1 2010: TÁJODÜSSZEIA Debrecen, 2010. 11. 19. AZ ÉDEN ELVESZTÉSE (A hely és a történelem) A hely elvesztése „… hasonlít a spiritiszta szeánszhoz, ahol az asztal körül összegyűlt emberek hirtelen, valamilyen varázslatos trükk következtében láthatják az asztalt eltűnni középről, s így két átellenben ülő embert többé már nem választ el semmi, ugyanakkor semmi tapintható dolog sem kapcsolja össze őket.”1
Prológus Kezdhetnénk rögtön egy kérdéssel: De miért a hely már megint és miért baj, ha eltűnik. Mert a hely az, ami bennünket, mint építészeket és kert- valamint tájtervezőket összeköt egymással és a történelemmel. A hely ugyanis a történelem egyik hordozó közege. Évekkel ezelőtt volt egy filozófiai konferencia, ahol az volt a fő kérdés, hogyan őrizhetjük meg európai identitásunkat. A jelenlévők válasza az volt, hogy a „történetet” folyamatosan mesélni kell. A „mese” folyama nem szakadhat meg, mert az lesz az igazi vég. A „történet” az írott történelem és a mítosz együttese. Mert mi is a mítosz. A görög eredeti jelentés szerint: beszéd, elbeszélés, üzenet, párbeszéd. Tartalmilag pedig az írás megjelenése előtti időben azoknak a közös történeteknek a mesélése, amelyek a kultúra, a közösség, a kisebb-nagyobb csoportok számára valamilyen közös jelentést hordoztak, és ez által a csoport közös emlékezetének egy fontos részét alkották, az ősök tudását őrizték. Vannak viszont filozófusok, mint Derrida, akik azt állítják, hogy már nincs mit tovább mesélni, már nem kell várni a véget, az már mögöttünk van, s mindent úgy kell tennünk (az építést is) mintha semmi alap nem lenne, s a mű már csak az alap hiányára tud utalni. Nincs folyamat, nincs hierarchia, csak egymásmellettiség és párhuzamosság és egyenlőség van. Azt gondolom viszont, hogy Nádas Péternek igaza van, aki azt mondja: „ …ha minden ilyen egyenlő , akkor a ténylegesen egyenlő elemek között nincsen, nem lehet dialógus. Ha nincs dialógus, akkor állatok vagyunk. …Párbeszéd ott van, ahol az emberek különbözők, és különböző szinten differenciálnak. Különben diktatúra van, különböző színű és különböző illatú…”2 A „történetet” tehát tovább kell mesélni, s talán minden újramesélés közelebb visz a hely szellemének megértéséhez.
Hannah Arendt –et idézi: Kari Jormakka: A köddé váló asztal c. előadásának szövegében in: Átmenetek - Transitions, Budapest, Terc Kiadó, 2002. 153.o. 2 Mihancsik Zsófia: Nincs mennyezet, nincs födém, Pécs, Jelenkor, 2006, 59.o. 1
2 Hogyan adja tovább a „történetet” a tervező művész? Ahhoz, hogy a történetet tovább tudjuk adni, ismerni kell magát a történetet, az európai történetet, és abba ágyazva a szakma történetét. A „történet” ismerete két dolog miatt fontos: Az egyik, hogy azt mások számára tovább tudjuk adni, a másik magunk számára, hogy a helyet és mögötte a hely szellemét meg tudjuk érteni. Egy művész kétféle módon kell, tudjon mesélni: verbálisan és képi úton. Jung szerinti kétféle gondolkodási móddal kell, hogy rendelkezzen. Az egyik gondolkodási mód a logikus, mely szavakkal fogalmakban gondolkodik, s aztán verbálisan kifejezhető, a másik az archaikus, amely folyton képekben gondolkodik. Aldo Rossi a szardíniai kultúrához tartozó különleges építményt archaikus gondolkodással próbálta megismerni. Azt mondja, örök életében ennek a megismerésére vágyott. Ezt az egyszerű geometriai formát, a kúpot és a hozzá vezető lépcsőt rajzolta és építette állandóan. Az építmény állandó rajzolásával szeretett volna egyre közelebb kerülni ennek megértéséhez, de úgy látszik, mindenki életében van egy olyan dolog, aminek a teljes megismerésére vágyik, de csak közelíteni tud hozzá. Miért vált fontossá a hely? Miért éppen most erősödik föl a hely