Csaknem hétmilliárdan élünk a Földön

Emberek

Csaknem hétmilliárdan élünk a Földön

köszöntő

Annyian vagyunk sokfélék

HÖK

* választás Ha tennél az érdekeidért.

Utálom a tökfőzeléket. Egy barátomnak az a kedvence. Imádom a nyarat. De ismerek valakit, aki minden évben alig várja a telet. Sokfélék vagyunk. Mikor az ember ránéz este egy panelházra, be lehet látni az ablakokon. Az ötödiken egy néni a konyhában tevékenykedik, míg közvetlenül mellette gyerekek rohangálnak. Van olyan is, aki tévézik vagy olvas. Az elsőn teregetnek, a másodikon éppen egy kisfiú játszik a szőnyegen. Ott vannak egy nagy tömbben, közvetlenül egymás mellett. Fogalmuk sincs arról, hogy tőlük néhány centiméterre mi történik. Vajon mit csinál a szomszédom a fal túlsó oldalán? Szeret, vagy szomorú? Mérges? Álmos? Vagy vár valakire? Lehet, hogy rossz

napja volt, és most a hátával ugyanazt a falat támasztja, amelyiket én. Talán valaki éppen ezekben a pillanatokban mondja ki a boldogító igent, míg más buliba igyekszik, vagy egy tárgyaláson ül. Sokan szállnak le éppen arról a buszról, amire én már percek óta várok. Oda megyek, ahonnan ők jönnek. Így egészítjük ki egymást. A komm’ célja az volt, hogy megmutassuk, milyenek vagyunk mi, emberek. Legyen egészséges vagy beteg, egy médiasztár vagy elismert író, babonás, fanatikus vagy egyszerűen csak főiskolás, ezúttal egyre megy. Üdvözöllek az év első komm’-jának rólunk szóló világában! Árgyellán Edina főszerkesztő

2010. március 08-13.

*Részletek hamarosan.



3

ittésmost

koktél

Minden ember más, mégis ez a jó…

Empátia, EQ

A „másság”

Jót, s jól!

Képzeljük el, milyen unalmas lenne az életünk, ha mindig mindenkit ugyanaz érdekelne, ugyanazt szeretné. A világban nem lennének új dolgok, minden egy sémán alakulna, mivel nem lennének elvárások. Valljuk be őszintén, unalmas lenne az élet. Rengeteg új emberrel ismerkedünk meg nap mint nap, hiszen például az iskola kapuin belül is mindig találunk új arcokat. Beszédbe elegyedünk velük, és már az első pár szó után kiderül, men�nyi a közös bennünk. Mert az biztos, legalább egyet mindenképp találunk. Én például valóban minden nap megismerek egyegy új embert. Csodálkozom, hogy mennyiféle életfelfogás, gondolkodás van a világon. Hogy csak azt vegyük, akit minden órán látok: látom, hogy szorgalmasan figyel és

jegyzetel. De persze ott vannak azok is, akiket csak hébe-hóba látok, hiszen nekik az iskolába járás nem más, mint kín és nyűg. Vagy a lány, aki mindenkinek önként segít, hisz neki ez jelenti a feltöltődést, a boldogságot. Igen, manapság is vannak még ilyen emberek. Vagy az, akinek a karácsony a legkedvesebb ünnep az évben, illetve az, akinek a szenteste egyenlő egy átlagos hétköznapi éjszakával, ajándékok és fenyőfa nélkül. De ha csak egy embert nézünk meg közelebbről – nem

kell messzire menni, gondolj csak magadra –, már abban is milyen sokféle és olykor ellentétes érzés lakozik. Néha szeretünk, néha gyűlölünk, olykor lusták vagyunk, más�szor meg úgy pörgünk, mint egy felhúzott vekker. Egyszer félünk, máskor pedig szinte akármit képesek lennénk megtenni. Csupa olyasmi, ami ott van mindenkiben, csak mindenkinél máskor és máshogy tör elő. Lehet, hogy valakinek a segítség azt jelenti, hogy beteg gyerekeket ápol önként, másnak meg azt, hogy elmegy a kedvenc zenekara koncertjére, ahol a jeggyel támogatja a bandát. Lehet, hogy valakit az tesz nyugodttá, hogy beül, és meghallgatja az előadást, míg mást az, hogy otthon önállóan készül a vizsgákra. Különbözünk. És éppen ez a szép az egészben. Csak egy a fontos, mégpedig az, hogy sosem szabad a másikat elítélni azért, mert máshogy gondolkozik. Sőt! Érdeklődj, kérdezz, hátha te is megtudsz mindebből valami olyat, amit eddig nem tudtál. Sok sikert a magad és mások megismeréséhez! Bredák Alexandra

4

Érzelem, lélek, önismeret. Bonyolult szavak. Segítség. Ismerd meg önmagad! Légy más! Több! Jobb! Jó és rossz. Érzelmek, gondolatok, történetek. Bárkivel megtörténhet. Vagy mégsem? Különbözők vagyunk, de mégis hasonlók. Értjük egymást. Jó esetben sok közös tulajdonsággal rendelkezünk. Emberek vagyunk, két lábon járunk, tudunk beszélni, eszünk, alszunk… Mégsem értjük egymást. Mi ennek az oka? Másként érzünk, szeretünk, hiszünk, remélünk, különböző módon jár az agyunk, más dolgok a fontosak… El kell fogadnunk? Kész, ez van! Jó ez így? Természetesen lehet rajta változtatni. Sőt! Kell rajta dolgozni, hogy jobb legyen! Empátiának nevezzük azt a tulajdonságot, amely lehetővé teszi az együttérzést, segít beleélni (képzelni) magunkat mások helyzetébe, átérezni jót és rosszat egyaránt. Mindenki rendelkezik ezzel az erén�nyel? Remélem, igen. De korántsem mindegy, milyen mértékben. Mi az, ami segíthet? Hogyan lehetünk jobb emberek? Alapvető emberi értékekkel kell bírnunk. Tolerancia, nyitottság, szolidaritás. Nem egyszerű dolog másokat megérteni, de annál jobb, amikor sikerül. Hihetetlen érzés. Olykor megrázó, fájdalmas is lehet. Miért? Azt hinnénk, csak annak jó, akin segíteni próbálunk, de nem. Annál önzőbbnek született az emberi faj… Intelligencia kérdése, ki mennyire empatikus? Igen. Létezik az érzelmi intelligencia, amely az a képesség, ami a mások és saját érzéseink felfogásával, értelmezésével, kezelésével azonosítható. Gondolom, sokaknak eszébe jut: na, de mire jó ez? Rengeteg területen hasznosít

ható ez a fajta tudás. Sokkal jobban megismerhetjük magunkat és másokat. Kezelhetőbbé válhatnak kapcsolataink. Motiválhatjuk önmagunkat. Kontrollálhatjuk érzelmeinket és fordítva, elő is hívhatjuk őket, amikor szükséges. Gondoljunk csak bele! Hogyan sír hitelesen egy színész a színpadon? Milyen módon kerül olyan önkívületi állapotba, amit a szerepe megkíván? Vigyázat! Mindez negatív értelemben is felhasználható. Az érzelmi manipuláció, a lelki terror a legdurvább és legkegyetlenebb bánásmód, amit a társadalom tagjaival szemben tanúsíthatunk. Ne fordítsuk helytelen célokra! Az empátia, az érzelmi intelligencia olyan lehetőségeket kínálnak, amiket érdemes komolyabban megvizsgálni, magunkévá tenni a módszereket, elsajátítani a megfelelő attitűdöket. Mi a legfontosabb? Figyelj magadra és a másikra! Légy nyitott! Tegyél azért, hogy másoknak is jobb legyen! Láss, kérdezz, cselekedj! Az egyik legnagyobb koponya, a relativitás embere, Einstein is megmondta: „Tanulj a tegnapból, élj a mának, és reménykedj a holnapban. A legfontosabb azonban, hogy ne hagyd abba a kérdezést.” Czenkli Dorka

5

koktél

koktél ÚJ PÁRKACSOLATI FORMA: A MINGLISÉG

Függetlenség párkapcsolatban? Igen! Sokan el sem tudják képzelni, hogy a függetlenség és a párkapcsolat szó együtt használható, hogy létezhet egyáltalán teljes függetlenség, mindenféle korlátoktól mentes élet – párkapcsolaton belül. Pedig ma már ez könnyedén megvalósítható… A megoldás: a mingliség! „Micsoda? Mingliség?” – a legtöbben így reagálnak a szó hallatán, aztán elkezdenek a jelentésén gondolkozni. Addig szinte mindenki eljut, hogy a kifejezés hangzása kísértetiesen hasonlít a szinglihez… Ez nem véletlen, a szó ugyanis az angol „mixed single” összevonásából származó „mingle” magyar formája. De mi is valójában a „kevert egyedülállóság”? A mingliség új párkapcsolati forma. A jelenség Magyarországon új keletű, így a köztudatba sem került még be a kifejezés. Ezúttal azonban nem hazánk az elmaradott, ez az életmód még Amerikában is frissnek számít: a minglik a 21. század szülöttjei. Mingli az a nő és férfi, aki komoly párkapcsolatban él, de nemhogy az esküvőt, még az összeköltözést sem tervezi. A minglik nem igénylik nap 6

mint nap a találkozást párjukkal. Szükségük van egyedüllétre, szabadságra, függetlenségre. A mingliség keretein belül pedig tökéletesen össze tudják hangolni ezt a két, eddig egymással összeférhetetlennek gondolt igényüket: a komoly kapcsolatot és a függetlenséget. Ennek megvalósítása érdekében találták ki elvált nők a mingliséget. Válás után úgy gondolták, nem akarnak többé senkitől sem függni: nem osztozkodnak sem lakáson, sem pénzen, sem egyéb javakon. Így amikor új párt találtak, nem fogadták be otthonukba, és fordítva: nem adták fel saját lakásukat a közösért. A 43 éves Éva is válás után választotta a mingli életmódot. Ő azonban nemcsak az újabb elköteleződéstől való félelem miatt döntött úgy, nem költözik össze párjával. Két lányát sem akarta belevonni új kapcsolatába:

„Jobb a külön háztartás. Nem kell az anyagiakon közösködni, nem kell mindenről beszámolnunk egymásnak, nem szólunk bele a másik gyereknevelési módszereibe. Sokkal több időt tölthetek a gyerekeimmel, és saját életritmusom szerint élhetek. A kapcsolat sem válik megszokottá, ezért pedig plusz pont jár” – avatott be az előnyökbe Éva. A választás legfőbb oka tehát sok esetben – mint Évánál is – az újabb csalódástól való félelem. A mingli kapcsolatnak könnyebb véget vetni, kevésbé fájdalmas a szakítás, hisz a két ember között nem alakul ki szoros kötelék, ráadásul költözködni sem kell. Manapság azonban az elvált nőkön kívül a fiatalok közül is egyre többen választják a párkapcsolatnak ezt a formáját. Őket elsősorban a szabadság- és kalandvágy vezérli. Élni, szórakozni, bulizni akarnak még, és minél több időt a barátokkal tölteni. Ehhez szintén korlátok nélküli élet, függetlenség szükséges. Ez a korosztály a későbbiekben még meggon-

dolhatja magát, vágyhat majd közös otthonra, közös életre. Ezt azonban még kifejezetten ellenzik… Egyelőre. „Zoli, a párom kamionsofőr, általában külföldön fuvarozik. Hetente egy-két napot van csak itthon, így ritkán találkozunk. Ezt a kevés időt pedig egyszer nála, egyszer nálam töltjük… Direkt figyelek erre, mert nem akarom, egyszer csak úgy érezze, hozzám haza jön. Lehet, hogy ez önzőség, de nem vágyom élettársra. Nekem pár kell, annak pedig nem feltétele az összeköltözés. Jobb ez így, legalább minden találkozáskor tudunk még örülni egymásnak, és a veszekedés is nagyon ritka. Nálam ez bevált, így a közeljövőben biztosan nem fogok változtatni ezen az életformán” – mesélt kapcsolatáról a 26 éves Viki. Ezek után a miértre is könnyen kitalálhatjuk a választ: „Mindenből csak a jót!” Azért vált kedveltté a mingliség idősek és fiatalok körében egyaránt, mert minden eddig ismert életformának, a szingliségnek és az élettársi/házastársi viszonynak is csak az előnyeit ötvözi. A mingli életmód nemcsak azt jelenti, nem állunk oltár elé: teljes

függetlenséget ad. Saját otthont, saját ágyat, külön kas�szát, külön családi és baráti életet, saját programokat, önálló terveket, csakis önmagunk elé kitűzött célokat. Álmaink megvalósítása csakis rajtunk múlik, nem kell máshoz alkalmazkodni, nem kell semmit sem feladni, semmiről lemondani. Mégsem érezzük magunkat magányosnak, hiszen van társunk, aki mellettünk áll, ha szükségünk van rá. Odabújhatunk hozzá, kisírhatjuk vállán a bánatunkat, elmehetünk vele nyaralni és kirándulni. Ha pedig egyedüllétre vág y un k, azt is

könnyen megkaphatjuk: nem kell elmenni otthonról sétálni, elvonulhatunk saját kis kuckónkba, ahol elmerülhetünk a gondolatainkban. A mingliségnek azonban van egy hátránya is, amelyet szinte senki sem említ. Mire gondolok? A mindenki számára ismert mondásra, miszerint: „Lakva ismerni meg egymást.” A választás mérlegelésekor erről sem szabadna megfeledkeznünk, hiszen a másik minden mozdulatának ismerete, a teljes odaadás nélkül mit sem ér egy szerelmi kapcsolat… Kiss Szimóna

7

koktél

koktél Luca napja, péntek 13. és társaik

Támad a fekete macska A babonák meghatározzák az emberek életét. Már az ősember idején is jelen voltak. Kultúránként változnak, a hagyományuk azonban öröklődik tovább, még a modern emberre is hat. De vajon mi van ezek hátterében, miről szólnak a babonák? Számos országban, főleg az Egyesült Állomokban a felhőkarcolóknál, szállodáknál nincs 13. emelet és 13. sor a moziban. De mi ennek az oka? Ha belegondolunk, 12 óra van egy analóg órán, és 12 hónap a naptárban. A 13 a tökéletesnek tartott 12-es szám után következik, így már ele-

