„A szülőfaluért lehet sokat tenni, de eleget soha”
XI. ÉVF. 2. SZÁM
A HELYTÖRTÉNETI BARÁTI TÁRSULAT TÁJÉKOZTATÓJA
2002. ÁPRILIS
Docete! ( Tanítsatok! )
D
R.
BALÁZS JÓZSEF alapító elnökünk idézte, tárta Elnökségünk elé feladatmeghatározását, amikor Társulatunk jövőjének alapozásakor, 1994 őszén a következő év terveit szőttük. Éreztük, hogy szükséges, kötelességünk mind azt, a hosszú évek során gyűjtött „elemózsiát”, ismeretanyagot, amelyet ránk hagytak, amelyre szert tettünk és amely rendelkezésünkre áll, a hozzátartozóinknak, hatókörzetünkben élőknek átadni, velük megosztani, mindannyiunk hasznára fordítani. Ez a késztetés volt az alapja a népfőiskolai mozgalomba való bekapcsolódásunknak, a HBT által működtetett BAGI NÉPFŐISKOLA alapításának. Az alapító okirat 1994 decemberében kelt és 1995 januárjában már el is indult az ismeretátadás. Nem volt kipattanó szikra a felszólítás, hiszen amire vállalkoztunk, annak szükségességét már sokkal előbb, előttünk megfogalmazták . Most mégis hálásan emlékezünk a kezdetre. A BN 2002. április 10-én zárta nyolcadik évfolyamát. Ez a teljesítmény állami intézetek életében is elismerésre méltó. Még inkább megbecsülést érdemel, ha társadalmi szervezet tudhatja magáénak az eredményt. Tájékoztatónkban rendszeresen beszámoltunk a népfőiskolai előadásainkról, a mozgalomban zajló eseményekről, amelyeknek részesei vagyunk. Az előadás-sorozatok, az előadók, a témaválasztás, a támogatók, a résztvevők kölcsönösen hatnak egymásra. Az eredmények visszaigazolják: volt mit tanulni és az érdeklődés, természetesen nem hagy
alább. Meg kell felelni az újabb kihívásoknak, bővítenünk kell ismereteinket. Ezt célozza a felnőttképzés kiterjesztésének jogi szabályozása, ezt igényli a tudásalapú társadalom. Vállalásunknak megfelelően, az utolsó félévben, a hatókörzetünkben élők hatékony életvezetésének és önsegítő képességének ismereteit, gyakorlatait sajátítattuk el hallgatóinkkal, amelyekről már korábban beszámoltunk. Folytatásként Benkó Attila, Filip Zsolt és Balázs Gusztáv vezette a foglalkozásokat a mezőgazdasági támogatásokról, az élet- és vagyonvédelemről, nemzeti ünnepeinkről és az önsegítő képesség különféle lehetőségeiről (turizmus, kézimunkák, sajátos termékek előállításáról, stb.). Társulatunk népfőiskolája sikeres nyolc évét nem valósíthatta volna meg támogatások nélkül. A közhasznú céljait vállaló – és annak érdekében tevékenykedő – HBT, a meghívott előadók, társszervezeteink, Önkormányzatunk, a pályázat kiírók, más támogatóink és természetesen hallgatóink érdeklődése közös törekvése valósult meg eredményeinkben. A nyári szünet az új tanév előadássorozatai tervezésének ideje. Folytatni kívánjuk a hatékony életvezetés elméleti és gyakorlatai alapjainak átadását, amelyek a család, a nemzet érdekében mobilizálják a hatókörünkben található humán erőforrásokat, segítő intézményeket és szakembereket egyben erősítik a társadalmon belül a szubszidiaritást, szolidaritást. BAGI
2
XI. évf. 2. sz.
„Lehetetlen utánozni egy kézimunkát” A bagi trukkolás és slingölés III. rész
A SLINGÖLÉS
ÖLTÉSFAJTÁK
„A kézi munka fizethetetlen…”
Kiskendőm, jegykendőm simára van vasalva, mind a négy sarkába babám neve van varrva.