kérdése, amikor mindig is tudott volt, hogy az a történelem egyik vizuálisan is megnyilvánuló hordozója. Talán azért mert mostanában – ami azt jelenti, hogy az elmúlt ötven évben – került az érdeklődés középpontjába a tér és a hely. Az egzisztencialista filozófusok – kezdve Kierkegaard-ral – sokáig csak az Én és az idő problematikájával foglalkoztak, mert az idő az ember legbelsőbb lényegét érinti. A hely és a tér problematikája Heideggerrel kerül előtérbe, aki az Én lényegének tekinti az építést és a lakást. A szakmát a 80-as évek végén érinti meg igazán a hely problematikája, a totális globalizáció kezdetén, amikor már ennek hatására helyek el is vesztek. Baudrillard-ral szólva az „utolsó előtti pillanatban”. Az, hogy miért csak körbejárjuk a hely, a hely szellemének a kérdését, s miért nem tudunk rá még mindig pontos választ adni, annak több oka van. Ez egyik probléma rögtön egy nyelvfilozófiai kérdés. Lehet-e leírni egy, a rendelkezésünkre álló fogalmakkal azt, ami transzcendens, és leírhatatlan. Pontosabban: mégis definiáljuk, leírjuk. Csak ezek a leírt elméletek nem általánosíthatók, nem szólnak másról, mint az illető gondolkodási módjáról, leginkább csak az adott filozófusra vonatkoztathatók. Egy vélemény. Theodor W. Adorno szerint: „A filozófia feladata a vélemény kiküszöbölése.”3 Ez „a hely szellemével” még nem történt meg. Talán a legjobb példa arra, hogy milyen sokféleképpen lehet értelmezni, és értelmezik, az az, amikor egy komoly szakkönyv így szól róla: „A hely szellemének hazai értelmezéséhez jó kiindulás…” 4
Idézi Maria Fürst, Bevezetés a filozófiába, Budapest, ELTE Posztgraduális és információs központ és az IKON Kiadó, 1993. 5. o. 4 Meggyesi Tamás Városépítészeti alaktan, Budapest, Terc Kft, 2009. 24.o. 3
3
Miért nem tudunk pontosan beszélni a helyről és a hely szelleméről Viszonyunk a definíciókhoz A németül gondolt és leírt filozófia átszövi a német közgondolkodást és a nyelvet is. Nádas Péter mondja egy német szanatóriumi élményéről, hogy amikor két német ember beszélget „a német filozófiában gyökerező rítust hajtanak végre, mintha valamennyien Kantot olvasnának minden este. Ez a rítus a következőkből áll: Az egyik állít valamit, és rögtön definiálja is a fogalmait. A másik meghallgatja a definíciót és elmondja a saját definícióit. Ezzel mintegy kísérletet tettek rá, hogy a saját fogalmaik szerint értelmezzék a másik ember állítását.”5 (A magyar ehhez képest beszélgetéseiben szenzuális, erősebben működik érzelmi rendszere, és így indulata is, a pontos definíciók hiányában.) Zavarok a hely és a tér fogalmában Az első félreértésekre már az okot ad, hogy a különböző tanulmányokban e két fogalom keveredik. Maguk az elszaporodott térelméletek sem tisztázzák mindig, hogy milyen térről beszélnek. ● a tér fogalmának tisztázása Azok a térelméletek, amelyek adalékul szolgálnak a térhez, valójában két nagy csoportba tartoznak: a) A tér, mint az összes testtel rendelkező objektum „konténere” – ebben az esetben a tér, a tárgyi világ fölé helyezett realitás. 6 Ez az abszolút tér befogadó. Newton azt állította, hogy a tér önmagában létezik, de a kozmoszt nem tekintette mér egy zárt egységnek, hanem egy végtelen térnek. A tér a dolgoktól teljesen független, mindig ugyanolyan és mozdulatlan, tehát változatlan. b) A világ tárgyainak tárolási minősége - ebben az esetben testek nélkül nem képzelhető el a tér. Leinbnitznél ez a relatív tér. Leibniznél a tér és az idő lényegi realitás. Amíg a tér a „dolgok egymásmellettiségének” a rendje, addig az idő a „dolgok egymásutániságának a rendje”. Dolgok nélkül nincs se tér, se idő. ● a hely fogalmának tisztázása Meghatározásánál párhuzam érzékelhető a