BÖRZSÖNYI HELIKON. "Áldjon meg az Isten mindenkit, aki az áldatlan magyar ugart tördeli." Olvad? (Karaffa Gyula fotója)

BÖRZSÖNYI HELIKON Irodalmi, mûvészeti, természetbarát folyóirat

V. évfolyam 1. szám, 2010. január

"Áldjon meg az Isten mindenkit, aki az áldatlan magyar ugart tördeli."

Olvad? (Karaffa Gyula fotója)

Tartalom 3. o.: „Odaátra” is áthatolnak; (Ketykó István verse) 4. o.: Egy mosolyért; (Pongrácz Ágnes verse) 6. o.: Huzatban II.; (Végh Tamás verse) 8.-11. o.: Elõleg nélkül; (Kõ-Szabó Imre írása) 12.-14. o.: Hólapát Kft; Furcsa álom; (Kovács T. István írásai) 16. o.: Fehér kendõ; (Móritz Mátyás verse) 18. o.: Trójai hõsök; (Csepcsányi Éva verse) 21.-29. o.: Ipolyszög története; (Végh József képes helytörténeti írása) 30. o.: Mi maradt a Karácsonyból? ; (Kontra Marika Szvíta írása) 32. o.: Nehéz felhõk alatt; (Csapó Lajos verse) 34. o.: Pesszimista látomás; (Csáky Károly verse) 36.-43. o.: Most látható a természetben 2010- I. február ; (Balog István természetismereti rovata) 44.-48. o.: Mese a kecskérõl, aki egy napra jóvá tudta tenni az embereket; (Koczeth László írása) 50.-53. o.: Rövidek; (Százdi Sztakó Zsolt írásai) 54. o.: Farsang; (Lestyán Ferencné verse) 56. o.: Hullámzó Johny utolsó percei; (Szájbely Zsolt írása) 58. o.: Minden éjjel; (Székács László verse) 60.-74. o.: Ipolyhídvég szakrális emlékei; (Csáky Károly képes helytörténeti írása) 76. o.: Ha ránk szakad a kereszt súlya; (Hörömpõ Gergely verse) 78.-82. o.: Auditor: Házmester, tûzfal, farsangigrafiti; (Szávai Attila írása) 84.-85. o.: Könyvajánló; 86.-88. o.: Programajánló; 89. o.: Impresszum;

E havi számunkat saját házam táján készített téli képeimmel díszítettem. Fogadják szeretettel. A Szerk.

KETYKÓ ISTVÁN

“Odaátra” is áthatolnak

Anyám, azt a percet , amikor fiam , a tizenhatodik unokád megszületett , már nem bírtad kivárni ...? Emlékszel , egykor ígértem néked piciny, jászolnyi “trónörököst”, hittem: ringatod majd kisfiam ... Látod mama: ujját szopja e képen, ugyan úgy, akár csak én régebben - - Öreg “ bölcsõm “, fateknõnk árnya lebben szememre, szegénységünk megbecsült kincse. Látod mama: ez a csöpp pólyás az életünk! Nézd csak menyed arcán az öröm fényeit hiszem: hozzád , “odaátra” is áthatolnak, mint a lézersugarak ...

PONGRÁCZ ÁGNES

Egy mosolyért Lennék folyóban csónak a víz alatt, templomban oltár, mit lepel eltakart, számûzve kóborló királyfi, gyönge madár, mire ölyv vadászik. Némán a Holdon májusi éjszakán fátyolba bújnék. Halkan a föld alá magnak lehullnék, s õszi réten egy pici láng elaludna szépen. Volnék a Windows ablaka villogón, görgõ egérben, csõr a Linux logón, vágás a BMW-keréken, párizsi nõ -ma- pucér fenékkel. Hívnám az istent, megvan a száma már, “Mennybõl az angyal” jelzi az úr szavát új telcsimen, s írnék a pubban kurva modern sorokat - ha hagynak. Lennék a minden, senki se látna tán. Lennék a lelked. Lusta halál után morzsákat ennék enyhe szélben... Kedvesem, írj! Ide küld a mailed: [email protected]

V É G H TA M Á S Huzatban II. Ma reggel újra Attilára gondolok, Hogyan kellene pontosan és szépen, - Ahogyan érdemes volna -, Húzni, tolni, rakni, emelni, illeszteni, Minden idomot, hideg tökéletességû fémet, Hogy összeálljon végre kezeink alatt a Mû, S feledni a munkaerõt, s az árát. Tudom: nem kéne, hogy fájjon Minden milliószor megtett öreg mozdulat, Melyekhez hozzáedzõdtek rég izmok, inak, A munkában eltöltött évtizedek alatt. Tudom: nem kéne, hogy bántson A felismerés, hogy reményeinkbõl Nem maradt más, mint a konok akarat, S a csontig koptatott, félholt öntudat, Hogy dolgozni csak tisztességesen szabad. Tudom: nem kéne, hogy égessen a szégyen Amiatt, hogy mára már csak a tervezõé az érdem, S aki a szerszámot fogta, becsületlen napszámos marad, Kiszolgáltatott pária, kit mostanság darabra mérnek, S akit a verejtékes kényszer naponta feszít fel A megváltás reménye nélkül, a túlélés keresztfájára. Így élünk mi most, kik egykor másra szegõdtünk, S alkotni, teremteni vágytunk a nap alatt, s képzeltünk Hozzá méltó életet, hol jót adni, s kapni egyaránt lehet, S hitet az új nemzedéknek, hogy élhetõ jövendõt Nemcsak maguknak építenek. Tovább hogyan lesz? Nem tudom. Állok a fejszesuhogásos csendben, S ma reggel ismét Attilára gondolok. Tudom, hogy azért is rendben hagyom Magam után ezt a napot. Amit végeztem benne Azért holnap is kiállok, tiszta lelkiismerettel, Méltó büszkeséggel, ahogyan érdemes.

KÕ-SZABÓ IMRE Elõleg nélkül Sörös Marinak is megvolt a maga keresztje, mint úgy általában a többieknek. Ezt az elképzelt, láthatatlan tárgyat úgy látszik mindenkinek kiosztották, csak abban volt talán eltérõ, kinek kisebb, könnyebb, kinek nagyobb és nehezebb jutott, de cipelni, vinni azt okvetlen kellett, ez alól nem volt és ma sincs kivétel. Szegény Sörös Mari is e láthatatlan kereszt alatt görnyedezett, de fáradtságát, idõnkénti keserûségét nem lehetett látni, mert mindig óvatosan vigyázott, hogy ebbõl senki ne lásson semmit. Alacsony, de formás alakja mindig feltûnt, vagy reggel, napközben, este pedig rendszeresen. Erre az idõre már teljesítette itt a kiskocsmában vállalt takarítási munkáit, meg is kapta érte söreit, mert az legtöbbször sokszorozódott. Így ragadt rá a „sörös” jelzõs elõnév. Mások is fizettek neki, besegítettek, hozzájárultak fogyasztásához. Menekült otthonról, mert rokkant, nehezen járó férje ha hazament, zsarnokokoskodott felette. Õ akart a kapitány lenni, Mari ezt nem tudta elviselni, inkább jelképesen, amikor rendbe tette a hajót, kis csónakjába szállt és elevezett a kiskocsmába, az õ kis szigetére. A kapitányt pedig otthon hagyta, hogy parancsolgasson önmagának. A Vidibe dolgozott, sajnos a nyugdíja nem volt valami számottevõ összeg, még a harminc ezret sem érte el. Dühöngött is miatta, sokszor. Egyik ilyen környezetét eligazító, a nyugdíját és az õ szolgálati idejét összehasonlító kiskocsmai „parlamenti” felszólalása után egy teljesen ismeretlen férfi, aki ott állt a pultnál, megkérdezte: - Nem kért emelést? Mari értetlenül nézett erre az iskolázott kinézetû, nyakkendõs úriemberre. Nem is tudta elképzelni, hogyan került ide, erre a helyre, de bosszúsan visszakérdezett: - Mit képzel maga, csak úgy emelik, szóra, fityre? Az iskolázott, nyakkendõs úriember óvatosabb volt, nem szólt, csendben megvárta a két oldal gyenge érvekkel fûszerezett vitáját, majd szóba elegyedett Marival. Ismertette a lehetõségeket, melyet õ a jogból ismer és meg kellene próbálkozni az emelés kérésével, mert ilyen alacsony nyugdíj tényleg semmire sem elegendõ, még az éhhalálhoz is csak borravaló. Megittak közösen két-két üveg sört, aztán abba maradtak, holnap találkoznak, Mari elhoz minden eddigi papírt, melyet élete utolsó fizetõ intézményétõl kapott, és majd meglátják, mire mehetnek ketten. Az iskolázott, nyakkendõs úriember elbúcsúzott, Sörös Mari pedig arra gondolt, ilyen forma és kinézetû fickók dörzsölt modorukkal szokták a magafajta, hiszékeny embert bepalizni. Volt gondja elég. Már csak azaz egy is sok, melyet a sors kiosztott neki. Itt van a bátyja, a Karcsi. Ez aztán egy remek pofa. Mari nem tudta megmagyarázni, hogy lehet egy testvér ilyen, mint ez a Karcsi. Ez nem ember, ez egy állat. A szüleik vagy tizenöt éve meghaltak. Söréden vannak eltemetve. Õk ketten megörököltek ott egy családi házat, melyben ma is Karcsi lakik a családjával. Õ már vagy negyven éve elkerült onnan, számára ez a ház csak a szülõotthona és mai körülmények között az öröksége. Ez természetesen közös a Karcsival, úgy is lehetne mondani, fele az övé. Az öreg Feri bácsival beszélgettek errõl többször, mert arról a környékrõl származott az öreg is. Mari mindig mondta: - Legalább kifizetne, megváltaná az õ részét. Aztán azt tesz a Karcsi, amit akar! Persze errõl a Karcsi nemcsak hallani, de még tárgyalni sem akart. Párszor elment meglátogatni, nem azért, hogy az örökségrõl beszéljenek, csak egyszerûen lássa õket, még a konyhába is alig akarta beengedni. A felesége kínálta meg egy kávéval, miközben Karcsi azt kérdezte: - Mikor megy a buszod visszafelé? Mert nekünk el kell mennünk! Mari akkor megfogadta, többé nem megy feléjük sem. Ennek már vagy tíz éve van, de az örökség felosztásában egy helyben topognak. Az iskolázott, nyakkendõs úriember tartotta szavát. Mari azért óvatos volt, mert az jutott az eszébe, ez biztosan csak egy véletlen kivétel. Átadta az összegyûjtött papírokat, a nyakkendõs egyik asztalnál átlapozta, néha kérdezett. Ezek a kérdések rá, az életvitelére, a férjére vonatkoztak, meg úgy általában beszélgettek. Közben jegyzetelt, és a végén, amikor Sörös Marit, mint a nõt faggatta, megdicsérte, milyen nõies és ebben a korban milyen jól tartja magát. Még az is érdekelte, van-e valakije, vagy csak úgy van parlagon? Marit egy kicsit felvillanyozta ez az érdeklõdés, hiszen nem sokszor volt mostanában ilyenben része.

Arca kipirult, és úgy érezte, a szerencse kergette útjába ezt az iskolázott, nyakkendõs úriembert. Abban állapodtak meg, hogy ír majd egy kérvényt, melyet fel kell adni az intézetnek. Nem is késlekedett, még két nap sem telt el, máris ott volt a beadvány. Terjedelme egy jó oldalnyi, szépen géppel megírva. Mari mikor elolvasta, majdnem elájult. Volt abban a szövegben minden, szinte képrázott tõle a szeme. Másnap ajánlott küldeményként feladta a postán. Aztán teltek a napok, sorban, egymás után. Ez az iskolázott, nyakkendõs úriember szerette Marit faggatni korábbi életérõl, gyerekkoráról. Õ pedig mesélt, arról a korról, amikor megismerkedett a férjével, és elkerült Sörédrõl. Hamar terhes maradt, két gyereket szült, egy fiút és egy leányt. Õk már felnõttek, gyerekeik is vannak, õ már többszörös nagymama. A nyakkendõs azt firtatta, miért nem lett több gyerek. - Védekeztem! – mondta Mari, és elmesélte, hogy az óvszer használatát a gyárban mutatták meg neki. - Eleinte szégyelltem kérni a gyógyszertárban, mert akkoriban csak ott lehetett kapni. Kifigyeltük a férjemmel, hogy ki van szolgálatban. Ha férfi volt, akkor õ ment be, ha nõ, akkor én. Egyszer egy ismerõs nõ volt a gyógyszerész, tehát én következtem. Bementem, kértem egy csomag óvszert, de a rövid, és egy kissé haragos válasz az volt: - Nincs! Gondoltam, ha már itt vagyok, veszek a mosogatáshoz egy pár gumikesztyût. A patikus mérgesen azt mondta: - Az sincs, majd megfogod a kezeddel! Az ajánlott levélre elég rövid idõn belül egy üres formanyomtatvány érkezett. A kacifántos kérdésekre az iskolázott, nyakkendõs úriember könnyedén megválaszolt. Annyit mondott Sörös Marinak: - A magas és igazságos hivatal kezébe tettük le, lapra leírt tiszta lelkünket! Várunk! Marika elmesélte az iskolázott, nyakkendõs úriembernek a történet eddig ismert részleteit. – Karcsi, a testvérem egy kiállhatatlan féreg. Amikor kitett, én megfogadtam, hogy többé nem megyek, írtam neki egy levelet. Elõtte azonban érdeklõdtem, hogy abban a faluban mennyit érhet egy ilyen ház. Másfél milliót mondtak, gyorsan számoltam, akkor kapok bõ hétszázezret. Ez nekem közel kétévi teljes nyugdíjam. Azt hittem elájulok. Meg is írtam Karcsinak, fizesse ki. Tudtam azt is, hogy nem lenne ez nagy gond számára, mert vállalkozó. Két autóval fuvaroztat, tehát van pénze. A csibész, még válaszra sem méltatott. Itt a kiskocsmába ajánlotta valaki, adjam bíróságra. De annyi pénzem sem volt, hogy elindítsam az eljárást. Még szerencse, hogy ha itt vagyok, fülelek én többfelé is. Mondták, kérjek költségmentességet az eljárásra, a bíró megadta. A tárgyalások azonban elhúzódtak vagy három évig, amikor ítélet született. Karcsinak ki kell fizetni a pénzt, hatszázezer forintot. Marika eltervezte, hogy mire költi a pénzt. Vesz egy nagy, színes televíziót. Ugyan keveset van otthon, de legalább az ember nézze, ha már többségében otthon van, korlátozott mozgása miatt kényszerpihenõn. Igaz, évente egyszer-kétszer el szokott menni a testvéréhez. Ilyenkor három, vagy négy hétig is távol van. Sörös Mari életében ezek a hetek az élménydús idõszakok. Nem fogja vissza, nem ellenõrzi a kapitány, tehát a hajóra való visszatérés is szabad. Nincs korlátja a sörnek, a gátlások is elmúlnak, és mindig elõjön a még érett asszony vágya, hogy õ nõ is. Sokféle mende-monda kering a kiskocsmában ezekrõl az idõkrõl. Egyszer két férfit vitt haza, de már rendesen fel voltak tankolva. Mari levetkõzött, ott állt meztelenül, bevetésre elszántan, a két férfi lógó zászlóval várakozott a szobában. Nem tudtak csinálni semmit, de másnap a legnagyobb orgiákról meséltek, bõ fantáziájuknak megfelelõen. Marit ezek a történetek kevésbé izgatták, legyintett rájuk, inkább megivott egy újabb sört, és továbblépett. Az örökségbõl a gyerekeknek, unokáknak is szeretett volna juttatni, de hol volt az még. A bírósági határozat jogerõre emelkedett, de Karcsi nem fizetett. Valaki javasolta, hogy kérjen végrehajtást. Na, de itt is beütött a krahh, mert pont abban az idõszakban történt mindez, amikor a bírósági végrehajtókat átszervezték, ezek is vállalkozók lettek. Sörös Mari heteken keresztül talpalt, mire talált egy végrehajtót, aki elvállalta az ügyét. Ennek is az volt a feltétele, hogy költségként fizessen be elõre tízezer forintot, de honnan? Mindig falakba ütközött. Egyik reggel boldog mosollyal állított be a kocsmába, még õ kért egy kis pálinkát és egy sört magának, elõre kifizette: Ez jár nekem! – mondta. – Mi történt Marika? – kérdezték többen is. – Csak nem az örökség? – Nem! Abban nem lehet bízni! A nyugdíjam, azt emelték! Átadott egy levelet Péternek, a csaposnak, aki átfutotta az írást, és felkiáltva annyit mondott: - Emelték, havi kétezer négyszázzal! Ennek a gyõzelemnek mindenki maradéktalanul örült. Sörös Marit most az gyötörte, hogyan hálálja meg közremûködését az iskolázott, nyakkendõs úriembernek. Hiszen neki köszönheti ezt a pénzt, az õ ötlete volt, õ fogalmazott, õ tudta azokat a csalafintaságokat, mellyel egyszer-egyszer be lehetett etetni a magas hivatalt. Törte a fejét, de egyetlen használható gondolata sem támadt. Már arra gondolt, hogy legjobb lesz megkérdezni magát az iskolázott, nyakkendõs úriembert, hiszen neki van ötlete, ezt már bizonyította, majd õ megmondja.

Napokon, sõt heteken keresztül várt, de az iskolázott, nyakkendõs úriember nem jött, köddé vált. Marika siránkozott, szerette volna háláját kifejezni. Már úgy volt vele, kérhet bármit, õ szívesen teljesítené. Övé volt lélekben, testben, de ez is csak vágy maradt számára, mint sok minden, többek között az örökség is. Ebben ugyan beállt egy kis változás, összekaparta azt a tízezer forintot, melyet a végrehajtó kért. Befizette, a végrehajtó kitûzte a napot. Már csak ebben bízott. Napokon keresztül nem lehetett vele beszélni, izgult, titkon várta a sikert. Elviekben be is következett. Széles mosollyal újságolta a kiskocsmában, hogy a végrehajtó most megcsípte a Karcsit. Most már nem menekülhet. A neki járó összeg fejébe lefoglalta azt a két teherautót, amellyel fuvarozik, azokat el fogják árverezni, és akkor meglesz a pénz. Közben a végrehajtónak is szaporodtak a teendõi, hiszen nem csak Karcsi, de sok más Karcsi sem akart fizetni, mindenki valamiféle csodára várt. Pedig járt a végrehajtó nyakára, nem hagyta magát. Mondta is: - Addig üsd a vasat (vagy a Karcsit), míg meleg! A kocsmába ezt a mondást le is fordították: - Olcsóbban megúsztad volna, ha közülünk felfogadsz két-három embert. Majd mi kivertük volna Karcsiból az örökségedet! Annyit elért a végrehajtónál, hogy kitûzte az árverés idõpontját, melyre még egy jó bõ hónapot kellett várni. A végrehajtó jól érzékelte Marika és Karcsi közötti viszony súlyosságát, kérte, maradjon itthon nyugodtan, majd másnap keresse meg. Ez aztán egy gyötrelmes idõszak volt. Nehéz volt várni, kábította magát azzal a lehetõséggel, melyet a pénz jelent majd, de a kábításból a sört sem felejtette ki. Ilyen rózsaszínû napfogyatkozásban élt mint a többek, ebben a környezetben. Amikor a végrehajtót megkereste a kért idõpontban és meglátta az arcát, tudta, baj van. Nem is beszélt mellé, nem volt érdeke. Ilyet még õ sem élt meg. – Képzelje, egy teljesen üres házat találtam ott. A Karcsi testvére elköltözött. Úgy ahogy volt, szõröstül, bõröstül! Marika úgy érezte, itt a vég. Minden keresztbe állt, semmi sem volt egyenes. A végrehajtó megígérte, hogy a lakónyilvántartáson keresztül megkísérli új címét megkeresni, aztán majd meglátjuk, mit tehetünk. Kézzel fogható eredményre néhány hét után jutott a végrehajtó. Õ maga is csodálkozott ezen a megoldáson, az derült ki, hogy a Karcsi, megmagyarázhatatlan okok miatt elköltözött Tolna megyébe, és most zombai lakos lett. A házat is ott hagyta Sörös Marikának, üresen. Ez egy sakk-matt játék, mert most hiába üres a ház, Marika kereshetne vevõt rá, de az eladásról szóló szerzõdést annak a pimasz Karcsinak is alá kellene írnia. Tehát az örökséghez jutás nehezebbik részét így kényelmesen, rafinált módon átpasszolta. - Erre nincs törvény? – kérdezte a kiskocsmában a többieket. - Nincs Marika! – volt a válasz. – Látod, mégis jobb lett volna, ha minket bízol meg. Még elõleget sem kellett volna fizetned. Marika ettõl kezdve szorgalmasan böngészte a lakáshirdetéseket, de olyan vevõt nem talált, aki egy ilyen házra vágyott volna. Eszébe jutott az iskolázott kinézetû, nyakkendõs úriember, õ biztosan mondana valamilyen rendes megoldást. De úgy látszik, számára már csak a remény maradt.

