DÉL-ERDÉLY

T

Á

R

S

A

D

A

Ár: 300 Ft

Cazacu, Ioana PhD-hallgató (A. I. Cuza Egyetem, Ias¸i) Egry Gábor történész (Politikatörténeti Intézet, Budapest) Gajdó Ágnes irodalomtörténész (Ráckeresztúr) L. Balogh Béni levéltáros, történész (Komárom-Esztergom Megyei Levéltár, Esztergom) Nagy Alpár-Csaba egyháztörténész (Babes¸-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár) Nóvé Béla történész, író (Budapest) Ortutay András nyugalmazott levéltárigazgató (Makó) Pál János lelkész (Marosvásárhely) Sárándi Tamás történész, muzeológus (Szatmár Megyei Múzeum, Szatmárnémeti) Seres Attila történész, tudományos igazgatóhelyettes (Magyar Kulturális és Tudományos Intézet, Moszkva) Zelei Miklós író, újságíró (Budapest)

Legújabb összeállításunk tematikai súlypontját a dél-erdélyi magyar kisebbség 1940–1944 közötti története képezi. Közvetlen elôzménye a szakmai körökben pozitív visszhangot kiváltó, Bárdi Nándor által szerkesztett 2006. 2. szám, amely Észak-Erdély kérdéskörébe nyújtott betekintést, ugyanebbôl az idôszakból. Az ott megjelent írások amellett, hogy összegezték addigi tudásunkat, új kutatási szempontokat is felvetettek. A mostani válogatás az öt évvel ezelôttinek akár „tükörszáma” is lehetne, de folytatása mindenképpen. Az észak- és a dél-erdélyi magyarság 1940–1944 közötti sorsának párhuzamba állítása a mára nézve is fontos tanulságokkal járhat. A kérdés sokrétû, hiszen demográfiai, gazdasági, kulturális, érzelmi és mentalitásbeli dimenziói is vannak. Az utóbbinál maradva: eddig még nem született összehasonlító szociológiai tanulmány arról, hogy milyen „szétfejlôdést” idézett elô a második bécsi döntés és az azt követô négy év az erdélyi magyar társadalom kollektív mentalitásában. Észak-Erdély vonatkozásában Gagyi József 1992–1993-ban a székelyeknek, tíz évvel késôbb pedig Osgyáni Gábor a magyar nemzeti identitású gyimesi csángóknak az 1940–1944 közötti idôszakhoz kapcsolódó kulturális emlékezetét vizsgálta. Következtetéseik szerint e két térség – és általában véve Észak-Erdély – magyarságának az 1940-es impériumváltás pillanatához kapcsolódó kulturális emlékezete, egységes tudása egyértelmûen pozitív színezetû. Dél-Erdélyre vonatkozóan nincsenek hasonló kutatások, de tudjuk: a dél-erdélyi magyarság tömegein mélységes csalódás és elkeseredettség vett erôt a bécsi döntés nyomán, annak hírére, hogy továbbra is Romániához tartoznak. A legtöbben a trianoni katasztrófához hasonló sorscsapásként élték meg az újabb kisebbségi létforma beköszöntét. […] A dél-erdélyi és észak-erdélyi magyarok (feltételezett) mentalitásbeli különbségei – a kérdés kétségtelenül megérdemelne egy alapos kutatást – véleményünk szerint éppen az 1940–1944 közötti, egymástól teljesen eltérô szocializációban és történelmi tapasztalatban, „sorsélményben” gyökereznek. (L. Balogh Béni)

O

M

T

Ö

R

T

É

N

E

L

E

M

M

Û

V

E

L

Ô

D

É

S

2011.2 2011.2 DÉL-ERDÉLY 1940–1944

SZERZÔINK

L

TUDOMÁNYOS SZEMLE

DÉL-ERDÉLY 1940–1944

TUDOMÁNYOS SZEMLE

Komárom-Esztergom Megye Önkormányzata Virág Jenô L. Balogh Béni Csóti Csaba, Csortán Ferenc (Marosvásárhely), Hamberger Judit, Ress Imre, Seres Attila, Vesztróczy Zsolt, Zeidler Miklós M Û S Z A K I S Z E R K E S Z T Ô Modrián Vilmos B O R Í T Ó T E R V Sellyei Tamás Ottó

ALAPÍTOTTA: FÔSZERKESZTÔ FÔSZERKESZTÔ-HELYETTES MUNKATÁRSAK

BEVEZETÔ: L. Balogh Béni: Dél-Erdély – Észak-Erdély • DÉL-ERDÉLY: Egry Gábor: Az Antonescu-korszak nemzetiségpolitikája Romániában; L. Balogh Béni: A Romániai Magyar Népközösség 1940–1944 között; Nagy Alpár-Csaba: A Dél-Erdélyi Református Egyházkerületi Rész rövid története (1940–1945); Pál János: A dél-erdélyi unitárius egyház helyzete és önszervezôdési stratégiái 1940–1944 között; Seres Attila: Márton Áron és a kisebbségi reciprocitás kérdése a magyar–román kapcsolatokban • MÛHELY: Nóvé Béla: Pásint Ödön szerepvállalásai 1934–1944 • KITEKINTÉS: Ioana Cazacu: A Második Román Önkéntes Hadtest és a román hadifoglyok hazaszállítása Oroszországból • SZEMLE: Sárándi Tamás Szlucska János kötetérôl; Egry Gábor Péterfi Gábor könyvérôl; Zelei Miklós Fábián Ernô naplójegyzeteirôl; Gajdó Ágnes a marosvásárhelyi színészképzésrôl; Ortutay András egy esztergomi kötetrôl

XXIV. ÉVFOLYAM 90. SZÁM MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE. FOLYÓIRATUNK AZ OKTATÁSI ÉS KULTURÁLIS MIN ISZTÉR IUM , A NEMZETI KULTURÁL IS ALAPP ROGRAM, A KOM ÁR OM-ESZTERGOM MEG YEI ÖNK ORM ÁNYZAT ÉS TATABÁNYA VÁR OS ÖNK ORM ÁNYZ ATA TÁMOGATÁSÁVAL JELENIK MEG. KIADJA A KOMÁROM-ESZTERGOM MEGYEI ÖNKORMÁNYZAT LEVÉLTÁRA 2500 ESZTERGOM, VÖRÖSMARTY U. 7. Szerkesztôség: 2800 Tatabánya, Fô tér 6. – Városháza Telefon: 34/515-700/344, 06-30/747-7890; Fax: 34/311-283 E-mail: [email protected] Honlap: www.limesfolyoirat.hu; www.artlimes.hu Levélcím: 2801 Tatabánya, Pf. 1244 Nyomda: Alfadat-Press Kft., Tatabánya HU ISSN 0238-9266 Nytsz.: 13/SZI/1207/K/91.

T

Á

R

S

A

D

A

Ár: 300 Ft



O

M

T

Ö

R

T

É

N

E

L

E

M

M

Û

V

E

L

Ô

D

É

S

2011.2 2011.2 DÉL-ERDÉLY 1940–1944

SZERZÔINK

L

TUDOMÁNYOS SZEMLE


TUDOMÁNYOS SZEMLE





T

Á

R

S

A

D

A

Ár: 300 Ft



O

M

T

Ö

R

T

É

N

E

L

E

M

M

Û

V

E

L

Ô

D

É

S

2011.2 2011.2 DÉL-ERDÉLY 1940–1944

SZERZÔINK

L

TUDOMÁNYOS SZEMLE


TUDOMÁNYOS SZEMLE





LIMES 2011.2 TUDOMÁNYOS SZEMLE DÉL-ERDÉLY 1940–1944 TATABÁNYA

TARTALOM

Dél-Erdély 1940–1944 Szerkesztette: L. Balogh Béni BEVEZETŐ L. Balogh Béni: Dél-Erdély – Észak-Erdély. Különbségek, párhuzamok..............

5

Dél-Erdély 1940–1944 Egry Gábor: Az Antonescu-korszak nemzetiségpolitikája Romániában . ........... L. Balogh Béni: A Romániai Magyar Népközösség 1940–1944 között................ Nagy Alpár-Csaba: A Dél-Erdélyi Református Egyházkerületi Rész rövid története (1940–1944) . ............................................................................. Pál János: A dél-erdélyi unitárius egyház helyzete és önszerveződési stratégiái 1940–1944 között ................................................. Seres Attila: Márton Áron és a kisebbségi reciprocitás kérdése a magyar–román kapcsolatokban. Magyar diplomáciai iratok 1940–1943 ...................................

11 29 45 59 75

Műhely Nóvé Béla: Pásint Ödön szerepvállalásai 1934–1944.............................................

97

Kitekintés Ioana Cazacu: A Második Román Önkéntes Hadtest és a román hadifoglyok hazaszállítása Oroszországból...................................... 115 Szemle Sárándi Tamás: Oktatáspolitika a kis magyar világban. Szlucska János kötetéről..................................................................................... Egry Gábor: Biztonságos kikötőt keresve. Péterfi Gábor könyvéről..................... Zelei Miklós: A magyar mint idegen. Fábián Ernő naplójegyzeteiről................... Gajdó Ágnes: Színháztörténet-írás felsőfokon. Tanulmányok a marosvásárhelyi színészképzés első évtizedéről.............................................. Ortutay András: Múltunk határok nélkül. Egy újszerű kötetről..........................

129 133 137 141 144

Információk .......................................................................................................... 148

Limes

4

A kötet szerkesztői: Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László

Limes

Limes

5

Bevezető

L. Balogh Béni

Dél-Erdély − Észak-Erdély Különbségek, párhuzamok

A Limes az elmúlt évek során a közép-európaiság kérdése, a szomszédos népekkel való kapcsolatok, a magyarságkép, a nemzet és nacionalizmus témái mellett több ös�szeállítást szentelt a Kárpát-medencei magyar kisebbségek múltjának bemutatására is. E törekvés összhangban állt a hazai történetírás új, a kilencvenes évektől érvényesülő kutatási irányzatával, amely a 20. századi „kényszerközösségek” történetét vizsgálja. A leghangsúlyosabban a trianoni békeszerződés, valamint az 1938−1941 közötti területvisszacsatolások következményeit igyekeztünk feltérképezni. Tematikus számainkban a Trianon utáni városfejlődés kérdései mellett Dél-Felvidék (1938), Észak-Erdély (1940) és a Délvidék (1941) Magyarországhoz való visszacsatolásának politikai, gazdasági, társadalmi hatásait vizsgáltuk, elsősorban a kisebbségből hirtelen többségbe, majd 1944 után újból kisebbségbe került helyi magyar közösségek szemszögéből. Legújabb összeállításunk tematikai súlypontját a dél-erdélyi magyar kisebbség 1940−1944 közötti története képezi. Közvetlen előzménye a szakmai körökben pozitív visszhangot kiváltó, Bárdi Nándor által szerkesztett 2006. 2. szám, amely Észak-Erdély kérdéskörébe nyújtott betekintést, ugyanebből az időszakból. Az ott megjelent írások amellett, hogy összegezték addigi tudásunkat, új kutatási szempontokat is felvetettek. A mostani válogatás az öt évvel ezelőttinek akár „tükörszáma” is lehetne, de folytatása mindenképpen. Az észak- és a dél-erdélyi magyarság 1940−1944 közötti sorsának párhuzamba állítása a mára nézve is fontos tanulságokkal járhat. A kérdés sokrétű, hiszen demográfiai, gazdasági, kulturális, érzelmi és mentalitásbeli dimenziói is vannak. Az utóbbinál maradva: eddig még nem született összehasonlító szociológiai tanulmány arról, hogy milyen „szétfejlődést” idézett elő a második bécsi döntés és az azt követő négy év az erdélyi magyar társadalom kollektív mentalitásában. Észak-Erdély vonatkozásában Gagyi József 1992−1993-ban a székelyeknek, tíz évvel később pedig Osgyáni Gábor a magyar nemzeti identitású gyimesi csángóknak az 1940−1944 közötti időszakhoz kapcsolódó kulturális emlékezetét vizsgálta. Következtetéseik szerint e két térség − és általában véve Észak-Erdély − magyarságának az 1940-es impériumváltás pillanatához kapcsolódó kulturális emlékezete, egységes tudása egyértelműen pozitív színezetű. DélErdélyre vonatkozóan nincsenek hasonló kutatások, de tudjuk: a dél-erdélyi magyarság tömegein mélységes csalódás és elkeseredettség vett erőt a bécsi döntés nyomán, annak hírére, hogy továbbra is Romániához tartoznak. A legtöbben a trianoni katasztrófához hasonló sorscsapásként élték meg az újabb kisebbségi létforma beköszöntét. A döntéssel kapcsolatos érzelmi megnyilvánulások elképesztő polarizációját tapasztalhatjuk az

L. Balogh Béni

6

Bevezető

erdélyi magyarok között 1940 őszén. Az észak-erdélyiek ujjongásával szemben álljon itt a dél-erdélyi Nagy Ferenc, tövisi református esperes visszaemlékezésének rövid részlete. „Valami szívet facsaró, görcsös sírásra kényszerítő érzés ömlött el rajtunk, amikor 1940. VIII. 31-én [helyesen: 30-án − L.B.B.] du. a magyar rádió bemondta a döntést és közölte az új határvonalakat. Az az érzésünk volt, hogy a börtönajtó tárva, s rajta tódul ki a 22 évig kínzott milliós sereg, s egyszer hirtelen és könyörtelenül becsukódik a feltárult vaskapu s a bebörtönzöttek 2/5-öd része ott marad továbbra is bezárva!”1 Szabó József emlékei szerint, amikor a budapesti rádió tudatta a döntést, a Romániában maradt „Aradon volt, aki kidobta a rádiót az ablakon.”2 A dél-erdélyi és észak-erdélyi magyarok (feltételezett) mentalitásbeli különbségei − a kérdés kétségtelenül megérdemelne egy alapos kutatást − véleményünk szerint éppen az 1940−1944 közötti, egymástól teljesen eltérő szocializációban és történelmi tapasztalatban, „sorsélményben”3 gyökereznek. Nem véletlen, hogy a nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyi magyarság nagyobb önbizalommal és optimizmussal tekintett a jövőbe a román uralom visszatérte után is, mint az óvatosabb magatartást tanúsító dél-erdélyi magyar társadalom, amely a négyéves elnyomatást követően az általános reményvesztettség állapotában volt. E különbséget példázza az alábbi eset is, amit Csőgör Lajos, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektora írt le. Eszerint Márton Áron gyulafehérvári római-katolikus püspök, aki a bécsi döntést követő időszakot DélErdélyben vészelte át, 1945−1946 fordulóján a következőket mondta Csőgörnek, aki nem értette, miért aggódik a püspök a magyar iskolák jövője miatt éppen akkor, amikor viszonylag kedvező a politikai helyzet. „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.”4 Az idő a határ mindkét oldalán mintha „összesűrűsödött” volna − csak éppen ellenkező előjellel. Észak-Erdélyben a magyarok felfelé ívelő korszakként élték meg a bécsi döntést követő négy évet, amelyhez képest − paradox módon − az ezt megelőző 22 évnyi, tehát valójában jóval hosszabb ideig tartó román uralom provizóriumnak tűnt számukra. DélErdélyben viszont nem csak a „felszabadulás” katartikus élménye maradt el. A különleges jogokat élvező német kisebbséggel szembeni leértékelődésük, a hatalomnak való egyre fokozottabb kiszolgáltatottságuk, a nemzetiségük miatt elszenvedett megaláztatásaik, az otthontalanság kínzó érzése traumatizálták a dél-erdélyi magyarok kollektív tudatát, és egyfajta identitásképző tényezővé léptek elő. Könnyebben felmérhetőek a második bécsi döntést követő négy év demográfiai következményei. A legszembetűnőbb, hogy 1940−1944 között a dél-erdélyi magyarság száma mintegy 40%-kal csökkent, s e nagyarányú térvesztés mind a mai napig érezteti hatását a Temesvár − Arad − Brassó által körülhatárolt térségben.5 E csökkenés részbeni magyarázatát a döntés nyomán megindult menekülthullám adja: önként, vagy a román hatóságok által kényszerítve, négy év alatt mintegy 200 ezer dél-erdélyi és „regáti” magyar menekült vagy települt át Romániából az akkori Magyarország területére. A dél-erdélyi magyar települések „kiürülése” − ahogyan Márton Áron fogalmazott a Seres Attila által e számunkban közölt egyik dokumentum szerint − „egészen aggasztó” méreteket öltött. Legtöbben a nagyvárosokból és a Zsil-völgyéből távoztak. Jó részük munkás, napszámos, cseléd volt; sokan közülük csak átmeneti jelleggel, munkaalkalmat keresve telepedtek meg korábban Dél-Erdélyben. A Magyarországra való átköltözés azonban a dél-erdélyi

L. Balogh Béni

7

Bevezető

városok tősgyökeres magyar értelmiségi, tisztviselői, iparos- és kereskedőrétegét is megtizedelte. A román kormány súlyosan diszkriminatív, intézményesen románosító politikája (amiről Egry Gábor tanulmányában olvashatunk) ezt nagymértékben elősegítette. A falvak lakóit a menekülés viszonylag kevéssé érintette, közülük leginkább a katonaköteles ifjak távoztak el nagyobb számban. A Nagy Alpár-Csaba és Pál János írásaiban is ábrázolt magyar exodussal párhuzamosan, ugyanezekben az években a román statisztikák szerint több mint 220 ezer északerdélyi román menekült érkezett, akiknek jó részét a dél-erdélyi városokba telepítették a hatóságok. A magyar elvándorlás és a román betelepítés együttesen azt eredményezte, hogy a dél-erdélyi városokban, ahol 1930-ban még csak az összlakosság 40%-át tették ki, 1941-ben a románok 55%-kal már abszolút többséget alkottak, ami 1948-ban 62%-ra emelkedett. Dél-Erdély 73 városából ma 72 román, Nagylak pedig szlovák többségű. Míg Dél-Erdélyben a magyarság nagyarányú térvesztését okozta, addig Észak-Erdélyben éppen ellenkezőleg: a bécsi döntés feltartóztatta a magyarság 1920 óta tartó visszaszorulását. A négyéves magyar uralomnak is köszönhető, hogy 1948-ban Nagybánya és Felsőbánya, 1956-ban Kolozsvár és Zilah, 1966-ban pedig Nagyvárad, Szatmárnémeti és Bánffyhunyad még meg tudta őrizni magyar többségét. 1966-ban Észak-Erdély 30 városából 16-ban még mindig a magyar elem dominált.6 Négy év gazdasági mérlegét megvonva, minden veszteség és nyomorgatás ellenére a dél-erdélyi magyarság gazdasági ereje részben megmaradt. Igaz, pontos adatokat csak 1941-ből ismerünk. A jelentések szerint ebben az évben a dél-erdélyi magyar kis- és középbirtokosok földje, állatállománya, gazdasági fölszerelése még érintetlen volt, a nagyenyedi Kisegítő Takarékpénztár és a volt brassói Népbank köré tömörült magyar pénzintézetek pedig − vagyonukat megtartva − jelentős fejlődést mutattak. Erős volt a gróf Haller István vezette magyar szövetkezeti mozgalom is. 1941-től azonban a dél-erdélyi magyarságra egyre nagyobb nyomás nehezedett, és a román kormányzat a magyarok módszeres anyagi tönkretételét tűzte ki célul. E stratégia részét képezte a magyar iparosok, kereskedők, ügyvédek, orvosok túladóztatása, a különböző önkényesen megállapított bírságok, az ún. újjáépítési vagy visszacsatolási kölcsönök erőszakolása, a gazdasági szabotázs ürügyén indított eljárások, vagy a határ menti ingatlanforgalom korlátozása. A magyar gazdákat a sorozatos termény- és állatrekvirálásokkal próbálták meg tönkretenni.7 1942 kora nyarán, az észak-erdélyi románok üldöztetésére hivatkozva, a bukaresti kormányzat a dél-erdélyi magyar falvak kiéheztetését és a magyar tulajdon teljes felszámolását tűzte ki célul. A terv véghezvitele azonban meghiúsult. Budapest közbenjárására ugyanis a német és az olasz kormány különmegbízottakat küldött a délerdélyi magyarok és az észak-erdélyi románok panaszainak kivizsgálására, s a román vezetés kénytelen volt meghátrálni. Dél-Erdély gyors, akadálytalan magyartalanításának szándéka illúziónak bizonyult. Az észak-erdélyi magyarság a háborús körülmények és a számos nehézség ellenére ebben az időszakban gazdaságilag jelentősen megerősödött. Gagyi József székely vis�szaemlékezői az anyagi vonatkozások tekintetében is pozitívan értékelték a négy évet. Amit leginkább kiemeltek: a román uralom alatt tapasztalt állapotokkal összehasonlítva a magyar adó- és pénzügyi rendszer kiszámítható volt, központilag hathatósan támogatták az egyéni gazdákat, számos szociális intézkedést vezettek be, munkahelyeket teremtettek.

L. Balogh Béni

8

Bevezető

A leglátványosabb gyarapodást az anyanyelvhasználat, az oktatás, a művelődés, a kultúra terén érte el az észak-erdélyi magyarság.8 A kulturális központjától, Kolozsvártól elszakított dél-erdélyi magyarok szellemi élete viszont összezsugorodott, a cenzúra, az utazási korlátozások, a gyülekezési tilalom pedig teljesen lebénította. Szinte minden társadalmi-kulturális célú összejövetel lehetetlenné vált. Az egyesületek jó részét (hasonlóan az észak-erdélyi román egyesületekhez) a hatóságok feloszlatták, a magyar kaszinók és kultúrházak bezártak, a dalárdák működése szünetelt, színházi előadások, kultúrestek megtartása szóba sem jöhetett. Mindössze a három nagyvárosban, Aradon, Brassóban és Temesváron nyílt némi csekély lehetőség közművelődési munkára, főleg a könyvtárak révén. A magyar szellemi élet folytonosságát elsősorban az írott szó: a megjelent kevés számú könyv, a naptárak és az állandó fenyegetettség állapotában lévő sajtó biztosította.9 Összegzésként elmondható, hogy az észak-erdélyi magyarságnak a második bécsi döntéshez fűzött előzetes reményei nagyrészt beváltak az elkövetkező négy év alatt. Igaz, a korabeli magyar közigazgatást rögtön a bevezetését követően igen sokan bírálták Észak-Erdélyben a nemegyszer arrogáns, „lelketlen”, cím- és rangkórságban szenvedő hivatalnokai és a túlburjánzó bürokrácia miatt. Az addig elnyomott magyar kisebbség azonban újra a többségi nemzet része lett saját hazájában, és ennek előnyei hamar megmutatkoztak. Az itt élő magyarság döntő hányada jelentős szellemi-kulturális és anyagi felemelkedésként élte meg a „kicsi magyar világot”. A nem csekély háborús véráldozat ellenére is egy nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyi magyarság került vissza 1944-et követően a román uralom alá. A Romániában rekedt közel félmilliónyi magyarságra viszont a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt 1940. augusztus 30-át követően. Cselekvési lehetőségeit jelentősen behatárolta Ion Antonescu tábornok diktatúrájának szigora, valamint az 1941 júniusától bevezetett háborús rendszabályok. Mindemellett a magyarokat külön is sújtották a központi és helyi román hatóságok diszkriminatív intézkedései, mindennapi életüket pedig szinte elviselhetetlenné tette a lépten-nyomon megnyilvánuló magyarellenes közhangulat. Négy év kisebbségi mérlegét megvonva, egyedüli pozitívumként azt emelhetjük ki, hogy a dél-erdélyi magyarság, ha nagy áldozatok árán is, de túlélte e vészterhes korszakot. * Összeállításunkban öt írás foglalkozik Dél-Erdély kérdésével. Egry Gábor tágabb perspektívából közelít a témához, és az Antonescu-korszak nemzetiségpolitikájának értékeléséhez ad új kutatási szempontokat. Két fiatal erdélyi szerzőnk: Nagy Alpár-Csaba és Pál János a református, illetve az unitárius egyház dél-erdélyi történetét dolgozza föl, mindeddig feltáratlan levéltári források alapján. Seres Attila olyan iratokat tesz közzé, amelyek új megvilágításba helyezik Márton Áron püspök felfogását a kölcsönösségen alapuló kisebbségpolitikáról. L. Balogh Béni a Romániai Magyar Népközösség 1940−1944 közötti történetét foglalja össze. A Műhely rovatban Nóvé Béla, a Kitekintőben pedig Ioana Cazacu tanulmánya olvasható. A kötetet öt könyvismertető zárja.

L. Balogh Béni

9

Bevezető

Jegyzetek Idézi L. Balogh Béni: A magyar−román kapcsolatok 1939–1940-ben és a második bécsi döntés. Csíkszereda, 2002, Pro-Print Kiadó, 305. o. A beszámoló hosszabb részletét lásd Uo. 13. sz. dokumentum, 393−395. o. 2 Ablonczy László: „Útonállók leereszkedő ajándéka”. Erdélyi ősz, 1940. Hitel, 2010. 9. sz. 81. o. 3 A „sorsélmény” kifejezés Bárdi Nándortól való. Köszönöm, hogy megosztotta velem a témával kapcsolatos gondolatait és észrevételeit. 4 Barabás Béla − Joó Rudolf (szerk.): A kolozsvári magyar egyetem 1945-ben. Budapest, 1990, Magyarságkutató Intézet, 13. o. 5 L. Balogh Béni: Az erdélyi magyar menekültkérdés 1939 és 1944 között. Regio, 1999. 3–4. sz. 259–260. o. 6 Varga E. Árpád: Városodás, vándorlás, nemzetiség. Adatok és szempontok az erdélyi városi térségek etnikai arculatváltásának vizsgálatához. http://www.kia.hu/konyvtar/erdely/varos.htm (Letöltve: 2011. október 3.) 7 L. Balogh Béni: A dél-erdélyi magyar kisebbség helyzete (1940–1944). In Korrajz 2003. A XX. Század Intézet Évkönyve. Vál. Földesi Margit. H.n., 2004, XX. Század Intézet, 47−48. o.; L. Balogh Béni – Bárdi Nándor: A dél-erdélyi magyarság jogi és politikai helyzete a második bécsi döntést követően. In Bárdi Nándor et al. (szerk.): Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008, Gondolat Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet, 166. o. 8 Összefoglalóan lásd Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély, 1940−1944. [H. n.], 2011, Jaffa Kiadó, 216−226. o. 9 Bővebben Tinódi Gábor: A dél-erdélyi magyarság szellemi élete. In Záhony Éva (szerk.): Hitel. Kolozsvár 1935−1944. Tanulmányok. I. kötet. [H. n.], 1991, Bethlen Gábor Könyvkiadó, 295−308. o. 1

Limes

10

Mihai Antonescu (1904−1946)

Nichifor Crainic (1889−1972)

Limes

Ion Antonescu (1882−1946)

Limes

11

Dél-Erdély 1940–1944

Egry Gábor

Az Antonescu-korszak nemzetiségpolitikája Romániában

1940 nyara komoly politikai változásokat hozott Romániában. Előbb Besszarábia és Észak-Bukovina, majd Észak-Erdély és Dél-Dobrudzsa elvesztése nem egyszerűen NagyRománia végét jelentette. A korrupció, a felemásan sikerült egységesítés, a kibékíthetetlennek tűnő pártpolitikai ellentétek, a tömegeket megmozgató szélsőjobb és a gyorsan változó nemzetközi konstelláció szorításában a két világháború közt működő politikai rendszer utolsó maradványai is szertefoszlani látszottak. A király a korábban kegyvesztett Ion Antonescu tábornokot kérte fel miniszterelnöknek. Az uralkodó lemondása után a tábornok államvezetővé (Conducător) nevezte ki magát, és a korábban törvényen kívüli Vasgárdával közösen alakított kormányt. Az ország hamarosan formálisan is csatlakozott a német szövetségi rendszerhez, és új vezetői gyökeres átalakítást ígértek, mindenre kiterjedő nemzeti megújulást. A múlt elutasítása, a radikális szakítás mögött persze a folytonosság is kitapintható volt. Személyeké, intézményeké, ideológiáké és ellenségképeké. Az „Új Európában” helyét kereső új Románia „születését” ugyan nehezen felfogható és feldolgozható változások kísérték, de ezek sok szempontból a megelőző évtized folytatását jelentették. A többpárti parlamentarizmus mégoly manipulált és oligarchikus változatát1 már 1938-ban diktatúra váltotta fel. Ennek hivatalos ideológiáját is az a fajta integrális nacionalizmus és korporatizmus adta, ami nem állt távol a Vasgárda némely elképzelésétől sem. A román politika ekkor már egy ideje amúgy is arról szólt, miként lehetne az erősödő szélsőjobb vitorlájából kifogni a szelet, és ebben éppen az ún. demokratikus pártok (elsősorban a Iuliu Maniu vezette Nemzeti Parasztpárt) jeleskedtek.2 Mindezzel párhuzamosan pedig a román szellemi élet is hatalmas átalakuláson ment keresztül, a nemzet lényegéről szóló viták nyomán új nemzeti ideológia vált dominánssá.3 Persze a régi beidegződések hatása sem múlt el nyomtalanul. Az Antonescu-korszak kisebbségpolitikáját érdemes tehát nem csupán a pillanatnyi tényezők eredőjeként, vagy esetleg kizárólag az új nemzetfelfogás logikus kimeneteleként látni. A politikában egy ideje már teret nyertek nemzeti diszkriminációs törekvések, viszont Nagy-Románia összeomlása megingatta a románság fölényébe vetett hitet is. Ezzel együtt az előzőekben vázolt tényezők változó viszonyrendszere és a háborús erőfeszítések következményei hozták létre azt a keretet, amelyen belül a nemzetiségi politika különböző szintjei4 és szereplői a terveiket kidolgozhatták és megvalósításukra kísérletet tehettek. Ráadásul még ez a négy év sem feltétlenül egységes a nemzetiségpolitika szempontjából, hiszen Antonescu 1941 januárjában, Hitler beleegyezésével, leszámolt

Egry Gábor

12


vasgárdista szövetségeseivel, és a legmilitánsabb törekvések képviselőinek eltűnése a vezető posztokról óhatatlanul is változásokhoz vezetett. Az 1940 és 1944 közötti romániai kisebbségpolitikáról eddig nem született átfogó történeti feldolgozás. A korszakhoz való politikai viszony tükrében mindez nem meglepő. Az ezt követő, kommunisták vezette berendezkedés ugyan mindenestül elutasította a „fasiszta”5 rezsimet, de Nicolae Ceauşescu nemzeti kommunista kísérletének autochtonista ideológiája nem csupán emlékeztetett a harmincas évek eszméire, hanem kifejezetten vonzotta is a korszak túlélőit. Ennek tükrében az sem meglepő, hogy a rendszerváltást követően komoly kísérletek történtek Antonescu és rendszere rehabilitálására. Az elsősorban apologetikus művek6 mellett a holokausztról készített jelentés, illetve a zsidók sorsát feldolgozó művek foglalkoztak a nemzetiségi politika kérdésével.7 A holokauszton keresztül közelítette meg a témát a korszak legismertebb angol nyelvű feldolgozása is.8 Mindez persze nem azt jelenti, hogy a nemzetiségpolitika bizonyos aspektusai ne kaptak volna figyelmet korábban. Egy kitűnő kronológia9 mellett számos tanulmány vizsgálta már a dél-erdélyi magyarsággal kapcsolatos politikát. Mindenekelőtt L. Balogh Béni disszertációját és tanulmányait érdemes kiemelni.10 Ezek a nemzetiségi politikának a kétoldalú kapcsolatokban játszott szerepe mellett gondosan számba vették a különböző diszkriminatív intézkedéseket is. A diplomáciatörténethez kapcsolódó megközelítést érvényesítették azok a munkák is, melyek pl. a német−olasz tiszti bizottságok vizsgálatai alapján mutatták be a két fél politikáját.11 Részben ezt követte Holly Case könyve is,12 ő azonban a két fél nemzetiségi politikája mellett olyan kérdéseket is szemügyre vett, mint az „Új Európa”-elképzelések hatása. Szintén fontos megállapításokat tartalmaznak azok az írások, melyek a román kormány népességcsere- vagy etnikai tisztogatásra irányuló terveit mutatják be.13 Ezek a tervek amúgy nemegyszer egyúttal a béke-előkészítés részét is képezték.14 Végül érdemes megemlíteni azokat az írásokat is, amelyek egy-egy intézmény(típus), mint a szövetkezetek és a református egyház, vagy helyi probléma felől közelítve jutnak el a nemzetiségi politika kérdéséhez.15 Ennek tükrében az írásomban nem szándékozom részletesen bemutatni az egyes intézkedéseket, mint ahogy a diplomácia eseményeit is csak érinteni kívánom. Célom elsősorban az, hogy a nemzetiségpolitika ideológiai, háborús és politikai kontextusát vázoljam fel, és ezen belül próbáljam értelmezni azt. Ennek részeként arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy a nemzetiségpolitika korántsem egyezett meg a magyarságpolitikával, hiszen Románia továbbra is a területén tudhatott más, jelentős létszámú nemzetiségeket. Végül arra is kísérletet teszek, hogy a román nemzetiségpolitika bizonyos aspektusait összevessem a magyar nemzetiségpolitikával, abban a reményben, hogy ezzel jobban el tudom különíteni a szó szoros értelmében vett nemzetiségi politika és egy hadat viselő állam ebből fakadó represszív lépéseit. Új generáció, új nemzet, új Európa Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy az Antonescu-rendszer nem pragmatikus, autoriter katonai diktatúra volt. A kezdetben a legionárius állam felépítésére törő berendezkedés politikája sok szempontból, többek közt a nemzetiségi kérdést illetően is, viszonylag jól megragadható ideológiai alapokon nyugodott. Nem csupán az 1941 januárjáig terjedő időszakban, amikor a Vasgárda, Kelet-Európa talán legerősebb és legjobban szervezett

Egry Gábor

13


fasiszta mozgalma szerepet kapott a kormányban, hanem jóval azt követően is, hogy Antonescu, aki számára szövetségese kényelmetlenné vált, leszámolt velük. Noha a következő években a Vasgárda orgánumainak hiánya miatt a közbeszéd talán tényleg kevésbé érezhetően volt ideologikus, a rendszer elitje és ellenzékének jelentős része elég határozott világképpel bírt. Az Antonescu-rezsim célja az etnokratikus állam felépítése volt. Ennek alapeszméit a rezsimben többek közt propagandaminiszterként is szerepet vállaló Nichifor Crainic vázolta fel, már 1936-ban.16 Az etnokrácia eszerint olyan korporatista jellegű berendezkedés, amelyben kifejezésre jut a nemzet lényege, egyúttal „organikus, spirituális közösség”.17 Ehhez hozzátartozott az is, hogy lényegében minden idegent ki akart szorítani a románok lakta területről.18 Crainic azonban csak egy volt a sok román értelmiségi és politikus közül, aki valamiképp a nemzeti kizárólagosságot képviselte. Az erre irányuló szellemi és politikai törekvések ráadásul nem is ekkor jelentkeztek először. Ezek az ideológiák – és ezekkel együtt mindaz, amit etnikai vagy nemzeti ontológiának hívunk – a románok világban elfoglalt helye és nemzetük jellegzetességei körül már a 19. századtól dúló vitákra mentek vissza.19 Kiindulópontjuk – akár tudatosan, akár tudattalanul – persze az volt, amit a román értelmiség az ország elmaradottságaként érzékelt, fő kérdésük pedig az, hogy miként lehetne ezt úgy meghaladni, hogy a nemzet ne veszítse el önmagát. Ennek megfelelően olyan kérdésekről vitatkoztak, mint például: vajon elég-e utánozni a Nyugatot? Egyáltalán lehetséges-e ez? Hol a helye a románoknak Kelet és Nyugat között? A harmincas évekre, Nagy-Románia létrehozásának és működésének problémáit látva, egyre inkább elterjedt az a felfogás, miszerint a román nemzetnek elsősorban saját nemzeti lényegét kell feltárnia és kifejezésre juttatnia. Ez persze még mindig sokféle lehetőséget tartogatott, attól függően, ki miben vélte megtalálni a nemzet lényegét: az ortodoxiában, a faluban, a román parasztban, a latinitásban, az autochton, ugyanazon a területen, korokon átívelő létezésben, a tér és a mentalitás szoros kapcsolatában, az őserőt felszabadító erőszakban, vagy éppen a Balkánban. Olyan ismert gondolkodók foglalkoztak ezzel a problémával, mint Nae Ionescu, Emil Cioran, Lucian Blaga, Mircea Eliade, Constantin Rădulescu-Motru, vagy a már említett Crainic.20 Valamilyen módon azonban mindegyik elképzelés posztulált egy olyan román nemzetet, amely – tekintet nélkül biológiai eredetére – környezete felett áll, összeforrt a nemzeti térrel, és amit környezetétől átjárhatatlan határ választ el. Ennek kiteljesítése lett a nemzeti újjászületés kulcsa is, amihez viszont kezdeni kellett valamit az idegenekkel is. Az idegen a románok számára sokáig hagyományosan a zsidókat jelentette, ez egészült ki a balkáni és keleti szomszédokkal és bevándorlókkal, bolgárokkal, görögökkel. Habár az erdélyi románok szemében a magyarok is idetartoztak, az idegenek egységes „katalógusa” csak a két világháború között alakult ki. Ugyanakkor az erdélyiek nem csupán saját „idegenjeiket” hozták magukkal, hanem olyan eszméket is képviseltek, melyek kihívást jelentettek a nemzeti liberális nemzetkoncepció számára is. Számos erdélyi politikus vált egy organikus, a kisebbségeket kirekesztő felfogás hívévé, ahogy nem egy Erdélyből indult tudós is. Az előbbiek közül kiemelhető Octavian Goga és Alexandru Vaida-Voevod, akik a harmincas évekre eljutottak egy nem csupán zsidóellenes, hanem minden kisebbséget diszkriminálni szándékozó, a gazdasági és társadalmi életből kiszorító politikához. (Vaida-Voevod az ún. numerus valachicus-mozgalomhoz.)21 A Statisztikai Hivatalt vezető Sabin Manuilă és a kolozsvári egyetem orvosprofesszora, Iuliu Moldovan pedig

Egry Gábor

14


tevékeny szerepet játszottak az eugenika és a biopolitika romániai meghonosításában. Manuilă emellett az 1930-as és 1941-es népszámlálások főszervezője is volt.22 Az eugenika és a biopolitika meghonosítása, majd elterjedése különösen fontos szerepet játszott az új államideológia kialakulásában. Részben ez a „tudomány” foglalkozott a legközvetlenebb módon a nemzeti ontológia problémájával. Arra törekedett, hogy tudományosnak tartott módszerekkel felderítse a nemzet (illetve immár sokszor a faj) korszakokon átívelő, változásokat túlélő, természettől fogva adott lényegét.23 Másfelől ez a tudományág igen csak közel állt a németek dominálta Új Európa tudományosságához is, noha egyúttal könnyen összekapcsolható volt a nemzeti ontológia más, intellektuálisabb és filozófiai jellegű formáival is. Képviselői igen korán és igen nyíltan bejelentették, mi is a feladata ennek a tudománynak. Moldovan 1926-os könyvében egy „totális eugenikus”, biológiai elvek szerint felépített állam létrehozása mellett érvelt. Tanítványa, Iordache Făcăoaru szerint az eugenika igazolni hivatott a nemzet adott területekhez való jogát, továbbá ahhoz való jogát, hogy más nemzetek felett uralkodjon. Manuilă pedig 1940-ben arra hivatkozott, hogy a népességpolitika célja összegyűjteni minden románt és megszabadulni a kisebbségektől.24 Úgy tűnik, az Antonescu-rezsim és a fajbiológiai alapú biopolitika híveinek kapcsolata meglehetősen szoros volt. Nem csak abban az értelemben, hogy szerepet vállaltak a rezsim működtetésében ( Făcăoaru például a Nemzetnevelési Minisztériumban a felsőoktatásért felelős osztály vezetője lett), hanem a rendszer ideológiájának kidolgozóiként is.25 Az ideológia és az állampolitika közti szoros kapcsolatot jelzi az államvezető és helyettese, Mihai Antonescu számos megnyilatkozása. Ezek azt is jól mutatják, hogy az idegenek kérdése nem csupán a zsidókérdést jelentette. Csak egyet idézve ezek közül, Ion Antonescu a minisztertanács 1941. március 7-i ülésén kijelentette: „Uraim, vegyék figyelembe, hogy nemzetünknek szüksége van arra, hogy – a katasztrófánkkal együtt – megtisztuljon és egyneművé váljon. Nincs kegyelem. Nem gondolok az emberekre; a román nemzet általános érdekére gondolok, ami azt diktálja nekünk, hogy ne legyünk annyira engedékenyek, amennyire eddig voltunk, s ami miatt ma az idegenek, akik a legrosszabbat tették velünk, bepöttyöznek bennünket. [...] Nem teszek többet engedményt. Nincs bennem szánalom, csak a román nemzet iránt. A problémát egyénileg és kollektíven is meg kell oldani. Nem érdekel, hogy ukrán, görög stb.; tűnjön el Romániából.”26 Mindehhez járult az is, hogy részben Nagy-Románia összeomlásának felelősét is az idegenekben találták meg. A „román demokrácia” és az angol-, illetve franciabarát politika kijelölése bűnbaknak, miként azt Crainic tette,27 egyúttal a hanyatló Nyugat és a felemelkedő, faji öntudatára építő Németország szembeállítását is magába foglalta. Méghozzá oly módon, hogy világos volt: a korábbi rendszer, éppen a faji öntudat elnyomása miatt, idegennek számított.28 Ezt egészítette ki a kézzel fogható tény, miszerint legalább Észak-Erdély elvesztésében szerepe volt a magyar kisebbség jelenlétének. A legfontosabb célkitűzés megvalósítása persze nem volt olyan könnyen lehetséges. Miután az etnikai tisztogatás29 ebben az esetben többnyire nem a kisebbségek elpusztítását, hanem eltávolítását jelentette, továbbá figyelembe véve azt, hogy románok sokasága élt az új (sőt, a vágyott) államhatárokon kívül, csak komplex népességmozgatási terv látszott alkalmasnak a célok valóra váltására. Ennek elfogadtatására azonban mindenekelőtt a jövendő békerendezés tűnt a legalkalmasabbnak. Nem véletlen tehát, hogy a különböző lakosságcsere-tervek is többnyire a béke-előkészítőknél landoltak.30 Igaz, a

Egry Gábor

15


náci ideológiához közelállónak számító államideológia, valamint a román politikusok sokszor említett készsége arra, hogy ezen az alapon illeszkedjenek be az alakuló Új Európába,31 előnyösnek tűnő pozíciót ígért – legalábbis addig, amíg Németország tűnt a világháború várható győztesének. A menekültek, a németek és a közvélemény Az 1940 nyarán bekövetkezett területvesztés érzelmi sokkja (ezt nevezte Antonescu fentebb idézett megszólalásában katasztrófának) mellett olyan társadalmi folyamatok is elindultak, amelyek a közvéleményt, és ezen keresztül a nemzetiségi politikát tartósan befolyásolhatták. Ezek közül a legfontosabb az addig nem tapasztalt méretű menekülthullám volt. Ez az eseménysor, ami egyébként nagyon hasonlított mindarra, ami Magyarországon történt 1918 után, mindenekelőtt a sajtó, a propaganda és a közvélemény alakulására nyomta rá a bélyegét. Ez leginkább azzal függött össze, hogy a menekültek közül számos közismert politikai, tudományos és egyházi személyiség érkezett Dél-Erdélybe és Bukarestbe. Az ő fellépésüket nehezen lehetett ellenőrzés alatt tartani, mivel szavuk és hitelük volt a közönség előtt, és elhallgattatásuk a kormány részéről meglehetősen furcsa lett volna. Ennek megfelelően a menekültek kérdése és a menekültek alig leplezett irredenta céljai állandóan megjelentek a nyilvánosság különböző színterein. A menekülthullám jelentőségét és mértékét nehéz túlbecsülni. Már a július folyamán Szovjetunióhoz került Észak-Bukovinából és Besszarábiából is mintegy 220 000 menekültet tartottak nyilván 1940. december 4-ig.32 Ehhez járult még legalább 200 000 menekült Észak-Erdélyből.33 Mindenképpen ki kell emelni, hogy a menekültek aránytalanul nagy része tartozott a középosztályhoz, valamilyen közfunkciót viselt, vagy a szabad foglalkozások területén működött. A már említett német kimutatás34 szerint a 195 000 menekült közül korábban 48 600 közigazgatási tisztviselő volt, 20 000 fő tartozott a szabad foglalkozások körébe. Mellettük volt még 14 000 tanuló (egyetemistákat is beleértve), valamint 14 000 kereskedő és iparos. Ezek szerint tehát nem csupán az egyértelmű, hogy a menekültek között aránytalanul nagy számban voltak középosztálybeliek, hanem az is, hogy a román nemzetiségű középosztálynak rendkívül nagy része vette az irányt Dél-Erdélybe. A fenti adatokat az 1930-as népszámlálás észak-erdélyi adataihoz viszonyítva kiderül, hogy az akkor kimutatott nem magyar köztisztviselő és szabad foglalkozású népességnek mintegy 41%-a menekült el. Ha az 1930-as adatokból levonjuk az akkor zsidó nemzetiségűnek besoroltakat is, akkor ezekben a foglalkozási kategóriákban a menekültek aránya elérhette az 50%-ot.35 Nem ésszerűtlen azt feltételezni, hogy ezek döntő többsége román nemzetiségű volt. Ráadásul a menekült román középosztály és a közigazgatási személyzet erősen kötődött a szervezett politikához, a pártok vezetői és aktív tagjai is közülük kerültek ki. Így aztán a menekültek még az egyébként elvárhatónál is nagyobb hatással voltak a közvéleményre, hiszen korábbi miniszterek, prefektusok, ismert egyetemi tanárok és az 1918-as egyesülés hősei keltek útra a bevonuló magyar csapatok elől. A menekülők hamarosan megalapították saját egyesületeiket. Kezdetben Arad székhellyel alakult meg az észak-erdélyi menekültek egyesülete, majd megyénként létrejöttek

Egry Gábor

16


ennek tagszervezetei. Gyulafehérvárott pl. Petru Meteş egykori kolozsvári prefektus, Ilie Dăianu és Nicolae Vasiu kolozsvári görög katolikus, illetve görögkeleti esperesek vezetésével alakult meg.36 Igaz, célja elsősorban gyakorlati volt: a menekültek helyzetének rendezése. Mindazonáltal mind a menekült-egyesület, mind a betiltott Nemzeti Parasztpárt fedőszervezetének tartott „Pro Transilvania” Egyesület propaganda-tevékenysége37 – előadások, kiadványok, az Ardealul című újság – és a szervezett vagy alkalmanként, a hatóságok akarata ellenére kirobbant tüntetések38 folyton napirenden tartották ÉszakErdély és az ott élő románok helyzetének kérdését, jelentős mértékben hozzájárulva a rossz magyar−román viszonyhoz.39 Mindezen túl, a törvényszerűen fellépő háborús fáradtság közepette40 egyre inkább ők voltak az első számú háborús cél, az irredenta legfontosabb társadalmi bázisa is. A „Pro Transilvania” Egyesületnek a közvélemény befolyásolásán túli súlyát mutatja az is, hogy a kormány elkeseredetten próbálta az elnöki székbe ültetni a saját emberét. Úgy tűnik, hogy Antonescu 1940. novemberi római és berlini útja előtt a kormány megállapodott Maniuval, miszerint az utóbbi visszafogja támadásait, és megvárja az államvezető útjának remélhetőleg pozitív kimenetelét.41 Vélhetően a látogatás sikertelensége hozzájárult ahhoz, hogy a kormány hamarosan betiltsa az egyesület működését, ám ezt a határozatot a bukaresti fellebbviteli bíróság 1942 elején hatályon kívül helyezte.42 A bíróság döntése minden bizonnyal az erdélyi menekültek politikai és közéleti súlyának is szólt. Ezt követően a kormány még egy kétségbeesett kísérletet tett, hogy Valer Pop segítségével a már említett Iuliu Moldovant választassa meg az egyesület elnökének, sikertelenül.43 Noha az erdélyiek körében rendre felbukkant az a gondolat, hogy a bécsi döntésért valójában a regáti elit a felelős, mivel ők voltak azok, akik korrupcióval és az erdélyi helyzet ismeretének teljes hiányával jellemezhető kormányzásuk révén előidézték a katasztrófát, nemzetiségpolitikai elgondolásaik nem sokban különböztek az állami ideológiától. A biopolitika erdélyi származású hívei esetében ez nem is meglepő, a többiek pedig, ha nem is azonosultak a biológiai alapú fajfogalommal, végső soron éppen úgy az idegenektől, a kisebbségtől való megszabadulásban látták a problémák megoldását. Ezekben a kérdésekben folyamatosan nyomás alatt is tartották a kormányt, nem egyszer úgy beállítva a dél-erdélyi helyzetet, mint ahol továbbra is a kisebbségek nyomják el és szorítják háttérbe a többségieket. Maniu például egy 1942 februárjában kelt, Mihai Antonescu miniszterelnök-helyetteshez intézett beadványban panaszolta, hogy a német kisebbség állam az államban, ráadásul lehetősége van arra, hogy saját pártot szervezzen, saját egyenruhát viseljen, miközben mindezt a románoktól megtagadják.44 A németek kérdése egyrészt azért fontos az Antonescu-rezsim kisebbségpolitikájának megítélésében, mert a magyarok és zsidók mellett ők voltak a leginkább számba vehető kisebbségi csoport, így a nemzetiségi politikát az ő helyzetük nélkül nem lehet vizsgálni. Ugyanakkor, mint azt a fent említett memorandum is jelzi, a német szövetség és a délerdélyi németek számára a népcsoportszervezet keretében biztosított különleges jogállás nagyon is eltért attól, amit a többi kisebbségi csoport elérhetett. Ebben természetesen szerepe volt annak, hogy a rezsim vezetői elsősorban Németországtól remélték a bécsi döntés revízióját.45 Nem elhanyagolható az előzőekben már jelzett ideológiai affinitás sem. Ez nem csak arra kínált lehetőséget, hogy Románia a német „Új Európához” a „feudális” és „oligarchikus” Magyarországnál jobban illeszkedő, modern államnak állítsa be magát.46 A német népcsoport-politika, pontosabban a német kisebbségek

Egry Gábor

17


haza- és áttelepítése inspirációként szolgált a román etnikai tisztogatási tervek számára is. A bukovinai, besszarábiai és dobrudzsai németeket, még a Szovjetunió megtámadása előtt, lényegében a román hatóságok szeme láttára telepítették át, igazolva az ilyen nagyszabású műveletek lehetőségét is. Ezt látva, Manuilă nagyratörő tervei is egészen realista színben tűnhettek fel. Ugyanakkor a Népcsoport tüske is volt Antonescu és kormánya oldalában. Az NSDAP által gleichschaltolt szász intézmények elkötelezett náci vezetői éppenséggel sokkal közelebb álltak a Vasgárdához, mint a katonákhoz. Ugyanakkor közvetlenül Berlin irányítása alatt álltak, noha ez egyáltalán nem azt jelentette, hogy a román állam ne érvényesíthette volna felettük a hatalmát. És persze a németek is tagadhatatlanul idegenek voltak Romániában, és ennek akár következményei is lehettek.47 Nemzetiségpolitika az etnikai homogenizáció és az állambiztonság jegyében Amint azt már többször hangsúlyoztam, a korszak román kisebbségpolitikájának fő célkitűzése az etnikai homogenizáció volt. Igaz, ezt némiképp komplikálta egy másik, ezzel összefüggő, az adott helyzetben azonban igencsak problematikus célkitűzés is: Nagy-Románia területi kiterjedésének visszaállítása, vagy legalábbis egy ahhoz közeli állapot elérése. Ezen keretek között mind a román−német, mind a magyar−román viszony hatással volt a politikára is. Az előbbi a németekhez való jó viszony igénye miatt kapott kitüntetett szerepet, az utóbbi pedig azért, mert a két ország – a kölcsönösen fennálló területi problémák mellett – jelentős számú román, illetve magyar kisebbségit tartott uralma alatt. Ennek nyomán alakult ki az ún. kölcsönösségi nemzetiségi politika is, vagyis az a gyakorlat, hogy az egyik országban a kisebbségiek ellen elkövetett vélt vagy valós sérelmeket a másik ország az ott élő kisebbségieken torolta meg.48 Ennek két fontos következménye is volt a nemzetiségi politika alakulására. Egyfelől felértékelte a propaganda, valamint az információkat gyűjtők és továbbítók szerepét a politika alakításában. A másik államban elkövetett atrocitások hírére szinte automatikussá tette a retorziókat, és ezzel akár az a helyzet is előállhatott, hogy a köztudatba bedobott, nem ellenőrzött és olykor meg sem történt esetekhez igazodott az állami fellépés. Ráadásul egy idő után minden visszafogottabb reakció lehetőséget adott arra, hogy a kormány gyengekezűnek tűnjön. A veszély egyáltalán nem csupán látszólagos volt. Noha számtalan szervezet – határőrség, csendőrség, menekültek, a hírszerzés, a propagandaminisztérium – foglalkozott az Észak-Erdélyben elkövetett atrocitások összegyűjtésével és rendszerezésével, ezek korántsem feltétlenül tükrözték a helyzet realitásait. Ennek csak egyik tényezője volt az, hogy a menekültek – olykor szándékosan, olykor sokkhatás alatt – torzítva számoltak be az eseményekről. Magában az információgyűjtés rendszerében is kódolva volt a torzított végeredmény. Részben előfordultak esetek, amikor a román államigazgatás vagy a menekültek által megszerzett, észak-erdélyi vonatkozású hivatalos panaszok vélhetően nem tükrözték a valós helyzetet. Ennek egyik példája az, amikor egy egyébként nem igazolódott sérelem önálló életre kelt, és egyre több helyről jelentették. Például azt, hogy román nemzetiségű leventéket vagy besorozottakat az eke elé fogtak és úgy szántattak velük egy vagy több barázdát.49 De a román hatóságok adatgyűjtéseit is számos módszertani hiba terhelte. A határ menti megyék csendőrparancsnokságai például rendszeres kimutatást készítettek a magyar hatóságok részéről

Egry Gábor

18


a román nemzetiségűeket ért sérelmekről. Az egyes esetek nemzeti sérelemként való kategorizálása azonban időnként problémás volt, mivel előfordult, hogy azokat többször is számbavették.50 Mindezzel természetesen nem az volt a probléma, hogy ne lett volna elég nagy számú atrocitás, amire hivatkozhattak Hanem az, hogy a rendszer említett hiányosságai szükségszerűen vezettek oda, hogy az információk már-már apokaliptikusnak fessék le az észak-erdélyi románok helyzetét, ami aztán a a magyar kisebbség elleni egyre erőteljesebb fellépés követeléséhez vezetett. A másik fontos következménye ennek a helyzetnek az volt, hogy a kisebbségi kérdés még a korábbiaknál is inkább állambiztonsági kérdés lett: a kisebbségiekre úgy tekintettek, mint akik valójában nem Románia polgárai, hanem egy másik államhoz tartoznak. 51 A kisebbségiek ebben az értelemben Magyarország részeként szolgáltak, az ellenük végrehajtott akciók Magyarország ellen irányultak és Magyarországot sértették. Ennek következtében persze a kisebbségek intézményrendszerének leépítése is kifejezetten kívánatos volt, hiszen ezzel egy másik állam befolyása alatti szférát szüntethetett meg Románia. Mindez nagyon is illett az etnikai homogenizációra épülő ideológiához és az általános állampolitikához, és számos diszkriminatív lépéshez vezetett. Ezeken belül a legátfogóbbnak a közélet, valamint a kulturális és gazdasági élet átfogó románosításának politikája emelhető ki. Már az Octavian Goga kezdeményezésére 1934ben meghozott nemzeti munkavédelmi törvény is korlátozta a nem románok arányát az üzemekben. A „román” némileg bizonytalan kategóriáját hamarosan egyre inkább etnikai értelemben fogták fel.52 Nem sokkal később Vaida-Voevod vetette fel a numerus valachicus lehetőségét. Eszerint az élet minden területén a románok arányának meg kell egyeznie a népességen belüli arányukkal. S bár ebből az elképzelésből törvény ekkor még nem született, a nemzeti munkavédelmi törvény etnikai előírásait tovább szigorították. 53 A királyi diktatúra idején mindez folytatódott az állampolgárság − elsősorban zsidók ellen irányuló − felülvizsgálatával, majd Antonescu idején egy sor rájuk vonatkozó tiltó rendelkezés meghozatalával, valamint a kezükben lévő földbirtokok, később városi ingatlanok elkobzásával. Hamarosan létrejött a Románosítás Nemzeti Központja is; ennek a feladata volt levezényelni a zsidók kiszorítását a gazdasági életből.54 Ez elsősorban a románok helyzetbe hozását szolgálta. Olyannyira, hogy a német kisebbség és a kormány közti első konfliktushoz is a románosítás (német szemmel: árjásítás) kérdése vezetett. A Népcsoport vezetői 1940 őszén több ízben is találkoztak a gazdasági miniszterrel, és panaszkodtak, mert a románosítás során németeknek nem jutott a zsidók vagyonából. A miniszter mindannyiszor ígéretet tett rá, hogy ezen változtatnak. Valódi változás azonban csak azután következett be, hogy Horia Sima vasgárdista miniszterelnök-helyettessel tárgyaltak. Jellemző az állami szervek ellenállására, hogy ő is csak úgy tudott eredményt elérni, hogy a Vasgárda helyi vezetőit utasította, segítsék a németeket. Ennek megfelelően a Vasgárda leverését követően a németeknek immár ismét legfeljebb morzsák jutottak a zsidók vagyonából. 55 Andreas Schmidt, a Népcsoport Führere hiába panaszkodott magának Antonescunak is.56 Mindezt egy sor diszkriminatív intézkedés is kísérte Az iskolai oktatás, a mozgásszabadság korlátozása, az adók és a kamarai tagdíjak diszkriminatív – kisebbségiek esetében jóval magasabb – megállapítása, a gyülekezések tágan értelmezett tilalma (ez utóbbi indokkal pl. már egy igazgatóság vagy egy egyesületi elnökség ülését is betilthatták), 57 az önkényes házkutatások, a megalázó bánásmód a hadseregben és az önkényes rekvirálások szerepeltek a leggyakoribb magyar panaszok közt. S noha egy

Egry Gábor

19


ízben a hatóságok még arra is kísérletet tettek, hogy lényegében éhínséget idézzenek elő a magyarok körében, szinte minden élelmiszerüket elkobozva, a represszív lépések nem korlátozódtak pusztán rájuk.58 A német Népcsoport vezetői és tisztviselői is folyamatosan panaszkodtak a házkutatásokra, különböző gyűléseik betiltására, a hatósági erőszakra, az indokolatlan letartóztatásokra. Sőt, noha a román kormány törvényben engedélyezte a széles körű, a Népcsoport igazgatása alatt álló német nyelvű oktatást, hivatalnokai tudatosan szabotálták a rendelkezések végrehajtását.59 Azt is felhánytorgatták jelentéseikben, hogy a közigazgatás módszeresen felméri a Népcsoport helyi szervezetét, ezt követően pedig tisztségviselőit katonai szolgálatra hívják be, lehetetlenné téve a működést.60 Így aztán német polgármesterek és alpolgármesterek kinevezése Nagyszebenben, Medgyesen, Temesvárott, Segesvárott, Brassóban, Resicabányán, Oravicabányán, Karánsebesen és Lippán is, inkább a német szövetségesnek szólt, mint a kisebbségnek.61 Mindez természetesen nem volt független attól, hogy az etnikai homogenizáció igénye mellett, azt erősítve, az állambiztonsági szempontok is fontos szerepet kaptak a kisebbségek elleni fellépés során. Ez utóbbi azonban sokszor már a paranoia határát súrolta. A román állambiztonság személyzete és vezetői számára a megelőző évtized amúgy is az egyre erősödőnek tartott irredentával való küzdelem jegyében telt el, ennek során a fogalom egyre inkább kitágult. A harmincas évek végén már azért is az internálandók listájára kerülhetett valaki, mert útlevelet kért, külföldre utazott, és utána már akár „tüzes irredentának” is tarthatták.62 Nem csoda hát, ha a költőt, aki egy Adyünnepségen a hatóságokkal előre nem egyeztetett „irredenta jellegű” verseket szavalt, vagy a gyógyszerészt, aki 1919-ben harcolt a román hadsereg ellen, ugyancsak veszélyes irredentaként tartották számon.63 A kormányzat és a magyar kisebbség rövid ideig tartó közeledését aztán elsodorta Nagy-Románia összeomlása és a bécsi döntés. Ettől kezdve a kisebbségiek bizonyosan még gyanúsabbak voltak a hatóságok szemében. Ennek megfelelően nem csak a magyar kisebbség vezetőinek körében tartottak fenn jól kiépített informátor-szervezetet, és nem csupán minden lehetséges eszközzel próbálták korlátozni az intézmények működését. A rendőrség és a csendőrség akcióiból néha egészen világosan érződik a paranoia és persze az ismeretlentől való félelem. A sajtóigazgatóság például a Temesvári Magyar Ház könyvtárában található könyvek soráról állította, hogy azok tartalma irredenta jellegű, így többek közt a Buda halála, Berzsenyi Dániel munkái, Tompa Mihály összes költeménye, vagy a Kárpáti emlékek (1885-ből!).64 Vörös László aradi újságírót és laptulajdonost egy jelentés judeo-magyar irredentának minősítette.65 Az Erdélyi Gazdát szemléző rendőr úgy érezte, hogy Madách híres mondata: „Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál!” is irredenta értelmű.66 Hasonlóan paranoid lépés volt 1942 nyarán a fővárosi Sziguranca fellépése a bukaresti kozmetikusok ellenőrzése érdekében. Egy június 9-én kelt feljegyzés szerint a kozmetikák és szépségszalonok 85%-a magyar kézben volt, és a következő szakvizsgára (ami alapján a minisztérium kiadta a működési engedélyt) jelentkezők között hasonló arányban találhatóak magyarok, akik ráadásul még románul sem tudnak, mégis működési engedélyt kaphatnak.. A román ügyfelek, köztük jeles személyiségek hozzátartozói révén ezek – így a feljegyzés – olyan információkhoz juthatnak hozzá, melyek ismerete államérdeket sérthet.67 A vizsgálat nem is maradt el, igaz, a feltárt adatok csak részben erősítették meg a feljegyzésben foglaltakat. Egyfelől kiderült, hogy az éppen működő kozmetikák számáról semmiféle kimutatás nincs, mert a fővárosi közegészségügyi felügyelet és a

Egry Gábor

20


minisztérium közegészségügyi igazgatósága egymásra mutogat, hogy kinek kellene vezetnie a nyilvántartást. Másfelől az 1940-ben (ekkor volt az utolsó vizsga) kiadott 48 engedély közül 32 zsidóé volt (közülük 10-et magyar zsidóként tartottak nyilván) és csak négy magyaré. Igaz, román csak három volt a kozmetikusok között. Ugyanakkor a 48 engedélyes közül 24 vagy ismeretlen volt megadott címén, vagy felhagyott ezzel a tevékenységével, esetleg már távozott a fővárosból,68 és mindössze nyolc működő üzletet találtak.69 Igaz – és ez nyilván nem független a zsidók elleni lépésektől sem – az 1942es vizsgára jelentkező 13 személy közül már 11 volt – dél-erdélyi – magyar.70 Végül a hatóságok megelégedtek azzal, hogy a rendelkezésre álló erőforrásaikkal megfigyelés alá helyezzék a kozmetikákat. Nem csoda tehát, ha számos esetben a hatóságok nagyon keményen léptek fel bármiféle lakossági kezdeményezéssel és megszokott viselkedéssel szemben is. Így járt Varró székelyszenterzsébeti (Eliseni) lelkész is, aki a hittanórán csak magyarul beszélt a tanulóival, és amikor azok kiléptek a teremből, magyarul köszöntek neki, noha az utcán egyébként románul szokták gyakorolni az üdvözlést. Varrót a hatóságok feljelentették és átadták az igazságszolgáltatásnak.71 Ugyancsak eljárás alá vonták Bencze Antal buzásbesenyői (Beşineu) katolikus papot, mert sokszorosított és terjesztett egy felhívást, melyben az egyházi iskola felújítására kért adományokat. Emellett egy ének szövegét is megtalálták nála.72 Az ilyen és ezekhez hasonló esetek sokasága mellett sem feledkezhetünk meg arról, hogy Románia évtizedek óta egy meglehetősen rosszul működő és jelentős korrupcióval fertőzött ország volt. Ez az ország éppen háborúban állt, és a háborús erőfeszítések érdekében mozgósította az amúgy is önkényéről ismert közigazgatást. Nem csoda tehát, ha a hatóságok általában sem bántak kesztyűs kézzel a lakossággal. Az aradi magyar konzul 1942 februárjában jelentette, hogy a román lakosság is szenved a brutális intézkedésektől, sokszor nem is érti mi történik. Például amikor a katonaság pénzszekrényeket rekvirált, vagy amikor az iskolából távozó tanulók táskáit tépték ki a kezükből, azzal, hogy katonai bakancsokat készítenek a bőrből.73 Az is gyakori eset volt, hogy a bonyolult és messze nem egyértelmű rendelkezéseket a hatóságok sem tudták értelmezni, és minden hivatalnok mást kért számon.74 Mindezek után talán az sem meglepő, hogy a helyi hatóságok olykor éppenséggel nem tartották be a szigorú intézkedéseket, sőt, azok elszabotálásában jeleskedtek. Egy magyar utazó például 1942 augusztusában, Temesvárott meglepve tapasztalta, hogy a városi strandon hiába olvasható a jól ismert „Ne beszéljenek magyarul” tábla és hiába fenyegeti a rendelkezést megsértőket büntetéssel, mindenki magyarul, németül, szerbül társalog, és a városban amúgy is bátran használható a magyar nyelv. Román ismerőse meg is jegyezte, hogy „Romániában semmit sem kell egészen komolyan venni.”75 Az is előfordult, hogy a hatóságok éppen azért mellőzték a fellépést az ő felfogásuk szerint irredentának minősülő személyekkel szemben, mert időközben kiderült, hogy az eljáró közegek fellépése is botránnyal fenyeget. Erre az utóbbi esetre kitűnő példa Mindszenti György topánfalvi (Câmpeni) katolikus pap esete. A történet meglehetősen bonyolult. Azzal kezdődött, hogy Mindszenti egy jó ismerőse, Obweger József, Marosújvárról Észak-Erdélybe optált a bécsi döntés után, feleségét azonban Topánfalvára küldte. Mindszentit egy év múlva a helyi csendőrség hadnagya, a zászlóalj zenészeinek parancsnoka jelentette fel. Többek között azt vetette a szemére, hogy ünnepnapokon nála gyülekeznek a helyi magyarok, magyar újságot olvastat