Bár sosem volt megfizetve a kézimunka, mégis mindig megvolt a maga becsülete. Faluszerte jól ismerték azokat a lányokat, asszonyokat, akik tetszetősen varrtak. Csupán egy kiskendő kivarrása is több ezer öltésből áll. Egy gyakorlott hímző körülbelül tíz caklit tud kivarrni óránként.
A bagi hímzés egyediségét leginkább a kiskendők és jegykendők mutatják be legjobban, ezért tekintsük most át a bennük alkalmazott öltési módokat: Tömör-, vagy lapos öltés (vak) a legtöbbször alkalmazott alapöltésfajta, kisebb–nagyobb foltszerű tömör részekhez, virágszirmokhoz, levelekhez „Töviskes” öltés a tömöröltés egy különleges fajtája, minden harmadik-negyedik öltés a többinél hosszabbra készül, mintegy tüskeként kiáll.
Rengeteg öltésből áll a kendő
F OTÓ : T SINOM
Ha az édesanya szépen hímzett, nem is nagyon engedte a lányát varrni, mivel a szépen díszített ruha nagymértékben növelte az eladólány „kapósságát”. Pontosan kellet dolgozni, ha valaki „kiment” a mintából azt kifejtette és újra varrta. Akkor is kifejtették a hímzéseket, ha az új tulajdonos nevének kezdőbetűit kellett újólag belehímezni; vagy ha a ruhadarab még jó volt, de a hímzést fel akarták újítani. Persze vigyázni kellett nehogy „szálvonalzódjon” ( kiszakadjon a szál mentén) a gyolcs.
Cakli öltés (slingölő öltés) ez is a tömöröltés egy fajtája, egy hosszabb és egy rövidebb öltésből áll. Az öltésbe szúrt tű hegyén átvetették a cérnát, így az egy szegélyt képez. Erre a megerősítésre azért van szükség, mert a cakli mentén a gyolcsot majd ki kell vágni, és ez véd a kirojtolódzástól. Lyuköltés a kereszt alakban kivágott lyukat először „körbefürcölték” (fércelték), majd körbe szegték, ennek egy nehezen elkészíthető különleges típusa a „láncos” minta, ahol a lyukak szegélyei összeérnek, mintegy láncot képeznek Száröltés (előöltés) a ferdén egymásra lapuló öltések, amelyeket főleg vékony vonalakhoz, általában virágszárakhoz használnak.
2002. április Láncöltés vastagabb vonalakhoz, (szárakhoz, szirmok kontúrvonalaihoz) használják, láncszerű hurkokból áll, nagy méretű mintáknál – mint pl. falvédőknél és a „komasszonykendőknél” – is gyakorta alkamazzák. Virágok (a posztószoknyában) Bár nem tartozik szorosan ide, de megemlítjük, hogy – főleg a II. világháború környékén – előfordult, hogy a ráncos szoknyát nem géppel hímzett posztóból készítették, hanem kézzel varrták ki. Ilyenkor, a gépi hímzést utánozó öltéssel került bele a virágmotívum, amely három virágfejből és a hozzátartozó szárból és levélből áll. A virág közepe mindig sárga volt; a szirmokból egy mindig fehér, egy sárga, a harmadik pedig: vagy piros, vagy kék, attól függően, hogy milyen illet a posztó (kék, zöld, meggyszín-bordó, piros, lila) színéhez. Ezt az egyszerű mintát nem rajzolták elő, csak a helyét jelölték ki egy sablon alapján cérnával, vagy krétával, mert ezt anélkül is, minden ügyes kezű asszonynak tudnia kellett kivarrni.
3 Mint már említettük, kezdetben csak fehér színnel hímeztek. Később azonban használták a kék, piros és lila színeket. Bár nem voltak írott szabályok, hiszen a hímzés tudományát nem elsősorban az iskolában tanulták, hanem a szájhagyományból és a szülőktől, nagytestvérektől látott példából merítették - kialakult szokások azért irányították a nőket a színválasztásban. A betűk és a jellegzetes korona piros – sok estben még a fehér hímzésnél is –, a színes hímzésnél pedig a cakli volt mindig piros, és a gyakoribb virág- és levélmotívumoknál is kialakult egy-egy tetszetős színhasználat. Persze sok múlott a slingölő ízlésén, és gyakorta még azon is, hogy az adott színből mennyi volt még a varródobozban.