8

ve szerencsétlen jelentésű és apokaliptikus, a végítéletet idézi fel. Matematikailag prímszám, azaz csak eggyel és önmagával osztható, ami régebben még a tudományos rossz híréhez is hozzájárult. A péntek jelentése eredetileg a germán nyelvek nyomán a viking termékenység és sze-

relemistennő, Freya nevéből származik. A pogányok ekkor ünnepelték az istennőnek a napját, azaz ez volt a „Freya’s day”. Ezt a hagyományt az egyház azzal akarta felszámolni, hogy Freyát boszorkánynak nyilvánította, a péntek 13-át pedig szerencsétlennek titulálta. De van más egyházi jelentése is, hiszen az újtestamentumi utolsó vacsorán tizenhárman voltak jelen, utána pedig Jézust keresztre feszítették. A viking mitológiában is fellelhető ez a vonatkozás, amely szerint egy lakomán 12 isten gyűlt össze. A meg nem hívott 13. egy mérgezett nyíllal gyilkolt, ezért tört ki az istenek közti háború. Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy a 13-as szám Kínában és Egyiptomban szerencsét hoz, tehát ez a baljós megítélés főleg a nyugati kultúrákra vonatkozik. Ám a szintén a 13-as számhoz tartozó babonát, a „lucázást” is érdemes itt megemlíteni. December 13. Luca napja: e napon a nőknek tilos dolgozniuk, különben Szent Luca megbünteti őket. Ez a babona nagyon erős volt hazánkban, és sok helyen a mai napig is komolyan betartják. Ráadásul Luca napját a töké-

letes számnyi idő, 12 nap választja el a karácsonytól. Ezen a napon kell elkezdeni a híres „lucaszék” építését, amelyen naponta csak egy dolgot szabad alakítani úgy, hogy karácsonyra elkészüljön. Aki az éjféli misén a székre áll, meglátja a boszorkányokat. A babona azonban kitér arra is, hogy ha valaki meglátja őket, azok mindjárt szét is tépik. Ezért a legjobb, ha azonnal hazarohan, és elégeti a széket. A karácsonyhoz számos további népi hagyomány fűződik. Szokás volt például, hogy a mise előtt a lányok cukrot és mézet ettek, így édes lett a nyelvük, és könnyen magukhoz csalogathatták leendő férjüket. A férfi beleszeretett az édes csókba, így feleségül vette a különleges lányt. Régebben e gyakori babona miatt a házasodni akaró lányok a karácsonyi mise előtt sok cukrot és mézet ettek. A legelterjedtebb – ünnepektől független – babona azonban a lekopogás. Ha valami öröm ér, vagy más jó dologról számolunk be, azt egy fán vagy fából készült tárgyon, alulról felfelé, háromszor lekopogjuk. De miért? A pogány hagyományok szerint a szellemek a fában pihennek meg, így azért kell kopogni, hogy ne hallják meg a dicsekvésünket, és így ne tudjanak ártani nekünk. A

keresztény világban is megvan ez a babona, de itt természetesen a fából készült kereszt és a szentháromság okán kell fára hármat koppintani, hogy a szentháromság segítségével elüldözzük a gonoszt. E keresztény hagyomány érdekessége, hogy egy másik, szintén pogány babonából ered, ugyanis a babiloni birodalomban már az i. e. 7-6. században is feljegyezték, hogy a jó hír után hármat kell kopogni, azt megerősítendő. Ezt a hiedelmet vették át a zsidók, majd tőlük a későbbi keresztények. Más kultúrákban, például Olaszországban a vas jelent szerencsét, és nem a fa; Norvégiában a beszélő felek az asztalon kopognak, hogy meggyőzzék a másikat arról, hogy igazat mondanak. Nálunk azért kell alulról felfelé lekopogni vala-

mit, mert az asztallapok alsó része nincs annyira megmunkálva, így közelebb van a nyers, eredeti fához. A bal kézzel lekopogás háttere pedig az, hogy a jobb kezünkkel csinálunk értelmes dolgokat (a balkezesek kivételével), így a bal kézre maradnak a megmagyarázhatatlan, rejtélyes, értelmetlen és misztikus dolgok. Bár ezek a hagyományok halványulóban vannak, mégis fenn fognak maradni – ha a gyakorlatban nem is, az emberek tudatában egy ideig biztosan. Én magam a lekopogás babonájának vagyok rabja, pedig tudom, hogy semmit sem jelent. A hagyomány révén egyszerűen beivódott a tudatomba. De mi van, ha mégis szerencsét hoz? Mindjárt lekopogom. Csengeri Róbert Zsolt

9

koktél

koktél

Internet – közelebb hoz, vagy eltávolít?

A világ hálójában Manapság az Internet hétköznapjaink egyik legmeghatározóbb része. Ez tény. Lehet szeretni, nem szeretni, örülni neki, vagy sem, de attól még tény marad. Sokan aggódnak azokért, akik túl sok időt töltenek a virtuális valóságban. „A neten él!” Ez a mondat sokszor hagyja el az emberek száját mostanában, ha valakit jellemezniük kell. Arra gondolnak, hogy az, akiről szó van, az ideje nagy részét a számítógép előtt ülve tölti, különböző közösségi portálokon játszik, írogat, vagy MSN-en beszélget. Az idősebb generáció értetlenül nézi, hogyan lehet a szabadidőt egy élettelen tárg�gyal tölteni, egyedül egy szobában. Hiszen az ő idejükben 10

még az volt a szokás, hogy ha találkozni akartak barátaikkal, elmentek valahova beszélgetni. Ez ma is így van, de az Internet a szociális életet is megkönnyítette. A legkézenfekvőbb példa erre, amikor a világ másik felén lévő barátunkkal épp olyan egyszerűen tudjuk tartani a kapcsolatot, mintha csak itt lakna, a szomszédban. Gondoljunk csak bele, milyen volt az élet a világhá-

ló elterjedtése előtt! Ha volt egy ismerősünk, esetleg rokonunk egy másik országban vagy kontinensen, két lehetőség kínálkozott csupán: vagy felhívtuk telefonon, és méregdrága percdíjjal beszéltünk vele, vagy írtunk neki egy levelet, szintén borsos összegért felbélyegeztük, és aztán hetek múlva megkapta, válasz pedig jó egy hónappal később érkezett. Elég körülményes és nem túl praktikus módszerek. Ma viszont vannak közösségi oldalaink, beszélgetőprogramjaink és számtalan módunk az azonnali csevegésre. Napjainkban talán a Facebook a legdivatosabb közösségi oldal, ahol ismerőseinkkel együtt játszhatunk, beszélgethetünk, megoszthatjuk az élményeinket, fel-

tölthetjük a képeinket egymásról vagy magunkról. Van, akinek ez az egyetlen lehetősége arra, hogy például Amerikában élő rokonával, barátjával beszéljen. Ez az egyik oldal. Vannak viszont, akik szerint az Internet éppen hogy eltávolítja egymástól az embereket: megszűnnek a személyes kapcsolatok, csak a virtuális barátok maradnak meg. Tagadhatatlan, hogy erre is van példa. Mégis úgy gondolom – és ebben szerintem sokan egyetértenek velem –, hogy ha valaki nem mozdul ki otthonról, csak a neten beszélget, abban már eleve benne van a hajlam, hogy magába forduljon, ezt az Internet nélkül is megtenné. Így viszont jól érzi magát, mert olyanokkal társalog, akiknek hasonló az érdeklődése, rengeteg a közös témájuk, s talán csak azért nem tudnak személyesen is együtt lenni, mert – mondjuk – egy óceán választja el őket egymástól. Ám meg sem ismerkedtek volna, ha nincsenek olyan oldalak, fórumok, chatszobák, amelyek összegyűjtik egy téma, egy stílus, egy műfaj kedvelőit. Lehet, hogy ez a fiú vagy lány ezelőtt nagyon magányosnak érezte magát, mert hiába volt sok barátja, nem akadt közülük egy sem, akinek ugyanaz lett volna a kedvenc könyve.

Nem tudott kivel beszélgetni róla, hiszen Internet nélkül az ember iskolából, munkahelyről, szórakozóhelyekről ismerkedik. Ma viszont csak felmegy a netre, beírja a keresőbe a kedvenc könyvének a címét, és biztosan talál egy rajongói oldalt, amelyik azzal foglalkozik. És az oldalon több tucat hasonló érdeklődésű embert, a világ minden tájáról. Máris megvannak az eddig hiányzó barátok, akikkel végre a kedvenc olvasmányunkról beszélhetünk! Ha tehát valaki túlzottan bezárkózik, és úgy tűnik, sosem kel fel a gép elől, annak alighanem megvan az oka. Nem arról van szó, hogy már nem is tudja, milyen a valódi élet, csupáncsak azért, mert akkor volt utoljára a levegőn,

amikor iskolába vagy dolgozni ment. Egyszerűen így érzi jól magát. Azoknak pedig, akik úgy gondolják, a virtuális barátok nem is igaziak, hiszen bárki lehet a másik oldalon, arra hívnám fel a figyelmét, hogy nagyon sok esetben ezek a barátságok tovább tartanak, mint a személyes találkozásból kötöttek. Hiszen attól még, hogy az Interneten ismerkedtek meg, szervezhetnek találkozókat, ahol a világhálótól függetlenül is tudnak beszélni. Lehet, hogy nem is laknak egymástól távol, így járhatnak együtt szórakozni. Talán egész életre szóló barátságok születhetnek így, hiszen az érdeklődési kör azonos, a közös témák adottak. A többi meg már csak rajtunk múlik. Bor Teréz

11

koktél

koktél Van, aki önként segít

Élet a Bárkában Segítség! – hangzik sokszor a kiáltás. De vajon segít-e valaki? És ha segít is, mit kér cserébe? Mert az biztos, hogy manapság kevés az olyan ember, aki a viszonzás elvárása nélkül tesz meg egy szívességet. Ám XXI. század ide vagy oda, én mégis ismerek olyanokat, akik valóban önként, minden hátsó szándék nélkül segítik az embert. Ilyen például K. Judit, aki egy BÁRKA nevű egyesületnél segít, teljesen önként. „Segíts magadon, és Isten is megsegít” – hangzik a közmondás. Jól hangzik, és nem is tűnik bonyolultnak, ám vannak olyan emberek, akik bármennyire szeretnének is, mégsem tudnak magukon segíteni. Ilyen emberekre vigyáz a BÁRKA, egy 18 éve megalakult közösség Dunaharasztin, ahol középsúlyos szellemi sérültek, illetve testi fogyatékkal rendelkezők élnek. Ma ez Magyarországon az egyetlen e célra létesített lakóotthon. Akik a legrosszabb helyzetben vannak, azokat karolják fel, azoknak nyújtanak menedéket. Itt, a Bárka közösségében a lakók jelenleg nagyon boldogan élnek. Hétköznaponként dolgozni járnak saját műhelyükbe, ahol gyertyát öntenek, papírt merítenek és szőnyeget szőnek. (E tárgyakat az ugyanitt található üzletükben lehet megvásárolni.) Napjuk további részében pi12

hennek, tévét néznek, és mivel keresztény közösségről van szó, imádkoznak, énekelnek. Hétvégenként mindenki kitakarítja a saját szobáját, természetesen az ott dolgozók segítségével, vasárnap reggel pedig templomba járnak. Moziba, koncertekre is elviszik őket. Így a segítőknek köszönhetően teljes életet tudnak élni. Amikor azt kérdeztem Judittól, miért fontos neki, hogy segítsen, a következőt felelte: „Mert mindannyian Isten gyermekei, és ez eleve fontossá tesz minden embert. Mindig szeretettel fordulnak felém, és így nem nehéz őket szeretni.” Sokan bizonyára furcsállják Judit felfogását, hiszen ma már valóban nem ez a divatos szemlélet. De vannak olyan dolgok, amelyekben nem számít a divat. Csak teszed, amit tenned kell, amit a szíved diktál.

„Manapság az a trendi, hogy tapossunk el másokat, jussunk minél magasabbra. Meg az, hogy senkinek sem jut ideje arra, hogy ingyen bármit is tegyen. Szerencsére – vagy inkább hála Istennek – én kicsit burokban élek. A református gyülekezethez tartozom, ahol azért még mindig divat, hogy az emberek segítsenek egymásnak. De a családomban is ezt láttam. Édesanyám mindig mindenkin segített, roko-

non, utcánkban lakón – bárkin, aki hozzá fordult. És ha mindezt nem is láttam volna, azt hiszem, ha valakit Isten megszólított, annak más lesz az élete. Nem tudok nem segíteni. Azoknak az embereknek is segítek, akik megbántottak, akiket nem szeretek. Nem tudom, miért. Nincs erre magyarázat. Csak azért, mert így látom helyesnek. Mivel ember vagyok, nem tudok mindenkit szeretni (bár lehet, hogy az em

berlét erre nem jó kifogás), de ahhoz, hogy valakinek segítsek, nem kell feltétlenül szeretnem. Nem biztos, hogy ezt a gondolkodást mindenki megérti, de ez van.” Sokszor megfigyeltem már, hogy sokan azt mondják, azért nem segítenek, mert nincs rá idejük. Manapság minden az idő függvénye. Nemcsak mások segítése, hanem a saját magunkra való odafigyelés is. „Nincs időm ilyenekkel foglalkoz-

ni. Ha meg akarom tartani a munkám, akkor 100 százalékig arra kell koncentrálnom.” Pedig milyen melengető érzés tud lenni, amikor jót teszünk. Próbáld csak ki! Látni a boldog arcokat, akik egy-egy jó tetted után hálásan néznek rád. Biztosan büszke vagy olyankor, amikor sikert értél el. Ha ilyen embereket segítesz, mint a Bárkások, az dupla öröm lehet számodra, hiszen mindig boldog és hálás arcokat láthatsz. Én is láttam már őket, volt, hogy beszélgettem is néhányukkal, és boldogság fogott el. A környezetükben érezni lehet a feltétel nélküli szeretetet. Természetesen itt nem arra gondolok, hogy mindenki rohanjon a legközelebbi betegekkel foglalkozó intézménybe, csupán arra, hogy ki-ki a maga módján segítheti a rászorultakat, ahogy Judit és a hozzá hasonlók teszik. Hiszen ez talán feltöltődést is nyújt egy-egy napra. „Sajnos nem tudok mindenhol ott lenni, és mindenhol segíteni, de amennyi tőlem telik, azt meg akarom tenni, a családomban, a munkahelyemen, a gyülekezetben, a barátaim körében, a környezetemben, ahol élek” – vallja Judit. Őszintén remélem, hogy még sok ilyen embert ismerhetek meg életem során. Bredák Alexandra

13

koktél

koktél Meddig még?

Nézz rá! A szemébe! Hajléktalanok, kéregetők, utcazenészek. Számtalan megnevezés az otthontalan, pénztelen, nehéz körülmények között élő embertársainkra. Ők azok, akiknek az élete folyamatosan válságban van, akiket nem érint a jelenlegi helyzet, mert nekik mindez nem újdonság, számukra ezek a mindennapok. Sohasem tudhatják, lesz-e holnap. Aluljárókban élő paplanos emberek, kapualjban meghúzódó didergők. Harmonikás, latin gitáros, amatőr furulyázó, hegedűvirtuóz a Ferenciek terénél, vagy éppen pohárzenész a Vörösmarty téren. Kutyával vagy gyerekkel kéregető, az autók között szökdécselő poharazó, vagy Béla egérrel dicsekvő a Margit hídnál. Mi bennük a közös? Mindannyian segítséget várnak. Kitől? Tőled, tőlem, tőlünk. Mindazoktól, akik tudnak és akarnak is segíteni. Azoktól, akik

14

nem tudnak elmenni mellettük csak úgy. Hogyan jutnak emberek a lét peremére? Mi az, ami miatt ilyen helyzetbe kényszerülnek? Vajon mi kell ahhoz, hogy minden mindegy legyen? Hogyan lehet feladni minden emberi méltóságot, minden büszkeséget? A kényszer nagy úr… „Nagyon rossz érzés itt ülni, de ha meg nem jövünk, akkor meg enni se esznek a gyerekek, az meg még ros�szabb érzés. Ha sírnak a gyerekek, hogy éhesek. Inkább kijövök…” Vajon mennyi-

re érinti meg az embereket, ha látják a szenvedést, a kilátástalanságot? A társadalomra egyre inkább jellemző a „nemtörődömség”. Sokan megpróbálnak tudomást sem venni a lépcső szélén kuporgó elesettekről. Úgy gondolják, amit nem akarnak látni, az nincs is. Közöny. Talán évek múlva valóban kijelenthetjük, hogy ez a legújabb népbetegség. Egyáltalán kell-e még várni a megnevezéssel? Itt tartunk már? Velünk van a baj? A rohanó mindennapok, a számos tennivaló, gond kicsit mindegyikünket zárkózottá tesz. Úgy gondoljuk, elég a saját helyzetünket megoldani, egyéni problémáinkkal törődni. Valóban érzéketlenek lennénk? Tényleg senkit sem érint meg, amit nap, mint nap tapasztalunk az utcát járva? Természetesen nem. Ez így nem igaz, de az igen, hogy nem tudunk mindenkin segíteni, akkor sem, ha szeretnénk. „Az egész fizetésünket elosztogathatnánk egy óra alatt. A többség bérből és fizetésből él.” Bennünk él az általános vélemény vagy hiedelem. Sztereotípia. Na és az előítélet. Alaptalanul? Vajon tényleg rászorulnak? Valóban mindenkinek segítségre van szüksége? A legrosszabb érzés az, amikor közvetlenül szembesülünk a ténnyel, nem ar-

ra fordítják azt a kevés pénzt, amit adtunk, amire kellene, ahogy várnánk… Viszont, ha jobban belegondolunk, a legtöbben nem mondják, mire kérnek, mire van valójában szükségük. Persze kivételek ebben az esetben is léteznek: „Árva, beteg gyerek vagyok. Kérem, segítsenek!”, „Italra kérek.”, „Lezuhant az űrhajóm, pénz kéne a megjavítására…” Ezek jobbak? Az őszinteség kifizetődőbb?(szó szerint) Jobban értékeljük? Mégis, mit várnak tőlünk? Tévedés. Nem várnak. Remélnek. Mindennek tudnak örülni. Egy kis anyagi támogatás mindig jól jöhet – hiszen mit jelent nekünk pár száz forint, felesleges dolgokra többet is elköltünk (egy kis csoki, még egy kávé, egy új körömlakk), márpedig en�nyivel megoldhatjuk az aznapi étkezésüket, szükségletüket. Vajon mennyire adakozók az emberek? Ki ad? Aki megteheti, vagy aki szintén nehezen él? „Kevesen és nagyon nehezen adnak, de… Vannak még jó emberek.” Nagyon hálásak a feleslegessé vált ruháért, takaróért, cipőért, amely majd megóvja őket a hidegtől. De a legalapvetőbb emberi gesztust is értékelik. Pár kedves szó vagy egy pillantás, amiből tudják, hogy átérezzük a helyzetüket, megértjük

