BOSZORKÁNYOS TÖRTÉNETEK

R. F. BRAEN O’SENCY

BOSZORKÁNYOS TÖRTÉNETEK A BEAVATOTTAK Ezen könyv digitális változata az író által lett felajánlva, mint ingyenes példány. Szabadon olvasható, küldhető bárki számára, viszont nyomtatott formában történő terjesztése tilos. Egyébként minden jog fenntartva. Készült:2011 ©Bársony Ferenc

ISBN 978-615-5116-75-9

2

Főbb kiejtések a könyvben: Ahaggar – Áhággár Iskalamantis - Iszkálámántisz

3

I. KÖNYV Első fejezet: Durfinadorról Durfinador mindig is a legtisztább területe volt a világnak. Füst nagyritkán szállt csak a fái közül. Az ok, hogy az ország eléggé délen feküdt, s így állandó meleg áramlat érte a földjeit. Igaz eső jócskán hullt, ha nekikezdett, akadt, hogy három hétig egyfolytában szakadt, de ha elállt, a nap újra felmelegítette a vidéket. A narancsfák, mik a síkvidéki területek egyharmadát elfoglalták, ezért mindig bőséges termést hoztak. Szinte roskadásig terhelték a fákat, és ha ezen okból megreccsent egy ág, máris fürge anagúr fiúk és lányok futottak oda. A fiúk hogy a leszakadt ágakat elvigyék, felhasználják építőanyagnak, míg a lányok, hogy a fák sebeit orvosolják. Már évszázadok óta ilyen volt Durfinador, a fák recscsenésein kívül nemigen zavarta meg a csöndjét semmi. Az ország anagúr lakói felett már elég régóta egy királynő uralkodott. Na ez a kifejezés igazán nem illik arra a hölgyre, kinek jósága az egész világban köztudott volt. Hogy miben rejlett az a jóság? Nagyjából bizony két dologban. Az első, hogy a királynő szerint az anagúrok országában minden ember egyenlő. Lehetett férfi és nő, idegen vagy hazai nembeli, az mind egyenlő elbírálásban részesült. Ezen okból kifolyólag persze a jöttment szónak még a halk suttogása is kerülendő volt. Aki mégis szájára merte venni, annak súlyos büntetést kellett elszenvednie. Na persze a súlyos büntetés nem halált és valódi szenvedést követelt, mint más helyeken, hanem olyan dolgokat, mik a királynő jóságának második feléhez tartoztak. Akit egyszer a királynő elé kísértek, annak először térdre kellett rogynia, meghunyászkodnia, bocsánatot kérnie. Ha ezzel megvolt, és kiderült róla, hogy valóban eljárt a szája, vagy még nagyobb bűnt követett el, a királynő egyszerűen 4

felsegítette, és hihetetlen, de egyetlen napra társuralkodójává fogadta. Na de a társuralkodóvá tétel bizony nem volt olyan szép dolog, mint amit elsőre elképzel az ember. Hát a bűnösnek hatalmában áll megtenni bármit? Bárkit lefogadhat? Bárkit megkínoztathat? Végül is igen, megteheti a dolgot, de ha meg is cselekedte, a következményével bizony számolnia kell. Azzal, hogy ha bárkivel rosszat tesz, annak viszonzásképp százszor kell ugyanazt a dolgot megtennie ővele. Tehát ha valakit tíz botütésre ítélt a társuralkodó, másnap a már újra egyszerű embernek sajnos bizony ezret kellett elviselnie. Ugyanakkorát, egy fokkal sem kisebbet, mint amivel ő sújtotta a másikat. Na de a társuralkodóság mivel efféle dolgokkal járt, az emberek legtöbbje nem akart sohasem azzá válni. Pedig milyen jó is társuralkodóvá lenni egy más országban. Tán egy egész tartományt ural ott az ember, ha lóra száll százak kísérik, követik a nyomát, de Durfinadorban ez másképp festett. Se ló nem volt, mire felülhetett volna az ember, s ha volt is, az mind vadon szaladgált a kevéske mezőn, se százakból álló kíséret, mert még a királynő sem tartott hét embernél többet maga körül. A kíséretébe pedig nem is tartozhatott férfi, csakis leánygyermek, hajadon és gyönyörű lány, tizennyolc és harminc között. Ha pedig egy nappal is öregebb lett akárki, annak mennie kellett. Igaz nem messzire, távolból láthatta a királynőt, de már, mint külső szolga, vagyis az uralkodói konyha dolgozója. Ami azt a szűkös kíséretet illeti, hát szép lányok, nők voltak mind. Szőke, vörös, fekete és barna, ahányféle csak van a világon. Mindet egytől egyig a királynő választotta ki maga mellé, a legszebbeket az egész országból, de azért vigyázva tette, úgy, hogy a szépségük mellett a jóságukat is legalább annyira figyelembe vegye. Nem kis munka volt épp a legalkalmasabbakat megtalálni, akiket belülről nem rág se düh, se bosszúvágy, se pénzéhség, se más hatalmi nyavalya. Néhány évente a régiekből egy-egy mindig távozott, s aztán jött helyettük új. 5

Második fejezet: Az új lány A királynő, - kinek nevét ez idáig még elhallgattam, de azért elmondom, Ahaggarnak hívták, valami narancsvirág miatt nevezték el így, - egy nap úgy döntött, megtalálta azt a lányt, ki a hat kísérője közé hetedikként léphet. Elment hát a „Nyugat mágusai” tartományának abba a városába, ahol három nappal azelőtt járt, és bekopogott a házba, ahol úgy emlékezett, egy igen szép, és okos lány éldegél. Kinyílt az ajtó, kinyitotta a ház lakója, és ahogy meglátta Ahaggart, máris meghajolt, és szótlanul úgy is maradt. - Állj csak fel. – szólt a királynő. – Mutasd ide az orcád, had nézzem meg jobban. - A lány persze azonnal megtette, s a királynő, ahogy nézte, a rejtett és külső tulajdonságait igazán elismerőnek találta. – Hát jól emlékeztem. Gyönyörű zöld a szemed, a hajad akár a hullámzó tenger, és aranylik, mint a száraz szalmaszál. Nem vagy se túl sovány, se túl kövér. A lelked tiszta, nem mocskolja be semmi. Igaz szegényes a ruhád, de ezt majd megoldjuk. Majd kapsz tőlem egy szépet, bár ha így jönnél velem, én akkor sem szégyellném, hogy a kíséretembe tartozol. - Hát tényleg úgy lehet? – kérdezte ragyogó szemmel a lány, s a királynő bizony ezt azonnal megerősítette. - Na gyere, te… - mondta, de a név mégsem jutott az eszébe. – Hogy is hívnak, mond? Tán meg sem mondtad mikor azelőtt itt jártam? Na kivele? Miféle nevet kell megismernem? Hogy hívjalak mostantól? A lány pedig elárulta. - Az én nevem Marion. A Zidreghi dugfirádok közül való vagyok, akik a Sehazdinnár ház szolgálói már ötven hosszú éve. A királynő ezen igencsak elcsodálkozott. - Egy Zidreghi dugfirád? Az nem egy ősi boszorkány nemzetség?

6

- De az. – felelt a lány. – Bár én nem gyakorlom a mágiát, anyám még boszorkánynak tartotta magát. Mivel azonban ő korán itt hagyott, meghalt, mielőtt még kitaníthatott volna. - Nagy kár érte. – felelt erre szomorúan a királynő. – De érted is, mert szerettem volna, ha olyan durfinadori anagúr lány kerül mellém, ki bűbájosként látja a dolgokat. Na de sebaj, megleszünk mi a nélkül is. Van már elég bűbájos körülöttem, nem árt, ha egy olyan is akad, ki nem köröz a kezével állandóan, meg nem néz üveggömbökbe. És ahogy Ahaggar királynő rendelte, a lány összeszedte a kis holmiját, és vele tartott Banyavárba. Bár ezt a kifejezést akkoriban még nem használták, meg kell említenem. A „banyavári banyatád” amúgy csak egy gúny, mit az anagúrok találtak ki az évek során, miután Banyavár valóban a banyák központjává vált, egy romlott hellyé. De mert akkor még tiszta volt, egy rossz banya, boszorkány se akadt a környékén, a neve még a régi volt, vagyis Iskalamantis.

Harmadik fejezet: Iskalamantis felé A királynő városába menet eleinte nagy volt a csend, azon a pompás, különleges hintón, melyet két hatalmas, de annál szelídebb bivaly húzott. A királynő miatt fogták vissza magukat a lányok, de miután Ahaggar kegyesen hátraszólt: - Csak beszélgessetek nyugodtan. – már neki is kezdtek trécselni a lányok. Akik közé Marion nagy hirtelen belecsöppent, jó kedvvel fogadták maguk közé. Kinn ültek a nagyjából tízszemélyes hintón, és járt a szájuk, mint a motolla. Leginkább csak Mariont faggatták, őt vették célba minden irányból a kérdéseikkel. A legjobban egy nyuszifülre emlékeztető, de két oldalt lelógó frizurával rendelkező fekete hajú leány mert hangoskodni, hisz ő volt a legnagyobb szájú, s a legközvetlenebb mind között.

7

- És mond csak… – kérdezett sokadszorra az a lány, vagyis Zara. – Mit is csináltál, míg közénk nem kerültél? Tán takarítottál, főztél a Sehazdinnároknak? - Amit csak kívántak. – felelte válaszképp Marion. – De a legszívesebben seprűket készítettem, ahogy anyám is egykoron. Jó vessző és cirok mindig akadt a környéken, hát csak hozzá kellett fognom, és az eredmény mindig jó lett. - De a seprűket ugye te nem tudod használni? – érdeklődött egy másik lány, egy rövid vöröshajú, akit Phédeizrának neveztek. - Mármint repülésre. Mert hát mifelénk a seprűk arra valók, és nem takarításra. És szegény Marion halkan ejtette csak ki a száján. - Hát bizony nem. De Zara erre átkarolta, és mindjárt fel is vidította. - Na ne szomorkodj, megtanítunk rá, ne félj. Sőt adunk egyet ajándékba, egy olyat, amit mi már nem használunk. Azzal aztán meglásd, gyorsan megtanulsz repülni. Az út további részében pedig egészen Iskalamantis határáig csak folyt a pletyka, a diskurzus, száz meg száz dologról. Arról, hogy mire kell majd figyelnie Marionnak, miféle helyeken hogyan kell viselkednie, s akikkel még találkozik, azoknak hogy illik köszönni. Elsőnek ezek a dolgok voltak a legfontosabbak, hogy Marion megtanulja őket.

8

Negyedik fejezet: A bűvös város Miután a hintó megérkezett Iskalamantis hatalmas főterére, - mely ezernyi narancsfával volt beültetve, a gyalogos és seprűn repülve közlekedők kerülgették is őket rendesen, Ahaggar hirtelen hátraszólt. - Na lányok? Hát jól összeismerkedtetek? Zara természetesen, mint legöregebb válaszolt. - Hát csak úgy nagyjából. De még napokba telik, meg hetekbe, míg minden szóba kerül. Addig is Marion nálam fog lakni, megosztom vele a szobám. - Az helyes dolog. – mondta a királynő, s még egyetlen dolgot. – De ha elmúlt két teljes hét, várom őt és titeket a tróntermemben. Akkor aztán jöhet a próba, mi minden beavatottamnak kötelező érvényű. És a királynő rögvest le is szállt a hintajáról. Követte máris öt hű kísérője, csak Zara meg Marion nem. Az új lány természetesen a próbától ijedt meg, ez látszott szegény ábrázatán. - Próba? – kérdezte Marion a királyné távozása után nem sokkal, Zara meg válaszolt. - Na igen. Próba az kell. Hisz nem elég, hogy külsőre hogy néz ki az ember, az is fontos dolog, hogy bizonyos dolgokhoz miként kezd neki. De ne félj a próbától, én is átestem egyszer rajta, és képzeld semmi bajom nem lett. Csak légy önmagad, és akkor minden rendben lesz. Mariont ez annyira megnyugtatta, hogy mikor kikászálódott a helyéről, és a macskaköves útra tette a lábát, hirtelen a város megmutatkozott előtte. A fák igaz sok helyütt takarták a kilátást, az összevissza közlekedő emberek tekintete is visszafogták egy kicsit, de nem annyira, hogy Marion ne legyen lenyűgözve. Attól, hogy bizony templomokból, palotákból akad minden irányban száz is, azokon pedig ezernyi 9

faragás, kis szobor mindenütt. De lehetett akárhány templom, kastély a városban, a legnagyobb, a legszebb épület minden tekintetben a királynőjé volt. Az övé akárcsak a többi hófehéren ragyogott, de mert a kicsiny tornyai olyan nagyon megszépítették, a tekintetét Marion sokáig nem tudta levenni róla. Csak akkor sikerült, amikor Zara megfogta a kezét, és ezzel visszavezette a jelenbe. - Te aztán szépen körülnéztél. Nem mondom hogy baj, de azt ajánlom, ráérsz majd még. Iskalamantis megvár, de a sok dolog nem. Ezernyi mindent kell ugyanis megtennünk a mai napon. Ha ugyanis kicsúszunk az időből, még két hét is kevés lesz ahhoz, hogy felkészítselek arra a próbára. - Hát felkészítesz? – kérdezte Marion. – Megteszed nekem? - Miért is ne? Hisz közénk akarsz kerülni, és akárhogy is nézem, nincs olyan dolog, ami miatt visszakoznák. Na gyere te lány, mert be van táblázva a napunk. És Marion meg Zara együtt siettek a királynő fehér palotájába, hogy ott töltsék el a napot. Várt rájuk ott egy szabó, ki méretet vett a lány derekáról, egy cipész, ki a lábméretét mérte le, és egy borbély, kinek feladata volt, hogy Marion haját még szebbé tegye. A fésülést azonban mivel nagyon hamar elvetette a lány, maradt az, hogy egy színes szalagot ajándékként kapjon. De mire ezeken a dolgokon átestek, már be is esteledett. Lefeküdtek hát a lányok, Zara meg Marion ugyanabba a szobába, és elaludtak hamar, mert hosszú volt a nap.

10

Ötödik fejezet: A próba kiszabása Az elkövetkező napokban Zara mindent megosztott Marionnal, amire csak szüksége volt. Együtt ettek a többi lánnyal, és akkor az új lány már mindenkinek tudta a nevét. A legjobb barátnőjévé lett Zara mellett ki kedvességben lekörözött bárkit, ott ült még a jó társaságban Adina a lilaruhás barnahajú lány, Malana a szintén barna, de kontyos sötétzöld ruhás, Oriana, a szőkecopfos sötétkék ruhás, Sezüphé a kócos, rövid fekete hajú feketeruhás, és Phédeizra, akinek a rövid haja meg a ruhája egyformán vörösben izzott. Az hogy a legtöbbjük boszorkány, első látszatra nem is látszott. Csak ketten voltak Sezüphé és Phédeizra, kik jósként voltak emlegetve, de ők is csak akkor, ha a királynő valakit küldött értük. - Sezüphé és Phédeizra jöjjön a királynőhöz. – szólt egy alkalommal az egyik szolgáló. – Ahaggar jósoltatni kíván velük. Hát Marion így tudta meg a két lány különleges erejét, de a többiek nem osztották meg egykönnyen a sajátjukat. Csak napról napra, ahogy egyre jobban összeszoktak. Így derült rá fény, hogy Malana képes egyik kezével tartani akár hét igen bőségesen megrakott tálcát is, hogy Adina cigánykereket hányhat ahol csak akad hely hozzá, és hogy ha Oriana nem szeretne segíteni a reggeli készítésben, akkor nem is kell neki. Ez utóbbi persze csak abból fakadt, hogy ha elővett egy dobókockát és fogadott a lányokkal, akkor száz esetben kilencvenkilencszer ő dobott nagyobbat. A próba napja végül eljött. Nagyon hamar, ha mondhatni, mert mikor Marion egy reggel kikecmergett az ágyából, Zara bizony már mondta is neki.

