A nyugalom megzavarására alkalmas történetek
IMPRESSZUM Neil Gaiman: Trigger Warning Copyright © 2015 Neil Gaiman Hungarian translation © Galamb Zoltán, Gálla Nóra, Juhász Viktor, Orosz Anna, Pék Zoltán, Török Krisztina, 2015 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Neil Gaiman: Trigger Warning Short Fiction and Disturbances Headline Publishing Group, London, 2015 Fordította: Galamb Zoltán, Gálla Nóra, Juhász Viktor, Orosz Anna, Pék Zoltán, Török Krisztina
Agave Könyvek Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A kötetet és a borítót tervezte: Kuszkó Rajmund Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Pék Zoltán, Bordás Veronika Korrektor: Boncz Éva Műfaj: fantasy
Magam sem tudom, hogyan fogtam ki egy olyan hollywoodi ügynököt, aki imád olvasni, de tizennyolc évvel ezelőtt ez történt. Még ma is az ügynököm, még ma is tiszteletre méltó, és még ma is a novellákat szereti a legjobban. Ezt a könyvet Jon Levinnek ajánlom.
TARTALOM Bevezető (Introduction) Pék Zoltán
Hogyan rakjunk össze széket (Making a Chair) Török Krisztina
Holdlabirintus (A Lunar Labyrinth) Pék Zoltán
Ami Cassandrát illeti (The Thing About Cassandra) Török Krisztina
Le a komor tengerhez (Down to a Sunless Sea) Török Krisztina
„Az igazság egy barlang a fekete hegyen” (‘The Truth Is a Cave in the Black Mountains…’) Juhász Viktor
Utolsó házinénim (My Last Landlady) Török Krisztina
Kalandos történet (Adventure Story) Pék Zoltán
Narancs (Orange) Galamb Zoltán
Mesenaptár (A Calendar of Tales) Török Krisztina
A halál és a méz esete (The Case of Death and Honey) Pék Zoltán
Aki elfelejtette Ray Bradburyt (The Man Who Forgot Ray Bradbury) Juhász Viktor
Jeruzsálem (Jerusalem) Galamb Zoltán
Klikk-Klakk, a Zörgőszörny (Click-Clack the Rattlebag) Orosz Anna
A Közömbösség Rásegítő
(An Invocation of Incuriosity) Pék Zoltán
„És zokogni, mint Alexandrosz” (‘And Weep, Like Alexander’) Orosz Anna
Semmi óra (Nothing O’Clock) Galamb Zoltán
Gyöngyök és gyémántok: tündérmese (Diamonds and Pearls: A Fairy Tale) Pék Zoltán
A sovány, fehér herceg visszatér (The Return of the Thin White Duke) Orosz Anna
Nőnemű végződések (Feminine Endings) Pék Zoltán
Tekintettel a formaságokra (Observing the Formalities) Török Krisztina
Az alvó és az orsó (The Sleeper and the Spindle) Török Krisztina
A boszorka dolga (Witch Work) Gálla Nóra
Relig Odhráin földjén (In Relig Odhráin) Gálla Nóra
Fekete kutya (Black Dog) Juhász Viktor
BEVEZETŐ I. FELKAVARÓ APRÓSÁGOK Bizonyos dolgok felkavarnak bennünket; csakhogy most nem ezekről lesz szó. Én azokra a képekre, szavakra vagy ötletekre gondolok, amelyek úgy nyílnak meg alattunk, akár a csapóajtó, és a biztonságos, érthető világból egy sokkal sötétebb és kevésbé vendégszerető helyre pottyantanak. A szívünk kihagy pár ütemet, levegő után kapkodunk. A vér kiszalad az arcunkból és az ujjainkból, ott állunk kóválygó fejjel, sápadtan és lihegve. És ezekben a pillanatokban a következőt tudjuk meg magunkról: a múlt nem halt meg. Bizonyos dolgok türelmesen várnak ránk életünk sötét folyosóin. Azt hisszük, hogy továbbléptünk, kizártuk őket a fejünkből, hogy azok elszáradtak, összeasztak, és elfújta őket a szél. De tévedünk. Azóta is a sötétben várakoztak, és közben gyakorolták a legerősebb ütést, a kemény, könyörtelen gyomorszájba vágást. Ezzel múlatták az időt, amíg újra arra nem tévedünk. A szörnyek a szekrényben és a gondolataink között mindig ott várakoznak a sötétben, mint a penész a padlódeszkák alatt vagy a tapéta mögött. És sötétségből nagyon sok van, kimeríthetetlen a készlet. Az univerzum bőségesen el van látva éjszakával. Hogy mire kell figyelnünk? Mindnyájan érzékenyek vagyunk valamire. Először az interneten találkoztam a felkavaró tartalom kifejezéssel. Elsősorban olyan képekre vagy ötletekre mutató linkekre figyelmeztet, amelyek megzavarhatják az ember nyugalmát, emlékeket idézhetnek föl, felzaklathatnak vagy megriaszthatnak. A figyelmeztetésnek köszönhetően kiszűrjük ezeket a képeket vagy gondolatokat, vagy előre felkészülünk rájuk lelkileg. Lenyűgözve láttam, hogy a felkavaró tartalom figyelmeztetés az internetről átkerült a megérinthető dolgok világába. Több főiskola bejelentette, hogy felkavaró tartalom jelzéssel óhajt ellátni műalkotásokat, irodalmi műveket vagy filmeket, hogy így tájékoztassa a diákokat, mire számíthatnak. Az ötlet egyszerre melengette a szívemet (persze, hogy szólni akarsz azoknak, akiket felkavarhat, hogy esetleg felkavarhatja őket), ugyanakkor mélységesen zavart. Amikor a Sandmant írtam, minden szám címlapján ott állt a figyelmeztetés: Felnőtt olvasóknak ajánlott, amit bölcs megoldásnak találtam. Tájékoztatta a potenciális olvasót, hogy ez nem gyerekeknek szóló képregény, megrázó képeket vagy gondolatokat tartalmazhat, és hovatovább azt is sugallta, hogy ha felnőtt vagy (akármit jelent is ez), magadra vagy utalva. Úgy gondoltam, döntsék el ők maguk, hogy mi kavarja fel vagy rázza meg őket, mitől jut eszükbe olyasmi, ami még sosem. Felnőttek vagyunk, mi döntjük el, hogy mit olvasunk, és mit nem. Amit felnőttként olvasunk, azt véleményem szerint minden figyelmeztetés nélkül kellene olvasnunk, maximum annyit kéne tudnunk: Belépés saját felelősségre. Magunknak kell kitalálnunk, mi a fikció, mit jelent a számunkra, és ez a tapasztalat nem fog megegyezni senki máséval. A történeteket a fejünkben rakjuk össze. Fogjuk a szavakat, és hatalommal ruházzuk fel őket, mások szemén keresztül látunk, azt látjuk és tapasztaljuk meg, amit más. Vajon a fikció biztonságos hely? – töprengek. Aztán azt kérdezem magamtól: Miért, biztonságos helynek kellene lennie? Gyerekként olvastam olyan történeteket, hogy később azt kívántam, bárcsak ne olvastam volna őket, mert nem voltam felkészülve rájuk. Felkavartak: a szereplők tehetetlenül vergődtek, vagy megszégyenítették, akár meg is csonkították őket, a felnőttek sebezhetőek voltak, és a szülők nem segíthettek. Ezek a történetek nyomasztottak, felbukkantak a rémálmaimban, és kísértettek fényes nappal, mélységesen aggasztottak, de megtanítottak arra, hogy ha fikciót olvasok, olykor csak akkor fogom tudni, meddig terjed a komfortzónám,
ha már elhagytam; és most, felnőttként akkor sem tenném semmissé azt, hogy olvastam ezeket a történeteket, ha tehetném. Bizonyos dolgok ma is mélységesen felkavarnak, akár a neten, akár könyvekben olvasok róluk, akár a való életben szembesülök velük. Sosem lesznek könnyebbek, sosem hagynak sértetlenül elmenekülni. Viszont tanítanak, felnyitják a szememet, és ha fájnak, úgy fájnak, hogy közben gondolkodásra, érésre és változásra késztetnek. A főiskolai vitáról olvasva felmerült bennem, hogy egy nap vajon nem az én munkáimra kerül-e majd felnőtt tartalom figyelmeztetés. Mérlegeltem magamban, vajon jogos lenne-e. Aztán úgy döntöttem, elébe vágok a dolognak. Ebben a könyvben, ahogy az életben is, vannak felkavaró dolgok. Van benne halál és fájdalom, könny és viszontagság, mindenféle erőszak, kegyetlenség, még megbecstelenítés is. Reményeim szerint azért kedvesség is akad benne. Még néhány happy end is. (Végül is kevés az olyan történet, ami minden résztvevőnek kellemetlenül végződik.) És ennél több is van: ismerek egy Rocky nevű hölgyet, aki nem bírja a csápokat, akit valóban figyelmeztetni kell olyan dolgokra, amiknek csápokhoz van közük, főleg tapadókorongos csápokhoz. Rocky egy váratlan tintahal- vagy polipszelet láttán remegve a legközelebbi szófa mögé vetődik. Ezeken az oldalakon valahol rejtőzik egy hatalmas csáp. Sok történet rosszul végződik legalább egy szereplő számára. Csak szólok. II. REPÜLÉS ELŐTTI BIZTONSÁGI BEMUTATÓ Olykor hatalmas igazságok hangzanak el szokatlan körülmények között. Túl sokat utazom repülőn – ezt a gondolatot és mondatot képtelen lettem volna értelmezni fiatalon, amikor minden repülőút izgalmas és csodálatos kaland volt, amikor bámultam le a gép ablakából a felhőkre, és elképzeltem, hogy van ott egy város vagy világ, ahol biztonságban sétálhatok. Ettől függetlenül ma is minden repülőút előtt eltöprengek a légiutas-kísérők bölcsességén, mintha koan vagy tanmese volna, minden bölcsességek csúcsa. Ezt mondják: Először a saját oxigénmaszkját vegye fel, utána segítsen utastársainak. És magunkra gondolok, emberekre, no meg a maszkokra, amit viselünk, a maszkokra, amik mögé elbújunk, és a maszkokra, amiket megmutatunk. Elképzelem, hogy az emberek annak mutatják magukat, amik valójában, és felfedezik, hogy mások sokkal többek vagy kevesebbek, mint képzelik vagy mutatják magukat. És akkor a mások megsegítésére gondolok, hogy előbb felöltjük hozzá a maszkot, és hogyha levesszük, sebezhetővé válunk. Mindnyájan maszkot viselünk. Ez tesz bennünket érdekessé. Ezek a történetek ezekről a maszkokról szólnak, és a mögöttük lévő emberekről. Mi, szerzők, akik fikcióból élünk, mindannak a kontinuuma vagyunk annak, amit látunk-hallunk, és legfőképp amit olvasunk. Vannak olyan barátaim, akik kifakadnak, prüszkölnek és mérgelődnek, mert az emberek nem ismerik fel az utalásokat, nem tudják, mire mutatnak, elfelejtettek szerzőket, történeteket és világokat. Én ezt általában a másik irányból nézem: valaha én is írásra váró üres pergamen voltam. Történetekből szereztem tudomást dolgokról és emberekről, történetekből szereztem tudomást más szerzőkről. Ebben a könyvben sok, sőt talán a legtöbb történet ennek a kontinuumnak a része. Azért létezik, mert léteztek más szerzők, más hangok, más elmék. Remélem, nem baj, ha ebben a bevezetőben kihasználom az alkalmat, és megemlítek néhány írót és helyet, akik és amelyek nélkül ezek a történetek talán sosem láttak volna napvilágot.
III. SZERENCSE Ez a harmadik novelláskötetem, és nagyon is tisztában vagyok vele, micsoda mázlista vagyok. Gyerekkoromban imádtam és tiszteltem a novellákat. Számomra nem létezett ennél tisztább és tökéletesebb emberi alkotás: a legjobbakban egyetlen felesleges szó sem akadt. A szerző intésére egyszerre egész világ terem, benne emberek és ideák. Egy kezdet, egy középső rész és befejezés, ami átrepít az univerzumon és vissza. Imádtam minden novellagyűjteményt a kísértet- és rémtörténetektől a szerzői kötetekig. Átrendezték a gondolatvilágomat. A kedvenc köteteimben nemcsak novellák szerepeltek, hanem új ismereteket szerezhettem a könyvben szereplő történetekről és az írás mesterségéről. Tiszteltem azokat a szerzőket, akik nem írtak bevezetést, de nem tudtam olyan szívből szeretni őket, mint azokat, akik megértették velem, hogy az adott antológiában minden történetet szavanként írt le valaki, aki gondolkodott, lélegzett, járkált, és talán még énekelt is a zuhany alatt, mint én. A kiadói szakmában úgy tartják, hogy a novelláskötetek nem kapósak. A könyvkiadók nagyon gyakran hiúsági kérdésnek tekintik, csak kis cégek vállalják be, és nem tekintik olyan valóságosnak, mint a regényeket. Én azonban a novellákban repülök, kísérletezem, játszadozom. Itt hibázhatok, vállalkozhatok kisebb kalandokra. Egy ilyen kötet összeállítása valahogy egyszerre megijeszt és felnyitja a szemem: amikor történeteket rakok egymás mellé, témák bukkannak fel, alakulnak át, válnak világossá. Feltárul előttem, miről írtam tíz éven át. IV. ÁLTALÁNOS BOCSÁNATKÉRÉS Szilárd meggyőződésem, hogy a novelláskötetnek egységesnek kell lennie. Nem szabad találomra összeválogatni olyan történeteket, amiket egyértelműen nem egy borító alá szántak. Más szóval nem lehet egy helyen horror- és kísértettörténet, science fiction és fantasy, mese és költészet. A kötetnek tiszteletre méltónak kell lennie. Ez a gyűjtemény megbukik ezen a teszten. Ezért a hibáért, mint sok másikért, elnézést és bocsánatot kérek, és csak remélni tudom, hogy valahol ezeken az oldalakon akad egy olyan történet, amit amúgy sosem olvastak volna. Tessék, például itt egy nagyon rövid: Shadder Egyes lények vadásznak. Mások gyűjtögetnek. A shadder ólálkodik. Néha pedig sompolyog. De többnyire ólálkodik. A shadder nem sző hálót. A világ az ő hálója. A shadder nem ás vermet. Ha itt vagy, már beleestél. Vannak olyan állatok, amelyek fáradhatatlanul üldöznek, sebesen, akár a szél, hogy beléd vájják az agyarukat, és leterítsenek. A shadder nem üldöz. Egyenesen odamegy, ahová a hajsza után érsz, és ott vár rád, sötét és meghatározhatatlan helyen. Kiválasztja az utolsó helyet, ahol keresnéd, és ott várakozik, ameddig csak várakoznia kell, amíg az nem lesz az utolsó hely, ahol keresed és megtalálod. A shadder elől nem lehet elbújni. Ő volt ott előbb. A shaddert nem lehet lefutni. Az utad végén vár rád. A shadderrel nem lehet megküzdeni, mert türelmes, és a legeslegutolsó napig vár, amikor a harci kedved elfogy, amikor letettél a küzdelemről, amikor az utolsó ütés is megtörtént, az utolsó kést is bedöfték, az utolsó kegyetlen szó is elhangzott. A shadder akkor és csakis akkor jön elő. Nem eszik olyasmit, ami nincs kész rá. Nézz hátra.
V. A KÖTET TARTALMÁRÓL Köszöntök mindenkit ezeken az oldalakon. Itt olvashatnak a könyvben szereplő történetekről, de át is ugorhatják, és visszatérhetnek az után, hogy olvasták a novellákat. Nem vagyok nehéz eset. Hogyan rakjunk össze széket Vannak napok, amikor egyszerűen nem találom a szavakat. Olyankor általában egy már meglévő dolgot javítgatok. Azon a napon egy széket csináltam. Holdlabirintus Jó harminc éve ismerkedtem meg Gene Wolfe-fal: huszonkét évesen, újságíróként interjút készítettem vele a The Book of the New Sun című négyrészes regényéről. A következő öt év során összebarátkoztunk, és azóta is barátok vagyunk. Jó ember és remek, mély író, mindig ravasz, mindig bölcs. A kedvencem a harmadik regénye, a Peace, amelynek születése idején még kisfiú voltam. A legfrissebb műve, a The Land Across volt az idei legélvezetesebb olvasmányom, nem írtak még ravaszabb és veszélyesebb könyvet. Gene egyik legjobb novellája A Solar Labyrinth (Naplabirintus). Egy árnyéklabirintusról szól, és sokkal sötétebb történet, mint amilyennek a felszínen látszik. Ezt a novellát Gene-nek írtam. Hiszen ha vannak naplabirintusok, akkor lenniük kell holdlabirintusoknak is, és egy Wolfe-nak, aki ugatja a holdat. Ami Cassandrát illeti Tizennégy évesen könnyebb volt elképzelni, hogy barátnőm van, mint valóban szert tenni egyre, hiszen ahhoz tényleg beszélni kellett volna egy lánnyal. Ezért azt csináltam, hogy a füzeteim fedelére felírtam egy lány nevét, aztán amikor rákérdeztek, tagadtam, hogy bármit tudnék róla. Ettől, képzeltem én, mindenki azt fogja hinni, hogy tényleg van barátnőm. Nem hiszem, hogy bevált. Sosem képzeltem el többet a nevénél. Ezt a novellát 2009 augusztusában írtam Skye szigetén, mialatt az akkori barátnőm, Amanda az influenzát igyekezett kialudni. Amikor felébredt, levest és mézes italt vittem neki, és aztán felolvastam neki azt, ami a történetből elkészült. Nem tudom, mennyire emlékszik belőle. Odaadtam a novellát Gardner Dozoisnak és George R. R. Martinnak a Songs of Love and Death című antológiájukhoz, és mérhetetlenül megkönnyebbültem, hogy tetszik nekik. Le a komor tengerhez A Guardian a Víz világnapját azzal ünnepelte, hogy egy hétig vízzel kapcsolatos történeteket közölt. Éppen a texasi Austinban voltam a South by Southwest fesztiválon, ahol az Óceán az út végén regényt és a Tükör és füst novelláskötetet vettem fel hangoskönyvnek. Grand Guignol járt az eszemben, magányos előadóktól lebilincselt közönségnek elsuttogott szívszaggató monológok, és eszembe jutott pár fájdalmas történet a The Newgate Calendarból. És London, esősen, messze-messze Texastól. „Az igazság egy barlang a fekete hegyen”
Vannak történetek, amiket az ember felépít, vannak, amiket megszerkeszt, és vannak, amiket sziklából váj ki, eltávolítva mindent, ami nem maga a történet. Akartam szerkeszteni egy antológiát, ami recseg-ropog a jó olvasmányoktól, mondjuk a fantasy és sci-fi peremvidékén, de mindenképp leköti az embereket. Al Sarrantonio lett a szerkesztőtársam. A kötetnek a 27 képtelen történet címet adtuk, ami a Google előtti időkben elég is lett volna. Így már nem. Írnom kellett hozzá egy novellát. Számos különös helyen jártam, melyek megragadják az elmét és a lelket, és nem engedik el. Vannak köztük egzotikus és szokatlan helyek, de vannak mindennapiak is. Számomra a legkülönösebb Skye szigete Skócia nyugati partjai mellett. Tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel. Vannak, akik felfedezik Syke-t, és örökre ott ragadnak, de a ködös sziget még minket is kísért, akik eljövünk. Minket is a markában tart. Ott vagyok a legboldogabb és a leginkább egyedül. Otta F. Swire a Hebridákról és elsősorban Skye-ról több könyvet is írt, és ezekben rengeteg különös és titkos ismeret olvasható. (Tudták, hogy május harmadikán száműzték az ördögöt a mennyországból, ezért ezen a napon megbocsáthatatlan az elkövetett bűn? Ezt a Hebridák mítoszairól írt könyvéből tudtam meg.) És az egyik könyvében említ egy barlangot a Black Cuillinsben, ahová bemehet az, aki bátor, és aranyat szerezhet, de ahányszor a barlangban jár, egyre gonoszabbá válik. És az a barlang meg az ígérete elkezdett kísérteni. Fogtam jó pár igaz történetet (vagy amiket igaznak tartanak, ami lényegében ugyanaz), és két férfinak adtam őket egy olyan világban, ami sokban, de nem mindenben azonos a miénkkel, és elmeséltem egy történetet bosszúról és utazásról, az arany utáni vágyról és titkokról. Megnyerte a legjobb kisregénynek járó Shirley Jackson-díjat (az antológia pedig a legjobb antológiáét) és a legjobb kisregény Locus-díját, és én nagyon büszke voltam rá. A kiadás előtt úgy volt, hogy fellépek a sydney-i operaház színpadán, és megkértek, tudnék-e csinálni valami a FourPlay nevű ausztrál vonósnégyessel (a vonósnégyesek között igazi rockbandának számítanak; elképesztő sokoldalú társaság, sok rajongóval), esetleg valamit kivetíthető rajzokkal. Eszembe jutott, hogy „Az igazság egy barlang a fekete hegyen” hetven perc lenne felolvasva. Arra gondoltam, mi lenne, ha egy vonósnégyes komor és fenséges zenét játszana alá, ahogy olvasom, mintha film lenne. És mi lenne, ha a skót Eddie Campbell, aki Alan Moore képregényét, A pokolbólt rajzolta, készítene illusztrációkat ehhez a legskótabb novellámhoz, és azok lennének kivetítve? Féltem kilépni a sydney-i operaház színpadára, de elképesztő élmény volt: a felolvasást álló vastaps követte, majd egy interjú (Eddie Campbell kérdezett) és egy vers szintén a FourPlay kíséretével. Fél évvel később ismét előadtuk, Eddie újabb festményeivel a tasmaniai Hobartban, egy hatalmas fesztiválsátorban, háromezer ember előtt. Ott is imádták. Aztán volt egy kis problémánk. Eddig az előadást csak Ausztráliában látták – ez valahogy nem tűnt igazságosnak. Szükségünk volt egy ürügyre, hogy a FourPlayt megutaztassuk a világban (akik otthonosak a popkultúrában és ragyogó zenészek: már azelőtt imádtam a Ki vagy, Doki?-téma feldolgozásukat, hogy ismertem őket). Szerencsére Eddie fogta a képeit, még párat készített melléjük, aztán a szöveggel együtt csinált egy félig képeskönyvet, félig képregényt, és a HarperCollins kiadta Amerikában, a Headline Angliában. Turnéra indultunk, a FourPlay, Eddie meg én: San Franciscóba, New Yorkba, Londonba és Edinburghba. A Carnegie Hallban a közönség állva tapsolt nekünk. Innen nincs feljebb. És még mindig azon tűnődöm, hogy a történetből mennyit írtam én, és mennyi várt rám, akár a szürke kövek, amik csontokként hevernek Skye alacsony dombjain. Utolsó házinénim
Ezt a Horror Világkongresszus egy kiadványa számára írtam. A konferenciát abban az évben Brightonban tartották. Brighton manapság nyüzsgő, művészkedő, fejlődő, izgalmas tengerparti város. Viszont gyerekkoromban uborkaszezonban jártunk Brightonba, amikor kihalt, hideg és unalmas volt. Ez a történet nyilvánvalóan a rég letűnt Brightonban játszódik, nem a mostaniban. Aki ma száll meg ott, annak nincs semmi félnivalója. Kalandos történet Ezt a novellát Ira Glass felkérésére írtam a This American Life rádióműsor számára. Neki tetszett, de a producereknek nem, úgyhogy írtam nekik egy másikat arról, hogy „a kalandoknak megvan a maguk helye, de sok minden szól a rendszeres étkezés és a fájdalommentesség mellett”, ez a novella pedig a McSweeney’s Quarterlyben jelent meg. Akkoriban sokat gondoltam a halálra, és arra, hogy amikor az ember meghal, magával viszi a történeteit is. Ebben a tekintetben ez a történet az Óceán az út végén párja. Narancs Jonathan Strahan jó ember és jó szerkesztő. Perthben él, Ausztrália nyugati részén. Rossz szokásom, hogy írok valamit egy általa szerkesztett antológiába, aztán mégse adom neki. Igaz, mindig igyekszem azzal orvosolni a dolgot, hogy írok neki valami mást. Ez egy ilyen más. Az, ahogy a történet elmesélődik, ugyanolyan fontos, mint a mesélés, noha általában kevésbé szembeszökő, mint itt. Motoszkált a fejemben egy történet, de csak akkor állt össze, amikor eszembe jutott a kérdőív formátum. Reptereken és a repülőn írtam meg, úton Ausztráliába a Sydney-i Írófesztiválra, és egy napra rá fel is olvastam sok ember és a sápadt és ijesztő unokahúgom, Hayley Campbell előtt. Talán éppen az ihlette a novellát, hogy a hűtőn éktelenkedő narancsszín foltokra panaszkodott. Mesenaptár Az utóbbi pár évben ez volt az egyik legfurább és legkellemesebb dolog, amit csináltam. Fiatal koromban élvezettel olvastam Harlan Ellison novellásköteteit. Imádtam a novellákat, és imádtam a beszámolóit arról, hogyan születtek a történetek. Sokat tanultam Harlantól, de a bevezetőiből az a gondolat tette rám a legnagyobb hatást, hogy az írás legfőbb része maga az írás: leülsz és írsz. És ez sosem volt nyilvánvalóbb, mint amikor Harlan elmesélte, hogy ezt a novellát egy könyvesbolt ablakánál írta, egy élő rádióadásban vagy hasonló helyzetben. Hogy mások javasoltak neki címeket vagy szavakat. Azt mutatta meg vele a világnak, hogy az írás mesterség, nem varázslat. Valahol egy író ül és ír. Tetszett az ötlet, hogy egy üzlet ablakában írjak. Csakhogy a világ megváltozott, gondoltam. Nincs olyan kirakat, aminek több százan odanyomhatják az arcukat, hogy belessenek. Megkeresett a BlackBerry, hogy hajlandó lennék-e részt venni egy közösségimédia-projektben, bármi lehet, amit akarok. Nagyon örültek, amikor felajánlottam, hogy írok egy „Mesenaptár”-t, amiben minden novella válasz lesz egy tweetre az év hónapjairól – olyan kérdésekre, hogy Miért veszélyes a január?, Mi a legfurcsább dolog, amit júliusban láttál?(Egy bizonyos @mendozacarla azt válaszolta: Könyvből rakott iglu, és már tudtam, miről írok.), Kit szeretnél újra látni decemberben?. Feltettem a kérdéseket, kaptam több tízezer választ, és kiválasztottam tizenkettőt. Megírtam a tizenkét történetet (a márciust először, a decembert utoljára), aztán felajánlottam
embereknek, hogy a történetek alapján készítsenek mindenféle alkotásokat. Készült öt kisfilm, az egész dolog blogolva és tweetelve volt, kikerült ingyen a világba, az internetre. Élvezet volt közzétenni a történeteket. Harlan Ellison nincs oda a twitterért és hasonlókért, de felhívtam, amikor a projekt véget ért, tájékoztattam, hogy ez az egész az ő hibája, és remélem, hogy legalább annyi ihletet ad valakinek, aki figyelemmel kísérte, mint nekem az ő kirakatos történetei. (A leghálásabb a következőknek vagyok: @zyblonius, @TheAstralGypsy, @MorgueHumor, @NikkiLS, @StarlingV, @DKSakar, @mendozacarla, @gabiottasnest, @TheGhostRegion, @elainelowe, @MeiLinMiranda, és @Geminitm). A halál és a méz esete A Sherlock Holmes-történetekkel gyerekkoromban találkoztam, beléjük szerettem, és sosem felejtettem el Holmest, sem a félelmetes Watson doktort, aki elmeséli a detektív eseteit; Mycroft Holmest, Sherlock bátyját, vagy Arthur Conan Doyle-t, aki az egészet kiötölte. Imádtam a racionalizmusát, azt a gondolatot, hogy egy intelligens, jó megfigyelő egy pár nyomból felépít egy világot. Imádtam történetről történetre megtudni, kik ezek az emberek. Amikor méheket kezdtem tartani, tudatában voltam, hogy csak Holmes lábnyomában járok. Aztán eltöprengtem, hogy Holmes miért kezdett méhészkedni, hiszen nem ez a nyugdíjashobbik közül a legmunkaigényesebb. És Sherlock Holmes csak akkor volt boldog, amikor egy ügyön dolgozott: a tunyaság és tétlenség számára egyenértékű volt a halállal. Les Klingerrel a Baker Street-i Vagányok első ülésén találkoztam, 2002-ben. Nagyon megkedveltem. (Kedveltem ott mindenkit, felnőtt férfiakat és nőket, akik amikor nem kiváló jogászok, újságírók, sebészek és senkiháziak, abban hisznek, hogy a Baker Street 221b alatt mindig 1889 van, és Mrs. Hudson hamarosan beállít a teával és egy kiváló ügyféllel.) Ezt a novellát Les és Laurie Kingnek írtam az A Study in Sherlock című gyűjteménybe. Egy üveg hófehér méz ihlette, amivel egy hegyoldalon kínáltak meg Kínában. A történetet egy hét alatt írtam meg egy hotelszobában, miközben a feleségem és a legkisebb lányom egy barátnőjével strandolt. A novellát jelölték Anthony-díjra, Edgar-díjra és a Krimiírók Egyesületének Ezüst tőr díjára. Noha egyiket sem kapta meg, én boldog voltam; előtte sosem jelöltek krimidíjra, és valószínűleg soha nem is fognak. Aki elfelejtette Ray Bradburyt Elfelejtettem a barátomat. Vagyis mindenre emlékeztem róla, csak a nevére nem. Majd’ egy évtizeddel korábban meghalt. Emlékeztem a telefonbeszélgetéseinkre, az együtt töltött időkre, a beszédére és a gesztusaira, az általa írt könyvekre. Elhatároztam, hogy csak azért sem nézek utána az interneten. Igyekeztem magamtól felidézem a nevét. Fel-alá járkálva próbáltam előcsalogatni a nevét, és elkezdett kísérteni az a gondolat, hogy ha nem jut eszembe a név, az olyan, mintha ő maga soha nem is létezett volna. Tudtam, hogy ez ostobaság, de akkor is… A novellát Ray Bradbury kilencvenedik születésnapjára írtam, így próbáltam elmondani, milyen hatást tett rám gyerekként és felnőttként, és így próbáltam megfogalmazni, hogy véleményem szerint mit tett a világgal. Szerelmes levél, köszönet és születésnapi ajándék egy írónak, aki álmodozásra késztetett, megtanított a szavakra és arra, hogy mire képesek, és aki sosem hagyott cserben sem mint olvasót, sem mint embert. A William Marrow kiadónál a szerkesztőm, Jennifer Brehl elment hozzá, és az ágya mellett felolvasta
neki a novellát. A videoüzenet, amelyben Bradbury megköszönte, az egyik legdrágább kincsem. Mark Evanier barátom mesélte, hogy tizenegy-tizenkét éves korában találkozott Ray Bradburyvel. Amikor Bradbury megtudta, hogy Mark író akar lenni, meghívta magához, és fél napon keresztül magyarázta neki a lényeget: ha író akar lenni, írnia kell. Mindennap. Akár van hozzá kedve, akár nincs. Hogy olyan nincs, hogy az ember megír egy könyvet, és kész. Hogy ez is munka, de a legszebb munka. Mark felnőve író lett, aki ír, és ebből él. Ray Bradbury olyan ember volt, aki fél napját rászánja egy írónak készülő gyerekre. Gyerekkoromban találkoztam Ray Bradbury történeteivel. Először a Homecomingot olvastam; egy fiúról szól, aki be akar illeszkedni az Addams Family-féle szörnyek közé. Először akadtam személyesen hozzám szóló történetre. Otthon kallódott egy példány A marsbéli krónikákból. Elolvastam, imádtam, és megvettem az összes Bradbury-kötetet, amit csak lehetett a félévente az iskolába látogató vándor könyvesbolttól. Bradburytől szereztem tudomást Poe-ról. Költészet volt a novellákban, és nem zavart, hogy sok mindent nem értek, így is eleget kaptam. Vannak olyan szerzők, akiket gyerekkoromban olvastam és szerettem, de felnőve csalódást okoztak. Bradbury sosem. A horrortörténetei ugyanolyan dermesztőek, a sötét fantáziái ugyanolyan sötétek, a tudományos-fantasztikus írásai (a tudomány sosem érdekelte, csak az emberek, ezért is hatottak annyira a novellák) ugyanúgy csodálattal töltenek el, mint gyerekkoromban. Jó író volt, és sok témában jól írt. Az első tudományos-fantasztikus írók között volt, akik elmenekültek az olcsó magazinoktól, és az elegáns magazinokban jelentek meg. Írt forgatókönyvet hollywoodi filmekhez. Jó filmeket csináltak a regényeiből és novelláiból. Én még messze voltam attól, hogy író legyek, amikor Bradbury olyan író volt, akivé más írók válni szerettek volna. Egy Ray Bradbury-novella magában is jelentett valamit: nem árult el semmit a történetről, de mesélt az atmoszféráról, a nyelvről, a világba menekülő mágiáról. A Death Is a Lonely Business detektívregény ugyanannyira Bradbury-történet, mint a Gonosz lélek közeleg, vagy a Fahrenheit 451, vagy a novellásköteteiben található bármelyik horror, sci-fi, mágikus-realista vagy realista történet. Önmagában, a saját feltételei szerint alkotott egy külön műfajt. Az Illinois állambeli Waukeganból való fiatalember, aki elutazott Los Angelesbe, könyvtárakban pallérozta magát, és addig írt, amíg jó író nem lett, majd felülemelkedett a műfajokon és külön műfaj lett, sokat irigyelt, abszolút utánozhatatlan. Fiatal író voltam, amikor először találkoztam vele. A hetvenedik születésnapja alkalmából a Természettudományi Múzeumban rendeztek ünnepséget, ezért jött Angliába. Furcsa, nyakatekert módon lettünk barátok, aztán dedikálásokon, rendezvényeken ültünk egymás mellett. Az évek során sokszor hallottam nyilvánosan beszélni. Néha én mutattam be a közönségnek. Én voltam a ceremóniamester, amikor megkapta az Amerikai Science Fiction és Fantasy Írók nagymesteri díját: mesélt a közönségnek egy gyerekről, akit látott, és akit a barátai azzal ugrattak, csak mert be akart menni egy játékboltba, hogy az kicsiknek való. Elmesélte, hogy mennyire szerette volna meggyőzni a fiút, ne törődjön a barátaival, menjen be, és játsszon. Beszélt az írói élet gyakorlati oldaláról („Írni kell! – mondogatta. – Írni kell mindennap! Én még ma is mindennap írok!”), és a bennünk élő gyerekről (azt mondta, fotografikus memóriája van, visszaemlékszik a csecsemőkorára is, és talán így is volt), az örömről, a szeretetről. Kedves és gyengéd volt, az a középnyugati kedvesség áradt belőle, ami pozitív, és nem a jellem hiányából fakad. Lelkes volt, és úgy tűnt, a lelkesedés a végtelenségig hajtja. Őszintén szerette az embereket. Jobb világot hagyott maga után, és jobb helyeket hagyott benne: a Mars vörös homokját és csatornáit, középnyugati halloweeneket és kisvárosokat és sötét karneválokat. És egyre csak írt. – Az egész életre visszanézve az ember látja, hogy a szeretet a válasz mindenre – mondta egy interjúban. Rengeteg okot adott az embereknek, hogy szeressék. És mi szerettük. És egyelőre nem felejtettük el.
Jeruzsálem Ezt a történetet a BBC kérte tőlem a William Blake-hétre. Megkérdezték, írnék-e egy történetet egy Blakevers ihletésére, amit majd a negyedik csatornán olvasnak fel. Előtte jártam Jeruzsálemben, és elgondolkodtam, mibe telne egy Jeruzsálemet felépíteni Anglia zöld és kellemes földjén. És miféle ember akarna. Sok mindent kitalálok, de a Jeruzsálem-szindróma létezik. Klikk-Klakk, a Zörgőszörny Ezt a novellát Peter Nicholls és Clare Coney barátaim házában írtam Surrey Hillsben, Melbourne-ben. Karácsony volt. Furcsa módon a tikkasztó hőség dacára fehér karácsony: sűrű, üveggolyó nagyságú jég esett a karácsonyi vacsora alatt, és beterítette a Coney–Nicholls-gyepet. Egy szörnyes könyvnek írtam, amit Kasey Lansdale szerkesztett, de először hangoskönyv formájában jelent meg az Audible kiadásában. Ingyen kínálták halloween alkalmából, sőt pénzt adtak egy jó ügyre mindenki nevében, aki letöltötte. Így mindenki örült, kivéve, akik késő éjjel hallgatták meg, aztán mehettek felkapcsolni a villanyt. A történetben szereplő házat Tori barátomnak az írországi Kinsale-ben fekvő házáról mintáztam. Az természetesen nem kísértetjárta, és az a hang, amikor mintha az emeleten szekrényeket tologatnának, miközben mi odalent vagyunk, csak a régi épületek sajátossága. A Közömbösség Rásegítő A gyerekeket az igazságtalanság hajtja, ami bennünk marad később is, akárhogy igyekszünk eltemetni. Engem még mindig bánt, hogy majdnem negyven éve, tizenöt éves koromban írtam egy novellát az angol próbavizsgára, amire ötös helyett hármast kaptam azzal a megjegyzéssel, hogy: Túl eredeti. Biztos másoltad valahonnan. Sok évvel később fogtam azt az ötletet, és megírtam ezt a novellát. Biztos vagyok benne, hogy eredeti ötlet volt, de örömmel tettem egy Jack Vance-nek ajánlott történetbe és helyeztem a Haldokló Föld világába. Az írók olyan házban élnek, amit mások építettek. Azok a férfiak és nők, akik a mi házainkat építették, óriások voltak. Egy kietlen helyen Spekulatív Fikciót építettek, mindig befejezetlenül hagyva az épületet, hogy akik majd utánuk érkeznek, hozzátoldhassanak egy újabb szobát, egy újabb történetet. A Haldokló Föld-történetek alapjait Clark Ashton Smith ásta ki, aztán jött Jack Vance, és magas, fenséges építményt húzott rá, a többi magas és fenséges építményéhez hasonlót, és olyan világot teremtett, ahol minden tudomány mágia, a világ végén, amikor a nap már fakó és készül kihunyni. Tizenhárom évesen fedeztem fel magamnak a Haldokló Földet egy Flashing Swords című antológiában. A novella a Morreion címet viselte. Elolvastam, és álmodozni kezdtem. Felhajtottam a Haldokló Föld egy angol puha fedeles kiadását, tele nyomdahibával, de a novellák benne voltak, és éppen olyan varázslatosak, mint a Morreion. Egy sötét antikváriumban, ahová ballonkabátos férfiak jártak pornográf könyvekért, megleltem a The Eyes of the Overworldot, aztán apró poros novellásköteteket – akkor is úgy gondoltam, és ma is, hogy a The Moon Moth a legtökéletesebb sci-fi novella, amit valaha írtak. Kábé ekkoriban kezdtek megjelenni Jack Vance könyvei Angliában, és hirtelen bármelyik könyvét elolvashattam. És el is olvastam: a The Demon Princest, az Alastar-trilógiát és a többit. Imádtam, ahogy elkalandozik, imádtam a fantáziáját, és legfőként imádtam, ahogy mindent leír: fanyarul, finoman, derűsen, ahogy egy isten derülne, de sosem úgy, hogy attól kevesebb lenne, amit leír, mint James Branch Cabell, agy mellett szívvel is.
Időnként még most is azon kapom magam, hogy Jack Vance-mondatokat farigcsálok. Ilyenkor mindig örülök, de nem olyan író, akit utánozni mernék. Szerintem nem utánozható. Kevés olyan író van, akit tizenhárom évesen szerettem, és látom magam, hogy húsz év múlva is visszatérek hozzá. Jacke Vance-t örökké újra fogom olvasni. A Közömbösség Rásegítő megnyerte a legjobb novella Locus-díját. Örültem neki, noha legalább annyira Jack Vance díjának tekintem, és jólesik a kamasz énemnek is. „És zokogni, mint Alexandrosz” Régóta értetlenséggel tölt el, hogy egyetlen olyan találmányt sem találtak még ki, amiket gyerekkoromban ígértek, amiknek mókásabbá és érdekesebbé kellett volna tenniük az életünket a jövőben. Vannak számítógépeink, olyan telefonjaink, amik mindent tudnak, amit egy számítógép, de nincsenek repülő autók, pompás űrhajók, átszállás nélküli utazás más bolygókra. Ezt a novellát az Arthur C. Clarke-díj számára adományt gyűjtő könyvnek írtam. A Fables from the Fountain című kötetet Ian Whates szerkesztette és Arthur C. Clarke Tales from the White Hart kötetét vette mintának, ami maga a kora huszadik századi klubtörténeteket mintázta. (A kedvenceim Lord Dunsany történetei Mr. Joseph Jorkensről.) Az Obediah Polkinghorn nevet egy Arthur C. Clarke-novellából vettem, tiszteletem jeléül. (1985-ben találkoztam és interjút készítettem vele. Emlékszem, mennyire meglepett az erős kiejtése.) Butácska történet, ezért adtam neki kissé fellengzős címet. Semmi óra Teljes szívemből és szégyentelenül szeretem a Ki vagy, Doki? tévésorozatot hároméves korom óta, amikor a Mrs. Pepper iskolába jártam Portsmouthban, és William Hartnell játszotta a Doktort. Majdnem ötven évvel később epizódokat írni a műsorhoz az egyik legélvezetesebb dolog, amit csak csináltam. (Az egyikért megkaptam a Hugo-díjat.) Ekkor Matt Smith játszotta a tizenegyedik Doktort. A Puffin Books felkért, hogy írjak egy novellát a Doctor Who: 11 Doctors, 11 Stories könyvhöz. Olyan történetet találtam ki, ami Matt időszakának első évadjára esett. Az ember azt hinné, sokat kell tudni a Ki vagy, Doki?-ról ahhoz, hogy élvezni tudja, hiszen mégiscsak ötvenéves műsor. Ez azonban tévedés. A Doktor egy űrbéli idegen, egy időlord, fajtája utolsó tagja, aki téren és időn át utazik egy kék dobozban, ami belül nagyobb, mint kívül. Néha oda lyukad ki, ahová igyekezett. Ha valami bibi történik, megoldja. Nagyon okos. Angliában volt egy játék gyerekkoromban, a Mennyi az idő, Farkas úr? Vicces játék. Néha Farkas úr megmondja az időt, néha olyasmit mond, ami sokkal nyugtalanítóbb. Gyöngyök és gyémántok Először azért találkoztam a nővel, aki aztán a feleségem lett, mert fényképalbumot akart csinálni magáról holtan a Who Killed Amanda Palmer? című albumához. Tizennyolc éves kora óta fényképezte magát holtan. Írt nekem, hogy senki nem fog megvenni egy halott nőről szóló képeskönyvet, aki valójában nem halott, de ha írnék hozzá képaláírásokat, akkor talán. Kyle Cassidy fotós és Amanda meg én találkoztunk Bostonban pár napra. Kyle fényképei olyanok voltak, akár elveszett filmek állóképei, én pedig megírtam a hozzájuk tartozó történetet. Sajnos a legtöbb nem működik a kísérő kép nélkül. (A kedvencem egy gyilkosság volt, amiben egy nőt írógép öl meg.)
Ezt is szeretem, és ehhez nem kell fénykép (a fiatal Amandáról nyitott szájjal, a padló tele ékszerrel), hogy értse az ember. A sovány, fehér herceg visszatér A címet egy David Bowie-dalból kölcsönöztem, és a történet pár éve kezdődött, amikor egy divatlap felkérte a remek japán művészt, Yoshitaka Amanót, hogy rajzolja le Bowie-t és a feleségét, Imant. Mr. Amano pedig megkérdezte tőlem, nem írnék-e a rajzokhoz egy történetet. Megírtam a novella első felét, hogy majd a magazin következő számában megjelenik a vége. Csakhogy a magazin az elsőt sem közölte, és a történet feledésbe merült. Úgy gondoltam, jó kaland lenne befejezni ehhez az antológiához, kideríteni, mi fog történni. Ha tudtam is valaha (és tudnom kellett), úgy olvastam, mint egy idegen, egyedül sétáltam be a ködbe, hogy megtudjam, hová lyukadok ki. Nőnemű végződések Az élet a művészetet utánozza esetlenül, lemásolja a mozdulatait, amikor azt hiszi, az nem figyel. Bizonyos történeteket szentségtörés lenne papírra vetni, nehogy a bennük szereplő dolgok befolyásolják a való világot. Megkértek, hogy írjak egy levelet egy szerelmes levelekből álló könyvbe. Eszembe jutott egy szobor, amit egy téren láttam Krakkóban, abban a városban, amely alatt egy füstsárkány nyugszik. Amikor találkoztam a nővel, akit aztán feleségül vettem, kicseréltük egymással életünk történetét. Elmesélte, hogy egyszer emberszobrot játszott. Elküldtem neki ezt a novellát, és nem ijesztette el. Nem sokkal a találkozásunk után a születésnapomra egy parkban meglepett egy emberszoborelőadással. Emberszoborként húszdolláros menyasszonyi ruhában egy dobozon állt. Úgy hívták: a Nyolclépéses Ara. Az esküvőnk napján is ezt a ruhát viselte. Az óta a nap óta senki nem látta azt a ruhát. Tekintettel a formaságokra Nem félek a rossz emberektől, gonosztevőktől, szörnyektől és az éjszaka teremtményeitől. Azoktól félek, akik biztosak a saját igazukban. Akik tudják, hogyan kell viselkednie és mit kell tennie a szomszédjuknak, hogy jóban legyenek. Mind hősök vagyunk a saját történeteinkben. Ebben az esetben a Csipkerózsikában. Ami másik irányból nézve… Az alvó és az orsó Melissa Marrnak és Tim Prattnek írtam a Rags and Bones antológiába, melynek alcíme „Időtlen mesék új köntösben”. Megkértek pár írót, hogy találjanak ki történeteket azok alapján, amelyek mindnyájunkra hatással voltak. Én két mesét választottam. Imádom a meséket. Emlékszem, hogy először a Hófehérke és a hét törpét hallottam, kétéves koromban. Anyám olvasta fel egy gyönyörűen illusztrált könyvből. Imádtam az egész történetet és a képeket. Nemsokára már én olvastam magamnak. Később kezdtem el a történet különös részein merengeni, és megírtam a Hó, üveg, almák novellát, amely a Tükör és füst kötetben szerepel. Csipkerózsikát is szerettem minden formájában. Fiatal újságíróként elolvastam tucatnyi vastag
bestsellert, és rájöttem, hogy el tudnám mondani Csipkerózsika történetét terjengős, szex-és-shopping bestsellerként, lenne benne gonosz multinacionális vállalat, nemes fiatal tudós és fiatal lány titokzatos kómában. Úgy döntöttem, nem írom meg: túl kiszámítottnak találtam, és úgy véltem, talán eltántorítana attól az írói karriertől, amire vágytam. Amikor Melissa és Tim novellát kért, azon merengtem, mi lenne, ha két történet játszódna egyszerre. És ha a nőknek, akik eleve a történetek alanyai, kicsit több dolguk lenne, aktívak lennének, nem passzívak…? Talán jobban szeretem ezt a novellát, mint kellene. (Most már különálló illusztrált könyvként is kapható Chris Riddel szenzációs képeivel.) A boszorka dolga Amikor gyerekként verseket olvastam, az egészségesnél többet töprengtem azon, ki mesél. Ez ma is így van, a saját verseim esetében is. Ebben az esetben van egy boszorkány és egy megfigyelő. Bocsánatkérő ajándék gyanánt írtam Jonathan Strahannek, miután az Óceán az út végénből novella helyett regény lett. Relig Odhráin földjén Ez igaz történet. Vagyis annyira igaz, amennyire egy hatodik századi ír szentről szóló történet az lehet. A templomkert ott van Ionán. Meg lehet nézni. Nem versnek indult, de a versláb megjelent a fejemben, és utána nem volt beleszólásom. Embereket temettek élve a falakba vagy alapzatokba, hogy az épület állva maradjon. Még szenteket is. Fekete kutya Baldur „Árnyék” Moonnal az Amerikai istenekben találkozunk először, ahol belekeveredik az istenek háborújába Amerikában. A völgy ura novellában kidobóembert játszik egy partin Skócia északi részén. Úton van vissza Amerikába, de ebben a novellában csak Derbyshire-ig jut. (Ehhez a kötethez ezt a történetet írtam utoljára.) Meg szeretném köszönni Colin Greenland és Susanna Clarke barátaimnak, hogy elvittek a Three Stag Head pubba Wardlow-ban, mert az ihlette a novella elejét macskástul, kutyástul, mindenestül, és Colinnak, hogy amikor fekete kutyákról kérdeztem, elmesélte, hogy Öreg Bundás járja a Trot Lane-t. Már csak egy történet maradt hátra, az, hogy mi történt Árnyékkal Londonban. És ha azt túléli, ideje visszaküldeni Amerikába, hiszen annyi minden történt, amióta elhagyta. VI. UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS Szörnyek vannak ezeken a lapokon, de ahogy Ogden Nash rámutatott első novelláskötetemben, ahol szörny van, ott csoda is van. Vannak hosszú történetek, vannak rövidek. Van egy marék vers, rájuk talán figyelmeztetni kellene azokat, akiket a költészet megrémít, megzavar vagy meghökkent. (A második novelláskötetemben, a Törékeny holmikban próbáltam megmagyarázni, hogy a versek ingyen vannak. Bónusz azoknak, akik nem aggódnak amiatt, hogy sunyi versek lopóznak novelláskötetekbe.) Tessék, figyelmeztetve lettek. Nagyon sok apróság van a sötétben most is, ahogy ezt írom. Ezt a könyvet korrektül elláttam figyelmeztetéssel. Most már csak az összes többi könyv miatt kell aggódnunk, és persze
az élet miatt, ami hatalmas és komplikált, és nem szól előre, hogy bántani fog. Köszönöm, hogy eljöttek. Élvezzék a dolgokat, amik nem történtek meg. Tegyék fel a saját maszkjukat, mielőtt elolvassák ezeket a történeteket, de ne felejtsenek el segíteni másoknak sem. NEIL GAIMAN Egy házikóban a sötét erdőben, 2014
HOGYAN RAKJUNK ÖSSZE SZÉKET Ma el akartam kezdeni írni. Távolban zivatarként várnak rám történetek gomolyognak és morognak a szürke horizonton és ímélek meg előszavak egy országról, utazásról és hitről egy könyv, egy egész nyavalyás könyv amit még meg kellene írnom. Összeraktam egy széket. Egy késsel felvágtam a dobozt (a kés is összecsukható) kivettem belőle a részeket, és gondosan felvittem mind az emeletre. „Egy modern munkaállomás funkcionális ülőkéje” Felpattintottam öt görgőt a lábakra, kiderült, hogy jóleső kattanással ugranak a helyükre. A kéztámlát csavarokkal illesztettem, kissé megzavart a jobb és a bal, mert a leírásban más csavarok szerepeltek, aztán a lábak kerültek az ülőke alá, 6 darab 40 milliméteres csavarral (igazából, ki érti, 45 millimétereseket találtam a dobozban). Következett a fejtámla a háttámlához, a háttámla az ülőkéhez, és itt kezdődtek a gondok, mert a középső csavar mindkét oldalon ferdén húzott, és elhagyta a menetet. Jó időbe telt. Szerelés közben régi rádióadást hallgatok, Harry Limes szerepében Orson Welles, találkozik egy hölggyel és egy szélhámos jóssal meg egy dagadt férfival, egy számkivetett New York-i bandavezérrel, lefekszik a hölggyel, megoldja a rejtélyt, felolvassa a rádiójátékot zsebre teszi a pénzt és még mindig nem végeztem a székkel. Egy könyvet összerakni kicsit olyan, mint a széket. Talán vásárlói tájékoztatót se ártana csatolni hozzá, ahogy a székhez az összeszerelési útmutatót.
Minden példányba becsúsztatni egy kétrét hajtott papírt, Rajta a figyelmeztetés: „Egyszerre egy személy használja.” „Használata fellépőként, szobalétraként nem ajánlott.” „Ezen figyelmeztetések be nem tartása súlyos balesetekhez vezethet.” Egyszer írok majd egy könyvet, és ha elkészült, felmászom rá, mint egy fellépőkére vagy szobalétrára vagy mint egy régi, magas falétrára, amit egy szilvafához támasztottam, ősz lesz, és eltűnök örökre. Egyelőre azonban betartom az utasításokat, és összerakom a székemet. Török Krisztina fordítása
HOLDLABIRINTUS Nyári estén sétáltunk egy szelíd dombon felfelé. Elmúlt már fél kilenc, de még mindig mintha délutánra járt volna az idő. Az ég kéklett. A nap alacsonyan állt a horizonton, arany-, lazac- és lilásszürke színnel mázolta be a felhőket. – És mi lett a vége? – kérdeztem a vezetőt. – Soha nincs vége – felelte. – De azt mondta, hogy eltűnt a labirintus. A holdlabirintusra online akadtam rá egy kis lábjegyzetben egy olyan honlapon, ahol megtudod, hogy a világnak azon a részén, ahol tartózkodsz, milyen érdekességek és látnivalók, milyen szokatlan helyi különlegességek akadnak. Minél giccsesebb és művibb valami, annál jobb. Fogalmam sincs, miért vonzanak a kövek helyett autókból és sárga iskolabuszokból kirakott Stonehenge-szerűségek, a hatalmas polisztirén sajttömbök, a betonból öntött, cseppet sem élethű, porladó dinoszauruszok meg az összes többi. Szükségem van rájuk. Ürügyet szolgáltatnak rá, hogy megálljak vezetés közben, akárhol járok is, és szóba elegyedjek a helyiekkel. Beengedtek már emberek az otthonukba és az életükbe, csak mert teljes szívemből méltattam motoralkatrészekből kialakított álltakertet, bádogdobozból meg kövekből épített és alufóliával bevont házakat, hámló arcú kirakati bábukból megrendezett történelmi jelenetet. És ezek az emberek, akik az út menti látványosságokat készítették, elfogadtak engem úgy, ahogy vagyok. – Felgyújtottuk – mondta a vezetőm. Idősebb férfi volt, bottal járt. Amikor találkoztam vele, egy padon ült a városka vasboltja előtt, és rábólintott, hogy megmutassa nekem azt a helyet, ahová a holdlabirintust annak idején felépítették. Komótosan ballagtunk a mezőn. – Ez lett a holdlabirintus vége. Könnyen ment. A rozmaringsövény lángra kapott, pattogva égett. A sűrű füst lehömpölygött a dombon. Mindnyájunknak a báránysültet juttatta eszünkbe. – Miért is hívták holdlabirintusnak? – kérdeztem. Elgondolkodott. – Hát én azt nem tudnám megmondani. Labirintusnak hívtuk, de csak egy hétköznapi útvesztő volt… – Úttévesztő – mormoltam. – Hagyományok fűződtek hozzá – folytatta. – Telihold utáni nap jártuk végig. A bejárattól indultunk. Elkanyarogtunk a közepéig, aztán vissza ugyanazon az úton. Mondom, csak aznap kezdtük, amikor a hold fogyásnak indult, mert akkor még elég fényt adott. Bejártuk minden éjjel, amikor volt annyi holdfény, hogy lássunk. Kijöttünk ide. Sétáltunk. Többnyire párosan. Addig sétáltunk, amíg el nem sötétedett a hold. – Senki nem járt benne sötétben? – Hát néhányan. De nem a magunkfajták. Gyerekek. Hoztak magukkal elemlámpát, amikor a hold elsötétült. Azok járták be olyankor, a rossz gyerekek, akik egymást akarták ijesztgetni. Azoknak a gyerekeknek minden hónapban halloween volt. Imádtak rémüldözni. Néhányuk azt mondta, láttak odabent egy kínvallatót. – Miféle kínvallatót? – A szó meglepett. Nem gyakran hallani, beszélgetésben nem. – Gondolom, valakit, aki embereket kínzott. Én sose láttam. Szellő suhant felénk a domb teteje felől. Beleszimatoltam a levegőbe, de nem éreztem sem parázsló fűszer illatát, sem égésszagot, semmit, ami szokatlan lett volna egy nyári estén. Valahol gardénia nőtt. – Amikor a hold sötétbe borult, csak gyerekek jártak a labirintusban – vette fel a mesélés fonalát. –
Amikor megjelent a holdsarló, kisebb gyerekek jöttek, a szüleik kísérték fel őket a dombra. Szülők és gyerekek. Együtt mentek be a labirintus közepéig, a felnőttek felmutattak az újholdra, ami olyan az égen, mint egy mosoly, egy hatalmas mosoly, és a kis Romulus meg Remus, vagy akárhogy hívták a gyerekeket, mosolyogtak meg nevettek, és kapdostak a kis kezükkel, mintha le akarnák rántani a holdat az égről és a kis arcukra nyomni. – Aztán ahogy a hold kerekedett, jöttek a párok – mondta tovább. – Fiatal, egymáshoz még nem szokott párok, de idősebbek is, akik már otthon érezték magukat a másik társaságában, és már rég elfelejtették az udvarlás napjait. – Rátámaszkodott a botra. – Pedig azok nem felejtődnek el. Az ember sose felejt. Valahol megmarad benne. Még ha az agy el is felejti, a fogak talán emlékeznek. Vagy az ujjak. – Volt náluk lámpa? – Egyes éjszakákon volt, máskor meg nem. Mindig akkor jöttek többen, amikor nem takarta felhő a holdat, és az ember sétálgathatott a labirintusban. Előbb vagy utóbb mindenki megtette, ahogy erősödött a holdfény napról napra, vagyis inkább éjről éjre. Meseszép volt a világ. – Ott lent parkoltak le a kocsikkal, ahol maga is – mutatott vissza –, a birtok szélén, és gyalog jöttek fel a dombra. Mind gyalog jöttek, kivéve a tolószékeseket, meg akiket a szüleik hoztak. Aztán a domb tetején néhányan megálltak ölelkezni. Ők is bejárták a labirintust. Voltak padok, le lehetett ülni közben. És ők leültek és ölelkeztek. És nemcsak a fiatalok ölelkeztek ám, az öregek is. Testek fonódtak össze. Néha hallani lehetett őket a sövény túloldaláról. Olyan hangokat adtak, akár az állatok, ebből tudta az ember, hogy jobb, ha lassít, vagy egy ideig az ösvény másik ágát deríti fel. Most már ritkán van ilyen, de amikor igen, jobban értékelem, mint annak idején. Száj a szájon. A holdfényben. – Pontosan hány évig is állt itt a holdlabirintus, mielőtt leégett? A ház építése előtt vagy után készült? Vezetőm elnézően horkantott. – Utána, előtte… ezek mind régre nyúlnak vissza. Beszélnek a minószi labirintusról, de az kutyafüle volt ehhez képest. Csak pár alagút, amiben egy szarvas alak kódorgott magányosan, ijedten és éhesen. Igazából nem is volt bikafeje. Tudta? – Maga honnan tudja? – A fogából. A marha kérődző állat. Nem eszik húst. A Minótaurosz evett. – Erre nem is gondoltam. – Általában nem gondolnak. A domb egyre meredekebb lett. Azt gondoltam: Nincsenek kínvallatók, már nincsenek. És én nem voltam kínvallató. De csak annyit mondtam: – Milyen magasak voltak a bokrok a labirintusban? Igazi sövények voltak? – Igaziak ám. Olyan magasak, amilyen magas csak kellett. – Nem tudom, errefelé milyen nagyra nő a rozmaring – mondtam. Tényleg nem tudtam. Messze kerültem otthonról. – A telek enyhék. A rozmaring jól érzi magát nálunk. – És pontosan miért is gyújtották fel? Hallgatott egy sort. – Jobban megérti majd a dolgok fekvését, ha felérünk a dombtetőre. – A dolgok fekvését? – A dombtetőn. A kaptató mind meredekebb és meredekebb lett. A bal térdem előző télen megsérült, amikor elestem a jégen, így már nem tudtam gyorsan futni, a lejtők és a meredélyek kifejezetten kimerítettek. A térdem minden lépésnél megremegett, dühösen emlékeztetve a létezésére. Amikor tudomást szereztek arról, hogy a megnézni kívánt helyi érdekesség pár éve leégett, sokan egyszerűen visszaültek volna az autóba, és továbbhajtottak volna úti céljuk felé. Engem viszont nem lehet ilyen könnyen eltéríteni. A legszebb dolgok, amiket láttam, kihalt helyek voltak: egy lezárt vidámpark,
ahová úgy jutottam be, hogy az éjjeliőrt megvesztegettem egy ital árával; egy elhagyott pajta, amelyben a farmer szerint tucatnyi jószág élt az előző nyáron. Azt mesélte, hogy vonítottak éjjelente, és büdösek is voltak, de majdnem egy éve továbbálltak. Áporodott állatszag terjengett bent, de lehetett prérifarkasé is. – Amikor a hold fogyott, szeretettel járták a labirintust – mesélte a vezetőm. – Ahogy nőtt, vágyakozva járták. El kell magyaráznom a különbséget? – Nem hiszem. – Néha a betegek is jöttek. Eljöttek a sérültek és a rokkantak. Volt, akit végig kellett tolni a labirintuson, vagy kézben vinni. De nekik kellett kiválasztani az utat, nem azoknak, akik tolták vagy vitték őket. Mindenki maga választotta az útját. Gyerekkoromban nyomorékoknak nevezték őket. Örülök, hogy már nem hívjuk őket nyomorékoknak. Eljöttek a csalódott szerelmesek is. A magányosak. A holdkórosok. Őket néha hozták. A holdról kapták a nevüket, úgy illett, hogy a hold esélyt kapjon rendbe hozni a dolgukat. Közeledtünk a dombtetőhöz. Leszállt a szürkület. Az ég színe a boréhoz hasonlított, a nyugati felhőkön még tükröződött a lemenő nap fénye, bár mi már nem láttuk a napot. Lebukott a horizont alá. – Ha felérünk, majd meglátja. A dombtető teljesen lapos. Hozzá akartam szólni, hát azt mondtam: – Ahonnan én jövök, ötszáz éve a helyi nagyúr meglátogatta a királyt. És a király eldicsekedett a hatalmas asztalával, gyertyáival, gyönyörű freskóival, de a nagyúr dicséret helyett mindegyikre csak azt mondta: „Nekem szebb, nagyobb, jobb van.” A király ki akarta ugratni a nyulat a bokorból, hát mondta neki, hogy jövő hónapban elmegy hozzá, és eszik az asztalánál, ami jobb a királyénál, a gyertyák fényénél, amik a királyénál nagyobb és szebb gyertyatartókban állnak, a királyénál nagyobb és szebb freskó alatt. A vezetőm közbeszólt: – Aztán a nagyúr leterített egy abroszt a domb lapos részére, húsz vitéz tartotta a gyertyákat, és az Úr csillagai alatt vacsoráztak? Errefelé is járja egy ilyen mese. – Ugyanaz – ismertem be, és kissé elszontyolodtam, amiért ilyen könnyen átlátott rajtam. – És a király elismerte, hogy a nagyúrnak igaza van. – Nem vetette börtönbe és kínozta meg? – csodálkozott a vezetőm. – A mi mesénkben ez történik vele. Azt mondják, a desszertig nem is jutottak el. Másnap megtalálták a nagyurat, a keze le volt vágva, a nyelvét szépen a mellényzsebébe dugták, a homlokán egy golyó ütötte lyuk tátongott. – Itt? Abban a házban, amit láttam? – Isten ments. A night-clubjában hagyták a tetemét. A városban. Meglepődtem, milyen gyorsan véget ért az alkony. Nyugaton még derengett az izzás, de amúgy az ég sötétbe borult, fenséges szilvalila árnyalatot öltött. – A telihold előtti napok a labirintusban a gyengéknek, a rászorulóknak voltak fenntartva – mesélte a vezetőm. – A nővéremnek női baja volt. Azt mondták neki, halálos lesz, ha nem kapartatja ki magát, sőt még akkor is belehalhat. A hasa felpuffadt, mintha gyereket hordott volna, nem daganatot, pedig már ötvenfelé járt. Feljött ide, amikor egy nap volt a teliholdig, és bejárta a labirintust. A hold fényében hatolt be, elment egész a közepéig és vissza, egy lépést sem tévesztett, egyszer sem hibázott. – Mi lett vele? – Életben maradt – felelte a férfi kurtán. Felértünk a dombtetőre, de nem is láttam, mit nézek. Túl sötét volt. – Kivették belőle a micsodát. Egy ideig az is élt. – Szünetet tartott. Aztán megkopogtatta a karom. – Odanézzen. Arra fordultam és odanéztem. A hold mérete megdöbbentett. Tudom, hogy optikai csalódás, hogy a hold nem megy össze, ahogy emelkedik, de ez a hold olyan sokat elfoglalt a horizontból, hogy a régi Frank Frazetta papírfedeles könyvek borítóit juttatta eszembe, amiken felemelt kardú férfiak körvonala látszik hatalmas hold előtt. Eszembe jutottak dombtetőn vonító farkasokról készült festmények, a fekete alakok a hófehér hold korongja előtt. A hatalmas kelő hold a frissen köpült vaj színében világított. – Ez telihold? – kérdeztem.
– Teli bizony. – Elégedettnek hangzott. – És ott a labirintus. Arra indultunk. Hamura számítottam a földön, vagy semmire. Ehelyett a vajszínű holdfényben egy bonyolult, elegáns labirintust láttam: egy hatalmas négyzeten belül köröket és spirálokat. Abban a fényben nem tudtam igazán megítélni a távolságokat, de úgy véltem, hogy a négyzet minden oldala meglehet kétszáz lépés vagy még több. A labirintust körvonalazó növények viszont nem emelkedtek magasra a földtől. Egyik sem lehetett harminc centinél magasabb. Lehajoltam, felvettem egy tűszerű levelet, ami feketének látszott a holdfényben, és két ujjal összedörzsöltem. Beszívtam az illatát, és nyers bárányhús képe jelent meg előttem, gondosan feldarabolva és előkészítve, sütőbe téve pontosan ilyen illatú ágakra és tűlevelekre. – Azt hittem, porig égették – jegyeztem meg. – Úgy is volt. Nincsenek sövények, már nincsenek. De a maga idején minden kinő. Van, amit nem lehet elpusztítani. A rozmaring makacs növény. – Hol a bejárat? – Benne áll – mondta. Öregember volt, aki bottal jár és idegenekkel beszél. Soha senkinek nem hiányozna. – És mi történt itt, amikor telihold volt? – Akkor a helyiek nem jártak a labirintusban. Az az egy éjszaka fizetett mindent. Tettem egy lépést a labirintusba. Nem tűnt nehéznek a dolog, a bokrok nem értek magasabbra a sípcsontomnál. Akár egy közönséges konyhakertben. Ha eltévedek, egyszerűen átlépem a bokrokat, és kisétálok. Egyelőre azonban követtem az ösvényt. A telihold fényében jól láttam. Hallottam a vezetőmet, aki egyre csak mondta a magáét: – Voltak, akiknek még ez az ár is nagy volt. Ezért jöttünk fel ide, ezért égettük porig a holdlabirintust. Akkor jöttünk fel, amikor sötét volt a hold, égő fáklyákkal a kezünkben jöttünk, akár a régi fekete-fehér filmekben. Mindnyájan hoztunk fáklyát. Még én is. De mindent nem lehet elpusztítani. Nem így működik. – Miért éppen rozmaring? – kérdeztem rá. – A rozmaring az emlékezés virága. A vajsárga hold gyorsabban emelkedett, mint képzeltem vagy vártam. Most sápadt kísértetarc volt az égen, higgadt és megértő, a színe pedig fehér, csontfehér. – Mindig van rá esély, hogy az ember biztonságban kijut – mondta a férfi. – Még telihold éjszakáján is. Először el kell jutni a labirintus közepéig. Ott van egy szökőkút. Majd meglátja. El se tévesztheti. Aztán vissza kell jutni a közepétől ide. Nem lehet mellélépni, zsákutcába jutni, nem lehet hibázni se befelé, se kifelé. Most szerintem könnyebb, mint amikor magasak voltak a bokrok. Van esély. Amúgy a labirintus kigyógyítja mindenből, ami bántja. Persze futnia kell. Visszanéztem. Nem láttam a vezetőmet. Már nem. Volt előttem valami, a bokros ösvényen túl: egy fekete árny caplatott némán a négyzet szélén. Akkora volt, mint egy nagy kutya, de nem úgy mozgott. Hátravetette a fejét és vonított a holdra, élvezettel és derűvel. A hatalmas asztallap a dombtetőn vidám vonításoktól visszhangzott. A bal térdem sajgott a hosszú mászástól. Botladozva megindultam. A labirintus séma szerint épült, tudtam követni. Felettem a hold olyan fényesen ragyogott, akár a nap. A múltban mindig elfogadta az ajándékaimat. A végén sem hagy cserben. – Fuss – mondta egy hang, ami szinte morgás volt. Úgy futottam a nevetése felé, akár egy bárány. Pék Zoltán fordítása
AMI CASSANDRÁT ILLETI Amszterdamban vagyunk, egy csatornaparton hajnali ötkor Scallie-vel Starsky és Hutch-parókában, barkóval meg minden. Eredetileg tízen indultunk neki az éjszakának Robbal, a vőlegénnyel együtt, akit legutoljára a piroslámpás negyedben láttunk egy ágyhoz bilincselve, alsó fertályán borotvahabbal, mellette a jövendőbeli sógorával, amint vihogva paskolgatja a kurva vállát, aki klasszikus beretvát készít éppen az ülepére; na és ezen a ponton néztünk össze Scallie-vel, és bökte ki: – Mi nem láttunk semmit, igaz? Én meg bólintottam, mert vannak kérdések, amelyekre az ember nem szívesen akarja tudni a választ, amikor a menyasszony célzatos kérdésekkel kezdi ostromolni az embert, hogy akkor milyen is volt a legénybúcsú, ezért fogtuk magunkat, és leléptünk, hogy inkább igyunk egyet, és már csak nyolcan maradtak Starsky és Hutch-parókában (közülük egy szinte tök pucéran, a tollas, rózsaszín bilincset nem számítva, mellyel egy ágyhoz rögzítették, és láthatóan érlelődő kételyekkel a fejében, hogy talán mégse volt annyira jó ötlet ez a nagy kaland) a fertőtlenítőtől és olcsó füstölőtől szagló szobában, mi pedig letelepedtünk egy csatorna partján, és dán világost iszogattunk, miközben a régi szép időkről dumáltunk. Scallie-vel – akit egyébként Jeremy Porternek hívnak, és manapság már mindenki Jeremynek szólítja, de tizenegy évesen Scallie volt még – és a jövendő vőlegénnyel, Rob Cunninghammel iskolatársak voltunk. Suli után elvesztettük a kapcsolatot, alig hallottunk egymásról, aztán a mostanság bevált lusta módon, a Friends Reuniteden meg a Facebookon vagy hol ismét megtaláltuk egymást, és tessék, tizenkilenc éves korom óta először megint itt ültem Scallie-vel. A Starsky és Hutch-paróka miatt olyanok voltunk, mint két testvér egy tévéfilmben: Scallie az alacsony, köpcös testvér tömött bajusszal, én meg a magas. Tekintve, hogy a suli óta leginkább modellkedéssel kerestem a kenyerem, a magashoz hozzátehetném még azt is, hogy a jóképű, de nincs ember, aki jóképű lenne Starsky és Hutch-parókában, pláne a barkóval. Ráadásul viszketett is alatta a fejem. Ültünk a csatornánál, és amikor elfogyott a sör, már nem iszogattunk, csak dumáltunk tovább, és néztük, ahogy felkel a nap. Utoljára tizenkilenc évesen találkoztam vele, akkor még tele volt nagy tervekkel. Nem sokkal azelőtt vonult be a légierőhöz, kadét volt. Repülősnek készült, aki két műszakban is repül, a másodikban drogot csempészik, így egyszerre gazdagodik meg mocskosul és szolgálja a hazát. Efféle őrült ötletek között töltötte egész gyerekkorát. Általában semmi se valósult meg belőlük, vagy ha igen, hát minket sodort velük bajba. Most, tizenkét évvel később már rég elfelejtette azt a röpke fél évet a légierőnél, mert egy közelebbről definiálhatatlan bokaprobléma miatt leszerelték, és azóta egy hőszigetelt ablakokat gyártó cégnél valami fejes, és a válása óta egy jóval szerényebb házban él, mint amilyen véleménye szerint kijárna neki, egy golden retriever társaságában. Viszonya van az egyik kolléganőjével, de nem is várja, hogy a nő elhagyja érte a pasiját, így még egyszerűbb is az egész. – Persze, a válás óta néha zokogva ébredek, de ez ilyen – jegyezte meg. Képtelenség volt elképzelni, ahogy zokog, meg különben is a szokásos, széles Scallie-vigyorral a képén mondta. Meséltem neki magamról, hogy még mindig modellkedem, mellette besegítek egy haver antikvitás üzletében, hogy valahogy múlassam az időt, és egyre többet festek. Szerencsés vagyok: veszik a képeimet. Évente van egy kisebb tárlatom a chelsea-i Little Galleryben, és míg eleinte csak az ismerősök – fotósok,
régi barátnők és hasonlók – vettek egyet-egyet, ma már rendes gyűjtőim is akadnak. Beszélgettünk azokról az időkről, melyekre mintha csak Scallie emlékezett volna, amikor mi hárman Robbal elválaszthatatlan, megtörhetetlen és sérthetetlen triászt alkottunk. A kamaszkori nagy csalódásokról dumáltunk, Caroline Mintonról (aki azóta már Caroline Keen, egy lelkész felesége), felemlegettük az első alkalmat, amikor bemerészkedtünk egy felnőttfilmre, bár arra egyikünk sem emlékezett, mi is volt az a film. – Nemrég hallottam Cassandráról – mondta egyszer csak Scallie. – Cassandráról? – A régi csajodról. Cassandráról. Nem rémlik? – Nem. – Aki Reigate-ben lakott. Minden könyvedre felvésted a nevét – mondta, és biztosan rendkívül bután vagy részegen vagy álmosan meredtem rá, mert még azt is hozzátette: – Síeléskor ismerted meg. Jaj, az ég áldjon meg, az első dugásod volt. Cassandra. – Ja – mondtam, és már eszembe jutott. Minden. – Cassandra. Igen, tényleg emlékeztem már. – Ja. A Facebookon rám üzent. Kelet-Londonban vezet egy közösségi színházat. Fel kéne venned vele a kapcsolatot. – Gondolod? – Szerintem ja. Mármint abból az üzenetből nekem az jött át, hogy még mindig úgy gondol rád. Kérdezett is rólad. Nem tudom, mennyire lehetett részeg, és hogy én mennyire voltam az, ahogy ott bámultuk a csatornát a kora reggeli fényben. Mondtam valamit, már elfelejtettem, hogy mit, aztán megkérdeztem, hogy Scallie emlékszik-e, hol a szállodánk, mert nekem gőzöm se volt, de ő is elfelejtette, és Robnál volt minden infó a szállodáról, és egyébként se lenne baj, ha visszamennénk hozzá és megmentenénk a cuki kurva karjaiból és a beretvájától, amihez viszont nagy segítség lenne, mint ráébredtünk, ha tudnánk, hol hagytuk Robot, és ahogy átnéztem a zsebeimet, hátha valami nyomra akadok, a farzsebemben a kezembe akadt a szállodánk kártyája, úgyhogy mégis inkább oda indultunk, de még mielőtt lezártam volna ezt a bizarr éjszakát, és hátat fordítok a csatornánknak, lerántottam a fejemről a Starsky és Hutch-parókát, és a vízbe hajítottam. Nem süllyedt el. – Hé, nekem ezért letétet kellett hagynom – háborgott Scallie. – Ha annyira nem bírtad elviselni, ide is adhattad volna. Tényleg bejelentkezhetnél Cassandránál – tette még hozzá. Csak megráztam a fejemet. Mégis kivel cseveghetett a neten, kivel keverhette össze, mert hogy nem Cassandra volt az, arra mérget veszek. Mert ami Cassandrát illeti: őt én találtam ki. Tizenöt éves voltam, pontosabban már majdnem tizenhat. Fura voltam. Nemrég nyúltam meg, hirtelen magasabb lettem a többieknél, és ez zavart. Anyámnak egy kis istállója volt, ott lovagoltatott, én meg besegítettem, de a csajok – sok magabiztos, lovas, érzékeny lány – elbátortalanítottak. A szobám magányában vacak verseket írtam és akvarelleket festettem, leginkább „pónik a mezőn” modorban; a suliban – egyébként fiúiskolába jártam – jó krikettes voltam, a színjátszó körben is játszottam, néha felléptem, és a haverokkal összejártunk lemezeket hallgatni (a CD akkoriban jelent meg, de még túl drága volt, és egyébként is mind megörököltünk a szülőktől vagy idősebb testvérektől lemezgyűjteményeket és hifiket). És amikor nem zenéről vagy sportról dumáltunk, akkor a csajok voltak a téma. Scallie idősebb volt nálam, és Rob is. Bírtak engem, benne voltam a bandában, de sokat húztak is. Úgy bántak velem, mintha gyerek volnék, pedig nem voltam már az. Ők már mindketten csinálták lányokkal. Jó, ez így nem pontosan igaz, mert mind a ketten ugyanazzal a lánnyal csinálták: Caroline Mintonnel, aki közismert könnyedséggel osztogatta kegyeit, és egyszer mindenkivel szívesen csinálta, feltéve, hogy az illetőnek volt mopedje.
