EKOSZ – EMTE Az alábbi méltatás elõzõ lapszámunk nyomdába kerülése után érkezett, így most tudjuk csak közreadni. A méltatott személy immár idõtlenül a mienk, ezért esetében az aktualitás kérdése nem jön szóba.
Búcsú Beke Györgytõl Vigasztalhatatlanok vagyunk, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat. És a veszteséget felmérni se tudván, én megpróbálom méltó szavakkal méltatni Beke Györgynek hatalmas szépírói munkásságát, és mondom: hitelesen, drámai erõvel írt A Haynal ház kapuja címû önéletrajzi regényében az erdélyi magyarság II. világháború utáni kiszolgáltatottságáról, írt hiteles történelmi regényeket a magyar nemzet régebbi drámai helyzeteirõl is, de szépirodalmi alkotásaival egyenrangúak nagy riportjai és szociográfiai könyvei. És folytathatom azzal, hogy könyvei nemcsak hitelesek, de mindig izgalmasak, mert írójuk szenvedélyes leleplezõ. Õ leplezte le például a nagy ámítót, Petru Grozát, Magyar áfium címû könyvében. Oldalakon át sorolhatnám azt a sok tévhitet, melyeket Beke György oszlatott el igazságkeresõ könyveiben. És órákon át méltathatnám legnagyobb vállalkozását, a Barangolások Erdélyben címû könyvsorozatot, melyben hitelesen és teljességre törekedve, megrendítõ történetekben és leírásokban mutatja be az erdélyi magyarság múltját és jelenét, kemény hétköznapjait és hatalmas küzdelmeit. És folytathatnám többi, félszáznál több könyvének méltatásával, de egyelõre nem teszem. Abbahagyom a könyvek méltatását, mert érzem, hogy üresek a szavaim, nem fejezik ki a lényeget… Hisz többrõl van szó, magasztosabbról, rejtélyesebbrõl... És már nem szavakat látok, hanem egy Utat, a Beke György Útját. Fénybõl van ez az út és világít… Szavakat is megvilágít… Nem kitalálom most a szavakat, a Fény-út világítja meg, amit ki kell olvasnom… Szavak erdejébe világít, de csak egy szót olvasok ki, mert e szó elhomályosítja a többit. E szó: igazság. És most nem arra az igazságra gondolok, amelyet a mi korunkban annyiszor megcsúfoltak az igazságtalanság bajnokai hazugságaikkal, hanem a legyõzhetetlen, szent igazságra, amelynek varázsereje van. Igen, most nem tudok gondolni másra, csak az igazságra mint varázsszóra, mert Beke György számára e szó valóban varázsszó volt. Beke György életének és munkásságának ez a legfontosabb rejtélye. Az igazságnak nem volt nálánál nagyobb megszállottja. Kereste az igazságot mind a történelemben, mind a jelenben, megtalálta és megírta az igazságot, mégpedig a méltó igazságszolgáltatás reményében, mert hittel hitte, hogy a földi igazságot nemcsak õ, hanem hatalmas égi hatalom is vigyázza, az Égi Igazság, akihez ha imával fordulnak az igazság földi megszállottjai, legyõzhetetlenné erõsödnek… Olvasom hát Beke György írásait, és hallom, amint mondja mindennapi imáját: Hiszek az Igazságban, imádkozom az Igazsághoz, mert Égi eredetû, szolgálom az Igazságot, aki égi eredetû, megkeresem mindenben és mindenkiben, soha meg nem tagadom, életem árán is védelmezem. És mert nemcsak hiszem, de tudom is, hogy az Igazság Égi eredetû, nincsen egyéb célom az Õ szolgálatánál, nem
2007. június
In memoriam járok más úton, csak az Õ útján, és nyugalom tölt el az Igazság útján járván, félelem itt le nem gyõz, csábítások itt hiába kísértenek, mert Fény-kapu van az Igazság útjának végén, Fény-kapu, mely az örökkévalóságba vezet. Igen: nyugalom tölt el, erõsnek, igen, erõsnek, legyõzhetetlennek érzem magam, mert aki erre az útra rálépett, az már választott. Az örökkévalóságot választotta a perc helyett. A gyõzelmet választotta a vereség helyett… És élete gyõztes élet még akkor is, ha vesztesnek látszik… Igazság... Ki õ? Ki Õ, akinek a segítségével legkiszolgáltatottabb helyzetben is meg lehet tapasztalni az Eget? Kiszolgáltatott helyzet, drámai helyzet, írósors Erdélyben, írósors Csonka-Magyarországon… Világos ez a drámai helyzet: választanom kell az Örökkévalóság és a pillanat között… Ó, a látszat az, hogy legyõzhetnek a törvénytelen, tehát agresszív hatalmak… Közlik velem, közlik velem Kolozsváron és Budapesten, hogy választhatok: nyomorult szolga leszek, vagy áldozat… Ó, rendelkeznek a megfélemlítés számtalan eszközével, engem viszont semmi sem véd, törvény se... De ez látszat, mert nincs több választási lehetõség, csak egy… Mert kérdés is csak egy van: megtagadhatom-e az igazságnak az Örökkévalóságba vezetõ útját? Nem, nem tagadhatom meg, mert az igazságot és az Égi Igazságot szolgálván én megtapasztaltam az Eget, én átéltem a szédítõ biztonság érzését! Ó, biztonságérzet töltött el, fölényérzet, és eljutottam a szédítõ biztonság érzéséig... Azaz mit is éltem át? Átéltem kolozsvári, kiszolgáltatott író létemre, hogy sokkal hatalmasabb vagyok, mint a román diktátor, átéltem budapesti író létemre, amit Ady Endre is itt élt át, hogy sokkal hatalmasabb vagyok, mint az újságírók hadát szolgák csapatává alázó Disznófejû Nagyúr. Ó, az õ csábításaikra én egyre fentebbrõl néztem le, azokra én mintha az Égbõl néztem volna le. És mert oly fentrõl néztem le fenyegetésekre és csábításokra, nem ért fel hozzám nemhogy a szánalmas félelem, de még a kevésbé szégyenletes aggodalom se… Hogy is érhetett volna fel hozzám félelem, aggodalom, ha átélhettem a szédítõ biztonságot, s az Eget így megtapasztalhattam… Semmi, semmi sem történt, csak megtanultam járni az Igazság útján… Mely a csodák útja, s legnagyobb csodája, hogy megnyitja az Ég Kapuját. És mintha mi sem lenne természetesebb ennél… Mi lenne természetesebb, mint az, hogy az Ég Kapuját Igazság-Isten megnyitja hû szolgái számára? Így imádkozott, szavakkal vagy nem szavakkal, nem tudom, könyvei milliárd sora között világítanak ennek az imának a szavai. És miközben rádöbbenek, hogy mily rejtélyek határozták meg Beke György rendkívüli életét, az is eszembe jut, hogy e rejtélyek vajon nem évezredek legfontosabb rejtélyei-e… Hisz Platón két és fél ezer éve figyelmezteti a világot, hogy „... csak az igazságtalanság – mint valami betegség – lehet halált hozó arra, aki a lelkébe fogadja, s csak azáltal, ami a saját természetével öl, pusztulhatnak el azok, akik magukba fogadják az igazságtalanságot...” És Szent Pál vajon nem ugyanazt mondja, amit Beke György rejtélyes imája? Ilyképpen ír az igazságról mint Lelki Fegyverrõl az efezusiaknak írt levélben: „Így készüljetek föl: csatoljátok derekatokra az igazság övét, öltsétek magatokra a megigazulás páncélját…” A Timóteusnak írott második levélben pedig így ír: „… eltávozásom ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság gyõzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró…” És miután szembesültünk azzal, hogy mily rejtélyek határozták meg Beke György rendkívüli életét, s azt is figyelembe vettük, hogy e rejtélyek bizony évezredek leg-
31 fontosabb rejtélyei, megváltozik a leghétköznapibb szavak értelme is. És újra eszembe jutnak Beke György felejthetetlen írásai. Arra gondolok, mit tudunk meg ezen írásokból Beke György kedvenc hõseirõl, az erdélyi magyar emberekrõl? Azt tudhatjuk meg, hogy az erdélyi magyar ember legyõzhetetlen. Ami azt is jelenti: megmarad magyarnak. Lesz magyar jövõje, mert méltóképpen ragaszkodik múltjához, sokkal jobban ismeri a magyar nemzet történelmét, mint a csonka-magyarországi magyarság. Mit jelent számukra magyarnak lenni, miért érdemes nekik Erdélyben magyarnak megmaradni? Ezt válaszolhatjuk: ki Erdélyben a magyarságát vállalja, az tudatosan áldozatot vállal... Megvilágosító áldozatot? Beavató áldozatot? Bizony, aki ma Erdélyben a magyar létet választja, Isten felé közeledik. Isten közelségében erõssé, legyõzhetetlenné válik. Isten tekintetében változik át szén-minõségûbõl gyémánt-minõségûvé. Beke György a szénmezõn felismerte és felszedegette a gyémántokat. Aztán a gyémántokat tarisznyájába rejtette, és átjött Erdélybõl Csonka-Magyarországra… Aztán telt az idõ, múltak a rendszerváltoztató évek, és Beke György egyre szomorúbbá vált. Igazságkeresõként, igazságlátóként nem tehetett úgy, mint aki nem tudja, hogy a magyar nemzet nem vette át a rendszerváltoztatás idején a hatalmat… Döbbenten tapasztalta õ is, hogy a magyar politikusok nem védelmezik méltóképpen a magyar érdekeket… Nem tehetett úgy, mint aki nem tudja, hogy a magyar nemzetet a privatizáció során kisemmizték… Igen, döbbenten tapasztalhatta Beke György, az Igazságkeresõ Öreg Székely, hogy nemcsak a Trianon teremtette országokban létezik magyarellenes politika, hanem Magyarországon is! Igen, felismerhette a csonkamagyarországi magyar politika legfélelmetesebb arcát: a magyarellenest. És aztán megélte a Szégyen Napját, 2004. dec. 5-ét, amikor a magyarellenességével tüntetõ magyar kormány ünnepelte a magyar nemzet vereségét. Legjobban az utóbbi két évtizedben a magyar újságírás eltévelyedése fájt természetesen a Legnagyobb Igazságkeresõnek. Az, hogy a magyar lelket mintha az elmúlásra és nem az életre készítenék fel a magyar állam által legjobban támogatott újságírók. Mintha tudatosan sorvasztanák a magyar nemzet öntudatát. Mindezen tapasztalatok ellenére nem gyöngült hite az igaz szavak megváltó erejében. És Intelmeket, igaz szavú, teremtõ szavú Intelmeket fogalmazott meg. De nem hallgattak rá korunk vezetõ politikusai. Nem is érthették meg: mert feljebb állt Beke György az igazi, az archaikus, szent hierarchiában, mint korunk politikusai, államférfiai, a hivatalos hierarchia álnagyságai. Nem sikerült hát érvényesítenie akaratát, pedig nem akart õ sokat! Csak annyit akart, hogy országunkban a Hazugság kultuszát váltsa fel az Igazság kultusza. Az Igazság szolgálatáért jutalmul Égbõl leeresztett Fény-hídon lépett be az Égi Világba, s most már az Igazi, a valódi Hatalmasokkal beszélgethet. És mert õk valódiak, meg is hallgatják… És talán elõkészítik a csodát: Magyarország méltóvá válik régi önmagához. Megnyugtathat minket, akik most vigasztalhatatlanok vagyunk, hogy az olyanok, mint Beke György, a küzdelmet sose hagyják abba, az Égi Világban sem. Ezért csak e szavakkal búcsúzhatunk Tõle: Küzdj tovább érettünk… Könyörögj érettünk, küzdj tovább érettünk – ott, az Örök Világosságban. Kocsis István
Átalvetõ
32
In memoriam
EKOSZ – EMTE
98 éves korában elhunyt a magyar õstörténet-kutatás egyik legnagyobb alakja:
BADINY JÓS FERENC Badiny Jós Ferenc 1909. június 3-án született Gácson, Nógrád megyében. Mint a balassagyarmati gimnázium egykori diákja, a Ludovika Akadémia tüzér-, majd repülõ-kiképzését elvégzõ tényleges tisztként kezdi pályafutását, azonban a m. kir. hadseregbõl 1940-ben kiválik és a Budapesti Mûegyetemen folytatja tanulmányait. Sumerológiával Argentínában kezd foglalkozni, ahová 1946-ban érkezik. Az elsõ irányítást a római Institutum Pontificum Biblicum-tól kapja, és mint P. Deimel iskolájának a követõje tanul. Ugyanezen intézettõl nyeri képesítését, mely jóváhagyja tanterveit és kidolgozott tananyagát a Buenos Aires-i Jezsuita Egyetemen felállítandó Sumerológia tanszék létesítéséhez, mely tanszéknek a vezetésével az egyetem rektora 1966-ban megbízza. Azóta ugyanennek az egyetemnek ny. rendes tanára. Munkásságának eredményeként az 1971. tanévre hirdetett elõadásaira 21 argentin rendes hallgató iratkozott be. Tantárgyai a következõk: 1.) a sumir nyelv és ékírás, 2.) a mezopotámiai kultúrák története 3.) a mezopotámiai vallások. A sumir-magyar nyelvazonosság hirdetõje és bizonyítója, a Nemzetközi Orientalista Kongresszus tagja, ahol 1967-ben – Ann Arborban (Michigan, USA) az esztergomi királyi kápolna oroszlános díszítésének sumir és babiloni eredetét igazolta. Bizonyítását „Altaic People’s Teocracy” címen fogadta el a Kongresszus. 1971-ben a Canberra-i (Ausztrália) kongresszuson Argentína képviseletében vesz részt, ahol a Pártus Birodalom sumir tradícióin át a pártus nép magyar vonatkozásait mutatja ki „The Ethnic and Linguistic Problem of the Parthians” c. elõadásában. Egyéb munkái: – Sumerian Syntax and Agglutination on Asian Languages, (Canberra, 1971). El Pueblo de Nimrud. Nuevas Orientaciones de las Lenguas Uralo-Altaicas (Valparaiso. Chile, 1966). Las Posibles Relaciones Intercontinentales (XXXVII. Congress Internacional de Americanistas, 1966.). – A megtalált magyar õstörténelem. (Ausztrália 1967) A Buenos Aires-i Jezsuita egyetem kiadásában: Etnographical Map of Turanians (Uralo-Altaians, 1966) és Signos Cunciformes (1966). Átalvetõ
Badiny Jós Ferenc KÁLDEÁTÓL ISTER-GAMIG A SUMIR ÕSTÖRTÉNET Elõszó a 2. kiadáshoz Huszonöt évvel ezelõtt jelent meg ez a könyvem, melynek most a második, ezúttal hazai kiadását veszi kézbe az olvasó. Az elmúlt huszonöt év alatt a tudományok fejlõdése óriási eredményeket mutatott fel és ez a fejlõdés, szellemi fellendülés hatással volt arra is, hogy a világ népeiben felébredjen egy sajátságos összetartozási érzés, mely újra nemzetté akarja formálni a nemzetköziesítés járma alól éppen csak felszabadult azonos nyelvû, azonos gondolkodású, s mondhatniazonos lelkivilágú népeket, akik igyekeznek ezt az „egybetartozást“ valamiféle hagyományismerettel, származási öntudattal megerõsíteni. Egyedül a magyar hivatalos álláspont nem hajlandó a több, mint 200 éves megkövesedett állapotából kimozdulni és a ma „sumernek” nevezett õsi, káldeus ékiratok nyelvéhez módszeresen, szakmai elhivatottsággal hozzányúlni. Ezzel szemben most már a politika erejét is bevetve igyekeznek fenntartani az ún. finnugor származási elméletet annak ellenére, hogy a legújabb kutatások egyre egyértelmûbb cáfolatot adnak. Dr. Matsumoto japán tudós genetikai eljárása minden kétséget kizáróan kimutatta, hogy a finn, votják, vogul stb. népmaradványokhoz a magyarságot semmilyen vérségi kapcsolat nem köti. A kiváló magyar szakemberek egy része nagyon is jól tudja, hogy a sumer-magyar nyelvazonosság való dolog, de ezt a hivatalos mûvelõdési és közoktatási ellenkezés miatt – csak megközelítõen tudják kifejezni. Említenek protougor, õsmagyar, ómagyar, magyar, protomagyar, iráni, alán, közép-iráni és hun nyelvet, de a mi magyar nyelvünkben csak „jövevényszavak” és „kölcsönszó-rétegek” léteznek ezekbõl. De milyen nyelvemlékekkel rendelkezünk ezen nyelvek létezésének bizonyítására? Tény, hogy a sumer ékiratokon mindazok a „jövevényszavak” és „kölcsönszó-rétegek”, melyeket a fent említett nyelvek tartalmaznak, megtalálhatóak. De lássuk, kiket rejtenek az említett elnevezések. A protomagyarnak nevezettek azok a SUBARTU-i szabirok és az UNUG-URI-ak (UR városból eredõk), akik létrehozták Dentumagyariát és a kaukázusi Magyarországot. Az iráninak nevezettek pedig azok a „pártusok”, akiknek birodalmához tartozott egész Irán az
Eufratestõl az Indus folyóig, több mint 500 éven keresztül. A felsorolt népnevek (alán, hun, sarmata, jazig stb.) megtalálhatók a sumer-káld ékiratokon, és ha ezek a népek a Kaukázus északi térségében, a Pontus-vidéken, a Fekete-tengertõl északra, a DonDonyec vidékén éltek az általunk történelmileg beazonosítható idõben, akkor õk nem lehettek mások, mint a Mezopotámiából északra vándorló sumer (s)KITA, azaz „vándorló” népek. Szerkezetében változtathatatlan õsi nyelvüket is magukkal vitték éppúgy, mint pl. a Dél-Amerikát meghódító spanyolok, portugálok. A történelmi zûrzavar amiatt keletkezik, hogy az õsi, sumernek nevezett nyelvünkben a foglalkozást, hivatást, feladatokat, tulajdonságokat jelölõ elnevezéseket egymástól független népneveknek vélik: JAZIG (tejtermék-termelõ), ALAN (égi fokos népe), SARMATA (királyi nép), HUN (elõkelõ), ABAR-AVAR (apa nép) stb. A történelmi folytonosság elakad amiatt, hogy az 500 éven át fennálló Pártus-Birodalom történetét, mûvészetét, hitvilágát, monumentális építészetét egyszerûen számûzik a kutatásból. Pedig éppen ezek a bölcs, türelmes és igazságos pártus királyok építik fel a gyûlölet népei által lerombolt õsi sumer városokat, templomokat, csillagvizsgáló intézeteivel együtt, felélesztve egyúttal az õsi hagyományokat is. Sokat írok ebben a könyvben a pártusokról is. És milyen különös: az elmúlt huszonöt esztendõ alatt derült ki az is, hogy Jézus Urunk halotti leple olyan anyagból van, amit kizárólag a pártus királyi ház részére készítettek és annak viselése csakis a királyi leszármazottakat illette meg. Ezért ajánlom újbóli elolvasásra, tanulásra e könyvet azoknak, akik az elmúlt évtizedek lelki és szellemi „kõkorszakában” hozzájuthattak kutatásaim gyûjteményéhez, valamint azoknak, akik tiszta ifjonti lélekkel csodálkoznak rá a világban végbemenõ történésekre, összefüggéseit megérteni óhajtván. 1995. augusztus 28. Budapesten Magyar szeretettel: a szerzõ Badiny Jós Ferenc 2007. június
EKOSZ – EMTE
33
In memoriam
Marosvásárhelyi búcsú Jakabffy Attilától Fiatalon, hosszan tartó és súlyos betegség után, 51 évesen elment közülünk Jakabffy Sándor Attila mérnök, közgazdász, politológus, egyetemi dékán, az elmúlt tizenhét esztendõ marosvásárhelyi közéletének egyik jelentõs személyisége. A marosvásárhelyi református temetõben 2007. április 21-én egy dacos, elvei mellett makacsul kitartó magyar embertõl búcsúztunk. A román hatalommal kollaboráló, a magyar önkormányzatot ügyesen elszabotáló Markó Béla és társai az RMDSZ csúcsvezetésében annak idején durván félreállították az útjukból, s akit ugyanõk – a változások utáni profitõrök – aztán még nagyobb igyekezettel próbáltak elfeledni és elfeledtetni. Jakabffy Attila azonban sohasem adta fel, hanem mindig új utakat keresve, új megoldások által próbálta szolgálni a helyi magyar közösséget. Nem ismerte a lehetetlent, s néha már úgy tûnt, túl nagy fába vágja a fejszéjét, és sajnos volt úgy is, hogy mi sem igazán hittünk benne, s ezért nem álltunk mellé olyan határozottan, ahogyan kellett volna. Pedig, mint azt késõbb megtudtuk, nemegyszer közel volt a gyõzelemhez. Jakabffy Attilának Marosvásárhelyen nem volt hivalkodó temetése, s a Duna Televízió sem vonult ki… Jakabffy Attila halálával egy megtagadott, félreállított zsenit veszített el az erdélyi magyarság, de alakja és emléke örökké élni fog bennünk, hiszen õ mindig csak a magyar közösségért munkálkodott, s igen sok maradandó értéket teremtett mindnyájunk számára. Az 1989-es romániai forradalom forgatagában õ merészelt elõször magyarul megszólalni a bukaresti köztévében, miközben a folyosón még ropogtak a fegyverek. Kicsit késõbb, 1990. február 10-én õ volt az egyik kezdeményezõje, szervezõje a világ egyik legmeghatóbb tüntetésének, a feledhetetlen könyves-gyertyás menetnek. A párizsi Sorbonne Egyetemen a politikai tudományok terén 1994-ben doktorátust szerzett, de politológusi diplomáját idehaza nem nagyon kamatoztathatta, mert az RMDSZ berkeiben egyre durvábbá váló „liberális“ kiszorítósdi következtében szép lassan végleg kikerült a helyi politikai küzdelmek fõáramlatából. Azért nem akarták az RMDSZ-en belüli liberális elvtársak helyi taná2007. június
csosként viszontlátni, mert szerintük túl radikális volt. De lehetett tanácsos például az a Kolozsváry Zoltán, aki annak idején a magyargyûlölõ Adrian Moisoiuval – jelenleg a Nagy Románia Párt parlamenti képviselõje – együtt hajbókolt Nicolae Ceausescu elõtt. Kolozsváry tehát megfelelt Markó Béláék románokkal kollaboráló elvárásainak, mert határozottan kijelentette: nem hajlandó élni a román törvény adta lehetõséggel, s a többi vitéz magyar tanácsnokainkhoz hasonlóan õ sem szólal meg magyarul a Marosvásárhelyi Tanács ülésein. Rosszallóan radikálisnak mondták, mert az RMDSZ-en belüli nagy ideológiai viták folyamán nem volt hajlandó hátat fordítani a magyarság érdekei mellett tisztességesen kiálló Kincses Elõdnek, akinek Magyarországra történõ távozása után is megmaradt itthoni hû harcostársának. Közben új barátokra tett szert, és amint az egy jó tanárhoz illik, mindig, minden körülmények között és mindenkit igyekezett tanítani, még több elhallgatott hasznos információhoz juttatni. S amikor a politikai életben már mindenki teljesen leírta, Jakabffy Attila fantasztikus lépésre szánta el magát: az Erdély autonómiáját követelõ, s a Sabin Gherman nevével fémjelzett mozgalom fontos szervezõje és alakítója lett. Vannak, aki jól emlékeznek arra is, hogy akkoriban Markó Béla és társai kézzel-lábbal tiltakoztak a mozgalom ellen. De Attila egymaga össze tudta gyûjteni a az Erdély-Bánság Liga megalakításhoz szükséges aláírásokat, amire mostani követõi együtt sem lennének képesek. Sajnos éppen a társa, Sabin Gherman, akiben annyira bízott, az hagyta cserben. Ha nem így történik, akkor Attila igazi eredményt tehetett volna le az erdélyi magyarság asztalára. Jakabffy Attila most már túl vagy mindenen, nemzetünk többi eltávozott nagyjaival együtt mosolyogva tekint le ránk, mert onnan, fentrõl, a csillagok közül õ már tudja, hogy mi, erdélyi magyarok soha nem veszíthetünk, s nemsokára megvirrad felettünk az ég. A felesége, a gyermekei és velük együtt mi is megérjük talán azt a várva várt napot. Fazekas Csaba Marosvásárhely
Ady Endre
A MAGYAR MESSIÁSOK Sósabbak itt a könnyek S a fájdalmak is mások. Ezerszer Messiások A magyar Messiások. Ezerszer is meghalnak S üdve nincs a keresztnek, Mert semmit se tehettek, Óh, semmit se tehettek.
AZ ÚR ILLÉSKÉNT ELVISZI MIND… Az Úr Illésként elviszi mind, Kiket nagyon sújt és szeret: Tüzes, gyors szíveket ad nekik, Ezek a tüzes szekerek. Az Illés-nép Ég felé rohan S megáll ott, hol a tél örök, A Himaláják jégcsúcsain Porzik szekerük és zörög. Ég s Föld között, bús-hazátlanul Hajtja õket a Sors szele. Gonosz, hûvös szépségek felé Száguld az Illés szekere. Szívük izzik, agyuk jégcsapos, A Föld reájuk fölkacag S jég-útjukat szánva szórja be Hideg gyémántporral a Nap.