11

- Hát akkor irány a királyné. Ma van a nap, hogy megtudd, mit kell tenned ahhoz, hogy igazán közénk tartozz. És valóban. Amikor mindketten elkészültek, felöltözködtek rendesen, a többi lány már ott várt rájuk az ajtóban, amikor a szobájukból kiléptek. Együtt mentek hát a királynőjük elé, s együtt térdeltek is előtte le a nagy teremben, ahol Ahaggar trónolt. - Mit kívánsz királynőm? – kérdezte akkor Marion. - Mond, és én megteszem. Ahaggar pedig valóban mondta. - Én csupán annyit, hogy menj, és keresd meg a többiekkel együtt a szent dombhoz vezető legkönnyebb utat. Tegyetek akármit, győzzétek le, kötözzétek meg az őrséget, ha kell, de jussatok oda a dombhoz, és ott tégy nekem hűséget. Ha megteszed, én azt itt Iskalamantisban úgyis megérzem. Hát látod, én csak ezt kérem tőled. Ahaggar pedig útjára bocsátotta a lányokat, had induljanak el azonnal. Mentek is a kíséret tagjai, kisiettek a térre, ahol már hat seprű várta őket. Oda voltak támasztva a palota falához, és őrség vigyázta őket, kiket a királynő rendelt oda. A lányok hamar fel is ültek egy-egy seprűre, csak Zara osztotta meg a sajátját Marionnal. Felrepültek hát együtt mind a levegőbe, de olyan magasba, hogy egészen a felhők fölé értek. A fellegek azonban annyira takarták a kilátást, hogy Marion nem is tudta hogy jó felé indultak e- el. - Ti amúgy honnan tudjátok az irányt? – kérdezte a kíváncsi új lány. - A föld nem is látszik alattunk, de ti mégis egyfelé repültök. Zara pedig válaszolt. - Mert mi már jártunk ott. Nincs messze ne félj, odarepítenek e- seprűk nagyon hamar. És Marion már nem is kérdezett többet, hagyta, hogy seprűszárnyon csöndben repüljenek a végső úticéljuk felé.

12

Hatodik fejezet: A domb és őrei A domb, mely nagyságát tekintve Durfinador 1689. magaslatának volt említve, amúgy szinte a semmibe veszett volna, ha a területe nem lett volna olyan híres. Az a kis valami nem volt nagyobb egy kőhajításnál. Elérni egyik felétől a másikig nem tartott tovább, mint megrágni egy fél almát. Mire valaki három falatot lenyelt, a dombnak már vége is volt. Csak fű lepte be, virágok rajta százával nyílottak. Ezt a helyet amúgy olyan nagyon védelmezték, hogy külön őrség állt tőle minden irányban. A nyugati őrség kőkemény cirekittákból állt, vagyis hajthatatlan őserőt bíró agg mágusokból, északon marekkok, azaz mágiafegyverekkel (tűzkardokkal) felvértezett testvérharcosok őrködtek, délen egy csapat árnylélekfaló garázdálkodott, várt a zsákmányára, ha valaki közel jött hozzájuk, és volt keleten egy csapat egyszerű harcos, kik elég sokan voltak ahhoz, hogy éjjel nappal a távoli dombot szemmel tartsák. Hogy melyik csapat volt ezek közül a leggyengébb? Hát minden bizonnyal a legutolsó. Erre a leszállás után könnyedén rájöttek a lányok. - Mivel esélyünk a domb megközelítésére csakis a keleti oldalon lehet és gyalogosan – határozott Zara nagyon hamar a kérdésben – Tegyük hát meg ott, ahol egyszerű férfiak őrködnek. Csak el kell csábítani a vezetőjüket, ezen helyhez kísérni, és máris megbomlik a rend, mit ő tart fenn. De mert mi hatunkat már ismeri, nincs mit tenni, Mariont kell odaküldenünk. Csak egyre vigyázz te lány. El ne áruld, hogy közénk tartozol, mert akkor nem fog sikerülni a tervünk. Na készen állsz? Marion pedig mondta. - Majd én mindent elintézek, ti csak maradjatok itt. Szép lány vagyok, tudom én, hogy miképp hódítsak meg egy férfit. 13

És amilyen kellő határozottsággal mondta, egy társa sem legyintett, hanem csak nézte, hogy eltűnik a fák közt. De alig tűnt el a lány, az egyik jóstehetségű hirtelen a földre kényszerült. Leült, azt még meg tudta tenni Phédeizra, nekitámaszkodni az egyik fának, de aztán sokáig semmit. A többiek körülvették, szólongatták, nézték, s amint látták, hogy annak csukva van a szeme, de mégis mozog belül a szemgolyója össze vissza, Zara mint a legöregebb azt mondta. - Hagyjuk szegényt békét. Azt hiszem valami fontosat álmodik, és ha majd egyszer felébred, el is mondja nekünk mi az. Hát valóban így történt. Phédeizra bizony rövid ideig valóban álmodott, és amint felpattant a szeme, a többiek vadul kérdezgették. - Na mi az? Miért kábultál el? Mi lelt Phédeizra? – vallatták a lányok, és a jós nekik válaszolt. - Csak ami szokott. Látomásom volt. - És mit láttál? – kérdezte Oriana. – Kismacskát csokornyakkendővel? A kérdés hallatán hárman is kuncogni kezdtek, míg Phédeizra nem szólt rájuk. - Ez nem vicces lányok. Súlyos dolgot éltem meg, olyat, ami könnyen romlásba is taszíthat minket. - Romlásba? Nem, az nem lehet. – ellenkeztek sorjában mind a lányok, de Phédeizra bizony nem akármilyen jós volt, egy érző, egy médium, hát rájuk cáfolt. - De igen. Mert amit láttam, az nem hülyeség. Megeshet velünk nagyon is. Úgyhogy nagyon vigyázzatok, ne tegyetek elhamarkodott lépéseket. És ami történt vele álmában, azt megosztotta társaival. Akkor már ültek mindannyian, és hallgatták a szavait.

14

Hetedik fejezet: Igileón Amíg a hat beavatott csöndben egy álom történetét hallgatta, Marion a dombot őrző katonák táborába érkezett. Sátrak voltak ott, azokkal volt tele az erdő egy része, meg azzal, ki elsőként kiáltott a lányra, mert rossz helyre tévedt. - Hé te ott! Állj meg, és ne mozdulj! Marion nem is látta, csak hallotta a személyt, ki vezetőjéhez kiáltott. - Igileón kapitány, ide gyorsan! Egy nőszemély tévelyeg a táborunkban! A kiáltás után jött is mindjárt egy halom katona, tízen, tizenöten biztosan, meg a vezetőjük, aki azzal tűnt ki közülük, hogy díszes egyenruhát, meg egy csillogó kardot viselt. És akkor a fegyverét kirántotta az a nemes, és kérdezte. - Na lám, egy fiatal lány. Mit keresel itt? Beszélj, és akkor elengedünk. Marion pedig körbevéve a sok emberrel azt felelte. - Én csak… . - De mivel valaki meglátott egy kosarat a lány lába mellett, felkiáltott örömében. - Hurrá! Hozott egy halom ételt. – És ahogy belenéztek a kosárba, ott annyi minden jót találtak, hogy nem győzték kiszedegetni. Volt ott sült kacsa, egy hosszú kenyér, meg desszertként valami aprósütemény. Na ez annyira lenyűgözte a katonákat, hogy a lány bár nem értette hogy került mellé az a sok étel, de megengedte. - Csak vigyétek, és egyétek. Nektek hoztam. Hát nem soká tartott hogy a sok katona messzire távolodjon, s akkor már csak a kapitányukat kellett lenyűgözni. Marion ezt meg is kezdte. - Te nem vagy éhes? Inkább itt állsz és azzal a karddal egy gyenge nőre támadsz? Nem akarsz inkább engem elkísérni? - Hova? – kérdezte a kapitány. 15

- Hát a domb közelébe, oda, ahol azok az öreg mágusok vigyázzák a tájat. Ugyanis nekik is vinnék valamit, de nem bírom el, olyan nehéz. A kapitány meggondolta a dolgot, majd kimondta. - Az embereimet itt hagyom. Hisz megtehetem. És mert igazán szégyellte magát, hogy egy jószívű lányt karddal fenyeget, Igileón el is tette rögvest a fegyverét. Azután persze Marion már egész másnak látta a hozzá csatlakozott jóképű férfit, kivel elindultak egy ösvényen. Tőlük nyugatra ott volt a távolban a domb, Marion odanézett, és máris felmerült benne a kérdés. - Mond csak? Te tudod hogy miért e domb iránti tisztelet? Hogy miért óvják az épségét? A tisztaságát? - Hát nem igazán, de valamit azért sejtek. – felelt a férfi. De mert oly titokzatosság lengi e helyet körül, és akárkit is kérdezek, ő hasonlóan kerüli a válaszadást, a válaszom csupán a felszínt súrolhatja. E helyütt valaha fontos dolog történt. Hogy mikor? Azt nem tudom, csakis azt, hogy azóta ez a hely Durfinador legtisztább pontja. Ezt a helyet nem érintheti mocskos kéz, nem tiporhatja sáros láb. Ennyi amit tudok, mert a beavatottak nem beszélnek. Lehetetlen belőlük kihúzni bármit is.

16

Nyolcadik fejezet: A végzetes csapás Marion úgy látszott igencsak ért ahhoz, miként fúrja be magát egy férfi szívébe. Alig tettek meg egy fél óra utat, máris olyannyira megismerték a másikat, annyira közel kerültek egymáshoz, hogy már fogták egymás kezét. A kapitánynak azonban kevés volt egy kézfogás, igenis többet akart. - Egy csókhoz mit szólnál? Adsz nekem, ha arra kérlek? Marion meg hogy is mondhatott volna ellent. - Megkapod, tán még többet is. Csak érjünk a táboromba. Majd ott megejtjük a dolgot. De aztán Igileón annyira hevessé lett, hogy még útközben nekikezdtek az egésznek. A csók persze egy olyan férfinak, mint a kapitány, hogy is lett volna elég. Nekifeküdtek hát az avarnak, és megtörtént, aminek meg kellett történnie, Marion könnyedén odaadta magát a férfinak. De alig öltöztek vissza, igazították meg magukon a ruháikat, a kapitány fura dolgot kezdett beszélni. - Ígérd meg, hogy engem soha nem felejtesz el. - Ezt meg miért mondod? – csodálkozott Marion. - Hát nem lehetünk együtt egész életünkben? Összeházasodhatunk, ha akarod. Akkor meg miért beszélsz ilyet? - Mert tudom, amit tudok. Az én dolgom az, hogy őrizzem a dombot, az erdőt, ha kell az életem árán is. Meghalok, ha úgy hozza a szükség, s én úgy érzem ez be is következik nemsoká. Tudod azért akartam veled lenni, hogy még életem alkonyán szerelembe eshessek. De mert e szerelem be is teljesedett, most már készen állok a halálra. - Nekem ilyet ne mondj. – szólt Marion. - Inkább szökjünk el ketten, és akkor biztosan nem következik be. Menjünk el messzire, oda, ahol sohasem találnak ránk.

17

- Nem. Azt nem tehetem. – tekergett Igileón feje. - Én őrző vagyok, s a dolgom az, hogy a kiszemelt hely szentségét vigyázzam. Habár szeretnék elmenni, de akkor mivé válnák? Egy senkivé, ki születésemkor is voltam. De mert azóta csak a tanulásnak szenteltem az életem, húsz éven keresztül szívtam magamba minden tudást N’gurionban és Durfinadorban, az egész eddigi életemet nem dobhatom el, s a tanítóimra nem hozhatok szégyent. Téged igaz őszintén szeretlek, de mégsem lehetek a királynőnk árulója. Azt pedig te sem akarhatod igazán. Marion egy kis darabig nem bírt semmit sem mondani. Szótlanul nézte szerelmét, annak szürke szemét, és lassan könnyezni kezdett. Ez már hatott valamicskét a kapitányra. - Ha így sírsz, az nekem is fáj. Nem bírom nézni, ahogy itatod az egereket. – ám mégis határozott volt a továbbiakban. – De meg kell értened. Én az őrség kapitánya vagyok, és megannyi ember tartozik alám. Őket sem hagyhatom cserben. Marion erre nem tehetett mást, elfordult, és mérgében, elkeseredésében bevetette a titkos varázslatát. Azt, amit még az édesanyja tanított neki. - Hát akkor: Kúdum di voll! Marion akkor tán nem is tudta mit cselekszik. A szemét homály borította el, és szédült is eléggé. Nekitámaszkodott hát a legközelebbi fának, hogy jobban legyen. Mire lassan magához tért, egy szörnyű érzés keltette hatalmába. - Mit csináltam? – kérdezte, hát szerelmét keresni kezdte. Odanézett, ahol azelőtt állt, ám ott mégsem találta. De ahogy a tekintete a föld felé közeledett, valamit mégis látott. Egy fekvő testet az egyik bokor mögött, ki nem volt más, mint Igileón.

18

Kilencedik fejezet: A Holtak Kapuja A földön fekvő kapitány mozdulatlanul feküdt. A szeme előremeredt, akár egy halottnak. Ez már olyan szörnyű volt Marionnak, hogy rögtön odaszaladt hozzá. Letérdelt, kezével megérintette a hideg testét, és akkor már keservesen zokogott. Nem is értette, hogy miként csinálhatott annak rosszat, kit annyira mély érzelemmel szeretett. Hangos jajveszékelésére a közelben járó többi boszorkány is mind odasereglett. Látták a fekvő kapitányt, a rá boruló társukat, és hogy segítsenek, mindenki másnak fogott hozzá. Az egyik lány felsegítette Mariont, egy másik köddel lezárta a környéket, hogy a katonák ne találjanak oda hozzájuk, a többiek pedig a fekvő testet kezdték vizsgálgatni. Hamarosan Zara kimondta azt, amit Marion hallani sem akart. - Sajnálom, de ő tényleg meghalt. Marion ettől még jobban összeomlott. - Az nem lehet. Őt nem ölhettem meg, hisz csak egyetlen varázslatot tudok. És habár ismerem, még senki ellen nem vetettem be, de nem is próbáltam. - Pedig a varázslatod igencsak halálos kimenetelű. – mondta ki Zara. - De én nem is akartam igazán hogy meghaljon. - Nem akartad, ebben én is biztos vagyok, de hát egy varázslat történhet másképp is, mint amit elképzel előre az ember. Marion pedig akkor kigondolt valamit. - Zara, s ti többiek. Mondjátok, tudtok tenni érte valamit? Hozzátok vissza az életbe, és én örökké titeket foglak szolgálni. Tegyétek meg, hogy feltámasztjátok őt. A kérés igencsak hatalmas volt, de Zara tudta, hogy mit feleljen rá.

19

- Nem. Azt nem lehet. Feltámasztani egy embert sem szabad. Nem teljesíthetjük e kérésedet. A feltámasztás isteni kegy, s mi azt nem gyakorolhatjuk. De Marion könyörgő tekintete annyira kérte a dolgot, hogy a lányoknak el kellett gondolkodniuk. - Megtehetjük lányok? – kérdezte Oriana, Zara pedig már egészen másként válaszolt, mint az imént. - Miért? Hát nem miattunk történt az egész? Ha Mariont nem kísérjük ide, nem esik meg a baj. Mi küldtük az őrség kapitányához, mi is legalább annyira bűnösök vagyunk, mint amennyire ő. - Hát ez igaz. – felelte Malana. – De azért mégsem kellene meggondolatlanul cselekedni. Istár erejét itt és most talán nem lenne jó előhívni. Azt ugyanis ezidáig még senki sem tette meg. Zara erre is tudott jó kifogást. - Akkor éppen itt az ideje. Ha jót akarunk cselekedni általa, Istár úgy sem haragszik majd ránk emiatt. És ha majd megtesszük, a szertartást úgy kell lefolytatnunk, ahogy a könyvek írják. - Hogy is mondják azok a titkos könyvek? – kérdezte Adina. – Zara, te tudod szóról szóra, hisz nálunknál jobban tanulmányoztad. - És be is bifláztam, mert fontos dolgok azok mind. Az első vers, ami a Holtak Kapujáról szól, emígyen hangzik. Közel s távol nincs határ, Ahol az a kapu áll. És ha látod, véged már. Nem látni, de létezik, És a titka mégpedig: Hogy mindenki vétkezik.

20

Volna még újabb titok, Szájakból tilos szitok, De ki tudja, tán lódítok. Ám ha szíved szerint élsz, Tedd meg azt is mitől félsz, Csak egyet ne, mit rossznak vélsz. A vers elhangzása után Marion rögtön megkérdezte. - És azt a kaput ugye ti láthatóvá tudjátok tenni? - Csakis akkor. – felelte Zara. – Ha Istár erre engedélyt ad. Az ő jóságáért kell könyörögnünk, elrebegni imák sokaságát, és akkor tán megkönyörül rajtunk. Pontosabban szólva Igileón kapitányon, ki még talán nem kelt át a kapun. Mert csakis akkor van esélyünk, ha a kapitány még elidőzik itt a földi világban. Ha szellemként mondjuk a szülőföldjére lebeg, a messzi N’gurionba, és felkeresi ott azokat a helyeket, miket nem láthat soha többé. Csak ebben az esetben tehetjük meg azt, hogy a szellemét itt tartjuk a világunkban. És ahogy Zara mondta, a lányok készen is álltak megtenni a dolgot, vagyis megpróbálni szinte a lehetetlent.