térmeghatározással. a) Ott Friedrich Bollnow azt mondja: a hely létezik, s az fogadja be a tárgyakat. b) Heidegger azt mondja a híres híd példájával, hogy a folyón a híd megépítése fog helyet kijelölni, vagyis a tárgy hozza létre a helyet, a hely létrejön. Zavarok a nyelvi értelmezésben ●A hely fogalma megterhelődött a léttel Megterheli a hely értelmezését az is, mióta Heidegger a létet az építésből vezeti le, és így a helyhez köti. Föl lehet tenni azt a kérdést is, hogy meddig terjed Heidegger egzisztencialista filozófiájának érvényessége az én meghatározásában. A buan – bauen igékből levezetett ich bin, vagyis önmagam az építéssel határozom meg, 5 6
Mihancsik Zsófia: Nincs mennyezet, nincs födém. Pécs, jelenkor, 2006, 108 o. Lásd Markus Schroer: Raume, Orte, Grenzen (ford: Puhl A.) Frankfurt am Main, Suhrkamp Verlag , 2006. 29.o.
4 nem biztos, hogy „gördülékenyen átültethető” a magyar (vagy akármilyen más) nyelvbe, s a több helyen látott ép-íteni magyarázat enyhén szólva erőltetett. A magyar szókincs nem igazán adekvát a német filozófiai nyelv szavaival (gondoljunk csak arra, hogy a német a Raum, Platz, Ort szavak magyarra csak egyetlen, a „tér” szóval fordítható. ● Mi mondható arról, aminek „nem ismerjük pontosan a nyelvtanát” Lehet-e egy transzcendens dolgot leírni megszokott fogalmainkkal? Hiányos nyelvtannal nem közvetíthető értelmes mondat, viszont pontos nyelvtannal egy-egy nem érthető szó is értelmezhetővé válik. 7 Csak az egyén által értelmezhető A hely, a hely szelleme és a szemlélődő és befogadó Én is folyamatosan változik. Az egymással összefüggésben lévő, folyamatosan változó dolgoknak csak egy pillanatát lehet megragadni. A pillanatra vonatkozó dolgok nem általánosíthatók, csak a szemlélő Én vonatkozásában léteznek. A hely egy fizikai valóság. A végtelen szabad területből (az abszolút térből) emberi vagy természeti alkotásokkal lehatárolt területet. A hely szelleme (a szellem, mint pneuma) az érzékelhetetlen szellemi lényeg, amely az érzékelhető dolgokban ölt testet. Elménk, az animus ezt az egyidőben érzékelhető fizikai és szellemi valóságot, egyfajta mentális tevékenységben összegzi. A konkrétan látható hely megragadása érzékszerveinkkel történik, míg a mögöttes szellemi réteg feltárása tudatunkkal. Bonyolítja a fogalmi rögzítést az is, hogy mind az érzéki, mind a szellemi tartalom, illetve látvány az én szűrőjén megy keresztül, a látványt is tudatunk dolgozza föl és rendszerezi. Az Én is folyamatosan változó. Mint látjuk, az állandó változásnak alapvető oka a szemlélt és a szemlélődő folyamatos – nem feltétlenül párhuzamos – változása. Maga a hely sem egy konstans dolog, s a mögötte lévő szellemi tartalom sem az. Az Én is folyamatosan változik, mert hat rá a hely, és a korszellem is. Ez a folytonos változás ösztönözhette Monet, hogy többször is megfesse a roueni katedrálist (1892, 1893, 1894) A sok tekintetben a szubjektumhoz kötött látásnak és értelmezésnek köszönhető, hogy például ugyanabban az időben és ugyanabban a stílusban Monet és Pissarro másként festette meg ugyanazt a sziklát Dieppénél. A hely szellemi valósága (a genius loci) a hely fizikai rétegei mögött található, attól elválaszthatatlanul. Jung alapvető tézist állított föl, amikor szétválasztotta a tudatost a tudattalantól. „Megpróbálta különválasztani azt, amit mintegy a születés előttől hozunk magunkkal, ami mágikus jellegű, kulturális jellegű – tehát nem individuális jellegű, holott individuumokban jelenik meg – és amit cselekményeinkbe szimbolikusan állandóan beleépítünk.”8 7 8
Lásd: Jean Mattern: Királyfürdő, Budapest, Magvető, 2010. Mihancsik Zsófia: Nincs mennyezet, nincs födém. Pécs, Jelenkor, 2006, 103 o.
