Csángóföldi Kerékpártúra
2013.07.13. – 2013.07.21.
Zsédávü – avagy egy kezdő bringás Csángóföldön
Kósza gondolatként évekkel ezelőtt felmerült bennem, hogy milyen jó is lenne egy kerékpárral, és egy kisebb társasággal a nyakamba venni az országot, és pár nap alatt körbetekerni elfeledett, vagy kevésbé közkedvelt helyeket felkeresni, kicsit beszélgetni a helyiekkel, idősekkel, fiatalokkal, és élvezni a szabadságot. Sajnos a gondolatot szavak sem követték, nemhogy tettek. Akkoriban nem sok realitása volt a dolognak. Idén azonban, számomra azóta is hihetetlen módon, valóra vált ez az álmom. Egy addig számomra ismeretlen társaság túrát hirdetett Csángóföldre, aminek azért sem tudtam ellenállni, mert időközben megismertem a moldvai és gyimesi csángó népzenét és néptáncot, aminek elhivatott hallgatója és hirdetője lettem, és a lehető legtöbb dolgot szeretném róluk megtudni. Így ez a túra pont kapóra jött. Nem mondhatom, hogy gyakorlott túrázó vagyok. Annyira nem, hogy ez volt életem első többnapos túrája, első kerékpáros túrája, másrészt idén jártam először Erdélyországban. Egyik dolog sem utoljára történt velem, arról ezen sorok alatt teszek esküt. Az utazás apró zökkenőkkel indult, de minden felmerülő problémát frappánsan megoldottunk, ahogy azt a túra teljes ideje alatt tettük, bár hál’ Istennek nem sok furfangra volt szükség, mert szinte minden ment, mint a karikacsapás. A Miskolc – Nyikómalomfalva utat kb. 10-11 órás utazással tettük meg, érezhetően megkönnyebbült a társaság, mikor a településre bevezető bukkanó után megállt a 3 autóból és a
kerékpárszállító utánfutóból álló konvoj, és a házigazdák kissé feszülten, de annál vendégszeretőbb módon fogadták a 12 „vándort”. A sátorállítás követően az este hangulatosan, ismerkedősen, beszélgetősen, pálinkázgatósan telt, s ez utóbbi momentum nagyban hozzájárult az előzőleg felsoroltakhoz. ☺ A flaskákba, üdítős palackokba rejtett hangulatjavítók és kedélyfokozók ilyen-olyan okokból a túra folyamán többször előkerültek. Hiába, a pálinka olyan, mint a vészfék, néha meg kell húzni. ☺ Azt hiszem, ez akár a túra mottója is lehetett volna. Számomra az első nap komoly izgalmakkal indult a többi rutinos rókához képest: azt sem tudtam, hogy mit hogyan tegyek a bicajra, hogyan pókozzam fel, hogy ne hagyjak el semmit. Mivel a túravezető határozottan kijelentette, hogy nincs tökölés meg nyafogás, kénytelen voltam magamra hagyatkozni. Apró segítséget kértem, de 1-2 nap elteltével már én is rutinosan bontottam a kölcsönkapott sátrat, viszonylag elfogadható módon rögzítettem a szintén kölcsönkapott bicajos tatyóra, úgy, hogy útközben sem esett le, csak két alkalommal… Az első pár méter megtétele után az izgalom fokozódott bennem, úgy éreztem valami elkezdődött. Megfogalmazni nem igazán tudtam, csak azt éreztem, hogy valami olyasmiben lesz részem, ami semmihez sem fogható. Az első kilométer után Székelyudvarhely felé haladva egy lejtőn lefelé gurulva, élvezve a hirtelen támadt szabadságot, állítottam a váltón, hogy minél kényelmesebben tudjak feltekerni a következő elég meredek emelkedőre, amikor többen megelőztek, hirtelen fékeztek előttem, és