Nekem nem volt mopedem. Még fiatal voltam hozzá, de az anyám amúgy se tudott volna venni nekem. (Apám még egészen kis koromban meghalt, amikor egy elfertőződött lábujját operálták a kórházban, és véletlenül túladagolták az altatót. Mindig is kerültem a kórházakat.) Bulikból ismertem Caroline Mintont, de a frászt hozta rám, és még ha lett volna is mopedem, akkor se akartam volna, hogy vele legyen meg az első szexuális tapasztalatom. Scallie-nek meg Robnak barátnője is volt. Scallie csaja magasabb volt nála, hatalmas mellei voltak, és imádta a focit, vagyis Scallie-nek is úgy kellett tennie, mintha szeretné, különös hangsúllyal a Crystal Palace-en, Robénak pedig az volt a fixa ideája, hogy kell hogy legyen közös érdeklődésük Robbal, vagyis Rob leszokott a nyolcvanas évek elektropopjáról, amit mind hallgattunk, és hippibandákat kezdett hallgatni, olyan zenét, ami még a születésünk előtt volt menő (és ez elég gáz volt), és lerabolta az apja fantasztikus videogyűjteményét (ami viszont menő volt). Nekem nem volt barátnőm. Már az anyám is elejtett néha egy-egy megjegyzést emiatt. Biztos megvolt a forrása az egésznek, hogy honnan jött a név meg az egész ötlet, de már nem emlékszem. Csak arra, hogy felírtam a füzeteimre, hogy Cassandra, és utána mélyen hallgattam. – Ki az a Cassandra? – kérdezte Scallie, amikor hazafelé buszoztunk. – Senki – feleltem. – Pedig biztosan valaki, ha egyszer felírtad a nevét a matekfüzetedre. – Csak egy lány, akit síeléskor ismertem meg – mondtam. Az előző hónapban voltunk anyámmal, a nagynénémmel és az unokatestvéreimmel Ausztriában síelni. – Találkozhatunk mi is vele? – Reigate-ben lakik, szóval gondolom. Majd egyszer. – Hát remélem is. És bírod? Tartottam egy kis szünetet, ami reményeim szerint épp elégséges volt: – Az fix, hogy istenien csókol. Scallie nevetett, Rob meg azt akarta tudni, hogy rendes smár volt-e, nyelves meg minden. – Szerinted? – néztem rá, és utána már mind a ketten elhitték, hogy Cassandra létezik. Anyu örült, hogy megismertem valakit. Az ő kérdéseit, például hogy kik a szülei, egy vállrándítással elintéztem. Három „randink” volt Cassandrával. Mind a háromszor bevonatoztam Londonba, és elmentem moziba. A maga módján izgalmas volt. Az első útról még több csókolózós sztorit meg egy kis melltapizást hoztam haza. A második randinkon (igazából a Különös kísérletet néztem meg a Leicester Square-en egyedül, amiről anyunak azt meséltem, hogy kéz a kézben ültünk a filmszínházban, ahogy ő hívta) megtörtént „az” is, legalábbis nagy vonakodva ebbe avattam be Scallie-t és Robot, akiket egyébként szigorú titoktartásra eskettem, és akik persze továbbadták nem egy osztálytársamnak, akik utána mind jöttek a részletekért. A Nap, Amin Elveszítettem a Szüzességemet, mint a többieknek meséltem, Cassandra nagynénjének londoni lakásában telt, amihez Cassandrának volt kulcsa, és amiről (bizonyítékként) egy hiányos hármas csomag óvszert hoztam (egyet elhajítottam), és egy csík fekete-fehér fotót, amit a Victoria pályaudvaron találtam egy automata fényképezőstand mellett a kukában. A képeken magam korabeli, hosszú, sima hajú lány volt (azt nem tudhattam, hogy barna, vörös vagy sötétszőke-e), barátságos, szeplős, szemrevaló arccal. Zsebre vágtam. Rajzórán lerajzoltam a harmadikat, amin féloldalasan kinéz a képből, mintha kiszólna egy láthatatlan barátjának a fülkéből. Ez tetszett a legjobban. Bájos volt, és édes. Nem bántam volna, ha tényleg a barátnőm. Felraktam a szobámban a falra, hogy pont rálássak az ágyamból. A harmadik randiról (a Roger nyúl a pácbant láttam) rossz hírekkel tértem haza: Cassandra családja Kanadába költözik (Kanada valahogy meggyőzőbbnek hangzott nekem, mint Amerika) az apja munkája
miatt, és most hosszú ideig nem találkozhatunk. Szakítani igazából nem szakítottunk, csak épp praktikusan fogjuk fel a dolgot: akkoriban egy transzatlanti telefonhívás nem volt kamaszzsebre szabott lehetőség. Vége lett hát. Szomorú voltam. Mindenki láthatta, mennyire. Azt mondták, hogy szívesen megismerkedtek volna vele, és karácsonykor nem jön-e esetleg haza? Meggyőződésem volt, hogy karácsonyra rég elfelejtik. Úgy is lett. Karácsonykor már Nikki Blevinsszel jártam, és Cassandrából már csak a neve maradt a füzetemen, meg az a ceruzarajz a szobám falán, amire ráírtam, hogy „Cassandra, 1985. február”. Amikor anyám eladta az istállót, a rajz elveszett költözködés közben. Akkoriban már művészeti iskolába jártam, és a korábbi ceruzarajzaimat kínosnak találtam, ahogy azt a tényt is, hogy egyszer kitaláltam magamnak egy barátnőt, szóval nem is érdekelt nagyon. Szerintem az elmúlt húsz évben Cassandra egyszer sem jutott az eszembe. Anyám az istállót – a hozzáépített házzal, ahol laktunk, és körülötte a mezővel – egy ingatlanfejlesztőnek adta el, aki lakóparkot épített a területen, és anyám a vételár részeként egy kisebb házat is kapott a Seton Close végén. Kéthetente meg szoktam látogatni, svájcióramű-pontossággal érkezem péntek este és távozom vasárnap délelőtt. Anya aggódik a boldogságomért. Egy ideje gyakran emlegeti ennek vagy annak a barátjának a partiképes lányát. És volt egy borzalmasan zavarba ejtő beszélgetésünk is az egyik látogatásom során, amikor felvetette, hogy esetleg szívesen bemutat a templomból az orgonista fiatalembernek, mert nagyon kedves, korombeli srác. – Anya. Nem vagyok meleg. – Nincs azzal semmi baj, drágám. Mindenféle emberrel előfordul. Vannak, akik még össze is házasodnak. Jó, nem rendes házasság, de akkor is. – Akkor se vagyok meleg. – Jó, csak eszembe jutott, hogy még mindig nincs senkid, és ott a modellkedés meg a festés is. – Szoktak lenni barátnőim, anya. Párat be is mutattam neked. – De soha nem tartasz ki egyik mellett sem. És gondoltam, lehet, hogy szeretnéd már elmondani. – Nem vagyok meleg, anyu. Ha az lennék, már elmondtam volna – mondtam, majd hozzátettem. – A művészeti gimiben egy bulin lesmároltam Tim Cartert, de részegek voltunk, és csak annyi volt. – Elég is lesz, fiatalember – csücsörített, majd gyorsan témát váltott. – Nem találod ki, kivel futottam össze a héten a Tescóban. – Nem. Kivel? – A régi barátnőddel. Az elsővel. – Nikki Blevinsszel? Várj, nem, azóta férjhez ment szerintem, és Nikki Woodbridge-nek hívják. – Nem vele, hanem akivel előtte jártál. Cassandrával. Mögötte álltam a sorban. Eredetileg előtte lettem volna, csak közben eszembe jutott, hogy ma kelleni fog tejszín is a gyümölcsökhöz, visszamentem a hűtőpulthoz, és így elém került, és rögtön olyan ismerős volt az arca. Először azt hittem, Joanie Simmond legkisebb lánya, akinek van az a beszédhibája, a dadogás, ami persze most már nem számít szalonképes elnevezésnek, de aztán leesett, hogy hol is láttam én azt az arcot, mert hát öt éven át lógott az ágyad fölött az a kép, és akkor megszólítottam, hogy „Csak nem Cassandra?”, mire azt felelte, hogy „Az vagyok”, én meg kivágtam, hogy „Nevetni fogsz, de én meg Stuart Innes anyukája vagyok.” „Stuart Innes?”, ragyogott fel az arca. Na és a lényeg, hogy ott álldogált, amíg elpakoltam a szatyorba a cuccot, és elmondta, hogy a Bookface-en már beszélt a barátoddal, Jeremy Porterrel, és hogy rólad is… – Mármint a Facebookon? Scallie-vel dumált a Facebookon? – Igen, drágám. A teámat iszogatva azon agyaltam, hogy igazából kivel is futhatott össze az anyám. – Biztos vagy benne, hogy ez az a Cassandra volt a képről? – kérdeztem.
– Ó, hát persze, édesem. Mesélte, hogy a Leicester Square-en találkozgattatok, meg hogy mennyire elkeseredett, amikor Kanadába költöztek. Kérdeztem, hogy nem találkozott-e a Leslie nevű unokatestvéremmel odaát, mert ő meg Vancouverbe költözött a háború után, de nem, és kiderült, hogy az egy elég nagy hely. Meséltem neki a ceruzarajzodról, és úgy láttam, eléggé otthon van abban, hogy mivel foglalkozol mostanság. Egészen odavolt, amikor meséltem neki, hogy a héten lesz a galériában a kiállítás megnyitód. – Azt is elmondtad neki? – Persze, drágám. Gondoltam, örül majd. Nagyon csinos lány ám – tette hozzá az anyám szinte ravaszkásan. – Mintha közösségi színházban dolgozna. Aztán a szó dr. Dunnings nyugdíjazására terelődött, aki már akkor a körzeti orvosunk volt, amikor én születtem, és mint kiderült, az egyetlen nem indiai származású orvos a környéken, ami az anyámat eléggé feldúlta. Azon az éjjelen ébren hevertem anyám házában, a kis szobámban, az ágyban, és újra meg újra végiggondoltam a beszélgetésünket. Egy ideje már lejöttem a Facebookról, de megfordult a fejemben, hogy visszaregisztrálok, hogy lássam, kik Scallie ismerősei, hogy ott van-e közöttük ez az ál-Cassandra is, de aztán letettem róla, mert annyi ember van, akit nem szívesen látnék viszont, és végül hagytam az egészet, mert biztos voltam benne, hogy majd fény derül a magyarázatra, és nem lesz ebből semmi bonyolult kaland, és inkább elaludtam. Már több mint egy évtizede állítok ki a chelsea-i Little Galleryben. Kezdetben egy negyedfalnyi részt foglaltak az én képeim, és háromszáz fontnál egyik se kóstált többet. Ma már minden októberben önálló tárlatom van, egy hónapig tart, és mondhatom, elég egy tucatnyi képet eladnom, hogy a következő tizenkét hónapra rendezettnek tudhassam a lakhatási és megélhetési költségeimet. Amit októberben nem tudnak eladni, marad a falon, míg csak el nem kel, de karácsonykor már általában nem lóg ott tőlem semmi. Barry és Paul, a pár, akié a galéria, még mindig a „szépfiúként” emleget, ahogy tizenkét éve elneveztek, amikor először állítottam ki náluk, és amikor még igaz is volt. Akkoriban virágos ingben jártak, nyitott gallérjuk alatt aranyláncok csillogtak; mostanra középkorú, drága öltönyösökké váltak, és a gusztusomhoz kicsit talán túlságosan is sokat beszélnek tőzsdéről és részvényekről. De azért bírom őket. Évente háromszor találkozunk: szeptemberben, amikor eljönnek hozzám, hogy lássák a munkáimat, és kiválasztják, amit októberben ki akarnak állítani; októberben a galériában, amikor felrakom a falra a képeket, és persze a megnyitón; aztán februárban, amikor elszámolunk. A galériát Barry vezeti, Paul társtulajdonos, és mellesleg az operaházban dolgozik a jelmezeseknél. A megnyitó idén egy péntek este volt. A megelőző néhány napot idegeskedve töltöttem, a képek helyét keresgettem. Most, hogy én végeztem a munkámmal, már csak a várakozás maradt, és a reménykedés, hogy az embereknek tetszeni fog, amit csináltam, és hogy nem járatom le magam. Barry régi tanácsát követtem most is, mint az előző tizenkét évben mindig: „A pezsgőt csak babusgasd, vizet vedelj. A gyűjtőnek nincs rosszabb élmény, mint megismerni a részeg művészt, már persze ha a művész nem épp a részegességéről híres. De te, drágám, nem vagy az. Légy szeretnivaló, ugyanakkor rejtelmes, és amikor a képek sztorijáról faggatnak, csak annyit mondj: Ajkamon lakat. De az ég szerelmére, tégy úgy, mintha lenne sztori, mert a sztorit veszik meg.” Már nem nagyon szoktam meghívni senkit a megnyitóimra. Vannak művészek, akik társasági eseménynek tartják, ők meghívnak embereket. Én nem. A festészetet komolyan veszem, és büszke vagyok arra, amit csinálok (a legutóbbi kiállítás címe „Emberek a tájban” volt, amiből nagyjából ki is derül minden), de azt tartom, hogy a megnyitó egyetlen oka az üzlet, ez egy reklámesemény, a lehetséges vevőim és egyéb lehetséges vevőimet megfelelőképpen tájékoztató személyek becsalogatására szolgál. Ezt azért mondom el, hogy mindenki megértse, miért Barry és Paul állítja össze a meghívottak listáját, és nem én. A megnyitó mindig este fél hétkor kezdődik. A mostani előtti délutánt is a galériában töltöttem, a
képeket igazgattam, rendezgettem, mint a korábbi években is. Csak Paul izgatottsága tért el a korábbi évektől – be volt zsongva, mint egy kisfiú, aki alig várja már, hogy lásd, mit kapsz tőle szülinapodra. Na meg az, amikor Barry odaszólt nekem rendezgetés közben: – Azt hiszem, ma este végleg felkerülsz a térképre. – Szerintem a Tóvidék céduláján van egy nyomdahiba – feleltem neki válasz helyett. Nagyalakú festmény volt, naplemente Windermere felett, a távolban két gyerek mered a partról a hullámokra. – Háromezernek kellene lennie, de két nullával több van a cetlin. – Tényleg? – kérdezte közönyösen Barry. – Nahát, nahát. De nem nyúlt hozzá. Zavarba ejtő volt, csakhogy közben befutottak az első vendégek, bár korán volt még, így aztán a rejtély várhatott. Egy fiatalember gombás haséval kínált ezüsttálcáról. Elvettem a sarokban álló asztalról a babusgasd-hosszasan pohár pezsgőmet, és elvegyültem. Minden képen elég magas ár volt, kezdtek kétségek ébredni bennem, hogy idén el tud-e adni akár egyet is belőlük a Little Gallery. Aggasztó év várt rám. Barry és Paul mindig gondoskodik róla, hogy eljussak minden vendégünkhöz a teremben, bemutatnak, hogy „Íme a művész személyesen, a szépfiú, aki ezeket a szép holmikat megalkotja, Stuart Innes”, és én csak mosolygok, kezet rázok. Mire véget ér az est, mindenkinél megfordultam, és Barry meg Paul mesteri hívómondataira, hogy „Davidre nyilván emlékszel, Stuart, tudod, a Telegraph művészeti szakírója…”, profin jön a válaszom, hogy „Hogyne emlékeznék. Hogy van? Boldog vagyok, hogy el tudott jönni”. Majdnem tele volt már a terem, amikor egy meghökkentően vörös hajú nő, akinek egyébként még nem mutattak be, kiabálni kezdett: – Csupa figuratív lószar! Éppen a Daily Telegraph kritikusával beszélgettem, egyszerre fordultunk felé. – A barátja? – kérdezte tőlem. – Nem hinném – feleltem. A nő még mindig kiabált, bár a terem kezdett körülötte elcsendesedni. – Kit érdekel ez a sok szar?! – kiáltozta. – Senkit! Azzal a kabátzsebébe nyúlt, előrántott egy üveg tintát… – Na, most akard eladni! …és a Naplemente a Tóvidékenre löttyintette a tintát. Kékesfekete volt. Közben Paul mellette termett, és kitépte a kezéből az üveget. – Ez egy háromszázezer fontot érő kép volt, ifjú hölgy. Barry megfogta a nő karját: – Azt hiszem, a rendőrségen szívesen elbeszélgetnének kegyeddel – mondta, és hátrakísérte az irodába. – Nem tud megijeszteni! Büszke vagyok arra, amit tettem! Az efféle művészek csak palira vehető gyűjtőkre utaznak. Sok birka! Micsoda figuratív lószar az egész! – kiáltozta közben a nő. De már el is tűnt, és a vendégek felbolydultak, mindenki a tintamocskos képet nézegette, rám sandítgattak, az újságíró meg rögtön nekem szegezte a kérdést, hogy van-e megjegyzésem a dologhoz, és milyen érzés, hogy a háromszázezer fontos festményemet tönkrevágták, mire olyasmit motyogtam, hogy én büszke vagyok, hogy festő lehetek, meg valamit a művészet mulandóságáról, ő meg kifejtette, hogy ez a mai este saját jogon is happening lett, de abban egyetértettünk, hogy akár happening, akár nem, a nőnek valami nincs teljesen rendben a fejében. Barry visszatért körünkbe, csoportról csoportra rebbent, és elmagyarázta, hogy Paul intézkedik az ifjú hölgy dolgában, de persze a következmények és a lépések mind tőlem függnek. A vendégek még akkor is izgatottan duruzsoltak, amikor kikísérte őket. Közben sokat mentegetőzött, mindenkitől elnézést kért, és nagyon is egyetértett, hogy micsoda izgalmas időket élünk, majd hozzáfűzte, hogy holnap természetesen a
szokásos időben nyit. – Ez remekül ment – jelentette ki, amikor végre magunk maradtunk. – Remekül? Katasztrófa volt. – Hm. „Stuart Innes, a festő, akinek a háromszázezer fontos festményét úgy tönkrevágták.” Szerintem elnézőnek kellene lenned, nem gondolod? A hölgy elvégre művésztársad, még ha más célok mozgatják is az alkotásban. Néha nem árt egy kis apróság, ami valahogy átlendít a következő szintre. Hátramentünk az irodába. – Kinek az ötlete volt? – kérdeztem. – A kettőnké – vágta rá Paul. Fehérbort iszogatott a vörös hajú nővel. – Elismerem, javarészt Barryé. De kellett egy jó kis színésznő is, hogy így működjön a dolog. És őt én találtam. A nő szerényen elvigyorodott: sikerült neki egyszerre zavartnak és elégedettnek látszani. – Ha ez se hozza meg a jól megérdemelt figyelmet neked, szépfiú – mosolygott rám Barry –, akkor semmi. Már tényező vagy, ha egyszer rád támadnak. – De a Tóvidék tönkrement – emlékeztettem őket. Barry Paulra pillantott, kuncogtak. – Eladva. Tintafolttal, mindenestül. Hetvenötezer fontért – mondta Barry. – Ahogy mondani szoktam, az emberek azt hiszik, műalkotást vesznek, de igazából a sztorit akarják, azért fizetnek. Paul töltött mindenkinek. – És ezt csakis neked köszönhetjük – mondta a nőnek. – Szeretnék tósztot mondani, Barry, Stuart. Igyunk Cassandrára! – Cassandrára – visszhangoztuk, és ittunk. Már nem csak babusgattam az italt, nagyon is jól jött. És miközben lassan eljutott az agyamig a név, Paul még hozzáfűzte: – Ez a nevetségesen vonzó és tehetséges fiatalember pedig, Cassandra, Stuart Innes, bár nyilván már nem szükséges bemutatnom. – Nem – bólintott a lány. – Igazából már nagyon régről ismerjük egymást. – Nocsak – nézett Barry. – Igen, Stuart húsz éve felírta a nevemet a matekfüzetére. Éppen olyan volt, mint a lány a rajzomon, de tényleg. Vagy a lány a fotón, csak épp már felnőtt. Markáns vonások, intelligens pillantás, magabiztosság. Soha életemben nem találkoztam még vele. – Helló, Cassandra – mondtam, mert más nem jutott az eszembe. A lakásom alatti borozóban ültünk. Enni is lehet, szóval borozónál azért több. Azon kaptam magam, hogy úgy beszélgetek vele, mintha gyerekkorom óta ismerném. Pedig, emlékeztettem magam, nem ismertem. Csak aznap este találkoztunk. A keze még most is tintafoltos volt. Csak egy pillantást vetettünk az étlapra, és ugyanazt rendeltük: vegetáriánus mezét, és amikor megkaptuk, mindketten a töltött szőlőlevéllel kezdtük, utána tértünk át a humuszra. – Téged én találtalak ki – mondtam neki. Nem ezzel kezdtem. Először a közösségi színházáról beszélgettünk, arról, hogyan barátkozott össze Paullal, az ajánlatáról – ezer font ezért az egy fellépésért –, és hogy mennyire jól jön most ez a pénz, de hogy alapvetően azért vállalta, mert remek mókának hangzott. És különben se mondhatott nemet, tette még hozzá, miután megtudta, hogy rólam van szó. Úgy volt vele, hogy a sors rendezte így. Ekkor mondtam. Féltem, hogy azt fogja gondolni, hogy meghibbantam, de azért kimondtam: – Téged én találtalak ki. – Nem, dehogy. Mármint hogy találtál volna te ki, amikor itt ülök a valóságban is? – kérdezte, majd hozzátette: – Akarsz megtapogatni? Ránéztem. Néztem az arcát, a tartását, a szemét. Ott volt benne minden, amit mindig is kerestem egy
nőben. Ami eddig minden más nőből hiányzott. – Igen. Nagyon is – feleltem. – De előbb fejezzük be a vacsorát – mondta, aztán megkérdezte: – Mikor voltál utoljára nővel? – Nem vagyok meleg – tiltakoztam. – Szoktak lenni barátnőim. – Tudom. De mikor volt utoljára? Próbáltam felidézni. Brigitte lehetett? Vagy a stylist, akivel Izlandra küldött a reklámügynökség? Nem emlékeztem pontosan. – Két éve. Vagy három. Csak az van, hogy eddig még nem találkoztam a megfelelő személlyel. – Egyszer már találkoztál – mondta. Kinyitotta a táskáját, egy nagy, bő lila izét, elővett egy dossziét, kinyitotta, és kivett belőle egy megbarnult sarkú papírt. – Látod? Erre persze emlékeztem, hogy is ne emlékeztem volna?! Évekig lógott az ágyam fölött. Amin úgy néz félre, mintha kifelé beszélne a függöny mögé. Cassandra, állt rajta, 1985. február 19. Az aláírásom is ott volt, Stuart Innes. Egyszerre zavarba ejtő és szívmelengető érzés az embernek a saját, tizenöt éves kori aláírását látni. – ’89-ben jöttem vissza Kanadából. A szüleim házassága megromlott, és anyu haza akart költözni. Eszembe jutottál, hogy vajon mi lehet veled, és elmentem a régi címedre. A ház üresen állt, az ablakok betörve. Nyilvánvaló volt, hogy nem lakik már ott senki. Az istállót már le is bontották, ami elszomorított, mert kislány koromban persze imádtam a lovakat. Mindenesetre bementem a házba és megkerestem a szobádat. Nyilvánvalóan a te szobád volt, még ha nem is maradt benne bútor. Éreztem az illatodat. És ez is ott volt a falon. Gondoltam, senkinek se fog hiányozni. Elmosolyodott. – Ki vagy te? – Cassandra Carlisle. Harmincnégy éves leszerepelt színésznő. Bukott drámaíró. Most egy norwoodi közösségi színház vezetője. Van drámaterápia, bérelhető terem. Évente négy darabot állítunk színpadra, plusz vannak workshopok meg egy kis pantomimcsoport. És te ki vagy, Stuart? – Tudod, ki vagyok. És azt is tudod, hogy még soha nem találkoztunk, ugye? Erre bólintott. – Szegény Stuart – mondta. – És itt laksz a borozó felett, igaz? – Igaz. Néha kissé zajos, de a metró közel van, és a bérleti díj is elfogadható. – Fizessünk, és menjünk fel. Nyúltam, hogy megérintsem a kézfejét. – Még ne – húzta el, mielőtt még elértem volna. – Először beszéljünk. Így hát felmentünk. – Tetszik a lakásod – mondta. – Épp ilyennek képzelem a helyet, ahol élsz. – Lassan ideje lenne talán valami nagyobbra váltani – mondtam –, de azért kellemes. A hátsó részben jók a fények, ott van a stúdióm. Most ugyan nem látszik, mert sötét van, de tényleg szuperül lehet ott festeni. Furcsa hazavinni valakit. Az ember hirtelen úgy néz körül a saját lakásában, mintha még soha nem járt volna ott. A nappaliban két olajfestmény van rólam, abból a rövid időszakból, amikor festőmodellként dolgoztam (nem volt meg a türelmem a hosszas pózoláshoz, és ezzel tisztában is voltam), a konyhában és a vécén két felnagyított reklámfotóm, a lépcső felett pedig könyvborítók, a képemmel – leginkább szerelmes regények. Megmutattam neki a stúdiómat, aztán a hálószobát. Megnézegette az Edward-kori borbélyszéket, amit egy rég bezárt helyről mentettem haza Shoreditchből. Beleült, levette a cipőjét. – Ki volt az első felnőtt, akit szerettél? – kérdezte. – Fura kérdés. Anyám, gondolom. De gőzöm sincs. Miért? – Hároméves lehettem. Vagy négy. A postás volt az, Postásbácsinak hívták. Jött a kis postásautójával,
és csodás dolgokat hozott nekem. Nem mindennap, csak néha. Barna papírba csomagolt csomagok voltak, rajta az én nevem, benne pedig játék. Vagy édesség, vagy valami. Vicces, barátságos arca volt, az orra csupa dudor. – És valóságos volt? Mert ilyeneket a gyerekek szoktak kitalálni. – Kis postásautón furikázott a házban. Elkezdte kigombolni a blúzát. Krémszínű volt, tintafoltos. – Mi az a dolog, amire tényleg emlékszel? A legelső, de nem olyan, amit elmeséltek, hanem amire te magad emlékszel vissza. – Amikor hároméves voltam, és anyuval meg apuval a tengerpartra mentünk. – Emlékszel rá? Vagy arra emlékszel, hogy valaki mesélte? – Nem értem, mire akarsz… Felállt, addig ügyeskedett, míg a szoknyája a földre csusszant. Fehér melltartó és sötétzöld bugyi volt rajta, a széle foszlott. Mennyire emberi: semmi olyan holmi, amit egy új szerető kedvéért vesz fel az ember. Vajon milyenek lesznek a mellei? Vártam, hogy levegye végre a melltartóját, hogy megérinthessem, hogy az ajkaimmal érezzem. Az ágyhoz jött, én ott ültem. – Feküdj le. Az ágynak arra a felére. Melléd fekszem, de ne érj hozzám. Lefeküdtem, a kezeim az oldalam mellé fektettem. Lenézett rám. – Annyira szép vagy – mondta. – Őszintén szólva nem vagyok biztos benne, hogy az esetem vagy. De tizenöt évesen az lettél volna. Kedves vagy, édes, nincs benned semmi fenyegető. Művészlélek. Pónik. Egy istálló. És mibe, hogy soha nem mozdulsz rá addig egy csajra, amíg nem vagy benne biztos, hogy készen áll, igaz? – Igaz, asszem, ez igaz. Mellém feküdt. – Most már megérinthetsz – mondta Cassandra. Tavaly év vége felé kezdtem megint Stuartra gondolni. A stressz lehetett a dologban, gondolom. A munkával minden rendben volt, már amennyire lehetett, de szakítottam Pavellel, aki lehet, hogy tényleg rosszarc volt, lehet, hogy nem, de az tény, hogy több, kétes kelet-európai levesben kevergette a kanalát, és már az internetes ismerkedést fontolgattam. Egy egész ostoba héten át regisztrálgattam mindenféle oldalakra, ahol a régi ismerősökkel hozzák össze az embert, és már ott is volt Jeremy „Scallie” Porter és Stuart Innes. Azt hiszem, már nem lennék rá képes. Már nincs meg bennem az az eltökéltség, az a kiterjedt figyelem, ami minden apró részletet lát. Ahogy az ember öregszik, kikopik belőle ez is. Postásbácsi mindig olyankor jött a postásautón, amikor a szüleim nem értek rá velem foglalkozni. Mosolygott azzal a széles, gnómos mosolyával, kacsintott, és átadta a barna csomagot, amin nagy, nyomtatott betűkkel ott állt, hogy Cassandra, benne pedig csoki lapult, vagy egy baba, vagy egy könyv. A legutolsó ajándéka egy rózsaszín műanyag mikrofon volt, azzal mászkáltam a házban, énekeltem, vagy azt játszottam, hogy a tévében vagyok. Életem legjobb ajándéka volt. A szüleim nem kérdezték, honnan vannak. Én meg nem is csodálkoztam, hogy ki küldheti őket. A Postásbácsi hozta a kis kocsijában, végig az előszobán a szobám ajtajához, és mindig háromszor kopogtatott az ajtómon. Nyíltszívű kislány voltam, így amikor a mikrofon után legközelebb láttam, odaszaladtam hozzá, és átöleltem a lábát. Elég nehéz leírni, ami akkor történt. Úgy porladt szét, mint a hó, mint a hamu. Az egyik pillanatban még öleltem valakit, a következőben meg már csak könnyű, fehér port markoltam, és semmi. Gyakran kívántam, hogy bárcsak eljönne megint hozzám Postásbácsi, de azután már nem jött. Soha. Vége volt. Egy idő után meg már kínos volt az emléke: hogy ennek bedőltem.
Olyan bizarr ez a szoba. Nem is értem, hogy hihettem, hogy olyan valaki boldoggá tehet, aki tizenöt évesen elég volt. Pedig Stuart tökéletes lett: az istálló (a pónikkal), a festés (ez ugye megmutatta, hogy érzékeny) és a tapasztalatlansága a nőkkel (én lehettem neki az első), meg hogy milyen magas és sötét és jóképű. A neve is tetszett: mintha skót lett volna, és olyan regényhősös (legalábbis nekem). Felírtam a nevét a füzeteimre. A legfontosabbat nem árultam el róla a barátaimnak: hogy én találtam ki magamnak. És most felkelek az ágyról, lenézek egy férfi körvonalára. Fehér lisztből vagy hamuból hintett alak a fekete szaténlepedőn. Felöltözöm. Fakulni kezdtek a falakon a képek is. Erre nem számítottam. Vajon mi marad pár óra múlva a világából? Talán nem kellett volna belemásznom, maradhatott volna önkielégítő fantáziának, egy megnyugtató, biztos pontnak. Leélhette volna az életét szépen, hogy alig ér bárkihez, egy festmény, egy kép, valami emlékféle maroknyi ember agyának zugában, már ha eszükbe jut egyáltalán nagy néha. Kimegyek a lakásból. Odalenn a borozóban még vannak. A sarokban ülnek, annál az asztalnál, ahol Stuarttal ültünk korábban. A gyertya már rendesen leégett, de akár mi is lehetnénk azok, az a férfi és nő, ahogy beszélgetnek. Hamarosan felállnak majd, és elmennek, és elfújják a gyertyát, lekapcsolják a villanyokat, és vége még egy éjszakának. Leintek egy taxit. Beszállok. Egy pillanatig – remélem, most utoljára – hiányzik Stuart Innes. Aztán hátradőlök, és elhelyezkedem a hátsó ülésen, és elengedem Stuartot. Remélem, ki fogom tudni fizetni a taxit, és azon tűnődöm, holnap reggel vajon ott lesz-e a csekk a táskámban, vagy csak egy újabb üres papírfecnit találok a helyén. Aztán inkább elégedetten, mint nem, lehunyom a szemem, és alig várom már, hogy otthon legyek. Török Krisztina fordítása
LE A KOMOR TENGERHEZ Koszos szörnyeteg a Temze: vaksi féregként, tengerikígyóként kanyarog keresztül Londonon, magába fogad minden folyót, a Fleetet, a Tyburnt és a Neckingert, azok pedig hozzák minden mocskukat és a sok szemetet: macska- meg kutyatetemeket, birkák és disznók csontjait, ott lebeg mind a Temze barna vizén, sodorja keletre a torkolathoz, fel az Északi-tengerbe és a messzi feledésbe. Londonban esik. Az eső a csatornákba mossa a szennyet, patakokat folyókká, a folyókat valami hatalmassá duzzasztja. Zajos dolog az eső, csapkod, dobol és kopog a tetőkön. Ha tiszta víz hullik is az egekből, csak eléri Londont, és már mocskos is, felkavarja a port, sárrá köpüli. Senki se inna belőle, se az esővízből, se a folyóból. Viccesen mondják, hogy elég egy korty a Temzéből, és ott helyben halál fia vagy, bár ez persze nem igaz. Nem egy utcagyerek van, aki beleveti magát az elhajított pennykért, hogy aztán vizet köpve, remegve bukjon fel, kezében az érmével. És nem halnak bele, vagy legalábbis nem ebbe, bár tizenöt évesnél idősebb utcagyereket soha nem láttam még. A nőt mintha nem zavarná az eső. A Rotherhithe dokkoknál bolyong, mint évek, évtizedek óta már, noha azt senki se tudja, pontosan mióta is, mert senkit sem érdekel. A dokkok között mászkál, vagy csak áll és a tenger felé réved. A horgonyaikon ringó hajókat fürkészi. Valamit bizonyára csinál, nehogy testi és lelki épsége megbomoljon, de a dokkokban nem tudja senki, mi lehet az a valami. Egy vitorlakészítő vászontetője alatt találsz menedéket. Eleinte azt gondolod, egymagad ácsorogsz itt, mert az asszony szoborként áll és mered a vizeken túlra, még ha a sűrű esőfüggönyön át nem is látni semmit. Eltűnt a Temze túlpartja. És akkor észrevesz. Meglát téged, és beszélni kezd, nem hozzád persze, dehogy, hanem a szürke vízhez, ami a szürke egekből zuhog a szürke folyóba. – A fiam tengerész akart lenni – mondja. És fogalmad sincs, mit és hogyan felelhetnél erre. Ráadásul kiabálnod kellene, hogy a hangod áthatoljon az eső zaján, de az asszony beszél tovább, és te hallgatod. Azon kapod magad, hogy a füled hegyezed és a nyakad nyújtogatod, hogy le ne maradj egyetlen szaváról se. – A fiam tengerész akart lenni. Kértem, hogy ne menjen a tengerre. Az anyád vagyok, mondtam. A tenger soha nem fog úgy szeretni, ahogy én szeretlek, a tenger szívtelen. De ő csak annyit mondott, hogy jaj, anyám, világot akarok látni. Látnom kell a trópusi napfelkeltét, ahogy az északi fény táncol a sarki tengerek felett, és ami a legfontosabb, meg kell csinálnom a szerencsémet, hogy utána gazdagon térhessek vissza hozzád, építsek neked egy nagy házat, ahol szolgáink lesznek, és mi naphosszat táncolunk csak, anyám, igen, csak táncolunk… De mihez kezdenék én egy ilyen cifra házban, kérdeztem tőle. Őrültség ez a nagyravágyó beszéd. És meséltem neki az apjáról, aki soha nem tért vissza a tengerről, és voltak, akik szerint meghalt, lesodorta a víz a fedélzetről, mások komoly szavakkal esküdöztek, hogy Amszterdamban visz kuplerájt. De egyre megy. A tenger vette el tőlem. Tizenkét éves volt a kisfiam, amikor leszökött a dokkokhoz, és felszállt az első útjába eső hajóra, azt mondták, Flores felé. Az Azori-szigetekre. Vannak hajók, amelyeken rossz ómen ül. Elátkozott hajók. Minden egyes katasztrófa után átmázolják, átnevezik, hogy a gyanútlanokat megtévesszék. Mert a tengerészek babonásak, és híre megy mindennek. Ezt a hajót a kapitánya zátonyra futtatta a tulajdonosok utasítása szerint. Biztosítási csalás. Aztán megjavították, jobb lett, mint új korában, csak épp kalózok kezébe került. Majd pokrócokat szállított, és felütötte a kórság a fejét, és hárman maradnak a legénységből, mire Harwich kikötőjébe visszatért. A fiam viharmadár hajóra került. A hazaúton csapott le rájuk, amikor már hozta haza nekem a bérét,
mert fiatal volt még, hogy szajhákra és grogra költse, mint az apja. Ő volt a legkisebb a mentőcsónakban. Azt mondták, sorsot húztak tisztességesen, de nem hiszek nekik. Ő volt közöttük a legkisebb. Nyolc nap hánykolódás után marta a gyomrukat az éhség. És ha mégis sorsot húztak, hát csaltak. Fehérre rágták minden csontját, azután új anyjának adták, a tengernek. Az meg magába nyelte egyetlen szó, egyetlen könnycsepp nélkül. Kegyetlen a tenger. Néha éjjel arra gondolok, hogy jobb lett volna, ha nem tudom meg az igazságot. A fiam csontjait a tengerbe hajították, de a hajó első tisztje, aki már a férjemet is ismerte, és engem is, jobban, mint ahogy a férjem hitte, egyet megtartott belőle emlékül. Pedig hazudhatott volna. Amikor partot értek, egytől egyig esküdöztek, hogy a fiacskámat elsodorta az a vihar, ami a hajót is a tenger mélyére küldte, de aztán az első tiszt éjnek évadján eljött hozzám, és elmondta az igazságot, és nekem adta a csontocskát. Néhai szerelmünk jegyében tette. Megmondtam neki: Jack, gonoszul cselekedtél. A saját fiadat etted meg. A tenger őt is elvitte azon az éjen. Zsebeit kövekkel megrakva gyalogolt bele, és nem állt meg, nem fordult vissza. Nem tudott úszni. Én meg egy láncra fűztem a csontot, hogy a nyakamban viseljem, és éjjelente, amikor a szél a partnak csapkodja a tenger hullámait, és a homokon robajlik, és a házak között úgy süvít, mintha csecsemő sírna a sötétben, rájuk emlékezem. Már nem zuhog annyira az eső, és már azt hiszed, vége a történetnek, de most először rád néz az asszony, mintha mondana még valamit. Valamit előhúz a gallérjából, most azt tolja feléd. – Itt van, látja – mondja, és a szemei éppolyan barnák, mint a Temze vize. – Akarja megfogni? Legszívesebben letépnéd a nyakából, és a folyóba hajítanád, hogy az utcakölykök ugorjanak utána, vagy elsüllyedjen mindörökre. De inkább kibotorkálsz a vászontető alól, és az esővíz úgy folyik le az arcodon, mintha valaki más könnyeit sírnád. Török Krisztina fordítása
„AZ IGAZSÁG EGY BARLANG A FEKETE HEGYEN” Meg tudok-e bocsátani magamnak? Sok mindent igen. Nem bánom, hogy ott hagytam magára azt az embert. Azt sem, amit tettem. Arra azonban nincsen bocsánat, hogy egy álló éven keresztül gyűlöltem a lányomat, mert azt hittem, megszökött otthonról, és talán egészen a nagyvárosig menekült. Abban az egy évben azt is megtiltottam, hogy bárki akár csak kiejtse a nevét a házamban, és ha egyáltalán megemlítettem az imáimban, akkor is csak azt kértem, bárcsak értené meg egy napon, mit tett, hogy fogja fel, mekkora szégyent hozott a családomra, és az édesanyja miért sírta vörösre a szemét. Ezért viszont megvetem magamat, és ezen már semmi sem enyhíthet, még az sem, ami azon az éjszakán történt, fent a hegyen. Közel tíz éven át kutakodtam, habár régen bottal üthettem minden nyomot. Mondhatnám, hogy véletlenül találtam meg azt, akit kerestem, de nem hiszek a véletlenekben. Ha az ember elindul az ösvényen, végül mindenképpen a barlanghoz érkezik. De az jóval később történt. Először a völgyet találtam meg a felföld szívében, ahol a meszelt falú ház állt a lankás legelőn, a csobogó csermely közelében. A ház olyannak tűnt, mint egy darabka fehér ég, ami lehullott a zöld fűre, az éppen lilába váltó hangamező közepére. A ház mellett egy fiú szedegette a gyapjúszálakat egy tüskés galagonyabokorról. Észre sem vette, amikor odaléptem hozzá, csak akkor nézett fel, amikor megszólaltam. – Hányszor foglalatoskodtam ezzel! Aztán az édesanyám kimosta a begyűjtött gyapjút, és mindenféle holmit készített belőle nekem. Labdát vagy babát. A fiú megfordult. Olyan döbbenettel bámult rám, mintha a semmiből bukkantam volna elő. Pedig nem így történt. Sokat gyalogoltam, mire idáig eljutottam, rengeteg mérföldet bejártam, és még nagyon hosszú út állt előttem. – Csendesek a lépteim – mondtam a fiúnak. – Ebben a házban él Calum MacInnes? A fiú bólintott és kihúzta magát, amitől legalább kétujjnyival magasodott fölém. – Én vagyok Calum MacInnes – mondta. – Te lennél az egyetlen ezen a néven? Mert akit én keresek, az egy felnőtt férfi. A fiú kibogozott egy vastagabb birkaszőrcsomót a tüskés bokor ölelő karjaiból, és nem szólt semmit. – Az apád volna az? – folytattam. – Őt is Calum MacInnes néven ismerik? A fiú fürkész pillantást vetett rám. – Miféle szerzet vagy te? – kérdezte. – Nem vagyok egy termetes férfi – mondtam. – De attól még férfi vagyok, és azért jöttem, hogy beszéljek Calum MacInnesszel. – Miért? – kérdezte a fiú, majd némi gondolkodás után még hozzátette: – És miért vagy ilyen kicsi? – Mert kérdeznem kell valamit az apádtól. Mint férfi a férfitól – válaszoltam. A fiú szája megrándult, mintha önkéntelenül is mosolyra húzódna. – Nem olyan rossz dolog ám aprónak lenni, ifjú Calum. Megesett egyszer, hogy az éjszaka közepén az ajtóm előtt felbukkantak a Campbellek, az egész pereputty, tizenkét férfi késekkel és husángokkal, és kiáltozva szólongatták a feleségemet, Moragot, hogy adjon elő engem, mert valamilyen képzelt csekélység miatt meg akartak ölni. Mire a feleségem azt mondta: „Johnnie fiam, szaladj ki a ligetbe, és mondd meg az apádnak, hogy jöjjön haza, mert beszédem van vele.” A fiú a Campbellek szeme láttára iramodott neki a rétnek. Azt tudták rólam, hogy nálam kevesebb veszedelmesebb alak létezik, de senki sem mondta nekik, hogy ilyen apró a termetem, és ha mondták is
volna nekik, akkor sem hiszik el. – És szólt neked a fiú? – kérdezte a legény. – Nem volt ott semmilyen fiú – feleltem –, csak én. A Campbellek szeme láttára futottam el, és hagyták, hogy kicsússzak a markukból. A fiú nevetett. – Miért akartak elkapni a Campbellek? – kérdezte. – Nézeteltérésünk támadt néhány szarvasmarha tulajdonjoga miatt. Szerintük őket illette az a pár tehén. Én viszont azon a véleményen voltam, hogy minden tulajdonjogukat elveszítették azon az éjjelen, amikor a teheneket áttereltem magamhoz a hegyen. – Várj meg itt – mondta az ifjú Calum MacInnes. Letelepedtem a csermely mellé, és néztem a házat. Szép nagy épület volt: inkább illett volna egy orvoshoz vagy a törvény szolgájához, mint egy határvidéki martalóchoz. Kavicsok hevertek a földön. Először kupacot raktam belőlük, majd egyesével a csermelybe hajigáltam őket. Éles szemem van, és örömmel töltött el, hogy el tudok dobni a legelő túlsó végében csobogó vízbe. Legalább száz kavicsot elszórtam, mire a fiú visszatért egy hosszú léptű férfi társaságában. A férfi hajába ősz szálak vegyültek, megnyúlt arcában volt valami, ami leginkább egy farkasra emlékeztetett. Azokban a hegyekben nem élnek már farkasok, és a medvék is régen eltűntek. – Jó napot neked! – szólítottam meg a férfit. Az nem felelt semmit, csak bámult, szótlanul, de ehhez már hozzászoktam. – Calum MacInnest keresem – mondtam. – Ha te vagy az, csak egy szavadba kerül, és illendő módon üdvözöllek. Ha nem te vagy, most szólj, és már indulok is utamra. – Mi dolgod Calum MacInnesszel? – Fel akarom fogadni vezetőnek. – És mi lenne az utad célja? Hosszasan néztem rá. – Erre nehéz válaszolni – mondtam végül. – Mert vannak, akik szerint ilyen hely nem is létezik. Egy barlangról van szó a Köd-szigeten. A férfi egy ideig nem szólt semmit, majd azt mondta: – Calum, eredj vissza a házba. – De ap… – Mondd meg anyádnak, hogy azt üzenem, adjon neked néhány darab ostyát. Az a kedvenced. Indulj! A fiú arcán több érzelem cikázott át gyors egymásutánban – értetlenség, mohóság, boldogság –, aztán sarkon fordult, és visszaszaladt a fehér házba. – Ki küldött? – kérdezte Calum MacInnes. A csermelyre mutattam, ami most kettőnk között csobogott lefelé a domboldalról. – Mi ez? – kérdeztem. – Víz – felelte ő. – Van ennél nagyobb víz, aminek a túlsó partján él egy király – mondtam én. Akkor még egyáltalán nem ismertem Calum MacInnest, és később sem ismertük meg egymást túlzottan, de az már akkor is feltűnt, hogy hirtelen óvatossá vált a tekintete. Félrebiccentett fejjel nézett rám. – Honnan tudhatom, hogy az vagy, akinek mondod magad? – Nem állítottam én magamról semmit – feleltem. – Csak azt mondtam, hogy akadnak, akik egy barlangról mesélnek, ami a Köd-szigeten van, és állítólag te ismered az odáig vezető utat. – Nem árulom el neked, merre van a barlang – mondta erre ő. – Nem útbaigazításért jöttem. Vezetőre van szükségem. És két utas nagyobb biztonságban van, mint egy. Calum MacInnes tetőtől talpig végigmért, és már vártam, mikor kezd el tréfálkozni a méretemmel, de nem tette, és ezért hálás voltam neki. Helyette így szólt:
– Ha elértük a barlangot, nem megyek be veled. Egyedül kell kihoznod az aranyat. – Nekem mindegy – feleltem erre én. – Csak annyit vihetsz magaddal, amennyit elbírsz – folytatta. – Egy ujjal sem nyúlok hozzá semmihez. De igen, elmegyek veled. – Busásan megfizetlek a fáradozásodért – mondtam. A zekémbe nyúltam, és átnyújtottam az erszényemet. – Ezt azért, mert magaddal viszel. Amint visszaértünk, kétszer ekkora zacskót kapsz. A férfi széles tenyerébe öntötte a pénzérméket az erszényből. – Ezüst – mondta. – Jó. – Aztán felnézett. – Elbúcsúzom a feleségemtől és a fiamtól. – Nem hozol semmit? – Ifjabb koromban haramia voltam. Egy haramia nem visz magával semmit. Kötelet azt hozok, mert a hegyekbe megyünk. – Megpaskolta a derékszíjáról lógó tőrt, majd bement a fehérre meszelt házba. A feleségét sohasem láttam, sem akkor, sem később. Nem tudom, milyen színű haja volt. Még ötven kavicsot hajítottam egymás után a csermelybe, mire Calum ismét megjelent, a vállán egy kötéltekerccsel. Aztán elindultunk, és magunk mögött hagytuk a házat, ami túlságosan tágas volt egy haramiának. Nyugat felé tartottunk. A hegyek, amelyek a partvidéket a világ többi részétől elválasztják, fokozatosan emelkednek a magasba, és messziről nézve kellemes, lilás, puha körvonaluk van, mintha azok is felhők lennének. Hívogatóak. Megfontolt hegyek ezek, ahová könnyen felballag az ember, mintha csak egy dombra menne felfelé, de ezeket a dombokat egy álló napig is eltart megmászni, vagy még tovább. Calum MacInnes meg én elindultunk felfelé a dombon, és az első nap végére már fáztunk. Nyár közepe volt, de a fejünk fölé magasodó ormokat hó takarta. Azon az első napon egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz. Nem volt mondanivalónk. Tudtuk, hova megyünk. Szikkadt birkatrágyából és kiszáradt galagonyabokrokból raktunk tüzet: vizet forraltunk és kását főztünk. Fejenként egy marék zabot és egy csipetnyi sót szórtunk a kis edénybe, amit magammal hoztam. Calum MacInnes széles markába sok zab fért, az én kis kezembe kevés, mire mosolyogva azt mondta: – Remélem, nem a kása felét fogod megenni. Megnyugtattam, hogy nem, és így is lett, mert hamarabb jóllakok, mint egy rendes felnőtt férfi. Ezt azonban egyáltalán nem bánom, mert így sokáig elélek a vadonban bogyókon és héjas gyümölcsökön, amitől egy termetesebb ember éhen halna. A magas dombok között ösvényre emlékeztető csapás kanyargott. Ezt követtük, és útközben alig néhány lélekkel találkoztunk. Egyszer szembejött egy vándor üstfoltozó a szamarával, amire öreg üstöket halmoztak. A jószágot kantáron vezette egy lány, aki mosolyogva nézett rám, mert kisfiúnak nézett, és savanyú fintort vágott, amikor rájött, mi vagyok, és meg is dobott volna egy kővel, ha az üstfoltozó nem csap rá a kezére a vesszővel, amivel a szamarat noszogatta. Később pedig utolértünk egy öregasszonyt és egy férfit, akiről az öregasszony azt mondta, az unokája. A hegyekből tartottak hazafelé. Közösen ettünk, és az asszony elmesélte, hogy most született meg az első dédunokája, és rendes szülés volt. Aztán azt mondta, megjósolja a jövendőt a tenyerünkből, ha cserébe megsimogatjuk az ő tenyerét egy kis pénzzel. Adtam a vén csoroszlyának egy síkföldi négypennyst, mire megfogta a tenyeremet. – Halált látok a múltadban – mondta –, és halált látok a jövődben. – Mindannyiunk jövőjében ott vár a halál – feleltem erre én. Nem szólt semmit, és némán ültünk ott, a felvidék legmagasabb pontján, ahol még a nyári szél leheletében is érezni a telet, mert mindig üvölt, csapkod, és késként hasogatja a levegőt. Amikor az öregasszony végül megszólalt, csak ennyit mondott: – Volt egy nő a fában. Egy férfi lesz a fában. – És egyszer megértem majd azt is, amit most hallottam?
– Egy napon. Talán. – Az öregasszony rám nézett. – Óvakodj az aranytól. Az ezüst a barátod. – Ezzel elfordult tőlem, és nem is szólt hozzám többé. – Megégett a tenyered – mondta Calum MacInnesnek. Ez valóban így történt, felelte erre Calum MacInnes. – Add a másik kezedet – mondta az öregasszony. – A balt. – A férfi így is tett. Az öregasszony átható pillantással vizslatta a tenyerét. – Oda fogsz visszatérni, ahol számodra minden elkezdődött – mondta végül. – Magasabbra jutsz, mint a legtöbben. És nem vár rád sírhely ott, ahová mész. – Azt akarod mondani, hogy nem halok meg? – kérdezte Calum MacInnes. – A bal tenyeredből jósolok. Annyit tudok csak, amennyit elmondtam, és egy szóval sem többet. Többet tudott annál, mint amit elmondott. Láttam az arcán. Ezt leszámítva semmi érdekes nem történt velünk a második napon. Aznap éjjel a szabad ég alatt aludtunk. Hideg, kristálytiszta éjszaka volt, az égboltot ellepték a csillagok, és olyan fényesen ragyogtak, olyan közelinek tűntek, mintha egy mozdulattal a karjaimba gyűjthettem volna mindet, akár a bogyókat egy bokorról. Egymás mellett hevertünk a csillagos ég alatt. – A jóslata szerint rád a halál vár – mondta Calum MacInnes. – Én azonban nem halok meg. Szerintem kettőnk közül én kaptam jobb jövendölést. – Talán – feleltem erre én. – Ehh! – mondta Calum MacInnes. – Sületlenség az egész. Egy vénasszony locsogása. Semmi igazság nincsen benne. Hajnalban felriadtam. A ködből egy szarvas bámult minket kíváncsian. A harmadik napon átjutottunk a hegyen, és megkezdtük az utat lefelé. – Amikor még siheder kölyök voltam – szólalt meg váratlanul az útitársam –, az apám vadászkése beesett a kondér alatt lobogó tűzbe. Kirántottam, de a fémmarkolatot felforrósították a lángok. Erre ugyan nem számítottam, de azért sem engedtem el a tőrt. Elszaladtam vele a tűztől, és belehajítottam a fegyvert a vízbe. A víz gőzzé változott. Erre a mai napig emlékszem. A tenyerem megégett, a kezem pedig meggörbedt, mintha örök életemben fegyvert akarnék szorongatni vele. – Neked a kezed – mondtam erre én –, nekem az apró termetem. Szép kis hősök próbálnak szerencsét a Köd-szigeten! Calum MacInnes felnevetett. Kurta, köhögő nevetés volt ez, csipetnyi jókedv sem csendült benne. – Szép kis hősök, az biztos! – Csak ennyit mondott, semmi mást. Ekkor eleredt az eső, és nem is hagyta abba. Később sem. Aznap éjjel megpillantottunk egy kerítéssel körülvett kis tanyaházat. A kéményből vékony füstcsík szivárgott az égre, ezért hangosan szólongattuk a háziakat, de a kiáltozásunkra nem felelt senki. Belöktem az ajtót, és ismét bekiabáltam. Odabent sötét volt, de faggyúszagot éreztem, mintha nemrégiben oltották volna el a gyertyát. – Nincs itthon senki – mondta Calum, de én csak a fejemet ingattam, majd besétáltam a házba, lehajoltam és benéztem az ágy alatti sötétségbe. – Nem bújsz elő? – kérdeztem. – Egyszerű utazók vagyunk, akik melegre, fedélre és némi vendégszeretetre vágynak. Szívesen megosztjuk veled a zabot, a sót és a whiskyt, ami nálunk van. És bántani sem fogunk. Az ágy alatt rejtőzködő asszony sokáig hallgatott, majd végül így szólt: – A férjem elvan a hegyekbe. Azt mondta, ha idegenek jönnek, azonnal bújjak el, mert ki tudja, mit művelnek velem. – Kicsi ember vagyok én, jóasszony – mondtam neki –, alig nagyobb egy gyereknél, és ha úgy tartja a kedved, egyetlen ütéssel a falnak csapsz. A társam átlagos méretű férfi, de esküszöm, neki sincsen más
vágya, mint köszönettel elfogadni a vendéglátást, és megszárítkozni. Gyere elő, kérlek! Az ágy alól erre előbújt egy nő, porosan és pókhálósan, de még így, koszos arccal is látszott rajta, mennyire szép, és a szürke por meg a sok pókháló sem tudta elrejteni, hogy még mindig milyen hosszú, dús és mézvörös a haja. Egy szívdobbanásnyi időre a lányom jutott eszembe, de az én lányom farkasszemet nézett volna bármilyen férfival, míg ez a nő csak a padlót bámulta riadtan, mint aki veréstől tart. Adtam neki egy keveset a kásának való zabból, Calum néhány szárított húsdarabot vett elő a zsebéből, az asszony pedig kiment a mezőre, és pár csenevész tarlórépával tért vissza. Utána ennivalót készített hármunknak. Én jóllaktam. Az asszonynak nem volt étvágya. Szerintem Calum éhes maradt. Elővette a whiskyt, és töltött mindhármunknak: az asszony nagyon keveset kért, és azt is felhígította. Az eső lármásan kopogott a tetőn, és becsorgott a sarokban egy lyukon, és bármennyire is barátságtalan volt idebent a hangulat, örültem, amiért nem odakint vagyunk. Ekkor kinyílt az ajtó, és belépett rajta egy férfi. Nem szólt semmit, csak bizalmatlanul és haragosan bámult ránk. Lekanyarította magáról birkabőr köpenyét meg a kalapját, és a döngölt padlóra hajította mindkettőt. A ruhák körül lassan tócsába gyűlt a víz. Nyomasztóvá vált a csend. Calum MacInnes szólalt meg végül. – A feleséged felajánlotta nekünk a házad vendégszeretetét – mondta. – Igaz, előtte meg kellett találnunk, ami nem volt könnyű feladat. – Mi kértük, hogy fogadjon be minket éjszakára – mondtam. – És most tőled is ugyanezt kérjük. A férfi nem szólt semmit, csak felmordult. A felföldön élők olyan fukarul bánnak a szavakkal, mint az aranypénzzel. A szokásoknak azonban komoly ereje van idefent: aki vendéglátást kér, annak meg kell adni, hacsak a házigazda nem fogadott vérbosszút az illető klánja vagy rokonsága ellen. A nő – igazából alig volt több, mint egy lány, bár a férje szakálla már őszült, sőt helyenként teljesen fehérbe csavarodott, ezért egy pillanatra azt hittem, azok ketten talán apa és lánya, de nem: a házban csak egyetlen ágy volt, két embernek már szinte szűk –, szóval a nő kiment a kunyhó melletti juhakolba, ahol az ennivalót rejtegethette, mert zablepénnyel és füstölt sonkával a kezében tért vissza. A sonkát vékony szeletekre vágta, és egy fatányéron a férje elé tette. Calum whiskyt töltött a férfinak. – A Köd-szigetre tartunk – mondta. – Most ott van éppen, mit tudsz róla? A férfi ránk nézett. A felföldön fújó szél kegyetlen, és folyton korbácsként csapja le a szót az emberek ajkáról, akik végül hallgatag szerzetekké válnak. A férfi összeszorított szájjal bámult minket, majd végül így szólt: – Igen. Ma reggel láttam a hegyről. Ott van. Azt nem tudom, holnap is ott lesz-e. A kunyhó döngölt padlóján aludtunk. A tűzhelyen kialudt a parázs, és nem árasztott meleget. A férfi meg az asszonya az ágyon aludtak, az elhúzott függöny mögött. A férfi kedvét töltötte a nővel a birkabőr alatt, de előtte megverte, amiért befogadott minket és enni adott nekünk. Mindent hallottam, bármit is próbáltam tenni ellene, és aznap éjjel nehezen jött álom a szememre. Aludtam én már szegény ember viskójában, aludtam palotában, és aludtam a csillagok alatt, és egészen addig bárkinek azt mondtam volna, számomra aztán mindegyik egykutya. Aznap éjjel azonban nem így gondoltam. Éppen csak hajnalodott, amikor váratlanul felriadtam, és tudtam, hogy azonnal indulnunk kell, de azt már nem tudtam volna megmondani, miért. Felébresztettem Calumot, de előtte az ajkára tettem az ujjamat, majd némán elhagytuk a hegyoldalba épült kunyhót, és el sem búcsúztunk a háziaktól, és életemben nem örültem még ennyire annak, hogy a hátam mögött hagyhattam egy helyet. Egy mérföldet tehettünk meg, amikor megtörtem a csendet. – A sziget. Tegnap azt kérdezted, ott van-e. Egy sziget vagy ott van a helyén, vagy nincs. Calum egy ideig nem válaszolt. Úgy tűnt, mintha mérlegelné a szavait, majd végül így szólt:
– A Köd-sziget nem olyan hely, mint a többi, mint ahogyan a köd sem hétköznapi, ami körülveszi. Az ösvényt, amin ballagtunk, több száz év alatt koptatta ki az a rengeteg birka meg a kevéske ember. – Szárnyas-szigetnek is nevezik – magyarázta Calum MacInnes. – Állítólag azért, mert a magasból nézve olyan, mint egy kitárt szárnyú pillangó. De honnan is tudhatnám én, mi ebből az igazság? – Elhallgatott, majd tréfásan Pilátust idézve így folytatta: – „Micsoda az igazság?” Sokkal nehezebb lefelé menni egy hegyen, mint felfelé. Elgondolkodtam azon, amit mondott. – Néha úgy gondolom, hogy az igazság egy hely. Úgy képzelem el, mint egy várost. Több száz út, több ezer ösvény létezhet, ami végül ugyanoda visz. Nem számít, honnan jöttél. Ha elindulsz az igazság felé, idővel megtalálod, mindegy, melyik ösvényt választottad. Calum MacInnes lenézett rám, és sokáig nem szólt semmit. – Tévedsz – mondta végül. – Az igazság egy barlang a fekete hegyen. Egyetlen út vezet odáig, ami emberpróbáló és életveszélyes, és ha egyszer is letérsz a rossz ösvényre, egyedül halsz meg, fent a magasban. Elértük a hegygerincet, és lenéztünk a tengerre. A parton falvak sorakoztak, közvetlenül a víz mellett. És a hullámokon túl, a távoli parton megpillantottam a ködből kibontakozó fekete hegyeket. – Ott van a barlangod – mondta Calum. – Azokban a hegyekben. A föld csontjai, ez jutott eszembe akkor, amikor megláttam a hegyeket. Aztán a csontok gondolatától kényelmetlen érzés fogott el, és inkább megpróbáltam elterelni a gondolataimat. – Hányszor jártál odaát? – kérdeztem. Calum MacInnes sokáig várt a válasszal. – Csak egyszer – mondta végül. – Amikor betöltöttem a tizenhatot, egy álló évig mást sem tettem, csak kerestem ezt a helyet, mert hallottam a meséket, és hittem, hogy ha eleget kutatok, meg fogom találni. A tizenhetet is betöltöttem, mire rábukkantam, és annyi arannyal tértem vissza, amennyit csak el bírtam cipelni. – Nem féltél az átoktól? – Amikor ifjú voltam, nem féltem én semmitől. – Mit csináltál az aranyaddal? – Egy részét elástam egy helyen, amiről csak én tudok. A maradékból megkértem annak a lánynak a kezét, akibe beleszerettem, aztán építettem egy szép házat. Hirtelen elhallgatott, mint aki így is túl sokat mondott. A mólónál nyomát sem láttuk a révésznek. Csak egy kis csónak hevert a parton. Ránézésre elég szűkösnek tűnt három felnőtt férfi számára. A csónakot egy félig elszáradt, göcsörtös fatörzshöz kötötték ki, és volt mellette egy harang. Megkongattam a harangot. Kis idő múlva megjelent a parton egy kövér ember. – A révpénz egy shilling – mondta Calumnak –, a fiú után pedig három pennyt kell fizetni. Kihúztam magamat. Lehet, hogy nem vagyok olyan magas, mint a legtöbb férfi, de a büszkeségem semmiben sem marad el az övéktől. – Férfi vagyok én is – mondtam. – Megkapod a shillingedet. A révész tetőtől talpig végigmért, majd megvakarta a szakállát. – Elnézésedet kérem – mondta. – A szemem már nem a régi. Elviszlek benneteket a szigetre. Átnyújtottam neki egy shillinget. A révész a tenyerébe fogta, és úgy latolgatta a súlyát. – Ha akartad volna, átverhettél volna kilenc pennyvel. Az sok pénz ebben a kegyetlen világban. A víz szürke volt, akár a palakő, bár az égbolt kéken ragyogott, és fehér tajtékfodrok kergették egymást az öböl hullámain. A révész leoldozta a fáról a kötelet, majd csikorgó zajjal levonszolta a csónakot a kerek kavicsokon a vízhez. Belegázoltunk a hideg vízbe, és bemásztunk a ladikba. Evezők csaptak a sós vízbe, és könnyedén hajtották előre a csónakot. A révész mellett ültem.
– Kilenc penny – mondtam. – Szép summa. De úgy hallottam, van egy barlang a Köd-sziget hegyei között, telis-tele arannyal. Az ősök kincseivel. A révész elutasítóan ingatta a fejét. Calum ellenségesen meredt rám, és olyan erővel szorította össze a száját, hogy az ajkából kifutott a vér. De rá se hederítettem. – A barlang tele van aranypénzekkel – folytattam –, amit a vikingek vagy a déliek hagytak ránk, ha nem éppen valamelyik másik nép, akik jóval előttünk éltek itt. Akik nyugatra menekültek, amikor megérkeztek az emberek. – Hallottam hírét – mondta a révész. – Ahogyan hallottam az átokról is, és amondó vagyok, ez el is dönti a kérdést. – Nagyot köpött a tengerbe, majd így folytatta: – Becsületes embernek tűnsz, törpe. Látom a szemeden. Ne próbáld megtalálni ezt a barlangot. Semmi jó nem származhat belőle. – Hiszek neked – mondtam, és teljesen őszintén gondoltam. – Tudom, hogy igazam van – felelte ő –, mert ritka az, hogy egy martalócot és egy törpeféle apró embert viszek a Köd-szigetre. – Elhallgatott, majd némi szünet után még hozzátette: – A világnak ebben a szegletében nem szerencsés emlegetni azokat, akik nyugatra mentek. Az út hátralevő részét csendben tettük meg, bár a hullámok egyre tajtékosabbá váltak, és a csónakba becsapott a tengervíz, akkora erővel, hogy kénytelen voltam két kézzel kapaszkodni, nehogy kisodródjak. Legalább egy fél emberöltőnek tűnt, mire a csónak kikötött egy fekete kövekből épített móló végében. Végigballagtunk a mólón. A hullámok harsogva törtek meg mellettünk a sziklákon, sós permet csókolta az arcunkat. Egy púpos férfi zablepényt és aszalt szilvát árult, keményet, mintha kavicsok lettek volna. Adtam neki egy pennyt és megtöltöttem szilvával a zekém zsebeit. Aztán kiléptünk a Köd-szigetre. Mostanra megöregedtem, vagy legalábbis fiatalnak már nem nevezhetem magamat, és minden, ami a szemem elé kerül, az rögtön valami másra emlékeztet, éppen ezért semmit sem látok már úgy igazán. Egy szemrevaló, lángvörös hajú fehérnép nekem már csak ugyanolyan, mint az a másik száz hasonló lány, akivel életem során találkoztam, ha nem éppen az édesanyjuk jut eszembe róluk, és emlékszem, hogyan serdültek felnőtté, és milyen volt végignézni, amint meghalnak. Ez az öregkor átka, mert minden csak a visszhangja valami másnak. Egyedül a Köd-szigeten – vagy ahogyan a bölcsek nevezik, a Szárnyas-szigeten – eltöltött idő a kivétel, mert ahhoz a néhány naphoz fogható soha többé nem esett meg az életemben. Ha az ember elindul a kikötőből, egy napig tart, mire eléri a fekete hegyeket. Calum MacInnes, akinek legfeljebb a derekáig értem, alaposan végigmért, majd hosszú, elnyújtott léptekkel megindult előre, mintha versenyre akarna hívni. Ruganyosan tört előre a felázott talajon, a páfrány és a hanga között. A fejünk felett alacsonyan kergetőztek a szürke, fehér és fekete felhők. Néha kitakarták egymást, aztán megint előbújtak, majd ismét elrejtőztek. Hagytam, hadd menjen előre Calum MacInnes, szótlanul néztem, amint lehajtott fejjel törtet az esőben, és megvártam, amíg elnyeli a nyirkos, szürke köd. Csak ezután kezdtem el rohanni. Ez az egyik titkom, amiről senkinek sem beszéltem soha, leszámítva a feleségemet, Moragot, Johnnie-t meg James-t, a két fiamat, és Florát, a lányomat (az árnyak kegyelmezzenek szegény lelkének) – tudok futni, sőt kiváló futó vagyok, és ha úgy hozza a szükség, akkor gyorsabban, kitartóbban és biztosabb léptekkel szaladok, mint egy jól fejlett férfi. Akkor és ott pontosan így tettem, szapora léptekkel rohantam az eső függönyén át, fel a köves lejtőn, végig a fekete hegygerinc mentén, de mindvégig ügyelve arra, hogy ne a sziklaháton fussak, ahol megláthattak volna. Calum MacInnes ugyan jóval előttem járt, de hamar utolértem, aztán le is hagytam, fent a magasban, bár a hegy háta eltakart előle. Alattunk egy patak zubogott. Napokig képes vagyok futni megállás nélkül. Ez a három titkom egyike – az, amit még sohasem árultam el senkinek.
Azt már korábban megbeszéltünk, hol fogunk letáborozni a Köd-szigeten töltött első éjszakán, és Calum azt mondta, hogy azt a sziklát kell keresni, aminek Kutyás Ember a neve, mert úgy néz ki, mint egy idős férfi, a lába mellett egy kutyával. Késő délutánra járt, mire megtaláltam. A szikla egyik beugrója száraz volt, és szélvédett, és valaki, aki korábban táborozott itt, tüzelőt is hagyott hátra, ágakat, gallyakat meg vesszőket. Tüzet gyújtottam, és addig melegedtem mellette, amíg a csontjaimból ki nem oldódott a hideg. A füst lustán sodródott a hangamező fölött. Már besötétedett, mire a hosszú léptekkel ballagó Calum felbukkant a menedék előtt, és úgy nézett rám, mint aki nem számított rá, hogy még éjfél előtt viszontlát. – Mi tartott ilyen sokáig, Calum MacInnes? – kérdeztem tőle. Nem szólt semmit, csak meresztette rám a szemét. – Van hegyi patak vizében főtt lazac, és tűz, ahol megmelengetheted a csontjaidat. Bólintott. Megettük a lazacot, és whiskyt ittunk, hogy ne fázzunk. A menedék egyik zugában magas halomban állt a kiszáradt, megbarnult hanga meg a páfrány, és azon aludtunk, nyirkos köpönyegeinkbe burkolózva. Az éjszaka közepén felébredtem. Hideg acél nyomódott a torkomnak, egy késpenge lapja volt, nem az éle. – Miért végeznél velem itt a sötétben, Calum MacInnes? – kérdeztem. – Hosszú út áll még előttünk. – Nem bízom benned, törpe – felelte Calum MacInnes. – Nem is bennem kell bíznod – mondtam erre én –, hanem azokban, akiket szolgálok. És ha nélkülem térsz vissza, bár velem együtt indultál útnak, akkor azok, akik tudnak minderről, és ismerik Calum MacInnest, esetleg olyan helyeken említik meg a nevedet, ahova ritkán süt be a napfény. A penge továbbra sem tágított a torkomtól. – Hogyan kerültél elibém? – kérdezte Calum MacInnes. – Tessék, így viszonozza az ember a rossz szándékot jósággal. Tüzet raktam és enni adtam neked. Nehéz engem elveszejteni, Calum MacInnes, és amit ma tettél, az minden vezető szégyenére válna. Vedd le a tőrödet a nyakamról, és hagyjál aludni! Nem szólt semmit, de pár pillanat múlva levette a tőrét a torkomról. Erővel fojtottam vissza a sóhajomat, és reméltem, hogy nem hallja, mennyire dübörög a mellkasomban a szívem. Aznap éjjel szemhunyásnyit sem aludtam többé. Reggelire zabkását főztem, amit néhány darab szilvával próbáltunk ehetőbbé tenni. A fehér égboltra feketén és szürkén rajzolódtak ki a hegyek. Sasokat láttunk, hatalmas, tépett szárnyú madarakat. A fejünk fölött köröztek. Calum mértékletes iramot diktált, én pedig mellette ballagtam, és amíg ő egyet lépett, én mindig kettőt. – Mennyire vagyunk még? – kérdeztem. – Egy nap. Talán kettő. Az időtől függ. Ha leszáll a köd, akkor két nap, de talán három is lehet… Délben leszállt a köd, és homályba burkolta a világot, ami még az esőnél is rosszabb volt: vízcseppek ültek a levegőben, átitatták a ruhánkat, és nyirkos lett a bőrünk. A sziklák csúszóssá, veszélyessé váltak, ezért Calum meg én jóval óvatosabban haladtunk felfelé. Nem kellett másznunk, továbbra is csak ballagtunk fel a hegyre, a kecskék nyomait és az egyenetlen, összevissza csapásokat követve. Néha megcsúsztunk, megbotlottunk vagy kibicsaklott a lábunk, de Calum még a ködben is tudta, merre kell menni, én pedig követtem őt. Megálltunk egy vízesésnél, ami előttünk zubogott a magasból, egyenesen az ösvényre. A lezúduló ár olyan széles lehetett, mint egy tölgyfa törzse. Calum MacInnes lekanyarította a vékony kötelet a válláról, és az egyik végét egy sziklához kötözte. – Ez korábban nem volt itt – közölte velem. – Megyek elsőnek. – A kötél másik végét a derekára kötötte, majd óvatos léptekkel megindult előre az ösvényen, és hátát a sziklafalnak vetve, lassan belenyomakodott a fentről zubogó vízbe.
Aggódtam miatta, és aggódtam mindkettőnkért: a lélegzetemet visszatartva néztem, hogyan kel át a zuhatagon, és csak akkor fújtam ki a levegőt, amikor átért a túloldalra. Calum próbaképpen megrángatta a kötelet, majd intett, hogy kövessem. Ebben a pillanatban a lába alatt kifordult egy szikla, a talpa megcsúszott a nedves kövön, Calum MacInnes pedig eltűnt a szakadékban. A kötél kitartott, akárcsak a szikla mellettem, amire rákötötte. Calum MacInnes a kötélen lengedezett. Felnézett rám, én sóhajtottam, aztán megvetettem a lábamat egy sziklatömbön, nekifeszültem, és felhúztam a magasba. Csuromvizesen és szitkozódva visszarángattam az ösvényre. – Sokkal erősebb vagy, mint amilyennek látszol – mondta Calum MacInnes, én pedig gondolatban elátkoztam magamat. Ezt láthatta az arcomon, mert miután megrázta magát (úgy szárítkozott, mint egy kutya, és csak úgy repültek mindenfelé a vízcseppek), így szólt: – A fiamtól hallottam a történetedet a Campbellekről, akik egy napon eljöttek érted. Calum azt mesélte, hogy a feleséged kiküldött a házból, Campbellék pedig azt hitték az asszonyodról, hogy az anyád, mert a kölykének néztek téged. – Mese az egész – mondtam erre én. – Csak szórakoztatni akartam a fiadat. – Valóban? – kérdezte Calum MacInnes. – Mert pár évvel ezelőtt hallottam, mi történt a Campbellékkel, akik kiküldtek néhány portyázót. Bosszút akartak állni valakin, aki elkötötte a marháikat. Páran el is indultak, de vissza már nem jöttek soha. Ha egy ilyen pöttöm, mint te, képes végezni egy tucat Campbell-lel… akkor minden bizonnyal nagyon erős és nagyon gyors lehetsz. Minden bizonnyal az eszem ment el, gondoltam akkor, amiért pont ezt a történetet meséltem el a fiúnak. Valójában egyesével kaptam el a Campbelleket, mint a nyulakat. Megvártam, amíg valamelyik vizelni ment, vagy elindult megkeresni a barátait. Hetet megöltem, mire a feleségem végzett az elsővel. A völgyben temettük el őket, és a sírra nagy kövekből halmoztunk kupacot, hogy a súly odalent tartsa a visszajáró lelküket, és mindkettőnket elszomorított, hogy a Campbellek képesek voltak ilyen messzire eljönni csak azért, hogy végezzenek velem, és én kénytelen voltam mind egy szálig megölni őket. Nem lelem örömömet a gyilkolásban: nem is helyes, ha egy férfi vagy egy asszony örömmel öl. A halál néha szükséges dolog, de attól még mindig rossz marad. Mindig is így gondoltam. Még most is így gondolom, azok után, hogy megtörtént mindaz, amit most elbeszélek. Elvettem Calum MacInnestől a kötelet, és felkapaszkodtam a sziklafalon a magasba, oda, ahol a hegyből előtört a vízesés. Ott már elég keskeny volt a zuhatag ahhoz, hogy át tudjak kelni rajta. Rettenetesen csúszott minden, de baj nélkül átjutottam, rögzítettem a kötelet, lemásztam rajta, a végét áthajítottam a társamnak, és segítettem neki átjutni. Calum MacInnes egyetlen szóval sem köszönte meg, amiért megmentettem az életét, és azt sem, hogy épségben átjuttattam mindkettőnket. Nem is számítottam tőle köszönetre. De még így is váratlanul ért az, amit végül mondott: – Rettenetesen csúf a képed, és nem vagy teljes ember. Áruld el, a feleséged is ilyen ocsmány törpe? Akár sértésnek szánta, akár nem, elhatároztam, hogy én semmiképpen sem veszem annak. Ezért így feleltem neki: – Nem, nem az. A feleségem sudár asszony, majdnem olyan magas, mint te, és amikor fiatal volt… amikor mindketten fiatalabbak voltunk… az a hír járta róla, hogy ő a legszebb lány az egész síkföldön. A bárdok dalokat írtak a feleségem zöld szeméről és hosszú, mézvörös hajáról. Erre megrándult az arca, bár lehetséges, hogy csak képzeltem – vagy ami még valószínűbb, csak szerettem volna azt képzelni, hogy látom megrándulni az arcát. – Akkor hogyan sikerült elnyerned a kezét? Az igazat feleltem neki: – Nem akartam semmi mást, csak azt a lányt, és én mindig megszerzem, amit akarok. Nem adtam fel. Végül be kellett látnia, hogy bölcs vagyok, és jószívű, és képes leszek majd a gondját viselni a jövőben. És jól gondolta, mert így is lett.