5
A hely szellemének megértésében a kollektív tudattalan segít. A hely saját történelmének, hagyományainak fizikai és szellemi megjelenítése. Olyannyira, hogy – leginkább a régi korok építményeinél – magán az épületen együtt van az egész akkori világ. Nem feltétlenül szükséges, hogy más forrásokhoz is forduljunk, hogy az a világ föltárulkozzon előttünk, amennyiben az idők alatt rárakódott értelmezési rétegeket lefejtjük róla. Az időközbeni szemléleti „rárakódás” is azt mutatja, hogy maga a hely szelleme sem konstans, hanem állandóan változik.
A hely szellem is változik
A hely „olvasása” nem más, mint a tudattalanban lévő hagyomány „újraolvasása”. „…a társadalom mindennapi életéhez hozzátartozik a hagyományok átörökítése nemzedékről nemzedékre. Különösen jó példa erre az ünnepek szokásköre és gyakorlata, … A mindennapi szokásgyakorlat, mint azt Polányi Mihály jó félévszázada kimutatta, az a tudás, amit öntudatlanul sajátítunk el a kultúrában, való benne-levés, benne-élés során, a mindennapok rejtett szabályainak betartásával.” 9 A hely „olvasásához” (mint minden olvasáshoz) szükséges egyfajta ráhangoltság, majd egyfajta beleérzés. A hely fizikai voltát érzékeinkkel fogjuk föl, a hely szellemét, genius locit viszont nem csak szellemileg lehet fölfogni, adott esetben fizikailag is érzékelhető. Erre gyönyörű példát mond el Nádas Péter, amikor a vidéki házát felújította: „Amint megtettem az első mozdulatokat, s kenni kezdtem a tenyeremmel a finom, de idegen illatú sarat, a tenyerem csúszása alatt éreztem meg azt az ismeretlen kezet, amely ezt a szénapadlást évekkel, évtizedekkel ezelőtt fölsarazta. Miként egy őskori lelet. Csúszott a tenyerem a tenyerének negatívján. Tenyerem párnája tenyerének helyére illeszkedett. Libabőrös lettem, e régvolt tenyérpárna érzékelésétől. Mentem utána. Előtte még szomszédjaimat faggattam, miként kell csinálni, de tőle tanultam meg, aki előttem megcsinálta. A tanulásnak ilyen mélységesen mély élményével még soha nem ajándékozott meg a sors.”10 A genius loci föltárulkozhat akár ízleléskor is, mint Marcel Proustnál. Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamának első részében a Swanban: „S hirtelen megjelent az emlék. Ez az íz annak a darabka madeleine-nek az íze volt, amit Combray-ban vasárnaponként Léonie néném szokott adni... Mikor a régmúltból többé semmi sem marad, az élőlények halála után, a dolgok pusztulása után, egyedül az íz és az illat élnek még tovább sokáig, törékenyebben, de elevenebben, anyagtalanabbul, szívósabban és hívebben mindennél.... moccanástalanul tartják megfoghatatlan harmatjukon az emlék óriási épületét.”11 Látva a fentieket úgy gondolom helyes, ha azt mondjuk, hogy a hely szelleme minden korban és mindenki számára másként tárulkozik föl. Hamvas Béla azt mondja: „ A hely, mint festmény és rajz, és nincs belőle több mint ez az egy. A
Polányit idézi Hoppál Mihály, in: Hagyomány és modernizáció között, kultura.ibsen.hu/index.php?... Nádas Péter, Évkönyv, Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1989, pp. 96. 11 Marcel Proust, Az eltűnt idő nyomában, Swan, Budapest, Európa, 1983, 57. o. 9
10
