Douglas Adams Mark Carwardine UTOLJÁRA LÁTHATÓ

Douglas Adams Mark Carwardine UTOLJÁRA LÁTHATÓ Alain le Garsmeur-nek Különös köszönettel Sue Freestone-nak és Lisa Glassnak a kiadás, a kutatás és a lélekjelenlét miatt

Gally-technológia

Egyáltalán nem erre számítottam. 1985-ben, valamiféle újságírói baleset következtében Madagaszkárba küldtek Mark Carwardine-nal, hogy felkeressük a majdnem kihalt véznaujjú makit, az aye-aye-t. Egyikünk sem ismerte a többieket. Én még nem találkoztam Markkal, Mark nem találkozott velem, és nyilvánvalóan évek óta senki sem látott aye-ayét. Ez volt az ötlete az Observer Colour Magazine-nak, hogy beletaszítson minket a dolgok sűrűjébe. Mark különösen gyakorlott és elismert zoológus, a Természetvédelmi Világalap (WWF) állandó alkalmazottja, és lényegében az volt a dolga, hogy azzá váljon, aki tudja miről beszél. Az én szerepem – amiben én voltam különösen gyakorlott -, az volt, hogy egy egészen tudatlan nem zoologistát alakítsak, akivel bármi is fog történni, igencsak meglepődik majd. Minden aye-ayének azt kellett tennie, amit már sokmillió éve: fán ücsörögni és rejtőzködni. Az aye-aye egy éjjeli lemur, vagyis makifajta. Igen furcsa külsejű lény, amely úgy tűnik, más állatok részeiből lett összerakva. Akár egy nagymacska denevérfülekkel, hód fogakkal, nagy, strucctoll-szerű farokkal, olyan középső ujjal, mint egy hosszú, elhalt ág, és hatalmas szemekkel, amelyek egy teljesen más világra merednek, amely pont a bal vállad fölött található. Mint általában bármi, ami Madagaszkáron létezik, sehol máshol nem fordul elő. A földtörténet azon időszakának leszármazottja, amikor Madagaszkár még Afrika részét képezte (ami ekkor egyébként az óriás Gondwana földrészhez tartozott), amikor a madagaszkári lemurok őse volt a domináns főemlős a földön. Amikor Madagaszkár befordult az Indiai-óceánba, elszigetelődött az evolúciós változásoktól, amelyek a világ egyéb részein mentek végbe. Az ő faja egy más kor hajótöröttje. Most világa közel olyan, kicsi, törékeny és elszeparált. A fő evolúciós változás, amely elkerülte Madagaszkárt, a majmok megjelenése volt. Ezek ugyanazon faj leszármazottjai voltak, mint a lemurok, de nagyobb volt az agyuk, és ugyanakkor agresszívebbek is voltak. Míg a lemurok beérték egyszerűen azzal, hogy lefelé lógnak a fákról és jól érzik magukat, addig a majmok ambícióktól fűtötten mindenféle dolgok iránt érdeklődtek, különösképp azon dolgok iránt, amelyek olyan cselekedetek véghezviteléhez segítették őket hozzá, amelyeket egymagukban képtelenek lettek volna véghezvinni: kiásni, megvizsgálni, megcsapkodni dolgokat. A majmok világuralomra törtek, és a lemur rokonok mindenütt kihaltak – Madagaszkáron kívül, ahova évmilliókon keresztül nem tették be lábukat a majmok. Aztán ezerötszáz évvel ezelőtt végül megérkeztek a majmok is, vagy legalább is azok leszármazottai: mi. Hála a meghökkentően előrehaladott gally-technológiának, kenuban érkeztünk, aztán hajókban, végül repülőkben, és ismét megkezdődött versengésünk, csak most tűz és macséták és

szelidített állatok, meg a bitumen voltak segédeszközeink. A lemurok most ismét a túlélésért harcolnak. A repülőgépem telítve majomleszármazottakkal megérkezett az antananarivói reptérre. Mark, aki előresietett, hogy elrendezze az expedíció dolgait, akkor találkozott velem először, és előadta a helyzetet. "Minden a lehető legrosszabban halad!" – mondta. Magas, sötét hajú és lakonikus volt, idegesen rángtak arcizmai. Elmagyarázta, hogy valaha csak magas volt, sötét hajú és lakonikus, de az elmúlt napok eseményei igencsak megviselték. Legalábbis megpróbálta elmagyarázni. Elvesztette hangját is, krákogott, valószínűleg a sok kiabálás következtében. "Majdem táviratoztam, hogy ne gyertek – mondta. – Az egész egy rémálom. Öt napja vagyok itt, és még mindig arra várok, hogy végre valami jól sikerüljön. A brüsszeli nagykövet azt ígérte, hogy a Mezőgazdasági Minisztérium gondoskodik majd rólunk: kapunk két Land Rovert és egy helikoptert. Erre kiderül, hogy egy mopedjük van csak, és az sem működik." "A nagykövet ezen túl arról is biztosított, hogy egyenesen északnak fogunk tartani, de az útról hamar kiderült, hogy járhatatlan, mivel kínaiak építik újra, és erről persze csak mi nem tudtunk. És a 'hamar' ez esetben azt jelenti, hogy fogalmunk sem volt róla: az utat tíz éve javítják." "Egyébként azt hiszem, kitaláltam valamit, de sietnünk kell – tette hozzá. – A repülő két óra múlva indul a dzsungelbe, és rajta kell, hogy legyünk. Éppen elegendő az időnk a felesleges csomagokat a hotelben felejteni, ha sietünk. Van fölösleges is, nemde?" – Aggódva szemlélte a csomaghalmot, amit én cipeltem, és a Nikon kamera tartozékait: a lencséket, és a három lábú állványokat, amelyeket fényképészünk, Alain le Garsmeur, aki velem utazott a repülőn, éppen betuszkolt a minibuszba. "Erről jut eszeme, – mondta -, hogy valószínűleg nem engedélyezik majd felvételek kivitelét az országból." Bénultan szálltam be a minibuszba. Párizstól idáig 13 órát töltöttem repülőgépen, nullára redukálva ezáltal tájékozódóképességem; zuhany, borotválkozás, jó kis éjszakai alvás, esetleg másnap reggeli kellemes ébredés után finom tea mellett megnézni egy térképen, hol is van Madagaszkár: ezekre számítottam. Próbáltam összeszedni magam és megkapaszkodni. Hamarosan nem találtam a legjobb ötletnek, hogy én, a sci-fi parodista, ott tartózkodom. Pislogtam a trópusi nap vakító fényében, és azon tűnődtem, mit is vár el tőlem Mark. Sietett és lefizetett egy portást, hogy ne hozza utánunk a csomagjainkat, alaposan elmagyarázta a sofőrnek az utat, és fokozatosan rendet rakott a körülöttünk uralkodó káoszban. Madagaszkár, gondoltam. Aye-aye, gondoltam. Közel kihalt maki. Két órán belül utazás a dzsungelbe. Kétségbeesetten próbáltam értelmesen, intelligensen beszélni. "Ööö, gondolod, most rögtön látni fogjuk azt az állatot?" – kérdeztem Markot, mikor bemászott, és bevágta az ajtót. Rámvigyorgott. "A brüsszeli nagykövet azt mondta, hogy erre még esélyünk sincs – világosított fel -, ezért jó eséllyel indulunk útnak. Köszöntelek – tette hozzá, amint lassan kerülgetve a gödröket beértünk a városba – Madagaszkárban."

Antananarivót tananariv-nek ejtették, és az évszázad nagyobb részében ez volt a jellemző. Amikor a franciák birtokukba vették Madagaszkárt a múlt század végén (a gyarmatosítás valószínűleg túlzottan is enyhe kifejezés arra, amit véghezvittek), elveszítették türelmüket a különös malagázi szokásoktól, amiért azok nem átallották az első és utolsó betűket lenyelni. Elhatározták hát racionális, gall módon, hogy ha már ilyen módon ejtik ki, hát az átkozott jól jön nekik is. Még mindig jobb, mintha az angolok foglalták volna el a területet, és azt mondanák nekik:

"Mostantól a Leichester-t Lesternek kell kiejteni" – és kiöltenék rájuk a nyelvüket. Igen megerőltető lenne, ha így kellene kiejteni, és bizonyosan nem tetszene, ahogyan a malagáziknak sem. Amint sikerült lerázniuk a francia uralmat 1960-ban, visszaállították a régi kiejtést és csak a konyhát, meg a bürokráciát tartották meg. Különösnek találtam ezen felül, hogy valaha olyasvalaki voltam, mint egy garas nélküli stoppos, aki telefonfülkékben és mezőkön éjszakázik, most pedig a kiadók drága világkörüli útra küldenek, olyan hotelszobába, ahol több ajtót kell kinyitnod, mire megtalálod az ágyat. Valójában közvetlenül az amerikai kiadótól érkeztem, amelynek nagyon tetszett az ötlet, így az első elgondolásom az volt, hogy kemény talajon kell majd éjszakáznom, pókokkal fertőzött kunyhókban egy dzsungel közepén, különleges fájdalmak között. Az agybénító, American Expess-es hetek úgy olvadtak le rólam, mint sár a zuhanyzóban, és lehetőségem nyílt hátradőlni, majd élvezni a csodálatos, békés, csúnya kényelmetlenséget. Mondhatom, Mark ezt a szépséget nem ismerte fel, és eleinte inkább aggodalmaskodón mutogatott a föld felé. – Ööö, megfelel? Azt mondták ugyan, hogy lesznek matracok... uh, söpörjünk neked kis helyet? És én hiába mondogattam: "Te ezt nem érted, ez óriási. Csodálatos, hetek óta erre vártam." Az igazsághoz hozzátartozik, hogy képtelenek voltunk hazudni. Az aye-aye éjjeli állat, napközben nincs látogatási ideje. Az a kevés aye-aye, amely az 1985-ös tudomány állása szerint létezett, megtalálható volt (ám gyakrabban nem volt megtalálható) egy kis, idillikus, esőerdővel borított szigeten, amit történetesen Nosy Mangabé névvel illettek, Madagaszkár észak-keleti partján, ahová is húsz évvel azelőtt költöztették be őket. Ez volt számukra az utolsó menedék a földön, és a szigetet senki sem látogathatta a kormány engedélye nélkül, melyet Marknak kellett beszereznie. És ez a hely ott volt, ahol a kunyhónk állt, és a kunyhónk ott volt, ahol éjszakáról éjszakára megpihentünk, miközben átverekedtünk magunk a zuhogó esőben az esőerdőn, kicsiny, zseblámpáinkkal (a nagy, erősebb fényt adó verziók, amelyeket a repülőgépen hoztuk, a "fölösleges" poggyászokkal egyetemben a Hiltonban marasztaltuk), míg rá nem leltünk egy aye-ayére.

Ez meglepő volt. Megtaláltuk. Csak pár pillanatig láttuk, amint lassan leereszkedik egy faágba csimpaszkodva néhány lábnyira a fejünktől, és lenéz ránk az esőfüggöny mögül, olyasfajta békés bárgyúsággal, mintha nagy hirtelen nem tudna minket besorolni az emlékképei közé, és ebben a nyomasztó időjárás is gátolta szegényt. Hogy miért lehetett ez? Mert – ahogyan azt később felismertem -, majom módjára meredtem egy makira. New Yorkból

Párizsba, majd Párizsból Antananarivóba egy B747-essel, majd Diégo-Suarezbe egy régi, propelleres géppel repültünk, majd elhajtottunk a Maroantsetra kikötőbe egy talán még öregebb járgánnyal, áthajóztunk Nosy Mangabéba egy olyan rozoga hajóval, hogy szinte lehetetlen volt megkülönböztetni egy víz sodorta farönktől, majd begyalogoltunk az örök éjszaka ősi esőerdejébe, és így, mintegy időutazással érintettünk minden olyan időzónát, ahol jó nagyot rúgtunk a lemurokba. Előttünk pedig az utolsó példányok egyike lógott, és békés bárgyúsággal nézett ránk. A következő napon Mark és én a kunyhó küszöbén ültünk, és a korai napfény megjegyzéseket és vitatható ötleteket adott a cikkhez, amit a Observernek írok majd az expedícióról. Részletesen elmagyarázta nekem a lemurok történelmét. Madagaszkár majommentes óvóhely volt az afrikai anyaföldtől elszigetelten, és most Nosy Mangabé töltötte be a majommentes óvóhely szerepét a madagaszkári anyaföldtől elszigetelten. A menedék egyre kisebb helyre szorult vissza, és a majmok már ideis betették a lábukat, és a küszöbön üldögélve megjegyzéseket tesznek. – A különbség – kezdte Mark – az, hogy az első majommentes óvodát az esélyegyenlőség állította fel. A másodikat a majmok.

– Akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy intelligenciánk növekedésével nem csak erőnk gyarapodott, de az erőhasználat következményeinek megértésére is lehetőségünk nyílott. Képességgel látott el arra nézve, hogy hogyan rendezzük be környezetünket, de ha kell, magunkat is.

– Álljunk meg egy szóra! – szólt Mark -, álljunk meg egy szóra! Huszonegy faja létezik jelenleg a lemuroroknak Madagaszkáron, s közülük az aye-aye-t tartják a legritkábbnak, ami azt jelenti, hogy közelsége a kihaláshoz a fent említett fajon belül meggyőző. Valamikor több, mint negyven válfaja létezett. Ennek közel a fele már túllépte a határt. És ezek csak a lemurok. Valójában minden, a madagaszkári esőerdőben élő faj sehol másutt nem fordul meg, sem elő, és már csak tíz százalékuk vállalta el ezt az évet. És ez csak Madagaszkár. Jártál te már valaha az afrikai kontinensen? – Nem.

– Egyik faj a másik után radírozódik le. Kevesebb, mint húsz északi rinocérosz maradt, és kétségbeesett küzdelem folyik, hogy megvédjék őket a vadorzóktól. Zairében lapulnak. És a hegyi gorillák szintén – ők a legközelebbi élő rokonaink, de nekik szinte már lehetőséget sem hagytunk, hogy megérhessék ezt az évszázadot. De valami hasonló folyik a többi területen is. Ismered a kakapót? – A mit? – A kakapót. Ez a világ legnagyobb, legkövérebb és legkevésbé repülőképes papagája. Új-Zélandon őshonos. A legkülönösebb madár, amit ismerek, és talán olyan híres lesz majd egyszer, ha kihal, mint a dodó. – Hány van még belőlük? – Negyven, és rohamosan fogynak. Ismered a Yangce folyó delfinét? – Nem én. – A komodói sárkányt? A rodriguezi gyümölcsevő denevért? – Álljunk meg egy szóra, álljunk meg egy szóra! – mondtam. Bementem a kunyhóba, körbekutakodtam a hangyák közt a majmok egyik legértékesebb találmánya után. Összetevőit tekintve egy csomó gallyból állt, péppé aprítva, laposra döngölve, összefogva valamivel, ami előzőleg egy tehént fogott össze. Megfogtam odakint a Filofaxomat és átlapoztam, miközben a nap beáramlott a mögöttem álló fákon át, amelyeken gyűrűs makik örültek egymásnak. – Nos – mondtam ismét elfoglalva helyemet a küszöbön -, épp most gyűlt össze egy pár regényre való ötletem, de, ööö, ti mit csináltok 1988-ban?

Itt csirkék vannak

Az első állat, aminek keresésére indultunk három évvel később, a komodói sárkánygyík volt. Ez egy olyan állatfaj – igazodva a többi úticélunkhoz -, amelyről jómagam csak igen keveset tudtam. Az a kevés pedig így hangzott: nehéz kedvelni. Emberevők. Ez önmagában nem nagy dolog. Az oroszlánok és a tigrisek is azok, és ez – bár ez némi óvatossággal fűszerezi szétbonthatatlanul vegyes érzelmeinket, és tiszteletteljes, félelemteli közeledésre sarkall – mindemellett ösztönös csodálatot ébreszt bennünk. Mi tulajdonképpen nem akartunk az eledelükké válni, de nem vettük zokon a gondolatot. Az okok közt szerepelt talán az is, hogy akárcsak ők, mi is emlősök vagyunk. Előítéleteket ébresztett továbbá bennünk az is, hogy oroszlán volt közöttünk, sárkány azonban nem. Ugyanakkor egyikünk sem volt hal, s ez rögtön magyarázat is egyben a cápáktól való félelmünkre.

A komodói gyíkok is nagyok. Nagyon. Pillanatnyilag van egy Komodón, amely több, mint tizenkét láb hosszú és egy yard magas (4 m hosszú és kb 90 centi magas a szerk.), amivel, ha nem is tudsz mit kezdeni, legalább el tudod képzelni, hogy ez nem megfelelő méret egy gyíknak, különösen abban a helyzetben, melyben ő emberevő, te pedig felajánlod neki, hogy megosztod vele a szigetét.

Emberevőségük ellenére nem jutnak túl gyakran hozzánk, így diétás napokon kecskékkel vigasztalódnak, nagyobb disznókkal, őzfélékkel, miegymással; de csak akkor szednek szét egy-egy élő darabot közülük, ha nem találnak olyat, ami már kihűlt, mert ők a szívük mélyén dögevők. Szeretik, ha eledelük rothadt és büdös. Mi nem rajongunk az efféle húsért, és jellemzően nem nézzük jó szemmel, aki viszont igen. Nem néztem jó szemmel ezeket a gyíkokat.

Mark a három közbeeső évet tervezéssel és kutatásokkal ütötte el, hogy hogyan kellene kivitelezni az expedíciót, ezen felül még feladott pár levelet, lebonyolított néhány telefont, és gyakran küldött telexet más természetvédőknek, akik a világ távoli pontjain működtek, projecteket dolgoztak ki, és maketteket készítettek az adott terepről. Ezen felül elrendezte a VISA kártyákat, repülőjáratokat, hajóutakat, a szállásokat, és mikor mindennel megvolt, kezdhette elölről az egészet, mert kiderült, hogy én még nem fejeztem be a regényeket. Aztán egyszer mégis. Az építőmunkások kezén hagytam házam, akik még három hét befejezési időt kértek, és útra keltem, hogy eleget tegyek utolsó elkötelezettségemnek – az ausztráliai kiadós körútnak. Mindig nagyon együttérző vagyok, mikor fülembe jut, hogy némely emberek, ha véletlenül befognak valami adást tévékészülékükön vagy rádiójukon, azon kapják magukat, hogy éppen egy újkeletű könyvet akarnak rájuk sózni. Magam is átéltem már, hogy az egyetlen befogható állomáson saját, legutóbb kiadott könyvemmel ismerkedhettem. Aztán valahogy ezen is túltettük magunkat, és már akár fel is kereshettük az óriásgyíkot. Felmentünk a melbourne-i hotel szobájába, majd jól átvizsgáltuk expedíciós felszerelésünket. A "mi" abban a pillanatban Markot és engem és Gaynor Shutté-t jelentette, aki, mint a fontossági sorrendben legutoljára említhető, rádió-producerként hőstetteinket akarta rögzíteni a BBC számára. Felszerelésünk összetevőire bontva egy csomó kamerából, magnóból, sátorból, hálózsákból, orvosi kellékből, szúnyogirtóból, és megfejthetetlen rendeltetésű nylon és ponyvadarabokból állt, amikhez fém fűzőlyukak és műanyag hurkok, Rambó tőrök, csizmák, fáklyák és egy krikettütő társult. Egyikünk sem akarta elismerni a krikettütő tulajdonjogát. Fogalmunk sem volt róla, hogy honnan került oda. Rendeltünk egy szobapincért pár sörrel, majd megkértük, hogy vigye el a krikettütőt, de nem akarta. Azt mondta, ha tényleg emberevő gyíkokkal akarunk randevúzni, még hasznát vehetjük.

– Ha egyszer csak egy sárkány rohan majd maguk felé, óránként 30 mérföldes sebességgel, fogait csattogtatva, védekezésképp hozzávághatják – mondta, majd kiosztotta a söröket, és lelépett. Elrejtettük az ütőt az ágy alatt, kinyitottuk a söröket, majd Mark ejtett pár szót arról, hogy tulajdonképpen mit is keresünk mi ott. – Négy évszázada – kezdte – a kínaiak történeteket regéltek egy hatalmas, tüzet okádó, emberevő óriásról, de erről sokáig azt tartották, hogy egyszerű, mitikus mendemonda, tragikus fantáziálás. Öreg tengerészek hajtogattak efféléket, majd a térképeikre biggyesztették a feliratot azon szigetek rajza fölé, melyekre ránézni sem szerettek: Itt sárkányok vannak. Aztán egyszer, ennek a századnak éppen az elején egy holland úttörő-repülős megkísérelt kitérőt tenni az indonéziai szigetvilágba Ausztrália felé vezető útján, amikor motorproblémáknak köszönhetően nem túl zökkenőmentes leszállást kényszerült végrehajtani Komodó szigetén. Annak ellenére, hogy a repülő totálkáros lett, a pilóta épp bőrrel megúszta a landolást. Víz után kezdett kutatni. Keresés közben a homokos parton egy széles ösvényre lelt, amelyet követve hamarosan valami olyasmit látott, amit az első pillanattól nehéznek ígérkezett kedvelni. A kedves nagydarab emberevőnek tűnt, és mindössze tíz láb hosszúnak. Azzal a valamivel találta szembe magát, amit most mi is keresünk: a komodói sárkánnyal. – Megúszta? – kérdeztem a tárgyra terelve a szót. – Aha, de a jó híre nem. 3 hónapot kellett átvészelnie, mire kimentették. Mikor hazakeveredett, mindenki őrültnek hitte, és az általa mesélt történetet sem vették komolyan. – Ezek szerint a komodói sárkánytól erednek a kínai sárkány-mítoszok? – Nos, ezzel természetesen senki sincs tisztában. Vagyis én biztos nem. Ugyanakkor feltétlenül számolnunk kell a lehetőséggel. Ez az állatfaj nagytermetű, széles nyakú és emberevő is, és bár nem jellemző rá, hogy tüzet fújna, a lehelete az ember által ismert valamennyi élőlényé közül a legrosszabb.

De van egy másik fontos dolog, amit érdemes tudni a szigetről. – Mi lenne az? – Előbb igyál meg mégegy sört! Eleget tettem a felszólításnak. – Sokkalta több – folytatta Mark – mérgeskígyó van Komodó szigetének egy négyzetméterén, mint bárhol máshol a világon.

Van valaki Melbourne-ben, aki valószínűleg többet tud a mérgeskígyókról, mint bárki más a földön. ő Dr. Struan Sutherland, aki egész életét a mérgek tanulmányozásának szentelte. – Az unalomig ismételgetem, – mondta a kígyóméregtudós, amikor jegyzetfüzetekkel és kazettás magnókkal megrakottan másnap reggel meglátogattuk, – hogy ki nem állhatom ezeket a méreggel felszerelt lényeket, legyen bár kígyóról, valami soklábúról vagy akár halról szó. Ostoba lények, mindent megharapnak. És akkor az emberek hozzám fordulnak segítségért. Megmondom én nekik mi a teendő: először is elkerülni a marást. Ez a válasz. Már megelégeltem, hogy mindenkinek ezt hajtogassam. Ami igazán érdekes, az a hidroponikus növénytermesztés. Lebilincselő dolog: mesterségesen, vízben termesztett növények. Mindent tudnunk kell róla, ha a Marsra meg egyéb planétákra tervezzük a kirándulást. Mit is mondtatok, hová igyekeztek? – A komodói sárkánygyíkok szigetére. – Hát, továbbra is csak ezt javasolhatom: semmiképpen ne hagyjátok magatok megmarni! És ha ez mégis bekövetkezne, ne siessetek vissza hozzám, mert úgysem fogtok ideérni időben, és nélkületek is van elég dolgom. Nézzetek csak körül a rendelőmben! Mindenütt mérgező állatok. Látjátok ezt a tartályt? Csípős hangyákkal van kibélelve. Mérgező kis dögök, mihez kezdünk velük? Majd elfelejtettem, van itt valahol néhány teasütemény is, ha éhesek lennétek. Kértek? Hirtelen nem emlékszem, hová is tettem őket. Van némi tea is, de nem a legjobb fajtából. Az ég szerelmére, üljetek már le!

– Szóval Komodóra... Igazából fogalmam sincs, miért ragaszkodtok a dologhoz, de tételezzük fel, hogy ennek is megvan az oka. Azon a szigeten 15 különféle kígyófaj él, és legalább a felük mérgező is. Potenciálisan életveszélyes csak a daboja-kígyó, a bambuszvipera és az indiai kobra. – Az indiai kobra a tizenötödik legveszélyesebb mérgeskígyó a földön, és a tizennegyedik Ausztrália környékén. Ennek tudható be, hogy a hidroponiára nem jut elegendő időm: túl sok itt a kígyó!

– No meg a pók. Közülük a délkelet-auszráliai tölcsérhálós pók a legmérgezőbb. Évi kb. 500 embert hoznak be pókcsípéssel. Régen sokan haltak meg tőle, és mivel folyton ilyen problémákkal zaklattak, ki kellett fejlesztenünk valami hatásos ellenmérget. Ez pár év alatt össze is jött. Aztán megalkottuk ezt a kígyómarás-felismerő készletet. Nem arra, hogy kitaláljuk, hol is történt a marás, hanem arra, hogy magát a marás fajtáját azonosítani tudjuk a megfelelő ellátás érdekében." – Megnéztek egy ilyet? A méreghűtőben találtok pár darabot.Nézzétek csak! A sütemények is itt vannak! Kapjatok be belőlük párat, amíg frissek! Tündériek, magam sütöttem őket!

Ezzel körbemutogatta a kígyóméreg-felismerő készleteket meg a saját, házi sütésű, tündéri kekszeit, majd visszavonult asztala mögé, ahonnan vigyorogva bámult vissza ránk göndör szakállával csokornyakkendőjében. Mi megcsodáltuk a készleteket, amelyeket kicsiny, hatékony hatást sugalló dobozokba zártak. Az apró üvegcséből egy cső, valamint egy fecskendő lógott ki, meg ott volt a használati utasítás, amelyet az ember kétségbeesésében biztos, hogy meg sem kísérelne elolvasni. Ezután megkérdeztük az öregtől, hogy őt hány kígyó marta már meg?

– Még egy sem! – válaszolta. – Más emberek veszélyes helyzeteinek orvoslásával szereztem a gyakorlatom. Magamon nem kísérleteznék! Nem hiányzik egy marás, ugyebár? Tudjátok, mit mondanak erről a dossziéim? "Hobbik: kertészkedés – kesztyűben; halászat – csizmában; utazás – óvatosan." Ez a megoldás. Mi más is lenne? Ezen kívül a csizmákhoz illik ugye buggyos, bőszárú

nadrágot is venni, és nem árt, ha fél tucat ember csapkodja előtted a lábát a földhöz, a lehető legnagyobb hangzavart keltve. A talajrezgések elriasztják a kígyókat, kivéve egyet, mert a süket vipera ekkor sem mozdul. Az emberek átgyalogolhatnak rajta és fölötte, anélkül, hogy bármi is történne. Hallottam már olyat, hogy tizenkét ember taposott meg egy süket viperát, és csak az utolsót – aki túl sokat ácsorgott rajta – marta meg. Normál körülmények közt eléggé biztonságban érezheti magát a menetben a tizenkettedik. Nem ízlik a sütemény? Gyerünk, vegyetek, van még a hűtőben. Aggodalmasan megkérdeztük a házigazdát, hogy van-e neki azokból az ellenszerekből, amelyek számunkra hasznosak lehetnek? – Nos, tízből kilencszer az említett ellenmérgek hatásosak, azon egyszerű oknál fogva, hogy tíz kígyómarásból kilencszer nem lesz beteg az áldozat. A fennmaradó tíz százalék okozza a gondot, és sok mítoszon kellett végigrágni magunkat, hogy eljussunk az igazság megismeréséhez. Pontos válaszra volt szükségünk. Az emberek többsége rituálisan agyonverte a csúszómászókat, s ez nem hozott túl sok eredményt az azonosításhoz. Ha nem ismerik fel pontosan a kígyófajtát, nem orvosolható a marás sem

– Szóval ilyen esetre – puhatolóztam – magunkkal vihetnénk esetleg egy ilyen kígyómarásdetektort Komodóra?" – Persze, persze. Amennyit csak akartok! Persze semmi hasznukat nem veszitek majd, mert csak az ausztráliai kígyók felismerésére jók. – Akkor hát mi a teendő egy halálos marás esetén? – érdeklődtem. Az öreg úgy pislogott rám, mintha totál hülye lennék. – Mit gondolsz? – kérdezte. – Természetesen meghalsz! Ezt jelenti a halálos marás. – De mi a helyzet a seb körbevágásával és a méreg kiszívásával? – kérdeztem én. – Még mindig jobb, ha más próbálja ki, és nem én – válaszolt. – Nem szeretnék egy méreggel teli szájat. Bár kétségtelenül nem okozhatna túl sok gondot. A kígyómérgeknek nagy a molekuláris súlyuk, ezért képtelenek felszívódni a véráramba a szájon át úgy, ahogy azt az alkoholok és a drogok teszik, és a gyomorsavak meg is semmisítenék. De ez sem túl hatékony. Nem valószínű, hogy sokat sikerül a méregből közömbösíteni, de a próbálkozás annál rosszabb állapotba hozza majd a sebet. És ez egy olyan helyen, mint Komodó, azt jelenti, hogy hamar elfertőződsz. Vérmérgezés és üszkösödés végez veled. – És ha elszorítjuk az eret? – Nagyszerű, amennyiben nem bánod, ha később amputálni kell a lábadat. Ez pedig mindenképp bekövetkezik: ha egy testrész vérellátása megszűnik, az egyszerűen elhal. És amennyiben találnátok valakit Indonézia ezen részén, akire szimpátiából rábíznátok az amputációt, akkor ti még nálam is bátrabbak vagytok. Nem, őszintén elárulom, az egyetlen hasznos dolog ilyen esetben egy nyomókötés a maráson, majd egy igen-igen szoros – de nem túl szoros kötés a láb felületén. Le kell ugyan lassítani a véráramot, de elállítani nem szabad, különben lemondhatsz a lábadról. Tartsd a lábat, vagy bármely testrészt, amelyet marás ért alacsonyabban a szívednél és a fejednél. Tartsd nagyon, nagyon

nyugodtan, lélegezz lassan, és keríts orvost azonnal. Ha Komodón tartózkodsz, ez napokat vesz igénybe, de te akkora már merev hulla leszel. – Az egyetlen megoldás – és ezt most komolyan mondom: ne hagyd magadat megmarni. És tulajdonképpen nem sok érvet hozhatsz fel a másik véglet mellett. A legtöbb kígyó elkotródik az utadból, mielőtt egyáltalán észrevennéd őket. Tulajdonképpen nem is gyűlhet meg velük a bajod, amennyiben óvatos vagy. Igazából csak a tengeri lényektől kell tartózkodnod. – Miktől? – A tűzhaltól, a kőhaltól, a tengeri kígyóktól. Azok sokkal mérgezőbbek, mint bármi a földön. Csípesd meg magad egy kőhallal, s csak magába a fájdalomba belepusztulhatsz. Az emberek ilyen esetben előszeretettel választják a megfulladást, s ezáltal megkönnyítik a saját dolgukat.

– Miféle dolgukat? – Úgy értem a tengerben, hisz ott tonnaszám találhatók. A helyetekben én nem akarnék a közelükbe merészkedni. Totál mérgezőek. Utálom őket. – Létezik egyáltalán valami, amit szeretsz? – Igen! A hidroponikus növénytermesztés.

Bali-ra repültünk...

David Attenborough állítása szerint az a földkerekség egyik legtartalmasabb helye, s ennek következtében lenyűgöző is, ám ő valószínűleg több időt húzott le ott, mint mi, ráadásul feltehetően valami egészen más részén, mert amit mi belőle láttunk, miközben kiszortíroztuk saját poggyászunkat, silány volt, sőt undorító. És az még a látványosabb rész lehetett, hiszen ott vonultak föl a világ minden tájáról érkező turisták, hogy megcsodálhassák azt, amiben – én speciel nem túl sok fantáziát láttam.

Az egyenes, kutai utcákat ajándékboltok és hamburgerárusok szegélyezték, s ittas, ordítozó turisták, öngyilkosjelölt motorosok, hamisóra-kereskedők és pöttöm kutyák népesítették be. Az öngyilkosjelölt kétkerekesek egyesével célba vettek minden ölebet és átutazót, mialatt a kis furgon – amelyben az este jelentősebb hányadát töltöttük – egyik telt hoteltől a másikig cipelte poggyászunkat, lassanként átvergődve a hamisóra-kereskedők halmain. Valahol nem is túl messze onnan, a sziget közepe felé lehetett a földi mennyország, ám szemmel észlelhető módon a pokol pillanatnyilag jobb üzletnek ígérkezett.

A sörösdobozt szorongatók, "kapd be" feliratú pólós átutazók tulajdonképpen bárki számára ismerősnek tűnhettek, aki látott már személyesen angol csapatmunkát Spanyol– vagy Görögországban, ám engem hamar zavarba hozott a mennykőként belém sújtó felismerés: a turisták nem angolok voltak. Ausztrálok.

Ugyanakkor minden egyéb vonatkozásban oly kétségbeejtően hasonlítottak az angolokra, hogy rögtön eszembe jutott a konvergens evolúció elmélete, amelynek elmesélésével még mindig mindenki jobban jár, mintha elmesélném, hogy milyen úton jutottam el hozzá. A világ különböző részein lesújtóan hasonló, ám valójában egymástól tökéletesen elkülönült életformák jelennek meg válaszképpen a hasonló körülményekre és szokásokra. Például az aye-ayének, amelyet Mark és én Madagaszkárban találtunk meg, van egy említésre méltó tulajdonsága. A harmadik ujja sokkal hosszabb, mint a többi, és csontja olyan vékony, akár egy gally. Arra használja, hogy kikaparja a környezetében fellelhető lárvákat a fakéreg alól, mert azokkal táplálkozik. Van még egy teremtmény, amely ugyanezt teszi: az Új-Guineában élő hosszú ujjú erszényes patkány. Neki a negyedik ujja hosszú és gallyszerű, s pontosan arra használja ő is ezt a "szurkálót", mint az aye-aye. Nincs közöttük családi rokonság, csak egyetlen párhuzam: mindketten a harkályokat pótolják. Madagaszkáron nincsenek fakopácsok, s ugyanez áll Új-Guineára is. Ez annyit tesz, hogy adott egy táplálékforrás – a lárvák -, és két különböző fajnál alakult ki a begyűjtési mechanizmus. Ehhez jön még egy meglepően hasonló szerkezetű ujj – ha helyileg nem is pontosan ugyanott. Ez kézzelfogható bizonyítéka az evolúciónak, amely egymással nem rokon állatfajoknál képes hasonló tulajdonságokat előidézni. Pontosan ugyanolyan viselkedés a világ két, egymástól független sarkában. Akár a spanyol és a görög árusok viselkedésének hasonlatossága a hawaiiakhoz, ahol a helybeliek mosolyogva kínálják fel magukat, majd a befolyt összeget saját maguk csinosítására költik, hogy még pénzesebb áldozatokra tehessenek szert. – Rendben – mondta Mark, amikor egy vendéglőben kis vacsorához jutottunk a művirágok, a jajgató zene és az italokból kiálló krepp-esernyők között -, a következő az ábra. Kecskéhez kell jutnunk! – Itt? – Nem, Labuan Bajón. Flores szigetén, a Komodóhoz legközelebb eső kikötőben. Ehhez pedig át kell szelnünk a környék egyik legveszélyesebb tengerén 22 mérföldet. Ez az a hely, ahol a Kínaitenger találkozik az Indiai-óceánnal, és áramlások, örvények meg egyéb finomságok asszisztálnak a randevúhoz. Veszélyes, és akár húsz órába is telhet. – Egy kecskével? – Igen, egy döglött kecskével. Az ételemet bökdöstem. – A legjobb – folytatta Mark -, ha a kecske már legalább három napja döglött, és erősen szaglik. Ez kelti fel legjobban a sárkányok figyelmét. – Úgy érted, hogy húsz órát töltsünk el egy hajón... – Egy kis csónakon – egészített ki Mark. – Valami háborgó tengeren... – Meglehet... – Egy három napos kecskehullával? – Pontosan! – Hirtelen nem találok szavakat!

– Van még egy dolog, ami talán említésre méltó, és az így hangzik: az előbb említettek egyike sem igaz pontosan ebben a formában. Vannak egymásnak erőteljesen ellentmondó történetek, s ebből fakadóan nem lehet mindegyikük igaz. Remélhetőleg mire holnap Labuan Banjóba kerülünk, már többet tudunk majd az igazságról. Holnap átröppenünk Bimába, és korán kint kell lennünk a denpasari reptéren. Rémálom volt, mire megszereztem a megfelelő csatlakozáshoz a jegyeket, ezért javaslom, ne késsük le a gépünket.

Valahogy mégis sikerült. Frissen elszabadult pokol fogadott minket a denpasari reptéren, ahol izgatott, ordítozó emberhordák erősítették meg baljós előérzetünket. A bejelentkezésnél közölték, hogy a Bimából Lauban Bajóba tartó repülőgépre nekünk nincs helyfoglalásunk. A férfi vállait vonogatva visszaadta jegyeinket. Megtudtuk, hogy a vidám kedélyállapot a legjobb módszer az indonéziai kellemetlenségek elviselésére, s rögtön ki is próbáltuk. Derűsen kíséreltük meg kitalálni a jegyeinkre nyomtatott "érvényesítve" felirat jelentését, s kis idő elteltével arra jutottunk, hogy bizonyára azért jó, mert elgondolkoztatja az embereket, s így sok felesleges kérdés feltevésétől kíméli meg őket.

Továbbálltunk.

Mosolyogva lobogtattuk jegyeinket a szélben. Az utasfelvétel ablaka mögül lenge, utasfelvételi alkalmazott göncben virító, vékony bajuszú, vékony nyakkendőjű és vékony, fehér, feltűrt ujjú inges férfi bámult ránk közönyösen füstkarikákat eregetve. Meglóbáltuk felé a jegyeinket, mire ő finoman megrázta a fejét. Derűsen masíroztunk el a jegyiroda előtt, ahol tudomásunkra juttatták, hogy semmi közük az ügyhöz, és az utazási ügynökségre irányítottak. Néhány kedélyállapot-fokozó telefonhívás, amelyeket Bali utazási ügynökéhez intéztünk, tudomásunkra hozta, hogy a jegyeink érvényesek, csak másképp, s ez a félreértés egyszerű oka. Tulajdonképpen a jegyirodában is egészen hasonlóan védekeztek. – Mit szólnának egy másik járathoz? – kérdeztük tőlük. – Elképzelhető – válaszolták. Egy vagy két hét múlva. – Egy vagy két hét múlva? – sikoltottuk. – Pillanat! – szólalt meg az egyik férfi, elvette a jegyeket, s eltűnt. Tíz perccel később visszajött, s a kezébe nyomta a jegyeinket egy másik férfinak, aki csak ennyit mondott: "Pillanat!", majd elfordult és elsietett. Tizenöt perccel később előkeveredett, s ezt mondta: – Tessék kérem, mit tehetek önökért? Elmagyaráztuk neki a helyzetet, amire ő csak ennyit szólt: "Pillanat!", s ismételten felszívódott. Aztán jó sokkal ezután, mikor is megkérdeztünk valakit, hogy hová is mehetett az a jóember, megtudtuk, hogy Jakartára utazott meglátogatni az édesanyját, mert már vagy három éve nem látta őt. – De hát magával vitte a jegyeinket! – panaszoltuk. – Nem, azokat itt hagyta – válaszolták. – Miért, kérik őket? – Igen, szeretnénk! – magyaráztuk. – Labuan Bajóba igyekszünk, vagy mi. Ez az újdonsült információ láthatólag nagyfokú zavart váltott ki, s perceken belül minden irodai alkalmazott elment ebédelni. Kezdett kikristályosodni, hogy a repülő a pályáról fut ki, mi meg az időből, hogy rákerülhessünk. Választhattunk, hogy elrepüljünk-e Bimáig, és ott vesztegeljünk, de mi inkább úgy határoztunk, maradunk, és alkudozunk kicsit az utazási ügynökkel. Nem akartunk több miszter Vidámpofát. Egy minibusz szállított minket az utazási ügynökségre, ahol felsöpörtünk a lépcsőkön a magunk csöppnyi hacukájával, s dühödten tiltakoztunk, valahányszor hellyel, kávéval és „Greensleeves" zenével kínáltak minket, amikor csak csengett a telefon. Az a fajta horrorisztikus csend borult ránk, mintha egyikünk meghalt volna, de miután egy órán belül senkinek sem akaródzott foglalkozni velünk, bedühödtünk, és egy hirtelen mozdulattal az igazgató ajtajára mutattunk. Egyből meg is tudtuk, hogy az indonéziaiak egy valami miatt nem lehetnek büszkék magukra, és ez a valami a légitársaságuk. Később az igazgató alkudozni kezdett velünk, kijelentette, hogy neki nagy a hatalma Baliban. Ettől azonban nekünk még nem lett jobb, ezért dühbe gurultunk. Ez egy olyasfajta viselkedés volt, melyhez természetszerűleg vonzódtam, mert jómagam ilyen helyzetekben inkább mosolyogni szoktam, ellenszenvet és frusztráltságot mutatok, sokat vonogatom vállam, és elálmosodom. Más megközelítésben viszont aggasztott is, hogy egész idő alatt mereven mosolyogtunk, hancúroztunk, kellemesen hahotáztunk, mialatt az utunkat keresztezők csak egy főnevet ismételgettek (pillanat, pillanat) nagy gyakorisággal, majd Jakartára utaztak, vagy közönyösen bámultak ránk füstkarikákon át. Mikor már annyira fölhergeltük magunkat, hogy a lábunkkal vertük a földet, betessékeltek minket a főnökhöz, aki elmesélte nekünk, hogy miért nincs semmi okunk dühöngeni, és hogy kifejezetten miattunk egy különjáratot indít Labuan Bajóra. Megpróbálta érzékeltetni, mennyire haszontalan dolog toporzékolnunk. – Ezeken a területeken – mutatott egy nagy, fali Ázsia-térképre – hatásos. Ettől a vonaltól keletre nem. Rá kellett döbbennünk, hogy ha az ember Indonéziába utazik, négy-öt napot kell várnia arra, hogy valami hirtelen történjen.

Mivel nem volt helyünk a repülőgépen, elmesélte nekünk, hogy folyton ilyesfajta dolgok történnek. Gyakorta néhány állami tisztségviselő vagy egyéb fontos titulusú perszóna elhatározza, hogy jól jönne egy hely, és persze emiatt másnak nem jut. Meg is ragadtuk az alkalmat, hogy megtudakoljuk: csak nem valami hasonló történt velünk is? – Nem – hangzott a válasz. – Ugyanakkor érdemes elgondolkozniuk ezen a lehetőségen, amikor hasonló helyzetbe kerülnek. Ekkor beleegyeztünk egy kávéba. Kerített nekünk szállodai szobákat éjszakára, és egy minibuszos kirándulást délutánra.

Rájöttünk, hogy Baliban jól lehet élni, ha valaki az állatokra mutogat. Érdemes keresni egy állatot és mutogatni rá. Ha kellő gyakorlatra teszel szert, megélhetsz abból, hogy arra az emberre mutogatsz, aki egy állatra mutogat. Erre egy igen jó példát találtunk közel a híres Tanah Lot templomhoz, a tengerparton, s úgy tűnt, ez egy igen jól prosperáló és nagy hagyományokkal rendelkező üzletág. A parthoz közel volt egy igen lapos, széles szájú barlang, ahol a fal egy kis repedésében egy sárga kígyópár fészkelt. Odakint a parton ült egy ember, s pénzt gyűjtött arra az emberre mutogatva, aki a barlangban tartózkodott. Amikor kifizetted a pénzt, és bementél a barlangba, találtál ott egy embert, aki a kígyókra mutogatott.

Ezt az apró gyöngyszemet leszámítva a nekünk szervezett túra maga volt a dögunalom. Mondtuk is az idegenvezetőnek, hogy mi nem azokat a dolgokat akartuk látni, amelyeket a turistáknak mutogatnak, hanem azokat, amelyeket azok a turisták látnak, akik nem akarnak turista látványosságokat látni. Az ilyesfajta helyek persze dugig vannak turistákkal. Ami persze nem jelenti azt, hogy mi nem voltunk annyira turisták minden apró porcikánkban, mint mások, de ez legalább rávilágít arra, hogy minden cél, melyet el kívánsz érni, már magától a cselekvés szándékától megszűnik célnak lenni, és ez az, ami miatt a század fizikusai ölre mennek. Nem kardoskodom amellett, hogy Bali ismét Bali múzeummá legyen, amely által Bali azonnal megszűnne a saját történelmi funkcióját betölteni, és ez manapság amúgy is a túlzottan népszerű folyamatok egyike. Mindössze dühömet fitogtatom frusztráltságomban. Tartok tőle, hogy alig vártam, hogy elhagyhassam a föld legcsodálatosabb részét. Másnap végül sikerült eljutnunk Bimába a denpasari reptér érintésével. Már mindenki ismert minket az előző napi kalamajkának köszönhetően, s ez alkalommal a vékony ember, aki a füstkarikák mögül meredt ránk unottan mosolyogva, borzalmasan segítőkésznek bizonyult. Ettől el is érzékenyültünk.

Bimában megtudtuk, hogy egyáltalán nincs repülőjárat Lauban Bajóba másnap reggelig. Talán akkor próbálkozzunk! Hirtelen őrjöngeni, majd váratlanul hadonászni kezdtünk; erőszakosan nekirohantunk a tömegnek, előrefurakodtunk az ócska, zsúfolásig telt repülőgéphez, és felszálltunk. A repülőhöz vezető úton nem is tűnt fel, hogy rettenetes menynyiségű csomagunkat ottfelejtettük. Mikor már a fedélzeten ücsörögtünk, akkor kezdtünk egymásra gyanakvó pillantásokat vetni: halvány lila gőzünk sem volt, hogy lesz-e a repülőtéren valakinek annyi esze, hogy berakodja a poggyászunkat. Mikor már nagyon pattogott az agyam, nem bírtam tovább. Lerontottam a gépről és befogtam valami légitársasági alkalmazottat, aki nagyon érdeklődött arról, hogy mit képzelek én egyáltalán? Csak arra emlékszem, hogy sokat ismételgetve a "csomag" főnevet hadonásztam önkívületemben. Természetesen nyugtatólag hatott rám, mikor kijelentették: "Nyugalom, a helyzet tökéletes urai vagyunk." Valahogy rávettem valakiket, hogy kísérjenek a csomagjaimhoz. Végül betuszkolták őket, s akkor a csomagok miatt végre nyugtunk lehetett, nem úgy a közlekedési eszköz állapota miatt. A pilótafülkéhez vezető ajtó a repülés alatt nyitva maradt, de az is lehet, hogy egyáltalán nem is volt. Mark elmondta, hogy az Air Merpati a gépeket használtan veszi az Air Ugandától, de szerintem ez valami vicc volt.

Derűsen vagány felfogásom van az ilyesfajta légi helyváltoztatásokról. Nem szokott zavarni. Bár nem hinném, hogy ennek oka félelmetes vakmerőségem, mivel én magam gyakran hullasápadt vagyok autózás közben, kiváltképp, ha én vezetek. De ha egyszer repülőn találod magad, minden irányítás kicsúszik a kezed közül, és mindössze annyi dolgod marad, hogy hátradőlve vigyorogj mániákusan a köszörülő, kereplő hangocskák hallatán, melyeket az roncs kelt körülötted, amelyet össze-vissza dobálnak a légörvények az égbolton. Semmit sem tehetsz. Mark a pilótafülke műszereit nézegette intenzív kíváncsisággal, majd egy idő után kijelentette, hogy azoknak a fele nem is működik. Hahotáztam kicsit elismerésem jeléül, s hozzátettem: talán így a jó. Amennyiben a műszerek fele nem működik, akkor azzal, hogy nem tájékoztatják a pilótákat, nem keltenek pánikot, és – mit sem sejtve – mindenki tovább ügyködhet a maga szórakoztatásával. Mark úgy vélte, hogy ez nem egy támadhatatlan érv, és persze igaza is volt, de legalább ismét fuldokló nevetésbe kezdtem, s onnantól abba sem hagytam az utazás végéig. Mark megfordult, és megkérdezte

a mögöttünk ülő utastól, hogy az effajta gépek le szoktak-e zuhanni? Ó igen – érkezett a válasz -, de ne aggódjon. Hónapok óta nem volt komolyabb lezuhanás.

Labuan Bajón való landolásunk érdekesre sikeredett, mert a pilóták nem tudták a leszorító szárnyakat megtartani. Valóban érdekelt minket például, hogy amikor a kifutó pálya végén lévő fák egyre jobban növekedtek, s a pilóták egyesült erejükkel próbálták felfeszíteni a pilótafülke fedelét, életben maradunk-e vagy sem. Az utolsó pillanatban a kallantyú engedelmeskedett, és a gép nagyot puffanva a kifutóra esett – félbeszakítva ezzel logikus gondolatmenetünket. Kimásztunk a gépből, aztán hosszadalmas tárgyalásokat követően sikerült rávenni a reptéri személyzetet, hogy vegyék már le a csomagjainkat, mert jobb szeretnénk, ha velünk lennének. Két emberke várt minket a reptéri "terminálnál" vagy inkább kunyhónál. Név szerint Kiri és Moose, és akár a legtöbb indonéziai, akivel találkoztunk, ők maguk is alacsonyak, fűzfa-karcsúak, egészséges benyomást keltőek voltak, és nekünk fogalmunk sem volt, hogy ők kicsodák.

Kiri kedves ember volt, szögletes arcú, halványan elektrosokk utáni állapotra elékeztető fekete frizurával, a fekete bajsza pedig úgy trónolt szája körül, mint egy csokoládéfolt. A hangja mély bariton volt, ugyanakkor vékony is, mindenféle lényeget nélkülöző, s valami hihetetlen recsegéssel beszélt. A legtöbb megjegyzése valami lassú, lusta, utcaszélnyi mosoly kíséretében hangzott el pár kerregés kíséretében, amelyeket valahol a torka alján generálhatott. Mindig olyannak látszott, akinek van valami teljesen más járna a fejében. Mikor rád mosolygott, csak akkor hagyta abba, amikor közepesen távol kerültél tőle, vagy magára hagytad.

Moose sokkal karakánabb volt, ugyanakkor az is hamar kiderült, hogy Moose neve valójában Mus, és ez a Hieronymus rövidített változata. Kicsit kellemetlenül is éreztem magam, amiért először "Moose"-nek értettem. Az emberke egyébiránt olyan volt, mint egy indonéziai bevándorló, akit egy nagydarab kanadai szarvasról neveztek el. Talán éppen ezért kellett elharapni a neve elején a "Hierony"-t. Az emberke, akit eredetileg vártunk, Condo úr (Khondónak ejtendő) volt, akinek kalauzolnia kellett volna minket. Számomra örök rejtély marad, hogy miért egyedül őt hívták abból a sok indonéziaiból, akivel találkoztunk, "úr"-nak. Ezáltal különleges légkör vette őt körül, amelyet ő maga sem tudott eloszlatni, mert, mint kiderült, elutazott búvárkodni. ő – magyarázta Kiri és Moose – hamarosan megérkezik, és azért küldött minket, hogy ezt elmondjuk. Megköszöntük nekik, feltöltöttük egy kisteherautó hátulját csomagjainkkal, majd a tetejükre ültünk és elpöfögtünk az érkezési kunyhótól Labuan Bajo belvárosa felé. Valaki említette a repülőgépen, hogy mindössze három teherautó található Flores szigetén, és közülük hattal találkoztunk is, amikor elindultunk. Valójában bármi, amit Indonéziáról hallottunk, hamisnak bizonyult, gyakran szinte azonnal. Az egyetlen kivétel az volt, amikor arról volt szó, hogy valami hirtelen fog történni, mert ennek cáfolatához sok időnek kellett eltelnie. Okulva a tapasztalatokból, a Merpati légitársaság kunyhójánál megálltunk, és megerősítettük a visszaútra szóló helyjegyeinket.