Ismét alacsonyabbra ereszkedtek a felhők. Felpuhították a világot, elmosták az élesebb csorbákat. – A lány azt mondta, jó apa lesz belőlem. És meg is tettem mindent, hogy a lehető legjobb életet biztosítsam a gyermekeimnek. Akik mellesleg, ha netán felmerült volna benned a kérdés, szintén átlagos méretűvé serdültek. – Én alaposan belevertem az ifjú Calumba az észt – mondta az idősebb Calum. – Nem rossz gyerek az. – Azt csak addig teheted meg, amíg ott vannak veled – feleltem erre én, aztán elhallgattam, mert eszembe jutott az az egy hosszú év, arról pedig Flora, még kisgyerekként, amikor lekvármaszatos arccal ült a padlón, és úgy bámult fel rám, mintha nem lenne nálam bölcsebb ember a világon. – Valamelyik elszökött otthonról, mi? Én is világgá mentem, még kölyökkoromban. Tizenkét éves voltam. Messzire, egészen a vízen túl élő király udvaráig. A mostani király apjához. – Ez nem olyasmi, amit bárki hangosan emlegetne. – Nem félek én – mondta Calum MacInnes. – Itt nem. Ki hallgatna ki minket? A sasok? Saját szememmel láttam a királyt. Kövér ember volt, aki jól beszélte az idegen népek nyelvét, és törte a miénket. De attól még a királyunk volt. – Kis hallgatás után még hozzátette: – És ha ismét hozzánk fordul, akkor aranyra lesz szüksége, hogy hajókat, fegyvereket és élelmet teremtsen elő a katonáinak. – Magam is így gondolom – feleltem erre én. – Ezért keressük a barlangot. – Átkozott arany az – mondta Calum MacInnes. – Nem lehet csak úgy elvinni. Ára van. – Mindennek ára van ezen a világon. Közben a fejembe véstem az összes tájékozódási pontot: a birkakoponya helyét, ahol nekivágtunk a kaptatónak, a három patakot, amelyeken átgázoltunk, a negyediket, ami mellett addig sétáltunk, amíg el nem értük az öt egymásra halmozott sziklát, ahonnan meg kellett keresni a kőtömböt, ami egy sirály koponyájára hasonlított, aztán egy meredek falú, szűk, fekete szurdokban haladtunk tovább a fekete kövek között, lefelé a lejtőn… Tudtam, hogy képes vagyok megjegyezni az utat. Annyira mindenképpen, hogy visszataláljak. A köd azonban többször megzavart, és nem lehettem biztos a dolgomban. Aztán magasan a hegyek között elértünk egy kisebb lochhoz, és tiszta vizet kortyoltunk a partján, majd hatalmas, fehér lényeket fogtunk ki a tóból, de nem rákot, langusztát vagy homárt, mert ezek valami egészen mások voltak. Nyersen ettük a zsákmányt, mint a kolbászt. Ilyen magasságban nem akadt fa, amiből tüzet rakhattunk volna. A vízparton aludtunk, egy széles sziklaperemen, és napfelkelte előtt ébredtünk, egy felhő közepén, ami kékesszürkére festette körülöttünk a világot. – Sírtál az éjjel – mondta Calum. – Csak egy álom volt – feleltem erre én. – Nekem nincsenek rémálmaim – mondta Calum. – Ez egy kellemes álom volt – válaszoltam. Nem hazudtam. Azt álmodtam, hogy Flora még él. Álmomban a falubéli legényekről zsémbelt nekem, aztán elmesélte, mi minden történt vele, amíg a hegyekben terelgette a nyájat, és egyéb hasonlóan lényegtelen dologról beszélt, miközben mosolygott azzal a széles, ragyogó mosolyával, és időről időre hátrasimította mézvörös haját, ami olyan volt, mint az édesanyjáé, csak az övét még nem tarkították ősz szálak. – Hogyan lehetne kellemes egy olyan álom, ami megríkatja a férfiembert? – kérdezte Calum, majd kurta tétovázás után így folytatta: – Én nem álmodok soha. Se jót, se rosszat. – Soha? – Legénykorom óta nem. Felszedelődzködtünk. Hirtelen eszembe jutott valami. – Mióta nem álmodtál semmit? – kérdeztem. – Azóta, hogy jártál a barlangban? Calum MacInnes nem felelt. Felballagtunk a hegyoldalon, bele a ködbe. Időközben felkelt a nap. A köd sűrűsödött, és mintha átitatta volna a napfény, de nem ritkult, ebből tudtam, hogy egy felhőben
járunk. Ragyogó derengés vett körül minket. Aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy van előttem valaki, egy ugyanolyan kicsi, köpcös ember, mint én, az arca árnyék, és úgy lebegett, akár egy kísértet vagy egy angyal, és még velem együtt is mozdult. Fényudvar vette körül, és reszketett, csillámlott, akár a víz, és nem tudtam megbecsülni sem, mennyire van tőlem, közel vagy távol. – Varázslat? – kérdeztem, bár nem szimatoltam varázslatot a levegőben. – Semmiség – mondta Calum. – A fény tulajdonsága. Árnyék. Tükröződés. Semmi több. Mellettem is van egy ember. Ha mozgok, velem mozog. – Vetettem arrafelé egy pillantást, de nem láttam mellette senkit. Aztán fakulni kezdett a ragyogó emberke, majd szertefoszlott, akárcsak a felhő körülöttünk, és fényes nappal lett. Nem volt ott kettőnkön kívül senki más. Egész délelőtt csak mentünk felfelé. Amikor Calum előző nap lezuhant a vízesésnél, kificamította a bokáját, ami a szemem láttára dagadt meg nagyra és vörösre, de Calum egyszer sem lassított, és ha egyáltalán voltak fájdalmai, vagy nehézséget okozott neki a járás, akkor nem mutatta jelét. – Milyen messze vagyunk még? – kérdeztem, amikor a szürkület lassan tompítani kezdte a világ éleit. – Egyórányira, talán annyira sem. Ha elérünk a barlanghoz, ott töltjük majd az éjszakát. Reggel bemész. Annyi aranyat hozhatsz ki, amennyit csak elbírsz, és indulunk is visszafelé. Ekkor Calum MacInnesre pillantottam, és szótlanul néztem ezt az őszülő hajú, szürke szemű, termetes férfit, aki leginkább egy farkasra emlékeztetett. – Hajlandó lennél a barlang szájánál aludni? – kérdeztem. – Én igen. A barlangban nem élnek szörnyek. Semmi sem jön elő az éjszaka közepén, hogy elragadjon. Semmi sem fog felfalni minket. De addig ne menj be, amíg meg nem virrad. Az út egyik felét fekete és szürke tömbök torlaszolták el. Megkerültük a sziklaomladékot, és megláttuk a barlang száját. – Ez lenne az? – kérdeztem. – Márványoszlopos bejáratra számítottál? Vagy egy óriás barlangjára, mint a mesékben? – Meglehet. Az egész egy nagy semmi. Egy lyuk a sziklafalban. Árnyékos folt. Még őrök sincsenek? – Nincsenek őrök. Csak a barlang van itt, és az, ami a lényege. – Egy barlang, tele kincsekkel. És te vagy az egyetlen, aki képes megtalálni? Calum erre felnevetett. Olyan hang volt ez, mint amikor egy róka csahol. – A szigetlakók pontosan tudják, hol van. De több eszük van annál, mintsem idejöjjenek és elhordják az aranyat. Szerintük a barlang gonosszá tesz, és minden alkalommal, amikor valaki belép a barlangba, hogy vigyen az aranyból, akkor valami elemészti a lelkében élő jót. Ezért inkább be sem merészkednek. – És ez igaz? Valóban gonosszá tesz a barlang? – Nem. A barlang egészen másból táplálkozik. Felejtsd el a rosszat és a jót. Nem igazán erről van itt szó. Nyugodtan elviheted az aranyadat, de utána… – Calum MacInnes habozott egy kicsit, majd folytatta: – Utána minden kiüresedik. Nem lesz olyan szép a szivárvány, kevesebbet jelent a szentbeszéd a templomban, nem okoz akkora örömet a csók… – A barlang bejáratára nézett, és mintha félelmet láttam volna a tekintetében. – Minden kevesebb. – Vannak sokan – feleltem erre én –, akik számára az arany jóval csábítóbb, mint a szivárvány szépsége. – Igen. Ilyen voltam én ifjabb koromban. És ilyen vagy te most, példának okáért. – Szóval hajnalban bemegyünk. – Te mész be. Én megvárlak idekint. Ne félj. A barlangot nem őrzi szörnyeteg. Nem kell ismerned semmilyen varázsmondókát vagy verset ahhoz, hogy ne váljon kámforrá a pénz. Ekkor letáboroztunk, habár közelebb áll az igazsághoz, ha azt mondom, csak ültünk a sötétben, a hátunkat a sziklafalnak vetve. Tudtam, hogy aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem fogunk aludni. – Vittél el innen aranyat – mondtam –, és holnap én is így teszek majd. Te házat vettél belőle, feleséget
szereztél, nevet magadnak. Calum MacInnes hangja a sötétből érkezett. – Úgy igaz. És utána mindez semmit sem jelentett nekem, vagy még a semminél is kevesebbet. Ha a pénzedből a király visszatér a vízen túlról, és boldog, gazdag, kellemes országot épít, az ugyanúgy nem jelent majd neked semmit. Mintha csak egy történet szereplőjével esett volna meg. – Egész életemben azért dolgoztam, hogy visszatérjen a király – feleltem. – Elviszed neki az aranyat – mondta erre ő. – A királyod ekkor még több aranyat akar majd, mert a királyok ilyenek. Minden újabb alkalommal, amikor visszatérsz ide, egyre kevesebbet számít majd az egész. Nem jelent semmit a szivárvány. Nem jelent semmit, ha megölsz egy embert. Csendben ültünk ott a sötétben. Nem hallottam a madarak neszezését, csak a szelet, ami úgy sírt, úgy tévelygett az ormok között, mint a csecsemőjét kereső anya. Aztán megszólaltam. – Mindketten öltünk férfiakat – mondtam. – Öltél már meg nőt, Calum MacInnes? – Nem én. Sem asszony, sem lány életét nem oltottam ki soha. A sötétben végigsimítottam a tőröm markolatán. Az ujjam a markolat fáját kereste, annak is a közepét, ahonnan az acélpenge indult. Éreztem a fémet a kezemben. Eredetileg nem akartam elmondani neki az igazat, csak egyetlen döfést terveztem, egyetlen mélyre hatoló szúrást, amint elhagytuk a hegyeket, de akkor és ott éreztem, hogyan bugyognak elő belőlem a szavak, mert tudtam, hogy most, vagy soha. – Beszélnek egy lányról – mondtam. – És egy galagonyabokorról. Csend lett. Csak a szél fütyült. – Kitől hallottad ezt? – kérdezte Calum MacInnes. – Ne is válaszolj – tette hozzá szinte azonnal. – Sohasem ölnék meg nőt. Az a férfi, akiben van tisztesség, nem tesz ilyet… Tudtam, hogy ha megszólalok, akkor elhallgat, és soha többé nem fogom szóra bírni. Ezért nem mondtam semmit. Csak vártam. Amikor Calum MacInnes ismét beszélni kezdett, nagyon óvatosan válogatta meg a szavait, mintha egy gyerekkorban hallott mesét mondana fel, amit szinte teljesen elfelejtett. – Úgy hallottam, hogy lent, a síkföldön szép, zsíros teheneket legeltetnek, és ha egy férfi vagyont meg dicsőséget akar szerezni magának, akkor délnek irányítja a lépteit, és kalandozásaiból pompás vörös tehénnel tér vissza. Így aztán délre mentem, de egyszer sem láttam olyan jószágot, ami elég jó lett volna nekem, míg egy dombon, lent az alföldön egyszer csak megpillantottam a legvörösebb, legkövérebb tehéncsordát, amit ember valaha látott. Akkor fogtam magamat, és terelgetni kezdtem az állatokat, visszafelé, ahonnan jöttem. – A lány egy husánggal eredt utánam. Azt mondta, ez az apja gulyája, haramiának, csirkefogónak nevezett, meg elmondott még minden másnak is. De gyönyörűséges lány volt, még úgy, felbőszülve is, és ha nem várt volna otthon egy ifjú feleség, talán gyengédebben bánok vele. De ehelyett előrántottam a késemet, a torkához szorítottam, és ráparancsoltam, hogy hallgasson el. És így is tett. – Eszemben sem volt megölni. Nem ölnék én meg nőt, ez a színtiszta igazság. Ezért a hajánál fogva a galagonyabokorhoz kötöztem, majd kivettem a derékszíjából a kést, hogy minél tovább tartson neki kiszabadulni, és a kést mélyen belenyomtam a földbe. Igen, így történt. A hosszú haját a tüskés ágakhoz kötöztem, majd magammal vittem a gulyát, és többet nem is gondoltam a lányra. – Jó egy év múlva jártam arrafelé ismét. Akkor már nem a tehenek miatt. Egyszerűen a folyónak éppen azon a partján vezetett az utam. Elhagyatott hely az, és ha valaki nem keresi célzatosan, akkor talán észre sem veszi. Talán senki sem próbálta megtalálni a lányt. – Úgy hallottam, sokan keresték – mondtam Calum MacInnesnek. – Bár páran úgy gondolták, martalócok vitték magukkal, mások azt beszélték, elszökött egy vándor üstfoltozóval, vagy a nagyvárosba ment. Ennek ellenére sokan kutattak utána. – Meglehet. Én jól tudom, mit láttam, és ha te is ott álltál volna, ahol én, ugyanazt láthattad volna. Talán
gonosz dolgot tettem. – Talán? – Jártam a ködök barlangjában, és aranyat hoztam magammal – felelte Calum MacInnes. – Rég nem tudom már eldönteni, mi a rossz, és a mi a jó. Egy fogadóból üzenetet küldtem egy kölyökkel azoknak, akik keresték a lányt, és pontosan elmondtam, hova kell menniük. Lehunytam a szememet, de a világ ettől nem lett sötétebb. – A gonosz létezik – közöltem Calum MacInnesszel. Lehunyt szemmel is kristálytisztán láttam mindent magam előtt: a lány csontvázát, amiről régen lefoszlott a ruha és régen lefoszlott a hús, és olyan csupasz, olyan fehér volt, amennyire ember csak lehet. Mézvörös hajánál fogva lógott a tövises cserje egyik ágáról, mint egy baba. – Hajnalban – mondta Calum MacInnes, mintha csak az ételről vagy az időjárásról beszélt volna – itt hagyod a tőrödet, mert ez a szokás, aztán bemész a barlangba, és annyi aranyat hozol magaddal, amennyit elbírsz. A kincset elviszed a szárazföldre. A világnak ezen a részén egy árva lelket sem találsz, aki elvenné tőled az aranyat, ha tudja, honnan származik. A kincset elküldöd a királynak a víz túlpartjára, és zsoldot fizet majd belőle, meg élelmet, és fegyvereket vásárol a katonáinak. A király egy napon majd visszatér. Majd akkor mondd azt nekem, kis ember, hogy létezik gonosz. Napfelkelte után beléptem a barlangba. Odabent nyirkos volt a levegő. Az egyik fal tövéből folyóvíz csobogása hallatszott, és szél simított végig az arcomon, amit furcsálltam, mert odabent, a hegy mélyén nem mozdult a huzat sem. Mindig úgy képzeltem, hogy a barlangban halmokban áll majd a kincs. Aranyrudak hevernek szerteszét, mint a tűzifa, közöttük pedig pénzérmékkel teli zsákok dagadoznak. Aranyláncokra és aranygyűrűkre számítottam, meg aranyból vert tányérokra nagy tornyokban, mint ahogyan a gazdagok tárolják a porcelánt. Mérhetetlen vagyonra számítottam, de semmi ilyesmit nem láttam. Csak árnyékokat. Csak sziklákat. Valami viszont volt itt. Valami várt odabent. Megvannak a magam titkai, és az egyiket gondosabban elrejtettem, mint az összes többit, ezért a gyermekeim sem tudnak róla, bár úgy hiszem, a feleségem gyanít valamit, és ez a titok a következő: az anyám halandó asszony volt, egy molnár lánya, de az apám nyugatról érkezett ide, és nyugatra is tért vissza, amint kedvét töltötte az anyámmal. Nem lehetek különösebben érzelmes az apámmal kapcsolatban: biztosra veszem, hogy sohasem gondolt az anyámra, és kétlem, hogy valaha tudomást szerzett volna a létezésemről. Örökségül viszont apró termetet, nagy erőt és gyorsaságot kaptam tőle – és ki tudja, talán másban is hasonlítok rá. Én ugyan csúnya vagyok, az apám pedig csodaszép férfi volt, legalábbis az anyámtól ezt hallottam egyszer, de nem tartom lehetetlennek, hogy az apám fondorlatos módon megtévesztette. Akkor az jutott eszembe, vajon mit látnék a barlangban, ha az apám mondjuk egyszerű fogadós lett volna a lenti síkságon. Akkor aranyat látnál, suttogta a hang, ami nem is volt igazi suttogás, és a mélyből, a hegy szívéből jött. Magányos hang volt, csapongó és unott. – Akkor aranyat látnék – ismételtem meg hangosan. – Valódi pénzt, vagy illúziót? A suttogó hang mintha remekül szórakozott volna a kérdésen. – Úgy gondolkodsz, akár egy halandó. Mindennek valaminek kell lennie. Aki eljön ide, aranyat lát, és ha megérinti, amit lát, az bizony arany marad. Elvihetik magukkal, mindvégig érzik a súlyát, elcserélhetik a többi halandóval bármire, amire szükségük van. Mit számít, itt van-e, vagy nincsen, ha megfoghatják, ellophatják, ölhetnek érte? Aranyra van szükségük, és tőlem megkapják. – És mit veszel el tőlük az aranyért cserébe? – Nem sok mindent, mert nincsenek nagy igényeim, és egyébként is vén vagyok már: túlságosan vén ahhoz, hogy kövessem a nővéreimet nyugatra. Aki elviszi az aranyat, annak megízlelem az örömét és a
boldogságát. Belekóstolok abba, éppen csak egy kicsit, amire nincsen szüksége, és amit nem tart sokra. Egy falatnyi szív, egy nyalintásnyi, apró harapásnyi abból a pompás lelkiismeretből, egy morzsányi lélek. És cserébe az én kis szilánkom is távozik velük ebből a barlangból, és a szemükön keresztül csodálkozik rá a világra, és azt látja, amit ők, amíg le nem pereg az életük, és vissza nem veszem azt, ami az enyém. – Megmutatod magadat előttem? Jobban látok a sötétben, mint bármelyik férfi vagy nő, akit halandó nemzett. Valami mozdult előttem a feketeségben, aztán az árnyékok sűrűsödni, majd mocorogni kezdtek, és formátlan alakokat láttam a szemem sarkából, ott, ahol az észlelés és a képzelet találkozik. Óvatosan azt mondtam hát, amit ilyenkor szoktak: – Jelenj meg előttem, de olyan alakban, ami nem árthat nekem, és a szememnek is kedves. – Valóban ezt szeretnéd? A távolban a földre hullott egy vízcsepp. – Igen – válaszoltam. Az árnyékok közül lépett elém. A szeme két üresen tátongó gödör volt, és szélkoptatta, barnás fogakkal vigyorgott rám. A csontokon semmi sem maradt, leszámítva mézvörösen ragyogó haját, aminek a vége egy galagonyabokor ágára csavarodott. – Ez a látvány nem kedves a szememnek. Fájdalmat okoz. Az emlékeid közül választottam pedig, mondta a hang, de nem a csontváz beszélt, hanem a körülötte csapongó suttogás. Olyat kerestem, akit szerettél. A lányod volt, Flora, és így láttad utoljára. Hiába hunytam le a szememet, a csontváz továbbra is ott maradt előttem. A hang folytatta. – A haramia a barlang bejáratánál arra vár, hogy visszatérj. Fegyvertelenül, arannyal megrakodva. Meg fog ölni, és élettelen ujjaid közül csavarja ki a kincset. – Viszont nem lesz nálam arany, amikor kimegyek, igaz? Calum MacInnesre gondoltam, akinek őszbe csavarodott haja a farkas irhájára emlékeztetett, és szürke volt a szeme, és az oldalán tőrt viselt. Termetesebb volt nálam, de ez minden felnőtt férfira igaz. Erőben és gyorsaságban talán több lehettem nála, de Calum MacInnes is gyors volt és erős. Megölte a lányomat, gondoltam, aztán rögtön eszembe jutott az is, vajon ez a saját gondolatom-e, vagy az árnyak közül szivárgott a fejembe. Hangosan csak annyit mondtam: – Van ennek a barlangnak másik kijárata? – Ott távozol az otthonomból, ahol bejöttél, a hegy száján át. Sokáig álltam ott mozdulatlanul, de közben a gondolataim egy csapdába esett vadállathoz hasonlatosan kerülgették egymást és kaptak egyik ötletből a másikba, de nem találtak megoldást vagy kiutat a helyzetből. – Fegyvertelen vagyok – szóltam. – Azt mondta, nem léphetek be fegyverrel. Mert ez a szokás. – Most már az a szokás, hogy nem hozhatsz fegyvert az otthonomba. Nem mindig volt ez így. Kövess, – mondta a lányom csontváza. Követtem. Olyan sötét volt, hogy mindent elnyelt a feketeség, de őt láttam. Az árnyak közül szólt hozzám. – Ott van a kezed alatt. Lekuporodtam a földre, és kinyújtottam a kezemet. Egy markolatot tapintottam ki, ami mintha csontból lett volna, szarvasagancsnak tűnt. Óvatosan végigsimítottam a pengéjén. A fegyver inkább tűnt egy vitorlalyukasztó árnak, mint késnek, de a semminél ez is több volt. – Fizetnem kell érte? – Mindig, mindenért fizetni kell. – Akkor így is lesz. És még egy kérdésem van hozzád. Azt mondtad, a haramia szemén át látod a
világot. A koponyának ugyan nem volt szeme, de bólintott. – Szólj majd nekem, amikor elnyomta az álom. Nem válaszolt. Beleolvadt a sötétségbe, és hirtelen nagyon egyedül éreztem magamat a barlangban. Telt-múlt az idő. A csöpögés hangját követve eljutottam egy vízzel teli sziklamélyedéshez, ahol a szomjamat oltottam. Felpuhítottam az utolsó zablepényt, és addig majszoltam, amíg szét nem mállott a számban. Elaludtam, felébredtem, megint elaludtam, és közben a feleségemről, Moragról álmodtam, aki türelmesen várt rám, miközben évszakok követték egymást, de ő csak várt, ugyanúgy, ahogyan a lányunkra is várt, folyamatosan és vég nélkül. Valami – ujjnak gondoltam akkor – megérintette a kezemet. Nem csontos, kemény ujj volt, hanem puha, szinte emberi, de túlságosan hideg. Elaludt. Kiléptem a barlangból, a hajnal előtti kékes derengésbe. Calum MacInnes a bejárat előtt hevert, és tudtam, hogy úgy alszik, akár egy macska, és a legfinomabb érintésre is felriad. Felemeltem a fegyveremet, és alaposan szemügyre vettem – a markolata csont volt, a pengéje megfeketedett ezüst –, aztán lehajoltam, és elvettem, amit akartam, és közben fel sem ébresztettem. Közelebb léptem hozzá. Hirtelen a bokám felé kapott, és felpattant a szeme. – Hol van az arany? – kérdezte Calum MacInnes. – Nálam nincsen. – Hideg szél fújt a hegyoldalban. Calum MacInnes hiába próbált elkapni, fürgén kiperdültem a szorítása elől. Nem állt fel, csak feltámaszkodott az egyik könyökére. Aztán megszólalt. – Hol a tőröm? – kérdezte. – Elvettem – feleltem neki. – Miközben aludtál. Álmosan hunyorogva nézett rám. – Miért tetted? Ha meg akartalak volna ölni, már az úton megtettem volna. Vagy tucatszor végezhettem volna veled. – Csak akkor még nem mentem be az aranyért, nem igaz? Erre nem szólt semmit. Folytattam. – Ha azt hitted, hogy ha kihozom neked az aranyat a barlangból, és nem neked kell bemenned érte, azzal megmentheted a nyomorult lelkedet… akkor bolond vagy. Hirtelen egyáltalán nem tűnt álmosnak. – Szóval bolondnak neveztél? Látszott rajta, hogy bármelyik pillanatban rám vetheti magát. Ha valaki meg akar támadni, előtte mindig érdemes felbőszíteni. – Nem vagy bolond – feleltem. – Nem. Elég bolonddal és idiótával találkoztam már, és mindegyikük boldog bárgyúságban élt, még azok is, akiknek szalmakóc tapadt a hajába. Te túlságosan bölcs vagy ahhoz, hogy bolondnak nevezzelek. A nyomorúságot hajszolod, nyomorúság jár a nyomodban, és mindenki másra nyomorúságot hozol, akivel találkozol. Calum MacInnes felpattant. Egy kődarabot szorongatott a kezében, mintha balta lett volna, és azzal rontott rám. Kicsi vagyok, ezért nem harcolhatott úgy velem, mintha azonos méretűek lennénk. Le kellett hajolnia ahhoz, hogy megüssön. Ez hiba volt. Megmarkoltam az agancsból faragott nyelet, és szúrtam egyet felfelé az árra emlékeztető fegyverrel. Tökéletesen tudtam, hol akarom eltalálni, és azt is, miért éppen ott. Calum MacInnes kezéből kihullott a kő. A vállát markolászta. – A karom! – mondta. – Nem érzem a karomat. Átkozódni kezdett. Csak úgy ömlött belőle a sok ocsmány szitok és a fenyegetés. A hajnal fénye közben elárasztotta a hegytetőt, minden csodálatosan szép és kék színű lett tőle. Ebben a fényben még a Calum MacInnes ruháját átitató vérfolt is lilának tűnt. Hátralépett, ezzel pedig elvágott a barlangtól. A felkelő
napkorong fénye a hátamat melengette, és ettől hirtelen nagyon védtelennek éreztem magamat. – Miért nem hoztál magaddal aranyat? – kérdezte. A sérült karja ernyedten lógott az oldala mellett. – Az olyanokra, mint én, nem vár odabent arany – feleltem. Ekkor elrúgta magát a talajtól, rám rontott és belém rúgott. A fegyver messzire repült a kezemből. Rávetettem magamat, átkulcsoltam a lábát, és nem is eresztettem, még akkor sem, amikor gurulni kezdtünk lefelé a hegyről. Calum MacInnes fölöttem volt, és diadalmas mosoly ült az arcán, aztán hirtelen csak az eget láttam, majd a völgy alja került fölém, és mintha repültem volna a magasba, egyenesen a sziklák felé. Utána megint megfordult a világ, és a kövek odalent voltak, én pedig zuhantam lefelé, a biztos halálba. Nagyokat csattantva, meg-megugorva bukfenceztünk lefelé a hegyoldalon, és a világ hatalmas forgataggá vált, amiben nem volt más, csak sziklák, fájdalom és az égbolt. Tudtam jól, hogy nekem végem, de csak nem eresztettem el Calum MacInnes lábát. Egyszer megpillantottam egy aranyszínű sasmadarat, de nem tudom, alattam vagy felettem repült-e. De kétségkívül ott volt a hajnali égen, az idő és az érzékelés szilánkosra tört darabkái között, ahol mindent átitatott a fájdalom. Nem féltem: sem időm, sem alkalmam nem lett volna rá, és üres volt az elmém, üres volt a szívem. Zuhantam a nagy semmibe, szorosan markoltam a férfi lábát, aki meg akart ölni. Szikláknak csapódtunk, éles kövek nyúzták le rólunk a bőrt, amikor… …megálltunk. Akkora erővel, hogy azt hittem, kiszakadnak a tagjaim, és majdnem lerepültem Calum MacInnesről, ki a halálos mélységbe. Valaha régen a hegyoldal egy része lemorzsolódott ezen a ponton, és csupasz faldarab maradt a helyén, sima és egyenes, akár az üveg. De mindez alattunk volt. Ahol mi hevertünk, ott egy kőtömb meredt ki a falból, természetes párkányként, ahol igazi csodát láttunk: itt, a magasban, az erdőhatártól rettenetesen messze, ahol fa nem nőtt soha, göcsörtös galagonyacserje görnyedezett, akkora, mint egy nagyobb bokor. Rettenetesen vénnek tűnt, gyökerei a hegy oldalába vájtak, szürke ágai kitárt karokra emlékeztettek. Ez a galagonyacserje állította meg a zuhanásunkat. Elengedtem Calum MacInnes lábát, leugrottam róla, és lemásztam a hegyoldalba. A keskeny párkányról lenéztem a függőleges falú szakadékba. Innen nem lehetett lejutni. Az ötlet is képtelenségnek tűnt. Felnéztem a magasba. Végül is nem lehetetlen, gondoltam. Ha nagyon óvatosan kapaszkodok felfelé, és a szerencse is velem van, akkor esetleg visszajuthatok a hegytetőre. Ha nem ered el az eső. Ha nem túl vad a szél. De mi mást tehettem volna? A másik megoldás a biztos halál lett volna. – Hát így jártunk – szólalt meg egy hang. – Itt hagysz meghalni, törpe? Nem mondtam semmit. Nem volt mit mondanom. Calum MacInnes engem nézett. – Nem bírom mozgatni a jobb karomat, ahol megszúrtál. Azt hiszem, zuhanás közben eltört a lábam. Nem tudok felmászni veled. – Talán feljutok – mondtam neki –, de lehet, hogy nem. – Sikerülni fog. Láttalak mászni. Amikor megmentetted az életemet a vízesésnél. Úgy surrantál fel a falra, mint mókus a fára. Vele ellentétben sokkal kevésbé bíztam a képességeimben. Calum MacInnes folytatta: – Esküdj meg mindenre, ami a számodra szent. Esküdj meg a királyodra, aki a tenger túlpartján vár, amióta elkergettük az alattvalóit a földünkről. Esküdj meg arra, ami kedves egy olyan lénynek, mint ami te vagy. Az árnyékokra, a sasok tollára és a csendre. Esküdj meg, hogy visszajössz értem. – Te tudod, mi vagyok én? – kérdeztem. – Nem tudok én semmit – válaszolta. – Csak azt, hogy nem akarok meghalni. Elgondolkodtam. – Megesküszöm neked minderre – mondtam neki végül. – Az árnyékokra, a sasok tollára és a csendre. A zöld dombokra és kőkörökre. Visszajövök.
– Végeztem volna veled – mondta a galagonyabokor ágán heverő férfi, mosollyal a hangjában, mintha ez lenne a legfergetegesebb tréfa a világon. – Meg akartalak ölni, és elvenni tőled az aranyat. – Tudom. A haja holdudvarként vette körül az arcát, szürkén, mint a farkas bundája. Vérfolt vöröslött a szeme alatt, ahol zuhanás közben lenyúzta a bőrt. – A visszaúton hozhatnál kötelet – mondta. – Az enyém fent van a barlangnál, de az nem lesz elég. – Igen – mondtam neki. – Hozok majd kötelet. – Felnéztem a magasba, és amennyire lehetett, felmértem a falat. A sziklamászók élete néha azon múlik, mennyire jó a szemük. Láttam is, merre kell majd mennem, kirajzolódott előttem az útvonal, amit a meredélyen követnem kellett majd. Mintha a párkányt is láttam volna, azt, ami a barlang előtt húzódott, ahonnan dulakodás közben lezuhantunk. Igen, akkor tudtam, hogy arrafelé kell másznom. Megfújkáltam a tenyeremet, hogy felszárítsam a verejtéket, mielőtt kapaszkodni kezdek. – Visszajövök érted – mondtam. – Hozok kötelet. A szavamat adtam rá. – Mikor? – kérdezte, és lehunyta a szemét. – Egy év múlva – feleltem. – Egy év múlva itt leszek. Ezzel mászni kezdtem. Mindvégig hallottam a férfi üvöltését, miközben kúsztam, másztam, nyomakodtam és húzódzkodtam felfelé azon a hegyen, és a kiáltozása elkeveredett a hatalmas ragadozó madarak rikoltásaival… Még akkor is tisztán hallottam, amikor visszaértem a Köd-szigetről, üres kézzel, mert a sebeimért és az elvesztegetett időért nem kárpótolt semmi, és valahol a tudatom szélén azóta is hallom, mielőtt elnyomna az álom vagy felébrednék, és mindig is hallani fogom, amíg meg nem halok. Nem eredt el az eső, és a szél ugyan többször is belém kapaszkodott, de nem rántott le a mélybe. Csak másztam és másztam, míg egyszer csak felértem a magasba. Amikor kikecmeregtem a párkányra, a barlang bejárata a szokásosnál sötétebb árnyékfoltnak tűnt a déli napsütésben. Hátat fordítottam a barlangnak, a hegynek és az árnyaknak, amelyek már akkor gyűlni kezdtek a sziklahasadékokban és a koponyám belsejében, majd megkezdtem a lassú vándorutat vissza a Ködszigetről. Több száz különböző út és több száz különböző ösvény várt rám, hogy hazavigyen a síkföldre, az otthonomba, ahol a feleségem várt rám. Juhász Viktor fordítása
UTOLSÓ HÁZINÉNIM A legutolsó házinénim? Nem hasonlított az senkire, de nem ám. Szobái dohosak. A reggeli undok: zsíros tojás, a virsli cipőtalp és a bab narancssárga moslék. Arcától a bab is megsavanyodott. Nem volt kedves. Maga olyan kedvesnek tűnik. Remélem, a világ is az, amiben él. Ezalatt érteném, hogy úgy mondják, senki sem olyannak látja a világot, amilyen, hanem mindenki önmagából indul ki. A szent csupa szentet lát maga körül, a gyilkos csak vérengzőket és áldozatokat. Én halottakat. Házinénim azt mondta, nem szívesen sétálna a parton, mert fegyverek hevernek szanaszét: hatalmas, marokba illeszkedő, éles kövek, csak jól meg kell lendíteni őket. Csupán kevés pénzecske lapul apró erszényében, mondta, de elvennék mind az ujjaitól zsíros bankjegyeket, az erszényt pedig az egyik nagyobb szikla alá rejtenék. A víz meg, folytatta, leránt a felszín alá, a jeges sós víz, szürkén és barnán. Bűnsúlyosan nehezedik rád, és visz: a gyerekek különösen könnyen elsodródnak ha épp nemkívánatos számban nyüzsögnek a családban, vagy épp kifüleltek valami kínosat, amit nyilván tovább is adnak, amint valaki figyelemmel meghallgatja őket. Sokan voltak a Nyugati mólón azon az éjjelen, amikor porig égett, mondta még. Poros csipkefüggönyök takarták a sok mocskos ablakot. Tengerre néző kilátás: nevetség. Ahogy az egyik reggel meglátta, hogy félrehúznám a csipkét, hogy lássam, vajon nagyon esik-e, rácsapott kezemre. – Maroney uram – mondta. – Ebben a házban senki sem néz ki a tengerre az ablakokon át. Balszerencsét hoz – mondta. – Az emberek azért jönnek a partra, hogy elfeledjék a gondjaik. Ilyenek vagyunk. Mi angolok, ilyenek, igen. Feldaraboljuk a szeretőnket, mert megesett, és gyötör a félsz, hogy mit mondana az asszony, ha megtudná. Vagy éppen megmérgezzük a bankárt, a szeretőnket a biztosítási pénzért, tucatnyi kikötővárosban tucatnyi férjnek mondjuk ki az
igent. Margate. Torquay. Rajtuk az isten szeme, de miért, ugyan miért állnak oly’ mozdulatlanul? Amikor kérdeztem, hogy kik állnak oly’ mozdulatlanul, azt felelte, ne üssem bele mindenbe az orromat, és dél és négy között aztán házon kívül maradjak, mert jön a bejárónő, és csak láb alatt lennék, útban. Már három hete vagyok ebben a panzióban, közben valami állandó helyet keresek. Készpénzben rendeztem. A többiek szerencsétlen népség szabadságon, érdekli is őket, hogy Brighton ez vagy a pokol. Együtt esszük a nyálkás tojást reggelente. Ha szép az idő, nézem, ahogy sétálgatnak, ha esik, ahogy behúzódnak ereszek alá. Házinénim egyetlen gondja, hogy uzsonnáig senki se legyen a házban. Egy edgbastoni nyugdíjas fogorvos idebiccentett nekem a reggeliknél, vagy ha a tengernél összetalálkoztunk – egy magányos hét a tengernél szitáló esőben, ennyire vágyott. A fürdő odalenn volt a hallban. Éjjel nem tudtam aludni. Láttam a hálóköntösében. Láttam, ahogy bekopog a házinéni ajtaján. Láttam, ahogy kinyílt az ajtó. Ahogy belépett rajta. Ennyi. A házinéni ragyogón, vidáman jelent meg a reggelinél. Azt mondta, a fogorvosnak korán haza kellett utaznia. Haláleset a családban. Igazat mondott. Azon az éjszakán az eső dobolt az ablakon. Eltelt egy hét, eljött az idő: megmondtam a házinéninek, hogy találtam lakást, költözöm, és kifizettem a hátralékomat. Este egy pohár whiskyvel kínált, majd még eggyel, és azt mondta, a kedvence vagyok, és neki is vannak szükségletei, ő is csak asszony, nyíló virág, mi porzásra vár, és mosolygott, és a whisky kibólintott belőlem, és mintha már nem is lett volna olyan savanyú az ábrázata, szikkadt az alakja. Éjjel bekopogtam hát az ajtaján. Kinyitotta, emlékszem bőre fehérségére. Köntöse fehérére. Sosem felejtem. – Maroney uram – suttogta. Nyúltam érte, és örökre szólt a mozdulat. Hideg és sós-nedves a La Manche vize, és kövekkel tömte meg zsebeimet, hogy lent maradjak. Így amikor megtalálnak, ha megtalálnak, bárki is lehetek, addigra rákok falják le húsomat tengermosta csontjaimról. Így. Azt hiszem, jól megleszek új otthonomban itt a parton. Mindenki
melegen fogadott. Mind olyan melegen fogadtatok. Hányan is vagyunk? Mindenkit látok, de számolni nem tudok. A parton gyűltünk össze, mind felbámulunk háza legfelső ablakára, ahol ég a fény. Látjuk, mozdul a függöny, fehér arc mered ránk a mocskos üveg mögül. Mintha félne, hogy egy napon kavicsokkal hajigáljuk meg, amiért oly’ undokul bánt velünk, és szétszaggatjuk a pocsék reggelik, a savanyú nyaralások és végzetünk bosszújaként. Oly’ mozdulatlanul állunk. Ugyan miért állunk oly’ mozdulatlanul? Török Krisztina fordítása
KALANDOS TÖRTÉNET Az én családomban a „kaland” szó jelentése „olyan apró katasztrófa, amit túléltünk” vagy akár „a megszokottól való eltérés”. Kivéve anyámat, aki még mindig arra használja, amit aznap reggel csinált. Az autóját keresve a szupermarket parkolójának másik részébe tévedt, szóba elegyedett valakivel, akinek a nővérét ismerte az 1970-es években – anyámnak az ilyesmi igazi kaland. Most már kezdi utolérni a kor. Már nem jár el otthonról, mint korábban. Apám halála óta nem. Amikor legutóbb meglátogattam, kirámoltuk apám néhány dolgát. Anyám adott nekem egy fekete bőr lencsetokot, amiben megfakult mandzsettagombok voltak, és felajánlotta, hogy vigyem el apám bármelyik mellényét vagy kardigánját, ami rá emlékeztet. Szerettem apámat, de nem tudtam elképzelni, hogy felvegyem valamelyik mellényét. Mindig is sokkal nagyobb volt nálam. Semmije nem illene rám. Aztán megkérdeztem: – Az mi? – Ó – mondta anyám. – Apád Németországból hozta, amikor a hadseregben szolgált. Foltos vörös kőből faragták, akkora volt, mint a hüvelykujjam. Egy embert, hőst vagy talán istent ábrázolt, durván faragott arcán fájdalmas kifejezés ült. – Nem látszik kifejezetten németnek – jegyeztem meg. – Nem is az volt, drágám. Ahonnan hozta… az manapság Kazahsztán lehet. Nem tudom, akkor mi volt a neve. – Mit keresett apa Kazahsztánban a hadsereggel? Ez olyan 1950 körül történhetett. Apám katona korában a tiszti klubot vezette Németországban, és a háború után mesélt történeteiben legnagyobb hőstettként az szerepelt, hogy engedély nélkül elvitt egy teherautót, vagy kétes származású whiskyt vett át. – Ó. – Anyám olyan arcot vágott, mint aki máris túl sokat mondott. – Semmit, drágám. Nem szeretett beszélni róla. A szobrocskát odatettem a mandzsettagombokhoz és a kis kupac felpöndörödő szélű fekete-fehér fényképhez, amiket haza akartam vinni átnézni. A vendégszobában aludtam a folyosó végén, a keskeny vendégágyon. Másnap reggel bementem apám egykori dolgozószobájába, hogy még egyszer utoljára körülnézzek. Aztán a folyosón átsétáltam a nappaliba, ahol anyám már megterített a reggelihez. – Hová lett az a kis kőszobor? – Eltettem, drágám. – Anyám összeszorította az ajkát. – Miért? – Hát, apád azt mondogatta, hogy eleve meg se kellett volna őriznie. – Miért nem? Teát töltött ugyanabból a porcelánkannából, amiből egész életemben. – Többen keresték. A végén felrobbant a hajójuk. A völgyben. Mert azok a csapdosó micsodák belegabalyodtak a propellerbe. – Csapdosó micsodák? Egy pillanatig gondolkodott. – Pterodactylusok, drágám. Apád szerint azok voltak. Persze azt mondta, hogy a léghajóban lévők megérdemelték, amit kaptak, azok után, amit az aztékokkal műveltek 1942-ben. – Anya, az aztékok sok-sok éve kihaltak. Jóval 1942 előtt. – Persze, drágám, Amerikában. De nem abban a völgyben. Azok az emberek a léghajóban apád szerint
nem is voltak igazi emberek. De úgy néztek ki, még ha olyan vicces nevű helyről jöttek is. Hogy is hívták? – Törte a fejét. – Idd a teát, drágám. – Jó. Vagyis nem, nem jó. Várj csak. Akkor mik voltak azok az emberek? És a pterodactylusok is kihaltak ötvenmillió éve. – Ha te mondod, drágám. Apád sose szeretett beszélni róla. – Hallgatott egy sort. – Volt egy lány. Ez minimum öt évvel azelőtt történt, hogy apáddal járni kezdtünk. Akkoriban nagyon fess legény volt. Persze én mindig jóképűnek láttam. Németországban ismerkedett meg a lánnyal. A lány azok elől bujkált, akik azt a szobrot keresték. Ő volt a királynőjük. Vagy a hercegnőjük, bölcsük, vagy mi. Elrabolták, és mert apád vele volt, őt is elrabolták. Nem űrbéli idegenek voltak, inkább olyanok, akik farkasokká változnak a tévében… – Vérfarkasok? – Azt hiszem. – Az arcán kételkedést láttam. – A szobor egy orákulum volt, és ha birtokoltad, vagy csak nálad volt, uralkodtál azokon az embereken. – Megkeverte a teáját. – Mit is mondott apád? Egy keskeny ösvényen lehetett bejutni a völgybe, és a német lány után, jó, nyilván nem német volt, szóval utána felrobbantották az ösvényt egy… sugárgéppel. Hogy elvágják a völgyet a külvilágtól. Apádnak a maga erejéből kellett hazajutnia. Nagy bajba került volna, de a férfi, aki vele együtt szökött, Barry Anscome a katonai hírszerzésnél dolgozott, és… – Várj, várj. Barry Anscome? Gyerekkoromban hétvégente itt volt nálunk. Mindig adott nekem egy ötvenpennyst. Pocsék bűvésztrükköket csinált. Horkolt. Buta bajsza volt. – Igen, ő. Barry. Amikor nyugdíjba ment, elutazott Dél-Amerikába. Azt hiszem, Ecuadorba. Ott találkoztak. Amikor apád a hadseregben szolgált. Apám egyszer azt mondta nekem, hogy anyám sose kedvelte Barry Anscome-ot, és hogy az ő barátja. – És? Anyám töltött még egy csésze teát. – Olyan nagyon rég volt, drágám. Apád egyszer mindent elmesélt. De nem azonnal. Csak akkor, amikor összeházasodtunk. Azt mondta, tudnom kell. Nászúton voltunk. Elmentünk egy kis spanyol halászfaluba. Manapság nagy turistaközpont, de akkor senki nem hallott még róla. Hogy is hívták? Á, igen. Torremolinos. – Láthatnám még egyszer a szobrot? – Nem, drágám. – Eltetted? – Kidobtam – felelte anyám hidegen. Aztán mintha nem akarná, hogy a szemétben turkáljak: – A kukások már voltak. Aztán nem szóltunk semmit. Anyám kortyolt a teából. – Sose találod ki, kivel találkoztam a múlt héten. A régi tanítónőddel, Mrs. Brooksszal. A Safewaysben. Aztán elmentünk egy kávéra a Bookshopba, mert rá akartam beszélni, hogy lépjen be a városi farsangbizottságba. De a Bookshop zárva volt. Úgyhogy az Olde Tea Shoppe-ba ültünk be. Jó kis kaland volt. Pék Zoltán fordítása
NARANCS (Harmadik érintett személy válaszai a nyomozó írásban feltett kérdéseire)
NEM MÁSOLHATÓ 1. Jemima Glorfindel Petula Ramsey. 2. Június kilencedikén töltöm be a tizenhetet. 3. Öt éve. Előtte Glasgow-ban (Skóciában) laktunk. Azt megelőzően pedig Cardiffban (Walesben). 4. Nem tudom. Úgy hiszem, most magazinok kiadásával foglalkozik. Már nem beszél velünk. Elég rondán sikerült a válás, és anyának végül egy halom pénzt kellett fizetnie neki. Ami szerintem igazságtalan. De talán mégis megérte, csak hogy megszabaduljunk tőle. 5. Feltaláló és vállalkozó. Anya találta ki a Töltött Bucit™, és ő indította el a Töltött Buci gyorsétteremláncot. Kiskoromban szerettem, de egy idő után meg lehet csömörleni attól, ha reggelire, ebédre és vacsorára is töltött bucit kapunk, különösen úgy, hogy anya kísérleti malacnak használt minket. A Karácsonyi Pulykás Töltött Buci volt a mélypont. De nagyjából öt évvel ezelőtt eladta a Töltött Buci gyorsétteremláncban lévő érdekeltségeit, hogy belefogjon az Anyukám Színes Buborékaiba (aminek a nevét még nem védette le). 6. Kettő. A húgom, Nerys, aki csak tizenöt volt, és az öcsém, Pryderi, aki tizenkettő. 7. Naponta többször. 8. Nem. 9. Az interneten. Valószínűleg az eBay-en. 10. A világ minden részéről rendszeresen szerez be festékeket és színezékeket, amióta rögeszméje lett, hogy a világ egyszerűen képtelen meglenni élénk színekben fluoreszkáló buborékok nélkül. Amilyet a szappanos buborékfújókkal lehet csinálni. 11. Nem valódi laboratórium. Vagyis ő annak hívja, de igazából csak egy garázs. Fogta a Töltött Buci™ért kapott pénz egy részét, és átalakította a helyiséget, így most mosdókagylókkal, kádakkal, Bunsenégőkkel meg ilyesmikkel van tele, és lecsempézték a falakat meg a padlót, hogy könnyebben ki lehessen takarítani. 12. Nem tudom. Nerys régebben egész normálisan viselkedett. Aztán amikor tizenhárom lett, elkezdte olvasni ezeket a magazinokat, és a falát telepakolta olyan buta szőkék képeivel, mint Britney Spears meg a fajtája. Bocsi, ha aki olvassa ezt, Britney rajongója ;) De egyszerűen nem értem. Az egész narancsdolog csak tavaly kezdődött. 13. Mesterséges barnító krémeket. Miután bekente magát, órákig a közelébe se lehetett menni. És sosem hagyott elég időt, hogy megszáradhasson, amikor szétmázolta magán, így aztán megfogta a lepedőit, a hűtő ajtaját, és a zuhanyzóban is mindenfelé narancsszínű foltokat hagyott. A barátai is használták, de nem úgy, ahogyan ő. Mármint rengeteg krémet kent fel magára, és még csak nem is igyekezett emberi módon kinézni, mégis azt hitte magáról, hogy klasszul mutat. Egyszer elment egy barnítószalonba, de
nem hiszem, hogy bejött neki, mert sosem ment vissza. 14. Mandarin Lány. Umpa-Lumpa. Répafej. Mangó-Tangó. Narancsina. 15. Nem különösebben jól. De nem igazán érdekelte. Mármint egy olyan lányról van szó, aki kijelentette, hogy semmi értelmét nem látja a természetismeretnek meg a mateknak, mert ha elvégezte az iskolát, rúdtáncos lesz. Azt mondtam neki, hogy senki sem fog fizetni azért, hogy évakosztümben láthasson téged, mire ő azt kérdezte, hogy miből gondolod, én meg azt feleltem neki, hogy megnéztem a saját magáról készített QuickTime-filmeket, ahol pucéran táncol, mert a fényképezőben maradtak, ő meg visított, hogy adjam oda neki, én meg azt válaszoltam, hogy már letöröltem őket. De őszintén, nem hinném, hogy ő lehetne a következő Bettie Page vagy bárki. Eleve kissé erős alkatú. 16. Rubeóla meg mumpsz. Mintha Pryderi bárányhimlős is lett volna, amikor Melbourne-ben járt a nagyszüleinknél. 17. Egy kis bögrében. Kicsit egy dunsztosüvegre hasonlított. 18. Nem hiszem. Figyelmeztető felirat legalábbis biztosan nem. De rajta volt a feladó címe. Külföldről jött, és a nevet meg a címet valamilyen idegen ábécével írták fel rá. 19. Meg kell értenie, hogy anya öt éve a világ minden részéről vásárol festékeket és színezékeket. A fluoreszkáló buborékok lényege nem az, hogy fénylő színes buborékokat fújjon valaki, hanem hogy nem pukkannak szét, és nem hagynak mindenen festékfoltokat. Anya szerint az eleve garancia lett volna rá, hogy bepereljék. Szóval nem. 20. Először is Nerys és anya leordította egymás haját, mert anya úgy jött haza a boltból, hogy semmit sem vett meg Nerys listájáról a samponon kívül. Anya azt mondta, hogy nem találta a szupermarketben a barnító krémeket, de szerintem egyszerűen elfeledkezett róla. Úgyhogy Nerys kiviharzott, bevágta maga mögött az ajtót, aztán bezárkózott a szobájába, és bömböltetni kezdett valamit, ami Britney Spears lehetett. Én hátul etettem a három macskát, a csincsillát és a Roland nevű tengerimalacot, aki úgy néz ki, mint egy szőrös párna, szóval lemaradtam az egészről. 21. A konyhaasztalon. 22. Amikor másnap reggel megtaláltam az üres dunsztosüveget a hátsó udvaron. Nerys ablaka alatt hevert. Nem kellett Sherlock Holmesnak lenni ahhoz, hogy összerakjam a dolgot. 23. Őszintén szólva, nem érdekelt. Arra számítottam, hogy megint ordítozás lesz csak belőle, tudja? És hogy anya hamar megoldja a dolgot. 24. Igen, hülyeség volt. De nem extra nagy hülyeség, ha érti, mire gondolok. Inkább tipikus Neryshülyeség. 25. Hogy fénylett. 26. Olyan lüktető narancssárga. 27. Amikor azzal jött nekünk, hogy istenként fogják őt imádni, ahogy régen, az idők kezdetén. 28. Pryderi szerint pár centivel a föld felett lebegett. De én ezt nem láttam ténylegesen. Azt hittem, Pryderi csak adja alá a lovat. 29. Már nem hallgatott a Nerys névre. Leginkább vagy Immanenciámként vagy az Edényként utalt magára. („Ideje ételt adni az Edénynek.”) 30. Étcsokoládét. Amit furcsálltam, mert korábban én voltam az egyetlen a családban, aki úgy-ahogy szerette. De Prydorinak el kellett menni, hogy több táblával vegyen neki.
31. Nem. Anyával azt gondoltuk, Nerys hozza a formáját. Épp csak a szokásosnál kissé kreatívabban. 32. Aznap este, sötétedéskor. Látni lehetett a narancssárga lüktetést az ajtó alatti résen át. Mint egy szentjánosbogár, vagy ilyesmi. Vagy fényjáték. A legfurcsább az volt, hogy még csukott szemmel is láttam. 33. Másnap reggel. Mindannyiunkat. 34. Akkor már meglehetősen nyilvánvaló volt. Már egyáltalán nem is hasonlított Nerysre. Mintha elkenődött volna. Mint egy délibáb. Sokat gondolkodtam ezen, és… Oké. Képzelje el, hogy sokáig néz valami igazán fényeset, ami kék színű. Aztán becsukja a szemét, és akkor ilyen izzó sárgásnarancsszínű káprázat marad utána, igaz? Na, így nézett ki ő is. 35. Azokkal sem értünk el semmit. 36. Kiengedte Pryderit, hogy csokit vegyen. Anya és én többé nem léphettünk ki a házból. 37. Én többnyire csak a hátsó udvarban ültem, és olvastam. Mást nem igazán tudtam csinálni. Rászoktam, hogy sötét szemüveget viseljek, és anya is, mert a narancsszínű fény bántotta a szemünket. Ezenkívül semmit. 38. Csak amikor megpróbáltunk kimenni vagy felhívni valakit. Étel viszont akadt a házban. És Töltött Bucik™-kal volt tele a fagyasztó. 39. „Ha egy évvel ezelőtt leszoktál volna róla, hogy azzal a barnító krémmel kend magad, most nem lennénk ilyen slamasztikában!” De igazságtalan voltam, és később elnézést kértem tőle. 40. Amikor Pryderi visszaért az étcsokival. Elmesélte, hogy odament egy közlekedési rendőrhöz, és közölte vele, hogy a nővére hatalmas narancsszínű ragyogássá változott, és telepatikusan irányít minket. Azt mondta, hogy a fazon iszonyatosan durvákat mondott neki. 41. Nincs pasim. Volt, de szakítottunk, miután elment egy Rolling Stones-koncertre a gonosz, hidrogénezett szőke exbarátjával, akinek a nevét sem ejtem ki a számon. Ráadásul pont a Rolling Stonest nézte meg? Ezeket a vén szatírokat, akik a színpadon ugrálva úgy tesznek, mintha kőkemény rock and rollt nyomnának? Ne már! Szóval nincs. 42. Régi vágyam, hogy állatorvos legyek. Aztán belegondolok, hogy el kellene altatnom az állatokat, és elbizonytalanodok. Szeretnék utazgatni egy kicsit, mielőtt eldöntöm. 43. A kerti slaggal. Teljesen megeresztettük, miközben ő az étcsokit zabálta, és az evés elvonta a figyelmét, aztán lelocsoltuk. 44. Igazából csak narancsszínű pára. Anya azt mondta, hogy van mindenféle oldószer meg hasonló a laboratóriumában, ha sikerülne bejutnunk oda, de ekkorra Őimmanenciája tébolyultan sziszegett és a padlóhoz szegezett minket, tudja. Mármint nem ragadtam oda, de sehova sem tudtam menni, és nem tudtam mozdítani a lábam. Egyszerűen ott maradtam, ahol otthagyott. 45. Úgy fél méterrel a szőnyeg felett. Időnként kissé lejjebb ereszkedett, hogy amikor átmegy az ajtón, ne verje be a fejét. És a slagos eset után többé nem ment vissza a szobájába, hanem a nappaliban maradt, és morcosan lebegett ide-oda. Színre olyan volt, akár egy világító répa. 46. Totális világuralom. 47. Egy papírfecnire írtam le, és odaadtam Pryderinek. 48. Vissza kellett cipelnie. Nem hinném, hogy Őimmanenciája igazából felfogta volna, mire való a pénz. 49. Nem tudom. Inkább anya ötlete volt, mint az enyém. Szerintem azt gondolhatta, hogy az oldószerrel
eltávolíthatja a narancsszínt. És ez ezen a ponton már nem osztott vagy szorzott. Tovább nem ronthatott a helyzeten. 50. Még csak fel sem zaklatta, mint a slagos locsolás. Sőt, egész biztos vagyok benne, hogy tetszett neki. Mintha láttam volna, ahogy a csokijait belemártja, mielőtt megette, igaz, kábé hunyorítanom kellett, hogy lássam, merre van. Csak egy hatalmas narancsszínű izzást láttam. 51. Hogy mind meg fogunk halni. Anya szólt Pryderinek, hogy ha a hatalmas Umpa-Lumpa még egyszer kiengedné őt csokoládéért, egyszerűen ne is próbáljon hazajönni. Én pedig kezdtem komolyan aggódni az állatok miatt – már két napja nem adtam enni a csincsillának és Rolandnak, mert nem mehettem ki a hátsó udvarba. Sehova se mehettem. Kivéve a klotyót, de arra is engedélyt kellett kérnem. 52. Szerintem azért, mert azt hitték, hogy kigyulladt a ház. A rengeteg narancsszínű fény miatt. Mármint logikus, hogy tévedésből ezt gondolták. 53. Örültünk, hogy nem tette meg velünk. Anya azt mondta, ez is azt bizonyítja, hogy Nerys odabent van még valahol, mert ha ugyanúgy bármikor kocsonyává változtathatott volna minket, ahogy a tűzoltókat, megtette volna. Erre azt feleltem, hogy talán eleinte még nem volt meg ez a képessége, később pedig már nem vette rá a fáradságot. 54. Már nem is lehetett meglátni benne az embert. Csak tündöklően lüktető narancsszínű fény volt, és időnként egyenesen a fejünkben szólalt meg. 55. Amikor leszállt az űrhajó. 56. Nem tudom. Mármint nagyobb volt, mint az egész tömb, de semmit sem zúzott össze. Csak materializálódott köröttünk, úgy, hogy az egész ház a belsejében volt. És az egész utca is. 57. Nem. De mi más lehetett? 58. Olyan halványkékek. Még csak nem is lüktettek. Villództak. 59. Ötnél több, húsznál kevesebb. Nem annyira könnyű megállapítani, ha öt perccel korábban az ember még ugyanezekkel az intelligens kék fényekkel beszélgetett. 60. Három dolog miatt. Először is megígérték, hogy Nerysnek nem esik bántódása. Másodszor azt, hogy ha valaha sikerülne visszaállítaniuk őt az eredeti állapotába, értesítenek minket, és visszahozzák. Harmadsorban pedig a fluoreszkáló buborékkeverék receptjéért cserébe. (Csak feltételezni tudom, hogy olvastak anya gondolataiban, mert ő egy szót se szólt. Persze az is lehetséges, hogy Őimmanenciája árulta el nekik. Egyértelműen hozzáfért „az Edény” emlékeinek egy részéhez.) Ezenkívül Pryderinek valami üveggördeszkához hasonló micsodát is adtak. 61. Amolyan tocsogó hangot. Aztán minden átlátszóvá vált. Én elsírtam magam, és anya is. Pryderi meg azt mondta: „oksa-moksa”, én meg a könnyeimet nyelve vihogni kezdtem, aztán megint a házunkban találtuk magunkat. 62. Kimentünk a hátsó udvarra, és felnéztünk. Láttunk egy kéken és narancssárgán pislogó valamit messze fent a magasban, ami egyre kisebb lett, és addig bámultuk, amíg el nem tűnt a szemünk elől. 63. Mert nem akartam. 64. Megetettem a többi állatot. Roland tök zaklatott volt. A macskák láthatóan csak örültek, hogy valaki megint enni ad nekik. Fogalmam sincs, hogyan szökhetett el a csincsilla. 65. Időnként. Mármint nem szabad elfelejteni, hogy nála idegesítőbb ember nem élt az egész bolygón már
az Őimmanenciája-ügy előtt sem. De igen, azt hiszem. Ha tényleg őszinte akarok lenni. 66. Amikor éjszaka kiülök, és a csillagokat bámulom, és elmerengek, hogy most mit csinálhat. 67. Szeretné visszakapni az üveggördeszkáját. Erősködik, hogy az övé, és hogy a kormánynak nincs joga megtartani. (Maguk a kormány emberei, ugye?) Anya viszont láthatóan örömmel osztozik a kormánnyal a Színes Buborékok receptjének szabadalmán. Az az ürge azt mondta, hogy valami molekuláris micsoda új ágának alapjait rakhatják le vele. Nekem senki sem adott semmit, szóval nincs miért idegeskednem. 68. Egyszer, a hátsó udvaron, amikor az eget bámultam. Szerintem igazából csak egy narancsos fényű csillag lehetett. Alighanem a Mars. Tudom, hogy azt hívják vörös bolygónak. Habár olykor úgy gondolom, hogy talán megint önmaga, és odafent táncol, akárhol legyen is, és az idegenek mind imádják a rúdtáncát, mert egyszerűen nem láttak még jobbat, és azt hiszik, hogy ez egy egészen új művészet, és még az sem zavarja őket, hogy kissé erős alkatú. 69. Nem tudom. Talán a hátsó udvaron ülni és a macskákkal beszélgetni. Vagy bolondos színű buborékokat fújni. 70. Amíg meg nem halok. Büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy fenti tanúvallomás a valós események hiteles leírása. Jemima Glorfindel Petula Ramsey Galamb Zoltán fordítása
MESENAPTÁR Januári mese Csatt! – Ez mindig ilyen? A srác elveszettnek tűnt. Szédelegve pislogott körbe a szobában. Ebbe bele is halhat, ha nem vigyáz. Tizenkettő megpaskolta a karját: – Nem. Nem mindig. Onnan fentről jöhetnek. És felmutatott a mennyezeti padlásajtóra. Résnyire nyitva volt, a sötétség szemként pislogott kifelé bentről. A srác biccentett, majd megkérdezte: – Mennyi időnk van? – Így együtt? Még jó tíz perc, talán. – Volt valami, amire soha nem voltak hajlandóak válaszolni a Bázison, hiába kérdezgettem őket. Csak azt mondták, hogy majd meglátom a saját szememmel. Kik ezek? Tizenkettő nem válaszolt. Valami odafent, a padlás sötétjében megváltozott, még ha alig érzékelhetően is. Tizenkettő az ajkához emelte az ujját, aztán felemelte a fegyverét, és intett a srácnak, hogy tegyen ő is így. A padlásajtón át zuhogtak a nyakukba iszonyatos gyorsasággal a betonszürke és penészzöld, hegyes fogú lények. A srác a ravasszal babrált, amikor Tizenkettő már tüzelt, és elintézte mind az ötöt. A srác egyetlen lövést sem adott le. Tizenkettő oldalra pillantott, a srác remegett. – Na, tessék. – Vagyis inkább mik ezek? – Mik vagy kik, egyre megy. Ők az ellenség. Az idő peremén slisszolnak be. Most majd, a váltásnál, nagy erőkkel ugranak ránk. Egymás mellett mentek le a lépcsőn. Külvárosi kis házban voltak. A konyhában egy nő és egy férfi ült az asztalnál, előttük pezsgő. Nem tűnt fel nekik, hogy két egyenruhás férfi gyalogol keresztül a helyiségen. A nő éppen pezsgőt töltött. A srác egyenruhája sötétkék és ropogós volt, mintha vadiúj lett volna. Az övén ott lógott az évóra, tele fakó homokkal. Tizenkettő egyenruhája viszont rongyos, szürkéskékre fakult toldozott-foldozott, néhol kiégett holmi volt. Amikor a konyhaajtóhoz értek… Csatt! Valahol a szabadban jártak, egy erdőben, meglehetősen hideg helyen. – HASRA! – kiáltotta Tizenkettő. Az éles izé elzúgott a fejük felett, és egy fába csapódott mögöttük. – Mintha azt mondtad volna, hogy nem mindig ilyen – szólalt meg a srác. Tizenkettő vállat vont. – Honnan jönnek? – Az időből. A másodpercek mögött lapulnak meg, onnan próbálnak behatolni. Valahol a közelükben, a fák között valami robajlott, és egy magas fenyő szikrázó, rezes-zöld lángokba borult.
– Hol vannak? – Most is fölöttünk. Általában vagy a fejed fölött, vagy alattad vannak. Mintha egy csillagszóró fehér szikrái pattogtak volna a nyakukba, csodaszépek voltak, és nem látszottak túlságosan veszedelmesnek. A srác kezdett ráérezni. Már egyszerre tüzeltek. – Mit mondtak eligazításon? – kérdezte Tizenkettő. Ahogy a szikrák földet értek, már nem is voltak olyan szépek, viszont sokkal veszedelmesebbek lettek. – Nem sokat. Csak, hogy egy évre szól ez az egész. Tizenkettő fél pillanat alatt újratöltött. Deres haja volt, a bőre sebhelyes. A srác szinte túl fiatal volt még a fegyverhez. – És azt, hogy az az egy év viszont egy örökkévalóságnak tűnik majd? A srác megrázta a fejét. Tizenkettő még emlékezett, hogy valaha ő is ilyen srác volt, tiszta, megpörköletlen egyenruhában. Tényleg ilyen zsenge volt az ő arca is? Ilyen ártatlan? Öt szikradémonnal végzett, a srác meg a maradék hárommal. – Vagyis akkor egyévnyi harc – mondta a srác. – Minden egyes másodpercben. Csatt! Hullámok csaptak ki a homokos fövenyre. Igazi déli féltekei január volt, hőség a javából. Még mindig éjjel. A fejük felett mozdulatlanságba dermedt tűzijáték. Tizenkettő az évórájára pillantott: már alig maroknyi homokszem maradt. Majdnem végzett. A partot, a hullámokat, a sziklákat fürkészte. – Nem látom – mondta. – Én igen. Éppen akkor emelkedett ki a tengerből, amikor a srác feléje mutatott: hatalmas volt, már-már felfoghatatlan, fenyegető tömege szinte végtelen, és mindenütt csápok meg karmok. Hörögve ágaskodott fel a vízből. Tizenkettő lekapta a rakétavetőt a hátáról, a vállára fektette. Lőtt, és nézte, ahogy a tűz szirmokat bont a lény testén. – Ekkorát még soha nem láttam – mondta. – Lehet, hogy a végére hagyják a javát. – Hahó, nekem ez még csak a legeleje – kurjantotta a srác. A lény rájuk rontott, a rákolló karmai csattogtak, kapkodtak utánuk a levegőben, a csápjai ostorként suhantak, a pofáját tátogatta hiába. Felrohantak a homokos dűnén. A srác megelőzte Tizenkettőt, fiatal volt, és van, hogy ez előny. Tizenkettőnek sajgott a csípője, megbotlott. Az utolsó homokszem hullott alá az évórájában, amikor valami, egy csáp, gondolta, a lábára fonódott, és ő visszazuhant. Felnézett. A srác odafenn állt a dűnén, lábait megvetette, ahogy a kiképzőtáborban tanítják, vállán Tizenkettőnek ismeretlen fazonú rakétavető – az ő idejében ilyen még nem volt, futott át az agyán. Magában már búcsút intett mindennek, ahogy a csáp lefelé rángatta a homokban, az arca felhorzsolódott, aztán tompa puffanást hallott, és a lény csápja leszkadt a lábáról, mert a lövedék visszalökte a tengerbe. Tizenkettő éppen előrebucskázott, amikor az utolsó szem is lepergett, és elnyelte őt az Éjfél. Tizenkettő ott pillantott fel, ahol a régmúlt évek gyülekeznek. Tizennégy segítette le a pódiumról. – Hogy ment? – kérdezte Ezerkilencszáztizennégy. Földig érő fehér szoknyát viselt, és hosszú, fehér kesztyűt. – Évről évre veszedelmesebbek a másodpercek meg mögöttük a lények – mondta Kétezertizenkettő. – De az új srác tetszik. Szerintem jól elboldogul majd.
Februári mese Februári szürke égbolt, párásan fehér homok, fekete sziklák, és még a tenger is szinte fekete, mint egy fekete-fehér képen, amelynek világában a sárga esőkabátos lány az egyetlen színfolt. Húsz éve még az öregasszony járta esőben, szélben, napsütésben a partot, meredt türelmesen a homokra, alkalomadtán lehajolt, megemelt egy-egy sziklát, és benézett alá. Aztán egy idő után már nem jött, egy középkorú nő vette át a helyét, gondoltam, a lánya. Ő már nem járta olyan eltökélten a partot, mint az anyja. Most már az a nő se jön, helyette van itt ez a lány. Felém tartott. Más nem volt ebben a párában a parton. Nem sokkal látszom nála idősebbnek. – Mit keresel? – kérdeztem. – Miből gondolod, hogy bármit is keresek? – húzta el a száját. – Mindennap itt vagy. Előtted egy hölgy járt le, előtte meg egy nagyon öreg másik. Esernyővel. – Ő volt a nagymamám – felelte a sárga esőkabátos lány. – És mit vesztett el? – Egy medált. – Nagyon értékes lehetett. – Nem különösebben. Csak érzelmi értéke volt. – Annál azért egy kicsit többet számíthatott, ha évtizedek óta keresitek. – Igen – ismerte be habozva, majd hozzátette: – Nagyi azt mondta, hogy az hazaviszi majd. Azt mondta, hogy ide csak beugrott, hogy szétnézzen. Mert kíváncsi volt. Aztán félteni kezdte a medált a nyakában, ezért levette, és itt elrejtette egy szikla alá, hogy ha visszajön, majd megtalálja. De amikor visszatért, már nem emlékezett pontosan, hogy melyik szikla alá tette. Ennek ötven éve. – És hol van az a haza? – Azt soha nem mondta. A lány fogalmazása megijesztett, kénytelen voltam feltenni a kérdést: – És él még? A nagymamád. – Igen, mondhatjuk. De már nem szól hozzánk. Csak a tengert bámulja. Iszonyatos lehet ennyire öregnek lenni. Megráztam a fejemet, mert egyáltalán nem az. Aztán benyúltam a kabátom zsebébe, és megmutattam a lánynak: – Ilyesmi volt? Egy éve találtam, itt, egy szikla alatt. Se a homok, se a sós víz nem hagyott nyomot a medálon. A lány elámult, aztán megölelt, köszönetet mondott, és futva vitte is a medált a párás partról, rohant a kisváros irányába. Néztem utána: arany folt a fekete-fehér világban, kezében a nagyanyja medálja. Pontos mása annak, ami az én nyakamban függ. A nagymamájára gondoltam, a kishúgomra, hogy vajon hazatér-e még, és ha igen, hát megbocsátja-e nekem valaha, hogy így megtréfáltam. Talán úgy dönt, hogy inkább marad már a Földön, és a lányt küldi maga helyett. Az vicces lenne. Csak akkor rugaszkodtam el, amikor az unoka-unokahúgom már nem látszott sehol, és magamra maradtam a parton. Hagytam, hogy a medál a magasba emeljen, haza a rettentő térbe, ahol a magányos égi bálnákkal vándorolunk, és egybeér a tenger és az ég. Márciusi mese …egyebet nem tudunk, csak hogy a nőt nem végezték ki.
CHARLES JOHNSON, A LEGELVETEMÜLTEBB KALÓZOK GAZTETTEINEK ÉS GYILKOSSÁGAINAK TÖRTÉNETE Túlságosan meleg volt odabenn a nagy házban, kiültek hát a verandára. Messze nyugaton tavaszi vihar tombolt. Már ide is eljutottak a villámlás villódzásai, és a kiszámíthatatlan, jeges széllökések körbenyalták őket, enyhítették a meleget. Anya és lánya illedelmesen üldögéltek a veranda hintáján, arról beszélgettek, hogy mikor ér haza az asszony férje, aki egy szállítmány dohánnyal hajózott el a távoli Angliába. A tizenhárom éves Mary csinos, könnyen hökkenő lányka volt. – Állíthatom, nagy örömömre szolgál, hogy minden kalóz akasztófára került, és apám épségben hazatérhet közénk. Anyja kedvesen mosolygott rá: – Nem szeretem, ha kalózokat emlegetsz, Mary. Kislányként fiúruhában járatták, nehogy fény derüljön az apja nagy botrányára. A fedélzeten viselt először női ruhát, apja és anyja mellett, aki apja szolgálója volt, szeretője, az Új Világban majd a felesége. Corkból tartottak Karolinába. Azon az úton esett először szerelembe is, abban a szokatlan ruhában, a nagy szoknyák egészen elügyetlenítették. Tizenegy éves volt akkor, és nem valamelyik matróz rabolta el a szívét, hanem maga a hajó: Anne folyton a hajóorrban kuporgott, és nézte az alattuk hömpölygő szürke óceánt, hallgatta a sirályok rikoltozását, és minden pillanattal jobban elszakadt a hátrahagyott Írországtól, a régi hazugságoktól. Bánatosan búcsúzott szerelmétől, amikor partot értek, és még amikor apja gazdagságra tett is szert az új életben, ő csak a vitorlák csapkodásáról és a hajódeszkák nyöszörgéséről álmodott. Apja jó ember volt. Boldogan fogadta vissza, amikor hazatért, és nem kérdezgette az eltelt időkről, a fiatalemberről, akihez hozzáment, és akivel Providence-be költözött. Három évvel később tért vissza szüleihez, keblén gyermekével. A férje meghalt, mondta, és bár se szeri, se száma nem volt a mendemondáknak és történeteknek, még a legpletykásabb szájak se merték volna felvetni, hogy Annie Riley azonos Anne Bonnyval, Vörös Rackham kalózkapitány első asszonyával. – Ha férfiként harcoltál volna, most nem kutyaként pusztulnál. Ezek voltak Anne Bonny utolsó szavai a férfihoz, aki a hasában növekvő gyermeket nemzette. Legalábbis így beszélik. Mrs. Riley a villámlást figyelte, hallgatta a távoli dörgés első mormolásait. Haja őszült már, de bőre éppolyan fehér volt, mint bármelyik környékbeli vagyonos asszonyé. – Mintha ágyú dörögne – mondta Mary (Anne a saját édesanyjáról és a távolban töltött időkbéli legjobb barátnéjáról nevezte el). – Ugyan, mi jut eszedbe – feddte meg kimérten az anyja. – Ebben a házban ne essék szó ágyútűzről. Kopogni kezdtek az első márciusi esőcseppek, és Mrs. Riley alaposan meglepte leányát, mert felállt a hintából, és arcát a csapkodó esőbe tartotta, hogy tengeri tajtékként fröcsköljön bőrére. Igen szokatlan volt ez egy ilyen tiszteletre méltó asszonytól. Miközben arcát csapkodta az eső, odaképzelte magát a saját hajójára, körülötte az ágyúk, a sós permet puskapor szagától nehéz. Hajója fedélzete vörösre festve, hogy ne látszódjék rajta a csatában kiontott vér. A szél olyan élesen csattogtatja lobogó vitorláját, mintha ágyút sütögetnének, és nagy a nyüzsgés, mert egy kereskedőhajót csáklyáznak meg mindjárt, hogy elvegyék, amire kedvük szottyan, ékszereket vagy pénzt, és ha az őrületnek vége, forró csókban forrjanak össze első urával. – Anyám – szólt Mary. – Úgy vélem, nagy titok járhat épp eszedben. Oly’ különös mosoly játszik ajkadon.
– Butuskám, acushla, csillagom – felelte erre anyja. – Apádra gondoltam éppen. Igazat beszélt, és a márciusi szél őrületet kavart felé. Áprilisi mese Világos, hogy ha az ember túlzásba esik a kacsákkal, bizalmatlanokká válnak, és apámnak a múlt nyár óta már csak a kacsák számítottak. Folyton a tóhoz járt. – Hahó, kacsák – mondta mindig. Januárra egyszerűen csak elúsztak előle. Az egyik kifejezetten lobbanékony gácsér – akit Donaldnek hívtunk, persze csak a háta mögött, mert a kacsák erre elég érzékenyek – hátramaradt, és kiosztotta apámat: – Le lehet rólunk szállni. Nem veszünk semmit, se életbiztosítást, se enciklopédiát, se alumíniumzsalut, se gyufát, szigetelést meg végképp nem. – Dupla vagy semmi! – hápogta egy különösen felháborodott réce. – Nyilván feldobja nekünk. A cinkelt negyeddollárossal… A kacsák, akik mind alaposan megnézhették maguknak a kérdéses negyeddollárost, amikor apám a vízbe ejtette, erre egyetértőn zajongtak, és elegáns sértettséggel a tó távolabbi végébe lebegtek. Apám a szívére vette. – Ezek a kacsák – mondta. – Mindig itt voltak, mint a tehén az istállóban, ami annyi tejet ad, amennyit csak kívánsz. A kis madárkáim igazi kincsek. Amitől az ember soha nem válna meg. És én elcsesztem. – Vissza kell szerezned a bizalmukat – feleltem. – Vagy jobbat mondok, egyszerűen csak próbálj mostantól őszinte lenni. Kezdj tiszta lappal. Hiszen van már tisztességes munkád. A falu kocsmájában dolgozott, a tóval átellenben. De apám nem kezdett tiszta lappal, még a bekoszolt lapját se nagyon mozdította. Friss kenyeret lopott a kocsma konyhájáról, lenyúlta a nyitott üveg borokat, és mind kihordta a tóhoz a kacsáknak, hogy visszanyerje a bizalmukat. Egész márciusban a kedvüket leste, etette-itatta őket, sztorizgatott nekik, megtett mindent, hogy meglágyítsa a szívüket. Csak áprilisban, amikor elnyelte a világot a cuppogós sár, és a fák friss zöldbe burkolóztak, és minden lerázta magáról a tél nyűgét, csak akkor vette elő a pakli kártyát. – Mit szólnátok egy baráti játszmához? – kérdezte őket. – Nem pénzben. A kacsák idegesen néztek össze. – Nem is tudom… – motyogta egyikük gondterhelten. Akkor egy idősebb vadkacsa, akit most láttam először, kecsesen kitárta egyik szárnyát. – Annyi friss kenyér és annyi kitűnő bor után bárdolatlanság lenne elutasítanunk. Egy kör kopogós römit esetleg. Vagy csapd-le-csacsit? – Mit szólnátok a pókerhez? – kérdezte apám pókerarccal. A kacsák pedig rábólintottak. Apám annyira boldog volt. Fel se kellett vetnie, hogy az izgalom kedvéért esetleg játszhatnának kis tétben is, az idősebb vadkacsa bedobta helyette a javaslatot. Az évek során kitanultam már, hogyan kell a pakli aljáról osztani: eleget figyelhettem apámat éjjelente, ahogy a szobában gyakorol lankadatlanul, de attól az öreg vadkacsától neki is lett volna mit tanulnia. Osztott az a pakli aljából, a közepéből, és pontosan tudta, melyik lap hol lapul a pakliban, és egy szárnyrezdüléssel oda keverte, ahová akarta. A kacsák megkopasztották apámat: elnyerték a tárcáját, az óráját, a cipőjét, a tubákját és a ruháját, amiben kiállt ellenük. Ha kisfiút is elfogadtak volna tétnek, akkor engem is elvesztett volna, bár sok szempontból megtörtént így is.
Alsóneműben és zokniban ballagott vissza a kocsmába. A kacsák nem bírják a zoknit, megmondták. Ez amolyan kacsahóbort. – Legalább a zoknid megmaradt – mondtam neki. Ez volt az az április, amikor apám megtanulta, hogy egy kacsában se bízhat. Májusi mese Májusban kaptam egy névtelen anyák napi lapot. Meghökkentő. Az csak feltűnt volna, ha valaha is született volna gyerekem, nem? Júniusban találtam egy cetlit, ezzel a felirattal: „Megteszünk mindent, hogy a megszokott szolgáltatást mielőbb újra biztosítsuk.” A fürdőszobatükrömre ragasztották pár ismeretlen eredetű és címletű érme társaságában. Júliusban három képeslap érkezett, hetente egy, a bélyeg tanúsága szerint mindet Oz Smaragdvárosában postázták, és arról informáltak, hogy a feladó remekül érzi magát, és kér, szóljak Doreennek, hogy el ne felejtse lecserélni a zárat a hátsó ajtón, és lemondani a tejet. Nem ismerek egy Doreent sem. Augusztusban valaki egy doboz csokit hagyott a lábtörlőmön. Rajta figyelmeztetés, hogy fontos törvényes ügyben bizonyíték értékű, és hogy semmi szín alatt ne fogyasszon senki a csokoládéból, mielőtt róluk ujjlenyomatot nem vettek. Az augusztusi hőségben szottyos barna masszává olvadt benne a csoki, és kidobtam, ahogy volt. Szeptemberben csomagot kaptam, benne az Action Comics első példánya, Shakespeare Első fóliója és egy számomra eddig ismeretlen Jane Austen-regény, az Elmeél és szembeszél. Kevéssé érdekelnek a képregények, Shakespeare vagy akár Jane Austen, ezért a vendégszobába raktam a könyveket. Egy héttel később, amikor valami olvasnivalót kerestem magamnak a fürdéshez, már nem voltak sehol. Októberben egy cetlit találtam: „A megszokott szolgáltatást tényleg hamarosan megint biztosítjuk, becsszó.” Az akvárium oldalára ragasztották. Két aranyhalat mintha kicseréltek volna két ugyanolyan másikra. Novemberben váltságdíjlevelet kaptam, amiben részletesen tájékoztattak, mit kell tennem, ha valaha élve akarnám viszontlátni Theobald bácsikámat. Semmiféle Theobald bácsikám nincsen, de azért egész hónapban rózsaszín szegfűt hordtam a gomblyukamban, és salátán kívül egyebet nem ettem. Decemberben karácsonyi lapot kaptam, a bélyegen ÉSZAKI-SARK bélyegző, melyen tájékoztattak, hogy idén egy klerikális malőrnek köszönhetően se a Jók, se a Rosszak közé nem kerültem. M-mel kezdődő névvel írták alá, lehetett Mikulás is, de inkább tűnt Mihálynak. Januárban arra ébredtem, hogy parányi konyhám mennyezetére cinóber festékkel azt mázolták, hogy ELŐSZÖR A SAJÁT OXIGÉNMASZKJÁT VEGYE FEL, CSAK UTÁNA SEGÍTSEN UTASTÁRSAINAK. A padlóra is lecsepegett a festék. Februárban egy férfi lépett oda hozzám egy buszmegállóban, és a szatyrában fekete sólyomszobrot mutatott. Megkért, hogy vigyázzak rá, nehogy a Kövér Ember megszerezze, de aztán megpillantott valakit a háta mögött, és elszaladt. Márciusban három reklámlevelet kaptam: az első tájékoztatott, hogy talán nyertem egymillió dollárt, a második, hogy talán beválasztottak az Académie Française-be, a harmadik, hogy talán már felkentek a Római Anyaszentegyház fejének. Áprilisban az éjjeliszekrényemen mentegetőző írást találtam a szolgáltatás hanyagságai miatt, és mellesleg biztosítottak, hogy mostantól a világegyetem minden hiányosságát vegyem orvosoltnak. ELNÉZÉSÉT KÉRJÜK A KELLEMETLENSÉGEKÉRT, írták. Májusban újabb anyák napi lapot kaptam. Ezen volt aláírás, csak olvashatatlan. M-mel kezdődött, de határozottan nem Mihály volt.
Júniusi mese A szüleim soha nem értenek egyet. Ilyenek. Bár a nem egyetértésnél kicsit tovább mennek. Vitatkoznak. Mindenen. Nem tudok rájönni, arra a kis időre hogyan tudták egyáltalán felfüggeszteni a vitatkozást, amíg kimondták az igent, vagy amíg engem meg a húgomat összehoztak. Anyu a javak újraelosztásában hisz, azt gondolja, hogy a kommunizmussal az a legnagyobb probléma, hogy nem mer elég messzire menni. Apu oldalán az ágy fölött bekeretezett fénykép függ a királynőről, és a legkonzervatívabb konzervatívokra szavaz. Anyu a Susan nevet szerette volna nekem, apu a nénikéje után a Henriettát. Egyikük se engedett egy centit sem. Így én lettem az egyetlen Susietta a suliban, meg persze nagy eséllyel bárhol. A húgomat Alismimának hívják, hasonló okokból. Nincs dolog, amiben egyetértenének, még a hőmérséklet is vitás. Apunak mindig melege van, anyu mindig fázik. Amint az egyik kimegy a szobából, a másik feltekeri a radiátort, vagy épp kitárja az ablakokat. A húgommal folyton meg vagyunk fázva, szerintünk nyilván ezért. Abban se jutottak dűlőre, hogy melyik hónapban menjünk nyaralni. Apu ragaszkodott az augusztushoz. Anyu a július mellett kardoskodott. Tehát végül júniusban vette ki mindenki a szabadságát, ami senkinek se volt túl jó. Aztán abban nem tudtak dönteni, hogy hova menjünk. Apu eltökélte magát, hogy csakis Izlandra, egy pónitúrára. Anyu annyit hajlandó volt engedni, hogy legyen akkor a Szahara, és tevekaraván. És amikor a húgommal felvetettük, hogy mi legszívesebben mondjuk Dél-Franciaországban heverésznénk a tengerparton, mindketten úgy néztek ránk, mintha meghibbantunk volna. Annyi időre felhagytak a vitával, amíg közölték, hogy erről szó sem lehet, ahogy Disneylandet is verjük ki gyorsan a fejünkből, aztán vitatkoztak tovább. A Hova Megyünk Nyaralni Júniusban Vitát rengeteg ajtócsapkodással és a becsapott ajtókon keresztül üvöltött „Ám legyen!”-ekkel zárták. Amikor elérkezett a kellemetlen nyaralás időpontja, csak abban lehettünk biztosak a testvéremmel, hogy sehova se utazunk. Elmentünk a könyvtárba, elhoztunk annyi könyvet, amennyit csak ketten elbírtunk, és lelkileg felkészültünk a tíznapnyi végtelen civakodásra. Aztán befutottak a szállítók, hoztak mindenféle holmit, és elkezdték beszerelni. Anyu egy szaunát építtetett a pincében. A padlóra több tonna homokot hordtak, a mennyezetre kvarclámpát erősítettek. Anyu kiterített egy törölközőt a homokba a kvarclámpa alá, és elheveredett. A pincefalakat homokdűnéket és tevéket ábrázoló poszterekkel és képekkel ragasztotta tele, amelyek egy idő után vedleni kezdtek a nagy hőségben. Apu a garázsba rakatta a hűtőt, a leghatalmasabbat, amit a piacon csak talált. Akkora volt, hogy bele lehetett menni. A kocsi se fért be tőle a garázsba, így kénytelen volt a beállóra parkolni. Reggel felkelt, melegen beöltözött az izlandi gyapjúból készült pulóverébe, magához vett egy könyvet meg forró kakaóval töltött termoszt és élesztőpástétomos, uborkás szendvicset, és arcán széles mosollyal kivonult a hűtőjébe, ahonnan vacsoráig elő se jött. Létezik vajon még egy ennyire dilis család, mint az enyém? A szüleim az égvilágon semmiben se tudnak egyetérteni. – Láttad, hogy anyu délutánonként titokban felveszi a kabátját, és kioson a garázsba? – kérdezte hirtelen a húgom, ahogy a kertben olvasgattuk a könyvtári könyveinket. Nem láttam, de azt igen, amikor apu fürdőgatyában és köntösben nagy vigyorogva reggel lelopakodott anyához a pincébe. Nem értem a szüleimet. Őszintén szólva szerintem soha, sehol senki nem értené meg őket. Júliusi mese
Aznap, július legelső napján, amikor a feleségem elhagyott, hogy, mint mondta, átgondolja a dolgokat és kicsit egyedül legyen; amikor a nap perzselőn égette a város központjában elnyúló tó vizét; amikor a házunk körüli mezőn a kukorica már térdig ért, és a türelmetlen kölykök elsütötték az első, koraérett tűzijátékokat és rakétákat, hogy a frászt hozzák ránk és szikrákat varrjanak a nyári égboltra, én könyvekből építettem iglut a hátsó udvarban. Papírkötéseseket használtam, mert aggasztott, hogy mi lesz, ha nem végzek tisztességes munkát, és a fejemre szakad a sok kemény kötéses meg nagyszótár. De stabilan állt. Három és fél méter magas volt, és még hosszabb bejárati alagúton juthattam a szívébe, hogy a jeges sarki szelek ne hatolhassanak be a lakótérbe. A könyvekből rakott igluba bevittem még könyveket magammal, és ott olvasgattam. Csodálattal töltött el, hogy milyen kényelmes és meleg. Ahogy egy-egy könyvvel végeztem, leraktam az iglu aljára, míg végül eltüntettem a júliusi zöld fű utolsó szálát is. Másnap meglátogatott néhány barátom. Négykézláb másztak be az iglumba, azt állították, hogy megbolondultam. Erre azt feleltem, hogy a tél hidegétől csakis apám ötvenes évekbeli papírkötéses gyűjteménye óv meg, a sok rikító borító, hangzatos cím meg lelombozóan elmesélt történet. A barátaim távoztak. Ültem az iglumban, és elképzeltem odakinn a jeges éjszakát, azon méláztam, hogy vajon táncolnak-e felettem északi fények. Kikukkantottam, de csak a csillagokkal teleszórt égboltot láttam. A könyvekből rakott igluban aludtam. Megéheztem. Lyukat ástam a padlóba, belógattam egy damilt, és vártam a kapást. Berántottam neki, és már ki is húztam a zsákmányt: egy könyv-halat – zöld borítós, régi Penguin kiadású krimigyűjteményt. Nyersen faltam be, féltem tüzet rakni odabenn. Amikor kibújtam, azt láttam, hogy valaki az egész világot könyvekkel borította be: fakó borítók, a fehértől a kéken át a liláig minden árnyalat. Jeges könyvtáblákon bolyongtam. Megláttam az egyik táblán egy alakot, aki a feleségemre hasonlított. Önéletrajzokból épített épp gleccsert. – Azt hittem, elhagytál – fogadtam. – Azt hittem, magamra hagytál. Nem felelt, és akkor rájöttem, hogy csak egy árny árnyéka. Júliust írtunk, amikor a nap soha nem nyugszik le a sarkvidéken, de már fáradt voltam, ezért visszaindultam az iglumba. A medvék árnyát hamarabb megláttam, mint a medvéket magukat: hatalmasak voltak, fakók, vad regények lapjaiból – modern és ősrégi versek álltak össze medvealakokká, hogy a jégvidéken garázdálkodjanak, csupa szó, amely már a szépségével halálosan megsebezhet. Láttam a lapokat és a rajtuk kígyózó szavakat, és halálra rémültem, hogy még a végén a medvék is meglátnak engem. Nagy kerülővel kúsztam vissza az igluba. Talán el is aludtam a sötétben. Aztán előmásztam, hanyatt feküdtem a jégen, és bámultam odafenn a remegő északi fény elképzelhetetlen színáradatát, hallgattam a távolban a jég recsegését, durranásait, ahogy tündérmesék jéghegye szakadt le egy mitológiai könyvekből feltorlódott gleccserről. Nem is tudom, mikor vettem észre, hogy fekszik mellettem valaki. Hallottam a lélegzetét. – Milyen szép, igaz? – kérdezte. – Ez az aurora borealis, az északi fény – mondtam neki. – A július negyediki tűzijáték a városban, édesem – mondta a feleségem. A kezemet fogta, és együtt néztük végig a tűzijátékot. Amikor az utolsó rakéta aranyesője is lehullott az égről, azt mondta: – Hazajöttem. Nem szóltam semmit, de nagyon erősen markoltam a kezét, és hátam mögött hagytam a könyvekből épített iglumat. Bementem vele a házunkba, mosolygós elégedettséggel, mint a júliusi napon sütkérező macska.