Egry Gábor

21


velük, románellenes pletykákat terjeszt, vagy éppen illegálisan leveleket és csomagokat juttat át a határon – jó pénzért. A vádak, mint sejthető, felkeltették a csendőrség figyelmét, és hamarosan házkutatásokkal egybekötött vizsgálatra került sor. Mindszenti házában néhány lőszert, különböző magyar nyelvű térképeket (köztük 1918 előtti vármegye-térképeket és Győrffy Istvánnak a csángók elhelyezkedését ábrázoló térképét), Obweger József cenzúrázatlan leveleit, valamint egy magyar egyenruhás, magyar nemzeti színeket viselő katona képét is megtalálták. Más körülmények közt mindez vélhetően a Mindszenti elleni eljáráshoz vezetett volna, hiszen a korszak rendőri gyakorlatában sokszor megalapozta a feljelentést. Azonban az is kiderült, hogy Obweger felesége, Margit a zenész hadnagy szeretője. Mindszenti pedig, aki Obwegerhez apaként viszonyult, összeveszett vele, majd kidobta a házából. A csendőrség ezért – részben az egyértelmű személyes indíték, részben pedig a nyilvános botrány elkerülése érdekében – lezárta az ügyet. Igaz, az elkobzott tárgyakat soha nem adták vissza.76 Nemzetiségpolitika „ott” és „itt” Ha az Antonescu-korszak nemzetiségi politikáját szeretnénk összegezni, érdemes túllépni az etnikai homogenizációs terveken, az állambiztonsági szemlélet fontosságán, a német szövetség és a kölcsönösségi politika jelentette kereteken, és összehasonlítani a nemzetiségi politika három szintjét (állameszme/ideológia, nemzetiségi politika és a nemzetiségi politika gyakorlata) Magyarország Észak-Erdélyben érvényesülő politikájával.77 Ez az összehasonlítás remélhetőleg jobban kidomborítja a korszak eszméiből fakadó sajátosságokat, a pragmatikus tényezőket és a külső hatásokat. Mindenekelőtt ismét érdemes leszögezni, hogy a korszak román államideológiája a faji/etnikai homogenizáció volt. Végső soron a sokak által parazitának tartott, a nemzeti újjászületést akadályozó idegenektől való megszabadulás volt a politika célkitűzése, és ez messze túlment a zsidók Transznisztriába való deportálásán. Ez a politika abból indult ki, hogy a nem román csoportok jelenléte állandó veszélyt jelent, és azok amúgy sem alkalmasak az együttélésre. Ezzel szemben a magyar állameszme − elvben legalábbis − elismerte annak lehetőségét, hogy legyenek az ország területén lojális nemzetiségi csoportok, amelyek önként elismerik a magyarság vezető szerepét. Noha a zsidókkal szemben – és némely körökben a németekkel szemben is – megfogalmazódtak olyan vélemények, miszerint azok faji/etnikai lényegüknél fogva csak paraziták lehetnek a magyarságon, a hivatalos politika végül csupán a zsidók esetében fogadta el ezt a kiindulópontot. Minden más nemzetiség esetében elképelhetőnek tartották, hogy lojális, apolitikus, a nemzetépítésről lemondó, tulajdonképpen premodern etnikai csoportok alakulhatnak ki. S bármennyire is múltba tekintő (az 1918 előtti állapotokhoz visszatérni szándékozó) és illuzórikusnak bizonyuló elképzelés volt, a hivatalos nemzetiségpolitikát ennek jegyében fogalmazták meg. Lényegében az államideológia határozta meg a diszkriminatív, intézményesen románosító, a kisebbségi intézményrendszert sokszorosan korlátozó nemzetiségi politikát Romániában is, legalábbis a már nemzetnek tekinthető kisebbségekkel szemben. Ugyanis a román kisebbségpolitika a premodern, a különböző nemzetépítő törekvések által még kevéssé megérintett etnikai csoportokkal szemben − önmagához képest − meglepően to-

Egry Gábor

22


leráns hangot ütött meg, és toleráns gyakorlatot képviselt. Ha még létezett az a premodern csoport, amit a magyar politika már csak visszaállítani szeretett volna, akkor a román állam meglepően nagyvonalúan viszonyult hozzájuk. A bukovinai huculok esetében például arra a következtetésre jutottak, hogy azok, akik ukrán tanítók, papok és községi tisztviselők körében élnek, közülük is elsősorban a fiatalok, már az ukrán nacionalisták hívéül szegődtek. A többség azonban még nem tette magáévá az ukrán eszmét, békésen él lengyel és román szomszédai mellett, szorgalmas, jó munkaerő. S ha már a korábbi pártok rendszere tönkretette és az ukránok karjaiba kergette őket (érdemes felfigyelni rá, hogy miként határozza meg magát a hivatalos Románia a korábbi – „demokratikus” – rendszer ellenében ebben az esetben is!), akkor most segíteni kellene őket munkalehetőséggel, élelmiszerrel.78 Nemegyszer hasonló megfontolásokat fedezhetünk fel a csángókkal kapcsolatos politika mögött is.79 Ezzel szemben a magyar állameszme és nemzetiségpolitika hivatalosan nem volt diszkriminatív. Ezzel együtt a nemzetiségpolitika alárendelődött a magyarság megerősítésének és a magyarságpolitikának, s noha nem olyan erőszakosan és nyíltsággal, mint a románosítás, de hasonló célok megvalósítására tört: a magyarok számára jóvátételt szerezni húsz év kisebbségi sorsáért, és egyúttal annyira megerősíteni a magyarságot, hogy Trianon ne következhessen be még egyszer. Amennyiben a nemzetiségi politika ezzel ellenkezett volna, a magyarság megerősítése bizonyult fontosabbnak. Ezzel együtt is kijelenthető, hogy ezektől a kivételektől eltekintve, a román kisebbségpolitika céljai közt, szemben a magyarral, nem szerepelt a lojalitás, lojális kisebbségi csoportok megteremtése. Az idegeneknek tekintett csoportokkal való együttélés alapvetően megoldhatatlan problémának látszott, ebből következően a feladat leginkább átmeneti – az eltűnésükig tartó – kontrollálásuk lehetett. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a kisebbségpolitika és végrehajtói is inkább szinkronban voltak egymással, a célokkal és utasításokkal, mint Magyarországon. A román tisztviselők és rendőrök amúgy is jellemző, általánosan panaszolt önkénye nemigen tért el attól a fellépéstől, amit a kisebbségiekkel szemben az állam is elfogadhatónak vagy éppen kívánatosnak tartott. Ezzel szemben Magyarországon a tisztviselők sokszor a romániaihoz hasonló gyakorlata sokkal kevésbé volt összhangban a hivatalos és a kormány által többnyire érvényesíteni kívánt, megengedőbb politikai irányvonallal. Mindazonáltal a kisebbségpolitika gyakorlata mindkét országban számos esetleges – helyi vagy éppen nemzetközi – tényezőtől függött. Romániában is előfordult, hogy a hatóságok nem tartották be a restriktív rendelkezéseket, sőt, amint láttuk, még olyan esetben is eltekinthettek az eljárástól, amikor egyébként általában nem szoktak teketóriázni. Az is világos, hogy a közigazgatás kapacitása komoly korlátja volt a nemzetiségi politika végrehajtásának. A bukaresti kozmetikusok esetében nem csupán a nyilvántartás nehézségei mutatkoztak meg, hanem az is, hogy a gazdaság románosítása is sokkal nehezebb volt az elképzeltnél. Amíg a képzett kozmetikusok magyarok voltak, még a nyelvi rendelkezéseket is sikerülhetett kijátszaniuk. Ezzel együtt a legfontosabb visszatartó erőt itt is a külső tényezők jelentették. A már említett kiéheztetési kísérlet csak a magyar válaszlépések fenyegetése és az erélyes német−olasz fellépés miatt hiúsult meg. Az egyébként nem túl sikeres kölcsönösségi politikának is volt némi visszatartó ereje. Erre utal legalábbis, hogy 1941 vagy 1942 decemberében a belügyminiszter külön rendelkezéssel állította le a fővárosban élő, magyar nemzeti színeket tartalmazó jelvényt vagy kokárdát viselő magyarok megfigyelését. A

Egry Gábor

23


fővárosi magyarok kérdéséről összefoglalást készítő rendőrtiszt azzal jelezte, hogy itt a kölcsönösségi politika alkalmazásáról lehetett szó, hogy felhánytorgatta: a magyarok bezzeg nem álltak le a románok üldözésével.80 Ez utóbbi megjegyzés viszont arra hívja fel ismételten a figyelmet, hogy milyen fontos szerepet játszott mind a nemzetiségi politika gyakorlatában, mind a politika kidolgozásában a gyanakvás és a hisztéria. Ez utóbbi pedig milyen szorosan összefonódott azzal a ténnyel, hogy Dél-Erdélyben és Bukarestben, szemben Magyarországgal, igen jól szervezett és befolyásos, nagy létszámú menekültszervezetek tevékenykedtek. A bizonytalan eredetű, nem egyszer túlzó hírek és információk ilyen körülmények közt sokkal könnyebben vezettek ellenlépésekhez és akciókhoz. Még akkor is, ha egyébként mindkét ország hatóságai hasonlóan kicsinyes ügyeket képesek voltak az állam biztonságát veszélyeztető, irredenta akciónak tekinteni. Jegyzetek A román parlamentarizmusról lásd Hans-Christian Maner: Parlamentarismus in Rumänien (1930−1940). Demokratie im autoritären Umfeld. München, 1997, Oldenbourg Verlag. 2 Rebecca Haynes: Reluctant allies? Iuliu Maniu and Corneliu Zelea Codreanu against King Carol II of Romania. Slavonic and East European Review, 85 (2007), Nr. 1. 105–134. o. Elektronikus változata: http://discovery.ucl.ac.uk/2247/1/2247.pdf (Letöltve: 2011. július 31.) 3 Átfogóan lásd Trencsényi Balázs: A nép lelke. Nemzetkarakterológiai viták Kelet-Európában. Budapest, 2008, Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, 86 – 297. o., különösen 165. skk. 4 Erre röviden lásd Egry Gábor: Tükörpolitika. Magyarok, románok és nemzetiségpolitika ÉszakErdélyben. Limes, 2010. 2. sz. 97–111. o. 5 Érdemes persze megjegyezni, hogy különösen a Vasgárda leveréséig tartó időszakban, Romániában valóban arra törekedtek, hogy fasisztaként jellemezhető berendezkedést alakítsanak ki. Aneta Mihajlova: Right-wing ideology and the intellectuals in Romania during the Second World War. In New Europe College Yearbook, 2001−2002. Bucharest, 2003, New Europe College, 109–138., 115. o. A Vasgárdát a szakirodalom egyértelműen fasiszta alakulatként tartja számon. Éppen ezért ez a jelző ebben az esetben mindenképpen több volt puszta cimkénél. 6 Kiváló példájuk Petre Ţurlea: Ion Antonescu. Bucuresti, 2009, Editura Semne. Ţurlea hosszabb ideig parlamenti képviselő is volt, előbb Ion Iliescu Társadalmi Demokrácia Pártjában, majd Gheorghe Funar Román Nemzeti Egységpártjában.. Lásd pl. felszólalását Antonescu halálának ötvenedik évfordulóján: http://www.cdep.ro/pls/steno/steno.stenograma?ids=488&idm=1,03&idl =1 (Letöltve: 2011. július 31.) 7 Mindenekelőtt Radu Ioanid: The Holocaust in Romania: The Destruction of Jews and Gypsies under the Antonescu Regime, 1940–1944. Chicago, 2000. 8 Dennis Deletant: Hitler’s Forgotten Ally. Ion Antonescu and His Regime, Romania 1940–1944. Basingstoke, 2006. 9 L. Balogh Béni: Dél-erdélyi magyarság 1940–1944. Kronológia. http://balogh.adatbank. transindex.ro/ 10 Uő: A magyar−román viszony és a kisebbségi kérdés 1940–1944 között. PhD disszertáció, ELTE BTK, 2009. 11 Pl. Ottmar Traşcă: Relaţiile româno−maghiare şi situaţia minorităţilor în anul 1942. Ancheta comisiei germano−italiene Hencke−Roggeri. In Sorina Paula Bolovan − Ioan Bolovan − Rudolf Gräf − Corneliu Pădurean (szerk.): Mişcări de populaţie şi aspecte demografice în România în prima jumătate a secolului XX. Cluj-Napoca, 2007, Presa Universitară Clujeană, 255−287. o. 1

Egry Gábor

24


Holly Case: Between States. The Transylvanian Question and the European Idea during World War II. Stanford, CA, 2009, Stanford University Press. 13 Viorel Achim: A második világháború évei alatti román lakosságcseretervekről. Múltunk, 2007. 4. sz. 4−17. o.; L. Balogh Béni – Olti Ágoston: A román−magyar lakosságcsere kérdése 1940−1947 között. Kisebbségkutatás, 2006. 4. sz. http://adatbank.transindex.ro/regio/kutatoioldalak/htmlk/ pdf515.pdf (Letölve: 2011. szeptember 2.); Tófalvi Zoltán: Sabin Manuilă lakosságcsere terve. Székelyföld, 2009. január. 14 Olti Ágoston: A román külügyminisztérium béke-előkészítő tevékenysége. A román Békeelőkészítő Bizottság irataiból. Múltunk, 2007. 4. sz. 18−54. o. 15 Hankó-Nagy Alpár: A Dél-Erdélyi Református Egyházkerületi Rész története (1940–1945). Református Szemle, 2010. 5. sz. 548–558. o. http://www.proteo.hu/refszemle/pdf/Ref-Szemle2010-05.pdf (Letöltve: 2011. július 31.); Uő: A román kisebségpolitika és az erdélyi reformátusok 1940 és 1945 között. Studia Universitatis Babes-Bolyai Theologia Reformata Transsylvanica, 2007. 1−2. sz.; Uő: A második világháború idején gyakorolt cenzúra Romániában és a Dél-Erdélyi Református Egyház. Studia Universitatis Babes-Bolyai Theologia Reformata Transsylvanica, 2009. 2. sz. (18.) 83–89. o. http://studia.ubbcluj.ro/download/pdf/486.pdf (Letöltve: 2011. július 31.); Uő: A romániai ostromállapot hatása a dél-erdélyi református közösségekre. Studia Universitatis Babes-Bolyai Theologia Reformata Transsylvanica, 2009. 1. sz. (17.) 81–104. o. http://www.studia. ubbcluj.ro/download/pdf/458.pdf (Letöltve: 2011. július 31.) 16 Mihajlova: i. m. 135. o. 44. sz. jegyzet. Crainic 1936-ban jelentette meg az Etnokratikus állam című művét. 17 Crainic eszméire részletesen lásd Trencsényi: i. m. 215–221. o. 18 Mihajlova: i. m. 123. o. 19 Összefoglalásukra lásd Trencsényi: i. m. Lásd továbbá Pászka Imre (szerk.): Román eszmetörténet. Budapest, 1996, Századvég − Osiris. 20 Lásd még Keith Hitchins: Radikális gondolkodás Délkelet-Európában a két világháború között: egy új generáció szembesül Európával. Múltunk, 2009. 2. sz. 36–63. o. 21 A korszak politika- és eszmetörténetére lásd Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás között. A romániai magyar kisebbségi elit politikai stratégiái (1931–1940). Csíkszereda, 2007, Pro Print Kiadó. 22 Moldovan és Manuilă ilyen irányú szerepére lásd Marius Turda: The Nation as Object: Race, Blood, and Biopolitics in Interwar Romania. Slavic Review 66 (2007), Nr. 3. 413–441., 413., 424– 425. o. Figyelemreméltó, hogy mind Vaida-Voevod, mind Moldovan és Manuilă orvosi diplomát szereztek, és közben német vagy ausztriai egyetemen tanultak. Nem elképzelhetetlen, hogy a fajbiológiai gondolkodás beáramlásának egyik fontos csatornája volt az 1918 előtt Németország felé orientálódó erdélyi román orvosi értelmiség. 23 Uo. 415–416. o. 24 Uo. 413., 422–423., 437. o. 25 Uo. 431–432. o., valamint 77. sz. jegyzet. 26 Idézi Achim: i. m. 5. o. 4. sz. jegyzet. 27 Mihajlova: i. m. 122. o. 28 Ez a Vasgárda eszmevilágában már korábban is fontos szerepet kapott. A légió egyik ideológusa, Vasile Marin már 1933-ban erről értekezett A nemzet az importált állam ellen című cikkében. Valentin Sandulescu: On the Ideological Characteristics of the Romanian Legionary Movement: a Synthetic Account. In Studia Universitatis Petru Maior. (Historia). Vol. 5. 2005, 141–154. o. 29 Viorel Achim szíves közlése szerint magát a kifejezést Manuilă használta először. 30 Manuilă tervére lásd Achim: i. m.; Tófalvi: i. m. 31 Erre lásd Case: i. m., 53–64. o. ill. gazdasági aspektusaira Pritz Pál: „Új Európa”. Német propaganda és béketervek – Sztálingrád előtt. Századok, 1998. 6. 1213–1262. o. 32 Constantin Ungureanu: Populaţia Bucovinei în anii 1940−1945. In Sorina Paula Bolovan − Ioan Bolovan − Rudolf Gräf − Corneliu Pădurean (szerk.): i. m. 225−240., 230. o. 12

Egry Gábor

25


Traşcă: i. m. 269. o. A menekültek száma kimutatásonként változik. Egy 1942-es német jelentés 195 ezer főt említ, később készült román hivatalos kimutatások 202 ezer és 218 ezer főt is tartalmaznak. 34 Lásd az előző jegyzetet. 35 A foglalkozási adatok saját számításaim Opra Pál: Erdély lakosságának foglalkozások szerinti megoszlása az 1930-as népszámlálási adatok alapján c. munkája nyomán. (Pro Minoritate, 2010. 2. sz. 29−40. o.) http://www.prominoritate.hu/folyoiratok/2010/ProMino10-2-02-Opra.pdf (Letöltve: 2011. augusztus 1.) 36 Arhivele Naţionale Istorice Centrale (Nemzeti Történelmi Központi Levéltár, Bukarest, a továbbiakban: ANIC) fond Direcţia Generală a Poliţiei (a továbbiakban: DGP), dos. 116/1940. f. 17. Chestura poliţiei Municipiului Alba Iulia. Nota informativă Nr. 17.002. 4. XII: 1940. 37 Case: i. m. 103. o. 38 Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL), Miniszterelnökség, Nemzetiségi és Kisebbségi Ügyosztály (a továbbiakban: K28), 1942-O-15902. 53−57. f. A jelentés beszámol a kormány 1942. május 31-i nagyszebeni látogatásáról, és megemlíti, hogy a Kolozsvárról Nagyszebenbe menekült egyetem diákjai, akik most fegyelmezetten tüntettek, korábban, Bukarestbe vonulva, nem engedélyezett irredenta tüntetést tartottak. 39 Traşcă: i. m. 270. o.; Egy 1941. augusztus 29-én, Temesvárott, Cornel Dragalina tábornok jelenlétében tartott, a menekültek egyesületének női szekciója által szervezett előadáson többek közt az alábbi műsorszámok szerepeltek: életképek Erdély tájairól, erdélyi dalok és áriák, a balettiskola erdélyi tájegységek öltözékét viselő növendékeinek színpadképe, ami Erdély allegóriájaként szolgált. A színpadkép közepén két lány egy táblát tartott, melyen a következő felirat állt: „Egyetlen rögnyi román földről sem feledkezünk meg!” A műsor végén a nézők „Erdélyt akarjuk!” kiáltásokban törtek ki. ANIC DGP, dos. 116/1940. f. 57−58. Chestura poliţiei Municipiului Timişoara, Nr. 13.260-S din 30 august 1941, către Inspectoratul Regional de Poliţie. 40 Egy 1942 kora tavaszán, a brassói magyar konzulátuson készült jelentés szerint a regátiak körében az erdélyi kérdés jelentősége érezhetően csökkent. Egy regáti üzletember a jelentés készítőjének arról is beszámolt, hogy az Odesszából hazatérő csapatok bukaresti fogadásán a tömegből felhangzó „Erdélybe! Erdélybe!” kiáltásokra a katonák állítólag azzal reagáltak, hogy „Menjetek ti! Nekünk elég volt az orosz front. Kóstoljatok bele ti is a háborúba!” MOL K28, 1942-O-17717. 4−17. f. 41 ANIC DGP, dos. 116/1940. f. 39−40. Manişti despre activitatea asociaţiei „Pro Transilvania”. 2. noiembrie 1940. Sursă serioasă, Corpul Detectivilor grupa I-a, No. 6. 42 Uo. f. 42. 19. februarie 1942. No. 250. B. 43 Uo. f. 59. Notă, 1942 februarie 12. 44 A memorandumot lásd MOL Keleti Akció P1077 XXVI. k. 140−146. o. Eredetiségét alátámasztja Lorenz, a Volksdeutsche Mittelstelle romániai vezetőjének a Reichsführer SS-hez írott jelentése Maniu és a román prefektusok beadványáról, Beurteilung der Tätigkeit der Deuitschen Volksgruppe in Rumänien címmel. 1942. május 9., Berlin.; Klaus Popa: Akten um die „Deutsche Volksgruppe in Rumänien”. Eine Auswahl. 1937−1945. Frankfurt a. M., Berlin, Bern, Bruxelles, New York, Oxford, Wien, 2005, Peter Lang Verlag, 344. sz. dokumentum, 332−333. o. 45 L. Balogh: A magyar−román viszony és a kisebbségi kérdés…; Case: i. m. 46 Case: i. m. 53–64. o., 112. o. 47 Érdemes itt idézni Iacobici hadügyminiszter szavait Andreas Schmidthez, a népcsoport vezetőjéhez, aki azt javasolta, hogy a németeket csak egy külön munkaszolgálat keretei közt hívják be a román hadseregbe. A tábornok erre közölte, hogy ha a németek nem vetik alá magukat az állam szuverenitásának és ezzel kifejezetten rontják a német−román viszonyt, akkor egyszerűen áttelepítik őket Németországba. Popa: i. m. 196. o. 48 L. Balogh: A magyar−román viszony és a kisebbségi kérdés… 33

Egry Gábor

26


ANIC DGP, dos. 116/1940. f. 67. DGP Corpul detectivilor Grupa a II-a. 2945, Notă, 18. VI. 1942, sursă serioasă. Eszerint Bukarestben az erdélyiek közt keltett felháborodást egy, a kolozsvári német−olasz vegyesbizottsághoz benyújtott panasz, amiben húsz ilyen esetről számoltak be. Ezzel szemben ebből az időszakból a magyar forrásokban szerepel néhány ilyen állítólagos eset kivizsgálására vonatkozó anyag, ezek alapján azonban a panaszok megalapozatlanok voltak. MOL K28. 50 Pl. a román csendőrségnek a Csík vármegyében elkövetett atrocitásokról gondosan vezetett kimutatásaiban ugyanannak a személynek a letartóztatása és megverése/megkínzása különkülön tételként szerepel, ezzel is növelve az atrocitások számát. Ugyanebben a kimutatásban nem egy esetben nagy számú, név nélkül, parasztként megjelölt személy sérelmére elkövetett verést és letartóztatást sorolnak fel, ami akár olyan falusi verekedést is jelenthetett, ahol a csendőrök erőszakkal szétválasztották, majd őrizetbe vették a verekedőket. 51 Erre részletesen lásd Case: i. m. 115–121. o. 52 Dietmar Müller: Staatsbürger auf Widerruf. Juden und Muslime als Alteritätspartner im serbischen und rumänischen Nationscode. Ethnonationale Staatsbürgerschaftskonzepte 1878– 1941. Wiesbaden, 2005, Harrasowitz Verlag, 399–402. o. 53 Uo. 403–406. o. 54 Uo. 465., 470–473. o. 55 Popa: i. m. 123. dokumentum, 128–129. o.; 137. dokumentum, 139–140. o.; 142. dokumentum, 146. o.; 190. dokumentum, 190. o. 56 Uo. 447. dokumentum, 431–434. o. 57 ANIC DGP, dos. 167/1941. SSI 27 Septembrie 1941, Nota. f. 116. 58 A felsorolt intézkedésekre lásd Traşcă: i. m. 270–274., 281–282. o. 59 Popa: i. m. 130. dokumentum, 134–136. o.; 275. dokumentum, 279–282. o.; 225. dokumentum, 221–224. o.; 348. dokumentum, 334–337. o.; 312. dokumentum, 315–317. o. A hatóságok elég leleményesek voltak a németek elleni eljárások során. Egy ízben Prahova megyében azzal az indokkal tartóztatták le a népcsoport egyenruhában lévő tisztviselőit, hogy azok magyarok, görögök és kommunista propagandát terjesztenek 60 Uo. 215. dokumentum, 221–224. o. 61 Uo. 156. dokumentum, 160. o. 62 ANIC DGP, dos. 5/1933. f. 187. 63 Uo. f. 181. 64 ANIC Ministerul Propagandei Naţionale Presa Internă, dos. 186/1930−1943. Direcţia Presei, Referat, 26 august 1942, f. 78. 65 ANIC DGP, dos. 167/1941. SSI 4 Septembrie 1941, Notă, f. 181. 66 Uo. SSI Notă, 27 ianuarie 1941, f. 168. 67 ANIC DGP, dos. 199/1935, f. 7., Notă. 9 Iunie 1942. 68 Uo. f. 12–16. Referat, Zamfir Nicolae, comisar ajutor. 1942. August 25. 69 Uo. f. 5–6. Corpul Detectivilor, Grupa a III-a, Referat, 16 Iunie 1942. 70 Uo. 71 Uo. 25 August 1941. f. 3–4. 72 25 August 1941. f. 5−7. Az ének a Erdélyi induló egy változata, ez azonban a Dél-Erdélyben maradók szomorúságáról szól. 73 30/fon/1942, 1533/pol-1942. sz. jelentés, 1942. februrár 28. MOL K28, 1942-O-15902. 19−24. f. 74 Popa: i. m. 312. dokumentum, 315–317. o. 75 MOL K28, 1942-O-25682. 3. f. Vagy, mint az a kozmetikusok fentebb említett esetében is történt, a hivatalok egyszerűen egymásra vártak. Másfelől ez utóbbi esetben azt is kénytelenek voltak beismerni, hogy képtelenek felderíteni a feketén dolgozó kozmetikusokat. 49

Egry Gábor

27


Az ügy anyaga megtalálható ANIC DGP, dos. 153/1942. A kihallgatási jegyzőkönyvek árulkodó érdekessége az egyes személyek nemzetiségének meghatározása. Obweger felesége és Obweger családja német eredetű volt. A hatóságok ezért német etnikai eredetű, magyarosított személyekként határozták meg őket, ezzel is jelezve, hogy a nemzetiségi hovatartozás megállapításában egyre nagyobb szerep jutott az etnikai eredetnek. 77 Erre lásd Egry: i. m. 78 Alin Spânu: Huţanii (huţuli) în studiul Serviciului de Informaţii al Jandarmeriei (1943). In Vasile Ciobanu – Sorin Radu: Partide politice şi minorităţi naţionale în România în secolul XX. Vol. III. Sibiu, 2009, Editura Techno-Media, 197–211. o. Figyelemreméltó ugyanakkor, hogy a tanulmány döntő része a huculok eredetével és történelmével foglalkozik, ami jól jelzi nem csak az etnikai eredet jelentőségét az ideologikus nemzetkonstrukcióban, hanem egyúttal azt is, hogy a fajbiológia és a biopolitika nem feltétlenül a legelfogadottabb megközelítése volt a problémának. 79 Ilyés Sándor – Peti Lehel – Pozsony Ferenc (szerk.): Lokális és transznacionális csángó életvilágok. Cluj/Kolozsvár, 2008, 129−144. o.; R. Chris Davies: Restocking the Ethnic Homeland: Ideological and Strategic Motives behind Hungary’s „Hazatelepítés”. Schemes during WWII (and the Unintended Consequences). REGIO. Minorities, politics, society, 2008, 155–174. o.; Meinolf Arens – Daniel Bein: Die Moldauer Ungarn (Tschangos) im Rahmen der rumänisch−ungarisch−deutschen Beziehungen zwischen 1940 und 1944. In Mariana Hausleitner – Harald Roth (Hrsg.): Der Einfluss von Faschismus und Nationalsozialismus auf Minderheiten in Ostmittel- und Südosteuropa. München, 2006, IKGS Verlag, 265–315. o. 80 ANIC DGP, dos. 141/1942. Problema maghiară din capitală. Dátum nélkül, f. 26−31. 76

Limes

28

Szász Pál (1881–1954)

Limes

Gyárfás Elemér (1884–1945)

Nagyenyedi látkép 1942-ből

Limes

29


L. Balogh Béni

A Romániai Magyar Népközösség 1940−1944 között

1944. május végén Petru Groza, a baloldali Ekésfront vezetője, későbbi miniszterelnök, a magyar−román együttműködésről szóló emlékiratot juttatott el Gyárfás Elemérnek, a Romániai Magyar Népközösség vezetőjének. Gyárfás kérésére a választ Jakabffy Elemér alelnök fogalmazta meg néhány héttel később. Ebből kiderül, hogy a polgári liberális nézeteket valló neves közíró és kisebbségpolitikus egy esetleges szovjet−angolszász győzelem esetén Románia felosztásával számolt. Azzal, hogy a román nemzet Kárpátokon túli része szovjet befolyás alá kerül majd, az erdélyi pedig új, önálló életre kényszerül. A magyarság jövőjét nem látta ilyen sötéten, mivel úgy vélte, a szovjet befolyás csak a Kárpátok vonaláig terjed majd.1 Az egyébként széles nemzetközi kitekintéssel rendelkező Jakabffy – a mából visszatekintve naivitásnak tűnő – illúzióit minden bizonnyal többen is osztották a Népközösség vezetőségén belül. A magyar−román megegyezés lehetőségében bíztak, és abban, hogy a térségben az angolszász típusú demokrácia fog győzedelmeskedni. Az, hogy ez nem így történt, sokuknak személyes tragédiát jelentett. Gyárfás Elemért 1944 végén román katonák hurcolták el, a következő évben meghalt. Jakabffyt 1944 augusztusában letartóztatták, majd szabadon engedték, de 1949-ben kényszerlakhelyet jelöltek ki számára. Szász Pál, a Népközösség másik alelnöke 1954ben, a börtönben éhen halt. Tanulmányomban az általuk vezetett, 1940–1944 között Dél-Erdélyben működött Romániai Magyar Népközösség történetét mutatom be röviden. Felvázolom a jogelődszervezet 1939-es megalakulásának körülményeit, majd ismertetem a második bécsi döntést követő újjászervező munkát. Ezután számbaveszem a Népközösség és az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) közel négyéves dél-erdélyi működésének főbb területeit, az elért eredményeket, végül kitérek a vezetőségen belüli személyi ellentétekre, azok okaira. A sérelmekre koncentráló megközelítéssel szemben igyekszem az intézményépítés vizsgálatára fektetni a hangsúlyt. Előzmények A romániai magyarság politikai érdekképviseleti szerve 1922-től 1938-ig az Országos Magyar Párt (OMP) volt, amelynek élén 1926-től a konzervatív beállítottságú gróf Bethlen György állt. A párt vezetői − informálisan − a magyarság pozícióinak megőrzésében gondolkodtak, és abban bíztak, hogy a nemzetközi erőviszonyok megváltozásával Erdély visszakerülhet Magyarországhoz. A nyilvánosság előtt viszont a nemzeti autonómia

L. Balogh Béni

30


igényét, az erdélyi magyarság kollektív jogainak fontosságát emelték ki. Belpolitikai küzdelmei során az OMP a nemzetközi kisebbségvédelmi normákra és a liberális jogállamiság alapelveinek számonkérésére helyezte a hangsúlyt.2 A királyi diktatúra bevezetését követően, 1938. március végén II. Károly felszámolta az összes politikai pártot, így az OMP-t is. Az ugyanazon év december 16-án, korporatív alapon létrehozott Nemzeti Újjászületési Front (Frontul Renaşterii Naţionale) lett az egyetlen engedélyezett politikai szervezet. Gyárfás Elemér, Kis–Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnöke, volt bukaresti szenátor, Bethlen György nevében még aznap felajánlotta Miron Cristea miniszterelnöknek a magyar kisebbség együttműködését.3 A román kormány a Nemzeti Újjászületési Frontba való belépést javasolta. Ugyanakkor csak az egykori OMP vezetés ellenzékével, a liberálisabb Bánffy Miklós gróffal és bizalmasával, Szász Pállal volt hajlandó tárgyalásokat folytatni. Az új magyar érdekvédelmi szervezet, az 1939. február 11-én megalakult Romániai Magyar Népközösség vezetőjét végül Bukarest jelölte ki Bánffy személyében. A román kormány beavatkozása nemcsak a Bethlen−Bánffy ellentétet mélyítette el, de az erdélyi magyarság jelentős részét is elidegenítette a „fölülről lefelé” alakult szervezettől. Ami ráadásul a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként működött, emiatt pedig sokan a magyar érdekek „kiárusításaként” értékelték a történteket. „Születési hibái” ellenére, a Bánffy Miklós vezetése alatt alig másfél évig működött Népközösség társadalomszervező munkája kiemelkedőnek bizonyult. Főleg gazdasági és szociális téren ért el eredményeket, tehát olyan területeken, amelyek korábban az OMP figyelmén kívül estek.4 Az OMP és a Népközösség közötti alapvető különbséget Mikó Imre abban látta, hogy amíg Bethlen Györgyék a hangsúlyt a politikai védekező harcra helyezték, addig Bánffy Miklósék a népszervezést tartották legfontosabb feladatuknak. „A Magyar Párt abból indult ki, hogy a kisebbségi kérdés Romániában megoldhatatlan s ezért a magyarságnak hol aktív, hol passzív ellenállással ki kell tartania, amíg a megoldás kívülről megérkezik. A Magyar Népközösség alapgondolata az volt, hogy bármiként is alakuljon az új Európa, a magyarságnak minden eshetőségre fel kell készülnie s ezért a nép legszélesebb rétegeit a tízes rendszer segítségével szervezett egységbe kell tömöríteni.”5 Mikó összegzése szerint a gazdakörök útján, továbbá a szomszédságok, tehát az ún. tízes szervezetek kiépítésével, a munkásság csatlakoztatásával és az iparosok összefogásával olyan magyar szervező munka indult meg, amire azelőtt sohasem volt példa.6 Újrakezdés Dél-Erdélyben Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés nyomán a Romániában rekedt, közel félmilliónyi magyarságra a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt. Számaránya és területi elhelyezkedése megváltozott, demográfiai, szellemi potenciálja jelentősen összezsugorodott, és ezzel egyidejűleg módosult az ország politikai berendezkedése is. A kisebbségi életforma felépítését majdhogynem az alapoktól kellett újrakezdeni egy meglehetősen ellenséges társadalmi-politikai közegben.7 A dél-erdélyi magyarság megszervezése terén kezdetben sok volt a bizonytalanság. Még az sem dőlt el végérvényesen, hogy a már létező Népszövetséget szervezik-e át, vagy pedig az 1939-ben betiltott OMP-t támasztják-e föl. Gyárfás Elemér szeptember 5-én

L. Balogh Béni

31


kelt levelében a Népközösség újjászervezését szorgalmazta.8 Jakabffy Elemér is ezen az állásponton volt, bár többen arról győzködték, hogy neki kell új életre keltenie az OMP-t, mivel nem kompromittálta magát a királyi diktatúra idején.9 A Brassói Lapokban − amely 1940. októberi beszüntetéséig Dél-Erdély legolvasottabb magyar lapja volt − Kacsó Sándor főszerkesztő is a Népközösségre „szavazott”, Jakabffyval egyetértésben.10 A bizonytalanság ellenére, a Népközösség újjászervezése már a bécsi döntés utáni első napokban megkezdődött. Az 1940. szeptember 10-én, Temesváron megtartott Bánsági értekezleten Temes, Arad, Krassó és Szörény megye küldöttei egy országos értekezlet sürgős összehívását javasolták, amelynek feladata a Romániai Magyar Népközösség újbóli megszervezése. A javaslat szerint a Népközösségnek két, földrajzilag indokolt tagozódása, illetőleg központja lenne: egy erdélyi és egy bánsági. Az egység megóvása, valamint a román kormánnyal való zökkenőmentes érintkezés érdekében a szervezet élén azonban egyetlen vezető állna. Az értekezlet résztvevői a Romániában maradt magyarság számára teljes jogegyenlőséget, szabad gyülekezési jogot, kulturális önkormányzatot követeltek. Olyan rendszabályok életbeléptetését, „amelyek feltétlenül alkalmasak a magyarság gazdasági és szociális fejlődésének biztosítására.” Mindezek betartása végett szükségesnek látták a magyar állam ellenőrzési jogának biztosítását. A konkrét javaslatok között szerepelt a magyar tannyelvű felekezeti iskolahálózat bővítése, magyar konzulátus létesítése „a romániai magyar népközösség legfejlettebb gazdasági központjában”: Temesváron, továbbá a szövetkezeti kérdés rendezése, valamint „egy kultúrszínvonalon álló és életképes színtársulat” létesítése.11 A dél-erdélyi magyarok sorsának kedvezőtlen alakulása miatt − szoros összefüggésben a magyar−román kapcsolatok 1940. október eleji elmérgesedésével és a kölcsönösségen alapuló kisebbségpolitikai gyakorlat alkalmazásával − a javaslatok túlnyomó része nem valósult meg a második bécsi döntést követő négy évben. A népközösségi önszerveződés alsóbb szinteken igen nagy nehézségekbe ütközött. A városokban valamennyire sikerrel járt, a falvakban azonban − ahol a legnagyobb szükség lett volna rá − teljesen lehetetlenné vált a katonai és csendőri intézkedések, valamint a kivételes állapot bevezetése miatt. „Ennélfogva érintkezésünk a néppel rendkívül nehézzé vált, sem gazdasági, sem kulturális, sem szociális támogatást kellő mértékben nem nyújthattunk nekik” − áll egy korabeli jelentésben.12 A dél-erdélyi magyar közvélemény jelentős része a bécsi döntés után is a székhelyén maradt gyulafehérvári római katolikus püspököt, Márton Áront látta volna szívesen vezetőjeként. Visszaemlékezéseiben Jakabffy azt írja, 1940. szeptember 8-án, Temesváron (valószínűleg a Népközösség bánsági vezetőivel) megállapodott abban, hogy dr. Fodor József, a Katolikus Népszövetség Temesvár egyházmegyei igazgatója utazzék Gyulafehérvárra, és tájékozódjék a püspöknél: „hajlandó-e a nemzetvezetést vállalni, és kik azok, akik a közügy szolgálatára Dél-Erdélyben rendelkezésre állnak?”13 A magyar kormány azonban Gyárfás Elemért bízta meg a dél-erdélyi magyarság vezetésével. Jakabffy szerint Gyárfás ezt követően beleegyezett abba, hogy ő „csak” a politikai vezetést fogja gyakorolni, „nemzetvezetőül” pedig Márton Áront ismeri el.14 A püspök valóban mindvégig a dél-erdélyi magyarság nem hivatalos, erkölcsi-szellemi vezetőjének számított, szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is.* Márton Áron 1940−1944 közötti tevékenységéről lásd e számunkban Seres Attila tanulmányát. (A szerk.)

*

L. Balogh Béni

32


1940. szeptember 28-án, Nagyenyeden „előértekezletet” tartott a dél-erdélyi magyarság egyházi és világi vezetőinek egy része, Gyárfás Elemér elnöklete alatt. Az utazási nehézségek miatt csak a Nagyenyed közelében lakó egyházi, gazdasági és népközösségi vezetők jelentek meg, köztük Márton Áron, Nagy Ferenc református püspökhelyettes, Gál Miklós, Szász Pál és mások. Úgy határoztak, hogy Ion Antonescu államvezető engedélyének megszerzése után, október 5-én tartják a Magyar Népközösség újjáalakuló értekezletét.15 Gyárfásnak azonban csak jókora késéssel, október 24-én sikerült kihallgatáson megjelennie Antonescunál. A tábornok azzal a feltétellel adta meg az engedélyt a nagyenyedi, november 4-ére átütemezett értekezlet megtartására, hogy „ott ne csináljanak politikát”. Gyárfás biztosította, hogy elsősorban a belső szervezeti ügyek rendezését tűzik majd napirendre.16 A Romániai Magyar Népközösség tehát 1940. november 4-én, Nagyenyeden tartotta újjáalakuló értekezletét.17 Gyárfás bejelentette: annak ellenére, hogy Antonescu zártkörű, bizalmas értekezletet, nem pedig nyilvános jellegű gyűlést engedélyezett, a nagyenyedi rendőrség megbízottat küldött ki, akihez csatlakozott a Vasgárda helyi szervezetének embere is. Az értekezlet tiltakozott a megfigyelők jelenléte ellen. Ezt követően betöltötték a bécsi döntés nyomán megüresedett vezetői tisztségeket. Elnökké Gyárfás Elemért, alelnökké Szász Pál mellé gr. Bethlen Bálintot és Jakabffy Elemért, országos főtitkárrá Parecz Györgyöt választották. Elnöki tanácstag lett Purgly László, gróf Haller István, Gáll Miklós, Szabó Béni, Péter János, Takácsy Miklós, gróf Teleki Ádám és Tóth István. A továbbiakban a dél-erdélyi magyarság helyzetének súlyosbodását vitatták meg. Határozatot fogadtak el, amely egyebek mellett megállapította: a magyarországi románokat sújtó intézkedések a dél-erdélyi magyarság helyzetét is rendkívül megnehezítették. Az ügy előzménye az volt, hogy Gyárfás korábban előzetes meghallgatási jogot kért a magyar kormánytól az észak-erdélyi románságot érintő intézkedésekre nézve. 1940. szeptember 19-én Budapest erről írásban is biztosította.18 A megállapodást azonban a magyar kormány a több száz észak-erdélyi román család 1940. októberi, váratlan kiutasításával megszegte, ez pedig súlyos következményekkel járt a dél-erdélyi magyarság számára. Mindkét oldalon kezdetét vette a kölcsönösségen alapuló nemzetiségi politika, amely több-kevesebb intenzitással 1944 őszéig tartott. A módosított alapszabály szerint Kolozsvár helyett Nagyenyed lett a Népközösség új székhelye. A 10 ezer lakosú kisváros fontosságát az ott székelő intézmények adták meg: Bethlen Kollégium, EMGE, Kisegítő Takarékpénztár, „Hangya” Szövetkezeti Szövetség, az Erdélyi Gazda c. folyóiratot előállító Bethlen-nyomda. Az utazási korlátozások bevezetése, valamint a kisvárost övező fokozott rendőri és titkosszolgálati figyelem következtében Nagyenyedet egyre nehezebben lehetett megközelíteni. Idővel ezért Bukarest vált a tényleges központtá, s mellette a szervezet aradi és brassói tagozata tett szert nagyobb jelentőségre, elsősorban az ott létesült magyar királyi konzulátusok miatt. E két tagozat közül a jóval nagyobb költségvetéssel rendelkező brassói 1942-ben hét fizetett tisztviselőt, köztük két gyakorló ügyvédet alkalmazott, az aradi viszont pénz híján csupán a tagság önkéntes munkájára támaszkodhatott.19 A román kormány elismerte ugyan a Magyar Népközösségnek, mint a romániai magyarok átfogó képviseleti szervének létjogosultságát,20 de az országos és helyi politikai ügyekbe semmiféle beleszólási jogot nem biztosított számára. Tevékenységét amúgy is szinte mindvégig megbénította a gyülekezési tilalom, az utazási korlátozások21 és az

L. Balogh Béni

33


igen szigorú levél- és sajtócenzúra. 1941 januárjában a hatóságok egy időre bezárták a Népközösség nagyenyedi és dévai irodáját, Déván az irattárat is elkobozták. Erre azért került sor, mert a Népközösség jelentéseket készített a magyarellenes intézkedésekről, amit a román hatóságok „hamis hírek terjesztésének” minősítettek.22 1941 júliusában a petrozsényi irodát zárták be. Letartóztatták a helyi elnököt, Veress Béla unitárius lelkészt, akit később kétévi börtönre ítéltek. Ezt megelőzően, június végén a Népközösség temesvári főtitkárát, Takács Lajost tartóztatták le, majd hadbíróság elé állították az elbocsátott magyar alkalmazottak ügyében szétküldött ügyvédi felszólító levelei miatt. Szügyi Istvánt, a temesvári szervezet egyik körzetvezetőjét 1941. december elején azért tartóztatták le és bántalmazták súlyosan, mert a Népközösség részére tagdíjat gyűjtött. Palágyi Jenőnek, az aradi szervezet elnökének 1942. júniusi letartóztatását pedig retorzióként rendelték el az észak-erdélyi románokkal való magyar bánásmód miatt.23 A Népközösség működése A Népközösség főleg a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, központi és helyi irodái révén állandó jogsegélyt nyújtott. A leghatékonyabban működő brassói iroda például hivatalos beadványok megszerkesztésében segédkezett, eljárt a hatóságoknál a magyar panaszok orvoslása ügyében, munkaközvetítést vállalt, ezenkívül kőnyomatos körlevelekben rendszeresen ismertette a legújabb hatósági rendelkezéseket. Növekvő ügyfélforgalmat bonyolított le. Becslések szerint a brassói irodában 1942-ben megfordult ügyfelek száma naponta 50 és 90 között váltakozott; 1940-ben 2774, 1941-ben 3695, 1942 első negyedévében már közel 2000 iratot iktattak.24 A romániai magyar egyházakkal együtt a Népközösség részt vállalt a Magyarországról érkezett, elsősorban szociális célokat szolgáló titkos segélyek szétosztásában a rászorultak között. Ezenkívül rendszeresen informálta a már említett magyar konzulátusokat, valamint a bukaresti magyar követséget a dél-erdélyi magyarság helyzetének alakulásáról, és segítette azok működését. 1943 májusában nyílt ellentét robbant ki Sztankay Zoltán brassói magyar konzul és Gyárfás Elemér között. Sztankay bepanaszolta Budapesten Gyárfást, miszerint az eltiltja a Népközösség megyei tagozatainak vezetőit attól, hogy az ő megkérdezése nélkül felvilágosítást vagy bármiféle tájékoztatást adjanak a konzulátus részére.25 Sztankay felfogása szerint ugyanis a népközösség helyi tagozatai a konzulátus „végrehajtó és informatív szervei voltak”,26 ami ellentétben állt a Népközösség autonómiájának elvével, és nyilvánvalóan csorbította Gyárfás Elemér jogkörét és tekintélyét. Gyárfás szerint nem személyes, de nem is elvi ellentét volt közte és Sztankay között, hanem pusztán ügyintézési módozatokról folyt a vita. Azt kérte Budapesttől, hogy az adatgyűjtési kérelmekkel − a bukaresti követség útján − a Népközösség bukaresti elnökségéhez, tehát egyenesen hozzá forduljanak, mivel „egyedül az országos elnökség illetékes arra, hogy az egyes megyei szervezetek vezetőinek utasításokat adjon s tőlük különleges munkálatok elvégzését igényelhesse.”27 A magyar külügyminisztérium Gyárfás javára döntötte el a vitát azzal, hogy 1943. június 15-én rendeletileg szabályozta a romániai magyar külképviseletek és a Népközösség együttműködését. A rendelet leszögezte, hogy Gyárfás jogosult a népközösség helyi szervezeteit adatgyűjtésre utasítani. Amennyiben kivételesen sürgős esetekben a konzulátusok mégis közvetlenül a Népközösség helyi

L. Balogh Béni

34


szerveihez fordulnak, úgy a követség révén Gyárfást értesíteni kell erről.28 Szentmiklóssy Andor, a magyar külügyminisztérium politikai osztályának vezetője külön is megnyugtatta Gyárfást, hogy a rendelet megalkotásánál tekintettel voltak a Népközösség autonómiájára.29 A Népközösségnek a magyar kormánnyal és a magyar külképviseleti szervekkel fenntartott kapcsolatait a román hírszerző szervek úgy értelmezték, hogy idegen érdekeket követ, és irredenta, revizionista propagandát folytat.30 A Népközösség napilapja a Temesváron megjelenő, 1941 márciusától újra engedélyezett Déli Hírlap lett. Főszerkesztője kezdetben Vuchetich Endre, felelős szerkesztője Várnay Elemér majd Puhala Sándor volt. 1943. január elején Olosz Lajos lett az új főszerkesztő, Martzy Mihály pedig − 1943 júliusában bekövetkezett haláláig − a felelős szerkesztő. Papírhiányra hivatkozva, a hatóságok folyamatosan korlátozták a lap terjedelmét és példányszámát. 1942 végén az újság hivatalosan már csak 10 ezer példányban és mindössze négy oldalon jelenhetett meg.31 Súlyos cenzúrának vetették alá, és a nyomtatását, valamint a terjesztését is megnehezítették a hatóságok. Egyes távolabbi helységekbe, így például Brassóba, ezért gyakran csak két-három nap késéssel jutottak el a számok. Az előfizetők példányai a postai kézbesítés során nem ritkán eltűntek.32 A Népközösség helyi tagozatai a körülményektől függően egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak. A Szabó Béni kisiparos által vezetett brassói tagozat például az ottani, viszonylag kedvezőbb körülmények közepette sikerrel karolta föl a szegényügyet és népkonyhákat, gyermekotthonokat állított föl, a rászorulóknak ingyenes orvosi vizsgálatot és gyógyszerellátást biztosított. A második bécsi döntést követő hónapokban a katolikus és evangélikus egyházzal közösen két üdülőotthont létesített a lábadozó betegek számára, támogatta az ifjúság rendszeres testedzését, és anyagi fedezetet biztosított néhány tehetséges magyar ifjú továbbtanulásához.33 1944 márciusában élelmiszersegélyt osztott szét a nyilvántartott szegények és a katonai szolgálatot teljesítő, szerény anyagi körülmények között élő magyar ifjak hozzátartozói között.34 A jóval kedvezőtlenebb helyi viszonyok dacára a Martzy Mihály vezetése alatt álló bánsági tagozat 1940 szeptemberében egy ötezer kötetes népkönyvtárat nyitott Temesváron, 1941-ben egészségügyi szolgálatot szervezett. A Magyar Nő- és Leányegylet támogatásával napközi otthonokat tartott fönn. Karácsonyi segélyakciói során több száz pár cipőt és ruhaneműt osztott szét, ezenkívül az egyházakkal együttműködve rendszeres napi ebédet biztosított kb. ötszáz iskoláskorú gyermeknek.35 Az 1942–1943. évi télisegély-akció során csak a Temesvár városi tagozat 2,5 millió lejt ajánlott föl erre a célra önkéntes adományokból.36 A Népközösség jóvoltából az Alsó-Fehér megyei Nagyenyeden is működött népkonyha a téli hónapokban: átlagosan napi 120–140 személy részesült ingyen ebédben, többségük iskolás vagy munkaképtelen felnőtt volt.37 Az Arad megyei tagozat (elnöke: dr. Palágyi Jenő főorvos) főleg jogvédő és szociális tevékenységével tűnt ki. 1943-ban például a Katolikus Női Misszió irányítása alatt álló aradi „Vásárhelyi Janka” idős- és árvaotthon több mint 780 ezer lejes fenntartási költségei közel felét állta készpénz- és természetbeni adományok révén.38 A Hunyad vármegyei (dr. Meskó Miklós ügyvéd) és a dél-bihari népközösség (dr. Olosz Lajos jogász, költő) munkáját ellenben szinte teljesen megbénították a román hatóságok.

L. Balogh Béni

35


Az EMGE tevékenysége Az EMGE Dél-Erdélyben maradt része a magyar gazdák érdekeit védő önálló szervezetként működött a Népközösség keretein belül. Jogelődjét, az Erdélyi Gazdasági Egyesületet 1844-ben alakították haladó szellemű erdélyi főurak. Kezdeti célkitűzése tisztán gyakorlati jellegű volt: a mezőgazdaság és az állattenyésztés színvonalának emelése. Az egyesület 1918 utáni történetében mérföldkövet jelentett az 1936. április 5-i, virágvasárnapi közgyűlés, ahol gróf Bethlen György helyébe Szász Pált választották elnöknek. Szász nemcsak szervezetileg újította meg az egyesületet, hanem az alapvető célkitűzéseket is megreformálta. Irányítása alatt az EMGE elsősorban a romániai magyar törpebirtokosok, kisgazdák számára kívánt − gazdasági téren − új életlehetőségeket teremteni. Folyóirata, az 1940-ben már közel 20 ezer példányszámban megjelenő Erdélyi Gazda és annak mellékletei, valamint a mezőgazdasági tanfolyamok révén a nevelőmunka került előtérbe, a kisgazdák öntudata, műveltségük, tudásuk gyarapításának szándéka. A nevelőmunkát az egyre bővülő vetőmag- és tenyészállat-akciók egészítették ki, növelve a gazdálkodás eredményességét. Az EMGE taglétszáma Szász Pál elnöksége alatt rohamosan emelkedett: négy év alatt alig több, mint 500-ról 18 ezer 500-ra bővült.39 Tevékenységével az egyesület megalapozta az 1939-ben létrejött Népközösség társadalomszervező munkáját, és lehetővé tette, hogy a második bécsi döntést követő dél-erdélyi újrakezdés ne a nulláról induljon a falvakban. A bécsi döntés után az EMGÉ-nek 5820 nyilvántartott tagja és 188 gazdaköre maradt Romániában.40 Szász Pál már szeptember közepén megkezdte az újjászervezési munkát. 1940. november 12-ére, Nagyenyedre hívta össze a gazdasági felügyelők értekezletét, hogy megszervezze az új központot. Hat kerületet alakítottak ki, mindegyik élén egy-egy felügyelővel, akik összefogták és ellenőrizték a falusi gazdakörök munkáját, valamint végrehajtották a nagyenyedi központból jövő utasításokat. Központi felügyelő Bitay Endre lett, akihez később Kénossy Zoltán agrármérnök csatlakozott.41 A Nagyenyeden, 1941. január 1-jétől havonta kétszer, majd egy ideig havonta, 1943 áprilisától pedig hetente − igaz, ekkor már csak nyolc oldalon − megjelenő Erdélyi Gazda (névleges) főszerkesztője gróf Teleki Ádám, 1942 nyarától pedig Nagy Endre, a csombordi mezőgazdasági iskola igazgatója volt. Kacsó Sándor szerkesztette.42 Kacsó visszaemlékezései szerint Szász úgy gondolta, hogy a Népközösség hivatalos elismerése egyben az EMGE elismerését is jelenti, ezért nem kért hivatalos hozzájárulást az újjászervezéshez. A hatóság részéről így merülhetett föl a vád, hogy a november 12-i értekezlet „tiltott gyűlés” volt.43 Úgy tűnt – legalábbis kezdetben –, hogy az ügynek igen súlyos következményei lesznek. December 10-én a nagyenyedi rendőrség házkutatást tartott az EMGE székhelyén. Szász Pált és a felügyelőket tíz nap múlva előállították a rendőrségen, és eljárást indítottak ellenük. December 29-én Szászt és Bitayt letartóztatták, majd a nagyszebeni hadbírósághoz kísérték őket. Két nappal később azonban a belügyminisztérium utasítására megszüntették a hadbírósági eljárást, így szabadlábra kerültek. 1941. január elején Szász kihallgatáson jelent meg a belügyminisztériumban. Ismertette az EMGE munkáját és célkitűzéseit, majd az ezt követő tárgyalások eredményeként a hatóságok elismerték az egyesület törvényszerű működését.44 Az EMGE tevékenységének akadályozása és munkatársainak vegzálása azonban tovább folytatódott. 1941. február 20-án a katonai hatóságok lefoglalták a nagyenyedi központi irodahelyiségeket, március 21-én pedig a belügyminisztérium betiltotta az Erdélyi Gazda megjelenését.45

L. Balogh Béni

36


1941. március 26-án Szász Pált − Gyárfás Elemérrel együtt − kihallgatáson fogadta Ion Antonescu. Szász egy emlékiratot nyújtott át az EMGE működéséről, majd ismertette „a termelés fokozása” érdekében tett fáradozásait, a tábornok támogatását kérve a munka akadálytalan folytatásához. Szerette volna elérni, hogy az államvezető adjon alkalmat és lehetőséget annak bebizonyítására, miszerint az EMGE kizárólag csak a mezőgazdaság fejlesztése érdekében működik. Kérte, hogy Antonescu „ellenőriztesse a legszigorúbban tevékenységüket, s ha abban kifogásolni valót talál, vonja őt saját személyében felelősségre; addig azonban, míg ilyen konkrét kifogás nincsen, ne akadályozzák közérdekű munkáját.” Gyárfás feljegyzése szerint Szász fellépése „szerencsés” volt: „határozott, öntudatos szavai láthatólag impresszionálták a tábornokot.”46 A közbenjárás eredményeként az Erdélyi Gazdát egy hónap elteltével, április 26-án újra engedélyezték. Igaz, 1942 szeptemberében a belügyminisztérium − az összes magyar nyelvű időszaki lappal, köztük a 20 éves múltra visszatekintő, Lugoson megjelenő, Jakabffy Elemér által jegyzett Magyar Kisebbséggel − újból betiltotta az Erdélyi Gazdát. A „kényszerpihenő” ezúttal hosszabb volt, mivel csak 1943 áprilisában jelenhetett meg újra. 1942 elején a katonai hatóságok ismét lefoglalták az EMGE nagyenyedi központi irodahelyiségeit, néhány hónappal később pedig Szász Ferenc, majd Bitay Endre gazdasági felügyelőket „kémkedés” gyanújával letartóztatták. Szász Ferenc ellen vádat is emeltek, de a nagyszebeni hadbíróság végül felmentette. Az utazási igazolványok megtagadásával és a különféle csendőri tilalmakkal a hatóságok nemcsak a felügyelők munkáját akadályozták, de a gazdakörök életét is sok esetben megbénították. A magyar nyelven való levelezés 1941-ben bevezetett tilalmával, valamint a levelek szigorú cenzúrázásával a tagságnak a nagyenyedi központtal való kapcsolattartását korlátozták jelentős mértékben.47 A különféle korlátozó intézkedések és a hatósági zaklatások ellenére az EMGE tevékenysége eredményesnek bizonyult. A tagság létszáma két év alatt, 1942 derekáig 5800ról mintegy 16 ezerre, míg a gazdakörök száma 163-ról 264-re duzzadt föl. A gazdaköri tagok száma egy év alatt 8900-ról mintegy 12 ezer 500-ra emelkedett. A gazdakörökön keresztül, vagy a közvetlenül beszervezett gazdák száma azonban a 25 ezret is meghaladta. Az Erdélyi Gazda több mint 16 ezer példányban jelent meg. Az EMGE minden tagja, az éves tagsági díj, azaz 100 lej fejében, megkapta a lapot. Az 1941-es Magyar Gazda Naptára 10 ezer, az 1942-es 20 ezer példányban jelent meg, amiből 19 ezer el is fogyott.48 Az ún. gépakciók során az EMGE 1941-ben 223, 1942-ben több mint 120 mezőgazdasági géphez juttatta ingyen vagy kedvezményes áron a magyar kisbirtokosokat. Viszonylag nagy mennyiségű – 1941-ben 67 tonna – gabonát, vetőmagot (1941-ben 34 tonnát), facsemetét (1941-ben 1700-at), tenyészállatot és műtrágyát (1942-ben 20 tonnát) osztott ki, a rászorulóknak kölcsönöket és gyorssegélyt is nyújtott. 1942 tavaszán mozgalmat indított a silógazdálkodásra való áttérés érdekében, és szükség esetén kölcsönt is nyújtott a silók felépítésére. Hozzájárult a csombordi mezőgazdasági iskola felszerelésének bővítéséhez, az 1942 nyarán elrendelt gabonarekvirálások idején pedig 110 község magyarságát részesítette segélyben.49 1944. március 9-i számában a Déli Hírlap közölte Szász Pál felhívását, amelyben a szegényebb falusi lakosság vászonnal való ellátását szorgalmazta. „Segítsünk magunkon!” – írta. Kender- és lenvetésre, illetve -feldolgozásra buzdította a gazdaköröket.50 A kidolgozott lenből és kenderből ruhát, ágyneműt szőhettek maguknak a rászorulók.51 1944 tavaszán − talán a vészesen közeledő front hatására − a hatóságok, különösen a falvakban, valamivel elnézőbbek lettek a gyülekezési tilalom alkalmazásában. Ez lehe-

L. Balogh Béni

37


tővé tette népes, hetekig tartó mezőgazdasági tanfolyamok szervezését. Februárban és márciusban Péterfalván, Fehéregyházán és Krizbán szerveztek sikeres tanfolyamokat, amelyek záróvizsgái az EMGE „ünnepeivé” váltak.52 Ünnepünk nehéz időkben volt a címe az Erdélyi Gazda 1944. április 16-i száma vezércikkének.53 Ebben Szász Pál az EMGE alapításának századik évfordulójáról emlékezett meg felelősségteljes, komor hangon. Mintha megérezte volna a közeledő „történelmi forgószelet”, amely rövid időn belül elsöpörte a nehezen elért eredmények egy részét. Személyi ellentétek a Népközösség vezetésén belül A Népközösség szűkebb vezetésen belül kezdettől fogva ellentétek voltak. Többen egyszemélyes vezetési stílussal vádolták Gyárfást, és szemére vetették, hogy keveset törődik a Népközösség belső ügyeinek intézésével. A lappangó viszály 1942 őszén robbant ki: szeptember 24-i levelében Szász Pál közölte Gyárfással, hogy lemond alelnöki tisztségéről. Ezt azzal indokolta, hogy Gyárfás nem hívja össze a Népközösség intézőbizottságát, és nem egyeztet az elnöki tanács tagjaival, mielőtt a dél-erdélyi magyarságot érintő fontos kérdésekről nyilatkozik. 54 Konkrétan azt kifogásolta, hogy a tengelyhatalmak különmegbízottjaival, Andor Henckével és Delfino Roggerivel folytatott augusztusi tárgyalásain szerinte Gyárfás kijelentette: a háború befejezéséig semminemű radikális megoldás nem jöhet szóba az erdélyi kérdést illetően. Így addig az időpontig kizárt a bécsi döntés megváltoztatása, a határmódosítás és a lakosságcsere is. Gyárfás azzal védekezett, hogy ez a tengelyhatalmak, nem pedig az ő személyes álláspontja volt, továbbá a két különmegbízott, és nem ő vetette fel a kisebbségi panaszok enyhítését szolgáló konkrét javaslatokat sem. Visszautasította Szász Pál vádját, hogy önkényesen intézné a magyar kisebbség ügyeit. Az elnöki tanácsülés össze nem hívását a szigorú utazási korlátozásokkal magyarázta.55 A személyi ellentétek híre eljutott a brassói magyar konzulhoz is, aki sajnálatosnak tartotta, hogy a magyarság vezetői közül „senki sem védi, mindenki támadja” az elnököt. Úgy látta: Gyárfásnak a többi vezető között „egyetlen híve, barátja sincs”. 56 A magyar külügyminisztériumban másként látták a helyzetet. Egy feljegyzés szerint Gyárfással szemben valóban felvethető, hogy a Népközösség belső ügyeinek intézésével keveset foglalkozik, elmulasztotta a központi szervezetet kialakítani, és nem fordít kellő gondot a többi vezetővel való érintkezésre.57 A Gyárfás−Szász viszály mögött részben személyes, részben elvi ellentétek álltak. Jakabffy visszaemlékezései szerint a Gyárfást támogató bánsági, aradi, brassói magyar vezetők véleménye az volt, hogy Szász megsértődött, amiért Budapest választása 1940 szeptemberében nem rá, hanem Gyárfásra esett. Ezért később éppen olyan aknamunkát folytatott, mint 1940 előtt Bethlen György ellen.58 A baloldali Kacsó Sándor viszont elvi különbségekről írt. Szerinte a bankár Gyárfás csak választót és nyírni való nyájat látott a népben, míg Szász − Gyárfással ellentétben − nem a magyar kormány megbízottja volt, hanem a népet képviselte, és azt szervezte.59 Új megvilágításba helyezhetik a kettejük közötti vitát a nemrég feltárt román levéltári források. Egy korabeli román csendőrségi − de más jellegű forrás által eddig meg nem erősített − jelentés szerint a magyar kormány 1942 májusában olyan utasítást adott a Népközösségnek, hogy destruktív jelleggel szervezzen titkos egyesületeket60 Romániában.

L. Balogh Béni

38


A Népközösség Nagyenyeden összeült vezetőségén belül éles, veszekedéssé fajult vita alakult ki ezzel kapcsolatban. Gyárfás határozottan ellenezte az ötletet, mivel veszélyesnek vélte a kivitelezést, Szász viszont gyávaságnak tartotta volna az utasítás megtagadását. „Dr. Müller”61 áthidaló javaslata szerint „Erdélyi Magyar Kultúregyletek Szövetsége” néven legálisan működő, minden dél-erdélyi magyar szervezetet magába foglaló egyesületet kéne létrehozni. Szász Pált nem sikerült eltéríteni eredeti álláspontjától, a többség azonban (köztük Márton Áron, aki később Brassóban állítólag megpróbálta kibékíteni Szász ottani híveit Gyárfással) támogatta az új javaslatot.62 Az „Erdélyi Magyar Kultúr Egylet” (EMKE) megalakításának gondolatára egy másfél évvel későbbi jelentés is vis�szatért. Eszerint Márton Áronnak Budapesten, 1943 novemberében a magyar kormány felrótta, hogy mind a mai napig nem alakult meg az egyesület, és „utasították”, tegyen meg mindent a megalakulás érdekében. Gyulafehérvárra hazatérve, a püspök összehívta ez ügyben a dél-erdélyi vezetők egy részét. Nem sikerült azonban egyezségre jutniuk, elsősorban Szász Pál ellenállása miatt, aki a jelentés szerint a létrehozandó egyesület vezetője szeretett volna lenni.63 Mindkét jelentés igazságtartalmát − az ilyen jellegű források célzatossága, szubjektivizmusa miatt − kellő óvatossággal kell mindaddig kezelnünk, amíg más kútfő meg nem erősíti azt. Annyit azonban már most leszűrhetünk belőlük, hogy a Szász−Gyárfás ellentét mélyebb volt és korábbi eredetű, mint ahogy eddigi forrásaink alapján gondoltuk. A román titkosrendőrség a Gyárfás Elemér és Márton Áron közötti konfliktusra is felfigyelt. Egy viszonylag korai, 1942. májusi jelentés szerzője a kettejük felfogása közötti különbséget abban látta, hogy míg a püspök a „dinamikusabb, agresszívebb” cselekvés híve, addig Gyárfás óvatosabb magatartást tanúsít.64 Magyarország német megszállását követően a köztük feszülő ellentét kiéleződött, és ideológiai színezetet is öltött. Míg a püspök 1944. május 18-án, a kolozsvári Szent Mihály templomban elmondott szózatában65 nyíltan felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, addig Gyárfás az „árral úszott”, és a feltétlen németbarát Sztójay-kormánnyal igyekezett jó viszonyt ápolni. Gyárfásnak azonban nem csak Márton Áronnal, hanem az Erdélyi Református Egyházkerület dél-erdélyi részének kormányzásával megbízott Nagy Ferenc püspökhelyettessel is megromlott a viszonya. Nagy ugyanis Gyárfást hibáztatta amiatt, hogy a romániai munkatáborokban sínylődő magyar férfiak érdekében 1943 végén indított egyházi (katolikus és református) ruhasegély-akció kudarcba fulladt. Amint azt Zilahi-Sebess Jenő brassói magyar konzulnak a püspökhelyettes elmondta, Gyárfás „érthetetlen passzivitást” tanúsított az ügyben, és ígérete ellenére nem szerezte be a táborok meglátogatásához szükséges katonai engedélyeket. A konzul szerint az egyházi vezetők és Gyárfás között amúgy is rossz viszony ezzel újból „akut állapotba” került.66 A Gyárfás és a Népközösség vezetésén belüli „ellenzék” közötti nyílt szakításra 1944 nyarán került sor. A „közép-erdélyi” vezetők egy része: Szász Pál, gróf Haller István, Gál Miklós és Müller Jenő67 május elején azt kérték Gyárfástól, hogy a „nehéz helyzet” megbeszélése céljából hívja össze Gyulafehérvárra, május 12-ére az elnöki tanácsot. Gyárfás a kérést „technikai okok” miatt elutasította. Később abban állapodtak meg, hogy elnöki tanácsülés helyett csak szűkebb körű megbeszélést tartanak egy későbbi időpontban.68 Erre május 25-én, Gáldtőn, Szász Pál házában került sor, ahol már korábban is tanácskoztak a Népközösség vezetői. Az értekezleten csak Gyárfás jelent meg és az őt bíráló Márton Áron, Nagy Ferenc, Szász Pál, illetve gróf Haller István,69 akik írásban is rögzítették az ülés összehívását célzó kívánságuk indokait és javaslataikat.