őket. Akkor is, ha valójában sohasem fogjuk tudni, milyen érzés teljesen kiszolgáltatottnak lenni. Ne is… Sokféleképpen támogathatjuk a rászorulókat. Megvásárolhatjuk az FN (Fedél Nélkül) elnevezésű lapot, vagy a hajléktalan művészek Alkonyzóna és Alkonyattól pirkadatig című antológiáját, részt vehetünk kiállításaikon, vállalhatunk önkéntes munkát szeretetszolgálatoknál, vagy a társadalom hasznos tagjaiként ott segíthetünk, ahol tudunk. Mindenkit máshogyan érint a nyomor látványa. Szociális érzékenység. Empátia. Különbözőek vagyunk. Vannak, akik mindenféle rossz érzés nélkül tudnak továbbmenni, rájuk sem nézni, vagy átmenni a másik oldalra. Nem tagadom, van, amikor kínos, már-már zaklató a koldusok, guberálók, hajléktalanok viselkedése, de könyörgöm,

mindannyian ugyanolyan emberek vagyunk! Oké, a kellemetlen, fanyar illat, a ruházat, a kosz mindenkit zavar, mert alapvetően nem vagyunk hozzászokva, de attól még nem kell grimaszolni, szitkozódni, mindenféle koszvakaréknak elmondani és még sokkal degradálóbb kijelentésekkel illetni őket. Szeretném hinni, hogy ha tehetnék, nem így élnének. Vajon hisznek-e a változásban? Meddig reménykednek? Félnek? „Rémálmaim nem szoktak lenni, annak itt a valóság.” Az egyik legszívszaggatóbb látvány, amikor már kisgyerekként az utcán él a picurka, vagy ott tölti napjai nagy részét. Nem tudja, nem tudhatja, milyen a felhőtlen gyermekkor, a játék, a gondtalan élet. De abba még belegondolni is rossz, milyen lehet utolsó éveit a szabad ég alatt tölteni bárkinek. Czenkli Dorka

15

önökvélték

koktél A sztárok világa

Te kiért rajongsz?

Miért rajongunk a hírességekért?

Rajongani tudni kell!

2010-re már az emberek többsége minden bizonnyal beszerzett legalább 1 autogramot vagy egyéb csecsebecsét imádott színészétől, énekesétől. Ezeket a fiók mélyén féltve őrizzük, vagy kites�szük a falra, hogy vendégeink megcsodálhassák. Mindenki másképp viszonyul ezekhez a tárgyakhoz, de mégis felvetődik a kérdés: miért csináljuk ezt? A sztárokat én legszívesebben két csoportra osztanám: külföldiekre (főként amerikaiakra) és magyarokra, mert nem gondolom, hogy egy lapon említhetnénk őket… A külföldi hírességeket több tízmillióan imádják, míg hazánkban ez a szám jóval kisebb. A vörös szőnyegen végigvonuló, gyönyörű ruhákban mosolygó celebek (nagyon nem szeretem ezt a szót használni) többségének elege van a folytonos lesifotókból és a kukájukban turkáló őrült fanokból. Biztosan hallottatok már róla, hogy Britney Spears rágógumiját (!!!) micsoda horribilis összegért adták el egyik rajongójának. Teljesen felháborítónak találom ezt, mert sokan már nem is emberként, hanem valamiféle istenségként kezelik őket. És akkor feltenném magamnak (és nektek is) újra a kérdést: miért rajongunk a hírességekért? Nos, valószínűleg azért, mert látjuk őket a tévében, mozivásznon, legtöbbször jól néznek ki, gazdagok, sikeresek és persze nem utolsó sorban tehetségesek valamiben. Szeretnénk a helyükbe lépni, és egész nap süttetni a hasunkat és egyéb testrészünket valamelyik nyaralónkban, miközben számos szobalány és pincér csakis a mi kívánságainkat várja. Természetesen a siker és a rivaldafény kellemetlen részét, amikor a rajongók rohangálnak 16

utánunk és a magánéletünk nyitott könyvvé válik, már nem szeretnénk megtapasztalni. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én már megfigyeltem magamon, hogy ha látok egy tévében szereplő személyt az utcán (legyen ez mondjuk a Barátok közt egyik szereplője – ez most valós eseményeken alapszik) mindjárt felkapom a fejem és jól megnézem magamnak az illetőt, esetleg elmosolyodom vagy ha másokkal vagyok felhívom a figyelmüket, hogy nézzék meg ők is. Ebből csupán azt akarom kihozni, hogy igenis odafigyelünk a hírességekre, ha akarjuk, ha nem. Jó dolog elmondani otthon a szülőknek, barátoknak vagy csak közeli ismerősöknek, hogy kivel is futottunk össze Pest utcáin. Viszonyt a személyes tárgy beszerzése már egészen más volumenű dolog. Ezzel másoknak is bizonyítunk, hogy igenis megszereztük x, y sapkáját, harisnyáját, kiskanalát stb. Nem vagyok egészen biztos benne, hogy ez az egész kegytárgygyűjtés csakis rólunk szól-e. Szeretünk dicsekedni másoknak és szeretjük, ha irigykednek ránk. Persze minden bizonnyal jót tesz a lelkünknek, ha „szerelmünk” alsónadrágjával /tangájával alszunk el, de a dicsekedés mégis ott bujkál bennünk, mint a kisördög. Nekem személy szerint még senkitől sincs kegytárgyam, de „ami késik, nem múlik!” Talán minden embernek szüksége van egy bálványra, akitől megtanulunk öltözködni, sminkelni, frizurát készíteni és egyéb praktikákat. De próbáljuk meg az épelméjűség határán belül maradni és ne változzunk át magánnyomozókká, akik imádottunk minden lépését követi. Kónya Lilla

Van, aki most is rajong valakiért, és van, aki nem. Létezik rajongás, amelyik hosszabb ideig tart, és van, amelyik hamarabb kihűl. De bizonyosan kevesen vannak, akiknek ne lenne valamiféle személyes tapasztalata a serdülőkori rajongás témájában. Merthogy a pszichológusok szerint a rajongás fontos fázisa a személyiségfejlődésnek, tehát alapvetően normális dolog, mostanában mégis mintha egyre inkább a negatív irányba billenne a mérleg. Vajon miért? Egyáltalán kik rajonganak? Esetleg te is? Kiért rajongsz? Erről kérdeztem pár hallgatót, és annyit már most elárulhatok, abban mindannyian egyetértettetek, hogy a kulcsszó: a mértékletesség! Én teljes mértékben meg tudom érteni ezeket az embereket, mert én is rajongok a kedvenc sportolóim, régi gyerekkori példaképeim iránt. Nekem ők félistenek, és ez számomra óriási pozitív töltettel bír. Addig szerintem nincs is semmi baj, amíg valaki normális embert választ példaképnek. (Laci, kommunikáció és médiatudomány) Én rajongok például Brad Pittért vagy George Clooneyért, de azért, mert nekik tetszik a stílusuk, és ők pozitív figurák, pozitív emberek. A filmjeiket természetesen mindig megnézem; ha látom neten, hogy valahol szerepelnek, azt is. Ilyen „poszteres rajongás” a csajegyütteseknél

volt régen, J. Lo volt a kedvencem. Akikért még szoktam rajongani filmrendezők, operatőrök. Értük általában nem rajong senki, mert ők, ugye, nem látszódnak, és nincsen róluk poszter sem. Az autogrammgyűjtés viszont már nekem is túl giccses. (Peti, kommunikáció és médiakultúra) Ha azt nevezzük rajongásnak, hogy kimegyek valaki elé csápolni, mert megérkezett, az nekem már túl sok. Persze vannak együttesek, zenészek, színészek, akiket szeretek, de azért egy mozifilmet nem nézek meg csak azért, mert X. Y. játszik benne. (Balázs, kommunikáció és médiatudomány)

Számomra a rajongás csak szerelemből való rajongásból létezhet. Engem a sportolók vagy celebek sosem foglalkoztattak, bár nem tartom feltétlenül rossz dolognak, ha valaki őket imádja, ha azt normális keretek között teszi, és nem készít nekik, mondjuk, áldozati oltárt. (Kati, kommunikáció és médiatudomány szak) Én most nem rajongok senkiért, de 13-14 éves koromban sokakért „odavoltam”, és szerintem ez olyan alapvető dolog, amin mindenki átesik, ami nem is baj. Tapasztalatom szerint, ha valaki felnőttkorában rajong valakiért, az általában valamilyen sportoló, vagy legalábbis olyan ember, akit bizonyos szempontból példának lehet tekinteni. (Krisztina, kommunikáció és médiatudomány szak) Szerintem a rajongás ma fénykorát éli, nagyon nagy kultusza van most az ilyen Paris Hilton- félék miatt, de én nem igazán adok ezekre a celebekre. Sokan őket tekintik példaképnek, és ez szerintem eléggé lehozza a mai fiatalságot. Nálam senki iránt nincs ez a nagy rajongás. (Dorka, kommunikáció és médiatudomány) Kárpáti Judit

17

házon belül

házon belül Bakancslista

Szakmai gyakorlatot keresek. Elkéstem?

Legyen mivel elszámolnunk…

Emberek válságban

A bakancslista azokat a dolgokat foglalja magába, amelyeket az ember véghez akar vinni vagy meg akar tapasztalni, mielőtt feldobná a bakancsát. Szomorú dolog, ha erről listát kell írni. Gondoljunk bele, milyen lehet, ha a vágyainkat csupán egy fecnire írhatjuk le. Még megrendítőbb, hogy jegyzetelésre van szükség. De mivel mindenki szeret pipálgatni, az a kis vonás szinte maga is beteljesülést jelent. Bevallom, az én listám elég hosszú lett. A baj csak az, hogy már így is tele a naptáram az elkövetkező pár évtizedre. Azt hiszem, az utolsó gondolatomat máris előléptetem az első helyre. Ez pedig az idő. Végül is, ez az alapja mindennek… Meg még valami, a pénz. Sajnos ma már idő és némi apró nélkül nehéz az álmokat teljesíteni. Az én listámon jó meló, család és utazás is szerepelne, de kié ne rejtene hasonlókat? Aztán összetépem a papírt, azt mondom magamnak: Merj nagyban gondolkodni, ezek alapdolgok… Láss, tanulj, tapasztalj, élj meg mindent, amit lehet! Akár hagyj itt csapot-papot, mászd meg a Mount Everestet, merülj le a Mariana-árokba, látogasd meg a legszebb helyet a Földön, fotózd le Mexikóban a lépcsős templomokat, bolyongj az egyiptomi piramisok útvesztőiben, találd 18

meg a rák ellenszerét, legyél te a legújabb, milliárdos Bill Gates, találkozz az angol királynővel vagy Obamával! De most megmondom őszintén, én nem ezt akarom – és gondolom, te sem. Szép meg jó, és nem is lenne elhanyagolható, de csak egy ideig tenne boldoggá. Talán amíg eldicsekszünk vele, vagy megmutogatjuk a plecsniket és képeket másoknak. Ha végigmennék a listán, nem érezném azt a megnyugvást, amit vártam, pedig emléknek mind gyönyörű, és életszínezőnek is tökéletes. Ám a szomszéd rétje mindig zöldebb, én pedig

olyan életet akarok, amely egyszeri és megismételhetetlen. Foghatnék egy másik papírt, és törhetném a fejem újabb pipálnivalón. Ha van pénzünk és merszünk, ezek könnyen elérhetők. Ám vannak olyan dolgok is, amiket nem lehet forintban, esetleg euróban mérni. Ezek talán nem is olyan népszerűek a listán, pedig biztos vagyok benne, hogy nap mint nap megfordulnak mindegyikünk fejében. Milyen szép lenne végre kibékülni egy régi jó baráttal, esetleg tudatni a számunkra fontos emberekkel, milyen fontosak számunkra. Talán ha több „igen” lenne az életünkben, egy csomó olyan dologban vehetnénk részt, amelyet amúgy később felírnánk arra a bizonyos listára. Így sohasem kellene utóbb elgondolkodnunk azon, mi lett volna, ha... Bojtor Virág

Az elmúlt hetekben több végzős hallgatóval is beszélgettem. A szakmai gyakorlati helyükről, ezzel kapcsolatos nehézségeikről kérdeztem őket. Álljon itt egy kis összefoglaló az általános tapasztalatokról, és néhány jó tanács az utánunk jövőknek (amit úgysem fognak megfogadni). Alapvetően négy különböző esettel találkoztam: 1. Aki még nem keresett gyakorlati helyet. 2. Aki még keresi a helyét. 3. Akinek már van munkája. 4. Akinek már megvan a gyakorlati helye. Utóbbiak a szerencsések, de egyvalamit sose felejtsünk el! A gyakorlati helyünk csak akkor van meg, ha már aláírt papírunk van arról, hogy odamehetünk. Szerződés nélkül soha ne álljunk munkába! A legrosszabb helyzetben azok vannak, akik még nem kerestek gyakorlati helyet. Elmondásuk szerint, amíg szóba nem kerül, nem igazán foglalkoznak vele, mert még ráérnek. Hiszen ott a december és a január. Még böngészik a Karrier Centrum gyakorlati és munkahelyekkel teletűzdelt falát, és várnak. Maguk sem tudják pontosan, mire. De a lényeg: „fizessenek”. Azért ez nem így van. Kevés hely hajlandó fizetni

a gyakornoknak, és azokra sokszoros a túljelentkezés. Remény azonban mindig van, és munkát keresni sohasem késő. Egy fokkal jobb helyzetben vannak azok, akik már keresnek és interjúkra járnak. Kicsit ők is későn kezdték a papírmunkát és az interjúra járást. Vagy olyan ígéretet kaptak ismerőstől, ismeretlentől, amit nem tartottak meg. Ez utóbbi a legveszélyesebb. Mikor megígérik, hogy biztosítanak helyet, de ha odamész, hogy letisztázd a részleteket, visszakoznak. Ilyenkor elölről kell kezdeni mindent. Helyet keresni és meghallgatásokra járni. Nem lehet elégszer elmondani: csak az a munka a tiéd, amire szerződésed van. Mindig hagyj nyitva „menekülő utat”! Kétes helyzetben vannak azok, akik már egy vagy több éve dolgoznak. Ezek a munkahelyek ugyanis nem mindig vágnak egybe a szakiránnyal. Ellenben biztos fi-

zetéssel járnak, és tolerálják az ember iskolába járási szokásait. A dilemma egyértelmű: hagyjam ott a munkahelyem egy nem fizető gyakorlatért? Tény, hogy jobb olyan munkát keresni, amely megfelel a jövőbeli szakmai terveinknek. Bár van lehetőség a szaktól eltérő szakmai gyakorlat elvégzésére, ezt a tortúrát senkinek sem kívánom. Mindenkinek azt javaslom, tanuljon a fenti példákból, és időben kezdjen el gyakorlati helyet keresni. Ha nincs elképzelése, kérjen segítséget. De minél előbb megvan az aláírt papírunk, annál jobb. Tréber Tibor

19

házon belül

házon belül Interjú Tornai Bencével

Egy álom, és ami mögötte van Az iskola mindenkinek mást jelent. Van, akinek ez kellemes színtér szabadidejének eltöltésére a haverokkal, találkozási csomópont. Van, aki minden reggel, amikor tükörbe néz, már látja magát öltönyben – vagy kiskosztümben –, amint beszáll az Audi A6osába, és ezzel a képpel a fejében sétál be a kertkapun, mert tudja, az odabent megszerzett tudásból gyúrják az aszfaltot, amin majd az A6-os gurulhat, és így tovább. Tornai Bence elsőéves kommunikáció szakos hallgató nem feltétlenül tanulmányaiban látja a későbbi karrierjéhez szükséges eszközöket. – Mennyire játszik fontos szerepet az életedben az iskola?

