről? Pedig szüntelenül rá gondoltam. Az állapotom tovább javult, és egy napon leveleket hoztak nekem. Jennifer leveleit… Ő maga nem jöhetett hozzám, mert hivatalosan nem volt több, mint egy jó ismerős, engem pedig csak a legszűkebb családom látogathatott. „Hugh, drágám, nem engednek be hozzád – írta Jennifer –, de amint csak lehet, ott leszek melletted. Nagyon szeretlek. Te csak azzal törődj, hogy meggyógyulj. Jennifer.” Vagy egy másik levél: „Hugh, ne búsulj, semmi sem számít, csak az, hogy élsz. Ez az egyetlen fontos dolog. Hamarosan újra együtt leszünk és soha nem válunk el egymástól. Jennifer.” Papírt és ceruzát kértem, és reszketeg betűkkel megírtam neki, hogy nem szabad többé találkoznunk. Mit adhattam most már neki? Mégis találkoztunk, nem a kórházban, hanem később, amikor a bátyám otthonában lábadoztam. Jennifer sokszor írt nekem, és minden levelében ugyanazt mondta. Szeretjük egymást, ha tehát én nem gyógyulok meg teljesen, ő kész engem egy életen át ápolni. Még ez is boldogság volna, ha nem is olyan, amilyenről álmodtunk. A legszívesebben rákiáltottam volna: – Menj el, és ne gyere vissza többé! De hiába, nem bírtam megtenni, mert én is hittem abban – akárcsak ő –, hogy minket nemcsak a testi vágy köt össze, így a miénk lehet minden öröm, amit lelkünk egybeolvadása adni tud. Ő persze akkor járt volna a legjobban, ha elfelejt engem, de ha egyszer nem volt hajlandó erre! Nehezen adtam be a derekam, hosszú időnek kellett eltelnie, amíg beleegyeztem, hogy meglátogasson. Persze addig is sűrűn váltottunk levelet, és a leveleink igazi szerelmes levelek voltak, még a hősiesség sem hiányzott belőlük… Végül mégis eljött a nagy nap. Csak rövid ideig maradhatott, de azt hiszem, már akkor rájöttünk mind a ketten, ámbár nem vallottuk be magunknak sem. Aztán eljött még egyszer, majd harmadszor is. Azután egyszerűen nem bírtam tovább. Harmadik alkalommal mindössze tíz percig maradt, de nekem ez a rövid idő legalább másfél órának tűnt úgy, hogy nem akartam hinni a szememnek, amikor a távozása után az órámra pillantottam. És kétségtelenül így érzett ő is. Tudják miért? Mert egyszerűen nem volt mondanivalónk egymás számára… Igen, ennyi volt az egész, ennyi, és semmi több… Van-e keserűbb felismerés annál, hogy az Édenkert nem létezik? Hogy az a lelki összhang, a barátságunk, az egymást kiegészíteni látszó gondolataink, minden, amiben hittünk, csak illúzió volt, ennek az illúziónak pedig az az érzelem volt a forrása, amely férfit és nőt egymáshoz szokott vonzani. A Természet cselszövése ez, ravasz csapda, nem egyéb. Jennifert és engem csakis a testi vágy kötött össze, minden egyéb csak szörnyűséges öncsalás volt. 14

Szenvedély volt csupán, semmi más, gondoltam. Szégyelltem magam, és úgy el voltam keseredve, hogy már-már gyűlöltem őt, és persze saját magamat is. Bánatosan néztük egymást, és a magunk módján mindketten azon rágódtunk, hogy ugyan hova tűnhetett az a csoda, amelyben olyan nagyon hittünk. Hiszen ő ugyanaz a szép nő maradt. Mégis minden szavát untam, és őt is fárasztotta a jelenlétem. Akármiről beszélgettünk, semmi örömöt nem találtunk benne. Jennifer önmagát hibáztatta az engem ért szerencsétlenségért, ezt többször is elismételte, én pedig nagyon szerettem volna, ha abbahagyja, mert felesleges hisztizésnek tartottam: – Mi a fenét nyafog annyit? – mérgelődtem magamban. A harmadik látogatása végén a szokásos vidám hangján ígérte: – Hamarosan újra eljövök, Hugh, drágám. – Nem – mondtam. – Ne gyere, – Már hogyne jönnék – erősködött, de a hangja fakó volt és hamis. – Az Isten szerelmére, Jennifer, ne játszd meg magad! – kiáltottam dühösen. – Magad is tudod, hogy vége. Azt válaszolta, hogy nincs vége semminek, és fogalma sincs, hogy miről beszélek. Ő az egész életét az én ápolásomnak akarja szentelni, és mi ketten nagyon boldogok leszünk. Látszott rajta, hogy kész volna feláldozni önmagát. Gyenge voltam és beteg, ezért a szó szoros értelmében pánikba estem, mert elképzeltem, milyen volna, ha mindig ott sertepertélne körülöttem, folyton a kedvemre akarna tenni és megőrjítene a buta locsogásával… Ráordítottam, hogy tűnjön el, tűnjön el minél előbb. Ment is rémülten, de a szemében megkönnyebbüléssel. Később, amikor a sógornőm bejött, hogy elhúzza a függönyöket, neki is megmondtam: – Vége, Teresa… Jennifer elment… és nem jön vissza többet… ugye, nem? Teresa a maga csendes módján válaszolt: – Nem, Hugh, nem jön vissza. – Gondolod, hogy a betegségem változtatott meg, hogy ezért látok mindent másképp? – faggattam a sógornőmet. Teresa pontosan tudta, hogy miről beszélek. Neki az volt a véleménye, hogy egy ilyen súlyos betegség, mint az enyém, hajlamossá teszi az embert arra, hogy a valóságnak megfelelően lássa a dolgokat. – Azt akarod mondani, hogy csak most látom, milyen az igazi Jennifer? Teresa azonban nem erre gondolt. Kifejtette, hogy minden bizonnyal most éppúgy nem vagyok képes meglátni Jennifer valódi személyiségét, mint korábban, viszont most már pontosan tudom, mennyit tud adni nekem ez a nő, ha nem vagyok többé szerelmes belé. Megkérdeztem, hogy neki mi a véleménye Jenniferről. Azt válaszolta, hogy a maga részéről mindig is úgy gondolta: vonzó, kellemes és egy csöppet sem érdekes nő. – Mit gondolsz, Teresa, nagyon boldogtalan? – Igen, Hugh, nagyon. – És ennek én vagyok az oka? – Nem, ennek ő maga az oka. – Folyton önmagát vádolja. Azt hajtogatja, hogy ha nem indultam volna el, hogy vele találkozzam, akkor ez a szerencsétlenség nem történik meg. Micsoda ostobaság! – Igen, meglehetősen nagy ostobaság. – De én nem akarom, hogy eméssze magát, Teresa. Nem akarom, hogy boldogtalan legyen. – Ugyan, Hugh, azért hagyhatnál neki valamit! – Tessék??? – Hugh, Jennifer imád szenvedni. Nem vetted még észre? Van valami hideg tisztaság a sógornőm gondolkodásmódjában, amitől én mindig zavarba jövök. Meg is mondtam neki, hogy amit mondott, az kegyetlenül hangzik. Teresa

15

elgondolkodott, azután azt felelte, hogy valószínűleg igazam van, de véleménye szerint ennek most már nincs sok jelentősége. – Nincs többé szükséged a tündérmesékre, Hugh. Jennifer mindig is élvezte azt, hogy elüldögéljen és azon tűnődjön, hogy minden milyen rosszul sült el. Igen, emészti magát – de ha ez egyszer neki örömet okoz? Látod, Hugh, az ember csak azokat tudja sajnálni, akik maguk is sajnálják magukat. Te azonban mindig készen álltál arra, hogy megszánj másokat, ez volt a te gyenge pontod, ezért nem láttál világosan. Nagy élvezetet találtam abban, hogy megmondtam Teresának, véleményem szerint ő egy rémséges nőszemély. Nagyjából egyetértett velem. – Soha nem sajnálsz senkit – állapítottam meg. – De igenis, tudok én szánakozni is – tiltakozott. – Tulajdonképpen még Jennifert is sajnálom. – És engem? – Hát… nem is tudom… – Persze… az a tény, hogy egy nyomorúságos roncs lettem, akinek nincs miért élnie többé, még nem elég neked ahhoz, hogy megszánjál! – Nem tudom eldönteni, Hugh, hogy valóban szánalomra méltó vagy-e vagy sem. Ami veled történt, az alkalmat ad arra, hogy új életet kezdjél. Teljesen új életet. És ez lehet nagyon érdekes is. Közöltem vele, hogy nincs benne egy szemernyi emberség, és ő mosolyogva távozott. Igen nagy jót tett velem.

16

HARMADIK FEJEZET Hamarosan valamennyien leköltöztünk St. Looba, Cornwallbe. Teresának meghalt egy öreg nagynénje, és rá hagyta a házát. Nekem azt tanácsolták az orvosaim, hogy próbáljak meg valahol vidéken letelepedni. A bátyám, Robert, festőművész volt, szerette a természetet, bár a legtöbb ember szerint kissé eltorzult szemszögből szemlélte. Mindenesetre a háború alatt, mint a festőket általában, őt is a mezőgazdaságban foglalkoztatták. Így aztán szépen egybevágott minden. Teresa előre ment, és rendbetette a házat, engem pedig, miután szerencsésen kitöltöttem egy csomó papírt, különleges mentőautó szállított le St. Looba. – Milyen a világ errefelé? – kérdeztem Teresát a megérkezésem utáni reggelen. Teresa már mindent tudott. Mint mondta, itt három, egymástól jól elkülönülő világ van. Az első a régi halászfalu, a kikötő köré telepedett palatetős házaival, flamand, francia és angol nyelvű felirataival. A falun túl, végig a tengerpart hosszában nyújtózkodik a modern fürdőtelep a maga luxushoteleivel és apró faházikóival, ahol persze csak nyáron van nagy élet, különben igen csendes. És végül ott van a St. Loo kastély, amelyben az öreg Lady St. Loo uralkodik. Ez a központja annak a világnak, amelynek a lakói kanyargó, árnyas fasorokban megbúvó szép házakban laktak a környező völgyekben. Tulajdonképpen ők képviselték az előkelő osztályokat errefelé. – És mi melyikbe tartozunk? – érdeklődtem. Teresa közölte, hogy természetesen a legutóbbiba, mert a nagynénje, Miss Amy Tregellis is úrinő volt, és ő, Teresa, örökség útján jutott a Polnorth Házhoz, nem pedig csak úgy megvásárolta. – Ez Robertra is vonatkozik? – kíváncsiskodtam. – Még akkor is, ha festőművész? Teresa elismerte, hogy ez egy kis kényelmetlenséget fog okozni, mert a helyiek túl sok festőt láttak errefelé nyaranta, és megvan róluk a véleményük. – De Robert végső soron az én férjem – mondta nem kis büszkeséggel a hangjában. – Arról már nem is beszélve, hogy az édesanyja Bolduro lány volt, így a származását Bodminig vezetheti vissza. Miután ezt ilyen szépen elintéztük, felkértem Teresát, hogy mondja meg, mi lesz a dolgunk az új otthonunkban, vagyis hogy ő mivel akar foglalkozni, mert az én szerepem eléggé világos volt. Mi más lehettem, mint csendes megfigyelője mások tevékenységének? Teresa úgy döntött, hogy részt akar venni a helyi társasági életben. – Közelebbről? – faggattam tovább. Azt mondta, hogy főleg a politika és a kertészkedés érdekli, a Nőszövetség tevékenysége, a jótékonykodás, mondjuk a háborúból hazatérő katonák fogadása. – Leginkább mégis a politikával akarok foglalkozni – közölte határozottan. – Hiszen nyakunkon vannak az általános választások. – Mondd csak, Teresa, politizáltál te valaha is? – Nem, Hugh, soha. Feleslegesnek tartottam. Mindig arra a jelöltre voksoltam, aki megítélésem szerint a legkevesebb kárt akarta csinálni. – Nem is olyan rossz elgondolás – mormogtam. Mostantól kezdve azonban komolyan fogja venni a dolgot, fogadkozott. Természetesen konzervatív lesz, mi más is lehetne. A megboldogult Miss Amy Tregellis megfordulna a sírjában, ha az unokahúga, akire a házát és minden vagyonát hagyta, beállna a Munkáspártba. – És ha úgy döntesz majd, hogy ők a jobbak, mit csinálsz? – kérdeztem. – Ez a veszély nem fenyeget – nyugtatott meg Teresa. – Véleményem szerint semmi különbség sincs közöttük. – Mi sem lehetne ennél izgalmasabb – zártam le a vitát.

17

Két héttel azután, hogy beköltöztünk a Polnorth Házba, meglátogatott minket Lady St. Loo, és magával hozta a húgát, Lady Tressiliant, a sógornőjét, Mrs. Bigham Charterist és Isabellát, az unokáját. El voltam bűvölve tőlük, és a látogatás után közöltem Teresával, hogy ezek nem lehetnek valódi emberek. Pontosan olyanok voltak, amilyennek a St. Loo kastély lakóit elképzelte az ember. Mintha egy tündérmeséből lépett volna elő a három boszorkány és az elvarázsolt leány. Adelaide St. Loo a kastély hetedik urának volt az özvegye. Férjét megölték a búrok elleni háborúban, a két fia elesett az első világháborúban. Egyikük után sem maradt fiú utód, de a fiatalabbiknak volt egy kislánya, Isabella, akinek édesanyja meghalt, amikor a gyermek született. Cím, rang és vagyon ilyenformán egy unokatestvérre szállt, ez a kilencedik Lord St. Loo azonban Új-Zélandon élt, és örült, hogy kiadhatta a kastélyt az öreg Ladynek. Itt nőtt fel Isabella, nevelőnők, nagynénik és a nagymama felügyelete alatt. Mert Lady St. Loo nem egyedül lakott a kastélyban, vele élt a megözvegyült húga, Lady Tressilian és az ugyancsak özvegy sógornője, Mrs. Bigham Charteris. A költségeket igazságosan háromfelé osztották, lehetővé téve ezáltal, hogy Isabella abban a házban nőjön fel, amely, az öreg hölgyek véleménye szerint, tulajdonképpen őt illette volna meg. Hetvenen felül voltak már, és erősen emlékeztettek három öreg, fekete csókára. Lady St. Loonak erős, csontos arca volt, sasorra és magas homloka. Lady Tressilian kövérkés termetű öregasszony volt, kerek arcából apró szemek csillogtak. Mrs. Bigham Charteris sovány volt és magas. Egyfajta Edward korabeli légkör lengte körül őket, mintha számukra megállt volna az idő. Félkör, patkó és csillag alakú ékszereket viseltek, nem túl sokat. Ékszereik kétségtelenül valódiak voltak, de már erősen elpiszkolódtak, és a legváratlanabb helyekre tűzték fel őket. Hát így nézett ki a három öreg hölgy. Magukkal hozták azonban Isabellát is, aki remekül beleillett az elvarázsolt lány szerepébe. Nyúlánk volt és vékony, magas homlokát, keskeny, hosszú arcát egyenes, ezüstszőke haj keretezte. Hihetetlenül hasonlított az ősi templomok ólomüveg ablakaira festett figurákra. Nem volt csinos, még vonzó sem, mégis, egyfajta szépség járt a nyomában, de nem a modern időkből való, hanem a réges-régi korokhoz illő szépség. Szabályos volt és teljes mértékben hiányzott belőle az élénkség és a színek bája. Szépségét tulajdonképpen jó testi felépítésének köszönhette, igen, a jó csontszerkezetének. Egész megjelenése középkorias volt, zord és szigorú, az arca azonban nem volt kifejezéstelen. Jobb szó hiányában azt mondhatnám, hogy nemesség tükröződött rajta. Miután közöltem Teresával, hogy mi a véleményem az öreg hölgyekről, hozzátettem, hogy az unokájuk sem tűnik valóságosabbnak, mint ők maguk. – Romos kastélyban őrzött hercegnő? – kérdezte Teresa. – Pontosan – válaszoltam. – Hófehér paripán kellett volna idejönnie, nem egy lehurbolt Daimleren. Eltűnődtem: – Vajon mi járhat a fejében? Mert Isabella az egész vizit ideje alatt alig szólt egy-két szót. Mereven, egyenesen ült, arcán kedves, elrévedező mosollyal. Udvariasan válaszolt minden hozzá intézett szóra, de a társalgás nem jelentett nagy gondot számára, mert az öreg hölgyeknek be nem állt a szájuk. Azon gondolkodtam, vajon unalmasnak találja-e a látogatást, vagy örül annak a kis újdonságnak, amit mi jelentettünk, hiszen véleményem szerint meglehetősen egyhangú élete lehetett. Kíváncsian faggattam Teresát: – Mit csinált ez a lány a háború alatt? Itthon ült a kastélyban? – Hugh, hiszen csak tizenkilenc éves! Amióta befejezte az iskolát, a helyi Vöröskereszt szolgálatában áll. – Iskolát?! – kiáltottam fel elképedve. – Azt akarod mondani, hogy iskolába járt és bentlakó volt? 18

– Hát persze – felelte Teresa. – A St. Ninianba. Ha lehet, még jobban elcsodálkoztam. A St. Ninian drága iskola volt és igen modern, nem olyan értelemben persze, hogy koedukált lett volna, de büszkén hirdette magáról, hogy új szemszögből nézi a világot. – Furcsának találod? – kérdezte Teresa. – Igen, tudd meg, hogy igen – mondtam csendesen. – Az a lány úgy néz ki, mintha soha ki nem lépett volna otthonról. Mintha középkori környezetben, ehhez illő módon nevelték volna. Mintha semmi köze sem lenne a huszadik századhoz. Teresa elgondolkodva bólogatott: – Igen, értem, hogy mit akarsz mondani. Ezen a ponton Robert bátyám is bekapcsolódott a beszélgetésünkbe és kifejtette, hogy ezek szerint ismét bebizonyosodott, hogy csakis az otthoni környezet az, ami számít – no meg az örökölt tulajdonságaink. – Mégis, szeretném tudni, mi járhat a fejében – erősködtem. – Talán semmi – tűnődött Teresa. Nevettem, de a furcsa lányt nem tudtam többé kiverni a fejemből. Ebben az időben nagyon szenvedtem, mert beteges módon nem bírtam másra gondolni, mint a tulajdon nyomorék voltomra. Világéletemben egészséges, kisportolt férfi voltam, gyűlöltem a betegséget és viszolyogva néztem az eltorzult testeket. Nem azt akarom mondani, hogy hiányzott belőlem a szánalom, csak éppen az együttérzésemben mindig volt egy kis undor is. És most én voltam az, aki egyszerre kelthettem szánalmat és irtózatot, egy tolókocsiban ülő nyomorék, akinek plédet terítenek a béna, kifacsarodott lábaira. Akárki került a közelembe, feszültem figyeltem, hogyan reagál az állapotomra, de bármi is volt a megfigyelésem eredménye, nekem sosem tetszett. Rémes volt, ha valaki kedvesen, szánakozva nézett végig rajtam, de legalább ennyire nyomasztott, ha az illető igyekezett úgy tenni, mintha nem vett volna észre semmit, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna az én mozdulatlanságom. Ha Teresa nem lett volna vasakarattal megáldva, bizonyára bezárkózom, és soha senkit nem engedek magam elé. Csakhogy Teresát nem könnyű lerázni, ha egyszer a fejébe vett valamit, márpedig ő elhatározta, hogy nekem nem szabad elszigetelődnöm. Szavak nélkül is sikerült értésemre adnia, hogy az elvonultság, a titokzatosságba burkolózás az én esetemben felér az önreklámozással. Én persze pontosan tudtam, hogy mi a célja a mesterkedéseinek, mégis, hajlottam a szavára. Csak hogy megmutassam neki, hogy ki vagyok, elhatároztam, hogy ki fogom bírni. Attól kezdve pókerarccal fogadtam mindent: a nyájasságot, a tapintatot, azt, hogy senki sem beszélt előttem balesetekről meg betegségről, és mindenki igyekezett úgy tenni, mintha teljes értékű ember volnék. Az öreg hölgyek azonban nem hoztak túlságosan zavarba. Lady St. Loo tapintatosan kerülte a témát, Lady Tressilian azonban anyáskodóbb természetű volt, és nem állta meg, hogy ne szánakozzon egy kicsit. Figyelmembe ajánlotta a legújabb könyveket és megkérdezte, nincs-e szükségem képes újságokra. Mrs. Bigham Charteris egyszerű lélek volt, így csupán azzal mutatta ki a velem való törődését, hogy igyekezett visszafogni magát, amikor a sok mozgást igénylő sportokról volt szó. (Szegény ördög, csak nem fogunk előtte vadászatról meg vadászkutyákról beszélni!) Isabella azonban meglepően természetesen tudott viselkedni. Amikor rám nézett, nem sietett elkapni rólam a tekintetét, egyszerűen csak számba vett, mint minden egyebet, ami a szobában volt. Egy harmincon túl lévő, béna férfi… egy hosszú lista egyetlen tétele. Neki azonban semmi köze ahhoz a listához. Miután velem végzett, a tekintete tovább siklott a nagy zongorára, majd Robertra, és végül megpihent Teresa Tang korból származó, lovat formázó szobrocskáján, amely egymagában állt egy asztalkán. Úgy tűnt, a szobor felkeltette valamennyire az érdeklődését. Hozzám fordult, és megkérdezte, hogy milyen szobor. Megmondtam neki. 19

– Tetszik önnek? – kérdeztem. Nem válaszolt azonnal. Gondos mérlegelés után azt mondta: – Igen. – Erősen kihangsúlyozta ezt a rövid, tömör szót, mintha valami nagyon fontos mondanivalót hordozna. Egy pillanatig arra kellett gondolnom, hogy talán nem egészen épeszű. Tovább faggattam: – Szereti a lovakat? – Ez az első, amely elém került – válaszolta. – Én igazi lovakra gondoltam – magyaráztam. – Ja… hát persze, hogy szeretem őket. De a vadászatot nem engedhetem meg magamnak. – Szeretne vadászni? – Nem különösebben. Errefelé nincsenek jó helyek. Ezután megkérdeztem, hajózott-e már életében, és ő azt válaszolta, hogy igen, de tovább nem folytathattuk, mert Lady Tressilian könyvekről akart beszélgetni velem, és Isabella visszasüllyedt a hallgatásba. Már ekkor megfigyeltem, hogy mesterien kifejlesztette magában a nyugalom művészetét. Valóban képes volt nyugton maradni. Nem fújta a füstöt, nem tette keresztbe a lábait és nem lóbálta őket, nem malmozott az ujjaival és nem igazgatta a haját. Mereven, kihúzott derékkal ült a magas támlájú széken, keskeny, hosszú kezei az ölében nyugodtak. Éppen olyan mozdulatlan volt, mint a Tang kori ló. Ló az asztalon, lány a széken… Volt bennük valami hasonló: dekoratívak voltak, szoborszerűek, régi korból ittragadtak… Kinevettem Teresát, amikor azt állította, hogy ez a lány nem is szokott gondolkodni, később azonban magam is úgy találtam, hogy igaza lehet. Az állatok nem gondolkodnak, agyuk mindaddig nyugalomban van, amíg valamilyen vészhelyzet miatt mozgásba nem kell lendülnie. A gondolkodás, a töprengés egyáltalán nem természetes folyamat. Aggaszt minket az, ami tegnap történt, és azon rágódunk, hogy mi lesz ma és holnap. Pedig a tegnap, a ma és a holnap teljesen függetlenek attól, amit mi gondolunk. Tehetünk bármit, úgyis az fog történni, aminek történnie kell. Teresa igen pontosan előre látta a mi St. Loo-beli jövőnket. Alighogy berendezkedtünk, máris nyakig merültünk a politikába. A Polnorth Ház nagy, zegzugos épület volt, amelynek az egyik szárnyát Miss Amy Tregellis leválasztotta, és egy konyhát is építtetett hozzá, mert a megnövekedett adók miatt ugyancsak lecsökkent a jövedelme. Eredetileg menekülteket szállásoltak el benne, akik London bombázása után, a tél közepén otthon nélkül maradtak, de azok nem tudtak itt megszokni. Meglehet, hogy St. Looban, a városban, ahol házak és üzletek voltak, elviselhetőbbnek találták volna az életet, de itt, egy mérföldnyi távolságra mindentől! „Az a rémséges, dimbes-dombos hely, és micsoda sár, és nincs egy lámpa, és az ember sohasem tudhassa, hogy mikor ugrik valaki a hátára a sövény mögül! A zöldségféléket azon sárosan hozzák a kertből, és mennyi van belőlük, Teremtőm, és a tej, úgy, ahogy kijön a tehénből, néha még egész meleg, brrr, undorító, és sehol egy jó kis praktikus konzerv!” Hát ez túl sok volt Mrs. Price-nak és Mrs. Hardynak meg a gyerekeknek, egy kora hajnali órában szépen megléptek a kastélyból, és visszamentek a veszélyes Londonba. De rendes fehérnépek voltak, kitakarítottak, felsúroltak, és még egy levelet is hagytak az asztalon: „Kisasszony, köszönjük a jóságát és tudjuk, hogy megtett mindent, ami csak tellett magától, de hiába, mink nem szeretjük falun, meg a gyerekek sem szeretnek a nagy sárban iskolába menni. Reméljük, hogy rendben hagytunk mindent.” A hatóságok tanultak a dologból, és többé nem próbálkoztak, Miss Tregellis pedig bérbe adta a ház leválasztott szárnyát Carslake kapitánynak, a Konzervatív Párt aktív tagjának, aki altiszti rangot kapott a Légierőnél és tiszti beosztása volt a Nemzetőrségnél. Robert és Teresa készségesen megerősítették a Carslake család bérlői jogait, annál is inkább, mert amúgy sem rakhatták volna ki őket. Ez viszont egyet jelentett azzal, hogy a választások előtt a házban és a ház körül legalább akkora volt a sürgés-forgás, mint a Konzervatív Párt székházában, St. Loo főutcáján. 20

Teresa, amint azt előre bejelentette, lelkesen részt vett mindenben. Önkéntes sofőr volt, röpcédulákat osztogatott, hellyel-közzel korteskedett is. Az utóbbi években ugyanis St. Loo politikai élete megélénkült. Korábban divatos tengerparti fürdőhely és halászkikötő volt, a környéken élők pedig mezőgazdasággal foglalkoztak, márpedig az ilyen vidék természetéből adódóan konzervatív beállítottságú. Csakhogy az utóbbi tizenöt évben sok minden megváltozott St. Looban. Nyaranta már nemcsak az előkelőbb osztályok látogatták, hanem a köznép is. Sok-sok apró faházikóból álló, hatalmas művésztelepe volt, és azok, akik benépesítették, komoly, kulturált emberek voltak. Ami azonban a politikai meggyőződésüket illeti, hát ha nem is voltak vörösek, de legalábbis rózsaszínűek. 1943-ban időközi választások voltak, mert második agyvérzése után az öreg Sir George Borrodaile úgy döntött, visszavonul. Ekkor történt, hogy mindenki rémületére, a Munkáspárt is indított egy jelöltet. – És ne feledje el, amit mondok – oktatta Teresát Carslake kapitány, miközben a sarkain hintázott –, meg is érdemeltük, amit kaptunk. Carslake cingár kis ember volt, lóképű és élénk tekintetű. Kapitányi rangját 1918-ban kapta, amikor a Hadtáp keretében szolgált. Hozzáértő politikus volt, és tudta a dolgát. Kérem, vegyék figyelembe, hogy én magam semmit sem értek a politikához, igazából még a szavak értelme sem mindig világos számomra. Ilyenformán nagyon is lehetséges, hogy pontatlanul fogom bemutatni a St. Loo-i választásokat. Az én beszámolóm körülbelül annyira fog hasonlítani a valósághoz, mint Robert fákat ábrázoló festményei az igazi fákhoz. A fáknak, a valódi fáknak van törzsük és kérgük, vannak ágaik és leveleik, virágaik és terméseik. Robertnél mindebből bizonyos minta szerint elrendeződő, a vászon meghatározott területét kitöltő színes olaj festékfoltok és pacnik lesznek, szóval a két dolog egyáltalán nem hasonlít egymásra. Egy ilyen kép ábrázolhat egy tál spenótot is meg a gázműveket is, mégis, Robert ilyennek látja a fákat. Amit én a St. Loo-beli választásokról elmesélek, az sem lesz több, mint az én benyomásom erről a politikai eseményről. Egy politikus valószínűleg rá sem ismerne a történésekre, mert attól tartok, nem mindig használom majd a helyes kifejezéseket és lehet, hogy rosszul fogalmazom majd meg az eljárások lényegét. Csakhogy számomra a választások mindössze a jelentéktelen, zűrzavaros háttér szerepét töltötték be egy életnagyságú figura mögött. Ő volt John Gabriel.

21

NEGYEDIK FEJEZET John Gabriel neve azon az estén hangzott el először, amelyiken Carslake elmagyarázta Teresának, hogy nagyon is megérdemelték azt, amit az előválasztásokon kaptak. A konzervatívok jelöltje a Torington Parkban lakó Sir James Bradwell volt. Itt lakott, pénze is volt, tökéletes, elvhű torynak és becsületes embernek ismerték. Hatvankét éves volt, hiányzott belőle az intellektuális lelkesedés, nemigen volt képes gyors visszavágásra, tehetségtelen szónoknak bizonyult, és egészen elvesztette a fejét, ha valaki belekiabált az előadásába. – Szánalmasan mutatott az emelvényen – ismerte el Carslake. – Nagyon szánalmasan. Mindegyre megállt, a torkát köszörülte, nyögött, hümmögött, egyszerűen képtelen volt folyamatosan beszélni. A beszédeit természetesen mi írtuk meg, és a fontosabb gyűlésekre mindig elküldtünk vele egy jó szónokot. Nem mondom, tíz évvel ezelőtt még ő is megfelelt volna. Ma azonban már többet akarnak a választók. – Úgy érti, elvárnák, hogy a jelöltnek több esze legyen? – kérdeztem. Carslake azonban nem éppen erre gondolt. – Az tetszik nekik, ha az illető szellemes, ravasz, és megnevetteti őket a csattanós válaszaival. No és persze fontos, hogy mindenfélét megígérjen nekik. Egy olyan régi vágású öregfiú, mint Bradwell, túl becsületes ehhez. Ő képtelen volt azt harsogni, hogy mindenkinek saját háza lesz, hogy a háború már holnap véget érhet, és hogy minden asszony örülhet majd a központi fűtésnek és a mosógépnek. Ugyanakkor mozgásba lendült a politikai inga is. Mi már túl régen voltunk hatalmon, és az emberek szeretik a változatosságot. A másik jelölt, egy Wilbraham nevű fickó értette a dolgát. Becsületes tanító volt, hadirokkant, csodálatosan tudott beszélni arról, hogy mit kellene tenni a hazatérő katonákért, és lelkesen magyarázta az államosítás és az egészségügyi reformok előnyeit. Egyszóval igen jól tálalta magát, és kétezerrel több szavazatot kapott, mint Bradwell. Ilyesmi először fordult elő St. Looban, és elhihetik, hogy nagyon megrázott minket. Ez alkalommal össze kell szednünk magunkat, ha ki akarjuk ütni a nyeregből Wilbrahamet. – Még mindig népszerű? – Annyira, amennyire. Nem áldozott sok pénzt a környékre, de lelkiismeretes és megnyerő modorú. Nem lesz könnyű elbánni vele. Különben jó volna, ha országos viszonylatban is komolyabban vennénk a dolgot. – Gondolja, hogy a Munkáspárt győzni fog? Az 1945-ös választások előtt nem nagyon hittünk abban, hogy ez megtörténhet. Carslake is azon a véleményen volt, hogy ez lehetetlen, mert az ország egységesen felsorakozott Churchill háta mögött. – Országosan mégsem kapunk majd annyi szavazatot, mint korábban. Kérdés persze, hogy hogy állnak majd a liberálisok. Kettőnk között maradjon, Mrs. Norreys, nem csodálkoznék azon, ha igencsak megnövekedne a liberálisokra voksolók száma. A szemem sarkából Teresára pillantottam. Igyekezett olyan képet vágni, mint aki tökéletesen érti, hogy miről van szó. – Biztos vagyok abban, hogy Ön nagy segítségünkre lesz – mondta neki Carslake kedvesen. – Attól tartok, nem vagyok nagyon jártas a politikában – motyogta Teresa. – Valamennyiünknek keményen kell dolgoznunk – szögezte le Carslake. Rám nézett, és láttam rajta, hogy gondolkodik. Azonnal felajánlottam, hogy majd megcímzem a borítékokat: – A karomat tudom mozgatni – mondtam. Zavarba jött, és hintázni kezdett a sarkain. – Remek – mondta –, igazán remek. Hol sebesült meg? Észak-Afrikában?

22

Közöltem vele, hogy a Harrow Roadon, amitől még jobban zavarba jött, és hogy valahogy kibújjon a kutyaszorítóból, Teresához fordult: – Ugye, a férjére is számíthatunk? Teresa megrázta a fejét: – Attól tartok, hogy ő kommunista. Carslake akkor sem döbbent volna meg jobban, ha Teresa azt állította volna, a férje egy fekete mambakígyó. A szó szoros értelmében összeborzongott. – Tudja, ő olyan művészember… – magyarázta Teresa. Carslake egy kicsit megvigasztalódott. No persze, művészek, írók, meg a hozzájuk hasonlók… – Értem – mondta, amint az egy széles látókörű emberhez illik. – Persze, persze, értem… Később, amikor magunkra maradtunk, Teresa elégedetten mondta: – Hát ezzel Robert megmenekült. Kijelentettem, hogy véleményem szerint egy rémes teremtés. Amikor Robert megjelent, Teresa őt is felvilágosította arról, hogy milyen politikai elveket vall. – De én soha nem voltam tagja a kommunista pártnak – tiltakozott Robert. – Nem mondom, tetszik nekem a gondolkodásuk. Az a véleményem, hogy helyes elveket vallanak. – Én is ezt mondtam Carslake-nek – mondta Teresa. – És időnként majd odakészítünk egy nyitott Marx-kötetet a széked karfájára, hogy biztosan ne akarjanak berángatni semmiféle tevékenységbe. – Ez mind szép Teresa, de mi lesz, ha a másik fél kap majd rám? – aggodalmaskodott Robert. – Emiatt ne aggódj – nyugtatta meg Teresa. – Amennyire én látom, a Munkáspárt jobban fél a kommunistáktól, mint a toryk. – Vajon milyen lehet a jelöltjük? – tűnődtem, mert Carslake nem sokat mondott róla. Amikor Teresa megkérdezte, hogy vajon Sir James jelölteti-e magát ismét, Carslake határozottan megrázta a fejét. – Nem, ez alkalommal nem. Itt nagy harc lesz, és magam sem tudom, hogyan fog végződni. Láthatóan nagy gondban volt, és nem örült annak, amit mondott: – Az illető nem helybéli. – Hát kicsoda? – Gabriel őrnagy. Kitüntették a háborúban. – Ebben a háborúban vagy az elsőben? – Természetesen ebben. Meglehetősen fiatal, még csak harmincnégy éves. A kitüntetését azért kapta, mert „rendkívüli hidegvérről, hősiességről és a haza iránti odaadásról” tett tanúbizonyságot. A salernói támadásban egy gépágyúállás parancsnoka volt, amelyet szüntelenül lőttek. Az egész csapatból csak ketten élték túl a dolgot, és ő, bár megsebesült, az utolsó golyóig tartotta magát. Akkor kézigránátokat dobálva visszavonult a főállásra, magával cipelve súlyosan sebesült társát is. Szép, mi? Sajnos nincs rajta sok néznivaló, amolyan kicsi, jelentéktelen fickó. – Hogy fog majd beválni, amikor közönség elé kell állnia? Carslake arca felragyogott: – Ó, remekül. Jó dumája van, ha érti, hogy mit akarok mondani. És vág az esze. Jókat lehet nevetni azon, amit mond, ámbár a viccei gyakran meglehetősen olcsó bemondások. – Carslake arcára egy pillanatra kiült az undor. Igazi konzervatív gondolkodású ember volt, aki a legnagyobb unalmat is többre tartotta az ízléstelen tréfáknál. – Egyszóval megfelel, tökéletesen megfelel… Persze, nem valami jó a származása… – Úgy érti, hogy nem Cornwallbe való? – kérdeztem. – Akkor honnan jött?

23

– Őszintén megmondom, fogalmam sincs… Sehonnan… ha érti, hogy mire gondolok. Szóval erről nem fogunk beszélni. Annál inkább a háborús érdemeiről. Nagyon jól fog mutatni a hétköznapi ember szerepében. Ő az egyszerű angol férfi. Persze, mi nem ilyen jelöltekkel szoktunk előállni… Carslake sóhajtott, majd bánatosan hozzátette: – Azt hiszem, Lady St. Loo nem fog örülni a dolognak. Teresa óvatosan megérdeklődte, hogy csakugyan olyan sokat számít-e Lady St. Loo véleménye. Kiderült, hogy igen. Lady St. Loo vezeti a Konzervatív Nőszövetséget, márpedig ez utóbbinak nagy hatalma van St. Looban. Ők azok, akik a legtöbb helyi ügyet intézik, ilyenformán erősen befolyásolják majd a női szavazókat. Dehát a női szavazók megnyerése mindig is egy kicsit bajos volt. Egyszerre csak felderült: – Ezért is bízom Gabrielben. Tud bánni a nőkkel. Kifejtette, hogy Lady St. Looval nem lesz semmi baj. A hölgy maga is elismeri, hogy ő bizony egy kicsit ódivatú, viszont teljes szívvel egyetért mindennel, amit a párt jónak lát megtenni. – Hiába, megváltoztak az idők – szomorkodott Carslake. – Azelőtt a politikusok úriemberek voltak. Ma már alig találni közöttük igazi urat. Magam is jobban szeretném, ha ez a fickó úriember volna, de ha nem az, hát nem az. Jó lesz nekünk egy háborús hős is. – Ez a kijelentés valóságos epigramma – mondtam később Teresának. Teresa mosolygott és kijelentette, hogy meglehetősen sajnálja Gabriel őrnagyot. – Mit gondolsz, milyen lehet? – tűnődött. – Tényleg olyan rémes? – Ugyan dehogy, szerintem egészen rendes pasas lehet – mondtam. – Miért, amiért kitüntették a háborúban? – Á, fenét. A háborúban kitüntetést kaphat az is, aki egyszerűen csak vakmerő, vagy éppenséggel hülye. Az öreg Freddy Eltonról azt mondták, azért tüntették ki, mert annyira ostoba volt, hogy azt sem tudta, merre kell visszavonulni az előretolt állásból. A szó szoros értelmében észre sem vette, hogy mindenki elfutott már körülötte. És ezt nevezték hősies helytállásnak! – Hát akkor igazán nem értem, Hugh, miért vagy olyan biztos abban, hogy ez a Gabriel egy belevaló fickó. – Azt hiszem, egyszerűen azért, mert Carslake-nek nem tetszik. Neki csak egy felfújt hólyag tetszene igazán. – Azt akarod mondani, hogy neked sem tetszik ez a szegény Carslake? – Semmi szegény! Carslake tökéletesen elvégzi a munkáját. De micsoda munkája van! – Miért volna rosszabb, mint bármilyen más elfoglaltság? És nem is könnyű. – Így igaz. Csakhogy aki egész életében azon töri a fejét, hogy ez meg az milyen hatással lesz erre meg arra, annak végül is fogalma sem lesz arról, hogy ez meg az mi is a maga valójában. – Úgy érted, hogy elszakad a valóságtól? – Pontosan. De végső soron nem így jár minden politikus? Hiszen egyéb sem érdekli őket, csak az, hogy mit gondolnak az emberek, hogy kinek a pártján állnak, és hogy merre kéne őket irányítani. Az egyszerű tények kívül esnek az érdeklődési körükön. – Hát akkor nekem van igazam, amikor nem veszem túl komolyan a politikát – vonta le a következtetést Teresa. – Neked mindig igazad van, Teresa – mondtam, belecsókoltam a tenyerembe és a sógornőm felé fújtam. *** Én magam a Gyakorlóteremben tartott nagygyűlésen láttam először a Konzervatív Párt jelöltjét. Teresa szert tett valahol egy egészen modern tolókocsira, amelyben kiguríthattak a 24

teraszra, és én órákig ücsöröghettem a kellemes napon. Később, amikor a székben ülés már nem okozott akkora fájdalmat, távolabbra is elmerészkedtem. Időnként St. Looba is eltoltak. Az előbb említett gyűlést délután tartották, és Teresa igyekezett meggyőzni arról, hogy nekem is részt kellene vennem rajta. Azt is hozzátette, bizonyosan jól szórakoznék. Kénytelen voltam megjegyezni, hogy fura elképzelései lehetnek a szórakozásról. – Majd meglátod, mulattatni fog az, hogy mennyire komolyan veszik magukat – erősködött Teresa. – És ne feledd, én is felteszem a kalapomat. Teresa, aki mind ez ideig kizárólag esküvőkön viselt kalapot, ez alkalommal felment Londonba, és megvásárolt egy kalapot, amely véleménye szerint pontosan olyan volt, amilyen egy konzervatív nőhöz illik. – És milyennek kell lennie a konzervatív nő kalapjának? – kíváncsiskodtam. Teresa részletesen leírta nekem. Először is jó anyagból kell készülnie, nem lehet ódivatú, de nem lehet túlságosan modern fazonú sem. Fontos, hogy jól üljön a fejen és ne legyen kacér. Nos, a kalap, amellyel beállított, pontosan ilyen volt. Amikor felpróbálta, Robert meg én megtapsoltuk: – Fenemód jól áll neked, Teresa – lelkesedett Robert. – Becsületesnek és céltudatosnak látszol benne. Megértik ugye, hogy azon a különösen szép nyári délutánon ellenállhatatlanul vonzott engem a pódiumon helyet foglaló, kalapos Teresa látványa. A Gyakorlóterem zsúfolásig megtelt jómódú, idősebb emberekkel. A negyven éven aluliak a tengerparton élvezték a nyarat, és véleményem szerint ez volt a legbölcsebb dolog, amit tehettek. Az én székemet egy cserkészfiú gondosan az első sorokig tolta, és ott a fal mellé állította. Innen mindent jól megfigyelhettem, de előnyös helyzetemben is csak az járt a fejemben, hogy ugyan mi haszna van egy ilyen gyűlésnek. Hiszen minden jelenlevő egészen bizonyosan a pártunkra szavaz majd. Ellenfeleink a Leányiskolában tartották a gyűlésüket, és akik oda mentek, azok meg rájuk fognak szavazni. Hogyan akarják befolyásolni a közvéleményt? Hangosbemondókkal? Szabadtéri gyűléseken? Gondolataimat félbeszakította az a csapatnyi ember, aki megjelent a pódiumon, ahol mind ez ideig csak néhány szék árválkodott egy asztal mögött, az asztalon pedig egy pohár víz állt. Suttogva beszéltek egymással, integettek és végül ki-ki elfoglalta a maga helyét úgy, ahogyan azt az illem megkívánta. Teresa, fején a kalappal a második sorban ült, a kevésbé fontos személyiségek között. Az első sorban foglalt helyet az elnök, néhány bizonytalan mozgású öregúr, a pártközpont szónoka, Lady St. Loo és még két nő. Az elnök reszketeg, édeskés hangon megnyitotta a gyűlést. A beszéde lapos közhelyekből állt, de azokat is alig lehetett megérteni, úgy motyogott. Nagyon öreg volt már, a búrok elleni háborúban kitüntetett tábornok, de az is lehet – gúnyolódtam vele magamban –, hogy még a krími háborúban harcolt. Akárhogyan is, az már nagyon régen lehetett, az ő világa mindenestől elsüllyedt, gondoltam. Amikor a vékony, kedveskedő hang abbamaradt, a közönség lelkesen tapsolni kezdett. Angliában mindig számíthat erre az, akiről úgy gondolják, kiállta az idők próbáját, és St. Looban jól ismerték az öreg S. tábornokot. Az emberek azt tartották róla, hogy finom úriember, a régi iskola neveltje. Beszéde utolsó szavaival, az öreg tábornok bemutatta az összegyűlteknek az új iskola neveltjét, a konzervatív párt jelöltjét, a háborúban kitüntetett Gabriel őrnagyot. Ebben a pillanatban a mellettem levő sor szélén felfedeztem Lady Tressiliant, akit valószínűleg anyáskodó természete ültetett mellém. A hölgy hatalmasat sóhajtott: – Milyen kár, hogy olyan közönséges lábai vannak! Azonnal tudtam, mire gondol, ámbár akkor sem tudnám megmondani, hogy mitől közönséges egy láb, ha az életem függne tőle. Gabriel nem volt magas, a lábai pedig ehhez mérten arányosak voltak, sem túl hosszúak, sem túl rövidek. Meglehetősen jól szabott öltönyt viselt. Mégis, azok a nadrágszárban megbúvó lábak nem egy úriember lábai voltak. Lehetséges volna, hogy az alsó végtagok felépítése és mozgása lényeges elemei a 25

nemességnek? Ezt csak egy szakértő csoport tudná eldönteni. Mindenesetre Gabriel származásáról nem az arca árulkodott. A vonásai csúnyák voltak, de érdekesek, a szemei nagyon szépek. A lábai viszont mindent elmondtak róla. Lekötelező mosollyal állt fel, hogy megtartsa a beszédét. A hangja meglehetősen színtelen volt, a hanglejtése enyhén külvárosias. Körülbelül húsz percig beszélt – és jól beszélt. Ne kérdezzék, hogy miről, mert csak annyit mondhatok, hogy a szokásos dolgokról szólt többékevésbé a megszokott módon. Mégis képes volt felkelteni a közönség érdeklődését, mert rendkívül dinamikus volt. Miközben hallgatták, az emberek megfeledkeztek arról, hogy hogy néz ki, hogy színtelen a hangja és pórias a kiejtése, mert mindezért kárpótolta őket az a csodálatos érzés, hogy egy valóban őszinte, céltudatos ember áll előttük. Mindenki úgy érezte, hogy ez a fickó valóban igyekszik majd megtenni minden tőle telhetőt. Őszinte volt – igen, nem találok jobb kifejezést rá: őszinte volt. És látszott rajta, hogy törődik az emberekkel. A fiatal házasok lakásgondjaival, a katonákkal, akiket sokévi szolgálat után a tengerentúlról vártak haza, az ipar újraépítésével, a munkanélküliség megszüntetésével. Azzal, hogy az ország fejlődjön és gyarapodjon, mert csakis ezáltal lehet boldog és jómódú minden polgára. Időnként, meglehetősen váratlanul, elsütött egy-egy olcsó, könnyen érthető szellemességet. Régi, bevált viccecskék voltak, talán azért is tetszett a közönségnek, mert olyan vigasztalóan ismerősök voltak. Mégsem ezek nyerték meg számára az emberek szívét, hanem, amint már mondtam, az őszintesége. Amikor csakugyan véget ér majd a háború, amikor majd Japánt is térdre kényszerítik, amikor majd valóban béke lesz, akkor életbevágóan fontos lesz, hogy megfogjuk a munka végét. És ő csakugyan azon lesz, ha megválasztják, hogy rendbe tegye a dolgokat. Körülbelül ennyiből állt a beszéde, és úgy gondoltam, hogy a szereplése teljes mértékben az ő személyes érdekeit szolgálta. Nem mintha megfeledkezett volna mindarról, amit a párt hangoztatni szokott. Pontosan azt mondta, amit elvártak tőle, kellő tisztelettel és lelkesedéssel beszélt a pártvezérről, és nem hagyta ki a Birodalmat sem. Csakhogy: nem annyira a párt támogatására szólította fel a közönséget, mint hogy szavazzanak reá, John Gabrielre, aki majd rendbe teszi a dolgokat, mert egyéb vágya sincs ezen a Földön. A hallgatóságnak mindenesetre tetszett. Természetesen már a gyűlés előtt felkészítették őket arra, hogy milyen is a párt jelöltje. Toryk voltak az utolsó emberig, de úgy tűnt nekem, hogy Gabriel jobban megnyerte a tetszésüket, mint azt gondolták volna. Sikerült valamelyest felébresztenie őket. – Ez az ember valóságos dinamó! – gondoltam elégedetten. A lelkes taps után bemutatták a központi küldöttet. Kiváló volt. Pontosan azt mondta, amit kellett, ott tartott szünetet, ahol kellett, és ott nevettette meg az embereket, ahol kellett. Bevallhatom, hogy amíg őt hallgattam, el-elkalandoztak a gondolataim. A gyűlés a szokásos módon ért véget. Amikor mindenki elhagyta a helyét és megindult kifelé, Lady Tressilian úgy állt meg mellettem, akár egy őrzőangyal. Fulladozó, asztmás hangján azt kérdezte: – Hát önnek mi a véleménye? Kérem, mondja meg nekem, hogy mi a véleménye! – Az a véleményem, hogy megfelelő – válaszoltam. – Határozottan megfelelő. – Annyira örülök, hogy így gondolkodik – sóhajtotta jólesően. Azon tűnődtem, miért olyan fontos számára az én véleményem. Ö maga volt az, aki, legalábbis részben, megadta a választ: – Tudja, én nem vagyok olyan okos, mint Addie vagy Maud. Igazából sohasem foglalkoztam a politikával. Hiába, régimódi vagyok. És sohasem tudtam megszokni a gondolatot, hogy a kormány tagjai fizetést kapnak. Amit tesznek, azt a haza iránti szeretetből kellene megtenniük, nem fizetésért. – Nem mindenki engedheti meg magának, hogy ingyen szolgálja a hazát, Lady Tressilian – világosítottam föl a hölgyet.

