Czakó Gábor Világfasírt

Czakó Gábor

Világfasírt Esszék

ISBN 963-00-2006-8

IGEN Katolikus Kulturális Egyesület, 1995

TARTALOM Benső kilátó Léptek a szélben A verseny és a kék lepkeszárny Forradalmak kora Világfasírt A szóda A kopasz lány Az ateista Mefisztó utca 24 A kommunikációról Egy kulcsszó A háború korfejleményei Liberális, a fagyöngy Kaligulácska Quasi Penitencia Demokrácia és bukfenc A misera plebs és a remény Na és? Képzelt interjú Magyarország miniszterelnökével A kupilobby és a cenzúra Piac-Európa Magyar szemle Március, idus Agora Harang, szól? A világhegy Szent Magyarország Egy pár szó nyelvünk bölcsességéről Dodó Üdvözítője A harmadik út és a cinke Humusz és harmat Lét és létminimum Sátánmentes övezet Zakeus

2

Benső kilátó A kíváncsi megkeresi azt a kilátópontot, ahonnan érdeklődése tárgya a legélesebben szemlélhető. Akit, tegyük föl, az európai 14. század érdekel, annak leghelyesebb templomba mennie. Beülni egy gótikus istenházába: a dijoni Notre Dame katedrálisba, vagy az öles derekú hársak közt hűsölő velemi templomba és végigimádni ott rorátét, litániát, püspöki nagymisét, bérmálást, vecsernyét, nagyszombati virrasztást. Tanulmányozni a vízköpő szörnyeket, a freskókon, a napút szerint fölragyogó-elhomályosuló üvegablakokon viaskodó Szent Györgyöt, Mihály arkangyalt, Szent László királyt, mint mérkőznek sárkánnyal, ördögfajzatokkal, sötétségfia kunnal. Az ógörög világ leginkább a színházban tárul elénk, a napfényes márvány karéjban, melyre alkonyatkor úgy tenyerelnek a pineák nyúlánk árny ujjai, mintha az idő keze simogatná a tájat. A görög színház agora is volt, küzdőtere élő és halott vargáknak meg isteneknek és királyoknak, mítosznak és realitásnak: mert van-e erősebb realitás a mítosznál? Hol mélyebb élet, mint a mítosz és a köznapi lét egységében? Magas kilátópont általában a konyha. Persze nem elég végigenni mondjuk egy kínai vendéglő étlapját. A beavatottak tudják, hogy jobb helyeken három figura van: kínai szakács főz kínainak, kínai szakács főz európainak, európai szakács főz európainak - kínai recept után. És még nem vagyunk Kínában, Pekingben vagy Szecsuánban - mintha Dániából ugranánk Szicíliába! - s itt csípősebb a zeller, ott lágyabb, itt békalencsén hízott meg a kacsa, amott kölesen, a víz íze pedig - ajaj! Mégis, talán ennyiből is legalább sejthető ennek a rafinált, gazdag és mély kultúrának az árnyaltsága. Praktikum és anyagtisztelet, szellem és hagyomány, bőség és tudás. Aki kóstolt Beregben káposztás paszulyt füstölt csülökkel, az előtt föllebbent legalább egy fátyol a magyar szegénység mohó, önpusztító természetéről. Halászlét enni szegediesen, majd tokaji, győri, bajai módon annyi, mint bejárni az országot. Végighallgatni egy szentesi halfőző vitáját egy fajszival? Bepillantást nyerni a kuruc-labanc kérdés lényegébe. A kínai és a magyar konyha egyaránt arisztokratikus: íny kell hozzá, ami érti és értékeli a nyersanyagok, különösképpen a fűszerek ritmusát és harmóniáját. Hamburger, hót-dog, csirkés szendvics kólával? Salátabár? Pontos látlelet Gazdaságkor materialista és demokratikus civilizációjáról. Azonos, szolid minőség Alaszkától Moszkván át Japánig. Az íz, a higiéné, a mennyiség, a buborékok pezsgése és statisztikai eloszlása oly korrekt, akár az általános és titkos választójog a többpártrendszerben. Még hogy a főzés az anyag átszellemítése, az étkezés kultikus áldozat: Isten földi hajlékának építése volna? Kenyérrel és borral Krisztus örök életet jelentő testét és vérét vehetnénk magunkhoz, vagy ugyanazt az istenek barackjával, mint tette azt Kínában Szun vu kung, vagy Amerikában a kukoricatészta-istenemberkék fogyasztásával a maják? Nem tilos így gondolni, csupán, hm, nevetséges. Ajánlhatná valaki, hogy korunk lelkét a tőzsdén figyeljük meg, ahol a nyakkendős, dezodor felhőben röpködő alkusz-angyalok a külső jelek szerint magasabb misztérium részesei. Végtére az anyagok-áruk ígérvény-párlatával kereskednek, az adott szó szentségét igazolják másodpercről másodpercre, a jogrend szilárdságát, és a fényes tényt, hogy a kor vére a pénz, amely az árukat e lüktető helyre szívja s pumpálja szerte a világba. Szóval a tőzsde volna a kor szíve? Én mégis inkább a diszkót javaslom kilátópontul. Ez a tőzsdével ellentétben mindenki számára nyitott hely, tehát ide valamennyien beléphetünk, vagyis éppoly demokratikus, mint egy gyorsétterem.

3

Nem tudom, ki töltött már el - legalább - néhány percet egy diszkóban. Aki nem, az föltétlenül pótolja mulasztását, mert e tapasztalat manapság nélkülözhetetlen. Méginkább a holnap megértése szempontjából. A jövő ugyanis a diszkóban, mint a nevelés legáltalánosabb központjában készül. Itt alakul, formálódik a holnap művésze, munkása, politikusa, választópolgára, hazafija és kozmopolitája. Már messziről, mondjuk a folyó innenső partjáról észlelhetjük, hogy igen, ott túl, a napközben oly barátságos tiszaparti fürdőhelyen most megszilárdul a sarokpont, összesűrűsödik a kor lelke. Aki nem először hall zenét, az még a hídon sem haladt át, máris tudhatja, hogy ami ezen a „zenés-táncos szórakozóhelyen” szól, az alig hasonlít a zenére, inkább az orgazmus pillanatának lüktetését idézi föl valamennyi szám, ha szabad így nevezni őket. Ugyanaz a szimmetrikus ritmus dübögi át az összeset. A dob, a basszusgitár és a bőgő mögött a többi hangszer és az ének egyként és teljesen alárendelt. Amikor megérkezünk a helyszínre, kiderül, hogy egymástól pár lépésnyi távolságra, öt fészerben, öt betonplaccon üzemel öt hanggyár. Egyik a másikat fölöttébb zavarná, ha zenéről volna szó. Öt szám, öt zenekar egy fél focipályán őrület volna, ha. Belépve valamelyik négyszögbe, ahová a hangszórók hullámcsóváját irányozták a tervezők, gyanúnk végleg bebizonyosodik. Varjúkárogásnyi szó sincsen a zenéről. Ami a gépekből árad, az hajszálra olyan demokratikus, mint a hamburger, a hot dog vagy a gyülekezési jog. Érteni nem kell a szöveget, ha van egyáltalán, nem is lehet, főképpen nem az ötöt egyszerre. Fölösleges a kifinomult, arisztokratikus ízlés, a hallás, és egyáltalán bármilyen cenzus - a beugrón kívül. Az erősítőkből zuhogót nem füllel kell befogadni. Sőt, fül nem is igényeltetik hozzá. Kísérletileg igazolható, hogy a diszkó a született süketekre alig hat kevésbé, mint a hallókra. A hangvihar gyorsan meggyőz erről. A célpont a fül helyett a zsigerek. Egy-két perc múlva máris remeg a gyomrunk, mellhártyánk, a szívünk, a májunk. A száz decibel fölötti harsogásban, az ezer wattok hullámörvényében az énekesnő legvércsébb sikolytása pukkanó, gyönge tajték. A fül? Aligha áll gyöngébb próbát a szemnél, melybe négy felől csapnak éles vallatófények. Talán korábban nyilallik a többi szervünknél. De berezonál, megszakadni készül és fáj, fáj, akár az élet. Elfog az érzés: az a jó, ami rossz. Mintha szerelmesek volnánk abba a meztelenfenekű lányba, akinek tőlünk jobbra sajog. Hajának olcsó, bolti vörösére le-lesújt a mennyezeten tébolygó UV-lámpa fénye. Magányosan ropja szegényke a nevetségesen magas parafa talpú cipőjében. Egy álltó helyben vonaglik; jól teszi, mert bizonyára fölbukna, ha forognia, vagy szökdécselnie kellene, mint a divatjamúltakban - a táncokban. De szerencsére nem kell, a diszkónál a „tánc” szempontjából sincsen legdemokratikusabb hely, maga a posztmodern tökély: nem kizáró ok a faláb, a bükkfagatya. Elég jelen lenni, mint művésznek a műcsarnokban, máris lehet fájni és kacagni a fájdalmon. Sikítani, csápolni, hujjogatni is szabad, sírni, vagy akár elhasalni, ha úgy esik jobban a rossz. Elterülni, például a sukkfejű skinhead lába előtt, aki ostoba közönyösséggel tekergeti csípőjét a hangrobbanások viharában. Nem tudni Istenről, mégis Őt kísértve imbolyogni. A Semmi peremén? A szerelemben? A szerelem az érzések vihara. Az érzések vihara pedig akár szerelem is lehet. A vihar előállítható. Lenin után szabadon: a barbiszerelem = demokrácia + villamosítás. Szinte mindegy, hogy a zsongás kitől ered, mitől, lényeg, hogy van és a megszólalásig hasonlít. Ha az ember belemerül, ha hagyja magát, ha elringatja magát szépen, a nóta bíztatására, akkor majdnem olyan. Hamisítatlan kvázi és ebben is oly tökéletesen korszerű mint a pornó, az akciófilm vagy a velük egyívású posztmodern szöveg-regény. Bensőnk háborgását vétek volna leállítani, ezért nem szokás a szünet, mert nem szokás a fölkérés, a helyrekísérés meg a többi, holt időre való avatagság sem. Csevegés, ne adj’ Isten, udvarlás? Ebben az őrült zajban? A diszkó ismét tapintatos és demokratikus: gügye? jó fej? lúd? bárgyú? szellemes? mind összemosatik. No és remekül lehet közben cigizni, füvet szívni, inni sört, kólát, kólában oldott tablettát. A szerek ismét demokratikusak, hiszen Dolgok. Róluk értékítélet nem alkotható. És a szerelem, vagy az

4

ahhoz hasonló, amit koholnak, megint az egyenlőség jegyében áll. Nem igazodik elméhez, szívhez, ízléshez vagy más kitüntető mozzanatokhoz, mint a lejárt költészet és muzsika, mivel az összes emberekben, szentekben, édesanyákban, esettekben egyaránt közös alhasi zsigerekben gerjed az elektromos hullámok szakszerűen kiszámított ütemére. A Szentivánéji álom receptjét követik a tízperces szerelmek: ki-ki azért lobban lángra, akit először megpillant bájitalos bódulatában. Idő kérdése, hogy a magányosan fájdoklókban mikor bozsdul föl olyasféle zsigeri izgalom, amilyent a szerelem szokott kelteni, és máris lehet szaladni, egyesülni a bokor mögött, a kocsiban, a vécében. Honnan jön a diszkó zaja? Természetesen belülről.

5

Léptek a szélben - A mítoszember 1. A mítosz terét Isten járja át. Újhold, csillagos, téli éjszaka: az egész világegyetemből érkezik az egyenletes, nyugodt fény, amely áthatja a táj valamennyi porcikáját. Teleissza magát ízekkel, emlékekkel, majd tovasugárzódik új, szomjas dimenziókba. Mintha az igazság fénye volna. A hóborította kertben a fáknak, a kútnak, a kerti kőasztalnak nincsen árnyéka. A törzs, a káva, az asztallap tömege a régi, de a súlya! Mintha valamennyien lebegnének, mintha az imént úsztak volna oda, ahol éppen tétováznak, latolgatják, merre múlhatnának el innen. A szederlugas ifjú még. Sötéten elvörösödik, amikor illetlen nesszel elejti nedves hókucsmáját. A mítosz tere Isten lábnyoma, a valóságos tér. Itt zajlanak az igazi események, melyeknek tényleges tétjük van. Üdv, boldogság, katharzis, kárhozat, bukás. Buddha kezében, melyből a Majomkirály nem bír kiugrani, hiába hányja motollaként egyenként tizennyolcezer mérföldes felhőbukfenceit. Az Égigérő Fán, hol a kiskondás megküzd a sárkánnyal Tündér Ilonáért, Laernában, ahol Heraklész megöli a Hydrát, Emmausban, ahol az elcsatangolt tanítványok fölismerik az Urat az eucharisztiában és a calcuttai utcán, ahol Teréz anya szedi össze a haldoklókat, meg a családi asztalnál, a munkában, bárhol - Isten két képmásának találkozóhelyén. De ne fussunk ennyire előre. A mítosz Istennek és az embernek a közös története. Ez a történet és ez a közösség az istenség számára is roppant fontos. A maja-kicse indiánok szent könyve, a Popol Vuh szerint egyenesen nélkülözhetetlen. Ott Egylábú Villanás és Tollaskígyó közösen kérte a Nap Főpapját és az Alakítót: „Együtt kell munkálkodnotok, és meg kell találnotok a módját, hogy a teremtendő és megalkotandó ember tápláljon és fenntartson minket, kiáltson hozzánk és megemlékezzék rólunk.” (Boglár Lajos és Kuczka Péter fordítása.) A mítosz nem oktat, nem magyaráz. Érvelés és bizonyítás helyett képeket mutat, bennük a teljességet. Mindig kozmikus, mindig totális, mindig végtelen. És leplezetlen, bár sokan vannak, akik nézik, mégsem látják.... Az Írás azt mondja, hogy a Paradicsomban Ádám és Éva mezítelenül jártak. Nyilván nem azért, mert nudisták lettek volna, hanem azért, mert bűntelenek voltak. Mit lepleztek volna? Ruhátlanságuk értelme benső. Annyit tesz, hogy abszolút szabadok voltak, vagyis az Igazságban éltek, bűn nélkül, tehát nyugodtan viselhették lényüket födetlenül, kitárva. Hol van ettől a szabadság-állapottól a Krisztus utáni második évezred végének szabadság ideája és állapota? Látszólag épp egy köpésnyire - az emancipálódott bűn szemérmetlenségébe vetett bizalomban. 2. A görög, az indiai, a kínai, indián és más mitológiák hősei, a népmesék táltos-alakjai mivoltukkal jelzik a mítosz lényegét. Ők általában félistenek, már fogantatásukban találkozott és egyesült az emberi és az isteni. Fehérlófia, Vejnemöjnen, Ráma, az indián Jaguárszarvas. A mítosz terében elégett halandókból pedig istenek lesznek, a csillagos ég alakjai, a két világ határának őrei. Tehát a mítosz tere nem egészen Istené és nem egészen az emberé. Mesgye. Az Ég és a Föld határvidéke, ahol menny és föld összeér, ahova a két világ lakosai bejáratosak. Út, melyen Gilgames keresi a haláltól való megszabadulás titkát. Az édes-, az életvízű

6

tenger. Mamréban a nagy terebintfa árnyéka, ahol az Úr kenyeret evett, vajat, tejet és borjúhúst Ábrahám vendégeként. A szövetséget megerősítő lakoma, melyen az Úr megígérte Izraelt. A vénasszony Sára pedig kinevette az Urat, sőt, le is tagadta, hogy kinevette volna. És huszonnégy órán belül Szodoma és Gomorra: a bűn kettős fővárosa, ahol nincsen tíz igaz ember. Csak öntelt szodomiták, homoszexuális perverzitásuk vakságában. Mert vakok voltak már előbb is, mielőtt az általuk megerőszakolni akart „két férfi”, a két „friss hús”, a két angyal el nem vette a szemük világát. Lót jövendő vejei is vakok voltak, nem látták, nem hitték, hogy ez a bűnös, szellemtől elszakadt, a perverzitás túlingerelt mámorába zuhanó lét fönttarthatatlan, ezért elviselhetetlen. A testiségben, a materializmusban elmerült, vagyis az Istentől menekülő élet távolodtában a lét gömbjét megkerülve érkezik a mítosz-mesgyére: Istennek magának kell intézkednie. Szent Miklós bizonyára Istennel járt myrai püspök korában, de ugyancsak Istennel jár a Mikulás a fehér vattaszakállával, pocakjával, piros köpönyegében, hatalmas és kifogyhatatlan puttonyával, abban a körben, ahová álmodni és vágyakozni érdemes, ami az életet az állati és a démoni fölé emeli. Él a remény, hogy eljuthatunk még a valóságos térbe, a valóságos időbe: Isten terébe és idejébe. A realitásba. A remény lényege pedig ez: a szakrális kor, vagyis a mítosz ideje nem zárult le mindörökre, sőt, ez az idő mint a valóságos és érdemleges idő az ember számára a történelem valamennyi pillanatában megnyitható és átélhető. Ádám és Éva a realitásban járt és élt a Paradicsomban, az Ég és a Föld egységében. Ott él a gyermek is, aki várja a Húsvéti Nyuszit és a Mikulást és Jézuskát a csengettyűző angyalaival, és képzeletében együtt él, nyugszik velük. Ez a Jézuska persze nem az a Jézuska, pontosabban nem egészen a Szentháromság Egyisten Második Személye, mert a Mikulás sem a myrai püspök. Mégis. A szent határvidék alakjai ők, akik sem itteniek, sem ottaniak - Isten elemberesedett nyomai. Nincsen bennük semmi hamisság, hiába körülöttük a számtalan suta, nagypapás füllentés. Akit nem engednek hinni bennük, azt pontosan a realitásba vezető útról szorítják le, és a talmi hazugságok rendszerébe kényszerítik: a költészettelenségbe, a brutális érdekbe, a boldogtalanságba. Megfosztva az egyetemes, a teljes látás kifejlesztésétől. 3. A szakrális kor embere számára az Istennel-járás természetes volt, az volt a természetes, mert a mítosz nem mese volt, hanem maga a lét, a normalitás. Hétköznap. Bármelyik perc. Nyugodt és biztos tudomás arról, hogy a legközönségesebb cselekedet is szerves kapcsolatban áll a mennyel. A létezők közötti hierarchia nem a fizikai tapasztalat leképeződése - természetes, hogy a szellemiek magasabban állnak a dolgoknál. Ám azok, mármint az utóbbiak is roppant megbecsülésben részesülnek, hisz a legapróbb tettek is megrezgetik a mindenség hálóját, és az ég igényt tart erre a kapcsolatra, amint azt Tollaskígyótól és Egylábú Villanástól tudjuk. Ezt a hallatlanul tömény és tökéletes létezést érzékelte Várkonyi Nándor mítosz-definíciója sűrített történelemnek. A régmúltból ránk maradt mitikus elbeszélések sokszor töredékességükben, pár mondatos terjedelmükben is kozmikus világkrónikák. E totalitás jól mutatja a lét korabeli egységét: a mítosz volt az egyesítő keret, a tér és az idő, benne tenyészett a társadalom, az élet, a filozófia is, ha lett volna, és a vallás, a tudomány, a művészet az irodalommal - ha elkülönültek volna. Nem Isten tehénkedett az irodalomra, hanem a lét s benne az élet arányai törekedtek hozzá. A Biblia Paradicsomkertnek, Édennek nevezi azt a helyet, ahol az Ádám-Éva korszakban Istennel jártunk. Éppen az Úr volt az, aki különös figyelemmel alkotta meg a kertet. Ő maga ültette a fákat, intézte a vizek folyását, gondoskodott aranyról, drágakövekről - és maga is szívesen időzött ott. A bűnbeesés után Ádámék „meghallották az Úristen lépteit, aki a nappali 7

szellőben a kertben járkált.” Erről a korról maradt fönn a legkevesebb adat. Bizonyára azért, mert még nem létezett a történelem. Más szóval: az említett egyetlen egy esetet leszámítva nem történtek olyasféle disznóságok, melyeket megörökítésre érdemesnek, vagyis történelemnek minősíthetett volna az utókor. A vallási korban még élnek paradicsomi mítosz-emberek, akik Istennel járnak, akiknek nincsen szükségük vallásra, rítusra, akiknek még természetes a lét és az élet, a gondolat a szó és a tett, föld és ég egysége. A mítoszra a vallási korban rítusok emlékeztetnek. Egyre több és több lassan hűlő szokás, kiürülő szabály, amint távolodunk az édeni kortól, ahogy fogynak a mítoszban élők. Tegyük hozzá: amint rejtőzni kényszerülnek mind mélyebb és mélyebb társadalmi rétegbe: papból költőbe, költőből csavargóba. A rítusok egy részét már a vallásos ember sem érti igazán, elfeledte, hogy a rítusokon keresztül könnyebben juthat el az Istennel közös létbe. Ezért szokás „reformálni a vallásokat”, ami rendszerint az „alapokhoz való visszatérés” jelszavával könnyíteni igyekszik az előírásokat, elhagyni a „kiürült” szertartásokat, „hozzáigazítani a vallást a modern élet ritmusához és igényeihez”. Egyre tudatlanabbul a mítosz mibenléte felől és nem véve tudomást a mefisztói fordulatról, nevezetesen, hogy modern élet, mármint a mai, a gazdaságkori, a fordított áldozat jegyében él. Nem akar tudni arról, hogy a rítus mélyén a mítosz izzana. A rítus, a kultusz lényege pedig az áldozat, központjában a szakrális evés-ivás mozzanatával. Ez mutat az ember-isteni kapcsolatra, a mítoszban-létre, ahol az ember Istenből élt: az Úr által ültetett kert gyümölcseiből. Verejték nélkül, munka nélkül, közvetlenül az áldásból. Pontosan ez történik az eucharisztiában, melyben Isten valóságos testét és valóságos vérét veszik magukhoz az áldozók. Közvetlenül részesülnek az áldásból. Némely teológusok szerint a felekezetek közti különbség egyenesen arányos az összehasonlított vallások úrvacsora-fölfogásával. Hozzátehetjük: a mítoszban-léttől való távolságunk is ezzel arányos. A szakrális evés-ivásról ugyanazt tudják az összes mitológiai hagyományok és vallások. Gilgames az élet vizének a mélyéről hozza föl azt a növényt, amely Enkidu ajkát érintve föltámasztaná a halott barátot és aki enne belőle, az örök életet nyerne. A kínai Szun vu kung betör az égbe és fölfalja a halhatatlanságot adó barackot. Büntetése letöltése után védelmeznie kell a szent barátot, aki Nyugatra utazik a Szent Könyvekért. Ganymedészt a szépségéért vitte az Olymposzra Zeusz. Vagyis egy közös isteni és emberi vonásért. A halhatatlan főisten, akinek elvileg nincsen anyagcseréje, éppen a pohárnoksággal bízza meg a fiút. A vallás embere - Fokföldtől Japánig és Afrikától Alaszkáig és Sumértól a mai napig - áldást kér az ételre, amit eszik. Hamvas Béla szerint ez az egyik legdöntőbb különbség ember és állat között. Az étkezés ugyanis semmilyen körülmények között nem lehet profán cselekedet. Ha rangját veszti, az ember száll vele alá... Példák sokaságát találhatjuk Levi-Straussnál, Frazernél, Várkonyi Nándornál, Eliadénál, Kerényinél, Boasnál. Hogy csak egyetlen témakörre utaljunk: vallás embere az évkörben megfelelően elhelyezett ünnepeivel is törekszik emlékezni az Istennel való életre. Az ünnepekhez kapcsolódó szertartásaival, a napszakhoz kötött rítusokkal és imákkal mozgatja az időt, illetve tevékeny részt vállal a múlatásában; a Fidzsi-szigetek varázslója reggelente fölkelti a Napot, Európában elégetik a tél szalmaszobrát, Húsvétkor átfordítják a Napot, újjászülik a világot, a tojás egyszerre a termékenység jele és a teremtésé. Krisztusnak, a földi útján igazi mítoszembernek a halála és föltámadása semmilyen más időpontban nem történhetett volna. A vallási ember tudja, hogy fognia kell az időt, mert ha az kicsúszik a kezéből, akkor az idő elveszíti természetes, az élethez igazodó ritmusát. Ha megszökik, rögtön megbolondul, mert csak az ember létkörében van értelme: Isten számára nincsen idő. A bolond idő fölgyorsul és a Dolgok szolgálatába szegődik.

8

A vallás embere amennyire szeretné, ugyanannyira fél elhinni, hogy ő Istennel járhat. Holott Jézus, a legigazibb mítoszember nem vallásra tanította, hanem életre: nézzétek, így kell élni az Atyában, és érteni fogod azt, ami meghaladja a tudásodat, meggyógyulsz a betegségedből és örök életre teszel szert, mint Ádámék nemzedéke. Mintha nem rabolta volna az örök élet növényét Gilgamestől a kígyó és ehetnél belőle. 4. A Másik is tudja, hogy Isten nélkül lehetetlen élni, sőt, ő tudja leginkább! - ennek okából a mefisztói alku után közkeletűvé válik az a tévedés, miszerint a fizikai észlelés körébe tartozó jelenségek „jobban léteznek” a szellemieknél. Mi több, valójában csakis ezek léteznek. Amit szelleminek szokás nevezni, az vagy nincs, vagy lényegében valamilyen „anyag”, hisz állítólag - annak a megnyilvánulása. Nem meglepő, hogy ezek után alacsony szellemek foglalják el az Úr helyét a gazdaságkori fogyasztók tudatában. A leggyakrabban ezek közönséges tárgyak - a spanyol Leon Alt-mayer és mások kutatásaiból tudjuk, hogy az untig ismert státusszimbólumokon - gépkocsik, tévék, villák, nyaralások stb. - kívül akár kutyatápszerek is képesek egy Barbi életcéljává transzcendentálódni. Mondani sem kell, hogy egy ötven milliós autó és egy százforintos műcsont metafizikai státusa azonos. Altmayerék megfigyelték, hogy élesebb konfliktusok hatására, de még jóval az ún. szükséghelyzeten innen, a Barbik - szinte a vallási kor szentjeinek és a lovagjainak gesztusaival - épp hogy csak nem a haza vagy Jézus szent nevével ajkukon - képesek a becsületüket, sőt életüket kockáztatni egy tornacipőért vagy egy mixergépért. Martin Shubik amerikai pszichológus 1971 óta rendez dollár-árveréseket. Egy dolláros bankóra lehet licitálni. Azzal a megszorítással, hogy az utolsó előtti licitáló is fizet. Nos, sok ezer kísérlet zajlott azóta óriási érdeklődés mellett. Ha tíz főnél népesebb csoportok versenyeznek, akkor minden alkalommal átlépik az egy dolláros határt. Gyakran húsz dollárt is megadnak egyért. Az átlaglicit három negyven... A gazdaságkori mítosz, a ránéztében jobbnak mutatkozó esetben, valamely sikerültebb regény világa. A huszadik századvégi divatos regény - vers, dráma stb. - csupán szöveg. Ennélfogva, tudjuk, nincsen összefüggése a léttel, egzisztenciális vonzata és kockázata sincs az író számára, mint volt Dosztojevszkij sorsában, vagy a zenéjének Bartókra, vagy a festészetének Van Goghra, Tóth Menyhértre, a gondolkodásnak Hamvasra - más szóval: mítoszemberekre nézve. Ez a művészetfölfogás egybeesik a mítoszról való modern-utáni gondolkodással, melyet a legvilágosabban talán az amerikai G. S. Kirk fogalmazott meg A mítosz című híres könyvében. Szerinte a mítosz is csak „szöveg”. Az ő szavaival: „... a mítosz mint általános fogalom tökéletesen üres, (...) a mítosz önmagában semmi más, mint egy hagyományos történet, (...) a fogalomnak bizonyos partikuláris mese-fajtákra (szent, avagy rítushoz kapcsolódó mondákra) való korlátozása kétes és félrevezető vállalkozás. (...) Ezért okosabb eleve letennünk arról a gondolatról, hogy a mítosz és a vallás ugyanazon objektum két iker-aspektusa.” Így tehát nincsen gond, sem tudományos, sem ideológiai alapon; az irodalmi szereplők mondjuk - egy családregény figurái, aggálytalanul lehetnek bármik. Ha szottyan kedve, a Barbi-szerző ún. „magánmitológiájának” alakjai is akár. A magánhéroszok rajzolhatók ügyesen, vagy sután - nem sorsdöntő, hisz a „szöveg” immár amúgy is a mondatra épül a figura helyett. A hőstelenedés a lehető legszorosabb kapcsolatban áll a fölszínen hangos deheroizálási kampányokkal és a mélyben, a létben terjedő általános személytelenedéssel. Az ember-Dolog hierarchia megfordulásával. Innentől kezdve nincs semmi sorsdöntő a Barbi-létben. Mi is lehetne túl a vallási korszakon, az üdvkérdés megszüntetésén? A magánmitológia, a kor Barbi-kritikusainak divatszava, körülbelül olyasféle benső igényességű kifejezés, mint a „népi demokrácia”, a „demokratikus 9

centralizmus” vagy a „békeharc”. De enélkül a definíció nélkül nehézségek támadnának, hiszen az Isten terében, vagyis a lét egészében élni - sem Cervantesnek, sem Don Quijotenak csöppet sem magánügy. A létegész nem privatizálható, abból egy darab nem szakítható ki és nem népesíthető be semmiféle, még jeles tehetséggel megírt regényfigurákkal sem. Ettől persze létezik átjárás irodalom és mítosz közt: Odüsszeusz, Hamlet, Szindbád és szellemtestvéreik a létegész világának, alakjainak archetípusai közül valók. Hanem Homérosz vagy Krúdy nem privatizáltak-bitoroltak el egy Éden-parcellát, hanem fordítva jártak el: ablakot nyitottak oda másoknak. 5. Ahogy Isten nélkül, úgy mítosz nélkül sem létezhet az ember, hiszen a mítosz a mi közös terünk, a valóságos történetünk. Nélküle a világ üres lesz, céltalan, szerkezettelen. Ha másként nem megy, ha az utak arrafelé elzárva, akkor gyártani kell a mítoszt, mint az arany kedélyt a vegyiparban. Mert elviselhetetlen, hogy hatalmunk és tudásunk és erőnk kiterjedjen immár az egész Naprendszerre, és közben ne legyen különb döntési szabadságunk, minthogy válasszunk a golyós és a nyomkodós dezodor között. Ezt lehetetlen tudomásul venni. Tetézve a Fukuyama-i ideológiával, miszerint a Barbi-létnek nincsen alternatívája. Már megint megérkezőben vagyunk a paradicsomba, no persze a földibe, csakis a földibe, ahol nincs egyéb dolgunk a termelésnél és a fogyasztásnál - a történelem véget ért, miként nem létezett annakelőtte sem - mármint az Édenben, s nem fog létezni az üdvösségben sem. Mi késztetne bárkit hőstettre, az élet menetének a megváltoztatására, teli hassal, üdv-vágy nélkül? Nélkülözhetetlen tehát a Superman, Marylin Monroe, a 007-es ügynök meg a Terminátor. A médianyelv távolról sem véletlenül nevezi sztár-nak azokat, akik - miként Cassiopeia és Andromeda ragyognak a világra borulón - benépesítik Gazdaságkor mesterséges égboltját. A helyettes valóság quasi szellemei mintha istenek volnának, vagy azok is, hiszen egyrészt nem a fizikai, az itteni, a tapintható valóságban léteznek, hanem a vásznon és a képernyőn, a média szakrális terében; másrészt a valóság törvényei fölött állnak. Teremtenek, de még inkább rombolnak, no, állítólag és itt-ott még a jó nevében, ámde mi a jó? A jó és a gonosz megkülönböztetése tabuvá lett: az áruk, a Dolgok, egyáltalán a Piac tényezői közötti morális rangsorolás a relativizmus miatt elvileg lehetetlen, máskülönben pedig tilos. Szabadságellenes. Hogy hiteles forrásból idézzünk, Hegel írja a Jogfilozófiában, hogy az ember „morális alapjoga (sic!) a jóról alkotott saját fogalom kialakításához fűződő jog”. A tér, a Történet innentől kezdve sztori. Poénnal vagy anélkül, lehetőleg megfilmesítve. De mindenképpen a sikerről szól. A kezdőknek arról, hogy van egy ember, eleinte amolyan csetlő-botló hús-vér, aki emiatt sokat szenved. Barbi szeretne lenni, ami a hepiendre sikerül neki, sőt egy Barbi lányt is kap a bőröndnyi dohány mellé. A haladók rémfilmet nézhetnek, pornót, vagy a kettőt vegyítve, ahol a hős léptei nem Isten útja felé kanyarodnak, hanem a Démonnal jár, a Másikkal... A tér quasi-transzcendens, az idő mintegy a Másik ideje, a történet szinte kettejüké. Vagyis senkié, mert ez a világ a Nincs, a káprázatos Semmi, az abszolút személytelenség, a 666. Minél hangosabban durrognak a petárdák, és zeng az egyre cukrosabb hozsánna, annál legreménytelenebb a helyzet. Észhez kell térni. Belátni, hogy ami realitásnak tetszik, az üres és nyers anyag. Ezt ma már úgyszólván mindenki tudja, de megfordulni és elölről kezdeni és menekülni csak a legbátrabbak mernek. Mernének, de nem tehetik, mert éppen ők nem hagyhatják sorsukra a többit.

10

6. A realitás a boldogság. A legmagasabb realitás az eucharisztia, az Istenből élés öröme. Veletek vagyok minden nap a világ végezetéig, mondta búcsúzás helyett a Föltámadott: ahol ketten-hárman összejöttök az én nevemben, ott vagyok én is. Az Ő nevében összejönni az imát jelenti, hogy mi, akik Isten képmását viseljük, egymással beszélünk és Ő-vele, födetlenül. Vagyis a mitikus kapu éppenséggel mibennünk nyílik. Vagy csukódik. A mítosz ideje és tere, más szóval a szakrális lét lehetősége nem zárult le mindörökre. Hiába látszik néptelennek a két világ mezsgyéje, hiába tűnnek föl előttünk üresnek a rítusok, hiába süllyedt az egyház szociális és mentálhigiénés szolgáltatóvá, s hiába lett a vallás, Isten megvallása a barbiköztudatban egyenlő Teremtőnk, vagyis arcunk megtagadásával. A mítoszban élünk, a valóságos és érdemleges időben, akár hiszünk benne, akár nem, akár merjük érzékelni, akár tagadjuk; életünknek valóságos és transzcendens tétje van. Isten teréből semmiképpen sem tudunk kiszökni. Legföljebb eltévedünk: nem tudjuk, hogy hol járunk... Isten türelmesen várja, hogy végigmenjünk a járhatatlan úton. Nézi, hogyan vágunk neki újra és újra, még azután is, hogy rájöttünk: zsákutca. Ő ráér. S ballag mellettünk minden nap a világ végezetéig. A áruházban is, ahol tanácstalanul bóklászunk és választani próbálunk két fölösleges cucc között, melyeket egy bordában szőtt bér-szépségek bájaival együtt ajánlanak. Az Őbenne élő, a mítoszember nem föltétlenül hős a szó romantikus értelmében. Esendő mint Péter és gyakorta szamárságokat beszél. Látszólag tehát alig különbözik a Piacon tülekedő átlagtól. Meglehetősen élhetetlen és általában sikertelen a versenyző Gazdaságtársadalomban. Ha a szerencse rámosolyog, akkor balekságában előbb-utóbb elbaltázza az üzletet. Általában ostobának látszik; az is. Némelyikről olykor fanyalogva elismerik, hogy „talán még zseni is lehetne, ha nem tenné tönkre magát”, de akad olyan mítoszember is, akinek a helyét az intelligenciatesztek valahol a gyengeelméjűség határán jelölik ki. Egyik sem szokott zúgolódni a Barbik megvetése miatt - ez, mi tagadás, eléggé furán venné ki magát. Amiben hasonlítanak tudós és együgyűen butácska mítoszemberek, az az értelmükben és a szívükben uralkodó rend, melyben helyére kerül valahány ismeretük, továbbá a nyitottság. A leplezetlenség. Akárkinek az életében megtörténhetik, hogy kiválasztottságában, vagy áldozatában fölismeri, hogy Istennel jár. Amikor átéli, hogy az iménti kicsi lépést Vele tette meg, akkor sorsa összekapcsolódik a Léttel, és ez a kapcsolat képes átfűteni hátralévő esztendeit, noha élete máskülönben jellegtelennek és kisszerűnek tűnik föl. Derűsebb lesz és figyelmesebb, hiszen tudja, hogy Isten tornacipőben várja a kertajtónál. Ha lépteit meghallotta a bűnbeesett Ádám és Éva a délutáni szellőben, miért ne hallaná meg ő is, a megváltott nép fia?

11

A verseny és a kék lepkeszárny 1. Az élet ma egy nagy, dzsungeles Verseny Áruház. Világnagy stadion, polcok, gondolák milliói, neue-nál new-bb cuccokkal - mint valami trópusi őserdő, ahol örökké kevernek a pávák, a papagájok, a kolibrik a szivárványt fortyogó virágtengerben. Embernek élni itt kevés. Száguldozni kell. Aki nem versenyező, deviáns. Spilázik tehát az óvodista, a művész, a nyugdíjas. Futtában „légy milliomos”-tanfolyamokat végeznek puhafedelű könyvekből, kondibogyót nyelnek, agytornáznak. Ha elpihengetnének meditálva a kék lepkén, mely tucatnyi vöröshangyával küzd a kerti út napmelengette gyöngykavicsain, lemaradnának. Befelé fordulni azonnali vesztés, hisz minden, ami fontos a versenyben, kívülről érkezik. Maga a cél, a siker is külső. Gazdaságkor örökös bajnoka Hamvas Béla „fürge huncut”-ja, aki folyton gyorsabb a többinél. Itt előz balról, ott bevág, amott át a tiloson, nyestként bújik át rácson, kiskapun, a lábak közt, s teli a zsákja. És rögtön fordul is újra meg újra. Nem szocialista immár a verseny, nem osztályok közötti, nem munkaverseny és nem a kapitalizmussal folyik, mert a szocializmus a maródiak listájára került. Pillanatnyilag Kubában, Észak-Koreában, eldugott völgyekben és világvárosi szalonokban ápolják. Állapota válságos, ám kétségtelenül fölgyógyul. Persze harákolni fog, sántítani, epét hányni s dühöngeni, amikor begolyózik, no, új korában sem volt egészséges. Mindazonáltal előbb-utóbb vissza fogják hívni a pályára azok, akik a nagy, kapitalista verseny veszteseinek kétségbeeséséből szeretnének újabb üzletet csinálni. Vesztesek pedig folyamatosan keletkeznek. Namármost az a kérdés, hogy lesznek-e győztesek? 2. Verseny persze azóta létezik, amióta a világ világ. Ki győzi le a másikat? A mesék és a szent könyvek teli vannak viadalokkal: három királyfi elindul, de csak az egyik jut el az élet vizének forrásához. Dávid és Góliát, Patroklos, Hektor, Akhilleus, Paris - hányan és hányan vívnak, versengenek előttük és utánuk a világtörténelemben! Köztük Arany jegyző úr Szalontáról, aki Toldijával az egész költői szakmát lepipálta, vagy Mikszáth csizmadiája, akinek elég volt beszélgetés közben néhány kurta pillantás ellenfele lábára, hogy odahaza pár nap múlva tökéletesen passzentos csizmát varrjon rá. A valóságos, az igazi, az emberi Létben, mármint az Egyházban - vagyis Isten és ember közös otthonában, a szeretetben - természetesen elképzelhetetlen a verseny. Sőt tilos. Pál így inti a filippieket: „Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból. Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak. Senki se keresse csak a maga javát, inkább a másét is.” A tilalom megszegője ráfizet, mint Shakespeare Lear királya és népmesei előképei. Hacsak az őrangyal nem segít, persze a verseny logikájával ellentétesen, mint anyai dédszüleimen. Dédapám a múlt században megvívott dédanyám kezéért egy másik udvarlóval. Vesztett. Oly csúfosan, hogy a fél szeme is odalett. Aztán egy legendásan boldog életet élt le dédanyámmal. Ha én például azt állítom, hogy az én édesanyám volt a legcsodálatosabb édesanya a világon, ez egy tökéletesen igaz állítás. Ám ha valaki más, például öt milliárd ember, egyszerre ugyanezt állítja a saját anyjáról, akkor mindahányunknak igazunk lesz. Izzadságszag sehol, se púder, se dezodor, s megöleljük egymást: milyen jó, hogy a te édes12

anyád is! Ezt az állapotot valószínűleg testvériségnek hívnánk, ha tudatosulhatna bennünk, s ha nem lenne oly mély a fájdalom, hogy a szabadság és az egyenlőség mellől a testvériség anélkül veszett el, hogy valaha meglett volna... És ha már írók jöttek szóba, nyugodtan mondhatjuk, hogy Homérosz volt a legnagyobb, hogy Arany János volt a legnagyobb, hogy Mikszáth Kálmán volt a legnagyobb. Ezek az állítások se ki nem zárják, se nem csorbítják egymást. Amiként Simon Péter, Árpádházi Margit vagy Vianney János közül egyik sem különb a másiknál, egyik sem üdvözültebb, de még a névtelen szentek légióinak legkisebb apródjánál sem. Hányan léphetnek föl az Egyház dobogójának tetejére? Hány angyal fér el egy tű hegyén? A szakrális és a vallási korszakokban is vetélkedett mindenféle népség, persze, de a szíve mélyén a titokkal: a létnek létezik egy szférája, ahol a verseny - mint már esett róla szó - tilos és érvénytelen. Illetve szabályai nem a látszat, hanem a lét rendje szerintiek, tehát a szegény asszony krajcárja többet ér a gazdag aranyánál, mert az áldozat nem kegyeskedő ajándék a fölöslegből, hanem emberáldozat - önáldozat. Hiába apacsolja le a lakoma főhelyét a „fürge huncut”, hátraküldik, s egyáltalán, sarki koldusokat hívnak meg az asztalhoz. A győztesek pedig olyasféle alakok, mint a Hegyi Beszéd Nyolc Boldogja. Vélhetően ezt a rendet sértette meg Káin, ezért nem fogadta el áldozatát az Úr. Ezért nem értette meg az Úr figyelmeztetése ellenére sem, hogy a bűn az ajtaja előtt ólálkodik, s le kellene győznie, mielőtt az a hatalmába kerítené. Értetlensége, barbársága és megátalkodottsága miatt zuhant ki az Egyházból, a közös otthonból s lett gyilkossá. Vagyis a verseny nem lehetett korlátlan. Kétféleképpen nem. Először is nem terjedhetett ki mindenüvé, legkivált a szakralitás határait nem hághatta át. Másrészt pedig a szentség visszahatott a profánra és szabályozta, rendezte azt. Más szóval egyensúlyt teremteni törekedett a különböző és ellentétes szándékok között. Nagyjából meg is valósította - egészen a vallási korszak fölbomlásáig, a gazdaságkori átmenetig. A háborút is - a legvadabb versenyt igyekezett a lovagiasság kordái közé szorítani. A gazdaságot korlátozta a kamattilalom erkölcsi parancsával, az iparűzést szigorú szakmai, sőt morális feltételekhez kötötte a céheken keresztül és így tovább. Az egyensúlyra törekvés, a kultusztól áthatott civilizáció jelentette a kultúra évszázezredes hagyományát. S a kultúra egyszersmind rend: kinek-kinek helye van a nap alatt. Mégpedig szellemi állapotától megszabott helye, amit önkényesen nem módosíthat. Ha megteszi, létrontást követ el, a lét kereteit megbontja, kockára téve mások helyzetét. Tehát nem lehet Pap nem-szellemi ember, Lovag, aki erkölcstelen, Polgár, aki legalább a jogot nem tiszteli s követi. Ha mégis, ha valaki szentnek teszi magát, miközben szatócsként árulja az üdvösségcédulát, az súdra lesz. Szellemi körön kívüli, léten kívüli, Egyházon kívüli aligember. S hogy ilyesmi megtörténhetett, majd a kivétel szabállyá válhatott, fölbomlott a vallási kor rendje, aminek utolsó szakaszát az európai történetben feudalizmusként szokás emlegetni. A kései feudalizmus már üres, külső és merőben politika rend volt, meszes és tarthatatlan. Nem a Pap uralkodott benne a szellemi erőkkel, nem a Lovag a morállal, nem a Polgár a joggal, hanem illetéktelenek itt és ott. A rend belül már széjjelporlott, mert a Pap, a Lovag, a Polgár helyén a súdra, a „fürge huncut” lopott, csalt, hazudozott. A „fölvilágosult” ember látta, amit látott. Rabságként, szabadságára fenekedő önkény zsarnokoskodásaként értékelte és szenvelegte nem tudván mit szabadít ivadékaira azzal, hogy a rend szúette maradványait tatarozás helyett lerombolja. Mindenesetre a polgári forradalmakkal becikkelyezett gazdaságtársadalmi fordulattal a világtörténelem legdrámaibb változása szakadt ránk. A moderáló szentség helyébe nem valami „kevésbé szent” lépett, hanem rögtön - tudjuk, ez a törvény: szükségképpen! - az ellenpólus, a legprofánabb lett a szabályozó,

13

vagyis nem szellemi, még csak nem is élőlény, hanem Dolog, a Piac, és a verseny korláttalanná vált. Ugyanakkor kényszerűvé is, Gazdaságkor szereplőinek alapvető működési módjává. A versenyember, a versenybarbi, magát Isten ítélete alól kivonni próbálja és a Piac kegyéért, kegyelméért hajlong. Létformája a verseny. A rendetlenség. Az örvény, az egyre hevülő víz buborékjainak mind vadabb kavargása. 3. A gazdaságkori verseny totális. Amint a társadalmi szemhatár alászállt a rovarállamok eszmehorizontjának szintjére, attól kezdve az ember kizárólagos oka és célja lett a gazdaság, mely csak a féktelen növekedés, vagyis a rák állapotában képes létezni a Piac arénájában. Vele a verseny, az étvágy, a bomlás. Az ezredfordulón valamennyi emberi tevékenység a szakadatlanul növekvő statisztikai mutatók bűvöletében él és ég. Nincs többé mérték, mert korlátot jelentene. A Szent Pál-i szellemben is űzhető gyönyörűség, a sport teljesen átrendeződött a Piac szempontjai szerint. A piacképtelen sportágaknak - a rosszul mediatizálhatóknak, a gyönge reklámhordozóknak végük, a többi mehet az olimpiára, a sportszergyárak, az ajzó- és egyéb vegyszerek és orvosi technikák harcterére. Lám a hangya a testsúlya ezerszeresét bírja el, a bolha a tulajdon magasságánál százszorta nagyobbat ugrik - könnyű nekik, nem nyűgözik őket érzelmek, üdv-terv, nem vágynak Fényre, jóra, szépre. Életüknek lét-tétje nincs. Nosza? A rovar-hasonlat persze erős. Elviselhetetlen. Éppen mert oly cáfolhatatlanul igaz és siralmas az ezredvég euro-atlanti civilizációjának termesz-ethosza. Szóda kell hozzá, sok szóda. Legyen tehát a piacgazdaság fedőneve - mondjuk - szociális, s ha e jelző inflálódott, ismét toldjunk eléje valami divatost, például az ökot. Ökoszociális, ez aztán dizájnos, ippeg és eléggé quasi a társadalom-, környezet- és természetpusztulás mai drámájában. És vegyük komolyan. Tárgyaljunk, konferenciázzunk és hozzunk törvényeket. Igyekezzünk. Legyünk lágyabbak, együttérzőbbek, zöldek, kultúrkeresztények és a határidő máris mintha kissé kitolódna. Egy-két évig például a fönntartható fejlődés varázsigéjétől önbódítva tiporhatjuk egymás lábát mint homo ökonomikuszok, mint piacon tülekedő vállalatok gazdái vagy alkalmazottai, mint az állam-káefték legitimáló szavazópolgárai. Kicsit csóváljuk a fejünket, hogy a Római Klub és más tudós testületek javaslatai ellenére egyelőre rendületlenül burjánzik a gazdaságrák. Habzsolja a Föld erőforrásait, s rengeti ökológiai egyensúlyát. Legyünk tehát erélyesebbek, s kényszerítsük az állam-káeftéket, hogy jogi eszközökkel - törvényekkel, nemzetközi szerződésekkel, államszövetségekkel stb. - szorgalmazzák a fair playt, és arról igazán ne tehessünk, hogy a multinacionális cégek fütyülnek a jogszabályokra és az egyezményekre. Még harsányabban a világgazdaságban egyre hatalmasabb befolyást szerző maffiák. A versengés nagymesterei. Az élet, a munka, a művészet elvesztette? lerázta! összefüggéseit a léttel, miután már nem az éggel való „közvetlen kapcsolatot” keresi, hogy Csontváry eszméjét idézzük, hanem a versengő iparral egy jegyben járó újdonság szolgálatába lépett. A galériák, a hangversenytermek, a műkereskedelem tőzsdéi évszakonként új izmust követelnek. Külön történet, hogy az izmusok nem a mesterségek, az irodalom, a festészet, vagy a zene belső működéséből következnek, hanem kívülről jönnek. Külön specialisták, ún. kritikusok, pontosabban ideológusok termelik őket és a Piac vastörvényeivel hajtják végre a művészeken és a közönségen. Utóbbi egyébként elhagyta rég a művészetet. Alig valamivel később, hogy a Múzsák elhidegültek az alkotóktól.