erre én is csak hirtelen fékezéssel tudtam reagálni. Olyan gyorsan történ minden, hogy a váltót nem tudtam visszaállítani, és mindent beleadva, teljes erőmből kellett hajtani, hogy ne kezdjek el visszafelé gurulni. Ekkor kicsit megijedtem, hogy hol van még a vége, nem kéne az első kilométer után feladni. A túra során viszonylag gyakran megálltunk, így nem azon agyaltam, hogy mennyi van még hátra, hanem erőt gyűjtöttem a következő etapra. Szerencsére ez a malőr is hamar megoldódott, és nem okozott több problémát az első megállónkig, a Szejkefürdőn található Orbán Balázs síremlékig. Jól jött a pihi, hiszen annak ellenére, hogy viszonylag korán 8:00 órakor indultunk, és csak néhány kilométert tettünk meg, annyira meleg volt, hogy neki kellett vetkőzni a további útnak. Megelőző jelleggel kentem magamra naptejet. 50 faktorosat, biztos, ami biztos…. Az első tekeréssel töltött nap volt a szó legszorosabb értelmében a legmeredekebb rész, mivel az 1000 m körüli Libán-tető volt az aznapi meghódítandó legmagasabb pont. Az út során voltak hullámhegyek, és hullámvölgyek, ahogy aznap az én lelkivilágom is hullámzott. A hegyre vezető úton jó pár alkalommal meg kellett állni. Egyrészt a táj szépsége, a lenyűgöző tájkép, a lélegzetelállító hegyvonulatok, másrészt a fáradtság. Miközben toltam a bicajt, csemegéztem az útszéli szamócából, abban reménykedve, hogy egy medve sem csinálja ugyanezt, és nem kell megharcolnom a mézédes, piros gyümölcsért. Nekem nem volt probléma a medvével való, találkozás, de a túratársak belémbeszélték, hogy vigyázni kell vele, és utunk során összeakadhatunk eggyel-kettővel. Miután pár száz méter múlva éppen a megérdemelt pihenőt tartottuk, egy autós meghökkenve kérdezte tőlünk, hogy láttuk-e a medvét, ami előttük sétált át az úton? Hát, szó sem róla, görcsbe rándult a gyomrom. A későbbiekben ilyen élményben nem volt részünk, medvét csak egyszer láttunk, egy óriásplakáton. A Gyergyószentmiklósra vezető út a nap első feléhez képest maga volt a mennyország, bár voltak negatív élmények, amikor a helyi kisebbségből álló siserehad cseresznyével megdobált…. Ez nem igazán esett jól, de nagyon nem is foglalkoztam vele, fölöslegesnek tartottam, hogy ilyen apróságon fölhúzzam magam, inkább a még előttem lévő útra koncentráltam. Gyergyóba beérkezve a csapat kettévált, négyen szerettünk volna valami finomat, leginkább levest vacsorázni, amihez némi biciklizéssel és kérdezősködéssel hozzá is jutottunk. Furcsa volt, hogy egy közel 20 000 fős nagyvárosban szombat este 7-kor nincs nyitva étterem. Végül is egy szállodában, ahol éppen lakodalmi menüvel vártak egy násznépet, mégiscsak megesett rajtunk a szíve a személyzetnek, és választhattunk a csorbából. Hogy vagy azt eszünk, vagy más nincs… Hát azt ettünk, és nem bántuk meg. Olyan vészfék fílingje volt, és úgy éreztem, új erőre kapok tőle. Ezek után azért már némileg fáradtan és nyűgösen, de legalább jóllakottan érkeztünk meg az út egyetlen olyan szállására, amikor egy vendégházban aludtunk. Az este meglehetősen hangulatosan telt, sikerült végre pár embert jobban megismerni, és jó volt megszabadulni a „hosszú út porától” is.