Átalvetõ
34
In memoriam
EKOSZ – EMTE
Emlékezés Kedves Tamásra 1939. december 25-én születése karácsonyi ajándék volt szülei számára. Szülõvárosában, Szegeden kezdte iskolai tanulmányait. A húszesztendõs fiatalember a Liszt Ferenc Zenemûvészeti Fõiskola gordonka szakára iratkozott. 1964-ben szerzett oklevelet, azóta a gordonka élete egyik leghûségesebb társává vált. 1964-ben a gordonka-oklevelet átvevõ fiatalembert az a megtiszteltetetés éri, hogy Vaszy Viktor, a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója, minden idõk egyik legnagyobb magyar karmestere, a zenekar gordonka szólamának vezetésére hívja meg. Ugyanakkor Báthory Sándortól, a Szegedi Zenemûvészeti Szakközépiskola igazgatójától tanári kinevezést kap. Ekkor döbben rá Kedves Tamás arra a csodára, hogy közvetlen modorával, kedvességével, ritkaságszámba menõ emberi tulajdonságaival a legnehezebb hivatás betöltésére, a tanításra alkalmas személyiség. Kedves Tamás ezt küldetésszerûen végezte. Érezte és tudta, hogy a tanítás önmagunk odaajándékozása, amelynek egyetlen célja, hogy a tanítványt mestere túlszárnyalásához segítse. Az elvetett mag szentírási példája az Õ egész élete; a földbe szórt mag elpusztul, de belõle sok új élet sarjad. Kezdeti tanárkodása azt a felismerést ébresztette benne, hogy még nincs elég eszköze úgy tanítani, ahogy elvárja saját magától. Ez, és az elmélyült gondolkodáshoz való vonzódása sarkallta arra, hogy elvégezze az ELTE filozófia karát. A szép dallamok és szép gondolatok tanára lett. Kovács Dénes rektor úr 1972-ben a Zenemûvészeti Fõiskola Szegedi tagozata igazgatójának nevezte ki. Kedves Tamás nem úgy állt a katedrára, hogy a gordonkát félretette volna. Másokat tanítva folyton tanult. Mint gordonkamûvész bejárta Európa országait és tapsolt játékának a kínai és tunéziai közönség is. De zenepedagógus tehetségét sem lehetett véka alá rejteni. 1976-ban megvált szülõvárosától, ahol már tanított, áthelyezéssel a Liszt Ferenc Zenemûvészeti Fõiskola Debreceni Tagozatának igazgatója lett. Igazgatója maradt az intézménynek az 1989-es átalakítás után is, amikor a Debreceni Konzervatórium nevet vette fel. Kedves Tamás 1988-ban kapott fõiskolai tanári kinevezést. A zene mellett filozófiát és esztétikát is tanított. Munkásságát Duffek Mihály így értékelte: „Mind gordonkamûvészként, mind hangszerének professzoraként, mind a zeneesztétikai gondolkodás továbbfejlesztõjeként jól ismert volt. 1976-tól 1992-ig tartó felelõs intézetvezetõi tevékenysége a Debreceni Konzervatórium létrehozását eredményezte 1990-ben. A múlt század nyolcvanas éveitõl kezdve fokozatosan teremtette meg az egyetemi képzés szakmai bázisát Debrecenben, egyúttal létrehozta a fiatal tehetségek számára tanulási alternatívát nyújtó elõkészítõ tagozatot is” Igen, külön tanulmányt érdemel intézményalapító tevékenysége, ami nem mindennapi szervezõkészséget feltételez. És Kedves Tamás ezen a területen is nagy volt, mondja dr. Fátyol Rudolf, a kollega, a barát. Csak néhány példa alapításai közül: Debreceni Konzervatórium, Consonantia kamarazenekar, Bárdos Lajos Társaság. Mintha Merk Mihály atyával együtt mondta volna: csak azt érdemes csinálni, ami nehéz. Legnehezebb és legmagasztosabb feladat a huszadik század fordulóján tanítani. Zenepedagógusi tehetségét az ország határain kívül is elismerték. Vendégtanár volt Németországban, Kínában, Görögországban. Átalvetõ
Járta a világot, mint elõadómûvész, és mint pedagógus. Oktatott a Debreceni Nyári Egyetemen. Kedvenc témája a régi és kortárs magyar zene alkotói voltak. Jól ismerik õt a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Fõgimnázium, a Hám János Iskolaközpont, a Szatmári Református Gimnázium diákjai is. Sokan szerették meg, sokan kerültek közelebb a szimfonikus zeneirodalomhoz éppen Kedves Tamás leckehangversenyeinek lelket-szellemet gyógyító hatására. Õ is nagy szeretettel és elismeréssel beszélt ezen iskolák diákjairól, akik minden alkalommal megtöltötték a Pannónia hangversenytermét, és kíváncsi nyitottsággal hallgatták elõadásait a zenérõl. Városunk diáksága is sokat köszönhet Kedves Tamásnak. A hangversenyek és tanítás közben magyar és angol nyelven írt tudományos munkák kerülnek ki tolla alul. Néhány cím a magyar nyelven írott mûveibõl: 1978-ban született meg a Zenetanár mint a permanens önfejlesztés modellje, 1987-ben Komplex esztétikai nevelés és zenetanárképzés, A zenemagyarázatok szintjei a zenészképzésben (1988), A nemzeti identitástudat alakításának lehetõségei a zenei nevelésben (1989), a fõiskolai jegyzetei mellett Gulyás Györgyrõl készült tanulmánykötete hiányt pótló ragyogó munka. A fenti címekbõl kibontakozik Kedves Tamás másik két arca: az esztéta és a „minden magyar felelõs minden magyarért” gondolat gyakorlati megvalósítója. 1992-ben már nem pályázott intézményvezetõi állásra. Maradt a Konzervatórium vonós tanszékének vezetõje. 2007. június
EKOSZ – EMTE
In memoriam
Kedves Tamás gordonkamûvész számtalan alkalommal hangversenyezett Szatmárnémetiben. Mint a Dinu Lipatti Filharmónia szólistája szólaltatta meg a gordonkairodalom legnagyobb mûveit. Emlékezetes hangversenyeinek egész sorát itt nem idézhetjük, de hangsúlyozottan meg kell említenünk Kodály Zoltán Gordonkára írt szólószonátáját és Bartók Béla 1928-ban írott I. Rapszódiáját, amelynek gordonka átiratát maga a szerzõ végezte el. Ennek a két mûnek a szatmárnémeti bemutatója Kedves Tamás nevéhez fûzõdik. Ugyancsak Kedves Tamás hozta el elõször a romániai hangversenylátogatók számára Durkó Zsolt, Kocsár Miklós és más kortárs magyar szerzõk mûveit. Az Õ ötlete volt a Consonantia trió létrehozása, amelynek primáriusául Fátyol Rudolfot kérte fel. A trió létrejötte valóságos határáttörés volt, hiszen egy intézmény keretében két ország mûvészei dolgoztak együtt. Ilyen minõségében játszott Szatmárnémetiben a Székesegyházban, a Szentlélek templomban és a Római Katolikus Püspökség dísztermében. Nagyra becsült és szeretett vendégmûvésze volt városunknak. A Consonantia trióval, majd kamarazenekarral számos fellépésük volt Magyarországon és Erdély-szerte. Kiemelkedõ jelentõségû zenei esemény volt Brahms a-moll kettõsversenyének debreceni elõadása, melyben dr. Fátyol Rudolf volt Kedves Tamás partnere. Személyes ismeretségem Kedves Tamással és feleségével, Herczeg Máriával az 1995-ben megrendezett V. Hajnal akar lenni népdaléneklési versenyhez fûzõdik, amikor mindketten zsûritagságot vállaltak. Ez a kapcsolat megerõsödött a következõ esztendõben, amikor ismét a zsûriben voltak mindketten. Herczegh Mária a Debreceni Zenemûvészeti Fõiskolán végzett, többek között Benczéné Mezõ Judit tanítványaként. A Debreceni Délibáb együttes alapító tagja volt, amely meghatározó zenekara volt a kibontakozó, újhullámos népzenei mozgalomnak. A Debreceni Tanítóképzõben, majd Kedves Tamással együtt a Fõiskolán, majd az egyetem zenei tanszékén tanít. Tamás az egyik hangverseny után említette, hogy számára kedves kötelesség a szatmárnémeti szerepelés, hiszen az õ családjának anyai ága szatmári eredetû. A másik, apai gyökerei a Székelyföldig nyúlnak. Magyarországi szakmai szervezetek vezetõségi tagja, így a Magyar Zenemûvészek Szövetsége elnökségének, a Magyar Zene- és Táncmûvészek Szakszervezetének. Országos zenei versenyek és találkozók atyja. Megdöbbentett a gyászjelentést: Kedves Tamás gordonkamûvész, fõiskolai tanár, a Liszt Ferenc Zenemûvészeti Fõiskola Debreceni Konzervatóriumának volt igazgatója, a vonós tanszék volt vezetõje, a budapesti Liszt Ferenc Zenemûvészeti Egyetem volt fõtitkára életének 67. esztendejében, 2007. január 23-án, súlyos betegség után elhunyt. Érintettek vagyunk mi szatmáriak is a debreceniek gyászában. Halála a Hajnal akar lenni népdaléneklési verseny családjának is szomorú gyásza, amelybõl Jagamas János, Laskai Sándor elvesztése után már Kedves Tamás is az égi zenekar tagja lett. Pedig évekre szóló tervei, szerzõdései voltak úgy a tanár, mint a gordonkamûvész Kedves Tamásnak. Volt még mondanivalója, és lett volna kinek. A világnak nagy szüksége lenne Kedves Tamásra, de a jók hamar elmennek. Még életükben meg kell becsülnünk õket, mert általa magunkat becsüljük meg. Kedves Tamás élete végéig hû maradt gordonkájához. A ravatalán elhelyezett fénykép elõtt ott állt a magára maradt hangszer. Drámai kép lenne, ha Kedves Tamás életét nem a hit ajándéka vezette volna. Így nem drámai, hanem fájdalmas, hogy békességet, szeretetet hirdetõ személyisége nincs 2007. június
35
többé közöttünk. Ahol Õ jelen volt, oda költözött a megértés, szeretet, és béke. Persze, hogy összeszorul a szívünk az õ elvesztésével, hiszen kevesebbek lettünk egy kiváló, értékes emberrel, egy ritkaságszámba menõ példaképpel, egy remek muzsikussal, egy csodálatos pedagógussal, egy esztétával, egy, a nemzetéért dolgozó magyarral. Siratjuk magunkat, mert nem látjuk azt az embert, aki betöltené az õ helyét. Tevékenységét a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjével, az Artisjus Zenei Alapítvány elõadómûvészi díjával és a Debreceni Zenei Felsõoktatásért Díjjal köszönték meg. Életmû vagy ehhez hasonló kitüntetésre senki sem gondolt, hiszen Tamás fiatalokat megszégyenítõ lendülettel dolgozott az elsõ agyvérzés bekövetkeztéig. Bennünk, akik az õ tanításában, az õ mûvészetében részesültünk, örökre megmarad Kedves Tamás. Aki tanít, örökké él! A gordonkamûvész egyszerre volt múlt, jelen és jövõ is. Hatalmába kerített és vitt idõkön és tájakon át gyönyörû és félelmetes kalandokra. Volt, amikor hangszerén magasba tört a dallam, legyõzve a félelem gravitációját, és vitt repülõk és rakéták szédületes magasságán túl, vitt a sötétségbõl a fénybe. Mennyi mindent megértünk a világról, az életrõl, amikor messzirõl látjuk magunkat. Mennyi fájdalmat és örömöt, sírokat és feltámadást értünk meg a jótékony messzeségbõl. Kedves Tamás már messzirõl lát minket. Õ már mindeneket lát és ért: az életet is. Szatmárnémeti 2007. március 23. Csirák Csaba
Átalvetõ
36
EKOSZ – EMTE
Otthoni tájakon
A megmaradás ösvényein avagy lírai útinapló, mely feljegyeztetett a paksi reformátusok erdélyi utazásán a Magyar Reformátusok Világtalálkozója alkalmából 2006 Kisasszony havában (folytatás elõzõ lapszámunkból) A Gyergyói-havasok lábainál találjuk Gyergyószentmiklós városát, a sok történelmi vihart kiállt települést. Ne száguldjon át rajta az utazó, csodálja meg a város római katolikus templomát, de az örmény katolikusokét is. Hogy hogyan kerülnek ide az örmények? Hát bizony úgy, hogy õk is sokat szenvedtek tatártól, töröktõl, jöttek, menekültek kelet felõl, átkeltek a Kárpátokon, 1670-ben bebocsátást kértek és kaptak Erdélybe, és letelepedtek. Egy részük Gyergyóban maradt, másik részük Kolozsvár felé indult, s ott megalapította Szamosújvár városát. Gyergyószentmiklóson még ma is mintegy hatszáz örmény él. Az utazó izgatott, olyan természeti csodákra vár, mely semmihez se fogható. Meg is pillantja hamarosan a Békás-szorosban az égnek meredõ sziklacsúcsokat, melyek mind ezer méter fölöttiek, az Egyes-kõ, Nagyhagymás, Kis-Cohárd, Oltárkõ, tetején a kereszttel. Az Oltárkövet, mely ma alpinista paradicsom, edzõhely, a XX. század elején mászta meg elõször Keresztes Zoltán, gyergyóalfalusi legény mezítláb, székelyharisnyában. Ez persze nem a mai értelemben vett harisnya, a székely férfiak szûk posztó nadrágját nevezik így. Az 1930-as években a brassói hegymászók hátizsákban vitték fel az Oltárkõre egy hatalmas kereszt darabjait, melyet odafent összeszereltek. A kommunista idõkben eltávolították a keresztet, helyére vörös csillag került. Ma ismét ott áll a kereszt. Sic transit gloria mundi. Amit itt lát az utazó, az a Kárpátok legszebb, mészkõbe vájt szurdokvölgye, melyet évmilliók alatt a Békás-patak munkált ki. Erdély jól védett terület volt évezredeken át, népek jöttek-mentek, volt, aki hosszú idõre itt maradhatott. De a hágókat mindig védeni kellett a betörõ ellenség ellen. A hágókat a természet munkálta ki, az ember meg õrt állott a keletrõl-délrõlészakról betörõ veszélyt elhárítani. Ott álltak õseink a Radnai, Dorna-Vatra, Tölgyes, Békás, Gyimesi, Ojtoz, Predeal, Vöröstorony, Szurdok, Vaskapu, Királyhágó bejáratánál, és védték otthonukat. Az utazó ámul. És megborzong a Gyilkos-tó nevének hallatán, pedig nem történt itt semmi bûncselekmény, csak itt is tevékenykedett kicsit a természet a maga szórakoztatására. 1837 szeptemberében megnyíltak az ég csatornái, a lezúduló nagy víz hatására a közeli Gyilkos-hegy lecsúszott, és elzárta a völgyet. Több patak vize gyûlt össze az így képzõdött mederben, Átalvetõ
szépen feltöltõdött, konzerválva ilyenformán a mederben rekedt fenyõk törzsét is. Ne siess, utas, ne siess! Állj meg egy pillanatra Gyergyószárhegyen, a Lázár-kastély pártás falai alatt, a romos Asszonyház elõtt, nézz fel a boltíves kapubejáró fölötti szobára. Bizony ott töltötte szomorú árvaságban gyermekkorának éveit a késõbbi nagy fejedelem, Bethlen Gábor. A Marosillyén született Bethlen-fiúk korán árvaságra jutottak. Elõbb apjuk, iktári Bethlen Farkas, majd édesanyjuk, Lázár Fruzsina halt meg. A fiúk Lázár Istvánhoz, nagyapjukhoz kerültek, Szárhegy urához, aki sok mindenhez értett, de a gyermekfejek simogatásához bizony nem. A várkastélynak és lakóinak kalandos, romantikus történetét a helyszínen érdemes végigkövetni, mondjuk, a lovagteremben. A kastély és a benne élõk sorsa összefonódik Erdély vérzivataros történetével: tatár, török betörés, kurucok, labancok, Habsburgok! A vár sok mindent kiállt, most így félig helyreállítva is Erdély egyik legszebb vára. Történelmi levegõjébõl, a falaiból áradó megmaradás szellemébõl erõt meríthetünk. Ha az utazót ûzi a gyorsan múló idõ, és lélegzetvételnyi szusszanás után ismét útra kel, Nyárádremetérõl Marosvásárhelyre akar utazni, több útvonal közül választhat, akár kerülhet is a nevezetességek kedvéért. Ne hagyja hát ki Nyárádszeredát, ha valami emlékezetest, példaértékût akar elraktározni. Nyárádszeredán, mely hajdan Marosszék székhelye volt, 1605. február 21-én országgyûlést tartottak. Erdély akkori politikájának meghatározó személyisége volt Bocskai István, õt kiáltották ki a rendek itt Erdély fejedelmévé. A város mindvégig híve maradt. A XX. század elején a protestáns fejedelem mellszobra ott állott a helyi református templom elõtt. Nem sokáig, 1924-ben az új román hatalom eltávolíttatta. De jött 1940-ben a második bécsi döntés, Nyárádszereda ismét „magyar” lett. Bár a Nyárád-mentét is kettészelte az új országhatár Magyarországra és Romániára, a népek továbbra is székelyek maradtak. A szobrot tehát sietve visszaállították. Ismét nem sokáig állhatott a helyén, 1944 õszétõl új világrend látszott körvonalazódni a térségben. A szobrot ez az új hatalom elsodorta, de gondos kezek a jobb idõkre várva elrejtették. Eljött az ideje, 1997-ben harmadszor is visszakerült eredeti helyére. A világnak ezen a viharos pontján bizony így történnek a dolgok. Ám nem véletlenül említtetett ez a
szobor-ügy, Bocskai fejedelem más tanulsággal is szolgál a jelen kornak. Erdélynek önálló szerepet szánt, de nemcsak azért, hogy önmagát megmentse az idegen hatalmaktól, hanem mert így segítségére lehet a Habsburg jogar alatt élõ magyarságnak is szétszakított állapotában. Levelében ezt írja az erdélyi rendeknek: „minthogy romlott állapotait tudtuk Erdélynek, mint ides hazánkhoz, mely minket nevelt és tartott, és kinek sok javait is vettük, meg akartuk ezzel is hálaadó voltunkat mutatni, hogy az míg itt künn dolgainkat jól vigezhetjük, addig ott benn se pártokat, sem egyéb hadi rendeket nem akarunk támasztani, hogy azzal is az ország inkább ne pusztuljon.” Tanult-e ezekbõl a magas erkölcsiséget sugárzó szavakból valamit is korunk? Megfogja-e egymás kezét a több országban élõ magyarság? Talán ha közös múltunkat megismerjük… Utazzunk hát tovább múltban és jelenben! Kevés az idõ számba venni Marosvásárhely kincseit, de aki egyszer látta, bizonyára visszatér ide, hogy újra megbizonyosodjon arról, amit elsõ pillanatban is megérzett: ez a kultúra maga Európa! Vajon akad-e ma olyan mecénása a magyarságnak, mint Teleki Sámuel volt, aki könyvtárat hozott létre : „…a Tudományoknak nemzetemben s hazámban elõmozdításokra”, majd városának adományozta, arra áldozva vagyonának nem csekély részét, hogy könyveket, ritkaságokat, õs nyomtatványokat vásároljon szerte Európában, s azokat Marosvásárhelyre hozassa? A könyvek számára házat építtessen, végrendeletében kitérjen arra, hogy utódai kötelesek a könyvtárat megõrizni, sõt gyarapítani? Aligha van ma ilyesmi! Még azt is meghagyta, mely birtokainak jövedelmébõl történjen mindez. Vagy van-e olyan nemes lélek, mint Teleki felesége, iktári Bethlen Zsuzsanna volt a XVIII. század végén, aki nõ létére saját könyvtárat hozott létre (akkoriban ez igen ritka dolog volt!), csak magyar nyelvû könyveket gyûjtött, a több mint kétezer kötetet a Teleki Tékára hagyta. Ki tartja ma fontosnak, hogy a közember is mûvelõdjön? Marosvásárhely legbecsesebb mûemléke a vártemplom, a vár. A 14. században kezdik építeni a megmegújuló veszedelmek elhárítására, hiszen betört ide török, majd Basta hadai, késõbb kurucok, aztán büntetésül labancok jöttek, de 1849 nyarán a honvédsereg támogatása miatt a császáriak is megsarcolták. Falai között tartották 1559-ben az elsõ erdélyi zsinatot, melyen megerõsítették a kálvini reformációhoz való 2007. június
EKOSZ – EMTE csatlakozásukat Ez a hely a vallásszabadság és a magyar kultúra bástyája volt mindig... Röviddel a tordai országgyûlés után, 1571-ben itt erõsítik meg az Erdély területére érvényes vallásszabadságot. Megfordult a vásárhelyi várban Hunyadi János, János Zsigmond, Bocskai István, II. Rákóczi Ferenc, akit itt iktattak be Erdély fejedelmi székébe 1707. április 5-én. A vártemplom sok felemelõ pillanatnak volt tanúja. E sorok írója jelen volt 1990 januárjában e helyen, mikor az öröknek hitt kommunista diktatúra összeomlása után a templomtól korábban eltiltott ezrek és ezrek néma áhítattal hallgatták a legendássá vált lelkipásztor, Tõkés László igehirdetését. Mikor a paksi reformátusok a templomot megcsodálták, és a fõesperes szavait hallgatták, még nem tudhatták, hogy itt hamarosan Erdély nagy írójától, Sütõ Andrástól búcsúzik szülõföldje, és kíséri utolsó útjára, a református temetõbe, hogy földi maradványait a Bolyaiak közelébe helyezzék végsõ nyugalomra. Marosvásárhely világhírû matematikusa Bolyai János, akinek nevét Amerikától Ausztráliáig ismerik, de hazájában ez a zseniális tudós életében semmi megbecsülést nem kapott. Bizony az ilyesmi manapság se ismeretlen. Vásárhely a Bolyaiak városa, apa és fia sírja a református temetõben zarándokhelye az idelátogatóknak. De Vásárhely Bernády György városa is, aki a mai város arculatát a 20. század elején kialakította. A városát felemelni, szépíteni akaró polgármester a kor nagy, ismert építészeit, képzõmûvészeit bízta meg középületek tervezésével, kialakítva a térség két legszebb szecessziós épületét, a Kultúrpalotát és a Városházát. A régmúlt századokban is jelentõs szerepe volt a városnak, Basta zsoldosai dúlták, majd labancok, kurucok. 1848-ban a császári kancellária alkalmazottja volt Marosvásárhelyen a fiatal Avram Iancu, a magyarok elleni pogromok késõbbi megszervezõje. Elõször õ is aláírta társaival együtt Erdély csatlakozását Magyarországhoz, de aztán Balázsfalván a román nemzeti érdekek oldalára állva szembefordult a magyarokkal, és kiirtásukra szervezkedett. Ma szerte Erdélyben szobrok emlékeztetnek rá, de vajon kit és mire? 1849 júliusában Marosvásárhelyrõl indul Petõfi, családját Tordán hátrahagyva, Bemmel Segesvár felé. Július 30-át Székelykeresztúron tölti tiszttársaival a Gyárfás-kúriában, aztán 31-én délután örökre nyoma vész. 1948-ban Jékely Zoltán így ír róla: „ Elmúlt hát az a nagy temetési nap is / Ahogy megálmodtam, itt vagyok magam is / Már nem bánt engem amaz „egy gondolat” / Együtt nyugszom velük erdélyi föld alatt / Dárdavert sebemen rác vérem kiomolt / Helyébe kun székely fiúk friss vére folyt / S halálomban éppen ez a legfõbb diadal / Hogy már vér szerint is magyar vagyok, magyar / Így levék holtomban e bús nemzettel egy / Melyet a zsarnokság tán végképp eltemet.” Marosvásárhely a történelem során a vallásszabadság és a magyar kultúra egyik bástyája is volt. Az ellenreformáció idején a Sárospatakról elûzött 2007. június
Otthoni tájakon protestáns diákokat tanáraikkal együtt befogadta az az iskola, melyet 1557-ben Izabella királyné jóváhagyása után Gyulafehérvárról az akkor még Székelyvásárhelynek nevezett Marosvásárhelyre telepítettek. Ez a régi iskola pedig a mai Bolyai Líceum. Az út tovább viszi az utast Tordára, abba a városba, ahol a világon elõször szavazták meg a vallási tolerancia törvényét az országos rendek. 1568-ban a vallásháborúk dúlta Európában vallásszabadságról döntenek az erdélyi küldöttek a tordai országgyûlésen, és törvénybe iktatják, hogy senkit nem lehet üldözni vallása miatt, hogy a közösség papjai szabadon hirdethetik egyházuk tanait. A mai Torda városának szellemiségében nyoma sincs a valamikori törvénynek, a város mostani urai semmiféle kisebbséget nem tolerálnak, se nyelvit, se felekezetit. Hagyjuk el Tordát az Aranyos mentén. A fáradt utazó egyszeriben felélénkül, mihelyt megpillantja a Székelykõ égbenyúló ormait. Ott emelkedik 1130 m magasban a csodálatos sziklafal, melynek tetején már a rómaiak idején is castrum volt, majd a tatárjárás évszázadaiban megerõsített vár, melyet IV. Béla idejében az Aranyos melléki kézdi székelyek kapnak meg a „mongolok” elleni hõsi harcuk jutalmául. A település – Torockó – ma egészen magyar és unitárius, alapítói szász vasmûvesek voltak, a 18. századra már elmagyarosodtak. Róluk szól Jókai Mór Egy az Isten címû regénye, arról a pusztításról, melyet 1702-ben Rabutin császári tábornok csapatai, majd két évvel késõbb Tiege csapatai visznek véghez Torockón és Torockószentgyörgyön. A sziklák között szûk út vezet át, majd kiszélesedik a völgy, és Nagyenyed városába ér az utazó. Hajdani erõs várának falai, melyet elõször Budai Nagy Antal serege ostromolt, majd még oly sokan, mert béke errefele sem volt, még állnak, dacolva az idõvel. E vár falai között, a kapubástya fölötti szobában 1551-ben Izabella királyné is éjszakázott, vele a magyar Szent Korona. Elképzelhetetlen pusztítást vittek véghez Basta generális hadai 1603ban, akkor a város teljesen elpusztult. Aztán jött 1704, a császáriak felgyújtják és kirabolják, megtorlásul a kurucok melletti kiállás miatt. A kollégium diákjai hõsiesen ellenállnak, de lelkesedésükön kívül egyebük nem lévén, fegyverek híján mind egy szálig elpusztulnak. Nekik állít emléket Jókai novellája, A nagyenyedi két fûzfa. De Enyed tragédiája még nem ért véget! Minden eddigit felülmúlt 1849. január 8-ának véres éjszakája. Román felkelõk, Axente Sever martalócai Avram Iancu parancsára egyetlen éjszaka 700 enyedi polgárt mészároltak le. A várfalon csak az évszám áll, az is római számmal – ugyan ki tudja ma már ezt kiolvasni – nehogy sértse a többségi városlakók érzékenységét. De a város él, iskolát tart fenn, melyet még Bethlen Gábor fejedelem alapított, s melynek olyan diákjai voltak, mint Kõrösi Csoma Sándor, Barabás Miklós, a reformkor festõje, Bolyai Farkas, Sütõ András, és olyan tanárai, mint Apáczai Csere