14

Gazdaságkor verseny igéi - varázsigéi! - a siker, a győzelem, a fejlődés, a haladás és hasonlók kulcsszerepe folytán fölborult az idő hagyományos egyensúlya a múlt, a jelen és a jövő között. A múlt értéktelenné vált a jelen, de még inkább a jövő rovására, ami egyre csillogóbbnak és a szó szoros értelmében mennyeibbnek ígérkezik, tehát mielőbb el kell érni. Természetesen vetélkedve, a Dolgok gyarapodásának és fejlődésének versenyében. Innen, a Dolgok, és a jövő-sóvárgás szemszögéből nézve csakis az egyre sebesebben gyorsuló idő lehetséges, amely kicsúszik az ember kezéből, akinek ettől kezdve „semmire nincsen ideje”. Jézus tudta ezt és intett: ne törődjetek a holnappal, a holnap majd megoldja a maga baját! A jelent kellene megtölteni önmagunkkal. Ám a versengő ember kivetkőzik személy=istenképmás mivoltából. Első és rögtön legsúlyosabb ballépése, hogy boldogság helyett boldogulásra vágyik. Nem másodsorban, netán mellette, hanem helyette. Kilép a szeretetből, Hamvas szavával a status absolutusból, és küzdeni kezd társaival, legyőzni próbálja őket. A társadalom, az emberi kapcsolatok ettől a perctől kezdve összetöredeznek. Sietve nyomkodják a repedésekbe a humanizmus, a tolerancia, a kompromisszum és hasonló varázsigék ragasztóit tudván persze, hogy a szeretet kettős evangéliumi parancsának az árnyéka tövéig sem érnek. Gondoljunk bele: mennyivel hitványabb, hígabb és hidegebb pl.: a tolerancia a jólneveltségnél! Mennyi a kompromisszum az igazsághoz képest... A versenyző ember kiesik az időből: ki kell szakítani a gyökereit, el kell felednie múltját, hagyományait - az előző lépéseit, hogy a következőre koncentrálhasson. Egy modern konzumtársadalomban az élenjáró termelőfogyasztó Barbi, a termfosz, pár évenként mesterséget vált, munkahelyet, lakást, várost, országot, világnézetet. Az Egyesült Államokban már évtizedekkel ezelőtt megfigyelték, hogy minél tovább marad egy oktató ugyanazon az egyetemen, annál többet veszít piaci értékéből. Hasonló a helyzet a kultúripar egyéb területein is: sportoló, színész, zenekar vagy operaénekes forgalmi értéke egyenesen arányos a különböző arénák közti mozgásának sebességével. Ez a folyamat természetesen a szellemi tér - vagyis a közösség - elhagyását is jelenti. Újra és újra elhagyását, ha véletlenül meggyökerezne valahol. A verseny lényege ugyanis éppen ez: különbözni, kiemelkedni, nem igazodni többé Isten, a természet mértékéhez, rendhez, személyes üdvprogramhoz. És miként a versenyző egyén kiválik a többiek közül, a „közösség” amelynek tagja volt, vagy lehetett volna, ugyancsak változik - forr a víz a fazékban... Jönnekmennek a lakók a városban, párt cserélnek a házastársak, a gyermekek innen oda kerülnek, új alkalmazottak lépnek be a céghez, amely profilt vált, átalakul, hiszen szintén versenyző a maga kategóriájában. Amennyire nehéz kiszállni a versenyből, olyannyira nehéz szilárd közösségre találni, mely biztos alapokon állna. Bomlik a nemzet, a család, egyenes arányban a verseny „éleződésével”. A statisztikusok és szociológusok már jó száz esztendeje adatolják a fejleményeket, melyek nem véletlenül alakulnak úgy, ahogy, hiszen a kor szelleme a tagadás szelleme - hogy ne Madáchot, hanem Ágnest idézzük a 96-os bonni filozófus konferenciáról: „Egyszóval a modern világot a tagadás fenntartja, nem pedig pusztítja. Hasznot húz a tagadásból, mivel a tagadásHeller - és az idealizálás - élteti, ez reprodukciójának feltétele.” Vagyis a tradicionális társadalom szereteten, hiten, együttműködésen, otthonléten, családon, egyensúlyon alapuló közössége-vallása-kultúrája a másik embert, a teremtés objektív értékeit és ajándékait igenelte, viszont a szakadatlan fejlődésre kényszerült társadalom és a benne versenyző egyén a tagadást tekinti kiindulópontnak. Megkérdőjelezni, cáfolni, meghaladni, lerombolni mindazt, ami régi, hogy fölépülhessen az új, amely elkészültének pillanatában menten tagadnivalóvá avul. Ez a versenybarbi föladata...

15

A versenyben - engedtessék meg egy képzavar - helytállni csak a gyökértelen ember képes igazán. Erre már Francis Fukuyama, a modern liberalizmus apostola fölhívta a figyelmet. S igaza van, a legjobb versenyzőanyag az identitás nélküli ember. Aki kiszalad a felelősségből, önmagából, a sorsából. Ő tud szélsebesen és könnyedén kapcsolatokat oldani és kötni, szolgálat és kötelesség terhét ledobni - föl se venni? - véleményt váltani és a legkurrensebbhez zökkenő nélkül alkalmazkodni. Információt befogadni s újabb érkeztével aggálytalanul feledni a két perccel előbbit. Mondhatnánk, őszintén, ha e szónak az „eszmék” és „meggyőződések” versenyében, a globális információrobbantások szakadatlan szőnyegbombázásában lehetne bárminemű értelme - egy lágytojás főzésnyi időn túl. Vagy akármelyik szónak. Mert a nyelv, a szavak is versenyeznek - az első díj a jelentésvesztés. A jelentésvesztés már a modernben, tehát a posztmodern előtti izmusrendszerben is az irodalom alaptémája volt. Gondoljunk a szimbolizmusra, mely a veszély láttán a maga túlzásaival, a jelentés értelmének kimélyítésével, fölfokozásával próbált a szavak védelmére kelni - mintegy a szóinfláció előjelzéseként, amely úgyszólván közvetlenül mutatott a dadára, Kafkára, Beckettre. A versenyt idealizálni kell, hiszen a versenyző immár száguld a jövő felé, nem halad, vagy ballag, mint a vallási, vagy a szakrális kor gyermeke, aki körülnézhetett minden lépése előtt. Nem sürgette a még föl nem gyorsult idő, tehát ha úgy gondolta, leült a kőre, meditálgatott a sorsán, az ösvényen serénykedő hangyákon, melyek éppen egy gigantikus pillangószárnyat hurcoltak, mint valami kék vitorlát. A rohanó sorsa örökké bizonytalan, ki tudja, lappangó gyökérben akad-e el a lába, vagy gödörbe lép, netán a szíve hasad meg az erőlködéstől. A régi élet, nagyapái biztonsága - a múlt - és a nyugodt előretekintés - a jelen - hiányzik belőle. A sors és a lét hidegen hagyja, csak a jövő perc izgatja, ám az csodálatos lesz, gazdag és békés. Erre mérget vesz, hiszen így tanulta-tudta már mindkét világháború előtt, a nácizmusban, a kommunizmusban. A versenybarbi sikerének titka a könnyűsége. Más szóval a minél tökéletesebb identitáshiány. Ennek leggyakoribb álneve a „többszörös identitás” varázsige. No persze innen ered a frusztrációja, a meghasonlottsága, idegbaja, magánya, a társadalom működéséhez nélkülözhetetlen erkölcsi hatalmak - jog, munka, nemzet, család, hagyomány, stb. - semmibevétele, a kultúripari értékek iránti zsibbadtsága és így tovább. Hogy a sorból egyet emeljünk ki: a környezet pusztulása iránti közönyének az a kemény tény a forrása, hogy neki aztán nincsen környezete. Se történelmi gyökerekből szőtt múltbéli, se jelenbéli. Honnan is lehetne egy folyton költözködő, járműveken élő, interneten kommunikáló lénynek? Hol láthatott volna kék lepkeszárnyat? 4. Aki kimarad, lemarad. Aki nem versenyez, az deviánsnak nyilváníttatik, küzdőképtelennek, s a ami a legsúlyosabb, vesztesnek. Vesztesnek lenni rosszabb a halálnál. S hova a nagy rohanás? Az életből-sorsból ki? A semmibe? Oda? A halálba, a sikereinkkel? Az egyetlen fix pontja az életnek, noha a jövő-ideológusok nemigen beszélnek róla, hanem csak folyton az élet meghosszabbítását reklámozzák. És bizony, az átlagéletkor szerencsésebb országokban növekszik is szépen, de hogy a végtelenségig-e? Erről csönd van és általában az egész kérdésről. Gazdaságkornak a halálról nincsen mondanivalója. Az uralkodó materialista áramlat szerint meghalunk és pukk. Az egésznek vége, megúszunk minden következményt, felelősséget, amit viselnünk kellene a verseny közben elkövetett stikliijeinkért. A „modern”, tehát new-bbnál new-bb vallás-rt-k álláspontja más szavakkal ugyanez. Röviden összefoglalva: hogyha az ember belép a cégbe, s fizeti rendesen a tizedet - e

16

részvényvásárlási aktust bizonyos eufemizmussal megtérésnek mondják - akkor máris belépett az üdvözültek seregébe. Tuti a mennyország. A továbbiakban bűnbánatra, engesztelésre, vezeklésre nincsen szükség. A történelmi egyházakban is mutatkoznak jelek példájuk követésére - ha verseny, legyen verseny. Püspök meséli, hogy Ausztriában a szemináriumi fölvételin derült ki egy jelentkezőről, hogy egész életében buzgón áldozott, de sohasem gyónt. Plébánosa anélkül vitte elsőáldozásra, bérmálásra. Isten elé loholunk a sikereinkkel? Isten léte nem hit kérdése. A hit Isten megtapasztalása, megérzése, megismerése, amennyire emberileg lehetséges, de az ő léte nem attól függ, hogy hiszünk-e benne vagy sem, ő akkor is lesz, ha úgy adódna, hogy senki sem hinne benne. S mindannyian, hívők és hitetlenek, kétkedők és vívódók, versenyzők és lemaradók oda fogunk befutni egyszer az ő széke elé.

17

Forradalmak kora 1. A gazdaságkori fordulat óta négy, egymással a legszervesebb kapcsolatban álló permanens forradalom alakítja a világot. Az első látszólag technikai jellegű. Vagyis az ipari-technikai forradalmak sorozata a gőzgéptől az atomerőművekig, az autótól az űrhajózásig, a rádiótól az internetig, az antibiotikumoktól a génsebészetig. E forradalom sorozatnak a hátterében a tudomány robbanásszerű fejlődése áll. A második forradalom a társadalmi viszonyokat rendezte át az angol forradalomtól napjainkig. Elvágta a hagyományos, szerves és lassú fejlődés fonalát, új, kísérleti rendszereket vezetett be. A demokráciákat és a különféle diktatúrákat, melyek első megközelítésben az emberi ész, ilyen és olyan elméletek kipróbálásai - eleven ember milliókon! - a szabadság vagy az egyenlőség vagy a náció, netántán a „zsenialitás” jegyében. Közös vonásuk, hogy egyaránt kísérleti társadalmak, noha látszólag roppant éles az eltérés a polgári demokráciák, a bolsevik, a náci és az ázsiai meg latin-amerikai suszterből kelt félistenek diktatúrái között. Gazdaságkor apostolai - Hegel, Marx, Fukuyama - a történelem végét jósolják: legújabban a liberális kapitalizmus fogja kielégíteni az ember valamennyi (gazdasági) igényét, tehát nem lesz senkinek oka forradalmi, azaz történelmi eseményeket kirobbantani. Hogy közben megjelentek se nem liberális, se nem demokratikus quasi-államok? Multinacionális vállalatok, maffiák és terrorbandák, melyek immár a nagyobb országokkal vetekedő gazdasági és katonai erőt képviselnek, jogot alkotnak és érvényesítenek, olykor döntő befolyást gyakorolnak a politikára, a tömegkommunikációra és bizonyos üzletágakra stb. Kívül a liberális demokrácia játékszabályain. Mindezzel ma még nem sejthető feszültségeket táplálnak az eltömegesedett társadalmakban, melyek közösségi szerkezetüket, támaszrendszerüket elveszítették - éppen Gazdaságkor áldásai következtében. A harmadik forradalom sorozat az emberi személyben zajlik - nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a legszorosabb összefüggésben az előzőkkel. A polgári forradalmakkal megnyílt a lelkiismereti szabadság, a kísérleti társadalmak diktátora/liberálizmusa viszonylagossá tette a morált, a tudományos-technikai haladás, kiküszöbölni és helyettesíteni látszik Istent. E forradalom lényege az Isten elleni zendülés. Az eredendő bűnről, a megváltásról, valamint a helyes és a helytelenről való nem-tudás hangsúlyozása, ugyanakkor a legkülönbözőbb szabadságok állandó eszkalációja: művészi forradalmak minden tavasszal és hagyományos bűntettek - pl.: házasságtörés, abortusz - emberi joggá emelése. A jog végleg elszakadt az erkölcstől, és kitörtek a (homo)szexuális forradalmak. A promiszkuitás általános és úgyszólván ajánlott magatartás lett az északi félteke demokráciáiban és a diktatúrák bizonyos, jobbára korai időszakaiban. A szexuális szabadosságban - és nem a sarkában nyomuló homoszexualitásban - inogtak meg a nemi szerepek és princípiumok a gazdaságkori ember szívében. Az alkalmi kapcsolatban ugyanis nem egyesülés történik, hanem annak a paródiája. Finomkodva mondhatnánk: quasija. A férfi és a nő, a két töredék, a két fél egysége szentség, amit tudva és akarva kell megalkotni, ám tudatlanul és akaratlanul le lehet rombolni. Az alkalmi kapcsolat nemi aktusában nem szentséget szolgáltat ki a férfi a nőnek és a nő a férfinak, sőt, antiattitűdjük következtében a szó metafizikai, principiális értelmében nem is tekinthetők férfinak és nőnek. Legföljebb biológiailag. A következmények úgyszólván tapinthatóak a család és a nemzedékek kapcsolatának széthullásában, a személy egyénné, majd Barbivá romlásában. A

18

szodómia vagy bármilyen nemi aberráció normává kezd emelkedni Gazdaságkor horizontján, akár hajdan Rómában... A negyedik forradalom az alapállás változása. Az édeni status absolutustól, a permanens versenyig. A korszerű ember a versenyző, aki szakadatlanul mérkőzik társaival a föntebbi három számban és egyáltalán a versenyben magában. Örökkön győzni és apacsolni. Otthona nincs, nyelve sincs, társa sincs, identitása sincs. Úgy értesült - értesítették! -, hogyha bármi ilyesmije volna, az gátolná a küzdelemben. Mindenkivel állandóan élesedő harcban áll. Állítólag ő fogja megteremteni a konfliktusok nélküli, „történelmen túli”, szakadatlan boldogságban lubickoló világot. 2. Ezek a nagy vonalakban jelzett forradalmi változások alapjaiban változtatták meg a munkát, a társadalmat, a természethez való viszonyunkat, és magát az emberi személyt. Azt a látszatot keltik, mintha az ember transzcendens állapota, viszonyrendszere is megváltozott volna. Mintha kiléphettünk volna teremtettségünkből, s ezután kizárólag rajtunk állna a világ sora. Az emberi személyben kirobbantott forradalom a sorozat csúcsa, mert a cél az ember, az ő rejtett és valódi énje. „Az Isten szemében az ember rejtett énje az érdekes, a szív a maga békés szelídségében és zavartalan nyugalmában.” (1. Pét 3, 4.) Nos, a négyes forradalomsorozatban odalett a szív békés szelídsége és zavartalan nyugalma. Mintha rejtett énünk kiköltözött volna a szívünkből, midőn a szív tudása, a bölcsesség, előbb ismeretté változott, majd információzajjá. A szív, a belső én bajait a mitikus és a vallási korban a katarzis gyógyította, a vallási megújulás, a metanoia, a művészet tisztító ereje. A katarzis Gazdaságkor korai időszakában megértéssé lett, észtornává, hogy mára átadja helyét a zsigeri izgalomnak. Mintha a rejtett én, leköltözött volna az övünk alá. Aki nem forradalmár, az nem állhat meg a kor előtt. Az maradi, az kártékony, az reakciós. És mi tagadás, van is benne valami, hiszen az Édenből való kiűzetésünk óta szigorúan létezik számunkra idő. Az idő pedig idő csakis előre halad, és amióta történelem a világ, azóta lépest kell tartani vele. Az a kérdés, hogy hogyan és kivel. 3. Kleofás és barátja hallották Mester föltámadását az asszonyoktól és Pétertől, mégis útra keltek Emmausba. Keseregve. Jézus utánuk ment. Tamásnak mesélhette az összes apostol az örömhírt. Jézus elébe állt a sebeivel. Mindezek és még számtalan csoda és tanúbizonyság után Simon Péter, aki már megbánta, hogy áruló lett, Tamás, aki ujjait Krisztus sebeibe tehette, Natanaél - állítólag Bertalan apostol, Zebedeus, fiai, köztük a szeretett János és még más tanítványok mi mást tehettek volna, halászgattak odahaza a galileai tengerben. Nem fogtak ugyan semmit, de - hangsúlyozzuk: mi mást tehettek volna? Jézus utánuk ment. És utánunk jön. Minden áldott nap a világ végezetéig. Az ő társasága és türelme és ereje fog megtartani bennünket.

19

Világfasírt 1. Egy tűrhetően beállított konzumtársadalomban a kukás és a császár egyaránt fasírtot eszik. Jól megy soruk. Tengersok fölösleges holmi csillog körülöttük, ezért ritkán veszik észre, hogy épp az hiányzik, ami létszükségletük volna. Jókat harapnak a hamburgerből és elmorfondíroznak a percenként fölsikált kőpadló fényétől ihletve: lám, a legutolsó húsdarabkára is jutott rendesen fűszer, só, szárított zöldség, paradicsomszósz, kellően átsült az egész, a salátalevélben egyenletesen oszlik el a C-vitamin, mint a kólában a buborék, mint a megkövezés, vagy a népszavazás felelőssége ostobák és zsenik, manipulálók és orruknál fogva vezetettek között. Igazán eloszolhatna a gyanú is, mit fertőzi folyton az embert, hogy talán mégse? Talán mégsincs a helyén? Ki? Ő? A tökkelütött főnök biztosan nincs. Aranka, a nője, aki az iktatóból süvített föl osztályvezetőnek, no hagyjuk. Én pedig - no, rólam végképp egy szót se. 2. A rend Isten gondolata. Isten gondolata átjárja a Teremtést, megszabja a természeti törvényeket, az elemek, a dolgok és lények helyét, arányát, mozgását, fejlődését, elmúlását. Az emberét is, különös figyelemmel és szeretettel, hisz az egész Teremtés urává tette. Az emberben nyer földi értelmet a rend, benne kapcsolódik össze a lét fizikája és metafizikája, rajta keresztül árad szét a világra a Teremtő mosolyának áldó derűje. A rend belülről működik, a szellemünkön, a lelkünkön át. Oly természetesen, ahogy levegőt veszünk a bőrünkön keresztül. Ez ma, az ezredvégen, a Gazdaságkor általános pogányságában titkos tudás. Európa ugyan nem ismerte a szellemi kasztokat, de tudta, hogy a szent több a királynál és a lovagnál, mert szellemi lény, az Egyházban él. A lovag az ő tudásából csak annyit birtokol, amennyi az erkölcs nyelvére lefordítható, a polgár pedig a jog és a világi tudomány nyelvén beszél. Aki egyiken sem ért, az a csőcselék, a tömeg, a szellemmel nem érintkező. Indiában kaszton kívülinek, súdrának mondták, Európában a múlt században lumpennek. Modern formája a barbi, a konzumidióta, a fürge huncut, aki ott nyüzsög a bankokban, a kocsmákban, a kormányokban. Zűrzavart kelt, s minden befolyását latba veti, hogy elrejtőzzék, hogy devianciáinak, mint másságoknak polgárjogot szerezzen. A közös életrend lappangó őrei ismerik a rendet, az emberi személyek kapcsolatait éltető dinamikus hierarchiát, ám az ő szavuk alig érthető a pénz- és tudományvallás szaknyelvdialektusain veszekedő specialisták és az információvihar más hajótöröttjei számára. Azok figyelnek rájuk legkevésbé, akiknek kellene, akik fortyognak-fájnak örökké, akik nem lelik honjukat a hazában, mert állandóan méltatlanságoktól szenvednek. Ki nem ütközik oktalanul, aki nincs a helyén? Még a milliárdosok is. Senki sem látott közülük egyet sem, aki fölkiáltott volna: lesz, ami lesz, abbahagyom. Nem szerzek tovább, inkább megkeresem a helyem. 3. A Gazdaságkor előtti társadalmak működését - Hamvas Béla kifejezése - a közös életrend szabályozta. A három nagy és örök emberi törekvés: az életösztön, a fajfönntartás és a boldogságvágy bár egybekapcsol bennünket, ugyanakkor állandó forrása összeütközéseinknek, hisz annyiszor véljük úgy, hogy csak egymás rovására tudunk élni, szaporodni, boldognak lenni.

20

Hanem egy negyedik vágy egyesített - már amíg hatott a közös életrend ethosza. Függetlenül attól, hogy valaki hercegnek született, posztókereskedőnek, jobbágynak, vándordiák lett vagy leprás, mind tudott a lét metafizikai kiterjedettségéről és üdvözülni akart. Az ateizmus Róma bukásával másfél ezredévre kiment a divatból. Mondhatjuk úgy is, hogy az ateizmus szellemi szintjét egész az újkorig elvétve vállalta valaki. Az úgynevezett eretnekek és boszorkányok vagy a hivatalostól eltérő módon imádták Istent, vagy másként nevezték, vagy elbukott, babonává süllyedt kultuszokat űztek. Az üdvösségvágyában egységes Európa lakója egységes szakrális és szociális rendre törekedett az újkorig. Biztonságban érezte magát: tudta, hogy Isten szolgálatában járva mezőn, műhelyben, csatatéren őt igazán nagy baj nem érheti. Akkor sem, ha szenved, akkor sem, ha meghal. Sokszor betegen és nyomorban, de verseny, vagyis örökös határsértés helyett rendben élt, hiszen senki sem üdvözülhet egyedül, még kevésbé a másik rovására. A „győztesek” a Végtelentől kapták jutalmukat, mindnek jutott a sikerből végtelenül sok. A népesség az újkorig igen lassan gyarapodott, sőt itt-ott, némelyik országban hosszadalmas hadakozás, járványok, éhínségek idején fogyott is, mint Franciaországban a százéves háború, Magyarországon a török világ és az osztrák fölszabadítás idején. A szaporulat aránylag könnyen illeszkedett be az ősi keretek formáiba. A nevelés legfontosabb célja éppen a közös életrend értékeinek elsajátíttatása volt: viselni az osztályhelyzetből eredő jogokat és kötelességeket és Isten képmását. Továbbadni az őstudást, hogy Ádám és Éva óta ismerői vagyunk a rendnek: jónak és gonosznak, tudjuk, mi hitvány, mi alávaló, Az értékek hierarchiájára - mint belső rendszerre - épülhetett az ilyen-olyan ismeret és társadalmi kapcsolat. Az emberiség létszáma 1750 és 1990 között 730 millióról 5246 millióra emelkedett. Ezen belül az európai lakosság megháromszorozódott 1800 és 1914 között. A falvak és a kisvárosok szerves kapcsolatvilágából kiszakadt tömeg-morzsa indivídumok otthon = kultúra = kultusz(!) helyett a metropoliszokban vakító és pőre civilizációt találtak. Ennyi nép már képtelen volt beilleszkedni, ahogy azt Ortega is megállapította majd hetven éve a Tömegek lázadásában. Tömeggé porlott, ahogy a rendetlen sokaságot nevezzük. Más szóval olyan egyének halmazává, akik Isten képmását levedleni igyekszenek, vele személy mivoltukat és közösségüket, mindazt, ami az embert idáig beleszőtte az egységes szakrális és szociális rendbe. Az államok védekezésképpen kötelezővé tették a népoktatást, szaporították a középiskolákategyetemeket, a hadseregek áttértek a sorozásra, hogy az iskolarendszer fasírozójából kimaradt épkézláb fiatalembereket beillesszék, ha másként nem megy, betörjék a „rendbe”. De hol volt már a rend?! A 18. században megtörtént a gazdaságkori fordulat. A feudális kereteket szétroppantották a „fölvilágosult” szabadságtörekvések, erodálódott a közös üdv-terv, végül lekerült a napirendről. A sok milliárd egyén egymással küzd az üdv, a Végtelen kegye helyett véges, evilági martalékért. A világ egyszerre zsugorodott össze s tágult ki. A pár száz éve még helyhez kötötten élő lakosság ma benyüzsgi a Glóbuszt, már a világűrbe is kimerészkedik, óriási fizikai terek nyíltak meg előtte, ám a szellem tere bezárulóban . A Végtelen, mely valaha a zsellérkunyhóknak is határtalan tágasságot adott. A földi röpülés ára az orfikus, a transzcendens kapcsolatok megtagadása volt... Az új kor új „szakrális” terében - a piacon - új eszmék sefteltek. A közös mennyei hazába vezető út eltorlaszolva. Dizájnosan lengnek a multik színes lobogói, lelkes fiatalok színes grafitiket spiccelnek minden irányban a tömegcikkgyártás szabályai szerint. A térzene a humanizmus verbunkosával toborozza sovén törzsi háborúba és/vagy osztályharcba a tibláboló tömeget. Ugyan mit jelenthet, hogy korunk gladiátorai jelmezükön nem Istennek vagy szívük hölgyének jelét próbálják diadalra vinni, hanem valami cuccét: autóét, cigiét? Hogy a 21

termékenység százezer éves jelei eltűntek a falfirkákról s átadták helyüket a terméketlenség ábráinak? Talán nincs is különbség Isten, egy mosópor vagy Lucifer között? Nem létezik hierarchia? Lám, a szó is legföljebb suttogva ejthető. A korszerű egyén kívül atléta, izmos és kvarcbarnított, lélekben csetlő-botló, aki juszt sem tudja azt, ami a szívében van vésve. Még hogy ő ismerne különbséget jó és gonosz között? Rágalom. Roppant kínos helyzet. Az európai kultúra és civilizáció e folyamatban végzetesen kettészakadt és az utóbbi elfoglalni látszik az egész földkerekséget. Ahova beteszi a lábát, ott rombolja a rend láthatatlan és fölszíni formáit, bontja a maga pőre üzleti érdekei végett a helyi hagyományokat, szétzilálja a közösségeket, hiszen ezek gátjai a gyors tőkemozgásoknak, a piac, a termelés színváltásainak, a Dolgok uralmának. Az emberek, az áruk és az eszmék szabad áramlását hirdeti, mégis falat épít a materiális világ és a szellemi közé, hisz az utóbbiból érkező gondolatok ellentmondanak a „Dolgok logikájának”. Természetesen nem gonoszságból garázdálkodik, mit tud ő ilyesmiről, hisz maga is Dolog. Okos Dolog. Éppen ezért bolond volna kardot vonni; a fejlődés és a demokrácia mágikus álarcában sasszézik. Azt hazudja, hogy a szent, az isteni, a valóságos rend csak a rettegő képzelet műve, s beszélni is csak úgy szabad róla, mintha egy hipotézis volna ezer lehetőség közül. Hisz a hierarchia eleve ellentétes a demokráciával, amin persze távolról sem csupán az emberek egyenlőségét kell érteni. A helyzet ennél komolyabb; ami ma demokráciának hívatik, az mindenekelőtt a Dolgok, az áruk egyenlőségét jelenti, másodsorban a bűn és az erény egyenlőségét. A szabadság dettó. A liberális Szabadság és Egyenlőség éppoly csalétek, mint a bolsevik. Arra szolgál, hogy megvesztegessék az orrán túl nem látót; döntési méltóságot bízva a manipulálhatóra. Az egyenlőség és a szabadság - e két, valaha emberi tartomány - immár a Dolgok birtoka, a gyártásé, a kereskedelemé, egyik sem tűrhet szellemi, vagy akárcsak morális mértéket-korlátot, vagyis rendet! Máskülönben hogyan foroghatna a piacon oly sok embernyuvasztó áru? Naná, hogy demokratikusan, vagyis közakaratból, mert igénylik a fogyasztók. A leváltott valóság helyén, a tömegmédia mű-terében bolyongók, a konzumidióták. Lehet-e véletlen, hogy eltűnt az oktatásból a „szívképzés” programja, amely a gyermek erkölcsi immunrendszerének, a jót és a rosszat fölismerő őstudásának fejlesztését célozta, helyette az „értéksemlegesség” lózungja uralkodik, épp e tudás elhomályosítása végett? Más szóval a belső elrendetlenítése érdekében. Hogy ne legyenek a lelkében olyan értéktámpontok, melyekhez új ismereteit viszonyíthatná, hierarchizálhatná, vagyis rendezhetné. És amelyek meghaladásával, följebb emelésével élete nemes, belső pályaívét építhetné. Nem az európai kultúráról van szó. Az mára köddé vált - talán nincs is. Ahány egyén, annyi életrend. Alkalomadtán népszavaznak arról, hogy megölhessék tulajdon gyermekeiket, betegeiket vagy szüleiket. 4. A kultúra igáját - rendjét(!) - lerázott győztes civilizáció maga a rendetlenség. A 20. században két állam-kísértet gyötri a népeket: a náci-, a bolsevista- vagy éppen a kábítószerkereskedő bűnöző állam, illetve a részvénytársasági-, vagy káefté - szóval a vállalat-állam. Az előbbiben diktátor, helyesebben a despota ukáza szerkesztett önkényes és alkalmi hierarchiákat emberek, dolgok és eszmék számára. Sokan, eredetileg jó szándékú emberek is, azért lettek nácik vagy kommunisták, mert a liberálizmussal járó bomlást képtelenek voltak elfogadni; rendre vágytak. Nem vették észre, hogy a Vezér, a Nagy Tanító által ígért rend hazugság. A gigászi - mengelei! - emberkísérletek a társadalom teljes átszerkesztésére egyrészt káoszhoz vezettek, másrészt céljukat illetően semmiben sem különböztek a liberális rendetlenségtől. Mefisztó személyesen sem írhatott volna különb forgatókönyvet.

22

Százmilliók masíroztak katonásan haláltáborokba, kényszermunkára és munkakényszerbe, szavazófülkébe - világuralom, ill. kommunizmus fedőnevű mennyországok reményében. Az osztályok helyet cseréltek: ami lent volt, fölülre került és fordítva. Tulajdon szerint, fizikailag, de szellemileg is. Az erény bűn lett, a bűn erény: a hazaárulás, a lopás, az ölés. A kútmérgezés errefelé már föl se tűnt: senki se gondolt semmit, amikor szennyvizét a kútjába vezette. A náci- és bolsevikszocializmus eltakarította a liberalizmus legjobb művét, az alkotmányt is. Jogi „újítása” éppenséggel az ex-lex: a törvényhozás az abesszin makaó szabályait követi utólagosan és az illegitim diktatúra pillanatnyi érdekei, pontosabban szeszélyei szerint. A pillanatnyilag bukottnak látszó despotizmusokról lerítt a rendetlenség: háborúk, osztályharc, koszos folyók, eldurranó atomerőművek, olajban fuldokló tajga. „Környezetszennyezés” - szokták volt szépítgetni az elszabadult Dolgok rémtetteit. Mi más következhetne, ha az ember kilép a belső rendből? Ha nem műveli a Teremtést, mert uralkodói hatalmát és kötelességét kiadta haszonbérbe a Dolgoknak, a Gazdaságnak. A liberálkapitalizmusban előnyösebb szerződést kötött. A szétválasztás jegyében elkülönítette az államot a 19. századi szent haza álomtól és vállalati alapra helyezkedett. Az ország káefté, vagy részvénytársaság. A két zóna közötti vasfüggönyből eltávolította azt, ami bádogból volt, a lényeget megtartotta, s Piac istennőt szerződtette forgalomirányítónak. Az említett istennő pedig okosabb a Gestapókkal Egyesített Tervhivatalok valamennyi zsarujánál és aktakukacánál. Például a nyomok elmaszatolására létrehozta a környezetvédelmi iparágat; újabb üzlet és újabb mohó habzsolója a természet javainak. A Dolgok forgalmában bevezetett piaci rend természetesen nem emberi, tehát nem szellemi, nem valóságos. Legföljebb olyannak látszik, ha az ember elfogadja. Ez persze a lehetséges legsötétebb és legcinikusabb anarchiát jelenti: azt, hogy az ember van alul és a hajlakk, az intim betét, a dzsídípí fölül. A társadalom belső rendje fölszámolva. A rendszer azonban óriási, eszközei közül még rengeteg működik. A bomladozó kultúra kétségbeesetten pótolná az elveszelődött értékeket. A bölcsesség hiányát kapkodva foltozza tudománnyal: lám, a múlt századi kapitalizmus nyílt brutalitását csak-csak leszerelte a közgazdaságtan segítségével és jócskán szerzett mézet is a madzagra. A tisztaság helyett föl lett találva a higiéné - remekül bevált. Ha nincsen közös életrend, otthonlét, vagyis többé nem emberi tér a kultúra, akkor legyen kultúrált a vécé. S lőn. A mézes liberalizmus közben - immanens relativizmusával - elemészti a belső rend látható alapját, a tiszta erkölcsöt, s az „megvész”, mint az állam talpköve. Jöjjön hát a jog, hátha az képes kívülről megtámasztani Rómát. A liberális demokrata állam így a rovarhoz hasonlatos, amennyiben vázrendszerét kívül viseli, szemhatára pedig ott, ahol a termeszeké. Szellemi tér, közös ihlet, üdvterv alkotása helyett csupa külső megoldást ajánl. Érdekegyeztetést, törvényi szabályozást. Boldogság helyett boldogulást: részvényesi vagy igazgatói karriert. Egyik rendezőelve a pénz, maga a tökéletes szerkezettelenség, ha szabad ily képzavarral élni. A pénz ugyanis struktúrálatlanabb a homoknál, vagy a szélcsöndes levegőnél. Az egyik dollár akkor sem különbözik a piacon másiktól, ha kopottabb, ha tíz évvel később nyomták. Ellentétben a tojásokkal és a verebekkel, a pénznek nincsen se arca, se realitása, mivel könyveléstechnikai absztrakció. Matematikai, statisztikai elvonatkoztatás, mint a választásokon leadott voks, a jogi, a vállalati állam másik legitimizációs forrása. Ez is szerkezettelen, mert nem mutatkozik mögötte ember; nem tudni, hogy a szavazónak a föltett kérdésről volt- e halvány fogalma. A gyermekek még tudják, hogyha jót akarnak focizni, akkor nem matematikai alapon kell két csapatra oszlani... A hajdani kultúra rommezején Gazdaságkor üzemei példátlan tömegben gyártanak a régi kultúra megnyilvánulásaihoz a megtévesztésig hasonlatos árucikkeket. Elszólásszerű őszinteséggel audiális, vizuális stb. művészetnek nevezik a portékát. Valóban nem szellemi, hisz nem a szellemhez szól a termék, nem is az észhez, mint a krimi, hanem zsigeri; az érzékszerveket cukkolja, a szemet, a fület, a gyomrot, a májat. A kultúrcuccok szerkezete, vagyis hierarchiája 23

akár a fasírté. A fasírté pedig olyan mint a diszkózenéé, ami egyezik a pornófilm dramaturgiájával, ami viszont nem különbözik a posztmodern „szöveg”-regény belső rendjétől. Alapállásuk iránya: arccal a kassza felé. Ennyi millió ment be a hüllő-filmbe, annyinak kell kijönnie. Az a rendező a legjobb művész, aki a legnagyobb inputot produkálja. A piruló ősz láttán Krúdy így kérdezett: Ki csókolta meg az erdőt? A közös életrend tudóinak műveit a metafizikai mélység hierarchizálta. A katarzis, mondjuk a görögök után azóta, hogy ők szavakat kerestek és találtak arra, hogy az ember a mű metafizikai terébe lépve bűneire ismer, elfordul tőlük és megtisztul. Sophokles, József Attila, Bach és gazdaságkori utódaik-követőik Eufémia romjai közt bujkálnak. Néhanapján elkelnek áruvédjegyként, de leginkább nyersanyagként használatosak, macskaköröm nélküli idézetként. Mint az elabortált magzatok a szövettenyészetekben. Eredeti, különösen kortárs alkotásuk, ha jó, ha katartikus, akkor piacképtelen a bulvármédia versenyében. Ötszáz példány, eldugott pincegaléria, néhány lelkes muzsikus félig-meddig titkos örömzenéje egy régi templom kórusán. Avítt hangszerekkel, kellő számú próba, gázsi, a siker reménye nélkül. A siker a plébekkénekesé, a plébekkíróé, a félévenként izmust váltó festőké. Nem irigyeljük őket. A siker az ő világuk, piaci kategória. Akár a barbiember, aki gyártmányaik fogyasztására nevelődött csecsemőkora óta, aki elkeseredve hagyja ott felvonás közben a III. Richárdot, mert hasztalan próbálkozott, nem sikerült egyszer sem jóízűt röhögnie. A gyönyörű persze legyőzhetetlen. A pincében is gyönyörű, akkor is, ha csak a Mester és Margaritája látja. 5. A glóbusz otthontalan ember-milliárdjainak föltálalt fasírt-gasztronómia egyszerre csábít a rend látszatával vagyis kvázi-kultúrával, kvázi-művészettel és sikerrel. Mindez akár egy lehetne. Elég eldobni a poros hagyományt, és utánozni a rajzfilm-kacsát, a Terminátort, az idegen mondatokon flick-flackozó posztmodern regényszerkesztőt. Ha átlátnánk a Dolgok karneválján, a rákgazdaságon, a bábeli zűriparon, föl kellene tennünk a kérdést: miféle rend és kultúra és miféle siker tulajdon otthonunknak a kirablása, a Föld erőforrásainak kiélése, bolygónk lakhatatlanná tétele? Egyetlen adat. Tudnivaló, hogy az energiafölhasználás általában egyenesen arányos valamely gazdaság teljesítményével. Nos, ha ma minden földlakó „amerikai szinten” élne=fogyasztana - végtére is ez a rák-gazdaság mennyország ígérete - , tehát annyi energiával fűtené a légkört, amennyivel egy „amerikai”, akkor a világ 1994-es energiatermelését kb. öt és félszeresére(!) kellene emelni. Miközben tudjuk, hogy már a mai energia-szennyezés is megingatta a Föld, a Gaia hőszabályozó rendszerét, ökológiai egyensúlyát. Vallási nyelven ez a történet Isten legyőzéséről szól - képmásának, az embernek az elbuktatása által. Mert csak az ember, a Teremtés gazdája képes földúlni a Teremtés rendjét. Mély és jelképi értékű, hogy a köznapi beszédben az élet és a fogyasztás egymás szinonimái lettek. A hogyan élsz kérdés annyit tesz, hogy mennyit fogyasztasz? Véletlenül sem vonatkozik a boldogságra, a lelki nemesedésre, benső emelkedésre, vagyis a transzcendens-, az üdv-helyzetre, más szóval a rendre. Éppen ellenkezőleg. És a büszke válasz értelme az, hogy igen, nekem megszaladt, pukkadásig zabálok, tengernyi kárt, pokoli rendetlenséget okozok a Teremtésben.

24

6. A Rend mindazonáltal maradt a helyén: Isten gondolata ma is átjárja a Mindenséget. Időtlen idők óta áll a dolgok, a lények, az ember alávetettsége a törvényeknek és az ember metafizikai szabadsága. Akkor se változik, ha senki sem mer tudni róla. Mi veszett el? A mi részünk és biztonságunk: a tudás és törekvés, hogy megértsük és megéljük Isten gondolatát. Vagyis a rendet. Az iskolából kivert gyermeknek a házitűzhely lehetne a menedéke, a rend bázisa. Ám a fasírtevés csábító. Higiénikus, gyors, kényelmes. Az eszcájg fertőtlenítve, a kaja deszakralizálva, a kóla pezseg, a kiszolgáló srácok helyesek. A fogyasztás módja pedig pontosan olyan demokratikus, mint a diszkótánc: nem kell hozzá se érzék, se tudás. A fasírt ehető állva, menet közben, éjszaka, csukott szemmel, ellentétben a csirkével, a hallal, vagy a rántott levessel... A fasírtevők fülében megbízhatóan lüktet és zsongít a gépzene: meg ne tudják, hogy hovatovább fasírttá rágcsálják magukat... Törökkő, 1995 október-november

25

A szóda 1. A hazugság - szóda. Ha a valóság túl tömény, ha túl erős, édes, keserű, akkor hígítani kell. Oldani, pezsgő buborékokkal szétoszlatni érdes ízeit, fasírozni szálkás izmait, drámai harmóniáját. Az eredmény, a fröccs, természetesen se nem szóda, se nem bor, se nem igazság, se nem valóság. No, berúgni azért lehet tőle, bárhanem jobban igénybe veszi a vesét, a hólyagot, a szívet. Hamvas Béla Karneváljában Tóbiás felügyelő beszél a „valószínűtlenségi mozzanatról”. A valószínűtlenségi mozzanat teória szerint az emberek vonzódnak a valószínűtlenhez. Annál szívesebben hisznek el valamit, minél valószínűtlenebb. Ez a kedvesnek tetsző, és a múlt században - tényképpen és a Karnevál regényidejének kezdetén - még magánőrület, az első világháború után mintegy fölrobbant, és sporadikusan szétterjedt a Földön. Azóta csak az hihető, amiből egy mukk sem igaz: „a valóság hihetetlen a mai embernek, se fölismerni, sem elfogadni nem képes”. A példák sora végtelen a bolsevizmustól a nácizmuson át a világelfogyasztói társadalomig vagy a művészet horizontját a szappaniparéval azonossá szűkítő újdonságelvig és a bizniszegyházakig. A politikatörténet viccgyűjteményként olvasva arról szól, hogyan rühellik a választók az őszinte politikusokat, és mennyire imádják azt, aki a csillagot is lehazudja az égről. A füllentőbajnokot díjazzák Miltiádész száműzetése óta: „az meg meri mondani az igazat!” Naná, éppen az igazat! És amikor a luftballon kipukkan? Dohognak egy kicsit és tárt karokkal várják a következő szélhámost. A csalás, az ámítás, a linkség oly mély, oly vonzó, olyan csillogó, hogy - láttuk és látjuk - milliárdok teszik kockára érte életüket. Igazából miért is? Nem hiszünk a szemünknek: a kárhozatért, a Föld-otthon mielőbbi elpusztításáért. Természetesen a Föld, az ország, az üdv egy, tehát valamennyiőnk élete és üdve kockán van, azoké is, akik olykor gyanakszanak, néha átlátnak a szitán, fölhorgadnak, tiltakozgatnak. Hiába tudjuk: tűrni ezt a pokolba törekvést minket is elsodor, tiltakozásunk mégis erőtlen. Tán mert elképesztő és kimondhatatlan, hogy amire a kor épül, az svindli, az nincs, és nemzedékek sora pocsékba ment. Ki meri elhinni, bár sejti a lelke legmélyén, hogy valami nem stimmel, amikor lám mennyit „fejlődött”: háza van, autója, egyetemet végzett, ült már repülőgépen, és két-három kattintás után közvetlenül ismerkedhet számítógépe képernyőjén át a legjobb új-zélandi endokrinológus professzor erekciós készülékével. Nincs többé impotencia! Nincs? Akkor mi van? Szóda? A lét lett hamis? 2. A gazdaságkori szódázás szükségszerű igazodás a korszellemhez, a svindlihez, a szerződéshez. Nem elég azt mondani, hogy ugyan, kérem, én nem hasonlítok Istenre, nem az ő képmása vagyok, nyelvet is kell ölteni rá, grimaszt is kell vágni. Nem elég makogni: ó, ki tudja megkülönböztetni a helyest a helytelentől? - tényleg úgy is kell tenni, sőt megölni rendesen a magzatot, a tulajdon édes gyermeket, elárulni a hazát, a barátokat magasabb órabérért. Szóval 26

megfordítani az áldozat irányát szépen... Nem elég bólogatni: sajnos, más az elmélet és más a gyakorlat; a természettől egybetartozókat tényleg széjjel kell választani. A szót a tettől, a véleményt az életviteltől, a kultuszt kivonni a kultúrából, és így tovább. Ha mindez megvan, még mindig nem elég. Kevés dicsérni a kép-mutatókat, a valóság elé és helyébe tolakvókat, szeretni is kell őket: a vendégszagot jobban kedvesünk illatánál, a szart a májnál, a szappanopera műbalhéit könnyesebben átélni anyánk rákjánál. S ha mindez így nagyjából összejött, akkor készen vagyunk. Akkor kiléptünk a realitásból, akkor magunk is irreálisok lettünk. Konzumidióták, Barbik, nincs-emberek. Sarkalatos fölfedezés birtokosai és haszonélvezői. Korszak és létdimenzió váltás zajlik. A bűnbeeséssel hajdan olyanok lettünk, mint egy az égiek közül, aki ismeri a különbséget jó és gonosz között, a barbisággal ledobtuk ezt a terhet. A teremtés, a mítosz=Istennel járás transzcendens teréből a Piac terébe léptünk. Az emberlét leszállt a Dolgok körébe. Teljesítményünket, értékünket, sorsunkat Isten helyett a Piac mérlegeli, az pedig nem ismeri az Igazságot. Ilyen fogalomnak nincsen értelme a hajszeszek, a csipszek és csipek világában. Siker van és sikertelenség, haszon és veszteség. Nevetséges volna helyest és helytelent, jót és gonoszt latolgatni. A lét új dimenziójában, a piactéren nincsen immár semmi, ami ne lenne relativizálható az új beszédmódban, a kompromisszumban, magyarul ne lehetne alku tárgya. És ami relativizálható, az viszonylagossá is válik. Elsősorban a központinak vélt érték, a szabadság, amely nem az istenhasonlóság, a szabad akarat csodájaként működik a továbbiakban, hanem az áruforgalom szabadságának alárendeltségében. Természetesen hazudni is szabad. Pontosabban: szabad volna, ha létezne hazugság. De nem létezik. Miként igazság sincsen többé. Immár csak piacilag értékelhető információ van, illetve értékelhetetlen, hasznos, vagy haszontalan. A következmények sem kozmikusak és szellemiek, hanem üzletiek, esetleg jogiak. 3. A mefisztói helyzet nem immorális, hanem amorális. A mefisztói szerződés lényege a szellemi kapcsolatok megszakítása. Mintha soha nem is léteztek volna. Következésképpen a hazugság, vagyis a bűn nem Isten, a világrend, a kozmikus létegész sérelme. Még csak nem is az elkövető sebe. Őrá sem vonatkozik, egzisztenciálisan semmiképp. A Barbinak ugyanis nincsen - legalábbis ő így véli - transzcendens egzisztenciája. Legföljebb piaci vagy ami Gazdaságkorban ugyanaz, jogi. Fütyörészik...? Ejnye, miért fütyörészne, ha egyszer volkmenezik? Miért és mit fütyülne az, aki a fülében gyári zajt visel? De füttytelenül is azt játssza, mintha számára az élet önmagában nem volna túl érdekes, holott valójában - nyeglesége éppen ezt leplezi - a verébcsirip, az utcamorgás túl erős neki, szóda nélkül nem bírja. Szórakozni vágyik, követeli, hogy kapcsolják ki, hogy üssék el valamiképpen az időt - élete idejét! - a következő koncertig, meccsig, sorozatig, amit úgy lehet nézni-látni, sőt végigizgulni, hogy biztos lehet abban, hogy a vér nem fog ráfröccsenni a képernyőről. Hát nem fantasztikus ez a posztmodern quasi? Az orrunk előtt szeretkeznek, ölnek, és az egész nincsen, sehol semmi rizikó? Hogy élet és lét ez? Ennyi? Bekapcsolom magam, kikapcsolom, amikor kedvem szottyan átugrom más csatornára=cloacába? Ezek után csoda-e, hogy nincs a Barbinak se vallása, se etikája, se filozófiája, se művészete, csak ideológiája, ami ennyi: Na és?

27

4. A szóda, felesben a borral - egy deci ebből, egy deci abból - kisfröccsöt ad. Az igazsággal felesben - Barbi eufémizmus szerint - féligazságot. Ámde a féligazság nem az igazság fele, még csak nem is a hazugság fele, hanem olyasvalami, amiben az igazságból mákszemnyi sincsen - fenékig hazugság. Akár a kulturális kereszténység, a Dolgok fönnhatósága alá került szabadság, a másság-tisztelet, a quasi-élet, az élet és a mű szétválasztása, a tétlen sopánkodás. Vagy a tömegkommunikáció. Lehet benne számtalan igaz információ, de az egész mégis hazugság. Mert nem a communió benső beszéde, hanem külső, mert nem személyként, hanem tömegként kezeli közönségét, mert a valóság helyébe tolakszik, mert egzisztenciálisan érdektelen. Röviden: a mefisztói alku jegyében működik. Miután a szóda nem üres kávéházi bugyborékolás, hanem létmód, csöppet sem könnyű leszokni róla. A metanoia lényege ugyanis az volna, hogy visszatérjünk a realitásba. Más szóval: ne beszéljünk a valóságba és az igazságba való visszatérésről, hanem tegyük meg. Nyíltabban: éljünk a mefisztói szerződés ellenében. Akkor is, ha eddig száz és száz tettünkkel naponta aláírtuk, megerősítettük. Nota bene: jó keresztényként. A Föld elfogyasztásának irgalmatlan ténye ellen minden lélegzetünkkel tiltakozva vissza kell térnünk az irgalmasba: a megváltás megtörtént. A Másik ellenére, aljas és mézes mesterkedései ellenére. Az ártatlan Krisztus igazán belehalt a mi tömérdek bűnünkbe, és valóságosan föltámadott a halálból. Nem önmagának, hanem nekünk. Az igazság realitás. Nem locska vagy okos vagy bölcselkedő vagy színes beszéd, hanem létmód. A gondolat, a szó és a tett egysége. Az élet maga, a gyönyörű.