Az irodát egy fejhallgatós emberke vezette, s ő terelgette cb-adó-vevővel a repülőgépeket is. Mivel nem volt tolla, ezért egyszerűen megkértük rá, hogy amennyire csak tud, emlékezzen majd arra, hogy ott jártunk. Azt mondta erre, hogy, bárcsak egyirányú jegyeket vettünk volna retúr helyett, és akkor

tőle vehettük volna meg a visszaútra szólót. Még soha senki nem vett tőlük jegyet, de – mint mondta – tudtak volna mit kezdeni egy kis pénzzel. Megkérdeztük tőle, hogy hányan utaznak visszafelé. Végignézte a listát, majd azt mondta: nyolcan. A válla fölött elnézve megjegyeztem, hogy csak egy név szerepel azon a listán, amely nem a mi hármunké, ezért nagyon érdekelt, hogy hogyan jött ki a nyolc. Ez nagyon egyszerű – magyarázta. Mindig nyolcan utaztak a gépen. Mint kiderült pár nappal később, tökéletesen igaza volt. Valami rejtett csel húzódhat meg e tény mögött, amiből a British Airways, a TWA, a Lufthansa és társaik hatalmasat profitálhatnának, ha rájönnének, hogy mi is az.

A belvárosba vezető út poros volt. A levegő messze melegebb és nyirkosabb volt a Baliban megszokottnál, a fák és egyéb növények pedig vaskos, nehéz szagokat eregettek. Megkérdeztem Markot, hogy felismeri-e ezeket a szagokat, de erre azt válaszolta, hogy nem, mert ő zoológus. Szagról fel tudná ismerni a sárgabóbitás kakadut a többi közül, de ez minden, amit tehet. Hamarosan ezeket a kisebb, illatokhoz fűződő problémákat háttérbe szorította Labuan Bajo szennycsatornáinak varázslatosan orrfacsaró bűze. A teherautó elől, amellyel bevágódtunk a városba, gyerekek ugráltak félre, akiket felvillanyozott érkezésünk ténye, s kíváncsian várták, hogy mit nyomunk a kezükbe, amivel játszani tudnak. Ez végülis egy egylábú csirke lett. A hosszú főúton néhány másik Flores szigeti teherautó dekkolt. Mindent átjárt a gyerekzsivaj, és a kaparásszerű gargalizálások, amik arról a kazettáról áradtak, mely egy muzulmán minaretben harsogott, ami nem tűnt egyébnek, mint egy hullámpapírból gondosan összetákolt toronynak. Az ereszek megmagyarázhatatlanul mosolygósan csillogó, zöld nyálkával voltak tele.

Egy vendégházban avagy egy kisebb indonéziai hotelben, azok közül is talán a legkisebben kezdtük meg a várakozást Condo úrra. Nem jelentkeztünk be, hiszen – terv szerint – még aznap délután el kellett volna indulnunk Komodóba, és különben is: a szállodában nem tartózkodott egy lélek sem, így nem sürgetett minket semmi. Egy fedett udvarszerűségen várakoztunk, mely egyben étteremként is funkcionált. Itt pár sör elfogyasztása mellett jókat lehetett csevegni az elképesztően öreg vendégekkel, akik időről időre megjelentek. Mire a délután elmúlt anélkül, hogy Condo úr megérkezett volna, és rádöbbentünk, hogy aznap már nem jutunk el Komodóra, a kis szálloda zsúfolásig megtelt, s hirtelen pánik tört ránk, hogy hol töltjük majd az éjszakát? Egy kisgyerek keveredett elő valahonnan, és előadta, hogy van egy üres hálószobájuk, kell-e? Felkeveredtünk egy rozoga lépcsősoron, s egy folyosón találtuk magunkat, ahol hálószoba után kutatva felfedeztük, hogy az maga a hálószoba. Lesújtott a felismerés, hogy nem voltak ágyak, de ezzel valahogy megbékéltünk, mert mire lesiettünk, ott találtuk Condo urat, egy apró, karizmatikus emberkét, aki szerint minden meg volt szervezve, és másnap reggel hétkor indul a hajónk. – És a kecskével mi lesz? – kérdeztük aggodalmasan. Vállat vont. – Milyen kecskével? – kérdezte. – Nem lesz véletlen szükségünk egy kecskére? – Kecskékből rengeteg van Komodón – biztosított minket. – Hacsak nem akarnak egyet az útra. Elmagyaráztuk, hogy nem érezzük ennek szükségét, majd ő is megerősítette, hogy feltehetőleg egy kecske az, ami az utazáshoz a legkevésbé szükséges. Mi ezt egyszerű, szatirikus megnyilvánulásként könyveltük el a nagy rakás csomag miatt, ami körülöttünk tornyosult. Aztán ő jó éjszakát kívánt, és hozzátette: erre viszont nagy szükségünk lehet. Aludni Labuan Bajóban egyfajta terhelési teszt.

Az, hogy hajnalban az ifjabb kakasok felriasztanak, még nem is lenne baj. A baj azzal kezdődik, hogy az ifjabb kakasoknak halvány lila fogalmuk sincs arról, hogy mikor van hajnal. Nagy hirtelenséggel vetik magukat az életbe rikoltozva és vijjogva hajnali egy óra tájt. Kb. egy óra harminc perckor – felismerve tévedésüket – elkussolnak, pont valamivel azelőtt, hogy a komolyabb kutyaviadalok a kezdetüket veszik. A komolytalanabb kutyaviadalok általában még a fiatal kakasok lelkes eltévelyedésének ideje alatt elkezdődnek, majd később a teljes nehézsúlyú kórus rázendít tökéletesen adva vissza, hogy milyen lehet a Londoni Szimfonikus Zenekar pokolba menetele. És ilyenkor kezdődik az igazi erőpróba; kiderül, hogy két macska verekedése akkora lárma keltésére képes, mint negyven kutya együtt. Kis üröm az örömben, hogy az oktatás időpontja hajnali két óra tizenöt perc, de valami oknál fogva ekkor kezdenek a macskák magyarázni a Lauban Bajón való életről. Születésükkor mindnyájuknak lemetszik a farkát, mert állítólag ez szerencsét hoz, de erről lehet, hogy a macskáknak más a véleményük. Mire levonják a megfelelő konzekvenciát, a fiatal kakasok valami furcsa oknál fogva azt hiszik, hogy megint hajnal van, lehet lármázni. Persze ez nem így van. A hajnal még két órányira található, és még mindig szól a teherautó-dudák versengése amiatt az igen lényeges nézeteltérés miatt, ami a közelben robbant ki. Végül lecsendesednek a dolgok, és szempilláid hálásan egymásra találnak az áldott, korahajnali csendben, és akkor, vagy öt perc elteltével a kakasok végre pontosan eltalálják az időpontot.

Egy vagy két órával később csipásan, szakadtan álldogáltunk a vízparton túlméretezett bőröndrakásunk mellett, és rettenthetetlen arckifejezéssel meredtünk magunk elé, mintha már megjártuk volna a legörvényesebb, legháborgóbb keleti tengereket, a legvadabb és veszélyesebb vizeket is. Olyan volt a tenger, mint egy őrlő malomkő. Távoli halászhajók keltette fodrok gyűrűztek a part irányába. A korai nap gyengéden lapult el rajtuk. Kisebb csapat fregattmadár és fehérhasú halászsas vigyorgott fölöttünk – legalábbis Mark szerint. Nekem leginkább fekete homokszemeknek tűntek. Condo úr nem volt velünk. Ám egy órával később Kiri belekezdett aznapi mondókájába és elmesélte, hogy Condo úr nem jön, de ő, Kiri itt van helyette, meg a gitárja is. És a kapitány sem a kapitány, hanem a kapitány apja. És más hajóval megyünk. A jó hír pedig az, hogy bizonyosan nem fogjuk kihagyni Komodó szigetét, és az út mindössze négy óra. A hajó egészen csinos tákolmány, huszonhárom láb hosszú halászbárka, név szerint Raodab, és az egész rakomány, miután mi is a fedélzeten voltunk, hármunkból, Kiriből és a kapitány apjából állt, valamint két apró, tizenkét év körüli gyerekből, akik a hajót és a négy csirkét terelgették. A nap nyugodt volt és meggyőző. A két kölyök úgy ugrált a fedélzeten, akár a macskák, gyorsan felállították a vitorlát, elindították a motort, és elaludtak, valahányszor elült a szél. Egyszer, mikor nem tudtunk mit tenni és nem is volt mit tenni, körbekorzóztunk a fedélzeten az elsuhanó tengert, a felettünk

átlibbenő halászsasokat, és a repülő halakat méregetve, amelyek időről időre körberajzották a hajót. A négy csirke a hajó orrában ücsörgött és minket méregetett. Logikusan nézve a távoli vizeken való evezéshez elkerülhetetlen, hogy romlásmentes formában vidd magaddal az élelmedet. Azoknak a nyomorultaknak, akik hozzászoktak, hogy alufóliába csomagolt csirkéjükhöz egy szupermarket közbeiktatásával jutnak, kellemetlen élmény lehet hosszútávon négy olyan élő csirkével himbálózni, amelyek őt méregetik szuggesztív, rettenthetetlen pillantásukkal – ilyen módon fejezve ki gyanakvásukat. Dacára annak, hogy az indonéziai sziget csirkéinek sokkal természetesebb és kellemesebb életük van, mint egy angliai nagyüzemi csirkefarm lakóinak, az emberek nem teketóriáznának, hogy grillkész állapotban vásárolják meg őket, és igen meglepődnének, ha ilyen utastársaik lennének. Ennek oka valószínűleg a nyugati társadalmak mély, pszichológiai tabuinak, rejtelmeinek köszönhető: számunkra nehéz az olyasmi felzabálása, amivel korábban szemtől szembe utaztunk órákig. Ennek köszönhetően nem is ettük meg mind a négyet. Bármely istenség is az a bonyolult hindu panteonban, aki a csirkék haláláról dönt, féktelen kedvében lehetett aznap, és saját szakállára külön kis pusztítást vitt véghez.

Végezetül feltűnt Komodó szigete, lassan kúszva felénk a horizontról. A tenger színe a hajó körül pár órája tintafeketéről sokkal világosabb, áttetszőbb kékbe ment át, de a sziget maga – talán éppen befolyásolható érzékeinknek köszönhetően – egyre sötétebbnek és komorabbnak tűnt, ahogy közeledtünk felé. Ahogy kibontakozott a távolból, bolyhos formái fokról fokra kontúrosodtak kövekké és göröngyökké, hogy ezzel is kiegészítsék a háttér hegyvonulatait. Még közelebb már a vegetációt illetően is találgatásokba bocsátkozhattunk. Voltak pálmák, de csak elvétve. Szórványosan gubbasztottak a hegyek gerincén, mintha személyes jelleggel akarnák felruházni őket, vagy mintha valaki nagyon szemetelne a vidéken. Emlékeztetett kicsit a Gulliver utazásainak illusztrációjára, amelyen Gullivert odafércelték a talajhoz a lilliputiak, és most pár tucat közülük éppen lándzsával szurkálja. A táj keltette látvány letaglózott minket. A felszín kavicsai erős, ráspolyos fogaknak tűntek, és a sötét, egykedvűen szürkésbarna hegyek egy gyík feltételezhető páncéljára hasonlítottak. Tudtam, ha ismeretlen vizek hajósa lennék, az első, amit lejegyeznék: "Itt sárkányok vannak".

Ahogy jobban szemügyre vettem a szigetet, miközben jobbról megközelítettük, és megpróbáltam elhessegetni a képzeletem szülte rémképeket, egy csomó új, félelmetes vízió tukmálta rám magát. Egy hegygerinc például, amely vaskos ráncaival bekígyózott a vízvonal alá, szép lábakat rajzolt a gyíknak. Ez volt az első olyan alkalom, hogy egy táj ilyen hatást gyakorolt rám, de későbbi utazásaim

folyamán sok hasonló riasztó képpel szembesültem még: minden új territóriumot, ahova behatoltunk, hasonlón színes, szörnyekhez hasonló textúrákkal, kontúros formákkal ruházott fel a képzeletem. No és az élőlények, amelyek értelemszerűen felbukkantak ezeken a tájakon; ők is ennek a palettának a színeiből lettek kikeverve.

Persze van néhány nyilvánvaló mechanizmus, ami megmagyarázza a természetnek ezt az arcát; sok lény számára életmentő, hogy megfelelő színnel álcázva olvadjon be környezetébe, ráadásul az evolúció is saját ízlése szerint színezgette mindig a természetet. Ha a színskála csak a legkisebb mértékben is egyezett az elképzeléseivel, már nagy általánosságban jól végezte dolgát. Mostanában sok új ötlet merült fel azzal kapcsolatban, hogy hogyan alakulnak ki az élőlények a természetben, és talán már az sem kizárt, hogy a fraktálgeometria mélyebb összefüggéseibe is belelátunk, sőt, új káoszelméletünk alapját képező "különös vonzerőkről" is beszélünk mostanság, és egy egyszerű matematikusnak lassan a növekedés és az erózió beavatkozásával is számolnia kell, és mindez együttesen arra utal, hogy a formák, színek és textúrák létrejötte nem teljesen véletlenszerű vagy bizarr. Elképzelhető. Valami ilyesmit fejtegettem Marknak, mire azt válaszolta, hogy szerinte abszurd vagyok. Mivel ő ugyanazt a tájat fogadta be vizuálisan, mint én, el kellett ismernem, hogy képzelőerőm feltehetően túl aktívan működött, hiszen félsültre hevített az indonéziai nap. Hozzákötöttük hajónkat egy hosszú, rozoga famóló cölöpéhez, amely az elnyúló öböl közepén meredezett. A cölöp láthatóbb végén egy kör alakú tábla vigyorgott, amelyet szöggel erősítettek a helyére. ő köszöntött minket Komodón, s látványa kicsit megtépázta rettenthetetlenségünket. Mikor ez megvolt, hirtelen valami erős szag áradt felénk. Hozzá kellett szoknunk. Persze amíg nem horgonyzol le, nem érkeztél meg, addig nem jár neked a vaskos, csípős, orrfacsaró, komodói szagból. Újabb csapást mért rettenthetetlenségünkre az elénk táruló ösvény. Ez a móló magasságával párhuzamosan vezetett a parthoz, ahol a következő adag szaghullámnak köszönhetően már tökéletesen elgyámoltalanodtunk; utolsó csapásként pedig elénk tárult egy turistafalu.

Az adminisztrációs központ, ahonnan a szigetet (amely környezetvédelmi ter irányítják egy csoport összetákolt fából állt; mellette terült el egy kávéházi te egy pöttöm múzeum. Ezen objektumok mögött meredeken, félkörívben vagy tucat turistakunyhó állt – gólyalábakon. Mivel épp ebédidő volt, vagy egy tucat humanoid csücsült a kávézó teraszán és 7Up-ot fogyasztva; amerikaiak, hollandok, meg amit akarsz. Honnan a cs kerülhettek ide? És oda hogyan jutottak? Nem is szólva arról, hogy mi ez az..

Az adminisztrációs kunyhó külsején egy fatáblán a szabályzat állt. Olyasmiket olvashatunk rajta,

mint "Észrevétel-tétel a Nemzeti Park irodájában", "Külhoni látogatók", "Csak őröstül fókuszálható", "Húzzál hosszú nadrágot és cipőt is", meg "Itt kígyók vannak". A tábla alatt kicsi, tömzsi sárkányalak pihent. Azért tituláltam picinek, mert csak négy láb hosszú volt. Szétvetett lábakkal feküdt, mellső végtagjait messze előrenyújtva, a hátsókat meg hosszú, csúcsos farka mellett pihentetve. Eleinte kicsit meghökkentem, de aztán közelebbről szemügyre vettem. Kinyitotta a szemeit, és rám bámult. Meglepett kiáltással ugrottam hátra, s ezzel egyidőben gúnyos, krákogó nevetést hallottam a terasz irányából.

– Ez csak egy sárkány! – figyelmeztetett egy amerikai lány. Odasétáltam. – Régóta itt vannak? – kérdeztem. – Ó, csak pár órája – válaszolta a lány. – A komppal jöttünk Labuan Bajo sárkányok miatt. Unalmasak. A kaja meg szörnyű. – Miféle komppal? – érdeklődtem. – Szinte mindennap jár... – Ó! Ó, már értem! Úgy érti Labuan Bajóról? – Alá kell írnia a látogatók jegyzékét az irodában! – mondta az épület felé mutatva.

Kissé gyűrötten csatlakoztam Mark és Gaynor társaságához. – Valahogy nem erre számítottam – adta tudtomra Mark elrettenthetetlen mennyiségű csomagjaink közül, négy csirkét szorongatva. – Biztos, hogy szükség lesz ezekre? – faggatta Kirit. Kiri véleménye szerint mindig jó ötlet csirkét vinni a konyhába. Ellenkező esetben csak halat és tésztát kapsz. – Én a halat jobban szeretem! – szögezte le Gaynor. Kiri kifejezésre juttatta ellenkező irányú véleményét. Szerinte a nyugatiak csirkésebbek, ez köztudott. A hal csak parasztokhoz illő, olcsó mulatság. Mi azonban a közkedvelt, szexi csirkékhez szoktunk. Elvette a csirkéket, amelyeket egy hosszú madzaggal voltak összekötve, lerakta őket a csomagok mellé, majd feltessékelt minket az iroda lépcsőjén, ahol az őrök látogatási íveket és tollakat adtak nekünk. Pont, mikor ácsorogva töltögettük az útlevélszámunkat, születési időpontunkat, születési helyünket meg egyebeket, komoly káosz keletkezett odakint. Először nem tulajdonítottunk különösebb figyelmet a pankrációnak, mert lefoglalt minket anyánk lánykori nevének felidzése, meg hogy ki is tulajdonképpen a legközelebbi hozzátartozónk, de a zajszint olyan magasra emelkedett, hogy behatolt gondolatainkba, és akkor már azt is hallani véltük, hogy valami csirkék okozzák. A mi csirkéink. Kirohantunk.

A tömzsi sárkány lerohanta a csirkéinket. Egyiküket a szájában rázta, majd mikor észlelte közeledtünket, hirtelen felszívódott az épület sarkánál, porfelhőt húzva maga után, mely beterítette a megszeppent, többi csirkét, amelyek még mindig sivalkodtak, miközben a madzaggal együtt ők is csúsztak tovább.

Miután a sárkány harminc yardnyi előnyre tett szert, megpihent, és egy gonosz fejrántással elharapta a zsineget. A három csirke csapkodva és rikácsolva szaladt szét, egyre nagyobb köröket írva le, miközben az őrök megpróbálták bekeríteni őket. A sárkány, megszabadulva csirkefeleslegétől begaloppozott a sűrű aljnövényzetbe. Egy csomó "csak utánad" meg "nem, csak utánad" után óvatosan futottunk abba az irányba, ahol felszívódott. Mikor odaértünk, lihegve és idegesen bámultunk utána. Az aljnövényzet egy hatalmas gátat takart; ennek tetején ácsingózott a gyík. A sűrű vegetáció megakadályozott minket abban, hogy egy yardnál jobban megközelítsük, de az is igaz, hogy nem nagyon próbálkoztunk. Egész nyugodtan heverészett. A fogai közül kilátszott a csirke hátsó fele; ványadt lábai csöndesen kapálóztak a levegőben. A sárkánygyík közönyösen méregetett minket felénk eső szemével, ami olyan volt, mint egy sötétbarna karika. Van valami mélységesen idegesítő abban, ha az ember egy olyan szemet néz, ami éppen őt nézi, pláne hogy az a szem megközelítőleg akkora, mint a sajátja, és pláne, hogy a másik szem tulajdonosa egy gyík. A pislogása is idegesítő. Az nem egy normális, gyors, reflexszerű mozdulat, amit az ember egy gyíktól elvárna, hanem egy lassú, jól megfontolt hunyorítás, amiről az jut eszedbe, hogy átgondolja, mit tesz.

A csirke hátsó fele lanyhán küzdött még egy pillanatig, a gyík pedig enyhén szétnyitotta állkapcsait, hogy segítse áldozatát megkezdett útján a torka felé. Ezt párszor megismételte, amíg már csak egy láb lógott ki a szájából. Talán megelégelte a dolgot, de tény, hogy már nem mozgott. Ahogyan a gyík sem. Csak bámult ránk. Végül mi voltunk, akik továbbálltunk megmagyarázhatatlanul hideg, közönyös félelemmel. Miért? – tűnődtünk a kávézó teraszán ücsörögve, miközben megpróbáltuk lehűteni kedélyeinket egy 7Up-pal.

Hármunk hamuszürke arca tanúskodott egy undorító és rosszindulatú, közelmúltbeli gyilkosságról. Legalább olyan mészárlást kellett volna végignéznünk, ahol az elkövető nem ilyen közömbös. Talán a hűvös, megingathatatlan arrogancia érzése bántott annyira. De bármilyen rosszindulatot is próbáltuk belemagyarázni a gyíkba, tudtuk, hogy ezek a mi érzéseink, nem az övéi. A gyík sajátos nemtörődöm módján, a maga kis egyszerű, gyíkos dolgaival volt elfoglalva. Fogalma sem volt az ijedelemről, a bűnözésről, a szégyenérzetről, a csúfságról, amelyet mi, nem kevésbé bűnös, szégyenteljes állatok próbálunk ráragasztani. Így mindez visszaszállt ránk, mintha tükörbe szuggeráltunk volna, amely szerepét most egy rezzenéstelen, közömbös szem töltötte be. Letaglózva a gondolattól, hogy saját tükörképünktől ijedtünk meg ennyire, csendben ücsörögve vártuk az ebédet. Ebéd. Figyelembe véve az aznapi eseményeket, az ebéd fogalma kezdett nagyon átminősülni. Az ebéd – mint kiderült – nem csirke volt. Azért nem volt az, mert a sárkány felfalta. Hogy hogyan volt képes a konyha kideríteni, hogy a csirke, amelyet a sárkány megevett, ugyanaz volt, amelyet tálalniuk kellett volna – ez nem volt egészen világos számunkra, de úgy tűnt, ennek tudható be, hogy sima tésztaételt szolgáltak fel, és tulajdonképpen hálásak voltunk ezért. Arról társalogtunk, hogy milyen könnyű antropomorfizálni az állatokat, majd felruházni őket saját érzelmeinkkel és előítéleteinkkel, amikor egyikük épp nem szimpatikus. Egyszerűen fogalmunk sem volt arról, milyen egy extrém nagyságú gyíknak lenni, sem arról, mit is csinált valójában, és mivel nem voltunk tudatában, milyen egy extrém nagyságú gyíknak lenni, feltételeztük, hogy ő valószínűleg azt tette, amit ilyen helyzetben szokás. Visszatetszést váltott ki a viselkedése, nem tolerálta az emberségünket.

Mindnyájunknak megadatott a lehetőség, hogy saját ízlésünk szerint éljünk túl. Ami számunkra megfelelő magatartás, az a gyíkoknál nem egészen az, és fordítva. – Például – kezdte Mark – mi nem esszük meg saját kicsinyeinket, mikor azok a közelünkbe férkőznek, és mi éhesek vagyunk. – Hogy? – érdeklődött Gaynor letéve a kést és a villát. – Egy kis sárkány is csak táplálék, ha egy nagyobb úgy dönt – folytatta Mark. – Mozog, és van rajta kis hús. Kaja. Persze, amennyiben mindegyiküket megennék, frankón ki is halnának, tehát ez nem egészen célravezető. A legtöbb állat életben marad, mert a felnőttekben van valami ösztönféle, hogy ne egyenek a sajátjukból. A sárkányok túlélésére magyarázat, hogy a bébikben van valami ösztönféle, hogy másszanak fára. A felnőttek túl nagyok ehhez, így a kicsik addig ücsörögnek a fákon, amíg elég nagyok nem lesznek, hogy a fajtájuk után nézzenek. Néhány bébi így is áldozatul esik, de ez oké. Ez akkor van, mikor gyér a kajaszint, a populációnak meg kell a jó kondíció. Persze néha spontánul is megesznek párat. – Mennyi maradt belőlük? – kérdeztem csendben. – Vagy ötezer. – És mennyi volt belőlük? – Vagy ötezer. Legalábbis amióta valaki meg tudja mondani, mennyi is volt belőlük. – Szóval nem különösebben veszélyeztetettek? – Dehogynem, mivel csak 350 tenyésztett nőstény van. Nem tudjuk ugyan, hogy ez jó-e vagy nem, de maga a szám alacsonynak hat. Mi több, amennyiben egy állatfaj populációja zsugorodik egy elszigetelt területen – mint ez esetben, ahol a sárkányok csak pár szigeten élnek -, természetszerűleg sebezhetővé válik az előfordulási helye, és amint a humanoidok felütik ott a fejüket, kő kövön nem marad. – Szóval kívül tágasabb! – Ez vitatható – mondta Mark. – Amennyiben senki sem tanúsít érdeklődést, nagy az esély, hogy valami nem stimmel. Csak egy erdőtűz vagy egy betegség irthatná ki őket. És az is aggasztó, hogy egy növekvő populáció, amely sosem futna össze az emberiséggel, még a végén azt gondolná, hogy nagyon is jól megvan nélküle. Veszélyesek. Nem csupán attól, hogy megesznek. Egy puszta harapás is komoly gondokat okozhat. Tudod, mikor egy lovat vagy egy bölényt támad meg, akkor sem feltétlenül akarja ott, helyben leteríteni. Ha a dologhoz küzdelem társul, megsérülhet, s erre nincs gyógyír, így gyakori, hogy a gyík csak harap egyet és továbbáll. De a baktériumok, amelyek a sárkány nyálában élnek, annyira virulensek, hogy a sebek nem varosodnak, s az állat általában pár nappal később elpusztul vérmérgezésben, tehát a sárkány elfogyaszthatja szabadidejében. Vagy egy másik sárkány, annak függvényében, hogy melyik talál rá előbb. Nem viszik túlzásba a formaságokat. Határozottan jót tesz ennek a fajnak, hogy a környék jól el van látva erősen sérült és haldokló állatokkal. – Volt egy jól ismert esete egy franciának, akit egy sárkány harapott meg, és végül két évvel később meghalt Párizsban. A seb elgennyesedett és nem akart begyógyulni. Sajnálatos módon nem voltak sárkányok Párizsban, hogy ezt meg lehessen bosszulni, így ez esetben a stratégia nem volt hatásos, de máskülönben az ötlet nem rossz. A gondot az okozza, hogy ezeknek a lényeknek eszük ágában sincs a lábtörlőkön élni, és bár a falusiak Komodón és Rinkán igen elnézőek, már történelme van a támadásoknak, haláleseteknek, az pedig felettébb elképzelhető, hogy az emberi populáció és annak érdeklődésének növekedésével sokkal kevésbé leszünk képesek türelmesen véghezvinni egy kalandot anélkül a kockázat nélkül, hogy leharapják a lábad, és kitépik a beleid az arra járó sárkányok. – Így, amint azt már láttuk, Komodó manapság védett nemzeti park. Eljutottunk addig a pontig, ahol megfontolt beavatkozással kell megmentenünk a ritka példányokat, és ezzel megnövekedett irántuk az érdeklődés. Az érdeklődés következtében pedig a látogatók száma. Amennyiben ez

óvatosan szabályozott, és a zavargások száma minimális szinten van tartva, akkor a dolog működőképes. Remélem. Nem akarok úgy tenni, mintha kicsit sem aggódnék. – Én az egész hely miatt aggódom! – szólalt meg Gaynor borzongva. – Valami ijesztő rosszindulat lengi körül. – Csak képzelődsz! – mondta erre Mark. – Egy természetbúvárnak ez maga a paradicsom. Hirtelen csúszás zaja érkezett a terasz tetejének irányából, és egy hatalmas kígyó vágódott előttünk a földre. Pár parkőr odarohant és bekergette egy közeli bokorba. – Ezt nem csak képzeltem! – jegyezte meg Gaynor. – Tudom! – szólt Mark lelkesen. – Ez valami csodálatos!

Délután Kiri és egy őr vezetésével felfedezőkörútra indultunk. Nem találtunk sárkányokat, ám amint vakmerőn verekedtük át magunkat a bozóton, találkoztunk egy madárral, s ettől meglehetősen otthonosan éreztem magam. Méltán voltam híres gépkezelő tehetségemről, és ritkán töltött el nagyobb boldogság, mint amikor egész nap a számítógépemet programozgathattam, hogy egy program segítségével véghezvigyek valamit, amit kézzel megcsinálni legalább 10 másodperc lenne. Az idő érték, és megéri tíz másodpercet megspórolni akár úgy is, hogy egy egész napot kelljen küzdeni érte. A megcsodált szárnyas erőteljesen hasonlított egy csirkére, leszámítva azt, hogy repülni is tudott, mert így könnyebb a sárkányok elől elmenekülni, hisz azok csak a mesékben röpködnek, meg az olyasfajta rémálmokban, amilyenek komondói éjszakáimon gyötörtek. A lábastyúk egy csodálatos munkamegtakarító eszközt fejlesztett ki magának. A szóbanforgó munka, amelyet el akar kerülni, az időrabló ücsörgés a kiköltendő tojásokon, mialatt sokkal értelmesebb dolgokkal is elüthető az idő. Itt meg kell jegyeznem, hogy mi valójában nem is magával a madárral találkoztunk, ahogyan azt képzeltük, hanem a munkamegtakarító eszközre akadtunk rá, ami valami olyasmi, amit nehéz nem észrevenni. Ez egy kúp alakú halom, vastagon felhalmozott földből és rothadó növényekből, amelynek az alapja hat láb hosszú és ugyanilyen széles. Lényegesen magasabb volt, mint amilyennek tűnt, mert a földhalom alapja a talajszint alatt három lábbal volt.

Időm egy vidám órácskáját egyszer egy olyan program írásával töltöttem, amely pillanatok alatt kiszámítja a halom térfogatát. Csinos, szexi kis program lett, mindenféle pop-up menükkel és egyéb hasznos beállítási lehetőségekkel, hogy amennyiben a jövőben egy hasonló lábastyúk-fészekre bukkannék, alapvető méretei betáplálásával a számítógépem a másodperc töredéke alatt képes legyen meghatározni a térfogatát, és ez fantasztikus időmegtakarítás. A dolog árnyoldala az, hogy nem valószínű, hogy a jövőben akármikor is szükségem lesz egy lábastyúk-fészek térfogatának kiszámítására, de ez igazából mellékes. Ennek a fészeknek a térfogata kicsivel több volt, mint hét köbméter. Ez a halom valójában egy automata költőgép. A hőt a kémiai reakciók szolgáltatják, s ez fűti a

beleásott tojásokat. Emellett vagy ennek ellenére a lábastyúk maga is képes a szükséges hő előteremtésére. Minden lábastyúknak, amely ellenőrizni kívánja a kiköltendő tojások megfelelő hőjét, először át kell verekednie magát három yard rohadó növényzeten, majd a fedőnövények elvételével vagy továbbiak felhordásával be kell állítania az ideális hőfokot. És ezzel már ki is küszöbölik a tojásokon való fölösleges ücsörgést. Ez igencsak felvidított, és újdonsült jó kedvem egészen addig tartott, amíg vissza nem keveredtünk a faluba, s be nem léptem annak a kunyhónak az ajtaján, amelyet alvóhelységnek használtunk. Igen nagy volt és rengeteg cölöpre épült, ahogyan azt már említettem, kézenfekvő okokból. Ugyanakkor a faanyag, amelyből készült, félig elkorhadt, ráadásul a matracok is nyirkosak és büdösek voltak a kis hálószobákban, ahol hatalmas pókhálók lógtak a sarkokban, döglött patkányok hevertek a földön, és egy túltelített vécé illata lengte be a helységet.

Megpróbáltunk ott aludni, de végül a patkányok és a kígyók hadakozása keltette zaj, amely a lyukakból áradt, arra ösztökélt minket, hogy kimenjünk és a hajónk fedélzetén éjszakázzunk.

Korán keltünk, hideg, nyirkos harmatban fürödve, de legalább a biztonság ér; Összecsomagoltuk a cuccunkat, majd visszaindultunk a kikötő fölé hajló ágak Amint elhagytuk az ágakat, ismét megtámadott minket az a rosszindulatú szag amely azonnal eszébe juttatja az embernek, hol jár: Komondón. Reggel biztosítottak minket róla, hogy aznap biztos látunk majd sárkányokat. Méretes sárkányokat. Igazából fogalmunk sem volt arról, hogy mibe keveredt akármibe is, az határozottan eltért eredeti elképzelésünktől. Nem várt eseménynek mondható hát, hogy egy döglött kecskét kellett végig magunkkal vonszolnunk, majd lesben ülni egész nap egy fa tetején. Ez a nap minden vonatkozásban nem várt meglepetéssel szolgált: elsőként két amerikai turista érkezett egy speciális, bérelt hajón. Legtöbbjük idő előtt nyugdíjazott lehetett; fényképezőgépekkel felszerelkezve, poliészter melegítőb aranykeretes szemüveggel ácsorogtak és vadnyugati akcentusuk volt. Én pedig tudtam elhinni róluk, hogy egész nap egy fa tetején ücsörögnek majd. Picit meg is lepődtünk a dolgon, és elkeseredve konstatáltuk, hogy rettenthetetlenségünk utolsó darabkái is szétfoszlottak. Találtunk egy idegenvezetőt is, akitől megkérdeztük: "Mi ez itt?" Azt válaszolta, hogy amennyiben nem szeretjük a nagyobb társaságokat, akkor ott egy ösvény; hát arra indultunk.

Három-négy mérföldet caplattunk egy feltűnően kitaposott, jól karbantartott ösvényen. A levegő párás volt, poros és forró, és fogalmunk sem volt róla, hogy mi fog történni a nap hátralevő részében. Mikor halk harangszót hallottunk magunk előtt, felgyorsítottuk lépteinket. Egy jobb kanyar után szembesültünk a lélegzetelállító valósággal. Egészen addig a pontig olyan álomszerű volt minden. Olybá tűnt, mintha a boltíven és az áporodott kapun való áthaladáskor a szigetet hagytuk volna el, és egy nem létező világba csöppentünk volna, amelyben a "sárkány", a "kígyó" és a "kecske" nevek többlettartalommal ruházódnak fel, amely többlettartalmak egyszerűen átalakítják az említett szavak eredeti jelentését, következésképpen minden másmilyen. Ekkor olyan érzésem támadt, hogy az álom rohamütemben kezd átminősülni rémálommá, méghozzá abból a fajtából, amelyből arra riadsz fel az átizzadt lepedők közül, hogy valaki egyfolytában ráz és ordít veled, és hogy a füstszag, amelyet álmodban éreztél, valójában azért volt, mert ég a ház. Előttünk, az ösvényen egy fiatal kecske állt. Kötélen csengettyű lógott a nyakában, s vonakodva tett eleget az őt terelő férfi parancsainak. Csendben követtük. Alkalmanként néhány lépés erejéig nekiiramodott, majd hirtelen félelem vett erőt rajta és földbe cövekelte mellső lábait. Ilyenkor lehorgasztotta fejet, és erőteljes csatába kezdett a nyakán megfeszülő kötéllel. A pásztor is megállt ilyenkor a kötél másik végén, és ágas-bogas fahusánggal megrendszabályozta a kecske hátsóját, s ezzel elérte, hogy az állat a következő néhány percben ne merjen hasonló kiugrási kísérletbe fogni. Valójában semmi rémisztő kép vagy hang nem ijeszthette meg a négylábút, de ki tudja, mit szimatolhatott meg érzékeny orra abból az irányból, mely felé éppen tartottunk. Egyre mélyebbre süllyedő hangulatunknak egy utolsó pofon adta meg a kegyelemdöfést. Egy tisztás közepén találtuk magunkat. Húsz láb átmérőjű lehetett, s két párhuzamos fekete csík volt rá fölfestve, melyeket egy harmadik fekete csík kötött össze. Pár percünk elment azzal, hogy megpróbáltuk kitalálni a jelzés szerepét vagy jelentését. Aztán rájöttünk. Egy egyszerű "H" betű volt. Helikopter leszálló. Bármi is fog történni azzal a kecskével, az arra kíváncsi emberek helikopterrel fognak érkezni – gondoltuk. Felgyorsítottuk lépteinket, majd még szaporábbra vettük a tempót, és csöndben, csillogó szemekkel siklottunk valami felé, miközben értelmetlen apróságok hisztérikus röhögőgörcsöt váltottak ki belőlünk, mintha akarattal rohantunk volna saját végzetünkbe. A leszállótól egy még jobb karban lévő ösvényen indultunk tovább. Pár yard széles volt, vaskos, mindkét oldalon 2 láb magas fakerítéssel. Pár száz yardot haladtunk, amikor egy tíz láb mély víznyelőhöz érkeztünk, ahol számos látnivaló várt minket.

Bal kéz felől egy zenepavilon volt kialakítva. Pár sor szék állt egymás mögött, melyeket csapott fafödémmel védtek a naptól és az időjárás viszontagságaitól. A zenepavilon két végéhez egy kék nylonkötél volt erősítve, amely belógott a víznyelőbe, ahol egy kis, hajlott fán egy csigára volt rátekerve. Kicsi vaskampó lógott róla. A párás, de forró nap fényében, a kis fa körül, a rohadt halál illatát árasztva hat nagyra nőtt, koszos szürke sárkánygyík ácsorgott. A leghosszabb úgy tíz lábnyi lehetett. Először igen nehéznek tűnt felbecsülni a méretüket. Még nem voltunk túl közel hozzájuk, a fényviszonyok sem segítettek; az egybeolvadó szürkeségben csak a szemeiket láthattuk tisztán, amik alapján nem könnyű megsaccolni az állatok teljes méretét.

Egy ideig aggodalmasan meredtem rájuk, majd arra riadtam fel, hogy Mark veregeti a karom. Megfordultam. A másik oldalon a sövénykerítés mögül egy hatalmas sárkány közeledett felénk. Kiemelkedett az aljnövényzetből, és bizalomgerjesztően azt sugallta, hogy a közelében lévő emberek előreláthatólag az ő önkéntes táplálékai. Később megtudtuk, hogy a sárkánycsoport, amely a

víznyelőben ejtőzött, ritkán tette ezt máshol, és észrevehetőleg más nem is foglalkoztatta őket, csak hogy egy jót heverésszenek, aztán bekajáljanak.

A sárkánygyík agresszíven közeledett lábait a földhöz csapkodva, először a bal elsőt, majd a jobb hátsót, aztán fordítva. Könnyedén, ruganyosan cipelte hatalmas súlyát, lengette a testét, szándékosan ijesztő hatást keltve. Hosszú, egyenes, világos, villás nyelvét ki- és behúzogatta, szagok és döglött, rothadó tetemek szempontjából tesztelve a levegőt. Amikor a kerítés túlsó végéhez ért, ingerülten előre-hátra kezdett himbálózni, mintegy bevetésre várva; nehéz farkát lengette és csapdosta a poros földhöz. Durva, érdes bőre lazán ringott a testén, mint csuklyaszerű ráncok sokasága a hosszúkás, halált kifejező arc előtt. Lábai vaskosak, izmosak voltak, s a végükön lévő karmok pont olyanok, amilyenekre egy sárgaréz asztal lábain számíthatsz.

Mikor az állat kiemeli a fejét a kerítés mögül, majd megfordul, azon kezdesz el gondolkodni, hogy

ezt a trükköt meg hogy csinálta? Egy csoport turista közeledett felénk az ösvényen, vidáman, gondtalanul várva az eseményeket. Nicsak, ott van egy olyan sárkány! Ó, egész termetes. Dögösen néz ki! És a legrosszabb még csak most jött. Diszkrét távolságra a zenepavilontól a kecskét kezdték széttrancsírozni. Két őr fogta le a küzdő, bégető jószágot: a nyakát egy fatuskóval nyomták a földhöz, majd egy macsétával leválasztották a fejét, miközben egy köteg leveles faágat tartottak az előtörő vér útjába. A kecskének kellett néhány perc, mire felfogta, hogy halott.

Mikor ez megtörtént, az egyik hátsó lábát a kerítés mögötti gyíknak dobták, majd a maradványokat ráakasztották a kék nylonkötél végén lengő kampóra. Az ringott és himbálózott a széltől, miközben a víznyelő alján terpeszkedő sárkányokhoz engedték lefelé. A sárkányok eleinte csak lanyha érdeklődést tanúsítottak. Jól táplált, álmos jószágoknak tűntek. Aztán az egyik felnyújtotta a nyakát, megközelítette a lógó tetemet, majd óvatosan letépett belőle egy darabot. A kecske belei ekkor kifordultak és a sárkányra ömlöttek. Gőzölögtek egy darabig. Először úgy tűnt, hogy semmi nem fog történni. Aztán egy másik sárkány nekiindult. Szaglászta és nyaldosta a levegőt, aztán a kecskebélbe harapott az első sárkány feje mellett, mígnem az megelégelve a dolgot maga is tépett egy húscafatot. Az első harapásnál zöld folyadék ömlött ki a csillogó, szürke tömlőkből, majd amikor a hús engedett, mindkét sárkány fejét elborította ez a folyadék. – Azta, ez nagyít, Paulina! – szólt a férfi a közelben egy látcsövet tesztelve. – Még annál is nagyobbnak látszik, mint amekkora! Ezen keresztül pont akkorák, amekkorának képzeltem őket!"

Ezzel átnyújtotta a feleségének. – Ó, ez valóban nagyít! – mondta a nő. – Igen jó minőségű látcső, Paulina. És nem is nehéz! – Megnézhetem? Kié ez? – A mindenit, Howard imádni fogja!" – Al? Al, fogd ezt a látcsövet, és nézd meg milyen nehéz! Éppen szerényen megjegyeztem, hogy a látcső csak arra jó, hogy a lenti poklot máshogyan mutassa, mikor a nő, akinek tulajdonát képezte, izgatottan sikoltozni kezdett. – Nyam! Nyam! Nyam! Az egész eltűnt! Micsoda emésztőrendszer! Most megérezte a szagunkat!

– Talán friss húsra vágyik! – morogta a férj. – Élő műsor! Valójában vagy egy óra kellett ahhoz, hogy az egész kecske eltűnjön, s a nézők is duruzsolva visszainduljanak a faluba. Aztán egy magányos, angol nő bizalmasan elárulta nekünk, hogy nem is olyan nagyon érdeklik a sárkányok. – A helyeket szeretem – mondta könnyedén. – A sárkányok csak belekeveredtek. És persze ez az egész cécó a zsinegekkel, a turistákkal, meg a kecskékkel csak amolyan komédia. Persze, ha egyedül sétálsz és találkozol eggyel, az más, de így az egész csak bábszínház. Mikor a legutolsók is elkotródtak, egy őr elárulta, hogy ha akarunk, lemászhatunk a vizesárokba, hogy közelképet csinálhassunk a sárkányokról, s mi bólogatva így is tettünk. Két, hosszú, Y-végű rudakkal felszerelkezett őr jött velünk. Ezzel tolták arréb nyakuknál fogva a sárkányokat, ha túl közelmerészkedtek hozzánk, vagy túl agresszívnak mutatkoztak. Csúszva-mászva leereszkedtünk a lejtőn, szinte túlzott óvatossággal, s egy pár perc elteltével azon kaptam magam, hogy pár lábnyira állok az egyik leghatalmasabb sárkánytól. Nem fogadott túlzott érdeklődéssel; már jóllakhatott. Egy hosszú, csöpögő bél lógott ki nyitott szájából; pofája vértől és nyáltól csillogott. Szájának belseje sima, sötétrózsaszín volt, s bűzös lehelet tört fel belőle, amely elvegyült a forró, ocsmány szaggal, mely a víznyelőből áradt. Ez a két szag addig erősítette egymást, amíg szemeim fátyolosan jojózni kezdtek és megszédültem a hányingertől.

Ami mostanra abból a kecskéből maradt, melynek küzdelmét nyomon követhettük, előttünk feküdt egy vértócsában az ösvényen egy tört bokacsontját mutogató láb formájában, a kék nylonkötél kampós végén. Egyedül egy sárkány érdeklődött még mindig iránta, s egykedvűen rágcsált megfeszülő izmokkal. Aztán szabályszerűen rákapott a lábmaradványra, majd gonosz fejmozdulatokkal megpróbálta leszerelni a kampóról. Ezt követően meghökkentő módon bekapta a lábat a tartozékokkal együtt. Huzigálta és rángatta magát, hogy a lábnak mind nagyobb és nagyobb része lehessen a torkában, míg végül csak a kampó vége látszott ki. Kis idő elteltével a sárkány lehasalt és kővé dermedt. Vagy tíz percig így maradt, aztán egy őr elvágta a kötelet a macsétával. A legutolsó kecskedarab lecsúszott az állat gyomrába, ahol paták, szarvak és csontok indultak rothadásnak az enzimek maró hatása alatt. Engedélyt kértünk a távozásra.

A három megmaradt csirkénkből az elsőt láttuk viszont ebédkor, de valahogy nem volt kedvünk hozzá. A vézna végtagokat kituszkoltuk a tányér szélére minden különösebb magyarázkodás nélkül. Délután bevittük a hajót a komodói faluba, ahol egy nővel találkoztunk, aki az egyetlen ismert

túlélője egy sárkány támadásának. Egy meglett példány lepte meg, amikor a mezőkön dolgozott. Mire sikolyai előcsalogatták a szomszédokat és azok kutyáit, melyek végülis megmentették, a lába már cafatokban volt. Bali sürgősségi műtőjében mentették meg végtagját az amputációtól, majd csodával határos módon életben maradt, bár a lábát még ma is a marcangolás nyomai tarkítják. Rinca szomszédos szigetén mesélték, hogy egy négyéves fiút elkapott egy sárkány, miközben ő a bejárati lépcsőn játszott. Az ottaniak cölöpökre építik házaikat, és mivel azon a szigeten még a halottak sincsenek biztonságban, a sírokra is nagy rakás, éles követ tesznek. Minden racionális, nyugati intellektusom és összes tanulmányom ellenére egy pilanatra rabul ejtett egy primitív, rendeltetésszerű életösztön, melyet egy gonosz, csintalan isten tukmált rám, és ez aznap délutánra végérvényesen átszínezte a látómezőmet – még a kókuszokat is másmilyennek találtam. A falusiak adtak el nekünk párat kettényitott verzióban. Ehhez mesterien értettek. Először egy kis lyukat vájva elfolyatták a tejet, aztán a diót kettévágták egy macsétával, majd a héj egy kagylószerű darabjával könnyedén kilapátolták a belét. Ami miatt elgondolkoztató az említett isten természete, az az, hogy először megteremt valami olyasmit, amiből az emberiség sokat profitálhat, aztán húsz lábbal magasabbra felrakja ezt a csodálatos dolgot egy fára, aminek nincsenek ágai. Ez egy isteni trükk, s minden bizonnyal jól szórakozik azon, hogy mi, gyarló halandók, hogy próbálunk a helyzet nehézségével megbirkózni. Odani! Hát nem kitalálták a fáramászást? Nem is hittem volna! Rendben, lássuk, hogyan nyitják fel. Hmm, szóval rájöttek, hogyan kell acélt edzeni, nemde? Oké, többé nem leszek ilyen balek. Legközelebb ha fára akarnak mászni, egy óriásgyík várja majd őket a fa alatt. Csak arra tudok gondolni, hogy az a dolog az almával jobban elkeserítette, mint hittem volna. Sétáltam egyet, majd leültem a parton egy mangófa alá, és a tenger csendes fodrait bámultam. Néhány hal kiugrált a tengerből a fákra, ami elsőre elég meghökkentőnek tűnt egy haltól, de megpróbáltam nem előítéleteskedni. Saját fajtámmal kapcsolatban is voltak aggályaim, és ezen már más fajok furcsaságai sem tudtak változtatni. A halak tőlem aztán akármilyen könnyedséggel játszhatnak a fákon, és amíg ők maguk nem kezdenek el azon tűnődni, hogy egy gonosz isten miatt kényszerülnek ezt tenni, egészen oké minden. Egész rossz szájízem kezdett lenni a saját fajtámtól, mert mi rendszeresen különbséget akarunk tenni aközött, amit istennek, és aközött, amit gonosznak hívunk. Amit gonosznak nevezhetünk, azt természetesen magunkon kívül találjuk meg, olyan teremtményekben, amelyeknek fogalmuk sincs az egészről, így joggal lázadhatunk fel ellenük, és minden jót magunkban vélünk felfedezni. És ha ők nem tűnnek elég gonosznak önmagukban, figyelmüket egy kecskével igyekezzük felkelteni. ők nem akarják a kecskét, mivel nincs rá szükségük. Ha lenne, találnának maguknak. Az egyetlen gonosz dolog, ami a kecskével történt, az az volt, amit mi tettünk vele. Tehát miért nem lázadtunk fel? Mondjuk így: – Ne mészárolják le a kecskét! Nos, erre számos lehetséges válasz adható: – Ha a kecskét nem ölték volna meg miattunk, megölték volna más miatt – például az amerikai turisták miatt. – Nem ismertük fel, mi is fog történni, mígnem túl későnek látszott közbeavatkozni. – A kecskének különben sem volt valami jó élete. Legalábbis aznap nem. – Egy másik sárkány valószínűleg megkapta volna később. – Ha nem kapták volna meg a sárkányok azt a kecskét, valami mást kaptak volna, mondjuk egy őzet. – Az volt a feladatunk, hogy jelentsük ezt az incidenst a könyv szerkesztőségének és a BBC-nek. Fontos volt, hogy végig kövessük az eseményeket, hogy részletesen beszámolhassunk róluk. Ez már bőven megér egy kecskét.