26

– Persze, tudom. Ma már így van. Én mégis sajnálom. Tudja, jó volna, ha a törvényhozóinkat azokból az osztályokból választhatnánk, amelyeknek nem kell dolgozniuk a megélhetésért, mert ilyenformán nem érdekelné őket a pénz. Szerettem volna azt válaszolni neki: – Kedves hölgyem, ön egyenesen Noé bárkájából jött. Mégis, érdekes volt látni a megtestesült Angliát, akiben tovább élnek a régi ideálok. Az uralkodó osztályok. A vezető osztályok. A legfelsőbb osztályok. Undorító. És mégis, ha őszinte akarok lenni – volt valami abban, amit mondott. – Tudja, az apám is tagja volt a parlamentnek – folytatta Lady Tressilian. – Garavissey képviselője volt harminc évig. Nagyon fárasztónak találta a dolgot és sokba is került, de úgy érezte, kötelessége mindent megtenni a hazáért. A szemem elkalandozott a pódium felé. Gabriel őrnagy Lady St. Looval beszélgetett. A lábai határozottan idétlenek voltak. Vajon ő is kötelességének tartja, hogy a parlament tagja legyen? Nagyon kételkedtem benne. Lady Tressilian követte a pillantásomat: – Nagyon őszintének tűnik, nem gondolja? – kérdezte. – Igen, engem is ezzel fogott meg – bólogattam. – És olyan szépen beszélt a drága Churchillről… azt hiszem, nem lehet kétséges, hogy az egész ország szilárdan az ő háta mögött áll. Egyetért velem? Egyetértettem. Vagy legalábbis biztos voltam abban, hogy a konzervatívok visszatérnek a hatalomba, ha nem is kapnak majd sokkal több szavazatot, mint a Munkáspárt. Megérkezett Teresa és vele a cserkészfiú, készen arra, hogy hazatolja a székemet. – Jól szórakoztál? – kérdeztem a sógornőmet. – Ó, persze. – Mi a véleményed a jelöltünkről? Teresa sokáig nem válaszolt. Amikor kiértünk a teremből, azt mondta: – Hát, nem is tudom…

27

ÖTÖDIK FEJEZET Néhány nappal később ismét találkoztam a jelölttel, aki Carslake-kel tanácskozott, és az utóbbi áthozta hozzánk egy pohár italra. A beszélgetés során felmerült néhány, Teresa egyházzal foglalkozó munkájával kapcsolatos kérdés, és a sógornőm meg Carslake eltávoztak, hogy megtárgyalják a dolgot. Elnézést kértem Gabrieltől, amiért nem tudom kiszolgálni, megmutattam neki, hogy hol állnak az italok és megkértem, töltsön magának. Elég sokat töltött. Nekem is hozott egy pohárral, és közben azt kérdezte: – Háborús emlék? – Nem – feleltem. – A Harrow Road-on szereztem. Az utóbbi időben gyakran kellett ezt válaszolnom, és meglehetősen jól szórakoztam azon, hogy az emberek hogyan reagálták le a kijelentésemet. Gabriel mindenesetre élvezte: – Nem kellene bevallania. Sok előnytől elesik. – Csak nem képzeli, hogy ki fogok találni valami mesét a hősiességemről? Azt felelte, erre semmi szükség sem volna. – Csak annyit kellene mondania: „Észak-Afrikában voltam” vagy „Burmában voltam”, vagy említse meg bármelyik helység nevét, ahol csakugyan megfordult. Bizonyára harcolt a tengeren túl. Bólintottam: – Alamein mellett voltam. – Na látja. Hát akkor legyen Alamein. Nem is kell többet mondania. Ne féljen, senki sem fog kérdezősködni. Mindenki azt fogja hinni, hogy pontosan tudja, mi történhetett. – Megérné? – kérdeztem. Gabriel elgondolkodott. – A nőknél biztosan. Imádják a sebesült hősöket. – Tudom – mondtam némi keserűséggel a hangomban. Gabriel úgy bólogatott, mint aki mindent ért: – Persze. Időnként biztosan nyomasztó lehet. Sok a nő errefelé, és akad köztük anyáskodó is. Felemelte üres poharát és megkérdezte: – Tölthetek még egyet magamnak? Intettem neki, hogy csak rajta. – Tudja, a Kastélyban vacsorázom ma este. Az a vén boszorkány akkora felhajtást csap körülöttem! Lehettünk volna Lady St. Loo legjobb barátai is, de azt hiszem, tudta, hogy nem ez a helyzet. És John Gabriel ritkán tévedett. – Lady St. Loora gondol, vagy a többiekre? – kérdeztem hűvösen. – Á, az a kövér nem érdekes, azt úgy irányítja az ember, ahogy akarja, és Mrs. Bigham Charteris, hát az egy ló, az ember szinte várja, hogy elnyerítse magát. Hanem Lady St. Loo, hát az úgy tud nézni, hogy az az érzésed, üvegből vagy. Azt aztán nem lehet átverni! Nem mintha megpróbáltam volna… – tette hozzá sietve. – Tudja – folytatta elgondolkodva –, amikor az ember szembekerül ezekkel az arisztokratákkal, egészen kiesik a szerepéből. Hiába próbál ellenállni nekik. – Attól tartok, nem egészen értem, hogy mit akar mondani… Gabriel elmosolyodott: – Úgy is mondhatnám, hogy én most… hát, nem a magam térfelén játszom. – Vagyis nem ért egyet teljes mértékben a torykkal? – Nem, nem erről van szó, hanem arról, hogy nem tartozom közéjük. Ők, ha akarják, ha nem, a régi iskola hívei. Persze, manapság nem lehetnek válogatósak, szükségük van az ilyen magamfajtákra. 28

Kicsit elhallgatott, majd így folytatta: – Az én öregem vízvezetékszerelő volt. Nem is valami kiváló. Hirtelen rám nézett és kacsintott. Rávigyorogtam, és abban a percben teljes mértékben a hatása alá kerültem. – Hát igen – mondta. – Tulajdonképpen a Munkáspártban volna a helyem. – De ha nem hisz a programjukban… – Oh, nekem nincsenek elveim. Számomra ez csupán egy vállalkozás. Valahogy csak meg kell élnem. A háborúnak mindjárt vége lesz, és akkor egyből sokan keresnek majd munkát. Mindig is úgy gondoltam, hogy képes volnék nevet szerezni magamnak a politikában. Most majd kiderül. – Szóval azért választotta a torykat, hogy a kormányzó párt tagja legyen? – Te jó ég! – kiáltotta. – Csak nem képzeli, hogy a toryk megnyerik a választásokat? Azt válaszoltam, hogy de igen, természetesen az a véleményem, hogy győzni fognak. – Ugyan, ez szamárság. A Munkáspárt besepri majd az egész országot. Óriási fölénnyel fognak győzni. – Hát akkor nem értem, hogy ön miért… Nem folytattam. – Hogy miért nem akarok a győztesek soraiban lenni? – fejezte be helyettem a mondatot Gabriel. Elvigyorodott. – Édes öregem! Hiszen éppen ezért nem vagyok a Munkáspárt tagja. Nem akarok a tömeggel együtt menetelni. Nekem az ellenzékiek között van a helyem. Mert végül is milyen emberekből áll a toryk pártja? Ha jól megnézzük őket, csupa korlátolt, cselekvésképtelen arisztokrata, és az üzlethez alig konyító üzletember. Hatvan-hetven évesek, és nincs átgondolt politikájuk. Reménytelen társaság. Bárki, akinek van egy kis tehetsége, karriert csinálhat közöttük. Figyeljen meg engem. Úgy szállok majd fel a magasba, akár egy rakéta. – Feltéve, ha megválasztják. – Ó, azzal nem lesz semmi baj. – Igazán úgy gondolja? – kíváncsiskodtam. Ismét elvigyorodott. – Hacsak nem csinálok magamból bolondot. Nekem is megvannak a gyenge pontjaim. Eltolta magától a poharat, amelyben még mindig volt egy kis ital. – Főleg a nők. Őrizkednem kell a nőktől. Ez persze itt nem lesz nehéz. Ámbár van itt egy jó kis nő, lent a faluban… Nem találkozott még vele? Amint rámpillantott, észbekapott: – Ja, persze, bocsásson meg. Nehéz lehet – tette hozzá őszinte sajnálkozással. Szánakozása olyan természetes és nyílt volt, hogy – a balesetem óta először – nem keltett bennem rossz érzéseket. – Mondja, Carslake-kel is így beszél? – kérdeztem. – Azzal a szamárral? Dehogyis… Azóta is azon töröm a fejem, miért volt hozzám olyan őszinte mindjárt a megismerkedésünk estéjén. Arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyára egyedül érezte magát. Remekül játszotta a szerepét, de alig volt alkalma pihenni a felvonások szünetében. Azt is tudnia kellett, hogy a mozgásképtelen, béna embernek végül mindig a hallgató szerepe jut. Nekem is szükségem volt egy kis szórakozásra, és ő szívesen elszórakoztatott azzal, hogy bepillantást engedett nekem élete színfalai mögé. Mellesleg nyílt természetű ember volt. Kíváncsian érdeklődtem, hogyan viselkedett vele szemben Lady St. Loo. – Csodálatosan – felelte. – Igen, csodálatosan, csak… a fene egye meg a szemeit! Hiszen éppen ez az egyik módja annak, ahogyan a bőröm alá tud bújni. És nincs hova menekülni előle. Mindent tud. Azok a vén satrafák, ha meg akarnak bántani, hát akkor olyat tudnak mondani, hogy elakad tőle a lélegzeted, de ha nem akarnak durváskodni, akkor semmivel sem tudod rávenni őket. 29

Meglepett ez a kitörés. Nem fogtam fel, hogy csakugyan mélyen érintené az, hogy miket mond neki egy olyan öreg hölgy, mint Lady St. Loo, akinek a véleménye bizony egy fikarcnyit sem számított, hiszen teljes mértékben a múlthoz tartozott. Mindezt így el is mondtam neki. Gyors pillantást vetett rám a szeme sarkából: – Ezt ön úgysem értheti… – mondta. – Nem, azt hiszem, csakugyan nem értem. Egy percig hallgatott, majd nagyon halkan azt mondta: – Lady St. Loo szemében én egy senki vagyok. – De kedves barátom! – háborodtam fel. – Nem rád néznek. Keresztülnéznek rajtad. Nem számítasz. Ott se vagy. Számukra nem létezel. Az újságkihordó vagy, esetleg a halszállító fiú. Egyszerre világossá vált minden. Gabrielben felébredt a múlt. Valamilyen sértés, amit a vízvezetékszerelő fiának el kellett szenvednie. Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, úgy folytatta: – Oh, igen. Tisztában vagyok azzal, hogy melyik társadalmi osztályba tartozom. Gyűlölöm a felsőbb körök asszonyait, mert mindig eszembe juttatják, hogy tehetek bármit, én oda soha be nem kerülök, hogy számukra örökre egy senki maradok. Tudják ők jól, hogy ki vagyok én. Váratlanul belepillanthattam a lelkébe, és megdöbbentem a benne kavargó keserűségtől. Harag volt benne, engesztelhetetlen, nem múló harag. De vajon milyen múltbeli esemény bujkál a tudatalattijában és irányítja a gondolatait? – Tudom, hogy nem számítanak – folytatta –, hogy rég lejárt az idejük. Romos házakban élnek szerte az országban, és a vagyonukból gyakorlatilag semmi sem maradt. Sokan közülük majdhogynem éheznek, azt eszik, ami a kertjükben megterem, és maguk végeznek el minden munkát, ami a ház körül adódik. De van bennük valami, ami bennem nincs meg, és soha nem is lesz meg: a felsőbbrendűség tudata. Vagyok olyan értékes ember, mint ők, némely tekintetben még értékesebb is, de ezt az ő társaságukban sohasem érzem. Váratlanul felnevetett: – Ne hallgasson rám! Ki kellett engednem a felgyűlt gőzt. Hosszan kibámult az ablakon: – Ott van az a mézeskalácskastély, benne a három vén károgó varjú és az a botforma lány, aki olyan fenn hordja az orrát, hogy egy szót sem bír szólni az emberhez. Ilyen lehetett az a lány, aki megérezte a borsószemet a párnákon keresztül is. Elmosolyodtam: – Mindig az volt a véleményem, hogy a mese a hercegnőről és a borsószemről alaposan eltúlozza a dolgokat. Gabriel kapott az alkalmon: – Hercegnő! Igen, úgy viselkedik, akár egy hercegnő. Mint a mesék királykisasszonya. Pedig nem az, hanem egy igazi, hús-vér leány, legalábbis erről árulkodik a szája. Ebben a pillanatban visszajött Teresa és Carslake, és nem sokkal később Gabriel eltávozott az utóbbi társaságában. – Kár, hogy el kellett mennie – sajnálkozott Teresa. – Szívesen beszélgettem volna vele. – Azt hiszem, gyakran lesz hozzá szerencsénk – vigasztaltam. Teresa rám nézett: – Érdekel ez az ember, igaz? – kérdezte. Elgondolkodtam. – Ez a legelső alkalom, amióta idejöttünk, hogy valami felkeltette az érdeklődésedet – örvendezett a sógornőm. – Hát, lehet, hogy jobban érdekel a politika, mint gondoltam volna – vélekedtem. – Szó sincs politikáról. Az ember volt az, aki felkeltette a kíváncsiságodat. – Hát, igen, nagyon dinamikus személyiség – ismertem el. – Kár, hogy olyan csúnya.

30

– Igen, magam is azt hiszem, hogy csúnya – mondta Teresa elgondolkodva. – Ennek ellenére rendkívül vonzó. Teljesen elképedtem. – Ne nézz így rám – folytatta Teresa. – Tényleg vonzó. Minden nő ezt mondaná. – Nagyon meglepsz, Teresa – mondtam. – Eszembe se jutott, hogy volna olyan nő, aki ezt a férfit vonzónak találná. – Hát akkor tévedtél – zárta le a vitát a sógornőm.

31

HATODIK FEJEZET Másnap Isabella Charteris átjött hozzánk egy levéllel, amelyet Lady St. Loo Carslake kapitánynak küldött. Én éppen napoztam. Isabella átadta a levelet, majd a teraszon keresztül odasétált hozzám, és szépen letelepedett egy faragott kőpadra. Ha Lady Tressilian járt volna el így, máris gyanakodva kerestem volna rajta a szánakozás jeleit, de Isabellának nyilvánvalóan eszébe sem jutott semmi ilyesmi. Kevésbé törődött az állapotommal, mint bárki más, akivel korábban összehozott a sors. Jó darabig egészen csendben ült, aztán egyszercsak megjegyezte, hogy szereti a napfényt. – Én is – feleltem. – De ön egy cseppet sincs lebarnulva. – Nem fog a nap – mondta. Csodaszép volt a fényben fürdő bőre. Akár a fehér magnólia. És milyen büszkén tartotta a fejét! Egyszerre megértettem, hogy miért nevezte őt John Gabriel hercegnőnek. Erről eszembe jutott valami: – Ugye önöknél vacsorázott tegnap este Gabriel őrnagy? – Igen. – Ön is ott volt a bemutatkozó gyűlésén? – Ott. – Nem láttam. – A második sorban ültem. – Tetszett a gyűlés? Isabella egy percig gondolkodott, végül azt mondta: – Nem. – Akkor miért ment el? Most sem válaszolt azonnal. – Mert ez is egyike azoknak a dolgoknak, amelyekkel foglalkoznunk kell. Kíváncsi lettem. – Mondja, szeret itt lakni? Boldog? – Igen. Egyszerre rádöbbentem arra, hogy milyen ritkán kapunk a kérdéseinkre egy szóból álló válaszokat. A legtöbb ember nem elégszik meg ennyivel. „Oh, igen, szeretem a tengert” vagy „Itt születtem” vagy „Szeretek vidéken élni” vagy „Imádok itt lakni” ilyesformán válaszolnának. Ez a lány azonban beérte egyetlen „Igen”-nel, a szót azonban furcsa határozottsággal ejtette ki. Látszott, komolyan gondolja, hogy szilárdan és biztosan hiszi is azt, amit mond. A tekintete közben a kastélyra tapadt, a szája szögletében mosoly bujkált. Az Akropolisz kariatidáira emlékeztetett, a Krisztus előtti ötödik században faragott szobrok gyönyörű, nem emberi mosolyára… Tehát Isabella Charteris boldog volt itt St. Looban, a három öregasszonnyal. Ott ült a napfényben, nézte a kastélyt és boldog volt. Igen, csaknem tapintható volt számomra az ő nyugodt, magabiztos boldogsága. És akkor hirtelen elfogott a félelem. Féltettem őt… – Mindig boldog volt, Isabella? – kérdeztem. Előre tudtam, mit fog válaszolni, és egy kis gondolkodás után valóban úgy válaszolt, amint vártam: – Igen. – Az iskolában is? – Igen. Valahogy nem tudtam őt iskolás lánynak elképzelni. Egy csöppet sem hasonlított az angol bentlakásos iskolákból kikerülő lányokra. De hát egy iskolában sokféle gyerek összegyűlhet. A teraszon egy barna mókus szaladt át. Hirtelen megállt, ránk nézett, letottyant a fenekére, pörölt velünk egy kicsit, majd felszaladt a legközelebbi fára.

32

És ekkor váratlanul, ahogy a kaleidoszkóp mintái szoktak, megváltozott körülöttem a világ. Ebben az új világban a létezés volt a legfontosabb; a töprengés, a gondolatok alig számítottak. Volt itt minden, reggel és este, nappal és éjszaka, étel és ital, hideg és meleg, mozgás, cél és öntudat is persze, amely azonban nem volt nyomasztó. A mókus világa volt ez, a kitartóan felfelé törő fű, az élő és lélegző fák világa. Itt, ebben a környezetben Isabella otthon volt. És furcsa módon, én a nyomorék, a béna is megtaláltam benne a helyem… A balesetem óta először nem lázadoztam, eltűnt belőlem a keserűség, a zaklatottság, a beteges önemésztés. Nem az a Hugh Norreys voltam többé, akit a sors erővel megfosztott a céltudatos, aktív férfiléttől, hanem Hugh Norreys, a béna, aki tudatára ébredt annak, hogy süt a nap, hogy körülötte él és zsibong a világ, hogy ő maga is egyenletes ritmusban lélegzik és éli a végtelen időnek ezt a napját, amely csendesen halad a maga útján az este felé… Ez a nyugalom nem tarthatott sokáig, mégis, néhány percig érezhettem, hogy én is a nagy Egész része vagyok, és megsejtettem valamit abból a világból, amelyhez Isabella mindig is szervesen hozzátartozott.

33

HETEDIK FEJEZET Egy-két nappal ezután történt, hogy a kikötőben egy gyerek beleesett a tengerbe. A kölykök a rakpart falán kergetőztek és egyikük, amint visítva menekült, megbotlott, és fejjel előre lezuhant a húsz lábnyi mélységbe. Szerencsére dagálykor történt, a víz már mély volt a kikötőben. Gabriel őrnagy, aki véletlenül éppen arra sétálgatott, tétovázás nélkül utánaugrott. A kikötő falán egy pillanat alatt összeverődött vagy huszonöt ember. Egy halász csónakba pattant, és elindult a vízben lévők felé, mielőtt azonban odaért volna, még egy ember beugrott a tengerbe, mert kiderült, hogy az őrnagy – nem tudott úszni. A dolog végül is szerencsésen végződött, Gabrielt és a gyereket megmentették. Ez utóbbi ugyan eszméletlen volt, de a mesterséges légzés hamar segített rajta. Az anyja hisztérikus zokogással borult az őrnagy nyakába, köszönetet és áldást szórva a fejére. Gabriel igyekezett megnyugtatni az asszonyt és elsietett, hogy átöltözzön és igyon valamit. Később Carslake elhozta őt a teára. – A legvagányabb dolog, amit valaha láttam! – lelkendezett Teresának. – Egy pillanatig sem habozott. Pedig könnyen belefulladhatott volna a tengerbe! Csoda is, hogy nem fulladt bele! Gabriel illő módon szerény maradt, és igyekezett kisebbíteni az érdemeit. – Igen ostoba dolog volt, amit tettem – mondta. – Sokkal többet használtam volna, ha segítségért szaladok, vagy csónakba vágom magam. A baj csak az, hogy ilyenkor nem gondolkodik az ember. – Ön még sokszor fog gondolkodás nélkül fejest ugrani az elkövetkező időkben – jegyezte meg Teresa szárazon. Gabriel gyors pillantást vetett rá, s amikor a sógornőm összeszedte a teáscsészéket, Carslake pedig elnézést kért, amiért olyan sok dolga van és elsietett, elgondolkodva azt mondta: – Vág az esze, igaz? – Kinek? – kérdeztem. – Mrs. Norreysnak. És tudja, hogy mi az igazság. Nem lehet könnyen átejteni. Még azt is hozzátette, hogy a jövőben óvatosabbnak kell lennie. Hirtelen felém fordult: – Na, jól csináltam? – Fogalmam sincs, mire gondol – csodálkoztam. – Hát a viselkedésemre. Így kellett tennem, nem igaz? Fő a szerénység! Még le is szamaraztam önmagamat. Nyájasan mosolygott, majd így folytatta: – Ugye nem neheztel rám, amiért ilyesmiket kérdezek öntől, de rettenetesen nehezen mérem fel, hogy csakugyan jó hatást érek-e el azzal, amit teszek. – Miért kell folyton azt mérlegelnie, hogy milyen hatással bír az emberekre? Miért nem próbál meg természetesen viselkedni? Gabriel eltűnődött, majd azt válaszolta, hogy ezt aligha tehetné meg. – Mit szólt volna hozzá, ha bejövök, és örömömben a kezemet dörzsölgetve azon lelkendezem, hogy micsoda isteni szerencse ért? – Valóban annak tartja? Isteni szerencsének? – Édes öregem, hiszen már napok óta kerestem egy ilyen alkalmat! Folyton azt lestem, hol találok egy megbokrosodott lovat, egy égő házat, egy kerék alá került gyereket. A gyerekek a legjobbak, azokért tudnak csak igazán sírni! Aki az újságban arról a sok szerencsétlenségről olvas, azt hiheti, hogy könnyű valami ilyesmire ráakadni. Nekem azonban nem volt az. Lehet, hogy nem volt szerencsém, de az is lehet, hogy a gyerekek itt St. Looban átkozottul óvatos kis vademberkék. – Remélem, nem adott egy shillinget annak a kölyöknek, hogy rábírja a mutatványra – jegyeztem meg. 34

Csodálkozásomra halálosan komolyan vette a kérdésemet és kijelentette, szó sincs róla, a dolog egészen magától történt úgy, ahogyan történt. – Különben sem kockáztatnék ilyesmit. A gyerek minden bizonnyal elkotyogná az anyjának és akkor hova jutnék? Kitört belőlem a nevetés. – Mondja, igaz, hogy nem tud úszni? – kérdeztem. – De, úgy körülbelül három tempó erejéig. – Hiszen akkor rettenetesen nagyot kockáztatott! Minden esélye megvolt arra, hogy belefulladjon a vízbe! – Hát, igen… előfordulhatott volna… de figyeljen ide, Norreys, ennek így kellett lennie. Az ember nem tetszeleghet a hősiesség pózában anélkül, hogy ne állna készen arra, hogy ha kell, többé-kevésbé bátran tudjon viselkedni. Aztán meg volt ott elég ember. Igaz, hogy senki sem igyekezett összevizezni a ruháját, de tudtam, hogy csak akad majd közöttük egy, aki elszánja magát, ha nem értem, hát akkor a gyerekért. Meg ott voltak a csónakok is. Az a fickó, aki utánunk ugrott, elkapta a gyereket, a csónakos pasi pedig éppen idejében érkezett ahhoz, hogy kihúzzon, mielőtt végképp alámerültem volna. Mesterséges légzéssel egyébként is életre lehet kelteni a félholtat is. Ismét megjelent az arcán a mosoly, amellyel mindenkit le tudott venni a lábáról. – Átkozott baromság ez az egész, igaz? Úgy értem, az emberek rettenetesen nagy szamarak tudnak lenni. Sokkal több dicséretet fogok kapni így, holott lényegében semmit sem tettem, mintha a régi, jól bevált módszerekkel csakugyan megmentettem volna azt a kis krapekot. Mindenfelé arról beszélnek, hogy micsoda vagányságot műveltem, pedig ha volna egy csepp eszük, azt mondanák, hogy emeletes marha vagyok, és igazuk is lenne. Az a fickó, aki utánunk ugrott és megmentett mindkettőnket, feleannyira sem érdekli az embereket, pedig elsőrangú úszó, és még az öltönyét is tönkretette szegény ördög. Nem is lehetett könnyű dolga velünk, mert a kölyök is meg én is összevissza kapálóztunk. Csakhogy erre nem gondol senki, legfeljebb az ön sógornője, meg még egynéhányan. És jó is, hogy ilyen kevesen vannak, mert amikor eljön a választások ideje, akkor a jelöltnek a legkevésbé sincs szüksége olyan emberekre, akik végig szokták gondolni a dolgokat, mert valóban használni tudják a fejüket. – Mondja, nem érzett semmi félelmet, mielőtt beugrott volna? Nem szorult össze a gyomra? – kérdeztem. – Erre nem volt időm. Különben is irtó boldog voltam, hogy a sors tálcán kínálta azt, amire vágytam. – Még mindig nem látom világosan, miért olyan biztos abban, hogy szüksége van ezekre a látványosságokra. Egyszerre megváltozott az arca, komor lett és határozott. – Hát nem érti, hogy nekem ez az egyetlen jó tulajdonságom van? A külsőmről nem érdemes beszélni. Nem vagyok valami jeles szónok. Nem áll a hátam mögött egy nagynevű család. Nincsenek összeköttetéseim és alig van valami pénzem. Egyetlen tehetséget kaptam a sorstól, a fizikai bátorságot. A térdemre tette a kezét, és úgy folytatta: – Gondolja, hogy ha nem volnék háborús hős, lehetnék a Konzervatív Párt jelöltje? – De kedves barátom, hát nem elég önnek az a háborús kitüntetés? – Nem ért a lélektanhoz, Norreys. Egy ilyen apró vakmerőség, mint ez a ma reggeli, többet nyom a latban, mint egy Dél-Olaszországban szerzett kitüntetés. Olaszország messze van. Senki sem látta, hogy miért kaptam azt a medált, és sajnos nem magyarázhatom el nekik. Pedig, hej, de meg tudnám magyarázni! Csak jönnének velem, és mire az út végére érnénk, valamennyien kiérdemelnék a kitüntetést! De hát ennek az országnak a hagyományai nem engedik meg a hősködést. Nem. Meg kell maradnom szerénynek, és azt kell motyognom, hogy ugyan, semmiség volt, akármelyik fiú ugyanígy megtette volna, mint én. Ami persze hülyeség, mert nagyon kevésnek sikerült volna az, ami nekem. Az egész ezredből mondjuk 35

egy fél tucatnak, többnek semmi esetre sem, mert jó ítélőképesség kell hozzá, kiszámítottság, hidegvér, no meg az is, hogy az ember valahol még élvezni is tudja a veszélyt. Néhány percig hallgatott, majd hozzátette: – Azért álltam be a hadseregbe, hogy megkapjam azt a kitüntetést. – No de kedves Gabriel! Felém fordult, és elszánt, csúnya kis arcában csak úgy ragyogtak a szemei. – Ha azt akarja mondani, hogy senki sem tudhatja előre, hogy ez sikerül-e neki vagy sem, akkor teljes mértékben igaza van. Ehhez szerencse is kell. Én azonban tudtam, hogy meg fogom próbálni, és amikor ott volt rá a nagy alkalom, akkor nem is hagytam ki. A hétköznapi életben a hősiesség a legutolsó dolog, amire az embernek szüksége lehet, csak nagy néha kerül rá sor, de az is lehet, hogy soha. A háború azonban egészen más dolog. Ott a bátor ember elemében lehet. Nem dicsekvésből mondom, mert szerintem az egész attól függ, hogy milyen idegekkel vagy mirigyekkel, vagy tudom is én mivel jövünk a világra. Annyi az egész, hogy az ember egyszerűen nem fél a haláltól. Ezzel óriási előnyre tesz szert a többiekkel szemben. – Persze, azt nem tudhattam előre, hogy éppen nekem lesz-e alkalmam megmutatni, hogy ki vagyok. Előfordulhat, hogy valaki tisztességesen végigharcolja a háborút, és semmit sem kap érte. Aki pedig rosszkor hősködik, az könnyen otthagyhatja a fogát, és még csak meg se köszönik neki, hogy kockára tette az életét. – Hát igen, a legtöbb háborús kitüntetést post mortem adják – mormogtam. – Úgy ám! – folytatta Gabriel. – Magam is csaknem így jártam. Valahányszor csak eszembe jut, hogyan röpködtek a golyók a fejem körül, mindig csodálkozom azon, hogy itt vagyok. Négyszer is megsebesültem, de egyszer sem halálosan. Különös, nemde? Sose fogom elfelejteni azt a kínt, amit akkor éreztem, amikor a törött lábamon kellett elvonszolnom magam, a vállamból ömlött a vér, és még a bajtársam, James Spide súlya is húzott, aki közben szünet nélkül káromkodott… Egy pillanatig elhallgatott, majd felsóhajtott: – Boldog idők – mondta, és töltött magának egy pohár italt. – Hálával tartozom önnek azért, hogy megingatott abbeli hitemben, hogy minden bátor ember szerény – mondtam. – Szégyen, gyalázat! – háborgott Gabriel. – Az üzletembernek szabad eldicsekednie azzal, hogy micsoda üzletet kötött, a festő örülhet annak, ha szép képet tud festeni, és aki megnyeri a golfmeccset, arról már másnap mindenki tud. De a háborús hősnek még ennyi sem jár. Megrázta a fejét. – Ezért van szükség valakire, aki megfújja helyettük a harsonát. Carslake nem a legalkalmasabb személy az ilyesmire, túlságosan is tory. Csak annyit tudnak, hogy az ellenjelöltet ócsárolni kell ahelyett, hogy a magukét dicsérnék. Egy kicsit megint elgondolkodott, majd folytatta: – Meghívtam a volt dandárparancsnokomat a jövő hétre, és remélem, hogy elejt majd egykét csendes szót arról, micsoda egy vitéz legény voltam én, de persze, nyíltan nem kérhetem meg erre. Furcsa, mi? – Ha a volt bajtársa tudja a dolgát, erről a mai esetről akár meg is feledkezhetnek az emberek. – Nono, csak ne becsülje alá azt, ami ma történt! – intett Gabriel. – Majd meglátja, hogy éppen ez fogja eszükbe juttatni a háborús hőstetteimet is. Az isten áldja meg azt a gyereket. Holnap viszek neki egy babát, vagy valami más apróságot. Ez még reklámnak is jó lesz… – Engedje meg, hogy megkérdezzem, csak úgy kíváncsiságból, ha senki sem lett volna ott, hogy lássa önt, akkor is utánaugrott volna annak a kislánynak? – Ugyan mi értelme lett volna? Mind a ketten belefulladtunk volna a tengerbe, és erről csak akkor értesült volna a világ, amikor a hullánkat kivetette a víz. – Tehát szépen hazasétált volna, sorsára hagyva a gyereket? 36

– Nem, dehogyis. Minek néz engem? Bennem is van emberséges érzés. Őrült gyorsasággal lerohantam volna a lépcsőkön, csónakba ugrottam volna és teljes erőmből evezni kezdtem volna, hogy minél hamarabb odaérjek. Egy kis szerencsével ki is halásztam volna a gyereket, aki ugyanúgy túlélte volna a dolgot. Igen, bizonyosan mindent megtettem volna érte. Szeretem a gyerekeket. Elhallgatott, majd megkérdezte: – Gondolja, hogy a Kereskedelmi Kamara juttat majd nekem néhány plusz jegyet, hogy új öltönyt vásárolhassak? Nem hiszem, hogy az előbbit még felvehetem valaha. Ezek a háborús szövetek nagyon gyatrák. Ezzel a gyakorlatias megjegyzéssel ért véget aznapi beszélgetésünk. *** Sokat törtem a fejem Gabrielen, mégsem bírtam eldönteni, hogy kedvelem-e, vagy sem. Viszolyogtam nagyszájú opportunizmusától, de vonzott az őszintesége, és hamarosan alkalmam nyílt elismerni, mennyire helyesen ítélte meg azt, milyen hatással lesz a közvéleményre a hősiessége. Elsőnek Lady Tressilian osztotta meg velem a lelkesedését. A hölgy néhány könyvet hozott nekem, és el volt ragadtatva: – Tudja, én mindig is nagyon helyes embernek tartottam Gabriel őrnagyot – mondta elfúló hangon –, de ez a mai eset is azt bizonyítja, hogy van benne valami különleges, nem igaz? – Milyen értelemben? – érdeklődtem. – De hiszen úgy ugrott az után a gyerek után, hogy nem is mérlegelte, mibe kerülhet ez neki, aki még úszni sem tud! – Nem is volt valami okos gondolat a részéről. Soha nem lett volna képes megmenteni a kislányt. – Persze, de ezen nem is gondolkodott. Éppen ezt csodálom benne, ezt az elszántságot, a mérlegelésnek ezt a teljes hiányát. Felvilágosíthattam volna arról, hogy Gabriel tette mögött éppen elég számítás volt, de természetesen hallgattam. Lady Tressilian tovább csacsogott, miközben tepsiképe kipirult, akár egy csitri lányé. – Úgy csodálom a valódi bátor férfit! – Egy null Gabriel javára – gondoltam. Mrs. Carslake macskaszemű, érzelgős asszony, akit egy cseppet sem kedveltem, szintén teljesen elolvadt az esettől. – Ez a legcsodálatosabb dolog, amiről valaha is hallottam – ömlengett. – Tudja, már eddig is mondogattam, hogy Gabriel őrnagy hihetetlen bátorságról tett tanúbizonyságot a háború alatt. Egyszerűen nem ismerte a félelmet. Az emberei valósággal imádták. Hosszú listát lehetne összeállítani a hőstetteiből. Csütörtökön megérkezik a volt dandárparancsnoka, és majd mindent kiszedek belőle. Az őrnagy persze haragudni fog majd rám, de nem bánom, mert véleményem szerint túlzottan szerény, nincs igazam? – Hát, legalábbis azt a benyomást kelti – feleltem. Mrs. Carslake nem vette észre szavaimban az enyhe gúnyt, és tovább fecsegett: – Igazán azt hiszem, hogy ezeknek a mi csodálatos katonáinknak nem volna szabad véka alá rejteniük a hősiességüket. Mindenkinek tudnia kellene arról, hogyan harcoltak. De a férfiak olyan hallgatagok. A nők dolga volna beszélni ezekről a dolgokról. Bezzeg az ellenfelünk, az a Wilbraham ki se mozdult az irodájából az egész háború alatt. Gondolom, Gabriel egyetértett volna a hölggyel, én azonban, mint mondtam, nem kedveltem őt, mert igaz, hogy nyakló nélkül dicsérte a hősöket, de apró, sötét szemei hidegen és gonoszul fénylettek. – Milyen kár – mondta hirtelen –, hogy Mr. Norreys kommunista. 37

– Minden családban van egy fekete bárány – feleltem kelletlenül. – Rémes elképzeléseik vannak. A magántulajdont támadják. – Éppenséggel mást is. A francia ellenállásnak gyakorlatilag ők voltak a véghezvivői – figyelmeztettem. Mrs. Carslake-nek nem volt ínyére amit mondtam, visszavonult. Később benézett hozzánk Mrs. Bigham Charteris is, aki néhány körlevélért jött, és közben megosztotta velünk az érzelmeit: – Biztos, hogy van benne jóféle vér is – jelentette ki. – Úgy gondolja? – Biztos vagyok benne. – Az apja vízvezetékszerelő volt – gonoszkodtam. Mrs. Bigham Charteris azonban nem lepődött meg. – Igen, gondoltam, hogy valami ilyesféle foglalkozása lehetett. De az biztos, hogy előkelő ősei is voltak. Lehet, hogy nagyon régen. Kicsit gondolkodott, majd folytatta: – Többször kellene meghívnunk őt a kastélyba. Majd beszélek Adelaide-del. Sajnos ő néha olyan furcsán tud viselkedni. Az emberek kényelmetlenül érzik magukat a társaságában. Gabriel őrnagy sem tudott igazán feloldódni a jelenlétében, pedig én személy szerint nagyon jól kijövök vele. – Igen nagy népszerűségre tett szert a környéken – bólogattam. – Úgy van, nagyon megfelelőnek látszik. Jó választás volt. A pártnak nagy szüksége van egy kis friss vérre. Ismét elhallgatott, majd elgondolkodva folytatta: – Egy újabb Disraeli lehetne belőle. – Gondolja? – Feljuthat a csúcsra – vélte Mrs. Charteris. – Tele van életerővel. Lady St. Loo véleményét pedig Teresa tolmácsolta nekem, aki látogatóban volt a kastélyban: – Hm. Fogadjunk, hogy fél szemmel a közönségre pislogott közben. Meg tudtam érteni Gabrielt, amiért vén boszorkánynak tartotta Lady St. Loot.

38

NYOLCADIK FEJEZET Az idő továbbra is szép maradt, így a nap nagy részét a verőfényes teraszon töltöttem. A terasz előtt rózsák illatoztak, és az egyik oldalán egy nagyon öreg tiszafa bólogatott. Arról a helyről, ahova a székemet gurították, jól láthattam a tengert, a St. Loo kastélyt és Isabellát is, amint a mezőn át közeledett, valahányszor csak ellátogatott hozzánk, a Polnorth Házba. Csaknem mindennap eljött, néha a kutyájával együtt, máskor csak úgy magában. Megérkezett, rám mosolygott, jó reggelt kívánt, aztán letelepedett a székem közelében egy nagy, faragott kőpadra. Furcsa egy barátság volt köztünk, de mégiscsak barátság volt. Isabellát nem a nyomorék ember iránti szánalom és kedveskedés vonzotta hozzám, hanem valami más, valami, ami, legalábbis az én szempontomból sokkal előnyösebb volt. Megkedvelt, és szeretett ott üldögélni mellettem a kerti padon. Olyan természetesen, olyan önkéntelen kedvességgel ücsörgött ott, akár egy kis állat. Ha megszólaltunk, arról beszélgettünk, amit magunk körül láttunk: egy furcsa alakú felhőről, a tenger vizén tükröződő fényről, egy ugrándozó kismadárról… Éppen egy madár volt az, ami megmutatta nekem Isabella jellemének egy újabb oldalát is. A madár halott volt. Nekicsapódott a nappali szoba bezárt ablakának, és most ott feküdt az ablak alatt, a teraszon, csukott szemmel, felfele meredő lábakkal. Isabella vette észre, és a hangjában annyi rémület volt, hogy egészen elképedtem: – Nézze… – suttogta – nézze… egy halott madár… Páni félelem tükröződött az arcán. Kutatva néztem rá. Leginkább egy ijedt lóhoz hasonlított, ajkai szétnyíltak, álla remegett. – Tüntesse el onnan – ajánlottam neki. Hevesen megrázta a fejét: – Nem bírok hozzányúlni. – Nem szereti megfogni a madarakat? – érdeklődtem. Tudtam, hogy van olyan ember, aki irtózik a madaraktól. – Semmit sem bírok megfogni, ami halott – válaszolta. Rámeredtem. – Félek a haláltól. Rettenetesen félek. Nem bírom elviselni a látványát. Azt hiszem azért, mert mindig eszembe juttatja, hogy egyszer nekem is meg kell majd halnom. – Egy halállal valamennyien tartozunk – jegyeztem meg. (Miközben ezt mondtam, arra a valamire gondoltam, amit olyan biztonságos közelségben tartottam a takaróm alatt.) – És ön nem találja ezt rettenetesnek? Nem rémül meg arra a gondolatra, hogy a halál ott vár reánk az időben és mi minden nappal közelebb kerülünk hozzá? És egyszer majd ott állunk előtte, és vége az életünknek. Isabella görcsösen a mellére szorította gyönyörű kezeit, amelyek máskor olyan nyugodtan feküdtek az ölében. – Ön nagyon furcsa lány, Isabella – mondtam. – Sose hittem volna, hogy ilyesmin töri a fejét. – Még szerencse, hogy lány vagyok és nem fiú – felelte keserűen. – Elvittek volna katonának, és én biztosan szégyent hoztam volna a hazámra. Megfutamodtam volna. Elgondolkodott, majd így fejezte be: – Igen, rettenetes érzés gyávának lenni. Elnevettem magam. – Ugyan, nem hiszem, hogy gyáván viselkedett volna, ha a sors mást kíván öntől. A legtöbb ember tart attól, hogy félénknek nézzék. – Ön is félt? – kíváncsiskodott Isabella. – Istenem, de hányszor! 39

– De amikor kellett, azért tudott bátor lenni, igaz? Gondolatban visszamentem a múltba. Sötét volt, és mi feszülten várakoztunk. Vártuk a támadásra utasító parancsot. Egyszerre csak újra éreztem a gyomromban a szorítást. – Hát, nem nevezném éppen bátorságnak azt az érzést – mondtam. – Nem volt jó érzés, de kibírtam úgy, ahogyan más is kibírta. Tudja, egy idő után az ember elhiteti magával, hogy nem ő lesz az, akit eltalál a golyó. – Gondolja, hogy Gabriel őrnagy is így érzett? Lojális maradtam Gabrielhez: – Nem, azt hiszem, az őrnagy azon ritka és szerencsés emberek közé tartozik, akik egyszerűen nem ismerik a félelmet. – Én is azt hiszem – suttogta Isabella és egyszerre megváltozott az arca. Megkérdeztem, hogy mindig ennyire félt-e a haláltól, vagy valamilyen rossz élmény hatására irtózik tőle. Megrázta a fejét. – Nem hiszem. Persze, az apámat megölték, még mielőtt megszülettem volna. Lehet, hogy ez is közrejátszott abban, hogy ilyen lettem. – Bizonyosan – vélekedtem. – Igen, egészen biztosan. Isabella összeráncolta a szemöldökét. Gondolatai a múltba szálltak. – Amikor ötéves voltam, elpusztult a kanárim. Este még nem volt semmi baja, és reggel úgy feküdt a kalitkája padlóján felfelé meredő lábakkal, mint az a madár ott. A kezembe vettem – amikor ezt mondta, megborzongott –, és hideg volt… Láthatóan nehezére esett folytatni: – Akkor már nem volt több, mint egy élettelen tárgy, valójában nem is létezett, nem látott, nem hallott, nem érzett… Hirtelen szenvedélyesen felkiáltott: – Nem találja borzasztónak, hogy meg kell halnunk? Nem tudom, mit kellett volna válaszolnom neki, de akkor nem is gondolkodtam rajta, csak kimondtam azt, amit igaznak éreztem – az én igazamnak: – Van, amikor az ember alig várja, hogy meghaljon. Nagyra nyílt, csodálkozó szemekkel nézett rám: – Nem értem, mit akar mondani… – Nem érti? – kérdeztem keserűen. – Nyissa ki a szemét, Isabella! Mit gondol, mennyit ér az élet annak, akit reggelenként úgy mosdatnak, öltöztetnek, akár egy csecsemőt, és egész nap csak tesznek-vesznek, mint egy szeneszsákot? Olyan vagyok, akár egy élettelen hajóroncs, itt ülök egész álló nap, és nincs semmi dolgom, nem várok semmit és nem reménykedek semmiben… Ha egy törött szék vagy asztal volnék, a szemétre hajítanának, de ember vagyok, ezért illő módon felöltöztetnek, pokróccal takarják be a lábaimat, és kitesznek ide napozni. Isabella kitágult szemeiben zavar és értetlenség tükröződött. Úgy éreztem, hogy most először nézett meg engem istenigazában, mintha korábban mindig keresztülnézett volna rajtam. De most aztán rám tapadt a tekintete – és mégis: nyilvánvaló volt, hogy a puszta fizikai tényeken kívül semmit sem bír felfogni abból, amit mondtam. – De azért mégis… mégiscsak itt ülhet a napfényben… és él… Hiszen könnyen meg is halhatott volna… – Nagyon könnyen. Mondja, csakugyan nem érti, hogy én tényleg jobban szeretném, ha az Isten magához vett volna? Nem, nem értette. Számára idegen nyelven beszéltem. Félénken megkérdezte: – Gyakran vannak fájdalmai? Azért mondja, hogy… – Elég sokat szenvedek, de nem erről van szó. Isabella, hát hogy nem bírja megérteni azt, hogy nekem nincs miért élnem, hogy semmi értelme az életemnek! – De… tudom, hogy buta vagyok… de tényleg annyira fontos az, hogy az ember valamiért éljen? Nem lehet egyszerűen csak élni? 40

Elakadt a lélegzetem ekkora egyszerűségtől. És ekkor – talán a kezem rándult meg anélkül, hogy akartam volna – a takaróm alól kihullott egy kis gyógyszeres doboz, amelyen az Aszpirin felirat díszelgett, leesett, végiggurult a teraszon, miközben levált róla a fedele, és a tartalma szétszóródott a fűben. Hisztérikus, természetellenes hangon felvisítottam: – Ne hagyja… szedje fel őket… találja meg őket… elvesznek! Isabella felugrott, és gyors, ügyes mozdulatokkal elkezdte összekapkodni a pasztillákat. Megfordultam és láttam, hogy a sógornőm éppen felénk tart. Csaknem elsírtam magam: – Teresa jön… – suttogtam elfúló hangon. És ekkor Isabella valami olyasmit tett, amire álmomban sem tartottam volna képesnek: gyorsan, de nem kapkodva leoldotta nyakáról a nyári ruhájához viselt színes selyemsálat, elengedte, és a sál, amint lebegve földet ért, betakarta a kis, fehér pirulákat, miközben a lány csendes, társasági stílusban azt mondta: – Tudja, minden másképpen lesz majd, ha Rupert hazajön… Aki hallotta, megesküdött volna, hogy éppen egy beszélgetés közepén tartottunk. Teresa odajött hozzánk és megkérdezte: – Mit szólnátok egy pohár italhoz? Azt mondtam, hogy én valami többre vágynék, és Teresa visszafordult, de útközben lehajolt, hogy felszedje a földről a sálat. – Kérem hagyja ott, Mrs. Norreys – mondta Isabella kedvesen –, olyan szépen mutatnak a színei a zöld füvön. Teresa elmosolyodott, és bement a házba. Nem bírtam levenni a szemem Isabelláról. – Édes kislányom! – suttogtam. – Miért csinálta? A lány szégyenlősen mosolygott: – Arra gondoltam, hogy… hogy biztosan nem akarja, hogy Mrs. Norreys meglássa őket… – Jól gondolta – feleltem komoran. Amikor a balesetem után ráébredtem arra, hogy mi történt velem, azonnal megszületett bennem az elhatározás. Pontosan tudtam, hogy magatehetetlen, másokra szoruló ember lett belőlem, és feltétlenül biztosítani akartam a magam számára a menekülést, ha az állapotom elviselhetetlenné válna. Amíg injekcióban kaptam a morfiumot, nem tehettem semmit. Később azonban csak altatókat és tablettás fájdalomcsillapítókat szedtem, és akkor úgy éreztem, elérkezett az én időm. Ekkor már Robert és Teresa házában laktam, és nem voltam szoros orvosi felügyelet alatt. Az altató (Seconal vagy talán Amytal) nélkül nem bírtam élni; de azért néhány darab ott maradt a kezem ügyében arra az esetre, ha mégis szükségem lenne rájuk. Szépen, lassan, jókora mennyiséget összegyűjtöttem belőlük, mert folyton panaszkodtam, hogy nem tudok aludni, így az orvos kénytelen volt újabb és újabb adagot felírni. Hosszú éjszakákat töltöttem ébren, fájdalomtól elkínzottan, de erőt merítettem annak tudatából, hogy mind szélesebbre és szélesebbre tárul előttem a kapu, amelyen át elmenekülhetek, ha akarok. Abban az időben, amikor Isabellával összebarátkoztam, már több is volt a kelleténél a fehér pasztillákból, de nem éreztem sürgősnek a felhasználásukat. Elhatároztam, hogy még várok egy kicsit, de eszem ágában sem volt örökké így élni. Ezért estem annyira kétségbe, amikor úgy látszott, hogy minden reményem szertefoszlik, és szépen kidolgozott tervem csődöt mond. De Isabella gyors esze megmentette a helyzetet. Miután Teresa eltávozott, a lány felszedegette a tablettákat, és a dobozt visszaadta nekem. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. – Köszönöm, Isabella – mondtam melegen. A lány sem kíváncsiságot, sem aggodalmat nem mutatott. Érzékeny volt, ráérzett a kétségbeesésemre, és segíteni akart rajtam. Gondolatban bocsánatot kértem tőle azért, amiért tompa agyúnak hittem. Erről szó sem volt. De mi járhatott a fejében? Hiszen rá kellett jönnie arra, hogy a gyógyszer nem egyszerű aszpirin volt. Hiába néztem kutatva a vonásait, nem árulkodtak a gondolatairól. Micsoda rejtélyes jellem! 41

Hirtelen felébredt bennem a kíváncsiság. Isabella az előbb egy nevet említett: – Ki az a Rupert? – Rupert az unokatestvérem. – Vagyis Lord St. Loo, igaz? – Igen. Lehet, hogy hamarosan itt lesz. A háború alatt főleg Burmában volt. Rövid ideig elhallgatott, majd így folytatta: – De lehet, hogy most hazajön, és itt is marad… hiszen tudja, a kastély az övé, mi csak béreljük. – Csak azért kérdeztem, mert olyan váratlanul mondta ki a nevét… – Hát… mondanom kellett valamit, hogy úgy tűnjön, mintha beszélgetnénk. Elgondolkodva nézett maga elé. – Mégis azt hiszem, hogy azért beszéltem éppen róla… mert mindig ő jár az eszemben…