Távoli égzengést hallottam, és éjjel, míg mi az ágyunkban aludtunk, zuhogni kezdett, a könyvsátor összeomlott, és az eső elmosta a szavakat. Augusztusi mese Hamar elkezdődtek az erdőtüzek abban az augusztusban. A viharok, amelyek némi nedvességet hozhattak volna, mind délre tértek a mi vidékünktől, és magukkal vitték az esőt is. Mindennap bámultuk a helikoptereket, ahogy vízszállítmányukkal repülnek a fejünk fölött a távoli lángok irányába. Peter, akié a ház, ahol élek, és amit rendben tartok, ahol főzök, mosok, egyébként ausztrál. Azt mondta: – Ausztráliában az eukaliptusz a tűz miatt marad fenn. Vannak bizonyos fajtái, amelynek a magvai addig nem csíráznak ki, amíg tűz nem pusztít körülöttük, és így meg nem tisztít mindent az aljnövényzettől. A nagy hőség indítja be a folyamatot. – Bizarr – mondtam –, hogy valami épp a lángokból szülessen. – Szerintem nem az, sőt, éppenséggel így normális. És amikor a Föld még melegebb volt, talán még ennél is elterjedtebb jelenség lehetett. – Nehéz ennél melegebb világot elképzelni. – Pedig ez még semmi – horkant fel, aztán hosszasan mesélt fiatalkora nagy hőségeiről Ausztráliában. Másnap reggel a híradóban figyelmeztették a környék lakosságát, hogy nagy kockázatú övezetté minősítettek bennünket, és a legokosabb, ha elhagyjuk a házunkat. – Gyenge duma – fújtatott megvetően Peter. – Nekünk itt ugyan nem lesz semmi gondunk. Magasan vagyunk, és körbevesz bennünket a patak. Magas vízállásnál tényleg volt másfél méter mély is a víz a patakban, de most alig harminc-negyven centi lehetett. Legföljebb fél méter. Késő délutánra mindent átjárt a füstszag, és a tévéből meg a rádióból csak azt hallottuk, hogy aki teheti, meneküljön. De mi csak összemosolyogtunk, és belekortyoltunk a sörünkbe nagy elégedetten, hogy így átlátjuk a nehézségeket, hogy nem esünk rögtön pánikba, hogy nem menekülünk fejvesztve. – Milyen önelégült az ember – mondtam. – Mind azok vagyunk. Végignézzük a forró augusztusi napon a fák ágain szénfeketére sülő leveleket, és mégis töretlenül hisszük, hogy minden marad a régiben. Hogy a mi birodalmunk soha nem bukik el. – Semmi sem tart örökké – mondta erre Peter, és töltött még egy sört, és egy ausztrál barátjáról mesélt, aki egy bozóttűz pusztításától mentette meg a családi farmot azzal, hogy minden kis tűzfészekre, ami felütötte a fejét, sört löttyintett. A völgyben úgy közelített a tűz felénk, mint a világvége, és egyszeriben rájöttünk, hogy a patak ennek aztán meg se kottyan. A levegő is izzott. Akkor fogtuk menekülőre, füsttől fuldokolva, köhögve rohantunk le a dombról a patakhoz, belefeküdtünk, hogy csak a fejünk látszott ki a vízből. A pokolból nézhettük végig, ahogy a lángok közül kapnak szárnyra, felemelkednek és szállnak. Mintha madarak lettek volna, úgy csapkodták csőrükkel a dombtetőn álló ház lángoló romjait. Láttam, ahogy az egyik felszegi a fejét, és diadalmasan felkiált. Az égő levelek ropogásán, a tűzvész dübörgésén át is hallottam. Hallottam a főnix kiáltását, és megértettem, hogy semmi sem tart örökké. És ahogy a patak vize forrni kezdett, száz madár rebbent fel a tűzből az égre. Szeptemberi mese Anyámnak volt egy oroszlánfejes gyűrűje. Apró varázslásokhoz használta – hogy találjon parkolóhelyet, hogy a sor, amiben ő áll a boltban a kasszánál, egy picikét gyorsabban haladjon, hogy a szomszéd
asztalnál a marakodó párocska lecsendesedjen és megint szerelmes békességbe merüljön, ilyesmikre. Halálából rám hagyta örökül. Először egy kávézóban veszítettem el. Azt hiszem, idegesen babráltam vele, fel-le húzgáltam az ujjamon, és már csak otthon vettem észre, hogy nincs is rajtam. Visszamentem a kávézóba, de sehol se találtam. Pár nappal később egy taxisofőr hozta vissza, a kávézó előtt találta meg a járda szélén. Azt mondta, anyám megjelent neki álmában, megadta neki a címemet, és hálából a családi sajttorta receptjét. Másodjára egy híd mellvédjén áthajolva veszítettem el, miközben tobozokat hajigáltam szórakozottan a vízbe. Nem hittem, hogy ennyire laza a gyűrű az ujjamon, már csak azt vettem észre, hogy repül a tobozzal együtt. Néztem a szép ívet a levegőben, és ahogy hangos ploccsanással landol a parti iszapban, és el is tűnik egyből. Egy hétre rá vettem egy egész lazacot egy férfitól, akivel a kocsmában találkoztam, és a régi típusú, zöld hűtőkocsijából árulta. Születésnapi vacsorát készítettem belőle. Ahogy felvágtam a hasát, anyám oroszlános gyűrűje koppant az asztalon. Harmadjára akkor veszítettem el, amikor a hátsó kertben napoztam és olvasgattam a gyepen. Augusztus volt. A gyűrű mellettem hevert a törülközőn a napszemüvegem meg a naptej mellett, és egyszer csak egy nagy testű madár (talán szarka vagy csóka volt, bár biztos nem vagyok benne, csak abban, hogy valami varjúféle volt) csapott le mellém, és csőrébe kapta anyám gyűrűjét. Másnap éjjel egy bizarrul életre kelt madárijesztő hozta vissza. Eléggé meghökkentett, ahogy ott állt mozdulatlanul a hátsó ajtónál a lámpafényben, majd amint kivettem a kesztyűs, keményre tömött mancsából a gyűrűt, már el is nyelte megint a sötét. – Vannak dolgok, amiket nem nekünk szánt a sors – mondtam magamban. Másnap reggel a régi, ócska kocsim kesztyűtartójába tettem a gyűrűt. Elhajtottam a bontóba, és elégedetten néztem végig, ahogy tévékészülék nagyságú dobozzá préseli a szerkezet, és bekerül a konténerbe, amiben Romániába szállítják, hogy újabb hasznos holmit készítsenek belőle. Szeptember elején lenulláztam a bankszámlámat. Brazíliába költöztem álnév alatt, és webdesignerként találtam magamnak állást. Eddig semmi jele anyám gyűrűjének. De megesik, hogy kalapáló szívvel, izzadságban úszva riadok álmomból, és az zakatol a fejemben, hogy vajon hogyan juttatja majd vissza hozzám legközelebb. Októberi mese – Hú, de jó ez! – mondtam, és kiropogtattam a görcsöt a nyakamból. Nem egyszerűen jó volt amúgy, hanem fantasztikus. Olyan régóta kuporogtam összepréselődve abban a lámpában. És az ember lassan kezdi azt hinni, hogy soha többé nem dörzsöli már meg senki. – Te egy dzsinn vagy – mondta a fiatal hölgy a törlőronggyal. – Az bizony. Okos kislány vagy, angyalkám. Miből jöttél rá? – Hogy füstgomolyagban jelentél meg. És hogy tisztára olyan vagy, mint egy dzsinn. Ezzel a turbánnal meg a hegyes orrú papuccsal. Összefontam a két karomat, és pislantottam. Immár farmerben, szürke tornacipőben és kifakult szürke pulcsiban voltam, a kor és hely egyenviseletében. Homlokomhoz emeltem a tenyeremet, és mélyen meghajoltam. – Én vagyok a lámpa szelleme – mondtam. – Örvendezz, szerencse kegyeltje, mert hatalmamban áll három kívánságodat teljesíteni. De ne is próbálkozz az „Azt kívánom, hogy még több kívánságom legyen” trükkel, nálam az nem jön be, és csak bukod azt a kívánságot. Szóval, halljuk. És megint összefontam a két karomat.
– Nem – mondta. – Vagyis persze kösz, meg minden, de nem kell semmi. Jól vagyok így, ahogy vagyok. – Aranyom. Angyalkám, csillagom. Megeshet, hogy félreértettél. Én egy dzsinn vagyok. És hogy mik lehetnek a kívánságok? Amit csak akarsz, amire csak vágysz. Például soha nem szerettél volna repülni? Mert adhatok szárnyakat. Vagy esetleg gazdag akarsz lenni, Krőzusnál is gazdagabb? Hatalmas? Nem gond, csak szólnod kell. Három kívánság, bármi legyen is az. – Mint mondtam, kösz. De velem minden rendben. Nem kérsz valamit inni? Olyan sokáig ültél abban a lámpában, biztosan megszomjaztál. Bort? Vizet? Teát? – Hú… – Most, hogy így felhozta, tényleg szomjas voltam. – Mentateád van esetleg? A teáskanna, amiben a mentateát készítette, szinte pont ugyanolyan volt, mint a lámpa, amiben az elmúlt évezred nagy részét töltöttem. – Köszönöm a teát. – Szívesen. – De nem értem. Eddig akárkivel találkoztam, mind egyből kérni kezdett. Szép házat, háremnyi gyönyörű nőt… jó, ez a te esetedben nem játszik… – Miért ne? Ne legyenek előítéleteid az emberekről. És ha már itt tartunk, ne szólíts angyalkának meg csillagomnak meg ilyesmiknek. Hazelnek hívnak. – Aha – mondtam, mert leesett. – Szóval akkor egy gyönyörű nőt szeretnél? Elnézésedet kérem. De csak kívánnod kell – fontam össze a karjaimat. – Nem, kösz, jól vagyok így. Nincs semmi kívánságom. Ízlik a tea? Azt feleltem, hogy még soha ennyire finom mentateát nem ittam. Akkor azt kérdezte, hogy mikor ébredt bennem a kényszer, hogy mások kívánságait teljesítsem, és hogy az-e minden vágyam, hogy elnyerjem mások tetszését. Anyámról kérdezett, mire kértem, hogy ne akarjon egy kalap alá venni a halandókkal, hiszen dzsinn vagyok, hatalmas és bölcs, rejtélyes és mágikus. Kérdezte, szeretem-e a humuszt, és amikor igent mondtam, akkor pitát melegített, felszeletelte nekem, hogy azt mártogathassam a humuszba. Mártogattam, és jóízűen eszegettem a humuszt. És ez adott is egy ötletet. – Csak kívánnod kell – javasoltam segítőkészen –, és olyan lakomát hozok neked, amilyet még szultánok sem élvezhetnek. Aranytálakon szolgálják fel neked, és egyik fogás finomabb lesz, mint a másik. És a tálakat is megtarthatod utána. – Nem kell, kösz – mosolygott. – Nincs kedved sétálni egyet? Sétálgattunk a városban. Olyan jólesett újra megmozgatni a lábaimat a lámpa után. Egy parkba értünk, egy tó mellett üldögéltünk egy padon. Meleg volt, de járt a szél, és kavarta az avart. Meséltem dzsinn-ifjúkoromról Hazelnek, hogyan hallgattuk ki az angyalokat, akik üstökösöket hajigáltak hozzánk, ha észrevettek. Meséltem a dzsinnháborúk kegyetlen idejéről, arról, hogyan zárt bennünket Szulejmán szultán üreges tárgyakba: üvegekbe, lámpákba, agyagedényekbe meg hasonlókba. Hazel mesélt a szüleiről, akik egy repülőszerencsétlenségben haltak meg, és akiktől a házat örökölte. Mesélt a munkájáról, hogy gyerekkönyveket illusztrál, ami tiszta véletlen, mert eredetileg orvosi szakillusztrátor szeretett volna lenni, csak ahhoz nem volt meg a kellő felkészültsége, de ma már minden új megbízása nagy örömére szolgál. Azt is mesélte, hogy hetente egy este felnőtteket tanít rajzolni a helyi középiskolában. Nem láttam semmi ordító hibát az életében, semmi lyukat, amit kívánsággal tehetne teljessé. Talán csak egyet. – Szép az életed – mondtam neki. – De nincs senkid, akivel megoszthatnád. De csak kívánnod kell, és én elhozom neked a tökéletes férfit. Vagy nőt. Egy filmsztárt. Egy gazdag… személyt… – Nem kell, jól vagyok így. Visszasétáltunk a házába, a környező házak már mind halloweeni díszben álltak. – Ez így nem jó. Az emberek mindig vágynak valamire.
– Én nem. Nekem megvan mindenem. – És akkor én mit csináljak? Elgondolkodott. Aztán az előkertjére mutatott. – Összekotornád az avart? – Ez most egy kívánság? – Nem. Csak gondoltam, megcsinálhatnád, amíg én elkészítem a vacsorát. Összekotortam az avart a sövény mellé egy kupacba, hogy a szél ne hordja szét megint. Vacsora után elmosogattam. Hazel vendégszobájában aludtam. Nem mintha ne lett volna szüksége segítségre. Mert hagyta, hogy besegítsek. Elintéztem neki ezt-azt, elmentem rajzeszközökért, bevásároltam. Amikor hosszasan festett, hagyta, hogy megmasszírozzam a nyakát meg a vállát. Jó erős kezeim vannak. Nem sokkal Hálaadás előtt átköltöztem hozzá a hálószobába, az ágyába. Ma reggel elnéztem az arcát, ahogy aludt. Néztem az ajkát álmában. Bekúszott a szobába a napfény, megérintette az arcát, és ő kinyitotta a szemét, rám nézett és elmosolyodott. – Tudod, mit nem kérdeztem még meg tőled soha? – kérdezte. – Hogy veled mi van? Te mit kívánnál, ha azt mondanám, hogy van három kívánságod? Átgondoltam. Átkaroltam, vállamra hajtotta a fejét. – Semmit – feleltem. – Jól vagyok így, ahogy vagyok. Novemberi mese Kicsi, szögletes parázstartó volt, rézből vagy talán bronzból kovácsolhatták, de rég megfeketedett már. Azért tetszett meg Eloise-nek a garázsvásáron, mert állatok, sárkányok vagy tengerikígyó-féleségek díszítették. Az egyiknek hiányzott a feje. Csak egy dollárba került, és vett még egy piros kalapot is, amelynek toll volt az oldalába tűzve. De a kalapot megbánta, mielőtt még hazaért volna, aztán meg arra gondolt, hogy legfeljebb elajándékozza. Otthon azonban már a levél fogadta, a kórházból érkezett, és csak kirakta a parázstartót a kertbe, a kalapot meg az előszobaszekrénybe, és el is felejtette mindkettőt. Teltek-múltak a hónapok, és velük elmúlt a maradék kedve is, hogy akár csak kilépjen a házból. Napról napra gyengült, fogyott. Az ágyát leköltöztette a földszintre, mert járni is fájt, és túl nagy erőfeszítést jelentett felmászni a lépcsőn, és így egyszerűbb is volt. Eljött a november és vele a bizonyosság, hogy a karácsonyt már nem éri meg. Vannak dolgok, amiket nem lehet csak úgy a szemétbe dobni, de hátrahagyni se, hogy a szeretteid találják meg, mikor már nem vagy. Dolgok, amiket a legjobb elégetni. Egy papírokkal, régi fényképekkel és levelekkel teli fekete kartondossziéval kiment a kertbe, száraz gallyakkal és barna papírzacskókkal megrakta a parázstartót, és begyújtotta. A dossziét csak akkor nyitotta ki, amikor már lobogott a tűz. A levelekkel kezdte, azokkal, amelyeket semmiképpen se szeretett volna mások kezében tudni. Egyetemista korában az egyik professzorával viszonya volt, már ha annak lehet nevezni, ami nagyon hamar és nagyon alaposan félrecsúszott. Ott volt összekapcsozva a férfi összes levele, és most egyenként a lángok közé dobta őket. Volt egy fénykép is kettejükről, azt hagyta utoljára, és nézte, ahogy lassan megfeketednek és felpöndörödnek a szélei. Már nyúlt a következő lapért, amikor ráébredt, hogy nem emlékszik se a professzor nevére, se arra, hogy mit tanított, vagy hogy miért is okozott annyi fájdalmat a kapcsolatuk, hogy utána egy évig öngyilkosság-közeli állapotban élt. A következő a régi kutyájáról, Lassie-ről készült kép volt, a hátán hempergett rajta a tölgyfa tövében, a
hátsó kertben. Lassie hét éve halt meg, de a fa még megvolt, most éppen a novemberi hidegben pucér, lombtalan ágakkal. A tűzbe dobta a fényképet. Szerette ezt a kutyát. A fára pillantott, ahogy felidézte az emlékeit… Semmiféle fa nem volt a kertben. Még tönk sem, csak a kifakult novemberi fű, amin a szomszédból idekavarodott néhány őszi levél tarkállott. Eloise azonban nem aggódott, hogy esetleg kezd megbolondulni. Csak felállt elgémberedett tagokkal, és bement a házba. A tükörképe viszont megdöbbentette, ahogy mostanában minden alkalommal. A ritkás haja, a sovány arca. Fogta az ideiglenesen elhelyezett ágya melletti asztalkáról a papírokat: legfelül az onkológusától érkezett levél, alatta tucatnyi szavakkal és számokkal telerótt papír. És még több papír kórházi fejléccel. Felnyalábolta mind, és biztos, ami biztos, hozzáfogta a kórházi számlákat is. A biztosítása majdnem mindent fedezett, bár akadt köztük térítendő is. Kivitte, közben a konyhában megpihent egy pillanatra, csak amíg kifújja magát. A parázstartóban még mindig égett a tűz, bele is hajította az összes orvosi iratot. Végignézte, ahogy megbarnulnak, megfeketednek, végül a novemberi szél felkavarja a hamut. Eloise megvárta, hogy az utolsó orvosi papír is elszenesedjen, akkor felállt, és bement a házba. A folyosón a tükör egy régről ismerős és mégis új Eloise-t mutatott: sűrű barna hajjal és olyan ragyogó mosollyal, mint aki imádja az élet minden pillanatát, és elégedett kényelemben éldegél. Az előszobaszekrényhez ment. Volt a polcon egy piros kalap, nem nagyon emlékezett rá, és nem is volt benne biztos, hogy a piros nem sápasztja-e majd. Megnézte magát megint a tükörben. Jól nézett ki. Hetykén oldalra igazgatta a kalapját. Odakinn a jeges novemberi légben a fekete kígyómintás parázstartó felett épp eloszlott az utolsó füstpászma. Decemberi mese Nyáron is kemény az élet az utcán, de olyankor legalább elalszik az ember a parkban, és nem kell tartania a fagyhaláltól. A tél más. A tél akár végzetes is lehet. És még ha nem is az, a hideg különleges elbánást biztosít hajléktalan barátainak, életük minden ízébe beeszi magát. Donna a nagy öregektől tanult. Ők mondták neki, hogy a lényeg, hogy napközben próbáljon minél többet aludni – a Circle metróvonal tökéletes, egy jeggyel egész nap utazgathat, meghúzza magát, és szendereghet kedvére, vagy az olcsó kávézókban, ahol nem piszkálnak egy tizennyolc éves lányt, ha feltűnés nélkül bóbiskol az egyik sarokban három-négy órán át az egy csésze, ötvenpennys teájával –, éjjel viszont maradjon mozgásban, mert a hőmérséklet akkor zuhan a legmélyebbre, és a melegebb helyek zárva tartanak, sötéten, csukott ajtókkal. Este kilenc volt, Donna gyalogolt. A rendesen kivilágított részeken maradt, és már nem szégyellt kéregetni. Aki akarja, úgyis nemet mond, és a legtöbben meg is tették. A nő a sarkon egyáltalán nem volt ismerős. Ha csak kicsit is az lett volna, Donna messziről elkerüli. A legrosszabb rémálma volt, hogy esetleg összefut valakivel Biddendenből, és így látják: azt a szégyent, meg hogy elmondják anyának (aki egyébként soha semmivel se foglalkozott, amikor a nagyi meghalt, akkor is csak annyit mondott, hogy „végre megszabadultunk tőle!”), aki meg továbbadja apának, és az fogja magát, eljön érte, hogy hazavigye. Mert abba beleroppanna. Soha többé nem akarta látni. A nő megállt a sarkon, elveszetten nézett körbe. Aki eltévedt, azt néha könnyebb volt levenni egy kis apróra, ha az ember megmutatta neki, merre menjen. – Volna egy kis aprója? – lépett oda hozzá Donna. A nő végigmérte. És akkor megváltozott az arca, és olyan lett, mintha… igen, Donna most értette meg a
fordulatot, hogy olyan, mintha kísértetet látott volna. Mert azt látott. – Te? – nézett a nő. – Én? – kérdezett vissza Donna. Ha felismerte volna a nőt, talán lelépett volna, sarkon fordul, és uccu neki. De nem ismerte. Kicsit hasonlított az anyjára, kedvesebb, lágyabb, gömbölyűbb kiadásban, mert az anyja hegyes volt, és éles. Bár elég nehezen lehetett volna megmondani, hogy is néz ki, annyira be volt öltözve a vastag, fekete télikabátjába, és a fején is vaskos, bojtos gyapjúsapka, ami alól azért kissé kilátszott a haja, éppolyan narancsszínű haj, mint Donnáé. – Donna – mondta a nő. Na, ekkor már elfutott volna, ha nem lett volna annyira őrült, annyira valószínűtlen és röhejes ez az egész. – Édes istenem, Donna – folytatta a nő. – Te vagy az, ugye? Emlékszem. És elhallgatott. Mintha a könnyeit igyekezett volna visszatartani. Donna csak bámulta a nőt, és közben elképesztő, nevetséges gondolat formálódott az agyában. – Maga az, akinek gondolom? A nő bólintott. – Én vagyok te, igen. Pontosabban te leszel én, majd egyszer. Errefelé sétáltam, és éppen visszagondoltam, milyen is volt, amikor én… amikor te… – elhallgatott. – Figyelj, nem lesz így örökre. Még csak sokáig se. Csak ne csinálj semmi butaságot. Vagy olyat, amin már nem lehet változtatni. A szavamat adom, hogy jobb lesz. Mint azon a YouTube-videón, hogy Minden jobb lesz. – Mi az a jútúb? – kérdezte Donna. – Jaj, édesem. Azzal a nő átkarolta Donnát, szorosan magához húzta. – Hazavisz magához? – kérdezte tőle Donna. – Nem lehet. Az egyelőre nem a te otthonod. Még nem találkoztál azokkal, akik segíteni fognak munkát meg lakást szerezni. Még nem találkoztál azzal, aki végül a párod lesz. És akivel megteremtitek az otthonotokat, egy biztonságos, meleg helyet magatoknak és a gyerekeiteknek. Donna érezte, hogy kezd bedühödni. – Minek mondja ezt el? – Hogy tudd, hogy egyszer jobb lesz. Hogy legyen miben reménykedned. – Én nem reménykedni akarok – hátrált el tőle Donna. – Hanem meleget. Otthont akarok. És most, nem húsz év múlva. – Húsznál hamarabb azért… – suhant át némi sértettség a nő nyugodt vonásain. – Nem érdekel! Ha nem ma este, akkor nem érdekel! Nincs hova mennem. És fázom. Van aprója? – Persze – bólintott a nő. Kinyitotta a pénztárcáját, és kivett egy húszfontost. Donna elvette, de nem ismerte fel a pénznemet. Felnézett megint a nőre, hogy kérdezzen még valamit, de már nem volt sehol, és ahogy lepillantott ismét a pénzre, az is eltűnt már. Reszketve állt. A pénz eltűnt, már ha létezett valaha egyáltalán. De valami megmaradt neki: a tudat, hogy egy nap minden rendben lesz. Végül rendben lesz. És azt is tudta, hogy nem kell semmi butaságot művelnie. Nem kell megvennie az utolsó metrójegyet, hogy leugorhasson a sínekre, amikor a szerelvény közeleg, és már úgyse tud megállni. Harapós volt a téli szél, csípte az arcát, a csontjáig hatolt, de valamit elé sodort most, ott, egy bolt bejárata előtt. Lehajolt és felvette: egy ötfontos. A holnap talán könnyebb lesz. Nem kell megtennie azt, amit mostanában fontolgatott. A december végzetes lehet, ha az utcán élsz. De nem ez a december. Nem ez az este. Török Krisztina fordítása
A HALÁL ÉS A MÉZ ESETE Azon a vidéken évekig rejtély maradt, mi történt az öreg fehér kísértetférfival, a barbárral, aki hatalmas válltáskát hordott. Egyesek szerint meggyilkolták, és később felásták az öreg Gao viskójának a földjét magasan a domboldalon kincs után, de nem találtak mást, mint hamut és kormos bádogtálcákat. Ez már azután történt, hogy maga az öreg Gao is eltűnt, értik, és még mielőtt a fia visszajött Lidzsiangből, hogy átvegye a kaptárakat a dombon. A probléma, írta Holmes 1899-ben, az unalom. És az érdeklődés hiánya. Pontosabban hogy minden túl egyszerű lesz. Egy bűnügy megoldásának örömét a kihívás adja, az a lehetőség, hogy talán nem sikerül, így a bűnügy valamivel le tudja kötni az ember figyelmét. De ha minden bűnügy megoldható, ráadásul könnyedén megoldható, akkor mi értelme megoldani őket? Nézzük: ezt az ember meggyilkolták. Tehát valaki megölte. A gyilkosságra egy maroknyi indok jöhet szóba: terhére volt valakinek, volt valamije, amire másnak fájt a foga, feldühített valakit. Mi ebben az érdekes? Sokszor megesett, hogy olvastam a napilapokban egy beszámolót valami bűntényről, amivel a rendőrség nem jutott egyről a kettőre, és azt vettem észre, hogy mire a cikk végére értem, nagy vonalakban már meg is oldottam, még ha a részletek nem is voltak mindig tiszták. A bűn túlságosan megoldható. Szertefoszlik. Hívjam fel a rendőrséget, és áruljam el nekik a válaszokat? Meghagyom nekik a feladatot újra meg újra, mivel nekem nem kihívás. Csak akkor élek igazán, ha van kihívás. A ködös dombok méhei, és ezek bizony olyan magas dombok, hogy néha hegyeknek nevezik őket, a sápadt nyári napfényben zümmögve szálltak virágról virágra a lankán. Az öreg Gao szemernyi öröm nélkül hallgatta őket. Az unokatestvérének a völgy túlsó végén fekvő faluban több tucat kaptára volt, melyek mind kezdtek megtelni mézzel már az évnek ebben a szakában, ráadásul olyan fehér mézzel, akár a hójáde. Az öreg Gao nem hitte, hogy a fehér méznek bármivel is jobb lenne az íze, mint a sárga vagy világosbarna mézé, amilyet a saját méhei adtak, igaz, igencsak szűkösen. Az unokatestvére fehér mézéért mégis többet fizettek a vevők, mint amennyit ő a legjobb mézéért kapott. Az unokatestvére domboldalán a méhek szorgos, mohó, aranybarna munkások voltak. Hatalmas mennyiségben szállították a pollent és a nektárt a kaptárokba. Az öreg Gao méhei szeszélyesek és feketék voltak, fényesek, akár a golyók. Annyi mézet készítettek, amennyivel átvészelik a telet, és azonfelül csak keveset, amivel az öreg Gao a faluban házalt. A méhlárvával, édes proteinmorzsával teli fiasításos lépért többet kért, már amikor volt fiasításos lépe, vagyis ritkán, mert mérges, mogorva méhek voltak, és mindent a lehető legkevesebbet csináltak, újabb méheket is, és az öreg Gao mindig tudatában volt, hogy minden darab fiasításos léppel olyan méheket ad el, amelyek később nem csinálnak neki mézet. Az öreg Gao pont olyan mogorva és szúrós volt, mint a méhei. Valaha volt felesége, de az asszony belehalt a szülésbe. A fiú, aki megölte, egy hétig élt, aztán utánahalt. Az öreg Gaónak senki nem fog temetést tartani, senki nem tisztítja meg a sírkövét a fesztiválokra, nem tesz rá áldozatot. Ha meghal, elfelejtik. Ugyanolyan észrevétlen és észrevehetetlen lesz, mint a méhei. Az öreg fehér idegen tavasz végén kelt át a hegyeken, amint az utak járhatóak lettek. A vállán hatalmas barna tarisznya lógott. Az öreg Gao előbb hallotta hírét, mint hogy találkoztak. – Egy barbár nézi a méheket – mondta az unokatestvére.
Az öreg Gao nem szólt semmit. Azért ment el az unokatestvéréhez, hogy vegyen egy vödör gyengébb minőségű lépet, ami sérült, kikapart, és nemsokára megromlik. Olcsón vette, hogy azzal etesse a méheit, és még ha el is ad belőle a saját falujában, senki nem jár pórul. Éppen teát ittak az unokatestvére kunyhójában a domboldalon. Gao unokatestvére késő tavasztól, amikor a méhek repülni kezdenek, az első fagyig a domboldali kunyhóban lakott, a kaptárok közelében élt és aludt, mert félt a tolvajoktól. A felesége és a gyerekei vitték le a dombról a lépet és a hófehér mézzel teli üvegeket eladni. Az öreg Gao nem félt a tolvajoktól. Az ő fényes fekete méhei nem könyörültek senkin, aki háborgatta őket. Ő a faluban aludt, kivéve, amikor eljött a méz begyűjtésének az ideje. – Elküldöm hozzád – mondta az unokatestvére. – Felelj a kérdéseire, mutasd meg neki a méheidet, és fizet neked. – Beszél a nyelvünkön? – A kiejtése rettenetes. Azt mondta, hajósoktól tanult, főleg kantoniaktól. De gyorsan tanul, pedig öreg. Az öreg Gao morgott egyet. Nem érdekelték a hajósok. Késő délelőttre járt, négy óra gyaloglás várt rá a hőségben a völgyön át hazáig. Megitta a teát. Az unokatestvére finomabb teát ivott, mint amit az öreg Gao valaha is megengedhetett magának. Még világosban ért a kaptáraihoz, és a lép zömét beletette a leggyengébb kaptárokba. Tizenegy kaptára volt. Az unokatestvérének több mint száz. Az öreg Gaót kétszer megcsípték közben a méhek, egyszer a kézfején, egyszer a tarkóján. Életében vagy ezer szúrás érte. Meg sem tudta volna mondani, hány. Más méhek szúrását szinte fel se vette, de a saját fekete méhei fullánkja mindig fájt, noha már nem égett és nem dagadt meg. Másnap egy fiú jött az öreg Gao házához a faluban, és mondta neki, hogy keresi valaki, és hogy ez a valaki egy hatalmas idegen. Az öreg Gao csak morrant egyet. Elindult a falun át a fiú után egyenletes léptekkel, a fiú meg előreszaladt, és hamarosan eltűnt szem elől. Az öreg Gao megtalálta az idegent. Zhang özvegy tornácán teázott. Ötven évvel korábban az öreg Gao ismerte Zhang özvegy anyját. A felesége egyik barátnője volt. Már rég eltávozott az élők sorából. Az öreg Gao nem hitte, hogy él még bárki, aki ismerte a feleségét. Zhang özvegy hozott az öreg Gaónak teát, bemutatta az idős barbárnak, aki levette a tarisznyáját, és egy kis asztalhoz ült. Kortyolták a teát. A barbár megszólalt: – Szeretném látni a méheit. Mycroft halála a birodalom végét jelentette, noha ezt csak mi ketten tudtuk. Feküdt abban a fehér szobában egy vékony fehér lepel alatt, mintha máris a népi babona kísértetévé válna, és csak szemlyukat kellett volna vágni a lepelen, hogy teljes legyen ez a benyomás. Azt hittem, a betegség elsorvasztotta a testét, de még hatalmasabbnak láttam, mint valaha. Ujjai fehér faggyúkolbásszá dagadtak. – Jó estét, Mycroft – mondtam. – Hopkins doktor szerint két heted van hátra, és a lelkemre kötötte, hogy ezt semmilyen körülmények között ne áruljam el neked. – Az egy fajankó – mondta Mycroft, és minden szó között mélyeket zihált. – Péntekig se húzom. – Szombatig minimum – véltem. – Mindig is optimista voltál. Nem, csütörtök este után gyakorlati geometrialecke leszek Hopkins meg a Snigsby és Malterson temetkezési vállalkozói számára, akiknek, az ajtók és folyosók szélességét véve, kihívás lesz a porhüvelyemet kivinni ebből a szobából és az épületből. – Ez nekem is megfordult a fejemben. Főleg a lépcső miatt. De kivihetnek az ablakon, és leereszthetnek az utcára, akár egy versenyzongorát. Mycroft ezt horkantással nyugtázta. – Ötvennégy éves vagyok, Sherlock. A fejemben él a brit kormány. Nem a szavazások meg az emelvények, hanem a lényeg. Senki más nem tudja, mi köze a csapatmozgásoknak Afganisztán dombjai között az észak-walesi kietlen partokhoz. Senki nem látja át az összképet. El tudod képzelni, hogy ezek
meg a gyerekeik hogy összekutyulják majd az indiai függetlenséget? Korábban egyetlen gondolatot sem szenteltem a kérdésnek. – Miért, független lesz? – Elkerülhetetlenül. Maximum harminc év. Nemrég több memorandumot írtam a témáról. Mint sok másikról. Van memorandum az orosz forradalomról, ami még ebben az évtizedben kitör, lefogadom, a német problémáról… jaj, annyi mindenről. Nem mintha azt hinném, bárki elolvassa vagy megérti őket. – Megint zihált. Bátyám tüdeje zörgött, akár egy üres ház ablaka. – Tudod, ha megélhetném, a Brit Birodalom fennállna talán még ezer évig is, békét és fejlődést hozna a világnak. Régen, főként gyerekkoromban, ahányszor csak Mycroft ilyen fellengzős kijelentést tett, mindig mondtam valamit, hogy felhergeljem. De most nem. A halálos ágyán feküdt. És biztos voltam benne, hogy nem a meglévő birodalomra gondol, a hibás és esendő emberek hibás és esendő építményére, hanem egy olyan Brit Birodalomra, amely csak az ő fejében létezik, a civilizáció és az egyetemes jólét fenséges erejére. Én nem hiszek és nem hittem birodalmakban. De hittem Mycroftban. Mycroft Holmes. Ötvennégy éves. Meglátta az új évszázadot, de a királynő mégis hónapokkal túléli. Harminc évvel idősebb Mycroftnál, és minden tekintetben kemény tyúk. Eltöprengtem magamban, elkerülhető lett volna-e ez a szerencsétlen vég. – Természetesen igazad van, Sherlock – mondta Mycroft. – Bárcsak erőt vettem volna magamon, és karbantartottam volna a testem. Bárcsak magokon és káposztán éltem volna. Bárcsak táncoltam volna, lett volna feleségem meg kutyám, és minden másban is a természetemmel ellenétesen viselkedtem volna, mert akkor talán nyerhettem volna magamnak még egy évtizedet. De mit számít ez a dolgok nagy összefüggésében? Vajmi keveset. És előbb-utóbb utolérne a szenilitás. Nem, nem. Azon a véleményen vagyok, hogy kétszáz év kell egy működő közszolgálat kialakításához, nem is szólva egy titkosszolgálatról… Nem szóltam semmit. A fehér szobában semmiféle dísz nem volt a falon. Egyetlen Mycroft-idézet sem. Se illusztráció, se fénykép vagy festmény. Összehasonlítottam rideg lakását az én zsúfolt szobámmal a Baker Streeten, és nem először töprengtem el Mycroft esze járásán. Neki semmire nem volt szüksége kívül, mert minden belül volt: minden, amit látott, minden, amit megélt, minden, amit olvasott. Lehunyta a szemét, és végigjárta a Nemzeti Galériát, vagy a British Múzeum olvasótermében böngészett – vagy még valószínűbb, hogy a birodalom pereméről érkezett titkosszolgálati jelentéseket hasonlította össze a wigani gyapjú árával meg a hove-i munkanélküliek számával, és csak ennek alapján előléptetett valakit, vagy elrendelte egy takács csendes halálát. Mycroft hatalmasat sóhajtott, majd azt mondta: – Bűntett ez, Sherlock. – Hogy mondod? – Bűntett. Bűntett ez, testvérem, éppen olyan aljas és szörnyű, akárcsak azok a gyilkosságok, amiket kinyomoztál. Bűn a világ, a természet, a rend ellen. – Be kell vallanom, drága barátom, nem egészen értem, miről beszélsz. Mi a bűn? – A halálom – felelte Mycroft. – És a Halál úgy általában. – A szemembe nézett. – Komolyan gondolom. Na ezt a bűntettet már érdemes kinyomozni, Sherlock. Ez tovább leköti a figyelmedet, mint arra rájönni, hogy a Hyde Park-i rezesbanda szegény szerencsétlen karmesterét a harmadik kürtös mérgezte meg sztrichninnel. – Arzénnal – javítottam ki szinte gépiesen. – Majd meglátod – zihálta Mycroft –, hogy az arzén, noha valóban kimutatható volt, a zöldre festett pavilonról potyogott bele a vacsorájába. Az arzénmérgezés csak figyelemelterelés. Nem, a sztrichnin tette be a kaput szegény fickónál. Mycroft nem mondott többet sem aznap, sem soha többé. Csütörtök késő délután lehelte ki a lelkét, majd pénteken a Snigsby és Malterson kiválóságai kivették a sápadt szoba ablakainak keretét, és
leeresztették bátyám holttestét az utcára, akár egy versenyzongorát. A temetésen Mycroft kifejezett óhaja szerint én, Watson barátom és Harriet kuzinunk vett részt, senki más. A kormány, a külügy, de még a Diogenész Klub és képviselői is távol maradtak. Mycroft visszavonult életet élt, halálában is visszavonult akart lenni. Így aztán hárman voltunk, valamint a lelkész, aki nem ismerte a bátyámat, és fogalma sem volt róla, hogy a brit kormány mindentudó karját helyezi sírba. Négy tagbaszakadt férfi fogta a köteleket és eresztette le bátyám testét végső nyughelyére, és merem mondani, nagy igyekezetükbe került nem káromkodni a súlya alatt. Mindegyiknek fél korona borravalót adtam. Mycroft ötvennégy évesen meghalt, és ahogy leeresztették a sírba, képzeletemben még hallottam a zihálását, amint azt mondta: „Na ezt a bűntettet érdemes kinyomozni.” Az idegen kiejtése nem volt olyan rémes, a helyi dialektust beszélte, vagy hasonlót, bár korlátozott szókinccsel. Gyorsan tanult. Az öreg Gao harákolt és az utca porába köpött. Nem mondott semmit. Nem akarta felvinni az idegent a dombra, nem akarta megzavarni a méheit. Tapasztalatai szerint minél kevesebbet zavarta a méheket, annál jobban teljesítettek. És ha megcsípik a barbárt, akkor mi lesz? Az idegen ezüstfehér haja ritkult, az orra, az első barbár orr, amit az öreg Gao látott, hatalmas és kampós volt, az öreg Gaót sascsőrre emlékeztette; a bőre ugyanolyan színre barnult, mint az övé, és teli volt mély ráncokkal. Az öreg Gao nem volt biztos benne, hogy úgy tud olvasni egy barbár arcáról, ahogy egy normális arcról, de úgy vélte, a férfi nagyon komoly és talán boldogtalan. – Miért? – A méheket tanulmányozom. A testvére szerint magának nagy fekete méhei vannak. Furcsa méhei. Az öreg Gao vállat vont. Nem kötötte a férfi orrára, hogy rosszul tudja a rokonsági viszonyt. Az idegen megkérdezte az öreg Gaót, evett-e már, és amikor az nemmel felelt, az idegen megkérte Zhang özvegyet, hogy hozzon nekik levest és rizst és minden jót, ami csak akad a konyhájában. Ez fekete fagombából, zöldségből és apró, áttetsző, az ebihalnál kicsit nagyobb folyami halakból főtt ragu lett. A két férfi csendben evett. Amikor végzetek, az idegen azt mondta: – Megtiszteltetés lenne, ha megmutatná a méheit. Az öreg Gao nem mondott semmit, de az idegen jól megfizette Zhang özvegyet, és vállára vette a tarisznyáját. Aztán várt, és amikor az öreg Gao elindult, követte. Úgy vitte a tarisznyát, mintha meg se kottyanna neki. A korához képest erős ember, gondolta az öreg Gao, és eltöprengett, hogy minden barbár ilyen erős-e. – Honnan jön? – Angliából – felelte az idegen. Az öreg Gao emlékezett rá, hogy az apja mesélt egy háborúról, amit Anglia ellen vívtak a kereskedelem meg az ópium miatt, de az rég volt. Kaptattak felfelé a domboldalon, ami talán hegyoldal volt. Meredek volt, túl sziklás, hogy szántóföldnek használják. Az öreg Gao próbára tette az idegent, gyorsabban ment, mint szokott, de az lépést tartott vele, a tarisznyájával a vállán. Az idegen ennek ellenére többször megállt. Megállt megszemlélni a virágokat, a kis fehér virágokat, amik kora tavasszal nyíltak a völgyben, de a domboldalon csak késő tavasszal. Az egyik virágon volt egy méh, és az idegen letérdelt, úgy figyelte. Aztán a zsebébe nyúlt, elővett egy nagyítóüveget, azzal vizsgálgatta a méhet, és egy kis noteszbe firkantott le valamit olvashatatlan írással. Az öreg Gao még sosem látott nagyítóüveget, és odahajolt, hogy azon keresztül megnézze a méhet, ami fekete, erős és nagyon más volt, mint akárhol a völgyben. – A maga méhe? – Az – mondta az öreg Gao. – Legalábbis úgy néz ki.
– Akkor majd hazatalál – mondta az idegen. Nem zavarta meg a méhet, csak eltette a nagyítót. The Croft East Dene, Sussex 1922. augusztus 11. Kedves Watson, A délutáni beszélgetésünket a szívemre vettem, alaposan megfontoltam, és módosítanám a korábbi véleményemet. A következő feltételekkel járulok hozzá ahhoz, hogy kiadja az 1903-as évben történtekről írt beszámolót, különös tekintettel a visszavonulásom előtti utolsó ügyre. A szokásos változtatások mellett, amelyekkel létező embereket és helyeket álcáz, javaslom, hogy változtassa meg az egész szcenáriót (Presbury professzor kertjére gondolok, itt nem írok többet róla) majommirigyekkel, netán majom vagy lemúr heréjéből készített kivonattal. Talán a majomkivonat lehetne olyan hatással Presbury professzorra, hogy majomszerűen mozogjon – esetleg lehetne valamiféle „mászó ember”? – vagy kapaszkodjon fel épületek falán és fákon. Akár farka is nőhetne, bár az már talán magának is túl sok, Watson, noha nem hóbortosabb részlet, mint sok rokokó díszítés, amit maga körített életem és munkám amúgy unalmas eseményei köré. Ezenfelül megírtam egy beszédet, amelyet én adnék elő az elbeszélése végén. Kérem, gondoskodjon róla, hogy legyen ott valami nagyon hasonló, amelyben kikelek a túl hosszú élet és az ostoba vágyak ellen, amelyek hatására ostoba emberek ostoba dolgokat művelnek, hogy megnyújtsák az ostoba életüket. Nagyon is valós veszély fenyegeti az emberiséget. Ha az ember örökké élne, ha az ifjúság bárkié lehetne, az tovább nyújtaná az értéktelen anyagi, érzéki, világi létet. A spirituális kénytelen lenne magasabb síkra menekülni. Miféle pöcegödörré nem válna a világ? Valami ilyesmi megnyugtatna, azt hiszem. Kérem, mutassa meg a kész cikket, mielőtt elküldi a kiadónak. Öreg barátom, maradok legengedelmesebb szolgája, Sherlock Holmes Késő délután értek az öreg Gao méheihez. A kaptárak szürke faládák voltak egy olyan egyszerű építmény mögött, amit még viskónak nevezni is túlzás. Négy oszlop, tető, felakasztott bezsírozott vásznak a tavaszi esők és a nyári viharok ellen. Egy kis szénserpenyő adott meleget, ha az ember takarót terített rá és magára, azon lehetett főzni is; középen egy fa raklap ősi kerámiatámaszokkal szolgált ágyként, amikor az öreg Gao a hegyoldalon aludt a méheivel, főleg ősszel, amikor a legtöbb mézet összegyűjtötte. Az unokatestvére terméséhez képest kevés volt, de ahhoz elég, hogy néha két-három napot kelljen várnia, amire az összetört lépből a méz egy ruhán keresztül lecsurgott a vödrökbe és edényekbe, amiket felcipelt a hegyre. A többit, a ragadós viaszt, pollent és sonkolyt egy edényben megolvasztotta, hogy kiválassza a méhviaszt, és az édes vizet visszaadhassa a méheknek. Aztán a mézet és a viasztömböket levitte a faluba eladni. Megmutatta a barbár idegennek a tizenegy kaptárt, közömbösen nézte, ahogy az felvesz egy fátylat és kinyitja az egyik kaptárt, a nagyítóüvegével megvizsgálja a méheket, majd az egyik fiók tartalmát és végül a királynőt. Nem látszott rajta félelem, feszengés: az idegen minden mozdulata gyengéd és lassú volt, nem csípték meg, és ő sem nyomott össze vagy bántott egyetlen méhet sem. Ez imponált az öreg Gaónak. Eddig feltételezte, hogy a barbárok kifürkészhetetlen, titokzatos lények, de ez az ember élvezte a méhekkel való találkozást. A szeme ragyogott.
Az öreg Gao begyújtotta a szénserpenyőt, hogy vizet forraljon. A faszén még fel sem izzott, amikor az idegen elővett egy fémből és üvegből álló szerkezetet. A felső részét megtöltötte vízzel a patakból, lángot gyújtott, és a kanna hamarosan gőzölgött és bugyogott. Aztán az idegen két bádogbögrét vett elő a tarisznyájából, és papírba csomagolt zöld tealeveleket, amiket a bögrébe dobott, majd vizet öntött rájuk. Az öreg Gao ilyen finom teát életében nem ivott. Sokkal jobb volt, mint az unokatestvéréé. A padlón törökülésben ülve kortyolták. – Szeretnék nyárra ebben a házban maradni – mondta az idegen. – Itt? Ez nem is ház – mondta az öreg Gao. – Szálljon meg a faluban. Zhang özvegy ad ki szobát. – Itt maradok. És szeretném bérbe venni az egyik kaptárát. Az öreg Gao évek óta nem nevetett. A faluban sokan ezt egyenesen képtelenségnek tartották volna. Most azonban nevetett, a meglepetéstől és derültségtől olyan hirtelen hahota hagyta el a torkát, mintha úgy rántották volna ki belőle. – Komolyan beszélek – mondta az idegen. Négy ezüstérmét tett le kettejük közé a földre. Az öreg Gao nem látta, honnan vette elő: három mexikói ezüst peso, ami pár éve lett népszerű Kínában, és egy nagy ezüst jüan. Az öreg Gao egyévi mézért kapott volna ennyit. – Ezért a pénzért hozzon nekem enni is – tette hozzá az idegen. – Háromnaponta elég lesz. Az öreg Gao nem szólt semmit. Megitta a teát, és felállt. Félretolta a megzsírozott vásznat, és kilépett a tisztásra a domboldalon. Odasétált a tizenegy kaptárhoz. Mindegyikben két doboz volt, felette egy, kettő, három vagy egy esetben négy fiók. Ehhez a négyfiókoshoz vezette az idegent. Mindegyik fiók tele volt léppel. – Ez a kaptár a magáé – mondta. Növényi kivonatok voltak. Ez nyilvánvaló volt. A maguk módján korlátozott ideig hatottak, de rettentően mérgezőek voltak. Ám ahogy elnéztem szegény Presbury professzort az utolsó napokban – a bőrét, a szemét, a járását –, meggyőződésem lett, hogy nem járt rossz úton. Fogtam a rekesznyi magot, hüvelyt, gyökeret és szárított kivonatot, és gondolkodtam. Tűnődtem. Latolgattam. Merengtem. Intellektuális probléma volt, intellektuális úton megoldható, ahogy régi matematikatanárom előszeretettel demonstrálta. Növényi kivonatok voltak, halálosak. A módszerekkel, amelyek révén megszelídítettem, egyben hatástalanná is tettem őket. Ez nem hárompipás probléma volt. Olyan háromszáz pipás probléma lehetett, mire rábukkantam az ötletre – vagy talán elképzelésre –, hogyan lehetne a növényeket úgy feldolgozni, hogy azok emberi fogyasztásra is alkalmasak legyenek. Ezt a nyomozást nem egykönnyen lehetett volna lefolytatni a Baker Streeten, ezért 1903 őszén Sussexbe tettem át a székhelyemet, és még azon a télen elolvastam minden megjelent könyvet, pamfletet és monográfiát a méhek gondozásáról és tartásáról. Így aztán 1904 áprilisának elején pusztán elméleti tudással felvértezve egy helyi földműves meghozta nekem az első méheimet. Néha eltűnődöm, hogy Watson nem sejtett-e valamit. No persze Watson csodásan nehéz felfogása mindig újra és újra meglepett, néha még alapoztam is rá. Mindenesetre tudta, milyen vagyok, amikor nem foglalja le az elmémet munka, amikor nincs megoldandó ügy. Ismerte a kimerültségemet, a komor hangulataimat, amikor nem kötött le új eset. Akkor hogyan hihette, hogy valóban visszavonultam? Ismerte a módszereimet. Bizony, Watson jelen volt, amikor megkaptam az első méheimet. Biztonságos távolból nézte, ahogy a méheket az üres, várakozó kaptárba töltöm, akár egy bödön lomha, zümmögő melaszt. Látta az izgatottságomat, és nem látott semmit. Teltek az évek, és láttuk a birodalom összeomlását, láttuk a kormányozni képtelen kormányt, láttuk a szegény hősies fiúkat Flandria lövészárkaiban meghalni, és mindezek megerősítették a meggyőződésemet.
Helyes dolgot cselekszem. Az egyetlen helyes dolgot. Ahogy az arcom ismeretlenné torzult, ahogy ujjperceim megduzzadtak és sajogtak (bár nem annyira, mint lehetett volna a rengeteg méhcsípéstől, amit nyomozó méhészkedésem első pár évében elszenvedtem), és ahogy Watson, a drága, bátor, nehéz felfogású Watson idővel megfakult, megsápadt és összetöpörödött, a bőre szürkült, a bajsza ugyanolyan szürke lett, az én eltökéltségem, hogy befejezzem kutatásaimat, szemernyit sem csökkent. Sőt még tovább nőtt. Tehát a hipotézisemet South Downsban teszteltem, a saját magam tervezte méhészetben, ahol minden kaptárt Langstrothéról mintáztam. Úgy vélem, elkövettem minden hibát, amit csak újonc méhész elkövethet vagy valaha elkövetett, ráadásul nyomozásom révén egy kaptárnyi olyan hibát is, amit méhész soha nem vétett és soha nem is fog. A mérgezett méhek esete,Watson ezt a címet adhatta volna neki, noha A Hipnotizált Nők Intézetének esete nagyobb figyelmet vont volna a kutatásaimra, már ha valakit is érdekelt volna annyira. (Így csak megróttam Mrs. Telfordot, amiért az engedélyem nélkül elvett egy üveg mézet a polcról, és gondoskodtam róla, hogy a jövőben kapjon több üveggel a hagyományos mézből, és a kísérleti kaptárok mézét elzárjam, amint kipergettem. Nem hiszem, hogy ezen bárki megütődött volna.) Kísérleteztem holland méhekkel, német méhekkel, olaszokkal, krajnaiakkal és kaukázusiakkal. Sajnáltam, hogy a mi brit méheinket elvitte a betegség, ahol pedig megmaradtak, ott a túltenyésztés, noha egy régi apátságban St. Albansban találtam és vettem egy lépet és egy királynősejtet. Ezekből egy kis kaptárnyi, eredeti angolnak tűnő méhet neveltem. Majd’ két évtizeden át kísérleteztem, mire arra jutottam, hogy azok a méhek, amiket keresek, még ha léteznek is, nem találhatók meg Angliában, és ha nemzetközi postával küldenék, nem élnék túl az utazást. Tanulmányoznom kellett az indiai méheket. Talán még annál is messzebb kellett utaznom. Felületesen beszélek nyelveket. Voltak virágmagjaim, kivonataim és tinktúráim. Nem kellett semmi több. Összecsomagoltam őket, elintéztem, hogy a downsi házat heti egyszer takarítsák és szellőztessék, és Wilkins gazda – akit megszokásból „Ifjú Villikins”-ként emlegettem, szegény feje bosszúságára – megnézze a kaptárokat, kipergesse és eladja a mézet az eastbourne-i piacon, és felkészítse a kaptárokat a télre. Mondtam nekik, hogy nem tudom, mikor érek vissza. Öreg ember vagyok. Talán nem is vártak vissza. És ha így volt, akkor a szó szoros értelmében véve igazuk volt. Az öreg Gao önkéntelenül kalapot emelt magában. Egész életében méhek között élt. Ennek ellenére elképesztő volt látni, ahogy az idegen egy gyakorlott csuklómozdulattal kirázza a méheket, olyan tisztán és olyan hirtelen, hogy a fekete méhek inkább meglepődtek, mint felmérgedtek, és egyszerűen elrepültek vagy visszamásztak a kaptárba. Akkor az idegen a léppel teli fiókokat az egyik gyengébb kaptár tetejére tette, hogy az öreg Gaóé legyen a méz abból a kaptárból is, amit bérbe adott. Így lett az öreg Gaónak bérlője. Az öreg Gao adott Zhang özvegy unokájának pár érmét, hogy vigyen az idegennek hetente háromszor enni, főleg rizst és zöldséget, meg egy agyagedényt tele – legalábbis induláskor – forró levessel. Az öreg Gao tíznaponta maga is felhágott a dombra. Eleinte azért, hogy ellenőrizze a kaptárait, de hamar rájött, hogy az idegen kezében mind a tizenegy kaptárnyi méh úgy virul, mint még soha. Sőt már egy tizenkettedik is volt, egy befogott feketeméh-család, amit az idegen egy hosszú sétája során talált. Az öreg Gao legközelebb hozott magával deszkát, és az idegennel több délutánon át szótlanul dolgoztak, újabb fiókokat tákoltak a kaptárok tetejére, majd azokba kereteket. Egyik este az idegen azt mondta az öreg Gaónak, hogy a kereteket, amiket csinálnak, egy amerikai találta ki hetven évvel korábban. Ezt az öreg Gao butaságnak gondolta, úgy készítette a kereteket, mint az apja, és ahogy mások is a völgyben, és ahogy a nagyapja és annak a nagyapja. De nem szólt semmit.
Élvezte az idegen társaságát. Együtt készítettek kaptárokat, és az öreg Gao azt kívánta, bárcsak az idegen fiatalabb lenne. Akkor sokáig maradhatna, és neki lenne kire hagynia a méheit, ha meghal. De öregemberek voltak mind a ketten, akik dobozokat szegelnek össze deres hajjal és ráncos arccal, egyikük sem lát már egy tucat telet. Az öreg Gao észrevette, hogy az idegen egy takaros kis kertet ültetett a kaptár mellett, amit a sajátjának tekintett, és elkülönített a többitől. A kertet hálóval fedte le. Egy „hátsó ajtót” is csinált rá, hogy csak a bérelt méhek érhessék el a növényeket. Az öreg Gao azt is megfigyelte, hogy a háló alatt volt többtálnyi cukoroldatszerűség, egy vörös, egy zöld, egy kék, egy sárga. Rájuk bökött, de az idegen csak bólintott és mosolygott. A méhek a bádogedények szélén tolongva szorgosan itták a szirupot, amíg csak nem fért beléjük több, akkor visszatértek a kaptárba. Az idegen lerajzolta az öreg Gao méheit. Megmutatta a rajzokat az öreg Gaónak, próbálta elmagyarázni, miben különböznek a többi méhtől, beszélt kőben megőrzött millió éves méhekről, de az idegent itt cserbenhagyta kínaitudása, és istenigazából az öreg Gaót sem érdekelte a dolog. Ezek az ő méhei, amíg meg nem hal, utána meg a hegyoldal méhei lesznek. Hozott ide más méheket, de azok megbetegedtek és elpusztultak, vagy megölték őket a fekete méhek, amelyek elvették azok mézét, és hagyták a jövevényeket éhen halni. Az öreg Gao utoljára nyár végén járt fent. Aztán lement a hegyoldalon. Többé nem látta az idegent. Kész. Hat. Már érzem is a diadal és csalódás különös keverékét, mintha vereséget szenvedtem volna, vagy távoli viharfelhők csiklandoznák az érzékeimet. Különös nézni a kezemet, és nem a megszokott kezet látni, hanem azt, amire fiatalabb napjaimból emlékszem: duzzanatlan ujjpercek, sötét szőr, nem fehér kézfej. Ez a kutatás sokakat legyőzött, mert nem nyilvánvaló megoldású probléma. Kína első császára belehalt és kis híján tönkretette a birodalmát is háromezer éve, nekem viszont mennyi kellett hozzá? Csak húsz év? Nem tudom, helyesen cselekedtem-e, vagy sem (noha efféle elfoglaltság nélkül visszavonulni szó szerint őrjítő lett volna). Mycroft bízott meg vele. Kivizsgáltam a problémát. Szükségszerűen megtaláltam a megoldást. Elmondjam a világnak? Nem mondom. Csakhogy a tarisznyámban van egy fél üveg sötétbarna méz, fél üveg olyan méz, amely többet ér, mint egyes nemzetek. (Majdnem azt írtam, mint Kína összes teája, talán jelen helyzetem miatt, de attól félek, ezt még Watson is klisének találná.) Apropó, Watson… Egyetlen teendőm maradt. Egyetlen cél, és az is elég csekély. Eljutok Sanghajba, és onnan hajóval Southamptonba, megkerülve a fél világot. És ha odaérek, megkeresem Watsont, ha még életben van. Bár gyanítom, hogy igen. Irracionális, elismerem, de biztos vagyok benne, hogy valamiképp tudnám, ha Watson átköltözött volna a túlvilágra. Színházi sminkkel öregembernek álcázom majd magam, hogy ne ijesszem halálra, és meghívom öreg barátomat egy teára. A tea mellé aznap délután mézet is kenünk a vajas pirítósra. Történetek járták egy barbárról, aki átvágott a falun kelet felé, de akik mesélték az öreg Gaónak, nem hitték, hogy ugyanaz az ember lett volna, aki az ő viskójában élt. Ez fiatal és büszke volt, a haja sötét. Nem az az öregember, aki tavasszal járt arra, habár, mondta az egyik ember Gaónak, a tarisznyája hasonlított. Az öreg Gao felment a hegyoldalon, hogy utánajárjon a dolognak, noha előre gyanította, mit talál majd.
Eltűnt az idegen és az idegen tarisznyája is. Csakhogy elég sok minden elégett. Ez világos volt. Papírokat égettek. Az öreg Gao felismerte az egyik rajz szélét, amit az idegen készített a méheiről, de a többi papír elhamvadt vagy felismerhetetlenné feketedett, még ha az öreg Gao el is tudta volna olvasni a barbár írását. Nemcsak papírokat égettek; a kölcsönbe kapott kaptár egy része is elpusztult; megfeketedett, megcsavarodott bádogcsíkok maradtak a színes szirupos tálakból. A színt azért adta a sziruphoz, mesélte egyszer az idegen, hogy meg tudja különböztetni őket, bár hogy mi célból, arra az öreg Gao nem kérdezett rá. Megvizsgálta a viskót, akár egy nyomozó, az idegen kilétére vagy hollétére utaló nyomokat keresett. A párnán talált négy fémérmét – két jüan és két ezüst peso –, amit eltett. A viskó mögött talált egy kupac sonkolyt. Még ott böngésztek rajta a nap utolsó méhei, igyekeztek felszippantani az édességet. Az öreg Gao sokáig és erősen törte a fejét, majd fogta a sonkolyt, lazán egy ruhába tekerte és beletette egy edénybe, amit megtöltött vízzel. Megmelegítette szénserpenyőben, de nem engedte felforrni. A viasz hamarosan a felszínen lebegett, a ruhában méhtetemek, kosz, pollen és propolisz maradt. Hagyta lehűlni. Aztán kiment és felnézett a holdra. Majdnem telihold volt. Eltöprengett, vajon hány falusi tudja, hogy a fia meghalt csecsemőkorában. Emlékezett a feleségére, de az arca már elmosódott, és nem maradt róla fényképe. Úgy gondolta, nincs semmi a föld kerekén, amire ő jobban alkalmas, mint fekete, golyószerű méheket tartani ezen a magas, nagyon magas dombon. Senki más nem ismeri úgy a természetüket, mint ő. A víz lehűlt. Kiemelte a megszilárdult méhviaszt a vízből, és az ágydeszkákra tette hűlni. Aztán fogta a kosszal teli ruhát. És akkor, mivel a maga módján ő is nyomozó volt, és mivel ha kiküszöbölöd a lehetetlent, az eredmény, akármilyen valószínűtlen is, az igazság, megitta az edényből az édes vizet. Végül is a lépben sok a méz, még ha a zöme át is csepegett a ruhán. A víznek mézíze volt, de olyan mézé, amilyet az öreg Gao még sosem ízlelt. Érzett benne füstöt, fémet, különös virágokat és furcsa parfümöket. Kicsit a szexet is érezte benne az öreg Gao. Megitta az egészet, és aztán fejét a párnára hajtva elaludt. Úgy gondolta, amikor felébred, majd eldönti, mi legyen az unokatestvérével, aki arra számít, hogy megörökli a tizenkét kaptárt, amikor az öreg Gao eltűnik. Talán törvénytelen fiúnak adja ki magát, aki egyszer csak visszatér. Talán a saját fiának. Ifjú Gao. Ki emlékszik már rá? Nem számít. Elmegy a nagyvárosba, aztán visszatér, és fekete méheket tart a hegyoldalon, ameddig csak a napok és a körülmények engedik. Pék Zoltán fordítása
AKI ELFELEJTETTE RAY BRADBURYT Felejtek, és ez megrémít. Nem jutnak eszembe szavak, bár a fogalmakra még emlékszem. Legalábbis remélem, hogy ez így van. Mert ha mégsem, akkor nem tudok róla. De honnan is vehetném észre, ha sorban elfelejteném a fogalmakat? Ez azért nagyon furcsa, mert mindig is kiváló memóriám volt. Minden megmaradt a fejemben. Sőt az emlékezetem olyan jól működött, hogy néha mintha olyasmire is emlékeztem volna, ami még meg sem történt. Fordított memória… Erre valószínűleg nincsen szó, igaz? Ha olyasmire emlékeznék, ami még meg sem történt. De nem úgy nincsen meg a megfelelő szó, mint ahogyan mostanában érzem: amikor éppen mondanék valamit, de hiába próbálom megtalálni a megfelelő kifejezést, egyszerűen nincsen ott, mintha valaki egyszerűen elcsente volna a fejemből az éjszaka. Fiatalkoromban egy nagy házban éltem, sok más emberrel együtt. Diák voltam akkoriban. A konyhában mindenkinek járt egy polc, rajta takaros cetlin az illető neve, és a hűtőben is mindenkinek jutott egy külön kis sarok, ahol a saját dolgait tartotta, tojást, sajtot, joghurtot, tejet. Ebben a kérdésben mindig is nagyon pedáns voltam, sohasem nyúltam más holmijához. A többiek kevésbé voltak… na tessék. Nem jut eszembe a szó. Azt jelenti, hogy „gondosan betartja a szabályokat”. A többi lakó tehát nem volt ilyen. Sokszor megtörtént, hogy hiába kerestem valamimet a hűtőben, egyszerűen nyoma veszett. Űrhajókra gondolok, rengeteg űrhajóra az égen, olyan sok van belőlük, mintha ezüst sáskaraj zsizsegne az éjszaka mályvaszín hátterén. Akkoriban a szobámból is tünedeztek el holmik. A bakancsom. Emlékszem, hogy lába kélt a bakancsomnak. Vagy inkább úgy fogalmazok, hogy egyszer csak „elveszett”, mert én magam nem láttam, amint éppen „lába kél”. Valaki más lábán távozott. Vagy a nagyszótáram. Ugyanaz a ház, ugyanaz az időszak. A mellettem álló polchoz fordultam (minden az ágyam mellett volt: saját szobában laktam, de akkora volt, mint egy gardróbszekrény, ahol éppen elfért egy ágy). A polcra néztem, és már nem volt ott a szótár, csak egy szótár alakú lyuk maradt helyette, jelezve, hol nincsen éppen a szótáram. Nyomtalanul eltűntek a szavak, ráadásul a könyvvel együtt, amelyben érkeztek. A rákövetkező hónapban még elvitték a rádiómat, egy tubus borotvahabomat, egy tömb jegyzetpapírt és egy doboz ceruzát. És a joghurtomat. Illetve – mint azzal egy áramszünet idején szembesültem – a gyertyáimat. Most éppen egy fiúra gondolok, aki új cipőt visel, és hisz benne, hogy örökké képes futni. Nem, erről nem ugrik be. Egy aszállyal sújtott városra, ahol örökké szakad az eső. Egy sivatagi útra, ahol az utazók délibábot látnak. Egy dinoszauruszra, aki filmproducer. A délibáb Kubla kán kéjpalotája volt. Nem… Néha megesik, hogy az eltűnt szavak váratlanul egészen más irányból lopóznak vissza hozzám. Mondjuk nem emlékszem egy szóra… tegyük fel, hogy egy vörös bolygó lakóiról beszélgetek valakivel, és egyszer csak rádöbbenek, hogy nem is rémlik, hogyan hívják őket vagy magát a bolygót. Talán az is beugrik, hogy a hiányzó szó valamelyik változata előfordul egy mondatban vagy egy történet címében. _________ krónikák. A kedvenc ________. Ha még ebből sem ugrik be, akkor más irányból közelítem meg a problémát. Kis, zöld emberkékre gondolok, vagy magas, füstös bőrű, szelíd idegenekre: bőrük sötét volt, s a szemük arany… és ebben a pillanatban ott vár rám az a szó, hogy marslakó, mint egy barát vagy egy szerető társ a hosszú nap végén. Miután a rádiómnak is lába kélt, elköltöztem abból a házból. Túlságosan felőrölt, hogy lassan
eltünedezett mindaz, amiről azt hittem, csak az enyém, és mégis darabonként, tárgyanként, szavanként kellett búcsút mondanom nekik. Tizenkét éves koromban hallottam egy öregember meséjét, amit soha többé nem felejtettem el. Történt, hogy egy szegény emberre ráesteledett az erdőben, és nem volt nála az imakönyve, amiből kikereshette volna az esti fohászt. Ezért hát így szólt: – Istenem, minden dolgok tudója, nincsen nálam az imakönyvem, és fejből egyetlen fohászt sem tudok elmondani. Te viszont ismered az összeset. Te vagy Isten. Szóval megmondom, mit fogok tenni. Szépen felmondom az ábécét, és te majd összerakod a betűkből a megfelelő szavakat. Hézagok vannak az elmémben, és ez megrémít. Ikarosz! Mégsem felejtettem el minden nevet. Ikaroszra emlékszem. Túlságosan közel repült a naphoz. A történetek szerint viszont megérte. Mindig megéri próbálkozni, még akkor is, ha kudarc a vége, akkor is, ha végül meteorként hullasz alá. Jobb lángolva elégni a sötétségben, inspirálni másokat, élni, mintsem gubbasztani a sötétben, és szidni azokat, akik elvitték, de nem hozták vissza a gyertyát. Viszont embereket is elveszítek. Furcsa érzés. Igazából nem is elveszítem őket. Nem úgy, mint amikor valaki elveszíti a szüleit, például gyerekkorában, amikor megy előre a nyüzsgő tömegben és elszántan markolja az édesanyja kezét, aztán felpillant, és nem is az édesanyja kezét szorongatja, hanem egy idegenét… vagy később. Arra gondolok, amikor egy barátról kell beszélni a temetésén, a toron, amikor a hamvait szórom szét egy virágoskertben vagy a tenger hullámai közé. Néha azt szeretném, ha a hamvaimat egy könyvtárban szórnák szét. De akkor másnap reggel korábban jönnének be a könyvtárosok, és gyorsan összesöpörnének, mielőtt megérkeznek az első látogatók. Mégis szeretném, ha egy könyvtárban szórnák szét a hamvaimat. Esetleg egy vurstliban. Egy olyan vurstliban, ami a harmincas években létezett, ahol felülnék a fekete… fekete… Elfelejtettem a szót. Körhinta? Hullámvasút? Amire felül az ember, és ettől megfiatalodik. Az óriáskerék. Ez az. Egy másik vándorcirkusz is érkezik a városba, és jön vele a gonosz. „Balhüvelykem bizsereg…” Shakespeare. Emlékszem Shakespeare-re, a nevére, arra, hogy ki volt ő és mi mindent írt. Egyelőre biztonságban van. Talán léteznek olyanok, akik elfelejtik Shakespeare-t. Ők kénytelenek arról a férfiról beszélni, aki „a lenni vagy nem lenni”-t írta – nem a filmet, amiben Jack Benny játszik, akit valójában Benjamin Kubelskynek hívtak, és Illinois állam Waukegan nevű településén nőtt fel, nagyjából egyórányi útra Chicagótól. Az Illinois állambeli Waukegan később Illinois állam Green Town nevű településeként vált halhatatlanná, köszönhetően annak a sok történetnek és könyvnek, amelyeket egy amerikai szerző írt, aki Waukeganból Los Angelesbe költözött. Természetesen arról a férfiról beszélek, akire eddig is gondoltam. Ha lehunyom a szememet, az arcát is látom magam előtt. Régebben sokat nézegettem a fényképét a könyvei hátoldalán. Szelídnek tűnt, és bölcsnek és kedvesnek. Egyszer írt egy történetet Poe-ról, hogy ne felejtsék el Poe-t. A történet a jövőben játszódik, ahol könyveket égetnek, és már nem is tudják, miről szóltak ezek a könyvek, és a történet elején a Marson vagyunk, bár lehetnénk akár Waukeganban vagy Los Angelesben, mint kritikusok, mint azok, akik betiltják a könyveket vagy megfeledkeznek a létezésükről, mint azok, akik elhordják a szavakat, az összes szót, a szavakkal teli szótárakat és rádiókat, mint azok, akik besétálnak abba a házba a történetben, ahol egyesével éri őket a halál: végez velük egy orangután, a kút és az inga, „az isten szerelméért, Montressor!”. Poe. Tudom, kicsoda Poe. És Montressort is ismerem. És Benjamin Kubelskyt és a feleségét, Sadie Marksot is, akinek semmi köze a Marx fivérekhez, egyébként is Mary Livingstone néven vált ismert előadóművésszé. Mennyi név, és mind itt van a fejemben! Tizenkét éves voltam.
Olvastam a könyveket, láttam a filmeket, és abban a pillanatban, amikor megtudtam, milyen hőfokon kap lángra a papír, elhatároztam, hogy erre emlékeznem kell. Mert valakinek emlékeznie kell a könyvekre akkor is, ha mások esetleg elégetik vagy elfelejtik őket. Mi majd az emlékezetünkbe vésünk mindent. Eggyé válunk a könyvekkel. Szerzők leszünk. A szerzők művei leszünk. Elnézést. Elkalandoztam. Mintha váratlanul véget ért volna az ösvény, amelyen eddig haladtam, és most egyedül állok a rengetegben, itt vagyok, és nem is tudom már, mit jelent az, hogy „itt”. Tanulj be egy Shakespeare-darabot: rád Titus Andronicusként fogok hivatkozni. Te pedig, barátom, bemagolhatnál egy Agatha Christie-regényt: te leszel a Gyilkosság az Orient expresszen. Valaki majd kívülről tudja John Wilmotnak, Rochester grófjának verseit, te pedig, bárki is legyél te, aki ezt olvasod, lehetnél egy Dickens-regény, és ha tudni szeretném, mi történt Barnaby Rudge-dzsal, akkor majd megkereslek. Te majd elmeséled. Azok pedig, akik elégetik a szavakat és elhordják a könyveket a polcokról, a tűzőrök és a tudatlanok, akik félnek a meséktől és a mondatoktól és az álmoktól és a halloweentől és azoktól, akik történeteket tetoválnak a bőrükre és Srácok! Ültessetek óriásgombát a pincébe!, és ameddig fennmaradnak a szavaid, amik emberek, akik napok, amelyekből összeáll az életem, addig te is éltél és számítottál és megváltoztattad a világot, bár nem emlékszem a nevedre. Kívülről megtanultam a könyveidet. Az agyamba égettem mindet. Hátha egyszer megérkeznek a tűzőrök. Azt viszont nem tudom, ki vagy. Kivárok, hátha eszembe jut. Úgy, ahogyan a szótáramra vagy a rádiómra vártam, vagy a bakancsomra, meglehetősen csekély eredménnyel. Csak egy nagy, tátongó hézag van a fejemben ott, ahol valaha te voltál. És még ebben sem vagyok teljesen biztos. Egyszer egy barátommal beszélgettem. „Neked nem ismerősek ezek a történetek?” – kérdeztem tőle. Az összes szöveget felmondtam neki, amit csak ismertem, azt, amiben a szörnyek visszatérnek a házukba, ahol egy embergyerek lakik, azt, ami a villámhárító-árussal kezdődik, majd megérkezik a városba a gonosz vándorcirkusz, meg azt, ami a marslakókról és a leomlott üvegvárosaikról meg a tökéletes csatornáikról szólt. Felmondtam neki az összes szöveget, és a barátom azt felelte, sohasem hallott róluk. Azt mondta, nem is léteznek. És aggódom. Félek, hogy én tartom életben ezeket a történeteket. Mint az egyik elbeszélés végén a hóban fel-alá mászkáló emberek, akik különböző történeteket ismételnek szóról szóra, hogy valóságossá váljanak. Szerintem Isten a hibás. Úgy értem, ő sem emlékezhet mindenre, mármint Isten. Elfoglalt egy pasas. Talán egyszerűen kiszervez feladatokat, mondjuk így, hogy: „Hé, te ott! Azt akarom, hogy innentől te emlékezzél a százéves háború eseményeire! Te pedig az okapira. Ott, az a másik, te emlékezzél Jack Bennyre, aki valójában Benjamin Kubelsky Illinois állam Wauekegan városából!” És innentől fogva elég, ha elfelejted azt, amit Isten rád bízott, és puff neki. Nincs több okapi. Csak egy okapi alakú lyuk a világban, ami egyébként valahol átmenet az antilop és a zsiráf között. Nincs többé Jack Benny. Viszlát, Waukegan. Csak egy tátongó hézag marad az elmédben, ahol valaha egy személy vagy egy fogalom létezett. Nem tudom. Nem tudom, hol keresgéljek. Valóban elhagytam volna egy írót, úgy, ahogyan valaha elveszítettem a szótáramat? Vagy ami ennél is rosszabb: lehet, hogy Isten éppen rám bízta ezt az egyszerű kis feladatot, én pedig kudarcot vallottam, és azzal, hogy elfelejtettem ezt az írót, ő eltűnt a polcokról meg a szakkönyvek tárgymutatóiból, és most már csak az álmainkban létezik…? Az álmaim. Nem ismerem az álmaidat, olvasó. Elképzelhető, hogy te nem álmodsz olyan afrikai szavannáról, ami egyúttal csak egy tapéta a falon, mégis felfal két gyereket. Talán nem tudsz róla, hogy a Mars valójában a Mennyország, ahol drága halottaink várnak ránk, majd elemésztenek minket, ha leszáll az éj. Te nem álmodsz arról a férfiról, akit letartóztattak, mert gyalog járt.
Én viszont ilyesmikről álmodok. Ha létezett ez az ember, akkor elveszítettem. Elveszítettem a nevét. Egyesével felejtettem el a könyvei címét. Elhagytam a történeteit. És félek, hogy lassan megőrülök, mert nem lehet, hogy ez az öregedéssel jár. Ha valóban csak ez az egy feladatom volt a világon, és mégis kudarcot vallottam, ó, Istenem, egyvalamit tegyél meg nekem, és ha képes vagy rá, add vissza ezeket a történeteket a világnak. Mert ha beválik a tervem, akkor – talán – emlékezni fognak rá. Mindenki emlékezni fog rá. A neve ismét egyet jelent majd az amerikai kisvárosokkal halloween idején, amikor a lehullott levelek rémült kismadarakként cikáznak a gyepen, vagy a Marssal, vagy a szerelemmel. Az én nevemet pedig elnyeli a feledés. Ha ez az ára, hát legyen, vállalom, csak ne legyen többé ott az a tátongó hézag az elmém könyvespolcán, mielőtt elhagynám ezt a világot. Istenem, hallgasd meg fohászomat! A…. B… C… D… E… F… G… Juhász Viktor fordítása
JERUZSÁLEM Addig vívom szellemtusám, kardom addig meg nem pihen, míg nem épül Jeruzsálem szép Angliám, zöld földeden! Jeruzsálem olyan, gondolta Morrison, akár egy mély tó, melyben túlságosan sűrűn ülepedett meg az idő. Elborította őt, elborította mindkettejüket, és érezte, ahogy az idő nyomása fölfelé, kifelé tuszkolja belőle. Mint amikor túl mélyre úszik valaki. Örült, hogy kijutott belőle. Holnap megint dolgozni megy. A munka jó. Legalább lesz mire koncentrálnia. Bekapcsolta a rádiót, aztán pedig – a szám kellős közepén – kikapcsolta. – Hallgattam volna még – szólalt meg Delores. A hűtőszekrényt pucolta ki, mielőtt új ételt rakott volna bele. – Sajnálom – felelte Morrison. Képtelen volt összeszedetten gondolkozni, amíg szólt a zene. Csendre volt szüksége. Lehunyta a szemét, és egy pillanatra megint ott találta magát Jeruzsálemben, érezte az arcán a sivatag hevét, az ősi várost bámulta, és megértette – most először –, mennyire kicsi is az egész. Megértette, hogy a valódi Jeruzsálem, a kétezer évvel ezelőtti, még egy angliai vidéki kisvárosnál is kisebb volt. Az idegenvezetőjük, egy ötvenes éveit taposó, aszott bőrű nő, sorra rámutatott a helyekre. – Ott hangozhatott el a hegyi beszéd. Jézust valószínűleg azon a helyen fogták el. Amott, a Templom túlsó végében állították Pilátus elé. Azon a hegyen feszítették keresztre. – Közönyösen lemutatott a lejtőn, aztán megint fel. Gyalog legfeljebb pár óra lehetett. Delores fényképezett. Az első pillanattól kezdve jól kijött az idegenvezetővel. Morrison eredetileg nem akart elmenni Jeruzsálembe. Görögországban szerette volna tölteni a szabadságát, de Delores nem engedett. Jeruzsálem bibliai hely, mondta Morrisonnak. A történelem része. Végigsétáltak az óvároson, a zsidó negyedből indultak. Kőlépcsők. Bezárt boltok. Olcsó szuvenírek. Egy férfi haladt el mellettük hatalmas fekete kucsmában és vastag kabátban. Morrison elfintorodott. – Ez hogy nem sül meg? – Oroszországban viseltek ilyet annak idején – magyarázta az idegenvezető. – Errefelé még mindig viselik. A kucsmát ünnepekkor veszik fel. Sokan még ennél is nagyobb fejfedőt hordanak. Delores letett Morrison elé egy csésze teát. – Min morfondírozol? – kérdezte. – A nyaralásunk jár a fejemben. – Felesleges ezen merengened – válaszolta Delores. – Jobb túltenned magad rajta. Nincs kedved megsétáltatni a kutyát? Morrison megitta a teáját. Amikor felállt, hogy felcsatolja a pórázt, a kutya várakozásteljesen nézett fel rá, mintha mondani akarna neki valamit. – Gyerünk, blöki! – biztatta Morrison. Balra indultak el, a sugárúton, a Heath felé. Zöld volt. Jeruzsálem aranybarna: a homok és kövek városa. A zsidó negyedből a muszlim negyedbe sétáltak át, el az édességekkel, gyümölcsökkel és élénk színű ruhákkal megrakott, nyüzsgő üzletek mellett. – Aztán eltűnnek a lepedők – magyarázta Deloresnek az idegenvezetőjük. – Jeruzsálem-szindróma. – Még sosem hallottam erről – válaszolta Delores. Aztán Morrisonhoz fordult: – Te már hallottál róla? *
– Bocsánat, elkalandoztam – felelte Morrison. – Az mit jelent? Az az ajtó a rengeteg ráfújt felirattal. – Egy mekkai zarándoklatból hazatérőt üdvözöl. – Tessék – vágta rá Delores. – Mi Jeruzsálembe utaztunk. Mások meg máshova mennek. Még a Szentföldön is akadnak zarándokok. – Londonba senki se jön – jegyezte meg Morrison. – Ilyesmiért nem. Delores rá se hederített. – Szóval eltűnnek – fordult az idegenvezetőhöz. – A feleség hazajön a vásárlásból vagy a múzeumból, és nem találja a lepedőket? – Pontosan – válaszolta az idegenvezető. – Odamegy a recepcióhoz, és bejelenti, hogy fogalma sincs, hol lehet a férje. Delores belekarolt Morrisonba, mintegy önmagát megnyugtatandó, hogy a férje még mindig vele van. – És hol van? – Jeruzsálem-szindrómában szenved. Az utcasarkon áll egy szál tógában. Amit a lepedőkből csinált. Prédikál. Általában a jóságról, az Istennek való engedelmességről. Arról, hogy szeressük felebarátainkat. – Látogasson el Jeruzsálembe, hogy megtébolyodjon! – tűnődött el Morrison. – Nem túl csábító reklámszöveg. Az idegenvezetőjük szigorúan meredt rá. – Viszont – szólalt meg, és Morrison mintha büszkeséget érzett volna ki a hangjából – ez az egyetlen helyspecifikus elmebetegség. És ez az egyedüli könnyen gyógyítható az elmebajok közül. Tudja, mi a gyógymód? – El kell venni tőlük a lepedőket? Az idegenvezető habozott. Aztán elmosolyodott. – Majdnem. Elvisszük Jeruzsálemből az illetőt. Tüstént jobban érzi magát. – Napot! – köszönt oda az út végén álló férfi. Immár tizenegy éve biccentettek mindig oda egymásnak, és még mindig elképzelése sem volt, hogy hívhatják. – Szépen lebarnult. Nyaralni voltunk, ugye? – Jeruzsálemben – felelte Morrison. – Brrr. Traktorral sem tudnának odavonszolni. Csak meglátják az embert, és felrobbantják vagy elrabolják. – Velünk nem történt semmi ilyesmi – válaszolta Morrison. – Mégis. Biztonságosabb itthon. Hmm? Morrison tétovázott. Aztán hadarva azt felelte. – Átmentünk egy ifjúsági szállón, le egy földalatti… – Nem jutott eszébe a szó. – Víztározóba. Heródes idejéből. A föld alatt tárolták az esővizet, hogy ne párologjon el. Száz évvel ezelőtt végig lehetett evezni a földalatti Jeruzsálemen. Az elfeledett szó a tudata peremén lebegett, akár valami hézag a szótárban. Három szótag, c-vel kezdődik, és mély, visszhangzó földalatti helyet jelent, ahol vizet raktároznak. – Hát akkor – mondta a szomszéd. – Igen – felelte Morrison. A Heath zölden hullámzott a lágy lankákon, itt-ott tölgy és bükk, gesztenye és nyár törte meg. Morrison elképzelt egy olyan világot, ahol London megosztott, ahol London ellen keresztes hadjáratokat folytattak, elesett és visszahódították, majd megint elesett, újra meg újra. Talán, gondolta, nem is őrültség. Talán egyszerűen mélyebbek ott a repedések, vagy az égbolt elég vékony ahhoz, hogy meghallhassuk, amikor Isten a prófétáihoz szól. De már senki sem figyel oda. – Ciszterna – mondta ki hangosan. A Heath zöldjét szikkadt, aranysárga táj váltotta fel, a nap heve pedig úgy égette Morrison bőrét, mintha egy kemence ajtaját nyitotta volna magára. Mintha el sem jött volna. – Megfájdult a lábam – szólalt meg Delores. Aztán bejelentette, hogy: – Visszamegyek a szállodába. Az idegenvezetőjük aggodalmas arcot vágott. – Csak szeretnék egy kicsit hátradőlni, és pihentetni a lábam – magyarázta Delores. – Egyszerűen túl sok ez nekem így egyszerre.