A túra során menetrendszerűen én voltam az, aki utoljára feküdt le aludni, és utoljára is kelt. De összeszedtem magam, és maximum pár perc erejéig várakoztattam meg a többieket. Gyergyót elhagyva a második nap a terep, meredekségét tekintve meg sem kottyant. Pici félelem folyamatosan volt bennem az út során, attól féltem, hogy nehogy lemaradjak a többiektől, és hogy ne én legyek a leggyengébb láncszem. Ezt elkerülve azt a taktikát választottam, hogy nem maradok le az utolsó 3-4 helyre, mert ha tényleg nagyon elfáradok és kikészülök, nem fogom utolérni a csapatot, ezért sok esetben szinte erőmön felül tekertem, hogyha időközben jön egy meredekebb emelkedő, és tolnom kell a bicajt, legyen annyi előnyöm, hogy ezzel együtt sem maradok le nagyon. A másik taktika az volt, hogy nem készítem ki magam teljesen, de nem is maradok le, hanem egy köztes tempóban haladok az arany középúton. Ez legtöbbször bevált, mert ha pl. élbolyban haladók nagyon elhúztak, de valaki közben ráakadt valami érdekességre, látványosságra, vagy csak megálltunk egy fénykép vagy egy bambi erejéig, nem maradtam le a társasági életről, és többnyire ezek a szituációk voltak azok, ahol alkalom adódott egy kis beszélgetésre, ismerkedésre, mókázásra a túratársakkal, illetve ritkább esetben a helyiekkel. A túra nem kifejezetten a nevezetességek megtekintésével telt, persze az utunkba eső híres, valamilyen okból nevezetes emlékműveket megtekintettük, forrásvizeket megkóstoltuk: - Marosfőn megnéztük, hogy hol ered a Maros, és meg is ízleltük, milyen is, amikor még nincs agyonszennyezve. - Madéfalván megtekintettük a székelyirtás áldozatainak emlékére állított emlékművet, - Csíksomlyón betértünk a kegytemplomba. Itt megkóstoltuk a kürtőskalácsot is, ami friss volt, meleg és ínycsiklandóan illatozott, a csapat több tagja sem tudott neki ellenállni. Mielőtt aznapi célunkat, a szépvízi tópartot elértük volna, megvacsoráztunk egy hangulatos, igényesen, rusztikus bútorokkal berendezett vendéglő kerthelyiségében. A tóparttól kb. 100 méterre, egy elkerített legelőrészen vertük fel sátrainkat, attól rettegve, nehogy a gazdának szemet szúrjunk, és holtfáradtan mégiscsak arrébb kelljen állnunk. A szerencse mellettünk állt, még fürdésre is volt lehetőség, bár az idő estefelé elég hűvösre fordult, és én voltam az egyetlen, aki derékig bemerészkedett a vízbe. ☺ A tapasztaltabbak mindenféle kütyükkel, útvonaltervekkel, térképekkel, az utunkat segítő szintadatokkal, grafikonokkal készültek, azonban nem akartak már nagyon az elején elrettenteni, így csak hosszas könyörgés után vethettem az egyik grafikonra egy pillantást. Ekkor egy picit görbült a szám, és kezdtem szomorú szmájli fejet vágni, mert a következő nap adatait tartották éppen az orrom alá. A következő nap legmagasabb pontja, a gyimesi Fügés-tető (1159 m)… Öröm az ürömben, hogy a tetőt reggel 8:00-kor kezdtük meghódítani, amikor még fittek voltunk, üdék és fiatalosak, és nem volt olyan nagy a hőség. A tetőre vezető utat részemről hosszas biciklitolás előzte meg, ha vagány akarnék lenni, azt mondhatnám, hogy takarékoskodtam az energiámmal… a hegy túloldalán levő szerpentinre. A kilátás lélegzetelállító volt. Alig bírtam megszólalni, mikor a szemem elé tárult a mélység, a távoli hegyvonulatok, a hágó meredek legelői, az erdők, a távolban legelő állatok. A szerpentin elég meredek volt, de legalább lehetett ez idő alatt pihenni, pontosabban a láb