21

Tizedik fejezet: A dombtetőn Hogy miképp hozzanak vissza egy holtat a halálból, azt úgy ahogy tudták a királynő hívei, de akárcsak Marion a saját varázslatát, még ők sem próbálták soha. Csak hallottak róla, hogy valami mód meglehet tenni, Istár akaratával a hátuk mögött. Az első volt tehát, hogy felkeressék a dombot, amely oly szent volt számukra. Ehhez bár kissé fanyalogtak tőle, de varázslatot használtak. Valami olyat, amit azidáig odahaza is félve alkalmaztak, de mégis megtették, bevetették hát az elmemágiát. Ennek a lényege volt, hogy az őrködő katonák mást lássanak, mint a valóság. Néhány őzet leány helyett, és ez úgy tűnt be is vált. Az őröknek nem tűntek fel a legelésző állatok. A domb tövénél amikor már ott volt mindenki, Zara megálljt parancsolt az összes lánynak. - Eddig, és ne tovább. – mondta erélyesen. – Legalábbis ahogy most kinézünk. De mert tovább is kell mennünk, ideje hogy kibújjunk a lábbelinkből. Ezt végül is minden lány megtette, nem volt semmi ellenvetése. Lekerültek hát a saruk, a szandálok, egymás mellé, szép rendben. Utána azonban Sezüphé szólt. - Bontsátok ki a hajatokat. Had lógjon szabadon. Na ennek se volt ellenzője, egy konty, egy copf egy nyuszifül meg egy feltűzött haj egymásután mind kibomlott. Na de aztán Malana szólt. - És most vegyétek le a ruháitokat. Hát ez már olyan dolog volt, amit nem lehetett szó nélkül elviselni. - Muszáj? – kérdezte Marion, és akárcsak Adina, gyámoltalan tekintettel próbált mutatkozni. Erre Malana megmagyarázta.

22

- Természetesen. Mert aki e dombra szeretné tenni a lábát, annak a lehető legtisztábban kell megtennie. Kieresztett hajjal, lábbeli nélkül, és mezítelenül. Hát volt némi szégyenérzet, de a lányok mégis levetkőztek. - De van itt még egy dolog. – szólalt meg legvégül Phédeizra. – Csak egészen tisztán léphetünk a domb területére a szó szoros értelmében, vagyis ha szüzek vagyunk mind. Ugye ti mind azok vagytok? A lányok erre sorjában mind bólogatni kezdtek. Öten gyors egymásutánban hamar megtették, a kérdő is azok után, de mikor Marionra néztek a többiek, a válasz sajnos nem volt egyértelmű. - Mi az? - kérdezte Oriana. – Te voltál már férfival? Marion nem hazudhatott a szent helyen, az igazat felelte. - Tán nem ti küldtetek az őrség szállására? Azt mondtátok, csábítsam el a vezetőjüket. - Jó, de nem úgy értettük, hogy testi szerelemmel. – válaszolt idegesen Adina. – Néhány csók nem lett volna elég? Az a legtöbb férfit annyira bezsongatja, hogy nem bír többet a munkájára koncentrálni. Mi is épp erre játszottunk volna. Mivel a szüzesség elsőrendű kizáró oknak számított, csak hat lány léphetett a dombra, a hetediknek különállóként kellett a távolból néznie, hogy a többiek odafent mit csinálnak. Messziről a hangjuk se hallatszott, pedig énekelve imádkoztak, körbe álltak, és fogták egymás kezét. Marion nem tudta megállni, hogy nem hallhatja a varázslatos imát, hát felsietett a dombtetőre. Odaállt a lányok mögé, kik rátekintettek azonnal. - Mit cselekedtél te szerencsétlen? – kérdezte Phédeizra. Tudod te, hogy mi történik most? - Miért? – kérdezte Marion. – Csak mert felszaladok egy dombra, tán megreped alattunk a föld? - Hát, lehet hogy épp úgy történik. – válaszolt Zara. – Hisz ez a domb eddig szent volt és sérthetetlen. Valaha itt pihent meg Istár, itt gyűjtötte maga mellé a híveit. A szűz lányok 23

persze hódoltak előtte, imádták őt, a jóságát, s a könyvét, de mikor elment, ezt a helyet továbbra is megtartották olyannak, mint Istár idejében volt. Zara bizony jól mondta, de mondta más is, Ahaggar királynő, ki seprűnyélen érkezett meg a dombhoz, és a magasból próbált beszélni. - Érzem, hogy valami nincs rendben. Egyikőtök megszentségtelenítette a dombot. Mondjátok csak ki az? Ki tette harmadrangú hellyé ezt a csodás dombtetőt? Zara meg persze magára vállalta, pedig nem is ő volt a hibás. - Én voltam felség, én vagyok az oka az egésznek. Ha kívánod, én itt hagyom Durfinadort. Elmegyek olyan messzire, amennyire csak akarod. De kérlek, ne büntess másokat, a többiek nem hibásak, egyedül csak én. A királynő meg persze elhitte az egészet. - Rendben, te lány. Menj innét, ne is lássalak! Zara tehát kibomlott a többi lány kézfogásából, és elindult a domb aljához. Közben azért Marionnak odasúgott. - Te ne hibáztasd magad. Élj továbbra is Durfinadorban, szüld meg ott a fiadat, és tanítsd meg mindenre. Kérlek, könyörgök, tedd meg, velem pedig ne is törődj. Én eléldegélek akárhol. Azelőtt is laktam már istállóban, fák alatt, megtehetem megint. Zara pedig miután így köszönt el Mariontól, lefutott a dombról, és felkapva a ruháit meg a szandálját, berohant az erdőbe, a fák közé. Marion, s a többiek fájó tekintettel nézték, hogy tűnik el, de szólt a királynő, így mindenki újra csak őrá figyelt. - Most hogy Durfinador szentsége megtört, a városom egyeduralma is darabokra hull. A jósok már tudják az ország minden pontján ezt a szörnyűséget, és nem fogják titokban tartani. Istár szent dombja hát rossz véget ért. Mostantól már nem védik a nyugati mágusok, sem az árnylélekfalók. De talán nem is baj. Már untam királynőnek lenni. Egyszer megmondták, hogy így lesz, hát bekövetkezett. A hibás tán 24

én vagyok. Én küldtelek ide titeket. De mert királynő helyett más még lehetek, nem fogok azért teljesen a háttérbe szorulni. Elmegyek Durfinador azon részébe, ahol egy Boszorkányliget nevű kicsiny terület létezik. Aki velem tart, jöhet most rögtön. Titeket most már nem köt semmi, menjetek, ahová csak akartok. És Ahaggar, ki addig a seprűjén ült, leszállt róla hamar. Ott is hagyta a füvön, ahol földet ért, és ment gyalog. Nem vett igénybe szállítóeszközt, se seprűt, se hintót. A lányok közül érdekes, de egy se tartott vele. Mindannyian elgondolkodtak, és úgy tartották jónak, ha kis csoportokban más-más helyre mennek. Sezüphé és Phédeizra a jósok városába, Galasphidialba költözött, Malana és Oriana egy másik országba, Istarionba, Adina és Marion pedig nem is tudták hová. Ők ketten inkább Zara után indultak el, hogy megkeressék, de sajnos nem találták a nyomát. Ő úgy eltűnt, hogy nem lelték meg, pedig annyira szerették volna. A lányok hát egy nap feladták a keresést, és szétváltak. Adina hazament a városába, ahogy Marion is tette. Akkortájt a nagy Durfinadori Királyság már valóban darabokra hullva létezett.

25

Tizenegyedik fejezet: Egy félig árva kisfiú A hazatérő Marionnak már mindegy volt, hogy Durfinador területe egy egész, vagy sok kis darab, mert őneki csak arra az egyre kellett gondolnia, kit a szíve alatt hordott. Drága barátnőjét, Zarát is felemlegette néha, és szerelmét is, a fess Igileón kapitányt, ki őmiatta halt meg. Ők ketten nagyon hiányoztak neki, de tudta azért, hogy mit tegyen. Beállt hát újra a Sehazdinnar ház szolgálói közé, és főzött, mosott, takarított a híres máguscsaládra. Azalatt legalább megismerkedett új szolgálólányokkal, a régiekkel megint jóban lett, és így az a sok hónap hamar elmúlt. Marion pedig kilenc hónapra rá hogy szerelmével együtt hált, fiúgyermeknek adott életet. Igaz eleinte kicsi volt, ráncos, vörös és gyenge, de a hangja az legalább túlharsogott mindent. Akkora erővel tudott magának szeretetet követelni, hogy Marion akárhányszor is meghallotta, sietett szeretett fiához. A tejet nem sajnálta tőle, abból épp eleget adott a csöppnek, és adott nevet is, ahogy azt arrafelé illett. Hogy milyet? Hát elég érdekeset, mit elég nehezen talált ki. Fura, de Marionnak egy teljes hónapjába telt, mire kiokoskodta, de amikor már a név megvolt, és a kisded is ott feküdt a karjában, napjában százszor legalább kimondta. - Mirion, te csöpp. Ez a név igazán csak a tiéd. Nincs még egy gyerek, akit így hívnának. Mirion. Te egy igazán különleges személyiség kell legyél. Hisz anyád egy Zidreghi dugfirád, apád meg egy őrszázad N’gurioni parancsnoka volt. Ha egyszer felnősz, kettőnk jó tulajdonságai, melyek benned élnek tovább, addigra téged egész biztos, hogy jó emberré formálnak. Olyanná, kell légy, mint apád és én. Határozott mindenképp, belül pedig varázslatos.

26

II. KÖNYV Első fejezet: Egy széttört ország Miután Durfinador egysége megtört, az ország sok kis részre töredezett. Olyan volt, mint egy földre ejtett cserépedény, amit lehetetlenség volt újra összerakni. A két legnagyobb darab első pillantásra mindenféleképp a Nyugat Mágusai tartomány és a régi főváros Iskalamantis maradt, de Galasphidial sem maradt el sokkal legalábbis népességileg, mert aki nyugodt helyet keresett, ott biztosan megtalálta. A királynő, ki szentül hitte, hogy őmiatta történtek a dombnál történt dolgok, valahol északon a Boszorkányligetnél húzódott meg a hegyek oltalmában, és nemigen törődött csak azzal, hogy valami új rendet hozzon létre. Nekiállt százakat rábeszélni arra, hogy attól még, hogy nem őrzik a dombját, Istár még igenis velük van. És miközben ezzel elfoglalta magát, az országot ellepte a káosz. A szétzilált Durfinador, amely királynő hiányában az első években tartományonként próbált boldogulni, általánosan szólva nemigen tudta tartani magát. A dolgokat senki nem irányította, így még az is előfordult, hogy a narancsfák termését nem sajtolták ki, sőt hagyták megrohadni. A bajok így aztán ahhoz vezettek, hogy százféle család próbálta a központi hatalmat megszerezni. Na persze a próba igencsak próba maradt, mert nemigen volt nagy hatása egy boszorkány vagy máguscsaládnak se a többire. A királynő egykori birtokai, amiket száz és száz család kaparintott meg nagy hirtelen a káosz idején, szinte négyzetkilométerenként voltak elosztva összevissza. Ha volt is nagyobb egybefüggő terület, az részint a járhatatlan sűrű erdők vidékein volt lehetséges, de azok a földek meg nem értek túl

27

sokat, ha már egyszer bejárni sem lehetett őket. Az egyetlen kivétel, akik mégis többet szereztek meg a földekből, azok a Sehazdinnárok voltak. Ők igencsak rafinált nemzetségként léteztek, mert a lánytagjaik beházasodtak más fontos családokba, a fiúk pedig szintén, de szem előtt tartva, hogy honnan jöttek, évente azért vissza-visszajártak a régi palotájukba, hogy az elért eredményeikről a többieknek beszámoljanak. A Sehazdinnár ház kilenc lánnyal, és két fiúval volt megáldva. Unokatestvérekből létezett negyvenkettő, más rokonokból pedig száznál is több. Akkora család volt az egész, hogy amikor összegyűltek, a szolgálóknak bizony egy héttel azelőtt már hozzá kellett fogni a dolgokhoz, hogy arra az estére, mikor majd összegyűlik a család, minden készen legyen.

Második fejezet: A Sehazdinnárok bálja Egy pénteki csillagos este volt, mikor hintók érkeztek Durfinador minden része felől. A nagy palota, mely Zidregh és a Nyugat Mágusai tartomány legtekintélyesebb épülete volt, megtelt a népes családdal, őket pedig szolgálók lepték el, hogy a fogadásuk kellőképp történjen. Nagy volt a sokadalom, ezért hát minden ügyes Zidreghi lány ott sürgöttforgott mint szolgáló, és kedvére tett a kéréseknek. Mivel Marion is ott dolgozott akkoriban, neki is igyekeznie kellett, hogy mindenki meg legyen elégedve vele. Ő részint italokkal kínálgatta a távoli családtagokat, de ezzel habár nem is akarta, de egy Sehazdinnár figyelmét máris magára vonta. - Ki az a szép szolgáló? – kérdezte az egyik férfiú, és akikkel eddig is beszélgetett, a lányok közül egy megválaszolta.

28

- Marionnak hívják Nolan. Derék egy leányzó, de nem neked való. Valami férfitól egy hároméves fia van. Ámde a fiatal férfit ez el nem tántoríthatta. - És ha fia van az miért olyan nagy hátrány? Nekem is van kettő, és még sincs feleségem. Talán az övé is halott már, ahogy az én drágám is. És ezt annyira jól mondta, hogy senki nem ellenkezett vele. Annál is inkább, mert ő volt az öreg Sehazdinnarpapa öregebbik fia, aki az öccse buta természete miatt az egyetlen lehetősége volt a családjának. Messze északnyugaton, Durfinador egy távoli helyén volt kastélya, ott szokta tölteni az idejét, és közben akár egy pók, hálót szövögetett a világ meghódítására. És miképp sikerülhetett volna neki, ha nem úgy, hogy magát szegény özvegynek mutassa, ki attól sem irtózik, hogy szolgálókkal háljon, és elvegye őket. Hogy jól töltötték el az időt a Sehazdinnárok, az biztosnak tűnt. Az öreg Marek Sehazdinnár és a felesége Worna természetesen a központi helyen középen, a lányai és a fiai pedig szerteszét körülötte. Táncoltak, ittak és ettek, jól mulatva. De történt aztán éjfélfelé valami érdekes. A sokáig Mariont figyelő Sehazdinnár fiú egy pillanatban kellőképp határozott. - Én odamegyek. – súgta oda a többiekhez. – Nem bírok már magammal, annak a lánynak megmondom, amit akarok. Hát szegény Sehazdinnar lányok csodálkoztak is eléggé, de ráhagyták a testvérükre, had csinálja. - Marion úgy sem hagyja magát. – súgtak össze, és ebben igazuk volt. Mariont a szépsége miatt már többen is megkérték, de mivel senki sem bírt vele, a válasz mindig egyféle volt. Az, amit szegény Nolan is megkapott. - Nem! Igen, jól hallotta. Mégis hogy képzeli uram, hogy csak úgy ilyet mond nekem?! És mivel elég hangosan mondta Marion, Nolan testvérei a távolban már nevettek is. Testvérükön kacagtak, az hogy milyen elárvult képpel érkezik vissza hozzájuk. Na de egy 29

ponton túl a nevetés már sok volt. Elmaradt mindenkin, Nolan pedig a már komoly képet vágóknak bejelentette. - Én ezt a lányt, ha akarja, ha nem, feleségül veszem. Ez lesz a sorsa, mert nekem nem mondhat ellent. Ha kell, bevetem ellene a varázst, mit szerfölött ismerünk. És hogy mi volt az a mágikus varázs? Hát a család titkos bájitala, amit a Durfinador legnyugatibb részén lévő családi birtokon termesztett gyógy és méregnövényekből nyertek. Onnan nyugatról bárki hozathatott egy fiolával, és az ellen már egy lány vagy fiú sem tehetett semmit.