L. Balogh Béni

39


Kifejtették, hogy „az általános hadi és politikai helyzet súlyosbodása következtében” a dél-erdélyi magyarság helyzete is „súlyosbodott és váratlan fordulatok elé kerülhet.” Ezért szükségesnek tartották az addigi egyszemélyes vezetési stílus megváltoztatását, a fontos kérdésekben való közös döntést. Azt javasolták, hogy Gyárfás minden hónapban hívja össze az elnöki tanácsot, vagy legalább egy értekezletet, amelynek előzetes meghallgatása nélkül ne nyilatkozzon politikai és elvi kérdésekben, a tanács határozatait pedig tartsa tiszteletben. Három- vagy négytagú állandó bizottság megalakítását javasolták, továbbá azt kérték Gyárfástól, hogy az elnöki tanácsot mielőbb, de legkésőbb június 13ára hívja össze. Gyárfás erre közölte: a saját és a brassói, aradi, temesvári, dévai vezetők nevében kijelenti, hogy az utazási nehézségek, a gyülekezési tilalom, a sziguranca meg a rendőrség magatartása miatt nem tartja lehetségesnek az elnöki tanácsülés összehívását. De szükségesnek sem tartja azt, „mert úgy az általános helyzetben, mint a dél-erdélyi magyarság helyzetében sem állott be olyan változás, amely az eddigi kereteken túlmenő akció szükségességét indokolná.”70 Ezt követően Márton Áron élesen bírálta az elnök egyszemélyes vezetési módját, és tiltakozásképpen elhárított magától a „Népközösség munkájában való mindennemű kollaborációt”. Néhány hét múlva Gál Miklós, Szász Pál és gróf Haller István bejelentették, hogy teljes szolidaritást vállalnak a püspökkel. Július 26-án, mivel Gyárfás nem volt hajlandó összehívni az elnöki tanácsülést, lemondtak elnöki tanácsi tagságukról, de mint „egyszerű közkatonák” továbbra is a Népközösség tagjai kívántak maradni. Nagy Ferenc szolidaritást vállalt velük.71 Augusztus első napjaiban Gyárfás eljuttatta a híveitől bekért „hűségnyilatkozatokat” és a gáldtői értekezletről készült feljegyzéseit72 Márton Áronhoz és társaihoz. A püspök drámai hangú levélben válaszolt a „hűségnyilatkozatokban” foglalt állításokra. „[…] Földünk, Dél-Erdély, ahol élünk, német, orosz, angolszász megszállás, vagy forradalom, vagy a hadszíntérré válás eshetőségeinek és veszélyeinek a zónájában fekszik. Népünk, a dél-erdélyi nép, melynek állítólag vezetői vagyunk, elfáradtan hordozza a kisebbségi élet és a háborús szolgáltatások meghatványozódott terheit. A férfiak távol vannak, egy részük a munkatáborok ínséges helyein sínylődik s a többi az állandó nyugtalanítások szenvedő alanya. S e szétzilált, töredék és fogyó nép között napról napra nő a szegénység, nő az elkeseredés; és egyre szorgalmasabban dolgoznak a forradalom szálláscsinálói. És vezetői azt mondják, hogy nincs semmi sürgős megbeszélni és cselekedni valójuk! […]”73 Az elnöki tagságukról lemondott vezetők arra a következtetésre jutottak, hogy Gyárfással végképp nem lehet együttműködni. Ezért arra kérték Jakabffy Elemért, hogy lemondó nyilatkozatukat tegye közzé a Déli Hírlapban. Erre azonban az 1944. augusztus 23-án bekövetkezett fordulat miatt már nem kerülhetett sor. A román átállás és az ezt követő események a Romániai Magyar Népközösséget nyomtalanul elsodorták. Helyét a baloldali irányultságú MADOSZ, majd a Magyar Népi Szövetség vette át. * Összegzésként elmondható, hogy 1940−1944 között a Romániai Magyar Népközösségnek igen mostoha körülmények között kellett képviselnie a Dél-Erdélyben maradt magyarság érdekeit. A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a központi és helyi román hatóságok gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, de

L. Balogh Béni

40


a helyi tagozatok egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak. Különösen a Népközösség keretein belül működő Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület végzett eredményes szervezőmunkát. 1942 szeptemberében felszínre kerültek a Népközösség vezetésen belüli személyes ellentétek. 1944 tavaszán ezek kiéleződtek, és egyre markánsabb ideológiai jelleget öltöttek. Mindez azonban − Kacsó Sándor szavaival − „történelmi üresjáratnak” bizonyult, mivel a Népközösség rövidesen megszűnt, legtöbb vezetője pedig személyes üldöztetésnek lett kitéve.74 Jegyzetek Petru Groza 1944. május 24-i emlékiratát lásd Adatgyűjtemény a délerdélyi és bánsági magyarság küzdelmeiről és politikai vezetéséről a bécsi döntéstől Románia kilépéséig a Tengelyhatalmak szövetségéből. 1940. augusztus 30-tól 1944. augusztus 23-ig. II. kötet. Összeállította: Jakabffy Elemér, 398−400. o. Lelőhely: Biblioteca Academiei Române, Cabinetul de Manuscrise [Román Akadémia Könyvtára, Kézirattár], Jakabffy, fam. A.1145.; Jakabffy Elemér 1944. június 14-i válasza: Uo. 401−404. o. 2 Bárdi Nándor: A múlt, mint tapasztalat. A kisebbségből többségbe került erdélyi magyar politika szemléletváltása, 1940−1944. In Czoch Gábor − Fedinec Csilla (szerk.): Az emlékezet konstrukciói. Példák a 19−20. századi magyar és közép-európai történelemből. Budapest, 2006, Teleki László Alapítvány, 237−238. o. Az OMP történetének megírásához nélkülözhetetlen György Béla: (szerk.): Iratok a Romániai Országos Magyar Párt történetéhez. 1. A vezető testületek jegyzőkönyvei. Csíkszereda − Kolozsvár, 2003, Pro-Print Könyvkiadó − Erdélyi Múzeum Egyesület. 3 Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás között. A romániai magyar kisebbségi elit politikai stratégiái (1931−1940). Csíkszereda, 2007, Pro-Print Könyvkiadó, 222. o. A romániai magyar kisebbség 1938−1940 közötti helyzetéről legújabban Egry Gábor: Megoldás vagy halogatás? A román királyi diktatúra és a magyar kisebbség, 1938−1940. Limes, 2010. 1. sz. 65−78. o. 4 Horváth Sz.: i. m. 234. o. Vö. Már István: A Romániai Magyar Népközösség. A romániai magyarság a királyi diktatúra időszakában (1938−1940). Székelyföld, 2003. 8. sz. 104−106. o. 5 Mikó Imre: Erdélyi politika. In Záhony Éva (szerk.): Hitel. Kolozsvár 1935–1944. Tanulmányok. I. kötet. 1991, Bethlen Gábor Könyvkiadó, 149. o. 6 Uő: Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig. Budapest, 1941, Studium. /Reprint: Optimum Kiadó, é. n./, 249. o. 7 L. Balogh Béni: A dél-erdélyi magyar kisebbség helyzete (1940–1944). In Korrajz 2003. A XX. Század Intézet Évkönyve. Vál. Földesi Margit. H.n., 2004, XX. Század Intézet, 39−40. o.; L. Balogh Béni – Bárdi Nándor: A dél-erdélyi magyarság jogi és politikai helyzete a második bécsi döntést követően. In Bárdi Nándor et al. (szerk.): Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008, Gondolat Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet, 162–167. o. 8 Gyárfás Elemér Bukarestben, 1940. szeptember 5-én kelt levele. Hadtörténelmi Levéltár (a továbbiakban: HL), Gyárfás Elemér feljegyzései, levelezése, 1940−1941 (a továbbiakban: VII. 25.), 103. o. Köszönöm Horváth Sz. Ferencnek, hogy átadta Gyárfás Elemér feljegyzéseinek fénymásolatát. 9 Jakabffy Elemér emlékirata, Hátszeg, n. a. VII. A bécsi döntéstől 1944 augusztus 23-ig, 84. o. (A továbbiakban: Jakabffy Elemér emlékirata.) Lelőhely: Jakabffy Elemér Alapítvány (Kolozsvár) Kortörténeti Gyűjteménye, K 954. A visszaemlékezések fénymásolatát Bárdi Nándor bocsátotta rendelkezésemre, ezúton is köszönöm. 10 Kacsó Sándor: Nehéz szagú iszap felett. Önéletrajzi visszaemlékezések. III. kötet. Bukarest, 1993, Kriterion Könyvkiadó, 298. o. 11 Az 1940. szeptember 10-én megtartott Bánsági értekezleten bejelentett és a magyarság itteni sorsának alakulását előmozdítani hivatott javaslatok. HL, VII. 25., 9−12. o. 1

L. Balogh Béni

41


Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett bécsi döntés óta a magyarság általánosságát érintő és a Magyar Népközösség Temesvár városi szervezet központi irodájában bejelentett sérelmek. HL, VII. 25., 8. o. A jelentés feltehetően 1940. szeptemberi keltezésű. 13 Jakabffy Elemér emlékirata… 84−85. o. 14 Uo. 85. o. 15 A román impérium alatti magyarság szervezkedése. „102” október 15-i jelentése. Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL), Külügyminisztérium, Politikai Osztály rezervált iratai (a továbbiakban: K 64), 1940 27, 86. cs., 783/1940. res. pol. sz. 16 Feljegyzés a Creţianu külügyi alminiszterrel, Stur[d]za külügyminiszterrel és Antonescu tábornok miniszterelnökkel 1940. október 24-én folytatott megbeszélésekről. MOL, K 64 1940 27, 86. csomó, sz. n. Közli L. Balogh Béni: „Életünk és vagyonunk miatt nem kell aggódnunk…” Gyárfás Elemér találkozói román politikusokkal 1940 őszén. Dokumentumközlés. http://balogh.tortenelem. mtaki.hu/ (Letöltve: 2011. szeptember 22.) 17 Jegyzőkönyv. Felvétetett Nagyenyeden, 1940. november 4-én, a Romániai Magyar Népközösség újjáalakuló gyűléséről. MOL, Sajtólevéltár, Sajtóarchívum, Erdéllyel foglalkozó lapkivágatok, kéziratok és cikkgyűjtemények (a továbbiakban: K 610), Délerdélyi Adattár, XII. II/2., 86−98. o.; Vö. Kacsó: i. m. 341−343. o. 18 Béni L. Balogh: The Second Vienna Award and the Hungarian−Romanian Relations 1940−1944. Boulder, CO: Social Science Monographs, 2011, 316. o. 19 L. Balogh: A dél-erdélyi magyar kisebbség helyzete… 41. o.; Helyzetkép a Romániai Magyar Népközösségről. Írta: Dr. Parecz György. MOL, K 610, Délerdélyi Adattár, XII. II/3., 7−12. o. 20 A román belügyminiszter a temesvári hadbíróságnak címzett 1943. augusztusi átiratában ennek ellenére azt állította: nincs tudomása arról, hogy a Népközösség tevékenysége „megtűrt” lenne. Gyárfás közbenjárására a félreértés tisztázódott. Adatgyűjtemény a délerdélyi és bánsági magyarság küzdelmeiről… i. m. II. kötet, 157., 202−203. o. 21 A bukaresti magyar követ, Nagy László 1942. augusztus 14-i jelentése szerint a dél-erdélyi magyarság vezetői és tisztviselői közül abban az időpontban egyedül Gyárfás Elemérnek volt utazási engedélye. MOL, Külügyminisztérium, Politikai Osztály iratai (a továbbiakban: K 63), 1942 27, Bukarest – másolatok/II., 263/1942. pol. sz. 22 Nagy Mihály Zoltán: A dél-erdélyi magyar közösség politikai vezető rétegének internálása 1944 őszén. In Pál-Antal Sándor et al. (szerk.): Emlékkönyv Kiss András születésének nyolcvanadik évfordulójára. Kolozsvár, 2003, Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, 396. o. 23 L. Balogh Béni: Dél-erdélyi magyarság 1940–1944. Kronológia. http://balogh.adatbank. transindex.ro/ (Letöltve: 2011. szeptember 22.) 1941. június 28 − 1942. június 20. 24 Uő: A dél-erdélyi magyar kisebbség helyzete… 41. o.; A Brassói Magyar Népközösségi Tagozatnak 1942. június 30-án kelt jelentése. MOL, K 610, Délerdélyi Adattár, XII. II/4. 25 Sztankay Zoltán 1943. május 28-i, brassói jelentése. MOL, K 63, 1943 27, Brassó, 270. cs., 706/1943. pol. sz. 26 MOL, K 64, 1943 27, ad 23/1943. res. pol. 27 Gyárfás Elemér 1943. június 4-én, Bukarestben kelt levele. MOL, Miniszterelnökség, Nemzetiségi és Kisebbségi Osztály iratai (a továbbiakban: K 28), 280. t., 1943-0-25.840. 28 A Romániai Magyar Népközösség szervei és a romániai magyar külképviseletek közötti együttműködés biztosítása. MOL, K 28, 280. t., 1943-0-25.840, 4868/1943. pol. sz. 29 Szentmiklóssy Andor 1943. június 12-i levele. MOL, K 28, 280. t., 1943-0-25.840, 4868/1943. pol. sz. 30 Nagy: i. m. 396. o. 31 Gheorghe Davidescu román külügyminiszter-helyettes 1942. december 22-i jelentése szerint a lap szabotálta a korlátozó intézkedéseket, mivel kétszer is 28−28 ezer példányban jelent meg, nyolc oldalon. Arhiva Ministerului Afacerilor Externe (a román Külügyminisztérium Levéltára, Bukarest), fond 71/ Ungaria, vol. 20., f. 257. 32 Jakabffy Elemér emlékirata… 90. o. 12

L. Balogh Béni

42


A Brassói Magyar Népközösségi Tagozatnak 1942. június 30-án kelt jelentése. MOL, K 610, Délerdélyi Adattár, XII. II/4. 34 Déli Hírlap, 1944. március 4. 4. o. 35 L. Balogh: A dél-erdélyi magyar kisebbség helyzete… 42. o. 36 Déli Hírlap, 1943. január 4. 2. o. 37 L. Balogh: Dél-erdélyi magyarság 1940–1944. Kronológia… 1943. április 25. 38 Uo. 1943. év. 39 Demeter Béla − Dr. Venczel József: Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája a román impérium alatt. Budapest, 1940, 27−29. o. 40 Az EMGE rövid története és jelenlegi munkája. MOL, K 610, Délerdélyi Adattár, XII. III/1. 41 Kacsó: i. m. 343−344. o. Az egyesület szervezeti felépítése a román titkosrendőrség előtt sem maradt rejtve. Lásd Asociaţia Agricultorilor Maghiari din România. Arhivele Naţionale Istorice Centrale (Nemzeti Történelmi Központi Levéltár, Bukarest, a továbbiakban: Arh. N.I.C.) fond Preşedinţia Consiliului de Miniştri − Serviciul Special de Informaţii, dos. 5/1929, f. 45−46. 42 Észak-erdélyi társlapja Kolozsváron jelent meg, havonta egyszer. Kuszálik Péter: Erdélyi hírlapok és folyóiratok 1940–1989. Budapest, 1996, Teleki László Alapítvány Közép-Európa Intézet / Kisebbségi adattár VI./, 80. o. 43 Kacsó: i. m. 343. 44 Uo. 351−352. o.; L. Balogh: Dél-erdélyi magyarság 1940–1944. Kronológia… 1940. december 10. −1941. január 3. 45 Az EMGE rövid története és jelenlegi munkája. MOL, K 610, Délerdélyi Adattár, XII. III/1. 46 Feljegyzés [az] Antonescu tábornokkal 1941. március 26-án folytatott megbeszélésről. HL, VII. 25., 31−32. o. 47 Az EMGE rövid története és jelenlegi munkája. MOL, K 610, Délerdélyi Adattár, XII. III/1. 48 Szász Pál válasza a gazdasági kérdőpontokra. MOL, K 610, Délerdélyi Adattár, XII. V/4. 49 Uo.; Az EMGE rövid története és jelenlegi munkája. MOL, K 610, Délerdélyi Adattár, XII. III/1. 50 L. Balogh: Dél-erdélyi magyarság 1940–1944. Kronológia… 1944. március 9. 51 Kacsó: i. m. 449−450. o. 52 Uo. 450. o. 53 Részletek a vezércikkből Uo: 450−451. o. 54 Szász Pál 1942. szeptember 24-i levele Gyárfás Elemérhez. Adatgyűjtemény a délerdélyi és bánsági magyarság küzdelmeiről… i. m. II. kötet, 92−93. o. 55 Gyárfás Elemér 1942. november 20-i levele Szász Pálhoz. Uo. 94−100. o. 56 L. Balogh: Dél-erdélyi magyarság 1940–1944. Kronológia… 1942. december 18. 57 Uo. 1943. január. Később, 1943 tavaszán, mint láttuk, nyílt ellentét robbant ki a konzul és Gyárfás között. A magyar külügyminisztérium Gyárfás javára döntötte el a vitát. 58 Jakabffy Elemér emlékirata… 103. o. 59 Kacsó: i. m. 357−359. o. 60 A jelentés „T.E.Sz.” és „T.V.Sz.” néven említi őket. Notă Informativă nr. 2927. din 16 iunie 1942. Arh. N.I.C., fond Inspectoratele Regionale de Jandarmi (a továbbiakban: fond IRJ), dos. 51, f. 131. 61 A jelentés szerint „Dr. Müller” a Népközösség főtitkára volt. E tisztséget valójában Parecz György töltötte be. Idősebb Müller Jenő az Alsó-Fehér megyei szervezet elnöke, a fia, ifjabb Müller Jenő pedig a nagyenyedi központi iroda vezetője volt. 62 Notă Informativă nr. 2927. din 16 iunie 1942. Arh. N.I.C., fond IRJ, dos. 51, f. 133−134. 63 Arh. N.I.C., fond Ministerul de Interne, Cabinetul Ministrului, dos. 54/1943, f. 1., 1/v. A belügyminisztériumnak címzett, 1943. december 20-án kelt jelentést Brassó megye prefektusa írta alá. 64 Buletin informativ asupra iridentei maghiare, 5 aprilie − 5 mai 1942. Arh. N.I.C., fond Cabinetul Militar Ion Antonescu, dos. 347/1942, f. 12. 33

L. Balogh Béni

43


Szövegét lásd Adatgyűjtemény a délerdélyi és bánsági magyarság küzdelmeiről… i. m. II. kötet, 338−341. o.; MOL, K 63, 1944 27/b, 272. cs., 40/1944. pol. sz. 66 A brassói magyar konzul 1944. február 19-i jelentése. MOL, K 63, 1944 27/b, 272. cs., 18/1944. pol. sz.; A brassói magyar konzul 1944. február 24-i jelentése. MOL, K 63, 1944 27/b, 272. cs., 19/1944. pol. sz. 67 Nem egyértelmű, hogy az idősebb vagy a fiatalabb Müller Jenőről van-e szó. 68 Gyárfás Elemér 1944. május 12-i levele Jakabffy Elemérhez. Adatgyűjtemény a délerdélyi és bánsági magyarság küzdelmeiről… i. m. II. kötet, 314. o.; Tájékoztató az 1944. május 25-i gáldtői megbeszélésről. Adatgyűjtemény a délerdélyi és bánsági magyarság küzdelmeiről… i. m. II. kötet, 316−317. o. 69 Gál Miklós nem tudott részt venni a tanácskozáson. Jegyzőkönyv az 1944. május 25-én, Gáldtőn tartott értekezletről. MOL, K 63, 1944 27/b, 272. cs., ad 47/1944. pol. sz.; Részleteket közöl a jegyzőkönyvből és kommentálja Kacsó: i. m. 475−481. o. 70 Jegyzőkönyv az 1944. május 25-én, Gáldtőn tartott értekezletről. MOL, K 63, 1944 27/b, 272. cs., ad 47/1944. pol. sz. 71 A Brassói Magyar Királyi Konzulátus 1944. augusztus 11-i jelentésének melléklete. MOL, K 63, 1944 27/b, 272. cs., ad 53/1944. pol. sz. 72 Tájékoztató az 1944. május 25-i gáldtői megbeszélésről. Adatgyűjtemény a délerdélyi és bánsági magyarság küzdelmeiről… i. m. II. kötet, 316−322. o. A „hűségnyilatkozatokat” lásd Uo. 323−337. o. 73 Válasz a május 25-i gáldtői javaslatra dr. Gyárfás Elemér népközösségi elnök által az elnöki tanács tagjaitól bekért nyilatkozatokra. MOL, K 63, 1944 27/b, 272. cs., ad 55/1944. pol. sz.; Vö. Kacsó: i. m. 487. o. 0 Gyárfás Elemér „románellenes” tevékenységének hétoldalas összefoglalóját 1944. december 5-én állította össze a titkosrendőrség. Arh. N.I.C., fond Direcţia Generală a Poliţiei, dos. 56/1944, f. 53−60. 65

Limes

44

A könyvről szóló recenziót lásd a Szemlében

Limes

Limes

45


Nagy Alpár-Csaba

A Dél-Erdélyi Református Egyházkerületi Rész rövid története (1940−1945)

1. A megalakulás körülményei 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palota aranytermében kihirdették a második bécsi döntést, amely a Magyarország és Románia közötti vita tárgyát képező Erdély területét etnikai, gazdasági és stratégiai szempontok alapján felosztotta a két ország között. Északi része Magyarországhoz került, déli része továbbra is Romániánál maradt.1 Az új határ példátlan módon szakította ketté Erdély területét. Történelmi régiókat, évszázadok óta összefonódott gazdasági, társadalmi, kulturális kapcsolatrendszert, falvakat, családokat vágott ketté minden pragmatikus szempont mellőzésével. A döntés megosztotta Erdélyt és annak lakóit. A két nemzet egyébként is terhelt viszonya még jobban elmérgesedett. A határ, amelyet Berchtesgadenben maga Hitler rajzolt meg, az Erdélyi Református Egyházkerületet is példátlan módon kettészakította. A Romániai Református Egyház a maga két egyházkerületével a két világháború közötti Románia második legnagyobb kisebbségi felekezete volt, mely 1930-ban összesen körülbelül 750 000 lelket számlált. Az Erdélyi Református Egyházkerület 603 egyházközségével és 516 076 lélekkel a romániai reformátusok közel háromnegyedét foglalta magába, és 1940-ben mind lelki, mind szellemi, mind gazdasági téren óriási potenciállal rendelkezett. A román uralom alatt elszenvedett több mint húszéves kisebbségi sors minden csapása ellenére kiterjedt iskolahálózata, teológiája, jól működő belmissziói és karitatív intézményei, képzett lelkészei, jövedelmező gazdasági létesítményei voltak.2 Dél-Erdélyben 1930-ban a román népszámlálás szerint 190 998 ember vallotta magát reformátusnak.3 Közülük az Erdélyi Református Egyházkerület területén élt 129 707 személy, 61 291 lélek pedig a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez tartozott. Ebbe a számba viszont nem számították bele az Óromániai Református Egyházmegye területén élő híveket, akik 1939 végén 51 519-en voltak. A bécsi döntés tehát mintegy 240 000 reformátust hagyott Romániában.4 Az egyházkerület Dél-Erdélyben maradt része elszakadt a püspöki székhelytől, főhatóság, teológia, tanítónőképző, hivatalos lap, nyomda és sok minden más nélkül maradt. Első látásra híveinek és vezetőinek tömeges távozására, intézményeinek rohamos leépülésére, teljes káoszra, biztos felszámolódásra lehetett számítani.

Nagy Alpár-Csaba

46


Vásárhelyi János, az egyházkerület ekkori püspöke már a bécsi döntést követő éjszakán eldöntötte, hogy minden erejével megakadályozza ezt az „élet-törést”. Három lehetőség közül kellett választania. Az első lett volna az egység látszólagos megőrzése azáltal, hogy megtartja püspöki jogkörét, a leszakadt részt pedig vikáriusa kormányozza. Ezt a lehetőséget választotta Márton Áron püspök a Gyulafehérvári Római Katolikus Egyházmegye esetében, és ugyanígy járt el a szebeni ortodox mitropolita és a balázsfalvi görög katolikus érsek is. Vásárhelyinek viszont magyar állampolgárként kellett volna püspöki teendőit ellátnia román állampolgárok felett, amit a hatályban levő romániai kultusztörvény határozottan tiltott. A másik lehetőség a kettészakadás volt, ami azt jelentette volna, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsa visszaadja a Romániában maradt egyházközségektől kapott megbízatását, és felhatalmazza őket arra, hogy új püspököt, új Igazgatótanácsot válasszanak maguknak. Ez gyakorlatilag a Romániában maradt egyháztest feladását jelentette volna. A harmadik – afféle köztes – lehetőség az volt, hogy a püspök nevezzen ki ideiglenes intézőbizottságot, erre bízza rá a teljes egyházkormányzati hatalmat és felelősséget, és amíg a helyzet normalizálódik, ez segítse át a dél-erdélyi egyházat a bizonytalan kezdeti állapotokon. A helyzet normalizálódásának két módja lehetett volna: az erdélyi egyházkerület újraegyesítése (Erdélynek akár a magyar, akár a román korona alatti újraegyesülése folytán), illetve a két kerület teljes kettészakadása, amennyiben a dél-erdélyi közgyűlés ekképpen dönt. Úgy tűnik, hogy Vásárhelyi János – mint minden reálpolitikai érzékkel megáldott kortársa – tudatában volt annak, hogy a kettészakadás ideiglenes. Ezért számára az igazi cél nem az egység feladása lehetett, hanem az egyházi status quo megőrzése és valamiféle modus vivendi megtalálása, amelynek köszönhetően a dél-erdélyi református egyház a lehető legkisebb töréssel vészeli át az ideiglenes állapotot. A püspök már augusztus 31-én egybehívta tanácskozásra az Igazgatótanács Kolozsváron maradt tagjait, a csonka igazgatótanácsi gyűlés pedig a püspök javaslatait teljes egészében elfogadta. Határozata5 kimondta: „Az Erdélyi Református Egyházkerület továbbra is a maga testéhez tartozónak vallja azokat az egyházközségeket és egyházi intézményeket, amelyeket az új bécsi döntés Romániában hagyott, és nem szűnik meg dolgozni értük.”6 Ez a határozat eleve kizárta a végleges kettészakadás bármilyen formáját. De mivel valamiféle törésre mindenképp számítani lehetett, az Intézőbizottságot létrehozó határozattal ezt akarták megakadályozni. A bizottság hatásköre elvileg a következő volt: „képviseli és intézi az ott maradt egyházközségek, iskolák és az egyházhoz tartozó egész intézmények összes ügyeit.”7 Egyházi elnöke Nagy Ferenc tövisi református lelkész, a gyulafehérvári egyházmegye esperese, világi elnöke gróf Bethlen Bálint főgondnok, tagjai a dél-erdélyi egyházmegyék esperesei, főgondnokai, valamint az ottani egyházi iskolák és intézmények igazgatói voltak. A bizottság tehát kormányzó lett az igazgatótanács nélkül maradt egyházkerületben. Az újraegyesítést később kimondó gyűlés jegyzőkönyve szerint Vásárhelyi János egyszer sem járt Enyeden a bécsi döntéstől 1945. május 28-ig,8 így azt mondhatjuk, hogy a létrejött bizottság teljhatalommal, azaz teljes irányítási, képviseleti és határozati felelősséggel bírt. Ezzel az igazgatótanácsi határozattal és Nagy Ferenc megbízatásával hivatalosan is létrejött a Dél-Erdélyi Református Egyházkerületi Rész: püspök nélküli püspökség, igazgatótanács nélküli egyházkerület. Az első hónapokban az Intézőbizottság

Nagy Alpár-Csaba

47


nem is tervezte önálló egyházkerület megszervezését a Romániában maradt egyházi részen. Nagy Ferenc 1940 novemberében utazott először Kolozsvárra, ahol többek között Vásárhelyi Jánossal is tárgyalt a dél-erdélyi egyház sorsát illetően.9 Egykorú részletes feljegyzések hiányában csak feltételezhetjük, hogy ezen a beszélgetésen dőlt el: Nagy Ferenc hazatérése után az Intézőbizottság önálló egyházkerületet próbál szervezni, és első lépésként egyházkerületi választói közgyűlést hív egybe. A román kormány viszont mereven elzárkózott közgyűlés engedélyezésétől. Ily módon a Nagyenyeden székelő Intézőbizottság mandátumát egyedül csak a kolozsvári Igazgatótanácstól kapta, és törvényes működésének alapjául csak az említett augusztus 31-i határozat szolgált. Öt év alatt pedig nem ülhetett össze olyan egyházkormányzó testület, mely hatásköre szerint bármiféle szakítás mellett dönthetett volna, így az egyházkerület végleges kettészakadása lehetetlenné vált. Ezért, ha a gyakorlatban kevés jele mutatkozott is ennek, elvben a Dél-Erdélyi Református Egyházkerületi Rész az Erdélyi Református Egyházkerület szerves része maradt, egészen a megszüntetését kimondó gyűlésig. A megbízott Intézőbizottság „ideiglenes” jellege pedig hosszantartónak bizonyult, amikor kiderült: a román kormány – remélve, hogy Erdély hovatartozásának kérdését a háborút lezáró békeszerződés rendezi majd véglegesen – nem engedélyezi, hogy Románia területén újabb – végleges státussal bíró – református egyházkerület jöjjön létre.10 Ugyanakkor, bár ez a kettéválás látszólag ideiglenes volt, és úgy tűnt, hogy a Nagyenyed és Kolozsvár közötti kapcsolat igen szoros lesz, az államhatárok okozta szakadék a két egyházrész között a gyakorlatban áthidalhatatlanná vált. Azon ígéret, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület nem szűnik meg dolgozni a Romániában maradt egyházrészért, csupán titkos anyagi segélyek, Vásárhelyi János Nagy Ferencnek adott tanácsai és bátorító szavai, illetve a dél-erdélyieknek Kolozsvárra küldött néhány jelentése révén valósult meg. Alapjában véve viszont 1940. augusztus 31-től 1945. május 28-ig, az újraegyesülésig, az Erdélyi Református Egyházkerület – ha hivatalosan nem is, de gyakorlatilag mindenképp – kettészakadt. A két rész különböző irányba haladt: az északi rész rövidesen a Magyar Református Egyház részévé vált, és elindult kibontakozásának saját útján, míg déli része, élén a Nagyenyeden székelő Intézőbizottsággal, megkezdte önálló életét. Az egyházkerületi rész története − a térséget befolyásoló külpolitikai események és a belső egyházi élet történései figyelembevételével − három nagy időszakra osztható. Az első időszak a második bécsi döntés kihirdetésétől az első intézőbizottsági gyűlésig (1941. május 20-ig), a második periódus 1941. május 20-tól Románia átállásáig (1944. augusztus 23-ig), míg a harmadik időszak az átállástól 1945 októberéig, az újjáegyesülésig és az Intézőbizottság felszámolásáig tartott. 2. Az első időszak (1940. augusztus 30.–1941. május 20.) Az első, több mint fél évig tartó periódust a kiszámíthatatlan kül- és belpolitikai események és a kezdeti nehézségek miatti zűrzavar, bizonytalanság jellemezte. Nagy Ferenc, miután személyesen értesült megbízatásáról, visszatért Nagyenyedre, és az Intézőbizottság Nagyenyed környéki tagjaival már a határok lezárása előtt elkezdte az egyházkerületi részt megszervező munkát. Az első intézőbizottsági gyűlést már 1940. szeptember 10-én meg akarták tartani, és bár ez hatósági engedély hiánya miatt nem

Nagy Alpár-Csaba

48


sikerült, a jelenlevők mégis kimondták: az elnökök ideiglenes megbízatását érvényesnek tekintik, és felhatalmazták őket az ideiglenes központi iroda megszervezésével. Utóbbi elvi alapjait az elnökség még aznapi tanácskozásán leszögezte.11 Az elnökség és az ideiglenes központi iroda első feladatai között az egyházkerület határainak és lélekszámának számbavétele, a hívek és lelkészek tömeges távozásának megállítása, a román kormánnyal és az állami hatóságokkal való kapcsolatfelvétel, valamint az egyházi és iskolai élet zökkenőmentességének biztosítása volt. A számbavétel során kiderült, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület hat egyházmegyéje majdnem teljesen, néhány pedig töredékesen Dél-Erdélyben maradt. A töredék-egyházmegyék közül néhányat összevontak, így az Egyházkerületi Rész területén hat egész (nagyenyedi, hunyadi, nagyszebeni, gyulafehérvári, küküllői) és négy töredékegyházmegye (brassói, kolozsvári, kalotaszegi, mezőségi) működött. Az egyházközségek számát illetően a statisztikák eltértek. A különböző kimutatások adatai szerint a DélErdélyben maradt egyházközségek száma 198 és 213 között mozgott.12 A lélekszámot illetően szintén eltérő adataink vannak. Talán a legmegbízhatóbb Nagy Ferenc 1941. május 20-án ismertetett jelentése, mely szerint az egyházkerület 177 448 református lelket számlált.13 Ez a szám valamivel kisebb az 1930-as népszámlálás eredményeinél, és a tömeges optálások miatt kétségtelenül lényegesen csökkent. Korabeli jelentések alapján rekonstruálható, hogy a dél-erdélyi magyarság száma (felekezettől függetlenül) 1944-re mintegy 200 000 fővel apadt, a Dél-Erdélyi Református Egyházkerületi Rész területén élő református hívek száma pedig ekkor már alig haladta meg a 100 000 főt.14 Az óromániai városok, a Zsil-völgyi bányatelepek, a nagyvárosok napszámos, iparos vagy kereskedő magyar lakossága ebben az időszakban tömegesen hagyta el Dél-Erdélyt. Így a később megszüntetett Óromániai Egyházmegye lélekszáma 80%-kal, a többieké átlagban 20%-kal csökkent.15 A tömeges optálásoknak elsősorban nyelvi-kulturális okai voltak, de nem elhanyagolhatóak a migráció gazdasági-szociális indokai, továbbá a hatósági zaklatások sem. A lelkészek tömeges távozása az első időszakban megállíthatatlannak tűnt, de az eltávozók aránya végül nem haladta meg a 20%-ot. 1941 tavaszáig 17 rendes, 15 segéd- és hat lévitalelkész hagyta el az egyházkerületet.16 Távozásuk okai érthetőek: az észak-erdélyi gazdasági, szociális, szakmai és kulturális perspektívák kétségtelenül vonzóbbak voltak a romániai kisebbségi sorsnál. Egyesek törvénytelenül, mások hatósági engedéllyel, megint mások életük mentése végett hagyták el állomáshelyeiket. A kolozsvári püspök és a nagyenyedi egyházi elnök erőfeszítései végül eredményeseknek bizonyultak: a határozott kijelentés, hogy Magyarországon nem kap állást, aki dél-erdélyi állásáról törvénytelenül lemond, visszafogta a „hazatérés nosztalgiás vágyát”: 1941 után mindössze 11 lelkész hagyta el Dél-Erdélyt. Ily módon a megmaradt lelkészi kar – bár tagjai elöregedtek,17 és gyakran 2–3 egyházközséget adminisztráltak – továbbra is végezte a szolgálatot, megőrizte és átmentette az egyházat az öt évig tartó kettészakadás állapotán. A román kormánnyal való kapcsolattartás az első időszakban majdnem lehetetlen, később igen nehézkes volt. 1940 szeptemberében Románia nemzeti-legionárius állammá vált, Antonescu tábornok alakított kormányt, az egyházi vezetőknek tehát ezzel a kormánnyal kellett tárgyalniuk. 1940 őszén azonban a kabinet minden tárgyalástól elzárkózott, októberben az egyház képviselőit nem is fogadták.18 A kezdeti időszakban mégis nagyon fontos eredmény volt, hogy a Kultuszminisztérium hozzájárult ahhoz, hogy a lelkészi fizetéseket kiegészítő államsegélyeket Nagy Ferenc egyházi elnök nevére

Nagy Alpár-Csaba

49


utalják.19 A következő lépés az volt, hogy az elnökség próbálta elérni a Kultuszminisztériumnál: támogassa közgyűlés egybehívását és önálló egyházkerület szervezését. Erre irányuló próbálkozásaik azonban sikertelenek maradtak. A kormány mind a hivatalos levelezésben, mind az 1941. március 10-i, tavaszi személyes tárgyalások során mereven elzárkózott a dél-erdélyi református egyháztest végleges kerületté való szerveződésétől. Intézőbizottsági gyűlés egybehívását engedélyezték ugyan, de kikötötték: ezen sem újraszervezésről, sem tisztújításról nem lehet szó.20 A magyar kormánnyal először 1940 novemberében tárgyaltak. Az első tárgyalás legfontosabb eredménye a magyar kormány határozott ígérete volt, miszerint Magyarország jelentős pénzbeli segéllyel támogatja a dél-erdélyi református egyházat. A következő négy év magyar kormányai ezen ígéretüket be is váltották: a Magyarországról érkezett segélyek összege meghaladta a 200 millió lejt (kb. ötmillió pengőt).21 A kezdeti időszak ugyancsak számottevő eredménye, hogy a mostoha körülmények ellenére zökkenőmentesen működött az egyházi élet és a felekezeti oktatás. Az istentiszteleti életben nem volt számottevő fennakadás, és ekkor az egyházkerület területén 98 elemi és hat középiskola nyitotta meg kapuit. Az elemi iskolák száma már ekkor számottevően csökkent az előző tanévhez képest: közülük több elveszítette nyilvánossági jogát, vagy csökkent tanerőszámmal működött tovább.22 Ennek legfőbb oka az volt, hogy a tanítók nagyobb számban hagyták el Dél-Erdély területét, mint a lelkészek. 1943-ig 108 református felekezeti elemi iskolai tanerő távozott el Dél-Erdélyből, közülük 88-an 1941. május 20-a előtt.23 A hat dél-erdélyi református középiskolai intézmény diáklétszáma növekedett, de a tanárhiány és a tanár-utánpótlás lehetetlenné válása már ekkor lényegesen lecsökkentette a hosszú távú fenntartás esélyeit. 3. A második időszak (1941. május 20.–1944. augusztus 23.) a) Az egyházkormányzat Az 1941. május 20-ára, Nagyenyedre egybehívott intézőbizottsági gyűlés határozataival kialakult az egyházkerületi rész végleges szervezeti formája. Bár a szervezeti szabályzatot a gyűlés nem fogadta el, noha arról két tervezet is született, és később sem hívtak össze újabb intézőbizottsági gyűlést, amely a végleges változatot leszögezte volna, mégis kialakult egy részben hivatalosan, részben hallgatólagosan elfogadott egyházszervezet. Eszerint az egyházkerületi rész élén az Intézőbizottság állt, mely a kolozsvári Igazgatótanácstól kapta megbízatását. Magát annak helyetteseként határozta meg, és hivatalos elszámolással tartozott neki. 1941. május 20. és 1945. május 28. között szabályszerűen nem gyűlt össze, 1944-ben egy alkalommal „titkos” módon ülésezett. A gyűlések elmaradásának több oka is volt, objektívek és szubjektívek egyaránt. Objektív okok voltak: a gyülekezési korlátozás, mely az egybehívást nehézkessé tette volna, az utazási nehézségek, a lelkészek állandó hatósági zaklatása.24 Szubjektív okként a lelkészek és világi egyházi vezetők latens, de az együttműködést megakadályozó szembenállását említhetjük. Már az első, nyilvános gyűlés előtt kialakult a „tanárok” és az „esperesek” tábora, mindkettő magának vindikálván a kizárólagos egyházkormányzási jogot. Mivel az esperesek féltek, hogy „kormányozni fognak a tanárok” – Baczó Lajos hunyadi esperes szavaival,25 a tanárok pedig nem akarták figyelembe venni „holmi esperesek”26 vé-

Nagy Alpár-Csaba

50


leményét, ezért olyan testület egybehívása és kordiális együttműködése, melynek mindkét csoport képviselői tagjai voltak, lehetetlen vállalkozás lett volna. Valószínűleg jól tudta ezt Nagy Ferenc is, és a terméketlen viták elkerülése végett mellőzte a világi elem meghívását az egyház kormányzati testületeibe. Ily módon, bár az Intézőbizottságnak az Igazgatótanács hatáskörét kellett volna helyettesítenie a Dél-Erdélyben maradt egyházrészben, végül e feladatának csak a megalakulás és az újraegyesülés idején tett eleget, akkor is csak részlegesen. Az intézőbizottsági gyűlések hiányában annak jog- és hatáskörét egyre inkább a Püspöki Szék vette át. Ezt a testületet nem az Igazgatótanács határozata, hanem az érvényes egyházi törvények alapján hívta egybe az elnökség, tagjai csak egyházi személyek (esperesek és az egyházi elnök) voltak. Bár az eredeti elképzelés szerint véleményező testületnek kellett volna lennie, rövidesen szűkebb körű Intézőbizottsággá, kormányzó szervvé változott, átvéve mindazokat a feladatokat, melyeket a hallgatólagosan alkalmazott szervezeti szabályzat-tervezet az Intézőbizottság hatáskörébe utalt. Ez abból is látható, hogy – bár tagjai csak a „törvényesen megválasztott” esperesek voltak – 1942től kezdve a gyűléseken a választott esperesek mellett az esperesi teendőkkel megbízott lelkészek, az ideiglenesen létesített egyházmegyék esperesei, valamint a központi ügyosztályok előadó tanácsosai is részt vettek. Ez a testület is csak nem nyilvános, hanem titkos – de nem szabálytalan – gyűléseken tárgyalhatta az egyház ügyeit.27 A központi adminisztrációt a hivatalosan megbízott elnökség, valamint az általa létrehozott ügyosztályokban működő előadó-tanácsosok és tisztviselők végezték. Tevékenységüket az Intézőbizottság, egy időben pedig a Püspöki Szék felügyelte. Az Intézőbizottság elnöksége szintén csak hallgatólagosan elfogadott szabályok szerint működött. Az egyházi elnök, Nagy Ferenc egyben püspökhelyettes volt, de ezt a titulust csak a lelkészi kinevezések aláírásakor használta. Az elnökség ellenőrizte és irányította a központi iroda munkáját, képviselte az Intézőbizottságot és az egyházkerületi részt a román és a magyar kormány, a kolozsvári Igazgatótanács és a többi dél-erdélyi egyház előtt, továbbá az intézőbizottság előtti felelősség terhe alatt döntött az egyházat érintő mindennapos lelki, szellemi és anyagi kérdésekben. Külön – „E” jelzettel ellátott – irattára volt, amelyet a kolozsvári Püspöki Levéltárhoz hasonlóan külön iktatókönyvvel kezeltek. Ez az iratanyag viszont nem található meg a Dél-Erdélyi Egyházkerületi Rész Levéltárában. Az elnökség tevékenységének fontosabb területei a következőképpen csoportosíthatóak: jelentések a magyar kormány felé, tárgyalások a dél-erdélyi egyház sérelmeiről és segélyezéséről; tárgyalások és intervenciók a román kormány hivatalaiban (főleg a Kultusz- és Nevelési Minisztériumban); gondoskodás a dél-erdélyi iskolák, egyházi intézmények, bajbajutott lelkészek, nyugdíjasok – általában a rászorulók – segélyezéséről. A magyar és a román kormány előtti képviselet a gyakori, évente két-három alkalommal sorra kerülő tárgyalásokban és a kormányoknak folyamatosan küldött jelentésekben, memorandumokban konkretizálódott. A magyar kormány az elnökségen keresztül folyamatosan tájékozódhatott a dél-erdélyi reformátusok és implicite a magyarság életéről. Az egyház jelentései közül pedig feltétlenül ki kell emelnünk a Nagy Ferenc és társai által készített monumentális munkát: Helyzetkép a Dél-Erdélyben maradt Református Anyaszentegyház életéről a II. bécsi döntéstől 1943. május 5-ig. Szintén az elnökség közbenjárásának eredménye volt a magyar kormánytól érkezett folyamatos pénzbeli segélyezés

Nagy Alpár-Csaba

51


is. Enélkül az összeg nélkül sem az iskolákat, sem a kis gyülekezeteket, sem az Intézőbizottság központi apparátusát nem lehetett volna fenntartani. A román kormánnyal való viszony korántsem volt olyan felhőtlen, mint a magyarral. Bukaresti tárgyalásaikon az elnököknek gyakran szembesülniük kellett a számító időhúzás, a tendenciózus magyarellenesség megnyilvánulásaival, az egymásnak ellentmondó intézkedésekkel és a kíméletlen megjegyzésekkel. Intervencióik mégis gyakran eredményesek voltak, ugyanis sikerült elérniük néhány, a magyarságra és az egyházra igencsak hátrányos kormányhatározat vagy törvény módosítását.28 A pénzbeli segélyek elosztása szintén az elnökség feladata volt. Ennek gyakorlatát számba véve ki kell emelnünk: munkájuk során tagjai kerülték a részrehajlást, továbbá különös fontosságot tulajdonítottak annak, hogy az egyház intézményei önerőből és ne kizárólag segélyekből működjenek, kerülték a túlzott költekezést, külön segélyezték a személyes anyagi gondokkal küszködő lelkészeket, tanítókat és nyugdíjasokat, és a segélyek fedezetéről előrelátóan gondoskodtak. Előrelátásuk legékesebb bizonyítéka Nagy Ferenc és Szotyori Lajos áldozatos cselekedete volt, amikor 1944 őszén − jó hírnevüket kockáztatva − elásták az Intézőbizottság 26 millió lejnyi tartalékát, ami a későbbi hónapokban a lelkészi és tanítói fizetések forrása lett.29 Végül feltétlenül említésre méltó, hogy az elnökség a központi irodával együtt a rábízott anyagi erőforrásokkal becsületes módon gazdálkodott, amit később az Intézőbizottságot megvizsgáló igazgatótanácsi kiküldött jelentése is alátámasztott. A központi iroda a kolozsvári irodához hasonló szerkezetben működött, hat ügyosztály keretében. A titkári, kongruaügyi, iskolai, gazdasági, missziói ügyosztályok, valamint az egyház képviseletét ellátó jogtanácsosok és a bukaresti ügyvivő munkájának köszönhető az egyházkormányzás terén elért számos eredmény. Az előadó tanácsosok személye gyakran változott, általában a történelem megpróbáltatásai miatt, de némelyikük lemondásához személyi konfliktusok is vezettek. Ha az elnökség és a központi iroda tevékenységét vizsgáljuk, kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy a kolozsvári Igazgatótanács kiváló és alkalmas emberekre bízta az egyházkerületi rész sorsát. Nagy Ferenc tövisi lelkész, a Gyulafehérvári Református Egyházmegye esperese, a megbízott püspökhelyettes lelkiismeretesen, hivatástudatának magaslatán vezette az egyházkerületi részt. Mentalitását az isteni predestináció partikuláris, az egyes emberek sorsát meghatározó hatásának gondolata jellemezte leginkább, hiszen a bécsi döntésről is így vélekedett: „Ő akarta ezt a napot – és mi nem tehetünk mást, mint hogy alázatosan, földig meghajolva tudomásul vegyük azt.”30 Kvalitásait és képességeit esperes- és lelkésztársai is elismerték.31 Rátermettsége azonban mit sem ért volna, ha nincs mellette sok kiváló munkatársa, mint például gróf Bethlen Bálint egyházkerületi főgondnok, akiről a nagyszebeni esperes ezt írta: „Komoly vallásos lélek, erős nemzeti érzéssel. Nem afféle nyegle mágnás, s nem volna szüksége a főgondnokságra, hanem nekünk van arra szükségünk, hogy ő főgondnok legyen. Az általa képviselt ügyek mindig mennek, abszolút puritán ember, s feltétlen úr.”32 Vagy Szotyori Lajos, aki 1942-től lett gazdasági előadó tanácsos, és akiről Nagy Ödön mezőköbölkúti lelkész a következőket írta: „Nagyon kedves, közvetlen, és minden gyülekezeten és egyházi szolgán segíteni akaró ember. Fontos és sürgős esetekben azt szokta mondani: Még a sziklát is megfúrom, de a szükségeset előteremtem.”33 De több nevet is sorolhatunk, pl. a Csefó Sándorét, aki a nagyenyedi Bethlen Kollégium

Nagy Alpár-Csaba

52


Tanítóképző Intézetének igazgatása mellett a tanügyi előadó tanácsosi teendőket is végezte; Nagy Béla csombordi lelkészét, intézőbizottsági titkárét és tisztségbeli utódjáét, dr. Nagy Béla ügyvédét, akiknek köszönhetően az Intézőbizottság irattára példás rendezettségben és áttekinthetően maradt fent a szovjet katonák garázdálkodásai ellenére is.34 Vagy említhetjük Elekes Viktort, Szász Pált, a Bethlen Kollégium elöljáróit, Musnai Lászlót, a Bethlen Gábor Teológiai Akadémia igazgatóját, Nagy Józsefet, Horváth Jenőt, későbbi kolozsvári teológiai tanárokat, továbbá Baczó Lajos, Csia Pál, Szőcs Sándor esperesek neveit, akik a végsőkig kitartottak egyházuk ügye mellett. Az egyházkormányzással kapcsolatban viszont feltétlenül meg kell említenünk, hogy maga Nagy Ferenc is elismerte 1945. november 29-i zárójelentésében: bár szerettek volna, mégsem sikerült eleget tenni egyházközségi, egyházmegyei és kerületi viszonylatban az adminisztráció szabályszerű formaságainak. Mentségül azt hozta fel, nekik csak az a lehetőség adatott, hogy úgy kormányozzanak – és itt Reményik Sándor szavaira gondolt –, „ahogy lehet”. Az ötéves kormányzás szerinte „különleges idő különleges sajátossága volt, de nem akadályozhatta és nem is akadályozta az egyház belső élet-megnyilvánulását, sem rendes működését.”35 A döntéshozás legmagasabb szintjén a testületi kormányzás nem az eredeti elképzelés szerint érvényesült. Ez az adott körülményekből kiindulva érthető és megmagyarázható, viszont az egyházkerületi rész fennállásának idején bizonyos egyházi körökben meg nem értéshez és számos konfliktushoz vezetett. Bár az egyház kormányzó testületeinek és szerveinek munkája eredményes volt, az irányukban megfogalmazódó kritika és ellenségeskedés nem hiányzott az egyházkerületi rész történetéből. Ezek nagy része magukat mellőzöttnek érző emberek személyeskedő és kötekedő magatartásából fakadt. Bár Tőkés Ernő, Szász Pál, Bíró Lajos és Musnai László nem alkotott közös frontot, mégis közös volt bennük az, hogy nagyobb szerepre vágytak az egyház vezetésében, mint amekkora jutott nekik. A konfliktusok másik oka az elnökség és az egyes egyházi képviselők mentalitása közti óriási különbség volt. A nagyenyedi Bethlen Kollégium elöljáróságának és néhány tanárának mértékfeletti anyagiassága például elfogadhatatlan volt Nagy Ferenc és Szotyori Lajos számára, főleg, mivel az anyagi juttatásokat a magyarországi segélyekből kellett volna finanszírozni.36 A másik oldalon viszont előbújt az Erdélyi Református Egyházban évszázadok óta létező, a lelkészek és tanárok közötti latens szembenállás, amint arról már a korábbiakban szóltunk. Végül a sértődöttség is rossz tanácsadó volt, ezért romlott meg az együttműködés az elnökség, illetve a központi iroda és Szőcs Sándor mezőségi esperes között, aki mellesleg igencsak jó egyházi munkás és eredményes vezető volt.37 b) Az egyházkerületi rész és a román állam viszonya Az egyház életét alapvetően meghatározta a román államapparátus viszonyulása. Utóbbi nem spirituális valóságot, hanem pusztán magyar közéleti szereplőt látott benne. Amikor a kölcsönösségi alapú kisebbségi politika következményeként, vagy az etnikai tisztogatás szándékával a magyarság pozícióit akarta megrendíteni, az egyébként deklaráltan fundamentalista keresztyén kormány egyházellenes intézkedéseket is hozott. Ezzel szemben a református egyház a feltétlen lojalitás útját választotta Romániában, és kerülte a nyilvános vagy rejtett konfrontációt. Nem tudunk államellenes egyházi összeesküvésről, lelkészek által elkövetett kémkedésről, szabotázsokról vagy partizán-akciókról. Úgy véljük, az egyház vezetése azt remélte, hogy a lojalitásával találhat valamiféle modus

Nagy Alpár-Csaba

53


vivendit. Reményeikben csalódniuk kellett, mert lojalitásuk ellenére diszkriminációban, atrocitásokban és sérelmek véget nem érő sorában volt részük, de ez nem jelenti azt, hogy magatartásuk céltévesztett lett volna. A meggondolatlan kijelentéseket és lépéseket ugyanis könyörtelenül megtorolta a hadiállapot törvényeire épített román igazságszolgáltatás. Elég itt Árkossy Jenő ótordai lelkész esetére utalnunk, akit egyetlen tiltakozó nyilvános beszéde miatt a román nemzet megsértése vádjával húsz év nehézbörtönre ítéltek.38 A bizonyíthatóan magyarellenes lelkületű hivatalnokoktól, a köztudottan xenofóbiával fertőzött miniszterelnöktől és minisztereitől az egyház ebben az időszakban semmi jót nem várhatott. Két kultúra összecsapásakor az egyházak az elsők között szenvednek – a megállapítás alól az általunk vizsgált egyház sem volt kivétel. c) A többi magyar felekezettel való viszony A vizsgált időszakban a dél-erdélyi magyar egyházakat összekötötte a közös, a túlélésért folyó konok harc. Ezért a református, római katolikus, evangélikus és unitárius egyház afféle lövészárok-ökumenizmusra, a közös ügyért való együttműködésre szánta el magát. Ennek legnyilvánvalóbb jele, hogy a felekezeti iskolák kapui megnyíltak a más felekezetű diákok előtt is: a nagyszebeni zárdába református lányok, a nagyenyedi kollégiumba katolikus, evangélikus és unitárius fiúk járhattak.39 Márton Áron, Nagy Ferenc, Argay György és Gaál Miklós együttműködése, közös fellépése a magyarság érdekvédelmében példaértékű volt.40 Mégis, csupán lövészárok-ökumenizmusról beszélhetünk, mert a „lélekhalászás”, a másikkal szembeni tiszteletlen magatartás és a részrehajló diakónia továbbra is mérgezte az egyházak közti jó viszonyt.41 d) Az egyház belső élete A dél-erdélyi egyházmegyék élete a második világháború alatt kihirdetett ostromállapot-törvények következtében a vegetálás szintjére süllyedt. Az egyházmegyei gyűlések engedély hiányában elmaradtak.42 Mivel a hatóságok a legkisebb baráti összejövetelt is gyanakodva fogadták, és gyakran indítottak illegális gyülekezés miatti hadbírósági eljárást,43 ezért a lelkészek jóformán nem is találkozhattak egymással. Az esperesek nem látogathatták a gyülekezeteket, nem voltak lelkészértekezleti találkozók, így a lelkészi közösségek atomizálódtak. A magánlevelezésből a magyar nyelvet száműzték,44 a levelek a cenzúrázás miatt egyébként is több hetes késéssel érkeztek meg a címzettekhez. Az egyház belmissziói élete szintén megbénult, és nem születtek olyan eredmények, amilyenekre a két világháború között elindult hasonló törekvések folyományaként számítani lehetett volna. Nem a lelkületváltozás okozta ezt az eredménytelenséget, hanem sokkal inkább az a számos sérelem és akadály, ami az egyházi munkások elé gördült ebben az időben. Az istentisztelet volt az egyetlen egyházi tevékenység, amelyik többé-kevésbé akadálymentesen folyhatott. A látogatottságról nincsenek pontos statisztikai adatok, de az minden bizonnyal növekedett, hisz az imádság erőt nyújtott azoknak a családoknak, ahol a férfiak katonai vagy munkaszolgálatot teljesítettek, vagy Magyarországra menekültek. Ugyanakkor a templom volt az egyetlen hely, ahol a magyar közösségek szabadon és valamelyest háborítatlanul találkozhattak. Viszont gyakori volt, hogy a hatóságok akadékoskodásai miatt a lelkészek nem tarthattak istentiszteletet, vagy a gyülekezetek templom és imaház nélkül maradtak.45 Szintén nehézkesen működött a katekézis. Györgyfalván

Nagy Alpár-Csaba

54


például a lelkészt hadbíróság elé idézték a konfirmációi előkészítése miatt.46 Volt, ahol a helyi állami tanítók, tanárok akadályozták a gyermekek katekizációját. A belmissziói alakulatokat, a Nőszövetséget, az Ifjúsági Keresztyén Eegyesületet, a Férfi- és Leányszövetséget a hatóságok mind egyházi egyesületeknek tekintették, és nem engedélyezték közösségi alkalmaik szervezését. Az egyházi diakónia földalatti tevékenységgé, a gyülekezeti ünnepélyek titkos összejövetelekké váltak, és hadbírósági eljárást kockáztatott az, akit elővigyázatlansága miatt „rajtakapott” az árgus szemekkel figyelő hatóság.47 Mégis, az egyház a lehetőségekhez képest a szeretetszolgálatban jelentős eredményeket ért el. Töretlenül működött a több mint negyven árvának menedéket nyújtó szászvárosi Árvaház, a brassói Szeretetház, sőt Brassóban református gyermekóvó napközi otthont is létesítettek. A nagyszebeni Nőszövetség a lehetőségekhez mérten gondoskodott a hadbírósági eljárás miatt őrizetbe vett magyarokról, és a gyülekezetekben alkalmanként megnyilvánuló szeretetszolgálat is jelentős volt.48 Az egyházközségek elnéptelenedése miatt a szórványok száma is rohamosan nőtt, amelyekről szintén gondoskodni kellett. Elképzelésekben nem volt hiány, hisz az első időszakban még szórványmunkaterv és stratégia is született.49 A legfontosabb eredmények között a szórványsegélyt és a szórványban élő gyermekek számára készített katekizmust kell említenünk.50 Az egyházi sajtó ügyére szintén nagy reménységgel és lelkesedéssel tekintettek a dél-erdélyi lelkészek. Csak később derült ki: a magyarság kulturális reprodukcióját megakadályozni akaró cenzúra szigorú szorításában csak nagyon kevés eredményre lehet számítani. A kezdeti tervekből alig valósult meg valami. Két évig az egyháznak hivatalos lapja sem volt.51 Naptárait több hónapos késéssel adhatta ki, és kevesebb, mint 20 egyházi könyv jelenhetett meg, nagy részük vékony füzet. Egyedül az Intézőbizottság nagy vállalkozása, a Református Énekeskönyv nyomtatása ért el fél sikert. Kiemelkedő eredménynek számított viszont a Bethlen nyomda létrehozása. Talán ez volt az egyetlen olyan létesítmény, amely az egyházkerületi részt túlélte: az utolsó itt nyomtatott könyv az államosítás előtt, 1948-ban jelent meg. Végül pedig példás volt az, ahogyan a dél-erdélyi egyház gondoskodott nyug- és kegydíjasairól. Nagy Ferenc először azt remélte, hogy a kolozsvári nyugdíjpénztár mindkét kerületi rész nyugdíjügyeit intézi majd, de az megszűnt, és Dél-Erdély ebben a kérdésben is magára maradt. A magyar kormány hathatós segítségével a nyugdíjasok ügyét is megnyugtatóan sikerült rendezni. e) Református felekezeti oktatás Az Intézőbizottság és elnöksége számára az egyik legnagyobb és megterhelő feladat a felekezeti iskolahálózat fenntartása volt. Az 1940 őszén működő 98 elemi iskola és hat középiskola tanerői száma folyamatosan csökkent. Az egyház ugyanis nem rendelkezett megfelelő anyagi erőforrásokkal a fenntartásukhoz, és a magánoktatási törvény szigorú rendelkezései miatt egyre több intézményt fenyegette a nyilvánossági jog vagy éppen a működési engedély elvesztése. Főleg a képzett tanítók hiánya okozott nagy gondot. Utánpótlásra nem lehetett számítani, 1941-től pedig a kormány egyre nehezebben engedélyezte szakképzetlen tanerők alkalmazását. Érthető hát, hogy 1944-ig 19 iskolát kellett bezárni, számos intézményben csökkent a tanerők létszáma, és sok közülük elveszítette

Nagy Alpár-Csaba

55


nyilvánossági jogát. A református egyház az iskolaköteles gyermekeknek csupán egyharmada számára biztosíthatott anyanyelvű, felekezeti oktatást.52 A református középiskolák helyzete sem volt sokkal jobb. Bár az első időben a tanárok exodusa nem volt jelentős, az 1941–42-es tanévben a Bethlen Kollégium hét szakképzett tanárát veszítette el. Új tanárokra egyáltalán nem lehetett számítani. Így annak ellenére, hogy a diáklétszám nőtt, 1944-ben a dél-erdélyi egyházi és a világi vezetők egyetértettek abban, hogy a középiskolák helyzete nem fog javulni, és ha a dolgok nem változnak, néhány év múlva már csak az üres falak maradnak, tanárok nélkül.53 A középiskolák életét megnehezítette az 1943 nyarán kirobbant román–magyar iskolapolitikai diplomáciai vita is, amelynek következtében a hatóságok három középiskolai tagozaton függesztették fel az oktatást.54 Ezek az intézmények az 1943–44-es tanévben nem is nyitották meg kapuikat. Meg kell említenünk, hogy az egyházi felekezeti oktatás fenntartása lehetetlen lett volna, ha nem fordítják a magyar kormánysegélyek 71%át az iskolák finanszírozására. 4. A harmadik időszak (1944. augusztus 23.–1945. október 28.) Románia átállásával, a fegyverszüneti egyezménnyel és a magyar–román háborúval elkezdődött az egyházkerületi rész történetének harmadik időszaka. Ennek első felét a teljes káosz és létbizonytalanság jellemezte. A magyarság és intézményei első számú közellenséggé váltak. A magyar vezetők százai kerültek internálótáborokba (főleg Barcaföldvárra és Târgu Jiu-ba), köztük számos lelkész, tanár, értelmiségi. Az otthon maradó lelkészeknek kényszerlakhelyet jelöltek ki, még elhunyt társaik temetésére sem mehettek el, másokat pedig elhurcoltak otthonaikból. Az átvonuló hadseregek és a román civil lakosság közprédának tekintette a magyar ingatlanokat, a magyar vagyont, igen sok egyházközségnek példátlan károkat okozva ezzel. Az egyház háború miatti kárai felbecsülhetetlenek; ha csak a hivatalos számításokat vesszük figyelembe, értékük az egymilliárd lejt, azaz a 25 millió pengőt is meghaladja. A magyar–román háború befejeztével és az észak-erdélyi román adminisztráció bevezetésével elkezdődhetett a két egyházkerületi rész újraegyesítése. A kolozsvári igazgatótanács hamar érzékelte, hogy az új helyzetben ismét a román, és nem a magyar kormánnyal kell keresni a kapcsolatot. 1945 tavaszán Petru Groza miniszterelnöktől azt a megnyugtató értesítést kapták, hogy Romániában minden különösebb intézkedés nélkül visszaállnak az 1940. augusztusi állapotok.55 Így az észak-erdélyi jogharmonizáció után (az egyházkerület ismét kizárólag az 1904-es egyházi törvény alapján szervezte meg kormányzatát) minden akadály elhárult az egyházkerület egyesítése elől. 1945. május 28-án a nagyenyedi intézőbizottsági gyűlésen kimondták az Intézőbizottság megszüntetését, fél évet szánva a felszámolási munkálatokra.56 Kolozsvárról igazgatótanácsi vizsgálóbizottság érkezett Nagyenyedre, és megállapításai mindenben elismerték az Intézőbizottság lelkiismeretes, pontos munkáját. A központi irodát 1945. november 18-án számolták fel, és november 25-én az Intézőbizottság záróülésén kimondták az egyházkerületi rész végleges megszűnését.57 Ez a gyűlés, sajnos, az öt év alatt elmérgesedett konfliktusok árnyékában zajlott, több esperes és világi képviselő ugyanis távollétével bojkottálta azt. *

Nagy Alpár-Csaba

56


A Dél-Erdélyi Református Egyházkerületi Rész történetét vizsgálva, összefoglalásként el kell mondanunk, hogy az egyház vagyonát, épületeit, közösségét ért számtalan támadás nagymértékben hozzájárult a dél-erdélyi magyarság erőszakos asszimilációjához és a református egyház szórványosodásához. A dél-erdélyi magyarság és reformátusság számaránya, demográfiai és szellemi potenciálja ekkor nagymértékben lecsökkent, ennek hatása pedig napjainkban is érezhető. Viszont feltétlenül ki kell emelnünk azoknak az embereknek a hősiességét, akik áldozatot hoztak az egyház túléléséért. Úgy véljük, az egyház élete és az elszenvedett sérelmek ellenére példaértékű volt a református lelkészek, tanítók, hívek helytállása. Igazolhatóan voltak emberek, akik hivatásuk és küldetésük tudatában, az anyagi előrehaladást félretéve, egzisztenciájukat, maguk és családjuk biztonságát kockáztatva vállalták a helyben maradást. Közülük csak némelyek futamodtak meg, azok is csak akkor, amikor már nem bírták tovább az őket ért zaklatásokat. Végül pedig egyet kell értenünk L. Balogh Bénivel, aki felállítva az 1940–44 közötti időszak kisebbségi életének mérlegét, egyedüli pozitívumként azt említi, hogy a dél-erdélyi magyarság, ha nagy áldozatok árán is, de túlélte e vészterhes korszakot. 58 Állítása véleményünk szerint a református egyház esetében is helytálló. Jegyzetek A bécsi döntés előzményeivel és kihirdetésével kapcsolatban lásd L. Balogh Béni: A magyar−román kapcsolatok 1939–1940-ben és a második bécsi döntés. Csíkszereda, 2002, Pro-Print Kiadó. 2 Nagy Ferenc: Helyzetkép a Dél-Erdélyben maradt Református Anyaszentegyház életéről a II. bécsi döntéstől 1943. május 5-ig. Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL), Sajtólevéltár, Sajtóarchívum, Erdéllyel foglalkozó lapkivágatok, kéziratok és cikkgyűjtemények (a továbbiakban: K 610), Délerdélyi Adattár, XII. 91. cs., VI/11. 6−8. o. 3 Magyar Kisebbség, XIX. évf. 22. sz. 4 A Romániai Erdélyi Ref. Egyház Aiudon, 1941. évi május hó 20-ik napján tartott intézőbizottsági gyűlésének jegyzőkönyve. (A továbbiakban: Intbizjkv.) Nagyenyed, 1941, 64. o. 5 Az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsának Levéltára az Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltárban (a továbbiakban: IgtanLvt), 9668/1940. III. 6 Közölve: Intbizjkv, 43–44. o. 7 Uo. 8 IgtanLvt, 2169/1945. 9 Nagy Ferenc 1945. november 29-i zárójelentése az Intézőbizottság ötéves munkájáról. IgTanLvt, 1940/25. 1. t., (a továbbiakban: Zárójelentés), 25. o. 10 Lásd ezzel kapcsolatban például Zeno Păclișanu kultuszminiszteri államtitkár álláspontját. Intbizjkv, 59. o. 11 A találkozóról nem készült hivatalos feljegyzés, arról az Intézőbizottság első gyűlésének jegyzőkönyvéből értesülünk. Uo. 47. o 12 Az eltérések oka, hogy a kimutatások egyes egyházközségeket egyszer anya- , máskor leányegyházközségeknek tüntetnek fel. A különböző statisztikákat lásd A Dél-Erdélyi Református Egyházkerületi Rész Levéltára az Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltárban (a továbbiakban: DRELvt), 134/1940., 650/1945.; Intbizjkv, 64. o.; Nagy Ferenc: Helyzetkép a Dél-Erdélyben maradt Református Anyaszentegyház életéről a II. bécsi döntéstől 1943. május 5-ig. MOL, K 610, Délerdélyi Adattár, XII. 91. cs., VI/11. 20–30. o. 13 Intbizjkv, 47. o. 1