A Krisztus börtöne bolt előtt haladtak el. Szuveníreket és szőnyegeket árultak. – Beáztatom a lábam. Ti ketten menjetek csak tovább nélkülem! Ebéd után gyertek el értem! Morrison vitázott volna, de egész napra felfogadták az idegenvezetőt. A nő bőre sötét és cserzett volt. Hihetetlenül fehéren ragyogtak a fogai, amikor elmosolyodott. Egy kávézóba vitte el Morrisont. – Szóval – kezdte Morrison. – Jól megy az üzlet? – Már nincs annyi turista – felelte a nő. – Azóta, hogy megkezdődött az intifáda. – Delores, a feleségem mindig is el szeretett volna jönni ide. Megnézni a szent helyeket. – Rengeteg van ilyenekből itt. Bármiben hisz is az ember. Keresztény, muszlim vagy zsidó. Mindenkinek ugyanúgy ez a Szent Város. Egész életemben itt éltem. – Gondolom, alig várja már, hogy rendeződjön ez az egész – mondta Morrison. – Öhm. A palesztin helyzet. A politika. A nő vállat vont. – Jeruzsálemet ez nem érinti – felelte. – Az emberek eljönnek. Az emberek hisznek. Aztán legyilkolják egymást, hogy bebizonyítsák, Isten őket szereti. – Ahm – hümmögött Morrison. – Maga hogyan oldaná meg? A nő vakítóan fehér mosolyt villantott rá. – Néha úgy gondolom – válaszolta –, hogy a legjobb lenne, ha lebombáznák. Ha sugárzó sivataggá bombáznák szét. Akkor ki akarná magának? Aztán eszembe jut, hogy idejönnének és összegyűjtenék a radioaktív port, ami tartalmazza a Szikladóm vagy a Templom az atomjait, vagy azét a falét, aminek Krisztus nekidőlt útban a kálvária felé. Egy halálos sivatagért is harcolnának, ha ez a sivatag Jeruzsálem lenne. – Nem szeret itt élni? – Örülnie kellene, hogy maguknál nincs Jeruzsálem. Senki sem akarja feldarabolni Londont. Senki sem indul zarándokútra Liverpool szent városába. Nem tapodták próféták Birmingham utcáinak köveit. A maga országa túl fiatal. Még mindig éretlen. – Anglia nem fiatal. – Itt még mindig kétezer évvel ezelőtt hozott döntéseken vitatkoznak. A város birtoklásáért több mint három évezrede háborúskodnak, amikor Dávid király csatában hódította el a jebuzitáktól. Morrison fulladozott az időben, érezte, ahogy összenyomja őt, akárha egy ősi erdőt préselne össze kőolajjá. A nő megkérdezte: – Van gyereke? A kérdés meglepetésként érte Morrisont. – Szerettünk volna. Nem jött össze. – Valamilyen csodát vár a felesége? Van, aki ezért jön ide. – Delores… hívő – felelte Morrison. – Jómagam sosem voltam vallásos. De nem, nem hiszem. – Kortyolt egyet a kávéjából. – És. Izé. Maga házas? – Elveszítettem a férjemet. – Robbantásban? – Hogy mi? – Hogyan veszítette el a férjét? – Egy amerikai turista vette el tőlem. Seattle-i. – Ó. Felhörpintették a maradék kávéjukat. – Megnézzük, javult-e már a felesége lába? Miközben a szűk utcán sétáltak a hotel felé, Morrison azt mondta: – Voltaképp magányos vagyok. A munkámat nem szeretem, és amikor hazamegyek, egy olyan feleség vár rám, aki szerelmes belém, de nem kedvel igazán, és vannak napok, amikor úgy érzem, hogy mozdulni sem tudok, és csak azt szeretném, hogy a világ eltűnjön. A nő bólintott. – Igen, de nem Jeruzsálemben lakik. Az idegenvezető a szálloda halljában várta meg, amíg Morrison felmegy a szobájába. Valamiért egyáltalán nem lepte meg, hogy a feleségét nem a hálószobában vagy a parányi fürdőszobában találja, és
hogy a lepedők, amelyek reggel még az ágyon voltak, mostanra eltűntek. A kutyája akár egész nap képes lett volna barangolni a Heathen, de Morrison lassan kifáradt, és finoman szemerkélt az eső. Visszagyalogolt a zöldellő világon át. Zöldellő és kellemes világ ez, gondolta, de tudta, hogy nem igazán erről van szó. A feje egy irattartószekrényhez hasonlított, amelyik legurult a lépcsőn, és a benne lévő minden információ összekeveredve és rendezetlenül hányódott. A Via Dolorosán érték be a feleségét. A lepedőket viselte, igen, de céltudatosnak tűnt, nem tébolyultnak. Nyugodt volt, ijesztően az. – Minden szeretet – mondogatta az embereknek. – Minden Jeruzsálem. Isten maga a szeretet. Jeruzsálem maga a szeretet. Az egyik turista lefényképezte, de a helybéliek ügyet sem vetettek rá. Morrison a felesége karjára tette a kezét. – Gyere, szívem! – mondta. – Most menjünk haza! Delores keresztülnézett rajta. Morrison eltűnődött, vajon mit láthat. A felesége azt felelte: – Itthon vagyunk. Ezen a helyen a mindenség falai vékonyak. A falakon át hallhatjuk, ahogy Ő szólít minket. Hallgasd csak! Itt meghallod Őt. Hallgasd! Delores nem veszekedett, még csak nem is ellenkezett, ahogy visszakísérték a hotelbe. Nem úgy nézett ki, mint egy próféta. Harmincas nőnek nézett ki, aki mindössze egyetlen lepedőt visel. Morrison azt gyanította, hogy az idegenvezetőjüket szórakoztatja a dolog, de amikor elkapta a nő tekintetét, csupán aggodalmat fedezett fel benne. Jeruzsálemből Tel-Avivba utaztak tovább, és Delores a szálloda előtti tengerparton, közel húsz óra alvás után tért magához, már csak enyhén zavartan, és alig emlékezett bármire is az előző nap eseményeiből. Morrison próbált elbeszélgetni vele arról, amit látott, arról, amit Delores mondott, de elhallgatott, amikor látta, hogy ezzel felzaklatja a nejét. Úgy tettek, mintha meg sem történt volna, és többé nem is említették az ügyet. Néha Morrison elmerengett azon, milyen érzés lehetett a felesége fejében lenni aznap, hallani Isten hangját az aranybarna köveken át, de az igazat megvallva nem akarta tudni. Jobb, ha nem. Helyspecifikus. Elvisszük Jeruzsálemből az illetőt, gondolta, és eltűnődött, ahogy százszor is eltűnődött már ezen az elmúlt napokban, hogy valóban elég messze eljöttek-e. Örült, hogy visszatértek Angliába, hogy otthon vannak, ahol nincs elég idő ahhoz, hogy összenyomjon, hogy megfojtson, hogy porrá zúzzon. Morrison visszabandukolt a sugárúton a szemerkélő esőben, el a járda fái mellett, el a gondozott kertek, a nyáron nyíló virágok és a pázsitok makulátlan zöldje előtt, és fázott. Már akkor tudta, hogy Delorest nem találja otthon, mielőtt befordult volna a sarkon, mielőtt meglátta, ahogy a szél csapkodja a kitárt bejárati ajtót. A felesége után fog menni. És, gondolta, szinte jókedvűen, meg fogja lelni. Ezúttal odafigyel a hangra. Galamb Zoltán fordítása
KLIKK-KLAKK, A ZÖRGŐSZÖRNY – Mielőtt ágyba teszel, mesélsz nekem? – Tényleg kellek hozzá, hogy lefeküdj aludni? – kérdeztem a fiútól. Egy pillanatra eltűnődött. Majd nagy komolyan így válaszolt: – Az igazság az, hogy igen. Csak azért, mert most fejeztem be a házimat, és ilyenkor kell lefeküdnöm, és egy kicsit megijedtem. Nem nagyon, csak egy kicsit. De a ház nagyon nagy, sokszor nem ég a villany, és olyankor elég sötét van. Odahajoltam a kisfiúhoz, és megborzoltam a haját. – Meg tudom érteni – feleltem. – Ez a ház hatalmas és ősrégi. A kisfiú bólintott. A konyhában ültünk, ahol világos és meleg volt. A konyhaasztalra tettem a magazinomat. – Milyen mesét szeretnél hallani tőlem? – Hát – mondta elgondolkozva – szerintem ne legyen túlságosan félelmetes, mert akkor egész idő alatt a szörnyekre fogok gondolni, és nem fogok tudni elaludni. De ha egy icipicit se félelmetes, akkor nem fog érdekelni. Te rémisztő meséket találsz ki, ugye? Tudom, hogy a nővérem mindenkinek ezt mondja. – A nővéred túloz. Az igaz, hogy történeteket írok. De igazán még semmi sem jelent meg tőlem. És nagyon sokféle fajta történetet írok. – De félelmeteseket is írsz, nem? – Igen. A kisfiú felnézett rám az ajtó árnyékából, ahol várt. – Tudsz olyan mesét, ami Klikk-Klakkról szól, a Zörgőszörnyről? – Azt hiszem, nem. – Azok a legjobbak. – Az iskolákban szokták mesélni nektek? Megrántotta a vállát. – Néha. – Milyen mesék szólnak Klikk-Klakkról, a Zörgőszörnyről? A kisfiú koravén gyerek volt, és nem tett rá jó benyomást a nővére barátjának tudatlansága. Az arcára volt írva. – Mindenki ismeri ezeket a meséket. – Én nem – feleltem, és próbáltam nem mosolyogni. Úgy nézett rám, mint aki azt próbálja eldönteni, vajon ugratom-e, vagy sem. – Szerintem fel kellene mennünk a szobámba – mondta –, és aztán mondhatnál nekem egy mesét, mielőtt elalszom. De ne legyen ijesztő történet, mert akkor már a szobámban leszek, és igazából elég sötét van odafent. – Ne hagyjak itt egy üzenetet a nővérednek, hogy tudja, hol vagyunk? – kérdeztem tőle. – Hagyhatsz, ha akarsz. De hallani fogod, hogyha hazaértek. A bejárati ajtó nagyon hangosan szokott becsapódni. A meleg és barátságos konyhából a nagy ház hűvös és huzatos halljába sétáltunk át, ahol sötét volt. Rápöccintettem a villanykapcsolóra, de a hall sötét maradt. – Kiment az égő – mondta a kisfiú. – Mindig ez történik. A szemünk hozzászokott a sötétséghez. Majdnem telihold volt, kékesfehér fénye pöttyöket vetett a
lépcsősorra a magas ablakokon át. – Minden rendben lesz – mondtam. – Igen – mondta a kisfiú kimérten. – Nagyon örülök, hogy itt vagy. Most nem tűnt annyira koravénnek. Kezét az enyémbe csúsztatta, és kényelmesen kapaszkodott az ujjaimba, olyan bizalommal, mintha egész életében ismert volna. Felelősségteljes felnőttnek éreztem magam. Nem tudtam, hogy az, amit a nővére, a barátnőm iránt érzek, szerelem-e – még nem tudtam –, de tetszett, hogy a gyerek családtagként kezel. Olyan érzésem támadt, mintha a bátyja lennék, hát kihúztam magam, és ha volt is valami nyugtalanító az üres házban, a világ minden kincséért se vallottam volna be. A lépcső nyikorgott a kopott szőnyeg alatt. – A Klikk-Klakkok – mondta a kisfiú – a világ legklasszabb szörnyei. – A tévéből vannak? – Nem hiszem. Nem hinném, hogy bárki is tudná, honnan valók. A legtöbbször a sötétből jönnek. – Nos, az tökéletes hely a szörnyetegeknek. – Az. Végigsétáltunk a félhomályban a felső szint folyosóján, amit foltokban világított meg a holdfény. Tényleg jó nagy ház volt. Azt kívántam, bárcsak lenne elemlámpám. – A sötétből jönnek – mondta a kisfiú, még mindig a kezembe kapaszkodva. – Szerintem az is lehet, hogy sötétségből vannak. És akkor jönnek be, amikor az ember nem figyel oda. Na akkor jönnek be a szobába. És aztán visszavisznek magukkal a… nem a fészkükbe. Mi az a szó, ami olyan, mint a fészek, de nem az? – Ház? – Nem, nem ház. – Odú? A kisfiú némán tűnődött, majd így válaszolt: – Igen, azt hiszem ez az a szó. Odú. – Megszorította a kezem, majd elhallgatott. – Na jó. Szóval magukkal viszik az odújukba azokat, akik nem figyelnek oda. És aztán mit csinálnak ezek a te szörnyeid? Kiszívják az összes véredet, mint a vámpírok? A kisfiú felhorkantott. – A vámpírok nem szívják ki belőled az összes vért. Csak egy keveset isznak, azért, hogy legyen elég energiájuk járkálni meg repülni. Tudod. A Klikk-Klakkok sokkal félelmetesebbek, mint a vámpírok. – Én nem félek a vámpíroktól – mondtam neki. – Én se. Én se félek a vámpíroktól. Akarod tudni, mit csinálnak a Klikk-Klakkok? Megisznak – mondta a kisfiú. – Mint a kólát? – A kóla nagyon ártalmas – felelte a kisfiú. – Ha egy fogat kólába teszel, reggelre semmi sem marad belőle. Ennyire ártalmas a kóla, és ezért kell minden este megmosni a fogadat. Gyerekként én is hallottam a kólás sztorit, felnőttként pedig azt is, hogy nem igaz, de biztos voltam benne, hogy a fogászati higiénia érdekében mondott hazugság kegyes és jó hazugság, ezért inkább nem mondtam semmit. – A Klikk-Klakkok megisszák az embert – folytatta a kisfiú. – Először megharapnak, amitől belül teljesen folyóssá válsz, és az összes húsod, az agyad meg mindened nyálkás és turmixszerű lesz, kivéve a bőrödet és a csontjaidat. Aztán a Klikk-Klakkok kiszívják belőled azokon a lyukakon át, ahol a szemeid voltak azelőtt. – Ez undorító – berzenkedtem. – Te találtad ki? Bejártuk az egész házat, és az utolsó lépcsősorhoz értünk. – Nem. – Nem tudom elhinni, hogy ti, gyerekek képesek vagytok ilyeneket kitalálni.
– Nem kérdezted meg, mi az a zörgőszörny. – Ja igen. Szóval mi az a zörgőszörny? – Hát – válaszolta a kisfiú halk hangon, bölcsen és józanul –, amikor már csak csont és bőr vagy, felakasztanak egy kampóra, és hagyják, hogy zörgessen a szél. – Szóval hogy néznek ki ezek a Klikk-Klakkok? – Kimondva egyből azt kívántam, bárcsak visszaszívhatnám a kérdésemet. Arra gondoltam, hogy biztosan hatalmas, pókszerű lények.Mint amit ma reggel láttam zuhanyozás közben. Félek a pókoktól. Ezért aztán megkönnyebbültem, amikor a kisfiú ezt mondta: – Úgy néznek ki, mint amire nem számítasz. Amire nem figyelsz oda. Falépcsőkön lépdeltünk felfelé. Bal kezemmel a korlátba kapaszkodtam, a jobbal a mellettem menetelő kisfiú kezét fogtam. Ilyen magasan a háznak olyan szaga volt, mint a pornak és a vénséges fának. A kisfiú magabiztosan lépkedett, még ha a holdfény egyre gyérebbé vált is. – Tudod már, milyen esti mesét fogsz elmesélni nekem? – kérdezte. – Nem muszáj rémisztőnek lennie. – Még nem tudom. – Mesélhetnél nekem a ma estéről. Elmondhatnád, mit csináltál. – Hát az aztán nem lesz valami szórakoztató. A barátnőm épp most költözött új házba, ami a város szélén áll. Egy nagynénjétől örökölte, vagy valami ilyesmi. Hatalmas és ősrégi. Ma este fogom először vele tölteni az éjszakát, és már vagy egy órája várok rá és a lakótársaira, hogy hazajöjjenek, mert elmentek borért és indiai kajáért. – Látod? – mondta a kisfiú. Már megint előjött belőle szórakoztató koravénsége. De minden gyerek ilyen elviselhetetlen tud lenni, ha azt hiszi, hogy tud valamit, amit mi nem. Biztos jó hatással van rájuk. – Ezt mind tudod. Csak épp nem gondolkozol. Hagyod, hogy az agyad kitöltse a hézagokat. Kitárta a padlásszoba ajtaját. Mostanra már vaksötét lett, de a kinyíló ajtó felkavarta a levegőt, és finoman zörgő hangokat hallottam a lenge szélben. Mintha száraz csontok verődtek volna egymáshoz, leheletvékony zsákokban. Klikk. Klakk. Klikk. Klakk. Pont így hangzott. Visszahúzódtam volna, ha tudok. Ám apró, erős kis ujjacskák rántottak magukkal kérlelhetetlenül a sötétségbe.
A KÖZÖMBÖSSÉG RÁSEGÍTŐ Egész Floridában vannak bolhapiacok, és nem ez volt közülük a legrosszabb. Valaha hangárként szolgált, de a helyi repteret jó húsz évvel korábban bezárták. Vagy száz árus állt a fémasztala mögött, a legtöbben hamisított portékát kínáltak: napszemüveget, karórát, táskát vagy övet. Egy afrikai család állatfigurákat ábrázoló faragásokat árult, mögöttük egy hangos, slampos, Irgalmas Papagáj nevű nő borító nélküli könyveket és régi ponyvamagazinokat megsárgult, porladó papíron, és mellette az egyik sarokban egy mexikói nő, akinek a nevét sosem tudtam meg, filmplakátokat és felpöndörödő sarkú, filmekből kifotózott állóképeket. Néha vettem könyveket Irgalmas Papagájtól. A filmplakátos nő hamarosan elment, és egy alacsony, napszemüveges férfi került a helyére, aki a fémasztalra szürke abroszt terített, arra apró faragásokat rakott ki. Megálltam és szemügyre vettem a kínálatot – szürke csontból, kőből és sötét fából készített érdekes állatok –, és szemügyre vettem őt. Arra gondoltam, talán szörnyű baleset érte, aminek a nyomát plasztikai műtéttel lehet eltüntetni: nem stimmelt az arca íve, formája. A bőre túl fehér volt. A túl fekete haja mintha paróka lett volna, mondjuk kutyaszőr. Sötét szemüvege teljesen elrejtette a szemét. Semmilyen tekintetben nem lógott ki egy floridai bolhapiacról: az összes asztalnál különös alakok álltak és különös emberek vásároltak. Nem vettem tőle semmit. Amikor legközelebb ott jártam, Irgalmas Papagáj is továbbállt, egy indai család vette át a helyét, akik vízipipát és a füstölőszereket árultak, de a sötét napszemüveges kis ember még ott volt a bolhapiac sarkában a szürke abrosszal. Az asztalon még több faragást láttam. – Nem ismerem egyik állatot sem – mondtam neki. – Nem is ismerheti. – Maga faragja őket? Megrázta a fejét. A bolhapiacon nem szabad megkérdezni senkitől, honnan szerzi az áruját. Kevés tabu létezik a bolhapiacon, de ez az: a forrás sérthetetlen. – Sokat elad? – Van mit ennem, van tető a fejem felett – felelte. Majd hozzátette: – Többet érnek, mint amennyit kérek értük. Fogtam az egyiket, ami szarvasra emlékeztetett, már ha a szarvas húsevő lenne. – Ez micsoda? Odanézett. – Azt hiszem, egy primitív thawn. Nehéz megmondani. – Aztán hozzátette: – Apámé volt. Csilingelés hallatszott, jelezve, hogy a piac hamarosan bezár. – Szeretne enni? – kérdeztem tőle. Gyanakodva nézett rám. – Meghívom – mondtam. – Minden kötelezettség nélkül. Van egy Denny’s szemben. Vagy ott a bár. Gondolkodott egy pillanatig. – A Denny’s megfelel. Ott találkozunk. A Denny’sben vártam. Fél óra elteltével már lemondtam róla, de váratlanul, ötven perc késéssel megérkezett. Barna bőrtáskát lóbált, ami hosszú spárgával volt hozzáerősítve a csuklójához. Gondoltam, csakis pénz lehet benne, mert üresen lógott, és az árukészlete nem férhetett bele. Az emberke egykettőre befalt egy tál palacsintát, majd a kávé felett végre megeredt a nyelve.
A nap kicsivel délidő után kezdett kialudni. Először hunyorgott, majd gyorsan elsötétedett az egyik oldala, aztán a sötétség bekebelezte a karmazsin felszínt, amíg a nap egésze el nem sötétedett, akár a tűzből kiesett széndarab, és az éjszaka visszatért a világra. Lomha Baltazár lesietett a dombról. A hálóit a fák közt hagyta, nem vizsgálta meg, nem ürítette ki őket. Nem mondott semmit, tartalékolta a levegőt, olyan gyorsan mozgott, ahogy csak jókora tömege engedte, amíg le nem ért a domb aljára, az egyszobás kunyhója ajtajához. – Itt az idő, semmirekellő! – kiáltott be. Aztán letérdelt, és meggyújtott egy büdös halolajmécsest. A kanóc sercegve, narancssárga lánggal égett. A kunyhó ajtaja kinyílt, és Baltazár fia lépett ki. Kicsit magasabb volt apjánál, sokkal vékonyabb és csupasz képű. A nagyapja után kapta a nevét, és nagyapja életében a fiút Ifjabb Farfalnak hívták, most pedig még szemtől szembe is Szerencsétlen Farfalnak. Ha tojómadarat hozott haza, az nem adott többé tojást; ha fejszével kivágott egy fát, az olyan helyre zuhant, hogy a legnagyobb kényelmetlenséget és a legkisebb hasznot okozza; ha kincset talált egy félig eltemetett ládában egy rét szélén, a láda kulcsa eltört, ahogy elforgatta a zárban, csak halk visszhang maradt a levegőben, akár egy távoli kórusé, és a doboz porrá omlott. A fiatal nők, akikhez vonzódott, más férfiba szerettek bele vagy grúvá változtak, és elragadták őket a deodandok. Így ment ez állandóan. – A nap kialudt – mondta Lomha Baltazár a fiának. – Akkor ennyi volt – vélte Farfal. – Ez a vég. Most, hogy a nap kialudt, hűvösebb lett. Baltazár csak annyit mondott: – Hamarosan. Perceink maradtak. Még szerencse, hogy készültem erre a napra. – Magasra emelte a halolajmécsest, és bement a kunyhóba. Farfal követte apját a szűkös házikóba, amely egyetlen nagy helyiségből állt. Baltazár a szoba túlsó végén lévő zárt ajtóhoz ment. Letette elé a mécsest, levette a nyakában lógó kulcsot, és kinyitotta a zárat. Farfal álla leesett. Annyit mondott: – A színek. – És még azt: – Nem merek átlépni. – Idióta! – rótta meg az apja. – Menj át, de vigyázz, hová lépsz! – És amikor Farfal nem mozdult, átlökte az ajtón, majd betette maguk után. Farfal pislogva állt a szokatlan fényben. – Mint sejtheted – mondta apja, és kezét jókora hasán nyugtatva méricskélte a helyiséget, amelyben találták magukat –, ez a szoba nem létezik az általad ismert világban. Egymillió évvel a mi időnk előtt létezik, a Remórai Birodalom korában, amely kort lantzene, finom ételek, valamint a rabszolgaosztály szépsége és szolgálatkészsége jellemezte. Farfal megdörgölte a szemét, aztán a szoba közepén álló fa ablakkeretre nézett, amin át beléptek, mintha ajtó lett volna. – Kezdem kapiskálni, miért nem lehetett olyan gyakran elérni téged – jegyezte meg. – Mert azt hiszem, sokszor láttalak belépni ebbe a szobába, és sosem gondolkodtam el rajta. Egyszerűen csak elfogadtam, hogy eltelik bizonyos idő, mire visszatérsz. Lomha Baltazár elkezdte lehúzni sötét zsákruháját, amíg meztelen nem lett. Ott állt ez a hosszú fehér szakállú és rövid ősz hajú kövér ember, majd élénk színű selyemköntösbe bújt. – A nap! – kukucskált ki a szoba kis ablakán Farfal. – Nézd! Olyan narancsvörös, akár a megpiszkált tűz! Érzed a hevét? – Aztán rákérdezett: – Apám, miért nem jutott soha eszembe megkérdezni, miért töltesz oly sok időt az egyszobás kunyhónk másik szobájában? Még csak megjegyzést sem tettem a szobára, még magamban sem! Baltazár megkötötte az utolsó pántot, befedve pocakját elegáns szörnyektől hemzsegő selyemmel. – Ezért részben Empusa Közömbösség Rásegítője felelős. – A nyakából levett egy kis fekete dobozt, amin volt ablak és rács, akár egy parányi cellán. A skatulya épp akkora volt, hogy belefért egy bogár. – Ha ezt megfelelően élesítjük és invokáljuk, nem tesznek ránk megjegyzést. Ahogy te nem csodálkoztál a
jövés-menésemen, úgy az ebben a térben-időben élő népek nem ámuldoznak rajtam, sem semmin, amit a Tizennyolcadik és Utolsó Nagy Remórai Birodalom erkölcsei és szokásai ellenére teszek. – Elképesztő – így Farfal. – Nem számít, hogy a nap kialudt, hogy órákon vagy legfeljebb heteken belül az összes élet kihal a Földön, mert itt és most én vagyok Ravasz Baltazár, az éghajók kereskedője, régiségek, mágikus tárgyak és csodák szállítója. És te is itt maradsz, fiam. Aki rákérdez, annak egyszerűen a szolgám leszel. – A szolgád? – méltatlankodott Szerencsétlen Farfal. – Miért nem lehetek a fiad? – Többféle okból, amelyek olyan triviálisak, hogy jelenleg beszélni sem érdemes róluk. – Azzal apja a fekete dobozt felakasztotta egy szögre a szoba sarkában. Farfal mintha egy bogárszerű lény lábát vagy fejét látta volna a fekete dobozból felé integetni, de nem jutott ideje alaposabban szemügyre venni. – Továbbá azért is, mert ebben az időben az ágyasaimtól több fiam is van, és talán nem örülnének, ha tudomást szereznének egy újabb testvérükről. Igaz, a születésetek idejét tekintve egymillió év kellene, mire bármi vagyont örökölhetnél. – Van vagyon is? – kérdezte Farfal, és új szemmel nézett körül a szobában. Egész életét abban az apró kunyhóban töltötte az idők végezetén, egy kis domb lábánál, azon az eleségen tengődve, amit apja a levegőből hálózott be. Általában tengeri madarak vagy repülő gyíkok voltak ezek, habár olykor más is belegabalyodott: olyan lények, akik angyalnak mondták magukat, vagy fontoskodó csótányszerű micsodák csúcsos fémkoronával, vagy hatalmas bronzszínű medúzák. Ezeket kivették a hálóból, aztán nem dobták vissza a levegőbe, nem ették meg, nem cserélték el azzal a néhány emberrel, aki arra tévedt. Az apja somolyogva simogatta imponáló fehér szakállát, akár egy állatot. – Van bizony. Ezekben az időkben nagy a kereslet a Föld végéről származó kövek és sziklák után: egyes bűbájokhoz, rontásokhoz és mágikus instrumentumokhoz nélkülözhetetlenek. És én ilyenekkel kereskedem. Szerencsétlen Farfal bólintott. – És ha nem akarok szolga lenni, hanem szeretnék visszamenni oda, ahonnan jöttünk, át az ablakkereten? Akkor? Lomha Baltazár csak annyit felelt: – Az ilyen kérdésekhez nincs türelmem. A nap kialudt. A világnak órák vagy percek múlva vége. Talán a világegyetemnek is. Ne gondolj többet erre. A hajópiacon beszerzek egy zárvarázst az ablakkeretre. És amíg távol leszek, rendezd el és fényesítsd ki az összes tárgyat, amit ebben a vitrinben találsz, de vigyázz, hogy meg ne érintsd a zöld flótát (mert zenélni fog, viszont lelked elégedettsége helyére kielégíthetetlen sóvárgás költözik), és ne vizezd be az ónix bogadilt. – Szeretettel megpaskolta a fia kezét. A tarka selyemruhában pompás, tündöklő lénynek látszott. – Megóvtalak a haláltól, fiam. Visszahoztalak az időben egy új életbe. Mit számít, hogy ebben az életben csak szolga vagy? Az élet az élet, és mérhetetlenül jobb, mint az alternatívája. Legalábbis feltételezzük, mert onnan még senki nem jött vissza, hogy ezt megcáfolja. Ez az én mottóm. Ezzel matatni kezdett az ablakkeret alatt, és előszedett egy szürke rongyot, amit Farfalnak adott. – Tessék. Dologra! Végezz jó munkát, és megmutatom neked, hogy az antikvitás pazar lakomái mennyivel jobbak a füstölt tengeri madaraknál és a pácolt osszakergyökereknél. Semmilyen körülmények között, semmiféle provokációra ne mozdítsd el a keretet. Pontosan bekalibráltam. Ha elmozdul, nem nyílik sehová. Letakarta a keretet egy szőttessel, amitől kevésbé volt feltűnő, hogy egy nagy fa ablakkeret lebeg a szoba közepén. Lomha Baltazár ekkor kiment egy ajtón, amit Farfal eddig észre sem vett. Tolózárak csattantak a helyükre. Farfal fogta a rongyot, majd erőtlenül nekilátott port törölni és fényesíteni. Jó pár óra elteltével arra lett figyelmes, hogy fény árad az ablakkeretből, olyan erős fény, hogy még a ráborított kelmén is áttűzött, de egy idő múlva elhalványult. Farfalt új szolgaként mutatták be Ravasz Baltazár háztartásának. Találkozott Baltazár öt fiával és hét
ágyasával (noha nem beszélhetett velük), bemutatták a testőrnek, aki a kulcsokat vigyázta, és a szolgának, aki ide-oda rohangált a testőr parancsára, és aki alatt már nem volt más, csak maga Farfal. A szolga neheztelt a fehér bőrű Farfalra, mert a gazdán kívül csak ő léphetett a belső szentélybe, Baltazár gazda csodakamrájába, ahová eleddig Baltazár mindig egyedül vonult vissza. Ahogy teltek a napok és a hetek, Farfal már nem álmélkodott a hatalmas és jellegzetes narancssárga napon, a nappali ég színein (főleg lazac és mályva) vagy a hajópiacra befutó hajókon, melyek távoli világokból érkeztek csodadolgokkal megrakva. Ugyanakkor nyomorúságosan érezte magát, még egy elfeledett korban is, még egy csodákkal teli világban is. Ezt meg is mondta Baltazárnak, amikor az legközelebb belépett a szentély ajtaján. – Ez nem igazságos. – Mi nem igazságos? – Hogy én itt takarítok meg fényesítem a csodás és értékes dolgokat, közben te meg a többi fiad lakomákon, banketteken dőzsöltök, emberekkel találkoztok, és élvezitek az életet itt az idők hajnalán. Baltazár azt felelte: – A legkisebb fiúnak nem mindig járnak bátyjai előjogai, és a fivéreid mind idősebbek nálad. – A vörös hajú csak tizenöt éves, a sötét bőrű tizennégy, az ikrek csak tizenkettő, én viszont tizenhét vagyok… – Mind idősebbek nálad egymillió évvel. Hallani sem akarok erről többet – torkolta le a fiát Baltazár. Szerencsétlen Farfal az ajkába harapott, mert csak így tudta megállni, hogy ne feleseljen. Ebben a pillanatban lárma támadt az udvaron, mintha egy nagy ajtót törtek volna be, állatok és házi madarak zajongtak. Farfal az apró ablakhoz szaladt, és kinézett. – Férfiak jöttek – jelentette. – Fény csillan a fegyvereiken. Az apján nem látszott meglepetés. – Hát persze. Adok neked egy feladatot, Farfal. Téves optimizmusomból kifolyólag majdnem kifogytunk a kövekből, amelyeken a vagyonom alapul, és szégyen ide, szégyen oda, jelenleg egyéb elfoglaltságom akadt. Emiatt vissza kell térnünk a régi otthonunkba, és annyi követ gyűjteni, amennyit csak bírunk. Biztonságosabb, ha ketten vagyunk. És az idő szorít. – Segítek, ha a jövőben jobban bánsz velem – alkudozott Farfal. – Baltazár! – hallatszott egy kiáltás az udvarról. – Te nyomorult! Te csaló! Te hazug! Hol az én harminc kövem? – Mély, átható hang volt. – A jövőben jobban bánok veled, ígérem – mondta az apja. Az ablakkerethez ment, lerántotta róla a szőttest. A keretből nem áradt fény; mély, alaktalan sötétség látszott csak benne. – Talán a világ teljesen véget ért – vélte Farfal –, és nem maradt semmi más, csak a semmi. – Csak másodpercek teltek el ott, amióta átjöttünk – magyarázta az apja. – Ilyen az idő természete. Gyorsabban repül, amikor fiatal vagy, és a medre is keskenyebb. Mindenek végén aztán az idő szétterül és lelassul, mint nyugodt tavon az olaj. Aztán levette a lomha bűbájlényt a keretről, amelyet zárnak helyezett oda, majd megnyomta az ablakkeret belsejét. Az lassan kinyílt. Hűs szél lebbent be, és Farfal megborzongott. – A halálba küldesz bennünket, apám. – Mind a halálba tartunk – mondta az apja. – És te mégis életben vagy, itt, egymillió évvel a születésed előtt. Csodás anyagból gyúrtak bennünket, bizony ám. Tessék egy táska, fiam, és mint majd meglátod, Swann-féle Különleges Teherbírású Festékkel lett átitatva, ezért aztán belefér minden, amit csak beleteszel, súlytól, tömegtől és mérettől függetlenül. Amikor odaérünk, annyi követ pakolj bele, amennyit csak bírsz. Én felrohanok a dombra a hálókhoz, hátha akad bennük kincs, vagy olyasmi, ami kincsnek tekinthető, ha visszahozzuk a most-és-ittbe. – Én menjek előre? – fogta meg a táskát Farfal. – Persze.
– Nagyon hideg van. Válaszul az apja keményen hátba bökte. Farfal morogva átmászott az ablakkereten. Az apja követte. – Nem is olyan rémes – mondta Farfal. Kiléptek a kunyhóból az idők végezetén, és Farfal lehajolt köveket szedni. Az elsőt beletette a táskába, ahol zölden csillant. Felvett egy másikat. Az ég sötét volt, de mintha megtöltötte volna valami, egy alaktalan valami. Villámszerűség támadt, és a fényénél Farfal látta, hogy az apja a hálókat rángatja le a fákról a domb tetején. Reccsenés. A hálók felgyulladtak és elégtek. Baltazár esetlenül és lélekszakadva rohant le a dombról. Az égre mutatott. – A Semmi! A Semmi elnyelte a dombtetőt! A Semmi bekebelez! Irdatlan szél támadt, és Farfal látta, hogy az apja megrepedezik, felemelkedik a levegőbe, majd eltűnik. Hátrálni kezdett a Semmitől, a sötétségtől a sötétben, amelynek peremén apró fények játszottak, majd sarkon fordult és futásnak eredt, be a házba, át a másik szobába vezető ajtóhoz. De nem ment át a másik szobába. Megállt az ajtóban és visszafordult a Haldokló Föld felé. Szerencsétlen Farfal figyelte, ahogy a Semmi bekebelezi a külső falakat és a távoli dombokat és a mennyboltot, és pislogás nélkül figyelte, ahogy a Semmi elnyeli a hideg napot. Addig nézte, amíg nem maradt más, csak egy alaktalan sötétség, ami most őt húzta, mintha már szeretné befejezni az egészet. Farfal csak ekkor lépett át a kunyhó belső szobájába, be az apja szentélyébe egymillió évvel korábban. Dörömböltek a külső ajtón. – Baltazár! – A hang volt az udvarból. – Megadtam neked azt az egy napot, amiért könyörögtél, te nyomorult! Most add meg a harminc kövemet. Add meg a köveimet, vagy állom a szavam, és a fiaidat elviszem ebből a világból, és a Telb bdellium-bányáiban robotolnak majd, a nők meg Luthius Limn kéjpalotájában lesznek zenészek, ahol édes zenét játszhatnak, mialatt én, Luthius Limn táncolok, énekelek, szenvedélyesen és atlétikusan szeretkezem az örömfiúimmal. Arra nem fecsérlek szavakat, hogy milyen sorsot szánok a szolgáidnak. A rejtőbűbáj hiábavaló, hiszen könnyedén megtaláltam ezt a szobát. Add meg a harminc kövemet, vagy kinyitom ezt az ajtót, a hájas testedből lecsapolom a zsírt, a csontjaidat meg a belsőségeidet a kutyáknak vetem. Farfal remegett a félelemtől. Idő, gondolta, időre van szükségem. A tőle telhető legmélyebb hangon kiszólt: – Egy pillanat, Luthius Limn. Éppen egy bonyolult mágikus szertartást végzek, hogy megtisztítsam a köveidet a negatív energiáktól. Ha megzavarsz, az katasztrofális következményekkel járhat. Farfal körülnézett a szobában. Az egyetlen ablakon nem fért ki, az egyetlen ajtó túloldalán pedig Luthius Limn állt. – Ez tényleg szerencsétlen helyzet – sóhajtott. Aztán fogta a táskát, amit apjától kapott, belesöpörte az összes apróságot, mütyürt és csecsebecsét, ami a keze ügyébe esett, de nem ért a zöld flótához. A táska most sem volt nehezebb vagy telibb, mint eddig. A szoba közepén lebegő ablakkeretre bámult. Ez volt az egyetlen kiút, és a Semmibe vezetett, mindenek végébe. – Elég! – hallatszott a hang az ajtó mögül. – A türelmem végére értem, Baltazár. A szakácsaim ma éjjel megsütik a belső szerveidet. Hangos roppanás hallatszott, mintha kemény, súlyos valamit csaptak volna az ajtóhoz. Aztán sikoly, majd csend. Luthius Limn hangja: – Meghalt? Egy másik hang, amelyet Farfal az egyik ikerének tippelt: – Szerintem az ajtót mágikusan megerősítették. – Akkor bemegyünk a falon – jelentette ki Luthius Limn. Farfal szerencsétlen volt, de nem hülye. Leemelte a fekete dobozt a szegről, amire apja felakasztotta. Hallotta, hogy mozog benne valami.
– Apám a lelkemre kötötte, hogy ne mozdítsam el a keretet – dünnyögte magában. Aztán nekivetette a vállát az ablakkeretnek, és hevesen meglökte, jó egy centit elmozdította. Az ablakkeretet átható sötétség változni kezdett, gyöngyházfény töltötte meg. A dobozt a nyakába akasztotta. – Ez elég – mondta Szerencsétlen Farfal, és ahogy valami a szoba falának csapódott, egy szövetcsíkkal a bal csuklójához erősítette a bőrtáskát, amiben benne volt Ravasz Baltazár minden megmaradt kincse, majd fellendítette magát az ablakkeretre. És fény fogadta, olyan erős fény, hogy lehunyta a szemét. Átlépett a kereten. Zuhanni kezdett. Csapdosott a levegőben, szemét szorosan behunyta a vakító fény ellen, érezte a süvítő szelet. Ütést érzett a testén, majd elnyelte valami: víz, sós és meleg víz, és Farfal csapdosott, a meglepetéstől nem vett levegőt. Feje kibukkant a felszínre, és habzsolva nyelte a levegőt. Aztán addig lökte magát a vízben, amíg valami növényt meg nem ragadott, akkor négykézláb kihúzta magát a zöld vízből, fel az ázott talajra, vizet csorgatva magáról. – A fény – mondta a férfi a Denny’sben. – A fény vakító volt. És a nap még nem is kelt fel. De beszereztem ezt – koppintott a napszemüveg keretére –, és nem megyek a napra, így a bőröm nem ég meg nagyon. – És ezután? – kérdeztem. – Eladom a faragásokat, és keresek egy másik keretet. – Vissza akar menni a saját idejébe? A fejét rázta. – Az halott. És minden, amit ismertem, minden, ami hozzám hasonló. Minden halott. Nem térek vissza a sötétségbe az idők végezetén. – Akkor mihez kezd? Megvakarta a nyakát. Az inge nyílásán át láttam, hogy egy kis fekete doboz lóg a nyakában, nem volt nagyobb egy medalionnál, és valami mozgott benne. Gondoltam, egy bogár. Floridában vannak jó nagy bogarak. Nem ritkák. – Vissza akarok menni a kezdetekhez – mondta. – Amikor kezdődött. Ott akarok állni a fényben, amikor az univerzum magára ébredt mindenek hajnalán. Ha megvakulok, hát megvakulok. Ott akarok lenni a nap születésénél. Ez az ősi fény nem elég erős nekem. Akkor a kezébe fogta a szalvétát, és belenyúlt vele a bőrtáskába. Vigyázva, hogy csak a kelméhez érjen, elővett egy flótaszerű hangszert, olyan harminccentis lehetett, zöld jádéból vagy hasonló anyagból készült, és letette elém az asztalra. – Az ételért – mondta –, és köszönetképpen. Aztán felállt és elsétált, én meg ültem, és sokáig csak bámultam a zöld flótát; végül odanyúltam, és ujjaim hegyével megéreztem a hidegét. Majd gyengéden, anélkül hogy belefújtam volna vagy zenét próbáltam volna kicsikarni az idők végezetéből, ajkamat a fúvókához illesztettem. Pék Zoltán fordítása
„ÉS ZOKOGNI, MINT ALEXANDROSZ” Az apró kis emberke sietősen lépett a Fountainbe, és egy óriási pohár whiskyt rendelt. – Azért – jelentette be a kocsma vendégeinek –, mert megérdemlem. Kimerültnek, izzadtnak és gyűröttnek tűnt, mint aki jó pár napja nem aludt. Nyakkendőt viselt, de annyira meglazította, hogy szinte nem is volt megkötve. Őszülő üstöke valaha vörös színű lehetett. – Na ebben biztos vagyok – mondta Brian. – Így is van – erősködött a férfi. Belekortyolt a whiskybe, mintha meg akarna győződni arról, hogy ízlik-e neki, vagy sem, majd elégedetten gurította le a pohár felét. Egy pillanatra megmerevedett, akár egy szobor. – Figyeljen csak! – mondta. – Hallja? – Mit? – kérdeztem. – Azt a fajta duruzsolós fehérzajt, ami átvált épp abba a dalba, amit hallani szeretnénk, mihelyt egy hangyányira koncentrálni kezdünk rá. Fülelni kezdtem. – Nem hallom – mondtam. – Na ugye! – mondta a férfi, és hihetetlenül elégedett volt magával. – Hát nem csodás? Tegnap még mindenki a duruzszenére panaszkodott a Fountainben. Mackintosh professzor azon mérgelődött, hogy nem tudja kiverni a fejéből a Queen „Bohemian Rhapsody”-ját, és egész Londonon át követte a dal. Ma viszont már nyoma sincs, eltűnt, mintha soha nem lett volna. Egyikőjük sem emlékszik, hogy valaha is létezett. És ez mind nekem köszönhető. – Mi van velem? – kérdezte Mackintosh professzor. – Mi van a Queennel? – Majd így folytatta: – Ismerem magát? – Szoktunk találkozni – felelte a kis ember. – Sajnálatos módon azonban az emberek elfelejtenek. Ez a munkám miatt van. – Majd elővette a tárcáját, névjegykártyát húzott ki belőle, és a kezembe nyomta. OBEDIAH POLKINGHORN állt rajta, alatta pedig kisbetűkkel az, hogy feltalálatlanító – Remélem, nem bánja, hogy megkérdezem, de mi az, hogy feltalálatlanító? – néztem rá. – Olyasvalaki, aki feltalálatlanít dolgokat – válaszolta. A magasba emelte a poharát, ami már eléggé üres volt. – Hoppá. Bocsásson meg, Sally, kérnék még egy nagy pohár whiskyt. A többi vendég, aki aznap este a kocsmában volt, a jelek szerint arra az elhatározásra jutott, hogy a férfi egyszerre őrült és érdektelen, így hát mindenki folytatta a maga beszélgetését. Engem viszont megfogott ez a fura alak. – Szóval – fordultam a férfihoz, megadva magam a társalgási végzetnek – már régóta feltalálatlanító? – Egész fiatal korom óta – válaszolta. – Tizennyolc éves koromban kezdtem feltalálatlanítani. Soha nem tűnődött el azon, miért nincsenek jet-packjeink? Tudja, az ember hátára csatolható rakéták. Ami azt illeti, eltűnődtem. – Még sráckoromban láttam olyat a Tomorrow’s Worldben – mondta Michael, a kocsmáros. – Egy férfi a hátára csatolta, és felszállt vele az égbe, aztán lejött. Raymond Burr biztosra vette, hogy nemsokára mindenkinek lesz belőle. – De nincs – mondta Obediah Polkinghorn –, mert feltalálatlanítottam vagy húsz évvel ezelőtt. Muszáj volt. Mindenkit az őrületbe kergetett. Úgy értem, annyira klassznak és olcsónak tűnt, de nem telt el sok idő, és unatkozó tinik ezrei csatolták magukra, ide-oda repkedtek, hálószobák ablakain át kukkoltak meg
repülő autókkal ütköztek… – Várjon csak! – szakította félbe Sally. – Nincsenek is repülő autók. – Ez igaz – válaszolta a kis ember –, de csak azért nincsenek, mert feltalálatlanítottam őket. El sem tudják képzelni, mekkora dugókat okoztak. Ha felnéztem az égre, megesett, hogy az egész horizonton nem láttam mást, csak ezeknek a nyomorult repülő autóknak az alját. Volt olyan nap, hogy egyáltalán nem is láttam az eget. Ráadásul az emberek mindenféle szemetet dobáltak ki az autójukból… Könnyű volt használni őket, mivel gravito-napenergiával működtek ugyebár, és csak akkor tudatosodott bennem, hogy véget kell vetnem nekik, amikor meghallottam egy nőt a rádióban egy beszélgetős műsorban. Azt hajtogatta, hogy miért nem voltunk képesek a nem repülő autóknál maradni? Igaza volt. Muszáj volt tenni valamit. Úgyhogy feltalálatlanítottam őket. Listát készítettem azokról a találmányokról, amik nélkül a világ jobb hely lenne, és szép sorjában, egyenként feltalálatlanítottam mindegyiket. Eddigre már szép kis hallgatóság gyűlt köréje. Örültem, hogy jó helyen ülök. – Persze hatalmas munka volt – folytatta. – Tudják, szinte lehetetlen nem feltalálni a repülő autót, ha egyszer már feltalálták a lumenbuborékot. Így hát azt is kénytelen voltam feltalálatlanítani. Az egyszemélyes lumenbuborék a mai napig hiányzik nekem. Ez egy olyan tömeg nélküli, hordozható fényforrás volt, ami fél méterrel a fejünk felett lebegett, és addig világított, ameddig csak akartuk. Milyen csodás találmány! De hagyjuk is, ami történt, az nem történt meg. – Ugye nem képzeli, hogy bármit is elhiszünk abból, amit mond? – vetette közbe valaki. Szerintem Jocelyn volt. – Na ja – támogatta Brian. – Majd mindjárt azzal jön itt nekünk, hogy feltalálatlanította az űrhajót is. – De tényleg megtettem – válaszolta Obediah Polkinghorn. Rettentően elégedettnek tűnt magával. – Kétszer is. Muszáj volt. Tudják, amint belesüvítünk az űrbe és a többi bolygó felé vesszük az irányt, sőt még azokon is túlra, olyan dolgokba botlunk, ami sok más találmányra ösztökél minket. Ott volt például a Polaroid Instant Transzporter. Na, az volt a legrosszabb. És a Mockett Telepatikus Tolmácsgép. Az is rettenetes volt. De mindent kordában tudok tartani, ha nem rosszabb a holdrakétánál. – És pontosan hogy is megy ez a feltalálatlanítás? – kérdeztem. – Hát, vesződségesen – ismerte el a férfi. – Gyakorlatilag ki kell szedegetleníteni a valószínűségi szálakat a teremtés szövetéből. Nem találmánytalanítani a helyét, hanem hiányságtalanná tenni. Ami nincs, az még lehet, de ami csak úgy vantalan, mint nincstelen, az végképp lehetőségtelen. Egy kissé olyan, mint kiszedegetleníteni egy tűt a szénakazalból. Ezek a szálak viszont általában hosszúak és gubancosak, mint a spagetti. Úgyhogy inkább olyan, mint kiszedegetleníteni egy spagettiszálat a szénakazalból. – Na ez aztán jó alaposan megizzaszthatja az embert – mondta Michael, én pedig jeleztem neki, hogy töltsön nekem még fél pint cidert. – Sziszifuszi munka – mondta az aprócska ember. – De büszke vagyok arra, hogy jót teszek az emberekkel. Minden reggel, amikor felkelek, arra gondolok, hogy még ha meg nem történtté is tettem valami csodálatosat, én, Obediah Polkinghorn elmondhatom, hogy a világ boldogabb hellyé vált attól, amit feltalálatlanítottam. A férfi a maradék whiskyjébe bámult, és meglötybölte a folyadékot a poharában. – A baj csak az – folytatta –, hogy a duruzszenével az egésznek vége. Kész vagyok. Mindent ignorációba foglaltam. Még az ignorálást is betűtlenítettem. Nincs több fel nem fedezésre váró horizont, nincs több megmászatlanítandó hegy. – És az atomenergia? – vetette fel „Tweet” Peston. – Az sajnos régebbi, mint én – válaszolta Obediah. – Nem találatlaníthatok fel olyan dolgokat, amiket a születésem előtt találtak fel. Máskülönben valami olyasmit is feltalálatlaníthatnék, ami a születésemhez vezetett, és akkor mi lenne velünk? Erre senkinek nem volt javaslata. – Megmondom én, mi lenne. Nyakig gázolnánk a jet-packekben és a repülő autókban. Nem beszélve a
Morrison-féle marsbéli járandóságról. – Polkinghorn egy pillanatra egészen elkomorodott. – Hú. Na az aztán tényleg borzasztó volt. Meg a rák elleni szer. Őszintén szólva, azok után, amit az a cucc az óceánokkal művelt, inkább a rákot választom. – Nem, sajnos ennyi volt. Feltalálatlanítottam mindent, ami csak a listámon szerepelt, így nincs más hátra, mint hazamenni – jelentette ki bátran Obediah Polkinghorn –, és zokogni, mint Alexandrosz, mert nincs már több világ, amit leigázatlaníthatok. Hát maradt még bármi is, amit feltalálatlaníthatnék? Sűrű csönd telepedett a Fountainre, majd megszólalt Brian iPhone-ja. A The Rutles „Cheese and Onions” száma volt a csengőhangja. – Halló? – mondta, aztán pedig azt, hogy: – Visszahívlak. Rendkívül sajnálatos, milyen hatással lehet egyetlen megszólaló mobiltelefon a többi emberre. Néha arra gondolok, ez azért van, mert azokra az időkre emlékeztet minket, amikor még dohányozhattunk a kocsmákban, és mind elővesszük a telefonjainkat, ahogy egykor a cigis dobozainkkal is tettük. Valójában inkább azért lehet, mert könnyen elunjuk magunkat. Bármi is az oka, az emberek elővették a telefonjaikat. Crown Baker lefotózott minket, aztán kitweetelte a képet. Jocelyn az üzeneteit kezdte olvasgatni. „Tweet” Peston kitweetelte, hogy a Fountainben van, és találkozott élete első feltalálatlanítójával. Mackintosh professzor megnézte a krikettmeccsek eredményeit, megosztotta velünk, és e-mailben is panaszkodott róla az Invernessben élő bátyjának. A telefonokkal egyszeriben vége szakadt a beszélgetésünknek. – Ez meg micsoda? – kérdezte Obediah Polkinghorn. – Ez egy iPhone 5 – felelte Ray Arnold, és közben feltartotta a sajátját. – Crowné Nexus X, ami androidos. Lehet vele telefonálni, internetezni, fényképezni és zenét hallgatni. De igazából az app a lényeg. El tudja képzelni, hogy csak az iPhone-ra több mint ezer fingóhangot szimuláló app létezik? Akarja hallani a nem hivatalos Simpsons fingó appet? – Nem – mondta Obediah. – A leghatározottabban nem akarom. Szó sem lehet róla. Polkinghorn az asztalra tette poharát, anélkül, hogy megitta volna a maradék whiskyjét. Megkötötte a nyakkendőjét, és felvette a kabátját. – Nem lesz könnyű – mondta, mintha csak magához beszélne. – De az emberek boldogságáért… – Majd elhallgatott és vigyorogni kezdett. – Csodálatos volt önökkel beszélgetni – jelentette ki, igazán senkihez sem intézve szavait, majd távozott a Fountainből.
SEMMI ÓRA I. Az időlordok börtönt építettek. Olyan időben és helyen építették meg, amelyek egyformán elképzelhetetlenek egy olyan entitás számára, aki sohasem hagyta el a bölcsőjéül szolgáló naprendszert, és aki a jövőbe tett utazást mindeddig másodperces időközökben élte meg, és szakadatlanul előre haladt. Kizárólagosan a „kin” számára készült. Bevehetetlen volt: kicsiny, ízlésesen berendezett szobák együttese (mivel nem szörnyetegek voltak ezek az időlordok – nem hiányzott belőlük a könyörületesség, ha ez megfelelt a céljaiknak), az időt tekintve aszinkronban a világmindenség többi részével. E helyen csupán azok a szobák léteztek: a mikroszekundumok szakadéka áthidalhatatlan akadályt jelentett. Azok a szobák valójában önálló univerzumot alkottak, amely a fényt, a hőt és a gravitációt a teremtés többi részétől kölcsönözte, mindig csupán a pillanat töredékére eltávolodva tőle. A kin türelmesen és halhatatlanul kószált a szobákban, és egyre csak várt. Egy kérdésre várt. Akár az idők végezetét is kivárhatta. (Ám az időn kívüli mikropillanat börtönébe zárva a kin még ekkor, midőn az idő véget ért, sem észlelte volna ezt.) Az időlordok hozzáférhetetlenül, a fekete lyukak középpontjából kinyert roppant energiákkal tartották fenn a börtönt: senki sem juthatott a gépek közelébe, csupán maguk az időlordok. Az azonos funkciójú gépek a hibamentes működést biztosították. Sohasem fordulhatott elő üzemzavar. Amíg az időlordok léteznek, a kinek a börtönükben maradnak, és a világmindenség többi része biztonságban tudhatja magát. Így volt ez, és így lesz mindörökké. És ha bármi elromlana, az időlordok tudnának róla. Még ha be is következne az elképzelhetetlen, és meghibásodna is valamelyik gép, vészjelzések szólalnának meg a Gallifrey-n jóval azelőtt, hogy a kinek börtöne visszatérne a mi időnkbe és univerzumunkba. Az időlordok mindenre felkészültek. Mindenre felkészültek, kivéve arra, hogy egy napon nem lesznek időlordok és nem létezik a Gallifrey bolygó. A világmindenség összes időlordja közül egyetlenegy gondolt csak erre. Így aztán amikor a börtön rázkódni és ropogni kezdett, akár egy földrengéskor, és kivetette magából a kint, a kin pedig börtönéből felnézve megpillantotta a galaxisok és napok fényét, immár más közegek és szűrők közbeiktatása nélkül, és tudta, hogy visszatért az univerzumba, azt is tudta, hogy csupán idő kérdése, hogy újra feltegyék neki a kérdést. És mivel a kin óvatos volt, felmérte a világmindenséget, amelyben találta magát. Nem vágyott bosszúra: az ilyesmi idegen volt a természetétől. Azt akarta, amit mindig is akart. Ráadásul… Élt még egy időlord az univerzumban. A kinnek tennie kellett valamit ezzel kapcsolatban. II. Szerdán a tizenegy éves Polly Browning bedugta a fejét édesapja dolgozószobájának ajtaján. – Apa, egy nyúlmaszkos férfi áll az ajtóban, és azt mondja, hogy meg akarja venni a házat. – Ne csacsiskodj, Polly! – Mr. Browning a szoba sarkában ült, amit előszeretettel emlegetett az irodájaként, és amit az ingatlanügynök optimista módon harmadik hálószobaként szerepeltetett a ház leírásában, noha alig fért el benne még az irattartó szekrény és a kártyaasztal is, amelyen a vadonatúj Amstad számítógép állt. Mr. Browning egy halom nyugtáról vezette át gondosan a számokat a
komputerébe, és fanyalgott. Félóránként elmentette a munkát, amivel addig végzett, a számítógép pedig csikorgó hang kíséretében mindent átmásolt egy flopira. – Nem csacsiskodom. Azt mondja, hétszázötvenezer fontot ad érte. – Ez végképp elképesztő csacsiság. Csak százötvenezerért hirdettük meg. – És szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha ennyit megadnak érte a mai lakáspiaci árak mellett,gondolta, de nem mondta ki. 1984 nyarát írták, és Mr. Browning elkeseredetten próbált vevőt találni a Claversham Row végében álló kis házára. Polly elgondolkodva bólintott. – Szerintem ki kellene menned, hogy beszélj vele. Mr. Browning vállat vont. El kellett mentenie a munkát, amit addig elvégzett. Miközben a számítógép morogva nekilátott a feladatnak, Mr. Browning lement a földszintre. Polly, aki eredetileg a saját szobájába indult, hogy bejegyzést írjon a naplójába, úgy határozott, inkább leül a lépcsőre, hogy lássa, mi történik ezután. Az előkertben egy magas, nyúlmaszkos férfi várakozott. A maszk nem tűnt különösebben élethűnek. Az egész arcát eltakarta, és két hosszú fül meredt az égnek a férfi feje fölött. A pasas nagy, barna bőrtáskát fogott a kezében, ami gyermekkora orvosaira emlékeztette Mr. Browningot. – Nézze, uram – kezdett bele Mr. Browning, de a nyúlmaszkos férfi festett tapsifüles szájához emelte kesztyűs ujját, és Mr. Browning elhallgatott. – Kérdezze meg tőlem, mennyi az idő! – szólalt meg egy halk hang, amely a nyúlmaszk mozdulatlan pofája mögül jött. Mr. Browning azt felelte: – Úgy értesültem, hogy érdekli a ház. – Az eladó felirat a bejárati kapu mellett maszatos volt, és esőtől csíkos. – Lehetséges. Hívjon nyugodtan Nyúl úrnak. Kérdezze meg tőlem, mennyi az idő! Mr. Browning tudta, hogy ki kellene hívnia a rendőrséget. Tennie kellene valamit, hogy távozásra bírja a férfit. Egyébként is, miféle futóbolond visel nyúlmaszkot? – Miért visel nyúlmaszkot? – Nem ez a megfelelő kérdés. De azért viselem, mert egy rendkívül híres és fontos személyt képviselek, aki titokban szeretné tartani a kilétét. Kérdezze meg tőlem, mennyi az idő! Mr. Browning felsóhajtott. – Mennyi az idő, Nyúl úr? – tette fel a kérdést. A nyúlmaszkos férfi kihúzta magát. Testbeszéde örömről és elégedettségről árulkodott. – Ideje, hogy a Claversham Row leggazdagabb háztulajdonosa legyen – felelte. – Megveszem a házát, és készpénzben fizetek, ráadásul több mint a tízszeresét annak, amennyit ér, mert e pillanatban tökéletesen megfelel az igényeimnek. Kinyitotta a barna bőrtáskát, és pénzkötegeket vett elő belőle, kötegenként ötszáz fontot – „számolja meg, nyugodtan számolja csak meg!” –, ropogós ötvenfontos bankókat és két műanyag bevásárlószatyrot, melyekbe berakta a pénzkötegeket. Mr. Browning megvizsgálta a pénzt. Valódinak tűnt. – Nos… – Habozott. Most mégis mitévő legyen? – Szükségem lenne pár napra. Hogy betegyem a bankba. Hogy megbizonyosodjam róla, hogy igazi. És nyilván szerződést is kell írnunk. – A szerződés már elkészült – válaszolta a nyúlmaszkos férfi. – Itt írja alá! Ha a bank azt mondaná, hogy valami nincs rendben a pénzzel, megtarthatja, és vele együtt a házat is. Szombaton visszajövök, hogy átvegyem a kiürített épületet. Addigra mindent el tud szállítani, ugye? – Nem is tudom – felelte Mr. Browning. Aztán: – Biztosan menni fog. Vagyis természetesen. – Szombaton visszajövök – jelentette ki a nyúlmaszkos férfi. – Igencsak furcsán intézik ezt – motyogta Mr. Browning. A bejárati ajtó előtt állt két bevásárlószatyorral, melyekben hétszázötvenezer font lapult. – Igen – ismerte el a nyúlmaszkos férfi. – Így van. Akkor viszlát szombaton. Sarkon fordult és elment. Mr. Browning megkönnyebbülten nézte, ahogy távozik. Az a
megmagyarázhatatlan meggyőződés kerítette hatalmába, hogy ha a férfi levenné a nyúlmaszkot, semmi sem lenne alatta. Polly felszaladt az emeletre, és mindent, amit látott és hallott, megosztott a naplójával. Csütörtökön tweedzakós, csokornyakkendős férfi kopogott be az ajtón. Senki sem volt otthon, és senki sem nyitott ajtót neki, és miután megkerülte a házat, a férfi elment. Szombaton Mr. Browning az üres konyhában állt. Addigra sikeresen betette a bankba a pénzt, és ezzel minden tartozását rendezte. Ami bútort meg akartak tartani, egy költöztető furgonba rakták, és elküldték Mr. Browning nagybátyjához, akinek volt egy hatalmas, használaton kívüli garázsa. – Mi van, ha az egész csak tréfa? – aggodalmaskodott Mrs. Browning. – Elképzelni sem tudom, mi vicces lehet abban, hogy hétszázötvenezer fontot adok valakinek – felelte Mr. Browning. – A bank szerint valódi a pénz. Nem jelentették, hogy ellopták volna. Csak egy gazdag és habókos pasas akarja megvásárolni a házunkat messze az értéke felett. Már kivettek két szobát egy közeli szállodában, noha nehezebbnek bizonyult hotelszobát találniuk, mint Mr. Browning gondolta volna. Ezenkívül meg kellett győznie Mrs. Browningot, aki ápolónőként dolgozott, hogy immár megengedhetik maguknak, hogy egy ideig szállodában lakjanak. – Na és ha vissza se jön? – kérdezte Polly. A kislány a lépcsőn ült és olvasott. Mr. Browning lehurrogta: – Már megint csacsiságokat beszélsz. – Ne mondj ilyeneket a lányodnak! – feddte meg Mrs. Browning. – Van benne valami. Nem tudod sem a nevét, sem a telefonszámát, semmit. Ez így igazságtalan volt. Írásba foglalták a szerződést, és a vásárló nevét egyértelműen feltüntették: N. M. de Plume. Címet is megadtak, egy londoni ügyvédi irodáét, és amikor Mr. Browning felhívta őket, megnyugtatták, hogy igen, teljesen törvényes az üzlet. – Csak hóbortos – mondta Mr. Browning. – Egy hóbortos milliomos. – Fogadok, hogy ő van a nyúlmaszk mögött – jegyezte meg Polly. – Az a habókos milliomos. Megszólalt a kapucsengő. Mr. Browning nyitott ajtót, a felesége és a lánya mellette álltak, mindketten abban reménykedtek, hogy megismerhetik a ház új tulajdonosát. – Helló – köszöntötte őket a macskaálarcos nő. Nem volt túlzottan élethű a maszk. De Polly látta mögötte megcsillanni a nő szemét. – Maga az új tulajdonos? – érdeklődött Mrs. Browning. – Vagy az, vagy a tulajdonos képviselője. – Hol van… a barátja? A nyúlmaszkos? A macskaálarc ellenére az ifjú hölgy (vajon fiatal lehetett? A hangja mindenesetre fiatalosnak hangzott) gyakorlatiasnak és már-már nyersnek tűnt. – Minden ingóságukat elszállíttatták? Sajnos, ha bármit hátrahagytak, az immár az új tulajdonos birtokába kerül. – Mindent elhoztunk, ami számít. – Remek. Polly szólalt meg: – Eljöhetek néha játszani a kertbe? A szállodában nincs kert. – A hátsó udvaron hinta lógott a tölgyfa egyik ágán, és Polly imádott elüldögélni rajta és olvasni. – Ne csacsiskodj, szívem – dorgálta Mr. Browning. – Veszünk új házat, és ott lesz kert meg hinta is. Új hintát szereltetek majd fel neked. A macskaálarcos hölgy lekuporodott. – Macsek asszonyság vagyok. Kérdezd meg tőlem, mennyi az idő, Polly! Polly bólintott. – Mennyi az idő, Macsek asszonyság? – Ideje, hogy te meg a családod elhagyjátok ezt a helyet, és többé eszetekbe se jusson, hogy valaha itt
laktatok – felelte Macsek asszonyság, de roppant kedvesen. Amikor a bejáró végén a kapuhoz ért, Polly búcsút intett a macskaálarcos hölgynek. III. A TARDIS irányítótermében voltak, és hazafelé tartottak. – Még mindig nem értem – morfondírozott Amy. – Eleve miért dühödtek fel rád annyira a Csontvázemberek? Azt gondoltam volna, minden vágyuk felszabadulni a Varangykirály uralma alól. – Nem emiatt dühödtek fel rám – válaszolta a tweedzakót és csokornyakkendőt viselő fiatalember. Beletúrt a hajába. – Szerintem valójában kifejezetten örültek annak, hogy végre szabadok. – Kezét végigfuttatta a TARDIS vezérlőpultján, szeretetteljesen megveregette a karokat, megsimogatta a műszerek kijelzőit. – Azzal zaklattam fel egy kissé őket, hogy elcsentem a kunkori bizgencsüket. – Kunkori bizgencs? – Ott van azon a… – Bizonytalan mozdulatot tett csupa könyök és ízület karjaival. – Azon az asztalszerű tárgyon amott. Elkoboztam tőlük. Amy ingerültnek tűnt. Nem volt ingerült, de időnként szerette azt a látszatot kelteni, hogy az, csak hogy megmutassa, hogy ő a főnök. – Miért nem vagy képes a rendes nevükön nevezni a dolgokat? Az az asztalszerű tárgy amott közkeletű nevén egy „asztal”. Amy odament az asztalhoz. A kunkori bizgencs csillogó volt, és elegáns: méretét és alakját tekintve egy karperecre hasonlított, de oly módon csavarodott és tekergőzött, amit nehezen lehetett szemmel követni. – Tényleg? Remek. – A férfi láthatóan örült. – Ezt megjegyzem magamnak. Amy felvette az asztalról a kunkori bizgencset. Hideg volt, és sokkal nehezebb, mint amilyennek tűnt. – Miért koboztad el? És egyáltalán hogy érted azt, hogy elkoboztad? A tanárok szokása ilyet tenni, amikor olyasmit viszel be az iskolába, amit nem szabad. A Mels nevű barátnőm állított be csúcsot az iskolában a tőle elkobzott tárgyak számát illetően. Egyik este rávett minket Roryval, hogy csináljunk egy kis felfordulást, amíg ő betör a tanár iskolai szekrényébe, amiben az ő cuccait tartotta. A tetőn kellett átmásznia, aztán be a tanári mosdó ablakán… De a Doktort nem érdekelték Amy régi iskolatársának a csínytettei. Sosem érdekelték. Azt felelte: – Elkoboztam. A saját biztonságuk érdekében. Olyan technológia, amihez nem szabadott volna hozzáférniük. Vélhetően lopták. Időhurkoló-gyorsító. Csúnya kis kalamajkát okozhattak volna vele. – Meghúzott egy kart. – És itt is vagyunk. Minden megváltozik. Ritmikus csikorgás hallatszott, mintha maguk a világmindenséget mozgató gépezetek tiltakoztak volna, hirtelen levegő áramlott a régi helyébe, és egy kék rendőrségi telefonfülke materializálódott Amy Pond házának kertjében. A huszonegyedik század második évtizedének elején jártak. A Doktor kinyitotta a TARDIS ajtaját. Aztán csak annyit mondott: – Ez fura. Az ajtónyílásban állt, meg sem próbált kilépni. Amy odament hozzá. A Doktor felemelte a karját, nehogy Amy elhagyhassa a TARDIS-t. A nap csodásan ragyogott, szinte egyetlen felhő sem volt az égen. – Mi a baj? – Minden – felelte a Doktor. – Nem érzed? Amy a kertjére pillantott. Benőtte a gaz, és elhanyagoltnak tűnt, de hát amióta az eszét tudta, mindig is ilyennek mutatkozott. – Nem – felelte Amy. Aztán mégis. – Minden csendes. Se kocsik. Se madarak. Semmi. – Se rádióhullámok – tette hozzá a Doktor. – Még a négyes csatorna sem sugároz. – Hallod a rádióhullámokat? – Nyilván nem. Senki sem hallja a rádióhullámokat – válaszolta a Doktor nem igazán meggyőzően. És ekkor szólalt meg a hang. FIGYELEM, LÁTOGATÓK! KIN TERÜLETRE LÉPTEK. EZ A VILÁG
A KINEK TULAJDONA. BIRTOKHÁBORÍTÁST KÖVETNEK EL. A hang furcsának hatott, suttogott, és Amy úgy érezte, a fejében szól. – Ez itt a Föld – kiáltotta Amy. – Nem a tiétek. – Aztán még hozzátette: – Mi lett az itt élőkkel? MEGVÁSÁROLTUK TŐLÜK A BOLYGÓT. NEM SOKKAL KÉSŐBB TERMÉSZETES KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT KIHALTAK. KÁR VOLT ÉRTÜK. – Nem hiszek magának – kiáltotta Amy. EGYETLEN GALAKTIKUS TÖRVÉNY SEM SÉRÜLT. A BOLYGÓ TÖRVÉNYESEN ÉS SZABÁLYSZERŰ ADÁSVÉTEL ÚTJÁN CSERÉLT GAZDÁT. AZ ÁRNYÉK EGYEZMÉNY ALAPOS VIZSGÁLATA TELJES MÉRTÉKBEN ELVITATHATATLANNAK NYILVÁNÍTOTTA A TULAJDONJOGUNKAT. – Nem a maguké! Hol van Rory? – Amy! Kihez beszélsz? – érdeklődött a Doktor. – A hanghoz. Amelyik a fejemben szól. Te nem hallod? KIHEZ BESZÉL? kérdezte a hang. Amy becsukta a TARDIS ajtaját. – Ezt miért csináltad? – értetlenkedett a Doktor. – Furcsa, suttogó hang szólalt meg a fejemben. Azt állította, hogy megvásárolták a bolygót. És hogy az Árnyék Egyezmény rendben találta. Azzal jött nekem, hogy az emberek természetes körülmények között haltak ki. Te nem hallottad őt, az meg nem tudta, hogy te itt vagy. A meglepetés ereje. Becsuktam az ajtót. – Amy Pond elképesztően gyakorlatias tudott lenni nyomás alatt. E pillanatban rendkívüli nyomás nehezedett rá, de nem lehetett volna megállapítani, ha nincs nála a kunkori bizgencs, amit a két keze közé szorítva tartott, és amely minden képzeletet meghaladó alakzatokba hajlott és csavarodott, és közben mintha különös dimenziókba tévedt volna. – Elárulta, kicsoda? Amy egy pillanatig gondolkozott. – „Kin területre léptek. Ez a világ a kinek tulajdona.” – Bárkik lehetnek – mondta a Doktor. – A kinek. Vagyis… olyan, mintha az emberiségnek neveznék magukat. Gyakorlatilag minden faj neve ugyanezt jelenti. Kivéve a dalekokat. Az ő nevük fémburkolatú gyűlöletes halálosztó gépezeteket jelent skaroni nyelven. – Aztán már rohant is a vezérlőpulthoz. – Az ilyesmi nem mehet végbe egyik napról a másikra. Az emberiség nem hal ki csak úgy egyszerűen. És 2010et írunk. Ami annyit tesz… – Annyit tesz, hogy valami rettenetes dolgot műveltek Roryval. – Annyit tesz, hogy valami rettenetes dolgot műveltek mindenkivel. – A Doktor billentyűket nyomott le egy ősrégi írógép-billentyűzetre emlékeztető szerkezeten, és mintázatok jelentek meg a TARDIS konzolja felett függő képernyőn. – Nem hallottam őt… és ő sem hallott engem. Te mindkettőnket hallottál. Aha! 1984 nyara! Ez az elágazási pont… – A kezével tekergetett, babrált, és karokat, szivattyúkat, kapcsolókat nyomogatott, aztán megcsendült valami aprócska szerkezet. – Hol van Rory? Vissza akarom kapni, és most rögtön – követelőzött Amy, ahogy a TARDIS meglódult az időben és a térben. A Doktor eddig csak egyszer, futólag találkozott a lány vőlegényével, Rory Williamsszel. Amy úgy érezte, a Doktor nem érti, mégis mit láthat Roryban. Akadtak olyan napok, amikor maga Amy sem volt teljesen tisztában azzal, mit lát Roryban. De egy dolgot biztosan tudott: senki sem veheti el tőle a vőlegényét. – Jó kérdés. Hol van Rory? És hová lett még hétmilliárd ember? – kérdezte a Doktor. – Vissza akarom kapni az én Rorymat! – Nos, bárhol legyenek is a többiek, ő ugyanott lesz. És neked is velük kellett volna lenned. Vagyis szerintem még csak meg sem született egyikőtök sem. Amy lepillantott magára, szemügyre vette a lábát, a combját, a könyökét, a kezét. (A kunkori bizgencs
escheri lidércnyomásként csillogott a csuklóján. Amy a vezérlőpultra dobta.) A hajához kapott, és megragadott néhány gesztenyebarna fürtöt. – Ha meg sem születtem, mit keresek itt? – Független temporális nexus vagy, amely kronoszinklasztikusan jött létre egy inverz… – Észrevette a lány arckifejezését, és annyiban hagyta a dolgot. – Csak nem azt akarod mondani, hogy ez is valami időkatyvasz? – De – felelte komoly képpel a Doktor. – Azt hiszem. Rendben. Mi itt vagyunk. Kimért mozdulattal megigazította, hetykén félrebillentette a csokornyakkendőjét. – De, Doktor, az emberiség nem halt ki 1984-ben. – Ez egy új idővonal. Egy paradoxon. – Te meg a paradoktor? – Csak Doktor. – Korábbi helyzetébe állította vissza a csokornyakkendőt, és kissé kihúzta magát. – Valami nagyon ismerősnek tűnik benne. – Micsoda? – Nem tudom. Hmm. Kin. Kin. Kin. Folyton a maszk jut erről az eszembe. Ki visel álarcot? – A bankrablók? – Nem. – A különösen ronda emberek? – Nem. – Halloweenkor? Halloweenkor álarcot szoktak viselni. – Igen! Valóban így van! – Szóval ez fontos! – A legkevésbé sem. Viszont igaz. Rendben. Jelentős elágazódás az időfolyamban. És ténylegesen nem lehetséges oly módon átvenni a hatalmat egy 5-ös szintű bolygó felett, hogy az megfeleljen az Árnyék Egyezménynek, hacsak… – Hacsak micsoda? A Doktor megdermedt. Az alsó ajkába harapott. – Ó. Ilyet nem tennének. – Micsodát nem tennének? – Nem tehették meg. Mármint ez teljességgel… Amy hátravetette a haját, és igyekezett nem elveszíteni a türelmét. A Doktorral üvöltözni sosem vezetett eredményre, kivéve olyankor, amikor mégis. – Teljességgel micsoda?! – Teljességgel lehetetlen. Képtelenség elfoglalni egy 5-ös szintű bolygót. Hacsak nem törvényesen szerzi meg valaki. – A TARDIS vezérlőpultján valami búgva pörögni kezdett, valami más pedig csilingelő hangot adott ki. – Megjöttünk. Ez itt a nexus. Gyerünk! Derítsük fel 1984-et! – Te élvezed ezt – állapította meg Amy. – Az egész bolygómat elfoglalta egy titokzatos hang. Az emberiség kihalt. Rory nincs többé. És te élvezed ezt. – Nem, dehogy – válaszolta a Doktor, és igyekezett nem kimutatni, mennyire élvezi a dolgot. Browningék a hotelben szálltak meg, amíg Mr. Browning új házat keresett. A hotel teljesen tele volt. Mellékesen, tudták meg Browningék a többi szállóvendégtől reggeli közben, ők is mind eladták a házukat vagy a lakásukat. Egyikük sem tűnt túlzottan készségesnek abban, hogy elárulja, ki vásárolta meg korábbi lakóhelyüket. – Ez nevetséges – méltatlankodott Mr. Browning tíz nap elteltével. – Az egész városban nincs eladó ház. Se bárhol a környéken. Mindent elkapkodtak. – Valaminek lennie kell – jegyezte meg Mrs. Browning. – Az országnak ezen a részén semmi. – Mit mond az ingatlanügynök? – Nem veszi fel a telefont – felelte Mr. Browning.