Harmadik fejezet: A Sehazdinnárok szövetsége A Sehazdinnárok nem sokat aludtak azon az éjjelen, mert reggel hat órakor már mindenki fenn volt. Némelyek ital-túladagolási problémákkal küszködtek, vagyis átkozták a bálban torkukba öntött italok sokaságát, rosszul is voltak tőle, de próbálták a helyzetüket kikúrálni, hát mágusmódra löttyöket ittak, és jól is lettek azoktól. Szükség is volt a teljes gyógyulásukra, mert mindenkit hétre várt az öreg Sehazdinnár, a családfő, ki fontos dolgot készült elmondani nekik. Siettek hát a fiúk és lányok, az összes rokonok, és ahogy Marek kívánta, pontban hétkor már mind együtt a ház legnagyobb helyiségében ültek a rengeteg székben. Marek meg persze elmondta nekik, ami már kikívánkozott belőle. - Jó így látni titeket családom. Nem mintha az esti bálban nem lehetett volna elmondanom, de jobb itt és most tiszta fejjel. Habár kicsit korán van, de szükség van a korai időre. Elmondom miért. Ahogy azt tudjátok, Ahaggar királynő már négy éve elhagyta Iskalamantist. Elvonult a világ elől, s országunknak nincs egy erős családja, ki vezetné az országot. Ezt, ha úgy akarjuk, mi már megtehetjük. A pillanat eljött, hogy átvegyük egész Durfinador felett az irányítást. 30

Négy év kellett hozzá, de lassan megszereztük a legfontosabb földeket itt a Nyugat Mágusai tartományban, és Iskalamantis nyugati felén is. Azelőtt csupán 7-8%-nyi földünk akadt, kevesebb mint a két másik jelentős háznak, de ők nem gondolván a jövőre nem igyekeztek földet vásárolni, és a királynő földjeit sem igazán akarták. Hagyták, hogy a nép ossza szét maga közt, és mi ennek nem is voltunk az ellenzői. De a földek, mik az új tulajdonosaik kezébe kerültek, valahogy mégsem voltak igazán jó helyen. Mi lassan megvásároltuk tőlük, ha nem úgy kicsikartuk némi kényszerítéssel, és most már 23%-ra tudtunk megerősödni. A Nyugat Mágusai tartományban két lányom bűbájos segítségével, akik jó házakba kerültek, további 10 és 12%-nyi szövetséges házbéli földünk akad, és ehhez jönnek még a földek, mik elenyésznek kiterjedt birtokaink közt. Igaz ezeknek nem mi vagyunk a birtokosai, de mivel bírói hatalmunk van azokon a területeken, az ott lakóknak nem ildomos ellenkeznie velünk. Ha ezt mind összeadjuk közel 50%-ra rúg a Sehazdinnár ház új királysága. Ha akarnánk ki is nyilváníthatnánk, hogy a földjeink határain belül egy új ország létesül, de ez nem igazán illik Durfinador földjéhez. Nekünk egész Durfinador kell, és meg is fogjuk szerezni. Az öreg Sehazdinnár hát eléggé nagy fába vágta a fejszéjét, hogy ilyet mert állítani. A családja természetesen felállva tapsolt, a lányok csókolgatták apjukat, a fiúk megölelték, és olyan mámorban voltak mindannyian, hogy bizony észre sem vették azt, valaki kihallgatta őket. Egy fiatal szolgáló, egy szinte még fiú, ki igen megijedt a terv hallatán.

31

Negyedik fejezet: A hír Úgy látszott Durfinadort a Sehazdinnár ház nemsokára ha már egyszer úgy akarja, teljesen bekebelezi. Átveszi az irányítást az a sok gőgős mágus és boszorkány, és úgy alakítják a jövőt arrafelé, ahogy csak szeretnék. Ez volt a terv, az öreg Sehazdinnár már készen állt királlyá lenni, a fiai nagy hadvezérekké, a lányai pedig igazi hercegnőkké. A hatalomátvétel ily módon volt előkészítve, bár a pontos tervek történései nem lettek kimondva. De mégis ha már egy családon kívüli fülébe jutott a hír, ildomos volt annak a szolgálónak kirohanni még azon az órán a városba, és elújságolni a legjobb helyen. Ott, ahol biztosan nem fogják titokban tartani. Elsőként futott a szolgáló, és kész volt elmondani Zugutelk boszorkánynak, kinek egy jó kocsmája volt Zidregh városában. Oda járt a legszomjasabb anagúrok nagyja, és a hírt azon a helyen úgy szokták széjjelhordani, mint méhek a virágport. Maga Marion is abban a kocsmában segített, persze kevesebb pénzt kapott, mint a Sehazdinarroktól, de megérte ott besegíteni, mert jókedv az mindig volt azon a helyen. Jó zene szólt, valami idegen zenész mindig betért, ezek állandóan egymásnak adták a kilincset. - Jaj mit hallottam! – kiáltotta el magát a hírhozó. – Nem is akarom elhinni, de a Sehazdinnárok úgy tűnik megakarják szerezni egész Durfinadort. Zugutelk erre leültette az egyik asztalhoz, adott neki egy ingyen korsó sört, és leült ő is. - Na hogy is van ez? És a hírhozónak már járt is a szája. Marionnak, ki éppen akkor törölgette tisztára a szomszédos asztalt, a fülébe csengtek a szörnyű rémhírek.

32

- Hát elég hihetetlen, de a mi Sehazdinnárjainknak nem elég Zidregh, a Nyugat Mágusai Tartomány, annál sokkal többet akarnak. Olyan nehéz ezt megérteni, de így van. Én magam hallottam, ahogy a palotájukban az öreg épp erről szónokolt. Bár elég érthetetlen, de így van. Marion erre se szó se beszéd az asztalhoz ült, na persze fordítva az egyik székre, és mondta. - Ha ez igaz, Durfinador végképp megváltozik. A hírhozó meg csak bólogatott, Zugutelk viszont szavakkal fejezte ki magát. - Marion kérlek, vidd a fiad innét, menj gyorsan keletnek. Iskalamantist reméljük még nem fonták be a Sehazdinnárok, pihenj meg ott, és keresd meg a nővéremet. Boszorkánynak boszorkány ő is, de különb mint bármelyikünk. Majd az ő házában megpihenhetsz, és kapsz tanácsot is, hogy mit kéne tenned. Menj hát most azonnal, és pakolj össze odahaza. Marion meg persze hogy megtette, hisz hajlott a dologra. Rohant a házához, a szomszédtól, ki ott vigyázott a kicsi fiára elkérte a gyermeket, és amilyen gyorsan csak tudott, összeszedte azt a kevés kis holmiját, mit elvinni akart. Amint ezzel megvolt, jött ki az utcára, és gyalog vágott neki az útnak.

33

Ötödik fejezet: Az úton Mariont meg a kicsi fiát, ahogy az úton ment, egyszer csak utolérte egy nagy kereskedő hatalmas szekere. Két hatalmas bivaly húzta a roppant kiterjedt guruló házat, és szólt is az, ki a bivalyoknak parancsolt. - Hé asszonyom. Kérem üljön fel ide mellém. Marion eleinte oda se nézett, csak fogta a fia kezét, és nem válaszolt. Ámde a férfi nem hajtotta meg az állatokat, épp úgy vezette őket, hogy tartsák az asszony gyaloglásának a sebességét. Emiatt Marion aztán csakis kíváncsiságból oda odalesett néha, s aztán egyszer csak belement a dologba. - Hát jó. Itt a fiam fogja, tegye fel a szekerére. A férfi felvette, és abban a pillanatban máris megváltozott. - Hát akkor most már a feleségem leszel? Mert ha nem, a fiadat elviszem, és nem láthatod soha többé. Marion csak akkor vette észre, hogy a szekeret hajtó nem más, mint a Sehazdinnár ház tagja, a Nolan nevezetű férfi. Az, aki nemes létére még arra is képes, hogy álruhába bújjon. Marion szegény igencsak megijedt hogy a fiával kényszerítik valamire, és ezért tudta is mit mondjon. - Jó. A felesége leszek. Megteszem, ha már ilyen körmönfont, de megmondom elég lett volna, ha megkér egy szép helyen a csillagos ég alatt. - De hiszen tegnap is épp így kértelek meg. – válaszolt a Sehazdinnár fiú. - Akkor meg miért kosaraztál ki? - Hát mert az idő nem épp a legjobb volt. Mégis mit mondhattam volna szolgálóként? És ez a válasz úgy tűnt hatott. Nolan elmosolyodott, megértette a dolgot, hát megállt a szekérrel, és kezét nyújtotta a leendő feleségének. De mert Marion épp erre várt, a kellő pillanatban akkora erővel csimpaszkodott bele a férfiba, hogy az leesett a bakról. Nagyot bukfencezett, az jól látszott, 34

és mire fel tudott állni, a szekere mindenestül már a távolban járt. Marion vezette, nógatta a bivalyokat gyors iramra, és ezért a Sehazdinnár már nem érhette utol őket. Mérgesen bár, de inkább visszafordult Zidregh felé.

Hatodik fejezet: Újra Iskalamantisban Ahogy Zidreghtől Marion a szekérrel már egész messzire eltávolodott, a kicsi fia Mirion megkérdezte anyját. - Anyu most hova megyünk? És válaszolt is az anya. - Hát kicsim oda, ahol biztonságban leszünk a Sehazdinnároktól. Oda nem ér el az erejük, ott még nekik sincs hatalmuk. És ment is a szekér komótosan Iskalamantis felé, ahol Marion már egyszer járt. Igaz akkor még leány volt, a város újdonság volt neki, de mire rápillantott újból, már egészen másképp látta. Egy biztonságos helynek érzékelte, mert az is volt. A palotái és templomai nyugalmat és békét sugároztak. A hatalmas szekérre mivel többé nem volt szükségük, Marion hát eladta. A bivalyokért többet kapott, azok megértek egyenként tíz ezüstöt. Az összegyűlt pénz igencsak jól jött, hát egész gazdagon kopogtathatott be abba a házba, ahol Zugutelk testvére lakott. Kinyílt az ajtó, és lőn csodálat, Zugutelk maga állt ott az ajtóban. Marion meg persze egyből a nyakába ugrott. - Hát becsaptál mi? Azt mondtad, menjek el a testvéredhez és ezzel ellentétben te magad jöttél el ide? De Marion alighanem nagyot tévedett, mert az ismerős boszorkány nem úgy szólt hozzá, mint akit ő ismer. - Na várjunk csak. Ki vagy te? És erre aztán Marionnak nagyot kellett bocsánatot kérni.

35

- Hát nem te vagy Zugutelk? Nagyon sajnálom, de azt hittem… Ám nem tudta kimondani, így a ház gazdájának kellett befejeznie a fogadtatást. - Tudod sokan összekevernek kettőnket, mert úgy hasonlítunk egymásra, mint két tojás. A hangunk is egyféleképp szól, a ruháink is hasonlók, így nem csoda, ha megtörténik. Na gyere be és mesélj nekem Zuguról. Régen láttam, meg van már két éve is, úgyhogy örülök neked. – és amint a boszorkány meglátta a Marion szoknyája mögé félve bújó kisfiút, hát bizony őt is beinvitálta. – És gyere te is, van cukorkám, adok belőle. A házba betérő két vendéget mivel kedvesen fogadták, így Zugu testvére a Bugu névre hallgató boszorkány meg a cukra igencsak jó helyzetet teremtett. Marion odabent őszintén elmondta hát, hogy miért jött. - A Sehazdinnárok valami írtóztatóra készülnek Zidreghben. A hírük már elég régóta bejárja Durfinadort, de most igazán nagydolgot akarnak: megszerezni maguknak az egész országot. Azt akarják, hogy övék legyen minden, és ezért hajlandóak akármit is megtenni. Hát ez aztán Bugutelknek újdonság volt. - Azt mondod a Sehazdinnárok felrúgják az évszázadok óta tartó békét? Mert ez az egész úgy hangzik, mintha háborúra készülnének. - Hát lehet is, hogy az lesz. Nem tudhatjuk, de reméljük nem történik meg. Ámde Bugu bizony mégis biztosra vette. - Ha már egyszer a Sehazdinnárok szövetkeznek, hidd el, hogy nem fogják félbehagyni a tervüket. Eljön az a háború, és mi szegény Durfinadoriak bele is csöppenünk a közepébe. De miért is ne mondanánk el mindenkinek a hírt? Megyek, és elviszem oda, ahonnan a leggyorsabban szétterjed a híre. Felkészülhetünk hát arra a háborúra, mert kell is, hogy számítsunk rá. 36

És Bugu magára hagyta a házában a két kedves vendégét. Ment, mert szükség volt, hogy ő maga beszéljen az emberekhez. Azokhoz, kik a háborút úgy hitték soha az életben nem tapasztalhatják meg.

Hetedik fejezet: Galasphidial jósai Bugutelk nem mondta, de épp három napra készült elhagyni a házát. Hogy hová indult? Hát Galasphidialba, a jósokhoz. Ha őket értesíti, megkérdezi, mit szólnak egy közeledő háborúhoz, abban az esetben az országban legalább olyan gyorsan széttérjed a híre, mint más esetekben. Az utat Bugu egy seprűn tette meg, az utazás nem is tartott egy napnál tovább, mert reggel indult, és már este meg is érkezett. De alig szállt le a kényelmetlen és lassú kidobásra alkalmas járgányról, már ment is a jósok házához, ahol legalább egy tucatot mindig találhatott az ember. A házba benyitva, mint ahogy a jósok érezték, úgy fogadták a betérőt. - Már vártunk rád. Természetes volt hogy ezt mondják, hisz jövőbelátó képességük volt. Egyes gyönge jósok egy órával a történések előtt megmondták, mi esik meg a világban, és csak nagyon keveseknek adatott meg, hogy napokkal előtte lássák a dolgokat. Bugutelk a kis szoba sok jósának meghajolt, és mivel mondania nem kellett semmit, csakis kérdéseket tett fel nekik. - Ugye tudjátok miért jöttem? A jósok mondták. - Tudjuk. - Tehát látjátok a jövőt? - Látjuk. - Akkor válaszoljatok. A háború tényleg eljön? A Sehazdinnárok tényleg lángba borítják egész Durfinadort? 37

És a jósok közül egy, ki addig a szomszéd szobában volt, de épp bejött, aképpen válaszolt. - Az hogy háború lesz, még mindig nem olyan egyértelmű. Hiába is látunk a jövőbe, azt még mi sem tudhatjuk. De még ha meg is történne, az minket nemigen érint. Galasphidial ugyanis biztonságos hely, ide nem ér el egyetlen háború szele sem. Mi mindenképp kimaradunk a csatározásból, még ha az ország többi része fel is perzselődik. És ez úgy tűnt igencsak felhergelte Bugu indulatát. - Mit mondasz jós? Galasphidialt ti nem engeditek harcolni? - Így van. – felelt a jós. – Százakat ezreket befogadunk ha kell, de vérengzést csinálni nem fogunk. Hisz ismered a Galasphidiali polgárokat. Ők nem háborúra való nép, de még a te Iskalamantis fajtád sem. Bugu egy pillanatra csöndben maradt, majd aztán jól meggondolva mi illene a helyzethez, mondott még valamit. - Hát jó. Nem azért jöttem, hogy háborút szítsak, csak hogy elmondjam az lesz. És ez olyan biztos, minthogy a nevem Bugutelk. Elhihetitek a ti városotokat is eléri majd a vész, majd meglátjátok. És ha a háborút ti továbbra is titkoljátok, majd elmondom én a közeledtét. És Bugutelk már ment is az ajtó felé. De akármilyen jók is voltak azok a jósok, az ajtót végülis nem engedték hogy kinyissa a boszorkány. Bugu megpróbálta, de nem sikerült neki. A kilincs nem fordult el a kellő irányba. - Hát ez meg mi? – kérdezte Bugutelk, és meg is kapta rá a választ. - Igaz jósok vagyunk, de van köztünk boszorkányvér. Ha azt akarjuk, hogy ne tedd innét ki a lábad, te itt is maradsz. Nem mintha bántani akarnánk, azt még véletlenül se hidd, de a népnek nem mondhatjuk el azt, amit te oly nagyon szeretnél. Ha a háborúról hallanának, még nagyobb káosz lenne mindenütt, és az a mostani helyzetnél még sokkal rosszabb lenne. Így hát te itt maradsz köztünk, és élvezed a vendégszeretetünket. 38