37
János, aki latin helyett magyarul tanított, vagy késõbb Áprily Lajos. Mindenhol meg kellene állni, emlékezni a régiekre, és tudomásul venni a megváltoztathatatlan jelent. Marosszentimre közelében haladunk, melyrõl 1936ban oly szívbemarkoló verset írt Jékely Zoltán („ Tízen vagyunk. Ez a gyülekezet / a tizenegyedik maga a pap / de énekelünk mi százak helyett/ hogy hull belé a por s a vakolat”), s ahol nem hogy tizenkettõ, de egy magyar se él ma már. Aztán itt van Alvinc vára, melynek egykor Martinuzzi Fráter György volt birtokosa, Szapolyai János kegyelmébõl. Az a Fráter György, aki a gyenge Izabella és gyermek János Zsigmond helyett Erdély valódi kormányzója volt, s akit 1551. december 17-én Castaldo zsoldosai imádkozás közben mészároltak le Alvinc várában. Bizony azok se voltak biztonságos idõk. Az utazó megilletõdött lélekkel érkezik Gyulafehérvárra, a hajdani erdélyi fejedelmek székvárosába, keresi a Tündérkert-Erdély nyomait, de hiába. Ma a 71000 lakosból csak 4% a magyar. A várbeli székesegyházon kívül – melyben sokszor megháborgatott álmát alussza Hunyadi János, a fia, László, Fráter György, János Zsigmond, Izabella, Bethlen Gábor, Márton Áron püspök – már csak az érseki palota emlékeztet a magyar múltra. Hogy a honfoglalás idején a horka fiának, Gyulának lett volna itt a szálláshelye? Hogy az István parancsára felkoncolt Koppány testének egy részét ennek a várnak a kapujára szegezték volna ki elrettentésül? Hogy István csapatai idáig jöttek volna Gyulát megbüntetni, csaknem ezer évvel ezelõtt? Gondol-e arra az utazó, mennyire része volt ez a föld az egységes magyar történelemnek? Az a székesegyház, melybe ma még beléphetünk, a 11. században kezdett épülni, elõbb azonban István királyunk 1009-ben erdélyi püspökséget alapított a hajdani Átalvetõ
38 Gyula székhelyén. A sokszor lerombolt, felgyújtott, kirabolt templom falai ma is állnak, omló egek alatt is õrzik, amiért ide állították õket, hogy oltalmul szolgáljanak egy népnek, szolgálják a megmaradást. Pereg az idõ, történelmi tájon jár az utazó, már a Szászföldön vezet az út, ez itt Szászváros, a határában terül el az a Kenyérmezõ, melyen a török felett aratott gyõzelem után Kinizsi Pál a foga között török foglyot tartva táncolt. Majd Piski következik, ahol háromnapos küzdelem után verte le Bem 1849 tavaszán Puchner, császári ezredes seregét. Mikor e sorok írója ide látogatott diákjaival, és a csata emlékhelyét kereste, bizony ott semmit nem talált. Az emlékezõk a Maros hídján állva koszorújukat a vízbe dobták, a hullámokba, melyek hajdan annyi hõs honvéd koporsójává váltak. A messzeségben, magaslaton várrom tûnik elõ, Déva az, a balladában megénekelt vár, „magos Déva vára”, melynek falait Kõmíves Kelemen társaival csak úgy tudta felépíteni, hogy emberáldozatot hozott, saját feleségét építette be a falba. Annyi bizonyos, hogy a várat a tatárjárás elõtt emelték, sokszor cserélt gazdát az idõk során. Izabella királyné férjétõl, Szapolyai Jánostól kapta nászajándékul. Hírhedt börtönében sokan raboskodtak, például 1552-ben gyermekeivel együtt Dobó István, Eger hõs kapitánya, akit Izabella záratott ide, majd Dávid Ferenc, az unitárius egyház megalapítója és elsõ püspöke, aki itt is halt meg 1579ben. De volt ez a vár Bethlen Gábor tulajdona is, késõbb a Rákócziaké. Török kori állapotáról Bethlen Miklós, az erdélyi memoáríró azt jegyezte fel, hogy a legjobb erõsség egész Erdélyben. 1849 augusztusában egy felrobbant akna szétverte a falakat, azóta romjai tovább pusztulnak. Déva nevét ma gyakran nem a vár miatt, hanem egy ferences atya, Bõjte Csaba és iskolaintézménye kapcsán emlegetjük. Egyedülálló, amit ez a fiatal szerzetes emberségbõl megtesz. Szeretetet kell adni, ez a jelszava. 450 elárvult, elhagyott gyermeknek biztosít otthont és iskolát, nem csak Déván, de például Marosillyén, a valamikori fejedelem, Bethlen Gábor szülõházában is. Erdély védvárai között halad az utazó, Solymos vára és Lippa szinte egymással szemközt magasodik,
Átalvetõ
Otthoni tájakon még romjaikban is büszke várak. Solymos vára a fenyegetõ tatár támadás ellen épült a 12. században, Károly Róbert idején már jelentõs királyi vár volt. Késõbb a Hunyadiaké, majd Mátyás az aradi fõispánsággal együtt Bánffy Miklósnak adja. 1514-ben Dózsa hadai törik a vár falait, aztán Szapolyai Jánosé lesz, Mohács után a Habsburg-Szapolyai torzsalkodás központjává válik. A török hamar birtokba veszi, de Báthori Gábor fejedelem csapatai visszafoglalják. A törökök azonban követelik visszaadását, az új fejedelem, Bethlen Gábor Erdély békéjéért cserébe kénytelen Lippa, Jenõ és Solymos várát a töröknek átengedni. A vár végzete 1788-ban teljesedik be, mikor a bécsi hadvezetés elrendeli lerombolását, nehogy tûzfészke legyen egy újabb Habsburg-ellenes felkelésnek. Azóta gazdátlanul pusztul tovább. Összeszámolta-e valaki már, hogy hány erdélyi, felvidéki vár pusztult el ilyenformán, császári akaratból, melyeknek mai romos állapota is tekintélyt parancsoló, de melyek a maguk korában bátorságot és kitartást sugároztak, ezért kellett pusztulniuk? Ne siess, utas, nézz balra, amott Lippa vára, melyben hajdan Károly Róbert és udvartartása gyakran szívesen idõzött, vadásztak, olasz udvari zenészekkel múlatták az idõt, kódexeket olvastak, s a szép mulatságokért cserébe a vár királyi privilégiumokat kapott. Aztán jött a Hunyadiak kora, jó százötven évvel késõbb Mátyás nagybátyjának, Szilágyi Mihálynak adta a várat. Dózsa hadai, majd Szapolyai János uralják, késõbb Szulejmán akaratából Izabella és a gyermek János Zsigmond kijelölt lakhelye lesz. Itt õrzi az özvegy királyné a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket 1542-ig. A következõ évszázadban, 1616-ban az erdélyi országgyûlés megszavazza a töröknek való visszaadását Erdély békéjéért cserébe. De mivel a várkapitány, Vajda István nem engedelmeskedik a fejedelem parancsának, a várat az ellenségnek átadni nem akarja, Bethlen kénytelen megostromolni, és erõvel elvenni hûséges katonáitól, majd átadni az egyezség értelmében a temesvári bégnek. „Keresztény kereszténnyel vívott a török javára” – írta a korabeli krónika. Vajon ír-e majd valaki drámát a fejedelem vagy a várkapitány lelki
EKOSZ – EMTE tusájáról, mikor ilyen sorsdöntõ kérdés elõtt állottak? A vár sorsa megpecsételõdött késõbb, 1717-ben az aradi vár császári parancsnoka leromboltatta. Elmúlt hát Lippa is, mint annyi más dicsõséges várunk! Bécsben pedig az erdélyi várak listájáról kitörölték Lippa várát is. Pusztult az ország, nõttek a romhalmazok. A történelem sokszor megpróbálta csapásaival ezt a földet, jó, hogy Világos vára messze esik az útvonaltól, nem kell felidézni a gyászos 1849 augusztus eseményeit. De az utazó elsuttoghatja, csak úgy magának az 1849. augusztus 13-ai fegyverletételt idézõ népdalt: „ Világos vár, de szomorú a neved / Mert megázott piros vérrel a földed / Sok anyának odahalt a gyermeke / Jaj, Istenem, de hiába nevelte!” Itt van már Arad kapuja, nincs magyar, aki a város láttán ne gondolna 1849 októberére. Az utazó elcsendesedik, sorolni kezdi, csak úgy magában az aradi tizenhármat. Ha nincs is virágod, koszorúd, ott állva a Szabadságszobor elõtt legalább a nevüket sorold: Kiss Ernõ (Temesvár) 49 éves, gróf Vécsey Károly (Pest) 42 éves, Aulich Lajos (Pozsony) 57 éves, Török Ignác (Gödöllõ) 54 éves, Lachner György (Besztercebánya) 53 éves, Schweidel József (Zombor) 53 éves, Pöltemberg Pölt Ernõ (Bécs) 35 éves, Nagy Sándor József (Nagyvárad) 45 éves, Knézich Károly (Velike Gajovác) 41 éves, Gróf Leiningen-Westerburg Károly (Illenstadt, Hessen tartomány) 30 éves, Dessewffy Arisztid (Csákány, Abaúj megye) 45 éves, Damjanich János (Stása, Bánság) 45 éves, Lázár Vilmos (Nagybecskerek ) 34 éves. De ki sorolja ide a 14. vértanú, Kazinczy Lajos ezredes nevét, Kazinczy Ferenc, a nyelvújító fiáét, akit 29 évesen október 25-én golyó általi halálra ítéltek, és ki is végeztek Aradon! Azokban a gyászos órákban Pesten is eldördültek a fegyverek, és kioltották Batthyány Lajos miniszterelnök életét az Újépületnek nevezett börtön falainál. Ha megáll az utazó Aradon, és a vesztõhelyet vagy a Szabadságszobrot keresi, rájuk emlékezzen. De ne hagyja ki a sorból Lenkey János nevét se, akirõl Jókai A kõszívû ember fiai címû regényének Richárd szereplõjét mintázta. Õt csak azért nem végezték ki a többiekkel, mert fogságának napjaiban megõrült az aradi várban, és belehalt a szenvedésbe 1850 februárjában. Arad ma nagy város, a majdnem kétszázezer lakosból mintegy harmincezer a magyar. A város középületei a Monarchia idején, vagy azt megelõzõen épültek. Kõszínháza már 1817-ben volt, de ma már nincsen magyar színháza. A városházát Lechner Ödön tervezte, az 1913-ban épült Kultúrpalotája minden építészeti stílus legszebb vonásait viseli magán. Ez a város maga Európa volt. Ma már Európa is más értékek után lohol, miért lenne hát más ez a térség? Még van országhatár a közelben, mert hiába volt közös a múlt, a jelent kettészabták, a testvérkezek eleresztették egymást. Talán ezen az úton tanultunk valamit, világunkat és önmagunkat tisztábban látni, netalán a mindig is kinyújtott testvérkezet újra megfogni. Serdültné Benke Éva 2007. június
EKOSZ – EMTE
A Mezõberényi Hírmondó márciusi számában beszélgetés jelent meg Kajlik Péterrel, a Mezõberényi Erdélyi Kör elnökével. Úgy véljük, ennek lapunkban is helye kell, hogy legyen!
„Otthonról haza” – Mesélj kicsit a kezdetekrõl. Mikor és miért fogalmazódott benned/bennetek az elhatározás, hogy áttelepültök Magyarországra? – Nekünk ott mindenért kétszer kellett megküzdeni, nem úgy, mint a román anyanyelvûeknek. Elõnyben részesítették õket minden téren. A szocialista diktatúra egyik fontos eleme volt az Erdélyben élõ nemzetiségek elsorvasztása. Tudatosan kiárusították õket, kivéve az erdélyi magyarokat. Például a szászok visszahonosításáért az akkori Nyugat-Németország márkában, a zsidókért Izrael dollárban fizetett a román államnak. Minket, magyarokat viszont hazaárulóknak neveztek, amikor benyújtottuk a hivatalos áttelepülési kérelmünket, mert értünk nem fizetett valutát a magyar állam. Az ügyeletes pártvezetésnek kellett beszámolnunk az áttelepülés miértjérõl. Nyomdafestéket nem tûrõ módon minõsítették hovatartozásunkat és engem is, sorstársaimmal együtt azonnal kirúgtak az akkori munkahelyemrõl. Két választásom volt. Vagy a zöld határ, ami majdnem egyet jelentett a halállal, vagy a hivatalos út. Az utóbbit választottam. A kérelmezés után több mint egy évet kellett várnom családommal az engedélyre. 1990 szeptemberében érkeztünk Mezõberénybe. Közben megtörténtek az 1989-es események, melyeknek aktív résztvevõi voltunk. Fõleg az 1990-es pogrom miatt. A félrevezetett, leitatott, felbõszült, vidékrõl érkezett román tömeg kapával, kaszával támadott a több tízezres békés magyar tüntetõkre Marosvásárhely fõterén. Mindez megerõsítette bennem, hogy nekem már nincs helyem itt. – Miért éppen Mezõberény? – Ismeretség révén. Már akkor voltak barátaim Mezõberényben. A soproni sportiskolánál munkahelyet ajánlottak, mégis Mezõberényt választottuk családommal. – Hogyan lehetett/tudtatok a magyar kultúra értékeihez hozzájutni, magyarnak maradni? – Az erdélyi magyarság büszke nemzeti identitására, anyanyelvére, kultúrájára. Mindazt, amit mi a magyar történelemrõl tudunk, nem csak az iskolában tanultuk. Minden család kötelességének érezte megtanítani gyerekeit mindarra, amit az akkori hatalom eltitkolt. Mindez azért volt fontos számunkra, mert szüleink és nagyszüleink magyar állampolgárként éltek Erdély földjén trianon elõtt és a II. bécsi döntés után. Nem õk tehettek róla, hogy fejük fölött döntve egy teljesen más kultúrát és ideológiát erõltettek rájuk… 2007. június
39
Interjú
– Marosvásárhelyen születtél, ott voltál diák. Azok az évek mégiscsak odakötnek. – Ebben az évben lesz a 31 éves érettségi találkozónk, amit már régen várok, várunk. A volt osztálytársaim nagy része még messzebbrõl, Kanadából, Ausztráliából érkezik haza. A „szélrózsa minden irányába” szétszórt a sors bennünket. Olyan intézményben tanulhattunk, amire máig is büszkék lehetünk. Az idén 450 éves fennállását ünneplõ Bolyai Farkas Gimnázium több volt, mint egy iskola. Aki ott tanulhatott, nemcsak a tantárgyak elsajátításában jeleskedhetett, a tanárok életre, emberségre, magyarságtudatra neveltek. A fõiskolát szintén szülõvárosomban végeztem. Évente több alkalommal látogatunk mezõberényi gyermekekkel és felnõttekkel Erdélybe. Ha Marosvásárhelyen járunk, az említett intézmények nem maradhatnak ki az útvonalból. – Megtaláltátok a számításotokat? – Nem bánom a döntésünket. Az a generáció, aki velünk együtt Magyarországra települt, nem elsõsorban az anyagiak miatt tette, mert akkor biztos messzebb ment volna. Mi dolgozni, és emberhez méltó körülmények közt élni jöttünk az anyaországba. Mindazt, amit ott tanultunk, itt szeretnénk kamatoztatni, és végre itthon érezni magunkat. – Sikerült? – 32 évet éltem Marosvásárhelyen, 17 éve lakom Mezõberényben. Számomra teljesen természetes, hogy otthonról haza megyek, ha a két városról van szó. – Min változtatott Románia EU tagsága? Eltûntek a határok? – A határokat elsõsorban az emberek lelkében kellene ledönteni! – Milyen célokkal alapítottátok az egyesületet? – Célunk az volt, hogy erõsítsük magunkban az összetartozást, segítsük egymást, egy baráti közösséget hozzunk létre. Megõrizzük az erdélyi hagyományokat. Kapcsolattartás Erdéllyel és az anyaországgal. 15 év alatt nagyon sok vendégünk volt. Költõk, írók, mûvészek, színészek, közéleti személyiségek, akik mindezeket a gondolatokat közvetítették, erõsítették. A karácsonyi és anyák napi mûsoraink, farsangi mulatságaink során is igyekeztünk ezeket a célokat szem elõtt tartani.
Ady Endre
A MAGYAR UGARON Elvadult tájon gázolok: Õs, buja földön dudva, muhar. Ezt a vad mezõt ismerem, Ez a magyar Ugar. Lehajlok a szent humuszig: E szûzi földön valami rág. Hej, égig-nyúló giz-gazok, Hát nincsen itt virág? Vad indák gyûrûznek körül, Míg a föld alvó lelkét lesem, Régmúlt virágok illata Bódít szerelmesen. Csönd van. A dudva, a muhar, A gaz lehúz, altat, befed S egy kacagó szél suhan el A nagy Ugar felett. Kimeríthetetlen az erdélyi kultúra, akár a néptánc, a népdal, színmûvészet és más ágazatok területén is. Erdély csodálatos tájainak, az otthoni emberek vendégszeretetének bemutatása is szerepel céljaink között. Lehetõségeink szerint támogatjuk az oktatási intézményeket, az anyanyelvi oktatást. Bajbajutottaknak is segítettünk. 2005-ben a székelyudvarhelyi árvíz károsultjainak szerveztünk gyûjtést, közel fél millió forintot juttattunk el részükre. Ezt az összeget akkor már a székelykapura gyûjtöttük, de úgy gondoltuk, ebben a helyzetben fontosabb helye van a pénznek. Idei farsangi bálunk bevételét viszont augusztus 20-án, a felújított mezõberényi ligetben felállítandó székelykapu költségeire fordítjuk. Hagyományos, Székelyföldön faragott kapu felállítását tervezzük, ezzel is hirdetve a magyar nemzet egységét. – Szívbõl kívánom, hogy érezze magáénak minden mezõberényi lakos! Mezeiné Bátori Valéria Átalvetõ
40
Magyarságtudat
„S mégis, magyarnak számkivetve…”
Székelyföldi középiskolások magyarságtudatáról A szégyenletes 2004. december 4-i szavazás után íródtak azok a nyílthelyi kisdolgozatok, amelyekben tanítványaim, a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium tanulói nemzettudatukról vallottak. Két, három, öt oldalon töprengtek magyarságukról, s közben rádöbbentek, hogy az a kutyának sem kell: magunkra vagyunk maradva. Innen az egyes megnyilvánulások ihletett, vallomásos, érzelmes, fájdalmas, ironikus, vádló jellege. Tallózok a dolgozatokból, azt hiszem, nincs jogom hallgatni arról, amit ezekben megfogalmaztak. „Az a tény, hogy magyar vagyok, annyira természetesnek tûnt eddigi életem folyamán, és tûnik ma is, hogy még nem is gondolkodtam el azon, hogy valójában mit jelent. Azaz nem gondolkodtam el ezen 2004. december 5-éig. Igaz, hogy a politikai dolgok nem szoktak érdekelni, de ez, úgy érzem, valahol már engem is érint.”(H. H.) „Kérdezõsködtem, lexikonokban kerestem a választ, de nem találtam. Végül rájöttem, hogy a magyarságtudat mindenkinek mást jelent egy kicsit, nem lehet lexikonba foglalni… Számomra azt jelenti, hogy tudom: magyar vagyok, még ebben a többségében románok lakta országban is. Nem kallódhatok ide-oda, hiszen a magyar nemzethez tartozom, azt kell szolgálnom életemmel, véremmel – ahogy egykor mondták.” (K. A.) „Büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, mert számomra nagyon sokat jelent egy olyan nép tagjának lenni, amely ezeréves múltra tekint vissza. Egy olyan múltra, amely során sokan életüket áldozták a hazáért és a szabadságért.” (G. A.) „Büszke vagyok nagyon, hogy székelynek és magyarnak mondhatom magam.”(B. H.) „Nagymama, Neked mit jelentett az, hogy magyar voltál? Mert én, ha belegondolok, nekem… nem is tudom, mit jelent. Jó, hogy mégis érzem, a tüdõm megtelik levegõvel, amikor hangosan kimondhatom: magyar vagyok.” (K. ZS.) „Amióta megszülettem, a szüleim mindig magyarul szóltak hozzám. Magyar óvodába, iskolákba jártam, magyar népdalokat énekeltem a magyar barátaimmal. Esténként szájtátva hallgattuk édesanyánkat, aki Benedek Elek apó meséit olvasta fel nekünk. Magyarul élek, lélegzem, gondolkodom. És most mégis megkérdõjelezik, hogy magyar vagyok-e.” (B. ZS.) „Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy meginog magyarságtudatom, ami egyébként elég nagy, rendkívül büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, és magyarul beszélek.”(M. A.) Átalvetõ
„Én büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok! Édesapám nevelte ezt belénk. Mindig a szánkra csapott, ahányszor román szóval akartam a magyart helyettesíteni. Mindig azt mondta: Ha magyarul beszélsz, beszélj magyarul... A magyart szerettem. Az mindig olyan csodálatos nyelvnek tûnt nekem.” (K. ZS.) „Büszke vagyok erre a helyre, ahol élek, jól érzem itt magam, bármit is mond bárki.” (L. T.) „Kár, hogy nem azt kell mondjam, hogy Nagy Magyarországról jöttem. Habár már nem is akarom ezt… Most, december 5-e után, nem. Rosszul esik, mert olyan lekezelõen viselkednek velünk, mint egy utolsó rongydarabbal. Pedig én mindig annyira vágyódtam Magyarország után.” (K. ZS.) „Nem is gondoltuk volna, hogy valójában a testvérnek nem áll szándékában semmit tenni... Sõt igyekszik lerázni az élõsködõknek képzelt kisebbséget. Most már biztosak lehetünk, hogy az országnak legalább fele utál minket. Megalázó, de legalább mindenki tudja, mire számíthat.” (B. ZS.) „Milyen emberek, kérdem én, akik megtagadják saját testvérüket?” (Z. E.) „És akkor, amikor a szavazás megesett, bizonyos az, hogy õsapáink azt mondták volna rájuk, hogy ezek itt nem a mi leszármazottaink.”(M. R.) „Számomra kiváltság az, hogy magyarnak születtem, és mindent megteszek annak érdekében, hogy e névhez hû maradjak, és véremhez méltóan cselekedjek.” (G. B.) „Hát mit várhat Erdély, ha már Magyarországnak sem kell, ha már a saját népe is lemond róla. Pedig Erdélyben született a magyar hírességek körülbelül egyharmada, és leghíresebb királyunk, Mátyás is!” (B. A.) „Az anyaországi nép döntésének súlyos vihara söpörte végig az itteni magyarság nemzeti tudatának termõföldjét, ahogyan az enyémet is. Hatalmas üresség, csalódottság és kiábrándultság maradt utána. Érthetetlen… A remény elszállt… Hát minden a régi marad? Ez igazán nem volt szép a magyar néptõl! Így cserbenhagyni az erdélyi magyarokat!” (T. D.) Negatív tapasztalatokról számolnak be a magyarországiak magyarságtudatát illetõen. „Magyarságtudat? E szó hallatán sok ember szíve piros, fehér, zöldbe borul. De nekem ez az érzésem még hatéves koromban csorbult egy magyarországi táborozás kapcsán. Gyermekfejjel még nem volt nemzettudatom, azt viszont tudtam, hogy Romániában élek, magyarul beszélek, és otthon, a családban minden Szilveszterkor elénekeljük a székely és a magyar him-
EKOSZ – EMTE nuszt. Alig érkeztünk meg a táborba, már úgy emlegettek minket, mint a „román csapat”, akik elõl mindent el kell tenni, mert lopnak, és mindent felesznek. Egy középkorú férfi megkérdezte tõlem, hogy milyen név az a Tünde, mivel õ soha nem hallott ilyent. Felsõbbrendûekként járkáltak közöttünk, lekezeltek. Csak most visszagondolva érzem, hogy az akkor nagyon rosszul esett… Azóta sokszor jártam az anyaországban. Nem ismerik a magyar kultúrát, történelmet, és lassanként már a mai gyerekek között alig van egy pár, akinek a szülei magyar nevet adtak. Sajnos, olyan emberrel is találkoztam, aki nem tudta, hol van Erdély.” (L. T.) „Akkor lepõdtem meg, amikor az elsõ magyarországi ismerõsünk megkérdezte, hogy nehéz volt-e megtanulni magyarul. Elcsodálkoztam, hogy kérdezhet ilyent valaki, amikor csak magyarul beszélek, amióta megszülettem. Aztán egyre több ilyen emberrel találkoztam, akik sorban hasonlókat kérdeztek tõlem, és szomorú volt, hogy nemcsak a gyerekek, hanem a felnõttek se tudtak semmit rólunk, mármint a kisebbség sorsáról. Arra gondoltam, nem tanították meg nekik az iskolában. De mégis annyira furcsa volt az, hogy egy az anyanyelvünk, én sok mindent tudok róluk, és õk rólunk semmit… Rájöttem, hogy nem is érdekli az igazi múltjuk, csak mennek elõre vissza sem tekintve, és akkor csodálkoznak, ha behúzzák a csõbe. De hát jár így az ember!” (K. ZS.) „Erdély adta Ady Endrét a világnak, s Ady verseinek egy részét magyarság-verseknek nevezik, mert bennük a magyar nép sorsa iránti aggódás szólalt meg bíráló hangon.” (M. R.) „Román vagyok, román a születési bizonyítványom, a személyi igazolványom, és még folytathatnám a sort. Most mégis magyarul írok, magyarul gondolkodom, és minden éjszaka magyarul álmodom. Tehát akkor mi vagyok? Hazátlan, bozgor, vagy az anyaországból kinézett román? Megválaszolom én a kérdést. Nem vagyok sem román, sem magyar, én több vagyok ennél: székely. Ez számomra annyit jelent: magyarabb a magyarnál. Szomorú, hogy idegen nevûek szavaznak arról, hogy mi, Kovácsok, Molnárok magyarok vagyunk-e, vagy nem.” (K. V. SZ.) Következtetések: „Ezt nem taníthatja meg egyetlen történelemtanár sem. Ezt érezni kell! Aki érzi, az magyarnak vagy székelynek vallhatja bátran magát, és büszke lehet a Don kanyar hõseire, a segítõ Csaba királyfira, aki nem hagyta cserben népét, visszatért az égi úton, hogy megsegítse népét, a jó magyart.” (R. SZ.) „Én tudom, hogy magyar vagyok, és nem kell legyen egy papír, ami ezt bizonyítaná, mert az ember magyarságtudata a szívébõl ered.”(L. Á.) „Arra kell törekednünk, hogy megmaradjunk magyarnak, és ne veszítsük el magyarságtudatunkat, még akkor sem, ha már elveszettnek hittük ezt az érzést. Nem kell feladnunk a magyarságunkat, csak, mert nem élhetünk a saját országunkban. Bár nem a magunk 2007. június