– A BKF abszolút fontos szerepet képez az életemben, és ennek több oka is van. Elsősorban az életcéljaim, álmaim megvalósításához jelentősen hozzásegít az itt kapott információ, tudásanyag, felkészítés, kapcsolatteremtés. Ezek a kapcsolatok és a rendkívül színes egyéniségek megismerése bővíti a látóterem. Fontos, hogy az ember több lábon álljon a mai világban, szélesebb körökben legyen egyegy pont, amire támaszkodhat, ha szüksége van rá. Szeretek a BKF-re járni, de ez nemcsak az oktatás színvonalából fakad, az édeskevés lenne, ha nem élvezném a társaságot! – Mikor felvételiztél, minek alapján választottad ezt az iskolát?

20

– Nem véletlen, hogy éppen ide jelentkeztem. Jó, teszem hozzá, nem reagáltam túl a felvételim benyújtását. Nem izgultam, mivel igyekszem mindig céltudatos lenni, voltaképp tudtam, mit akarok, és mit nem. Mikor a felvételi benyújtására sor került, kaptam egy BKF-értesítőt, amelyben rövid, ám hasznos információk voltak az intézmény profiljáról, képzési területeiről. Amit akartam: olyan iskolát választani, amelyik a lehető legjobban beleillik a magamról alkotott képbe, és amely szerintem a legjobban illik a képességeimhez, adottságaimhoz. Ami elsőre megfogott, az a „Kommunikáció” szó volt, ami elég közel áll hozzám, amennyiben imádok beszélni, és persze nagyon szeretek kapcsolatot te-

remteni az emberekkel. Kifejezetten élvezem. A következő gondolatom pedig az volt: „Te, ez tök jó! És még tanítják is?” Az „Üzleti” már teljesen meggyőző volt számomra, hiszen az üzleti életben is igyekszem részt venni. Nem tartom még magam üzletembernek, sokat kell fejlődnöm, de azt is elmondhatom, hogy a tapasztalataim egyre csak bővülnek a munkám által. – Mit vársz a BKF-től, amit később, a munkád során kamatoztatni tudnál?

– Nekem a mindennapi életben is igen fontos, hogy úgy kommunikáljak, hogy az meggyőző legyen, eladható,

ugyanakkor tükrözze a magabiztosságot, a szakértelmet, a hozzáértést és a korrektséget. Adjon egyfajta bizalmi alapot az üzlethez, és leginkább kezdeményezőképességet, erőt, hogy el tudjam érni, amit akarok! Rendezvények szervezésével, partik szervezésével, promóciókkal, végül is sokrétű marketinggel foglalkozom. Tulajdonképpen önmagam menedzselem, hiszen eközben DJ is vagyok, így a fent említett tulajdonságok elsajátítása számomra kulcsfontosságú szerepet játszik, mivel sokat tárgyalok, sok megbeszélésem van. – Milyen arányban osztanád el az időd az egy héten végzett tevékenységeid között?

– Igyekszem arányosan elosztani az időmet, hogy egyensúlyban legyenek a tanulmányaim a munkámmal. Ez igen kényes és nehéz feladat, ezzel szerintem sokan küzdünk, de úgy gondolom, hogy küzdelem nélkül nem lehet hitelesen elérni az életcélokat, ezekből meg nekem van bőven. Ergo sokat küzdök, hajtok, pörgök ezekért. Sajnos nem sikerült még teljesen egyensúlyba hoznom az időm elosztását, és sokáig nem is leszek rá képes, ez viszont nem befolyásolja sem a tanulmányaimat, sem a munkámat, mert mindkettőbe igyekszem a maximumnál is több energiát belefektetni – több-kevesebb sikerrel. 

– Mi a stratégiád a vizsgák sikeres kivitelezéséhez?

– A vizsgaidőszak is a nyakamon van már, úgyhogy teljesen átváltottam éjjeli üzemmódba. Bízom benne, hogy a vizsgáim is jól fognak sikerülni! Eléggé maximalista típus vagyok, úgyhogy nem elégszem meg az „éppen átment” minősítéssel. Stratégiám a sikerhez egyszerű: fogom magam, és megtanulom az anyagot, a lehető legjobban, de nem fogok idegeskedni, az felesleges. Az idegeskedésből, kapkodásból mindig negatív eredmény születik, így elég chill out módon fogok készülni. Beleadok mindent, de semmi stressz. Ezt tanácsolnám mindenkinek. Az érettséginél is, ha emlékeztek, minden tanár belénk sulykolta: tanulj-tanulj-tanulj! Ez egyáltalán nem célravezető módszer – szerintem. – Téged mi motivál a tanulás és a munka terén?

– Mindenkinek a maga döntése, mit akar kihozni magából. A motiváció inkább abban rejlik, hogy mit akar a jövőtől, mit szeretne önmagától. Találd meg azt, amivel a legjobban szeretnél foglalkozni, amit élvezel, amiben örömöd leled, és ezért az egy dologért – legyen az bármi – tegyél meg minden tőled telhetőt! Én is azt teszem, ez a legfontosabb! Tálos Zsófi

21

trendelő

trendelő

Te és a divat

Jó barátok vagytok? Egy vörös rúzsfolt a leheletvékony selyemblúzon, egy felszaladt harisnya, egy elszakadt gyöngysor, majd az utolsó másodpercek mámorában mégis megcsillanó művészi összkép, ami nélkül nem indulhat a show? Igazi szenvedély, vagy csak felesleges hóbort? Te is Pradát viselsz, vagy inkább mégsem? A felkelő város zajában útnak indulva elmerengek a színek, pillanatok, érzések kavalkádjában. A metró mozgólépcsőjén mégis úgy döntök, egy pillanatra becsukom a szemem. Elképzelem a világot a puha sálak, a magas sarkú cipők kopogása, a blézerek, a muszlinruhák nélkül. Ugye, milyen szürke lenne minden? Lehangoló egyhangúságban mászkálnánk, telje22

sen egyformán. Gondoltál már arra, hogy milyen utat tett meg épp az a pulcsi vagy farmer, ami most rajtad van, amíg elért hozzád? A divattervezők lelke is benne van. A divat mai alkotói valószínűleg kiskorukban rajongva tipegtek anyukájuk cipellőjében, vagy a Barbie-kat öltöztették, most pedig már egy divatház vezetői. Ha visszagondolunk a boldog, gondtalan gyermek-

évekre, mindenkinek volt egy olyan kedvenc foglalatossága, amitől a szíve is mosolygott. Lehet, hogy te éppen dobolni tanultál éjjel-nappal, esetleg különlegesebbnél különlegesebb Lego házakat építettél, vagy szüleid legnagyobb örömére a konyha falára festetted a kedvenc rajzfilmfigurádat, de mégsem tudtak rád haragudni soha. Mindenki születik valaminek, ami már gyerekkorában megmutatkozik. A divat kulisszái mögött dolgozók szenvedélye a mai napig hajtja őket, hogy a legjobbak legyenek abban, amit csinálnak; nincs megállás, a trendek folyamatosan változnak, és ők maguk is. Egy divatbemutató körül mindig nagy a nyüzsgés. Az izgalom mindig ott vibrál a levegőben. Vajon tökéletes lesz-e minden? Már kora reggel modellek, fotósok, stylistok hangolódnak a közös munkára, amely nem is munka, inkább varázslat. A divatshow megalkotói a ruhák rengetegében válogatnak, művészi pontossággal igazítják az anyagot a modelleken, de eközben tekintetük már a lakkcipők, csizmák, saruk között kutat. Majd a bemutató kezdete előtt egy szemvillanásnyi ellenőrzés, és a modellek már vonulnak is fel a hosszú hetek munkája során megálmodott költeményekben. Mintha festmények ele-

venednének meg előttünk, a látvány elkápráztat. A közönség soraiban ülők kapkodják a fejüket az újabb és újabb ötletek, trendek láttán. Csillogó szemekkel várják rajongásuk tárgyát, amely lehet egy cipő, egy káprázatos ékszer, vagy egy híresség. Hiszen minden kornak megvolt, ahogyan ma is megvan a maga divatdiktátora. Valljuk be, szívesen fogadtuk volna Coco Chanel, Marilyn Monroe vagy Audrey Hepburn divattanácsait. Mégsem jársz divatbemutatókra? Na és! Ahogy kilépsz az utcára, nézz csak körül, men�nyi minden adhat ihletet, hogy megtaláld a saját stílusod. Egy szín, egy illat, egy kirakat vagy egy divatmagazin, amely szinte rád kacsint. És persze egy igaz barát, aki kölcsönadja a féltve őrzött, kedvenc ruhadarabját, ha a tiéd elszakadt. Mind-mind olyan dolgok ezek, amik segítenek neked, ha te is szeretnéd. Divatosnak lenni egyet jelent azzal, hogy valaki jól érzi magát a bőrében, és ezt a környezete is látja. Diktáld és kövesd a saját divatod! Hiszen ez az önkifejezés egyik módja. Nem is tagadhatnánk, hogy ez milyen fontos számunkra. A Váci utcán sétálva elkerülhetetlenül elénk tárul egy élmény, amely odavonzza a divat szerelmeseit. A hívogató kirakatok, a némi külföldi han-

gulat arra csábít, hogy maradj még. A francia sikk, az olasz báj, az angol elegancia mindig feltűnik, ha csupán egy lakktáska, egy kasmírpulóver vagy egy aranyszín cipő képében. És persze ott a nagybetűs Pesti Nő is. Talán nagymamáink korában nagyobb volt kultusza, de ma is láthatjuk őt, a Pesti Nőt – néha egy taxiból kipattanva, amint éppen színházba siet a legújabb koktélruhájában, vagy épp egy márkás üzletből kilépve, új kelmékkel felpakolva sétál tovább. Majd néhány forintot ad egy rászoru-

ló kéregetőnek, viszonoz egy mosolyt, vagy megsegíti a virágárus nénit. Utána hazaér, felhívja telefonon a barátait, főz egy kávét, vagy kitakarít, hiszen ő is ugyanolyan ember, mint te vagy én. Van, akit elvarázsol, inspirál, csodálattal tölt el a divat. Mégis fontos, hogy a külcsín mögött az embert is felfedezzük. A divat művészet, szenvedély. Lehet, számodra más jelenti mindezt, lehet az a zene, a festészet, a tánc. Találd meg a hozzád illőt, és sose add fel a rajongást! Zsurki Teodóra

trendelő Sztármajmolás

Emberként tartozunk vele…

Példaképállítás helyett eszeveszett ajnározás a módi?

Felelősség

Sikongó tinilányok, akik a megszólalásig hasonlítanak (vagy csak akarnának) kedvencükre. Síróroham, ha az aktuális szépfiú feltűnik. Srácok, akik olyan barátnőt keresnek, aki úgy néz ki, mint az a bomba nő a mozivásznon. Ezek lennének a rajongás legfontosabb kellékei, amivel kimutathatjuk tiszteletüket? A kulturált csodálat és az egyéniség kiment volna a divatból? Valahol természetes, hogy az ember hasonlítani szeretne arra, akiért odavan. A probléma az, amikor a hasonlítani akarás elkezd majmolásba, divathajszolásba, olykor már őrületbe is átcsapni. A rajongás kifejezésévé a mindenáron megvalósítandó azonosulás vált. Éppolyan frizura kell, éppolyan ruha és smink. A divat ezt mind lehetővé teszi, és meg is követeli, hogy kövessék. A „menők” közé csak az tartozhat, aki mindenben megfelel neki. Ám aki ezt teszi, mindeközben megfeledkezik önmagáról, az egyéniségéről és arról, hogy valójában milyen is lehetne. A trend követői a sztárok őrült rajongói lesznek csupán, vagy

puszta, hétköznapi másolatai, akikbe úton-útfélen belebotlunk. A másik probléma pedig, hogy a másolandó sztárok úgy változnak, ahogy a filmek és a zenekarok váltják egymást. Ha új film jön, akkor az abban szereplő srác lesz az „álompasi”, és úgy kell kinézni, mint a hősnő. Ha új zenekar tűnik föl, akkor csak őket menő hallgatni, az ő stílusukat kell követni, különben te is csak lejárt lemez leszel. Csakis az a jó, ami vadiúj? Azért talán mégsem ilyen rossz a helyzet. Még mindig léteznek olyanok, akik megmaradnak a régi kedvenceiknél. Mindig lesz valami újdonság, de ez nem jelenti azt, hogy el kell feledni az előtte

lévőt! Az igazi rajongás pedig erről szól: hogy ragaszkodunk hozzájuk. Persze az ember változik, és változhat az érdeklődése is, de nem a divat változásával együtt. Nem kell a hírességeket agyonmajmolni ahhoz, hogy tudják, csodáljuk őket. Ha példaképként tiszteljük őket, sokkal jobb hatásuk lehet ránk. Nem kell elvesztenünk az egyéniségünket, de tanulhatunk tőlük sok olyasmit, ami nekünk is hasznos lehet (például a hírességek interjúikban megosztott tapasztalataiból). Az őrült ajnározás olyan dolgokhoz vezethet, amelyeket később nagyon fogunk szégyellni. És egyre több interjúban hallhatjuk, hogy maguk a hírességek is jobban örülnének az egyszerű csodálatnak. Próbáljuk meg elfogadni, hogy nem mindig jó az, amit mások csinálnak – néha saját magunkra van szükségünk. A lényeg: merjünk egyéniségek lenni! István Beatrix

KOMM’ A BKF HALLGATÓI L APJA 1144 BUDAPEST, NAGY LAJOS KIRÁLY ÚTJA 1-9 [email protected] (+361)2733090/1080 • FŐSZERKESZTŐ: ÁRGYELLÁN EDINA ([email protected]) • LAPIGAZGATÓ: FERZSIGÁN A. GERGŐ ([email protected]) • KÉPSZERKESZTŐ: ­M IHÁLYI ­ ARBARA • SEGÉDSZERKESZTŐ: POPPER ELIZA, KODÓ TÍMEA • NYOMDAI ELŐKÉSZÍTÉS: PAPP VIKTÓRIA • CÍMLAP: MIHÁLYI BARBARA • HÁTLAP: B ­M IHÁLYI BARBARA • E HAVI SZERZŐK: ÁRGYELLÁN EDINA, BIRTA BRIGITTA, BOJTOR VIRÁG, BOR TERÉZ, BREDÁK ALEXANDRA, CZENKLI DORKA, CSENGERI RÓBERT, DÁN DOROTTYA, ISTVÁN BEATRIX, KÁRPÁTI JUDIT, KISS SZIMÓNA, KÓNYA LILLA, MAKÓ SZABOLCS, PAPP PÉTER, SUSZTRIK ZSÓFIA, TÁLOS ­Z SÓFIA, TÓTH ORSOLYA, TRÉBER TIBOR, ZSURKI TEODÓRA • FOTÓK: ÁDÁM GYŐZŐ, CSENGERI RÓBERT, HERNÁDI LEVENTE, MIHÁLYI BARBARA, PAPP VIKTÓRIA • OLVASÓSZERKESZTŐ: FENYVES KATALIN • NYOMDA: Kapitális Nyomdaipari és Kereskedelmi Kft. 4002 Debrecen, Balmazújvárosi út. 14.