– Hát, akkor menjünk el hozzá, és beszéljünk vele – javasolta Mrs. Browning. – Te is jössz, Polly? Polly a fejét csóválta. – Én olvasok – felelte. Mr. és Mrs. Browning begyalogoltak a belvárosba, és az irodája bejáratában leltek rá az ingatlanügynökre, amint ép feliratot függesztett ki, amelyen az állt: „Új vezetés alatt”. A kirakatban nem sorakoztak az eladásra váró ingatlanok hirdetései, csak rengeteg régi ház és lakás eladva felirattal. – Bezárja a boltot? – érdeklődött Mr. Browning. – Egy illető olyan ajánlatot tett, amit nem tudtam visszautasítani – válaszolta az ingatlanügynök. A kezében nehéznek tűnő műanyag bevásárlószatyrot tartott. Browningék könnyen kitalálták, mi lehet benne. – Egy nyúlmaszkos illető? – kérdezett rá Mrs. Browning. Amikor visszaértek a szállodába, az igazgató a hallban várta őket, hogy közölje velük, ki kell költözniük. – Az új tulajdonosok rendelkeztek így – magyarázta. – Átalakítás miatt bezárják a hotelt. – Új tulajdonosok? – Az imént vásárolták meg. Úgy tudom, rengeteg pénzt fizettek érte. Ez valamiért egy cseppet sem lepte meg Browningékat. Csupán akkor lepődtek meg, amikor a szobájukba felérve Pollynak híre-hamva sem volt. IV. – Ezerkilencszáznyolcvannégy – merengett Amy Pond. – Valamiért azt hittem, hogy sokkal… nem is tudom… ódonabb. Egyáltalán nem érzem úgy, mintha régen lett volna. Pedig a szüleim még csak meg sem ismerkedtek egymással. – Habozott, mintha a szüleiről akart volna mondani valamit, de figyelme elkalandozott. Átkeltek az út túloldalára. – Milyenek voltak? – kérdezte a Doktor. – A szüleid. Amy vállat vont. – Mint bárki más – felelte gondolkodás nélkül. – Anya és apa. – Logikusnak hangzik – nyugtázta a Doktor túlzottan is készségesen. – Szóval azt szeretném, ha nyitva tartanád a szemed. – Mit keresünk? Tipikus angol kisváros volt, és amennyire Amy meg tudta ítélni, tipikus angol kisvárosnak is nézett ki. Egészen olyan, mint ahonnan eljött, csak a kávézók hiányoztak belőle, meg a mobiltelefon-üzletek. – Egyszerű. Olyasmit keresünk, aminek nem szabadna itt lennie. Vagy valami olyasmit, aminek itt kellene lennie, és még sincs itt. – Mire gondolsz? – Nem tudom pontosan – válaszolta a Doktor. Megsimogatta az állát. – Mondjuk, gazpachót. – Mi az a gazpacho? – Hideg leves. De annak is kell lennie. Szóval ha átnéznénk az egész 1984-et, és sehol sem találnánk gazpachót, az közelebb vinne a megfejtéshez. – Mindig ilyen voltál? – Milyen? – Ilyen őrült. Aki időgéppel utazgat. – Á, dehogy. Egy örökkévalóságba telt, míg időgépet tudtam szerezni. Végigsétáltak a kisváros központján, valami szokatlant kerestek, és semmit sem találtak, még gazpachót sem. Polly megállt a Claversham Row-i kert kapuja előtt, és tekintetét a házra emelte, amely azóta az otthona volt, hogy hétéves korában ideköltöztek. Odasétált a bejárati ajtóhoz, aztán becsöngetett, és várt, és
egészen megkönnyebbült, amikor senki sem nyitott ajtót neki. Végigpillantott az utcán, majd szapora léptekkel a ház mögé került, el a kukák mellett, a hátsó udvarba. A hátsó udvarra nyíló üveges ajtó egyik retesze nem zárt rendesen. Polly felettébb valószínűtlennek érezte, hogy az új tulajdonosok már megjavíttatták. Ha mégis, akkor vissza kell jönnie, amikor itthon lesznek, és el kell kérnie, ami rettenetesen kellemetlen és kínos lenne. Ez a gond azzal, ha elrejtünk dolgokat. Néha, ha kapkodunk, ott felejtjük őket. Még a fontos dolgokat is. És semmi sem lehetett fontosabb a naplójánál. Polly azóta vezette, hogy a városba költöztek. Annak idején a napló lett a legjobb barátja: a bizalmába avatta, beszámolt neki a lányokról, akik terrorizálták, azokról, akikkel összebarátkozott, az első fiúról, akit megkedvelt. Néha a legjobb barátjaként viselkedett: ha összezavarodott, valami gondja vagy fájdalma akadt, Polly őhozzá fordult. Vele osztotta meg a gondolatait. És a hálószobájában álló szekrény egyik kilazult padlódeszkája alatt hevert elrejtve. Polly a tenyerével erőteljesen rácsapott az erkélyajtóra, közvetlenül a keret mellett, és az ajtó megingott, majd kitárult. Polly bement a házba. Meglepetten látta, hogy semmiféle bútort nem hoztak a régiek helyére, amelyeket a szülei elvittek a kiköltözéskor. Ugyanolyan szaga volt, mint az otthonának. Bent néma csend: senki sem volt itthon. Remek. Polly felszaladt a lépcsőn, aggódott, hogy a hazatérő Nyúl úr és Macsek asszonyság esetleg itt találja még. Felért. A fordulónál valami súrolta az arcát – finoman ért hozzá, akár egy fonal vagy pókháló. Polly felnézett. Ez furcsa volt. A mennyezet szőrösnek tűnt: hajszerű cérnaszálak vagy cérnára emlékeztető hajszálak lógtak róla. Polly ekkor megtorpant, tétovázott, eszébe jutott, hogy menekülnie kellene – de már látta a hálószobája ajtaját. A Duran Duran-poszter még mindig a helyén volt. Vajon miért nem vették le? Igyekezett nem felpillantani a szőrös plafonra, miközben benyitott a szobájába. A szoba megváltozott. Hiányoztak belőle a bútorok, és ott, ahol egykor Polly ágya állt, most papírlapok hevertek. Polly lepillantott: napilapokban közölt képek, életnagyságúra felnagyítva. A szemek helyét már kivágták. Felismerte Ronald Reagant, Margaret Thatchert, János Pál pápát, a királynőt… Talán házibulira készültek. Az álarcok nem tűntek túlzottan élethűnek. Odament a szoba túlsó végében lévő beépített szekrényhez. Smash Hits naplója a sötétben rejtőzött, odabent, a padlódeszka alatt. Kinyitotta a szekrény ajtaját. – Helló, Polly! – köszönt oda neki a szekrényben álló férfi. Maszkot viselt, akár korábban a többiek. Állatálarcot: ez valamilyen nagy szürke kutya feje volt. – Helló – válaszolta Polly. Fogalma sem volt, mit mondhatna még. – Itt… itt felejtettem a naplómat. – Tudom. Beleolvastam. – A férfi felemelte a naplót. Nem ugyanaz volt, mint a nyúlmaszkos férfi, a macskaálarcos nő, de minden, amit Polly velük, az egész dolog falsságávalkapcsolatban érzett, most fokozottan megmutatkozott. – Szeretnéd visszakapni? – Igen – felelte Polly a kutyaálarcos férfinak. Úgy érezte, megsértették és meggyalázták: ez a pacák az ő naplóját olvasta. De szerette volna visszakapni. – Tudod, mit kell tenned, hogy megkaphasd? Polly a fejét csóválta. – Kérdezd meg tőlem, mennyi az idő! Polly kinyitotta a száját. Teljesen kiszáradt. Megnyalta az ajkát, és azt motyogta: – Mennyi az idő? – És tedd hozzá a nevemet – mondta a férfi. – Mondd ki a nevemet. Farkas úr vagyok. – Mennyi az idő, Farkas úr? – kérdezte Polly. Önkéntelenül egy játszótéri játék jutott az eszébe. Farkas úr elmosolyodott (no de hogyan mosolyodhat el egy álarc?), és olyan szélesre tárta a száját, hogy kivillantak az egymás mellett sorakozó borotvaéles fogai. – Vacsoraidő van – válaszolta Pollynak. Polly ekkor felsikoltott, ahogy a férfi megindult felé, de nem sokáig sikíthatott.
V. A TARDIS egy kis füves területen pihent – amely túl kicsi volt ahhoz, hogy park legyen, térnek pedig túlságosan szabálytalan – a város közepén, a Doktor pedig előtte pihent egy nyugágyban, és az emlékei közt kószált. A Doktornak kivételes memóriája volt. A gondot az jelentette, hogy rengeteg emléket őrzött. Tizenegy életet élt le (vagy még többet: akadt egy másik élet is, ugye, amit tőle telhetően igyekezett nem felidézni), és minden életében másféleképp emlékezett a dolgokra. A legrosszabbnak az számított abban a korban, akárhány éves volt is (és már jó ideje feladta, hogy bármilyen módon, ami rajta kívül bárkinek érdekes lehetett, számon tartsa ezt), hogy a dolgok nem mindig egészen akkor jutottak az eszébe, amikor épp szerette volna. Álarcok. Ennek valami szerepe volt. És kin. Ennek is szerepe volt. És az időnek. Az egész az időről szólt. Igen, ez az… A régi nóta. Már jóval az ő ideje előtt ugyanez ment – ezt biztosra vette. Kisfiú korában hallott ilyesmiről. Megpróbált visszaemlékezni a történetekre, amiket még kisfiú korában, a Gallifrey-n meséltek neki, mielőtt felvették őt az Időlord Akadémiára, és az élete örökre megváltozott. Amy a városban tett felderítőútról tért vissza épp. – Maximelos és a három Ogron! – kiáltott oda Amynek. – Mi van velük? – Az egyik túlságosan gonosz volt, a másik túlságosan buta, a harmadik épp megfelelő. – És ez hogy jön ide? A Doktor szórakozottan húzogatta a haját. – Hát, izé, valószínűleg sehogy. Csak egy gyerekkoromban hallott történetre próbáltam visszaemlékezni. – Miért? – Fogalmam sincs. Nem emlékszem. – Tudod – jegyezte meg Amy Pond –, elképesztően idegesítő tudsz lenni. – Igen – válaszolta vidáman a Doktor. – Valószínűleg az lehetek. Nem sokkal korábban táblát akasztott ki a TARDIS-ra. Az állt rajta, hogy: VALAMIVEL TITOKZATOS MÓDON NEM STIMMEL VALAMI? KOPOGJON BE NYUGODTAN! EGYETLEN PROBLÉMA SEM TÚL JELENTÉKTELEN. – Ha nem talál rám, akkor én megyek hozzá. Vagyis, dehogy. Pont fordítva. És átrendeztem kicsit a belsejét, hogy ne ijesszük meg az embereket. Mit találtál? – Két dolgot – felelte Amy. – Először is Károly herceget. Az újságosnál botlottam bele. – Biztos vagy benne, hogy ő volt? Amy elgondolkozott. – Hát, Károly herceg kiköpött mása volt. Csak jóval fiatalabb. És az újságos megkérdezte tőle, hogy választott-e már nevet a születendő kis trónörökösnek. Én a Roryt ajánlottam. – Károly herceg az újságosnál. Értem. És a másik? – Nincs egyetlen eladó ház sem. Végigjártam minden utcát a városban. Sehol egy eladó tábla. Az emberek a város szélén táboroznak sátorokban. Rengetegen költöznek el, hogy lakást keressenek, mert errefelé semmit sem találni. Ez roppant furcsa. – Az.
Már majdnem összeállt a fejében a dolog. Amy kinyitotta a TARDIS ajtaját. Benézett. – Doktor… odabent ugyanakkora, mint amekkorának kintről látszik. A Doktor büszkén elmosolyodott, és végigvezette Amyt az új irodáján, vagyis megállt az ajtóban, és jobb kezével széles mozdulatot tett. A hely java részét egy íróasztal foglalta el, rajta régimódi telefonkészülék és egy írógép. Mögötte fal húzódott. Amy kísérletképp átnyúlt a falon (nyitott szemmel nehezen ment, csukottal jóval könnyebben), aztán behunyta a szemét, és átdugta a fejét a falon. Így már a TARDIS csupa réz és üveg vezérlőtermét látta. Aztán hátralépett a parányi irodába. – Hologram? – Olyasmi. Valaki tétován bekopogott a TARDIS ajtaján. A Doktor kitárta az ajtót. – Elnézést. Az a tábla az ajtón. – A férfi zaklatottnak tűnt. Kopaszodott. Az apró helyiségre nézett, melyet szinte teljesen kitöltött az íróasztal, és semmi jelét nem mutatta, hogy be akarna lépni. – Igen! Üdvözölöm! Jöjjön csak be! – mondta a Doktor. – Egyetlen probléma sem túl jelentéktelen! – Khm. Reg Browningnak hívnak. A lányomról lenne szó. Pollyról. Úgy volt, hogy a hotelszobában vár minket, de nincs ott. – Én a Doktor vagyok. Bemutatom Amyt. Értesítette már a rendőrséget? – Maguk nem rendőrök? Azt hittem, azok. – Miért? – kérdezte Amy. – Ez egy rendőrségi telefonfülke. Azt sem tudtam, hogy megint kihelyeznek ilyeneket. – Vagyunk néhányan – mondta erre a csokornyakkendős fiatalember –, akik meg sem tapasztalták, hogy leszerelték őket. Mit mondtak a rendőrök, amikor beszélt velük? – Azt, hogy keresni fogják. De hogy őszinte legyek, nekem úgy tűnt, mintha fontosabb problémáik lennének. Az ügyeletes őrmester elmondta, hogy egészen váratlanul lejárt a rendőrőrs bérleti szerződése, és új helyet kell keresniük. Az ügyeletes őrmester szerint az egész meglehetősen kellemetlenül érintette őket. – Polly milyen lány? – kérdezte Amy. – Nem lehetséges, hogy átment a barátaihoz? – Megkérdeztem minden barátját. Senki sem látta őt. E pillanatban a Rose Hotelben lakunk, a Wednesbury Streeten. – Csak idelátogattak? Mr. Browning mindent elmesélt a nyúlmaszkos férfiról, aki az elmúlt héten megjelent az ajtajukban, hogy a tényleges értékénél sokkal nagyobb összegért megvásárolja a házukat, és készpénzben fizetett. Mesélt a macskaálarcos nőről, aki átvette tőlük a házat… – Ó. Ez az. Ez mindent megmagyaráz – állapította meg a Doktor, mintha ténylegesen így lenne. – Valóban? – kérdezte Mr. Browning. – Tudja, hová lett Polly? A Doktor a fejét csóválta. – Mr. Browning. Reg. Elképzelhető, hogy Polly valamiért visszament a házukba? A férfi vállat vont. – Lehetséges. Gondolja, hogy…? De a magas fiatalember és a vörös hajú skót lány félretolta őt, becsapták a rendőrségi fülke ajtaját, és megiramodtak a gyepen át. VI. Amy lépést tartott a Doktorral; és futás közben zihálva tette fel a kérdéseit. – Gondolod, hogy a házban van?
– Attól tartok, ott lehet. Igen. Van egy halvány elképzelésem. Figyelj ide, Amy, senkinek se hagyd, hogy rábeszéljen arra, hogy kérdezd meg tőle az időt! És ha erre kérnek, ne válaszolj! Így biztonságosabb. – Komolyan beszélsz? – Sajnos. És óvakodj az álarcoktól! – Rendben. Szóval veszélyes földönkívüli idegenekkel van dolgunk? Álarcot viselnek, és megkérdezik, mennyi az idő? A Claversham Row-hoz érve lelassítottak. – És ha arról van szó, akire gondolok, ha ez… ezek… azok, akikre… akire gondolok… akkor egyetlen ésszerű dolgot tehetünk. – És mi lenne az? – Elmenekülni – felelte a Doktor, amint becsengetett az ajtón. Pillanatnyi csend, aztán kinyílt az ajtó, és egy kislány nézett fel rájuk. Nem lehetett több tizenegynél, haját hátul két copfban viselte. – Helló – köszönt. – A nevem Polly Browning. Magukat hogy hívják? – Polly! – üdvözölte Amy. – A szüleid halálra izgulták magukat. – Csak a naplómért jöttem vissza – válaszolta a lány. – A régi hálószobámban volt, egy kilazult padlódeszka alatt. – A szüleid egész nap téged kerestek! – folytatta Amy. Nem értette, a Doktor miért nem szól semmit. A kislány – Polly – a karórájára pillantott. – Ez fura. E szerint csak öt perce vagyok itt. Délelőtt tízkor értem ide. Amy tudta, hogy késő délutánra jár. – Most mennyi az idő? Polly elragadtatottan ráemelte a tekintetét. Amy ezúttal mintha valami furcsát vett volna észre a lány arcán. Valami kifejezéstelenséget. Valami már-már maszkszerűt… – Ideje bejönniük a házamba – felelte a lány. Amy pislantott. Úgy tűnt neki, mintha meg sem mozdultak volna, és ő meg a Doktor már az előszobában álltak. A lány a lépcsőn állt, szemben velük. A szeme egy vonalba került az övékével. – Ki vagy te? – kérdezte Amy. – Mi vagyunk a kin – válaszolt a lány, aki nem kislány volt. Hangja mélyebbé, sötétebbé és nyersebbé vált. Amy most valamiféle kushadó lénynek látta, valami hatalmasnak, ami papírmaszkot visel, rajta a kislány durván felskiccelt vonásaival. Amy sehogy sem értette, hogyan hitethették el vele, hogy valódi arc. – Már hallottam magukról – szólalt meg a Doktor. – Az enyémek úgy gondolták, hogy… – Szörnyszülöttek vagyunk – fejezte be a mondatot a papír álarcos, kuporgó szerzet. – És az idő összes törvényének megszegői. Elkülönítettek minket a mindenség többi részétől. De megszöktem, és így mindannyian megszöktünk. És készen állunk az újrakezdéshez. Kezdetként már meg is vásároltuk ezt a bolygót… – Az időben forgatják vissza a pénzt – állapította meg a Doktor. – Felvásárolják vele ezt a bolygót, kezdve ezzel a házzal, aztán a várossal… – Doktor! Mi folyik itt? – kérdezte Amy. – El tudnád magyarázni legalább egy részét? – Az egészet is – válaszolta a Doktor. – De jobban örülnék, ha nem tudnám. Idejöttek, hogy birtokukba vegyék a Földet. Ők fogják benépesíteni a bolygót. – Á, dehogyis, Doktor – vágott közbe a hatalmas, papírmaszkos lény. – Egyáltalán nem érti. Nem ezért vesszük birtokba a bolygót. Pusztán azért fogjuk átvenni a hatalmat e világ felett, és azért hagyjuk kihalni az emberiséget, hogy magát most idecsaljuk. A Doktor megragadta Amy karját, és felkiáltott: – Menekülj! – Aztán megiramodott a bejárati ajtó felé… …és a lépcső tetején találta magát. Lekiáltott, hogy „Amy!”, de nem jött válasz. Valami súrolta az arcát. Valami, ami egészen hajszerűnek érződött. A Doktor félrecsapta.
Egyetlen ajtó állt nyitva, ő pedig megindult feléje. – Helló – üdvözölte a szobában tartózkodó személy lihegő női hangon. – Annyira örülök, hogy eljött, Doktor. Margaret Thatcher volt az, Nagy-Britannia miniszterelnöke. – Ugye tudja, hogy kik vagyunk, kedves? – kérdezte Mrs. Thatcher. – Szégyenletes dolog lenne, ha nem tudná. – A kin – mondta erre a Doktor. – Egy olyan faj, amelyet egyetlen lény alkot, de éppoly könnyedén és ösztönösen mozog az időben, mint ahogy az emberek átkelnek az úton. Csak egy létezett magukból. De az időben előre és hátra mozogva be tudnak népesíteni bármilyen helyet, amíg több száz nem lesz magukból, aztán több ezer és több millió, és a saját idővonaluk különböző időpillanataiban önmagukkal lépnek kapcsolatba. És ez addig megy, amíg a helyi időstruktúra össze nem omlik, akár az elkorhadt fa. Más entitásokra van szükségük, legalábbis eleinte, hogy megkérdezzék maguktól, mennyi az idő, és a kvantumszuperpozíció állapotát hozzák létre, amely lehetővé teszi, hogy rögzítsék magukat valamely tér-idő ponthoz. – Kitűnő – válaszolta Mrs. Thatcher. – Tudja, mivel érveltek az időlordok, amikor bekebelezték a bolygónkat? Azzal, hogy mivel mindannyian a kin vagyunk az idő különböző pillanataiban, ha bármelyikünket elpusztítanák, azzal népirtást követnének el az egész fajjal szemben. Nem ölhetnek meg engem, mert akkor mindannyiunkat megölnének. – Tudja, hogy én vagyok az utolsó időlord? – Hát persze, kedves. – Lássuk csak. Elhozza a pénzt a pénzjegynyomdából, amint kinyomtatják, majd pár pillanattal később vissza is viszi. Az időben forgatja vissza. Az álarcok pedig… feltételezem, a meggyőzési mezőt erősítik. Az emberek jóval készségesebben adják el az ingatlanaikat, ha úgy hiszik, hogy országuk vezetője személyesen kéri erre őket… és végül az egészet eladták önmaguknak. El fogják pusztítani az emberiséget? – Szükségtelen, kedves. Még rezervátumokat is létrehozunk nekik: Grönlandon, Szibériában, az Antarktiszon… mindennek ellenére mégis ki fognak halni. Többmilliárdnyian élnek majd olyan helyeken, amelyek alig pár ezret képesek eltartani. Nos, kedves… nem lesz szép dolog. – Mrs. Thatcher odébb húzódott. A Doktor arra összpontosított, hogy önmaga valójában lássa őt. Lehunyta a szemét. Aztán kinyitotta, és egy nagydarab alakot látott maga előtt, arcán Margaret Thatcher fényképéből készített, kezdetleges fekete-fehér maszkkal. A Doktor odanyúlt, és lehúzta az álarcot a kinről. A Doktor ott is meglátta a szépséget, ahol más emberek képtelenek lettek volna. Örömét lelte minden létezőben. De a kin arcában nehéz lett volna bármi szépséget találni. – Maga… maga undorodik önmagától – hökkent meg a Doktor. – A kutyafáját! Ezért visel maszkot. Nem bírja elviselni a saját arca látványát, ugye? A kin egy szót se szólt. Az arca, ha valóban az arca volt, vonaglott és tekergőzött. – Hová lett Amy? – Igényfölösleg – szólalt meg egy másik, hasonló hang a Doktor háta mögül. Egy nyúlmaszkos, sovány férfi. – Futni hagytuk. Csak magára volt szükségünk, Doktor. Az időlordok börtöne kész gyötrelem volt nekünk, mivel bent rekedtünk, és csupán egyikünkre redukálódtunk. Maga is az egyetlen a fajtájából. És örökre ebben a házban fog maradni. A Doktor sorra benézett a szobákba, gondosan felmérte a környezetét. A ház falai puhák voltak, és vékony szőrréteg borította őket. És a Doktor észrevette, hogy mozognak, alig észrevehetőn, ki és be, ahogy… – Lélegeznek. Életet leheltek a házba. Szó szerint. Aztán: – Adják vissza nekem Amyt! Menjenek innen! Keresek maguknak egy helyet, ahol ellehetnek. Mégsem tehetik meg, hogy folyton-folyvást visszahurkolják az időt. Ez mindent összezavar.
– És amikor ez megtörténik, máshova költözünk – szólalt meg a macskaálarcos nő a lépcsőn. – Maga viszont börtönben marad, amíg véget nem ér az élete. Itt öregszik meg, itt születik újjá, és itt hal meg újra meg újra. A börtönünk addig nem pusztul el, amíg az utolsó időlord végleg el nem távozik az élők sorából. – Valóban azt hiszik, hogy ilyen könnyen itt tarthatnak? – kérdezte a Doktor. Hasznosnak érezte fenntartani a látszatot, hogy ura a helyezetnek, bármennyire aggódott is, hogy az idők végezetéig itt reked. – Siessen, Doktor! Idelent vagyok! – Amy hívta. A Doktor hármasával vette a lépcsőfokokat, rohant a hang forrása: a bejárati ajtó felé. – Doktor! – Már jövök. – Megrázta az ajtót. Bezárták. Előkapta a csavarhúzóját, és szonizálta a kilincset. Tompa kattanás hallatszott, és kitárult az ajtó: a hirtelen beáradó napfény elvakította. A Doktor legnagyobb örömére a barátját és egy ismerős nagy kék rendőrségi fülkét látott maga előtt. Nem tudta eldönteni, melyiket ölelje át először. – Miért nem mentél be? – kérdezte Amytől, miközben kinyitott a TARDIS ajtaját. – Nem találom a kulcsot. Nyilván elejthettem, amikor üldöztek. És most hová megyünk? – Valami biztonságos helyre. Vagyis biztonságosabbra. – A Doktor becsukta az ajtót. – Esetleg van ötleted? Amy megállt a vezérlőterem lépcsőjének alján, és körbejártatta a tekintetét a csillogó rézvörös világon, a TARDIS vezérlőberendezésének közepéből kiemelkedő üvegoszlopon, az ajtókon. – Bámulatos, ugye? – kérdezte a Doktor. – Sosem tudom megunni az öreglány látványát. – Hát persze, az öreglány – kapta fel a fejét Amy. – Szerintem az idők kezdetéhez kellene visszamennünk, Doktor. Amilyen régre csak tudunk. Ott nem fognak ránk találni, és kiötölhetjük, mihez kezdjünk. – A Doktor válla fölött átkémlelve nézte a vezérlőberendezést, és figyelte, hogyan serénykedik a Doktor keze, mintha eltökélte volna, hogy minden mozdulatát az eszébe vési. A TARDIS már nem 1984ben tartózkodott. – Az idők kezdetéhez? Roppant eszes, Amy Pond. Ott még sohasem jártunk. Oda el sem szabadna jutnunk. Még szerencse, hogy nálunk van ez. – Maga elé tartotta a kunkori bizgencset, aztán műszercsipeszekkel és egy darab madzagra emlékeztető valamivel rákapcsolta a TARDIS konzoljára. – Íme – jelentette be büszkén. – Ezt nézd! – Igen – szólalt meg Amy. – Sikeresen elszöktünk a kin csapdájából. A TARDIS hajtóműve felnyögött, és az egész terem rázkódni és remegni kezdett. – Mi ez a zaj? – A TARDIS-t nem arra tervezték, hogy egy efféle helyre eljuthassunk vele. Egy olyan helyre, ahová el sem mernék indulni a pluszlöket és az időbuborék nélkül, amit a kunkori bizgencs biztosít nekünk. A zajt a túlterhelt hajtóművek keltik. Mintha egy öreg autóval hajtanánk fel egy meredek domboldalon. Elképzelhető, hogy pár percbe beletelik, hogy odaérjünk. Mindamellett tetszeni fog, amikor megérkezünk az idő kezdetéhez. Kiváló ötlet volt. – Egész biztosan tetszeni fog – válaszolta mosolyogva Amy. – Nyilván jó érzés lehetett megszökni a kin börtönéből, Doktor. – Ez a legfurcsább az egészben – mondta erre a Doktor. – A kin börtönéről kérdezel. Arról a házról. És igen, tényleg kimenekültem, csak az ajtógombot kellett szonizálnom, ami parányit túl egyszerűnek tűnt nekem. No de mi van, ha nem a ház volt a csapda? Mi van, ha a kin nem megkínozni és megölni akart egy időlordot? Mi van, ha ennél valami sokkal fontosabbat akartak elérni? Mi van, ha a TARDIS-t akarták megszerezni? – Miért akarná magának a kin a TARDIS-t? – értetlenkedett Amy. A Doktor Amyre nézett. Tiszta tekintettel nézett rá, nem a gyűlölet vagy a hamis képzetek ködén át. – A kin nem tud messzire utazni az időben. Nehézségek nélkül nem. És amit csinálnak, lassan zajlik, és rengeteg erőfeszítést igényel. A kinnek tizenötmilliószor oda-vissza kellene ugrálnia az időben csupán
ahhoz, hogy Londont benépesítse. No de mi lenne, ha a kin a teljes időn és téren belül mozoghatna? Mi lenne, ha visszatérne a világmindenség kezdetéhez, és ott hívná magát létre? Mindent be tudna népesíteni. Nem létezne más intelligens lény az egész tér-idő kontinuumban, csak a kin. Egyetlen entitás töltené be az univerzumot, és másnak nem hagyna helyet. El tudod képzelni ezt? Amy megnyalta az ajkát. – Igen – felelte. – El tudom. – Mindössze egy TARDIS-ba kellene beszállnod hozzá, és rávenned az egyik időlordot, hogy irányítsa, és a mindenség lehetne a játszótered. – Ó, igen – mondta Amy immár széles mosollyal az arcán. – Az lesz. – Mindjárt odaérünk – jelentette be a Doktor. – Az idők kezdetéhez. Kérem! Nyugtasson meg, hogy Amynek nem esett baja, bárhol legyen is! – Mégis miért mondanék ilyet? – kérdezett vissza az Amy Pond-álarcot viselő kin. – Hiszen nem igaz. VII. Amy hallotta, hogy a Doktor lefelé rohan a lépcsőn. Hallotta, hogy egy furcsán ismerős hang odakiált a férfinak, aztán meghallotta a hangot, amely teljes kétségbeeséssel töltötte el: a távozó TARDIS egyre halkuló vuarp vuarpját. Ebben a pillanatban kitárult az ajtó, és Amy kilépett a földszinti előszobába. – Maga nélkül menekült el – szólalt meg egy mély hang. – Milyen érzés, hogy így cserbenhagyták? – A Doktor nem hagyja cserben a barátait – közölte Amy az árnyak közt megbúvó szerzetnek. – Dehogynem. Ebben az esetben nyilvánvalóan ezt tette. Várhat rá, ameddig csak akar, de nem fog visszajönni – mondta vészjóslón a lény, ahogy a sötétségből előlépett a félhomályba. Hatalmas volt. Alakra emberszerű, ugyanakkor valahogy állatias is (farkasszerű, állapította meg magában Amy, amint egy lépést elhátrált a valami elől). Maszkot viselt, cseppet sem élethű faálarcot, ami mintha acsarkodó kutyát vagy talán egy farkast akart ábrázolni. – Elvitte a TARDIS-szal azt a valakit, akit magának hisz. És a valóság pillanatokon belül újraíródik. Az időlordok egyetlen magányos lénnyé redukálták a kint, elzárva a mindenség fennmaradó részétől. Ezért helyénvaló, hogy egy időlord segítsen újra elfoglalnunk a minket megillető helyet a dolgok rendjében: minden más engem fog szolgálni, vagy én magam leszek, vagy táplálékul fog szolgálni nekem. Kérdezze meg tőlem, mennyi az idő, Amy Pond! – Miért? Mostanra megsokszorozódtak az árnyalakok. A lépcsőn egy macskaarcú nő. A sarokban egy kislány. A lányka mögött álló nyúlfejű férfi felelt: – Mert ez a legsimább módja a halálnak. A legegyszerűbb. Pár pillanat múlva amúgy is az lesz a helyzet, hogy meg sem született. – Kérdezze meg tőlem! – erősködött az Amyvel szemben álló farkasálarcos férfi. – Tegye fel a kérdést, hogy: „Mennyi az idő, Farkas úr?” Válaszként Amy odakapott, letépte a farkasálarcot a hatalmas lény fejéről, és meglátta a kint. Emberi szemnek nem szabadott volna megpillantania. A csúszó-mászó, vonagló, tekergőző rettenet, amely a kin arca volt, rémisztően hatott: a maszkok ugyanúgy óvták önmagát, mint másokat. Amy Pond a kin arcát bámulta. Aztán kijelentette: – Öljön meg, ha mindenáron meg akar ölni! Azt viszont nem hiszem el, hogy a Doktor cserbenhagyott. És nem fogom megkérdezni magától, mennyi az idő. – Kár – hagyta el a szó a kin rémálomba illő száját. És megindult Amy felé.
A TARDIS hajtóműve még egyszer felnyögött, aztán elhallgatott. – Megérkeztünk – szólalt meg a kin. Amy Pond-maszkja immár csak a lány arcáról készült lapos, vázlatos rajznak mutatkozott. – Megérkeztünk mindenek kezdetéhez – mondta a Doktor –, mivel ide akart eljutni. De hajlandó vagyok másként elintézni ezt. Találhatnék megoldást magának. Mindannyiuknak. – Nyissa ki az ajtót! – mordult fel a kin. A Doktor kitárta az ajtót. A TARDIS körül örvénylő szelek hátralökték a Doktort. A kin megállt a TARDIS ajtajában. – Roppant sötét van. – Mindenek kezdeténél járunk. A fény előtt. – Besétálok a semmibe – jelentette ki a kin. – Maga pedig meg fogja kérdezni tőlem, hogy mennyi az idő. Én pedig azt válaszolom majd magamnak, magának, a világmindenségnek:Ideje, hogy a kin uralkodjék, hódítson, megszálljon. Ideje, hogy az univerzum kizárólag azzá alakuljon, ami én vagyok, és ami az enyém és amit elfogyasztok. Ideje, hogy eljöjjön a kin első és végső uralma, örökkön-örökké, az idők végezetéig. – Én nem tenném meg – figyelmeztette a Doktor. – Ha a helyében lennék. Még mindig meggondolhatja magát. A kin a TARDIS padlójára ejtette az Amy Pond-álarcot. Az ajtókeretbe kapaszkodva kilökte magát a TARDIS-ból, bele a végtelen semmibe. – Ennél jobbat is tudok – szólt utána a Doktor. – Elárulhatom, pontosan mennyi az idő. Semennyi. Semmi óra van. Egy mikroszekundummal az ősrobbanás előtt. Nem az idők kezdeténél járunk, hanem az idők kezdete előtt. Az időlordoknak tényleg nincs kedvére a népirtás. Magam sem lelkesedem érte. A lehetőséget szüntetjük meg vele. Mi van, ha egy napon egy jóravaló dalek jön létre? Mi van, ha… – Egy pillanatra elhallgatott. – A tér hatalmas. Az idő még hatalmasabb. Segítettem volna olyan helyet keresni, ahol békében élhetett volna a népe. De volt ez a Polly nevű kislány, és a házban felejtette a naplóját. Maga pedig megölte. Hiba volt. – Nem is ismerte – kiáltott vissza a kin a semmiből. – Még gyerek volt – válaszolta a Doktor. – Csupa lehetőség, éppúgy, mint bárhol bármelyik gyerek. Elég ennyit tudnom róla. – A TARDIS-hoz erősített kunkori bizgencs füstölni és szikrázni kezdett. – Maga most kikerült az időből, és ezt szó szerint kell értenie. Mivel az idő nem kezdődik el az ősrobbanás előtt. És ha bármilyen lényt, amely az időben létezik, eltávolítunk az időből… nos, a teljes képből kiszáll. A kin megértette. Ebben a pillanatban felfogta, hogy a tér és az idő egésze egyetlen apró, atomnál is parányibb részecskébe sűrűsödött, és amíg el nem telik egy mikroszekundum, és az a részecske fel nem robban, semmi sem fog történni. Semmi sem történhet. És a kin a mikroszekundum rossz oldalán találta magát. Az időtől elvágva a kin minden más része lassanként megszűnt létezni. Az egyvalami, ami ők voltak, érezte, ahogy a nemlét elnyeli őket. Kezdetben – a kezdet előtt – vala az ige. És az ige a „Doktor” vala! Ám az ajtó addigra bezárult, a TARDIS pedig kérlelhetetlenül elillant. A kin egyedül maradt a teremtés pillanata előtti semmiben. Egyedül, örökké, ebbe a pillanatba zárva, miközben arra vár, hogy kezdetét vegye az idő. VIII. A tweedzakós fiatalember megkerülte a Claversham Row-n álló házat. Bekopogott, de senki sem jött ajtót nyitni. Visszament a kék fülkéhez, és matatott valamit a vezérlőberendezések legpirinyóbbjával: jóval
könnyebb ezer évet átszelni, mint huszonnégy órát. Újra próbálkozott. Érezte, ahogy az idő szálai szétfejlenek, majd újra egymásba fonódnak. Az idő bonyolult dolog: végtére is nem minden történt meg, ami megtörtént. Kizárólag az időlordok értették ezt, és még ők sem voltak képesek elmagyarázni. A Claversham Row-i ház előtt maszatos tábla hirdette, hogy az ingatlan: eladó. A Doktor bekopogott. – Helló – köszönt. – Te bizonyára Polly vagy. Amy Pondot keresem. A lány hátul két copfba összefogva viselte a haját. Gyanakvón a Doktorra emelte a tekintetét. – Honnan tudja a nevemet? – kérdezte. – Roppant eszes vagyok – válaszolta komolyan a Doktor. Polly vállat vont. Visszament a házba, a Doktor pedig követte. A falakat – állapította meg megkönnyebbülve – nem borította szőr. Amy a konyhában teázott Mrs. Browninggal. A négyes csatorna adása szólt halkan a rádióban. Mrs. Browning épp arról mesélt Amynek, hogy ápolónőként dolgozik, meg hogy sokszor milyen sokáig bent kell maradnia, Amy pedig elárulta, hogy a vőlegénye is ápoló, úgyhogy jól tudja ezt. Aztán szigorúan felkapta a fejét, amikor a Doktor belépett: mintha azt akarta volna mondani, hogy: „Lesz mit megmagyaráznod.” – Sejtettem, hogy itt talállak – szólalt meg a Doktor. – Ha elég ideig kereslek. Elköszöntek a Claversham Row-i ház lakóitól: a kék rendőrségi fülke az utca végén várakozott, a gesztenyefák alatt. – Egy pillanat – mondta Amy. – Az a valami épp felfalni készült. Aztán egyszerre csak a konyhában ültem, Mrs. Browninggal beszélgettem, és az Archerst hallgattuk. Ezt hogy csináltad? – Roppant eszes vagyok – felelte a Doktor. Frappáns válasz volt, és a Doktor eltökélte, hogy a lehető leggyakrabban elsüti majd. – Menjünk haza! – javasolta Amy. – Rory ezúttal otthon lesz vajon? – A világon mindenki otthon lesz – válaszolta a Doktor. – Még Rory is. Beléptek a TARDIS-ba. A Doktor már korábban leszedte a kunkori bizgencs elfeketedett maradványait a vezérlőpultról: A TARDIS soha többé nem lesz képes eljutni az idő kezdete előtti pillanatba, ugyanakkor, mindent összevetve, ez alapvetően szerencsés fejlemény. Eltökélte, hogy rögtön haza is viszi Amyt – és csupán apró kitérőt tesz a lovagkori Andalúziába, ahol a Sevillába vezető út mentén egy kis fogadóban élete legfinomabb gazpachóját szolgálták fel neki. A Doktor szinte teljesen biztosra vette, hogy újra megtalálja… – Rögtön hazamegyünk – mondta. – Miután megebédeltünk. Ebéd közben pedig elmesélem neked Maximelos és a három Ogron történetét. Galamb Zoltán fordítása
GYÖNGYÖK ÉS GYÉMÁNTOK: TÜNDÉRMESE Rég volt, hol nem volt, amikor a fák még jártak és a csillagok táncoltak, volt egy lány, akinek meghalt az édesanyja, és jött egy asszony, aki hozzáment az apjához, és hozta magával a saját lányát. Az apa hamarosan követte első feleségét a sírba, magára hagyva a lányát. Az új anya nem szerette a lányt, rosszul bánt vele, mindig a sajátját pártolta, aki szemtelen és durva teremtés volt. Egy nap a mostohaanya húsz dollárt adott a csak tizennyolc éves lánynak, hogy vegyen neki kábítószert. – De meg ne állj útközben! – intette. A lány fogta a húszdollárost, egy almát tett a retiküljébe, mert az út hosszú volt, majd kilépett a házból, és elment az utca végéig, ahol a város züllött része kezdődött. Látott egy lámpaoszlophoz kikötött kutyát. Az állat lihegett a hőségben. – Szegényke – mondta a lány, és megitatta. A lift nem működött. Az a lift sosem működött. A lány a lépcsőn félúton látott egy feldagadt arcú prostit, aki sárga szemmel bámult fel rá. – Tessék – mondta a lány, és nekiadta az almát. Felment a díler emeletére, és háromszor kopogott. A díler ajtót nyitott és rábámult, de nem szólt semmit. A lány megmutatta neki a húszast. Aztán azt mondta: – Hogy néz ki ez a hely? – és besietett. – Soha nem takarítanak itt? Hol vannak a tisztítószerek? A díler vállat vont. Aztán az egyik szekrényre mutatott. A lány kinyitotta, és keresett seprűt meg egy rongyot. Megtöltötte a fürdőszobában a mosdót vízzel és takarítani kezdett. Amikor a lakás tisztább lett, a lány azt mondta: – Adja oda anyám cuccát. A díler bement a hálóba, majd kijött egy nejlonzacskóval. A lány zsebre vágta, és elindult le a lépcsőn. – Hölgyem – szólította meg a prosti –, az alma finom volt, de nagy fájdalmaim vannak. Nincs semmije? – Anyámnak viszem – mondta a lány. – Kérem. – Szegény. – A lány habozott, majd nekiadta a zacskót. – A mostohaanyám biztosan megérti. Kilépett az épületből. Ahogy elment a kutya mellett, az állat azt mondta neki: – Úgy ragyogsz, akár egy gyémánt, te lány. Hazament. A mostohaanyja a nappaliban várta. – Hol van az anyag? – Sajnálom – mondta a lány. Gyémántok potyogtak az ajkai közül, és kopogva gurultak szanaszét a padlón. A mostohaanyja megütötte. – Aú! – kiáltott a fájdalomtól rubinvörös arccal a lány, és egy rubint pottyant ki a szájából. A mostohaanyja térdre rogyott, és felkapta az ékköveket. – Szép. Loptad? A lány a fejét rázta. Félt megszólalni. – Van még odabent? A lány a fejét rázta, de a száját szorosan összeszorította. Az asszony két ujjal megragadta a lány gyönge karját, megcsípte, és addig szorította teljes erejéből,
amíg könnyek nem csillantak a lány szemében, de az csak nem mukkant meg. Ezért a mostohaanyja bezárta a lányt az ablaktalan szobájába, hogy el ne szökhessen. Az asszony elvitte a gyémántokat és a rubint az Al Zálogház és Fegyverboltba a sarkon, ahol Al kérdés nélkül adott neki ötszáz dollárt értük. Aztán az asszony elküldte a saját lányát drogért. Az a lány önző volt. Meglátta a napon lihegő kutyát, és amikor látta, hogy meg van láncolva, és nem tudja követni, belerúgott. A prosti mellett szó nélkül elrobogott. Felért a díler lakásához, és bekopogott. Az ránézett, és a lány szó nélkül odaadta a húszast. Visszafelé a prosti megszólította: – Kérem… – de a lány meg sem lassította a lépteit. – Picsa! – kiáltott utána a prosti. – Kígyó – mondta a kutya, amikor elment mellette a járdán. Otthon a lány elővette a drogot, aztán kinyitotta a száját, hogy azt mondja az anyjának: – Tessék. – Egy színes kis béka pottyant ki az ajkai közül. A karjáról a falra ugrott, aztán ott lógott, és rezzenéstelen szemmel bámult rájuk. – Istenem, ez undorító! – mondta a lány. Három színes levelibéka és egy kis vörös, fekete-sárga csíkos kígyó volt az eredmény. – Vörös alapon fekete – mondta a lány. – Mérgező? – (Még három levelibéka, egy varangy, egy apró fehér vak kígyó és egy kis leguán.) Hátrálni kezdett. Az anyja, aki nem félt se kígyóktól, se semmitől, belerúgott a csíkos kígyóba, ami erre megharapta. A nő felsikoltott és csapkodott, mire a lánya is sikoltozni kezdett, hosszan és hangosan, ám a sikoly kifejlett pitonként kacskaringózott ki az ajkai közül. A lány, az első lány, akit Amandának hívtak, hallotta a sikolyokat, aztán a csendet, de nem tudta, mi történik. Kopogott az ajtón. Senki nem nyitotta ki. Senki nem szólt semmit. Csak surrogást hallott, mintha egy hatalmas lábatlan valami siklana a szőnyegen. Amikor Amanda megéhezett, nagyon megéhezett a szavakra, beszélni kezdett: – „Oh tünt derűk arája, íme még / Itt állsz s dajkál a vén idő s a csend…” A szavak fojtogatták, mégis beszélt. – „»Igaz szépség s szép igazság! – sohse / Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!«” Egy utolsó zafír koppant Amanda kis szobájának fapadlóján. A csend mindent bekebelezett. **
Pék Zoltán fordítása
A SOVÁNY, FEHÉR HERCEG VISSZATÉR Ha éjjelente palotájának erkélyére lépett, s a jelentéseket hallgatva felpillantott a zordan ragyogó csillagok lüktető rajára, ameddig csak elláthatott, a Herceg uralkodott minden felett. Neki engedelmeskedett minden világ. Oly régóta próbált bölcsen uralkodni, népének jó királya lenni, de az uralkodás nehéz, bölcsnek lenni pedig fájdalmas. És amint arra ráébredt, lehetetlen örökké csak jót cselekedni, mivel semmit sem építhetünk anélkül, hogy le ne rombolnánk miatta valamit, és még ő sem törődhetett az összes létező világ minden egyes életével, álmával és alattvalójával. Apránként, pillanatról pillanatra, halálról halálra elszállt belőle az együtt érzés. A Hercegre nem várt halál, mivel csak az alsóbbrendű emberek haltak meg, ő azonban senkinél sem volt alábbvaló. Telt-múlt az idő. Egy nap a tömlöc mélyén egy férfi, akinek arcát vér borította, a Hercegre nézett, és azt mondta neki, hogy szörnyeteggé vált. A következő pillanatban a férfi semmivé lett – lábjegyzet maradt csupán egy történelemkönyvben. Ám az elkövetkező napokban a Herceg alaposan átgondolta beszélgetésüket, s végül bólintva így szólt: – Az árulónak igaza volt. Szörnyeteg lett belőlem. Hát, ez van. Kíváncsi vagyok, vajon ez a végzetünk? Egyszer, réges-rég, éltek még szerelmek, de az a Hercegség hajnalán volt. Most, a világ alkonyán, amikor minden élvezet szabadon rendelkezésre állt (de hiába, mert amit erőfeszítés nélkül megszerezhetünk, azt nem értékeljük), és az utódlás kérdésével sem kellett foglalkozni (hiszen már maga a felvetés istenkáromlásnak számított arról, hogy bárki is követhetné a Herceget a trónon), sem szerelmek, sem kihívások nem akadtak többé. A Herceg úgy érezte, mintha nyitott szemmel és beszélő szájjal aludna, és semmi sem tudná felébreszteni álmából. A rákövetkező napon, hogy a Herceg ráébredt szörnyeteg voltára, a Különös Virágzások Napját ünnepelték, s az alkalom tiszteletére olyan virágokat viseltek, melyeket a Hercegség minden világából és minden dimenziójából ajándékként küldtek a Hercegi Palotába. Ezen a napon a kontinensnyi kiterjedésű Hercegi Palota minden alattvalója hagyományosan jókedvű volt, és félretette minden búját-baját. A Herceg azonban nem volt boldog. – Hogyan lehetnél boldog? – kérdezte a Herceg vállán nyugvó információbogár, aki száz más világnak adta tovább gazdája minden szeszélyét és óhaját. – Felség, egyetlen szavadra birodalmak emelkednek, majd zuhannak a mélybe, csak hogy jókedvre derítsenek. A csillagok végtelen fényfürtökként fognak szórakoztatni, ha parancsolod. – Talán szívre van szükségem – mondta a Herceg. – Százszor száz szívet fogok tüstént kitépetni, kihúzatni, kihasíttatni, kimetszetni, kivágatni vagy egyéb módon eltávolíttatni az emberiség tízezer tökéletes példányának mellkasából – mondta az információbogár. – Hogyan kívánja Felséged elkészíttetni? Riasszam a séfeket, a preparátorokat, a sebészeket, netalán a szobrászokat? – Szükségem van valamire, amivel törődhetek – mondta a Herceg. – Értékelnem kell az életet. Fel kell ébrednem. A bogár tovább csivitelt és csicsergett a vállán; tízezer világ bölcsességéhez fért hozzá, de nem tudott tanácsot adni uralkodójának, ha az ilyen hangulatban volt; lassan belátta ezt, és elcsöndesedett. Továbbította aggodalmát elődeinek, az idősebb információbogaraknak és szkarabeuszoknak, akik százszor száz világ díszes dobozkáiban pihentek. A szkarabeuszok szomorúan vitatták meg egymás között a Herceg búját, s mivel az idő végtelenségében már megesett korábban ugyanez, így készen álltak megoldást találni
rá. Működésbe lépett a világok reggelének egy réges-rég elfeledett szubrutinja. A Herceg a Különös Virágzások Napjának végső rituáléját végezte el, vékony arcán semmiféle érzelem nem tükröződött; annak látta a világát, ami, és semmire sem becsülte. Egyszer csak egy apró szárnyas lény rebbent ki a virágból, amelyben addig rejtőzött. – Felség – suttogta vékony hangon –, az úrnőmnek szüksége van rád. Kérlek, segíts. Te vagy az egyetlen reménye. – Az úrnődnek? – kérdezte a Herceg. – A lény a Túlnanról érkezett – kattogott a bogár a Herceg vállán. – Azon helyek egyikéből, amely nem ismeri el uralkodójának Felségedet. Az életen és halálon túli, lét és nemlét közötti vidékekről. Bizonyára egy importált, világon kívüli orchideavirágban bújt el. Amit beszél, az csapda vagy kelepce. Azonnal elpusztíttatom, ha kívánod. – Nem – mondta a Herceg. – Hagyjátok. Olyasmit tett, amire évek óta nem volt már példa. Sápadt, cingár ujjával megcirógatta a bogarat, amelynek zöld szemei az érintés nyomán feketévé váltak, majd megtörve a néma csöndet, hirtelen s izgatottan karattyolni kezdett. A Herceg a tenyerébe fektette a távolról érkezett apróságot, és visszasétált a lakosztályába, miközben a lény bölcs és nemes Királynőjéről mesélt, valamint az óriásokról, akik egyre szebbek, hatalmasabbak, veszélyesebbek és rettenetesebbek, mint elődeik, és fogságban tartják a Királynőt. Miközben a lény tovább csiripelt, a Hercegnek eszébe jutott az az idő, amikor egy ifjú a csillagokból a Világba jött, hogy megtalálja szerencséjét (mivel akkoriban még szerencse hevert mindenfelé, arra várva, hogy megtalálják). A Herceg ráébredt, hogy ifjúsága nem is annyira távoli, mint azt gondolta. Információbogara csendesen pihent a vállán. – Miért hozzám küldött a Királynő? – kérdezte a Herceg a kicsiny lénytől. Ám az apróság, mivel teljesítette feladatát, nem szólt többet, és pillanatokon belül tovatűnt, éppolyan hirtelen és visszavonhatatlanul, akár egy csillag, amit a Herceg parancsára oltottak ki. A Herceg a privát lakosztályába lépett, a deaktivált információbogarat pedig az ágya melletti dobozba tette. Szolgáival egy hosszú fekete tokot hozatott a dolgozószobájába, amit maga nyitott ki, és egyetlen érintéssel aktiválta főtanácsadóját. Az megrázta magát, majd vipera formájában a Herceg vállára tekeredett, kígyófarkát a Herceg tarkóján lévő idegcsatlakozóba dugva. A Herceg elmondta a kígyónak, mit szándékozik tenni. – Ez nem bölcs dolog – válaszolta a főtanácsadó, miután a pillanat törtrésze alatt megvizsgálta az előzményeket, hiszen memóriája minden hercegi tanácsadó intelligenciáját és tanácsát tartalmazta. – Kalandot keresek, nem bölcsességet – mondta a Herceg. Szájának szegletében halvány kis mosoly jelent meg. Szolgái már emberemlékezet óta nem látták a Herceget mosolyogni. – Nos, ha nem lehet lebeszélni, akkor vigyél magaddal egy harci mént – felelte a tanácsadó. Jó tanácsot adott. A Herceg deaktiválta főtanácsadóját, és a harci mén istállójának kulcsáért küldetett, amit már ezer éve nem használtak, ezért meglehetősen berozsdásodott. Valaha hat harci mén volt, egy-egy az Este minden Urának és Úrnőjének. Pompásak, gyönyörűek és fékezhetetlenek voltak, így amikor a Herceg sajnálatos módon arra kényszerült, hogy az Este minden uralkodóját kivonja a forgalomból, nem volt képes elpusztítani harci ménjeiket, hanem olyan istállóban helyezte el őket, ahol nem fenyegethették a világokat. A Herceg fogta a kulcsot, és egy nyitóarpeggiót játszott vele. A kapu kitárult, és egy ébenfekete, koromfekete, szénfekete harci mén lépdelt ki peckesen, macskákat idéző kecsességgel. Felemelte a fejét, majd büszkén tekintett a világra. – Hová megyünk? – kérdezte a harci mén. – Mivel kell megharcolnunk?
– A Túlnanra megyünk – felelte a Herceg. – Azt pedig, hogy mivel kell megharcolnunk… nos, azt még meglátjuk. – Bárhová elviszlek – mondta a harci mén. – És megölöm azokat, akik bántani próbálnak. A Herceg felkapaszkodott a harci mén hátára, és a hűvös fém eleven húsként simult a combjaihoz, amint elvágtatott. A harci mén egy ugrással a tajtékzó, özönlő Űralattban termett: ketten együtt keresztülbukfenceztek a világok közötti tébolyon. A Herceg ott nevetett, ahol senki sem hallhatta; a harci ménnel végigszáguldottak az Űralatton, mindvégig az Időalattban utazva (ami egy ember életének másodperceihez képest ki sem számolható). – Az az érzésem, mintha ez valamiféle csapda lenne – mondta a harci mén, amint a galaxisok alatti űr elillant körülöttük. – Igen – felelte a Herceg. – Biztos vagyok benne, hogy az. – Hallottam erről a Királynőről – mondta a harci mén. – Vagy valami olyasmiről, mint ő. Élet és halál között él, harcosokat, hősöket, költőket és álmodozókat hív a végzetükbe. – Igazad lehet – mondta a Herceg. – És amikor visszatérünk a valódi űrbe, várhatóan lesből fognak támadni ránk – mondta a harci mén. – Ez több mint valószínű – válaszolta a Herceg, amint a Túlnanhoz érve az Űralattból visszarobogtak a létezésbe. A palota őrei valóban olyan szépségesek voltak, mint arra a hírnök figyelmeztette a Herceget, és éppolyan vérengzők. – Mit csinálsz? – kérdezték a Hercegtől, ahogy rárohantak. – Hát nem tudod, hogy ez tiltott hely az idegenek számára? Maradj velünk. Engedd, hogy szeressünk. Mi majd felemésztünk a szeretetünkkel. – Azért jöttem, hogy megmentsem a Királynőtöket – közölte velük a Herceg. – Hogy megmentsd a Királynőt? – kérdezték az őrök nevetve. – Még azelőtt lefejeztet, hogy egy pillantást is vetne rád. Az évek során sokan jöttek, hogy megmentsék. A fejük aranytálcákon hever a palotájában. A tied lesz a legfrissebb közülük. Az őrök között akadtak férfiak, akik úgy néztek ki, mint bukott angyalok, és nők, akik életre kelt démonnak tűntek. Voltak közöttük olyan szépséges őrök, hogy a Herceg mást nem is kívánt volna magának, ha emberek lettek volna. A Herceghez simultak, bőr a páncélhoz, hús a vérthez, így érezhették a Herceg ridegségét, ő pedig a melegségüket. – Maradj velünk. Hadd szeressünk – súgták a Hercegnek, majd rávillantották éles karmaikat és fogaikat. – Nem hiszem, hogy a szerelmetek jónak bizonyulna a számomra – mondta a Herceg. Az egyik asszony, akinek világos haja és különös, áttetszően kék szeme volt, egy rég elfeledett szerelmére emlékeztette, aki már sok-sok évvel ezelőtt eltávozott az életéből. Emlékeiben kutatva a Herceg rátalált a nevére, és ki is mondta volna, hogy lássa, vajon odafordul-e hozzá, vajon megismeri-e, de a harci mén éles karmokkal lecsapott támadóikra, és a halványkék szemek örökre lecsukódtak. A harci mén olyan gyorsan mozgott, akár egy párduc; minden egyes őr rángatózva a földre bukott, majd mozdulatlanná vált. A Herceg a Királynő palotája előtt állt. Lecsusszant harci ménjéről, és egymaga állt a friss földön. – Ide már egyedül megyek – mondta. – Várj rám, egy nap visszatérek. – Nem hiszem, hogy valaha is visszatérsz – mondta a harci mén. – Ha kell, akár az idők végezetéig várok rád. De akkor is aggódom miattad. A Herceg a mén fekete acélfejéhez érintette ajkait, és búcsút intett neki. Továbbsétált, hogy megmentse a Királynőt. Eszébe jutott egy szörnyeteg, aki világokat uralt, és aki soha nem halt volna meg, és elmosolyodott, mert többé már nem ez a férfi volt. Ifjúsága óta először olyasmije birtoka lett, amit elveszíthetett, és ennek tudata újra fiatallá tette. Torkában dobogó szívvel végigsétált a palotán, majd
hangosan nevetni kezdett. A Királynő már várta a hervadt virágok termében. Pontosan úgy nézett ki, ahogy a Herceg elképzelte. Szoknyája egyszerű és fehér volt, arccsontja magas és nagyon sötét, haja pedig hosszú és végtelenül fekete, akár a varjú szárnya. – Eljöttem, hogy megmentselek – mondta neki a Herceg. – Azért jöttél, hogy magadat mentsd meg – javította ki a Királynő. Hangja olyan halk volt, mintha moraj lett volna, vagy szellő, ami a halott virágokat lengeti. A Herceg leszegte a fejét, noha a Királynő olyan magas volt, mint ő. – Három kérdést teszek fel – suttogta a Királynő. – Válaszold meg őket helyesen, és minden a tiéd lesz, amit csak kívánsz. Ha azonban elbuksz, a fejed, mint már figyelmeztettek, örökké egy aranytálcán hever majd. A Királynő bőre olyan barna volt, mint az elhervadt rózsaszirmok, szeme a borostyán aranyszínében izzott. – Tedd fel a három kérdésedet – mondta a Herceg olyan magabiztossággal, amit korántsem érzett magában. A Királynő kinyújtotta a kezét, és ujjával lágyan végigsimította a Herceg arcát. A Herceg nem is emlékezett rá, mikor érintette meg utoljára bárki is az engedélye nélkül. – Mi az, ami nagyobb, mint az univerzum? – kérdezte a Királynő. – Az Űralatt és az Időalatt – felelte a Herceg. – Mivel mindkettő magában foglalja az univerzumot, sőt mindent, ami nem az univerzum. De azt gyanítom, hogy ennél költőibb, kevésbé akkurátus választ vársz. Ezért a válaszom az elme, mert nem csupán az univerzumot képes magába foglalni, hanem olyasmiket is el tud képzelni, amelyek nem léteznek, soha nem is léteztek. A Királynő semmit sem felelt. – Helyes a válaszom? Vagy talán helytelen? – kérdezte a Herceg. Egy pillanatig azt kívánta, bárcsak meghallaná főtanácsadója kígyószerű pusmogását, amint idegcsatlakozóján keresztül betölti tanácsadóinak évek alatt felgyülemlett bölcsességét; de még információbogara karattyolása is boldoggá tette volna. – A második kérdés – mondta a Királynő. – Mi az, ami nagyobb egy királynál? – Nyilvánvalóan egy herceg – válaszolta a Herceg. – Mivel minden király, pápa, kancellár, császárné és efféle csakis nekem engedelmeskedik. De úgy sejtem, ezúttal is olyan választ keresel, ami kevésbé precíz, ám annál fantáziadúsabb. Újra csak azt tudom mondani, hogy az elme az, ami nagyobb a királynál. Vagy egy hercegnél. Mert bár senkinél sem vagyok alacsonyabb rendű, akadnak, akik képesek olyan világot képzelni, amelyben van, ami felettem áll, sőt a felett is áll valami, és így tovább. Nem! Várj csak! Tudom a választ. A válasz a Hatalmas Fában rejlik. Keter, a Korona, a monarchia koncepciója, hatalmasabb bármely királynál. A Királynő a Hercegre nézett borostyánszemével, majd így szólt: – Íme az utolsó kérdésem. Mi az, amit soha nem vonhatsz vissza? – Az adott szavam – mondta Herceg. – Habár, ha jobban belegondolok, néha változnak a körülmények, és gyakran maguk a világok is szerencsétlenül vagy váratlanul átalakulnak. Ha szükséges, időről időre módosítanom kell az adott szavam, a megváltozott valóságnak megfelelően. Azt mondanám, hogy a Halál az, amit nem vonhatunk vissza, de, őszintén szólva, ha úgy alakul, hogy mégis szükségem lenne arra, akitől korábban megszabadultam, egyszerűen csak újra megtestesítem. A Királynő türelmetlennek tűnt. – A csók – válaszolta a Herceg. A Királynő bólintott. – Van még számodra remény – mondta a Királynő. – Azt hiszed, hogy te az én egyetlen reményem vagy, de valójában én vagyok a tied. A válaszaid mind meglehetősen rosszak voltak. Ám a legutolsó nem volt annyira hitvány, mint a többi.
A Herceg eltűnődött, milyen érzés lesz elveszítenie a fejét, és a kilátást kevésbé találta zavarónak, mint azt hitte volna. Szellő süvített a hervadt virágok kertjében, és a Hercegnek parfümmel befújt szellemek jutottak eszébe. – Akarod tudni a választ? – kérdezte a Királynő. – A válaszokat? – mondta. – Persze. – Csak egyetlen válasz van: a szív – mondta a Királynő. – A szív hatalmasabb az univerzumnál, mivel mindent képes megszánni, ami csak az univerzumban van, és maga az univerzum nem képes szánalmat érezni. A szív hatalmasabb, mint egy király, mert csak egy szív ismerheti igazán a királyt, és mindennek ellenére szeretni őt. És ha egyszer odaadtad a szíved, nem veheted vissza. – Én csókot mondtam – felelte a Herceg. – Nem volt annyira rossz, mint a többi válasz – mondta neki a Királynő. A szél egyre hevesebben és szilajabbul örvénylett, és egy szívdobbanás idejéig hervadt szirmokkal telt meg a levegő. Majd amilyen hirtelen támadt, olyan hirtelen el is állt a szél, a halott szirmok pedig a padlóra hulltak. – Tehát kudarcot vallottam az első feladatban, amit rám bíztál. De nem hiszem, hogy a fejem jól mutatna azon az aranytálcán – mondta a Herceg. – Vagy bármilyen tálcán. Adj hát újabb feladatot, küldetést, bármit, amellyel megmutathatom, hogy méltó vagyok. Hadd szabadítsalak ki erről a helyről. – Sohasem én vagyok az, aki megmentésre szorul – mondta a Királynő. – A tanácsadóid, szkarabeuszaid és programjaid végeztek veled. Ideküldtek, ahogyan az elődeidet is ideküldték réges-rég, mert jobb neked, ha saját akaratodból tűnsz el, mint nekik, ha álmodban kell megölniük. És kevésbé veszélyes is. – A Királynő megfogta a Herceg kezét. – Gyere – mondta neki. Kisétáltak a hervadt virágok kertjéből, el a fény szökőkútjai mellett, amik az ürességbe permetezték fényüket, majd a dal fellegvárába értek, ahol tökéletes hangok várták őket minden fordulóban, amelyek sóhajtoztak, kántáltak, hümmögtek és visszhangoztak, noha senki sem énekelt ott. A fellegvár mögött nem volt más, csak köd. – Ezzel mindennek a végére értünk – szólalt meg a Királynő –, ahol semmi sem létezik, csak amit mi teremtünk, saját akaratunkból vagy kétségbeesésünkben. Ezen a helyen szabadon beszélhetek. Most csak mi ketten vagyunk. – A Herceg szemébe nézett. – Nem kell meghalnod. Velem maradhatsz. Boldog leszel, mert végre megtaláltad a boldogságot, a létezés értékét, és lesz szíved. Én pedig szeretni foglak. A Herceg zavart haraggal nézett vissza a Királynőre. – Törődést kértem. Azt kértem, hogy törődhessek valamivel. Szívet kértem. – És meg is adtak neked mindent, amit kértél. Ám ha mindezt megkaptad, már nem lehetsz az uralkodójuk többé. Ezért nem térhetsz vissza. – Én… én kértem tőlük, hogy ez történjen – mondta a Herceg. Többé már nem tűnt mérgesnek. A hely végében gomolygó köd halvány volt, és bántotta a Herceg szemét, ha túl erősen vagy túl soká bámulta. A föld rázkódni kezdett, mintha egy óriás közeledett volna. – Van itt bármi, ami igaz? – kérdezte a Herceg. – Van bármi, ami örökké tart? – Minden igaz – mondta a Királynő. – Közeleg az óriás. És meg fog ölni, hacsak nem győzöd le. – Hányszor történt már ez meg veled? – folytatta a Herceg. – Hány fej végezte aranytálcán? – Senkinek a feje sem végezte aranytálcán – válaszolta. – Nem arra programoztak, hogy megöljem őket. Megküzdenek értem, elnyernek, és velem maradnak, míg végül örökre le nem hunyják a szemüket. Elégedetten maradnak, vagy én teszem őket elégedetté. De te… neked szükséged van az elégedetlenségedre, ugye? A Herceg eltűnődött, majd bólintott. A Királynő a Herceg köré fonta a karját, és lassan, finoman megcsókolta. A csókot, amit egyszer már odaadtak, nem lehetett visszavonni. – Akkor most megküzdök az óriással, és megmentelek? – Ez szokott történni.
A Herceg a Királynőre pillantott, majd végignézett magán, díszes páncélzatán és fegyverein. – Nem vagyok gyáva. Soha nem futamodtam meg egyetlen ütközet elől sem. Nem térhetek vissza, de nem elégszem meg azzal, hogy itt maradjak veled. Ezért itt fogok várni, és hagyom, hogy az óriás megöljön. A Királynő riadtnak tűnt. – Maradj velem! Maradj! A Herceg hátranézett, és az üres fehérségre bámult. – Mi van odakint? – kérdezte. – Mi van a ködön túl? – Hát megfutamodnál? – kérdezte a Királynő. – Itt hagynál engem? – Sétálni fogok – válaszolta a Herceg –, és nem fogok megfutamodni. Folytatom az utamat. Szívet akartam. Mi van a köd túloldalán? A Királynő megrázta a fejét. – A ködön túl Málkhút fekszik, a Királyság. De csak akkor létezik, ha megteremted. Akkor válik valóra, ha létrehozod. Ha van merszed a ködbe sétálni, akkor vagy létrehozol egy világot, vagy megszűnsz létezni. Megteheted. Nem tudom, mi fog történni, csak azt, hogy soha nem térhetsz vissza, ha elhagysz. A Herceg még mindig hallotta a dobogást, de már nem volt biztos abban, hogy az óriás léptei lüktetneke a fülében. Úgy érezte, mintha a saját szívverését hallaná. A köd felé fordult, és mielőtt még meggondolhatta volna magát, belesétált a hideg és nyirkos semmibe. Minden egyes lépése nyomán egyre kevesebbnek érezte magát. Idegcsatlakozói elhaltak, és új információt sem kapott tőlük, míg végül már a nevére és a rangjára sem emlékezett. Nem volt biztos benne, hogy egy helyet keresett vagy újat teremtett. Sötét színű bőr és borostyán szempár sejlett fel előtte. Eszébe jutottak a csillagok, és elhatározta, hogy ahová megy, ott lesznek csillagok. Lenniük kell. Tovább folytatta útját. Gyanította, hogy valaha páncélt viselt, de megérezte a nyirkos ködöt az arcán, a nyakán, és a hűvös éjjelen dideregni kezdett vékony kabátjában. Hirtelen megbotlott a járdaszegélyben. Kihúzta magát, és a ködön keresztül felpillantott az utca elmosódott lámpáira. Egy autó húzott el mellette – túlságosan közel –, majd el is tűnt, hátsó lámpái bíborvörössé színezték a ködöt. „A régi birtokom”, gondolta szeretettel, ám a gondolatot pillanatnyi csodálkozás követte: hogy is lehetne Beckenham a régi bármije, hiszen csak nemrég költözött oda. Egy olyan hely, amit bázisnak használhatott. Ahonnan elszökhetett. Csak ez lehetett az egész értelme. De az ötlet, a menekülő férfi ötlete (egy lord vagy egy herceg, gondolta magában, és szerette az érzést), ott keringett a gondolatai között, akár egy dal kezdete. – Inkább írnék valami dalt, mint hogy a világot uraljam – mondta ki hangosan, a szájában ízlelgetve a szavakat. A gitártokját egy falhoz támasztotta, kezét gyapjúkabátja zsebébe dugta, és rá is akadt egy ceruzacsonkra meg egy kis noteszre, amibe gyorsan lejegyezte a szavakat. Reménykedett benne, hogy hamarosan talál a valami szó helyett egy jobb, három szótagú szót. Ezután a kocsmába lépett. A meleg, sörpárában úszó levegő tüstént körülölelte, amint besétált, és magába szippantotta a kocsmai beszélgetések morajló zsivaja. Valaki a nevét kiáltotta, és ő felé intett sápadt kezével, az órájára mutatott, majd a csillagokra. A cigarettafüsttől halványkék színt kapott a levegő. Még egyszer, mélyen köhögött, és megkívánta a cigit. Felbaktatott a vörös színű, kopottas szőnyeggel borított lépcsőkön, gitártokját fegyverként szorítva magához, de bármi is járt a fejében, mielőtt befordult a High Streetre nyíló sarkon, minden egyes lépcsőfokkal elillant. Mielőtt benyitott volna a kocsma emeleti szobájába, megállt a sötét folyosón. A zsibongó csevegés és a csörömpölő poharak zajából tudta, hogy már jó páran ott vannak és készülődnek. Valaki épp a gitárját hangolta. „Szörnyeteg? – gondolta a fiatalember. – Az pont három szótag.”
Alaposan megforgatta a fejében a szót, majd arra az elhatározásra jutott, hogy ennél valami jobbat, nagyobbat és illőbbet is talál ahhoz a világhoz, amit meghódítani szándékozott, így csupán pillanatnyi sajnálkozással örökre elengedte, és belépett az ajtón.
NŐNEMŰ VÉGZŐDÉSEK Kedvesem. Kezdjük ezt a levelet, az első találkozást megelőző érintkezést formálisan, amolyan régimódi vallomással: szeretlek. Te nem ismersz engem (noha már láttál, rám mosolyogtál, aprópénzt nyomtál a tenyerembe). Én ismerlek. (Noha nem annyira, amennyire szeretném. Ott akarok lenni, amikor a szemed reggel rebbenve felnyílik, meglátsz, és rám mosolyogsz. Ez maga lenne a mennyország). Úgyhogy én most vallok neked tollal, papíron. Kinyilatkoztatom újra: szeretlek. Angolul írok, a te nyelveden, olyan nyelven, amelyet én is beszélek. Jól beszélek angolul. Pár éve jártam Angliában és Skóciában. Egy egész nyáron át álltam a Covent Gardenben, kivéve az Edinburgh-i Fesztivál hónapját, amikor Edinburgh-ban voltam. Tett pénzt a dobozomba Mr. Kevin Spacey színész és Mr. Jerry Springer amerikai tévésztár is, aki az életéről szóló opera miatt jött Edinburgh-ba. Oly régóta halogatom ennek a levélnek a megírását, holott szerettem volna megírni, holott fejben sokszor megfogalmaztam. Rólad írjak? Vagy magamról? Először rólad. Szeretem a hosszú vörös hajadat. Amikor először láttalak, táncosnak hittelek, és ma is hiszem, hogy táncos tested van. A lábad, a tartásod, a felemelt és hátrahúzott fejed. A mosolyod árulta el, hogy külföldi vagy, még mielőtt hallottalak volna beszélni. Az én országomban kis adagokban mosolygunk, mint amikor előtör a nap, és megvilágítja a földeket, aztán megint felhők mögé bújik. A mosoly itt értékes ritkaság. Te viszont állandóan mosolyogtál, mintha örömmel töltött volna el minden, amit láttál. Mosolyogtál, amikor először megláttál, még szélesebben, mint előtte. Mosolyogtál, és én elvesztem, akár a gyerek egy hatalmas erdőben, aki soha többé nem talál haza. Fiatalon megtanultam, hogy a szem túl sokat elárul. Az én hivatásomban sokan sötét szemüveget viselnek, vagy akár (és őket keserűen kinevetem: amatőrök!) egész arcot takaró maszkot. Mire jó a maszk? Az én megoldásom a teljes szemfehérét fedő színházi kontaktlencse. Egy amerikai honlapról rendeltem nem egészen ötszáz euróért. Természetesen sötétszürke, és úgy néz ki, mintha kőből lenne. Több mint ötszáz eurót kerestem vele, bőven behozza az árát. A hivatásomat tekintve azt hihetnéd, hogy szegény vagyok, de tévednél. Sőt, úgy vélem, kellemesen meglepődnél, hogy mennyit félretettem. Kevés dologra kell költenem, és igencsak szépen keresek. Kivéve, amikor esik. Néha még akkor is, amikor esik. A többiek, ezt talán megfigyelted, szerelmem, félrevonulnak, amikor elered az eső, ernyő alá húzódnak, elfutnak. Én maradok, ahol vagyok. Mindig. Csak állok mozdulatlanul. Ez fokozza az előadás hitelességét. És bizony ez is éppen olyan előadás, mint amikor színházi színész voltam, bűvészsegéd vagy akár jómagam is táncos. (Ezért ismerem olyan alaposan a táncosok testét.) Mindig tudatában voltam annak, hogy a közönség egyénekből áll. Tapasztalataim szerint ezzel így van minden színész és minden táncos, kivéve a rövidlátókat. Nekik a közönség csak egy elmosódott folt. Az én látásom a kontaktlencse ellenére is éles. – Láttátok a bajszos férfit a harmadik sorban? – kérdeztük. – Majd felfalja a szemével Minou-t. És erre Minou azt mondta: – Á, igen. De a folyosó mellett ülő nő, aki olyan, mint egy német kancellár, alig bír ébren maradni. Ha egy ember elalszik, elveszítheted az egész közönséget. Úgyhogy az este további részében egy középkorú nőnek játszottunk, aki mit sem szeretett volna jobban, mint megadni magát az álom vonzásának.