pihent, viszont minden másnak topon kellett lenni: két kézzel kellett fogni a féket, és a nagy sebesség ellenére is egyensúlyban kellett tartani a kerékpárt, nehogy egy kósza kavics, vagy egy kátyú keresztbe húzza a számításaimat. A száguldás után következtek a gyimesi falvak: Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok, Gyimesbükk és az utolsó MÁV-os vasúti őrház. A túra leginkább a tekerésről, a leghíresebb, legnevezetesebb látványosságok megtekintéséről szólt, így sajnos a helyiekkel, a gyimesi és moldvai csángókkal – az idő rövidsége miatt - kevés alkalommal sikerült beszélgetést kezdeményeznünk. Sokat lehet hallani pl. a székely ember észjárásáról, ebben a csángók is élenjárnak, hasonló a beszédkészségük, barátságosak, és szívesen szóba elegyednek a fáradt utazókkal. Így esett, hogy Gyimesbükkön az egyik „könyvtárban”, mi bicajos csajok 2 perc alatt körbe voltunk udvarolva, és egyikünket feleségül is kérték. ☺ (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a férfiak 90 %-át szívesen beíratnám hozzájuk „udvarlás tanulás” órára, hogy hogyan is kell azt profi módon művelni.) A lánykérést visszautasítva, és a bókokat bezsebelve értünk a Gyimesi vasútállomásra, majd a legkeletibb egykori magyar vasúti őrházhoz, amire a természetjáró vasutasok tisztelete jeléül, egy
szalag is kihelyezésre került. Lazításképpen felmentünk a Rákóczi-várba, ahonnan megint csak fantasztikus látkép tárult elénk. Innen látható volt az is, hogy perceken belül óriási zivatar csap le ránk, úgyhogy sarkon is fordultunk, és mire leértünk, már esett is. Annyi időnk maradt, hogy beálljunk a vasúti híd alá. Itt átvészeltünk pár percet, de a túravezető javaslatára, hogy ne veszítsünk sok időt, és mivel annyira veszélyesen nem esett, szemerkélő esőben indultunk tovább aznapi szállásunk, Moinesti felé. Valaki fogta odafentről a kezünket, mert néhány perc elteltével már napsütésben tekertünk, és a továbbiakban is csak egyszer kapott el minket az eső, másnap reggel szállásunkat, a Tatros partját elhagyva. Célunk, Klézse felé haladva bár elvileg románok lakta területen haladtunk, sokan fogadták köszönésünket, és magyar szóval üdvözöltek minket. Jó pár magyarok lakta települést érintettünk, jó volt magyar szót hallani, bár szinte felfoghatatlan érzés, hogy 400 km-re a határtól ilyet tapasztaltunk, számomra leírhatatlan élmény volt a csángó szavakat, kifejezéseket élő szóban hallani. Pusztinában sikerült szóba elegyedni egy nénivel, útbaigazítást kértünk tőle, és közös fotó is készült. Beszéde igazi csángó beszéd volt, némi vicces szófordulattal. Olyan volt hallgatni, amit egész nap hallgatna az ember. Visszaidézni nem tudnám, annyira egyedi, eredeti volt. A falut elhagyva egy esztenánál remek orda sajtot vásároltunk egy román embertől. A két kiló sajt nevetségesen olcsó volt, de a legjobb az a cipó volt, amit a kóstoló mellé adott a sajt készítője. Klézsén felkerestünk egy tavaly, az egyik moldvai tánctáborban megismert zenészt, hogy tudna-e szállásügyben segíteni. Szerencsére volt egy ötlete, reménykedtünk, hogy lesz esetleg lehetőség zuhanyzásra, illetőleg nem a szabad ég alatt kell aludni, azonban felkeresve az ajánlott patakpartot, megérezve a kakukkfű illatát, rájöttünk, hogy ettől kellemesebb szállásunk még nem volt. Időben érkeztünk, még napsütésben sikerült sátrat állítani, vacsorázni, fürdeni és egy kicsit napozni. Itt már a délután folyamán elkezdődött a hangulat