Nagy Alpár-Csaba

57


Lásd Nagy Ferenc tudósítását. Nagy Ferenc: Helyzetkép a Dél-Erdélyben maradt Református Anyaszentegyház életéről a II. bécsi döntéstől 1943. május 5-ig. MOL, K 610, Délerdélyi Adattár, XII. 91. cs., VI/11. 11. o. 15 Nagy Ferenc első jelentése szerint a nagyszebeni és az óromániai egyházmegyékben kevesebb, mint 10 000 lélek maradt, míg a hunyadi egyházmegyében „rendkívül sok a hazatért.” Intbizjkv, 47. o. 16 Nagy Ferenc: Helyzetkép a Dél-Erdélyben maradt Református Anyaszentegyház életéről a II. bécsi döntéstől 1943. május 5-ig. MOL, K 610, Délerdélyi Adattár, XII. 91. cs., VI/11. 41−46. o. 17 1943-ban húsz olyan lelkész működött, akik már elérték a nyugdíjkorhatárt. Uo. 33. o. 18 IgtanLvt, 12612/1940. 19 Intbizjkv, 53. o. 20 Uo. 60. o. 21 Zárójelentés, 25. o. 22 Intbizjkv, 66. o. 23 Nagy Ferenc: Helyzetkép a Dél-Erdélyben maradt Református Anyaszentegyház életéről a II. bécsi döntéstől 1943. május 5-ig. MOL, K 610, Délerdélyi Adattár, XII. 91. cs., VI/11. 66. o. 24 Ezeket az indokokat a Püspöki Szék első titkos ülésén Nagy Ferenc sorolta fel. IgTanLvt, 1940/25.1. t. 1. o. 25 A Nagyszebeni Egyházmegye Levéltára az Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltárban (a továbbiakban NszELvt), Esperesi levelezés, 891/1940. 26 Az Intézőbizottság 1944. augusztus 22-i titkos ülésének jegyzőkönyve, IgTanLvt, 1940/25.1. t. 17. o. 27 Titkos üléseinek jegyzőkönyveit az IgtanLvt. őrzi. 28 A román kormánnyal folytatott tárgyalásokat legjobban Nagy Ferenc szavai jellemzik, aki szerint a minisztériumi hivatalok bejáratánál Dante poklának kapufelirata jutott mindig eszébe: „Ki ide belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” Zárójelentés, 34. o. 29 Uo. 29. o. 30 Intbizjkv, 41. o. 31 Lásd például a Püspöki Szék 1942. november 24-i titkos ülésének jegyzőkönyvét. IgTanLvt, 1940/25.1. t. 8–9. o. 32 NszELvt, Esperesi levelezés, 776/1940. 33 Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltár, Nagy András hagyatéka, Levelezés. Nagy Ödön 1942. szeptember 26-i levele. 34 Ez a Dél-Erdélyi Református Egyházkerületi Rész levéltára, melyet az Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltár őriz Kolozsváron. 35 Zárójelentés, 32. o. 36 Nagy Ferenc 1945. december 6-i levele Vásárhelyi János püspöknek. IgTanLvt, 1940/25.1. t. 37 A Szőcs Sándor és az Intézőbizottság között kirobbant konfliktusról lásd bővebben DRELvt, 47. cs. (Egyházi sérelmek) 23. o. 38 Nagy Ferenc: Helyzetkép a Dél-Erdélyben maradt Református Anyaszentegyház életéről a II. bécsi döntéstől 1943. május 5-ig. MOL, K 610, Délerdélyi Adattár, XII. 91. cs., VI/11. 184. o. 39 A valódi erdélyi szellem újabb megnyilatkozása, Magyar Kisebbség, 1940. 465. o. 40 Zárójelentés, 24. o. 41 Lásd például DRELvt, 1528/1943. 42 1945-ig csupán a brassói és a kolozsvári egyházmegyékben tartottak közgyűlést, mindkét egyházmegyében egyetlenegy alkalommal. 43 Lásd például a nagyenyedi Nőszövetség ellen indított hadbírósági hadjáratot. Nagy Ferenc: Helyzetkép a Dél-Erdélyben maradt Református Anyaszentegyház életéről a II. bécsi döntéstől 1943. május 5-ig. MOL, K 610, Délerdélyi Adattár, XII. 91. cs., VI/11. 177. o. 44 DRELvt, 47. cs., 22. o. 45 Uo. 34. o. 14

Nagy Alpár-Csaba

58


Nagy Ferenc: Helyzetkép a Dél-Erdélyben maradt Református Anyaszentegyház életéről a II. bécsi döntéstől 1943. május 5-ig. MOL, K 610, Délerdélyi Adattár, XII. 91. cs., VI/11. 226. o. 47 Lásd például a nagyenyedi anyák napi ünnepség esetét. DRELvt, 47. cs., 32. o. 48 DRELvt, 1572/1941. 49 Intbizjkv, 36. o. 50 Az Intézőbizottság 1945. november 29-i záróülésének jegyzőkönyve, IgTanLvt, 1940/25.1. t. (A továbbiakban: Záróülés jkv.) 19. o. 51 Az önálló hivatalos lap (Református Közlöny) beindítására már 1941. augusztus 9-én engedélyt kértek, mégis, mindössze néhány összevont száma jelent meg 1944-ben. DRELvt, 1156/1944. 52 Intbizjkv, 68. o. 53 Az Intézőbizottság 1944. augusztus 22-i titkos ülésének jegyzőkönyve, IgTanLvt, 1940/25.1. t. 5. o. 54 DRELvt, 17. cs., XII. t. (Középiskolák ügye) sz.n. 55 IgtanLvt, Ülésjegyzőkönyvek, 1945. 8. o. 56 IgtanLvt, 2169/1945. 57 Záróülés jkv. 21. o. 58 L. Balogh Béni: A dél-erdélyi magyar kisebbség helyzete (1940–1944). In Korrajz 2003. A XX. Század Intézet Évkönyve. Vál. Földesi Margit. H.n., 2004, XX. Század Intézet, 50. o. 46

Limes

59


Pál János

A dél-erdélyi unitárius egyház helyzete és önszerveződési stratégiái 1940–1944 között

Bevezető 1940. október 2-án Árkosi Tamás aranyostordai esperes Fekete Lajos ürmösi lelkészhez intézett levelében a következőképpen értékelte a második bécsi döntést. „Nem leszünk mi Fiam életképesek, mert az új Trianon – félek – vérünket vette. Ott mind számolhatunk 50 eklézsiánál is többet, mert a valóság az, hogy azokból 20-30% ha életrevaló. A végek mind letöredeznek. Bukarest, Brassó, a Zsil völgye, a havas és az alföld mind egy szálig fuccs. Tanítók nélkül nincs iskola, s iskola nélkül nincs igazi gyermeknevelés. […] Szerencse, hogy van gutaütés is, amit szintén be lehet venni a költségvetésbe.”1 Dolgozatunkban – a dél-erdélyi unitárius egyházrész történetének rövid ábrázolásán keresztül – két kérdést szeretnénk megválaszolni: a) indokolt, megalapozott volt-e Árkosi félelme, negatív jövőképe? b) Milyen stratégia mentén próbált a Kolozsvárról kinevezett vezetőség eleget tenni a kihívásoknak, az előrelátható nehézségeknek, továbbá melyek voltak azok a lehetőségek és korlátok, melyek meghatározták mozgásterét? Kijelölt célunkat három ponton keresztül próbáljuk megragadni: az események hátterét képező és azt befolyásoló magyar és román nemzetépítési stratégiák; a folyamatok irányát jelző 1940–1944 közötti helyzetkép; az útkeresés, az önszerveződési kísérletek. Ellentétes nemzetépítési stratégiák ütközéspontjában A második bécsi döntéssel Hitler − legalábbis a háború végéig − lezártnak és megoldottnak tekintette a közép-kelet-európai térség stabilitását és egyben a német érdekeket veszélyeztető magyar−román területviszályt. Ez a Budapest által is felismert realitás, valamint a további revíziós célok a magyar kormányt egyrészt a Romániával fennálló feszültség enyhítésére, a kétoldalú kapcsolatok konszolidálására sarkallták, másrészt a románsággal szemben visszafogottabb nemzetiségpolitika alkalmazására késztették a dél-erdélyi etnikai viszonyok megőrzése végett. Ezzel a stratégiával Románia egy teljesen ellentétes töltetű politikát állított szembe. Mivel a bukaresti vezetés célja Észak-Erdély mindenáron való visszaszerzése volt, első-

Pál János

60


rangú feladatának tekintette a Magyarországgal fennálló viszonyban a feszültség fenntartását. Berlin felé ezzel azt üzente, hogy a második bécsi döntés nem vezetett el a térség stabilitásához, így a döntés újragondolása és megváltoztatása teljesen indokolt. Ezzel párhuzamosan erőteljes, központilag irányított kampány indult meg Dél-Erdély magyar közösségeinek ellehetetlenítésére és elüldözésére. Paradox módon ez utóbbi törekvése tökéletesen kiegészítette az előbbit, ugyanis a magyar fél, más eszközök hiányában, az ellensúlyozás céljából maga is többször élt a retorzió lehetőségével. Ezt pedig a román propaganda kiválóan mediatizálta a már említett (instabilizációs) célkitűzései érdekében. A dél-erdélyi magyarság elleni diszkriminatív intézkedések tehát egyszerre szolgáltak külpolitikai és nemzetépítési célokat.2 Ebből fakadóan a Kolozsvárról kinevezett egyházvezetésnek egy meglehetősen ellenséges politikai légkörben kellett megszerveznie a hatalmi központ nélkül maradt dél-erdélyi unitárius egyházközségek életét. Az egyház életében érvényesülő folyamatok Az egyház életében érvényesülő tendenciák feltérképezéséhez három tényező − a felekezeti oktatásügy, a lelkészek helyzete és a demográfiai folyamatok − megvizsgálását tartottuk szükségesnek. Az alábbiakban e három terület főbb jellegzetességeit vesszük szemügyre. a) Felekezeti oktatásügy Bár a rendelkezésünkre álló források szegénysége miatt a dél-erdélyi unitárius felekezeti oktatás csak nagyvonalakban rekonstruálható, mégis világosan kihámozhatóak azok a folyamatok, amelyek az egyházi nevelésügyet a vizsgált időszakban jellemezték. 1940. augusztus 30-ig az unitárius felekezeti oktatás a terjeszkedés, bővülés lehetőségeit kereste, és ismereteink szerint az erre irányuló törekvéseinek gyakorlatba ültetésére konkrét lehetőség is mutatkozott.3 Erre a feltevésre abból következtethetünk, hogy 1940 nyaráig hét – később Romániában maradó – egyházközség kapott elvi beleegyezést iskola felállításra. A bécsi döntéssel azonban ez a tendencia megfordult, és a Brassóban megjelenő Unitárius Jövendő c. lap szeptember-októberi számában ismertetett adatok a területveszteséget szenvedett Románia magyarságpolitikájának szigorodását, radikalizálódását tükrözték.4 A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a hét egyházközség közül csupán három (Lupény, Petrozsény és Brassó) kapott zöld utat az oktatási tevékenység beindítására. Ráadásul Brassótól a tanévkezdés előtt ezt a jogot megvonták. 5 1940 őszén végül 12 felekezeti iskolában6 kezdhette meg oktatói tevékenységét a dél-erdélyi egyházrész, miután Brassó helyét Magyarzsákod vette át.7 A következő, 1941/1942. tanévre ez a szám 10-re csökkent azt követően, hogy Lupény és Szind az oktatói tevékenység felfüggesztésére kényszerült. Az előbbi gyermek-, az utóbbi pedig tanítóhiány miatt volt kénytelen ezt cselekedni.8 A pedagógushiány pótlása egyébként már 1941 nyarán komoly gondot okozott a tordai egyházvezetésnek. Az ebben az időszakban befutott jelentések szerint az új tanév kezdete előtt csupán Mészkőn és Magyarsároson volt rendezett a tanerők kérdése, és mindös�sze három egyházközségben (Alsófelsőszentmihály, Dicsőszentmárton, Magyarszovát) mutatkozott valós lehetőség a megüresedett állások betöltésére.9

Pál János

61


Az 1942/1943. iskolai évben az unitárius oktatásügy további kényszerű zsugorodást szenvedett, mivel az ebben a tanévben induló tíz iskola közül Petrozsény már nem rendelkezett nyilvánossági joggal.10 Vagyis a gyakorlatban kilenc iskola működött törvényes keretek között. A nyilvánossági jogot vesztett tanintézetek táborát gyarapította 1943 nyarán Magyarzsákod és Küküllődombó, annak következtében, hogy egyikük sem rendelkezett államilag elismert tanerővel.11 Az 1943/1944. tanévre újabb leépítésekre került sor: Magyarzsákodon tanító-, Petrozsényben pedig tanulóhiány miatt kellett beszüntetni az oktatást.12 További zsugorodás jelentkezett Magyarsároson, ahol a Vallásügyi Minisztérium a III. és IV. elemista növendékek állami iskolába való átírását rendelte el második tanerő hiányára hivatkozva.13 Mindeközben a négy év alatt egyetlen tanintézet sem létesült, az iskolák közül pedig egyiknek sem sikerült visszaszereznie elveszített nyilvánossági jogát.14 A dél-erdélyi unitárius oktatásügyben érvényesülő folyamatok legmarkánsabb vonása tehát a folyamatos és gyors leépülés volt. Ez egyértelműen kimutatható a tanintézetek számának alakulásából: 1944 nyarára a 12 iskola közül már csak nyolcban folyt oktatási tevékenység (33,34%-os veszteség). Ha azonban figyelembe vesszük, hogy Küküllődombótól az 1942/1943. tanév végén megvonták a nyilvánossági jogot, akkor ezt a számot hétre vagyunk kénytelenek csökkenteni. – vagyis a dél-erdélyi unitárius iskolahálózat tulajdonképpeni vesztesége 41,67%-os volt. A felekezeti oktatás másik jellegzetességét a nagyfokú bizonytalanság, krízisállapot és a kényszermegoldásokhoz való folyamodás képezte. Ezt a roppant kedvezőtlen állapotot mindenekelőtt a repatriálás miatti – és a hatóságok által nagyszerűen kiaknázott – krónikus tanítóhiány váltotta ki. Az ezen a téren mutatkozó szinte áthidalhatatlan problémáról tanúskodnak azok a források, melyek szerint az 1943 nyarán a Déli Hírlapban, a Szövetkezésben és az Erdélyi Gazdában meghirdetett állásokra egyetlen pályázat sem érkezett be Tordára.15 A szakemberhiányt a többnyire indokolatlan állami intézkedések tetézték: a tartományi tanfelügyelőségek és a Vallásügyi Minisztérium több felekezeti tanítótól megvonta a működési engedélyt.16 A pedagógushiány különben kiváló ürügyet teremtett Bukarest számára a felekezeti oktatás elsorvasztására. Az államilag akkreditált tanszemélyzet hiánya ugyanis lehetőséget nyújtott a tanügyi minisztériumnak, hogy a magánoktatási törvény 63. paragrafusának c) pontjára (a működési engedély nélküli tanszemélyzetre) hivatkozva, egyes iskolák nyilvánossági jogát megvonja, mint például Küküllődombón vagy Magyarzsákodon.17 Egy másik megszorító intézkedést (működési engedély megvonása tanítónőtől) az elemi iskolai törvény 55. paragrafusának azon rendelkezése jelentette, amely két tanerős iskolában az egyik állás férfi tanítóval történő betöltését írta elő.18 Az oktatás folytonosságát a tanítók munkaszolgálatra való behívása is akadályozta.19 b) A lelkészek helyzete Forrásaink szerint a dél-erdélyi lelkészek sorsa a magyar és a román politikai, nemzetépítési célkitűzések alakította kényszerpályán mozgott, személyük közvetlen eszközként szolgált az Erdély birtoklásáért folytatott küzdelemben. A lelkészek politikai eszközzé való leminősítésének egyik legartikuláltabb területe a kölcsönösségen alapuló revánspolitika volt. Markáns példa erre például Gál Miklós főgondnok esete, akit 1942. június 8-án tartóztattak le a román hatóságok, megtorlásként egy kolozsvári román bankár letartóz-

Pál János

62


tatása miatt.20 Gál ügye azt is jelzi, hogy a dél-erdélyi magyar társadalom meghatározó szereplőit mindkét oldal megkülönböztetett figyelemben részesítette. Nem véletlen tehát, hogy a valutaüzérkedés miatt letartóztatott bankárra Bukarest Gál őrizetbe vételével válaszolt, helyesen érzékelve Budapest prioritásait. Számításai beváltak, hiszen a magyar fél rögtön jelezte, hogy Gálért hajlandó szabadlábra helyezni a bűncselekményét bevalló bankárt.21 A kölcsönösségi politika logikáját követte egyébként az egyház vezetősége is: a magyar hatóságokhoz intézett több beadványában román lelkészek letartóztatását követelte lelkészeinek szabadlábra helyezése végett.22 A kolozsvári egyházpolitikának a magyar külpolitikai irányelvekhez való idomulása több példával igazolható. Az egyik ilyen eset a tíz év hivatalvesztéssel is sújtott Gombási János aranyosrákosi lelkészé, akinek egy román politikai fogollyal való kicserélését folyamatosan követelte az egyház. Egyéves börtönbüntetése lejártakor azonban a magyar külügyminisztérium azzal a megkereséssel fordult Józan Miklós püspökhöz, fontolják meg kérésüket, „[...] mert minden egyes lelkész kicserélése a dél-erdélyi magyarság további gyengülését jelenti.”23 Ha lehetséges – állt a leiratban –, kíséreljék meg újból visszahelyezni lelkészi állásába, ha pedig nem, próbáljanak valami más közhasznú foglalkozást találni számára.24 Válaszában az Egyházi Képviselő Tanács (EKT) elfogadta a javaslatot, de csak azzal a feltétellel, ha sikerül Gombásinak olyan állást biztosítani, amely nemcsak anyagi, hanem „erkölcsi és lelki egzisztenciát” is szavatol számára – ha nem, akkor fenntartja a lelkész kicserélésének igényét.25 A magyar kormány politikája határozottabb formában jutott kifejezésre a hat hónapra elítélt Lőrinczy Dénes tordai lelkész esetében, akinek kicserélése elől a külügyminisztérium egyértelműen elzárkózott.26 Az egyházpolitikai és a magyar nemzetpolitikai célkitűzések közötti hasonlóság nem önkorlátozást, az önálló mozgástér feladását, hanem azonos érdekközösséget jelentett. A egyház stratégiája, akárcsak az államé – amely megtiltotta a lelkészek és tanítók indokolatlan áttelepedését –, a határmódosítás előtti állapotok konzerválását tekintette elsődleges célkitűzésének. Ezért már 1940. november 7-én büntetőeljárást helyezett kilátásba az állásaikat indokolatlanul elhagyók ellen, 1941. augusztus 22-én Lőrinczy Géza bukaresti lelkész kérését pedig azért utasította el – a lelkészhiányra való hivatkozás mellett –, nehogy ezzel precedenst teremtsen mások számára.27 Magyar oldalról tehát a lelkészek helyben maradásának akarata érvényesült a távlati revíziós célok szem előtt tartásával. Román részről ugyanakkor a megfélemlítés és a lelki összeroppantás szándékának súlya nehezedett a lelkészekre. Az állandó hatósági zaklatások és hadbírósági eljárások (1940–1944 között hét lelkész ellen) − Józan Miklós püspök és Gelei József főgondnok Kállay Miklós miniszterelnökhöz intézett beadványa szerint − a román kormány „magyartalanító” politikáját szolgálták. „A rendszeresen gyakorolt s megszervezetten minden lelkész számára kijáró egyszeri meghurcoltatás következménye, hogy nyugtalanított, szidalmazott, nyilvánosan csendőr által kísért és bántalmazott lelkészeink, a kétségtelen kimenetelű hadbírósági tárgyalások elől nagyobb számban menekültek át a határon.”28 A katolikus és református információkra hivatkozó beadvány szerint az unitárius közösség és lelkész „megkülönböztetett módon van kiszemelve a legkülönbözőbb román atrocitásoknak.”29 Ennek magyarázata, hogy „Délerdély elszakításával legfájóbb pontja lett a magyar nemzetnek Aranyossszék egységes székely tömbjének a leszakítása, fennhangon legtöbbet Aranyosszék elvesztéséért jajgattunk s unitárius egyházunknak

Pál János

63


éppen Aranyosszékre esik a legtöbb egyházközsége. Lényegében tehát a román terror Aranyosszéket akarja elnémítani és megfélemlíteni, amidőn onnan az unitárius papokat válogatja ki, hurcolja el a községekből és űz rajtuk kegyetlenkedéseket.”30 A hatósági zaklatás legkirívóbb esete a Weress Béláé volt, akit közel három év alatt huszonnyolcszor idéztek hadbíróság, ötször pedig polgári bíróság elé.31 A módszer hatékonyságát bizonyítja, hogy 1940–1944 közt számos lelkész hagyta el állomáshelyét és telepedett át Magyarországra, hatósági terrorra hivatkozva.32 Tudomásunk szerint 1940–1944 között mintegy 17 lelkésszel szemben alkalmaztak diszkriminatív bánásmódot. A határrevízióval elindult folyamatokat különben világosan tükrözi egy 1942 novemberéből való forrásunk. Ennek adatai szerint 1940 augusztusában 47 rendes és öt segédlelkész tartózkodott a dél-erdélyi egyházrészen. 1942. november 7-re számuk 38 rendes és egy segédlelkészre csökkent. Közülük hat rendes és három segédlelkész Magyarországra telepedett át.33 Természetesen voltak, akik indokolatlanul hagyták el állomáshelyeiket; csoportjukba elsősorban a második bécsi döntés pillanatában áttelepedők tartoztak. A megüresedett lelkészi állások növekvő számát a hadbíróságok hivatalvesztést kimondó ítéletei is fokozták (négy eset). c) Népesedési folyamatok Egy 1940 szeptemberéből származó, 1938-as adatokkal operáló kimutatás szerint a dél-erdélyi unitárius közösség – három egyházközség kivételével (Derzs, Magyarzsákod, Marosújvár: kb. 1200 lélek) – 29 711 főt számlált. A három egyházközség adatait is hozzáadva, megközelítőleg ahhoz hasonló értéket kapunk (30 911), mint amennyi a marosvásárhelyi zsinati főtanács jegyzőkönyvének kimutatásában áll. Ez a szakadás pillanatában 30 598-ra becsülte dél-erdélyi hívei számát.34 Ehhez közelálló adatokat közölt a Keleti Újság 1940 novemberében, valamint a Vallásügyi Minisztériumhoz 1942. január 2-án felterjesztett egyházi kimutatás. Előbbi körülbelül 30 000-re becsülte a DélErdélyben élő unitáriusok számát.35 Utóbbi 8815 családot (30 303 személyt) említett, azzal a megjegyzéssel, hogy ez a szám nem tartalmazza a Bukarestben és Ókirályságban élő hívek számát.36 A rendelkezésünkre álló adatok szerint tehát a dél-erdélyi unitáriusok száma a bécsi döntés pillanatában a 30 500 – 31 000-es értékek között mozgott. Ez a szám a későbbiekben drámaian csökkent 1944 őszéig. Bár pontos kimutatásaink nincsenek, a repatriálás méreteinek érzékeltetéséhez mégis némi támpontot nyújtanak a rendelkezésre álló töredékes utalások. 1945. április 12-én a nagyenyedi lelkész a következőket jelentette. „Az elmúlt négy esztendő alatt egyházközségeim lélekszámban igen nagy változás állott be. Lefogytunk, helyenként egészen. Leányegyházközségeink lélekszáma fogyóban, szórványaink elenyésztek az idők nagy sodrában. Míg az 1939. évben az összlélekszám 919 lélek, az 1944. év végén összes szórványokkal együtt a lélekszám az 500 alá zuhant le.”37 A lélekszámapadás tehát 45,60%-os, még akkor is, ha 500-at számolunk. Magyarszovát négy éves vesztesége, az 1938-as lélekszámot (1135) véve alapul, 31,71%-os volt (360 személy).38 Közel hasonló értéket (32,04%) kapunk Ürmös esetében, melynek adatsora a markáns és folyamatos apadást szemléletesen ábrázolja: 1940-ben 287 család (1030 lélek), 1941-ben 267 család (970 lélek), 1942-ben 200 család (700) lélek.39 A teljesen megszűnt bukaresti és aranyosgyéresi egyházközség mellett a

Pál János

64


legmagasabb veszteségi értéket Brassó esetében találtuk, ahonnan Fekete Lajos 1943. szeptember 23-án 2/3-os csökkenést jelentett.40 Folyamatos, de csökkenő tendenciájú népességapadást jelez a tanköteles diákok lélekszáma, amiből arra következtethetünk, hogy az áttelepedés dinamizmusa 1942-ben tetőzött, azt követően pedig veszített intenzitásából.41 Zavaróan hat ugyanakkor, hogy a tankötelesek esetében a csökkenés jóval mérsékeltebb volt (5–8%-os) a fentiekben bemutatott adatokhoz képest. Ezt az ellentmondást csupán azzal magyarázhatjuk, hogy az elvándorlás elsősorban a felnőtt (férfi) lakosságot érintette. Ezen állításunkat támaszthatja alá a két unitárius főgimnáziumba beiskolázott menekült gyermekek számaránya, amely megközelítőleg hasonló értékeket (Székelykeresztúr: 6,86%; Kolozsvár: 10,80%) mutat, mint a dél-erdélyi tankötelesek csökkenési aránya.42 Az elvándorlás méreteiről, mint már jeleztük, csupán hozzávetőleges és pontatlan információk állnak rendelkezésünkre. Árkosi Tamás 1942. november 17-i jelentésében általános elnéptelenedésről beszélt.43 Adatai szerint 1940-ben a lélekszám 29 361 volt, ami 1941 végére 25 420-ra csökkent – vagyis az apadás egy év leforgása alatt 3941 főre rúgott. 1942-ben az áttelepedők számát több mint 2000-re becsülte.44 Adatai szerint tehát az unitáriusok száma 1942 végén 23 420 főnél kevesebbet számlált. Mindent összevetve úgy gondoljuk, az unitárius egyházközségek átlagvesztesége a 30–40%-os értékek között mozgott. Valahova ebbe a sávba szorítható be az összlélekszám csökkenése is, figyelembe véve, hogy az Árkosi által közölt adatok szerint 1942 végére a romániai unitáriusoknak 20,24%-a telepedett át Magyarországra. Kényszerpályás önszerveződési kísérletek, az egyházi élet megszervezése és működtetése 1940 augusztusát követően a tordai egyházvezetés figyelme két területre összpontosult: a közigazgatás megszervezésére, működtetésére, valamint az utánpótlás kérdésének orvoslására. Mozgásterét, önszerveződési törekvéseinek eredményességét alapvetően két tényező határozta meg: az állam és az egyház viszonya, valamint a hívei körében zajló népesedési folyamatok. A hatalom tényezője, az állam és egyház viszonya 1940–1944 között az állam−egyház viszonyrendszerét a totalitárius államberendezkedés természete és az egyház biztonságpolitikai tényezővé való átminősítése határozta meg. A gyakorlatban ez szigorú hatósági felügyeletet, teljes körű alárendeltséget, valamint az egyház mozgásterének, önszerveződésének korlátozását, a társadalmi súlyának, befolyásának csökkentésére való törekvést jelentett. Az egyház társadalmi súlyának minimalizálására az állam 1941-ben és 1942-ben három rendelkezést léptetett életbe. Ezek egyfelől az egyházi tisztviselők gazdasági, politikai és társadalmi életből való kiszorítását írták elő, másfelől pedig az egyházi szervezkedést korlátozták az államellenesség tágan értelmezhető fogalmával.45 Az általános korlátozások mellett természetesen léteztek kizárólag etnikai indíttatású elszigetelő lépések is: az egyházi kiadványok megjelentetésének akadályozása,46 az egyházi szervezetek működésének tilalma.47 Ebbe a kategóriába sorolhatjuk a lelkészek elleni hadbírósági

Pál János

65


eljárásokat is, amelyek segítségével hosszabb vagy rövidebb időre sikeresen kikapcsolhatták őket a közösségi életből. A cenzúra mellett48 az állam totális ellenőrzésének igénye az egyházi élet minden területén egyértelműen tetten érhető. Az egyik legmarkánsabb megnyilvánulási formáját ennek a törekvésnek az egyház különböző strukturális szintjeit (a népesedési adatokat, az egyházi intézmények gazdasági, vagyoni helyzetét) monitorizáló lépések jelentették.49 De hasonló célzattal születtek meg azok a rendelkezések is, amelyek külügyminiszteri engedélyhez kötötték az idegen országban lakók, illetve a Magyarországra átköltözött személyek részére kiállítandó igazoló iratok kiadását. 50 Állandó és szigorú felügyelet alatt álltak továbbá az egyházi ügyintézést ellátni hivatott különböző fórumok, melyek gyűléseinek jegyzőkönyveit – az ostromállapot bevezetése után – általában bekérették a rendőrségi hatóságok.51 Állambiztonsági tényezővé lépett elő 1943-ban a lelkészkinevezések ügye is. A Vallásügyi Minisztérium 15064/1943. sz. rendeletével előírta, hogy a kinevezési vagy áthelyezési dokumentációkhoz az illetékes állambiztonsági hivatal igazolását is csatolni kell, megbízhatóság tárgyában. 52 A szigorú felügyelet mellett az önkényes beavatkozás és alárendelés nyomaival is gyakran találkozhatunk forrásainkban. Ilyenek voltak a hadigazdálkodásban való részvételre felszólító utasítások, pl. vashulladék-gyűjtési akciók támogatása, visszacsatolási kölcsön jegyzése a köztisztviselői fizetések terhére, adományozás a hadsereg részére. Az állami önkény radikálisabb formáját ezen a területen a rekvirálások, ingatlanfoglalások képezték.53 A beavatkozás nem kímélte természetesen az egyház liturgikus életét sem.54 Egyszerű végrehajtó szervvé való átminősítést és nem partneri viszonyt tükröznek azok az átiratok, melyekben az állam különböző programjainak megvalósítására igényelt támogatást.55 Az alárendeltségi viszonyt tükrözik az alsóbb szintű kapcsolatok is. 1941 januárjában az Elnöki Értekezlet a komjátszegi üresen maradt paplak egyes bútordarabjainak a községi hatóságok általi eltulajdonításának ügyét az alábbi lakonikus következtetéssel zárta: „Értekezlet tudomásul veszi a jelentést, de a mai körülmények között nem tart célravezetőnek semmi ellenlépést, mert a kellemetlenségen kívül semmi egyebet elérni nem lehet.”56 A kormányzati jóindulat hiányára mutat továbbá a tanítók és a központi tisztviselők államsegélyének elmaradása.57 Demográfiai tényező Számtalan adatunk van arra nézve, hogy a határrevízió nyomán fellángolt hisztérikus és diszkriminatív román nacionalizmus állandósult, és szinte elviselhetetlen lelki és egzisztenciális terheket rótt a bécsi döntéssel állambiztonsági tényezővé átminősített58 romániai magyar közösség vállaira. Forrásaink szerint a legsúlyosabb problémákat a gazdasági ellehetetlenítés, a magyar nyelvhasználat tiltása, üldözése, valamint a hadbírósági eljárások és hatósági zaklatások (munkaszolgálat, közmunka, munkaeszközök rekvirálása, stb.) képezték.59 A helyzet súlyosságát sok esetben az észak-erdélyi menekültek és a sajtó, illetve a felülről jövő propaganda által feltüzelt román lakosság atrocitásai is fokozták. 1941 elején Szathmáry János kolozsvári egyházi jogtanácsos a következőképpen jellemezte a dél-erdélyi egyházvezetés lelkiállapotát a feleki határnál lezajlott találkozás után. „Nagy akarattal szeretnék magukat tartani, erősek akarnak maradni, azonban a körülmények és nehézségek rájuk nehezedő súlya mintha kezdené megtörni még a legerősebbeket is. Pataki afia, (azaz atyafia –PJ) aki talán lelki alkatánál fogva a leginkább állta ezt a nehéz harcot, amit meg kell vívniok, külsőleg

Pál János

66


is mutatja, hogy minden határon túli magyarra emberfeletti feladat hárult, amelynek súlya meggörnyeszti még a legerősebbet is. [...] Egy bizonyos, hogy ha a mindennapi reménykedés nem erősítené őket, ami velük együtt minket is táplált 22 éven keresztül, akkor nagy szerencsétlenség szakadna úgy egyesekre, mint az Egyházra. A legnehezebb kisebbségi sorsot talán éppen most viselik.”60 A diszkriminatív bánásmód természetesen óriási felhajtóerőt szolgáltatott az áttelepedéshez, mind az egyházi tisztviselők, mind a hívek körében. Előbbiek elvándorlása az intézmények működtetésében és munkavégzésében idézett elő pótolhatatlan hiányokat, utóbbiaké pedig az egyházi élet minden szegmensében. A hívek Magyarországra telepedésének következményeként ugyanis nemcsak iskolák, önálló egyházközségek (Aranyosgyéres, Bukarest) szűntek meg vagy kényszerültek összevonásra, hanem az egyházközségek gazdasági létalapja is veszélybe került. 1941-ben a viszonylag újonnan alakult és vagyonnal nem rendelkező városi gyülekezetek (Brassó, Lupény, Segesvár, Medgyes, Petrozsény) nyugdíjjárulékuk csökkentésének kérésével fordultak az EKT Elnökségéhez. Az újraszámolás és a hívek lélekszámához való arányosítás azonban az esztendő végére már „általános óhajként nyilvánult meg.”61 Az elvándorlás és a nehéz gazdasági helyzet a lelkészi fizetés részét képező természetbeni járulékok apadását is eredményezte.62 A hívek gazdasági erejének csökkenését vetítette elő Árkosi 1942 novemberében. Mint mondta, a szükséges építkezési, karbantartási munkálatokat sikerült elvégezni az egyházközségeknek, de „újabb kezdeményezések már nem igen fordulnak elő.”63 Az egyházi élet megszervezése A határmódosítással kialakult helyzetet az EKT 1940. szeptember 2-án tárgyalta, és két megoldási lehetőséget vázolt. Az optimista forgatókönyv szerint Kolozsvár továbbra is gyakorolni szeretné kormányzati jogát a Romániában maradt egyházrész felett.64 Számolva azonban az egységes kormányzás megszűntével, az EKT felhatalmazta Gál Miklós főgondnokot a dél-erdélyi egyházkormányzat felállítására, Torda központtal. Egyházi részről az ügyvezetést Árkosi Tamás egyházi közügyigazgatóra, aranyos-tordai esperesre bízta.65 Az adminisztráció megszervezésén túl, Kolozsvár másik igyekezete az egyházi élet zavartalan működésére irányult. Ezért már szeptember 3-án körlevélben szólította fel alkalmazottait, hogy maradjanak állomáshelyeiken, és intsék nyugalomra, önfegyelemre híveiket.66 November 7-én pedig fegyelmi eljárás beindítását helyezte kilátásba alkalmazottai áttelepedésének meggátolására,67 azt követően, hogy eredménytelenek maradtak a visszatérésre utasító felhívásai.68 A dél-erdélyi önálló egyházkormányzat felállítására szeptember 26-án került sor Tordán, a legszükségesebb közigazgatási tisztségek betöltésével.69 A legfőbb döntéshozó és végrehajtó szervet a kolozsvári Egyházi Képviselő Tanács Romániában maradt tagjaiból hozták létre Egyházi Képviselő Tanács Torda (EKTT) néven, Gál és Árkosi elnöklete alatt.70 Az adminisztráció alsóbb szintjei – bár őket nem érintette a határkorrekció – ugyancsak átszervezésre kényszerültek a hatósági akadályoztatások miatt.71 Egyházközségi szinten ennek elhárítására hozták létre a Vezérlő Bizottságot, melyben az ügyintézést ellátó testületek vezetőségére ruházták át a végrehajtói hatalmat.72 Egyházköri szinten az Egyházköri Közgyűlés Elnöksége irányította és végezte a közigazgatási tevékenységet.73 Legfelsőbb szinten a hetenként két alkalommal ülésező Elnöki Értekezlet látta el

Pál János

67


a feladatokat, miután az EKTT ülésezése teljesen kiszámíthatatlanná vált a gyülekezési tilalom és az utazások szigorú korlátozása miatt.74 Az átszervezés egyetlen szinten, a legitim kormányzati szervek felállításának területén szenvedett csupán kudarcot. Ennek hátterében – miként Árkosi megjegyezte – a fennálló zavaros közállapotok és az állami gáncsoskodás állt.75 A szervezkedés jövőjét illetően Árkosi így nyilatkozott: „arról ma még általánosságban sem beszélhetünk.”76 A teljes körű és törvényes intézményrendszer kialakítása tehát egyértelműen külső körülmények függvénye volt. Ezt támasztja alá az 1941. decemberi, javaslatokat kérő, valamint az 1942. június 2-i, főtanácsi tagok megválasztására utasító körirat is.77 Mindkét intézkedés az önszerveződési szándékot mutatta, mely külső, állami tényezők következtében feneklett meg. Ez a kényszer és felismerés késztette az 1942. november 17-én ülésező EKTT-t arra, hogy ideiglenes jelleggel felállítsa a legszükségesebb bírósági és közigazgatási szerveket, bizottságokat.78 Az átszervezések ellenére, a szigorú gyülekezési tilalom miatt a közigazgatás egyetlen szintjén sem sikerült a zavartalan működést biztosítani. Sok esetben a minimális ügyvitelben is fennakadások léptek fel az egyházi szervek kommunikációjának akadályozásával. Volt rá példa, hogy a tisztújító feladatkört is ellátó köri közgyűlés elmaradása legitimációs problémát eredményezett.79 A tilalom szigora vagy lanyhasága a hatóságok hozzáállásától is függött. Így például 1942-ben a felsőfehéri körben szinte mindenhol megtarthatták az évi esperesi vizsgálószékeket, a küküllői és torda-aranyosiban ellenben el sem kezdhették.80 Az ebből származó fennakadásokat az Elnökség kétféleképpen igyekezett kivédeni: az iratok esperesi hivatalokhoz való beküldése, vagy az „egyszemélyes” esperesi látogatások révén.81A kommunikációs zavar mellett további nehézséget jelentett az egyházi ügyvitel számára az állandó személyzethiány, amit az áttelepedés, a kötelező munkaszolgálat, a hadbírósági eljárások okoztak.82 A központi igazgatásban a személyzethiányt az anyagi alapok hiánya is súlyosbította, Bukarest ugyanis nem volt hajlandó államsegélyt biztosítani.83 Az ezekből fakadó súlyos hiányosságok következtében a központi adminisztráció a minimális feladatvégzésre volt kénytelen berendezkedni, ami természetesen a munkavégzés minőségének rovására ment. A tordai központ eredményes működését három tényező segítette: a) Kolozsvár, amely az impériumváltáskor jelentkező adminisztrációs nehézségek áthidalása mellett84 – a hiányos kommunikáció ellenére – mindvégig szemmel követte és útmutatásokkal látta el Tordát, különösen az utóbbit meghaladó egyházjogi kérdésekben.85 Torda különben minden lépéséről értesítette Kolozsvárt,86 és a kompetenciáját meghaladó ügyekben annak jóváhagyását kérte.87 b) A huszonkét éves kisebbségi lét erős és jól működő kapcsolatrendszert eredményezett a különböző magyar intézmények között. Több forrásunk jelzi, hogy a dél-erdélyi magyar felekezetek kezdetektől fogva állandó együttműködési, partneri kapcsolatban állottak adminisztrációs, oktatási, szociális, pasztorációs kérdésekben.88 Hasonló viszony állt fenn az Erdélyi Gazdasági Egylettel,89 a „Hangya” Szövetkezeti Központtal90 és a Romániai Magyar Népközösséggel.91c) Magyarország, amely kolozsvári közvetítéssel a leghatékonyabb érdekvédelmi tényezőt jelentette. A diplomáciai támogatás mellett a teljes elszigeteltségből való kiutat is biztosította konzulátusain keresztül, miután ezek a hivatalos és folyamatos kapcsolattartás egyetlen csatornáiként működtek. Forrásaink szerint ugyanakkor Magyarország a második bécsi döntés után is folytatta a magyar egyházak anyagi támogatását.92

Pál János

68


Utánpótlás-nevelés kérdése A határrevízió rendkívül előnytelen helyzetet teremtett a Romániában maradt egyházrész számára. A nehézségek elsősorban abból adódtak, hogy mindkét középiskola (Kolozsvár, Székelykeresztúr), a lelkészképző Teológiai Akadémiával egyetemben, a Magyarországhoz visszacsatolt egyházrészhez került. Ezzel az utánpótlás bázisai éppen azokon a területeken szűntek meg, amelyek az egyház önreprodukciójának alappilléreit képezték. A kérdés azonnali orvoslása ezért igen kiemelt figyelmet kapott. Annál is inkább, mivel a második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét az egyházi tisztviselők körében, amely nemcsak távlatilag jelentett problémát és vetített elő szomorú jövőképet, hanem azonnal éreztette hatását nemcsak az egyházi élet és munka minőségének hanyatlásában,93 hanem intézményrendszerének elsorvadásában is. A folyamatos áttelepedések miatt krónikussá váló lelkészhiányt a tordai vezetőség két módon próbálta orvosolni. Az egyik stratégia azonnali és ideiglenes, a másik távlati megoldást keresett. Előbbi kategóriába az EKTT 1943. június 29-i határozata tartozott a lévita intézmény bevezetésével, amely a megüresedett lelkészi állásokat kántor-tanítókkal kívánta feltölteni.94 A szakemberhiány azonban a gyakorlatba ültetés esélyeit minimálisra csökkentette.95 Mindössze Magyarzsákodon vezetett eredményhez a próbálkozás, de a korabeli állapotokat jelzi, hogy az 1943. szeptember 5-én lelkészi munkakörrel is megbízott Csongvay Árpád96 még ugyanazon esztendő végén áttelepedett Magyarországra. A távlati megoldást az intézményes keretek között folyó rendszeres képzés jelentette. Torda megkeresésére a Nagyenyeden létrehozott Református Teológiai Intézet vezetősége vállalta is az unitárius lelkészképzést,97 de 1940−1944 közt mindössze egyetlen személy jelentkezett felvételre,98 jóllehet Fekete Lajos brassói és Barabás Miklós nagyenyedi lelkészek legációra való felkészítéssel és küldéssel igyekeztek a középiskolás diákokat a papi pálya felé irányítani.99 Hasonló gondok jelentkeztek az oktatás területén is. Szathmáry János egyházi jogtanácsos már 1941. július 29-én így referált a dél-erdélyi helyzetről Kolozsvárnak: az iskolaügyek gyengén állnak, tanítóik nincsenek, a lelkészeknek valószínűleg az 1941/1942. iskolai évben sem fogják engedélyezni az iskolai oktatást, tanítóképezdei növendékeik pedig nincsenek.100 A tanítóhiányt az egyház többféleképpen próbálta pótolni. Az egyik legkézenfekvőbb megoldást a lelkészekkel történő helyettesítés szolgálta, de tökéletes megoldást ez sem szavatolhatott, mivel az állam ezek oktatói tevékenységét nem volt hajlandó elismerni.101 Folyamatos áttelepedésük pedig kezdetben a manőverezési lehetőségek beszűküléséhez, később azok megszűnéséhez vezetett. Egy másik korlátolt megoldási lehetőséget az átcsoportosítás biztosított,102 de később ez a stratégia is kudarcot vallott a tanítói kar áttelepedése miatt. A gondokat fokozta a működési engedélyek megvonása az állami hatóságok által,103 és a kötelező munkaszolgálatra való behívás.104 Kudarcot vallott a nyugdíjazott pedagógusok alkalmazásának kísérlete is, mivel számukra az állam csak a hadbavonult tanszemélyzet helyettesítését tette lehetővé.105 A perspektivikus és szilárd alapú utánpótlás megteremtésének céljából 1942-ben ösztöndíj alapot hoztak létre (Belsőemberi Pályára Készülő Ifjak Segélyalapja), amely a továbbtanulni óhajtó és egyházi szolgálatra készülő középiskolás diákokat részesítette pénztámogatásban.106 Az ösztöndíj alapját több forrás biztosította: egyéni adományok, önálló források, a lelkészek fizetése. Indításakor a program sikeres kezdeményezést vetített előre (az 1942/1943. iskolai évre az EKTT szelekciós úton húsz tanulót jelöl-

Pál János

69


hetett ki, támogatásukra pedig 190 000 lejt irányzott elő),107 kiértékelését azonban az 1944-ben bekövetkezett változások lehetetlenné teszik. Mindamellett számolnunk kell azzal a realitással, melyről Lőrinczy Dénes – az egyházszervezés kudarcait ecsetelő beszámolójában – az utánpótlással kapcsolatosan nyilatkozott. „Pedig a mai körülmények között igazán minden lehetőt megtettünk, ami csak a rendelkezésünkre állott közügyeink szolgálása terén. És amit nem oldott meg annakidején 22 esztendő a maga »végleges elrendezésével«, mit tehetnénk e tekintetben, mikor alig néhány középiskolás növendékkel rendelkezünk. És ezek is, ha szerét tehetik, mennek át, mint ahogy átmegy mindenki, akit a mai fiatalok közül katonai szolgálatra hívnak be.”108 [kiemelés − P. J.] Borúlátóan, az utánpótlás reménytelenségéről nyilatkozott egyébként Árkosi is 1942 novemberében.109 Az utánpótlás-képzés eredményességét tehát – akárcsak az adminisztrációét – felülírta és döntően befolyásolta Bukarest politikája. Összegzés A három egyházkörbe (aranyostordai, küküllői, felsőfehéri) szerveződő, 53 egyházközséget (51 anya-, két leányegyházközség) magába foglaló dél-erdélyi egyházrész életét, amint azt a fentiekben vázolt folyamatok mutatják, fokozatos társadalmi térvesztés, intézményi, demográfiai és tevékenységi sorvadás, leépülés jellemezte. A működéshez szükséges közigazgatást ugyan sikerült Tordának ellátnia, de egy sor olyan jellegű problémával szembesült, melyek távlatilag az Árkosi által megfogalmazott jövőképet vetítették előre. A román állam totalitárius berendezkedése és magyarságpolitikája ugyanis olyan folyamatokat indított el, melyek teljesen felülmúlták Torda mozgásterét. A problémák legfőbb gyökerét a humánerőforrás-hiány képezte, melynek dinamikáját a román állam diszkriminatív intézkedései szabályozták. Torda tehát folyamatos kényszerpályán mozgott, ennek iránya pedig az Árkosi-féle diagnózis felé gravitált. Mindezt 1943-ban a kolozsvári EKT vezetősége – a Gál Miklóssal való találkozás után – ugyancsak megerősítette: „[...] ottani egyházunk helyzete nehéz és a jövőt illetőleg szomorú kilátásokkal küzd, főleg a minduntalan növekvő papi és tanítói hiány miatt.”110 Jegyzetek Ürmösi Unitárius Egyházközség Levéltára (a továbbiakban: ÜUELt), 1940. évi csomó, 298/1940. Fejezetünkben az alábbi munkákra támaszkodtunk. L. Balogh Béni: A magyar−román viszony és az erdélyi kérdés 1940–1944 között. In Kovács Kiss Gyöngy (szerk.): Történelmünk a Kárpátmedencében. Kolozsvár, 2006, Komp-Press Kiadó, 19−29. o.; L. Balogh Béni – Bárdi Nándor: A dél-erdélyi magyarság jogi és politikai helyzete a második bécsi döntést követően. In. Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László (szerk.): Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008, Gondolat Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet, 162−167. o.; L. Balogh Béni: Az Antonescu-rezsim békeelképzelései 1940−1944 között. Századok, 2007. 1. sz. 3−27. o.; Uő: Az „idegháború” kezdete. In Bárdi Nándor – Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2006, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 101−121 o.; Benkő Levente: Magyar nemzetiségi politika Észak-Erdélyben (1940–1944). Pro Minoritate, 2002. Ősz. 7–41. o. 3 Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltára (a továbbiakban: EUEGyLt), Mo. 6/1519/1940.

1 2

Pál János

70


Unitárius Jövendő (a továbbiakban: UJ), 1940. 9−10. sz. 110. o. Uo. 6 Magyarszovát, Alsófelsőszentmihály, Lupény, Mészkő, Bethlenszentmiklós, Dicsőszentmárton, Harangláb, Küküllődombó, Magyarsáros, Magyarzsákod, Petrozsény, Szind. 7 UJ, 1941. 10. sz. 62. o. 8 EUEGyLt, R. 69/83/1943. Nyilvánossági joga egyiknek sem volt. 9 EUEGyLt, Tordai csomó, 6–16/ad 470/1941. 10 EUEGyLt, R. 69/83/1943. 11 EUEGyLt, R. 46/1355/1943. Egyházi Képviselő Tanács Torda, jegyzőkönyv (a továbbiakban: EKTT jkv.) 1943. június 29. 5. jegyzőkönyvi pont (jkvp.), 5–6. o. 12 EUEGyLt, R. 57/427/1944. Elnöki Értekezlet (a továbbiakban: EÉ jkv.), 1943. augusztus 30. 301. jkvp. 83–84. o.; EUEGyLt, R. 58/638/1944. EÉ jkv. 1944. január 18. 47. jkvp. 16. o. 13 EUEGyLt, R. 51/1846/1943. EKTT jkv. 1943. december 8. 11. jkvp. 38. o. 14 Egyetlen iskolafelállítási kísérletről tudunk az Ürmösi Egyházközség esetében. Az állami szervek azonban megválaszolatlanul hagyták az egyházközség kérését. ÜUELt. 1941. évi iratcsomó, 46/1941. 15 EUEGyLt, R. 57/427/1944. EÉ. jkv. 1943. szeptember 28. 353. jkvp. 98. o. 16 EUEGyLt, R. 46/1355/1943. EKTT jkv. 1943. június 29. 8. jkvp. 6. o. A mészkői iskola tanítónője az engedély hiánya miatt lemondott állásáról.; EUEGyLt, R. 58/683/1944. EÉ 1944. március 22. 136. jkvp. 44. o. 17 EUEGyLt, R. 46/1355/1943. EKTT jkv. 1943. június 29. 4. jkvp. 5–6. o. Az egyház ellenlépésként egyrészt az érintettek működési engedélyének megszerzésével próbálkozott, másrészt tanítóit, lelkészeit az oktatói munka végzésére utasította a folyamatosság fenntartásának szándékával. 18 EUEGyLt, R. 58/683/1944. EÉ jkv. 1944. január 18. 54. jkvp. 17–18. o. Alsófelsőszentmihály tanítónőjétől erre hivatkozva vonta meg az engedélyt a Vallásügyi Minisztérium. Nem véletlen tehát, hogy a Vallásügyi Minisztérium kimutatást kért azokról az egy tanerős iskolákról, melyeknek élén tanítónő állt. EUEGyLt, R. 51/1846/1944. EKTT 1943. december 8. 4. jkvp. 32. o. 19 EUEGyLt, R. 25/890/1942. (Haranglábi, magyarszáváti tanítók.) 20 EUEGyLt, R. 24/888/1942. 21 Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL), Miniszterelnökség, Nemzetiségi és Kisebbségi Osztály iratai (a továbbiakban: K 28), 12. cs., 50. tétel, 1942-0-21479. 22 EUEGyLt,. R. 29/1278/1942; EUEGyLt, R. 29/783/1942; EUEGyLt, R. 32/ad 1542/1943. 23 EUEGyLt, R.32/ad 1542/1943. (2251/Pol. – 1943. sz. külügyminiszteri leirat.) 24 Uo. 25 EUEGyLt, R. 32/ad 1542/1943. (EKT 1943. május 13-i határozata); EUEGyLt, R. 32/ad1542/1943. (EKT 1943. május 17-i válaszlevele.) 26 EUEGyLt, R. 32/ad 1542/1943. (Mikó Imre 1943. február 17-i levele Csifó Nagy László egyházi titkárhoz.) 27 EUEGyLt, R. 11/1166/1941. 28 EUEGyLt, R. 35/1714/1942; A lelkészek és a magyar lakosság lelki megfélemlítésébe, fizikai bántalmazásába a román lakosságot is bevonták a hatóságok. EUEGyLt, R. 32/1542/1942. (Buzogány Kálmán 1942. november 14-i jelentése.) 29 Uo. 30 Uo. 31 EUEGyLt, R. 40/822/1943. 32 33 EUEGyLt, R. 69/83/1943. 34 EUEGyLt, Mo. 6/1519/1940. A Magyarországi Unitárius Egyház Zsinati Főtanácsa Marosvásár helyen a városháza dísztermében 1941. évi június hó 9-én tartott ülésének jegyzőkönyve. Kolozsvár, 1941. 26. o. 35 Keleti Újság, 1940. XXIII. 268. sz. 4 5

Pál János

71


EUEGyLt, Tordai csomó, ad 789/1941. Ez a jelentés a határrevízió pillanatának népesedési viszonyait rögzíti, nem pedig az 1942-es realitásokat. Torda „csúsztatásának” hátterében lélektani és gyakorlati okok álltak. 37 EUEGyLt, Ev. I. 1944. 38 Uo. 39 ÜUELt, 1943. évi iratcsomó, iktatószám ad 31/1943. 40 EUEGyLt. R. 49/1446/1943. 41 EUEGyLt, R. 51/1846/1943. EKTT. jkv. 1943. december 8. 14. jkvp. 52–53. o. 42 A Székelykeresztúri Unitárius Br. Orbán Balázs Gimnázium Évkönyve: 1940/41, 1941/42, 1943/43, 1943/44; A Kolozsvári Unitárius Gimnázium Évkönyve: 1940/41, 1941/42, 1942/43, 1943/44. 43 EUEGyLt. R. 69/83/1943. „A bécsi döntés után ugyanis híveink olvasatlanul mentek át a határon és mennek ma is. Papok, tanítók, énekvezérek, iparosok, ügyvédek, orvosok és a hívek színevirágai mentek el úgy, hogy vannak egyházközségek, amelyekből eltűnt az ifjúság és csak az öregek és a nők maradtak itthon. Elnéptelenedés folytán már megszűnt a bucaresti és aranyosgyéresi eklézsia.” 44 Uo. 45 Monitorul Oficial, 19 octombrie 1940. Decret-Lege nr. 2548. 5997–5999. o.; Monitorul Oficial, 15 februarie 1941. Decret-Regal 758.; Monitorul Oficial, 6 februarie 1941. Decret-Lege nr. 236. 553–556. o.; EUEGyLt. R. 46/1355/1943. EKTT. jkv. 1943. június 29. 2. jkvp. 1. o. 46 EUEGyLt, R. 25/860/1942.; A dél-erdélyi egyházrész egyetlen kiadványa: az Unitárius Jövendő Kovács Lajos brassói lelkész halálával megszűnt megjelenni. EUEGyLt, R. 57/427/1944. EÉ jkv. 1943. március 15. 69. jkvp. 21. o.; A későbbiekben nem sikerült ennek újjáélesztése, sem pedig más kiadványok megjelentetése. 47 EUEGyLt, R. 25/860/1942. 48 ÜUELt, 1942. évi iratcsomó, 212/1942. 49 EUEGyLt, R. 51/1846/1943. EKTT jkv. 1943. december 8. 19. jkvp. 34. o. 50 ÜUELt, 1941. évi iratcsomó, 14/1941.; ÜUELt, 1941. évi iratcsomó, 126/1941. 51 EUEGyLt. R. 58/638/1944. EÉ jkv. 1944. március 7. 115. jkvp. 37–38. o. 52 EUEGyLt, R. 46/1355/1943. EKTT jkv. 1943. június 29. 27. jkvp. 3. o. 53 EUEGyLt, R. 46/1355/1943. EKTT jkv. 1943. június 29. 31. jkvp. 16. o. 54 EUEGyLt. R. 46/1355/1943. EKTT jkv. 1943. június 29. 3. jkvp. 1. o., 10. jkvp. 2. o., 36. jkvp. 4. o., 37. jkvp. 4. o. (December 1., Január 28., Hősök Napja, Románia hadbalépésének évfordulója.) 55 ÜUELt, 1941. évi iratcsomó, 81/1941. (Temető Bizottságok felállítása); ÜUELt, 1941. évi iratcsomó, 88/1941. (Tisztasági Hetek szervezésének támogatása); ÜUELt, 1941. évi iratcsomó, 67/1941. (Hadbavonultak segélyezése körüli visszaélések lelkészek általi leleplezése); ÜUELt, 1941. évi iratcsomó, 86/1941. (Lelkészi segítség a „kereskedelem moralizálásában”); ÜUELt, 1941. évi iratcsomó, 90/1941. (Iskolai énekkarok szervezése). 56 EUEGyLt., R. 57/427/1944. EÉ jkv. 1943. január 26. 6. o. 57 EUEGyLt, R. 22/734/1942; EUEGyLt, R. 69/83/1943. 58 Arhivele Naţionale Direcţia Judeţeană Mureş, fond Pretura Plăşii Odorhei-Saschiz, dos. 115. f. 89. 59 EUEGyLt. R. 25/860/1942. „Gazdaságilag leromolva, adókkal, belső kölcsönökkel és most visszacsatolási adóval agyonterhelve, alig bírják híveink a terheket. A falvakban alig van munkaerő a fiatalok »átmenetele« miatt. A kettészakadt családok pedig lelkileg is roppant nyomás alatt élnek.”; EUEGyLt, R. 10/1118/1941. „A levél elején keserűen panaszolja el Pataki András afia [azaz: atyafia – P. J.], hogy »az anyanyelven való beszéd után az írást is eltiltották«, megverik azt, aki magyarul beszél, minden semmiért hadbíróság elé állítják, legnagyobb dologidőben elviszik utat csinálni 2-3 hétre s lovát egész nyárra.”; EUEGyLt, R. 32/1542/1942. „A román hatóságok igyekeznek a magyarokat elszegényíteni és kiüldözni. A magyar papokban látják az akadályt. 36

Pál János

72


Ezért mindent kitalálnak a magyar papok ellen, hogy kiüldözzék, vagy börtönbe juttassák. Ebben a nagy küzdelemben támasz nélkül van a dél-erdélyi magyar papság. A dél-erdélyi magyarság le van szegényedve, rongyolódva, mindenét elvették, mindenéből kifosztották. Bátran mondhatjuk, hogy ruha nélkül, cipő nélkül, kenyér és élelem nélkül áll. Ha a magyar kormány gyorsan nem talál módot arra, hogy a helyzeten változtasson, a dél-erélyi magyarság teljesen megsemmisül.” 60 EUEGyLt, R. 8/728/1941. 61 EUEGyLt, R. 20/379/1942. 62 ÜUELt, 1943. évi iratcsomó, 20/1943. 63 EUEGyLt, R. 69/83/1943. 64 Egyházi Képviselő Tanács (a továbbiakban: EKT) jkv. 1940. szeptember 20. 273. jkvp. 338. o.; EUEGyLt, Mo. 6/1519/940. 65 EUEGyLt, Mo. 6/1519/1940. 66 Uo. 67 EKT jkv. 1940. november 7. 310. jkvp. 374. o. 68 EUEGyLt, Mo. 6/1519/1940. (Árkosi Tamáshoz és Gál Miklóshoz intézett tájékoztató.) 69 UJ, 1940. 9−10. sz. 109−110. o. 70 Uo. 109. o. 71 EUEGyLt, R. 69/83/1943.; EUEGyLt, R. 22/734/1942. „Egyházközségeink, köreink és központi ügyvitelünk súlyosan érzik a gyűléskorlátozásokat. Helyenkint könnyítenek a helyi hatóságok, de általában mind a mozgás, mind a gyűlésezés rendkívül korlátozott.” 72 EUEGyLt, R. 69/83/1943. 73 Uo. 74 EUEGyLt, R. 57/427/1944. EÉ jkv. 1943. március 15. 25. o.; EUEGyLt, R. 77/ad 732/1942.; Információink szerint 1940 augusztusától 1944 szeptemberéig öt alkalommal sikerült az egyházkormányzást hivatott testület üléseit összehívni (1940. november 16., 1941. december 11., 1942. november 17., 1943 június 29., 1943. december 8.). 75 EUEGyLt, R. 69/83/1943. 76 Uo. 77 ÜUELt, 1942. évi iratcsomó, 136/1942. 78 ÜUELt, 1942. évi iratcsomó, 225/1942. 79 ÜUELt, 1942. évi iratcsomó, 6/1942. 80 EUEGyLt. R. 25/860/1942. 81 EUEGyLt, R. 57/427/1944. EÉ jkv. 1943. május 7. 148. jkvp. 43–44. o.; EUEGyLt, R. 57/427/1944. EÉ jkv. 1943. április 29. 120. jkvp. 36. o. 82 EUEGyLt, R. 46/1355/1943. EKTT jkv. 1943. június 29. 1., 2., 4. jkvp. 20. o.; EUEGyLt, R. 25/860/1942. 83 EUEGyLt, R. 51/1846/1943. EKTT jkv. 1943. december 8. 12. jkvp. 34. o. 84 EUEGyLt, R 3/1666/1940.; EUEGyLt, R. 4/1768/1940.; EUEGyLt, R. 8/728/1941. 85 EUEGyLt, R. 62/189/1944.; EUEGyLt, R. 48/1361/1943. 86 EUEGyLt, R. 51/1846/1943. 87 EUEGyLt, R. 57/ad427/1944.; EUEGyLt, R. 47/1360/1943.; EUEGyLt, R. 47/ad1360/1943. 88 EUEGyLt, R. 58/683/1944. EÉ jkv. 1944. február 1. 55. jkvp. 19. o.; EUEGyLt, R. 57/427/1943. EÉ 1943. november 30. 441. jkvp. 122–123. o. 89 EUEGyLt, R. 58/683/1944. EÉ jkv. 1944. március 22. jkv. 134. jkvp. 43–44. o. 90 ÜUELt, 1940. évi iratcsomó, 290/1940.; EUEGyLt. R. 3/ad1666/1940. 91 EUEGyLt, R. 19/2018/1941.; EUEGyLt, R. 40/822/1943. 92 MOL, K. 28, 198. cs., 367. tétel 17. 7–13. o. 93 EUEGyLt, R. 69/83/1943. 94 EUEGyLt, R. 46/1355/1943. EKTT. jkv. 1943. június 29. 28. o. „EKTT szükségét érzi annak, hogy a lelkészi utánpótlás ezidőszerinti rendkívüli nehézségei miatt, a lelkészhiány egyre súlyosabban érezhető nyomasztó volta ellensúlyozására lévitai minőségben, a lelkészi és tanítói, illetve

Pál János

73


a lelkészi és énekvezéri teendők végzésére, megfelelő felkészültséggel, illetve képesítéssel bíró okleveles énekvezér-tanítókat alkalmazzon oly egyházközségekben, hol ezidőszerint se a lelkészi, sem a tanítói, illetve énekvezéri állás betöltve nincsen.” 95 EUEGyLt, R. 58/683/1944. EÉ. jkv. 1944. január 7. 27. jkvp. 7–8. o. 96 EUEGyLt, R. 57/427/1944. EÉ. jkv. 1943. szeptember 28. 98. o. Csongvay nem végezhetett keresztelési, esketési és temetési szertartásokat. 97 EUEGyLt, R. 57/427/1944. EÉ. jkv. 1943. október 19. 384. jkvp. 106. o. 98 EUEGyLt, R. 57/427/1943. EÉ. jkv. 1943. november 26. 406. jkvp. 114. o.; Götz Endre nem kezdhette meg tanulmányait, mert besorozták. EUEGyLt, R. 58/638/1944. EÉ. jkv. 1944. január 7. 16. jkvp. 4–5. o. 99 EUEGyLt, R. 57/427/1944. EÉ. jkv. 1943. február 10. 12. o.; EUEGyLt, R. 57/427/1944. EÉ. jkv. 1943. április 9. 118. jkvp. 35. o.; ÜUELt, 1943. évi iratcsomó, 80/1943. 100 EUEGyLt, R. 10/1118/1941. 101 EUEGyLt, R. 22/734/1942. 102 EUEGyLt, R. 46/1355/1943 EKTT. 1943. június 29. 10. o.; EUEGyLt, R. 57/427/1944 EÉ. 1944. január 18. 17. o. 103 EUEGyLt, R. 57/427/1944 EÉ. jkv. 1943. május 25. 53. o. Lukács Margit mészkői tanítónő 1943 áprilisában ezért lemondott állásáról. 104 EUEGyLt, R. 58/683/1944 EÉ. jkv. 1944. március 22. 46. o.; EUEGyLt, R. 25/860/1942.; EUEGyLt, R. 25/860/1942. 105 EUEGyLt, R. 51/1355/1943 EKT. jkv. 1943. június 29. 5. o. 106 ÜUELt, 1942. évi iratcsomó, ad 145/1942.; ÜUELt, 1942. évi iratcsomó, ad 167/1942.; ÜUELt, 1942. évi iratcsomó, 164/1942. 107 ÜUELt, 1942. évi iratcsomó, 225/1942. 108 EUEGyLt., R. 25/860/1942. 109 EUEGyLt, R. 69/83/1943. 110 EUEGyLt, R. 58/ad 683/1944.

Limes

74

Márton Áron (1896–1980)

Limes

Limes

75


Seres Attila

Márton Áron és a kisebbségi reciprocitás kérdése a magyar–román kapcsolatokban Magyar diplomáciai iratok 1940–1943*

Bevezetés A legújabb hazai történeti irodalomban már nem egy, egészen friss kutatási eredményekre támaszkodó és irányadónak tekinthető szakmunkát találunk arra vonatkozóan, hogy a második bécsi döntés után a magyar és a román kormányzatok nemzetiségpolitikája a megosztott Erdély általuk uralt felében milyen befolyást gyakorolt a magyar– román államközi bilaterális kapcsolatokra, illetve fordítva, ez a viszonyrendszer hogyan determinálta a magyar és a román hatalmi elit saját kisebbségeivel szembeni politikai cselekvési alternatíváit. A hazai szerzők mindegyike felhívja a figyelmet az észak-erdélyi románsággal kapcsolatos magyar kormányzati elvi álláspont és gyakorlati bánásmód kettősségére. A magyar nemzetiségpolitikai koncepció részben a történeti jogfolytonosságon alapult, s az egyes etnikumokkal szembeni toleranciát hirdetve, az állami politika és a társadalmi fejlődés egyik alappillérének tekintő Szent István-i állameszményhez igyekezett visszanyúlni. Másrészt a trianoni impériumváltás utáni represszív román kisebbségpolitika hirtelen reflexiójaként is felfogható, s inkább az 1918–1919 előtti nemzeti status quo erőltetett visszarendezésének igényére mutat. A történeti szakmunkák rámutatnak arra is, hogy ezt a kérdést nem lehet elválasztani a magyar–román nemzet- és egyházpolitikai viszonyrendszerben ekkor előtérbe kerülő reciprocitás (kölcsönösség) kérdésétől sem. Ez utóbbi azt a politikai elvet és kurzust takarja, amelyre hivatkozva, és amelynek keretében az érintett felek a saját államuk területén élő – magyar vagy román – kisebbségi tömegeket kezelték. Mivel a két államvezetés a konkrét intézkedéseivel legtöbb esetben a másik ország kisebbségpolitikai lépéseire reagált, a két ország nemzetiségpolitikája egymás függvényévé vált.1 A jövőbeni kutatások során érdemes lesz majd az eddigieknél jóval szisztematikusabban és célirányosabban megvizsgálni a magyar kormányzat kétfajta attitűdjének időbeli hangsúlyeltolódásait és esetleg váltakozásait az adott politikai (és geopolitikai) konstelláció függvényében. Nyilván az erre irányuló kutatások kulcsmozzanata lehet majd * A forrásközlemény az OTKA támogatásával, a PD 72.265. sz. kutatási projekt keretén belül készült.