24

Könnyebb megvetnünk társadalmunk áldozatait, hogy elhitethessük magunkkal, mi nem válhatunk azzá. Az Astoria felől közelített. Az emberek elhúzódtak tőle, vagy átnéztek rajta. Jelenléte nem kívánatos vagy jelentéktelen volt a buszra várakozók számára. Hosszú és barna volt a haja. Enyhén zsíros, mintha minden reggel megmosná, de a nap végére a sok igazgatástól újra koszossá válna. Nem túl visszataszító. Egy hajszállal az átlag alatti. Copfban. Az a fajta, amit mikor copfba rendeznek, szinte pontosan középen választódik el. A szabadjára nőtt frufru mindkét oldalt szabályos félkörrel köti össze a homlok közepét és a halántékot. Ilyenkor a haj szorosan tapad a bőrre, és keretet von a homlok köré. Így tartotta neki is keretben az arcát a zsíros függöny. A bőre sárgás, arca puffadt volt. A szeme barna, szomorú és száraz, pupillái összeszűkülve. Nem keresett senkit, nem látott, nem akart látni… Nem akart senkit, semmit… Minket sem vett észre. Tudta, hogy ott vagyunk, de tudatosan blokkolta az információt, amit szeme közvetített. Ismertük egymást. Látóként volt vak ebben a világban. Farmert viselt, csőszárút, derékig érőt. Indigókéket. Kötött pulóver, magas nyakkal, azon piros mellény. Nem volt rajta cipzár, kis, piros patentok rondították. A fele leesve. A körmei koszosak, a keze száraz és sebes. A munkától minden nőiességét elvesztett, elhasznált kéz dugig pakolt szatyrokat tartott. Nem volt büdös, és nem volt utálatos ránézni, de a fizikai munkától úgy elfáradt már a teste, hogy hiába is próbálkozna,

nem tudná magáról lemosni a középszerűség és az olcsóság mocskát. Korábban szép volt a keze, puha és hamvas. Körmei hosszúak és fényesek. Akkor még egyetemre járt, és a barátjával élt egy kellemes tetőtéri garzonban. Volt galéria, a tartóoszlopok közé polcokat tettek. Könyvek sorakoztak ott. Most üres. A lakás is üres és büdös. Nincs benne semmi. Három évig éltek ott. Még az egyetemet sem tudták befejezni. Kábítószerfüggők lettek, a fiú megölte magát. „Tudtam én, hogy néha-néha elszívnak egy-két vicces cigit, de ki gondolta, hogy egyből a tű után nyúlnak… Állítólag a lány a harmadik félév után már be sem járt, a fiú meg már az első félév után abbahagyta. Aztán a srác felkötötte magát, érted… Ott lógott a galérián. Ki tud egy olyan lakásban lakni, ahol meghalt valaki? – meséli mellettem álló ismerősöm. – Hallottam, hogy bűz és retek volt mindenhol, mintha nem takarított volna soha senki. Mindent eladtak, még a csempe is le volt verve. Kirakta a tulaj a csajt, menjen, ahova akar. Herkás.” Háromszatyornyi holmi maradt az előző, rendes életéből. Ha jó napja volt kétezerért, ha nagyon rá volt szorulva egy ezresért leszopott bárkit a Népligetben. Már halott. Megölte magát. Úgy határolódik el az ember magától, ahogyan tőle határolódnak el az embertársai. Keresem magamban a felelősséget. Te? puss máté

25

dr komm

dr komm Pszichológia nekünk, órabérért

Lelkemet a megjavulásért Régebben, mondjuk egy elszigetelt faluban, ha egy kisgyerek rosszat tett, vagy különösen viselkedett, egyszerű házi módszerekkel kezelték a problémát. Naphosszat állhatott a sarokban, térdelhetett kukoricán, jól elverték, vagy kirakták a házból. Ha súlyosabb volt a helyzet, hívták a lokál lelkészt, aki ördögöt űzött, keresztet vetett, majd ha rájött, hogy ott már az égi erő sem segít, egy egész életre bolondnak titulálhatták a szerencsétlen gyereket a zárt és szűk látókörű társadalomban. Ha valaki eltér a normától, betegnek tartják. Különös álmok, szorongás olyan környezetben, ahol „mások” a „normálisak” felszabadultan viselkednek. Egyből címkéket ragasztanak az ilyen egyénekre, mint zakkant, különc, vagy nincs ki mind a négy kereke. Mára a sarlatánt, a lelkészt, és az egyéb léleklátó méregkeverőket felváltották a pszichológusok. Popper Péter pszichológus szerint az vállalja ezt a szakmát, akinek „…tetszik az orvosi kaszt latin nyelvű zártsága. Rádöbbent, hogy lelki korcs, mert nincs benne elég szeretőképesség. Ezt a hiányt a segítőszakma művelésével kompenzálja. Joga van belekukucskálnia emberi életek titkos tartományaiba, értesülni piszkos történetekről. Egyszer eszébe jutott, hogy 26

ő tulajdonképpen jó ember, aki segíteni akar a szenvedőkön.” (Popper Péter - Praxis) Miért küldik a szülők gyermekeiket szakemberhez? Jót akarnak nekik? Vagy maguknak akarnak jót? Rohanó világunkban nincs idejük, hogy leüljenek a gyerekkel esténként, hogy megbeszéljék, mi a baj az iskolában, a barátokkal, lányokkalfiúkkal, vagy éppen magukkal? A felelősség áthárítását később önigazolásként azzal magyarázzák, hogy „ő ért hozzá.” Mihez?! A saját húsához-véréhez? Szó sincs arról, hogy felesleges és káros lenne a pszichológusok működése. Sőt! Ha ez is a gyerekkel való foglalkozást jelenti, a problémamegoldás részét, akkor nem rossz dolog. Hiszen ez utóbbi esetben ezt a folyamatot a szülőnek kell elindítania a pszichológus-

nál. Kellenek emberek a világban, akik meghallgatnak minket. De tényleg óránként több ezer forintért? A legüdvözítőbb út persze az, ha a szülő a gyerekkel együtt találja meg a probléma kulcsát, de egy jó pszichológus pont efelé tereli a folyamatokat. Nem ő oldja meg, hanem segíti a gyereket és a szülőt a megoldásban, képessé teszi a klienst a problémamegoldásra. Szerencsés az az ember, akinek ehhez nem kell külső segítség, de nem szabad, hogy szégyen legyen valaki számára az, ha a problémáival szakemberhez fordul. Hiszen hányszor vagyunk úgy mi magunk is az életben, amikor egy külső ember megvilágít olyan szempontokat, nézőpontokat, amik felismeréshez, megértéshez, majd változtatási szándékhoz, s így változáshoz vezetnek? Ezt próbálják a pszichológusok egy beszélgetés keretében, szakszerűen, főleg kérdésekkel, tanácsokkal segíteni… Megkérdeztem egy gimnáziumi iskolapszichológust, hogy mit tart a mai világ legnagyobb nevelési hibájának. „Leggyakoribb »nevelési hibák« szerintem manap-

ság: az odafigyelés, a törődés, a szeretés hiánya. A minőségi együtt töltött idő hiánya a gyerekkel. Szerintem ez a legfontosabb a nevelésben. És még a következetesség, a szülő részéről a hitelesség, hogy ne felejtse el a saját gyerekkorát, mert ezáltal sokkal közelebb kerülhet gyerekéhez. Sokféleképpen lehet nevelni, de ha mögötte a szeretet húzódik meg, akkor sok hiba nem lehet. A mai kor legnagyobb problémája az, hogy nem jut elég időnk egymásra, rohannak a szülők, a gyerekek is, agyonhajszoltak va-

gyunk, tele stresszel, ami persze kihat az egész család életére.” Az ember társas lény, szüksége van más lények társaságára. Odafigyelésükre, támaszukra, szeretetükre. Egy fiatalnak még inkább. A serdülőkor az egyik legsérülékenyebb életperiódus a fejlődésünk során, a gyerekkorból a felnőttkorba való átmenet, amikor nagyon sok testi, lelki, szellemi változás zajlik bennünk. Ez a felnőtté válás, vagy ahogy Vekerdy Tamás mondja, „a pszichológiai értelemben vett megszü-

letés időszaka”. Ha ilyenkor elhanyagolják gondjainkat, csalódásainkat, kudarcainkat nem tudjuk feldolgozni, azok gyakran egész életre szóló nyomot hagynak lelkünkön. Helyünk megtalálása nem ebben a korban zajlik le, ahogy sokan elvárnák maguktól, de a helyes irányba való elindulás igen. Ha ez döcögve megy, ne szégyelljünk megkérni valakit, hogy toljon már meg egy kicsit, ha úgyis ott van, de talán ha közel áll hozzánk, ezt kérés nélkül is megteszi. Tálos Zsófi

27

könyvtipp

dr komm A Locked- in (bezártság szindróma) árnyékában…

Ízelítő

Képzelgések magammal magamban

A megteremtett világok belső rendje – külső szemmel

Arra gondoltam, elmegyek sétálni. De akármi mást is csinálhatnék. Futhatnék is, ja nem… azt utálok. Akkor elindulnék a könyvespolcom felé. Sokáig álldogálnék és válogatnék a sok-sok kötet közül. Ha fel tudnék ülni, ha fel tudnék állni, ha egyáltalán állni tudnék… Helyette mit csinálok? Fekszem. Fekszem reggel. Fekszem délben. Fekszem este. A plafont bámulom. Jobb dolgom nem lévén. Azelőtt sosem gondolkodtam azon, milyen, ha az ember béna, magatehetetlen. Ha a mindennapi, rutin dolgokat sem képes megtenni. Viszont képes vagyok pislogni. Király. Muszáj némi iróniával kezelnem a betegségem. Habár tök mindegy, úgy is csak én hallom a saját gondolataimat.

28

Szerencsére… Senki sem szeretné látni vagy hallani azt, ami minden egyes nap lejátszódik bennem. Azt a kínt átérezni… De minek, kinek sajnáltatom magam? Azok, akik meglátogatnak, már nem annak látnak, aki valaha voltam. Voltaképpen semminek sem látnak. Úgy kezelnek, mintha csak nyűg lennék számukra. Egy kínos emlék, amitől nem lehet megszabadulni. Egy hasznavehetetlen tárgy, amivel semmit sem lehet kezdeni. Pontosan az, amilyennek érzem magam: egy nagy adag semmi. Levegő. Persze itt vannak az emlékeim, amelyek megmaradtak előző életemből. És van még valami… ezt nem tudja elvenni tőlem senki, még a jó isten sem… Tegnap például Velencében sétálgattam. A Rialtóhíd lábánál ebédeltem egy helyes olasz fiú társaságában. Aztán ma már Gízában voltam. Csókot adtam a Szfinxnek. Átugrottam Párizsba is

bagettet enni. Körbeutaztam a világot. Akár egy pillangó, úgy repülök. És olyan kön�nyű is vagyok. Bárcsak, bárcsak… lepke lehetnék. Nem! Inkább tiszavirág. Reggel megszületnék, estére meg is halnék. Hig�gyétek el, egy olyan embernek mint nekem, nem esik nehezére a halálról beszélni. Minden egyes nap Danse Macabre-t járok. Régimódi kastélyban, poros, pókhálós teremben. Meg kell hagyni a halál mennyasszonyaként eléggé csinos vagyok. Hos�szú fehér ruhában, ahogy kislányként elképzeltem magam a tökéletes férfi mellett. Ez is már csak álom marad. Legalább most fehér ruhában lehetek. Nem gondoltam volna, hogy a halál ilyen jóképű, de istenem, hát nem bánom… De a keringő sose ment, most is csak botladozom… de ciki, ő sokkal jobban táncol, mint azt képzeltem. Na mindegy. Lejárt az időd Hamupipőke, az óra éjfélt ütött. Indulnom kell… Megérkezem. 102-es kórterem. Ahová a halottak megszállni járnak…

Ritka pillanat egy ember életében, ha megtalálja a neki való könyvet, azt, amelyiket bármikor elővéve viszolygás és unalom nélkül újra és újra el tud olvasni. A könyvtár egyféle szent helynek tekinthető. Már eleve a belépési szándékot sem kön�nyű elhatározni, hiszen „ott az a sok bölcsész”, ezenfelül a megszokott rendünkbe is beleavatkozás történik. Párhuzamot vonhatunk e viselkedés és néhány mű szereplőjenek magatartása között, akik szinten új környezetben találják magukat. Thomas Mann Varázshegy című könyve érdekes megvilágításba helyezi a beilleszkedés általa akklimatizációnak nevezett folyamatát. A regény főszereplője, Hans Castorp az idő élményét más

Dán Dorottya

perspektívában tapasztalja meg, mint egész addigi életében. Ezt annak köszönheti, hogy fellátogat rokonához a „Varázshegyre” – egy minden más településtől messze eső szanatóriumba, ahol az exkluzív páciensek olyan elkülönítettségben élnek, mint a kihalófélben lévő vadak egy egzotikus vadaskertben, és mivel mindegyikük hos�szú időre rendezkedett be, a tiszta idő számukra eredeti értelmében megszűnik, a halál bűvöletének motívuma pedig értékvesztéssel és szabadossággal jár együtt. Egy másik érdekes könyv Bodor Ádám Sinistra körzete, amely valójában a szerző által egy irodalmi lapban havonta megjelentetett, lazán egymáshoz kapcsolódó novellákból áll. Ezek közös vonása nemcsak a helyszín, hanem a főszereplő, Andrej Bodor, akinek neve a szerzőjére rímel. Akárcsak a Varázshegyben, az idő itt is különc tényező, itt azonban nem a regény belső világában kere-

sendő, hanem a novellák elrendezésében. Az idősíkok egymásra csúsznak, tehát az idő fogalma nem emiatt válik szükségszerűen fontossá, a hangsúly inkább a cselekményre tevődik. Andrej Bodor véletlenül csöppen bele a Sinistra körzet lakóinak életébe: a vasútállomáson hagyott biciklijének eltűnése révén. Ezt azonban groteszk belenyugvással fogadja, és békésen engedi, hogy ott tartsák, ahogyan az álneve ellen sem tiltakozik. Itt ez a szokás, és mivel a körzet minden egyes lakója álnevet használ, ő sem szándékozik kilógni a sorból. A regényben (nevezhetjük így is) különös értelmet nyernek a nevekhez kapcsolódó as�szociációk, a szereplőket befolyásoló belső erők és külső tényezők, valamint a rejtetten megjelenő erős szexualitás, amely nemritkán a történetek mozgatórugójává válik. Ahogy ezt a 13. fejezet legeslegelső mondata is kifejezi: „Gábriel Dunka meztelen nőt életében először harminckét éves korában látott. Igaz, törpe volt.” Bécsi Orsolya

29

kommolyan

kommolyan beszélgetés Kornis Mihállyal

Ismerni a titkot Májusban töltötte be a hatvanat, a korral egyre termékenyebb író, idén megjelent könyve, a Nekem az ég – Hazafutás címmel része annak a családi eposznak, amelyet a Napkönyvvel kezdett el. – Miért olyan kitárulkozó az írásaiban?