42

KILENCEDIK FEJEZET Mind ez ideig Lord St. Loo, a kastély távollévő ura csak egy név volt számomra, mostantól kezdve azonban élő személlyé változott, és eltűnődtem azon, hogy milyen is lehet. Aznap délután meglátogatott Lady Tressilian, aki ellátott „olyan könyvekkel, amelyek bizonyára érdekelni fogják”, és amelyekről egyetlen pillantással megállapíthattam, hogy minden bizonnyal nem fognak érdekelni. Okos értekezéseket tartalmaztak arról, hogy szebbé és jobbá lehet tenni a világot azáltal, hogy szépen csendben maradunk, és nemes dolgokról gondolkodunk. Lady Tressilianban túltengtek az anyai ösztönök, ezért folyton hozott nekem valamit. Mindenáron rá akart venni arra, hogy könyveket írjak, és ellátott a megfelelő útmutatásokkal, olyan írásokkal például, mint a Huszonnégy lecke arról, hogyan válhatunk íróvá meg hasonlókkal. A széplelkeknek abból a fajtájából való volt, akik képtelenek békén hagyni a szenvedőket. Nem mondom, hogy nem kedveltem, de igyekeztem elhárítani a gondoskodását. Teresa néha segítségemre volt ebben, de jónéhányszor csak mosolygott, és sorsomra hagyott. Amikor ezért később szemrehányást tettem neki, azt mondta, nem árt, ha néhanapján egy kicsit mérgelődöm. Azon a bizonyos délutánon Teresát elszólította otthonról a politika, így számomra nem volt menekvés. Lady Tressilian megérkezett, letelepedett, megérdeklődte, hogy hogy érzem magam és közölte velem, hogy sokkal jobban nézek ki, mint amikor a legutóbb itt járt. Megköszöntem neki a könyveket, biztosítottam afelől, hogy nagyon érdekesek voltak, majd rátértünk az éppen aktuális témákra, amelyek csaknem kizárólag a politikával álltak kapcsolatban. Elmesélte, hogy a gyűlések igen jól sikerültek, és Gabriel remekül kivédte az ellene irányuló támadásokat. Elmondta, mi az, amit az ország népe valójában akar, hogy milyen rémes volna, ha mindent államosítanának, hogy mennyire lelkiismeretlen az ellenpárt jelöltje, és hogy mi a farmerek véleménye a Tejértékesítő Szövetkezetről. Egész beszélgetésünk hű mása volt annak, amelyet három nappal korábban folytattunk. Amikor már minden témát kimerítettünk, Lady Tressilian felsóhajtott és közölte, hogy csodálatos volna, ha Rupert minél hamarabb megérkezne. – Van rá esély? – kérdeztem. – Igen. Tudja, Burmában megsebesült. Igazán komiszság, hogy az újságok alig írnak valamit a tizennegyedik hadtestről. Rupert sokáig kórházban volt és most úgy néz ki, hogy hosszú ideig szabadságon lesz. És itt sok tennivaló várja. Mi tényleg igyekeztünk megtenni mindent, ami csak tőlünk telt, dehát az évek nem múltak el nyomtalanul. Lassanként megértettem, hogy tekintettel a növekvő adókra meg egyéb nehézségekre, Lord St. Loonak minden bizonnyal meg kell majd válnia a földjei egy részétől. – A tengerparton nagyon jó ára van a telkeknek, de rémes elgondolni, hogy oda is olyan ronda házakat fognak építeni, mint a telepre – szomorkodott Lady Tressilian. Egyetértettem vele abban, hogy azok, akik az East Cliff negyedet felépítették, nem sok művészi érzékkel voltak megáldva. – A sógorom, a hetedik Lord St. Loo adományozta azt a területet a városnak. Ő persze a város lakóira gondolt, de elmulasztotta ezt írásba foglalni, a városi tanács pedig fogta magát, felparcellázta a területet, és jó pénzért kiárusította. Szerintem nem járt el becsületesen, mert a sógorom bizonyosan nem ezt akarta. – Lord St. Loo itt szándékszik lakni? – kérdeztem. – Nem tudom – sóhajtotta Lady Tressilian. – Még semmi sem dőlt el véglegesen. De remélem… igen, nagyon remélem, hogy így lesz. Elhallgatott, majd néhány pillanat múlva folytatta: – Tizenhat éves korától nem láttuk. Akkoriban Etonben járt iskolába, és mindig nálunk töltötte a vakációkat. De az édesanyja, az a bűbájos asszony, új-zélandi lány volt, és amikor 43

megözvegyült, hazament a rokonaihoz, és magával vitte a fiát is. Ezért persze nem is lehet hibáztatni, ámbár én mindig nagyon sajnáltam, hogy a gyerek nem a saját birtokán nőtt fel, mert félek, hogy amikor hazajön, sok mindent nem fog majd érteni. Olyan nagyon megváltozott a világ az utóbbi években… Kedves holdvilágképe egészen elbánatosodott. – Hát, mi igazán mindent megtettünk, amit csak lehetett. De a halál könyörtelen. Isabella édesapja meghalt az első háborúban, és a kastélyt bérbe kellett adni. Addie, Maud meg én összeálltunk, és hárman együtt kibéreltük. Ez sokkal jobb megoldás volt, mintha idegeneknek adták volna ki, hiszen Isabellának ez volt az otthona. Bizalmasan hozzám hajolt, és a vonásai egészen ellágyultak: – Tudom, hogy szentimentális öregasszony vagyok, de mindig is reméltem, hogy Isabella és Rupert… szóval, azt hiszem, az lenne a legjobb megoldás, ha ők ketten… Kicsit várt, de mivel nem mondtam semmit, folytatta: – Rupert olyan jóképű fiú, annyira szeret minket, és Isabelláért különösképpen mindig odavolt. Ő akkor még csak tizenegy éves kislány volt, és mindenüvé követte Rupertet, úgy szerette. Addie meg én gyakran összenéztünk és azt mondtuk: „Oh, bárcsak…” Maud persze egyre csak azt hangoztatta, hogy első unokatestvérek között nem vezet jóra az ilyesmi, de Maud mindig ilyesmikkel van elfoglalva. Nagyon sok unokatestvér-házasságról tudok, és remekül beváltak. Ráadásul nem is vagyunk római katolikusok, hogy diszpenzációra volna szükségük. Ismét elhallgatott, maga elé meredt, és az arcára lassanként kiült az a kifejezés, ami annyira jellemző a fiatalokat összeboronálni készülő asszonyokra. – Rupert sohasem feledkezett meg Isabella születésnapjáról. Ön is úgy gondolja, nemde, hogy ez igazán megható. És Isabella olyan drága gyermek, és annyira szereti az otthonát! A tekintete az ablakon keresztül a St. Loo kastélyt kereste: – Oh, ha itt maradnának, ketten, együtt… – suttogta, és a szeme megtelt könnyel. (Aznap este közöltem Teresával, hogy ez a hely egyre meseszerűbbé válik: – Bármelyik pillanatban megérkezhet a herceg, hogy feleségül vegye a királylányt. Hol élünk mi? Egy Grimm-mesében?) Amikor másnap reggel Isabella letelepedett mellém a kőpadra, kérlelni kezdtem: – Meséljen nekem Rupertról! – Nem hiszem, hogy sokat mondhatnék róla – felelte. – Azt mondta, hogy mindig ő jár az eszében, igaz? Isabella elgondolkodott: – Nem arról van szó, hogy folyton rajta törném a fejem – mondta végül. – Rupert egyszerűen itt él bennem. Talán azért, mert azt hiszem, egy napon majd a felesége leszek. Nem válaszoltam, és Isabella ettől zavarba jött. – Gondolja, hogy butaságokat beszélek? Hiszen igaz, hogy amikor utoljára találkoztunk, Rupert tizenhat éves volt, én pedig csak tizenegy. De amikor elváltunk, azt ígérte, hogy majd visszajön és feleségül vesz. És én hittem neki… és most is hiszek. – Lord és Lady St. Loo összeházasodtak, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak a tenger partján, a St. Loo kastélyban – tréfálkoztam. – Nem hiszi, hogy így fog történni? – kérdezte Isabella komolyan, és úgy nézett rám, mintha a válaszomtól függne, hogy a dologból lesz-e valami, vagy sem. Nagyot sóhajtottam: – De igen, Isabella, hajlok rá, hogy elhiggyem, minden úgy fog történni, ahogyan mondta. A mesében valóra válnak az álmaink. Ekkor azonban váratlanul megjelent a teraszon Mrs. Bigham Charteris, és a tündérmesék hangulatából egyenesen a durva valóság kellős közepébe rántott minket. Lecsapta a kezében szorongatott terjedelmes csomagot és megkért, hogy alkalomadtán adjam át Carslake kapitánynak. 44

– A kapitány bent van az irodában… – kezdtem, de a hölgy közbevágott: – Tudom, de nem akarok bemenni. Most nem vagyok olyan hangulatban, hogy eltársalogjak azzal a nőszeméllyel. Jómagam sohasem voltam olyan hangulatban, hogy szívesen társalogtam volna az illetővel, de nyilvánvaló volt, hogy Mrs. Charteris nagy gondban van. – Történt valami, Maud néni? – kérdezte Isabella. Mrs. Bigham Charterisnek egy arcizma sem rándult, de a hangja rekedt volt, amikor megszólalt: – Lucindát elütötte az autó. Lucinda a hölgy imádott, barna spánielje volt. Mrs. Charteris le nem vette rólam a tekintetét, de hideg pillantása eleve elutasított minden részvétnyilvánítást: – Ott lent, a rakparton… egy őrült turista… túl gyorsan hajtott… és meg se állt, hogy megnézze, mit csinált… gyere, Isabella, haza kell mennünk… Nem válaszoltam, és nem marasztaltam ott teára. – Hol van Lucy? – kérdezte Isabella. – Elvittem Burthöz. Gabriel őrnagy segített nekem. Nagyon kedves volt, igazán nagyon, nagyon kedves volt. Amikor Gabriel beléjük botlott, Lucinda az országút szélén vonaglott, és Mrs. Bigham Charteris mellette térdelt. A férfi maga is letérdelt, és érzékeny, ügyes ujjaival végigtapogatta a kutya testét. – A hátsó lábaiban nincs erő – mondta. – Belső sérülései lehetnek. El kell vinnünk az állatorvoshoz. – Mindig Polwithbe vittem Johnsonhoz – felelte Mrs. Charteris. – Csodálatosan ért a kutyákhoz. De túl messze van, igaz? Gabriel bólintott. – Ki a legjobb állatorvos itt St. Looban? – James Burt. Okos ember, de brutális. Ha kutyákról volt szó, sohasem bíztam meg benne. Tudja, még iszik is. Viszont itt lakik a közelben. Az lesz a legjobb, ha oda visszük Lucyt. Vigyázzon, nehogy megharapja. – Nem fog megharapni – mondta Gabriel magabiztosan. A karját becsúsztatta a kutya alá, és óvatosan felemelte, miközben egyfolytában duruzsolt neki: – Nincs semmi baj, kutyuskám, úgy, úgy, jó kutya vagy te… Addigra már csinos kis tömeg gyűlt köréjük. Halászok, futkorászó gyerekek, bevásárlószatyrokat cipelő asszonyok állták körül őket, sajnálkoztak és tanácsokat osztogattak. Mrs. Bigham Charteris maga is igyekezett megnyugtatni a kutyát: – Jó kislány vagy, Lucy, nagyon jó kislány vagy… – mondogatta el-elfúló hangon, majd Gabrielhez fordult: – Nagyon szép öntől, hogy segít nekem. Burt ott lakik mindjárt a sarok után. Az állatorvos cseréptetős háza kora viktoriánus stílusban épült, az ajtója mellett ütöttkopott réztábla díszelgett. A csengetésre huszonnyolc év körüli, csinos asszonyka nyitott ajtót, akiről kiderült, hogy az orvos felesége. Azonnal megismerte Mrs. Bigham Charterist: – Jaj, Mrs. Charteris, olyan nagyon sajnálom, de a férjem terepen van a segédjével együtt. – Mikor kerül haza? – Most már minden pillanatban itthon kell lennie. Persze, a sebészi beavatkozásokat kilenctől tízig és kettőtől háromig végzi, de biztos vagyok benne, hogy megtesz majd mindent, amit csak tehet. De hát mi történt a kutyussal? Elütötte az autó? – Igen – felelte Mrs. Charteris szárazon. – Jaj, de rémes! Persze, mert túl gyorsan hajtanak. Hozzák csak be ide a műtőbe. A doktorné halkan, kicsit finomkodó stílusban beszélt, Mrs. Bigham Charteris azonban alig figyelt rá. A kutyáját simogatta, és öreg, megviselt arcát eltorzította a fájdalom. Dehogyis érdekelte őt Milly Burt kedves, ijedt, összevissza dadogása. 45

Az asszonykának egyszer csak eszébe jutott, hogy kitelefonál a Lower Grange farmjára, hátha ott van a férje. A telefon a hallban volt, és Gabriel maga is az asszonnyal tartott, lehetőséget adva ezzel Mrs. Charterisnek arra, hogy átadhassa magát a bánatának. Jóérzésű ember volt. Mrs. Burt feltárcsázta a számot, és láthatóan azonnal felismerte a távolban megszólaló hangot: – Mrs. Whidden? Itt Milly Burt beszél. Ott van Mr. Burt? Igen, igen, ha lehet, akkor beszélnék vele… Néhány pillanatnyi csend következett, és Gabriel észrevette, hogy az asszony arca hirtelen kipirult, és ijedtté vált. Amikor megszólalt, a hangja is félénk volt és bocsánatkérő: – Sajnálom, Jim. Igen, persze, tudom… Gabriel nem értette, hogy mit mond a férfi, de hallotta a telefonba reccsenő, parancsoló, durva hangot. Milly Burt valósággal mentegetőzött: – Mrs. Bigham Charterisről van szó, a kastélyból… a kutyáját elütötte az autó… igen, itt van… Az asszonyka arca egészen kivörösödött, és gyorsan letette a kagylót, de Gabriel még hallotta, ahogy a férje durván ráordított: – Miért nem ezzel kezdted, te hülye! Zavart csönd támadt. Gabriel nagyon megsajnálta ezt a csinos, kedves kis asszonyt, aki ennyire fél a férjétől. Amikor megszólalt, a hangja őszinte volt és barátságos: – Igazán rendkívül szép öntől, Mrs. Burt, hogy ennyire szívén viseli a dolgot – mondta mosolyogva. – Oh, szóra sem érdemes, Gabriel őrnagy… mert ugye, Gabriel őrnagyhoz van szerencsém? A fiatalasszony láthatóan nagyon örült annak, hogy Gabrielt a házában üdvözölhette. – Ott voltam a gyűlésen a múlt este. – Oh, igazán köszönöm, Mrs. Burt. – És nagyon remélem, hogy sikerülni fog önnek – tulajdonképpen biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Már mindenki rémesen unja Mr. Wilbrahamot. Nem is idevalósi. – Én sem vagyok idevalósi… – jegyezte meg Gabriel. – Oh, de ön… Mrs. Burt úgy nézett Gabrielre, mint egy imádott hősre. Szép barna szemei leginkább a Lucinda szemeire emlékeztettek, a haja is gesztenyebarna volt, ajkai kissé szétnyíltak, mert számára Gabriel hős volt, a háború hőse, olyan, mint annak a filmnek a főszereplője, amelyet a múlt héten látott. A háttérben sivatag volt, hőség, lövések dördültek, vér folyt és harc, harc mindenfelé. És mégis, ez az ember itt előtte olyan természetes volt, olyan kedves, és olyan hétköznapi. Gabriel nem akarta, hogy az asszonyka visszamenjen a műtőbe. Csak hadd maradjon magára a kutyájával az a szegény öreg paszulykaró, ne zavarja meg a bánatát senki. Gabriel csaknem bizonyos volt abban, hogy a kutya nem éli túl a balesetet. Nagy kár érte, mert gyönyörű állat, és még csak három és fél éves. Mrs. Burt aranyos asszony, de ha visszamenne, be nem állna a szája, csak mondaná a magáét az autókról meg arról, hogy milyen sok kutyát ütnek el manapság, „jaj, de szép kutyus ez a Lucinda, igazán Mrs. Charteris, ne hozzak önnek egy csésze teát?” Gabriel tehát mesélt és szórakoztatta Milly Burtöt úgy, hogy az asszony még nevetett is, kivillantva hibátlan fogsorát. Ilyenkor egy gödröcske képződött a szája sarkában, és már egészen felélénkült és vidám lett, amikor hirtelen kinyílt az ajtó és belépett egy zömök, lovaglócsizmás férfi. Mrs. Burt ijedten ugrott fel: – Oh, Jim, hát megjöttél… Ő Gabriel őrnagy… A férfi kurtán biccentett, a felesége pedig tovább beszélt: – Mrs. Charteris a műtőben van a kutyával, és… 46

– Miért engedted meg, hogy ő is bemenjen a kutyával? Sose jön már meg az eszed? – szakította félbe a férje. – Akarod, hogy megkérjem, hogy… – Majd én. Burt doktor hátat fordított nekik, és ledübörgött a lépcsőn a műtőbe. Milly Burt igyekezett elrejteni kibuggyanó könnyeit, és gyorsan megkérdezte Gabrielt, hogy nem parancsol-e egy csésze teát. Gabriel nagyon sajnálta az asszonyt, és meg volt győződve róla, hogy a férje egy brutális alak, ezért azt válaszolta, hogy köszöni, örömmel inna egy csésze teát. Ezzel kezdődött minden.

47

TIZEDIK FEJEZET Ha jól emlékszem, a következő napon történt – esetleg egy nappal később –, hogy Teresa Mrs. Burttel együtt állított be a nappaliba: – Engedje meg, hogy bemutassam a sógoromat, Hugh-t. Hugh, a hölgy Mrs. Burt, aki volt olyan kedves, és felajánlotta, hogy segít nekünk. Ez a „nekünk” természetesen nem a családra, hanem a Konzervatív Pártra vonatkozott. Próbáltam elkapni Teresa pillantását, de esze ágában sem volt rám nézni. Mrs. Burt már ott is volt mellettem, és asszonyos szánakozással méregetett szép, barna szemeivel. Ha valaha is engedtem a csábításnak, és elmerültem az önmagam iránti sajnálkozásban, az ilyen pillanatok mindig kijózanítottak. Mrs. Burt elszánt együttérzése elől nem volt hova menekülnöm. És még Teresa is magamra hagyott, határozott léptekkel kiment a szobából. Mrs. Burt csevegésre készen letelepedett mellém, és az igazság az, hogy amint sikerült magamhoz térnem az önsajnálatból, kénytelen voltam megállapítani, hogy igazán kedves asszonyka. – Úgy érzem, valamennyiünknek meg kell tennünk mindent a választások sikeréért. Attól tartok, hogy én magam nem sokat fogok használni az ügynek. Tudja, nem vagyok túl okos. Sohasem volnék képes arra, hogy odaálljak az emberek elé, és beszédet mondjak, de – amint azt Mrs. Norreysnak is említettem – ha a templom körüli munkákban segítségre volna szükségük, vagy röplapokat kell osztogatni, hát arra még én is alkalmas volnék. És Gabriel őrnagy olyan csodálatosan beszélt a nők szerepéről a múlt este, hogy azonnal rájöttem, mennyire elengedtem magam az utóbbi időben. Ugye ön is úgy gondolja, hogy az őrnagy elragadó szónok? Jaj, ne haragudjon, el is feledkeztem arról, hogy ön… szóval, azt hiszem, hogy ön nem… Megható volt, hogy ennyire a szívére vette azt, hogy esetleg tapintatlanul viselkedett. Igyekeztem kisegíteni őt a bajból: – Magam is ott voltam az első gyűlésen és igen, úgy gondolom, hogy valóban nagyon jó benyomást tud kelteni az emberekben. Mrs. Burtnek meg sem fordult a fejében, hogy egy kicsit gúnyolódtam vele. Lelkesen egyetértett velem: – Igen, igen, nagyszerű ember! – Pontosan ez az, amit mindenkivel el akarunk hitetni, nemde? – kérdeztem. – El is kell hinniük – mondta Milly Burt határozottan. – Egészen más volna itt az élet, ha ő irányítaná a dolgokat. Ő igazi férfi. Ott volt a háborúban, és harcolt a hazáért. Semmi bajom Mr. Wilbrahammel, de mindig úgy éreztem, hogy a szocialisták meglehetősen furcsán gondolkodnak, és végső soron ő csak egy iskolamester, vagy valami ilyesmi, nem is néz ki valami túl jól, és a hangja is olyan mesterkélt. Igazán nem kelti azt az érzést az emberben, hogy valamit is képes volna megtenni. Érdeklődéssel figyeltem, hogy mennyire haladt a választási propaganda, és nyilvánvalóvá vált előttem, hogy Gabriel csakugyan jól dolgozott. Mrs. Burt egészen kipirult izgalmában: – Úgy hallottam, hogy ő volt az egyik legbátrabb ember az egész hadseregben. Azt mondják, nem is egy, de számtalan kitüntetést kaphatott volna. Szóval Gabriel reklámkampánya sikeres volt. Már persze, ha Milly Burt lelkesedése nem csupán az asszony személyes érzelmeit tükrözte. Nagyon csinos volt kigyúlt arcocskájával, szemeiben a hős iránti imádat tüzével. – Mrs. Bigham Charterisszel járt nálunk – magyarázta – akkor, amikor a hölgy kutyáját elütötte az autó. Nagyon szép volt tőle, hogy segített. – Bizonyára szereti a kutyákat – jegyeztem meg. De Milly Burtöt ez nem elégítette ki. – Ó, nem, nem, azt hiszem, inkább azért tette, amit tett, mert olyan jó ember, olyan nagyon jó ember! És olyan egyszerűen beszélt, olyan kedvesen! Rövid időre elhallgatott, majd folytatta: 48

– Annyira szégyelltem magam, hogy nem tettem többet az ügy érdekében. Persze, mindig is a konzervatívokra szavaztam, de ez még nagyon kevés, igaz? – Hát, ez felfogás dolga… – bizonytalankodtam. – Szóval úgy érzem, hogy nekem is ki kell vennem a részemet a munkából. Azért jöttem Carslake kapitányhoz, hogy ezt megmondjam. Nekem rengeteg időm van. Mr. Burt éppen csak a rendelések idejére jön haza, annyira elfoglalt, gyermekeim pedig nincsenek. Furcsa kifejezés költözött a szemébe úgy, hogy nagyon megsajnáltam. Igazán az a fajta nő volt, akiből remek anya lehetne. Egy pillanatra megfeledkezett John Gabrielről, és rám emelte a tekintetét. Az arcán még mindig ugyanaz az anyáskodó kifejezés ült: – Alameinnél sebesült meg, ugye? – Nem – mondtam dühösen –, a Harrow Roadon. Mrs. Burt megdöbbent. – Oh! De hiszen Gabriel őrnagy azt mondta, hogy… – Ugyan. Ne higgye el egy szavát se. Milly Burt bizonytalanul mosolygott. Azt gondolta, hogy tréfálok vele, és ő nem érti a viccet. – Igazán nagyon jól néz ki – mondta végül bátorítóan. – Kedves asszonyom, higgye el, sem a külsőm, sem a kedélyem nem valami túl jó. – Igazán nagyon sajnálom, Mr. Norreys – mondta roppant kedvesen. Mielőtt még gyilkosságra vetemedtem volna, kinyílt az ajtó, és belépett Carslake, a nyomában Gabriellel. Gabriel remekül játszotta a szerepét. Az arca felragyogott, és egyenesen odament Mrs. Burthöz. – Á, Mrs. Burt! Igazán szép öntől, hogy segíteni akar! Nagyon, nagyon szép! Az asszony boldogan, szégyenlősen pislogott. – Na de Gabriel őrnagy… félek, nem is nagyon fogják majd hasznomat venni. De valóban nagyon szeretnék valamit segíteni. – És fog is! Biztos lehet benne, hogy találunk munkát az ön számára. Nem engedte el az asszony kezét, és miközben beszélt, csúnya arcát beragyogta a mosoly. Még én is megéreztem valamit a férfias bájából és vonzerejéből, s ha én a hatása alá kerültem, mennyivel inkább hatott az asszonyra. Milly Burt elpirult és felnevetett: – Megteszek mindent, ami tőlem telik – ígérte lelkesen. – Hiszen annyira fontos volna megmutatnunk, hogy a nép hűséges maradt Mr. Churchillhez! Legszívesebben felvilágosítottam volna, hogy ennél sokkal fontosabb az, hogy hűségesek legyünk John Gabrielhez. – Helyesen gondolja – mondta Gabriel melegen. – Hiába, manapság a nőkön múlik a választások sikere. Bárcsak tudatában volnának ennek. Milly Burt elkomorodott: – Értem, mire gondol – mondta. – Nem törődünk eléggé az ilyen dolgokkal. – Lehet, hogy igazuk is van – folytatta Gabriel ravaszul. – Végső soron egyik jelölt sem jobb a másiknál. Az asszony valósággal felháborodott: – De Gabriel őrnagy! Hogy mondhat ilyet? Vannak olyanok, akiket össze sem lehet hasonlítani a többivel… – Úgy is van, Mrs. Burt – kapcsolódott be a beszélgetésbe Carslake. – Majd meglátja, hogy mit fog művelni Gabriel őrnagy, ha bejut a parlamentbe. – Na, mit? – akartam kérdezni, de uralkodtam magamon. Carslake magával vitte Milly Burtöt, mert át akart adni neki néhány röplapot, vagy le akart gépeltetni vele valamit, már nem emlékszem. Amint az ajtó becsukódott mögöttük, Gabriel csettintett: – Csuda kedves asszonyka, mondhatom. – És ha akarja, a tenyeréből etetheti – jegyeztem meg. 49

Gabriel összeráncolta a szemöldökét: – Ugyan, Norreys. Higgye el, nekem csakugyan nagyon szimpatikus Mrs. Burt. Meg sajnálom is. Véleményem szerint nincs valami könnyű élete. – Lehet, hogy igaza van. Tényleg nem tűnik túl boldognak. – Az a Burt maga az ördög. Iszik, mint a kefekötő, és el tudom képzelni, hogy milyen durva tud lenni. Tegnap észrevettem, hogy az asszony karja tele van kék foltokkal. Biztos vagyok benne, hogy megverte, és amikor ilyesmit látok, elönti az agyamat a vér. Nagyon meglepődtem, annyira, hogy még Gabriel is észrevette. Megrázta a fejét. – Ne gondolja, hogy szerepet játszom. Valóban gyűlölöm a kegyetlenkedést… Mondja, gondolt-e arra valaha is, hogy micsoda élete van egy-egy asszonynak, és mégsem panaszkodnak soha, senkinek? – Pedig azt hiszem, a bíróság segíthetne rajtuk – tűnődtem. – Nem, Norreys, nem segít rajtuk senki, legfeljebb ha már életveszélyes állapotban vannak. De úgy különben… ha a férjük rendszeresen kínozza őket, ha folyton vicsorog, ha naponta leissza magát és olyankor megvadul… mit tehet ez ellen egy asszony? Mi mást tehet, mint azt, hogy szenved és tűr? Az ilyen, Milly Burthöz hasonló asszonyoknak nincs saját jövedelmük. Hova mehetnének, ha rászánnák magukat, és otthagynák a férjüket? A rokonokhoz biztosan nem, azok nem szeretik a családi perpatvart. Higgye el, hogy a kisujját sem emelné fel senki azért, hogy segítsen rajtuk. – Igen – mondtam elgondolkodva. – Igaza van… Kíváncsian néztem fel rá: – Mitől jött ennyire tűzbe? – Csakugyan azt hiszi, hogy nem vagyok képes valódi érzelmekre? Őszinte barátságot érzek ez iránt az asszony iránt, meg sajnálom is, és szeretnék tenni valamit érte, miközben tudom, hogy alighanem semmit sem tehetek azért, hogy jobbra forduljon a sorsa. Kényelmetlenül éreztem magam, szerettem volna megmozdulni, a mozdulat azonban túl hevesre sikerült, és belém hasított a fájdalom. A testi kínt pedig felerősítette a lélek gyötrelme. Az emlék… Ott ültem a Cornwallból London felé robogó vonaton és figyeltem, hogy egy asszonynak a könnyei hogyan potyognak bele a levesébe… A dolgok sohasem úgy kezdődnek, ahogyan mi akarjuk és eltervezzük. Valakinek a gyámoltalansága felébreszti bennünk a vágyat, hogy elébe menjünk az élet kihívásainak, de hova jutunk ezen az úton? Én például tolókocsiba. Jövőm nincs, a múlt emlékei pedig mintha gúnyolódni akarnának velem… Meglehetősen nyersen támadtam Gabrielre, akit meglepett a váratlan témaváltás: – No és mi van azzal a falubeli kis csinos fehérnéppel? – Minden a legnagyobb rendben van, öregfiú – vigyorgott. – De én diszkrét ember vagyok. És itt, St. Looban szigorúan csak hivatalos ügyekkel foglalkozom. Felsóhajtott: – Elég kár. Az a nő pont az én zsánerem… No de az élet nem ad meg mindent egy időben. Nem haragíthatom magamra a torykat. Kérdésemre elmagyarázta, hogy St. Looban az emberek meglehetősen puritán gondolkodásúak, és hozzátette, hogy a halászok ráadásul még nagyon vallásosak is. – Pedig ahány kikötő, annyi feleség várja őket – mondtam. – Azok a tengerészek, öregem, ne keverje össze őket – nevetett. – No, csak vigyázzon, nehogy összegabalyodjon azzal a fehérnéppel, vagy Mrs. Burttel. Gabriel váratlanul feldühödött: – Mi a csudát akar mondani? Mrs. Burt tisztességes asszony. Egy kedves gyerek. Soha nem tenne olyasmit… Érdeklődve néztem rá: – Azt hiszem, igaza van – mondtam –, Milly Burt csakugyan nem tenne semmi olyasmit… De gondolom tudja, hogy mértéktelenül csodálja önt. 50

– Hát persze, mert van egy háborús kitüntetésem, meg ott van ugye az a kikötői eset, meg még egy csomó kósza mendemonda a bátorságomról. – Jó, hogy szóba hozta a dolgot, éppen meg akartam kérdezni, hogy tulajdonképpen ki az, aki ezeket a meséket elindította? Gabriel rám kacsintott: – Higgye el, ezek a mesék nagyon hasznosak… igen, módfelett hasznosak. Wilbraham, az a szegény ördög teljesen lemarad mögöttem. – Szóval ki az, aki szétkürtölte őket? – makacskodtam. – Talán Carslake? – Szó sincs róla. Egy ilyen kényes dolgot nem bízhattam rá. Ehhez neki nincs elég esze. Magamnak kellett munkához látnom. Kitört belőlem a nevetés: – Csak nem azt akarja mondani, hogy személyesen közölte a választópolgárokkal, hogy akár háromszor is rászolgált arra a kitüntetésre? – Azt éppen nem. Ilyen célra a legmegfelelőbbek az asszonyok, már persze a kevésbé eszes fajtából valók. Ha tudná, milyen nehezen húzzák ki belőlem a részleteket… alig akarok beszélni… aztán mégis elmondok egyet s mást, de közben rettenetesen zavarba jövök, és valósággal könyörgök nekik, hogy el ne mondják senkinek… ők pedig már futnak is a legjobb barátnőjükhöz. – Maga egy szégyentelen fráter, Gabriel – nevettem. – Harcban állok. Nem gondolhatok másra, mint a karrieremre. És az ilyen dolgok messze nagyobb súllyal esnek latba, mint az olyan ígéretek, hogy csökkenteni fogjuk az adókat, elvégezzük a régóta esedékes javításokat, vagy az egyformán hanyagul végzett munkáért egyforma bért fizetünk majd. A nőket sokkal jobban érdeklik a személyes vonatkozású információk. – Erről jut eszembe: mi az ördögnek bolondította Mrs. Burtöt azzal a mesével, hogy én Alameinnál sebesültem meg? Gabriel felsóhajtott: – Gondolom, sikerült kiábrándítania. Rosszul tette, öregem. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Most még mindenki nagyra becsüli a háborús hőstetteket, de ez nem tart örökké. Használja ki az alkalmat. – Más szóval csapjam be azt, akit lehet. – Dehogyis. Csak ne mondja meg az igazat. Különösen a nőknek ne. Én se mondom el nekik soha a meztelen valóságot, mert nincs rá szükségük, és nem is szeretik. Majd rá fog jönni, ha eddig nem tudta volna. – Ez azért mégiscsak más, mint szándékosan hazudni… – Nem is kell hazudnia, azt én már megtettem ön helyett. Egyszerűen csak morogja maga elé, hogy: „Ugyan, szamárság… szó sincs róla… Gabriel igazán befoghatta volna a száját…” – aztán kezdjen el beszélni az időjárásról, a szardíniahalászatról vagy arról, hogy milyen sötét dolgok folynak Oroszországban. A nőknek meg nagyra nyílik a szemük az izgalomtól. Az isten áldja meg, hát csakugyan nem akar egy kicsit szórakozni? – Mégis, miféle szórakozást tudna nekem ajánlani? – kérdeztem. – Nézze, tudom, hogy nem alkalmas arra, hogy ágyba bújjon velük, de egy kis könnyes románc is több, mint a semmi. Nincs szüksége arra, hogy körülugrálják a nők? – Nincs – feleltem kurtán. – Furcsa. Nekem bizony volna. – Vajon?… Egyszerre megváltozott az arca, összeráncolta a szemöldökét, és elgondolkozott. – Lehet, hogy önnek van igaza – mondta csendesebben –, ha jól meggondolom, nem ismerjük igazából még önmagunkat sem. Én ugyan azt hiszem, hogy elég pontos fogalmaim vannak arról, kicsoda John Gabriel, de ön most felkeltette bennem a gyanút, hogy talán mégis… mégis be kellene mutatkoznom neki… 51

Gyors léptekkel fel-alá sétált a szobában. Megéreztem, hogy a szavaim sokkal mélyebben érintették, mint azt gondolhattam volna. Olyan volt, mint egy ijedt kisfiú. Egyszer csak megállt és felém fordult: – Nem, mégiscsak téved. Én igenis jól ismerem önmagamat. Az egyetlen ember vagyok, akit valóban ismerek, és néha azt kívánom, bár ne tudnék annyi mindent magamról. Pontosan tudom, hogy milyen vagyok, és mennyire vagyok képes. Nagyon vigyázok arra, hogy senki ne kerülhessen elém. Tudom, hogy honnan jövök és azt is, hogy hova akarok menni. Tudom, hogy mit akarok, és mindent megteszek azért, hogy meg is kapjam. Minden lépésemet gondosan megtervezem és nem hiszem, hogy elcsúszhatnék egy banánhéjon. Néhány pillanatig hallgatott, majd így fejezte be: – Igen, azt hiszem, jól állok. Enyém lesz az, amire vágyom. Volt valami a hangjában, ami felkeltette az érdeklődésemet. Egy rövid ideig úgy éreztem, mégiscsak több, mint egy sikeres szemfényvesztő. Erős volt. – Szóval arra vágyik – mondtam csendesen. – Hát… azt hiszem, meg is ragadhatja előbbutóbb… Gabriel rám bámult: – Megragadhatom… a mit? – kérdezte értetlenül. – A hatalmat. Erre gondolt, nemde? – Te jó ég! Hát minek néz engem? Hitlernek? Semmi szükségem a hatalomra. Nem óhajtok uralkodni a hozzám hasonlókon, vagy úgy általában a világ fölött. Mit gondol, jó ember, miért loholok ilyen lelkesen? A hatalom szappanbuborék, nem egyéb. Nekem egy jó kis kényelmes állás kell, semmi több. Csalódottan néztem rá. Az előbb még szinte titáni erőt láttam benne, most hirtelen visszanyerte emberi arányait. Belevetette magát egy karosszékbe, és kinyújtotta a lábait. Egyszerre minden báj lekopott róla, és én nem láttam benne semmi mást, csak egy csúnya kis embert… egy kapzsi, nyers emberkét… – És köszönjék meg a sorsnak, hogy csak ennyit akarok – folytatta. – A hatalomvágyó, önmagukat megvalósítani akaró emberek nem sokat ártanak a világnak. Van hely számukra bőven. És éppen ők azok, akik arra születtek, hogy a többiek fölött uralkodjanak. De az isten irgalmazzon annak az országnak, amelyet olyan emberek vezetnek, akiknek elveik vannak! Ott az egyszerű embert felmorzsolják, a gyermekek éheznek, és az asszonyok összetörnek a rájuk szakadó súly alatt, miközben a vezetők erről nem tudnak semmit, és nem is törődnek semmivel, csak az elveikkel. De az önző, önmagának élő vezér tulajdonképpen nem kíván egyebet, mint egy kényelmes kis zugot, és ha ezt megkapta, örül, ha maga körül elégedett embereket lát. Sőt, kifejezetten azt akarja, hogy az egyszerű nép is boldog legyen és jól éljen, mert így kevesebb baja van vele. És a legtöbb ember meglehetősen igénytelen. Ha fontosnak érezheti magát, ha egy kicsit jobban élhet, mint tegnap, és ezért nem kell megszakadnia a munkában, máris úgy érzi, hogy minden rendben van. Jusson majd eszébe Norreys, amit most mondok: a Munkáspárt akkor fogja elkövetni a nagy hibát, amikor majd hatalomra jut… – Ha egyáltalán hatalomra jut – vágtam közbe. – Biztos lehet benne, hogy ők győznek – mondta Gabriel határozottan. – De hadd fejezzem be, amit elkezdtem. Egyszóval ott fogják elpuskázni a dolgot, hogy elkezdik majd az embereket hajszolni, persze, csupa jóakaratból. Kivéve a vérbeli torykat, csupa rögeszmés alak vesz körül bennünket, azoktól pedig mentsen meg minket az ég, mert egyszerűen elképesztő, hogy mekkora szenvedést tud zúdítani egy törvénytisztelő népre egy világmegváltó eszméktől fűtött, rögeszmés idealista. – Mégiscsak oda lyukadunk ki, hogy ön az, aki pontosan tudja, mire van szükségük az embereknek – gonoszkodtam. – Szó sincs róla. Azt viszont csakugyan pontosan tudom, hogy mi kéne John Gabrielnek. A haza megússza a dolgot, nem fogok kísérletezni vele, mert nagyon is leköt majd az, hogyan

52

sáncolhatnám el magam minél kényelmesebben. Egy cseppet sem vágyom arra, hogy én legyek a miniszterelnök. – Ez igazán meglepő számomra – mondtam. – Ne essen tévedésbe, Norreys, minden bizonnyal lehetnék akár miniszterelnök is, ha akarnék. Hihetetlen, hogy mi mindent el lehet érni azáltal, hogy az ember egy kicsit odafigyel, és pontosan azt mondja a polgároknak, amit azok hallani szeretnének. Csakhogy egy miniszterelnöknek nagyon sok gondja van, és túl keményen kell dolgoznia. Én csak egy kis hírnevet akarok, semmi többet… – No és mi lesz a pénzzel? – kérdeztem. – Évi hatszáz nem valami sok. – Márpedig ha a Munkáspárt győz, akkor mindenkinek meg kell majd elégednie ennyivel. Ámbár valószínűleg fel lehet majd kerekíteni ezerre. No és ne feledje, a politikai életben mindig adódik alkalom egy kis keresetre. És meg is lehet házasodni… – A házasságát is ilyen pontosan eltervezte? – érdeklődtem. – Mondjuk valakivel, akinek patinás neve van? Gabriel elvörösödött. – Oh, nem – mondta váratlanul hevesen. – Nem fogok felfelé házasodni. Pontosan tudom, melyik társadalmi osztályhoz tartozom. Én nem vagyok úriember. Maga elé bámult, egy percig hallgatott, és amikor végre megszólalt, mintha nagyon messziről jött volna a hangja: – Egyszer az apám magával vitt egy nagy házba, ahol a konyhai vízmelegítőt kellett megjavítania. Engem kint hagyott az udvaron. Egyszer csak megjelent egy kislány, és odajött hozzám. Egy-két évvel idősebb volt és nagyon kedves. Hívott, hogy menjek vele, és elvezetett a kertbe. Gyönyörű kert volt, tudja, olyan igazi kert szökőkúttal, virágágyásokkal, óriási fenyőfákkal és bársonyos, zöld fűvel. A kislánynak volt egy öccse is, olyan velem egykorú, és hármasban nagyon jól elszórakoztunk. Bújócskáztunk, meg mindenféle mást is játszottunk, amíg csak fel nem tűnt a dajkájuk, egy egyenes derekú asszony, ropogósra keményített ruhában. Pam, így hívták a kislányt, odatáncolt hozzá és kijelentette, hogy én is velük fogok teázni a gyerekszobában… Még most is előttem van annak az asszonynak az arca, a magasra feltartott orra, az éles hangja, ahogy azt mondta: – Nem lehet, kedvesem. Ez csak olyan közrendű gyerek. Gabriel elhallgatott, és én is döbbenten hallgattam. Micsoda rombolást tud végezni egy meggondolatlan kijelentés! Ez az ember azóta sem tud szabadulni az emlékétől. A szíve legmélyéig megsebezték. – Nézze – mondtam bizonytalanul –, hiszen nem a gyerekek anyja mondta azt, hogy… szóval, aki mondta, az is… ámbár persze, hogy kegyetlenség volt… Gabriel felém fordította holtsápadt arcát: – Pont a lényeget nem értette meg, Norreys. Elhiszem, hogy egy igazi úriasszony sokkal tapintatosabb lett volna annál, hogysem ilyet mondjon, de a lényeg az, hogy az a nő az igazat mondta. Én valóban csak egy közrendű kisfiú voltam. Az is maradtam, és így is fogok meghalni. – Ne beszéljen szamárságokat! Ki törődik ma már ezzel! – Senki. Nincs is jelentősége. Sőt, ez idő tájt kifejezetten hasznos, ha valaki nem úriember. Az emberek gyanakodva méregetik azokat a kihúzott derekú idős hölgyeket és urakat, akik mindenkit ismernek, aki számít, de alig van annyijuk, amiből megélhetnének. Ma főleg az iskolázottság a fontos, bálványozzuk a tanult embereket. Csak az a baj, hogy én nem akartam közrendű kisfiú lenni. Hazafele menet azt mondtam az apámnak: – Apa, ha megnövök, én lord akarok lenni. Lord John Gabriel. Az apám pedig azt válaszolta, hogy én soha, de soha nem lehetek lord, mert lordnak születni kell. Azt is elmagyarázta, hogy ha sikerül nagyon sok pénzt keresnem, akkor esetleg lovaggá ütnek, de a kettő nem ugyanaz. És igaza volt. A kettő valóban nem ugyanaz. Van valami, amit soha nem kaphatok meg. Soha. Nem a címre gondolok, hanem arra, hogy az 53

ember úgy születik, hogy hisz önmagában, hogy pontosan tudja, mikor mit kell tennie vagy mondania. Például azért goromba, mert goromba akar lenni és nem azért, mert feldühödött, és meg akarja mutatni, hogy ő is van olyan legény, mint a másik. Nem veri ki a verejték, amikor az jár a fejében, hogy vajon mit gondolnak róla az emberek, mert tulajdonképpen csak az számít, hogy ő mit gondol a többiekről. És tudja, hogy lehet akármilyen csodabogár, és járhat akármilyen kopott öltözetben, ő mégiscsak az, aki… – Például Lady St. Loo… – jegyeztem meg. – A fene egye meg azt a vén boszorkányt! – tört ki Gabriel. Elképedve néztem rá. – No hallja, ön csakugyan képes meglepni az embert – mondtam. – Azt hitte ugye, hogy tökéletesen megértett, és most kiderült, mégsem került olyan közel az igazsághoz, mint gondolta volna – gúnyolódott Gabriel. – Azt mindenesetre sejtettem, hogy egyszer, valamikor történhetett valami, ami nagyon megrázta – mondtam csendesen. – Ön most is hordozza magában annak a gyermekkori sérülésnek az emlékét… – Ugyan, hagyja a pszichológiát – vágott a szavamba Gabriel. – De azt hiszem, most már megérti, miért érzem jól magam, amikor egy ilyen Milly Burt-szerű kedves asszony kerül a közelembe. Ilyen nőt fogok feleségül venni. Persze, azért pénze is kell legyen. De a lényeg az, hogy abból a társadalmi osztályból kell származnia, ahonnan én is jövök. Képzelje csak el, micsoda pokol volna az életem, ha elvennék egy lóképű arisztokrata fehérnépet, és egész életemben egyebet se tennék, csak próbálnék felnőni hozzá. Elhallgatott, majd váratlanul azt kérdezte: – Ön volt Olaszországban, igaz? Pisában is járt? – Igen, évekkel ezelőtt… – mondtam bizonytalanul. – Remélem, hogy tényleg Pisában van az a falfestmény – folytatta. – Ott van azon a képen minden, a mennyország, a pokol meg a purgatórium és még egy csomó minden. A pokol egészen mulatságosan néz ki, apró ördögöcskék böködik az embereket a villájukkal, fölöttük pedig ott van a mennyország, ahol a fák alatt merev arccal üldögélnek az üdvözültek. Úristen, azok az asszonyok! Semmit sem tudnak a pokolról, az elátkozott lelkekről, tulajdonképpen semmiről sem tudnak semmit. Csak ülnek ott gőgösen, önelégülten, és mosolyognak. Gabriel egészen tűzbe jött. – Úristen, mennyire szerettem volna leráncigálni őket onnan, hogy villahegyen hajítsam le a pokolba az egész társaságot! És nem engedtem volna ki őket a tűzből, hadd tudják meg, mi a szenvedés! Mi ad nekik jogot arra, hogy elkerüljék a szenvedést? Csak ülnek és mosolyognak, és soha semmi nem érinti meg őket… a fejük ott van a csillagok között… igen ez az, a csillagok között… Gabriel elhallgatott, felállt és furcsa, kutató tekintettel meredt a semmibe. – A csillagok között… – ismételte meg csendesen az utolsó szavait. Aztán váratlanul felnevetett. – Bocsásson meg nekem azért, hogy így a nyakába zúdítottam ezt az egészet. Ámbár, miért is ne. Harrow Road ugyan szépen megnyomorította, de még mindig használható valamire, például arra, hogy meghallgasson engem, amikor vallani akarok… És nemcsak én. Tapasztalni fogja, hogy az emberek szívesen elmondják majd önnek a bajaikat. – Már tapasztaltam – mondtam szárazon. – Nem mintha valami csodálatosan jó hallgatóság volna. Csak éppen semmi másra nem alkalmas. Ott állt előttem, oldalra hajtott fejjel és haragos szemekkel méregetett. Gondolom, szeretett volna fájdalmat okozni nekem, ehelyett azonban inkább megkönnyebbültem, hogy végre valaki kimondta mindazt, amit én már olyan sokszor megfogalmaztam magamnak. – Nem tudom megérteni, hogy miért nem vet véget a nyomorúságának – folytatta Gabriel. – Vagy hiányoznak hozzá az eszközei? 54

– Mindenem megvan hozzá – feleltem, és az ujjaim rákulcsolódtak a gyógyszeres dobozkámra. – Hm. Ön bátrabb, mint gondoltam volna… – mondta Gabriel.