K O V Á C S T. I S T V Á N

Hólapát Kft

Mikor odakint megkezdõdik a hull a pelyhes, én eleinte az ablakfüggöny mögül lesem, hogy lapátolja-e már valaki a ház elõtti járdáról. Ördögöm van ilyenkor, mert jól tudom, hogy a társasház teljes népessége is éppen ugyanúgy kukucskál, ahogy én. Ennélfogva megint én leszek az a nagy hóhányó, aki nem bírja nézni, hogy a járókelõk bokáig tapossák azt a szép, fehér szûzhavat, amibõl másnapra fekete latyak lesz, vagy pedig odafagyott korcsolyapálya, ha nem takarítom el. Így szokott nekem panaszkodni Sanyó barátom, aki legutóbb is azt magyarázta indulatosan:-Tudod öregem, sok olyan emberi dolog van a világon, amihez pofa kell. Ha már elfogy a cérnám és megint nem várok a többiekre, veszem a hótaposó cipõmet, a kucsmát, a meleg kabátot és a lapátot, meg a söprût. Jön haza Bözsi, a második emeleti szomszédasszony és megszólít. -Fáradozunk? Fáradozunk?. Kedveskedve válaszolok neki; -Én ugyan fáradozom, de magácskának évek óta, egyetlen szezonban sem szokása. Nincs kedve egyszer kipróbálni ezt a téli sportot? Õ? Nõ létére?-méltatlankodik.-Ugyan, ugyan! Hiszen dolgozni jár! Mondom neki, hogy én is. Változó mûszakban. Különben is -magyarázza Bözsike kisasszony.-Ezt a havat a polgármesteri hivatalnak kellene eltakaríttatnia. -Vagy esetleg a polgármesternek?- mondom évõdve.-Annak viszont a múltkor azt ajánlották, hogy söpörjön a saját háza elõtt. Vigyázok azért, hogy meg ne sértõdjön Bözsike. Házon belül nem jó a harag. Ám amikor azt fejtegeti, hogy neki ez a lapátolás túl nehéz munka, mégsem állom meg, hogy azt ne mondjam:- Na és, a kondicionáló torna, amire kiskegyed jár heti két este, az nem nehéz? -Az más! Az más! -válaszolja sértõdötten és otthagy az utcai havason. Jön aztán Bercencei úr, a szabadfoglalkozású kisvállalkozó. Alkalmasint csak bevásárolni volt. Máskor õ is csupán leselkedni szokott. A vállamat veregeti és úgy mondja:-Maga nagyon rendes, szorgalmas ember. -Ezt a címet én is szívesen adományoznám-reagálok a dicséretre.-Úgy tudom, hogy másnak is áll itt a zászló. -Hát ez a földszinti lakó kötelessége-állapítja meg határozottan, mire vissza kell fognom magamat, hogy csak annyit kérdezzek:-Hát, ezt meg milyen törvény írja elõ? Talán a Werbõczy-féle Hármaskönyv? Értetlenül néz rám. Hármaskönyv? Izé. Tán más lett a jegyzõ a polgármesteri hivatalban? Aztán jobbnak látja szapora léptekkel a lépcsõház felé indulni. Hamariné jót akar nekem.-Kapja el! -kiált le a hamadik emeletrõl és ledob hozzám egy zacskó konyhasót. Elkapom. A gyorsulva zuhanó csomag jól megüti a kezemet. Összeorított fogakkal mormolom, hogy hova, mijét dobálja nekem így. -Szívesen- kiáltja onnan fentrõl, mert a szájmozgásomról azt olvasta le, hogy köszönöm. Ráadásul az a hülye Jocó haverom, az is. Még cukkol is. A zsebemben megcsören a mobilom. Az õ hangját hallom. Sörözni hív. Megyünk a Gégészetre? -kérdezi a sarki csehóra célozva. -Nem érek rá, mert havat hányok-válaszolom. -Hát, minek zabáltál annyit?-szellemeskedik és röhög. Úgy röhög, hogy majd szét megy a mobilom. -Nade, kérlekszépen!-folytatta tovább Jocó barátom.-Én azért az esztendõk téli súlya alatt annyira profi lettem ebbõl a hóhányásból, hogy már tankönyvet is írhatnék belõle. A múltkor is megyek az utcán és látom, hogy az egyik fodrász üzlet elõtt fehér köpenyben, dideregve tologatná a havat egy fiatal kislány. -Adhatok magának tanácsot?-kérdeztem tõle. -Miszerint? -Aszerint, hogy lapjával lefordítva kell tolni a szerszámot. Akkor jobban fel tudja fejteni az odafagyott havat.

-Á!-köszönte, és idétlenül taszajtott vagy kettõt a lapáton. -Adja csak ide! Megmutatom. -Jó.-mondta. Mindjárt visszajövök. Nem jött, csak mikor már az egész járdát letakarítottam. -Profi munka volt.-dícsérgetett.-Bejön? Ne nyírjam meg? -Miért ne? -kaptam az alkalmon. Úgyis idõszerû volt már nálam a tollfosztás. A lány is csinos volt. Legalább megmarad a két napi sörre valóm. Azt a hülye Jocót is meghívhatom. Ne mondja, hogy mindig õ fizet-jutott eszembe, miközben a kis figarinó végül szesszel dörzsölte be és finom újjacskáival masszírozta a fejbõrömet meg a vállamat. Azért illendõségbõl mégis megkérdeztem, hogy mivel tartozom. -Ezerkétszázzal.- felelte õ tõmondatban, s ezzel már ugrott is a sörrevalóm. Azért mégsem állhattam meg, hogy az egyik utcai bazárost is ki ne oktassam a sátra elõtt. Az viszont megköszönte a tanácsot, és adott egy csomag tökmagot, ami szerinte frissíti az agy vérkeringését. Jót röhögtem ugyan, de hazafelé, azon az évek óta gondozatlan, hosszú úton bekattant a nagy ötlet.Válalkozást alapítok. Az emberek nem szeretik eltakarítani a havat. Majd én megteszem, jó pénzért. Mostanában úgyis padlón lennék, mert a gyárat elviszi a tulajdonos Kínába, hát valamibõl muszáj öngondoskodni, önmegvalósítani, projektálni, tenderezni, mifenézni, ahogy mostanában ajánlják, ha nagy szaharában van az ember. Én a lustaságot akarom megfizettetni. Négyezetméter szerint számítom majd a tarifát. El is vittem már a szórólapok szövegét a nyomdába. Így szól majd: „A hóeltakarítás a lakó kötelessége! Ha nem ér rá, hívja a Hólapát Kft-t. Olcsón, sótlanul, garanciával! Hívjon, várjon! Jön a számlaképes Sanyó, a nagy Hóhányó! Vállalok járdatarítást, hóember építést, hócsatákhoz hógolyó készítést, hógolyózó apróságoknak céltáblául is szolgálok.” A köztisztasági vállalat igazgatójának, Ricsi nagybratyómnak is a fülébe jutott a tervem. -Hát, miért nem szóltál hamarabb? - kérdezte.-Egyet se félj öcskös! -mondta nekem- Kiszervezem hozzád a közutak hótalanítását is. Akár embereket is vehetsz fel. Télen havat lapátoltok, õsszel levelet söpörtök. Megéltek a jég hátán is. Tudom én, hogy neki is jócskán marad ebbõl pénze. Leszámlázza ez a város olyan zugainak a takarítását is, ahová évtizedek óta még a téli varjak sem szálltak le.

Furcsa álom Úgy éreztem, hogy jót tenne egy kis délutáni szundikálás. Ennyit igazán megengedhetek magamnak -gondoltam. Párnát, takarót készítettem, és lepihentem a rekamiéra. Elalvás elõtt bekapcsoltam a tv-t, és oldalra dõlve, elnehezült szempilláim mögül bámultam a készülékre. Éppen egy természetfilmet sugároztak. Játékos macskák hancúroztak a képernyõn. Egyszercsak mint a mesében, egy tarka szõrû cicus ugrott ki közülük és dorombolva bújt be a takaróm alá. -Nem hívtalak, sicc innét! - billentettem odébb, mire kövérkés úrrá változott át. -Örülök, hogy itthon talállak - mondta fölém hajolva. - Végre beszélhetünk a múltadról. -Miféle múltamról? - néztem rá meglepetten. -Amit be kellene vallanod. Nehogy az újabb választási kampány idején fejedre borítsák a kisedény tartalmát -ajánlotta. -Miféle kisedény és kampány? Nincsenek politikus ambícióim, sem vagyonom. Üvegzsebemet havonta forgatja ki a víz, a gáz, a villanyszámlás, a kábeltévés, a benzinkutas, a gyógyszertár, és fizetem a gépkocsi súlyadóját. A pártok nem érdekelnek - tiltakoztam, mire a kövér alak azt javasolta, hogy jobb lenne, ha azok mégis érdekelnének. -Akkor ugyanis többre tetszene vinni- állapította meg mostmár az igen udvarias férfiszabóm képében, és egy mérõszalagot illesztett a gerincemre.

-Alkalmassági vizsgálat - magyarázta, majd fiatal lánnyá változott át. Térdig érõ mintás szoknyát viselt, mélyen kivágott fehér blúza alatt ingerlõen formás keblek feszültek. -Irén az! Ifjúkorom egykori bálványa, a vállalat bérelszámolási osztályáról. Érte vetélkedtünk a Greminger Zolival- ismertem fel. -A múltadról kellene beszélnünk-mondta õ is, hamiskásan mosolyogva rám. Ekkor már nem a rekamién feküdtem, hanem a Fehérlepke nevû eszpresszóban üldögéltünk vele. A helyiség bejárata elõtt emberek álltak sorban, igazolásra várva a fõpincértõl, akinek azt kellett tanúsítania, hogy nekik tiszta a múltjuk. Úttörõnek is csak az iskolai jó osztályzat miatt álltak be, de sohasem nyaraltak Csillebércen. -Itt ülsz velem te is, aki 1958-ban még olyan vonalasan gondolkoztál, hogy Gremingert egy taggyûlésen ki akartad záratni a KISZ-bõl, mert munkás létére eszpresszókban szórakozik, ami kispolgári csökevény - emlékeztetett Irén, és egy régi palatáblára jegyezgetett. -Miattad volt az egész, hogy az enyém lehess - mentegetõztem. -Akkor ezt töröljük a listádról ? - kérdezte finom ujjacskái között egy parányi szivacsdarabot szorongatva. -Jobb lenne - helyeseltem pironkodva, és hirtelen szabadulni akartam a régi emlékektõl. -Fizetni ! -intettem oda a pincért, aki ismerõsen üdvözölt. A régi, öreg Józsi úr volt az, de forintot nem fogadott el. -Euróm még nincs - közöltem meglepetten. -Nálunk diplomával is lehet fizetni . -Nahát!- néztem rá meglepetve. Õ meg cinkosan rám mosolygott, majd sajnálkozva tolta vissza maga elõl a marxista szakosító bizonyítványomat. - Ez már nem érvényes. Holnap hozza be az államit - kérte, aztán sarkon fordult. A következõ pillanatban ismét a rekamién feküdtem, és Irén kuncogott mellettem a takaró alatt. -Meg sem ismerted a Zolit. Józsi úrnak öltözve bosszult meg téged, hi-hi-hi! -Most viszont én leszek a nyerõ - karoltam volna át egykori ideálomat, de akkor újra vissza változott macskává. Puha orrát az arcomhoz nyomkodva dorombolt, mire nagyon mérges lettem. -Sicc innét! Tõbbé még álmomban se gyere elõ! - kiáltottam rá, és kidobtam a takaró alól. Ekkor már ismét õ volt a kispárna.

MÓRITZ MÁTYÁS

Fehér kendõ Kívánok minden fényt, és semmi árnyat, hogy ne járjanak Veled ólmos-gondok; hogy feketeség ne borítsa ágyad, táguljanak Neked a horizontok. Kívánok szép napokat az új évben, erõt, ha hátadon a vasat verik; hogy szitakötõként járd egyvégtében, mint akire a remény kendõt terít. Legyél somfa, talpig aranyban állva, Ember, aki kilesi Isten kedvét; aki mosolyog a zsendülõ világra, tûz, hogy a fázó Veled melegedjék. Kívánom: ne fogjon az élet piszka, legyen tûnõdésedre az ég tágas; legyen lábad alatt a sár is tiszta, kiben a csönd reményt reményre ágaz. Ne rontsanak mindennapok tényei, láss tovább az erdõnél és a fánál; láss csillagokat közelrõl fényleni, ne érd meg, hogy az Isten Téged sajnál. De legyen gondolatod hozzá méltó, legyél igaz, nagy, -szörnyen nagy és örök; kirõl lehull minden hazug béklyó, kihez egyszer majd én is hozzánövök. Legyen egy lépés Tõled a mennyország, maga az Úr is irigyeljen sokszor; nõdd túl a székely hegyek kéklõ ormát, szíved legyen könnyebb, mint a nagyostor. Kívánom, hogy ha kedved kél, -ne loppal õrizd a fényt, ahogy õrzi a harmat; ne takarózz a saját árnyékoddal: ha álmos vagy, az Úr majd betakargat.

C S E P C S Á N Y I É VA

Trójai hõsök

Átestünk a hintán Ez is csak tûzkeresztség A lombok között Úgy hallgattak A gyermekek Mint ragadozó ölyvek Csak sejtettük Maszatos kezüket Ahogy az ágakon Fürtökben csüngenek Mi használtuk Akkor a játszóteret Bevettük birodalmukat Összetörtük a libikókát A kis házat felgyújtottuk Õk meg bámulták némán Trójai hõsök Városuk pusztulását

VÉGH JÓZSEF Ipolyszög története

A Balassagyarmathoz tartozó Ipolyszög régen a szláv Riba nevet viselte, ami arra utal, hogy az Ipoly árterületén halászatból, csíkászatból éltek a helyiek. A XIII. század végén Szûgyi András lemondott ribai, zálogban bírt birtokáról. Egy oklevél szerint a Widdfy család 1495-ben bírta Hont megyei Riba helységet is. 1799: “Riba vagy Ribás. Elegyes falu Nógrád Várm., földes Ura Majthényi Uraság, lakosai katolikusok, és másfélék, fekszik Balassa Gyarmatnak szomszédságában, mellynek filiája, határjában legelõje, erdeje, réttye, s közép termékenységû földgye van, tserép edényt is csinálnak némelly lakosai.” 1851: “Riba, tót falu Nógrád vmegyében, 75 kath., 243 evang. lakossal. Földe soványacska, rétje, erdeje meglehetõs, dohánya híres. Földes ura Majthényi család. Utolsó posta B. Gyarmat.” Riba falu határában egy fahíd állt a második világháborúig. A németek 1944. decemberében felrobbantották. A folyót ezen a szakaszon szabályozták, így a híd nyomai eltûntek. Ipolyszög 1973 és 2006 között Balassagyarmat része volt. A köztársasági elnök 2003-ban hozott határozata alapján 2006. október 1-jétõl ismét önálló község.

Látnivalók A római katolikus templom Az 1923-ban épült Magyarok Nagyasszonyának felszentelt római katolikus templom, amely 2006 nyarától már szinte teljesen megújult, új tetõszerkezetet és új belsõ burkolatot kapott.

Evangélikus templom Az építési munkálatok 1949. áprilisában indultak. Alapkõszentelés Szabó József püspök által ez év május 3-án volt. A templom felszentelése 1949. november 20-án történt a Nógrád megyei lelkészek és gyülekezeti tagok jelenlétében. Kihangsúlyozták, hogy az országban ez az elsõ templom, amely a háború után épült. A templom ezért a “Csodák temploma” nevet kapta.

Az ipolyszögi evangélikus leányegyház rövid története

A gyülekezetté válás idõpontjáról csak feltételezéseink vannak. A krónikások elmondása szerint a 18. században fõleg evangélikus vallásúak és tót-szlovák nemzetiségûek éltek a településen. Erre utal az a tény, hogy létezett itt egy öregtemetõ, mely helyén jelenleg lakások találhatók. Az itt élõ evangélikusoknak sikerült tanítót alkalmazni, természetesen tanítói lakást és iskolát is építettek. Hosszú idõn keresztül az evangélikus iskolába jártak a római katolikus vallású gyermekek is. A gyülekezet szlovák ajkú gyülekezet volt és a Szügyi evangélikus anyagyülekezethez tartozott. Figyelemmel arra, hogy az anyagyülekezethez több fília is tartozott, évente 4 alkalommal volt Istentisztelet az iskolában. Volt olyan alkalom is, amikor szlovák nyelvû volt az igehirdetés. Tanítói váltások folyamatában háttérbe szorult a szlovák nyelv, mivel az oktatók nem beszélték a nyelvet. Vasárnaponként és nagy ünnepeken délután mindig volt Istentisztelet, melyen a levita-tanító igeolvasással és magyarázattal szolgált. Ez az állapot az iskolák államosításáig tartott. Több alkalommal balassagyarmati lelkészek is szolgáltak, fõleg nagy ünnepekkor. A XVIII. században megépített épület tanítói lakás, késõbb iskolája volt a gyülekezetnek, ma gyülekezeti teremként üzemel.

Ebben az idõszakban haranglábat épített a gyülekezet a mai templom telkén. A haranglábban két harangot helyeztek el, amelyek ma a templomtoronyban vannak: a kisebb harangon lévõ feliratok szlovák nyelvûek; gyártási éve 1860. A nagyobbik harangon a felirat magyar nyelvû; gyártási éve 1920. Amíg a templom nem épült meg, istentisztelet helyéül az iskola szolgált. Minden alkalomra “szükségoltár” került kialakításra, és harmónium kísérettel énekelt a gyülekezet. Az iskolák államosítását követõen már gondot jelentett az istentiszteletek megtartása, ezért a gyülekezet elõvette korábbi templomépítési tervét. 1936-ban ajánlatot kapott a gyülekezet az akkori Egyházmegyei felügyelõtõl, hogy a Romhány községben lévõ kõbányából a templom építéséhez szükséges követ ingyen a gyülekezet rendelkezésére bocsátják, csak a kõfejtést kell kifizetni. A gyülekezet fogatosai 126 lovas kocsi követ szállítottak le. 1948-ban Váci János terényi lelkész evangelizációjának megtartása után a gyülekezet egy emberként állt a templomépítés ügye mellé. 1949. március 15-én Egyházmegyei Fõhatósági engedély alapján 12 presbiter felkereste a nógrádi evangélikusokat és adományokat kértek az épülõ templomra. A gyûjtés eredménye 667.280 Ft volt. 1949. március 20-án közgyûlésen a gyülekezet tagjai tettek felajánlásokat anyagi helyzetüktõl függõen. A gyülekezet Frecska János építészt bízta meg a tervezéssel és a kivitelezés irányításával. Az építési munkálatok 1949. áprilisában indultak. Alapkõszentelés Szabó József püspök által ez év május 3-án volt. A templom felszentelése 1949. november 20-án történt a Nógrád megyei lelkészek és gyülekezeti tagok jelenlétében. Az ipolyszögi gyülekezet 1952. január 1-étõl tartozik a balassagyarmati gyülekezethez. A Szent István park Szent István királyunk emlékezetére 2008-ban avatták fel ezt a szép parkot.

Ipolyszögi menyasszonyi viselet leírása a 1920-as évekbõl. Fején színes mûvirágokból, tükrökbõl, üveggömbökbõl készült, hátul pántlikával összefogott koszorú. Gyolcsinge vállban ráncolt, kézelõjén madeiracsipkés, az ing felett horgolt szélû, lyukhímzésû gyolcs nyakbavaló kendõ. Szoknyája sûrûn ráncolt fehér selyem, köténye fehér csipke batiszt. Ipolyszögi hírességek Kovács Pál MÁV-pályamester Születési hely Ipolyszög, Nógrád vm. Születés ideje 1905. Kövér György orvos, vegyészmérnök, egyetemi tanár, fiziológus Születési hely Ipolyszög, Nógrád vm. Születés ideje 1931. IV. 22.