Nyolcadik fejezet: Hírek mindenfelől Amíg Bugu távol volt, Marion és fia a kis Iskalamantisi házban szépen berendezkedett. Mivel volt miből vásárolni, a fiatalasszony még arra is vetemedett, hogy új berendezési tárgyakkal ajándékozza meg a ház gazdáját. Eltelt néhány nap, és kezdett feltűnni a lánynak, hogy Bugutelk bizony nem akarózik visszatérni. Sokat kijárt hát a ház elé, és várta őt, de csak nem jött. Végül aztán Marion már nem bírta tovább az időtlen várakozást, kész volt körbekérdezni a környéken. De alig tette ki lábát a házból, Bugu már éppen viszszatérőben volt. Marion átkarolta hát, és mondta neki. - Azt hittem már sohasem térsz vissza. Mond csak Bugu hol jártál? És a boszorkány válaszolt. - Én nem Bugu vagyok, hanem Zugu. Összekeversz minket, de nem baj. Marion már megint bajban volt, de most már nevetett, minthogy elnézést kérjen. - Az ég áldjon benneteket ti boszorkányok. Hát nem lehet titeket megkülönböztetni? Zugu pedig mosolyogva mondta. - Akárki is próbálja, az részint nagyot téved. Csak az édesanyánk volt egykor, kinek összetéveszthetetlenek voltunk, őrajta kívül senki másnak. Zugu aztán beljebb jött a házba, és elnyújtózott az egyik kereveten. Megpihent a hosszú út után, de közben azért Marionnak elmesélt néhány dolgot. - A Sehazdinnároknak most már készen áll a seregük. Sok feketeköpenyes mágus és boszorkány van köztük, az őket szolgáló árnylélekfalók is eléggé nagy számban képviselik magukat. Ahány embert csak maguk mellé tudtak állítani, az mind ott van köztük. Némelyeket pénzzel, némelyeket va39

rázslatokkal, bűbájjal állítottak maguk mellé, és most már készen állnak. Összesen tízezren lehetnek ők ott Zidregh városa mellett, és arra készülnek, hogy egy totális támadással egyenest ebbe a városba törjenek be. Nem nagy erőfeszítés lesz nekik megtenni ezt, mert errefelé úgy látom, nemigen terjed a háború híre. Északon viszont már tudják, mert én gyors voltam, Ahaggarhoz rögtön elvittem a hírt. Habár ő is nehezen hitte az igazat, de végül belátta, hogy megtörténik a dolog. Ő azt ígérte megteszi, amit csak kell. Felkészül, az embereit mind katonasorba állítja, és még ha kevesen is, de szembeszállnak avval a nagy tömeggel, mi nemsokára itt Durfinadorban felborítja a régi rendet. Hát északon ez a helyzet, de mi itt? Mond csak lányom, tudják az Iskalamatisiak hogy mi vár rájuk? - Nem tudják. – felelte Marion. - De hát miért nem? Hát nem mondtad el Bugunak? Ő nem híresztelte mindenfelé széjjel? - Neki éppenséggel elbeszéltem, ő pedig elment, hogy a legjobb helyre vigye a hírt. Oda, ahol a leggyorsabban szétterjedhet. Zugu rögtön tudta melyik hely az. - Akkor hát Galasphidialba ment. De annak már hány napja? - Most már öt. – felelte Marion, ami viszont Zugunak nem tetszett igazán. - Tudod mit? Én akkor utánamegyek, és szétnézek azon a helyen. Megmondom nem igazán tetszik a távolmaradása, hát kitudakolom ott mire ment. És Zugu nem is maradt tovább, csak addig, míg a zsebébe nem csusszantott néhány falat citromízesítésű süteményt. Azután fogta magát, és seprűszárnyon elindult a testvére felkutatására.

40

Kilencedik fejezet: Zúgolódók Miután Marion újra csak magára maradt a kisfiával, nem tétlenkedett tovább. Mivel szavakkal nemigen tudta volna megértetni magát a városlakókkal, inkább leírta mindazt, mit a Sehazdinnárokról megtudott. Hát gyönyörű volt Marion kézírása, de amiket papírra vetett, azok nagyon roszszul estek neki. De leírta, és végül kihelyezte a város egyik narancsfájának törzsére, hogy mindenki jól láthassa. Még szerencse hogy épp nem vette észre senki, mert később az odagyűlők bizony értetlenül és egyre rosszallóbban hangoztatták a papírdarab ottlétét. - Nocsak. – pillantott oda egy asszony. – Hát ez meg mi? – és ahogy olvasta, nem is igazán a tartalmát készült elfogadni, hanem az íróját elmondani. – Még ilyet. Hát ki mer efféle igazságtalanságokat állítani? - Azt már nem! – kiáltotta egy másik valaki, és le is hasította az irományt. Széttépte, összegyűrte, és végül meg is tiporta. Aztán meg persze csak erről a levélíróról szólt a pletyka. - Mégis ki lehet az, aki ilyesféle hazugságokat terjeszt mindenfelé? Ti láttátok? Sok embert megkérdeztek, mire rájöttek, hogy valaki mégiscsak látta amint kirakta. Akkor aztán már olyan csoportosulás jött létre, amit már szétkergetni sem lehetett. Mind együtt felkaptak hát egy-egy seprűt, és mentek velük Bugutelk házához. Készek voltak akár elverni is Mariont, még ha nem is tudták a nevét. Azt hogy a ház előtt kiáltoz a tömeg, szegény kicsi Mirion vette észre. Kinézett az ablakon, hát rázták ott egy csomóan az öklüket, a seprűiket, ami eléggé megijesztette a még túlságosan is csöppnek tűnő gyereket. Rohant is a kicsi, ment az anyjához, aki épp lisztet próbált őrölni egy érdekes nagy kövekből álló örlőféleséggel. Elég nagy zajt csapott az

41

őrlés, az volt az oka hogy Marion nem hallotta meg az embereket, de a fiát igenis rögtön. - Az utcán a házunk előtt sokan vannak, és kiabálnak. Marion rögtön abbahagyta az őrlést, hát ő is hallotta már a dolgot. - Valóban. De mi okuk rá? Megyek és megnézem. Marion nem is sejtette, hogy épp őt próbálják kicsalogatni, hát kinyitotta az utcára nyíló ajtót, és kinézett. De alig tekintett a sokadalomra, azok rámutattak és mondták. - Ő az, aki rémhíreket terjeszt. Szégyellhetné magát, hogy valótlan dolgokat állít. Úgy van! Hitvány egy perszóna! Némelyek ezért tojást dobtak feléje, s egy el is érte a vállánál. Ezt már Marion nem hagyhatta annyiban. - Elég! – ordított a tömegre. – Nem értitek? Amit én kiírtam nektek, az-az igazság. A Sehazdinnárok nem olyanok, mint ti. Nem rázzák az öklüket, hanem lecsapnak vele. Nem gyűlnek csoportokba, hanem sereget gyűjtenek maguknak, és nem dobálóznak tojással, helyette inkább átkot és rosszindulatot szórnak mindenfelé. Ezt, ha nem akarjátok elhinni, akkor ne tegyétek, de meglátjátok, hogy amit írtam, az-az igazat mondta el róluk. Amilyen megszállott volt a tömeg, még egy ilyen felelet sem volt elég nekik arra, hogy megnyugodjanak. Tojás még volt náluk, de mire rádobták volna azt Marionra, valaki az utcán végigfutva szörnyű igazságot kiáltozott. - Egy hatalmas sereg közeledik nyugat felől! A földön mágusok és boszorkányok, a levegőben pedig árnylélekfalók! Meneküljön, ki merre lát! Na ez mentette meg Mariont, kit azonnal szégyenérzetben lángoló szemek vettek körbe. Ők csakis Marionnak készültek szót fogadni. - Hát igazat szóltál. Mit tegyünk most? Mihez kezdjünk ebben a vészteljes időben? Merre induljunk? Marion pedig attól a pillanattól fogva mint vezetőjük mondta. 42

- Attól függ, hogy milyen merészek vagytok. Ha harcolni akartok az ellenséggel, akkor északra Ahaggar boszorkánytáborába, de ha csak menekülni, akkor Galasphidialba.

Tizedik fejezet: A szószóló A nagy Sehazdinnár sereg, minek a híre bejárta végre a fővárost, néhány óra múltán megállt az első házakhoz közel. Olyan volt mintha nem is akarnák bevenni Iskalamantist, de végülis ez más miatt történt. Csak megálljt parancsolt a hadak vezetője, a híres Nolan Sehazdinnár, hogy ne is háborúval vegye be a várost, hanem némi furfanggal. El is szalajtott egy futárt ezen oknál fogva, ki egészen a nagy központi főtérig sétált, és ott hogy jól hallják, igen erőteljes hangon kijelentette. - Nagyuram azt kéri mindenkitől, hogy térjen meg, álljon át az ő oldalára. Főképp a családos anagúrokhoz intézi ezt a kérést, kik majd a következő időkben békében élhetnek ezen városban továbbra is. Ám aki ellenkezni próbál, aki egy rossz szóval is illeti őt és becses családját, azt méltóképpen bünteti majd meg. Halál lesz majd annak a sorsa, ki bármikor lázadást szít. Csupán ennyi lenne a mondandóm a lakossághoz, mert a többi csak egy bizonyos asszonynak szól. Annak, ki remélhetőleg itt tartózkodik, és akit Marionnak hívnak. A főtér üressége ellenére sokan néztek ki ablakok mögül, kapualjakból, hogy azt az embert lássák és hallgassák. Marion is köztük volt, neki is feltűnt az emlegetése, és mivel a hadsereg még nem tette be lábát a városba, inkább nagy elhatározással elindult, és közeledni kezdett a központi helyen állóhoz. A férfi észre is vette, és úgy tűnt felismerte, mert így szólt.

43

- Marion, jól tetted hogy megmutatkoztál. Így legalább elmondhatom a szemedbe, hogy mit kér tőled az én drága jó uram. - Na és mit? – kérdezte Marion, a férfi pedig elmondta. - Csupán azt, hogy jöjj velem őhozzá. Ne félj tőle, ő csak a kezedet akarja, és hogy fiadnak apja legyen. Ennyit szeretne, és ha te ellenkezel, akkor e városnak lesz miattad rosszabb. Ha kell, megöl itt száz embert is, nem kegyelmez még a gyermekeknek sem. - Hát látom, nem változik a te nagy jó urad. – válaszolt erre Marion. - Tudja ő, hogy miképp csikarja ki azt, amit szeretne. De én mégis azt mondom, nem fogok a közelébe menni már sohasem. Ha kell, küldje csak ránk a mágusait, a boszorkányait, de sem én, sem Iskalamantis nem adja be neki a derekát. Nem lesz egy Sehazdinnár bábja itt senki, ezt elhiheted, és meg is mondhatod neki. Na siess hozzá, mert már biztosan nagyon vár. Rohanj, és hajolj meg előtte. És a férfi ment is rögtön, vitte a hírt a vezéréhez.

Tizenegyedik fejezet: Csak ami jár A város kihalt volt már, mikor betódult az utcáira az a sok Sehazdinnár hű harcos mágus és boszorkány. Benéztek minden egyes házba, még a kéményekbe is, hátha ott bujkál valaki, de semmi. Akkor már Iskalamantisban senki nem volt a régi lakói közül, mert ők már messze jártak. A legnagyobb részük Galasphidialt választotta, oda készült, és csak néhány százan siettek északra a volt királynőjükhöz, hogy neki ajánlják fel a szolgálatukat. Nolan, kinek csak egy üres város jutott, így azért mégsem volt teljesen elégedett, mert a kezét igencsak tördelte, miközben az embereihez beszélt. - Hát senki nem maradt itt? Nincs akin bosszút állhatnék? - Nincs. – felelték a mágusai sorban egymás után, ami hát egy parancsnoknak igencsak sérelmes dolognak tűnt.

44

- Ez így nem igazán a kedvem szerint való. Ám ekkor elkiáltotta magát az egyik mágus. - Itt még van valaki! Belebújt a kéménybe. Nolan sietett is a házhoz, bement a szobába, és a kémény kandallója előtt állva megkérdezte. - Ki bujkál ott? És választ is kapott erre. - Az vagyok, kinek ez a ház az otthona. Én el nem megyek innét, inkább itt maradok a sötétben, amíg csak kell. Erre Nolan ráparancsolt. - Gyere elő de rögtön, vagy kiszedünk, és azt nem köszönöd meg. De a férfi igencsak ellenkezett. - Nem úgy van az. Én csak akkor megyek innét ki, ha már biztos leszek benne, hogy te uram és az embereid nem bántanak. Ígérd ezt meg nekem, és én akkor előjövök. De hogy egy Sehazdinnárnak parancsolgassanak, az már sok volt Nolannak. Behajolt hát a kéménybe, hogy a saját két kezével megragadja az ember lába szárát, és akkor olyan dolog történt, mi teljesen váratlanul érte a Sehazdinnárt. Valami folyadék ömlött a fejére, amit nem lehetett szép szóval elviselni. - Te mocskos gazember! Fene a fajtádba! Emberek! Mindenki ide! Kapjátok el ezt a férget! De mielőtt még a mágusai varázslatokat kezdtek volna, és mielőtt még Nolan kibújt volna a nagy kandallóból, a férfi a kéményből egy pillanat alatt úgy kilövellt egy seprű szárnyán, hogy csak nézhették a város utcáin álló mágusok, de el nem kaphatták. Repült a gyors seprű fel az égbe, felröppent oda, ahová mágusok nem érhettek el, és ott körözött sokáig. Elvégre látni akarta, hogy odalent a Sehazdinnár fiúnak miféle a képe. És ahogy akarta, Nolan ki is jött a házból, és megmutatta magát. Nem kis kacagás töltötte meg akkor az eget, mert bizony Nolan fejét narancslé és korom együttes

45

hatása érte. Olyan látvány volt, amit elfeledni sem lehetett. Így szólt hát akkor a seprűn szálló nevető ember. - Ezt érdemled te Sehazdinnár. Illetve ezt, és majd még meglátod, hogy mit, mert én garantálom, hogy kapsz még ennél súlyosabbat is. Úgyhogy vigyázz. Majd mikor a legkevésbé várnád, én újra kigúnyollak, és ami veled történik, azt megosztom mindazokkal, kik temiattad szenvednek. És most ágyő. A viszont látásra. Találkozunk majd nemsokára. És az elbúcsúzó olyan gyorsan repült el keletnek, hogy a feléje induló árnylélekfalók sem tudtak a nyomába érni.

46

III. KÖNYV Első fejezet: Egy elfoglalt város Sokan nem tudják, de boszorkány és boszorkány közt is nagy lehet a különbség. Egy példa könnyen rávilágít az igazságra. Nézzünk mondjuk néhányat azok közül, kik a Sehazdinnárokhoz csatlakoztak még a Nyugat Mágusai tartományban. Ezek éppenséggel azért tették, hogy az erősebbhez álltak, mivel Zidregh környékén már minden boszorkány amióta csak Ahaggar királynőben csalódott, úgy gondolta, hogy Istárt nem érdemes továbbra is isteníteniük. Néhány kivétel azért mégis akadt, például a kocsmárosnő Zugutelk, de mivel ő sem maradt a földjén, a maradék félelemből a Sehazdinnárok újfajta rendjéhez csatlakozott, mely a Worn boszorkányliga nevet kapta. A liga, melynek feladata volt megtalálni, maguk közé fogadni, és Sehazdinnármódra meghatározni ki milyen boszorkány, attól a naptól kezdve, hogy Iskalamantist harc nélkül elfoglalta, ott fészkelte be magát. Vezetőjük, a Sehazdinnárok boszorkányfőnöke Worna a kastélyokat kiosztotta mint lakóhelyet a sok katonamágus számára, a templomok felét bedeszkáztatta, ahol szárnyas alakokat látott azokat összetörette, így Iskalamantis már az első napok múltán is nagyot változott. A narancsfák, mintha érezték volna, hogy valami irtóztató dolog történik, lehullajtották leveleiket, és kiszáradtak nagyon hamar. Ez természetesen nem esett jól a nagyasszonynak, hát így szólt a megszállt királynői palota erkélyén állva a fiához. - Ahogy látom Nolan sok dolgunk lesz, hogy ezt a várost átváltoztassuk. - Én is úgy látom anyám. – felelt a fiú. – De ne félj, lesz rá időnk. Te éppenséggel kezd meg, és én közben újra összegyűjtöm a seregünk. A boszorkányaidat persze nem kívánom 47

magammal vinni, azok maradjanak itt, de a mágusainkra és az árnylélekfalóinkra szükségem lesz. Ők ahhoz kellenek, hogy Galasphidialt móresre tanítsuk. És erre mit is mondhatott volna egy áldott jó anya. - Legyen hát úgy fiam. Mutasd meg nekik, hogy mire képes egy Sehazdinnár, kinek akad egy roppant erős serege.