Seres Attila

76


annak feltérképezése is, hogy a magyar kisebbségpolitikával kapcsolatos jogi szabályozás, illetve a legfelső kormányszervek rendelkezései miként csapódtak le a helyi végrehajtó szervek, a közigazgatási apparátus mindennapi gyakorlatában és intézkedéseiben. Ennek a differenciált megközelítésnek a fontos szegmense lehet továbbá annak megállapítása is, hogy a második bécsi döntés után az Erdély sorsának alakításában közvetlenül érintett magyar politikai, egyházi és társadalmi vezetőréteg – amely ekkor a különböző léthelyzet, a különféle konkrét tapasztalatok és eltérő jövőkép alapján legalább hárompólusúvá (trianoni magyarországi, észak-erdélyi, dél-erdélyi) osztható – egyes befolyásos képviselőinek álláspontja mekkora felhajtóerőt gyakorolt a magyar kormányzat döntéshozatali mechanizmusára. Ebben a tekintetben válik számunkra megkerülhetetlenné a legtekintélyesebb dél-erdélyi magyar egyházi és egyúttal politikai-társadalmi vezető, Márton Áron erdélyi (gyulafehérvári) katolikus püspök személye. Márton Áron szerepének tisztázása ebben a problémakörben azért is szükséges, mert a korábbi, rendszerváltás előtti hazai történeti irodalom félreérthető megvilágításba helyezte az észak-erdélyi románsággal kapcsolatos álláspontját. A második bécsi döntés utáni magyar–román kapcsolatokat feldolgozó első jelentősebb hazai történeti monográfia Márton Áron személyét és társadalompolitikai aktivitását annak igazolására helyezte előtérbe, hogy a magyar és a román nép között a második bécsi döntés után nemcsak elválasztó vonalak, hanem összekötő kapcsok is léteztek. A nevét román politikai és egyházi vezetők mellett azok sorában említi, akik már igen korán, 1940 októberében felhívták a figyelmet a kölcsönösségen alapuló retorziós politika veszélyeire, s mérsékletre intették a saját nemzeti kisebbségük érdekeit képviselő kormányzatokat. Az említett mű szerzője a retorziós politika kudarcának kontextusában hivatkozik a Márton Áron és a külügyminiszter általános helyettese, Ghyczy Jenő közötti 1942. szeptember 19-i megbeszélésre is,2 noha a dokumentumot végigolvasva nyilvánvalóvá válik, hogy a püspök nem a retorziós, hanem éppen ellenkezőleg, a türelmi politika tarthatatlansága mellett érvel a vezető magyar diplomata előtt.3 Ez az árnyalásra szoruló interpretáció azután átkerült a Márton Áron életrajzát, egyházi pályafutását, lelkiségét és eszmerendszerét monografikusan feldolgozó és bemutató, hiánypótló jellege okán a jövőbeni kutatásokat orientáló első korszerű biográfiába is.4 Az eddigi szakirodalomban felbukkanó hivatkozásokkal ellentétben azonban még a korabeli sajtótudósítások sem említik ebben a kontextusban Márton Áron nevét. Arra találunk csupán utalást, hogy 1940. október 8-án Gyárfás Ele mér, az Erdélyi Római Katolikus Státus (Egyházmegyei Tanács) világi elnöke, a november 4-én, Dél-Erdélyben újjászerveződő Romániai Magyar Népközösség majdani országos elnöke és Purgly László evangélikus főgondnok eljárt Teleki Pál miniszterelnöknél a négy nappal korábban Nagyváradról kitoloncolt román értelmiségiek érdekében.5 Az általunk közölt első irat, a Márton Áron és minden bizonnyal Magyarország valamelyik hivatalos diplomáciai képviselője között folytatott 1940. október 30-i eszmecseréről készített feljegyzés éppen arról tanúskodik, hogy a püspök a dél-erdélyi magyarság tömeges kálváriájának hatására, már a kezdetek kezdetétől nem zárta ki az észak-erdélyi románság egyházi intézményeivel szembeni erélyes fellépés lehetőségét. A dél-erdélyi magyarság érdekében a kényszerítő eszközök alkalmazását nemcsak megengedhetőnek, hanem célravezetőnek tartotta, azzal a kikötéssel, hogy a retorziós politikában a magyar kormány ne vállaljon kezdeményező szerepet.6 Figyelemreméltó az is, hogy jóval később, a magyar kormány 1943. november 10-i, budapesti tárcaközi értekezletén, amelyet a román felekezeti oktatás fejlesztése érdeké-

Seres Attila

77


ben adandó kormányzati engedmények ügyében hívtak össze, többször is felszólalt, s rendkívül markáns álláspontot képviselt. Sőt, mint látszik, az egyoldalú engedmények megtételére hajló magyar minisztereket az álláspontjuk módosítására bírta, s végül döntően az ő nyomására kötötték a magyar koncessziók megadását bizonyos feltételekhez, például a dél-erdélyi magyarság helyzetének javításához.7 Nyilván Márton Áron látásmódjában is bekövetkezhettek bizonyos hangsúlyeltolódások 1940–1944 között, amelyeket az általunk közölt három dokumentumban is fel lehet fedezni. Így például 1942-ben a repressziók alkalmazásának tekintetében differenciált bánásmódot, az észak-erdélyi románság megosztását, és ezzel együtt a szegényebb román néptömeg kijátszását javasolta a befolyással bíró politikai-társadalmi elittel szemben. Igaz, valóban kitapintható a habitusának egy általános jellegzetessége, mégpedig az, hogy azokban az esetekben is, amikor megengedhetőnek vagy célszerűnek tartotta a magyar ellenintézkedések megtételét, az önmérséklet és a kíméletesség fontossága mellett szállt síkra. Véleményünk szerint Márton Áron nézőpontját (és perspektíváit) döntően a dél-erdélyi magyarság második bécsi döntéssel bekövetkező teljes politikai és egzisztenciális kiszolgáltatottságára lehet visszavezetni. Az eddigi kutatásaink ugyanis azt erősítik meg, hogy nem voltak eredendő averziói vagy előítéletei más etnikumok képviselőivel szemben. Noha a székelységre általában jellemző önérzet és makacsság őt is jellemezte, az 1930-as években – fiatal kortársaihoz képest – rendkívül higgadtan és pragmatikusan gondolkodott az erdélyi magyarság sorskérdéseiről, mindig az aktuális teendőkre, a konkrét feladatok megoldására helyezve a hangsúlyt.8 Ismert továbbá, hogy 1938. szeptember 29-én, a kolozsvári plébánosi beiktatásán elmondott beszédében állást foglalt az erdélyi nemzetiségek közötti konfliktusok békés rendezése mellett, hangsúlyozva, hogy a más anyanyelvű és felekezetű csoportokkal kapcsolatos politikáját az evangélium szelleme fogja meghatározni. Leszögezte azt is, hogy minden nációnak tiszteletben kell tartania a másik érdekeit. A beszéd súlyát és hatását nyilvánvalóan növelte, hogy Márton Áron azt már az erdélyi püspökség apostoli kormányzójává történt kinevezése után mondta el.9 Magyar diplomáciai forrásokból tudható az is, hogy a Vatikán választása a püspöki szék betöltésének kérdésében azért is esett rá, mert a szentszéki diplomácia úgy ítélte meg, hogy az ő személyét a román államvezetés is akceptálni fogja.10 Úgy tűnik, hogy a második bécsi döntés Márton Áronban is törést okozott. A délerdélyi magyarságra nehezedő állami nyomás, a jogfosztottság, az állandó rekvirálások, a magyar férfiak kényszermunkára hurcolása, a magyar nyelvű tanintézmények munkájának ellehetetlenítése, a helyi hatósági közegek önkénye, s mindennek következtében a magyarság nagymérvű elvándorlása a magyar etnikum fizikai megsemmisülésének veszélyével fenyegetett. Mindehhez járult a püspök személyi „beszorítottsága”, fizikai és földrajzi mozgásterének végletes beszűkülése is: eddigi ismereteink szerint 1940. augusztus 30-a után a román állam területét csak 1942. szeptember 11-én hagyhatta el először.11 Levonható tehát az alapvető következtetés, miszerint Márton Áronnak az észak-erdélyi románsággal kapcsolatos álláspontját a bécsi döntéssel kialakuló konstelláció és a dél-erdélyi magyarság (negatív) perspektívái determinálták. A dél-erdélyi magyar lakosság integritásának megőrzése érdekében nemcsak megengedhető eszköznek, hanem célszerűnek is tartotta az észak-erdélyi románság politikai vezetőrétegével, illetve egyházi intézményrendszerével szembeni válaszlépések megtételét. Úgy vélte, hogy ez egy közvetett eszköz lenne, amelynek segítségével nem a magyar kormány

Seres Attila

78


gyakorolna közvetlen nyomást a román kormányra, hanem az észak-erdélyi románság kerülne lépéskényszerbe, s a saját egzisztenciális érdekéből kifolyólag lenne kénytelen latba vetni befolyását Bukarestben a román államvezetésnél a dél-erdélyi magyarság általános helyzetének javítása érdekében. Noha úgy tűnik, alapvetően maga is szkeptikusan viseltetett a retorziós politika sikerét tekintve, ebben látott halvány reményt a holtpontról való elmozdulásra. Véleményünk szerint Márton Áron nemcsak befolyásolója, hanem egyúttal alanya is lett a magyar–román egyházpolitikai viszonyrendszerben is megmutatkozó reciprocitásnak. A második bécsi döntés után megfeleződött az észak-erdélyi román egyházfők létszáma. Vasile Stan, a máramarosszigeti székhelyű máramarosi ortodox püspökség főpásztora rögtön, már szeptember 1-jén, tehát két nappal a bécsi döntőbírói egyezmény kihirdetése után egyházmegyéje elhagyásáról döntött. Nicolae Popovici nagyváradi ortodox püspök tagja volt annak a nagyváradi román értelmiségiekből álló kontingensnek, amelyet október 4-én Teleki Pál miniszterelnök kitoloncolt az ország területéről. Valeriu Traian Frenţiu nagyváradi görög katolikus püspök a magyar csapatok bevonulása idején Belényesen, tehát éppen az újonnan megvont határ túloldalán tartózkodott, s őt a magyar hatóságok már nem is engedték vissza püspöki székhelyére. Három román egyházi vezető, két görög katolikus és egy ortodox püspök maradt Észak-Erdélyben: Iuliu Hossu szamosújvár-kolozsvári görög katolikus püspök, Alexandru Rusu, a nagybányai székhelyű máramarosi görög katolikus püspökség főpásztora, illetve Nicolae Colan kolozsvár-feleki ortodox püspök. Igaz, a nagyváradi görög katolikus egyházmegye sem maradt vezető nélkül, ugyanis a Frenţiu mellé 1940. május 6-án felszentelt Ioan Suciu segédpüspök az egyházmegye székhelyén maradhatott.12 Dél-Erdélyben kétségtelenül Márton Áron volt a legmagasabb rangú és legtekintélyesebb magyar egyházi vezető. A protestáns egyházak – nyilván az adott egyházmegye kiterjedését, híveinek létszámát és pasztorációs szükségleteit is figyelembe véve – vikáriusokra bízták a Dél-Erdélyben maradt híveik lelki vezetését. Az erdélyi református egyházkerületet Nagy Ferenc püspökhelyettes, a királyhágó-melléki református egyházkerületet Nemes Elemér püspökhelyettes, az evangélikusokat Argay György püspökhelyettes, az unitáriusokat Gál Miklós főgondnok képviselte Dél-Erdélyben. (Argay György 1941. április 27-i püspöki kinevezését – az észak-erdélyi románok sérelmeire hivatkozva – a román kormány nem ismerte el.)13 A kölcsönösségi politika alkalmazása során magyar részről nem maradt tehát más egyházi vezető, mint Márton Áron, akit az észak-erdélyi román püspökökkel paritásba lehetett állítani. Ha a magyar–román nemzetiségi egyházpolitikai párharcot egy képzeletbeli sakktáblára helyezzük, akkor Márton Áron testesítette meg a „királynő” bábuját, amelyikkel a román bábukat folyamatosan sakkban lehetett tartani. Erre utal egyértelműen az is, hogy közvetlenül a második bécsi döntés kihirdetése után a magyar vezetés igyekezett a püspököt finoman afelé orientálni, hogy ne hagyja el Dél-Erdélyt,14 s Márton Áron láthatólag nem is függetlenítette végső álláspontjának kialakítását a magyar diplomácia ebbéli akaratától.15 A szakirodalmi eredmények, illetve a saját kutatásaink alapján konstatálható, hogy a későbbiek folyamán a magyar hatóságok a Márton Áronon esett sérelmeket elsősorban Iuliu Hossun16 és Nicolae Colanon17 torolták meg. Noha a három, Észak-Erdélyben maradt román püspök közül éppen Rusu számított rangidősnek, Hossu egyházmegyéjének történeti jogfolytonossága okán, Colan pedig az egyedüli ortodox egyházi főméltóságként számíthatott a magyar hatóságok „kiemelt figyelmére”. Szükség

Seres Attila

79


esetén, a magyar „térfélen” ők válhattak a magyar és román egyházfők személyével kapcsolatos kölcsönösségi politika szenvedő alanyává. Levéltári kutatásaink során három olyan magyar diplomáciai iratra bukkantunk, amelyek új megvilágításba helyezik Márton Áron felfogását az észak-erdélyi románsággal való kormányzati bánásmódot illetően, az észak-erdélyi „második magyar világ” mintegy ötven hónapot felölelő időszaka alatt. A probléma jövőbeni tanulmányozásának és elemzésének elősegítése céljából, illetve az eddigieknél jóval árnyaltabb történeti kép kialakítása érdekében ezeket a dokumentumokat teljes terjedelemben közöljük. Iratok18 1. Ismeretlen eredetű feljegyzés a Márton Áronnal folytatott megbeszélésről. Hely nélkül [Gyulafehérvár],19 1940. november 3. Gépelt másolat. MOL, K 64, 92. cs., 1941–34/a. t., 93/1941. res. pol. sz.

Jelentés

1940. november 3.

1940. október 30-án felkerestem Márton Áron20 erdélyi püspök urat, kivel hosszas eszmecserét folytattam a román impérium alatt maradt egyházmegyei rész és a visszatért rész egyházkormányzati problémáit illetőleg. A Miniszterelnökségen Papp József21 és Balla Pál22 urakkal, majd Teleki Pál23 gróf miniszterelnök és Hóman Bálint24 miniszter úr őexcellenciáival folytatott megbeszélések anyagát az egyházkormányzati problémákat illetőleg ismertettem. Előadtam, hogy az új határral átszelt egyházmegyék egyházjogi helyzete akként alakul, hogy: a) a szatmár-nagyváradi egyházm[egye] a régi egyházmegyei határok keretében kettéválasztva ismét teljesen különálló, a püspökök személyében is elkülönített egyházmegyét fog alkotni, melyekhez természetesen pápai bullával vagy dekrétummal a jelenlegi „magyarrészi” apostoli adminisztratúrák is visszacsatoltatnak, b) a gyulafehérvári püspökség visszatért területén igyekezni fogunk a vikariátusrendszert megtartani, de ha nem lehet, úgy az apostoli adminisztratúrát szerveztetni, melynek kormányzatánál azonban Márton p[üs]p[ö]k úr szellemét és esetleges direktíváit is igyekszünk majd a kinevezendő adminisztrátorral respektáltatni. c) A nagyváradi egyházmegye román impérium alatt maradt plébániáit a gyulafehérvári p[üs]p[ö]kséghez csatolni kérjük, mint az ap[ostoli] adminisztratúra természetes maradványát, d) a székelyföldi bizánci rítusú plébániákon megindult latinizálási folyamatot minden módon elősegítjük bizonyos határidőig, melynek letelte után a szórványos átlépések elbírálásánál a Szentszék általános rendelkezései lesznek az irányadók. Kérjük a Szentszéket, hogy a hajdúdorogi p[üs]p[ö]kség joghatóságát haladéktalanul állítsa helyre, e) az egyházi újjárendezésről felvázolt kép kiegészítéseként tájékoztattam a püspök úr őexcellenciáját a bizánci rítusú erdélyi egyházmegyéket illető terveinkről is, melyek szerint a máramarosi egyházmegyétől a munkácsi és hajdúdorogi egyházmegyékből odacsatolt plébániák sürgős restitúcióját, s a csonka nagyváradi és így megkisebbedett máramarosi püspökség aeque principális egyesítését kérjük. A személyi elbírálást illetőleg

Seres Attila

80


közöltem, hogy Hosszu25 p[üs]p[ö]k úr személye ellen a m[agyar] k[irályi] kormány nem tett észrevételt, Rusu26 p[üs]p[ö]k úrral szemben pedig annyira bizalommal van, hogy a nagyvárad-máramarosi egyesített egyházmegyék élére őt kéri kinevezni. Frentiu27 p[üs]p[ö]k urat politikai magatartása miatt a nagyváradi p[üs]p[ö]kségről letenni. Suciu28 segédp[üs]p[ö]k urat a román impérium alatt levő részre átrendelni kérjük. A balázsfalvi érsek29 joghatósága alá a fenti d) pont alatti rendezés esetén Magyarország területén nem fog semmi sem tartozni. A magyar területen maradt román püspökségeknek a prímás joghatósága alá helyezését kérjük. Amennyiben a Szentszék érsekséget sürget, prímás őexcellenciájával egyetértőleg a hajdúdorogi p[üs]p[ö]kségnek érseki rangra emelését kérjük. f) A status ügyében a Kultuszminisztérium és a Miniszterelnökség állásfoglalása akként alakul, hogy a status de facto újraéled történelmi formájában Magyarországon, de a korábbi statútumok szellemében a hierarchia (püspök, vagy vikárius, vagy adminisztrátor) direktebb és hatékonyabb módon folyik be ügyeibe, s az egyházmegye ordináriusa annak természetes elnöke, kinek a világi elnök megbízott helyettese s nem egyenrangú hivatali társa. g) A román impérium alatt maradt részen az egyházmegyei intézmények hiánytalanul megtartandók. A status helyébe lépett egyházmegyei tanács, akár mint anyaalakulat, akár mint szekció, folytassa munkáját. Márton püspök úr észrevételei és kívánalmai. 1) Örömmel veszi tudomásul a szatmár-nagyváradi p[üs]p[ö]kség történelmi alapon történő rendezését. Hangsúlyozottan kéri, hogy a román területen maradt Nagyvárad egyházmegyei plébániák az ő jurisdictiója alatt maradjanak, mert – egy plébánia kivételével – azok kifejezetten óhajtják is ezt, félvén a temesvári káptalan szellemének fertőzésétől. Indokolt ez a kért intézkedés is, mert ezzel a román területen maradt erdélyi püspökségi rész numerica is erősödik. Nagy hálával veszi, hogy a magyar intézőkörök a magyar impérium alá visszatért erdélyi püspökségi egyházmegyei rész további kormányzati berendezésénél is figyelemmel lenni kíván30 az ő személyére és kormányzati elveire. 2) A bizánci rítusú székelyföldi plébániák ügye szerinte igen kis problémává zsugorodik össze, mert az ottani hívek nem akarnak semmiképpen sem az eddigi gyakorlat folytán kialakult helyzetben az „oláh” valláson maradni. Komolynak tartja ő is azt a veszedelmet, hogy amennyiben azok a latin rítusra át nem térhetnek, inkább protestánsokká lesznek, mintsem, hogy a rítusban megmaradjanak. Akik azután mégis megmaradnak a kel[eti] szertartáson, azok számára a hajdúdorogi püspökség joghatósága biztosíttassék minél hamarabb. 3) Fájdalommal hangoztatja a p[üs]p[ö]k úr, hogy a magyar lakosság kiutasítása és kivándorlása következtében milyen súlyos válságba kerülhet az egyházmegye a román impérium alatt. Falvai alig maradnak, a városokban a német elem okoz gondot. A szórványokban nehézzé válik a pasztorálás. Felkért, hogy a ferenciek római generálisánál eszközöljem ki, hogy a túl népes zárdákból adjanak számára vándorpasztorálással foglalkozó ferencrendi szerzeteseket, s a csak esti órákban tartható egyesületi munka miatt a kórus alól ezeket mentsék fel. Felvetette a kérdést, mi lesz a szemináriummal, ha a román kormány nem folyósítja az államsegélyt, s azt kívánja, hogy a csekély számú papnövendék (2 teológus van most) Temesvárra küldessék? Bízik, hogy a magyar intézőkörök nem engedik ezt bekövetkezni, mert ilyen intézkedés maga után vonhatná az egyházmegye aeque principális egyesítését a temesvárival.

Seres Attila

81


Kitért itt a p[üs]p[ö]k úr a kolozsvári probléma betöltésére is.31 Ő azt meg nem tarthatja, s hamarosan kinevezi a plébánost, ki azonban praktikus szempontokból nem lehet egy személy az ordináriussal, mert ott több mint 200 igen nagy területen szétosztódott plébánia ellátásáról van szó. Említette a püspök úr, hogy aggódik, nem sok-e az, amit a magyar intézőköröktől a vikáriátus és a szeminárium számára kért?!32 Megnyugtattam, hogy a szükséges és fontos költségeket minden intézménynek, így tehát az erdélyi egyházm[egyé]nek is fogják biztosítani a lehetőség szerint.33 4) A szebeni ferencesnővérek intézeteit a románok az új erdélyi román egyetem céljaira szeretnék (Ghibu Onisifor34 ördögi igazgatására) igénybe venni. Az intézményből egy épületet rendelkezésre bocsátottak már, de az oláhok mindent akarnak. A szebeni főesperes-plébános35 személyesen is referált jelenlétemben a p[üs]p[ö]k úrnak, s említette, hogy az egyetem rektora kitért a helyszíni szemle elől, melyet ő indítványozott, hogy a kisajátítás lehetetlenségét demonstrálja. A p[üs]p[ö]k úr ismételten üzente, hogy az apácák és a növendékek tartsanak ki. Ha botrány kell az oláhoknak, legyen botrány, az apácák és növendékek az épületek előtt, a szabad ég alatt imádkozzanak, s ő is odasiet és velük imádkozik, míg a közfelháborodás az esztelen intézkedés megváltoztatását nem követeli. Most 240 személy lakik állandóan benne, s bár 45% apadás van általában a növendékek számában, még mindig elég tekintélyes a számuk minden egyházmegyei iskolai intézményben. A szebeni főesperes újabb intervenciót sürgetett, a p[üs]p[ö]k úr azonban feleslegesnek tartotta azt, miután Antonescu36 conducator maga ígérte meg a nunciusnak, hogy nem vesznek igénybe több épületet, s ha ezt az ígéretét nem tudja érvényesíteni, felesleges, illetve céltalan minden újabb lépés. A p[üs]p[ö]k úr ezzel kapcsolatban azt kéri, hogy a magyar hatóságok az ide visszatért területek román egyházi intézményeit kíméljék – nehogy a románok ürügyet kapjanak erőszakos intézkedésre, viszont igen erélyesen lépjenek fel féltett egyházi intézményeikkel szemben retorzióként, ha az ottmaradt magyar egyházi intézményeket rekvirálás veszedelme fenyegetné, vagy egyéb molesztálást szenvednének, ilyenkor azonban ki kell emelni az illetékes egyházfő előtt, hogy ez retorzió csupán, mert ez esetben a románok azonnal leadják Bukarestnek az S.O.S.-jelzést és észbe kap az oláh kormányzat. A vasgárda általában nem erőszakoskodik ez ideig még, amit inkább a német csapatok rendtartó magatartásának, mint a gárda méltányosságérzetének lehet tulajdonítani. A magyar birtokosokat azonban állandóan molesztálják helyiség- és igásállat- és szerszámrekvirálással és felhalmozott eleségkészletük áron aluli kényszerátvételével. A p[üs]p[ö]k vendége, Okányi földbirtokos37 mesélt erről. A p[üs]p[ö]k úr anyagi helyzete az idén igen gyengén áll, mert bortermése katasztrofálisan rossz. Erdejében, mert katonai zónának minősített területen van, oláh alkalmazottakat kell tartania, kik nem nagyon képviselik az ő érdekeit. Maga számára azonban nem kér külön segélyt. Intézményei megsegítését is csak akkor kéri majd, ha az államsegélyeket megtagadják tőlük. Egyelőre e téren nincs panasza. A p[üs]p[ö]k úr a beszélgetés folyamán azon impressziót nyerte, amire én bátorítottam is, hogy a tél folyamán, még a karácsony előtt Rómába kellene jönnie, hogy ott a gyenge és ingadozó nuncius jelentéseivel szemben, vagy azok kiegészítésére személyesen referáljon, s nyilvánítsa aggodalmait, s kérje pozíciójának, mely a latin katolicizmus egyetlen megbízható keleti őrsége,38 alátámasztását a német és olasz vatikáni nagykövetségek útján is. Kéri a p[üs]p[ö]k úr, hogy Rómában és Freiburgban tanuló növendékpapjait a magyar kormányzat eddigi generózus támogatásában továbbra is részesítse.

Seres Attila

82


Ezen jelentésemhez fűzöm az utam alatt tapasztalt jelenségeket is. Az aradi és gyulafehérvári állomásépületek várótermeiben oláh menekültek, illetve visszaköltözöttek tanyáznak. Gyulafehérvárra érkezésem előtti napon hoztak 250 ilyen menekültet, kiket az ottani magyarokhoz osztottak be élelmezésre. Viszont gyűlölködő, vagy elkeseredett hangulatot nem tapasztaltam. Talán az állandóan átvonuló német katonaság feletti bámulata, vagy meglepett megdöbbenés halkította el a hangot. A hangos zsivajjal teli állomások egyszerre csendesek lesznek, amint egy német vonat befut, s a román sorkatonák és gárdisták csak lézengenek a publikum között. Visszafelé magyar menekültekkel, illetve visszatérőkkel volt tele a vonat. Igen békés hangulatban voltak, s még a magyar határon innen is inkább dicsérőleg beszéltek a román közegekről. Piski és Gyulafehérvár között magyar orvos és vasúti főintéző beszélgetéséből hallottam, hogy azon a vidéken szinte teljes számban el fog költözködni a magyar lakosság, a katolikus, református és unitárus egyházközségek szinte utolsó szálig elnéptelenednek. Ezt nagy veszedelemnek ítélik az ottani civil urak is, bár megérti mindenki a tömegpszichózist. Visszafelé még egy brassói magyar vezető egyéniséggel, Debreczeni dr. ügyvéddel39 utaztam, ki elmondotta, hogy Brassóban a német csapatok tisztjei a magyar értelmiséggel nagy mulatságokat csapnak, s borozás közben olyan kijelentéseket tettek, hogy 2-3 hónap múlva a magyar honvédek tartják ott a rendet. Ez természetesen igen felvillanyozta az ottani magyar köröket. A szebeni főesperes a német bevonulással kapcsolatban elmondotta, hogy az ottani szászok siettek bevonni a szász színeket, s kimondották, hogy a nagy német Volksgemeinschaftba tartoznak. Azt is elmondotta, hogy látta, amint egy magyart bántalmazó oláh altisztet a német katona mellen ragadott, és ellódított, mondván, hogy csak a bíróság illetékes a büntetőeljárásra. Általában mindenki a jogrend megjavulását várja a német megszállástól, ami a magyar kisebbség számára is tűrhetőbbé teszi az ottmaradást. Kívánatos ez, ismétlem, főleg az egyházi intézmények érdekében, hogy az esetleges további revíziós előnyomulás esetén legyenek gócpontok, s ugyanakkor a német területi és népszervezkedés ellenében is felmutathassuk a magyar birtoklás ősi és folytonos jogát. 5) Az erdélyi róm[ai] kat[olikus] status ügyében a püspök úr elfogadta a történelmi keret visszaállítására vonatkozó érvemet, csak azt jegyezte meg, hogy 1) most még ne hangsúlyoztassék ezen változás túlságosan, mert a román körök ebből jogot formálhatnak a függőben lévő jogi ügyletek politikai alapon való megoldásához, ami a Szentszéket is nehéz helyzet elé állítaná, 2) hogy a püspök természetes és kánonjogilag is egyedül korrekt módon értelmezett elnöksége akként biztosíttassék, hogy a státus vezetősége ne tekintse magát a püspöki joghatósággal szemben független, illetve nem subordinált, hanem coordinált félnek. Mikor említettem, hogy viszont az egyházi főhatóságnak is respektálni kell a státus megkülönböztetett jogi helyzetét és hatáskörét, a püspök úr megjegyezte, hogy ez a mindenkori püspöknek érdeke, és szívbeli ügye is marad, csak vele szemben, a természetes és állandó elnökkel szemben ne szálljon a világi elnök (illetve az igazgatótanács), ki természetszerűleg lelki gyermeke, és mint elnök és tanácstag is tisztelettel és engedelmességgel tartozik egyházi felettes hatóságának. Magam is úgy gondolom, hogy egyelőre kifelé még nem szabad túlságosan hangoztatni a magyar területre került erdélyi egyházmegyei rész státus-intézményében beállott változást, s el kell ismerni – a további egyházjogi intézkedésig – az elnökségnek Gyulafehérvárra való székhelyezését. Aláírás nélkül

Seres Attila

83


2. Feljegyzés a Márton Áron és Ghyczy Jenő, a külügyminiszter általános helyettese közötti megbeszélésről. Hely nélkül,40 1942. szeptember 19. Gépelt másolat. MOL, K 63, 264. cs., 1942–27/7. t., 6660/1942. pol. sz. 6660/Pol.–1942. Feljegyzés 1942. szept[ember] 19-én

Miniszterelnök41 úr Ghyczy42 követ úr Politikai osztály

A mai napon megjelent Ghyczy Jenő rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter úrnál Márton Áron gyulafehérvári püspök. A körülbelül másfél órás eszmecserénél – amelynek során megbeszélés tárgyát képezték a dél-erdélyi magyarság legfontosabb problémái – jelen volt dr. Balla Pál min[iszteri] tanácsos, a M[iniszter]e[lnökség] II. részéről, a k[ebel]b[eli] Politikai osztály részéről pedig Szentmiklósy Andor43 és Ujváry Dezső44 követségi tanácsosok. A püspök alapos és higgadt, sok meggyőző erővel előadott fejtegetéseinek a lényege a következő: A püspök elítélőleg nyilatkozott a dél-erdélyi magyarság ama vezető személyeiről, akik a dél-erdélyi rekvirálásokat követő román nyilatkozatgyűjtés során erkölcsi bizonyítványt állítottak ki a román kormányzat részére. A kérdéses személyeknek ez a meghunyászkodása nagyon sokat ártott a magyar ügynek, s ezért semmiképpen sem menthető és olyan fényt vet az illető urakra, hogy a dél-erdélyi magyarság életében vezető szerepet vállalni alkalmatlanokká váltak. A püspök egyébként a Romániai Magyar Népközösség vezetésében kontemplált személyi változásokkal kapcsolatban állást foglalni nem óhajt, részben azért, mert ez a kérdés a többi felekezeteket is érdekli, részben pedig azért, mert a kérdés egyelőre nincs nyitva, és távol áll tőle – ezt ismételten leszögezte –, hogy Gyárfás Elemér45 távozása mellett foglaljon állást, vagy más személyek mellett való állásfoglalásával az ő távozását siettesse. Ezt már azért sem tehetné meg, mert Gyárfás a Katolikus Státus elnöke, akivel neki néha vannak differenciái, de éppen ez fokozott óvatosságra készteti. Benyomása szerint Gyárfás ez idő szerint nem akar megválni a Népközösség elnökségétől. A magyar–román viszony ez idő szerinti állapotára, eshetőségeire és a dél-erdélyi magyarság sorsára való kihatásaira nézve a püspök a következőket fejtette ki: A dél-erdélyi magyar települések kiürülése egészen aggasztó méreteket ölt. A 15-50 év közötti férfilakosság úgyszólván teljesen eltűnt, a magyarság ma már szinte kizárólag gyerekekből, asszonynépből és idős férfiakból tevődik össze. Ezt a kiürülési folyamatot lehet lassítani, lehet gyorsítani, de megállítani semmi esetre sem lehet addig, amíg a délerdélyi magyarság helyzetében gyökeres javulás nem áll be, vagy legalábbis meg nem szűnik az a kritikus lelkiállapot, amelyet mérhetetlen fásultság és reményvesztettség és ebből a helyzetből mindenáron való szabadulni akarás jellemez. A püspök szerint – ha a dél-erdélyi magyarságot meg akarjuk menteni, – helyzetét feltétlenül meg kell javítani, vagy legalább annak további romlását meg kell akadályozni és ezzel új erőt kell önteni a lelkekbe, hogy egy jobb jövő reményében 25 év sanyargattatásaitól kimerülve is, továbbra is átvállalja a kisebbségi sorsot. A dél-erdélyi magyarság elveszítette hitét jelenlegi vezetőiben s e lelki krízis során most már odáig jutott, hogy a mindenkori magyar kormányba vetett bizalma is alapjaiban megrendült.

Seres Attila

84


Ennek oka az, hogy a dél-erdélyi magyarság bízva azokban az ismételten, sőt legmagasabb helyről is elhangzott nyilatkozatokban, melyek a Dél-Erdélyben maradt testvérek jogainak fokozott védelmét ígérték, e tekintetben erélyt és aktivitást várt a magyar kormánytól. Biztosra vette, hogy a megerősödött magyar állam – melynek kezében több mint egymillió román van – meg fogja találni az eszközöket a dél-erdélyi magyar kisebbség védelmére. Azt mindenesetre le lehet szegezni – mondotta a püspök – hogy a magyar kormányok két évi politikája román viszonylatban nem vált be, mert nemcsak, hogy nem tudta beváltani a dél-erdélyi magyarság által hozzáfűzött reményeket, hanem a dél-erdélyi magyarság köreiben egyenesen azt a benyomást engedte lábrakapni, mintha a magyar kormány az ő sorsával nem törődnék és ugyanakkor, midőn a hazai románság a 22 éves megszállás alatt szerzett pozícióit jórészt változatlanul megtartotta és zavartalanul élvezi, nem találta meg az eszközöket, hogy megakadályozza a dél-erdélyi magyarság helyzetének olyanfokú romlását, ami szinte annak földönfutóvá tételét jelenti. Ezen a politikán tehát a püspök szerint változtatni kell, még akkor is, ha az kockázatokkal, további áldozatokkal, sőt egy esetleges fegyveres konfliktus veszélyével is jár, mert ha esetleg nem is tud lényeges javulást kierőszakolni a dél-erdélyi magyarság helyzetében, utóbbi, látva az érte folyó erőfeszítéseket, önérzetében és magyarságában megkeményedik és visszakapja azt az áldozatokra is hajlandó küzdő szellemet, amely közel negyedszázadon át benne a lelket tartotta. A püspök egy erélyesebb románellenes politika várható eredményeit illetőleg nem optimista, mert tisztában van vele, hogy olyan partnerrel állunk szemben, amelyik nem válogat az eszközökben és amelyikkel e tekintetben versenyezni nem tudunk. Mégis meggyőződése a püspöknek, hogy a hazai román vezetőrétegekkel szemben alkalmazott következetes és erélyes retorziós politikának nem maradna el a hatása, mert ezek tudnak Bukarestben sorsuk iránt részvétet kelteni és ezzel a román kormányt a dél-erdélyi magyarság érdekében talán engedményekre bírják. Lehet, hogy ez a retorziós politika román részről ellenretorziókat fog kiváltani és ezzel átmenetileg súlyosabbá teszi a dél-erdélyi magyarság helyzetét, de ők ezt a sorsot a magasabb és távolabbi célkitűzések érdekében tudatosan vállalják. A magyar−román viszony ilyen kiéleződése további áldozatokat jelenthet a dél-erdélyi magyarsághoz tartozó egyének számára, de a dél-erdélyi magyarság összessége szempontjából kockázatot nem jelentenek, mert hiszen ilyen erélyes politika megkísérlése nélkül úgyis számolni kell a dél-erdélyi magyarság teljes elvesztésével. A püspök nézete szerint – hogy a helyzet kiéleződésének ódiumát magunk felől elhárítsuk – a magyar kormánynak a tengelyhatalmak előtt reá kell mutatni a két éves türelmi politika teljes csődjére és arra, hogy a magyar kormány erélytelensége egyenesen bátorítólag hatott a magyarüldöző román politikára. Ugyancsak szükségesnek tartja a püspök, hogy a magyar kormány a legnagyobb nyilvánosság előtt deklarálja, hogy miért kénytelen eddigi politikáján változtatni, és hogy ezentúl a hazai románság vezető rétegeivel szemben retorziókat fog alkalmazni. Ugyanebben a deklarációban biztosítani kellene a román alsó néposztályt, hogy ez a retorziós politika nem irányul ellene. A püspök – mint a románság alapos ismerője – azt hiszi, hogy a román alsóbb néposztály sietni fog megtagadni a közösséget a retorzióra kiszemelt vezető rétegekkel. Konkrét kérdések közül szóba került a belföldi utazási engedélyek rendszere, amit a püspök egyik legnyomasztóbb sérelemnek mondott. A mozgási szabadság teljes meg-

Seres Attila

85


szűnése a kiszolgáltatottság érzését kelti az emberekben és lelkileg talán a legjobban viseli meg őket. A dél-erdélyi magyar felekezeti oktatás tekintetében a püspöknek az a nézete, hogy azt megmenteni a maga egészében nem lehet, mert az iskolák nagy részét a fennálló román rendelkezések végrehajtása során, tanerők hiányában úgyis fel kell adni. Miután a délerdélyi magyar gyerekeknek mindössze k[örül]b[elül] 40%-a látogat magyar felekezeti iskolát, a magyar felekezeti oktatás sorvadó intézményének fenntartása érdekében politikai áldozatokat hozni nem érdemes. Ezért a püspök ellene van annak, hogy a magyar kormány román felekezeti iskolák engedélyezésével vásároljon koncessziókat a dél-erdélyi magyar felekezeti oktatás érdekében. A románok ezt feltétlenül úgy tüntetnék fel, mint a román politika sikerét Magyarországgal szemben és ennek az engedménynek lelki visszahatása sokkal nagyobb kárt okozna a dél-erdélyi magyarok között, mint amilyen értékeket e réven esetleg sikerülne megmenteni. Feltétlenül szükségesnek tartja azonban a püspök, hogy a Dél-Erdélyben működő magyar tanerők az iskolák megszűnte esetén is helyükön maradjanak – erre állítólag megvan bennük a hajlandóság – és más beosztásban, vagy munkakörben továbbra is foglalkozzanak gondjaikra bízott magyarsággal. E tekintetben a magyar kormányzatnak minden áldozatot meg kell hoznia. Aláírás nélkül 3. Feljegyzés a magyar kormány tárcaközi értekezletéről. Hely nélkül [Budapest],46 1943. november 10. Gépelt másolat. 47 MOL, K 63, 271. cs., 1943–27/7. t., szám nélkül. Végleges48 Feljegyzés A Külügyminiszter úr elnöklete alatt 1943. november 10-én megtartott erdélyi iskolaügyi értekezletről Jelen voltak: Ghyczy Jenő m[agyar] kir[ályi] külügyminiszter, Szentmiklóssy Andor m[agyar] kir[ályi] követ, Szinyei Merse Jenő49 m[agyar] kir[ályi] titkos tanácsos, m[agyar] kir[ályi] vallás- és közoktatásügyi miniszter, Pataky Tibor50 miniszterelnökségi államtitkár, Moravek Endre51 miniszteri osztálytanácsos, Otő Lajos52 miniszteri segédtitkár, Csopey Dénes53 követségi tanácsos, Márton Áron gyulafehérvári róm[ai] kat[olikus] püspök és Nagy Ferenc54 dél-erdélyi református püspökhelyettes.55 A Külügyminiszter úr: üdvözli a megjelenteket és ismerteti az értekezlet célját. A román kormány az év nyarán megindított magyar-román iskolaügyi eszmecserék során – amint ismeretes – a magyar kormányhoz emlékiratot juttatott el. Ebben leszögezik az északerdélyi román kisebbség oktatásügyével kapcsolatban támasztott kívánságaikat, amelyek tengelyében az észak-erdélyi román egyházak részéről felekezeti iskolák felállításának

Seres Attila

86


engedélyezése szerepel. Román részről u[gyan]i[s] csak ezen, a szigorú viszonossági alapon hajlandók a dél-erdélyi magyar felekezeti oktatás jelenlegi státusát biztosítani. A kérdés tehát, amellyel az értekezletnek foglalkoznia kell, az, hogy a dél-erdélyi magyar felekezeti oktatás megmentése és jelenlegi állagának biztosítása érdekében milyen mértékben és határig tehetünk koncessziókat a románoknak Észak-Erdélyben? Márton Áron gyulafehérvári püspök úr: A fölvetett kérdésre le kívánja szögezni, hogy a dél-erdélyi iskolafenntartó egyházak arra nézve, hogy a magyar kormány engedélyezni kívánja-e a románok számára a felekezeti oktatást vagy sem, nem tartják magukat illetékesnek vélemény nyilvánítására, mert e kérdésben egyedül és kizárólag a magyar kormánynak kell döntenie. A dél-erdélyi magyar egyházak vezetőinek természetesen e probléma tekintetében kialakult véleményük van, azonban nem szeretnék nyilvánítani mindaddig, amíg a magyar kormány részéről a kérdésben döntés nem történt, már azért sem, mert úgy a román kormánynak, mint a dél-, valamint észak-erdélyi magyar közvéleménynek tudomása van följövetelükről, valamint ezen útjuk céljáról és így még annak látszatát is el szeretnék kerülni, mintha a dél-erdélyi egyházak vezetőinek e kérdésben kialakult véleménye döntő befolyással lehetne a magyar kormány állásfoglalására. Ha a magyar kormány részéről e kérdésben a döntés megtörtént, úgy a dél-erdélyi magyar egyházak, úgy arra az esetre, ha a döntés pozitív, mint arra az esetre, ha a döntés negatív lenne, észrevételeiket, valamint a kérdés kezelésével kapcsolatban konkrét kívánságaikat készséggel ismertetni fogják. Kéri, hogy a református egyház részéről Nagy Ferenc püspökhelyettes is ismertesse álláspontját, mert a román kormány részéről történt legutolsó intézkedések egyelőre kizárólag a református középiskolákat sújtották. Nagy Ferenc református püspökhelyettes úr mindenben csatlakozik Márton Áron róm[ai] kat[olikus] püspök úr által kifejtettekhez és azzal a maga, mint a ref[ormátus] egyház részéről teljes mértékben egyetért. Kötelességének tartja azonban a Bethlen Kollégium elöljáróságának f[olyó] évi október 12-én hozott határozatát a felekezeti oktatás kérdésében ismertetni. E határozati javaslatban a kollégium elöljárósága elvben a hitfelekezeti oktatásnak viszonossági alapon való elismerése mellett nyilatkozik, mert a dél-erdélyi magyar felekezeti oktatás megmentését csak a viszonosság biztosítása mellett látja lehetségesnek. Külön kiemeli e határozat azt, hogy ha a magyar tanulóifjúság a felekezeti iskolákat nem látogathatná Dél-Erdélyben, úgy ez az egész magyarságra súlyos hatást gyakorolna, őket reményvesztetté tenné, a tanítás és iskola nélkül maradt gyermekek és ifjak ezrei lézengenének elfoglaltság és irányítás nélkül. Iskola hiányában sok szülő és gyermek megkísérelné a Magyarországra való szökést, amivel városok és falvak fokozottabb mértékben ürülnének ki. Felmerülhet ez esetben az a veszély is, hogy a román kormány a megszüntetett magyar felekezeti iskolafenntartók vagyonára rátenné a kezét, és hogy a tanítás hiányában a tanszemélyzet katonai felmentési kedvezménye is megszűnnék, ami további szökésekre vezetne. Mindezeknek a megállapításoknak ellenére azonban leszögezi az elöljáróság, ha a magyar kormány magasabb érdekekből mégis elzárkóznék a román felekezeti oktatás bevezetésétől, ebben az elhatározásban az elöljáróság nem kívánja a magyar kormányt befolyásolni és ezeknek a magasabb érdekeknek alárendeli magát és viseli a magyar kormány döntésének minden következményét. Megismétli a püspökhelyettes úr, hogy a Bethlen Kollégium e határozata nem fedi teljesen az ő álláspontját, mert az Márton Áron ismertetett álláspontjával egyezik. (l[ásd] 1. sz. mellékletet)56 Ismerteti végül a róm[ai] kat[olikus] és református tanári testületnek

Seres Attila

87


a román iskolaügyi követelésekre nézve kidolgozott véleményét, amely csaknem pontosan57 taglalja az észak-erdélyi koncessziókra esetleges kihatását, és megegyezés esetén várható dél-erdélyi helyzetet. Szinyei Merse kultuszminiszter úr előre kívánja bocsátani azt, hogy az iskolakérdésben előterjesztett román javaslatra nézve egyes Dél-Erdélyben elterjedt hírekkel ellentétben – amiről Argay evangélikus püspök58 is hallott – a magyar kormány ez ideig még nem döntött, mert elsősorban meg kívánta hallgatni e kérdésben közvetlenül érdekelt dél-erdélyi magyar egyházfőknek, mint az iskolafenntartó felekezetek vezetőinek véleményét. A román felekezeti iskolák engedélyezésével kapcsolatban a kultuszkormány álláspontja ismeretes. A bécsi döntés időpontjában talált tényleges helyzetet változatlanul fönn kívánja tartani, vagyis a román kormány által államosított gör[ög]kel[eti] és gör[ög] kat[olikus] állami iskolákat éppúgy, mint e felekezetek által saját kezelésük alatt megtartott felekezeti iskolákat. Ezt az álláspontot következetesen képviseltük és a minisztertanács hivatali elődje előterjesztésére azt ismételten jóváhagyta. Igen aggályosnak tartaná most ezen az állásponton változtatni, mert a kizárólag csak román nemzeti célokat szolgáló román egyházak kezében a felekezeti iskolák melegágyai lesznek a román propagandának és a Magyarországtól való elszakadás gondolatának. A felekezeti kézben levő iskolák felügyeletét sajnos úgy megoldani nem lehet, hogy pusztán az ellenőrzéssel a magyarellenes szellemet onnan kirekesszük, ezért meggyőződése szerint a román felekezeti oktatás bevezetése Észak-Erdélyben szinte illuzórikussá tenné azt, hogy e terület közoktatásilag Magyarországhoz visszakerült. De kötelessége rámutatni arra is, hogy az észak-erdélyi magyar közvélemény, így s elsősorban az észak-erdélyi magyarság és az Erdélyi Párt nagy megdöbbenéssel fogadná a román felekezeti oktatás engedélyezését, különösen most, amikor dél-erdélyi magyar középiskolák ellen foganatosított és más román intézkedések egyöntetű felháborodást váltottak ki nemcsak Észak-Erdélyben, hanem az anyaországban is. Súlyos belpolitikai következményektől tartana tehát arra az esetre, ha e koncessziót most a románoknak megadnók. Számítani kell ugyanis azzal, hogy az egyetemi diákság körében a románok ellen észlelt nyugtalanságot és elementáris a dél-erdélyi magyar iskolákat érintő intézkedések folytán támadt nyugtalanságot és elkeseredést más turbulens elemek saját politikai céljaikra és a belső rendnek ilyen hazafias szólamok alatt való megbontására használnák fel. E belpolitikai aggodalmakból sem látja tehát az időpontot alkalmasnak arra, hogy a felekezeti oktatás kérdésében most a románoknak koncessziót tegyünk. Teljesen tisztában van a dél-erdélyi magyarság súlyos helyzetével, és ahogy a felekezeti oktatásnak ottani fenntartása minő elsőrendű fontosságú érdek. Az előbb kifejtett álláspontján tehát csak akkor tudna változtatni, ha a dél-erdélyi magyarság számára valóban elengedhetetlen és egzisztenciális kérdés lenne a hitfelekezeti oktatás fenntartása. Pataky Tibor államtitkár úr: A Miniszterelnökségnek a Külügyminisztériummal való egyetértésben a bécsi döntés óta változatlanul az volt az álláspontja, hogy az észak-erdélyi románok számára a felekezeti iskolák felállítását nem lehet megtagadni. Érvényben lévő jogszabályaink szerint valamennyi magyarországi bevett vallásfelekezetnek jogában áll a törvényben megállapított feltételek mellett felekezeti iskolákat felállítani. A mai északerdélyi állapot, vagyis az, hogy a főhatalom-változáskor talált helyzetet mesterségesen fenntartottuk, kétségtelenül diszkriminációt jelent a hazai románság hátrányára, amely megkülönböztetést előbb-utóbb ki kell küszöbölnünk és Észak-Erdélyre a magyar oktatási törvények hatályát ki kell terjesztenünk.

Seres Attila

88


A román ellenjavaslat elfogadásában tehát nem látna veszélyt, mert Figyelembe veendő az is, hogy a románok az előző kívánságaikkal szemben, amikor a felekezeti oktatásnak kizárólagos59 elismertetését kérték, most arra nézve nyilvánították óhajukat, hogy a felekezeti iskolák elvi60 engedélyeztetése mellett61 az állami román tanítási nyelvű oktatás is fenntartassék. Ilyen körülmények között végeredményben kultuszkormányunktól fog függni, hogy hol és mennyi román felekezeti iskola felállítására ad engedélyt és ő [semmi veszélyt nem látna abban, hogy]62 nem látna túl nagy veszélyt, ha tiszta román nemzetiségű vidékeken, ahol voltaképpen nekünk alig lehet keresnivalónk, az állami iskolák helyett a román felekezetek látnák el az oktatást. Ezzel sikerülne a dél-erdélyi magyar felekezeti oktatást biztosítani és emellett nem kerülnénk összeütközésbe azokkal a nemzetiségpolitikai elvekkel, amelyeket magunkra nézve mindig irányadónak tekintettünk és a jövőben is tekintenünk kell, ha számot vetünk azzal, hogy nemzetiségi állam vagyunk. Végül kötelessége rámutatni arra is, hogy éppen a mai kialakulatlan helyzetben el kell kerülnünk mindazt, amit ellenségeink felhasználhatnak egy esetleges békekonferencián a magyarországi nemzetiségi politika diszkreditálására. A román felekezeti oktatás kérdése u[gyan]i[s] végeredményben erőkérdés, amit mindenkori politikai helyzetünkhöz képest kezelhetünk. Ha erősek vagyunk, szűkíthetjük, de ma a kialakulatlan és előre nem látható fordulatok esetére konciliáns magatartást kell tanúsítanunk. Felemlíti továbbá, hogy a dél-erdélyi egyházfőkkel folytatott megbeszélései alapján, ha a felekezeti oktatás bevezetését természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni a dél-erdélyi magyarság negat[ív]63 helyzetét, az állatrekvirálását, a munkaszolgálati sérelmeket, amikor a román felekezeti oktatás kérdésében döntünk. Mivel a magyar kormány a bécsi döntés után a dél-erdélyi magyarság részére a helybenmaradást írja elő, véleménye szerint a magyarság számára biztosítanunk kell ottani intézményeit, mert különben széthull az a keret, amely a magyarságot helyben tartani hivatott. Ezért vállalnunk kell az észak-erdélyi román felekezeti oktatás bevezetésével járó áldozatot, éppúgy, mint azokat az anyagi konzekvenciákat, amelyeket a dél-erdélyi magyarság gazdasági és egzisztenciális helyben maradásából a magyar kormányra háramlanak, és amelyeket a kormány, mint mindig, most is az állatrekvirálások formájában és munkaszolgálatosok segélyezésével vállalni fog. Reámutat azonban arra is, hogy az igen fontos körülményre, hogy nincsen arról szó, hogy most mindjárt létesítsen a 2 román felekezet hitvallásos iskolákat – a leghamarabb az 944/45 iskolai évvel kezdődően működhetnének ilyen iskolák –, hanem elvi [kérvényünk]64 kijelentéséről. A külügyminiszter úr az elhangzott felszólalásokból megállapítja, hogy amíg az észak-erdélyi románoknak a felekezeti oktatás bevezetésére irányuló kívánsága tisztán kulturális jelegű, addig a dél-erdélyi magyar hitfelekezeti oktatás fenntartása a dél-erdélyi magyarság számára nemcsak kulturális, hanem egzisztenciális kérdésnek tekinthető. Ezt alátámasztja a nagyenyedi Bethlen-kollégium elöljáróságának határozati javaslata, ahol igen plasztikusan ki van fejezve, minő következményekkel járhat az egész dél-erdélyi magyarság életére, ha a felekezeti iskolák bezárnák kapuikat. Úgy látja továbbá, hogy a dél-erdélyi magyarság eme intézményeinek védelmén kívül az észak-erdélyi román felekezeti oktatás bevezetése mellett szól az a körülmény, hogy a román felekezetek diszkriminatív kezelését a felekezeti oktatás terén előbb-utóbb úgyis meg kell szüntetnünk, továbbá tekintettel kell lennünk arra, hogy viszonossági alaptól,

Seres Attila

89


tehát a román kormány iskolapolitikai módszerétől függetlenül, saját jól felfogott érdekünkben és a tradicionális magyar nemzetiségi politika szellemében autonóm alapon kell megvalósítanunk a román felekezetek iskolaügyi egyenjogúsítását. Úgy látja tehát, hogy saját nemzetiségi politikánk elveivel ellenkezésbe ne jussunk, másrészt ezzel a dél-erdélyi magyarság egzisztenciális helyzetén segítsünk, a megbeszélésen az a vélemény alakult ki, hogy a román kormány ellenjavaslatára válaszként kilátásba helyezhetnők a román hitfelekezeti iskolák felállítására vonatkozó kívánság figyelembevételét. Szinyei Merse v[allás- és] k[özoktatásügyi] m[iniszter] úr: Kijelenti, hogy amint már előző felszólalásában is említette, a román felekezeti oktatás kérdésében elfoglalt álláspontja közoktatásügyi, nemzetvédelmi és belpolitikai elgondolásokból alakult ki. Természetesen, ha a dél-erdélyi magyarság érdekei egzisztenciális szempontból megkívánják, kész ezt az álláspontját revízió alá venni, hogy külpolitikai, és ne nemzetiségpolitikai meggondolásból, a jövő tanévtől kezdve a román felekezetek részére megadassék a lehetőség a felekezeti iskolák felállítására. Ebből az álláspontjából és – bár legnagyobb aggodalmak között – csak akkor tudna engedni, ha a dél-erdélyi magyarság egzisztenciális érdekei ezt feltétlenül megkívánják és más mód ezen érdekeknek biztosítására nem található. Márton Áron gyulafehérvári püspök úr: Mivel az elhangzott felszólalásokból úgy látja, hogy a vélemények az észak-erdélyi román felekezeti oktatás bevezetése felé hajlanak mellett, annak szükségesnek65 látja közölni, hogy arra az esetre, ha a románokkal való iskolaügyi tárgyalások folytatódnak, a dél-erdélyi egyházak mint iskolafenntartók a román kívánságok teljesítése ellenében bizonyos magyar iskolaügyi kívánságok szembeállítását kérik, amelyekre vonatkozóan átadja a ./. alatt csatolt összefoglalást.66 Kéri ezeknek a kívánságoknak az érvényesítését, mert a dél-erdélyi magyar közvélemény tőlük mint egyházfőktől elvárja, hogy ezeknek hangot adjanak, különösen, ha megtudják azokat a koncessziókat, amelyeket az észak-erdélyi román felekezetek kapnak. Amint már előzőleg leszögezte, a román felekezeti oktatás bevezetése körüli döntésbe ref[ormátus] kollégájával együtt nem kívántak befolyni, mert ezért a felelősséget nem vállalhatják. Most azonban szükségesnek tartja rámutatni a következőkre: Miután a vélemények a román felekezeti oktatás engedélyezése mellett kialakultak, és a dél-erdélyi iskolafenntartó hatóságok kívánságait erre való tekintettel ismertette, nem tartja fölöslegesnek rámutatni a következőkre: a) Ha a román hitfelekezetek Észak-Erdélyben az iskolalétesítési jogot megkapják, úgy ebben a dél-erdélyi, minden jogától megfosztott magyarság a magyar kormány gyengeségét azt fogja látni, és azt, hogy az engedékenységben megint mi mentünk tovább és a románok bizonyultak megint erősebbeknek. Ez tehát közvetve a dél-erdélyi magyarság erejének további gyengülését fogja maga után vonni. b) A hitfelekezeti oktatás bevezetésével az észak-erdélyi románság leglényegesebb sérelme nyer orvoslást, és kétségtelen, hogy ezt a magyar kormány és a magyar hatóságok közismert jogérzetükkel és becsületességükkel végre is fogják hajtani, míg nagyon is kétséges az, hogy a román kormány az általa vállalt kötelezettségeket ugyanilyen szellemben fogja-e gyakorlatba átültetni és eddigi praktikájához híven nem fog-e a törvényesség látszata mellett, de valójában mindent elkövetni a megállapodás szabotálására?

Seres Attila

90


c) Ha a román kormány csupán elvi deklarációt is kap a felekezeti oktatás bevezetése iránti készségről, minden eszközt fel fog használni arra, hogy ebből az elvi hajlandóságból gyakorlati eredmény is váljék. Ha a felekezeti oktatás, akármilyen szűk területen is, de engedélyezve lesz, ez egy olyan rés lesz a román kormány számára, amelyen keresztül idővel megkötöttség nélkül a román egyházakkal magához fogja ragadtatni az észak-erdélyi románság egész kulturális és szellemi szervezését. Ha pedig bármilyen kis sérelmük lesz e téren, a dél-erdélyi magyar felekezetek még az eddigieknél is rosszabb helyzetbe kerülnek, mert minden egyes valódi vagy vélt sérelméért a dél-erdélyi egyházak egyegy iskolája fog szenvedni és esetleg ők maguk lesznek kénytelenek a román kormány zsarolásai folytán a magyar kormányhoz fordulni itteni román koncessziók engedélyezése végett. Sem a dél-erdélyi magyar egyházak nem szeretnének ebbe a helyzetbe kerülni, sem azt nem szeretnék, hogy ilyenbe a magyar kormány kerüljön. d) Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt, Ha a magyar kormány most vezeti be a felekezeti oktatást Észak-Erdélyben, a románok ezt úgy tüntetnék fel a világ előtt, hogy íme 3 évig a románság még ezt is a magyar kormány ellen használhatják fel a világ előtt úgy érvelve, íme, a hitvallásos iskolák engedélyezésével a magyar kormány is elismerte, hogy az általa fenntartott román tannyelvű iskolák nem elégíthették ki a románság kulturális igényeit, vagyis hogy a románság 3 évig a kulturális jogfosztottság állapotában élt, ami pedig nem helytálló, mert a magyar kormány igen bő anyagi eszközökkel gondoskodott a román oktatásügyről, és gyakorlatilag lehetővé tette, hogy minden tanköteles román gyermek anyanyelvén tanulhasson. e) Ha Viszont ha e súlyos Észak-Erdélyben adott koncessziók fejében a románokkal iskolaügyi megegyezés volna elérhető, ez Dél-Erdélyben csak azt jelentené, hogy a mai iskolahelyzetet tudjuk biztosítanijuk, ami pedig távolról sem megfelelő, hiszen a magyar nemzetiségi tanköteleseknek mindössze csak egyharmada jár ma magyar felekezeti iskolába, ami azt jelenti, hogy a magyar gyermekeknek csak egyharmada tanulhat anyanyelvén. De ez a mai státus a jelen kilátások mellett mégsem látszanék biztosítva, mert számolni kell azzal, hogy Transznisztria, Besszarábia és esetleg Bukovina kiürítésével katonaságot és állami intézményeket fognak a románok Dél-Erdélybe telepíteni és mint az már az 1941-es kiürítési intézkedéseknél is észlelhető volt, ezekkel a beszállásolásokkal elsősorban a magyar felekezetek iskolaépületeit fogják sújtani és ezzel a magyar oktatást már a jelen tanévben praktikusan lehetetlenné tenni. Ez ellen pedig a kényszerítő körülmények jellege miatt nem is lehet tiltakozni. F) Sajnos, a dél-erdélyi magyar iskolaügy fenntartásának ma már nincs az egzisztenciális jelentősége, mint évekkel ezelőtt volt, mert a bécsi döntés után gazdaságilag és politikailag elnyomorított magyarság ma elsősorban fizikai életlehetőségéért küzd és a kulturális igény-kielégítés csak másod- vagy harmadsorban jöhet számításba. A falvak, városok egyre néptelenednek és az emberek szöknek Magyarországra, úgyhogy a Vizitációs körútjain szomorúan kénytelen megállapítani, hogy szinte már csak apró gyermekek és öregek vannak a helyükön, ami természetesen kihat az iskolák lélekszámára is, hiszen Legtöbb helyen a középiskolák felső osztályú növendékeiből csak egy párna maradtak mutatóba, zömük a katonaság elől a szökést választja. Ezt megakadályozni ma már nem lehet, hisz a fiatalságnak ha középiskolai diplomát is kap a kezébe, úgyszólván semmi elhelyezkedési lehetősége nincs a romanizálási törvények, a magyargyűlölet stb. következtében. A tanulóifjúság pedig a megnyomorított szülők életét látva és a román katonai szolgálat elől menekül magyar területre.

Seres Attila

91


Ilyen körülmények között a dél-erdélyi magyar oktatásnak úgyszólván semmi haszna nem lenne abból az óriási áldozatból, amelyet a magyar kormány a román felekezeti oktatás bevezetésével magára vállalna. A Külügyminiszter úr az előadottak alapján felkéri a jelenlevőket véleményük nyilvánítására. Mivel a dél-erdélyi egyházi vezetők Budapestre jövetelének éppen az volt a célja, hogy az általuk adott kép alapján történjék döntés, a teljesség kedvéért szükségesnek látja annak eshetőségnek is a megbeszélését, hogy vajon a román felekezeti oktatásra irányuló kívánság elutasítása esetén a dél-erdélyi mai iskolaügyi helyzet védelmében esetleg minő represszáliákhoz kellene folyamodnunk. Márton Áron gyulafehérvári püspök közli, ha a magyar kormány a román kívánság elutasítása mellett foglalna állást, úgy ennek a dél-erdélyi helyzetre való következményeit az iskolafenntartó egyházak vezetői mindenben magukra vállalják, ezzel kapcsolatban azonban 3 kívánságuk lenne, amelyet a ./. alatt csatolt emlékirat tartalmaz.67 Kéri, hogy ezekre a kérdésekre, ha a kormány döntése a jelzett értelemben történnék, írásbeli megnyugtatást kapjanak a dél-erdélyi iskolafenntartók. Szinyei Merse v[allás- és] k[özoktatásügyi] m[iniszter] úr és Pataky államtitkár úr Leszögezik, hogy a Márton Árontól kapott tájékoztatás alapján, mivel a dél-erdélyi iskolaügyi helyzeten úgy látszik, nem lehetne az észak-erdélyi koncessziónkkal segíteni, és ez áldozat túl nagyarányú és indokolatlan lenne, különösen a mai helyzetben, amikor a román kormány egyre súlyosabb magyarellenes intézkedésekhez folyamodik Dél-Erdélyben, a dél-erdélyi iskolák védelmében egyedül a megtorlás útját látnák lehetőnek járhatónak. Javasolják ezért, hogy ha a román kormány záros határidőn belül a 3 dél-erdélyi középiskolát meg nem nyitná, úgy a magyar kormány rendelje el a tanítás felfüggesztését a kolozsvári és esetleg nagyváradi állami román tanítási nyelvű gimnáziumokban. Hangsúlyozzák, hogy Márton Áron szavaiból azt a benyomást nyerték, hogy az ő álláspontja nem a románsággal való megbékélés lehetetlenségének gondolatából, hanem a mai helyzetnek tárgyi alapokon nyugvó reális megítéléséből szűrődött le, amely argumentumok előtt kétségtelenül meg kell hajolni. Pataky államtitkár úr: Pusztán a teljesség kedvéért kötelességének tartja megemlíteni, hogy Gyárfás Elemérnek, a Romániai Magyar Népközösség elnökének e kérdésben vallott álláspontja eltérő a most leszűrtektől és így szükségesnek tartaná őt a kérdésben létrejövő döntésről tájékoztatni. Ugyancsak leszögezi, hogy gróf Haller István68 azt a véleményt nyilvánította, hogy a román felekezeti iskolákat meg kellene ugyan adni, azonban ezt a mai körülmények között nem tartja kívánatosnak. Márton Áron gyulafehérvári püspök kéréséhez és Nagy Ferenc írásbeli előterjesztéséhez Argay György evangélikus püspök és Gáll Miklós69 unitárius püspök főgondnok és Olosz Lajos,70 a királyhágó-melléki ref[ormátus] egyházkerületi rész-főgondnok urak azonosítják [---]71 magukat az általauk képviselt felfogással, amint erre a Nagyenyeden tartott megbeszélésen a jelen levő két dél-erdélyi egyházfőnek felhatalmazást adtak.72 Szinyei Merse vallás- és közoktatásügyi miniszter úr: Közli, hogy A kérdésben kialakult véleményről az Erdélyi Párt vezetősége is tájékoztatandó lenne. Kétségtelen azonban, hogy ők az erdélyi közhangulat hatása alatt ma koncessziók adását ellenzik, és így ha a felekezeti iskolák kérdésében a döntés negatív lenne, úgy ezt az álláspontot ők a maguk részéről is elfogadnák.