Képek Ipolyszögrõl

Balassagyarmat és Ipolyszög települések között a 21. számú közút és a vasút által közrefogott területen találjuk az Ipoly menti láperdôk egyik utolsó maradványát, azt a 106 hektárnyi védett területet, mely a megye legszebb, legváltozatosabb mocsári élôvilága. A hajdani Ipoly medrének nyomvonalán több láp alakult ki Ôrhalom, Patvarc, Szügy községek és Nyírjes-puszta határában. Maradványaik kisebb-nagyobb foltja egyre nagyobb veszélyben vannak. Az egykori folyómedret követô lápok füzére mentén nagy mennyiségû öntési hordalék halmozódott fel. Az égerláp tehát egy hajdani folyómeder völgyelzáródásokkal apróbb részekre szabdalt darabja lehet. A mélyebb részeken még ma is felszínre bukkanó langyos vízû források nyílt vizei télen sem fagynak be. Az égerláp területén vízben álló ritkás égeres erdôfoltok váltakoznak nádasokkal, sásos-zsombékos bokorfüzesekkel. A régi, nagy Ipolymenti vízivilágnak ez már csak a töredéke, de még így is a vízimadarak utolsó, háborítatlan menedéke, fészkelôhelye. A langyos vízû források környéke szerencsére még ma is járhatatlan és így megközelíthetetlen a száznál is több fészekbôl álló gémtelep. Ezért kedvelt költôhelye a vízimadaraknak még akkor is, ha a táplálkozás lehetôsége erôsen lecsökkent és csak a távolabbi, ipolyvecei kiöntés nyújtja a legtöbb táplálékot. A legjobb madármegfigyelési lehetôséget az az idôszak adja, amikor az égerlápról táplálékszerzésre indulnak, vagy onnan visszatérnek az itt fészkelô madarak. Az Ipoly szabályozásával kiöntései megcsappantak, megszûnôben van az igazi mocsárvilág. Ezzel együtt lassan kihalnak a csikászok is, akik régebben szekerekre rakott hordókból árulták a ma már ritka és ezért védett halfajunkat, a réti csíkot. Keményebb teleken az ipolyszögi csikászok a tilalom ellenére még idônként most is bemerészkednek a lápra, ahol léket vágnak és fûzvesszôbôl font varsákkal igyekeznek halat fogni. A láp élôvilága rendkívül gazdag. A belsô vízfelületeken, a hínárvegetációban a bojtos békalencse, a békaliliom, a keresztes békalencse, a sárga tavirózsa, vagy más néven a vizitök elôfordulása gyakori. Az égerfák léggyökerein a tôkés récék raknak fészket. A hegyvidékhez szokott szemnek szokatlan, kedves látvány a pézsmapocok növényi szárakból egy méternél is magasabbra épített vára és a fehér füzek ágairól lelógó függôcinege fészke. A vizesárkok szélein a sárga nôszirom, a nyilfû, az erdei angyalgyökér, a gyíkhagyma látványában gyönyörködhetünk. A réti vegetáció legértékesebb részét, ahol a mocsári kosbor bontogatta szirmát, sajnos beerdôsítették. Az Ipoly legújabb szabályozása óta a vízszint erôsen csökkent, így az égerláp veszélybe került. Az Ipoly medre mélyebb, mint a láp szintje, ezért alacsony vízállásnál (a legkritikusabb idôben, nyár derekán következik be) a lápról a víz a mélyebb rétegeken keresztül elfolyik az Ipolyba. Az árhullámok levonulása is gyorsabb, kevés víz marad a lápon. Ennek következménye a növénytársulás folyamatos átalakulása, a már jó ideje megkezdôdött fejlôdési folyamat, amelyben a láp egyre inkább bokorfüzessé válik és élôvilága sajnos átalakul. A lápon mintegy 70 madárfaj költ. Ezek közül a barátka, a csilpcsalpfüzike, a foltos nádiposzáta a leggyakoribb. Ezen kívül a szürke gém, a bakcsó, a nádirigó, a berki tücsökmadár is állandóan költô madárfaja a lápnak.

Csaknem hetven az elôforduló hosszabb-rövidebb ideig vendégeskedô madárfajok száma. Nógrád megyében minden bizonnyal e területen található a leggazdagabb madárvilág. A kétéltûek közül figyelemre méltó a vöröshasú unka elôfordulása, a leveli béka és a barna varangy mellett. A hüllôk közül gyakran kerül szemünk elé a vizisikló és a fürge gyík. A kisemlôsök közül a törpeegér, a mogyorós pele, vizicickány és idônként a hermelin fordul elô. A gazdag életközösséget leginkább a vasúti töltésekrôl és a közút menti területrôl vehetjük szemügyre. Bizonyos, hogy egy félórás-órás megfigyelés után képet kapunk az égerláp nyüzsgô világáról és szép élménnyel gazdagodhatunk.

K O N T R A M A R I K A S Z V Í TA

Mi maradt a Karácsonyból? Véget ért az Óesztendõ. Kialudtak a karácsonyi fények, utolsót lobbant a gyertya lángja is, magával vitte az ünnep hangulatát. A dalok utolsó hangjaival égbe szállt Jézus születésének misztériuma. Pedig milyen izgatott készülõdés, megannyi titokzatosság és várakozás elõzi meg a Karácsonyt! Bevásárló-listák készülnek: kinek mit; tervek születnek: hová, mikor. A háziasszonyok matematikaprofesszorokat megszégyenítõ mûveletekkel számolják ki, és oldják meg az „ilyen kevésbõl ennyi mindent” bonyolult tételét. És mire eljön az ünnep, addigra az ember pénztárcája üres, de szíve-lelke telve van csodavárással, szeretettel, áhítattal. A konyhából édes sütemények illata száll, sül a beigli, már kész a halászlé, a töltött káposzta, az ajándékok becsomagolva sorakoznak a fa alatt, a rádióból karácsonyi dallamok áradnak. És végre eljön a Szenteste, az a varázslatos, misztikus, csillagszórós, fenyõillatú idõ, amikor együtt a család. Most nincs vita, torzsalkodás, most még a gyerekek sem rendetlenkednek, mert érzik, hogy valami csoda készül. Végre a gazdasszony is megnyugodhat! Minden rendben, finom lett a vacsora, a sütemény sem égett meg, mint tavaly, és a maradék pénzbõl talán kihúzzák a januári fizetésig. Persze az este csúcspontja az ajándékok bontogatása. Mindenki a magáét! Ki elgondolkodva, komótosan, akkurátusan, ki türelmetlenül tépve-szaggatva próbál mielõbb hozzájutni, hogy aztán örömmel, vagy épp fanyar szájízzel vegye tudomásul a csomag tartalmát. Nem épp olcsó mûanyag rajztábla krétával, filctollakkal az egyik gyereknek, összerakhatatlan, és persze nem két filléres Lego a másiknak, hatalmas, méregdrága Barbie-babaház a harmadiknak, kiegészítõkkel, ahogy kell. Anya és apa majd kibontja, összerakja, beindítja. De apa sem tudja összerakni, anya kezében is törik a kréta, és Barbie szárnyas unicornisának hatalmas kék szárnya sem bírja sokáig, letörik, megadva magát a gravitáció és az óvatlan gyermekkezek hatalmának. - Sebaj, labdázzatok papával! – és a törpék önfeledten futnak a legolcsóbb ajándék, egy közönséges labda után, nagyokat esve-nevetve. Talán az a fél óra, talán az volt a legszebb az egész estében. No meg, amikor a fodrásznál ültem. Nem az igazinál, hanem a gyerekszoba szõnyegén fejem hátrahajtva, hogy a „semmivel” játszva – tanítva a kicsiket, együtt töltsük az estét. Együtt, és nem egymás mellett! Mára mi maradt a Karácsonyból? Két nap múlva a méregdrága játékokra ügyet sem vetve nyafog a kislány az anyjának: - Menjünk papáékhoz, mert itt unatkozom! - Mennyit ér a méregdrága játék? Nem kell ahhoz Karácsony, hogy egymásra figyeljünk. Nem egymás mellett, hanem együtt kellene élnünk! Hogy mi maradt a Karácsonyból? Remélem, több is, mint a beigli vége. - Inkább pocsékba menjen, mint kárba! - kiáltott fel párom Szilveszter reggelén, és kaján mosollyal az arcán, megette a maradék beiglit is. Azóta elbontottuk a karácsonyfát, gondosan elcsomagoltuk a díszeket, hiszen decemberben ismét jön a Jézuska, hogy szeretetet, békét, megbocsátást hozzon az emberek szívébe. Kívánom, hogy ne csak Karácsonykor! Hogy átérezzük és értsük végre az „együtt egymásért” valódi jelentését. Szolgáljon mementóul mindenki számára unokánk méregdrága, törött szárnyú, félredobott unicornisa! Most pedig – Karácsony titkos jelentését a szívünkbe zárva – vigadjunk, mulassunk, hisz „Itt a Farsang, áll a bál,” harcra készül „Cibere vajda, s Konc király.”

CSAPÓ LAJOS

Nehéz felhõk alatt Nagyhasú, nehéz felhõk alatt, Sivár a táj, - a fagy arat, Hó ropog a lábam alatt A fák ágain jég kopog, Hol süvít a szél, hol zokog, Üressé vált a lélek, s vacog. Halott a táj vigasztalanul, A szárnyszegett remény is ott alul, A fal tövében fázósan meglapul.

C S Á K Y K Á R O LY Pesszimista látomás Csak nyomja ránk sûrû ködfátylát az éj: álmok nehezülnek, csalárd ördögök riogatnak, halálmadár kuvikol. Jaj, lesz-e még ébredés, vagy legalább föltámadás? Mert bûnösök lapulnak világ rejtekeiben, restek a jóra, termõk a bajra. Hiába a szép piros hajnal, kakaskukorékolás és virradat, harangszó s a reggeli ima: Fehér Rózsa Mária. Itt már csak egy újabb megváltás segít.

BALOG ISTVÁN MOST LÁTHATÓ A TERMÉSZETBEN – 2010 – 1. FEBRUÁR A természetismereti rovatunk elmúlt évi gyakorlatában minden hónapban nyomon lehetett követni általában hat állatfaj ismertetõjét. Ezen keresztül megismerve a térségünkben élõ madarakat, emlõsöket, hüllõket. Ebben az évben megpróbálunk szakítani ezzel a – talán kicsit merev gyakorlattal, egyben színesítve a közölni kívánt mondanivalóinkat. Így került a januári számunkba az élménybeszámoló, mely igyekezett képet adni, ugyan vázlatosan az általam vezetett, 2009 õszi 10. TRIDEA Belsõ-Ázsiai Expedíció Mongóliai útjáról, annak élményeirõl. Ezúttal folytatjuk a „Most látható …” sorozatunkat, kicsit más formában és ezúttal a hazánkban és természetesen térségünkben, a Börzsönyben és a Cserhátban is elõforduló, többé-kevésbé ismert harkályféléket igyekszem bemutatni a Tisztelt Olvasónak. Ugyan a januári számban lett volna aktuális, de talán nem érdektelen visszatekintve az elmúlt évben ismertetett állatfajokra, azokról mintegy tartalomjegyzék szerûen egy listát adni, esetleges érdeklõdés esetén a könnyebb fellelhetõségük érdekében. Tehát a 2009-es év: Január - széncinege, kékcinege, süvöltõ, szajkó, erdei fülesbagoly, menyét Február - õszapó, sárgafejû királyka, holló, héja, hermelin, róka Március - foltos szalamandra, vörösbegy, kakukk, erdei szalonka, karvaly, nyest Április - ökörszem, fülemüle, tövisszúró gébics, egerész ölyv, vízisikló, nyuszt Május - házi rozsdafarkú, parti fecske, gyurgyalag, fürj, barna rétihéja, vidra Június - énekes rigó, jégmadár, gyöngybagoly, erdei sikló, borz, szarvasbogár Július - sárgarigó, vörös vércse, szürke gém, sün, házi- v. közönséges görény, õz Augusztus - csuszka, búbos banka, fehér -, fekete gólya, zöld gyík, mókus Szeptember - seregély, gímszarvas + a téli madáretetés témaköre Október - házi -, mezei veréb, balkáni gerle, fácán, macskabagoly, dámszarvas November - meggyvágó, erdei pinty, tengelic, fenyõrigó, tõkés réce, mezei nyúl December - vetési -, dolmányos varjú, csóka, feketerigó, kuvik, vakond A madarak rendszertana a harkályalkatúak rendjébe sorolja az e csoportba tartozó madarakat. Szinte nincs olyan ember, a kisiskolásoktól a felnõttekig, aki ne ismerné õket, aki ne tudna valamit mesélni a fák doktorairól. Gyermekkorom egyik kedvenc meséje volt édesanyám szájából az, melyben a nagybeteg, õs-öreg tölgyfához kellett elhívni a félelmetes erdõ mélyérõl a harkálydoktort. A küldetést számtalan veszélyen keresztül a hõs nyuszi teljesítette, így menthette meg azután a harkálydoktor tölgyapó életét. (Természetesen a mesében ott volt minden más erdõlakó is, a bölcs bagolytól a sünig és a huncut rókáig.) Ez volt elsõ „találkozásom” a harkályokkal. Bizonyára sokaknak az ismereteik mellet is tudok újat mondani, és valószínû, sok információ fog az újdonság erejével hatni.

A harkály alkatúakról általában: Életmódjuk a fákhoz kötött, így nyugodtan nevezhetjük õket erdei madaraknak, bár természetesen elõfordulnak némely fajaik a kertekben, lakott területeken is. Táplálékukat a fák belsejében, a kéreg alatt rejtõzõ rovarok, bogarak, azok lárvái jelentik. Ennek megfelelõen alakult testfelépítésük. Csõrük igen erõs, kemény, vésõ alakú, lábuk erõteljes, melyen általában kettõ-kettõ lábujj mutat elõre és hátra. A fák törzsén való közlekedést segítik ujjaikon kívül a merev, támaszkodásra szolgáló faroktollak is. A lábaik a felfele és az oldalazó közlekedésre alkalmasak csupán, fatörzsön fejjel lefele a táplálékkeresés reménytelen vállalkozás lenne, ugyanakkor átvizsgálják a vízszintes ágakat – annak alsó oldalát is. Nyelvük rendkívül hosszú, mellyel a megbontott kéreg alól a járatokból is ki tudja szedni annak ragadós, és lándzsás vége segítségével a táplálékát. A harkályok röpte igen erõteljes, hullámvonalú, pár gyors szárnycsapást követõ siklásokból áll. Változatosságuk ellenére több fajnál jellemzõ, meghatározó bélyeg a piros szín jelenléte a fejen. Hangjukat igen gyakran hallatják, mondhatni igen hangoskodó madarak. Valamennyi nálunk élõ harkály odúlakó. Általában korhadó fákban készítik, ácsolják költõüregeiket, melyek vízszintes bejárattal indulnak, majd lefele öblösödve mélyülnek. Tojásaikat a béleletlen odú aljába a faforgácsra rakják. Évente csupán egyszer költenek, amikor is a fiókáik a fehér tojásokból igen fejletlenül jönnek világra, de a fészekodú biztonságában teljes kitollasodásukig, röpkészségükig tartózkodnak. Az odúikat több alkalommal is használják, de a felhagyott odúk sok más madárfaj fészkeléséhez is rendelkezésre állnak. Éjszaka a harkályok odújuk falán kapaszkodva pihennek. Itt is, mint mindenhol természetesen vannak kivételek, különcködõ madarak, hiszen az ugyancsak e rendszertani egységbe tartozó nyaktekercs más madarak odúit, vagy természetes repedéseket használ költõhelyül, de elfogadja a speciálisan neki készített mesterséges költõodúkat is. Táplálékszerzésükhöz a harkályok igen nagy területet járnak be, mely revirt meg is védenek fajtársaik elõl. Területüket a fajra igen jellemzõ dobolással védik, de e dobolásnak a párkapcsolatok kialakulásában, ápolásában, az udvarlásban is szerep jut. Bizonyára sokaknak okozok meglepetéseket az ismertetésekkel, hiszen nem mindenki tudja, hogy e rokonság igen változatos és több fajjal van jelen itt a Cserhátban, Börzsönyben is. Ismerjük hát meg a nálunk élõ harkály fajokat, mivel elég sokan vannak, ebben és a következõ hónapban. Ezúttal a két hangoskodó küllõféle, a zöld küllõ és a hamvas-, v. szürke küllõ, majd legnagyobb harkályfajunk, a fekete harkály, végül egy sok tekintetben a többiek közül kirívó madár, a nyaktekercs fog következni. Március hónapban azután további öt, egymásra az e hónapban ismertetetteknél sokkal inkább hasonlító, az e hónap négy fajától viszont némileg különbözõ harkályfaj, a nagy -, a közép -, és a kis fakopáncs, a balkáni fakopáncs és a fehérhátú harkály kerül ismertetésre. Kezdjük hát a harkály nemzetség körüljárását.

Zöld küllõ (Picus viridis) A nagytermetû harkályfaj hossza 30 cm körüli. A hím és tojó fejtetõje egyaránt egészen a tarkóig kárminpiros, e szín a hím fekete bajuszsávjában is megjelenik. Háta olajzöld, hasoldala zöldesszürke, a hát alsó fele, valamint a farcsík zöldessárga. A fiatalok színei természetesen tompábbak, alsó felük pettyezett. A küllõ hangja hangos, éles, fokozatosan halkuló – számomra kárörvendõnek tûnõ – kacagás, kacagó kiáltás, csengõ „klü-klü-klü”. A zöld küllõ ritkán dobol. Lakóhelyéül jellemzõen az öreg gyümölcsösöket, ártéri erdõket, parkokat, lomberdõket és a mezõgazdasági területekkel tarkított ligeterdõket választja. Hangjáról minden kétséget kizáróan felfedezhetjük jelenlétét. A kiáltások a hím és a tojó részérõl egyaránt feltûnõen gyakran hallhatóak a párzási idõszakban. A fészekodút gyakran több hét munkájával készítik el. Az odúkészítés minden kétséget kizáróan felismerhetõ az alatta felhalmozott forgácsról. A tojásokon május, június hónapokban a tojó és a hím felváltva költ, azokat 18-19 nap alatt keltik ki. Mindkét szülõ madár etet. A fiatalok 19-21 napig maradnak az odúban. A téli idõszakot leszámítva fõleg a talajon, ugrálva keresi a táplálékát, melyet elsõsorban a hangyák alkotják. Igen gyakran pl. a vöröshangya bolyokba fúrnak karnyi lyukakat, hogy a védekezõ hangyák elfogyasztása mellett a bábokhoz is hozzáférjenek. (Õk figyelmen kívül hagyják, hogy Magyarországon minden hangyaboly védett!) Magyarországon igen gyakori költõfaj és állandó madarunk.

Hamvas -, v. szürke küllõ (Picus canus) A zöld küllõre igen hasonlító madár, annál valamivel kisebb. Feje, nyaka szürkébb, a hímje csupán a homlokán visel piros foltot, míg a tojó fején nincs piros szín. A fiatalok színezete barnásan foltozott. Viselkedése, életmódja sokban hasonlít a zöld küllõére. Rejtettebb életmódot folytat, mint a zöld küllõ, hangját a költési idõn kívül nem hallatja. A hang emlékeztet a zöld küllõére, de annál lágyabb, tavasszal gyakran dobol. Az 5-7 tojáson mindkét madár kotlik és a 17-18 nap alatt kikelõ fiókákat szintén mindkét „szülõ” eteti, akik a darazsakra emlékeztetõ zümmögõ hangon követelik a táplálékot. Az idõs madarak többet keresnek táplálékot a fák törzsein, természetesen különösen tél idején a hóborítottság miatt. A fiókákat viszont elsõsorban hangyabábokkal táplálják. Magyarországon állományuk megfogyatkozott, szórványosan költ, de ilyenkor télen ha szerencsénk van, kóborló példányaival is találkozhatunk.

Fekete harkály (Dryocopus martius) Számomra a harkályok királya, mindig élmény látnom, hallanom õket. A legnagyobb harkály Európában, közel varjú nagyságú, de egyszerre karcsúbb és egyben erõteljesebb, egyszínû fekete madár. A nyaka feltûnõen vékony, a hímek fején üstökben végzõdõ tûzpiros sapka van, a tojónak csupán a tarkója piros. Szemük és erõs csõrük világos, fehéres. Röptük rendkívül erõteljes, alig hullámos vonalú. Ha ismerjük hangjait, hamar rájöhetünk jelenlétére. Hangja magas, hangos, elnyújtott, ölyvszerû „kiliii-jõ”, „kliii-jõ”, míg röptében gyors egymásutánban hallatott „kri-krikri, krü-krü-krü”. Ugyancsak nagyon jellemzõ rá a tavasszal hallatott messze hangzó dobolása is. Magányosan él, a párok költéskor is elég laza kapcsolatot tartanak, bár felváltva kotlanak. Aki már látta tavaszi kergetõdzõ nászrepülésüket, soha nem felejti. A madarak áprilisi párba állásakor hangos az erdõ dobolásuktól, hangadásaiktól. Együtt tisztítják, takarítják ki tavalyi fészekodújukat, vagy kezdenek közel egy hónapos munkát igénylõ új odú készítéséhez. Az akár 6-20 méter magasan készülõ odú alatt ujjnyi forgácsok tömege jelzi a munkát. Fészekodúnak szívesen választja a bükköket, vagy a termetes szürkenyárakat, más lombos, vagy tûlevelû fákat. A bejárati nyílás 10-12 cm átmérõjû, míg a tágas üreg akár karnyi mélységû. A tojó általában négy tojását április, május fordulója körül rakja. A kotlásban egymást váltó madarak hangok és kopogások kíséretében folytatják le e ceremóniákat. A fiókák alig 12 napi kotlás után kikelnek, 24-26 napig az odú biztonságában maradnak. Az etetést mind az odúban, mind annak elhagyása után egy darabig a felnõtt madarak felváltva végzik. A fiatalok augusztus táján válnak önállóvá és hagyják el az öreg madarak revirjét. A fekete harkályok magányos madarak, így a költési idõn túl is külön odúkban töltik pihenésüket. A több négyzetkilométeres táplálkozási körzeteik a pároknak ugyan átfedhetik egymást, de kerülik egymást. Fõ táplálékuk a korhadó fákban levõ rovarlárvák, melyekért akár hatalmas tuskókat képes széjjelforgácsolni. Lekérgezi a beteg, kiszáradó fákat, hangyabolyokat bont ki. Munkájának igen feltûnõ, egyértelmû nyomait hagyja hátra. Az elhagyott odúi igen hamar gazdára találnak, abban kékgalamb, csóka, mókus, nyuszt, nagy pele, denevérek, vagy éppen poszméhek, darazsak ütnek tanyát. Egyes odúlakó madaraink – így a szalakóta, a búbosbanka, az említett kékgalamb - száma az öreg erdõk, s vele az alkalmas fészkelõ helyek visszaszorulásával csökken. Mivel a fekete harkály maga készíti költõüregét, õt nem fenyegeti állományának csökkenése. Ellensége a nyuszt, a héja létszáma is visszaszorult, így állománya hazánkban szaporodóban van. A Cserhátban, Börzsönyben nem gyakori, de rendszeresen lehet hallani õt, s hangja után hamar fel is fedezhetjük a repülõ – számomra királyi – madarat. Állandó madarunk.