„PAMUK” Kinek varrod babám ezt a szép jegykendőt, Néked varrom , hogy legyél szeretőm… A hímzéshez használt pamutfonalat bagiasan csak „pamuk”-nak nevezték. A II. vh. előtt az import DMC cérnát használtak, ez volt a legmegfelelőbb erre a célra, mert nem szakadt és nem könnyen fakult ki. A háború után a belföldi gyártmányú M.E.Z. és UC feliratú fonalak voltak használatban. A 16-os vastag szálat a caklikra, tömör levelekre használták; a 25-öst a szárak, virágok kivarrásához; a 30-ast pedig a lyukak körbeszegéséhez, mert itt a legvékonyabb szál mutatott a legszebben.
Fehér hímzés
F OTÓ : T SINOM
A II. világháború után a népviselet visszaszorult, „idejét múlt divattá” vált. Sokan „kivetkőztek” hagyományaikból; a korábbi szokások, íratlan szabályok kezdtek feledésbe menni. A hímzésben is megjelentek más vidékről (főleg matyó irányzat) származó színesebb, díszesebb elemek. Ebben az időben a bagi hímzések között még gyakori az évszázados helybéli minták használata, de a színek már kilépnek a korábbi piros-kék-lila együttesből, és a zöldön kívül megjelenik sok más színárnyalat is.
4
XI. évf. 2. sz.
KIKÉSZÍTÉS A hímzéssel még nem fejeződött be a munka. A kendők caklis mintázatát egy éles ollóval körbe kellett vágni, vigyázva, hogy az öltés meg ne sérüljön. Ezután következhetett az áztatás hidegvízben (nehogy a trukkoló festék foltot hagyjon a gyolcsban), majd a mosás. A szebb, rikítóbb megjelenés érdekében még kékítőt is tettek a vízbe, a jobb „tartás” miatt pedig keményítőszert használtak. A megszáradt kézimunkát, mintával lefelé fordítva, vastag terítőre helyezve
vasalták ki. A kendőket, a kialakult szokás szerint „sarkosra” hajtogatták össze. Gyűjtésünkben segítkezők közül hadd emeljük ki Kollár Böske nénit, aki jelenleg, még 83 éves korában is trukkol és hímez. (Ott jártunkkor is, egy fehér terítőt hímzett, amelyet az USA-ból rendeltek meg.) Ezúton is megköszönjük együttműködését és kívánjuk, hogy még sokáig végezhesse hagyományőrző munkáját, és megérhesse azt az időt, amikor a bagi népművészet és népviselet ismét kellő rangra emelkedik. -kp -
Bag falusi turizmusának fejlesztéséért (képviselői előterjesztés) 2002. évi munkaterve elkészítésekor javasoltam, tárgyi előterjesztésem napirendre tűzését. Mindannyiunk előtt ismeretesek a különféle vélekedések a témát illetően. Valójában, sajátos megfogalmazásom szerint kezdő-, idegenforgalommal barátkozó szószólóként, csupán elindítani, támogatni kívánom azt a gyümölcsöző tevékenységet, amelyről napjainkban mindinkább bebizonyosodik: községünk számára is szükséges. A falusi turizmussal foglalkozni kell! Számos testületi-, falufejlesztési ülésünkön elemeztük azokat a lehetőségeket, amelyek más-más koncepciók keretében felvillantak, mint kitörési pontok, falunk fejlesztését biztatóan befolyásoló tényezők. Most is erről van szó. Szeretnénk, ha lakosaink közérzete javulna, falunk megtartóereje növekedne. Megmaradnának településünk szép tájai: erdői, dombjai, völgyei, földjei, vizei; ha meg tudnánk őrizni épített-, és természetes környezetünket úgy, hogy az közben értékeiben gazdagodjék. Növekedne lakosaink jövedelme, életszínvonala. Helyben tudnánk mind több munkahelyet biztosítani, nem kellene olyan sok munkavállalónak ingáznia. Csökkenteni tudnánk a munkanélküliek számát. Gazdaságosabban tudnánk működtetni intézményeinket, közműveinket, vállalkozásainkat, magántulajdonunkat – bizonyára még több szegmensét is