– Túlzottan szégyelltünk olyasmit mondani, hogy "Kérjük, ne a mi számlánkra öljék le a kecskét." – Csak egy csapat felvilágosult beszari alak voltunk. Az a nagyszerű abban, hogy az egyetlen fajhoz tartozunk, amely különbséget tesz jó és rossz dolgok között, hogy képesek vagyunk életünk folyamán saját magunk számára szabályokat megfogalmazni. A halak tovább szökdécseltek a fákon. Három incs hosszúak lehettek, barnák és feketék, kicsi, egymáshoz nagyon közeli, gombszerű szemekkel a fejük tetején. Uszonyaikat mankóként használták. – Kúszógébek – mondta Mark, aki egyedül maradt egy pillanatig. Leguggolt, hogy jobban szemügyre vehesse őket. – Mit csinálnak a fán? – kérdeztem tőle. – Kísérleteznek – válaszolta Mark. – Ha találnak egy megfelelő helyet, amely jobb a víznél, lehet, hogy mindörökre szárazon maradnak. Pillanatnyilag fel tudnak venni egy bizonyos mennyiségű oxigént a testfelszínükön keresztül, de időről időre vissza kell térniük a vízbe egy korty vízért, amit aztán megszűrnek a kopoltyúikon keresztül. De meg tudnak változni. Már volt rá példa. – Ezt meg hogy érted? – Valószínű, hogy a földi élet az óceánokban kezdődött, és a tengeri élőlények kimerészkedtek a szárazföldre, hogy új szokásokat vegyenek fel. Van egy olyan halfaj, amely 350 millió évvel ezelőtt létezett, s nagyon hasonlított a mai kúszógébhez. Uszonyaira támaszkodva mászott ki a vízből. Lehetséges, hogy ő volt minden szárazföldi gerinces őse. – Komolyan? Hogy hívták? – Nem hiszem, hogy akkoriban volt neve. – Szóval ilyen halak voltunk 350 millió éve? – Könnyen meglehet. – Szóval lehet, hogy 350 millió év múlva ennek a halnak a leszármazottai fényképezőgéppel a nyakukban nézik a parton, ahogy egy halfajta kiugrál a tengerből? – Fogalmam sincs. Azért vannak a sci-fi írók, hogy az ilyeneken elmélázzanak. A zoológusoknak csak ahhoz van joguk, hogy azt mondják: volt már rá példa. Hirtelenjében nagyon-nagyon öregnek éreztem magam, és néztem a kúszógébet, amint ugrál, s számomra tökéletesen esetlennek, reménytelennek, naívnak, és optimistának tűntek a próbálkozásai. Még annyira, annyira, de annyira sok volt hátra. Reméltem, hogyha a leszármazottja 350 millió év múlva fényképezőgéppel a nyakában üldögél, át fogja érezni a dolog jelentőségét, s úgy találja majd: megérte. Reméltem, hogy ő majd jobban megérteti magát a világgal, amelyben él. Reméltem, hogy nem sodor majd más fajokat a kihalás szélére, és megpróbál megtenni mindent a többiek életben maradásáért. Reméltem, hogyha valaki megpróbálja majd a sárkánygyík távoli utódait a kecske távoli utódaival táplálni, rájön, hogy az nem helyes. Remélem, ez nem hangzik túlzottan csirkésen.

Ennek az anyának a gyermekét egy sárkány ette meg, amint az a lakás bejárati lépcsőjén üldögélt.

Leopárdbőr pirulásdoboz fejfödém Felébresztettük egymást, mikor a misszionárus gép olyan helyen landolt Zairében, ami nem volt benne eredeti útitervben. Kinshasa minden menetrend szerinti járatát eltérítette egy rosszindulatú civakodás Zaire és annak ex-gyarmati vezetői, a belgák közt, s csak Mark ügyeskedésének köszönhetően nyílt meg előttünk az út (egy álló éjszakán át telexezgetett), amely Nairobi városához vezetett.

Azért mentünk, hogy orrszarvúakra leljünk, méghozzá az északi fehérekre, amelyekből kb. 22 darab maradt Zairében és további nyolc az ex-Csehszlovákia területén. A csehszlovákok persze nem élnek szabadon, és azért vannak éppen ott, mert a század elején élt arra egy szenvedélyes fehér-rínó gyűjtő. Meg van még néhány darab San Diegóban is, Kaliforniában, az állatkertben. Úgy határoztunk, hogy kerülővel utazunk a rínók országába, hogy közben pár egyebet is szemrevételezhessünk. A tizenhat üléses repülőn hárman utaztunk: Mark, Chris Muir, a mi BBC hangmérnökünk és én, valamint további tizenhárom misszionárus. Vagyis tulajdonképpen nem is tizenhárom misszionárus, hanem inkább keverék nép: hittérítő oktatók, egy idős amerikai házaspár, akiket pusztán a hittérítés érdekelt, s ezért Miamiból hozott szalmakalap volt a fejükön, fényképezőgép a nyakukban, és szabadjára engedett képzetek a fejükben, amikkel mindenkit indiszkrét módon traktáltak, attól függetlenül, hogy érdekelték-e? Kábé két órát töltöttünk el a vakító napfényben, amit a nap álmosan az ócska ügyfelekre és a emigrációs irodákra szórt Nairobi Wilson repterének egy távoli szögletébe, megpróbálva kitalálni azt, hogy melyik lehetett a mi repülőgépünk, s hogy kik lehettek az utasok. Nehéz első látásra beazonosítani egy hittérítőt, de tisztán látszott, hogy valami egész különös dolog történik, mivel az összes ülőhely fogalmát egy háromszemélyes pad merítette ki, amely ráadásul egy árnyékos helyen állt, mivel fölé lógott egy kisebb tető, s mindenki azzal volt elfoglalva, hogy egymásnak átadja a helyét, így a végén az üresen maradt, szomorúan hunyorogva az égető reggeli hőségben. Vagy egy óra elteltével Chris motyogott valami skótosat összeszorított szájjal, ledobta felszerelését, lefeküdt

Leszállásunkkor egy buszféleség sietett hozzánk, amely azt az érzést hivatott kelteni bennünk, hogy reptéren vagyunk. Megtudtuk, hogy fél óra elblaccolni való időnk van, és a legjobb, ha azt "nemzetközi váróban" múlatjuk el.

Ez a váró pedig nem volt egyéb, mint egy pajta, amelyben két meglehetősen nagy szoba volt található, melyet egy folyosó kötött össze. Az épület ezen kívül amolyan katasztrófa sújtotta terület benyomását keltette bennünk: belül rozsdás fémek és olasz utazási poszterek borították a falakat. Beköltöztünk egy fél órára fényképező-állványainkkal, s ledobtuk magunkat a műanyag székekre. Előkaptam egy cigarettát, Mark pedig ugyanezt tette egy Nikon F3-assal és egy automata MD4-essel, hogy megörökítse, ahogy rágyújtok. Nem nagyon tudtunk mást csinálni. Néhány perc elteltével egy barna egyenruhás fickó észrevett minket, és nem tetszhettünk neki, mert megkérdezte, hogy átutazóban vagyunk-e? Igennel válaszoltunk. Rosszallóan rázta fejét, és közölte, hogy amennyiben átutazók vagyunk, akkor a másik szobában lenne a helyünk. Mi nagy valószínűséggel tök hülyék vagyunk, hogy erre magunktól nem jöttünk rá. El nem mozdulva helyéről az ablakkeret felé kezdett integetni, a szemével noszogatva minket, amíg össze nem szedtük a cuccunkat és ki nem dobáltuk a folyosóra, majd be nem dobáltuk a szomszéd szobába. Végignézte, ahogyan füstölögve elvonulunk, közben szomorúan rázta a fejét, bosszankodva az emberi dőreség láttán, majd becsukta mögöttünk az ajtót.

A második szoba mindenben megegyezett az elsővel. Mindenben, leszámítva apróságot, hogy az egyik falon volt egy nyílás. Nagy, bamba tekintetű lány h rajta a pultra könyökölve, ökleivel támasztva arcát. A falakon mászkáló legy tanulmányozta; nem dobta fel túlzottan mindennapos tevékenységük, de leg elfoglalta magát. Mögötte egy polcon kekszek, csokoládék, kólák és egy kávé sorakoztak, és mi úgy vetettük rá magunkat a látványra, akár egy csapat her a prédára. Épp mielőtt odaértünk volna, egy kék egyenruhás alak toppant el majd afelől érdeklődött, hogy mit képzelünk, mi a jó fenét keresünk itt? Elmagyaráztuk neki, hogy zairei átutazók vagyunk, és ettől úgy bámult ránk belénkfagyott a szó. – Átutazók? – kérdezte. – Átutazók nem léphetnek be ide! – dirigált nekünk, ismételten felvetetve velünk a nehéz batyukat, majd visszaterelt a bejáraton egészen az első szobáig, ahol egy perccel később a barna egyenruhás ismét rá talált. Ránk nézett.

Lassan értetlenség ült ki az arcára; ezt pedig szomorúság, düh, erős frusztráltság követték azt tükrözve, hogy ezeka makacskodásukkal kizárólag őt kívánják bosszantani. Nekidőlt a falnak, vállait ropogtatta, becsukta a szemét, és megvakarta az orrsövényét. – Rossz szobában vannak! – mondta egyszerűen. – Maguk átutazók. Menjenek máshová! Valami végtelen nyugodtság lesz úrrá az emberen

az ilyesfajta szituációkban, különösképp, ha a közelben frissítőt lehet kapni. Biccentettünk, felkaptuk a cuccunkat amolyan Zen-tudattal, s kisiettünk a folyosóra. Odabent a kék egyenruhás megismételte a már elhangzottakat, erre mi lassan hátrafordulva, türelmesen elmagyaráztuk neki: akár be is kaphatja. Csokoládéra és kávéra volt szükségünk, s talán még inkább egy csomag kekszre, és ragaszkodtunk hozzá, hogy ezeket meg is kapjuk. Földre dobva csomagjainkat egyenesen a pénztároshoz indultunk, s ezzel újabb, előre nem látható akadályba ütköztünk. A lány nem adott oda semmit! Még azon is felháborodott, hogy felhánytorgattuk neki ezt a témát. Öklével a pultot csapkodta, rázta a fejét, s a szemei a falon párzó legyekre tapadtak. A probléma – melyre azonnal fény derült, amint olyan zökkenőmentes beszélgetést folytattunk, ahogy a kaucsuk csurdogál a fából – így hangzott: kizárólag tanzániai pénzzel lehet fizetni. Anélkül, hogy megkérdezett volna minket, tudta, hogy nem rendelkezünk ilyesmivel, mivel ezidáig még senkivel sem fordult elő, hogy rendelkezett volna. Mivel ez csak egy nemzetközi átszállóhely volt, és a reptéren nem üzemelt valutaváltó, egyszerűen senkinél sem lehetett tanzániai pénz, tehát a hölgynek nem állt jogában kiszolgálni. Pár perc sikertelen érvelést követően fejet kellett hajtanunk makacssága előtt, s hátralevő időnket elücsörögtük szemezve a kávéfőzővel és a csokoládékkal, zsebeinkben haszontalan dollárokkal, sterlingekkel, francia frankokkal és kenyai schillingekkel. A lány rendületlenül vizslatta a legyeket messzire hessegetve magától a tényt, hogy soha semmilyen üzletet nem volt képes lebonyolítani. Nem sokkal később már mi is kezdtünk érdeklődni a legyek iránt. Végül megtudtuk, hogy gépünk ismét felszállásra kész, így újra egyesülhettünk kedvenc hittérítőinkkel. Azt el sem tudtuk képzelni, mit csinálhattak időközben, de nem is firtattuk a dolgot. Kb. egy órával később Bukavuban landoltunk, s taxival menekültünk a repülőtér viskójától, ahol "De hiszen ez csodálatos, maga a püspök jött látogatóba!" – ordítozták a helybeliek. Előbb persze előkerült egy kék tunikás, fekete keretes, áttetsző aljú szemüveges, nagydarab ember. A hittérítők, oktatóik és az amerikai pár, akiknek érdeklődési területét a hittérítés merítette ki, lassan szintén előkerültek a gépből, és mi, csomagjaink után indulva szintén. Zairébe érkeztünk. Talán legegyszerűbben úgy magyarázhatnám el, hogy milyen rosszul mennek a dolgok ebben az országban, ha elmesélném, milyen kártyát kaptunk pár nappal később egy helyi alkalmazottól. Egy része angol nyelven íródott, mert a turistáknak szánták. Íme: Hölgyem, Uram, Az MPR vezető elnökségének nevében, a köztársaság elnökeként, a kormány és polgár-barátaim jóváhagyásával, egyöntetű egyetértésükkel kívánok kellemes zairei körutat. Országunkban mágikus vonzerejű tájakat, luxusszámba menő növényzetet és elfogadható klímát talál. A zairei lakosok kedvessége, vendégszeretete előmozdítja a tradícióról és a folklórról meglévő tudását. Fiatal nemzetünk sokat vár jó benyomásától, és köszöni közreműködését abban, hogy barátainak is javasolja a látogatást. Az ENCT elnöke. Ez még elfogadhatónak tűnik. Valójában a másik rész ébreszt benned aggodalmat, ami felkészít arra, hogy mire számíts. Elméletileg minden zairei lakosnak meg kellene mutatnod, és valahogy így néz ki: ZAIREIEK, SEGÍTSÉTEK A LÁTOGATÓKAT! A barát, aki ezt a lapot a kezében tartja, külhoni, tehát vendégünk. Amennyiben fényképezkedni szeretne, légy hozzá udvarias, barátságos! Kövess el mindent annak érdekében, hogy kellemesen töltse idejét, s meglásd, visszatértekor a barátait is hozni fogja!

Azzal, hogy őt segíted, az országod segíted. Sose felejtsd el, hogy a turizmus megléte teszi lehetővé számunkra új munkahelyek felállítását, iskolák létrehozatalát, kórházak, gyárak telepítését, stb! Ezen vendég fogadtatásán áll vagy bukhat turisztikai jövőnk. Már az elég is aggasztó, hogy ilyen szöveggel kell noszogatni a bennszülötteket, de ennél is nyomasztóbb, hogy angol nyelven íródott. Egyetlen zairei vagy "zairó" – ahogyan ők hívják magukat – sem beszél angolul, de legalábbis nagyon kevesen. A rendszer, amely Zairében működik, és amelyet ez a kártyalap teljességgel képtelen helyrehozni, meglehetősen egyszerű. Minden közalkalmazott és pultos igyekszik annyira megkeseríteni az életed, amennyire csak lehet, s ezzel csak akkor hagy fel, ha fizetsz neki érte. Amerikai dollárban. Ekkor továbbenged a következő közalkalmazotthoz, aki szintén belekezd életed megnehezítésébe. Utazásod végére komplett rémálmon mész át, olyan helyzetek sokaságán, amelyekhez képest zairei megérkezésünk enyhe előjátékká törpül, mert az csupán kétórányi szenvedést hozott magával. Az első, amivel szembesültünk az ügyfélváróban, egy kép volt, ami csakis célzás lehetett arra nézve, hogy mivel kell szembesülnünk, amennyiben valóban a veszélyeztetett vadélettel szeretnénk megismerkedni.

A portré egy leopárdot ábrázolt. Jobban mondva egy részét. Olyan részét, amelyet már átalakítottak egy leopárdbőr pirulásdoboz fejfödémmé, ami Mobuto Sésé Séko Ngbendu Wa Za Banga marsall, a Zairei Köztársaság elnökének fején díszelgett, aki mágikus nyugalommal szemlélte, ahogyan alkalmazottjai elevenen megnyúztak minket. Egyikük magas, viszonylag barátságos figura volt, aki időközönként cigarettával kínált minket, míg a másik egy köpcös, alattomos, aki lopkodta a miénket. Ez természetesen egy klasszikus vallatási módszer, amit arra fejlesztettek ki, hogy az áldozatot a patetikus érzelmi összeroppanás szélére taszítsa. Nyilvánvaló, hogy tanulták valahol, és töretlen kedvvel végezték még úgy is, hogy közben ki akarták deríteni a nevünket, útlevél– és személyi számunkat, valamint a legapróbb részletekig mindennek a nevét, amit magunkkal hoztunk.

A nagyság – úgy tűnt, – meg kívánt óvni minket, ezért gyengéden elkalauzolt a ránk váró veszélyek között, én pedig ráismertem arra az érzésre, amelyet úgy tolmácsolt nekem, hogy különösen közeli,

szinte személyes kontaktusba kerülhetek elnyomókkal és áldozatokkal avagy elrablókkal és túszokkal. Az efféle helyzeteket mindenki ugyanúgy éli meg. A papírok fejlécén, amelyeket ki kellett töltenünk, "Belga Kongó" állt áthúzva és fölé írva tollal "Zaire", ami annyit jelentett, hogy az ívek legalább tizennyolc évesek. Az egyetlen nyomtatvány, amivel nem rendelkeztek, az volt, ami nekünk kellett. Barátok korábban figyelmeztettek, hogy szereznünk kell valutabehozatali engedélyt, különben a későbbiek folyamán komoly gondjaink adódhatnak. Sokadszor próbáltunk kérni egyet, de a válasz minden esetben ugyanaz volt. Elfogyott. Próbálkozzunk talán Gomában – tanácsolták. Eljátszottak a Cambridge Z88-as laptopom elkobzásának gondolatával, ám csak abban az esetben, ha megpróbálnánk kijátszani vele a kormányt, de végül a köpcös megelégedett Chris autós újságával, hála annak, hogy kedvelte az autókat, és onnantól szabadok voltunk. Nem sokáig. Bementünk Bukavu városába egy taxiféleségen. A város – mint kiderült – igen messze helyezkedett el a reptértől; nagy valószínűséggel a taxisofőrök megélhetése érdekében. Amint bukdácsoltunk a meglepően sok keréknyommal tarkított úton, amelyek a tó peremét követték egy tetemes zairei lakosságot feltételező lábnyomköteggel egyetemben, a sofőrünk azzal szórakozott, hogy néha lebukott a műszerfal alá. Kicsit riadtan figyeltem a dolgot, s riadalmam jelentősen megnőtt, amikor kitaláltam, mit csinál. Kézzel irányította a kerekeket. Eltűnődtem azon, hogy megemlítsem-e felfedezésemet a többieknek, de végül úgy döntöttem, hogy nem ijesztem meg őket. Mark később szóvá tette, hogy minden más kocsi leelőzött minket, kivéve azt a teherkocsit, amely olyan sokáig parkolt egyhelyben, hogy már nem voltak rajta kerekek. Én magam ezt nem vettem észre, mert miután rájöttem a sofőr tevékenységének magyarázatára, az út maradék részén csukva tartottam a szemem. Amint a hotelhez érkeztünk, – ami meglepően levegős és tágas volt egy Bukavu féle népsűrűséghez -becsörtettünk, kipakoltunk, majd ordítozni kezdtünk egymással. Ez volt az előre meg nem beszélt, közös jelünk arra, hogy tökéletesen elegünk van mindenből annak ellenére, hogy még csak este hat óra. Szétszóródtunk szobáinkba, és mindenki ráült a saját kupacára. Én az ablak mellett helyezkedtem el, és végignéztem, amint a nap lebukik a tó mögött, amelynek nevét sem tudtam, mert minden térkép Marknál volt. Abból az előnyös pozícióból Bokavu egész idillinek mutatta magát a félszigeten, a tó peremén. Kivu tó peremén. Eszembe jutott a neve. Még mindig nem éreztem magam eléggé kiegyensúlyozottnak, és reménykedtem, hogy a tó látványa segít. Nyugodtnak látszott, ezüstje a távolban szürkébe torkollott az elmosódó dombsziluettek között. Segített.

Kora este a fény utat tört az öreg belga stílusú házak közt, amelyek lépcsőzetesen futottak fel a hoteltől a dombtetőig, szorosan szegélyezve virágokkal és pálmafákkal. Ez is segített. Még a zöld, javított tetők is ragyogtak a fényben. Néztem a fekete, víz fölött köröző héjákat, és rájöttem, hogy ez is megnyugtatólag hat rám. Felkeltem, és elkezdtem kicsomagolni az éjszakához szükséges kellékeket, miközben élveztem a rám törő nyugalmat, amit csak az a felismerés zavart meg, hogy a fogkrémem az előző hotelben hagytam. És a papírokat is. És az öngyújtót. Ekkor úgy döntöttem, ideje felfedezni a várost.

A főút széles volt, rögös, kövekkel beszórt. A boltok javarészt vaskosak, koszosak voltak, és mivel Zaire ex belga terület, minden más bolt kivétel nélkül gyógyszertár, akárcsak Belgiumban és Franciaországban. Nem árultak fogkrémet, és ez felvillanyozott. A többi boltot jórészt lehetetlen meghatározni. Amikor olybá tűnt, gettó kellékekkel, zoknikkal és szappanokkal, valamint csirkékkel foglalkoznak, nem találtam célravezetőnek fogkrém, papír után érdeklődni, kiváltképp mert őrültnek néztek. Nem vettem talán észre, hogy gettó kellékekkel, zoknikkal és szappanokkal, valamint csirkékkel foglalkoznak? Amint mindkét irányban végigmotoztam egy-egy mérföldet, egy kis utcára leltem, ahol borítékokat, öngyújtókat kínáltak, és ez annyira megfelelt az igényeimnek, hogy majdnem megkérdeztem, van-e friss New Scientist magazinjuk. Ezt követően felismertem, hogy szinte minden létszükségletből van az utcácskában. Például fénymásolás. Emitt-amott rozoga asztalszerűségek álltak nagy fénymásológépekkel, és kétszer is leszólítottak: nem akarok-e fénymásoltatni, vagy a húgaikkal hálni? Visszatértem szállásomra, teleskicceltem pár lapot, amelyek valami okból kifolyólag rózsaszínűek voltak, s olyan mély álomba merültem, akár egy halott. A következő reggelen Goma városába repültünk. Ennek kapcsán felismertük, hogy még a Zairén belüli repüléseket követően is keresztül kell menni a teljes bevándorlási hercehurcán és poggyászkezelésen, ahol is fegyveres őrök tartanak fogva, amíg egy alkalmazott bekísér irodájába, mert nem töltöttünk ki Bukavuban valuta deklaráló lapot. A tény közlése, hogy ott nem rendelkeztek ilyesmivel, nem volt jégvágó hatású. „Ötven dollár" – mondta. Az irodája nagy volt, üres, és csak egy kis asztal volt benne két papírköteggel fiókjaiban. Hátralépett, és a plafonra meredt, amely valószínűleg már sok hasonló jelenetet ért meg. Majd ismételten előrelépett, és tenyereit az arca elé húzta, mintha valamit le akarna törölni. „Ötven dollár – ismételte – fejenként!", majd lustán az asztalka sarkára bámult, és egy tollat kezdett görgetni az ujjai közt. Egy óra telt el így, miután beleunt a dologba, és elengedett. Pislogva hagytuk el a repteret, és csodával határos módon találkoztunk a sofőrrel, akit Mark néhány barátja szervezett be, hogy a Virunga vulkánokhoz szállítson, ahol a hegyi gorillák élnek. Nem a gorillák felkereséséért kellett Zairébe utaznunk. Ugyanakkor nehezünkre esett volna nem megnézni őket, ha már helyben vagyunk. Pláne, hogy ők a legközelebbi élő rokonaink, de nem tudom, ez elegendő ok-e? Tapasztalatom szerint amikor meglátogatsz egy országot, ahol rokonaid élnek, általában meghúzod magad, nehogy összefuss velük. Legalább a gorillákról tudja az ember, hogy nem kell velük vacsorázni menni, és megtanulni pár millió évre való családi történelmet, így nem kell megtorlásra számítani. Persze ők az egyetlen közeli rokonaink, akik nem unokatestvérek. Mindannyian hiányoljuk a már nem létező közös ősünket, akinek kiléte Darwin napjai óta találgatások tárgya. Az elöljáró család, amelynek leszármazottjai vagyunk (gazdag, sikeres utódai, akik jókat tesznek, és keresik a rosszabbul fizetett utódokat) az ős majmok. Bár mi nem nevezzük magunkat majmoknak. A család, amelyet nagymajmoknak nevezünk, magában foglalja a gorillákat (három

válfaja: hegyi, keletmélyföldi és nyugat-mélyföldi), két csimpánzfajt és a borneói, valamint a szumátrai orángutánokat. Magunkat nem szeretjük ide sorolni, s valójában a „nagy majmok" megnevezés is diszkriminatív jellegű. Most már széles körben elfogadott, hogy a gorillák és csimpánzok különváltak tőlünk az evolúciós fán jóval korábban, mint az ős majmoktól. Ez annyit tesz, hogy a gorillák közelebb állnak hozzánk, mint az orángutánokhoz. Ennek következtében minden besorolás, amely egy kalap alá veszi a gorillákat és az orángutánokat, szükségszerűen tartalmaz minket is. Egyik-másik szempontból a gorillák tényleg nagyon közeli rokonok, majdnem olyan közeliek, mint az afrikai és indiai elefántok egymáshoz, amelyek őse szintén közös volt. A Virguna vulkánok, ahol a hegyi gorillák élnek Zaire határában, Rwanda és Uganda közelében helyezkednek el. Kb. 280 él belőlük itt, megközelítőleg kétharmada a zairei mennyiségnek és harmada a rwandainak. Azért írtam, megközelítőleg, mert a gorillák még nem eléggé előrehaladottak evolúciós idejükben ahhoz, hogy felfedezzék az útlevelek, a valuta deklaráló lapok és közalkalmazási feltartóztatások áldásos hatásait, ekképpen hajlamosak előre és hátra korzózni, amikor csak gonosz és primitív szeszélyeik magukkal ragadják őket. Ez a néhány csellengő példány ezen felül átruccan Ugandába is időről időre, ám egyikük sem él ott állandó lakosként, mivel a Virgunák ugandai része mindössze 25 négyzetkilométert takar, védtelen, és tele van emberekkel, akik ha esélyt adnak a gorillának, jobb, ha elkotródik. Gomából öt órába telik áthajtani, mi pedig eléggé siettünk két és fél óra tébolydát követően a jegyeladóval, egy hoteligazgatóval, egy étkezési szünetét töltő, egyik legnagyobb nemzeti bank személyzetére várva, s ezekről érdemes lenne ugyan írni, de még érdemesebb hagyni az egészet. A dolgoknak is van egy határa, így volt ez akkor is, amikor egy zsebtolvaj nekem jött egy pékségben. Persze nem vettem észre, hogy nekem csapódik, mivel én csak profikkal szeretek dolgozni. Mindenki más a boltban észlelte, ám a férfi sietősen elkotródott, és kivágódott az utcára, mialatt én még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy zsemlét válasszak magamnak. A pék megpróbálta elmondani, ami történt, de az én zairei franciában való jártasságom ehhez nem mutatkozott elegendőnek, és azt gondoltam, hogy a köményes zsemléket ajánlja figyelmembe, így vettem belőlük hatot. Abban a pillanatban érkezett Mark néhány körtekonzervvel, gorillalátogatási engedéllyel és a sofőrünkkel, aki gyorsan felfogta, mi történik és elmagyarázta. Arról is informált, hogy a köményes zsemlék nem valami jók, de ettől függetlenül érdemes megtartani őket, mert a többi zsemlefajta sem az, s valamit azért csak enni kell. A sofőr magas, karakteres muszlin volt, és engedelmes mosollyal, erősen ajánlotta: mielőbb lépjünk le onnan. Amikor az emberek a „legsötétebb Afrikáról" beszélnek, Zairére gondolnak. Ez a dzsungelek, hegyek, hatalmas folyók, vulkánok helye, a még erőteljesebb vadélete, mint ami mellett pálcát törnél; ahol a nyugati civilizáció által érintetlen törpék találhatók, és a világ legrosszabb közlekedési megoldásai. Ez az az Afrika, ahol Stanley találkozni akart Dr. Livingstone-nal. A tizenkilencedik századig a hatalmas Afrika ezen traktusa egyszerűen csak egy nagy, fekete lyuk volt a térképen valahol egy sötét kontinensen, ám csak a Livingstone-expedíció óta kezdte a lyuk kifejteni gravitációs hatását. Az első ide érkezők katolikus hittérítők voltak, akik arra tanították a populációt, hogy a protestánsoknak nincs igazuk, majd megérkeztek a protestánsok is, akiktől megtanulhatták, hogy a katolikusoknak nincs igazuk. Az egyetlen dolog, amiben a katolikusok és a protestánsok is egyetértettek, hogy a bennszülötteknek kétezer éve nincs igazuk. Hamarosan megjöttek a kereskedők szolgák, elefántcsont, vörösréz és megfelelő földterületek után kutatva. Stanley segítségével, aki az ötéves szerződésen munkálkodott, hogy betekintést nyerhessen

Afrika belsejébe, Leopold, a belga király sikerrel követelhette az óriási régiót 1885-ben, s ezzel lehetősége nyílott a bevándorlóknak a kivételesen brutális és könyörtelen megszállásra, mintegy praktikus és szemléletes demonstrációjaként a „rossz" jelentésének. Amikor az atrocitások hírei kiszivárogtak, Leopold arra kényszerült, hogy átnyújtsa „földjét" a belga kormánynak, amely átvette, hogy látványos semmittevésbe kezdjen. De az 1950-es években függetlenségi megmozdulások söpörtek végig Afrikán, és a zendülések, a szörnyű mészárlások után a fővárosban, Kishansában 1959-ben a gyarmati különítmények annyira meggyengültek, hogy a függetlenség biztosítottá lett. Az ország véglegesen 1971-ben változtatta meg nevét Belga Kongóról Zairére. Zaire mérete alig nyolcvanszorosa Belgiuménak. Mint a legtöbb gyarmaton, szükségképp itt is kifejlődött a fojtogató bürokrácia, hogy a kizárólagos döntéshozók a megszállók lehessenek. A helyi képviselőknek ritkán volt joguk bármit is tenni, leszámítva a csúszópénzek begyűjtését. A megszállók leléptek, a bürokrácia folytatódik, akár a fejetlen csirke, amelynek semmi más dolga nincs, mint gáncsolni önmagát, hadakozni, majd nagyot rúgni a saját bokájába. Mindig felismerhető egy ex-gyarmat a téged feltartó emberek sokaságáról, akiknek semmi egyéb dolga nem akad. Öt óra álmos zötykölődés után Bukimába érkeztünk, a faluba, a Virgunák lábánál, azon a ponton, ahonnan már csak lábon folytatható az út. Kicsivel a falucska fölött a legnagyobb tisztás elején egy abszurdul öreg, az ex-megszállók által épített épület áll, teljesen üresen, leszámítva egy kis irodát, ahol egy kis emberke katonai ruhában áttekintette gorillalátogatási engedélyeinket, mintha még sosem látott volna olyat, de legalábbis az elmúlt órában biztosan nem. Aztán lefoglalta magát egy rövidhullámú rádióval pár percre, mielőtt kijelentette: pontosan tudja kik vagyunk, már számított ránk, és kapcsolataink miatt a Világ Természetvédelmi Alapítványával (WWF) Nairobiban engedélyez nekünk egy extra napot a gorillákkal, és tulajdonképpen ki a fenék vagyunk, és neki miért nem szólt senki az érkezésünkről? Úgy tűnt, ez megválaszolhatatlan, így hagytuk, hadd találja ki magától, amíg mi hordárok után indultunk, akik háromórás utunkon elkísérnek az elkövetkező éjszakai szálláshelyünkre. Nem volt nehéz találni. Nagy tömegek járták körül furgonunkat reménykedőn, és a sofőrünk kiválogatta a megfelelőket. Úgy tűnt, ő erőteljesen voksolt a „mindenki" szó mellett. Hirtelen jött a felismerés. Annyira belelkesedtünk attól, hogy elhagyhatjuk Gomát, amilyen gyorsan csak lehet, hogy tervünk fő részéről megfeledkeztünk, ami szerint csomagunk nagy részét a szállodában kellett volna hagynunk. Ennek az agyi kihagyásnak eredményeképp több csomag volt velünk, mint amit ténylegesen magunkkal kellett volna vinnünk a gorillákhoz. Sokkal több. Ahogyan az alap gorilla-néző készlet – farmer, póló, valami vízálló alkalmatosság, tonnányi körtekonzerv és kameraszett -, éppúgy velünk volt a szennyestár, az öltöny és a hozzá illő cipő francia kiadókkal való találkozáshoz Párizsban, egy tucat számítógépes újság, a kincset érő Dickens-munkák gyűjteményének fele és egy fából faragott Komondo sárkány. Én hiszek a könnyed utazásban, ahogyan abban is, hogy abba kéne hagynom a dohányzást, és idejében be kellene vásárolnom karácsonyra. Eldugva meglehetős mennyiségű felszerelésünk londinereket toboroztunk a Virunga vulkánokhoz vezető útra. Akadtak is. Amennyiben hajlandóságot mutattunk fizetni a Dickens-művek és a sárkány szállításáért fizetni a gorillákhoz és a visszafelé. Lehet, hogy a fehérek követtek már el csúnyább dolgokat is Zairében, de bolondosabbat még biztos nem.

A hegymászás fárasztó volt, és sokszor kellett megállnunk megosztani cigarettáinkat és CocaColáinkat a cipelőkkel, míg ők cserélgették egymás közt a számítógép-magazinos és a Dickens-műves dobozokat, kifejlesztve a könyvek fejben tartása helyett azok fejen tartását. Az utazás nagy részében a Sago nedves mezőit dagasztottuk, és valami bolondosan vidám dolog jutott eszembe. A nevem egyetlen ismert anagrammáján keltünk át, a Sago Sár Salátán. Próbáltam a dolgot valami kozmikus összefüggéssel magyarázni, s mire felhagytam a dologgal, a fény elfogyott, és egy kis kunyhónál találtuk magunk, egy spártai fakötegnél, ami új volt és modern. Köd és pára uralta a földszintet minden mennyiségben, majdhogynem tökéletesen eltűntetve a távoli vulkánhegy ormokat. Az este várakozásokat felülmúlóan hűvös volt, és Tilley mécsesek fényének szításával töltöttük, miközben felettük a maradék zsemléket, és tört franciával társalogtunk vezetőinkkel, Murarával és Serundorival. Ezek a varázslatosan kimért figurák terepszínű katonai ruhában, fekete sapkában végezték nehézkes mozgásukat bágyadtan csapkodva macsétáikkal. Elmagyarázták, hogy azért keltek korán, mert exkommandósok. Minden kísérőnknek fegyvert kellett viselnie, részben a vadak elleni védekezésből, de még inkább arra az esetre, ha orvvadászok tűnnének fel. Murara elmondta, hogy ő maga legalább ötöt irtott ki belőlük. Vállmozgatással tolmácsolta, hogy az ügy pas de probléme volt. Nem volt szükség semmiféle vizsgálatra, egyszerűen lelőtte őket, és hazament. Hátradőlt székében, és semmittevőn játszadozott a fegyverével, amíg mi a felezett körtekonzervekkel idegeskedtünk. Az orvvadászat egyik vagy másik fajtája persze a legkomolyabb bánásmód a hegyi gorillák túléléséért, de nehéz nem elgondolkozni azon, hogy mikortól is illik az embereknek szabad prédaként beleavatkozni a dolgok menetébe. Mi magunk még nem voltunk veszélyeztetett egyedek, de nem lett volna szerencsés bármivel próbálkoznunk. Valójában egyre kevesebb gond van az orvvadászokkal – legalábbis legtöbbjükkel. Minden öt gorillából négy állatkertekben van elszórva, s vadon születtek, de ma már nemigen lehetne őket visszahozni, mert nehézkes lenne elmagyarázni nekik, hogy honnan is származnak. Ámbátor még ma is követelik őket a privát gyűjtőktől, és a Virgunák ugandai része igen védtelen.

1988 szeptemberében egy infantilist gyűjtöttek be az ugandai részen: két korábbi családtagját lelőtték, s a fiatal egyedet eladták rwandani csempészeknek egy őr segítségével (most börtönben van) kb. 15.000 dollárért. A legrosszabb az efféle begyűjtésekben, hogy amíg a kicsit elrabolják, annak ősei valószínűleg elpusztulnak az ő védelmezésében. Azoknál, akik gorillát gyűjtenek magán-állatkertjeikbe, csak az rosszabb, aki a gorilláknak csak bizonyos részeit gyűjti. Sok éven át élénken működött a koponya– és kézkereskedelem, amelyek felvásárlói turisták és száműzöttek voltak, akik – meglehetősen hibásan – úgy gondolták, jobban mutat majd egy darab a kandallópárkányukon, mint egy élő gorillán. Ez, hála az égnek, szintén lecsöngésben van, mióta a csontfejű brutalitás íze egyre kevésbé szimpatikus a társadalom számára. Afrika néhány részén a gorillákat ma is megeszik, bár a Virunga vulkánoknál legalább szándékosan nem csinálnak ilyet. A gond az, hogy sok másik állattal egyetemben a gorillák is gyakran esnek olyan csapdák áldozatává, amelyeket eredetileg más vadaknak állítottak. Egy fiatal nőstény gorillának, Jozinak például egy antilop-csapda vágta le a kezét, és septicaemiában pusztult el 1988-ban. Ezért a gorillák védelme érdekében az orvvadász-ellenes sereg ma is szükséges. Két másik ember is tartózkodott a kunyhónkban azon az estén. Egy német tanuló páros, akiknek mostanra elfelejtettem a nevét, de mivel összetéveszthetetlenül afféle német tanulók voltak, akikkel időről időre találkoztunk utazásaink során, egyszerűen Helmutként és Kurtként fogok rájuk hivatkozni. Helmut és Kurt fiatal, szőke, életerős, hihetetlenül jól felszerelt srácok voltak, és láthatólag mindennel jobban el voltak látva, mint mi. Igen keveset láttuk őket az este korai szakaszában, mert élelmet készítettek maguknak. Ez magában foglalta egy kisebb fa-alapú sütő felállítását, és sok jövésmenést a víz forralása érdekében, stopperek üzemeltetését, tőrök mozgatását, valamint a helyi vadmennyiség megcsapolását. Végül előttünk ülve fogyasztották el élelmüket jó hatásfokkal, bántóan zárkózva el a félkörte-evők irányából érkező becsmérlő tekintetek elől. Aztán közölték, hogy éjszakára ledőlnek, csak nem a kunyhókban, mert hoztak magukkal sátrat, s az sokkal jobb. Német sátor volt. Röviden jóészakátot biccentettek, majd elvonultak. Azon az éjszakán sokáig álmatlanul feküdtem és aggódtam Murara és Serundoi pillanatnyi emberölő hangulatai miatt, majd átváltottam Helmutra valamint Kurtra, és miattuk aggódtam tovább. Amennyiben ilyenek maradnak, csak azt kívánom, bárcsak ne lennének németek. Az túl könnyű. Túl egyszerű. Mintha összefutnál egy írrel, aki történetesen hülye, egy anyóssal, aki kövér, vagy egy amerikai üzletemberrel, akinek van középső neve és szivarozik. Úgy érzed, mintha erőtlenül sodródnál egy darabban, és arra gondolsz, bárcsak újraírhatnád a forgatókönyvet. Ha Helmut és Kurt brazil, kínai vagy lett lett volna, esetleg bármi más, ugyanilyen viselkedéssel meglepőnek, érdekesnek tűntek volna számomra, s sokkalta könnyebben írhatnék. Az írók dolga nem a sablonosság. Azon tűnődtem, mit tehetnék ez ellen, s úgy határoztam, lehettek volna lettek, ha akartak volna; lassanként pedig átterelődött figyelmem a bakancsaim fölött érzett aggodalmamra. Mark már említette, mielőtt lefeküdni indultunk, hogy reggel első dolgom legyen fejére fordítani a csizmáim, és kirázni őket. Megkérdeztem tőle, miért. „A skorpiók miatt – válaszolta. – Jó éjszakát!" Kora reggel Murara és Serundoi a kunyhó bejáratánál várakoztak, cirógatva tőreiket és macsétáikat jelentőségteljesen mosolygó szemekkel, amelyekről nem tudtuk eldönteni, tetszenek-e? Igaz, jó hírük volt számunkra. Mivel a gorillák nem szoktak személyes látogatási időpontokat adni a járulékos rokonaiknak, néha nyolc órát vett igénybe felkutatásuk. Aznap a hírek szerint csak egy órányira tartózkodtak tőlünk. Összeszedtük a gorillanéző készletünket, körültekintően ott hagytuk a sárkányt, a Dickens-műveket és húsvágó kellékeinket annak ellenére, hogy ezzel a meggondolatlansággal

csalódást okozhatunk a gorilláknak, jó reggeltet köszöntünk Helmutnak és Kurtnak, akik az expedíció idejére csatlakoztak hozzánk. A párás reggel ellenére láthattuk a Mikeno vulkán púpjára kúszó sugarakat. Az erdő, amibe bevetettük magunkat, igen sűrű volt. Mark elmagyarázta, hogy a gorillák szeretnek „hegyi" esőerdőkben élni, vagyis felhő-erdőben. Több, mint 3000 méterrel a tengerszint felett, a felhők szintje felett mindig nyirkos a levegő. A víz folyamatosan csöpög a fákról. „Nem teljesen olyan, mint az alacsonyabban elterülő esőerdők – mondta Mark -, sokkalta inkább mellékerdők ezek, amilyenekké a fő erdők lesznek, ha kivágják a fákat, vagy ha leégnek, és elkezdenek regenerálódni." „Azt gondoltam, hogy pont az a gond az esőerdőkkel, hogyha kiirtod őket, nem nőnek vissza" tűnődtem. „Természetesen nem lesz újra főerdő belőlük. Nem tudni, lehet, hogy pár száz, pár ezer év múltán már hasonlítani fognak régi énjükre. Persze az eredeti élőviláguk frankón kihal. De ami rövid időn belül létrejön, az a másodlagos, mellékerdő, amely messze nem olyan összetett vagy gazdag." „A fő esőerdő egy hihetetlenül komplex rendszer, de amikor benne vagy, félig üresnek találod. Kifejlett korában nagyon magasan elhelyezkedő levélmennyezet fedi, mivel minden fa verseng a napfényért. Ám mivel csak kevés fény szűrődik át a plafonon, igen gyér az aljnövényzet. Helyette olyan ökológiai rendszer áll rendelkezésre, ami a földön mindent felülmúl összetettségével, s célja szerint a fák által megkötött energiát közvetíti a többi élőlény számára." „A felhőerdő, amilyen ez is, sokkalta egyszerűbb. A fák sokkal alacsonyabbak, több hely jut nekik, akárcsak a talajszinti vegetációknak, ami jól jön a gorilláknak, mert így el tudnak rejtőzni. És sok élelmiszerhez juthatnak egyszerű karnyújtással." Ugyanakkor nekünk a vaskos, nedves vegetáció megnehezítette a haladást. Murara és Serundoi lengették macsétáikat megkönnyítve a majdnem áthatolhatatlan áthatolását, sok időbe tellett, míg észrevettem, hogy azok nem egyszerű tőrök. A macséták alakja igen különleges, kicsit olyanok, mint egy banán sziluettje vastagított éllel. A penge minden része más és más ívben és szögben vág egyetlen mozdulatra, s más-más erővel. Lenyűgöző volt az ösztönösség, ahogyan egyik suhintás követte a másikat, a vezetők alkalmazkodtak az aktuális vegetációtípusokhoz – lehetett az egyik pillanatban egy vaskos ág, a másikban csalánlevél, vagy akár inda. Mintha egy alkalmi teniszmeccset játszottak volna jól képzett játékosaink. Nemcsak hogy vaskos, hűvös, nedves is volt az erdő, tele fekete hangyákkal, amelyek mindannyiunkat csipkedtek, kivéve Helmutot és Kurtot, akik különleges, lett hangyavédő zoknit viseltek. Dicsértük előrelátásukat, mire ők csak vállat vontak, és nem mondtak semmit. A lettek mindig jól felkészültek. Ránéztek a felvevő készülékünkre, és kifejezésre juttatták kételyeiket annak alkalmasságát illetően. Ugyanis Lettországban sokkal jobbak a rekorderek. Mi ebbe bele is egyeztünk, de közöltük azt is, hogy nekünk ez is tökéletesen megfelel, és a BBC is úgy vélte, hogy a célnak megfelel. Helmut (vagy lehet, hogy Kurt?) ekkor közölte, hogy sokkalta jobbak a műsorszóró társaságok Lettországban. Az őszinte ellenkezések kitörését ebben a pillanatban félbeszakította a vezetőink jelzése: maradjunk csendben! Közel voltunk. „Persze – mondta Kurt vékony mosollyal lett arcán, mintha egész idő alatt tudta volna, hol vannak a gorillák -, nem maga a gorilla bűvölte el vezetőinket, hanem a gorilla fészke." A keréknyom mellett, amit követtünk, az aljnövényzet rendesen le volt taposva, ahol a gorilla éjszakázott. Mintha kitépkedték volna a növényeket, és kosarat fontak volna belőlük, hogy a hideg, nyirkos éjszakában elszigeteljen a talajtól. Az egyik dolog, amit a laikus a legfurcsábbnak talál a zoológusban, az ő kielégíthetetlen rajongása

az állatok ürüléke iránt. Én persze megértem, hogy a hagyatékok nagy információértékkel bírnak a szokásokra, diétákra nézve, de semmi sem magyarázza azt a tökéletes boldogságot, amit az említett objektum kivált. Egy éles üdvrivalgás elárulta, hogy Mark talált egy keveset. Könyökeire dobta magát, és elkezdte fotózni a kis kupac gorilla-ürüléket. „A fészekben van – magyarázta, miután befejezte -, amely, tudod, igen érdekes. A hegyi gorillák, azok, amelyek itt élnek, a fészkeikbe székelnek, mert túl hideg van éjszakánként felkelni. A nyugati, mélyföldi gorillák nem csinálnak ilyet. Melegebb klímában laknak, így kevesebb mellékhatással jár, ha éjszaka felkelnek. Sőt, a nyugati, mélyföldi gorillák diétás növényeken élnek, ami egy másik oka annak, hogy nem székelnek a fészkeikbe." „Értem" – mondtam. Helmut valami olyan témába kezdett bele, amelyről szívesen szeretek elmélkedni – talán éppen a lett gorillák trágyáinak fő típusaiba, de félbeszakítottam, mert hirtelen az a rendkívüli érzés tört rám, hogy egy teherautó figyel rám. Csendben maradtunk, s óvatosan körülnéztünk. Semmit sem láttunk a közelben, sem a közeli fákon, sem a bokorban leselkedve. Pár pillanat el is telt, mielőtt észrevettünk valamit, de az a csekély mozgás lekötötte a figyelmünket. Vagy harminc yardra a követett keréknyomon tisztán kivehetően valami akkora dolog állt, hogy alig vettük észre. Egy hegyi gorilla, vagy talán inkább egy gorillahegy, mellső végtagjain támaszkodva, hogy lehetőleg egy nagy, izmos, gerinces sátor benyomását keltse. Hallhatod, hogy ezek a lények félelmetes fenevadak, és én itt lejegyezném a saját tapasztalatom is: ezek a lények félelmetes fenevadak. Nem tudok rájuk találóbb leírást. Hümmögő mentális paralízis uralkodik el rajtad egy ilyen teremtménnyel való vadonbeli, első találkozásodkor, és ez az érzés tényleg semmihez sem hasonlítható. Vad és fojtogató érzetek tobzódnak az agyadban, olyanok, amelyekhez első közelítésben semmi közöd, még megnevezni sem tudnád őket, és talán éppen azért, mert több ezer avagy több millió éve nem keletkeztek ilyen érzetek. Kicsit ugyan elrugaszkodtam a valóságtól, ám ezt igen nehéz nem megtenni, ha a racionális, civilizált agyad olyan dolgokat él meg, amiket képtelen beazonosítani vagy rendszerezni, de igen erősek. Hallottam egy elméletet, amelynek komolyságáról nincs tudomásom arra vonatkozólag, hogy hogyan rendszerezheted a szédülések különféle fajtáit. Ösztönösen szimpatizálok vele, és kb. így hangzik: A kábító érzet, amelyet észlelünk nagy magasságokban, nem egyszerűen a leesés félelme. Gyakran csak maga a szédülés okozhatna tényleges leesést, ezért különösen irracionális a félelem öngerjesztő mivolta. Ráadásul az evolúciós fejlődés korábbi szakaszában fákon éltünk, fáról fára ugráltunk. Bizonyos spekulációk szerint még madárvér is szorult belénk. Ez esetben agyunk bírhat egy olyan résszel, ami ha valami űr közelségéről szerez tudomást, sürgetni kezdi a belelépést. Ekképpen szembesül a primitív, kezdetleges részed, amely az „ugorj!" felszólítást tartalmazza, és a modernebb, racionálisabb, amely azt mondja, „az ég szerelmére, meg ne próbáld!". A szédítő szédülés természetesen sokkal gyakrabban társul egyéb mentális érzetek és zavarok oszcillációjával, mint félelemmel. Amennyiben pusztán félelmet éreznénk, akkor szívesen kísérleteznénk vele, ahogyan az óriáskerekek és daruk készítőinek megélhetését is biztosítottuk. Az első ezüsthátú gorilla megpillantása a vadonban szédítő volt. Olyan érzésem volt, mintha tenni szerettem volna valamit, tennem kellett volna valamit, de fogalmam sem volt, mit. A modern agyam a „fuss el!" mellett voksolt, de csak megtorpanni tudtam, reszketni és bámulni. A megfelelő pillanatban valami a gorilla és köztem lévő áthidalhatatlan víznyelőbe pottyant, és úszni kezdett tehetetlenül csapkodva irányunkba. A gorilla láthatólag észrevett minket, akik fotografáltuk trágyáját, és az aljnövényzetben lapultunk. Megindult, és mi követni kezdtük, de amíg ő igen elevennek bizonyult, mi nem. Még arra sem voltunk képesek, hogy felfogjuk elevenségének mibenlétét, így fel is adtuk az üldözést a terület újrafelfedezése érdekében.

A gorilla, amelyet láttunk, egy nagydarab ezüsthátú volt. Az „ezüsthátú" azt jelenti, hogy a háta ezüstös, de legalábbis szürke szőrrel borított. Csak a hímek háta lehet ilyen, az ivarérettséget jelöli. Téveszme, hogy csak a vezérnek alakul ki, meg hogy napok alatt, esetleg órák alatt, és ettől örökös vezetővé lesz. Népszerű és szórakoztató téveszme, de téveszme. És ha már a tévedéseknél tartunk, meg kell említenem valamit, amivel pár nappal később szembesültünk, amikor Conrad Avelinggel, egy gomai területkutatóval beszélgettünk, aki évek óta a gorillák védelmezésével foglalkozik.