Második fejezet: Galasphidial menekültjei A Nolan féle Galasphidiali hadjárat azért volt szükséges, mert az ország legkeletibb csücske bizony fontos területe volt az országnak. Mivel a Durfinadori 1673 jós közül 1140 ebben a városban élt, a jövendőt főleg ezen a helyen ismerték. A jövő, ha mondhatni itt született meg, de a múlt is jócskán képviseltette magát. A kertek, a teraszok már rég nem változtak, ha kidőlt egy fa újat ültettek a helyére, s a rizsföldeket állandóan gondozták. A városmagban, ahová csak lépett az ember, mindenütt régi évszámok virítottak, amiket a házak oldalára faragtak ki egész pici számokkal, mellé pedig azt, hogy mi okból tették. Rendszerint a házban élő család legelső ismert születése volt oda faragva, de megesett, hogy egy híres történést jegyeztek fel. Az egyik, amelyik az 1-est mutatta, és amely mint a legkisebb és legoszthatatlanabb megfelelőjeként volt közhírré téve, nos az egy különleges ház volt. Egy arányaiban kicsi, de mégis szép épület, ahol Marion is meghúzta magát. És mivel lakás volta ellenére mást is lehetett benne csinálni, össze is gyűlt ott a nép egy egész kicsi része, kik megvitatni voltak kénytelenek valamit. - Hát akkor – szólt Marion azokhoz, kik mind a szőnyegen ülve próbáltak kucorogni, elférni. – Itt ez a ház, mi pedig bár szűkösen vagyunk, de élünk és létezünk. És habár csak itt van mód, hogy összegyűljünk, azért még ne adjuk fel a re48

ményt. Galasphidial immáron ötvenezer menekült otthona. Jöttek Iskalamatisból, jöttek a környékéről, és itt valamicskét megnyugodtak. De bármily kevés is számunkra e városban a hely, bármily nehéz is a jósok akaratával szembeszállni, kik e helyet igazgatják, attól még tehetünk valamit. - Igen, tehetünk. – vette át a szót egy ismerős alak. Ő nem volt más, mint az, ki elsőként gúnyolta ki Nolan Sehazdinnárt Iskalamantisban. Hát nem semmi alak volt, a mersze kitűnt bármikor. S hogy miképp szólították, csak úgy hogy a: Csínytevő. Az igazi nevét nem is hangoztatta, csakis azt, amit a világnak mutatott. És így folytatta az a Csínytevő. – Én magam aképp fogok cselekedni, ahogy a szívem diktálja. A kellő időben a legfontosabb pontjára sújtok le a Sehazdinnárháznak. Csak jöjjön el a nap, és úgy bemocskolom azt a nagyképű családot, hogy majd megpukkadnak mérgükben. És kívánom, hogy sokak tegyenek szintén hasonlót, mert számítunk rátok. Sokak közületek persze nem olyan bátrak, hogy egyedüliként szembeszálljanak az ellenséggel. Menekültként nem is lehet titeket ezért bántani. De mert e város biztonsága azért nem éppen száz százalék, azért még, ha arra kerülne a sor, meg kell hogy védjük magunkat. És ettől kezdve Zugu és Bugu felváltva mondta. - Galasphidial jósai, ahogy mi látjuk, próbálják a közeledő veszedelem hírét tompítani. - Azt teszik, mert már semmit nem érnek el azzal, hogy titkolják. Már nem hisz a szavuknak senki. - Kettőnket e- ügyből kifolyólag nemrég még bezárva tartottak, és nem engedtek ki, míg a menekültáradat el nem lepte az utcákat. - De akkor aztán, hogy látták a sok féltükben idesereglett családot, a rabságban tartásunknak már nem volt értelme. - Elengedtek, még bocsánatot is kértek, de vezetői rangjuktól még szégyenükben sem váltak meg. Marion pedig újra szólt.

49

- De azért ne legyen mérges rájuk senki. Nem olyan rosszak ők, hogy haragudjunk rájuk. Van inkább más, kikre elég, ha koncentrálunk. Csak a Sehazdinnárokra, és csakis rájuk. Mert hiába is voltak hajdanán az anagúr nép egy nagyra tisztelt családja, most már nem mások, mint őrült trónkövetelők. És a kis szoba sok csöndben lévő férfija és nője mind arra gondolt, hogy miféleképp segíthetne. Sokan persze nem is fegyverrel, csak a sebesültek gyógyítását, a katonák élelemmel való ellátását tudták felajánlani, és Marion ezeket a dolgokat is elégnek találta, sőt nagy örömmel elfogadta. - Köszönöm nektek, akárhogy is segítsetek.

Harmadik fejezet: Rettegés a háborútól A város annak ellenére, hogy harcolni akarókból csupán ezer fővel rendelkezett, igenis jó helyen állt. A hegyek félkör alakban körülvették, így a védelmét csupán egy egész rövid ezer méteres sávra kellett koncentrálni. Erős volt az a fal, ledönthetetlennek vélt hatméter vastag, így aztán az ott szolgálatot tevők biztosra vették, hogy azon nem juthat át az ellenség. A magassága miatt, mely épp százméter volt, a megközelítése sem lehetett egyszerű. Átrepülni felette csakis az árnylélekfalók és boszorkányok tudtak, így a mágusoknak máris hátrányuk származott abból, hogy nincs olyan szerkezetük, mik a repülést segítené. Az árnylélekfalók kilétéről ezidáig még nem esett szó, hát most megteszem. Vesézzük ki őket, mert őrájuk igencsak számít a Sehazdinnár ház. Hogy mi a lényük? Miért vannak a világon? Ki készítette őket? Válaszoljuk meg sorjában visszafelé. Némelyek azt állítják, hogy az árnylélekfalók a tündérek ellentétjei, ám ez helytelen feltételezés, mert az árnylélekfalók igazából emberi szellemek. Azok, kik egykor 50

meghaltak, de őket nem engedték el a családjaik. Mágusok mormoltak imákat, hogy a testvérük, apjuk és fiúk ne távozzon el a világból, és ennek ők lettek az eredményei. Valóban megmaradtak, de mert feketemágiával fogták őket vissza nem pedig Istár erejével mint Ahaggar hét követője akarta, így aztán amik maradtak, egész mássá lettek. Minthogy szellemként léteznek a repülés a lételemük. Harcolni tudnak, képesek fegyvert ragadni, de csak ha az is feketemágiával átitatott. És ahol azokkal a kardokkal kaszabolnak, ott vér hullik mindenfelé. Az árnylélekfalók másik tulajdonsága, hogy mivel a feketemágia teremtményei, szükségük van életerőre. Mivel állandóan csak fogy nekik, időnként egyegy embert megragadnak, és akárcsak a démonok, a lélekből táplálkoznak. Kiszívnak egy szép emléket, és azzal jól is laknak. Akad mágus, akinek csupán egy lélekfalója akad, de nagyobb, erő birtokában lévő varázslóknak három, négy, vagy még annál is több. De persze mivel egy család tagja mind, a kötelék, mi összeköti őket, az egyre inkább a mágus agyában nyomot hagy. Úgy hogy nem kellemes az érzés senki számára hogy annyi volt rokonával harcoljon, éljen, így megesik, hogy a mágus elméje összeomlik, és önnön maga is árnylélekfalóvá válik. Ezen esetben mivel már élő és holt között nincs összeköttetés, a lélekfalók egyenrangú csapattá formálódnak, kiknek nem parancsolhat senki. Egy különleges árnylélekfaló csapat azért különbözött a többitől. Azok Istár szent dombja mellett teljesítettek szolgálatot, és csakis Ahaggarnak fogadtak szót. De amióta ők sem őrizték a dombot, őket megbabonázta a Sehazdinnár ház, és hívei közé fonta. Eltűnt hát az árnylélekfalók egyetlen jó tulajdonsága a hűség, és helyébe csakis a rossz természetük vált állandóvá. Az árnyélekfalóktól való félelem sokakban ott volt Galasphidial falain belül. Meg voltak győződve, hogy ha már egyszer a Sehazdinnárok mindet a saját erejükké tették, azok rá is rontanak Galasphidialra, és akit csak érnek, azt 51

halottá teszik. Az ok, hogy ezt biztosra vették, az a lélekfalók létében keresendő, mivelhogy szellemek. S mint ahogy tudjuk a szellemeknek nincs teste, nincs ami visszafogná őket, vagyis átbújnak kicsiny réseken is, kulcslyukakon, bármin, így olyan helyet nem találhat az ember, ahol tőlük nyugalmat találna.

Negyedik fejezet: Az ostrom kezdete A Galasphidiali támadás időpontja pont éjfél és egy óra közé esett egy borús estén, mikor a tenger felöli fellegek egészen eltakarták az eget. Sem a csillagok, sem a hold nem ragyogott, pedig ez utóbbi ha megteszi, egész kereken vakította volna el a vidéket. A sötét úgy látszott kedvez a támadó félnek, és ki is használta, mert a nyugodt város utcáira árnylélekfalók százai osontak észrevétlenül. Mágustestvéreik távolról fülelték a sötétet, a város távoli fényeit fürkészték, hogy jelet kapjanak tőlük. A jel természetesen valami fényjelzés volt, egy kék olajlámpás meggyújtása és újra felvillanása, mégpedig bizonyos időközönként. Maga Nolan is ott volt a sok fekete köpenyes mágusa között, és látva a megbeszélt jelet, szólt a katonáinak. - Itt az idő. Gyújtsatok fáklyákat, had lásson minket Galasphidial. Erre néhányan szikrát csiholtak, meggyújtották a saját fáklyáikat, majd a többieknek továbbadták a lángot. Hamarosan az erdőszél, ahol álltak, úgy ki lett világítva, mint egy város. Galasphidial őrsége észre is vette a sok fényt, hát szaladt egy közülük, ki értesítette a város parancsnoki magját. A házba berohant a férfi, és Marion, Zugu és Bugutelk, meg tizenkét jós jelenlétében, ki újként csatlakozott, meglepte őket. - Megérkezett az ellenség.

52

- Ahogy vártuk. – szólt az egyik jós, Bugu pedig mintha csak veszekedni akarna, ellenkezni kezdett vele. - Én ugyan nem. Ti jósok amúgy biztosan, hisz olyat tudtok, amit mi egyszerű boszorkányként sohasem akarnánk. De jobb is így nekünk. Mi a tényekre alapozunk, és nem az eljövendőre, ami vagy bekövetkezik, vagy pedig elmarad. Bugutelk eléggé ideges volt, még ott égett benne a jósok azon cselekedete, hogy bizonyos ideig fogva tartották. Marion ezért gyorsan át is vette tőle a szót. - Most hát megtörténik. Ostrom alá vesznek minket, és mi akár egy kisegér, a sarokba vagyunk szorítva. Ha ide betörnek, elfoglalják városunk, Durfinador utolsó bástyája veszik oda. És ha már e hely nem dacol a Sehazdinnárokkal, Ahaggar északja magára marad. Azt is lerohanják, hisz egyedül csak oda kell koncentrálniuk, és így végül egy teljes ország lehet a jutalmuk. Sokáig gondolkodni, hogy mit tegyenek nem volt lehetőség, hát kirohant Marion azonnal az utcára, és jött vele a két hűséges ikerboszorkánya. Az ellenség jöttét hozó katonával együtt felsiettek a magas fal tetejére, majd onnét nézték az ellenség fáklyáit. Az hogy többen vannak, mint máskor égen a csillag, első látszatra is nyomot hagyott mindannyiukban. - Ötezren lehetnek? – kérdezte ijedt képpel Zugu, Bugu meg válaszolt neki. - Annyi legalább. Ám a kérdést csak Marion mondta ki. - Mégis miért mutatják meg a teljes erejüket? Hogy ijedjünk meg? Hogy reszkessünk tőlük? S a válasz is gyorsan megérkezett. A város utcái felől kiáltások hangoztak, siránkozások, jajgatások, meg sikoltás ezerrel. Ez máris még nagyobb riadalmat okozott, mint a kint álldogáló várakozó mágussereg. - Az árnylélekfalók. – szólt Marion, de oly gyenge hangon, hogy a többiekből sem jött ki több.

53

Ötödik fejezet: A jósok jósa A városban gyilkoló árnylélekfalók százai úgy lengtek házról házra, akár a szél. A legkisebb rést is megtalálták, mert élőt kerestek, és találtak is szépen. Sokan próbáltak ellenállni, seprűt fogtak maguk elé vagy nagy vasvillát, de nem értek vele sokat, az ellenséget nem tudták megállítani semmiképp. A vér mindenütt tócsákban állt, emberek hevertek szerteszét. - Ennek a mészárlásnak csak akkor lesz vége – szólt Marion, ahogy a két hűséges ikerboszorkányával az utcán futott – Ha megtaláljuk a módját, hogy miként fékezhetnénk meg a lélekfalókat. Egy tapasztaltabb jós bizonyára többet tud erről. Marion ezért a jósok jósához rohant, ahhoz, akit a leginkább tiszteltek Galasphidialban, de aki nem vett részt már semmilyen fontos ügyben, ami a várost érintette volna. Az ő háza a legtávolabb feküdt a városfaltól, így odaérni is elég nehéz volt. Közben árnylélekfalók ugrottak rájuk, de mert Zugu és Bugu varázslatokkal állandóan visszaverte azokat, így végül azok a többi emberre támadtak, és hagyták azt a hármat, akikkel nem bírtak. A házhoz nemsokára elért a három, és berohantak, magukra csukták az ajtót. Még kulcs is volt benne, hát elfordították. De amint ezzel megvoltak, odabent máris megkérdezte tőlük valaki. - Hát az öreg is jó néha, ha már az ifjak nem tudnak mindent? Marion odafordult hogy ki szól hozzá, hát egy pici öregaszszonnyal találta szembe magát, aki az előszoba közepén üldögélt. Marion látta hogy mögötte ott a tágas szoba, benne kényelmes ülőalkalmatosságokkal, de nem értette, hogy akkor meg miért nem ott pihen. 54

- Néném, mondja csak. Nem lenne jobb odabent? De az asszony csak rázta a fejét. - Nekem nem. Én már hozzászoktam a kövezethez, jó nekem itt is. És habár kevés volt a hely az előszobában, Marion leült, és ugyanezt tette Zugu és Bugu is. Sokáig azonban nem lehettek csöndben, hát Marion megszólalt. - Nos néném, mi azért jöttünk, hogy megtudjunk valamit az árnylélekfalókról. Csupán azt, hogy miként lehet őket semlegesíteni. De válasz helyett a jósok jósa csak visszakérdezett. - Miért éppen engem kérdezel? - Hát, mert reméljük, maga biztosan tudja. Hisz úgy tudjuk maga a legöregebb, a legtiszteletreméltóbb, a legbölcsebb. - Hát ez igaz – felelte a jósok jósa. – De mert én vagyok a legöregebb, velem már nem törődik senki. Már húsz éve magam lakom, még elvétve sem jár ide hozzám senki. Ha nem járnák ki a boltba, egyszerűen azt hinnék már meghaltam. Jós voltam egész életemben, de mióta visszavonultam, a többi fiatal jós még csak említésre sem méltat. Pedig én sokat tudok, azt elhiheted. Még az árnylélekfalókról is, ha már egyszer arról kérdezel leányom. Marion erre feltette újból a kérdést. - És akkor miként is lehet őket semmivé tenni? A jósok jósa pedig válaszolt. - Azt sajnos nem lehet. Eltüntetni csakis az tudja, kihez kötődik, vagy éppen, aki a feketemágiájával megteremtette. De ha a nap éppen lemegy vagy épp kel, az olyan gyengévé teszi őket, hogy szinte mozdulni sem tudnak, és a kezükben lévő fegyvereket kicsavarhatja akár még egy gyerek is. Marion ebbe belegondolt, de nem volt igazán megfelelő neki. - Ez rajtunk nem segít. Mire felkel a nap, az egész városunk halott lesz, a lélekfalók legyőznek minket. De a jósok jósa kiegészítette a mondandóját. 55

- Nos ha nincs napfelkelte, elég ha csináltok. - Ez meg mit jelent? – kérdezte Marion, és az öregasszony megsúgta neki. De csak a fülébe, hogy még a két ikerboszorkány se hallja.

