Dénes Zsófia
Talán Hellász küldött
Dénes Zsófia
Talán Hellász küldött Ady, Csinszka, Dénes Zsófia levélváltása és Ady néhány visszhangzó verse Dokumentumok
2011
© Fapadoskonyv.hu Kft. © Dénes Zsófia jogutódja
Az új kiadás elé Hogy milyen torz ügyben kell a tollat kezembe vennem, azon már csak nevetek. De miután ellenem megismételt és még újabb kíméletlen támadást is megértem, arra kényszerülök, hogy kilencvenkilencedik évemben magam válaszoljak reá. Ezt helyettem senki sem teheti meg úgy, mint én. Miként három évvel ezelőtt, az ellenem koholt „rosszindulatú memoárírás” vádját érveim igazságának erejével (előző kötetemben és a napisajtóban is) pontról pontra megcáfoltam. Ezt kell megtennem most is. Az 1982. év végén megjelent, Ady életével is foglalkozó 1365 oldalas könyvben1 az első világháború kitörése utáni hetek alatt – túl minden eddigi vádon – „A szellem árulásában” (I., 39. oldal) részt vevők közé keveredtem. De hogyan? És ezen is túl: „a Rákosi Jenő-féle provinciális sovinisztákkal” egy táborba kerültem (I., 94. oldal). – És most az az új megállapítás szerepel a könyvben, hogy memoárírásom „Csinszkaellenes” (II., 450. oldal). Ez és az ehhez hasonló, itt fel sem említett többi rámfogás olyan egyoldalú és hamis beállítása följegyzett emlékeimnek, hogy szinte szóra sem volna érdemes. Előző kötetemben világosan bebizonyítottam, miért és milyen szándékkal folyik ez az engem elmarasztaló „kutatás”. Nem az igazi Adyért, hanem a valóság elferdítésével, egyenesen Ady igaza ellen. És még mindig folyik tovább, minden kétségbevonhatatlan dokumentumom ellenére. 1 Király István Intés az őrzőkhöz – Ady költészete a világháború éveiben 1914–1918 című kétkötetes könyvét a Szépirodalmi Könyvkiadó adta ki 1982-ben.
5
Most hadd idézzem a könyvből azokat a bekezdéseket, amelyek az új vádakat tartalmazzák. „Mert azon nem lehetett csodálkozni, hogy egy Adolf Hitler nevezetű, hivatást nem lelő, kallódó, kétes egzisztencia – mint emlékezéseiben büszkén bevallotta – a háború kitörésének hírére a müncheni Odeon téren leborult térdre, az Égnek hálát adva, hogy történik valami, ami élete unalmából, céltalanságából kiragadja végre. A szellem embereinél viszont kellett volna hogy kössön a gondolat… Marinetti »nagy emberi higiéniaként« üdvözölte például a kitört világvészt. Apollinaire pedig – szenvedélyes francia hazafivá válva – úgy ítélte meg, hogy egy rendkívüli élménynek lett végre részese. A megkavartságot, a belső emberi kifordítottságot tükrözve még egy Dénes Zsófiához hasonló, az európai szellem újítóiért rajongó, kulturált, bölcs asszony is ilyen levelet írt, s paradox módon éppen Adynak: »Ugye művész, Te is bevallod, hogy a legnagyobb szenzáció az, amire születtünk. Hogy áldott a mi életünk, amiért ilyen egyetlen lángnál kapott legnagyobb fényt és meleget. Érzed?! Ma először, hogy nem irigylem az unokámat.« Tovább lehetne sorolni a különféle rendellenes megnyilatkozásokat, a tudatzavar sajátos tipikus eseteit.” Majd másutt a szerző ezt írja a könyvben: „Nemcsak a Rákosi Jenő-féle provinciális sovinisztákat kapta el a magyar impérium, a magyar nagyság álma, de még a Dénes Zsófiához hasonló, Európában otthonosan mozgó entellektüeleket is. »Kedveském, [írtam Adynak 1914 augusztusában, D. Zs.] ne lássa maga oly pesszimisztikusan a helyzetet, minden okunk és fegyverünk megvan rá, hogy ágyúink sikerrel dörögjenek [nem vessző van itt a levélben, de – gondolatjel! D. Zs.], ami sok pénzt jelentene! nekünk is kijáró, dús hadisarcot, az egész eddig pangó gazdasági életünk fellendülését és mindenekelőtt 6