Elmondtuk Conradnak, hogy mennyire megijesztettek minket Murara és Szerundori a helyi orvvadászok hidegvérű legyilkolásával, aminek hallatán hátradőlt a székén, feldobta a lábait az asztalra, és hahotázásban tört ki. „Hihetetlen, amit ezek a figurák összehordanak a turisták szórakoztatására! Lefogadom, azt is mondták, hogy ex-kommandósok, nemde?" Beismertük a dolgot meglehetősen birkamód. Conrad a térdeit csapkodta örömében, és a fejét lóbálta. „Az egyetlen dolog, ami ex-kommandós rajtuk, az az egyenruhájuk. Ex-kommadósoktól veszik, akik élelemért cserébe válnak meg tőlük, mivel nem sok esélyük van pénzhez jutni. Az egész csak mese. Hallottam egy másik nagyszerű történetet a minap. Egy turista megkérdezte az idegenvezetőt Rawindiban, ahol nincsenek gorillák, hogy mi történik, amikor egy gorilla oroszlánnal találkozik? És ahelyett, hogy azt válaszolta volna a vezető, hogy 'Buta kérdés, a két faj elszeparáltsága miatt sosem találkoznak', felhatalmazottnak érezte magát valami cifrasághoz. 'Természetesen a gorilla leüti az oroszlánt, majd levelekkel, gallyakkal borítja testét, és felbélyegzi' – hangzott válasza. Onnan van tudomásom erről a történetről, hogy a turista ezt követően elmesélte nekem, mennyire csodálkozott a dolgon. Bántanak a butítások. Bárcsak megértethetném az emberekkel, hogy amennyiben nem tudják a választ, vagy nem találják azt elég érdekesnek, sokkal egyszerűbb azt válaszolni, hogy a felvetés teljes képtelenség." Vitán felül áll vezetőink gorilla– és erdőismerete, és Rambo kalandokkal sem álltak elő. Hozzáigazodtak (ahogyan ezt Conrad Aveling is megerősítette) a majmok két válfajához. Ez az „igazodás" számukra egy igen hosszú, komplikált folyamat, de nélkülözhetetlen a vadonban létesülő találkozásokkor, kiváltképp, ha ezek mindennaposak, hiszen több hónapos esetleg éves edzés után is képesnek kell lenniük elviselni az emberek jelenlétét, és azt, hogy maguk is tanulmányozhatóvá, turistalátványossággá váltak. Az ezüsthátú gorilla bizalmát ki kell érdemelni. Annál a családnál, amelyet meglátogattunk, ez három évet vett igénybe. Conrad Aveling a project első nyolc hónapját az aljnövényzetben, a gorillák között való körözéssel töltötte, de sosem pillantotta meg őket, bár gyakran

mindössze húsz-harminc lábnyira volt tőlük. „Az egyik probléma az efféle idomítással – magyarázta -, hogy a vaskos növényzeten át nem látjátok egymást, míg végül 3-4 méternyire kerültök egymástól, és még mindig nem látszotok. Mindenki majd kiugrik a bőréből. A gorilla a sajátjából, én az enyémből. Borzasztó izgalmas. Totál felszökik az adrenalin-szinted. A bukavui csapattal az volt a baj, hogy az ezüsthátú nem akart észrevenni. Ahhoz, hogy megmutassam ártalmatlanságom, előbb észre kellett vennie. Általában észre is vesznek, és akkor a szemtől szembeni találkozáskor van egy pillanat megérteni, hogy semmit sem akartok egymástól, és akkor a gorilla visszavonul." „De alázatos pozíciót vesz fel, és nem provokálja, ugye?" – kérdezett Mark. „Nem, általában nem veszek fel ilyen pozitúrákat. Túlzottan félek ahhoz, hogy megmozduljak." Amint az ezüsthát elfogadja az embereket, a csoport maradék része felsorakozik, és meglepő módon ezt követően a környéken minden más csoport sokkalta könnyebben szelídíthető. Nemigen lesznek problémák, amennyiben mindenki tiszteli a másikat. A gorillák tökéletesen képesek kifejezésre juttatni, hogy nem szeretik a zaklatást. Volt egy eset, amikor stresszes reggele volt egy gorillacsaládnak egy másikkal való találkozásnak köszönhetően, és a legutolsó dolog, amire vágytak azon a délutánon, az emberek látogatása, így amikor egy nyomolvasó turistákkal karöltve érkezett látogatóba, majd túlélvezték az ezüsthátú vendégszeretetét, a gorilla megragadta a nyomolvasó kezét, és óvatosan letépte az óráját.

Egyik gorilla a másik után tűnt fel, míg az ezüsthátúra leltünk egy bokor mellett az oldalán heverve, hosszú karjával átnyúlva a feje fölött vakarta az ellenkező oldalán lévő fülét, miközben a semmittevő leveleket nézegette. Hirtelen megvilágosodott, amit csinál. Teljesen nyilvánvaló volt. Jobban mondva annak a kísértése, hogy ezt teljesen nyilvánvalónak találjuk, nyomasztó volt. Emberszerűek, úgy is mozognak, úgy fognak, mimika-repertoárjuk és embert idéző tekintetük kísértetiesen hasonló dolgokat juttat kifejezésre, mint az emberek.

Szembenézünk velük és azt mondjuk: „tudjuk milyenek vagytok" – pedig nem. Illetve kizárunk

minden lehetséges elgondolást arra nézve, hogy mások is lehetnek azok a lények, amelyeknek mozzanatai könnyen értelmezhetőnek és megtévesztőnek tűnnek. Közelebb kerültem az ezüsthátúhoz, csendesen és lassan kúszva tenyereimen és térdeimen, mígnem csak tizenöt incs távolsága választott el tőle. Bizonytalanul nézett rám, mint valakire, aki a szobájába toppant, és tovább elmélkedett. Az állat hozzám hasonló magasságú lehetett – megközelítőleg két méter -, de legalább kétszer nehezebb. Izmok borították, lógó, világosszürke bőr, a hasán erősen szőrösen.

Amint ismételten megmozdultam, hat incsnyit csúszott arrébb, mintha egy kanapén közelítettem volna, amihez ő helyet csinált. Hasra fordult, állát öklére támasztva unottan vakargatva arcát szabad kezével. Csendben ücsörögtem, s amennyire lehetett, mozdulatlanul rácáfolva a tényre, hogy halálra csíptek a hangyák. A házigazda egyikünkről másikunkra helyezte tekintetét különösebb érdeklődés nélkül, majd elnyerték figyelmét saját kezei, amint az egyik ujjáról koszt kapartak le. Olyan érzésem volt, hogy annyira lehetünk érdekesek számára, mint egy unalmas vasárnap délután a tévé előtt. Ásított.

Nagyon nehéz nem emberiként kezelni viselkedését. Ám az efféle benyomások még sokasodnak is éles felismerések belédnyilalásakor, bár az csak illúzió, hogy ezek felismerések. Puszta összevetések: „Hogy is volt?". Csendes szünetet követően óvatosan felvettem a rózsaszín jegyzetpapírt a táskámból, majd azon feljegyzések megírásába kezdtem, amelyek most következnek. Több érdeklődést mutatott. Feltételezem, még sosem látott rózsaszín jegyzetpapírt. Szemei követték a papíron hullámzó kezem, majd egy idő után odanyúlt, megérintette előbb a lapot, aztán a golyóstollam tetejét – de úgy, mint aki nem elvenni akarja őket, nem akar zavarni sem, csak szeretné megtapintani. Ettől belelkesedtem, s egy furcsa érzésem kapcsán majdnem megmutattam neki a fényképezőgépet is. Kicsit visszavonult, lefeküdt tőlem négy lábnyira, ismételten öklével ékelve ki fejét. Tetszett a nem mindennapi gondolatteliség kifejezése, ahogyan összepréselődtek az ajkak az alátámasztástól. Pislogó szemeit nem kötötte le mozgás, csak a lesújtó gondolat, amit én ébresztettem benne. Kezdtem érezni, milyen nagyképű volt tőlünk a magunk intelligenciájához mérni az övéket, mintha a miénk valamiféle standard mérce lenne. Megpróbáltam elképzelni ehelyett, ahogyan ő lát minket, bár ez szinte lehetetlen, mivel a feltevések, amikhez eljutsz, végső soron a sajátjaid, és a legmegtévesztőbbek közülük, amelyekről azt sem tudod, hogy te csinálod. Elképzeltem, ahogyan a

maga kis világában tolerálja betolakodásom, és szerintem küld valamiféle üzeneteket is, amelyekre nem vagyok képes válaszolni. Aztán elképzeltem magam mellette, felvértezve intelligenciám apparátusával – tollal, papírral, automatikus távolságmérő Nikon F4-emmel, valamint képtelenségemmel a magunk mögött hagyott életforma megértésében. De valahol a genetikus történelemben, melyet mindketten hordozunk a testünk minden részletében, mély szálak fűztek a fajhoz, s e szálak annyira hozzáférhetetlenek, akár az elmúlt évi álmaink, és ugyanúgy jelen vannak minduntalan. Eszembe ötlött, hogy vélekedésem halovány emléke lehet egy filmnek, amelyben egy New York-i, a kelet-európai emigránsok leszármazottja felkeresi a falut, ahonnan szülei eredetileg származtak. Gazdag, sikeres ember, és elvárja, hogy izgalommal, csodálattal, bámulattal jutalmazzák. Ehelyett teljes megrökönyödésére ha nem is a legnagyobb közönnyel fogadják, de olyan módon üdvözlik, amely számára érthetetlen. Zavarja jelenlétének észrevétlensége, amíg fel nem ismeri, hogy a nyugodtság csupán béke, amelyben részt vehet, de nem zavarhatja. Az ajándékok, amelyeket a civilizációból hozott, porrá válnak kezeiben, mikor rájön, hogy minden, amije van, csak az árnyékával ér fel annak, amit elveszített. Ismét a gorilla szemeit néztem, bölcs, tudor tekintetét, és elgondolkodtam ezen a gorillák beszélni tanítása ügyön. A mi beszédünkre. Minek? Sok saját fajunk él az erdővel az erdőben, amely érti, beszéli nyelvünket. Nem hallgatunk rájuk. Mit érthetnénk meg abból, amit a gorillák elmondhatnának? Vagy még inkább: mit mondhatnának el azzal a nyelvvel, amely nem az ő életmódjukhoz igazított? Szerintem nem arról van szó, hogy nekik kellene megtanulniuk egy nyelvet, hanem mi veszítettünk el egyet. Az ezüsthátút láthatólag kezdte fárasztani ottlétünk. Felsegítette magát, majd könnyedén eltűnt otthona egy másik szegletében. A kunyhóhoz vezető úton visszafelé találtam egy kis tonhalkonzervet a fényképezőgépem táskájában, be is faltuk egy üveg sörrel egyetemben, ezzel délután két órakor véget is ért a szórakozás, leszámítva, ha figyelembe veszünk pár német – bocsánat, lett tanuló magyarázatait arról, amire használni lehet késeiket. Mark itt csendben magába fordult, ami annyit tett, hogy erősem megmarkolta két kézzel a sörösüveget, és hosszasan nézte. Kurt érdeklődött a legközelebbi tervünkről, amire előadtuk, hogy a Garambai Nemzeti Parkba megyünk, és északi fehér rínókat fogunk keresni. Kurt bólintott, és tudatta: ő pedig Ugandába készül még este. Mark sörösüvegre kulcsolt kezei kifehéredtek. ő, mint a zoológusok alapvetően, többre tartja az állatokat az embernél, de akkor én magam is osztottam nézeteit. Ennek következtében, akár egy hegyi gorilla, elmélkedéssel töltöttem a napot, és úgy mozogtam, ahogyan ők látják az embereket, ráébredve, hogy ez az egyik legérdekesebb és legizgalmasabb tevékenységünk. Később ráeszméltem, hogy az elmúlt órákat emberek társaságában töltöttem, és ez irritáló módon teljesen összezavart.

Három nappal később azon kaptam magam, hogy egy termeszvár tetején állva látcsövemmel egy másik termeszvárat szemlélek. Tisztában voltam vele, hogy egy termeszváron állok, de elkeserített a dolog, hogy amit látok, az nem egy északi fehér rínó, mivel vagy egy órája közelítettünk hozzá a perzselő delelő nap alatt valami olyasminek a közepén, ami csak Afrika lehetett. A vizünk is kifogyott. Nemigen hittem a diétában, amelyről H. Rider Haggard és Noel Coward írt cikkében, amit a The Egale-ben olvashattam, de a szavanna kellős közepén, Afrikában szembesülni kényszerültem tanaikkal a delelő nap alatt, kifogyott vízzel. Bár én nem hittem Rider Haggard és mások diétáiban, egy kicsit megijedtem. Amiért nem jó, ha a szavanna közepén kifogy a vízkészlet, az az, hogy szükség van rá. Eleinte csak említést tesz a tested

arról, hogy nem lenne rossz, majd egy idő után nem is tud előhozakodni más témával. Mi több, mérföldekre bárhonnan, nem emlékezve, hol hagytuk a Landrovert, egyikünknek sem volt kedve elindulni. Nem tudom, mennyire volt Mark vagy Chris rémült ekkor, mivel nehéz volt rábírni őket – főleg Christ -, hogy valami összefüggőt mondjanak. Chris Glasgowból származott, s az északi rasszok kiváló képviselője: szőke hajú, világos bőrű, aki képtelen nagyobb boldogságot érezni egy DAT rekorder cipelésénél, amihez egy döglött nyúlra hasonlító mikrofon van csatlakoztatva, miközben átmasíroz a skót lápokon a csikorgó fogainak koppanó szélben és esőben. Nem valami természetes egy ilyen lény a szavannában. Egyre kisebb és kisebb köröket járva mind kevesebb és kevesebb dolgot érzékelve a külvilágból olyan színekben játszott, mint a rendőrlámpák. Mark vöröslött és morcos volt. A két velünk hozott nő teljesen immúnis volt. Név szerint Kes Hillman-Smith, a rínószakértő és Annette Lanjouw, a csimpánztudós.

Kes Hillman-Smith elfoglalta a termeszváramat, és belenézett a horizontba. Kes valójában a világ egyik első számú szakértője az északi fehér rínóknak, ám abban nem bizonyult a legjobbnak, hogy a Skócia méretű nemzeti parkban a huszonkét egyed pontos tartózkodási helyét meghatározza. Lehet, hogy a méretekkel nem vagyok tökéletesen tisztában, mivel eltérő információkat kaptam a Garambai Nemzeti Parkról. Egyikük szerint mindössze 5000 négyzetkilométer, s ez esetben az az igazság, hogy ez Skócia méretének csak töredéke, de még éppen elég nagy ahhoz, hogy huszonkét rínót hatásosan el lehessen benne dugni. Kes nagyon szkeptikus kezdetben a termeszdomb látványától, miszerint annak egy világklasszis rínószakértő nagy hasznát vehetné, ám mivel ez volt az egyetlen, ami a távolból a meleg fátyolán át olyan orrszarvúszerű benyomást keltett, és amúgy is az utunkba esett, ő is jónak látta, ha ráközelítünk.

Kate egy félelmetes nő, aki pont úgy fest, mint aki éppen most toppant le egy kalandfilm képernyőjéről: szálkás, fitt, feltűnően szép, és általában ósdi háborús ruhákba öltözködik, amelyek sorszámát egy golyó ellőtte. Úgy határozott, hogy ideje kézbe venni a térképet, amely igen nagyvonalú mása volt az igen nagyvonalú tájnak. Egyből kitalálta, hol lehet a Landrover, és a könyörtelen valóság erre persze rá is cáfolt, majd több mérföld csellengést követően kiderült, hogy mégiscsak ott van, csak eltakarja egy bokor és egy teás termosz.

Mikor megújítottuk magunkat egy csészeféleség segítségével, virágozni kezdett a sivatag, és az angyalok dalolni kezdtek, amint visszazakatoltunk és csörömpöltünk a bázisra, ami nem volt egyéb, mint egy kis, látogatóknak fenntartott kunyhóköteg a Garambai Nemzeti Park peremén, egy folyóval választva el attól. Pillanatnyilag a park kizárólagos látogatói voltunk, amely – mint említettem – Skócia egy részével megegyező nagyságú. Ez igen meglepő, mivel ez Afrika egyik leggazdagabb természetvédelmi övezete. Zaire északkeleti részén terül el Szudán szomszédságában, s a nevét a Garamba folyótól örökölte, amely keletről nyugatra átkígyózik rajta. Szavanna, esőerdő és papírkészítő alkalmasságokon kívül jelenleg 53000 bölény, 5000 elefánt, 3000 víziló, 175 kongói zsiráf, 270 madárfaj, 60 különleges oroszlán s néhány óriás eland (amely egy hatalmas, spirális szarvú antilopfaj) található benne. Onnan tudni, hogy vannak elandok, hogy láttunk egyet. Utoljára az 1950es években látott valaki. Nagyon meg vagyunk elégedve az elért eredményünkkel. A park elég ritkán látogatott, részben – gondolom én – az őrült bürokratikus rémálmoknak köszönhetően, amelyek a Zairébe látogatót terrorizálják, ám azért is, mert három nap szárazföldi útra van Buniától, a legközelebbi reptértől, így csak a nagyon elszántak jutnak el ide. Szerencsénk volt. A Garamba Rehabilitációs Project Igazgatósági Főtanácsosa, Charles Mackie értünk jött Buniába egy golyóálló katonai Cessna 185-tel. A kifutó, amelyen a gép landolt a park határában, nem volt egyéb, mint egy mező, ahol csak remélni lehetett, hogy a gép megáll. Drámai változás volt ez a Virunga vulkánok ködös hidegéhez képest – zöld fű látszott a horizont minden irányában, forró, meleg volt a levegő, egy Landrover közelített a szavanna poros útjain, elefántok hullámoztak a párás fátyolon túl.

Aznap este étkezni mentünk abba a házba, amelyen Kes a férjével, Fraserrel, a park menedzserével osztozik. A házat ők maguk építették egy bozótosban a tó szélén. A ház egy hosszú, nyúlványos építmény tele könyvekkel, kitéve az időjárás viszontagságainak – amikor esik, vízhatlan ponyvával takarják le őket. A két év alatt, míg ezt a házat felhúzták, kicsiny vályogkunyhóban laktak házi mongúzzal, amely porszívó gyanánt felásta a padlót férgek, kutya, két macska és egy bébi után kutatva. Mivel a házuk teljességgel nyitott, általában tele van állatokkal. Egy fiatal víziló például időközönként megjelenik, hogy kiegye a növényeket a nagyszobai cserepekből. Gyakran alszik a hálóban fejét a (második) gyermek mellé hajtva. Kígyók és elefántok vannak a kertben, patkányok, amelyek felélik a szappankészletet, és a termeszek gyakran megeszik a ház tartópilléreit. Az egyetlen állatfaj, ami tényleg aggasztja őket, a krokodilok, amelyek a folyó mellett élnek a kert végében. A kutyájukat egyikük falta fel. „Kissé aggasztó – mondta nekünk Kes. – De életünket maximálisan komfortossá kell tennünk a körülményekhez képest. Ha a városban laknánk, épp annyira félhetnénk, hogy a gyerek busz alá szalad, elrabolják, mint így egy krokodiltámadástól." Vacsora után közölték, hogy amennyiben nagyon szeretnénk rínót látni, előbb tudnunk kell, hol keressük. Ajánlották, hogy kérjük meg Charlest, hogy vigyen fel a Cessnában másnap, és így talán ha az azt követő napon arra járunk egy Landroverrel, megnézhetjük őket közelről. Régi, elemes rádiójuk segítségével be is szervezték nekünk Charlest.

Charles úgy vezeti a repülőgépét, ahogyan anyám a kocsiját Dorset utcáin. Amennyiben nem tudod, hogy évek óta megrögzötten minden nap ezt csinálja, félelemmel teli makogásba kezdenél látványától ahelyett, hogy üveges szemekkel mosolyogva hümmögnél: „kegyelmezzen!" Charles egy vékony és enyhén izmos férfi, ráadásul szerény is. Néha arra gondolsz, hogy elkövethettél valamit, amivel megbántottad, majd felismered, a hirtelen csend oka, hogy nem tud

semmit hozzáfűzni a témához, és inkább hallgat. A repülőn, ahol viszont sok lenne a látnivaló, be nem áll a szája, de szerencsére elnyomja a gépzaj. Háromszor kellett elismételnie mielőtt elhittem, hogy nem álmodom: mint kiderült, az előző légi bravúr oka az egy gólyafészekben található tojások megszámlálása egy magasabb fán. Kicsit megstuccolta a fa tetejét, s behúzta a kéziféket, amíg kinézett és számolgatott. A műszerfal folyamatos „kegyelmezz"-t csörömpölt, amint a gép bukdácsolt az égben. Úgy látszott, kétszer is elszámolta magát, mielőtt elégedetté lett a végeredménnyel, visszahúzta a fejét az ablakból, megfordult, megkérdezte, jól vagyunk-e, visszafordult, ismét kinézett az ablakon, majd végezetül a halál előtti utolsó pillanatban visszaemelte a gépet a magasba. A levegőből a szavanna olyan, mint egy szétfeszített struccbőr. Elhagytunk egy kis csoport bólogató, bukdácsoló elefántot, akik a síkságon siettek át.

Charles a válla fölött ordítozta nekünk, hogy van egy projectjük a Garambai Nemzeti Parkban elefántok edzésére, s ez az első látványos eredmény a környéken Hannibál óta. Az afrikai elefántok intelligensek, de nagyon nehéz őket betanítani, és a régi Tarzan filmekben indiai elefántokat használtak nagy füleket ragasztva rájuk. A fő célja a projectnek az elefántok vadászatellenes csoportjának felállítása, meg kellenek turista szafarikhoz is. Ismételten a turizmus bevétele az egyik oka annak, hogy egy állatfaj túlélése biztosítottnak látszik a terület veszélyeztetett vadjai közt. Táguló körökben pörögtünk valami rinocéroszfélét keresve. Odaföntről sokkal könnyebb megkülönböztetni őket a termeszváraktól, ha mástól nem, hát a mozgási sebességüktől. Feltűnt egy. És a fák mögött egy másik. Valójában kettő is: anya és lánya, egész közel hozzánk ügető kődarabként trappolva. Még sok száz láb magasságából is masszív tömegeknek látszottak, s ez lenyűgöző. Amint kereszteztük ösvényüket rájuk közelítve, az anya és lánya ügyet sem vetett ránk, s mikor az ellenkező irányból megismételtük a manővert, úgy tűnt, háromváltozós fizikai kísérletet mutatunk be a tömegvonzás szemléltetésére. Még egyszer rájuk startoltunk, még közelebb, még lassabban, közvetlenül a nyomukban, és ez már inkább katonai megmozdulásra hasonlított: légi fedezéket biztosítottunk a monstrumoknak. Túlkiabálva a műszerek zaját megkérdeztük Charlest, hogy nem zavarja-e a rínókat, ha így megstuccoljuk őket? „Fele annyira sem, mint titeket – mondta. – Valójában egyáltalán nem. Egy rínót semmi sem ijeszti meg különösebben, és csak a szagok iránt érdeklődik. Megközelítjük őket, hogy megnézzük, egészségesek-e, hogy beazonosítsuk őket stb. Már elég jól ismerjük őket, hogy észrevegyük, ha szomorkodnak."

Kezdtem megint bizonytalan lenni az állatkertekben lakó és vadon pisztergált állatok közötti különbségek megfogalmazásával, amelyek látszólag végtelen térben mozognak, leszámítva a világ

urainak kedvteléseit. Vagy legalábbis az ők urainak. A következő rínó, amire ráleltünk, egy mérfölddel arrébb lehetett, és egy hiénával foglalkozott. A hiéna óvatosan körzött körötte, míg a rövidlátó jószág megpróbálta becélozni lehorgasztott szarvaival. Egy rínó, ha valamit szemügyre akar venni, akkor előbb az egyik, majd a másik szemével is meg kell néznie, mivel oldalt elhelyezkedő látószerveivel nem lát előre. Charles rámutatott,hogy az állatnak már meggyűlt a baja a hiénákkal: a fél farka hiányzott.

Ekkor kezdtem komolyan légibetegnek érezni magam, mert a gép ismét felemelkedett. Az utazási célja csak a rínók helyének felkutatása volt, s a huszonkét vadon élő példányból nyolcat sikerült bemérni. Holnap a földszinten próbáljuk meg ugyanezt. Akik nem ismerik a fehér rinocéroszt, azok leginkább a színét tartják érdekesnek.

Nem fehér. Még csak megközelítőleg sem. Sőt, meglehetősen szürke. És nem az a fajta, amely egy kis jóindulattal elmegy fehérnek, hanem alpári, puszta sötétszürke. Az emberek ebből azt a következtetést vonják le, hogy a zoológusok perverzek vagy színvakok, de valójában nem erről van szó, mindössze tudatlanok. A fehér (white) az afrikai nyelv „weit" szavának félrefordítása, amelynek jelentése vastag (wide) s ez az állat szájára vonatkozik, amely vastagabb, mint a fekete rínóé. Nagy szerencsére a fehér rínó egy árnyalattal világosabb a feketénél. Amennyiben sötétebb lenne, az emberek összezavarodnának, amiért kár lenne, hiszen annyi más dolog van a világon, ami jobban meg tudja kavarni az embert, mint a rínó színe. Ilyenek például a rínó szarvai. Széles körben elterjedt a mítosz – valójában kettő is – a rínók szarvainak felhasználhatóságáról. Az első szerint fokozza a nemi vágyat. Ez nem egyéb, mint aminek első olvasatra tűnik: babona. Nem sok köze van az orvostudományi ismeretekhez, mindössze ahhoz, hogy a rínószarv egy olyan nagy, vaskos, kemény, felálló valami. A második mítosz szerint létezik olyan ember, aki hisz az elsőben. Ez az egész valószínűleg eredetileg egy újságíró ötlete lehetett, de még inkább valami félreértés.

Könnyű felismerni az ötlet forrását, ha felméred a kínai variánst, amely szerint majomaggyal, verébnyelvvel, emberi méhlepénnyel, fehér ló péniszével, nyúlszőrrel, és hím tigris szárított, erotikus testtájaival (amely előzőleg hat hónapig ázott jóféle európai brandyben) összekeverve fokozhatja a nemi vágyat. A nagy, peckesen álló kemény dolgok, mint a rinocérosz szarva természetes összetevője az efféle felsorolásoknak, bár az már talán nehezebben érthető ebből a szövegösszefüggésből, miért is olyan jó ötlet a szarvak lefűrészelése. Valójában semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy a kínaiak hinnének a szarv potencianövelő hatásában. Mindössze azok hisznek benne, akik valahol azt olvasták, hogy valakik hisznek benne, s ragaszkodni próbálnak mindenhez, ami jól hangzik. Nincs ismert afrodíziás rínó-kürt kereskedés. (Ez, mint a legtöbb hasonló, idejemúlt. Nem tudni, léteznek-e Észak-Indiában felhasználók, ám ha igen, akkor csakis mások bosszantásából.) Sok szarv tradicionális gyógyszerré lesz a távolkeleten, míg a kereskedelem nagyobb hányadának oka valami még abszurdabb dolog: a divat. A tülkökből készített gyilkok rendkívül divatosak Jemen férfi ékszerüzleteiben. Viseletté lesznek tehát. És most nézzük a divathullám áldásos következményét. Az északi fehér rínókat homály fedte a nyugat számára 1903-ig. Akkoriban jelentős készletek voltak belőlük Csádban, a Közép-Afrikai Köztársaságban, Szudánban, Ugandában és Zairében. De felfedezésük hatása katasztrófa, mivel – sajnálatos módon – az északi rínó két szarvval bír, s ez duplán érdekes a vadorzók számára. Az első, a hosszabb átlagban két lábnyi; a világrekorder hihetetlen mérete hat lábnyi, s szomorlatos módon ötezer dollárért el is kelt. 1980-ra ezer db kivételével az orvvadászok megszűntették őket. Még mindig nem történtek komoly megmozdulások védelmük érdekében, s öt évvel később a populáció elérte történelme mélypontját: 13-man maradtak a Garambai Nemzeti Parkban. Nem lehettek túl messze a kihalástól. 1984-ig Garamba ötezer négyzetkilométere védetté lett kis számuknak köszönhetően. A telep felügyelői képzetlenek, gyakran fizetetlenek, jármű és felszerelés nélküliek voltak. Amennyiben egy orvvadász le akart gyilkolni egy rínót, csak be kellett mennie a területre. Még a helyi zairók is irtották őket, hogy szarvaikból gyűrűket készítsenek, amelyek – babona szerint – megvédik őket a mérgektől és a gonoszoktól. Ám a legtöbb tülköt szudáni nehézfegyveresek vitték el. Szudánba szállították őket, majd illegális piacaikon árulták. A garambai helyzet drámaian javult az 1984-es rehab. programot követően. A jelenlegi személyzet 246 képzett fő, kocsikkal, könnyű repülővel, lokális postarendszerrel és mobil katonákkal, akik rádiókapcsolatban állnak. Két rínót ejtettek el 1984 májusában, közvetlenül a munka elkezdése után, s azóta egyet sem. Az elejtőt elfogták és bebörtönözték, de később futni hagyták. A jelenlegi helyzetben is elengednék. Sajnos. Más fajokat még mindig irtanak, de legalább az elmúlt évek megmozdulásai már érezhetők. Újabban egész sok kis rínó született, így a populáció felduzzadt huszonkettőre. Huszonkettőre. Elképesztő mellékhatása a helyzetnek: a jelenlegi értéke egy rínószarvnak, amire azt kihajózzák Afrikából és egy köteg ízléstelen viseleti darabot készítenek belőle pár gazdag, fiatal jemeni számára, hogy azok könnyebben tudjanak felcsípni csajokat, több ezer amerikai dollár. Maga az orvvadász, aki behatol a parkba kockáztatva életét, hogy kilőjön egy ma már védett rínót, tizenkettő-tizenöt dollárt kap érte. Így a különbség a legritkább és legfelségesebb állatok élete és halála közt kb. tizenkét dollár. Könnyű azt kérdezni – én például ezt tettem -, miért nem fizetnek az orvvadászoknak, hogy ne öljenek állatokat? A válasz persze igen egyszerű. Amennyiben a vadorzónak felajánlanak huszonöt dollárt, hogy ne lőjön, majd valaki más felajánl tizenkettőt, ha mégis lő, rövid távon be fogja látni, hogy ugyanazzal az állattal harminchét dollárt kereshet. Míg a kürtök bevételi forrásnak számíthatnak, mindig lesz valaki, akit ez ösztönözni fog. Így a kérdés valójában ez: hogyan lehetne rábeszélni a fiatal jemenieket, hogy a rínó szarva nem férfiassági szimbólum, csupán attól, hogy nekik szükségük van ilyesmire? Mostanában két elkülönülő, de nem valami erős bázisa van az északi fehér rínóknak a Déli Nemzeti

Parkban. Ám a jelenlegi politikai szituációban nem sokat lehet tenni értük, és a nyolcvanas években Garambában elkerített rínók túlélésért. Még ma is veszélyeztetettek, de látható a reménysugár, a déli fehér rínókkal szerzett tapasztalatoknak köszönhetően. Az északi és a déli fehérek ugyanazon fajhoz tartoznak, de populációik oly soká éltek elszeparáltan, hogy sok ökolóiai és viselkedési különbség alakult ki köztük. Még ezeknél is lényegesebbek a genetikai különbségek: a tudósok két válfajnak tartják őket, és következésképp úgy vélik, több, mint kétmillió évet éltek le egymástól elszeparáltan. Manapság ezer mérföldnyi afrikai esőerdő, erdő és szavanna választja el őket. Amennyiben nem tudunk különbözőségükről, a két állatot szinte képtelenség megkülönböztetni – bár az északi általában magasabban tartja fejét, és testarányaik is mutatnak néhány eltérést. Felfedezésük idején az északi fehér messze nagyobb ismeretségre tett szert. A déli fehér közel egy évszázaddal korábban felfedeztetett, de 1882-re kihaltnak tartották. Aztán e század derekán vagy tizenegy főnyi populáció bukkant fel Umfoloziban, Zuluföldön. Mindent bevetettek a megmentésük érdekében a hatvanas évek közepén, s a számuk vagy ötszázra emelkedett. Ez elégnek bizonyult szokásaik feltérképezéséhez, más parkokba való telepítésükhöz. Most már több, mint 5000 déli rínó van DélAfrikában, s túl vannak az életveszélyen. A jelenlegi állás szerint még nem késtünk el az északi rínók megmentéséről.

Amint a nap hanyatlani kezdett, mi letelepedtünk a helyi vízilovak mellé. A folyó egy széles kanyarulatában a víz kialakított egy mély, lassú folyású medencét, ahol röfögve és bőgve vagy kétszáz vízipaci dagonyázott.

A szemközti part igen magasan helyezkedett el, így a medence egyfajta természetes amfiteátrumként szolgálhatott a vízilovaknak, ahol nyugodtan dalolászhattak, és hangjuk visszaverődött mellettünk afféle tisztasággal, hogy nem hinném, hogy egész Afrikában lenne alkalmasabb hely a vízilovak gurgulázásának hallgatására. A fény furcsán meleg volt és nyugodt, és vagy egy órát ücsörögtem el csodálkoztomban. A legközelebbi vízipacik értetlen figyelemmel meredtek ránk, akárcsak a zairei repterek közönsége, ám legtöbbjük egyszerű hanyagsággal a másik hátsóján pihentette fejét mamlasz mosollyal arcukon. Azt hiszem, én valahogy hasonlóképp viselkedhettem. Mark állítása szerint még sosem látott hasonlót afrikai útjai során. Garamba – mondta – unikum a szabadsághoz, és lehetővé teszi számodra, hogy közel kerülj az állatokhoz és távol az emberektől. Persze ennek van egy másik oldala is. Két héttel később hallottuk valakiről, aki ugyanazon a helyen

tartózkodott, hogy megtámadta és felfalta egy oroszlán. Éjjel, mikor besötétedett, valami igen érdekeset fedeztem fel. Amikor először bekukkantottam kunyhómba azon a napon, egy moszkitót észleltem az ágyam fölött egy hálóba csomózottan. Az „észleltem"-et itt a lehető leglazábban értem. Mielőtt lefeküdtem aznap éjjel, elhajtottam az ágyam fölül. További figyelmet nem tulajdonítottam a dolognak. Ám ezen az éjjelen a moszkitó a korábbi helyén volt. Az ok pedig zavaróan egyszerű. Ez egy másik moszkitó volt. Bemásztam az ágyba és fokozatosan felismertem, hogy majdnem pontosan annyi moszkitó van a kunyhóban, mint odakint. Azzal, hogy egy pókhálót helyezek magam fölé, annyi hatást érhetek el, mint amikor az ausztrálok letakarták az egész kontinens répáit a nyulak elől, amikor a nyulak már a takaró mindkét oldalán ott voltak. Idegesen emeltem fel a fáklyám. A plafon fekete volt a vendégeimtől. Megpróbáltam kikergetni őket, s pár el is veszett. Kicsavartam a hálót a plafonból, és azzal csapkodtam körbe a szobát. Ettől fel is ébredtek, majd élénk érdeklődést kezdtek tanúsítani. Kifordítottam a hálót, s abba sem hagytam a csapkodást addig, amíg úgy nem véltem: a nagyobb részüktől már megszabadultam. Ekkor visszakúsztam ágyamba. Majdnem abban a pillanatban meg is ütött a guta. A plafonra világítottam fáklyámmal. Az még mindig moszkitó-feketében pompázott. Megint lekaptam a hálót, kiterítettem a padlón és megpróbáltam lekaparni a vérszopókat a laptopom élével, ennek következtében kiestek belőle az akkumulátorok, lehetővé téve, hogy csakis az aktuális cselekedetemre használhassam fegyverem. Nem túl hatásosan. A jegyzettömböm sarkával is próbálkoztam. Ez már eredményesebb volt, de magával hozta azt is, hogy az elkövetkező hetekben moszkitó-lenyomatok tucatjai között kell majd lavíroznom tollammal. Helyére akasztottam a hálót, s bekúsztam az ágyba, amely ekkor is tele volt szúnyogokkal, de már életerős, csipkelődős példányokkal. őrjöngve zümmögtek és zizegtek körbe. Rendben. Leakasztottam a hálót. Kiterítettem a földön, és ráugrottam. Még vagy tíz percig pattogtam rajta folyamatosan, amíg biztos nem voltam abban, hogy minden négyzetcentiméterre hatszor ráugrottam, és azután még egy kicsit. Kezembe akadt egy könyv, s azzal is végigcsapkodtam. Ugráltam ismét, csapkodtam újfent, kifordítottam a hálót, kiráztam, felakasztottam az ágy fölé, majd ágyamba tértem. A háló tele volt igen dühödt moszkitókkal. Ez volt a status quo reggel négykor. Hatkor Mark átjött felébreszteni, hogy rínókat nézegessünk, de én nem voltam éppen oda a vadéletért, s ezt tudattam is vele. Nagyot kacagott, majd felajánlotta a bádogba csomagolt kolbászának felét. Elfogadtam egy csésze igen zaccos kávéval egyetemben, aztán megindultam a folyópart felé, ami ötven yardra lehetett. Boka-mélyre kerültem a csendesen folydogáló vízbe, hallgattam a kora reggeli madarak és rovarok keltette zajokat, csipkedtem a kolbászból, egy idő után pedig kezdtem felismerni, milyen abszurdul festhetek ott. Charles érkezett a Landroverrel és Annette Lanjouwval, összeszedtük az adott napra való cuccot, aztán megindultunk. Amint csörömpöltünk és kerregtünk a szavannába vezető utunkon, mélyen a terület belsejébe hajtva, ahol a rínókat láttuk az előző napon a repülőből, csak úgy félvállról, az érdeklődés kedvéért megkérdeztem, hogy veszélyes lények-e? Mark elvigyorodott, és megrázta a fejét. Azt mondta, igen szerencsétlenek lennénk, ha bántanának minket. Valójában ezzel persze nem válaszolta meg a kérdést, de nem firtattam tovább a dolgot. Puszta kíváncsiságom kérdezett. Mark folytatta mondókáját. „Sokmindent hallani, ami nem igaz – magyarázta – vagy legalábbis igen eltúlozza a méreteket, s ettől olyan drámainak hangzik. Igazán irritál, amikor az emberek veszélyesnek tűntetik fel a vadállatokat, csak hogy ettől bátornak, rettenthetetlennek látszódjanak. Ezek amolyan halászmesék. Egy csomó első felfedező nagyon eltúlozta a dolgokat. Kétszer vagy négyszer akkora hosszúnak írták le a látott kígyókat. A tökéletesen ártalmatlan anakondák hat láb hosszú szörnyekké lettek, akik másra sem várnak, mint hogy halálba roppanthassák az embereket. Badarság. Ugyanakkor az anakonda-

készlet erőteljesen megcsappant." „De a rínók biztonságosak, ugye?" „Többé-kevésbé. Kicsit félnék, ha egy fekete rínóval találkoznék. Provokálatlan agresszió hírében élnek, amiért valószínűleg ők maguk is tettek valamit. Egy fekete rínó Kenyában üldözőbe vett, és kidekorálta egy barátom kocsiját, amit aznapra kértem kölcsön. Pár hétig használta csak. A másik kocsiját, amelyet ekkor kölcsönvettem a hétvégére, egy bölény írta le. Dühítő volt, kínos. Halihó, találtunk valamit?" Charles befékezte a Landrovert, s a horizontot kezdte kémlelni látcsövével. „Rendben – mondta. – Azt hiszem, látok egyet. Két mérföldnyire." Mindannyian belenéztünk látcsöveinkbe, az említett irány felé. A reggel még mindig hideg volt, és nem voltak még hőfátylak sem. Amint kitaláltam, hogy melyik facsoportot kell kémlelnem a szivacsos hegy előtt, már egészen közel voltunk, azt vettem észre, hogy valami megdöbbentően termeszdombszerű dolog van a közelben, éppen olyan, amiért két nappal korábban majdnem megöltük magunkat. Mozdulatlan volt. „Biztos, hogy rínó?" – kérdeztem udvariasan. „Aha – válaszolt Charles. – Holtbiztos. Itt leparkolunk. Igen kitűnő a hallásuk, és ha tovább közelítünk egy Landroverrel, elijednek. Innentől gyaloglunk." Összeszedtük gépeinket, és megindultunk. „Csendesen!" – szólt Charles. Még csendesebben vonultunk tovább. Nehéz volt egy vizenyős víznyelőben tartani a csendet, csizmáinkkal és könyökeinkkel cuppogva a sárban. Mark suttogva érdekes tényeket hozott tudomásunkra.

„Tudtátok – kérdezte -, hogy a bilharzia a második leggyakoribb betegség a világon a fogszuvasodás után?" „Nem, tényleg?" – kérdeztem vissza. „Ez igen érdekes – magyarázta Mark. – Ezt a betegséget úgy kapod meg, ha fertőzött vizet keresztezel. Kis csigafaj a vízben szállást ad a kis parazita férgeknek, amelyek rátapadnak a bőrödre. Amint a víz elpárolog, lyukat vájva megtámadják a belső szerveid, a beleid. Tudni fogod, ha megkaptad, mert igen velejárója a diarrhoea, a véres vizelet." „Azt hittem, csendbe kell lennünk" – vetettem oda. Amint kikecmeregtünk a víznyelőből, felsorakoztunk egy kis köteg fa mögött, Charles bemérte a szélirányt, és további instrukciókkal látott el. „Tudnotok kell valamit arról, ahogy a rínó látja a maga világát, mielőtt beletolakszunk – suttogott. – Igen szelídek és nem támadnak meg másokat méretük, szarvaik ellenére. Rosszul látnak, s csak a megszerzett alapinformációkra hagyatkoznak. Ha magunkfajta állatfajt látnak, beidegesednek és elszaladnak. Közel kell maradnunk egymáshoz, ezáltal azt fogják hinni, hogy egy állat vagyunk, és így kevésbé aggódnak majd." „Szép, nagy állat" – mondtam.

„Nem számít. A rínó nem fél a nagy állatoktól, de a számuktól igen. Takarásban kell maradnunk, ami annyit tesz, hogy egy nagyívű kört fogunk bejárni körülötte. Igen jó a szaglása. Valójában ez a legjobb érzéke. Az egész világképe szagokból áll. Szagokban 'lát'. Orrlikai nagyobbak, mint az agya." Már szabad szemmel is kivehetővé vált az állat. Kicsivel több, mint fél mérföldnyire voltunk tőle. Jól kivehetően, tökéletesen mozzanatlanul állt, olyan volt, mint egy szikladarab. Időről időre alacsonyan tartott feje egyik oldalról a másikra billent szelíden, ártalmatlanul, és nyírta a füvet. Innentől meg-megállva folytattuk utunk lebukva és kúszva a teremtmény takarásában, az állandóan változó szél elmozdulásait követve. Végül egy újabb farakáshoz érve már csak száz yardnyira voltunk a lénytől, amelyet láthatólag nem zavarta ottlétünk. Pedig ahol álltunk, csak a tisztás választott el tőle. Pár percig mozdulatlanul maradtunk, s miután kigyönyörködtük magunkat, fényképezni kezdtünk. Amennyiben további közeledésünk elriasztotta volna, akkor az volt az utolsó lehetőségünk. Az állat lassan elfordította magát, hogy egyenletes fűnyírást végezhessen. Amikor pedig ismételten kedvezni kezdett a szélirány, idegesen, csendben újfent közelítettünk. Kicsit olyan volt, mint egy gyerekjáték, amelyben valaki a fallal szemben áll, míg a többiek megpróbálnak mögé kerülni és megérinteni. Az alany időről időre hirtelen megfordul, és akit elkap, az kerül a helyére. Általában nem fog olyan helyzet adódni, hogy három lábnyi szarvára feltűzhesse azt, akit nem kedvel, de más vonatkozásaiban idevágó a példa. Ez az állatfaj persze növényevő. Legelésből tartja fenn magát. Ahogyan közelítettünk, alanyunk annál jobban kivehetővé vált, annál képtelenebbnek tűnt. Mintha egy JCB exkavátor gyomlált volna előttünk. Negyven yardnyi távolságból a rinocérosz felhagyott az evéssel, és felnézett. Lassan felénk fordult komoly gyanakvással, miközben mi igyekeztünk a legkisebb és legártalmatlanabb állatnak tűnni, amennyire tőlünk tellett. Nyilvánvaló megértést nélkülöző, kicsi, fekete szemei lelketlenül néztek minket a szarvak két oldaláról. Bár ezen nem lehet segíteni, mégis az ember akaratlanul is megpróbálja követni az állat cselekedeteit, egy háromtonnás rinocéroszét, amelynek az orrlyukai nagyobbak agyánál – bár ezen nem lehet segíteni -, de sikertelenül. A szagok világa jóformán ismeretlen a modern ember számára. Nem azért, mert nincs szaglásunk hiszen észleljük az élelmiszer, a bor szagát, alkalmanként virágok illatát, általában meg tudjuk állapítani, ha szivárog a gáz, ám mindezek általában egy elmosódott egész részei, és gyakran képtelenség különválasztani őket. Amikor azt olvassuk, hogy Napóleon ezt írta egy alkalommal Josephine-nek: „Ne mosakodj, hazamegyek", kicsit meglepődünk, és majdnem úgy hisszük, ez deviáns viselkedésre vall. Annyira hozzászoktunk a képekhez, amelyeket kis késleltetéssel hangok követnek, hogy nehezen észleljük azt a világot, amelyet szagok alkotnak. Ez sajnos nem az, amellyel mentális processzoraink meg tudnak birkózni – vagy legalábbis már nem. Igen sok állatnak viszont a szaglás a fő érzékelése. Megmondja nekik, mit jó elfogyasztani és mit nem (nálunk ezt a zsebünk és a kínálat helyettesítik). Elkalauzolja őket a láthatáron túli élelmiszerekhez (mi jól tudjuk, hol vannak a boltok). Más állatok jelenlétéről és állapotáról tájékoztatja őket (ellenben mi beszélgetünk). Még arról is tudósít, hogy mely lények jártak a szomszédságban, és mit csináltak az elmúlt két napon (mi erről semmit sem tudunk, ha nem hagynak üzenetet). A rinocéroszok kijelölik a mozgási területüket székletükkel, majd szagnyomokat hagynak, ahol csak járnak, amit mi nem becsülünk meg. Amint valami váratlan szagot észlelünk, és nem tudjuk azonnal beazonosítani, ám nem túl zavaró, figyelmen kívül hagyjuk, és ez kb. az, ahogyan a rínó reagál a látványunkra. Úgy tűnt, hogy nem tud hova tenni minket, csupán megfeledkezni rólunk. A fű valami sokkalta gazdagabb és értékesebb dolgot képviselt érzékeinek, így folytatta a fűnyírást. Közelebb kerültünk. Huszonöt yardon belül lehettünk, és Charles megálljt intett. Már elég közel voltunk. Valójában káprázatosan közel. Az állat marmagassága hat láb volt, és fokozatosan lejtett a hátsó lábai irányába, ahol izmos,

kerekded idomok következtek. A méretek összjátéka valami félelmetesen megdelejezi az ember agyát. Amint megmoccintotta egy lábát, hatalmas izmok feszültek meg nehéz bőre alatt, mintha egy Volkswagen parkolt volna. A gépeink zaja elterelte figyelmét, és ismét felnézett, de nem felénk. Úgy tűnt, nem tudja, mire vélje a dolgot, és egy idő után folytatta üzemét. Egy enyhe szellő csapott felénk, és igyekeztünk szembefordulni vele, aminek következtében körbejártuk a rínót. A mi látványvilágunkban ez megmagyarázhatatlannak hatott, de amíg a rínó nem érezte a szagunk, addig nem is észlelte ottlétünk. Mikor felénk fordult, teljes képet kaphattunk a bestiáról. Kicsit mintha megfontoltabban emésztett volna, de ennél messzebbre nem ment. Három teljes percig néztük, és már a csattogásaink sem zavarták. Lassan beszélgetni kezdtünk észrevételeinkről, ettől alanyunk nyugtalanná, aggódóvá vált. Felhagyott a legeléssel, mereven nézett ránk felemelt fejjel, bizonytalanul. Ahogyan ismételten elképzelem itt ülve a dolgozószobámban ezen a délutánon, fokozatosan felismerem, hogy egy enyhe szag, amit korábban felfedeztem, még mindig jelen van, és eltűnődök azon, hogy érdemes-e új találgatásokba bocsátkoznom annak eredetét illetően. Keresni fogok valamit, valamit, amit látnom kéne: egy üveg valamit, ami kifolyt, vagy valami túlhevült elektronikát. A szag egyszerű feladvány. A rínónak látványunk egyszerű szag-feladvány volt, ami szipogásra késztette, s mozogni kezdett kis körívben. Ekkor a szél megmozdult utat adva nekünk. A rínó lemondóan elfordult tőlünk, majd nekifeszült a síkságnak, akár egy virgonc, fiatal tank. Láttuk a mi kis északi céroszunkat, ideje volt hazatalálni. Másnap Charles visszarepített minket a struccbevonatú szavanna felett a buniai reptérre, ahonnan ismételten légi hittérítőinkkel utazhattunk vissza Nairobiba. A repülő már várt, és egy jellegzetes közalkalmazott biztosított minket arról – minden eddigi tapasztalatunk ellenére -, hogy minden különösebb procedúra nélkül indulhatunk a gépünkhöz. Néhány perccel később közölték velünk, hogy mindössze egy gyors vizitre kell mennünk a bevándorlási irodába. Akár hagyhatjuk is a csomagjainkat. Mikor odaértünk, ott közölték, hogy hozzuk a csomagjainkat is. Hoztuk. A drágaküllemű kamera-szettet.

Egy nagydarab zairo hivatalnokkal kellett szembesülnünk, akin matt kék uniformis volt, s korábban végignézte, amint Charles repülőjéből előpakoltuk csomagjainkat. Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy ránk akar szállni. Istentelen sokáig vizsgálta útleveleinket, mielőtt egyáltalán feltűnt neki ottlétünk, végül ránk meredt, s széles mosoly kúszott fel arcára. „Beléptek – kérdezte – Bukavuba?" Igazából franciául kérdezte, így kicsit emésztenünk kellett kérdését, már csak tapasztalatból is. Beleegyeztünk a dologba. „Akkor – folytatta halkan, győzedelmesen – el is kell hagyniuk." Nem nyújtotta vissza az úti okmányainkat. Bután néztünk rá. Lassú magyarázatba kezdett. A turistáknak ugyanonnan kell elhagyniuk az országot, ahol beléptek. Mosolygott. Csúnyán lemaradtunk annak felfogásával, amit hallottunk. Ez övön aluli húzásnak tűnt. Még mindig ragaszkodott az útlevelekhez. A közelében egy fiatal lány üldögélt, sokszorosította a sokszorosítandó információkat más látogatók útleveleiből, olyan fontosságú dolgokat, amelyek nagy valószínűséggel többet nem látják meg a napvilágot. Álltunkban vitatkoztunk, míg repülőnk kigördült a kifutóra, várva a felszállásra Nairobi felé, de a reptéri alkalmazott csak ücsörgött, és tartogatta útleveleinket. Tisztában voltunk azzal, hogy ez nonszensz. Tisztában volt vele, hogy tisztában voltunk azzal, hogy ez nonszensz. Ez részét képezte

kellemes érzetünknek. Ismét ránk mosolygott, elégedetten, lassan vállat vont, majd nyugodtan lesöpört egy pihét a kék egyenruha ujjáról, olyan mozdulattal, mintha ezzel felkészülne egy nagyobb nézeteltérésre. A falon, fölötte komoly tekintettel meredt a távol közepébe egy ütött-kopott keret mögül Mobuto elnök portréja, fején egy leopárdbőr pirulásdoboz fejfödémmel.

Szívverések az éjszakában Amennyiben megragadnád Norvégiát, jól megráznád, és több ezer kilométeres körzetben kiszórnád belőle a jávor– és rénszarvasokat, majd teletömnéd az egészet madarakkal, csak az időd vesztegetnéd, mert ezt már valaki előtted megtette. Fjordföld a Déli Sziget délnyugati részén található, a maga sok hegyével egyike az isten-féle föld legmeglepőbb részleteinek, sisakjainak egyikéről szemlélődve az ember szeretne spontán vastapsban kitörni. Varázslatosan félelmetes. A talaj úgy van fokozatosan meghajtogatva, megtördelve, hogy az agyad a látványtól reszkető éneklésbe kezd koponyád belfalán, amennyiben megpróbálod felfogni azt. A hegyek és a felhők egymáson tobzódnak, a temérdek jégfolyam milliméterekre szaggatott, vízesések robajlanak az alul elterülő nyílegyenes, zöld völgybe, és minden mágikusan csillog ÚjZéland tiszta fényeiben, ami a piszkosabb levegőhöz szokott szemek számára túl szép, hogy igaz legyen.

Amikor Cook kapitány 1773-ban megpillantotta a tengerről, így jellemezte: „Sziget, ahol, ameddig a szem ellát, hegycsúcs csoportok sorakoznak, amelyek közt nehezen elképzelhető völgyek megléte". A feltűzdelt völgyeket gleccserek vájták ki évmilliók alatt, s közülük sok a tenger sok mérföldnyi benyúlása a szigetre. Némely szikladarab több száz lábat zuhanva a vízbe pottyan, ahol további sok száz lábnyi út várja még. Működő gépezet benyomását kelti a táj. A nyugtalan szélcsapkodások és eső ellenére a hegyek büszkén, boldogan hirdetik monumentalitásukat.