Amikor másodszor álltál mellettem, olyan közel voltál, hogy éreztem a samponod illatát. Virág- és gyümölcsillata volt. Az én képzeletemben Amerika virág- és gyümölcsillatú nőkkel teli kontinens. Egy fiatalemberrel beszélgettél az egyetemről. Arról panaszkodtál, hogy milyen nehéz a mi nyelvünk egy amerikainak. – Értem, hogy mitől van egy férfinak vagy nőnek neme – mondtad –, de mitől lesz egy szék hímnemű, a galamb viszont nőnemű? Miért kap például egy szobor nőnemű végződést? A fiatalember nevetett és rám mutatott. Pedig aki csak úgy átvág a téren, nem tud rólam a világon semmit. A köntösöm régi márványnak tűnik, vízfoltos, elnyűtt és mohás. A bőröm lehetne gránit is. Amíg meg nem mozdulok, kő és régi bronz vagyok, márpedig nem mozdulok, csak ha akarok. Egyszerűen csak állok egy helyben. Néhányan túl sokáig várnak a téren, még esőben is, hogy lássák, mit csinálok. Kényelmetlen érzés nekik, hogy nem tudják, csak akkor boldogok, ha megnyugtatták magukat, hogy természetes vagyok, nem mesterséges. A bizonytalanság úgy foglyul ejti az embereket, akár a ragasztós csapda az egeret. Talán túl sokat írok magamról. Tudom, hogy ez egyszerre egy bemutatkozó levél és szerelmes levél. Rólad kellene írnom. A mosolyodról. A zöld szemedről. (Te nem is tudod a szemem igazi színét. Elárulom: barna.) Szereted a klasszikus zenét, de az iPod nanódon van ABBA és Kid Loco is. Nem használsz parfümöt. Az alsóneműd jobbára kifakult és kényelmes, noha van egyetlen vörös csipkés melltartó-bugyi szetted, amit csak különleges alkalmakkor viselsz. Az emberek figyelnek engem a téren, de a tekintetet csak a mozgás vonzza. Tökéletesítettem apró mozdulatokat, amelyek olyan finomak, hogy egy járókelő meg sem tudja mondani, észrevette-e, vagy sem. Látta? A tekintet általában átsiklik azon, ami nem mozog. A szem látja, és mégsem látja, nem veszi figyelembe. Ember alakú vagyok, de nem vagyok ember. Így aztán azért, hogy rám nézzenek, hogy lássanak, hogy a pillantásuk ne csússzon el rólam, kénytelen vagyok apró mozdulatokat tenni, hogy magamra vonjam a tekintetüket. Akkor és csakis akkor látnak. De akkor sem mindig tudják, mit. Úgy gondolok rád, mint feltörésre váró kódra, megoldandó rejtvényre. Vagy összerakásra váró kirakóra. Átsétálok az életeden, és mozdulatlanul állok a sajátom peremén. Túl gyakran félreértik a szoborszerű, pontos gesztusaimat. Akarlak. Ebben nem kételkedem. Van egy húgod. Van MySpace-oldala és Facebook-oldala. Néha beszélünk messengeren. Az emberek általában feltételezik, hogy egy középkori szobor csak a tizenötödik században létezik. Ez nem igaz: van szobám, van laptopom. A számítógépem jelszóval védett. A biztonságos számítógépezést preferálom. A te jelszavad a keresztneved. Nem biztonságos. Bárki elolvashatja az e-mailjeidet, megnézheti a képeidet, kiderítheti az érdeklődési körödet a böngésző előzményeiből. Aki venné a fáradságot, végtelen órák alatt felépíthetné az életed komplex vázát, a fényképekről embereket párosítva az e-mailekhez. Nem lenne nehéz egy számítógépből vagy sms-ekből rekonstruálni egy életet. Olyan lenne, mint keresztrejtvényt fejteni. Emlékszem, amikor elismertem magamnak, hogy rendszeresen figyelsz engem és csak engem, ahogy átvágsz a téren. Megálltál. Megcsodáltál. Egyszer láttad, hogy egy gyerek kedvéért megmozdultam, és elég hangosan megjegyezted a veled lévő nőnek, hogy talán igazi szobor vagyok. Ezt a legnagyobb bóknak veszem. Természetesen sok különféle mozgásstílusra képes vagyok: tudok úgy mozogni, akár az óramű, apró rángásokkal, vagy mint egy robot. Tudok úgy mozogni, mint egy több száz éves kőlét után életre kelő szobor. A hallótávolságomon belül sokszor beszéltél ennek a kisvárosnak a szépségéről. Hogy számodra a régi templom színes üvegablakai alatt állni olyan, mint egy ékkő kaleidoszkópban raboskodni. Mint a nap belsejében lenni. És aggódsz édesanyád egészségéért. Főiskolás korodban szakácsként dolgoztál, ennek emlékét ujjbegyeid ezernyi apró hege őrzi. Szeretlek, és az irántad érzett szerelmem arra ösztönöz, hogy mindent megtudjak rólad. Minél többet tudok, annál közelebb kerülök hozzád. Úgy volt, hogy egy fiatalemberrel jössz a hazámba, de ő összetörte
a szívedet, te pedig csak azért is idejöttél, csak azért is mosolyogtál. Lehunyom a szemem, és látom a mosolyod. Lehunyom a szemem, és látom, ahogy a fölröppenő galambok között határozott léptekkel átvágsz a főtéren. Az itteni nők nem járnak határozott léptekkel. Bátortalanul mozognak, kivéve a táncosokat. És amikor alszol, a szempillád meg-megrebben. Ahogy arcod a párnát nyomja. Ahogy álmodsz. Én sárkányokról álmodom. Amikor kisgyerek voltam, otthon mesélték, hogy egy sárkány van az óváros alatt. Elképzeltem, hogy a sárkány fekete füstként tekereg az épületek alatt, a pincék közti repedésekben lakik, anyagtalan, mégis állandóan jelen van. Így gondolok a sárkányra, így gondolok már a múltra. Egy fekete füstsárkány. Eljátszom, hogy felfalt a sárkány, a múlt része lettem. Valóban hétszáz éves vagyok. Királyok jönnek és királyok mennek. Seregek érkeznek és vagy elvegyülnek, vagy hazatérnek, romba dőlt épületeket, özvegyeket és fattyakat hagyva maguk után, de a szobrok maradnak, és marad a füstsárkány, a múlt. Ezt mondom, noha a szobor, amit utánozok, nem is ebből a városból való. Egy templom előtt áll Olaszország déli részén, ahol vagy Keresztelő János nővérét ábrázolja, vagy egy helyi urat, aki támogatta a templomot, amiért nem vitte el a járvány vagy a halál angyala. Nem képzeltelek tökéletesen tisztának, szerelmem, mint amilyen én vagyok, ám egyszer a vörös csipkés bugyit a szennyeskosár alján találtam, és közelebbről megvizsgálva megbizonyosodhattam róla, hogy előző éjjel tisztátalan voltál. Csak te tudod, hogy kivel, mert nem beszélsz róla a hazaírt leveleidben, nem utalsz rá az online naplódban. Egyszer felnézett rám egy kislány, és az anyjához fordult: – Miért olyan boldogtalan? (Természetesen a kedvedért fordítom le angolra. A kislány szoborként utalt rám, így nőnemű végződést használt.) – Miből gondolod, hogy boldogtalan? – Mi másért válna az ember szoborrá? Az anyja mosolygott. – Talán boldogtalanul szerelmes. Nem voltam boldogtalanul szerelmes. Fel voltam készülve rá, hogy addig várok, amíg minden összeáll, amíg valami nagyon más nem lesz. Van idő. Mindig van idő. Ez a szoborlét ajándéka, vagyis az egyik ajándéka. Elsétáltál mellettem, és rám néztél és mosolyogtál, elsétáltál mellettem, és máskor alig vettél észre, csak mint egy tárgyat. Elképesztő, hogy te vagy más ember milyen keveset törődik azzal, ami teljesen mozdulatlan. Felébredtél éjjel, felkeltél, kimentél a kis vécére, pisiltél, visszamentél az ágyadba, aztán békésen aludtál tovább. Nem veszel észre semmit, ami mozdulatlanul áll az árnyékban? Ha tudnám, a testemből csinálnék papírt ehhez a levélhez. Gondoltam rá, hogy a tintába keverek kicsit a véremből vagy a köpetemből, de nem. Ez azért túlzás lenne. Pedig a nagy szerelem nagy gesztusokat követel, nem igaz? Nem szoktam hozzá a nagy gesztusokhoz. Sokkal jobban begyakoroltam a kicsiket. Egyszer egy kisfiú sikított, csak mert rámosolyogtam, amikor már meggyőzte magát róla, hogy márványból vagyok. A legkisebb gesztusok azok, amiket sosem felednek. Szeretlek, akarlak, kellesz. Éppannyira a tiéd vagyok, amennyire te az enyém. Tessék, megvallottam az irántad érzett szerelmemet. Remélem, hamarosan meggyőződsz róla. És akkor sosem válunk el többé. Egy pillanat múlva ideje megfordulni, letenni a levelet. Veled vagyok most is, ebben az iráni szőnyegekkel teleaggatott falú, régi lakásban. Túl sokszor mentél el mellettem. Többé nem. Itt vagyok veled. Itt vagyok most. Amikor leteszed ezt a levelet. Amikor megfordulsz és átnézel a régi szobán, a szemed végigpásztáz
rajta megkönnyebbülten, örömmel vagy akár rémülettel… Akkor megmozdulok majd. Csak egy icipicit. És végre meglátsz engem. Pék Zoltán fordítása
TEKINTETTEL A FORMASÁGOKRA Mint tudjátok, a keresztelőre nem kaptam meghívást. Lépj túl rajta, mondjátok. De a világot az apró formaságok tartják mozgásban. Tizenkét húgomnak futár vitte kézhez a mélynyomott, díszes papirost. Gondoltam, az én futárom elkeveredhetett. Alig-alig kapok meghívót bárhova. Az emberek nem hagynak névkártyát ma már. És ha meg is teszik, hát én mondom azt nekik, hogy nem vagyok otthon, mert az új generációk modora gyászosan modortalan. Nyitott szájjal esznek. Közbeszólnak minduntalan. A formaság és a modor mindennél többet ér. Ha már az sincsen, nem marad semmi. Nélkülük meg is halhatunk akár. Lehetünk haszontalan, üres tárgyak. Az ifjúságnak szakma kell a kezébe, szőjenek, aprítsanak, hogy jól tudják, hol a helyük, s onnan ne tágítsanak. Látszani, de némán, hangtalan. Kishúgom folyton késik, és beszédembe közbevág. Én a pontosság fontosságán lovagolok. Mondtam neki már, hogy a késésből jó nem származhatik. Megmondtam én még akkor, amikor beszélő viszony állt fenn közöttünk. Kikacagott. Felmerülhet, hogy talán nem volt illendő hívatlanul megjelennem. De példákat kell statuálni, különben soha senki nem tanulja meg. Álmodozók, suták, ostobák az emberek. Ujjukat ügyetlen megszúrják vérük kicsorran, hortyognak, nyáluk folyik. Az illem halk, akár a sírhant, dermedt mozdulatlan, tövistelen rózsa. Vagy épp fehér liliom. Meg kell tanulniuk. A húgom későn érkezett, szokás szerint. A pontosság királyok erénye, ahogy a lehetséges keresztanyák hibátlan meginvitálása a keresztelőre. Mondták, azt hitték, meghaltam. Meglehet. Már nem is emlékszem. De még akkor is és mindig legyünk tekintettel a formaságokra. Gondoskodtam volna, hogy jövője rendezett, illemdús legyen. A tizennyolc már megfelelő kor. Több is annál. Utána csak zavarosabb lesz az élet, a szerelem és a szív dolgai csupa zűr. A keresztelő hangos, zajos esemény, sok a gonosz indulat, undok dolog, akár az esküvő. Elkeveredett meghívók. Viták, hogy ki volt előbb és kinek mi jár. A temetésre bezzeg meghívtak volna. Török Krisztina fordítása
AZ ALVÓ ÉS AZ ORSÓ Ez a királyság esett a legközelebb a királynő birodalmához, már ha a holló röptét nézzük, bár ezt az utat még a hollók sem teszik meg. Mert a határ, az égbe törő hegygerinc a hollók kedvét is elvette a közlekedéstől, hát még a két királyság népének minden indíttatását, hogy megmásszák. Kimondatott, hogy nincs rajta át járható út. Nem egy vállalkozó szellemű kereskedő vágott már neki mindkét irányból, vezetőket bíztak meg, hogy megtalálják az ösvényt, ami összekapcsolná végre a két királyságot, mert aki azt megleli és felügyeli, gazdag emberré vagy asszonnyá lesz. Dorimar selymei hetek, hónapok alatt megérkezhetnének Kanselairebe, nem kellenének hozzá évek. De senki se talált ilyen ösvényt, hágót, így a két ország népe, bár volt közös határ, soha nem járt egymás vidékein. Még a kemény, sokatpróbált és vérükben-csontjaikban mágiával átitatott törpék se jutottak keresztül a hegyen. De a törpék nem is problémáztak sokat ezen. Mert nem akartak átjutni rajta. Átmentek ugyanis alatta. Három törpe haladt sietősen, mintha nem is három, hanem egy haladna a hegység alatti sötét járatokban: – Igyekezzetek, igyekezzetek! – hangoskodott az utolsó a sorban. – A legfinomabb selyemruhát kell megvennünk Dorimarban. És ha nem sietünk, eladják másnak, és mi kénytelenek leszünk beérni a második legfinomabbal. – Tudjuk, tudjuk! – szólt hátra a legelső a sorban. – És veszünk neki ládikát is, amiben hazavihetjük, hogy makulátlanul tiszta maradjon, por ne tapadjon rá. A középső törpe a sorban nem szólt semmit. A követ markolta, nehogy elejtse vagy elveszítse, csakis erre koncentrált. A hegy gyomrából kivájt rubinkő volt, akkora, mint egy tyúktojás. Csiszolva, foglalatba illesztve annyit ér majd, mint egy birodalom, könnyűszerrel megkaphatják érte Dorimar legfinomabb selyemruháját. A törpéknek meg se fordult a fejében, hogy olyasmit adjanak ajándékba az ifjú királynőnek, amit maguk bányásztak ki a földből. Az annyira egyszerű, rutinhúzás lett volna. Az ajándék varázslatát a távolság adja, a törpék legalábbis így gondolták. Aznap reggel korán kelt a királynő. – Mához egy hétre – mondta ki fennhangon –, egy hétre mához férjnél leszek. Valószerűtlennek és szörnyen véglegesnek hangzott. Eltűnődött, hogy milyen érzés lesz majd férjes asszonynak lenni. Arra jutott, hogy ezzel véget is ér az élet, már ha az életet a választások sorának tekintjük. Mert egy hét múlva már nem lesz több választása. Uralkodik a népén, gyerekeket szül, talán bele is hal a szülésbe, vagy épp öregasszonyként éri majd a halál, esetleg valami csatában. De az út, ami a halálhoz vezet, immár elkerülhetetlenné válik, szívdobbanásról szívdobbanásra gyalogol végig rajta. A kastély körüli rétről felhallatszott az ácsok kalapálása, a széksorokat állították össze, ahonnan az emberek nézhetik majd a házasságkötési ceremóniát. Minden kalapácsütés súlyos szívdobbanásként koppant. A három törpe a folyóparton kapaszkodott ki a lyukból, és egy-kettő-három, felkaptattak a mezőre. Egy gránitmagaslatra másztak fel, nagyot nyújtózkodtak, ugráltak, rugdaltak a levegőbe, jól megropogtatták a tagjaikat. Aztán iramodtak is észak felé, a kis épületcsoport irányába, ami a Giff nevű települést alkotta,
és azon belül is a falu kocsmájába. A kocsmáros a barátjuk volt, szokás szerint hoztak is neki egy üveg kanselaire-i vörösbort, bordó, édes, zamatos itókát, ami semmiben sem emlékeztetett az itteni tájak karcos, sápatag borára. Ő majd vendégül látja és jó tanácsokkal bocsátja útra őket. A hordóhasú, rókavörös szakállú kocsmáros a söntésben fogadta őket. Kora reggel volt, de most nem üres ivóba léptek a törpék, mint korábbi alkalmakkor: legalább harmincan üldögéltek odabenn igen boldogtalan ábrázattal. A törpék kongó ivóra számítottak, és most meghökkenten éreztek magukon harminc pár tekintetet. – Foxen uram – üdvözölte a kocsmárost a legmagasabb törpe. – Fiúk – fogadta őket a hatalmas ember, aki apró termetük miatt félig-meddig gyerekszámba vette őket, hiába lehettek négyszer-ötször idősebbek nála –, ti jól ismeritek a hegyek alatti járatokat. Vigyetek ki bennünket innen. – Mi történt? – kérdezte a legkisebb törpe. – Álomkór – szólt oda az ablak mellől egy iszákos. – Rossznyavalya – toldotta meg egy finoman öltözött úriasszony. – Végítélet! – harsogta túl egy drótostót a lábasai kolompolását. – Eljött a végítélet! – Mi a fővárosba tartunk – mondta a legmagasabb törpe, aki akkorka lehetett, mint egy gyerek, és szakálla se nőtt. – A fővárosban is van a rossznyavalya? – Nem rossznyavalya az – javította ki az ablak mellől az iszákos, akinek hosszú ősz szakállát foltokban színezte sárgára a sör és a bor. – Hanem álomkór, ha mondom. – Hogy lenne már az alvás rossznyavalya? – kérdezte a legkisebb, szintén szakálltalan törpe. – Egy boszorka! – közölte az iszákos. – Gonosz tündér az – javította ki egy kövér képű ember. – Varázslónő, én úgy hallottam – kottyant közbe a mosogatólány. – Bármi is, a születésnapi ünnepségre nem hívták meg – zárta le az iszákos. – Szamárság – ingatta a fejét a drótostót –, megátkozta volna az a hercegkisasszonyt akkor is, ha ott lehet a névnapi mulatságon. Erdei boszorka, abból a fajtából, amit már vagy ezer éve kikergettek a világból. Gonosz népség. Születésekor megátkozta a kisbabát, hogy amikor majd betölti a tizennyolcat, megszúrja az ujját, és onnantól örökké aludni fog. A kövér képű megtörölte a homlokát, mert izzadt, bár nem volt cseppet sem meleg. – Én úgy hallottam, elméletileg meg kellett volna halnia, de jött egy másik tündér, egy jó tündér, és ő változtatta a halálos ítéletet alvásra. Mágikus álomra – pontosított. – Na, és akkor a lány megszúrta valamivel az ujját – vette át a szót az iszákos –, és elaludt. És a kastélyban mindenki más is, az uralkodó és az asszonyság, a mészáros, a pék, a tejeslány, a komorna, vele együtt elaludtak mind. És amióta lehunyták a szemüket, egy percet sem öregedtek. – Rózsák is voltak mindenütt – mondta a mosogatólány –, körbenőtték a várat. És az évek során egyre sűrűbb erdő lett belőle, átjárhatatlan. Mikor is történt? Vagy száz éve már? – Hatvan, legföljebb nyolcvan – szólalt most meg egy nő, aki eddig hallgatott. – Onnan tudom, hogy Letitia nénikém jól emlékezett rá, mi történt, mert kislány volt akkoriban, és öt éve, alig hetven évesen vitte el a vérhas, a nyár végén. – És a sok derék vitéz – folytatta megint a mosogatólány –, és persze vitéz asszony, úgy beszélik, megpróbált áthatolni az Acaire-i Vadonon, hogy a közepén elérje a várat, és felébressze a hercegkisasszonyt, és azzal felébressze az összes többi alvót is, de mind az összes hős odaveszett abban a vadonban, banditák gyilkolták meg őket, vagy épp a rózsatövisek nyársalták fel a testüket a kastély körül… – Hogy akarták felébreszteni? – kérdezte erre a középső törpe, aki még mindig a követ markolta, mert ő mindig a lényegre tört.
– A szokásos módszerrel – pironkodott a mosogatólány. – Vagy legalábbis a történetek szerint. – Aha, szóval nagy lavór hideg vizet löttyinteni az arcába, és rikoltozni, hogy: „Ébresztő, hétalvó!”? – kérdezte a legmagasabbik. – Csókkal, te – torkolta le az iszákos. – De ahhoz senki se jutott elég közel. Hatvan éven át hiába próbálkoztak. Azt beszélik, a boszorka… – Tündér – szólt közbe a kövér. – Varázslónő – javította ki a mosogatólány. – Akármi legyen is – sommázta az iszákos –, a lényeg, hogy ott van ő is. Ezt beszélik. Hogy ha bejutsz a kastélyba, át a rózsákon, akkor vele találod magad szemközt. Öreg, mint a hegyek, gonosz, akár egy kígyó, csupa rosszakarat, mágia és halál. A legkisebb törpe félrebillentette a fejét: – Szóval akkor adva van egy alvó nő egy kastélyban, vele egy boszorka vagy tündér talán. És hogy jön a képbe a rossznyavalya? – Múlt évben kezdődött, a fővárostól északra – magyarázta a kövérképű férfi. – Stedéből érkező utazóktól hallottam először róla, az meg egészen közel van az Acaire-i Vadonhoz. – Az emberek elalszanak a városokban – mondta a mosogatólány. – Elég sokan el szoktak aludni – vonta meg a vállát a legmagasabb törpe. A törpék maguk igen ritkán alszanak: úgy évente kétszer, de olyankor jó pár hetet egyhuzamban. Ahhoz azonban aludt már ő is épp eleget, hogy ne találjon az alvásban semmi különöset vagy szokatlant. – Csak úgy elalszanak, ahogy vannak, bármit is csinálnak, és nem is ébrednek fel többet – mondta az iszákos. – Itt vagyunk mi is. A városokból menekültünk. Bátyáink, nővéreink, feleségünk és gyerekünk alszik odahaza vagy istállóban, esetleg a műhelyben a munkapadra bukva. Mind elmondhatjuk. – És egyre gyorsabban terjed – mondta a sovány, vörös hajú asszony, aki eddig nem szólt még semmit. – Már napi egy vagy akár két mérföldet is megtesz. – Holnapra ide is elér – mondta az iszákos, és egy hajtásra kiitta kupáját, majd intett a kocsmárosnak, hogy töltse tele megint. – Innen már nincs hova menekülni. Holnap itt már mindenki aludni fog. Néhányan úgy döntöttünk, részeg mámorba menekülünk jó előre. – Mit kell úgy félni az alvástól? – kérdezte a legkisebb törpe. – Hiszen csak alszotok. Mind szoktunk aludni. – Eridj, nézd meg magadnak – mondta erre az iszákos, és újra ivott. Ahogy elvette a képétől a kupát, bolygó szemekkel meredt rájuk, mint akit meglep, hogy még mindig itt látja őket. – No, eridjetek hát. Lássátok a saját szemetekkel. Újra kiürítette italát, és az asztalra hajtotta a fejét. A törpék pedig mentek, hogy lássák. – Alszanak? – kérdezte a királynő. – Halljam a részleteket. Hogyhogy alszanak? A törpe az asztalon állt, hogy a királynő szemébe nézhessen. – Alszanak – ismételte. – Van, aki a földre kuporodva. Mások állva. Alszanak a kovácsműhelyben, árral a kezükben, a fejőszéken. Az állatok is alusznak kinn a mezőn. A madarak is a fákon meg a földön, holtan, mert álmukban lezuhantak az égből, és összetörtek. A királynőn menyasszonyi ruha volt, a hónál is fehérebb. Körülötte szolgálólányok, udvarhölgyek, varrónők és divatárusok sürgölődtek seregestül. – És ti hárman hogyhogy nem aludtatok el? A törpe vállat vont. Vörösesbarna szakálla a királynőt mindig dühödt kis sündisznócskára emlékeztette, amit valaki az állára ragasztott. – A törpék mágikus lények. És ez az alvás is mágikus dolog. De azért kicsit elálmosodtam ám. – És aztán?
A királynő úgy kérdezgette, mintha kettesben lennének. A szolgálók közben leemelték róla a ruhát, óvatosan csomagolták be, hogy vihessék, és a hiányzó csipkéket és szalagokat is felvarrhassák rá, hogy tökéletes legyen. Holnap van az esküvő napja. Mindennek tökéletesnek kell lennie. – Mire visszatértünk Foxen uram kocsmájába, ott is aludt mindenki, férfiak és nők egyaránt. És növekszik az átokzóna, napról napra pár mérfölddel szélesedik. A hegység, ami a két országot elválasztotta egymástól, lehetetlenül magas volt ugyan, de szélesnek nem mondható. A királynő számba tudta venni a mérföldeket. Sápadt kezével beletúrt hollófekete hajába, igen nagyon komoly arcot vágott. – Mit gondolsz hát? – kérdezte a törpét. – Ha én odamennék, elaludnék, mint a többiek? A törpe elgondolkodva vakargatta meg a hátsó felét: – Egy éven át aludtál te magad is – mondta. – Azután felébredtél, és a hajad szála se görbült belé. Ha akad valaki, aki ébren tud maradni arrafelé, akkor az te vagy. Odakünn a városiak fellobogózták a várost, az ajtókra és ablakokba virágfüzéreket aggattak. Az ezüstneműt megpucolták, a gyerekeket minden tiltakozásuk dacára langyos kádba dugták (mindig a legidősebbet legelőbb, neki jutott hát a legtisztább és legmelegebb kádnyi víz), és addig dörgölték, tisztogatták őket a fürdőronggyal, míg vörösödött a tisztaságtól a képük. Utána a fejüket is a víz alá nyomták, hogy a fülük mögül is kimossák a fekete csíkot. – Félek, nem lesz holnap semmiféle esküvő – mondta a királynő. Térképet rendelt a birodalmáról, feljegyezte a határhegyekhez legközelebbi falvak nevét, és futárokat menesztett a lakossághoz, hogy királyi nemtetszés terhe mellett ürítsék ki falvaikat. Utána hívatta a főminiszterét, és közölte vele, hogy távollétében ő felel a birodalomért, és tegyen meg minden tőle telhetőt, hogy veszni ne hagyja, hullani ne engedje. Beszólította a vőlegényét is, és kérte, hogy ne legyen dühös rá, mert mindenképpen össze fognak házasodni, még ha csak egy hercegecske is, míg ő maga királynő, csinos kis állát a felséges kezébe fogta, és addig csókolgatta, míg nem mosolygott rá megint. Aztán kérte a láncingét. Kérte a kardját. Kért élelmet több napra, majd a lovát, és kilovagolt kastélyából kelet felé. Egész napos lovaglás után tűntek fel a távolban ködösen, mint felhők az ég alján, a birodalmát határoló hegyek. A törpék a hegyek lábánál, az utolsó kocsmában várták, és vitték magukkal le a hegy alá, a mély alagutakba, ahol a törpék járnak. A királynő régebben, amikor alig volt több kisleánynál, velük lakott, nem ijedt meg hát a föld mélyétől. A törpék odalenn nem szóltak hozzá, nem számítva a néhány óvó felszólítást, hogy „Vigyázz a fejedre!”. – Nem tűnt fel nektek valami szokatlan? – kérdezte a legalacsonyabb törpe. Minden törpének volt neve, de embernek tilos volt megtudnia, mert az efféle a törpéknél szent dolognak minősül. A királynőnek is volt neve, de őt meg mindenki leginkább „Felséged”-nek szólította. Ebben a történetben ritkaságszámba mennek a nevek. – Nagyon sok szokatlan feltűnt már – felelte a legmagasabb törpe. Foxen kocsmáros ivójában voltak. – Az is, hogy a sok alvó közt is akad valami, ami nem alszik? – Nekem ugyan nem – mondta a szakállát vakargatva a második legmagasabb. – Hiszen mind éppen úgy alszik, mint amikor utoljára itt jártunk. A fejüket lehajtva szunyókálnak, levegőt is alig-alig vesznek, még a mostanra őket beszövő pókhálók se rezegnek belé… – Éppen ez az. A pókhálószövők nem alszanak – bólintott a legmagasabb törpe.
És igen. Szorgos pókok szőttek hálót ujjak és orrok, szakállak és asztallapok közé. A mosogatólány mély kivágásában szerény kis háló remegett. Az iszákos ősz szakállán jókora, vaskos szövedék éktelenkedett. A nyitott ajtón át besurranó huzatban lágyan remegtek, himbálóztak a pókhálók. – Vajon lassan éhen halnak majd álmukban – merengett az egyik törpe –, vagy valami mágikus energia táplálja őket, hogy igazán hosszasan szundikálhassanak? – Én az utóbbit feltételezem – mondta a királynő. – Ha hetven éve az eredeti átkot egy boszorka hintette el, ahogy mondtátok, és azok, akik akkor álomba merültek, még mindig alszanak, mint Rőtszakáll a hegyének gyomrában, hát nyilvánvalóan nem haltak éhen, ahogy nem is öregedtek egy percet sem. – Igazán nagyon bölcs vagy – bólogattak a törpék. – Mindig is bölcs voltál. A királynő meglepett rémülettel kiáltott fel: – Az a férfi ott – mutatta. – Rám nézett! A kövér képű volt az. Lassan mozdult, a pókháló csigalassúsággal hasadt ketté, és az arc addig fordult, míg a királynőre nem nézett. Ránézett, valóban, de csukott szemmel. – Az emberek mozognak álmukban – emlékeztette a legkisebb törpe. – Igen, tudom. De nem így – mondta a királynő. – Ez túl lassú volt, vontatott, és nagyon is szándékos. – Vagy csak képzelted – jegyezte meg az egyik törpe. És akkor az összes többi alvó feje lassan, vontatottan mozogni kezdett, mintha mozgatná őket valami. És mind az összes a királynő felé fordult. – Nem képzelted – javította ki magát a törpe. A vörösesbarna szakállú volt. – De csukott szemmel néznek, ami nem annyira rémes. Az alvók szája egyszerre mozdult, hangtalanul lehelte a sóhajszavakat a sok alvó száj. – Tényleg azt mondták, amit gondolok, hogy mondtak? – kérdezte a legkisebb törpe. – Azt, hogy „Anyu, ma van a szülinapom” – mondta a királynő, és megborzongott. Nem lovon mentek. Ahány ló mellett elhaladtak útközben, mind állva aludt a mezőn, és nem lehetett őket felébreszteni. A királynő sebesen gyalogolt, a törpék pedig kétszer olyan sebesen, hogy lépést tartsanak vele. Egyszer csak ásított a királynő. – Hajolj csak le hozzám – mondta a legmagasabb törpe. Ahogy a királynő lehajolt, nagy pofont kevert le neki. – Álmosság ellen a legjobb – mondta kedélyesen. – De csak ásítottam. – Milyen messze lehet még szerintetek a kastély? – kérdezte a legkisebb. – Ha az emlékezetem nem csal – mondta a királynő –, a mesék és a térképek szerint Acaire Vadonja úgy hetvenmérföldnyire lehet. Vagyis háromnapnyi gyaloglás. És három napot nem tudok egyfolytában végiggyalogolni. – Aludj hát egyet – mondták neki a törpék. – Pirkadatkor felébresztünk. Egy mezőn egy szénaboglyában hevert le a királynő aznap este, a törpék pedig köré telepedtek, és aggodalmaskodtak, hogy másnap reggel vajon felébred-e. Acaire Vadonjának vára szürke kőtömb volt, amit mostanra keresztül-kasul benőtt a futórózsa. A vár tövében nyúlt mélyen le a várárokba, onnan kapaszkodott fel egészen a legmagasabb tornyok csúcsára. Minden évben messzebbre ágazott: a fal tövében már csak elszáradt ágai barnultak, a kacsok fonnyadtan lógtak, a hatalmas tövisek hegyesen meredeztek, akár a penge. Tizenöt lábbal kijjebb virultak a harsogó zöld hajtások és a frissen bimbózó virágok. Az élő és elhalt futórózsa-rengeteg adta meg a vár egyszerre barna és harsány csontvázát, alatta az épület valahogy kevésbé konkrét, szürke tömbbé olvadt. Acaire Vadonjának fái sűrűn nőttek, alant a talajra nem jutott fény. Egy évszázada még csak a nevében volt vadon, mert királyi vadaspark volt igazából: őzek, szarvasok, vaddisznók és számtalan kismadár
otthona. Mára azonban áthatolhatatlan rengeteggé növekedett, a régi utakat és ösvényeket rég benőtte az aljnövényzet, feledésbe merült mind. Magasan a torony tetejében aludt a szőke lány. De minden más ember is aludt a kastélyban, mély álomba merülve töltötték napjaikat, egyetlenegy személyt kivéve. Az öregasszony őszes hajában fehérre fakult csíkok éktelenkedtek, a szálai ritkásan álltak, hogy a fejbőre is kivillant. Botjára támaszkodva botladozott dühösen a várban, mintha már csakis a gyűlölet vinné előre. Magában beszélt: – Fel az elvirágzott lépcsőn, el az elvirágzott szakács mellett, na, mit kotyvasztasz máma, zsíros seggű, te, egyebed sincsen a lábasaidban, serpenyőidben, csak a por meg a por, és te is hortyogsz csak, hogy állna beléd! Ki a gondozott konyhakertbe. Varjúkörmöt szedett, borsmustárt, és kirántott egy nagy fehérrépát is a földből. Nyolcvan éve még ötszáz csirke kapirgált a várkastély négyszögletes, füves udvarán; a galambházban több száz kövér fehér galamb búgott; fehér farkú nyulak ugrándoztak a falak közt; a várárokban meg a tóban halak: pontyok, pisztrángok és csukák úszkáltak. Már csak három csirke maradt. Az alvó halakat mind hálóba kerítette, és kiemelte a vízből. Nyulak és galambok se voltak már. Hatvan évvel ezelőtt vágta le az első lovát, és addig falatozott belőle, míg a hús szivárványszínűre nem érett, és nem nyüzsögtek zöld legyek meg fehér kukacok a bűzös tetemben. Azóta megtanulta, hogy csak télen, a nagy hidegben vágjon le nagy testű emlőst, mert olyankor a fagy megóvja a húst a rothadástól, és a tavaszi olvadásig praktikusan fűrészelheti le a szükséges cupákokat a dögről. Az öregasszony elment egy alvó anya mellett, akinek mellén ott bóbiskolt a csecsemő. Szórakozottan leporolta őket, és ügyelt, hogy a kisbaba szája a csecsen maradjon. Némán falta be a gyökeret meg a salátanövényeket. Elérték az első igazán nagy várost. A városkapuk magasak és bevehetetlenül vastagok voltak, ám most tárva-nyitva álltak. A három törpe szíve szerint megkerülte volna, mert nem bíztak a városokban, természetellenes dolgoknak tartották a házakat meg az utcákat, de azért engedelmesen talpaltak a királynőjük után. Odabenn a városban már a számtalan ember miatt érezték rosszul magukat. Alvó lovakon aludtak a lovasok; alvó kocsisok ültek a bakon, hátul alvó utasok ültek; labdájukat vagy karikáikat markoló gyerekeket láttak; alvó virágáruslányok támaszkodtak az elrohadt, száraz virágok közé a standjukra; még alvó halárusok mellett is elmentek. A márványpultokon bűzlő halmaradványok szinte másztak a rengeteg kukac hullámzásában. A kukacok szorgoskodásának hangja volt az egyetlen zaj, amit a királynő és a törpék hallhattak, más mozgást nem láttak – Nem kellene itt lennünk – morogta a jajbarna szakállú törpe. – Ez a legrövidebb út, ráadásul ez egyenesen a hídhoz visz – mondta a királynő. – A többi mind gázlón jut át a folyón. A királynő kedélye kiegyensúlyozott volt. Éjjel aludt egyet, reggel annak rendje-módja szerint felébredt, az alváskór elkerülte. Ahogy egyre beljebb hatoltak a városba, csak a férgeket hallották, meg egy-egy horkantást az alvóktól. És akkor hirtelen egy lépcsőn alvó kisgyerek tisztán érthetően, fennhangon megszólalt: – Fontok? Megnézhetem? – Hallottátok? – kérdezte a királynő. – Nézzétek – mutatta a legmagasabb törpe. – Felébrednek! De tévedett, nem ébredtek fel.
Csak felálltak. Lassan felegyenesedtek, bizonytalan, ügyetlen, álmatag lépéseket tettek. Holdkórosak voltak, fátyolként húzták maguk mögött az elszaggatott pókhálókat. A pókhálók megállás nélkül gyarapodtak. – Hány ember, vagyis hány halandó lény él egy városban? – kérdezte a legkisebb törpe. – Változó. A mi királyságunkban legfeljebb húsz- vagy harmincezer. De ez nagyobbnak látszik, mint a mi városaink. Szerintem ötvenezren biztosan élnek itt. Vagy még többen is. Miért? – Mert olyan, mintha bennünket üldöznének. Az alvók nem túl gyorsak. Botladoznak, cammognak, ahogy a gyerekek gázolnak melaszpatakokban, vagy mint az öregek, akiknek a lábát elnehezíti, lehúzza a vastag, nehéz sár. Az alvók a királynő és a törpék felé tartottak. A törpék futva könnyűszerrel lehagyták őket, a királynő még gyalogolva is, de annyian voltak! Nem tudtak olyan utcába fordulni, ami ne lett volna tele pókhálós, szorosan lezárt vagy épp kifordult szemű alvókkal, akik mind csoszogva araszoltak előre. A királynő sarkon fordult, végigrohant egy sikátoron, a törpék utána. – Ez így nem nagy dicsőség – morogta az egyik törpe. – Álljunk meg, és harcoljunk. – Nincs sok dicsőség abban – lihegte a királynő –, ha alvó ellenféllel harcolsz, aki még azt se tudja, hogy egyáltalán ott vagy. Nem nagy dicsőség úgy harcolni, hogy a másik épp horgászik, kertészkedik álmában, vagy rég elvesztett szerelméről álmodik. – És ha elkapnának, mit tennének velünk? – kérdezte egy másik törpe. – Akarod kipróbálni? – Nem én – vallotta be a törpe. Futottak-futottak, és meg sem álltak, míg a túlsó városkapun ki nem szaladtak a városból, és át nem értek a folyó felett átívelő hídon. Az öregasszony több mint tíz éve nem mászott már fel a legmagasabb torony tetejébe. Kimerítő mászás volt, minden csoszogó lépésért súlyosan megfizetett a térde, csípője. Gyötrelem volt minden fok a végtelen csigalépcsősoron, és még korlát se volt, hogy kapaszkodva könnyíthessen a feladaton. Néha megállt, és levegő után kapkodva görnyedt a botjára, de aztán mászott tovább. A bottal csapkodta le a pókhálókat is: mindenütt ott lógtak, a lépcsőt is beborították, az öregasszony pedig a botját rázva kotorta szét őket, mire a pókok beiszkoltak a fal réseibe. Hosszú, kemény munka volt, de a végén felért a toronyszobába. Csak egy orsó meg egy zsámoly volt odafenn az egyik ablakhasíték alatt, és persze az ágy a kerek szoba közepén. Pompás ágy volt: a poros védőhálón is átlátszott a vörös és arany ágytakaró és rajta az alvó. Az orsó a földön hevert a zsámoly mellett, éppen ott, ahová vagy nyolcvan éve hullott. Az öregasszony a botjával húzta félre a hálót, mire porfelleg rebbent a levegőbe. Az alvót bámulta. A lány haja mezők virágainak aranysárgájában ragyogott, az ajka rózsás volt, mint a vár falán felkúszó rózsák szirma. Régóta nem érte napfény, a bőre mégis krémszínű volt, nem sápadt vagy egészségtelen árnyalatú. A félhomályban szinte észrevétlenül emelkedett-süllyedt a mellkasa. Az öregasszony lehajolt, és felvette az orsót. Fennhangon szólt: – Ha szívedbe döfném az orsó hegyét, rögtön nem lennél olyan szemrevaló, he? Igazam van? A poros fehér ruhában alvó lány felé indult. Aztán lehanyatlott a karja: – Nem, nem lehet. Édes istenem, bár megtehetném! A korral egyre koptak érzékei, de most mintha hangokat hallott volna a vadon irányából. Régebben látta a sorra érkező hősöket és hercegeket, végignézte bukásukat, ahogy a tövisek felnyársalják őket, jó ideje azonban nem látott már senkit, se hőst, se mást, nem jutott el senki a várig. – Na, hát jöjjenek – mondta ki hangosan, mert mindent kimondott, bár nem hallhatta senki –, úgyis vergődve, vonítva pusztulnak el a töviseken. Nem tehetnek semmit, senki nem tehet semmit. Az égvilágon
semmit. Egy félig kivágott fa törzse mellett álló alvó favágó kinyitotta a száját, és ahogy a királynő meg a törpék elmasíroztak mellette, megszólalt: – A mindenit! Micsoda szokatlan keresztnapi ajándék lehetett! Az ösvény maradványának kellős közepén hanyatt fekve, görcsösen behajlított végtagokkal szunyókáló három bandita, akik mintha álmukban zuhantak volna le a faágakon kapaszkodtukból, kórusban felkiáltott: – Hoznátok nekünk rózsát? Az egyikük, nagydarab gazember, dagadt, akár a telelésre hízó medve, megragadta a királynő bokáját. A legkisebb törpe nem habozott, fejszéjével lecsapta a kezet, és a királynő egyesével fejtette le magáról az ujjakat, míg a kézfej egy levélkupacra pottyant. – Hozzatok nekünk rózsát – ismételte a három bandita egyetlen hangon, és a vér csak csordogált egyre a kövér rabló karcsonkjából a földre. – Oly nagyon boldoggá tenne, ha hoznátok nekünk rózsát. Látni nem látták még a várat, de érezték: álomhullám taszította el őket. Ahogy egyre közelebb gyalogoltak, a fejük ködbe borult, elméjük elhomályosult, kedélyük lelohadt, gondolataik beborultak. Amint azonban visszafordultak, magukhoz tértek, megvidámodtak, épebbnek, bölcsebbnek érezték magukat. A királynő és a törpék egyre beljebb hatoltak a szellemködbe. Egyik-másik törpe megbotlott néha, vagy ásított. Olyankor a másik kettő karon fogta, és küszködve, motyogva vezette előre, míg magához nem tért. A királynő ébren maradt, bár körülötte a fák között csupa olyanokat látott, akik nem lehettek ott. Az ösvényen kísérték, néha beszéltek is hozzá. – Most essen szó arról, mily hatásokkal van a diplomáciára a természeti filozófia – mondta az apja. – A lányaim uralták a világot – mondta a mostohaanyja, ahogy nehéz vascipőiben cammogott az úton. Narancsosan izzottak a lábán, de a száraz avar mégse kapott lángra. – A halandó népség fellázadt ellenünk, és kitaszítottak bennünket. Így hasadékokban lapultunk meg, zugokban, ahol nem láthatnak meg. És most mind engem imádnak, még te is, mostohalányom, még te is imádsz. – Olyan szépséges vagy – duruzsolta az édesanyja, aki réges-rég meghalt már –, mint a hóra hullott vörös rózsa. Néha farkasok loholtak el mellette, port és leveleket vert fel a mancsuk, de a hatalmas, fátylakként lecsüngő pókhálókat nem szaggatták át, ahogy keresztülrohantak rajtuk. Néha fák törzsén is átszaladtak, és elnyelte őket a sötét. A királynő kedvelte a farkasokat, és sajnálta, hogy az egyik törpe kiáltozni kezdett, hogy a pókok a disznóknál is nagyobbak errefelé, mert a farkasok erre elillantak a fejéből és a világból. (Pedig dehogyis lettek akkorák. Teljesen normális méretű pókok voltak, akiket idáig se utazó, se az idő nem akasztott meg a hálók szövögetésében.) A várárkon átívelő felvonóhíd le volt engedve, átmentek rajta, de a várba már nem tudtak bemenni, a hegyes tövisek sűrűn benőtték a kaput, felettük pedig frissen virágot bontott rózsák illatoztak. A királynő észrevette a tövisekre felszúródott emberi maradványokat: páncélos csontvázakat és páncél nélküli csontvázakat. Voltak csontvázak fenn a fal magasán is, és a királynő eltűnődött, hogy vajon azok a lovagok felmásztak-e a falon, hogy bejáratot keressenek odafenn, vagy éppenséggel a növekvő futórózsa cipelte fel a tetemüket magával. Nem jutott dűlőre. Mindkettő lehetséges volt. És akkor egyszer csak minden olyan kellemessé és otthonossá vált, és arra gondolt, hogy mi rossz lehetne abban, ha néhány percre lehunyná a szemét. Ugyan kinek ártana vele? – Segítsetek! – kiáltotta.
A barna szakállas törpe letört egy tövist a legközelebbi rózsakacsról, és erősen beledöfte a királynő hüvelykujjába, majd ki is rántotta gyorsan. Sötét vércsepp koppant a kapubejáró kövezetére. – Jaj! – nyögött fel a királynő, majd: – Köszönöm. Egy ideig csak vizsgálgatták az előttük magasodó, tövisekből nőtt akadályt. A királynő letépett egy közeli rózsát, és a hajába tűzte. – Beáshatjuk magunkat – javasolták a törpék. – El a várárok alatt, az alapzaton keresztül, és a falon túl már fel is jöhetnénk. Pár nap alatt megvagyunk az alagúttal. A királynő elgondolkodott. A hüvelykujja sajgott, és örült a sajgásnak. – Nyolcvanakárhány éve kezdődött itt ez az egész. Nagyon lassan. És csak nemrég kezdett terjedni. Csakhogy a terjedés egyre gyorsabb és gyorsabb. Nem tudjuk, hogy felébrednek-e még valaha is az alvók. Igazából nem tudunk semmit, csak annyit, hogy talán már két napunk se maradt. A kiszáradt és élő tövisek sűrű dzsungelét méregette; akadtak évtizedek óta halott tövisek is, de hiába voltak szárazak és megbarnultak, éppolyan veszedelmesek és halálosak voltak, mint a frissek és élők. A királynő odament a fal mentén egy csontvázhoz, a legközelebbihez, és lerántott a válláról egy szétrothadt ruhadarabot, közben megtapogatta. Száraz volt, igen. Remek gyújtós lesz belőle. – Kinél van tűzszerszám? – kérdezte. Forrón és gyorsan égett a kiszáradt töviserdő. Negyedóra se kellett, és narancsszín lángnyelvek nyaldosták a falat; egy pillanatig úgy tűnt, bekebelezik az egész épületet, de aztán kihunytak, és csak a megfeketedett kőfal maradt utánuk. A megmaradt töviseket, amelyek olyan vastagra nőttek, hogy a lángok nem bírtak velük, most a királynő kardja kaszabolta le. És amit a királynő levágott, azt a törpék a várárokba hajigálták. A négy utazó bement a várba. Az öregasszony kikukucskált a legmagasabb torony szobájának ablakrésein. Látta a lángokat, a füst is beszivárgott hozzá, de se a rózsák, se a tűz nem érte el a tornyot. Rögtön tudta, hogy megtámadták a várat, és el is rejtőzött volna, ha a toronyszobában lett volna hova, esetleg ha az alvó nem szunnyadt volna ott az ágyon. Átkozódva kezdett lefelé araszolni a lépcsőn, nehezen, egyesével vette a fokokat. A vár pincéibe kívánt volna menekülni, ott voltak az épület távolabbi végében. Ott elrejtőzhetne. Mindenkinél jobban ismerte a várat. Lassan mozgott, de ravasz volt, és tudott várni. Na, várni aztán tudott! Már hallotta a hangjukat a lépcső aljából. – Erre! – Ide fel! – Erről érzem a legjobban, gyertek! Szaporán! Ekkor megfordult, és próbált volna visszasietni a szobába, ám a lábai most se birkóztak gyorsabban a fokokkal, mint korábban. A lépcső tetején érték utol – három férfi, akik alig értek a derekáig, a nyomukban poros utazóruhában egy ifjú hölgy, akinek a haja fekete volt, olyan fekete, amilyet az öregasszony még soha nem látott. – Fogjátok meg – utasította társait könnyedén az ifjú hölgy. Az apróságok a botját is elvették. – Erősebb, mint amilyennek látszik – mondta az egyikük, amelyiknek még most is zúgott a füle az ütésektől, amiket a botjával osztott ki neki, mielőtt még kicsavarta volna a kezéből. Visszakísérték a kerek toronyszobába. – Kialudt a tűz? – kérdezte akkor az öregasszony, aki évtizedek óta nem beszélt élő emberrel. – Nem esett baja senkinek? A királyt és a királynőt láttátok? – Nem hinném – vonta meg a vállát az ifjú hölgy. – Csak a falakon belül találkoztunk alvókkal, és ezek vastag falak. Hogy hívnak?
Nevek és nevek. Az öregasszony hunyorogva rázta meg a fejét. Volt, aki volt, de a nevet, amivel erre a világra jött, felfalta az idő és a hasznavehetetlenség. – Hol a hercegkisasszony? Az öregasszony csak rámeredt. – És te hogyhogy nem alszol? Nem szólt semmit. Akkor a három apró férfi és az ifjú hölgy sietősen tárgyalni kezdett. – Ő lehet a boszorka? Körülveszi a mágia, de szerintem nem a saját ereje. – Őrizzétek – rendelkezett a királynő. – Ha boszorka, ez a bot fontos lehet, nehogy megkaparintsa. – Csak a botom – mondta erre az öregasszony. – Azt hiszem, még az apámé volt, de ő már nem veszi hasznát. A királynő ezt eleresztette a füle mellett, az ágyhoz ment, félrehúzta a selyemhálót. Az alvó arca vakon meredt fel rá. – Itt kezdődött hát az egész – mondta az egyik apróság. – A születésnapján – fűzte hozzá a másik. – Nos, valaki végezze el a megtisztelő feladatot – nyugtázta a harmadik. – Majd én – mondta a királynő halkan. Az alvó nőre hajolt, és vörös ajkait a rózsaszín ajkakhoz nyomta, és hosszan, határozottan megcsókolta az alvót. – Na, működik? – kérdezte az egyik törpe. – Nem tudom. De úgy sajnálom szegénykét. Átaludta az életét. – Te is ilyen boszorkaálomban aludtál át egy egész évet – emlékeztette ugyanaz a törpe. – Nem haltál éhen, nem bomlott le a tested. Az ágyon megmoccant az alvó, mintha rosszat álmodna, és próbálna felébredni belőle. A királynő azonban nem törődött vele, mert épp valami másra figyelt: feltűnt neki valami a földön, az ágy mellett. Felvette. – Na ez bűzlik a mágiától. – Mindent átjár itt a varázs – mondta a legkisebb törpe. – Úgy értem, ez itt – mutatta a faorsót, aminek az alsó felén fonál tekergett. – Ez bűzlik a mágiától. – Itt volt fenn, ebben a szobában – szólalt meg az öregasszony hirtelen. – Szinte gyereklány voltam még. Korábban idáig soha nem jöttem fel, de akkor addig másztam felfelé a lépcsőkön körbe-körbe, míg elértem ebbe a legfelső toronyszobába. Megláttam ezt az ágyat, ahogy most is itt van, csak épp akkor nem feküdt benne senki. Csak az öregasszony volt itt, a zsámolyon ücsörgött és fonalat gombolyított gyapjúból az orsójára. Soha addig nem láttam még orsót. Kérdezte, lenne-e kedvem megpróbálni. Felvette a gyapjút a kezébe, és nekem meg ideadta az orsót. Aztán elkapta az ujjamat, és belenyomta az orsó végébe, míg kifröccsent a vérem, aztán a szálhoz érintette a vöröslő véremet. És azt mondta, hogy… Egy hang szakította félbe. Fiatal hang volt, az alvó álomittas hangja: – Azt mondtam, hogy most pedig elveszem tőled az álmodat, ahogy a lehetőségedet is, hogy kárt tegyél bennem, míg alszom, mert hiszen valakinek ébren kell maradnia. Velem alszik majd a családod, a barátaid, az egész világod. Azután lefeküdtem az ágyra, és elaludtam, és aludt velem mindenki, és közben egy kicsit elloptam mindannyiuk életéből, álmából. És álmomban visszaszereztem az ifjúságomat, szépségemet, hatalmamat. Aludtam és felerősödtem. Helyrehoztam az idő rombolását, és az alvókból rabszolgahordát kovácsoltam magamnak. Felült az ágyon. Rettentően szépséges volt, végtelenül fiatal. A királynő végigmérte a lányt, és rögtön meglátta, amit keresett: azt a pillantást, amit a mostohája tekintetében is látott, és már tudta is, miféle teremtmény. – Azt a képzetet keltették bennünk, hogy amikor te felébredsz, felébred veled mindenki más is – mondta a legkisebb törpe.
– Ugyan hogy is hihettetek ebben? – kérdezte gyermeki ártatlansággal az aranyszőke leány (csak a szeme, az a szempár volt vénségesebb a vénnél!). – Nekem tetszik, hogy alszanak. Így sokkal… szófogadóbbak – mondta, és hallgatott egy hosszú pillanatig, aztán elmosolyodott: – Most is ide igyekeznek. Értetek. Én rendeltem ide őket. – Magas ez a torony – mondta a királynő –, és az alvók nem túl gyorsak. Maradt még egy kis időnk beszélgetni, Sötét Fenség. – Ki vagy te? És mi beszélgetnivalónk lenne? Honnan tudod, hogy így kell szólítanod? – kelt fel az ágyról a leány, és nyújtózott jólesően, minden egyes ujját megtornáztatta, majd beletúrt aranyhajába. Mosolygott, és mintha a napocska ragyogott volna be a félhomályos szobába. – Az aprónép maradjon, ahol van. Nem tetszenek nekem. Te meg, lányom, aludni fogsz. – Nem én – szegült ellen a királynő. Megemelte az orsót. Rajta a fonál megfeketedett, elérett az idővel. A törpék nem mozdultak, csak imbolyogtak egy helyben, és lehunyták a szemüket. – Mindig ugyanaz a műsor a fajtáddal – mondta a királynő. – Fiatalság és szépség kell nektek. Régesrég elhasználtad már a magadét, így kénytelen vagy egyre bonyolultabban visszaszerezni. És persze mindig kell a hatalom is. Szemtől szemben álltak, olyan közel egymáshoz, hogy szinte összeért az orruk, és a szőke leány sokkal, de sokkal fiatalabbnak látszott a királynőnél. – Miért nem alszol végre? – kérdezte a lány, és ártatlanul mosolygott hozzá, pont, mint a királynő néhai mostohája szokott, amikor akart valamit. Lentről, a lépcső aljáról zaj szűrődött fel. – Üvegkoporsóban aludtam át egy évet – mondta a királynő. – Az a nő, aki oda juttatott, náladnál jóval hatalmasabb és veszedelmesebb volt. – Nálam hatalmasabb? – kérdezte a lány, és jól szórakozott. – Milliónyi alvót tartok az uralmam alatt. Minden álomban töltött pillanattal növekedett az erőm, napról napra gyorsabban növekszik az álmok hatósugara. Íme, fiatal vagyok, nagyon is fiatal. És szépséges. Nincs fegyver, ami árthatna nekem. Nincs élő, aki hatalmasabb lenne nálam. Elhallgatott és a királynőre meredt. – Te nem a mi vérünkből való vagy – mondta –, még ha bírod is némely képességünket – mosolygott egy tavaszi reggelre ébredt ártatlan kisleány mosolyával. – Nem lesz könnyű uralni a világot, és fenntartani a rendet a Nővérek között, akik megérték ezt az elfajzott világot. Szükségem lesz szemekre és fülekre, igazságosztóra, aki akkor is vigyázza a rendet, ha nekem éppen más dolgom akad. Én maradok a háló közepén. Nem mellettem uralkodsz majd, hanem alattam, de uralkodol akkor is, méghozzá egész kontinenseket vezetsz, nem kell beérned egy pöttöm királysággal – simogatta meg a királynő sápadt arcát, ami a szoba tompa félhomályában olyan fehérnek látszott, mint a hó. A királynő nem szólt semmit. – Szeress engem – folytatta a lány. – Mindenki szeretni fog engem, és neked, aki engem felébresztett, mindenkinél jobban kell szeretned. A királynő érezte, hogy valami mocorog a szívében. És erről eszébe jutott a mostohája. Ő is szerette, ha imádják. Nem könnyen tanulta meg, hogyan lehet elég erős, hogy a saját érzelmeit érezze, ne másokét; de ha egyszer megtanulta, soha többet nem felejthette el. Mellesleg cseppet sem vágyott rá, hogy kontinenseket uraljon. A lány reggeli égbolt tisztaságú szemekkel mosolygott rá. A királynő nem mosolygott. – Tessék – nyújtotta az orsót –, ez nem az enyém. És az öregasszony kezébe adta, aki felemelte. Elgondolkozón, gyulladt ujjakkal kezdte legombolyítani róla a szálat. – Ez az én életem volt, ez a szál…
– Az volt. De nekem adtad – vágta rá ingerülten az alvó. – És már így is sokáig tartott. Az orsó hegye még annyi évtized után is hegyes volt. Az öregasszony, aki valaha hercegkisasszonyként élt, egyik kezében a gyapjút fogta, míg a másikkal az aranyhajú lány mellébe döfte az orsó hegyét. A lány lenézett, látta a vörös vért lecsorogni a bőrén, látta, ahogy vörösre festi fehér ruháját. – Fegyver nem árthat nekem – mondta makacs, lányos hangján. – Már nem, soha többé. Nézd meg, ez csak egy karcolás. – Nem is fegyver ez – mondta a királynő, aki pontosan értette, mi is történt –, hanem a saját mágiád. És egy karcolásnál nincs is többre szükség. A lány vére eláztatta a fonalat, ami korábban az orsón tekergett, eláztatta még a gyapjút is, amit az öregasszony markolt. A lány lepillantott a ruhájára, a vérre, a fonálra, és csak annyit mondott: – Aprócska kis szúrás volt csupán, semmi több. De láthatóan összezavarodott. Egyre közelebb ért a zaj a lépcsőn. Lassú, összevissza csoszogás, mintha száz alvajáró talpalna felfelé csukott szemmel egy kőből rakott csigalépcsőn. Nem volt nagy a toronyszoba, nem lehetett elrejtőzni benne, és az ablakok is csupán keskeny rések voltak. Az öregasszony, aki valaha hercegkisasszony volt, és több évtizede szemhunyásnyit sem aludt, megszólalt: – Elvetted az álmaimat. Elvetted tőlem az alvást. Ebből elég. Rettentően öreg öregasszony volt: az ujjai gacsosak, mint a galagonyabokor gyökere; az orra megnyúlt; a szemhéja táskásan lógott, de a szemében most fiatal lány pillantása villant. Megingott és a földre is zuhant volna, ha a királynő nem kapja el időben. Az ágyra fektette, a vörös ágytakaróra, és magában elámult, milyen könnyű a teste. Az öregasszony mellkasa zihálva emelkedett-süllyedt. Még erősebb lett odakinn a zaj. Aztán csend, majd hirtelen zűrzavar, mintha százan beszélnének egyszerre, száz meglepett, zavarodott és dühös hang. – De… – mondta a szépséges lány, és egyszeriben semmi szépséges se volt már az arcán, semmi leányos. Meglottyadt, már nem volt olyan formás. A legkisebb törpéhez nyúlt, elvette tőle a fejszéjét. Azzal babrált, fenyegetően emelte a magasba ráncos, elhasznált kezével. A királynő előrántotta a kardját (az éle egészen kicsorbult a töviskaszabolástól), de nem támadott, hanem inkább hátrébb húzódott. – Hallod? Felébrednek. Felébred mindenki – mondta. – Hogy is mondtad, hogy tőlük loptad el az ifjúságodat? Meg a szépségedet és a hatalmadat? Hogy is mondta Sötétséged, milyen rettenetesen okos? Ahogy az emberek beléptek a toronyszobába, egy alvó öregasszonyt láttak az ágyon, és a királynőt meg a fejüket vakargató törpéket. És a földön is volt még valami: egy kupac csont, egy hajcsomó, finom és fehér, mint a gombolyagba hajtott pókfonal, rajtuk szürke rongydarab és olajos por. – Vigyázzatok rá – mutatott a sötét fából készült orsóval a királynő az ágyon fekvőre. – Megmentette az életeteket. És távozott a törpékkel együtt. Senki, se a szobában, se a lépcsőn nem merte megállítani őket, és senki nem fogja megérteni soha, mi is történt valójában. A vártól úgy egy mérföldnyire, Acaire Vadonjának egy tisztásán a királynő meg a törpék tüzet raktak, és elégették a fonalat és a gyapjút. A legkisebb törpe a fejszéjével szilánkokra hasogatta az orsót, azt is elégették. Ártó füst terjengett, ahogy égett, a királynőt megköhögtette, és ősi varázslat szaga ült súlyosan a
levegőben. Egy madárberkenye tövébe ásták el a sötét, elszenesedett darabkákat. Estére elérték a vadon peremét, széles ösvényre jutottak. A dombon túl egy falu látszott, a kéményekből füst gyűrűzött az égre. – Nos, ha egyenesen nyugatnak tartunk – fejtegette a szakállas törpe –, akkor egy hét alatt elérjük a hegyeket, és tíz nap múlva már otthon lehetsz kanselaire-i palotádban. – Igen – bólintott a királynő. – És bár megkésve, de hazatérted után röviddel megtarthatjátok az esküvőt, mindenki benneteket éltet majd, és a birodalmat átjárja a boldogság és az öröm. – Igen – mondta erre is a királynő, de aztán csak ült szótlanul egy tölgyfa alatt a mohán, és szívdobbanásról szívdobbanásra ízlelgette a csendet. Van választás, gondolta, mikor már elég régóta ült így. Mindig van választás. És választott. Felállt, útnak indult, és a törpék igyekeztek a nyomában. – Azt ugye tudod, hogy épp keletnek tartunk? – kérdezte az egyikük. – Hát hogyne – felelte a királynő. – Nos, akkor minden rendben – mondta a törpe. Keletnek tartottak négyesben, maguk mögött hagyták a napfelkeltét és az ismerős vidékeket, mentek előre, bele egyenesen az éjszakába. Török Krisztina fordítása
A BOSZORKA DOLGA A boszorka öreg, mint a tölgyfagyökér Odújának falán zakatol ezer óra Szelet és vihart szít a vad tenger ölén Rég bezárta lelkét egy varázsládikóba. Fája vénebb és ráncosabb, mint az idő Fortyogó kérge gyantát és éveket izzad Ágait mégis húzza ha eljön az ősz Rőt gyümölcse vakít, mint ezer nap ha virrad. Az odúban örvénylik a vad ketyegés Mutatók darálják, falják bőszen a múltat A banya percekkel eteti seregét. Bámulja erejét, mivel ölhet és zúzhat. Én vihart vettem tőle, mikor dühöm forrt Vulkánom köpködött, orkán dúlta a lelkem Villámom cikázott, démon prüszkölt földport Őrjöngésem csitult, már nem bírtam a terhem. Három átkot adott, selyemmadzagra kötve. Elsőjét ellenségem fejére hintettem. Feleségem a másikat étkembe főzte. Harmadik még megvan, mert én megbékítettem. A halász asszonya vesz szélvédő burát Nem hatol át azon a hajózúzó orkán, Így az asszony nyugodtan várhatja urát Majd szapulja tovább, ha bort önt le a torkán. A banya a lelkét egy dobozba bezárta Sötét és hideg öklömnyi föld-amforába Ott megállt az idő, csak a fájdalom árad A hullámokat nézi és vár, de hiába. (Ő nem tért meg soha, pedig vissza hogy várta…) A boszorka öreg, mint a tölgyfagyökér Odújának falán zakatol ezer óra Szelet és vihart szít a vad tenger ölén Rég bezárta lelkét egy varázsládikóba. Gálla Nóra fordítása
RELIG ODHRÁIN FÖLDJÉN Amikor szent Kolumba partra szállt Iona szigetén Vele tartott barátja, szent Oran. (Bár sokak szerint Oran rég ott várta A sziget árnyékai közé húzódva, hogy társa partot érjen.) Én mégis úgy hiszem, hogy együtt jöttek Írországból; olyanok voltak, mint két testvér, A szőke, bátor Kolumba és a sötétszemű, akit úgy hívtak: Oran. Föld-odrán volt az egyik, a másik, mint vidra a vízben. Sokadmagukkal jöttek, Horgonyt vetettek és azt mondták: templomot emelünk e helyen. A szentek már csak így szokták, ha új földre lépnek. (Oran: a nap vagy tűz papja, Vagy odhra, a sötéthajú.) De amit megépítettek, leomlott újra. Kolumba jelenést látott, megálmodta a választ. Az alapzathoz Áldozat kellett, Oran halála, hogy a ház szilárdan álljon. Némelyek úgy tartják, parázs vita tört ki köztük; Oran és Kolumba, a két szent Hajba kaptak, ahogy írek közt szokás, az üdvösség nagy kérdésein. Hogy mi történt pontosan, örök rejtély. A szavak elrepülnek, csak A tettek hagynak maradó nyomot. Végül Szent Kolumba betakarta Orant földdel, eltemette élve. Harmadnap visszatértek, köpcös szerzetesek ásóval, csákánnyal Kihantolták a testet, hogy Kolumba még egyszer átölelje És elbúcsúzzon. A háromnapos halottról lemosták a sarat, És akkor szent Oran szeme kipattant. Rávigyorgott Kolumbára. Meghalt, de feltámadt. A szájából ömlöttek a szavak, amelyeket csak A halottak ismernek. Hangja mint a jeges szél. Nem vár mennyország, sipította, jókra s jámborakra És nincs Pokol sem, örök büntetés a hitetleneknek. És Isten sincs, ahogy ti képzelitek – És szent Kolumba rárivallt: Hallgass! S hogy társai üdvét mentse, földet lapátolt Oranra. Örökre eltemette. Attól fogva a kolostor szent Oran nevét viselte. Sírkertjébe eltemettek Megannyi norvég és skót királyt. Vannak, kik szerint egy druida napimádó papot áldoztak Iona szigetén, hogy a templom ne dőljön romba. Az igazság néha öl; ne légy igazságtalan szent Kolumbával
Ki azt kiáltotta: sarat rá! Tapasszátok be a száját, mielőtt Mindannyiunkat kárhozatba ver… Mások szerint gyilkosság volt; Az egyik szerzetes a templom falai alatt elvermelte a másikat. Szent Oran neve így maradt fenn, A mártírrá lett eretneké, kinek pora egy templom falát tartja, mint a malter, Királyok és hercegek nyugszanak kertjében, a templom Az ő nevét viseli. Glóriát szőtt a káromlás Tövis-szavaiból. Nincsen pokol és nincs mennyország, Örök jutalom vagy kárhozat. Isten nem az, aminek látszik. Ki tudja, talán tovább prédikált és tanított, miután feltámadt, Amíg el nem hallgattatták, betömték a száját földdel. Szent Kolumbát is Iona szigetén temették el Egy emberöltővel később. Aztán kiásták sírjából, ereklyeként vitték Downpatrickbe. Ott nyugszik ma is, szent Patrik és Brigitta oldalán. Iona szigetén azóta Oran az egyetlen szent. Ha meglátogatod a temetőkertet, fel ne dúld a régi királyok kriptáit, Ne áss a papok kincsei után! Szent Oran őrködik a hamvak fölött. Kikel a porból, mint a sötétség maga, testetlen vidra, A nap emlékének őre. Fogát beléd vájja, Megkóstol, mételyez a szavaival. (Istent nem ismerheted. Magadban teremted a mennyet és a poklot.) Idővel elfeleded a borzongást, az árnyékos temetőt, ahol találkoztál vele. Néha dörzsölöd a nyakad. Egyet ne felejts: a halálával egyszer már Megmentett, amikor megölte szent Kolumba valamikor rég, Iona szigetén. Gálla Nóra fordítása
FEKETE KUTYA Egy fejben tíz nyelv lapult bent Az egyik nyelv kenyérért ment Hogy etessen holtat s elevent. Régi fejtörő I. KUTYÁK ÉS MACSKÁK Odakint úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Árnyék még mindig nem volt biztos benne, hogy tényleg egy valódi pubban van. A helyiség hátsó részében állt ugyan egy parányi pult, néhány méretes farúdra emlékeztető sörcsappal meg pár palackkal, még nagyon magas asztalok is akadtak, ahol vendégek ültek a bárszékszerű ülőalkalmatosságokon, de mindezek ellenére mégis inkább úgy tűnt, mintha valakinek a nappalijában járt volna. A rengeteg kutya látványa csak fokozta ezt az érzést. Mintha ő lett volna az egyetlen, aki eb nélkül érkezett. – Ezek milyen kutyák? – kérdezte kíváncsian. A kérdéses jószágok leginkább agarakra emlékeztettek, de kisebb termetűek voltak, és sokkal épeszűbbnek tűntek, vagy legalábbis mindenképpen nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak, mint az agarak bármelyike, amiket valaha látott. – Ez egy lurcher – felelte a pub tulajdonosa, aki most lépett ki a pult mögül egy korsó sörrel a kezében, amit magának csapolt. – A legjobb kutya. Minden orvvadász álma. Gyors, okos, halálos. – Lehajolt, és megvakargatta az egyik barna-fehér foltos kutya füle tövét. Az eb kéjesen nyújtózkodva tűrte a vakarászást. Nem tűnt különösebben halálos jószágnak, és ezt Árnyék szóvá is tette. A kocsmáros, akinek őszbe csavarodó, rőt és nagyon boglyas haja volt, erre merengve vakargatta a szakállát. – Ebben téved – jegyezte meg. – A múlt héten ennek a kutyának a testvérével sétáltam Cumpsy Lane-en. Egyszer csak látom, hogy ott egy róka, egy nagydarab, vörös ravaszdi, éppen kidugja a fejét a sövényből, nem több, mint húsz méterre tőlünk, és a lehető legnagyobb nyugalommal kiflangál az útra. Amint Tüske megpillantotta, már suhant is utána, mint az olajozott ménkű. Mire egyet pislantottam, elkapta a róka koma nyakát, aztán egyetlen harapás, egyetlen rántás, és vége is volt. Árnyék megnézte magának Tüskét. A szürke kutya a kisméretű kandalló előtt szunyókált. Ő sem tűnt különösen veszélyesnek. – Miféle fajta egy ilyen lurcher? Angol, igaz? – Igazából nem konkrét fajta – szólt közbe egy ősz hajú nő, akinek szintén nem volt kutyája, és a közelben támasztotta az egyik asztalt. – Keresztezik őket, hogy minél gyorsabbak és kitartóbbak legyenek. Vadászkutyákból, agarakból, collie-kból. A mellette álló férfi felemelte az ujját. – Ehhez nem árt tudni – mondta derűsen –, hogy valaha régen törvény szabta meg, ki tarthatott fajtatiszta kutyát. A köznépnek nem engedték, de keveréket attól még magukhoz vehettek. A lurcherek pedig jobbak és gyorsabbak a pedigrés kutyáknál. – Az ujja hegyével visszatolta az orrára a szemüvegét. Barna pofaszakálla mákosan őszült. – Személy szerint úgy gondolom, bármelyik keverék többet ér, mint a pedigré – mondta a nő. – Ezért
olyan érdekes hely Amerika. Tele van keverékekkel. – Árnyék megtippelni sem bírta, mennyi idős lehetett a nő. A haja ősz volt ugyan, de az arca sokkal fiatalabbnak tűnt. – Ennek éppen az ellenkezője igaz, édesem – jegyezte meg a pofaszakállas férfi ugyanazon a nyugodt, kellemes hangon –, az amerikaiak sokkal nagyobb becsben tartják a fajtatiszta kutyákat, mint az angolok. Egyszer találkoztam egy nővel az Amerikai Tenyésztők Klubjából, és őszintén mondom, nagyon megijesztett. Rendkívül félelmetes személyiség volt. – Nem a kutyákról beszéltem, Ollie – mondta a nő –, hanem… Mindegy. – Mit iszik? – kérdezte a tulajdonos. Egy falra ragasztott, kézírásos felirat arra hívta fel a vendégek figyelmét, hogy tartózkodjanak a lager jellegű sörök rendelésétől, mert „senki sem szereti, ha arcba verik”. – Mi számít jónak errefelé? – érdeklődött Árnyék, aki már megtanulta, hogy többnyire ez a legbölcsebb közelítés. A tulajdonos és a nő egymás szavába vágva sorolták a különböző környékbeli söröket és cidereket. A pofaszakállas emberke egy idő után félbeszakította őket, és felvetette, hogy szerinte a jó nem feltétlenül csak a gonosz ellentéte, hanem annál valami sokkal pozitívabb: olyasmi, amitől a világ jobb hely lehet. Aztán hangosan kuncogva jelezte, hogy tréfált, és valójában pontosan tudja, hogy a beszélgetés csak az innivalóról szólt. A sör, amiből a tulajdonos végül csapolt egy pintet, sötét volt, és nagyon keserű. Árnyék nem tudta eldönteni, ízlik-e neki. – Mi ez? – kérdezte. – Fekete kutyának hívják – válaszolta a nő. – Hallottam már olyat, hogy azért kapta a nevét, mert egy loncsos, fekete kutyának érzi magát az ember másnap, ha a kelleténél többet ivott belőle. – Churchill fekete kutyának hívta a depresszióját – jegyezte meg az emberke. – Igazság szerint egy helyi kutyáról kapta a nevét – szólt közbe egy fiatal nő, aki olajzöld pulóverben támasztotta a falat. – Nem igazi állat. Félig-meddig a képzelet teremtménye. Árnyék lenézett Tüskére, de utolsó pillanatban kétségei támadtak. – Megvakarhatom a fejét? – kérdezte, mert eszébe jutott, milyen szomorú véget ért az a róka. – Nem bánt? – Dehogyis – mondta az ősz hajú nő. – Imádja, ha vakargatják. Igaz, Tüske? – Hát… ha úgy vesszük, annak a glossopi mihasznának lekapta az ujját – mondta a tulajdonos. A hangjából egyenlő arányban csendült ki az elismerés és a figyelmeztetés. – De ő valamelyik helyi közhivatalnál dolgozott, nem? – jegyezte meg a nő. – Mindig úgy gondoltam, hogy őket aztán nyugodtan megharaphatják a kutyák. Vagy az adóellenőröket. A zöld pulóveres nő Árnyék mellé sétált. Nem ivott semmit. Sötét, rövid haja volt, az orrát és az arcát sűrű foltokban borították a szeplők. Végigmérte Árnyékot. – Te nem valamelyik helyi hivatalnál dolgozol, igaz? Árnyék nemet intett. – Én leginkább turistának nevezném magamat – felelte. Ebben volt némi igazság. Végül is a világot járta. – Kanadai? – kérdezte a pofaszakállas férfi. – Amerikai – válaszolta Árnyék. – De hosszú ideje úton vagyok. – Ez esetben – vetette közbe az ősz hajú nő – mégsem turista. A turista megérkezik, megnézi az érdekességeket, és már megy is haza. Árnyék mosolyogva vállat vont, aztán lehajolt a tulajdonos lurcherjéhez, és megsimogatta a jószág nyakát. – Nem vagy kutyás, igaz? – kérdezte a sötét hajú nő. – Nem vagyok kutyás – felelte Árnyék. Ha teljesen más személyiség lett volna, olyasvalaki, aki például megosztja másokkal, mire gondol,
akkor talán elmesélte volna a pulóveres nőnek, hogy a felesége fiatalabb korában kutyákat tartott, és Árnyékot olykor kutyuskámnak nevezte, mert hiába szeretett volna állatot tartani, nem tehette meg. Árnyék azonban megtartotta magának a gondolatait. Ezt például kifejezetten kedvelte az angolokban: ha szerették is volna tudni, mi jár a fejében, akkor sem faggatóztak. A saját, belső világa megmaradt saját, belső világnak. Árnyék felesége már három éve meghalt. – Személy szerint úgy gondolom – mondta a pofaszakállas férfi –, hogy valaki vagy kutyás, vagy macskás. Ezek szerint maga macskás. Árnyék ezen elgondolkodott egy kicsit. – Nem is tudom – felelte végül. – Gyerekkorunkban rengeteget költöztünk, ezért sosem voltak állataink. De… – Csak azért hoztam fel a dolgot – folytatta a férfi –, mert a házigazdánknak van egy macskája, amit egyszerűen látnia kell. – Régebben itt kint volt a helye, de átpateroltuk a hátsó helyiségbe – jegyezte meg a tulajdonos a pult mögül. Árnyék azon tűnődött, vajon hogyan képes a férfi ilyen könnyedén követni a beszélgetés fonalát, miközben sorban veszi fel az ételrendeléseket és szolgálja ki az italokat. – Miért? – kérdezte. – Idegesítette a kutyákat? Odakint még szilajabbul kezdett rá az eső. A szél nyöszörgött, aztán tutulni kezdett, végül hangos vonításba csapott át. A kisméretű kandallóban pattogó tűz szikrákat szórva felköhögött. – Nem egészen úgy, mint gondolja – válaszolta a tulajdonos. – Akkor találtunk rá, amikor a bővítéskor kiütöttük a szomszéd helyiség falát. Jöjjön, nézze meg – tette hozzá vigyorogva. Árnyék követte a férfit a szomszéd helyiségbe. A pofaszakállas vendég meg az ősz hajú nő kicsit lemaradva követték. Árnyék vetett egy pillantást a pult felé. A sötét hajú nő nem jött velük, de amikor találkozott a tekintetük, barátságosan visszamosolygott rá. A szomszéd szoba sokkal tágasabb és világosabb volt, és kevésbé hasonlított egy átlagos nappalira. Az asztaloknál vendégek ültek és ettek. Az étel látványra és illatra is kifejezetten csábítónak tűnt. A tulajdonos a helyiség hátsó részébe vezette Árnyékot, ahol egy poros üvegvitrin állt. – Itt van – jelentette be büszkén. A macska barna volt, és első pillantásra inakból és anyagiasult kínszenvedésből tapasztott szobornak tűnt. A szeme helyén tátongó lyukakból szinte sugárzott a harag és a fájdalom, eltátott szája pedig azt az érzést keltette, mintha az állat ásítás közben változott volna cserzett bőrbálvánnyá. – A szokás, hogy az építkezés során állatokat dugnak az épület oldalába, mert akkor nem dől össze a ház, nem igazán különbözik attól, amikor élő gyermekeket falaztak be az alapzatba – magyarázta a pofaszakállas férfi. – Habár nekem személy szerint a mumifikált macskákról mindig az a rengeteg macskamúmia jut eszembe, amit Egyiptomban találtak, Básztet istennő bubasztiszi szentélye körül. Mivel tonnaszámra hevertek ott a tetemek, áthajózták az egészet Angliába, ahol olcsó trágyának darálták le a múmiákat, és azzal szórták meg a mezőket. A viktoriánusok festéket is készítettek belőlük. Barnát, ha jól emlékszem. – Elég nyomorultul néz ki szegény – mondta Árnyék. – Milyen régóta lehet itt? A tulajdonos a szakállát vakargatta. – Úgy saccoljuk, hogy a falat, ahol rátaláltunk, valamikor 1300 és 1600 között építhették. Ezt az egyházközség feljegyzéseiből tudjuk. 1300-ban még nincs itt semmi, 1600-ban pedig már áll egy épület. Senki sem tudja, mi történhetett a kettő között. Az üvegvitrinbe zárt halott, csupasz és barnára cserzett macska üres, fekete lyukszeme mintha őket figyelte volna. Mindent látok, amit a népem lát, súgta egy hang valahol Árnyék gondolatai mélyén. Egy pillanatra a
macskamúmiákkal trágyázott mezőkre gondolt, és arra, vajon miféle furcsa termést hozhattak azok a földek. – Az öreg ház falába tették – szavalta a férfi, akit Ollie-nak hívtak. – Ott halt meg, de előtte ott élt, se könny, se kacaj nem kísérte mentét. Sok mindent építettek be a falakba a régiek, akik így akartak gondoskodni arról, hogy az épület épségben és biztonságban maradjon. Néha gyermeket is. Állatokat. Természetesen a templomok sem voltak kivételek. A feltámadó eső szabálytalan dobpergésként verte végig az ablaküveget. Árnyék megköszönte a tulajdonosnak, hogy megmutatta neki a macskát. Visszaballagtak a söntésbe. A sötét hajú nő már nem volt ott, és Árnyékban egy pillanatra sajnálkozásra hasonlító érzés sajdult fel. A nő kedvesnek látszott. Árnyék fizetett egy kört a pofaszakállas férfinak, az ősz hajú nőnek és a tulajdonosnak. – Árnyéknak szólítanak – mondta bemutatkozásképpen. – A vezetéknevem Moon. A pofaszakállas férfi lelkesen összecsapta a tenyerét. – Nahát! Ez csodálatos! Sráckoromban volt egy Árnyék nevű farkaskutyám. Ez a valódi neve? – Mindenki így szólít – válaszolta Árnyék. – Moira Callanish vagyok – mondta az ősz hajú nő. – Ő az élettársam, Oliver Bierce. Oliver rendkívül művelt, és egy pillanatig se higgye, hogy nem próbálja majd meg a tudása teljes tárházát magára zúdítani. Kezet fogtak. Amikor a tulajdonos megjelent az italokkal, Árnyék megkérdezte, van-e kiadó szobája. Eredetileg úgy tervezte, hogy még aznap éjjel továbbgyalogol, azonban egyelőre nem úgy tűnt, mintha a felhőszakadás belátható időn belül feladná. Strapabíró túrabakancsa és vízálló esőkabátja volt ugyan, de nem akart a zuhogó esőben gyalogolni. – Régebben volt, de időközben visszaköltözött a fiam. Ha valaki nagyon részeg, akkor előfordul, hogy szólok neki, inkább dőljön le a pajtában, de ennél komolyabbra nem telik mostanság. – A faluban nem találok kiadó szobát? A tulajdonos a fejét ingatta. – Egy ilyen ocsmány éjszakán kizárt. De ha elindul itt az úton, Porsett alig pár mérföld, és ott van egy rendes szálloda. Átszólok Sandrának, hogy hamarosan megérkezik. Hogy hívják? – Árnyék – felelte Árnyék ismét. – A vezetéknevem Moon. Moira Oliverre pillantott, és halkan mondott neki valamit, amiből Árnyék annyit hallott csak, hogy „befogadjuk?”, Oliver pedig egy pillanatig az ajkát harapdálta, majd váratlanul lelkesen bólintott. – És mit szólna ahhoz, ha nálunk töltené az éjszakát? A vendégszoba mérete inkább egy tárolószekrénnyel vetekszik, de van benne ágy. És meleg. Meg száraz. – Ezer örömmel – mondta Árnyék. – Kifizetem. – Ne butáskodjon – mondta Moira. – Nekünk öröm, hogy vendégül láthatjuk. II. BITÓ Olivernek és Moirának is volt esernyője. Oliver addig erősködött, amíg Árnyékra erőltette a sajátját, és rámutatott, hogy mivel jóval magasabb, őt is tökéletesen meg tudja védeni a szakadó esőtől. A párocska mindkét tagjánál akadt egy-egy zseblámpa is, amit ők csak lámpásnak neveztek. Árnyéknak a szóról régi horrorfilmek jutottak eszébe, ahol a falusiak megrohamozzák a hegytetőn magasodó kastélyt, és a villámlás meg a mennydörgés még inkább rásegített erre a képre. Ma éjjel életre keltelek, teremtmény! – gondolta, és bármilyen nevetségesen is csengett ez a mondat, valóban megborzongott tőle. A mumifikált macska látványa különös hangulatba ringatta. A szántóföldek közötti keskeny utakon ballagtak, ahol vadul hömpölygött az esővíz. Moira megpróbálta túlharsogni a zivatar lármáját.
– Kellemes éjszakákon egyszerűen csak átvágunk a földeken, de most minden sáros és csúszós, ezért a Bundás-dűlőn megyünk inkább. Nézze ott azt a fát! Valaha bitó volt. – A keresztút mellett álló, rendkívül vastag törzsű szikomorfára mutatott. Nem sok ága maradt, és azok is úgy meredtek az éjszakába, mintha nem tudnák, mit keresnek itt. – Moira a húszas évei óta él itt – mondta Oliver. – Jómagam nagyjából nyolc éve költöztem ide Londonból. Turnham Greenből. Eredetileg nyaralni jöttünk ide, még tizennégy éves koromban, és sohasem felejtettem el a helyet. Nem igazán lehet. – Ez a föld beleivódik az ember vérébe – tette hozzá Moira. – Kis túlzással. – A vér pedig beleivódik a földbe – mondta Oliver. – Akár így, akár úgy. Vegyük például ezt a bitót. Ezen lógott a vaskaloda. Akit oda bezártak, addig maradt bent, amíg semmi sem maradt belőle. A hajából a madarak raktak fészket, a húsát felzabálták a hollók, még a csontjait is tisztára csipegették. Legfeljebb akkor szabadultak meg a hullától, ha akadt helyette másik. Árnyék többé-kevésbé biztosra vette, hogy tudja, mi az a vaskaloda, de azért a biztonság kedvéért megkérdezte. Abból soha nincsen baj, ha valaki kérdez, Oliver pedig határozottan olyan embernek tűnt, aki szeretett tudni különös apróságokat, és szívesen meg is osztotta azokat másokkal. – Mint egy hatalmas, vasból kovácsolt kalitka. Eredetileg kivégzett bűnözők holttestét állították benne közszemlére, miután végrehajtották rajtuk az ítéletet. A kalitkát lezárták, nehogy a család vagy a barátok visszalophassák a tetemet, és tisztességes, keresztény módon eltemethessék. A látvány minden járókelőt emlékeztetett a törvénytisztelő magatartás fontosságára, bár kétlem, hogy bárkit valóban visszariasztott volna a bűnözéstől. – Kiket végeztek ki? – Mindenkit, aki kicsit is balszerencsés volt. Háromszáz évvel ezelőtt több mint kétszáz különböző bűntényért járt a halálbüntetés. Ebbe olyasmik is beleszámítottak, ha valaki egy hónapnál hosszabb ideig utazott vándorcigányokkal, birkát lopott… vagy bármit lenyúlt, ami tizenkét pennynél többet ért… Sőt elég volt megírni hozzá egy fenyegető levelet. Valószínűleg egészen sokáig tudta volna folytatni még a listát, de Moira félbeszakította. – Olivernek igaza van a halálbüntetéssel kapcsolatban, de errefelé csak a gyilkosoknak járt a vaskaloda. És sokszor megesett, hogy egy hulla húsz évig hevert a ketrecben. Nem volt túl gyakori errefelé az emberölés. – Majd, mintha csak kevésbé komor irányba akarta volna terelni a beszélgetést, így folytatta: – Ahol most sétálunk, ez a Bundás-dűlő. A helybéliek szerint tiszta éjszakákon, ami a mairól nem igazán mondható el, itt bárkinek a nyomába szegődhet az Öreg Bundás. Aki amolyan természetfeletti kutya. – Még sohasem láttuk – jegyezte meg Oliver. – Szép éjszakákon sem. – Ami kifejezetten jó – toldotta meg Moira –, mert aki meglátja a kutyát, az meghal. – Tegyük hozzá, hogy Sandra Wilberforce állítólag látta, és majd’ kicsattan az egészségtől. Árnyék ezen elmosolyodott. – És mit csinál az Öreg Bundás? – Semmit az égvilágon – mondta Oliver. – De igen! – tiltakozott Moira. – Hazáig követ. Aztán nem sokkal később meghalsz. – Ez nem hangzik túl félelmetesnek – mondta Árnyék. – Leszámítva azt a részt, ahol az illető meghal. Megérkeztek a domb aljára. Az esővíz megáradt patakként nyaldosta Árnyék vastag túrabakancsát. – Hogyan találkoztak először? – kérdezte. Párok esetében ez általában biztonságos kérdés volt. Oliver válaszolt elsőnek. – A pubban. Itt nyaraltam. – Amikor Oliverrel találkoztam, volt éppen valakim – mondta Moira. – Aztán egy nagyon rövid, nagyon viharos affért követően mindent a sutba hajítottunk, és összejöttünk. Ami egyáltalán nem jellemző ránk. Valóban nem olyanoknak tűntek, akik csak úgy mindent feladnak egy pillanat alatt, gondolta Árnyék. De
az emberek furcsák. Tudta, hogy erre valamit mondania kellene. – Egy időben házasember voltam. A feleségem meghalt egy autóbalesetben. – Ez szörnyű – mondta Moira. – Már nem lehet rajta változtatni – mondta Árnyék. – Ha hazaérünk, mindenkinek készítek egy forró whiskykoktélt – mondta Moira. – Whisky, gyömbérbor és forró víz. És beülök egy nagy kád vízbe, mielőtt megvesz az isten hidege. Árnyék megpróbálta elképzelni, milyen lehet egy isten hidege, és megborzongott. Hirtelen megújult erővel kezdett rá az eső, és egy váratlan villámcsapás vakuvillanásként égette a létezésbe a külvilágot: a terméskőből rakott fal minden egyes szürke szikladarabját, minden fűszálat, minden pocsolyát és minden fatörzset ragyogó fénnyel világított meg, majd a tájat elnyelte az előzőnél is sűrűbb sötétség, és csak az utóképek derengése maradt meg Árnyék előtt. – Mi az ott? – kérdezte hirtelen Oliver. – A mindenségit… – Felmordult az ég, és hosszasan morajlott. Árnyék megvárta, amíg elhal a mennydörgés, és csak utána próbált meg beszélni. – Én nem láttam semmit – mondta. Újabb villám lobbant, ezúttal kevésbé vakító fénnyel, és valami mintha valóban mozogott volna az egyik szántóföld szélén. – Az ott? – Egy szamár – mondta Moira. – Csak egy szamár. Oliver megtorpant. – Nem erre kellett volna jönnünk. Taxit kellett volna hívnunk! Butaság volt az egész. – Ollie! – szólt rá Moira. – Mindjárt otthon vagyunk. És ez csak egy kis eső! Nem vagy cukorból. Újabb villám lobbant, de olyan szemkápráztató fénnyel, hogy majdnem teljesen elvakította Árnyékot. A mezőn nem volt az égvilágon semmi. Visszatért a sötétség. Árnyék Oliver felé fordult, de az emberke már nem állt mellette. A zseblámpája a földön hevert. Árnyék pislogva próbálta visszanyerni a látását. A férfi a dűlőút mellett gubbasztott a vizes füvön, teljesen magába roskadva. – Ollie? – Moira már ott kuporgott mellette. Az esernyőjét letette a földre. A férfi arcába világított, majd felnézett Árnyékra. – Nem ülhet csak így itt! – jelentette ki zavart, aggodalmas hangon. – A szakadó esőben! Árnyék a zsebébe süllyesztette Oliver zseblámpáját, a közös esernyőjüket Moira kezébe nyomta, aztán felemelte a férfit. Oliver nem bizonyult különösebben nehéznek, Árnyék pedig nagydarab ember volt. – Messze vagyunk még? – Nem – válaszolta a nő. – Nem annyira. Mindjárt otthon leszünk. Némán mentek tovább. Elhaladtak egy falu szélén álló templom mellett, aztán beértek a faluba. Az utcát szegélyező szürke kőházak ablakaiból fény áradt. Moira befordult az egyik épület mellett, és egyenesen egy ház felé tartott, ami kissé távolabb állt az úttesttől. Árnyék követte. A nő tartotta neki az ajtót. A konyha tágas volt, és meleg, az egyik falnál pedig egy heverő állt, amit félig elborítottak a magazinok. A mennyezet gerendái annyira alacsonyan lógtak be fentről, hogy Árnyéknak be kellett húznia a fejét. Lerángatta Oliverről az esőkabátot, és a ruhadarabot ledobta a deszkapadlóra, ahol rögtön tócsát is eresztett. Aztán lefektette a férfit a heverőre. Moira megtöltötte a vízforralót. – Ne hívjunk mentőt? – kérdezte Árnyék. A nő nemet intett. – Gyakran történik vele ilyesmi? Egyszer csak felbukik és elájul? Moira figyelmét teljesen lefoglalta, hogy bögréket szedegessen le a polcról. – Történt már ilyesmi. Csak nagyon régen. Oliver narkolepsziában szenved, és ha valami nagyon meglepi vagy megijeszti, hajlamos kiütni magát. Hamarosan magához tér. Teát akar majd inni. Ő ma biztosan nem kap a whiskyből. Néha eléggé kába, és nem tudja, hol van, máskor viszont pontosan képben van, mi történt addig, amíg nem volt magánál. És gyűlöli, ha bárki nagy felhajtást csinál a dologból. Tegye csak le a zsákját a sparhert mellé.