Seres Attila

92


Csopey követségi tanácsos úr szerint a román kormánynál teendő lépések az elhangzottak figyelembevételével a következők lehetnének: 1) Kérni kellene a bezárt 3 dél-erdélyi középiskola megnyitását, jelezve a román kormánynak, hogyha ezt nem teljesíti, úgy a magyar kormány kénytelen lenne megtorlásként a kolozsvári és esetleg a nagyváradi román tanítási nyelvű gimnáziumokban a tanítást felfüggeszteni. 2) Ugyanakkor közlendő lenne a román kormánnyal, hogy a magyar kormány változatlanul fenntartja Szinyei Merse v[allás- és] k[özoktatási] m[iniszter] úr által Hatiegannal73 közölt engedményeket, sőt azokat a román ellenjavaslat alapján bővíteni hajlandó. Ezek fejében a román kormánynak a dél-erdélyi iskolák mai státusát kellene biztosítania és egyes lényeges sérelmet orvosolnia. 3) Végül közlendő volna, hogy ezen túlmenően a felekezeti iskolák felállítására vonatkozó kívánságot a magyar kormány jelenleg nem teheti vizsgálat tárgyává és e téren koncessziókat nem tehet. A jelenlegi észak-erdélyi iskolaügyi helyzetet a bécsi döntés pillanatában így találta, s ezen változtatni, tekintettel arra tekintve azt is, hogy a román kormány által a dél-erdélyi magyarság ellen hozott intézkedéseknek mely kihatásai folytán erre vannak, az időpontot jelenleg most nem tartja alkalmasnak. (L[ásd] a 4. sz. mellékletet)74 A Külügyminiszter úr az értekezletet bezárja azzal, hogy a kialakult felfogásokról a Miniszterelnök Urat tájékoztatni fogja, hogy ennek alapján a kormány a kérdésben végleges döntését meghozhassa. Aláírás nélkül Jegyzetek Erre a teljesség igénye nélkül lásd pl. Benkő Levente: Magyar nemzetiségi politika Észak-Erdélyben (1940–1944). Pro Minoritate, 2002. 3. sz. (ősz). 7–41. o.; L. Balogh Béni: Megtorlás, etnikai homogenizálás. A kisebbségi kérdés a magyar–román kapcsolatrendszerben, 1940–1944. Limes, 2010. 1. sz. 79–94. o.; Egry Gábor: Tükörpolitika. Magyarok, románok és nemzetiségpolitika Észak-Erdélyben, 1940–1944. Limes, 2010. 2. sz. 97–111. o. 2 Csatári Dániel: Forgószélben. A magyar–román viszony 1940–1945. Budapest, 1968, 146. o. 3 Lásd a 2. sz. iratot. 4 Virt László: Nyitott szívvel. Márton Áron püspök élete és eszméi. Budapest, 2002, 93–94. o. 5 Erre lásd pl.: Hossu püspök Bukarestbe, a romániai magyarság képviselői Budapestre utaztak. Keleti Újság, 1940. okt. 10. 2. o. 6 Lásd az 1. sz. iratot. 7 Lásd a 3. sz. iratot. 8 Keresztury Dezső az 1930-as években – több magyar íróval együtt – látogatást tett Erdélyben. Ekkor ismerkedett meg Márton Áronnal. A találkozóra úgy emlékezett vissza, hogy az erdélyi vendéglátóik közül szinte mindenki „panaszáradatot” zúdított rájuk, kivéve Márton Áront, aki nem panaszkodott, hanem nyugodt és higgadt volt, s tárgyilagosan beszélt az erdélyi magyarság kilátásairól. Lásd Ónody Éva: A nép püspöke. Új Tükör, 1989. febr. 26. 20. o. 9 Marton József: Márton Áron beiktatása Kolozsváron. Studia Theologica Transsylvaniensia, 6. sz. (2004) 104–113. o. 10 Imrédy Béla miniszterelnök átirata Kánya Kálmán külügyminiszternek. Budapest, 1938. szept. 9. Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL), K 64, 77. cs., 1938/34. t., 800/1938. res. pol. sz. 1

Seres Attila

93


Sztankay István brassói konzul jelentése Kállay Miklós külügyminiszternek. Brassó, 1942. szept. 12. MOL, K 63, 444. cs., 1942/47. t., sz. n. 12 Erre részletesen lásd Ioan-Marius Bucur: Din istoria Bisericii Greco-Catolice Române (1918– 1953). Cluj-Napoca, 2003, 99–101. o. 13 Az adatokat lásd: Nagy László bukaresti követ jelentése Bárdossy László külügyminiszternek. Bukarest, 1942. jan. 30. MOL, K 63, 268. cs., 1942-27/1. t., sz. n. Itt kívánjuk megjegyezni, hogy kiegészítésre szorul a román történetírás által széles körben hangoztatott nézőpont, mely szerint a magyar hatóságok egyedül Hossu püspök státusát ismerték el Észak-Erdélyben, a többi egyházi vezetőt, így Rusut és Colant éppen csak „megtűrték”. A román történeti kiadványok ezt azzal indokolják, hogy a magyar kormányzat egyedül a szamosújvári görög katolikus püspökség jogállását tekintette folytonosnak, amellett is, hogy a székhelyét az impériumváltás után helyezték át Kolozsvárra. A többi görög katolikus és ortodox egyházmegyét csak azután alakították meg, hogy Erdély román fennhatóság alá került. Erre lásd pl. Ioan-Marius Bucur: i. m. 100–101. o.; Dorel Man: Pastoraţie şi istorie la Episcopul Nicolae Colan în Transilvania 1940–1944. Cluj-Napoca, 2007, 25–26. o.; Viorel Rusu: Rezistenţa Bisericii Greco-Catolice din Maramureş în perioada 1940–1944. Rolul Episcopului dr. Alexandru Rusu. In „120 ani de la naşterea Episcopului Dr. Alexandru Rusu”. Baia Mare, 2004, Ed. Romul Pop, Cornel Munteanu et al., 208–209. o. Az általunk közölt első irat ugyanakkor részben arra enged következtetni, hogy amikor a magyar vezetés a román püspökök személyének és státusának elismerését mérlegelte, államhűségi szempontokat, vagyis az egyházfők magyar állam iránti lehetséges lojalitását is figyelembe vette. Lásd az 1. sz. iratot. 14 Apor Gábor vatikáni követ levele Ghyczy Jenőnek. Róma, 1940. szept. 7. MOL, K 63, 254. cs., 1940-27/7. t., 624/1940. res. pol. sz. 15 Bárdossy László bukaresti követ telefonszámjel-sürgönye Csáky István külügyminiszternek. Bukarest, 1940. szept. 6. MOL, K 63, 254. cs., 1940-27/7. t., 622/1940. res. pol. sz. 16 Erre lásd pl. az 1943. jún. 29-i kerelőszentpáli esetet. Márton Áron: Bérmálás. Összeállította és jegyzetekkel ellátta Marton József. /Márton Áron hagyatéka. 2./ Marosvásárhely, 2006, 193–194. o. 17 Erre lásd pl. a Márton Áron gépkocsi-engedélyével kapcsolatos diplomáciai pengeváltást. 1941– 1942 folyamán Nicolae Colan és Márton Áron gépkocsihasználati engedélyének bevonását, kiadását, majd újbóli bevonását a másik fél intézkedésétől tették függővé. Az ügy összegzését lásd: A Külügyminisztérium átirata Kállay Miklós miniszterelnöknek. Budapest, 1942. júl. 15. MOL, K 28, 156. cs., 23.103/1942. M. E. sz. 18 Az iratok eredeti tagolásán és elrendezésén nem változtattunk. Az iratok szövegét a jelenlegi magyar helyesírási szabályok szerint javítottuk. A román tulajdon- és tisztségnevek írásmódját meghagytuk az iraton szereplő formában, a jelenlegi helyesírás szerinti alakjukat lábjegyzetben adtuk meg. A rövidítéseket feloldottuk, a rövidítés helyére szögletes zárójellel utaltunk. A 3. sz. irat esetében az akta bal hasábjára kézírással betoldott javításokat és kiegészítéseket kurzívval szedtük, a jobb hasáb gépelt szövegtervezetében lévő módosításokat áthúzással jelöltük. 19 A dokumentum alapján arra lehet következtetni, hogy a megbeszélésre Gyulafehérváron került sor. 20 Márton Áron (1896–1980) katolikus egyházi főméltóság, 1938. szept. 14-től az erdélyi (gyulafehérvári) püspökség apostoli kormányzója, majd 1938. dec. 24-től haláláig, 1980. szept. 29-ig püspöke. 21 Papp József állami tisztviselő. (1873-ban született, halálozási dátumát nem sikerült kiderítenünk). Az 1920-as-1930-as évek fordulójától a Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Ügyosztályának osztályvezetője az 1940-es évek első feléig. 22 Balla Pál állami tisztviselő. (Születési és halálozási dátumát nem sikerült kiderítenünk). Az 1920-as és az 1930-as években külügyminisztériumi osztálytanácsos, majd miniszterelnökségi osztályfőnök. A Miniszterelnökség II. B. Ügyosztályának vezetője 1944-ig. Az ügyosztály a 11

Seres Attila

94


külföldön élő magyarok nemzeti gondozására vonatkozó ügyekkel foglalkozott. Eredetileg a Külügyminisztériumhoz tartozott ez a feladatkör, majd az 1930-as évek végén átkerült a Miniszterelnökséghez. 23 Teleki Pál (1879–1941) földrajzkutató, politikus, 1939. febr. 16–1941. ápr. 3. között miniszterelnök. 24 Hóman Bálint (1885–1951) történész, politikus, 1939. febr. 16–1942. júl. 3. között vallás- és közoktatásügyi miniszter. 25 Iuliu Hossu (1885–1970) román görög katolikus egyházi főméltóság, 1917. márc. 3-tól haláláig, 1970. máj. 28-ig szamosújvár-kolozsvári görög katolikus püspök. 26 Alexandru Rusu (1884–1963) román görög katolikus egyházi főméltóság, 1930. jún. 5-től 1963. máj. 9-ig, haláláig máramarosi görög katolikus püspök. 27 Sic! Valeriu Traian Frenţiu (1875–1952) román görög katolikus egyházi főméltóság, 1912. nov. 4-től lugosi görög katolikus püspök. A trianoni impériumváltás után egyházmegyéje központját Nagyváradra helyezték át, ezért titulatúrája 1922. máj. 4-től nagyváradi görög katolikus püspök lett. A második bécsi döntés idején Dél-Erdélyben tartózkodott, ahonnan a magyar hatóságok nem engedték vissza a magyar fennhatóság alá kerülő észak-erdélyi területre. 1941–1947 között a gyulafehérvár-fogarasi görög katolikus érsekség apostoli kormányzója. 28 Ioan Suciu (1907–1953) görög katolikus egyházi főméltóság, 1940. júl. 20-tól 1947-ig nagyváradi görög katolikus segédpüspök. 29 Ekkor Alexandru Nicolescu (1882–1941), román görög katolikus egyházi főméltóság, 1935. májustól haláláig, 1941. június 5-ig a balázsfalvi székhelyű gyulafehérvár-fogarasi görög katolikus érsekség érseke. 30 Sic! Nyilván „kívánnak” helyett. 31 Sic! Itt nyilván a kolozsvári egyházközség vezetői pozíciójának betöltéséről van szó. 32 Sic! 33 Géppel aláhúzva. 34 Onisifor Ghibu (1883–1972) román pedagógus, történész, ortodox teológus. 1919–1945 között a kolozsvári egyetem pedagógia- és filozófiaprofesszora, az 1920-as években az Erdélyi Római Katolikus Státus vagyonát vizsgáló állami bizottság vezetője. Neve a Státus intézményrendszere elleni támadásai miatt vált ismertté. 35 Minden bizonnyal a román származású Badilla Jánosról (1885–1945) van szó, aki 1926-tól Nagyszebenben katolikus plébános és főesperes. 36 Ion Antonescu (1882–1946) román katonai és politikai vezető. 1940. szept. 4-től miniszterelnök, majd szept. 14-től államvezetői (Conducător) címmel az állami hatalom legfőbb birtokosa. 37 Személyére vonatkozó adatot nem találtunk. 38 Géppel aláhúzva. 39 Személyére vonatkozó adatot nem találtunk. 40 A megbeszélésre minden bizonnyal Budapesten került sor, bár nem kizárható az sem, hogy Ghyczy Jenő ekkor éppen Kolozsváron tartózkodott. 41 Ekkor Kállay Miklós (1887–1967) politikus, 1942. máj. 9–1944. márc. 22. között miniszterelnök, egyúttal 1943. júl. 24-ig külügyminiszter is. 42 Ghyczy Jenő (1893–1982) diplomata, 1941. szept. 21-től a külügyminiszter általános helyettese (külügyi államtitkár), a külügyi tárcát egy ideig névleg vezető Kállay Miklós miniszterelnök mellett a Külügyminisztérium tényleges vezetője, 1943. júl. 24–1944. márc. 22. között külügyminiszter. 43 Szentmiklósy Andor (1893–1945) diplomata, 1941. szept. 19–1943. júl. 23. között a Külügy minisztérium Politikai Osztályának vezetője, 1943. júl. 24–1944. ápr. 3. között a külügyminiszter általános helyettese. 44 Ujváry Dezső diplomata. (1902-ben született, halálozási dátumát nem sikerült megállapítanunk.) 1936. dec. 11–1943. ápr. 30. között a Külügyminisztérium Politikai Osztályának tisztviselője.

Seres Attila

95


Gyárfás Elemér (1884–1945) ügyvéd, erdélyi magyar politikus, 1933-tól az Erdélyi Római Katolikus Státus (Egyházmegyei Tanács) világi elnöke, az 1940. nov. 4-én újjáalakuló Romániai Magyar Népközösségnek, a dél-erdélyi magyarság politikai egységszervezetének az elnöke. 46 Az iratban történik arra utalás, hogy az értekezletet Budapesten tartották. 47 Az irat aktatervezetének tisztázatlan változata maradt fenn. A szövegben több helyen láthatók kézírásos betoldások. 48 Piros színű ceruzával a lap fejlécére írva. 49 Szinyei-Merse Jenő (1888–1957) politikus, 1942. júl. 3–1944. márc. 22. között vallás- és közoktatásügyi miniszter. 50 Pataky Tibor állami tisztviselő. (1889-ben született, halálozási dátumát nem sikerült megálla pítanunk.) 1919–1944 között a Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Ügyosztályának vezetője, 1928-tól címzetes államtitkárként. 51 Moravek Endre (1902–1971) könyvtáros, filológus, 1943-ban a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium VI/6. Ügyosztályának (Nemzetiségi Iskolaügyi Osztály) vezetője. 52 Személyére vonatkozó életrajzi adatot nem találtunk. 53 Csopey Dénes diplomata. (1907-ben született, halálozási dátumát nem sikerült megállapítanunk.) 1940. okt. 16–1941. jún. 1. között a brassói magyar konzulátus vezetője, 1941. júl. 1–1944. márc. 24. között a külügyminiszter titkárságának vezetője. 54 Nagy Ferenc (1890–1953) református egyházi vezető, 1940–1944 között a Dél-Erdélyi Református Egyházkerületi Rész püspökhelyettese. 55 A két utolsó név ceruzával bekeretezve és nyíllal a fejléc felé jelölve. 56 Az akta bal oldalán ismét bejegyezve: „1. sz. melléklet”. 57 A szó kiolvasása bizonytalan. 58 Argay György evangélikus főpásztor. (1974-ben halt meg, születési dátumára nem találtunk adatot). Temesvári esperes, majd püspökhelyettes, 1941. ápr. 27-től erdélyi evangélikus püspök. Püspöki kinevezését a román kormány nem hagyta jóvá. 59 Írógéppel szaggatottan aláhúzva. 60 Tollal aláhúzva. 61 Írógéppel szaggatottan aláhúzva. 62 A szövegrész a szavak fölé írt számozással átrendezve. 63 A szó kiolvasása bizonytalan. 64 A szó kiolvasása bizonytalan. 65 Sic! 66 Az akta bal oldalán géppel bejegyezve: „2. sz. melléklet.” Nem találtuk meg. 67 Az akta bal oldalán géppel bejegyezve: „3. sz. melléklet.” Nem találtuk meg. 68 Haller István (1896–1971) közgazdász, erdélyi magyar politikus. 1928–1944 között a nagyenyedi „Hangya” Szövetkezetek Szövetségének elnöke, 1940–1944 között a Romániai Magyar Népközösség elnökségének tagja. 69 Gál Miklós ügyvéd, unitárius egyházi tisztviselő. (Születési és halálozási dátumát nem tudtuk megállapítani.) 1938–1951 között unitárius főgondnok, 1941. szept. 11-től a kolozsvári Unitárius Egyházi Tanács döntése értelmében a Dél-Erdélyben maradt unitárius hívek egyházi vezetője. 70 Olosz Lajos (1891–1977) költő, református egyházi vezető. 1917–1948 között Köröskisjenőn ügyvéd, 1943-1944-ben a temesvári Déli Hírlap főszerkesztője és az aradi Havi Szemle szerkesztője. 1940−1944-ben a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület dél-erdélyi egyházkerületi részének főgondnoka. 71 Olvashatatlan kézírásos javítás. 72 Sic! 73 Sic! Emil Haţieganu (1878–1959) román politikus, 1940−1944 között az észak-erdélyi románság politikai vezetője. 74 Az akta bal oldalán géppel bejegyezve: „4. sz. melléklet.” Nem találtuk meg. 45

Limes

96

Pásint Ödön miniszterelnökségi titkár, 1931 (?)

Limes

Pásint Ödön, az Erdélyi Külön Szolgálat vezetője, 1943 (?)

A budavári palota romjai, 1944

Limes

97

Műhely

Nóvé Béla

Pásint Ödön szerepvállalásai 1934−1944*

Köztes-Európa és benne a Kárpát-medencei magyarság elmúlt évszázadán nyomasztóan rajta hagyta bélyegét a már-már állandó fenyegetettség, az egyéni és kollektív traumák sűrű egymásutánja. A veszteség – emberéletben, javakban és szellemiekben – egészében máig feltáratlan, s a kutatást sokféle adósság terheli. Mindezek sorában, úgy vélem, minősített köztartozásnak számít az alig ismert, vagy mára elfeledett áldozatok sorsának, tetteinek hiteles rekonstruálása. Kiváltképp akkor, ha – mint több forrásból is sejthető – ők maguk egy sor fontos közügyben és bátor mentőakcióban vállaltak kulcsszerepet. Pásint Ödön (1900−1950) miniszterelnökségi osztályfőnök kétségkívül ezek egyike volt, mint azt kortársai közül sokan tanúsítják. Életútját, mégis, mindmáig két nagy kérdőjel keretezi: születése és halála legendák övezte rejtélye. Az előbbiről legyen elég itt annyi, hogy a korabeli bennfentes szóbeszéd nem csak Bethlen István miniszterelnök személyi titkárát, hanem negyedik (sorrendben első) fiát is tudni vélte benne, egy mezőségi unitárius papnétól született „szerelemgyerekét” – az utóbbiról pedig, hogy családja és közeli barátai szerint az ÁVH sorozatos zaklatása hajszolta 1950 tavaszán az öngyilkosságba. Ám e két életrajzi rejtélyen kívül további kutatásra ösztökél az is, hogy szerepéről és személyes vállalásairól a kortársi emlékezet jóval többet sejtet, mint a gyéren fennmaradt, jórészt semmitmondó iratok. (Ez alól sajnos nem kivétel a Magyar Országos Levéltár külön fondjaként őrzött „Pásint-gyűjtemény”1 sem, ami, mint látni fogjuk, alig őriz róla vagy tőle személyes adalékot.) Okkal gyanítható hát, hogy informális hatóköre jóval túlterjedt hivatali beosztásán egy sor kényes, különös diszkréciót igénylő ügyben. Pályakép-rekonstrukciómat kettős cél vezérli. Egyrészt, hogy forrásközelből feltárja, valóban így volt-e, másrészt, hogy Pásint kiterjedt kapcsolatai révén egyben felidézze e trianoni „elsodort nemzedék” megannyi érdemes alakját, közülük is kiváltképp a „hivatásos kisebbségmentők” egyéni tragédiákban bővelkedő sors-repertoárját. * Ami Pásint Ödön hivatali beosztását és előmenetelét illeti, erről a tiszti cím- és névtár évkönyveiben meglepően hiányos, sőt néhol megtévesztő adatokat találni. Neve * Részlet a szerző Hivatása: kisebbségmentő. Pásint Ödön pályaképe című, kiadásra váró monográfiájából.

Nóvé Béla

98

Műhely

elsőként az 1929-es kötetben bukkan fel a Miniszterelnökség III. (sajtó) osztályának munkatársaként, ahol Szúdy Elemér osztályvezető szám szerint hét beosztottja közül ő a legutolsó, mint „sajtótudósító”.2 Az 1930-as, 1931-es kötetben még ugyanez áll, azaz új beosztását: a Bethlen-titkárságra kerülését a tiszti címtár nem közli, ahogy későbbi kormányfői titkárkodását sem Károlyi Gyula, Gömbös Gyula, majd Darányi Kálmán alatt – egészen 1936-ig, amikor a miniszterelnökség Pataky-féle II. osztályára kerül. 1938-tól a címtárban már „magyarzsákodi” előnévvel szerepel, előléptetéseit azonban továbbra is jórészt csak más, nem hivatalos forrásból tudhatni: így azt, hogy 1941 elején miniszteri osztálytanácsossá,3 1945 nyarán – Pataky Tibor utódaként – osztályfőnökké nevezik ki, majd 1948 végével nyugdíjazzák, mely utóbbi nyomát még a Magyar Közlönyben is hiába keresni.4 Hivatali ideje alatt többször kitüntetik; a tiszti cím- és névtár szerint Kormányzói elismeréssel, Nemzetvédelmi kereszttel, Erdélyért emlékéremmel, 5 majd 1944. március elején a Magyar Érdemrend középkeresztjével. A nemzetiségpolitikai osztály munkatársa Egy belső feljegyzésben6 az áll, hogy Pásint Ödön miniszteri osztálytanácsos 1934 áprilisában került a miniszterelnökség II. ügyosztályára.7 Nem egész öt év múlva, 1939 márciusában egy állománylista tanúsága szerint már az osztály harmadik, negyedik emberének számít a fogalmazói kar élén, Pataky Tibor államtitkár és Oszvald György miniszteri osztályfőnök után, Flachbart Ernővel, a nemzetközi hírű kisebbségjogásszal egy sorban, a VI. fizetési osztály magasában, ahol kettejükön kívül nincs is más kormánytisztviselő. Maga az irat, mely erről tudósít, túlzás nélkül mondhatni: sorsdöntő órában keletkezett8 (Teleki és Csáky aznap indulnak Berlinbe Hitlerrel tárgyalni!), és már a címével is beavató erejű: „Pataky államtitkár javaslata a II/a és II/b ügyosztálynál szükséges személyzetszaporításra és előléptetésekre vonatkozóan”.9 A Pataky Tibor vezette Nemzetiségi és Kisebbségpolitikai Osztály szerepe és személyi háttere a szaktörténészek által már nagyobb részt feltárt, s a miniszterelnökség K 26-os és K 28-as fondjai anyagából közel két évtizede egy bő 700 oldalas forrásválogatás is megjelent Magyarok kisebbségben és szórványban címmel.10 Ez utóbbi előszavában, a kiadvány főszerkesztője, Romsics Ignác ugyan megemlíti, hogy „összefüggésben a területi revíziókkal s az ezekből adódó feladatokkal – az osztály létszáma felduzzadt és 1939-ben szervezetileg is kettévált”,11 ám ennek okait és mikéntjét érdemi forrásközlés mindeddig, tudtommal, nem mutatta be. Íme, a Pataky-féle bővítési javaslat néhány fontosabb passzusa. „NB! A felülvizsgálati hatásköröm alá tartozó II/a. és II/b. ügyosztályok személyzetét az alábbi, részletesebben előadandó okok következtében egész jelentősen ki kell egészíteni. A maga egészében ma még nem állapítható meg, hogy mennyi és milyen új munkaerő szükséges ahhoz, hogy a két területgyarapodás folytán a II/a. ügyosztály keretében előállott új feladatokat megfelelően ellássuk. Ezért későbbi esetleges korrekciók fenntartásával tisztelettel kérek a két ügyosztály részére […]” – itt fizetési osztályokra bontva 16 fogalmazói, 14 kezelői és négy kisegítő, együttvéve 34 státust sorol fel a Pataky-féle

Nóvé Béla

99

Műhely

pro domo javaslat, amelynek meg nem nevezett, ám nyilvánvaló címzettje Teleki Pál és szűkebb kabinetirodája, az Elnöki osztály lehetett. Mint Pataky a bővítés indokaként kifejti: „A régi II. ügyosztály személyzete mindenkoron – pontosabban 1921 óta, amióta a mai munkakörrel dolgozik – teljesen elégtelen volt arra, hogy jól ellássa azokat a feladatokat, amelyeknek végzését az elszakított magyarság valamennyire hatályos védelme és a belső kisebbségek ügyének megfelelő vitele okvetlenül szükségessé tesz. Csak két évtizeden át tartó szakadatlan túlhajtással, a személyzet munkaerejének túlzott igénybevételével lehetett a feladatokat valamennyire teljesíteni. Csak túlhajtással és valamennyire.” Az osztály számos feladatköre ilyenformán ellátatlan maradt, időközben három tisztviselője is elhalt (Csathó Andor, Deáky Lóránd és Földváry-Boér Benedek), hárman pedig (Kovrig Béla, Hlatky Endre és Incze Péter) máshová kerültek, s helyükbe azóta sem kapott az osztály megfelelő utánpótlást. Most: „A területváltozások hatalmasan megnövelték a II/a. ügyosztály ügykörét. Szlovák és rutén tömegek kerültek magyar impérium alá, mint nemzetiségek.” Pataky hangsúlyozza: „Olyan munkaterületet kell kialakítani, amely eddigelé a magyar kormányzatban, eléggé sajnos, ismeretlen volt. Értem ez alatt, hogy a II/a. ügyosztálynak új feladata a szűkebb értelmű nemzetiségi, kormányzati problémákon felül az is, hogy a nemzetiségi területek politikai, gazdasági, kulturális, szociális és társadalmi viszonyainak alapos ismeretével és intézményesen történő szemmel tartása alapján konkrét és általános természetű javaslatokat iniciáljon, esetleg nagy vonalakban ki is dolgozzon az egyes kormányzati ágak számára. […] Most van itt az idő, hogy ezt a kérdést megfogjuk. Kormányzatilag ehhez megfelelő hivatali apparátus okvetlenül szükséges.” [Az irat végén:] „Lássa: a T. keb. Elnöki Osztály szíves tárgyalás és további megfelelő intézkedések szíves eszközlése végett. Bp. 1939. március 28. Pataky Tibor

Az időközben beállott változásokra való tekintettel ismét lássák: t. II/a és II/b osztályok Bp., 1942. év IV/25 Viczián sk. [kézírással:] Az 1939-ben tett előterjesztés óta a helyzet lényegesen megváltozott és a személyzeti kérdések is rendeződtek. További tárgyalásra nincs szükség. Irattárba mehet. Bp. 942. VII. 1. Oszvald sk.” Pataky Tibor, Bethlen és Teleki bizalmi embere s a kisebbségi ügyekben elsőszámú munkatársa, már csak azért is feljogosítva érezhette magát e koncepciózus javaslatra, mert Kárpátalját – honnan maga is származott – alig tíz nappal korábban „vette vissza” a magyar honvédség, s az előző év őszén Pataky maga is részt vett Komáromban azon az ötnapos magyar−csehszlovák kormányközi konferencián, amelynek tárgya a müncheni egyezmény irányelvei szerint a dél-szlovákiai közös határrendezés volt. Jól érezte hát, hogy a növekvő tétekkel – hiszen a revízióból előbb-utóbb Erdély s a Délvidék se maradhatott ki! – a kockázatok is megnőttek, és egyszerre kétfelől is komoly veszély fenyeget. Egyrészt a területgyarapodás egy sor új konfliktushoz vezethet a szomszédokkal az „újraosztott” kisebbségek miatt, másrészt, mint az éppen lezajlott kárpátaljai offenzíva

Nóvé Béla

100

Műhely

is jelezte, túlzott hatalmi aspirációkra bátoríthatja a Hitler-párti magyar hadvezetést, amely aggály az erdélyi bevonuláskor és a bácskai megtorlásokkal utóbb komoran be is igazolódott. Mi lett hát a Pataky-féle javaslat sorsa? Az osztály látványos bővítése ugyan megtörtént, ám a nagyralátó új stratégiai szerepkör a háborús kényszerek és az adminisztratív belharcok miatt javarészt elsikkadt. A „K 28-as” levéltári fond aránylag bő irathagyatéka12 kétségkívül igazolni látszik Romsics értékelését, mely szerint „Pataky egy operatív és napi ügyekkel foglalkozó kormányhivatal funkcióját kívánta egyesíteni egy kormányzati háttérintézet tanácsadói szerepkörével. Az osztály megmaradt iratanyagát áttanulmányozva az a benyomásunk, hogy Pataky ambiciózus terve lényegében nem vált valóra. Igaz, ezt követően talán nagyobb arányban fordulnak elő koncepciózus kérdéseket taglaló és nagyobb lélegzetű írások, mint a korábbi években. Az iratok túlnyomó többsége azonban továbbra is »nyersanyag«: hangulatjelentés, beszámoló, statisztika és nem alternatívákat felállító, stratégiai döntések megalapozására alkalmas elemzés.”13 Az iratok persze – és azok hiányai! – olykor a legelszántabb kutatót is megcsalják. Úgy tűnik, ez történhetett Ablonczy Balázzsal is, aki pár éve Teleki Pál 1939-es munkanaplójának elemzésére vállalkozván14 arra jutott, hogy Pataky államtitkár (többek közt Pásint közvetlen főnöke) csaknem mindig Teleki mellett volt, amikor a kormányfő magyar kisebbségi vezetőket fogadott. 1939-ben Teleki hivatali ügyben csupán Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterrel találkozott gyakrabban Patakynál, aki ilyenformán még Horthy Miklóst is megelőzte. Ablonczy ugyanakkor megjegyzi: nem tudja mire vélni más nevek hiányát. „Tekintve a Teleki-féle kormány erős nemzetiségpolitikai hangoltságát, legalábbis elgondolkodtató, hogy a Bethlen-korszak vagy a Magyar Szemle nemzetiségpolitikai szakértői csak elvétve jelennek meg az 1939-es naplóban: Szász Zsombor egyszer, Zilahi-Sebess Dénes kétszer, Pásint Ödön pedig egyszer sem.”15 Vajon miért? Nos, úgy tűnik, leginkább azért, mert Telekinek helyettük, az ő anyagaikra (is) támaszkodva többnyire maga Pataky államtitkár referál, aki bár eredendően Bethlen-bizalmas, egyúttal Teleki második legintenzívebb hivatali kapcsolata, s utóbb a Kállay-kabinetben is fontos szerepet kap. Jó példája e sajátos belső kormányzati kommunikációnak az a referátum, melyet Teleki kérésére Pataky készíttet Pásinttal 1940. augusztus 31-én – a második bécsi döntés másnapján! – Irányelvek a román népkisebbség jövőbeni kezelését illetőleg címmel.16 A 11 pontba foglalt javaslatcsomag az Észak-Erdély visszacsatolásával ismét magyar fennhatóság alá kerülő több mint egymilliós román kisebbség kívánatos bánásmódját tekinti át egyházi, oktatásügyi, katonapolitikai és más szempontokból. A vázlatos, inkább csak felsorolásszerű teendőknek utóbb bizonnyal részletes feladattervei is készültek, s a referátum, mint azt kísérő jegyzete tudatja: „M.E. úr őexciája [Teleki] utasítására összeáll. P.Ö. [Pásint] min.o.tan. Á.T. úr Őmgának [Pataky] referáltatott és M.E. úr Őexciájának bemutattatott 1940. aug. 31-én.” Fontos előjelzője ez hősünk új szerepvállalásainak: mindannak, ami a háború végéig az elkövetkező négy évben vár rá többek között az Erdélyi Fővezérség mellé rendelt kormánymegbízott tanácsadójaként (1940 szeptember−november), a Miniszterelnökség Erdélyi Külön Szolgálatának vezetőjeként (1942−1944), vagy a KEOKH tárcaközi felügyelő bizottságának koordinátoraként a háborús években.

Nóvé Béla

101

Műhely

Erdély helyett Bukarest? Ám mielőtt pályája további nyomvonalát követnénk, lássuk, mennyire maradt élő kapcsolata szülőföldjével – s egyben hivatása tárgyával! – Erdéllyel Trianon nyara és a második bécsi döntés közötti bő két évtizedben? Féltestvére, Dr. Albert (Pásint) Éva emlékei szerint Ödön bátyja aránylag rendszeres levelezésben állt az otthoniakkal, s időről-időre Erdélyben élő testvérei, sőt, apja, Dr. Pásint Mihály unitárius lelkész is meglátogatták Budapesten. Úgyszintén féltestvérétől tudható, hogy vagy négy ízben maga is járt Erdélyben: két alkalommal még alighanem egyetemistaként, a korai években (1923 és 1927 között), amikor Mihály öccsével látogatott haza Tordatúrba, majd 1929-ben, ifjú házasként feleségével, hogy bemutatkozzék a mindkét részről erdélyi rokonságnak, s végül 1938 elején, amikor apja temetésére érkezett. Eszerint kormányhivatalnokként – 1929-től 1940 őszéig – mindössze kétszer fordult meg Erdélyben, s akkor is nyomós családi okból: új házasként és apjától végbúcsút venni. Vajon miért csak ennyiszer, kérdezhetnénk. Hivatalos okirat – útlevél, feljegyzés – ugyan nem maradt róla, ám aligha téved, aki gyakoribb hazalátogatásainak legfőbb akadályát éppen a hivatásában gyanítja. Egy magyar kormányhivatalnok ugyanis, főként, ha a Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának munkatársa volt, még „magánemberként” sem igen utazhatott kedvére a két háború közötti Romániába, mivel azt sem a román, sem a magyar kormány nem nézte jó szemmel. Előbbi nyilván kémkedést vagy titkos küldetést látott benne, utóbbi pedig „biztonsági kockázatot”, az esetre, ha akaratlanul kiszivárogtat bármi hivatali titkot, netán ha útján baj éri. Ezek után meglepő, sőt, már-már bizarr adalék, hogy Pásint Ödön 1938 nyarán jó egy héten át időzött Bukarestben a miniszterelnökség delegáltjaként egy román−magyar vegyesbizottság tárgyalássorozatán, amelynek tárgya a kishatárforgalom közös szabályozása volt – alig két évvel Észak-Erdély „visszatérte” előtt! –, s amely a román fél időhúzó taktikázása miatt utóbb példás kudarccal zárult. Ennek részleteibe avat be a küldöttségvezető, Békássy László miniszteri osztálytanácsos 1938. augusztus 6-án kelt részletes jelentése.17 „A magyar delegáció tagjaival, Pásint Ödön miniszterelnökségi osztálytanácsossal, Raisz István vámőrszázadossal és Nagy Kálmán rendőrkapitánnyal folyó évi július hó 25-én reggel 10 órakor érkeztünk Bukarestbe és Lorx Tibor követségi titkárral együtt már 11 órakor az első ülésre mentünk.” A hasonló létszámú és összetételű (vámszakértőből, határőr- és katonatisztekből álló) román tárgyalócsoportot Vladoyanu meghatalmazott miniszter vezette. A tárgyalások tolmács útján folytak (habár nyilván mindkét delegációban voltak olyanok, akik értették a szemközt ülők nyelvét), írásos jegyzékeket pedig franciául váltottak a felek. A nézetkülönbségek mindjárt az első napon kiütköztek, s úgy tűnt, a két fél nemhogy a jövőt illető óhajok, ám még az aktuális tények dolgában sem képes egyezségre jutni. Amíg a magyarok 52 ténylegesen működő határátkelőt tartottak számon, a románok mindössze 14 vámhivatallal ellátott kishatárforgalmi átkelőhelyet ismertek el, s ezek számát is legfeljebb 20-ra ígérték növelni, kategorikusan közölve, hogy a jövőben minden román vámhivatal nélküli határátkelőt meg kívánnak szüntetni. Mint Békássy összefoglaló jelentésében írja: „A másik kellemetlen meglepetés, amely már az első ülésen ért, az volt, hogy a román delegáció kijelentette, a határra nem hajlandó kimenni. Később mindinkább megerősödtünk abban a feltevésben, hogy a

Nóvé Béla

102

Műhely

román katonai hatóságok nem járultak hozzá a határra való kiszálláshoz, s a román delegáció taktikázása főképp azt célozta, hogy a panaszok helyszíni megvizsgálását elkerülhessék.” A magyar küldöttség ugyanakkor makacsul kitért a román igény elől, hogy a határzónában a magyar állampolgárok román területen fekvő – amúgy jelentéktelennek feltüntetett18 – birtokainak megváltását sürgősen rendezzék. Az erdélyi kormánymegbízott tanácsadója Alig két év múlva, 1940 őszén a kishatárátkelők jó részét, a trianoni határral együtt, félresöpörte a második bécsi döntés. A tét egyszerre a sokszorosára nőtt: miként lehet a félig visszanyert Erdélyt mielőbb és minél hathatósabban az ország integráns részévé tenni újra – a még vissza nem szerzett dél-erdélyi területrészek feletti jogigényről le nem mondva? Észak-Erdély 1940. őszi visszacsatolásának s az alig négy éven át tartó „kicsi magyar világnak” – több évtized kényszerű hallgatása után – mára kisebb könyvtárnyi irodalma van, s az utóbbi időben, nyomtatott és digitalizált formában egyaránt, számos tematikus forrásközlés is hozzáférhetővé vált.19 Pásint Ödön szerepe az erdélyi kormánymegbízott tanácsadójaként a már feltárt és publikált részletekhez képest leginkább az erdélyi magyar közigazgatás nem kevés ellentmondással terhelt kiépüléséről szolgálhat újabb adalékokkal. Az 1940. augusztus 30-ai német−olasz döntőbíráskodás Erdély mintegy kétötödét ítélte Magyarországnak, s ezzel az 1941-es magyar népszámlálás adatai szerint 2,577 millió ember került magyar fennhatóság alá, noha közülük csak 1,343 millió volt magyar anyanyelvű. A nagyhatalmi verdikttel meglepő gyorsan kikényszerített kompromisszum magyar szempontból egyszerre jelentett sikert és kudarcot, átmeneti fellélegzést és nem kevés újabb szorongást, kiváltképp Dél-Erdély s az ottani magyarság sorsa miatt. A hitleri Németországnak tett engedmények láttán a jó szemű kortársak – s maga Teleki is, aki Horthynak másnap benyújtja utóbb visszavont lemondását – már ekkor sejtik: csapdába került az ország, melyből csak súlyos veszteségek árán szabadulhat. Személy szerint Pásintnak – a félsiker fölötti örömén túl – nyilván fájó csalódást okozhatott, hogy szülőhelye s élete első húsz évének helyszínei: Torockószentgyörgy, Szentmihályfalva, Torda és Enyed, minden várakozás ellenére, nem lett „újra magyar föld” – s a határ továbbra is elválasztotta szeretteitől, gyermek- és ifjúkori barátaitól, szülei és korán elhalt testvérei sírjától. Hogy miért, ez nyilvánvaló. Hitler az új határok kijelölésekor mesterien gyakorolta az „oszd meg és uralkodj!” elvét: Kolozsvártól keletre, egy északnak felfutó jókora félkörrel továbbra is román kézen hagyta az aranyostordai térséget (korabeli csúfnevén: a mezőségi „Göring-hast”), ami ilyenformán a felső-erdélyi területek vasúti és közúti összeköttetését is elvágta a Székelyföldtől. Ám 1940 őszén, telén a kormányapparátust sokféle sürgető teendője nem igen hagyta busongani a német ármány felett. A magyar hadsereg szeptember 5-én megindulva, alig egy hét alatt birtokba veszi a bécsi döntéssel Magyarországnak ítélt partiumi, erdélyi területeket. A katonai közigazgatás a visszacsatolt részeken csaknem három hónapon át marad érvényben. Teleki – akinek egyre súlyosabb konfliktusai támadnak a hadvezetéssel, főként Werth Henrik vezérkari főnökkel – az erdélyi kormánybiztos tisztét magának tartja fenn, s a vezérkar mellé kormányzati kontrollként egyúttal kinevezi a maga polgári

Nóvé Béla

103

Műhely

közigazgatási tanácsadói stábját. Mint az észak-erdélyi magyar berendezkedés első nyolc hónapját áttekintő tanulmányában Szaváry Attila írja: „A [Teleki által] Werth Henrik vezérkari főnök mellé delegált »erdélyi fővezérségi kormánymegbízott« Papp József ny. főispán volt; tanácsadóiul Pásint Ödön miniszterelnökségi osztálytanácsost, János Áron országgyűlési képviselőt és vitéz Csipán János legfőbb állami számvevőszéki titkárt nevezték ki.”20 A kormánymegbízottak és tanácsadóik – a 900/1940. M.E. rendelettel – szeptember végén kapnak utasítást az új közigazgatás megszervezésére. Hogy a vezérkar kezdettől nem nézte jó szemmel a civilek lábatlankodását, úgymond „az általa visszafoglalt” Erdélyben, azt magában is jól jelzi vitéz Littay András tábornok Vkf. kormánymegbízott 1940. október 4-én kelt körlevele „a katonai közigazgatás tehermentesítésére”. Ebben az anyaországból szolgálatilag kiküldöttek tömeges megjelenését kárhoztatván, nyomatékkal elrendeli a polgári ügyforgalom korlátozását, s csakis a legsürgetőbb civil beutazásokat engedélyezi, azokat is a katonai közigazgatás szoros felügyelete alatt (minden polgári személy érkezése „kötelezően bejelentendő a szállásmesternek”, stb).21 Mint tanulmányában Csilléry Edit írja: „A [katonai közigazgatás alatt] a járási, városi és vármegyei parancsnokok mellé közigazgatási előadókat, a hadseregparancsnokok mellé pedig kormánymegbízottakat rendeltek ki. Bár ezek mozgásterét a katonai közigazgatás jelentősen korlátozta, a végleges közalkalmazások előkészítése mégis az ő segítségükkel történt.”22 Budapestről az erdélyi közigazgatási és a polgári ügyek jó részét Pataky Tibor államtitkár koordinálta, két nála fiatalabb kulcsemberével: Mester Miklóssal és Pásint Ödönnel – a Vezérkari Főnökséggel együttműködve. A fennmaradt iratok szerint Pásinton kívül ez idő tájt az erdélyi ügyekben a miniszterelnökség legaktívabb munkatársai Mikó Tibor és Makkai László voltak. Ők intézik többek közt a hivatalos beutazási engedélyeket (a katonai közigazgatás alatt), az erdélyi tárgyú közigazgatási és kinevezési ügyeket, a rendkívüli segély- és jogorvoslati kérelmeket, stb. Október közepén, Hlatky javaslatára, Észak-Erdélyben jelentős átszervezést hajtanak végre – mint azt egy miniszterelnökségi irat is jelzi. „Tárgy: Hlatky Endre jelentései NB: A hadsereg átszervezése végett az egész visszatért területre Kolozsvár székhellyel egy hadsereg parancsnoksága intézi a visszatért területek közigazgatását. Ennélfogva Kölcsey István kormánymegbízott megbízatása alól felmentendő, János Áron kormánymegbízott megbízatása a székely vármegyékre korlátozandó, a többi vármegyére Hlatky Endre volna megbízandó a kormánymegbízotti teendőkkel. Az ügyirat Pásint Ödön min.oszt.tanácsos úrnak adatott ki a Miniszterelnök Úr Őnagyméltóságának való jelentéstétel, a felmentés, illetve újabb megbízatás elkészítése végett. Budapest, 1940. október hó 15.” A háttérben nyilván hatáskör-átfedések és konfliktusok állnak, a párhuzamosan több polgári és katonai közigazgatási reszortos kinevezése miatt. Az iratok különben sajátos ügyrendet sejtetnek, melyben a két régi barát és egykori Bethlen-titkár: Hlatky és Pásint a jelek szerint kulcsszerepet játszik. Hlatky Endre (s egy ideig János Áron, Kölcsey István) Kolozsvárról írja jelentéseit a budai várba Papp József kormánymegbízottnak, aki azokat Pásintnak adja át, ő pedig az „erdélyi kormánybiztosnak”, azaz Telekinek referál az

Nóvé Béla

104

Műhely

ügyekről, további instrukciókat kérve. A sűrű iratforgalom alapján, úgy tűnik, Pásintnak nemigen jut ideje erdélyi tereputakra; még az is meglehet, hogy a visszacsatolást követő hónapokban Teleki, Papp József vagy Pataky államtitkár többször megfordult Erdélyben – például a kolozsvári, marosvásárhelyi munkaértekezleteken23 –, mint a bokros hivatali teendőivel Pesthez (Budához) kötött miniszteri osztálytanácsos. Valóban, Pásint ekkor a nála hat évvel ifjabb, időközben képviselővé választott Mester Miklóssal inkább az erdélyi személyi és személyzeti ügyek napi robotosa volt – Teleki, Papp József és Pataky bizalmát messzemenően élvezve. Szolgálati utakat szervez, megbízásokat, menetleveleket állít ki, ajánlásokat továbbít és hivatali kinevezéseket foganatosít a miniszterelnökség nevében. Az egész felállás alig három hónapig tart; az erdélyi kormánymegbízott mandátuma, a katonai közigazgatással együtt, november 26-ával lezárul. Ezt jelzi Werth Henrik egy dátum nélküli, 1941. január 4-én iktatott átirata is: „Tárgy: Vkf: A fővezérséghez kiküldött vezető tisztviselő urak felmentése NB! A m. kir. honvéd vezérkar főnöke 1866/eln.Vkf.kat.közig.1940. szám alatt megküldi köszönő iratát dr. Papp József ny. főispán, fővezérségi kormánymegbízott, Pásint Ödön osztálytanácsos, kormánymegbízott-tanácsadó, dr. Korossy György ny. államtitkár és vitéz Czipán János számvevőszéki titkár uraknak.”24 Az Erdélyi Főparancsnokság százhúsz oldalas vezérkari összefoglalója 1941 elejéről ugyanakkor magabiztosan azt sugallja, hogy a visszacsatolt országrészen a magyar közigazgatás helyreállítását a honvédség immár példásan bevégezte, s a polgári közigazgatásnak nincs egyéb dolga, mint átvenni és folytatni „e nagy munkát”. Ám a Werth-féle kérkedő öndicséretet más – civil – források nagyon is megkérdőjelezik. Papp József kormánymegbízotti teendőit befejezve, 1940. december 11-én maga is udvarias köszönőlevelet intéz a vezérkari főnökhöz – akinek, Teleki eredeti intenciója szerint, legfőbb civil kontrollja és hatalmi ellensúlya kellett volna legyen. Hogy nem lett az mégsem, az nem csak a jóravaló, ám a katonákkal szemben sokszor erélytelen és eszköztelen nyugalmazott főispánon, avagy jól-rosszul megválasztott munkatársain múlott. Épp annyira az „erdélyi kormánybiztoson”, azaz magán Telekin is, aki a „nemzethűség” kétes preferálásával s a megszállást végrehajtó katonai hatóságok sokban tisztázatlan jogkörével, magatartás-kódexével („Szürke könyv”) tág teret hagyott a helyi parancsnoki önkénynek s az eseti visszaéléseknek. Kormánymegbízotti munkájáról Papp még 1940 decemberében hatoldalas beszámolót ír Telekinek.25 Ebben a kolozsvári székhelyű Fővezérség szállásmesterével, vitéz Náray Antal ezredessel az együttműködést és a civil sérelmek közös orvoslását jónak minősíti. „Annál több panasz merült fel – írja – az egyes helyi közigazgatási parancsnokságoknál, mert több helyen megtörtént, hogy a parancsnok saját felelősségére hivatkozva, a mellé beosztott közigazgatási előadót meg sem hallgatta, véleményére nem is volt kíváncsi, bár az előadó meghallgatása – minden fontos esetben – szigorúan elrendeltetett.” Egyes parancsnokok önkénye mélyen a magánjogba vágott, s a „hazafias elégtétel” ürügyén valójában a fosztogatás és osztogatás minősített eseteit produkálta. Ilyen volt többek között egy nagyváradi szálloda, vendéglő és kávéház, vagy a helyi szikvíz- és ecetgyár tulajdonosainak botrányos elmozdítása, a mozik és trafikok „újraosztása”, a városi házbérek hatósági megállapítása, ám ilyenek voltak az önkényes földvisszavételek és

Nóvé Béla

105

Műhely

földosztások, vagy a görög katolikus, görögkeleti templomok elleni „hazafias megtorló intézkedések” is. Egyes helyeken tömeges méreteket öltött a nepotizmus, a sine cura állások osztogatása. Mint zárójelentésében Papp József írja: „A kolozsvári parancsnok a hivatalos utasítás világos rendelkezései ellenére szünetelőnek rendelt kir. ítélőtáblához, főügyészséghez, törvényszékhez, stb. az utolsó hónapban táblabírákat, ügyészeket, stb. nevezett ki, benépesítette a szünetelő hivatalokat teljes létszámú segéd- s kezelőszemélyzettel, akiknek – a törvénykezés szünetelése miatt – semmi dolguk nem volt, s akik később a polgári igazgatás részéről átvehetők sem voltak. Ezek – állítólag – egyhavi fizetést is kaptak.” Helyszűke miatt itt nem idézhető, ám hasonlóan beavató erejű az a két további jelentés, melyet Nagyváradról 1940. december 13-án Hlatky Endre „volt hadseregi m. kir. kormánymegbízott” küldött a miniszterelnökségre Észleletek a katonai közigazgatásról, továbbá A katonai közigazgatás hiányai és hibái címmel. Az elsőt maga írta, míg a másodikat, kísérő sorai szerint, „a nagyváradi közigazgatással kapcsolatban állt egyik tényezőtől” kapta. E fontos, és egészen máig sem feltárt epizódhoz tartozik, hogy a rendkívül agilis, kiváló szervező Hlatkyt – Pásint közvetlen munkatársát még a Bethlen-titkárságról – 1940. november végén „Nagyvárad szabad királyi város” főispánjává nevezik ki, Pásint viszont nemsokra rá a miniszterelnökség 2. osztályán felállított Erdélyi Külön Szolgálat operatív irányítója lesz egész a végidőkig, 1944. október közepéig. Kormánymegbízotti feladatát bevégezve, egy időre Papp József is a 2. ügyosztály tanácsadója marad, majd visszavonul Kolozsvárra, ahol 1944 elején meghal. (Február 9-ei temetésére Pataky és az osztály több munkatársa is leutazik „Erdély fővárosába”, hogy végbúcsút vegyen tőle.) A Pásint-gyűjtemény A Magyar Országos Levéltár e néven elkülönített fondja26 tíz doboz mikrofilmen archivált, eredeti állagában több folyóméternyi irat a 16533−16542. jelzetek alatt. Különgyűjteménnyé a háború utolsó két évében maga Pásint Ödön rendezte, mikrofilmre 1969-ben archiválták, az eredeti dossziék sorrendjét, tartalmát megőrizve, ám azokat új jelzőszámokkal ellátva. E vaskos irategyüttes sok szempontból valóban értékes forrásgyűjtemény (Pásint nyilván maga is annak szánta az eljövendő újabb béketárgyalások segédleteként), noha – az életrajzkutató nem titkolt csalódására – személyes adalékot tőle, vagy róla alig tartalmaz. Mi több, ezen iratokból még névadójuk hivatali hatáskörére, osztályon belüli reszortjára is inkább csak következtetni lehet. Eszerint Mikó Tibor és Flachbart Ernő miniszteri osztálytanácsosok mellett a harmincas évek végétől Pásint volt a harmadik kulcsember, leginkább romániai és erdélyi referens, noha a Pásint-gyűjtemény iratai az összes el-, majd részben visszacsatolt térségre kiterjednek: a Felvidékre, Kárpátaljára épp úgy, mint Erdélyre és a Délvidékre. Pásint e terjedelmes, többnyelvű – magyar, német, román, cseh, szlovák, francia, olasz, angol, stb. – irat- és sajtógyűjteményében jórészt kisebbségi ügyeket, dokumentumokat prezentál, rövid bevezetőkkel lát el és továbbít feljebbvalói: Pataky államtitkár, Teleki, majd Kállay miniszterelnök, illetve a külügyi, hadügyi és belügyi tárcák referensei számára. Az egyes dossziékhoz gépiratos tartalomjegyzéket készít, azokat szignálja, ám ezt leszámítva a Pásint-gyűjteménynek – mint azt levéltári ismertetője is kiemeli – egységes

Nóvé Béla

106

Műhely

irattári rendszere nincs. Maga az időrend is gyakran következetlen: az iratok közt olykor Trianon körül keletkezett vagy annál is korábbi dokumentumokat találni (így visszatérőleg az 1910-es népszámlálási statisztikákat); folyamatosan csak nagyjából 1936−37-től követhetők az ügyek, melyek „sűrűsödése” jellemzően a terület-visszacsatolások idejére: az 1938−41-es évekre tehető. Mindebből két következtetés adódik: 1) Pásint alighanem a második Teleki-kormány előtt pár évvel került a Miniszterelnökség nemzetiségpolitikai osztályára; 2) a háború vége felé, 1943−44-ben, maga rendezte irattárát, annak szerteágazó anyagát az eljövendő újabb béketárgyalások lehetséges segédanyagául szánva. Ez utóbbi feltevést támasztja alá Szegedy-Maszák Aladár kétkötetes, válogatott memoárja27 is, amely Pásintról nem csak mint bizalmas barátról tesz több helyütt említést, hanem mint titkos szövetségesről is.28 Például így: „Ezekben az években [ti. 1939−1940-ben – N.B.] újult föl a politikai és személyi kapcsolat Pásint Ödönnel is, kinek megjegyzéseiből elég nagy biztonsággal lehetett következtetni Bethlen István fölfogására. […] Pásint azonban több volt, mint egyszerű gramofonlemez. Független gondolkodása kitűnő ítélőképességgel párosult, ismerte a magyar közélet szereplőit és azt a sokszor döntő szerepet, melyet a hatalmi elemek a politikában óhatatlanul játszanak. Tisztában volt a sajtó szerepével, tisztán látta, hogy a kormánysajtó jobboldali túlzásai, gyakran útszéli hangja talán kiengeszteli egy időre a németeket vagy a kormánypárt jobbszárnyát, de végső fokon rendkívül megnehezíti magát a kormányzást. Ha a viszonyok másként alakulnak, nagyobb formát futott volna ki. A Rákosi-korszakban öngyilkos lett.”29 Később a háborús években a barátságból aktív konspirácó sarjadt. „Pásinttal az évek óta szokásos beszélgetés folyt az aktuális dolgokról, a háborús kilátásokról, a pletykákról, értesülésekről. E beszélgetések folyamán alakult ki ’42 második felében az a meggyőződés, hogy meg kellene kezdeni a rendszeres anyaggyűjtést a béketárgyalásokra. Fődelegátusként Bethlen Istvánra gondoltunk, amit csak alátámasztott Tyler megjegyzése Ottliknak. [ti. hogy „Bethlent még Roosevelt elnök is hajlandó lenne meghallgatni” – N.B.] Pásint Bethlennél tapogatózott, én meg Ghyczynél és Szentmiklósynál készítettem elő a talajt.”30 Pásint bizalmi közvetítői szerepéről Szegedy-Maszák így ír: „A békeelőkészítés egyik következménye volt, hogy Bethlen Istvánnal közelebbi személyes viszonyom alakult ki. […] Pásint Ödöntől nyilván olyat hallhatott rólam, ami bizalmat ébresztett benne. A békeelőkészítéssel kapcsolatban többször voltam nála, és egyszer meg is látogatott a külügyminisztériumban, ami kisebbfajta szenzációnak számított (éppen úgy, mint Keresztes-Fischer Ferenc és Kánya látogatása egy más alkalommal) és a Dísz téren sok kommentárra adott okot.”31 Az eredmény: a Szegedy-Maszák memorandum és a „Magyar Apológia”. „A békeelőkészítésről, pontosabban a béketárgyalásokhoz szükséges anyag ös�szegyűjtéséről 1942 őszén Pásint Ödönnel sokat beszéltünk, Bethlenben látva a jövő Apponyiját. […] A politikai osztályon először barátommal, […] Kertész Istvánnal beszélgettünk a munka időszerűségéről, a módszerekről és legfőképp a titoktartásról. Ezután Szentmiklósynak említettem meg az ügyet, majd Ghyczy Jenőnek, és elkészítettem egy rövid följegyzést, amelyet novemberben rajtuk kívül Pásintnak is átadtam a Bethlenhez való eljuttatás és az ő előzetes beleegyezésének kieszközlése végett. […] Visszatérve a Dísz térre: Ghyczy és Szentmiklósy jóváhagyta a tervet, Ghyczy Kállay formális jóváhagyását is megszerezte. Ekkor, 1942 legvégén, vagy 1943 legelején írtam

Nóvé Béla

107

Műhely

meg a második memorandumot, amely már konkrét javaslatokat tartalmazott személyi, szervezeti és propagandisztikus kérdésekben is. A Ghyczy által jóváhagyott szöveg eljutott Kállayhoz és Bethlenhez. […] 1943 januárjában azután kidolgoztam a magyar érvelés vázlatát, a Magyar Apológia sillabuszát, amely az anyaggyűjtésnél is irányadó volt, s amely később a Macartney által Szegedy-Maszák-memorandumnak nevezett irat alapjául is szolgált.”32 Az utolsó szolgálati út Erdélyben 1944. június 21-ével a már súlyos légitámadások miatt a Miniszterelnökség II/B. osztályának jó részét – más kormányhivatalokhoz hasonlóan – vidékre telepítették; nem csak az iratokat s a közel fél száz munkatársat, hanem az utóbbiak családtagjait is. Az ún. „nagytörzs”, Oszvald György osztályfőnök vezetése alatt, átmenetileg a parádfürdői Kastélyszállóban nyert elhelyezést, egy kisebb részleg pedig ’44 szeptemberétől Csobánkán talált menedéket. A front rohamos közeledése azonban csakhamar véget vetett a parádfürdői „idillnek”. 1944. október 6-án az 559. számú hadikórház megkezdte Parádra költözését, s a kormányhivalnokokat, irataikkal visszarendelték a fővárosba. Nem sokra rá az osztály több munkatársa a nyilas kormánnyal Nyugatra menekült, az iratok egy részét megsemmisítve, más részét magával hurcolva. Pásint Ödön nem tartott velük, sőt, mint özvegye írja, a „minisztériumi ellenállás” egyik kulcsembereként másokat is próbált lebeszélni, hogy a nyilas kormány alatt tovább szolgáljanak, s az országot elhagyják. Vajon miként vészelte át Pásint és családja e háborúvégi, nyomasztó időket? A 1944 nyaráról az Országos Levéltár 28-as fondjában őrzött iratok (például úti számlák) és más források arra engednek következtetni, hogy Pásint azon kevesek egyike volt, akik egy-két vidéki utat leszámítva, mindvégig Budapesten maradtak. Szűkebb családjával ekkor már ugyan nem a várbeli Tárnok utcában lakott (házukat bombatalálat érte), hanem a józsefvárosi Baross utcában, ami vélhetően kevesebb veszélyt és megpróbáltatást ígért a még hátralévő háborús időkre. Feladatköre amúgy is a fővárosban marasztalta, hiszen például ő vezette a Miniszterelnökség 1942 nyarán létesült Erdélyi Külön Szolgálatát, ami állandó tárcaközi egyeztetést igényelt, s emellett, az iratok szerint, csütörtökönként részt kellett vennie a KEOKH tárcaközi értekezletein is. Ám ennél is fontosabb volt az a bizalmi szerep, ami e válságos időkben még inkább Budapesthez kötötte, hiszen a meghiúsult kiugrási kísérletig ő volt Horthy és Bethlen legfőbb, ekkor talán már egyetlen összekötője, mint arról még szó lesz. Mindennek nyomát persze a miniszterelnökségi iratokban hiába is keressük, hisz azok, némi túlzással, jórészt csak olyan nagyságrendű ügyekről tudósítanak, mint hogy „Pásint őm[éltósá]ga 1944. március 2-án a budavári siklót használta”, mivel az Andrássy úton volt hivatali intéznivalója, s így őt az 1 pengő költségtérítés joggal megilleti... E sokféle pusztulást túlélt akták nagy része semmitmondóan formális, s a kutatás számára érdektelen. Pásint neve, aláírása is csak elvétve bukkan elő egy-egy költség- vagy útiszámlán. Mindössze egyetlen talányos epizód érdemel figyelmet 1944 vészterhes nyárutóján: egy jó kéthetes „szolgálati út” a Királyhágón túlra, melyet pro forma Pásint maga kezdeményez, ámbár korántsem biztos, hogy egyedül a maga – amúgy gonddal és naponta borotvált – szakállára.