Nyaktekercs (Jynx torquilla) A legnagyobb után az egyik legkisebb, aki mint ki fog derülni, ugyan e társaságba soroltatott, de sok különbözõsége miatt lehet itt õ a „kakukktojás”. A 16 cm-nyi kedves madár ugyan a harkályok rokona, de leginkább az énekesekre emlékeztet külseje és viselkedése alapján is. Finoman mintázott, fakérget utánzó tollazata ugyanakkor a baglyokéra, a lappantyúéra emlékeztet, az távolabbról egyszínû szürkésbarnának tûnik. Hátoldala, valamint hosszú, támaszkodásra alkalmatlan, kerekvégû farka szürke, barna, sárgás vonalakkal, foltokkal tarkítva. Torka, hasi oldala aranysárga, majd világos, szürkésbarnán sávozott. Lába harkályszerû, a fatörzsön is harkálymódra kapaszkodik, de az ágakon már keresztben ül. Röpte hullámvonalú. Ellenségeit különbözõ pózok felvételével igyekszik elriasztani, melynek része a reá jellemzõ nyakforgatás is, amelyrõl kapta a magyar és tudományos nevét egyaránt. Jelenlétére elsõsorban az Afrikából április második felében való visszatértük után felhangzó kiáltásaikból következtethetünk. A sûrûn, mindkét nem által ismételt, éles, vércseszerû „ki-ki-ki”, „vi-vi-vi” hangjukat akár órák hosszat hallhatjuk. A nyaktekercs is odúlakó, de odút a többi harkályféléhez mérten gyenge csõrével nem tud készíteni. Alkalmas költõhelyet keresve más harkályok odúit, természetes lehetõségeket használ ki. Sziklarepedésekben, idõs fák kérge alatt, löszfalak költõüregeiben, de kihelyezett mesterséges fészekodúban is megtelepszik, és hétvégi házak zugaiban is menedéket találhat. Alkalmanként erõszakkal foglal el más madárfaj által használt fészkelõhelyet. Költõüregében bélelõanyagot nem használ. A költés akár a földfelszín közelében, vagy akár több méter magasan is történhet. A ritkás, ligetes, elegyes erdõk, erdõfoltok, gyümölcsösök, parkok lakója, vidéken akár az ember közelében is. A szülõk felváltva 12 napig kotlanak a 7-8, legfeljebb tíz tojáson. Az eleséget sziszegõ, halk trillákkal kísért hangon követelik a fiókák, akik 20 napos koruk körül hagyják el az odút. Táplálékukat elsõsorban a ragadós nyelvükkel megszerzett hangya, hangyabáb, lárva, levéltetvek, más rovarok alkotják.

Miután a tél a táplálkozásuk szempontjából a nyaktekercsek számára leküzdhetetlen akadályokat jelentenek, a szaporodási idõszak múltával a madaraink lassan elkezdik Afrikába, az Atlasz hegység környékére, a Nílus völgyébe, vagy akár KeletAfrikába tartó vonulásukat. Magyarországon elsõsorban a dombvidékeinken, vagy hasonló klímájú országrészeinken a nyaktekercs állandó madarunk, de a környezeti hatások miatt veszélyeztetett faj. A négy faj ismertetõje után rövid búcsút veszünk harkályainktól, majd a jövõ hónapban a további öt fakopáncs megismerése következik. Valamennyi hazánkban élõ harkályfaj védett, és az erdeink, fás élõhelyeink, alkalmanként kertjeink féltett, veszélyeztetett élõlényei. Ha ezen - a végre a régi idõket idézõ, igazi, gyönyörû, havas télen kirándulásra, túrára szánjuk magunkat, legyünk figyelmesek, befogadóak a bennünket körülvevõ természet megnyilvánulásaira. Bennük ott lesznek a harkályok kiáltásai, dobolásai is. Kellemes élményszerzést!

Balog István a Természetismereti rovat írója, szerkesztõje

KOCZETH LÁSZLÓ

Mese a kecskérõl, aki egy napra jóvá tudta tenni az embereket Hol volt, hol nem, volt a kies nógrádi dombok tövében egy falucska. Jó természetû tótok laktak ezen a tájon békésen együtt a magyarokkal. Ebben az alig hatszáz lelkes faluban élt az egykori bábaasszony lánya, Maris néni régóta özvegyen, egymagában. Maris mamicskát, ahogy a tótok mondták, ismerték és szerették a környéken. Tisztelték is errefelé nemcsak hivatalból, mivel a bába lánya, hanem emberként is. A mamicskának mindenkihez volt egy jó szava, sokszor talán túlzásba is vitte a gondoskodást, kedveskedést. Egy õszbehajló, levélfonnyasztó szeptemberi napon a postásgyerek, a Jocó arra kerekezett a dagonyás úton felcsíptetett gatyaszárral a falu végére, széthordozgatva a nyugdíjat az itt lakóknak. A türelmetlenebbje már a postánál várta, izgatott sietséggel, mint mikor ostyát osztanak áldozáskor a templomban, úgy vonultak levélhordónk elé, kegyes áhítattal telve. Jocó bekurjantott jó hangosan az udvarba, mert Maris néni kicsit süket volt már szegény, lévén nyolcvankét éves. - Mamicska, jöjjön ki, megjött a pénz! A néni éppen gõzgombócot készített a masinán, gyorsan kötényébe törölte kezét, és amennyire tudott, iparkodott a kapuhoz. - Jaj de vártalak, lelkem, Jocókám! - örvendezett kinyitva a kiskaput - Gyere be fiam, van egy kis jófajta körtepálinkám, csak iszol egy kupicányit! - kérlelte kedveskedve a fiút. - Nem mehetek sajnos, sietnem kell! Délre ki kell hordanom mindenkinek - felelt amaz vonakodva. - Na, akkor mindjárt hozom - mondta mamicska, s aláírva az átvételt, a pénzzel együtt visszatipegett a konyhára. Balsorsa azonban ott nyújtózkodott a pányván, Mici kecske képében. Ott kepeckedett a muskátli bokrok felé, mígnem a vaskarika lecsúszott a földbe vert karóról. A kecske elõször villámgyorsan bekebelezte a szeme elé került virágot, majd vészjóslón a konyha irányába billegett, duzzadt tõgyét lengetve balra-jobbra. Maris néni ez alatt buzgón töltögetett Jocónak, aki már a harmadik kupicát gurította le, nyelvével jókat csettintve, dicsérve a finom körteízt. Mici kecske méltóságteljesen beringott a konyhába, és hosszú nyelvével felnyalábolva, rezzenéstelen szemekkel, széles pofamozdulatokkal elrágcsálta Maris néni teljes nyugdíját, ötvenötezer ötszáz forintot. Csak a kevéske fémpénzt hagyta az asztalon, mintegy borravaló gyanánt. Miután elvégezte dolgát, komótosan kiballagott, és nekiesett az õszirózsáknak. Maris néni elbúcsúzva a postástól, észrevette a virágok között garázdálkodó jószágot, és amennyire lábai bírták, széles kézmozdulatokkal, pálinkásüveggel kezében, mérgesen igyekezett a kertrendezõ felé. - Ne, te ne, az anyád úristenit! - káromolta el magát. - Nem takarodsz innen, te akasztanivaló! - kiáltotta oda a kecskének, aki nem tudta mire vélni a nagy felháborodást. Mindenesetre fejét félrerántva eloldalgott a hátsó kert irányába. Az öregasszony nagy nehezen utolérve, visszarakta a karikát a cövekre, és csak úgy maga elé zsörtölõdve visszament gõzgombócaihoz. Ahogy lerakta az üveget, rossz sejtése támadt. - Hát ide raktam, vagy a fiókba? - gondolkodott hangosan, ahogy az öregek szoktak. Kihúzta az asztalfiókot, de a pénzt ott sem találta. Néhány forint az asztal elõtt hevert szétszóródva a kövön. Megpillantotta a kecskekörmökrõl leváló sárdarabkákat, ahogy árulkodóan vezettek az ajtó felé. Átvillant rajta a felismerés. - Jesszusom, a kecske!

Odasietett a karón körbe-körbeszaladgáló állathoz, aki érezte gazdáján, hogy valami nincs rendjén. Mamicska felkapta a ház oldalának támasztott seprût, és ami már erõtlennek látszó kezébe belefért, csépelni kezdte a riadt jószágot. - Add vissza a pénzemet, nyomorult! - kiáltozta sipítóan, keserves fejhangon, és ütötte, csapkodta, ahol érte az egészbõl semmit sem értõ, menekülni igyekvõ négylábút. Miután kellõképpen kimelegedett, levegõért kapkodva leült a fejõszékre, tenyerébe temette arcát, s belefogott a tehetetlen sírásba. Mikor elege lett az önsajnálatból, fogta a kötõféket és elindult Micivel a faluba. Úgy gondolta, majd csak talál egy jó embert Isten báránykái közül, aki segít rajta. Egy igazi báránykára akadt szembejöttében, Misora, a bolondra. Harmincegynehány éve itt járt egy városi ember. Eladó házat keresett, s eközben egy kedves, eladó lánykára lelt. Amíg egy átutazó gyalog végigér a dombok között rejtõzködõ, hosszúra nyúlt falucska elsõ házától az utolsóig, az alatt az ártatlan bimbó virágba szökött, megporzódott a bibe, és a kis vacokban lassan nõni, növekedni kezdett a gyümölcs. A városi ember soha nem került elõ többé... Miso anyja magára maradt kis szerelemgyümölcsével, akinek érdekes vágott szeme, széles, kerek feje, pisze orra sejtette már, hogy sok gondja lesz felnevelésével. A félresikerült gyermek azonban szépen felnõtt, és dolgos, szorgalmas ember vált belõle, még ha kissé félnótásra sikeredett is. Ugratták a többiek sokat, de kedvelték, s ha már pár napja nem látták, keresték, kíváncsian érdeklõdtek utána: - Te nem láttad a Misot, tán nem beteg? - A múltkor nagyon sokat köhögött szegény... Mindenhol feltûnt, ha valakinek éppen rá volt szüksége. Csodálatos, földöntúli érzéke volt ahhoz, hogy oda kerüljön, amikor bajba jut, segítségre szorul valaki. Õ volt ott akkor is, mikor kiöntött a patak és a Csõdörös Tóni bácsi részegen, minden fûszálba, hínárba belekapaszkodva, úszni tudás hiányában el elmerült a sodró árban. Nem törõdve saját magával, a mederszélrõl villámgyorsan egy hosszú, vastag faágat kerítve kihúzta a kívül-belül elázott férfit. Amikor Minárcsikéknál kigyulladt nyáron a padlás, õ trombitálta össze a faluban az embereket, hogy mire a tûzoltók kiérkeztek, már nem kellett felszerelni a tömlõket. Egy gyengéje volt egyéb hiányosságai közt, hogyha valaki azt mondta neki: - Ez nehéz munka, Miso, ezt csak te tudod megcsinálni! Erre a mondatra ugyanis felcsillant a szeme és innentõl kezdve mindent megtett, amit csak kértek tõle. Hát most itt volt a lehetõség, hogy bizonyítsa képességeit, mert Maris néni kisírt szemmel, húzva-vonva kecskéjét, feléje tartott. - Mi a ba...baj mamicska?- szólította meg az öregasszonyt, kissé hebegõsen, mint mindig, hogyha felizgatta magát. - Jaj, Misokám, nagy a baj, a Mici megzabálta a nyugdíjamat. -Valamit kéne csinálni vele, kivenni belõle, vagy mi - mutatott fájdalmas arccal a nyugodtan kérõdzõ kecskére. Miso megnézte elölrõl, hátulról figyelmesen. Felemelte a farkát is, miközben Mici elengedett egy tekintélyes adagot bogyóiból. Erre a félnótás is hátraugrott. - Hajjaj! - vakargatta meg gondterhelten a fejét. - Nehéz munka ez Misokám - mondja Maris néni utolsó lehetõségét is kijátszva a segítségre. - Nehéz mu...munka, nehéz mu...munka - ismételgette a számára oly ösztönzõ szavakat Miso. - Várjon ma....mamicska! - kiáltott fel hirtelen, majd eszeveszett futásba kezdett. Az utca végén megpillantotta a juhászt, aki a dolinka felé igyekezett.

Feles Gyuszi, így hívták a derék pásztort aki egykor a tsz-nél szolgált, de többet keresett, mint az elnök, ezért leépítették az ágazatot. A rendszerváltás után egy pesti újgazdag vállalkozó elhatározta, hogy õ márpedig minõségi gyapjút fog termelni. Felvásárolt a megyében néhány juhászatot, de a remélt siker elmaradt. A gyapjú eladhatatlanná vált az új gazdasági viszonyok között. A tulajdonos kénytelen volt mindent felszámolni. Feles Gyuszi meg a háromszáz birkából álló nyáj itt megmaradt magnak, utolsóként. A pásztor a nyáj felé iparkodott. Hallotta a domb mögül két kutyája, Lusta és Tücsök csaholását, arra vette az irányt. Felesnek azért nevezték, mert minden reggel bejõve a tanyáról, a kocsmában kezdte a napot, mindjárt egy felessel. De nem ám egy fél decivel. Dehogy. Amint Gazsi a kocsmáros meglátta, már készítette a fél literes söröskorsót emberünknek, színültig töltve szilvapálinkával. Gyuszink ezt az adagot rövid gondolkodás után minden áldott reggel legurította. Utána száját komótosan megtörögetve, fogta birkafogó kampósbotját, ballagott vissza a már dolgozó kutyáihoz és a nyugodtan legelõ birkákhoz. A kiáltásra visszafordult és megvárta a levegõ után kapkodó, szaladó Misot. - Na, mi van barátom, honnan kergetnek, melyik szépasszony ágyából kell menekülnöd ilyen fene gyorsan? - kérdezte jókedvûen. Miso szégyenlõsen elmosolyodott a számára hízelgõ feltételezésen, majd komoly képet vágva elmondta, hogyan történt Maris néni esete a kecskével. - Hú, nincs mit tenni, ha levágja a kecskét, a pénz már akkor sem lesz meg. - A lódoktor sem tud segíteni, ha magam se tudok - morfondírozott erõsen Feles Gyuszi. Hogy így gondolkodott, odaért a mamicska is keserves arccal, maga után vonszolva a mit sem sejtõ bûnöst. A juhász a homlokára csapott, mert eszébe jutott valami. - Van megoldás, Maris néne. Szépen hazamegy evvel a négy lábon járó pénzzabálóval és vár. - csapott a kecske farára Gyuszi. Az öregasszony nem értve a dolgot, kérdõn nézett rá. - Nyugodt lehet, minden rendbe hozok.- mondta a birkapásztor határozottan. Az öregasszony sóhajtozva haza, a juhász meg jól kilépve a kocsma felé vette az irányt, nyomában az ábrándos tekintetû Misoval. A kocsma a társasági élet központja volt a faluban. Eredetileg Fogadó a Zõd vadászhoz volt a neve hivatalosan, a cégtáblája szerint. Hiába mondta a tanító úr, hogy azt úgy kell írni, hogy zöld, õk, mármint a kocsma látogatói nem engedtek. Így a helyes, ha zõd, akkor maradjon zõd. Ezzel a magyar helyesírás itteni vitája lezárult, pontot téve az ügy végére. - Na, mi az, le sem ért az egyik, már sír utána a másik - mondta harsányan nevetve a kocsmáros, a pultot törölgetve a betoppanó Gyuszinak. Az emberek is felnéztek az italukból. -Visszajött a juhász - ilyen nem szokott elõfordulni. Érezték, hogy itt valami hibázik, és felé fordították fejüket. Gyuszi hangosan, hogy mindenki hallja, néhányat köhintve elmondta, milyen tragédia történt mamicskával. A kocsmában lévõk eleinte jókat mulattak a tréfás eseten, de aztán elkomorultak, mikor felfogták a lényegét. Maris néni teljesen pénz nélkül maradt. - Segítsünk rajta emberek - mondta kalapját levéve szerényen a pásztor - tegnap egy fiatal kosért kaptam egy kis pénzt, én azt felajánlom - mondta és beledobálta zsebébõl a papírpénzeket a kalapjába. A kocsmáros is megszólalt: - Bár csak egy szegény, csóró kocsmáros vagyok - húzta el egy kicsit a száját, mikor Gyuszi noszogatva ránézett - de az anyámat is Boriska néne, a bába hozta a világra. Ha az õ gyermeke bajba jut, én bizony segítek rajta. Kivett a kasszából egy tõle elvárható összeget és bele is tette a kalapba. A kocsmában lévõk tehetségükhöz mérten dobálták a pénzt a körbejáró Gyuszi tökfödõjébe, annyit, amennyit mamicska megsegítésére gondoltak.

Voltak persze olyanok is, akik kihúzkodták zsebüket, és úgy mutatták, hogy nekik már nincs, elfogyott. Néhányan szégyenkezve, hogy nem tudnak adni, italukat lehörpintve eloldalogtak. A zsugori Benyik kõmûves, aki arról volt hírhedt, hogy nem fizeti meg becsületesen a munkásait, beledobott valamennyit, hogy ne maradjon el a többitõl, de látszott rajta, mindezt úgy tette, mintha a fogát húzták volna. Az ablaknál a sarokban két cigányember üldögélt a szomszéd faluból. Ismerték õket a helyiek. Itt kaptak egy kis munkát. Egy városból ideköltözöttnek kellett gazos kertjét rendbe tenni. Tisztességes napszámért dolgoztak, épp azt változtatták át fröccsre a kocsmában. Az egyik, a Kandúr nevû erre udvarolt egy idevalósi kislánynak. El is hálna vele, meg is szöktetné, ha tehetné, de Annuskára két bátyja és apja úgy vigyáz, hogy csak ritkán kerülhet a közelébe. A másik Cigi, másnevén Gyilkos nemrég szabadult a börtönbõl, mert verekedés közben megszúrt egy embert valahol, aki a kórházban meghalt. Tizenkét évbõl nyolcat töltött le, jó magaviselet miatt elõbb szabadult. Ciginek azért hívták, mert a legenda szerint aki nem ad neki cigarettát, azt jól megveri. Ebbõl annyi igaz, hogy valóban megvert egy illetõt, de nem a bagó miatt, hanem mert az egy régi haragosa volt. Az errõl alkotott szóbeszéd azonban élt tovább. Gyuszi az egyik asztalnál megszámolta az összegyûlt pénzt. - Több mint a fele már megvan! - kiáltott fel a végén hangosan. A kocsma elõtt iskolások zajosan bandukoltak hazafelé. - Hé, te kéksapka, gyere csak ide! - szólt oda Kapuszta Feri barátja fiának, Balázsnak. A fiú nagyot köszönt, mikor belépett a helyiségbe. - Figyelj ide, hátramenés! - mondta, miközben megfordította Balázs bézbolsapkáját. - Na ez csak azért, hogy ne süssön a szemedbe a nap. Tedd le a táskádat, és irány a tisztelendõ úr! Ne kérdezz semmit, csak annyit mondj, Maris mamicskának gyûjtünk, mert a kecskéje megette a nyugdíját. A gyerek felnevetett. - Ne röhögj, hanem igyekezz! Utána járd körbe a falut, te már tudod, hol adnak szívesen, hisz minden évben betlehemezel! Apádnak majd szólok, hogy késõbb érsz haza. - Na, lódulj! - indította útnak az elkerekedett szemû gyereket - levéve fejérõl sapkáját, belegyûrve néhány papírpénzt. - Ez azért kell, hogy lássák, hogy már gyarapszik. Balázs nekivágott, fel a templomhoz. A tisztelendõ úr épp temetésre készülõdött a parókián. - Dicsértessék az Úrjézus! - köszönt a fiú. - Mindörökké - felelt a pap - Mi hozott ide fiam?- kérdezte - Gyûjtésben vagyok atya! - Mutatja közben sapkáját, melybõl kikandikál egy kevés papírpénz. - Ez keresztényi cselekedet. Mire gyûjtesz barátom? - Hát a bába mamicskának, mert megette a kecske az egész nyugdíját. - mondta el szomorúan. A tisztelendõ elmosolyodott. - Hát, ha így van, és nem füllentesz, én is hozzájárulok. - szólt jóságosan és õ is belegyûrte a sajátját a sapkába. - Menj el a sekrestyéshez, és a kántorhoz. Õk is biztos adnak valamit. - szólt búcsúzóul, és megsimogatta a gyermek arcát. Balázs úgy is tett. Utána még néhány házba bekukkantott. Volt, ahonnan elhajtották, volt, ahol adtak neki, ahogy pénztárcájuk engedte. Sietve indult vissza a kocsmába, mert már igencsak korgott a hasa az éhségtõl. - Na végre megjöttél! - köszöntötte a pásztor, és számolni kezdték az összeöntött pénzt az egyik asztalon. - Egy kis híja van - állapította meg a számolás után Gyuszi. - Ezerötszázzal rövidebb. Körülnézett. Mindenki szemérmesen belelógatta a fejét a sörébe, vagy amit éppen ivott. Látszott rajtuk, hogy kifogytak, nem adnak többet. Miso kiguberálta zsebkendõjébe rejtett, féltve óvott forintjait, amit Hugyeczéktól kapott, hogy felvitte az öt kukoricás parasztzsákot a padra, és bedobta a többi közé.