A vidék nagy része még ma is feltáratlan. A kevés meglévő út Fjordföldön hirtelen megszakad egyegy hegy lábánál, ezért a turisták nagy része sosem látja a peremvidéket. Néhány hátizsákos tovább jut, és csak nagyon-nagyon kevés hétpróbás hegymászó próbál meg a föld szívébe hatolni. A fűrészfogas zavar, a lehetetlenül mély szakadékok, amelyeken a lábbal való átkelés gondolata is lidérces, felfedezett részei javarészt helikoptereknek köszönhetők. Bill Blackről azt tartják, hogy egyike a világ leggyakorlottabb helikopter-pilótáinak, és ez igen valószínű. Úgy ül, akár egy zsugori, roppantón kapaszkodva joystickjába, és rágózik lassú folyamatossággal röpködés közben az éles csúcsok közt, láthatólag azt akarva, hogy sikonyálj. Amint a gép majdnem szétkenődik a sziklafalon, váratlanul felkapja, és átemeli a hegy fölött, majd leejti lebegve a semmiben, s ez felér egy hittérítéssel. A völgy émelyítőn kavarog alattunk, miközben folyamatosan irányt váltunk, mintha egy óriás kezében lévő kötél végén ingáznánk. A helikopter leejti az orrát, és dübörögni kezd az egyenes fal mellett. Riogatjuk az előttünk feltűnő madarakat, amelyek lélekszakadva csapkodnak ennek következtében. Mark gyorsan a széke alá bukik látcsövéért. „Keák!" – mondja. Bólintok, de csak bizonytalanul. A fejem már éppen elég kontrakciós mozdulattal kell, hogy megküzdjön.

„Hegyi papagájok – tudatja Mark. – Igen intelligensek, hosszú, karvalyos a csőrük. Le tudják tépni vele az ablaktörlő lapátokat, és ezt gyakorta meg is teszik." Mindig megfélemlített a sebesség, amivel Mark általam sosem látott madarakat felismer, még ha azok csak pöttyök is a horizonton. „A szárnycsapásuk igen egyedi – magyarázza. – De az igazi

összetéveszthetetlenségüket akkor vehetnénk észre, ha a helikopter megszűnne zajongani. Egyike azon fajoknak, amely segítségért tüntetve a saját nevét kiáltozza. Kea! Kea! Kea! A madárszeretők imádják ezért. Nagyszerű lenne, ha Pallas szöcskéje hasonló trükkre volna képes. Könnyebb lenne azonosítani". Még pár másodpercig követi őket, majd eltűnésük után leteszi a látcsövét. Nem miattuk jöttünk. „Érdekes madarak, bár van néhány különös szokásuk. Nagyon sokat adnak a fészkük külalakjára. Egy kea fészket találtak, amelyet 1958-ban kezdtek építeni a madarak. 1965-ben még mindig rendezgették, kivéve, betéve részeket, de még mindig nem költöztek be. Ilyen szemszögből kicsit olyanok, mint te." Amint elérjük a szakadék szélét, röviden megállunk pár yardnyira a vízeséstől, amely a két szélen tölti fel az alattunk több száz lábnyira lévő folyót. Repülő üveggömbünkből bámulunk, és hirtelen úgy érzek, mint egy másik bolygóról érkezett látogató, aki az égen át aláereszkedve tanulmányozza az idegen világot. Kicsit émelygek is, de ez csak rám tartozik. Kis rázkódással Bill felemeli a helikoptert a szakadékból a tiszta ég felé. A kövek puszta mennyiségének látványa és az űr, amely könnyeden vesz körül, az agy érzékelőit újra és újra elborítják. Aztán, amikor úgy hiszed, megtapasztaltál minden csodát, amit ez a föld felvonultathat, ha körbejársz egy csúcsot, kezdődik minden előlről, de már fokozott intenzitással. A gleccserek felszínét követjük. A fény hirtelen felbukva mögöttünk pislog, de amint formákat kezd mutogatni, úgy véled, álmodsz. Hatalmas, rekord súlyú tornyok emlékeztetnek óriások torzóira, elrettentő méretű barlangokkal és ívekkel, töredezve és gyűrögetve, mint számos gótikus székesegyház, melyeket jelentős magasságból pottyantottak le, de mindez jégből és hóból. Mintha Salvador Dalí és Henry Moore kísértetei érkeznének éjszakánként az elemekkel játszani. Ösztönös, nyugati reakcióm tör elő, amikor egy semmihez sem hasonlíthatóval szembesülök: megragadom a fényképezőgépem, és filmezni kezdek. Úgy érzem, könnyebben meg tudok majd birkózni vele, amikor az csak egy inchnyi színtömeg egy papíron, és a székem nem próbál ide-oda dobálni a szobában. Gaynor, a rádióproducerünk felém szegezi mikrofonját, és megkér, hogy írjam le, amit látok. „Mit?" – kérdezem makogva. „Ez az! – válaszolja – így tovább!" Makogok még egy keveset. A helikopter-rotor lapátjai néhány inchnyire forognak a jégtorony csúcsától. Sóhajt. „Nos, ennek a helyére valószínűleg mást veszek majd" – mondja, és leállítja a kazettát. Még egy agypaszírozó fordulatot teszünk az óriási jégszobrok körül, aztán megindulunk lefelé a szakadékba, amely szinte otthonosnak hat az előzményekkel összevetve. Van még egy utas velünk a levegőben: Don Merton, egy kellemes ember, olyasfajta légkörrel, amilyen egy bocsánatkérő lelkészé. Csendben ül, alkalmanként visszatolja szemüvegét orrhídján, és „Igen, ó igen!" dörmögi magában, mintha valami olyat észlelne, amit mindig is szeretett volna. Igen jól ismeri a környéket. Az Új-Zélandi Fajfenntartóknál dolgozik, és talán többet tett bármely élő embernél Új-Zéland megrémült madarainak megmentéséért. Ismételten közel kerülünk a szakadék falához, több száz láb magasságban, és észreveszem, hogy a következő, hosszú, egyenes ösvény alattunk lehetetlen hirtelenséggel türemkedik felfelé a völgy sarkantyújaként. Szenvedek borzalmasan szédülve. Néha képtelennek érzem magam felállni, s az ösvény puszta látványa a legrosszabb rémálmaim idézi. „Valaha gyakran feljöttünk" – dörmögi Don előrenyújtott ujjával mutatva. Ránézek bámulattal, majd vissza az ijesztő ösvényre. Pár lábnyira vagyunk csak tőle, és a rotorlapátok tompa huppogásának visszhangjait hallani hátulról. A csapás egy-két láb széles lehet, füves és nyirkos. „Igen, úgy vélem, kissé meredek – mondja Don elegáns kacajjal, mintha ez lenne az egyetlen ok, amiért nem kerékpározik rajta. – Előttünk, a csúcson van egy csapásos mederrendszer. Akarjátok látni?" Idegesen bólintunk, és Bill felrepít.

Hallottam ezt a kifejezést – „csapásos mederrendszer" – korábban új-zélandi zoológustól, méghozzá olyan határozottsággal, hogy hirtelen nem volt merszem azt mondani, hogy fogalmam sincs, miről beszél. Úgy határoztam, a megfejtéshez abból indulok ki, hogy csatolt, különálló, vízzel telt mélyedés-rendszerre kell számítanom. Ennek kapcsán egy két nappal korábbi élményem bukkant elő, mielőtt elegendő bátorságom lett volna elismernem, mekkorát tévedtem. A csapásos mederrendszernek semmi köze ahhoz, amire számítottam. Magas, nyitott helyen alakulhat ki. Egy különös jelenség fura megnevezése ez. Hatásában nem túl drámai, talán észrevétel nélkül hagyod el, ha nem vagy új-zélandi zoológus, és egyike azoknak a különleges helyeknek a földön, amelyeket állatok hoztak létre.

A helikopter most a csúcs fölött söpör a nyitott völgy felé, elfordul, átemelkedik egy másik csúcson, ismét elfordul és megnyugszik. Leszálltunk. Megkövült csendben ülünk, nehezen elhíve, hogy talajt értünk. A csúcs mindössze néhány yard széles. Minden oldalán több száz lábnyi mély, így előttünk is.

Bill megfordul, és ránk mosolyog. „Semmi aggodalmat" – mondja, amiről eddig azt hittem, csak az ausztrálok csinálnak ilyet. A efféle pillanatokban ez a fajta kizökkentés az, amire szükséged van. Idegesen kimászunk, lehajtva fejeinket a forgó lapátok miatt, elsétálunk a szakadék széléig. Hegyfokunk körül mély, szaggatott völgy indul tőlünk három irányba alacsonyabb szinteken lágyuló körvonalakkal. Éppen alattunk fordul éles ívben balra, hogy aztán hirtelen rángásokkal és törésekkel eljusson a Tazmán tengerhez, amely egy homályos csillanás a végtelen irányából. A kevés felhő nem sokkal fölöttünk van, és követi a völgy hullámait friss árnyékával, erősbítve ezáltal a perspektíva nagyságát. Mikor a huppogó pengék a helikopteren végre megnyugszanak, a völgy levegős mormogása felerősödik, hogy feltöltse a csendet: a vízesés mély morajlása, a tenger távoli szusszanása, a bozótos fű rekedt remegése, és a keák, akik egymásnak mutatkoznak be. Ugyanakkor van egy hang, amit nem hallunk meg – nem csak azért, mert a nap rossz szakában érkeztünk, de ráadásul rossz évben is. Többé nem érkezhetünk jó évben. 1987-ig Fjordföld a legkülönösebb, legkevésbé földies hangok tulajdonosa lehetett. Évezredekig a megfelelő évszakban az éjszaka leszálltát követően lehetett ezeken a vad sziklacsúcsokon és völgyekben hallani. Mint egy szívverés, olyan volt: mély, erős lüktetés, amely végig visszhangzott a sötét szakadékon. Olyan mély volt, hogy az emberek úgy mesélték, előbb kaptak gutaütést, mint ahogy meghallották, és olyan volt, mintha a nehéz levegő csapódott volna nagy erővel valaminek. Sokan sosem hallották, és már nem is fogják. A kakapo hangja volt az. Az öreg, új-zélandi, éjjeli papagájé, amely magasan ült egy szikla tetején, és hívta társát. Minden teremtményből, amelyet ebben az évben felkerestünk, talán a legfurcsább és legérdekesebb

faj ez, és egyben a legritkább, a legnehezebben fellelhető. Valamikor, mielőtt az emberek benépesítették Új-Zélandot, több száz ezer kakapo létezett. Aztán több ezer, majd több száz lett a számuk. Ma csak negyven él, és a számsornak nincs vége. Itt Fjordföldön, ahol sok ezer évig volt a madár fő lakhelye, ma már egy sincsen. Don Merton többet tud ezekről a madarakról, mint bárki más a világon, és velünk jött részben idegenvezetőként, részben pedig a repüléssel lehetősége nyílott ellenőrizni, hogy tényleg az utolsó kakapo is eltűnt volna? Helikopterünk szédítő szögben ült a csúcs tetején, láthatólag a leggyengébb széllökés is könnyedén a messzi mélybe segítette volna. Mark és én lassan előgyelgünk makacs, nehézkes tartással, mintha mindenünk fájna. Minden mozdulatot, amit teszünk, a fejünkkel indítunk el, mielőtt maradék testrészeink felzárkóznának. Bill Black boszorkányosan vigyorog szárazföldi városlakó mivoltunkon. „Semmi aggodalmat! – fújja vidáman. – Bárhol le tudunk szállni. Don akart idejönni, ezért ide jöttünk. Persze nem lehetnénk itt, ha fúj a szél, de nem fúj. – Leül egy kisebb kőre, és rágyújt. – Most valahogy nem" – teszi hozzá, és a távolba veszik tekintete, szemléletesen mutatva be azt az ovációs lelkesedést, amiben kitörnénk, ha egy erős szellő áthelyezne minket a völgybe. Gaynor egy darabig tüntet a mozgás ellen, nehogy túl messzire kerüljön a helikoptertől, de végül úrrá lesz rajta a Billel készíthető riport gondolata. Előhúzza a rikító színű kábeleket, a felvevő magnót a háti táskából, rákattintja kicsi fejhallgatóit a haja széleire anélkül, hogy egyszer is le merne pillantani balra vagy jobbra. Odatuszkolja mikrofonját Bill orrához, szabad kezével pedig megkapaszkodik a talajban. „Tizenöt éve röpködöm Fjordföld fölött – meséli Bill, amikor a lány bebiztosította magát – főleg telekommunikációs megbízatásból kifolyólag, néha fejlesztéseknek köszönhetően. Általában nem utaztatok turistákat. Nincs erre időm. Különben sokat dolgoztam a kakapo szállítási programban, gondnokokat röptettem Új-Zéland legmegközelíthetetlenebb részeire. Egy helikopter erre igen alkalmas, mivel bárhol le lehet tenni. Látod azt a sziklacsúcsot ott?" „Nem! – kiáltja Gaynor mereven a földre nézve. – Még nem akarok odanézni. Csak mondj el egy történetet... Valami vicceset, ha lehet... kérlek." „Vicceset? – kérdi Bill, és egy hosszú, gondolattelit szippant cigarettájából, amint végignéz a völgyön. – Nos, egyszer megégettem a kezem a helikopterben, mivel nem vettem észre, hogy a kesztyűm olajban úszik. Ilyesmire gondoltál?" Don Merton ezalatt pár yardnyira került, és a bozótosban egy ösvényt nézeget. Leguggol, és igen óvatosan arrébb söpri a földet. Talál valamit, és felemeli. Kicsi, erősen ovális, fakó színű formát tart kezében. Egy darabig óvatosan vizsgálja, majd leejti vállait lehangoltan. Int nekünk, hogy menjünk oda. Idegesen követjük, és az ujjai között tartott dologra meredünk szomorúsággal telve el. A tárgy egy egyszerű, érintetlen, édes paradicsom. Nem tudom, mit szóljak. Sóhajt, és visszateszi a paradicsomot. „Ezt a helyet Kakapo Kastélynak hívjuk – meséli felnézve, majd ránk bandzsítva a csillogó napfényben: -Ez az utolsó ismert kakapo lakhely egész Új-Zélandon." Ez a hely egy csapásos medencerendszer része. Rögtön leírom, mit is takar ez a megnevezés. Mindössze egy felületesen ásott mélyedés látható. Mélyítetlen és egy kicsit terebélyes. Újra körülnézve a tájképen szinte megvadulok. Olyan messzire repültünk az érintetlenség belsejébe, de nem találtunk egyebet, mint karcolatokat és tojás helyett egy paradicsomot. Néhány ügyetlen megjegyzést teszek, Mark rosszallóan néz rám, és Don tekintete is felhősödni kezd. „Ó nem – szól Don -, nem számítottam tojásra. Tojásra nem. Nem itt, ó nem, egyáltalán." „Ó – mondom -, azt hittem, amikor felvetted a paradicsomot..." Mark a szája sarkából veti oda: „Don elmagyarázta az egészet a helikopterben." „Nem hallottam semmit."

„Tudod, nem találhatsz tojást egy csapásos medencerendszerben – tudatja türelmesen Don. – Ez csak az udvarlás és a párzás színtere. Én tettem ide a paradicsomot, amikor a múlt évben itt jártam. Ha lenne kakapo a környéken, megette volna." Újra felemeli, és átnyújtja nekem. „Látod, egy karcolás sincs rajta. Egyetlen harapásnyom sincs. Pedig kikezdte volna. Nagyon aprólékos madárfaj. Nem tudni, mi történt az itt élő utolsóval. Talán megölte valami, például egy macska. Úgy véljük, néha fel tudnak jönni ebbe a magasságba. Fjordföld tele van macskákkal, és ez nem jó hír a kakaponak. Bár talán nem minden macska kezdene ki vele. Némelyik megpróbálná – sikertelenül – meghámozni, mint egy kiwit, és tovább állna. Másoknak már sikerült, és ezért álltak tovább. A kakapók nincsenek hozzászokva a védekezéshez. Megkövülnek, ha színre lép egy macska. Bár erős szárnyaik és karmaik vannak, nem használják azokat védekezésre. Egy kiwi egyébként kiütné a macskát. ők edzésben vannak, mert egymással is küzdenek. Ha kettőt beteszel egy barlangba, reggelre az egyiket holtan találod." „Vagy a kakapo elpusztulhatott öregségében. Nem tudjuk, meddig élnek, bár valószínűleg sokáig. Talán egy emberöltőnyiig. Bármi is az ok, a kakapo már nincs itt, és azt hiszem, ebben egész biztosak lehetünk. Most már nincs belőlük Fjordföldön." Visszaveszi tőlem a paradicsomot, egy utolsó, reménytelen gesztus kísérletében visszateszi az akváriumrendszer csúcspontjára. Nagyjából mostanáig – a dolgok evolúciós skálája szerint – Új-Zéland vadélete megközelítőleg madarakat jelentett. Csak madarak tudtak a környéken közlekedni. Sok madárfaj – amely ma megtalálható itt – őse bevándorló volt. Néhány denevérfaj, emlősök igen, de – és ez itt a lényeg – ragadozók nem lakták. Sem kutyák, sem macskák, sem menyétek, sem görények, semmi olyan, amitől a madaraknak menekülniük kellett volna. És persze maga a repülés egy menekülési forma. Túléli mechanizmus, és Új-Zéland egy madárfaja ezt nem ismerte fel. A repülés kemény munka, sok energiát igényel. De nem csak erről van szó. Összefüggés van ugyanis a táplálkozás és a repülés között is. Minél többet eszel, annál nehezebben repülsz. Így történhetett meg, hogy egy rövid étkezés utáni levegőbe emelkedést a madarak elintéztek egy nagyobb menüvel és utána tipegéssel. Amikor az európai betelepülők megérkeztek ragadozó falkáikkal, sok Új-Zélandon élő repülésképtelen faj tipegése bizonyult lassúnak. A kiwiké, a takahéké és az éjszakai papagájoké, a kakapóké is. Közülük a kakapo a legfurább. Feltehetőleg a pingvin igen különös lény, ha belegondolsz, de robosztus különlegesség, és maga a madár tökéletesen alkalmazkodott a világhoz, amit magáénak talált, ahogyan a kakapo ezt nem tette. A kakapo kifutott az időből. Ha ránézel egyre, nagy, kerek, szürkésbarna arcot látsz, békésen ártatlan zavarodottságot kifejező tekintettel, amely ölelésre késztet, és optimista dalok zengésére a jövőt illetően, bár tudod, optimizmusra nincs sok ok. Rettentően kövér madárfaj. Egy jól megtermett példány hat-hét fontot nyom, és a szárnyai egy kis csapkodáshoz elegek, ha úgy vélné, ideje kicsit utazgatni – de a repülés ki van zárva. Szomorúan, de nemcsak repülni felejtett el, hanem azt is elfelejtette, hogy elfelejtett repülni. Nyilván egy igazán megrémült kakapo néha felszalad egy fára, és leugrik róla, ahonnan úgy esik le, mint egy tégla, és könyörtelenül seggre esik. Nagysága felől a kakapo sosem tanult meg aggódni. Nem volt semmi, ami erre késztette volna. A legtöbb madár, ha egy ragadozóval szembesül, legalább felismeri, hogy helyzet van, és fedezékbe vonul, még ha ez kicsinyeinek vagy tojásainak magukra hagyásával jár is, de nem így a kakapo. Az ő reakciója, ha szembesül egy potenciális ellenféllel, az, hogy nem tudja mitévő legyen. Nincs koncepciója, sem elképzelése arról, hogy az a valami esetleg bántani fogja, ezért tovább ücsörög tökéletes káosszal fejében, ráhagyva az állatra a következő lépés lehetőségét – amely általában igen gyors és egyben az utolsó.

Frusztráló az ellentmondásra gondolni, amit a nyelv hoz magával. Az évezredek alatt végbemenő evolúció igen-igen lassú, míg a „természetes" kiválasztódás generációról generációra tör előre a különös, aberrált kakapók rovására, amelyek kicsit lelassultak a dolgok megfelelő felfogásához. Az egész rövidre lesz zárva abban a pillanatban, amikor valamelyikük ezt mondja: „Ha bajszos, tűfogú lényt látsz, rohanj, ahogy bírsz". Másrészt az emberi teremtmények, amelyek majdhogynem kivételek a mások kárán való tanulásukkal, okozói is jelen körülményeiknek. A gond az, hogy ez a ragadozó-ügy túl hirtelen történt Új-Zélandon, és mire a természet elkezdené kiválasztani a beidegesedett és abroncsvastag lábú kakapókat, már egy sincs, ha megfontolt emberi beavatkozás nem történik a számukra ismeretlen ellen való védekezésükbe. Segítene, ha több születne belőlük, de ez több problémát is hozna magával. A kakapo egy magának való teremtmény, nem szeret másokat. Még a többi kakapót sem. Egy fajfenntartási dolgozó, akivel találkoztunk, azt mondta, hogy néha csodálta, ha a hím hívó hangja nem riasztotta el a nőstényt, ami egy biológiai abszurdum, és csak a diszkókban jellemző. A párzás módszere csodálatosan bizarr, kivételesen sokáig tart, és majdnem teljességgel eredménytelen. Kb. így történik: A hím kakapo épít magának egy csapásos medencerendszert, amely egyszerűen csak durván ásott, sekélyes bemélyedésekből áll a talajban, egy vagy két ösvénnyel az aljnövényzet felé. Az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti az ösvényt a más állatok által készítettektől, hogy a vegetáció mindkét oldalon igen precízen ki van csipkedve. A kakapo jó akusztikára törekszik a csapásos medencerendszer helyének kiválasztásakor, gyakran egy völgy fölé tornyosuló sziklát választva ki, és mikor a párzási időszak eljön, beleül medencéibe, és mennydörögni kezd. Ez valami különleges koncert. Kidülleszti két hatalmas légzsákját a mellkasa két oldalán, lehajtja fejét, majd olyan hangok hallatásába kezd, amelyeket szexisnek talál. Ezek a hangok elmélyülve rezegtetik az éjszakai levegőt, megtöltve a völgyet a hátborzongató szívveréssel. Az ütések igen mélyek, és még mélyebbnek találod őket köszönhetően annak, hogy az érzet és a hangok egymást erősítik. Képtelen vagy megállapítani a hangok forrását, mindenhonnan hallod őket. Ha tájékozott vagy a különféle hi-fikben, tudod, hogy beszerezhetőek úgynevezett mély-nyomók (subwoofer), amelyek azon mély frekvenciák átvitelére képesek, amelyek mindenhol kitöltik a szobát, még a kanapé mögött is. Az elv hasonló, nem tudod megmondani a hang forrásának helyét. A nőstény kakapo sem képes a hangszóró betájolására, amelynek jelentése ilyesmi: „Gyere, a tiéd leszek", „Hol jársz?", „Gyere, a tiéd leszek", „Hol a pokolban vagy?", „Gyere, a tiéd leszek", „Most jössz vagy mi a szösz?", „Gyere, a tiéd leszek", „Az isten szerelmére!", „Gyere, a tiéd leszek", „Játsszál egyedül!" – és ez igen hasonlóvá teszi őt az emberekhez. A hím sok egyéb hang kiadására is képes, amelyek rendeltetésével nem vagyunk tisztában. Én persze csak azt tudom, amit elmondtak, de a zoológusok, akik évek óta tanulmányozzák, nem jöttek rá. A zajok tartalmaznak magas frekvenciákat, fémes, orrszerű „csing" hangokat, hümmögést, pénztárgép-hangot, „szkarkolást" (ezt hallatja: szkark), rikácsolást, disznószerű röfögést, sikítást, kacsaszerű varkogást, és majomszerű visítást. Vannak segélykérő hangjaik is, amit a fiatalok hallatnak, amikor megbotlanak vagy leesnek egy fáról, és ezek skálája is az alacsony hullámoktól a vibráló, magas krákogásokig tart. Hallottam egy kazettát, amelyre kakapo keltette zajok rögzültek, és szinte lehetetlen volt elhinni, hogy mindezt egyetlen madár hallatta, vagy hogy egyáltalán állat. Inkább Pink Floyd stúdiófelvételeknek tűntek. A zajok némelyike a párzás későbbi szakaszaiban hallatszik. A csilingelés például, amely nem hallható messziről, nagyon határozott irányú, és segítheti az előkeveredett nőstényt, akit éjszakáról éjszakára ostromolt a hím (néha három hónapon át, hét órás esti műszakban), hogy rátaláljon. Persze ez nem mindig sikerül. A nőstények nemzőképesen csak alkalomszerűen tűnnek fel, várnak kicsit,

majd tovább állnak. Nem ezt akarják. Ha nemzőképesek, a szexuális vezéreltetésük igen erős. Egy nőstény kakapo húsz mérföldet gyalogolt egy éjszaka, hogy meglátogasson egy hímet, majd reggel visszasétált. Ugyanakkor sajnálatos módon, az időtartam, amíg a nőstény képes így viselkedni, igen rövid. Mintha a dolgok még mindig nem lennének eléggé bonyolultak, a nőstény csak akkor párzóképes, ha egy különleges növényfajta, például a podokrap gyümölcsözik. Ez csak kétévenként esedékes. Amíg nem teszi, a hím kedvére mennydöröghet, de ettől kötve lesz neki jobb. A kakapo válogatós diétája egy csomó új elkeserítő dologgal jár. Épp csak megpróbáltam belegondolni. Képzeld el, hogy egy utaskísérő vagy a levegőben, és mohamedánokat, zsidókat, vegetáriánusokat, vegánusokat és diétázókat kell kiszolgálnod, amikor csak pulykád van, mert karácsony van, és így talán megérted, miről van szó.

A hímek igencsak elfáradnak a hónapokig tartó, medencékben való ücsörgésben és hangok hallatásában, várakozva társaikra, amelyek egy speciális gyümölcsfa után vágyakoznak. Amikor egy mezőőr, aki a kakapók párzási területén kóborolva elhagyta kalapját, annak megtalálásakor egy kakapo éppen azt erőszakolta. Egy másik alkalommal néhány opusszum bunda szolgáltatta alapját hasonló félreértésnek, egy olyan élménynek, amely nagy valószínűséggel nem hozott kielégülést egyik félnek sem. Mindezen hónapok ásásának, tipegésének, rikácsolásának, mennydörgésének és szkarkolásának, valamint a gyümölccsel való kicsinyeskedésnek összegzett eredménye, hogy három-négy évenként egyszer a nőstény kakapo lerak egy tojást, amelyet azonnal meg is eszik egy ragadozó. Így a nagy kérdés ez: hogyan húzta a kakapo ilyen soká? Nem zoológusként el kell tűnődnöm, hogy mi van, ha a természet mentesít valakit valami produkálásának kényszerétől, ami a verseny jó részében a túlélést biztosíthatja. „Mi lenne, ha leragadnánk ennél a pontnál? Nem fog fájni, de legalább elgondolkoztat." Valójában a kakapo az a madárfaj, amely engem valamiképpen emlékeztet a brit motorkerékpár-iparra. Olyan régóta vannak meg saját szokásai, hogy szükségképpen lett excentrikussá. A motorkerékpár-gyár nem reagál a piaci nyomásokra, mert az tudomást sem vesz róla. Számos motorbiciklit készítettek számos embernek, és ennyi. Nem számított, hogy mennyire voltak hangosak, nehezen javíthatóak, olajfröcskölők a maguk sajátságos módján, amint azt T. E. Lawrence élete végén felismerte, mikor kiment az utcára. A készítmények ezt tudták, és ha szükséged volt egyre, ezt kaphattad. Ezzel vége is a történetnek. És persze majdnem ez volt a brit motorgyártás történelmének is a vége, amikor a japánok

hirtelen úgy képzelték, hogy a motorok másmilyenek is lehetnek: fényesek, tiszták, megbízhatók és kezesek. Akkor aztán egy egész új világra való ember vehet belőlük, nem csak azok, akik agyában az képviseli az örömet, ha a vasárnap délutánt a fészerben tölthetik egy olajos ronggyal. Ezek az igen versenyképes masinák megérkeztek a Brit szigetekre (itt is egy olyan elszigetelt faj élt, amely nem tanult meg versengeni. Tudom, hogy a japánok is szigetlakók, de analógiám szándékának megfelelően mellőzöm ezt a tényt), és a brit motorbiciklik ezt követően szinte kihaltak. Majdnem, de nem egészen. Életben voltak tartva egy köteg rajongó által, akik érezték, hogy bár a Nortonok és a Triumphok bonyolultak lehetnek és fenevadak, de nekik volt hozzá merszük, kellőképpen erős személyiségük; a világ pedig sokkal szegényebb hely lett volna nélkülük. Sok nehéz változáson estek át az elmúlt évtizedben, de mostanra újra előbukkantak, újra üzemelnek, mint az ismét jól fizetett motorszerelmes motorja. Azt hiszem, ez az analógia most komolyan veszélyeztetetté lett, így talán jobb, ha kihagyom.

Pár nappal korábban volt egy álmom. Azt álmodtam, hogy felébredve egy távoli tengerparton találtam magam széttárt lábakkal egy nagy rakás rózsaszín és fakó kék kőrengetegen, mozdulni képtelenül, fejemet pedig a tenger morajlása töltötte be. Felébredtem ebből az álomból, és széttárt lábakkal heverve találtam magam egy nagy rakás rózsaszín és fakó kék kőrengetegen, egy tengerparton, szédülve zavaromban.

Nem tudtam mozdulni, mivel a fényképezőgép tartójának szíja a nyakamat egy kőhöz kötözte. Valahogy feltápászkodtam, és a tengerre meredtem, megpróbálva kitalálni, hogy hol is lehettem, és mintha még mindig álmodtam volna. Talán ha felébrednék, egy repülőn találnám magam, mert elaludtam filmnézés közben – gondoltam. Körülkémleltem utaskísérő reményében, de a parton nem közelített senki italos tállal. Csizmáimra néztem, és ez megmozgatott valamit a fejemben. Az utolsó tiszta, felötlő emlékem csizmáimról egy zairei sártömegből való kikecmergést mutatott. Idegesen fordultam körbe. Nem voltak sehol rinocéroszok, és a part sem idézhette Zairét, mivel az szárazföldekkel határolt. Ismét a csizmáimra pillantottam. Csúfosan tiszták voltak. Hogy lehet ez? – tűnődtem. Valami rémleni kezdett a levételükkel és a tisztításukkal kapcsolatban. De ki csinál ilyet, és miért? Egy reptér emléke költözött vissza belém, valami olyan kérdéssel egyszerre, hogy „honnan vannak?". „Zairéből" – volt a válasz. Elvették a csizmáim, és percekkel később tisztán, csillogóan fertőtlenítve visszatérítették. Már rémlett az a korábbi gondolatom is, hogy a csizmákra tényleg ráférne egy tisztítás, méghozzá valamiféle új-zélandi út kapcsán. Új-Zéland. Egész jó kis paranoia tört

rám az idegen baktériumok átszállításának gondolatától az egyik legelszigeteltebb és legérintetlenebb országba a világon. Az Új-Zélandról való elrepülésre próbáltam visszaemlékezni, de nem tudtam. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy még mindig Új-Zélandon vagyok. Jó. Valahogy tehát ide kerültem. De hová? Ügyetlenül elbotorkáltam a tengerpartig átkapaszkodva a hallucinogén színű köveken, és új, előnyös pozíciómból észrevettem Markot, aki a távolban könyökölve nézegetett egy régi fatörzset. „Kicsi, vedlő, kék pingvin" – mondta, amikor végül odaértem hozzá. „Mi? – kérdeztem. – Hol?" „A fatörzsben – válaszolta -, nézd!" Néztem. Egy kis pár fekete szem viszonozta kíváncsiságom egy kék palástú sötét golyóból. Ledobtam magam egy nagyobb kőre. „Szép – mondtam. – Hol vagyunk?" Mark elvigyorodott. „Azt hittem, gyorsabb leszel – válaszolta. – Húsz percig aludtál." „Oké! – dühödtem fel -, de hol vagyunk? Azt hiszem, Új-Zélandra indultunk." „A Kis Zátony Szigeten – tudatta. – Emlékszel? Helikopterrel érkeztünk reggel." „Á! – mondtam ekkor -, ez egyben meg is válaszolja a következő kérdésem. Elmúlott dél, ugye?" „Igen – egyezett bele Mark. – Kb. 4 óra, és várnak minket teára." Végigmértem a partot lesújtva a gondolattól. „Tea?" – kérdeztem. „Mike-kal és Dobbyval." „Kikkel?" „Csak csinálj úgy, mintha ismernéd őket, mivel vagy egy órát trécseltél velük ma reggel." „Tényleg?" „Dobby a sziget felügyelője." „És Mike?" „A felesége." „Értem. – Kicsit elgondolkoztam. – Tudom – vágtam rá hirtelen. – Kakapót keresni jöttünk, ugye?" „Igen." „Találni fogunk?" „Kétlem." „Akkor emlékeztess, miért vagyunk itt?" „Mert ez az egyike annak a két helynek, ahol kakapo található." „De valószínűleg nem találunk... " „Nem." „Legalább teázunk egyet." „Igen." „Menjünk. És mondj el mindent újra. Lassan." „Rendben" – szólt Mark. Készített néhány utolsó képet a kis kék pingvinről, a madárról, amelyről nem kívántam egyebet megtudni, elpakolta a Nikonokat, és megindultunk a felügyelő rezidenciájához. „Most, hogy Új-Zéland megtelt mindenféle ragadozóval – magyarázta Mark -, az egyetlen lehetséges menedék a kakapók számára a védett szigetek. Stewart szigete délen, ahol egy-két kakapo még fellelhető, már benépesült, és távolról sem biztonságos. Az ott talált példányok csapdába lettek ejtve, hogy átszállíthassák őket Codfish közeli szigetére. Ott oktatják és védelmezik őket. Olyannyira védettek, hogy az sem biztos, hogy minket odaengednek. A DOC-nál jelenleg vitatott... " „DOC?" „Ez az új-zélandi fajfenntartók megnevezése. Vita tárgya, hogy odaengedjenek-e látogatókat. Egyrészt segíthetünk a publicitás révén a projecten, másrészt úgy vélik, nem szabad zavarni a madarakat. Csak egyetlen élőlény segíthet találni egy példányt, de ő valószínűleg nem foglalkozik velünk." „Ki ő?" „Egy szabadúszó kakapo nyomolvasó. A neve Arab." „Értem."

„Van neki egy kakapo kutató kutyája." „Hmm. Ilyesmire lenne szükségünk. Sok munkája van a szabadúszó kakapo nyomolvasónak? Úgy értem, nincs túl sok kakapo, amelynek a nyomát lehetne olvasni, nemde?" „Negyven. Tulajdonképpen három vagy négy kakapo nyomolvasó létezik." „Három vagy négy kakapo kutató kutya?" „Pontosan. A kutyák speciálisan képzettek kakapók nyomolvasására. Szájkosarat viselnek, így nem bánthatják a madarakat. Valaha a kakapók befogására használták őket a Stewart szigeten, ahonnan ide szállították a madarakat helikopterrel. Ez az első ismert eset, hogy egy madárfaj a szárnyai igénybevétele nélkül költözött." „Mit csinál egy kakapo kutató, ha nincs mi után kutatnia?" „Macskákat öl." „Puszta frusztráltságból?" „Nem. A Codfish szigetet elárasztották a házi macskák, amelyek visszatértek a vadonba." „Mindig azt hittem, ez a megkülönböztetés mondvacsinált. Szerintem minden macska vad. Vadak, ha úgy hiszik, vadságuk egy csésze tejhez juttatja őket. Tehát macskákat gyilkolnak a Codfish szigeten?" „Már ki is irtották őket. Az utolsó szálig. És a menyéteket, valamint az opusszumokat is. Tulajdonképpen mindent, ami mozgott, és nem volt madár. Nem hangzik szépen, de ilyen volt a sziget eredetileg, és a kakapók csak így maradhatnak életben az ember megérkezése előtti állapotokban. Ragadozók nélkül. A Kis Zátony Szigeten ugyanez történt." Ebben a pillanatban valami furcsa érzetem támadt. Először riasztónak hatott, de felismertem, hogy esett már meg velem hasonló, kerültem már ilyesféle rozoga állapotba, csak már majdnem megfeledkeztem a dologról. A tengerpartról jőve átverekedtük magunkat a vaskos aljnövényzeten és a ragacsos talajon, majd pár, birkákkal telt mezőn, aztán egy kerthez érkeztünk. Nem egyszerű kerthez, de egy olyanhoz, amelyet mértani pontossággal nyírtak és manikűröztek, makulátlan virágágyásai, jól tartott fái, cserjéi és sziklakertje volt és egy köddel körülvett kicsi híd. A hatás olyan volt, mintha az édenbe tartanál, mintha isten a nyolcadik napon ismét üzemelni kezdett volna, hogy kerti ollókat, flimókat és olyan dolgokat gyártson, amelyeknek sosem jut eszembe a nevük, de elektromos meghajtásúak, és van bennük madzag. Odabent, a füvön Mike állt, a felügyelő neje egy teával teli tálcával, aminek nekiestem érdes üdvözleteimmel. Ezalatt sikerült elveszíteni Markot. Egy lábnyira lehetett tőlem, de csodálattal meredt valamire, ami

nekem még ráért, mivel minden figyelmem a tea allokálta le. Talán madarakat nézhetett, mert azokból jócskán volt a kertben. Mosolyogva diskuráltam Mike-kal, ismételten bemutatkoztam, akár egy elbizonytalanodott neandervölgyi, s ebből valószínűleg rájött, hogy velem valami nincs rendben; érdeklődtem az életviteléről, meg amit az elmúlt tizenegy és fél évben ő és Dobby csináltak tökéletes elszigeteltségben a szigeten, távol a természetkedvelő turistáktól. Elmagyarázta, hogy volt arra jó néhány természetkedvelő turista, sőt, számuk ijesztő volt. Rémisztően könnyen fertőzhették meg a szigetet ragadozókkal, komoly károkat okozva. A szervezett utazásokkal érkezőket kordában lehetett tartani, nem úgy azokat, akik hajókkal érkeztek csajozni a tengerpartra. Elég volt pár patkány és terhes macska, hogy az évek munkája befejezetlen maradjon. Meglepett a gondolat, hogy ha valaki grillsütőt hoz egy sziget partjára, annak a terhes macskája sem maradhat el, de a nő biztosított róla, hogy ez könnyen megeshet. És tulajdonképpen minden hajó fedélzetén van patkány. Vidám, élénk és robosztus nő volt, és igen-igen gyanítottam, hogy a vasakarat, amely a sziget azon négyezer négyzetméterének gyűröttségéért, kíméletlenül szabdaltságáért felelős, tőle származik. Gaynor jelent meg ekkor Dobbyval a csinos-fehér ház előtt, és úgy tűnt, interjút készítenek. Dobby eredetileg tizenegy és fél évvel korábban érkezett a szigetre a macskaölő program részeként, és itt is maradt felügyelőként; már csak tizennyolc hónapja maradt a nyugdíjig. Nem igazán várja a visszavonulást. Ahol álltak, a maguk kis miniatűr paradicsomukban, egy unalmas, megviselt, kis ház látszott. Beszélgettünk egy ideig, majd Gaynor megközelítette Markot, hogy felvegye a kert látványának leírását, de ő egy egyszerű gesztussal leszerelte, majd visszatért transzába, amelyben már percek óta tartózkodott. Ez igen furcsának hatott Marktól, akit általában szelíd, könnyed dolgok jellemeznek, és meg is kérdeztem tőle, hogy mi van. Motyogott valamit röviden a madarakról, és tovább mellőzött minket. Ismételten körülnéztem. Tényleg sok madár volt a kertben. Itt vallomást kell tennem valamiről, ami igen furcsán fog hangzani annak, aki több ezer mérföldet utazott oda-vissza, hogy meglátogasson egy papagájt, de nem túlzottan érdekelnek a madarak. Feltehetőleg sok érdekeset vélek felfedezni bennük, de maguk az alanyok nem bájolnak el túlzottan. Vízilovak, azok igen! Szívesen nézegetek egy vízilovat, mígnem az meg nem un engem, és odébb nem áll közönyösen. Gorillák, lemurok, delfinek órákig lekötnek, hipnotizálnak szemeikkel. De mutass nekem egy kertet tele egzotikus madarakkal, és én boldogan beszélgetek majd más emberekkel, és teázom. Ez a gondolat kicsit le is sújtott. „Ez – szólalt meg Mark végül mély, öblös hangján -, ez." Türelmesen kivártam. „Csodálatos!" – fejezte be mondandóját. Gaynor éppen rástartolt, hogy visszaterelje transzából, s ennek köszönhetően izgatottan beszélni kezdett a tuikról, Új-Zéland galambjairól, a harangmadarakról, az északi vörösbegyekről, az újzélandi királyhalászról, a vörös koronás törpepapagájokról, a foltos kacsák és az egyéb, nagyra nőtt papagájok, amelyek végigsöpörték a kertet egymást lökdösve az itató körül. Határtalanul deprimált voltam és kicsit talán fondorlatos is, hogy nem osztottam kezdetben izgalmát, és aminek következtében este ámulatba ejtett, hogy miért kerestem olyan intenzíven a kakapót, és már egy kicsit sajnáltam az elmulasztott madarakat. Azt hiszem, azzal az egy fajjal a tehetetlensége miatt szimpatizáltam. Van valami rabul ejtő a gondolatban, hogy ez a faj feladott valamit, amiért minden emberi lény epedezik, amióta először felnézett az égre. Azt hiszem, más madarakban irigylem a magabiztos könnyedséget, amivel a levegőbe emelkednek. Emlékszem, amikor először szembesültem egy szabadon kószáló emuval évekkel ezelőtt a sydney-i

állatkertben. Erősen ajánlják neked, hogy ne kerülj hozzájuk túl közel, mert igen veszélyessé válhatnak, de egyszer elkaptam a tekintetét, és dühös, merev szúrásával leszögecselt. Mivel ha pont a szemeibe nézel, érzed, milyen hátránnyal jár madárnak lenni – abszurd helyzetben, reménytelenül ápolatlan fedőszárny, két haszontalan végtag között – anélkül, hogy képes lennél arra, amire madár létedre illene: repülni. Hirtelen világossá válik, hogy a madár kutyául érzi magát. Itt, eltérve kicsit a tárgytól, egy apró ismert tény: egyike a legveszélyesebb állatoknak Afrikában, igen meglepő módon a strucc. Az általuk okozott halálesetek nem ingerlik a közvéleményt, mert lényegében feltáratlanok. A struccok nem harapnak, mivel nincsenek fogaik. Nem tépnek drabokra, mert nincsenek mellső végtagjaik nagy karmokkal. Inkább halálra rugdosnak. És ki okolhatná őket ezért? Ámbátor a kakapo nem egy dühödt vagy erőszakos madár. Különlegességét inkább szorgosságában és szerénységében mutatja meg. Ha megkérdezel bárkit, aki már dolgozott kakapókkal, hogy írja le őket, hajlanak az „ártatlan" és „ünnepélyes" jelzők használatára, még akkor is, ha azt próbálják elmesélni, hogyan ugranak elő a bokorból. Ezt őszintén vonzónak találom. Megkérdeztem Dobbyt, hogy adtak-e neveket a szigeti kakapóknak, és ő azonnal elsorolt négyet: Matthew, Luke, John és Snark. Ezek jónak tűntek az ünnepélyesen esetlen madarakhoz. És van még valami: nem csupán annak a tényét élvezzük nagyon, hogy feladta a harcot, de elkövetett egy borzasztó hibát, és ettől válik a dolog érdekessé. Ehhez a madárhoz hozzábújhatsz. Mindenáron találni akartam magamnak egyet.

Egyre jobban elkomorított az elkövetkező két-három nap, mivel tisztává vált számunkra, amint jöttünk-mentünk a végtelen hegyeken az esőben, hogy nem fogunk kakapót találni a Kis Zátony szigeten. Megálltunk, és megcsodáltuk a papagájokat, a hosszú farkú kakukkokat és a sárga szemű pingvineket. Végtelen sok fényképet készítettünk a tarka kacsákról. Egy éjjelen láttunk többdisznóhúst, ami egy bagolyféle, és arról kapta a nevét, hogy folyamatosan azt követel. De tudtuk, hogyha kakapót akarunk, a Codfishre kell utaznunk. Szükségünk lesz Arabra, a szabadúszó, kakapo nyomolvasóra. Minden jel arra utalt, hogy semmi esélyünk. Wellingtonba repültünk. Megértettük a dilemmát, mikor a fajfenntartókkal találkoztunk. Mivel a kakapók védelmezését tartják a legfontosabbnak, ezért mindenkit, aki nem volt része a projectnek, távol tartottak a szigettől. Ugyanakkor minél többen tudnak ezekről az állatokról, annál jobbak az esélyek további támogatások elnyerésére.

Amíg ezen rágódtunk, felkértek egy sajtókonferenciára azzal kapcsolatban, amivel éppen foglalkoztunk, és ennek boldogan tettünk eleget. Határozottan, vidáman adtuk elő munkánkat. Itt van ez a madár, magyaráztuk, amely jó eséllyel pályázhat a világ legkülönösebb kihalt fajának címére –

akárcsak valamikor a dodo -, és mindent meg is tesz ennek érdekében. Sokkalta jobb lenne, ha híressé válna túlélése kapcsán, nem úgy, mint a sajnálkozástól naggyá lett dodo. Ez egy kis mozgolódást látszott kiváltani a fajfenntartók közt, és kitudódott, hogy megnyertük a bizalmukat. Egy vagy két nappal később a déli sziget déli részén találtuk magunkat helikopterre várva. És Arabra. Nem voltunk biztosak abban, hogy helyesen cselekedtünk-e? Volt velünk egy skót is a DOC-tól, név szerint Ron Tindal. Egész nyersen bánt velünk. Elmondta, hogy egy sor hozzánk hasonló foglalkozásút toloncoltak vissza Codfishről, de a parancs az parancs. Az ember, folytatta, aki ellenezte az egészet, maga Arab volt, és jól tesszük, ha tudomásul vesszük, hogy ő tiltakozása ellenére jön el. Pár perccel később Arab maga is megérkezett. Nem nagyon tudtam elképzelni egy kakapo nyomolvasó sziluettjét, de amikor megjelent, rájöttem, hogy ha ezer ember között rejtőzne, akkor is kiválasztható lenne az egyetlen szabadúszó kakapo nyomolvasó. Magas volt, időjárás-megviselt, és a szakálla leért a kutyájáig, amelyet Bossnak hívott. Röviden biccentett nekünk, majd leguggolt a kutyájához egy pillanatra. Aztán láthatólag úgy találta, hogy egy kicsit keveset foglalkozott velünk, és előrenyújtotta Bosst, hogy fogjon kezet helyette. Aztán úgy vélve, hogy egy kicsit eltúlozta a dolgokat, zsémbesen felnézett az időjárásra. Ezzel a rövid szociális, konfúziós képpel elárulta, hogy undorítóan sármos, szeretetreméltó ember. Mindamellett a félórás helikopterút a Codfish szigetre egy kicsit feszülten telt. Megpróbáltunk belekezdeni egy kis, vidám csevegésbe, de ez majdnem lehetetlen volt a fülsüketítő rotorlapátok és mennydörgések közt. A helikopter kabinjában csak ahhoz tudsz szólni, aki lelkesen hallgat, de a jég megtörésére semmiképpen sem alkalmas hely. „Mit mondtál?" „Csak azt, hogy 'Mit mondtál?' " „Ó. Mit mondtál azelőtt, mielőtt azt mondtad, hogy 'Mit mondtál?' " „Azt mondtam: 'Mit mondtál?' " „Csak azt mondtam, 'Gyakran jársz ide?', de nem fontos." Végül ügyetlen, süket csendben maradtunk, amely még nyomasztóbbá tette a felhőköteget, ami mogorván lógott a tenger fölött. Hamarosan Új-Zéland legjobban őrzött, komor bárkája úszott felénk a ragyogó sötétben: a Codfish sziget, egyike a legnagyobb madáróvhelyeknek, amelynek őrizetesei sehol máshol nem fordulnak elő. Mint a Kis Zátony sziget, könyörtelenül meg lett tisztítva mindentől, ami eredetileg nem találtathatott ott. Még a vad és rendetlen kacsaméretű wekáktól is, amely Új-Zéland más részein őslakos. Codfishnek ugyanis nem bennszülöttje, és megtámadta Cook viharmadarait. A sziget faragatlan tengerekkel és széles folyókkal övezett, így ragadozó patkányok nem tudnak beúszni a három kilométerre lévő Sterwart szigetről. A sziget dolgozóinak élelmiszer-ellátmánya patkánymentes szobákban található, patkánymentes csomagolásban, és szigorúan átvizsgálják szállítás után. Méregcsalik vannak a környék összes hajóin. Vannak emberek, akik készek azonnali gyorsszolgálatra, ha valaki hajótörést szenved. A helikopter dübörögve landolt, mi könnyedén kimásztunk, meghajolva a rotáló lapátok alatt. Gyorsan előkaptuk csomagjaink, majd lecsúszdáztunk a nedves dombról, amelyen landoltunk, egyenesen a felügyelő kunyhója felé. Mark és én elkaptuk egymás tekintetét egy pillanatra, és felismertük, hogy mindketten még mindig máshol jártunk gondolatban. Nem voltunk ugyan patkányok, de éppen annyira éreztük magunkat szívesen látottnak, és imádkoztunk, hogy az expedíciónk ne süljön el rosszul. Arab csendben követett minket Bossal, aki szélesre tárta orrlyukait. Bár a nyomolvasó kutyák szigorúan arra vannak tanítva, hogy ne bántsák a kakapókat, amiket találnak, néha egy kicsit túlzott érdeklődést mutatnak irányukba. Még egy szájkosarat viselő kutya is képes bántani egy madarat. A felügyelő háza egy teljesen alap faépület egy nagy szobával, amely konyhaként, étkezőként, nappaliként és munkaszobaként funkcionál, és néhány kisebb hálóval. Két másik tag már ott tartózkodott, a különc nevű és még nehezebben kiejthető Phed, aki mint kiderült,

Dobby és Mike fia, valamint Trevor. Csendben, kitörő lelkesedés nélkül üdvözöltek, és hagyták, hogy kicsomagoljunk. Hamarosan értesítettek, hogy az étel elkészült, és felismertük, hogy ideje komolyan megpróbálnunk ismertetni a helyzetet. A vendéglátóink nem vágyták a média divatos garázdálkodóit, hogy a szigetükön riogassák a madarakat kameráikkal és fényképezőgépeikkel, és örömmel vették észre, hogy csak egy walkmant hoztunk, és igen jámbor, jó magaviseletű egyének vagyunk, akik nem akarnak mindenáron egyfolytában gin-tonikot rendelni. Igazából hoztunk söröket és whiskyt, és ez segített egy kicsit. Hamarosan különösen vidámmá lettem. Valójában vidámabb, mint egész új-zélandi (tor)túrám alatt. Az ott élő emberek általában igen kedvesek. Mindenki, akivel csak találkoztunk, ekképpen viselkedett velünk. Borzasztóan kedvesen, és buzgón szolgált ki. Most felismertem, hogy ez a kíméletlen kedvesség egy félreértésen alapult. Az új-zélandi kedvesség, nem csupán lefegyverző, de háborúmegszűntető is, és kezdtem úgy érezni, ha még valaki tovább kedveskedik velem, istenemre, megütöm. Most a dolgok hirtelen megváltoztak, és kemény munkára volt kilátás. Az életem árán is meg kellett kedveltetnem magam velük. Az étkezés után, ami konzerv sonkából, forralt tojásokból és sörből állt, útjára bocsátottuk fő beszélgetési adunkat, előadtuk a projectünket, meg hogy miért is csináljuk az egészet, hogy hol jártunk, milyen állatok láttunk, és melyek látványát hiányoltuk, kikkel találkoztunk, miért akarunk annyira kakapót látni, mennyire köszönjük ezirányú segítségüket, és mennyire megértjük vonakodásukat ottlevetelünket illetően, aztán további intelligens kérdéseket intéztünk hozzájuk a munkájukról, a szigetről, a madarakról, Bossról, majd végezetül megkérdeztük, hogy miért van a ház előtti fán az a döglöttpingvin. Ez egy kicsit megtisztította a légkört. A vendéglátók gyorsan felismerték, hogy csak azzal fékezhetik meg idejük rablását, ha maguk is beszélni kezdenek. A pingvin, magyarázta Phred, hagyomány. Minden február 28-án felakasztanak egy döglött pingvint egy fára. Ez ráadásul olyan hagyomány, amit az adott napon vezettek be először, és nem valószínű, ha folytatni akarják, de így legalább távol tartják a tetemtől a legyeket. Ez átütően hatásos magyarázatnak hatott. Meg is ünnepeltük a dolgot egy újabb pohár sörrel, és a dolgok végül kicsit gödülékenyebben kezdtek menni. Egy – mindent összevetve – könnyebb légkörben kimentünk az erdőbe Arabbal és Bossal, hogy meglássuk: tudunk-e legalább egy olyan madarat találni, amiért több ezer mérföldet utaztunk.