Ö
NKORMÁNYZATUNK
sorolhatnánk a gazdaságnak, életminőségünket befolyásoló alkotóknak. Nemzetgazdaságunk húzó ágazata – ma már bizonyított tény – a turizmus. Évente 30 millió vendég látogatja hazánkat, akik átlagosan napi 142 eurót költenek el nálunk. Sajnos átlagosan csak három éjjel esik itt tartózkodásukra, az ebből adódó árbevétel így is számottevő. Mi mégis elmaradtunk az idegenforgalom területén. Pedig adottságaink vannak. Igaz kastély nem maradt ránk, nincs azonnal, vagy közvetlenül konvertálható értékesíthető kínálatunk, azonban vannak ritka, értékes hagyományaink (népviseletünk, népszokásaink, táncaink, dalaink, településszerkezetünk, stb.); épített- és természetes környezetünk (Gödöllői-dombság, Galga völgye), dolgos népünk, vendégszeretetünk. Gazdag helytörténetünk, csak részben feltárt, kimunkálása formálódó, az érdeklődők számára élményt jelentő, értékes. Van közigazgatási területünkön tájvédelmi körzet, turistaút. Vannak neves dűlőink, ösvényeink, forrásaink. Településünk közlekedési csomópont, amely része a vasút, közút (majdani kerékpárút) hálózatának. Közel fekszik a fővároshoz és az idegenforgalom – bővebb megfogalmazásban: a népek vándorlása – útjába esik (így például a Nemzetközi Kastélyutak is igénybe veszik településünket).
2002. április
5
A felsorolt – magunk számára felbecsülhetetlen értékek – bizonyára mások számára is érdeklődést, értéket jelenthetnek. Kötelességünk ezek feltárása, megóvása, közkincsé tétele. Mint ahogyan minden mesterségnek az alapja az ismeretszerzés, gyakorlat, így az idegenforgalom mesterségét is meg kell tanulnunk – lehetőleg a legmagasabb fokon –, hogy feladatunknak meg tudjunk felelni. Képviselőtestületünk már több ízben is foglalkozott a cím kérdéseinek tárgyalásával. Tehát nem új a nap alatt, amiről előterjesztésem értekezik. Mégis úgy gondolom, hogy összegezve az eddigi, e téren már bizonyos eredményeket is felmutató próbálkozásokat: szervezettebb tevékenységre van szükség. Hivatalunknak megfelelő személyi- és tárgyi feltételeket kell teremteni az elkötelezett tevékenységre.
Igénybe kell venni a szakmai ismereteket, azoknak gyakorlóit (hatóságokat, társadalmi szervezeteket). Fel kell készíteni, és igénybe kell venni intézményeinket a szükséges feladatok elvégzésére. Tájékoztatni kell lakosságunkat az idegenforgalom fontosságáról, illetve fel kell kérni a hatékony megvalósításában való közreműködésre. Tisztelt Képviselőtestület! Előterjesztésem nyilván nem lehet teljes, kiegészítésre szorul. Bízom abban, hogy Képviselőtársaim hasznos javaslataikkal is hozzájárulnak Bag község idegenforgalmának hasznos megvalósításához. Bag, 2002. április 18. Balázs Gusztáv képviselő TÉKB Elnök
Csöndesülő viharban
E
MLÉKEZÜNK.