EKOSZ – EMTE országában, de mi itthon vagyunk, ez a föld a hazánk, függetlenül attól, hogy milyen ország területét gyarapítja… A magyarságtudat tulajdonképpen az az összetartó erõ, amely nem engedi széthullni a magyar népet, bármilyen messze is sodorja a magyarokat egymástól a sors.” (SZ. K.) „Legyünk büszkék arra, hogy magyarok vagyunk, mivel nagyon kevés nép mondhatja el magáról, hogy ilyen sok megpróbáltatás és kín között helytállt, sikerült megmaradnia”.(B.H.) „Magyar az, aki magyarnak érzi magát. Lehet, hogy akik nem a magyar állam határain belül élnek, magyarságtudatból tízesre vizsgáznának.” (H. T.) „Annál erõsebb a magyarságtudata az embernek, minél több az akadálya annak, hogy magyarnak érezhesse magát. Ezért itt, Romániában nagyon is
Ady Endre
A FAJOK CIRKUSZÁBAN Magyar bolyba sodort léttel Sírom el, hogy nincs magyarság, Nincs kivétel S még a fájdalmunk is régi. Minden, minden ideálunk Másutt megunt ócskaság már, Harcba szállunk S már tudjuk, hogy kár a harcért. Csak cammogva fonjuk éltünk Mások elhányt guzsalyáról S nem kár értünk, Ha elvágják fonalunkat. Csak valami más is volna A mi másolt életünkben, Mint új borba Belesajtolt szagos fürtök. De a mi kis bolyunk semmi, Húsvéttalan a magyarság S írni, tenni Mégis ûznek nagy parancsok. Nem tudom, hogy mi a célja Ennek a hazug életnek, Mégis néha Ezért mindent lángba dobnék. Mi az én nyomoruságom, Bármi koldus, bármilyen bús? Sírva látom: Kietlenebb a fajtámé. Céljainkat elcélozták, Életünket már elélték. Cirkusz-ponyvák Bohóc-sorsa leng elõttünk. 2007. június
Magyarságtudat magyarnak érzem magam, a saját szülõföldemen, Erdélyben.” (J. T.) „Nem akarok magyarkodni, sem székelykedni. Élem az életem tudva, hogy otthonom mindig ez a föld lesz, Erdély földje, a Székelyföld, õseim hagyatéka. Innen nem szakíthat el más, csak a nem várt vendég, a halál… Én igenis szeretek magyarnak lenni. Szavakkal nem tudom kifejezni, mennyire. Ha a csend beszélni tudna…”(K. Á.) „Én is magyar vagyok, akárcsak Petõfi. Testemmel, lelkemmel.”(K. E.) „Ha minden magyar ember többet tudna nemzete kultúrájáról, történelmérõl, akkor meg tudnák érteni a mi helyzetünket is.” (M. S.) „Õseink életüket áldozták hazájukért, míg napjainkban a politikusok még azt a keveset is darabokra tépik, ami megmaradt.” (P. I.) „Már a szüleink is magyarnak neveltek magyarul beszélve velünk, mesélve nekünk a magyar népmeséket, a magyarok történelmét, szokásait és tanítva a magyar költõk verseit. Óvodás koromban édesanyám megtanította volt nekem a Nemzeti dalt, amit nagyon szerettem szavalni. Szüleimmel egy hétvégén elmentünk Tusnádra. Egy étterembe próbáltunk bejutni, de nagyon hosszú volt a sor. Én elõrefurakodtam, felálltam egy székre, és elszavaltam ezt a verset. Mindenki nagyon csodálkozott, hogy milyen kicsi vagyok, s már el tudom mondani, mindenkinek nagyon tetszett. Ez után egybõl asztalt kínáltak nekünk, és végig remek kiszolgálásban volt részünk. Ez a történet bizonyítja, hogy az emberek büszkék arra, hogy magyarok, és büszkék az általuk nevelt magyar utódokra.” (P. K.) „Anyanyelvemet sosem feledem el, és a gyermekeimet is így szeretném nevelni”. (V. M.) Remélem, hogy egyszer az összes magyar ember megpróbál szeretetet érezni a másik iránt, és akkor, talán, rájönnek, hogy mit is jelent magyarnak lenni.” (D. L.) „Amikor a magyarokra gondolok, mindig a régi, egységes Magyarországra gondolok.”(F. F.) Egyikük sokat mondóan a Beatrice együttest idézi: „Magyar vagyok, magyarnak születtem, / Árulók és gonosztevõk uralkodtak felettem.” Vannak jövõbe nézõ gondolatok is: „Számomra a nemzet a legerõsebb hívószó. Remélem, hogy mire elvégzem az iskolát, megtanulom, hogy magyarságommal ne kérkedjem, de hovatartozásomat gondolkodás nélkül megvalljam... Szilárd magyarságtudat nélkül eltévednék az Európai Unióban. Fontos lesz, hogy idegenben is tudják rólam: magyar vagyok.” (SZ. I.) „Nemzeti összetartozásunk szimbólumai, a pirosfehér-zöld zászló, a magyar himnusz, Petõfi Nemzeti dala, A csodaszarvas monda, a Szent Jobb és a többi történelmi szimbólum mind-mind erõsítik magyarságtudatomat. Aztán egy-egy dal, vers: Kertész leszek, Ha én rózsa volnék, Fa leszek, ha…, Szállj el kis madár,
41 ezekrõl úgy érzi az ember, hogy ezt csak mi, magyarok értjük és érezzük át igazán, csak mi tudunk megfelelõ ritmusban és lelkesedéssel reagálni ezekre a sorokra, hangokra. És a legfelejthetetlenebb a 2003-as csíksomlyói István, a király rockopera!… Szerves részeivé váltak magyarságtudatomnak a magyarországi útjaink során látott, érzékelt szimbólumok, látványosságok: a Feszty-körkép, az Országháza, a Hortobágyi Nemzeti Park, a Szent István Bazilika, a Lánchíd. Jól illeszkednek a Szent Anna tó, a Hargita, a Kalotaszeg, Szék, Torockó fogalmakkal… Egy Munkácsy-kép, a Kolozsváron álló Mátyás-szobor, a keresztúri Petõfiszobor, városunk Orbán Balázs-szobra – ezekre is visszhangzik valami bennünk… Milyen jó lesz majd székelyruhában lenni a ballagáson!” (I. É.) „Én olyan hazát szeretnék, amely bármikor, bármely körülményben megvédi az embert, függetlenül attól, hogy polgára románnak, magyarnak vagy másnak született. Ahol nem nemzeti kisebbségek, hanem állampolgárok élnek. Ahol végigmehetek az utcán anélkül, hogy arra kellene gondolnom, vajon itthon vagyok-e. Ahol nem törekednek arra, hogy mindent, ami másság, elpusztítsanak, hanem arra, hogy mindent megõrizzenek, és lehetõség szerint, tovább fejlesszenek. Ahol öröm élni, és nem függ a jövõnk attól, hogy magyar anyanyelvûeknek születtünk.” (D. SZ.- D.) „A magyarországiak a megismerkedés és összeszokás után többé nem tartanak bennünket románoknak, csak székely gyerekeknek, és általában alig várják, hogy ellátogassanak Erdélybe, hisz úgy gondolják, az erdélyi magyarok, a székelyek nagyszerû emberek… Igen, én román állampolgárságú székely gyerek vagyok!” (J. T.) „Mert magyarságom nem attól függ, hogy mások minek néznek, hanem attól, hogy én minek érzem magam.” (K. T.) „Nem voltunk mi mindig hontalanok! Régi, nagyszerû idõknek, letûnt hõsi idõknek mára már csak ködös, elmosódott emléke maradt meg bennünk. Ez az emlék valahol a szívünk mélyén, lelkünk mélyén, egy meghitt zugban lapul, vár. A neve: nemzettudat. Nem kell beszélni róla sohasem. De…” (SZ. A.) Egy éve készült ez a felmérés. A nemzettudat eróziója azóta is halad elõre. Avagy tanuljunk meg ne tudni eleget magunkról?! Egyik szemem sír, a másik meg nevet. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Íme, egy szociológiai látlelet. Csak idézeteket ragadtam ki a kisdolgozatokból, nem tettem hozzá semmit, de el se vettem! Írtam mindezt akkor, amikor sok jel arra mutat, hogy egy intézményesített nemzettudatrombolás korszakát éljük, s a magyarság belerokkan az értékpusztulásba. (???) Biztató jel: a mélyben még a nemzettudat Atlantisza harangoz. Örülök, hogy tanulóim figyelmének fókuszába hoztam ezt a kérdést. És büszke vagyok rájuk. Nagyon. Közzéteszi: Lõrincz József Átalvetõ
42
Beszámoló
Trianon-pert ültek Udvarhelyen a székelyek a Kárpátiával A Kárpátia zenekar erdélyi hangversenyei nemzeti esemény volt a kolozsvári és a székelyudvarhelyi magyarok számára. A román sajtó az elmúlt napokban nem véletlenül indított gyûlölködõ támadásokat a székelyek ünnepévé változott koncertek rendezõi ellen. Fazekas Csaba, marosvásárhelyi nemzettestvérünk jelen volt a székelyudvarhelyi Kárpátia-koncerten, s az ott szerzett élményeit velünk is megosztotta. A múlt szombaton egy kis portyázásra szántuk el magunkat. Aznap ugyanis a Kárpátia nevû anyaországi zenekar volt hivatalos Székelyudvarhelyre. Így hát gondolkodás nélkül szedelõzködtünk, és mint aki valódi csatába készül, s ahogyan ez nálunk szokás, kutyástól, mindenestõl elindultunk Székelyföld jeles magyar városába. A „nemzetinek” is nevezett országút az idei enyhe télnek köszönhetõen tökéletes épségben maradt meg, ilyenképpen könnyedén szeltük a kilométereket. A mögöttünk tovatûnõ tavaszi táj szépsége annyira elvarázsolt minket, hogy csak akkor ébredtünk fel igazán, amikor Udvarhely elõtt letérve a székelykeresztúri útra, gödörbõl gödörbe döccenve haladtunk, s közben felsírt alattunk a Székelyföld rejtett, másik fájdalmas arca. Aki nem ismeri a székelyföldi mellékutak állapotát, az el sem tudja képzelni, milyen kegyetlen vállalkozás bejutni ezekre az Isten háta mögötti területekre. De aki egyszer már bemerészkedik a Székelyföldre, az tudhatja: olyan nincs, hogy ezt a kalandot kisebb-nagyobb kellemetlenségek nélkül megússza. Ha nem az utak, akkor a román rendõrök. Ha nem a román rendõr, akkor a megáldott útszéli székely kufárok, de mindig akad valami, ami szívesen elrontaná a kedvünket. Ezúttal azonban rendõrrel szinte az egész út alatt nem sikerült találkoznunk, így aztán belefért egy féltengelyszaggató koncert elõtti kitérõ. És miután már jól benne voltunk a miatyánkozásban, az már nem okozott gondot számunkra, hogy tovább mondjuk az imádságot, amikor elérkeztünk Székelyudvarhely bejáratához. Székelyudvarhely az új forgalmi rend szerint egy valóságos rébusz, s ember legyen a talpán, aki kiismeri magát az ott érvénybe léptetett új forgalmi szabályok közepette. Például a fõtéri Kossuth Lajos utcába autóval legfeljebb csak valami égi irányítás mellett lehetett volna eljutni. Mivel ilyen nem volt, így csak gyalogosan tudtuk megközelíteni az általunk keresett Szikulusz termet, ahová a Kárpátia-koncertet meghirdették. Már akkor gyanút fogtunk, amikor megérkezÁtalvetõ
tünk az említett helyre és körös-körül minden néma mozdulatlanságba volt dermedve. Itt bizony nem lesz koncert, vontuk le kelletlenül a következtetést, és közben kicsit megborzongtunk, mert az még csak elfogadható, hogy féltengellyel érkezel meg Udvarhelyre, s az is kibírható, ha a rendõr gúnyolódik véled, de az már kevésbé, ha azt mondják neked, hogy amiért tulajdonképpen eljöttél, az nincs és nem is lesz. Szerencsére ezeken a dolgokon kevés idõnk volt töprengeni, mert közben helyi zenebarátok érkeztek a helyszínre és máris minden a helyére állott, együtt indultunk el az új célállomás felé, a Bányai terembe. Aki minket azokban a percekben így együtt látott, úgy érezhette, mintha valami új forradalom lenne készülõben, meg aztán az arcom színe is kezdett teljesen visszatérni, amikor a közelben megláttam a magyar fiatalokkal kötözködõ román csendõröket. Már azon kezdtünk gondolkodni, minek ez a kálvária, amikor megérkezve a koncert helyszínére, tudatába jutottunk annak, hogy bizony ennek így kellett történnie. Egy Trianon-terem nagyságú helyiségben gyûlt, vagy még inkább zsúfolódott össze annyi magyar ember, hogy a koncert kezdetekor még a fal melletti székeken, a széles ablakpárkányokon is álltak a rajongók. A székely embernél ez már így mûködik: ha nem mi megyünk Trianonba, akkor maga Trianon jön el hozzánk... A történelmi számonkérés így sem, úgy sem maradhat el. Más esetekben jó negyedóra kell
EKOSZ – EMTE ahhoz, hogy a nagyérdemû az eseményhez illõ megfelelõ fordulatszámra átálljon, de itt még el sem kezdõdött a hangverseny, s máris olyan tüzes hangulat gyúlt a teremben, hogy ha a teremfalak nem zártak volna körül minket, akkor egytõl-egyig mindnyájan az égig szállunk. Szerencsére a zenészek idõben érkeztek, és volt idejük ráhangolódni a helyi közönség által diktált tempóra. S miután elkezdõdött a buli, néhány perc múlva olyan parázs hangulat keletkezett, hogy valósággal lángolt minden körülöttünk. Minden magyar volt, újra magunk voltunk, ugyanaz a büszke bátor nemzet lettünk, mint akiknek õsei hajdanában a fél világot uralták. Az úton kint rekedt, leskelõdõ román rendõrök, csendõrök meg egyéb kirendelt hivatalosságok megszeppenve és csak tisztes távolból merték követni a további fejleményeket. És micsoda fények gyúltak, ragyogtak a magyar szemekben. Néztem a körülöttem állókat, és a csillogó szemekben szüleimet, nagyszüleimet véltem felfedezni, erõteljes hangjukon keresztül az õ hangjukat véltem hallani újra. Amikor azt hisszük, hogy nincs tovább, végleg megtorpantunk, akkor sem szabad feladni a reményt. Mert olyan mérhetetlenül gazdag a magyar kultúra, hogy általa mindig kerül egy-egy megoldás, találunk egy új utat, amelyen elindulva ismét megváltoztatjuk a világot. Amikor katonadalokat énekelünk, akkor sem arról szól a történet, hogy elvadult, vérszomjas, vad nemzet lennénk, hanem csupán arról, hogy ilyenkor egy picit megidézzük õseinket, és titkon tanácsot tartunk velük a megteendõ lépésekrõl. Székelyudvarhelyen szombaton este megint összejöttünk és végre kimondatott a végszó, ami van, akinek tetszik s van, akinek nem: Túl volnánk a ébredés óráján. Trianon ide, Trianon oda, és haragosaink
2007. június
EKOSZ – EMTE állíthatnak bármit – akár sok száz kilométernyi szúrós szögesdrótot is közénk –, mi, a magunk részérõl azon az estén végleg gyõztünk. Azt pedig a politikusainkra bízzuk, hogy hány száz év múlva veszik majd tudomásul e fényes gyõzelmünket. Nem tudom, mindez hogyan nézhetett ki onnan, föntrõl az égbõl, de mindenesetre a koncert után láttam a zavarodott arcú román rendõrökön, hogy azokban a pillanatokban nagyon szerettek volna hozzánk tartozni, keblükre ölelni minket. Az ölelés ezúttal elmaradt, de az irigykedõ, sóvár tekintetükbõl még azt is sikerült kiolvasnom, mintha azt gondolnák: szüleink, nagyszüleink ezekrõl a világverõ magyarokról meséltek volt nekünk. Hát ilyen volna az a nép, amelytõl hajdanán a fél világ rettegett? Ez volna az a bátor nemzet, amelybõl egy személy akármikor egy tucatot is kitesz közülünk? És ez már nem mese: Marosvásárhelyen volt szerencsém személyesen is meggyõzõdni arról, hogy tíz-tizenöt szovátai székely 1990-ben miként kergetett el egy háromszáz személybõl álló, mezõgazdasági eszközökkel felfegyverzett, leitatott frátyét (román „testvért”– a szerk.). De visszatérve a koncertre, az ott kialakult csodálatos hangulatra, Petrásék fellépésének vége felé már egy kicsit kezdtünk izgulni, hogy mi lesz majd, ha a varázslat szertefoszlik. Szerencsére nem így történt, mert a bennünk gyúlt tûz a záróakkordok után sem aludt ki. Sõt, még erõsebben izzott körülöttünk, amikor elhagytuk a képzeletbeli Trianon-termünket. Hirtelen nyolcvanhét hazug évet sikerült levetkõznünk magunkról, mintha akkor, azokban a pillanatokban valahogyan az õseink is velünk örültek volna. S mivel azon az estén nagyon komoly változás történt, szeretnék föltenni egy kérdést: Mi a bánatra várunk még, amikor gyõztünk? A mennydörgõs mennydörgõ rézfán fütyülõjét! Egyébként is tõlünk soha nem vették el a földünket, s ahhoz, hogy valaki igazán uraljon minket, mind egy szálig ki kellene irtania minket. De azt is hiába tennék, mert amikor már mind nem leszünk, a fenyõk akkor is állnak még a Székelyföldön, és a fenyõkbõl mi majd újra székellyé válunk. Végezetül még annyit mondanék: Sosem felejtem el azt, hogy a hangverseny folyamán a kezdetben felszabadult, enyhén szólva is gyermekes viselkedésû fiatalok ábrázata miként változott át dacos tekintetû, elszánt, igazán tüzes magyar arccá. Csodálatos érzés volt látni, amint kéz a kézbe kerül, s a háromszínû magyar és a székely zászló lobogtatása közepette felcsendül a Székely himnusz. Valahogyan így kell lennie ennek a mennyország kapujában is. És itt ne feledkezzünk meg arról a száztíz anyaországi turistáról sem, akik inkább lemondtak a koncerten való részvételrõl, csakhogy mi Székelyudvarhelyen is megülhessük az elsõ Trianon-perünket. Fazekas Csaba (Marosvásárhely) 2007. június
Beszámoló Nagyromán fröcsögés és feljelentés a Kárpátia koncert kolozsvári szervezõi ellen 2007-04-17. 11:11:42 Zászlókkal felfegyverzett magyarok látogattak el a Kárpátia kolozsvári koncertjére, hogy a nagyromán területi egység ellen tüntessenek – szörnyülködik az egyik vezetõ kolozsvári napilap. Az újság, mely azt is hírül adja, hogy egy román szervezet feljelentést tesz a szervezõk ellen, Fasz Trianon címmel jelentette meg írását, mely minõsítéssel szerkesztõségünk mélységesen egyetért. A feljelentõk „Ellenállását” amúgy több napja plakát hirdeti... Mátyás király szobrán. „Vesszen Trianon!” – skandálta mintegy 600 fiatal a kolozsvári Diákmûvelõdési házban a magyarországi Kárpátia zenekar koncertjén – dermeszti meg olvasóját indulásból eme igencsak helytálló információjával a román napilap. Meggyõzõdéses nacionalisták gyûltek ide „országunk” különbözõ régióiból, hogy azon politikai meggyõzõdésüknek adjanak hangot, mely szerint vissza kell állítani Magyarországnak a Trianon elõtti határait, mutat rá az újság, hangsúlyozva, hogy ezek a szervezetek Románia területi egysége ellen dolgoznak, de legalábbis a szuverenitásának korlátozását szeretnék elérni a többségükben magyarlakta területeken. A Kárpátia nemzeti rockzenét játszik, írja a lap, megemlítve az állítólag a Vesszen Trianon címet viselõ dalukat, melynek kolozsvári elõadása után a nézõk igencsak kikeltek a diktátum ellen, a cikk szerzõjének véleményével ellentétes meggyõzõdést
Aláírásokat adtak át Sógor Csabának az önálló magyar karokért [ 2007-04-21 ] A Babes-Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) alapítandó önálló magyar karok érdekében küldtek aláírásokat az Európai Parlamenthez és az Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezlethez (EBESZ) – jelentette be tegnap a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen tartott sajtótájékoztatóján Kovács Lehel, a Bolyai Kezdeményezõ Bizottság (BKB) alelnöke. A tájékoztatón részt vett Sógor Csaba RMDSZ-es szenátor és Kincses Ajtay Mária professzor, a BKB marosvásárhelyi tagozatának vezetõje is. Kovács elmondta, több tucat támogató aláírást gyûjtöttek össze, a kolozsvári BBTE magyar oktatóinak többsége támogatja az önálló magyar természettudományi és humán tudományi fakultások megalapítását. Átadta az aláírások listáját Sógor Csabának, és felkérte, hogy továbbítsa a szenátus tanügyi bizottságának, illetve Markó Béla miniszterelnök-helyettesnek. – Elvárjuk az Európai Parlamenttõl, hogy nyomást gyakoroljon az önálló karok megalapítása érdekében – mondta Kovács Lehel, aki elmarasztalta a BBTE vezetõségét, mert egyetlen alkalommal sem tett eleget az önálló magyar fakultások létesítésére benyújtott kérelmek-
43 fogalmazva meg ismételten és megfelelõ hangerõvel. Nem volt elragadtatva a koncerttõl a Noua Dreapta (Új Jobboldal) nevû magyargyûlölõ szervezet sem. Õk szépen románosan megvárták, amíg szétoszlik a közel 700 ember, utána pedig elmondták a sajtónak, hogy ha tudtak volna róla, akkor bizony tüntetést szerveznek, hatósági engedéllyel vagy anélkül. Nem véletlen, hogy „nem sikerült” idõben odaérniük, hiszen az önálló erdélyi magyar egyetemért rendezett tüntetést is mindössze 4 emberrel próbálták megzavarni, ahogy a Wass Albert-színdarab ellen is csak a sajtóban acsarogtak. Ha szembeszállni nem is tudnak, legalább ismét tesznek egy feljelentést, jelentette be az új jobbosok vezetõje (mint ahogy teszi azt rendszerint az EMI rendezvényei után). Úgy ítéljük meg, hogy konkrétan Erdély „elszakítására” tettek utalást a koncerten – állítja a szélsõséges szervezet kolozsvári vezetõje, Alexandru Santu. Soós Sándor EMI-elnök butaságnak nevezte a román szervezet szándékát, megjegyezve, hogy megvan hozzá a joguk, tegyék csak. Rámutatott: a szervezõ maga a zenekar volt, az EMI csak a terem megszerzésében segített nekik, amúgy sem most koncerteztek elõször az országban, és nem is ez volt az utolsó eset. A Kárpátia koncertjét mintegy 2500-an tekintették meg erdélyi turnéjuk során. A zenekar Kézdivásárhelyre, Székelyudvarhelyre és Kolozsvárra látogatott el. Az említett Mátyás-szobron lévõ plakátok a Kuruc.info honlapján csodálhatók meg. (Monitorul de Cluj –)
nek, pedig 1990-tõl kezdve négy ilyen kérést iktattak. Kovács elmondta, a jelenlegi természettudományi fakultás 65 magyar oktatója közül 55-en írták alá a listát, a humán tudományok karának 48 oktatójából 43 támogatta a kezdeményezést. Hozzátette, szerinte nem volt semmi értelme a két fakultás román nyelvû oktatóinak a véleményét is kikérni az ügyben. A sajtótájékoztatón azt is megtudhattuk, hogy a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) is önálló magyar karokat követel a Bolyai Kezdeményezõ Bizottság. A 60 éve magyar intézményként létrehozott, majd kétnyelvûvé tett marosvásárhelyi orvosi egyetemen ma a diákok 45, a tanárok 30 százaléka magyar. Önálló karokat, anyanyelvû szakoktatást, magyar nyelvû feliratokat szeretnének, ám erre vonatkozó igénylistájukat nem merik aláírni, mert olyan retorzióktól tartanak, amilyeneket a BKB tagjai szenvedtek el. – Kovácsot és Hantzot kidobták az egyetemrõl, nekem is megígérték, hogy ki leszek dobva, aztán voltak még ezek a telefonálgatások, meg az a bizonyos levél... – mondta Kincses Ajtay Mária, professzor, a Bolyai Kezdeményezõ Bizottság marosvásárhelyi tagozatának vezetõje. Az Európa Tanács oktatási és kulturális bizottsága júniusban napirendre tûzi azt az indítványt, amely a romániai magyarságot a felsõoktatás terén sújtó diszkrimináció ellen tiltakozik. (szerk.)