– Gyerekkorom óta izgat a titok és a tabu fogalma. A legkorábbi időktől azt tapasztalom, hogy amit nem szabad: az őszinteség, a nyitottság és az egyenes beszéd. A legérdekesebbek dolgok azok voltak a szüleim életében, amiket előlem el akartak titkolni. Ezért számomra az élet önmagában véve is roppant izgalmas titok. 1949-ben születtem, ötéves koromban láttam auschwitzi és buchenwaldi koncentrációs táborokban készült fotókat. Megrettentett és örök felismerésként élt bennem tovább, hogy ez az én sorsom is lehetett volna. Amikor írni kezdtem, rájöttem, engem az írásban is az érdekel, amit állítólag nem szabad, nem illik, mások nem mernek témává tenni. A tabu. A mindenki által tudott tűrhetetlen. Úgy gondolom, hogy tisztességesen, sőt hittel – mert hívő ember vagyok – nincs olyan dolog, amiről ne lehetne beszélni, sőt az emberek arra a legszomjasabbak, amiről nem hallanak soha.

írásaim is, ötvenen túl kezdtem a Vigasztalások könyvében és a Lehetőségek könyvében. Írok esszéket, és foglalkozom az irodalom, a történelem, az internet kérdésével. Esszéírói munkásságomban a legismertebb Kádár János utolsó beszéde című könyvem, amelynek tárgyát sokáig eltitkolni kívánt utolsó beszédének elemzése, drámai monológgá való átírása, illetve felesége megnyilatkozásának mélyinterjúból ikermonológgá szerkesztése képezi. Maga az egész történet, a Kádárkorszak, ahogyan Kádár figurája sincs rendesen feldolgozva ma Magyarországon. Az es�szészövegeimnek a társadalom, az evilágiság a problematikája, ebből is a történelmi tabuk kérdése, illetve az Internet, ami ma mindenkinek a kenyere, mégis egy gigantikus kupleráj. – Az Internetben mi a titok?

– Elméletírói tevékenységemben a társadalmi hazugság, a tabukban rejlő hazugság természetére igyekszem az emberek figyelmét felhívni. A Feliratok a fehér égen című esszékötetemben arra tettem kísérletet, hogy ráirá-

nyítsam a figyelmet az internetben rejlő hatalmas lehetőségekre. Amelyekkel nagyon ros�szul él a kapitalizmus pénzre épülő világa: az embereket rosszfajta internethasználásra tanítja. Pedig a neten módunk nyílna nagyon sok értékes információ birtokába jutni, viszonylag rövid idő alatt. De elönti a különböző ócska, értéktelen szemét, az internetjátékoktól kezdve az ismerkedő chateken át a pornóoldalakig. Az emberek kilencven százalékának az energiáját teljesen leköti az ezekkel való foglalatoskodás, holott az internet arra volna jó, hogy általa olyan tudáshoz jussunk, amely elengedhetetlen a boldogulásunkhoz. Az ördög ugyanis most úgy dolgozik, hogy annyira sok lehetőséget tár elénk, amitől sokkal nehezebb ma, a kapitalizmusban kiválasztani azt a száz könyvet, amelyet elemien fontos volna elejétől a végéig ismerni ahhoz, hogy az életben ne vesztesek, hanem nyertesek legyünk, mint annak idején kijátszani a kommunista cenzúrát. – Amint a Kulturpartnak nyilatkozta, az ön számára érvényes világirodalom Camus-

– Mondjon egy ilyen titkot!

– Az életművem három különböző könyvtípusra osztható. Az egyik a szépirodalom, ebben a családtörténetem a téma, csakúgy mint Salinger világában: egy, az irodalom számára megköltött család, az enyémhez hasonló família múltja, jelene és titkai. Ezek a könyveim a Végre élsz, a Napkönyv, az Egy csecsemő emlékiratai és a Nekem az ég – hazafutás, amely most jelent meg. Vannak tanító jellegű 30



vel és Beckettel véget ért. Hogy fér meg ez a kijelentés azzal, hogy az Magyar Író Akadémián fiatal írókat tanít?

– Nem írni tanítom őket, hanem az íráshoz szükséges belső és külső feltételeket beszélem meg velük, és azt tanítom meg nekik, mit jelent a gyakorlatban a szállóige: „A stílus az ember.” Nem szépirodalmat írni, hanem rendszeresen írni tanítom őket, tehát rendszeresen gondolkodni önmagukon és a világon, a kettő összefüggésén. Továbbá játszani tanítom őket a szavakkal. A tehetségesek ettől írni kezdenek, a kevésbé tehetségesek, ám szorgalmasak önmagukra reflektálni: okosodnak. Rájöhetnek, mik akarnak lenni. Ez számomra is nagy kérdés volt, ezért is kezdtem az írói pályámat olyan későn, 23 évesen. Akkor mertem először írni, amikor már befejeztem a Színművészeti Főiskola színházrendező szakát. – Mihez képest volt ez későn?

– Valójában még el is siettem, mert addig azon gondolkoztam, hogy vehetem-e egyáltalán a bátorságot ahhoz, hogy írjak, hiszen mit nem írtak még meg? Már akkoriban is túl sok vers és könyv jelent meg ahhoz képest, hogy milyen kevés az igazán jó köztük. Akkoriban – a politikai cenzúra miatt – fordítottam hátat a színháznak, akkor döntöttem úgy, hogy inkább írok. Akkor jött be a köztudatba a képzőművészetben divatos irányzat, a ready made, a készen talált tárgyak, műalkotások feldolgozása. Azt gondoltam, hogy azok a régi dokumentumok, füzetek, képek, amiket a komódban találtam, átírhatók irodalmi fogyasztásra. Először a csillebérci naplómat írtam át. Hetedikesen kaptam, újra megtaláltam, és megpróbáltam rekonstruálni. Akkor döntöttem úgy, hogy a dokumentumot fogom fikcióvá tenni. Az én írói módszerem a szépirodalomban a non-fiction fictionné való átváltoztatása. 31

kommolyan

kommolyan

Ezt azért tehetem meg, mert így nem hazudok. Az első és második világban feltáruló bestializmus, az emberi gonoszság, rosszaság, az európai kultúra ellentmondásossága, a tény, hogy vannak a szentbeszédek, a nemes elvek, a gyakorlatban pedig a legkegyetlenebb, állatias gyűlölködés és erőszak jellemzi a világot, felveti a kérdést, hogy így talán nincs is értelme a művészetnek. Legalábbis nem abban a hagyományos formában, ahogyan az Thomas Mann vagy Albert Camus számára még lehetséges volt. De nekem, aki már egy diktatúrába születtem bele, és az anyatejjel szívtam magamba, hogy az iskolában máshogy kell beszélni, mint odahaza, a hazugság nyelve az egész társadalomban általános. Akkor pedig olyasmit kell ír-

nom, amiben nincs hazugság. Ami megtörtént, az megtörtént: ha voltam a csillebérci táborban, akkor voltam, és ha megszöktem, megszöktem. Ha az igazságnak megfelelően tudom ábrázolni, akkor nincsenek rossz érzéseim. Tabut is hágtam, amikor megszöktem egy jutalomkirándulásról. Arról írtam, hogyan vált a jutalomhelyzet büntetéssé. Aztán megírtam az Apa győz című novellámat. Apám ebben a novellában elmeséli a saját halálát és azt, hogy milyen ügyesen intézte el a temetését, miközben mi nyaraltunk. Ez egyébként a valóságban nem volt így, csak annyi az igaz, hogy én nem voltam ott, mikor meghalt. Apám a füredi szanatóriumban volt, anyukámat kísérte ki az állomásra, integetett neki, épp hogy kifutott a vonat, apukámnak egy viccet meséltek, ő nagyot nevetett és meghalt. Én már a telefonnal vártam anyukámat, hogy a papa meghalt. Olyan furcsa érzés volt: úgy ment el, hogy egyik pillanatban még itt volt, aztán már nem. Három év kellett ahhoz, hogy reflektáljak a halálára, hogy fel tudjam dolgozni. Ez lett az Apa győz. – Hogy fogadták ezt az írást?

– Nagyon sikeres volt, és azonnal behelyezett engem a fiatal írók jelentősebbjei közé. Weöres Sándor üzent, hogy mennyire tetszik neki, és hogy a nyelvi ereje olyan, amilyet nemigen olvasott mostanában. Rá is kérdezett, hogy honnan ismerek olyan kifejezéseket, mint például amit apám mondogatott, hogy „micsoda falu Bécs”.

– A csecsemő emlékirataiban és a Nekem az égben is megmutatkozik, milyen közel érzi magához a gyermeki létet. Miért nem született saját gyereke?

– Házasságunk legelején kiderült, hogy nekem és a felségemnek nem lehet gyerekünk. Én úgy döntöttem, hogy hű maradok hozzá, de hosszú ideig nagyon hiányzott a gyerek.

32

Ha lenne, most a 18-20. évében járna, és lassan marha nagy szüksége lenne arra, hogy én mondjak neki valamit. Karinthy írta, hogy „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”. Nem mondhatom el a fiamnak, hát legyen mindenki a fiam. Nálam minden az írás körül forog, hogy rájöjjek, mi az életem értelme. Mi a jelentősége, annak a furcsaságnak, hogy én élek, miért nem öltek meg 44-ben vagy 45-ben, miért 49-ben születtem? Egy olyan családból származom, amelynek én vagyok az utolsó képviselője, mind anyai, mind apai ágon. Ha én meghalok, akkor két család el fog tűnni a létezés térképéről. És az élet még azzal is szembesített, hogy néhány gyermekemet önszántamból, küret révén adtam át a nemlétnek – ami akkor nem okozott problémát, csak évekkel, évtizedekkel később. Ezek a döntések később kezdik gyötörni az ember lelkét. Aztán az írás révén, a Vigasztalások és a Lehetőségek könyvével elkezdtem törleszteni, szellemben megszülni a gyermekemet. Ha nem is tudom az előző vétkeket semmissé tenni, megpróbálok adni olyasmit, amit akkor adtam volna, ha megszületnek a gyermekeim. Más oldalról írói problémám, hogy lehetséges-e művészet egy olyan világban, amely tagadja a művészetet, minden eszményt, ideát. Mindent, ami nem a pénzről, a matériáról szól. Akkor mi értelme van az írói és szóbeli képességeimnek? – Hogy tud így tanító könyvet írni?

– Úgy, hogy valakihez beszélek, nem általánosságban mondok bölcsességeket. Elképzelem a személyt, akinek segíthetek. Szakmai kérdések vezettek rá arra, hogy az etikai adósságaimat törlesszem. Megpróbálom az olvasónak megfogalmazni az eddig gyűjtött élettapasztalataimat, és olyan szemlélettel átadni, mintha maga az olvasó lenne a gyerekem. Ehhez Márai Sándor Füveskönyvéből

merítettem az ötletet. Ő is tegezi az olvasóit. Az írónál nagyon fontos az elbeszélő pozíció, az írói én.

– Mért gondolja, hogy az élete különbözik másokétól?

– Minden ember életének kell lenni valamilyen sajátosságának, ami senki másra nem jellemző. Az én specialitásom az, hogy mióta az eszemet tudom, három kérdés foglalkoztat: Ki vagyok én? Hol vagyok? Mi történik körülöttem? Az egyik első emlékem, hogy felébredek egy asztalon, és azon gondolkodom, hány óra lehet; délelőtt van, vagy délután; hogy kerültem ide; kik is a szüleim. Ez azóta is bennem maradt. Elszórakoztatom magam azzal, hogy próbálom kitalálni, mi van velem. Azért foglalkozom ezzel, mert ez az én sorsom, ez az én speciális megkülönböztető jegyem. Nagyon érdekel az, hogy miért vagyok. Karinthy írja az Előszó című versében, hogy érzem, hogy jó hírt hozok, és el kéne mondanom. Valami ilyesmit érzek én is. Érzem, hogy valamiért születtem, valami dolgom lenne, és ezt keresem. – Az írásai által ez egyre inkább kiderül?

– Nem, ez mindig ugyanolyan titokzatos, nagy kérdés marad, de a hétköznapokban én megnyugszom attól, hogy ezzel foglalatoskodom. Az ember dolgozik rajta, de nem tudja a végeredményt. Ahogy egyre idősebb leszek, érzem, hogy ez nem volt hülyeség. Talán éppen az az értelme az életemnek, hogy ezen gondolkodjam. Az élet egy nagy lehetőség. Az én életművem – azok szerint, akik foglalkoznak vele – az élet szeretetét óhajtja kifejezni. Az élet szeretetének vallásos jellegű felismerése, hogy „hú, micsoda lehetőség, hogy élhetek”. Ez az én írói üzenetem – akár drámában, akár esszében, akár szépirodalomban, akár a tanító jellegű munkáimban. Virág Zsófia

33

házon belül Ami tetszik a világból – mutasd meg másoknak is!

Ami nem tetszik – változtasd meg! Amióta a BKF egyesült a Hellerrel, több változás is végbement. Ezek számunkra szinte láthatatlanok. Itt van például az, hogy sokan már a Kommunikációs és Művészeti Karra járunk, még ha nem is tudunk róla. Ezzel egy időben alakult meg a Művészeti Intézet, amelynek vezetését Kepes András vállalta. De mi újat hoz ez valójában az iskola életébe? Jövő szeptembertől négy új alapképzés indul, amelyek kialakításában hosszú évek tapasztalatai segítettek. Az érettségi előtt állók olyan új szakokra jelentkezhetnek, mint a Mozgóképkultúra, a Fotográfia, a Média design és a Tervezőgrafika. Az új szakok művészeti jellegűek, ám az oktatók személyének köszönhetően egyfajta közvetlen, mester–tanítvány légkörben professzionális szintű képzést nyújtanak. A nyitottság és nagyfokú szabadság eddig is jelen volt a főiskolán. Mostantól azonban az álló- és mozgóképművészek is érdeklődésüknek megfelelő képzésben részesülhetnek. Lássuk, hogy az egyes szakokon mire számíthatnak a jelentkezők! Mozgóképkultúra és Médiaismeret A filmek és mozgóképek mindenhol fellelhetők az életünkben. Kepes András dékán és szakvezető szerint az ide jelentkezők feladata lesz a jövőben kitalálni és megvalósítani mindazt, amit a jövő film- és mozgóképnézői látni fognak. Fotográfia Göbölyös Luca szakvezető célja, hogy a kikerülő diákok ne csak technikailag tökéletes képeket alkossanak, hanem az analitikus gondolkodást is elsajátítsák. Legyenek képe-

sek arra, hogy a képeken keresztül fejezzék ki gondolataikat. Ha megnézzük a nyomtatott és online médiumokat, azt látjuk, hogy a képek lassan teljesen elnyomják a szöveget. Így egyre nagyobb szükség van profi, ugyanakkor önállóan gondolkodó fényképészekre. Média design Mondták már neked, hogy a számítógép és a művészet távol áll egymástól? Ne hagyd, hogy ez elvegye a kedvedet! Az új technológiák bevonása új lehetőségeket teremt a média világában. Pásztor Erika szakvezető szerint újdonságértéke miatt számtalan olyan lehetőség rejlik a hálózati kommunikáció, a Flash, a 3D és a többi informatikai innovációban, amelynek felfedezése a ma és a holnap hallgatóira vár. Tervezőgrafika Oláh György szakvezető szerint a kreativitás és tudás konvertálható. A média világa tele van grafikákkal és rajzokkal. Betűkészletet vagy alnyomatot cserélnél kedvenc magazinodban? Tanulj nálunk, légy a legjobb, és formáld ízlésed szerint a média képi világát! A BKF fennállása óta fejlődik, halad előre. Sikeresen lépést tart a korral és a szakmával. Tarts hát velünk te is! Tréber Tibor