A múltat így tanulja meg az ember. Akkor igazán, ha emlékeznie nem csupán kötelesség, külsődleges penzum, nem valami kultúrmeszes máz, ami a kitüntetett időpontra száradt, hanem az ember magaérintettségének horizontra emelkedése. A Költészet Napján inkább költőkreírókra, műveik törékeny sugallatára, mintsem a költészet absztrakt kategóriájára. E napon sorsok idéződnek egymás társául: ikermagányok ikerablakain tekint felénk huszadik századi irodalmunk vidékéről József Attila, Márai Sándor; a lassan feledésbe merülő Vörösmarty Mihály távolabbról integet felénk. József Attila ez idő tájt minden évben aktualitássá növekszik; Márai is egyre gyakrabban, akit az idősebb, a háborút érett fejjel megélő nemzedék talán régtől fogva ápol emlékezetében, s aki mellett a fiatalabb generáció sem mehet el megérintetlenül. Balszerencsés szóval élve: szerencsére, ma már lehet: Márai műveit olvasnunk, szavait morzsolgatnunk, felette-benne gondolkodnunk. Csak: bár ne lenne keskenyebb a híd, mint a palló! Csak ne szorítkozna az emlékezet a mindig ünnepi, többnyire a hivatkozásban kimerülő jubiláris-köntösre! Hiszen lehetne a vers, a regény napi gyakorlat, a magunk életének és életérzéseinek meghosszabbított tárháza, a másban magunkra ismerés lehetősége: létgyarapító médium.
E két alkotó élete és művészete bizarr módon fonódik össze. A tehetség, a betelt életmű okán természetesen. Az életzáró exitálásban, sorsszerűségükben tragikusan. Ma már csak az iskolás szemlélet tudhatja biztosan, hogy József Attila ideje korán, önszántából lelte halálát. S túl azon bizonyosabb-e a bizonytalan? Balogh László József Attila monográfiájának zárlatában, pontosabban az életrajzi ismertető utolsó akkordjaként így utal a végzetes történésre: "December 3-án 19 óra 36 perckor halálát leli az elinduló 1284. számú tehervonat kerekei alatt". De ez az ideje korán is könyörtelenül pontatlan, ahogyan Márai esetében is, aki valóban önkezével vetett véget életének. Ha a lelki alkat formájára, a ki tudja mit és hogyan megélő személyiségre, az elfáradó testre gondolunk – a fiziológia adta életkeretlehetőségek külsődlegesnek bizonyulhatnak. Márai, kétszeri emigrációval a háta mögött nemcsak a hazájának tudott, polgári Magyarországot veszítette el, ami egyébként is veszendőben volt. Közös sorsban osztozott a nagy előddel, a példaként tisztelt Krúdyval, aki mellől szintén eltűnt egy világ, s ő maradt utolsó, bevehetetlen szigetként – tanúnak. Máraival több is történt: egy másik világ is kiveszett mellőle. Ha igaz az, amit Heidegger a tudós ritka költői pontosságával és szemléletességével fogalmaz meg, hogy "a nyelv a lét háza", akkor Márai nem csupán
6
XI. évf. 2. sz. hazátlan, de kiváltképpen hontalan. Anyanyelvében megszaggatott, amikor a feladatát végző írót megtámadják, ellehetetlenítik, a Sértődöttek utolsó kötetét bezúzzák. Nyelvotthonából kiebrudalják. Holott vallotta: "Senki és semmi nem fontos, csak munkád... mert úgyis meghalsz, s addig el kell végezned munkádat." A függetlenségét oly felelősen őrző író talán nem is tehetett másként; hogy emellett még mi, vagy éppen csak "ennyi" volt oka, hogy 48-ban elhagyta az országot, nem szorul magyarázatra. A történelemmel cinkoskeserűn összekacsintva úgyis ez volt a terve! A Napló 1945-1957 című ciklusban, az 1950es év egyik bejegyzésében olvashatjuk: "...az otthoni háborús, majd forradalmi szobafogságba, sokszor elképzeltem, milyen is lesz, ha egyszer ötvenéves leszek. Úgy képzeltem, akkor elhagyom az otthont, útra kelek, s letelepszem valahol a