Nóvé Béla

108

Műhely

Mint azt egy augusztus 10-én kelt pro domo „Feljegyzés”-ben Pásint közvetlen főnökének, Pataky államtitkárnak jelzi, helyettesével: Szabados Mihály telepítésügyi tanácsossal Erdélybe kíván utazni, hogy ott „részt vegyen az Erdélyrészi Hangya Szövetkezet központi közgyűlésén és a szórványvidék néhány községébe is ellátogasson.”33 „Feljegyzés ’44. aug. 10. Államtitkár Úr részére Magánértesülésem szerint az Erdélyrészi Hangya Szövetkezeti Központ közgyűlését folyó hó 24-én tartja Marosvásárhelyt. Szükségesnek tartanám, hogy az Erdélyi Külön Szolgálat részéről Szabados tanácsossal a közgyűlésen részt vegyek, és ott az Erdély minden részéből megjelent szövetkezeti küldöttekkel tárgyalásokat folytathassunk. Ebből az alkalomból a szórványvidék néhány községében a helyszínén tanulmányozzuk az EMKE tag- és fiókszervezési munkáját s eredményeit. Ugyancsak útba ejtenők Szatmárnémetit is, ahol Scheffer püspökkel folytatnánk szórványügyi tárgyalásokat.” Pataky még aznap a Magyar Királyi Miniszterelnökség Erdélyi Külön Szolgálata34 nevében – amelynek vezetője Pásint, helyettese Szabados volt – pecsétes nyílt parancsot állíttat ki nevükre.35 A már polgári célpontokat sem kímélő, súlyos légitámadások36 és a vészesen közelgő front miatt igencsak kockázatos útra 1944. augusztus 17-e és szeptember 2-a között került sor. Hivatalos beszámoló nem maradt fenn róla, a miniszterelnökségi iratok közül csak egy útiköltség-számla került elő 493 pengő 20 fillérről, melyet feltűnően megkésve: csak október 12-én fizetnek ki az Erdélyi Külön Szolgálat vezetőjének – három nappal a nyilas puccs és azonnali kényszernyugdíjazása előtt! Vajon mit akart s mit végzett Pásint Ödön másodmagával Erdélyben a román kiugrás és hadüzenet (augusztus 23. és 25.) e baljós napjaiban? Lehet, hogy tényleg csak az „Erdélyrészi Hangya Szövetkezet” közgyűlésére lett volna kíváncsi az alig negyed század alatt immár második erdélyi összeomlás küszöbén? (Ez indoknak – alibinek? – éppen nagyon is hihető, hisz a miniszterelnökség Erdélyi Külön Szolgálatán eminensen az ő hatáskörébe tartoztak a gazdasági kérdések is, így a Hangya Szövetkezet és az Erdélyrészi Gazdasági Tanács ügyei.)37 Vagy inkább családját, barátait szerette volna még egyszer viszontlátni – alighanem ez volt utolsó útja Erdélyben –, rajtuk próbált segíteni, az ő ügyeikben személyesen eljárni?38 Netán más, titkos küldetése volt? Hiszen, mint köztudott, Erdély és Budapest közt ez időben sűrű ingajáratban közlekedtek katonák, politikusok s az életbevágóan fontos – főként fegyverszüneti – ügyek futárai.39 Mindezt, bizonyító erejű iratok híján, csak találgatni lehet. Azt viszont több forrás is igazolja, hogy a német megszállás óta bujkáló Bethlen, alias „Muki bácsi”, kevéssel korábban titkon maga is megjárta Kolozsvárt dálnoki Veress Lajos altábornagy védenceként.40 Mi több, báró Bolza Ilona emlékei szerint Bethlent huszár ezredesi uniformisban honvédségi gépkocsin katonasofőr vitte Erdélyből egyenesen a nógrádi Bolza-birtokra, Herencsénybe 1944. július végén – éppen tíz nappal azelőtt, hogy Pásint felettesének jelzi: sürgős dolga támadt Erdélyben. Bethlen, Horthy tanácsára, június elejétől július végéig, majd’ két hónapon át bujkált Erdélyben, ahol Veress Lajos, az akkori IX. hadtest, majd augusztus 28-ától a 2. magyar hadsereg parancsnoka előbb Kolozsváron szállásolta

Nóvé Béla

109

Műhely

el saját rezidenciáján,41 majd gyanítva, hogy a Gestapo figyeli, sőt talán azt is sejti már: kicsoda a nála vendégeskedő obsitos huszár ezredes, titkon Légára, egy kalotaszegi kis faluba csempészte ki Bethlent. A családi emlékezet úgy tartja, hogy Pásint Ödön a német megszállás után Horthy és Bethlen titkos összekötője volt, s egy vaskos köteg, Bethlen által előre aláírt üres lap állítólag még évtizedekig hányódott a külföldre került családi irathagyatékban.42 Tény, hogy Pásint még 1944 nyarán, őszén is a Gestapo elől bujkáló Bethlen egyik legfőbb bizalmasa és politikai informátora volt – amint azt memoárjában Bethlen bújtatója, Bolza Ilona is megerősíti: „Volt eset, amikor Bethlen megkért, menjek Budapestre és beszéljek Pázsint [sic!] Ödönnel, aki miniszterelnöksége alatt a titkára volt. Pázsint még 1944 nyarán is a Miniszterelnökségen dolgozott és tájékoztatott a [Sztójay-féle] bábkormány tehetetlenségéről. Ezek a találkozások úgy zajlottak le, hogy előre megbeszéltük, melyik kávéház ablakon át is jól látható asztalánál ül majd Pázsint. Arra menve esernyőmmel véletlenül megkoppantottam az ablaküveget és továbbmentem. Rövidesen mellém szegődött Pázsint, és suttogva elmondta híreit, melyeket aztán Bethlen Istvánnak továbbítottam.”43 Minderre Bethlennek azért volt szüksége, hogy felkészülten vehessen részt a Koronatanács ülésein, valahányszor Horthy titokban kocsit küldött érte, hogy rejtekhelyéről, Herencsényből éjnek évadján a budai várba felhozza. A már megtört, akaratgyenge kormányzónak viszont azért volt oly nagy szüksége Bethlen jelenlétére, hogy szavával és tekintélyével, az azonnali kiugrást sürgetve, megerősítse Horthyt a németbarát kormánytagok és vezérkari tisztek ellenében. Kiváltképp így volt ez a román átállást követő drámai hetekben, melyek egyik titkos momentumára könyvében így emlékszik Horthy: „Ahogyan eddig is szoktam, úgy ebben a halálosan komoly órában szintén tanácsért fordultam azokhoz a férfiakhoz, akik kormányzóságom ideje alatt hazánk hű szolgálatában különösen kitüntették magukat. Utasításomra sikerült, hogy kellő óvatos intézkedésekkel Bethlen István is elhagyhatta vidéki rejtekhelyét, és megjelenhetett a várpalotában, s ott ő vezette a szeptember 8-án meghívásomra egybegyűlt értekezletet. Lakatoson és Henyeyn, a kormány két tagján kívül részt vett azon a két ház elnöke, továbbá Eszterházy Móric gróf és Károlyi Gyula gróf, a két volt miniszterelnök, Kánya Kálmán volt külügyminiszter, Vörös vezérkari főnök, Rőder vezérezredes, végül az erdélyiek részéről Bánffy Dániel báró volt földművelésügyi miniszter és Teleki Béla gróf, az erdélyi magyarság vezetője. Vörös tábornok katonai helyzetjelentése után Bethlen annak a nézetének adott kifejezést, hogy minden további vérontás céltalan, tehát arra kell törekednünk, hogy részünkről a háborút haladéktalanul befejezhessük. Ehhez a felfogáshoz a jelenlévők valamennyien csatlakoztak.”44 Mint tudjuk, hiába, jó egy hónapon át nem történt semmi. Azaz másutt, mások személyes kockázatvállalásával – mégis. Pásint egykori útitársa, a 1990-es évek elején elhunyt Szabados Mihály ugyanis halála előtt nem sokkal fontosnak vélte, hogy megírja emlékeit az egykori nemzetiségpolitikai osztály, az Erdélyi Külön Szolgálat és a maga szerepvállalásairól. Szabados – Pásint közeli munkatársa, közvetlen helyettese és talán barátja volt – maga is rendkívüli jellem és sors, valódi koronatanú! A kolozsvári Jakabffy Alapítvány archívuma két kéziratos emlékezését is őrzi Egy csongrádi öregdiák derékbatört „karrier”-je,45 továbbá A miniszterelnökség nemzetiségpolitikai osztálya és az Erdélyi Külön Szolgálat munkájáról46 címmel. Mindkét feljegyzését 1987-ben írta, több mint nyolcvanévesen,

Nóvé Béla

110

Műhely

az Országos Széchényi Könyvtárban ekkortájt létrehozott Magyarságkutató Intézet számára, melynek évkönyveiben több kisebbségi tárgyú írása is megjelent – ez a Jakabffy Alapítvány által őrzött két kézirat viszont, tudtommal, eddig még sehol. Pásint, mint láttuk, a Miniszterelnökség Nemzetiségi Osztályán 1942 tavaszán felállított Erdélyi Külön Szolgálat vezetője volt, a nála hat évvel ifjabb Szabados pedig – aki előtte a külföldi magyarokat hazatelepítő kormánybiztosságnál teljesített szolgálatot – 1942 júliusától Pásint helyettese. Erdélyi útjuk 1944 nyárutóján is bizonnyal ezzel függött össze. Mindketten kiváló terepismerettel bírtak, szívügyüknek tartották a „szórványgondozást” (Észak- és Dél-Erdélyben egyaránt) s a kellő felkészülést a háborút lezáró béketárgyalásokra. Ami a marosvásárhelyi utat illeti, Szabados visszatekintése erről is beavató adalékokkal szolgál. Mint ezekből kiderül, az Erdélyi Külön Szolgálat két operatív vezetőjének 1944. szeptember 2-án végződő útja – más, még fel nem tárt személyes vagy szolgálati úti cél mellett – valójában egy összeomlás előtti, utolsó erdélyi terepszemle volt. Elébe akartak menni a vésznek, saját szemükkel és kiterjedt kapcsolatrendszerükkel a helyszínen felmérve, hogy kinek mit segíthetnek még. Közvetve igazolni látszik ezt az is, hogy hazatértük után éppen egy hónappal, október 2-án Szabados, e negyvenéves, agglegény kormányhivatalnok, maga hajt végre egy a korábbinál is nyaktörőbb missziót, melyre a Jakabffy Alapítványnál őrzött mindkét memoárjában kitér, a hosszabbikban ezt írva: „Magyarország összeomlása előtt 1944. szeptember végén a Lakatos-kormány az erdélyi magyar egyházak részére – a megszállást követő zavaros átmeneti időre – anyagi megsegítésére [Sic!] jelentős pénzösszeget biztosított. A támogatásra szánt pénzt [másik emlékirata szerint 2 millió pengő forintot – N.B.] Kolozsvárra kellett eljuttatni. Pataky Tibor nemzetiségügyi államtitkár engem kért meg a pénz Kolozsvárra szállítására. Közölte velem, hogy a küldetés nem kis veszéllyel jár, ezért nem kötelezhet a feladat teljesítésére. Ennek ellenére vállaltam a veszélyes feladat teljesítését, mert tudtam, hogy ezen múlik, hogy az erdélyi magyar egyházak az ostrom utáni súlyos időket anyagilag valamiképpen átvészeljék, s az egyházak szervezete valahogy átmenthető legyen a későbbi konszolidált, békésebb időkre. A pénzt a miniszterelnök és a honvédelmi miniszter nyílt parancsával – amit Kolozsvárt már figyelemre se méltattak! – felszerelve, miután a vonat és autóbusz közlekedés Kolozsvárral megszakadt, egy katonai postaszolgálatot teljesítő kis repülőgéppel, az ostromló szovjet és román csapatok által már három oldalról körülzárt Kolozsvárra leszállítottam s azt a róm. katolikus, református, unitárius és a magyar evangélikus egyház püspökeinek átadtam. Ez volt az utolsó ténykedésem az erdélyi magyarság érdekében Erdély újbóli elvesztése előtt.”47 Szeptember 5-én megindul a magyar−német támadás Dél-Erdély ellen. A 2. magyar hadsereg alatt Kolozsvár körzetéből széles fronton támadásba lendül, s a román erőket felmorzsolva, harmadnapra eléri a Marost. Pásint Ödön gyermek- és ifjúkorának színhelyei: Torda, Szentmihályfalva, Torockószentgyörgy 1918 ősze óta most lát először magyar honvédcsapatokat. Ám az offenzíva Nagyenyedig már nem jut el, s a pár napra „visszatért” dél-erdélyi magyarság csakhamar súlyos árat fizet tiszavirág-életű öröméért. A Kárpátok déli hágóin betörő 2. ukrán front páncélos hadosztályai szeptember 10-én megállítják a magyar előrenyomulást. Megkezdődik a véres, majd’ egy hónapig tartó Torda környéki csata, amely magyar részről, az elsöprő túlerővel

Nóvé Béla

111

Műhely

szembeni minden hősies küzdelem dacára, hiábavalónak bizonyul. 1944. október 4-én elesik Torda, majd egy hétre rá a nyílt városként átadott Kolozsvár és a magát két héten át tartó Nagyvárad is. * A fentiekkel azt kívántam érzékeltetni, hogy e drámai évtized eseményei a maguk teljességében csak személyes élményközelből, a kortársi szerepvállalások és kényszerpályák bonyolult együtteséből tárulhatnak elénk. Ez az évtized a szüntelen válsághelyzetek és döntéskényszerek jegyében telt – az egyéni életutak, a lokális közösségek s az intézményvilág szintjein éppúgy, mint a világ sorsát eldöntő nagypolitikai erőtérben. Szövetségek és ellen-szövetségek formálódtak lázas sietséggel, majd bomlottak fel éppoly hirtelen, miközben gyakorta kétség és remény közt hányódtak maguk a milliók sorsáért felelős legfőbb döntéshozók is – a cselekvést s a személyes kockázatvállalást nem egyszer másod-harmadvonalbeli önkéntesekre hárítva. E válsághelyzetben egy sor új kihívással – és karrier-lehetőséggel – találta magát szemben a „trianoni nemzedék” is: ama tehetséges és törekvő, az elcsatolt részekről 1920 körül a „csonka-országba” átszakadt ifjak sokasága, akik itthoni tanulmányaikat befejezvén, a Népies Irodalmi Társaság avagy más pártfogó szervezetek ösztöndíjasaiként sorra járták a nyugati egyetemeket, majd újságírói, tudományos pályára, vagy fontos közszolgálati beosztásokba kerültek. Ez utóbbiak egyik stratégiai jelentőségű „gyülhelye” volt a miniszterelnökség Pataky Tibor vezette nemzetiség-politikai osztálya, melynek Pásint Ödön 1936-tól lett belső munkatársa, majd 1945 tavaszától átvette annak irányítását, egészen 1948 végén bekövetkező – az 1945. október 16-ai után immár második és végleges – kényszernyugdíjazásáig. Mint a fentiekből jól látni, a Pataky-féle osztály (az 1930-as évek végére „beérő”) ifjabb munkatársai közül sokan nem csak a hivatali ranglétrán jutnak tempósabban előbbre, ám innen vagy ennek közeléből startolva, politikusként, diplomataként is látványos karriert futnak be, s akad köztük olyan is, mint például Pásint, aki egy sor különleges megbízatást kap (az erdélyi kormánymegbízott tanácsadója, az Erdélyi Különszolgálat irányítója, a KEOKH tárcaközi koordinátora, etc.). Pályájuk, alig egy évtized múltán, tragikus sorselágazásokat mutat: a politikai és erkölcsi meghasonulástól, a börtönön, a külső és belső száműzetésen át az öngyilkosságig. Ám ez már új lapra – az 1945-tel kezdődő korszak veszteséglistájára – írandó. Jegyzetek Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL), Pásint Ödön miniszteri osztálytanácsos Erdélyre vonatkozó gyűjteménye (a továbbiakban: K 764). 2 Magyarország tiszti cím- és névtára, XL. évf. 1929. 18. o. 3 „Lapunk zártakor kaptuk a hírt, hogy előléptetésben részesültek budapesti a[tyánk]fiai közül […] Pásint Ödön min. elnökségi min.tan” – teszi közzé az Unitárius Értesítő XX. évf. 1., 1941. januári száma. 4 Csupán özvegye emlékei és fennmaradt szakszervezeti könyve (Magyar Közalkalmazottak Országos Szabad Szakszervezete) alapján tudni, hogy 1948 végén, idő előtti nyugdíjazással távozott a miniszterelnökségről. 5 Magyarország tiszti cím- és névtára, L. évf. 1943. 27. o. 1

Nóvé Béla

112

Műhely

MOL, Miniszterelnökség, Nemzetiségi és Kisebbségi Osztály iratai (a továbbiakban: K 28), 1939 – 223. cs. 36. o. 7 Az addig több helyen működő osztály 1937 őszén kap új épületet, amikor részlegeit összeköltöztetik az Úri utca 54−56. sz. alatti kormányhivatalban. 8 Az irat dátuma: 1939. 03. 28. Felülvizsgálva: 1942. 04. 27. 9 MOL, K 28, 1939 – 223. cs. 173−178. o. 10 Romsics Ignác (főszerk.): Magyarok kisebbségben és szórványban. A Magyar Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának válogatott iratai, 1919−1944. Budapest, 1995, Teleki László Alapítvány, 732. o. 11 Uo. Előszó, 4. o. 12 A Nemzetiségi és Kisebbségi Osztály 1923 és 1945 között keletkezett aktáinak levéltári összterjedelme 265 csomó, mintegy 50 iratfolyóméter! 13 Romsics: i. m. Előszó, 5. o. 14 Ablonczy Balázs: A kegyelmes úr napjai. Kísérlet Teleki Pál miniszterelnök határidőnaplójának elemzésére. Korall, 2004. 9. sz. 205. o. 15 Uo. 16 MOL, K 764 – 16540. sz. mikrofilm-tekercs. 28. dosszié 1. o. 17 Levéltári eredetije: MOL, K28, 4-1938-K-16312 (2.cs.) – Mellékletei nélkül közli Romsics: i. m. 246−251. o. 18 Az erről átnyújtott román jegyzék mindössze 1012 magyar tulajdonos, jórészt egy-két hektáros birtokát foglalta magába. 19 A téma irodalmáról nemrég Tóth Bartos András publikált a Határhelyzetek III. c. tanulmánykötetben (Budapest, 2010, Balassi Intézet) igen alapos áttekintést, bő válogatással egy tematikus bibliográfiát is közreadva. Tartalmas, sokszínű forrás- és tanulmányegyüttest kínál a Sárándi Tamás és Tóth Bartos András szerkesztette digitális szövegtár is az Erdélyi Magyar Adatbank honlapján. „Kis magyar világ” – Észak-Erdély 1940-1944 között. http://adatbank.transindex.ro/belso. php?alk=66&k=5 Ablonczy Balázs, az újabb kutatások eredményeit is hasznosító, ismeretterjesztő munkája várhatóan e kötettel egyidejűleg jelenik meg Ötven hónap. A visszatért Észak-Erdély, 1940−1944 címmel a Jaffa Kiadónál. 20 Szavári Attila: Magyar berendezkedés Észak-Erdélyben. Magyar Kisebbség, 2004. 4. sz. 18. o. 49. jegyz. 21 MOL, Miniszterelnökség, Északerdélyi ügyek fővezérségi kormánymegbízottja (a továbbiakban: K 53), 1. doboz, 14. o. 22 Csilléry Edit: Közalkalmazottak és köztisztviselők Észak-Erdélyben a második bécsi döntést követően. Limes, 2006. 2. sz. 84. o. 23 Az erdélyi értekezletek időpontjai: szeptember 23., október 18−19.: Kolozsvár; december 6−7.: Marosvásárhely. 24 MOL, K 28, 1941 – 1 – 15.083. 25 MOL, K53, 1. d., 45–50. o. 26 MOL, K 764. 27 Szegedy-Maszák Aladár: Az ember ősszel visszanéz. Egy volt magyar diplomata emlékirataiból. I−II. Budapest, 1996, Európa – História. 28 Pásintról lásd Uo. I. kötet: 251., 293−294., 306., 437. o., továbbá II. kötet: 105−106., 140−141., 149, 377. o. 29 Uo. I. köt. 293. o. 30 Uo. I. köt. 105. o. 31 Uo. II. köt. 149. o. 32 Uo. I. köt. 140. o. 33 MOL, K 28, 1944 – 442 – S 27023. 143. 6

Nóvé Béla

113

Műhely

Az Erdélyi Külön Szolgálat tevékenységéről lásd Dr. Szabados Mihály emlékezését A miniszterelnökség nemzetiségpolitikai osztálya és az Erdélyi Különszolgálat munkájáról címmel. Jakabffy Elemér Alapítvány (Kolozsvár) Kortörténeti Gyűjteménye, K 12. 35 MOL, K 28, 1944 – 442 – S 27023. 145-6. 36 Június elejétől jórészt szüneteltek a partiumi, erdélyi városok – Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti, stb – elleni komolyabb légitámadások, s csak a román kiugrás után, augusztus végével kezdődtek újra. 37 Egy 1945. májusi feljegyzés szerint az új kormány miniszterelnökségi osztálytanácsosaként Pásint egyik első hivatali dolga, hogy fogadja Korparich Edét, az Erdélyrészi Hangya Szövetkezet elnökét. 38 Apja ugyan már 1938-ban meghalt, ám még több testvére s a felesége családja is a Székelyföldön élt. 39 Többek közt Bánffy Miklós, Teleki Géza, Teleki Béla és dálnoki Veress Lajos. 40 Lásd Bolza Ilona: A bujdosó gróf Bethlen István (1944). In Bethlen István emlékirata 1944. S.a.r.: Romsics Ignác. Budapest, 1988, Zrínyi Katonai Kiadó, 83. o. 41 Uo. 76. o. 42 Pásint Ödön unokája, a Londonban élő Dr. Magyar Pásint Péter levélbeli közlése, 2009. május. 43 Bolza: i. m. 86. o. – Bethlen emlékiratát az őt 1944. október elejéig nógrádi birtokukon bújtató Bolza Ilonára bízta, aki azt negyven éven át megőrizte, míg végül 1985-ben angol nyelven kiadta a müncheni Magyar Intézet Studia Hungarica c. sorozata XXVII. köteteként. Magyarul a Bethlenmemorandum – az eredeti kézirat alapján –, Bolza Ilona emlékezéseivel csak közvetlenül a rendszerváltás előtt, 1988-ban jelent meg. 44 Horthy Miklós: Emlékirataim, Budapest, 1990, Európa-História, 296. o. 45 Szabados-kézirat, 1987. 11 o., Jakabffy Elemér Alapítvány (Kolozsvár) Kortörténeti Gyűjteménye, K 08. 46 Szabados-kézirat, 1987. 14 o., Jakabffy Elemér Alapítvány (Kolozsvár) Kortörténeti Gyűjteménye, K 12. 47 Dr. Szabados Mihály: A miniszterelnökség nemzetiségpolitikai osztálya és az Erdélyi Külön Szolgálat munkájáról… 10. o. 34

Limes

114

A könyvet Ortutay András ismerteti e számunkban

Limes

Limes

115

Kitekintés

Ioana Cazacu

A Második Román Önkéntes Hadtest és a román hadifoglyok hazaszállítása Oroszországból*

A Második Román Önkéntes Hadtest Oroszországban A „nagy háborúként” is aposztrofált első világháború idején gyakran előfordult, hogy ugyanahhoz az etnikumhoz tartozó, de különböző állampolgárságú személyek a fronton egymás ellenségeivé váltak. Így volt ez a Romániában, valamint az Osztrák−Magyar Monarchiában élő románok esetében is. Mivel Románia az Antant oldalán lépett be a háborúba, a dualista államban élő románok közül sokan a román hadsereghez kívántak csatlakozni, és ennek érdekében önkéntes katonai alakulatokat hoztak létre. Az orosz területen fogságba esett román hadifoglyok számára már 1917-ben létrehoztak egy fogadóközpontot a Kijev melletti Darnyicában. Itt szervezték meg az Első Román Önkéntes Hadtestet is, amelynek kontingenseit román területre kívánták küldeni, hogy ott a Központi Hatalmak ellen harcoljanak. Abból a célból, hogy megkönnyítsék az önkéntesek toborzását, a román hadügyminiszter felhatalmazta Constantin Pietraru főhadnagyot az oroszországi Román Önkéntes Szolgálat megszervezésével Kijevben. Az 1918 elején, a bolsevikok hatalomra jutása és a polgárháború kirobbanása következtében kialakuló új erőviszonyok ugyanakkor nem kedveztek az Oroszországban rekedt román hadifoglyok problémájának megoldásához. A románoknak el kellett hagyniuk Kijevet, miután a bolsevikok megszállták a várost, sőt, 1918 elején, a kritikus katonai helyzet következtében a Román Önkéntes Szolgálat is megszűnt. A román önkéntesek közül sokan Kisinyovba tartó orosz katonáknak álcázták magukat, és csak így tudtak román területre jutni. Darnyicában addig összesen 10 117 önkéntest, közülük 396 tisztet és 9971 közkatonát soroztak be.1 * A tanulmány a POSDRU/88/1.5/S/47646. sz. kutatási projekt támogatásával készült. A tanulmány két korábban megjelent cikk összevont és szerkesztett változata. Az eredeti publikációk bibliográfiai adatai: Ioana Cazacu: The Second Corps of Romanian Volunteers in Russia. Revista Română pentru Studii Baltice şi Nordice, Vol. 2. (2010), Issue 1, 111–118. o.; Cazacu, Ioana-Ecaterina: Victor Cădere – Head of the Military Mission in Siberia (1919–1921). Valahian Journal of Historical Studies, 14. (2010), Winter, 69–78. o.

Ioana Cazacu

116

Kitekintés

Az Első Román Önkéntes Hadtest végül feloszlott, a kötelékébe jelentkezett hadifoglyok többsége Besszarábiába távozott. A román önkéntesek jelentős hányada azonban orosz földön maradt; nekik nagyon kevés esélyük maradt arra, hogy román fennhatóság alatt álló területre jussanak. Ilyen körülmények között mindannyian ezer rubelt kaptak előlegként, ami a kéthavi megélhetésüket fedezte, s Irkutszk felé vették az irányt. Az oda vezető úton a bolsevikok két alkalommal is letartóztatták és vád alá helyezték őket, de bizonyítékok hiányában végül elengedték az egységet. A Központi Hatalmak csapatainak közelsége miatt az önkéntesek végül Moszkvába mentek, abban reménykedve, hogy az ottani román konzul segíteni fog nekik a szülőföldjükre való visszajutásban. A német hatóságok azonban elutasították a kérvényüket, hogy Ukrajnán keresztül térhessenek haza, ezért a román hadifoglyoknak újból meg kellett szerveződniük.2 Moszkvában az újjászerveződő önkéntes haderő tagjai megállapodtak abban, hogy a tisztek 1918. június 5-én Szamarában tartanak egy gyűlést, amelyen létrehoznak egy, a román ügyet Oroszországban és Franciaországban képviselő erős szervezetet.3 A cseh légió és a bolsevikok közötti összecsapások miatt azonban a román tisztek nem tudták megtartani a június 5-i gyűlést. Csak augusztus 3-án találkoztak Cseljabinszkban, ahol megszervezték a volt hadifoglyokat, és létrehozták a „Horia” Első Önkéntes Hadosztályt.4 A gyűlésen emellett úgy határoztak, hogy az Erdélyből, a Bánságból és Bukovinából származó román hadifoglyok számára is létrehoznak egy alakulatot Második Önkéntes Hadtest néven, amelynek fő feladatául azt szabták meg, hogy folytassa a küzdelmet a szövetségesek oldalán a Központi Hatalmak ellen. A gyűlés idején alakították meg a Román Nemzeti Bizottságot is, az Erdélyből és Bukovinából származó románok katonai és politikai végrehajtó szervét. A bizottság elnöke Voicu Niţescu lett, külügyi felelősének Nicolae Nedelcut, pénzügyi felelősének Simion Gogant, hadügyi felelősének Valeriu Dimbut, míg a titkárának Corneliu Vaidát választották meg.5 1918. augusztus 24-én a Román Nemzeti Bizottság a Csehszlovák Nemzeti Bizottsággal együttműködési és kölcsönös támogatási egyezményt kötött, amelynek értelmében a román fél vállalta, hogy román önkéntes katonai egységeket fog létrehozni az Osztrák−Magyar Monarchia egyes területeinek felszabadítása érdekében. A csehek kötelezték magukat arra, hogy támogatást fognak nyújtani a román önkénteseknek a közös cél elérése, az osztrák−magyar birodalom lerombolása érdekében. Abban az esetben, ha a román önkéntes hadtestek nem rendelkeztek volna elég tiszttel, a cseh katonai kirendeltséghez fordulhattak segítségért. A csehek kötelezték magukat, hogy élelmet, ruházatot és fegyverzetet biztosítanak, és gondoskodnak a technikai felszerelésekről is. Nekik kellett fedezniük a propagandára és toborzásra fordított költségeket is. A Román Nemzeti Bizottság kidolgozta a belső szabályzatot, megszervezte a tiszti törvényszékeket és iskolákat, illetve paritásos alapon jogában állt előléptetésre javasolni a tiszteket a Csehszlovák Nemzeti Bizottságnál. Végül kikötötték, hogy a Második Román Önkéntes Hadtest a Román Nemzeti Bizottság vagy más, a román kormány által kijelölt szerv joghatósága alatt áll.6 A román hadifoglyok rövid időn belül válaszoltak az augusztus 15-én a Román Nemzeti Bizottság által közzétett felhívásra. Az önkéntesek száma közel ötezer fő volt; egy üteget szerveztek Kurgánban és ötöt Petropavlovszkban. Az önkéntesek nagy száma gondokat okozott a vezetők számára, akik nem tudták megoldani az újonnan jöttek élelmiszerrel, ruházattal és lakóhellyel való ellátását. A probléma megoldása érdekében

Ioana Cazacu

117

Kitekintés

Niţescu Jekatyerinburgba, a Csehszlovák Nemzeti Bizottság központjába utazott, de megbeszélései nem oldották meg a románok problémáit, mivel a csehek ugyanazokkal a gondokkal küszködtek: pénz- és lakóhelyhiánnyal.7 Az eredeti terv, amely előirányozta az önkéntesek hajóra szállítását és a francia frontra küldését, meghiúsult. A szövetségesek ugyanis csapatösszevonást akartak végrehajtani a keleti fronton, és folytatni akarták a küzdelmet a Központi Hatalmak ellen.8 A terv végrehajtása érdekében 1918-ban megkezdődtek a csapatösszevonások Szibériában: a Shigemoto Oi tábornok által vezetett japán haderő 30 ezer katonát, a William Sidney Graves tábornok vezette amerikai haderő nyolcezer katonát helyezett harckészültségbe. Rajtuk kívül még 50 ezer cseh és szlovák, háromezer olasz, 12 ezer lengyel, háromezer szerb, 12 ezer kínai harcost, illetve egy litván és több lett hadtestet mozgósítottak.9 A román hadtesteknek belső nehézségekkel is meg kellett küzdeniük, mint például a képzett és elismert tisztek hiányával, akik tiszteletet ébreszthettek volna maguk iránt a katonákban. Ez a helyzet arra késztette a Román Nemzeti Bizottságot, hogy a csehszlovák parancsnoksághoz forduljon, amely az 1918. augusztus 24-én aláírt konvenció értelmében ideiglenesen Eduard Kadlez ezredest jelölte ki arra, hogy gondoskodjon a hadtestek technikai felszereléséről és katonai kiképzéséről. Az ezredes azt a parancsot kapta a feletteseitől, hogy szállítsa Irkutszkba a Második Román Önkéntes Hadtestet, ahol megkezdhették felszerelését és katonai kiképzését. A missziót Kadlez végrehajtotta, így az önkénteseket 1918 végére sikerült elhelyezni Irkutszkban. Kelet felé haladva, a románoknak az volt a céljuk, hogy elkerüljék frontot és a harci összecsapásokat a bolsevikokkal, kivonva ezzel magukat a belső orosz konfliktusból, és hogy lerövidítsék az utat a szabad tenger felé.10 Irkutszkba érkezve azonban a román önkéntesek konfliktusba keveredtek a cseh ezredessel. Ebben a helyzetben, Maurice Janin, az omszki francia katonai misszió és a szövetséges legfelső tanács vezetője egy táviratot küldött Niţescunak. Ebben találkozót kért tőle abból a célból, hogy egyeztessenek a szibériai fronton lévő román önkéntesek helyzetéről. A találkozón Niţescu hangsúlyozta, hogy a román csapatok csak azokon a területeken avatkoztak be a harcokba, ahol az érdekeik egybeestek a szövetségesekéivel. A románok legfőbb érdeke az összes önkéntes kontingensük repatriálása volt. Céljaik elérése érdekében a román csapatoknak szerepet kellett vállalniuk a transzszibériai vasútvonal őrzésében is, amely egyedüliként biztosította az összeköttetést Vlagyivosztokkal. A románok és a Kadlez közötti konfliktus rendezése érdekében Janin a román hadtesteket a francia misszió közvetlen felügyelete alá helyezte, s egy francia tiszttel cserélte fel Kadlez ezredest.11 Ennek egyik oka az volt, hogy Kadlez cseh és orosz tisztekből hozta létre a katonai stábját. Ezenkívül olyan konfliktusokba is bevonta a román csapatokat, amelyek nem álltak azok érdekében. Ez Niţescu emlékeztetőjéből derül ki, amelyet Janinnak küldött, s amelyben a francia tábornokot informálta a románok döntéséről is, miszerint le akarják váltani Kadlez ezredest. Janin elfogadta a románok követelését, és két francia tiszttel helyettesítette a cseh katonai vezetőt. Később azonban a két francia tiszt sem osztozott a románok terveivel, és továbbra is eltűrte a cseh ezredes tevékenységét, ragaszkodva ahhoz, hogy ő maradjon a román önkéntes hadtestek vezetője.12 A Román Nemzeti Bizottság alapvetően csak azokat a parancsokat kívánta végrehajtani, amelyeket a román kormányzati szervektől kapott, és el akart kerülni minden más konfrontációt, amely nem szolgálta a román nemzeti érdekeket. Kadlez ezredes érdeke pedig az volt, hogy a saját karrierjét egyengesse a román csapatok felhasználásával a

Ioana Cazacu

118

Kitekintés

bolsevikok ellen. A franciák szintén fel akarták használni a román önkénteseket a „vörösökkel” szembeni küzdelemben.13 A román önkéntesek helyzete rendkívül súlyossá vált, amikor Niţescu 1919 januárjában hazatért, hogy onnan szervezze az önkéntesek és hadifoglyok repatriálását Szibériából. Kadlez több alkalommal is sürgetően lépett fel a Román Nemzeti Bizottság tagjaival szemben. Azzal vádolta őket, hogy az osztrákok vagy a bolsevikok oldalán állnak, és nem tanúsítanak kellő fegyelmet a szövetséges parancsnokság irányában. Ezek a vádak Alekszandr Kolcsak admirálissal, a szibériai ellenforradalmi erők főparancsnokával és Janin tábornokkal szemben is megfogalmazódtak. A konfliktusnak az 1919. február 19én kiadott parancs vetett véget, amely visszahívta Kadlez ezredest a posztjáról. Azonban néhány nappal azután, hogy Kadlez és Janin a tárgyalóasztalhoz ültek, utóbbi visszavonta a cseh ezredes leváltására vonatkozó parancsot. 1919. február 23-án ráadásul Janin egy táviratban közölte, hogy felfüggeszti a Román Nemzeti Bizottság joghatóságát az önkéntes hadtestek felett. A román önkéntes hadtesteket egy, a francia katonai misszió vezetése alatt álló légióvá kívánta átalakítani.14 A román önkéntes hadtesteket 1919. január 26-án alakították át az erdélyi és bukovinai Román Önkéntesek Légiójává. Ez három ütegből állt, amelyek közül az első a „Horia”, a második a „Mărăşeşti” nevet kapta, míg a harmadik egy tartalékos üteget képezett. Ezeken kívül két másik nehézfegyverzetű csapattestet is szerveztek, egy műszaki és egy gránátos alakulatot. 1919 májusában a román kormány arról informálta Janint, hogy elfogadja azt az igényt, miszerint a román önkéntes légió a szövetséges ügyért harcoljon a francia katonai misszió vezetése alatt. Így a román ütegekre hárult az a feladat, hogy biztosítsák a transzszibériai vasútvonalat a Tajszet, Zima, Tulum és Nizsnudszk mentén húzódó frontszakaszon a cseh csapatok hátvédjeként, amelyek Vlagyivosztok felé próbáltak visszavonulni.15 Az Irkutszkban elhelyezett ötezer önkéntes közül csak kétezren kívántak csatlakozni az újonnan megalakítandó légióhoz. Néhányan úgy döntöttek, hogy kis csoportokban repatriálnak, mások foglyokként kerültek vissza a táborokba. Őket csak egy év múlva vitte haza a Victor Cădere vezette román katonai misszió.16 Ezzel kezdetét vette a szibériai román önkéntesek tevékenységének utolsó stádiuma. A román önkéntesek mellett körülbelül 50 ezer cseh és szlovák katona, egy japán hadosztály, Krasznojarszkban körülbelül 10 ezer lengyel harcolt, Cseljabinszkban háromezer szerb, illetve két amerikai üteg és számos litván vett részt a polgárháború harcaiban. Ennek a keverékhaderőnek az volt a feladata, hogy megvédje és fenntartsa a transzszibériai vasút biztonságát, és felvegye a harcot a bolsevik csapatok ellen. 1919-ben a román önkéntesek a vasútvonal védelme során harcoltak a bolsevik csapatokkal, amelyeket sikerült megverniük. A harcok során tanúsított kegyetlenkedéseik miatt a román katonai egységet a helyi lakosok dikaja divizijának („vad hadosztály”) nevezték el.17 A helyzet azonban bonyolultabbá vált, amikor a lengyelek, akik először keveredtek harcba a bolsevik hadsereggel, súlyos vereséget szenvedtek, s körülbelül 500 lett is elhagyta a területet, ráadásul a csehek sem akartak Szibériában harcolni. Így a románoknak a visszavonuló cseh csapatok hátát kellett biztosítaniuk.18 1920 telén a Vörös Hadsereg és az önkéntesek alakulatai közötti harcok kiújultak. A románoknak az utóvédharcok során sikerült visszaverniük a vörös csapatok támadását. Mivel a bolsevikok nem tudtak végleges vereséget mérni a románokra, fegyverszünetet kértek, és arra vállaltak kötelezettséget, hogy 50 kilométeres távolságot tartanak a

Ioana Cazacu

119

Kitekintés

hátvédet biztosító csapatok mögött, és csak abban az esetben nyomulnak tovább kelet felé, ha a légió hátrálni kezd. A románok addig megtarthatták a pozícióikat utóvédként, amíg az önkéntes csapatokat teljesen el nem szállították a Bajkálon túli területre.19 Végül 1920. május 10-én Vlagyivosztokban a román önkéntesek 68 külföldi kitüntetést kaptak, amelyekkel a francia, az angol, az olasz és a csehszlovák képviseletek jutalmazták meg őket a bolsevikokkal szembeni harcok során tanúsított bátorságuk miatt.20 Bár a Második Önkéntes Hadtestnek rendkívül bonyolult körülmények között kellett megállnia a helyét, az önkéntesek megteremtették a lehetőségét annak, hogy újraegyesüljenek, és harcoljanak a nemzeti célokért a szövetségesek oldalán. Céljaik elérése érdekében elutasították, hogy Oroszország belügyeibe avatkozzanak, kizárólag a román ügy támogatása érdekében fogtak fegyvert. A Vörös Hadsereggel szembeni sikereik miatt a román önkéntesek más missziók megbecsülését is kivívták; eltökéltséget és bátorságot tanúsítottak, amelyet mind a szövetségesek, mind az ellenség elismert. Victor Cădere és a román hadifoglyok hazaszállítása Oroszországból A 19. század végén és a 20. század elején több próbálkozás is történt annak érdekében, hogy a nemzetközi jogi szabályozás keretén belül meghatározzák a hadviselés általános szabályait. Ebbe a körbe tartozott a hadifoglyok ellátásának kérdése is. 1899-ben, Hágában tartották az első konferenciát, amely azt a célt tűzte ki, hogy meghatározzák a hadviselés normáit annak érdekében, hogy minél kevesebb legyen az emberi áldozatok száma. Ez a kérdés volt az apropója a második hágai békekonferencia 1907-es megszervezésének is. A hadifoglyok tisztességes ellátására a földi hadviselést szabályozó negyedik konvencióban tértek ki. A konvenció határozatai szerint a fogságot nem lehetett büntetésként értelmezni, hanem a fogva tartó állam biztosítékaként. Sőt, a fogságba esett katonák fogságuk kezdetétől nem minősültek ellenségnek, következésképpen a mindennapi háztartási munkák elvégzésére igen, de a betegellátásban való részvételre nem lehetett kötelezni őket. Nem lehetett kínzás alá vetni őket, s annak segítségével kikényszeríteni, hogy információt szolgáltassanak a csapataikról. Büntetni csak akkor lehetett, ha szökés közben elfogták az illetőt.21 A konvenció dokumentumait, amelyek később a genfi Vöröskereszt tevékenységének eszközét jelentették, 44 állam, köztük Románia is aláírta. A határozatok egészen az első világháború végéig hatályban maradtak, megteremtve az alapját a hadviselő államok hadifoglyainak repatriálását rögzítő nemzetközi egyezményeknek. Az első világháborút lezáró párizsi békekonferencián a hadifoglyok repatriálásának kérdése hivatalos kereteket kapott, s a békekonferencia főtitkárságának felügyelete alatt egy speciális bizottságot hoztak létre az összes, hadifoglyokkal kapcsolatos kérdés megvizsgálására. Ennek célja az volt, hogy figyelemmel kísérje a hágai konvenció határozatainak betartását az összes hadifogoly hazaengedéséig.22 Igaz, a bizottság tényleges működését jelentős mértékben akadályozta, hogy Szovjet-Oroszország nem vett részt a békekonferencián, így nem is teljesíthette a bizottság előírásait, és sem jogai, sem kötelezettségei nem voltak. A probléma megoldása azért vált rendkívül bonyolulttá, mert a hadifoglyok legnagyobb lélekszámban éppen orosz területen rekedtek, s Oroszországban ekkoriban anarchikus állapotok uralkodtak a polgárháború kirobbanása miatt. Hadifoglyok tízezreinek a problémáját kellett sürgősen megoldani ilyen körülmények között, ami közel sem mutatkozott egyszerűnek. A kedvezőtlen nemzetközi körülmények

Ioana Cazacu

120

Kitekintés

miatt egyes államok, mint például Németország, Magyarország, Ausztria és Csehszlovákia közvetlen tárgyalásokat kezdtek az orosz szervekkel, míg más államok a Népszövetség és a Nemzetközi Vöröskereszt közvetítéséhez folyamodtak. Mivel Románia 1918-ban a Diamandi-ügy23 miatt megszakította diplomáciai kapcsolatait Oroszországgal, ezért Németország és Ausztria-Magyarország, illetve semleges államok, mint például Dánia közvetítéséhez folyamodott.24 Az orosz területen található román hadifoglyok nagy száma azzal is magyarázható, hogy az osztrák−magyar hadseregben szolgáló román katonák nagy része inkább a hadifogságot választotta, mint hogy a saját nemzettársai ellen harcoljon. A háború végén az Erdélyből és Bukovinából származó hadifoglyok jelentős részének jogi státusa nem volt azonos. Többen a bolsevikok ellen Szibériában harcoló román önkéntes alakulatokhoz lettek besorozva, így előnyös helyzetbe kerültek a repatriálás során. Igaz, voltak olyanok is, akik a különböző hadifogoly-táborokban sínylődtek, mindentől megfosztva. A hadifoglyok és önkéntesek kritikus helyzete miatt a román államnak valamilyen megoldást kellett találnia a repatriálásukra. Mind az államvezetésen belül, mind pedig a békekonferencián viták folytak a kérdés megoldásáról. Párizsban Alexandru VaidaVoevod többször találkozott a már említett Janin tábornokkal, a szibériai francia katonai misszió vezetőjével. A francia tábornok olyan tervet vázolt fel, amely szerint a román önkénteseket a cseh és szlovák sebesültekkel egy időben repatriálták volna. A román kormány erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a szövetséges hatalmak az összes Szibériában lévő románra, a hadifoglyokra és az önkéntesekre egyaránt kiterjessze a támogatását, de ezt a tervet végül nem valósították meg.25 A francia misszió által küldött jelentések körülbelül kétezer, Irkutszkban lévő román önkéntes helyzetére hívták fel a figyelmet, akik „szörnyű nélkülözések” közepette tengették életüket. A jelentések a helyzetük megoldását sürgették. A különböző hadifogoly-táborokba szétszórt románoknak sem volt jobb a helyzetük, ők szintén nélkülöztek. Figyelembe véve ezeket a tényezőket, a francia tábornok „erőteljesen” követelte, hogy a román kormány küldjön egy katonai missziót Szibériába a románok helyzetének kivizsgálására.26 Még korábban, a Román Nemzeti Bizottság egykori vezetőit, Nedelcut és Gogant, kinevezték a Párizsban tárgyaló román megbízottak és a szibériai önkéntesek összekötőjévé. Abból a célból, hogy megvizsgálhassák az önkéntesek igényeit, 400 ezer francia frankot kaptak a francia külügyminisztérium útján. Janin tábornok azonban jelezte, hogy Nedelcu és a román csapatok közötti kapcsolat nem a legjobb, ezért javasolta, hogy más személyt jelöljenek a repatriálást lebonyolító misszió fejévé.27 Mivel a hadifoglyok és önkéntesek helyzetének megoldását nem lehetett tovább halogatni, az 1919. december 31-én tartott román minisztertanács úgy határozott, hogy a 15 ezer szibériai önkéntest minél hamarabb haza kell szállítani. A repatriálást végrehajtó misszió vezetőjévé Victor Căderét, a párizsi román delegáció tagját nevezték ki.28 A román hadügyminiszter egy fiatal tisztet, Raoul Alevrát delegálta Cădere mellé, hogy segítse küldetésének végrehajtásában. Kinevezésének időpontjában Cădere a katonai hierarchiában tartalékos kapitány volt, de azt követően őrnagyi rangban, teljhatalmú megbízottként intézhette az összes Szibériában lévő román ügyét.29 A misszió költségeire 100 ezer dollárt engedélyeztek, amely összeget New York-ból, az „újjáépítési alapból” biztosítottak az ottani román főkonzulátus útján. Ezen kívül a román kormány igyekezett lobbizni a szövetséges hatalmak polgári

Ioana Cazacu

121

Kitekintés

és katonai hatóságainál annak érdekében, hogy támogassák a szibériai román missziót. A francia és a japán kormány segítségéhez is folyamodtak. Előbbi értesítette Janint a készülő román misszióról, utóbbi pedig, ahogy Cădere feljegyzéseiben áll, „a lehető legbarátságosabban” fogadta őt. A román diplomatát a dán misszió vezetője is fogadta, aki a Központi Hatalmak oroszországi hadifoglyainak ügyéért felelt.30 Miközben a Vaida-Voevod által vezetett londoni román delegációt kísérte, Alexandru Radu Rosetti ezredes közvetítésével Căderenek sikerült kapcsolatba lépnie az angol hadügyminiszterrel, a japán katonai attaséval és a csehszlovák delegációval. 1920 elején egy részletes jelentés birtokába jutott a szibériai helyzetről. Eszerint ott 2700 román önkéntes harcolt, akik, ahogy korábban már említettük, Vlagyivosztok felé hátrálva a transzszibériai vasútvonal sértetlenségét biztosították, úgy is, mint arriére-guarde a kelet felé visszavonuló katonai alakulatok számára.31 Késő januárra azonban a helyzet még bonyolultabbá vált, a szibériai front összeomlott. Kolcsak admirálist és tisztikarát átadták a vörösöknek, akik ekkor már Irkutszkban voltak. Mivel a fehér hadseregek szétestek, a külföldi csapatok nem kívántak tovább részt venni az orosz belharcokban. Ilyen körülmények között az utóvédnek hagyott román önkéntesek helyzete még súlyosabbra fordult. Bár a külföldi csapatok folytatták visszavonulásukat kelet felé, a Vörös Hadsereg tényleges győzelme kikényszerítette, hogy megtegyék a szükséges lépéseket a szibériai kontingensek evakuálása érdekében.32 Cădere Párizsból az Egyesült Államokba utazott, hogy átvegye a 100 ezer dolláros összeget, amelyre szüksége volt missziója végrehajtásához. Basil Pantazzi, a washingtoni román misszió feje azonban nem volt hajlandó átadni neki az összeget, mivel nem ismerte el a Vaida-Voevod vezette kormány jogát arra, hogy a Románia újjáépítésére szánt pénzösszeg felett rendelkezzen. A párizsi és a washingtoni román követség közötti táviratváltást követően az amerikai hatóságok végül 25 ezer dollár kiutalását hagyták jóvá. Az összeget a kezdeti költségek fedezésére szánták, bár ez még közel sem volt elégséges a misszió céljainak eléréséhez.33 Cădere az Egyesült Államokból Japánba tartott, ahol Tokióban a román hadifoglyok és önkéntesek gyors evakuálásáért felelős katonai szervekkel folytatott megbeszéléseket. Románia érdekeit az olasz nagykövetség képviselte Japánban; igaz, amíg a különbékét alá nem írták Bukarestben, Románia képviseletét egy semleges állam, Hollandia mis�sziójára ruházták. A japán tisztekkel folytatott megbeszélések eredményeként Cădere megtudta, hogy a helyzet a szibériai fronton rendkívül súlyos. A japán csapatok kelet felé hátráltak, és nem tudták tovább tartani a Bajkál-tó mögötti területeket. A japán hatóságok azt javasolták, hogy a román önkénteseket az ország a saját költségvetéséből szállítsák haza, úgy, ahogy azt az olaszok is tették. Az olasz katonai misszió vezetőjének, Vittorio Filippi ezredesnek az irányításával így evakuáltak és tettek hajóra körülbelül háromezer olasz hadifoglyot. Küldetését Filippi kizárólag az olasz állam által biztosított pénzügyi fedezet segítségével hajtotta végre.34 Közben a szövetséges erők párizsi tanácskozásukon úgy döntöttek, hogy megteremtik azokat az eszközöket, amelyek a cél elérését, vagyis a hadifoglyok hazaszállítását segítik.35 Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia között 1919 végén megkötött konvenció arról határozott, hogy a két állam közös erőfeszítésével körülbelül 64 ezer személyt repatriálnak. Az Egyesült Államok egy missziót is küldött orosz területre, amelynek az volt a feladata, hogy a cseh csapatok, vagyis körülbelül 35 ezer ember hazaszállítását elvégezze. A britek vállalták, hogy hajóra szállítják a más nemzetiségű alakulatok tagjait, körülbelül 29 ezer

Ioana Cazacu

122

Kitekintés

embert. A megkötött pénzügyi egyezmény értelmében Nagy-Britannia gyűjtötte össze és kezelte azoktól a kormányoktól befolyó pénzösszeget, amelyeknek csapatai Szibériában harcoltak. Az Egyesült Államok, különböző feltételekkel, 12 millió dolláros kölcsönt nyújtott a csehszlovák kormánynak, hogy biztosítsa a csapatok szállítását.36 A román katonai misszió a két fő kérdést, tehát a katonai önkéntesek és a hadifoglyok hazaszállítását is meg kívánta oldani. 1920. április 15-én Cădere találkozott Janinnal. A megbeszélésük során megállapodtak, hogy a román katonai misszió feje minden szükséges információt megkap, amely a francia parancsnokság alatt álló román légió tevékenységét illeti. Arról is határoztak, hogy egy román bázist szerveznek Vlagyivosztokban, amely a francia parancsnoksággal szoros összhangban működik. A francia misszió olyan instrukciókat kapott Párizsból, hogy továbbra is szavatolja a román önkéntesek ellátását, egészen a hajóra szállásuk pillanatáig. A román misszió és Janin közötti tárgyalások során megállapodtak, hogy a román önkéntesek különleges státust fognak élvezni a heves utóvédharcokban tanúsított helytállásuk miatt. Annál is inkább, mivel a lengyel csapatokat, amelyek helyzetének megoldása az eredeti hazaszállítási menetrend szerint elsőbbséget élvezett, körbekerítették Krasznojarszkban. Mivel az eredet terveket nem lehetett tovább tartani, a román csapatok számára a kiutat csak az jelenthette, ha a szövetséges csapatok által felállított határidőig el tudják érni Vlagyivosztokot, és felszállnak a repatriálandó alakulatok számára fenntartott hajókra. A hadifoglyok ügye továbbra is megoldatlan maradt, mivel a francia misszió semmilyen felelősséget nem vállalt ebben a kérdésben, hanem a román államra hárította a felelősséget.37 Annak érdekében, hogy a Szövetségesek Legfelső Tanácsa által a román csapatok számára kijelölt brit hajókra felszállhassanak, a románoknak 1920. május 20-ig el kellett érniük Vlagyivosztokot. A csehek azonban, akik a szövetséges csapatok fokozatos visszavonulását ellenőrizték, különböző módokon igyekeztek lassítani a románok visszavonulását, abból a célból, hogy késleltessék a megérkezésüket Vlagyivosztokba, és így veszítsék el a hajókon a számukra fenntartott helyeket. A helyzet megoldására Cădere egy tisztet nevezett ki, aki egy orosz vasúti szakértővel megtette a szükséges lépéseket ahhoz, hogy a román légió katonái május 20-án hajóra szállhassanak Vlagyivosztokban. A román katonai misszió erőfeszítései sikerhez vezettek: a román önkéntesek május 18-án megérkeztek Vlagyivosztokba. Június 1-jén kifutott a városból az őket szállító két hajó, a „Trass-o-Montes” és a „Huntsgreen”, amelyekkel július 1-jén haza is érkeztek.38 Tudva, hogy még ezek után is maradtak román önkéntesek Szibériában, a román katonai misszió számára további 120 helyet tartottak fenn az USA „President Grant” nevű hajóján. Ez augusztus 20-án hagyta el Vlagyivosztokot, annak ellenére, hogy a cseh parancsnokság, amely az amerikai hajókon lévő helyekkel kapcsolatban kivételes jogokat kívánt fenntartani magának, hevesen ellenezte ezt. A sebesültek számára biztosított helyek közül az „Antilohus” nevű hajón további 57 helyet foglaltak el a románok 1920 márciusában. Összesen 3021 román önkéntest juttattak haza, a szállítás költségeit a Szövetségesek Legfelső Tanácsa által 1919 októberében hozott határozatoknak megfelelően fedezték.39 Miután 1920 júniusában megoldották az önkéntesek problémáját, megkezdődött Cădere szibériai missziójának második szakasza. Ettől kezdve minden erőfeszítése arra irányult, hogy hazaszállíttassa az egykori hadifoglyokat, akiket nem lehetett evakuálni a szövetséges erők támogatásával, mivel hazaszállításuk kötelezettsége a román katonai

Ioana Cazacu

123

Kitekintés

misszióra hárult. Sőt, mivel a román misszió 1920. június 1-jén önállóan cselekedett, a francia misszió deklarálta, hogy a román hadifoglyok sorsának rendezése nem tartozik a hatáskörébe. Következésképpen a román misszió kénytelen volt a hadifoglyok sorsát a saját kezébe venni, így ellátni, felszerelni és evakuálni őket.40 A román katonai misszió vezérkara Vlagyivosztok mellett, Vtoraja Recskában telepedett meg. Amíg az önkéntesek Szibériában tartózkodtak, a román központ szoros összhangban működött a francia katonai misszióval. Június 1-je után azonban már csak a hadifoglyok ügyét kellett rendeznie, amely nem tartozott a francia misszió hatáskörébe. A román misszió vezetője ezért még a megérkezése előtt kérvényezte, hogy egy önálló osztályt hozzanak létre, amely a foglyok hazaszállítását is lebonyolítja. A misszió teljes ügyvitelét egy francia szárnysegéd felügyelete alá helyezték, aki figyelemmel követte a teljes adminisztrációt, beleértve a dokumentumok iktatását is, és akinek az volt a fő feladata, hogy minden egyes hadifogolyról személyi anyagot készítsen. A foglyokat csak nagyon alapos vizsgálat után engedtek át a román missziónak. Sőt, a szárnysegéd kezelte azokra a polgári személyekre vonatkozó iratokat is, akikről kiderült, hogy románok.41 Az önkéntesek csoportjait, akik különféle fogolytáborokból jöttek, Vtoraja Recskában, a francia misszió által biztosított egykori orosz katonai barakkban, a 4. számú barakkban koncentrálták. Egy különálló fogolytábort szerveztek itt, ahol folyamatosan biztosíthatták a románok számára szükségleteiket, illetve elvégezhették a velük kapcsolatos adminisztratív feladatokat. A katonai kiképzésen kívül a hadifoglyok számára minden napra programot terveztek, beleértve a román nyelvű oktatást is, amelyet egy Erdélyből érkezett elemi iskolai tanár révén biztosítottak. Foglyok tömegei számára szerveztek irodalomórákat az iskolában. A tisztek különféle tanfolyamokon vehettek részt, amelyeken mezőgazdasági, kereskedelmi, közgazdasági, vagy politikai ismereteket oktattak. A táborban elhelyezett, Besszarábiából származó polgári személyek nem teljesítettek katonai szolgálatot, hanem különféle hasznos munkákat végeztek, mint például cipészet, szabászat, ácsmunkák stb.42 A román misszió kulturális szekciója gondoskodott az önkéntesek kulturális öntevékenységének a megszervezéséről. Két lapot is kiadtak România Mare („Nagy-Románia”) és Gazeta Transilvaniei („Erdélyi Újság”) címmel. A fronton harcoló román légió katonái számára is szerkesztettek egy lapot Irkutszkban Neamul Românesc („Román Nép”) címen. Vlagyivosztokban a román foglyokat a Ţara noastră („Hazánk”) című periodika révén informálták. Ezeknek a kiadványoknak az volt a szerepük, hogy erősítsék a román nemzeti ideálokat, amely azért is bizonyult szükségesnek, mert a román foglyok a táborokban kettős hatásnak: a bolsevizmus propagandájának, illetve a magyar hadifoglyok által szervezett erőteljes kampánynak voltak kitéve.43 A hadifoglyok számára külön előadásokat is szerveztek abból a célból, hogy megismertessék velük a román állam szervezetét, az új intézményeket, az ország gazdasági és politikai helyzetét. A nemzeti ünnepek alkalmából a lapok különszámokat jelentettek meg. A Ţara noastră-nak összesen 28 száma jelent meg, de a lapokon kívül könyveket is kinyomtattak. Így például Cădere írását „A román háború története” (Istoria războiului românesc) címen, Gheorghe Coşbuc verseskötetét, vagy a népballadák (kolindák) és karácsonyi népi énekek gyűjteményét. A légió tagjai által hátrahagyott és a hadifoglyoktól összegyűjtött könyvekből könyvtárat is berendeztek, amelyet a misszió működésének végén zártak be. A kulturális szekció által szervezett román nyelvórákat és irodalomórákat a táborban levő román foglyok

Ioana Cazacu

124

Kitekintés

körülbelül 29%-a látogatta. Az iskolai oktatás igényeinek kielégítése céljából egy ábécéskönyvet is kinyomtattak. A tananyag hittant, számtant és román történelmet is magába foglalt. A Besszarábiából származó foglyok és a polgári menekültek gyermekei számára óvodát is létrehoztak, így biztosítva az alapfokú oktatást és a gyermekek nevelését.44 A katonai misszió egészségügyi szolgálata a román légió által még Irkutszkban létrehozott kórház munkáját folytatta. A város evakuálása után mindent, ami a kórház berendezéséhez tartozott, Vlagyivosztokba vittek. 1920. július 1-jén nyitották meg a misszió kórházát három osztállyal: belgyógyászati, nemibeteg-gondozó és sebészeti. Járóbeteg-szolgálatot is létrehoztak a fertőző betegek ellátására négy szobával, szemészeti és fogászati rendelővel. Az egészségügyi szolgálat keretén belül gyógyszertár is működött. A szükséges gyógyászati eszközöket részben az Amerikai Vöröskereszt biztosította, részben pedig még a román légió katonái hagyták vissza. A kórházat 1921-ben zárták be, amikorra a román hadifoglyokat sikerült hazaszállítani.45 Az amerikai Ifjú Keresztény Egyesület46 filmvetítésre alkalmas technikai eszközöket biztosított a misszió számára, aminek köszönhetően hetente vetítést is szervezhettek. A színes és tartalmas programok szervezésével azt a célt követték, hogy a fogolytáborokban lévő személyek „fegyelmezetten és sajátos módon megtapasztalhassák a szabadság érzését.”47 A Központi Hatalmak volt hadifoglyai a Távol-Kelet három körzetében voltak szétszórva: Kínában, illetve Kelet- és Közép-Szibériában. Közülük sokan nem hadifogolytáborokban éltek, hanem bányákban vagy mezőgazdasági területeken dolgoztak, míg mások letelepedtek, családot alapítottak, és nem is igazán akartak hazatérni. A nagy távolságok és a szegényes kommunikációs lehetőségek miatt a foglyok nem mindig informálódhattak Románia új, háború utáni helyzetéről vagy a román katonai misszióról. Az összes hadifogoly összegyűjtése érdekében három szűrőtábort állítottak fel.48 Az elsőt 1920. április 27-én nyitották meg Harbinban, amelynek az volt az egyik feladata, hogy a Kínában lévő hadifoglyokat összegyűjtse, ellássa őket ruházattal, és Vlagyivosztokba irányítsa őket. Másik feladata az volt, hogy felmérje a Besszarábiából menekült polgárok és katonák igényeit a román állami védelemre. Ebből a központból foglyok tucatjait irányították rendszeresen Vlagyivosztokba. A második szűrőtábort Csitában nyitották meg 1920. április 29-én. Ennek feladatkörébe tartozott a Közép-Szibériában lévő hadifoglyok összegyűjtése és Harbinba küldése. A központ a japán parancsnokság védelme alatt állt, amíg a japánok megszálló csapatokat állomásoztattak a területen, majd a tábor a Nemzetközi Vöröskereszt és a Német Vöröskereszt Védelme alá került. A Bajkálon túli területen is voltak románok, akik közül sokan elhagyták tartózkodási helyüket a román katonai misszió beavatkozása előtt, míg mások egyáltalán nem kívántak hazatérni.49 A harmadik központ Habarovszkban működött, de csak 1920 augusztusában és szeptemberében, a kommunikációs nehézségekre visszavezethető korlátozott hatékonysággal. Inkább a Habarovszk környéki besszarábiai kolóniáról gyűjtött információt. A román katonai misszió információi szerint a besszarábiai román kolónia itt körülbelül hétezer családot számlált, akik többször is kérték a japán és a francia konzulátusok segítségét. A régióban bekövetkezett politikai és katonai fejlemények, illetve a földterület alacsony termőképessége miatt rendkívül nehéz körülmények között éltek. E családok egy részét evakuálták, de a probléma végleges megoldása meghaladta a román misszió lehetőségeit.50

Ioana Cazacu

125

Kitekintés

A besszarábiai román ajkú telepesek az orosz sztyeppék kolonizációjában is szerepet játszottak. A civileken kívül itt jelentős számú katona is volt, akik a világháborúban még az orosz hadseregben harcoltak. Amikor a hadsereget leszerelték, mindenüktől megfosztva találták magukat Szibériában. Bár a román misszió nem kapott instrukciókat arra vonatkozóan, hogy mit kezdjen ezzel a tömeggel, erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy elfogadható eszközökkel megoldást találjon helyzetük megoldására. A besszarábiaiak életkörülményeire a külföldi képviseletek is felhívták a figyelmet, és egyúttal elvárták, hogy a problémát a román hatóságok oldják meg, mivel Besszarábia Románia része lett a háború után.51 Figyelembe véve, hogy a Német Vöröskereszt missziója szervezte meg a legnagyobb, háromezer férőhelyes hajó indulását, és csak kétezer német várt Vlagyivosztokban a hazatérésre, Cădere lépéseket tett annak érdekében, hogy biztosítsa a románok számára a fennmaradó helyeket, a szállítási költség felének ellentételezésével, és azzal a kikötéssel, hogy a maradék összeget a román kormány fogja kifizetni.52 Bár az illetékes német hivatalos közegek garantálták a német kormány jóváhagyását, Cădere állhatatos erőfeszítései, hogy kipuhatolja Bukarest szándékait, hiábavalónak bizonyultak. Ilyen körülmények között, rendkívüli meghatalmazásával élve, a román diplomata az „őt erre felhatalmazó” román kormány nevében döntött egy repatriációs egyezmény megkötéséről, amelynek értelmében az említett hajón 943 helyet végül 968 fő foglalt el. Mindezt „egy ügyesen megszerkesztett távirat révén” érte el, „amelyet állítólag a misszió egyik hivatalnoka, akinek voltak kapcsolatai a helyi postahivatalban, csak a képzeletében vett át.” A „Kayku-Maru” nevű hajó 1920. november 20-án hagyta el Vlagyivosztokot. A román misszió által Vlagyivosztokból küldött táviratokra december 12-én érkezett meg a megerősítés. A jóváhagyás csak 700 főre vonatkozott.53 Közben hadifoglyok egy kisebb csoportjának nagyon nehéz feltételek mellett kellett megérkeznie Vtoraja Recskába. 1920 novemberében már a télre készültek a hadifogolytáborokban, ezért egy új hazaszállítási akció ekkor nem sok reménnyel kecsegtetett. Erre az időre a Nemzetközi Vöröskereszt már felállította azt a bizottságot, amely a hadifoglyok ügyeit volt hivatva rendezni. A bizottság tagjai a honfitársaik repatriálásában érdekelt kormányok delegáltjai és az Amerikai Vöröskereszt képviselői voltak. A bizottság több intézkedést is hozott a hadifoglyok életkörülményeinek javítására. Az újabb transzportokról azonban senki nem tudott semmit.54 Végül két francia hajót küldtek Vlagyivosztokba, s mindkettőn kijelöltek helyeket a román foglyok számára. Így 152 román nemzetiségű személy, nyolc fő a román légióból, három besszarábiai, 133 hadifogoly, két katona a román hadseregből és hat civil szállt fel a „Dr. Pierre Bennoit” nevet viselő hajóra. 1921 áprilisában az utolsó kontingens is elhagyta a kikötőt. A román katonai misszió számára még 150 helyet jelöltek ki, így a „Peiho” nevű francia hajón további 22, a légióban szolgált egykori katona, 75 hadifogoly, 14 civil és besszarábiai katona mehetett haza a családtagjával.55 Az utolsó kontingens kihajózása után Cădere egy táviratot küldött haza, amelyben informálta a hatóságokat arról, hogy a misszió tevékenysége okafogyottá vált, mert csak néhány román hadifogoly maradt Szibériában. Hivatkozott romló egészségi állapotára is. A román kormány elfogadta Cădere érveit, és a megbízatását Gheorghe Argeşanu ezredesre, a tokiói katonai attaséra ruházta át. Végül, a Cădere által vezetett misszió 1921. május 11-én fejezte be működését, amikor Argeşanu átvette a román katonai misszió

Ioana Cazacu

126

Kitekintés

„ügyvitelét”. Egy táviratot küldtek Bukarestbe, mely szerint Cădere kiválóan teljesítette a megbízatását.56 Összesen ötezer fő repatriált Romániába. Ez a szám is bizonyítja, hogy a misszió feje valóban kiválóan teljesítette küldetését. Ezt követően Argeşanu vitte tovább a román misszió tevékenységét. Mivel azonban a még szovjet területen maradt román hadifoglyok ritkán fordultak a misszióhoz, 1922 februárjában az beszüntette tevékenységét. Miután Cădere elhagyta Szibériát, csak 18 fő tért vissza Romániába. Angolból fordította és szerkesztette: Seres Attila Jegyzetek Marin C. Stănescu – Alexandru Roz: Prizoneri şi voluntari români din primul război mondial şi Marea Unire din 1918. Arad, 2003, Editura Vasile Goldiş, 30–31. o. 2 Direcţia Arhivele Naţionale Istorice Centrale Iaşi (a továbbiakban: ANIC Iaşi), fond Victor Cădere, dos. 2, f. 16–17. Az oroszországi Második Román Önkéntes Hadtest teljes archívumát Victor Cădere román diplomata személyi fondjában helyezték el. Ugyanitt találhatók meg a Cădere által vezetett szibériai Román Katonai Misszió dokumentumai, továbbá a román diplomata személyes levelezésének egy része is. A fond anyaga jelenleg két helyen, a Román Nemzeti Levéltár Iaşi Megyei Levéltárában (Direcţia Arhivele Naţionale Istorice Centrale Iaşi) és a Iaşi-i Mihai Eminescu Központi Egyetemi Könyvtárban (Biblioteca Centrală Universitară „Mihai Eminescu”, Iaşi) lelhető fel. Jelen tanulmány főbb megállapításai is az ebben az irathagyatékban végzett kutatási eredményeinkre támaszkodnak. 3 ANIC Iaşi, fond Victor Cădere, dos. 2, f. 19–20. 4 ANIC Iaşi, fond Victor Cădere, dos. 1, f. 19. 5 ANIC Iaşi, fond Victor Cădere, dos. 2, f. 25. 6 ANIC Iaşi, fond Victor Cădere, dos. 19, f. 7. Erre lásd még Voicu Niţescu: Douăzeci de luni în Rusia şi Siberia (anul 1917). Vol. III. Braşov, 1926, Tipografia A. Mureşanu-Brănicescu, 125–128. o. 7 Niţescu: i. m. Vol. III. 129–133. o. 8 Uo. 143–144. o. 9 Victor Cădere: Însemnările şefului de misiune. In Stări de spirit şi mentalităţi în timpul marelui război. Vol. coord. de Ion Agrigoroaiei, Dumitru Ivănescu, Sorin Ivănescu, Silviu Văcaru. Iaşi, 2005, Editura Junimea, 141. o. 10 ANIC Iaşi, fond Victor Cădere, dos. 19, f. 8–9. 11 Uo. f. 9–10. 12 Uo. f. 10. 13 ANIC Iaşi, fond Victor Cădere, dos. 2, f. 3–4. 14 Uo f. 5. 15 ANIC Iaşi, fond Victor Cădere, dos. 19, f. 12. 16 Uo. f. 9. 17 Stănescu – Roz: i. m. 208. o. 18 Elie Bufnea: Formaţiile de voluntari în Transilvania, Banat, Crişana, Maramureş 1918–1928. Bucureşti, 1929, Editura Cultura Civică, 129–130. o. 19 Uo. 130. o. 20 ANIC Iaşi, fond Victor Cădere, dos. 19, f. 19. 21 Laws and Customs of War on Land (Hague IV), 1907. október 18. http://avalon.law.yale.edu/20th_ century/hague04.asp. 22 Cornel Ţucă: Prizonieri români din armata austro-ungară internaţi în Rusia. Problemele repatrierii. (Doktori disszertáció.) Iaşi, 2006, 232. o. 1

Ioana Cazacu

127

Kitekintés

1917 decemberének végén a bolsevik hatóságok letartóztatták Constantin Diamandi oroszországi román követet. A fiaskó miatt Románia megszakította diplomáciai kapcsolatait SzovjetOroszországgal. 24 Ţucă: i. m. 235–236. o. 25 Victor Cădere: O epopee românească în Extremul Orient. Bucureşti, [é. n.], Arhiva Ministerului Afacerilor de Externe, 98–99. o. 26 Uo. 104. o. 27 ANIC Iaşi, fond Victor Cădere, dosar 4, f. 12, 18. 28 Cădere 1891. július 22-én született a Neamţ megyei Buhalniţában. 1918-ban jogi diplomát szerzett, és a Iaşi-i Egyetem Jogtudományi Tanszékén helyezkedett el. Diplomataként és tudósként is karriert futott be. 1926-tól a nagyváradi, majd a kolozsvári egyetem professzora. Diplomáciai pályafutását a párizsi békekonferencián tárgyaló román delegáció tagjaként kezdte. 1929-ben a Belügyi és Igazságügyi Minisztérium államtitkárává nevezték ki. 1932 júliusa és 1935 augusztusa között Románia varsói, 1936–1938 között belgrádi követe, 1939-ben a Dunai tartomány királyi tartományvezetője, 1939–1941 között román nagykövet Belgrádban, majd 1942–1944 között Lisszabonban. Lucian Predescu: Enciclopedia Cugetarea. Oameni şi înfăptuiri. Bucureşti, 1940, Editura Cugetarea, 152. o. 29 ANIC Iaşi, fond Victor Cădere, dos. 6, f. 1. 30 Uo. f. 3. Cădere: Însemnările şefului de misiune… 139. o. 31 Uo. 141. o. 32 Uo. 141–147. o. 33 ANIC Iaşi, fond Victor Cădere, dos. 11, f. 94. 34 Cădere: Însemnările şefului de misiune… 154–157. o. 35 ANIC Iaşi, fond Victor Cădere, dos. 4, f. 3–5. 36 ANIC Iaşi, fond Victor Cădere, dos. 15, f. 12–13. 37 Biblioteca Centrală Universitară „Mihai Eminescu”, Iaşi, fond Victor Cădere, dos. I. (a jelzet a továbbiakban a dosszié megjelöléssel együtt: BCU Iaşi, fond V-170), f. 20–24. 38 Uo. f. 25–26. 39 Uo. f. 32–33. 40 ANIC Iaşi, fond Victor Cădere, dos. 12, f. 4–5. 41 BCU Iaşi, fond V-170, f. 59–64. 42 Uo. f. 64–66. 43 Silviu Văcaru: Activitatea Secţiei Culturale a Legiunii Române din Siberia. In Stări de spirit şi mentalităţi în timpul marelui război... 125. o. 44 ANIC Iaşi, fond Victor Cădere, dos. 19, f. 25–26. 45 BCU Iaşi, fond V-170, f. 69. 46 Angolul: Young Man Christian Association (YMCA). Amerikai humanitárius szervezet, amely 1900-tól orosz területen tevékenykedett. Az első világháború idején az Oroszországban fogva tartott hadifoglyok sorsának intézését vette kézbe. Az élelmiszer-ellátás megszervezése mellett oktatási és rekreációs programok szervezéséből is kivette a részét. Erre lásd Donald E. Davis – Eugene P. Trani: The American YMCA and the Russian Revolution. Slavic Review, Vol. 33. (1974), No. 3, 471–472. o. 47 ANIC Iaşi, fond Victor Cădere, dos. 19, f. 25–26. 48 Uo. f. 21. 49 ANIC Iaşi, fond Victor Cădere, dos. 14, f. 95. 50 ANIC Iaşi, fond Victor Cădere, dos. 19, f. 22. 51 BCU Iaşi, fond V-170, f. 80. 52 Uo. f. 35. 53 ANIC Iaşi, fond Victor Cădere, dos. 19, f. 31. 54 Cădere : Însemnările şefului de misiune... 190. o. 55 Ţucă: i. m. 286–287. o. 56 Cădere : Însemnările şefului de misiune… 196–198. o. 23

Limes

128

Sárándi Tamás könyvismertetője a következő oldalakon olvasható

Limes

Limes

129

Szemle

Oktatáspolitika a „kis magyar világban”*

Két éve, a Gondolat Kiadónál jelent meg a fiatalon elhunyt Szlucska János doktori dolgozata könyv formájában. Amint az a címből is kitűnik, a szerző az 1940−1944 közötti észak-erdélyi „kis magyar világ” egyik „fehér foltját”, az oktatásügyet kívánta feltárni és monografikus alapossággal bemutatni. A vállalkozás nagyságát két tény is igazolja. Egyrészt a téma szinte teljesen feltáratlan, a korszakban megjelent adatközléseket leszámítva kevés az elemző, értékelő írás. Másrészt, az ’56-os események során elpusztult levéltári anyagok döntő része a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium anyaga volt, így a primer források csak töredékesen lelhetők fel. A szerzőnek mégis sikerült az eddigi legátfogóbb művet megalkotnia a korszak oktatásügyére vonatkozóan. A hiányzó minisztériumi anyagot más − eddig ilyen szempontból nem kutatott − fond, a Béke-előkészítő anyag gazdag kimutatásainak bevonásával sikerült pótolnia.

Szlucska

*

János: „Pünkösdi királyság”. Az észak-erdélyi oktatásügy története 1940−1944. Budapest, 2009, Gondolat Kiadó.