35

ünnepek

nálunk Személyes tapasztalatok a tréningekről

Két nap összezárva A tréning több, mint potya kreditek és unalmas órák idegenekkel. Valójában sokéves tapasztalatokon alapuló, precízen összeállított tanmenettel rendelkező, tömény gyakorlás. Első hallásra keménynek tűnik, de valóban ez az, ami nekünk kell. A tréning arra jó, hogy gyakoroljunk és visszajelzéseket kapjunk. Meglepő, de úgy érzem: a rengeteg gyakorlati óránk ellenére sokunkból hiányzik a tapasztalat. A nagycsoportokban tartott, nyolcvanperces órákon nem mindig adnak személyre szabott visszajelzést képességeinkről. Sajnos általában igényünk sincs a kritikára. Legtöbbször ugyanis már a tréning legelején felmerül a kérés: ne legyen kamera. Pedig hasznos is tud lenni. Én például a tréninges videofelvételek miatt szoktam le a körömrágásról. Azóta tollat kattintgatok. A főiskolánk abból a szempontból nagyon jó, hogy nagy hangsúlyt fektet a gyakorlati oktatásra. Ellenben nem vagyunk rákényszerítve a gyors döntéshozatalra. A tréningek arra is szolgálnak, hogy feszített munkatempóban próbáljuk ki magunkat. A két nap során kénytelenek vagyunk órák alatt prezentációkat készíteni vagy sajtótájékoztatókra felkészülni. 36

A másik dolog, amelyben a tréningek segítségével fejlődni tudtam, a prezentáció. Előadásokon egyáltalán nem, gyakorlatokon pedig csak ritkán van lehetőség szereplésre. A tréningeken azonban kénytelenek vagyunk előadni. Az első alkalmak rettentően zavarba ejtőek. Mégis meg lehet, és meg is kell szokni. Bármilyen meglepően hangozzék is, de a tréningek segítenek oldani a lámpalázat. Van azonban egy hiba a gépezetben. Az iskola által szervezett tréningek két napja egyszerre sok és kevés. A kijelölt órák számában nagyon sok. Általában kilencórás tréninggel fenyegetnek minket. Bár általában nincsenek végig megtartva, mégis napi hét-nyolc órát töltünk ezeken a foglalkozásokon. Abban a tekintetben kevés ez az idő, hogy két napba kell belesűríteni mindent. Nagyon kevés az olyan tréning, amelyen végigérnénk a kijelölt anyagon. Igaz, még így is jut idő a valódi és sze-

mélyre szabott készségfejlesztésre. Véleményem szerint több napra, az egyes napokon pedig kevesebb órára lenne szükség. De örüljünk ennek a lehetőségnek is! Mindent összevetve úgy gondolom, hogy a tréning jó dolog. Nekem legalábbis sokat segítettek, még ha nem is azokban a tárgykörökben, amelyek a céljaik közt szerepeltek. Ajánlom mindenkinek, hogy próbáljon meg bekerülni ezekre a kétnapos fejtágítókra, még ha nincsenek is a kötelező tárgyai között. Hiszen a lehetőség kvázi ingyenes, a társaság általában jó. A tapasztalat pedig felbecsülhetetlen. Tréber Tibor

Kiskarácsony, avagy Jingle Bells?

Kis karácsonyi útravaló Karácsonykor sok mindenre gondol az ember. Ös�szegzi az évet, átgondolja a jövőt, és persze gondol szeretteire, családjára, barátaira. Legalábbis egy ideje még így volt. Manapság azonban a karácsony is lassan elveszti a fényét, de hát ez a 21. század… Imádom a karácsonyt. A levegőben terjengő fahéj és szegfűszeg édes illata megbolondítja az embereket, akik ettől sokkal kedvesebbek lesznek. Mindenhol tömeg, nagybevásárlás, karácsonyi készülődés. De hová tűnt az igazi karácsony? Régen – és faluhelyen még ma is – teljesen másként zajlott az ünnepvárás. A lényege az volt, hogy az emberek együtt időztek családjukkal és barátaikkal, apró ajándékokkal lepték meg egymást, és az egész ünnep a szeretet körül forgott. Nem volt műfenyő meg műanyaggömbök, sőt elektromos világítás sem, mégis szerették ezt az ünnepet. Ismerőseim, akik falun élnek, máig kifogásolják ezt a modern és elhamarkodott karácsonyt, a novemberi díszeket, az advent hiányát, mert szerintük ez elrontja az egész karácsony hangulatát. Nem mindig értek velük egyet, mert felőlem akár egész évben is lehetne karácsony, de valami mégis lehet

a dologban. Ha más nem, akkor az, hogy karácsonykor ők sokkal szebben, meghittebben ünnepelnek. Meglátogatják családtagjaikat és az egész rokonságot, hogy együtt éljék meg a csodát. Manapság, főleg a nagyvárosokban, ennek már nincs hagyománya, erre a nagyvárosi emberek nem képesek. Sietnek, megveszik a legdrágább ajándékokat, és már rohannak is tovább. A gyerek megkapja a legújabb játékot, csak hogy csöndben maradjon, és már mennek is valahova messzire karácsonyozni, hogy panaszkodhassanak egy sort a stresszes életről, és hogy véletlenül se fussanak össze valamelyik rokonnal. Lehangoltak, és ha kedvesebbek is az átlagosnál, még mindig nem értik, mi az a karácsony. Nincs család meg barátok, csak a belső én, ami ugyebár mindennél fontosabb. Persze csodálatosan néznek ki az utcák és az egész amerikai csillogás: mindenhol díszek lógnak,

karácsonyi számokat dudál az összes áruház, de ez mégsem az igazi. A nagyvárosokban nincs varázs, nincs csoda. Nincs idő a fahéjra és a szegfűszegre, mert a nagyvárosi emberek félnek, hogy lemaradnak. Lemaradnak, ez igaz. De a karácsonyról maradnak le, nem másról. Valahol mélyen magunkba kellene szállnunk, és átértékelnünk, mi is az, ami igazán fontos számunkra. A külső, vagy a belső csillogás? Nem mindegy. Makó Szabolcs

37

ünnepek Karácsony története

Ki hozza az ajándékot? Már novemberben mindenhol csillogó kirakat, díszkivilágítás és forralt bor illat keríi hatalmába a várost. Pedig még nyoma sincs a Karácsonynak. Ami egyébként nem olyan egyszerű ünnep, mint amilyennek hisszük. Most akkor a Mikulás vagy a Jézuska hozza az ajándékot? Kezdjük először is a Télapóval, akit ne tévesszünk össze a lappföldi Mikulással! Hiszen a Mikulás Szent Miklós püspök, aki a legenda szerint névnapján titokban kisebb ajándékokkal, adományokkal lepte meg a szegényeket. Amíg élt, minden év december 6-án megajándékozta a rászorulókat. Egy idő után az emberek úgy gondolták hogy a „Tél Apó”jött el hozzájuk. 52 évig volt Myra püspöke, mielőtt (valószínűleg 343 környékén) december 5-én örök álomba szenderült. December 6-át, Miklós napját sok helyen temetése emléknapjaként is számon tartják. Elég sok hasonlóságot mutatott a mai modern télapóval, a ruhája ugyan olyan volt, csak a kabátja volt hosszabb, illetve kezében mindig volt egy pásztorbot. A szán meg a rénszarvasok, krampuszok ,csak később jöttek divatba. Innen már egyenes út vezetett a minden házba ellátogató „nagyszakállú Télapó” jó38

ságos nagypapa-figurájáig. A XIV. században, amikor Szent Miklós tisztelete Németországban is kezdett hagyománnyá válni, a kolostori iskolákban újfajta „szórakozás” terjedt el. December 6-án - a mai diákigazgató-választásokhoz hasonlóan - egy napra fordult a kocka, s a diákok közül egy fiút püspökké választottak. Az ifjú püspöknek latin vagy német nyelven kellett versekbe szedett prédikációt

tartania a kolostor lakói számára, majd „körmenetet” tartani, azaz házról házra járva áldást osztani. A gyerekpüspököt szentek, angyalok, ördögök, királyok kísérték. Valószínűleg innen ered a segítőivel mindenhova eljutó, ajándékosztó Mikulás szokása. A gyerekpüspök pedig lassanként jóságos aggastyánná vénült, míg - 1847-ben, Moritz von Schwind (1804-1871) német festő képzelete nyomán elnyerte végső, hosszú, fehér szakállas, piros ruhás, csuklyás, köpenyes, testes formáját. A közös gyökerekből aztán minden nép kialakította a maga szokásait. A skandináv országokban – érthető módon

– régebbre nyúlnak vissza a Mikulás-hagyományok. A finn Joulupukki, az „igazi Mikulás” egy kis faluban lakik, Lappföldön, de a finn gyerekek már december elejétől találkozhatnak vele Helsinkiben, ahogy rénszarvasok vontatta szánján járja az utcákat. Nisse, a norvég Mikulás krampuszok helyett manócskákkal vette körül magát, s nem bújik az éj leple alá ajándékaival, hanem a gyerekek tányérjaira vagy a karácsonyfa alá készíti azokat. Amolyan csendes, magának való kobold ő, aki csak karácsony éjjelén bújik elő otthonából. Az amerikai Father Christmas és az angol Santa Claus valódi száguldó Mikulás; mindenhol ott van, bemászik a kéményen, s karácsonykor ő hozza a meglepetéseket a kandallópárkányra akasztott zoknikba. Kedvenc rénszarvasa Rudolf, aki nélkül soha nem indulna óriási körútjára. Az orosz Gyed Maróz (Télapó) újévkor érkezik, Hópelyhecske kíséretében. Kucsmás, vándorbotos, hosszú kabátos, még hosszabb szakállas öregúr, aki zsákban hozza ajándékait. Orosz szánon (trojkán) közlekedik, és lényegesen soványabb európai társainál. Hihetetlen népszerűsége ellenére,vagy talán épp ennek okán,a reformáció ide

jén a protestáns országok száműzték hagyományaikból a Mikulást. Luther kísérletet tett a gyermekeket megajándékozó, Heiligen Christ alakjával helyettesíteni őt . A nép aztán ebből a figurából teremtette meg a jászolbeli kisded fehérbe öltöztetett megfelelőjét, vagyis a Jézuskát. Ő azonban nem vitt ajándékot, csak az angyalok hadát vezette. Rövid időn belül, meglepő fordulatként, ez a Jézuska lesz a déli, katolikus országrészeken az ajándékhozó Mikulás kiszorítója, míg a protestáns területeken visszatér a „tiltott Mikulás”, ezentúl „Télapó” álnéven. Érdekes, hogy nálunk a

rendszerváltás előtt hivatalosan csak a Télapó hozhatta az ajándékot, mivel a rendszer elnyomta az egyházakat, és mindent a kommunista trend szerint zajlott még karácsonykor is. Persze akkor is a Jézuska volt a nyerő, de ez nem verték nagydobra. Soha nem tudták megtörni a hagyományát. Viszont aki az igazit szeretné,a finn Mikulás lakhelye 1985-től rendszeresen látogatható; Napapiirit Mikulásfaluvá nevezték ki. Papp Peti

Napapiiri FIN-96930 +358-16-362255 (tel) +358-16-362007 (fax) [email protected]

39

ünnepek

ünnepek

leárazások mindenhol

Karácsonyi őrület Karácsony. A fogalmat mindenki ismeri. De ha azt mondom, ajándék, akkor már mindenkinek más jut az eszébe. Az emberek 80 százaléka elkezdi sorolni, miket vesz majd szeretteinek: nyakkendőt apunak, helyes kis karórát a páromnak, mintás tálat a nagyinak stb. Na igen, ők azok, akikkel mostanság bármelyik bevásárlóközpontban összefuthatunk, ugyanis időt, pénzt és lelkierőt nem kímélve eszementen vásárolnak. Egyik boltból mennek a másikba, kutatva a megfelelő ajándék után. Emellett ott az a maradék 20 százalék, aki viszont tudja, hogy az ajándék szívből jön, nem kényszerből. Az üzlettulajdonosok mégis megkísértik őket, hiszen hétről hétre jelentősebb akciókkal csábítják boltjaikba a vevőket. Többeknek a hitel sem akadály. Vannak, akik egyedül indulnak neki a plázák dzsungelének, vannak,

akik barátnő vagy barát segítségét kérik, és vannak azok, akik családdal mennek felderíteni a már-már hívogató kirakatokat. Tapasztalatból mondom, hogy a karácsony előtti időszakban mintha kifordulnának magukból az emberek. Talán több stressz éri őket? Vagy talán idegesek az ünnepek miatt? Netán a bőség zavara teszi? Túl sokan vannak az üzletekben? Igen, ez mind együtt okozza

a karácsonyi őrületet, amely mostanában úrrá lett környezetünkön. Kedves olvasók, ha mégis a bátrabbak közé tartoztok, és elmentek vásárolni ezekben a „nehéz” időkben, íme néhány túléléshez szükséges tanács: Vigyünk magunkkal valami nagyobb tárgyat (táska, kabát, ernyő stb.), hogy az utolsó darabot megrohamozó potenciális „ellenfelet” szó szerint is háttérbe szoríthassuk kicsit. Mindenképp szükség lesz a jó beszélőkénkre, hogy ha alkudozásra kerül sor, kön�nyedén ki tudjuk dumálni magunkat, így megszerezve a hőn áhított sapkát, pulcsit stb. Hívjuk el egy barátunkat! Ki tudja, mire lehet jó. Előny, ha valakinek ismeretsége van néhány üzletben! Érdemes pár nappal előtte lábra erősíteni egy edzőteremben, hogy bírjuk a rohanást (higgyétek el, megéri!) Kényelmes cipőt vegyünk fel, így gyorsabbak leszünk a többi vásárlónál, és a lábunk sem fog fájni! Akit nem sikerült elrettenteni, annak edzőcipőt fel, és indulás! De azért a karácsonyi rohanásban se felejtsünk el embernek lenni, és figyeljünk másokra. Hiszen mégis csak karácsony van! Tóth Orsolya

40

mi magunk

Kimondatlan gondolatok Amikor reggel az utcára lépünk, onnantól kezdve elindul a napunk. Reggel még mindenki álmos, az emberek csöndesen ballagnak, ki-ki megy a dolgára. Képzeljük el, hogy egy végeláthatatlan gondolkodási folyamat veszi ilyenkor kezdetét a fejekben. Az emberek legtöbbször magányosan utaznak a metrón, villamoson, buszon stb. Munkába vagy suliba menet és éppen útitárs hiányában reggelente saját gondolataikban merülnek el. Vegyük példának a fiatalokat. Ők a ház előtt bekapcsolják a zenelejátszójukat, és amíg a célig el nem érnek, a külvilágot kizárva végig saját gondolataikkal és a zenével foglalkoznak. Az idősek legtöbbször inkább hangosan merülnek el gondolataikban, azokat a szimpatikus utastársakkal megosztva, persze vigyázva arra, hogy az illető nagy valószínűséggel meg is hallgassa őket. A középkorúak bizony nagy fejtörést okoznak. Hiszen ez az a korosztály, amelynek nehéz kiszámítani gondolatmenetét. Ha nagy átlagban nézzük vagy a munkával, vagy pedig a szerelmi vagy a családi élet dolgaival foglalkozhatnak. De persze előfordulhat, hogy semmire sem gondolván csak pihenni igyekeznek a nehéznek ígér

kező nap előtt. Mindenkinek vannak problémái…. A diáklány épp reménytelenül szerelmes, és a kiszemeltjén elmélkedve ül a metrón, hos�szasan maga elé bámulva. Az idős hölgy, aki pont előtte áll, mérges a lányra, mert az nem veszi észre, hogy neki szüksége lenne a helyre, ezért hangosan szitkozódik. Az üzletember, aki késésben van, folyton folyvást csak az óráját nézi. Az anyuka gyermekét kíséri iskolába, de utána rohannia kell napi teendői után, hiszen ma még rengeteg dolga lesz. Mindenkinek vannak érzelmei… A tömött metrót megelégelő nagydarab, tetovált bőrdzsekis mérgében mindenkit elkezd lökdösni. A szerelmes pár szinte elvész egymás szemében. Az idős úr pedig kedvesen megmosolyogja a fiatalok önfeledtségét. Mindenkinek van véleménye…. A csinos hölgy után fütyülő munkásoknak. A dolgozó nőnek, aki lekési a buszát. Az árusnak, aki aznap az eső miatt nem nyit-

hat ki. Az ellenőrnek, akinek nem mutatják meg a jegyet. Mindez egyetlen reggel alatt játszódik le, és az a fura benne, hogy mégsem tud róla – szinte – senki. Gyakran azt hinnénk, hogy reggel az embereknek nincs kedvük kommunikálni, pedig ha tudnánk egymásról, hogy mennyi kimondatlan szót rejtegetnek magukban… Talán egyszer eljön az az idő is, amikor könnyebben megnyílunk egymás előtt. Tóth Orsolya

41

jótett helyében

jótett helyében

„Ben, nem indul a bejátszás, beszélj!”