Hatodik fejezet: A lélekfalók megbabonázása Az öregasszony által adott tanács megtette hatását. Marion kész volt hozzálátni ahhoz, amit a jósok jósa neki mondott, hát még ott a házban körbenézett. Egy olajlámpást hamar talált, vörös függönyt is, hát magára tekerte körbe a szövetet, még a fejére is, és fogva az égő lámpát kész volt kimenni az utcára. Odakint már csoportokba szerveződtek a lélekfalók, és mivel ellenállást nemigen találtak, eljátszadoztak az ellenséggel. Egy embert lábánál húzva vonszoltak, egy másikról letépkedték a ruhát, és hasonló szörnyűségeket műveltek. Marion félt tőlük, de mégis kilépett közéjük egyes egyedül. Zugu és Bugu félve inkább visszazárták az ajtót, de miután látták hogy az árnylélekfalók valahogy mind Mariont nézik, és közben megfeledkeznek önmagukról, valahogy olyan érzésük lett, hogy ki kell nekik is menniük. Kiléptek hát, nézték a lélekfalókat, akik egész hihetetlen, de fegyvereiket eldobván inkább úgy döntöttek, hogy a vörös szépség után mennek. Először csak tucatnyian, de aztán már százával. Rövidesen már minden árnylélekfaló Marion után vonult, csendesen, nyugodtan, ami aztán az élve maradt Galasphidiali polgárokat elkápráztatta. Ámultak a hirtelen jött szépség tettén, de aztán felismerve már majdhogynem nevettek. Ámde az utcán fekvők miatt nem tettek mást csak csendben a házak előtt egyre többen összegyűltek, és nézték a látványt. Azt, hogy valaki képes a lélekfalókat maga után hívni, pedig egy szót se mond nekik.

56

Órák múltak el, Nolan mágusserege csak hallgatta a városból kiszűrődő őrült kiáltozásokat, és közben gondolni sem mertek arra, hogy az árnylélekfalók mind a városban körbe-körbe járnak, egy vörös asszonyt követve. A hangok miatt nem volt kedvük támadni, hisz azok meggyőzték őket arról, hogy a város csupán a lélekfalók gyilkolása miatt pusztul, és gyengül percről percre. Ámde amikor Nolan már túl soknak tartotta a lélekfalói tettét, kiadta parancsba. - Mostanra Galasphidial már biztosan csak egy halott város. Már nem sokan élhetnek, az utolsók kerülnek a lélekfalóink kezébe, és hiába a könyörgésük, az nem hatja meg őket. Hívjátok hát vissza mindet, had tudjam meg milyen munkát végeztek. Erre a mágusok kezeiket az égnek emelték, és sorra mormoltak, érthetetlenül motyogtak. Szavaikra úgy remélték a városból visszakapják a lélekfalóikat, de a feketemágia abban a percben nem volt túl hatásos. Egy lélekfaló sem fogadott szót nekik. Azok továbbra is Mariont követték, és még csak a sötét szemeiket sem vették le róla. Csak lengtek az utcákon. A sok lélekfaló áldozatát ezidőtájt már kezdték összeszedni. Elvitték őket a Nagytemplomhoz, letették oda eléje mindet, és rájuk nézve sok jós és gyenge boszorkány próbált rajtuk segíteni. Néhányuk halott volt, másokban alig volt már élet, de a legtöbbjük még igenis kitartott annak ellenére is, hogy sok vért vesztettek, vagy hogy őrült mód megijedtek. Az emberek bekötötték hát a sebeiket, vigasztalták mindet, és ez jó hatással volt rájuk. Az előttük járó lélekfalókra nem haragudtak már, sőt inkább sajnálták őket. Mert olyanná lenni haláluk után, mint azok a lélekfalók, nem szerettek volna semmiképp. Még akkor sem, ha valami mód a földön maradhatnak, mert annak úgy érezték, nem sok értelme lehet. A lélekfalók tehetetlensége Nolan fejében egy idő után már szemet szúrt. Mégis miért nem térnek vissza, ha már 57

hívják őket? A választ olyan nehéz volt kimondani, hát nem is merte sokáig senki. Még Nolan Sehazdinnár sem, ki szentül meg volt arról győződve, hogy a lélekfalóik ellen nem véd semmi, azok a gyilkolásban mindenhatók. De mert a mágusok keze elfájdult már a sok nyújtózkodásban, és annak ellenére semmi nem történt, egy mágus a nagy Sehazdinnárnak eképpen szólt. - Úgy vélem nagyuram a lélekfalóinkat elvesztettük. Mivel nem térnek vissza, ha hívjuk őket, az csak egyetlen ok miatt lehetséges. Valaki erősebben hatott rájuk, mint mi. Nolan viszont ezt elhinni képtelen volt. - És akkor miért halljuk még mindig a város felől a jajgatásokat, sikolyokat? És a mágus rá is talált az igazságra. - Biztosan akad néhány nő és férfi, kinek ez ott a feladata. Hogy elhitesse velünk az állandó harcokat, amik szerintem már rég befejeződtek. A Sehazdinnár erre mérgében az egyik tenyerébe csapott. - A fenébe is! Hát kifogtak rajtunk? Akkor itt az idő, hogy gyalogosan támadjunk. Minden egyes mágust neki kell küldenünk Galasphidialnak. Támadjanak mind a mágusok. Ámde a mágusok szószólója erre azt válaszolta. - Sajnálom uram, de a mannánk fogyatkozóban van, mert aki összetartozik a lélekfalójával, annak lecsökkent szinte már a nullára. És mivel fémből készült fegyverünk alig van, annak nem sok értelme lenne, hogy két kézzel rohanjunk az ellenségnek. Bárcsak lenne még mannánk. Akkor hatalmas átkokat, nagy sebzéseket tudnánk csinálni, de így most már semmit. Nolan pedig nem tudván mást tenni, egyszerűen belenyugodott a válaszba, ámde mérgében a szószólót azért még utoljára egy mágiával sújtotta. Csak suhintott egyet a kezével, és a mágus már el is dőlt. Egy órányi álom volt a beszédje eredménye, azzal jutalmazta a Sehazdinnar.

58

Hetedik fejezet: Egy kis csapat északot választja A lélekfalók vezetése közben Marion sokáig egy szót se szólt. Csak némán ballagott, ámde sokáig már nem bírta azt a sok gyaloglást, muszáj volt, hogy maga mellé hívjon valakit. - Na gyere te Csínytevő. – mondta, s a férfi, ahogy rámutattak, már a vörös szépséghez csatlakozott is. Akkor aztán Marion halkan kezdett vele beszélgetni. - A jósok jósa nagyszerű titkot osztott meg velem. Mert ezeket a lélekfalókat ahogy látod itt mögöttem könnyen be lehet csapni. Csak kell egy vörös köpeny meg egy lámpa, és azt hiszik egy istennőt látnak. De eleget jártam már itt körbe-körbe. Segíts nekem, hogy megszabaduljak. Egy lány álljon be helyettem, de majd mikor az egyik ház mögé bújok. - És mi legyen velük később? – kérdezte a csínytevő. Mármint a lélekfalókkal? - Hát nem egyértelmű? A lány vezetésével menjenek ki a kapun, s egy hirtelen pillanatban a vörös köpeny hulljon a földre, a lámpa fénye pedig aludjon el. De ami a legfontosabb legyen kéznél egy seprű, mert a lélekfalók, ha visszanyerik az erejüket, akkor újra támadni fognak. És a Csínytevő már el is tűnt. Amilyen gyorsan félrevonult, olyan hamar jött aztán egy perc múlva egy hang az egyik ház mögül. - Pszt. Marion. Itt az idő. Marion meg örült is ennek, hát egyetlen pillanat alatt helyet cserélt a lánnyal. De alig szedte le magáról a vöröset, és lett az új istennő távoli nézője, Zugu ki valahonnan mellette termett, azt mondta neki. - Ez őrület. Milyen jól áll neki ez a vörös. Marion megnézte jobban a lányt, hát nagyot nézett mikor az arcába tekinthetett. 59

- Ez meg ki? Olyan ismerős, de mégsem tudom hová tenni. - Pedig ismered. – mondta Zugu. – Egy Csínytevő, ki mindenre kész. De ne csodálkozzunk ezen, hisz ő aztán mindenre képes. Majd ő foglalkozik a lélekfalókkal, de mi ne tétovázzunk. Induljunk azonnal Északra, mert azt is lerohanja majd egy sereg. - Na de hogy? – érdeklődött Marion. – Hisz nincs összeköttetés velük. Csak nagy kerülővel, Istarionon és a Zord szoroson keresztül közelíthetnénk meg Ahaggar boszorkánytáborát, ami ki tudja hány hétig is eltarthat. - No-no. – mozgolódott Zugu mutatóujja. - Ez nem így van. Mert légi összeköttetés igenis van Galasphidial és a Boszorkányliget között, csak te még nem tudsz róla. Néhány seprű az egész, és a két pont között az erdők, a hegyek felett meg lehet tenni az utat. Ha jók a seprűk még egy napba is belefér, hát ideje lenne elindulni. A gondolat hogy Marion eljuthat a volt királynőhöz, igenis elkápráztatta. Szeretett volna tőle bocsánatot kérni, de hát Galasphidialt, melyet új otthonának hitt, nem szívesen készült elhagyni. - És ha mi távozunk mi lesz evvel a várossal? Ha itt hagyjuk… - próbált Marion kifogást keresni az elutazásra, de Zugu elég határozott volt a távozást illetőleg. - Itt most már nem történhet baj. A lélekfalók titkát megismertük, azokat bármikor eltávolíthatjuk a mágusaik mellől. És mivel külön-külön már nem érnek sokat, az erős városfal megvédi Galasphidialt, ebben biztos lehetsz. A tündérek kertjei biztonságban lesznek, oda nem képes behatolni senki. És ez a bíztatás elégnek is tűnt ahhoz, hogy Zugu indulásra bírja Mariont. Amit a városból el kellett vinni, az nem sok holmi lehetett. Csak Marion kisfia, meg egy fekete macska, melyet Zugu a városban a sajátjává fogadott. Szegény elárvult kandúrnak tetszett a friss tejföl, de még jobban a simogatás, hát szívesen ugrott fel nehéz létére a boszorkány ölébe, mikor az 60

nem is várta volna. Ugyanez volt a helyzet, mikor Zugu mögé fölugrott a seprűre, de az új gazdája inkább csak örült neki, mintsem hogy leszállásra bírja. Marion, ki saját maga már kerített egy seprűt, kész volt kipróbálni a repülést, de még arra nem vállalkozott, hogy egyetlen fiát is magával vigye. Őt inkább Bugu ültette maga mögé, ki szintén arra gondolt, elkíséri őket. Igazából hogy hányan készülnek elhagyni Galasphidialt, az csak akkor derült ki, mikor felszállt mind a tizenhét seprű, rajta Marion egyszemélyesén kívül egyenként két-két fővel. Így összesen 33-an voltak, de mivel a feketemacska meg egy gyerek volt a mínusz, így aztán csak 30 volt az igazi boszorkány, meg Marion, ki még nem is tartotta magát annak.

Nyolcadik fejezet: Irány Ahaggar boszorkánytábora Az út megtétele nem is volt olyan nehéz, mint ahogy azt Marion gondolta. Csend volt mindenütt, a kelő nap vöröses fénye felragyogott a hátuk mögött, de hátratekinteni csak kevesen akartak, mert akkor azt is látniuk kellett volna, hogy a városfalakon túl ott áll az a nagy tömeg mágus, ki az ostromot az árnylélekfalóik által még az éjjel megkezdte. És mivel senki, még egy macska sem figyelt arra a nagy tömegre, őket már nem is lehetett komoly ellenfélként kezelni. Elvégre akármikor kifoghattak rajtuk, még a legnagyobb roham közepette is. De a repülő seprűkön ülő kis csapat így nem látta azt sem, hogy a feketeköpenyes mágusok hozzákezdtek megépíteni valamit. Egy épületet, egy tornyot, melynek alapjait már kezdték kiásni, a tetejét sokan fűrészelni, kopácsolni, és magát a falnak valót kövekből összerakni. Nehéznek látszott a vidéken elegendő kemény követ találni, ám a mágusok a nagy sokaságuk eredményeként mégiscsak találtak köveket, 61

még ha kicsinyeket is. És mivel akadt köztük ki értett a hasonló erődítések felépítéséhez, a dolgok mindenképp azt eredményezték, hogy a torony erős és ledönthetetlen lesz. A Sehazdinnárok egyik védőbástyájaként fog Durfinadorban létezni. A távozók tekintete csakis az előttük magasodó hegyekre meredt, mert azok igencsak magasra nyúltak, az eget verdesték. Háromezer méteres hófödte csúcsuk felé még sokat kellett emelkedni, de nem húzódoztak megtenni azt azok a nagy merészek, kik a magasságtól nem féltek. És mert röptükben az a kevés ember kipróbálta hogy lehet egy igazi boszorkányseprűt irányítani, az iránytól sokan eltértek, köröztek néha körben, vagy nagy esést majd emelkedést kipróbálva visszatértek a tervezett útvonalhoz. És ez aztán annyira jól esett, hogy a kurjantásuk mindenfelé elhallatszott. Még Marioné is, ki legeslegelőször próbálta ki a repülést. Az öröme roppantul nagyszerű, élményszerűnek hatott. De annak a nagy vidámságnak, önfeledt boldogságnak aztán sajnos vége lett. A hegyek elmaradtak, helyettük unalmas végeláthatatlan erdők vették át a tájat. Ezek felett a seprűsöknek már nem volt olyan nagy az öröme, hát lecsillapodtak mind, és úgy tették meg a maradék utat. Észak olyan egyhangú volt felülről, akár egy végtelen rengeteg. Nemigen volt olyan része mely kitűnt volna, csakis a liget, mely nemsokára feltűnt a távolban. Zöld füves rétje teljesen más volt, mint a fák sötét lombjai, mert végre itt zöld és zöld között is nagy különbségek voltak. És mert az árnyalatok közül mindenki megtalálta a kedvének valót, a ligetet jó hangulatban érték el, hát még mikor messziről is felismerni vélték a térség közepén álló régi királynéjukat, ki már elég régóta várta ott őket. - Az ott Ahaggar. – szólt az egyik boszorkány, mire Marion hunyorgató szemeivel is hasonlóképp felismerte.

62

- Tényleg ő az. És ott vannak vele azok is, kik habár nem királynő, de azért híven követik, szolgálják, és harcolnak érte. És a kis csapat le is szállt Ahaggar fogadótáboránál, a liget közepén.