megfelelő szintre emelése, este már csak szinten tartásra kellett törekedni. ☺ A történethez hozzátartozik, hogy a szállásunk felé haladva elmentünk egy kocsma előtt, ahonnan valószínűleg a magyar szó hallatán egy hosszú, szőke hajú, csángó fiatal jött ki, akkora vállakkal, hogy alig fért ki az ajtón, erre ketten, csajok iszonyatosan elkezdtünk tekerni, mert nem akartunk „balhét”, mivel eközben kissé félelmetesen mély hangon szólt utánunk: Sziasztok! Magyarok vagytok??!! Mi ezt kissé félre értelmeztük, és nem a barátkozás jelét fedeztük fel benne. Este ugyanebbe a kocsmába, akarom mondani könyvtárba ☺ mentünk szintet tartani, ahol ez az eset történt. Én kicsit be is pánikoltam, mert az említett arc még ott volt, de kiderült, hogy semmi félnivalónk nincs, főleg 5 férfi társaságában nem, mivel a fickó teljesen barátságos, tekintélyt parancsoló termete ellenére. Beszélgetéseink alkalmával emberünk aztán már csak a „Klézsei Viking” néven szerepelt. Este a Göncöl-szekér többszöri szemrevételezése után kellemes hangulatban tértünk nyugovóra. Reggel, mielőtt Klézsét elhagytuk, meglátogattuk a „szállásadónkat”, Hodorog András bácsit, a zenész ismerőst, mivel a lelkünkre kötötte, hogy ha indulunk, mindenképpen keressük fel, és számoljunk be az ajánlott szállásról és a körülményekről. A kis csapat a segítséget megköszönve indult útnak. Aznap elég meredek út előtt álltunk, ami mindannyiunknak meglepetés volt, és nem a kellemesebb fajtából. Alsórekecsint még műúton értük el, a következő hosszabb pihenőig azonban keményen megdolgoztunk, a kb. 30 km-es utat Dumbraváig 4 óra alatt tettük meg, és hol volt még az aznapi úti cél! Az út anyagát tekintve nyomokban sem tartalmazott betont, ami eléggé megnehezítette a haladást, ráadásul elég meredek emelkedőkön kaptattunk felfelé, mire kiéhezve, megszomjazva megláttuk az oázisként a szemünk előtt lebegő táblát: Dumbrava. Pihenésképpen négyen leálltunk a vendéglátóhelyen ping-pongozni, (mert még nem voltunk elég fáradtak), közben persze letoltunk egy-egy frissítőt, hogy kibírjuk ebédig. Ebédünket Ónfalván költöttük el, (egy pizzériában csorbát ettünk…) majd elkényeztetett gyomorral vágtunk neki aznapi Úz-völgyi szálláshelyünknek. A gépezetbe egy apró porszem került, (ez plusz 15 km-t, és kb. 300 m szintet eredményezett…) de a szemfüles, folyton résen lévő túratársaknak hála, nem okozott komoly problémát az, hogy rossz irányba haladtunk. Az útvonalat módosítva, az utolsó kilométereket emelkedőkkel tarkított hegyi úton megtéve, célunkat félhomályban értük el. Ekkor már egy tapodtat sem voltunk hajlandóak tovább tekerni.
Az esti bandázás alkalmával olyan klasszikus született, ami papírra kívánkozik. Ekkor született meg ugyanis a „Zsédávü” kifejezés, ami azt jelenti, ami valójában, csak viccesebb verzióban. ☺ A túra legrosszabb éjszakája várt rám, mivel nedves volt a sátram, a hálózsákom, a ruhám, a törölközőm, ami párnaként szolgált, a zoknim, és rettenetesen aludtam. Ezzel többen is így voltak, de más okból kifolyólag. Egyikünk kajáját megdézsmálták a kóbor kutyák, másik társunk pedig egy süntől nem tudott aludni, ami egy zacskót csörgetett. (!?) De legalább nem medve volt. Hatodik napunk az Úz-völgyében vezetett. Az erdő mélyén találkozhattunk a modern világ csodáival, hiszen az Úz-völgyi vízierőmű rendszer kiépítése zajlott éppen, illetve szomorú tény, de komoly mértékű fakitermelés is folyik a szemet gyönyörködtető