Balázs is kivette táskájából kevéske zsebpénzét és õ is odatette a magáét. Kandúr felállt és a zsebébõl szótlanul elõhúzott ötszázast az asztalra rakta, majd visszaült a helyére. Cigi, a Gyilkos szótlanul eregette a füstöt. Eszébe jutott anyja, aki tavaly halt meg csontrákban, mikor õ még a sitten volt. Sokszor mesélt neki errõl az öregasszonyról, hogy mikor már nem volt mibõl etetnie õket, a gyerekeket, mindig adott neki kenyeret, tojást ezt, azt. Ha gombát árult, akkor gyakran vett tõle, még ha nem is volt rá szüksége. Maradt egy ezres a zsebében a napszámból. Magához intette a gyereket. Balázs kényszeredetten odament az asztalához. Reszketve állt meg elõtte. - Mi lesz, ha cigit kér? - rettegett elõre, félelemtõl tágra nyílt szemmel. - Mutasd a tenyered - mondta amaz erõszakosan. Balázs keze remegett, mikor felé nyújtotta. Cigi a zsebébe nyúlt, az ezrest kisimította, majd a gyerek tenyerébe tette. Balázs visszafutott Gyuszi asztalához. - Megvan! - kiáltotta felszabadult örömmel. Cigi, akit Gyilkosnak is hívtak, kiitta a fröccsét, intett Kandúrnak és csöndben elmentek, mintha ott sem lettek volna. Az ajtó elõtt Tücsök kutya ugatott befelé farkcsóválva gazdájának. - Hej a mindenit, ha Tücsök itt van, akkor történt valami a nyájjal - ugrott fel a pásztor és kifelé tartva odaszólt a fiúnak: - Na, öcsécském, gyerünk, vidd el a pénz a mamicskának - s indult sietve az elõrerohanó Tücsök után. Balázs nyakába szedte lábait, és egy szempillantás alatt már Maris néni verandáján számolta az öregasszony kötényébe az összegyûjtött pénzt. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan indult is visszafelé. A domboldalon kampósbotjával integetõ juhásznak még jelezte, hogy minden rendben. - Jaj, ez a széllel bélelt gyerek, meg sem tudtam köszönni neki! - zsörtölõdött csak úgy magában a mamicska, s nagyokat sóhajtva betipegett a konyhába. A kecske, aki egy napra jóvá tudta tenni az embereket, minderrõl tudomást se véve legelészett, kikötve a rövid pányván, sóvárogva a vöröslõ muskátlibokrok után.

S Z Á Z D I S Z TA K Ó Z S O LT

Nekem, kérem, átlagon felüli jogaim vannak Az utóbbi idõben a csapból is az folyik, minden rendû és rangú szlovák politikus arról igyekszik engem meggyõzni, hogy nekem, mint szlovákiai magyarnak, átlagon felüli jogaim vannak. Nos, elindultam, hogy éljek az én átlagon felüli jogaimmal. Elsõ utam az orvoshoz vezetett, akivel azelõtt mindig magyarul beszéltem, pár hónapja azonban csak szlovákul hajlandó megszólalni, ha hozzámegyek. Megkértem õt, hogy ezután magyarul beszéljen velem, mire azt válaszolta, hogy õ szívesen beszél velem magyarul, ha én megígérem, hogy kifizetem helyette a büntetést. Ezután a postára vezetett az utam, ami az elsõk között adott ki belsõ rendeletet, hogy náluk eztán csak szlovákul lehet megszólalni. Én magyarul szóltam a kisasszonyhoz, de õ úgy tett, mint aki nem érti amit mondok, és csak kézjelekkel tudtunk értekezni, mintha mindketten süketnémák lennénk. Búsan távoztam a postáról, az újabb kudarc után. Délután még beugrottam a hivatalba, ahol ismét magyar nyelven próbáltam meg ügyintézni, de itt egyenesen úgy néztek rám, mintha õrült lennék. Este, hazaérve keserû szájízzel gondolkodtam el az aznapi tapasztalataimon, és rövid töprengés után rájöttem, hogy én követtem el hibát. Ugyanis, annak, aki kekeckedett velem, csak azt kellett volna válaszolnom, hogy nekem átlagon felüli jogaim vannak, ha pedig problémái vannak, azt beszélje meg az illetékesekkel. Ezért aztán, kedves barátaim, akik ezeket a sorokat olvassátok, mindenkit felszólítok, hogy indítsuk el az „átlagon felüli jogaim vannak” mozgalmat! 2009 november 27

A légiós A tévé archívuma kincseket rejt: Riporter: Kedves nézõink! Élõben jelentkezem a repülõtérrõl. Bár csípõs, hideg szél fúj, de rajtam kívül mégis ezrek várakoznak reménykedve, hogy tanúi legyenek a történelmi pillanatnak, és megérkezzen a külön gép, amin megérkezik az elsõ külföldrõl leigazolt politikus. Az emberek már úgy várják mint a megváltót, és mint a politikus menedzsere, aki a szerzõdést intézte kérdésünkre elmondta, hogy ez a várakozás õket is megrémíti. És hogy mit várnak el az emberek tõle? Professzionalizmust, hozzáértést, hogy ne legyen korrupt. Szóval, minden olyat, ami a hazai politikusokból hiányzik. Politológus szakértõnk külön hangsúlyozta, az is elõny, hogy a politikus nem beszéli a nyelvünket, és így nem fogja érteni azokat a sértéseket, amiket a tisztelt honatyák és honanyák a parlamentben az elsõ naptól fogva a fejéhez fognak vagdosni… Stábunk beszélt néhány hazai politikussal, akik elárulták, hogy õk is szívesen szerzõdnének külföldre, politikusnak. Az ezzel foglalkozó ügynökségek már jelezték is, hogy néhány afrikai diktatúrából már komoly érdeklõdést jeleztek hazai politikusaink iránt. És most, kedves nézõink, elérkezett a történelmi pillanat. Nézzék el kérem a riporternek, hogy megremeg a hangja, de hát az õ életében se sok hasonló pillanat akad. Leszáll a különgép. A motrok leállnak. Az ajtó feltárul, és a politikus megjelenik az ajtóban. A tömeg a lélegzetét visszafojtva várakozik…de mi ez, mi történik? A politikust visszarángatják a munkatársai a gépbe, az ajtó becsukódik, és a gép újra felszáll. Meg se várva az engedélyt. Igen…most kapom a fülesbe az információt, hogy a politikus munkatársai a szerzõdésben most jutottak el a „munkafeltételek” részig. 2009 november

A vádalku - Nos, Václav, hajlandó aláírni, vagy nem? - Persze, persze, hogy aláírok. Csak van egy feltételem. - Éspedig? - Éspedig, szeretnék vádalkut. - Ember, de hiszen nem vádolja magát senki! - Nono, ez egyáltalán nem olyan biztos. - Mit követett el? - Nem vagyok köteles magam ellen vallani. - Nézze ember, ez csak egy szerzõdés arról, hogy a társasházban kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymás érdekeit, és minden lakásba szabad a bejárás. - Épp ez a baj, mert mi van, ha a harmadikról átjön hozzám egy sörre a Günter, és felfedezi nálam a családi ezüstöt, ami a múlt hónapban tõle tûnt el? - Akkor, mi legyen? - Kössünk vádalkut, hogy Günter ne követelhesse vissza a családi ezüstjét, és akkor aláírom a szerzõdést. 2009 október 28

A nemzetmentõ

A nemzetmentõ éjjel nappal nemzetet mentett. Még álmában is azzal foglalkozott, hogy kitõl és hogyan kell megvédeni a nemzetet. Mert, hogy a nemzet végveszélyben van, ez nem is kérdés. Olyan veszélyben, amiben ezer éve még sose. Hisz akkor csak a tatár, török, német próbálta elpusztítani a nemzetet, ma viszont itt a nemzetvesztõ, kozmopolita, istentelen, nemzetközi nagytõke bérenc, konformista, szakállas, cukrosbácsi, liberális értelmiségi. Lelki szemei elõtt felrémlett a globalizáció réme, és ettõl olyan ideges lett, hogy rögtön felébredt. Ilyenkor aztán szabályos pánikroham tört rá, de szerencsére ott feküdt mellette a felesége, aki már tudta, hogy mi ilyenkor a teendõ. Ott állt az ágy mellett az oxigénpalack, és egy maszk segítségével lélegeztette, amíg a nemzetmentõ meg nem nyugodott. Riadtan gondolt aztán más nemzetmentõkre, akik épp tõle akarják a saját nemzetüket megmenteni. Hiába, gondolta keserûen, egy nemzetmentõ élete nehéz.

A hazaáruló Kontár Lajos, két gyerekes családapa, foglalkozására nézve hazaáruló volt. Külsejére nézve lepedõnyi fülei voltak, és állandóan kicsámpázott cipõkben járt. Ezek voltak a hazaárulók jellemzõ ismetetõjegyei. Kontár Lajos éjjel nappal árulta a hazát, mert a hazaárulás rendkívül idõigényes és fárasztó foglalkozás, amit nagy körültekintéssel kell végezni. Nagy a konkurencia, és a piaci törvények itt is érvényesek. Minél értékesebb hazát árulsz, annál jobb árat kapsz érte. Ha viszont nagyon sokan árulják a hazát, az az árakat is letöri. Van, aki csupán néhány tízezerért árulja a hazát, de aki igazán nagyban csinálja, az milliókat, sõt milliárdokat is kereshet rajta. A külföldi konkurenciával is meg kell küzdeni, akik esetleg kurrensebb hazát árulnak, és ezért az õ árujukra nagyobb a kereslet. Ezért a hazaárulásnak is meg van a technikája, amit országimázsnak hívunk. Árulás elõtt pántlikázzuk fel a portékánkat, hogy a vevõ számára minél kívánatosabbnak tûnjön, és a lehetõ legtöbbet fizesse érte. Találjunk ki szlogeneket, ilyet például: Ha a föld Isten kalapja volna, Magyarország lenne a bokréta rajta! Végsõ esetben rendezhetünk végkiárusítást is, amikor árkedvezménnyel áruljuk a hazát. Ez a rövid ismertetõ remélem mindenkit meggyõzött arról, hogy hazát árulni milyen nehéz foglalkozás.

A légy Riporter: Akkor kezdhetjük, elnök úr? Elnök: Rögtön, csak elõbb agyoncsapom ezt a rohadt kis vérszívó dögöt. Riporter: Elnök úr, ez így nem jó. Mint a hadsereg fõparancsnokának, elõbb fel kell szólítania a vérszívót, hogy hagyja békén önt, például így: Hallod e te rohadt kis vérszívó dög! Hagyd el a légteremet, különben minden eszközt be fogok vetni, hogy elpusztítsalak! Tanácsadó: Elnök úr, ez így nem jó. Mit fognak szólni az állatvédõk? Holnap majd az egész világon arról fognak írni az újságok, hogy Amerika már megint mennyire pökhendi módon viselkedett. Az ön népszerûségi indexe pedig pontokat zuhanhat. Elnök: /bizonytalanul/ Akkor mit csináljak? Tanácsadó: Hívjuk össze a Nemzetbiztonsági Tanácsot. A tábornokok majd eldöntik, hogy hogyan semmisítsük meg a betolakodót.

A nyelvmogul A nyelvmogul szobakonyhás lakótelepi lakásában szorongott, ahol még a könyvei se fértek el, de mellét- amiben természetesen nemzeti szív dobogott! - dagasztotta a tudat, hogy nevét a hálás utókor aranybetûkkel fogja a történelemkönyvekbe írni. Éppen a Bibliát olvasta, és abban is a bábeli torony történetét, amelyben az Úr megsokasította a nyelveket, és így zavarta össze az építõket. Ekkor gyúlt benne az isteni szikra, hogy neki is ezt kell tennie, csak épp fordítva. Neki két nyelvet kell összegyúrnia úgy, hogy az egyik nyelvet aztán feleslegessé tegye. Elsõ lépés: Pozsonyt Bratislavává, Ipolyságot Šahyvá, Komáromot Komárnová, Párkányt Štúrovóvá kell változtatni, és ha ezt keresztülvertük, akkor jöhetnek a történelmi nevek. Így lesz majd Rákócziból Rakoci, Kossuthból pedig Košut. Vedd ki egy nyelvbõl a neveket, és kártyavárként omlik össze az egész, hiszen: „Nyelvében él a nemzet, és nevei által él a nyelv!”. Az idea ragyogó, és legszívesebben megveregette volna a saját vállát, de sajnos tornából sose volt jó, így aztán várnia kellett, amíg mások teszik ezt meg helyette. Már tudta is, hogy ki lesz az elsõ, amikor megnyomta a hívógombot.

Tiltottmagyar A tiltottmagyar illegalitásban élt, nappal nem járt az utcán, csak este merészkedett ki, de akkor is a fal tövében sompolygott. Zavarodottan motyogott valamit az orra alá, és csak a nagyon éles hallásúak tudták megállapítani, hogy az anyanyelvén beszél, amit máskor, nyilvános helyen nem mert használni, hiszen azonnal megkapta a sanda pillantásokat, hogy õ egy irredenta provokátor. A tiltottmagyar azóta viselkedett így, hogy a parlament teljes egyetértésben meghozta azt a törvényt, hogy a szótárból törlik a szót, „magyar”. Hiszen magyarok nincsenek is ebben az országban, csak olyanok, akiket az ezeréves elnyomás magyarosított, mondta a nemzetiek bölcs vezére, majd beszédét így fejezte be: „Magyarokról pedig szó se essék!”. Azóta, ha a tévében elhangzik az a szó, hogy „magyar”, kifütyülik, mint a nagyon csúnya, trágár szavakat szokásos. Merthogy a tévét gyerekek is nézik, és õket óvni kell a túl erõs sokktól. Habár a celebek fõmûsoridõben küldik el egymást melegebb éghajlatra. Még a nyelvészeti bizottság is kénytelen volt foglalkozni a kérdéssel egy állampolgári beadvány nyomán, amely arra vonatkozott, hogy néha azért mégis elkerülhetetlen a „magyar” szó használata. Mi ilyenkor a teendõ? A bizottság hosszas vita után arra a végeredményre jutott, olyankor, mikor a „magyar” szó használata végképp elkerülhetetlen, ajánlatos a „magyar” szó elé valami jelzõt tenni. Ajánlásokat is tettek, hogy miféle jelzõk legyenek ezek, de ezt jó ízlésünk tiltja tovább taglalni.

Pesti abszurd

Sétáltam az utcán, és szembejött velem a disznófejû nagyúr… és... és influenzája volt! Pánikszerûen menekültem onnan. A parlament elõtt találtam magam, ahonnan éppen Bajnai Gordon lépett ki. Beintettem neki, õ visszaintett. Ludas Matyi éppen a Kossuth téren terelgette a libáit, mire Bajnai szólt a kormányõröknek, hogy vegyék el tõle a libákat, ámde Matyi nem akarta odaadni a libáit, ezért aztán a fogdmegek még jól el is verték. Dühbe gurult erre Ludas Matyi, és elkezdett kiabálni: „Háromszor verem kenden én ezt vissza!” Rózsa Sándor ment arra lobogó gatyában, kezében árpádsávos zászlóval, és teli torokból kiabálta: „Gyurcsány takarodj! Gyurcsány, takarodj!”, mire egy járókelõ figyelmeztette õt, hogy már nem Gyurcsány Ferenc a miniszterelnök. A mi Sándorunk meghökkent, majd a fejét vakarta, végül pedig dühösen földhöz vágta a zászlót: „elmentek ti a jó francba!”. Meguntam a bambulást, és továbbálltam. Rövidesen a Hõsök Terére értem, ahol egybõl egy csoportosulásra lettem figyelmes, akik izgatottan tárgyalták, hogy a hét vezérbõl egy hiányzik: „Biztosan ez is a liberális, nemzetvesztõk mûve!”, harsogta teli torokból egy ember, hogy még a feje is belelilult. A szobortól néhány méterre már az illetékes nyilatkozott egy tévéstábnak: „Tas szobra nem tûnt el, mindössze kicseréljük. A kormány úgy döntött, hogy a magyar-szlovák viszony javítása érdekében, felajánljuk szlovák barátainknak, hogy egy történelmi személyiségük szobrát helyezzük el ott. A szlovákok az ajánlatunkat elfogadták. Most készül Robert Fico lovas szobra.” A másik irányban egy nagyobb tömeg gyülekezett, és jobban odanézve, mindenkinél volt valami fegyver. Félve mentem közéjük, és megkérdeztem az egyik rokonszenves, kopasz fiatalembert, hogy mit csinálnak? „Nem látsz a szemedtõl? Véradásra készülünk.” 2009 május 29

LESTYÁN FERENCNÉ

Farsang Készülõdik már a falu apraja és nagyja, eljött a farsang, a tánc, a vigalom napja. Jelmezt varr a nagyanyó, tarkabarkát mára, kalapot meg krumpliorrt, bohóc unokának. Sütik már az anyukák a farsangi fánkot, limonádé, málnalé vár egy halom ránk ott. Harsogva szól a zene, táncol minden gyermek, tombolán meg kihúzzák azokat, kik nyernek.