Interjú Istenes Bencével A Viva Tv legfiatalabb VJ-je, Ben terveiről és ambícióiról mesélt. Ilyenekből van neki bőven, és kész is ezeket megosztani veletek. – Nemrég Havas Henrikkel készítettél interjút, aki elismert név a szakmában. Tartottál tőle?

– Először kicsit megijedtem, mert nekem aznap szóltak, és így nem volt időm felkészülni. Azonnal felhívtam apukámat, Istenes László műsorvezetőt, hogy kikérjem a véleményét. Ő azt mondta, akkor lesz jó ez az interjú, ha igenis megmondom a véleményem, amikor nem értek egyet valamivel. Eltökéltem magamban, hogy ehhez tartom magam, és szerintem sikerült is. Persze izgultam, de nem volt vészes.

– Mi volt a beszélgetés apropója?

– Azt nyilatkozta a Tanár úr, hogy férfiatlan dolog volt Bochkoréktól, hogy elsírták magukat élő adásban a Sláger Rádió megszűnése miatt, illetve hogy Balázsék műsorát szenvedés volt hallgatni. Na, ezekkel én abszolút nem értettem egyet, és ezt meg is mondtam neki, ami jó érzéssel töltött el. Ráadásul utána azt mondta nekem: „Meg kell mondjam, maga nagyon ügyes!”

– Ez aztán az elismerés! Egyébként édesapád men�nyire kritikus veled?

– Nagyon. Önmagában dicséretet még nem is kaptam tőle. Megmondja, ha valami jó, de mindig talál negatívumokat is. Viszont tudom, hogy nem rosszindulatból mondja, ezért elfogadom. Próbálok javítani a hibáimon.

– Mit teszel ennek érdekében?

– Járok beszédtanárhoz, visszanézem az adásokat, a szerkesztőkkel és a főnökeimmel pedig kielemezzük. Nagyon kemény munka zajlik a háttérben, és tudom, hogy sokat kell még fejlődnöm. Komolyan dolgozom azon, hogy egyszer majd az egyik legjobb műsorvezető lehessek.

– Nagyon zsúfoltak a mindennapjaid?

– Főiskolás vagyok, és lassan kezdődik a vizsgaidőszak. Emellett beszéd-, énekés gitártanárhoz járok, és vezetem a műsorokat. Szeretnék sokrétű lenni. – Az énekléssel mi a helyzet?

– Mindig szerettem énekelni. Most nyáron pedig Coziékkal, a Cozombolis együttessel koncerteztem, ami hihetetlen élmény volt. De elsősorban mégis műsor42

vezető szeretnék lenni. Mostanában elkezdtem hobbiból zenéléssel foglalkozni, sőt írtam is egy számot, és készül még több is.

– Ez tényleg újdonság. Milyen dalokra számítsunk?

– Nagyon vidámakra, lazákra, ironikusakra. Kön�nyű, egyszerű, nem hagyományos témákat szeretnék feldolgozni. Olyasmit, ami tiszta dili: laza, fiatalos, és amiről senki sem énekel. Azt szeretném, hogy aki meghallgatja, jobb legyen tőle a kedve. – Talán még a végén még nagy sikered lesz ezzel, és énekes leszel!

– Nem hiszem. Egyébként nemrég megkerestek egy zenei produkcióval, amivel pillanatokon belül hihetetlen népszerűségre tehettem volna szert, de visszautasítottam. – Miért?

– Mert ez már elnyomta volna a műsorvezetést. Még fiatal vagyok, és nekem most ez a legfontosabb, ebben akarok igazán jó lenni. – Tíz évig éltél Németországban, miért jöttél mégis haza?

– Talán azért, mert amikor a szüneteket itthon töltöttem, láttam, ahogy apukám dolgozik, és megtetszett a média világa. Szerettem volna én is bekerülni, de tudtam, hogy ezt kint nem fog menni.

– A VIVA-hoz eredetileg szerkesztő-gyakornoknak jelentkeztél, de végül képernyőre tettek. Melyik a kedvenc műsorod?

– Szeretem mindet, de az élő műsorokhoz semmi sem hasonlítható. Mert az Interaktívban igenis elkésik a vendég. Itt nem vágják ki a bakikat, improvizálni kell, ezért sokkal izgalmasabb. Vagy amikor azt mondják: „Figyelj, Ben, nem indul a bejátszás, beszélj!” – és olyankor csak mondom és mondom. Persze sokszor előfordul, hogy hülyeségeket, de épp ettől jó az egész. Mondjuk, a Megállót is nagyon szeretem, mert járjuk az országot, és kontaktusba kerülünk

a nézőinkkel.

– A VIVA Teleton néven adománygyűjtő akciót indított a daganatos gyermekeket ápoló Tűzoltó utcai gyermekklinika javára. Ti is voltatok bent a gyerekeknél. Rád hogy hatott ez a találkozás?

– Nagyon megható volt, sok mindent átértékel ilyenkor az ember. Pedig a gyerekek nem is fogják fel olyan tragikusan a helyzetüket, mint mi. Nekik ez a normális, hiszen benne élnek. Nagyon vidámak, hihetetlenül örülnek nekünk. Ilyenkor jövünk rá, hogy nem is azok az igazi problémák, amiket mi annak tartunk. Birta Brigitta

43

örökmozgó

jótett helyében Húsz gyermek Karácsonyát tettük szebbé

Egy cipősdoboznyi szeretet „Van egy cipősdobozod?” Gyakran találkozhattak ilyen és ehhez hasonló plakátokkal a BKF hallgatói decemberben. A Nagy Lajos király útján és a Rózsa utcában is napokon keresztül vártuk azokat, akik elhozták nekünk megunt vagy már nem használt tárgyaikat. Mindezt azért, hogy örömet szerezhessenek a rászoruló gyermekeknek. Miről szól pontosan az akció? A gyermekkori meg-

unt, használt, ugyanakkor jó állapotban lévő tárgyaikat ajándékozhatták el azok, akik szerettek volna segíteni egy- egy fiatalon. Ez lehetett könyv, tisztálkodószer, toll, füzet, de akár plüssfigura is. Az apróságokat cipősdobozba kellett csomagolni és megjelölni, hogy milyen korú és milyen nemű gyermeknek szánjuk.

Honnan ered ez a kezdeményezés? Nem sokan tud-

ják, hogy évekkel ezelőtt az

Amerikai Egyesült Államok akkori elnöke, Bill Clinton és felesége futárral küldték el Magyarországra személyes cipősdoboz ajándékaikat. Innen ered a hagyomány, amelyhez évek óta egyre többen csatlakoznak. Nem csak külföldön élők, hanem számos magyar is leadja évről évre a dobozait a gyűjtőpontokon.

Hova kerültek a dobozok? A cipősdobozokat a

Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola nevében a DUE Médiahálózat irodájá-

Elmélkedés azokról, akik a veszélynek élnek

Az éltető adrenalin ban adtuk le, akik eljutatták a legközelebbi gyűjtőpontra. Az ajándékokat olyan rászoruló gyermekek kapták meg, akik az év többi napján nélkülöznek, intézetben élnek, sok testvérük van, vagy árván maradtak. A DUE- val együtt összesen 48 csomag gyűlt össze. Mi közünk van ehhez? Főiskolások vagyunk, akik valószínűleg már nem lapozgatnak otthon mesekönyvet, de egy toll vásárlása sem olyan megerőltető dolog. Egy gyermekkori játék van egy néhány forintos füzet hihetetlenül nagy örömet tud okozni a nehéz körülmények között élőknek. Egy kisfiú talán éppen most próbálja fel azt a sálat, amit én raktam a dobozba. Árgyellán Edina

44

„Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság… a küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, vagy meghalva élni. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet.”  (Hamvas Béla) Amikor rákeresünk arra a szókapcsolatra, hogy „veszélynek élve” többek között ezt a Hamvas Béla-idézetet dobja elénk az éter. Elolvasva rájön az ember, hogy pontosan ezt kereste, ezeket a gondolatokat, ezekkel a szavakkal! Természetesen az idézet a 21. században kicsit más értelmet nyer, hiszen már nem kell megküzdenünk a szabadságunkért, legalábbis egyelőre nem. Ma már sokkal inkább a mindennapi mókuskerék ipari szivattyújának erejétől szeretnénk elmenekülni, megszabadulni a gondoktól, ha

csak kis időre is megnyomni a pause gombot életünk lejátszóján, és Élni! Az adrenalin ezerrel tombol, heves a légzés, a szíved leginkább előreugrana és elmenekülne, aztán Bumm! Leugrasz; beindítod a motort; nekifeszülsz a légáramlatnak, a hullámoknak, a rámpának stb. Elkezdődik egy kaland – mindegy, milyen hos�szú, de arra az időre biztosan kiléphetsz túlterhelt életedből, és természeti lénnyé válhatsz, mely állapotot a hétköznapokban ritkán érheted el. Az extrém sportok által előidé-

zett mesterséges veszélyhelyzetek a szakértők szerint a teljes kikapcsolás zálogai: biztosítják a civilizációs ártalmaktól, a lelki problémáktól való átmeneti megszabadulást. Nem véletlen tehát, hogy sokan állítják: vészhelyzetben élnek igazán. Akkor érzik magukat embernek, ha kockáztatják az egészségüket, vagy rosszabb esetben akár az életüket is. Ez az egészen meghökkentő paradoxon számos kérdést vet fel: miért kell ahhoz halál közeli élménybe kerülni valakinek, hogy pontosan az ellenkezőjét érezze? Veszély és élet furcsa párt alkotnak, az extrém sportolók számára mégis ezek a legütősebb endorfinkoktélok hozzávalói. Lehetséges, hogy nem is elébe mennek valaminek, hanem menekülnek valamitől? Talán az a pár perces adrenalin okozta kábulat kelti a megmenekülés csodás érzését, amelyet – ha nem vagyunk például körözött bűnözők – ritkán érezhetünk. Ők viszont erre találták ki a saját kis szökés-játékukat: előidéznek egy mesterséges veszélyhelyzetet, utána pedig megnyugodva dőlhetnek hátra: „ezt megúszták”. És milyen jó is megúszni valamit. Veszély, vagy élet? Az ő válaszuk: veszély és élet! A szó szoros értelmében. Susztrik Ófi

45

www.klIMaklub.hu Olajos Péter képviselő

iroda cím: budapest, 1027 bem rkp. 51.

óraadója, tudományos munkatársa, fizikus

Posta cím: H-1526 budapest, Pf.32.

Fejlődési Tanács tiszteletbeli elnöke

Dr. Bozó László országos Meteorológiai elnöke

Dr. Hetesi Zsolt elTe TTk Csillagászati Tanszék

budapesti Műszaki egyetem tanára Dr. Katona Béla a Magyar országgyűlés

Dr. Szili Katalin a nemzeti Fenntartható

Dr. Szlávik János MTa doktora,

a rendezvény Fővédnöke

egyetem tanszékvezetője

[email protected]

Diana Ürge-Vorsatz klímakutató, a közép-európai érdekében.

Dr. Zágoni Miklós fizikus

Dr. Fodor Gábor a Magyar országgyűlés képviselője és a fenntartható fejlődés előmozdítása

a nyiTóbeSzédeT TarTja

tudományos és oktatási rektorhelyettese között a környezettudatos gondolkodás

Fax: +36 1 274 57 34

a www.klimaklub.hu oldalon Dr. Kerekes Sándor a budapesti Corvinus egyetem a politikai élet magas rangú képviselői

Szolgálat elnöke

jelentkezés és további információ Herczog Edit európai Parlamenti képviselő a tudomány, a gazdaság valamint

Tel: +36 1 336 27 80

20.000 Ft+Áfa, Szabó Imre környezetvédelmi és vízügyi miniszter közös párbeszéd előmozdítása

eléRhetőségek

Részvételi díj

46

TovÁbbi előadók

1. http://archiv1988-2005.mti.hu/docview.faces 2. http://www.mti.hu/cikk/399948/

Horváth Viktória

politikát és cselekvést a fenntartható fejlődésért.

jelezte, hogy már a felmérés első napjaiban igen magas számban érkeztek vis�sza kitöltött kérdőívek. Adalékként fontos megemlíteni, hogy a BKF-en korábban soha sem zajlott ilyen mértékű „globális” felmérés, amely – az addig beérkezett kérdőívek alapján valószínűsíthetően – ennyi hallgatót szólaltatott volna meg, sem arányban, sem főben, s ez nem áll konkrét összefüggésben az integráció miatti megnövekedett hallgatói létszámmal. Mint ismeretes, több felsőoktatási intézményben végeztek már ilyen jellegű felmérést, s az eredmények több helyen döbbenetesek – de minimum tanulságosak – voltak. Ki ne emlékezne arra az 500 fős hallgatói bázison alapuló 2003-as felmérésre, amelyet öt egyetem történelem szakos hallgatói körében végeztek, s amelyből kiderült, hogy „a leendő történelemtanárok közül nyilvánvalóan

Koppenhága után: Környezettudatos gondolkodást,

Bizonyára minden hallgató érezte, hogy ez a felmérés más, mint amiket eddig kitöltött a főiskolán. Nem az oktatókat kellett értékelni, nem is a szakmai gyakorlatot vagy a szakdolgozati konzulens munkáját, és még csak nem is az év oktatójára kellett voksolni. Ezek ugyanis mind konkrétan az oktatás színvonalához, minőségéhez köthetők; nem mutatnak túl a szorosan vett megelégedettségmérésen. Ezzel szemben az előítéletességet mérő kérdőív teljesen más eszközökkel, másra fókuszált. Azt volt hivatott feltérképezni, hogy a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola – 2009 decemberében aktív – hallgatói hogyan vélekednek egyes kisebbségi csoportokról, illetve a faji, vallási vagy egyéb etnikumokról általában: befogadók-e, avagy intoleránsak? A téma aktualitását, súlyát, valamint a hallgatók motiváltságát egyértelműen

antiszemita beállítódást jelző állításokkal a megkérdezettek egynegyede azonosul”1, vagy ki ne idézné fel magában némi mosolyba vegyült mély döbbenettel azt a 2009. júniusi közvélemény-kutatási adatot, amely szerint a magyar lakosság 63%-a következetesen elutasító a pirézekkel szemben2 (akik, mint tudjuk, nem is léteznek)? Lapzártáig az egy hete folyó felmérés kérdőívét az 5509 aktív hallgató közül 1109 fő töltötte ki, ami 20,1%-os kitöltési aránnyal egyenértékű, ám tekintettel arra, hogy a kérdőívezés még bő egy hétig folyik, ez a mutatószám minden bizonnyal változni fog. Arról, hogy a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola hallgatói más felsőoktatási intézmények hallgatóival összehasonlítva hogyan „ugrották meg az előítéletesség-lécet”, majd a felmérés teljes adatainak ismeretében, a komm’ valamelyik következő számában lehet olvasni.

II. MagyarországI klíMacsúcs

Minden, ami az előítéletességet mérő felmérés fontosságáról, céljáról, várható eredményéről elmondható – nagyjából 2600 karakterben.

2 0 10. F e b r u á r 19.

Egy felmérés. Nekünk. Rólunk. Komm’olyan

Célja

felmérő

48