Csíki havasokban. Egy helyen tanúi voltunk annak, hogyan adta meg magát az emberi akaratnak a makacs módon gyökereihez ragaszkodó fenyő; a reccsenés, a földre érkezést követő csattanás a csontomig hatolt. A hegyekben tiszteletünket tettük egy katonai sírkertben, amit a világháborúkban elesett katonák emlékére állítottak, több helyen kereszttel emlékeznek történelmünk itteni szomorú eseményeire. A keresztekre, kopjafákra vésett üzeneteket magunkévá téve indultunk tovább a kissé kietlen, hosszú, poros úton, míg végre megérkeztünk Csinódra, egy apró, csángók lakta faluba, ahol feltöltődtünk, energiát gyűjtöttünk, és beszédbe elegyedtünk egy helyi férfival. Ő sem hazudtoltam meg a csángókról kialakult képet, sőt inkább tovább mélyítette bennünk ezt a pozitív véleményt. Akkor találkoztunk vele először. Ízes beszéddel szóba elegyedett velünk. Egyszerű ember volt, annyija volt, amit az erdő, a legelő és az állatai adtak neki, mégis az egész csapatunkat meghívta egy italra. Lehetetlenség volt visszautasítani – meg is bántottuk volna ezzel –, így elfogadtuk. kedvességét, amit egy jó adag „hazaival” viszonoztunk. Meg kell említeni, hogy a székely emberek nagyon vendégszeretőek, minden különösebb ok nélkül szóba elegyednek a vándorral. Ez különösen igaz a csángókra. Hihetetlenül szeretnek magyarországiakkal beszélgetni, érdeklődnek, és mindenüket megosztanák az utazóval. Hogy utunk a megfelelő tempóban folytatódhasson, és késlekedés nélkül haladhassunk, búcsút kellett intenünk neki és a történeteinek, bár próbált minket marasztalni azzal, hogy ráérünk még, nem kell sietni. Ez valóban így volt, sietni nem kellett, és még a tatár sem kergetett minket, viszont ha nem indulunk el, valószínűleg még most is ott ülünk a kedvességből nekünk vásárolt csatos üveges sör mellett, és hallgatnánk a véget nem érő csángókról szóló meséket. Csinódot energiabombaként hagytam el, a többiek nem nagyon tudták tartani velem a lépést, azonban előnyöm nem tartott sokáig, bár lelkesedésben nem volt hiány, ami visszatartott, az a csomagtartómra pókolt ásványvizes palack, ami háromszor is próbált megszökni, emiatt újra és újra meg kellett állnom. Ennek köszönhetően Csíkszenmártonba a pihenőnkig utolsónak érkeztem. Így lesznek tehát elsőkből az utolsók. Csíkországban tekerve szebbnél-szebb székelykapukat csodálhattunk meg, egyik mívesebben faragott volt, mint a másik, egyik ámulatból a másikba estem. A korábban emlegetett szíves vendéglátást a nap folyamán ismét megtapasztaltuk, hiszen a tervezett szállásunk, a zsögödfürdői kemping zárva tartása miatt kilincselni kényszerültünk. Található itt egy strand, ahol megkérdeztük a pénztárost, hogy nem maradhatnánk-e egy éjszakára sátorozni, mire külön kuncsorgás, rábeszélés, könyörgés nélkül rábólintott a hölgy, így a belépődíj fejében maradhattunk reggel 8:00-ig, sőt még a medencét is használhattunk. A medence vize 25 °C-os volt, ellentétben a nálunk megszokott gyógyvizekhez képest, és ez visszavetett minket abban, hogy éjszakai fürdőzést tartsunk. A gyors, esti lubickolást követően az este ismét hangulatosan telt, szavunkat betartva a helyet 8:00 órakor kipihenten hagytuk el. Utolsó tekerős napunkon Csíkszereda belvárosát tekintettük meg a nyeregből, ami kevés volt ahhoz, hogy mélyrehatóan tudjuk tanulmányozni az épületeket és nevezetességeket. A város piacáról - letudva a reggelit és a bevásárlást - 9:30 körül indultunk túránk végcélja