S Z Á J B E LY Z S O LT Hullámzó Johny utolsó percei

A pasi megáll az ajtóban és szûkre erõszakolt ajkaival egy perc alatt a tudtomra adja, hogy szíve szerint egy borotvaéles pengét tolna a szemembe, amiért föl merészeltem ébreszteni álmából, amelyben éppen Marilyn Monroe dekoltázsát stírölte, olyan kamaszos elszántsággal, melyre csak a tizenhét éves protein-malacok képesek. Hogy rohadnál meg te barom, gondolom magamban, nekem sem olyan rohadt nagy öröm a tetves pofádat bámulni, majd tiszteletteljes hangnemben kibüfögök magamból egy hellót, õ meg teljesen kitárja a hófehér ajtót és valami igen elbaszott köhögéssel palástolva dühét és félelmét, lehuppan abba a tûzpiros fotelba, de elõtte még beláncolja a ház ajtaját. Pár pillanatig még álldogálok, egy lehetséges megoldás tervén gondolkodva, ám mikor látom, hogy emberem zsír-párna szerû ábrázatára fölfeszül a rettenet, jobbnak látom azonnal letelepedni Hullámzó Johny elé, hogy végre elkezdõdhessen a játék. Kérsz kávét ember? - kérdezi az én mangalicám, és kurva biztos vagyok abban, hogy ez az egész kávé-kínálgatós dolog csupán idõhúzás, vagy mi a franc, mivel a dagadék nagyon jól tudja, hogy miért vagyok itt. Most mi a francot csináljak? Ha kérek, azzal csak az idõt húzom. Ha nem kérek, az meg nekem lenne szar, mert hát tényleg jól esne egy erõs fekete, de most inkább magamra erõszakolom a könyörtölen pofámat, és totál hideg gép-hangon mondom: Nem kell. Ha nem, hát nem, dünnyögi a húsbogár és dobolni kezd azokkal a vastag ujjaival a karfán, ami baromira idegesít különben, de nem szólhatok, mert meg kell várnom, amíg õ teszi meg az elsõ lépést. Szóval téged küldött, mondja a zsír-disznó, és rögtön köhögni kezd, a hája meg úgy remeg, mint valami centrifugán felejtett kocsonya, én meg majdnem fölröhögök, mert hát azért nem mindennap látok ilyen elképesztõen kibélelt pasit, elhiheted, pedig jó pár mukival találkoztam már életem során. Szóval az a helyzet, kezdem a mondókámat, hogy a Fõnök kurvára berágott rád kucukám, amiért a múltkor egy szó és perkálás nélkül eltûntél azzal az adag heroinnal elõször a házadból, másodjára pedig a városból. De látod, szart sem értél vele fasírt-tündér, hiszen megtaláltunk, itt vagyok. Meg fogom adni a tartozást, kezdi ez a degenerált háj-szobor, csak az a gáz testvérem, hogy jelenleg tökre le vagyok égve, ugye megérted, mert hát kellett a pénz, tudod te hogy van ez, szóval ha megmondanád a Fõnöknek, hogy két héten belül meglesz a pénz, nagyon hálás lennék. És biztos, hogy meglesz két héten belül? - kérdezem. Ja persze, még többet is adok, mivel most halt meg egy rokonom Kanadában, és örököltem, meg minden, szóval ne izguljál és a Fõnök se izguljon, rendben van? Nyelek egy nagyot, megvakarom a fejem és bólintok egyet, mire ez a degenerált barom kinyújtja a csülkét, mire én fölállok és még egyszer a pofájába böfögöm: két hét, majd kilépek az ajtón. Elindulok jobbra, majd fordulok és a ház mögé lopódzok. Látom ám, hogy a kis gennyláda pakol, mint egy õrült, hiába, mindegyik így csinálja. Kiveszem a zsebembõl a pisztolyt, célba veszem a léggömb-embert, és miközben éppen a Cupidókkal díszített gatyáját nyomkodja a bõröndbe, meghúzom a ravaszt. A tartozás ezennel ki lett egyenlítve. A dagadék úgy esik össze, mint egy cseppfolyós kártyavár, én meg tárcsázom a Fõnököt, s közben arra gondolok, hogy az este folyamán a Sebhelyes arcút, vagy a Keresztapát nézzem majd. Lassan közeledik az este. Végül úgy döntöttem, végigülöm újra a Sebhelyes arcút. Ma este, talán ötvenedszerre. Ebben is jubilálok. Igen, hiszen a hájas volt a harmincadik. Elképesztõ, hogy a sok hülye paraszt semmibõl sem tanul, de hát az emberi gondolkodásmód, már csak ilyen marad. A franc se érti õket…

SZÉKÁCS LÁSZLÓ Minden éjjel Gyertya lángjába dobolom hangfény kettõs spirálunk. Réveteg villanásaim. Feléd. Teszem, a kilépésre készen. Magamból, hogy keressem tengelyed az együtt emelkedéshez. Végre megint, hisz sok napja és buborék óta csak terjengek. Nem lellek. Gyere! Ha akkor el tudtál menni, hívott Teremtõd, rátágult pupillád, visszatalálsz. Érezd a helyet. Látomás üzen. Jössz. Fénybe zavarodok, hiszem, szeretném. … Nirvánám legyél! Csillagok pulzálnak. Bennünk. X és Y, egymásba. Magmáinkon porból porrá tekereg belsõ végtelenünk. Felemelnek kódjai. Libbennünk kell, a világ levitál. Nincs idõ, így tér se, beszívni a minden magjait. Mégis benned leszek reggelekre … a semmivé teljes.

C S Á K Y K Á R O LY Ipolyhídvég szakrális emlékei Kis falutörténet Ipolyhídvég a hajdani Hont megye legrégibb településeinek egyike, neve 1252-ben bukkan fel okiratos formában Terra Hydweg alakban. Mohács elõtt egy ideig alispáni székhely, városi ranggal bíró helység, tributum (vámhely) és vásároshely. A középkorban vízi vára is volt, majd a szomszédos Drégelyvárral együtt az esztergomi érsekség tartrozéka lett. Már a XIV. században plébániája volt, melynek évi jövedelme egy egész és egynegyed márkát tett ki, s papja az 1332-es pápai tizedjegyzék szerint 7 garas és 2 dénár adót fizetett. (Györffy:1987,171) 1418-ban is egyházashelyként jegyezték,1470-ben pedig papját is említik: Johannes plebanus de Hydweg alakban.(Bakács: 1971, 60) E falu szülötte Szabó Pál (1752-1835) címzetes apát, fõszékesegyházi fõesperes, jeles egyházi író. Hídvég ekkor már Drégelypalánk filiálisa volt, majd Trianon után Ipolyszécsénkéhez tartozott, ám rövid idõn belül újra önálló plébániaközséggé vált. A község egykori s mai templomáról A falu elsõ temploma valószínûleg román stílusban épülhetett, amit aztán gótikus stíluselemekkel átépítettek. Ez a török idõkben megsemmisült, s helyén egy kisebb barokk templomot emeltek. Természetesen ezt is több ízben átalakították. (Resko: 2002, 9) Az Esztergomi Fõegyházmegye címû kiadványban írják, hogy „Ipolyhídvégen 1740-ben restaurálták a Mindenszentek templomot“. (Hegedûs-Tóth: 2000, 153) Erre a templomra emlékezik a falu szülötte, Szabó Pál is, megemlítve, hogy oltáránál buzdította õt „kisdedkorában“ a papi pályára a drégelypalánki plébános, Frivaldszky János. A templom 1920 körül leégett, s akkor határozták el a helybeliek, hogy a volt anyaegyház, Dregélypalánk templomának stílusában újat építenek. Egyes forrásokban 1923 (Schematizmus, Trnava: 1995:191), másokban 1924 az építés dátuma (Schematizmus, Banská Bystrica: 2009, 133). A Hetényi-féle Bars-Hont megyei évkönyvben azt írják, hogy Ipolyhídvég kúráciájának 1922 óta vannak anyakönyvei, a templomot pedig 1925-ben szentelték fel, s akkor Presinszky Ferenc volt a kúrátus. (Hetényi: 1943, 155) A szecessziós felfogású, álgótikus stílusú templom védõszentje a Rózsafüzér Királynõje. Az egyhajós építmény tornya kiugró, oldalán sokszögû szárnyépületekkel. Gúla alakú tetõzetét koronapárkányra helyezték. A felsõ szint sarkait falpillérek, az oldalakat pedig falkeretes iker-hangnyílások díszítik. (Resko: 2002, 10) Szentélye sokszögzáródású, keleti tájolású, déli oldalán hozzáépített sekrestyével. A fából készült fõoltár 1924bõl való, központi képe Tihanyi Lajos selmecbányai festõmûvész alkotása. A Rózsafüzér Királynõjét ábrázolja kék palástban, fehér fátyolban, ölében a gyermek Jézussal. Felettük három angyalfej látható, elõttük Szent Domonkos térdel fehér ruhában, fekete szerzetesi palástban. A Kisjézus épp egy rózsafüzért ad át neki. Mária balján Szent Margit áll, ugyancsak fehér ruhában és fekete palástban. Fején korona, körülötte glória, kezében rózsafüzér látszik. A kép elõtt a Húsvéti Bárány szobrát helyezték el. Az oltárkép két oldalán nagyméretû faszobrok láthatók, melyek szintén a selmecbányai mûhelybõl kerültek ki. Ezek a magyar szenteket ábrázolják. Szent Imrét bordó palástban, kék ruhában látjuk, feje körül glóriával. Jobb kezében fehér liliom van, a balt pedig szíve felett tartja. Mellette áll Szent Erzsébet kék ruhában, halványpiros palástban, fején koronával és glóriával. Rekvizitumai a kötényben tartott rózsák s a jobb kezében lévõ kenyér. Szent László királyi palástban van, jobb kezében jogart, a balban országalmát tart. Szent Margit itt is hosszú fehér ruhában, fekete fátyolban és palástban látható, feje körül glóriával. Jobb kezében egy korona, a balban liliom van. A fõoltár oszlopfõinek csiga alakú díszítésein angyal-plasztikák, felsõ részének csúcsán pedig Jézus Szívének képe látható. A hajó belsõ tere dongaboltozatos, amelynek fiókboltozatai az iker-faloszlopok párkányos oszlopfõire támaszkodnak. A mennyezeten bibliai jeleneteket, szimbolómukat ábrozoló kisebb freskókat, illetve szentek portréit láthatunk. Ezek részben a templomépítés idejébõl valók, illetve az 1991-es javításkor kerültek ide. A hajó két középsõ ablaka nagy, közös falsávkeretben van. Sajnos, a régi ablakokat modern mûanyagablakokra cserélték, s „ezzel megbontották az épület egységét“. (Resko: 2002, 10)

H í d v é g i t e m p l o m ( a r c h . f e l v. C s á k y K á ro l y f o t ó j a )

A Jézus Szíve-mellékoltár szobra a Krisztust fehér ingben, bordó palástban ábrázolja, amint két kezével szívére mutat. Az oltáron még egy piros és egy kék ruhában térdeplõ, imára kulcsolt kezû szárnyas angyalt látunk. Az oltárszekrény ajtaján a Kisjézus reliéfje látható. Adatközlõm szerint egykor ez volt a régi templom fõoltára, s ezen helyezték el a Mindenszentek-képet is. A mostani szobrot Presinszky plébános idejében, a „magyarok alatt“ (1942-ben) vették. (Abelovszky Ferenc, 1936) Az Ipolyhídvégrõl szóló honismereti kiadványban olvassuk, hogy „Az 1885-ben készült Mindenszentek-kép és a kis barokk ikon formájú, czenstochowai Szûz Máira-kép, melyet 1942-ben J. Lewartowski lengyel katona ajándékozott a templom számára, már nincsenek meg. Ugyanígy eltûnt a 18. század 70-es éveibõl származó négy, fából készült rokokó gyertyatartó is, melyek még a régi templomból kerültek át ide“. (2002:10-11.) Mindezt egy kicsit korrigálnunk kell. A gyartyatartók valóban hiányoznak, ám az említett képek megvannak. Igaz, a Mindenszentek-kép ma az egyházi iskola raktárában porosodik az eredeti szép fakeretben. A nagyméretû festmény hátulján ez olvasható: „Közadakozásból készült Kenyeres József templomatyasága alatt 1885. évben.“ A hármas tagolású kép alsó felében Szent István látható, amint átveszi az egyházi méltóságok jelenlétében a Szilveszter pápától kapott koronát. A kép közepére szenteket és prófétákat festettek. Mózest a kõtáblákkal, Dávidot a hárfával, Cecíliát egy orgonával ábrázolták. De jelen van Szent József, Keresztelõ Szent János és Szent Katalin is. A festmény felsõ részén a Szentháromság látható Mária, az evangélisták s az angyalok körében. Ez a kép egykor a templom mellékoltárán, majd a szentélyében volt, mígnem egy Szent Mártont ábrázoló festménnyel együtt ki nem tették onnan. Az utóbbi képet aztán a gyertyatartókkal együtt kilopták az említett raktárból. Megvan a Fekete Madonna-kép is, melyet az Ipolyhídvégen tartózkodó lengyel menekültek adományoztak a templomnak. Adatközlõm, Antalicz János (1928) édesapja volt az iternáltak egyik õre. A lengyeleknek pedig saját papjuk és kontoruk is volt Ipolyhídvégen. Rendszeresen tartottak szentmisét, és sokat imádkoztak a Madonna-képhez, amely eredetileg a templom elsõ felében volt, s egy szép fakeretbe helyezett márvány emléktáblán ezt a lengyel és magyar nyelû szöveget örökítették meg: „A lengyel internált katonák a magyaroknak. Polskcy zolnierze internowani – wengrom. 1942.“ A fakereten a lengyel címer, egy tiszti érdemrendfokozot, búzakalász és pipacs látható. A Mária-kép ma a karzat alatti oszlopon, az emléktábla a raktárban található. A Szeplõtelen Szûz Mária-mellékoltáron áll Mária szobra. A Szûzanyát fehér ruhában, fehér fátyolban, kék palástban ábrázolták, széttárt karokkal. Van még egy másik Mária-szobor is a templomban. Amint a faluról kiadott kis füzetben olvassuk: 1965 körül készült „a Lourdes-i barlang mintájára épített oltár a Lourdes-i Szûz Mária szobrával“ (2002:10). A kis Lourdesi barlang valóban ott áll a bejáratnál, ám ebben a Fatimai Szûz szobrát látjuk, aki elõtt furcsa mód a lourdes-i jelenések Bernadettje térdepel. Furcsa keveréke ez a népi szakralitásnak. A hajóban további szobrok is helyet kaptak még. A kékruhás Madonna-szobor Máriát fején koronával, bal kezében jogarral ábrázolja. Jobbján a Kisjézus ül sárga ruhában, kezében országalmával. A Pieta-szobor Máriája sötétkék palástban van, ölében a halott Krisztussal, akinek bal kezét Márai felemelve tarja. Szent Teréz fehér palástban látható, feje körül glóriával, bal kezében rózsákkal és feszülettel. Jobb kezében is egy piros rózsát tart, lábainál pedig egy piros és egy sárga rózsa van. Szent József barna palástban tartja balján a fehérruhás Kisjézust, akinél feszületet látunk. József jobb kezében ott a fehér liliom. Szent Antal rózsafüzéres barna palástban tarja a fehérruhás Kisjézust egy könyvön. Itt is feszület van Jézus kezében. Szent Rita fekete szerzetesi ruhában áll elõttünk, kezében feszülettel. A templom további értékes tárgyai közül megmelíthetjük még a véletlenek során megmenekült gyönyörû szószéket, amely szintén a selmeci mûhelybõl került ide, rajta a négy evangélista reliéfes faszobrával, a háttérben Krisztussal, a hagvetõn a galambbal. A keresztút 14 stációképe értékes faragott fakeretben függ a hajó falán. A templom misszióskeresztje a torony alatt látható, fából készült 1925-ben. Itt van az Ipolyhídvégrõl kitelepítettek emléktáblája is, s van a templomnak egy szép színezett korpuszos fakeresztje is. Ugyancsak értékes a sekrestyeajtó melletti kovácsoltvas csengõ. A kórus régi orgonája sajnos kikerült a templomból. Említést érdemel még a keresztelõkút, tetején Jézus és Keresztelõ Szent János szobrával, valamint a két vörösmárvány szenteltvíztartó. Ez olvasható rajtuk: „Isten dicsõségére/ készítette/ Kiss Lajosné/ szül. Véky Ilona“.

A lengyelek ajándékozta Fekete Madonna (Csáky Károly felvétele)

A falu szakrális kisemlékei A Drégelypalánkkal szembeni, az Ipoly folyó jobb partján található település szakrális kismelékei közül kiemelkednek a keresztek, illetve feszületek. Ezek anyaga mûkõ, homokkõ, márvány vagy öntöttvas. Legtöbbjüket a fõút, vagy a határbeli utak mentén emelték, természetesen itt is állítottak keresztet a templom mellett, vagy a temetõkertben. Találhatunk még a községben egy-egy kápolnát, barlangot, szobrot is. Ezek szinte kivétel nélkül a Mária-kultuszról tanúskodnak. Szép példája ennek az a két Piéta is, amelyrõl lentebb szólunk majd.

A Fájdalmas-kápolna A falu nyugati részén, a Tesmag felé vezetõ fõút jobb oldalán áll az a kis neogótikus kápolna, amely valamikor a XIX. század végén épülhetett. A kápolnáról olvashatunk a szlovákiai mûemlékeket nyilvántartó kiadványban (Harminc a kol., 1967) és a községrõl megjelentett kis füzetben is. Ez utóbbiban többek közt az alábbiakat írják: „Ez egy kisebb, négyzet alaprajzú építmény az oromhomlokzat felõli bemenettel, sarkain falpillérekkel. Az építményben látható egy 1786-ból való színezett kõ Pieta-szoborcsoport. A kápolnán nincs semmi felirat, sem az építésre utaló dátum.“ (Resko, 2002:11) Nos, tudnunk kell, hogy a kápolna eredetileg a fõút másik oldalán állt. 1963-ban, amikor az útszakaszt szélesítették és némileg módosították, az építményt le kellett bontani. A hídvégiek akkor ezt megmentették, a szédszedett kápolnát a mai helyén újra felépítették az eredeti stílusban (Abelovszky Ferenc, 1936. Trevalecz László, 1941). A kápolna oromzata csúcsíves, és csúcsívben végzõdik üvegezett vasajtaja is. Az építményt sátortetõ fedi. Benne nem szoborcsoport, hanem egy magas, barna kõtalapzaton álló kõ Piéta látható. A szobor tehát régebbi keletû, mint a kápolna. Elképzelhetõ, hogy valamikor kápolna nélkül állt a falu elején a valamelyik felvidéki mesterrel készíttetett Sasvári Piéta. A Sasvári Szûzanya „virágzó tiszteletét“ ugyanis a XVIII. század közepétõl már falvainkban is hirdették a népies ízû, barokkos festett kõ Piéta-szobrok. ( Szilárdffy, 2003:117-123) A szépen megmunkált hídvégi színes kõszobron Mária ölében tartja a halott Jézust. A Szûzanyán lila ruha és kék palást van, fején pedig sárga korona. Krisztus feje fedetlen, jobb keze lefelé lóg, testén sebek, ágyékán fehér takaró. Mária jobb kezével Jézus fejét tartja, bal keze a halott ágyékán van. A kápolnát hosszú idõn át Bodzsár György gondozta és virágozta. Néhány éve feltörték azt, ám a szobrot nem tudták eltávolítani. Jelenleg a kápolna felújítását végzik.

A temetõbeli Mater Dolorosa és Szent Anna-szobor Szilárdffy Zoltán említi a Sasvári Boldogasszonyról szóló írásában, hogy „A márianosztrai kálvárián és a bajai Rókus-kápolna népies ízû, festett dombormûvén is megtalálható barokk szobra, csakúgy, mint a Nyitra melletti Nagycétény Hármasmária nevezetû útkeresztezõdésénél álló festett kõszobor, vagy az ipolyhídvégi temetõ Mater Dolorosa-emléke, s még sorolhatnók tovább“. (2003:117-123) A falu látnivalói kapcsán pedig azt írják, hogy „A temetõben négyzet alakú talapzaton áll (...) a 18. század végérõl fennmaradt késõ barokk, színezett kõ Pietaszoborcsoport. A talapzatán, melynek falmélyedésébe színezett Szt. Anna-dombormûvet helyeztek el, úgyszintén nem látható sem felirat, sem dátum“. (Resko, 2002:11) Az egylépcsõs oszlopfejes szobortalapzat tetején látható színezett barokkos kõ Piéta-szobor hasonlít a már említett kápolnában látható alkotáshoz. A temetõ régi halottasháza elõtt elhelyezett mû ülõ Mária-szobra itt is kék palástban van. Ruhája pirosas-barnás, fején aranyozott korona és fehér fátyol van. Krisztus fején aranyozott töviskoszorú, testén ugyancsak aranyozott ágyéktakaró látható. Jobb keze Mária ruhájának aljáig lóg. Mária jobb kezével itt is Krisztus fejét, ballal ágyékát fogja. A talapzaton Szent Anna álló reliefes szobrát látjuk. Anna barna ruhában, fehér fátyolban, kék palástban van. Jobb kezében könyvet fog, bal kezét a szíve fölött tartja.

Piéta a temetõben (Csáky Károly felvétele)

A Lourdes-i barlang A templom elõtti téren épült terméskõbõl 1992-ben az a Lourdesi barlang, melynek mintájára újabb idõben többet is emeltek az Ipoly menti településeken. A barlangban itt is a Lourdes-i Szûzanya és Bernadett térdelpõ szobra látható. Mária kék övvel átkötött fehér ruhában, imára kulcsolt kézzel és rózsafüzérrel áll Bernadett elõtt. A kápolnaszentelés után a környék lakói többször tartottak imadélutánt, ájtatosságot a barlangnál. Áll egy kis Lourdes-i barlang a 86. számú ház kiskertjében is. Ezt Karvai László emelete hálából, s Dobos Péter plébános szentelte fel. A ház homlokzati fülkéjében pedig egy Jézus Szíve-szobor látható.