Az erdő korhadt volt. Azért kell ezt írnom, mert minden fadarab, amin átmásztunk, szétroppant lábaink alatt, az ágak pedig, amikbe belekapaszkodtunk, kiszakadtak. Cuppogtunk és ropogtunk hangosan a sáron át, mialatt Arab könnyedén lépdelt előttünk a maga kék esőkabátjában. Boss összevissza helyezkedett el körülötte, ritkán tűnve fel, csak néha villantva fel húsát az aljnövényzetben.

Hallani viszont mindig lehetett. Arab az örvén egy kis csengőt viselt, amely tisztán hallható volt a tiszta, nyirkos levegőn át, mintha egy láthatatlan és betájolhatatlan kórustag szökdécselne át az erdőn. A csengő rendeltetése, hogy Arab tudja, merre jár Boss, és hogy mit csinál. A szapora, zaklatott csengőhangot követő csend jelzi, hogy talált egy kakapót, és őrzi. Minden alkalommal, amikor elhallgatott a csengő, visszatartottuk a lélegzetünket, de a csengetés folyton újra kezdődött, amint Boss ismét utat talált magának. Időről időre a csengő még hangosabban és kivehetőbben szólt, és Arab ilyenkor visszahívta a kutyáját. Mikor kicsit megálltak, Marknak, Gaynornak és nekem lehetőségünk adódott felzárkózni hozzájuk. Lélegzetvisszafojtva törtünk előre az erdőből a kis tisztásra, ahol Arab guggolt Boss mellett egy adag sarat tanulmányozva. Ránk bandzsított a maga szerény mosolyával, és elmagyarázta, hogy a csengő nem lehet túl hangos, mert az elijeszti a kakapót – ha van a közelben. Mark megkérdezte, szerinte van-e? „Ó, minden bizonnyal – mondta Arab végighúzva ujjait elázott szakállán, hogy megtisztítsa azt a sártól -, vagy legalábbis jártak ma erre. Sok jel utal erre. Boss fogja a szagukat, de már nem túl friss. Egész sok kakapó tevékenység volt erre, de ennek már egy ideje. Boss persze nagyon izgatott. Tudja, hogy itt vannak." Pár percig csinált némi felhajtást Bossal, aztán elmagyarázta, hogy a kutyák tréningezésével a legnagyobb baj, hogy kevés kutatandó kakapo maradt. Valójában sokkal egyszerűbb – tudatta végül – a kutyákat arra edzeni, hogy ne kutassanak semmi más után. A kiképzés hosszú, egyhangú megvonásokkal jár, ami igen frusztráló a kutyának. Egy utolsó veregetéssel ismét elengedte Bosst, hogy az visszamehessen a bokrokba szimatolni és turkálni a madár nyomai után, amely nem tanult meg nyomtalanul közlekedni. Pár perc alatt eltűnt a színről, és halk csengettyűje megszólalt. Egy darabig követtük az ösvényt, amely lehetővé tette számunkra a felzárkózást Arabhoz, miközben ő mesélt egy kicsit más kutyákról, amelyeket ő képzett vadászokká, hogy megtisztítsa a szigetet a ragadozóktól. Volt egy kutya, amelyre nagyon büszke: kegyetlen csúcsvadásszá nőtte ki magát. A Round szigeten vetették be pár évvel ezelőtt, közel Mauritiushoz, hogy segítsen a nagy nyúltisztogatási programban. Sajnos, mikor odakerült, kiderült, hogy fél a nyulaktól, és haza kellett hozni. Úgy tűnt, Arab életének jó részét szigetén töltötte, ami nem csupán a véletlen műve: a szigetek élővilága annyira törékeny, hogy sok ott élő faj veszélyeztetett, gyakran ráadásul a sziget az adott faj

szárazföldről való visszahúzódásának helye. Maga Arab a huszonöt Stewart szigeti kakapók közül sokat befogott, melyeket aztán hangszigetelt dobozokban átrepítettek Codfishre. Megpróbálták elengedni őket több, az eredeti lakhelyükhöz hasonló területen, remélve, hogy magukra éreznek és könnyebben regenerálódnak, de nehéz volt megmondani, hány maradt még életben, és hány képes újrakezdeni az életét. A nap telt, a fény nyúlott. Érdekes módon találtunk egy kevés kakapo ürüléket, amit felvettünk, és morzsolgatva ujjaink közt szagoltunk, akár egy borszakértő Az új-zélandi Északi Szigeti Chardonnayt. Mindkettőnek tiszta, herbális, zamatos illata van. Majdnem annyira izgatottak voltunk, amikor találtunk néhány páfrányt, amelyet egy kakapo megrágcsált. Megcsípik, majd végighúzzák rajtuk vaskos csőreiket, így egy köteg levélmorzsát hagynak hátra. Sokkal kevésbé izgalmas módon világossá vált, hogy aznap nem fogunk kakapót találni. Amint az este ránk tört, és a könnyű eső ismét megeredt, megfordultunk, és mérföldeket tettünk meg visszafelé. Az estét a kunyhóban múlattuk el egy üveg whiskyvel és a Nikonjaink mutogatásával. Az este vége felé Arab megemlítette, hogy ő nem is számított arra, hogy aznap kakapót talál, mert éjjeli madarak, és így nappal nehéz rájuk lelni. Hogy esélyed legyen látni egyet, meg kell várnod, amíg éppen csak annyi fény marad, hogy észrevehessed, de a szaga még friss a talajon. Reggel öt vagy hat órakor akarunk utánuk nézni. Részetekről rendben? Felállt, majd becsomagolta szakállát az ágyba. Reggel öt óra a lehető legborzasztóbb időpont, ha a tested még nem fejezte be egy fél üveg whisky lebontását. Elővakartuk magunkat a hideg, durva hálózsákjainkból. A nappali felől érkező ismétlőgépfegyver hangról kiderült, hogy szalonna, mi pedig megpróbáltuk frissnek érezni magunkat, miközben a szürke, reggeli fény rejtélyes játékokba kezdett a felhőkkel. Sosem értettem, minek ez a felhajtás a hajnallal. Nem sokat láttam életemben, és akkor sem tetszettek annyira, mint a róluk készült fényképek, amelyeknek az az előnyük is megvan, hogy tiszta aggyal is vizsgálhatod őket, különösen délben. Sok mogorva szöszmötölés után a csizmákkal és a fényképezőgépekkel kicsaptuk az ajtót úgy hat harminc felé, és visszabicegtünk az erdőbe. Mark izgalmas, ritka madarakat kezdett mutogatni, amire én jól elküldtem. Nagyszerűen kezdődik egy nap lankadatlan ornitológiával. Gaynor megkért, hogy írjam le a helyet, ahol jártunk, erre azt válaszoltam, hogyha még egyszer a mikrofonra kell néznem, megbetegszem. Hamarosan egyedül találtam magam. Egy idő után észre kellett vennem, hogy az erdő már nem volt olyan rossz. Hideg, nedves és síkos volt, és az ágak folyamatosan megpróbálták lecsavarozni a lábaim térdből, de olyan friss hatást keltett, hogy ott akartam maradni, bármennyire haragszom is rá. Ron Tindal ez alkalommal csatlakozott hozzánk, és velünk gyalázta az aljnövényzetet a maga robosztus, skót felfogásában, de még ez sem enyhítette fejfájásomat. Mintha rontás ült volna rajtam. Előttünk félig kivehetően a nyirkos fák között kék esővédő kabát mozgott csendben, követve Boss szorgos csengőjét. Hosszas bandukolás után utolértük Arabot, aki egy egyenes ösvénynél megállt, és leguggolt az átitatott növényzetben. „Igen friss ürülék – mondta feltartva egy sötét, tarka füzért szemléltetésképp. – Fehéres a savtól, és nem mosta el az első, nem szárította ki a nap. Ez egy nap múlva már nem lesz ilyen, így bizonyosan az elmúlt éjjelről maradt. Éppen itt jártunk, így valószínűleg elkerültük egymást." Nagyszerű – gondoltam. Kicsit tovább maradhattunk volna, utána pedig tovább ejtőzhettünk volna az ágyban. De a korai nap kezdett átvigyorogni a fákon, és sok törékeny szépség látszott kis harmatcseppek formájában a leveleken, így az összhatás nem volt valami rossz. Valójában annyi csillanás és csillogás és csillámlás volt körülöttem, hogy elkezdtem eltűnődni azon, mennyi „csill" kezdetű dolgot okoz a nap reggelente, és ezt meg is említettem Marknak, aki erre jól elküldött. Ettől a kis változástól megvidámodva keltünk ismét útra. Még öt yardot sem tettünk meg, amikor Arab, aki már tizenötnyire volt, ismét megállt. Ismét leguggolt, és néhány földtúrási maradványt

mutatott. „Ez igen friss ásás – tudatta. – Talán a múlt éjjelen készült. Az orchideája gyökerét kereste. Itt, a növény száránál láthatjátok a kaparás nyomait." Azon tűnődtem, hogy ez megfelelő alkalom-e egy kicsit izgatottabbnak és optimistábbnak lenni az expedíció kijövetelét illetően, de ettől elkezdett fájni a fejem, és abbahagytam. Az istenverte madár csak húzott minket, és egy újabb éjszaka kezdett körvonalazódni lencsetisztítással és erőltetett vidámsággal. Legalább ez alkalommal nem lesz whisky, mert már megittuk az egészet, így másnap tiszta fejjel hagyhatjuk el Codfisht, hogy emlékezzünk rá: tizenkét ezer mérföldet repültünk, hogy lássunk egy madarat, amely nem volt kíváncsi ránk, és így csak az maradt hátra, hogy újabb tizenkét ezer mérföldet repüljünk, és kitaláljak valamit, amiről írni lehet. Biztos csináltam már életemben butább dolgokat, de hirtelen egy sem ugrik be. A következő dolog, aminél Arab megállt, egy toll volt. „Ez egy elhullott kakapo toll – mondta felemelve egy bokor sarkából. – Talán a mellkas tájékáról való, mivel elég sárga." „Ez igen pelyhes madár, nem? – kérdezte Mark, és elvéve a tollat nézegette azt a párás fényben. Gondolod, hogy mostanában hullatta el?" – tette hozzá reménykedőn. „Ó igen, ez nagyon friss" – mondta Arab. „Tehát most jutottunk a legközelebb?" Arab vállat vont. „Igen, feltehetőleg. Bár ez nem jelenti, hogy bizonyosan találunk. Akár a nyakán is állhatsz egynek, anélkül, hogy látnád. A jelek szerint járt itt a kakapo a látogatásunk után. Ami rossz hír, hogy a szagok jó részét elmosta a tegnapi eső. Bőséggel van a szagokból, de ezzel nem sokra mehetünk. És mindig ott van a szerencse lehetősége." Tovább ballagtunk. Talán nem is ballagtunk, sőt, akár egy kis sietség is lehetett lépteinkben, de elmúlt előbb egy fél óra, majd egy óra, a nap feljebb mászott, Arab még egyszer beleveszett előttünk az erdőbe, és mindent egybevetve nyomát vesztettük. A sebességünk érezhetően csökkent. Egy darabig még botladoztunk Boss csengőjének vélt forrása után eredve, lélegzetvisszafojtva botladozva a fákban, de egy idő után ezt is feladtuk. Elvesztünk. Ron egy kicsivel előttünk járt skótos lendülettel szökellve, de már különösebb cél nélkül. Belekeveredtünk egy víznyelőbe, amely vastagon volt borítva rohadt fák maradványaival és sárral, és aminek közepében Ron állt zavartan nézve maga köré. Gaynor elvesztette a nyomát, amikor belépett a víznyelőbe, és elegánsan leült a fenekére. A fényképezőgépem szíja beleakadt egy ágba, amely nem akart eltörni rántásomra. Mark megállt, hogy segítsen kiszabadítani magam. Ron rettenetesbe kapcsolt megint, és Arab után kiáltozva kipattogott a mélyedésből. „Látod őket?" – kérdezte Mark. Lesújtott egy gondolat. Elveszítettük őket, mert Boss csengőjét nem hallottuk. Markot ugyanez a kérdés foglalkoztatta. „Csak nem találtak egy kakapót?" Gaynor felénk fordulva kiáltotta: „Kakapót találtak!" Azonnal átváltunk gyors üzemmódra. Sok kiáltozással és hallózással átverekedtük magunkat a víznyelő talapzatán, kivonszoltuk magunkat belőle a következő víznyelőhöz közelítve, ahol a mohos, meredek szélen egy különös csoportkép állt.

Pár percig tartott, amíg rájöttem, mit szemlél a tömeg, és mikor felismertem, megálltam egy pillanatra, majd fokozott óvatossággal közelítettem. Olyan volt, mint Madonna és a gyermek. Arab ült keresztbe tett lábakkal a meredek szélen, hosszú, nedves szakálla a tenyerébe lógott. Bölcsőt képezett tenyereivel, becsomagolva egy nagy, kövér, zöld papagájt. Csendben felsorakozva mellettük, fejét nyújtogatva állt Boss, még mindig szimatolva. Doly hangtalanul odament hozzájuk. Mark halk, torokcsiszoló hangokat hallatott. A madár rezzenéstelenül, nyugodtan ült. Nem látszott rajta, hogy félne, és nem is tiltakozott az események ellen. Nagy, fekete, kifejezéstelen szemeit a távolba fúrta. Csőrében tartotta Arab jobb kezének mutatóujját, amely enyhén vérzett, és ettől a madár láthatólag megnyugodott. Arab óvatosan megpróbálta elvenni az ujját, de a kakapo ragaszkodott hozzá, és ezért az ott maradt, de 1már erősebben vérezve, és átitatva a bőven hulló vízzel. Jobbom felől Mark morgolódott arról, hogy milyen kegy lehet, ha valakit megcsíp egy kakapo, ami egy olyan nézőpontot feltételez, amit nem nagyon tudtam megérteni, így nem is törődtem vele. Megkérdeztük Arabot, hol talált rá.

„A kutya találta meg – magyarázta. – Talán tíz yarddal följebb ezen a hegyen, az alatt a fa alatt. És mikor a kutya közel került, kitört, és lerohant ide, ahol elkaptam." „Ennek ellenére jó kondícióban van. Meg lehet állapítani a szivacsos mellkasáról, hogy közeleg az udvarlás ideje. Ez jó hír. Jól érzi magát az áttelepítés után." A kakapo kicsit odébb helyezte magát Arab tenyerein, és közelebb került a szakállához. Arab óvatosan megcsapkodta a vizes, kusza tollakat. „Kicsit ideges – mondta. – Különösképp a zajoktól. Amikor Boss először közelítette meg, ha teljesen száraz volt, és a csengő vagy a kutya hangja arra késztette, hogy kitörjön, és a hegyekbe rohanjon. Még akkor is kapálózott, mikor elfogtam. Ha erőlködött volna..." Vállat vont. A kakapo csőre láthatólag igen erős. Olyan, mintha egy nagy konzervnyitó lenne a szájára erősítve.

„Minden bizonnyal kevésbé pihent, mint a legtöbb madár – morgott Arab. Sok faj valóban elengedi magát, ha kézbe veszed. Nem kívánom túl soká tartogatni, mivel elázott, és meghűl a bőre viaszrétegének ellenére. Azt hiszem, jobb, ha most elengedem." Hátraléptünk. Arab óvatosan átnyújtotta a madarat, amelynek nagy, erős körmei kinyíltak és talaj után kaptak. Arab elengedte, ő megtámasztotta súlyát a talajon, leejtette fejét, és elszaladt. Azon az éjszakán a felügyelő kunyhójában ujjongva ürítettük ki a maradék söröket, áthajolva mindazon kakapók feljegyzésein, amelyeket Codfishre szállítottak. Arab adott neki egy azonosító számot, és a lábára csatolta: a 8-44263-mat. A madár neve Ralph volt. A Pegazus öbölből, a Stewart szigetéről a Codfish szigetre vitték, majdnem pontosan egy éve. „Kiváló hírek – kiáltott fel Ron. – Valóban egészen kiváló hírek. Ha ez a kakapo megfelelő kondícióba kerül egy évvel az áthelyezése után, az a legjobb mutatója a programunk működőképességének. Tudjátok, nem akartunk ide jönni, és nem akartunk kakapók után kutatni, kockáztatva megzavarásukat, de mint látható. Nos, ez igen hasznos információ, és valóban bíztató."

Pár nappal később a Kakapo Kastély tetején állva Fjordföldön azt mondtuk Don Mertonnak, hogy szerintünk nekünk megbocsáttatott. „Ó, igen, én is így vélem – helyeselt. – Kicsit meg is kavartátok a dolgokat. A sajtókonferencia hatásos volt, és úgy hallom, határozott döntés érkezik föntről a kakapo fajfenntartási programjának a prioritási listán való előreemeléséről, ami azt jelentheti, hogy további támogatásokat kapunk. Remélem, mindez nem túl kései." „Most huszonöt kakapo van Codfishen, de csak öt nőstény, és ettől veszélyeztetettek. Csak egy kakapóról tudunk a Stewart szigeten, egy hímről. Tovább kutatunk nőstények után, de nem valószínűsítjük, hogy vannak még. A Kis Zátonyon van további tizennégy darab, és így jön ki a

negyvenes létszám." „Nehezen szaporodnak. A múltban nyugalmuk háborítatlan volt. Amennyiben egy állatfaj túl gyorsan szaporodik, kinövi a rendelkezésére álló táplálékmennyiséget, és ismét megcsappan az állomány, majd számossága ismét emelkedni kezd, és így tovább. Ha egy populáció nagysága túl vadul ingadozik, nemigen veszélyezteti a kihalás. Minden kakapo párzási szokásai részei a túlélési technikának. Most nincs versengés. Amíg ragadozókkal voltak körülvéve, nem volt más esélyük, csak a mi beavatkozásunk, amennyiben segítőkészek vagyunk." Ez a motorbiciklis analógiámra emlékeztet, miszerint egy szerelőnek vannak megfelelő eszközei a javításhoz, de a zoológusnak nincsenek. Amint végigtaposunk a hegygerincen a helikopter felé, megkérdem Dont, milyen hosszú távú kilátásai vannak a kakapóknak, és a válasza meglepően találó. „Nos – mondja csendes, udvarias hangján -, még minden lehetséges genetikai manipulációk révén. Amennyiben lehetséges, át kell menteni őket a következő generációnak, amely talán már megfelelő eszközökkel fog rendelkezni. Mindössze jó kondícióban tudjuk őket tartani egy életen át, és pokolian bízunk benne, hogy az utódainkban is lesz empátia irántuk." Pár perccel később a helikopterünk a Kakapo Kastély fölé emelkedik, leejti orrát, meglódul a Milford Sound völgy felé, egy kevéske depressziós zavart okozva a földben és egy érintetlen, múltat idéző paradicsomban.

Vaklárma

A feltételezések olyasfajta dolgok, amelyeket anélkül teszel, hogy felismernéd, voltaképpen mit csinálsz, s ezért félrevezető az, amikor Ausztráliában egy fürdőkádból kilépve észreveszed, hogy a víz a megszokottal ellenkező irányba csavarodva folyik le. A fizika törvényszerűségei ezzel hozzák tudtodra, hogy milyen messze is kerültél otthonodtól. Új-Zélandon például még a tárcsás telefonon a számok is az óramutató járásával ellenkező irányba növekszenek. Ennek viszont semmi köze sincs a fizika törvényeihez, ez csak helyi szokás. A sokkot a felismerés váltja ki belőled: lehet másképp is. Igazából ezt soha még csak fel sem merted tételezni, és egyszer csak lám! egy másik módot fedezel fel. Még a föld is kicsúszik alólad. Ahhoz, hogy ÚjZélandon tárcsázni tudj, erőteljesen kell koncentrálnod, mivel minden számjegyet ott találhatsz meg, ahol a legkevésbé keresed. Próbálj csak meg gyorsan tárcsázni! Szükségszerűen félre fogod ütni a számokat, mert az automatizmusod működésbe lép, még mielőtt bármit is tehetnél ellene. A tárcsázás szokása oly mélyen gyökerező, hogy már feltételezhetőleg arról sincs tudomásod, ha éppen azt teszed. Kína az északi földféltekén található, így a lefolyókban hagyományos irányban pörög a víz. A telefonszámokat is megfelelő helyen találod. Eddig minden oké. De minden egyéb apróságban eltérő, és azok a beidegződéseid, amelyeknek létezéséről sem tudsz, minduntalan összezavarnak és bajba kevernek. Volt egy olyan érzésem, hogy velem is hasonló dolgok eshetnek meg, hála annak a kevés beszámolónak, amelyet mások meséltek kínai élményeikről. Ücsörögtem a Beijingbe tartó repülőgépen, és az újdonsült beidegződéseim képtelenségét méregetve hátborzongás tört rám. Elkezdtem nagy mennyiségű arcszeszt összevásárolni. Minden létező alkalommal, amikor egy adómentes tolókocsi elgördült mellettem, vásároltam egy üveget. Soha életemben azelőtt nem csináltam hasonlót. A hagyományos, ösztönös reakcióm a fejrázás volt, és az újságom tovább lapozása. Akkor úgy vélekedtem, sokkal Zen-szerűbb azt mondani: „Igen, rendben. Mi van itt eladó?" És még nagyobb meglepetésemre nem voltam újonc szokásommal egyedül. „Teljesen bekattantál?" – kérdezte Mark, amikor a hatodik fajta üvegcsét csúsztattam be a kézitáskámba. „Megpróbálom próbára tenni s gátolni az elemi ösztöneim, majd lecserélni azokat racionális, jól megfontolt szokásokra." „Ez annyit tesz, hogy igen?" „Annyit tesz, hogy megpróbálok lazítani egy kicsit – mondtam én. – Egy repülőgép nem tesz számodra lehetővé túl sok alternatívát és kiterjedési irányt új szokásaid kialakításához, így meg kell ragadnom minden kínálkozó lehetőséget." „Értem." Mark kényelmetlenül forgolódott székén, s mélyen a könyvébe merült.

„Mit csinálsz majd ezzel a sok cuccal?" – kérdezte kicsivel később a légi étkezést befejezve. „Mittomén – válaszoltam. – Ez felvet némi problémát, nemdebár?" „őszintén, nem vagy te ideges valamitől?" „De." „És mitől?" „Kínától."

A világ egyik legnagyobb, leghosszabb, legzajosabb, legmocskosabb átjárójában él a vízbe fojtott hercegnő reinkarnációja, vagy talán még inkább kétszáz darab reinkarnációja. Akár egy hercegnő kétszáz reinkarnációja, akár kétszáz különböző hercegnő kétszáz különböző reinkarnációi ők, tény, hogy a legenda ezen része kicsit túl homályos, és különben sincs megbízható statisztika a területi hercegnő-reinkarnációkról, hogy a dolgot megvilágíthassa. Amennyiben ugyanazon hercegnő reinkarnációi ők, akkor az ex lénynek komoly szégyenérzete lehet az újdonsült testeinek kondíciója miatt. A származékok folyamatosan hajócsavarokban mángorlódnak, horgokkal teleaggatottan halászhálókba kerülnek, megvakulnak, megmérgeződnek, megsüketülnek. A szóban forgó átjáró a Yangzte folyó, és a reinkarnált hercegnő neve Baiji, az egyszer volt delfin. „Mekkora eséllyel láthatunk itt delfint?" – kérdeztem Markot. „Halványlila elképzelésem sincs – mondta erre ő. – Kínáról nehéz információt beszerezni, és amit mégis sikerül, az kétségbeejtően összezavaró. De a delfinek kétségtelenül fellelhetők – vagy nem – a Yangzte néhány részén. Ezek közül a kiemelt prímet a kétszázezer kilométer átmérőjű folyónyúlvány viszi egy Tongling nevű város mellett, az Anhui tartományban. Ez az a hely, ahol az emberek azzal foglalatoskodnak, hogy a baijit megmentsék, meg hát a mi úti célunk. Nanjingból – ahol egy Zhou nevezetű professzorral találkozunk, aki ennek a témakörnek a szaktekintélye – hajóval indulunk Tonglingbe. Nanjingba vonaton jutunk el Shanghaiból. Shanghait repülővel közelítjük meg Beijingből. Van néhány napunk Beijingben, hogy hozzászokjunk a helyhez, s ellenőrizhessük útitervünk kivitelezhetőségét. Sok ezer mérföldet kell megtennünk, és utunk meglehetősen vadregényes lesz." „Van lehetőségünk késlekedni? – kérdeztem. – Melyik napokon számítanak ránk Zhou professzor és a többiek?" „Számítanak ránk? – kérdezett vissza Mark. – Ezt meg hogy érted? Sosem hallottak rólunk. Senkivel sem lehet felvenni a kapcsolatot Kínában. Szerencsések leszünk, ha egyáltalán megtaláljuk őket, s még szerencsésebbek, ha rá tudjuk bírni őket, hogy beszéljenek velünk. őszintén szólva még a létezésükben sem bízom. Tökéletesen ismeretlen helyre igyekszünk." Mindketten kimeredtünk az ablakon. A föld legszaporább népére sötétség borult. „Már csak egy üveg maradt, uram – szólt hozzám az utaskísérő ebben a pillanatban. – Igényli-e ön, mielőtt bezár a duty-free? Mert abban az esetben ki lenne a készlete."

Egész késő éjszaka volt, mikor egy rozoga minibusz elszállított minket Beijing egy külvárosi hoteljébe. Vagy legalábbis én úgy véltem, hogy külvárosiba. Nem volt semmi támpontunk, ami alapján belokalizálhattuk volna magunkat. Az utcák szélesek voltak, három sávosak és hátborzongatóan csendesek. Minden motoros gépjármű ugyanazt a mormogást szolgáltatta, de az a hang nem emlékeztetett az általam megszokott forgalom keltette zajokra. Az utcai lámpáknak nem volt üvegbúrája, az általuk szórt éles fény emiatt megvilágított minden falevelet, faágat, s precíz másolatokat készített róluk a házfalakon. A tovahaladó biciklisták szolgáltatták az árnyékhullámokat. A mozgás érzését erősbítette a biliárdgolyó csattogásszerű hangok, amik véletlenszerűen kerültek elő a lámpák tövétől. A hotel egy sikátorhálózatban állt, s a homlokzatát vastagon elborították vörös sárkányok ikonjai és aranyozott pagodaformák, amelyek tipikusan kínainak tűntek. Poggyászunkban a

fényképezőképekkel, ruhákkal, arcszeszekkel elhaladtunk az evőpálcika rajzokkal ellátott üvegpanelek előtt, gyógynövény kinézetű nyúlványok előtt, majd várakozni kezdtünk, hogy bejelentkezhessünk. Feltűnt nekem valami különös dolog. Ez egyike volt azoknak a kis, apró zavaró részleteknek, amilyen egy új-zélandi telefontárcsa, amilyennel csak egy nagyon távoli, idegen országban találkozhatsz. Tudtam, hogy a kínaiak hagyományosan úgy tartják a pingpongütőjüket, ahogyan mi a cigarettát. Amit nem tudtam, az az, hogy úgy tartják a cigarettát, ahogyan mi a pingpongütőt. A szobáink kicsik voltak. Az ágyam szélén üldögéltem, amely valaki olyanra lett méretezve, akinek az önsúlya a fele az enyémnek, és kiterítettem az én arcszeszkészletemet a nagy, díszes, piros és arany termosz mellett, amely a mellettem álló asztalkán ácsorgott. Azon tűnődtem, hogy hogyan szabadulhatnék meg tőlük. Elhatároztam, hogy alszok egyet a problémára. Legalábbis azt hittem, hogy képes leszek úgy csinálni. Balsejtelemmel olvastam el a hotel házirendjét. Ez állt rajta: „Tilos zajongani, táncolni, civakodni, randalírozni (beleértve a túlzott alkoholfogyasztást és a közhasználatú helyek nem célirányos felhasználását) a békés, kellemes környezet megőrzése érdekében. A vendégeknek tilos szárnyast és háziállatot behozniuk a hotelbe."

A reggel vadonatfriss problémával fogadott. Fogat akartam mosni, de egy kicsit gyanakvóan közelítettem a mosdóba csorgó barna folyadékhoz. Visszasiettem a szobámba, de a termoszban található víz meleg volt, teafőzésre felkészített. Kilögyböltem belőle egy keveset egy pohárba hűlni, majd meglátogattam Markot és Chris Muirt, a hangmérnökünket, hogy csatlakozzam a kései reggelihez. Mark máris azzal bajlódott, hogy megpróbálja elérni Zhou professzort Nanjingban, a baiji delfinek kiválóságát, és arra jutott, hogy ez egyszerűen lehetetlen. Volt két elcsapandó napunk a shanghai-i repülőjárat indulásáig, így egy kicsit turistáskodhattunk is. Visszatértem a szobámba, hogy végre fogat mossak, s észrevehettem, hogy a takarítóhölgy elmosta a poharat, amiben vizet hűtöttem, s a termoszt feltöltötte forró vízzel. Kicsit lesújtott a dolog. Megpróbáltam vizet csorgatni az egyik pohárból a másikba hűtésképp, de mivel egy idő elteltével még mindig meleg volt a víz, feladtam. Felismertem, hogy valami komolyabb stratégiához kell folyamodnom, amennyiben tényleg meg akarom tisztítani a fogaim. Újratöltöttem a poharat, óvatosan látómezőn kívülre helyeztem, majd megpróbáltam megszabadulni az egyik arcszesztől úgy, hogy az ágy alá dugtam. Felvettük a napszemüvegeinket és fényképezőgépeinket, majd elindultunk megvizslatni a Nagy Falat Badalingnál, Beijingtől kb. egy órányira. Igen friss építésűnek tűnt ahhoz, hogy ősi műemlék legyen, és talán az a rész, amelyet mi láttunk, az is volt. Emlékszem, egyszer Japánban, Kyotóban az Arany Templom Pavilont nézegetve azon tűnődtem, hogy milyen jól állja az idő próbáját, hisz eredetileg az ezernégyszázas években építették. Aztán megtudtam, hogy egyáltalán nem állta jól az idő próbáját, és hogy ebben a században kétszer porig égették. „Szóval ez nem az eredeti épület?" – kérdeztem a japán idegenvezetőt. „Dehogyisnem" – válaszolta meglepetten. „De felgyújtották, nem?" „De." „Kétszer." „Sokszor." „És újraépítették." „Persze. Ez egy fontos, történelmi épület." „Tökéletesen új anyagokból." „Persze, hiszen felégették." „És akkor hogyan lehet ez az épület eredeti?" „Ez az épület mindig az eredeti volt." Be kellett látnom, hogy ez a nézőpont tökéletesen racionális, csak váratlan előítéletekkel bír. Az építés ötlete, célja, koncepciója megváltoztathatatlan, s ez magának az épületnek a lényege. Az eredeti építők koncepciójának tovább élése. A fa, amelyből épült, elkorhad, s időközönként szükségszerűen pótolandó. Ha az eredeti anyagokhoz ragaszkodnánk, nem láthatnánk magát a valódi épületet.

Valahogy nem töltött el jó érzéssel a felismerés, mert az én nyugati elgondolásaimmal homlokegyenest ellenkezett, de legalább ezt felismertem. Nem tudom, hogy ez az elv húzódik-e meg a Nagy Fal újjáépítése mögött, mert nem találtam senki emberfiát, aki értette volna a kérdésem. Az újraépített részt ellepték a turisták, Coca-Cola árusok és kisebb paravánok, ahol Nagy Fal feliratú pólókat és elektromos pandamacikat lehetett vásárolni, és valószínűleg ez lehetett az oka annak, hogy senki sem értette a kérdést. Visszatértünk a hotelünkbe. A takarítónő megtalálta az eldugott vizemet, és kimosta a poharat. Jól körül kellett, hogy nézzen, mert az arcszeszt is megtalálta az ágy alatt, s visszatette a többi közé. „Miért nem használod el őket?" – kérdezte Mark. „Mert mindegyikük szaga iszonyatos." „Elajándékozhatnád karácsonyra." „Ez esetben nem látom értelmét, hogy körbehordjam őket a bolygón." „Elmesélnéd még egyszer, hogy miért is vásároltál be?" „Már nem emlékszem. Menjünk vacsorázni." A Ropogósra Sült Kacsa nevű étteremben vacsoráztunk, majd visszasétáltunk a városközpontba, ahol is a Tiananmen térre jutottunk.

Illene elárulnom, hogy ez 1988 októberében történt. Azelőtt sosem hallottam a Tiananmen térről, ahogyan ez áll a világ nagy részére. Ez egy nagy tér. Éjszaka a közepén ácsorogva igen kevés fogalmad lehet róla, hogy hol is vannak a falai, a ködös távolba vesznek. Egyik végén a Tiltott Város kapuja található, a Tiananmen kapu, ahonnan a sármos Mao óriásportréja mered a végtelen tér közepére, abba az irányba, ahol is egy mauzóleum vigyáz holttestére. E kettő között, a szemek alatt a hangulat ünnepi volt. Hatalmas, trópusi bokrokat importáltak a térre rajzfilmfigurákká faragva, hogy az olimpiát ünnepeljék. A tér nem volt túl tele vagy népes. Ehhez több tíz– vagy talán százezer ember kellett volna, de mégis forgalmas volt. Főként gyermekes családok jöttek ki (még gyakrabban egy gyerekesek). Sétáltak dumcsizva a barátaikkal, olyan könnyen sodródva és mozogva a téren, mintha az a saját kertjük lett volna, engedve gyermekeiket mással játszani mindennemű hátsó gondolat nélkül. Nehéz lenne ezt elképzelnie egy még itt nem járt európainak vagy amerikainak. Valójában nem emlékszem, mikor éreztem magam ennyire szabadnak és pihentnek közhelyen, különösen éjszaka. Az a fajta óvatos paranoia, ami a háttérzajtól megtámad, amikor nyugati városok utcáira lépsz, most valahogy nyugton maradt. Varázslatosan nyugodt volt. Bár be kell valljam, talán ez volt az egyetlen alkalom, amikor ilyen könnyen viseltük a kínai tartózkodást. Utazásunk nagy része alatt ugyanis bőszítőnek, teljesen homályosnak találtuk Kínát, de azon az estén, a Tiananmen téren könnyen viseltük. Így a legnagyobb meglepetés pár hónappal később ért, amikor a Tiananmen teret brutális átalakításnak vetették alá, aminek következtében referencia hellyé változtatták az aktualitások terét. Az „Előző Tiananmen tér" volt az, amit láthattunk. Az „Elkövetkező Tiananmen tér" pedig az, ahová minket követően tankok gördültek be.

Másnap, kora reggel tértünk vissza a térre, amikor a levegő még nyirkos, párás volt, és a mindennap összeálló sorhoz csatlakoztunk, hogy besétáljunk a mauzóleumba, ahol Mao fekszik plexi dobozában. Hajlongó tömeg cikcakkozott előre-hátra a térben – minden új toldványa a semmiből tört elő, hogy újra elvesszen. Három vagy négy szakasz keringőzött a téren körbe-körbe újra és újra a közalkalmazottak irányítása alatt, akik fodros nadrágot és sárga széldzsekit viseltek, és a megafonokba krákogtak. Az előző este könnyed hangulata szertefoszlott, magával víve a szabadság érzetét. Kis vacillálást követően megindultunk félig tudatosítva, hogy akár egész nap ott ragadhatunk

állandóan mozgásban tartva az ugató felvezetők által, és a sor eleje felé még gyorsulni is fogunk. Kevesebb, mint három óra elteltével a sor végéhez értünk, majd beviharzottunk a vörös cölöpökkel szegélyezett belső szentélybe, aztán elrohantunk a kicsiny, löttyedt, zsíros tetem mellett olyan tisztelettelien, amennyire tudtunk. A tömeg, amely jól kézben tartottan mozgott, mintha a mauzóleum etetésére sorakozott volna fel; szétvált a szuvenír shopoknál. Elképzeltem, hogy felülről az épület egy egérfogónak tűnne. A teret utcák szegélyezték, ahol hangszórók szórták a zenét egész nap. Nehéz volt kitalálni, hogy valójában mi szólt a minőség miatt, így csak tompa pufogás és visszhangok indultak megmászni a Tiananmen kaput, ugyanakkor pár perc kóválygást követően már jobban ki tudtuk venni a zenét. A Tiananmen kapuról elmondható, hogy nagy, unalmas profilú, alul árkádos, és rajta keresztül léphetsz a Tiltott Városba, ahol az emeleten egy erkély található a tárgyalók után. A kapu a Ming dinasztia idején készült, és az uralkodók a tömeg előtt való megjelenéshez használták. Akárcsak a Tiananmen tér, a kapu is központja a kínai történelemnek. Az erkélyen 1949 október 1.-én Mao kiabálta ki a köztársaságot, és erről egy fényképkiállítás is tanúskodik. Az erkélyről nyíló kilátás különleges. Mintha egy hegy lábától szemlélnéd a síkságot. Politikai vonatkozásban még lenyűgözőbb: nyomasztó, amit az emberiség egynegyedével művel. Kína egész történelme szimbolikusan oda koncentrálódik, és nehéz kivonni magad a hatás alól. Sha-o-shou, aki az emberek nevében birtokolta az erőt, akit még ma is nagyon tisztelnek a kulturális forradalom atrocitásai ellenére, a társadalom atyja mozgásra késztet. Amíg ott tartózkodsz, ahol Mao köztársaságot alapított, a zene, amit hallasz, a „Viva Espana", és a „Hawai öt kör dala". Nehéz volt menekülni az érzéstől, hogy valaki valahol tévedett. Még abban sem lehettem biztos, hogy nem én voltam az.

Másnap Shanghaiba repültünk, elmélkedni kezdtünk a delfinekről, és ezt folytattuk is a Béke Hotel bárjában. Az megfelelő elmélkedőhelynek bizonyult, mivel nem hallottuk ugyan egymást, de azért jól nézett ki. A Béke Hotel látványos maradványa azoknak a napoknak, amikor Shanghai egyike volt a világ legfejlettebb és legfelkapottabb kikötőinek. A harmincas években a hotel neve Cathay volt, és az egyik legfényűzőbb helynek számított. Itt találkoztak a nagyok. Noel Coward írt egy cikket az itteni magánéletről. Ma pereg le a vakolat, a hall huzatos és sötét, poszterek hirdetik a „Világhírű Béke Hotel Jazz Együttes"-t ragtapasszal erősítve a falra, de a régi Cathay szelleme már a poros csillárokon tartózkodik, és azon tűnődik, hogy mi folyik már negyven éve. A bár sötét, alacsony plafonú szoba volt, amely a hallból nyílott. A Világhírű Béke Hotel Jazz Együttes estére kimenőt kapott, helyette egy másik együttes lépett fel. Ígéretes, hogy van még olyan hely a világon, ahol a harmincas évek zenéjét játsszák ugyanúgy, ugyanott. Az utód csapat végtelen hosszban adta elő a „Havasi gyopár"-t, a „Zöld kabátujjak"-at, az „Auld Lang Syne"-t, a „New York, New York" alkalomhoz igazított változatát, a „Chicagó"-t, és a „San Franciscóban hagytam a szívem"et. Két dolog volt különös. Először is nem csak a turistáknak szólt. A zenék, amelyeket Kínában hallottunk, főként az első háromból kerültek ki a rádióban, üzletekben, taxiban, vonatokon, és a nagy kompokon, amelyek fel-alá szennyezik a Yangztét. Jellemzően Richard Clayderman előadásában. Ha valaki valaha is eltűnődött, ki veszi a lemezeit, hát Kínában milliárdok keltek el. A másik furcsaság, hogy a zene számunkra teljesen idegen volt. Alapvetően külhoni, de úgy adták

elő, mintha kottából játszanának. Mindenféle rögtönzött színezékkel látták el őket. Feltételezem, hogy az indiaiak tapasztalhattak hasonlót, amikor George Harrison szitározni kezdett a hatvanas években, majd később, rövidke élvezkedést követően mindenki ugyanúgy tett; az indiai zene utánzat sosem vált népszerűvé nyugaton. Amikor a kínaiak az „Auld Lang Syne" és a „Kis barna köcsög" megspékelt verzióit hallgatják, valószínűleg mást hallanak, mint én, és nem tudtam rájönni, mit. Kínában utazgatva egyre inkább felismertem, hogy a hangok a legzavaróbbak. Ennek köszönhetően a bár sarkában üldögélve rájöttem, hogy a delfinek hasonló problémával küzdenek: érzékelésük zavartatott. Kezdjük ott, hogy a baiji delfin félig vak.| Ennek oka, hogy semmi látnivaló nincs a Yangztéban. A víz olyan sűrű, hogy pár centinyi csak a látótáv, tehát a használaton kívüli szemek elgyengültek. Elég meglepő módon gyakran meg lehet állapítani az állat lakhelyének változását a beállt evolúciós változások függvényében. A baiji szemei gyengék, mint ők, maguk, | a fejük tetején találhatók, hogy a föntről jövő fényt valamennyire érzékelhessék.

Más delfinek legtöbbje alacsonyabban hordja a szemeit, mert oldalra és lefelé is látnak, és a fiatal baiji szemei is oldalt találhatók. Növekedtükkel kúsznak feljebb a szemei, és az izmok, amelyek visszafognák őket, még csak meg sem próbálnak kifejlődni. Lefelé lehetetlen látni. Ezért lehetséges, hogy a Yangzte elváltozásait követhetjük nyomon a szemek elmozdulásán. (Lehetséges, hogy a baiji eredetileg más folyóból érkezett, és csak alkalmazkodott új lakhelyéhez, de ezt nem tudjuk biztosan. Bárhogy történt is, a Yangzte egyre koszosabbá vált az idők során – hála az emberi aktivitásnak.) A baiji tehát más érzékszervekkel kell, hogy tájékozódjon. Hangokra támaszkodik. Hihetetlenül éles a hallása, visszhangokkal „lát", kis klikkeléseket bocsát ki tájékozódásképp azok visszaverődésére figyelve. Más baijikkal sípoló hangokban kommunikál. Mióta az ember motorosította magát, a baiji folyója rémálommá lett. Kína infrastruktúrája igen gyér. Vannak utak, amelyek sehová sem vezetnek, így a Yangzte (kínai nevén Chang Jiang – „hosszú folyó") az ország fő útvonala. Állandóan hajókkal borított, de azok valaha vitorlások voltak. Most a folyót folyamatosan szántják az öreg motorok hajtotta lapátok, az utasszállítók, az óriás kompok, az uszályok meghajtói.

Mondtam Marknak: „Állandósult téboly lehet a víz alatt." „Mi?" „Azt mondtam, hogy nehéz úgy kommunikálnunk, hogy ez a banda egyfolytában játszik, és a víz alatti tébolyda állandósult." „Ezen gondolkoztál, amióta itt ülsz?" „Igen." „Azt hittem, csak hallgatsz." „Próbáltam elképzelni egy vak életét a diszkóban. Esetleg több, egymást túlharsogó diszkóban." „Hát – szólt Mark – a delfinek hang alapján tájékozódnak." „Éppen úgy, mint a süket a diszkóban." „Miért?" „A villódzó fények, tükrök, lézerek miatt. Állandóan zavarnak. Pár nap után teljesen összezavarodsz, és ráesel egy kanapéra." „Valóban ilyesmi történik. A delfinek folyamatosan zavartatottak a hajók, a lapátok, a hálók által. A hallásuk alapvetően elég egy kis gyűrű megtalálásához a fenéken, így komoly gond, ha nem ismernek fel egy hajót. Persze ott vannak még a mérgező kémiai és egyéb szennyezések is, amelyeket a gyárak eresztenek a Yangztéba." „Tehát – mondtam – mit teszel, ha fél vakon, fél süketen egy diszkó fényeiben élsz, a fejedre omló plafonnal, állandóan tárgyakba ütközöl, és a koszt rossz." „Panaszt teszek a vezetőségnél." „De ők nem tehetnek." „Nem, nekik bízniuk kell abban, hogy a vezetőség észreveszi a dolgot."

Kicsit később javasoltam az ún. vezetőség képviselőjeként, hogy talán meg kéne hallgatni a jelen Yangztéjét a felszín alatt, hogy rögzítsük a zajokat. Mivel korábban ez nem jutott eszünkbe, nem volt velünk víz alatti mikrofon. „Csak egy dolgot tehetünk – vélekedett Chris. – Van a BBC-nél egy bevett szokás a víz alatti rögzítéshez. A mikrofont egy kondomba kell burkolni. Van valamelyiktöknél?" „Hát, nincs." „Semmi elfekvő készlet az úti poggyászban?" „Semmi." „Akkor jobb, ha most elmegyünk bevásárolni."

Ettől kezdve hangképeken gondolkoztam. Két jól megkülönböztethető hangja van Kínának, amennyiben nem számítjuk Richard Claydermant. Az első a köpés. Mindenki köpköd. Bárhol vagy is, hosszasan kitartott, szívással egybekötött krákogó nyálhangok törnek fel a torkokból szusszanással a végükön, és ha szerencséd van, még egy ping! is követi ezt a gyakori hangsorozatot. Minden szobában van legalább egy köpőcsésze. A hotel aulájában egy tucat, stratégiai fontosságú helyen lévőt számoltam meg belőlük a sarkokban és alkóvokban. Shanghai utcáinak minden sarkán van köpőcsésze a betonban, cigarettacsutkákkal és vaskos, buborékos köpetekkel. Sok „Ne köpködj!" feliratú táblát is állítottak, de mivel ezek gyakrabban kínaiul, mintsem angolul írottak, megkérdőjelezendő kozmikus értékük. Megtudtam, hogy a köpködés közszemérem sértő. Ha egyszer rákényszerültem volna, eljutottam volna ahhoz a ponthoz, hogy a kínai ökonómia alapvető alapokat nélkülöz. A másik hang a kínai biciklicsengő. Csak egy típus van belőle, és a Tengersirály társaság állította elő, amely kínai fényképezőgépeket is gyárt. A gépek szerintem nem a világ legjobbjai, de a biciklicsengőkkel nincs különösebb baj, erős igénybevételre vannak tervezve. Nagyok, tömör, csillogó króm dobok, és hosszú a lecsengésük, amelyekből minden utcára jut.

Kínában mindenki biciklizik. A saját autó fogalma ismeretlen, így a shanghai-i forgalmat trolik, taxik, teherautók és biciklihangok okozzák. Amikor először szembesülsz a belvárossal, eltűnődsz, véletlen nem a vágóhídra kerültél-e? Biciklisek nyársalják a teret minden irányból. Mindenki csilingel, tülköl, dudál, és senki sem látszik lassítani. Hirtelen becsukod a szemed, hogy ne kelljen nézned az elkerülhetetlennek tűnő hústrancsírozást, ami érthetetlen módon mindig elmarad. És ez szinte hihetetlen. Kinyitva a szemed az egymást keresztezett biciklist és teherkocsit látod, amelyek úgy haladtak át egymáson, mint a fénysugarak. A következő alkalommal már nyitva hagyod a szemeid, hogy láthasd a trükköt, de amint figyelni próbálsz, rájössz, hogy követhetetlen a tánc, a hullámzó felületek, az egymáson áthatoló járművek sokasága a hangzavarban. A nyugati világban csöngetni alapvetően agresszív dolog. Figyelmeztetést hordoz magában:

„Tűnés!", „El innen!", vagy „Teljesen elment az eszed?". Ha New York utcáin dudaszót hallasz, tudod, hogy valaki elunta az életét. Kínában felismered, hogy másról van szó. Nem „El innen, seggfej!", hanem csupán „Itt vagyok!". Vagy talán még inkább: „Itt vagyok, itt vagyok, itt vagyok, itt vagyok...", mivel folyamatos. Ennek kapcsán ötlött fel bennem, amint a zajos, népes utcákat jártuk kondomért, hogy a kínai biciklisták visszhang útján tájékozódnak. „Mire gondolsz – kérdezett Mark. – Szerintem sok furcsa gondolatod lehetett Kínába érkezésünk óta." „Igen. Ha egy köteg csengető biciklista közé kerülsz, tudod, hogy ki hol van. Megfigyelted, hogy nincs rajtuk világítás?" „Persze." „Olvastam valahol, hogy James Fenton író megpróbált kivilágítva tekerni a kínai éjszakában, és a rendőrök lekapcsolták, majd levetették a lámpáját. 'Hová jutnánk, ha minden biciklis kivilágítaná magát?' – kérdezték tőle. Ezért gondolom, hogy hang alapján tájékozódnak. A másik furcsaság a kerekezőkben a belső békéjük." „Micsoda?" „Nem tudom, mi más lehetne. Különös könnyedséggel viselik az útjukat keresztező buszokat. Elkerülik a találkozást, ami – nézzünk szembe a tényekkel – nem sok kárt tenne a buszban, a kerékpáros pedig figyelemre sem méltatja, hogy élete 9 milliméteren múlott." „Miért tenné? Megúszta." „De épp csak." „De éppen. Ez a lényeg. Szerintem figyelmeztetőek az ilyen jelenetek. A kínaiakat nem érdekli a magánterület és a magánélet. Talán azt tartják rólunk, hogy elmebetegek vagyunk."