28

A kopasz lány - ordítás és azonosság 1. Az új, fényes üzletház illatszerboltjában gyönyörű lány képeslapot nézeget a pult mögött. Talán tizenkilenc éves, sudár, karcsú. Köldökig kivágott ruhája szép teste formáit, például két, tarka műtetoválásokkal borított gömbölyű mellét mintegy tálcán kínálja. Fitos orrocskája a belehúzott aranykarikával együtt észbontó. Feje kopaszra nyírva, körme hullakék, fülében csengő-bongó nemesfém és műanyag micsodák, ajkán barna rúzs. A legklasszikusabb ürülékszín. A széle feketével kihúzva, hogy még élénkebben és gusztust csinálóan jelezze a porba pottyantott embertrágya körvonalainak látszatát. Nem volna meglepő, ha gyártója a lány rágójának szagát is az emlegetett anyagból merítette volna. Természetesen a korszerűen szigorú higiénés szabályokra tekintettel szintetikus aromát, ámde - az eredetit messze fölülmúló hatékonyságú szagerővel. Ami késik nem múlik. Jönni? Özönleni fognak rá a legyek. Milliószám. A gyönyörű lány vevő híján már sokadszor pörgetheti az egyagysejtűeknek gyártott női magazint a pult mögött. Szemlátomást önmegvalósításból üti el itt az idejét, nem a fizetésért. Kell, hogy valami legyünk, és ez rögtön be is következik, ha bármilyen csekély bérért mélázik az ember a kölnik, fogkrémek és borotvahabok között. Ha ingyen, vagy ami még rosszabb, azért merengene, hogy megértse a csillár körül röpködő papírmadárkák koreográfiáját, hülyének tartanák. Csak a műkörmének kiépítése és tatarozása fölemésztheti egy hasonló bolti lány havi keresetét, hozzá a festékek, az ékszerek, a ruha. És szabad. Szabadabb már nem is lehetne. Lám, azt csinál magával, amit akar, tilosat nem ismer. Egyet sulykolnak bele kicsi kora óta: nincsen különbség jó és rossz között - ez a főlecke, amit megtanult. És mert okos, kikövetkeztette s tudja, hogy egyre megy szép és rút, fent és lent, és belül senki nem tart sehová, mert nincsen belül, haha. E jegyben libben tovább már holnap, mert itt és így valamiért elviselhetetlen. Kevés, semmi, kibírhatatlan, crazy. Kibírhatatlan az émelyítő, mászkos bőség, a tétje-nincs-szabadság. A lány még nem gyanakszik, hogy nem ő volna szabad, hanem a rabszolgajel-karikák uralkodnak rajta, melyek átfurkálták édes kis fülecskéit, de sejt valamit. A lelkében nesztelenül hullámzó homály különös, vattás, mint a tévé rémfilmjeiben a köd, amely egy óvatlan pillanatban gyilkos űrpolipként csusszan le a belé harapó torkán. Ordít. Pillanatnyilag még nem a torkából. 2. Különös ma az ország lelkének hangja. Egyre harsányabb és formátlanabb ordítás harsog a nyilvános szexből, a zöldségesek pultjára kitett rádiókból, az összegrafitizett várostérképekről és HÉV-menetrendekről: jaj ne, ne tudd, hol a Lajos utca, merre jár a tizennyolcas villamos! Vessz el, vessz meg, rakd be, kapd be! Bla, bla, bla! bömbölnek az óriásposzterek. A modellek szándékoltan undorítóak: vízihullakék szájjal csókolnak-szopnak üdítőital-kupakot, testük püffedt, kihánytlecsó-rózsaszín, arckifejezésük crazy. Mint az újságírók dumája az amerikaias hetilapban, a magánrádió és -tévékloakákban, sőt, már az irodalmi folyóiratban is folyékonyan és szakadatlanul bazmegezik a művelt jegyzetíró. Élőbeszéd, tényleg! Nahát, valóban így ugatnak a lumpenek, a drukkerek, amikor szétverik a stadiont, a bunkofonos vállalkozók, a lumpentőzsdések, a lumpenértel29

miségiek és az édes jó lumpenanyukák a játszótéren: Baszd szájba a kurva anyád kislányom! Dzsanettka biz’ elhasalt a pocsolyában. Ott fekve-bőgve tudja meg szegényke, hogy ő egy nagy fasz, de nem a szó jó értelmében. A lumpenpolitikusok is lumpenmorálban nyomatják a lumpendemagógiát. Hogy ez az élőbeszéd talán inkább halottbeszéd volna? Tudja egyáltalán valaki, hogy miről volna szó? Megértünk még ilyen elemi gondolatmeneteket pl.: vagy megtisztítjuk, ami szennyes, vagy piszkosak leszünk mi magunk is? Már abban a pillanatban, amikor korszerűen sunyi másságosdiból úgy teszünk, mintha nem volna különbség kosz és tisztaság, moslék és halászlé között. Ki figyeli-mérlegeli, hogy mit jelentenek mostanában a szavak, a dolgok, s mi magunk? Ki nem csavarja furt az erősítő gombját, hogy őt, csakis őt tessék figyelni? És ki hallja ezenközben a másikat? Miért is hallgatná? Aki ordított már, tudja, hogy az ordítás süketté tesz. Elsősorban az ordító fülét zárja el, aztán a lelkét: lehet érdekesebb-e bármi annál, amit én üvöltök? A színész azt ugatja a vásznon, hogy szép időnk van, igyunk egy kávét a kertvendéglő teraszán, s rángatózik hozzá, keze-arca kifacsarodik, fröcsög a nyála, kapálózik, artikulálatlanul fröcsögi a szavakat. A közönség kacag. Világsiker. Tódulnak a nézők és az oldalukat fogva visonganak a moziban. Kárpáti Jancsi a húszas években legendásat bukott ezzel a stílussal a decsi Tűzoltó Egyesület színielőadásán, ahol Vakarcs kutyát próbálta életrekelteni a tanító úr szerkesztette Állatok Farsangján. A közönségtől füttyöt kapott és záptojást. Műkedvelő, no, műkedvelő, de ennyire már ne. Kárpáti Jancsi ma a „tömegkultúra” és a „magas” közös nevezője lehetne... 3. A forma a létező szellemi realitása. Aminek nincsen formája, vagyis szellemi valóssága,(sic!) az nem létezik. Nem is képes létezni, legföljebb látszatokat kelteni. Ebből következik, hogy a forma a legkevésbé sem alak, tünemény, káprázat, kormánytöbbség vagy tetoválás. A forma a lehető legstabilabb létező, Szókratész fogalom néven kutatta, hogy mi is volna. Még akkor is létezik, amikor a fizikailag látszó, látszott alak mely eredetileg valamikor - ha úgy tetszik hordozta, már az enyészeté. Vagy ha ez az alak - úgymond - nem is élt a földön. Raszkolnyikov, Sancho Panza, vagy Ráma királyfi figurája örök, noha. A gazdaságkori fordulat mefisztói célja a szellemi realitás megszüntetése. Kívülről a fogalmak relativizálása - ah, ki tudja meg megmondani, mi a jó, a rossz? - formák szétszedése, a társadalmiaké, a művészieké. A szerelem, a munka, a család, a vallás, a játék formái egyaránt fölbontva, a bontalék is tovább rontva-bontva, ha maradt volna belőle valami csoda folytán valami, az is. Fasírt. A szakrális ember a szellemi realitásban él. Ennek a realitásnak valóságos tere van, valóságos ideje, valóságos anyaga. E tér középpontja Isten és teremtménye hasonlósága miatt szinte egybeesik. A szakrális ember realitása megelőzi a formát, mert amit megérint, az rögtön alakot ölt, megformálódik. Ő az alkotó ember, aki teremt. Arany keze van, szokás mondani rá, mert ma már csak munkája felől érzékeljük őt s jelenlétét. Szokás hozzátenni, hogy kár, hogy nincs ki a négy kereke. Teremtése ugyanis egyre kevésbé praktikus és sikeres, ma már leginkább csak a család, vagy más apró közösség kívülről úgyszólván láthatatlan mestere. Műve gyakorta csak egy bográcsban főtt lecsó, pár jó szó, vagy üldögélés a diófa alatt. Onnan ismerszik meg, hogy csöndes öröm, halk szeretet és boldogság szivárog körülötte, mint valami szerény illat - de még a halála után is. Már Hamvas megfigyelte, a szakrális ember rejtőzni kényszerül: az ivásba, mint Ady, a bolondságba, mint Hölderlin. Vagy a kettő keverékébe, mint Latinovits, vagy a tiszapalkonyai raktárosságba, mint Hamvas. Mindenképpen olyan

30

maszkot választ a korkínálatból, ami távol esik a közvélemény szemében sikeresnek tekintettől. Tudjuk mi a siker: fénypénz, borús időben sitty. A vallási ember a tér isteni középpontjából kiesett, és ez létének a legfőbb fájdalma s élménye. Tragikus figura. A formák betöltésén keresztül vágyik visszatérni a Paradicsomba, keresi s próbálja megélni a szellemi realitást: a szertartásokban, a jelképekben, a szellemi hierarchiákban, a ruházkodásban és építkezésben, ünnepekben, étkezésben, a drámában, a művészetben, katarzisban. Civilizációja ezért kultusztól áthatott kultúra; közös ihlet, vagy Huizinga szavával: közös eszmény fűti a közösséget, melynek életében az anyagi és a szellemi értékek „összhangzatos egyensúlyt” képeznek. Ezért a vallási ember örökké keresi a szépet, a rendet, a harmóniát, az „élet értelmét”, a szentséget, ami mind a formának különböző megnevezése. A legmélyebb forma, amit a vallási ember keres, az önmagáé s Istené, hiszen ő a Teremtő képmása. Az Alkotótól kapott forma az igazi szellemi realitás számára, ezért törekszik hasonlítani Rá. Életének célja, hogy a reális időbe, az öröklét idejébe beléphessen. Akkor is, ha történetesen hitetlen; ha nem imádkozik, akkor verset ír, fest, zenél, hogy a művészet formáin át vergődjék el a realitásba. Ezért, a forma közös nevezőjén látszik oly gyakran egybeesni vallás és művészet. A kopasz lány nem gondol a realitással. Eszébe sem jut, hogy ez a kérdés létezhet, sőt, ennek megértése volna az ő számára pillanatnyilag a legfontosabb. Istennel sem gondol. Nem tagadja - ez túl heves érintkezés volna számára. Őt nem foglalkoztatja ilyesmi. Nincs dolga vele. Amiként a szentséggel nincs, úgy a művészettel sincs és képtelen volna például csipetkés kakaspörköltet főzni. Egy-két szem paradicsommal és erős zöldpaprikával. A pörköltben a csipetkék kemények lennének, mégis ízesek, gömbölydedek és szögleteskék, épp olyan kicsik, mint amilyen nagyok. Sem nem érti, sem nem érdekli. Elvan nélküle, mert lám, el lehet lenni. Mi több, szabad! Mondhatnánk, ha keményen akarnánk beszélni, hogy a semmi a dolga. Ettől természetesen éppen olyan elfoglalt, mint egy szalagmunkás, vagy egy meditáló fakír. Mindenesetre az üzemmé lett létet elutasítja, ezért kerüli az olyan állásokat, ahol a műkörme meglazulhatna, ámde éppen a realitáson kívülisége akadályozza meg abban, hogy következetes legyen, és a létüzem őrületét fogyasztóként is elutasítsa. Utálja, ámde a mézet Hamvas szavával - nyalogatja. Pillanatnyilag a szülei kontójára, később férjei fogják állani a cehhet. Ő a fizetésből is teljesen kívül szeretne maradni, lehetőleg örökre. Ha életprogramját egyetlen szóban szeretnénk megfogalmazni, ez a szó illik ide: kikapcsolódás. Élni, s a létből mégis kikapcsolva lenni. 4. Állítólag identitászavara van a kopasz lánynak, a bazmegező íróknak és tanszékvezetőknek, a kisfiúkat kínozó homoszexuálisnak, a drukkernek, aki a meccs után az ellenfél szurkolói közül kettőt megölt a fölszakított ülésdeszkával. Vallatásakor saját csapatának játékosai közül csak hármat tudott megnevezni. A három közül az egyik már évekkel ezelőtt visszavonult. Az identitás azonosságot jelent. Zavara az önazonosság megbomlása; az illető nem tudja, hogy kicsoda ő. Kiesett térből és időből. Számára nincsen többé középpont, legalábbis nem érzékel ilyesmit - hogy benne, személyisége mélyén, jelen volna a teljes tudás a mindenségről? Pillanatnyilag meg sem ért egy ilyen mondatot. És mert közép nélküli, tájékozódása iránytalan. Úgy is mondhatjuk, hogy valaminő formátlan quasi térben és quasi időben leng, amit a mass-média tákolt számára reklámokból, szappanoperákból és pokolhírekből. Mindenesetre nincsen tudomása Homéroszról, Tomori Pálról de saját dédanyjáról sem. Benne a törté-

31

nelem megszakadt nemzetestül, hagyományostul, időstül, országostul. Ez a nyeglének látszó, de valahol mélyen ordíttatóan fájdalmas nemtudás természetesen nem friss. Történelmileg és egyénileg sem. Több nemzedéknyi élet óta leplezi a szerep, a siker, a pénz, a fejlődés. Úgy látszott jó ideig, hogy nem is fontos. Hogy feledhető. Pontosabban helyettesíthető, még pontosabban leváltható a személyes sors és lét kívülről, vagyis Dolgokkal: csúcscuccokkal, ranggal, hatalommal. Hogy az ember anélkül, hogy odaadná magát, hogy felelősséget vállalna és szolgálatba lépne, lehet menő fej, kopasz lány, sztár. Egyén. Egyénnek mondhatjuk az identitását vesztett személyt. Az egyén olyan én, aki összetéveszti magát az Egy-gyel. Nem a világ középpontjába vágyik, hanem magát gondolja a világnak - anélkül, hogy igazi tudás volna önmagáról... Valójában a személy ellentéte, a tömeg szinonimája: tömegatom. Ezért vágyik különbözni minden áron, ezért ordít. Mindenesetre a létminimum alatt él, amennyiben sikerült életprogramját megvalósítani, vagyis ha sikeresen kapcsolódott ki a létből, az összes olyan felelős szellemi és emberi viszonyból, amelyek a személyt telítik-alkotják-formálják. Jelesül a szeretetből, a szolgálatból, a szolidaritásból, a szépségből, az erényből, üdvösségvágyból, a bűn-gyűlöletből; Isten képmásának hordozásából. Mivel egyénként lehetetlen volna akár egy másodpercig is létezni, a kísérletező, a kikapcsolódó ember mégiscsak kénytelen bekapcsolódni és eltökélt szándéka ellenére azonosulni. Vagyis ha Istennel nem, akkor a Dolgok által minősülni és létezni: mintegy realitássá válni. S lám, ezektől a quasiktól viszi valamire az ember. A bölcs magyar nyelv belát a csapdába: a névmással jelzi, hogy nem tényleg, nem személyként, akiként, hanem a Dolgokhoz való viszonyában. Más szóval sem birtokában, sem vágyainak körében immár nincsen semmi, ami ne volna viszonylagos, hervadó, mulandó - és látszólagos, vagyis irreális. És hirtelen elbődül a lélek mélyén a hiány. Az ordítás eleinte a lélek sziszifuszi munkájával, olykor az egyén akarata ellenére építgetett rend, le- és szétrobbanásának moraja. Agresszió: a Dolgok rémuralmának terjedését jelzi odabent és külső agresszióba csap át: az egyén versenyre kel az autópályák zajával, a diszkóval, a fényreklámok csillagvakító villogásával. A másik egyénnel. A lét alapállása ma mintha a verseny volna: le kell győzni a többit bármi áron. Így lesz agresszió a többi egyén ellen a szerelme - kettesben tán már nem is ízlene neki a csókja, a grafitije, a gépkocsivezetése, a strandolása, a filmje, a lakása. Természetesen agresszív választ kap versenytársaitól, amire még erőteljesebben felel vissza. Olybá tűnik föl, mintha nem tudnánk, hogy ki ütött először. Holott tudjuk, s csupáncsak álszentségből csodálkozunk, amikor a milliárdos vadászni kezd a villája padlásáról a járókelőkre, óvodásokat mészárolgatnak homoszexuális nevelők, vagy a sikeres író pornógyártásra adja fejét. Bocs, bocsika, mocsika! ordítja a kopasz lány a tébláboló öregembernek, aki végre vevő volna talán, ha akadna az üzletben színes csomagolópapír, olyan elefántos mintájú, amilyen az Ivonnkáé, tetszik tudni, Anika őszre iskolába... és jobb, ha az ember előre... A kopasz lány ordítva kiszáguld a hunyorgató körúti napfénybe és fölugrik a villamosra. A dolog ettől kezdve biztató, mert ismét van remény. Az ordító ember bár nem tudja, hogy ő nincsen, mert az ilyesmiről szóló tudás/nem tudás már a realitás körébe vág, de nemléte, irrealitása, melyben oly kényelmesen sütkérezett idáig, megrendült.

32

Az ateista A hitetlen figyelmetlen: nem veszi észre Isten köszönését. Az ateista ellenben dühös kamasz. Hallja a köszönést, de nem viszonozza. Tüntetően. Atyja elé áll és kihívóan hallgat. Ám miután ő nem bírja a végtelenségig, meg kell törje a csöndet: szólt valaki? Nem, ugye senki. Itt nincs senki. Zavara bevallhatatlan, tehát gúnyolódni kezd, fölemeli az abroszt. Itt sincs senki. Kihúz egy fiókot: itt sincs. Az ateista állítás, ha csak annyi volna, hogy nincs Isten, betudható volna az emberiség pubertásának. Tizenéves korunkban szakadunk ki végleg édesanyánk öléből, s döbbenünk rá arra, hogy a magunk lábára kell állnunk. És lám, képesek vagyunk rá, igazi fölnőttek lettünk. Nő a szakállunk, erőnk egyre gyarapszik, csupa izom vagyunk meg férfierő és asszonyi, naponta lebuktatjuk apánkat, hogy ezt vagy azt jobban tudjuk nála, akaratunk szabad, nosza, legyen még szabadabb. A 18.-20. században kibomló Gazdaságkori fejlemények a megtévesztésig hasonlatosak. Többször érezte úgy a Tudomány e folyamatban, hogy hajszálnyival tud csak kevesebb Istennél - például a fizika, a biológia, a hegeli filozófia, a marxista szociológia a 19. században megismertnek és megértettnek hitte a világot. A genetika napjainkban véli úgy, hogyha kedve szottyan, sosemvolt lényeket teremthet. És szottyan, akár a sihedernek, aki pillangót tetováltat a homlokára, mert éppen az tetszik neki, és dacosan fütyül a következményekre. És a világ a kezünkben. Erőnk akkora, hogy a Földet bármikor tízezer kisbolygóvá apríthatjuk. A társadalom örök problémája is megoldva: a gazdaság szakadatlan fejlődése mindenki számára lehetővé teszi fogyasztása folyamatos bővítését. Igaz, a serdülő romantikához kissé laposak a kilátások, de a többség - minden tinédzser így tudja -, nem olyan mint ő, nem vágyik szárnyalni, csak termelni és fogyasztani. Atyja ellen lázadó kamaszunk túl sok brosúrát olvasott, túl sok Freudot, meg bulvárlapot, mértéktelenül nézte a tévét? Majd kinövi, és az Úr, ez a derék, jámbor liberális Isten, majd megbocsát neki. Mert ha mégis létezik, úgy sincs egyéb választása... De kinek bocsát meg? A harcias tagadásban rejlő hátsó gondolat, hogy ember sincsen. Isten nélkül ugyanis nem beszélhetünk az ő képmásáról, szabad akaratú, erkölcsi, vagy bármilyen felelősségű lényről, a szellemi létben osztozóról. Helyén valami más áll. A tagadó helyén, természetesen először az ő helyén, aki persze tagadását szabad akaratából tette... Badarság, bőszítő. Éppen ezért az öregedő kamasz hetykesége helyébe düh lép. Istengyűlölet és állandó sértettség. Kikérné magának, ha valaki rámutatna, hogy például a kultusz nélküli kultúra fából vaskarika. Ez az elképzelés nem egy a lehetséges sok közül, hanem maga a lehetetlen. Az eredmény mutatja. A tagadó helye innentől már nem a lét, mert lét sincsen a tagadás következtében, csak az a talpalatnyi zsombék, melyen az egyén pipiskedik, hisz a lét, a teremtést átható közös ethosz valójában Isten és ember szellemi közössége. A léten kívül csak élni lehet valameddig, csillapíthatatlan mohósággal habzsolni, amíg tart. Amíg el nem fogy. A tagadás szellemének árnyéka, az ateista, ha rávesz arra, hogy nemlétezőnek gondold el magad, akkor többé nem az erdő gondol el téged, nem a föld, nem az ég, nem Isten és nem ember, hanem a viszonyok. A habzsolási viszonyok, a nyakkendőd, a kocsid, a tévéműsor. A Dolgok. A nem-ember ember, a Barbi. Ő persze nem dolog, nem állat, hanem démon. Nájlondémon. Műhaj, műszag, műszív. Műlét műélettel művilágban. (Nem hangozhatott el a Vasárnapi Újság semelyik adásában sem 1996 elején.)

33

Mefisztó utca 24 1. Az ördögről tudni ma tilos. Írni a legszigorúbban - lám. Még az ördögös szólások is kimentek a divatból, ellentétben az istengyalázásokkal. A nép zöme azért tart valami szellemi kapcsolatot, például hisz Istenben - a „maga módján.” Tomka Miklós és mások kutatásaiból tudjuk, hogy meg van ugyan keresztelve a magyar nemzet túlnyomó többsége, ám a szociológiai szempontból „komoly” keresztények aránya nem éri el a húsz százalékot. Európa sok régi keresztény demokráciájában a helyzet még rosszabb. Hányan lehetnek keresztények Isten szemében? Az egyéni módon hitt Isten minéműsége roppant változatos lehet. A kutatások erről is szólnak, csak egyről nem, a legnagyobb taburól, ami körül az utóbbi évszázadban teljes a csönd. Amiről sem szociológusok, sem papok, de még a magasságos, a majdhogynem mindenható tévésztárok sem mernek beszélni. Arról, akit a személyes és szerető Isten ellenségének, a személytelenség urának tudunk, akit irodalmi művek Belzebubnak, Szemjaszának, Lucifernek, Mefisztónak mondanak. Miképpen az Indiában élő dzsainisták Istent olyannyira tisztelik, hogy nevét ki nem mondják, semmilyen összefüggésben sem beszélnek róla, még csak nem is gondolnak rá, úgy létezik ez az alak a posztmodern tudatban: kimondatlanul és kimondhatatlanul, a maga természetéhez igazodva, személytelenül. Az ördögről itt szó nem esik, holott a történelem jelen szakaszában szabadon grasszál, hatalmaskodik, de vele kapcsolatban még kérdést is tilos föltenni... 2. Ki nem hallotta még az Örömóda, vagy a H-moll mise egynémely jellegzetes taktusát fölcsendülni olyankor, amikor egy mosópor, egy autó, vagy egy befektetési jegy készül a mennybe menni? A zene árulása? Vagy egyszerűen foglyok ezek a művek, rabszolgák, cédák, akiket bárki pecér megkaphat? Anyaggá ürültek, ahogyan mondani szokás: Beácska, előkészítette az anyagot a koncertre? És a kortárs zeneszerzők? Ugyan hányan mernek közülük visszautasítani egy busásan fizetett megbízatást: igazítanák már valamelyik klasszikus, vagy önmaguk legszentebb zenei gondolatát a piaci sikerről álmodó bájos kis menstruációs betét szárnyalásához? 3. Gondoljuk el, mintegy kísérletképpen, hogy a közelmúlt évszázadok sorsdöntő pillanataiban simabeszédű, elegáns, mégis izgalmas küllemű urak keresték föl a fönnforgó országos- és világhatalmasságokat - nagyjából Goethe kortársait - és ajánlatot tettek nekik. Persze csevegve, esetleg pezsgőzve, vagy finom portóit iszogatva, netán még finomabb tokajit. Közben bon mot-k a kegyelmes asszonynak, mert hiszen ő is jelen volt volna, miért ne? A papagáj is az ezüst kalitkájában, hisz róla is szó van. Sőt a verebekről, a parasztokról, a dokkmunkásokról és a legyekről, éppen ezért az izgalmas küllemű urak a csapszékeket, az iskolákat, meg a lelkészlakokat is fölkeresték volna. Itt rund pálinkát fizetve az ismerkedés áthevítése végett, ott gáláns alapítványt téve az árvaház javára.

34

Az ajánlat természetesen mefisztói. A szokásos. A szellemi eredet és kapcsolatok megtagadása, a jó és gonosz tudásának elfeledése, a kettő közti különbségtételről és az üdvösségről való lemondás, cserében a haladásért, a bőségért, a káprázatos fejlődésért, a penicillinért, az űrhajóért, a demokráciáért. Hogy netán a gyöngék, a betegek, az élet elárulásáról volna szó? Az anyagért? Szegény országokban kevéske anyagért, jómódúakban többért és egyre többért, és a leggazdagabbakban is tilos lesz torkig lenni, és azt mondani, elég? A szerződést tessék betartani! Mefisztó, lám, hűséges, ő állja a szavát. De mégis, nem túl kockázatos - II. János Pál gondolatával - az élet kultúráját elcserélni a halál civilizációjára? Hiszen a szellemi rangjáról lemondott ember - Hamvas Béla szavával démonná lesz, mert nem az állat, hanem a démon áll az eggyel lentebbi létfokon. A korabeli hatalmasságok, hitveseik és papagájaik az ezüstkalitkákban bizonnyal megborzongtak volna a szédítő ajánlat hallatán, és elsőre fejet ráztak volna. Álljon meg a menet! Isten a világot nekünk adta, hogyan is árulhatnánk el, miért is pusztítanánk el tulajdon szülőbolygónkat? A homo piaciensis mohósága közismerten kielégíthetetlen. Ámde a nyájas vendég kitartó udvariassággal ismételte volna ajánlatát, melyet mézes ostya borított: az igen a köz szent érdeke: a haladás most fog bekövetkezni, a nép most fogja áldásait élvezni, a Föld pusztulása odébb lesz, ki tudja mikor, és előbb-utóbb amúgy is. És az ember tán nem azért ember, tán nem azért oly csodálatosan bölcs, ügyes, leleményes, nem azért fejlődik, hogy úrrá legyen a nehézségeken? Kitalálhat addig bárakármit. A társadalom pedig, ha erkölccsel nem, hát joggal kordában lesz tartható, a demokrácia kiegyensúlyozó okossága pótolja majd az ethoszt. A becsvágyókat pedig előbb-utóbb megvesztegeti a siker. Akik pedig életszentségre, kockázatos szellemi kalandokra áhítoznak, vagy hősi, felsőbbrendű életről álmodnak, azokat majd lassacskán korrumpálják a fogyasztás egyre szédítőbb lehetőségei. Ne, kérem, ne használjunk ilyen erős kifejezéseket. Lekenyerezik? Az is sok. Inkább rábírják, hogy szívük kielégülését a szerzés, az élvezetek, a birtoklás szabadságában keressék. Meg fogják lelni. Az ajánlattevő szemében meleg barna? kék? zöld? cirmos? fény. Tessék válogatni, az öné a legmeghittebb, a legbiztatóbb. Isten? Számonkérés? Ugyan kérem, Isten nincsen. Ettől különös, mondhatni perverz hidegjárás cikázott volna végig a hatalmasságok és a hitvesek meg a rakodómunkások továbbá a lelkészek és a papagájok - Goethe kortársai - gerince tájékán; éppen annak szájából hallani az istentagadást, aki a legtöbbet tud Róla. Node az ügyben éppen az a beavatás-értékű fantasztikus csavar, hogy éppenséggel az komendálja a matéria kizárólagosságát, aki maga színtiszta szellem... Hogy az ajánlat átlebbent-e s miként a csehók füstjén és a szalonokban csendülő kristálypoharak énekén, hogy íródtak-e vérbemártott hollótollal kontraktusok, titok. Talán nem íródtak. Node a jó ügylethez elég a ráutaló magatartás is. Elég az eredmény. Namármost, ha körülnézünk az érett, posztmodern Gazdaságtársadalom tájain és visszatekintünk a megtett útra, akkor kétségünk aligha lehet. Valamik eltűntek a világból és valamik a helyükbe léptek, a világ forgása új irányt vett. Új ember támadt. Félreértés ne essék, nem arról van szó, mintha annakelőtte erényesebb lett volna a homo sapiens. Bűnözött éppen eleget, ámde tudta, hogy mit tesz. Például semmiképp sem tartotta volna vonzónak az olyan lokálokat és autókereskedéseket, melyeket Néróról, Caliguláról, vagy más anya- és tömeggyilkosokról neveztek el. Gondoljunk bele: Hitler-gőzfürdő. Értette még, sőt komolyan vette az ilyen mondatokat: „Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja? Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért? (Mt 16. 26.) Vagy elszégyellte magát Máté szónoki kérdései hallatán: „Melyiketek ad a fiának követ, amikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, ki ad neki kígyót?” (Mt 7. 9-10.) Micsoda kérdések ezek ma, amikor évente apák(?) és anyák(?) 35

milliói küldik magzataikat fényes műtők hulladékvödrébe, és e példátlan holocaustot a szabadság ünnepének-bizonyítékának tekintik a haladónak mondott erők és szócsöveik? A világ mai kérdései között nem szerepelnek többé a szellemiek. Menny és pokol, az üdvösség kérdése lekerült a napirendről. Az iskolák technikusokat képeznek. Véletlenül sem céljuk nemes lelkű ifjakat, erényes leányokat nevelni, a lelki tisztaságra törekvés magánügy. Köztünk legyen mondva: deviancia. Ha a roppant méretűvé dagadt bűnözés, narkománia, életellenesség orvoslására ilyen célt tűzne maga elé egy oktatási miniszter, vagy nemzeti alaptanterv, a sajtó azonnal az emberi szabadság elleni támadást látna benne és gúny tárgyává tenné. Ízekre szedné, a népakarat pedig elsöpörné és elképzelését törvényi tilalom alá vetné. Persze Szemjasza-Mefisztó nevét közben senki ki nem ejtené. Napestig sorolhatók a bűnpártolás példái és az erény tilalmának a példái. 4. Mondhatná valaki, hogy ez az ízetlen ördögözés nem a nagyközönség elé való, legföljebb teológiai folyóiratba, hittanórára, szemináriumba. Talán öntudatlanul mondaná, mert a korpropaganda már a zsigereibe ivódott, és maga sem tudja, hogy mikor beszél ő, mikor szólal meg benne valaki más. Mikor cenzúrázza oly szabadnak vélt gondolatait! A Másik? A havi egymillió sikerrel megvesztegetett nemzedékek még hálásak is, amiatt, hogy a régi tabuk ajtai nyitatlan kinyíltak előtte. A kisajtók inkább, vagy előbb, végül a kapuk is. Ki az a rejtélyes portás, aki különféle ideológiák leple alatt kezeli a kulcsokat? Titok. A lényeg, hogy sosem látott szabadságokba bocsátott bennünket. Hisz nem csupán szabad, de ma már úgyszólván kötelező lett a paráznaság, beleértve a szodómiát is - ellenében a hatodik paranccsal. Embert ölni - a negyedik parancsot megszegve - immár emberi jog - lásd abortusz és euthanazia. Az első két parancs megtörése, az istenkáromlás szóvirággá lett a művelt társaságokban. És egyáltalán. Az összes parancs megszeghető a Törvény ellenében, ha a világi jog megengedi. És megengedi, mihelyt a többség megszavazza. A többség pedig megszavazza, amit érdekének vél és ideológiájához igazodónak. Kinek az ideológiájához? A mindent elsöprő szabadsághullámzásban kinek tűnik föl, hogy e drága kincs, a szabadság, midőn a „lelkiismeret szabadságának” ideologizáltatott, lassacskán a lélek szabadságából a test szabadságává változott. Nem lehet elégszer ismételni: Jézus szerint a szabadság szellemi, ugyanis a bűntelenségen nyugszik - Ján 8. 32. skk. A bűn tesz szolgává, mert a bűn a világrend, a lét, az Isten-ember viszony megrontása. Hogy kinek a szolgája a bűnös? A rejtélyes portásé. A szerződést, vele, egyenként írjuk alá a tetteinkkel. Úgy tetszik, mintha az üdvnek, amiről a mefisztói szerződés népe lemondott, ellentétele volna a bőség és a szabadság. De a Másik okosabb a gazdaságkori egyesített akadémiáknál. Azt adja fizetségül, ami különben is a miénk. A bőség az otthonunk, a Föld föléléséből származik. A „csengő arany” reggelre kéndioxiddá, mocsárrá lett tóvá, kiirtott erdővé, szétrombolt ózonpajzzsá változik. A szabadság pedig kényszerpályákat jelent, a bűn szabadságát és a Dolgokét. Aki aláveti magát, az a Dolgok szolgája lesz. Véglény, akinek egyetlen létoka a Dolgok útjának egyengetése, termelése és elfogyasztása. Ha szolgálatából kiesik, vagy föllázad, mert emberi szabadságra vágyik, deviánssá nyilvánítják. Szegény lesz. Szegénynek lenni pedig éppoly abnormális a 20. század végén, mint szűznek vagy szentnek. A fényes Dolgok káprázatában alig látható, hogy az anyag, a drága nyereség, ebben a szellemtelen megközelítésben nem műveltetik, nem nemesedik, nem emelkedik, hanem hulladékká lesz, 36

mint a magzataink. Hiszen a szellemtelenített - entropizálódott, a Rendből kitett, a materialista - anyag a szar: kiégeti a borsót és a petúniát, ha pedig filmet csinálnak belőle, vagy zenét, vagy papírra nyomtatják, akkor a lelket perzseli ki. Immár aligha rágódhatunk gazdaságon, politikán, az ifjúság válságán, a környezetvédelmen vagy médiaháborún, a kor kedvenc gumicsontjain anélkül, hogy a Belzebub-SzemjaszaMefisztó-Lucifer realitást figyelmen kívül hagyhatnánk. Mert gumicsontok e fájdalmas gondok mindaddig, amíg a mefisztói kontraktus fönnáll, amíg sokan, a többség(?) úgy véli, hogy a kontraktuson belül kell próbálkozni. Mert édes a méz a madzagon. Ha így állunk, akkor ott folytatjuk, ahol eddig: a nincsben. Az ördög utcájában. Olyan pocsék politikai és gazdasági eredményekre jutunk mint eddig, olyan önföladó, világgyilkos civilizációt építünk önmagunk és utódaink rovására, mint eddig. Európával, a NATO-val vagy anélkül. És a végelszámolásnál „figyelmen kívül” fognak hagyni bennünket, ha éppen azt nem mondják, hogy maradjunk most már azon az oldalon, amelyiken eddig álltunk...

37

A kommunikációról avagy Miként lehetséges, hogy az Egyház nem veszi észre, hogy a kor századok óta a mefisztói szerződés jegyében áll? 1. A szakrális korban a kommunikáció középpontjában Isten állt. Aki maga a legteljesebb kommunikáció: a Szentháromság folyamatos és örökös trialógusa és legbensőségesebb közössége, ahogy Boross Géza mondja. Az első embernemzedék communióban = közösségben - Egy-házban - létezett Vele; beszélt Ővele, Hozzá kiáltott, Tőle kapott feleletet, Általa érintkezett társaival, mint Ádám és Éva, Káin és Ábel, Hénokh és Ábrahám. A vallási korban a kommunikáció centruma nem változott, a szólás módja igen: az istentisztelet került a kommunikáció középpontjába. Mindenki tudta ugyan, hogy a létezés szent, de lét és élet kezdett elválni. A bűnben... A kettő közé, igazából Isten és ember közé a hidat a rítus, a kultusz építette. A kultusz nyelve egyszerre a Teremtőé és teremtményéé. A kultusz által fűződtek az emberi megnyilatkozás nagy alkalmai: a mulatozás évada, az aratásé az évkör ünnepeihez, ugyanakkor az élet örömteli és tragikus eseményei is belefonódtak a szentség, az isteni kommunikáció rendjébe az esküvőben, a keresztelőben, az első áldozásban és a bérmálásban, a temetésben. De a hét közönséges főünnepe, a vasárnap az Istené is és az emberé is, pontosabban a családé, mint a legtermészetesebb emberi communitasé. Mondani sem kell, hogy az ünnep lényege a communicatio és a communitas: az emberi közösség belső beszéde és Istenhez kapcsolódása. Különösen mély ez az összefüggés az izraelitáknál: az ő ünnepeik egyszerre szakrálisak, családiak és nemzetiek. Az öröm, a munka és a gyász megszentelése, megszenteltsége értelemszerűen meghatározta a beszédmódot is. Az érintkezés Istenen keresztül történt: a legegyszerűbb étkezés is istentisztelet kellett legyen, akár a köszönés: Dicsértessék a Jézus Krisztus! Isten áldja! Béke veled! Csöppet sem véletlen, hogy a „pogány ősidőkben” a beszélgetési központoknak számító helyek mind transzcendens megvilágításban álltak. A malmokban, a kovácsműhelyekben naphosszat kellett várni néhány zsák gabona megőrlésére, vagy egy pár ló megpatkolására - a népmesék és a babonák máig jelzik e két hely hajdani szellemi telítettségét. No, a kocsmákról sem feledkezhetünk meg, e különös, transzcendens pontokról, gyakran sötét szentélyekről, ahol az úton járók az étkezés és az ivás szent cselekményét végezték. Nem beszélve a fodrászműhelyekről, a férfibeszélgetések negyedik nagy színteréről, amelyekben szintén nem közönséges mesterséget űztek, gondoljunk csak Sámsonra, vagy népmeséink, ősmitológiánk nagy-szakállú törpéjére, Hétszűnyi Kaponyányi Monyókra. 2. A Gazdaságkor kifejlődtével és uralomra jutásával a kommunikáció középpontja megszűnt. How do you do? Ça va? Hogy vagy? Ember szól emberhez, közvetlenül, de nem vár választ. Hamisítatlan quasi köszönés: mintha érdekelne, hogy van az illető. Elmaradottabb népek gyermekei, például a magyarok, akikben még élnek az előző korok emlékei, zavartan magyaráznák, hogy hál’Istennek megvolnának, éppen most... Mire a fejlett quasi-ember vagy fölényesen vigyorog, vagy maga is zavarba jön kissé, hisz a Szétválasztás saroktörvénye szerint egyik egyén sorsa a másikra nem tartozhat. 38

Ami centrumnak mutatkozik, az az értelem. Ennek quasi-szakrális megnyilatkozása a Tudomány. Bizony, az Isten helyére lépőnek istenként kell viselkednie. Ez kikerülhetetlen, a világ teremtettségéből következik. Vagyis föl kell ölteni a mindenhatóság talárját, amúgy a császár új ruhájaként, mert sajna’, a Tudomány - emberarcúsága ellenére - rögtön nélkülözni kényszerül a személyességet, hiszen Isten az imádságban bármikor és bárki által megszólítható, viszont a Tudománnyal csak tanult ember érintkezhet. Demokrácia ide vagy oda, igazából csak a Tudós. Ő közvetíti a Tudomány szentélyéből érkező kinyilatkoztatásokat. Megföllebbezhetetlenül, legalábbis a másik Tudós cáfolatáig. Hogy a Gazdaságkor scientizmusa mennyire valláspótlékként működik, mutatja a nyelv vele (is) kapcsolatos varázsigésedése: a tudomány megállapította, amerikai tudósok vizsgálata szerint, a NASA kutatói kiderítették, a Nature-ben megjelent cikk igazolja, stb. Hanem a császár új ruhája alól az is kilátszik, hogy a Tudós sem érintkezik a Tudománnyal, mert nincsen se Tudós, se Tudomány. Ez a scientista vallás-szurrogátum csapdája: Tudomány-isten nélkülözhetetlen, ám ő kétségtelenül nincsen. Nota bene, Tudós terebélyes ornátusában gyakorta csak egy kis girhes specialista ágál. A Tudomány üres absztrakció, varázsige. A valóságban csak résztudományok léteznek, melyek körében specialisták sugdolóznak a maguk altudomány-istenkéjével. Itt nélkülözhetetlen jelezni Termelés isten és Piac istennő jelenlétét és ítélkező hatalmát a Valóságos Isten képmásának teremtett és Krisztus kínhalálával megváltott emberi személyek és nemzeteik fölött. Ezek - a jelek szerint - maguk kérik ezt az ítélő hatalmat a fejükre. Az államok a kommunikáció ellehetetlenülésének kiküszöbölése végett elrendelték a kötelező népoktatást, hogy minden polgár megtanulja a Tudománnyal, a Piaccal, de legalább a Termeléssel való érintkezés nyelvét. A Gazdaságkor élenjáró országaiban ma már a fogyasztó közönség érettségizik és a túlnyomó többség diplomát is szerez. Mindezek ellenére a Gazdaságkori érintkezés meglehetősen bábelies. Ugyanis a kommunikáció legfőbb tárgya, célja és tere maga a kommunikáció lett. 3. Másutt már bővebben kifejtettem a Gazdaságkor mefisztói szerződésből eredő négy alapvarázslatát: az áldozat irányának megfordítását - más szóval nem adni a sajátunkból Istennek és a közösségnek, hanem elvenni tőlük és a magunk javára bitorolni; a szétválasztást - a természettől egybetartozók, pl.: jog és erkölcs, szerelem és házasság, haza és állam stb. szétkülönítését; a valóság leváltását a massmédia által, s mindezek gyümölcsét, aki ezeket műveli és fogyasztja, az új embert, a Barbit. Nos, a harmadik csoda, a Valóság Leváltása vezet tárgyunk lényegéhez. A sajtó, előbb a nyomtatott, majd az elektronikus, Gazdaságkorban abszolút szabadságot élvez és semmilyen módon nincsen alávetve a népszuverenitás elvének és az abból következő jogi szabályozásnak, a démosz ellenőrzésének. Egyetlen korlátja a tőke - a tőzsdék, a multik, a világpiac -, ami szintén független a hatalommegosztás demokratikus ábrándjától. Kapcsolata a társadalommal tipikusan a Fordított Áldozat jegyében áll. A tömegkommunikáció többé nem ünnep. Véletlenül sem a közösségen belüli, vagy a közösség és Isten közti eszmecsere. Még kevésbé a Szentháromság trialógusa. Lényege, hogy a beszélő, a kommunikátor kívülre kerül. A médiaszemélyiség, a reklámbaba, a sztár közös vonása, hogy mind kilépett a közösségből, kívülről próbálja manipulálni, rábeszélni valamire a tömeget, amely ilyeténképpen nem alanya a kommunikációnak, hanem tárgya. Joggal, hisz a massza éppen ellentéte a közösségnek. Kitűnik ez a kommunikátor beszédmódjából is, amely rendszerint aljas: nem méltósággal bíró személyhez szól, nem tiszteli, lehet bármilyen mézesmázos, nyalfinta, kínálhatja magát - quasi neki, a palimadárnak! - pucéron. Rászedni próbálja valamire, s ezenközben altesti lénynek

39

tekinti, gerjedelmeket, indulatokat próbál szítani benne, alacsony szenvedélyeket és vágyakat, dühöt, brutalitást, korrupt előnyt, alpári kéjt ígér a telefonálónak, az újságolvasónak, a mozinézőnek, a fogkrém- és gépkocsi vásárlónak, a szavazónak. Híreit eszerint válogatja. Elsőbbséget élveznek a rémségek. Ezeket aztán nem a lét, a világrend sérelmeiként tálalja, hanem mint napi betevő falatot. Meglepő volna, ha nem élvezne teljes tömegkommunikációs támogatást bármi olyan eszme, amelynek célja félrevezetni bennünket a valóságos szabadságunk felől. Nevezetesen elhomályosítani lelkünkben a jó és a gonosz elválasztásának képességét adó őstudást, és hogy ne törekedjünk az igazságra és a bűntelenségre, vagyis a szabadság lényegére. 4. Gazdaságkor négy alapvarázslatának működőképessége természetesen a mefisztói szerződés következménye, mondhatnánk úgy is, hogy adománya. Hogy ez így alakulhatott, hogy a mefisztói szerződésbe azok közül is sokan belementek, akik azt sem tudják, mi fán terem az ördög, szerepet játszik a nyelv átalakulása. Bizonyos, hogy az emberi ősnyelv, az Isten és ember közötti szóértés nyelve a képek nyelve volt. Egyáltalán nem mellékes, hogy a művészet nyelvi alapegysége is a kép. „Fa leszek, ha fának vagy virága” - dúdolja Petőfi. Ez a kép megdönthetetlen és cáfolhatatlan, mint Hamlet töprengése, a görög Kocsihajtó szobra, Csontváry cédrusa, az Örömóda. A valódi emberi élet nyelve is kép: nagyapánk arca, édesanyánké, a szerelmünké, a szülőföldünkké. A kép a teljes személyiséghez szól, az felel rá. A görög színház tud erre a párbeszédre egy szép szót: katharzis. Katharzissal felelünk az igazi nagy képek kihívására: Antigoné kérdésére, a szegény asszony fillérjének csendülésére. Gazdaságkor kialakulása egybeesett a nyelvi átalakulással, ami persze már régóta érett az idő mélyén. A fogalmi nyelv vette át a hatalmat, a tudomány nyelve, a gazdaságé, a puritán erkölcsé. Ez a nyelv már nem az Igazságról szól, bár halvány köze még van hozzá, hanem arról, hogy kinek van igaza. A fogalmi nyelv a vitáé, az izgatottságé, a provokált ellentété, az elhatárolásé. Célja éppen ezért a megértés helyett a siker, a győzelem. A mefisztói alku szándékával megfér: a szellemi kapcsolatokat megszakítani, a kommunikációt (is) pusztán emberek közti viszonnyá tenni. Ez a nyelv demokratikus: mindenkinek és bármilyen bizonyításnak egyenlő esélyt ad, függetlenül attól, hogy az illető az Igazsággal milyen viszonyt tart fönn. Tehát egy létrontó, amorális tény is elfogadhatóvá tehető, ha azt a logika, a jog, vagy bármilyen más, „tudományos” apparátus igazolja. A Szétválasztás tökéletesen megoldható általa: X miniszter eljárása jogilag kifogástalan, bár erkölcsi aggályokat fölvet. Tudjuk, hogy Z. követte el, de nincs elegendő bizonyíték. Gazdaságkor mai, túlérett szakaszában jelent meg a harmadik nyelv, az információ. Ennek lényege, hogy az adott közlésnek van-e hírértéke, ami más szóval annyit jelent, hogy a piac fizet-e érte valamit. Ha igen, jöhet és mehet. Az információnyelv az előbbi kettőhöz képest tökéletesen strukturálatlan. Elutasítja a képnyelv isteni hierarchiáját, a fogalmi nyelv értelmi rendjét, az Igazság, az igaz-nem-igaz dilemma iránt közömbös, s csupán a piacnak és az informatikának a szabályait vállalja. Vagyis az számít hírnek, ami új és ami mediatizálható, mert a média viszi ki a piacra az értesülést. Persze a piac maga is médium, közvetítő. A massmédia és a piac nyelve azonban már nem az ember nyelve, hanem a Dolgoké, melyek a Gazdaságkor urai. A Dolgok nyelve az igazán mefisztói nyelv. A fejlődési sor: Igazság » igaz-nem igaz, melyik kié » mennyit ér a hír?