Átalvetõ
44
Beszámoló
MAGYAR ORVOSTALÁLKOZÓ SZOVÁTÁN Április 27-e és május 1. között, Szováta érdekes orvostalálkozó színhelye volt. A rendszerváltás utáni egyik legelsõ magyarországi civil szervezet, a FAKOOSZ (Falusi Körzeti Orvosok Országos Szövetsége – a szerk) és az Erdélyi Múzeum Egyesület száz éves Orvosi Tagozata tartotta közös és összefogást hirdetõ kongresszusát. A FAKOOSZ, mely alulról szervezõdvén elõször a falusi körzeti orvosokat fogta össze, mára már nem csak az összes háziorvos, de minden kolléga elõtt megnyitotta kapuit. A sikeres – 16 év tekintélyével szavát gyakran hallató – szövetség ma szeretné, hogy fokozatosan az összmagyarság orvosainak szolgálatába szegõdjön. Két évvel ezelõtt, amikor e szövetség elnökségét átvettem, azt terveztük, hogy az érdekvédelmi és egyre jobban átpolitizálódó, majd gazdaságivá vulgarizálódó harci feladatok viszonylatában kívülrõl támogatjuk a Magyar Orvosi Kamarát (melynek elnökét és fõtitkárát is adtuk), s mi – fontos részfeladatot vállalva – egy átkos félévszázad következményeit próbáljuk felszámolni az orvosi presztízs és az orvos, mint meghatározó értelmiségi szerepének visszaállítása terén. A cél szép és egyáltalán nem elméleti. Ugyanis egyre inkább bebizonyosodik, hogy a lélektelen gazdasági kérdéssé váló egészségügyben tévelygõ betegnek igen nagy szüksége van a bizalomra, az ehhez vezetõ empátia észlelésére, és arra, hogy a szó jó értelmében felnézhessen gyógyítójára. Vagyis a célkitûzés nem önzõ, hanem nagyon is közérdekû, és a gyakorlatias, liberális rombolás ismert következményei miatt a szokottnál is idõszerûbb. Szerettük volna megismertetni a közvéleménnyel azt, hogy a sokat emlegetett Hippokráteszi Eskü nem csupán a lelkiismeretes és színvonalas szakmai munkára vonatkozik, hanem az orvosnak harcolnia kell a feltételek megteremtéséért is. Alapelvünk, hogy beteg és orvos érdeke soha nem választható ketté. Sajnos az utóbbi hónapokban visszakényszerültünk a mindennapi harcok mezejére is, de célkitûzéseinket nem adtuk fel. Évek óta dédelgetett tervünk vált valóra, mikor az Erdélyi Múzeum Egyesület Orvosi Tagozatával együttmûködve szerveztük meg az évente jelentõs eseményszámba menõ kongresszusunkat. Sajnos rendezvényünk az EME orvosainak éves üléséhez idõben közel esett és a szponzori kedv is korlátozott, pontosabban Magyarországról korlátozott volt, mivel a gyógyszer-
gyáraknak a határon túl nem szabad e tevékenységüket gyakorolni. Ennek ellenére nagyon gazdag tudományos és társadalmi programot sikerült szervezni, kihasználva az együttlét, a helyi jellegzetességek és a sajátos hangulat adta lehetõségeket. Magyarországról a jeles elõadókon és bátor szponzorokon kívül, több mint 250 vendég érkezett, s végeredményében 300 személy felett volt a résztvevõk száma. Az egymás megismerését szolgáló találkozó számos szubjektív és objektív elõnye mellett kiemelt jelentõsége lehet majd annak, hogy közösen indulva nagyságrendekkel nagyobb esélyünk lehet az uniós pályázatokon. Terveink között szerepel a Felvidék és Kárpátalja magyar orvosainak megszólítása, és szeretnénk az egyre szélesedõ nyugati szórvány orvostársadalomnak is összekötõ kapcsává válni. Éppen ezért az új alapszabály-tervezetben régiókba szervezõdünk, s a határon túli régiót vagy régiókat is bevonnánk tevékenységünkbe. A mindkét országban akkreditált (tehát továbbképzési pontokat is hozó) rendezvény komoly tudományos kínálatát naponta hagyományos, érdekes és szórakoztató programok színesítették. Volt székely est a kitûnõ Kibédi Táncegyüttessel és a Füstös zenekarral, táncházzal is megtoldva, és persze jókedvvel meg nedvesedõ szemekkel, másnap következett a hagyományos bál, Dancs Annamária személyében meglepetés vendéggel és fergeteges hangulattal, az utolsó napon korondi kirándulás, ökumenikus istentisztelet és régi zenei koncert volt a sóbánya templomában, nagy állófogadással és a töltöttkáposzta VB-érmes termékével tetézve stb. A kongresszust itt zártam be. A találkozó a több mint másfél évtized legsikeresebb rendezvényei közé sorakozott fel. Ez számomra külön fontossággal bírt. Nagy figyelemmel követtem a különféle „típusokba” sorolható vendégek hangulatát. Hiszen voltak Erdély-járók és nem kevés olyan, aki most volt ott elõször, s úgy vágott neki, mintha kenyai szafarira készülõdne. Volt, akinek már régen legfõbb gondja az erdélyiek megsegítése, és olyan is, aki megkérdezte, hogy is hívják azt a szép várost a határátkelõnél. (Ja igen, mondta, mikor Nagyvárad nevét kiejtettem.) És ez nem túlzás. Azonban kivétel nélkül valamennyien egyek voltak abban a tapasztalatban, hogy megerõsödve és feltöltõdve tértek haza. A legtöbb elismerõ nyilatkozatban benne volt a találkozó szellemiségéért mondott köszönet, s együtt és ott mintha a Himnusz és a székely himnusz éneklése is átszellemültebb lett volna. A munka folytatódik. A remélt eredményekre nagy szükség lenne. Dr. Szász István Tas A FAKOOSZ; Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének elnöke
Székely autonómiáról Brüsszelben Május 2-án a Magyarok Világszövetsége brüsszeli irodájában tartottak sajtótájékoztatót a Székely Nemzeti Tanács tisztségviselõi. A székely autonómia és a magyarországi jogállam összeomlása címmel meghirdetett rendezvényt Patrubány Miklós vezette. Jelen voltak az európai autonómista pártokat tömörítõ Európai Szabad Szövetség (EFA) képviselõi. A sajtótájékoztató után az MVSZ és az SZNT tisztségviselõi az Európai Parlamentben találkoztak Bernat Joan i Marí katalán képviselõvel. A Magyarok Világszövetsége brüsszeli irodája havonta szervez sajtótájékoztatót az európai politika fõvárosában, jelentette be Patrubány Miklós. A mai sajtótájékoztatón jelen volt Borsos Géza és Benkõ Emõke, a Székely Nenzet Tanács alelnökei, Szekeres Sándor jogász, valamint András Imre, az MVSZ Kárpát-medencei Régiójának elnöke, az SZNT jegyzõje. A sajtótájékoztató házigazdája Dr. Kállay Oszkár, az MVSZ Védnöki Testületének belgiumi tagja volt. A Brüsszelben élõ Esterházy Antal herceg az autonómiatörekvések sikeres példájaként említette Dél-Tirolt, amelynek lakói még terrorista módszereket is alkalmaztak. „Most a dél-tiroliak gazdagabbak, jobban vannak, szabadabbak, mint az olaszok és mint az osztrákok.“ Patrubány Miklós szerint a székely népet megilletik az önkormányzati jogok, mert saját területe, többszáz éves
Átalvetõ
EKOSZ – EMTE
önkormányzati jogrendje és szervezete van, rendelkezik saját írással és szimbólumrendszerrel, értékrendjében kiemelkedõ elem a szabadságvágy, illetve akaratát népszavazással is kifejezi. Szekeres Sándor jogász ismertette, hogy a székely jogrendnek több mint 800 éve írásos dokumentumai léteznek. Európát messze megelõzõen, a székelyek polgárjogi, büntetõjogi, valamint perrendtartási szabályozásokat saját anyanyelvükön vezették be, és biztosították a fellebbezési lehetõséget. A részrehajló, igazságtalanul eljáró bírót a közösség számûzetéssel is sújthatta. Borsos Géza, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke beszélt azokról a jogi és politikai lépésekrõl, amelyeket a székelység közképviselete az elmúlt három évben megtett. A székely nép eltökélt abban, hogy érvényesíteni fogja önrendelkezési jogát – jelentette ki az SZNT alelnöke. Benkõ Emõke tájékoztatott az önerõbõl szervezett népszavazás eddigi szakaszairól, eredményeirõl és a népszavazással kapcsolatos politikai véleményekrõl. Az SZNT bardóc-miklósvárszéki alelnöke meghatározó szerepet játszott a népszavazás elindításában. András Imre az Európai Unió felelõsségét említette azon új körülmények között, amikor a székelyek ugyanolyan polgárai ennek a rendszernek, mint a franciák, németek, olaszok vagy katalánok.
Patrubány Miklós a magyarországi jogállam összeomlását bemutató dokumentumokat adott át a jelenlévõknek, illetve ismertette a Finnországban élõ dr. Kádár György levelét az európai ombudsmanhoz. Günther Dauwen, az EFA pártigazgatója átadta Nelly Maes elnök üdvözletét, majd nyilvánosan kijelentette, hogy teljes mértékben támogatják a székely nép önrendelkezési törekvéseit. A sajtótájékoztató után az SZNT és az MVSZ tisztségviselõi az Európai Parlamentben találkoztak Bernat Joan i Marí katalán képviselõvel, aki Borsos Géza felvetésére igéretet tett arra, hogy az EFA, az EP egyik parlamenti frakciója, megvizsgálja olyan alapszabály-módosítás lehetõségét, amely a nem pártszerû autonómista szervezetek csatlakozását is lehetõvé teszi. Patrubány Miklós átadta a katalán EP-képviselõnek a Magyarok Világszövetsége módosító javaslatát az európai alkotmány-tervezethez. Ez a javaslat, amely a kisebbségben élõ nemzeti közösségek jogait – három autonómia-formát – cikkelyezné be, ismét idõszerûvé vált, miután az európai alkotmány-tervezet újból napirendre kerül. A sajtótájékoztatót, amelyet Szûcs Gergõ citerajátéka tett színesebbé, élõben közvetítette az ArpádHír Világtelevízió www.arpadhir.hu – a honlapján a felvétel megtekinthetõ. MVSZ Sajtószolgálat
2007. június
EKOSZ – EMTE
45
Kisebbségi lét Erdélyben
Kisebbségi lét Erdélyben 1920-1990 között (vázlatos számbavétel) (Folytatás decemberi lapszámunkból, a márciusiból anyagtorlódás miatt maradt ki) 1945. november. A Magyar Népi Szövetség marosvásárhelyi intézõbizottsági ülése, ahol a résztvevõk jó része támogatta a trianoni határ visszaállítását… A közfelháborodás akkora volt, hogy a szövetség helyi vezetõit Csíkmenaságon és Gyergyószárhegyen meggyilkolták. Udvarhely megyében leváltották a kiáltványt támogatókat. 1945. november 1. Petru Groza román miniszterelnök fogadta az Erdélybõl elmenekült, vagy deportált magyarok visszaköltözésének ügyérõl Bukarestben tárgyaló magyar bizottságot. „Elég volt nekünk, amikor a két nagyhatalom döntött rólunk a bécsi döntés értelmében. Nem kell nekünk most a három nagyhatalom döntése sem… próbáljuk a magyar, román jugoszláv és bolgár érdekeket összeegyeztetnünk, mert most olyan alkalom van szabadon és széles alapokon az említett országokkal a szoros együttmûködést megteremteni, amelyhez hasonló többé alig lesz.” – mondotta. 1945. december 15. (A Monitorul Oficial-ban csak 1946. február 12.) Az észak-erdélyi és délerdélyi menekültek a helyi román hatóságoknál kérhetik állampolgárságuk megállapítását. Az állampolgáságról szóló törvény körüli huzavonának „köszönhetõen” közvetlenül a II. világháború után 150 000 fõvel csökkent az erdélyi magyarság száma. 1944–1945. A Bolyai Tudományegyetem Marosvásárhelyre helyezett Orvosi Karán megindult a magyar nyelvû orvosképzés. (Ez 1961/1962ig tartott, ekkor lett kétnyelvû…) 1946-ban indult Kolozsváron a Magyar Mûvészeti Intézet keretében a színész-képzés. 1954-tõl a Szentgyörgyi István Színmûvészeti Intézet, melyet minden indok nélkül 1976-ban román tagozattal bõvítettek. Ezzel megszûnt az utolsó, magyar nyelvû világi felsõoktatási intézmény Romániában. (1990-tõl újra mûködik Szentgyörgyi István Színmûvészeti Akadémia néven.) 1946. januárjában jelent meg Romániában az elsõ magyar nyelvû szamizdat. („földalatti irodalom”.) 1946 márciusa és augusztusa között a kolozsvári népbíróságon 372 magyart és 26 románt ítéltek el 1946. március 1. A 23. 148/1946. számú rendelettel kapta vissza Székelykeresztúr a nevét. Az 1933 végén a sinaiai állomáson meggyilkolt I. G. Duca belügyminiszter emlékére szinte minden megyében egy-egy települést róla neveztek el, többek között Székelykeresztúrt is. 1946. március 10. A marosvásárhelyi Állami Székely Színház megnyitása. (1967-tõl Marosvásárhelyi Állami Színház.) 1946. április 9. 276. sz. törvény a Magyar Zene-és Színmûvészeti Fõiskoláról. (1950-ben átszervezték, beolvasztották aztán Andreescu Képzõ2007. június
mûvészeti, a Gheorghe Dima Zenemûvészeti és a Szentgyörgyi István Színmûvészeti Intézetekbe.) 1946. április 12. Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök levelébõl Nagy Ferenc magyar miniszterelnökhöz: „Bizonyára a Miniszterelnök Úrnak van arról tudomása, hogy különbözõ igen súlyos román intézkedések az erdélyi magyarság anyagi helyzetét szinte alapjaiban veszélyeztetik.” 1946. április 13. Magyarország és Románia árucsere-forgalmi egyezményt kötött Bukarestben. 1946. április 18. Eddig Udvarhely vármegye 4 járásra tagolódott: I. G. Duca (Székelykeresztúr), Udvarhely, Erdõszentgyörgy és Parajd. Ettõl kezdve Udvarhely járást kettéosztották: Felsõ- és Alsó Udvarhelyi járásra. 1946. április 27. Sebestyén Pál és Groza miniszterelnök találkozója. Sebestyén kifejtette: „Magyarország abban az elõnytelen helyzetben van, hogy valamennyi dunai állam között népének
legkisebb százalékát egyesíti határai között és a magyar nép igen jelentõs része él idegen államban, idegen népekkel együtt. E magyarságnak legnagyobb része, a Romániában élõ magyarság helyzete jelenti a magyar kormány számára a legfontosabb problémát.” Petru Groza válaszából: „…nincs abban a helyzetben, hogy a magyar kormánnyal területi kérdésekrõl tárgyaljon. (…) A Székelyföldet egy korridorral Magyarországhoz csatolni Erdély feldarabolásához vezetne, ami abszurdum. A magyar határ mellett 20 és egynehány ezer négyzetkilométer lecsatolása viszont túl sok románt csatolna Magyarországhoz.” Sebestyén Pál erre csak annyit jegyzett meg, hogy a miniszterelnök által hirdetett határ-légiesítés mellett ez éppúgy nem eshetik neki zokon, mint az, hogy õ jónak tartja, hogy „légiesített határok mellett másfélmillió magyar maradjon román fennhatóság alatt…” 1946. május 9. Népi Egység: „Akasztófára a magyarokkal és a zsidókkal! – ezt kiáltozta a felheccelt
Átalvetõ
46
román tömeg a Szatmár megyei Nagybányán, Ilie Lazar, Maniu-párti politikus beszéde alatt.“ 1946. május 10. Népi Egység: „Egyre több panaszt hallunk a Maniu-gárdisták garázdálkodásáról. Marosvásárhelyen, Idecsfürdõn és más állomásokon fejszével, baltával szállnak vonatra. Ott aztán megkérdezik: van-e itt magyar? Akkor aztán belekötnek és megverik, s hallottunk olyan esetrõl is, amikor a magyar utast kidobták a kocsiból. A vonatkísérõk mit sem tudnak tenni az erõszakoskodó és felkészült Maniu-gárdisták ellen. A CFR helyesen tenné, ha minden vonathoz fegyveres kísérõt rendelne ki, akik az utasok biztonságáról gondoskodnak.“ 1946. május 17. A Demokratikus Pártok Blokkjának közös választási programja. A román háborús bûnösök tárgyalásán mondta Stoica közvádló: „Németország és Japán után a mi háborús bûnöseink voltak a legelvetemültebbek. A legégbekiáltóbb bûneiket csak az általuk halálra kínzott áldozatok százezrei tudnák legjobban érzékeltetni.” Vasiliu Pichi volt belügyminiszter tárgyalásán bebizonyosodott, hogy Romániában 315.641 személyt deportáltak, és közülük 270.641 fõt ki is végeztek. Antonescu vádiratában szerepelt, hogy a szovjetellenes háborúban 624.740 román katona esett el… Átalvetõ
Kisebbségi lét Erdélyben
1946. május 19. Népi Egység: „Egy kovásznai jelentés szerint Kovásznán és Vajnafalván Maniu hívei minden este csoportokba verõdve támadják meg a székelyeket. Zabolán egy este belõttek a Magyar Népi Szövetség helyiségének ablakán. Szentkatolnán pedig Márton Áron püspököt nyíltan megakadályozták abban, hogy szentmisét tarthasson a székelyeknek.” 1946. június 1. Rákosi Mátyás beszédébõl a budapesti Fórum Clubban: „A párizsi békekonferencia elõtt igen széles magyar körökben az a hiedelem terjedt el, hogy Romániával vagy Csehszlovákiával szemben fennálló követeléseinket az angolszászok egyszerû szimpátia alapján támogatni fogják. (…) Románia tízszer annyi petróleumot termel, mint Magyarország, és természetesen azok az országok, amelyek a petróleumban érdekelve vannak, egészen másképpen mérik a szimpátiát vagy antipátiát; a petróleum tonnáinak százezrével vagy millióival mérik és ennek megfelelõen politikai mérlegelésükben vagy ítéletükben ez a körülmény nagy szerepet játszik.” 1946. június 18. A Magyar Népi Szövetség székelyudvarhelyi kongresszusán a környékbeli földmûvesek, kisiparosok, értelmiségiek papjaik vezetésével a vezetõség leváltását követelte, és éltette az önálló Erdélyt. Leváltották a két alelnököt: Balogh
EKOSZ – EMTE Edgárt és Bányai Lászlót. A kongresszus határozatait a Világosság c. lap július 3-i száma közölte. 1946. július 29. A békekonferencián Magyarország Romániával szemben 22.000 négyzetkilométer átengedését kérte, közel 2.000.000 lakossal, valamint a Székelyföld autonómiáját. 1946. augusztus 14. A lejt „stabilizálták”. Egymillió lejért ötven lejt fizettek, de csak ötmillióig, azon felül semmit. Egy személy tehát maximum 250 lejt kaphatott. Gyöngyösi János külügyminiszter ismertette a békeszerzõdés-tervezetet, a redukált magyar igény 4.000 négyzetkilométer átadását, 67%-os magyar többséggel. 1946. november 19. A romániai választásokon a Román Kommunista Párt vezette Demokratikus Pártok Blokkja a szavazatok 70%-ával a mandátumok 91 százalékát szerezte meg. A román rádió kommentárjából: „Az eredmény a történelmi pártok lassú és biztos eltûnését jelenti…” 1946. október 6. A Romániai Magyar Írók Szövetségének választási felhívásából: „Választások elõtt áll az ország s benne választások elõtt áll a mi népünk is. Mi, erdélyi magyar írók, már választottunk. A Magyar Népi Szövetség oldalán küzdünk.” 1946. október 10. Molotov a békekonferencián kijelentette: „A békeszerzõdés megkötése Romániával nagy jelentõségû esemény Európa békéje szempontjából. Románia most demokratikus állam, és lényeges, hogy Erdély kérdése a román nép megelégedésére oldódott meg.” 1946. október 24. Truman amerikai elnök beszéde az ENSZ ülésén: ”Nem lehet igazi, tartós béke, ha a békét nem úgy kötötték, hogy igazságot szolgáltasson mindenkinek. Igazságot a kis és a nagy nemzeteknek és igazságot minden egyes egyénnek.” 1946. október 26. Mindszenty József bíboros Magyarország hercegprímása esztergomi érsek levele az Apostoli Székhez a kisebbségek védelme érdekében. 1946. november 19. A romániai választásokon a Magyar Népi Szövetség 670.000 szavazatot kapott (8%, és 29 magyar képviselõ került a parlamentbe.) A szavazatok 80%-át a Demokratikus Pártok Blokkja kapta, a 6,8 millió szavazatból 4,8 milliót. Ez megalapozta a kommunista uralmat az országban. 1946. november 28. A 998. sz. CASBI törvényrendelet. „…Akik németországi vagy magyarországi, vagy ezen államok által megszállt területeken lévõ táborokba és munkásosztagokba deportáltattak, és a román állam, valamint az Egyesült Nemzetek érdekeivel ellentétes magatartást nem tanúsítottak, javaikat visszakapják a deportálás tényét igazoló okmányok alapján.” 1947. február. Népgyûléseken kérték ki a környék lakosságának véleményét a tervezett SzékeyudvarhelySepsibükszád, a Székelyudvarhely-Csíkszereda, és a Székelyudvarhely-Gyergyószentmiklós vasútvonalakról. A terveket – bár nagy anyagi terheket rótt volna a lakosságra, õk elfogadták… „Mikor felcsendült a templomban az ének szava: Hol vagy István király, Téged magyar kíván… hangos zokogás tört fel a templomban lévõk és a térre szorultak soraiból.” (Mindszenty hercegprímás által cerebrált szentmise a Bazilikában, a párizsi béke aláírása napján.) 2007. június
EKOSZ – EMTE 1947. február 10. Párizsban a Szövetséges Nagyhatalmak aláírták Magyarországgal, Romániával, Olaszországgal, Bulgáriával és Finnországgal a békeszerzõdést, Romániával szemben visszaállították az 1938. január 1-i állapotot, Dél-Dobrudzsa, melyet Bulgária 1940-ben szerzett meg a Románoktól, Bulgáriához tartozik a jövõben is, elveszíti Besszarábiát és Észak-Bukovinát, 3 millió dollár jóvátételt kell fizetnie, Magyarországtól Csehszlovákia javára elcsatolták a Duna jobb partján lévõ Horvátújfalu, Oroszvár és Dunacsúny községeket. Magyarország köteles a Szovjetuniónak, Jugoszláviának és Csehszlovákiának okozott károkat megtéríteni 300 millió USA dollár erejéig. Romániának nem járt kártérítés. A magyar hadsereg létszámát 65.000 fõben, és 90 repülõgépben korlátozták. A Szovjetuniónak megengedték, hogy az ausztriai szovjet megszállási zónában állomásozó csapatainak utánpótlási vonalán – Magyarországon – csapatokat állomásoztasson. Ez volt a jogalapja 1955-ig a szovjet megszállásnak. 1947. május 2. Petru Groza miniszterelnök 100 tagú küldöttség élén négy napra, Budapestre érkezett. A Mocsáry Kollégium avatási ünnepségén ezeket mondta magyarul: „Az igazi megbékélés jegyében sohasem felejthetjük el, hogy a magyarországi magyarságnak testvérei vannak minálunk. Ennek tudatában levonjuk a helyes következtetést, s vigyázunk arra, hogy a testvér, aki odaát maradt, úgy élje életét, hogy az itteni testvér nyugodt lehessen felõle.” 1947. május 9. A városokban való letelepedés megszigorítása a magyarok részére (1989-ig fennmaradt). 1947. május 17. Jelentés az erdélyi magyar ONCSA (Országos Nép- és Családvédelmi Alap) vagyonról: (…) Udvarhely vármegye, Székelyudvarhely: a) Gyapjúfonó és lenfonó. Lenfeldolgozó és fonókapacitás 2 000 q lenszál. Lenfonó üzem teljes kapacitása 4 000 q. b) Háziipari bolt évi 64 000 P. (pengõ) forgalommal, 20% haszon mellett. A vármegye különbözõ részein 180 katasztrális hold föld házépítésre. 1947. július 16. A magyar nemzetgyûlés becikkelyezte a párizsi békeszerzõdést. 1947. augusztus 15. Pénzbeváltás: 20 000 régi lejért adtak egy újat, de csak 5 millió lejt lehetett beváltani falun, s ezt akkor toldották meg még 2, 5 millióval, ha a beadási tervet teljesítették. Ekkor 1 US dollár 150 új lej volt. 1947. szeptember. Hivatalos jelentés szerint Romániában 1 790 magyar tannyelvû népiskola, és 173 középiskola mûködött. 1947. szeptember 1. A Magyar Népi Szövetség központi lapja, a „Romániai Magyar Szó” elsõ példánya megjelent Bukarestben. A lap 1953. április 1-tõl „Elõre“ címmel jelent meg 1989. december végéig. 1947. szeptember 15. Életbe lépett a békeszerzõdés, melynek 22. cikkelye: „A jelen Szerzõdés életbe lépését követõen minden szövetséges fegyveres erõt 90 napon belül Magyarországból vissza kell 2007. június
Kisebbségi lét Erdélyben
47
vonni, mindazonáltal a Szovjetuniónak fennmarad a joga magyar területen oly fegyveres erõ tartására, amelyre szüksége lehet ahhoz, hogy a Szovjet hadseregnek az ausztriai Szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalait fenntartsa.” Takács Lajos Magyar Népi Szövetség képviselõjének cikkébõl:„Meg vagyunk gyõzõdve, hogy a román munkás és földmûves kérges keze és a haladó szellemû román értelmiségi szava sokkal nagyobb és hathatósabb védelmet nyújt, mint bármilyen záradék. Ezért köszöntjük a kormányt, amely a békeszerzõdésbõl eltávolított minden, a kisebbségek védelmérõl szóló záradékot, mert úgy érezzük, hogy hasonló záradék bennhagyása árnyékot vetne arra a légkörre és õszinteségre, amelyben az együtt élõ nemzetiségek és a román nép ma munkálkodik és harcol a demokrácia eszméjének végleges gyõzelme érdekében.” 1947. november. Dinnyés Lajos miniszterelnök Romániába látogatott. 1947. december 5. Törvény született, hogy olyan helyen, ahol a lakosság 30%-a más nemzetiségû, törvényszéki bíró vagy ülnök csak olyan lehet, aki az illetõ nyelvet beszéli.
1947. december 30. Romániában megszûnt a királyság. Mihály király lemondását Gheorghiu-Dej és Groza íratta alá. Mindszenty József bíboros levelet írt Dinnyés Lajos miniszterelnöknek: „Azt kérjük a magyar kormánytól, hogy saját magának és magyarságának becsülete érdekében a legerélyesebben és leghatározottabban követelje az emberi jogok megadását minden magyar számára, akik a jelenlegi határon kívül élnek.” 1948. Románia lakosságából 1 499 851 fõ vallotta magát magyarnak, ez 9,4%. Az ország lakosságának 23,4%-a lakott csak városon, ez az arány 1977-re 43,6%-ra nõtt. A 176/1948. számú kormányhatározat értelmében 1593 iskolát államosítottak, ebbõl 1300 (81,6%) volt a magyar tannyelvû, felekezeti iskola. 1948. január. Tûzparancs a román–magyar határon. Betiltották a görög katolikus egyházat. (Rehabilitálásukra 1989. december 31-én került sor.) 1948. január 1. Bukarestben megjelent a Mûvelõdési Útmutató, 1957-tõl kezdve Mûvelõdés. 1948. január 22. Petru Groza viszonozta a magyar miniszterelnök novemberi látogatását. 1948. január 24. Barátsági és együttmûködési szerzõdés Magyarországgal. (Folytatjuk.)
Átalvetõ
48
Mûhely
EKOSZ – EMTE
Elszármazott Erdélyiek Névjegyzéke Az „Elszármazott Erdélyiek Névjegyzéke” címû könyvnek az idén az ötödik kötete jelent meg. Elsõ ránézésre ez a könyv csak egy egyszerû címjegyzék. Ám egy behatóbb vizsgálat ennél sokkal többet mutat. Mindegyik kötet fõ részét a címjegyzék foglalja el. Az öt év alatt egyre többen fedezték fel a címjegyzék kapcsolatteremtõ, közösségalkotó értékét. A jelentkezõk száma évrõl évre nõtt, habár az utóbbi évben ez a növekedés megtorpanni látszik. Feltételezhetõen a terjesztés és az ismertetés hiányából fakadóan. (A terjesztés csak zárt körben folyik). A címjegyzékbe jelentkezõk számának változását az öt év alatt a következõ táblázat mutatja.