a magyar elem előtérbe nyomulását Monarchia-szerte, minden irányban, még a kultúrában is.«” (I., 94–95. oldal.) Ilyen meglepetés hosszú életem során eddig még nem ért, hogy engem a „háborúért lelkesedőkkel” együtt, Hitlerrel egy sorba állíthat valaki. Még ha ebben a koncepciós perben sok kitűnő kortársamat is vád alá helyezte a szerző. Mindezen túl Adyhoz írt levelemből, azaz önkényesen kiragadott szavaimból szerinte a „tudatzavar” jele látható. Sőt: abban „a belső emberi kifordítottságot” tükrözöm. Ugyan hogyan juthat bárkinek is az eszébe, hogy így forgassa ki néhány Adyhoz intézett közvetlen szavam igazi értelmét? Aki ismeri írásaimat és emberi magatartásomat, annak ez a töredékes idézet önmagában sem bizonyítja ezeket a meghökkentő állításokat. Egész levelem pedig világosan ellentmond az önkényes elmarasztalásnak. Milyen kritikai szemlélet ad erre lehetőséget? Erre az igazságtalanságra! És vajon milyen történelmi alapon ítélkezik így Ady-kötetében a szerző élők és holtak felett? Az, hogy én nem az életre esküszöm, hanem – „éppen Adynak” írok lelkesedéssel a háborúról, olyan érthetetlen, hogy én erre sohasem lettem volna képes. És ha én egyetlen sorommal is elárulnám a „szellemet”, vagy a „Rákosi Jenő-féle provinciális sovinisztákhoz” bármi közöm lett volna, akkor bizonyára nem Adynak vallanék erről. És a magyar érdekek érvényesítése hogyan lenne „a magyar impérium, a magyar nagyság álma?” A Monarchiában akkor „a magyar elem előtérbe nyomulása” haladó és jogos követelésünk volt. Függetlenségünkhöz is – véltük akkor, mert hol volt még a forradalom szele – így juthatunk egyre közelebb. Sokan láttuk ennek a lehetőségét még a Világ szerkesztőségében is – de nem álltunk azért Rákosi Jenő oldalán. Az ő „hazafias” elképzelése egészen más lényegre val7
lott. Aki Adyval kapcsolatban hamisan értelmezi bármely írásomat, vallomásomat, annak elferdítő állításait bizonyítékaim erejével – mindhalálig – lesöpröm asztalomról. Mert nemcsak asszony vagyok, de író is. És az vagyok ma is, kilencvenkilencedik évemben. Olvasóim így tartanak számon. Akkori írásaim igazolják, hogy a legelsők között voltam, aki a háború ártatlan áldozatait minden törekvésemmel segítettem, ahol és ahogy azt megtehettem. Nem lelkesedésből a háborúért, hanem emberi együttérzéssel. De ha már „ránk hozták a háborút”, az emberi tisztesség parancsa kívánta ezt tőlem. Publicisztikámmal az első perctől a háború embertelen volta ellen ébresztettem a lelkiismeretet. Ezt kortársaim jól tudták már hetven évvel ezelőtt. És az igazságért elkötelezettek ma is tudják. A Gyalog a baloldalon és az El ne lopd a léniát köteteimben sokat közreadtam ezekből az írásaimból. Ady sorsalakulása is természetesen mindig gondjaim közé tartozott. Éppen ebben a neki írt levelemben egyértelműen, irtózattal elítélem „a katonás tömeggyilkolást”. És a lelkiismeretem legmélyén nekem is előre kellett látnom, hogy az agresszív ösztön felszabadulásából milyen tragikus vérözön ömlik végig századunkon. Ezért – és minden „megkavartság” nélkül – én, a huszonkilenc éves, már akkor „nem irigyeltem az unokámat”. Hogy „az öldöklésre adott parancs” milyen szörnyű pusztulást szabadított rá az emberiségre, azt sajnálatosan átéltük, és rettegünk ma is, mit hoz a holnap. De hogy a legnagyobb élmény nem lehet más, mint amire születtünk: a mi életünk. Erről vallok Adynak. És ezt ő meg is értette. Bizonyíték van rá. Összefüggéseiből kiragadott soraimból is félreérthetetlenül kitűnik, hogy a háború lángjánál az élet kap nagyobb fényt és meleget. Mégis – úgy látszik – minden alap nélkül, ellenséges indulattal ki lehet forgatni soraimat valódi tartalmukból. 8