40

A communión, vagyis a közösségen belüli beszéd, a kommunikáció véget ért. A massmedia lépett a helyére, mint a közösségükből kiesettek, a massá-vá vált nép elleni manipuláció eszköze. Bábelben az ember ugyanígy vesztett el; Isten kitette a communióból és a communicatió-ból. Most a Másik szellemiből dologivá, médiamozzanattá tette a kommunikációt és megkaparintotta. Talán nem véletlen, hogy korunkat információkornak is nevezik, s benne a legfőbb üzleti tényező az információ. 5. Isten nyelve botrány. Nem mediatizálható, nem piacosítható. Értékrendje gyökeresen eltér Gazdaságkor értékrendjétől, hiszen versenyellenes, a kicsit tartja nagy-nak, a sikeresnek megaláztatást ígér és így tovább. Ráadásul egyre kevesebben értik. Már sok pap sem az evangéliumi képek titkát igyekszik föltárni a hívek előtt a szentbeszédében, inkább a pénteki tévéműsorról cseveg, és elutasítja, hogy az egyházi sajtóban, a katolikus irodalomban a szerzők képekben fejezzék ki gondolataikat direkt, fogalmi közlések helyett. A nyáj is bizonytalan. Képződik ugyan egy elszánt és mély hitű-gondolkodású mag, de a rendszeres templomba járók közt is sokan akadnak, ha éppen nem ők a többség, akik az egyházról is mint üzemről, vállalatról gondolkodnak, ahogy Gazdaságkorban például a hazáról, vagy a családról úgyszólván kötelező. Az egyház „anyagi alapjairól” beszélnek, ahelyett, hogy az egyház jézusi fundamentumára építenének és Isten létét éppen olyan reális és eleven tényezőként kalkulálnák be életterveikbe, mint például a lakbért, vagy az őszi esőt. Roppant nehéz persze szembemenni az egész korral, mely éles elmével, előrelátással aknákat helyezett el a kommunikáció terepén (is). Aláaknázta, elfoglalta, ha szabad egy képzavarral élni, sötét aureolával vette körül azt, ami szent. A Gazdaságkori fordulattal egyidejű Egyház elleni támadásokat sok pap hibái és túlkapásai indokolták, de ellenfeleinknek sikerült magát a fogalmat és vele az intézményt - Isten és ember közösségét! - fals csengésűvé változtatni a szekularizálódott médiumokban és általuk a közömbös(ödő) nagyközönségben. Ugyanakkor Róma is későn eszmélt, igazából csak a II. Vatikáni Zsinat után kezdett e jogtalan foglalás ellen föllépni. Hangsúlyozni, hogy az Egyház nem a klérus, hanem Isten népének egésze. Kontra felhangot kapott a klérus szó maga is, különösen azáltal, hogy rendszerint olyan szövegkörnyezet szegélyezi, mely a kor pozitív törekvéseivel ellentétes. Nálunk a negyvenes évek végétől elszánt és megtervezett hadjárat folyt az ország elfoglalására. Mégpedig az ország szívének, a nyelvének, a nemzet kommunikációs rendszerének elfoglalására. A világfolyamatokban értéket jelentő szavak a mediatizálódás során ellentétbe kerültek azzal a kommunikációval, ami a szakrális korban folyt. A Gazdaságkor előtti ember (is) bűnös volt, de üdvözülni akart, létét egy szellemi sugárra remélte fűzni. A gazdaságkori fogyasztó, a Barbi, horizontálisan mozog, például fejlődni szeretne egy nagyot, közben percig sem gondolni arra, hogy a haladás morális, ökológiai stb. árára, aztán eljutni Európába. Európát vö.: a kommunizmussal, a mennyországgal! Kiszorultak a szótárakból olyan kulcsszavak, mint üdv, menny, bűn, paráznaság, pokol és kárhozat. Ki merészel beszélni róluk? Ki meri figyelmeztetni embertársát: ne tedd, mert elkárhozol? Ez pontosan megfelel a többször emlegetett alku lényegének, s lám, ezek a szavak éppen a mefisztói ígéret ellentételeinek: a fejlődésnek, a haladásnak, a sikernek ellenében látszanak vesztésre állni. A Gazdaságkor demokratikus iskoláiban indexre tették azt a dilemmát, ami egyedül érdekes és egzisztenciálisan döntő: üdvözülünk vagy elkárhozunk? Tanító sem beszélhet a gyermekeknek üdvprogramról az órákon, mert az ideológiai befolyásolás, az ún. emberi jogok sérelme volna. Inkább információrobbanást emlegetnek, holott az igazán 41

lényeges információk mennyisége nem változott az utóbbi száz vagy ezer évben: A megváltás megtörtént. Isten szeret. Ki vagyok én? Szeretem-e és miként családomat, barátaimat, embertársaimat, önmagamat, Istent? A többi hír jön és megy, s csak akkor nyer igazi értelmet - mert sok jó akad köztük, melyeket használnunk kell -, ha a lényeges információk hierarchiájába képes betagozódni. Az információs zavar éppen abból ered, hogyha valami kósza hír törli valakinek a lelkéből édesanyja, házastársa, Istene iránti kötelességét. De vajon nem ez a szerződés célja? 6. A legnagyobb tabu a Másik lényét övezi. Ma meg sem pendíthető, hogy ő súg, kever, munkálkodik a sötétben. Szószékről épp úgy hallgatnak üzelmeiről, mint az egyházi műsorok tízperceiben. Ez a cinkos némaság illik a legjobban az ő üzelmeihez. Budapest-Törökkő 1995 december.

42

Egy kulcsszó - avagy a szekularizáció semlegessége 1. A gazdaságkori tudomány szigorúan szekularizált. Ezt így mondja: „semleges”. Mármint szellemi, vagy hogy egy divatos zsurnálfilozófust idézzünk, aki a szellemit az intellektuálissal össze szokta keverni: ideológiai szempontból. A semlegesség neki hitvallása. Kőkeményen leszögezi, hogy pártatlan a van Isten - nincs Isten vitában. Ez az olyanok számára, akik birtokolják a magyar-magyar tolmácsolás kulcsát - mondhatnánk persze angol-angolt is világos kijelentése annak, hogy a tudomány szilárd elkötelezettséggel a nincs Isten-elv alapján vizsgálódik a természetben, a társadalomban és magában az emberben. Vagyis azzal az előföltételezéssel tekint kutakodásai tárgyaira, hogy azok kizárólag az anyagvilág játékai s nem Isten művei. 2. A semlegesség általános gazdaságkori elv, vö.: vallás és babona, helyes és helytelen, jó és gonosz, szép és rút, Isten és sátán stb. vitájában való elfogulatlansággal. Lásd még: „szép a rút és rút a szép” - Macbeth boszorkányai, továbbá: másság. A nyelvben előbb egyenrangúak, majd jóval egyenrangúbbak lettek a káromkodások a hozsannáknál, a „kurva anyád” az „édesanyánál” stb. Általában örömet szerez, ha valaki egy zaftos kiszólással lép be a művelt világ valamely társaságába, és megrökönyödést, sőt zavart keltene, ha Dicsértessék a Jézus Krisztus!-sal köszönne. Tessék kipróbálni! A művészet zöme is semleges. Magyarán kikerüli a lét alapkérdéseit. A szobrászok megszakították az évtízezredes hagyományt és nem mintáznak többé Madonnákat, isteneket. A komponisták jobbára konkrét zenéket szerkesztenek meg diszkóanyagot ódák és misék helyett - ilyesmit legföljebb a reklámfilmek számára készítenek. Az irodalomból - s általa a filmből, színházból - kiszorultak a Miskin hercegek a Sztavroginokkal együtt. A figurák antihősként jópofiznak valami jogi vagy lélektani rejtvényben; fölemelkedés helyett karriert csinálnak, miután ügyesen megoldottak valami technikai problémát, s mielőtt a katarzis tisztítótüzébe jutnának, megpszichézik őket. Ízig-vérig testi emberek, a fasírtevéstől szellemi problémáik elmúltak. Ha lennének, akkor rögtön Isten utcájában találnák magukat, Isten pedig a legcsekélyebb mértékben sem semleges. A szereplők kénytelenek volnának azzal a dilemmával törődni, ami a legalapvetőbb antropológiai adottságuk, létük oka és értelme volna - mármint Vele! És őhozzá képest latolgatni a tetteket. A műtermelés gépezete egyszerűen leállna. Elmaradnának a habkönnyű gyilkosságok, a mézes erotikus szálak elszakadnának. Ha mégis, akkor elnehezednének s a történetet nem értené az ellennevelt közönség, a kiadó, az alkotó. A termék eladhatatlanná válna, sőt kártékonnyá, hisz nem kikapcsolni próbálná létproblémáiból a fogyasztót - vö.: kikapcsolódás1 -, hanem bekapcsolni oda, vagyis fölébreszteni a korkábításból. Isten utcája ennek okáért el van sáncolva a gazdaságkori művészet-biznisz forgalma elől. A hitvalló zsidó írók műveit kivéve Isten és teremtő hatása még folklorisztikusan sem szerepel. Több mint komikus, hogy a legújabb 1

Kikapcsolódás lásd Halál. Halál lásd Kikapcsolódás Cz. G.: Magyar-Magyar Nagyszótár

43

amerikai karácsony-filmekből tökéletesen sikerült kiiktatni Jézuskát. A tömegkommunikáció évről-évre óriási erőfeszítéseket tesz, hogy a népszokásokból is kiszorítsa magát a karácsonyt a metafizikailag közömbös Valentin napi ajándékozással. Ám a regény, a film, a színpad Barbijai a számukra kimunkált szociológiai és a pszichológiai terekben halálra unnák magukat gyártóikkal s fogyasztóikkal együtt, mert ami igazán érdekes az ember számára, az ezeken a kalitkákon túl kezdődik. Vagyis a semlegességen túl, vagyis a tilosban, ezért kell a „művet” telinyomni poénnal, szexszel, vérrel, hogy az izgalom látszata ilyen altesti csiklandások révén megmaradjon. És persze ezért kell ezeket az effektusokat termékről-termékre fokozni és halmozni. 3. „A bioszféra többi lénye közül sajátos adottságai révén kivált, és társadalmat szervező ember... stb.” írja tanulmányában egy máskülönben hitvalló tudós. A sajátos adottságok mibenléte nem részletezhető. A vakmerőt ugyanis azon nyomban tudománytalannak minősítené a szakma és elcsapnák katedrájáról, ha túlmerészkedne a Gazdaságkor akár szocialista, akár libertárius, de egyaránt álságosan materialista tudomány-korlátain. Úgy kell tennie, mintha nem venné észre, hogy hipotézisének semlegessége, ideológiamentessége olyan logikai értékkel bír, mint pl. azt állítani, hogy az ilyen színű, teszem azt, a zöld zászló színes, ellenben az amolyan, például a piros, színtelen. Éppen ezért a „sajátos adottságok” leírásában meg kell állnia nagyjából a két lábon járás, az agyméret, a gondolkodási képesség stb. körében, mert a legsúlyosabb eretnekségnek s egyszersmind elfogult ideologizáltságnak számítana úgy vélekedni, hogy a sajátos adottságok leglényege a szellem. A Teremtő Atyától kapott lélek és a vele való hasonlatosság az oka annak, hogy a homo sapiens okosabb a nagyobb agyvelejű neandervölgyinél, hogy a két lábon járásból többet profitált, mint a Tyrannosaurus rex, a tyúk meg a kenguru együttvéve, hogy gondolkodásban fölülmúlja a delfint, közösségalkotásban, növény- és állattenyésztésben pedig a hangyát. És a lélek, mint az emberben lévő isteni elem nincsen alávetve az anyagvilág oksági és egyéb törvényeinek. Szabad akarattal ruházza föl azt a máskülönben természeti lényt, aki hordozza. Vagyis az ember és az állat közti legdöntőbb, ontológiai különbség a mi duális természetünk. De szemben a tudománnyal, legyünk korrektek, elfogulatlanok és valóban semlegesek. Mondjuk azt, hogy éppen semlegességünk folytán kell figyelembe venni azt az esetet is, hogy a zászló netán zöld. Hiszen elvileg a van Isten - nincs Isten dilemma mindkét megoldásának ötven-ötven százalék esélye van. És ötven százalék nem kevés, sőt sokszorta több, mint amennyit bármilyen tudományos elmélet hibaszázalékként elfogadhat. Vagyis minimum ennyi a valószínűsége annak, hogy Isten állandóan jelen van a Világban és működik. Tesz-vesz, csiszolgatja a Teremtést, csodákat művel, velünk van a világ végezetéig, kiárasztja ránk Szent Lelkét, gondot visel ránk, akár az ég madaraira és a mezők liliomaira, megbocsátja a vétkeinket, más szóval állandóan újjáalkotja szabadságunkat - és így tovább. Vagyis a lét Tőle telt, gazdag, változik-marad az anyag tehetetlensége és mozgása ellenére. Nyilvánvaló, hogy tökéletesen tudománytalan a létet Nélküle, pusztán az anyag önfejlődési eredményének tekinteni, s öncsalás túltenni magunkat bizonyos részeredmények, hm, „idealista okvetetlenkedésein”, tehát azokon a jeleken és jelenségeken, melyek a pillanatnyilag érvényes hipotézisekkel nem magyarázhatók, s melyek az Ő jelenlétére látszanak utalni. Ha a tudomány valóban korrekt és elfogulatlan és semleges volna, akkor vizsgálatait másként, mint Isten bekalkulálásával nem végezhetné. Sem a természet- sem a humántudományokban. Persze az Ő számításba vétele csöppet sem könnyű. Belátjuk. Például Őreá nézve a szekularizált tudomány alapmódszere, a kísérlet nem végezhető. Más kérdés, hogy a kísérletek 44

eredményei amúgy is csak statisztikaiak, a társadalomtudományban még olyanok sem, hiszen ott szakmailag korrekt kísérleti föltételek aligha teremthetők, s még kevésbé ismételhetők meg. Még az olyan gigantikus, mefisztói társadalomkísérletek is, mint a bolsevizmus, más országokban és korszakokban különbözőképpen zajlottak, bármily bigottan ragaszkodtak is a kísérletvezetők a tervhez, s akármilyen könyörtelen szigorral is őrizték az országnyi laboratóriumokat terrorral, hírzárlattal, vasfüggönnyel, massmédiával, közoktatással stb. A csupasz végeredmény persze mindenütt a csőd volt, valószínűleg éppen tervezési hibából, Isten figyelmen kívül hagyása miatt. A libertárius társadalomkísérlet laborhatárai kívülről nézve lágyabbnak látszanak, hisz bensővé tette őket a Négy Alapvarázslat. A terv ugyanaz, az eredmény megjósolható. Csak egy belső félmosoly: az, hogy a társadalomtudományok a tudomány szakmai követelményeinek oly kevéssé tudnak eleget tenni, tudományosságukon csorbát nem ejt. De tovább! A Mindenható befolyásának: haragjának vagy óvó szeretetének ereje, ennek az erőnek a mérhetősége, mérése ismét beláthatatlan problémákat vet föl. Megoldhatatlanokat. Na és? - idézhetjük miniszterelnökünket ellenkező összefüggésből. Ha nem, ha százszor sem, attól még igen. Attól még a tény tény marad, s a Gondviselés mérhetetlenül belekavar a történetbe. Külön fejezetet érdemelnének az ún. politikai tudományok. Vajon létezik-e olyan párt a politikai szemhatáron, mely ki merne lépni a materializmus köréből, el merné vetni Gazdaságkor mefisztói tolvajnyelvét és fogalmi rendszerét, s emberi hangon azt merné mondani, hogy a választópolgárt duális szellemmel telített lénynek tekinti? Például egy keresztény-akármilyen párt el mer-e bátorkodni odáig, hogy számításaiba bevegye: a történelem - a politika - folyama Istentől is függ? Hogy az ország több mint vállalat? Hogy az ember=választópolgár életének igazi célja a boldoguláson túl a boldogság, vagyis az üdv - akkor vajon a politika céljakötelessége lehet-e ezzel ellentétes, ennek hátramozdítója, s nem elősegítője? Hogy a Barbiszavazók ezt kevéssé díjaznák? 4. Nos, a verem kész: a világot tekintsük-vizsgáljuk korrektül, elfogulatlanul, tudományosan. De ki esett a verembe? Lehetséges-e egyszerre logikusnak és következetesnek lenni, és ugyanakkor eltekinteni a Mindenható lététől, legalábbis létének lehetőségétől? Más szóval lehet-e valóban elfogulatlan és korrekt és semleges az a tudomány, amely nem elfogulatlan és nem korrekt és nem semleges, hanem mindennek az ellenkezője? Előmozdíthatja-e az ilyen tudomány - ha egyáltalán az! - a való világ megértését? És egy csöndes kérdés: ki az, akinek amilyen messzemenően biztos tudomása van Isten létéről, épp oly szigorú érdeke, hogy ne imádjuk, vagy legalábbis semlegesek legyünk?

45

A háború korfejleményei Nemcsak a légkör - mondjuk azt - fejlődik(?) s fogy belőle oxigén, ózon, szaporodik a széndioxid, melegszik az éghajlat, kivesznek valaha talpkő eszmények, mint hűség, tisztaság, szerénység. A kultuszról lemállik a kultúra, hogy iparként iparkodjék. Birodalmak omlanak össze, a diktatúrák demokráciává alakulnak, és próbálják érvényesíteni a népakaratot a szavazósdin harsányan kacagó multik, a nemzetközi tőke, a massmédia, a tőzsde ellenőrizetlen érdekei ellen. Megváltoztak a háborúk is. Az egyazon kultúrán belüli régi háborúkban - például az antik görög, a középkori és a reneszánsz-barokk olasz városállamok közöttiekben, vagy az ún. feudális anarchia harcaiban stb. - meghatározó volt a lovagiasság szelleme. E szerint leginkább a harcosok küzdöttek a harcosok ellen, bizonyos erkölcsösnek és nemesnek tekintett szabályok szerint. A zsákmány persze, gyakorta, a civil nép volt. Lovagok még a későbbi ütközetekben is föl-fölbukkantak. Szentgyörgyi Dezső repülő hadnagy, aki 32. légi győzelmet aratott a II. világháborúban, egy alkalommal például jelezte ellenfelének, hogy menekülhet, nem üldözi, mert annak elfogyott a lőszere. A kultúrák közti hadjáratokban a győztes általában összezúzta a meghódított nemzet szerkezetét, értékeit lerombolta, eszményeit megsemmisítette vagy asszimilálta, majd a szellemileg és szociológiailag formátlanná tett tömeget beolvasztotta. A tatár recept nagyjából így nézett ki: a harcban a szükségesnél kegyetlenebbnek mutatkozni, hogy az ellenállók szíve megtörjék. A győzelem után a papokat és a nemeseket - vagyis a szellemi és katonai vezetőket - megsemmisíteni. Az így „pásztor nélkül maradt nyájat” még egy darabig zargatni, kicsit tizedelgetni, foglyokat ejteni túsznak, aztán jöhet a konszolidáció. Ezt a forgatókönyvet alkalmazta a Szovjetunió is Közép-Európában, Castro Kubában, Pol Pot Kambodzsában. Se a rómaiak, se a mongolok, se a törökök, se Nagy Sándor, se Napóleon általában nem akarta kiirtani a meghódoltakat, hanem beolvasztani. A lelkeket igyekeztek megszállni. A római Pax Romana alappillére volt, az egységes jogrend mellett, hogy a leigázottakat nyomban kecsegtették: nem kell isteneiket sem elhagyni, hisz azok megegyeznek a Capitolium lakóival. A törökök az iszlám terjesztésével konszolidáltak - így lettek mohamedánná a szerbekkel azonos nyelvet beszélő bosnyákok. Figyelemre méltó a török konyha és népzene roppant erős jelenléte is a Balkánon! Napóleon polgári törvénykönyvének, a modern jogalkotás e remekművének kényszer-exportjával többet rombolt az európai feudalizmuson, mint híres tüzérségével. Tudniillik a megszállt országokban mindenütt bevezette, s egyúttal hatályon kívül helyezte a többszáz országocska - csak a német területen háromszázat meghaladó - helyi érdekű alkotmányát és statútumait. Korunk egyes számú imperialistája, az USA, elsősorban filmjeivel és fasírozottjaival hódít. A kettő, tudvalévőleg egyazon lényeg kétféle érzékszervhez intézett megnyilvánulása. Mint tudjuk, a lét a szellemi telítettségével több a puszta életnél, éppen ezért központja a konyha. A családi étkezés a legfontosabb emberi közösség szent cselekménye, ebben a világ összes kultúrái megegyeznek. Megegyeztek, amíg léteztek. Gazdag és kifinomult szertartások övezték a legszegényebb otthonban a legszerényebb étel elfogyasztását is, mert kultusz és kultúra egységben létezett. Nem véletlen, hogy a bolsevik terv - megforgatni az egész világot az evésre oly radikálisan gondolt. Amennyiben kioltani igyekezett a házitűzhely parazsát, és helyette üzemi konyhák kultusztalanságába kényszeríteni az éheseket.

46

A gazdaságkori fordulat megdonalc-os változata milliárdokat hozott ugyane cél felé menet, s hangyányi terrorral sem jár. E hadikonyha lényege az üzemszerűség és a fasírt. Üzemszerű, akár Sztaliné: a főzés elsősorban tudomány és technológia kérdése. Pontosan úgy mint a tankgyártás, vagy a kőolaj lepárlás. A hadműveleti cél az egészség mint quasi-kultikus cél: az egészségkultusz tipikus Barbi-vallás. Roppant izgalmas, amikor a cukorgyárak által lefizetett professzorok küzdenek a szacharingyárak tudós zsoldosaival. Máskor a vajüzemek akadémikusai bizonyítják a margarinokról, hogy rákkeltők, mire a margarinosok Nobel-díjasai visszavágás közben bemosnak egy nagyot az étolajosoknak. Erre kardot rántanak a vegetáriusok és a telefonos kézrátétel-guruk. Bárki győz éppen az egészség-fronton, az eredmény minden körülmények között a fasírt. Bármiből. A fasírt ugye attól az, ami, hogy quasi. Hogy lényegében ideológia. Ezért nem törekszik a húsok, zöldségek, fűszerek eredeti ízeinek és szerkezeteinek kiemelésére, fényesítésére, hanem éppenséggel összezúzza, szétporlasztja azokat úgyszólván atomjaikra, és valami mást csinál belőlük. A krumplit - ahelyett, hogy megsütné rósejbninek - előbb főzi, őrli, porítja, keveri, fűszerezi, formázza és úgy süti ki csipsznek, akárminek. A hús ugyanezen a fasírozáson megy keresztül, mielőtt hamburger-pogácsa, vagy hót-dog virsli lesz belőle. A kólák is hajszálra ilyen műstruktúrák, vagyis fasírtok. Semmiben sem különböznek a szappanoperáktól, melyekben szintén a szénsavtól pezseg a cselekmény és attól feszes a színészeket alakító Barbik nájlon bőre. Aki elhagyja kedvükért a decsi mama krumplis gombóccal készült vadasát, Bill bácsi halászléjét, és Mali Losinjban járván nem ül be a Jadranba, ahol Pero a roston sült zubatacok fölszolgálásának szüneteiben a vendéglői dalárda első tenorja, azzal a hódító szemszögéből nézve nincsen gond. Az már el van foglalva. Az parancs nélkül, önként dugja fülébe a dzsudzsu-dzsút, nehogy meghallja a pitypalattyot, vagy a húga kérdését. Ha ilyen békésen is lehet rabokat ejteni, akkor minek a háború? Minek az újmódi háborúk? Láttuk a legutóbbi balkán-háborúban, valamint a gyökeresen más kulturális hagyományú afrikai háborúkban, hogy a harc célja nem a hódítás, a leigázás, mint „normálisan”, hanem a népirtás. Az ellenség teljes megsemmisítése, vagy ha nem megy, elüldözése. Kicsiben ugyanilyenek a futball-háborúk is. A drukkerek, a szkinhedek, a terroristák, az utcai ámokfutó bandák nem „jobb belátásra”, vagy szolgálatra akarják kényszeríteni áldozataikat. Megtéríteni sem kívánják, hanem kinyírni. Persze nincsen új a nap alatt. Mózes Törvényének könyvéből (7. 16.) tudjuk, hogy „Minden népet, amelyet az Úr, a te Istened kiszolgáltat neked, pusztítsd el, ne kíméld együttérzően, és ne imádd isteneiket, mert az csapda volna számodra.” És olvashatjuk számos helyén az Ószövetségnek, hogy a honfoglalók a legyőzöttek írmagját sem hagyták. Megesett, hogy az ökröket, juhokat és szamarakat is kard éle által veszejtették el, mint például Jerikóban - Józsue könyve 6. 21. Másutt még a fákat is kivágták. A rómaiak is hasonlóképen jártak el Karthágóban. Az elfoglalt várost lerombolták, földjét fölszántották, és sóval hintették be, hogy fű se nőjön ott többé. Mégis, a népirtás, mint a hadviselés elsődleges és általános politikai célja gazdaságkori fejlemény. Eggyel előbb, a vallási korban, például a spanyolok kipusztítottak tömérdek indiánt. Egész népeket. Iszonyatos kegyetlenséggel, pénzéhségből, de ahogy jogi nyelven mondják: eshetőleges szándékkal. Nem ez volt a cél. Az indiánok nem bírták sem testileg, sem lelkileg a rájuk kényszerített rabszolgamunkát és állapotot. Ez természetesen nem menti a konkvisztádorokat. Hanem ami északon történt, az mégis más. Az angolszász pionírok és az Államok hadserege csaknem eltörölte a föld színéről az őslakókat. Fizettek a beszolgáltatott

47

skalpokért, mint a vadásztársaságok a rókafarkakért, lemészárolták a bölényeket, hogy a bennszülöttek éhen vesszenek. Ugyanez történik ma Amazóniában. Bérgyilkosok mészárolják a paradicsomi békében élő őslakókat, hogy ne aggassanak a Föld elleni legnagyobb ökológiai merénylet, az Amazonas-menti őserdők elpusztításakor. Ismeretesek a második világháború szörnytettei: kísérlet a zsidók, a cigányok kiirtására náci részről, hogy majd utánuk következzék a többi, „alsóbbrendű faj”; és a szovjet oldalon az észtek, a krími tatárok megsemmisítésének megkezdése. Vagy Délvidéken a magyaroké Tito partizánjai által, ami nem egyszerűen bosszú volt a magyar hadsereg újvidéki vérengzéséért. Hanem stílus, politika és filozófia, ami ismétlődött a Jugoszlávia szétesése utáni szerb-horvátbosnyák népirtásokban. A világháborút lezáró potsdami és párizsi megállapodások, melyeket az emelkedett lelkű győztesek diktáltak, valamiképpen magukévá tették a rémeszmét. Mármint az etnikai tisztogatás gondolatát. Milliókat toloncoltak ki szülőföldjükről, elsősorban németeket és magyarokat. Legyenek tiszta nemzetállamok. Nem lettek, mert a politikai legyen nem a Teremtő szava. Továbbá az első háború után kreált államok határai nem követték az etnikai határokat, melyek ebben a térségben amúgy sem követhetők. Ebben a térségben csupán valami modern Korona-eszme volna követhető: a Korona tagja valamennyi polgár, tekintet nélkül nyelvére, fajára, nemére, vallására etc. Az Államnak pedig mint a Korona ügyvivőjének egyetlen létoka és célja valamennyi polgár szolgálata. Ettől azonban messze vagyunk. Éppen a kor miatt, mely letett arról, hogy eszméi legyenek. Ettől olyan brutális. A fasírtevés következménye, a benső fasírozódottság, a szívbéli rendetlenség. Szerkezet nélküliség. Szellemi telítettség nélkül nincsen értékrend, elvész a különbség helyes és helytelen, üdv és kárhozat, igazság és hazugság között. Csoda volna nem összekeverni a realitást a brutalitással. Hogy a brutalitás a nemlétbe visz?

48

Liberális, a fagyöngy A minap kikelt magából az egyik bulvárlap - legyen mondjuk Vérharsona - főembere: naponta egy milliót visz el az államkincstárból a Magyar Nemzet. Ő ezt adófizetőként tűrhetetlennek tartja, és a maga részéről mindent megtesz, hogy ez ne mehessen így tovább. A piac vastörvényeinek kell az ilyen ügyekben igazságot szolgáltatniok. A helyzet akkor nem tette lehetővé a választ, az illető ugyanis hamarosan távozott. Így most utólag teszem föl a kérdést. Immár csak úgy, az éterbe, szónokian. Ma ugyanis szónoki minden kérdés, ami gyökerében egzisztenciális, ami hús és vér. - Mondja, uram, szívesen élne olyan országban, ahol kivétel nélkül mindenki az ön Vérharsonájának nótáját fújná, vagy inkább oda költözne, ahol akad legalább tíz-húsz százalék Magyar Nemzet olvasó? Emberünk, ha hallaná, meglepődne. Sose gondolta át, hogy élete szolgálat-e, vagy a Dolgoknak alávetett mézes rabszolgaság. Azzal ámíthatja magát, hogy üzleti utazást tesz a Föld nevű bolygón. Talán fölényeskedne kicsit, vagy megvetően elnézne a fejünk fölött. Dáriusz kincséért sem vallaná be, hogy a Vérharsonáján nevelkedett közönség tülekedésében egy hétig sem bírná. Selyemöltönye és borjúbox cipője egy nap alatt tropára menne. Valószínűleg köntörfalazna: ugyan, ilyen helyzet nincsen a valóságban, no és, ki meri az ő lapjáról azt állítani, ami közismert? És különben: ki mondja meg, hogy mi a jó? Ma ilyesféleképpen szokás kezelni a valóságos problémákat. A helyzet fölöttébb kínos. Emberünk a szíve mélyén tudja, hogy a Vérharsona és társai csupán formailag szolid üzleti vállalkozások. És csak látszólag jótékonyak: valakinek ugye kell szólnia a szegény, zsugorodott értelmű, műveletlen, szellemtől irtózó, zsigeri indulatainak kiszolgáltatott, hazugságszomjas, tulajdon érdekei ellen bármikor manipulálható réteghez... Valójában a Vérharsonák éppen az ilyen - erényektől szabad - tömeg előállításán és szaporításán mesterkednek. Emberünk gondolni sem mer arra, mi történne, ha sikerük teljes lenne, és elfoglalnák az egész piacot, és mindenki az ő pornográf tőmondataikon és fotóikon, koholt szenzációikon tengődne? Akkor ugyan ki csinálna cúgos cipőt a főnök úrnak? Ki készítené zsebtelefonját, ki találna ki neki újabbnál újabb konzumcsodákat? Ki tanítaná a gyerekét matekra, zenére, tisztességre? Ki adná át helyét a villamoson áldott feleségének, sőt, ki nem lökné föl? Ki nem lopná el az autóját? Bizony, a társadalom összeomlana, abban a pillanatban, mihelyst a Vérharsonák szintjére zuhanna. Be kellene vallania azt is, hogy a piac törvényeire hivatkozni divatos, csakúgy liberálistának lenni, ámde halálos. A piac sikert oszt és bukást, nem igazságot. Hírből sem ismeri az igazság fogalmát, ezért se nem osztja, se nem szorozza. Az igazság a relativista szabadelvűségtől is fényévnyire áll. Legföljebb tét nélküli, ál-értelmiségi vitákban szórakozik vele. A liberálizmus ugyanis fagyöngy-eszme. Szép, csábos élősdi. Karácsonykor is gyönyörűen zöldell - a kizsarolt tölgyek és akácok téli nedvein. Kizárólag olyan közegben tenyészhet, amelynek jelentős része az ő fölfogásával merőben ellenkező életvitelű, vagyis konzervatív. Addig lehet ugyanis külön élni és külön ilyen-olyan eszmedivat után szaladgálni; az egyéni szabadságból szabadosságot csinálni alávetve neki minden egyebet; relativistának lenni, másságkultuszt űzni, a jó és a gonosz tudásáról megfeledkezni, amíg létezik a társadalomban kellő számú tradicionalista, aki szolgálja a közösséget, szállítja a tápanyagokat, megvédi a liberálist a bűnözőktől, kigúnyoltan is fönttartja és működteti a hazát - mégpedig nem mint üzemet, hanem mint otthont, mint a liberális otthonát.

49

Korunk legizgalmasabb szociológusi föladata volna kikutatni, mennyi az a jelentős rész? Milyen liberális arányt bír el egy társadalom, hol-mettől dől össze, bomlik elemeire? 1995 - Nem hangozhatott el a Vasárnapi Újság semelyik adásában sem

50

Kaligulácska A látszat az, hogy manapság az élet borzasztóan egyéni és iszonyúan szabad. Mint egy duhaj másságosdi-verseny. Ki-ki úgy viselkedik, ahogy akar, úgy nyíratja a haját, úgy beszél, káromkodik, ha tetszik, ugat, ahogy a torkán kifér, ha jól esik neki, és még az Isten sem üt a szájára. A legfontosabb az egyéniség, a különbözés: a szülők égő gondja, hogy gyermeküknek olyan nevet eszeljenek ki, amilyen nincs több a suliban. Így lesz a srác - mondjuk - Kaligula. És nem őrület? Egyike az osztály nyolc Kaligulájának... Hogy ne vesszen bele a tömegbe, egyre drágább és drágább farmereket meg tornacipőket vesznek neki, ne má’, hogy elmaradjon a druszáitól! Mielőtt a menedzser-öltöny uniformisba bújna, föllázad. Ronggyá tépi ruháját, ő különbözni fog, ha belezöldül is. Nosza, zöldre festi a sörényét, kopaszra borotváltatja, vagy a kettőt egyszerre. És mire belezöldül, pont olyan egyenzöld lesz, mint százezer más gyerek. Hánynia kell a városok sivárságától: fölcsap művésznek, összefesti a szembejövő falakat, a törpeváraljai fagylaltos bódéját, a gótikus öregtorony lábazatát. Ó a városi népművész, a forradalmár, aki föllázadt a beton ellen! - duruzsolják a fülébe tudós sarlatánok, mire nem meri unni és fújja, spricceli ezerszer, milliószor - mint a futószalag-melós - ugyanazt a pár ördögpofát és olvashatatlanságig agyonstilizált betűt, melyek mélyebb értelméről annyi a fogalma, mint a fülkarikájáról. Hogy Mucsai Mari néni pingálóasszony erre nem lett volna kapható? Hogy az ő hagyományoktól gúzsbakötött lelke és keze belepistult volna ebbe a szabadságba; még hogy örökkétig ugyanazt a semmit fesse, amit valahol Amerikában kitaláltak? Hogy ilyen szellemi csajkarendszer a múltkori szocializmusban sem létezett? Kaligulánk a kellemetlen kérdések és a madárcsicsergés ellen hangszórókat visel az említett két fülében. Ő szabad. Emberi joga, hogy buszon, matekórán és kiránduláson ugyanazzal a diszkózenével döngettesse az agyát, amivel a Kovács Nérónak már sikerült a magáét diónyira zsugoríttatnia. Szabad neki ugyane célból szappanoperákat néznie, ál-könyveket olvasnia, melyeket barbi-írók írtak a semmiről 168 folytatásban. Szabadságharcos Kaligulánk retteg. Ez kiolvasható viselkedéséből, még inkább a falfestményeiből. Tessék összehasonlítani a grafittik világát, mondjuk, az altamírai barlangfestményekkel, vagy a szaharai sziklarajzokkal, s máris látjuk, hogy mitől fél szegény és mennyire. Persze erről sem tudhat, azt tanítják neki állítólagos tudósok, hogy az ősember ijedezett örökké... Kaligulácska ha csak teheti, legföljebb aludni jár haza, hogy ne kelljen örökké lecsót ennie, barátfülét, rántott húst, pörköltet, cvekedlit, babgulyást, palacsintát. Ezután fasírtot eszik gyorsétkezdékben. Kerek péksüteményben sült fasírtot, hosszúkásban főttet, virsli nevűt. Vagy kecsappal vagy mustárral. Reggel, délben, este. Mint a művelt és szabad világ, mert immár ő is művelt és szabad. Nem véletlenül lett a homo oeconomicus főtápláléka a fasírt. A hamburgerben és a hót-dogban gépi tökély rendez húst és fűszert - pontosan az a gépi tökély, ami a diszkódöngést, a szappanoperát, a grafitit előrágja. Igen, a fasírt lényege az előrágás: a Gazdaságkorban természetesen nem bölcsek, vagy édesanyák végzik az ételek, az információk, az eszmék előrágását, hanem a magasságos Dolgok. Végtére is ők a főnökök, a kor titka éppen az, hogy a Dolgok a legszabadabbak, sőt, csakis ők szabadok igazán. A mi kis Kaligulánk szabadsága éppenséggel arra szolgál, hogy a cuccok szaporábban termelődjenek s falják föl a Földet Kaligulánk alól. A láthatatlan lánc vége, mely a fülkarikákon át összefűzi a sok szabad Kaligulát, a Dolgok kezében van. Mondhatnánk úgy is, hogy az ördög kezében, de ezt némelyek félreértenék.

51

Ők azt is félreértenék, hogy Kaligulácskánk mindezek ellenére mégiscsak szabad. Isten képmása, elfoghatatlan. Ám amikor rágja a fasírtot, öntudatlanul is spirituális tettet visz véghez: Isten templomát építi. A tudás teljessége lakik a szívében, bár pillanatnyilag rabláncon, szeméttel letakarva, éhkoppon. És amikor egyszer majd lesz bátorsága szétnézni ebben a katedrálisban, önmagában, akkor rájön, hogy a szabadságnak ez a mostani duhaj másságosdi éppen olyan ellentéte, mint a bölcsességnek az ostobaság.

52

Quasi A szakrális és a vallási korok embere még ismerte a bölcsességet: ami úgyis elvész, azt oda kell adni. Például az életet. Ezért volt számára egy az áldozat és a kultusz, a kultusz és a kultúra, kultúra és az élet, élet és lét. A Gazdaságkor gyermeke sokkal okosabb és műveltebb, éppen ezért ilyesmiről nincs tudomása. Filozófiája merőben racionális és csak a megfogható körében mozog, ennek okáért a halált elveti: naponta tapasztalja tudniillik, hogy mindig más hal meg. Számít rá, hogy őreá ez a dolog nem vonatkozik, ő kivétel lesz, valamit majd akkor is kitalál, hogy megússza. Ő majd ott is megkeresi a kiskaput. Ettől persze a történet olyan hogyhívjákos lett. Olyasféle, mint az ebéd helyett hamburger, a farostlemez mahagóni bevonattal, mint a diszkózene, vagy a szentmise mjúzikelben elnyomatva, vagy a tévésorozat. Mint a quasibeszéd. Mint amikor jár a szánk azért, hogy ne legyen csönd, mert az elviselhetetlen volna(!), hanem azért mégse szóljunk semmit. Beszéljünk mondjuk Amerikáról, vagy a Fokföldről. Netán a politikáról. Esetleg a divatról. Hogy az ilyen szoknya, az olyan hajszín, a körmök legyenek mekkorák, az ajkrúzs pedig. Vagy a fociról. Hogy milyen a bekk, a csatár, a kapus. A bíró. Hogy volt- e les a gól előtt. Pár esztendeje, inkább pár tíz esztendeje ilyen beszéd közben az ember nyugodtan ülhetett a borbélyszékben, bepamacsolva, a borbély kezében éles borotva, és lehetett csevegni, súlytalanul és érdektelenül; az életről, sorsról minden szó gondosan leválasztva, hisz az volna csak a nevetséges, hogyha a focit, vagy a Kék Együttest valaki komolyan venné. Lehettünk mi a zöldek drukkere, a borbély a liláké. Bátran. Ha észrevették, ennek már vége. Megszűntek a semmiségek - a barátságokkal és a metafizikai témákkal együtt, miközben az élet tétje csupa semmi-ség lett. Észrevétlen és hovatovább és csak úgy a létminimum alá szorultunk. Föl se tűnt, hogy az élet maga is kezdett quasi lenni és a tévéműsorhoz igazodni, melyben dzsokik, friderikuszok, bánóbandik mászkálnak kopogás és köszönés nélkül és telebingók csilingelnek pacsirta helyett, azóta aknamező lett a focipálya, a divatszalon, a koncertterem, kocsma, az ebédlő. Ha nem Istenért, hazáért, családért, akkor fordítva megítélt taccsokért, trikómintákért kell meghalni. Vagy még quasibban: ülni a buszon, válogatni a boltban és egyszercsak fölrobbanni. Jönnek és elveszik az életet valakik, akik kilátástalan szeretetlenségükben őrjöngenek. Hanem a legislegquasibb mégiscsak a sitty. Amikor még meccs sincs, a pokolgép se robban, golyó sem téved az utcáról a fürdőszobába, csak sitty. Elmúlik, elhervad az élet észrevétlen és oktalan, mint a szamóca bimbója, mely a kertben átvészelte a telet a hó alatt, de a hideg kiszívta összes energiáit és nem fog kinyílni. Elfeketedik, leszárad, mintha soha nem létezett volna.

53

Penitencia A Filatori-gátnál találkoztam egy ördöggel. Hitvány, ötödosztályú ördög lehetett, ez kitetszett abból, hogy szabadságát Óbudának ebben a nem éppen előkelő fertályában töltötte, fülkarikájáról, mely rabszolga-állapotát jelezte. Aranykarika persze, de hát tudjuk, mit ér az arany, különösen a pokolban. Illedelmesen könyökölt mellettünk a hajógyári híd mellvédjén, cigarettáját hallgatagon nyomogatta el a tenyerében. Tán edzésképpen. Az összegrafitizett gyárkerítésekre pillantva megeredt a nyelve. - Jött most hozzánk a purgatóriumba két grafitis srác. Már kirótták rájuk a penitenciát. Az egyiknek hszonnégymilliárdháromszáztizennégymillióhatszáznegyvenhatezerkilencvenhatszor föl kell írnia a küszöbre, hogy S.D.O., a másiknak meg ugyanannyiszor le kell törülnie, persze száradás után. - És utána szabadulnak? - kérdeztem. - Nem - súgta a kis hitvány ördög a füstkarikáján keresztül. - Cserélnek.

54

Demokrácia és bukfenc Kedves barátom, Rőczey János, a Kastl-i magyar gimnázium tanára volt és délutánjait a környékbeli erdőkben töltötte. Sétával és elmélkedéssel. Hosszú évek során nem sikerült neki összebütykölnie vaskos, nehézkes fogalmazású köteteket, viszont eszébe jutott egy, azaz egyetlen mondat. Ezzel tökéletesen sikertelen maradt a németországi liberális-kereszténykapitalizmusban. Egyáltalán nem véletlenül. Mondata ugyanis alapjában kérdőjelezi meg a demokratikusnak kikiáltott rendszert. Pár nyúlfarknyi cikkecskéje visszhangtalan maradt odakünn is, idehaza is. Az Igen-ben, a Hitelben és a Magyarországban publikált olykor. Végre, 1995-ben megjelent A Nyugat neuralgikus pontja c. tanulmánykötete. A rendszerváltozás lázában égő(?) magyar értelmiség nem válaszolt Rőczey kihívására. A liberálisok is, a nemzeti konzervatívok is - elvarázsolt korunk mágia-szabályai szerint - úgy vélték, hogy ha megvalósul a demokrácia, akkor létrejön a többség uralma, a polgárok ellenőrizni fogják a közhatalmat, a gazdaság, a munka a piac bölcs fennhatósága alá kerül. Nem tudtak, nem mertek, nem is akartak, mert irtóztak(!) arra gondolni, hogy a demokratikus politikai rendszer és a belőle kisarjadt liberálkapitalizmus között gyökeres ellentmondás feszül. Amint Ronald Reagan megjegyezte: „A kormányzat nem megoldás a problémákra, mert maga a kormányzat a probléma.” Rőczey János mondata voltaképpen kérdés: „Ha a köztársasági elnökömet választhatom, miért nem választhatom a főnökömet?” Vagyis demokrácia a politikában és diktatúra a gazdaságban, és általában mindenütt a munkahelyeken, még a nem-gazdasági szektorokban is. Vagyis a gazdaságkori demokrácia szemforgatás. Álcája a nyomuló diktatúrának, a gazdaság diktatúrájának, a piac jogának, hogy embereket mérjen és megítéljen; a Dolgok uralmának, amiért az összes demokratikus hajcihő van. A művelt és aktív politikai érdeklődésű polgár - amint Rászlai Tibor írja - nem talpköve a demokráciának, hanem fő ellensége. Előbb utóbb deviánssá válik, mint Rőczey, akire a sajtószabadság törvényei kezdenek nem vonatkozni, mert átlát a demokrácia föliratú szitán. A gazdaságban nincs szavazósdi. A tőkét nem választotta senki - legislegkevésbé a nép - és nem is fogja: működésében csupán a tulajdonosok számára léteznek demokratikus mozzanatok. A tulajdon működését elszenvedők vagy élvezők semmilyen joggal nem bírnak. A tőke már olyan, hogy inkább ő választ. Tudjuk, mekkora közvetlen befolyást gyakorol a pártokra és rajtuk keresztül a választott közhatalmi intézményekre. Ám, hogy ne lógjon ki a lóláb, inkább a negyedik hatalmi ágat kaparintotta meg, ami annakelőtte sem állt soha demokratikus intézmények ellenőrzése alatt. Elsőként megszakíttatta a média kapcsolatát az Igazsággal, és a Piac ágyasává tette. Általa gondoskodik a valóság és a közízlés átalakításáról, ha kell, leváltásáról. Ellenőrzi és befolyásolja a kultúra egész látható, civilizátumként megnyilvánuló részét, a filmgyártást, a könyvkiadást, a közönségnevelést valamint a zseni- illetve sztárkészítést, az oktatást, az egyházi- és színházi életet, a sportot, a műkereskedelmet s általa a művészeti izmusok változásának összhangját az ipar és a reklám kedélyhullámzásával. A megváltónak beharangozott új formák, például a 90-es években elterjedt Internet, egyre több szabadosságot és kevesebb szabadságot, több információt és kevesebb igazságot hordoznak. Ma a polgárok többsége világszerte elhiszi a média-sugallatokat. Az elbarbisodott, átalakult lélek ezek szerint választ kormányzatot, és saját, elemi érdekeinek képviselete, boldogsága, vagy valami hasonló ódon eszme szolgálata helyett a „gazdaság rendbetételét” bízza rá. A kormányzat a maga szociális, kulturális, környezetvédelmi, oktatási stb. erőfeszítéseivel gyakorta akadályozza a szent gazdaság működését. Inflációt csinál, költségvetési hiányt.

55

Ráadásul szemtelenül gáncsol bizonyos haszonszerző tevékenységeket. Például a kábítószer-, fegyver- és leánykereskedelmet. Ez helytelen. Erről a média hamarosan meg fogja győzni az szavazókat. Az értelmiség pedig hallgatni fog, mert ha kilép a korrupt, életellenes hazugságrendszerből, elveszti mecénásait. Az államok röghöz kötöttek. Országokhoz, választókhoz. Gazdaságkor harcterei viszont kiszabadultak a demokrácia fölügylete alól. A gazdaság átjár a határokon és mindenütt függetleníti magát a választott intézményektől. Azoktól az eszményektől is, amik az emberi létezés alapjait képezik. Egyáltalán minden eszmétől. Miért is kötné magát a demokrácia választásosellenőrzéses-beleszólásos faxnijaihoz, Dezső bácsi vágyaihoz, a sörkertek, vagy a tavaszi pacsirtaszó hangulatához? Fejlődése ettől oly szédületes. Mindenki tudja, hogy a legnagyobb vállalatok sehol sem tartoznak a legnagyobb adófizetők közé: a politikával kiásatták azokat a csatornákat, melyen át pénzük a kincstár helyett nekik megfelelő „közcélokra” folyik. Elfele a felelős, informált választó polgárok által ellenőrzött tengerekből. Még az európai, az ún.: „rajnai” típusú nemzetgazdaságokban, így a japániban is még létezik a termelésnek a munkának, a vállalatnak, a dolgozónak valami szerves és valóságos összefüggése, de az amerikai típusúnak - Egedy Gergely fölosztása szerint - már nincsen. Ez tőzsdei manipulációkkal állít elő, vagy dönt össze vagyonokat, üzleti birodalmakat. Szóval a munka társadalmi, ha úgy tetszik, „demokratikus” ellenőrzése Rőczey szerint nem sikerült a „nyugati demokráciákban”, de hellyel-közzel legalább tapintható belőle valami. Hanem a munka párlata, a pénz már láthatatlanul áramlik. A részvénytársaság - societas anonyme! - vagyonjelképe a részvény a pénz-párlatnak további desztillátuma. És ami eljut belőle a tőzsdére, az e jelképnek csupán az ígérete! Ugyan ki, milyen választott népképviseleti intézmény ellenőrizheti a brókereket és a mögöttük, a homályból telefonálgató spekulánsokat? A piac talán? Hogyan beszélhetünk piacról a tőzsdén, ahol államok és vállalatok sorsa, ha úgy tetszik az alkotó munka és az ember sorsa eldől aszerint, hogy merre suhan a pénz hideg árnyékának árnyéka a spekulánsok utasítására? És akkor még nem beszéltünk a feketének nevezett gazdaságról. A ‘94-es számítások szerint a maffia forgalma elérte az USA költségvetésének nagyságrendjét, ráadásul nem kínlódik deficittel. Még egy politikus sem gondolhatja komolyan, hogy a keresztapák valaha is alá fogják írni a természet-, állat- és embervédelmi nemzetközi egyezményeket. Legföljebb én... Ha a köztársasági elnökömet választhatom, miért ne választhatnám az osztályvezetőmet? Ugyan János, kedves, drága, naiv Rőczey János!