55

TIZENEGYEDIK FEJEZET Másnap délelőtt Mrs. Carslake átjött hozzám egy kis csevegésre. Nem kedveltem azt az asszonyt. Sovány, fekete hajú, éles nyelvű teremtés volt. Ha emlékezetem nem csal, a Polnorth Házban való tartózkodásom egész ideje alatt soha nem hallottam, hogy valakiről egy jó szót mondott volna. Néha azzal szórakoztam, hogy egymás után hoztam szóba közös ismerőseinket, és figyeltem, hogy az első, édeskés megjegyzései után hogyan következnek a méreggel átitatott szavak. Most éppen Milly Burt volt terítéken. – Kedves kis jószág – mondta Mrs. Carslake –, és annyira akar segíteni. Csakhát meglehetősen buta, és politikai műveltsége sincs. Tudja, az ő társadalmi osztályához tartozó asszonyokat nem nagyon érdekli a politika. Véleményem szerint Mrs. Carslake ugyanabból a társadalmi osztályból származott, mint Milly Burt, de bosszantani akartam, és nem ezt vágtam a fejéhez, hanem azt, hogy: – Oh, éppen mint Teresa! Mrs. Carslake felháborodottan nézett rám: – De hiszen Mrs. Norreys annyira okos! A méregadagot azonban természetesen ezúttal is kimérte: – Véleményem szerint túl okos is néha. Sokszor az az érzésem, hogy le is néz minket. Nem gondolja, hogy az intellektuel nők általában meglehetősen maguknak valók? Persze, azért Mrs. Norreyst nem nevezném önzőnek… És már vissza is kanyarodott Milly Burthöz: – Jó is lesz, ha valamivel lefoglalja magát. Tudja, azt hiszem, nagyon boldogtalan a házassága. – Igazán sajnálom… – mormogtam. – Az a Burt teljesen el fog zülleni. Minden este zárás után tántorog haza a kocsmából. Igazán csodálkozom, hogy még egyáltalán kiszolgálják. És azt hiszem, időnként meglehetősen durva tud lenni – legalábbis a szomszédok ezt állítják. A felesége rettenetesen fél tőle. Az asszonynak megremegett az orra hegye, véleményem szerint a gyönyörűségtől. – Miért nem hagyja faképnél a férjét? – kérdeztem. Mrs. Carslake elképedve nézett rám. – No de Mr. Norreys, hát már hogyan tehetne ilyet? És hova mehetne? Még rokonai sincsenek. Ámbár arra már én is gondoltam, hogy ha netán erre jönne egy szimpatikus fiatalember… tudja, megérzésem szerint Milly nem az a sziklaszilárd jellem. És egészen csinos is, meg eléggé feltűnően öltözködik. – Nekem sincs valami nagy véleményem róla – mondtam, hogy további kinyilatkoztatásokra ingereljem Mrs. Carslake-et. – Egyetértek önnel. Ámbár az igazság az, hogy nem ismerem őt túl jól. Végeredményben a férje csak egy állatorvos, és az mégsem olyan, mintha valódi orvos volna, nem igaz? Miután ezt tisztáztuk, Mrs. Carslake kötelességtudóan megkérdezte, hogy tehet-e értem valamit. – Igazán nagyon kedves öntől, hogy törődik velem – mondtam. – De pillanatnyilag semmire sincs szükségem. Az ablak felé fordultam, és ő követte a tekintetemet: – Oh – kiáltott fel. – Ott jön Isabella Charteris. Együtt figyeltük a közeledő lányt. Isabella kinyitotta a mezőre vezető kaput, majd a lépcsőkön feljött a teraszra. Közben ő is megkapta a magáét. – Egészen csinos lány, csak éppen nagyon hallgatag. Mindig úgy gondoltam, hogy az ilyen csendes nők tulajdonképpen sunyik. Ez a szó rettenetesen feldühített, de nem volt időm válaszolni, mert Mrs. Carslake már el is tűnt. 56

Sunyi. Micsoda undorító szó! És éppen Isabelláról mondanak ilyet, amikor ő annyira őszinte, igen, valami félelmet nem ismerő, fájdalmas módon őszinte. És ekkor hirtelen az eszembe villant, hogyan hullajtotta le a sálját azokra a pirulákra, és milyen könnyedén meg tudta játszani, hogy éppen egy beszélgetés közepén vagyunk. Nem volt ideges, nem kapkodott… mintha egész életében ilyesmit csinált volna. Vajon nem voltak Mrs. Carslakenek is hasonló tapasztalatai? Vajon nem ezért mondta róla azt, hogy sunyi? Elhatároztam, hogy megkérdezem majd Teresát, mit gondol erről. Teresa sohasem sietett kifejteni a véleményét semmiről, de ha megkérdezték, mindig volt mit mondania. Isabella megérkezett, és én azonnal láttam, hogy nagyon izgatott. Lehet, hogy mások nem vették volna észre rajta ezt a változást, én azonban már elég jól ismertem. És csakugyan. Még arra sem vesztegette az időt, hogy köszönjön, már el is kezdte: – Jön Rupert! Tényleg jön! Minden percben itt lehet. Repülővel jön. Hátradőlt és mosolygott. Hosszú, keskeny keze az ölében nyugodott, a feje fölött, a kék ég hátterében kirajzolódott a tiszafa. Csak ült mozdulatlanul, az arcán azzal az üdvözült mosollyal, és a magatartása, egész megjelenése nagyon emlékeztetett valamire… Valamire, amiről csak nemrégiben hallottam… – Sokat jelent önnek az érkezése? – kérdeztem. – Oh, nagyon! Igen, nagyon, nagyon sokat. Tudja, már olyan régóta várok rá. Isabella félelmetesen hasonlított a vizesárokkal körülkerített várban ücsörgő Marianára. Mintha Tennyson találta volna ki. – Régóta vár Rupertra? – kérdeztem. – Igen. – És… nagyon szereti őt? – Azt hiszem, őt szeretem a legjobban ezen a világon – mondta, majd egy kissé elbizonytalanodva hozzátette: – Igen, azt hiszem… – Nem bizonyos benne? – Lehet-e az ember bizonyos bármiben is? – kérdezte Isabella csaknem kétségbeesett hangon. Talán azt remélte, hogy tőlem választ kap arra a kérdésre, amely gyötörte. Nem tudhatta, hogy a szavai mekkora fájdalmat okoztak nekem. – Nem, az ember soha semmit sem tudhat biztosan – mondtam váratlanul, a tőlem szokatlanul éles hangon. Isabella lehajtotta a fejét. – Értem – mondta csöndesen. – Értem. – Mióta nem látta őt? – érdeklődtem. – Nyolc éve. – Isabella, ön túlságosan is hajlik a romantikára. Kérdőn nézett rám. – Amiért azt hiszem, hogy Rupert, ha már hazajön, feleségül is fog venni? De hiszen ebben nincs túl sok romantika. Ez így volt rendelve… nekem is, neki is. Egyszerre életre keltek a finom ujjak, tapogatózva kerestek valamit a lány ruháján, valamit, amit izgalmukban megmarkolhatnának. – Nem hiszem, hogy valaha is képes volnék itthagyni St. Loot. Itt születtem, itt nőttem fel, itt akarom leélni az életemet és azt hiszem, hogy… hogy itt is akarok meghalni. Megborzongott, amikor kimondta az utolsó szavakat, és ezzel egy időben felhő takarta el a Napot. Milyen furcsa, tűnődtem, hogy ennyire irtózik a haláltól. – Azt hiszem, hogy ön sokáig fog élni, Isabella – mondtam vigasztalón. – Hiszen erős és egészséges. Valósággal belekapaszkodott a szavaimba: – Igen, nagyon erős vagyok. Soha nem voltam beteg. Akár kilencven évig is élhetek. Vagy ki tudja, talán százig is. Volt már olyan ember, aki ennyit élt.

57

Megpróbáltam elképzelni Isabellát kilencvenévesen, de nemigen sikerült. Azt viszont nagyon könnyű volt elképzelni, hogy Lady St. Loo megéri a százat. Csakhogy ő erős, határozott egyéniség volt, aki tudta, hogy a dolgokat neki kell irányítania, és hogy erre képes is. Harcolt az élettel, míg Isabella egyszerűen csak elfogadta azt. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és beviharzott Gabriel: – Képzelje csak, Norreys – kezdte, de ekkor meglátta Isabellát. – Oh. Jó reggelt, Charteris kisasszony! – mondta, és a hangjában tisztelet volt és egy kis rátartiság, ami szórakoztatott, mert tudtam, hogy a Lady St. Loo alakja magasodik a lány mögött. – Életről és halálról beszélgettünk éppen – közöltem vele vidáman. – Ha a jóslatom beválik, Charteris kisasszony kilencven évig fog élni. – Ki a csoda vágyik arra, hogy ennyit éljen? – kérdezte Gabriel. – Én – mondta csendesen Isabella. Gabriel meghökkent. – Csakugyan? De miért? – Mert nem akarok meghalni. Gabriel elnevette magát. – Senki sem akar meghalni. Illetve a legtöbb ember nem is a haláltól fél, hanem a haldoklástól, mert az bizony fájdalmas és undok dolog. – Én magától a haláltól félek – szögezte le Isabella. – A fájdalom nem ijeszt meg. Nagyon jól el tudom viselni. – Azt csak képzeli! Gabriel csaknem vidám, lekezelő stílusa felbosszantotta a lányt. Elpirult haragjában és megismételte, amit mondott: – Nagyon jól el tudom viselni. Egy pillanatig egymást méregették. A férfi tekintete gőgös volt, a lányé kihívó. És akkor Gabriel olyasmit tett, amit egyszerűen nem bírtam elhinni. Felkapta a hamutartóban parázsló cigarettámat, és az égő felét Isabella karjára irányította. A lány meg se rezdült. Azt hiszem, akkor már üvöltöttem, de egyikük sem figyelt rám. Gabriel rászorította az égő cigarettát a lány karjára. Abban a percben a világ minden nyomorék emberének a fájdalma ott viharzott az én lelkemben. Bármennyire is felháborított Gabriel brutalitása, nem tehettem ellene semmit. Láttam, ahogy a lány arca elfehéredik a kíntól, de nem mozdult. Az ajkait összeszorította, és meredten nézte a férfi arcát: – Gabriel, maga őrült! – jajgattam. – Mit csinál? Mi az ördögöt csinál? Gabriel azonban ügyet sem vetett rám. Mintha nem is lettem volna jelen. Egy pillanattal később behajította a csikket a kandallóba. – Bocsánatot kérek – mondta Isabellának. – Valóban jól viseli a fájdalmakat. Azzal megfordult, és kiment a szobából. Nem találtam szavakat, és a hangom is inkább rikácsolás volt, mint emberi beszéd, amikor végre megszólaltam: – Micsoda vadállat… hát mit képzel, hogy… istenem, legszívesebben lelőném… Isabella azonban az ajtót nézte, és lassú mozdulatokkal egy zsebkendőt tekert a megégetett karjára. Alig figyelt rám, a gondolatai láthatóan valahol nagyon messze jártak, és amikor végre visszatértek hozzám és a valósághoz, egy kicsit meglepetten nézett rám: – Valami baj van? Dadogva próbáltam elmagyarázni neki a bennem dúló érzéseket, de ő nem osztozott bennük. – Ugyan – mondta. – Nem kell ezen annyira felháborodni. Gabriel őrnagy csak azt akarta kipróbálni, hogy csakugyan el tudom-e viselni a fájdalmakat. Hát most már láthatta, hogy igen…

58

TIZENKETTEDIK FEJEZET Aznap délután vendégeket vártunk teára. Mrs. Carslake-et meglátogatta az unokahúga, aki korábban iskolatársa volt Isabellának, így aztán Teresa meghívta Isabellát is. Én magam sohasem voltam képes Isabellát iskolás lányként elképzelni, ezért aztán örömmel egyeztem bele abba, hogy együtt teázzam ezzel a bizonyos Mrs. Mordaunt-tal. – Annie Mordaunt is itt lesz – közölte Teresa Isabellával. – Úgy tudom, iskolatársak voltak. – Több Annie is volt – mondta Isabella bizonytalanul. – Annie Trenchard, meg Annie Langley és Annie Thompson… – Elfelejtettem a lánynevét, pedig Mrs. Charteris említette – sajnálkozott Teresa. Kiderült, hogy Annie Mordaunt azonos Annie Thompsonnal. Igen élénk fiatal hölgy volt, de kellemetlenül rámenős, legalábbis nekem ez volt a benyomásom. Londonban dolgozott valamelyik minisztériumban, a férje egy másikban, a gyereket pedig elhelyezték valahol vidéken, kényelmes távolságban maguktól, mert a jelenléte akadályozta volna Annie-t abban, hogy értékes munkájával elősegítse a háborús sikereket. – Anyámnak az a véleménye, hogy most, amikor már nem fenyegetnek a bombázások, vissza kellene hoznunk Tonyt. Én azonban úgy gondolom, most még túl nagy nehézséget jelentene egy gyerek jelenléte Londonban. A lakás kicsi, és nemigen lehet megfelelő dajkát találni, nehéz megoldani a kosztolást és ráadásul én egész nap nem vagyok otthon. – Úgy gondolom, hogy dicséretre méltó hazafias érzelmekre vall az, hogy egyáltalán vállalkozott a gyermekszülésre, amikor annyira fontos munkakört kell betöltenie – mondtam, és láttam, hogy Teresa csendesen elmosolyodik a nagy ezüsttálca mögött, és alig észrevehetően felém bólint. A hölgy azonban nem vette észre a megjegyzésemben bujkáló gúnyt, sőt úgy érezte, hogy megdicsérték. – Ha az ember teljesíteni akarja a kötelességét, akkor vállalnia kell a nehézségeket. Nagyon nagy szükség van a gyermekekre, különösen a mi társadalmi osztályunkban. Aztán, csak úgy mellékesen hozzátette: – És természetesen imádom a fiamat. A következő percekben már nyakig merült a St. Ninian-i kellemes emlékek tengerében, nekem azonban úgy tűnt, hogy a beszélgetésük meglehetősen egyoldalú volt, mert Isabella nagyon kevés dologra emlékezett, és Annie Mordaunt-nak mindegyre ki kellett őt segítenie. – Sajnálom, hogy Dick ennyit késik – motyogta Mrs. Carslake Teresának. – El sem tudom képzelni, mi tarthatja vissza. Arról volt szó, hogy fél ötre itthon lesz. – Azt hiszem, Gabriel őrnagy van nála – mondta Isabella. – Egy negyed órája itt ment el a teraszon. Nagyon meglepődtem. Én magam nem hallottam a lépteket, Isabella pedig háttal ült a terasz ablakai előtt, így nem is láthatta azt, aki ott elment. Ráadásul úgyszólván le sem vettem róla a szemem, és biztos voltam abban, hogy egyszer sem fordult meg, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy észrevett volna valakit. Tudtam, hogy nagyon jó füle van, mégsem értettem, honnan jött rá arra, hogy Gabriel sétált el a háta mögött. – Isabella, kérem, legyen szíves szóljon be hozzájuk – nem, Mrs. Carslake, maradjon csak –, és kérdezze meg tőlük, óhajtanak-e egy csésze teát – mondta Teresa. Amint Isabella magas alakja eltűnt, Mrs. Mordaunt már meg is szólalt: – Hát ez az Isabella nem változott semmit. Mindig is ilyen furcsa lány volt, úgy járt-kelt közöttünk, mintha félig aludna. Mi azt gondoltuk azért, mert túl okos. – Túl okos? – kérdeztem kissé éles hangon. Az asszony felém fordult. – Persze. Nem vették észre? Isabella ijesztően okos. Curtis kisasszonynak, az igazgatónőnek majd megszakadt a szíve, amikor kiderült, hogy nem akar elmenni Somerville-

59

be és nem folytatja a tanulmányait. Pedig tizenöt éves korától számítottak rá, és egy csomó díjat is nyert. Hitetlenül meredtem Annie Mordaunt-ra. Számomra Isabella az a fajta nő volt, akit jólesik elnézegetni, de az eszét nem tartottam valami nagyra. – És mégis, miben volt a legkiválóbb? – kérdeztem óvatosan. – Hát csillagászatból meg matematikából, igen, fantasztikusan jó volt matekból, de remekül tudta a latint is meg a franciát is, és tulajdonképpen mindent meg tudott tanulni, csak akarnia kellett. De amint tudják, ez egy cseppet sem érdekelte. Semmi máshoz nem volt kedve, mint ahhoz, hogy visszajöjjön ebbe a porfészekbe, a kastélyába. Curtis kisasszonyt nagyon bántotta a dolog. Isabella visszatért, magával hozva Carslake kapitányt és Gabrielt is, és attól kezdve gyorsan telt az idő. – Tudod, Teresa, megdöbbentő, hogy mennyire képtelenek vagyunk arra, hogy igazán megismerjük egymást – mondtam aznap este a sógornőmnek. – Itt van például Isabella Charteris. Volt iskolatársnője, Mordaunt-né azt állította róla, hogy elképesztően okos, holott én magam csaknem ostobának találtam. Másfelől megesküdtem volna arra, hogy ő a legőszintébb teremtés ezen a Földön, Mrs. Carslake mégis sunyinak tartja. Sunyi! Micsoda undorító szó! John Gabriel szerint beképzelt és nyársat nyelt. Te pedig… látod, fogalmam sincs, hogy te mit gondolsz róla. Szinte soha nem teszel megjegyzést senkire. No de végtére is: mi az, ami csakugyan ráillik arra a személyre, akit ennyien ennyiféleképpen jellemeznek? Robert, aki ritkán szólt bele a beszélgetésünkbe, most nyugtalanul felénk fordult, és meglehetősen váratlanul azt mondta: – Hiszen éppen erről van szó! Mindenki a maga szemszögéből nézve ítéli meg a többi embert. A dolgokkal sem vagyunk másképpen. Ahány ember, annyifélének látja a fákat vagy a tengert. Nincs két olyan festő, aki egyformának ábrázolná például a St. Loo-i kikötőt. – Úgy érted, hogy az egyik mondjuk naturalista módon festené meg, a másik pedig szimbólumot látna benne? Robert kedvetlenül ingatta a fejét. Nem szívesen beszélt a festészetről, mert keresgélnie kellett a megfelelő szavakat, és általában nem találta őket. – Nem, nem ezt akartam mondani, hanem azt, hogy valóban különbözőnek látják. Lehetséges, de ebben nem vagyok bizonyos, hogy mindenki azt veszi észre, ami neki fontos, ami számára jelent valamit. – Gondolod, hogy ez a helyzet akkor is, ha emberekről van szó? Hiszen az képtelenség, hogy egymással szöges ellentétben levő tulajdonságokkal ruházzuk fel őket! Isabella például nem lehet egyszerre zseni és ütődött. – Azt hiszem, Hugh, nincsen igazad – szólalt meg a sógornőm. – No de Teresa kedves! – tiltakoztam. Teresa csöndesen, elgondolkodva folytatta, miközben a mosoly továbbra is ott maradt a szája szögletében: – Hiába vannak valakinek jó tulajdonságai, ha nem használja őket. Miért is törné magát, hiszen van egyszerűbb módja is annak, hogy célt érjen, vagy talán, igen, valószínűleg így van, azért nem használja őket, mert túl sok fáradságába kerülne. Az a baj, Hugh, hogy mi valamennyien olyan messzire eltávolodtunk az egyszerű megnyilvánulási formáktól, hogy fel sem ismerjük őket, ha beléjük botlunk valahol. Sokkal könnyebb valamit érezni, mint végiggondolni, sokkal kevésbé fárasztó. Csak éppen ebben a túlbonyolított civilizált világban már nem elég pontosak a megérzéseink. Ha akarod, mondok egy példát is. Valamennyien képesek vagyunk arra, hogy úgy nagyjából megítéljük, milyen napszakban is vagyunk, hogy reggel van-e, vagy dél, esetleg késő délután vagy már este, érted, nem kell gondolkodnunk rajta, anélkül is tudjuk, és ehhez nincs szükségünk mérőműszerekre, napórára vagy homokórára, karórára vagy faliórára. De ha megbeszélésre kell rohannod, vagy el kell érned a vonatot, ha pontos időre kell ott lenned 60

bizonyos meghatározott helyen, akkor már gondolkodnod kell, és ki kell találnod azokat az eszközöket, amelyek a segítségedre lehetnek abban, hogy pontos légy. Azt hiszem, az élettel szembeni magatartásunk is ehhez hasonló. Hol boldogok vagyunk, hol meg boldogtalanok, haragszunk valamiért vagy neheztelünk valakire, tetszik nekünk valami vagy valaki, esetleg éppen fordítva: ki nem állhatjuk. Az olyan emberek, Hugh, mint te meg én – Robert talán kevésbé – ezt tudatosan élik meg, végiggondolják, kielemzik az érzéseiket és mindenáron meg akarják találni az okot, ami arra készteti őket, hogy így vagy úgy érezzenek. „Azért vagyok boldog, mert…”, „Azért szeretem őt, mert…”, „Ma szomorú vagyok, mert ez és ez történt…” A baj csak az, hogy gyakran nem a valódi okot nevezzük meg, sokszor szándékosan becsapjuk saját magunkat. Isabella azonban más. Azt hiszem, ő sohasem töri ilyesmin a fejét, és sohasem tesz fel magának ilyesfajta kérdéseket, méghozzá azért, mert egyáltalán nem tartja őket fontosnak. Ha nekiszegeznénk a kérdést, ha rákényszerítenénk, hogy elgondolkodjon afölött, hogy miért érez úgy valamivel kapcsolatban, ahogyan érez, akkor minden bizonnyal képes volna arra, hogy egészen pontosan felsorolja az okokat. Tudod, ő az az ember, akinek a birtokában van egy drága óra, ott tartja a kandallópárkányon, de soha fel se húzza, mert az ő életében semmi jelentősége sincs annak, hogy mennyi a pontos idő. St. Ninianben rákényszerítették, hogy használja az eszét, és használta is. De ha megfigyeled, ott is a matematika, a csillagászat és a nyelvek voltak azok, amelyek érdekelték, és ezekhez a stúdiumokhoz nincs szükség képzelőerőre. Mi valamennyien arra használjuk a képzeletünket, hogy kimenekítsen minket a valóságból, hogy lehetőleg el tudjunk távolodni önmagunktól. Isabellának erre nincs szüksége, ő tökéletes harmóniában él önmagával. És nincs szüksége valamiféle bonyolultabb életformára sem. Lehetséges, hogy valamikor régen minden ember olyan volt, mint ő. Mondjuk Erzsébet királynő idejében. Valahol azt olvastam, hogy akkoriban a „nagy ember” megnevezés azt jelentette, hogy az illetőnek kiterjedt birtokai, jelentős vagyona volt, és nem azt, hogy lelkiekben gazdag. – Azt akarod mondani, hogy az emberek akkoriban sokkal tárgyilagosabbak voltak? Hogy kevesebbet törték a fejüket? – kérdeztem. – Igen, nagyjából így gondolom. Hamlet, a maga állandó filozofálgatásával, a „lenni vagy nem lenni” magatartásával tökéletesen idegen figura lehetett az emberek szemében. A kritikusok elég sokat írtak erről. Az egyikük egyenesen azt mondta, hogy „Nincs magyarázat arra, hogy miért nem öli meg Hamlet a királyt mindjárt az első felvonásban, hacsak az nem, hogy ha megölné, nem volna többé színdarab.” Látod, hihetetlennek találják azt, hogy egy emberi jellemről is lehet színdarabot írni. Pedig manapság gyakorlatilag valamennyien Hamletek és Machbetek vagyunk, folyton azt kérdezgetjük magunktól, hogy „lenni vagy nem lenni” – Teresának még a hangja is fáradtan csengett, amint ezt mondta –, vagyis, hogy mi jobb, élni vagy meghalni. És irigyeljük azt, aki nem ilyen, mint ahogyan Hamlet is irigyelte Fortinbrast. Manapság Fortinbras az, akit senki nem értene meg. Ő az, aki nyugodtan, magabiztosan megy előre, és nem gyötri magát felesleges kérdésekkel. De hány ilyen ember van közöttünk? Attól tartok, hogy nagyon kevés. – Gondolod, hogy Isabella amolyan női Fortinbras? – kérdeztem mosolyogva. Teresa visszamosolygott rám. – Igen, csak nem olyan harcias. De nagyon is céltudatos és egyéni gondolkodású. Ő aztán sohasem tenné fel magának azt a kérdést, hogy „Miért vagyok olyan, amilyen vagyok?” vagy, hogy „Mit is érzek valójában?”. Tudja ő pontosan, hogy kicsoda, és azt is, hogy mit érez. És mindig azt fogja tenni, amit tennie kell. Teresa hangja furcsán elhalkult az utolsó mondatnál. – Vagyis fatalista? – érdeklődtem. – Nem erre gondoltam – rázta meg a fejét a sógornőm. – Hanem arra, hogy ő sohasem kerül választás elé, sohasem fogja úgy érezni, hogy valaminek kétféle megoldása is lehet. És soha életében nem lesz számára visszaút. Az Isabellák csak előre tudnak menni… – Nem hiszem, hogy bármelyikünknek is volna visszaút – jegyeztem meg keserűen. 61

– Lehet, hogy neked van igazad – mondta Teresa szelíden. – De azért az emberek nagy része találhatna magának kibúvót, ha akarna. – Mit akarsz ezzel mondani, Teresa? – Azt, hogy általában megadatik számunkra a menekülés lehetősége… de nem vesszük észre azonnal… csak utólag… amikor visszanézünk… de azért ott van… Nem válaszoltam, csendben szívtam a cigarettámat. Gondolatban éppen megérkeztem Caro Strangeway koktélpartijára. Ott álltam az ajtóban, a szemem még nem szokott hozzá a hangulatlámpák halvány fényéhez, a szobában szálló cigarettafüsthöz. És akkor, a szoba túlsó végében megpillantottam Jennifert. Ő nem vett észre engem, kedvesen, élénken beszélgetett valakivel. Bennem pedig két érzés harcolt egymással. Egyfelől boldog voltam és diadalmas. Hiszen tudtam, hogy nekünk még találkoznunk kell, és lám csak, ösztönös megérzésem helyesnek bizonyult. Az a vonatbeli találkozás nem marad elszigetelt epizód az életemben. Tudtam, tudtam! És mégis: mindig boldog izgalmam dacára hirtelen rámtört a vágy, hogy sarkon forduljak és elszaladjak… hogy azt a találkozást mégiscsak meghagyjam egyetlennek, amelyre egész életemben emlékezni fogok. Mintha valaki azt súgta volna a fülembe: „Ez a legtöbb, amit egymásnak adhattatok – a tökéletességnek ezeket a perceit. Hagyd őket érintetlenül.” Ha Teresának igaza van, akkor és ott, előttem is nyitva állt a menekülés útja. Hiába, nem arra indultam. Előre mentem és Jennifer is előre ment, és ebből következett minden. Az a hit, hogy bennünket csodálatos, kölcsönös szerelem köt össze, a teherautó a Harrow Roadon, a tolószék és a Polnorth Ház… És ezzel már vissza is érkeztem oda, ahonnan kiindultunk: Isabellához. Még egy utolsó ellenvetésem volt: – De nem sunyi, Teresa, ugye nem, olyan rémes ez a szó! – Hát?… – kérdezte Teresa. – Sunyi? Isabella? – Vajon nem a sunyiság az első, a legkönnyebb módja a védekezésnek? Nem a ravaszság-e az egyik legprimitívebb tulajdonság? A nyúl is megbúvik, hogy becsapjon, a fajd is igyekszik elcsalogatni a fészke közeléből. Igen, Hugh, ez elementáris tulajdonságunk és az egyetlen fegyver olyankor, amikor falhoz szorítanak. Teresa felállt, és az ajtó felé indult. Robert már régen lefeküdt. A sógornőmnek a kilincsen volt a keze, amikor visszafordult és azt mondta: – És azt hiszem, hogy most már igazán eldobhatod azokat a pirulákat. Nincs rájuk szükséged többé. – Teresa! – kiáltottam. – Hát te tudtad? – Természetesen. – De akkor miért… – elhallgattam, majd egy pillanat múlva azt kérdeztem. – És miért gondolod, hogy nincs rájuk szükségem többé? – Te hogy gondolod? – Igazad van – mondtam csendesen. – Valóban nincs rájuk szükségem. Holnap kidobom őket a szemétbe. – Ennek nagyon örülök. Annyit rettegtem, hogy… Kíváncsian néztem rá: – Akkor miért nem próbáltad meg elvenni tőlem? Teresa nem válaszolt azonnal. – Azért, mert vigasztalásodra voltak, igaz? – mondta végre. – Biztonságban érezted magad, és jó volt tudnod, hogy bármikor elmenekülhetsz… – Úgy van – bólintottam. – Sokat számított, hogy itt voltak velem. – Akkor meg hogy kérdezhetsz olyan szamárságot, hogy miért nem fosztottalak meg tőlük? Elnevettem magam: 62

– Jól van! Ígérem, hogy holnap kihajítom őket. – Csakhogy újra élni akarsz – örvendezett Teresa. – Igen – tűnődtem –, tényleg élni akarok, ámbár fogalmam sincs, hogy miért. De így van. Alig várom, hogy holnap reggel felébredjek. – Csak azt nem tudom, hogy minek vagy kinek köszönhető ez a nagy változás – mondta Teresa elgondolkodva. – A St. Loo-beli életnek? Isabella Charterisnek? Vagy talán John Gabrielnek? – Na nem, neki aztán végképp nem – tiltakoztam. – Nem vagyok biztos benne. Abban az emberben van valami… – Van hát, valami, ami felkelti a nők érdeklődését – mondtam. – Csakhogy én ki nem állhatom a hozzá hasonló konjunktúralovagokat. Az az ember képes volna jó pénzért eladni a tulajdon nagyanyját! – Magam sem volnék meglepve, ha megtudnám róla – bólintott Teresa. – A sarokig sem mennék el az ő szavára – dühöngtem. – Valóban nagyon megbízhatatlan – mondta Teresa. Egyre jobban belejöttem Gabriel szidalmazásába: – Hencegő, és lógó nyelvvel üldözi a népszerűséget. Mindenkit kihasznál, akit csak lehet. Gondolod, hogy képes volna egyetlen igazi, érdekmentes érzésre is? – Azt hiszem, igen – mondta Teresa csendesen. – Képes volna arra, hogy valakit igazán szeressen, de nagyon valószínű, hogy ez a véget jelentené a számára. A következő napokban sokszor eszembe jutottak a sógornőm szavai.

63

TIZENHARMADIK FEJEZET Hamarosan ismét akadt valami, ami megmozgatta a város társadalmi életét: a Nőszövetség által rendezett, jótékony célú whistverseny. Az ilyesfajta rendezvényekre mindig a Polnorth Házban került sor, a Nagy Csűrben, amely igen híres volt, elannyira, hogy gyakran felkeresték a különböző régiségekkel foglalkozó szakemberek, lefényképezték, széltében-hosszában lemérték és megcsodálták. Ilyenformán közkincsnek számított St. Looban, és az emberek nagyon büszkék voltak rá. A versenyt megelőző napokban nagy volt a sürgés-forgás, a Nőszövetség tagjai reggeltől estig jöttek-mentek, intézkedtek. Engem kegyesen békén hagytak, Teresa azonban időnként összehozott egyik-másik hölggyel, hogy nekem is legyen egy kis szórakozásom. Mivel tudta, hogy kedvelem Milly Burtöt, az asszonykát gyakran meghívta hozzám, és órákon keresztül cédulákat írtunk vagy a terem feldíszítésére szolgáló papírcsíkokat ragasztgattunk. Hát így történt, hogy Milly Burt elmesélte nekem az életét. Amint azt Gabriel olyan durván a szemembe vágta, az én létezésem semmi mással nem igazolható, csak azzal, ha betöltöm a szerepemet és amolyan mindig elérhető, mindig készséges hallgatóságot biztosítok a rászorulóknak. Ha semmi egyébre nem vagyok jó, erre még mindig alkalmas lehetek. Milly Burt szinte öntudatlanul mondta el nekem a bajait, szavai úgy csobogtak, akár egy kedves kis patak. Rengeteget beszélt Gabriel őrnagyról, ahogy telt az idő, ahelyett hogy csökkent volna, egyre erősödött a hős iránti imádata: – Tudja, Norreys kapitány, annyira csodálom őt azért, hogy olyan nagyon kedves tud lenni! Olyan elfoglalt, mindig rohannia kell valahova, csupa fontos dolgot kell elvégeznie, és mégsem feledkezik meg arról, hogy törődjön az emberekkel, és olyan kedves, csipkelődő modorban adja elő a mondanivalóját. Soha életemben nem találkoztam még ilyen emberrel. – Ebben biztos vagyok – mondtam kurtán. – Mindenki tudja róla, hogy milyen bátran harcolt a háborúban, de ő nem büszkélkedik vele és egy cseppet sem felvágós, velem is úgy beszél, mintha ki tudja milyen fontos személyiség volnék. És nemcsak hozzám ilyen jó, hanem mindenkihez, mindig tud egy vigasztaló szót mondani azoknak, akiknek a fiai ott maradtak a harcokban, vagy még most is Burmában vannak. Igen, valósággal felvidítja az embereket, néha meg is nevetteti őket, és fogalmam sincs, hogy hogy csinálja. – Bizonyára olvasta Kiplingnek a Ha című versét – jegyeztem meg fagyosan. – Bizonyára – lelkesedett Mrs. Burt. – És ő is képes arra, hogy megtöltse tartalommal azt a hatvan másodpercet, amelyből egy perc áll. – Oh, neki nem elég hatvan, ő legalább százhúsz másodpercet képes belegyömöszölni egyetlen percbe – mondtam. – Úgy szeretnék jobban érteni a politikához – lelkesedett Milly Burt –, minden pamfletet elolvastam, de nincs tehetségem meggyőzni az embereket arról, hogy menjenek el szavazni. – Ugyan, ennek nincs is jelentősége – vigasztaltam. – Különben is az a véleményem, hogy nem valami etikus dolog ráerőszakolni a véleményünket másokra. Láttam az arcán, hogy nem nagyon érti, miről is beszélek, ezért megpróbáltam elmagyarázni neki: – Azt akarom mondani, hogy nem szép dolog addig unszolni valakit, amíg a meggyőződésével ellentétesen fog szavazni. – Értem – derült fel Milly. – De valamennyiünknek az a meggyőződésünk, hogy csakis a konzervatívok képesek véget vetni a háborúnak és előnyös békeszerződéseket kötni, vagy nem így van? – Mrs. Burt, ön igazán csodálatos kis tory – mosolyogtam. – Gondolom, ilyen szép mondatokkal igyekszik meggyőzni az embereket is. Milly elpirult.

64

– Nem, igazán nem tudok annyit, hogy a politikáról beszélgessek velük. De azt nagyon jól el tudom mondani, micsoda elragadó ember Gabriel őrnagy, mennyire őszinte, és azt is, hogy ilyen emberre van szükségünk ahhoz, hogy rendben menjenek a dolgaink. – Hiszen éppen ez az, amire Gabrielnek szüksége van – gondoltam. Felnéztem az asszony rózsás, komoly arcára, ragyogó, barna szemeire, és hirtelen az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy a lelkesedését talán nemcsak Gabriel háborús hőstettei táplálják. És Milly mintha megérezte volna, hogy mi jár a fejemben, hirtelen elsápadt. – Jim szerint közönséges bolond vagyok – mondta keserűen. – Ejnye – mondtam. – De hát miért gondolja azt, hogy… – Az a véleménye, hogy annyira ostoba vagyok, hogy semmit sem bírok felfogni a politikából… és szerinte különben is hülyeség az egész. Meg azt is mondta, hogy az én munkám teljesen haszontalan, sőt ha elindulok meggyőzni az embereket, az pontosan annyit fog érni, mintha az ellentábor számára gyűjteném a szavazatokat. Mit gondol Norreys kapitány, igaza van a férjemnek? – Nincs – mondtam igen határozottan. Milly felvidult. – Oh, tudom én, hogy néha nagyon ostobán viselkedem. De csak olyankor, amikor félek. És Jimtől félek. Ő örömét leli abban, hogy elszomorítson. Abban, hogy… Az asszonynak megremegett az ajka, aztán váratlanul keserves zokogással borult az asztalon szétszórt fehér papírcsíkokra. Úgy sírt, mintha a szíve készülne megszakadni. – Nono – motyogtam tehetetlenül –, nono, kedveském… Mi az ördögöt tehet ilyenkor egy tolószékhez láncolt ember? Nem tudtam felállni, hogy odamenjek hozzá és átöleljem a vállát, még egy zsebkendőt sem nyújthattam oda neki, mert túl messze volt. Nem mondhattam zavartan, hogy „Bocsánat”, mielőtt észrevétlenül beteszem magam mögött az ajtót, és nem ajánlhattam fel, hogy hozok neki egy csésze teát. Végeztem tehát a dolgomat, azt, ami Gabriel szerint egyedüli feladatom maradt, és bánatosan ismételgettem: – Nono, kedveském… – Olyan boldogtalan vagyok! – jajdult fel Milly. – Olyan rettenetesen boldogtalan! Csak most látom, hogy soha nem lett volna szabad hozzámennem Jimhez. – Ugyan, no – dörmögtem biztatóan. – Talán nem is olyan rossz ez a dolog. – Olyan vidám és energikus férfi volt, örökké csak tréfált. Mindig ő jött hozzánk, amikor valami baj volt a lovakkal. Tudja, az apámnak lovasiskolája volt. És Jim olyan jól mutatott lóháton. – No csak… – mondtam jobb híján. – És akkoriban még nem ivott annyit… illetve, lehet, hogy ivott, csak én nem vettem észre, pedig rá kellett volna jönnöm, mert az emberek mondogatták is, hogy gyakran felönt a garatra. De hát látja, Norreys kapitány, én nem akartam hinni nekik. Olyankor az ember soha nem hisz másoknak, igaz? – Bizony – bólogattam. – Különben is azt hittem, ha összeházasodunk, majd felhagy vele. És abban egészen biztos vagyok, hogy a jegyességünk ideje alatt egyáltalán nem ivott. Igen, ebben biztos vagyok. – Nagyon is lehetséges – mondtam. – Egy szerelmes férfi sok mindenre képes. – Nagyon durvának is tartották, de én ezt sem hittem el róla, mert hozzám mindig olyan kedves volt. Ámbár láttam, hogy hogyan bánt egyszer egy lóval… egészen elvesztette a fejét… Az asszony megborzongott, és egy pillanatra lehunyta a szemét. – Akkor…, egy-két percig egészen másképpen éreztem iránta, és meg is mondtam neki, hogy nem leszek a felesége, ha így viselkedik… Tudja, olyan furcsa érzés volt… egyszerre teljesen idegennek éreztem, mintha nem az én Jimem lenne. Jó vicc lett volna, ugye, ha akkor felbontom az eljegyzésünket? 65

Bizonyára nem szó szerint értette, amit mondott, de azért megegyeztünk abban, hogy jó vicc lett volna – és nagyon nagy szerencse. – De ez az érzés elmúlt, és Jim megmagyarázta nekem, és én meg is értettem, hogy időnként minden férfi kijön a sodrából, tehát az egésznek nincs jelentősége. Tudja, azt hittem, hogy én majd olyan boldoggá fogom őt tenni, hogy soha nem fog inni, és soha nem fog kijönni a sodrából. Hiszen éppen ezért akartam olyan nagyon, hogy a felesége legyek. Hogy boldoggá tegyem. – Egy házasságnak azért nem ez az egyedüli célja – jegyeztem meg csöndesen. Milly rám bámult. – De ha az ember szeret valakit, akkor az az első gondolata, hogy boldoggá tegye! – Ez az önszeretetnek az egyik legálnokabb formája – ellenkeztem. – És az egyik legáltalánosabb is. Milly szótlanul meredt rám, én pedig folytatásképpen Emily Brontë szomorú, bölcs sorait idéztem: „Sok módját láttam már a szeretetnek De akit szerettek, boldogtalan maradt.” – De hiszen ez borzasztó! – tiltakozott az asszony. – Valakit szeretni annyi, mint elviselhetetlen terhet rakni a vállaira – magyaráztam neki. – Milyen furcsa dolgokat mond, Norreys kapitány – Milly már csaknem kuncogott. – Ügyet se vessen rám – mondtam. – Nem vagyok én régimódi, csak megvannak a magam szomorú tapasztalatai. – Oh, szóval ön is volt már boldogtalan! Szóval ön is… Megrémített az asszony szemeiből áradó szánalom, és gyorsan visszakanyarodtam Jim Burthöz. Micsoda balszerencse, hogy ez a Milly Burt olyan kedves kis ijedező fajta! A legkevésbé sem alkalmas arra, hogy egy Burt-féle alaknak a felesége legyen. Csak hallomásból ismertem a férjét, de ennyiből is rájöttem arra, hogy a férfi a temperamentumot keresi lóban, asszonyban egyaránt. Egy házsártos ír feleség kellett volna neki, az gatyába rázta volna, azt még tisztelni is képes lett volna. De végzetesen kihozta belőle a legrosszabbat, ha megérezte, hogy a hatalmában tart egy állatot vagy egy embert, és szadista hajlamait csak felerősítette az, hogy a felesége sírt és félt tőle. Nagyon nagy kár, mert ez a Milly Burt a legtöbb férfit valóban boldoggá tudta volna tenni, vagy legalábbis én így éreztem. Odafigyelt volna rájuk, körülhízelegte és kiszolgálta volna őket, ébren tartotta volna bennük a férfias önbizalmat és a jó kedélyt. Hirtelen felötlött bennem, hogy éppen ilyen feleség kellett volna John Gabriel mellé. Lehet, hogy nem táplálta volna benne a nagyravágyást (de volt-e benne igazi nagyravágyás?) viszont sikeresen kiirtotta volna belőle a keserűséget és azt az önbizalomhiányt, amely időnként, minden kakaskodása mellett is erőt vett rajta. James Burt azonban elhanyagolta a feleségét, miközben nagyon is féltékeny volt rá. Ez a két dolog egyébként gyakran jelentkezik így, együtt. Megvetette az asszonyt a gyengesége és a butasága miatt, de vadul útját állta annak, hogy bárki is baráti szándékkal közeledhessen hozzá. – Nem fogja elhinni, Norreys kapitány, de Jim még Gabriel őrnagyról is rémes dolgokat mondott – panaszkodott Milly. – És miért? Csak azért, mert meghívott egy délelőtti kávéra a Vörös Macskába. Olyan kedves volt – mármint Gabriel őrnagy, persze, nem Jim –, jó hosszan elüldögéltünk ott, pedig biztos vagyok benne, hogy lett volna ennél fontosabb dolga, és remekül elbeszélgettünk, az apámról kérdezgetett meg a lovairól, és arról, hogy milyen is volt az élet akkoriban itt, St. Looban. Kedvesebb már nem is lehetne hozzám senki! És akkor Jim… Jim… olyan dolgokat mondott, hogy… és megint dührohamot kapott úgy, ahogy szokott… majd kitépte a karomat… elszaladtam és bezárkóztam a szobámba. Néha

66

rettenetesen meg tud ijeszteni. Oh, Norreys kapitány, én igazán olyan nagyon boldogtalan vagyok! A legszívesebben meghalnék! – Ne mondjon ilyet, kedves – kérleltem. – De igazán, igazán. Mert látja, hát mi lesz így velem? Miben reménykedhetnék? Hiszen csak mind rosszabb és rosszabb lesz az életem. Jimnek egyre kevesebb munkája van, mert folyton részeg. És ettől még dühödtebb lesz. Félek tőle, nagyon, nagyon félek… Próbáltam megnyugtatni. Talán nem olyan sötét a helyzet, mint amilyennek ő látja. De el kellett ismernem, hogy valóban rossz sorsa van. Később elmeséltem mindezt Teresának, akit nem hatott meg különösképpen Milly Burt nyomorúsága. – Mintha nem is érdekelne az egész – mondtam szemrehányóan. – Meg kell vallanom, Hugh, hogy valóban nem nagyon érdekel. A boldogtalan feleségek élettörténetei félelmetesen hasonlítanak egymásra és nagyon unalmasak. – No de Teresa! – szörnyülködtem. – Igazán nincs benned emberség. – El kell ismernem, hogy az együttérzés valóban nem túl erős oldalam – felelte Teresa nyugodtan. – Az a kellemetlen érzésem támadt, hogy szegény kis jószág fülig szerelmes Gabrielbe – folytattam. – Igen. Ez nagyon valószínű – mondta Teresa szárazon. – És még mindig nem tudod sajnálni? – Hát… csak ezért biztos, hogy nem. Magam is azt hiszem, hogy Gabrielt szeretni igen nagy élvezet lehet. – Teresa! – kiáltottam elrémülve. – Csak nem vagy te is szerelmes belé? Nem, mondta ő, nem és hozzátette, hogy szerencsére. Tovább erőszakoskodtam és közöltem vele, hogy amit mond, az nem logikus, hiszen éppen most mondta, hogy igen nagy élvezet lehet Gabrielt szeretni. – Így is van. De ez rám nem vonatkozik. Én ugyanis világéletemben irtóztam a túlzott érzelmektől. – Csakugyan – mondtam elgondolkodva. – Azt hiszem, igazad van. De nem értem, hogy miért. – Én pedig nem tudom neked megmagyarázni. – Próbáld meg – unszoltam. – Hát jól van, Hugh, ha neked örömed telik benne. Lássuk csak: azt hiszem, hiányzik belőlem ez a fajta ösztönösség. Elviselhetetlennek tartom azt, hogy az érzelmek uralkodjanak testemen-lelkemen. Ura vagyok a tetteimnek, és elég jól uralom a gondolataimat, de bántaná a hiúságomat, igen, megalázna az, ha nem tudnék uralkodni az érzéseimen. – Gondolod, hogy fennáll a veszélye annak, hogy történik közöttük valami? – kérdeztem hirtelen. – Carslake nagyon aggódik, mert már elindult róluk a pletyka, amint azt Mrs. Carslake volt szíves megerősíteni. – Ó, az a szipirtyó! Lehet, hogy ő indította el. – Lehet. De ne feledd, ő itt maga a közvélemény, a rosszindulatú, pletykát kedvelő emberek szócsöve. Szóval megértem Burtöt, hogy elereszti a száját, különösen miután felhajtott néhány pohárral, ami gyakran megesik vele. Persze, mindenki tudja róla, hogy mennyire féltékeny, így nem hisznek el éppen mindent, amit mond, de amennyit komolyan vesznek belőle, az is elég ahhoz, hogy elindítsa a pletykát. – Jó lesz, ha Gabriel vigyáz magára. – Nem éppen óvatos fajta – jegyezte meg Teresa. – Gondolod, hogy valóban számít neki ez az asszony? Teresa nem válaszolt azonnal: – Azt hiszem, nagyon sajnálja őt. Egyébként is könnyen meghatódik. 67

– Remélem nem hiszed, hogy ráveszi majd Millyt arra, hogy elhagyja a férjét. Az igazán nagy baj volna. – Csakugyan? – Édes Teresám, de hiszen akkor vége volna az egész komédiának! – Tudom. – És nem volna ez végzetes? – Gabrielre vagy a Konzervatív Pártra nézve? – kérdezte Teresa nyugodt hangon. – Én tulajdonképpen Gabrielre gondoltam. De természetesen a párt is megszenvedné a dolgot. – Nem sokat értek a politikához – mondta Teresa. – És egy csöppet sem rázna meg az, ha eggyel több munkáspárti küldött kerülne be a parlamentbe, ámbár nem szeretném, ha ezt a kijelentésemet Carslake is hallotta volna. Igazából csak azon töröm a fejem, hogy mit számítana mindez John Gabrielnek. Vajon csakugyan szívére venné a dolgot, vagy éppen boldogabb emberré válna ezáltal? – De hiszen minden erejével azon van, hogy megnyerje a választásokat – érveltem emelt hangon. – Csakhogy a siker és a boldogság két teljesen különböző dolog – vélte Teresa. – És nem is hiszem, hogy valaha is egy úton fognak járni.

68

TIZENNEGYEDIK FEJEZET A whistverseny még javában tartott, amikor egy délelőtt meglátogatott Carslake kapitány, és kiöntötte a lelkét: – Tudom, hogy semmi alapja sincs a mendemondának – győzködte önmagát. – Természetesen egy szó sem igaz az egészből. Azt az asszonykát a születése óta ismerem, és tudom róla, hogy nagyon rendes, persze, szigorú elvek szerint nevelték, nem is az a fajta, aki… De hát tudja, hogy milyenek az emberek. Mindenesetre tudtam azt, milyen a felesége, és valószínűnek tartottam, hogy a kapitány számára az ő szava a mérvadó olyankor, amikor megítéli az embereket. Carslake ösvényt gyalogolt a szőnyegbe, miközben mindegyre az orrát dörzsölgette. – Gabriel jólelkű ember, és egy kicsit kedves volt hozzá, ennyi az egész. De nem volt elég óvatos, és ez a választások ideje alatt magbocsáthatatlanul nagy hiba. – Azt akarja mondani, hogy ilyenkor nem engedheti meg magának az ember, hogy kedves legyen valakihez? – kérdeztem. – Pontosan így van. Gabriel túlságosan is kedves volt hozzá – méghozzá nagy nyilvánosság előtt. Együtt kávéztak a Vörös Macskában. Ezt nem lett volna szabad. Mi szüksége volt neki erre? – De miért ne ihattak volna meg együtt egy kávét? – érdeklődtem, Carslake azonban mintha nem is hallotta volna a kérdésemet. – Délelőttönként minden vénasszony ott szürcsölgeti a kávéját. A múlt délelőtt meg keresztül-kasul sétált vele a városban, sőt még a bevásárlószatyrát is ő cipelte. – Amint azt el is várja az ember egy konzervatív párti úriembertől – jegyeztem meg csendesen. Carslake azonban most sem figyelt rám, csak mondta a magáét. – Egy másik alkalommal pedig felvette az autójába, valahol a városon kívül, a Sprangue farm környékén. Úgy nézett ki a dolog, mintha valami kirándulásról jöttek volna haza. – 1945-ben vagyunk, uram, nem 1845-ben – figyelmeztettem. – Ugyan, a világ nem változott túl sokat – legyintett Carslake. – Persze, tudom, ott vannak azok a doboz alakú házak meg a borzas lakóik, hát azoknak az erkölcseik is mások, no de ők amúgy is a Munkáspártra szavaznak majd. Nekünk azonban a szilárd elveket valló, tiszteletre méltó, régimódi embereket kell megnyernünk magunknak. Gabrielnek a jövőben vigyáznia kell magára. Fél órával később Gabriel viharzott be hozzám rettenetesen dühösen. Carslake tapintatosan emlékeztette arra, milyen viselkedést várnak el tőle, de az ilyen figyelmeztetések rendszerint pontosan az ellenkező hatással járnak, mint azt remélni lehetne. – Ez a Carslake egy ostoba vénasszony! Volt képe olyasmiket a fejemhez vágni… – Tudom, miről van szó – mondtam hidegen. – De ne haragudjon, a napnak ennek az órájában pihenni szoktam, és nem fogadok vendégeket. – Micsoda hülyeség! – süvítette Gabriel. – Önnek nincs is szüksége pihenésre, hiszen egyebet sem csinál, mint pihen. Meg kell hallgatnia azt, amit mondani akarok, mert szükségem van rá, hogy kiengedjem magamból a gőzt, és amint azt már említettem, ön körülbelül csak ennyi hasznot tud hajtani a világban. Jó lesz, ha megjegyzi magának, amit mondtam, és a jövőben mindig készen áll arra, hogy ott legyen, amikor valaki a saját hangját akarja hallani. – Fölösleges emlékeztetnie, nem felejtettem el azt, hogy milyen kedvesen figyelmeztetett maradék életem egyetlen értelmére – mondtam fagyosan. – Azért mondtam, hogy egy kicsit kihozzam a sodrából. – Tudom. – Elég durva voltam, ez igaz, de végtére is nem árt, ha megedződik.