A Barátság bolt ígéretes helynek tűnt kondom vásárlására, de nehézségeink támadtak az érzékeltetéssel. Egyik pénztárostól a másikhoz mentünk a nagy, nyitott pultnál, de senki sem tudott segíteni. Először oda indultunk, ahol látszólag egészségügyi kellékeket árultak, de nem jártunk szerencsével. A pálcika és könyvjelző árusnál eleve vesztes pozícióból indultunk, de legalább volt ott egy fiatal eladó, aki beszélt angolul. Megpróbáltuk értésére adni akaratunk, de ehelyett az ő nyelvi képességeit sikerült megpróbálnunk. A notebookom segítségével rajzoltam egy kondomot igen óvatosan, ügyelve a kis extra lufira a csúcson. A lány vállat vont, és továbbra sem értette. Előhalászott egy fakanalat, egy gyertyát, egy papírvágó kést, és igen meglepő módon egy kis, Eiffel torony makettet, majd felvette az értetlenség testhelyzetét. Néhány közeli lány is segíteni próbált, de a rajzommal nem tudtak mit kezdeni. Végül vettem a bátorságot és elpantomimoztam, amiről szó van. Végre leesett a tantusz. „Ó! – mondta a lány elpirulva – Ó igen!" Mindenkin értelemsugár látszott előtünedezni. „Érted?" – kérdeztem. „Igen! Igen, értem!" „Van belőle?" „Nem – válaszolta. – Nincs." „Ó!" „De, de, de..." „Igen?" „Megmondom, hová menjenek, rendben?" „Köszönöm szépen. Köszönöm." „Nanjing út 616. Ott kap. 'Gumiborítást' kérjen, oké?" „Gumiborítást?" „Gumiborítást. Azt kérjen. Van nekik. További jó napot!" – kuncogott boldogan, eltakarva a száját. Ismét megköszöntük, és integetve, mosolyogva távoztunk. A hírek gyorsan terjedtek a boltokban, így mindenki integetett. Úgy tűnt, nagyon leköteleztük őket kérdésünkkel. A Nanjing út 616 egy másik üzletsor volt. A „gumiborítás" cserben hagyott minket, ezért ismét

pantomimozni kellett. Ekkor már határozottabb voltam. Az eladó, egy középkorú hölgy őszes hajjal hátravonult, előrehozott egy csomagot, és letette a pultra. Sikerélményünkben kinyitottuk a dobozt, amely fogamzásgátló tablettákkal volt tele. „A gondolatmenet helyes – sóhajtott Mark -, az eredmény nem jó." Újabb pantomim arról, hogy nem pontosan ezt szeretnénk. Ekkor már tizenöt fős tömeg áll körül, néhány ismerős arccal a Barátság boltból. Egyike a dolgoknak, amiket gyorsan felismersz Kínában, hogy számukra te vagy az állatkert. Ha egy percig mozdulatlanul maradsz, körülállnak és megbámulnak. Még idegesítőbb, hogy nem érdeklődőn, behatóan tanulmányoznak, csak ott állnak előtted bambán, mintha kutyakaját reklámoznál. Végül egy fiatal, pástétom arcú, szemüveges tolakodott elő a tömegből, és felajánlotta angol tudásának köszönhető segítőkészségét. Ráálltunk a dologra, tudattuk, hogy kondomot, gumiborítást szeretnénk, és hálásak lennénk, ha ezt tolmácsolná. Csodálkozva nézett, majd elvett a pultról egy dobozt, és ezt mondta: „Nem akarni gumiborítást. Ez lenni jobb." „Nem! – szólalt meg Mark. – Gumiborítást akarunk, nem pirulákat." „Miért akarni gumiborítást? Pirula lenni jobb." „Mondd el neki" – mondta Mark. „Delfinek hangjának rögzítéséhez kell – tudattam. – Vagyis nem is arra. A Yangzte hangjait szeretnénk rögzíteni... a mikrofonra, rá, és..." „Ó, mondd inkább, hogy dugni akarsz – dörmögte Chris. – És fékezhetetlen vagy." A fiatalember ekkorra idegesen otthagyott minket, mi felismertük vészesen komikus helyzetünket, és nem csodálkoztunk menekülésén. Még mondott valamit a pultosnak búcsúzásképp. A pultos felsöpörte a tablettákat, és végre előkerített egy csomag kondomot. A biztonság kedvéért kilencet vettünk. „Van arcszeszük is – mondta Mark -, arra az esetre, ha kifogynál belőle." Egy üveg arcszeszt már megpróbáltam elsózni a hotelben, egyet pedig a szék alá rejtettem a vonaton. „Tudod, mit csinálsz?" – érdeklődött Mark. Azt hittem, alszik. „Igen, próbálok megszabadulni ettől az átkozott cucctól." „Nem, itt többről van szó. Amikor az állatok új területre tévednek, nem érzik otthon magukat, szagnyomot hagynak. Emlékszel a kunkori farkú lemurokra Madagaszkárban? Szagmirigyek voltak a kézfejeiken. Megdörzsölik velük a farkukat, hogy a szagukat szétszórják területük kijelöléseképp. Ugyanezen okból vizelik le a kutyák a lámpapóznákat. Te is szagmintákat hagysz Kínában. A régi szokásokat nehéz elfeledni." „Nem tudja véletlen valaki – tudakolódott Chris, aki már vagy egy órája bámult ki álmosan az ablakon -, hogy néznek ki a nanjingi kínaiak? Csak hogy tudjuk, ha megérkeztünk."

Nanjingban pillantottuk meg először a folyót. Bár Shanghai a Yangzte bejárataként ismert, valójában a Hungapu folyónál fekszik. Nanjing valóban a Yangzte mellett található. Komor város, legalábbis mi annak találtuk. Többé-kevésbé hatalmába kerített az idegenek megkülönböztetettsége. Az emberek csúnyán átlátszatlannak találtak, és vagy bámultak, vagy elkerültek. Ez emlékeztetett egy franciával való beszélgetésre a repülőn. „Nehéz szóba elegyedni a kínaiakkal – mondta. – Részben a nyelvnek köszönhetően, ha nem beszéled az övéket, de azért is, mert sokmindent megéltek már. Biztonságosabbnak találják, ha elkerülnek. Ha beszélnek hozzád, ha nem, közönyösek. Talán ahogy megismernek, nyíltabbá válnak, de a közöny megmarad."

Amint a város közepére értünk, a Jing Ling nevű nyugati stílusú hotelhez, az elutasító magatartás erősödött. Anonim konferenciahely volt az épület rejtett támasz és tetőtartó elemekkel, amit én alapjában véve szívemből utálok, de akkor olyan jól jött, mint egy oázis. Mint patkányok, megindultunk biztonságérzetünkben a gin és tonik fellelő helyre. Húsz perc ücsörgés után abban a váratlanul ismerős környezetben az ablakon át bámulva szemléltük a város idegenek ellen való tűntetését; mint űrhajósok, úgy éreztük magunkat az életet melegen támogató helyről szemlélve az új bolygó felszínét. Eljátszottunk az élvezetes gondolattal, hogy sosem lépünk ki ismét az idegen felszínre, és megkezdjük saját létterünk védelmezését a biciklisták ellen. Sajnálatos módon nem volt szabad szoba, így kint találtuk magunkat az éjszakában ücsörögve, elmélkedve a delfinekről szennyes közegükben, meg arról, hogy hogyan készítünk majd felvételeket.

Szennyezők negyede a Yangztén. Egy nap szemerkélő esőben álltunk a Yangzténál, néztük a nagy, sodródó, koszos tengert, amely komoran tört elő Kína mélyéből. Az egyetlen szín a tágas panorámában valami szürkébe áttűnő mély barna a hosszú, fekete foltok mellett, amelyeket a dízelmotoros förmedvények hagytak rá a folyóra. Egy rózsaszín kondom képezte a kontrasztot Chris felvevő magnója végére erősítve. Az alig hallott, nem látszott biciklisek suhanása távoli patadobogásnak tűnt általa. Shanghaitól lenyűgözötten meleg otthoni emlékek villantak fel bennem. A folyó nem volt elég mély a partnál, hogy hangélményhez juthassunk, így mi tovább indultunk a dokkok felé az egyre erősödő esőben. Fejünket ráztuk a hangosan kiabáló kerékpárhajtású riksák miatt, akik még a lehetőségét is elvették, hogy belemerülhessünk a víz hangjaiba. Találtunk egy ideiglenesen kihalt utasszállító kompot. A kompok igen nagy jószágok öt parkolósorral, fel és le tóduló embertömegekkel, amelyek Richard Claydermant hallgatnak.

Az elhagyatott kompon az egyik ajtón át felkerültünk az emeletre, ahonnan kilátás nyílt a folyóra, és ahonnan Chris reménytelenül próbálta a kis rózsaszín bigyót a gombbal és a mikrofonnal belógatni a borongós vízbe. Elkapta és meglengette a szél, majd végül ráesett a víztükörre. Volt alattunk még egy szint, de nehézségekbe ütközött bejutni oda – zárt ajtók védték. Végül megoldottuk a labirintust, és így néhány lábbal alacsonyabbról szemlélhettük a folyót. A mikrofon még mindig nem akart alámerülni a vastag, barna filmbe, amíg nehezéket nem kötöttünk rá: a hotelszobám kulcsát. A kondom bevonatú mikrofon a mélybe kúszott, és Chris rögzíteni kezdett. Hajó hajót követve robajlott a folyón. Főként húsz-harminc lábnyiak, koromfeketék, és kis legénységük néha zavaró kíváncsisággal nézett ránk, néha pedig sehogy. Minden ócskavas végén koros dízelmotor lőtte felhőit a levegőbe és olaját a vízbe. Miután eltöltöttünk pár percet, a komp legénységének egy tagja érkezett, és kifejezésre juttatta meglepődöttségét, amiért ott látott minket. Ugyan nem beszéltünk mandarinul, ám a „Mit képzeltek, mi a fenét kerestek itt?" minden nyelven hasonlóképpen cseng. A puszta gondolat, hogy el kell számolni magunkkal, megbénított. Magyarázkodás helyett leültünk, amivel azt próbáltuk érzékeltetni, hogy nem vagyunk beszámíthatóak. Ez bejött. Elfogadta, elindult, majd a biztonság kedvéért a távolból figyelt minket. Végül Chris kihalászta az úszóját, megtörölte, majd felmutatta neki. A matróz barátunk megpillantotta a kondomot, és mindent megértett. „Ó! – kiáltott fel. – Fiki fiki! – vigyorgott boldogan ki-be húzogatva a középső ujját a másik, ökölbe szorított kezében. – Fiki fiki!" „Igen – értettünk egyet. – Fiki fiki." Feldobódva attól, hogy végre minden tisztázódott, elkotródott, néha vissza-visszafordulva látva, amint a fejhallgatónkat adjuk körbe. Amit hallottunk, az nem teljesen az volt, amire számítottam. A vízben jól terjed a hang, és a hajók mély morajlását vártam. De a víz ennél is jobban vezeti a hangot, így sok mérföldről begyűjtötte mindet. Hajócsavarok hangja helyett a fehér hang teljes skálájához volt szerencsénk, amelyben lehetetlen kivenni az összetevőket.

Szerencsére Zhou professzor létezett. És nem csak hogy létezett, de amikor Mark őt indult keresni a Nanjing egyetemre (akkor beteg voltam) éppen bent tartózkodott, és beleegyezett, hogy a Jing Ling hotelben vacsorázzon velünk (amitől jobban lettem, mivel az egy jó étterem). Szívélyesen udvarias, kedves, hatvanas ember volt. Elkalauzolt minket az ismeretlen étlapon, és megmutatta a helyi specialitást, a Nanjing kacsát. Ez, mint kiderült, igen hasonlít a pekingi kacsára. (Avagy beijingi kacsára, ahogyan most ismerjük – vagy, hogy még pontosabbak legyünk, szecsuáni kacsára, amelyet éveken át fogyasztottunk pekingi kacsa néven. Jutott nekünk elég a szecsuáni kacsából Beijingben, mivel ott ezen név alatt eszik. A beijingi kacsát két fogásként tálalják, és közülük a másodikkal nem érdemes vacakolni.) Következésképp: a nanjingi kacsa igen hasonló a szecsuáni kacsához, leszámítva, hogy nem szórják be fél incs vastag sóval. A professzor egyetértett abban, hogy ezáltal közel sem olyan ízletes, de hát ettől nanjingi. Zhou professzor köszöntött minket Kínában, meglepődött és örült is, hogy delfineket látni jöttünk, és elmondta, mindent megtesz, hogy segítsen nekünk, ám nem biztos, hogy ez sokat jelent. Kínában bonyolultak a dolgok – szabadkozott. Megígérte, hogy felhívja a delfin fajfenntartókat Tonglingban, hogy figyelmeztesse őket érkezésünkre, de nem fűzött sok reményt ennek sikerességéhez, mivel saját ügyei miatt is már hetek óta próbálkozik telefonálni. Igazat adott nekünk. A Yangzte zajossága a delfinek egyik legnagyobb baja, mert interferenciát okoznak a visszhangokban. A delfinek szokása mindig az volt, hogy ha hajót hallottak, irányt váltottak, és követték azt. Most, ha hajó alá kerülnek, összezavarodnak, és azonnal a felszínre jönnek, pontosan a forgólapátok felé. Ezek a dolgok nagyon hirtelen jöttek. A Yangzte romlatlan volt évmilliókig, de az elmúlt néhány évben drámaian megváltozott, és a delfin nem volt elég alkalmazkodóképes. A baiji létezése a közelmúltig nem volt köztudott. A halászok mindig ismerték, de ők nem beszélgettek a zoológusokkal, és volt egy igen fájdalmas periódus Kína történelmében, amikor persze senki sem beszélt a tudósokkal, és egyszerűen szemüvegesek gyülekezetének tartották őket. Ezt a delfinfajt a Dong Ting tóban fedezték fel először 1914-ben, amikor egy amerikai látogató megölt egyet, és elvitte Smithsonianba. Egyértelműen újfajta folyami delfinről volt szó, de nem tulajdonítottak ennek különösebb jelentőséget. Aztán, a kései ötvenes években Zhou professzor egy madaras tanulmányútról tért vissza, hogy egy felcímkézetlen koponyával szembesüljön. Ugyanarról a delfinfajról volt szó, de azt már nem a Dong Ting tóban találták, ahol kihalt, hanem a Nanjing közeli folyóban.

Beszélt néhány helyi halásszal, akik elmondták, hogy néha felbukkannak. A véletlenül kifogottakat eladták élelmiszernek. A halászok közelébe kerülni nem valami hálás, hiszen sok száz hosszú, éles kampóval rendelkeznek. Néhány tanulmány készült Nanjing környékéről, de egy darabig a kulturális forradalom pontot tett a dolog végére. Újabb kutatások a hetvenes években indultak, de kommunikációs nehézségekbe ütköztek Kínában, ahol helyi titok maradt az állatfaj ritkasága és a helyzet kellemetlensége. Mindez 1984-ben változott meg. Néhány földműves talált egy baijit Tonglingban, a folyó felszínén úszva. Jelentették a Tonglingi Önkormányzat Agrár Bizottságának, amely érdeklődést mutatott, és odaküldött valakit vizsgálódni. Ezzel egy csapásra több dolog került felszínre. Mindenféle emberek ütötték fel a fejüket, akik szintén láttak hajó által elgázolt delfint, befogottat, vagy a szennyeződések által partra mosottat. Az összkép akkor vált figyelemre méltóvá, amikor mindezek a momentumok egymás mellé kerültek. Kiderült, hogy ez a delfinfaj nem csak ritka, de a kihalás szélén is áll. Zhou professzort áthívták Nanjingból, hogy felmérje a szükséges teendőket. Itt a történet egy szokatlanul drámai fordulatot vett, mivel amikor kiderültek a teendők... Tongling lakói megtették azokat. Hónapokon belül összeállt egy monstre program a delfinek védelmezésére a Yangzte folyóban, és most, öt év elteltével a cél elértnek tűnik. „Meg kéne nézniük – mondta Zhou professzor. – Jól állnak a dolgok. Mindent megteszek a magam részéről, hogy felhívjam a bizottságot tudatni az önök érkezéséről, úgyhogy addig pihenhetnek. Mit szólnak hozzá?" Elmondtam, hogy részemről a pihenés rendben. Nagyon rendben. „Biztos? Ó... tudtam. Pihenhetnek abban a tudatban, hogy nem számítanak majd magukra. Ezért adok egy ajánlást is." Egy alligátorfarm látogatásához kapcsolódó okokból üldözött minket a rendőrség, ugyanis nem volt láthatási engedélyünk, ezért fogtunk egy taxit Tonglingba, ami mindössze száz mérföldnyire volt. A taxisofőr nem volt valami jó, és a taxi sem volt az, így igen feszült állapotban érkeztünk meg. Az idegenek nem vezethetnek Kínában, és ennek oka van. A kínaiak azoknak a törvényeknek megfelelően vezetnek és bicikliznek, amelyek egyszerűen nem érthetőek a látogatók számára, és úgy vélem, ez nem csupán a kresznek, de a fizikai törvényeknek is köszönhető. Kínai tartózkodásunk végére megtanultam elfogadni, hogyha kétsávos úton haladsz egy másik kocsit követve, és két teherkocsi közeledik szemből egymást előzve, a sofőröd reakcióképpen előzésbe kezd. Valamiféle varázslatnak köszönhetően végül minden jól alakul. Amihez mindezek után sem voltam képes hozzászokni, az az a helyzet, amikor a teherautót előző teherautó mellett haladva hasonló helyzetben lévő három másik gépkocsi közeleg. Isaac Newton úr tudása feltehetőleg már korábban kétségbe lett vonva mint burzsoá kapitalista kutyaütőé.

Tongling vágyat ébresztett bennünk a hasonlóan vidám Nanjing iránt. Itt idézném a turistákat köszöntő brosúrát, amit a komor hálómban találtam a hotelben: „Mint új, növekvő bányászváros, Tongling máris sok vasat nem tartalmazó kohászati-, kémiai-, textil-, épület-, elektronikai alapanyagra, vasra, fémre és szénre lelt; nagyobb mennyiség ezek közül a vasat nem tartalmazó kohászati épület-alapanyagokból és kémiai anyagokból áll rendelkezésre, amelyek máris elindították Tongling városát a fő kitermelő központhoz vezető útján." Tongling nem volt valami szép. Komor, szürke, barátságtalan hely volt, és én azonnyomban tervbe vettem egy helyi arcszeszüzlet felkutatását. Magammal vittem a brosúrát, találkoztam Markkal és Chrissel a hotel vendéglőjében, ami szintén komor volt. Igen nyitottak voltunk a kínai étkek befogadására, mondhatni felkészültek, néha akár

rezzenéstelen arccal is tudtuk szemlélni, amint az asztalra tettek dolgokat. Javarészt ízletes holmikat kaptunk, sokuk kísértetiesen hasonlított a mi nyugati fogásainkra. A tonglingi hotelben szervírozott élelmiszerek a kísérteties kategóriába tartoztak, beleértve az Ezeréves Tojásokat is. A megnevezést persze nem szabad szó szerint venni, hanem inkább utalásként a hasonlóságra. A tojások könnyedén fel vannak forralva zöld teában, aztán beteszik őket egy doboz sár és szalma közé három hónapra. Akkorra a fehérje csillogó zölddé és keménnyé válik, míg a sárga nagyon, nagyon zöld és lucskos lesz. A hasonlóság az, hogy ezek után ínyencségként tálalják; ha otthon lelnél rájuk a szekrényedben, tanácsot hívnál össze. Küzdöttünk kicsit az étekkel, majd végül feladtuk a dolgot, újra átnéztük a brosúrát, amelyben egy újabb üzenetre leltem: „Már eldöntetett, hogy vízi rezervátum állíttatik a Lipotes vexillifer védelmezésére, ami egyfajta értékes, ritka emlős a Yangzte folyóban, és 'Vízi pandának' lett keresztelve." „Figyelted, milyen sört iszol?" – kérdezte tőlem Mark. Az üvegre néztem. Baiji állt a címkéjén. Egy delfin képe volt még rajta, és annak a latin neve: Lipotes vexillifer. „Láttam egy másik hotelt a városba vezető úton délután – mondta Chris. – Azt hittem, véletlen egybeesés, de Baiji hotel volt a neve. Sokkal jobban nézett ki, mint ez a éjszakai raktár." Még ha rossz hotelben szálltunk is meg, legalább jó helyen voltunk.

Egy nap telt el, mielőtt Zhou professzor levelének segítségével találni tudtunk egy angolul beszélő idegenvezetőt és szerezni tudtunk egy hajót, hogy véghez vihessük, amiért jöttünk: a Yangzte folyóhoz látogassunk baiji delfinek után kutatva. Ekkorra két-három naposra növekedett a csúszásunk eredeti tervünkhöz képest, és másnap reggel indult a kompunk Whuanba. Így csak pár óránk maradt, hogy megpróbáljunk látni egyet a legritkább vízi emlősből abban a folyóban, aminek tükre alá helyezve kezeidet nem biztos, hogy tudod, hol vannak. A kis hajónk elrugaszkodott a kis, népes rakparttól, és a nagy kiterjedésű, koszos barna folyónak tartott. Megkérdeztük az idegenvezetőt esélyeinkről. Vállat vont. „Tudják, mindössze kétszáz baiji van kétezer kilométeren. És a Yangzte igen széles. Azt hiszem, nem jók.”

Egész soká úsztunk a vízen a szemközti part felé tartva, ami két kilométerre lehetett. A víz már sekélyebb volt, ami annyit jelentett, hogy kisebb volt a forgalom. A delfinek is a parthoz tartottak valami okból, pedig ily módon könnyebben akadnak fel halászhálókon, amelyekből jó párral találkoztunk, és a partról lógtak be bambuszrudakkal. A halpopulációk hanyatlanak a Yangzte-ban, ráadásul a delfineknek a sok zaj miatt nehezebb a dolguk az észrevételükben. Úgy vélem, egy hallal telt háló könnyen veszélybe sodorhat egy delfint. Elértünk egy relatíve csendes helyet a part mellett, és a kapitány kikapcsolta a motort. Ho úr elmagyarázta, hogy ott talán érdemes várni. Nemrégiben láttak arra delfineket. Ez pedig azt jelenti, hogy vagy már továbbálltak, vagy még nem. Mivel ez magában foglalt minden lehetőséget, csendben ülve vártunk. A Yangzte méretei akkor válnak nyilvánvalóvá, ha hosszasan figyeled. Melyik részét? Hol? Végtelenségében nyújtózott előttünk, mellettünk, és egyáltalán, minden irányban. Borzoló szellő érkezett, felpaskolta a felszínt, és pár percnyi megfigyelés után a szemeink jojózni kezdtek. Minden kis fekete árnyat a vízen annak vélsz, aminek vélni akarsz, és nekem még arról sem volt fogalmam, hogy mit kéne látnom. „Tudod, meddig tartózkodnak a felszínen?" – kérdeztem Markot. „Igen..." „Nos?" „Nincs jó hírem. A delfin dinnyéje, azaz a homloka töri át először a felszínt, amikor kifúj, aztán a kis uszonya emelkedik ki, és újra lesüllyed." „Ez meddig tart?" „Egy másodpercnél rövidebb ideig." „Ó – gondolkodtam el. – Nem hiszem, hogy látni fogjuk, igazam van?" Mark letörten nézett. Egy sóhajjal kinyitott egy baiji sört, és egy igen komplikáltat slukkolt belőle, hogy közben ne kelljen levennie a szemét a vízről. „Legalább uszonytalan barna delfint láthatunk" – mondta. „Azok nem olyan ritkák, mint a delfinek, ugye?" „Nos, bizonyosan veszélyeztetettek a Yangzte-ban. Úgy vélik, négyszázan lehetnek. Ugyanezekkel a problémákkal küszködnek itt is, de Kína partvizeinél és Pakisztán távoli, nyugati részein is fellelheted őket, így mint faj már nincsen abszolút veszélyben. Talán sokkal jobban látnak, mint a baiji, és ez valószínűsíti, hogy a jelenlétük rövidebb idejű. Nézd csak! Ott egy! Egy uszonytalan barna delfin!"

Még éppen látható volt, hogy a sötét test visszaesik a vízbe, majd eltűnt. „Barna delfin! – kiáltotta nekünk Ho úr. – Látták?" „Köszönjük, észrevettük" – tudatta Mark. „Honnan tudja, hogy uszonytalan barna delfin volt?" – kérdeztem teljesen lenyűgözve. „Nos, valójában két dologból. Először is abból, hogy láttuk. Átugrott a víztükrön. Az uszonytalan barna delfin csinál ilyet. A baiji nem." „Úgy érti, ha lát egy delfint, akkor az barna?" „Többé-kevésbé." „Mi a másik ok?" „Hogy nem volt uszonya." Eltelt pár óra. Néhány száz yardnyira tőlünk nagy teherhajók és uszályok szántották a folyót. Olajfilm úszott el. Mögöttünk a halfészket a szél paskolta. Arra gondoltam, hogy a „veszélyeztetett fajok" kifejezés frázissá lett, és elveszítette a valódi tartalmát. Túl gyakran halljuk ahhoz, hogy reagálni tudjunk rá. Amint a szelet néztem, amely a Yangztét ráncolta, felismertem erőteljes sokk formájában, hogy valahol alattam vagy köröttem intelligens állatok tartózkodtak, amelyek kommunikációs világát, nem valószínű, ha valaha is felfogjuk, és egy mérgezett, elsüketítő közegben élnek, életüket nagy valószínűséggel folyamatos káoszban, éhségben, félelemben és fájdalmakban múlatva el. Nem láttunk delfint a szabadban. Tudtuk, legalább a rabságban élővel szembesülünk majd a Wuhani Hidrobiológiai Intézetben, mindazonáltal csalódottak voltunk és deprimáltak, amikor kora este visszaértünk a hotelbe. Hamar felfedeztük, hogy Zhou professzornak sikerült az embereket figyelmeztetni érkeztünkre, és az a csapás ért, hogy a Tonglingi Önkormányzat Tonglingi Baiji Fajfenntartási Bizottságának egy tucat alkalmazottja delegált minket. Kissé elkábulva ettől a váratlanul formális figyelemtől betessékeltek minket sörözni a hotel egy nagy fogadójába egy hosszú asztalhoz. Egy kicsit aggodalmaskodva ültünk egy tolmács mellett, akit erre az alkalomra kerítettek, és a bizottság tagjai óvatosan igazgatták magukat. Egy percig csendben ültek, csinossá ápolt kezeikkel egymáson, majd távolról ránk néztek. A fejem egy ideig úszott egy darabig az ideológiai vallatás gondolatától hallucináltan, mielőtt felismertem, hogy az általuk képviselt magatartás inkább azt jelentette, hogy ők legalább annyira félnek tőlünk, mint mi tőlük. Egyikük-másikuk szürke, tunikaszerű ruhában volt, valaki maoista kékben, a többiek hétköznapiban. Életkoruk a közép húszastól a közép hatvanasig tartott. „A bizottság köszönti önöket Tonglingban – kezdte a tolmács -; megtisztelő a látogatásuk." Bemutatta őket egyesével, mindenki biccentett egyet felénk kissé ideges mosollyal. Egyikük a bizottság alelnöke volt, egy másik a szövetségi főtitkár, a következő a bizottsági főtitkár és így tovább. Megrökönyödve ültem abban a tudatban, hogy egy gigantikus félreértés áldozatai lettünk, és elkeseredetten próbálkoztam intelligensnek látszani, valamint nem elárulni, hogy egy vakációját töltő, sci-fi paródiaíró vagyok. Mark ugyanakkor könnyedén viselte a helyzetet. Tömören elmagyarázta, hogy kik is vagyunk, a scifi paródiás részt kihagyva, körvonalazta a projectünk természetét, elmesélte, hogy miért vagyunk baijiban, aztán egy intelligens nyitó kérdést intézett hozzájuk az épülő rezervátumról. Én pihentem. Hiszen tisztában voltam vele, hogy a nagy bizottságokhoz való intelligens kérdések intézése olyanokhoz, akik nem beszélik a nyelvét, az életét jelentette. Tudatták velünk, hogy a delfinrezervátum az, amit ők „féltermészetes rezervátum"-nak hívtak. A célja rákényszeríteni az állatokat egy védett területen való életre a természetes közegben való életmód mellett. Tongling egy kis ága, Datonggal szemben álló, könyök alakú kanyarulat. Két háromszög alakú sziget található benne, amelyek között vízcsatorna áll. A csatorna másfél kilométer hosszú, öt méter mély, és negyventől kétszáz méter mély, valamint az lesz a delfinek jövőbeni féltermészetes rezervátuma. Bambuszbokrok és fémgátak készülnek a csatorna mindkét végén, amelyeken át állandóan friss víz

érkezik a folyóból. Sok munkálat és tervezés történik a cél érdekében. Egy hatalmas kórház és számos medence készül az egyik szigeten a sérült, félhalott delfinek számára. Egy hal-farm pedig a másikon, etetés céljából. A project teljesen átfogó. Nagyon-nagyon drága, tudatta a bizottság ünnepélyesen, és egyáltalán nem biztos, hogy beválik. De meg kell próbálniuk. A baiji igen fontos számukra, és kötelességük megvédeni ezért. Mark tudakolódott afelől, hogy hogy a pokolba teremtették elő a pénzt. Lehetetlenül gyorsan történt ugyanis a dolog. Igen, mondták, gyors munkára volt szükség. Sok forrásból szedték össze a pénzt. Jelentős összeg érkezett a kormányzattól, és további összegek a helyi önkormányzattól. Sokan adakoztak a helyi lakosok és vállalkozások közül is. Kicsit huzakodva azt is elmondták, hogy meglátogatták a közkapcsolatokat is, és örömmel vennék az ehhez fűződő megjegyzéseinket. A kínaiak igen keveset tudnak az efféle dolgokról, de mi, nyugatiak bizonyosan szakértők vagyunk. Először, mesélték, rábeszélték a helyi sörfőzdét a baiji termékjegy használatára. Próbáltuk már a baiji sört? Jó minőségű, és Kínában nagy tiszteletben áll. Aztán mások következtek. A bizottság belépett a... Itt egy szótári probléma következett, ami a fordítóval egy kisebb megbeszélést eredményezett, mielőtt a megfelelő szó előkerült. A bizottság belépett a licenc szerződésbe. A helyi cégek pénzt adtak a projectnek, cserébe ők a baiji szimbólum használatára kötelezettek, ami összességében megfelelő publicitást hoz a baiji delfinnek. Így már nem csak Baiji Sör, de Baiji Hotel, Baiji cipők, Baiji Cola, Baiji komputerizált súlyemelő gépek, Baiji WC-papír, Baiji foszforos fertőtlenítő, és Baiji Bentonit is létezik. A Bentonit számomra még új volt, és meg is kérdeztem, mi az. Megtudtam, hogy egy bányászati termék, amelyet a fogkrémekben hasznosítanak, vas és acél ötvözéséhez, és a disznók eledelének is komponense. A Baiji Bentonit egy igen sikeres termék. Szerintünk, kérdezték, helyes volt a nemzetközi kapcsolatok megkeresése? Elmondtuk, hogy ez teljességgel megdöbbentő, és gratuláltunk nekik. Ennek a válasznak köszönhetően kielégültek, mint tolmácsolták, hogy a nyugati szakértők is hasonlóképp vélekednek az ilyen dolgokban. Igazán zavarba hoztak. Nehéz lett volna bárhol abban a nyugati világban ilyen sebességgel teremteni elő pénzt, ahol a képzelőerő és a közösségi kivitelezés még nagy probléma. Ámbár a bizottság értésünkre adta reményét, miszerint Tongling most először nyílik meg a látogatók számára, mivel a féltermészetes delfinrezervátum idegenforgalom csalogató lehet, a turistáknál pedig pénz van, és egészen bizonyos, hogy nem ez volt az alapmotiváció. Végezetül ezt mondták: „A terület lakói keresnek – természetesen -, de a tervek behatóbbak, így a delfin fajta védelme, és generációnk alatt a kihalásuk meggátolása is köztük szerepel. Kötelességünk a védelmük. Mint tudjuk, csak kétszáz ilyen fajú állat létezik, és igen veszélyeztetettek, és ha eltűnnének, bűnösnek éreznénk magunkat az elkövetkező generációkkal szemben." Elhagytuk a termet, először érezve feldobódottságot Kínában. Úgy tűnt, találkozásunk minden dagályos, idétlen formalitása után most először kaptunk teljes bepillantást a kínaiak gondolkodásába. Természetes kötelességüknek vették ennek az állatnak a védelmezését magáért és a világ jövőjéért egyaránt. Ez volt az első alkalom, hogy túlnőhettünk saját feltételezéseinken, és kicsit belepillanthattunk másokéba. Rendeltem még egy Ezeréves Tojások-at azon az estén, és elhatároztam, hogy kipróbálom, és élvezni fogom őket.

Ez az ember túl öregnek találta magát a lefényképezéshez. Nem tudtuk, hogy ez személyes hiúság-e, vagy pedig tilos megöregedni Kínában, de mi mégis lefényképeztük.

Ritka, avagy közepesen ritka?

Richard Lewis egy olyasvalaki, aki kidolgozott egy tökéletesen működőképes módszert arra, hogy feltett kérdéseire csattanós válaszok érkezzenek. Vezeti a maga kis Landroverjét (nos, valójában nem a sajátját, hanem azt a példányt, amelyet volt valaki olyan őrült, hogy kölcsönadott neki), amit máskülönben csakis ínyencségnek titulálhatunk a mauritiusi utakon, amelyek eredetileg nem ínyenceknek készültek. Keskenyek, semmi sem fogja meg a nekik rontó szeleket, s leginkább kifutópályára hasonlítanak: hirtelen végződnek hat incses dobbantókban. Richard veszélyesen oldalazva dirigálja ínyencségét, s mikor feltesz egy kérdést, feléd fordul, megvárja válaszod, s csak azután néz ismét az útra. A morális terror talán nem a legmegfelelőbb módszer, hogy rövid válaszokat legyél képes adni, de kétségkívül hatásos. Nekünk egész jól ment a dolog. „Milyen volt a repülés?,, ('Klassz!'), „Milyen volt az étel?" ('Klassz!'), „Ugye, fáradtak vagytok?" ('Nem, klasszul!'), ám ekkor jött az, amit ő elismerően – hogy úgy mondjam – csámcsogásnak titulált.

„Miért jöttetek ilyen messzire, Mauritiusra, csak nem azért, hogy találjatok valami ócska, lekattant vegetáriánus denevért?" A Landrover ijesztő kanyargásba kezdett. Egyik dolog, amit Richard Lewisról tudni kell, s valóban érdemes róla tudni, hogy ornitológus.

Amikor ezzel tisztában vagy, minden más mellékessé válik. „Egyszerűen nem tudtam kitalálni – tiltakozott megfordulva székén szónoklatába kezdve -, hogy miért pont Rodrigezbe igyekeztek. Talán vegetáriánus denevérért? Mert ott nem túl ritka jelenség." „Nos, ez relatív – tiltakozott Mark. – Talán nem túl ritka mauritiusi mércével, ám ez a legritkább vegetáriánus denevér a... " „Mi a csudának nem maradtok Mauritiuson?" „Nos..." „Egyáltalán mit tudtok Mauritiusról? Mi mindent?" „Nos – szólaltam meg ekkor -, tudom, hogy... ööö egy teherautó közeleg..." „Ne is törődj vele! Ez az én dolgom. Mit tudtok egyáltalán Mauritiusról?" „Tudom, hogy eredetileg hollandok népesítették be, s mikor azok eltávoztak, a franciák foglalták el, akik később alulmaradtak a britekkel szemben a napóleoni csatákban. Így az ex-brit társaság része a mai népeknek. A lakosság franciát vagy kreolt beszél. A törvény alapjaiban angol, és nektek ööö a bal oldalon kellene vezetnetek... " „Rendben, tehát elolvastad az útikalauzt. De tudsz-e valamit az itteni madarakról? Ismered egyáltalán a rózsaszín galambot? A hullámos törpepapagájt? Hallottál már a mauritiusi vörös vércséről?" „Igen, de..." „Akkor minek mentek arra a hülye Rodrigez szigetre pár ocsmány vegetáriánus denevérért? Itt is van belőlük egy köteg a központi tenyészetnél, amennyiben annyira vágytok egyre. Meg van sok egyébb ocsmányság is. Jobb ha maradtok, itt van néhány igazi cucc. Jézus!" Hirtelen nem várt pofont kaptunk a talajtól, s komoly energiával kellett markolni a kormányba, nehogy a szemközti teherautónak rontsunk. „Megmondom a frankót – mondta ismét megfordulva. – Meddig maradtok? Két hétig?" „Igen" – válaszolt Mark sietősen. „Úgy tervezitek, hogy itt elüttök két napot, majd átröpültök Rodrigezre, hogy ott kb. tíz napot töltsetek el a világ legritkább vegetáriánus denevérét keresve?" „Igen." „Rendben. Ezt fogjátok tenni az helyett. Itt maradtok tíz napig, s Rodrigezből elég lesz kettő. Rendben?" „Két nap elég lesz?" „Igen." „Honnan tudod?" „Mert megmondom pontosan, hogy hol találtok. Tíz perceteket fogja igénybe venni. Csináltok pár képet, aztán uzsgyi!" „Ó!" „Akkor maradtok, ugye?" „Ööö... " Kész örökkévalóságig hintáztunk az úton, többé-kevésbé annak közepén. Egy újabb teherkocsi tűnt fel előttünk önkívületében villogtatva. Richard még mindig ránk meredt. „Egyetértetek? – ragaszkodott. – Maradtok?" „Igen! Igen! Maradunk!" „Rendben. Oké. Én is ezt tenném. És Carllal is találkoznotok kell. Ő csodálatos, ám teljességgel őrült. Jézus!"

A csodálatos, ám teljességgel őrült Carl Jones egy magas walesi a maga késő harmincas éveiben, és vannak, akik megesküdnének rá, hogy az ő teljességgel perverz, teljességgel vak eszementsége a fő oka a mauritiusi ökológia teljes megsemmisülésének. Carl volt az, akivel Mark felvette a kapcsolatot

az utazások lerendezése ügyében, s az első pillanattól teljesen nyilvánvaló volt, amikor Mauritius földjére léptünk, hogy őt fogjuk leszúrni mindenért. Amikor a bevándorlási hivatal tisztviselőjének azt mondtuk a reptéren, hogy találkozunk „valakivel, akit Carl Jonesnak hívnak valahol, amit Fekete folyónak hívnak", ő váratlan, elbátortalanító hisztérikus kacagásban tört ki, s megpaskolta a hátainkat. Amikor Carllal Richard házában találkoztunk, dühödt tekintettel üdvözölt, besodródott az ajtófélfa mellett, és így morgolódott: „Utálom a média embereit!" Aztán felfedezte a magnónkat, és szendén elmosolyodott. „Ó, be van kapcsolva?" – kérdezte. „Nem, pillanatnyilag nem." „Kapcsolják be gyorsan, kapcsolják!" Bekapcsoltuk. „Igazán gyűlölöm a média embereit! – ordította. – Rögzítették? Mit gondolnak, jó lett a minősége?" Rámeredt a magnóra, hogy megbizonyosodjon, az tényleg felvesz.

Hamar felismertük, hogy egy csapat szenvedélyesen megszállott ember közé kerültünk. Carl és Richard fő szenvedélye a madarak. Különleges hévvel szeretik őket, egész életük munkásságát nekik szentelték, gyakran borzasztóan rossz kondíciók és fizetés mellett, hogy megmentsék őket a kipusztulástól és a környezetet, amiben élnek. Richard a Fülöp szigeteken szerezte gyakorlatát a majomvadász sasok megvédésével, amelyek akkorák, hogy inkább néznéd őket landoló vadászgépeknek, mintsem fákon fészkelő lényeknek. 1985-ben érkezett Mauritiusra, ahol a teljes ökoszisztéma híresen nevezetes szépséges gazdagságáról és kétségbeejtő helyzetéről.

Mániákusan dolgoznak, ami zavarba ejtő, amíg fel nem fogod a probléma súlyát, és annak fokozódási ütemét. Ökológiailag mondva Mauritius háborús terület, és Carl, Richard, valamint mások – beleértve Wendy Strahm ot, egy hasonlóképp megszállott botanikust – mint műtősök tevékenykednek a frontvonal mögött. Rendkívül kedves emberek, gyakran kimerültek a sok törődéstől. Türelmetlenségük gyakran fekete humorban tör ki, mert olyan sok kritikus helyzettel szembesülnek, hogy a nagyon, égetően fontos helyzetre már nem jut idejük. Munkájuk főként Carl állattenyészetére fókuszálódik a Fekete folyó falujában, és Richard másnap odavitt minket. A hat láb magas kőfal előtt fékeztünk, majd beléptünk. Bent egy nagy homokos udvar volt kis fa épületekkel és odúkkal. A meleg levegő megtelt éles csapkodásokkal és búgásokkal, valamint erős szagokkal. Néhány igen-igen nagy teknős száguldozott a

szabadban, talán annak köszönhetően, hogyha szökni próbálnának, könnyű legyen őket hozzávágni a kerítéshez. „Íme – szólt Richard egy nagy kalitkára mutatva, ahol lerobbant esernyők lógtak lefelé –, rodrigezi gyümölcs denevérek. Most, hogy látták őket, megnyugodhatnak. Később majd jobban szemügyre vehetik, de előrebocsátom: unalmasak. Semmiségek ahhoz képest, amik itt vannak. Például rózsaszín galambok... Itt található a világ néhány legritkább, legszexisebb madárfaja."

„Kíváncsiak a kuriózumokra? Megnézem, Carl bent van-e? Neki kéne megmutatnia." Gyorsan körbevitt minket, de Carlt nem találtuk. De volt ott valaki, aki epedezve szerette. Richard intett nekünk. „Ez Pink" – mondta. Megnéztük.

Pink két mélybarna szemével feszülten figyelt ránk. Ficánkolt kicsit az ágába kapaszkodva, és persze alapvetően irritálta ottlétünk. „Pink egy mauritiusi kestrel – mesélte Richard -, de nagyon furcsa." „Tényleg? – csodálkozott Mark. – Nem tűnik annak." „Miért, milyennek találod?" „Egész kicsinek. Csillogó barna tollak borítják a szárnyait, matt barnák és fehérek a mellkasát, látványos karmai vannak... " „Más szavakkal madárnak néz ki." „Nos, igen..." „Megrémülne, ha tudná, hogy ezt gondolod róla." „Ezt hogy érted?" „Nos, a tenyészmadarakkal az egyik gond az, hogy néha irtani kell őket, amit a madarak nemigen értenek. Amikor egyikük tojásból kel ki, nincs igazán tiszta képe a világról, és az első dologba

beleszeret, így Pink esetében az Carl volt. Ez a 'bebélyegződés', és egyben törölhetetlen is. Amint eldönti, hogy ember... " „Tényleg azt hiszi magáról?" – kérdeztem. „Ó, igen. Carlról úgy tartja, hogy az anyja, és többé-kevésbé követi is. Nem valami brilliáns, de logikus gondolatmenet. Teljesen elkerüli a többi kestrelt, nem foglalkozik velük, számára csak egy madárfaj ők. De ha Carl jár arra, teljesen begerjed. Ez persze gond, a bebélyegzett állatot nem teheted ki a vadonba, mert nem tudna magával mit kezdeni. Nem fészkelne, nem vadászna, csak várná, hogy étterembe vigyék, meg ilyesmi. Vagy legalábbis elvárná, hogy etessék. Életképtelen lenne. Ugyanakkor a madárházban fontos szerepe van. Látható, hogy a madarak, amelyeket mi költöttünk ki, nem ugyanakkor érik el a szexuális érettségüket, így amikor a nőstények tüzelnek, a hímek még nem tudnak mit kezdeni velük. A nőstények nagyobbak és sokkalta harciasabbak, és gyakran legyőzik a hímeket. Amikor ez megesik, spermát gyűjtünk Pinktől, és... " „Az hogy csináljátok?" „Egy kalapban." „Kalapot mondtál?" „Igen. Carl felteszi a speciális kalapját, amely egy kicsit fura alakú és műanyag karimájú, Pink megőrül Carl irányú szexuális vágyától, és szétszeretkezi a kalapját." „Micsoda?" „Beleélvez a karimába. Azt használjuk a nőstény megtermékenyítésére." „Különös módszer az anyává tételre." „Különös a madár is. De jól használható a pszichológiai zavar ellen."

Carl egyik legnagyobb hibája a mauritiusi tenyészközpont felállítása volt. Talán egyben a leglátványosabb és legbriliánsabb is. „Kiskoromban mindenki úgy vélte, kész csőd leszek, ha egyszer megnövök – mesélte később, amikor előkerült tetemes késése után. – Teljesen leírtak, reménytelen esetnek számítottam. Soha semmit nem tettem, semmi sem érdekelt. Pontosabban semmi az állatokon kívül. A walesi iskolában nem találták helyénvalónak, ha valakit csak az állatok érdekeltek, de én tartottam belőlük vagy ötvenet – apám nagy örömére a kertben, ketrecekben. Voltak ott borzok, rókák, görények, baglyok, sólymok, csókák, meg minden egyéb. Még az iskolás években sikerült fogságban kestreleket szaporítanom. Az igazgatóm szerint szép dolog volt az érdeklődésem, ugyanakkor semmire sem jó, mert a tanulmányi eredményemen sokat rontott. Egy nap behívott az irodájába, és ezt mondta: 'Jones, ez nem mehet így tovább. Az egész életed rácsok mögé nyúlkálással telik. A sulira nem marad időd. Ez katasztrófához vezet. Mihez tudsz majd kezdeni magaddal?' Erre azt válaszoltam – és még Walesben!, hogy a trópusi szigetekre akarok menni madarakat tanulmányozni. Mire az igazgató kijelentette: 'Ehhez gazdagnak kell lenned, vagy intelligensnek, de te egyik sem vagy.' – Ezt én bátorításnak vettem." „Letettem pár vizsgát, és diploma előtt Oxfordba utaztam Tom Cade professzorhoz, a világ legtekintélyesebb solymászához. ő mesélt arról, hogyan fogtak be, szaporítottak, majd engedtek szabadon sólymokat Amerikában." „Olyan hihetetlennek tűnt. Hihetetlenül izgalmasnak. Léteznek emberek, akik tesznek valamit. Megtudtam azt is, hogy az Indiai óceánban, Mauritiuson él a világ legritkább sólyomfajtája, a mauritiusi kestrel, és éppen a kihalás szélén áll, de egy tenyészközponttal talán meg lehetne menteni a fajt. Hirtelen belém nyilallt, hogy gyerekkoromban a kertben pont azzal foglalkoztam, ami most a túlélést jelenthetné." „Teljesen rabul ejtett a gondolat és az izgalom: istenemre, meg kell néznem, tehetek-e valamit -gondoltam. Ezért nyáron Amerikába utaztam projecteket tanulmányozni működésük közben, és megígértem magamnak, ha tudok, eljutok Mauritiusra a kestreleket megmenteni." „Azt mondták: 'Carl, nagyon szép, hogy oda akarsz jutni, de sokféle probléma van ott, és te nem tudsz rajtuk segíteni. Túl kevés maradt a madarakból. Mindössze egy páros, és néhány

másik egyed. A helyi gondoknak és tényeknek köszönhetően ez édeskevés. Vannak ugyan, akik a megmentésükkel bajlódnak, de lassan le kell zárni az ügyet. Csak kidobott energia az egész.' De azért megkaptam a munkát. Ami nem állt másból, mint az ottani munkálatok felszámolásából." „Így érkeztem ide úgy tíz éve. Akkor ezen madarak egyike sem létezett még – mondta körültekintve a tenyészeten, ahol negyven mauritiusi kestrelt neveltek fel, hogy később szabadon engedjenek, kétszáz rózsaszín galambot és még vagy száz rodrigezi gyümölcsdenevért. – Azt hiszem – tette hozzá pajkos mosollyal arcán – kész katasztrófa lett belőlem." Amint befejezte történetét, könyökeire támaszkodott, és az órájára nézett. Hamarosan feldúlt kifejezés ült ki az arcára, lábra pattant, kezeivel csapkodva a fejét. Késésben volt az alapítvány pénzgyűjtő találkozójáról. Hallottuk már keserűen panaszkodni mauritiusi tartózkodásunk alatt arról, hogy nem jeleskedik az adminisztrációban vagy a politikában, ám a munkája érdekében csúnyán sokat kellett mindkettővel foglalkoznia. Folyamatos pénzelőteremtésre volt szükség, igazolni, könyvelni az emberektől kapott pénzek származását, és megtárgyalni mindent a különféle konzervációs testekkel, amelyek állandóan a válla fölött leskelődnek. Mindez tulajdonképpen arra jó, hogy ne legyen képes a munkáját zökkenőmentesen végezni, ahelyett, hogy hagynák boldogulni. Illetve egyszerűen odaadnák a pénzt a boldoguláshoz. Az egész project, amely Mauritius egyedi és törékeny ökológiájának megőrzésére irányul, patetikusan alacsony költségvetésű. „Azt hinnéd, mindenki, aki a konzervációs programban részt vesz, ugyanazon az oldalon áll – mondta később Mark, miután ő elment -, de itt éppen annyi a veszekedés és akkora a bürokrácia, mint máshol." „Nekem mondod? – csodálkozott Richard. – És mindig a dolgozókat hibáztatják. Nézd ezeket a nyulakat!" Megvető kézlegyintéssel mutatott egy ketrec felé, ahol néhány tökéletesen hagyományos kinézetű nyúl ücsörgött. „Van egy sziget a közelben – egy igen-igen lényeges sziget a vadélet szempontjából -, a Kerek sziget. Több egyedi növény– és állatfaj található rajta, mint a föld bármely hasonló nagyságú területén. Száz, százötven évvel ezelőtt valakinek az a zseniális ötlete támadt, hogy nyulakat és kecskéket visz a szigetre, hogyha valaki hajótörést szenvedne, legyen mit ennie. A populációk gyorsan szaporodtak, és csak a hetvenes években próbáltak megszabadulni a kecskéktől. Aztán pár éve egy újzélandi csoport érkezett a nyulak kiirtására, míg végül valaki észrevette, hogy egy különleges, francia nyúlfajtát öldökölnek, amely Európában már nem létezik, így átszállítandó Mauritiusra, hogy valakik tartósítsák, például mi." „Úgy vélem – folytatta Richard – egyszerűen betehetnénk őket az edénybe. Közönséges nyulak. Aztán azóta érkezett valaki, aki szerint: 'Ez egy rakás szemétdomb, mivel a fajok nem ritkák.' Így most csak ülünk, etetjük a nyulakat, amíg nyúletető kiválóságokká nem fejlődünk, hogy eldönthessük, értékesek-e vagy sem. Idő és energiapocsékolás. Úgy értem, az etetésük komoly gond. Mindig valami különösre vágynak, és neked ki kell találnod, mire." „A rodrigezi gyümölcsdenevéreket, amelyek után jöttetek, porrá zúzott kutyaeledellel és tejben oldott gyümölcskeverékkel kell táplálnunk. Eddig banán-diétán voltak, de ettől csak az arcrángásuk fokozódott." Vállat vont. Mark tiltakozott: „Ez a legritkább vegi denevér a..." „Igen, de több száz van belőle" – ragaszkodott Richard. „A néhány száz azt jelenti, hogy nagy veszélyben vannak!" – kiáltotta Mark. „Tudod, hány visszhang papagáj van a vadonban? – érdeklődött Richard. – Tizenöt! Ez tényleg kevés. A több százas létszám nem olyan veszélyes. Amikor Mauritiusra látogatsz, és a kihalás végső szakaszába érkezett fajokkal tartozol, semmi más nem számít. Minden egyebet figyelmen kívül hagysz, hiszen olyan áldozatokat látsz, amelyeket megfelelő gondolkodással meg lehetne menteni, és kipusztulnak hanyagság következtében. A kestreleket és a galambokat időben észrevettük, pénzt és

energiát fektettünk beléjük. És a visszhang papagájokat? Igen-igen keményen dolgozunk a megmentésükön, és ha eredménytelenül, többé sosem léteznek majd, mi pedig valaki nyulai miatt aggódhatunk." Megrázta a fejét, majd lenyugodott. „Figyelj! – szólt Mark. – Igazad van. A rodrigezi gyümölcsdenevér egy igen fontos faj, és a megmentésén munkálkodunk. Sok szokását feladta, mert a rodrigezi lakók létfenntartó farmjai sok erdőbe kerültek. A denevér populáció olyan kicsiny, hogy egy ciklon – amiből itt van bőven – el tudná törölni őket. Csakhogy a lakók felismerték, hogy az erdők irtása csökkenti a vízkészletüket. Ennek köszönhetően a denevéreknek marad életterük. A külvilág mércéjével ez a faj igenis veszélyben van, de ennek a szigetnek a mércéjével, ahol a bennszülött fajok is veszélyeztetettek, jól vannak." Vigyorogni kezdett. „Akarsz látni veszélyeztetett egereket?" – kérdezte. „Szerintem az egér még nem veszélyeztetett faj" – mondtam én. „Én nem is szóltam a fajról – válaszolta Richard. – Csak bizonyos egerekre gondoltam. A kényesek nem maradnak meg. Sok állatot kell ölnünk részben más állatok védelme, részben etetése érdekében: sok madár egeret eszik, így mi itt is azzal tápláljuk őket." Eltűnt egy kis, meleg szobában, majd percekkel később frissen gyilkolt egerekkel a kezeiben tért vissza. „Ideje megetetni a madarakat" – tudatta a Landrover felé indulva a pokolból.