56

A misera plebs és a remény A pogány görögök kötelezővé tették a színházlátogatást, a keresztény királyok pedig a szentmisehallgatást. Ugyanazon okból és céllal: a népnek tudnia kell a lét szellemi szféráiról, meg kell ismernie azokat, átélni, megérteni a dráma, a mise katarzisában. Az uralkodónak, vagyis az államnak kötelessége fölemelnie népét. Nem csupán úgy, hogy gondoskodik biztonságáról, jólétéről, hanem úgy is, hogy a szellemi emelkedés, nemesedés, az üdvösség útjára noszogatja - amennyire tőle telik. A nevelés célja is pontosan azonos volt: például az antik testkultusz, a középkori lovagság, az ázsiai harcművészetek mind nem kiegészültek lelkiekkel, hanem a szellemi energiák és törekvések fundamentumára épültek. A közfölfogás a gazdaságkori fordulatig az emberi személynek és az államnak egyaránt transzcendens küldetést tulajdonított - egymás kölcsönös szolgálatában. Vajon ismer-e a mai közélet - mármint politika, vagy bölcselet, vagy irodalom olyan szempontot, mely magasnak volna mondható? Ahonnan átlátható volna a világ helyzete s benne nemzeté és az a cél is, amelyet érdemes kitűzni? Ami anélkül, hogy ártana más népek nemes törekvéseinek, összetéveszthetetlenül a miénk? Létezik-e a politikai nemzetben - netán az államban - olyan szándék, amely a polgár szellemi fölemelését tekinti hivatásának? Vajon az állam számára - József Attila szavával „közös ihlet”-e még a nemzet? A 90-es változások előtt ködlött előttünk néhány ilyesmi: szabadság, magyarság, kereszténység, jog, erkölcsi megújulás. Az ilyesmi közös szándéka volt valamennyi rendszert változtatni akaró erőnek, ugyanúgy, ahogy ellenfeleinknek a megmaradás, az átmentés, a politikai hatalom gazdaságivá alakítása, a „spontán privatizáció” befejezése, egyszóval a szocializmus folytatása más eszközökkel. Az előbbi fölfogást mintegy összefoglalta Antall József, amikor kijelentette, hogy lélekben tizenöt millió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Vagyis a nemzeti ethosz szellemi alapjára helyezkedett. Más szóval úgy vélte, hogy az alap szellemi, és van lélek. Magasabb szellemi és erkölcsi bátorságról tett bizonyságot halálos ágyán, amikor azt mondta, hogy „csak a keresztény Magyarországnak van jövője”, vagyis az itteni és az ottani világ elválaszthatatlan; az Ország és az Úr, az anyag és szellem egység. Most regnáló utóda sietett leszögezni beiktatása után, hogy ő nem vállalja ezeket a szellemi alapokat és a tizenöt millió magyarért a lelki felelősséget. Ő a tíz milliót próbálja vezetni, mégpedig úgy, hogy a „gazdaságot rendbeteszi.” Heves propaganda-támogatást fejtett ki ebben a jegyben saját pártja és természetes szövetségese, az SZDSZ: le a lét „ideologikus” megközelítésével, legyünk toleránsak, tiszteljünk minden másságot, különösen az idegent, mert az a legszebb stb. Tudjuk mind alattomos, hideglábú Semmi. Elég megmérni, hogy mennyivel kevesebb a tolerancia a jólneveltségnél, vagy orrbavágni egy másságprófétát s megkérdezni: létezik-e jó másság és rossz másság, és milyen másság az orrbavágós? Nos, végleg lekerült a napirendről az erkölcsi megújulás kezdetben közösnek mutatott szándéka is. A ‘94-től regnáló hatalom nyíltan restaurálta(!) a szocialista államfölfogást, miszerint az ország valójában vállalat. Nincs szó közös ihletről. A változás annyi csupán, hogy az ólomlábú szocialista Maköz Tröszt átprivatizálódott fürge, liberálkapitalista káefétvé, ám az elsődleges föladat továbbra is a cég rentabilitásának megteremtése, függetlenül a polgárok, helyesebben az alkalmazottak személyes céljaitól és érdekeitől. Nota bene: az alkalmazottak zömének egyelőre tetszik a dolog. A propaganda elérte célját. A politika a gazdaság ügynöke lett - a választások előtt olcsó kenyeret ígér a misera plebsnek és mákonyos mocskot vet elé a médiacirkuszban. Magasabb küldetésére gondolni a legiszonyúbb eretnekség.

57

Az ethosztalanítást ideológiamentességként csempészték a köztudatba. Az oktatásba is, melyről a jelenlegi kurzus úgy beszél, hogy annak „értéksemlegesnek” kell lennie. Arról hallgat a fáma, hogy az ideológiamentesség sem képes átugrani önnön árnyékát: az ami, egy az ideológiák között. Arról csitt, hogy a szellemi életben sincsen légüres tér: egy érték föladása valami hitványabb benyomulásának készít helyet. Érték és hitványság? A kurzusideológia szerint ilyen megkülönböztetés nem tehető, mert az „értékek” egyenrangúak, legföljebb Piac istennő ítélhet fölöttük. Az egyenrangúság a liberalizmusban rejlő kiküszöbölhetetlen, immanens relativizmus miatt nem csupán ad abszurdum jelenti bűn és erény, jó is rossz, Isten és Mefisztó egyenlőségét. Hogy ez mire is kinek jó? Az ördög tudja, mondom én erre szó szerint. Már Emile Durkheim fölismerte egy évszázada, hogy az egyén egyre szabadabbá válik, ugyanakkor mind erőseben függ a társadalomtól. Az ugyanis üzemként működik s központilag látja el tagjait iskolával, joggal, energiával, gyógyszerrel, az infrastruktúrának nevezett komfort-rendszerrel, amely közös vágyként jelenik meg a massmédiára tapadó szemek előtt, s ugyanakkor korrumpálja is fogyasztóit. Misera plebsé alakul a nép, amely korrumpálható, mi több, kéri is, hogy csak tessék őt szépen megvesztegetni magasabb bérekkel, olcsóbb cuccokkal, szaftosabb szennyel a tévéműsorban és ő mindezek fejében boldogan lemond eszméiről, üdvéről. Egyszerűbben szólva arról, hogy fölfelé éljen, hogy magasabb szempontokat is figyelembe vegyen, midőn berendezkedik a világban. Látjuk a szervezett bűnözés kulturális előőrseit, a pornót és erőszakkultuszt nyomulni a kultúra helyére. Látjuk az ezektől elválaszthatatlan prostitúciót is a szó mindenféle értelmében, a következő hullámban érkező szervezett bűnözést, az ifjúságit, a cigányt, a fehérgallérost, a családit, a politikait. Látjuk, hogy a kultúrából kiszorult a kultusz, a kultúra kiszorult a civilizációból. Nem is történhetett másképp. Ahogy Huizinga jelezte a Jövő árnyékában c. jó hatvan éve megjelent művében, hogy a kultúra a jólét, a hatalom és a biztonság eszményképe alá süllyedt, miáltal értelmét vesztette. A kultúra vagy metafizikai irányú, vagy nem létezik. Milyen jövőképet rajzolnak ezek a folyamatok? Nem köteles-e az állam a jó, az erény oldalán állni, a bűnnel és a rosszal szemben? Joga van-e semlegesnek maradni? Milyen a jövőképe a kormánynak, a hatalomnak, amely 1994 óta ellensúly nélkül uralkodik mind a négy hatalmi ágban? Nincs neki, ahogy mondja, legföljebb vállalati? Vajon lehet-e jövőkép nélkül kormányozni? Egyszerűbben: cél nélkül lődörögni, ha nem is tizenöt, de tízmillió ember élén? A hatalom pontosan tudja, hogy azé a nép, aki megműveli, tehát a tömegtájékoztatásból szisztematikusan kirekesztette azokat a gondolkodókat, akik ismerik a szellemi és az anyagi lét egységét. A ma ellenzékben lévő társadalmi és politikai erők némelyikében itt-ott csillan e tudás töredéke, ám sem igényesen megfogalmazni, sem hitelesen képviselni, sem jövendő alternatívaképpen fölmutatni nem képesek. A kísérletek egy része gusztustalan, másika primitív. Mintha szándékosan törekednének lejáratni a legnemesebb eszméket a pártgyűlések fabibliái, a szentkoronás pogánykodók, a Máriás huncutok, a balról előző árvalányhajas angyalosok. Bizonyos, hogy ma a félrevezetett, az aljasság divatjának kiszolgáltatott misera plebs similis simile gaudem sikere, vagyis hogy a vele hasonszőrűek kormányoznak, csak látszólagos, talán innen a rosszkedve ellenére „politikai sikerei”-nek. Sejti azt, ami józan paraszti ésszel is belátható: Gazdaságkor, ez az eszményektől kiüresített, de mézesnek látszó pőre civilizáció folytathatatlan. Sem az emberi társadalom, sem a Föld, a Gaia nem képes elviselni. A választók, a Maköz káefté alkalmazottai, bizonyára nem támogatnának - egyelőre - olyan politikai elképzelést, mely tényleg az ország és az ő jövőjükért, a valóságos problémák

58

megoldásáért szállna síkra. Mégsincs más megoldás, mint belenézni a kor szemébe és vállalni a propaganda és megtévesztettjei ellennyomásában is azt, ami elkerülhetetlen. Hajdan a ferencesek nem telepedtek meg olyan helyen, ahol nem ütköztek elég erős ellenállásba... 1996

59

Na és? Korunk ideológiája 1. Szeretném megvédeni az éppen aktuális miniszterelnököt a mostanában reá zuhogó vádaktól. A többes szám voltaképpen egyetlen, folyton fölbukkanó vádat jelent, sokféle megfogalmazásban. A vád maga nem mondható ki, mert egy miniszterelnök mégiscsak miniszterelnök. Ha mondható volna és reábizonyulna, akkor egy hagyományos országban azon minutában be kéne nyújtania lemondását. De Magyarország nem hagyományos ország, és a rábizonyuláson is rég túl vagyunk. Éppen erről szól - nem a mese, hanem az ideológia. Miniszterelnökünk pedig nem vádlott, hanem ideológus. Mégpedig korunk első számú ideológusa. Összes művei valószínűleg nem fognak megtölteni vaskos köteteket, annál inkább az eszméjéről keletkezendő tanulmányok, értekezések, disszertációk. Egy ideológus műve értékelésénél pedig nem a fölhasznált grammatikai egységek mennyisége, hanem hatékonysága érdekes. 2. Hogy mi az ideológia? Egy szóval: fasírt. Egy másikkal: quasi. Egy harmadikkal: kibúvó. Hamvas szavával: kenyőcs. Mégpedig általános kenyőcs. Alkalmazható kocsitengelyre, váltólázra, demokráciára, gazdasági válságra, impotenciára, reményre és reménytelenségre. Természetesen önmagára is, egyik ideológia a másikra. Az ám a hűdejó! A legjobb. Gazdaságkor története - eszmemúlási szempontból - nem egyéb, mint ideológiai küzdelmek és ideológiaváltások története - miközben a mefisztói szerződés megkérdőjelezhetetlen marad. Hogy az ideológia virtigli quasi, az kitetszik abból, hogy a megtévesztésig olyan mint a filozófia, olyan mint a vallás, olyan mint a gondolat; olyan mint az anyag, amiből a szellemet kivonták, olyan mint a. Fasírt, a posztmodern korunk darálmánya, tehát nincsen saját szerkezete, íve, dramaturgiája - ellentétben a valóságos gondolatokkal - hanem a helyzethez értsd: markolható érdekhez - igazítható. Gyúrható, tapasztható, a hajszálnyi résekbe is benyomható, akárcsak a plasztikbomba. Olyasféle, mint a korabeli irodalom fővonulata: vagyis benne a szétválasztás megvalósult. A mű és az élet kettévált, egyik a másikra nem vonatkozik. Megjelenési formáját tekintve az ideológia valaminő szöveg, ám ennek minősége mellékes. Ej, dehogy mellékes! Éppenséggel fontos, különlegesen fontos, hogy a gyöpmesterek is megértsék, s úgy érezzék, hogy íme, éppen ők lettek megszólítva. Hogy az értelmiség se érezze magát alábecsülve, szabad a gondolatot tudálékosra is venni. Például: A pénz beszél, a kutya ugat - a gyöpmestereknek, a lét határozza meg a tudatot - a professzoroknak. Természetesen az akadémikosok és a gyöpmesterek egyaránt tudják, hogy ez így is, úgy is eget rengető hazugság, de éppen ez az ideológia veleje. A hívek ettől érzik, hogy ők be vannak avatva valami titokba. Hogy ők bejutottak a belső körbe. Naná, hogy nem igaz, ugyan ki hiszi el, hogy ne élje túl a saját halálát, és lelke sorsát például földi állása befolyásolja? - de a többiek ezt nem tudják, és lépre mennek. Ők nem olyan okosok mint én, gondolja a gyöpmester és az akadémikus. A gazdaságkori ideológia további fővonásai, hogy a fordított áldozat jegyében álljon, tehát nyisson teret az önzésnek. Válassza szét az egyént a tettétől, felelősségétől: a lét határozza meg a tudatot, tehát kérem én nem tehetek róla, a lét a hibás. Kényszerített. S ami itt létnek

60

neveztetik, azt természetesen távolról sem az, de akármi, fátyolnak, ködnek, művalóságnak megteszi. És ez nem kevés. Azonban - hiába látszanak tökéletesnek és mondatnak örökkévalónak - a legostobább, a legembertelenebb, a leghazugabb ideológiák is meg szoktak bukni. Az ördög tudja, miért... Mintha az emberek egy pillanatra kinyitnák a szemüket. Körülnéznek, s szétpattan az egész. De aztán behunyják ismét, és jöhet a következő ideológia. Egyre egyszerűbb és egyre zseniálisabb. A zseniális ideológia zsenialitása éppen abban áll, hogy lebuktathatatlan. Legalábbis annak látszik. 3. Már benne is vagyunk a közepében. Sejthető a vád természete. Az nagyjából olyasmi, amit Hamvas Béla így fejezett ki a Patmoszban: a szocializmusnak egyetlen ponton sem sikerült érintkeznie a valósággal. És valóban. Egyetlen szó, egyetlen szövetség, egyetlen terv, egyetlen szándék sem valósult meg. Ami pedig mégis, az valami iszonytatóan más volt. 1985-ben fogadtam egy főmarxistával. Egy láda szovjet pezsgőt ajánlottam neki, ha négyből legalább egyet bebizonyít: 1. ideológiájukban akad egyetlen igaz állítás; 2. valaha a történelem során önszántukból jó ügy oldalán álltak; 3. ha valaha igazat mondtak; 4. ha az általuk vezetett országok bármelyike gyorsabban fejlődött volna, mint egy vele összhasonlítható kapitalista. A fejlődés fogalmát természetesen az ő fogalmaik szerint használtam. Hajnali négyig ült nálam, elszívott négy doboz cigit és a végén bedobta a törülközőt. Természetesen a pezsgőt nem fizette ki, és a párttagkönyvét sem tépte össze. Akkor. Az okosok annakidején kicsit cinikusan mosolyogtak, és a haladást elmaradásnak fordították, a fölszabadulást rabságnak, az ideiglenest örökösnek, a barátot elnyomónak. Mindennek az ellenkezője. Így jelentett az új gyár avítt technológiát, a legszabadabb és legdemokratikusabb és legfejlettebb társadalom gulágokat, Recsket, Dobrudzsát, utazási, vállalkozási, szólási, lelkiismereti és mindenféle korlátozást és üldözést. Mégis éltünk, szerettünk, gyermekeink születtek, az életünk telt, jószándékunk a rémállamot táplálta, a munkánk és gondolataink is - ugyan mi egyébre fordíthattuk volna? Néha kiborultunk és akkor megmondtuk, kiléptünk a szakszervezetből, el is estünk ötven forint fizetésemeléstől. A pechesebbeket kirúgták vagy lecsukták, aztán az élet ment tovább. A lecsukottak kijöttek, küszködtünk, tanultunk, gyarapodtunk, épült és bomlott a szocializmus és vele az életünk. A rendszerváltozás antiszocialista retorikája jószándékú embereket, áldozatokat(?) talált szíven, az ő életüket nyilvánította semmisnek és semminek. Jobbára, amint az lenni szokott, olyan rétorok hangoskodtak leginkább, akik maguk is... 1990-ben történt a kopernikuszi fordulat. Ha kell, percre megállapítható annak az ideológiatörténeti lépésnek az időpontja, ami föloldotta az elviselhetetlen feszültséget a saját, meglehetősnek gondolt élet és a rémállam között, a szó és a tett, igazság és gazság, tények és hazugság között. Ami kitöltötte végre azt az űrt, ami a marxista ideológia bukása után támadt. A mondott év nyarán a szocialista párt akkori elnökének, a mostani miniszterelnöknek a parlamentben a fejére olvasták, hogy keretlegénye volt az ötvenhatos szabadságharcot leverő és idegen érdekekért harcoló terrorszervezetnek, azt válaszolta: na és? Ez a két szócska akkor hirtelen kicsúszottnak tetszett, egy sarokba szorított, az időből kipottyant ember gyors, talán meggondolatlan, érvet nem találó visszacsapásának. Kevesen gondolták, hogy a kétszavas kérdéssel új idő kezdődött. Új gondolkodásmód, új beszédmód, új szellemi alapállás gránittalapzata rakatott le az ország házában, amire azóta fölépült a rendszervissza-változás demokratikusan megtámogatott folyamata, a mostani koalíció következetlennek tetsző perpatvarai, az ellenzéki politikusok olykor enyhén szólva különös magatartása. És ideológusunk elsöprő választási győzelme, a nemzet pilláinak csöndes összecsukódása.

61

4. A na és? nem az ellenkezőjét jelenti, hanem azt, hogy na és? Liberálisan szólva: kinek mi köze hozzá? A dolog és a neve, a szó és a tett többé nem méricskélhető morálisan, vagy az igazság-hamisság patikamérlegén. Többé nem köthetők fogadások láda szovjet pezsgőkbe. Mert ha a négyből egy sem igaz, akkor mi van? A na és? kitolja az elakadt létezést a szocializmus? életünk? erkölcsi ellehetetlenülésének zsákutcájából. Nem immorális, hanem amorális. Nem erkölcstelen, hanem erkölcs nélküli. Mondhatjuk úgy, hogy tökéletes gazdaságkori álláspont. A beszéd - a cselekvés - ettől kezdve nem vethető össze egyébbel, mint a beszélő/cselekvő pillanatnyi érdekével. Pontosabban azzal, amit ő egy adott percben annak tart. Pragmatikusnak szokás mondani. Nincs többé marxizmus, kommunizmus, se semmilyen más ködevő, elméletieskedő izmus. Idő sincs, pontosabban az idő egyrészt olyan lett, mintha Isten ideje volna: örökös jelen, másrészt mint a Dolgok ideje: villámsebes és egyre gyorsuló. A tegnapi szó mára elavul, a mai holnapra, vagy mégsem. Haha! A na és?-ideológia ugyanis túllépett a forráson, a marxisták együgyű csalafintaságán, miszerint az állítások ellenkezője sem biztos, hogy igaz. A na és?-ember pillanatnyi ötlete/érdeke szerint lép és magatartásának semmilyen konzekvenciáját nem viseli. Ha édesapja ávós volt és neki úgy diktálja az érdeke, hogy kárpitosnak vallja, és ha kiderül az „igazság”, akkor na és? Ha valaki a kommunisták ügynöke volt és most antikommunista pártvezér, akkor na és? Ha ráadásul a választásokon megsemmisítő vereséget szenved, akkor még egy na és? Ha a harmadik privatizációs miniszter és a parlament, benne tulajdon pártja nyolcszor leszavazza, akkor nyolcszor na és? Bárahányszor. Az etika tanársegéde adjunktusnak írja magát az ajtajára és bársonyszékbe emelkedik. A na és? gazdagsága kimeríthetetlen. A főideológus miniszterelnök khm, az ú.n. valósággal nem érintkező rögtönzései, visszaszívott, félbevágott ígéretei, egész különös beszédmódja, nem hazug. Nem és nem, hanem na és? Ő a saját maga alkotta na és?-ideológiája szerint beszél és cselekszik, azzal a legtökéletesebb harmóniában. Mindig szabadon dönt, azt lépi, amit a pillanatnyilag fölismert érdeke szerint szükségszerűnek tart. Véletlenül sem latolgatja azokat az ódon szempontokat, amiknek alapján vádlói elmarasztalni próbálják. 5. Talán ennyiből is belátható, hogy a villámsikerű na és?-ideológia nem pártfüggő. Lám, gyönyörűen elterjedt minden társadalmi csoportban - fajra, nemre, korra, felekezetre való tekintet nélkül. Az egyházakban is szemlátomást szaporodnak hívei. Egyszerű elsajátítani. Több mint elmélet, létmód. Végre áthidalva általa a szó és a tett konfliktusa. Mélyebben: elhárult az az akadály, amely az ideológiák leghőbb vágya előtt állt, vagyis hogy igazi vallássá lehessenek. Tökéletesen otthonos benne az izompacsirta testőr, aki mellékállásban bérgyilkos és a pengeagyú író, aki dohog a komcsikra a Népszabadság honoráriumával a zsebében. Miniszterelnökünknek sokkal kiterjedtebb a koalíciós bázisa, mint hinnők. A közvéleménykutatási fölmérések tanúsítványa szerint a magyar polgároknak cirka háromnegyede fütyül arra, hogy hazudik-e például a kormány, vagy sem. Tovább fűzhetjük: hazudik-e akárki akárkinek? Na és? A na és?-nemzedék elsöprő többségre jutván zseniális ideológusunk eszméjének napfényében sütkérezik és cselekszik. Többé nincsenek skrupulusai múltjával, vagy mostani, lelkiismeretét bizgető tettei miatt. Ha megszorul, őrangyalára vakkant: na és?

62

6. A mai szürkeagyú konzervatívok elképzelni sem tudják, hogy pár év múlva milyen szivárványosan izgalmas válaszok érkeznek majd ilyen egyszerű kérdésekre: hány óra van? ehető ez a gomba? nem látta véletlenül a kisfiamat?

63

Képzelt interjú Magyarország miniszterelnökével Ha én újságíró volnék, megkérdezném a miniszterelnököt... Illetve, mielőtt megkérdezném, zavarba jönnék: hogyan szólítsam? Úrnak? Node úrnak nem szólítja senki komoly ember. Párt-társai és a bennfentes hírlapírók elvtársozzák, a néptalálkozókon a nép dettó, mint a nekünk régi, nekik jó világban. Elvtársozni mégse elvtársozhatom; annakidején is kerültem ezt a megszólítást, mint Karinthy hősei a tegeződést. Meg aztán igaz, ami igaz, nem vagyunk mi elvtársak. Hanem éppen ezért volna kedvem megkérdezni őt, hogy párbeszéljünk végre, ahogy szokás a demokráciának nevezett hogyhívjákban. Azok között is, akik máskülönben nem. Mert például én őreá nem szavaztam, ennek ellenére mégiscsak ő az én miniszterelnököm és hiába elveink roppant különbözősége - szót kellene értenünk. Természetesen nem olyanokat kérdeznék tőle, amilyeneket mostanában szokás a tévében, hanem olyanokat, amik tényleg érdekelnek - legalább engem. Először is azt kérdezném, hogy mi a helyezet? Erre ő valószínűleg azt felelné, amit szokott, hogy a helyzet gazdasági. Hogy az országot anyagilag rendbe kell tenni, hogy adósság, meg stabilizáció, meg fizetési mérleg, meg deficit, dzsidipi és hasonlók. Türelmesen végighallgatnám, mert bár alapjában véve türelmetlen ember vagyok, csak hát a miniszterelnök, az miniszterelnök. Utána kérdezném csak szelíden, hogy akkor az ország most az ő szemében káefté, vagy részvénytársaság? Magyar Köztársaság = Maköz kft? Ezen ő persze kissé fölháborodna, mert mégse ügyvezető igazgatónak, vagy elnök-vezérigazgatónak lett megválasztva, hanem miniszterelnöknek, és ki is oktatna az ő türelmes modorában, mert én mégiscsak egy választópolgár vagyok, még ha ellenzéki is. Ráadásul újságíró, mert hisz az lennék - a médiával meg ugye kötelező jóban lenni, az emdéefék is hogy ráfáztak. Leváltották őket a valósággal együtt. Hanem én újra kérdeznék. Mivel szerintem a helyzet első-, másod- és századsorban is emberi, és csak utána gazdasági - no, ezért sem lehetünk mi elvtársak -, éppen ezért azt kérdezném, hogy tetszik-e tudni, hogy önnek egy kihalóban lévő ország miniszterelnökének tetszik lenni? Itt a legkisebb a születési arányszám Európában, a nemzet - a bevándorlás ellenére! - évente több tízezerrel fogy, a csökkenés ‘80-hoz képest 2020-ra el fogja érni az egy millió kétszázezret? Ő természetesen mindezt tudná, hogyan is ne tudná, még az újságban is benne van, ráadásul neki hivatali kötelessége ilyeneket tudni. Viszont azt kellene mondania, hogy először ugye rendbe kell hozni, a stabilizáció, az adósság és a többi. Én erre roppant tapintatosan nem hoznám szóba, hogy az előző koalíció huszonegy milliárd dollár adósságot kapott az ön előző kormányától, amit négy év alatt öttel tetézett, önök viszont másfél év alatt máris hattal, így tartunk most harminckét milliárdnál. Az inflációs politikát se emlegetném, hanem kitartanék a kormányzás emberi dimenziói és kötelességei mellett: tetszik-e tudni, hogy éppen az ön kormányának hivatalba lépése óta drámaian csökkent a születési arányszám, s ha igen, mit tetszik tenni a család és a gyermekek és egyáltalán az ország biológiai jövője érdekében? Igazán nem tudom, hogy mit felelne erre az én miniszterelnököm, de bizonyos, hogy néma nem maradna, sőt bíztató szavakat hallhatnánk tőle. Én viszont ragaszkodnék és szívóskodnék: a családi támogatások megnyirbálása, a morális mozzanatok száműzése a nevelésből, a honfoglalás millecentenáriumára tervezett Expo lemondása vajon a nemzet erkölcsi és biológiai erőinek erősítését szolgálta-e vagy valami mást?

64

Ő nyilván visszautasítaná esetleges rosszindulatú föltételezéseimet, én azonban - mivel újságíró lennék - kötelességemnek érezném, hogy a végére járjak az igazságnak. Tehát tisztelettel firtatni kezdeném az egészségügyi kiadások lefaragását, különös tekintettel arra, hogy Magyarországon ezernyi fajta népbetegség arat, a lakosság egy harmada neurotikus, alkoholista, másik harmad rokkant, hallás-, mozgás- és látássérült. Annyian szenvednek annyiféle krónikus betegségben, hogyha a sok nyavalyát szétosztanánk az Európába tartó utazóközönség között, egyetlen egészséges ember sem akadna. Ő természetesen minimum azt felelné, hogy ésszerűsíteni kell, mert adósság, stabilizáció, pénzek nem folyhatnak ki az ablakon. Hogy mit még, azt jól tudjuk a vonatkozó nyilatkozatokból. Ám én meg merészelném említeni neki, hogy semmi ésszerűt nem látok például mondjuk - a vásárosnaményi kórház megszüntetésében, hisz akkor a beregi betegek némelyike ötven-hatvan kilométert kell utazzék a megfelelő ellátásért. Télvíz idején nem létező kompokon. Szerintem a valódi ésszerűség különben sem a Maköz kft pillanatnyi főkönyvéhez, hanem mélyebb emberi értékekhez és szempontokhoz kell igazodjék. És ez gyökeresen más logika. Eszerint például a kicsi a nagy, az első helyre ülő utolsónak számít, és így tovább. De ebbe a kérdésbe elvi különbözőségeink, fölfogásunk és miegyebünk miatt nem bocsátkoznék, mert úgysem értenénk szót. Próbálnék a közös fogalmak körében mentőkérdést föltenni: hogyan gondolja a létminimum alatti jövedelmek megadóztatását? Jogos-e ez? Vagy inkább az jogos, ha egy felelősségérzettel bíró polgár ilyen körülmények között eltitkolja jövedelme egy részét, mert úgy gondolja, hogy neki előrébbvaló gyermekeit eltartani, mint az államot? Nem kötelessége-e a bizonyos mértékű adócsalás minden, a létminimum környékén kereső szülőnek? Szülőként kinek tetszene előbb adni az utolsó falatot: az államnak vagy a gyereknek? Ő ezt visszautasítaná, és az állam nehéz helyzetét hozná föl, mire én az ember nehéz helyzetét. Ő - talán - a közteherviselést említené, mire én azt, hogy az adótáblák százalékai a létminimum alatti jövedelmek szférájában őrülten szökdécselnek fölfelé, viszont a ma már közepesnek számító milliós keresetektől fölfelé nyugton maradnak. Nem emelkednek azok körében, akik - ki tudja, hányan - havi százezreket, milliókat, sőt tíz milliókat keresnek. Kiszámította-e az önnek elvtárs pénzügyminiszter, hogy egy átlagjövedelmű, egykeresős, kétgyermekes családtól annyit akarnak adó címén elvonni, hogy a maradékból csak lakásrezsire, tejre, kenyérre, villamosbérletre fussa? Húsra, ruhára már nem? Gyógyszerre? Ő nyilván megismételné, hogy a stabilizációnak nincsen alternatívája. Mire én az ő fogalomkörében azt válaszolnám, hogy huszonnyolc darab hiteles, Nobel-díjakkal alátámasztható alternatívája van az ún. stabilizációs terveknek, de a valóság körében ahhoz kellene ragaszkodnom, hogy az alternatíva a nemzet fönnmaradása, vagy elpusztulása. Hiszen minden bizonnyal tetszik tudni azt, hogy Európában nálunk a legrövidebb az élet. A harmincöt éves férfiak - mint apáik a század harmincas éveiben - húsz évvel kevesebbet remélhetnek, mint az osztrákok: hetvenkilenc helyett csak ötvenkilencet. Szabolcs-Szatmár-Beregben csak ötvenet, miközben a kormány 65 évre akarja emelni a nyugdíjkorhatárt. Igazán nem tételezünk föl cinizmust, de mégis: mi a kormány programja a stabilizáció alternatívája, vagyis a legfontosabb kérdést illetően: megmaradunk-e? A miniszterelnök óva intene a demagógiától, és újólag figyelmeztetne, hogy a stabilizációnak nincsen... És két év múlva, a következő választás előtti hónapokban be fog indulni a föllendülés, ha most végrehajtjuk. Szívóskodnék, mit hajtunk végre? Kin? A közoktatás visszafejlesztése, a hat osztályos modell bevezetése, vajon...

65

A miniszterelnök nyilván türelmetlen volna már, mert bizony bosszantó lennék, az orrom is folyna a dohányfüsttől, ugyanis allergiás vagyok a cigarettára. Kifújnám, és szelíden, tisztelettel ismertetném vele a világszerte elvégzett és Magyarországon Kopp Mária professzor asszony által megismételt kutatások eredményét: a rövid élet titka nem a cigi, a nem az ital, nem a szalonna, hanem a tudatlanság, az alacsony iskolai végzettség. Minél kevesebbet tanult valaki, annál rövidebb életre számíthat. Szóval, miként tetszik értékelni azt a tényt, hogy az új Nat bevezetése és a közoktatás visszafejlesztése a kormány stabilizációs terveinek már említett intézkedéseivel együtt tovább fogják csökkenteni életkilátásainkat? Beszélgetésünk itt talán véget érne. Én összegezném kérdéseim lényegét: tudatában van-e a kormány annak, hogy a nemzet a fizikai pusztulás küszöbére jutott, és az utóbbi esztendő kormánymanőverei gyorsítják a tragédiát. Mi a jobb nekünk? Ha nem? Ha igen? Választ nem szóban várnék... 1996

66

A kupilobby és a cenzúra 1. A kupleráj-kérdés a fővárosi vezetés érdeklődésének homlokterébe került. Röviden azért, mert a kurvák - ne szépítsük a dolgot, a többi eufém szó is van ennyire durva - ellepték a várost. Egyre nyomulnak, immár a Váci utcában, a legszentebb boltok és bankok templomnegyedében is strichelnek, és leszólongatják a méltóságos külföldi urakat, nem elég nekik az ilyen bár és az olyan presszó. Magyarországon ennél súlyosabb érv nincsen, amióta Alsóbbrendűfalva utolsó budijának fakilincsére is szakszerűen föl van írva, hogy merre open és merre closed. Matematikailag ki sem fejezhető, hogy egy külföldi hány bennszülöttel ér föl. A hatóság, sajnos, tehetetlen, akárcsak a Régiposta utca sarkán a szeme láttára üzérkedő arabokkal. A hatóság mikor lenne tehetős? Tehetséges? No, a Városháza, vagy legalábbis az ottani kupilobby hangadói szerint a hatósági tehetősség akkor törhetne ki, ha a kurvák kuplerájokba tömörülnének. Például föltámaszthatnák a szocialista szövetkezi formát erélyes madámok kátéesz-elnöki felügyelete alatt? Alapíthatnának káeftét, bétét, részvénytársaságot, trösztöt? Már Lenin is megmondá vala a bankokról: Csak nőjenek! Mennél hatalmasabbak, annál nagyobb darabot ellenőriznek a pénzügyi életből, annál kevesebb intézkedéssel lehet majd államosítani őket s velük a pénzvilágot. De ne fussunk előre! 2. A kérdés lényegéről kellene beszélni és komolyan, ami ugyanaz, hanem szinte lehetetlen. Komolytalanul lehet, például szociológiai megközelítésben. Hogy tudniillik itten foglalkoztatási gondok vannak, szegénység és hasonlók. Ha lényegre vagyunk kíváncsiak, át kell törnünk a cenzúrán. Minden cenzúra a szerkesztői félelemmel kezdődik, de mitől fél a szerkesztő? A szívében lakó rendőrangyaltól? Hogy az mit enged és mit tilt? Nehogy már elmaradjanak a hirdetők, vagy megnehezteljenek a hirdetőkkel szövetséges politikai-közéleti hatalmak! Vajon eltűrik-e, hogy megpendítsük: a kuplerájügy rendezését olyan üzleti körök szorgalmazzák, melyek pénzüket a prostitúcióba szeretnék fektetni, így mosni tisztára a bűnözéssel, vagy a fekete gazdaságban szerzett dohányukat? Még adót fizetni is hajlandók lennének, persze a maguk módján, úgyhogy adójukat helyesebb volna mosatási díjnak nevezni. Az ő kezük van abban, hogy az utcai strichelés elviselhetetlenné vált, és most ugyanez a kéz ajánlja segítségét a kiszolgáltatott közönségnek. Íme az újsütetű mentőangyalok csengő varázsigéi: adó, ellenőrzés, egészség, tiszta utca, rendes nyilvánosház. Egy percig se legyen kétségünk: állni fogják a szavukat. Ha a kupilobby kiharcolja nekik az engedélyt, percek alatt megszervezik a monopóliumot, a titkos kartellt és eltakarítják az utcáról a konkurenciát. Ha kell késsel, pisztollyal. Itt rend lesz, kérem. Kriminológiai közhely, hogy a bűnözésnek legtermészetesebb üzletága a prostitúció. Valójában prostitúció nélkül nincs is igazán bűnözés. A szervezett alvilág, egyik közkeletű nevén a maffia, képtelen ellenni az ősi ipar nélkül, mely nem annyira régi, mint az emberiség: picit fiatalabb, a bűnnel kezdődött. S ezzel eljutottunk a szigorúbb cenzúrához.

67

3. Az igazán modern gazdaságkori cenzúra, mondhatjuk úgy is, hogy a mefisztói cenzúra hatékonyságában fölülmúlja valamennyi előzményét. Hol van már a múlt századi, könyökvédős, tintaceruzás pasi, akik fölforgató eszmékre vadászott költők metaforái között! Vagy a múltkori szocializmus komisszár-főszerkesztője! A kádárizmusnak a szerzők szívében regnáló rendőrangyala is inkább segédrendőr-angyal. A gazdaságkori cenzúra nem az író tollát fékezi, még csak nem is a szerkesztő szívében parancsolgat, hanem a közönség lelkéből törli ki a tilalmas fogalmakat. Esetünkben a bűnt. Valamennyien érzékeljük, hogy a Gazdaságkor jelen állapotában a bűn szó és fogalom szigorú cenzúra alá esett. A ragozott szóalakok, például a bűnözés talán szóba hozható, mint jogilag leírható, gazdaságilag értékelhető - pillanatnyilag, vagy bizonyos üzleti összefüggésben(!) káros - jelenség, de a bűn a morállal együtt a liberalizmus szervi bajának, a relativizmusnak áldozata lett. Maga a szó sem használatos. És egyre kevésbé lesz: a mai kormányzatnak már a közoktatási elképzeléseiből is teljesen kicenzúráztatott az erkölcsi nevelés szándéka. A bűnnél is tilalmasabb szóvá, mi több, nevetségessé vált az a roppant súlyos bűn, ami a prostitúció mögött van. Hadd szabadjon emlékeztetni a tisztelt olvasót a kiveszett szóra: paráznaság. A szexus szó, amellyel manapság kissé eufemisztikusan megnevezik, latin, vagyis érzelmileg üres a közönség számára. Különös véletlen, ha léteznek egyáltalán véletlenek, a hangalaki egybeesés a latin sex = hat szóval. A paráznaság ugyanis a hatodik parancs megszegését jelenti. Mint ismeretes, a liberális gazdaságtársadalmak mind „erkölcsi alapon” állnak, különösképpen „zsidó-keresztények” és „vállalják a Tízparancsolatot mint az erkölcsi alapelvek összefoglalását” - ilyesmi naponta hallható politikusi, milliomosi és médiacézári ajkakról, csak éppen az egyes parancsok kerültek indexre. Az elsőtől a tizedikig. Tessék utánanézni. A hatodik parancs megszegése, a paráznaság, egyenesen a legkorszerűbb magatartások közé tartozik. A 60-as években az egész világon végigsöprő „szexuális forradalom” rombolta le e bűn tabuját. Példás következetességre vall, hogy korunk pestisével, az AIDS-szel kapcsolatban véletlenül sem merülhet föl, hogy a járvány és a paráznaság közt összefüggés volna, és hogy a legjobb védelemként a hűség és a Szodoma vétkének kerülése lenne ajánlható. Valamint a tisztaság, ami szintén a gúny cenzúrája alá esik a szüzességgel együtt. Nem kizárólag az óvszergyárak érdekét szolgálja ez a tapintatos cenzúra. A homoszexualitás egyre ajánlatosabb nemi szokás, az amerikai show-bussinessben úgyszólván kötelező, akárcsak a görög és a római bomlás idején. Figyelemre méltó, hogy kicenzúrázódott a megnevezésére használt régi szavunk, a szodómia, ami jelezte a bibliaismerő közönség számára, hogy Szodoma lakóinak ezért a bűnért kellett vesznie. A hűség szintén töröltetett a nyelvből lévén kifejezetten ellenjavallt magatartás. A korszerű társadalomalkotó lény ugyanis a lózungokban még itt-ott szereplő és önértékeiben - erényeiben, hogy ismét egy kiszorított fogalmat használjunk - szilárd polgár helyett a barbi. A dallaszevő konzumidióta, a „fürge huncut”, akire bármikor, bármilyen fényes-giccses rondaság rásózható. A prostitúció ideális eszköz a barbigyártásra. Hogy mit ne mondjunk, az ember nembeli lényegét teszi áruvá. A paráznaságra váltott szerelem lerombolja a személyt - hogy ismét egy, a lelkekből kicenzúrázott kifejezést használjunk: Isten képmását. A bűnben ugyanis az elkövető nem Teremtőjének kép-viselőjeként jár el. Nem emberként. Isten az embert férfinak és nőnek teremtette, akik a szerelemben egyesülnek, a házasságban egybekelnek. Az Ószövetség szavával: „a kettő egy test lesz”. Az emberi személy keletkezésének mindennapos és örökös csodája így a nász. Mítosz, lépés a teremtés terében. A szakrális és a vallási kor határán kurvának lenni papnői mesterség volt - így próbáltak a mítosz terében maradni. A gazdaságkori prostitúció párzási aktusa hideg „szolgáltatás”, mely az üzlet körében zajlik. 68

Tiszta röhej volna mítoszt emlegetni vele kapcsolatban, az emberi Egy teremtését, hiszen éppen ennek a sátáni karikatúrájáról van szó. A kupilobby ajánlatának cinikus erkölcs-ellenességét élesen világítja meg az ellenőrzés mellett hangoztatott másik fő érve: az egészség, mely a higiéné szabályainak megtartatása útján óvatik majd meg. Tudjuk, hogy az egészség-kultusz gazdaságkori valláspótlék. Az egészség nem csupán a hatóság által leend megóvatni, mely, mint tudjuk, addigra tehetős lesz, ezt kívánja az üzlet önérdeke is - Piac istennő személyesen! Feledésbe szorított igazság, de nyilvánvaló, hogy a benső tisztaság volna az igazi higiéné. A társadalom belső elmocskolódása semmiféle mosakodással, fertőtlenítéssel nem állítható meg, ha a törvény a bűnt megengedi, szabályozza, tehát védelmezi és pártolja. Hogy mennyire fura az ilyen zsidókeresztény-liberális törvény, megvilágítja egy ószövetségi mondat: „Isten senkinek sem engedte meg, hogy vétkezzék.” Ha így állunk, ha már a Tízparancsolat kicenzúráztatott, és mindent szabad, amit a törvény nem tilt, legalább a kanti normát tartani kellene. Vagyis minimum a jognak kellene általános zsinórmértékül szolgálnia. Ugyan mi lenne itt - mi lesz itt! - ha a lakosság zöme élni kezd a mefisztói törvénykezés engedélyeivel? Ha szerelmi életét a kuplerájokban bonyolítja, a szellemit a szennylapokhoz igazítja, munka és egyéb morálját a legközvetlenebb érdekéhez és így tovább? Ugyan hol az a pont, ahol átbillenünk? Más szóval: hány százalék konzervatív kell egy társadalomban ahhoz, hogy valamely általános rend szövete még létezhessék, és az összeomlás ne következzék be? Egyelőre várjuk a kupitörvényt. Kilépünk a New York-i Egyezményből és a többség megszavazza. Nincs mit tenni, mondják, a prostitúció így is, úgy is létezik. Akkor már jobb, ha a biztonság, az egészség, a higiéné házaiban csinálják. A fejlődés legközelebb talán a szúróházak társadalmi vitáját és törvénybe iktatását hozza. Mint ismeretes, Káin óta napirenden vannak a gyilkosságok és egyre szaporodnak. A biztonság, az egészség, a higiéné és más hasonló elvek mind egyöntetűen támogatják, hogy létesüljenek olyan intézmények, melyekben a fogyasztóközönség szakszerűen és aránylag fájdalommentesen - például egy injekcióval - a másvilágra küldhetné gondban megfáradt szüleit, házsártos asszonyait, kellemetlen szomszédait és üzletfeleit. A szúróházak igénybevétele természetesen állampolgári jog lehetne, hiszen a költségek busásan megtérülnének a helyszínen - azon melegében - működő szervbányász-labor jóvoltából, még tetemes nyereséget is hoznának az egészségbiztosításnak és az adók révén az államkincstárnak.

69

Piac-Európa 1. Azokban az ősi korokban, melyeket a használt eszközök anyagai szerint szokás megkülönböztetni, Európa valószínűleg egységes volt, ha ugyan ennek a kifejezésnek létezhetett korabeli értelme. Mai aligha, hiszen a Róma előtti ember nem folytatott sem kontinentális gazdálkodást, sem kontinentális politikát. Még kontinentális háborút sem. Várkonyi Nándor kb. ötvenezernyi barlang- és sziklarajz, csontkarc, faragás stb. átvizsgálása során egyetlen egy olyan ábrát sem talált, mely emberek közti harcra, vagy akár konfliktusra utalt volna. Ellentétben a 19. századi korszellemből és életérzésből visszatekintő „tudományos” elméletekkel és szemléltető ábrákkal, melyek a vadállatias ősemberek brutális mészárlásait hirdetik. A mai napig. Teszik ezt annak ellenére, hogy az újabb kutatások kétségtelenné tették, hogy ilyesminek az ő észjárásuk szerinti indoka, mármint „gazdasági” aligha lehetett, hiszen oly csekély volt a népesség - tízezer éve Európáé néhány millió -, és oly mérhetetlen bőségben hemzsegett vad, hal, gomba, gyümölcs, miegyéb. Az olyannyira sikeres természetpusztító nemzedékünknek szinte hihetetlen, hogy a nagy vízszabályozások előtti Magyarországról szóló hiteles beszámolók szerint a legkezdetlegesebb készségekkel, pl. egy rossz kosárral percek alatt meg lehetett fogni az ebédre való halat... Talán fölösleges hangsúlyozni, hogy a „tudósok” és kezes rajzolóik munkássága saját tapasztalataikat, még inkább komplexusaikat (Freud), vagy a kor, a Gazdaságtársadalom kollektív tudatalattiját, árnyéklelkét (Jung) mutatja föl a figyelmes szemlélőnek. Hogy előre ne szaladjunk, de mégis jelezzük: roppant tanulságos összevetni az őskori művészek alkotásait az ezredvégi grafitikkel, videoklippekkel, filmekkel. Ugyan milyen lélekállapotról, szorongásokról, vágyakról, miféle szemhatárról szól az egyik s a másik? Mégis, miben lehetett egységes az őskori Európa? Amiben ma nem az. Nevezetesen a szellemiségében. A nyomok a vértesszöllősi Samutól a Stonehenge építőiig egybehangzóan vallanak arról, hogy az őseurópaiak - akárcsak a kortárs kínaiak, ausztrálok, indiánok, afrikaiak - hasonlóképpen gondolták működtetni a világot. Először is a világot a huszadik századvégi utódaiknál mérhetetlenül nagyobbnak gondolták. Úgy vélték, nem ér véget ott, ahol a tapasztalat és a hozzá tapadó spekuláció. A metafizika a barlangban, a hordában, a mezőn pislogó tábortűz mellett mindennapos és természetes téma lehetett. Valamennyi homo sapiens lelőhely, valamint az írásbeliség előtti óidőkből származó rege, mese, rajz, dal bizonyítja, hogy őseink a mítoszban éltek. Vagyis Istennel együtt, a Létben gondolták el magukat. Tehát az Istenre irányuló gesztusokban, az élet helyes/üdvös irányának megállapításában, más szóval az áldozatban, ami kultusszá lett, a kultusz pedig kultúrává érett. Egységgé, a világ működésére, működtetésére vonatkozó közös tudássá, otthonlétté. A kultusz ily módon a kultúra körébe emelte a legköznapibb cselekedeteket, magatartásokat, eszközöket. Az étkezést, az édesapa előtt való állást, a halált, a szerszámokat, az öltözködést. Hogy a puszta célszerűségben nem létezhetett semmi, mutatja, hogy a civilizáció nem különülhetett el a kultúrából, az élet, az erkölcs, a szokás sem a Létből. A mítoszban egyesült Európa valószínűleg csak az éghajlat, a vérmérséklet, a táplálkozási lehetőségek stb. következményeiben különbözhetett Amerikától, vagy Afrikától.

70

2. Róma karddal, vallással és joggal egyesítette Európát. A Város fölemelkedése már arra az időre esett, amidőn már jelentős népmozgások zajlottak le a kontinensen. Keveset tudunk a korai népvándorlásról, a görögök, a kelták, az etruszkok, a baszkok és más, mára feledésbe merült népek mozgásáról és honfoglalásáról. Például arról, hogy hová lettek Atlantisz menekültjei, a Kr. e. III. évezredben még bővizű Szahara lakói, a Tasszili fennsík mesteri rajzolói hová, merre vándoroltak hazájuk elsivatagosodása után? Kik járták a Borostyánkő Utat s mi egyebet vittek még ott? Miért vándoroltak Nyugatra az ős finnek, kiket találtak a Baltikumban, s kik követték őket? Mikor kezdődött az a népvihar Ázsiában, melynek forgószele bennünket a Duna mellé vetett? Kik, miféle „szkíták” jöttek onnan legkorábban, milyen géneket és gondolatokat hoztak? Kitől tanulták el a Földközi tenger útjait az ott hajózó, s szanaszét telepeket alapító krétaiak, föníciaiak, görögök? A Krisztus előtti évezred második felének ajzottságára, szellemi megalapozottságára mi sem jellemzőbb jobban, mint a hellenizmus. Had vitte ezt is, Nagy Sándoré, ám Arisztotelész tanítványának kardja alig egy évtizedig villogott a Boszporusztól Egyiptomig és Indiáig. Vagyis a „Világban”, mert Európa akkor Görögország volt, a „Világ” pedig a hódoltatott térség. Mégis a Nagy Sándor utódainak négy birodalmába szétrajzott pár ezer görög filozófus, író, művész átalakította a „Világ” szellemi arcát. És egyesítette. Oldva és oldódva persze a hindu, a sumérbabiloni, a perzsa, az egyiptomi stb. kultúrában. A hódítás titka a szellemi éhség volt. Némelyek vitatják, hogy a görög kultúra elsöprő ereje hatott volna állítván, hogy az túljutott már a zenitjén. Éppen ettől lett oly militáns. S attól, hogy vallás lett. Formás, csiszolt, benső helyett külsőbe hajló, tehát hordozható s bárhol fölállítható, akár a gulyáságyú és konvertibilis. A görögség is kiesett ekkorra már az Istennel-járásból, vagyis a mítoszból, a perzsák is, az egyiptomiak is. Vallásra vágytak, rítusra, szertartásra, mely ha nem is viszi vissza őket az Édenbe, de jelzi, hogy van oda út, és Isten is meghívható ide... Talán az igazi Isten, mert az övék, az ő helyi isteneik bizony elerőtlenedtek. Egyetlen Isten állt ellen Zeusz, Héra, Aphrodité, Hermész, Dionüzosz meg a szofisták és tsaik rohamának, a kicsinek tetsző Jahve Júdeában... Ez a kor a vallás kora. A rómaiak nem a szellem, a mítosz, hanem a vallás mesterei voltak. Akár a jogé, mert a kettő együtt jár2. Az erény és a jog, e kettő volt a birodalom talpköve. A királyság és a köztársaság korában inkább az előbbi, majd inkább az utóbbira tolódott a hangsúly. Ne feledjük, a triumvirátusok, majd a császárok birodalma despotikus közjogi viszonyai ellenére magánjogi szempontból, tehát a trónharcoktól távol élő polgár számára jogállam volt. A Birodalomban intézményesült először a történelem folyamán tömeges jelenségként a polgár. A külsőleg vezérelt, jogilag definiált és közösségéből önállósodott ember, aki státusát az államtól nyeri s 2

a mítoszban-lét, a vallás illetve a jog által meghatározott életek közti különbséget talán megvilágítja ez a példa:

X szellemi, a „bölcs szív” embere, szeretetből gondoskodik családjáról - törvénye örök, belülről vezérelt, a szeretet sosem hivalkodik; Z a moralitás „jó” embere, tudja, hogy erény gondoskodni a családról, míg az ellenkezője bűn volna belülről vezérelt, de külsőbe hajló, mert az erény, mi tagadás, tud mutatni és változni is; Y a jog, a „józan ész” embere, gondoskodik családjáról, mert a törvény így írja elő - külsőleg vezérelt ember, alkalmazkodik a jogrend változásaihoz; K gazdaságember, barbi, családjához - bármihez - való viszonyát a Piac határozza meg, ami benső benne, az zsigerből való, indulat.