69

– Úgy van. Igazából jót tett nekem a neveletlensége. Mindeddig csupa jóakarat és tapintat vett körül, így valóságos megkönnyebbülés volt számomra, hogy végre néhány őszinte szót is hallhatok. – Na, csakhogy megint van kivel beszélni – örvendezett Gabriel, és már folytatta is ott, ahol abbahagyta. – Hát már egy csésze kávéra sem lehet meghívni egy szomorú kis asszonyt anélkül, hogy erkölcstelenség gyanújába ne keveredne az ember? És mi a fenének kellene odafigyelnem arra, hogy mit mond rólam az a néhány fűrészporagyú vénember? – Azért, mert képviselő akar lenni, vagy nem? – És az is leszek! – Carslake szerint nem lesz, ha továbbra is Mrs. Burttel korzózik. – Micsoda rohadt disznók tudnak lenni az emberek! – káromkodott Gabriel. – Bizony, bizony – bólogattam. – Mintha a politika maga is nem volna óriási disznóság! – Bizony, bizony – visszhangoztam. – Csak ne vigyorogjon, Norreys. Ma reggel igazán kihoz a sodromból. És ha azt hiszi, hogy köztem és Mrs. Burt között valami helytelenség történt, hát akkor nagyon téved. Egyszerűen sajnálom őt, ennyi az egész. Egyetlen olyan szó sem esett köztünk, amelyet ne hallhatott volna akár a férje, akár a St. Loo-beli Megfigyelő Brigád bármelyik tagja. Istenem, ha eszembe jut, hogy mennyire vigyázok magamra olyankor, amikor nők társaságában vagyok! Pedig szeretem a nőket! Nagyon meg volt sértve, én pedig rájöttem, hogy a dolognak megvan a maga humoros oldala is. – Az az asszony rettenetesen boldogtalan – folytatta Gabriel. – Fogalma sem lehet arról, igen, el sem tudja képzelni, hogy mi mindent kell kibírnia. És milyen vitézül viseli a sorsát. Hűséges és nem panaszkodik, sőt azt mondja, bizonyára ő is hibás a dologban. Szeretném a kezem közé kapni azt az állat Burtöt. Esküszöm, a tulajdon anyukája sem ismerne rá utána! – Az isten szerelmére, Gabriel! – kiáltottam fel rémülten. – Gondolja meg! Ha nyilvánosan összeverekedik Burttel, semmi esélye nem marad arra, hogy megválasszák. – Ki tudja? – nevetett Gabriel. – Talán megérné, ha kipróbálnám. Higgye el, hogy… Gabriel hirtelen elhallgatott, én pedig körülnéztem hogy lássam, mi volt az, ami megállította, és megpillantottam Isabellát. A lány a teraszajtón át jött be, köszönt és azt mondta, hogy Teresa hívta segíteni berendezni a csűrt az aznap esti összejövetelre. – Remélem, megtisztel minket a jelenlétével, Charteris kisasszony – mondta Gabriel. A hangja sima volt és hízelgő, és egyáltalán nem illett hozzá. Isabella sohasem volt rá jó hatással. – Igen – mondta a lány, majd hozzátette. – Mindig jelen vagyunk az ilyen rendezvényeken. Azzal már el is ment, hogy megkeresse Teresát. Gabriel valósággal felrobbant. – A hercegnő! Milyen kegyes! Szép tőle, hogy hajlandó leereszkedni a köznéphez! Nocsak! Én mondom magának, Norreys, egy Milly Burt felér tucatnyi felvágós Isabella Charterisszel. Isabella Charteris! Ki ő, végeredményben? Hogy kicsoda Isabella, az nagyon is nyilvánvaló volt, Gabriel mégsem hagyta abba. – Szegény, mint a templom egere. Ott lakik abban a kastélyban, amelyik bármely nap a fejére dőlhet, és többnek képzeli magát mindenkinél. Nem csinál semmit, csak kóvályog ideoda, és azt reméli, hogy majd megjön a kastély drágalátos örököse és feleségül veszi. A pasas sose látta őt, és neki se számít, hogy milyen az illető, de azért hozzámenne feleségül! Hányok tőle, Norreys, igen, hányok tőle. Felszalagozott pincsikutyák, igen, semmi több! Lady St. Loo! De mit jelent manapság Lady St. Loonak lenni? Hiszen ennek az egésznek régen lejárt az ideje! Komédia, igen, operett, semmi több! – Gabriel, ön valóban rossz térfélen játszik. Remek beszédet tudna mondani Wilbraham híveinek. Miért nem megy közéjük? 70

Gabriel meg se hallotta a szavaimat. Maga elé meredt, úgy folytatta: – Egy ilyen lány számára Milly Burt nem több, mint az állatorvos felesége. Olyan valaki, akihez kegyesen le kell ereszkednie, ha a politikai élet úgy kívánja, de arra már nem méltó, hogy meghívják egy teára a kastélyukba. Nem, arra már nem méltó! Pedig én mondom magának, Norreys, Milly Burt felér hat ilyen nyársat nyelt Isabellával. – Kérem, Gabriel, hagyjon magamra. Nem bánom, mondjon, amit akar, de én mégiscsak nagyon beteg vagyok, és ragaszkodom ahhoz, hogy pihennem kell. És ma nagyon fárasztónak találom az ön jelenlétét.

71

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Mindenkinek volt valami mondanivalója a Milly Burt-John Gabriel üggyel kapcsolatban, és előbb vagy utóbb mindenki elmondta a véleményét – nekem. A whistversenyre való készülődések közepette az én szobám amolyan Zöld Szobává változott, az emberek bebetértek hozzám egy csésze teára vagy egy pohár sherryre. Teresa persze útjukat állhatta volna, ha akarja, de nem akarta, és én örültem ennek, mert egyre jobban érdekelt ez a gyorsan növekvő-dagadó, pletykából, rosszakaratból és féltékenységből összezagyvált zavaros szótenger. Nekem az volt a véleményem, hogy Milly Burt és John Gabriel között csak a szokványos érzelmek dúltak. Barátság és szánalom a férfi, a hős iránti rajongás az asszony részéről. Mégis, ha tetszett, ha nem, el kellett ismernem, hogy a jelenlegi helyzetük legalábbis csírájában tartalmazta mindazt, amit az emberek rosszmájúan feltételeztek róluk. Igaz, hogy még nem vétett semmit, Milly Burt mégis, félig-meddig szerelmes volt Gabrielbe, akár tudott erről, akár nem. Gabriel pedig érzéki természetű férfi volt, így aztán lovagias védelmező hajlamai bármelyik pillanatban szenvedéllyé nőhették ki magukat. Sőt úgy gondoltam, ha nem volnának a választások, a barátságuk már régen szerelemmé változott volna. Gyanítottam, hogy Gabrielnek nagy szüksége volt arra, hogy szeressék és egyszersmind csodálják. A lelke sötét katakombáiban lappangó méreg nyugton maradt mindaddig, amíg volt kit dédelgetnie és védelmeznie. Milly Burt pedig pontosan az a nő volt, akinek védelemre és dédelgetésre volt szüksége. Kissé cinikusan úgy gondoltam, hogy ez még a nemesebb fajtából való házasságtörés volna, amelynek nem a kéj szolgálna alapul, hanem a szerelem, a jóság, a szánalom és a hála. De kétségkívül azért megmaradna a házasságtörés ténye, és a St. Loo-beli szavazók nagy többsége bizonyára nem volna tekintettel a körülményekre, és vagy a feddhetetlen életű Mr. Wilbrahamra adná a szavazatát, vagy egyszerűen otthon maradna, és el se menne szavazni. Jól vagy rosszul, de Gabrielnek önmagáért kellett harcolnia, mert a szavazóknak reá kellett voksolniuk, és csak rajta keresztül Winston Churchillre. És John Gabriel most nagyon vékony jégen táncolt. – Talán nem is volna szabad beszélnem róla – kezdte Lady Tressilian. Alig kapott levegőt, mert nagyon sietett, hogy ideérjen. Kigombolta szürke flanelkabátját, és hálásan belekortyolt a megboldogult Amy Tregellis kisasszony porceláncsészéjében felszolgált teába. Halkan beszélt, mintha összeesküvésben venne részt. – Nem tudom, mondták-e már önnek… szóval hallotta-e már, hogy Mrs. Burt és a mi jelöltünk… Úgy nézett rám, mint egy rémült kis spániel. – Igen, attól tartok, hogy már beszélnek róla egy keveset – feleltem. – Jaj istenem, bárcsak hallgatnának. Olyan kedves kis asszony az a Milly Burt, igazán, olyan aranyos. Egyáltalán nem az a fajta, aki… egyszóval csak azt akartam mondani, hogy az emberek nagyon igazságtalanok. Hiszen ha volna valami abban, amit róluk mondanak, úgy értem, ha valami helytelent tennének, akkor gondjuk volna rá, hogy titokban csinálják, és nem tudná meg senki. Abból is meglátszik, hogy nincs rejtegetni valójuk, hogy olyan nyíltan… hm… barátkoznak. Ebben a pillanatban megérkezett az energikus Mrs. Bigham Charteris, aki tele volt haraggal: – Micsoda hanyagság! – károgta. – Az a Burt teljesen megbízhatatlan. Egyre többet iszik, és ez kezd meglátszani a munkáján is. Mindig is tudtam, hogy a kutyákhoz nem ért semmit, de a farmerek esküdtek rá, ha lovakról meg tehenekről volt szó. Most meg azt kell hallanom, hogy Polneathy tehene elpusztult, mert nem tudta megszülni a borját, és ez a Burt is vigyázatlan volt. És miatta döglött meg a Benley-ék kancája is. Burt még nagyon megüti egyszer a bokáját, ha nem vigyáz. 72

– Éppen Milly Burtről beszélgettünk Norreys kapitánnyal – szólt közbe Lady Tressilian. – Azt kérdeztem tőle, hogy hallotta-e már azt a dolgot… – Az egész egy nagy szamárság – jelentette ki Mrs. Bigham Charteris ellentmondást nem tűrő hangon. – És mégsem lehet figyelmen kívül hagyni. Az emberek mostanában azt beszélik, hogy Burt emiatt iszik annyit, és ez megint csak szamárság. Gabriel őrnagy még nem volt sehol, amikor ő már ivott, mint a kefekötő és verte a feleségét. Ennek ellenére valamit tenni kell. Valakinek beszélnie kellene Gabriel őrnaggyal. – Azt hiszem, Carslake már beszélt vele – szólaltam meg. – Az az ember nem alkalmas az ilyesmire. El tudom képzelni, hogy feldühítette Gabrielt. – Hát igen – mondtam. – Eléggé felhúzta. – Gabriel egy jó bolond – jelentette ki Mrs. Bigham Charteris. – Vajból van a szíve, és ez elég nagy baj. Hm. Inkább az asszonnyal kellene beszélni. Megemlíteni neki, hogy jó volna, ha távol tartaná magát tőle, amíg a választások el nem múlnak. Azt hiszem, szegénykének fogalma sincs arról, hogy miket beszélnek róla. Hirtelen: – Megtennéd, Agnes? Lady Tressilian elvörösödött: – Na de igazán, Maud – mekegte –, azt sem tudnám, hogy fogjak hozzá. Biztos vagyok benne, hogy a legkevésbé sem vagyok alkalmas arra, hogy én beszéljek vele. – Hát azt pedig nem kockáztathatjuk meg, hogy Mrs. Carslake álljon le vele beszélgetni. Az a nőszemély csordultig tele van méreggel. – Nocsak, nocsak – lelkendeztem egyetértően. – És gyanítom, hogy ő indította útjára az egész szóbeszédet. – Jaj, Maud, hogy mondhatsz ilyet. Biztosan nem tenne olyasmit, amivel csökkentheti a jelöltünk esélyeit. – Lehet, hogy téged meglep, amit mondani fogok, Maud – szónokolt Mrs. Bigham Charteris komoran –, de én már nem egyszer tapasztaltam ilyesmit. Ha egy nő gonosz akar lenni, akkor semmire sincs tekintettel, még a tulajdon férje érdekeivel sem törődik. És ha kíváncsi vagy a véleményemre, hát megmondhatom neked, hogy Mrs. Carslake maga is szívesen vette volna, ha Gabriel figyelemre méltatja. – Maud! – kiáltott fel Lady Tressilian elszörnyedve. – Kérdezd csak meg Norreys kapitányt, hogy mi a véleménye. A pálya szélén állók látnak a legtöbbet a játékból. Mindkét hölgy várakozóan fordult felém. – Természetesen eszembe se jutott, hogy… – kezdtem, aztán meggondoltam magam, és így folytattam: – Azt hiszem, Mrs. Charteris, hogy teljes mértékben igaza van. Felrémlett előttem Mrs. Carslake, újra hallottam elharapott megjegyzéseit, és be kellett látnom, akármennyire hihetetlennek is tűnik, nagyon is valószínű, hogy nemcsak semmit sem tett azért, hogy a szóbeszédnek útját állja, de minden bizonnyal maga is terjesztette a pletykát. – Micsoda undok világban élünk! – tűnődtem. Mrs. Bigham Charteris egyenesen a szemembe nézett, és úgy mondta: – Norreys kapitány, ön a legalkalmasabb személy arra, hogy észre térítse Milly Burtöt. – Nem, erről szó sem lehet! – kiáltottam. – Milly kedveli önt. Azonkívül ön, mint minden… hm… az ön helyzetében lévő ember bizonyos értelemben kivételes helyzetben van. – Ezzel én is egyetértek – lelkesedett Lady Tressilian, ami érthető is volt, hiszen ő ilyenformán megmenekült a kínos feladattól. – Nem, erről szó sem lehet – jelentettem ki határozottan, de Lady Tressilian már felállt. – Milly éppen a csűrt díszíti – mondta nyugodtan. – Megyek és szólok neki, hogy ön várja egy csésze teára. – Egy szót sem fogok szólni neki – erősködtem. 73

– De fog! – mondta Mrs. Bigham Charteris, aki nem hiába volt tábornok özvegye. – Valamennyiünknek tennünk kell valamit azért, hogy nehogy azok a rémes szocialisták nyerjék meg a választásokat. – Segítenünk kell a drága Mr. Churchillnek – győzködött Lady Tressilian is. – Azok után, amit ő tett a hazáért… – Churchill megnyerte nekünk a háborút – jelentettem ki –, és most már jobban tenné, ha az emlékiratait írná. Egyike a legjobb tollú íróknak, akik valaha is éltek. Igen, pihenje csak ki a fáradalmait, a békét majd a Munkáspárt is összekutyulja valahogy. Ekkorra Mrs. Bigham Charteris már határozott lépésekkel eltávozott a teraszajtón keresztül, és én csak Lady Tressiliannak magyarázhattam tovább, hogy Churchillre ráférne egy kis pihenés. – De gondolja csak el, micsoda felfordulást csinálna a Munkáspárt – rémüldözött Lady Tressilian. – Gondolja csak el ön, hogy mit tudna bárki is tenni egy akkora felfordulás után, mint ez a háború – makacskodtam. – Csakugyan azt hiszi, hogy mi jobban végeznénk a dolgunkat? Lépéseket hallottam odakintről, és ettől teljesen pánikba estem: – Ami pedig Millyt illeti, nyilvánvaló, hogy önnek kell beszélnie vele. Az ilyesmi mindig másképpen hangzik egy nő szájából. Lady Tressilian megállás nélkül rázta a fejét: – Nem, nem, nem. Maudnak igaza van. Ön a legalkalmasabb személy arra, hogy… Biztos vagyok benne, hogy Milly meg fogja érteni önt. Mrs. Bigham Charteris úgy terelte befelé Milly Burtöt, akár a rombolóhajó a kis kereskedelmi fregattot. – Megérkeztünk – jelentette. – Ott van a tea, töltsön magának, és szórakoztassa egy kicsit Norreys kapitányt. Agnes, kérlek, szükségem volna rád egy kis időre. Megmondanád, hova tetted a kiosztásra váró díjakat? A két hölgy sietve eltávozott. Milly Burt kitöltötte magának a teát, majd leült mellém. Egy kicsit zavarban volt. – Ugye nincs semmi baj? – nézett rám aggodalmasan. Ha nem így kezdi, talán megúszom a dolgot, de ez a mondat megkönnyítette számomra a rám erőltetett feladatot. – Ön nagyon kedves asszony, Milly – kezdtem –, de gondolt-e valaha is arra, hogy az emberek általában nem olyanok, mint ön? – Mit akar ezzel mondani, Norreys kapitány? – értetlenkedett Milly. – Na, ide figyeljen – szomorodtam neki a dolognak. – Tud róla, hogy az emberek mindenféle undorító dolgot beszélnek önről meg Gabriel őrnagyról? Milly rám meredt: – Rólam meg az őrnagyról? – kérdezte. Lassan a haja tövéig elvörösödött. Ettől én is zavarba jöttem, és elfordítottam a fejemet. – Azt akarja mondani… – kezdte lassan Milly –, hogy nemcsak Jim, hanem mások is… hogy tényleg azt hiszik, hogy… – A választások előtt a jelöltnek nagyon óvatosnak kell lennie – magyaráztam, miközben utáltam önmagamat. – Szent Pál szavaival élve a rossznak még az árnyékát is el kell kerülnie. Ért engem, Milly? Az embereknek pedig elég egy ártatlan kávézás a Vörös Macskában vagy az, hogy Gabriel segített önnek cipelni a bevásárlószatyrát, és máris elfordulnak tőle. Az asszony nagyra nyílt, rémült szemekkel nézett rám. – De ön, ön ugye elhiszi nekem, hogy soha, érti, soha nem történt közöttünk semmi, ami… hogy ő soha nem mondott egyetlen olyan szót sem, amit… hogy egyszerűen csak jó volt hozzám, nagyon, nagyon jó! Ennyi történt. Ennyi, és nem több!

74

– Természetesen én tudom, hogy mi az igazság – nyugtattam Millyt. – De egy képviselőjelölt még annyit sem engedhet meg magának, hogy jó legyen valakihez. Látja – mondtam keserűen –, hát így néz ki közelről a mi tiszta politikai életünk. – A világ minden kincséért sem akarnék ártani neki – jajgatott Milly. – Ebben biztos vagyok – mondtam esetlenül. Milly könyörgő szemekkel nézett rám: – De hát mit tehetnék, hogy helyrehozzam a dolgokat? – Azt ajánlom, hogy amíg a választások le nem zajlanak, tartsa magát távol tőle. Próbálja meg elkerülni azt, hogy nyilvánosan együtt mutatkozzanak. Az asszony hevesen bólogatott: – Persze, persze. Nagyon hálás vagyok önnek, hogy felhívta a figyelmemet erre, Norreys kapitány. Azt hiszem, magamtól soha nem jöttem volna rá. Tudja, én… ő… olyan csodálatosan jó volt hozzám… Felállt, és minden a lehető legjobban végződött volna, ha Gabriel nem pontosan ezt a percet választja ki arra, hogy belépjen. – Hello! – rikkantotta. – Mi újság errefelé? Éppen most jövök egy gyűlésről, ahol rekedtre dumáltam magam. Kaphatnék egy sherryt? Szívesebben vennék egy pohár whiskyt, de innen az anyák összejövetelére megyek, és ott nem fújhatom az alkoholt a képükbe. – Mennem kell – dadogta Milly. – Viszontlátásra, Norreys kapitány, viszontlátásra, Gabriel őrnagy. – Hé, várjon, elkísérem – szólt utána Gabriel. – Nem, nem, kérem… nagyon sietek… – Rendben van, akkor feláldozom a sherryt – kedélyeskedett az őrnagy. – Ne! – Millynek piros volt az arca, és majdnem sírt. – Nem akarom, hogy velem jöjjön. Egyedül akarok elmenni… – kiáltotta, és kiszaladt a szobából. Gabriel szembefordult velem: – Ki beszélt vele? Maga? – Igen, én. – Hogy jön ahhoz, hogy beleüsse az orrát az én dolgomba? – Egy fikarcnyit sem érdekelnek a dolgai. Itt a Konzervatív Párt érdekeiről van szó. – És mióta törődik maga a Konzervatív Párt érdekeivel? – Ha jól belegondolok, igaza van. Egyáltalán nem érdekelnek a párt dolgai. – Hát akkor? – Ha mindenáron tudni akarja, én is kedvelem ezt a kis Mrs. Burtöt és tudom, hogy ha maga elveszíti a választásokat, és ezt az emberek összefüggésbe hozzák majd a Millyhez fűződő barátságával, akkor ez az asszony nagyon boldogtalan lesz. – Ezért nem lehet elveszíteni egy választást! – Gabriel, ez nagyon is lehetséges. Ön alábecsüli a képzelet hatalmát. Gabriel leszegte az állát. – Ki ültette a bogarat a fülébe, hogy beszélni kellene vele? – Mrs. Bigham Charteris és Lady Tressilian. – Ó, az a két vén boszorka! És gondolom, benne volt a dologban Lady St. Loo is… – Nem. Neki semmi köze az egészhez – mondtam. – Ha megtudnám, hogy ő volt az, aki parancsolgatott, megfognám Millyt, elvinném magammal egy egész hétvégére és pokolba velük! – És ezzel szépen vége is volna mindennek – mondtam elégedetten. – De úgy tudom, meg akarja nyerni a választásokat. Gabriel már visszanyerte a jó kedélyét. Szélesen elvigyorodott. – Hát persze. És meg is nyerem.

75

TIZENHATODIK FEJEZET A nyár legcsodálatosabb éjszakája volt. A Nagy Csűrben nyüzsögtek az emberek. Volt ott minden: álarcosbál, tánc és whistverseny. Teresa engem is eltolt oda, hogy egy kicsit nézelődjek. Mindenki vidámnak látszott. Gabriel formában volt, elvegyült a nép közt, beszélgetett, vicceket mondott és szellemeskedett. Vidám volt és magabiztos, és szinte túlzottan figyelmes a hölgyek iránt, amitől én elhúztam a számat. De a jókedve ragadósnak bizonyult, így hát minden a lehető legjobban ment. Ott volt Lady St. Loo is. Ösztövér, méltóságteljes jelenlétét mindenki megtisztelőnek érezte. Rájöttem arra, hogy az emberek féltek ugyan tőle, de szerették. A Lady sohasem habozott kimondani a véleményét, de tudott nagyon jó is lenni, méghozzá feltűnés nélkül, és igencsak a szívén viselte a város gondjait. „A kastélyt” mindenki tisztelte. A háború elején, amikor olyan sok embert evakuálni kellett, és az ügyükkel foglalkozó tiszt már a haját tépte kétségbeesésében, hogy hova szállásolhatná el őket, kurta, határozott hangú levelet kapott Lady St. Lootól, amelyben a hölgy arról érdeklődött, neki miért nem jutott az otthon nélkül maradottakból. Mr. Pengelley ötölt-hatolt, hogy nem akarta zavarni a nyugalmát, hiszen egyik-másik gyerek bizony zajos és haszontalan, de Lady St. Loot mindez nem érdekelte: – Természetesen mi is ki akarjuk venni a részünket a dologból. Minden nehézség nélkül el tudunk szállásolni öt iskolás gyereket vagy kétgyerekes anyát, ahogy óhajtják. A gyerekes anyákkal nem volt szerencséjük. A két londoni asszonyt megrémítették a kastély visszhangzó folyosói, borzongtak és szellemeket láttak minden sarokban. Amikor a tenger felől elindult a szél, reszketve bújtak össze, mert a kastélyban bizony nem volt valami fényes a fűtés. Mindent összevéve, a hely valóságos rémálomnak tűnt nekik a londoni bérkaszárnya otthonos, meleg nyüzsgése után. Így aztán hamarosan eltávoztak, és a helyükre iskolás gyerekek kerültek, akik a kastélyt életük legizgalmasabb élményének tekintették. Megmásztak a romos falakat, fáradhatatlanul kutattak titkos, földalatti folyosók után, és örömüket lelték a kongó szobákban. Kibírták Lady Tressilian anyáskodását, egyszerre imádták és tisztelték Lady St. Loot, és megtanulták Mrs. Bigham Charteristől, hogy nem szabad félniük a lovaktól és a kutyáktól. No és természetesen igen jóban voltak a szakácsnővel, aki mindenféle finomságokkal kényeztette őket. Lady St. Loo két ízben jelent meg az elszállásolásokkal foglalkozó irodában. Megtudta, hogy néhány gyermek, akiket távoli farmokon szállásoltak el, nem részesült megfelelő ellátásban. Az volt a véleménye, hogy a szóban forgó farmerek nem szeretik a gyerekeket és nem is megbízhatóak, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy az ügyet kivizsgálják. Ez meg is történt, és a hatóságok úgy találták, az egyik esetben a gyermekeket nagyon hiányosan táplálták, a másik esetben eleget kaptak enni, de piszkosak és elhanyagoltak voltak. Mindez nagymértékben növelte a kastély és az idős hölgy tekintélyét az emberek előtt. Lámcsak, nem hagyja, hogy rosszul menjenek a dolgok, mondogatták. Lady St. Loo nem maradt túl sokáig, hamarosan eltávozott a húgával és a sógornőjével együtt. Isabella azonban itt maradt, hogy segítsen Teresának, Mrs. Carslake-nek és a többi hölgynek. Én magam úgy húsz percig időztem odalent, azután Robert visszakarikázott velem a házhoz. Megkértem, hogy állítsa a székemet a teraszra. Meleg, holdfényes éjszaka volt. – Itt maradnék – mondtam. – Rendben van. Hozzak neked egy takarót? – Nem, köszönöm. Meleg van. Robert bólintott, majd sarkon fordult, és visszament a Csűrbe, ahol még dolga volt. Csöndben szívtam a cigarettámat. Kirajzolódtak előttem a kastély körvonalai, a háta mögött ott hullámzott a holdfényben ragyogó tenger, és ez a látvány most színpadiasabbnak tűnt, mint valaha. A Csűr felől zene, emberi hang és nevetés hallatszott, mögöttem a nagy ház 76

sötét volt és elhagyatott, egy kivételével minden ablakát becsukták, és úgy tűnt, a hold fénye ezüst ösvénnyel köti össze a kastéllyal. Képzeletemben fénylő páncélba öltözött lovag lépkedett ezen az ösvényen, természetesen lóháton. Ő volt St. Loo ifjú ura, aki íme hazatért. Milyen kár, hogy a katonai egyenruha távolról sem olyan romantikus, mint a páncél. Az emberek távoli zajával nagyon jól megfértek a nyári éjszaka neszei: apró bogarak milliói ciripeltek, levelek susogtak a könnyű szélben, bagoly huhogott valamelyik ágon… Bennem pedig valami furcsa elégedettség kezdett ébredezni. Igazat mondtam Teresának: ismét volt kedvem élni. A múltam és benne Jennifer gyönyörű, de anyagtalan álommá vált, köztük és jelenlegi énem között ott volt a fájdalom, a sötét kétségbeesés, a fásult beletörődés – és most ez az újraéledő életkedv. Nyilvánvaló volt, hogy régi életemet nem folytathatom ott, ahol abbahagytam. De milyen lesz az új életem? Ki ez az új Hugh Norreys, és mi dolga lehet ezen a Földön? Kezdett nagyon érdekelni, hogy mi az, amihez értek, amihez foghatnék, és mi az, ami leginkább sikerülhet nekem. Ekkor megpillantottam egy magas, fehér ruhás alakot. Kijött a Csűrből és elindult felém. Azonnal megismertem Isabellát. Feljött a teraszra, és leült a szokott helyére. Tökéletessé vált az éj harmóniája. Sokáig egy szót sem szóltunk. Én nagyon boldog voltam, és ezt a boldogságot nem akartam szavakkal megtörni. Még gondolatokkal sem. Amikor azonban egy váratlan szélroham, amely a tenger felől söpört végig rajtunk, összeborzolta a lány haját, és ő felemelte a kezét, hogy egy tincset kisimítson az arcából, megtört a varázs. Felé fordultam és láttam, hogy merőn nézi azt a holdsugarat, amelyet én is megbámultam az előbb, mert úgy éreztem, hidat vert közénk és a kastély közé. – Rupertnek ma kell megérkeznie – mondtam. – Igen – mondta Isabella, és a hangjában mintha egy csöppnyi feszültség érződött volna. – Meg kellene érkeznie. – Én már el is képzeltem, hogyan lépked fehér lován, csillogó vértben… de azt hiszem, mégis inkább egyenruhában fog jönni… – Meg kell érkeznie. Istenem, meg kell érkeznie minél előbb… – suttogta a lány csaknem kétségbeesett hangon. Nem tudtam, hogy mire gondolhat, de elöntött valami érthetetlen nyugtalanság. Féltettem őt. – Ne vegye nagyon a szívére, ha nem érkezik meg. A dolgok néha balul ütnek ki. – Igen, azt hiszem, néha nagyon balul ütnek ki. – Az ember számít valamire, aztán kiderül, hogy elszámította magát… – Rupertnek meg kell jönnie… meg kell jönnie minél hamarabb – ismételgette Isabella. Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy mitől fél, de ebben a pillanatban megérkezett Gabriel. – Mrs. Norreys küldött – jelentette –, hogy megérdeklődjem, nincsen-e valamire szüksége. Hozzak egy pohár italt? – Nem, köszönöm, nem kérek semmit. – Biztos? – Egészen biztos. Úgy tűnt, Gabriel nem akarja észrevenni Isabellát. – Hozzon magának, ha gondolja – biztattam. – Nem, köszönöm, én sem kérek. Kis ideig csend volt. Aztán Gabriel folytatta: – Micsoda éjszaka! Ilyen volt az is, amelyen a fiatal Lorenzo… satöbbi, satöbbi – elnevette magát. Ismét hallgattunk. Halk zeneszó szűrődött át a lombokon. Gabriel Isabella felé fordult: – Volna kedve táncolni, Charteris kisasszony? Isabella felállt és halk, udvarias hangján azt mondta: 77

– Köszönöm, örömmel. Elindultak egymás mellett, kicsit mereven, szótlanul. Eszembe jutott Jennifer. Vajon hol lehet most, és milyen lehet az élete? Boldog-e vagy boldogtalan? Talált-e valaki mást helyettem? Nagyon reméltem, hogy igen. Egy csöpp fájdalmat sem éreztem, amikor rá gondoltam, mert annak a Jennifernek, akit én ismertem, semmi köze sem volt az igazi Jenniferhez. Én találtam ki, a magam örömére, és nem érdekelt, hogy milyen is ő a maga valójában. Közte és köztem ott állt az a Hugh Norreys, aki mindenáron gondját akarta viselni. Van egy halvány, gyermekkori emlékem: lassan, óvatosan igyekszem lefelé egy lépcsősoron. Még a saját vékony hangocskámat is hallom valahonnan, messziről: „Hugh megy lefelé… Hugh megy lefelé…” A gyermek csak később tanulja meg azt a szót, hogy „én”, és ez a szó nem is hatol be mélyen a lelkébe. Használja ugyan, mégis kívülről tekint önmagára. Különböző szerepekben látja önmagát. Hugh, amint Jennifert vigasztalja, Hugh, aki Jennifer számára többet ér mindennél, Hugh, aki boldoggá teszi majd Jennifert, és kárpótolja őt minden rosszért, ami valaha is megesett vele. – Éppen, mint Milly Burt – villant át az agyamon. Milly is azért ment feleségül Jim Burthöz, mert boldoggá akarta tenni, ki akarta gyógyítani az iszákosságából, és közben nem törődött azzal, hogy milyen is az a férfi valójában. És mi van John Gabriellel? Sajnálja azt az asszonykát, fel akarja vidítani, jó hozzá, segíteni akar rajta. És Teresa? Ő férjhez ment Roberthez és… na nem, ez nem megy. Teresa valódi felnőtt. Ő megtanulta azt a szót, hogy „én”. Két alakot láttam kijönni a Csűrből, de nem felém indultak, hanem lefele az alsó teraszhoz vezető lépcsőkön a kert felé… Tovább szórakoztattam magam az előbbi gondolatmenettel. Lady Tressilian azt a szerepet játszotta, hogy érdekli őt az életem, és segíteni fog nekem visszatérni az életbe. Mrs. Bigham Charteris úgy tekint magára, mint olyan személyre, aki mindig tudja, hogy mit kell tennie, mert a tulajdon szemében ő már mindörökre a tábornok méltó felesége marad. No de miért baj ez, a fenébe is? Elég nehéz az élet, szükségünk van egy kis álmodozásra. Vajon Jennifernek is voltak álmai? Ki volt ő tulajdonképpen? Megpróbáltam-e valaha is ezt kideríteni? Vagy olyannak láttam őt, amilyennek látni akartam: az én hűséges, szomorú, csodálatos Jenniferemnek? Mi volt igaz mindebből? Nem is volt olyan csodálatos, és ha jól meggondolom, a hűségéhez is szó férhet. Szomorúnak mindenképpen szomorú volt, olyan elszántan szomorú. Eszembe jutott, hogy kínozta magát, amikor meglátta az én összetört testemet. Minden az ő hibájából történt, mindennek ő volt az oka. De ez is csak azt jelentette, hogy Jennifer önmagát akarta tragikus szerepében megtartani. Minden rossznak csakis ő lehetett az oka, ő a baljós, bánatos figura, akinek semmi sem sikerül, aki mindenkit tönkretesz. Mennyire hasonlít hozzá ez a kis Milly Burt! És hirtelen visszatértem a józan jelenbe. Milly Burt nem jött el ma este! Lehet, hogy jól tette. De az is lehet, hogy a hiányát éppen úgy szóvá teszik majd. Összeborzongtam. Mi történt velem az előbb? Elaludtam? Most már sokkal hűvösebb volt. Ekkor léptek zaját hallottam. John Gabriel volt. Bizonytalan, dülöngélő léptekkel igyekezett felém. Berúgott? Amikor odaért hozzám, elképedtem. A részegség minden jele ott volt rajta, de nyilvánvalóan nem az alkohol vette el az eszét. Csúnya, kocsmai nevetést hallatott: – Nahát, ez a lány! – mondta rekedt hangon, alig artikulálva a szavakat. – Ez a lány! Mondtam én, hogy ez is csak olyan, mint a többi! A feje a csillagok közt van, de a lába csak a sárban tapos. – Miről beszél Gabriel? – szóltam rá élesen. – Ivott? Gabriel tovább nevetett:

78

– Hát ez remek! Dehogy ittam. Vannak az italnál is jobb dolgok. Büszkék, felvágósak, de azért jók! A finom hölgy, aki nem vegyül el a köznép közé! Na, én megmutattam neki, hogy hol a helye! Lecibáltam a mennyországból és ráébresztettem arra, hogy ő is csak porból vétetett. Mondtam én magának, ugye, hogy ő se szent. Olyan szájjal, mint az övé, nem is szenteskedhet valaki. Ember ő is, mint mindenki más. Higgye el nekem, mindegy, hogy kivel fekszik le, olyan egyformák az asszonyok… annyira egyformák… Rettenetesen dühös lettem: – Megmondaná végre, hogy miről beszélt? – kiáltottam rá. Gabriel már hahotázott: – Hát arról, hogy milyen jól szórakoztam. Igen, szórakoztam, remekül éreztem magam, a magam módján persze, de higgye el, nagyon jó mód az… – Ha bármilyen formában megsértette azt a lányt… – Lány? Asszony az, uram. Tudja, mit akar, vagy legalábbis, hogy mit kellene tennie. Nekem aztán elhiheti. Igazi asszony. Nevetett, és ez a nevetés évekig visszhangzott bennem. Gonosz nevetés volt, ijesztő, undorító. Attól a pillanattól kezdve gyűlöltem őt. Borzasztó volt érezni, hogy nem tehetek semmit, mert mozdulatlanságra vagyok kárhoztatva. Ezt ő is értésemre adta egy megvető, gúnyos pillantással. Nem tudok visszataszítóbb jelenséget elképzelni annál, amilyen John Gabriel volt azon az éjszakán… Még akkor is nevetett, amikor lassú, bizonytalan léptekkel eltávolodott mellőlem. Veszett dühvel néztem utána. Néhány perccel később, amikor én még mindig a tulajdon tehetetlenségem fölött keseregtem, ismét lépteket hallottam a közelemben. Könnyű, halk lépteket. Isabella volt. Feljött a teraszra, és leült a székem mellé a kőpadra. A mozdulatai most is nyugodtak voltak és magabiztosak, mint máskor, és éppoly csöndesen üldögélt, mint eddig minden alkalommal. Mégis, tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy ez nem a régi Isabella. Biztosan tudtam, éreztem, hogy nagy lelki válságban van, de fogalmam sem volt, hogy milyen gondolatok járhatnak a fejében. Talán ő maga sem tudta… – Isabella… kedvesem… – dadogtam –, valami baj van? Magam sem tudtam pontosan, hogy mit is akarok kérdezni tőle, ő mégis, azonnal válaszolt: – Nem is tudom… Néhány perc múlva megfogta a kezem. A bizalomnak és szeretetnek ezt a gesztusát soha nem fogom elfelejteni. Hallgattunk. Csaknem egy órán keresztül ültünk így, akkor odalent kezdett felbomlani a társaság. Női hangok gratuláltak egymásnak a jól sikerült összejövetelért, megállapítva, hogy minden a lehető legjobban ment. Az egyik hölgy hazavitte Isabellát az autójával. Mintha álmodtam volna az egészet.

79

TIZENHETEDIK FEJEZET Azt hittem, hogy Gabrielt ezek után néhány napig nem fogom látni, de ő kiszámíthatatlan volt. Tizenegy óra előtt néhány perccel besétált a nappali szobámba. – Reméltem is, hogy egyedül találom – kezdte. – Azt hiszem tegnap éjjel eszeveszett nagy bolondot csináltam magamból. – Ez az ön meghatározása – mondtam hidegen. – Én erősebb jelzővel élnék. Rettenetes nagy disznónak nevezném. – Mit mesélt magának az a lány? – Semmit, ő semmit. – Feldúlt volt? Haragudott? Az istenit neki, valamit mégiscsak kellett mondania! Majdnem egy órán keresztül ott ültek egymás mellett. – Egy árva szót sem szólt – erősködtem. – Istenem, bárcsak sose… – hirtelen elhallgatott. – Mondja, ugye nem képzeli, hogy elcsábítottam? Semmi ilyesmi nem történt, esküszöm az égre. Csak egy kicsit… no, hát egy kicsit… szerelmeskedtem vele. Holdfény, szép lány… mással is megesett már ilyen. Nem válaszoltam, de Gabriel jobban értett a hallgatásomból, mint bármilyen hosszú tirádából. – Igaza van. Nem is vagyok túl büszke magamra. De az a lány megbolondított. Attól a perctől kezdve, amelyben megláttam, a bolondja vagyok. Mindig olyan fenséges érinthetetlenségben ült ott. Hát ezért akartam szerelmeskedni vele a múlt éjszaka. Méghozzá nem is valami szépen. Ha tudni akarja, eléggé megvadultam. De ő sem maradt közömbös, Norreys… Ő is csak ember… éppen olyan ember, mint azok a kis rongyok, akiket úgy szed fel az ember szombat esténként. Gondolom, most utál engem. Nem is aludtam egy szemhunyást sem. Idegesen sétált fel és alá: – Biztos benne, hogy semmit sem mondott? Hogy egyáltalán semmit sem mondott? – Azt hiszem, ezt már kétszer megmondtam – süvítettem feléje. Gabriel a fejéhez kapott. A mozdulat nevetséges is lehetett volna, ám az adott körülmények között, inkább tragikusnak hatott: – Soha nem tudom, hogy mi jár a fejében. Nem tudok róla semmit. Soha nem érhetem el. Éppen olyan, mint azok az alakok azon az átkozott frízen, ott Pisában. Az üdvözültek, akik mosolyogva ülnek a mennyország fái alatt! Le kellett őt rángatnom a Földre! Muszáj volt! Nem bírtam tovább! Higgye el, nem bírtam tovább! Meg akartam alázni, azt akartam, hogy szégyellje magát. Azt akartam, hogy együtt legyen velem a pokolban! – Az isten áldja meg Gabriel, hallgasson már el! – kiáltottam dühösen. – Nincs magában egy szemernyi méltóság? – Nincs. És magában sem volna, ha olyasmiken ment volna keresztül, mint én. Hetek óta szenvedek. Bárcsak sose láttam volna őt! Bárcsak el tudnám őt felejteni! Bárcsak sose hallottam volna róla! – Ki gondolta volna, hogy… – Hát magának aztán biztosan nem járta volna ki az esze – szakított félbe Gabriel. – Azt se látja meg, ami az orra előtt van. Maga a legönzőbb lény, akivel valaha is dolgom volt, teljes mértékben lefoglalja a saját becses személye. Nem látja, hogy már csaknem elvéreztem? Nem kell már sok ahhoz, hogy az se érdekeljen, bejutok-e valaha is a parlamentbe, vagy sem. – Lehet, hogy a haza csak nyerne az ügyön – jegyeztem meg. – Az az igazság, hogy a lehető legpocsékabbul összezagyváltam mindent – borongott Gabriel. Nem válaszoltam. Éppen eleget szenvedtem már az arroganciájától ahhoz, hogy csendes gyönyörrel figyeljem a vergődését. Tudtam, hogy bosszantja a hallgatásom, és ennek örültem, mert azt is akartam, hogy legalább bosszankodjon. 80

– Úgy elterpeszkedett, mint egy puritán kispolgár – vicsorgott Gabriel. – Mégis, mit kellene tennem maga szerint? Kérjek tőle bocsánatot? Mondjam azt neki, hogy elvesztettem a fejem vagy valami hasonlót? – Semmi közöm hozzá – szögeztem le. – Elég tapasztalatra tett szert az asszonyok körül, bizonyára tudni fogja, hogy mi a dolga. – De ilyen lánnyal soha nem volt dolgom. Gondolja, hogy nagy megrázkódtatás volt neki? Hogy undorodik tőlem? Vajon ő is disznónak tart? Elismételtem neki, hogy fogalmam sincs, mit gondolhat Isabella – és jólesett ezt ismét elmondani. – Viszont azt hiszem, éppen ide jön – mondtam kinézve az ablakon. Gabriel bíborvörös lett, a szemébe ijedtség költözött. Lecövekelte magát a kandalló elé, ott állt szétvetett lábakkal, előremeredő állal. Ronda volt. Igen, úgy nézett ki, mint egy juhászkutya, és én örömmel figyeltem, hogy milyen közönséges, alattomos és gonosz az arca. – Ha úgy néz majd rám, mint valami mocsokra, amit éppen most cipelt be a macska, akkor… – nem fejezte be a mondatot. Isabella azonban nem úgy nézett rá, mint a macska által behurcolt gusztustalan dologra. Jó reggelt mondott előbb nekem, azután neki is, semmi különbséget nem tett közöttünk. Olyan volt, mint mindig: komoly és udvarias, nyugodt és érinthetetlen. Üzenetet hozott Teresának, és amikor megtudta, hogy a sógornőm a Carslake házaspárnál van, szép mosollyal elbúcsúzott tőlünk és elindult, hogy megkeresse. Még jól be se csukta maga mögött az ajtót, Gabriel máris elkáromkodta magát. Kitartóan és maró gúnnyal szidalmazta a lányt, és hiába próbáltam leállítani, mert rám ordított: – Fogja be a száját, Norreys! Semmi köze ehhez az egészhez! És hallgassa meg, amit most mondok: elbánok én ezzel a nyársat nyelt boszorkánnyal, ha addig élek is! Azzal kiviharzott a szobából, és úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy az egész Polnorth Ház beleremegett. Mindenképpen találkozni akartam Isabellával, amikor majd hazafele indul, ezért csengettem, és kitolattam magam a teraszra. Nem kellett sokáig várakoznom, a terasz túlsó végében megjelent a lány. Szokott természetes módján egyenesen a kőpadhoz ment, és leült. Hallgatott, és hosszú ujjait lazán összekulcsolta az ölében úgy, ahogyan szokta. Máskor megelégedtem volna ennyivel, most azonban gyötört a bizonytalanság. Nagyon szerettem volna tudni, mi jár abban a nemesen megformált, szép fejében. Láttam, milyen állapotban volt Gabriel, és jó lett volna tudni, milyen élményekkel maradt Isabella – és hogy egyáltalán jelentett-e neki valamit az egész dolog. Isabellával azért volt nehéz szót érteni, mert az embernek meg kellett próbálnia a lehető legegyszerűbb szavakkal elmondani a mondandóját. A legátlátszóbb szépítgetés sem használt, mert olyan értetlenül meredt az emberre, hogy azonnal látszott, fogalma sincs, mit akar mondani a másik. De hát a szokás nagy úr, így az első mondataim meglehetősen homályosra sikerültek: – Minden rendben van, Isabella? – kérdeztem. Kérdőn nézett rám. – Gabriel nagyon fel volt dúlva ma reggel – mondtam óvatosan. – Azt hiszem, szeretne bocsánatot kérni öntől azért, ami történt. – Miért kellene neki bocsánatot kérnie tőlem? – Nézze – nyögtem –, azt hiszem, úgy gondolja, hogy meglehetősen csúnyán viselkedett tegnap éjjel. Elgondolkodva nézett rám, majd azt mondta: – Oh, értem. Nyoma sem volt rajta a zavarodottságnak. Nem bírtam a kíváncsiságommal, és tovább kérdezősködtem, pedig az egész dologhoz valóban semmi, de semmi közöm nem lehetett. – Önnek nem az a véleménye, hogy nagyon csúnyán viselkedett?

81

– Hát, nem tudom… igazán nem is tudom – mondta bizonytalanul, kicsit olyan bocsánatkérő formán. – Tudja, nem volt még időm igazán elgondolkodni erről az egész dologról. – Dehát nem döbbent meg, nem ijedt meg, nem dúlta fel ez az esemény? Kíváncsi lehettem, nagyon is kíváncsi, ha ilyesmiket mertem kérdezni tőle. Látszott, hogy elgondolkoztatták a szavaim. Amikor megszólalt, olyan volt a hangja, mintha valami nagyon régen történt, közömbös dologról beszélne: – Nem, azt hiszem nem. Kellett volna? Ezzel a kérdéssel teljes mértékben a padlóra küldött, mert természetesen nem tudtam, hogy mit kellene válaszolnom. Mit kellene éreznie annak a lánynak, aki először találja szembe magát – nem a szerelemmel, még csak nem is a gyöngédséggel, hanem egy meglehetősen durva férfinak a hirtelen felébredt szenvedélyével? Mindig úgy éreztem (vagy csak úgy akartam érezni?), hogy Isabellában van valami szűzies. De így volt-e? Nem felejtettem el, hogy Gabriel kétszer is beszélt a lány szájáról. Most is jól megnéztem magamnak. Telt, csaknem habsburgi alsó ajka volt, friss, festék nélkül is piros ajkak – igen, határozottan érzéki szája volt. Gabriel benne is felkeltette az érdeklődést. De milyen érdeklődést? A tisztán érzékit? Az ösztönöst? És hova tette közben a józan eszét? És ekkor Isabella, a maga egyszerű módján megkérdezte tőlem, kedvelem-e Gabriel őrnagyot. – Nem – jelentettem ki a lehető leghatározottabban. – Mrs. Carslake sem kedveli – mondta Isabella elgondolkodva. Utáltam a gondolatot, hogy egy táborba tartozom Mrs. Carslake-kel. – És ön? – kérdeztem. – Ön kedveli? Nagyon sokáig hallgatott. Amikor végre megszólalt, rá kellett jönnöm, hogy a szavai valami nagyon mélyről fakadó határozatlanságból születtek. – Nem ismerem őt… Semmit sem tudok róla. És borzasztó, hogy még csak nem is beszélgethetek róla senkivel. Nehéz volt felfognom, mit is akar mondani, hiszen valahányszor csak nővel volt dolgom, a megértésnek mindig főszerep jutott a kapcsolatunkban. Az az erős, ámbár gyakran tévesnek bizonyuló meggyőződés, hogy rokonlelkek vagyunk, csak növelte a vonzalmunkat. Felfedezni, hogy egy csomó olyan dolog van, amiben mindketten örömünket találjuk, hogy ugyanazokat a dolgokat utáljuk, a hosszú beszélgetések könyvekről, színdarabokról, erkölcsi kérdésekről mind mind hozzátartoztak a szerelemhez. Sőt azt is mondhatnám, ezzel a meleg barátsággal kezdődött az, amiről később kiderült, hogy szexuális vonzalom. Teresa szerint Gabrielt a nők vonzó férfinak tartják. Feltehetőleg Isabella is annak tartotta, és ha így volt, akkor számára ez a vonzerő egyszerű tény volt, és nem akarta beöltöztetni a „megértés” álruhájába. Gabrielre is úgy tekintett, mint egy idegenre. Vajon csakugyan vonzónak találta? Vagy lehet, hogy tetszett neki a szerelmi közeledése anélkül, hogy az ember maga tetszett volna? Csakhogy ez tiszta spekuláció, és Isabella nem szokott ilyen csavaros módon gondolkodni. Bármit is érzett Gabriel iránt, bizonyosan nem elemezgette az érzelmeit. Elfogadta őket úgy, mint élete szőttesének egy darabját, és túl fog lépni rajta, hogy a következő mintát is megalkossa. Egyszerre megvilágosodott előttem, hogy éppen ez az, ami felkeltette Gabrielben a mármár rögeszmének nevezhető dühöt, és a másodperc egy tört részéig csaknem barátsággal gondoltam rá. És ekkor Isabella megkérdezte tőlem, az ő szokott, komoly hangján, hogy nem tudom-e, miért nem élnek sokáig a vörös rózsák a vázában. Megtárgyaltuk a dolgot és én megkérdeztem, melyik a kedvenc virága. Azt felelte, hogy a vörös rózsa, meg a sötét színű, csaknem barna téli violák és általában minden olyan virág, amelynek olyan piros-bordó színe 82

van. Furcsa gusztusra vallott, de amikor rákérdeztem, miért éppen ezeket kedveli, azt válaszolta, hogy nem tudja. – Ön nem szeret gondolkodni, Isabella – mondtam szemrehányóan. – Ha venné magának a fáradságot és végiggondolná a kérdést, bizonyosan megtalálná rá a választ. – Gondolja? Hát jó, akkor lássuk csak… (Most már mindörökre így fogom őt látni, valahányszor csak eszembe jut. Ott ül a magas támlájú kőpadon, büszkén felemelt fejjel, hosszú, finom kezei békésen pihennek az ölében, az arca komoly, mert a virágokon töri a fejét.) Amikor végre megszólalt, azt mondta: – Azt hiszem azért, mert ezeket a virágokat olyan jólesik megtapintani… teltek és bársonyosak… és csodálatos az illatuk. A rózsáknak ugyan nem szép a növése… és csakis magukban lehet őket vázába tenni… akkor gyönyörűek… egy rövid ideig… azután elhullatják a szirmaikat és meghalnak. Ha a rózsa nem vörös, hanem más színű, akkor nagyon jót tesz neki, ha aszpirint teszünk a vizébe, vagy egy kicsit megperzseljük a szárát, de a vörös rózsákon nem segít semmi. Pedig úgy szeretném, ha nem halnának meg. Ez volt a leghosszabb beszéd, amit Isabellától valaha is hallottam. Sokkal jobban érdekelték a rózsák, mint Gabriel. Mint mondtam, ezeket a perceket sohasem tudtam elfelejteni. Ezek voltak a barátságunk legszebb percei. A mezőn át vezető ösvényen, azon, amely a házunkat a kastéllyal összekötötte, egy egyenruhás férfi közeledett. Rádöbbentem, hogy Lord St. Loo végre hazaérkezett.