A könyv az előszót, a bibliográfiát és a mellékleteket leszámítva négy nagy fejezetre oszlik, amelyek egy-egy iskolatípust tárgyalnak (népiskola, középiskola, egyetem és főiskola). Mellettük két külön bevezető taglalja az oktatásügy történetét, illetve a bécsi döntéshez vezető utat. A négy főrészt követően külön fejezet foglalkozik a délerdélyi iskolákkal is, ami elengedhetetlen a teljes kép kialakításához, illetve az ös�szehasonlítás könnyebb megejtéséhez. Ezt követően hosszasan ecseteli az 1944. őszi s az ezt követő eseményeket − köztük az oktatásügy fejlődését is −, majd egy epilógusban szinte napjainkig követi az erdélyi magyar oktatás helyzetét, ami a címet figyelembe véve talán túl hosszú és részben felesleges. A könyv egyik legnagyobb hibája a strukturáltság hiánya. Egy ilyen nagy lélegzetű műnél mindenképpen érdemes lett volna a nagy fejezeteken belül külön alfejezeteket is kialakítani, különösen azért, mert a szövegtestben megtalálható témák különállóak, de nincsenek külön jelölve. Például minden iskolatípus esetében külön foglalkozik minden nemzetiség iskoláival, anélkül, hogy azokat esetleg alfejezetek keretében tárgyalná. Ugyanez a helyzet az egyetemről szóló fejezetben is, amely szintén strukturálatlan maradt. A felelősség emi-

Limes

130

att természetesen nem a szerzőt terheli, aki sajnos nem érhette meg könyve megjelenését, annál inkább a kiadót. A könyv nagyon értékes része a melléklet, egy tulajdonképpeni adattár, ahol négy térkép és 44 táblázat mutatja be az iskolákra vonatkozó statisztikákat. Emellett külön mellékletben szerepel a Ferenc József Tudományegyetemen e korszakban tanító tanárok rövid biográfiája. Az egyik leghosszabb és egyben legjobban sikerült rész a népiskolákról szóló fejezet. Ez az iskolarendszer volt a legkiterjedtebb, és ez volt az alapja a magyar kormányok oktatási politikájának, főleg a nemzetiségi oktatás terén. Érthető módon, 1940 után a magyar kormányok legfőbb törekvése a magyar tanköteles gyerekek anyanyelvű oktatásának biztosítása volt. Erre amiatt volt szükség, mert a két világháború között a magyar nyelvű oktatás folyamatos visszaszorulásával találkozunk, elsősorban az egyházi iskolák esetében, amelyeket vagy bezárattak, vagy a román tanítási nyelv bevezetésére köteleztek. Így az 1930as évek végére a magyar gyerekek mintegy 40%-a tanult csak magyar nyelven, s ez az arány 1940-re még rosszabb lett. 1918-at megelőzően az elemi oktatás elsősorban az egyházi iskolákban folyt, ami aztán a kisebbségi sorban a magyar nyelvű oktatás védőbástyájának bizonyult. E történelmi hivatástudatból fakadóan is kérték 1940 után az észak-erdélyi magyarság vezetői az egyházi oktatás fenntartását, illetve annak hathatós támogatását. Ennek köszönhetően az 1940 őszén megjelenő, észak-erdélyi oktatást szabályozó rendelet csak abban az esetben engedélyezte állami iskola felállítását, amennyiben a tankötelesek nem voltak elhelyezhetők az egyházi iskolákban. A magyar kormány célul tűzte ki, hogy minden magyar gyerek anyanyelvén tanulhasson, így külön gondot fordított a szórványvidéken élő gyerekek iskolázta-

Szemle tására. Minden helységben, ahol legalább 10 magyar gyerek volt, magyar tagozatot állítottak fel, más helyeken szórványkollégiumokat hoztak létre. A magyar kormány korlátlan pénzügyi keretet biztosított erre. Az 1941-es tanévben a népiskolákra szánt összeg 33,2%-a jutott Észak-Erdélyre, annak ellenére, hogy csak a lakosság 17%-a élt itt. Mindezen erőfeszítéseknek köszönhetően − korabeli adatok szerint − 1942-re a magyar gyerekek 99%-a részesült anyanyelvű elemi oktatásban. A kezdeti években a kormány igyekezett az úgynevezett status quot fenntartani az iskolák vonatkozásában, s nem engedte meg, hogy a két világháború között bezárt egyházi iskolák újra egyházi kézbe kerüljenek. Ez valójában egy Románia felé tett gesztus volt, és ezáltal remélte a magyar kormány, hogy ott sem fognak hozzányúlni az iskolák szerkezetéhez. A népoktatás másik vetülete a nemzetiségi oktatás volt. Észak-Erdély esetében a legnagyobb számú nemzetiség: a román oktatásának a megszervezése jelentett nagy kihívást a magyar kormány számára. Ezen a téren már megmutatkoztak a kormány nemzetiségpolitikájának visszásságai, ugyanis míg a magyar iskolák esetében az egyházi oktatást támogatta, addig a nemzetiségek esetében nem engedélyezte hasonló intézmények létrehozását. A két világháború között a román egyházak (a görög katolikus és az ortodox) addigi iskoláikat átadták az államnak, így azok 1940-et követően automatikusan magyar állami iskolákká váltak. Az a sajátságos helyzet állt elő, hogy a román kisebbség ellenőrzése alól kikerült az oktatás, és a román gyerekek oktatása teljes mértékben a magyar állam által fenntartott iskolákban valósult meg. A kormány célja mindezzel egy új, a magyar államhoz hűséges román elit kinevelése volt, − ennek elmulasztásában látta az 1918 előtti nemzetiségpolitika

Limes

131

egyik hibáját. A nemzetiségi oktatás biztosítása nagy problémát jelentett, elsősorban a román tanítók elmenekülése miatt, akiket aztán románul is tudó magyar tanítókkal igyekeztek pótolni. Ez később az elégedetlenség egyik forrásává vált. A korabeli adatok megoszlanak a román iskolák számát és típusát illetően. Körülbelül 1200 román iskola vagy tagozat működhetett, ahol a román tankötelesek 82%-a tanult anyanyelvén. Az új kultuszminiszter, Szinyei Merse Jenő – aki 1942 júniusában Hóman Bálintot váltotta e tisztségben – ugyanazon év októberében kijelentette, hogy az oktatáspolitikában nem kívánja követni a reciprocitás elvén alapuló nemzetiségi politikát, hanem minden nemzetiségnek teljesíti a jogos igényeit, akkor is, ha azok nem kérik. A könyv lapjain kibontakozó kép szerint ezzel váltás következett be a kormány oktatási politikájában, ugyanis egy bizottságot küldtek ki Észak-Erdélybe, elsősorban a kisebbségek oktatással kapcsolatos problémáinak kivizsgálására. A vizsgálat szerint az úgynevezett korridor – Szilágy és Szolnok-Doboka vármegyék –, illetve a magyar többségű városok vonzáskörzetében nem érvényesül kellőképpen a magyar nyelv, a Szamostól délre azonban nem kell erőltetni a magyar iskolák létrehozását. A vizsgálat eredményeként 128 iskola esetében a román kisebbségre nézve kedvezően módosították az iskolák addigi jellegét. Az elemi oktatáshoz hasonlóan, a középiskolák terén is kiépült a magyar iskolahálózat. Részben új iskolák nyíltak, részben pedig a korábban román tannyelvű iskolák újra magyar tannyelvűekké váltak. Teleki Pál miniszterelnök szorgalmazására már 1940 őszén – a térségben egyedülálló módon – elrendelték a román nyelv oktatását a magyar osztályokban is. Az intézkedés hátterében Telekinek az a nemzetiség-politikai elképzelése állt, miszerint a nem-

Szemle zetiségi kérdés rendezése szakszerű közigazgatás révén valósítható meg, és ehhez románul is jól tudó hivatalnokok tucatjaira volt szükség. Az elemi oktatással ellentétben, a középés felsőoktatásban egyre romlott a nemzetiségek anyanyelvű oktatásának aránya. Mindez amiatt, mert a magyar iskolahálózat kiépülése sok esetben a korábbi nemzetiségi – elsősorban román – iskolák rovására történt meg. Míg 1940 előtt 71 román nyelvű középiskola működött ÉszakErdély területén, addig a bécsi döntés után 10 középiskola vagy tagozat maradt, ahol román nyelven tanítottak. Szlucska ezzel kapcsolatban eléggé sajátságos nézetének ad hangot. Véleménye szerint ugyanis a magyar kormányt nem terhelte felelősség az elégtelen számú román középiskoláért. A mulasztás inkább a két világháború közötti román kormányoké volt, mivel nem alapítottak új román középiskolákat, hanem a meglévő magyar iskolákat alakítottak románná. 1941 februárjában a román kisebbségi vezetők újabb román nyelvű középiskolák felállítását kérték − e követelésük jogosságát a szerző is elismeri –, azonban a háborús helyzetre hivatkozva ez nem valósult meg. Az egyetemmel és főiskolával foglalkozó következő két fejezetben a szerző csak az iskolák bemutatására szorítkozik, az egyetem esetében pedig csupán annak megalakulását és az oktatók részletes bemutatását vállalja. A kötet egyik izgalmas fejezete a délerdélyi magyar iskolák korabeli helyzetét bemutató rész. A magyar kormányok toleráns oktatáspolitikája, illetve annak ellenére, hogy a reciprocitáson alapuló politikát nem alkalmazták az oktatás terén, a magyar iskolák helyzete 1940-hez képest is tovább romlott. Ezt egyrészt a nagyszámú magyar oktató elmenekülése magyarázza − 1700 oktató helyett 1943-ban csak 290 ok-

Limes

132

leveles tanár maradt a területen –, másrészt az iskolák bezárása. A 350 ezer fős magyar kisebbség csak 190 egyházi elemi iskolával és 18 középiskolával rendelkezett. A szerző a két állam nemzetiségi oktatáspolitikájának az összehasonlítására is vállalkozik ebben a fejezetben. Az összehasonlításból egyértelműen a magyar nemzetiségpolitika kerül ki kedvezőbb fényben. Megállapítása szerint nagyjából egyenlő számú középiskolával rendelkezett a két fél, a románok viszont sokkal több elemi iskolát kaptak, és ezek fenntartása nem terhelte a kisebbséget, Dél-Erdéllyel ellentétben. A szerző azonban nem veszi figyelembe, hogy az észak-erdélyi román lakosság többszöröse volt a dél-erdélyi magyarságnak. Emellett szóvá teszi, hogy ÉszakErdélyben csak a magyart kellett idegen nyelvként tanulni, Dél-Erdélyben viszont az úgynevezett nemzeti tantárgyak – történelem, földrajz és alkotmánytan – oktatása románul folyt, és érettségizni is csak román nyelven lehetett. A kötettel kapcsolatban felmerülő kritikákat három csoportba lehet sorolni. Egyrészt a szerző elfogult a magyar nemzetiségpolitikával kapcsolatban. Annak ellenére, hogy elismeri: az oktatáspolitika elsősorban a dél-erdélyi magyar kisebbség érdekében volt megengedő, kihangsúlyozza a hagyományosan toleráns magyar nemzetiségpolitika szerepét, ami véleménye szerint – a 19. századi kisiklást leszámítva – Szent Istvántól kezdődően változatlan volt. Emellett igyekszik tompítani az esetleges negatí-

Szemle vumokat – pl. a zsidó oktatás kapcsán – és „védelmébe veszi” az oktatáspolitikát, ha az rosszabb mutatókkal rendelkezik a korábbi korszakokhoz képest. A levéltári források mellett sok esetben visszaemlékezésekre alapoz – a korszak politikusai vagy katonai vezetői mellett előszeretettel idézi baloldali szerzők vis�szaemlékezéseit is az iskolák mindennapjairól szóló részeknél. Nem kezeli viszont kellő kritikával e forrásokat, így például elfogadja Nagybaconi Nagy Vilmos azon kijelentését, hogy hadügyminiszteri kinevezését követően lényegesen javult a zsidó munkaszolgálatosok helyzete. Egy adott területre vonatkozóan ezenkívül sok esetben egymástól különböző adatsorokat közöl, s nem nyilatkozik arra vonatkozóan, hogy véleménye szerint melyik az elfogadhatóbb. A szerző igyekszik minél teljesebb képet alkotni, így a jobb megértés érdekében kitér a korszak politikai és hadi eseményei mellett az iskolák mindennapjaira is. Gyakran azonban e kiegészítő részek túl hos�szúra nyúlnak, s ezáltal eltereli az olvasó figyelmét a tulajdonképpeni témáról, az oktatáspolitikáról. Mindezekkel együtt Szlucska János könyve az észak-erdélyi oktatáspolitikáról megjelent eddigi legjobb összefoglaló, ami a korszakra vonatkozó jövőbeni kutatások során minden bizonnyal megkerülhetetlen alapművé válik. Sárándi Tamás

Limes

133

Szemle

Biztonságos kikötőt keresve*

Bár Péterfi Gábor munkája egy meglehetősen rövid korszakot (lényegében a két világháború közti időszakot) és alapvetően két gondolkodót vesz szemügyre, nehéz nem azzal az érzéssel kézbe venni a munkát, hogy – minden bizonnyal a szerző szándéka ellenére – divatos témát talált magának. Az elmúlt néhány évben még két olyan nagy jelentőségű munka jelent meg, melyekkel Péterfi könyvét témája vagy megközelítése nem csupán rokonítja, hanem átfedi vagy jó értelemben kiegészíti azokat. Trencsényi Balázs magyar, román és bolgár nemzetkarakterológia-története több olyan problémát is alaposan bemutat,1 amelyek Péterfinél is jelentős teret kaptak, és Romsics Gergely kötete a Habsburg Birodalom emlékezetéről és a völkisch történeti gondolkodás osztrák és magyar recepciójáról sem csak a Szabó Dezső iránt mutatkozó érdeklődés miatt említendő.2 Mindkét munka közös a Péterfiével abban is, hogy a történeti koncepciókon és a magyarságnak a világban elfoglalt helyére vonatkozó elgondolásokon keresztül alaposan elemzi és középpontba állítja a két világháború közti korszak azon Péterfi Gábor: Szabó Dezső és Féja Géza Trianon-reflexiója és külpolitikai nézetei. Budapest, 2011, L’Harmattan Kiadó.

*

irányzatait, melyeket – kissé felületes módon – harmadikutasként, illetve népiként jellemezhetünk. Péterfi Gábor kötete is ebben a keretben helyezhető el. Nem csak hősei elválaszthatatlanok ettől a kétségtelenül heterogén irányzattól, de az általa választott elsődleges kontextus is ez: a népi mozgalom. Ez persze elsősorban Féja Géza elképzeléseinek bemutatására érvényes; Szabó Dezső nem csak idősebb volt a népieknél, hanem an�nyira sajátos és főként annyira különc, hogy nem lehet ilyen könnyen besorolni. A kötet ezzel együtt sem vállalkozik arra, hogy a népiekről átfogó képet adjon. Péterfi Féja Gézát azért emeli ki, mert az ő – főként újságírói – termése talán a leggazdagabb külpolitikai vagy külpolitikához kapcsolható írásokban. Mindazonáltal a mű messze áll még a tágabb értelemben vett külpolitika-történettől is. Tárgya mindenekelőtt az útkeresés egy váratlanul szétesett és bizonytalan világban, szereplői pedig – amint azt a szerző fáradhatatlanul jelzi is apró kritikáiban, értékeléseiben – egy, a külpolitikusnál Magyarországon sokkal ismertebb szerep képviselői: az ún. nemzeti sorskérdéseket megfogalmazó, azokra választ kereső írók, értelmiségiek. S bár sok ponton közös a gondolkodásuk, mégis inkább távol állnak

Limes

134

egymástól, még ha Féja Géza életének korai szakaszában érintkezett is életútjuk. Éppen ezért a rendkívül tiszteletreméltó méretű anyagot megmozgató munka inkább két párhuzamos tanulmányként olvasható, mint egy korszak vagy egy irányzat átfogó szellemi körképeként. Igaz, ez utóbbi nem is szerepelt a szerző célkitűzései közt. Három fejezetre osztott munkája konok következetességgel mutatja be Szabó Dezső és Féja Géza gondolatait, elképzeléseiket, azok változását, de csupán a történelmi Magyarország (és vele az Osztrák−Magyar Monarchia) felbomlásának okairól, valamint a függetlenné lett, de egyúttal területi és népi veszteségekkel szembesülő Magyarország helyére, jövőjére vonatkozó nézeteiket. Ennek következménye a már-már merev szerkezet is. A két főszereplő külön fejezetet kapott (ezek mellett a sorrendben második a népiek nézeteit általában vázolja e két kérdésről) és ezeken belül követi egymást életrajzuk vázlata, történeti koncepciójuk, illetve múltszemléletük, külpolitikai helyzetértékelésük, a dunai népek közös jövőjéről elképzeltek, reakciójuk a revíziós sikerekre és a háború fejleményeire. Emellett Szabó Dezső nemzetiségpolitikai nézetei kaptak még külön alfejezetet. A szerző módszere mindenekelőtt a gondos anyaggyűjtés és olvasás, és persze a rendszerezés, hiszen egyik személyiség sem volt olyan kegyes az utókorhoz, hogy átfogó traktátusban összegezte volna gondolatait. Sőt, míg Szabó Dezső munkái közt akad olyan, amit a több problémát is átfogó, azok összefüggéseit is kiemelten kezelő helyzetértékelés szándéka szült, addig Féja esetében elsősorban hírlapírói termése ad olykor feltűnően ellentmondásos képet nézeteiről. Persze Szabó Dezsővel sem lehetett könnyű boldogulni, és a kötetből mindkét esetben világos, hogy hiba lenne akár neki, akár Féjának átfogó magyarázatot tulajdonítani az említett kérdésekre.

Szemle Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tűnnének nagyon is koncepciózusoknak, és éppen ennek tükrében látszik jól gondolataik hasonlósága és különbsége is. Szabó Dezső számára az egykori Monarchia rendje a kulcsa mindannak, ami Magyarországgal és a magyarsággal történt. A Trianonra adott magyarázat alapelemei megfelelően értelmezték mindazt, ami később történt. A Monarchia bukásra volt ítélve, mert a dinasztia idegen volt, kijátszotta egymás ellen a nemzetiségeket, és nem engedte a szociális reformokat. Nem csoda, hogy a két világháború között a legitimistákat a legveszélyesebb ellenfelei közé sorolta, hiszen azok az idegen dinasztia ismételt trónra ültetésére törtek, sőt szerinte még az eleve bukásra ítélt Monarchia visszaállítását is tervbe vették. Az idegenek szindrómáját ráadásul Magyarország esetében súlyosbította, hogy itt a háború végére egyedül a zsidóság maradt meg szervezett erőként. Az idegenekhez való viszony Szabó későbbi, külpolitikai jellegű munkáiban is kulcsfontosságú volt. Csakhogy a zsidóság helyét átveszik a németek, és nem csak a német nagyhatalom, hanem a magyarországi „svábok” is. Szabó – aki a német szövetségest már az első világháború idején is gyanakodva szemlélte – lényegében kizárólag ezen a szemüvegen keresztül szemlélte az európai színtér változásait. A rá jellemző expresszionista erővel figyelmeztetett: a regenerálódó, majd Hitler alatt terjeszkedő Németország végveszélybe sodorja Kelet-Európa kis népeit. Ezzel kapcsolatban odáig is elment, hogy az első bécsi döntés után kijelentette: egy kis állam veszte egy nagyhatalom révén sokkal nagyobb veszély, mint a revíziós siker haszna. Nem véletlen tehát, ha a nagyhatalmakkal (elsősorban a Szovjetunióval és Németországgal) és az általuk képviselt ideológiákkal szemben a kis népek összefogását sürgette, sőt az európai egységtől remélt végleges megoldást. A kis népekben látta

Limes

135

a fejlődés lehetőségét is, ha sajátosságaikat felszínre hozhatják. Mind a nemzetiszocializmust, mind a szovjet rendszert a felvilágosodás károsnak bizonyult ideológiája megtestesítőjének látta, és a kis népek önkiteljesítésétől, egymás érdekeit kölcsönösen tiszteletben tartó konföderációjától remélt felemelkedést és persze a szomszédok belátásától az etnikai alapú revíziót is. Amilyen nagyvonalú volt kifelé, olyan szűkkeblűnek bizonyult befelé. Magyarország biztonságát Szabó Dezső attól remélte, ha a veszélyes idegeneknek nem engednek teret. (Az antijudaizmust viszont már a 20as években úgy tartotta számon, mint ami csupán arra jó, hogy a valódi veszélyről, a németekről elterelje a figyelmet.) Ahol engedékenységet látott, azonnal lecsapott, és kitartóan bírálta Bethlen István nemzetiségi politikáját. Magyarország minden lakosától elvárta volna, hogy magyarul beszéljen, magyarul érezzen. Az oktatást szinte teljesen magyar nyelvűvé tette volna, ahogy a közigazgatást is. A közhivatalokra magyarokat szemelt ki nemzetiségi vidékeken, és az ingatlanforgalmat is állami ellenőrzés alá vonta volna. A nemzetiségek számára magánegyesületként működő szervezeteket tartott engedélyezhetőnek. Féja kiindulópontja is az volt, hogy az Osztrák−Magyar Monarchia korszaka magában hordozta a dicstelen és Magyarország számára tragikus véget. A magyar nemesség kisebb része a reformkorban még utoljára fontos történelmi hivatást töltött be, de a kiegyezés korának dzsentrije már a hanyatlást jelentette, és kiválóan felhasználható volt a parasztság felemelkedésének megakadályozására. A liberalizmus pedig csak a szűkkörű polgárságnak felelt meg. A néppel, a parasztsággal, senki nem törődött. Pedig éppen az ő felemelésük jelentené az új nemzetfogalmat. Ugyanakkor, amíg Szabó Dezső gondolkodását az idegenek kérdése határozta meg, Féja – a könyvben felsorakoztatott anyag

Szemle alapján – elsősorban a szociális kérdést és a szociálpolitikát állította középpontba. Talán ebből is fakadt, hogy Németországhoz való viszonya sokkal ambivalensebb volt. Kezdetben osztotta Szabó Dezső gyanakvását, később azonban éppen a náci Németország szociálpolitikájának hatására vált sokkal pozitívabbá a véleménye. Sőt, a kis országok általa is szorgalmazott összefogásához olyan modellt keresett, ami a társadalmi különbségek megszüntetésének szükségességét is alátámaszthatta. Nem véletlen, hogy a Szovjetunióval hősiesen szembeszálló Finnország kapcsán is azt hangsúlyozta: a sikeres gazdasági-társadalmi kohézió a finnek erejének alapja. Amikor az egykori fajvédőkkel vállal közösséget és a Rongyos Gárda lapjában programot ad, akkor is erre helyezi a hangsúlyt. A kisebbségekhez való viszony az ő esetében sem mentes a paradoxonoktól. Noha a dunai összefogás híve (a Márciusi Front alapítói közé tartozott), szerepet vállal a Nemzetbiológiai Intézet működésében, és a 20 milliós magyarság álmát, a területi revíziót és a dunai összefogást próbálja összeegyeztetni. Erre csak úgy képes, ha a korszakban divatos elképzelésnek megfelelően a magyarság hivatásának látja, hogy türelemmel vezesse a kis népeket. Péterfi nem hangsúlyozza eléggé, hogy a két gondolkodó két különböző generáció tagja, és ez rányomja bélyegét a véleményükre is. Pedig különösen Féja, ha maga nem is tartozik ehhez a generációhoz, gondolatai alapján mégis közelebb áll ahhoz a nemzedéki csoporthoz, amely a cserkészmozgalomban éppen olyan lelkesedéssel vesz részt, mint kezdetben a felvidéki Sarlóban, a falukutatásban vagy éppen az Erdélyi Fiatalok munkájában, és amely éppen Szabó Dezsőt tekintette egyik példaképének, mint magához Szabó Dezsőhöz. Életútja ebben a kontextusban, az itteni életutakkal összevetve sokkal kevésbé egyedi, mint azt az egyébként valóban változatos, olykor

Limes

136

paradoxnak tűnő szerepvállalása sugallná. (Egyszerre ír kormánypárti és ellenzéki lapokba, képviseli a „magyarutas semlegességet” és a dunai konföderáció eszméjét stb.) A társadalmi átalakulás igénye, a gyökeres változás vágya a korszakban sokféle megoldási javaslatot szült, és ezek nem feltétlenül kizárták egymást, sokszor inkább merítettek egymásból, átfedték egymást. Ez az aspektus sem jelenik meg elég hangsúlyosan a munkában. A szerző inkább a befogadást megkönnyítő, tankönyvszerű, a megválaszolni kívánt kérdéseket és szereplői gondolatainak leglényegesebb elemeit akár többször is, pontokba szedve összefoglaló formát választott. (Ez olvasói szempontból a kötet egyik fontos erénye.) Ennek számos előnye mellett is hátránya, hogy nem tudja finom elemzéssel megmutatni: Szabó és különösen Féja elképzelései milyen szálakon kapcsolódnak a korszak európai gondolatvilágához és miben eredetiek? Jó példája ennek, hogy kategorikusan elveti, miszerint Féja Géza a völkisch gondolat „szálláscsinálója” lett volna (ahogy azt urbánus kortársai állították). Romsics Gergely viszont fentebb említett munkájában nem csupán azt mutatta be, hogy maga a németországi völkisch gondolkodás volt több, mint a nácik ideológiája (persze a Féját bíráló urbánus lapok valószínűleg ebben az értelemben használták a fogalmat), hanem magyarországi recepciója is változatos, olykor egészen egyedi jelenségekhez vezetett. A kérdés valószínűleg nem az, hatottak-e ezek az eszmék Féjára, hanem az, hogy miben és miként? Hasonlóképpen érdemes lett volna a szerzők nemzetképének elemzésében és értelmezésében túllépni a kultúrnemzet-államnemzet kettősségén, és magukból az elemzett művekből kibontani felfogásukat, elfogadva, hogy az eredmény nem lesz ellentmondásoktól mentes. Az alapos munkát olvasva még egy vis�szatérő kérdéstől nehéz szabadulni. A szerző

Szemle hősei külpolitikai nézeteiről beszél, noha soha nem mulasztja el ezeket összevetni a diplomácia kívülállók számára többnyire láthatatlan finomságaival, és rendre kiemelni, hogy Szabó, Féja vagy éppen a népi írók lényegében naiv módon keveset értettek meg Magyarország külpolitikai szorultságából. (Főként a revíziós sikerek esetében hajlottak arra, hogy ezekben az ország mozgásterét növelő, nem pedig csökkentő eseményeket lássanak.) Óhatatlanul felmerül a kérdés: ha ennyire nem a külpolitika (és a diplomácia) ismeretében, annak korlátait, szabályait és törvényszerűségeit ismerve és észlelve fejtették ki elképzeléseiket, nemegyszer igencsak utópikus vízióikat, vajon valóban beszélhetünk-e külpolitikai gondolkodásról? Nem inkább egy hagyományos, kötöttségeket nem ismerő szerep az, amit vállalnak: a víziókat kidolgozó értelmiségié? Ehhez természetesen a világban is el akarják helyezni Magyarországot és a nemzetet, de ennek koordinátáit sokszor hagyományos (például a két nagyhatalom közt őrlődő kis népek) és mindenképpen elnagyolt mentális térkép jelöli ki, ezen keresik a biztonságos kikötőt. Ez nem egy esetben helytálló kiindulópont, de nem feltétlenül elegendő arra, hogy egy adott korszak bonyolult erőviszonyainak ismeretében reális, megvalósítható külpolitikai programot adjanak. Egry Gábor Jegyzetek Trencsényi Balázs: A nép lelke. Nemzetkarak terológiai viták Kelet-Európában. Budapest, 2008, Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely. 2 Romsics Gergely: Nép, nemzet, birodalom. A Habsburg Birodalom emlékezete a német, osztrák és magyar történetpolitikai gondolkodásban, 1918−1941. Budapest, 2010, Új Mandátum Könyvkiadó. 1

Limes

137

Szemle

A magyar mint idegen*

A nyolcvanas évek első felében viszonylag gyakran megfordultam Bukarestben, ahogy akkoriban mondtuk, „a magyar irodalom legdélibb műhelyében”. Többnyire repülővel mentem. Kis kézikönyvből azonosították be az érkezőt és következett a tételes vámvizsgálat. Rosszul álcázva, átlátszó celofánzacskóban lapult a lencse, egy barátom állandó rendelése. Mindig vittem, mindig elvették, elsőnek különítették el a holmik közül. Álltam ott, mint Maddaléna kisasszony (Sophia Loren) a mortadellával az azonos című filmvígjátékban (1971) az amerikai repülőtéren… Csakhogy a miénk, az Otopeni repülőtéren, szomorújáték volt. A lencse után következtek a könyvek s a többi nyomtatvány. Már nem vált be az ócska trükk, hogy a legfontosabb újságlapokba a cipőmet csomagoltam. Az ifjú és fess hatóság a cipőt akkurátusan kicsomagolta, a csomagolóanyagot elkobozta. A bőröndből innen-onnan-amonnan bukkantak elő a folyóiratok, a könyvek, a hetilapok, s gyűltek kis kupacokká a vámasztalon. A nyitott bőröndben zokni, csemegepaprika, *

Fábián Ernő: Naplójegyzetek, 1980–1990. Közzétette, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta Bárdi Nándor és Filep Tamás Gusztáv. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2010.

szalámi, alsógatya, fehér ing, babkávé, pulóver, zsebkendő, Vegeta, cigaretta délkelet-európai csendélete. A bukaresti érkezés volt egy másik pontja annak a térnek és időnek, amelyben Fábián Ernő titkos naplóját írta Kovásznán. A naplónak és az utazásoknak számos közös szereplője van. Fazekas János például, aki a nyolcvanas évek legelején még miniszterelnök-helyettes volt, azután kegyvesztett lett. Háromszor szerepel a naplóban. Először 1985. IV. 15-én: „Vagy két évtizede F. János elment Miklóshoz, hogy beárulja az ellene szövetkezőket. Egy darabig elviselték, majd csúnyán kiebrudalták a kasztból. Sors, melyet nem lehet elkerülni. Ugyanakkor kórdokumentum is az elfajulásról. Ha hittel prófétált volna, akkor is bohóc maradt volna a cirkusz porondján.” A passzushoz tartozó lábjegyzet: „Azaz Fazekas János Nicolae Ceauşescunak »jelentett« a párton belüli rivalizáló csoportok egyikéről.” A második bejegyzés 1985. VIII. 4-ről való: „Az apparatcsikok nem szeretik egykori társaikat, akiket félreállítottak vagy nyugdíjba küldtek. Egy beszédes példa. Hallván, hogy Fazekas János Kovásznán gyógyíttatja magát, és amikor – éppen ma – Szentgyörgyre érkezett, igen húzódoztak tőle, kerülték a találkozást, hogy ne kelljen kívánságait teljesíteni. E viselkedés logiká-

Limes

138

ja érthető. Mert mit is tehetne egy apparátusnak kiszolgáltatott funkcionárius, ha tudja, hogy mindenkit figyelnek, minden mozdulata, szava, pillantása bejegyeztetik a nyilvántartásba? Ha kikerül az apparátusból, éppen olyan védtelen lesz, mint azok, akikkel szemben kivételezett és akik felett uralkodik. Egy dologban azonban mélyen a történelmi osztályok alatt marad az új osztály, bár szereti azokat utánozni, nem ismeri az ún. betyárbecsületet. A falkából kegyetlenül kihajtja azokat, akikre nincs szüksége.” Az utolsó 1986. VIII. 27-éről datálódik: „Alig értem haza, megérkezett Fazekas János üzenete, hogy találkozni akar [velem]. Ma találkoztunk, hosszasan elbeszélgettünk, de okosabb nem lettem. A régi illúziók és remények. Az öregúr tartja magát. De gondolkodása nagyon behatárolt.” A lábjegyzet pedig így szól: „Fazekas János 1954 és 1984 között az RKP Központi Bizottságának tagja, 1954 és 1967 között a KB Végrehajtó Bizottságának helyettes tagja volt. Többszörös nagy nemzetgyűlési képviselő, belkereskedelmi miniszter. Az 1980-as évek elején vált kegyvesztetté. Történelmi érdeme az 1968-as megyésítés során Hargita és Kovászna megyék létrehozása. Pártvezetőként a magyar értelmiség kijáró emberének számított Bukarestben. Rendszeresen pihent a kovásznai Tündérvölgyben, és ott fogadta közös sétákra székelyföldi ismerőseit.” A kijáró ember: ha azokban az időkben a Székelyföldön román rendszámmal nem Daciát, hanem Trabantot vagy Škodát látott az átutazó, valószínűsíthette, hogy azt Fazekas János szerezte a kisebbségi nagyságnak. A történelmi érdemhez: „Ceauşescu remek politikai érzékkel mérte fel a gyakori és látványos látogatások fontosságát. Ugyanakkor azt is ki kell hangsúlyozni, hogy a pártvezetés 1968-ban tartott egy, a csehszlovákiaihoz hasonló szovjet (és

Szemle magyar) intervenciótól is. A Székelyföld gyakori és minden nagyobb települést felölelő látogatása fontos politikai üzenetet hordozott a helyi lakosság számára. […] A látogatás során magyarul is fel lehetett szólalni, valamint beszédei végén Ceauşescu magyarul is köszöntötte a pártot és a két megyét. »Éljen Hargita, éljen a Román Kommunista Párt!« – mondta például Csíkszeredában.”1 És a kijáró embernek ilyenkor ott kellett állnia és éljeneznie. És lett történelmi érdem, és lett X-nek meg Y-nak útlevél Budapestre, gyógyszer a mamának Magyarországról… Néha találkoztam Fazekas Jánossal. Szeretett a kisebbségi jogokról beszélni. És azt mondta: „Jógod van használni az anyanyelved.” Anyanyelvének használatáért románul küzdve már oly régóta nem használhatta anyanyelvét, hogy az erre vonatkozó „jógot” emlegetve, időnként elvétette a magyar hangsúlyt. Ekkoriban már benne jártunk a különféle romániai takarékossági zsákutcákban. Fazekas János miniszterelnök-helyettesnek is megszabták, hogy benzintakarékosságból kifolyólag napi hány kilométert tehet meg a szolgálati Daciával. Úgy emlékszem, napi harminc kilométer körül volt a limit, s az Obor piacon eladták a meggyet, amely a miniszterelnök-helyettesi villa kertjében termett. „A világon – Európában biztos[an] – sehol elő nem forduló esemény: hosszú sorokban állnak az emberek kenyérért, húsért, vajért, szappanért, és az elégedetlen tömeg szidja azokat, akikért erre kényszerül – írja a Naplójegyzetekben 1984. VII. 31-én. – De nagy zajjal jön a Főnök karavánja, a sorban nyugtalankodó várakozók az út szélére rohannak, és lelkesen éljeneznek. Majd a sorban tovább folytatják a szidalmakat. Ez mindennél többet mond a szolgai türelemről és a jövőről.” Bukarestben a benzinért sorban álló autók mellett húsz percet kellett gyalogolni –

Limes

139

amikor volt benzin. Ha nem volt, másfél-két órát kellett gyalog menni a benzinkútnál kezdődő autósor mellett. Zseniális népi térképészet munkálta ki, hogy a sor milyen utcákon át, merre kanyarogjon… Romániai utazásaim tapasztalatait ös�szefoglaltam ezekben az években. Az egyik följegyzésem így hangzik: „Az ember szégyelli mindazt, amit visz. Mert ezzel dokumentálja, hogy tudja, milyen rossz a helyzet. […] Eszembe jutott, hogy az utolsó napon vegyünk egy-egy nagy friss kenyeret is. Kiderült, amikor odaértünk, hogy még ez sem volt egy hülye ötlet.” A bukaresti hentesüzletekben romlott halat árultak meg disznóbokát, amelyet a közhumor adidasnak nevezett el. Olykor bélszállítmány is érkezett. Az öregekről pedig már úgy beszélt Ceauşescu, hogy biológiai selejt. Ebben az időben készítettek Romániában a régebbi magyar bibliákból klotyópapírt. („»Éljen Hargita, éljen a Román Kommunista Párt!«” – tizenöt évvel korábban…) Épült a bukaresti Victoria tér, a kormánypalota helyéül kinézett családi házas utcasorokat már lerombolták, a családokat olykor távoli, vidéki városokba száműzték, ahol egy másfél szobás panelba több családot is bekényszerítettek. Sokan lettek öngyilkosok. Ne felejtsük el, a negyedet a népnyelv Ceauşima néven emlegette, az országot ekképpen: Ceauşwitz. A Naplójegyzetekben erről beszél például az 1985. VII. 2-ai bejegyzés: „Az egész ország egy nagy, kiterjedt koncentrációs tábor szögesdróttal, a mozgási szabadság és gondolkodás korlátozásával, rendőrterrorral, kényszermunkával, élelmiszer-fejadagokkal, erőszakkal. Semmi szükség külön táborokat felállítani. Egy egész ország népességét lágerlétre lehet kényszeríteni. Ez az emberiség új tapasztalata.” A diktátort magát pedig ígyen becézték: Adolf Visszarionovics Codreanu. 2 Odavetett félmondataiban és a napló

Szemle tartalmasan kifejtett bekezdéseiben nem is fukarkodik Fábián Ernő a huszadik század diktatúráinak összehasonlításával! A mozaikhoz egyedi töredéket illesztek, hogy a feledéstől ezt is megóvjuk. Hiúsága miatt Adolf Visszarionovics Codreanu nem hordott szemüveget. Valószínűleg külön neki gyártották az írógépet, amelyen a beszédeit majdnem egy centi magas betűkkel legépelték. Olyan tizenöt sornál több nemigen férhetett egy oldalra. Ez is hatalmasította a paksamétát, amellyel a kondukátor tapsvihar közepette a szónoki emelvényre lépett. Ez a falurombolás ideje is. A Naplójegyzetek is országos – és közép-európai meg szovjet és amerikai… – egységben láttatja a korszakot – 1988. III. 26.: „Folytatódnak a behívások. A bukaresti építkezések mindennél fontosabbak. Óriás[i] tér kell a felvonulásoknak és az éljenzéseknek. A hatalom fitogtatása. A koncentráltakat (ahogy mondják), olyan minimális összegért dolgoztatják, hogy alig tudják valahogy fenntartani magukat. Szervezett kényszermunka. Mit szólnak ehhez az emberi jogok bajnokai? Hallgatnak. Nekik csak az a bűn, ha valakit nyilvánosan agyonvernek. Megbocsáthatatlan vakság. Közben megkezdődik a falvak rombolása. A húsfejadagot fejenként ½ kg[-ra] csökkentették. Személyenként és havonta. Az újságok azt harsogják, hogy az egy főre jutó nemzeti jövedelem 3700 $. Úgy hallatszik, hogy a kovásznai kórház már jóváhagyott építését is elhalasztják.” A Naplójegyzetek elé a kötet szerkesztői, Bárdi Nándor és Filep Tamás Gusztáv írt terepasztalként áttekinthető, a gondolati utakat és zegzugokat megmutató, impozáns előszót. E bevezető Ami a naplóból kimaradt című fejezetének első soraiban olvasom: „Valójában Fábián a maga szűk

Limes

140

körén belül […] igenis cselekszik. A naplóban szereplő esetek, felvetések egy része a munkahelyén, a tanári szobában hangzott el először Fábián dialogizálásai során.” Fábián Ernő életét áthatja a cselekvés, a valóságcsinálás és ennek akadályai. Egy nála sokkal fiatalabb, másutt élő, másutt és másként, de ugyancsak diszkriminációt – is – elszenvedő, szintén nagyon nagy mélységekből élve kikerülő Jónás Tamás költő ezt mondja ebben a témakörben: „Nem, nem fantáziálok például. Nem képzelek el helyzeteket, hanem várom, hogy mi valósul meg. Úgy érzem, hogy a fantázia az elveszi azt az energiát, amiből pedig valóságot csinálhatnék.”3 Esetleg valami ilyesmiről lehet ma szó. Hogy próbáljuk meg a valóságot! És lássuk, mi lesz. Mi sikerül? Kovács volt Fábián Ernő fedőneve a Szekuritáté dossziéiban, persze románul: Faur. A kovács: teremtő ember, gyógyító, mágus… Szinte hallani, ahogy az alvilágban üti a vasat. A szervek el is helyezték lehallgató mikrofonjaikat a műhely minden sarkában, hogy minél pontosabb értesüléseik legyenek a teremtő munkáról. Fölbontották a leveleit, lehallgatták a telefonjait, besúgót állítottak minden méterre. Mégis itt a napló. Domonkos István Kormányeltörésben című versére gondolok, s benne erre a sorra: „nem venni el sámson erejét”. Fábián erejét sem. A kötet végén Peti Emese vetíti elénk az állambiztonsági dossziék Fábián-képét. A

Szemle Szeku, ha jól számoltam, legalább tizenegy fő és legkevesebb három alszempont szerint figyelte meg, mérte föl Fábián Ernőt. Viszonylag sok titkosszolgálati, besúgói, állambiztonsági jelentést olvastam az elmúlt években életmódunkról, életvitelünkről, gondolatainkról, szokásainkról… Meglehet, egy új tudomány született észrevétlenül: a titkosszolgálati antropológia. E tudomány „eredményeit” áttekintve mind több a bizonyíték arra, ami először csak megérzésem volt: a Szekuritáté és a magyarországi háromperhárom lényegében azonos szempontok szerint harcolt a magyar mint saját szülőföldjén idegen ellen. Zelei Miklós Jegyzetek 1 Aranykorszak? A Ceauşescu-rendszer ma gyarságpolitikája 1965–1974. Összeállította Novák Csaba Zoltán. Csíkszereda, 2011, ProPrint Könyvkiadó, 50–51. o. 2 Adolf Hitler (1889–1945), Joszif Visszario novics Sztálin (1879–1953) és Corneliu Zelea Codreanu (1899–1938, a szélsőségesen nacionalista román Vasgárda-mozgalom vezetője) neveinek szellemes összeillesztése. (A szerk.) 3 Kiút – Jónás Tamás költő. Rendezte: Weinin ger Gabriella, 2010. http://www.youtube.com/ watch?v=lz3NhMBQ5UM (Leírva: 2011. október 1.)

Limes

141

Szemle

Színháztörténet-írás felsőfokon

Tanulmányok a marosvásárhelyi színészképzés első évtizedéről*

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem fontos szerepet tölt be a magyar nyelvű kulturális és tudományos életben. Jelenleg egy színházművészeti és egy zeneművészeti karral működik. Háromfokú képzést biztosít a színházművészet szakterületen, a zene- és képzőművészet területeken pedig alapképzést. Az intézmény jogelődje az 1946-ban, Kolozsváron megalakult magyar nyelvű Zene- és Színművészeti Konzervatórium, amely 1954-ben Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet néven költözött át Marosvásárhelyre – azóta is a Köteles Sámuel utca 6. szám alatt működik, csak a neve változott meg. A több mint fél évszázad során olyan kiváló színészek végeztek itt, mint Lohinszky Loránd, Harag György, Illyés Kinga, Hunyadi László, Lőrincz Ágnes vagy Bogdán Zsolt. Ha egy városban színészképzés és színház is működik, törvényszerű, hogy színháztörténettel is foglalkozzanak. Az

Lázok János − Ungvári Zrínyi Ildikó (szerk.): Magyar nyelvű felsőfokú színészképzés Marosvásárhelyen 1954–2008. A Szent györgyi István Színművészeti Intézet történetei I. 1954–1962. Marosvásárhely, 2011, UartPress Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadója.

*

egyetem kiváló oktatói, Albert Mária, Balási András, Csép Zoltán, Kovács Levente, Lázok János és Ungvári Zrínyi Ildikó tanulmányaiból állt össze A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei I. 1954–1962 című kötet, amely egy átfogó kutatás első szakaszának eredményeit foglalja magában. A szerzők felhívják a figyelmet a nézőpontok változatosságára, hiszen – mint írják – „mi magunk sem egyforma távolságra helyezkedünk el a vizsgált korszaktól (némelyikünk megélte, míg mások kívülről szemlélték, megint mások csak dokumentumokból vagy hallomásból ismerik az egyes összefüggéseket, adatokat).” A vizsgált nyolc év az intézményesülés időszaka az egyetem történetében, de nemcsak erről esik szó a kötetben, hanem a művészképzés helyi jellegzetességeiről is, és megismerkedhetünk több kiváló tanáregyéniség portréjával. A mutatók és mellékletek között bibliográfia is található a téma eddigi kutatásainak szakirodalmáról, továbbá névmagyarázat és igen értékes és érdekes szöveg- és képmelléklet is. Tanulságos olvasmány Lázok János munkája, amely a kolozsvári előzményeket dolgozza föl igen részletesen és alaposan – a 19. századi elképzelésektől egészen 1954–1955-ig. Dolgozatában bemutatja

Limes

142

a színészutánpótlás megoldásának két világháború közötti kísérleteit, a kolozsvári színészképzést az 1940-es években, de szót ejt az 1949-es nyári tehetségkutató kampányról, az első egységes tantervről és az 1949–1950-es egyetemi évről is. 1950 őszén három különálló, román és magyar tannyelvű művészeti akadémia jött létre: a Gheorge Dima Zeneművészeti Intézet és a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet mellett ekkor alakult meg a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet, amely négy évig Kolozsváron működött – „román nyelven, a magyar tagozat keretében színész és rendezői szakon folyt a képzés.” (31. o.) E négy év alatt hatvanegy hallgató végzett, köztük a már említett Harag György és Lohinszky Loránd. Lázok János tanulmányához több melléklet is tartozik, különösen érdekes a tehetségkutató kampány intézkedési terve és a Székely Színház 1954−1962 közötti repertoárja. Legendák nélkül nem létezik történelem, így a színművészeti főiskola marosvásárhelyi áttelepítéséhez számos olyan történet fűződik, amelyek valóságalapja igen csekély. Intrikákat, politikai manővereket, hősies íróasztal-cipelést említ írásában Kovács Levente (Az illúzió iskolája. Színészképzés Marosvásárhelyen 1954−1962 között), majd a száraz tényekkel szembesíti az olvasót: „1954-ben Kolozsváron megszűnt a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet, a román nyelvű színészképzést és a rendező szakot (a magyar rendezők képzését is beleértve) Bukarestbe helyezték át, a magyar nyelvű színészképzés az intézet elnevezését is megörökölve, Marosvásárhelyre költözött, és önálló felsőoktatási intézményként működhetett tovább.” (42. o.) Bár előkészületek nélkül történt a székhelyváltás, az intézet jobb körülmények közé került: a Köteles Sámuel utcához közel volt a Kultúrpalota, ahol a Székely Színház működött, s a tanári kar zöme is a közelben lakott. Kovács Levente a tárgyalt

Szemle időszakot felelevenítve bemutatja az akkori oktatás szerkezetét, a tanmenet felépítését, a nyilvános vizsgaelőadásokat, a tanárokat és a tanítás folyamatát. Ahogy az sejthető, az akkoriban uralkodó ideológiai trend beszűrődött az egyes tantárgyak oktatásába, de a tanárok igyekeztek megtalálni a módját, hogy ne csak a román, orosz, illetve szovjet színháztörténetet oktassák, hanem a magyar színház történetét is – Szentimrei Jenő és Szabó Lajos például beillesztette a tantervbe ezeket a fejezeteket. E tanulmány legizgalmasabb része a szaktantárgyak oktatásának részletes bemutatása. Milyen drámai gyakorlatokat végeztek a hallgatók, milyen követelményeket kellett teljesíteniük a beszédképzéssel vagy a mozgásművészettel kapcsolatos órákon. Vagy épp hogyan kellett megjelenniük a vizsgán: „A beszéd-tantárgyak vizsgáin szertartásosan kötelező az ünnepi megjelenés (lányoknak fehér blúz, fekete vagy sötétkék, lehetőleg pliszírozott szoknya, fekete karakter- vagy lakkcipő, a fiúknál sötét öltöny, fehér ing és nyakkendő, gondosan kifényesített fekete cipő, élesre vasalt nadrág). Az előadásmódra a fegyelmezett, előírásos testtartás a jellemző, tilos gesztusokat használni. Fontos követelmény a szöveghűség és a nyelvhelyesség, a magyar nyelv kiejtési és hangsúlyozási szabályainak tiszteletben tartása.” (69. o.) Figyelemre méltó, hogy a szerző az oral history-ra és személyes élményeire is támaszkodott, amikor e tartalmas dolgozatot elkészítette. A színház és a fotográfia viszonyát vizsgálja tanulmányában Ungvári Zrínyi Ildikó, pontosabban „a 40−60-as évek közötti periódus színjátékos stílusának fotografikus rögzítését”. (74. o.) A fénykép mindig is fontos dokumentum volt, legyen szó családtörténetről vagy egy nemzet történetéről. A színházi fotók pedig azért is különösen érdekesek és értékesek, mert számos információt adnak az adott korszakról, az akkori színházi divatról, színházi nyelvről.

Limes

143

A szerző számára a színházi fotók a kiindulópontot jelentik a testreprezentációk és az előadásnyelv vizsgálatához. Ungvári Zrínyi a test- és gesztusnyelv feltérképezése mellett azt a célt tűzte maga elé, hogy megvilágítsa a színházi reprezentáció és a képiség viszonyát, amelyhez szükség van más fotók, filmek, kritikák és a rendezőpéldányok nyelvezetének tanulmányozására is. A fotók tanúsága szerint az évek során sokat változtak a gesztusok, szinte teljesen eltűnt a heroikus testtartás, és sokkal kevésbé jellemző a meseszerűség és a romantikus-szecessziós látvány, helyette gyakran a realista emelkedettség kapott szerepet, amely akkoriban az egyedül üdvözítő stílusnak hitte magát. A szerző rámutat arra is, hogy az uralkodó kultúrpolitika milyen hatást gyakorolt az újságok képanya gára: „Ahogy a színészfotók, festmények, grafikák eltűnnek, helyettük felnagyított mindennapi munkásarcok, erőtől duzzadó és félmeztelen munkástestek (a színházi képeken nem volt ilyen meztelenség) jelennek meg az Új Élet hasábjain.” (91. o.) Mindez már az 1959-es év végére jellemző, amikortól a Művészet című lap Új Élet néven jelenik meg. A kötet első felében, A kezdetektől a stúdióig (1946–1962) című fejezetben kapott helyet három rövidebb terjedelmű írás. Csép Zoltán a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet 1954–1962 közötti vizsgaelőadásainak kritikai fogadtatását elemzi, Balási András az intézet és a Székely Színház együttműködését dolgozza fel, és itt olvasható Albert Mária Nevelő színház. Színházkép és oktatási stratégiák című tanulmánya is. A kötet másik nagyobb egységét a portrék alkotják. Szabó Lajos, Kőmíves Nagy Lajos, Szabó Ernő és Tompa Miklós

Szemle személyisége, a színház iránti elkötelezettsége tárul elénk ezekből az írásokból, s megint csak szembesülhetünk azzal, hogy a történelem, a politika, a kisebbségi lét olykor nagyon is furcsa helyzeteket teremt. Néha a véletlennek vagy éppen egy félreértésnek köszönhető valami jó és fontos kezdeményezés megmaradása, netán egy kivételes kvalitású tanáregyéniség, például Szabó Lajos karrierje. Szabó 1944 szeptemberében, dacolva a budapesti kultuszminisztérium rendeletével, megakadályozta a kolozsvári színház díszleteinek és jelmezeinek bevagonírozását s a magyar fővárosba szállítását. Talán e cselekedete miatt lehetett azután a felsőfokú romániai magyar színészoktatás vezetője három évtizedig. – Tompa Miklós életének fő műve a Székely Színház, ugyanis megalapítása és egész működése elválaszthatatlan művészi, színházszervezői és igazgatói tevékenységétől. Az ideológiai nyomás ellenére magas színvonalú előadásokat hoztak létre, és mindezt úgy, hogy a színészek számára ismeretlen fogalom volt a meghasonlás, a tragikus sors vagy éppen a meghurcoltatás. Tompa köré – írja Kovács Levente – „egy burkoltan kultikus viszonyrendszer épült ki, melyben sajátos módon domináns elemmé, kánonná vált a színpadi realizmus, anélkül, hogy a szocialista realizmus […] követelményrendszere különösebben torzító hatással bírt volna a színház művészi munkájában.” (183. o.) A kötet írásait megismerve izgatottan várjuk a folytatást. Tompa Miklós jelszava volt: az előadás soha sincs kész, mindig van rajta csiszolni, továbbfejleszteni való. Ez igaz a (színház)történet-írásra is. De egyszer talán minden rejtett titokra fény derül. Gajdó Ágnes

Limes

144

Szemle

Múltunk határok nélkül Egy újszerű kötet*

Esztergom és a várost környező térség kiemelkedő szerepet játszik országunk történelmében. A három szerző (Bőszéné Szatmári-Nagy Anikó, Gergely Endre és Peragovics Ferenc) által összeállított kötet, amely Esztergomot és környékét hivatott bemutatni „határok nélkül”, hármas célt valósít meg. A város és a régió történetéről érdekes, ugyanakkor az új kutatásokra is épülő, tudományos hitelességű áttekintést ad. A másik cél a történetírás forrásainak változatos és igényes bemutatása, hiszen a könyv nemcsak – vagy nem elsősorban – olvasmányigényt elégít ki, hanem bevezet a történeti források világába is. A nagyon jól válogatott képanyag mindeközben élővé, szemléletessé teszi a leírtakat, mintegy megerősíti azokat, így nemcsak tanít, hanem gyönyörködtet is. Kiknek készült ez a könyv? A bevezető megszólításaiból kitűnik: mindenkinek, mégis elsősorban diákoknak és tanároknak Az ő igényeiket elégíti ki az áttekinthető szerkezet, az anyagban való eligazodást Bőszéné Szatmári-Nagy Anikó − Gergely Endre − Peragovics Ferenc: Múltunk határok nélkül. Esztergom és környéke. A kezdetektől az Ister-Granum Eurorégióig. Esztergom, 2011.

*

segítő időrendi táblázat, az eligazodáshoz fontos térképmellékletek, mutatók, a vonzó megjelenés, az ötletes tipográfia, a gyakorlatban való használatot és a történelmi gondolkodás kialakulását segítő kérdések, feladatok. (Nagyon mellékesen megjegyzendő, hogy a kötet rendszeres használatát formátuma és − nem utolsó sorban − súlya megnehezíti. De ez már legyen az olvasóktanítók gondja.) Megkönnyíti a bonyolult anyagban való eligazodást, hogy a 14 fejezetet egy-egy szín használata elválasztja egymástól, és az egyes fejezeteket egy-egy jellemző kis kép (műalkotások, régészeti leletek, történelmi dokumentum, fénykép) kíséri végig. Valamennyi kép esztergomi vonatkozású; az olvasó találkozhat velük akár közvetlen környezetében is, a köztereken, séta közben, vagy a helyi közgyűjteményekben. Az otthonosság érzését kelti, de a folyamatos figyelem fenntartását is szolgálja: „diák, ne kalandozz el, még ugyanarról a témáról van szó!” A szöveget kísérő ikonok használata a tanulók számára ismert, s ezek segítségével el tudnak tájékozódni, hogy szakirodalommal, tudáspróbával, feladattal vagy szemelvénnyel van dolguk. A feladatok kellőképpen differenciáltak. Vannak köztük egészen egyszerűek, a szöveg elolvasása alapján megoldhatóak,

Limes

145

vannak fantáziát megmozgatók, de vannak összetettebb kérdések is, amelyek megválaszolásához történelmi logikára, önállóbb gondolkodásra, kritikai szemléletre van szükség. Segítségükkel megoldható az egyes tanulócsoportokon belüli differenciált foglalkozás. Kár, hogy – vélhetően nyomdatechnikai okokból – a kis képek egyike-másika alig felismerhető. Újszerű, hogy a történelmi témájú könyv nem szorítkozik Esztergom valóban gazdag történetének feldolgozására, hanem egységben tekinti a történelmi Esztergom vármegyét (az egykori Csehszlovákiához csatolt területrészekkel együtt) és a mai Ister-Granum Eurorégiót. Különösen fontos ez az 1920 utáni korszak bemutatása esetében. A sokszor elhallgatott vagy elferdített szemlélet helyett nem érzelemmentesen, de az objektivitás igényével mutatja be e terület szétszakadásának okait, következményeit. Foglalkozik a korábbi Esztergom vármegye Magyarországon maradt részeivel és az elcsatolt, s ezzel egy új állam keretei közé került volt párkányi járás eltérő politikai, gazdasági és társadalmi helyzetével. Fontos a történelmi gondolkodás kialakításában, hogy megismertet az új Csehszlovákia politikusainak és történészeinek a mienktől eltérő, sajátos szempontjaival is. Tájékoztat, de az olvasóra bízza az ítéletet. Természetes, hogy a könyvben a hagyományos értelemben vett múlt nagyobb terjedelemben szerepel, de fontosságukhoz illő terjedelmet kapnak a napjainkat közvetlenül megelőző évtizedek eseményei is, kitekintéssel a közeljövőre. Megvalósul a múlt, jelen és jövő természetes egységben való szemlélete. A sokszínű valóságról a szerzők sokszínű képet rajzoltak. Az olvasó egy, a szakma szabályainak szigorú betartásával készült, mégis érdekes, olvasmányos és gondolkodásra késztető könyvet vehet a kezébe, amely objektívan közli a köztörténet tényeit, kiemeli a valóban legfontosabb eseményeket és

Szemle kérdéseket. Mindezzel összefonódik a helytörténet személyes érdeklődésre számot tartó egyedisége. Értékelendő, hogy egyes témák esetében − ilyen például a vármegyék kialakulása vagy a magyar szlovák nyelvhatár kérdése − nem ad kész megoldásokat. Döntsön az olvasó, kinek hisz: Győrffy Györgynek vagy Kristó Gyulának, a névanyagnak, vagy a szlovák történetírásnak. Megérthetjük az esztergomi városi fejlődés sajátos voltát az itteni polgárok számára oly fontos szőlők filoxéra általi pusztulásának leírásából. Ugyanis a helyiek nem − modern módon − iparba, kereskedelembe, hanem szőlőbirtokba fektették a vagyonukat, ennek következtében a továbblépés lehetőségétől fosztották meg magukat és városukat. A dualizmus utolsó szakaszáról, amelynek helytörténete monografikusan nem eléggé kidolgozott, a kötet nem toposzokat közöl, hanem hozzávetőleg húsz rövid írást, bemutatva a kornak a városhoz fűződő főbb eseményeit és személyiségeit. A válogatás változatos: társadalomtörténeti, településtörténeti, gazdasági jellegű témák váltakoznak, nem kerülve meg − mint a könyvben másutt sem − a „kényes” kérdéseket. Ezeket egészítik ki a kor ide kötődő nagyjainak rövid életrajzai. Kiemelendő, hogy bemutatják a sokáig mellőzött Drozdy Győzőt és Drozdynak a Csehszlovákiához csatolt színmagyar falvak parasztjai között végzett tevékenységét is. Érdekes megtudni, hogy az első világháború kitörésének közismert ténye hogyan hatott itt helyben, milyen rigmust énekeltek, hány katona és milyen egységekben szolgált, hol harcolt. Látjuk, milyen egyenruhában, milyen büszkén feszítettek a fényképész előtt. A következő oldalakon pedig már a gazdasági nehézségekről, a hadifoglyokról, éhhalálról, temetőről olvashatunk. Így válik a kép teljessé. Meg kell említeni a hangulatos „kis színeseket” is. Megtudjuk, hogy Sándor

Limes

146

Móric, az „ördöglovas”, nemcsak kaszkadőrmutatványairól volt híres, hanem Bajnán a magyar gazdaság fejlesztéséről tárgyalt Széchenyivel. A reformkor személyiségeinek rövid életrajzi sorozatába nemcsak a méltán tiszteltek kerültek be, hanem a szerzők igyekeztek tisztázni a kétes hírű Pató Pál szerepét, vagy Baldácsi/Baldacci Antalét, aki − korzikai eredetéhez méltóan − a feleségét is a saját börtönébe záratta. (Ez persze nem von le semmit a gyönyörűen újjáépített kastély szépségéből − láthatjuk a képen is.) Kedves adat, hogy Mackó Muki (később belügyminiszteri engedély alapján Dörmögő Dömötör), azaz Mackó úr megteremtője: Sebők Zsigmond Párkányban született, hogy az eternitet itt találták fel, hogy Dömösön született a Titanic hőse, Lengyel Árpád hajóorvos. Ezek a példák talán kevésnek vagy esetlegesen kiragadottnak tűnnek, − de az anyag bősége miatt valamennyit még csak megemlíteni sem lehetne. A könyv képanyaga igen jó. A hangulatteremtést, a szemléletességet, az ismeretközlést egyaránt szolgálja. Láthatunk ide kötődő műalkotásokat, régi és új térképeket, vázlatokat, érdekes fényképanyagot. A fotók között vannak hivatalos célból készültek, eseményeket megörökítő amatőr felvételek, családi képek, amelyek az idő elteltével a közösség számára is értékké váltak. Másként él a diák emlékezetében az őskor, ha látta a sárisápi madárcsörgőt, amelyhez csak az őskori kisbabát kell hozzáképzelnie, vagy a szemébe nézett egy rézkori juhnak. A tankönyvekben kissé birodalom- és hadjárat-centrikusnak bemutatott rómaiakról teljessé válik a kép: itt éltek, építkeztek, dolgoztak, imádkoztak és temettek. A népvándorlás és a honfoglalás-államalapítás számunkra oly fontos korának története is személyessé válik, ha látjuk, hogy mi zajlott le szűkebb pátriánkban. Szinte ismerősünkké válik a lova fejével eltemetett harcos, az itt keresztelt

Szemle Szent István, a várkápolna oszlopfőjéről ránk tekintő bajuszos magyar. Talán csak az sajnálatos, hogy a várakat, várostromokat ábrázoló korabeli metszetek facsimiléi túlságosan kicsinyek, így nem érvényesülnek csodálatos, apró részleteik. Ugyanez érvényes a 18−19. századi képekre is: a sok kis fénykép inkább eltereli, mint felkelti a figyelmet. A képek válogatója mindent be akart mutatni − így láthatunk is mindent: épületeket, templomokat és zsinagógát, város- és falurészleteket, oltárokat, kéziratokat, portréfestményeket, ünnepeket és hétköznapokat, még gyermekrajzot is. Így került − nagyon helyesen − egy könyvbe Vaszary Kolos hercegprímás és Szegi Pál bátorkeszi bíró képe. A szerzők sok és változatos forrásmunkát használtak fel: az alapvető történelmi szakirodalom mellett monográfiákat, helyi kiadványokat, kevésbé ismert, de fontos publikációkat, folyóiratokat, napilapokat, írott és szóbeli visszaemlékezéseket. Érdekes szemelvény az újvári vilajet 1663. évi, Pozsonyban kiadott törvénykönyve, amely részletes képet ad a török uralom alá került falvak és mezővárosok gazdasági tevékenységéről és mindennapjairól. Örömmel üdvözlendő, hogy támaszkodnak Dévényi Iván kismonográfiájára, amely Kernstok Károly életéről, művészetéről és politikai tevékenységéről ad értő elemzést. Felhasználják a Beszélgetés Miklós Lászlóval c. filmriportot is, ahol a riportalany az esztergomi zsidók életéről, szokásairól, a maga és felesége megszenvedett sorsáról beszél. Általa annak az esztergomi nemzedéknek egy tagja szólal meg, amely nemzedék az átéltekről szívesebben hallgatott − jó, hogy a riport készítői: Peragovics Ferenc és Oláh Gábor szóra bírták. A kötet rendszeresen támaszkodik a sajtó (Esztergom és vidéke, Dolgozók lapja, Párkány és vidéke) helytörténeti írásaira, és ami érdekesebb, napi híreire is. A sok érdekes forrás közül itt csak néhányat lehet kiemelni. A fejezetek

Limes

147

végén található irodalomjegyzék további ismeretszerzésre ad lehetőséget. A szerzők a történelem mellett felhasználták a régészet, a művészettörténet, irodalomtörténet, egyháztörténet, ipartörténet, tárgyi néprajz, folklór legújabb kutatási eredményeit is. Így kap az olvasó szinte teljes képet a régióról. Csak néhány példa komplex alkotói módszerükről. A dömösi prépostság bemutatásánál megismerjük Álmos herceg történetét, láthatjuk az altemplom kőfaragványait és a prépostság − Gerevich László ásatásai alapján rekonstruált − alaprajzát. A millenniumot követő évtizedek ismertetése a gazdasági fejlődésen, a politikai eseményeken kívül kitér arra is, hogy ezt az időszakot is emberek élték meg, akik harcoltak,

Szemle küszködtek, máskor magyarul, szlovákul, németül énekeltek, ünnepeltek, gyűlésre és felvonulásra jártak, művészeti alkotásokat hoztak létre vagy éppen kacsát vásároltak a piacon, komoly öltönyökben, esetleg színes népviseletben jártak. Erről tanúskodik a történész, művészettörténész, irodalmár, fotográfus, népdalgyűjtő. A könyvben rengeteg tudás halmozódik fel, ami alkotóinak sokoldalú tudását, a tárgy iránti tiszteletét és szeretetét is tükrözi. A kötet − bár mindenkinek ajánlható olvasgatásra, tanulmányozásra − legnagyobb szerepe az iskolákban lehet. A tanárokon a sor, hogy annak segítségével is, a „holt tananyagot” élővé, a történelemórát az izgalmas megismerés színterévé varázsolják. Ortutay András

INFORMÁCIÓK Következő számunk tartalmából: 2011/3. szám: Szovjet utódállamok Európában ***

Előző számaink megrendelhetők a szerkesztőség címén: 2006/2. sz.: Észak-Erdély 1940–1944; 2006/3–4. sz.: 1956 – Európai szemmel 2007/1. sz.: Magyarok és lengyelek; 2007/2. sz.: Dél-Felvidék 1938–1944 2007/3. sz.: Dunántúl, mint régió; 2007/4. sz.: Dunántúliság, pannonizmus 2008/1. sz.: A Monarchia történeti képe; 2008/2–3. sz.: Magyarságkép a 20. században 2008/4–2009/1. sz.: Aktuális Balkán; 2009/2–3. sz.: Délvidék 1941–44. I–II. 2009/4. sz.: Nemzet és nacionalizmus + melléklet; 2010/1. sz.: Revízió, propaganda, kisebbségi kérdés 1938–1944; 2010/2. sz.: Nemzetiségpolitika a két világháború között; 2010/3. sz.: Ideológia és politikai gyakorlat 1989 után I.; 2010/4. sz.: Magyarország felbomlása és a Trianoni békeszerződés… I. rész; 2011/1. sz.: Magyarország felbomlása és a Trianoni békeszerződés… II. rész *** Folyóiratunk megvásárolható Komárom-Esztergom megyében: a LAPKER hírlapárusítóinál Budapesten: Írók Boltja (Andrássy út), Teleki Téka (Bródy S. utca) Szlovákiában: Madách Könyvesbolt, Rév-Komárom *** Szerkesztőségünk levélcíme: 2801 Tatabánya, Pf. 1244; Tel.: 34/515-700/344 (Városháza, Virág Jenő), vagy 06-30/747-7890, E-mail: [email protected] Honlap: www.limesfolyoirat.hu www.artlimes.hu

Szemlénk megrendelhető a szerkesztőség levélcímén, könyvtárak számára a Könyvtárellátó Kht-nál (1134 Bp. , Váci u. 19.)

T

Á

R

S

A

D

A

Ár: 300 Ft



O

M

T

Ö

R

T

É

N

E

L

E

M

M

Û

V

E

L

Ô

D

É

S

2011.2 2011.2 DÉL-ERDÉLY 1940–1944

SZERZÔINK

L

TUDOMÁNYOS SZEMLE


TUDOMÁNYOS SZEMLE





T

Á

R

S

A

D

A

Ár: 300 Ft



O

M

T

Ö

R

T

É

N

E

L

E

M

M

Û

V

E

L

Ô

D

É

S

2011.2 2011.2 DÉL-ERDÉLY 1940–1944

SZERZÔINK

L

TUDOMÁNYOS SZEMLE


TUDOMÁNYOS SZEMLE





DÉL-ERDÉLY

Recommend Documents