A kestrelekhez a Fekete folyó felé vezető legjobb út a Medine cukorültetvény. Bizonyos szemszögből nézve a cukor Mauritius ökológiájának fő problémája. A mauritiusi erdők jelentős hányadát azért irtották ki, hogy helyet biztosítsanak valaminek, ami jót tesz a fogrontásnak. Ez persze mindenütt gond, de ezen a szigeten különösképp, hiszen az itteni ökoszisztéma alapvetően más. Még a szó jelentése is eltérő. Miután sok időt töltesz ott naturalistákkal, két szót hallasz rendkívül gyakran: „egzotikus", és „endemikus". Jobban mondva hármat, ha a „katasztrófá"-t is ide számoljuk. Az „endemikus" növény– vagy állatfajok azok, amelyek csak az adott szigeten honosak. Az „egzotikus" fajok azok, amelyek máshonnan kerültek oda, és általában komoly katasztrófát hozott magával feltűnésük.

Az ok ez: a szárazföldi zavarok nagyok. Több százezer, akár millió különféle faj verseng a túlélésért. A küzdelem kegyetlensége határtalan, ezért a túlélő fajok valódi harcosok. Gyorsabban szaporodnak, illetve több magot szórnak el. Egy sziget ugyanakkor kicsi. Sokkalta kevesebb faj verseng, és sosem olyan hevesen, mint a

szárazföldön. A fajok csak annyira durvák, amennyire ez szükséges, az élet sokkal visszafogottabb, leülepedettebb, és az evolúció is lassabb. Így található például Madagaszkáron még ma is lemur, amely aeonokkal korábban eltörlődött a szárazföldön. A szigeti ökológiák törékeny idő-konzervek. Elképzelheted hát, mi történik, ha szárazföldi fajok kerülnek egy szigetre. Mintha Al Caponét, Dzsingisz kánt és Rupert Murdochot mutatnád be egy kisebb közösségben – azoknak semmi esélyük sem maradna. Ez történik Mauritiuson, illetve minden szigeten, amikor az endemikus vegetációkat vagy állatokat valamilyen okból kiirtják, az egzotikus fajok ellepik a területet, és átveszik az uralmat. Egy angolnak nehéz egzotikus fajnak tartani például a fagyalt – a nagymamám irtotta a fagyal ágait, amelyek a kertbe nyúltak -, de Mauritiuson martalóc útonállóként tevékenykedik. Ugyanígy tesz a guava és sok egyéb támadó, amelyek gyorsabban növekednek, és több magvat produkálnak. A fekete ében az alacsony fekvésű mauritiusi keményfa erdőkből származtak, amelyek miatt Dutch gyarmatosította a szigetet. Mára alig maradt belőlük. Az erdők kiirtásának oka területek nyerése farmokhoz, vállalkozásokhoz, és az őzvadászathoz.

Mauritius erdői valaha a dodo otthonai voltak, ma maguk is veszélyeztetettek. Óriási erdőszeletek adják át helyüket játszótereknek, amelyeken fa vadászlesekből lőnek az arra tévedt őzekre. Mintha a természetes erdőelhalás nem lenne elég ijesztő – és valami okból a lelegelt endemikus növények nem nőnek vissza, mialatt az egzotikus fajok tért hódítanak. A fiatal mauritiusi fák sorsa a halálra majszolás. Elhagytunk egy kiterjedt cukornádültetvényt Jamessel tárgyalva, a mauritiusi különccel, aki senkit sem enged be a cukornád mögött húzódó kerítésen engedély nélkül, még azt sem, aki már tíz éve mindennap átjár. Erre a sorsra jutott Carl is, aki azóta bosszúból a kapu leragasztásával fenyegetőzik, és valószínű, hogy nem viccel. Carl egyszerűen az a fajta ember, aki a lehető legviccesebben fogja fel a helyzetet, és igyekszik azt még komikusabbá tenni. Volt egy sokkal komolyabb konfliktus kicsivel korábban, amikor Carl és Wendy érkezett a világbank tisztviselőivel, akiktől is anyagi támogatást vártak. James nem akarta beengedni a két érkező autót, mert csak egyre kapott engedélyt.

James időközönként jelent Carlnak és Richardnak arról is, hogy hogyan mozognak a kestrelek; no nem azért, mert megkérték erre, de sokakkal ellentétben ő segítőkész. Ha még nem is látott egyetlen kestrelt sem, barátságosan, bátorítóan az ellenkezőjét állítja. Ez azt jelenti, hogy innentől Carlnak meg kell változtatnia a kestrelek lábára erősített jelzést, ha tudni szeretné, hogy az adott színt viselő csoport kihalt-e? A kestrel, amelyet látni készültünk, 1985-ben lett egérszedésre beidomítva. A kestrelek etetésének oka az volt, hogy felhagyassák diétájukat, és több tojás rakására ösztönözzék őket. Ha egyikük jól táplálttá lett, Carl kiemelhette az első lerakott tojását, hogy a tenyészetbe vigye, ha megbizonyosodott arról, hogy a madár továbbiakat is fog rakni. Ezzel a módszerrel több egyed kelhetett ki, de a szülők csak bizonyos számú egyeddel voltak képesek foglalkozni, így mesterséges keltetésre volt szükség. Ez egy nagy ügyességet igénylő és kényes művelet, amely folyamatos kondícióellenőrzést von magával. Ha egy tojás túl gyorsan veszít a súlyából, túl gyorsan párolog a folyadéktartalom a héjon keresztül, a rendelkezésre álló táplálék megszűnhet. Ha nem veszít eleget, áteresztőbbé kell tenni azt. A legjobb, ha egy tojáson egy hétig a szülő ül, majd a következő hármat inkubátorban tölti – az ilyen módon keltett tojások túlélési esélye lényegesen nagyobb.

Richard rábírta a Landrovert a megállásra az erdő szélén, közel egy völgy aljához, és kiszálltunk. A levegő mozgékony volt és tiszta, és Richard elindult egy kis tisztás felé furcsa, hívogató hangokat keltve. Pár perccel később a kestrel sivított át az erdőn, majd egy magas fán landolt, és figyelmét egy nagy, félköríves sziklára irányította. Mivel ez a madár inkább az erdei életmódhoz alkalmazkodott, nem lebeg, mint sok más faj, hanem ehelyett tévedhetetlenül, nagy sebességgel szántja a fakoronákat, ahol gekkókból, kisebb madarakból és rovarokból zsákmányol. Ehhez rendkívül gyors és éles látására támaszkodik. Mi őt, ő minket nézett figyelmesen. Igazából minden mozgó dologra figyelt, gyorsan pislogva nézve az egyik, majd a másik irányba. „Látjátok, mennyire figyel mindenre, amit lát? – kérdezte Richard. – A szemeiből él, és erre emlékezned kell, ha fogságban tartod. Meg kell bizonyosodnod, hogy teljes a környezete. A ragadozó madarak igen buták. De mivel nagyon jó a látásuk, edzésben kell tartani a szemeiket." „Amikor először kezdtünk ragadozó madarakat tenyészteni, néhány tréfás madarat is kerítettünk, amelyek valaki közeledtére beindultak, majd csalódottakká váltak zaklatásuktól. Később valaki előállt azzal, amit napfényes magánmadárháznak hívnak. Ebben mind a négy fal átlátszatlan, a fény csak felülről érkezik. De mi ezt is túlfejlesztettük. Az utódok, amelyek ebben a környezetben születnek, nem jutottak elegendő ingerhez. Egyszerűen nem bizonyult jónak a dolog." „Úgy értem, az állatok talán nem intelligensek, de nem olyan hülyék, mint sok ember. Ha az állatkertek főbb részeit megfigyeled, ahol is léleknyugtató zöld színű 'fákat' képeztek minimalista módszerekkel, hogy egy fa formáját utánozzák, azok nem igazán elégítik ki a majmokat: a levelek, a kéreg, ilyesmi. Egy mérnök számára fának tűnnek, de ők sokkal hülyébbek a majmoknál. Éppen most kaptunk egy tájékoztatót az államokból az üvegszálas fákról. Az egészet úgy tervezték, hogy azt mutassa, milyen büszkék a mauritiusi eladásokra, meg hogy milyen szép zuzmókat tudnak festeni a fákra. Úgy értem ez piszkosul undorító: kik ezek egyáltalán? Rendben. Etessünk madarat! Nézitek?" A madár nézett. Nehéz elkerülni, hogy azt írjam: sólyomszemmel, de a valóság az, hogy kestrel szemekkel. Richard visszaejtette a karját. A kestrel feje szorosan követte a mozdulatot. Egy széles alkarmozdulattal Richard a kisegeret magasan a levegőbe dobta. Pár másodpercig nézte ezt a kestrel, igazgatva lábait az ágon, amint lakomája röpködött. Az egér elérte parabolája csúcsát, kis, halott súlya lassan lefelé indult. Végül a kestrel leugrott az ágról, felcsapta magát a levegőbe sok ingázást

követően, sarkalatos helyzetet vett fel, és oda gyorsult, ahová az egeret várta. Az ív végéhez közelítő tetemet elcsípte, majd egy közeli ágra telepedve letépte a fejét. „A fejet ő maga eszi meg – magyarázta Richard -, a maradékot pedig a nősténynek viszi a fészekbe." Még pár egérrel jóllakattuk a kestrelt, hol a levegőbe dobva, hol a félkör alakú sziklára helyezve azokat. Végül a madár besokallt, és ott hagytuk. A zoológusok sokat merítettek a közép-angliai szótárból, innen a „besokallt" kifejezés is. Például a „fikkel" azt jelenti, hogy a madár megtisztítja a csőrét húsevés után egy fa segítségével. A sziklák fehér nyomai, ahol a madár székelt, a „lenyomatok". Alaphelyzetben persze „madárürülék" a nevük, de közép-angolul „lenyomat". „Fel van izgulva" a madár, amely rázza tollait és testét, ami számára egy igen kellemes, pihent érzést hoz el. Amikor egy sólymot képezel ki, éhezteted – ez a pszichológiai fegyvered. Ezért, amikor túl sokat evett, nem fog együttműködni, és bosszantani fogja bármi, amire rá akarod venni. Csak ül egy fa tetején és dekkol. „Besokall."

Richard tökéletesen besokallt aznap este, és ennek oka volt. Nem volt köze a túl sok evéshez, de ahhoz már igen, amit mások előszeretettel fogyasztottak. Egy mauritiusi barátnő, egy francia lány érkezett meglátogatni őt a közeli Réunion szigetről a főnökével egyetemben, aki pár napot töltött együtt vele. Az ő neve Jacques volt, és hamar kivívta mindenki ellenszenvét, de senkiét sem annyira, mint Richardét, aki már a látványát sem bírta. Arrogánsan elegáns volt, lusta, fölényes szemekkel, lusta, fölényes mosollyal, és ahogyan azt Richard később megállapíthatta, lusta, fölényes és végletesen buta aggyal. Jacques a házba ért, és lustán, fölényesen körülnézett. Semmi fogalma sem volt arról, mit csinál ott. A ház nem volt elegáns, olcsó, használt bútorok voltak benne, és mindenhol madárképek voltak a falakra erősítve gombostűkkel. Lomhán a fal felé indult volna, de nem talált olyan felületet, aminek a vállát támaszthatta volna, így lomhán egyhelyben maradt. Ajánlottunk neki egy sört, és el is vett egyet nagy kegyesen. Megkérdezte, hogy mit csinálunk ott, mire mi elmondtuk, hogy a BBC-nek készítünk beszámolót, és könyvet írunk a mauritiusi vadéletről. „De miért? – kérdezte zavaró hangsúllyal. – Ott semmi sincs." Richard ekkor még ellent tudott állni. Elmagyarázta hűvösen, hogy néhány, a világon legritkább madárfaj csak ott létezik. Elmagyarázta Carl és a többiek és a saját feladatát: védelmezik és tanulmányozva tenyésztik őket. Jacques vállat vont, majd kijelentette, hogy szerinte semmi különös nincs azokban a madarakban. „Ó?!" – hőkölt fel halkan Richard. „Még csak egy érdekesebb toll sincs rajtuk." „Tényleg?" – csodálkozott Richard. „Én az olyan arab kakadu féléket szeretem" – tudatta Jacques lusta mosollyal. „Csak nem?" „Én magam a Réunion szigeten lakom" – folytatta Jacques. „Csak nem?" „Ott aztán semmi érdekes madár nincs" – mesélt tovább Jacques. „Talán azért, mert a franciák lelövöldözték őket" – mondta Richard. Okosan elfordult és kiment a konyhába, hogy igen-igen hangosan elmosogasson. Csak amikor Jacques elment, akkor került elő újra. Egy kinyitatlan üveg rummal jött be a szobába, majd ledobta magát egy viseltes, öreg díványra. „Kb. öt éve fogtunk húsz rózsaszín galambot, amelyek a tenyészetben keltek ki, és szabadon engedtük őket. Úgy becsültem, a velük töltött idő, munka és egyebek kb. ezer fontba került nekünk madaranként. De nem is ez a baj. A baj a sziget különleges életvitelének fenntartásában van. A szabadon engedett madarak, amelyeket kineveltünk, rövid idő alatt terítékre kerültek. Nem tudtuk

elhinni. Ezt egyszerűen nem tudtuk elhinni. Értitek, mi van ezen a szigeten? Káosz. Pusztulás. Az ötvenes években DDT-vel szennyezték, ami azonnal beépült a táplálékláncba. Sok állat pusztult el. Aztán ciklonok sújtották. Persze ezen nem lehet segíteni, de egy olyan szigetet értek, amely teljességgel elgyengült a DDT-től és egyéb, helyrehozhatatlan károktól. Az erdő további égetésének és irtásának köszönhetően mára mindössze tíz százaléka maradt meg, és az őzvadászatnak köszönhetően ez a folyamat nem állt meg. Mi maradt Mauritius páratlan élővilágából, amikor a világ más részeiről behordtak mindenféle dolgokat – fagyalt, guavát és egyéb hülyeségeket. Ezt nézzétek meg!" Átnyújtott egy flaskát. Helyi forralású rum volt, Zöld sziget névvel. „Olvassátok el, mi áll rajta." Egy utazó hajó romantikus képe alatt, amely egy idillikus trópusi szigethez közelített, egy négysoros állt Mark Twaintől: „Ráébredsz, hogy Mauritius előbb jött létre, mint a mennyország, amely csak hitvány utánzatnak sikerült." „Ez kevesebb, mint száz éve így volt – mondta Richard. – Azóta csak olyan dolgok történtek Mauritiussal, amilyeneknek nem szabadott volna. Leszámítva talán a nukleáris kísérleteket."

Van egy sziget az Indiai óceánban, Mauritiushoz közel, amely valami csoda folytán érintetlen maradt, és ez a Kerek sziget. Valójában nem is csodáról van szó, hanem egy igen kézenfekvő okról, amire akkor ébredtünk rá, amikor oda indulva Carllal és Richárddal beszélgettünk.

„Nem tudtok oda jutni – mondta Carl. – Illetve megpróbálhattok, de csodálkoznék, ha sikerülne." „Miért?" – érdeklődtem. „A hullámok miatt. Tudod, a tenger valami ilyen" -nagy íveket írt le karjaival. „Különösen nehéz oda jutni – szólalt meg Richard. – Nincsenek kikötők, vagy partok. Csak nyugodt napokon megközelíthető, és még akkor is fel kell ugrani a hajóról a szigetre. Elég veszélyes. Megfelelő helyet kell találni, különben nekivágódsz a sziklafalnak. Közülünk még nem veszett oda senki, de... én már majdnem."

Csatlakoztunk egy naturalistákat szállító hajó utasaihoz, majd vagy száz yardnyira a sziklafaltól lehorgonyoztunk, majd egy gumicsónakkal áteveztünk a Kerek sziget legelőnyösebb részéhez – egy

sikamlós kinövéshez, a Galambház sziklához. Egy csoport vízvédő ruhás pattant ki a gumicsónakból a tomboló tengerbe, elúszott a szikláig, nehézkesen felkapaszkodott, majd lihegve felcsúszkált a tetejére. Mindenki más visszaindult a gumicsónakhoz, ami jelen esetben négyből három embert jelentett. A partraszálláshoz ügyes ugrásra volt szükség, kihasználva a part felé tartó hullámokat, amelyek megmeg emeltek. Akik már a sziklán voltak, meghúzták a csónak kötelét, és instrukciókat ordibáltak bátorítva a többieket. Legutolsónak indultam a partra. Ám ekkorra a szél felerősödött és a tenger megvadult, és javasolták, hogy a szikla másik felén próbálkozzak, ahol nem annyira meredek a fal, de egy kicsit csúszósabb a mohától. Próbálkoztam. A hullámzó hajó pereméről a szikla felé rúgtam magam, észrevettem, hogy arra egy kicsit csúszósabb a fal, és egy kicsit kevésbé meredek, ügyetlenül belepottyantam a tengerbe kezeimmel és lábaimmal kapkodva valami szilárd után. A tenger bezárult a fejem fölött. A felszín alatt kapálózva próbáltam kétségbeesetten a felszínre jönni, de a csónak fölém került, és a falnak préselt, valahányszor mozogni kezdtem. Rendben – gondoltam. Mindent értek. Ezért relatíve érintetlen a sziget. Még egy kicsit feljebb kerültem, pont annyira, mint azok, akiknek a parton sikerült végül eltolni tőlem a csónakot. Ez lehetővé tette számomra, hogy a fejem a víz fölé emeljem és megkapaszkodjak egy szikladarabban. Sok bukdácsolást, csúszkálást követően sikerült karnyújtásnyira manővereznem magam Marktól és a többiektől, akik hirtelen megfogtak, és a sziklára rántottak. Vérző koponyával eljátszottam, hogy jól érzem magam, csak egy kis csendes zugra lenne szükségem, ahol nyugodtan kinyúlhatok, és akkor minden jól alakulna.

A tenger erősen hullámzott, két vagy három óra alatt cipelt el a szigethez, a hasam pedig könnyíteni akart volna az önsúlyomon, így feszülten és labilisan érkeztem meg. Amíg Mark Wendy Strahmmal, a botanikussal csak ott létező fajok felkutatására indult, én leültem napozni egy Beverly nevű pálma mellé, hogy kábultan sajnáljam magam. Tudtam, hogy a pálmafát Beverlynek hívják, mivel Wendy elmondta, hogy ő keresztelte el annak. Olyan alakja volt, mint a Chianti üvegnek, és egyike a szigeten, a világon megmaradt nyolcnak. Ki a fene, tűnődtem, amint Beverly mellett ücsörögtem lehangoltan, nevezi el a szigeteket? Úgy értem, a világ egyik legcsodálatosabb szigete. Csúnyán szokatlan, mikor a hold a tengerből emelkedik ki hűvös nyugodtsággal, hogy elindítsa a pezsgő életet. Bár porosnak és meddőnek tűnt elsőre, a felszínt fehér farkú trópusi madarak borították, Telfair-féle szkinkek és Günter-féle gekkók. Úgy vélheted, hogyha egy ilyen névvel kellett volna előállnod egy szigethez, illő lett volna „kerek"

asztalhoz invitálnod a barátaid, és sok borral megtartanod a keresztelőt. Ne csak úgy hívjuk, hogy egy kicsit kerek, de nevezzük Kerek szigetnek. Egy másik sziget is látható a horizonton, amely ugyan még kerekebbnek tűnik, de az a Kígyó sziget nevet kapta, talán éppen annak köszönhetően, hogy nincs rajta egyetlen kígyó sem, nem úgy, mint a Kerek szigeten. És volt még egy sziget, amit akkor láttam, amikor lefelé csúsztam egy sziklán a tenger irányába, név szerint a Lapos sziget. Eltűnődtem azon, hogy ott milyen lehetett az avatás. Az ok, ami miatt a Kerek sziget menedéke lett a gekkóknak, szkinkeknek, boáknak, pálmafáknak és fűféléknek, amelyek sokkal ezelőtt kipusztultak Mauritiuson, nem csak az, hogy az ember számára nehezen megközelíthető, de a patkányok is ugyanígy vannak ezzel. A Kerek sziget egyike a trópusi szigeteknek a földön (kicsivel több, mint 1.200.000 négyzetméter), amelyeken nem élnek patkányok. Nem mintha a Kerek sziget érintetlen lenne – még távolról sem az. Százötven évvel ezelőtt, amikor a tengerészek kecskéket és nyulakat vittek a szigetre, keményfa erdők borították, amit az idegen állatok elpusztítottak. Ezért a képzetlen szem, amilyen az enyém, a szigetet meddőnek látja elsőre. Csak a naturalista képes megmondani a néhány különös alakú pálmáról és szétszórt fűcsomóról, hogy ez a hely egyedülálló, és kimondhatatlanul értékes.

De kinek értékes, és miért? Számít ez egyáltalán valaki másnak, mint egy köteg naturalistának, hogy a nyolc befőttes pálmafa a Kerek szigeten a teljes létszám a világon? Vagy hogy a Hypohorbe amaricaulis (egy pálmafaj, amelynek ritkasága miatt csak tudományos neve van) mindössze Mauritius botanikus kertjeiben található meg? (Véletlenül fedezték fel, amikor teret csináltak egy botanikus kertnek.) Nincs olyan „trópusi szigeti paradicsom", amely csak távolról is hasonlítana ahhoz, amilyennek lennie kéne, vagy ahogyan az utazási irodák mutatják. Muszáj volt megemlítenem a különbséget az ígért és a valós kép között. Minket ez már nem lephet meg. Sokkszerű lehet a felismerés, hogy az utazók és biológusok által az előző évszázadokból (esetleg évtizedekből) ránk maradt leírások az adott időben a valóságot mutatták. A jelenlegi állapotok nekünk köszönhetők, és az enyhe csalódottság, amelyet megérkezésünkkor érzünk, csak annak tudható be, hogy degradálódtak elvárásaink is; már nem vagyunk képesek a veszteségek felfogására. Azok, akik tisztában vannak ezzel, veszetten kapkodva próbálják megmenteni azt a kicsit, ami még megmaradt. Az élet rendszere ezen a bolygón olyan káprázatosan összetett, hogy soká tartott, amíg az ember felismerte, hogy rendszerről van szó, és nem valamiről, ami csak úgy van. Ahhoz, hogy megértsük valami igen összetett dolog működését, vagy legalább felismerjük, hogy az milyen komplex, időközönként látnunk kell az apróbb részleteket is. Éppen ezért olyan fontos életünk megértése szempontjából egy-egy sziget. A Galapagos szigeteken például állatok és növények, amelyek ősei ugyanazok, különféle módokon kezdtek változni és adaptálódni, amint elválasztotta őket néhány mérföldnyi víz. A szigetek látványosan eltérnek egymástól, és ennek köszönhető, hogy Charles Darwin képes volt megfigyelni, majd kimondani az evolúció létezését. Mauritius szigete egy ugyanilyen fontos, ám sokkal komorabb kifejezésre mutatott rá, a kihalásra. A leghíresebb mauritiusi állat egy nagy, szelíd galambfaj. Valóban nagydarab: súlya közelebb helyezi egy jól táplált pulykához. A szárnyai sokkal ezelőtt feladták egy ilyen dundi állat felemelését, és elfonnyadtak dekoratív kis csonkká. Amint felhagyott a repüléssel, könnyedén tudott alkalmazkodni a mauritiusi évszak-váltakozáshoz, és hülyére tömni magát késő nyaranta és ősszel, amikor bőven van a gyümölcsökből a talajon, aztán a zsírtartalékjain élni fokozatosan veszítve súlyából a száraz, szikár hónapokban. Nem volt szüksége a repülésre, mert nem voltak ragadozók sem, amelyek veszélyeztethették volna, ráadásul maga is igen szelíd. Valójában magát a „bántalmazás" kifejezést sosem tanulta meg

megérteni, így ha látni akarsz egyet a parton, az szívesen találkozik veled, hátha tudsz neki egy ösvényt mutatni az óriási teknősbéka hadon át, amely arra parádézik. Az embereknek sosem volt okuk legyilkolni őket, mert a húsuk rágós és keserű. Hosszú, széles csőrük zöld és sárga, ami melankolikus kinézetet kölcsönöz nekik, kis, kerek szemeik, akár a gyémántok, és három borzasztóan kicsi toll áll ki a farkából. Az egyik első angol, aki látta ezt a nagy galambot, azt mondta, „alakja és ritkasága alapján ellentéte lehetne az arábiai főnixnek." Egyikünk sem fogja látni sajnos ezt a madarat, mert a holland megszállók 1680 táján az utolsót is agyoncsapták. Az óriási teknősöket a kihalás szélére ették, mivel a korai tengerészek annyira kedvelték, mint mi a konzerveket. Felcsípték őket a parton, a hajót megpakolták velük, aztán, ha éhesnek vélték magukat, leballagtak megölni, majd megenni az állatokat. De a nagy, szelíd galamb – a dodo – csak sportból lett kiirtva. És emiatt vált híressé Mauritius: a dodo kihalása miatt. Voltak korábban is kipusztulások, de ez egy különösen szokatlan madár volt, és csak a Mauritius sziget adta természetes korlátok között élt. Ott igen egyértelműen és nyilvánvalóan nem maradt belőlük. És mivel csak a dodók lettek volna képesek újabb dodók létrehozására, többé nem lesz belőlük. A tényeket igen ridegen és tisztán mutatták a sziget korlátai. Egészen addig nem fogta fel az ember, hogy egy faj eltűnhet. Olyan volt, mintha korábban nem ismertük volna fel, hogyha megölünk valamit, az nincs többé. Soha. A dodo kipusztulásának kapcsán lettünk szomorúbbak és bölcsebbek. A növény tehát ott állt az út mellett, mellette haladt el a forgalom, és meglehetősen veszélyeztetett volt, hiszen Rodrigezen minden fa könnyedén válik tüzelővé. Ezért kerítést raktak köré, hogy megállítsák a feldarabolását. Amint ez megtörtént, az emberek azonnal elkezdtek így gondolkodni: „Aha, ez egy speciális növény", majd átmásztak a kerítésen, és elkezdték leszedni róla a kis ágakat és leveleket, valamint a kérgét. Mivel a fa láthatólag különleges volt, mindenki akart belőle egy darabot, és nagy, különféle értéket adtak neki -például másnaposság és gonorrhoea ellenszerét látták benne. Mivel nem sok egyéb történik Rodrigezen,

Végül eljutottunk Rodrigezre, a kis szigetre Mauritius vonzkörében, hogy a világ legritkább vegi denevérje után kutassunk, ám először valami olyan után néztünk, amit Wendy Strahm erősen a

figyelmünkbe ajánlott – annyira, hogy át is szervezte hagyományos rodrigezi látogatási ütemrendjét, hogy maga kísérhessen el. Egy forró és poros út mellett egy egyszerű, kis, bokros fa állt, ami úgy nézett ki, mintha koncentrációs táborból szabadult volna. A növény Ramus mania nevű vadkávé volt, és a teljes kipusztulás veszélyeztette. Aztán 1981-ben egy mauritiusi tanár, Raymond Aquis tanított egy rodrigezi iskolában, és a tanítványai kb. tíz növényről hoztak neki fényképet, amelyekről Mauritiuson úgy tudták, már nem léteznek. Az egyik gyerek feltette a kezét, és ezt mondta: „Tanár úr, nekünk nő egy a kert hátuljában." Először nehéz volt elhinni, de letörték egy ágát, és elküldték Kewbe, ahol beazonosították. Vadkávé volt. mint házi események, hamar vált keresetté, és így hamar bele is pusztult a részei levagdosásába. Az első kerítés gyorsan értelmetlenné vált, és hegyes drótkerítés került a helyére. Pontosabban a használhatatlan előző köré, majd egy harmadikat tettek a második köré, mígnem azok összessége 4000 négyzetmétert fogott közre. És egy őrt is állítottak a fa mellé. Ennek a fának darabkáiból Ken Gardens hamar most megpróbál gyökereztetni és felnevelni két újabbat, abban a reményben, hogy egy idő után visszakerülhetnek a vadonba. Amíg ez nem sikerül, egyetlen növény áll a drótbarikádok között, magányosan képviselve faját, és védelmezni kell azoktól, akik megölnék egyetlen darabkájáért. Könnyű azt hinni, hogy a dodo kihalásának kapcsán szomorúbbak és bölcsebbek vagyunk, de sok minden utal arra, hogy szomorúságunkon felül mindössze jobban informáltak vagyunk. Aznap sötétedéskor egy másik út mellett ácsorogva, ahol is állítólag jó kilátás nyílik, a világ legritkább vegetáriánus denevéreit nézegettük, amint elhagyják rejteküket az erdőben, és a sötétlő égbe vesznek éjszakai abrakot venni a gyümölcsfák felé. A denevérek igazán jól vannak. Több száz lehet a számuk. Van egy olyan érzésem, hogy mi vagyunk bajban.

Rodrigez partjához közel áll Coco szigete, amely rövid, keskeny, és zöld punk tarajra emlékeztet az azúr tengeren. Itt honos a természet egyik tervező madara. Gyönyörű, csillogó fehér bundájával egyetlen tojásán ül. Nem készít fészket, tojását elegánsan egy ágra rakja... ez komoly balanszálási problémákat okoz kikeléskor.

Parázson tengődve Van egy történet, amelyet akkor hallottam, amikor fiatal voltam, és azért bántott, mert nem értettem. Sok évvel azelőtt volt ez, mielőtt felfedeztem, hogy valójában a Sybilline könyvekről szól. Akkorra a történet minden része újraíródott a fejemben, ám lényegét tekintve minden ugyanaz maradt. Egy évvel azután, hogy láthattam a föld néhány veszélyeztetett részét, úgy vélem, végre sikerült maradéktalanul megértenem. Egy réges régi városról szól – nincs igazán jelentősége sem a nevének, sem az elhelyezkedésének egy prosperáló, fejlett helyről, amely egy nagy sivatag közepén épült. Egy nyáron, amíg az emberek a maguk prosperálásával, fejlesztésével voltak elfoglalva, egy különös, öreg koldusnő érkezett a város kapujához tizenkét méretes könyvet cipelve, amelyeket eladásra kínált. Azt állította, hogy a könyvek tartalmazzák a világ minden bölcsességét és tudását, és átengedné azokat a városnak egy szimpla zsák aranyért cserébe. A városiak ezt mulatságosnak találták. Azt hangoztatták, hogy a nőnek valószínűleg nincs fogalma az arany értékéről, és talán legjobb lenne, ha továbbállna. A nő ebbe bele is egyezett, ám először kijelentette: a szemük láttára megsemmisíti a könyvek felét. Kis tábortüzet rakott, a tudás és bölcsesség hat könyvét az emberek szeme láttára a tűzre vetette, majd távozott. Eljött a tél, majd el is múlt, olyan kemény volt, a városka éppen csak átvészelte, s az elkövetkező nyáron az öreg nő visszatért. „Megint maga – modogatták a városiak. – Hogy van a bölcsesség és a tudás?" „Még hat – mondta a nő -, hat könyv maradt. A világ tudásának és bölcsességének a fele. Még egyszer megvételre kínálom őket." „Nofene!" – szipogtak a városiak. „Csakhogy az ár megváltozott." „Ebben nincs semmi meglepő." „Két zsák arany." „Hogy tetszett mondani?" „Két zsák aranyra nyújtottam be az igényem a tudás és a bölcsesség még meglévő könyveiért. Kell vagy nem?" „Olybá tűnik – mondták a városiak -, hogy magácska nem valami bölcs, avagy tájékozott, mivelhogy ellenkező esetben felismerte volna, hogy az üzleti életben nem nyerő húzás megnégyszerezni egy alapvetően túl magas árat. Amennyiben ilyesfajta tudásokkal és bölcsességekkel kíván minket elhalmozni, akkor akármennyiért magánál maradhatnak a könyvek." „Kellenek avagy...?" „Nem." „Hát rendben. Okozok egy kevéske enyészetet ismét." Uccu neki, összedobott kis tábortűzrevalót, elporlasztott három könyvet, majd megint felszívódott a sivatagban. Aznap éjjel egy vagy két kíváncsi lény előlopózott, és a parázsból megpróbáltak összehozni egy vagy két konvencionális lapra valót, de az öreg nőci alapos melót végzett, esélyük sem maradt. Újabb kemény tél következett, az éhínség és betegség elcsomagolt pár fölösleges lényt, de hála a kiemelt üzleti tevékenységnek, nyárra minden frankón helyrezökkent, és az elmaradhatatlan tartozék, az öreglány is előkeveredett. „Kicsit korábban jött idén" – vágták a fejéhez. „Nincs annyi cipelnivalóm – magyarázkodott a nyanya, s közben a három könyvvel hadonászott, amelyeket nem szűnt meg cipelni. – Íme a világ tudásának és bölcseletének negyede. Mit szólnátok hozzá?" „Mi a mostani árfolyam?" „Négy zsák arany." „Magának elment az esze! Leszámítva azt, hogy most nem megy olyan jól a biznisz, ennyi arany ki van zárva." „Gyújtóst!"

„Lassan a testtel – tartották fel a városiak -, ez az egész semmire sem jó. Átgondoltuk a dolgot, s kis alamizsnát összedobtunk, mert döfköd a tudakolhatnék, s kukkanthatnékunk van. Hadd csámcsogjunk a könyveiden pár hónapig, aztán meglátjuk, mit ér meg nekünk, s mire a jövő évben visszatalálsz, megtesszük az ajánlatunk. Persze aranyzsákokról szó sem lehet." Az öreglány megrázta a búráját. „Nem! – sikonyált – Gyujtóst!" „Ingyen nem kapsz." „Nem számít – rángatta a vállait a nő. – A könyvek magukban is jól égnek." Hozzáfogott két könyvének szétcincálásához, amelyek ezután már klasszul égtek. Megindult útjára, bele a sivatagba, s magukra hagyta a városiakat még egy évre. Késő tavasszal került elő. „Csak egy – mutatta a földre helyezve a könyvet -, így most már tudtam gyujtóst is hozni." „Árfolyam?" „Tizenhat zsák." „Csak nyolcra számítottunk." „Kell.?" „Pillanat." A városiak összetömörködtek, s fél óra elteltével abbahagyták. „Összesen ennyink maradt – védekeztek. – Nem valami jó idők fújnak. Valamit azért hagyhatnál is nálunk." Az öreglány hümmögött magában, s kévébe kezte csomózni pirítósát. „Rendicsek! – sikították a városiak, kitárták a város kapucskáit, kieregettek két talicskát megrakva nyolc-nyolc zsák arannyal, majd hozzátették: – ajánljuk, hogy jó legyen!" „Köszi – mondta a hölgyike -, az. Látnotok kellett volna a többit is." Eltolta a két kétkerekűt a síkságba, és hagyta az embereket, hogy boldoguljanak a világ tudásának és bölcsességének egy tizenkettedével.

Mark végszava

Valóban ez volt az utolsó alkalmunk megcsodálni ezeket az állatokat? Sajnálatos módon túl sok az ismeretlen ahhoz, hogy egyszerű választ adhassunk. Kitartó erőfeszítéseknek köszönhetően némely populáció nagyságát sikerült növelni. Ugyanakkor egyértelmű, hogy ezen erőfeszítések megkésése magával vonta volna a kakapók, a Yangzte folyó delfinjei, az északi fehér rínói és más állatfajok azonnali megszűntét. Nem mintha egy nagyobb populáció garancia lenne a túlélésre, ahogy ez a múltban már oly sokszor bebizonyosodott. A leghíresebb ide vágó példa az Észak-amerikai utazógalamb, amely egyike volt a föld legnagyobb számú madárfalkáinak. 50 évi vadászatuk magával hozta kihalásuk veszélyét. És íme; mi ebből sem tanultunk: tíz éve még 1,3 millió elefánt élt Afrikában, de – az orrvadászoknak hála – ma már nincs belőlük több 600.000-nél. Pedig még a legkisebb populációknak is van esélyük megmenekülni. A Juan Fernandez fókaprémek száma száz alá esett 1965-ben, és ma már 3000 van belőlük. És 1978-ban, Új-Zélandon a Chatham szigeti vörösbegyek száma egy terhes nőstényre korlátozódott, de Don Merton és csapata kezeinek munkájaképp már vagy ötvenen vannak. A kakapo szintén a lassú visszaállás útjára léphetett. Nem sokkal később, miután visszatértünk Angliába, ezt a levelet kaptuk Új-Zélandról:

Pf. 3. Stewart sziget Kedves Douglas és Mark, Remélhetőleg hamar megkapjátok ezt a levelet – mivel van néhány jó hírem a kakapók országából a Stewart sziget déli részéből. 1989 augusztus 25-én 8 óra 45 perckor egyik kutyaidomárunk, Alan Munn és az ő hű angol szettere, „Ari" felfedeztek egy új kakapo nőstényt Lees Knobhoz közel, 380 méteres körzeten belül. „Jane" 1,25 kg súlyú és nagyon kapálózott, amikor Alan felemelte. Éppen befejezte a vedlést, ám láthatólag egészséges, így néhány napon belül átröpítjük új lakhelyére, a Tőkehal szigetre. Még egyszer szeretnék köszönetet mondani látogatásotokért. Nagy valószínűséggel ez segítette a „Nagy Zöldeket" az őket megillető népszerűséghez. Tisztelettel, Andy Roberts (a kakapo program vezetője)

Később további jó hírek érkeztek a kakapókról. Két újabb nőstényre bukkantak a Stewart szigeten és át lettek szállítva a Tőkehal szigetre, ezzel a teljes populáció létszáma 43-ra duzzadt. Eközben a Kis Zátony szigeten több hím kezdett először búgni, beleértve – mindenki örömére – a kilenc éves „Snark" is. A Stewart szigeten született, 1981-ben, s ő volt az egyetlen kakapo, amelyet ebben a században ember látott. De a legjobb hírek csak később jöttek. Éppen, mikor a nyomdába indultunk, egy nagyon zaklatott Don Merton telefonált, hogy közölje: egy friss kakapo fészekre leltek, amelyet egy kilenc éves nőstény, „Heather" hozott össze, és megtömte egy tojással. A kakapók a Kis Zátonyhoz és a Tőkehal szigetekhez való szállításának veszélyével számolni kell, de ez az egyetlen remény arra, hogy megmenekülhessenek. Heather fészke az első bíztató jele annak, hogy a terv életképes, és most mindenki feszülten várja, hogy a tojása mikor pattan fel, és hogy képes lesz-e majd felnevelni kicsinyét a új lakásában? Kaptunk egy levelet Kes Hillman-Smithtől is, Zairéből, amiben arról tájékoztatott minket, hogy három északi fehér rínó keletkezett Garambában, mióta eljöttünk, s ezzel a populáció számilag 25-re ugrott. A lelkes személyzet ezeket a neveket szabta ki az újoncokra: „Mpiko" – ez bátorságot jelent, „Molende" – ez kitartást, „Minzoo" – ez pedig egy csillagot. Fontos felismerni, hogy nem minden életmentő expedíció jár feltétlenül eredménnyel: gyakran sötétben tapogatózunk. A Garamba terv elején erőteljes nyomást kellett gyakorolni a zaireiekre, hogy minden fehér, északi rínót betereljenek a karanténba. Az ottani kormány is ellenezte. Azt állították, hogy a rínók az ő tulajdonaik, és nem akarnak állatkerteket szponzorálni velük. Szerencsére úgy tűnik: a döntés helyes volt. Mint kiderült, fogságban nem nagyon pároznak; az utolsó 1982-ben született, amikor is vadonban ennek a tízszerese jött létre.

A Mauritiusból érkező híre még vegyesebbek voltak. A vörös vércsék meglehetősen jól vannak, és Carl úgy véli, hogy most már talán száz is van belőlük, ha összeadjuk a vadonban élőket és a 12 tenyészpárt. Ugyanakkor a valóban vad, rózsaszín galambok száma 10 alá esett. Néhány galamb, amely rabságban nevelkedett, szabadon lett eresztve. ők – mert eddig sikeresen elkerülték a vadászokat – köszönik, jól vannak. A visszhangos törpepapagájok közül legalább egy el kellett, hogy pusztuljon, mióta utoljára találkoztunk velük, néhányuk pedig már akkor párzáskésznek tűnt. 1989 novemberében Carl talált egy törpepapagáj fészket három tojással. Ezek egyike nem sokkal később rejtélyes körülmények között eltűnt, ezért megkockáztatta a maradékok biztonságba helyezését. Ennek köszönhetően mindkét tojás sikeresen kikeltődött, s az új egyedek láthatólag életvidámak, életerősek. Talán a leglényegesebb (a nem ornitológusoknak): a „Rodrigez" vegi denevérek száma a vadonban meghaladta az egyezret.

Kontrasztként álljon itt egy levél, amelyet egy Kínában dolgozó házaspártól kaptunk: Kedves Douglas és Mark, Nagyon élveztük a Yangzte delfines akciót – de kicsit bűnösnek is éreztük magunkat! Mostanáig Nanjing gyáraiban dolgoztunk, három hónapon át. Kellemesen teltek napjaink, s mikor távoztunk, tiszteletünkre megfőztek egyet a delfinekből, így 201-re apadhatott a számuk. Üdvözlettel,

Ui.: Bocs, két delfin volt – a férjem most emlékeztetett, hogy az őszinteség megkívánja: volt benne egy embrió is.

Talán maradt egy kis remény a Yangzte folyó számára, hogy maradnak delfinjei, dacára a mi túlzott érdeklődésünknek. Talán a fél-fogságban, a Tongling és az új, Shi Shou rezervátumokban van esélyük -bár már sosem lesz olyan az életük, mint egykoron: vadon, szabadon. Persze a zaj és egyéb szennyezések tovább nőnek.

Senki sem tudja, hogy hány másik veszélyeztetett faj létezik. Még csak azzal sem vagyunk tisztában, hogy hány különböző állat– és növénytípus található a földön. Megközelítőleg 1,4 milliót sikerült eddig beazonosítani, és néhány szakértő véleménye alapján még vagy 30! millióval kell ugyanezt tennünk. Nem meglepő hát elgondolkozni azon, hogy a hold felszínéről többet tudunk, mint saját planétánk egyes részeiről. Sok állat– és növényfaj kipusztul még mielőtt tudatára ébrednénk létezésüknek: például a mélytenger feltáratlan részein vagy a trópusi esőerdő csendesebb sarkain. És ez nem csak a kis, homályos teremtményekre áll, amelyek igyekeznek kerülni látószögünket. Néhány meglehetősen érdekes madagaszkári esőerdei felfedezés történt a közelmúltban, például a Douglas barátom és általam vezetett 1985-ös aye-aye felkeresést követően. Az erdőkutatók két új lemur fajra leltek: egyiknek, melyet az arany-bambusz lemur névvel illettek, gyönyörű, aranyszínű a szemöldöke, narancsos a pofija, és vastag, vörösesbarna kabátot visel; míg a másik a feje tetején viselt arany-narancs koszorúról lett elnevezve aranykoronás „sifaká"-nak. Minkét lemur fajta közös jellemzője a ritkaság és tulajdonképpeni ismeretlenség. Mi lehet hát szerepük Madagaszkár esőerdeiben? És egyáltalán van-e valami hatásuk ránk? Mik a túlélésükért folytatott küzdelmünk fő motivációi? Nem tudjuk. Kihalhatnak még mielőtt tudósaink kiötölnék a megmentésük módszerét. A természetvédelem mindig egyfajta verseny az idővel. Ahogyan a zoológisták és botanikusok új területeket tárnak fel, kétségbeesetten keresik a megszűnésben lévő fajokat, olyan ez, mintha egy égő könyvtárban egy papírra megpróbálnánk lejegyezni néhány könyv címét, amelyet már soha senki nem fog majd elolvasni. Persze a kihalás, mint jelenség, már évmilliók óta megvan: állatok és növények már akkor is szűntek meg, mikor az ember még nem is létezett. De ami megváltozott, az ezeknek az eltűnéseknek az aránya. Évmilliókon át átlagosan egy faj végeztetett be. De a legnagyobb fajszámcsökkenés az elmúlt 300 év hagyatéka. És az elmúlt 300 év folyományaképp az utolsó 50-ben számszerűleg még több kihalás ment végbe. És az elmúlt 50 évnek hála, az elmúlt 10 újabb rekordot állíthatott fel. A növekedés mértéke tehát a legelkeserítőbb az egészben. Most már ott tartunk, hogy évente több mind ezer faj van halálra ítélve. Pillanatnyilag 5 milliárd ember tolong a földecskén, és egyre szaporodnak. A vadélettel küzdünk, versengünk a területért. Egyedül magukban, az esőerdőkben fellelhető az egész növény– és állatvilág fele, s ezekből a területekből egy Szenegálnyi méret semmisül meg minden évben. Oly sok a veszélyeztetett állatfaj világszerte (számuk aránymutatója három hetenként növekszik), hogy Douglasnak és nekem még további háromszáz évre volna szükségünk a felkeresésükhöz. És ha úgy határoznánk, hogy a kihalófélben lévő növényeket is látni szeretnénk búcsúzóul, az könnyedén belekerülhetne még vagy 1000 évünkbe. Minden távol eső zugban találunk olyan embereket, mint Carl Jones és Don Merton, akik a megmentésükre áldozzák életüket. Nem ritkán az ő tevékenységük menti meg az egyes fajokat a teljes megszűnéstől.

De tulajdonképpen miért is zavaró folyamat a kihalás? Számít, ha a Yangzte folyó delfinjei, vagy a kakapók, esetleg az északi fehér rínók, vagy bármely más létforma csak a tudósok feljegyzéseiben létezik? Igenis számít. Minden állat és növény részét képezi környezetének: még a Komondo sárkányoknak is meg van a maguk szerepe abban, hogy az ökológiai egyensúlyt fenntartsák a maguk kis törékeny szigetén. Ha eltűnnének, ugyanez történne sok másik fajjal is. Ennek megelőzése saját fajtánk túlélésének is alapköve. Állatok és növények biztosítják a számunkra életmentő szerepű gyógyszereket és az élelmiszert, beporozzák, meghozzák a termést és alapanyagot szolgáltatnak sok ipari folyamathoz. Ironikusan: gyakran nem a nagy és szép teremtményekre, hanem a csúnyább és kevésbé dramatikusokra van nagyobb szükségünk. Sőt, több-kevesebb faj szerepe szinte eltörpül az olyan fő környezeti problémák mellett, mint az általános felmelegedés, vagy például az ózonlyuk. Ám amíg a természet mérhetetlenül rugalmasnak mutatkozik, kell hogy legyen egy határa is tűrőképességének. Senki sem tudja, mennyire jutunk majd közel ehhez a határhoz. Tény: ahogyan sötétedik, úgy gyorsítunk. Van egy utolsó oka is a törődésnek, és hiszem, hogy ennél több nem kell. Természetesen ennek köszönhető az, hogy sok ember szentelte életét a rínók, törpepapagájok, kakapók és delfinek szimpátiájának védelmezésére. Kb. így hangzik: a világ szegényebb, sötétebb, magányosabb hely lenne hiányukban.

Douglas Adams

a bestseller Galaxis Útikalauz Stopposoknak c. ötrészes trilógia, a Dirk Gently Holisztikus Nyomozóirodája, és a Lélek hosszú, sötét uzsonnaideje írója. Islingtonban él.

Mark Carwardine zoológus, író és fényképész. Sok, a vadélet megőrzése mellett kardoskodó könyv szerzője, és egyben egyik konzultánsa a különféle Egyesült Királyság-beli és külföldi természetvédő szervezeteknek. Gyakori munkatársa a környezetről szóló tévé– és rádióműsoroknak, és ő látja el a napi „Környezetünk Hírei"-vel a „Stewe Wright délutánja" műsort a BBC rádió 1-en. Mark Dunsfoldban él, Surrey-ben.

Miután több évet töltött el más bolygók abszurd létformáival, Douglas összeáll a zoológus Mark Carwardine-nal egy expedíció során, hogy megtudja, mi történik a miénken.

„Érzékletes írás, magas rendeltetés... ez egy extrémül intelligens könyv" The Times „Ki hitte volna, hogy egy 'ökológia/természet' alapú könyv ennyire élénk, élesen szatirikus, brilliánsan írott és még humoros is lehet egyben?" Atlantic Monthly „Élet vagy halál a tét, de Adams nem ráz kezet az olvasóval. Tökéletesen kudarcot vall az önmegtagadó áhítat terén. Ehelyett meginvitál minket a nevető gondoskodás kettősségébe." Los Angeles Times

„Ez egy letehetetlen könyv, amiben az olvasó alig várja az újabb fejezeteket, azok bölcs meglátásait vagy könnyed vidámságait." The Canberra Times „Az Utolsó esélyünk feleszmélni Adams íróképességéből a maximumot hozza ki... folyamatosan gondolkoztatja az olvasót szédítő fordulataival, amelyek a Stoppos tarsolyából kerülnek elő." The Listener „Tényleg jó" Stephen Pile, The Daily Telegraph „Csodálatos... Ez a szokatlan összefogás eredményezte az egyik legjobb könyvet, amelyet valaha is megjelentettek ezzel a nagyon is valós problémával, a vadélet eltűnésével kapcsolatban... ami kiemeli ezt a könyvet, az Douglas Adams brilliáns írókészsége... szörnyen mulatságos... nagyon szórakoztató... ez egy klasszikus könyv, egy tudományos dokumentum valami lényegesről. Tanít és szórakoztat" Sunday Independent, Plymouth „Most a sci-fi paródia mestere, a Galaxis Útikalauz Stopposoknak c. trilógia szerzője a pusztuló, haldokló, veszélyeztetett fajokról ír itt, Gaia-ban, a naptól három bolygónyira... Adams világklasszis képzelőerővel bír, és használja is zsenialitását, hogy felmérje az ökológiai pác nagyságát, amelyben élünk." Boston Globe „Gondolatteli, szórakoztató, megkapó – és időtlen – könyv" Nassau Herald „Adams tévedhetetlen szeme és egy hirtelen, humoros stílus" Daily Mail „Az észrevételek attól az éleseszű humoristától származnak, aki vicceket ír, és tényeket közöl párhuzamosan" The Weekend Telegraph „Adams szándékosan bolondozik... Carwardine szerepe az ő kijózanítása... és működik" Toronto Globe and Mail Mark Carwardine bibliográfia: Iceland: Nature's Meeting Place The Encyclopedia of World Wildlife The Animal Atlas Birds in Focus The WWF Environment Handbook John Cravennel közös alkotása: Wildlife in the News

TARTALOM Gally-technológia Itt csirkék vannak Bali-ra repültünk... Leopárdbőr pirulásdoboz fejfödém Szívverések az éjszakában Vaklárma Ritka, avagy közepesen ritka? Parázson tengődve Mark végszava