83

TIZENNYOLCADIK FEJEZET Mindenkivel előfordult már hogy úgy érezte, valamilyen esemény már egyszer, sőt nem is egyszer, pontosan úgy megtörtént vele. Én is így éreztem, miközben figyeltem a felénk közeledő fiatal Lord St. Loot. Mintha már sokszor, nagyon sokszor átéltem volna ugyanezt: itt fekszem én, tehetetlenül, mozdulatlanul, és csak nézem, nézem a mezőn át felém közeledő Lord St. Loot… Igen, így volt, és így is lesz még sokszor… az örökkévalóságig. – Isabella – súgta a szívem –, eljött a búcsú perce. A Sors maga közeleg feléd. Tündérmeseszerű volt ismét minden, csupa illúzió, amelynek semmi köze a valósághoz. És én jelen leszek, amikor a mese elér a szokványos végéhez. Felsóhajtottam, és ránéztem Isabellára. ő még nem vette észre a feléje lépkedő Sorsot, lehajtott fejjel nézegette hosszú, fehér kezeit. Még mindig a rózsák jártak az eszében, esetleg a sötétbarna téli violák. – Isabella – mondtam halkan – jön valaki… Nem látszott túl érdeklődőnek, sietség nélkül emelte fel a fejét, majd megfordult. A teste megmerevedett, majd lassan reszketni kezdett. – Rupert – suttogta –, Rupert… És ha mégsem ő lett volna? Ilyen messziről nem is lehetett biztosan felismerni. De Rupert volt. Kissé habozva kinyitotta a kaput, és feljött a teraszra, miközben bocsánatkérő pillantásokat vetett rám. Hiszen a Polnorth Ház lakói idegenek voltak számára, sohasem találkoztunk. De a kastélyban azt mondták, hogy biztosan itt találja az unokatestvérét. Isabella felállt, és két lépést tett feléje. Aztán ott álltak egymással szemben: – Rupert – mondta lágy hangon. – Isabella! A kezük összefonódott, és a férfi védelmezőn feléje hajtotta a fejét. Tökéletes jelenet volt. Ha egy filmfelvétel része, bizonyosan nem kell megismételni, a színpadon pedig könnyeket csalt volna minden romantikus hajlamú, középkorú nő szemébe. Idilli volt, a tündérmese boldog vége, maga a nagybetűs Regény. A két fiatal évek óta álmodozott egymásról, a kép, amit a másikról kialakítottak maguknak, félig-meddig illuzórikus volt, és most, amikor végre találkoznak, kiderül, hogy az álomkép csodálatosan megfelel a valóságnak. Mondhatják, hogy ilyesmi nemigen fordul elő az életben. De én láttam, ott volt a szemem előtt. Ők ketten abban az első pillanatban eldöntöttek mindent. Hiszen Rupert gondolatainak a mélyén mindig is ott motoszkált, hogy egyszer majd vissza fog jönni St. Looba, és feleségül veszi Isabellát, Isabella pedig nyugodtan várt, mert biztosan tudta, hogy Rupert eljön érte, és ők boldogan élnek majd, míg meg nem halnak a kastélyukban. Hittek benne, és a hitük igaznak bizonyult, az álmuk beteljesedett. Egy rövid perc után Isabella felém fordult. Az arca sugárzott a boldogságtól. – Norreys kapitány – mondta –, ő az unokatestvérem. Lord St. Loo odajött hozzám, kezet ráztunk és én jól megnéztem őt magamnak. Mai napig is az a véleményem, hogy soha nem láttam nála szebb férfit. Nem azt akarom mondani, hogy olyan volt, mint egy „görög isten”, mert nagyon férfias szépség volt. Az arca vékony, hosszúkás, barna bőrén meglátszott, hogy sokat tartózkodott a szabadban, bajuszt hordott, és mélykék szemekkel nézett a világba, tökéletesen formált fej ült a széles vállain, keskeny csípője és formás lábai voltak. A hangja is kellemes volt, mély és bizalomgerjesztő, a beszéde mentes a gyarmatokra jellemző tájnyelvi jellegzetességektől. Intelligencia, állhatatosság, nyugalom tükröződött az arcán, és az is meglátszott rajta, hogy a tréfát is érti. Elnézést kért tőlem a bejelentés nélküli látogatásért. Mint mondotta, ma érkezett repülővel, és a reptérről egyenesen ide hajtott. A kastélyban azonban megtudta Lady Tressiliantől, hogy

84

Isabella átjött a Polnorth Házba, és itt bizonyosan megtalálja. Az utolsó mondatnál a lány felé fordult, és a szemébe különös fény költözött: – Nagyon megszépültél, Isabella – mondta. – Igaz, akkor csak egy iskoláslány voltál. Mindig úgy láttalak magam előtt: végtelenül hosszú, sovány lábakkal, két repkedő hajfonattal. És az a nagy őszinteséged… – Rémesen nézhettem ki – mondta Isabella gondterhelten. Lord St. Loo kifejezte abbeli reményét, hogy hamarosan találkozhat majd a sógornőmmel és a bátyámmal is, akinek a festményeit már nem egyszer megcsodálta. Isabella közölte vele, hogy Teresa a Carslake családnál van és megérdeklődte Ruperttől, óhajt-e találkozni velük is. Rupert nem akart, és úgy nyilatkozott, hogy nem is emlékszik rájuk, bár lehet, hogy már akkoriban is itt laktak, amikor ő még iskolás volt. – Azt hiszem, Rupert, muszáj lesz majd találkoznod velük – vélte Isabella. – Biztos, hogy nagyon fognak örülni annak, hogy megjöttél. Mindenki örülni fog. A fiatal lord nem tűnt nagyon lelkesnek. Mint mondta, csak egy hónap szabadságot kapott. – És akkor vissza kell menned Keletre? – kérdezte Isabella. – Bizony. – És ha majd a japánokkal sem kell harcolni, akkor visszajössz? – a lány hangja komoly volt, csaknem komor. Lord St. Loo maga is elkomorodott. – Attól függ – mondta. – Annyi mindentől függ… Hallgattak. Nem volt szükség magyarázatra, értették egymást. Ugyanarra a dologra gondoltak mind a ketten. Máris tökéletes harmóniában éltek. Aztán Isabella elment, hogy megkeresse Teresát, és a fiatal Lord St. Loo leült mellém beszélgetni. Férfias beszélgetés volt, és én nagyon élveztem. Itt, a Polnorth Házban szinte csak nők vettek körül. St. Loo maga eldugott kis hely volt, ahova a háborúnak a zaja nem ért el, csak hallottak erről-arról. Az a néhány katona, aki hazajött ide a szabadság idejére, örült, ha nem kellett beszélnie róla. Politizálni lehetett volna, de a St. Loohoz hasonló helyeken a politikai életnek is női arculata van: a különböző hatások mérlegelése, a győzködés, az ezernyi részlettel való bíbelődés, az aprólékos, fáradságos és teljesen érdektelen munka mindmind a női lét jellegzetességei. Miniatürizált világ, amely számára a vérontás és erőszak legfeljebb háttérül szolgálhatott. A világháború még nem ért véget, de az itt lakókat már teljesen lefoglalták az egyházközség ügyei meg egyéb, kizárólag személyes jellegű apró acsarkodások. Különben ez történt Anglia-szerte, csak éppen elbújtatták olyan jól hangzó kifejezések mögé, mint demokrácia, szabadság, biztonság, birodalom, államosítás, hazafiság, szép új világ, és mások. Gyanítottam, hogy maguk a választások is csak ürügyül szolgáltak arra, hogy az emberek megvívhassák személyes csatáikat, amelyek sokkal fontosabbak és sürgetőbbek voltak számukra, mint a zászlók, amelyek alá összegyűltek. Melyik párt ígér lakást? Melyik hozza haza a fiamat, Johnnie-t és a férjemet, Dicket a tengeren túlról? Melyik biztosít jobb jövőt a gyermekeimnek? Melyiktől lehet remélni azt, hogy nem rángat majd bele egy újabb háborúba? A szép szavakat nem lehet megenni. Ki segít abban, hogy ismét megnyithassam a boltomat? Ki ad nekünk több ennivalót, több ruhajegyet, több törülközőt és több szappant? Churchill nagyon rendes. Megnyerte nekünk a háborút. Megmentett minket a németektől. Én ragaszkodom hozzá. Wilbraham iskolamester. Csakis a nevelés az, ami hozzásegítheti a gyermekeinket ahhoz, hogy jól boldoguljanak a világban. A Munkáspárt több házat épít majd. Ezt ígérik. És Churchill nem is hozza haza olyan gyorsan a fiúkat. Államosítsák már a bányákat! Akkor majd jut szén mindenkinek. Nekem Gabriel őrnagy tetszik. Igazi férfi. Törődik a dolgokkal. Ő bezzeg végigharcolta egész Európát, még meg is sebesült, nem itthon ült egy biztos kis állásban. Ő aztán tudja, mit érzünk, amikor a külföldön levő fiainkra gondolunk. Ő az, aki kell nekünk, nem egy 85

nyamvadt iskolamester. Ó, azok a tanítók! Emlékeztek azokra a tanárokra, akiket a háború alatt evakuáltak és ide küldtek? Még arra sem voltak képesek, hogy segítsenek Mrs. Polwiddennek elmosogatni a reggeli edényt. Felvágósak, úgy bizony. Mert hát mi más a politika, mint bódé bódé mellett a világ vásárában, mindegyikben kínálgatnak valamilyen csodaszert… és a hiszékeny közönség nyeli a békát rendületlenül. Hát ebben a világban éltem én, amióta új életre keltem a balesetem után. Ezt a világot én korábban sohasem ismertem, és amikor először találkoztam vele, első érzésem a mélységes megvetés volt. – Zsibvásár – gondoltam. – Ez is egy újabb zsibvásár. Lassanként azonban kezdtem rájönni arra, hogy ez a világ szenvedéllyel megélt valóságon alapszik, meg a túlélésért folytatott vég nélküli harcon, és a harc kimenetelét illető reményeken. Ez a nők világa, nem a férfiaké. A férfi megmaradt vadásznak: nemtörődöm, rongyos, gyakran éhes, és mindig előre igyekszik, sarkában pedig ott lohol az asszony és a gyermek. Az ő világában nincs szükség politikára, csak jó szemre, gyors kézre, és máris övé a préda. A civilizált életnek a föld az alapja, a föld, amely ad, mindig csak ad. Ebben a világban házakat emelnek, és megtöltik őket tárgyakkal. Termékeny, anyáskodó világ, amelyben sokkal bonyolultabb dolog életben maradni, ahol a sikernek és az elbukásnak száz meg száz lehetséges módja van. A nőket nem a csillagok érdeklik, hanem az a négy fal, amely menedéket nyújt, amikor fúj a szél, a tűzhelyen rotyogó fazékra figyelnek, és a jól táplált, alvó gyerekek arcát ügyelik. Nagyon szerettem volna már kiszabadulni ebből a női világból. Robert nem számított, ő is festő, művész, akit anya módra izgat az új élet megszületése. Gabriel elég férfias volt, sikeresen tépdeste az intrikák pókhálóját, de kettőnk viszonyából hiányzott a rokonszenv. Rupert St. Loo azonban visszavitt a magam világába. Németország, Szicília, Kairó, Róma. Egy nyelven beszéltünk, és sok közös témánk volt. Ismét ép ember voltam, ott jártam-keltem a háború semmivel sem törődő világában, a halál fenyegető árnyékában is jókedvűen, élvezve a fizikai létet. Nagyon tetszett nekem Rupert St. Loo. Éreztem, hogy első vonalbeli tiszt, és azt is, hogy rendkívül vonzó jellemű ember. Okos volt, jó humorú, érzékeny és intelligens. Az volt a véleményem, ilyen emberekre van szükség ahhoz, hogy újjáépíthessük az országot. Olyanok kellenek ide, akik tisztelik a hagyományokat, de képesek modernül gondolkodni, és előre néznek. Egyszer csak ott volt mellettünk Teresa és Robert, és a sógornőm elmagyarázta Rupert St. Loonak, hogy micsoda munkában vagyunk a választások miatt, ő pedig töredelmesen megvallotta, hogy nem sokat ért a politikához. Aztán megérkezett a Carslake házaspár Gabriellel, Mrs. Carslake olvadozni kezdett, a férje pedig igen szívélyes modorban kifejtette, hogy mennyire boldoggá teszi őt az, hogy megismerheti Lord St. Loot, és bemutatta neki jelöltünket, Gabriel őrnagyot. Rupert St. Loo és Gabriel barátságosan kezet ráztak, Rupert sok sikert kívánt neki, és egy kicsit elbeszélgettek a választásokról. Ott álltak egymás mellett a napfényben és láthattam, micsoda különbség, micsoda kegyetlenül nagy különbség van közöttük. Nemcsak azért, mert Rupert jóképű volt, Gabriel pedig csúnya és kistermetű. Ennél sokkal többről volt szó. Rupert St. Loo magabiztos volt, természetes módon udvarias és nyájas, és aki ránézett, megérezte, hogy végtelenül becsületes. Egy kínai kereskedő bizonyosan odaadta volna neki minden áruját még akkor is, ha nem tud azonnal fizetni – és nem csalódott volna benne. Gabriel nagyon rosszul mutatott mellette. Ideges volt, hepciáskodó, hol összefonta a lábait, hol meg nyugtalanul fel-le szaladgált. Szegény ördög! Igazán ronda, hétköznapi figura volt, sőt még annál is rosszabb, mert azt a benyomást keltette, hogy csak addig becsületes, amíg megéri neki. Olyan volt, mint a korcs kutya, amely vígan éli az életét mindaddig, amíg egy kiállításon mellé nem kerül egy igazi fajkutya. 86

Robert ott állt mellettem, és én suttogva felhívtam a figyelmét a két emberre. Jól megnézte őket magának. Gabriel még mindig ott kóválygott össze-vissza, és valahányszor szembe került Ruperttal, fel kellett néznie rá, és azt hiszem, ez nagyon kevés örömöt okozott neki. Volt valaki, aki ugyanúgy szemmel tartotta a két férfit, mint Robert meg én: Isabella. Az elején egyikről a másikra siklott a tekintete, azután megállapodott Ruperten. Ajkai szétnyíltak, büszkén felvetette a fejét, arca kissé megszínesedett. Csodálatos volt látni a lány kevély, boldog arcát. Robert gyors pillantással felmérte Isabellát, majd elgondolkodva nézett Rupert St. Loo arcára. Amikor a többiek bementek egy pohár italra, Robert ott maradt velem a teraszon, és én végre megkérdezhettem őt, hogy mi a véleménye Rupertről. A válasza furcsa volt, mint mindig: – Azt hiszem, egyetlen rossz tündér sem volt ott a keresztelőjén.

87

TIZENKILENCEDIK FEJEZET Rupert és Isabella hamar dűlőre vitték a dolgot. Véleményem szerint már abban a pillanatban, amikor ott a teraszon, az én székem mellett találkoztak. Gondolom, mindketten hatalmas megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy éveken át dédelgetett, titkos álmukat nem tépte szét durván a való élet. Mert néhány nappal később Rupert megvallotta nekem, hogy az az álomkép mindig ott élt a szívében. Nagyon közel kerültünk egymáshoz, mert ő éppúgy örült a férfitársaságnak, mint én. A kastélyban körülvette a nők imádata, az öreg hölgyek nyíltan rajongtak érte, még Lady St. Loo is félretette szokott tartózkodását. Ezért aztán Rupert szívesen át-átrándult hozzám egy kis beszélgetésre. Egy alkalommal váratlanul azt mondta: – Tudja, mindig úgy gondoltam, hogy kötözni való bolond vagyok. Mert hát nem erre valle az a tény, hogy egy férfi eldönti, feleségül vesz majd egy nőt akkor, amikor az illető még csak egy kislány – méghozzá elég csámpás kislány – és rá kell jönnie, hogy hiába telnek az évek, a szándéka nem változik semmit. Közöltem vele, hogy hallottam már ilyen esetről. – Az az igazság – folytatta elgondolkodva –, hogy Isabella meg én… szóval mindig úgy éreztem, ő is egy rész belőlem, olyan rész, amelyet még nem vettem birtokba, de egy napon az enyém kell hogy legyen, mert csak így lesz kerek egész az életem. Furcsa dolog, nem? És Isabella nem hétköznapi jelenség. Néhány percig csendben szívta a cigarettáját, majd hozzátette: – Azt hiszem, az tetszik benne a legjobban, hogy nincs egy csöpp humorérzéke sem. – Úgy gondolja? – Egy csöpp sem. És ez csodálatosan megnyugtató… Mindig is gyanítottam, hogy ebben a civilizált világban a humorérzéket csak azért fejlesztettük ki magunkban, hogy megvédjen minket a csalódásoktól. Mindenáron mulatságosnak akarjuk találni a dolgokat, hogy ne kelljen megvallanunk azt, hogy tulajdonképpen elégedetlenek vagyunk velük. Hát ebben volt valami… torz kis mosolyra húzódott az ajkam… igen, Rupert St. Loo közeljárt az igazsághoz. Rupert egy darabig mereven nézte a kastélyt, aztán akadozva folytatta: – Nagyon szeretem ezt a helyet. Mindig is szerettem. Mégis örülök annak, hogy ÚjZélandon nőttem fel, és csak azután hoztak Etonbe. Ez biztosítja számomra, hogy egy kissé távolságtartóan tudjam nézni a dolgokat. Belülről ismerek mindent, ugyanakkor megvan bennem a külső szemlélő objektivitása is. Etonből mindig ide jöttem vakációzni. Tudtam, hogy ez a kastély az enyém, hogy egy napon majd itt fogok lakni… akartam is… örültem annak, hogy az enyém… attól a pillanattól kezdve, hogy először megláttam… furcsa érzés volt… mintha haza érkeztem volna. És Isabella szorosan hozzá tartozott. Akkor is tudtam, azóta is tudom, hogy össze fogunk házasodni, és itt éljük le földi életünket. Makacsul felszegte az állát: – Igenis itt fogunk élni! A nagy adók, a kiadások, az elodázhatatlan javítási költségek és a fenyegető államosítás ellenére. Ez az otthonunk, Isabelláé és az enyém. Öt nappal azután, hogy Rupert hazatért, hivatalosan is eljegyezték egymást. Ezt Lady Tressilian közölte velünk. Természetesen egy-két napon belül a Timesban is meg fog jelenni, de azt akarta, hogy mi legyünk az elsők, akik megtudjuk. Annyira boldog volt, olyan nagyon boldog! Kedves holdvilágképe megremegett az örömtől. Teresát és engem nagyon meghatott a boldogsága, ugyanakkor rávilágított arra, hogy bizonyos dolgok fájdalmasan hiányoznak az életéből. Örömében még a szokott anyáskodó magatartásáról is megfeledkezett, ami sokkal kellemesebbé tette számomra a társaságát. Megismerkedésünk óta először nem hozott nekem

88

könyveket, és meg se próbált életkedvet csepegtetni belém. Isabella és Rupert teljesen kitöltötték a gondolatait. A másik két hölgy is a maga módján reagált az eseményekre. Mrs. Bigham Charteris kettőzött energiával és tetterővel dolgozott. Magával cipelte Rupertet, megmutatta neki a birtokát, bemutatta a bérlőknek, és kitanította arra, mi az, amit most azonnal meg kell javíttatnia, és mi az, mi maradhat úgy, ahogy van. – Amos Polflexen mindig morgolódik, pedig két évvel ezelőtt megjavíttattuk a házának a falait. Ellen Heath kéményét valóban rendbe kell rakatni, és ő nagyon türelmesen vár. Heathék háromszáz éve a bérlőink. Lady St. Loo viselkedését találtam a legérdekesebbnek. Egy darabig nem is értettem, aztán egy szép napon megvilágosodott előttem minden. Valódi győzelem volt ez a számomra – ámbár furcsa egy győzelem, az igaz, fanyar öröm, amit olyankor érez az ember, amikor kiderül, hogy a csatát megnyerte ugyan, de sehol nincsen ellenség. – Most már minden rendben lesz – mondta nekem. Aztán hosszan, fáradtan felsóhajtott. Mintha azt mondta volna: „Uram, bocsájtsd el szolgádat békével”. Az volt a benyomásom, hogy mindig is félt, csak sohasem mutatta, most azonban tudja, hogy többé nincs mitől rettegnie. Ez persze érthető. Bizonyára sokszor elgondolta, milyen kicsi a valószínűsége annak, hogy Lord St. Loo valóban hazajön és feleségül veszi az unokatestvérét, akit nyolc évig nem látott. Sokkal valószínűbb volt, hogy Rupert megismerkedik egy idegennel és azt veszi el. Háborús időkben gyorsan megy az ilyesmi. Úgy van. Aligha hihetett abban, hogy Rupertnek pont Isabella fog majd kelleni. Pedig így volt ez jól. Megkérdeztem Teresát, hogy ő is ezt gondolja-e. A sógornőm bólogatott: – Csodálatos pár – mondta. – Az isten is egymásnak teremtette őket, ahogy a család öreg cselédei szokták mondani. Ez alkalommal azonban igazán úgy van. – Igen. Majdnem hihetetlen… mondd, Hugh, nem fog el néha az érzés, hogy az egész csak álom, és te hamarosan úgyis felébredsz? Tudtam, mire gondol, és nem válaszoltam azonnal. – Semmi sem valóságos, ami kapcsolatban áll a St. Loo kastéllyal – mondtam végül. Alig vártam, hogy megtudjam John Gabriel véleményét. Ő továbbra is olyan nyíltan beszélt velem, mint korábban bármikor, és úgy tapasztaltam, hogy nagyon utálta Lord St. Loot. Ezen nem is csodálkoztam, mert Rupert St. Loo puszta jelenléte alaposan megtépázta Gabriel dicsőségét. Különben az egész várost izgalomba hozta az, hogy megérkezett a kastély igazi ura. Az őslakosok büszkék voltak rá; még emlékeztek az apjára, az újonnan betelepedettek pedig a sznobok örömével ünnepelték. – Undorító juhnyáj – jelentette ki Gabriel. – Mondhat ki mit akar, számomra egyszerűen elképesztő, hogy az angolok ennyire rabjai a nemesi címeknek. – A Cornwallben lakókat ne nevezze angoloknak – oktattam. – Még ennyit sem tanult meg? – Hát ez kimaradt a műveltségemből. De úgy különben egyetért velem? Hol a zászlójukra tűzik az ősi neveket, hol meg dühösen kijelentik, hogy az egész csak bohózat, de ez sem más, mint sznobizmus, csak éppen nem a színe, hanem a fonákja. – És ön? – érdeklődtem. Gabriel elvigyorodott. Nem bánta, ha támadták. – Én is csak egy kifordított sznob vagyok. Az volna számomra a legnagyobb boldogság, ha Lord St. Loonak születtem volna. – Nagyon meglep vele – gúnyolódtam.

89

– Vannak dolgok, amikre születni kell – folytatta Gabriel. – Nem is tudom, mit adnék azért, hogy olyan lábaim legyenek, mint az övé. Eszembe jutott, mit mondott Lady Tressilian, amikor először találkozott Gabriellel, és érdekesnek találtam, hogy maga Gabriel ennyire érzékeny tud lenni. Megkérdeztem, mit gondol, Rupert St. Loo csökkenteni fogja-e az ő népszerűségét. Gabriel fontolóra vette a dolgot, de egy csöppet sem tűnt idegesnek. Végül kijelentette, hogy véleménye szerint Lord St. Loo nem fog neki gondot okozni, hiszen nem számít politikai ellenfélnek. Sőt a Konzervatív Párt szempontjából éppenséggel kedvező a jelenléte. – Ámbár azt hiszem, hogy ha indulhatna a választásokon, akkor a Munkáspárt színeiben futna, amiről persze szó sem lehet, hiszen született arisztokrata. – No persze – mondtam. – Földbirtokos. – Az államosításnak persze nem örülne, de tudja, Norreys, manapság nagyon a feje tetejére állt a világ. A farmerek és a munkások köréből kerülnek ki a legmakacsabb konzervatívok, a Munkáspárt hívei között pedig szép számmal megtalálhatók a fiatal intellektuelek, olyanok, akiknek tudományos fokozataik, és mellé egész csomó pénzük van. Azt hiszem, azért is szegődtek a Munkáspárthoz, mert fogalmuk sincs arról, hogy mit jelent, ha az embernek a két kezével kell megkeresnie a betevő falatot, így azt sem nagyon tudják, hogy mire is volna szüksége egy munkásnak. – És mire volna szüksége egy munkásnak? – érdeklődtem, mert tudtam, hogy Gabriel valami egészen szokatlan válasszal fog előállni. – Hát… mindenesetre szeretné, ha az országban jól mennének a dolgok, mert akkor neki is jól van dolga. Éppen azért támogatja a konzervatívokat, mert meg van győződve róla, hogy csakis ők tehetik gazdagabbá az országot, mivel ők azok, akik tudnak valamit a pénzről. És ebben természetesen igazuk is van. Lord St. Loot amolyan régi vágású liberálisnak nézem, márpedig a liberálisokból senkinek sem volt túl sok haszna. Ne… ne szóljon semmit, Norreys, úgysincs sok értelme. Várja meg a választások eredményét. Meglátja, hogy a liberálisokat nagyítóval kell majd megkeresni. A kutyának sem kellenek, mert az emberek túl együgyűnek találják azt a bizonyos arany középutat. – Gondolja, hogy Rupert St. Loo is középutas? – kérdeztem. – Úgy van. Józan gondolkodású ember, meg akarja tartani a régit, miközben örömmel üdvözli az újat. Se hús, se hal. Mézeskalács. – Micsoda? – hördültem fel. – Jól hallotta! Mézeskalács! Mézeskalács kastélyban mézeskalács úr! És mézeskalács esküvő – tette hozzá csikorogva. – És a menyasszony? Az is mézeskalácsból van? – hecceltem Gabrielt. – Nem. Ő nem. Ő valódi. Csak éppen betévedt a mézeskalácsházba, mint Jancsi és Juliska. Tudja, a mézeskalács nagyon vonzó, törni lehet belőle és majszolgatni. – Nem nagyon kedveli Rupert St. Loot, igaz? – Már miért kedvelném? Hiszen ő sem kedvel engem. Ezen elgondolkodtam egy-két percig, és rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Rupertnek valóban nem volt túl jó véleménye róla. – Akár tetszik neki, akár nem, tűrnie kell majd, hogy itt vagyok – folytatta Gabriel. – A parlamentben én fogom képviselni a földnek ezt a darabkáját, ami az övé. Időnként meg kell majd hívjanak vacsorára, és Rupertnek együtt kell majd működnie velem. – Túl magabiztos, Gabriel. Még nincs bent a parlamentben. – Vegye úgy, hogy a dolog el van intézve – kérkedett Gabriel. – Ennek így kell lennie. Ez az egyetlen esélyem. Én vagyok a tulajdon kísérleti alanyom. Ha a kísérlet nem sikerül, végem van. Még katonának sem mehetek vissza, mert tudja, én békeidőben alkalmatlan vagyok az ilyesmire. Csak ha igazán forró a helyzet, csak akkor lehet hasznomat venni. És ha Japánnal befejezzük a háborút, akkor reám már nem lesz többé szükség. Othello harcának vége. 90

– Sose bíztam Othellóban – fanyalogtam. – Miért? Csak azért, mert a féltékenység sosem ébreszt bizalmat a személy iránt? – Hát… úgy is mondhatjuk. Mindenesetre nem rokonszenves alak. Még csak szánalmat sem tudok érezni iránta, inkább az a véleményem, hogy átkozottul nagy marha volt. – Igaza van – mondta Gabriel. – Az ember valóban nem érez iránta szánalmat. Legalábbis nem úgy sajnálja, mint Jágót. – Sajnálni Jágót! – hördültem fel. – Gabriel, maga aztán igazán furcsán osztogatja a rokonszenvét. Gabriel a szeme sarkából éles pillantást vetett rám. – Nem – mondta végül. – Úgysem értené meg… Felállt, és sétálni kezdett a szobában. Szórakozottan matatott a tárgyakkal, felemelte és lerakta őket. Növekvő kíváncsisággal figyeltem, mert éreztem, nagy harc dúl a lelkében. – Én megértem Jágót – mondta hirtelen. – Még azt is megértem, hogy az a szegény ördög miért mondja a végén azt, hogy: „Ne kérdjetek. Tudjátok, amit tudtok. E pillanattól fogva egy szavam sincs.” Szembefordult velem: – Az olyan alakok, mint maga, Norreys, akik mindig jó viszonyban voltak önmagukkal, akiknek megadatott, hogy együtt nőjenek fel önmagukkal, mit tudhatnak az ilyenek a Jágókról, a rossz csillag alatt születettekről, a kis gonosz emberkékről? Istenem, ha egyszer megrendezhetném ezt a Shakespeare-darabot! Bemennék a városba és kerítenék egy színészt, olyat, aki valóban megérdemli ezt a nevet, vele játszatnám el Jágót, de úgy, hogy mindenki sírna. Próbálja meg elképzelni, milyen lehet gyávának születni, hazudni, csalni, és megúszni a dolgot, és úgy szeretni a pénzt, hogy az ember másra sem tud gondolni, miközben felkel, eszik, alszik és a feleségét csókolja. És ez alatt az idő alatt mindig tudni azt, hogy kicsoda is vagy valójában. Mert ez az igazi pokol. A keresztelődön csupa rossz tündér állja körül a bölcsődet, egyik gonoszabb ajándékot ad a másiknál, és amikor végre elmennek, ott marad egy, a jó, és kiterjeszti feléd a kezét és azt mondja: „Az én ajándékom az, hogy látni fog és érteni…” Egy-két percig hallgatott, majd folytatta: – „Fel kell ismernünk a legmagasztosabbat, amikor elénk kerül”, ki is volt az a barom, aki ezt mondta? Azt hiszem, Wordsworth, aki még egy kankalinra sem tudott úgy ránézni, hogy beérte volna a szépség örömével. Én mondom magának, Norreys, az ember gyűlöli a magasztos dolgokat, mert azok nem neki valók. Amiért eladnád a lelkedet is, az soha nem lesz a tiéd. Az az ember becsüli meg igazán a bátorságot, aki a veszélyt érezve azonnal kereket old. Láttam ezt elégszer. Gondolja, hogy az ember olyan, amilyennek magát látni szeretné? Olyan, amilyennek született. Az a szegény, pénzimádó ördög egyáltalán nem akarja imádni a pénzt. Vagy azt hiszi, hogy az érzéki férfi akarja azt, hogy a gondolatai folyton ott járjanak, ahol járnak? Gondolja, hogy a menekülő akar menekülni? Nem azt irigyeljük igazán, akinek jobban megy a sora, mint nekünk, hanem azt, akiről tudjuk, hogy jobb, mint mi vagyunk. Aki a sárban fetreng, az irigyli a csillagokban járót, és le akarja cibálni maga mellé a mocsokba. Én mondom magának, van miért sajnálnia Jágót. Annak se lett volna semmi baja, ha nem találkozik Othellóval. Elszórakozhatott volna a maga apró gazságaival. Manapság mondjuk hamis aranybánya-részvényeket árulna hiszékeny bolondoknak a Ritz bárban. Jágó nagyon is valóságos figura. Mindig kész arra, hogy csőbe húzza a bamba katonát. Mert mi sem könnyebb annál, mint bolondot csinálni egy katonából. Minél magasabb rangú, annál nagyobb szamár, ha nem hadviselésről van szó. Mindig ők vásárolják fel az értéktelen részvényeket, hisznek abban, hogy a tengerből kihalászható korsóban spanyol kincsek vannak, és nekik lehet elsózni a bedöglés szélén álló csirkefarmokat. Hiszékeny társaság. Othello bárkinek 91

bedőlt volna, aki elég nagy művész ahhoz, hogy megetesse vele a meséjét. És Jágó művész volt. Ha képes olvasni a sorok között, világossá válik, hogy elsikkasztotta a katonák pénzét. Othello persze nem hiszi el, úgy gondolja, Jágó is amolyan ostoba, becsületes katona, mint a többiek, legfeljebb elszámolta magát szegény, ugyebár. Aztán meg előkeríti Cassiót, és megteszi főnöknek. És megeszem a kalapomat, ha Shakespeare nem Jágó ellenfelének szánta azt a fickót. Othello persze azt gondolta, hogy Jágó rendes öregfiú, de nem elég eszes ahhoz, hogy előléptesse. Emlékszik még, Norreys, hogyan henceg Jágó azzal, hogy mekkora vitéz volt ebben vagy abban a csatában? Mese habbal az egész. Olyan dajkamese, amilyet naponta hallhat bármelyik kocsmában azoktól, akik soha a frontvonalnak még a közelében sem jártak. Akárcsak Falstaff – csak éppen ebből nem komédia lett, hanem tragédia. Jágó, a szegény ördög tulajdonképpen Othello szeretett volna lenni. Hős szeretett volna lenni és emelt fővel járni, és ez éppoly kevéssé volt lehetséges számára, mint a púposnak az, hogy kihúzhassa magát. Sikeres nőcsábász szeretett volna lenni, de a nők rá sem néztek. Még az a rendes, trampli felesége is lenézte, mint férfit, és alig várta, hogy akadjon valaki más, akivel ágyba bújhat. De biztos lehet benne, hogy minden asszony szívesen lefeküdt volna Othellóval. Higgyen nekem, Norreys, láttam már elégszer, mire képesek azok a férfiak, akiknek szégyellniük kell magukat ezen a téren. Valóságos pszichopaták lesznek. És Shakespeare ezt nagyon jól tudta. Jágó nem bírja kinyitni a száját anélkül, hogy ne okádná a mocskos, méreggel teli szexuális megjegyzéseket. Soha, senki észre nem vette, hogy mennyit szenvedett az az ember. Hiszen tudta, hogy mi a szépség, és azt is, hogy milyen a nemes szív. Istenem, Norreys, higgye el, az az irigység, amit egy másik ember gazdagsága kelt bennünk, távolról sem olyan gyötrő érzés, mint az, amivel a lelki nagyságát irigyeljük. Az az igazi vitriol, szétmar, elégeti a belsődet, tönkretesz. Meglátni a magasztost, akaratunk ellenére is imádni és teljes szívünkből gyűlölni annyira, hogy nem nyugszunk, amíg össze nem törjük, amíg el nem tapossuk… Igen, Jágó szenvedett… És véleményem szerint Shakespeare ezt nagyon is jól tudta, és szánta is érette a nyomorultat. Legalábbis a végén. Mert amikor nekiült színdarabot írni, és belemártotta a lúdtollat a tintába, vagy abba, amit akkoriban tinta gyanánt használtak, még az volt a szándéka, hogy egy igazi, fekete lelkű haramiát alkosson. De ahhoz, hogy ezt jól tudja véghezvinni, el kellett kísérnie Jágót a maga útján, pokolra kellett mennie vele együtt, éreznie kellett azt, amit ő érez. Ezért történt az, hogy a végső leszámoláskor legalább a méltóságát meghagyja neki. Igen, meghagyja neki a hallgatás jogát. Mert Shakespeare nagyon is jól tudta, hogy az, aki megjárta a poklokat, nem szívesen beszél az élményeiről. Gabriel hirtelen sarkon fordult, és a szemembe nézett. A tekintete, egész arca, elképesztően őszinte volt. – Tudja Norreys, sosem hittem Istenben. Mármint abban az Istenben, aki ezt a világot teremtette és megrakta csinos kis virágokkal meg élőlényekkel, az Atyában, aki vigyáz reánk és szeret minket. De néha mégis… ha nem akarom is… hinnem kell Jézusban… mert Jézus is megjárta a poklot… annyira szeretett, hogy megjárta érettünk a poklot is… Az egyik latornak, annak, aki hitt neki, megígérte a mennyország örömét. De mi történt a másikkal? Azzal, aki csak szidta és átkozta őt? Azzal együtt szállt le a pokolba. És talán azután… Gabrielt mintha a hideg rázta volna. A szeme most megint olyan volt, mint régen: gyönyörű szemek egy csúnya kis arcban. – Túl sokat beszéltem – mondta hirtelen. – A viszontlátásra. Megfordult és elsietett. Eltűnődtem azon, hogy vajon magáról beszélt-e, vagy Shakespeare-ről, és végül úgy döntöttem, hogy egy kicsit, egy egészen kicsit önmagáról is vallott.

92

HUSZADIK FEJEZET A választások eredményét illetően Gabrielnek nem voltak kétségei, és amint azt többször is kifejtette, el sem tudta képzelni, hogy valami baj történhet. Az előre nem látható tényezőt ebben az esetben Poppy Narracotnak hívták, aki csaposlány volt a greatwithiel-i Csempész kocsmában. Gabriel soha nem találkozott vele, sőt azt sem tudta, hogy a világon van. Mégis ez a lány volt az, aki elindította azt az eseménysorozatot, amelynek eredményeképpen Gabriel esélyei majdhogynem a nullára csökkentek. Poppy Narracot egy darabig igen bizalmas viszonyban volt James Burttel, mivel azonban Burt egyre többet ivott, és olyankor nagyon durva volt, Poppy szakított vele, és a szándéka megmásíthatatlannak látszott. Ez volt az oka annak, hogy James Burt egyik éjjel nemcsak tökrészegen, de rettenetesen mérgesen is érkezett haza és a halálra rémült felesége látványától, ha lehet még jobban feldühödött. Teljesen elvesztette a fejét. A Poppy iránt érzett haragját és gerjedelmét egyaránt a feleségén akarta levezetni. Olyan volt, mintha megőrült volna, és igazán nem lehet hibáztatni szegény Milly Burtöt, hogy ijedtében azt sem tudta, mit csinál. Meg volt győződve arról, hogy a férje meg akarja ölni. Valahogy kiszabadította magát a férfi szorításából, és kirohant az utcára. Fogalma sem volt arról, hova mehetne, vagy kitől kérhetne segítséget. A rendőrség eszébe se jutott. Szomszédai nem voltak, a házuk körül csak üzletek sorakoztak, azok pedig már zárva voltak abban a késői órában. Nyilván az ösztön vezette, amikor remegő lábakkal elindult a férfi felé, akit szeretett és aki jó volt hozzá. Dehogy is akart ő botrányt! Csak félt, iszonyatosan félt, olyan volt, mint a menedéket kereső űzött vad, amikor elindult John Gabrielhez. Rogyadozó lábakkal, levegő után kapkodva rohant be a Kings Arm szállodába, nyomában az ordító, fenyegetőző, bosszút lihegő James Burttel. Gabriel éppen a hallban tartózkodott, és a magam részéről el sem tudom képzelni, mi mást tehetett volna azon kívül, amit tett. Ott állt előtte az asszony, akihez valóban vonzódott és akinek a férje nemcsak holt részeg volt, hanem valóban veszélyes. Amikor James Burt üvöltve és káromkodva követelte, hogy hagyja békén a feleségét, és nyíltan megvádolta azzal, hogy intim kapcsolatot tart fenn az asszonnyal, Gabriel elküldte a pokolba és biztosította arról, hogy gondja lesz rá, hogy az asszonyt többet ne bánthassa. Erre James Burt úgy rontott neki, mint egy dühös bika, Gabriel pedig egyszerűen leütötte. Ezután szobát vett ki Mrs. Burt számára, felküldte és meghagyta neki, hogy zárkózzon be jól, hiszen csakugyan nem engedhette haza aznap éjjel. Viszont megígérte neki, hogy reggelre minden rendben lesz. Másnap reggel már egész St. Loo tudta, hogy Jim Burt „rajtakapta” a feleségét Gabriellel a Kings Arm szállodában. El lehet képzelni, milyen hatása volt ennek a választások előestéjén, hiszen már csak két nap volt hátra a nagy eseményig. – Elintézte magát – jelentette ki Carslake, miközben fel és alá gyalogolt a nappalimban. – Végünk van. Wilbraham biztos lehet a győzelemben. Ez rémes. Ez valóságos tragédia. Sose tetszett nekem ez az ember. Volt benne valami gyanús. Tudtam, hogy a végén cserben fog hagyni minket. – Ide vezet az, ha a jelölt nem úriember – panaszolta nyafogva Mrs. Carslake. A bátyám ritkán szólt bele a politikáról folytatott beszélgetésekbe. Ha egyáltalán jelen volt, szótlanul pöfékelt. Most azonban kivette a szájából a pipát, és azt mondta: – A baj csak az, hogy éppen most viselkedett úgy, ahogyan egy úriemberhez illik. Magam is úgy gondoltam, hogy a sors iróniája, hogy mindaddig, amíg Gabrielnek gyakran eltért a viselkedése attól, amit egy úriembertől általában elvárnak, a népszerűsége nemhogy csökkent volna, inkább nőttön nőtt. Az a valóban lovagias magatartás azonban, amelyről előző este tanúbizonyságot tett, minden valószínűség szerint kárára lesz. Ebben a pillanatban belépett Gabriel. Dacos volt és egy csepp bűnbánatot sem mutatott. – Hagyja a lelkifröccsöt, Carslake, inkább azt mondja meg, mi az ördögöt csinálhattam volna mást. 93

– Hol van most Mrs. Burt? – kérdezte Carslake. Gabriel felvilágosította, hogy az asszony még mindig a Kings Arm szállodában van, és őszintén szólva nem is tudja, hova mehetne. Különben is, tette hozzá, most már úgyis mindegy. Hirtelen odafordult Teresához, akit a legjózanabbnak tartott az egész társaságban: – Nem így van? Teresa ráhagyta. – Az éjszaka már úgyis eltelt. Az embereket meg csakis az éjszakák érdeklik, a nappalok alig. Carslake csak hápogni tudott: – Na de, Gabriel őrnagy… – Úristen, micsoda mocskos fantáziája van! – förmedt rá Gabriel. – Ha már ennyire kíváncsi rá, hát tudja meg, nem töltöttem vele az éjszakát. De hát St. Loo lakosainak nem elég annyi, hogy ugyanabban a szállodában aludtunk. A többi már nem is érdekel senkit. Csak ez, meg amit Burt ordítozott a feleségéről. – El kell mennie onnan – dadogta Carslake – akárhova… de el kell pakolni onnan. Talán akkor… Egy pillanatig hallgatott, aztán megrázta a fejét: – Nem, túl átlátszó. Túl átlátszó. – Azért nem ártana arra is gondolni, hogy mi lesz azzal az asszonnyal – mondta Gabriel gúnyos-keserűn. Carslake értetlenül meredt rá. – Mit akar ezzel mondani? – Mind ez ideig meg se fordult a fejében, hogy mi vár ezek után arra az asszonyra, igaz? – Ilyen apróságokkal most nem foglalkozhatunk – jelentette ki Carslake kenetteljesen. – Most az a fontos, hogy valahogy kihúzzuk magát a slamasztikából. – Erről van szó – szögezte le Gabriel. – Mrs. Burt nem számít, igaz? Végül is ki az a Mrs. Burt? Egy kis senki. Egy nyomorult kis tisztességes nő, akit bántalmaztak és halálra rémítettek, és akinek most nincs hova mennie és nincs egy vasa sem. Gabriel már kiabált. – Nem tetszik nekem a magatartása, Carslake. És ha akarja, megmondom én, hogy ki az a Mrs. Burt. Egy emberi lény. Csakhogy a maga átkozott gépezetében nincs számára hely, és másnak sincs ott helye, csakis a választásoknak. Ezért olyan rohadt dolog a politika. Mit is mondott Mr. Baldwin azokban a sötét időkben? „Ha megmondtam volna az igazat, elveszítettem volna a választóimat.” De én nem vagyok Baldwin. Én is csak egy senki vagyok. Ön pedig most azt mondja nekem: „Úgy viselkedett, ahogy egy egyszerű ember szokott, tehát elveszítette a választásokat.” Bánom is én, hogy a fene enné meg! A pokolba a választásokkal, csináljanak, amit akarnak! Én elsősorban ember vagyok, és csak azután politikus. Soha egy kétértelmű szót sem mondtam annak a szegény kis asszonynak. Soha nem feküdtem le vele. Egyszerűen csak sajnáltam, rettenetesen sajnáltam, ennyi volt az egész. Azért szaladt hozzám a múlt éjszaka, mert nem volt kihez mennie. És ott is fog maradni. Majd én vigyázok rá. Pokolba St. Looval, meg Westminsterrel, meg azzal a rohadt politikával. – De Gabriel őrnagy – fuvolázta Mrs. Carslake. – Ezt nem gondolhatja komolyan. És mi lesz, ha Burt elválik tőle? – Ha a férje elválik tőle, én fogom feleségül venni – jelentette ki Gabriel. – Nem fordíthat hátat nekünk, Gabriel – támadt neki Carslake dühösen. – Nem csinálhat nyílt botrányt! – Nem? – meredt rá Gabriel. – Hát majd meglátjuk. Gabriel szemeiben annyi harag volt, amennyit még sohasem láttam bennük. – Nem fog megfélemlíteni, Carslake. Lehet, hogy vannak olyan taplófejűek, akik arra fognak szavazni, hogy egy férfi félig agyonverheti és megőrjítheti a feleségét, és

94

megrágalmazhatja mindenki előtt. De aki a keresztény erkölcsök szerint él és gondolkodik, az rám voksol majd. – Nem fognak – sóhajtotta Teresa. Gabriel ránézett. A vonásai megenyhültek. – Igaza van. Nem fognak. Robert ismét kivette a szájából a pipát, és teljesen váratlanul azt mondta: – Akkor is ők a bolondok. – No persze, Mr. Norreys, hiszen tudjuk, hogy ön kommunista – mondta Mrs. Carslake maró gúnnyal. Fogalmam sincs, mit értett ezen. Ebbe a keserű hangulatba toppant be Isabella Charteris. A teraszon keresztül jött be a szobába. Hűvös volt és gondterhelt. Nem kérdezte, hogy miről beszélgettünk, mondani akart valamit és meg is mondta. Egyenesen Gabrielhez ment, és mintha csak egyedül volnának a szobában, bizalmas hangon azt mondta: – Azt hiszem, most már minden rendben lesz. Gabrielnek tágra nyílt a szeme. Valamennyien némán bámultuk Isabellát. – Mrs. Burtről beszélek – magyarázta a lány. Egy csöppet sem tűnt zavartnak, inkább az egyszerű gondolkodású ember öröme tükröződött az arcán, aki tudja, hogy jól cselekedett. – A kastélyban van – folytatta. Carslake nem akart hinni a fülének: – A kastélyban? – Igen. Amikor megtudtuk, hogy mi történt, azonnal arra gondoltam, hogy ez volna a legjobb megoldás. Beszéltem Adelaide nénivel, és ő is igazat adott nekem. Autóba ültünk, és egyenesen a Kings Armba mentünk. Valóságos királyi bevonulás volt, amint azt később megtudtam. És Isabella gyors esze volt az, amely megtalálta a baj egyetlen lehetséges orvosságát. Az öreg Lady St. Loonak, amint azt már említettem, igen nagy tekintélye volt St. Looban. Úgy is mondhatnánk, hogy az ő viselkedése volt az a mérce, amellyel az emberek tetteit mérték. Lehet, hogy egyesek időnként csikorogtak és régimódinak meg reakciósnak nevezték, de végső soron mindenki tisztelte, és amit ő jónak tartott, azt senki sem merte rossznak tartani. Beült hát ócska Daimlerébe, és Isabellával az oldalán elhajtatott a Kings Arm szállodába, ahol magasra tartott fejjel bevonult és Mrs. Burt után érdeklődött. Milly Burtöt azonnal előállították. A szeme ki volt sírva, reszketett, csorogtak a könnyei. Lady St. Loo úgy fogadta, mint egy hercegnőt. – Nahát kedvesem – harsogta –, el sem tudom mondani, mennyire sajnáltam, amikor meghallottam, hogy min ment keresztül. Nagyon jó lett volna, ha Gabriel őrnagy egyenesen hozzám hozta volna önt. No de hiszen ismerjük őt, tudjuk, hogy mennyire tapintatos, bizonyára nem akart zavarni minket abban a késői órában. – Én… én… jaj, igazán, olyan kedvesek… – sírta Milly. – Szedje össze a holmiját édesem – biztatta Lady St. Loo. – Magammal viszem. Milly Burt elvörösödött, és alig hallható hangon nyöszörögte, hogy nincs mit összeszednie: – Látja, hogy milyen ostoba vagyok! No de sebaj, majd útközben megállunk a házuknál, és akkor becsomagol. – Jaj, nem… – Milly valósággal összegörnyedt a félelemtől. – Üljön be a kocsiba. Úgy lesz, ahogy mondtam. Milly engedelmeskedett, a Daimler pedig a három nővel elgurult a Fore Streetre. Lady St. Loo Millyvel együtt indult a ház felé. James Burt véres, dagadt szemekkel tántorgott elő a rendelőjéből, készen arra, hogy ismét rázúdítsa a dühét a feleségére, de a Ladyvel találta magát szemközt. 95

– Csomagoljon össze, kedvesem – mondta Lady St. Loo, és Milly felszaladt a szobájába. Lady St. Loo pedig nekitámadt James Burtnek: – Csúnyán viselkedett a feleségével. Nagyon csúnyán. Az a baj magával, Burt, hogy túl sokat iszik. Egyébként sem valami rokonszenves. Részemről azt fogom tanácsolni a feleségének, hogy szüntessen meg magával minden kapcsolatot. Amit tegnap mondott róla, az pedig szemenszedett hazugság, és maga is nagyon jól tudja, hogy hazudott, igaz? A Lady szemei valósággal hipnotizálták a férfit. – Hát… azt hiszem… ha nagysád úgy gondolja… – Tudja, hogy hazudott, igaz? – Igen… igen… de nem is voltam magamnál… – Gondja legyen rá, hogy mindenki megtudja, hogy hazudott, mert ellenkező esetben javasolni fogom Gabriel őrnagynak, hogy perelje be magát rágalmazásért. No, de itt is van már Mrs. Burt. Mrs. Burt valóban lefelé tartott a lépcsőn, kezében egy kisméretű bőrönddel. Lady St. Loo belekarolt, és elindult vele az ajtó felé. – Hova… – csuklott James Burt –, hova megy Milly? Lady St. Loo megfordult. – Velem jön a kastélyba – mondta harciasan. – Van valami kifogása ellene? Burt bizonytalanul megrázta a fejét. – Fogadja meg a tanácsomat, Burt, és szedje össze magát, amíg nem késő. Hagyja abba az ivást és törődjön a dolgával. Maga nem ügyetlen állatorvos, de ha így folytatja, az árokban végzi. Szedje össze magát, ember! Ha megpróbálja, biztosan sikerülni fog. És tartsa féken a nyelvét. Beültek az autóba, Milly Lady St. Loo mellé, Isabella szembe velük. Végighajtattak a főutcán, a kikötői rakparton, végül a piactéren. Igazi királyi felvonulás volt, láthatta egész St. Loo. És aznap este azt mondták egymásnak az emberek: – Mégiscsak rendes asszony ez a Milly Burt, különben Lady St. Loo nem vette volna magához. Voltak ugyan olyanok is, akik továbbra is azt hangoztatták, hogy nem zörög a haraszt…, és ugyan miért rohant el Milly otthonról az éjszaka közepén és mit keresett Gabriel őrnagynál, és még azt is hozzátették, hogy Lady St. Loo csak azért állt ki mellettük, mert közelednek a választások. De az ilyenek kevesen voltak. Lady St. Loot régóta ismerték. Tudták, hogy ha ő maga mellé ültette Milly Burtöt, akkor Milly Burt csakis tisztességes asszony lehet, mert az öreg Lady St. Loo senki mást, semmiért a világon meg nem becsülne ennyire. Ő aztán nem! Isabella természetesen nem ilyen részletesen mesélte el a dolgot, viszont azonnal átjött hozzánk, amint Millyt elhelyezték a kastélyban. Amikor Carslake megértette, hogy miről is beszél az a lány, bánatos képe azonnal felragyogott. – Magasságos Isten! – kiáltotta. – Micsoda ravaszság! Az öreg hölgy okos. Nagyon okos. Micsoda ötlet! Csakhogy itt nem az öreg hölgy volt az okos, hanem Isabella. Elképesztett az a gyorsaság, amellyel fölfogta a helyzetet, és megtalálta a helyes megoldást. – Most rögtön munkához kell látnunk – tüsténkedett Carslake. – Lássuk, mit tudunk kihozni belőle. Janet, Gabriel, gyerünk! – Egy pillanat… – mondta Gabriel, és amint Carslake kihúzta a lábát, odament Isabellához. – Ez a maga műve volt – mondta csendesen. – Miért tette? Isabella zavartan nézett rá: – Hát… a választások miatt… – Úgy érti, hogy magának nagyon fontos, hogy a konzervatívok győzzenek? Isabella meglepetten nézett rá. – Dehogyis – felelte. – Én magára gondoltam. 96

– Reám? – Igen. Hiszen maga az, aki mindenáron győzni akar, vagy nem? Gabriel arca furcsa kifejezést öltött. Elfordult és inkább csak úgy saját magának mondta: – Hát… nem is tudom.