71

e státusban egyesülhet a szír, a latin, a gall, az illír, a görög. S persze a vallásban is, mely ugyanilyen abszorbtív volt. Ki-ki hozhatta a maga isteneit a római Pantheonba. Amelyiket lehetett, lefordították a már ott lakók valamelyikére, akit nem, azt szaporulatnak vették. Föltéve, ha megfért a többivel, ha kompromisszumra tudott velük jutni. Látszólag mint Indiában, ahol ezerszer ezer az istenek száma, ámde a bölcsek tudják, hogy csak azok kedvéért van ez így, akik képtelenek fölfogni a Lét egységes szellemi természetét. Szükségük van arra, hogy külön-külön névvel és személyiséggel lássák el a szerelemben, a vízben, a tűzhelyben megnyilvánuló szellemi erőket. A római teológia mítosztalan és okos. Enged a józan politikai és jogi érveknek. A római „pantheizmus” teljesen más mint az indiai. Az új isteneket politikai okból vették be a többi közé, akárcsak az új népeket. És a mennyei seregletet a mindenkori császár vezette, egy ember, akinek szobra ott kellett álljon a helyi istenek templomában, s akiről mindenki tudta, hogy amennyire nagy úr pillanatnyilag, olyan gyarló, és igen nagy valószínűséggel hamarosan megmérgezik, fölkoncolják, esetleg a Cloaca Maximába fojtják. Ateisták lettek volna a rómaiak? Ugyan, olyan nincs is3. A rómaiak roppant komolyan vették vallásuk szabályait, tisztelték a papokat, adtak a véleményükre, csatát, üzleti vállalkozást nem kezdtek jóslásuk és illő áldozat nélkül. A lárokat, házi isteneiket mindennél nagyobb becsben tartották. A családfő naponta mutatott be áldozatot előttük, mert a család szakrális közösség volt, a mindenkori feje egyúttal papja is. Egyszerűen arról van szó, hogy a kor szemhatára beszűkült némileg. Ennyire. Ám ez a kevéssé szellemi, inkább erkölcsi és még inkább jogi alapzat elég volt ahhoz közös nevezőt teremtsen az akkori Európa, sőt, az akkori világ számára. Egy évezrednél hosszabb időre. Egy isten nem lépett a római Panteonban sereglő sok tízezernyi közé, egy kicsinek látszó Úr Jeruzsálemből. S Róma szellemi bázisát éppen ő ingatta meg, az ő fia, aki három rövid éven át egy tenyérnyi helyen ismét mitikus helyzetet teremtett a morálissá és jogivá szikkadt világban néhány tucat falusi surmó számára. 3. Róma bukását szokás a népvándorlásra fogni, mi tagadás, kapott eleget a nyugat felé áramló germánoktól, jazigoktól, hunoktól és a többiektől, de kapott a Birodalom keleti fele is, amely talpon maradt. A nyugati rész összeomlása, Romulus Augustulus lemondása után még ezer esztendeig állt Bizánc... A kereszténységtől föltöltve4. 3

Isten trónja egy szívben sem üres. Ha jól megnézzük, látjuk, hogy ott ül rajta valami ideológia, egy kanári, zenei- vagy sportegyüttes, hitelkártya, vagy legalább egy darab bifsztek. S ha megugratjuk e bifsztek-istent, ateistánk lázas lesz hirtelen, sőt, életét is kész kockára vetni. Évenként - mint valami bigott vallási rajongók - százezrek áldozzák életüket világszerte a futballcsapatukért, vagy a kocsijuk jó hírnevéért.

4

Hogy mennyire, azt a Madáchtól is gúnyolt homousion- homoiusion vita mutatja. Vagyis, hogy Krisztus egylényegű volt-e Istennel, vagy csak hasonló. Szóval nem egy i-betű csupán, hanem a megváltás, a szentháromság legmélyebb transzcendens titkai foglalkoztatták s hozták lázba a konstantinápolyi teológusokat, borbélyokat, kocsihajtókat és dinnyeárusokat. Ilyen vitára - vagyis arra, hogy ennyire mély metafizikai kérdéseket tanulmányozzon, megértsen és személyes ügynek tekintsen - valószínűleg sem a korabeli Róma, sem a mai nem volna képes. Még kevésbé London, New York, Párizs. Hollywoodról nem is beszélve, ahol Gazdaságkor szellemi csomagolású árucikkeinek etalonját gyártják.

72

A Nyugati Birodalomban a római erény és jog és vallás már nem tudta asszimilálni a beözönlő új népeket: Belső erői kihunytak, ugyanakkor a kereszténység még gyönge volt. A NyugatRómai Birodalom újjászületését és Európa egyesítését a kereszténység fölemelkedése hozta el. Mondhatjuk ismét: a kard, a Nagy Károlyé, ám a császár halála után a kereszténység megmaradt Európa szellemi mértékének, céljának és iránytűjének, bomolhattak-alakulhattak országok, politikai szövetségek. Európa kettészakadása is, ami két sarkosan különböző szellemi irányultságot, társadalom- és személyfölfogást, vallási, politikai, gazdasági berendezkedést hozott magával, a pápa és a bizánci pátriárka befolyási övezete mentén történt. És további bomlása is a reformációban, szellemi alapon folytatódott. S amíg Európa szent királyokat és szent szerzeteseket és világiakat uralt, addig szellemi egységben létezett. Újra. Hogy szellemi állapota nem örök békét, tökéletességet és bűntelenséget jelentett, mondani sem kell. Vergődést inkább, emelkedést és zuhanást, eretnekséget és megtérést, gyilkosságot és vezeklést. Szent rendalapítókat és züllött pápákat. Roppant távlatokat az emberi személy számára, abszolút transzcendens lehetőségeket, a bukás és a győzelem, az üdv és a kárhozat kilátásait. Ismét a Létet, s ugyanakkor, e vergődés mellett azt a magabiztosságot, amivel a megváltott ember nyúlt a világhoz. Az öntudatot és méltóságérzetet például, amiből kinőtt a szabadság gondolata - először és egyedül a földgolyón. Ezalatt a keleti és az afrikai Róma, a hellenizált világ területe Indiától az Atlanti óceánig ismét egyesült. Szellemi, de inkább vallási és jogi alapon az iszlámban. Kívülről persze kard által, de hogy a különféle dinasztiák fölemelkedése és bukása után mégis kulturális egységben maradt, ez az iszlámnak köszönhető. Ma az iszlám fundamentalizmus az egyetlen szellemi irányzat, amely veszi a bátorságot és szembe mer szállni Gazdaságkor amoralitásának kihívásával. És a Dolgok jogrendjével, szabadságával, imperializmusával az ember érdekét próbálja pártolni a maga, ezredvégi európai szemmel nézve különös értékei szerint5. Európa szellemi szétbomlása a reneszánsszal indult, a reformációval folytatódott és a fölvilágosodással tetőzött. Nagyjából ezekkel a következményekkel járt: 1. a korábbi, egy szakrális rendet utánzó társadalom belső tartása elenyészett, elkorhadt, fölbomlott; 1a. a szellemi majd morális kötőanyag - ún. értékrend - helyébe előbb a nacionalizmusok léptek - az államok „nemzetiekké” lettek emberi helyett - majd „egyéni” erkölcsök; 1b. a közösségek fölbomlottak: előbb a foglalkozási, a lakóhelyi, a vallási közösség, majd meglazult a korábban oly militáns nemzeti is; 1c. a megtöbbszöröződött, állandó migrációra6 kényszerült populáció egyénekre7 bomlott;

5

Több mint különös, hogy az iszlám fundamentalizmust manapság éppen a szakadatlan másságkultuszban égő liberális fundamentalisták támadják a leghevesebben. Mintha nem volna indokolt az ő erkölcs nélküli világukkal szemben egy erkölcsi berendezkedés, nem volna lehetséges az ő angolszász jogrendjükkel szemben egy - vagy több - másmilyen alkotmányosság...

6

A települések és országok közti vándorláson túlmenően ide értendők a társadalmi osztályok közti mozgások, a foglalkozásváltások, a családváltások, hogy a fontosabbakat mindenképp megemlítsük.

7

Szerző megkülönbözteti az egyént és a személyt. A személy közösségi lény, Isten képmása, transzcendens és társadalmi viszonyok, kötelességek és felelőssége és örömök strukturált hordozója. Az egyén ilyesmiktől megszabadult, megszabadították, a tömeg atomja. Egyén és személy egymásnak ellentétei, az egyén voltaképpen a tömeg, a strukturálatlan élet, a fasírtlét szinonimája.

73

2. roppant viharok söpörtek végig a kontinensen, mintegy kihasználva? vagy kiigazítandó? a belső rendetlenedést, entrópiát?: vallásháborúk, forradalmak, birodalom alapító kísérletek Napóleon, Sztalin, Hitler - világháborúk; 2a a mítosz, a vallás, a morál és a jog helyébe ideológiák kerültek, kísértetek, melyek bejárták Európát, s földúlták az emberek gondolkodását; 2b. az államok kísérleti műhelyekké váltak - különösen forradalmak idején - amelyben a hatalomra került csoportok kipróbálják ideológiájukat a populáción; 2c. országhatárokon átnyúló hatalmi tényezők - birodalmak - keletkeztek: részint az egyes államok akaratából, mint a Szent Szövetség, a Népszövetség, az ENSZ, részint az ún. demokratikus struktúrákat megkerülve: multinacionális vállalatok, globális média, maffia, hogy csak a fontosabbakat említsük; 3. a világtörténelemben példátlan technikai-technológiai-tudományos-termelési forradalmak sorozata zajlott és zajlik folyamatosan; 3a. alapvetően átértékelődött a tudás: a „bölcs szív” jelentéktelenné vált a „józan ésszel” szemben; 3b. létrejött a közoktatás, általánossá váltak a főiskolai tanulmányok, a nevelés háttérbe szorult; 3c. átértékelődött munka célja és értelme, levált a kultúráról, elszakadt a szükségletektől; 3d. az információs forradalom folytán a globális massmédia révén lehetségessé, sőt általánossá vált a „valóság leváltása”; 3e. sosem látott bőség, fogyasztási, művelődési, egészségügyi, kényelmi lehetőségek nyíltak meg a közönség előtt; az átlagéletkor robbanásszerűen megnőtt; 4. Az áldozat iránya megfordult8, a szellemi kapcsolatok és törekvések megszakadtak, az üdvprogram lekerült a napirendről; 4a. az anyagi világ mérhetetlenül kitágult, ugyanakkor a transzcendencia tartománya elveszett; 4b. a kultusz megszűntével a kultúra9 kiaszott, a civilizáció mint technikák rendszere, a termelés és a fogyasztás rendje maradt a helyén; 4ba. szétvált ami egynek látszott: szerelem és szexus, jog és erkölcs, kultúra és civilizáció, állam és haza, élet és lét stb.; 5. a Dolgok átvették a hatalmat; 5a. a gazdaság - a Dolgok létrehozásának és elfogyasztásának folyamata - mely valaha egy volt az emberi tevékenységek között, hovatovább kizárólagos oka és célja lett a társadalmaknak; 5b. a Gazdaság kizárólag a szakadatlan növekedés - verseny - állapotában képes létezni, vagyis rákként, tehát üzemszerű léte maga a környezetpusztítás;

8

Nők nem áldozzák magukat - idejüket, szeretetüket - magzatukért, hanem azt áldozzák anyagi és egyéb érdekeikért, politikusok a hazát a karrierjükért stb.

9

Kultúra: a kultusz által szakralizált világ, vagy: világ megértésére és működtetésére vonatkozó közös tudás, vagy: szellemi otthon.

74

5c. a transzcendens kapcsolataiból kiesett ember helyét Istenhez, a Léthez, társaihoz való viszonya helyett a Dolgok létrehozása és elfogyasztása során elfoglalt helyzete állapítja meg; 5d. a világmegváltónak látszott eszmék: szabadság, egyenlőség, demokrácia a Dolgok fönnhatósága alá került. Nietzsche a Zarathustrában azt mondta, hogy Isten meghalt. Igen, a keresztény vallási kor elfáradt, kiürült, összeomlott. Vagy elfárasztották, kiürítették, összedöntötték? Ezt a kérdést most ne firtassuk. Tény, hogy helyébe a Gazdaságkor lépett, s ennek számára Isten valóban halott. Nem tudja sem megszólítani, sem megérteni, a Szent Könyveket hiába tanulmányozza. Tüntetően úgy tesz, mintha az Isten kérdés egyáltalán nem izgatná. Isten persze él. Nem is rejtőzködik. Nyíltan járkál az utcákban a boltokban, az üzemekben, úgyszólván csoda, ha valaki észreveszi. 4. A második évezred végének Európája szétesettebb, mint volt a népvándorlás viharos századaiban. Nem hullott különböző kultúrákra, mert nincsenek sehol különböző kultúrák: ugyanazt eszik, nézik, hallgatják Athéntől Edinburgh-ig. És persze Bangkoktól San Franciscóig. Nem esett szét eltérő civilizációkra, mert mindenütt azonos, vagy legalábbis hasonló termelési, közlekedési, oktatási, hírközlési stb. folyamatok zajlanak. Az országok között sincsen háború, mert a latin kereszténység hajdani államai eredményesnek látszó konfliktuselhárító rendszereket dolgoztak ki. Mítoszuk, vallásuk nincs, sem azonos, sem másmilyen, tehát szellemi viharoktól nem kell tartaniok. De facto lemondtak az erkölcsről is10 - annyit hagytak meg belőle, amennyi a jog számára pillanatnyilag szükségesnek mutatkozik. Folyamatosan harmonizálják jogrendjüket, határaikat légiesítették egymás polgárai számára, politikai rendszerük azonos. Úgy érzik, hogy ők már a történelem után élnek (Fukujama), tehát a nagy, rendszerváltoztató kataklizmákon túljutottak. Megszűnni látszik - egyelőre - a volt bizánci és mongol despotizmusok kultúrköréből érkezett orosz birodalmi fenyegetés is. Európa egyesítése technikai jellegűnek mutatkozik a közvélemény számára. Szimbolikus értelmű, hogy a gyakorlati megvalósítás gazdasági képletből, a Szén- és Acélközösségből, majd az ebből kifejlődött Európai Közös Piac nevezetű szervezetből indult ki. Vagyis az egyesítő erő, hatalom és föladat a Piacé. A világfolyamatok igazából gazdasági folyamatok, a politika is ezek következménye (Marx)11. Az egyes országok valójában gazdálkodó egységek. Termelők és fogyasztók. Vállalatok, ha úgy tetszik, piacok. A politikai, kulturális különbségeket szét kell morzsolni, majd a megtisztított piacokat össze kell vonni, és a gazdaság szédületes fejlődésnek fog indulni. 10

Az ún. „keresztény Európa” országaiban a Tízparancsolat általánosan elfogadott szabályrendszer, azonban betartása se nem kötelező, sem nem ajánlott. Sőt! Roppant kényelmetlen helyzetbe jutna a „közéleti személyiség”, aki az Első Tábla parancsait komolyan venné. A jog a többi megsértését is megengedi, sőt, némelyiket egyenesen emberi joggá nyilvánítja: pl. a hatodik parancs megszegését, vagy az ötödiket, ha a gyilkosságot előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel, bűnszövetkezetben, aljas indokból (pl. nyereségvágyból), gondozásra bízott kiskorú sérelmére követik el. Lásd abortusz.

11

Noha Európa 20. század végén uralkodó liberálkapitalista államainak ideológiája határozottan nemmarxista, ha ugyan nem élesen antimarxista, jó tudni, hogy ez csak szöveg. Alapálláspontjuk azonos. Mi több, következtetéseik zöme is, pl. tényszerű, általában semlegességnek álcázott keresztényellenességük, erkölcs-nélküliségük stb.

75

Semmi mítosz, római erkölcs vagy vallás, sőt még csak nem is jog és még kevésbé az Úr Jézus követése. Hanem a Piac. E tény egyúttal horizontváltást is jelent. Tudjuk, hogy mi a horizontja a mítosznak, a vallásnak, a jognak, s tudjuk azt is, hogy mi a Piacnak. Korlátlan bőség: pénz, hatalom, szabadosság, nők, mindaz, amit Mefisztó ígért Faustnak. A mítosz seft. Ufók és paratudományok, mágusok, cégbejegyzett, adószámmal ellátott messiások sosem látott serege - és az általuk nyújtott kilátás. A vallás szükséglet, vagyis millió szekta. Se szentség, se benső út - benső várkastély (Nagy Szent Teréz) nincs. Bűn sincs többé, csak tagdíj. A rítus narkó. Demokratikus, Isten megszólítása-hívása helyett a fogyasztókat ringatja el vegyi eszközökkel, vagy a tömegpszichózis sodrásával - a kilátás a diszkóé, a drogé, a futballmeccsé, amennyi a rohanó tömegből látszik. A jog morális és erkölcsi alapok nélkül a Piac változó, ruganyos igényeihez igazodik. Úgy is mondják, hogy a Piac törvényeihez. Vastörvényeihez. A Piac horizontja egybeesik a Dolgokéval. Némi szépítő túlzással mondhatjuk, hogy azonos egy termeszbolyéval. Különösnek tetszik, de az ügy jól halad. Európa egyesül a Piac égisze alatt. Azért csóválhatjuk a fejünket: ugyan, mitől lehet, hogy ez a sok büszke nép, melynek története annyira bővelkedik szabadságharcokban, s oly dacosan, életét kockáztatva utasított el mindenféle nemzeti, ideológiai elnyomást, kizsákmányolást, és kergetett el maga fölül urakat, most oly készségesen hajtja a Dolgok, vagyis tárgyak, személytelen viszonyok jármába nyakát? Szemlátomást élvezi. Büszke, hogy vele a Dolgok mily jól bánnak, hogy birtokolhatja őket, s a Dolgok őt jelenlétükkel kitüntetik, a többiek fölé emelik. Státusát megadják a társadalomban. Szellemi értelemben hihetetlennek tetszik, de mégis, ebben a mélységben is léteznek jelenségek, melyek eszmékként, vallásként viselkednek, sőt, a mítosz képzetét is keltik12. 5. A Piac egyesítő munkáján szorgosan dolgozik az élet valamennyi szférájában. Amiről az egyes országok szavazópolgárai döntenek, hogy csatlakozzanak-e, netán fölvegyék-e a jelentkezőket, csak a legkülsőbb, mondhatni a leglátszatszerűbb része a folyamatnak. Fontosabb események zajlanak azokban a bizottságokban, amelyekben meghatározzák az együttműködés, a bekapcsolódás föltételeit. E föltételek egy szóba így sűríthetők: piackonform-e a jelentkező. A piackonformitás röviden azt jelenti, hogy mekkora az egy főre eső fasírtfogyasztás az adott országban. Kicsit bővebben: jelen vannak-e a multik a globális bóvlijaikkal, s mennyire - hamburger, kóla, Dallas, automobilizmus, diszkó és hasonlók. A multik mint a muslicák jelzik, itt rendesen erjed az élet. Mellettük hamarosan megjelennek az ún. piacvásárlótermelők, hogy az országot bekapcsolják a fasírtgyártásba. Következik a jogharmonizálás: a nemzeti és morális mozzanatok kiiktatása és a Piac, a Dolgok mozgásszabadságának beiktatása az alkotmányba. Természetesen jogállam és parlament és szabadság, ámde szigorúan és kizárólag és mindenütt olyan pártokkal, amelyek Gazdaságtársadalmat akarnak. A következő lépés ezzel kissé szorosabban látszik összefüggni, de hát minden, mindennel összefügg. Éppen ezért a vallás nem nélkülözhető, mivel a Piac egyesítő munkája - ha sikeres lesz - ugyanúgy az emberi lélekben fog megtörténni, mint a kereszténységben, mint Rómában, mint a mítoszok korában.

12

Lásd a 2. sz. jegyzetet!

76

Az ideológia. A piacvallás? Piac-Európa egyesül a piacvallásban. Kétségtelenül komolyabb dologról van, mint a föntebb említett szekták szédelgése. Miből áll vajon? Az ideológia alapja az ideológiamentesség. Miután az Áruknak ilyesféle belső vonásuk nincs, ezért beosztottaiknak, az embereknek is tartózkodniuk kell efféléktől. Tessék tőlük megszabadulni. Ám, hogy ez ne hasson diktatórikusan, mégiscsak lehetnek nézeteik. Azon kemény föltétellel, hogy azok viszonylagosak, tehát nem szellemi/objektív természetűek. Ma ez, holnap az, a gyakorlatnak/Piacnak alávetve. Ebből fakad a nézetek kívánatos konvertibilitása, melyet zavarna, ha megőrződne bennük valamilyen nemzeti, morális, uram bocsá’ szellemi morzsa. A piacvallás második vonása a Tudományosság. Európában ma már mindenkinek tudományos a világnézete. A funkcionális analfabéta kidobólegénynek, a miniszternek és Ludmillának, a fagylaltos lánynak. A harmadik a haladás föltétlen tisztelete - ismét minden mindennel összefügg - hisz a tudomány szakadatlanul új eredményekre jut, az ideológiák örökkön változnak, az élet és a piac megállíthatatlan verseny, melyben az új folyton legyőzi a régit. Az új mosópor, az új izmus, az új feleség. A negyedik az amoralitás. Az erkölcs van, naná, kell is, ha nem volna, ki kéne találni, de hát mindannyian a piacról élünk. Az új vallás új időszemléletet kíván: a múlt, a jelen és a jövő hármas egyensúlya fölbomlott. Az előbbi kettő jelentéktelenné vált a jövőhöz képest, sőt a múlt kifejezetten szégyellnivaló lett. A maradiság képzete társul hozzá, a haladásnak mintegy ellenfele. Nem véletlen a történelemtanítás visszaszorítása a közoktatásban. Több mint jelzés, hogy a kalandregények a múltból áthelyeződtek a jövőbe - a voltból, a létezőből a Nincsbe... - természetesen „tudományos” alapon. Az új vallás papjai az újságírók, püspökei a bankárok, akik a massmédiát létrehozzák, pénzelik és átmeneti, vagy inkább látszólagos veszteségeit pótolják. A massmédia rendezi be a világot olyannak, amilyennek látszik13, s hiteti el, hogy a szellemi, az üdvkérdések helyett azokkal az ügyekkel kell foglalkozni, amit a tévében mutatnak. Hogy olyan a szép, a rút, az érdekes, a jövő, a remény, a fű zöldje... A piacvallás roppant föladatok gondját viseli. Európa ugyanis szétesettebb mint valaha. Éppen Gazdaságkor elsöprőnek látszó sikerei miatt Európa egyénekből áll, tömegmorzsákból, akiket semmi sem köt össze azok közül a tényezők közül, amelyek a hajdan a kontinens kötőanyagát jelentették. Ez a vallás egyszerre morzsál és egyesít, gyökértelenít és telepít. Épp a föntebb öt pontba szedett abszurditása a záloga annak, hogy a racionalisták higgyenek benne, s kövessék az egyesülés az egyesülés egyéni folyamatát. Másképp nem volna érthető. Például az ember magától, a saját és személyes szándékából ritkán mozdul ki szülőföldjéről. Legalábbis a végleges kivándorlás szándékával nem. Még kevésbé azzal az élettervvel, hogy sehol se legyen otthon. Nos az új vallás hívője, a fasírt massmédia nagyokos Barbija könnyedén engedelmeskedik a Piac utasításainak. Jelesül annak, hogy oda költözzék, ahol munka- és fogyasztóerejére pillanatnyilag a legnagyobb szükség mutatkozik. S ha fordul a kocka, gond nélkül álljon odébb.

13

Általa válik lehetségessé a valóság leváltása és a nép megművelése: azé a nép, aki megműveli; akkora valóságot zsákmányolhatsz, amekkorát el tudsz takarni a versenytársak, a konkurencia elől.

77

Az egyik mennyországból a másikba. Ma már Európa egyesültebb felének minden falujában van. A szupermarket. A tiszta világ. A tökéletes demokrácia. Bárki látogathatja. No jó, nem biztos, hogy vásárolhat, de minimum megkóstolhatja a kis tündérlányok által ajánlgatott legújabb csokit, a kiflikarikára kent titkos összetételű sajtkrémet. S közben sétálhat, élvezkedhet, kukkolhat. Szól a zene, patikatisztaság, az áruk dobozairól kívánatosnál kívánatosabb nők ajánlkoznak, és selymes mosolyú srácok. Nincsenek zsebesek, durva beszéd, csak mosoly, illat és áruk fantasztikus bősége, mind a kényelem, a gyorsaság, a haladás jegyében és a világ összes sarkából, az összes lehetséges áru a bölcsőtől a koporsóig, a gépektől, az édességekig és a kultúráig. Ha van szó, ami egyedül veszi a bátorságot, hogy a szupermarketet megnevezze, az ilyesmi lehet: Édes, mikrokozmosz, mennyország. 6. Már évtizedek óta zajlik az a hatalmas migráció, amely csak a népvándorláshoz hasonlítható. Milliók kelnek útra, s választanak előbb új munkahelyet, majd új hazát maguknak. A Barbikkal egyelőre semmi baj. Termelnek, szakmát tanulnak/váltanak, fogyasztanak. Ideológiamentesek, tisztelik a haladást, világnézetük tudományos, imádják a sci-fit. Egy kicsit narkóznak, bunyóznak a meccseken, ralliznak az országutakon, tehát semmiben sem különböznek a bennszülöttektől. Legföljebb az akcentusuk. Hanem roppant veszélyeket hurcolnak magukkal pl. a bosnyákok. A még történelemben élők, akik még mohamedánok, még valamilyen kultúra hordozói, annak ideiglenes szállásukon is újjáélesztői. Ezek a csoportok hallatlanul veszélyesek. Hiába fogyasztanak akár a többi, hiába látszik, hogy a kijelölt fausti autópályán suhannak, mégis megakadályozhatják Piac-Európa egyesülését, amennyiben szuverén szellemi gócokat alakítanak ki a szépen gyökértelenített országokban. Vagy át kell téríteni őket, vagy kivetni. Mintha a példamutatóan terjedő rákban valahol egészséges sejtek bukkannának föl s útját állnák a burjánzásnak. Valószínűleg elkerülhetetlen, hogy a Magyar Köztársaság kft. be ne lépjen az Európa-Piacba, a Világ-piacba, mondhatjuk úgy, hogy immár csak piac a világ. Politikusaink ügyességén múlik, hogy miképpen nyelnek el bennünket. Vihetjük-e a kardunkat, mint János vitéz, a sárkányba? Vihetjük persze, rajtunk múlik. Legkivált azon, hogy egyénné porladunk, vagy megőrizzük-e személy mivoltunkat, hisz az a mi kardunk. Az adópénz történet arra tanít, hogy a császárnak oda kell adni azt, amin az ő képmása van. Vagyis a piacnak oda kell adni az ő lenyomatait. De az emberi személy Isten képmása és ő csak Istennek adható oda (Tertulliánusz). A magyarok, Mária alattvalói ebből a szempontból jó helyzetben vannak. Kereszténységünk még mindig mélyebb és erősebb, mint a Piac által régebben emésztett sorstárs népeké. És az ország biológiai és morális válságából éppen ők vezethetik ki az országot mint a nemzet egyetlen szaporodó, biológiai és szellemi erőt mutató rétege. A megoldás most is a félredobott kő, mely szegletköve lesz a Gazdaságkor után újjáépülő Európának.

78

Magyar szemle Magyar Szemle estet tartottunk egy kies megyeszékhelyen. Közepes város, legalul Róma, rajta középkor, azon némi barokk, legfölül szocikocka lakótelepek. A kultúrházban csekélyszámú közönség. Hiába, induló, újrainduló lap, még kevesen ismerik. Az ajtó melletti széksorban negyvenes évei elején járó csinos hölgy jegyzetel és újságírósokat kérdez. Kedvesen. Mosolyog: ugyan nem zavaró-e, hogy a folyóirat címe Magyar Szemle? Nem hátrány-e ez? Mármint a Magyar. Hogy ez így fennen, már rögtön az első szóban? Bírjuk-e vállalni? Mert e szó - így ő -, bizony sokak számára elcsépelt és egy kicsit bizony pejoratív is, már megbocsássunk. Aztán a mögötte ülő barna lány következik, talán főiskolás. Az ő gondja az, hogy nincs-e véletlenül küldetéstudatunk? Mert ő azzal képtelen volna megbékélni. Az bizony rettenetes és veszélyes, mint a jobboldaliság, melynek főveszély voltában mindketten egyetértenek. A kérdező hölgyek csodálkoztak visszakérdezésemen. Tán önmagukat sem értették, mert vajon lehet-e fölnőni küldetéstudat nélkül? Anélkül, hogy a kamasz ne higgye, azért jött a világra, hogy bajnok legyen, költő, Nobel-díjas tudós, hős, aki hazáját megszabadítja idegen zsarnokától? Hogy később se találja a választ: mi végre vagyok a földön? Mi a teendőm gyermekeimmel? Hogy bevegyem az áfiumot: a bal a jobb? Aki nem érzi Istentől való küldöttségét, azt ki nem kezdi el küldözgetni? Ha nincsen tétje az életnek, akkor mije van? Hova jut a világ, ha senki sem műveli? Ha senki sem érzi, hogy neki, éppen neki kell jobbá tennie egy kicsit? Hogy azt a porszemet, ami rábízódott, azt neki nem letaposnia, vagy sorsára hagynia kell, hanem szeretni és fölemelni? Hogy tényleg élni annyit tesz, mint benne élni a térben és a korban és vele a felelősségben, amelybe születtünk. Lehet-e hívatásunk, ha nincsen küldetésünk? És miért ne lehetnék otthon a magyar bőrömben? A magyarban, igen, mondom ezt fosztogatóképző nélkül, nyugodtan, mintha azt mondanám: eső vagy orgona. Még meg is ismétlem: magyar. Ráadásul nem a szó jó értelmében vagyok magyar, eszemben sincs mentegetőzni, hogy magyarságom nem kirekesztés, nem sovinizmus, vagy az ördög tudja miféle bűntett, hanem magyarság és kész. Mintha levegőt vennék. Éppen olyan velem született tulajdonságom, mint szemem barna színe, ráadásul éppen olyan választott szerelmem, mint a feleségem. Ha valakit ez sért, az nézzen magába. Jobboldali veszély? Fasizmus? A fasiszta nem magyar. Nem is német, vagy dán. Még csak nem is soviniszta, hanem erénytől, közösségtől, küldetéstudattól megfosztott egyén. Kirabolt ember, akit kiforgattak otthonából: nyelvéből, szeretetéből, nemzetéből. Akit lerúgtak arról a lépcsőről, amelyen mindannyian fölkapaszkodunk emberréválásunk során, miközben megértjük, hogy aki nem szereti a családját, akinek nincsenek barátai, az a munkáját sem tudja szeretni, a faluját sem, a hazáját sem, legkevésbé pedig Európát, vagy a világot, vagy a patagónokat. Az ilyen, amikor humánumról és emberiségről locsog, akkor azt a gyűlöletét leplezi, amit a szomszédja iránt érez. Az ilyen ember áldozat: cinikusan kiábrándítottak abból, hogy ő egyetlen és pótolhatatlan személy, Isten barátja és képmása, akinek küldetése van, nélküle nem fog járni a hatos villamos, kiszárad a ribizli Törökkőn. Vadsága bosszú, az egyénné csonkolt személyből kiszabadul a démon. Meg akarja torolni, hogy kitaszították a semmibe.

79

A fasiszta a legfehérebb ember. Giccsember, nincs-ember, mű-ember. Ki van lökve a valóságból, az időből és a térből és a felelősségből, amelybe született. Tiszta lap, akit tele lehet írni bármilyen paranccsal. Tele is írják. Mégpedig azok, tiszta lapot csináltak belőle. Akik kirabolták emberségéből, akik kitörölték belőle a valódi élethez szükséges eszméket.

80

Március, idus Megszólított a minap egy kisvárosi Petőfi téren Sándor, a szobor: - Mondd, szépöcsém, hol tart ma a mi nagy álmunk, a gondolat, a szólás, a sajtó, a tájékozódás szabadsága? - Hebegtem zavaromban, mert éppen egy helybéli milliomostól jöttem, akinek a kisiskolás gyermekei a mi beszélgetésünk árnyékában pornófilmen sikongtak a nappali másik sarkában. De a belém szorult jogász kivágta magát: - Úgyszólván az egész glóbuszon törvény garantálja, Sándor bátyám. A költő lepillantott galambfoltos csizmájára, ami körül bulvárlapokat hurcolt a késő téli szél, majd fölsandított a nyitott ablakokra - mintha a lelkem legfrissebb emlékébe nézett volna. Mondd, szépöcsém, milyen alapon nyomtatjátok ki ti ezt a tömérdek ocsmányságot, galádságot, hazugságot, és mutogatjátok a tévécloacákon? - Petőfi-alapon - mondám én kissé szemtelenül. - Tekegyelmed harcolt érte Hugoval, Byronnal és hasonszőrű barátaival. A sajtónak mindent szabad, amit a törvény nem tilt, a törvény meg egyre kevésbé mer tiltani neki bármit, mert a sajtó azon nyomban kikészítené a jogalkotókat, ha ellene szegülnének. És még igaza is lenne, mert a cenzori hivatalok - no de Petőfi Sándornak tartsak én előadást a cenzorokról? - Ekkora úr lett a sajtó? - csodálkozott a költő a rajta hemzsegő galambok alatt. - Egy fejjel még annál is nagyobb. Átnéz az országgyűlések feje fölött, hiszen világcsatornákon érkezik. - Mit szól ehhez a felséges nép? Az általános és titkos választójog birtokosa? - A nép? Szavaz és kacag. Szórakozik, ahogy mondani szokás, élvezi a sajtó - vagy miként mostanában nevezik, a média - csiklandásait, melyek a legrafináltabb eszközökkel bizsergetik öv alatti tájait és vegetatív idegrendszerét, mert az egyes cloacák vad versenyt vívnak egymással a kegyeiért - Hol marad az igazság? - Az igazság? Érdekes kérdés. Ritkán merül föl, amióta a médiában információk áramlanak erre-arra, s a médiapiac szempontjai enyhén szólva mások. Némelyek szerint megszűnt, mások szerint sose volt ekkora igazság a világon: föl is osztatott a nép mindahány egyede között, s ki-ki azt tekinti igazságnak, amit akar. Ismét mások szerint egy i-betűvel lemaradt önmaga mögött a nagy versengésben. - És a költészet? - a költő hangja szinte elveszett a márciusi burukkolásban. - Megvan. Senki sem tiltja. Minden országban akad több száz, némelyikben még akár ezer ember is, aki verseket olvas.

81

Agora Azt írja Ortega y Gasset a Tömegek lázadásában, hogy a város, az urbs és a polis megalkotása forradalmibb térfogalmat hozott létre, mint Albert Einstein. Az ember addig, a nagy ázsiai és afrikai civilizációkban a mezőn élt, „anthropomorph vegetációkban” a természet végtelen terében. A görögök és a rómaiak város megalapításakor először a középen lévő ‘lyukat’ készítették el, az agorát, a fórumot. Ennek elhatárolása a mezőtől, a korábbi határtalan tértől több volt, mint a ház megalkotása, amely enteriőrt csinált, teret a benső, személyes életnek. ‘„ polis nem lakott házak halmaza, hanem a polgári együttműködés színhelye.” Ez hátat fordít a többi mezőnek, benne az ember új szerveződést alkot és megszakít minden kapcsolatot az „állattal”, vagyis az eredeti létkörével. Ez után a gyökeres fordulat után az európai gondolkodás nem juthatott ugyanarra az eredményre, mint a „mezőn maradt” kínai vagy indiai. Tehát, hogy „Minden Egy”, a lét egész, a formák csak látszatok. Az európai ez után az elkülönülés útjára kellett hogy lépjen, mert ebből a térből csak oda nyílott út. A saját személyét kellett fölfedezze, kívül- és szembenállását, magántulajdonát, egyéni üdvét. Istent és a Templomot is áthelyezte a ligetekből, a szent források, hegyek tágas és végtelen világából a főtérre. Közösségét immár nem természetes adományként élte meg, hanem mint szervezetet, mint saját alkotását. Alattvalói, istengyermeki mivolta mellett - és lassacskán helyett - polgár is lett, aki hatalom misztikájából annál kevesebbet hajlandó elfogadni, majd egyáltalán megérteni, minél jelentékenyebb erővé válik ő maga a népgyűlés tényezőjeként. A tér, az agora tere benső, lelki terévé válik a polgárnak, amelyet az élet új kapcsolatai, szervező energiái alakítanak. Szembeötlően mutat az agora lényegére az a történelmi különbség, ami az európai városlakó népek és a falusias nemzetek közt mutatkozik. T. i.: a falvak lényege nem az, hogy kisebbek a városoknál, hogy kerítetlenek és hitványabb épületekből állnak. A különbség az, hogy agorátlanok. Nincs belső centrumuk, más szóval hely a közös ügyek közös eldöntésére, nem alakulhatott ki a népgyűlés és a polgár sem, mert az igazi döntés kívül, fönt a hegyen, a földesúr várában született. Mára a helyzet megváltozott. Az európai kultúrkör hatása alá került nemzetek tagjai egytőlegyig polgárokká nyilváníttattak az alkotmányban rögzített, megfelelő jogokkal. Tekintet nélkül arra, hogy szerveznek-e társadalmat, tehát személynek, az egész közösség fundamentumának tekintik-e magukat, akinek súlyát kapcsolatainak, felelősségeinek stb. egésze adja, vagy ellenkezőleg: egyénnek, tömegatomnak, aki csak annyit nyom, amennyit a tehetetlensége. Tekintet nélkül arra is, hogy a modern ember áttekinthetetlen metropolis-dzsungelekbe került. Nem metropolis-mezőn, mert a metropolis nem mező, onnan nem nyílik közvetlen kilátás a teremtés végtelenségére, mint nyílt az ősidők parasztjai, vadászai, pásztorai előtt. Nem metropolis-agorán, mert a nagyvárosnak nincsen agorája, hisz senki sem ismer senkit, százezreknek és millióknak lehetetlen népgyűlést szervezni. A helyette bonyolított választások új térben zajlanak, a massmédia műterében. Ott élünk mind, kívül a hajdani „mezőn” és kívül a polis agoráján, kirekesztődve lakásunk enteriőrjéből, sőt, saját benső, lelki agoránkról is: Dallas van helyettünk, reklámklipp és vitaműsor.

82

Harang, szól? Az idén még nem mentem el Decsen édesanyám sírjához. Valahogy így jött ki, valahogy úgy adódott, hogy mellékesebb dolgokat fontosabbaknak tekintettem. Mert tudjuk, ilyesmikből állnak elő a magyarázatok: nem volt rá időm. Persze. Nagyszüleim sírjánál sem voltam, az üköknél és a dédeknél sem Temerinben, Fajszon, Tolnán, Újszászon. Apám sírjánál sem jártam. Apám sírjánál sosem jártam és nem is fogok oda elmenni. Minden valószínűség szerint soha. Nem láttam őt se életében, se holtában, azt sem tudom, hol van eltemetve. És azt sem tudom, hogy meghalt-e egyáltalán. Ő tudta, hogy élek: születésem után négy hónapig még jöttek tőle a zöld tábori lapok. Mindesetre családi házunk őt illető része a nevén van, és a nevén is marad, amíg az ő ivadékai laknak ott, s amíg a telekkönyv intézménye fönn marad. Praktikus volna holttá nyilváníttatnunk, úgy szokás; lehetséges, hogy az ember praktikusan járjon el tulajdon apja ellenében, csak hát szabad-e? Édesanyám sosem volt praktikus. Ő várta haza férjét a doni ütközet után, várta a háború után, 48-ban, amikor tízezrével hozták haza a foglyokat a kommunista választási kampány jegyében, és szavaztatták őket a hírhedt kék cédulákkal országszerte. Kijártunk bizonyos vonatok elé az ötvenes években is, amikor hirtelen föl-föllobbant a hír a falubeli hadiözvegyek között: jönnek, most jönnek haza a foglyok. Utoljára 55-ben mentünk ki az állomásra, akkor volt az utolsó, tömeges hazaengedés. Sztalin halála után (1953) két év kellett, mire a szibériai rabszolgatáborokig eljutott az a bizonyos híres „olvadás”. Ekkor jött haza Medve Bandi bácsi, aki halálig küzdött a Szovjetunióval egy szem maga az igazságáért, és Rózsás János, legnagyobb prózaíróink egyike. A hadiözvegyek lassan elfogyogattak a faluból. Vártak hat évet, nyolcat, tízet és mielőtt öregasszonnyá lettek volna, férjhez mentek valami derék emberhez. Mi mást tehettek volna? A köztük feszült hírlánc elpattant. Nem jártak többé össze, s ha találkoztak a Bokorék kútjánál, vagy sorbaálltak kenyérért a bolt előtt, barátságosan szóltak, erősebben és tüntetően több meleggel is, mint azelőtt, csak hát a téma, ami eddig oly forró és mély közös reménnyel töltötte el őket, idegen, kihűlt tabu lett. Anyám nem akarta holttá nyilváníttatni apámat, amint az praktikus lett volna. Szerelmes volt bele, a szerelem pedig nem praktikus. A szerelmes nem köt kompromisszumot a mellékes dolgok javára, hogy tán egyszerűbb és kényelmesebb volna az élet egy férfi oldalán. Egy rendes ember oldalán, aki művelt is, módos is, mondjuk körorvos. A szerelmes nem az egyszerűbb és kényelmesebb életet keresi, hanem a valódit. Februárban múlt hat éve, hogy anyám halott. Apám júniusban töltötte volna a nyolcvanhatot, ha megéri. Ki tudja. Lehet, hogy most múltját feledett nyugdíjas rabszolga annak a birodalomnak a romjai közt, amely százmilliók életét és szabadságát áldozta föl egy rémálomért, s amiből szenvedésen kívül nem termett semmi. Valószínűbb, hogy teste porlik egy tömegsírban, amely megdöbbenti majd a kései korok régészét: a huszadik század minden előzőnél barbárabb időszak volt. A korabeli emberek még a végtisztességet sem adták meg halottaiknak... Apósom halálának évében, a sírjától elmenet az akkor három-négy éves Boriska lányunk megállított bennünket a gyertyás, krizantémillatú, halottak-napi estében. Mondjunk el még egy Miatyánkot. Jó, mondjunk. Megálltunk, imádkoztunk. Kiért mondtuk a Miatyánkot, Boriska? Azokért, apu, akikért már senki sem imádkozik. 1994

83

A világhegy Hamvasról, a Patmoszról 1. Szeretem Hamvas Bélát. Nem mint, nem csak mint írót avagy gondolkodót szeretem, hanem mint Hamvas Bélát. Különösen azóta, hogy műveit újra olvashatom, és egyre többször találok bennük olyan részleteket, amelyekkel nem értek egyet. Eszerint nem vagyunk többé egyformák. Ez a mondat talán túlzásnak tetszik, de olyasfélék voltunk, különösen akkor, amikor nem ismertem, amikor még csak összecsendülő lelkek voltunk. Mondjuk a hetvenes évek közepén, amikor ő már az enyészetnek adta testét, művei viszont egyre szivárogtak a Széchenyi Könyvtár kézirattárából és vajdasági folyóiratokból, én a Várkonyi krónikát írtam, az ő szemléletével rokon látással, az övéivel rímelő gondolatokkal. Vagy a teljes valóság igényével, ami az ő földi pályájának és teóriáinak is alapmozzanata volt. Akkori fizikai nem-találkozásunk bizonyára helyénvaló volt és tanulságos. Például azért, mert a magam helyén tanulhattam. Azt, amire éppen érett voltam. Anekdotikusan is tanulságos, hoppá, nehogy már ne legyünk korszerűen tudományosak, szóval paradigmatikus annak az akkori íróbarátomnak a magatartása, aki bőven másolgatott a Széchenyiből kicsóringált iratokból, de barátilag sem jelölte meg soha azidőtájt elhíresülőben lévő okossága forrását. Filológusok a megmondhatói, hogy a legújabb magyar irodalomnak mekkora ihletője, útmutató mestere, gondolatforrása volt Hamvas. Kodolányi Jánostól Weöres Sándoron át a mostani nemzedékekig. Persze nem mondják meg, pedig igen tanulságos volna kideríteni, hogy milyen bőven hivatkoznak azokra, akik őt szipolyozzák, miközben a forrásról akkor sem esik szó, amikor az ő szövegét dicsérik valami tolvaj neve alatt. Művei a legnagyobb csöndben jelennek meg, s fogynak el egy-kettőre a könyvesboltokból. Kritikai visszhang nélkül. Igazán hamvasi helyzet. Az ő szavával ontológiai korrupcióban, hazugságban élünk. A parazitaság, a plágium, kivétel helyett alapállás lett, a szövegbitorlás ma alkotói módszer, amit a közönség cinkos cöcögéssel ünnepel. Különös látványt nyújtanának irodalmunk sikerkönyvei, ha Hamvas egy mennyei reggelen befejezné a tejfölös szamóca eszegetését a Jóistennel, kiinná a csészéből a piros-fehér, édessavanykás levet, megtörölné a száját, és füttyentene. Magához füttyentené elorzott gondolatait és mondatait a bitorlóktól. No, lenne röhögés a tömérdek üres sor láttán. Bár az is lehet, hogy a közönség, miután kiélvezte kárörömét, fölháborodottan visszautasítaná a mester füttyögését... 2. A Patmosz, az összegző hamvasi mű kapcsán az első kérdés a miért? Miért jó Hamvas szarkafészekbe és ékszerboltba, mint titkos bedolgozó és miért kimondhatatlan a neve, miért „méltatlan” azoknak az ítészeknek a tollára, akik a hulladékain tenyésző epigonjait oly készséggel menesztik a mennybe? Eléggé világos.