felé, Nyikómalomfalvára. Itt tudatosult bennem, hogy vége. Vége a pihenésnek a mókázásnak, az esti bandázásnak, vége a lélekmelegítő pálinkázásnak, a csángók és székelyek egyébként véget nem érő meséinek, a gyönyörű fenyveseknek, az úttalan-utaknak, vége a székelykapu-rengetegnek, az áfonyának, a napi pár órás tekerésnek. Előtte azonban még le kellett gyűrnünk egy 900 m-es dombocskát, a Tolvajos-tetőt. A túra utolsó napján annyira összeszedtem magam, és annyira edzett lettem, hogy az emelkedőkön felfelé haladva sorra mosolyogva, mindenféle erőlködés nélkül előztem ki a társaimat. Ez minden
szempontból pozitívan hatott rám, büszke voltam magamra, hogy nem vallottam szégyent kezdőként, és nem hátráltattam a Csapatot. Székelyudvarhelyre beérve a banda kettévált, páran maradtunk ebédelni, majd itt ismét szétváltunk, mert a városban székely napokat tartottak, hagyományőrzők, vásárosok lepték el a várat, ami két túratársunk érdeklődését is felkeltette. A „zsédávü” életérzés megteremtőjével ☺ ketten vágtunk neki az utolsó pár kilométernek. Végül a 7 nap tekerést követően 19:00 óra környékén mindenki szerencsésen megérkezett malomfalvi szállásadóinkhoz. Jó volt megérkezni, de még nem akartam. Nem voltam rá felkészülve…. Azt szerettem volna, ha visszafordulunk. Csak még egy kört, ahogy mondani szokták. Azt reméltem sosem lesz vége. Kiesett az idő fogalma, nem volt bennem görcs. Nyugalom volt. Még akkor is, ha nem volt nyugi. Tudtam, hogy bármi lesz, megoldódik. Bíztam magamban és a többiekben. Nem féltem semmitől. (Kivéve az esőt, a hideg éjszakákat és a medvét…) Hogy az út fáradalmait kipihenjük, és emlékezzünk a túrán történtekre egy hangulatos estét töltöttünk az egyik „könyvtárban”, ahová a gazda fia is elkísért minket. Mivel az érkezésünket követően pár perc múlva indultak a fiúk, és szerettem volna velük tartani, hanyagoltam a sátorállítást. Ezt este 21:30 óra körül pótoltam a két újdonsült „pajtásommal”, így azonban azt hiszem, háromszor annyi ideig tartott a művelet, mint normál esetben. ☺ Utolsó napunkat Farklaslakán és Korondon töltöttük, és bár tervbe volt véve egy „tózás” (tavon való fürdés…) is, az idő nem volt kegyes hozzánk. A nap csak későn, délután sütött ki, addig pedig esett, és fújt a szél, így a többieknek már nem volt hozzá kedve. Kárpótlásként részesei lehettünk egy esküvőnek, igaz csak nézőként, és az ifjú pár boldogító „igen”jének is fültanúi voltunk a katolikus templomban, ahol szállásadónk kántorként is tevékenykedik, itt megcsodálhattuk erőteljes, szép, tiszta énekhangját, ami egyébként az egész család hangjára jellemző. Túravezetőnk elkényeztette túratársait, mivel az esküvőről visszaérve egy hatalmas adag gulyás várt minket, desszertként pedig elfogyasztottunk egy méretes dinnyét. A házigazdák hivatalosak voltak az esküvőre, így az utolsó estén nélkülöznünk kellett a társaságukat, és sajnos csak egy rövid zenélés, éneklés, nótázás erejéig tudtak időt szakítani ránk. Hamar nyugovóra tértünk, mivel egy 8 órás autóút várt ránk másnap, és sofőrjeinknek fittnek kellett lenni, nehogy bármi galiba legyen az úton. Reggel fájó szívvel vettünk búcsút a kedves és a hajnalig tartó mulatozástól még kissé fáradt házigazdától Gazsitól és szüleitől, és a mindig mosolygós, és vidám feleségétől, Edittől. Nehéz volt elindulni, nehéz volt otthagyni őket. Köszönet Mindenkinek, hogy részese lehettem ennek az útnak, köszönet az Élményért!
Radványi Judit