97

HUSZONEGYEDIK FEJEZET Amint azt már említettem, írásomat nem egy politikai kampány részletes beszámolójának szántam. Én magam távol maradtam az eseményektől, inkább csak a visszhangjuk jutott el hozzám. Éreztem, hogy az izgalom egyre fokozódik, rajtam kívül már úgyszólván mindenkit rabul ejtett. Még két lázas nap volt hátra, és ez alatt az idő alatt Gabriel kétszer is beugrott hozzám egy pohár italra. Kimerült volt és rekedt a szabadban tartott beszédek miatt, de változatlanul tele volt élettel és bizakodással. Nagyon keveset beszélgettünk, mert mind a hangjára, mind az energiájára vigyáznia kellett. – Micsoda rohadt dolog ez az élet! – mondta egy alkalommal, miközben eltolta magától a poharát. – Mindenféle hülyeséget kell mondanom az embereknek, és ők beveszik a süket dumát. Meg is érdemlik, hogy olyan vezetőik legyenek, amilyenek vannak. Teresa alig volt otthon, az ő dolga az volt, hogy autón ide-oda szállítson embereket. A választás napján hideg szél fújt az óceán felől, és eső csapkodta az ablakokat. Alig reggeliztünk meg, máris megérkezett Isabella. Fekete esőkabát volt rajta, a haja elázott, és a sötét kabáton egy hatalmas kék kokárda virított. – Egész nap sofőrködni fogok – újságolta csillogó szemmel. – Az embereket viszem a szavazóirodába. És Rupert is. És megkértem Mrs. Burtöt, hogy jöjjön át önhöz. Ugye nem veszi rossz néven? Arra gondoltam, hogy különben ma nagyon egyedül maradna. Nem vettem rossz néven, ámbár igazság szerint már előre örültem a napnak, amelyet csöndben, a könyveimmel tölthetek majd. Az utóbbi időben kezdett elegem lenni a társasági életből. Isabellára azonban egyáltalán nem volt jellemző, hogy észrevegye a magányomat. Meglepett, hogy nagyhirtelen törődni kezdett velem. – Úgy látszik a szerelem meglágyította, Isabella – csóváltam a fejem. – Vagy mégis Lady Tressilian volt az, akinek eszébe jutottam? Isabella elmosolyodott: – Agnes néni maga akart átjönni önhöz – mondta. – Azt mondta, hogy… na, hogy is fejezte ki magát… szóval valami olyasmit mondott, hogy ön most nagyon kívül érezheti magát a dolgokon. Kérdőn nézett rám, és én azonnal átláttam, hogy ez bizony olyan gondolat volt, amely az ő fejében sohasem születhetett volna meg. – És önnek mi a véleménye? – kérdeztem. – Hát, én úgy gondolom, hogy ön mindenképpen kívül marad a dolgokon – mondta a lány a maga szokott, derűs nyugalmával. – Mi sem lehet ennél igazabb! – mondtam. – Igazán nagyon sajnálom, hogy így van – folytatta Isabella –, de nem hiszem, hogy sokat segítene a dolgon, ha Agnes néni egész nap itt lihegne ön körül. Csak annyit érnénk el vele, hogy ő is kívül maradna a dolgokon. – Márpedig ő bizonyára nagyon szeretne belül maradni – mosolyogtam. – Azért is javasoltam Mrs. Burtnek, hogy ő jöjjön át, mert neki mindenképpen távol kell tartania magát az egésztől. És arra is gondoltam, hogy talán ön szót tud érteni majd vele. – Szót érteni vele? – kérdeztem gyanakodva. – Igen – Isabella fehér homlokán megjelent egy aprócska ránc. – Ön tudja, hogy én… én nem nagyon értek ahhoz, hogy az emberekkel beszélgessek. Meg ahhoz sem, hogy csak hallgassam őket. Márpedig ő folyton csak mondja és mondja… – Mondja és mondja…? – értetlenkedtem. – Igen… pedig olyan értelmetlen az egész dolog… én nem is nagyon tudom követni… de ön talán képes lesz rá… – Mi az, amit Mrs. Burt mindig csak mond és mond? – kérdeztem most már türelmetlenül. 98

Isabella leereszkedett egy szék karfájára. Lassan beszélt, keresgélte a szavakat, pontosan úgy, ahogy egy utazó, amikor valamilyen primitív törzsnek a számunkra nagyon furcsának tűnő szertartásairól beszél. – Folyton arról beszél, ami történt. Arról, hogy hogyan rohant el Gabriel őrnagyhoz. Hogy mindennek ő lesz az oka. Mármint annak, ha Gabriel elveszíti a választásokat. Hogy ha mindjárt az elején óvatosabb lett volna, a dolgok sohasem jutottak volna el odáig, ahova jutottak. Hogy látnia kellett volna előre, mi fog történni. Meg hogy James Burt talán sohasem ivott volna, ha ő kedvesebb és megértőbb. Egyszóval szüntelenül önmagát vádolja mindenért, még éjszaka is. Azt hajtogatja, hogy ha csak egy kicsit is ártott Gabriel karrierjének, azt ő soha, míg él, meg nem bocsátja magának. Mert senki más nem hibás semmiért, csakis ő, és ez mindig is így volt. Isabella elhallgatott, és várakozón nézett rám. Valami olyasmiről beszélt nekem, ami számára teljességgel felfoghatatlan volt. Engem pedig távoli emlékek kezdtek szólongatni. Jennifer, amint összeráncolja imádnivaló szemöldökét és férfiasan vállal minden bűnt, amit mások követtek el. Valamikor úgy gondoltam, hogy ez az egyik legszeretetreméltóbb tulajdonsága. Most azonban, amikor ugyanezt a magatartást viszontláttam Milly Burtnél, rá kellett jönnöm, hogy szerfölött bosszantó tud lenni. Persze, gúnyolódtam magammal, mert micsoda különbség van egy csinos kis asszony meg a szerelmünk tárgya között! – Ami azt illeti – mondtam végül elgondolkodva –, tulajdonképpen igaza van, nem gondolja? – Nem! – felelte Isabella a maga határozott, egyszótagos módján. – Meg tudná magyarázni, hogy miért nem? – unszoltam kíváncsian. – Tudja, hogy milyen ügyetlenül magyarázom el a gondolataimat – mondta a lány szemrehányó hangon. Rövid ideig hallgattunk, Isabella a homlokát ráncolta, és amikor végre megszólalt, nagyon bizonytalan volt a hangja: – A dolgok vagy megtörténnek, vagy nem… Persze, lehet aggódni miattuk, de… Éreztem, hogy Isabella még ezt az aggodalmaskodást sem tartja célszerűnek. – De ez a folytonos önmarcangolás most, amikor még nem is lehet tudni semmit… ez olyan, mintha valaki a mezőn sétálgatna, és véletlenül belelépne egy tehénlepénybe. Azt akarom mondani, hogy igazán semmi értelme sem volna azután, az egész séta ideje alatt csak azon rágódni, hogy mennyivel jobb lett volna nem belelépni, hogy bárcsak másfele mentél volna, hogy az egész csak azért történt, mert nem néztél a lábad elé, mert te már ilyen vagy, hogy mindig csak szamárságokat csinálsz. Természetesen a piszkot nem tudod letakarítani a cipődről, ott a mezőn, séta közben, de nem szükséges, hogy a gondolataidat is bepiszkítsa. Hiszen annyi minden más van körülötted: a mező, a kék ég, a bokrok, az a személy, akivel sétálsz. Ők is mind, mind ott vannak. Csak akkor kell ismét törődnöd azzal a tehénlepénnyel, amikor hazaérsz, és munkába kell venned a cipődet. Elgondolkodni önmagunk túlzott hibáztatásán – ez érdekes játéknak ígérkezett. Milly Burt mindenesetre örömmel elmerült az effajta érzelmekben. Nem is értem, miért van az, hogy egyesek olyan nagy hajlandóságot mutatnak az ilyesmire. Teresa egy ízben kifejtette, hogy az olyan magamfajták, akik mindig azon vannak, hogy felvidítsák a szomorkodókat, és rendbe hozzák a dolgokat, tulajdonképpen sokkal kevesebbet segítenek, mint amennyit szeretnének. De arra ő sem tudott választ adni, hogy egyesek miért túlozzák el önmaguk felelősségét és hibáit. – Ugye jól gondoltam, hogy ön majd beszél vele – kérdezte Isabella reménykedve. – De mi van akkor, ha… teszem azt… ő… örömét leli abban, hogy mindenért ő a hibás? Kinek árt vele? – Gabriel őrnagynak. Azt hiszem, rémes hatással van rá. Rettenetesen fárasztó lehet folyton csak azzal biztatni valakit, hogy minden rendben lesz és nem lesz semmi baj…

99

Igen, kétségtelenül nagyon fárasztó, emlékszem, engem is teljesen kimerített a Jenniferrel való csatározás. Csakhogy Jennifernek gyönyörű, kékesfekete haja volt, nagy, szomorú, szürke szemei és imádnivalóan pisze orrocskája… Lehet, hogy Gabriel is örömét leli Milly gesztenyebarna hajában, szelíd pillantású őzikeszemeiben és nem is bánja, hogy folyton ott kell lennie mellette, hogy biztassa. – Van valami terve Mrs. Burtnek a jövőre nézve? – Oh, persze. Nagymamám talált neki egy állást valahol Sussexben, házvezetőnő és társalkodónő lesz egy személyben valami ismerősnél. Alig lesz dolga, és jól megfizetik. És jó az összeköttetés is, vagyis vonattal hamar Londonba lehet érni, így nem lesz elszakítva a barátaitól sem. Vajon John Gabrielre gondolt Isabella, amikor barátokról beszélt? Hiszen Milly szerelmes volt Gabrielbe. Talán Gabriel is szerette őt egy kicsit. Talán. – Azt hiszem, el fog válni Mr. Burttől – folytatta Isabella. – Csakhogy az elég sokba kerül. Felállt a székkarfáról: – Mennem kell. De ugye beszél majd vele? Az ajtóból visszanézett: – Egy hét múlva lesz az esküvőnk – mondta csendesen. – Gondolja, hogy el tudna jönni a templomba? Ha szép idő lesz, a cserkészek segítenek majd. – Szeretné, ha ott lennék? – Igen. Nagyon. – Akkor ott leszek. – Köszönöm. Csak egy hétig lehetünk majd együtt, azután neki vissza kell mennie Burmába. De a háború most már nem tarthat sokáig, igaz? – Isabella, ugye nagyon boldog? – kérdeztem gyöngéden. A lány bólintott. – Csaknem félelmetes… – suttogta –, amikor valami, amire olyan nagyon régen várt az ember, egyszer csak valósággá válik. Rupert mindig is itt élt bennem, de egyre halványult az arca… Most egyenesen a szemembe nézett: – Tudom, hogy igaz… de még mindig nem érzem. Még mindig attól félek, hogy felébredek és kiderül, hogy… az egész csak álom volt. Mindent megkaptam: Rupertet, St. Loot, minden álmom valóra vált. – De most már csakugyan mennem kell – mondta szinte kiáltva. – Húsz percet kaptam, hogy egy csésze teát ihassak. Szóval én voltam Isabella csésze teája. Milly Burt csakugyan meglátogatott aznap délután. Lehámozta magáról az esőköpenyét és a csuklyát, kibújt a sárcipőiből, gondosan bepúderezte az orrát, azután odajött hozzám. El kellett ismernem, hogy nagyon csinos volt és nagyon kedves is. Ha akartam volna, sem tudtam volna haragudni rá, persze nem is volt szándékomban. – Remélem, nem érzi magát nagyon elhanyagolva – aggodalmaskodott. – Kapott ma ebédet? Biztosítottam, hogy ma is mindent megtettek azért, hogy jól érezzem magam. – Később majd iszunk egy teát – biztattam. – Az nagyon jó lesz – mondta. Nyugtalanul fel-alá sétált a szobában. – Norreys kapitány, ugye ön is úgy gondolja, hogy sikerülni fog neki? – Ezt még korai volna kinyilatkoztatni – óvatoskodtam. – Jó, de én azt akarom tudni, hogy önnek mi a véleménye. – Azt hiszem, jók az esélyei – csitítottam Millyt.

100

– Ha nem sikerül neki, az csakis az én hibám lesz! Hogyan is lehettem olyan ostoba, olyan gonosz! Jaj, Norreys kapitány, nem bírok másra gondolni! Mindig csak szidom magam, de most már hiába. – Helyben vagyunk – gondoltam. – Hát akkor talán hagyja abba – ajánlottam fennhangon. – De hát hogyan – nyíltak kerekre Milly szemei. – Uralkodjon magán, és vegye elő az akaraterejét! Milly nagyon kétkedőn és egy kissé rosszallóan nézett rám. – Nem hiszem, hogy szabad volna ilyen könnyedén kezelnem a dolgot. Különösen, hogy mindenért én vagyok a hibás. – De édes kislányom, hiába eszi magát, azzal nem fogja bejuttatni Gabrielt a parlamentbe. – Persze, tudom… de soha nem bocsájtom meg magamnak, ha derékba törtem a karrierjét. A beszélgetésünk stílusa nagyon ismerős volt a számomra. Elégszer eljátszottuk Jenniferrel. Csak persze most nyugodtan érveltem, nem zavarta meg a fejemet a romantika. És ez nagyon nagy különbség. Kedveltem Milly Burtöt, de most már kezdett elegem lenni belőle. – Az isten áldja meg, ne csináljon ekkora felhajtást! Legalább Gabriel kedvéért türtőztesse magát! – Hiszen éppen miatta aggódom! – Nem gondolja, hogy annak a szegény fiúnak éppen elég baja van most, nem hiányoznak neki még a maga könnyei és sóhajai is! – De ha veszíteni fog, és… – Ha csakugyan veszít – ami még nem történt meg –, és ha magának ebben csakugyan része van – amit soha nem fogunk biztosan megtudni, és nagyon is lehetséges, hogy erről szó sincs –, akkor éppen elég csalódás lesz számára a vereség, és biztosan nem fog vigasztalást találni egy lelkiismeret-furdalástól szenvedő asszony jajongásaiban. Milly zavartan, de dacosan nézett rám: – De én szeretném jóvá tenni azt, amit vétettem. – Már ha ez egyáltalán lehetséges. Ha pedig mégis lehetséges, akkor csakis úgy, hogy sikerül majd meggyőznie Gabrielt afelől, hogy a veresége tulajdonképpen remek dolog, mert alkalmat ad neki arra, hogy végre kipihenje magát, és azután újult erővel induljon el valamilyen más úton az életben. Milly Burt rémülten meredt rám. – Oh, azt hiszem, erre képtelen volnék… – suttogta. Magam is úgy gondoltam. Erre csak egy energikus asszony képes, akinek nincs hajlama a nyavalygásra. Teresa például, ha egyáltalán érdekelné, hogy mi lesz Gabriellel, nagyon alkalmas lenne arra, hogy eljátssza ezt a szerepet. Teresa szüntelenül harcban áll az élettel, és mindig ő a támadó. Milly Burt azonban kétségtelenül szüntelenül veszít. De lehet, hogy Gabriel éppen ebben leli örömét. Hogy felszedje a földről a cserepeket, és újra összeillessze őket. Valamikor én is örömöt találtam az ilyesmiben… – Nagyon szereti őt, igaz? – kérdeztem váratlanul. Milly arcán legördültek az első könnyek. – Oh, igen, nagyon… nagyon… Soha nem találkoztam még olyan emberrel, mint ő. Ebben egyetértettem vele. Magam sem találkoztam még John Gabrielhez hasonló emberrel, ámbár természetesen nem volt reám akkora hatással, mint Milly Burtre. – Higgye el, Norreys kapitány, hogy mindenre képes volnék érte. Mindenre! Ki is mondta azt, hogy „Szeresd és hagyd békén!”? Valami pszichológus, aki tanácsot akart adni az anyáknak? Bizony bölcs tanács, és nemcsak az anyáknak kellene megfogadniuk. De vajon képesek vagyunk-e mi emberek bárkit is békén hagyni? Talán az ellenségeinket. De azokat, akiket szeretünk? – No, vessünk véget ennek a sehova se vezető vitának – gondoltam. Csengettem a teáért.

101

Amíg teáztunk, semmi egyébről nem voltam hajlandó beszélgetni, csakis a tavalyi filmekről. Milly szeretett moziba járni, és részletesen elmesélte nekem a legutóbb vetített remekműveket. Nagyon élveztem az elbeszélését és sajnáltam, amikor elment. A harcosok nem egyszerre tértek vissza, és nagyon különböző hangulatban voltak. Egyedül Robert őrizte meg a maga szokott derűs nyugalmát. Egy régóta nem használt kőfejtőben ráakadt valami csenevész tengerparti fára, és ezzel régi vágya teljesült. Ezenkívül istenien beebédelt egy kiskocsmában. Megfesteni való dolgok és jó ételek – ezek voltak a Roberttal való társalgás főbb témakörei is. Ha meggondoljuk, nem is olyan rossz témák.

102

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Másnap késő este Teresa valósággal berobbant a szobámba. Kisimította fekete haját a fáradt arcából és bejelentette: – Győzött. – Mekkora többséggel? – kérdeztem. – Kétszáztizennéggyel. – Hűha! – füttyentettem. – Egészen vékonyan… – Igen, Carslake-nek az a véleménye, hogy ha nem lett volna az a botrány Milly Burttel, akkor legalább ezer szavazattal többet kapott volna. – Á, Carslake se okosabb másoknál. – Egyébként a baloldal nagyon előretört az egész országban. Mindenhol a Munkáspárt képviselői győztek. Mi egyike vagyunk annak a néhány helységnek, amely megmaradt a konzervatívok kezében. – Szóval Gabrielnek igaza volt. Emlékszel, megjósolta, hogy így lesz. – Emlékszem. Jól látta a dolgokat. – Hát, legalább Milly Burt boldogan fekszik le ma este. Nem csinált kalamajkát. Biztos, hogy nagy megkönnyebbülés ez neki. – Gondolod? – Rémes alak vagy, Teresa. Hiszen te is tudod, hogy oda van Gabrielért. – Persze, hogy tudom. És illenek is egymáshoz – tette hozzá elgondolkodva. – Azt hiszem, Gabriel meglehetősen boldogan élhetne vele. Már ha egyáltalán boldog akar lenni. Nem mindenki akar. – Soha nem vettem észre, hogy Gabrielnek aszketikus hajlamai volnának – jegyeztem meg. – Amennyire én látom, nem érdekli más, mint az, hogy jól érezze magát, és a lehető legtöbbet markoljon az élet örömeiből. Ha megnősül, csakis érdekből teszi majd. Ezt meg is mondta, és én el is várom tőle, hogy így tegyen. Sikeres embernek született, ámbár a sikerei időnként kétségesek, de látványosak, az biztos. Ami pedig Millyt illeti, ő nyilvánvalóan áldozatnak született. És te most azt fogod válaszolni erre, hogy ez igaz, de Milly örömét találja ebben a szerepben. Így van, Teresa? – Nincs így, Hugh. De valóban nagy jellemnek kell lennie annak az embernek, aki ki meri mondani, hogy rettenetesen nagy bolondot csinált magából, ezen még nevetni is tud, és van ereje belefogni valami másba. A gyengéknek viszont szükségük van valamire, amibe belekapaszkodhatnak. Nekik fontos, hogy a tulajdon hibáikat ne egyszerű kudarcnak, hanem tragikus bűnnek tekinthessék. Teresa egy pillanatra elhallgatott, majd váratlan hevességgel folytatta: – Nem hiszek a gonoszban. Minden rossz forrása a gyengeség. A gyenge emberek rendszerint tele vannak jó szándékkal, és az egész világot romantikus fényben látják. Félek tőlük. Veszélyesek. Olyanok, mint az irányvesztetten sodródó hajók, amelyek éjszaka nekimennek a jó kormányos kezében levő erős gályának, és összetörik az oldalát. Gabriellel csak másnap találkoztam. Mintha minden életkedv elszállt volna belőle. Alig ismertem rá. – No, mi van, választás utáni fáradság? – kérdeztem. – Maga mondta – morogta Gabriel. – Hányingerem van a sikertől. Hol tartja a legjobb sherryt? Megmondtam neki, és töltött magának. – Azért nem hiszem, hogy Wilbraham emelkedettebb hangulatban volna csak azért, mert veszített – jegyeztem meg. Gabriel halványan elmosolyodott. – Szegény ördög. Ráadásul azt hiszem, ő valóban komolyan veszi magát is, meg a politikát is. Nem túlságosan komolyan, persze, de azért mégis. Kár érte. 103

– Gondolom, mindent elmondtak egymásnak úgy, ahogyan azt illik, a becsületes harcról, egymás megbecsüléséről meg ilyesmikről? Gabriel elvigyorodott. – Na persze, mindent úgy csináltunk, ahogyan illik. Carslake vigyázott rá. Úristen, mekkora marha az az ember! Kívülről tudja, mit kell tennie, de egy szikra ész sincs a tettei mögött. Felemeltem a sherryvel telt poharamat: – Hát akkor igyunk a jövőben aratott sikereire, Gabriel. Elindulhat az úton. – Úgy van – mondta Gabriel minden különösebb lelkesedés nélkül. – Mintha nem örülne neki túlságosan – ingerkedtem vele. – Á, ez csak az a – hogy is mondta? Választások utáni fáradtság. Ha már győztünk, az élet ismét unalmassá válik. De sebaj, lesznek még harcok szép számmal. Csak figyelje majd meg, hogy fogok utat törni a magam számára, amíg mindenki megtudja, hogy ki vagyok. – A Munkáspárt nagyon előretört. – Tudom. Örülök is neki. – Hallja, Gabriel, ez nagyon furcsán hangzik egy frissen megválasztott konzervatív képviselő szájából. – Ott egye meg a fene a torykat! Most jött el az én időm! Mit gondol, ki fogja őket talpra állítani? Winston belevaló öreg harcos, főleg háború idején. De ahhoz már túl vén, hogy békében is megállja a helyét. A béke kényes állapot. Eden pedig egy simaszájú úriember… Ezután még felsorolta néhány ismert konzervatív politikus nevét, és elmondta róluk a véleményét. – Egynek sincsenek épkézláb elgondolásai. Csaholni fognak az államosítás ellen, és boldogan elcsámcsognak minden hibán, amit a szocialisták elkövetnek majd. Mert figyelje csak meg a baklövéseiket! Fafejű társaság. Csupa régi vágású szakszervezeti vezető, meg egynéhány Oxfordból frissen kikerült, felelőtlen, elméleteket gyártó intellektuel. Mi pedig eljátsszuk majd a rég bevált parlamenti játékot. Mint az öreg vásári kutyák, ha tudja, miről beszélek. Előbb csaholnak, majd szépen felállnak a hátsó lábukra, és körbe-körbe forognak a közönség előtt. – És ebben a kedves képben hol lesz majd John Gabriel helye? – érdeklődtem. – A partraszállást is ki kellett dolgozni előbb a legapróbb részletekig, Norreys. Csak azután lehetett véghezvinni. Majd megnyerem magamnak a fiatalokat, azokat, akik másképpen gondolkodnak, és akik hivatalból mindig a kormány ellen vannak. Előbb eladom nekik az ötletet, aztán majd együtt valósítjuk meg. – Milyen ötletet? – kíváncsiskodtam. Gabriel dühös pillantást vetett rám. – Sosem ért meg semmit, Norreys! Egy huncut fillér, nem sok, annyit se számít az, hogy milyen ötletről van szó. Bármikor gyártok belőlük féltucatnyit. Különben is, a politikával kapcsolatban csakis két dolog érdekli az embereket. Az egyik a zsebük. A másik valami könnyen felfogható szép gondolat arról, hogyan lehetne rendbehozni a dolgokat. Nemes és gyakorlatias elképzelés, ami belső elégedettséggel tölti el az embereket. Az ember szereti nemes állatnak érezni magát, miközben ahhoz is ragaszkodik, hogy jól megfizessék. Ezért az ötletnek nem szabad túl gyakorlatiasnak lennie, csak éppen emberségesnek, és soha nem szabad olyasvalaki ellen irányulnia, akivel személyesen is találkozhatnak az emberek. Sose látta még, hogy milyen készségesen adakoztak az emberek a törökországi vagy örményországi földrengések áldozatainak a megsegítésére rendezett gyűjtések alkalmával? De hányan jelentkeztek, amikor a bombázások miatt otthon nélkül maradt gyerekek befogadásáról volt szó? Az ember már csak ilyen. – Nagy érdeklődéssel fogom figyelni a karrierjét – ígértem. – És lehet, hogy húsz év alatt kövér, szelíd ember lesz belőlem, amolyan mindenki jótevője – fanyalgott Gabriel. 104

– És akkor? – Mit akar mondani azzal, hogy „És akkor”? – értetlenkedett Gabriel. – Csak arra gondoltam, hogy bizonyára unatkozni fog. – Á, találok én magamnak valamit. Csak úgy szórakozásból. Mindig elbűvölt az a tökéletes magabiztosság, amivel Gabriel eltervezte az életét. Egyre jobban hittem abban, amit mondott. Rájöttem, hogy csaknem mindig jól ítélte meg a helyzetet. Előre látta azt is, hogy országszerte a Munkáspárt fog győzni. Biztos volt a tulajdon győzelmében. Ezek után el kellett hinnem, hogy a jövőben is minden pontosan úgy fog lezajlani, ahogyan ő megtervezte magának. – Szóval minden a lehető legjobb lesz ebben a minden világok legjobbikában – gúnyolódtam vele. Gabriel összeráncolta a szemöldökét. – Norreys, maga valóságos művésze annak, hogyan kell a legfájdalmasabb pontba beledöfni – mondta haragosan. – Miért, mi nem tetszik? – ingerkedtem vele tovább. – Semmi… egyáltalán semmi… Elhallgatott, majd így folytatta: – Ha az embernek úgy kell élnie, hogy egy tüske van az ujjában… abba bele lehet bolondulni. Pedig igazából nem is fáj, nem is látszik, csak éppen elfeledni sem lehet, és azért mindig szúr egy kicsit és zavar… – Tüske? Milyen tüskére gondol? – értetlenkedtem. – Talán Milly Burtre? Gabriel elképedve meredt rám, és én egyből megértettem, hogy nem Millyről volt szó. – Milly rendes lány – mondta végre Gabriel. – És hála Istennek, nem sikerült neki bajt csinálnia. Remélem, hogy Londonban találkozhatom majd vele anélkül, hogy a szájára venne a világ. Igazán kedvelem őt. Egyszerre csak fülig vörösödött és előcibált valamit a zsebéből: – Mit gondol, ez megfelelő ajándék lenne egy esküvőn? Isabella Charterisnek szántam. Valamivel mégiscsak meg kell ajándékoznom. Mikor is lesz az esküvője? Jövő csütörtökön? Vagy mégis úgy gondolja, hogy őrültség ilyesmivel előállni? Kíváncsian bontottam ki a csomagot, és nagyon meglepődtem, amikor a tartalmát megláttam, mert igazán ez volt az utolsó dolog, amit Gabrielből kinéztem volna. Egy breviárium volt, csodálatos, finomművű, művészi munka. – Nem tudom pontosan, hogy mire való – dadogta Gabriel zavartan. – Azt hiszem, a katolikusok használják. Ez a könyv pár száz éves. De persze, ha maga úgy gondolja, hogy mégsem…, hogy szamárság… Siettem megnyugtatni: – Gyönyörű ajándék, Gabriel. Bárkit boldoggá lehetne tenni vele. Tulajdonképpen múzeumban volna a helye. – Nem hiszem, hogy sokat fogja majd forgatni, de nagyon illik hozzá, ha érti, mit akarok mondani – mormogta Gabriel. Bólintottam. Pontosan tudtam, mire gondol. – És végül is, csak kell valamit adnom – mondta Gabriel dacosan. – Nem mintha különösebben kedvelném azt a lányt. Én meg nem is számítok neki egy cseppet sem. Felvágós társaság. Jól behálózta őlordságát, az biztos. Hát legyen boldog a szalmabábujával. – Egy kicsit azért több, mint egy szalmabábu – vettem védelmembe Lord St. Loot. – Igen. Tulajdonképpen igaza van. Ami engem illet, mindenképpen fenn kell tartanom velük a jó viszonyt. Helyi képviselő leszek, tehát meg kell majd hívjanak vacsorára meg az évi garden partyjukra, meg ilyesmikre. Gondolom, az öreg Lady St. Loo most már kénytelen lesz átköltözni a Dower House-ba, abba a romhalmazba ott a templom mellett. Véleményem szerint bárkit, akinek ott kell laknia, rövidesen elvinné a reuma. Elvette tőlem az imádságos könyvet, és gondosan visszacsomagolta. 105

– Tényleg úgy gondolja, hogy ez megfelelő ajándék lesz? – kérdezte ismét. – Nagyszerű és egészen szokatlan ajándék, Gabriel – biztosítottam. Ekkor bejött Teresa és Gabriel közölte, hogy most már mennie kell. – Mi baja van? – nézett rám a sógornőm, amikor magunkra maradtunk. – Azt hiszem, elfáradt – vélekedtem. – Nem – rázta a fejét Teresa. – Itt ennél többről van szó. – Nem tehetek róla, de úgy érzem, nagy kár, hogy megnyerte a választásokat – mondtam. – A kudarc talán lehűtötte volna egy kicsit. Így meg egyre nagyobb lesz a szája. Különben is kellemetlen fickó tud lenni. Ennek ellenére azt hiszem, néhány év alatt szépen fel fog kapaszkodni a legfelső ágra. Gondolom, ez a kép volt az, ami annyira felkeltette Robert érdeklődését, hogy hajlandó volt megszólalni. Tulajdonképpen Teresával együtt jött be a szobába, de alig vettük észre a jelenlétét, és most mindkettőnket megdöbbentett azzal, amit mondott: – Óh, dehogy, erről szó sincs. Kíváncsian néztünk rá. – Nem fog feljutni a legfelső ágra – ismételgette Robert makacsul. – Erre semmi, de semmi esélye sincs… Egy darabig szórakozottan keringett fel-le a szobában, majd hirtelen megkérdezte, hogy mi a csudának kell mindig valahova elrakni az ő kiskését;

106

HUSZONHARMADIK FEJEZET Lord St. Loo és Isabella Charteris esküvőjét egy csütörtöki napra tervezték. Előtte való éjszaka, úgy egy óra körül, léptek zaját hallottam a teraszajtó előtt. Nem tudtam aludni, rossz éjszakám volt, fájdalmak gyötörtek. Azt hittem, képzelődöm, mert megesküdtem volna, hogy Isabella járkál odakünn. De ekkor meghallottam a hangját: – Hugh, bejöhetek? A nagy üveges ajtót csak olyankor zárták be, amikor erős szél fújt az óceán felől, így Isabella minden akadály nélkül bejöhetett. Odajött az ágyamhoz és felgyújtotta az éjjeli lámpát. Még mindig meg voltam győződve arról, hogy álmodok. Isabella most nagyon magasnak tűnt. Sötét tweedből készült, hosszú kabátot viselt, haját bordó sállal kötötte le. Komoly volt, nyugodt és szomorú. El sem tudtam képzelni, hogy mit kereshet itt ilyen késő éjszaka – vagy ilyen korán reggel, de elfogott a bizonytalan félelem. Most már tudtam, hogy nem álmodom. Sőt úgy éreztem, az volt az álom, ami Rupert St. Loo megérkezése óta eltelt idő alatt történt, és én most ébredek ebből az álomból. Eszembe jutottak Isabella szavai: „Még mindig azt hiszem, hogy egyszer fel fogok ébredni”. És hirtelen rájöttem, hogy pontosan ez történt vele. A lány, aki ott állt mellettem, már nem álmodozott. Ébren volt. Nagyon is ébren. És az is eszembe jutott, hogy Robert azt mondta, Rupert St. Loo keresztelőjén nem volt jelen egyetlen gonosz tündér sem. Később megkérdeztem tőle, hogy gondolta ezt, és ő azt válaszolta: – Hát… ha nincs gonosz tündér, akkor nincs mese sem… És lehet, hogy éppen emiatt Rupert St. Loo egyáltalán nem tűnt valóságos embernek, pedig jóképű volt, intelligens és tökéletes úriember. Mindez egy-két másodperc alatt futott át az agyamon, mielőtt Isabella megszólalt volna: – Búcsúzni jöttem, Hugh. Gondolom, nagyon ostobán pisloghattam: – Búcsúzni? – Igen. Elmegyek. – Elmegy? Elmegy Ruperttal? – Nem. John Gabriellel. Ekkor tudatosult bennem az emberi gondolkodás kettős volta. Tudatom egyik fele bénultan, hitetlenül állt a tényekkel szemben. Amit Isabella mondott, az hihetetlen volt, elképzelhetetlen, valami olyasmi, ami egyszerűen nem történhet meg. Másfelől alig lepett meg az, amit mondott. Mintha egy belső hang gúnyosan azt suttogta volna: „Ugyan, hiszen te már régen tudtad…” Eszembe jutott, hogy Isabella felismerte John Gabriel lépteit, pedig a feje meg se moccant, nem hogy hátrafordult volna. Láttam magam előtt az arcát akkor, éjszaka, a whistverseny éjszakáján, amikor az alsó kertből feljött, és odaült mellém a teraszra. És milyen pillanatok alatt megtalálta a megoldást a Milly Burt ügyben is! Hallottam a hangját: „Rupertnek meg kell jönnie… hamar”, és emlékszem, hogy a hangjában sürgetés volt és félelem. Félt, hogy közbejön valami. Hogy valami történhet vele, mielőtt Rupert megérkezik. Ha bizonytalanul is, de megértettem azt is, hogy milyen sötét erők vonzották Gabrielhez, aki, isten tudja miért, szinte minden nőre erős hatást gyakorolt. Teresa is így mondta valamikor nagyon régen… De hát Isabella is szerelmes volt belé? Nem akartam elhinni. És tudtam, hogy egy csepp boldogság sem vár rá annak az embernek az oldalán, aki kívánta őt, de nem szerette. Ami Gabrielt magát illeti, kész őrültség volt, amit tenni akart, hiszen ez egyet jelentett azzal, hogy feladja a politikai karriert, és búcsút mond minden korábbi ambíciójának. Nem értettem, mi készteti arra, hogy megtegye ezt a lépést. Szerette Isabellát? Nem hiszem. Sőt azt hiszem, bizonyos értelemben inkább gyűlölte. Hiszen a lány is, a kastély is, az öreg Lady St. 107

Loo is ahhoz a világhoz tartozott, amelynek a létét Gabriel folytonos megaláztatásként élte meg. Talán éppen azért csinálta, amit csinált? Bosszúból? Inkább tönkretette a tulajdon életét is, hogy meggyalázza azokat, akiket annyira maga fölött érzett? Mi volt ez? A szegény kisfiú bosszúja? Csak most éreztem igazán, mennyire szerettem Isabellát. Annyira szerettem, hogy boldoggá tett a tudat, hogy ő boldog. Mert hiszen boldog volt Rupert St. Looval, régi álma vált valóra, és csakis itt akart élni, ebben a kastélyban… és mégis félt, félt attól, hogy ez az egész nem is igaz… De hát akkor mi igaz? John Gabriel? Nem, nem, őrültséget tesz. Meg kellene állítani. Sírni kellene, könyörögni… És mégsem szóltam egy szót sem, és mind a mai napig nem tudom, hogy miért hallgattam. Az egyetlen magyarázat, amivel szolgálhatok az, hogy Isabella – Isabella volt. Lehajolt és megcsókolt. Nem úgy csókolt meg, ahogyan a kislányok szoktak. Nem. Egy asszony hűvös, friss ajka tapadt a számra olyan erővel és édességgel, amelyet soha nem fogok elfelejteni. Mintha egy virágot csókoltam volna meg. – Isten vele – suttogta. Megfordult és kiment, kisietett az életemből oda, ahol John Gabriel várt rá. És én meg sem próbáltam visszatartani.

108

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET John Gabriel és Isabella távozásával véget ért a mesém első fele. Csak most látom igazán, hogy ennek a történetnek mennyire nem én voltam a hőse, hanem ők ketten, mert alig emlékszem valamire mindabból, ami azután történt, hogy ők elmentek. Csak homályos és bizonytalan emlékeim maradtak azokról a napokról. Soha nem érdekelt különösebben St. Loo politikai élete, és az a szerep, amit benne játszanunk kellett, inkább csak amolyan színfal volt számomra, amely előtt a dráma szereplői mozogtak. Mégis, tudom, hogy a történetnek messzemenő politikai következményei voltak. Ha Gabrielnek csak egy csöpp politikai meggyőződése lett volna, természetesen soha nem teszi meg azt, amit megtett, mert visszariadt volna attól, hogy cserbenhagyja azokat, akikkel közös elveket vall. Mert szó szerint ez történt. Akkora volt a közfelháborodás, hogy bizonyára hatalmas nyomás nehezedett volna rá, az emberek követelték volna, hogy mondjon le frissen megszerzett mandátumáról, de erre nem került sor, mert Gabriel kényszerítés nélkül visszalépett. Tettével viszont nagymértékben diszkreditálta a Konzervatív Pártot, hiszen nyilvánvaló, hogy olyan ember, aki tiszteli a hagyományokat és kényes a becsületére, soha nem tett volna ilyet. Azt hiszem, John Gabrielnek ilyesmi meg sem fordult a fejében. Hiszen őt eleve nem érdekelte semmi más, csak a tulajdon karrierje – őrült tettével azonban azt is ketté törte, és gondolom, ennek tudatában is volt. Hiszen már az egyik első beszélgetésünk során megjósolta, őt csak egy asszony tehetné tönkre, pedig akkor még fogalma sem volt arról, hogy ki is lesz az… Sem természetéből, sem neveltetéséből adódóan nem tudta megérteni, micsoda megrázkódtatást okozott olyan embereknek, mint Lady Tressilian vagy Mrs. Bigham Charteris. Lady Tressilian abban a meggyőződésben nőtt fel, hogy a választásokon részt venni és a parlamentben helytállni minden férfinak hazafias kötelessége. Ezt látta az édesapjától is. Gabriel azonban egészen más szemszögből nézte a dolgokat. Szerinte a Konzervatív Párt egyszerűen rossz lóra tett, amikor őt szemelte ki magának. Hazardíroztak és rajtavesztettek. Persze, ha minden simán ment volna, a számításaik is beválnak, no de mindig van egy bizonytalansági tényező. Most ez kerekedett felül. Számomra az volt a legfurcsább, hogy az öreg Lady St. Loo pontosan így gondolkodott. Egyetlen egyszer beszélt erről a dologról, amikor egy ízben hármasban voltunk Teresával a Polnorth Ház szalonjában. – Mi sem vonhatjuk ki magunkat a felelősség alól – mondta. – Tudtuk, hogy milyen emberrel van dolgunk. Mi választottuk őt magunknak, pedig nem is innen származott, nem volt szilárd politikai meggyőződése, nem hitt a hagyományokban, és nem volt nagy jellem. Tökéletesen tisztában voltunk azzal, hogy kalandor, és semmi több… Azért fogadtuk el, mert tudott hatni a tömegekre és háborús kitüntetése volt. Hagytuk, hogy kihasználjon minket, mert mi is ki akartuk használni őt, és azzal mentegettük magunkat, hogy haladnunk kell a korral. Pedig ha a konzervatív hagyományoknak van még létjogosultságuk, ha egyáltalán van még valami értelmük, akkor nekünk ragaszkodnunk kellene hozzájuk. Olyan emberek képviseljenek minket, akik, ha nem is zseniálisak, de legalább őszinték, akiknek szilárd pozíciójuk van ebben az országban, akik nem szégyellik azt és nem is találják kényelmetlennek, hogy a felsőbb osztályokhoz tartoznak, mert hiszik és vallják, hogy ez nemcsak előjogokat jelent, hanem kötelességeket is ró rájuk. Egy haldokló társadalmi rend szónoklatát figyelhettük Teresával. Nem értettem egyet vele, de tiszteltem. Új rend, új eszmék voltak születőben, amelyek nyilvánvalóan el fogják söpörni a régit, de Lady St. Loo, mint a múlt legjobb képviselője szilárdan állt a lábán. Neki megvolt a maga helye, és azt a helyet ő a haláláig be fogja tölteni. Isabelláról nem beszélt. Az a seb túl mély volt. Az ő felfogása szerint Isabella áruló, elárulta azt a társadalmi osztályt, amelybe tartozott. Gabrielnek meg tudott bocsátani, hiszen alacsony származású volt, nem kapott megfelelő nevelést. De Isabella? 109

No, ha Lady St. Loo egy szót sem szólt Isabelláról, annál többet beszélt róla Lady Tressilian. Talán azért, mert én voltam az egyetlen, akivel megoszthatta a gondolatait, és nyilván úgy érezte, hogy egy nyomorék ember nem olyan fontos személy, hogy titkolóznia kellene előtte. Mindemellett gyógyíthatatlan anyai érzelmekkel viseltetett irányomban, és azt hiszem, teljesen jogosnak érezte, hogy úgy avasson be a gondolataiba, mint anya szokta a fiát. Mint mondta, Adelaide teljesen megközelíthetetlen, Maud pedig felvetette a fejét, és kutyáitól kísérve azonnal elhagyta a szobát, ha ő meg mert szólalni. Így aztán az érzékeny szívű Lady Tressilian csak önmagát emészthette. Teresával nem akart a családi ügyekről beszélni, ezt árulásnak érezte volna, de velem szemben nem voltak gátlásai, talán azért is, mert tudta, hogy szerettem Isabellát. Ő is nagyon szerette a lányt, mindig azon törte a fejét, hogy merre járhat és értetlenül, ijedten állt az előtt, amit az unokahúga tett. – Tudja, Hugh, ez a tette annyira nem hasonlít hozzá, hogy azt kell hinnem, az az ember megigézte. Mindig nagyon veszélyes embernek tartottam… És Isabella olyan boldognak látszott… olyan tökéletesen boldognak… És Rupert meg ő mintha egymásnak lettek volna teremtve. Nem bírom felfogni. Hiszen boldogok voltak, igazán boldogok. Ön nem úgy látta? Közöltem vele, hogy de igen, magam is úgy vettem észre, nagyon boldogok voltak. Szerettem volna hozzátenni, néha a boldogság sem elég, de tartottam tőle, hogy Lady Tressilian nem értene meg… – Nem bírok szabadulni a gondolattól, hogy az a rémes alak valahogy hipnotizálta, vagy valami más varázslattal vette rá arra, hogy elszökjön vele. Addie persze azt mondja, hogy erről szó sincs. Hogy Isabellát soha nem lehetne rávenni arra, hogy olyasmit tegyen, amit tulajdonképpen nem akarna megtenni. Én azonban ebben nem vagyok ennyire biztos. Én viszont tudtam, hogy Lady St. Loonak igaza volt. – Gondolja, hogy megesküdtek? Vajon hol lehetnek most? Megkérdeztem, hogy adott-e életjelt magáról Isabella. – Nem – rázta a fejét Lady Tressilian. – Semmit sem tudunk róla. Amikor elment, hagyott egy levelet Addie számára. Azt írta, nem várja el tőle, hogy valaha is megbocsásson neki, és tudja, hogy a nagyanyjának igaza van. És szó szerint így folytatta: „Semmi értelme bocsánatot kérnem azért a fájdalomért, amelyet okozok. Ha valóban törődnék vele, nem tenném meg azt, amit megtenni készülök. Azt hiszem, Rupert megérti majd, de lehet, hogy ő sem. Én mindig szeretni foglak titeket akkor is, ha sohasem találkozunk többé.” Lady Tressilian könnyes szemmel nézett fel rám. – És az a szegény, szegény fiú… a drága Rupert… annyira megszerettük… Rupert St. Looval nem találkoztam. Egy nappal Isabella szökése után elhagyta St. Loot. Nem tudom, hogy hova ment és mivel töltötte el a szabadságából még megmaradt egy hetet, azután azonban visszament Burmába. – Olyan kedves, olyan jó volt hozzánk – rázogatta sírva a fejét Lady Tressilian. – De beszélni ő sem akart a dologról. Senkivel sem lehet beszélgetni erről. Felsóhajtott. – Pedig én egyébre sem tudok gondolni, csak arra, hogy hol lehetnek és mit csinálhatnak. Hogy összeházasodtak-e vagy sem. Hol akarnak letelepedni? Lady Tressiliannak valódi női gondolkodásmódja volt egyenes, gyakorlatias, a mindennapi élet dolgaira irányuló. Tudtam, hogy már most, a bánat első napjaiban is elképzelte magának Isabella életét: házasság, otthon, gyerekek. Ő aztán könnyen megbocsátott neki, hiszen nagyon szerette. Természetesen, amit Isabella tett, az felháborító volt és nagyon megalázó az egész családra nézve, de hát volt benne romantika is, és Lady Tressilian kedvelte a regényes dolgokat. Amint azt már említettem, az elkövetkező két évre csak igen halványan tudok visszaemlékezni. Természetesen sor került egy újabb választásra, amelynek során Mr. Wilbrahamet elsöprő többséggel megválasztották képviselőnek. Arra egyáltalán nem emlékszem, hogy ki volt a Konzervatív párt jelöltje, gondolom, valamelyik feddhetetlen életű 110