3. grafikon Erdélyiek lélekszáma településenként
1. grafikon A könyvben megjelentettek száma
A Jelentkezési lap (aminek teljes kitöltése nem kötelezõ, de hasznos) kérdései fontos statisztikai adatokat szolgáltatnak a Magyarországon letelepedett erdélyiekrõl. A statisztikai adatok közreadása elõtt szeretnénk felhívni a figyelmet arra, hogy minden adat és következtetés csak a könyvben szereplõ 1545 személy válaszának összegzésébõl származik. 2. grafikon Erdélyiek lélekszáma kerületenként
A táblázatban csak azokat a településeket mutattuk meg, ahol az erdélyiek lélekszáma meghaladja a tíz fõt. A táblázatból kitûnik, hogy leginkább a nagyvárosok (Szeged, Debrecen stb.), valamint a fõváros vonzáskörzetébe tartozó települések (Érd, Százhalombatta, Vecsés, Monor stb.) vonzották az erdélyieket. A szerkesztõk nagy érdeme, hogy a címlistát nemcsak a Magyarországon, hanem a külföldön letelepedett erdélyiek számára is nyitottá tették. A könyvben szereplõ 1545 személybõl 186 távolabbi országban keresett menedéket. A legtöbben (68) Ausztriát választották feltehetõen a közelség miatt. Svédországban (47) és Németországban (43) is viszonylag sokan találtak otthonra. Érdekes, hogy még Japánban is élnek honfitársaink. (lásd: 4. grafikon) 4. grafikon Erdélyiek lélekszáma országonként
Az áttelepült erdélyiek közül legtöbben Budapesten telepedtek le. Feltételezhetõ, hogy ez összefügg a munkaerõpiac nagyobb kínálatával, valamint a fõváros oktatási, kulturális és mûvelõdési vonzásával. Az erdélyiek által „legsûrûbben” lakott kerület a VIII. ahol összesen 53 személy telepedett le. Ezt a XI. és a VII. kerület követi. A 2. grafikon rávilágít arra, hogy a fõvárosban letelepedett 480 erdélyi hogyan oszlik meg kerületenként. A vidéken letelepedett erdélyiek is érdekes képet mutatnak. Az erdélyiek 220 magyarországi településen szóródtak szét. A legtöbben Tatabányán találtak új otthonra. Átalvetõ
A könyvben választ kapunk arra a kérdésre is, hogy Erdély hány és melyik településérõl származnak a menekültek. 261 erdélyi települést jelöltek meg származási helyül. Itt is a vezetõ helyeket a nagyvárosok töltik be. Elsõ helyen Kolozsvár szerepel (272). Ezt követi Marosvásárhely (237), Nagyvárad (95), majd a Székelyföld nagyvárosai. 2007. június
EKOSZ – EMTE
49
Mûhely
5. grafikon A menekültek származási helye
7. grafikon Erdélyiek lélekszáma születési év szerint
Az adatokból pontosan lehet látni, hogy a magyarlakta erdélyi nagyvárosokból menekültek el a legtöbben. Az áttelepedés évét vizsgálva szembetûnik az 1990-es év. Ugyanis ebben az évben hagyták el legtöbben otthonukat. Ez az év a nagy remények és a még nagyobb kiábrándulás éve volt. 1990 elején (az elsõ két hónapban) szinte teljesen megszûnt az Erdélybõl való kivándorlás. A marosvásárhelyi márciusi pogrom azonban kijózanította a magyarságot. Ráébresztette, hogy Romániában a demokrácia még nagyon messze van. A menekültek számát illetõen az 1990-es év volt a csúcs (349 személy). Ezt az adatot egyéb források is megerõsítik. Ehhez képest mind a kilencven elõtti, mind az utáni években az áttelepültek száma sokkal kisebb (6. grafikon). A menekülés, az áttelepedés, ha nem is a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának intenzitásával, de folyamatos volt és mindmáig tart.
A könyv nyitottságára vall, hogy azok is jelentkezhettek, akiknek csak a felmenõje volt erdélyi. Örvendetes, hogy viszonylag sokan (a jelentkezettek 6,7%) vállalták erdélyi származásukat, annak ellenére, hogy õk már nem ott születtek. Az elsõ kiadástól kezdve a szerkesztõk arra törekedtek, hogy ne csak egy egyszerû címlistát, hanem bõvebb ismereteket nyújtsanak az itt élõ erdélyiekrõl. A kiadványból megismerhetjük a Magyarországon mûködõ erdélyi szervezeteket, céljaikat, mûködési szabályzataikat, elért eredményeiket. Magyarországon összesen 68 erdélyi szervezet mûködik. Budapesten 11 szervezet, vidéki székhelyû pedig 57 létezik. Más országokból összesen három szervezet jelentkezett, habár tudjuk, hogy ennél sokkal több van.
6. grafikon Erdélyiek száma az áttelepülés éve szerint
A címjegyzékben szereplõk születési évét vizsgálva, látni lehet, hogy a legtöbb menekült 1970-ben és 1968-ban született. Ezek az emberek a kilencvenes években huszonévesek voltak. Ez a legmozgékonyabb korosztály. Még nem rendelkeznek stabil exisztenciával, úgymond „elõttük az élet”. Õket az 1940-ben születettek követik, akiknek talán ez az utolsó esélyük (50. életév körül vannak), hogy új életlehetõséget teremtsenek. Ezután fõleg az 50-es és hatvanas években születettek következnek (7. grafikon). 2007. június
Átalvetõ
50
EKOSZ – EMTE
Könyvbemutató
Riester Árpád
A zászló félárbóc alatt Tanulmányok Trianonról
Kényszerpályán a világ
Amikor Budapesten, a Kossuth téren, az állami zászló egyharmad árbócra került (amit az elsõ és a második Bécsi-döntés után egy kissé feljebb húztak), jelezve a haza bánatát, az egyharmad országot, az emberiség zsákutcába, a világ pedig kényszerpályára került. (A könyv fenti mottóját a szerk. ajánlja mindazok figyelmébe, akik a „Trianon” szótól allergiás viszketést kapnak.)
Utóhang (Mely a könyvben rendhagyó módon elõre került.) Nem elõször jut eszembe, amit most Riester Árpád könyvének elolvasása után leírok. Azt hiszem ugyanis, hogy minden magyarnak, bárhol is éljen a világon, legalább egy kisebb könyvet kellene írnia a családja, önmaga és hazája sorsáról. Hogyan látja a történelmi okok és okozatok viszonyát, alakulását. Be kéne mutatnia, mit tud a körötte létezõ világról. A hazája környékén lévõ népek történelmérõl s általában a bennünket jobban érintõ külsõ és belsõ eseményekrõl. Mindezekbõl azt is megtudhatnánk, hogy õ mit tud s mit nem. Mit tanítottak neki az iskolában és mit hallgattak el. Úgy vélem, nagyon fontos tények kerülnének napvilágra, és ezáltal az olvasók is gazdagodnának. Nemcsak tudásban, hanem tapasztalatokban is. Mert nem kell ahhoz történészi diploma, hogy mindazt, ami családunkkal, országunkkal vagy épp velünk történt, le tudjuk írni. Riester Árpád persze az átlagosnál azért többet foglalkozott Trianonnal és otthonról, a gyermekkorából is hozott magával további kutakodásra ösztönzõ élményeket. Ezek a dolgok kétségkívül fontos tényezõk, meghatározzák, hogy mit tegyünk. Hogyan viselkedjünk az életben. Mennyire legyünk gyanakvók, kételkedõk, és így tovább. Trianon nem 1920-ban kezdõdött. Mondhatjuk, hogy ezeréves „hagyománya” van annak, hogy a magyarság a körülöttünk lévõ népek útjába állt. Senki, még a török sem tudott emiatt zavartalanul terjeszkedni. A középen lévõ Magyarország minden irányból útban volt. Ez a földrajzi valóság és ez az igazság is. Régi ingerlõ tény ez. Addig nem is volt baj, amíg az Árpádok leszármazottai uralkodtak. Addig erõs és nagy volt az ország, igazában egész Európában nem volt olyan ellenfele, akitõl félnie kellett volna. Az Anjouk, majd Zsigmond és Hunyadi Mátyás uralkodásáig is minden rendben volt. Ráadásul a török sem bírt ekkor a magyar királysággal. Mátyás halálával (1490) azonban elkezdõdött a hanyatlás. Fõképpen a Habsburg, magyarellenes dinasztia uralma alatt. Mondható, hogy nagy, országos magyar emlékezõ könyvre volna szükségünk. Önvédelmi céllal! Ezért fontos és példamutató Riester Árpád könyve. Aligha hibátlan.* Ebben a mûfajban azonban nem a tökéletességre van szükség, hanem a dokumentumokra, a további ösztönzésekre. Hogy a nagy MAGYAR ÖNVÉDELMI KÖNYV mielõbb a rendelkezésünkre álljon. E nagy, közös munkának példája és fontos része Riester Árpád könyve, amibõl magam is tanultam, és amit ez úton is ajánlok a Tisztelt Olvasónak. Budapest, 2006. áprilisában. Kiss Dénes, a Trianon Társaság elnöke * Majd rájegyzé jámbor kéz: A többi hiányzik. (Szabadon Arany Jánostól – a szerzõ.)
Átalvetõ
Részletek a könyvbõl
A magyar lélektan napjainkban
Sajátos módon alakult a magyar lélek a Trianon óta eltelt nyolcvanhat esztendõ alatt. Nem egyformán, és ez természetes, hiszen más és más környezet hatott rá…
Az anyaország
Vas megye. Egy kedves ismerõsöm, ki egyáltalán nem mondható hazáját nem szeretõ embernek, a következõképp értékelte (a 2004. december 5-i népszavazást – a szerk.): – Tudod, milyen a székely? Én ismerem! Azt beszélik, hogy „a székely tojta a magyart”. Tudod, mit jelent az, hogy „tojta”? Én is ismerem a mondást, csakhogy én a történelmi háttér ismeretében másképp értelmezem (…) Nem lett volna értelme akkor és ott a történelmi háttér megvilágításába kezdeni, így ezt akkor mellõztem, de 2007. június
EKOSZ – EMTE
kitértem arra, hogy: Erdélyben nemcsak székelyek laknak és a románok által elrabolt területek nem csupán Erdélyre szorítkoznak. Például Szatmár, Arad, Bihar megyék soha nem tartoztak Erdélyhez, és a székely vidéket leszámítva (…) a nem székely lakosság van többségben, hanem magyar és szász. – Ezt eddig nem tudtam. Szóval a mai román határon túl, a románokon kívül nem csak székelyek élnek?
Az emigráció
Két ismerõsöm – az egyik már meghalt – piros-fehér-zöldre festette az ajtótokjait lakásában, ezzel is demonstrálni akarta magyarságát. Az unokáját azonban nem tanította meg magyarul. Menye német létére is jól beszél magyarul, fia pedig magyar anyanyelvû. Kérdésemre azt válaszolta: a magyar nem egy világnyelv, nem látom be tudásának szükségességét. A másik Budapest látképeivel aggatja tele lakásának falait. Gyermekeit azonban nem tanította meg magyarul, még német férje határozott kérésére sem. „Csak hátrányt szenvedne ezáltal a gyerek az iskolában” – ismételgette. – „Majd késõbb”. Egy másik emigráns család – még nem beszéltek németül – gyermeke magyarul mondta nekem, hogy õ nem magyar, hanem német. Szülei megmérgezték lelkét. Ma drogfüggõ. Mindezekrõl megvan a németek véleménye is. Többnyire lenézik, megvetik ezeket a mindenáron németté válni akaró embereket. „Rücksackdeutsch”-nak, magyarul „hátizsáknémetnek” tartják, mert magyarságuk mint egy hátizsák, púp, teher a hátukon…
Emigráns az anyaországban
Speciális eset. Lehet-e emigráns valaki saját hazájában? Lehet-e emigráns egy magyar ember Magyarországon? Magyarországon él, és mégis idegenben, mégis idegen, hiszen õ emigrált Magyarországra… Azt gondolnák, jobb a sorsa annak, ki a saját hazájába emigrál? De amikor õt ott rosszabbul fogadják, mint idegenben? Õ a magyar Szent Korona tagja!!?? Elõbb politikai érettségérõl kell számot adnia, és még mit kell tennie: Uram bocsá! Vizsgáznia kell magyar nyelvbõl! Igen, az anyanyelvébõl! És közben? Nap mint nap tûrnie kell a saját honfitársai által nyújtott megaláztatásokat. Saját fülemmel hallottam:
– Te hülye román! Takarodj vissza az országodba. – Na persze, mert onnan jött! (Csak az utcát kereste.) – Mit akarsz itt? A munkát elvenni elõlünk? Földet akarsz, mert otthon nem jutott? És a már „beilleszkedettek“? (A szerk.) Sok emigráns magyar el sem ment szavazni (2004. december 5-én – a szerk.), noha többségükben már a polgárjog birtokában vannak, vagyis szavazásra jogosultak. Személyes ismerõseim közt is akadnak jó néhányan, kik így nyilatkoztak: „Mi már itthon vagyunk, minden jó úgy, ahogy van”. Vagy: „Elmegyek és egy nagy NEM-mel szavazok”. Eközben arcuk még csak el sem pirult. Nem gondoltak otthon maradt édesapjukra, édesanyjukra. Ezeknek nincs szégyenérzetük…
Erdély és a csatolt területek
Ismét párbeszéd: – Tudod, az a baj, hogy akit Párizsba küldtetek (csak így, küldtetek, nem küldtünk (megjegyzés a szerzõtõl), nem tudott franciául még makogni sem. – Ezt honnan veszed? – Nagy román történészek írták. (…) – Gróf Apponyi Albert (a magyar delegáció vezetõje) nyolc nyelven beszélt anyanyelvi szinten, ezen felül kiváló szónok is volt. – Hát azt írták. – És ezt te elhiszed? – Nem hallottam még az ellenkezõjét. – Hát akkor most hallod. Gróf Apponyi Albert franciául, angolul és olaszul mondta el tökéletesen beszédét. Ennek köszönhetõen az olasz delegátus könnyekre fakadt, és tagjaival együtt, mintegy tiltakozásként, kivonult a terembõl. Államuk nem iktatta törvénybe mind a mai napig a trianoni békeszerzõdést. Csúnyán nézett rám, és legközelebb, amikor találkoztunk, hangja elutasító volt. *** Jó tudni, hogy ilyen is van. Íme egy szûk keresztmetszet a magyar lélekrõl. Aki pedig mindezekbõl magára ismerne, ne nekem rója fel bûnéül, hanem saját magának. Stuttgart, 2006. július 18.
IN MEMORIAM
Heinrich Hermann Robert Koch (1843. 12. 11, Clausthal – 1910. 05. 27, Baden-Baden) 1871. december 11. hétfõ volt, és 28. születésnapja egy fiatal orvosnak, aki nemrég tért haza a poroszfrancia gyõztes háborúból, ahová elõtte való esztendõben, sokadmagával, önként jelentkezett. Tudta, hogy a kelet-poroszországi Wollstein nevezetû községbe fog kerülni körzeti orvosnak. Felesége meglepetésre készült: félre volt téve egy kétlovas kocsira a pénz, a férj betegeit látogatandó, és a férj és felesége a közeli Boroszlóba járandó, de a feleség – egyébképpen falusi evangélikus papi leány – másként döntött, és a betervezett lovaskocsi helyett férjének születésnapi ajándékba egy mikroszkópot vásárolt. Annyiba került tehát akkor egy mikroszkóp, mint az ugyancsak nem olcsó kétlovas kocsi. Nos, ezen asszonyi gondoskodás volt az orvostörténelemben – és ez túlzás nélkül mondható – a legnagyobb hasznot hajtó beruházás, ami végülis 2007. június
51
Könyvbemutató
egy, 1905-ben Nobel-díjjal jutalmazott orvosi pálya kezdetét jelentette. Az orvos, akirõl itt szó vagyon, Robert Koch: született 1843. december 11-én, egy tizenhárom gyermekes bányászcsalád harmadik szülöttjeként. Egzakt tudományok – matematika és fizika – felé hajlott, végülis orvosi diplomát szerzett. Kórházi gyakorlat után háborús szolgálat, majd körzeti orvosi kinevezés a keletporoszországi Poznan közelében. A wollsteini orvosi lakásból leválasztott egy labornak szolgáló részt, ahol szorgalmas munkának
kezdett. Nem lehet célunk részletes, orvosi méltatást írni, csupán távírati stílusban a sikerek sorozata: 1872–1880 között körzeti orvos Wollsteinban (ma: Wolsztyn, Lengyelországban); 1876: a lépfene bacilusának kimutatása; 1880-tól: Berlinben a járványtani intézet vezetõje; 1882: a tbc. kórokozójának megtalálása; 1884: kimutatja a kolera kórokozóját; 1885: professzor a Berlini Egyetemen; 1890: bemutatja a tuberkulint; 1905: orvosi Nobeldíj; 1893-ban pedig elvált a mikroszkópot vásároló feleségétõl és feleségül vett egy 17 éves lányt, aki majd az 1897-1906 közötti trópusi útjain fogja díszíteni az 1905-tõl Nobel-díjas, kopasz fején babérkoszorús férjet. Szabadjon fejet hajtanom a hajdani pap leánya elõtt, aki tökéletes feleség volt, aki a férj rendkívüli sikereinek névtelen, soha elõtérbe nem kívánkozó, háttéri biztosítója volt. Úgy érzem, tisztességes férfiember most lesüti szemeit. 2007. március 20. Dr. Szõcs Károly Átalvetõ
52
Híradás
„Erdélyország az én hazám” 2007. augusztus 18-20. – háromnapos kulturális fesztivál Verõce, Magyarország A
fesztiválról részletesen
Kérjük, mindenki tekintse meghívónak az alábbi közleményt, és lehetõsége szerint jöjjön el erre a találkozóra, amely a maga nemében egyedülállóan, tartalmasan, igényesen szeretne három csodálatos napot jelenteni minden erdélyinek, bárhol éljen a világon. A rendezvény Verõce mellett a Csattogó völgyben (www.csattogovolgy.hu) kerül megrendezésre, egy olyan helyen, amely minden tekintetben Erdélyre emlékeztet. Külön honlapunk (www.erdelyhon.hu), amely március 30-tól elérhetõ, tartalmaz minden részletet az eseménnyel kapcsolatban. A program, ami ugyan változhat, tele lesz ismert és mindannyiunk által kedvelt személyekkel, egy része nagy örömmel már elfogadta meghívásunkat, másokkal egyeztetünk még, mert a nemzeti ünnep kapcsán egyéb fellépésekkel kell összhangba hozni szerepléseiket. Úgy érezzük, ránk fér három ilyen nap, ahol éjjelnappal Erdélyben érezzük magunkat, csak otthoni ételeket eszünk, otthoni italokat iszunk, otthoni muzsikát hallgatunk. Az egész üdülõfalu a miénk lesz, birtokba vehetjük a házakat, éttermeket, sportpályákat, énekelhetünk, táncolhatunk. Párhuzamosan több program közül válogathat mindenki kedvére. Szálláslehetõség is van korlátozott számban új építésû faházakban, de akinek nem nagy dolog, mindennap autóval is eljöhet (Budapesttõl 50 km Vác irányában a Dunakanyarban), aki busszal vagy vonattal érkezik, azok részére ingyenes maxi-taxi szolgálatot mûködtetünk az állomástól a táborig. A program tekintetében, amennyiben valakinek még van valamilyen rendkívüli, de megvalósítható ötlete, kérjük jelezze, szívesen veszünk minden jó tanácsot és segítséget a rendezvénnyel kapcsolatban. A rendezvény anyagi fedezetének biztosításán keményen dolgozunk, több millió forintot kell elõteremteni, irodánk (1081 Budapest, Népszínház u. 59/3, hétfõ-csütörtök 12-18 óra között) felvállalta, hogy megszólít minden erdélyit, és március 20-tól mindenkitõl kér egyszeri alkalommal 1.500 Ft-ot erre a célra. Nagyon bízunk abban, hogy ennyi pénzzel mindenki tudja támogatni ezt a kezdeményezést, még az is, aki bármilyen okból nem tud majd eljönni a fesztiválra. Ezt a pénzt külön kezeljük, elismervényt adunk róla, és a rendezvényen minden támogatót – hálánk jeléül – meghívunk egy erdélyi kóstolóra. Ebbõl a pénzbõl a háromnapos területfoglalási díjat fizetjük ki, amely lehetõvé teszi, hogy ebben az idõben csak mi birtokoljuk ezt a területet. ADOMÁNYAIKAT KÖSZÖNJÜK. Átalvetõ
Több ezer erdélyi résztvevõvel a világ minden részérõl, különleges és közkedvelt vendégekkel, erdélyi ételekkel, italokkal és fergeteges programokkal. TERVEZETT PROGRAM Augusztus 18. szombat 11.00–16.00: Résztvevõk érkezése, regisztráció, szálláshelyek kiosztása; 15.00–: Szabadidõ foglalkozások, vásári kiállítások, erdélyi egyházak bemutatkozása; 18.00–19.00: A fesztivál ünnepélyes megnyitása – Nagyszínpad; 19.00–20.00: Vacsora; 20.00–20.30: Bagyinszky Zoltán fotókiállításának és külhoni erdélyi képzõmûvészek kiállításának megnyitása; 20-30–22-00: Nyár esti színházi elõadás – Wass Albert mû – Nagyszínpad; 22.00–: Néptánc együttesek elõadása, majd hajnalig tartó tánc – Nagyszínpad; 22.00–24.00: Éjszakai túra, lármafa állítás és õrzés a fesztivál ideje alatt. Augusztus 19., vasárnap 8.00–9.30: Reggeli kürtszó; Reggeli; 9.30–: Kirándulás a Duna-kanyarban az EKE (Erdélyi Kárpát Egyesület vezetésével); 9.30–10.15: EKOSZ (Erdélyi Körök Országos Szövetsége) rendezvénye – Nagyszínpad; 9.30–11.30: Erdélyi, illetve Erdélybõl elszármazott üzletemberek találkozója – Ebédlõ; 10.15–13.00: Széles Anna színmûvésznõ, Sebestyén István mesemondó – Nagyszínpad; 10.30–12.00: Ki mit tud Erdélyrõl címû vetélkedõ – Kós Károly Kultúrterem; 12.30–14.00: Ebéd; 13.00–14.00: Vadászkutya kiállítás – Nagyszínpad elõtti tér; 14.00–15.00: Székely könnyûlovassági, solymászati bemutató; 15.00–16.00: Gyerektánccsoportok fellépése – Nagyszínpad; 16.00–18.00: Bozgorok címû színházi elõadás – Nagyszínpad; 17.00–18.20: Vacsora, erdélyi gasztronómiai- és borászati bemutató I. – Ebédlõ; 18.00–22.30: Szt. István ünnepének elõestéje, színvonalas mûsorok – Verõce, Duna-part; 23.00–: Fáklyás visszatérés a táborba, majd hajnalig tartó tánc – Nagyszínpad.