6 helynek nem csak fizikája, hanem metafizikája is van, és nem csak látvány, hanem géniusz.”12 Állandó változása miatt még azt is mondhatjuk, hogy a föltárulkozás csak egy adott pillanatra érvényes, és a belőle levont következtetések egy másik időpontban már nem érvényesek. Aldo van Eyck mondja,hogy „ a múlt a jelennel egyesül, s benne az összegyűlt tapasztalati kincs a tudatban otthonra talál, a jelen időbeli mélységet kap, elveszítve éles pillanatnyiságát és borotvapenge minőségét.”13, A múlt, a jelen és jövő ebben a szemléletben, a tudatban kontinuitást jelent. „Engednem kell, hogy érvényesülni tudjon a hagyomány igénye, s nem csupán abban, hogy elismerem a múlt másságát, hanem úgy, hogy valami mondanivalója van számomra”14. Ez a szemlélet viszont egy nagyon fontos szerepet tud magára vállalni. Nevezetesen azt, hogy az építészet részesévé válik a kultúra közvetítésének az emberek között, annak a virtuális világnak, ami Nádas Péter szerint a kultúra. „Ezért fordulhat elő, hogy olyan emberek, akik nem ismerik egymást, nem is látták soha, nem is fogják látni soha egymást, mégis találkoznak. Ennek a találkozásnak az irodalom esetében az egyetlen közvetítő közege a mondat.” 15 Az építészeti kultúra közvetítője a ház, mondhatnánk az előző megállapításhoz csatlakozva. Ahhoz, hogy napjaink építészete az „építészeti” közbeszéd részévé váljon azt a befogadónak is érteni kell. „Értjük a kijelentést, ha értjük az alkotórészeit”16, mondja Wittgenstein. A „tradicionális építész” alkalmazza a már „közbeszéddé” vált építészeti nyelvet, de hozzá adja az általa újra értelmezett kifejezéseket is. Az építészeti nyelvet új kifejezésekkel bővíti. A befogadó ugyanis a szabályok ismeretében egy addig soha nem látott építészeti képet is azonnal el tud helyezni egy „nyelvtanilag helyes” mondatban. Ez elvezethet a közérthetőséghez, az egyszerűséghez, a „normális” építészethez, a nélkül, hogy kilépne műfaji törvényszerűségének kereteiből. Amennyiben archaikus módon, a körkörös időfelfogás keretein belül kívánjuk fölfogni és magyarázni az építészetet és a kertművészetet, úgy mindkettő célja közös: a menny földi másának megteremtése. Az építészet a mennyei Jeruzsálemet kívánja létrehozni, a kertművészet a paradicsomi állapot iránti vágyakozásból itt a földön az Édenkertet kívánja szemünk elé varázsolni. Tökéletesen egyiket sem lehet megteremteni. Mindkettő tekinthető áldozathozatalnak és vezeklésnek a Paradicsomból való kiűzetés miatt. De mindkettőben megtalálható a gőg és a szándék is, a teremtésben való részvételre, annak folytonos megismétlésére.
Hamvas Béla, A nagy hüperion, Az öt géniusz, Budapest, Média, 2001, 83. o. Aldo van Eyck, Az idő „belseje”, in: Arnulf Lüchinger, Strukturalizmus az építészetben és városépítésben, (ford:Puhl A.)Stuttgart, Karl Kramer Verlag, 1981, pp. 15. 14 Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer, Budapest, Gondolat, 1984, 253.o. 15 Mihancsik Zsófia, Nincs mennyezet, nincs födém, Pécs, Jelenkor, 2006. 107.o. 16 Ludwig Wittgenstein, Logikai filozófiai értekezések, Budapest, Akadémia 1993. 4.02.4.o. 12 13
7 „ A kereszténységben a Jóisten mintegy azt mondja az embereknek: Ne játszatok mennyországot meg poklot a földön. A mennyország meg a pokol az én dolgom.”17 Talán ezért nem lehet a Bábel tornyát felépíteni és ezért kell a kerteket évente újra létrehozni. Prof. Puhl Antal DLA
17
Ludwig Wittgenstein: Észrevételek, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1995. 25.o.