Keresztek, feszületek, emlékmû A településtõl keletre, az Ipolynagyfalu felé vezetõ fõút bal oldalán áll a Lestyan-kereszt. A gránitszerû szürkés mûkõbõl készült, csipkézett szárvégû keresztnek színes öntöttvas korpusza van. Krisztus arcát az égre emeli, ágyéktakarója piros színû. A kereszt talapzatán létra és lándzsaalakzatokat látni. A dedikáción ez olvasható: „Az Isten/ dicsõségére/ állítták/ LESTYAN MIHÁL/ és neje/ SZUROVI ERZSÉBET/ 1900“. A falutól nyugatra, az Ipolyságra vezetõ út jobb oldalán, a hajdani major közelében áll a Rizsaföldi-kereszt. A magas barnásszürke homokkõtalapzaton ma egy újabb keletû mûkõkereszt látható ezüstözött vaskorpusszal. A keresztet néhány évtizede szántás közben egy traktor ledöntötte. Régi homokkõ korpuszát az ipolysági egyházi iskola udvarán helyezték el. A Tagi-út mellett, a volt szövetkezeti telep közelében látható a Zábrádi-kereszt, vagy Homoki-kereszt. A csipkézett szárvégû kõkereszt korpusza ezüstözött vas, az ég felé emelt Krisztus-fejjel. A kõkereszt dedikációja alatt korsó és kehely reliéfje látható, amely ritka ábrázolási mód tájainkon. Lejjebb Jézus Szentséges Szívének dombormûve kapott helyet, az oldalakat pedig lándzsaalakzatok díszítik. A helyi kiadványban Lábbadi-keresztként említik e szakrális emléket, bizonyára a rossz olvasat eredményeként. Egyébként a dedikáción az állíttató neve is hibásan íródott. A teljes dedikáció így hangzik: „Az Isten/ dicsõségére/ álitá/ ZÁBBADI JÁNOS/ 1911“. Búzaszenteléskor e keresztig jött ki a pap a prosocióval. Az Öreghegyi-kereszt dedikáció nélküli. A kis falukönyvben 19. századi öntöttvas keresztként emlegetik (2002:12). Nos, ez valójában egy INRI-feliratos csipkézett szárvégû homokkõkereszt, amely egy magas terméskõtalapzaton áll. Korpusza öntöttvas, fejét és ég felé fordító ezüstözött Krisztussal. A keresztet kovácsolt vaskerítés veszi körül. Az Alvégi-keresztrõl azt olvashatjuk, hogy az mûkõbõl készült öntöttvas korpusszal 1949-ben. Adatközlõm szerint ez sokkal régebbi, Csajka Mihály állíttatta, s 1949-ben csak felújították. (Abelovszky Ferenc, 1936) A szürkés mûkõvel bevont kereszt korpusza sárgás színûre festett öntöttvas. Krisztus feje jobbra fordítva, testén ágyéktakaró van. Dedikációja így szól: „Az Isten/ dicsõségére/ állítva/ 1949“. A Templom melletti kereszt 1950-bõl való. A háromlépcsõs, ezüstös vaskorpuszos, fekete márványkeresztet Buzák József és neje, Semetke Margit állíttatta. Az egyenes szárvégû, INRI-feliratos, sárgás Központi temetõkereszt homokkõbõl készült, a helyi kiadvány szerint a XVIII. században. Dedikációja nem olvasható. Korpusza is kõ, Krisztus feje enyhén jobbra fordított, ágyéktakarója fehérre festve. Az új ravatalozó mellett is áll egy fekete márványkereszt öntöttvas korpusszal. Dedikációján ez áll: „AVE CRUX SPES UNICA/ Hálából Istennek/ Imáinkat a jó Isten meghallgatta/ Fogságból és betegségbõl/ megszabadulva készítette/ Hlavács Vince és neje Kovács Mária/ 1995“. A fõút közelében, egy kis parkban áll az a feketemárványból készült emlékkõ, melyet 2002-ben állítottak, s ezt írták rá: „Sírjaik idegenben,/ Emlékük szívünkben,/ Nyugodjanak békében./ Az I. és II. világháborúban elhunyt/ hõseink emlékére/ Ipolyhídvég polgárai/ 2002.“

A Lestyan-kereszt (Csáky Károly felvétele)

A Fájdalmas-kápolna Piétája (Csáky Károly felvétele)

S z e n t A n n a r e l i é f j e a P i é t a t a l a p z a t á n ( C s á k y K á ro l y f e l v é t e l e )

A korpuszos temetõkereszt (Csáky Károly felvétele)

A zábrádi-kereszt (Csáky Károly felvétele)

A templom fõoltára (Csáky Károly felvétele)

A régi templom Mindenszentek-oltárképe (Csáky Károly felvétele)

A szószék kosara (Csáky Károly felvétele)

Irodalom Bakács István: Hont vármegye Mohács elõtt. Budapest, 1971 Csáky Károly: Jeles elõdeink. Dunaszerdahely, 2002 Csáky Károly: A Dunától a Szitnyáig. Komárom, 2003 Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza III. Budapest, 1987 Harminc, Ivan a kol.: Súpis pamiatok na Slovensku I-III. Bratislava, 1968-1969 Hegedûs András – Tóth Krisztina, összeáll.: Esztergomi fõegyházmegye I- II. Esztergom, 2000 Hetényi Dezsõ dr., szerk.: Bars és Hont K.E.E. vármegyék Évkönyve. Léva, 1943 Resko Sándor: Ipolyhídvég, Hont megye egykori székhelye. Komárom, 2002 Schematizmus Bratislavsko-trnavskej arcidiecézy. Trnava, 1996 Shcematizmus Banskobystrickej diecézy. Banská Bystrica, 2009

H Ö R Ö M P Õ G E R G E LY Ha ránk szakad a kereszt súlya... Én, Cirénei Simon, üzenem tinéktek, hogy a keresztet nyugodtan vigyétek. Ha tekintetem ölni tudna, a római halottként feküdne a porba. Vittem a keresztet, pedig máshova mentem, mezõrõl igyekeztem, várt feleségem a lelkem, jó meleg lepény és két fiam asztal körül... -hogy röhög a római. Hogy örül. Én, Cirénei Simon, üzenem tinéktek, hogy a keresztet nyugodtan vigyétek. Egyszer csak ránk szakad a kereszt. Nem is fizikai, lelki súly nem ereszt. Amikor ránk szakad a kereszt súlya, arra gondolj újra meg újra, hogy immár ezeregyszáz éve visszük, és ez a magatartásunk és a kincsünk. Én, Cirénei Simon, üzenem tinéktek, hogy a keresztet szó nélkül vigyétek, mert Õ megy elõl. Bár viszem a gerendát Õt szögezik föl. Ebben veszem jutalmát a kereszthordozásnak, mert lassan rádöbbentem: nekem a testem fáradt. Megváltást kap a lelkem. Mi visszük kis keresztjeinket, súlyosaknak tartjuk, végül minden terhünket az Úr Jézusnak adjuk. Én, Cirénei Simon, üzenem tinéktek, hogy a keresztet nyugodtan vigyétek. Sok a kereszt, sok a baj, sok a kétség, de kereszt alatt ballag a reménység. Rufus és Alfeus, a fiaim végignézték, hogy viszem a gerendát. A szépség, a jóság, a megbocsátás ura nyomában, - és késõbb fiaim szolgáltak az egyházban. Én, Cirénei Simon, üzenem tinéktek, akiknek földtõl kérges a tenyértek, akik szemüveget hordotok sok betûk miatt, akik nem alkudtok semmi rendszer alatt, röhög a római, röhög az iszlám, az osztrák, és sorolhatnánk... de, kik megtapasztalták, hogy aki a keresztet elfogadja, nyugodtan hiszi: múló hatalmak közt a jövõt viszi.

AUDITOR Szávai Attila írása Házmester, tûzfal, farsangi grafiti „Értük van a parádé” Gazdag Erzsi

Allegro giojoso* Gondold csak el. Gondold el, hogy felébredsz. Ahogy tíz, húsz, harminc, negyven éve minden reggel felébredsz. Minden reggel ugyanaz a szertartás, szemeidben még az álom homályos mámora. Ülsz az ágy szélén, kócosan, arcod tenyereidbe temeted. Olyan ez (a mozdulat), mint mikor a színész, a bohóc felveszi szolgálati maszkját, álarcát. Két kézzel dörzsölöd reggeli arcod, vagyis hát, igazgatod az álarcot, a jelmezt, mindennapi jelmezünket add meg nekünk ma. Újabb maskarát raksz fel tehát, illatokból, divatból, tévézési, esetleg olvasmányi élményekbõl. Egy amolyan bõrdzsekit, ami megvéd. Ami megvédi, elrejti az igazi önmagad a világtól, önmagadtól, megvéd, hogy ne fájjon annyira a világ. Fáj. Ülsz az ágy szélén, az ólmeleg szobában, arcod babrálod, közben hallgatod szíved lüktetését, a gyorsuló tempót, csárdást jár a habverõ. Aloe Vera kinézett a puhára fûtött téli szoba ablakán, kezében forró tea, szívében méz és étolaj keveréke volt, ami orvostudományilag nem állja meg a helyét, nem hiszik a fiatal mûtõslányok, de mint tudjuk a hit és a valóság nem mindig jár kézen fogva (körbe-körbe). A hit, az néha olyan, hogy ajándék lónak ne nézd a fogát. Hinni pedig kell. Hinni, mint a kiskutya, hogy a világ egy nagy játék, csirkecsont és farokcsóva. A hit ugye remény. Hogy mi fog kisülni. Mitsütszkisszûcs. Vera régóta szereti az ilyen ablakbóli kinézéseket, nézel, mélázol, merengsz, lobog a lélek, cikázik a szellem, mint vadnyúl az autó elõtt. Aztán ki-ki érdemei szerint kisütheti a kisüthetõt, mint a farsangi fánkot. De, hogy, mint a vak bárzongorista, mi is felvegyük a ritmust, vágjunk is bele (fogjunk hozzá). A másfélszoba ablakában tehát Aloe Vera volt látható. Kezében forró tea, lelkében az ablakbóli kinézés, háttérben apja, a szeretett másfélszobás Aloe Tivadar. Nevezett szürkén díszes jóember, a napokban éppen fánkot sütött, poénkodott. Olyan mondókát mondott röhögve, amiben a fánkotra az jött a következõ sorban, hogy pofánkot, elmondta kétszer, háromszor, mert élménydús a rím, vakuként villan a lélek, vakuzik, tessék mosolyogni. Röhögni, mint az ajándék ló. Mákos patkó, babkávé. A panellakás ablakából kiváló kilátás nyílik. Nem túl távol, szemben egy kopott tûzfal, rajta szöveg: Értünk van a parádé. Farsangi grafiti, ahogy ezt Tivadar megjegyezte. A felirat alatt kukacsoport. Állnak a sötét mûanyag edények lent a járda mellett, mint egy csoport szürke óvodás, akiknek azt mondta a pedagógia, hogy maradjanak, mindjárt jön. Állnak. Vera arra gondolt, hogy ha mûvész lenne, mire gondolna a kukacsoport láttán. Semmire, nem mûvész õ, szociológus, hallgatólag legalábbis. És, mint egyik tanára mondta az egyetemen, az élet különbekre képes, nem hogy Botticelli, meg mondjunk hazait is, Márai. Az élet különbekre képes, mint amiket az ilyen figurák letettek, mondjuk így, az asztallapra, az oké, szakmailag kiváló mindkettõnek a munkássága. De az élet, hogy ne mondja, erdeje, azért sokkal többet tartogat. Csak meg kell látni az erdõben a fát. És ehhez a láttatáshoz kellenek az ilyen mûvészek, kellenek a zsenik, a közelítéshez. Hogy tovább menjünk a bozótban, azért vannak, hogy elkerülje az emberiség a szellemi tarvágást. A kellemes fánkszagban és a halkan duruzsoló tévé zajában a kutyát nézte Vera, odalent a kukák körül szaglászó kóborkutyát. A következõ pillanatban az állat két mellsõ lábával felágaskodott a szeméttárolóra, ami egy lusta mozdulattal eldõlt, tartalmát a járdára hányva. Vera arra gondolt, hogy na, megint ott lesz a kiborult szemét, megint vagy két napig, kerülgetik majd a lakótársak, mint a forró kását.

Vera arra gondolt, hogy ha mûvész lenne, igazi mûvész, simán lemenne a kiborult szemeteshez, sõt városszerte keresne kiborult szemeteseket. Odaguggolna, jegyzetelne, lássuk, frottírbugyi, teafüggöny, munkavédelmi kesztyû, fél pár, kidobott játékglória. Mert, gondolta Vera, gondoljuk csak el, mi mindenre lehet következtetni egy kukányi szemétbõl. Vásárlási szokások, táplálkozási együtthatók, ne is részletezze, fogamzásgátlási alternatívák. A kutyát ezek láthatóan nem érdekelték. Csak benyalni tövig a tejfölös doboznak. Lökni szét a többit, intimborotva, rumaroma, lejárt zacskóslevesek. A kutya félig a kukában volt, neszezett, csörgött a zacskókkal. A nejlontasakokat rutinos mozdulatokkal fejtette le a bennük lévõ tartalomról. Ügyesen. Nyakában elszakított láncmaradék csörgött, szügyig lógva. Vera pont így érez akkor, szügyig érezte a szomorúságot az eb láttán, mivel nagy kutyabarát, legszívesebben sírt volna, befelé, belülrõl ázott volna, akár a viharfelhõk. Az Aloe-féle lépcsõház linóleumszagában, ha megáll az ember (megáll, mint az idõ), hamar észreveszi, hogy a faliújság hirdetései kezdenek leválni. A régiek, lejártak. Talán az erõs linóleumszag, ami leválaszt. Vagy maga az idõ, ami elengedi a sarkokat. A legfrissebb, tehát legaktuálisabb plakát, vagy mi, a hamarosan megtapasztalható farsangi bálra hívja fel a figyelmet (kelti az érdeklõdést, ébredj), mulatságra. A közeli mûvházban lesz, elektromos lakodalmas kissebségi zenész, tombola, fánk, ami kell, lampion, petárda, dirreg, durrog a mozsár, részeg félrehugyozások a férfivécében. Verának felcsillant a szeme. A szemetet vitte le éppen, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy azért csak csak megnézné közelrõl a szomszéd kiborogatott kukáját, alternatív ismerkedés, lekukázni az induló kapcsolatokat. Megnézte, lekukázta, de egyelõre nem részletezzük. Aloe Vera (a faluról frissen városba költözött lány, de tudjuk ezt már) egy reggel (másnap) arra ébredt, hogy (lám) kezdõdik a bálszezon, lelki karnevál, farsang, nyakig farsang, habos fánk a jutalom. Hogy elég az élet téli, átmeneti zárójeleibõl, súlyos kijelentõ mondatokat fog megélni, kérdezni, ha kell és úgy alakul felkiáltani, mint egy levetett farsangi maszk. Maszkolódunk. Lehet vágni a pofákat, vágja is mindenki, gondolta Vera, egymásra, a bálra, bálkirálynõre, vagy csak simán a hétköznapokra, gázcsekkre, házmesterre, tehát a társasházkezelõre, mindegy, ami jön szembe. Így mondják ma. A régiek nem szokták még ezt, hogy társasházkezelõ, nekik csak házmester, simán házmester, Hausmeister, ausnützbar*. Használt házmestert vennék, nevetett Vera az elképzelt hirdetésen, vagy azon, hogy beöltözne házmesternek a másnapi farsangi bálban, új bekezdés. Minden nap egy új bekezdés, ha büdös, ha mézszagú is. Illatú. De hogyan néz ki egy igazi házmester, töprengett Aloe Vera, honnan a felismerhetõ, a messzirõli házmester. Hõsnõnk nem látott még házmestert, falun ügye nincs ilyenre szükség. Mindenki önmaga házmestere, saját portán söprése. Verának a házmester hallatán elsõre a fröccs jutott eszébe, sõt, talán sokaknak ez jut, ha másodjára is. A huszonéves lány úgy döntött, hogy megkérdezi a szomszéd Sehonnayt, bizonyára van tapasztalata, házmester ismerõse. Házmesternek fog beöltözni. Igen, mondta Sehonnay, van egy ilyen öreg bútorunk az elsõn, a Bélabá’, az apja is házmester volt, megnézhetem, hogyan néz ki egy ilyen, így Sehonnay. Aztán belelendült a mesélésbe. Nem egy modern ember az a Bélabá’, nem tudja, mi az, hogy internet, különben is náluk, otthon a házmesteri fészekben a legbonyolultabb saját technikai eszköz a lábbal hajtható varrógép. Azt is hónapokba telt, folytatta Sehonnay, míg megszokta az asszony (Bélabá’né). Elõször csak a látványt, aztán a funkciót. Úgy belejött, összevarrta volna az egész világot. És mivel a nénike kísérletezõ típus, próbált varrni mindenfélét. Képzeljed el, Verácska, bólogatott a Sehonnay. Sötétítõbõl kardigánt, selejt, bontott zoknikból sálat, kesztyût, viaszosvászonra krepplepedõt, kecskére káposztát. De Verácska, inkább nézzed meg a saját szemeddel az öreg házmesterünket, ne legyen befolyásolás, javasolta Sehonnay, mivel fontosak a saját, priváti benyomások. Ez nem olyan persze, mint az alkoholisták mindennapi privát benyomásai, impressziói. Befolyni, mint a kisfröccs a Bélába. Ez a látvány fogadta Verát az öreg társasházkezelõ lakásában. Keresztneve valami kimondhatatlanul szlávos, de Bélának Béla, a legBélább, minden Béla egyforma. A konyhában ültek, földszinti konyha, földszinti városzajjal, fékcsikor, villamoscsörömp, az öreg nyomatta a fröccsöt, de nem ám a házmester címû italt: három deci bor és két deci szódavíz elegyét, nem. Az ember nem ihatja meg önmagát, mondta Bélabá’ és, hogy miért jött a Vera, mi célból. A lány elmondta, hogy farsangi bálba készül, jelmezötletek kellenének, nem kizárt, hogy házmesternek fog öltözni. Mit hordott a Bélabá’ anno, mi volt az adjusztírung a szolgálatban, mi volt a hacuka. Bélabá’ kezében megállt a fröccs, nem volt éppen tréfa, kedves kishölgy, nem volt éppen lecsós fánk a házmesteri szféra, mondta az öreg. Pláne, hogy ugye nem volt privátszféra. Mert mondjuk egy csõtörés, vagy kéménydugulás az nem válogat, nem nézi az órát, vagy a leselkedés, az se. Volt mikor hajnal kettõkor ugrottunk az anyussal (anyus, a felesége a kisszobában tévézett, valami egészségügyi sorozat hangjai szûrõdtek ki a konyhába, kölcsöntévé, kölcsönsorozattal), mert valaki kigyújtotta a kukatárolót, lerúgta a tanácselnök kaspóját.

Vagy, nem volt mindig nyugodt alvás, mert jöttek az éjszakai mûszak feladatai. Lépcsõházfelmosás (nappal összemászkálják a szomszédok), kedves kishölgy, udvarseprések, rozsdamarózni a szõnyegporolót, szolidan belehallgatni némelyik szomszéd estéjébe, ha ugye az érdek úgy kívánta. Bele a szabotázsba. Mert néha az érdek ugye gumibottal követelte, és mondta a lapos állami hangjával (közben fenyegetõ lassúsággal, teátrálisan paskolgatva önnön állami tenyerét, önnön állami gumibotjával), hogy Bélabá’ elvtárs, csak egy kicsit jegyzetelni kellene, kicsi kukucska, fülelés, beépülni, mint az eternit. Nem volt tréfa kishölgyem, nem volt, csóválta kopasz fejét az öreg. A kommunizmus nem mindig volt humorfesztivál, Veruska, jegyezze meg kérem, maga jó megjegyzõnek látszik, nem volt kabarématiné, magyarázta a nyugdíjas házmester. És ami a szolgálati ruhákat illeti, jöjjön, kérem, mutatom. A nyikorgással nyíló beépített szekrénybõl, mint vízesés, dõlt a naftalinszag. Nézze kishölgy, ezekben voltam szolgálatban. A szekrényben hét váltás barna, térdkalácsig érõ, durva anyagú munkásköpeny lógott, egyenként külön vállfán, minden napra egy mese. A mellzsebekbe három-három golyóstoll és egyegy darab grafitceruza tûzve, mint egyféle rangjelzés, nem ám házközlegény. Na, ehhez még van, Veruska, ilyen félünnepi, átmeneti mûbõrcipõ, amilyenben bátran (de titokban) mentem a templomba, de megállja a helyét a piacon is, sepregetésnél, rozsdamarózásnál, mondta Bélabá’. Azért átmeneti, mert ebben tudok leggyorsabban átmenni a macskakövön, ha éppen a trolibusz is akkor akar. Lehet benne futkározni, ha elmegy a tömbben az áram, tárcsázni a szolgáltatót. A tetejére van ilyen cipkás, tudja, a szelepes micisapka, barna, vagy kék. Alkalom kérdése, karácsonykor, búcsúkor, razziák, lépcsõházi helyszínelések alkalmával, szexuális pincébeni rajtakapások esetén kék, de amúgy mindig barna. Ilyen barna nincs még egy, nem szívja a nap, nem kopik a mosógépben, mint az álom, olyan barna ez. Bélabá’ rágyújtott. Na, most képzelje el, kishölgy, adódott ez a lehetõség, ötven éve, vagy ötszáz, mindegy, hogy házmester, na, mondtam az asszonynak, itt van a lehetõségünk, érvényesülés, perspektíva, panelszomszédok, tömbtársak. Mikor elõször jöttünk megnézni a panelt, ahol szolgálati lakás lesz, azt hittem, lehet választani, hogy melyikben látjuk el majd a hivatalt. Nem, azt mondták nem lehet választani, a bal alsó földszinti lakás lesz a miénk. Miért, kérdeztem, de meghúzgálta az asszony a vállam, hogy ne kérdezõsködjek, még ezt is meggondolják a végén. Fõzhetek magának egy kávét Veruska? (Fõzhetett). Aztán sokat gondolkoztunk a földszinti lakásban, hogy miért nem a legfelsõ emeleti lett, amit ki is néztünk. Talán mert egy házmesternek bõven elég, ha látja az ablak alatt gyalogló sapkákat, nem ám, hogy ellátni a vasúti töltésig. Elég, Veruska, ha látja, mikor telnek meg a kukák, ki mit dobott a szemetes mellé. Sõt, úgy lehet az ablakban cigizni, hogy nem fordul fel a gyomor a panorámától, csak nézegetsz, csendesen, megfigyelsz, jegyzetelsz, ki mikor ment a boltba, miket vett, mitõl nyúlik a necc szatyrot. Csak, hát, kedves kishölgy, bennem valahogy nem eléggé keltette az érdeklõdést a kifigyelés, hamar elálmosodtam, úgy kellett a szellemi fekvõtámaszokat csinálni, hogy ne aludjak el, ne dõljek rá a radiátorra. Képzelje. Ilyen volt például, hogy számoltam az autókat, mármint rendszámilag, hány duplaszámos ment el, 22, 55, satöbbi, aztán felírtam, hó végén statisztika. Vagy, hogy reggel megtippelni, hogy a szemben lévõ akácfát hányszor hugyozzák le a sétakutyák. Már az is milyen, Veruska, hogy városon tartják az ilyen lakótelepi kutyákat. Állatkínzás ez, én mondom. Este ugatják a kutyák a tévét, mert nem látják a teliholdat. Ugatják az egészségügyi sorozatokat. Aloe Vera, mivel alapos családból érkezett, vitt magával diktafont az öreghez, nehogy elfelejtsen valamit, meg, Sehonnay is hangsúlyozta: fecsegõs az öreg. A felvételen (a beszélgetés mögött) halk közszolgálati rádió, utcazaj a háttérben (fékcsikor, villamoscsörömp). De, hogy rögtön a tárgyra térjünk, terelõdjünk, Veruskám, adhatok magának egy ilyen barna szolgálati öltözetet, látom maga is ilyen nagy lóbaszó, oppardon, lány, jól meg növesztették az angyalok, így értem. Angyalom. Viszont meg kell tanítsam, hogyan kell házmesterként gyalogolni. A megfelelõ gyaloglási technika tekintélyt sugároz, hatalmat, ne is mondjam, bizalmat. Na, jöjjön, mutatom, elõször csak itt az elõszobában, aztán, ha akarja, kimehetünk élesben is, szituációzni, újraforralni a házmesteri géneket, a szociáltradíciót, Veruska, azt a jó büdöset. Na, tehát, nézzük, hogyan menne végig az udvaron, ha maga lenne felelõs a lakossági életfeltételekért, a tömbnyugalomért, kishölgyem. Elsõre, kérem, onnan a konyhaajtóból tessék elbóklászni ide a cipõs szekrényig, lássuk, egy, kettõ, hó-rukk. Jó, jó, de nem kell mindenáron nevetgélni, somolyogni, nem szabad egybõl nyílt lapokkal játszani. Elsõ lecke: meg kell tanulnia Veruska, egy kicsit lemerevíteni az arcizmokat, kicsit keményebben kell nézdegélni, keményen, mint a postaláda. Annyi érzelem legyen maximum a járásában, plusz a nézés, mint egy elefántfókáéba, jó, csak mondtam egy állatot, maga se látott még röhögõ elefántfókát, lehet, hogy csak magukban röhögcsélnek, mikor meglátnak egy tankhajót, befelé vihognak, mint minden állat. Hadd jegyezzem meg, kishölgy, hogy nem egy tipikus városi neve van magácskának, ja, hogy faluról tetszett felköltözni, értem. Utoljára az állatkertben hallottam ezt, hogy Veruska, az egyik szarvasmarhát nevezték így, ne haragudjon, kicsit csapongós vagyok. Ne tessék pirulni, de kicsit tényleg tehenes a neve.