Földközi-tenger nyugati partvidékén. A maradék időt aztán ott töltöm el, a tenger partján, egy kertben, a napsütésben, írok naplót és eposzt, olvasok, néha utazgatok a tengeren, bort iszok és pipázgatok. Ez a vágyakozás a valóságban kevés valószínűséget ígért. De most ötvenéves vagyok, s valóságosan elhagytam az otthont, és itt élek, a Földközi-tenger nyugati partvidékén, a tenger partján, egy kertben, naplót írok, bort iszom, néha utazom a tengeren... Minden elkövetkezett, egészen más feltételek mellett, mint ahogyan elképzeltem, s a végén mégis egészen úgy." A vágyakra a sors, vagy a maga végzetét kimérő intenció végül a Csendes-óceán partján, a délkaliforniai San Diegóban felelt a nyelvében őrlődő írónak. Az a sorsterhes épület, ami élete idején Márai fölé épült – s amit magára döntött, hiszen véget vetett, a már semmi vágyat nem érintő életének 89. életévében –, összeomlott. Összeomlása mégsem tűnik a gyengeség jelének, lakója gyávaságával pedig végképp nem lehet azonos. Minden tartóoszlopa átázott, s ami még állt, ha volt ilyen, az is világhitetlenségben, noha gyönyörűn; súlya alatt feszült magányosan egy magyar író. S ugyan mit kellett volna még elmondania annak, aki úgy vélte, feladatát bevégezte,
megtette azt, amit írónak tennie szükséges? Készült, várakozott, s a várva-várt késett, másutt időzött. A halálra való felkészülésének jele volt - az utolsó naplóban (1984-89) több alkalommal utal is erre -, hogy határozottan tudta, nem ír többé regényt. E fájdalmas szépség ismerős, de nem epigon, nem kimódolt: "Letészem a lantot. Nyugodjék. / Tőlem ne várjon senki dalt. / Nem az vagyok, ki voltam egykor, / Belőlem a jobb rész kihalt."– írta Arany. Az író kilép az íróságból; emlékezete, világérzése tárgyait már nem kívánja kiszolgáltatni az ugyan kinek. Könyveit lapozgatva, ujjbegyünkkel érintve a lapokat, amelyekre betű rovatott, szótlanul mellette érezhetjük magunk a kietlen, utolsó lehetőségben: a sorstűrő magányban és az önfeladásban is. Valami halvány vágyunk még pislákol, hogy talán... ha regényt nem is … lehetne még ... a naplók sorát...folytatni! Nem! Nem szigorú nem, de nem. Ködös, vizenyős szemekkel, lassan kiejtett nem. Az utolsó idők keserű magányát, a társtalanság és a fiziológiai krach jeleit már nem volt mi enyhítse. Látása elgyengült, felesége, Lola, fogadott gyermeke, János megelőzték halálukkal. Már rég nem gondolt nőre, borra, csupán a múló időt hatvan éven át egymásban mérő Lolára: "Augusztus 27. Ma nagyon hiányzott L. testének nemessége és előkelősége. Mosolya. Hangja." Meg talán Babitsra, vigasztaló sorára: "Talán nem is olyan nagydolog a halál". A közös sors fölé emelkedik, hogy az 1989-es év egyetlen bejegyzésének tükrében mérjen fel mindent: "Január 15. Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje." "Minden harmadik gondolatom sírom lesz" – mondhatta Prospero-Shakespeare, miközben eltörte pálcáját a bizonyosan csendesedő viharban. S mondhatta Márai, mielőtt orvosának, a seriffnek, meg a fűszeresnek üzent, hogy „Minden megvan”", és minden így van meg, hogy a félig vakban a művész világtalan. Balázs Sándor
TÁJÉKOZTATÓ m e g j e l e n i k k é t h a v o n ta , k é z i r a t k é n t ● k i a d j a a H e l y t ö r t é n e t i B a r á t i T á r s u l a t ● 2 1 9 1 B a g , M a l o m ú t 1 4 . Tel./ Fax: 06-28/ 409-492 ● Mobil: 06-30/ 314-2492 ● adószám: 19181943-2-13 ● számlaszám: OTP 11742166-20101701-00000000 honlap: http://hbtbag.ini.hu ● e-mail:
[email protected] ● elnök: id. Balázs Gusztáv ● tördelés: Katona Pál