EKOSZ – EMTE Augusztus 20. hétfõ 8.00–9.30: Reggeli kürtszó; Reggeli; 10.00–11.00: Ünnepi ökomenikus Istentisztelet – Nagyszínpad; 11.15–13.00: Elõadások, valamint nyílt vita az erdélyi kisebbségi felsõoktatásról és az erdélyi székelyföldi autonómiáról. Meghívottak: Dr. Hantz Péteregyetemi tanár, Ferencz Vilmos – Budapesti Székely Kör elnöke – Nagyszínpad; 12.00–14.00: Ebéd; 14.30–18.00: Folyamatos filmvetítések Erdélyrõl – Kós Károly Kultúrterem; 15.00–16.00: Labdarúgó mérkõzés: Verõce- Transsylvania csapatai között – focipálya; 16.00–19.00: EKOSZ (Erdélyi Körök Országos Szövetsége) rendezvénye – Nagyszínpad; 16.30–19.30: Erdélyi gasztronómiai- és borászati bemutató II. – Ebédlõ és mögött; 18.00–20.00: Erõss Zsolt („Hópárduc”) diavetítéses útleírása – Kós Károly Kultúrterem; 19.00–20.00: Fesztivál szépe, szépségkirálynõ választás – Nagyszínpad; 20.00–22.00: Könnyûzenei koncert (meghívott jelölt Kormorán egyöttes) – Nagyszínpad; 22.00–23.00: A fesztivál ünnepélyes zárása, zászlók levonása, lármafa eloltása, eskütétel; 23.00–: Táncház – Tábortûz mellett. Folyamatos foglalkozások, kiállítások, közlekedés a fesztivál ideje alatt – Benedek Elek Játszóház gyerekeknek, gyerekfelügyelet képzett nevelõkkel; – Csoportos kirándulások a közeli vidéken az EKE és a verõcei cserkészek vezetésével; – Sportolási lehetõségek: lovaglás, labdarúgás, kosárlabda, röplabda, íjászat; – Hagyományos erdélyi kézmûves foglalkozások, rovásírás tanítás; – Erdélyi egyházak szolgálatai; – Bagyinszky Zoltán fotókiállítása; – Erdélyi képzõmûvészek kiállítása; – Erdély vármegyéinek bemutatása a kijelölt Vármegye Házaknál; – Kirakodóvásár; – Maxi Taxik közlekedtetése menetrend szerint Verõce és a tábor között; – Erdélyi ételek fõzése, italok kóstolása. Szállások – a táboron belül kb. 320 fõ faházakban, saját sátorban kb. 300 fõ, – a táboron kívül Verõcén és Kismaroson egyházi és polgári szálláshelyek 300 fõ. e-mail:
[email protected] Fõszervezõ: Gaál István : 00-36-70-946-9121 Kapcsolattartó: Domokos István : 00-36-20-925-2363 2007. június
EKOSZ – EMTE
„Minthogyha síró szél gallyat himbálna. Szemem lehunyom... Csöndbe várva várok Jótékony, édes, üdvös, boldog álmot –” (Gyóni Géza: Álmodás)
B. Osvát Ágnes rovata
ELEVEN HAGYOMÁNY
GYÓNI GÉZA Az I. világháború egyetlen magyar költõje Gyóni Géza. Versei akkoriban nagy feltûnést keltettek: egy nemzet ismert bennük önmagára. Egy ideig rendkívül népszerû, ma is sokan szeretik és igénylik. Az azonban végérvényesen igaz, amit Juhász Gyula írt róla: „1914–ben a háború költõjeként indult a lengyel mezõkre, 1917 nyarán mint a nemzeti demokrácia és az emberi szolidaritás vértanúja esett el…” Meglehet, hogy nem volt igazán jó költõ, nem volt rossz költõ sem, de jól tudott verselni, és egy antenna érzékenységével fogta fel a körülötte élõk hangulatait, együtt hullámzott a közvélemény következetlenségeivel. Életmûvébõl ki lehetne válogatni egy háborús uszító nacionalista antológiát is, egy indulatos pacifista antológiát is, egy konzervatív petõfieskedõ gyûjteményt is, egy dekadens, modernkedõ kötetet is, egy Ady-epigon példatárat is, egy forradalomra váró, meggyötört lelkû kortárs hitvallásgyûjteményét is. Nincs az a világszemlélet vallásostól hitetlenig, arisztokratikustól szocialistáig, amely ne találna a maga gyûjteménye számára egy-egy jól mondható Gyóni-költeményt. Nem egy verse olyan, mint egy igazán nagy költõ kevéssé sikerült, de azért a színvonalasabb gyûjteményekbe is betehetõ alkotása. Gyóni, valódi nevén Áchim Géza a Pest megyei Gyón községben született, evangélikus lelkészi családban. A középiskola után 1902-tõl a pozsonyi Evangélikus Teológiai Akadémia hallgatója lesz. Ekkor már a Nyugatmagyarországi Híradó szerkesztõségében dolgozik. 1904-ben megjelenik elsõ verseskötete, Versek címen. Öngyilkossági kísérlete miatt (párbaj az oka), nyilvánvaló, hogy nem szolgálhatja Istent, és a teológiáról kilépett. Némi örökséghez jutván sajtó alá rendezte Szomorú szemmel címû, második verseskötetét, melynek meghatározó vonása az új utáni vágy. A fakó Lutherkép, pár arasznyi ablak, otthona keményhitû prédikátoroknak, nem úgy hat már reá, mint régen. Tehát, a hazát akarja szolgálni: közhivatalnok akar lenni. Jegyzõgyakornok otthon, a gyóni községházán, és közigazgatási tanfolyamot végez. Eközben megy el a kedve minden közhivataltól, és vidéki újságíró lesz. De ifjúkorától kezdve könnyeden versel, és a kétségte2007. június
53
Irodalom
Gyóni Géza – portré Tscheik Ernõ festõmûvész szénrajza
len Petõfi- és Vajda János- hatásokat mutató, mégis egy gyötrõdõ lélek érzelemvilágát sejtetõ költeményeket szívesen közli Kiss József A Hétben, szívesen fogadja a konzervatív Új Idõk és a liberális polgári Pesti Napló. Azután Ady fellépésekor egyre erõsebben kerül az õ hatása alá. Igazán egyéni hangot akkor talál, amikor 1907-ben póttartalékosként behívják katonának, és Boszniába kerül. A katonai szolgálatot nehezen viseli, megkínozza az Osztrák-Magyar Monarchia „közös” hadseregének lélektelensége, és az általános nemzeti lelkesedés idején pacifista hangokat kezd megütni. Ez fokozódik fel, amikor 1912-ben újra katona, és megint Boszniában kell szolgálnia. Ekkor, itt írja korai szakaszának legjobb és leghatásosabb költeményét, a Caesar, én nem megyek címût, amely erõltetett szecessziós szóvirágai („Vérben úszik vad hegyek orma”, „Halál-dáridó” vagy a harcba küldött katonát jelentõ „halálcseléd“) ellenére is hatásos antimilitarista költemény. Az elsõ világháború elõtti két évben az eddiginél is erõteljesebben nyomasztja költészetét az Ady-
Gyóni Géza
CSAK EGY ÉJSZAKÁRA… Csak egy éjszakára küldjétek el õket; A pártoskodókat, a vitézkedõket. Csak egy éjszakára: Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk, Mikor a halálgép muzsikál felettünk; Mikor láthatatlan magja kél a ködnek, S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek, Csak egy éjszakára küldjétek el õket; Gerendatöréskor szálka-keresõket. Csak egy éjszakára: Mikor siketítõn bõgni kezd a gránát S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák, Robbanó golyónak mikor fénye támad S véres vize kicsap a vén Visztulának. Csak egy éjszakára küldjétek el õket. Az uzsoragarast fogukhoz verõket. Csak egy éjszakára: Mikor gránát-vulkán izzó közepén Úgy forog a férfi, mint a falevél; S mire földre omlik, ó iszonyú omlás, – Szép piros vitézbõl csak fekete csontváz. Csak egy éjszakára küldjétek el õket: A hitetleneket s az üzérkedõket. Csak egy éjszakára: Mikor a pokolnak égõ torka tárul, S vér csurog a földön, vér csurog a fáról Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben, S haló honvéd sóhajt: fiam... feleségem... Csak egy éjszakára küldjétek el õket: Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretõket. Csak egy éjszakára: Vakító csillagnak mikor támad fénye, Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe, Amikor magyar vért gõzölve hömpölyget, Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet. Küldjétek el õket csak egy éjszakára, Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára. Csak egy éjszakára: Hogy bújnának össze megrémülve, fázva; Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna; Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét, Hogy kiáltná bõgve: Krisztusom, mi kell még! Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak! Hogy esküdne mind-mind, S hitetlen gõgjében, akit sosem ismert, Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent: Magyar vérem ellen soha-soha többet! Csak egy éjszakára küldjétek el õket! (Przemysl, november.)
Átalvetõ
54
Gyóni Géza
HÓPELYHEK
Remény
hatás, néhány Gyóni-vers szinte Ady-paródiának hat. A nagyközönség és az irodalom úgy is könyveli el, mint az Ady fémjelezte modernség egyik legjellegzetesebb alakját, lelkes pacifistát, tehát olyan költõt, aki eszméiben is, kifejezési formájában is szemben áll a hivatalos felfogással. És amikor 1914-ben a Monarchia hadat üzen Szerbiának, és néhány napon belül világos, hogy világháború készül – Gyóni egyszerre a felszított háborús közhangulat hatása alá kerül. A nacionalista hullám – amely akkor mind a két hadviselõ felet elárasztotta –, a militarista-imperialista propaganda alól akkoriban alig-alig tudta kivonni magát a valójában igen tájékozatlan polgár. Ezekben a hetekben még Thomas Mann is, Anatole France is azt hiszi, hogy nemzete az igazságért, a humanitásért, az egész emberiség üdvéért küzd, és az ellenséges oldal maga a kárhozat. Nagyon kevés igazán nagy elme tudott úgy ellenállni a legelsõ pillanattól kezdve a háborús uszításnak, mint Bernard Shaw, Romain Rolland vagy minálunk Ady Endre. Hiszen még a szociáldemokrata pártok is „felfüggesztették az osztályharcot“ a nemzet gyõzelméig. S ha akadt bárki, aki szembe mert szegülni a terrorizáló közhangulattal – mint a nagy francia szocialista Jaurès –, azt lelõtték, s még gyilkosát is felmentették, mint aki méltó nemzeti felháborodásában követte el tettét. Gyóni igazán nem volt az az erõs lélek, aki ki tudta volna vonni magát ebbõl a gyilkos mámorból. Egyszerre õ lett a háborús uszítás leghangosabb költõje. Nem is meglepõ, hogy a konzervatív nacionalizmus, élén Rákosi Jenõvel, milyen örömmel fogadta a megtért bárányt: az Ady hangján szóló közismert pacifista, íme, megértette, hogyan kell viselkednie egy igazi magyarnak. És egyszerre õ lett a fõ ütõkártya Ady ellen. Eddig fõleg Szabolcskát akarták kijátszani Ady ellen. De mit lehet kezdeni háború idején egy olyan szelíd pappal, aki képes még az ellenséget is szeretni? Azután ott volt Oláh Gábor, õt is szembeállították már Adyval, de ebben a háborgó anarchistában igazán sohase lehetett bízni, hiszen kiszámíthatatlan, mit mond a következõ pillanatban. De Gyóni Géza – ez most már kitûnõ ellenpélda, hiszen eddig egyenest Adyt követte, eddig lázított a katonaság ellen... és lám, amikor eljött a nagy próba ideje, a harcba hívók élére állt. Egyszerre csak általánosan ünnepelt költõ lett, tekintélyes kritikusok írták le, hogy nagy alakja az irodalomnak. És ki mert volna akkor ellentmondani? A kétségbeesésében szinte egészen magára maradó Ady – akinek sohasem volt nagy véleménye Gyóniról – Átalvetõ
EKOSZ – EMTE
Irodalom
Te vagy a fény, a szín, a dal nekem – Terólad írom legszebb énekem! De te ne tudd meg azt soha, soha, Hogy tehozzád sír mindenik sora. Csak hamva szálljon hozzád nesztelen, Ilyen szerelmes, csöndes éjfelen. Mikor a kínom éget végtelen – A dalt szívemnek lángján égetem. S neved az éjben százszor elrebegve Hamvát rábízom az éji szelekre: Vigyék tehozzád. Párnádon elöntve Legyen veled örökre, mindörökre. S legyen rajt’ álmod tiszta, hófehér, Mint a halott dal, mely szívedhez ér.
keserûségeit. A tömegekkel együtt jut el a forradalomvárás hangulatához és reményeihez. Végsõ költeményeiben már az Oroszországban érlelõdõ forradalom igenlése kap hangot. Az Egy gyöngéd lelkû grófnõhöz és még inkább a Fogoly honvéd testamentuma a fennálló rend elleni forradalom sürgetõ vágyainak kifejezõje. De a tengernyi szenvedés végzetesen megtörte. Elgyötört lelke elborult, teste nem bírta tovább. Élete végsõ heteiben a téboly tüneteit állapították meg fogolytársai, és 1917. június 25-én, harmincharmadik születésnapján meghalt. Életmûve nem teljes, de költészete az elhívás prófétai meglátásáról tanúskodik, lírájának jellemzõ vonása, hogy a krisztusi szeretet melegével vigasztalja a nálánál még szomorúbbakat. „Ha ki dalát az Istentõl lesé el, / Az nézhet szembe napvakító fénnyel.“ Összeállította: BOÁ
Gyóni Géza
CSEND
Nagy Imola: Bénító kötelék
keserû gúnnyal mondotta, hogy „éljen csak meg az õ háborújából“. – És néhány hónapig nagyon jól, ünnepelten élt is a háborúból. Most már maga is a hõsök romantikus pózával indult a tûzvonalba. Egy ideig onnét küldötte haza lelkesítõ költeményeit. De egyszerre csak körülötte hullottak a gránátok, személyesen élte át a háború minden borzalmát. És ezt talán regényes önkápráztatással még csak el is viselte volna (hiszen ebben az idõben még Balázs Béla is a hõsök pózával és pátoszával vallott a háborúról, és igyekezett emelkedett lélekkel jó katona lenni), de Gyóni mindig azt érezte, amit körülötte éreztek az emberek, és a halálba küldött emberek között egyszerre csak átélte a legénység félelmét, borzalomélményét és haragját azok ellen, akik halni küldik õket, miközben otthoni biztonságban igyekeznek lefölözni a tömeghalált. A költõi hang egyszerre megváltozott. Elõször is a gyûlöletet érezte át az otthonmaradottakkal szemben: Csak egy éjszakára küldjétek el õket! Ez már nem Ady hangja, még kevésbé Petõfié vagy Vajdáé, de nem is a boszniai békebeli katonáskodás szecessziós modorosságú pacifizmusa. Ez a tömegek hangulata volt: közérthetõ és közösségi költészet. Alighanem ez a Csak egy éjszakára... egész életmûvének legjobb, legmaradandóbb darabja. Most vált igazán népszerûvé. Csak egy éjszakára hívja az itthon pártoskodókat, a világháború hiénáit, akik véreik vérével is csak üzérkednek, míg odakint szép, piros vitézek válnak fekete csontvázakká. És azután hadifogságba kerül sok tízezred magával. A messze Krasznojarszkban éli a hadifoglyok életét. És szinte naplószerûen rögzíti a hadifogolylét sivár
Csend. Nem zavarja semmi sem. Árnyék suhan a kék vízen. Bús gondolat – tévedt madár – Rajzolta röptiben. Bús gondolat, mely újra visszatér, Bús gondolat, mely elgyötör, kísér: Örök hajszában élve élni, Harcolni semmiért. Célt, célt, teremtõ Istenem! Célt, célt, mely ihlet, tûzz nekem. Ne kóboroljak ebként utamon, Megtörten, hittelen. Mondd: gyûrû vagyok a vízen, Mely célodat tovább viszem. S a messze ködlõ végtelenben Eloszlik – semmi sem. Mondd: por vagyok, mit szél vihet, Por, melybõl trónod építed. De mondd! A lelkes porszem Kér – önts belé hitet. Csend. Nem zavarja semmi sem. Csillagfény reszket a vizen. Isten – lényednek egy sugára – Te vagy a cél, hiszem!
Nagy Imola: Isten tenyerén
2007. június
EKOSZ – EMTE
Kosztolányi Dezsõné
ÍRÓFELESÉGEK PORTRÉI Kosztolányi Dezsõné Harmos Ilona, igen érzékeny, jó humorú, éleslátású és nemkevésbé jótollú író volt. Sajátos, olykor szinte kíméletlen feljegyzéseit, – amelyek nem nélkülözik a kissé bizarr humort sem, – a kor ismert írófeleségeirõl, (személyes ismerõseirõl) a Burokban születtem címû kötetében jelentette meg 2003-ban a Noran Könyvkiadó, ebbõl válogattam egy kis ízelítõt azon olvasóim számára, akiknek még nem járt kezében a fentemlített kötet. (BOÁ)
Márai Sándorné, Lola – Lolám Ádám fiam mondta róla, hogy amikor érkezik, az az érzése az embernek, hogy nem egyedül jön – nem is jön, belibben –, hanem vidám zenekísérettel, körülvéve szerelmes férfiaktól, mint operettprimadonna a színpadra. Többnyire egy kutyust cibál maga után, de néha nagy csomagokkal jön, piaci kosárral. Sokat és vidáman kacag, szép fogsorával, keskeny, gyengéd szájával, de szemében – egyik szeme kék, másik sötétbarna – valami ijedtség, csodálkozás és bánat ül. Sohase mond ostobaságot. Nem is csinál ostobaságot, a legjobb vegyület. Nem tanult, de tapintata, emberismerete kiváló. Egy hibája, hogy mindenki szereti. Ellensége nincs. Lénye megható és egyben derûs. Apró csibészségektõl nem riad vissza. Nagyon csinos, olykor varázsosan szép, nem a vonásai – észrevettem, hogy árnyképe a falon határozottan nem vonzó –, de gyöngéd színei, lányos mozdulatai, üde, kellemesen csengõ hangja, szép nevetése mindenkit megbûvöl. Józan. Tudja, mi kell neki, s mi jó neki. Igazán szeretni nem tud, de ki tudja választani a kellemeset, a jót, a szépet, amellett döntõ és súlyos pillanatokban számítani lehet rá. Emberséges s egyben tartózkodó. Okosan, ügyesen egyensúlyozódik a legveszélyesebb helyzetekben. Valóságérzéke, humora, emberismerete átsegíti a válságokon, s ott, ahol más nõ megalázva, besszenyezve, összetörve kerülne ki, õ könnyedén átlibben és még csak be se sározódik a lába. Tragédiák se zúzzák össze, magánkívül talán még sohase volt. Úgynevezett „nagyjeleneteket” nevetségesnek ítélne, zavarok elõl ügyesen kitér, ágyba fekszik, vagy elutazik. Nõ, akit el kell tartani, ezzel sohase él vissza, s ha muszáj, dolgozni is tud, nem csak önmagáért, de családjáért is. Némelykor – ritkán – kacagva sír. Pompás irodalmi ízlése és lélektani ösztöne van, amellett paraszti egyszerûséggel, józansággal szemléli a legbonyolultabb dolgokat is. Született értelem és kellem. Józansága, értelme nem gátolja abban, hogy babonás legyen, de babonasága nem afféle bakfis2007. június
55
Irodalom
babonaság, péntekkel, kéményseprõvel és ehhez hasonlókkal. Sejtelmekben, transzcendens jelekben, a természet jelbeszédében hisz. A Természet gyermeke.
Babits Mihályné (Török Sophie) Tanner Ilonka Nem az irodalom a fontos számára, hanem az irodalomtörténet. Írói nevét is az irodalomtörténetbõl kölcsönözte. Egész lénye papírszagú, olykor vécépapírszagú, használat után. Bocsánat a hasonlatért, talán nem is találó, de kínálkozott, s én nem tudtam ellenállni. Annyi bizonyos, hogy testi és lelki higiénia teljes hiánya jellemzi. Tehetséges nõ, de rendkívül mûveletlen. Tehetsége elsõbben is narcizmusából és indulattelt hõbörödöttségének talajából fakadt. Ezt a hõbörödöttséget gõggel viseli. Fiút mímel, nem férfit, de fiút. Cigaretta, töltött cigaretta, hülzni, dohány a dobozban, George Sand, készen vett, áruházi öltözetben, izzadtságszagúan. Sóvárog elismertetéséért, s egyben férjére és férje nevében is féltékeny. Ha nem kapja meg azt az elismerést, amit várt és képzelt, hátat fordít mindennek, sértõdötten. Szabotál. Rossz a modora. Egyes barátaikkal pajtáskodik, ugyanakkor másokat sérteget. Fanyar, mint a berkenye, kesernyés, akár a citrom héja, szúrós, mint a csipkebogyó, de akárcsak ezekben, benne is van valami izgató vitamin, csípõs illóolaj. Embertelenül nehéz éveket élt át szegény Mihály betegségével, de ezeket az éveket õ még nehezítette. Nevelt leányát, Ildikót úgy szerezte, ahogyan egy fényképezõgépet vagy gramofont, esetleg kiskutyát vagy macskát szerez valaki. Amellett inkább hiúságból kellett neki, semmint igaz gyermekvágyból. Mérhetetlenül rosszul nevelte, abban a fullasztóhazug légkörben, amelyet õ teremtett maga köré. Lélektani ismerete nincs, ösztöne rossz, de elbizakodottságában nem akar tudni errõl, tanácsot nem fogad el, és tagadja mindazt, ami hiúságát sérthetné. Azt gondoltam, hogy a korral majd kissé megenyhül, megcsillapodik, de – sajnos – nem így történt, és még mélyebbre süppedt maga alkotta mocsaras, gõzös világába, amelybõl aligha van többé számára kiút.
András Zoltán
TÖRÖTT VÁZA Elûzött dísz a verandasarkon. Törött cserép. Fájása nem zokog. Félig mosoly a megcsonkult szájon, bennsejében a poros csend susog. Zúzott, kiszikkadt kebele nem lobbant, frissülõ színt, illatot, csupán sebzett mosolya õriz tûznyarat, pipacslángokat, kedvet, amit a világ hûtlen elfelejtett.
Nagy Imola: Viráglány
VIRÁGÉNEK Etetlek tenyerem gödrébõl, itatlak liliom kelyhébõl. Fürösztlek harmat hullásába, pólyállak hûségem fodrába. Tápláljál ölednek vágyából, innom adj szájad zamatából. Mosdassál kacajod habjába, göngyölj be szerelmed gyolcsába. Féltékenységét és hiúságát élesen mutatta, hogy amikor egy Nyugat-hangversenyen Kosztolányit nagyobb tapssal engedték le a színpadról, mint Babitsot, Ilonka kirohant páholyából és fékezhetetlen haraggal kiabálta férjem felé: „Ezt soha nem bocsátom meg neked!” Rendkívül zavaros körülmények közt él idegbeteg fogadott lányával, vagy húsz macskával és saját, elviselhetetlen természetével, gyógyíthatatlanul beteg lelkével. Átalvetõ
56
Irodalom
Móricz Zsigáné Lapos mellû, barnásszürke arcú puritán. Úgy járkált közöttünk, mint egyik parancsolat a tíz közül. Talán ez: „Ne kívánd felebarátod feleségét…” (illetve férjét). Protestáns. A szó, az Ige az õ számára cifraság nélkül a lényeget jelentette. Játszani nem tudott. Lenézte a játékot. Bûnnek érezte. A szavakkal való játékot is. Egyenes volt. Kemény. Kérlelhetetlen. Zsiga mesélte nekem, felesége jellemzésére, hogy feleségének a nõvére az esküvõjét követõ napon elhagyta férjét, és sohase tért vissza hozzá, mivel az a kályha elé szórta szivarja hamuját. Õt is egy bordában szõtték a nõvérével, õ is abból a fából volt faragva. Valóban fából, keményfából. Csupa szabály, csupa tiltás, csupa bírálat. Kínos volt együtt lenni vele. Kemény volt. Nem éles, csak kemény, mint a száraz hasábfa. Az Üllõi úton laktak, egyszerû, majdnem szegényes bútorok közt. Növendék koromban Zsiga hívott, menjek föl hozzájuk. Kérte, szavaljak néhány költeményt. Szavaltam, s Zsigát egyre többet, egyre jobban érdekelte a versmondás. Janka egyszerre csak felállt, egyenesen, keményen a kis támlás díványról, s mint élõ tilalomfa ott állt, állt, nem mozdult, amíg meg nem értettem, hogy ez a „felállás” ellenem szól, s zavartan el nem távoztam. Testét, vállát hátrafelé feszítve, összeszorított ajakkal, beszédes némasággal, ellenségesen meredt rám. Ki tudja, hányszor gyötrõdhetett ehhez hasonló helyzetekben, addig a napig, amíg végül egy napon bevette a méregadagot, amely megölte. Halála óráján láttam. Ott feküdt az ágyon, szürkésbarnán, keményen, összeszorított ajakkal. Mindössze néhány kékesfekete hullafolt a karján jelezte, hogy már nem él.
bé is válik a többinél. Késõbb ékszereket, ruhákat, porcelánokat kapott. Nem a legdrágábbakat. Nem vamp. Mindazt, amit kapott, megbecsülte, értékelte. Tudta, mivel tartozik küldõjének. Sokáig kitartott egy mellett, mindaddig, amíg hálás lehetett ajándékaiért s havi apanázsáért. A színháznál is hálás volt a szerepekért igazgatójának. Éppoly hálás, mint ellátó barátjának. Színizgatóját sem váltogatta mindaddig, amíg az szerepeket juttathatott neki, amelyeknek nem mindig felelt meg teljesen, bár tagadhatatlan, hogy volt a lényében némi tébécés báj. Imádta a színpadot, éppúgy, mint valamikor a báltermet. A színpad nem mindig viszonozta ezt a vonzalmát, vidéken kétségkívül nagyobb sikerei lehettek volna, de szorgalmas volt, törekvõ, s kisebb színpadokon tûrhetõ. A baj ott kezdõdött, hogy nappal is örökké játszott, fõképpen azóta, amióta Zsiga felesége lett. Játszotta az írófeleség szerepét s a jó mostoháét is. Irodalomhoz semmi érzéke, s régebben nem is foglalkozott ilyesmivel. Neki mindig minden tetszett, amiben jó szerepe volt, „fõszerepe”. Kissé olyan, mintha keveset ivott volna, túl lelkes, mámoros, pezsgõtõl vagy a „mûvészettõl”. Némi macskaravaszságtól nem mentes. Vallásos metressz típus, aki túl hamar megöregedett, unalmassá vált. Miután Zsiga elhagyta, azt panaszolta, szenvedõ arccal, hogy tíz és fél évi együttélés után bánt el vele ilyen csúnyán Zsiga, de arra nem gondolt, hogy tíz és fél évig komédiázott õ Zsigának, s ezt még a szent is megunhatja, nemhogy Zsiga, aki aztán ugyancsak nem szent, hanem önzõ, kíméletlen paraszt. Maja panaszkodott Zsigára, és kérkedett azzal, hogy Zsiga leányai még ma is „kisanyámnak” hívják. Hát, ha ez volt minden becsvágya egy házasságban, ez az álfinomság, a jó mostoha szerepe, akkor megérdemelte sorsát. Zsiga a francia parfõmtõl, a selyem fehérnemûktõl kábult el, a puritán Janka barchet alsónemûi, konyhaszaga mellett. Õ nem a lányai számára vett feleséget, de a maga számára izgatószert, s ez egy idõ múltán nem hatott, elvesztette varázsát. Meg kell említenem, hogy Maja jó kartárs, szeret segíteni is ott, ahol tud, szívesen ad szertartásos ajándékokat, de még szívesebben elfogad, s jogosnak véli azt az életjáradékot is, amelyet a Móricz-mûvek után kap, tíz és fél évi feleségeskedés után.
Móricz Zsigmondné
Karinthy elsõ felesége,
Simonyi Mária – Maja
Judik Etel
– Janka
Fiatal lány korában afféle csinos, felvidéki bálozólány típus volt, akinek virágot küldenek, éjjelizenét adnak, s aki a táncban felhevül, meghûl, köhög, tûdõcsúcshurutot kap, így valamivel érdekesebÁtalvetõ
Az Éj Királynõje. A Halál Fekete Angyala. Húzatlan ágyban halt meg, de harminckét pár érintetlen hernyóselyem harisnya maradt – egyébként üres – szekrényében. Szeme, akár a fekete bársony,
EKOSZ – EMTE bõre, mint a tearózsa szirma, éjfekete haja számtalan gyûrûbe bodorítva szutykos habnyakán, s mélyen hullott domború homlokára. Bánat és kéj lengte körül. Zimankós esõben, hófúvásban is kivágott, báli selyemcipõt viselt, abban a korban, amikor a legdivatosabb dámák, híres színésznõk magas szárú, gombos, fûzõs, sõt még cúgos cipõt, kézzel kötött, fekete harisnyát hordtak. Állandóan álmosnak s egyben izzónak rémlett. Mondhatatlanul érzéki, csaknem obszcén hatást keltett. „A Ferencváros sápadt csillaga.” Teste olyan volt, mint az elkelt tészta. Puha, sárgásfehér. Vidéki kávéház kasszírosnõjére, vándorszínház hõsnõjére, párizsi bûntény, kémkedés, gyilkosság vagy akár féltékenységi dráma áldozatára vagy tettesére emlékeztetett. Énreám különösen féltékeny volt, a társadalmon kívüli s már túlérett asszony állandóan résen levõ féltékenységével, s talán mert benne nem lakozott hûség, csak kéjvágy, lomhaság és zûrzavar. Fogai rosszak voltak, csukott szájjal, mélyen a gyomrából nevetett, kipuffanón, rekedtes, búgó hangon. Boldogtalanságában minden csekélységen kacagni tudott, örült – szegény –, ha megfeledkezhetett a valóságról, amely kínos és félelmes volt számára, legfõképpen addig, amíg Karinthy felesége nem lett. Amikor megismertem, elsõ férjével és három neveletlen gyermekével szállodában élt, anyagi és szerelmi zavarok közepette. Nappaljait kávéházakban töltötte, futó ismeretségeket kötött – állítólag – züllött férje tudtával és kívánságára. Mocsokban élt, de volt benne valami megható vágy a tisztaság után, és sok regényesség. Tanulatlan, sok nyomorúságban, testi szenvedésben, szülésben, abortuszokban, megaláztatásban megkínzott szépség, tehetetlen, tehetséges színésznõ. Az életben teátrális volt, a színpadon bámulatosan életszerû, fõképpen realista szerepekben. Egyike elsõ, legjobbak közti realista színésznõinknek. Egy ízben vacsorára hívtak bennünket – ekkor már Karinthy felesége volt –, s vacsorára mákos galuskát tálalt, abban az idõben, amikor balatoni fogas, csirke,vagy legalábbis borjúhús és parfait, fõképpen parfait volt a szokásos vacsora írói köreinkben, s Karinthy már sok pénzt keresett. Spanyoljárványban halt meg, a háború utáni nagy spanyolban, huszonnégy órán belül. Az volt az érzésem, hogy menekül a halálba. Túlságosan nehéz volt számára az a szerep, amit vállalt: Karinthy feleségének lenni. Fáradt volt már ehhez a feladathoz. Judik Etel az Erdgeist-ben (A föld szelleme címen ment) játszotta Lulut – az ösztönteremtést. 2007. június
EKOSZ – EMTE
Karinthy második felesége, Böhm Aranka – „az Aranka” Afrikai nõ. Ez determinálja jó és rossz tulajdonságait. Fekete és fényes. Fényes és fekete, mint egy arab paripa, éles, mint egy arab kés, és olyan embertelen is. Cruelle. Ez a francia szó jut eszembe róla. Se ruhát, se társadalmi konvenciót nem tûr magán. Egykettõre leveti ezt is, azt is. Ellenben cifrálkodni szeret. Még a tudományt (orvosnõ) s az irodalmat is csak úgy használja, mint vadnõk a strucctollakat. Ékességül. Férjére halálosan féltékeny, de nem a szerelmére, nem az alkotására, pusztán a sikerére. Ha ruhát vásárol, és biztosítják, hogy a ruha tartós lesz, rémülten felkiált, ne, csak tartós ne legyen. Inkább hamar másikat. Kegyetlenül jó megfigyelõ, akár egy kamasz. Minden fonákságot azonnal észrevesz és kipellengérez. Meghatódni nem képes, feszültséget elviselni nem tud. A halál is nevetséges számára, s betegeken, fõképpen az elmebetegeken csak hahotázni tud – orvos létére.