Szóval, Veruska, annyi azért látszódhat a fejizmokon, tudja, a mimikán, hogy minden rendben, de azért nincs kolbászból a kerítés, hogy megesik a savanyú szõlõ, a keserû tartós tej. Mert néha megesik. De alapvetõen minden oké, derékszögben áll a jellem, a lélek szõnyegporolója. Tessék csak jönni-menni néhány kört, szokni, hogy minden mozog maga körül, bemehet a konyhába is, de csak a tûzhelyig tessék, onnét fel van mosva a kõ, leejtettem a rakott krumplit. Addig készítek magamnak még egy kisfröccsöt. Tudta, hogy régen spriccernek nevezték, aztán Vörösmarty honosította meg a fröccsöt? Na, mostmá’ tudja. Én meg azt nem tudom, hogy miért nem lehet, mondjuk nagyfröccsöt, üvegeset venni a közértben, vagy dobozosat, zacskósat. De, jut eszembe,Veruska, az nem lesz-e baj, hogy maga, mint ugye nõ, és ugye az alapvetõen férfias házmesteri munkakör, nem lesz ez baj a farsangi bálban, jól van, csak kérdezem, mondjuk, amennyire fel van borulva a világ, hagyjuk. Tehát csak lépegessen, hátra is teheti a kezét, az amúgy is ilyen házmesteri mozdulat, spéci és praktikus koreográfia, sose láttam még olyan házmester kollégát, aki csak úgy kétfelé lógatja, lóbálja a kezeit, mint valami díszmajom. Mert Veruskám, figyeljen közben, pszichológia van a hátratett kézben, a titokzatosság, a nyugalom, látszólagos bölcs közöny, a szakértelem, a szakiság, Veruska, férfiasan kitolódik, türemkedik a pocak. Ha valaki így látja szolgálatban a házmesterét, akkor egybõl tudja (vágja), hogy helyén vannak a dolgok a világban, nem jöhet se a török, se a tatár, satöbbi vad népek. Hogy otthon a lakásban bele lehet szépen ülni a fotelmeleg hétköznapokba, a csendes szobakonyhákba, csinálni szépen a kávészagot, borotválkozni a kistükörben. Egy hátratett házmesteri kéz, az maga a biztosíték arra nézvést, hogy mindenki békén lehet a saját kis óljában, lakáskölcsönében. Na, elég lesz a sétafika Veruska, egészen jól belejött, ahhoz képest, hogy egy fröccsöt se ivott még meg. Mert az is fontos, tudnia kell, hogy meg legyen a napi két szolgálati kisfröccs. Máris megvan a hajtóerõ, szabadabban cikázhatnak a gondolatok, a spirális konspirációk, és nem utolsóként: nem fájnak annyira a visszerek, ha megvan az az angyalfingnyi bódulat, ami ott buborékol minden kisfröccsben. Leledzik. A diktafon eleme itt kezdett lemerülni, még hallani lehetett, hogy krákog párat Bélabá’, ahogy halkan koccan a mokkáskanál, és ahogy a rádió bemondja: kezdõdik a bálszezon. Vera, mivel ahhoz volt hozzászokva, hogy ha farsang akkor mulatozás, hát egyik kedvenc csoporttársával nyakukba vették a várost, diszkózzunk hát, feleim, közösségi szórakozásra vártak, félretéve minden modorosságot. Lazán, mint a kapupánt. Mivel egyikük sem volt jártas a város éjszakai életében, hát elsõre egy kocsmát vettek célba, a környék egyik hírhedt késdobálóját (köpködõjét, ahogy Sehonnay nevezte). Belépésükkor a kocsma népe egyszerre fordult feléjük. Szürke, mázsás arcok, savanyú levegõ, véreres tekintetek, átlagéletkor valahol hatvan és a halál között. A falakon harmincéves sörreklámok, mind sárga a nikotintól és az idõ erjesztõ munkájától. Tény, hogy nem gyakran látogatják fiatal egyetemista lányok a helyet, inkább olyanok, akik kevésbé kvalifikáltak, tehát kevésbé mutatnak érdeklõdést a világ ügyei iránt. A kocsmában láthatóan csak a legalsó ösztönök mûködtek, szomjúság, a mámor iránti fékezhetetlen vágy, ha megvan a mámor, akkor lehet szépen kalandozni az élet és a szomszéd széken dülöngélõ májfunkciós hölgy irányába, megcélozni az este néhány erotikus (de legalábbis szexuális) lehetõségét. A kricsmiben többen már ebben az utóbbi fázisban voltak, volt egy nõnemû májfunkciós, akinek két hörgõ hódolója is akadt. Együtt vagy kilencven kiló, bizonytalan mozdulatok, kásás tekintet, a kopott micisapkák alól kunkori loncsos hajtincsek. A hódolók aztán összeakadtak. Szándékosan nem nevezném verekedésnek azt, mikor két talaj részeg férfi ízes kurvaanyázások közt próbál fogást találni egymáson és a bárpult fémfelületén, ruhafogasban, bárszékben, ami éppen kéznél van, amitõl stabillá válik a tántorgás, a lélek kocsonyás rázkódása. Mindenesetre lomha, tétova mozdulatok, a menjek-maradjak harca a szemekben, az álljak-ülljeké, noha lehet, hogy valami kialakulóban lévõ küzdõsportról van szó, valahol a saját törzsfejlõdése elején. Mindketten láthatóan féltek a legkisebb pofontól is, már egy határozottabb cigarettázási mozdulattól hunyorogtak, mondjuk így: lelkileg hõkölõdtek, sunyultak. Inkább valami szellemi vetélkedés folyt, a hangerõ volt a fegyver, aki hangosabban szidja a másik kurvaannyát, az a gyõztes, viheti a csajt (a májfunkciós nénit). Aloe Veráék kifaggatták a csapost, hogy így este, mit, merre érdemes, ha már báli szezon van. Lerajzoltatták vele egy jegyzetlapra a hevenyészett térképet, ami utat mutat, igazodást. A kocsma hangoskodóinak láthatóan nem kellett az igazodás, talán mert tudták a nagy bölcsességet: minden magától igazodik. Látható volt (észlelhetõ), hogy ebbe a recsegõs kurvaanyáázásba szerették volna bele sûríteni a világ és a sors iránti minden dühüket. Kifelé menet még láthatták hõsnõink, hogy a májfunkciós néni a bárpult falán stabil oldalfekvésbe helyezte magát, tulajdonképpen állt, de a felsõtestével már feküdt a pulton, kéz a fej alatt, álom és valóság összefolyt, mint a hurkazsíros mosogatólé. Hallgassuk most Verát. Hadd mondja. A felhõs égboltot az a fajta diszkófény világította meg, ami leginkább egy kombájn forgó, dolgozó részére hasonlított,

ahogy aprította a felhõket. De szerintem inkább csak a vidéki múlt, ami ezt felhozta bennem. Ezek a városi diszkók valahogy mások. Otthon nálunk a faluban havonta egyszer volt diszkó, vagyis hát hangos boffogó zene, házilag barkácsolt fények, amik néha leverték a biztosítékot. Ilyenkor elment az áram, hova ment, kérdezték a részegek, akik odakint a fal tövében állva hosszú, remegõ ívekben hugyozták a mûvház falát. Falun nem volt ennyi csitri tuningolt kispicsa, mint városon. Jó, oké, ránk meg azt mondják ezek, hogy alteros egyetemista picsák. A picsa tehát állandó, közös nevezõ. Picsapicsa, picsulás, picsing, picsoá, Herr und Frau Pitscha. A csitri tuningolt kispicsák azt jelenti, egyeztünk meg csoporttársammal, hogy adott egy mitesszeres halántékú tinicsaj, mondjuk tizenhat éves, otthon nyomatja a zenetévét, valamelyiket. Sminkeli magát, bocs, keni fejre a csuszpájzokat, mint bennszülött a véres hamut, elnézi a mûsorvezetõ csaj mozdulatait, amit aztán begyakorol az elõszobatükörben (mobiltelefonnal fénykép az iwiwre, a lehetõ legkurvásabb tekintet, idétlenül kidomborított zsemlényi mellek, a mozdulat mögött a szerényebb, kevésbé tájékozott – kvalifikált – nagymamák is csípõficamot sejtenek). Majd hétvégén bemutatja a produkciót, a tini fiúk nagy örömére, akik szintén a zenetévébõl ellesett mozdulatokkal udvarolnak, a zenetévés mûsorvezetõfiú szavait használják, mitesszeres mondatokat, zselés mondatszerkezeteket. Nosztalgiából ittunk két kisfröccsöt, amit csak másodikra hitt el a pultos csaj, azt mondta, honnan vagyunk, a kandikamerától? Az élet nem késztermék, érted, ha néha annak is tûnik, porceláncsészének, amibe néha tejet (is) öntenek az angyalok. Langyos tejet, evõkanál hamuval elkeverve, gépzsírral. Tehát olyan kész, ami folytonosan változik, mint édes anyanyelvünk. Mint mikor azt mondod a lagzis tévécsatornára, hogy vendéglátós zeneipari fajtalankodás. Megszomorítva ezzel mások boldogságát. Húshagyó kedd. Farsangilag jelentõs dátum, még lánykoromban kérdeztem öreganyámat, mi ez. Elmondta, de röhögött a fater a konyhában, hogy ez az egyik verzió, de lehet olyan is, hogy tél, ugye, mindennapi disznótorunk, este vége az öldöklésnek, feldolgozásnak, a hentest is megpakolták a friss húsokkal, a Lada alig bírt megfordulni az utcában. Tele volt a csomagtartó hurkakolbásszal, zsírokkal, sonkákkal, egyéb koleszterinekkel, tepertõvel, lógtak ki a csomagtartóból, aminek aztán kipattant a teteje mint a Drakula koporsójának, ha eljött a szolgálati idõ. Nem bírta a belsõ feszítést, ez sem. És hát azért a húshagyó kedd, mert sok mindent elhagyott ott a hentes a nagy kuplungolásban, és keddet írt a kalendár, nem ám vasárnapot. Kitérõ. Az egyik csoporttársam mesélte, aki amatõr néprajzkutató, hogy az ország bizonyos helyein vízkeresztkor a pap nem csak a vizet szentelte meg, hanem az épületet is. Sõt azokon belül minden szobasarkot egyenként, minden nap, megloccsantották a szentelt vízzel, hogy elûzzék a gonoszkodást a portáról, az ártó szellemeket. Persze csak az idõs honpolgárok, a fiatalok azok nem, azoknak csak a diszkózene megy, meg a pornózós filmek. És mint tudjuk ezek egyike sem része a népi hagyományoknak, nem ezekbõl van a nemzeti identitás. Meséltem ezeket a szomszéd Sehonnaynak is, neki legjobban a zabáló csütörtök tetszett, mikoris a farsangolók a néphagyomány nevében, a nemzeti fajfenntartás eszméjének ápolásaként és bátran nevezhetjük így: szításaként a farsangi ételmaradékot ették, illetve hát falták fel, közös erõ, közös ügy, közös ülés, közös pihegés és egyéb kabátfelvételek hazaindulás elõtt, búcsúpuszik apró neszei. Zabáló csütörtök. És persze ott volt a bálozás, a régi bálozás. Nem tudom, mi van itt városon, elsõ farsang ugye, szüzek vagyunk farsangilag a Tivadarral. Falun ugye összekapcsolódott a termékenységgel, a párosítással, egy sima, egy fordított, fiú a lánnyal, lány a fiúval, ahogy kell, pörögtek a szoknyák, vertük a port, a zenekar izzadt, nedvezett, csillogott, mint az abaszalonna. Húzták, vonták a csárdást, satöbbit, volt szintis is, nem gyõzte programozni az elektronikát, remegett az állványon a hangszer. A leányok összetáncolták magukat az ifjakkal, mosolyogtak, mint a nyári malac, egyes párok persze el- eltûntek a mûvház kisebb termeiben, szobáiban, satöbbi átmeneti szexuális megoldásaiban. A papunknak persze sose tetszett a farsangolás, hivatalból nem. Emberileg, magánilag még el tudta képzelni azt a miatyánkmennyiséget, ami elég a megbocsájtáshoz, ha a bál derekán, tetõpontján úgy feltekered a zenekari hangerõsítést (a zenekar tudta nélkül, mintegy tesztként, bírják-e a másféle körülményeket), hogy leszakadnak a mûvészek, leszakad a csárdás, a színpadba omlik (mint nyáresti nap a tengerbe). De ezzel az erõvel szerinte bármit megtehetnénk az ég egy adta világon, akármekkora bûnt, ráhúzunk egy teherautó miatyánkot, dózereljük szépen az üdvözlégyeket, nem púposra, nem homorúra, pont annyit, amennyit kell, azt kész el van felejtve, mossuk kezeink. A farsang a papunk szerint az ördög mûve, tükörképe, lelke. Mindegy, Aloe Vera mindenesetre beöltözött házmesternek, különdíjat kapott, közönségdíjat. *Allegro giojoso – ol., vidáman, vígan *Hausmeister, ausnützbar – ném., házmester, kihasználható

K Ö N Y VA J Á N L Ó Megjelent Végh József mkl. Kámor címû kötetének második, bõvített kiadása. A diósjenei Kámor hegycsúcsról, barlangokról, kincsrõl szóló kötetben a helyi legendáktól kezdve a történelmi, helytörténeti tényekig mindent megtalál az olvasó, amit csak érdemes tudnia a Börzsöny- hegység eme fenséges részérõl. Ugyancsak Végh József mkl. szerkesztésében jelent meg a Kultúra Lovagrendje Évkönyve 2010 amely könyv a tavalyi év történéseit mutatja be lovagi szemmel. Érdekes, olvasmányos mû, amely a figyelmet a magyar kultúra megõrzésére, ápolására irányítja, s a lovagrend gazdag programjait mutatja be sok fotóval. Mindkét kötet megvásárolható a Rétsági Mûvelõdési Központ és Könyvtárban.

PROGRAMAJÁNLÓ

Elõadássorozat a ruszin történelemrõl az Idõsek Akadémiáján.

Ruszin történelemrõl szóló elõadás eredetileg 2009. november 25-én lett volna megtartva, de közbeszólt az influenzajárvány, ezért pótlására 2010. február 17-én, szerdán, 10 órakor kerül sor, a Váci Ruszin Kisebbségi Önkormányzat (elnök Ilykó Andrea) szervezésében.

Az elõadó:

Stumpf –Benedek Anna. Az elõadás az elsõ fejezete egy sorozatnak. Március 17-én, Petõfi–hazatérõben Stumpf Benedek Anna, májusban a ruszin népballadák fordítója, Vári Fábián László, kárpátaljai költõ lesz a vendég.

Székelyhidi Ferenc

A 10 éves Barátok Verslista

KÖLTÉSZET A GYÓGYULÁSÉRT címmel irodalmi mûsorsorozatot indít! Minden hónap utolsó hétfõjén 15.30 órás kezdettel 1-1 amatõr író verseivel, prózáival ismerkedhet meg az érdeklõdõ.

Az elsõ délután

BODÓ CSIBA GIZELLA író 12 kötetes szerzõ, az Amatõr Irodalomért Verslista Díj 2008 évi publikációs gyõztese

ad ízelítõt írásaiból. Az irodalmi mûsor idõpontja: 2010. február 22. hétfõ, 15.30 óra Helyszíne: Budapest, II. ker. ORFI Lukács épület, II. RR. ebédlõje (1023. Frankel L. u. 25-29.) 2. mûsor: 2010. 03. 29. – Szabó Gitta (Amatõr Irodalomért Díjas) 3. mûsor: 2010. 04. 26. – Szakáli Anna (Amatõr Irodalomért Díjas) 4. mûsor: 2010. 05. 31. – Nagy Erzsébet 5. mûsor: 2010. 06. 28. – Varga Tibor

E havi számunk szerzõi: Balog István (Békés, 1951) Felsõpetény, kézmûves, erdei iskola vezetõ, "világutazó" Csapó Lajos (Makád, 1947) Szigethalom, költõ, festõmûvész Csáky Károly mkl. ( Kelenye, 1950) Ipolyság, helytörténész, költõ, tanár, néprajzkutató Csepcsányi Éva (Budakeszi, 1985) Budakeszi, költõ Hörömpõ Gergely (Kisvác, 1945 - Kisvác, 2007) református lelkész, költõ Impresszum: Ketykó István (Szügy, 1946) Verõce, nyugdíjas köztisztviselõ, költõ Koczeth László (Szekszárd, 1952) Budapest/Kálló, nyugdíjas tanár, ujságíró, író Kontra Marika Szvíta (Pásztó, 1964) Pásztó, mûvelõdésszervezõ, költõ Kovács T. István (Füzesgyarmat, 1935) Vác, újságíró, író

Alapító-szerkesztõ: Karaffa Gyula Helytörténet: Végh József mkl. Képzõmûvészet: Konczili Éva Természetismeret: Balog István

Kõ-Szabó Imre (Orosháza, 1936) Vác, író Lestyán Ferencné (Ipolyvece, 1960) Nógrád, költõ Móritz Mátyás (Budapest, 1981) Budapest, író, költõ Pongrácz Ágnes (Balassagyarmat, 1968) Szanda, tanár, költõ

Szerkesztõség címe: 2645. Nagyoroszi, Petõfi út 19 Telefon: 0630-383-5385 Email cím: [email protected]

Szájbely Zsolt (Balassagyarmat, 1987) Rétság, költõ, író Székács László (Budapest, 1946) Budapest, nyugdíjas mérnök, költõ

www.karaffagye.blogspot.com [email protected] [email protected]

Végh József mkl. (Diósjenõ, 1953) Diósjenõ, helytörténész, mûvelõdési ház igazgató Végh Tamás (Gödöllõ, 1960) Isaszeg, költõ, nyomdász

Terjesztés kizárólag PDF formátumban.

Olvad (Karaffa Gyula fotója)