84

Amiért Lukács György száműzte őt a szellemi közéletből, amelybe haláláig nem térhetett vissza. Ez két okból történt. Az akkor nagyhatalmú filozófus-politikus enjavára és persze a szocializmus érdekében. Lukács szerette volna eltakarítani karrierje útjából a vetélytársakat. Ezért nem térhetett vissza emigrációjából többek között Kerényi Károly sem, a klasszikafilológia géniusza, Hamvas korábbi barátja és munkatársa a Sziget szerkesztésében. Hogy konkurensek lettek, lehettek volna, természetesen tévedés. Nem mozogtak egy pályán. Lukács filozófus volt. A szó igényes, szakmai és akadémiai értelmében vett elmélet-készítő, egyúttal modern ember. Ideológiai fogoly, aki készséggel vissza-visszavonta gondolatait, ha kellett. Hamvas ellenben szellemi ember volt, teóriában élő, szabad. Az európai újkor embere, művésze, kereskedője, mérnöke és filozófusa „extrém luciditásban” él. Megállapításai igazak, tettei kártékonyak. Elméleteket gyárt, amelyek tetszetősek, ám ha nem válnak be, eldobja őket. Éppen ez az elméletek lényege: okosak, megvalósíthatatlanok, balgaság volna követni őket, A teória ellenben életrendet alapít, és ha nem realizálódik, semmi értelme. Aki teóriát épít, annak az életét meg kell változtatnia. Vissza kell térnie a status absolutushoz, az eredeti életrend alapállásához. A szeretethez. Helyre kell állítania a lét-élet egységét önmagában, vagyis a normalitást. Ez a Patmoszban, tehát a száműzetésbe kényszerítés után tíz-tizenöt évvel már a szeretet. Ezt Hamvas korábban, tehát a negyvenes évek végén sem tagadta, de a Patmoszban jutott el odáig, hogy kimondja: egyedül a kereszténység képes minden hagyományt magába olvasztani, ezért a kereszténység az alapja valamennyi hagyománynak. (II. kötet. 192. old.) Ami a másik okot illeti, vitathatatlan, hogy Hamvas 1949-ben, a Patmosz megírása előtt is úgy gondolta, hogy a szocializmus-kommunizmus-fasizmus a legsúlyosabb intézményes létrontás. Olyan alapjaiban korrupt életet kényszerít polgáraira, amelyből sérelmek szakadatlan sora származik. A szocializmus a feudalizmus, a klerikalizmus, a polgári rend korrupcióját fölszámolás helyett intézményesítette. Alacsonyabb szellemi és erkölcsi szinten. „A fasizmus és a szocializmus kísérlet a totális élethazugság megvalósítására. Az, amit mond, és az, amit tesz, egyetlen ponton sem érintkezik.” mondja az Interview-ban (I. köt. 257. old.) Ezt a gigantikus emberkísérlet sorozatot egyrészt a tudománynak nevezett gondolkodásmód szakadatlan térhódítása, másrészt az ellen-vallások, ellen-klerikalizmusok, ellen-kereszténységek koholása tette lehetővé. A tudomány és a politika szövetsége üzemszerűvé, apparátus által vezényeltté, szervetlenné változtatta a földi lények életét. Az egyéni gaztettek intézményesültek és a rendszer pilléreivé kövesedtek. Természetesen valami földi mennyország, valami mindenkire kiterjedő igazságosság ígéretével. Hanem a szocialista igazságtétel nem sikerült, mert az egyenlőtlenség vagyoni és egyéb igazságtalanságait újabb és szörnyűbb igazságtalanságokkal próbálta kiigazítani, vagyis tovább rontott a léten, így hát bosszút kellett állnia rajta. Mindenki mindenki ellen, a közösség a látszólagos, a kényszer-egyenlőségben fölbomlik, mert az egyenlőség fikció. Ilyesmi csupán a matematikában lehetséges, az élőlények között nem. Az élőlények, az emberek különbözőségei nélkülözhetetlenek az egységes élethez, a közösséghez, amely éppen az eltérő értékeink gazdagságától virul. És ugyan, ha elfogadjuk a szocializmust, mint intézményesült létrontó társadalmi-politikai gyakorlatot, milyen alapon szólhatunk Hitler, vagy Sztalin ellen, akik a népirtást karitatív aktusnak tüntették föl? (II. köt. 141. old.) Hanem miért utasítja vissza Hamvast a polgárinak mondható kritika? Mert neki is megvan a véleménye arról, amit liberalizmusnak mondanak: „tulajdonképpen rest, gyáva és mohó korrupció (...) álmos és puha, alaktalan és parazita, bornírt és képmutató.” (I. köt. 337. old.) És az írók, akik Mesternek illene, hogy nevezzék? Meg kéne kérdezni őket.

85

3. A Patmosz világhegy. Az első század végén az a hely volt a Földön, ahonnan a létegész áttekinthető volt Szent János apostol számára. Látható volt az épülő-terjedő, gondok csíráit hordozó Egyház, a Megváltás teljes szellemi története és súlya és a világ sorsa. Mindezt az apostol pontosan meg is írta három Levelében, Evangéliumában és Jelenéseiben. Hamvas Béla a Patmoszban, utolsó nagy, összegző művében a létegészt kísérli meg áttekinteni. A világ és emberi személy helyzetét. Mindenkor és most, illetve a hatvanas években, amikor az esszésorozat keletkezett. Nagy útjáról így számol be a Patmosz II-ben: „Visszatérni csak oda lehet, ahol az ember már volt. Először az újkorból a kereszténységbe tértem vissza anélkül, hogy az újkorral való közösséget, és nehézségeinek vállalását megtagadtam volna, anélkül, hogy hozzá hűtlenné váltam volna, hiszen méltónak találtam a gyűlöletre és az ellene való lázadásra, és soha nem vetettem meg annyira, hogy dicsérjem. Aztán a kereszténységből a hagyományba tértem vissza, oda, ahol a kereszténység is otthon van, a héberek és hinduk, a kínaiak és az egyiptomiak, az indiánok és a görögök közé, oda, ahol a kereszténység is megszületett, ahol minden gondolat és szokás, rítus és eszme, törvény és tudás annyira hasonló, hogy felcserélhető, és mindaz, ami van, még egymáshoz közel áll. Aztán a hagyományból visszatértem az alapállásba, a fundamentumra, a status absolutus-ra, anélkül, hogy megtagadtam volna akár az újkort, akár a kereszténységet, akár a hagyományt, az egészet magammal hoztam és helyére visszatettem, és a létbe visszatértem anélkül, hogy az életet megtagadtam volna, oda, ahol semmi sem hasonló és nem rokon és nem felcserélhető, hanem egy, ahol semmi sem szabálytalan, hanem normális, amihez képest minden egyéb viszonylagos és esetleges és múlandó, ahol az ellentétek összetartoznak, kint és bent ugyanaz, tűz és víz egymásban van, mert középpont, egyetlen, lét, mozdulatlan és örök.” (II. köt.88-89. old) Illő utalni a mesterekre. Korai művei legkivált Nietzsche hatását viselik. Mint minden éber gondolkodóéi, aki fájdalmasan észlelte a társadalom szakítását a szellemiekkel, elsüllyedését a matériában, és Gazdaságkor sivatagának szikkasztó előretörését. Nietzschén keresztül jutott el a görögökhöz. Igyekezett eredetiben olvasni a szentkönyveket, az indiai, a kínai, az egyiptomi, a görög hagyomány iratait. Például Hénokh apokalipszisét és Herakleitosz százharminchárom mondatát fontosnak tartotta lefordítani is. Egyedülállóan fogékony volt az összes művészetekre. Általában kevésre tartotta az újkor bölcseleti, pszichológiai, szociológiai irodalmát, úgy vélte, hogy a „Temenosz tüzét” az utóbbi századokban a szellemi kaszt (brahmin) megszűnte folytán egyedül a művészek őrzik. Kétségtelenül sokat tanult Mozarttól, az öreg Beethoventől, Csontvárytól, Tanguy-tól stb. A Patmoszban a legtöbbször Guenon, J. 86

Pannwitz, J. Böhme nevét említi. Nietzschéből ekkorra kiábrándul, több helyen is súlyos tévedésekkel, a modern cinizmus szításával vádolja. 4. Rendszert nem alkotott, már csak azért sem, mert a rendszertől irtózott. Szerinte rendszer az, ami rend akar lenni, de nem sikerül neki. Azért sem próbálkozott ilyesmivel, mert a nyelv, amit gondolatai kifejtésére választott, nem az európai filozofálás rendszerező-fogalmi nyelve, amely első szavával skatulyáért kiált, hanem a hagyomány, a szentkönyvek, a kinyilatkoztatás képi nyelve. Költői nyelve? Mindenesetre különös, egyéni alkalmazásban. Mit ne mondjak, szokni kell. Parabolisztikus, csípős definícióiba, amelyek mégiscsak nyugati hatásra utalnak, germanizmusok tömege vegyül, pl.: értem alatta. Szemlátomást fütyül a volna és a lenne különbségére, az állítmányt pedig rendszeresen a mondat végére veti, mint valami latin auktor. Meg is magyarázza a Patmosz II-ben: „Minden mondat olyan mérleg, ahol az alany vezetése alatt az első serpenyőben a mondatrészek állnak, a másodikban egyedül az állítmány, amely az egyensúlyt megteremti.” (II. köt. 86. old.). Írásait ritkán lábjegyzeteli. A Patmoszban kivétel az Értekezés a közigazgatásról (I. köt. 362 skk.). Ám ez a szatíra, a hivatkozott művek és alkotók nem léteznek... A könyvészeti adatok hiányát azok szokták a szemére vetni, akik műveik javát nem a tiszapalkonyai anyagraktárban írták. Gondolatainak rendje kristálytiszta. Mi sem áll távolabb tőle, mint okkultista guruvá válni, amit vártak tőle némelyek, akik félreértették a Scientia Sacrát, a Tabula Smaragdinát és a hasonló műveket. A kordivat majmai, akiket az a mohó remény fűtött, hogy megtanulnak Hamvastól varázsolni, és elspórolhatják a benzint a kerti kapából. Ontológiájának lényegét a görög hagyományból való orfikával világíthatjuk meg leginkább. „Az orfika lényege: a nyers életösztön természeti létének világa fölött van a logosz (arithmosz) abszolút, tiszta, átvilágított értelemvilága, és az ember képességeinek legmagasabbja, hogy a természet fölött lévő rend gondolatait értelmével fel tudja ismerni, és tevékenységével az anyagi világban, a társadalomban, az emberi életben, a lélekben, a morálban meg tudja valósítani. Ezen alapszik a kultúra.” (I. köt. 341.) Orfikus képeknek tartja Platon ideáit és a korai kereszténység „Isten országa” fogalmát. A „valóság” tehát nem ér véget a természet határainál, amint azt a ma közkeletű materialista fölfogás tartja. Sőt, a fennvaló világ-rész magasabb rendű és a lentebbinek is az ő képére kell formálódnia. A két világ kifejezés természetesen csak a gondolat megvilágítására - vagy összezavarására - használható. Voltaképpen egy a kettő és Minden Egy. Az emberi lény eredendően belé van ágyazva e kettős egybe, és maga is része az Egynek. Egyezően a Tao és India hagyományaival. A modern kor tragikus hőse az „ontológiai idióta”, aki nem akar tudni erről az élet-lét egységről. Elhiteti magával, hogy a lét a pillanatnyilag hatályos tudomány határainál végetér. Méginkább vége a halállal, ezért dühödt mohósággal veti magát a természetre, hogy amíg él, harácsoljon. Bűntudatát és jóvátételi kötelezettségét kianalizáltatja magából. Felelősségét fizikai, biológiai, társadalmi síkra tereli, miáltal kiesik saját létéből, közösségéből. „Története a valódihoz képest nemlétezés” (I. köt. 250. old.) Isten? A legvalóságosabb ontológiai kérdés és tény. A szinkretizmus egyik alapgondja. A buddhizmus és legmélyebb értelmében a hinduizmus sem ismeri a személyként létező legfölsőbb, abszolút lény fogalmát. Ugyanakkor a mohamedán, a héber és a keresztény hagyománynak semmi értelme Isten nélkül. Hamvas vallja a Názáreti Jézus Krisztus voltát, Isten személyes, megváltói megtestesülését a Levél V. J.-hez c. esszében. (II. köt. 189. skk. old.)

87

Viszont nem tud megbirkózni a brahmin-buddhista hagyomány és a keresztény lélek-tan összeegyeztetésével. Valószínűleg két okból nem sikerült a bóddhiszattvák örökös, lélekmentő visszatéréseit a jézusi üdvtannal és végítélet eszmével harmonizáltatnia. Egyrészt azért, mert félreérti a szenteket. Amolyan üdv-hajhászoknak véli őket, holott földi pályájukon akár a bóddhiszattvák: emelik a teremtés rájuk bízott részét, a lelkeket. Másrészt azért, mert nem lehetséges a szinkrázia. Hamvas etikájának alapfogalma is ontológiai. Az igazság nála az ember „ontológiai életlehetősége”. A bűn fogalmát kevésnek és tévesnek érzi. Az Evangéliumból indul, Jézus azon tanításából, amely a bűnös pillantásokat, gondolatokat, mulasztásokat is elítéli. Hamvas a bűn morális, jogi műszava helyett a létrontás fogalmát ajánlja. Ennek nincsenek fokozatai. Az égbekiáltó gaztettek mellett az észrevétlenül maradottak is rongálják a létezést, hiszen azt „lényünk minden mozzanatával” alkotjuk, tehát kihat az eljövendő létezésekre is. A létrontástól maga létezés lesz rosszabb. Raszkolnyikov azért öl, mert igazságtalannak véli, hogy ő ne tanulhasson, miközben az uzsorás vénasszonyok ülnek a pénzen. A létrontással szerzett pénzen. Ám a rablógyilkosság újabb létrontása nem kiküszöböli a gondot, hanem tetézi. Akárcsak később a szocializmus igazságtétele: rablást rablással. Raszkolnyikov a helyzetet elviselhetetlennek tartja és föladja magát, ellentétben a későbbi regényhősökkel, akik a „társadalom rosszaságával” kielégítően megmagyarázzák vétkeiket, a közönség pedig cinkos és hisz nekik... Hamvas véleménye szerint a bűn azért kevés, mert számára csupán a sértő és a sértett ügyének tetszik. Továbbá a büntetés, a bűn szükségszerű velejárója, újabb létrontás. A helyes teendő a lét sebének begyógyítása. Nos, a katolikus tanítás ezen túlmenően Isten megbántásának, vagyis az abszolút lét sérelmének is tekinti a bűnt. A jóvátételt pedig kötelezőnek: a tolvaj, a lopott jószág birtokában, nem oldozható föl... Hamvas minden műve közül a Patmoszban foglalkozik a legbővebben társadalmi kérdésekkel. Ismét az ember felől közelít. Az újkor legerősebb folyamatának a szellemellenességet, a kereszténység elleni hallatlan dühös ellenállást és háborút tekinti. Ennek csak ürügye volt, hogy a klérus küldetését elhagyva illetéktelen politikai hatalmat szerzett, a valódi célja az antikereszténységnek: megszökni a bűn tudata és felelőssége elől. Készséges szövetségesnek bizonyult a „stupid” tudomány, amely folyamatosan relativizálja, pszichologizálja, szociologizálja, moralizálja, biologizálja a bűn tényét. Maga is korrupt lett, midőn alapállást váltott. Lemondott arról, hogy az Igazság megismerésére törekedjék, helyette, amint a szólás is mondja, hatalommá lett. Azóta azon mesterkedik, hogy a szeretet megismerése helyett valami mást tegyen az ember. Különösen kártékonynak tartja Hamvas a pszichológiát és annak is a freudista ágát. Első számú segítőnek abban, hogy az ember ne ébredjen föl, hanem még mélyebbre bújjék. Immár ne a komplexusba, hanem a „nyíltságba”. 5. A Patmoszban minden kérdés egyszerre ontológiai és egzisztenciális. Az esztétikaiként föltett is, a nyelvi is, az etikai is, az ismeretelméletinek tetsző is. A kulcsfogalmak, az éberség, az átvilágítás, a realizálás, az alapállás, a status absolutus, a szeretet, a hagyomány, az életrend, a normalitás, mind mind arra mennek vissza, hogy mi a valóság, és abban miképpen gyökerezik a személyes létét élő ember. Például a beavatás. „Beavatásnak nevezik azt az egyetlen aktust, vagy folyamatot, amikor az ember leszűkült életének határait áttöri, és a létezés többé-kevésbé egészét önmagában helyreállítja.” (I. köt. 202. old.) A beavatáshoz mester kell, éberség, a pillanatnyi személyes léthelyzet kíméletlen átvilágítása, megértése. A beavatás kitágít, megnyit, új erőket vezet be, végül helyreállítja a normalitást. Vagyis nem elég tudni az 88

igazságot. A kérdés a legkevésbé sem intellektuális, hanem egzisztenciális. Ami nem realizálódik a személyes létezésben, az nincsen. Sajnos, állapítja meg a mester, manapság egyre kevesebb ember bírja ki a normálist. Nos, innen a további ellenszenvek forrása. A modern utáni korban, a posztmodernben, amit Hamvas már nem ért meg, de a hozzá vezető folyamatokat világosan látta, nincs nagyobb botrány, mint rászólni az emberre, aki berendezkedett a megromlott létben. A világválságban, aminek a fő jellemzője „nem az, hogy a rosszat teszik, hanem hogy hisznek benne”. (I. köt. 303. old.) A mai berendezkedés alapvonása a szétválasztás. A rejtőzés korszerű neme: az ember ott van, és mégsincs ott. Nem vonatkoztatja önmagára a létet, az életét sem, semmit. Tulajdon művét sem. A mű, életmű és az alkotó életének szétválasztása Hamvas szerint a legszigorúbban tilos. A „mű autentikus egzisztencia nélkül svindli.” (I. köt. 332. old.) A legjobb esetben is olyasféle tetszetős jópofaság mint a gyermekek, vagy az elmebetegek alkotása. Korfia föltétel nélkül hisz a tudományban, varázsigével szólva a tudomány „objektivitásában”, és ugyanakkor abban, hogy semmiről sem állítható semmi. Minden relatív, kinek így, kinek úgy, minden megengedett, mert a többség megszavazza, a pszichológia kianalizálja, a szociológia a társadalomra hárítja, az icipici mind megeszi... Megeszi. Két egymásból táplálkozó világfolyamatot ír le a Patmosz, melyek a normalitás ellen hatnak és az apokalipszis felé sodornak. A kettő egy, és az Antikrisztust jelenti. Aki nem más, mint a személytelenség uralma. (Hamvas Béla: Silentium, Titkos Jegyzőkönyv, Unicornis, Vigília kiadás, Budapest, 1987. 14. skk. old.). Az egyik folyamat a társadalom egészében zajlik és rombol. Az újkorra a társadalom elvesztette eredeti szerkezetét: szellemi tagoltságát, ami lehetővé tette benne a rendet, a különböző emberek sajátos értékeinek érvényesülését, a közösséget, a közös életrendet vagyis szervességét, miáltal az ember egyszerre lehetett autonóm személy és közösség tagja. A közös életrendet megélő, de nemkormányzó király letűnt. A fejedelmet Machiavelli tette hivatalnokká, midőn engedélyezte neki mindazt, amire azelőtt csak despoták vetemedtek, és beavatta a népnyúzás örömébe. Az egyéni eltévelyedésből rendszer lett, a hatalomból hivatal, a hivatalból erőszak. Az újkori társadalom apparátusok összlete. Személytelen, az állam testétől elkülönült apparátusként működik vállalat, hadsereg, közigazgatás, klérus, stb. Ezek létrontó tevékenységüket szentségtörő módon a szentélyből, a közösség centrumából fejtik ki. Az alkotmányosság csak látszat, a hivatal uralkodik. A hivatal-államban is és a részvénytársaság-államban is. Az erőszak, a kizsákmányolás és hazugság hármasszövetsége a rendőrség, az adóhivatal és a sajtó. Az utóbbi funkciója „a királyt megtéveszteni a nép felől, a népet a király felől.” A másik antikrisztusi folyamat az emberi személy fölmorzsolódása, amely az előbbitől nem választható el. Hofmannstal fogalma a Jedermann, a húszas években színre lépett akárki. Az akárki leváltotta a polgárt és ettől kezdve nem lehetett megkülönböztetni a lelkészt a szakácstól. Az akárki még sznob volt, az élettel megpróbált kompromisszumot kötni, tudott irigy lenni és hunyász, hitt a tehetségben és tudott mentegetőzni: mindig így volt. Hamvas szerint a második világháború után az akárkit a senki váltotta le. A senki már nem arc, nem is karikatúra, mint az akárki, csak jelmez, csak ürügy. A nők a divatlaprajzokra hasonlítanak. Az akárki rajongott a zseniért, a senkiből, ha föltör, stréber lesz. A senki-korszakban nincsen dráma, mert nincsen bűn, kompromisszum, nincsen konfliktus és nem létezhet katarzis sem. A második világháború borzalmai nem hoztak tisztulást: ment tovább, ami abba se maradt. A senkinek nincsen sem tragikuma, sem komikuma. Az akárki-korban a becsületesség nevetséges volt, a senki csalásnak véli. Igazság? hazugság? Mindegy. A hazugság érvényesülés89

technikai mozzanat. Kulcsfogalom a realitás, a létkorrupció, a csatorna, a moslék, amiben élünk. Zugéletet. Így Hamvas. És hogy ne a szabadon, hanem szó szerint idézett mondatával egyesítsük a két folyamatot: „A totális államot nem a senki csinálta, ahogy a totális állam nem csinálta a senkit. Mind a kettő egyszerre keletkezett abból az apparátusból, (...) amelynek bázisa a racionalista tudomány. (...) A modern állam a tudománynak a senkiesített világüzem gondolatából keletkezett.” Demokrácia? A romlott létet a többségi szavazat újra és újra szentesíti. A valaki volna az, aki önmagában helyreállítja a normalitást. És mi a normalitás? A szeretet. Ontológiai fogalom ismét. „A szeretet az, ami a lét minden szintjét az összetartozás egységében teremti. (...) létművelet, amely a teremtés észbontó sokszerű gazdagságában a rendet és az arányt és a szépséget és az igazságot megvalósítja azzal, hogy összekapcsol, összenöveszt, kiegyensúlyoz. A szeretet nem pátosz, hanem normalitás. (...) nem mámor, hanem kijózanodás.” (II. köt. 200. old.) Egyébként nagy regényében, a Karneválban, senkik, akárkik és valakik kavarognak. 6. Nincs semmi csodálnivaló azon, hogy aki így ítél koráról, azzal kora sem bánik kesztyűs kézzel. Senkiesített gondolatmenettel így szokták elintézni Hamvast: kultúrpesszimista. Ezzel ki van varázsolva a problémaföltárók közül és egyszersmind a probléma is eltűnik. Meg a bűvészinas is. Hamvas anonim szereplésének bősége és teljes sikertelensége - így egyszerre - a lehető legtermészetesebb. A posztmodernben szétvált író és műve, de szétesett maga az irodalom is, a mű is, a legnagyobb egység a mondat. Abból pedig annyi van nála, mint a pelyva. Csupa izgalmas mondat. Az izgalom pedig a posztmodern élet fő fűszere. Ugyanakkor a kor tagadja Hamvas összes állítását. Tagadja, hogy az igazságnak ontológiai jelentősége volna, mi több, hogy egyáltalán létezne igazság. Tagadja mű és alkotó egységét, tagadja a gondolatok realizálásának kötelességét, tagadja az orfikát, a hagyományt, tagadja az Evangéliumot, tagadja, hogy a gondok súlyosak lennének, hiszen a fejlődés szakadatlan és töretlen, a tudomány csodálatos, stb. Elutasítja az ajánlott optimista megoldást, a szeretetet, a visszatérést a normális létbe. Hamvas tehát minden ízében korszerűtlen. Ráadásul aljasul jó. Ugyan kik írtak az elmúlt évtizedek ügyeletes zsenijei közül olyan remekműveket, mint a Jóisten uzsonnája? És mit kezdhetne vele a filozófia tudománya? Vele, aki esküdt ellensége a racionalista tudománynak, a legfőbb korbálványnak? Amiként Lukács Györgynek nem volt igazából pályatársa, a Filozófiai Intézet, vagy a bölcsészkarok Filozófiai Tanszékeinek vezetői és professzorai közt sem volna helye. Hol a helye? Ott, hogy szeretem. Ha nem volna késő, meghívnám cseresznyézni Törökkőre. Természetesen átengedném neki a ropogóscseresznye-fát, én a fehércseresznyésre másznék. Az egy kicsit kesernyés. De úgyis az a lényeg, hogy eszegetés közben cseresznyemaggal lődöznénk egymást. Törökkő, 1994 november.

90

Szent Magyarország avagy a mi kettős állampolgárságunk Miasszonyunk kedves alattvalói! Különös helyzetben vagyunk mi, magyarok, Mária alattvalói. Helyzetünk sajátossága erős és éles fényt kap itt, Máriazellben, a Szűzanya városában, Mindszenty József első nyughelyén. Talán az sem mellékes, hogy ezt a szentmisét a Mihály arkangyal tiszteletére emelt kápolnában mutatjuk be. Már első Árpádházi uralkodóink, a pogány fejedelmek, hivatalukat pontifex maximusként, magyarul legfőbb hídverőként gyakorolták, mint László Gyula, Diószegi és mások kutatásiból tudjuk. Vagyis a fejedelem a legfőbb hídverő volt ég és föld között, az országnak ugyanis szilárd alapokon kell állnia. Különösen az olyan országnak, amely fizikailag változtatja olykor a helyét, mint őseinkké, akik évezredeken keresztül vándoroltak a Kárpát medencei megtelepülésükig. A szilárd alapokat pedig csakis az Isten adhat. A fejedelemnek tehát az Éggel kellett összekötni személyén és uralkodásán át a nemzetet. Szent István a kereszténység fölvételével nem egyszerűen Európához igazodott, ahogy manapság mondani szokás, hanem az Éghez. „Keressétek elsősorban az Isten országát és annak igazságát, és a többit mind megkapjátok hozzá.” (Mt 6, 33.) Szent István Isten országát és annak igazságát kereste egész életében és uralkodásában - szentté avatásából tudjuk, hogy meg is találta azt. Nem önmagának, hanem mindnyájunknak, egész népének. Valójában tehát kettős királyságot alapított, amely életében egy volt: az égben gyökerező, igazi reálpolitikai alapon álló szent ország. Mondhatjuk úgy is, hogy Egyházat alapított. Az Egyház értelme ugyanis Szent Ház, közös otthon Istennek és embernek. Istennel közös életünket, a teljesben, a személyes Jóban és a mindenségben való részvételünket hívjuk filozófiai szakszóval Létnek. Vagyis az Egyház nem egyéb, mint a Lét maga. Az Egyházon kívül élni pedig annyit tesz, hogy a létminimum alatt élni - miniszterként, világsztárként, milliárdosként. Első szent királyunk, hogy az ország biztos alapjait megőrizze, koronáját, a magyar államiság minden időkre szóló szimbólumát, a Boldogságos Szűznek ajánlotta. Talán nem bízott politikai örökösének, unokájának, Orseoló Péternek jellemében? Ki tudja? Lehet, hogy bízott, lehet, hogy nem. Ember azonban az égi királyságot nem viselheti. Sem a vele járó szellemi felelősség, sem az idő miatt: ez a királyság ugyanis addig fog fönnállni, amíg a Szentséges Szűz a mennyországnak is királynéja lesz. Figyelmezzünk a szóra: az égben Ő királyné, nekünk Ő királynőnk. Azóta, e fölajánlás óta, mi magyarok egy különös, kettős állampolgárságot viselünk, kettős kormányformában élünk. Függetlenül attól, hogy hol, milyen politikai fönnhatóság ül fölöttünk, milyen útlevelet használunk. Szakrális hazánkat, Boldogasszony országát semmiféle hódítás, politikai földrengés, szétszórattatás, országcsonkítás, gazdasági válság és világtörténelmi fordulat meg nem rendítheti. Ma a világ euro-atlanti részén az általános államforma a polgári demokrácia. A királyságok, ahol még léteznek egyáltalán, jelképesek. A nép szavazással dönt a politikai kérdésekről, a többségi elv alapján. Élvezi ennek áldásait, a Dolgok bőségét, a megállíthatatlan pénzügyitechnikai-tudományos haladást, a fogyasztás és a szabadság-szabadosság lankadatlan tova- és

91

egymásba gyűrűzését. Persze néha beugrik valami orv áramszünet, s magunkra maradva belénk nyilall a fölismerés: társadalmunk ethosza azonos lett a rovarállamokéval. Hazánk fösvény részvénytársaság, a bölcselet és a művészet nem feszegeti többé a Lét örök kérdéseit, tudniillik azok nem örökek, hanem gazdaságiak és passz. Azóta se művészet, se filozófia. Csak gazdaságrák és permanens ökológiai válság. A bűnözés robbanásszerűen terjed is: mi történik akkor, ha a szavazópolgárok közt többségre jutnak a bűnözők? A jelenlegi trendeknek utána számolva országonként megállapítható, hogy hol, mikor fog ez bekövetkezni. Ha magunkba nézünk, tudjuk, hogy ezen bizony már túl vagyunk. Törvényhozóink izzadva kozmetikázzák a statisztikákat: a jog engedi, naná, parancsoljon, sőt bíztat a Tízparancsolat valamennyi előírásának megszegésére. De még így is... A bankvilág svédasztalaitól távoli tudósok sorra mutatnak rá, hogy a demokratikus nemzeti parlamentek sóhivatalok: hatókörük alól a két új és döntő hatalmi ágnak, a gazdaságnak és a tömegkommunikációnak mind nagyobb hányada vonja ki magát. A maffia gazdasági ereje ma már egyenlő az Egyesült Államokéval, a műholdas műsorszórás, az internet, a sajtó ízlés és értékalakító ténykedése ellenőrizhetetlen. Még szerencse, hogy az áramszünetnek vége, s visszamerülhetünk a Helyettes Valóságba. Mi, keresztények biztosan tudjuk, hogy a korproblémák megoldása most is és mindörökké az Egyház lesz. De nem fogyasztói egyház, szolgáltató egyház, kultúrkereszténység, hanem Létegyház vagyis Isten és ember közös hajlékának szüntelen újjáalkotása. Boldogult Mindszenty József, amikor közjoginak tetsző vitákba bocsátkozott, akkor voltaképpen erre mutatott rá. Más kérdés, hogy a korabeli propaganda és a sajtó nem értett semmit a gondolataiból. Azt hitte, hogy a feudalizmusról beszél. Mártír prímásunk a szakrális királyságról beszélt, azt akarta újjáalkotni a millió magyar imájával. A szakrális királyság, a szakrális Magyarország létezik. Mária országa. Egy baja van: roppant gyér a népessége. Ki lakik közülünk benne, kedves testvérek? Melyikünk? Milyen ez az ország? Nem demokratikus, amennyiben törvényei abszolútak és kikezdhetetlenek: Isten törvényei. Nem lehet szavazni róluk, mint az abortuszról, vagy a kábítószer-kereskedelem engedélyezéséről. Mégis, a törvények végrehajtása már miránk van bízva, a látható Egyház-oldó kötő hatalmára. Abszolút ez a monarchia, abból a szempontból is, hogy uralkodója a mi égi Édesanyánk. Szavazzunk? Váltsuk le? Kényszerítsük lemondásra? Láttuk a következményeit annak, hogy mit hozott a nyakunkra a „természet legyőzése”, a föld-édesanya legyőzése. Ez az abszolút Szent Magyarország állandó és elválaszthatatlan kapcsolatban áll a földivel, hiszen célja éppen a földi ország szellemi megalapozása, isteni realitásának megvalósítása, Egy-házzá építése, egy szóval: boldogítása. Mégis, demokratikus ez az ország abból a szempontból, hogy önként csatlakozunk hozzá. Szabad akaratunkból jelentjük ki, hogy szeretjük Krisztust, boldogságunkat benne, tőle várjuk és Szentséges Anyjának fejedelemsége alatt akarunk élni. Vagyis az állampolgárság a hitből ered: a Szent Magyarország tagja az, aki vállalja, hogy a földi, az életgondokkal küszködő Magyarországot újjáteremti. Segít újjáteremteni? Hogyan? Úgy, hogy megfordul, megváltoztatja életét, és aszerint rendezi be életét, ahogy Jézus tanította. Nem költőileg, nem jel92

képesen, nem kulturálisan, nem szokásból, és nem általában. Hanem konkrétan, a családjában, a barátai és idegenek közt, ahol él s radikálisan, szilárdan, mégis örömujjongva. A lehetséges legdemokratikusabb ország ez: itt se gróf, se pór, se gazdag, se szegény, se akadémikus, se analfabéta, se püspök, se juh. Valamennyien egyenlők vagyunk, mind Isten képmásai. Még erényeink sem különböztetnek meg bennünket, hiszen az erény, ha kiemel, és jogot alapít, már nem erény. Imádságunk cselekvés és tetteink, ahogy ásunk, politizálunk, számítógépet programozunk: Isten dicsérete. Királynő Asszonyunk, az alázat és az engedelmesség Fejedelemnője vár. Ezer esztendeje várja türelmesen, rendíthetetlen szeretettel az új és új alattvalók nemzedékeit, akik fölismerik, hogy aki nem adja oda önként az életét, az elveszíti. Szent Magyarország és földi hazánk együtt a mi Létünk. Az Egyház, az Otthon - s létezhet-e igazi otthon Édesanya nélkül? És érhet-e szebb invitáció bennünket, magyarokat - testvérem, téged és téged, minket - éljünk a világ bármely pontján, bármely felekezetben, mint közös égi Anyánk meghívása Szent Magyarországba? Elhangzott Márizellben, a Szent Mihály kápolnában 1996 november 21-én szombat de. 11 órakor tartott szentmisén.

93

Egy pár szó nyelvünk bölcsességéről 1. A hinduista vallásbölcselet egyik alapgondolata ez: Minden Egy. A lét egész, a csepp a tenger, a különböző lények, dolgok, istenek, égi és földi szellemek, vándorló lelkek és sodródó lélektöredékek, vágyak és szenvedélyek, hatalmak, óceánok, kontinensek és csillagrendszerek saját léte csupán látszat. A Minden Egy titkába beavatatlan vagy egyelőre beavathatatlan szemlélő különbözteti meg őket, addig, amíg az Egy titkát föl nem fogja. Ha igen, akkor megszűnik az ő különbözősége s beolvad az Egybe. Ez - szerintük - valamennyi lény célja. Az Egy kulcsfogalma a többi tradicionális bölcseletnek is. A mezopotámiai és Földközi tenger melléki kultúrákban kialakult különféle számtudományok ebben megegyeznek. A legmagasabb szám az egy, mert az egy az Isten száma. Isten ugyanis egy, ezt pontosan tudták a beavatatlanok által sokistenhívőnek tekintett egyiptomiak, vagy hinduk bölcsei. Tudták persze a mayák is, vagy ún. pogány magyarok. 2. Magyarul gondolkodni annyi, mint bölcselkedni. Ezért van az, hogy az eredeti és mély és igényes magyar bölcselet elsősorban nyelvművészet, vagyis költészet; Vörösmarty és Arany, Pilinszky és Weöres, és innen kocsmáink különös légköre. Tanítók és szénhordók, festők és csavargók ülnek a pecsétes asztalok mellett a fröccsükkel és taglalják a létet. Fényben és homályban, zseniálisan és bugyután, akárcsak a Kantok, Sartre-ok és Derridák. A bölcselkedői bátorság és képzettség(!) az anyatejjel érkezik a magyarokba, pontosan az anyanyelvvel. Ennek három pillére van. Az egyik az állandóság, vagyis hogy a magyar nyelv miközben hihetetlen sebességgel gyarapszik, alkot új szavakat, megőrzi a régi, évezredes jelentéseket is. Valószínű, hogyha a Halotti Beszédet rovásírással, vagy már a magyar ejtéshez igazított latin betűrendszerrel jegyezték volna föl, megértése alig jelentene gondot. Így is értjük, jobban, mint a német, a francia, az orosz a maga nyolcszáz éves szövegeit. A másik a nyelv szerkezetéből, a ragozó építkezésmódjából ered, ami némiképp az előbbieket is magyarázza. Ennek következménye, hogy a magyar korlátlanul képes a belső szóalkotásra, a szerves önfejlődésre, kevéssé kényszerül idegen elemek átvételére. S ha igen, azokat az agglutináló szerkezet egy-kettőre benövi, föloldja. A harmadik pedig az, hogy a bölcsesség magában a nyelvben rejlik, beszélői éppen csak föltárják a benne rejlő tudást. Mondhatjuk úgy is, hogy képet. 3. Például a magyar nyelv rengeteget tud az Egy-ről. Elsőnek azt, hogy tényleg az egy a legmagasabb szám. Ha összeadjuk a valamennyit, a mindahányat, a végtelent és a tengernyit, az eredmény egybefoglalja e sokaságot. A különbözők tömkelege benne egyesül. A teljes tudást egyetemesnek hívjuk, az eltérők és mindenfélék - bárahány - az egyenlőben, az egyneműben, az egyenértékben találkoznak, egyeznek, lesznek esetleg egyformák, vágnak egybe, értenek egyet. Megszámolhatatlanul sokan lehetünk együtt, s ami vagy aki nem fér meg a többivel, az egyenetlen. A közösség erejét végtelenül megsokszorozza az egység. Akinek tengersok barázdát vont arcára az idő, annak egy ránc a képe. S ha valamiről lehull a bonyolultság, a

94

zavar számtalan leple, s értelme megvilágosodik előttünk, azt egyszerűnek hívjuk. Egyetlennek nevezzük fosztóképző segítségével azt, aki az egyetemesből valamiképpen kimaradt, és egyénnek, egy-énnek, aki önmagát az Eggyel azonosnak tolja föl szemérmetlenül. Jól tudja nyelvünk azt, hogy ami kettő, az nem ugyanaz, az ég és föld, az tűz és víz, az összekapcsolhatatlan, az ellentét. A kettő a legrosszabb szám, nincs centruma, ezért nem két egy, hanem az egynek a töredéke, fele - ahogy a számtudományok állítólagos misztikája mondja. A kettők között kivétel a pár. A pár olyan kettős, aminek van közepe, a mélyén ugyanis az egy lappang. Vagyis valamely megkettőződött egység, melyben a részek - a két egymást kiegészítő rész - alkotnak magasabb egységet. Például az anyacsavar párja nem egy másik ugyanolyan anyacsavar, hanem egy küllemében igencsak különböző apacsavar. A balkéz vagy a balszem párja sem egy másik balkéz, vagy balszem, hanem a jobb kéz és a jobbszem. Hiszen páros testrészeink egysége adja a megfelelő működést. Az álláshoz két láb kell, a pontos és teljes térlátáshoz két szem. De a magyar tudja, hogy lényegében nem két szemről van szó, hanem egyről, a szemről és nem szemekről, mint az indoeurópai nyelvekben. Vagyis a páros testrészeket egyes számban ragozza. Éppen e nyelvi bölcsesség folytán mondjuk a csonkát egylábú vagy egyszemű helyett féllábúnak, vagy félszeműnek. A bolondot is, akinek elméjében a gondolkodás egysége megtört, féleszűnek. A nyelvészek némelyike azt állítja, hogy az egy számnév és a már csak szóösszetételekben egyház=templom, ünnep-idnap-egynap=szentnap - fönnmaradt szent jelentésű egy szó voltaképpen kettő, másika, például Pais Dezső viszont az összefüggéseket látva vitatja ezt. Hiszen a szent egyben lappangó tő, amely kimutatható az üdv, ül=megszentel, ünnepet ül, üdvözül, ünnep stb. szavakban, azonos értelmű. Hogy Isten a szent, az oly bizonyos, mint ahogy az Isten háza szent ház, egy-ház. Aki üdvözül, az szentté lesz, az ünnep az üdvösségnek, a szentülésnek a megélése. A napszentülés az a pillanat, amikor a nap lenyugszik és a földi térből Isten országába lép. Tehát a mélyben a szent és az egy és az üdv értelme azonos. Az egész, az egészség szótöve is az egy. Értelemszerű, noha vitatják. De ne bocsátkozzunk mélyebbre a nyelvészet szakmai csetepatéiban. Maradjunk a nyelvnél mint bölcselőnél. Az embert az Úr saját képmásának, de férfinak és nőnek teremtette. Vagyis Ő, a nemek fölött álló, azokat egyesítő Lény, nem alkotott sem androgünt, vagyis a két nemi princípiumot egybefoglaló lényt, sem valami ember-absztraktumot. A férfi és a nő kettő. Kettő, mégpedig a föntebbi értelemben. Egy hinduista mítosz szerint az első embernemzetség mégis andorgün volt. Isten széjjelvágta őket, azóta ki-ki keresi a párját... Nyelvünk - mondjuk tudálékosan - antropológiai és ontológiai alapozottsággal vezet végig a kérdésen. Akik megtalálják párjukat, egy-mást, akik egyeznek s együtt akarják leélni életüket, azok a szerelmi egyesülés folytán egybekelnek. Ez utóbbi szó összefoglalja a római katolikus egyházjog vonatkozó passzusait az antropológiai levezetéssel együtt. Vagyis a nő és a férfi egymásnak szolgáltatja ki a házasság szentségét a nászban. A nász szent, tehát egyesítő, aki a nászágyból kikel, már új lény. Feleség, mondjuk az asszonyra, s nyelvünk ősi állapotát őrző csángók ugyanígy nevezik a férjet is. Ők tudják, hogy mindkettő, a férj is fél, fele az eggyé vált lénynek. A nászágyban, a szerelmi egyesülésben keletkezett egy Isten igazi képmása, az emberi szeretet teljességének állapota. Ez a házasság szellemi realitása, a fizikai kapcsolatot megalapozó forma, ezért fölbonthatatlan a házasság. Aki látott, vagy megélt már válást, az tudja, hogy a bírósági döntés - a felek akarata (?!) - nem két egyet hoz létre, hanem két csonkaságot. Ugyanezért nem köthetnek házasságot a homoszexuálisok. Ők ugyanis sem ketten, sem a legbujább nemi alakzatukban nem tesznek ki párt. Nem képesek egyesülni, szeretkezésükből nem keletkezik se szent, se egy, vagyis isteni hasonmás. Az AIDS-kutatások milliónyi kóreset oknyomozása során rávilágítottak, hogy a homoszexuális partnerek benső viszonyából hiány-

95

zik a szemérem és a hűség. Ellentétben a valódi párokkal, pl. számukra normális, hogy esténként közösen vadásszanak a közös ágyba „friss húst”. Az egyesülés antropológiai-szellemi lehetetlenségéből következik, hogy testi kéjérzetükhez sosem kapcsolódhat az egyesülés öröme. E kielégületlenség-kielégíthetetlenség következménye az ordító mohóság, az izgalmak hajszolása, a nemi elvadulás; a csoportos szeretkezés, a promiszkuitás, az ezernyi(!) különböző partner, az átlagnál sokkal súlyosabb kábítószeres veszélyeztetettség, az erkölcsi föloldódás, a gyakori összeütközés még a legliberálisabb büntetőjoggal is. 4. A filozófia egyrészt szakma, megélhetés és tudomány a maga szabályaival, címrendszerével, szertartásaival. Olyasmi, amilyennek egy jól bejáratott üzletnek lennie kell. Másrészt gondolkodás volna a létről: mi a lét s benne az élet, honnan jövünk, hová megyünk s miért. Aki erről tud, az a bölcs, az megértően tekint a filozófiai-iparra.

96

Dodó Üdvözítője 1. A remekmű alkotása teremtés. A teremtés pedig csoda, mely átvág az addigi renden, természettörvényen, az anyag régi konvencióin, és új viszonyokat, új határokat állapít meg. A remekmű a gondolatnak olyan összesűrűsödése, amely áttöri, újjászervezi a teret és az időt és magával ragadja a formát. Véletlenül sem kuszál, hanem megvilágít a belső rend energiájával. Vagyis a remekmű szellemi jelenség, amely semmiképpen nem nélkülözheti a hozzáillő alakot. Nyomban meg is teremti magának, ám a sorrend nem fordítható: a legtökéletesebben kimunkált forma is üres fazék. A forma - más szóval az anyag - nem teremt szellemet, ha megfeszül, akkor sem, mutatja ezt a barokk, a manierizmus, klasszicizmus és valamennyi újabb izmus csődje egész a posztmodernig, amely a „szakma” felől remélte megalapozni a művet. A remekmű igen sokszor szembeötlően gyarló, hisz emberkéz alkotása, mégis elragad, mert tökéletes, hisz Istenre sóvárog valamennyi porcikájával. A szakmunka java viszont hibátlan, mert tudja, ami tudható, ám annál többet nem, épen ezért tökéletlen, öntelt és hideg. Szakmával legföljebb praktikus regényt, filmet, hajlakkot, vízierőművet lehet alkotni mindegyre az anyag konvencióinak alávetetten, harsoghat közben a legavittgardabb formabontók propagandája.2.Czakó Adorján öt éves korában alkotta az Üdvözítőt. Valójában szobor. Papírból, a leggyermekibb anyagból készült, ragasztással, talpa széthajtogatott karton. A korpusz rá van rajzolva a papírból kivágott keresztre. Méretei: magassága 163, legnagyobb szélessége 161 mm. A szoborra vetett első pillantás is megdöbbentő: a látvány rögtön több egy kedves gyermekrajznál, a hamvas sutaságnál, melyen át megjelennek az elnagyoltan rajzolt karok és lábak, a különös gonddal készített arc, rajta a szakáll és a mosoly, mely a szakállat is magával ragadja - és a szintén mosolygó szemek. A bal szem kerekebb és nagyobb a másiknál, amitől az Üdvözítő arca még derűsebbé, mondhatni pajkosabbá válik. Ugyanezt a derűt sugározzák a pici lábfejek, az apró, virágsziromra emlékeztető ujjak, és a vastag karok. Mindkettő, különösen bal kar vastagabb a lábaknál. Olyan fontosnak érezhette az alkotó a karokat, hogy azok szinte magukba foglalják az Üdvözítő törzsét. Adorján művében összesűrűsödik a tér és idő, s mindaz, ami ezekben megjelenhet a legjelentősebb transzcendentális esemény során. Hogy mindez a szellem műve, kétségtelen, de hogy az alkotó szelleme „tudatosan cselekedett-e”, amikor dolgozott, értelmetlen kérdés. Eléggé valószínűtlen, hogy a szellem, a tudatosság szintjén működne. Akkor is, ha a művész ötven éves, akkor is, ha öt. Mindenesetre az eredmény lenyűgöző, ha erre a boldog megfeszítettre nézünk: nem tudni arról, hogy a Megváltóról valaha készült volna olyan alkotás, mely a kereszten őt a föltámadás dicsőségében és az üdvözítés magasztos és egyúttal végtelenül emberi örömében ábrázolta volna. A kis papírszobrocska áttörte a teret és az időt, új minőséget teremtett belőlük abban a bájos, gyermeki formában, amely még egységben képes láttatni az üdvtörténet egészét.

97

3. Hogy e papírművecske nem időtálló. Bizony nem. Ám a remekmű nem föltétlenül piramis vagy atombomba, mert az időtállóság nem anyagból való. Nem evilági. Éppen ezért leginkább valami olyasmi, mint például egy ima, egy könny, egy mosoly, egy vasárnapi ebéd. Egyik sem örökös darab, de mind nélkülözhetetlen az Örökkévalóság számára.

98

A harmadik út és a cinke 1. A kis tér, az iskola előtti kis tér voltaképpen zsákutca. Amerre nyitott, arra egyszerre két utca is indul belőle. De a másik irányban, észak felé lezárja az iskola nehézkes, sárga épülete. Most éppen mindenféle idők kavarognak a terecskén, az orgonabokrok között. Tél és tavasz, hosszú várakozás, a bizonyítványosztás utáni üresség: na, most sem szakadt le az ég. Régi emlékek, gyermekkorok álló ideje fészkel a zugokban, némelyiket soha nem fogja már megbolygatni az emlékezés. Ezek között, mint szigetek között áramlik lassan a jövő. Pillanatnyilag roppant büdös. Ázott kutyaszaggal érkezik, az a kis fekete pulikorcs hozza, mely nehezen tud elszakadni az idei tél csodás havától. 2. Mint közismert, a közgazdasági irodalomban első útnak szokás nevezni a kapitalista gazdaság nyomvonalát, másodiknak a szocializmusét. Amióta e kettő létezik és verseng egymással, azóta nyilvánvalóak a hibáik is. Különösen az, hogy zsákutcába vezetnek. Mégpedig ugyanabba a zsákutcába. No, azért, mert bármennyire is titkolják, a két út valójában egy. Ez is, az is Gazdaságtársadalom, csak a technikáikban térnek el. Az energiaárak meredek emelkedése, a világszerte egyre súlyosabb ivóvíz-helyzet, a légkör oxigén-, ózon- és széndioxid-háztartásának megbontása miatti globális veszélyek mind fenyegetőbb jelei és a többi arra utalnak, hogy talán már most túlléptünk földanyánk, Gaia tűrőképességén. A világ- és futball-háborúk, a népirtások, a társadalom „magányos tömeggé” bomlása, a bűnözés világhálózatának kiépülése, a pozitív és negatív fogalmak, a jobb és a bal fölcserélődése, az Észak és a Dél szembenállása, az erkölcs és a hit visszaszorítása, a tömegtájékoztatás térfoglalása a valóság rovására, a kultúra szétdúlása a civilizációban mind azt hírlelik, hogy Gazdaságkor fejszéje a lét gyökerére vettetett. Egyetlen példa: J. F. Halder számítása szerint, ha a devianciák - prostitúció, kábítószerezés, szervezett bűnözés, valamint a hozzájuk kapcsolódó és függő réteg stb. - jelenlegi gyarapodási üteme marad, akkor a harmadik évezred első évtizedeire az OECD, vagyis a Föld „legfejlettebb” országaiban a „normálisok” kisebbségbe kerülnek. Magyarországon ezidő szerint tíz évenként duplázódik meg a btk szerinti bűnözés. A kábítószerezés és a prostitúció terjedése jóval gyorsabb. A világmaffia anyagi ereje máris fölér az USA-éval, és rohamléptekkel növekszik, mert se morális, se politikai gátakat nem ismer; a most fölszabadult népek, különösen a kelet-európaiak éppen bűnszövetkezeteik révén kapcsolódnak a fejlett világ, mit ne mondjak, vérkeringésébe. Az orrunk előtt, rajtunk, a mi életünkön keresztül zajlik az ukrán, az orosz, a csecsen maffiák benyomulása a világpiacra. Nem véletlenül, hiszen a két rendszer alapja közös: a hazugság és a korrupció. És a hülyeség. Külön mondatban, mert látszólag elválik a másik kettőtől. A sikeres élet - más szóval a társadalom által elismert élet - itt is ott is hazug és korrupt. És hülye, mert aki érvényesülni szeretne, annak úgy kell tennie, mintha nem látná, hogy a miniszter, a tőzsdeügynök, az énekes hamis, csal és az áldozat irányának megfordításán ügyködik. Aki nem tapsol és nem teszi magát hülyének, azt kirekesztik és hülyének nyilvánítják mint élhetetlen, ostoba frátert.