Emlékezõképessége pompás. Fõképpen olyasmire irányul, ami mást megalázott, vagy kellemetlen helyzetbe hozott. Ahol õ megjelenik, csak õrá lehet figyelni, nem tûri, hogy másvalakirõl vagy másvalamirõl essék szó. Folyton-folyvást csillogtatja magát. Sohase depressziós. Abban a pillanatban, amikor egy szerelmi sérelem miatt azzá válhatott volna, leugrott Siófokon a második emeletrõl, s ismét õ került az érdeklõdés elõterébe. Õt nem lehet elhanyagolni. Szörnyû belsõ vérzést, sebeket, csípõcsonttörést szenvedett, mindenki más belepusztult volna, neki minden csontja csaknem sértetlenül beforrt, akár az ebnek vagy afrikai feketének. Voltaképpen másnak a szerelmét is nevetségesnek érzi, sõt a sajátját is. Nem tud szeretni, csak tetszeni akar mindenáron. Ha csókolódzik – saját bevallása ez –, közben tréfából kilopja a férfi zsebébõl az erszényét. Született zsebtolvaj, nem csak erszényt, de férfit is mindig mástól lop, valósággal zsebtolvaj módra. A maga elsõ férjét, miután annak egyik lábát amputálni kellett, mert a világháború idején, hogy Arankával 2007. június
57
Irodalom találkozhasson, téli hidegben átúszta a Drina folyót, könyörtelenül otthagyta, félrehajította, mint valami használhatatlan, üres erszényt. Saját magáról a legmeghökkentõbb dolgokat is nyíltan hirdeti, mindamellett az az érzésem, hogy valamit mindig rejteget, s ezzel a nyíltsággal nagyobb bûnt, hibát vagy hazugságot leplez. Mást sem kímél. Valami vérfertõzéses, törzsi titok lengi körül. Nemi bohóc. Fekete krizantém. Távol van bármiféle regényességtõl. Félelmetes. Minden nõnek s fõképpen minden férfinek elsõ találkozásra már régi, jó ismerõse, barátja, szerelme, testvére, rokona, ellensége, mintha ugyanazon a gangon nõtt volna fel velük. Senkit sem tisztel. Orvul beledöf bárkibe, de szemtõl szembe is. Második nem bír lenni. Nem elmés, csak bátor, vakmerõ, meghökkentõ, s ezért mulatságos. Nem mûvelt, csak pompásan használja azt, amit tud vagy megtudott. Sokat és hangosan kacag, de mindig másnak a rovására. Ha Jézus Krisztus megjelenne a földön, Aranka elsõ kérdése az volna (közbevetem, hogy ez régi játékunk volt, hogy ki mit mondana, vagy mit kérdezne): „Mondja, tetszem én magának? Ugye szebb vagyok, mint a Kosztolányiné?”, a második kérdése valami rendkívül kényes kérdés lenne Magdolnával kapcsolatban. Központi szemlélete tisztára és bevallottan nemi, s még saját gyermekeit is így látja. Nem neuraszténiás, inkább mániás. Szeret sokat és jól enni, s a vendéglõben megrendeli azt az ételt, amelyik a legdrágább az étlapon, még akkor is, ha nem sejti, mit rendelt. Egyik fõ vágya pénzt költeni, pénzt szórni. Tízhúsz lépésnyi útra is kocsiba ül. Van benne valami a vadak királynõjébõl. Az irodalom nem érdekli, a tudományt dícséri, de csak azért, hogy férje foglalkozását lekicsinyelje. Õ az irodalom vetélytársa. Néha egy-egy – fõképpen külföldi – bestsellert elolvas és méltányol, elsõsorban olyanokat, amelyekben diadalmas nõk szerepelnek. A legmeghökkentõbb igazságokat s a legmeghökkentõbb hazugságokat õ mondja. Egy ízben azt mondtam neki: „Milyen jogon kéred számon Frici hûtlenségét, mikor te magad hûtlen vagy hozzá?” Ezt felelte: „Elég disznó, hogy tûri. Én nem tûröm.” Ezeket a feljegyzéseket még Aranka életében készítettem. Akkoriban – fiatalos kegyetlenséggel – gyakran mondogattuk egymás közt, de neki magának is, hogy „Arankát csak agyon kell ütni. Arankát meg kell égetni, a középkorban biztosan megégették volna.” Azóta megtörtént a szörnyûség. Arankát, a gyönyörû, fényes, fekete Arankát agyonütötték és meg is égették. Nem így képzeltük, mondanom sem kell, és bármennyire is kegyetlenül írtam róla, nem hallgathatom el, hogy egyike azoknak, akik leginkább hiányoznak nekem is és sokunknak, akik ismertük, és mit tagadjam, szerettük is, gyûlölve
szerettük bûvös és rontó varázsával, ahogy szemtõl szembe neveztem „legkedvesebb ellenségemet.” Karinthy gyakran védekezett, s védte Arankát azzal, hogy tigristõl ostobaság lenne azt kívánni, hogy doromboló cica legyen.
Füst Milánné – Erzsi Szûnni nem akaró termetével… Hosszú – hosszú – nevetni kell, ha látja az ember, azon is, amit tesz, azon is, amit mond. És sajnálni is kell õt. Mindene aránytalan, a viselkedése is. Aránytalanul jóságos, aránytalanul önfeláldozó. Hosszú lépteivel naponta beszáguldja a várost, átlépi a Dunát, hogy pénzt keressen férjének, s azért is, hogy barátaiknak, ismerõseiknek némi szívességet tegyen, valamit olcsóbban vásároljon, ha csak néhány fillérrel is, de az ember nem tud szabadulni attól az aljas gondolatától, hogy ezen a szívességen õ keres, százalékot kap, vagy felszámít. Ha ajándékot ad valakinek, az minden bizonnyal valami „bóvli”, ami hamarosan eltörik, elromlik, vagy akár akkor is törött vagy rossz, amikor adja. Õ egy jóságos handlé, abból a fajtából, amelyik rongyokban, szegénységben él, de briliánsban, aranyban, platinában vagy prémben vagyonokat rejteget. Epekövei vannak, de nem lehetetlen, hogy ott is drágaköveket tartogat, s olykor azért lepik meg epegörcsök. Szörnyû dolgokat eszik és tálal vendégeinek. Valamit, ami olcsó, „kéz alatt” szerzett, s amit nagyon dícsér. Lóhúsból készült kolbászt, homokízû csokoládétörmeléket, selejtes tengeri halat, avas faggyúból pogácsát. Férjét bálványként tiszteli, némán, valamiféle titokzatos, õsi, törzsi imádattal, mosolyogva, de megszakítva komoly, hosszan tartó betegségekkel. Ez a tudattalan bosszú, mert férje úgy bánik vele, mint rabszolgával, anyagilag kihasználja, testét lenézi, barátai elõtt kigúnyolja, s olykor megdicséri – a lelkét. Erzsi sohasem, vagy csak nagyon ritkán beszél, egy-egy suta közbeszólással döbbenti meg a társaságot, de nagyon jelentõségteljes, fontoskodó, elnézõ mosollyal hallgatja és szemléli a körülötte lévõ hívságos és gyermekes férfiak, az írók, mûvészek és többékevésbé csinos feleségeik hívságos és gyermeteg életét. Egy ízben félnapos hajókirándulásra mentünk többedmagunkkal. Õ – õsrégi, kopott felöltõjét kímélendõ – vállfát hozott magával a hajóra, felakasztotta kint a fedélzeten. A hosszú kabát úgy lengett, mint akasztott ember – de ezen kívül dugóhúzó, termofór, szivarvágó, gumipárna s talán papucs is volt a táskájában, férje s a társaság tagjainak a kényelmére. Férje alszik a széles, puha kereveten, a két méter hosszú Erzsi egy szûk kis díványon, összegubbaszkodva, de ha a díványt esetleg másvalaki elfoglalja, megelégszik egy karosszékkel is. Átalvetõ
58
Óvodásoknak, iskolásoknak
(Az elõzõ számban közölt mese folytatása)
ELSÕ MESE – De megálljunk csak! – mondta, és a béka felé fordult, aki egy nagy zöld levélen ült és elég ostobán nézett maga elé, mivel a békák általában elég ostobák. – Megálljunk csak – mondta még egyszer, és a tücsökre nézett, aki kint ült a parton és figyelt, hogy mi lesz, mivel a tücskök mindig olyan figyelõ természetûek. – Ti ketten mit tesztek érettem?…. – Muzsikálunk neked – mondották azok egyszerre –, egyebet nem tudunk csinálni. – Na jó, beleegyezem – felelte Szille és kacagott, mert tetszett neki a saját okossága –, így most már muzsikusom van elég. De veletek mi lesz? – kérdezte és a halak felé fordult. – Ti mit tesztek érettem? – Mi mindent megteszünk, amit parancsolsz – felelték a halak. – Rendben van – felelte Szille, és ebben a percben meglátott egy nagy, tarka éjjeli pillangót, amint mézet szedett az egyik liliomból –, és te, mondd csak, mit akarsz tenni érettem? A pillangó egy kicsit meglepõdött, de mert egyébként jóindulatú volt és ostoba, hamar így felelt: – Én mézet gyûjtök neked, amikor akarod. – Rendben van ez is – kacagott Szille boldogan, és egészen elnyújtózott a vízirózsában –, most már nincs is szükségem semmire. Aludni akarok. A vízirózsa már kezdett becsukódni és ekkor megszólalt még valaki a part közelében, és ez nem volt más, mint a kígyó, aki a legravaszabb volt és egyúttal a legtökéletlenebb valamennyi állat között. És ezt mondta: – Valóban nagyon okos vagy te tündér, és nagyon hasznos ígéreteket tettek neked a többiek. De én még
Átalvetõ
nem tettem neked semmiféle ígéretet és én is vagyok olyan okos, mint te, de lehet, hogy okosabb. Te nekem nem ígérhetsz olyasmit, amibõl hasznom lehetne, és így én sem ígérek neked semmit. Lehet, hogy jó barátok leszünk, de ez nekem egészen mindegy lesz. Így beszélt a kígyó, aki ott feküdt összegöngyölõdve a parton. És mielõtt Szille válaszolhatott volna neki, megszólalt a Hold is, aki éppen akkor jött fel az égre és mindent hallott. És azt mondta: – Én nem tudom, hogy a többiek mit ígértek neked és mit nem, kicsi tündér, csak azt hallottam, amit a kígyó mondott, és ez a beszéd alattomos beszéd volt és nekem semmiképpen sem tetszett. Ha pedig már valamennyien ígéretet tettek neked, csak éppen a kígyó nem, akkor ígéretet teszek neked én is. Ha õrködni fogsz a tó békessége fölött, akkor abban a pillanatban, hogy engem meglátsz, ha akarod, varázslatot tehetsz, én ezt teszem éretted örökkön-örökkétig… A kicsi tündér pedig, aki már nagyon álmos volt, még egyszer felnyitotta szemeit, és megköszönte a Holdnak, amit érte tett. Aztán ezt mondta: – Õrködni fogok a tó békessége fölött, és ha akarom, muzsikát hallgatok, és ha akarom, parancsolok a halaknak, és ha akarom, mézet eszem, és ha akarom, varázslatot csinálok. A kígyóra pedig nincs semmi szükségem… Aztán behunyta a szemeit és elaludt. Attól a naptól kezdve Szilla sohasem tért vissza a Tókirály palotájába. Attól a naptól kezdve mind a mai napig járja a Kosztrus a tó iszapos fenekét, hogy megtalálja a barlang nyílását, ahol visszamehessenek. De nem találhatja meg, mert annak olyan a titka, hogy ne lehessen megtalálni. A Tókirály pedig bent ül a nagy föld alatti tó partján épült palotájában és búsul a lánya után. Hosszú hínárszakállát belógatja a tóba, és a halakra nagyon haragszik, amiért akadt közöttük olyan, aki elárulta Szillének a barlang nyílását. És õ is varázslatot csinált, mert õ is tud varázslatot csinálni. Nagy, hosszú varázslat volt, majdnem olyan hosszú, mint a hínárszakáll, mely átér a nagy tó másik végéig. Hét nap, hét éjjel könyökölt a király az ablakban, nézte a nagy, kék tó vizét, és a nagy, kék tó vizében a halakat, és csinálta a varázslatot. És olyan erõs varázslatot csinált haragjában, hogy attól a naptól kezdve mind a mai napig némák a halak, és nem tudnak beszélni többet. Bizony. Ha nem hiszed, keress meg egy halat a tóban és kérdezd meg tõle, magától. (Wass Albert: Tavak meséje)
EKOSZ – EMTE
Aiszóposzi tanmesék nagyobb iskolásoknak A favágók és a tölgy A favágók vágták a tölgyet, mégpedig úgy, hogy a belõle készített ékekkel hasogatták. A tölgy pedig így szólt: „Nem annyira a fejszét átkozom, amely vág engem, hanem a belõlem való ékeket.“ Rettenetesebb a fájdalom, ha hozzátartozóktól szenved az ember, mint ha idegenektõl.
A fenyõ és a tüske A fenyõ dicsekedve szólt a tüskéhez: „Sehol semmire nem vagy használható, míg belõlem templommennyezeteket és házakat készítenek.“ A tüske azonban így felelt: „Ó, te szerencsétlen, ha a fejszékre és fûrészekre gondolnál, amelyekkel kivágnak, inkább tüske szeretnél lenni, mint fenyõ.“ Jobb a félelem nélküli szegénység, mint a veszélyekkel és bajokkal járó gazdagság.
A fecske és a varjú A fecske és a varjú versenyeztek egymással, hogy melyikük szebb. A varjú így szólt vetélytársához: „A te szépséged csak tavasszal virul, de az én testem ellenáll a télnek is.“ A mese bizonyítja, hogy a test kitartása többet ér a szépségnél.
A vadszamár és a farkas A vadszamarat megszúrta egy tüske, lesántult, és nagyon szenvedett; fájlalta a lábát, és nem tudott átmenni a folyón. Szembejött vele egy hatalmas farkas, amely könnyû zsákmányt látott benne, és fel akarta falni õt. A vadszamár azonban így kérlelte: „Szabadíts meg elõbb a fájdalomtól, és húzd ki a tüskét a lábamból.“ A farkas ki is húzta fogaival a tüskét, de ekkor a szamár, mihelyt megszabadult lába fájdalmától, úgy megrúgta, hogy megdöglött; õ meg futva a hegyek közé menekült. A mese arra tanít bennünket, hogy nem hálát, hanem inkább gyalázkodást kapsz a gonosztól, ha jól bánsz vele. 2007. június
EKOSZ – EMTE
59
Óvodásoknak, iskolásoknak
A fecske és a kígyó Egy fecske, amely a törvényszéken fészkelt és költött, egyszer kirepült fészkébõl. Egy kígyó odacsúszott, és felfalta a fiókákat. Mikor a fecske hazatért, üresen találta a fészket, és fájdalmas zokogásra fakadt. Egy másik fecske próbálta vigasztalni, hogy nem csak vele történt meg, hogy gyermekeit elvesztette. Õ azonban így felelt: „Nem is annyira gyermekeim miatt jajveszékelek, hanem azért, mert azon a helyen esett rajtam sérelem, ahol a megsértettek segítséget találnak.“ A mese bizonyítja, hogy a szenvedõk számára súlyosabbak azok a csapások, amelyek onnan érik õket, ahonnan legkevésbé várják.
Nyári örömök a kertben
A teknõs és a nyúl A teknõs és a nyúl versengett egymással, hogy melyikük gyorsabb. Kitûzték a célt, és elkezdõdött a versenyfutás. A nyúl bízott természetes gyorsaságában, elhanyagolta hát a futást, leheveredett az út mellé, és elaludt. A teknõs viszont nem felejtette el nehézkességét, nem hagyta abba a futást, s így megelõzte az alvó nyulat, és elnyerte a gyõzelmi versenydíjat. A mese bizonyítja, hogy a hanyag természetet sokszor legyõzi az igyekezet.
Nagy Imola Dóra, III. oszt. (Sancta Maria /Angolkisasszonyok/ Katolikus Leánygimnázium, Eger) rajza
A búbos pacsirta A búbos pacsirta csapdába esett, és így jajveszékelt: „Jaj nekem, én szerencsétlen és nyomorult madár! Nem loptam el senki aranyát, sem ezüstjét, se más értéket; egy kis gabonamag hozta rám a halált.“ A mese azokra vonatkozik, akik csekély haszonért nagy veszedelmet vállalnak magukra.
DIÁKDOLGOZATOKBÓL A gólya (IV-es fogalmazás 1959-bõl, Kolozsvár) A gólya falusi házi állat. Falusi, mert falun lakik, házi, mert a házra költözik. A gólya északi és déli oldalán található egy-egy szárny, melyeknek segítségével elég könnyen repül. Nagybátyám egyik jó barátja mesélte, hogy gyermekkorában látott egy gólyafiókát repülni egyfolytában a fészektõl a földig. A gólyának van két hosszú sárga lába is, melyek egészen a földig érnek. A gólya tud hangot adni is. Ezt úgy végzi, hogy az alsó csõrét veri a felsõhöz és a felsõt az alsóhoz. Ez a kelepelés. A gólya nyári szabadságát télen veszi ki, s ilyenkor délre költözik. Ez a gólya. Ennyit tudok a gólyáról.
A mohácsi vész (1936) A mohácsi pusztán összegyülekeztek, hogy megvívjanak egymással. A törökök vezére a szultán, a magyar köztársaság királya Lajos volt. Nem nagyon tudott lovagolni, még vízben sem. A törökök megtudták, hogy hány óra van és elkezdtek támadni. A magyar lovagok éhesek voltak, de azért elindultak. Százszámra pusztultak el a telivér lovak. Tomori a büszke vezér beadta a lemondását a királynak, aki elég messze a csatatértõl, a Csele-patakban hánykolódott. Késõbb megfulladt. Az esõ elállt. A törökök és janicsárok felváltva támadtak. Messzirõl harangszó hallatszott. 2007. június
Kellemesen töltendõ nyári szünidõt kíván mindannyiotoknak a szerkesztõ néni és továbbra is várom leveleiteket a következõ címre:
B. Osvát Ágnes 540.477 Marosvásárhely (Targu Mures), str. Armoniei nr. 22 ap. 13, jud. Mures, Románia. Telefon: 00 40 265/249-918 vagy 00 40 365/803-670 E-mail:
[email protected] [email protected];
[email protected]
A magyarok elmentek ebédelni. Késõbb ordítoztak és biztatták egymást. Estére elcsendesedett a mezõ, csak a sebesültek feküdtek, a többiek álltak. A müezzinek felmásztak az akácfákra és énekeltek. Véres volt a Csele patak, a partján hevert a király, a lova és a sisakja. Ez az egész viadal 1526-ban történt, azóta van mohácsi vész. A magyar hõsök megtették, amit lehetett. Meghaltak.
Szent István (1940) Szent Istvánt a szentkorona ültette trónra. Sok lova volt, de még annál is több lovasa. A kereszténységet bevezette az országba, a pogányságot pedig kivezette. Ágyúkkal lövette Koppányt, aki nem akarta, hogy a gyerekei misére járjanak. Gizella volt a felesége, aki világra hozta Szent Imrét, hogy legyen kihez imádkozni a magyar cserkészeknek és leventéknek. A Hortobágyon ökröket süttetett és tábortüzeket gyújtatott. Levelet írt a pápának, azt kérte tõle, hogy adjon neki papokat. A pápa kolostorokat küldött, tele papokkal. A szolgák felolvasztották az ólomkatonákat és Vazul fülébe öntötték. Hont alapított. Késõbb szentet csináltak belõle. Levágatta a kezét annak, aki lopott. Az õ jobbkeze megmaradt, azt mutogatják mindenfelé, mert az a szent jobb. Aranyvonaton viszik ide-oda, és olyan díszes minden, hogy a kalauz be se mer menni a kupéba. A szobrokon a szemei kidüllednek, annyira nézi a magyarokat. Az összes István róla van elnevezve. Mindenki sírt, amikor meghalt, még a barátai is. A Szent István körúton temették el. Sokan voltak a temetésén. (Rokaly József, gyergyószentmiklósi nyugdíjas tanár, A kocka el van veszve címû kötetébõl) Átalvetõ
60
EKOSZ – EMTE
Támogatások (Az elõfizetõi díjakat meghaladó befizetéseket tekintjük támogatásnak) 1. Hompoth Zoltán, Vecsés 5000 Ft 2. Vadasné Keresztes Anna, Sopron 1000 Ft 3. Víg Ildikó, Budapest 700 Ft 4. Bányai Károly, Budapest 2000 Ft 5. Dr. Kovács Ibolya, Örkény 3500 Ft 6. Datkó István, Kecskemét 1500 Ft 7. Kiss Kornél Iván, Budapest 500 Ft 8. Dr. Pálffy Márta, Budapest 3500 Ft 9. Dr. Bálint Ernõ, Tatabánya 3500 Ft 10. Csíki Botond, Martonvásár 500 Ft 11. Tunyogi Károly, Budapest 2500 Ft 12. Dr. Szabó Ilona, Agyagfejtõújhely 5000 Ft 13. Hegedüs Mária, Sátoraljaújhely 3500 Ft 14. Dr. Irmes Gellért, Székesfehérvár 1000 Ft 15. Dr. Budaházi György, Mosonmagyaróvár8500 Ft 16. Haluskáné Tarr Enikõ, Rácalmás 3500 Ft 17. Dr. Papp István, Szekszárd 500 Ft 18. Dr. Miklós Ildikó, Mátészalka 1500 Ft 19. Gácsér János, Örvényes 3500 Ft 20. Rácz Sándor, Zsámbék 500 Ft 21. Dr. Nagy Katalin, Cegléd 3500 Ft 22. Dr. Istvánfi Gyula, Szigetmonostor 3500 Ft 23. Magdó Attila, Monor 500 Ft 24. Dr. Péterffy Pál, Budakalász 500 Ft 25. Dr. Kótay Szabó Károly, Sátoraljaújhely 500 Ft 26. Dr. Kiss András, Pócsmegyer 1000 Ft 27. Dr. Józan Jilling Mihály, Szekszárd 3500 Ft 28. Demeter István, Budapest 2500 Ft 29. Simon Tamás, Budapest 8500 Ft 30. Tamásy Károly, Budapest 8500 Ft 31. Dr. Kis Miki András, Gerjen 2000 Ft 32. id. Patrubány Miklós, Medgyes 50 CHF 33. prof. dr. Pap Zoltán, Marosvásárhely 20 RON 34. prof. dr. Csedõ Károly, Marosvásárhely 20 RON 35. prof. dr. Fazakas Béla, Marosvásárhely 10 RON 36. prof. dr. Kisgyörgy Árpád, Marosvásárhely 10 RON 31. Péterffy Gyöngyi, USA 20 USD 32. Schmid Éva, USA 20 USD
Átalv etõ online Lapunk az interneten interneten a
www.erdelyik or.hu címen olvasható, olvasható, és az új lapszám megjelenésével megjelenésével cserélõdik.
Iskolai adomák Tanár: „A fiú túl sokat foglalkozik a lányokkal.“ Szülõ: „Tanárnõ, kövezzen meg, de én ennek inkább örülök!“
" Tanár: „Kedves szülõ, tájékoztatom, hogy Péter az étkezdében többször is kézzel evett evõeszköz helyett.“ Szülõ: „Köszönöm a tájékoztatást, már tanul lábbal is.“
" Tanár: „Jancsika rendszeresen nem issza meg az iskolatejet.“ Szülõ: „Kivégzésérõl gondoskodom.“
" Tanár: „Fia az órán állandóan beszél!“ Szülõ: „Szerintem az anyjától tanulta. Mindkettõnek ellátom a baját!“
" Tanár: „T. szülõ, fia órán neveletlenül beszélt. Figyelmeztetem.“ Szülõ: „Az Isten szerelmére: miért engem?“
" Tanár: „Fiam, add ide az ellenõrzõdet!“ „Az osztályfõnöki dicséretet még mindig nem íratta alá. Megintem.“
" Tanár: „Fia az órán szõllõt (így!!!) evett...“ Szülõ: „Kedves tanárnõ, október van, mit egyen a gyerek, banánt?“
Felhívás
" Tanár: „Értesítem a T. szülõket, hogy fiúk történelem könyve lapokból áll.“ Szülõ: „Itthon ellenõriztük. Valóban.“
" Tanár: „Katika nem tud olvasni!“ Szülõ: „Ha tudna, nem járatnám iskolába.“
" Tanár: „T. Szülõ: Leánya irodalomórán vihogott.“ Szülõ: „Megdorgáltam. Akkor is vihogott.“
Átalvetõ, 2007. június
elõfizetésre Belföldi éves elõfizetési díj . . . . . . . . . . . . .1500,- Ft Külföldre: Európában . . . . . . . . . . . . . . . . .10 EUR Tengeren túlra . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .20 USD Az éves elõfizetéseket egyszerû (rózsaszínû) postai utalványon kérjük feladni a következõ címre: EKOSZ 7101 Szekszárd 1. Postafiók: 480. (Külföldi olvasóink eddig is megtalálták a módját a valuta elküldésének, vagy itteni rokonaik, barátaik révén juttatták el a megfelelõ öszeget forintban.)