úriember a környékről. John Gabriel nélkül a politika elvesztette számomra minden varázsát. Gondolataimat egyébként is a saját egészségi állapotom kötötte le. Kórházba kerültem, ahol mindenféle műtéteket hajtottak végre rajtam, amelyek, ha nem is segítettek túl sokat, de legalább hozzájárultak ahhoz, hogy az állapotom ne rosszabbodjék. Teresa és Robert ott maradtak a Polnorth Házban, az öreg hölgyek beköltöztek egy Viktória korabeli kis házba, amelyhez egy nagyon szép kert is tartozott. A kastélyt egy évre kiadták valakiknek, akik Anglia északi részéből származtak. Tizennyolc hónappal később Rupert St. Loo hazajött, és feleségül vett egy gazdag amerikai lányt. Teresa azt írta nekem, hogy a fiatal párnak nagy tervei voltak a kastély restaurálását illetően, csak éppen az építkezéseket szabályozó törvényekre vártak. Azt, hogy Gabriel meg Isabella hol lehetnek, és hogy Gabriel mivel keresi meg a mindennapit, senki sem tudta. 1947-ben Robert nagy sikert aratott Cornwallben festett képeivel egy londoni kiállításon. Ezekben az években nagyot fejlődött a sebészet. A kontinensen igen jelentős sikereket értek el az enyémhez hasonló esetek gyógyításában. A háború kevés jót ad az emberiségnek, ezek közül az egyik az, hogy ilyenkor mindig nagyot lép előre az orvostudomány. Az én londoni orvosom lelkesen beszélt egy Szlovákiában élő zsidó sebészről, aki a háború alatt a földalatti mozgalomban tevékenykedett, így rá volt kényszerülve arra, hogy időnként merészen kísérletezzen, és egészen látványos eredményeket tudott felmutatni. Ami az én esetemet illeti, az orvosom azzal biztatott, hogy megpróbálkozhatnánk valami olyan eljárással, amelyet Angliában még nem ismernek a sebészek. Hát így történt, hogy 1947 őszén elutaztam Zagrade-ba, Crassvitch doktor klinikájára. Nem akarok részletekbe bocsátkozni, legyen elég annyi, hogy a neves orvos, akit magam is érzékeny embernek és okos sebésznek találtam, kijelentette, véleménye szerint egy bizonyos műtéttel óriási javulást érhetnénk el. Reményei szerint, ha a műtét sikerül, megszabadulhatok a tolószéktől, és mankók segítségével oda mehetek majd, ahova akarok. Azonnal be is feküdtem a klinikájára, és mindkettőnk reménye valóra vált. Hat hónap múlva, úgy, ahogyan megígérte, ha két mankóra támaszkodva is, de jártam. Meg sem próbálom leírni, micsoda boldogság volt ez számomra. Egyelőre azonban még Zagrade-ban kellett maradnom, mert hetente többször is speciális gyógytorna-gyakorlatokat kellett végeznem, meg egyéb kezeléseket is kaptam. Egy nyári estén lassan vonszoltam magam a város főutcáján, s hogy pihenjek egy kicsit, betértem egy kis kávéház teraszára. Letelepedtem és sört rendeltem. És amint végignéztem az asztalok mellett ülő embereken, egyszer csak megpillantottam John Gabrielt. Nagyon megdöbbentem. Már jó ideje nem gondoltam rá, és természetesen fogalmam sem volt arról, hogy itt élt, a világnak ebben a szegletében. Ami azonban még nyomasztóbban hatott rám, az Gabriel külseje volt. Meglátszott rajta az életmódja. Az arca mindig is viharvert volt egy kissé, most azonban annyira megviselt volt, hogy alig ismertem rá. Egészségtelenül dagadtnak látszott, a szemei vérben úsztak. Hirtelen rájöttem, hogy részeg. Nem holtrészeg, de mindenesetre ivott. Ő is észrevett, felállt, és kissé imbolyogva odajött az asztalomhoz. – Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim! Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy ma itt találom. Végtelenül boldoggá tett volna, ha az öklömmel az arcába vághatok, de túl azon, hogy ezt a testi erőm nem engedte meg, szerettem volna megtudni valamit Isabelláról. Ezért inkább meghívtam őt az asztalomhoz egy pohár italra. – Köszönöm, Norreys, örömmel elfogadom – mondta, miközben letelepedett. – Nos, hogy vannak ott St. Looban? Megvan még a mézeskalács kastély és az öreg varjak? Közöltem vele, hogy régen nem voltam odahaza, de tudtommal a kastélyt kiadták, és az öreg hölgyek elköltöztek. Gabriel remélte, hogy ez igen rosszul eshetett az öreg Lady St. Loonak. Azt mondtam, hogy ellenkezőleg, örült neki, és azt is a tudomására hoztam, hogy Rupert St. Loo megtartotta az eljegyzését. 111

– Na, akkor mindenki jól járt – vonta le a következtetést Gabriel. Nem bírtam kinyitni a számat, különösen miután Gabriel arcán megjelent az a jól ismert vigyor. – Na, nyomás, Norreys, ne üljön itt ilyen nyársat nyelten! Kérdezzen csak róla. Hiszen ez a legfőbb vágya, nemde? Gabriellel éppen az volt a baj, hogy mindig szembe ment a sorssal. De el kellett ismernem, hogy ő győzött. – Hogy van Isabella? – nyögtem. – Jól. Nem vagyok én klasszikus csábító, aki aztán faképnél hagyja az áldozatát. Rettenetesen szenvedtem attól, hogy nem húzhatok be neki egyet. Gabriel mindig is szeretett kötekedni, de most, hogy elindult a lejtőn lefele, még elviselhetetlenebb lett. – Ő is Zagrade-ban van? – kérdeztem végül. – Persze. Látogassa meg, biztosan örülni fog, hogy találkozhat valakivel, aki ellátja őt hírekkel. Csakugyan örülni fog ennek? Nem voltam benne biztos. Vajon nem volt egy kis szadizmus abban, amit Gabriel mondott? A vigyorgását határozottan ördöginek találtam. – Nem, Norreys, nem házasodtunk össze. Ha visszamegy, mondja majd meg ezt is annak a vén boszorkánynak. Különösnek találtam, hogy Lady St. Loo még mindig ekkora erővel tudott hatni Gabrielre. – Nem valószínű, hogy megemlítem neki – közöltem fagyosan. – No persze, Isabella szégyent hozott a családra – mondta Gabriel, miközben hátrább tolta a székét. – Úristen, mennyire szerettem volna látni a képüket akkor reggel, amikor rájöttek arra, hogy megléptünk. – Maga egy kapitális disznó, Gabriel – tört ki belőlem a felháborodás. Gabrielt ez egy cseppet zavarta. – Attól függ, milyen szemszögből nézzük a dolgokat – mondta. – Maga nagyon szűk látókörű, Norreys. – De legalább az ösztöneim megfelelőképpen működnek – csikorogtam. – Maga túlságosan is angol. Feltétlenül meg kell mutatnom magának azt a kozmopolita világot, amelyben Isabella meg én élünk. – No, mondhatom, meg is látszik magán – jegyeztem meg epésen. – Persze, mert túl sokat iszom – felelte Gabriel meglepő őszinteséggel. – Egy kicsit valóban elengedtem magam. De ne búsuljon, Isabella nem iszik. Fogalmam sincs, hogy miért nem, de csakugyan nem iszik. Most is úgy néz ki, mint egy iskolás lány. Biztosan élvezni fogja a társaságát. – Szeretnék találkozni vele – mondtam csendesen, de nem voltam biztos abban, hogy csakugyan így van. Tényleg szeretnék találkozni vele? Nem okoz majd túl nagy fájdalmat a találkozás? És vajon ő akarná-e, hogy találkozzunk? Lehet, hogy nem. Oh, bárcsak tudnám, mit érez! – Gondolom, boldoggá teszem azzal, ha tudomására hozom, nincsenek törvénytelen gyerekeink – mondta Gabriel vidáman. Belenéztem a szemébe, és ettől egy kicsit meghunyászkodott: – Ugye, nagyon utál engem, Norreys? – kérdezte csöndesen. – Gondolom, erre minden okom megvolna – feleltem. – Én nem így gondolom. Egészen jól elszórakoztattam magát ott St. Looban, ne is tagadja. Érdekelte, hogy mit és hogyan teszek, és talán ez az érdeklődés tartotta vissza attól, hogy öngyilkos legyen. A maga helyében én egészen biztosan végeztem volna magammal. Ne gyűlöljön hát annyira csak azért, mert maga is szerelmes volt Isabellába. Sőt még most is az, hiszen egyedül ezért ül itt, és próbálja elviselni a társaságomat, holott hányni tudna tőlem. – Isabella meg én barátok voltunk, de nem várom el, hogy megértse, mit jelent ez a szó – mondtam sértetten. 112

– Ugyan, öregfiú, hiszen én sem arra gondoltam, hogy ajánlatokat tett neki. Nem így nevelték. Lelki egymásratalálás, szellemi összhang… no, mindegy, Isabella mindenképpen örülni fog egy régi hangnak. – Csakugyan azt hiszi, hogy örülne nekem? – kérdeztem bizonytalanul. Gabriel váratlanul nagyon dühös lett. – Már mi az ördögért ne örülne? – Kérdeztem valamit – figyelmeztettem. – Én is szeretném, ha találkoznának – adta meg magát Gabriel. – Úgy fog történni, ahogyan ő akarja – mondtam végül. Gabrielnek ismét felragyogott az arca: – No de öregem, hát persze, hogy örülni fog. Csak egy kicsit undokoskodtam az előbb magával. Itt a címünk. Bármikor felkeresheti. Alig mozdul ki otthonról. – És maga? Mivel foglalkozik mostanában? Gabriel félrebillentette a fejét és kacsintott. – Titok, öregem titok. És meglehetősen sovány fizetés jár vele. Ha képviselő maradok, évi ezer font ütötte volna a markomat. Emlékszik, megjósoltam, hogy a Munkáspártnak fel fog jönni a csillaga? Gyakran emlékeztetem Isabellát arra, hogy mekkora áldozatot hoztam az ő kedvéért. Oh, mennyire gyűlöltem ezt az ördögi figurát! Szerettem volna – na, szóval egy csomó mindent szerettem volna csinálni vele, amit a fizikai állapotom eleve nem tett lehetővé számomra. Ehelyett elfogadtam azt a koszos papírfecnit, amit Gabriel felém nyújtott és amelyre a címüket felírta csúnya, macskakaparásszerű betűivel. Aznap este nehezen tudtam elaludni. Folyton Isabella járt az eszemben. Hátha rá tudnám venni, hogy hagyja ott Gabrielt, hiszen nyilvánvaló volt, hogy az egész kaland igencsak balul ütött ki. Hogy mennyire rossz vásárt csinált az a lány, arra csak másnap jöttem rá igazán, amikor sikerült megtalálnom a házat, amelyben laktak. Ronda egy ház volt, az biztos, valami koszos kis mellékutcában. Tulajdonképpen az egész városnegyed eléggé lerobbant volt, gyanús külsejű férfiak és erősen festett képű nők kószáltak az utcákon. Amikor végre ráleltem a házra, németül próbáltam megérdeklődni egy nagydarab, elhanyagolt nőszemélytől, aki a kapuban ácsorgott, hogy lakik-e a házban egy angol hölgy. Szerencsére megértett, és felküldött a legfelső emeletre. Nagynehezen felvonszoltam magam, miközben a mankóim meg-megcsúsztak a betonpadlón. A ház mocskos volt és büdös. Nagyon nehéz lett a szívem. Hova jutott az én gyönyörű, büszke Isabellám! Egyre erősebb lett bennem a szándék, hogy kiszabadítsam innen. Igen, elviszem. Magammal viszem haza, Angliába… Végre felértem és bekopogtam az ajtón. Valaki cseh nyelven mondott valamit. Megismertem Isabella hangját. Kinyitottam az ajtót és beléptem. Szeretném jól elmondani, hogy milyen hatással volt rám annak a szobának a látványa, de nem hiszem, hogy sikerülni fog. Először is valóságos nyomortanya volt. A bútorok ócskák, a függönyök ízléstelenek voltak, a hatalmas rézágy csúnya és valahogy szemérmetlen benyomást keltett. Az egész helyiség egyszerre volt mocskos és tiszta, mert a falakról kaparni lehetett volna a koszt, a mennyezet valósággal fekete volt, és az egész szobát belengte a svábbogarak és egyéb élősködők kellemetlen szaga. Úgy különben azonban tisztaság volt, az ágy szépen bevetve, a hamutartók üresek, sehol egy szem por vagy egy ottmaradt szemét. És ennek a nyomasztó hangulatú helyiségnek a közepén ott ült Isabella, a lábait maga alá húzta, és valami selyemanyagot hímezgetett. Pontosan úgy nézett ki, mint amikor St. Looból elment. A ruhája persze viseltesebb volt, de jól szabott és ízléses, és ő valósággal elegánsnak tűnt benne. A haja csillogott, és most is olyan apródfrizurája volt, mint régen. Az arca gyönyörű, nyugodt és komoly. Úgy éreztem, hogy ennek a nőnek semmi köze sincs ehhez a szobához. Úgy ült itt, mintha a sivatag közepén, vagy egy hajó fedélzetén ülne. Idegenben volt, véletlenül tartózkodott itt. 113

Egy pillanatig csak nézett tágra nyílt szemekkel, aztán felugrott, és kitárt karral, boldogan szaladt felém. Gabriel nyilvánvalóan nem szólt neki arról, hogy találkoztunk és én nem értettem, hogy miért. Isabella szeretettel átölelt és megcsókolt. – Oh, Hugh, mennyire örülök. Nem kérdezte meg, hogy kerültem Zagrade-ba. Nem csodálkozott azon, hogy járok, holott amikor elváltunk egymástól, tehetetlenül kucorogtam egy tolókocsiban. Csak azzal törődött, hogy ott vagyok, hogy a barátja vagyok és hogy ő örül nekem. Hiszen ő volt az én Isabellám. Előkerített egy széket, és odacipelte a magáé mellé. – Mondja Isabella, mivel foglalkozik mostanában? – kérdeztem. A válasza nagyon jellemző volt rá. Felemelte a hímzését. – Három hete fogtam hozzá. Tetszik? Kézbe vettem a hímzést. Négyszögletű, régi selyemdarab volt, galambszürke, kissé kopott, nagyon finom tapintású. Isabella sötétvörös rózsákat hímzett rá, téli violákat, halványlila virágokat. Nagyon szép, finom munka volt, csodálatos kivitelezésben. – Gyönyörű – suttogtam. – Igazán gyönyörű. Egyszerre megéreztem azt a furcsa, tündérmeseszerű légkört, ami mindig is körüllengte ezt a lányt. Most ő volt a rab lány, aki finom hímzésekkel bíbelődik, mert az emberevő óriás bezárta őt egy toronyba. – A kézimunka gyönyörű – mondtam ismét, miközben visszaadtam neki a hímzését. – De ez a hely pocsék. Isabella éppen csak körülpillantott, és kissé csodálkozva azt mondta: – Igen. Magam is azt hiszem. Ennyit mondott. Csak ennyit, és ezzel zavarba hozott, mint már annyiszor. Az a bizonytalan érzésem támadt, hogy Isabellát nem nagyon érdekli, milyen környezetben van. Nem is gondolt ilyesmire. Körülbelül annyit számított neki, mint a vasúti kocsi felszerelése egy fontos utazáson résztvevő személynek. Pillanatnyilag, mintegy véletlenül ebben a szobában kell laknia. Ha már felhívtam rá a figyelmét, készségesen egyetértett velem abban, hogy bizony ronda egy hely volt, de a dolog igazából egy cseppet sem érdekelte. Sokkal fontosabb volt számára a hímzése. – Tegnap este találkoztam Gabriellel – mondtam. – Igazán? Hol? Nem is mondta. – Tőle tudtam meg a címüket. Ő hívott, hogy látogassam meg. – Nagyon örülök, hogy eljött. Oh, igazán nagyon örülök. Szívet melengető volt az az őszinte boldogság, amivel a jelenlétem eltöltötte. – Isabella, édes Isabella – tört ki belőlem az elfojtott érzelem –, csakugyan jól van? Csakugyan boldog? Úgy meredt rám, mint aki nem nagyon érti, mit is akarok mondani. – Minden, ami itt körülveszi, annyira más, mint amit otthon megszokott – folytattam szinte könyörögve. – Hagyja itt ezt a helyet, és jöjjön vissza velem haza! Ha nem akar St. Looba menni, akkor maradhat Londonban. Isabella lassan ingatta a fejét. – Nem lehet. John valamit dolgozik itt. És nem is tudom pontosan, hogy mit… – Hiszen éppen azt próbálom kiszedni magából, Isabella, hogy boldog-e ezzel az emberrel. Én nem tudom elképzelni… De ha már egyszer elkövetett egy nagy hibát, ne legyen olyan büszke, ismerje be, hogy tévedett, és hagyja őt el. Isabella csak nézte az ölében heverő hímzést. Az ajka körül furcsa kis mosoly játszadozott. – Oh, nem, ezt nem tehetem – mondta végül. – Ennyire szereti? Lehetséges, hogy csakugyan boldog vele? Ne haragudjon, hogy ilyesmiket kérdezek, de nagyon aggódom magáért. – Úgy érti, hogy boldog vagyok-e, olyan boldog, mint St. Looban voltam? 114

– Pontosan. – Nem, ha így érti, akkor természetesen nem vagyok boldog. – Hát akkor hagyjon itt mindent, jöjjön velem haza, és kezdjen új életet! Isabella arcán megint csak megjelent az a furcsa kis mosoly. – Oh, nem, azt nem tehetem. – De hiszen… mégcsak nem is házasok – mondtam egy kicsit zavartan. – Nem, nem vagyok férjnél… – Nem gondolja, hogy… Abbahagytam. Zavarban voltam, hiszen nagyon nehéz volt ezekről a dolgokról beszélni. Csupa olyasmit kellett volna szóba hoznom, ami teljesen idegen volt Isabellától. Végül is a nyíltságot találtam a legcélravezetőbbnek. – Miért nem házasodtak össze? Isabella azonban nem érezte tolakodónak a kérdésemet. Sőt az volt az érzésem, hogy most gondolkodott el rajta először. Miért is nem házasodtak össze? Csendesen, elgondolkodva ült, és nyílván ezen törte a fejét. Azután egy kicsit zavartan és bizonytalanul azt mondta: – Nem hiszem, hogy John el akarna venni feleségül. Valahogy sikerült nem felrobbannom a dühtől. – Biztos benne, hogy nincs valami komoly akadálya annak, hogy összeházasodjanak? – kérdeztem végül. – Azt hiszem, nincs – felelte elgondolkodva. – Hát akkor? Ennyivel tartozna magának. Sőt ez a legkevesebb, amit megtehetne. Isabella egy kicsit hallgatott, majd amikor megszólalt, lassan ejtette a szavakat, mintha közben a múlt eseményeit akarná egy szálra felfűzni. – Tudja, amikor eljöttem St. Looból, akkor nem az volt a szándékom, hogy Rupert helyett Johnhoz menjek feleségül. Csak annyi történt, hogy ő szerette volna, ha eljövök vele, és én eljöttem. Soha nem beszélt nekem házasságról. Nem is hiszem, hogy gondolt volna ilyesmire. És ez… ez nem is házasság. A házasság valami egészen más. Amikor azt mondta, hogy „ez”, Isabella bizonytalanul körbe mutatott, de tudtam, hogy nem a nyomorúságos környezetről, a szegényszagú szobákról beszél, hanem életének erről az átmeneti szakaszáról. – Ha Ruperttal… Isabella nem engedte, hogy befejezzem: – Igen – mondta sietve. – Az valódi házasság lett volna. Hát akkor minek tarthatja ezt a John Gabriel mellett folytatott életet, tűnődtem. Nem szívesen tettem fel nyíltan a kérdést. – Mondja meg nekem, Isabella, mit ért maga házasságon? Mit jelent a házasság a maga számára, eltekintve a dolog jogi oldalától? Isabella mélyen elgondolkodott. – Gondolom azt, hogy részévé válunk a másik életének… helyünk van benne… és azt el is foglaljuk… és ez az a hely, ahol valóban otthon vagyunk, ami a miénk. – Úgy érti, hogy nem tud részt venni Gabriel életében? – Csakugyan nem tudok. Pedig szeretnék, és nem is értem, hogy miért van ez így. De hát látja – mondta, miközben kinyújtotta hosszú, keskeny kezeit –, semmit sem tudok róla. Elbűvölve néztem. Ösztönösen ráérzett az igazságra. Csakugyan nem tudta John Gabrielről a legfontosabb dolgot. És soha nem is fogja tudni, akármeddig él is majd mellette. De azt is éreztem, hogy ez a legkevésbé sem zavarja az érzelmeit. Hirtelen ráébredtem arra, hogy Gabriel sem szerencsésebb. Ő is úgy járt, mint az az ember, aki megvásárolt, vagyis inkább ellopott egy drága és finom szerkentyűt anélkül, hogy a leghalványabb fogalma lett volna azokról a tudományos elvekről, amelyeknek alapján működik. – Addig boldog – mondtam csendesen. 115

Úgy meredt rám, mintha semmit sem értene abból, amit mondani akartam. Vagy szándékosan el akarta rejteni előlem az igazságot, vagy csakugyan nem tudta, hogyan is áll a dolga Gabriellel. Azt hiszem, inkább erről volt szó. Mély, szívszaggató élményei voltak, és nem bíbelődött azzal, hogy az én kedvemért pontos szavakba öntse őket. – Akarja, hogy elvigyem St. Looba az üdvözletét? – kérdeztem gyöngéden. Isabella meg sem mozdult. A szeme lassan könnybe borult, de ezek nem a bánatnak, hanem az emlékezésnek a könnyei voltak. – Ha visszafordíthatná az időt, ha szabadon választhatna… megint ugyanúgy cselekedne? – kérdeztem. Kegyetlen voltam hozzá, igen, de tudnom kellett, biztos akartam lenni abban, hogy… Isabella azonban értetlenül nézett rám vissza. – Van-e az embernek szabad akarata? – kérdezte végül. Hát ez persze felfogás kérdése. Lehet, hogy az ilyen könyörtelenül realista embernek, aki mindig csak egyetlen járható utat ismer, könnyebb az élete. Most, annyi idő után, azt hiszem, mégiscsak volt egy olyan pillanat, amikor Isabella nagyon is tudatosan választott. De ez a pillanat akkor még nem következett el. Amint ott ültem és néztem őt, egyszer csak lépéseket hallottam odakintről. John Gabriel szélesre tárta az ajtót, és betámolygott a szobába. Nem volt valami megnyerő látvány. – Hello – mondta. – Látom, idetalált. – Igen – feleltem kurtán. És ha az életem függött volna tőle, akkor sem bírtam volna ennél többet mondani neki. Elindultam az ajtó felé. – Bocsánat – motyogtam. – Mennem kell… Gabriel félreállt az útból. – Hát akkor… ne mondja, hogy nem adtam meg magának a lehetőséget arra, hogy… Nem értettem sem azt, amit mondott, sem az arckifejezését. – Vacsorázzon velünk holnap este a Café Gris-ben – folytatta Gabriel. – Legyen a vendégünk. Isabella bizonyára örülne, ha eljönne, igaz? Visszanéztem Isabellára. Bánatosan mosolygott. – Igen, feltétlenül jöjjön el – mondta. Az arca nyugodt volt. Kisimította az ölében a selymet, és a hímzése fölé hajolt. Értetlenül néztem Gabriel arcára, amelyre valami furcsa kétségbeesés ült ki. Sietve lekocogtam azokon a szörnyű lépcsőkön, olyan sietve persze, amennyire a mankóim engedtek. Minél előbb ki akartam jutni a napfényre és távolabb kerülni tőlük, Isabellától és Gabrieltől. Gabriel megváltozott, méghozzá hátrányára. Isabella viszont nem változott semmit. És éreztem, hogy ennek nagyon komoly jelentősége van, de hogy pontosan mi is, azt az én megzavart agyam akkor sehogy sem tudta kitalálni.

116

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Vannak borzasztó emlékek, amelyeket sohasem tudunk elfelejteni. Ilyen volt az a rémálomszerű este is ott a Café Gris-ben. Ma is meg vagyok győződve arról, hogy Gabriel szándékosan hozta össze azt a társaságot azért, hogy kiélhesse az irántam érzett gyűlöletét. Hihetetlenül züllött banda volt, amelyet Gabriel úgy mutatott be, mint a barátait és munkatársait – és ennek a társaságnak a közepén ott ült Isabella. Igen, ott ült, olyan férfiak és nők között, akikkel soha nem lett volna szabad találkoznia. Részeges, perverz, drogos, mosdatlan szájú páriák között, akiknek még csak annyi mentségük sem lehetett, hogy legalább művészi hajlamaik vannak. Nem volt közöttük egyetlen író, költő vagy festő sem, és nem hangzott el egész este egyetlen szellemes megjegyzés sem. A kozmopolita világ söpredéke gyűlt össze Gabriel asztala köré. Ő hívta meg őket, mintha az lett volna a szándéka, hogy bemutassa nekem, mennyire le tud alacsonyodni. Iszonyatosan haragudtam, természetesen Isabella miatt. Hogy meri őt ilyen társaságba vinni? Amint azonban ránéztem Isabellára, elszállt belőlem a méreg. Nyoma sem volt rajta a kedvtelenségnek vagy az undornak, még kevésbé annak az igyekezetnek, amellyel a kínos helyzeteket igyekszünk természetesnek feltüntetni. Csendesen ült és mosolygott, azzal a távolságtartó kariatida mosollyal, amellyel az Akropolisz hölgyei néznek le ránk. Komoly volt és udvarias, mintha nem is abban a társaságban lett volna. A körülötte levő emberek éppúgy nem voltak rá hatással, mint az a nyomortanya, amelyben lakott. Emlékszem, egyszer, régen megkérdeztem tőle, érdekli-e a politika. Ő akkor, kicsit bizonytalanul, azt felelte: „Ez is egyike azoknak a dolgoknak, amelyekkel foglalkoznunk kell.” Rá kellett jönnöm, hogy számára ez a mai este sem több, és ha megkérdezném, mi a véleménye erről az összejövetelről, azt válaszolná: „Ilyenek a mi összejöveteleink.” Elfogadta a helyzetet harag és különösebb érdeklődés nélkül, mint valami olyasmit, amit John Gabriel így akar véghezvinni. Az asztal fölött ránéztem, és ő elmosolyodott. Semmi szüksége nem volt a kétségbeesésemre és az iránta való aggodalmamra. A virág a trágyadombon is gyönyörűre nőhet csakúgy, mint máshol. Sőt abban a környezetben még inkább észrevesszük, hogy ő virág és nem valami más… Valamennyien egyszerre távoztunk, és szinte mindenki részeg volt. Amint kiléptünk az utcára és át akartunk menni az úttesten, a sötétből hangtalanul kivált egy nagy autó, és kis híján elütötte Isabellát. Szerencsére észrevette a veszélyt, és visszaugrott a járdára, de láttam, hogy az arca halottfehér lett és a szemeiben rémület ült, amint utánanézett az elrobogó autónak. Tehát ezen a ponton még mindig sebezhető maradt. Az élet, bármilyen gonosz volt hozzá, nem tudott elbánni vele, a haláltól azonban továbbra is rettegett. Még most is, amikor már elmúlt a veszély, sápadt volt és remegett. – Úristen! – kiáltott Gabriel. – Majdnem elütötte! Nincs semmi bajod, Isabella? – Semmi… semmi bajom – nyugtatta Isabella, de a hangjában még mindig ott volt a félelem. Rám nézett és azt mondta: – Látja, még mindig gyáva vagyok. Most már csakugyan nem maradt sok mondanivalóm. Azon az estén, ott a Café Gris-ben láttam utoljára Isabellát. A tragédia úgy következett be, ahogyan szokott, teljesen váratlanul. Éppen azon tűnődtem, hogy látogassam-e meg Isabellát, vagy írjak neki, esetleg úgy menjek el Zagrade-ból, hogy nem is szólok, amikor megjelent Gabriel. Nem mondhatom, hogy azonnal észrevettem volna rajta valami szokatlant. Egy kicsit talán idegesebb volt, merevebb. Talán… – Isabella meghalt – mondta csendesen. Csak bámultam rá értetlenül, nem bírtam felfogni azt, amit mondott, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy igazat beszél. Ezt ő is észrevette, és így folytatta: – Úgy van, ahogy mondom. Lelőtték. Nagynehezen megtaláltam a nyelvemet: 117

– Lelőtték? – suttogtam. – Lelőtték? Hogy érti azt, hogy lelőtték? Hol lőtték le? Megmondta. Ott üldögéltek annak a kávéháznak a teraszán, ahol először találkoztunk. – Mondja, látta valaha Stolanov képét? Gondolja, hogy hasonlítok hozzá? Stolanov akkoriban valóságos diktátor volt Szlovákiában. Jól megnéztem magamnak Gabrielt, és rá kellett jönnöm, hogy a vonásai csakugyan erősen emlékeztetnek a politikusra, és amikor a haja a homlokába hullott, amint az gyakran megesett, a hasonlóság egészen szembetűnővé vált. – Mi történt? – kérdeztem végre. – Valami átkozott, őrült diák azt hitte, hogy én vagyok Stolanov. Pisztolyt rántott és lövöldözni kezdett a kávéházban, miközben azt ordította, hogy: „Stolanov, Stolanov, most végre megvagy!” De nem engem talált el, hanem Isabellát. És mindez olyan gyorsan történt, hogy nem lehetett semmit csinálni. Egy percig hallgatott, majd így folytatta: – Azonnal meghalt. A golyó egyenesen a szívén ment keresztül. Nem tudtam elhinni, hogy Gabriel csakugyan tehetetlen lett volna, és ezt meg is mondtam. Elvörösödött. – Nem… nem tehettem semmit. Be voltam szorítva az asztal és a fal közé. Időm sem volt arra, hogy megmozduljak. Hallgattunk. Gabriel le nem vette rólam a szemét. Még mindig nem láttam rajta semmi nyomát a megrendültségnek. – Hát ide juttatta őt… – mondtam végre. Gabriel a vállát vonogatta. – Így is lehet mondani. – A maga lelkén szárad, hogy ide került… ebbe a mocskos városba… abba a nyomorult lakásba… Ha maga nem így akarta volna… Nem bírtam tovább, de Gabriel befejezte helyettem a mondatot: – Akkor most ő lenne Lady St. Loo, és egy mézeskalácskastélyban lakna a tenger partján a mézeskalács-férjecskéjével, aki mézeskalácsból való gyerekeket ringat a térdén. Majd megőrjített a hangjából sütő gúny és gyűlölet. – Istenem, Gabriel, sosem bocsátok meg magának! – Nézze, Norreys, nem állítom, hogy különösebben érdekelne az, hogy maga megbocsát-e nekem vagy sem. – Mit keres itt nálam – üvöltöttem. – Miért jött ide? Mit akar még tőlem? – Szeretném, ha hazavinné őt Angliába – mondta Gabriel csendesen. – Gondolom, el tudja intézni. Mégiscsak ott kellene eltemetni, nem pedig itt. Neki ehhez a helyhez semmi köze. – Úgy van – mondtam keserűen. – Neki ehhez az egészhez semmi köze. Felnéztem Gabrielre. Az első pillanatok bénultsága elmúlt, most már teljes súlyával rámnehezedett a fájdalom, ugyanakkor éreztem, hogy megnő bennem a kíváncsiság. – Miért hozta el őt onnan? Mi járt a fejében? Olyan nagyon kívánta, hogy odadobta érte a karrierjét is, amiért annyit dolgozott? Gabriel csak a vállát vonogatta, és ezzel mérhetetlenül feldühített. – Nem értek semmit! – Persze, hogy nem érti – Gabriel hangja érdes volt, csaknem rekedt. – Soha nem fog megérteni semmit. Mit tud maga a szenvedésről? – Éppen eleget! – horkantam fel önérzetesen. – Nem. Nem tud róla semmit. Fogalma sincs arról, hogy milyen is az igazi szenvedés. Nem érti meg, hogy én soha, érti, soha nem tudtam, hogy mi jár a fejében. Soha nem tudtam beszélgetni vele. Elhiheti nekem, Norreys, hogy mindent megtettem azért, hogy lelkileg összetörjem, mindent. Meghurcoltam őt minden szennyben és minden mocsokban, és azt hiszem, soha észre sem vette, hogy mit csinálok, őt nem lehetett bepiszkolni, és nem lehetett megrémíteni. Ilyen volt a maga Isabellája. Ijesztő volt, én mondom magának, ijesztő. 118

Könnyekre számítottam, dühös szemrehányásra, veszekedésre és arra, hogy én győzök majd! De nem győztem, mert nem lehet harcolni valaki ellen, akinek fogalma sincs arról, hogy mi harcban állunk. És beszélgetni sem tudtam vele. Soha. Leittam magam, kábítószert szedtem, megcsaltam őt fűvel-fával – mintha észre sem vette volna. Csak ült, maga alá húzott lábbal, hímezgette a selyemvirágait és néha énekelt is, csak úgy magának. Mintha csak a kastélyában ült volna… ott ül most is… magával hozta az egész átkozott tündérmesét… Észre sem vette, hogy jelen időben beszél Isabelláról. Hirtelen abbahagyta, és valósággal belezuhant egy székbe. – Nem érti. Hogyan is érthetné? Vesztettem. Az enyém volt a teste, de ezen kívül soha semmi mást nem adott nekem magából. És most már a teste is megszökött tőlem… Felállt és rám nézett: – Vigye őt vissza St. Looba! – Visszaviszem – ígértem. – Az Isten bocsássa meg magának, Gabriel, amit ellene vétett. Gabriel hirtelen szembefordult velem: – Amit ellene vétettem? És amit ő vétett ellenem? Soha nem járta meg azt a tapló agyát, Norreys, hogy micsoda kínokat szenvedtem attól a pillanattól kezdve, amikor először megláttam azt a lányt? Meg sem próbálom elmagyarázni magának, hogy milyen hatással volt rám a puszta látványa is, mert én magam sem értem már. Mintha sót meg borsot dörzsöltek volna élő sebbe. Mintha minden, amit valaha is akartam és kívántam, benne kristályosodott volna ki. Tudtam, hogy durva vagyok, mocskos és érzéki, de mindez nem számított, amíg őt láthattam. – Fájdalmat okozott nekem, Norreys, olyan fájdalmat mint korábban senki és semmi. Össze akartam törni, le akartam őt rángatni magam mellé. Hát nem érti – persze, hogy nem érti. Semmit sem ért meg. Nem is képes rá, hogy megértse azt, amit mondok. Maga csak ott kuporog az ablak mellett, és mintha könyvből olvasná az életet. De én megjártam a poklok poklát! Egyszer, egyetlenegyszer azt hittem, hogy megmenekülhetek. Akkor, amikor az a kedves kis bolond Milly Burt úgy összekuszálta a dolgokat. Azt reméltem, hogy most aztán mindennek vége, úgyis veszítek. Az a vadállat férje elválik tőle, és én szépen elvehetem feleségül és megmenekülök. Megmenekülök ettől a rögeszmétől, amely annyi gyötrelmet okozott nekem. És akkor éppen ő, Isabella fordította meg a dolgok menetét. Nem tudta, hogy mit tesz velem. Mert többé nem menekülhettem, tovább kellett mennem azon az úton. Pedig az utolsó pillanatig reméltem, hogy mégsem így lesz. Még ajándékot is vettem neki az esküvőjére. De minden hiába volt. Nem kerülhettem el a sorsomat. Meg kellett őt szereznem magamnak. – És most meghalt… – mondtam halkan. – És most… meghalt – ismételte meg Gabriel még halkabban. Megfordult, és kisietett a szobából.

119

HUSZONHATODIK FEJEZET John Gabriellel nem találkoztam többet. Haraggal váltunk el ott, Zagrade-ban, és soha többet nem láttuk viszont egymást. Némi nehézségek árán csakugyan el tudtam intézni, hogy Isabella holttestét visszahozhassam Angliába. St. Loo-ban temettük el, a tenger partján, abban a kicsiny sírkertben, amelyben családja többi tagja is nyugodott. Az öreg hölgyek nagyon hálásak voltak nekem, hogy hazahoztam, és a temetés után együtt mentünk vissza Viktória korabeli házacskájukba. Az elmúlt két évben rettenetesen megöregedtek. Lady St. Loo most karvalyszerűbb volt, mint korábban bármikor, a húsa csakúgy lötyögött a csontjain. Olyan gyengének látszott, hogy azt hittem, bármelyik percben vége lehet. Ennek ellenére még jó néhány évig élt. Lady Tressilian még kövérebb lett, és még jobban gyötörte az asztmája. Bizalmasan a fülembe suttogta, hogy valamennyien nagyon kedvelik Rupert feleségét. – Olyan gyakorlatias lány, tudja, és olyan vidám. Biztos vagyok benne, hogy boldogok lesznek. Persze, valamikor nem így gondoltuk. Oh, miért, miért kellett ennek így történnie? – jajdult fel sírva. Engem is ez a kérdés gyötört akkor is, és azóta is, mindig. – Oh, az a gonosz, gonosz ember… – jajongott tovább Lady Tressilian. A három öreg hölgy és én egyek voltunk a bánatban és a Gabriel iránti gyűlöletünkben is. Mrs. Bigham Charteris is nagyon lefogyott. Amikor felálltam, hogy elbúcsúzzam, megkérdezte: – Mondja csak, emlékszik még a kis Milly Burtre? – Oh, hogyne – feleltem. – Miért, mi van vele? Mrs. Bigham Charteris rosszallóan rázta a fejét. – Attól tartok, megint bolondot csinál magából. Tudja, hogy Burt meghalt? – Nem, nem tudtam. – Egy éjszaka részegen belefordult az árokba, megütötte a fejét egy kőben, és szörnyethalt. – Egyszóval Milly most özvegy. – Igen. És sussexi barátainktól tudom, hogy valami rossz hírű, részeges, durva farmerhez készül feleségül menni. Tehát Milly Burt is megismétli önmagát. Vajon van olyan ember ezen a Földön, aki csakugyan képes tanulni a hibáiból, és ha az élet lehetővé teszi ezt, másként cselekszik, mint ahogy először tette? Ezen törtem a fejem másnap, amikor Londonba utaztam. Penzance-ban szálltam fel, és a korábbi ebédre váltottam jegyet. Amint ott ültem az étkezőkocsiban a levesre várva, eszembe jutott Jennifer. Időnként hallottam róla Caro Strangewaystől, aki szerint Jennifer még mindig nagyon boldogtalan volt. Rettenetesen kesze-kusza életet élt, de Caro őszintén csodálta azért, hogy milyen bátran szembe mert szállni a nehézségekkel. Elmosolyodtam magamban. Jennifer igazán nagyon aranyos volt, de semmi késztetést nem éreztem arra, hogy ismét találkozzam vele. Az ember egy idő után ráun a monoton mesékre. Megérkeztem Londonba, Teresa házába és végre volt valaki, akinek kipanaszkodhattam magam. Teresa türelmesén meghallgatta Gabriel elleni kirohanásomat, a beszámolómat a Zagrade-ban történt eseményekről és Isabella temetéséről. Amikor befejeztem, magam is hallottam az Atlanti-óceán dübörgését a hullámtörőkön, és láttam az égen kirajzolódó St. Loo kastélyt… – Gondolom, most azt kellene mondanom, hogy „Nyugodjon békében”, de erre képtelen vagyok. Értsd meg, Teresa, hogy tele vagyok haraggal és lázadással. Isabella időnap előtt halt meg. Egyszer régen azt mondta nekem, hogy nagyon sokáig akar élni, és erre meg is volt minden esélye, mert erős volt. Azt találom elviselhetetlennek, hogy olyan rövid ideig élt.

120

Teresa eddig mozdulatlanul ült egy magas, festett kályhaellenző előtt, de most megmozdult! – Valamennyien benne vagyunk a hatalmas Időben. És az Idő önmagában nem is jelent semmit. Öt perc, vagy ezer év egyaránt fontos lehet. „Egy az ideje a rózsának és a tiszafának” – idézte csendesen Eliotot… Vörös rózsák egy halványszürke selyemre hímezve… – Mindent elkövetsz, Hugh, hogy elkészítsd a magad élettervét és megpróbálsz másokat is belegyömöszölni ebbe a keretbe. De másoknak másféle életet kell élniük. Mindenkinek a maga életét kell élnie. Ezért is tűnik olyan zavarosnak minden. Mert ez a sokféle életminta egymásra tevődik, összegabalyodik. Csak kevesen vannak, akik tisztán és pontosan látják a tulajdon életük rajzát, és azt hiszem, Isabella is ilyen volt. Nehéz volt őt megérteni, nekünk legalábbis nagyon nehéz, nem azért, mert túl bonyolult lélek volt, hanem éppen fordítva, félelmetesen egyszerűen fogta fel a dolgokat. Csak a lényeget vette észre, ezenkívül semmi mást. Te úgy látod, hogy Isabella élete rövid volt, hogy a halál a legszebb virágjában vitte el… Én azonban azt hiszem, hogy az ő élete éppúgy teljes volt, mintha sokáig élt volna. – A rózsa ideje… – Igen, így is mondhatni – bólintott Teresa, majd nagyon halkan hozzátette: – Te nagyon szerencsés ember vagy, Hugh. – Én? Szerencsés? El voltam képedve, de Teresa megmagyarázta: – Azért, mert szeretted őt. – Igen, azt hiszem, csakugyan szerettem. De semmit sem voltam képes tenni érte. Még azt sem akadályozhattam meg, hogy elszökjön Gabriellel. – Nem, mert valóban szeretted annyira, hogy képes voltál békén hagyni őt. Kénytelen voltam elfogadni Teresának ezt a fura meghatározását az igazi szeretetről. Én mindig nagyon tudtam szánakozni másokon. Hiszen az olyan könnyű, mindig kéznél levő, szívet melengető érzés. Isabella azonban nem kért belőle. Soha meg se próbálhattam azt, hogy szolgáljak neki, hogy megmutassam a könnyebb utat, hogy levegyem a vállairól a terhet. Neki nem volt szüksége a szánalomra, és nem is értette volna meg. Amint Teresa mondta, én annyira szerettem őt, hogy képes voltam békén hagyni… – Hugh, drágám – mondta Teresa kedvesen. – Szeretted őt, és boldog voltál, hogy szerethetted. – Igen – mondtam egy kissé meglepődve. – Csakugyan nagyon boldog voltam. Hirtelen újra elöntött a harag. – És remélem, hogy Gabriel úgy fog szenvedni, ahogyan az elkárhozott lelkek szoktak, ezen és a másvilágon is! – Ami a másvilágot illeti, arról nincs biztos tudomásom – mondta Teresa szárazon. – De ami ezt a világot illeti, nyugodt lehetsz, a kívánságod teljesült. John Gabriel a legboldogtalanabb ember a Földön… – És gondolom, hogy te sajnálod ezért, de mondhatom neked, hogy… Teresa félbeszakított, és elmagyarázta, nem arról van szó, hogy sajnálja Gabrielt, hanem ennél többről. – Nem tudod, mit beszélsz – támadtam a sógornőmre. – Csak láttad volna őt ott Zagradeban! Egyébről sem tudott beszélni, mint saját magáról. Még csak meg sem rendítette Isabella halála! – Ezt nem tudhatod, Hugh. És azt hiszem, soha nem nézted őt meg magadnak úgy igazán. Nem szokásod megnézni az embereket. Megdöbbentett, de rá kellett jönnöm, hogy én bizony őt sem néztem meg magamnak soha. Még ebben a történetben sem írtam le, hogy milyen volt a külseje. És most mintha először láttam volna Teresát, a kiugró pofacsontjait, a magasra felfésült fekete haját, amely mantilla, vagy hatalmas spanyol fésű után áhítozott. Sose vettem észre a kasztíliai dédnagymamájától 121

örökölt büszke fejtartást… És ahogy így elnézegettem a sógornőmet, egyszerre az a furcsa érzésem támadt, hogy pontosan tudom, milyen lehetett lány korában. Szenvedélyes, határozott fiatal nő, aki bátran lépi át a felnőtt élet küszöbét. És semmit sem tudtam arról, hogy mi várta őt abban az életben. – Mit nézel rajtam, Hugh? – riasztott fel a gondolataimból Teresa. – Csak elgondolkodtam azon, amit mondtál. Hogy soha nem néztelek meg magamnak úgy igazán. Teresa halványan elmosolyodott: – Hát ez így is volt. No, és most, mit vettél észre rajtam? – a hangjában gúny volt és nevetés és a szemei is furcsán csillogtak. – Te mindig nagyon jó voltál hozzám, Teresa – mondtam egy kicsit vontatottan. – Mégsem tudok rólad semmit… – Semmit sem tudsz rólam, Hugh. Egyáltalán semmit. Hirtelen felugrott, és elhúzta a sötétítő függönyt. – De ami John Gabrielt illeti – kezdtem megint, de Teresa közbevágott… – Hagyd őt az Istenre, Hugh! – Furcsa dolgokat mondasz ma, Teresa – elégedetlenkedtem. – Nem Hugh, azt hiszem, ez a helyes megközelítése a dolgoknak. Mindig is ez volt a véleményem. Egy percig hallgattunk, aztán Teresa még hozzátette: – Egy napon majd talán te is megérted.

122

EPILÓGUS Hát eddig tartott a történet, annak az embernek a története, akivel először St. Looban találkoztam, Cornwallben, utoljára pedig Zagrade-ban, a szállodai szobámban. És ez az ember most itt haldoklott, egy párizsi bérház eldugott kis hálószobájában… – Figyeljen rám Norreys – mondta halkan Gabriel, de jól érthetően. – Meg kell tudnia, hogy mi történt ott, Zagrade-ban. Nem mondtam el magának mindent, talán mert akkor még én sem értettem, hogy… Elhallgatott, láthatóan erőt kellett gyűjtenie ahhoz, hogy folytatni tudja a beszédet. – Azt ugye tudja, hogy ő – Isabella – félt a haláltól. Jobban félt tőle, mint bármi mástól ezen a világon. Bólintottam. Persze, hogy tudtam. Sosem felejtettem el, milyen rémült szemekkel nézte a halott madarat a St. Loo-i ház teraszán, és mennyire belesápadt abba, hogy csaknem elütötte az autó, ott Zagrade-ban. – És most figyeljen. De igazán figyeljen rám, Norreys. Az a diák rám irányította a pisztolyát. És csak néhány lépésre volt tőlem. Nem téveszthette el, és én be voltam szorulva az asztal mögé. Isabella látta, hogy mi fog történni, és akkor hirtelen elém ugrott, amikor az a fiú meghúzta a ravaszt… Gabriel csaknem kiabált: – Érti, Norreys? Tudta, hogy mit csinál. Tudta, hogy meg fog halni. És a halált választotta, azért hogy megmentsen engem. A hangja felforrósodott: – És én mindaddig nem is értettem, sőt még akkor sem igazán, csak később, amikor végiggondoltam az egészet. Soha azelőtt nem tudtam, nem értettem meg azt, hogy ő szeretett – mindig azt hittem, meg voltam győződve, hogy csakis az érzékeire bírok hatni… Pedig Isabella szeretett… annyira szeretett, hogy az életét adta értem… pedig nagyon félt a haláltól… Gondolatban most én is ott voltam Zagrade-ban, abban a kávéházban. Láttam a hisztérikus, fanatikus diákot, éreztem Isabella rémületét, a pánikot, amely egy pillanatra elfogta, amikor rájött arra, hogy mi fog következni, és a gyors döntését. Láttam, ahogy pajzsként veti magát Gabriel elé. – Szóval ez volt a vég… – mondtam csendesen. Gabriel felkínlódta magát a párnán. Gyönyörű szemei nagyra nyíltak, a hangja tisztán, diadalmasan csengett. – Oh, nem! Nincs igaza. A történet ott nem véget ért, hanem elkezdődött…

123

A sorozat további kötetei: A lányom mindig a lányom Az élet súlya Az óriás kenyere Befejezetlen portré Távol telt tőled tavaszom

Agatha Christie kiadónk gondozásában megjelent egyéb művei: Életem Így éltünk Mezopotámiában

www.partvonal.hu

Agatha Christie olykor új vizekre evezett, és Mary Westmacott álnéven finom rajzolatú, lélektani regényeket is papírra vetett. A titokzatosság homályából kibomló történetek főhősei látszólag hétköznapi emberek, ám mindegyikük életére elhallgatott igazságok terhe vet sötét árnyékot. : izgalom lassú-lusta, majd egyre erőteljesebb fokozása nem kell, hogy gyilkosságig vigye a történetet; a krimi koronázatlan királynője hullák nélkül is sorsfordító konfliktus elé állít mindenkit. Az öt kötetes sorozat újra a boltokban!

124