Felforrt a víz. Moira megtöltött egy teáskannát. – Ollie rendes teát kap. Azt hiszem, a magam részéről maradok a kamillánál, különben szemhunyásnyit sem alszom ma éjjel. Ez majd megnyugtatja az idegeimet. Mit kér? – A fekete tea tökéletes lesz – felelte Árnyék. Aznap több mint húsz mérföldet tett meg gyalogszerrel, ezért nem hitte volna, hogy gondjai lennének az alvással. Nem bírta hova tenni Moirát. Teljesen összeszedetten viselkedett ahhoz képest, hogy az élettársa az előbb vesztette el az eszméletét, és Árnyék nem tudta eldönteni, ebből a higgadtságból mennyi írható annak a számlájára, hogy egy idegen előtt nem akart gyengének mutatkozni. Kifejezetten csodálta ezért, de egyúttal meglehetősen különösnek is találta a dolgot. Az angolok furcsa népek. Azt viszont teljesen megértette, ha valaki utálja a „felhajtást”. Azt nagyon megértette. Oliver mocorogni kezdett. Moira máris ott termett mellette egy bögre teával a kezében, és ülő helyzetbe segítette. A férfi enyhén kába arckifejezéssel belekortyolt az italba. – Egészen hazáig követett – szólalt meg társalgási hangnemben. – Ki követett, drágám? – Moira hangja szilárd volt, de ki lehetett hallani belőle az aggodalmat. – A kutya – felelte a heverőn ülő férfi két korty között. – A fekete kutya. III. VÉR Aznap éjszaka Árnyék sokáig üldögélt Moira és Oliver társaságában az asztalnál, és sok mindent megtudott róluk: kiderült például, hogy Oliver sem boldog, sem elégedett nem volt annál a londoni reklámügynökségnél, ahol dolgozott. Felköltözött ebbe a faluba, és rendkívül fiatalon korkedvezményes nyugdíjba ment. Kezdetben kikapcsolódásként, majd egyre inkább az anyagiak miatt a környék jellegzetes, habarcs nélkül rakott kőfalait javítgatta vagy újakat épített. Mint kifejtette, a kőfalak építése egyszerre művészet és szakma, mellette kiváló testmozgás, és ha helyesen csinálják, tökéletesen kikapcsolja az elmét, úgy, mint a meditáció. – Valaha több százan építettek kőfalakat errefelé. Mostanra alig tucatnyian maradtak, akik értenek hozzá. A szárazon rakott falakat betontéglával vagy cementtel pótolják. Kihalóban a szakma. Nagyon szívesen megmutatom, hogyan kell csinálni. Hasznos tudás amúgy. Ha az ember megfogja a követ, az néha magától megmondja, hol a helye. Onnantól fogva mozdíthatatlan. Egy tankkal sem lehet ledönteni. Bámulatos dolog ez. Árnyék azt is megtudta, hogy Oliver pár évvel ezelőtt súlyos depresszióban szenvedett, nem sokkal azután, hogy összejött Moirával, de az elmúlt pár évben már nagyon jól érezte magát. Vagyis, helyesbített gyorsan, viszonylag jól. Megtudta, hogy Moira anyagilag teljesen független, és a családi pénzalapnak hála sem neki, sem a testvéreinek nem kellett volna egy percet sem dolgoznia egész életükben, ennek ellenére elvégezte a tanárképzőt. Az is kiderült, hogy már egy ideje nem tanít, viszont az itteni közösség rendkívül aktív tagja, és sikeresen kampányolt a helyi buszjáratok megmentéséért. Abból, amit Oliver nem mondott el, Árnyék számára világossá vált, hogy Oliver valamitől retteg, nagyon-nagyon retteg, és amikor Moirával arról faggatták, mitől ijedt meg ennyire a mezőn, és mit jelent az, hogy a fekete kutya hazáig követte, akkor a férfi válasz helyett dadogva elütötte a dolgot valamivel. Árnyék ebből azt is megtudta, hogy Olivert nem érdemes faggatni erről. Moira és Oliver a következőket tudták meg Árnyékról aznap este: Nem sok mindent. Árnyék szimpatikusnak találta őket. Nem volt ostoba: megtörtént már vele, hogy megbízott valakiben, aki elárulta, de ezt a párt határozottan megkedvelte, és tetszett neki a házuk illata is – a kemencében sült
kenyér, lekvár és diófapác illata –, és amikor nyugovóra tért a parányi vendégszobában, még mindig a pofaszakállas emberke miatt aggódott. Mi van, ha mégsem egy szamár volt az, amit egy villanásra látott a mezőn? Akkor mi van? Mire felébredt, elállt az eső. Az üres konyhában készített magának egy pirítóst. Kinyílt a hátsó ajtó, és Moira jött be a kertből, ahonnan jókora fuvallatnyi jéghideg levegőt is hozott. – Jól aludt? – kérdezte. – Igen. Nagyon jól. – Árnyék azt álmodta, hogy egy állatkertben járt. Minden irányból állatok vették körül, de egyiket sem látta, csak hallotta, hogy horkantgatva motoznak a ketreceikben. Gyerek volt, az édesanyja fogta a kezét, és tudta, hogy őt most szeretik, és biztonságban van. Megtorpant az oroszlánketrec előtt, de a rácsok mögött egy szfinx csapkodott a farkával, mert alul oroszlán volt, felül egy ember nő. A szfinx Árnyékra mosolygott, és a mosolya Árnyék édesanyjáé volt. Amikor megszólalt, akcentusos, kedves hangon beszélt, amiről Árnyéknak nagy termetű macskafélék jutottak eszébe. – Ismerd meg tenmagad – mondta a szfinx. – Tudom, ki vagyok – felelte a rácsot szorongató Árnyék az álomban. A vasrudakon túl sivatag volt. Látszottak a piramisok. Árnyékok festették meg a homokot. – És ki lennél, Árnyék? Mi elől menekülsz? És merrefelé tartasz? – Ki vagy te? Árnyék ekkor felébredt, és az első gondolata az volt, miért kérdezi ezt magától, a másik pedig az, hogy nagyon hiányzik az édesanyja, aki húsz éve halt meg, amikor Árnyék még kamasz volt. De a furcsa, biztonságos érzés továbbra is kitartott, mert érezte a kezén az édesanyja érintését. – Ollie sajnos nem érzi magát jól ma reggel – mondta Moira. – Ezt sajnálattal hallom. – Hát igen. Mindegy, ezzel nem lehet mit tenni. – Nagyon köszönöm a vendéglátást. Azt hiszem, ideje lassan indulnom. Moira Árnyékra nézett. – Megnézne valamit a kedvemért? Árnyék bólintott, majd követte a nőt. Kiléptek az ajtón, és megkerülték a házat. Moira a virágágyásra mutatott. – Maga szerint ez mire emlékeztet? Árnyék leguggolt. – Egy óriási kutya lábnyomai voltak – válaszolta. – Hogy Watson doktort idézzem. – Igen – mondta a nő. – Azok. – Ha egy kísértetkutya garázdálkodik errefelé – vetette fel Árnyék –, nem szabadna nyomokat hagynia, nem? – Nem igazán vagyok a téma szakértője – mondta Moira. – Volt egy barátnőm, aki rengeteget tudott volna mesélni erről, de… – Nem fejezte be a mondatot. Aztán kicsit élénkebben hozzátette: – Tudja, két házzal arrébb Mrs. Camberley-nek van egy dobermannja. Furcsa teremtés. – Árnyék nem tudta eldönteni, vajon Mrs. Camberley vagy a kutyája a furcsa teremtés. A tegnap éjszaka eseményei így reggelre kevésbé látszottak aggasztónak és különösnek, és sokkal megmagyarázhatóbbnak tűnt az egész. Mit számított, ha egy furcsa kutya hazáig kísérte őket? Oliver megijedt vagy megrémült, és vagy a narkolepszia, vagy a zaklatottság miatt elájult. – Mielőtt elindul, csomagolok ebédet – mondta Moira. – Főtt tojást, ilyesmit. Jól jön majd útközben. Besétáltak a házba. Moira kiment a konyhából, hogy elpakoljon valamit, és nagyon feldúltan tért vissza. – Oliver bezárkózott a fürdőszobába. Árnyék nem igazán tudta, erre mit kellene mondania. – Tudja, mit szeretnék? – folytatta a nő. – Nem.
– Szeretném, ha beszélne vele. Szeretném, ha Oliver kinyitná az ajtót. Ha szóba állna velem. Hallom, hogy bent motoz. Hallom, hogy odabent van. – Elhallgatott, majd azt mondta: – Remélem, nem megint magát vagdossa. Árnyék visszament az előszobába, megállt a fürdőszoba előtt, és Olivert szólongatta. – Hall engem? Minden rendben? Semmi. Egy mukkanás sem hallatszott bentről. Árnyék az ajtóra nézett. Tömör fából készült. Öreg ház volt ez, egy olyan korból, amikor mindent stabilnak és tartósnak építettek. Árnyék aznap reggel járt a mosdóban, és emlékezett rá, hogy az ajtót egy beakasztható kampóval lehetett bezárni. Nekifeszült a kilincsnek, ránehezedett, majd vállal nekivágódott az ajtónak, ami hangos reccsenéssel, szilánkokat szórva engedett is. Árnyék a börtönben végignézte egy férfi halálát, akit egy teljesen értelmetlen vitában leszúrtak. Mai napig nem felejtette el, hogyan gyűlt tócsába a vér a férfi alatt, ott, a börtönudvar hátsó sarkában. Felkavaró látvány volt, de kényszerítette magát, hogy ne fordítsa el a tekintetét. Valamiért úgy érezte, hogy tiszteletlenség lenne elfordulni. Oliver meztelenül feküdt a fürdőszoba padlóján. Fakó, fehér bőre volt, mellkasát és ágyékát sűrű, sötét szőrzet borította. Egy régi típusú borotvakést szorongatott a kezében. Ezzel a szerszámmal vagdosta össze magát mindenhol: a karját, a mellbimbója fölötti részt, a belső combját és a nemi szervét. Vér borította a testét, a linóleumot, a zománcozott, fehér fürdőkádat. Oliver szeme kerek volt, és nagy, akár egy madáré. Egyenesen Árnyékra bámult, de egyáltalán nem volt biztos, hogy látja is. – Ollie? – hallatszott Moira hangja a folyosóról. Árnyék csak most vette észre, hogy elállta az ajtót, de hirtelen nem tudta eldönteni, félreálljon-e, mert akkor a nő rögtön meglátja a testet a padlón. Lekapott egy rózsaszín törülközőt a tartóról, és Oliver köré csavarta. Ezzel végre felkeltette az emberke figyelmét. Úgy pislogott, mintha most vette volna csak észre Árnyékot, majd megszólalt: – A kutya – mondta. – A kutyának kell. Ennie kell, érti? Kezdünk összebarátkozni. – Ó, te jóságos ég! – kiáltott fel Moira a folyosón. – Hívom a mentőket. – Inkább ne, ha megkérhetem – mondta a nő. – Sokkal jobb neki itthon velem. Én nem is tudom, mit… Kérem. Árnyék felemelte a törülközőbe csavart Olivert a padlóról, és mintha csak egy kisgyerek lett volna, kézben átvitte a hálóba, és lefektette az ágyra. Moira végig a sarkában volt. Felkapott egy iPadet az ágy mellől, rábökött a kijelzőre, és megszólalt a zene. – Mély levegőt, Ollie! – mondta. – Ne felejtsd el, mély levegőt! Minden rendben lesz. Rendbe fogsz jönni. – Nem kapok levegőt – felelte Oliver vékonyka hangon. – Nem igazán. A szívemet viszont érzem. Érzem, ahogyan dobog. Moira megszorította a férfi kezét, és leült mellé az ágyra, Árnyék pedig magukra hagyta őket. Amikor Moira feltűrt ujjú ingben, fertőtlenítő krém illatát árasztva visszatért a konyhába, Árnyék a heverőn üldögélt, és a környékbeli kirándulóösvényekről szóló brosúrát olvasgatta. – Hogy van? A nő vállat vont. – Olivernek segítségre lenne szüksége. – Igen. – Moira a konyha közepén álldogált, és úgy nézelődött, mintha nem tudná eldönteni, melyik irányba forduljon. – Ma… szóval mindenképpen ma akar indulni? Oda kell érnie időben valahova? – Nem várnak sehol. Senki. Moira Árnyékra nézett. Az arca sokat öregedett az elmúlt egy órában. – Amikor utoljára ilyesmi történt, kellett hozzá pár nap, de utána kutya baja sem volt. Nála nem tart sokáig a depresszió. Szóval arra gondoltam, nem lenne-e kedve esetleg maradni még egy kicsit. Már
hívtam a nővéremet, de éppen egy költözés kellős közepén van. Egyedül viszont nem megy. Képtelenség. Még egyszer nem bírom végigcsinálni. De ha már várják, akkor nem kérhetek olyat, hogy maradjon még. – Nem vár rám senki – ismételte Árnyék. – És szívesen maradok. Viszont azt hiszem, Olivernek szakértő segítségre lenne szüksége. – Igen – bólintott Moira. – Ez így van. Aznap délután beállított Dr. Scathelocke, Oliver és Moira közös barátja. Árnyék számára nem volt teljesen egyértelmű, vajon a vidéki brit háziorvosok még mindig házhoz jönnek-e, vagy szimplán egy szociális jellegű látogatásról volt szó. Az orvos húsz perccel később lépett ki a hálószobából. – Egyik seb sem mély – közölte, amikor helyet foglalt Moirával szemben a konyhaasztalnál. – Klasszikus segélykiáltás. Őszintén szólva a megszorítások óta nem sok olyasmit tehetünk érte egy kórházban, amit itthon nem tudnál megtenni érte. Régebben tucatnyi nővér dolgozott azon az osztályon, most meg valószínűleg teljesen meg fogják szüntetni. Az épület meg visszaszáll a helyiekre. – Dr. Scathelocke-nak vörösesszőke haja volt, és a magasságát tekintve Árnyékkal vetekedett, csak cingárabb kiadásban. A pub tulajdonosára emlékeztetett, és Árnyéknak futólag eszébe jutott, hátha rokonok. Az orvos közben kitöltött pár receptet, amiket Moira Árnyék kezébe nyomott, az autója, egy régi, fehér Land Rover slusszkulcsával együtt. Árnyék átautózott a szomszéd faluba, megkereste a parányi gyógyszertárat, és megvárta, amíg összeállítják a felírt gyógyszereket. Kicsit feszengve ácsorgott a neonfényes polcok között, és a szépen felsorakoztatott napolajakat meg naptejeket nézte, amelyek haszontalanul szomorkodtak a nyirkos, hideg nyári időben. – Csak nem a titokzatos amerikai idegen? – szólalt meg egy női hang a háta mögött. Árnyék megfordult. Az illetőnek rövid, sötét haja volt, és ugyanazt az olajzöld pulóvert viselte, mint a pubban. – Nagyon úgy fest – felelte Árnyék. – A szóbeszéd szerint besegítesz egy kicsit, amíg Ollie gyengélkedik. – Ez gyors volt. – Egy kis faluban a pletyka a fénysebességnél is gyorsabban terjed. A nevem Cassie Burglass. – Az enyém Árnyék. A vezetéknevem Moon. – Jó név – mondta a nő. – Egészen libabőrös leszek tőle – tette hozzá, és elmosolyodott. – Ha továbbra is folytatnád a kószálást, amíg itt vagy a környéken, érdemes kilátogatni a falu mögötti hegyre. Kövesd a felfelé vezető ösvényt az elágazásig, aztán fordulj balra. Ez felvisz a Woden-hegy tetejére. Bámulatos onnan a kilátás. A gyalogösvény nyilvános. Mindig balra és felfelé. El sem tévesztheted. Árnyékra mosolygott. Talán csak kedves akart lenni egy idegennel. – Amúgy nem lep meg, hogy még mindig itt vagy – folytatta Cassie. – Nehéz itt hagyni ezt a helyet, ha egyszer az emberbe vájta a karmait. – Megint Árnyékra mosolygott, őszinte, kedves mosollyal, és egyenesen a férfi szemébe nézett, mint aki döntésre akar jutni valamiben. – Ha jól látom, Mr. Patel összeszedte a gyógyszereket. Örültem a találkozásnak, titokzatos amerikai idegen. IV. CSÓK Árnyék besegített Moirának. Lesétált a falusi boltba, és beszerezte a bevásárlólistán szereplő holmikat, amíg Moira a házban maradt, és vagy a konyhaasztalnál írogatott, vagy idegesen ácsorgott a hálószoba ajtaja előtt. Nagyon ritkán beszélt. Árnyék a fehér Land Roverrel intézte a megbízásokat, és Olivert szinte kizárólag csak a folyosón látta, amikor az emberke átcsoszogott a hálóból a fürdőszobába vagy vissza. Oliver egyszer sem szólalt meg. Csend borult a házra: mintha a fekete kutya végighevert volna a tetőn, és lefojtotta volna a napfényt, az
érzelmeket, az érzéseket és az igazságot. Valami letompította a házban a hangokat és a neszeket, valami fekete-fehérre szűrőzte az összes színt. Árnyék legszívesebben útnak indult volna, de nem hagyhatta itt őket. Így aztán csak ült az ágya szélén, az ablakon meredt kifelé, az üveglapon csordogáló esőcseppeket bámulta, és érezte, hogyan peregnek a semmibe élete másodpercei, amiket már soha többé nem kaphat vissza. Az első két nap hideg volt, és esős, de a harmadik reggel előbújt a nap. A világ ettől ugyan nem lett melegebb, de legalább Árnyékban feltámadt a késztetés, hogy lerázza magáról a nyúlós, szürke ködöt, ezért úgy döntött, körülnéz a környéken. Átsétált a szomszéd faluba. Szántókon, földutakon ballagott, egy ideig egy hosszú, szárazon rakott kőfal mentén. Elért egy keskeny patakhoz, amelyen deszkapallónál nem sokkal szélesebb híd vezetett át, és Árnyék egyetlen könnyed szökelléssel átugrott a túlsó partra. Innentől végig felfelé vezetett az út: a hegy tövében még sűrű volt az erdő, aztán ritkulni kezdett a sok tölgy, galagonya és bükk. A kanyargó ösvényt néhol könnyen követni lehetett, máshol pedig egészen eltűnt, és a végén Árnyékot egy természetes pihenőhöz vezette, egy zsebkendőnyi tisztásra a hegy tetején, és amikor megfordult, hirtelen teljes pompájában tárult fel előtte a hegyek és völgyek panorámája, mint egy gyerekkönyv zöld és szürke árnyalatú illusztrációja. Nem volt egyedül. A hegyoldalban egy sötét hajú nő ült kényelmesen egy szürke kősziklán, és a tájat rajzolgatta egy vázlatfüzetbe. A háta mögött magasodó fa menedéket nyújtott a szél elől. Zöld pulóvert és farmert viselt. Árnyék azelőtt tudta, hogy Cassie Burglass az, mielőtt meglátta volna az arcát. Már egészen közel ért hozzá, amikor a nő megfordult. – Szerinted milyen? – kérdezte, és megmutatta a vázlatfüzetet. A ceruzarajz felismerhetően a domboldalt ábrázolta. – Nagyon jó. Profi festő vagy? – Hobbiból rajzolgatok néha – mondta a nő. Árnyék éppen elég időt töltött angolok között ahhoz, hogy tudja, ez két dolgot is jelenthet: vagy valóban csak hobbiból rajzolgat, vagy rendszeresen kiállítják a képet a Szépművészeti Múzeumban vagy a Tate Modernben. – Nem fagysz meg? – kérdezte Árnyék. – Csak egy pulóver van rajtad. – Fázom – felelte a nő. – De ehhez már hozzászoktam idefent. Nem igazán zavar. Hogy van Ollie? – Még mindig gyengélkedik – közölte Árnyék. – Szerencsétlen – mondta Cassie, és a vázlatrajzról a hegyvidékre nézett, majd vissza. – Bár az igazat megvallva nehéz őszintén sajnálnom. – Miért? Egyszer halálra untatott egy csomó érdekes ténnyel? A nő felnevetett. A hang leginkább hirtelen, elfojtott horkantásra emlékeztetett. – Jobban oda kellene figyelned a helyi pletykákra. Amikor Ollie és Moira találkozott, mindketten kapcsolatban éltek. – Ezt tudom. Ők mesélték – mondta Árnyék, és hirtelen eszébe jutott valami. – Szóval Ollie először veled járt? – Nem. Moira járt velem. Még az egyetemen jöttünk össze. – Cassie elhallgatott. Elmélyített egy árnyékot a képen. A ceruza kaparászó hanggal satírozott. – Nem akarsz megcsókolni? – kérdezte a nő. – Ööö, nem – mondta Árnyék. – Ömm. – Majd teljesen őszintén hozzátette: – Igazából eszembe sem jutott. – Hát pedig igazán eszedbe juthatott volna – mondta a lány, és mosolyogva hátranézett. – Gondolj bele! Én megkértelek, hogy gyere fel ide, te pedig így is tettél, és egyenesen a Woden-hegy tetejéig másztál csak azért, hogy találkozzál velem. – Visszafordult a vázlatfüzethez, és folytatta a rajzot. – Azt mondják, sötét dolgok történnek ezen a hegyen. Mocskos, sötét dogok. Amúgy eszembe jutott nekem is pár mocskos dolog. Amit mondjuk Moira vendégével művelhetnék. – Így akarsz bosszút állni rajta?
– Nem akarok én semmit. Egyszerűen csak kedvellek. És amúgy sincsen a környéken senki, aki kívánna. Mint nőt. Árnyék utoljára Skóciában csókolt meg valakit. Most eszébe jutott az a nő, és az is, hogy mi történt vele a végén. – Te igazi vagy, ugye? – kérdezte. – Úgy értem… egy hús-vér ember. Mármint… Cassie letette a sziklára a füzetet, és felállt. – Csókolj meg, és megtudod – mondta. Árnyék tétovázott. A nő sóhajtott és megcsókolta. Hideg volt a szél, akárcsak Cassie ajka. A csók kellemesen puha volt. Amikor a nő nyelve Árnyék nyelvéhez ért, a férfi tett egy lépést hátrafelé. – Igazából egyáltalán nem ismerlek – mondta. A nő enyhén elhúzódott, és felnézett rá. – Tudod – mondta –, manapság csak arról álmodozom, hogy egyszer valaki rám néz, és annak lát, aki valóban vagyok. Már egészen feladtam, mire egyszer csak felbukkantál te, a titokzatos amerikai idegen a mókás nevével. De rám néztél, és tudtam, hogy valóban engem látsz. És csak ez számít. Árnyék nem engedte el a nőt. Puhán nyomódott a tenyerének a pulóver. – Meddig maradsz? Itt, a környéken – kérdezte Cassie. – Még pár napot. Megvárom, amíg Oliver jobban lesz. – Kár. Nem maradhatsz örökre? – Elnézést… hogy mondtad? – Nem kell semmiért sem elnézést kérned, te aranyos ember. Látod ott azt a hasadékot? Árnyék lenézett, de nem látta, pontosan mire mutat a nő. A gubancos aljnövényzetből alacsony fák és félig ledőlt kőfalak meredtek elő. Cassie a vázlaton látható sötét foltra bökött, ami egy feketén ásító boltívnek tűnt a hegyoldalt elborító rekettyebokrok között. – Ott. Nézd! – Árnyék a szemét erőltetve meredt lefelé, és most szinte azonnal meglátta, amit keresett. – Mi az? – kérdezte. – A Pokol Kapuja – felelte a nő drámai hangsúllyal. – Aha. – A helybéliek így hívják – mondta Cassie vigyorogva. – Eredetileg római templom volt, ha jól tudom, vagy még talán annál is régebbi szentély. De ennyi maradt csak belőle. Érdemes megnézni közelebbről, ha érdekel az ilyesmi. Kicsit azért csalódás… egy kis járat, ami eltűnik a hegyoldalban. Állandóan arra várok, hogy majd felbukkan pár régész, kiássák, katalogizálják, de ez még nem történt meg. Árnyék a rajzot nézegette. – És mit tudsz a nagy fekete kutyákról? – Amelyik a Bundás-dűlőn jár? – kérdezte a nő. Árnyék bólintott. – Azt mondják, a bargeszt valaha az egész környéken szabadon kóborolt, de manapság csak a Bundás-dűlő kapcsán merül fel a neve. Dr. Scathelocke egyszer kifejtette nekem, hogy ez a népi emlékezet működése. A kísértetkutyák a Vad Falkából maradtak meg, ami, mint koncepció, eredetileg Odin két farkasára, Frekire és Gerire vezethető vissza. De szerintem az egész még ennél is régebbi. A barlangi élet emlékei. Druidák. A tűz fénykörén túl osonó rémségek, amik cafatokra tépnek, ha túlságosan messzire merészkedsz egyedül. – És te láttad valaha? A nő nemet intett. – Soha. Sokat olvastam róla, de látni nem láttam. Ő az én félig legendás helyi fenevadam. Te láttad? – Nem hiszem. Talán. – Lehet, hogy felébresztetted, amikor megérkeztél. Pontosan úgy, mint engem. Felemelte a kezét, közelebb húzta Árnyék arcát, és ismét megcsókolta. Megmarkolta Árnyék kezét, ami sokkal nagyobb volt, mint az ő keze, és a pulóver alá csúsztatta.
– Cassie, jéghideg a kezem – figyelmeztette Árnyék. – És? Nekem meg mindenem hideg. Idefent nincsen más, csak a hideg. Mosolyogj inkább, és tégy úgy, mintha tudnád, mit csinálsz – közölte a nő. Még feljebb csúsztatta Árnyék tenyerét, amíg a férfi ujjai a melltartó szegélyéhez nem értek, és a csipke alatt érezte a kemény mellbimbót és a melle puha domborulatát. Árnyék kezdte megadni magát a pillanatnak. A sutaság és a bizonytalanság furcsa keveréke még mindig visszatartotta. Nem tudta eldönteni, mit érez ezzel a nővel kapcsolatban: végül is nagyon problémás kapcsolat fűzte azokhoz az emberekhez, akik befogadták pár napra. Sohasem szerette az érzést, hogy kihasználják – és ez túlságosan sokszor megtörtént már vele a múltban. Azonban a bal tenyere lassan rásimult Cassie mellére, a jobbjával cirógatni kezdte a nyakát, és közben egyre mélyebbre hajolt, amíg össze nem ért az ajkuk, a nő pedig olyan erővel kapaszkodott belé, mintha eggyé akarna válni vele. A csókja íze mentol volt, szikla és fű és a délutáni csípős szellő. A férfi lehunyta a szemét, átengedte magát a csóknak, és lassan élvezni kezdte, ahogyan egyszerre mozog a testük. Cassie hirtelen megdermedt. A közelből macskanyávogás hallatszott. Árnyék kinyitotta a szemét. – Jézusom – mondta meglepetten. Körülvették őket a macskák. Fehérek és foltosak, barnák és vörösek és feketék, hosszú és rövid szőrűek. Jól táplált, nyakörvet viselő macskák és csapzott külsejű, cakkos fülű jószágok, akik ránézésre pajtákban vagy az erdő szélén élhettek. Zöld és kék és aranysárga szemek meredtek Árnyékra meg Cassiere, és egyik macska sem mozdult. Csak egy-egy ingerült farokcsapás vagy pislogó macskaszem árulkodott arról, hogy életben vannak. – Ez fura – mondta Árnyék. Cassie elhúzódott tőle. A férfi már nem ért hozzá. – Hozzád tartoznak? – kérdezte a nő. – Nem hiszem, hogy bárkihez is tartoznának. Macskák. – Szerintem féltékenyek – mondta Cassie. – Nézz rájuk! Nem tetszem nekik. – Ez… – kezdte Árnyék, és úgy akarta folytatni, hogy „képtelenség”, de nem, bizonyos értelemben lehetett benne ráció. Mert ismert valaha valakit, aki istennő volt, és amikor évekkel ezelőtt, egy másik kontinensen először találkoztak, akkor ez a nő a maga módján a gondjaiba vette. Világosan emlékezett arra, milyen hegyesek voltak a körmei és milyen érdes volt a nyelve, mint a macskáknak. Cassie szenvtelenül végigmérte. – Fogalmam sincsen, ki lehetsz, titokzatos amerikai idegen – mondta. – Ötletem sincsen. Nem tudom, miért látod a valódi énemet, ha rám nézel, és azt sem, miért tudok veled beszélgetni, ha neked láthatóan ekkora nehézséget okoz, hogy bárki mással szóba állj. De nekem mégis sikerült szóra bírnom téged. És tudod, első pillantásra normálisnak és csendesnek látszol, viszont még nálam is furább vagy. Én pedig rendkívül, de tényleg elcseszettül fura vagyok. – Ne menj el! – kérte Árnyék. – Meséld el Moirának és Ollie-nak, hogy találkoztunk – mondta a nő. – Adj át nekik egy üzenetet is. Ha úgy érzik, mondani szeretnének nekem valamit, akkor ott fogok várni rájuk, ahol legutoljára beszéltünk. – Összeszedte a ceruzáit meg a vázlatfüzetét, és határozott léptekkel távozott. Óvatosan lépkedett a macskák között, akik egy pillantást sem vetettek rá, és kitartóan meredtek a férfira, miközben Cassie elvonult a hullámzó fűben, a hajladozó ágak között. Árnyék legszívesebben utánakiáltott volna, de inkább leguggolt, és visszanézett a macskákra. – Mi folyik itt? – kérdezte. – Básztet, ez a te műved? Nagyon messze vagy az otthonodtól. És mit érdekel téged ennyi idő után, kivel csókolózom? A hangja mintha megtörte volna a varázslatot. A macskák megmoccantak, nézelődni kezdtek, felegyenesedtek vagy eltökélten nekiláttak mosakodni. Egy teknőctarka lánymacska erőszakosan Árnyék kezéhez dörgölőzött, mint aki fel akarja hívni magára
a figyelmét. Árnyék szórakozottan simogatni kezdte a fülei közötti részt. A macska szélsebes mozdulattal meglendítette a mancsát, és a karmai apró késekként hasítottak Árnyék alkarjába. Aztán hangosan dorombolva megfordult, és pillanatok múlva az egész pereputty eltűnt a hegyoldal kövei és aljnövényzete között, és már ott sem voltak. V. ÉLŐK ÉS HOLTAK Mire Árnyék visszaért a házba, Oliver kimerészkedett a szobájából. A meleg konyhában üldögélt egy bögre teával, és egy római építészetről szóló könyvet olvasott. Felöltözött, leszedte a borostát az álláról, és kicsit megnyirbálta a pofaszakállát. Pizsamára vetett, bélelt fürdőköntöst viselt. – Kicsit jobban érzem magam – mondta, amikor meglátta Árnyékot. – Volt már valaha dolga ezzel? – kérdezte aztán. – A depresszióval. – Utólag belegondolva valószínűleg volt – válaszolta Árnyék. – Amikor meghalt a feleségem. Akkor minden kiüresedett. Sokáig semminek sem volt értelme. Oliver bólintott. – Nehéz. Néha az az érzésem, hogy a fekete kutya létezik. Fekszem az ágyban, és Fuseli festményére gondolok, az alvó ember mellkasán kuporgó rémálomra. Olyan, mint Anubisz. Vagy Szet? Nagy, fekete lény. Tényleg, mi volt Szet egyáltalán? Valami szamárféle? – Szettel sosem futottam össze – mondta Árnyék. – Az még az én időm előtt volt. Oliver felnevetett. – Fanyar humor! És még azt mondják, hogy maguk, amerikaiak nem ismerik az iróniát. – Elhallgatott, majd pillanatnyi szünet után folytatta. – De mindegy is! Túljutottam a nehezén. Talpon vagyok, készen állok bármire! – Belekortyolt a teájába. – Kissé kínos is az egész. De ez az egész sátánkutyája-butaság már a múlté. – Igazán nem kellene ezért kínosan éreznie magát – mondta Árnyék, és közben eszébe jutott, hogy az angolok bármi miatt képesek zavarba jönni, ha nagyon próbálkoznak. – Lehet. Akárhogy is nézem, eléggé buta egy helyzet volt. És határozottan élénkebb vagyok ma. Árnyék bólintott. – Ha jobban van, akkor lassan tényleg ideje elindulnom dél felé. – Nem kell sietnie – mondta Oliver. – Mindig örülünk a társaságnak. Sokkal ritkábban mozdulunk ki, mint szeretnénk, és akkor is legfeljebb a pubig sétálunk el. Errefelé nem sok izgalom akad, attól tartok. Moira jött be a kertből. – Látta valaki a dugványollót? Az előbb még itt volt a kezemben. A fejemet is elhagynám, ha nem lenne a nyakamon. Árnyék nem igazán tudta, milyen egy dugványolló, ezért nemet intett. Már majdnem elmesélte nekik, milyen furcsa élménye volt a macskákkal a hegyen, azonban rájött, hogy képtelen visszaadni a helyzet teljes bizarrságát. Ehelyett gondolkodás nélkül ezt mondta: – Összefutottam Cassie Burglass-szel a hegytetőn. Megmutatta nekem a Pokol Kapuját. Moira és Oliver meredten bámult rá. Kínos csend ereszkedett a konyhára. – Éppen azt rajzolta – mondta Árnyék. Oliver Árnyékra nézett. – Ezt nem értem – mondta. – Többször összefutottam vele, amióta itt vagyok – tette hozzá Árnyék. – Micsoda? – Moira arca teljesen kivörösödött. – Mit mondott? Ki… ki a fene maga… – kérdezte –, hogy csak így beállít ide és ilyeneket mond?
– Senki. Nem vagyok én senki – mondta Árnyék. – És Cassie szólított meg. Mesélte, hogy valaha egy pár voltak. Moira úgy festett, mint aki mindjárt lekever neki egy pofont. De végül csak ennyit mondott: – Cassie a szakítás után elköltözött. Nem volt különösebben kellemes szakítás. Nagyon a szívére vette. Ocsmányul viselkedett. Aztán egyik napról a másikra fogta magát és elment. Sohasem jött vissza. – Nem akarok arról a nőről beszélni – mondta Oliver csendesen. – Sem most, sem úgy egyáltalán. – De hát ott volt velünk a pubban! – tiltakozott Árnyék. – Az első éjszaka. Nem úgy tűnt, mintha bármi gondjuk lenne vele! Moira némán bámult rá, mintha Árnyék egy teljesen ismeretlen nyelven beszélne. Oliver a homlokát masszírozta. – Nem láttam – felelte, és nem szólt többet. – Nos, amikor ma összefutottunk, azt mondta, adjam át az üdvözletét – folytatta Árnyék. – Azt is üzente, hogy ha úgy érzik, mondani szeretnének neki valamit, akkor ott lesz, ahol utoljára beszéltek. – Nincs mit mondanunk annak a nőnek. Semmit az égvilágon. – Moira szeme nedvesen csillogott, de nem sírta el magát. – Ezt egyszerűen el sem hiszem. Az a nyomorult ringyó képes visszafurakodni az életünkbe azok után, amit velünk tett! – Moira úgy használta a szitokszót, mint aki nem igazán járatos a csúnya beszédben. Oliver letette a könyvét. – Elnézést – mondta. – Nem érzem magamat túl jól. – Kisétált a konyhából, bement a hálóba, és becsukta maga mögött az ajtót. Moira szinte gondolkodás nélkül felkapta Oliver bögréjét, a mosogatóhoz vitte, kiöntötte a tea maradékát és mosogatni kezdett. – Remélem, most büszke magára – jegyezte meg, miközben olyan erővel dörzsölte a bögrét a fehér műanyag dörzskefével, mintha Beatrix Potter festett kunyhóját próbálta volna leszedni az oldaláról. – Pedig már éppen kezdte összeszedni magát. – Eszembe sem jutott, hogy ennyire felzaklatja majd a dolog – mondta Árnyék. De közben bűntudata volt. Tudta, hogy Cassie és vendéglátói kapcsolata viharos. Meg sem kellett volna említenie a dolgot. A hallgatás mindig a legbiztonságosabb megoldás. Moira egy zöld-fehér mosogatókendővel szárazra törölte a poharat. A kendő fehér foltjai mókás bárányok voltak, a zöld rész pedig a fű. A nő beharapta az ajkát, és az eddig visszatartott könnyek most csorogni kezdtek az arcán. – Rólam mondott valamit? – kérdezte kisvártatva. – Csak annyit, hogy valaha egy pár voltak. Moira bólintott, és a mókás kendővel letörölgette a könnyeket egyszerre fiatal és öreg arcáról. – Nem bírta feldolgozni, hogy összejöttem Ollie-val. Miután elköltöztem, egyszerűen elpakolta az ecseteit, bezárta a lakást, és elment Londonba. – Trombitálva kifújta az orrát. – Mindegy. Nem szabadna panaszkodnom. Ki mint veti ágyát, ugye. És Ollie jó ember. Csak ott a fekete kutya a fejében. Az édesanyja depressziós volt. Nehéz ez. – Mindent elrontottam – mondta Árnyék. – Tényleg mennem kellene. – Várjon holnapig. Nem akarom én kidobni, szívem. Nem tehet arról, hogy összefutott azzal a nővel, nem igaz? – Moira megrogyott vállal állt a mosogató előtt. – Hát itt van! – A hűtő tetejéről felkapott egy nagyon kicsi, metszőollóra emlékeztető szerszámot. – A dugványolló – tette hozzá magyarázóan. – Főleg a rózsákhoz kell. – Nem akar beszélni Oliverrel? – Nem – felelte a nő. – Soha nincsen jó vége, ha Cassie a téma. És a jelenlegi állapotában csak még mélyebbre taszítaná a depressziójába. Inkább hagyom, hadd dolgozza fel ő maga. Aznap este Árnyék egyedül vacsorázott a pubban, a vitrinbe zárt macska barátságtalan tekintetétől
kísérve. Egyetlen ismerőst sem látott. A tulajdonossal pár szót váltottak arról, hogyan érzi magát a faluban. Utána gyalog ment vissza Moiráékhoz, végig a Bundás-dűlőn, el a vén szikomor, a bitófa mellett. A holdfényben semmi sem mozdult a mezőn: sem kutyát, sem szamarat nem látott. A ház teljesen sötét volt. Amilyen halkan csak tudott, besurrant a szobájába, és még gyorsan elcsomagolta a hátizsákjába a maradék holmiját, mielőtt lefeküdt volna. Tudta, hogy másnap nagyon korán indul majd. Az ágyon feküdt és a fülkényi szobába szűrődő holdfényt nézte. Eszébe jutott az első éjszakája a pubban, és a mellette álldogáló Cassie Burglass. Felidézte, miről beszélgettek a tulajdonossal, majd a többiekkel, visszagondolt a vitrinbe zárt macskára, és miközben ezeken a dolgokon tűnődött, a maradék álom is elpárolgott a szeméből. Teljesen éberen hevert a keskeny ágyon. Árnyék nagyon csendesen tudott mozogni, ha úgy hozta a szükség. Kimászott a takaró alól, felöltözött, majd a bakancsával a kezében kinyitotta az ablakot, áthajolt a párkányon, és hangtalanul kihengeredett a kinti virágágyásba. Feltápászkodott, felvette a bakancsát, és a félhomályban bekötötte a fűzőt. Pár nappal lehettek csak a telihold előtt, és olyan világos volt mindenhol, hogy a falak meg a fák árnyékot vetettek. Árnyék a fal mellé húzódott, egy sötétebb foltba, és várt. Nem tudta eldönteni, vajon őrültséget csinál-e éppen. Nagy valószínűséggel tévedhetett is, és talán csak az emlékezete űzött vele tréfát, vagy ha nem ő tévedett, akkor mások. Az egész teljesen valószínűtlennek tűnt, de volt már tapasztalata a valószínűtlen helyzetekkel, és egyébként is, mit veszíthet, ha téved? Pár órányi alvást? Látott egy rókát átiszkolni a gyepen, végignézte, amint egy büszke, fehér macska levadászott egy kis termetű rágcsálót, és több macskát is megfigyelt, akik a kerti fal tetején parádéztak. A virágágyásban egy menyét osont árnyékról árnyékra. Az égen lassan mozogtak a csillagképek. Kinyílt a bejárati ajtó, és megjelent egy alak. Árnyék félig-meddig Moirára számított, de Oliver volt az, pizsamában, amire egy vastag, skót kockás köntöst kapott fel. Gumicsizmát viselt, és az összkép enyhén nevetségesen festett, mintha egy félkegyelmű lett volna egy régi, fekete-fehér filmben vagy színdarabban. A holdfény minden színt kiszívott a világból. Oliver óvatosan kattanásig húzta maga mögött az ajtót, majd megindult az utca felé, de a gyepen, kikerülve az ösvény csikorgó murváját. Nem pillantott hátra és egyszer sem nézett körbe. Kifordult a kapun, és Árnyék megvárta, amíg már majdnem szem elől veszítette, és csak utána kezdte el követni. Egyértelmű volt, merrefelé tart, mert csak egy irányba mehetett. Mostanra elillantak a kétségei. Olyan bizonyossággal tudta, hova igyekeznek, mint amikor az ember álmodik. Meg sem lepődött, amikor a Woden-hegy oldalában, félúton megpillantotta Olivert, aki egy kivágott fa csonkján üldögélve várt rá. Keleten enyhén világosodni kezdett az ég. – A Pokol Kapuja! – mondta az emberke. – Ha jól tudom, mindig is így nevezték. Hosszú, hosszú évszázadok óta. Együtt folytatták az utat a kanyargós ösvényen. Volt valami rendkívül mulatságos a köntöst, csíkos pizsamát és gumicsizmát viselő Oliver látványában. Árnyék szíve vadul dübörgött a mellkasában. – Hogyan hozta fel idáig? – kérdezte az emberkét. – Cassie-t? Sehogyan. Az ő ötlete volt, hogy odafent találkozzunk. Nagyon szeretett feljárni festeni. A tetőről rendkívül messzire el lehetett látni. Ráadásul ez egy szent hegy, és ez különösen tetszett neki. Nem a keresztény vallás definíciója szerint szent, nyilván. Éppen ellenkezőleg. A régi hitről beszélek. – A druidákról? – kérdezte Árnyék. Nem volt biztos benne, milyen egyéb régi vallások létezhettek itt Angliában. – Lehetséges. Határozottan elképzelhető. De személy szerint úgy gondolom, ez még a druidák előtti időből származik. Nem igazán van neve. Azt a hitet értem alatta, amit a környék lakói gyakoroltak a vallásuk külsőségei alatt. Druidák, vikingek, katolikusok, protestánsok, nem számít. Ezek csak címkék, és az emberek szépen felmondták az aktuális leckét. De attól még a régi hit az marad, ami bő termést hoz,
felállítja a férfi szerszámát, és megakadályozza, hogy bárki bődületesen nagy autópályát építhessen a páratlan szépségű táj kellős közepén. A Kapu áll, a hegy áll, a szent hely megmarad. A Pokol Kapuja sokkal, de tényleg sokkal öregebb, mint kétezer év. Senki sem packázhat ekkora hatalommal. – Moira semmit sem tud, igaz? – kérdezte Árnyék. – Azt hiszi, hogy Cassie elköltözött. – A látóhatár folyamatosan világosodott keleten, de nyugaton, a szikrázó csillagokkal telehintett bíborfekete égen még az éjszaka volt az úr. – Mert ezt kellett gondolnia. Mi mást? Másképpen alakulhatott volna minden, ha a rendőrség is belekeveredik az ügybe, de… erre nem került sor, mert… Erről beszéltem. Megvédi magát. A hegy. A Kapu. Lassan közeledtek a kis tisztás felé. Elsétáltak a sziklatömb mellett, ahol Cassie rajzolgatott a múltkor. A hasadék felé tartottak. – Ami a Bundás-dűlő fekete kutyáját illeti… – folytatta Oliver. – Szerintem igazából nem is kutya. De olyan régóta ott van. – A köntöse zsebéből előhúzott egy kisméretű, LED-es zseblámpát. – Tényleg beszélt Cassie-vel? – Igen. Még meg is csókoltam. – Különös. – Cassie-t a pubban láttam először, amikor magával meg Moirával találkoztam. Ez adta meg az első lökést ahhoz, hogy összerakjam a képet. Ma Moira pontosan úgy beszélt Cassie-ről, mint akit évek óta nem látott. Teljesen megdöbbent, amikor erről kérdeztem. Pedig Cassie ott állt mögötte aznap éjjel, még a társalgásba is bekapcsolódott. Ma este körbekérdeztem a pubban, látták-e errefelé, és azt sem tudták, kiről beszélek. Errefelé mindenki ismer mindenkit. Ezzel megtaláltam az egyetlen értelmes magyarázatot. És hirtelen megvilágosodott előttem mindaz, amiről Cassie beszélt. Kristálytisztán. Oliver már majdnem annál a résznél járt, amit Cassie a Pokol Kapujának nevezett. – Azt hittem, egyszerű lesz – mondta. – Odaadom a hegynek, és végre mindkettőnket békén hagy. Nem zaklatja többé Moirát. Hogyan csókolhatta meg magát? Árnyék nem szólt semmit. – Megérkeztünk – mondta Oliver. A hegyoldalban ásító mélyedés egy rövid folyosóra emlékeztetett. Talán valaha rég még egy épület is tartozott hozzá, de az idő kitartó rombolásának hatására a kövek visszakerültek a hegyhez, ahonnan kibányászták azokat. – Egyesek szerint ezen a helyen az ördögöt imádták – folytatta Oliver. – Ami véleményem szerint butaság. De az egyik ember istene egy másik ember ördöge, nem? Ezzel belépett a folyosóra, Árnyék pedig követte. – Micsoda baromság ez! – mondta egy női hang. – De hát mindig is ömlött belőled a sok baromság, igaz, Oliver? Te pipogya kis szarcsimbók. Oliver nem mozdult, sőt egyáltalán nem reagált a megjegyzésre. – Cassie itt van – mondta. – A falban. Ide rejtettem. – Zseblámpájával módszeresen végigvilágított a hegyoldalba vájt járat falán. Olyan alapossággal fürkészte a szárazon rakott sziklafalat, mintha egy csak számára felismerhető tájékozódási pontot keresne, és halk mordulással jelezte, hogy meg is találta. Praktikus fémszerszámot húzott elő a zsebéből, olyan magasra nyúlt vele, amennyire csak tőle telt, és a szerszámmal kiemelt egy kődarabot. Ezután meghatározott sorrendben elkezdte kiszedegetni a sziklákat. Minden kihúzott kő helyén maradt egy rés, ahol megint egy újabb kőhöz lehetett hozzáférni. Kisebb és nagyobb szikladarabok gyűltek a földön. – Segítsen egy kicsit. Gyerünk! Árnyék tudta, mit lát majd a fal mögött, de munkához látott, és egyesével szedegette ki a köveket. A szag kezdetben egészen halovány volt, azonban úgy erősödött, ahogyan a nyílás tágult. A rothadás és a penész bűze volt, mintha egy megromlott húsos szendvics hevert volna a közelben. Árnyék a fejet pillantotta meg először, bár hirtelen nem volt egyértelmű, mit is lát: a beesett arc, a szemek helyén tátongó
lyukak, a megfeketedett, kérges bőr elsőre alig tűnt emberinek, és a szeplőkből nem látszott semmi – a haj azonban Cassie Burglass haja volt, a zseblámpa fénye egy olajzöld pulóvert világított meg, és a farmernadrág is az övé volt. – Érdekes. Tudtam, hogy még mindig itt van – mondta Oliver –, de a saját szememmel kellett látnom. Azok után, amit mesélt. Látnom kellett. Meg kellett győződnöm arról, hogy még itt van. – Öld meg! – csattant fel a női hang. – Verd agyon egy kődarabbal, Árnyék! Ez az ember megölt engem, és most veled is végezni fog. – Meg fog ölni engem is? – kérdezte Árnyék. – Nos, igen. Persze – felelte az emberke teljes nyugalommal. – Hiszen tud Cassie-ről. És ha maga is nyomtalanul eltűnik, akkor végre egyszer és mindenkorra el tudom majd felejteni ezt az egészet. – Elfelejteni? – Elfelejteni és megbocsátani. Szörnyen nehéz. Nagyon nem lesz egyszerű megbocsátani magamnak, de abban biztos vagyok, hogy könnyen el tudom majd felejteni. No. Szerintem most már van elég hely odabent. Ha egy kicsit nyomakodik, be fog férni maga is. Árnyék lenézett az emberkére. – Csak úgy kíváncsiságból kérdezem – mondta –, hogyan képzelte ezt az egészet? Mivel fog kényszeríteni? Fegyvere nincsen, és kétszer akkora vagyok, mint maga. Érti… ha akarom, eltöröm a nyakát. – Nem vagyok ostoba – mondta Oliver. – Rossz ember sem. Nem nevezném magamat szörnyen jó embernek, de ez most igazából mellékes. Hiszen nem féltékenységből tettem, amit tettem, hanem azért, mert beteg vagyok. Egyedül viszont sohasem jöttem fel ide. Tudja, ez a Fekete Kutya temploma. Ezek a helyek az emberiség első templomai. Itt voltak már a kőkörök és a dolmenek előtt, és vártak, és az emberek imádkoztak hozzájuk és áldoztak nekik, és rettegtek tőlük és próbálták kiengesztelni őket. A fekete bundásokat, a bárgeszteket, a kísértetkutyákat és a sátán kutyáit. Mert ők mindig itt voltak, és azóta is éberen őrködnek. – Csapd le egy kődarabbal! – sürgette Cassie hangja. – Árnyék, kérlek, csinálj már vele valamit! A folyosó innen még egy kicsit mélyebbre nyúlt a hegyoldalba, mintha egy emberkéz által épített barlang lett volna, rakott kőfalakkal. Nem tűnt ősi templomnak. Nem úgy festett, mint a pokol kapuja. Oliver a hajnalodó égbolt háttere előtt állt. A hangja továbbra is végtelenül udvariasan és kedvesen csengett. – A fekete kutya bennem él. Én pedig benne élek. A fekete kutya az egész bejáratot betöltötte, elállta a külvilágba vezető utat, és Árnyék azonnal tudta, hogy bármi is legyen ez a teremtmény, igazi kutyának semmiképpen nem nevezhető. És fénylett a szeme, zöldes, fluoreszkáló derengéssel, amiről Árnyéknak bomló tengeri élőlények jutottak eszébe. Mind méretében, mind fenyegető megjelenésében úgy aránylott a farkashoz, mint egy tigris egy hiúzhoz: maga volt a megtestesült ragadozó, ami minden porcikájából életveszélyes fenyegetést árasztott. Jóval Oliver feje fölül meredt Árnyékra, és amikor morogni kezdett, a mély, hörgő hang mintha a torka legmélyéről jött volna. Aztán ugrott. Árnyék a karjával próbálta védeni a torkát. A teremtmény agyarai közvetlenül a könyöke alatt mélyedtek a húsába. Pokolian fájt. Árnyék tudta, hogy küzdenie kellene, mégis térdre rogyott, és hangosan ordított, képtelen volt világosan gondolkodni, semmi másra nem bírt összpontosítani a zsigeri rettegésen kívül, hogy ez a fenevad mindjárt élve felzabálja, de előtte szilánkosra zúzza az alkarjában az összes csontot. Valahol egészen mélyen gyanította, hogy a rettegést a kutya gerjeszti: hogy őt, Árnyékot, ennyire nem bénítja le a félelem. Általában. De ez most nem számított. Amikor a kreatúra végre eleresztette a karját, Árnyék egész testében reszketett és zokogott. – Másszon be, Árnyék – mondta Oliver. – A lyukon át. Szaporán, különben az arcára uszítom a kutyát.
Árnyék karjából patakzott a vér, de ellenvetés nélkül feltápászkodott, és a hasadékon keresztül benyomakodott a sötétségbe. Ha kint marad a vadállattal, akkor nagyon gyors és nagyon fájdalmas halála lesz. Ezt ugyanolyan bizonyossággal tudta, mint azt, hogy a következő reggel is felkel a nap. – Na igen – jegyezte meg Cassie hangja a fejében. – Ez biztosan így lesz. Ha viszont nem szeded össze magadat villámgyorsan, azt már nem fogod látni. A fal mögötti üregben éppen csak annyi hely volt, hogy Árnyék elférjen Cassie mellett. Ilyen közelről már tisztán látszott a holttest arcára fagyott gyötrelem és harag, ami pontosan olyan volt, mint a vitrinbe zárt macska vicsora, és Árnyék hirtelen rájött, hogy Cassie-t is élve falazták be. Oliver felemelt egy szikladarabot, és visszahelyezte a falrészbe. – Az én elméletem – mondta, miközben újabb követ illesztett vissza a helyére –, hogy ez az állat a történelem előtti idők hatalmas termetű rémfarkasa. Csak még annál is sokkal nagyobb, mint amekkorára ezek a vadállatok valaha megnőttek. Talán ő a barlangban kuporgó őseink rémálmainak visszatérő szörnyetege. De az is lehet, hogy átlagos farkas volt, csak mi voltunk kisebbek akkoriban, apró kétlábúak, akik sohasem bírtak elég gyorsan menekülni előlük. Árnyék a háta mögötti szikfalnak támaszkodott, és a jobb kezével próbálta elszorítani a vérzést. – Ez Woden hegye – mondta. – Ez pedig Woden kutyája. Mert belőle kinézem, hogy ez az ő bestiája. – Nem számít. – A falrésben folyamatosan gyűltek a kődarabok. – Ollie – mondta Árnyék. – Ez az állat meg akar ölni. És már ott van benned. Ez nem jó. – A vén bundás nem bántana engem. A vén bundás szeret. Cassie ott van a falban – folytatta Ollie, és hangos csattanással újabb sziklatömböt ejtett a sor tetejére. – Most már maga is odabent van. Nem várja senki. Nem fogja keresni senki. Nem fogja meggyászolni senki. Senkinek sem fog hiányozni. Árnyék hirtelen teljesen biztosan tudta – azt azonban nem bírta volna megmagyarázni, honnan –, hogy nem ketten, hanem hárman vannak rajta kívül ebben a parányi lyukban. Ott volt Cassie Burglass, egyrészt testben (rothadó, részben mumifikálódott és még mindig erősen szagló testben), másrészt lélekben, és volt még valami, ami Árnyék lábához dörgölőzött, majd finoman a sérült karjához nyomta a fejét. Valahonnan nagyon közelről valaki halkan beszélt hozzá. Árnyék ismerte ezt a hangot, bár az akcentus idegen volt. Ha egy macska nővé változna, pontosan ilyen hangon beszélne: dallamosan, sokatmondóan, fátyolosan. – Nem szabadna itt lenned, Árnyék – mondta ez a hang. – Hagyd ezt abba. Cselekedj végre! Ne nézd tovább tétlenül, hogy a világ hozza meg helyetted a döntéseidet. Árnyék hangosan válaszolt. – Ez így nem egészen korrekt, Básztet – tiltakozott. – Csend legyen ott bent – szólt Oliver gyengéden. – Komolyan beszélek. – A kövek szaporán és hatékonyan gyűltek a résben. Az újrarakott fal már Árnyék mellkasáig ért. – Mrrr… Nem? Édesem, halvány fogalmad sincsen semmiről. Nem tudod, ki vagy, mi vagy, és ez mit jelent. Ha most tényleg befalaznak, akkor itt fogsz meghalni a hegy gyomrában, és ez a szentély örökké állni fog… és bármilyen zavaros katyvaszban hisznek a helyiek, az onnantól működni fog, és teljesíti a kívánságaikat. De attól még a nap továbbra is lenyugszik felettük, és szürkére válik az ég. Minden létező gyászolni fog, és azt sem tudják majd, mit gyászolnak. A világ sötétebb hely lesz – az emberek, a macskák, az emlékekben élők és az örökké elfeledettek számára egyformán. Egyszer már meghaltál és visszatértél. Számítasz, Árnyék, és nem szabad itt meghalnod, hogy szomorú áldozati ajándék legyél egy hegyoldal mélyén. – És akkor mit javasolsz, mit csináljak? – kérdezte a férfi suttogva. – Harcolj! Ez a bestia az elme teremtménye. Belőled nyeri az erejét, Árnyék. Mivel itt vagy a közelében, miattad egyre valóságosabbá válik. Ahhoz éppen eléggé, hogy átvegye a hatalmat Oliver felett. És ahhoz is elég valóságos, hogy fájdalmat okozzon neked. – Miattam? – Szerinted a kísértetek bárkivel tudnak beszélgetni? – szólalt meg Cassie Burglass a háta mögötti
sötétségben, enyhén sürgető hangsúllyal. – Mi vagyunk a molylepkék. Te pedig a láng. – De mihez kezdjek vele? – kérdezte Árnyék. – Megmarta a karomat. Majdnem átharapta a torkomat. – Ugyan már, édesem. Ez csak egy árnyék. Az éjszaka kutyája. Egy túlfejlett sakál. – És valódi – mondta Árnyék. Lassan az utolsó kődarab is a helyére került. – Valóban ennyire félsz az apád kutyájától? – kérdezte egy női hang. Árnyék nem bírta eldönteni, az istennő vagy a kísértet volt-e. Viszont tudta a választ. Igen. Igen, félt. A bal karja rettenetes módon fájt, ráadásul mozdítani sem bírta, a jobb keze pedig nyúlós, ragacsos lett a saját vérétől. Hátulról tömör szikla, elölről kőfal szorította be ebbe a szűk résbe. De egyelőre még élt. – Szedd már össze magadat, a jó életbe már! – szólt rá Cassie. – Én mindent megtettem, ami tőlem telt. Mozdulj! Árnyék a sziklának vetette a hátát, és felemelte a lábát, majd egyszerre mindkét bakancsos talppal rúgott egyet előre, olyan erősen, amennyire csak tellett tőle. Az elmúlt néhány hónapban rengeteg mérföldet tett meg gyalogszerrel. Nagydarab férfi volt, és az átlagnál jóval erősebb. Mindent beleadott ebbe a rúgásba. A fal kirobbant a helyéről. És a bestia már ott is volt és Árnyékra vetette magát, aki azonban most már számított erre. Ezúttal ő lett a támadó. Elkapta a teremtményt. Nem leszek az apám kutyája. Jobbjával összeszorította az állat állkapcsát. A zölden derengő szemébe bámult. Nem volt hajlandó elhinni, hogy ez a vadállat egy kutya, nem igazán. Nappal van – közölte a bestiával, és most nem szavakkal, hanem gondolatokkal kommunikált. – Menekülj. Bármi is legyél, takarodj innen! Eridj vissza a bitódhoz, lidérckutyus, iszkolj a sírhoz, ahonnan jöttél. Egyetlen dologhoz értesz csak, hogy elrabold az emberek életkedvét, árnyékokkal és káprázattal sötétítsd be a világukat. Régen elmúlt már az a kor, amikor még a Vad Falkával vadásztál vagy rémült kis embereket hajszoltál a vadonban. Nem tudom, az apám kutyája vagy-e, esetleg valami más. De az a helyzet, hogy nem is érdekel. Ezzel nagy levegőt vett, és elengedte a bestia pofáját. Az állat nem támadta meg. Furcsa hang tört fel a torka mélyéről, ami már-már halk nyüszítésre emlékeztetett. – Menjél szépen haza! – parancsolt rá Árnyék, ezúttal hangosan. A kutya tétovázott. Árnyék egy pillanatra azt hitte, hogy vége, és végre biztonságban van, a kutya pedig egyszerűen elsomfordál. Azonban a teremtmény hirtelen lesunyta a fejét, a tarkóján felborzolódott a szőr, és kivicsorította az agyarait. Ebből egyértelmű volt, hogy utolsó lélegzetéig harcolni fog. A hegy mélyébe nyúló folyosót lassan elöntötte a fény: a felkelő napkorong egyenesen ide világított. Árnyék futólag eltűnődött azon, vajon az egykori építők szándékosan így tájolták-e a szentélyüket. Óvatosan oldalazni kezdett kifelé, aztán megbotlott valamiben, és liszteszsákként vágódott végig a földön. Árnyék mellett, a fűcsomókon Oliver hevert szétvetett tagokkal és öntudatlanul. Az emberke lábában botlott el az előbb. A férfi szeme csukva volt, mégis torokhangon morgott, és ugyanezt a hangot hallatta a templom bejáratát kitöltő fekete bestia is, csak sokkal hangosabban. Árnyék a földön feküdt, rettenetes fájdalmai voltak, és tudta, hogy meg fog halni. Nagyon finoman valami puha dolog érintette meg az arcát. A kezén is végigsimított valami. Árnyék oldalra pillantott, és hirtelen mindent megértett. Pontosan tudta, miért lehetett vele Básztet még itt is, és azt is, kik hozták magukkal ide az istennőt. Több mint száz évvel ezelőtt Bubasztisz és Beni Hasszán templomai mellől lopták össze őket, a soksok tonnányi mumifikált macskát, hogy aztán ledarálják őket, a port pedig vödörszámra szórják szét a környékbeli földeken. Mind az istennő parányi képmásai voltak és ezáltal minden egyes macska a hódolat
örökkévalóságig megőrzött aktusává vált. És most itt voltak mellette mind ebben a szűk kis térben: barna, homokszín és füstszürke macskák, foltosak és tigriscsíkosak, vad, karcsú és vénségesen vén jószágok. Ezek nem a helyiek voltak, akiket Básztet küldött utána a múltkor, hanem a helybéli macskák ősei, az összes modern macska őse, egyenesen Egyiptomból, a Nílus-deltából, több ezer éves jószágok, akiket azért hoztak ide, hogy dúsabb legyen a termés. Nem nyávogtak, hanem májjogtak és murrogtak. A fekete kutya egyre hangosabban morgott, de nem próbált meg támadni. Árnyék ülő helyzetbe küzdötte magát. – Szóltam, hogy eridj haza, Bundás – mondta. A kutya nem mozdult. Árnyék szétnyitotta ökölbe szorított jobbját, és intett. Türelmetlen, hessegető mozdulat volt. Fejezzétek be! A macskák könnyedén és olyan összehangoltan ugrottak előre, mintha megadott koreográfiát követnének. A rugóként feszülő testek mind a bestia hátán landoltak. Karmaik meg a fogaik pontosan olyan élesek és hegyesek voltak, mint amikor még éltek. Tűhegyes körmök téptek a hatalmas vadállat horpaszába és a szemébe. A fekete fenevad dühösen kapkodott feléjük, majd a falnak csapkodta magát, hátha sikerül leráznia magáról a macskákat, de csak annyit ért el, hogy újabb kőkupacok dőltek a földre. Fogak martak a fülébe, az orrába, a farkába, a mancsába. A bestia morgott és nyüszített, majd olyan hangot hallatott, ami ha emberi torokból szakadt volna fel, akkor egyértelműen sikolynak tűnt volna. Árnyék képtelen lett volna megmondani, mi történt ezután egészen pontosan. A fekete kutya Oliver szájához hajolt, és látható erőfeszítéssel odanyomta hozzá a pofáját. Árnyék mindenesetre megesküdött volna rá, hogy a teremtmény belelépett Oliver testébe, mint ahogy egy medve gázol bele a folyóba. Oliver görcsösen rángatózni kezdett. A sikoly fokozatosan elhalt, a teremtmény eltűnt, és napfény öntötte el a hegybe vájt üreget. Árnyékban most tudatosult, hogy egész testében reszket. Mintha egy éber álomból riadt volna fel – az érzelmek úgy áradtak szét benne, akár a fény a folyosón: félelem, undor, gyász és fájdalom, gyötrelmes fájdalom. Nem is beszélve a haragról. Oliver megpróbálta megölni, ezt világosan tudta – napok óta most először bírt tiszta fejjel gondolkodni. A közelből egy férfihang harsant. – Halló! Minden rendben odalent? Éles hangú kutyaugatás hallatszott, és felbukkant egy szélsebesen száguldó lurcher, aki végigszimatolta a fal mellett gubbasztó Árnyékot, az eszméletlenül heverő Oliver Bierce-t és Cassie Burglass földi maradványait. A külvilágba vezető nyílásban felbukkant egy férfi. Papírból kivágott, szürke sziluettnek tűnt a felkelő napkorong fényében. – Tüske! Hagyd békén! – förmedt rá a kutyára, aki gyorsan visszafutott a lába mellé. – Mintha valaki üvöltött volna – mondta a férfi –, bár nem tenném le a nagyesküt, hogy valóbanvalaki volt. De tisztán hallottam. Maga volt az? Ekkor látta meg a testet, és megtorpant. – A szentséges kurva mindenségit a világnak – mondta aztán. – Cassie Burglassnek hívták – mondta Árnyék. – Moira régi barátnője? – kérdezte a férfi. Árnyék csak úgy ismerte, hogy a pub tulajdonosa, és nem is rémlett neki, hogy valaha hallotta volna a nevét. – A kakas rúgja meg. Azt hittem, Londonba költözött. Árnyék nagyon rosszul érezte magát. A vörösesszőke férfi letérdelt Oliver mellé. – Ver a szíve – mondta. – Mi történt vele?
– Nem tudnám megmondani – felelte Árnyék. – Amikor meglátta a holttestet, felüvöltött… biztosan azt hallotta maga is. Aztán összecsuklott. És befutott a kutya. A férfi aggodalmasan végigmérte Árnyékot. – És maga? Te jó ég, hogy néz ki? Mi történt magával, öregem? – Oliver megkért, hogy kísérjem el idáig. Azt mondta, meg kell osztania velem valami szörnyűséget, mert nem bírja tovább magában tartani. – Árnyék végignézett a folyosón. Mindkét oldalon akadt még néhány elfalazott beugró. Voltak ötletei, mit találnának mögöttük, ha elkezdenék kibontani az elzárt részeket. – Arra kért, hogy segítsek kiszedni a köveket. Így is tettem. Amikor elvágódott, engem is ledöntött a lábamról. Teljesen váratlanul ért. – Elárulta, miért tette? – Féltékenységből – válaszolta Árnyék. – Egyszerűen féltékeny volt Moirára és Cassie-re, hiába hagyta ott Moira Cassie-t miatta. A férfi hangosan kifújta a levegőt, és megcsóválta a fejét. – A szentségit! – mondta. – A szerencsétlen flótás lett volna az utolsó, akiből kinéztem volna ilyesmit. Tüske! Hagyod békén! Mobiltelefont húzott elő a zsebéből, és a rendőrséget hívta. Aztán mentegetőzve távozott. – Van egy vadhússal teli zsákom, amit nem ártana eltüntetni, mielőtt a rendőrök megérkeznek – magyarázta. Árnyék feltápászkodott a földről, és szemügyre vette magát. A bal karján cafatokban lógott a pulóvere és a kabátja is, mintha roppant agyarak marcangolták volna szét, de alatta sértetlen volt a bőre. Sem a kezén, sem a ruháján nem látszott egy csepp vér sem. Vajon hogy nézett volna ki a holtteste, ha a fekete kutyának sikerült volna megölnie? Cassie kísértete Árnyék mellett állt, és egykori testét nézte, ami most félig kilógott a falban tátongó lyukból. Árnyék csak most vette észre, milyen repedezettek a tetem körmei, és milyen sebesek az ujjai, mintha a halála előtti napokban vagy órákban elkeseredetten próbálta volna kifeszegetni a köveket a falból. – Micsoda látvány! – jegyezte meg a nő, aki átható pillantással bámulta saját magát. – Szegényke. Mint az a macska a vitrinben. – Aztán Árnyékhoz fordult. – Igazából nem tetszettél – mondta. – Kicsit sem. Nem kérek elnézést. Valahogyan fel kellett keltenem a figyelmedet. – Tudom – válaszolta Árnyék. – Csak azt sajnálom, hogy nem találkoztam veled a halálod előtt. Jól kijöttünk volna egymással. – Az biztos. Nehéz volt idebent. Örülök, hogy végre vége. És sajnálom az egészet, titokzatos amerikai idegen. Próbálj meg nem gyűlölni mindezért. Árnyék érezte, hogy könnybe lábad a szeme. Megtörölgette az ingujjával. Mire ismét felnézett, egyedül volt a folyosón. – Nem gyűlöllek – mondta a nőnek. Egy kéz érintését érezte a kezén. Kisétált a reggeli napfénybe, nagyokat kortyolt a levegőből, és reszketett. A távoli szirénavijjogást hallgatta. Két férfi érkezett, akik hordágyra tették Olivert, és levitték a hegyoldalból az útra, ahol beemelték a mentőbe. A mentő hangosan vijjogva távozott, hogy óvatosságra intsen minden birkát, és még időben vissza tudjanak csámpázni a füves legelőre. Miután a mentőautó eltűnt, megérkezett egy rendőrnő, akit egy fiatal rendőr kísért. Ismerték a pub tulajdonosát, akiről kiderült, hogy szintén Scathelocke, ami egyáltalán nem lepte meg Árnyékot, és mindkettejükre nagy hatást tett Cassie maradványainak látványa, olyannyira, hogy a fiatal rendőr hamarosan kisietett a folyosóból és a páfrányok közé hányt. Ha egyáltalán eszükbe is jutott megvizsgálni a többi befalazott üreget, hátha rábukkannak még néhány több évszázados bűntény nyomára, akkor sikeresen elfojtották a késztetést, Árnyék pedig nem kívánta
eszükbe juttatni a dolgot. Nagyon röviden beszámolt nekik a történtekről, majd elvitték a helyi rendőrőrsre, ahol hivatalosan is vallomást tett egy termetesebb rendőrtisztnek, aki nagyon szigorú szakállat viselt. A rendőrt leginkább az aggasztotta, sikerül-e keríteni egy nagy bögre porkávét Árnyéknak, és Árnyékban – mint amerikai turistában – nehogy tévesen rossz benyomás alakuljon ki a vidéki Angliáról. Árnyék megnyugtatta, hogy ettől nem kell tartania. VI. FEJTÖRŐ Moira a rendőrőrs előtt várt rá. Egy hatvanas évei elején járó hölgy állt mellette, aki megnyugtató és szimpatikus benyomást sugárzott, és pontosan olyasvalakinek tűnt, akit vészhelyzet esetén bárki szívesen lát maga mellett. – Árnyék, ő Doreen. A nővérem. Doreen kezet nyújtott, és szabadkozni kezdett, amiért nem tudott itt lenni múlt héten, de sajnos költözött. – Doreen a megyei bíróságon dolgozik mint bírónő – magyarázta Moira. Árnyék csak némi nehézségek árán tudta elképzelni Doreenról, hogy bírónő. – Arra várnak, hogy Oliver magához térjen – mondta Moira. – Aztán vádat emelnek ellene gyilkosságért. – Lassan, elgondolkodva beszélt, de úgy, mintha arról kérdezte volna Árnyékot, szerinte hova lenne érdemes elültetni idén a tátikákat. – És maga mihez kezd? Moira az orrát vakargatta. – Teljesen kikészültem idegileg. Fogalmam sincsen, mit csináljak. Folyamatosan az elmúlt pár éven jár az eszem. Szegény, szegény Cassie! Benne fel sem merült, hogy Oliverben bármi rosszindulat lehet. – Sohasem kedveltem azt az embert – jelentette ki Doreen, és szívott egyet az orrán. – Az én ízlésemhez képest túlságosan nagy barátja volt az érdektelen tényeknek, és sohasem tudta befogni a száját. Csak fecsegett és fecsegett. Mint aki így akarja elterelni a figyelmet valamiről. – A hátizsákja és a kimosott ruhái Doreen kocsijában vannak – mondta Moira. – Ha szeretné, elvisszük valameddig. De ha inkább gyalog folytatná a vándorutat, akkor nem tartjuk fel. – Köszönöm – felelte Árnyék. Tisztában volt vele, hogy soha többé nem lesz már szívesen látott vendég Moira kunyhójában. Amikor Moira ismét megszólalt, olyan kapkodva és dühösen törtek elő belőle a szavak, mintha mindvégig ezt az egyetlen dolgot akarta volna megkérdezni. – Azt állította, hogy látta Cassie-t! Ezt maga mondta nekünk tegnap. Ez borította el végleg Ollie elméjét. És ez még mindig fáj nekem. Miért mondta, hogy látta Cassie-t, ha már régen meghalt? Hiszen nyilván nem láthatta! Árnyék már a vallomása lediktálása közben sokat gondolkodott azon, mit válaszolna erre a kérdésre. – Erre nem tudok mit mondani – felelte. – Nem hiszek a kísértetekben. Valószínűleg egy helybéli lehetett, aki úgy gondolta, jó ötlet megtréfálni a jenki turistát. Moira tüzes, mogyoróbarna szeme átható pillantást vetett rá, mint aki nagyon szeretne hinni neki, de az utolsó pillanatban feladta a próbálkozást. A nővére megfogta a kezét. – Több dolgok vannak földön s égen, Horatio. Szerintem hagyjuk ennyiben a dolgot. Moira hosszú ideig hitetlenkedve és dühösen meredt Árnyékra, majd végül nagy levegőt vett, és így szólt: – Igen. Azt hiszem, igazad van. Hagyjuk ennyiben. Az úton végig csend volt az autóban. Árnyék legszívesebben bocsánatot kért volna Moirától. Nagyon
szeretett volna mondani valamit, amitől egy kicsit jobb lehetett volna minden. Elhajtottak a bitó mellett. – Egy fejben tíz nyelv lapult bent – szavalta Doreen, és egy kicsit megváltozott a hangja, vékonyabb és szertartásosabb lett, mint ahogyan eddig beszélt. – Az egyik nyelv kenyérért ment, hogy etessen holtat s elevent. Ez egy régi fejtörő, ami erről a keresztútról és erről a fáról szól. – És mit jelent? – A vaskalitkába zárt holttest koponyájában egy ökörszem vert tanyát, és a csontváz száján röpködött ki meg be, hogy ennivalót szerezzen a fiókáinak. Mintegy annak a jelképeként, hogy az élet a halál ellenére sem áll meg. Árnyék ezen egy ideig gondolkodott, majd végül azt mondta Doreennak, hogy tulajdonképpen igen, ebben lehet valami. 2014. október Florida – New York – Párizs Juhász Viktor fordítása
JEGYZETEK * Szöllősi Dávid fordítása ** Tóth Árpád fordítása
A SZERZŐRŐL 1960-ban született Angliában lengyel bevándorlók gyermekeként. Egészen fiatal korától kezdődően hatást gyakorolt rá a sci-fi és a fantasy, többek között J. R. R. Tolkien, C. S. Lewis, Harlan Ellison és Ray Bradbury művei. A nyolcvanas évek elején belekóstolt az újságírásba, cikkeket és könyvkritikákat írt. 1984-ben jelent meg első könyve, a Duran Duran zenekar története. A legnépszerűbb alkotásai talán a képregényei, elsősorban a Sandman-sorozat, ami a 75 számával és több különszámával a műfaj klasszikusának számít. Prózaíróként különös, stílus tekintetében nehezen besorolható történeteket ír, mint például a Locus-díjas és filmként is nagy sikert aratott Csillagpor, mely felnőtteknek szóló fantasy, vagy a London alatti Londonban játszódó, úgynevezett urban fantasynek tekinhető Sosehol. A nagy áttörést a 2000-es Amerikai istenek hozta meg Gaimannek, melyért egyszerre kapta meg a Hugo-, Nebula-, Bram Stoker- és Locus-díjakat, és ami a nem sci-fi olvasók körében is ismertté és kedveltté tette. Az utána következő regénye (Anansi fiúk) szintén ezt a vonalat követi, afrikai meséket és mitológiát ötvöző történet. A kötetet szintén több díjjal jutalmazták, például a legjobb felnőtt műért kijáró Mythopoetic Fantasy-díjjal, valamint a British Fantasy-díjjal és egy újabb Locus-díjjal is. Következő műve, a 2008-ban megjelent A temető könyve egy árva fiúról szól, akit szellemek nevelnek egy temetőben az életre. A kötetet mágikus és egyben kísérteties prózájáért ismét díjesővel honorálták: odaítélték neki a Hugo-díjat a legjobb regény kategóriájában, megkapta a legjobb ifjúsági regényért járó Locus-díjat, illetve a Newbery és Carnegie Medalt is elnyerte, amiket a legjobb szépirodalmi gyermekkönyvekért osztanak ki minden évben. A következő, egyben legutóbbi regénye közel öt év hallgatás után, 2013-ban jelent meg Óceán az út végén címmel. Gaiman a kisprózáját több novelláskötetben gyűjtötte össze. Ezek közül a leghíresebbek a kortárs fantasyt alapjaiban megreformáló 1999-es Tükör és füst, a 2006-os Törékeny holmik – az ebben található Smaragdzöld tanulmány című művéért szintén Hugo-díjjal tüntették ki –, valamint a 2015-ös Felkavaró tartalom. Gaiman sok műfajban otthon van, gyermekkönyvei (Szerencsére a tej, Farkasok a falban, Coraline, The Day I Swapped My Father for Two Goldfish, Chu’s Day) szintén nagy népszerűségnek örvendenek, de ír még verseket, dalszövegeket (például Tori Amosnak) és forgatókönyveket is (utóbbira példa Robert Zemeckis 2007-es filmje, a Beowulf).
A SZERZŐ EDDIG MEGJELENT MŰVEI AZ AGAVE KÖNYVEK GONDOZÁSÁBAN Csillagpor Sosehol Törékeny holmik Coraline Anansi fiúk A temető könyve Elveszett proféciák (Terry Pratchett-tel közösen) Farkasok a falban Tükör és füst Amerikai istenek Óceán az út végén Szerencsére a tej
Table of Contents IMPRESSZUM TARTALOM BEVEZETŐ I. FELKAVARÓ APRÓSÁGOK II. REPÜLÉS ELŐTTI BIZTONSÁGI BEMUTATÓ III. SZERENCSE IV. ÁLTALÁNOS BOCSÁNATKÉRÉS V. A KÖTET TARTALMÁRÓL VI. UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS HOGYAN RAKJUNK ÖSSZE SZÉKET HOLDLABIRINTUS AMI CASSANDRÁT ILLETI LE A KOMOR TENGERHEZ „AZ IGAZSÁG EGY BARLANG A FEKETE HEGYEN” UTOLSÓ HÁZINÉNIM KALANDOS TÖRTÉNET NARANCS MESENAPTÁR A HALÁL ÉS A MÉZ ESETE AKI ELFELEJTETTE RAY BRADBURYT JERUZSÁLEM KLIKK-KLAKK, A ZÖRGŐSZÖRNY A KÖZÖMBÖSSÉG RÁSEGÍTŐ „ÉS ZOKOGNI, MINT ALEXANDROSZ” SEMMI ÓRA I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. GYÖNGYÖK ÉS GYÉMÁNTOK: TÜNDÉRMESE A SOVÁNY, FEHÉR HERCEG VISSZATÉR NŐNEMŰ VÉGZŐDÉSEK TEKINTETTEL A FORMASÁGOKRA AZ ALVÓ ÉS AZ ORSÓ A BOSZORKA DOLGA RELIG ODHRÁIN FÖLDJÉN FEKETE KUTYA I. KUTYÁK ÉS MACSKÁK II. BITÓ III. VÉR
IV. CSÓK V. ÉLŐK ÉS HOLTAK VI. FEJTÖRŐ JEGYZETEK A SZERZŐRŐL A SZERZŐ EDDIG MEGJELENT MŰVEI AZ AGAVE KÖNYVEK GONDOZÁSÁBAN