99

Az északi világ uralkodó liberális filozófiája, pedagógiája, tömegmédiája ellenszerül a „másság” - értsd: a bűn - elfogadását kívánja. Kormányzatai tehetetlenek. Képtelenek megvédeni népeiket, országaikat, élővizeiket. Hiába próbálnak erélyes környezetvédelmi intézkedéseket hozni, Gazdaságkor csápjai rég átnyúltak a fejük fölött. Naná, hogy Kína is föl akar zárkózni: egyre növeli kőszénfölhasználását, Brazília pedig kiirtja Amazónia őserdeit. A multinacionális cégek, a tőzsde, a tömegmédia, a maffia stb. együtt nevetnek a határokon, a demokratikus parlamenteken, egyezményeken, törvényeken. A mindenütt kötelezően liberalizált jogrend például éppenséggel az ő érdeküket szolgálja. A kormányok és a hatalom árnyékáért vetélkedő pártok a két út között választhatnak: vagy magántulajdonosi alapon, vagy a köztulajdon erősítésével ígérnek több mézet a választók madzagjára. És több jogot a multiknak és társaiknak. A választók pedig követelik a mézet. Mi egyebet is kívánhatnának azok, akik a kereskedelmi tévécsatornák, mondhatjuk latinosan: kloakák lelki gyermekeivé kényszerültek? 3. A két út akár a sínpár. Ugyanoda visz; a súlypont lehet a jobb sínen, lehet a balon, édes mindegy. A zsákutcában a leghelyesebb leülni valahová, ami enyhelynek ígérkezik, és gondolkodni. Hogyan is kerültünk ide? Honnan? Mikor? Ülni a hirtelen támadt februári napsütésben és sokáig figyelni a kis loncsos fekete kutyát, milyen boldogan hempereg a hó maradékában. Van idő. Legyen idő. A cinkére, aki az orgonaág kérgén már vagy ezredszer, minden áldott nap ezerszer, telet átvészelt rovart keres, és a kölyökre, aki az iskolakapu előtt társát bakanccsal hirtelen hasba rúgja, aztán lefejeli és elszalad. Legyen idő. Itt kezdődjék, hogy legyen időnk. Saját időnk. Végre saját. Érkezni a hajdani keresztény kultúrkörből érkeztünk. Az útról, amin az ember a teremtés óta botladozott: iparkodott és hadakozott, szenvedett és bűnözött, de nem feledte, hogy transzcendens lény, hogy felelős az orgonabokorért, a kutyáért, a bakancsos kölyökért. Létének anyagi feltételei vannak, de szellemi céljai: nemcsak boldogulni akar, de boldogságra is vágyik. A gazdaság a létnek nem célja, hanem eszköze. Egy eszköz a többi közt. Az európai fölvilágosodás gondolkodói, majd politikusai, végül népei letértek erről az útról. Hamarosan tömérdek kincsre leltek, csodálatos találmányokra, műszaki áldásokra és most ott vagyunk ahol, a bolsevista és a liberálkapitalista társadalomkísérlet csődjében. A harmadik út nem a kettő között van. Általában ott keresték a magyar népi írók a két háború között, vagy a svájci és német közgazda-kortársaik. A Röpke, Erhardt, Van Armsick és mások nevével fémjelzett becsületes tévedés, a szociális piacgazdaság tipikusan ilyen kísérlet: megmaradni a sínen, de Gazdaságtársadalmat áthatni morális, szociális elemekkel. Megkeresztelni a részvénytársaságot, a tőzsdét: hétköznap verseny és csata, vasárnap szentmise. A rosszban még mindig ez a legjobb, gondolta Antall József is, aki halálos ágyán már keresztény Magyarországot kívánt. Hogy pontosan mire gondolt akkor, soha nem tudhatjuk meg. 4. A történelemben egyetlen másodpercet sem lehet hátrálni. A keresztény Magyarország, keresztény Európa avagy világ nem középkort jelent és nem kurzust, hanem harmadik utat, vagy ha úgy tetszik, az utat. A harmadik út, vagyis az út Jézushoz vezet: ő maga az út és az igazság és az élet. Tehát belső út, politikai cégér nélkül. A Megváltással nyílt meg, azon a bizonyos Húsvéton, valamennyiünk számára. Oktalanul és jogtalanul és érdemtelenül. A mai

100

helyzetben az útra lépni legelőször megfordulást jelent. Odafordulást, önmagunkhoz. Az első veszteség ugyanis, amit gazdaságemberré válva ért bennünket, saját személyiségünk elorzása. Mit is kezdhetne a felebaráti szeretet parancsával az, aki legföljebb önző és harácsoló és hisztérikus, de nem szereti önmagát, mivel fogalma sincsen, hogy ki lakik a bőre alatt? Aki elől eltakarják tulajdon vonásait a társadalmi igények, a média, a reklám, a gazdaság taposómalma, az érvényesülés kényszere, a versenyfutás a cuccokkal, a siker és a balsiker, a korszerepek valamelyikének beégett maskarája. Ugyan miféle valóságos vonásaim, értékeim és hibáim, tehetségeim és ügyetlenségeim, mélyebben: erényeim és bűneim vannak? Ki vagyok én, akit szeretnem kell, akinek önszeretete a másik irántinak a mértékegysége? Ki vagyok én ezen a februári délelőttön? Hova rohannak a felhők oly kifeszült mellel az égen? A második lépés az elfogadás. Ez a világ a miénk. Tetszik, nem tetszik a Gazdaságkor az otthonunk, nekünk a barbikkal, a konzumidiótákkal, a karrieristákkal, a hülyékkel, a korruptakkal együtt kell boldognak lennünk itt a földön, és üdvözülni. Nélkülük ugyanis nem megy, mert egyedül boldognak lenni és egyedül üdvözülni lehetetlen. Vagy fölismerjük a Teremtő vonását arcukon, vagy nem látunk semmit, mert hülyék vagyunk, vakok, korruptak. A harmadik a Megváltóhoz kell fordítson bennünket: elébe vinni mostani bűneinket: a Teremtő mosolyának letörlését arcunkról, a világ elrontását, a teremtésből kavart káoszt, az önzést, a Dolgok uralmának elfogadását. A harmadik útra mint belső útra politikai vagy hatalmi vagy gazdasági eszközzel senki sem terelhető. Csupán tudatosítható önmagunkban és másokban, akikre hatni képesek vagyunk, hogy hol a helyünk: a gazdaságút mindkét csapása pusztulásba visz: fizikaiba, globálisba és szellemibe. Kárhozatba: ne röstelljük tudni, bármennyire kimondhatatlanná tették is ezt a szót. Talán nem véletlenül... A harmadik út a realizmus útja. A Gazdaságkor harsány racionalizmusa irracionális: azon az illúzión alapszik, hogy Isten nincs. Hogy az életnek a halállal vége, akkor megússzuk összes disznóságainkat, beleértve a mefisztói szerződés következményeit is. Ezt leleplezni tilos, ezért számít a legsúlyosabb eretnekségnek szóbahozni a harmadik út ügyét. Mefisztó ügyvédei azonnal protestálnak és eljárást indítanak az eretnek ellen. Minimálisan tudománytalannak minősítik, hülyének, dilettánsnak. Kiközösítik és igyekeznek elszigetelni a renitens gondolatokat. Azt még csak-csak szabad belátni, hogy az első két út nem vezet sehová, illetőleg a Föld és az emberiség pusztulásához. Erről szabad cikkezni, konferenciázni, akadémiai székfoglalót tartani, nemzetközi egyezményeket kötni és megszegni. Még azt sem tilos fölismerni, hogy a két út valójában egy, sőt, ezen az egyen belül szabad figurázni. Akárhány alváltozat kifundálható és kipróbálható az emberiségen - à la doktor Mengele. Csak a realizmus tilos. A Másik nincs-világával szemben a valóság megmutatása. A saját idő, a saját lét, a saját tér. Amely nem egyéni, hanem személyes és közös, akár az üdv. Ha valahol valaki csöndesen megfordul és a reális útra lép, a Másik kínjában akkorát ordít, hogy a világ összes tévékloakái beleremegnek. A kis cinke az iskola előtti téren elfüttyenti kiscipő-nótáját és ezerkettedszer is végigvizsgálja orgonaágat.

101

Humusz és harmat „A konzervatív szemlélet esélyei a sajtóban” címmel kért föl előadásra a Magyar Újságírók Szövetsége. Könnyű föladat. Nehéz volna, ha csak az első szóról kellene beszélni, hiszen az annyira intim. Mélyében olyasmik rejtőznek, amiket aligha fednek mostani fogalmaink. Különösen azóta, mióta a magyar ennyire megszállt nyelv lett, szavainak jó része egyszerűen nem merészkedhet nyilvános mondatokba fegyőr nélkül. Éppen azok a szavak, melyek egzisztenciális vonatkozásúak, bensőségesek. Gondoljunk arra, kimondhatók-e ma csak úgy ilyen tőmondatok következmény nélkül: Magyar vagyok. Keresztény vagyok. Konzervatív vagyok. A konzervatív szó tartalma különösen kényes. Létezik egy politikai értelme - ilyen és olyan előítéletekkel terhelve; használatos szitokszóként, mint a haladás és a fejlődés mucsai ellenzője, sokan ebből továbbszármaztatva tökfilkónak vélik. Én tradicionalizmust értek rajta. A hagyománytiszteletnél többet: a hagyományban való létet. Azoknak az értékeknek az ismeretét és tiszteletét és támaszul való használatát, melyek az élet előföltételei, s melyeket az emberiség a kinyilatkoztatásból és évmilliós tapasztalatából összeszedett. Kezdjük talán innen a sajtóesélyek latolgatását, noha erről különösebben nem kell beszélni. Egyrészt bárki az egyik kezén meg tudja számolni azokat az ezer példány fölötti orgánumokat, ahol a hagyomány szellemében fogant alkotás otthon lehet. Másrészt az ilyen művekről a pillanatnyilag cézárkodó hangadók tudomást sem vesznek elhallgatással próbálják kiszorítani-kitagadni őket a magyar kultúrából. A jelentőseket is. Igazán nem tudnak ártani nekik, mert át fognak törni a csöndön, az időn, a karantén kerítésén. Elvileg nincs is szükségük sajtóra... Mégis, gondoljunk arra a vákuum-csöndre, amely Rózsás János Keserű Ifjúság - Éltető Reménység című, csodálatos emlékiratának két vagy három kiadását fogadta, holott ez a remekmű méltó társa a legnagyobb magyar emlékírók alkotásainak. Le merem fogadni, hogy a hivatalos kultúra tenorjai bele se néztek Rózsás munkájába. Meglehet, Bethlen Miklóséba sem... Vagy tekintsünk Hamvas Bélára. Nálánál modernebb konzervatívot keresve sem találhatnánk: semmi nacizás, nála a hagyomány nem avítt múzeumiságot jelent, mucsaiságot még kevésbé, mert amit ő nem tud, azt tán nem is érdemes tudni. Feddhetetlen életet élt és olyan avantgárd, hogy csak na. Szóval gyanús alak. Közismert, hogy - amíg Hamvas életműve a Széchenyi könyvtár zárt osztályán raboskodott - a ma divatos írók egy része az ő mondatait-gondolatait lopkodta, és máig páváskodik velük. Talán egyetértünk: a plágiumnak ennél ocsmányabb változata nincsen. És az őket mennybemenesztő, nem konzervatív esztéták közt nem akadt, aki vette volna a fáradságot és utána filologizált volna, honnan a vér a Hamvas-nadályok pucájában. Arra sem vállalkozott egyik sem, hogy magát Hamvast elemezze. Nem forrásként, hanem azért, mert bizony időtálló műveket hagyott ránk. Regényei és esszéi harminc-negyven év, sőt fél évszázad pora alól ragyognak fényesen. Oly aktuálisan, hogy a mostani világválság centrumához legközelebb álló Szerbiában ma ő a legolvasottabb író... Belgrádban már antológia is megjelent a róla szóló tanulmányokkal, nálunk, a posztmodern, kultúripari fellegvárakban dermesztő a csönd. Micsoda örömtáncot lejtenének ezeken a hűvös helyeken, ha valamelyik nadálynak támadna ekkora sikere! Akinek egyébként a tíz éve írt művei mára olvashatatlanok. Hamvasról jut eszembe két remek, a magyar próza élvonalába illő könyv: a Labdajáték és a ... de a SIVATAG. Szerzőjük az „új”, de észrevétlenül maradt tehetség - Kemény Katalin...

102

Harmadrészt azért, mert a könyvkereskedelem sem fogadja a konzervatív szerzők műveit. 1994-ben hat kereskedő cég utasította vissza Jeszenszky Géza Elveszett presztízs c. történelmi tanulmányát, de személyes példát is hozhatnék. Negyedszerre hozok is. A tévé alelnöke nekem 94 szeptemberében írásba adta, hogy konzervatív társadalombölcseleti gondolataim „ellenzékiek”. Ennélfogva nincs helyük-joguk önálló megjelenésre a MTV-ben. Legföljebb vitaműsorokban, a belpolitikai szerkesztőség szakembereinek felügyelete alatt. Vagyis a legnagyobb honi tömegmédium vezetése a konzervatív filozofálást „politikai” tevékenységnek tekinti. Mi több, „ellenzéki” politikai tevékenységnek, melyet neki tiltania, illetve méltatlan keretek közé szorítania kötelessége. Megjegyzem, hogy amikor az ügy tavaly nyilvánosságra került, a sajtó nagyobbrészt elhallgatással fejezte ki egyetértését a hivatalosnak tetsző kultúrpolitikai állásponttal. Nincs tudomásom arról, hogy a tévé vezetése azóta lemondott, vagy álláspontját megváltoztatta volna. A tiltó illetve korlátozó döntés a mai napig - 1996 október 1. - a szerk. - érvényben van - a rádióban is(!), ezt bárki ellenőrizheti. No, gyakorlati alapon: meg kell nézni-hallgatni a „kulturális” műsorokat. Mi tagadás, jogos a félelem. Már a hatalom szempontjából. Ugyanis semmi sem veszélyesebb a mostan uralgó politikai képletekre, mint a konzervativizmus... Amelynek egyébként nincsen igazából szüksége sajtóra. Még arra sincs. Mit is értek én konzervativizmuson, vagyis tradicionalizmuson, hagyományban-léten?14 14

Ki ma a liberális és ki a konzervatív? A csatatér hangos, már a megnevezések is szitokszóként működnek, varázsigék, átokformulák. Akár a kuruc és a labanc vagy az ortológ és a neológ a nyelvújítás idején. Ugyan, milyen ma a honi tömeg liberálizmusa s mitül érzi magát kereszténynek, konzervatívnak, nemzetinek? A liberális, mint szitokszó, nagyjából nemzetietlent jelent, erkölcsi föllazítót-föllazultat, idegenpártolót, keresztényellenest, hagyományirtót, önző individualistát. A nemzeti-konzervatív-keresztény pedig mindennek az ellenkezőjét. Persze nem a liberálisok szemszögéből. Mert onnan nézve emezek mucsaiak, a kor szavát nem értik, a jövő helyett furt a múltat hánytorgatják, vissza szeretnének menni Árpád jurtájába, műveletlenek, betiltják Mozartot, idegengyűlölők. Gyakran elutasítunk valamilyen ételt. Aztán egyszer megpróbáljuk, s kiderül, hogy ízlik. Rájövünk, hogy titkos vegetáriusok vagyunk. Nos, kóstoljunk magunkba, tessék kitölteni egy kis tesztlapot: 1. Hány gyermeket nevel(t)? 2. Részt vett-e abortuszban, hányszor? (a számok itt mínusz előjelet kapnak) 3. Akadályozott-e meg magzatgyilkosságot? Hányszor igen v. nem, holott tudott róla? (negatív ill. pozitív számok) 4. Szereti-e felebarátját mint önmagát? (1-től 5-ig osztályozza!) 5. Betartja-e a Tízparancsolatot - egyenként tessék, pozitív ill. negatív számokkal számolni! Amelyik parancsolatot nem tudja, az mínusz. 6. Elhagyta-e már a családját, hányszor? (ha igen, itt is negatív számokat tessék beírni, ha nem, 1-et) 7. Napjában hányszor tetszik keseregni közdolgainkról? (negatív számok) 8. Napjában hányszor tetszik jókedvet és reményt sugározni? 9. Napjában hányszor tíz percet tetszik imádkozni elmélyülten? 10. Napjában hányszor tíz percet tetszik dumálni a hazáról? (negatív számok) 11. Hetente hány jótettet tetszik végrehajtani embertársai, ill. a haza javára? 12. Napjában hányszor mond ilyesmit: fölvállalom, lerendezem, mondom feléd, biztosítom az ebédet, terhes asszony? (ahányszor, annyi mínusz) 103

Először is nyugalmat. Benső csöndet. Figyelmet. Látást. Hallást. Otthonlétet. Péter mondatát: Uram, jó nekünk itt! Pierre Bezuhov mondatát, aki így kiáltott föl, amikor a francia fogságban az őrök föltartóztatták sétája közben: Istenem, ki állhatja útját az én halhatatlan lelkemnek? Hitet: nem győzhetnek le, még csak be sem keríthetnek. Személyt és közösséget, ami ugyanannak a létezőnek az innen és onnan nézete és szöges ellentéte egyénnek és tömegnek - ami szintén szinonima pár. Hagyományt. A konzervatívizmus tehát legelőször is benső. Önmagunk elfogadása, megértése és egy olyan életterv megvalósítása, melynek lényege a benső emelkedés. Éppen ezért eredetiségében nem politikai, legalábbis ma már nem az, mert annyira személyes és annyira közösségi, amilyen személyesség és amilyen közösség a mai politikában már aligha létezik. Talán nem is létezhet. Azért sem politikai, mert a konzervatív nem ellenzéki, ahogy azt egy szotyolaeszű médiakomiszár gondolja. Még csak nem is az. Ugyanis nem azt mondja, hogy például az X-Y koalíció a párttitkáraival csapnivaló, jöjjön helyébe Q és Z három tábori püspökkel. Semmit sem mond, ami politikailag értékelhető, mert világos előtte, hogy a kérdések a jelenlegi a politikai szférában nem oldhatók meg. A konzervatív mélyen hiszi és évezredes tapasztalatból tudja is, hogy létezik szellemi tartomány, amely nincs alávetve a materiálisnak. E szellemi tartományból származó értékek megtartása az előföltétele a földi létnek, például a tudás, a becsület és legkivált a szeretet. Életprogramja, a benső emelkedés, éppen ebbe a szellemi tartományba való mind mélyebb és otthonosabb részvételt célozza. Látja ugyanakkor, hogy a kor lényege az a fordulat, mely szakított a szellemi kapcsolatokkal és úgy kísérletezik a társadalommal, mintha az csupán materiális alapokon állana. A 18. században kezdett általánossá válni a Gazdaságkor mefisztói kísérlete. Eredményei káprázatosak, mondhatni vakítóak. A demokrácia áldásaitól a röntgenen át az űrhajóig, az atombombáig és a számítógépig. Föl sem lehet sorolni a fejlődés megannyi csodáját. A konzervatív mégis azt mondja, hogy igen, a nagy kísértő teljesíti szerződési kötelezettségeit annak fejében, hogy az ember lemondott szellemi kapcsolatairól, a megtartó szellemi erőkről. Üdvéről. Látható ugyanis, hogy megszűnt az ősi életirány, a fölfelé élés, a szellemi emelkedés igénye. Az áldozat iránya megfordult: az anyák ma már magzatukat áldozzák saját, pillanatnyi jobblétükért. Fölbomlott a megtartó rend, szétvált mindaz, ami valaha szervesen egybetartozott: a jog és az erkölcs, a kultúra és a civilizáció, a bölcsesség és a tudás stb. Szétszakadt a valóság is: a médiaipar mérhetetlen fejlődése következtében a nincs, a semmi, a művalóság zuhog szakadatlan az emberre, aki immár egy leváltott valóságban bolyong. Ha egyáltalán ő az még, Isten képmása? Vagy inkább a Barbi személyesen, a frusztrált egyén, a tömegzúzalék, a termelés-fogyasztásra szakosított véglény? A beígért szabadságból pedig mindennél véresebb diktatúrák támadtak a Gazdaságtársadalmak szocialista kísérleteiben, a dolgok rémuralma a liberális emberkísérletben. Lemondás az eszményekről, szabadságról, üdvről, hiszen ott, ahol a korláttalanság-értelmű szabadság a legfőbb érték, ott minden egyéb relativizálódik, elemésztődik, végül maga a szabadság is. Igen bizony, egy gigantikus emberkísérlet nyulai vagyunk. Voltunk a szocializmusban és vagyunk a mostani liberálkapitalizmusban.

Ha kész, tessék összeadni. 20 pont fölött ön konzervatívnak tekinthető. 16-20 között inkább liberálisnak, 15 alatt határozottan liberálisnak, 10 alatt szélsőségesen liberálisnak. Ha mínuszban tetszik lenni, akkor tán még az SZDSZ-be se vennék föl, legföljebb a MIÉP-be, vagy Szabó Albertékhoz.

104

Egy olyan kísérlet nyulai, mondjuk ki, áldozatai, melyből nem jön ki semmi. Nem szokott kijönni. Józan ésszel kiszámítható, hogy a liberális emberkísérlet hiába hangoztatja a humanizmus csalóka jelszavait, a szabadságot, a versenyt, tudjuk, hogy mennyire lehet emberi az a társadalom, amelyben az ember értéke a piacon dől el, mint viaszkosvászoné. És tudja, a konzervatív tudja, hogy a fantasztikus jövő mennyire sötét. Nem azért tudja, mert annyira okos volna, mert ő volna a szürkeállomány, hanem pusztán azért, mert bele mer nézni a kor lesütött szemébe. És le meri vonni a következtetéseket ilyen egyszerű feladványokból, mint ez: lehetséges-e egy véges rendszerben, hogy a rendszer valamely eleme korlátlanul növekedjék? Nem kérem, ugye, hogy nem. Nos, a Gazdaságtársadalom apostolai is tudják ugyan, hogy lehetetlen, mégis az ellenkezőjét állítják és keresnek szavazó-balekot a lefelé élők között, a szétválasztott egybetartozók zavarában, a leváltott valóságot kavaró média révén. És találnak is elég Barbit, aki politikai akarattá, demokratikus közvéleménnyé szentesíti a Föld lakhatatlanná tételét. Kinek az érdeke ez? Ki kísérletezik velünk? Ismét könnyű a helyzetem, mert én már ki merem mondani azt, ami a tabuk tabuja: bizony a Sátán, a Másik kísérletezik velünk. Természetesen a mi beleegyezésünkkel, ha ebben a mi-ben nem is érezzük benne magunkat egészen, sőt, némelyikünk talán egyáltalán nem. Igazi ellenfelünk ő, a kezdet kezdete óta ő. Éppen ezért a konzervatív ellenfele nem a párt-, vagy a tévéelnök. Hogy érthetőek maradjunk, legyünk sekélyebbek és a lényeg helyett a jelenség mozzanataiból vezessük le a konzervatív - úgymond - ellenzékiségét. Először is ez az ellenzékiség csak látszólag sajtósítható. Látszólag, tehát igen, mert a tömegkommunikációban bármely nincs realitásnak tüntethető föl. A médiamoloch mindenevő. Mégis. A tömegkommunikáció információkkal kereskedik és mérhetetlen tömegű árut termel. A tradicionalista viszont tudja, hogy az információrobbanásban nem az információk szaporodtak és szabadultak el, hanem az informátorok, akik kívülről próbálják manipulálni a tömeget. Az igazán érdemleges információk száma nem sokkal több a száz vagy ezer év előttinél: a megváltás megtörtént, mit tudok Istenről, önmagamról, családomról, barátaimról, másokról, s hogyan bánok velük? Nagyjából ennyi. A többinek ehhez képest van, vagy nincsen értéke. Ugyan mit érhet az a szó, hír, mű, vagy elmélet, melynek semmiféle egzisztenciális következménye nincs? Magyarország pillanatnyi miniszterelnöke zseniálisan fejezte ki a tények és a tettek meg a belőlük fakadó morális konzekvenciák viszonyát két szóval: na és? Azóta egymást lökdösik a búgócsigák a damaszkuszi úton. Ám a konzervatív még csak ezért sem ellenfél: tehát nem azért nem, mert a következmények nélküli beszéd közegében lehetetlen bármilyen értelmes eszmecsere. Mit is cserélnénk, ha na és?-ünk van és nincsen eszménk, amire életünket föltennénk? A konzervatívval az a baj, hogy él. Úgy él, ahogy. És ez botrány. A konzervatív pontosan az az ember, aki fölteszi az életét. A ő izmusa beszéd helyett életvitel, ebben különbözik oly fölháborítóan a búgócsigáktól. Alternatíva, mert a lehető legkorszerűbb: minden pillanatban két lábbal a jelenben. Hiába rágalmazzák, hogy reakciós és tegnapi szokások föltámasztásán mesterkedik, ő mosolyog és él, építi a jövőt. Botrányosan, mint említettem, mert nem versenyez. Sem a piacon, sem másutt. Esze ágában sincs győzni. Fütyül a sikerre. Mihez kezdhetne vele? A siker külső és az ő célja a benső emelkedés. Nem tiszteli sem a divatokat, sem a Dolgokat. Röhög a Dolgok kultuszán, a jóságos endéká vonatocskán, a hollywoodiak sebezhetetlen autóján és a dallaszi nájlon homanid androidok kalandjain. A Barbi-pénzügy-

105

minisztereken és a Barbi-kormányfőkön is, akik világszerte részvénytársaságnak tekintik a hazájukat, és örökké a dzsídípi emelésén mesterkednek abban a hiszemben, ha a Dolgoknak jól megy és szépen szaporodnak, akkor tán az ő választóiknak is leesik valami. Eretnekségében még a saját tévéjét vagy kocsiját sem tiszteli. Ráadásul szegény és ezt erénynek tartja. Nem okos és nem is feni furt az agyát. Mégsem(?) épp ennek okáért(!) nem dől be a varázsigéknek. Rühelli például a másságot, mert tudja, hogy van jó másság és van rossz másság. Ugyanis soha sem mondott le arról a fájdalommal-bűnnel szerzett őstudásról, hogy ő maga ismerjen és tegyen különbséget helyes és helytelen, jó és gonosz között. És ennek a tudásnak mérlegén latolgassa összes egyéb ismeretét. Nem hajlandó üres lenni, mert azt is tudja, hogy a természetben nincsen vákuum. A fizikai jelenségek körében sincsen, de a szellem világában sincsen. Különösen nincsen a gyermeklelkekben, melyeket mostanában nálunk és Európaszerte az ún. értéksemleges oktatás-nevelés révén próbálnak fehér lappá tenni, hogy diktátorok és mosóporreklámok bármilyen parancsot firkálhassanak rájuk. És itt kell szólni a hagyományról. A modernisták és a konzumidióták a haladás bűvöletében élnek. Annak az elképzelésnek rabságában, hogy az idő függvényeként egyre valami jobb és jobb érkezik, ami későbbi, az már frissebbsége tényétől meghaladja a régit, a fejlődés pedig le is olvasható az áruk dobozáról. Föltűnő helyen csillag, abban a bűvszó: új! new! neue! A konzervatív nem az ő reciprokuk, föl se merül benne, hogy a tavalyi hóval hógolyózzon, hogy ami régi, az eleve jó volna, mi több visszahozandó. A hagyomány éppenséggel a jövendőt jelenti, annak a bázisát. Summa summárum, a konzervatív fityiszt mutat Gazdaságkor csábításainak és Dárius kincséért sem hajtja Gazdaságtársadalom mókuskerekét. Ha mégis, ha elgyöngül, ha elbukik, ha elbarbisodik, nem lesz többé konzervatív. Éppen ezért - és ez a legbotrányosabb benne integrálhatatlan, holott oly szépen mutatna a liberálkapitalizmus szakadatlanul fejlődő betonacél-üveg-energia sivatagában. Vitrinjében? Mint a legékesebb bizonyíték, hogy lám, ő is a mi emberünk. A konzervatív sose lesz az ő emberük. Ő inkább bükkmakkocska lesz, kicsi, jelentéktelen, háromszögletű magocska, tele titkos és türelmes erővel. Vár. Tudja - és ez a legfőbb tőkéje -, hogy a Gondviselés előbb utóbb kerít neki a betonban valami kis repedésecskét. Oda fog terelni a kedvéért elegendő humuszocskát, hajnali harmatocskát, napsütést a szmogon keresztül, ahol ő gyökeret verhet és megfertőzheti élettel a harmadik évezredet.

106

Lét és létminimum 1. A Lét az Egyház. A Szent Ház. Értelme gazdagabb mint felekezeti egyesülés, klérus, netán a klérus és a hívek, a pásztorok és a nyáj közössége. Krisztus misztikus teste? Anyaszentegyház? Ki lakik ebben a Szent Házban? Az Isten és az ember. A szent Isten és a szent ember. Az ember teremtmény, aki Isten képmásának készült, s így magába foglalja az egész teremtést. Értelme a teremtésnek, de fizikájában, kémiájában, biológiájában is jelenti a mindenséget. Buji Ferenc mély meglátása szerint a törzsfejlődés nem a különböző lények versengését, harcát és kiválasztódását jelenti, hanem az ember fejlődését. Az őssejt óta egyesegyedül az ember fejlődött. Más szóval a sok évmilliárdos történetnek egyetlen célja az ember létrejövetele. A többi lény-faj - mint a hagyma szívéről a burkok - levált egy-egy gráduson, szétterült, s lett belőle millió fajta fű-fa, féreg, rovar, gerinces, hüllő, madár, emlős, főemlős. Az ember-ős sorra-rendre elhagyta őket s mind följebb emelkedett. A többi ottrekedt, ahol levált az ember-irányról, s egyik unokatestvér sem törekedett többé Isten képmásává válni. A rovarok közt sem tért szellemi útra senki, a lombhullatók, az erszényesek és a főemlősök között sem, noha a maguk szintjén, palettáján mind roppant tarkaságot kevertek ki. Alkalmazkodtak és burjánzottak, színesebbek lettek, erősebbek, nagyobbak, vagy kisebbek. Az egyik megtanult röpülni, a másik elfelejtett. A tölgységben, a gilisztaságban, a tigrisségben, a kenguruságban próbáltak tökéletesedni, de szellemi álmot - ama egy kivételével - többé semelyik sem szövögetett. Az sem, amelyik két lábra állt, vagy társadalmat szervezett, vagy gazdálkodásra adta a fejét, netán élősködésre vagy rabszolgatartásra rendezkedett be. Hiába szabadult föl a mellső végtagjuk, hiába termeltek többet, s lett a csapatuk szervezettebb. Hasztalan tengernyi a szabadidejük, biztos az otthonuk, bőséges a táplálékuk, eszükbe sem jut töprengeni a lét értelmén, az üdvön, a szépen - akár a gazdaságkori Barbik... Az ember tovaemelkedésével a szellemi telítettség, a hivatás és istenvágy kilépett közülük. Ezért rekedtek meg, ezért nem fejlődnek, csak alkalmazkodnak, szaporodnak, változatosodnak. Magzati korunkban emlékezünk a kortársaikként töltött időre - s továbbra is Buji Ferenc gondolatait követve hangsúlyozzuk -, hogy nem a halságot, vagy az ősemlősséget éljük át édesanyánk méhében, hanem azt az egyetlen, konkrét és magasba törő történetet, amely átvágott a biológiai fejlődésnek ilyesféle testi szintjein. Mindenütt az ember-előzmény formáját öltjük magunkra, nem általában a halakét, vagy a félmajmokét, melyek maradtak ott, ahol leszakadtak rólunk. Buji Ferenc megjegyzése: Ausztráliában nem alakult ki az erszényes ember, az észak-amerikai fejlemény... Az Ősegyház a Paradicsom volt. A hely, ahol Isten és ember együtt élt, együtt élvezte a teremtés tökéletességét. Egymást, más szóval a létet. A bűnbeesés miatt az Úr kidobott bennünket a Szent Házból, amelyet vétkünkkel megrontottunk, de ezzel csak az állandó, közös együttlétből zárt ki, a vele való találkozásból nem. Sőt a reményt is megadta, hogy a Megváltásban az Egyházat újjáépíti, s oda ismét befogad bennünket. A feltételek némileg megváltoztak. A Paradicsomot kéretlenül, kegyelemből kaptuk, csakúgy a Megváltást és az Evangéliumot, de benne parancsot is: a szeretet kettős

107

főparancsát, vagyis az Új Szövetség Egyháza a megváltott ember szabad, felelős és boldog műve is. Az Úr ugyanis elfogadta a Péter szájával kimondott ajánlatunkat, ami a Színeváltozáskor hangzott el, hogy jó nekünk itt, hajlékot építenénk neki... 2. Az Egyház kapuja megnyílt a megváltott ember előtt, aki ily módon a Létbe visszatérhet. Szabadságában áll elfogadni a meghívást, vagy elutasíthatja, vagy kereshet kibúvókat és szabódhat, motyoghatja azt, hogy is... A fokozatok száma végtelen. Ki-ki attól függően tarthat itt, vagy ott, hogy életének adott szakaszában mit tárt föl a lelke mélyén lakozó teljes őstudásból. Egyáltalán, merte-e feszegetni. Rájött-e arra, hogy létének ott van a középpontja, mely a Mindenséggel összeköti? Az igazi élet a Létben élni. A teljes élet mint a vízcsepp, a büdöskevirág arca, vagy a cinege nótácskája, amiben megmutatkozik a tenger és Mozart, a Lét hiánytalan és fokozat nélküli természete. Az őstudásból jön, ami nem egyéb, mint a szeretet, amire valamennyien egyaránt képesek vagyunk, mégpedig a remekművű szeretetre, melyhez Rembrandt, Heisenberg és a decsi favágóasszony mongol idióta Zolikájának kegyelmi adottságai egyenlők. Nem is sóvárgunk egyébre, minthogy szerethessünk és szeressenek bennünket - ez a boldogság. A megvalósult szeretetben elpárolognak a szeszélyek, az indulatok, a bírvágy, a sikerszomj, az egyéniség annyi vesződséggel összebarkácsolt álarca lehull. A szeretők Isten képmásába öltöznek és meseszépek, mert Nála laknak, Reá hasonlítanak és Istennél nincsen gyönyörűbb. Kívüle tenyészni lehet, szappanoperát nézni, vegetálni, vergődni, marakodni, versengeni, dögleni - a létminimum alatt. Létminimum alatt élni? Kívül az Egyházon, a lét és az élet szétválasztásával próbálkozni. Bölcsesség helyett ravaszsággal, vagy indulattal és szenvedéllyel, öröm helyett élvezettel, boldogság helyett boldogulással - és így tovább. A létminimum alá a bűn szorít, a létrontás, az Egyház rombolása, az áldozat irányának cinikus megfordítása, a sóvár telhetetlenség, a lelkiismeret elhallgattatása, a zajongás, a kedélytelenség, a hazugság és az öncsalás, a valóság leváltása, a szó és a tett és a gondolat szétválasztása, az imádkozni nem tudás. Más szóval saját személyünk lefokozása, az őstudás félreértése, elfeledése. A létminimum alatt a lélek elsorvad, betokozódik. A test még tenyészik tovább, de egyre brutálisabb lesz, egyre hiúbb, egyre ostobább. Csak zabálni tud, harcolni és fogyasztani. Olykor gazdag, dőzsöl, vagy pengeagyú és bármilyen csalafinta rejtvényt megold, de már nem személy. Specialistává bomlik, aki csak egyetlen dologhoz ért, olyasmihez, amihez - úgy véli egzisztenciális érdeke nem fűződik. Neki ilyen érdeke nincs is, mert a Létegész rá nem tartozik. A hozzá vezető csatornát elzárta. Munkáját elvégzi, fizessék meg és többet ne faggassák. Úgy kapál, versel, hogy a növény, a dal neki nem gyermeke. A gyermeke sem az. A gondolata sem. A nadrágjával szeretne azonosulni, a kocsijával, a tévésorozat hősével. Ezek éppen olyanok, akárcsak ő - egyiknek sincsen egzisztenciális érdeke, metafizikai törekvése, felelőssége és kötelessége. Sajnos magányos, bár szeretője rengeteg, haverja és ismerőse seregnyi, de valahogy mégis. Mit lehetne tenni? Boldogság? Mégis? Ó, igen, boldog az szeretne lenni - mert ezt az atavizmust valamiképpen elfelejtette elsorvasztani magában, vagy nem tudta, mert az oly erős, akár az életösztön -, de csakis a Léten kívül! Őt ne rántsák be semmi gyanúsba, ami racionálisan nem fogható. Hogy mennyi ráció kéne annak belátásához, hogy boldogságot olyasvalakitől kéne szerezni, akinek 108

van..., hogy lehetetlen boldogsághoz jutni olyasvalamiktől, amik - a tévébarbik, vagy akármi más szupercuccok - maguk is szűkölködnek benne...? Ki látott már boldog nadrágot? Ilyesféle kérdéseket a racionalista létminimum alatt élő eleddig véletlenül sem mert föltenni. Eltökélten sosem gondolta végig, hogy ahol nincs, ott ne keress, hisz a szellemi kérdéseket kiiktatta életéből. Hogy boldogság igazából csak attól kapható, aki maga a Boldogság? És csak az Ő fényességében, Egyházában lakozással szerezhető meg? 3. A gazdagság és mohóság együtt jár a létminimum alá szorulással-szorítással. A gazdag Barbi a versenyben győzni akar, lenyomni a többit. Soha akkora különbség nem volt a történelem folyamán ember és ember között, mint a demokratikus, szabadelvű és humanista Gazdaságkor által leigázott Gaián. Oktatás, munka, egészségügy, lakás, utazás, jövedelem, tiszta víz, jó levegő és hasonlók terén. Az ókori fáraók és vályogvetőik teljes materiális életkilátásainak aránya össze sem vethető egy mai texasi farmergyerek és egy etióp parasztfiú hasonló lehetőségeinek hányadosával. Ahány dollár itt úgynevezett szociológiai létminimumnak számít, ott sztárgázsinak. A helyzet azonban súlyosabb. A fáraó és a napszámos az Egyházba törekedtek, ott akartak létezni, ahol egyenlőek voltak, és ezt mind a ketten pontosan tudták. Az északi földteke civilizációja erről elfeledkezni törekszik; ezért csempész egyenlőségjelet jó és gonosz közé, ezért tereli az életet az Egyházon kívülre s nyilvánít az élet céljainak látszatokat és jelenségeket, ezért üldözi a tudást hol nyíltan, hol gúnnyal, hol alattomban, ezért váltatja le massmédiájával a valóságot, hamisítja meg a nyelvet, hogy az emberek ne vegyék észre, hol élnek: A javak és szolgáltatások soha nem látott bőségében, de a mefisztói alkuban, a Dolgoknak alávetetten, a Lét minimuma alatt. A demokrácia ilyen viszonyok között porhintés. Hajszálra úgy, ahogy a diktatórikus gazdaságtársadalmak szavazási paródiáiban, a liberálkapitalista változatban is egyetlen egy a választási lehetőségek száma. A lét minimuma alá szorított polgár csakis a Gazdaságtársadalomra, vagyis a mefisztói alku fönntartására adhatja le voksát. Egyház nélkül, az Egyházon kívül otthontalanok vagyunk. A szekularizációban a mosdóvízzel kiöntötték a gyereket is. Talán mert ez volt az igazi cél: a klérust összekeverni az Egyházzal. S miközben a klérust letaszították érdemtelenül elfoglalt nem-szellemi pozícióiból, suttyomban összedöntötték az Egyházat, ahogy Hamvas mondja. Természetesen a lelkekben: Isten és az ember közös otthonát. A látható egyház persze maradhat, egy föltétellel: legyen vállalat. Lám az isten-ipar azóta is virágzik, a különféle transzcendentálisnak álcázott vállalkozások legalább annyi hasznot termelnek, mint a kólacégek, a fasírt- és tankgyárosok, vagy a maffia... 4. Az Egyház lerontására indult támadás a Lét elleni támadás. Klasszikus. Az embert bűnbe rántani, a Létből kizökkenteni. A reális otthon helyébe káprázat-kastélyt bűvölni. Művilágból, mű-léttel, mű célokkal, gépesített álmokkal, szeretet nélküli kívánsággal, étvágy nélküli evéssel - és tömérdek valódi szenvedéssel, hiszen a züllöttség nincsen ingyen. Pokoli ára van. S bármilyen gazdagon, száz évig kitoldott-foldott élettel, mégis a Létminimum alatt. Palotában is otthontalanul, mert az Egyházon kívül. A Megváltás kegyelmének elutasítása a Szentlélek elleni vétek.

109

Sátánmentes övezet Gondolkodtunk azon itt, az Igenben, hogy mi volna, ha létrehoznánk egy övezetet? No persze rögtön jött az aggály, hogy majd kapunk a pofánkra, így is csípjük a szemét némely balliberális barátunknak, vagy volt barátunknak. Ők azt gondolták, hogy ha már az Igen olyan pajkos, avantgárd lap, lehet vele valamit kezdeni. Sok komoly ember és félreértett bennünket az ő nyomukon járva. Mert az Igen tényleg pajkos és avantgárd és sok csacskaságra hajlamos. Nem véletlenül vette címét Péter utódjától. Az Igen olyan Péteres. Gondoljunk csak bele, miket művelt az apostolcsapat feje az evangélium tanítása szerint és miket mondott rá az Úr! Szóval Péter nem olyan rendíthetetlen ifjú volt, mint János, nem tudós mint Pál, nem hitetlen, mint Tamás. Ő hitt tiszta erőből, hosszú másodpercekig, aztán megbicsaklott és elmerült a vízben. Még a sátán jelzőt is kiérdemelte az Úr egyik dorgálásában, Nagycsütörtök éjszakáján, tudjuk, Quo vadis, tudjuk és mégis ő a kőszikla... Mert ember volt ő, a tanítványok közt bizonyára a legemberebb ember. Az Úr Jézus bizonyára különös gyönyörűségét lelte esendőségében, s tán, éppen abban fedezte föl Simon tanítvány szegletkő-mivoltát. Mi persze szegletkő nem vagyunk, Petrus sem vagyunk, csak gyarlók és reméljük, az Úr így szeret bennünket, ilyen gyarlónak, akik azért föl- fölemeljük hozzá fejünket a sárból, melyet, meglehet, magunknak dagasztottunk. Erősen reméljük, hogy támogatja kis tervünket: hozzunk létre Sátánmentes övezeteket. Előbb saját magunkban, természetesen, aztán beszéljük rá barátainkat, szeretteinket, hogy alakítsanak kis köröket, kis, egy-két-három-négy fős köröket, Sátánmeneteseket. Családokat. Aztán nagyobbakat, mígnem a körök összeérnek. Lehet jelvényük is, vagy akár klubházuk is például a templomban. A Sátánmentes övezetek legyenek abszolút avantgárdok. Olyanok, amilyenek egyáltalán nincsenek a piacon. Például kirekesztők. Legyenek előbb válogatósak: sose feledjék, hogy ismerik a különbséget jó és gonosz között, és ne a másságot tiszteljék, hanem a jóságot. Tartsák meg magukat - hiába számít snassznak - tisztának s vállalják vakmerően, ha konzervatívnak és maradinak nevezik őket. Semmi áron ne engedjék meg azt, ami tilos, diktáljon bármit a korszellem. Legyenek intoleránsak. Szikkasszák ki önmagukból megértés legkisebb csöppjét is a Sátánnal szemben. Ne keressenek se kompromisszumot, se arany középutat. Ne kössenek vele szerződést, se Faustit, se megnemtámadásit, se előfizetésit. Legyenek engesztelhetetlenek. És gyűlöljenek. Kérlelhetetlenül és könyörtelenül gyűlöljék a Másikat a szeretet tüzében.

110

Zakeus 1. „Aztán odaért Jerikóba és végigment rajta. Élt ott egy Zakeus nevű tehetős ember, a vámosok feje. Szerette volna látni Jézust szemtől szemben, de a tömeg miatt nem tudta, mert alacsony termetű volt. Így hát előrefutott, felmászott egy vadfügefára, hogy láthassa, mert arra kellett elhaladnia. Amikor Jézus odaért, felnézett és megszólította. „Zakeus gyere le hamar! Ma a te házadban kell megszállnom.” Erre gyorsan lemászott és boldogan fogadta. Akik ezt látták, méltatlankodva megjegyezték, hogy bűnös emberhez tér be megpihenni. Zakeus azonban odaállt az Úr elé és így szólt: „Nézd, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette.” Jézus ezt felelte neki: „Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. Az Emberfia azért jött, megkeresse és megmentse, ami elveszett.” Lukács 19,1.-10. Zakeus mögött egy élet állt már ekkor. Sikeres élet: komoly vagyon és szakmai hírnév. Utóbbi ugyan kicsit rosszacska, a vámosokat - amióta a világ, világ - utálták a vámoltak, de hát az ilyesmit is meg lehet szokni: valamit valamiért. Ha kicsit dühösebben is irigyelték más gazdagoknál, bizonyára respektálták, és szívesen cseréltek volna vele. A zsidók számára Isten áldását éppen az evilági sikerek jelzik. Zakeus pedig tetszik, nem tetszik, sikeres férfiú. Mégis, akkor, ott, Jézus jerikói bevonulásakor hirtelen lefoszlottak a látszatok. A jelenet csodába fordul. Egyike ez a csoda annak a sok aprónak, amilyet Jézus működése során gyakorta művelt. Az evangélium hirdetése, az írások beteljesítése végett. Ilyen a sztatér annak a halnak szájában, melyet Péterrel fogat, hogy kifizessék kettejük templomadóját; a szamárcsikó csodája, melyen bevonult Jeruzsálembe; az Utolsó Vacsora színhelyének megtalálása, vagy a fiú, akinél van két hal és öt kenyér az ötezer ember jóllakatásához. Isten állandó simítgatásai ezek a Teremtés művén. Bíbelődés... Ezek a csodák szinte észrevétlenül szövődnek a történetbe. A kíváncsiskodó tömeg, de talán az apostolok sem vették észre mindig, hogy csoda történik. Pontosabban a Lét mozog a látszatok között, az Út átvág a fölös kanyarokon. Ebben a jelenetben sem tűnik föl, hogy Jézus mivel kezdi. Holott mindközönségesen valami mást kéne mondania. 2. A kicsi ember a komikus nagy levelek között a vadfügefán. Törékenyek az ágak, tudjuk, száraz fügefaágak úgy pattannak el, akár az üveg. Zakeus kapaszkodik és kíváncsi. Mindenekelőtt kíváncsi, akárcsak az odalent tolongók. A jó vámosnak kíváncsinak kell lennie, máskülönben hogyan is tudna eligazodni ezerféle, messziföldi áru, pénz, kereskedő között? Bizonyára nyomakodna és leskelődne akkor is, ha indiai követ, vagy például Pilátus, vagy Kaifás vonulna át a városon. A kiinduló helyzet tehát nem látszik különbözőnek a szokványostól. A testek mozgékonyak, tülekednek és izzadnak, a lelkek egyelőre nyugodtak. Szundikálnak, mint rendesen, amikor valami erős, merőben külső inger uralkodik, amely tömeggé morzsolja a bámészkodókat...

111

Az indiai követ, Pilátus vagy Kaifás unott képpel a népség feje fölött elnézve ringana át elefántján vagy gyaloghintójában a városon. S ha valami különleges ok, vagy az unalom rávinné, így szólítaná meg a magasban kapaszkodót: Te! Hogyhínak! Idefigyelj! Jézus azonban az Úr. Átlát a tömeg személytelenség-lelkén; nem azért jött a világba, hogy ezt eltűrje. Éppenséggel kiemelni akarja az embert arctalanságából, személlyé tenni, barátjául fogadni - Ján 15. 14. Éppen ezért, fölemeli tekintetét a fügefára és így szól: Zakeus. Körül a lelkek alszanak még, a tömeg állapot külsődlegességében eltakaródik a csoda: az Úr nevén nevezi a fügefán kapaszkodót. A szokásos helyzetben vagyunk: a szemünk előtt a fülünk előtt nyilatkozik meg az Úr és nem vesszük észre, mert a látszat, az előítélet, a számítás foglyai vagyunk. A sok derék becsületes férfiú, mind háborog. 3. Zakeus pedig lemászik a fáról. Úgy ment föl oda, mint na és?-ember, aki önmagában a morált leépítette, a bűnt életformává tette és eszméit - hogy ő istenfélő volna - életétől szétválasztotta. Vagyis előfutárunk volt, posztmodern Gazdaságkorba illő figura; nem derék, nem becsületes, sőt cégérese a vámosok tiszteletre méltatlan céhének. És amint Jézus elé érkezik, már más ember. A neki szánt kicsi csoda, hogy az Úr őt nevén nevezte, hogy figyel rá, személy szerint őreá, a bűnösre, fölébreszti lelkét, s azon nyomban megtér. Elfogadja Isten meghívását. Mert csak a forma látszata az, hogy az Úr akarja Zakeus vendégszeretetét élvezni. Azzal, hogy kinyilvánította, hogy nincsen számára elveszett bárány, hogy ő éppen a legelveszettebbeknek látszókért (is) jött. S nem általában, hanem személy szerint hozzád, barátom, és hozzám, Zakeushoz, akiket ismer és számon tart. Vagyis Isten ismét nem szégyelli magát, nem röstelli megtenni az első lépést a bűnöshöz. Ő, az Úr, figyelmének és szeretetének roppant kiáradásával megszabadítja vétkeitől Zakeust, és meghívja magához. És Zakeus tudja, hogy háza ettől kezdve Istené is: templom. Azon nyomban megtér. Belép a mítoszba, és Istennel kezd járni. 4. Zakeus nevének jelentése: ártatlan

-VÉGE-

112