Kilencedik fejezet: A védvonal - Üdv néktek barátaim. – szólt Ahaggar, így fogadta az érkezőket. – Legyetek üdvözölve a ligetemben. A seprűkről lassan leszálltak a rajta ülők, és a Boszorkányligetet megnézték maguknak. Akadt ott málnabokor bőven, mi ontotta magából a finom málnát, és egres is, meg eper és ribizli. Ezek mind a tábor élelmiszerellátása miatt kerültek oda, hát evett belőlük gyorsan mindenki. Ahaggar jószívűen hagyta, hogy csemegézzenek a többiek, mert addig Marionnal egyes egyedül elbeszélgethetett. - Hallottam róla - szólt Ahaggar ahogy elindultak ketten a tágas ligetben - Hogy téged az anagúrok szerfölött sokra tartanak. Időnként azért megdobálnak tojással, de aztán mégiscsak hallgatnak a szavadra. A jósaim ezt állítják, és én elhiszem nekik. Az Iskalamantisiakat biztonságba helyezted Galasphidialban, megvédted azt a várost a Sehazdinnárok gonoszságától, a lélekfalóiktól, hát szinte mindent megtettél, mit nekem kellett volna. Ne is szabadkozz, nem tudsz mit mondani, de én igen. Mivel ezekben a percekben minden ilyen hű emberemre szükségem van, beavatlak téged itt és most a dolgokba. Tudod az én katonáim itt északon nem akármilyenek. Különbek, mint a Sehazdinnárok feketemágiával foglalkozó bolond mágusai. Jól ismerik az erdőt, s annak minden varázsát. Képesek gyökerekkel, indákkal harcolni, és ez jó dolog. De mert kevesen vannak, még ötszázan se, így azt kell hinnem, hogy a boszorkánytáborom csak azokon a néhány mérhetetlen erővel bíró anagúr lányon múlik, mint amilyen te vagy. - Marion már éppen 63

tiltakozni kezdett volna, de Ahaggar nem hagyta. – Mondtam, ne is próbálj velem ellenkezni, tudok, amit tudok. Te vagy a hét legerősebb boszorkányaim egyike. Hisz képes voltál egy kábító varázslattal megölni egy embert. És mivel ez sikerült neked, bár megbántad azt a dolgot, én úgy látom, ha újra megakarod tenni, csak mond ki a varázsszavakat egyenest az ellenségre. Ne félj, azok meg is érdemlik. Te vagy az egyik, ki nagyon is szükséges vagy a harchoz. Na kövess, mutatok neked valamit. Azt, ami megvédi ezt a ligetet. Egy kicsit dél felé kellett gyalogolni, elhagyni a málnást, meg a többi bokrot. Ahaggar nagy és gyors léptekkel sietett, Marion meg követte. Így rövidesen elhagyták a ligetet, egy következő erdősávot is, mert a mögött volt az, amit Ahaggar megmutatni kívánt. - Látod Marion? – mutatott Ahaggar a fák közötti vékony fehér sávra a földön. – Ez véd meg minket a sötétmágia hatalmától. Egyszerű hamusáv, végtelennek tűnő, amin túlra egyetlen sötétmágus sem léphet. Ha mégis megteszi a mannája azonnal a nullával lesz egyenlő, így aztán varázsolni sem képes. - És ez tényleg hatásos? Akkor várjuk itt az ellenséget. - Nem. – tekergett egyre inkább Ahaggar feje. – Ilyen közel nem engedhetjük a seregeket. Máshol kell megütköznünk velük, innét délre. És hidd csak el, az is eléggé kiszámítható hely. Van hol elbújni és támadni, egy parancsnoki domb is akad, úgyhogy nagyszerű hely egy csata lebonyolításához. Ám ha mégis vesztünk, ha már minden rosszra fordul, csak ide kell menekülnünk, emögött biztosan megbújhatunk. De félek, ha ez megtörténik, az egyszerű anagúrrá váló mágusok még így is elegen lesznek ahhoz, hogy két kézzel törjenek rá a ligetre, és tegyék tönkre azt minden áldásával együtt. Marionnak viszont most az egyszer sikerült ellentmondani. - Azt már nem! Ha már ez a liget nekünk oly fontos, meg is fogjuk védeni. 64

Tizedik fejezet: A csata A csata helyszíne, melyet Ahaggar Marionnak később megmutatott, valóban igen terjedelmes helynek tűnt. A vidék kiépítettsége megmutatta, hogy igenis ide várják az ellenséget, mert fából ácsolt útlezárások több helyütt is elvágták a továbbindulás lehetőségét. Egyes helyeken a földön, máshol a fákon lógtak ezek a dolgok, és igen jól kiépítve. Az már elsőre is látszott, hogy ezekkel meg kell küzdenie az ide érkezőknek. Ám akármilyen alkalmas is volt a csatahely, azért Marionnak ezeknél az útlezárásoknál fontosabb volt valami. Rajtuk akadt meg a szeme, azokon a lányokon, kikkel valaha együtt élt, és barátkozott Iskalamantisban. Ott várták Mariont egy dombon, és fogadták őt mosollyal, öleléssel. - Hát itt vagytok? – csodálkozott Marion. - De hát hogy kerültök ide? Malana pedig válaszolt, s a többiek is sorban. - Éreztük, hogy szükség van ránk. - És ez végre jólesik. Márminthogy együtt lehetünk. - De az ám. Nincs is rá szó, hogy mennyire. Ám a legszószártyább leány mindenféleképp Phédeizra volt, mert így szólt. - Én is örülök neked Marion. Annál is inkább, mert megéreztem, hogy fiad született. Tényleg Igileón fia? A híres dombőrző kapitányé? - Az övé, hát persze. – felelte Marion. – Magammal hoztam, a ligetben van, így ha gondoljátok, csak nézzétek meg. És Sezüphé, kinek még nem akadt mondanivalója, végre talált magának egyet. - Jósként én is megéreztem a születését. És hasonlít rá? Ám mielőtt még Marion leült volna a lányokkal egy nagyobb tereferére, Ahaggar közbeszólt. 65

- Elég a kislányos dolgokból. Csak jártatjátok a szátokat, és közben az ellenség mindjárt ideér. Hiszitek vagy sem, de közel vannak már. Nekünk már csak annyi időnk maradt, hogy felálljunk terv szerint. Marion viszont nem értette a dolgot. - Mégis miféle ellenség? Mágusok? Boszorkányok? Lélekfalók? - Hát igazából ezt csakis Phédeizra és Sezüphé tudhatja. – felelt az exkirályné, az emlegettek közül pedig csak Sezüphé merte elmondani. - A tervük egyszerű, lerohanni minket a túlerejükkel. Ötszáz mágus, alig egy tucat lélekfaló, és kétezer boszorkány tartozik közéjük, meg a félelemből csatlakozott anagúr fegyveresek közül még plussz ezer fő. Ezen kívül van még nekik a feketemágiás boszorkányaik által megbabonázott baglyok, varjak, sólymok, százféle madarak. A légierejük így összesen újabb ezer fő, de még mindig akad felsorolnivalóm, kalózok százait kell mondanom, kiknek a hajóit nemrég a Durfinadori partok mentén csalárd módon maguk mellé állították. Ha tehetnék ezek a Sehazdinnárok a világ minden élő emberét, állatát a maguk oldalához rendelnék, csak hogy minket elpusztítsanak. És ahogy Sezüphé a jós igen alapos módon elmondta, úgy is vonultak be később mind a seregek a csatahelyre, ahol meg kellett küzdeniük. Hát akadt hely az ellenfélnek, és el is foglalták, na de aztán sokáig nem mozdultak, csak vártak, hogy Ahaggar híveit izzasszák. Hogy a Sehazdinnárok parancsnoka ki volt, az nem érdekelte sem Ahaggart, sem pedig a lányokat. A fák közül előtűnő jótermészetű boszorkáknak sem volt kérdés, hát nem avval foglalkoztak, hanem csak azzal, hogy a kevéske létszámuk ellenére bátran kiálljanak. Ahaggar mint fővezér ott maradt a dombon, míg a többi lány Marionnal együtt a sereghez csatlakozott, elveszett benne. És mikor az a kevés Északi sereg megindult azok felé, kik sokkalta többek voltak 66

náluk, legelöl Malana gondolt egyet. Mivel semmilyen fegyver nem állt rendelkezésére, Malana fogta magát, és egyszerűen, mint egy fanyűvő kidöntött egy vaskos fát. A derekánál aztán megemelte, és két kézzel tartva az ellenség felé mutatott vele. - Ha rám támadtok, én ezzel fogok védekezni. A hatás nagyszerű volt, százak inaltak el onnét, hogy egy távoli helyen legyenek inkább. Na de Malana nem hagyta annyiban. A menekülők után vetette magát, s a fa ott volt a kezei közt. De akármilyen nagy is volt az anagúrok ijedsége, még az sem vetekedhetett Zara mágiájával, ki a távoli dombtetőn Ahaggar mellett állva legalább ezer boszorkányra és ötszáz mágusra mért átláthatatlan ködöt. Ezzel könnyedén megzavarta őket, sőt egyeseket ezekből arra kényszerített, hogy átálljanak hozzá. Gondoltak hát egyet ezek a mágusok, és leborultak a lábai előtt, ő pedig megmutatta nekik, hogy mi a feladatuk. - Engedelmeskedjetek nekem! Harcoljatok az oldalamon! Ők pedig meg is tették, nem akadékoskodtak. Marion, ki a távolból épp megpillantotta, mily nagy erővel rendelkezik Zara, próbált neki integetni. Még a nevét is kiáltotta, de a lány nem ért rá, hatalmas mágiát tartott kézben, így semmilyen messzi dologra nem tudott figyelni. Különbenis Marion sem tehette meg, hogy csak úgy odarohan a dombhoz, így a csatára figyelt, hogy mi történik, s mit kell neki is tennie. Ami Oriánát és Adinát illeti, ők ketten úgy összebeszéltek, hogy csak na. A kezükben fogtak egy-egy távolról hozott kardot, s azokkal, meg a saját szerencséjükkel és ügyességükkel nekiugrottak a kalózoknak. Amilyen gyorsan csapdostak a kardjaikkal olyan gyorsan tértek is ki a támadni akaróktól, így lehetetlenség volt eltalálni őket. Olyanok voltak ők ketten, akár egy évek óta együtt harcoló páros. Tán tényleg úgy volt. Sezüphé, kinek kezében nem volt kard, végül is azt választotta, hogy odalép az ellenség elé, és egyszerűen szóba 67

elegyedik vele. Ő amúgy sem volt egy nagy kétkezi harcos, mint inkább az elme mestere. És így szólt akkor a jós. - Mint ahogy látjátok, fegyvertelen vagyok. Ti is azok vagytok. Nincs fegyveretek, a szemetek is bambul. Elálmosodtok, és el is alusztok. Aludjatok hát gyerekek, szép álmot nektek. És amint egyet csettintett, előtte százak dőltek a földre. Nagyot aludtak, szunyókáltak a boszorkányok, így aztán Sezüphé a következő soroknak újra kezdte. - Mint ahogy látjátok, fegyvertelen vagyok… Marion elámult attól, hogy egykori barátnői miféle roppant dolgokat tudnak tenni, ezért már csak afelé fordult, ki titokzatosan utoljára hagyta a maga mágiáját. Phédeizra viszont nem használt sem hatalmas fát a harchoz, sem a többi hihetetlenül varázslatos dolgokat. Egyszerűen ott állt az ötszáz Ahaggar hű boszorkány közt legelöl, kezében fogott egy normális kardot, és mondta a társainak. - Istárért, Durfinadorért előre! Az a néhány szava pedig többet ért bárminél. Rohantak hát a vele harcolók, s az ellenséget csupán a bíztatás, a lelkesedésük által nagy bátran letámadták. És Marion, ki látta, hogy már mindenki hozzáfogott a maga módján a harchoz, csak épp ő nem, érthetetlenül ledöbbent. - Én mégis mit tegyek? – kérdezte. Tán Istártól, tán Ahaggartól, mire megragadta egy kéz, és mondta. - Jer velem. Én megmutatom a dolgod. És amikor Marion rátekintett, maga mellett látott egy kesztyűt, egy kalapot, egy nadrágot, egy cipőt, meg egy zekét, de embert, ki viselte volna őket, azt már nem. Nyilvánvaló volt, hogy valamiféle szellem az, ezért kérdezte tőle a lány. - Te meg ki vagy? - Hát nem ismered meg a hangom? – kérdezte a szellem, mire Marion rögtön elsírta magát. - Igileón. Hát te lennél? De hogy? Ám a szellem ráparancsolt. 68

- Nincs időnk, hogy együtt sírjunk azon, ami velünk megesett. A lényeg az, hogy azért jöttem, mert nekem kell rávezetni téged, hogy miért vagy itt. Csukd be a szemed, számolj el hétig, majd nyisd ki. Marion szót fogadott, és akkor elkápráztatta a szemét valami. Az égen volt, valahol Zara és Ahaggar feje fölött, és ragyogott fehéren, akár egy csillag. De nem a nap volt, mert még azt sem lehetett megállapítani, hogy milyen formája van, csupán hogy magába szippant sok-sok emberi lelket. Marion aztán Igileón felé fordult, és látta annak arcát. Akkor a kapitány megmagyarázta. - Amit most te látsz, csak keveseknek adatik meg. Ez kell legyen a te képességed, hogy látod a holtakat, s a kaput, mely befogadja őket. - És ezzel mire megyek? – kérdezte Marion. – Neked nagyon örülök, de Ahaggarnak hogy segíthetek? Felelj erre nekem. Igileón pedig valóban felelt. - Keress az ellenség közt egy embert. Egy olyat, akit ismersz, és aki bár halott, de elárul a tekintetével neked egy fontos dolgot. Ezt kell hogy elhidd, és akkor a győzelem máris megtörténik. Marionnak kicsit érthetetlen volt az egész. Ránézett az ellenfélre, és sorra vette ott az embereket. Ám akárhányat is lesett meg, ismerős egyik sem volt neki.

69

Tizenegyedik fejezet: Egy távoli ceremónia Iskalamantisban a csata idején egy szertartást próbáltak lebonyolítani, hogy a létüket a Sehazdinnárok ott teljesen megszilárdítsák. Az volt a lényeg, hogy Durfinador trónját megszerezzék, hogy királlyá tegyenek ott egy embert. A ceremóniának hát nekiláttak, az egyik átalakított templom nagyszerű helyként szolgált erre. - E naptól fogva tehát Durfinador trónja azé, akit megillet. – szólt egy feketeköpenyes, s a vékonyka koronát, mely szinte csak egy vaskorong volt rajta néhány ékkővel a méltó fejre helyezte. De alig történt meg, a templomba berontott egy boszorkány, és szemlesütve bár, de a boszorkányfőnök-asszonyhoz letérdelt. - Mi történt? – kérdezte tőle Worna. – Miért zavarod meg a koronázást? A boszorkány pedig halkan súgta. - Odakint egy istenverte Galasphidiali. Azt kiáltozza a magasban, hogy jöjjön ki hozzá egy Sehazdinnár, kit szívből gyűlöl, és aki méltó ellenfele lehetne. - És ti ezt hagyjátok? Küldjétek rá az összes seprűs boszorkányt. – parancsolt Worna. - Megtennénk mi, de hát nagy baj történt. Valaki járt a seprűraktárban, és fel is gyújtotta. Nem maradt már egy sem. - Akkor látom, itt nekem kell cselekednem. Worna kilépett hát az utcára, és ott feltekintett az égre. Iskalamantis légterében furcsa dolog látszódott. Valami ködszerű fehéres anyag, minek a léte még egyes Sehazdinnár boszorkányoknak is nagy feltűnést keltett. Ám az a köd nem véletlenül került a templomok, kastélyok fölé. És mert e ködfátyolt valamely Csínytevő nem vette figyelembe, megtette azt helyette Worna. 70

- Ha majd e fellegek feketében, vörösben izzanak, akkor mi boszorkányok is készen állunk arra, hogy Durfinador megmaradó hitvány kis részeit gyors egymásutánban leigázzuk, egyesítsük. Akkor majd megismeritek az igazi erőnket. - Ugyan már. Mégis mire lenne jó egy ilyen felhőcske, vagy mifene? – próbált a Csínytevő magát továbbra is nagy merésznek, visszabeszélőnek mutatni, és a boszorkányfőnökasszony erre megmagyarázta. - Ha akarjuk e ködfátyol megsegít minket, ha akarjuk elvezet minket ellenségeink leggyengébb pontjához. Ha akarjuk, elnyel sok-sok ellenséget, ha akarjuk… De a Csínytevő közbeszólt. - Bla bla bla. Szerintem csak humbug az egész. - Azt gondolod? Akkor tessék. Nézz a közepébe, és próbáld ki magad. A Csínytevő pedig belenézett. De alig szemlélte csak a ködöt, valami megfoghatatlan kezdett úrrá lenni rajta. Valami zavarta, ez látszott a fintorgó ábrázatán. Akkor pedig Worna versben kifejtette a köd igazi erejét. Gyenge az, ki e ködöt nézi, Nem bír soká neki ellenállni. Elernyed lassan keze lába, Lepotyog aztán a hullája. És szegény Csínytevő feje és kezei lehanyatlottak, úgy hogy csak a seprűje tartotta. Worna nézte, mennyin múlik hogy tényleg leesik, és végül ez be is következett. A magasból lezuhant a seprű, az is ki rajta ült, és mozdulatlanul a földön maradt. Akkor Worna rámutatott, és a körülötte lévő boszorkányoknak azt mondta. - Hát látjátok? Ez történik mindenkivel, aki csak újat mer húzni velünk. Na vigyétek, és zárjátok be a legsötétebb pincébe a többi mellé. Ott végre jó helye lesz, és nem bosszant bennünket soha már. 71

A boszorkányok pedig tényleg felemelték, és vitték. Ámde nem vették észre, hogy a Csínytevő szemei egy pillanatra felnéztek, a szája pedig vigyorgósra állt. Úgy látszott hát mégsem halt meg, sőt fondorlatosságra készült. Arra hogy kiszabadítsa az elzárt összes anagúrt, ki arra a sorsra jutott, hogy a Sehazdinnárok rabjává lett. De alig tűntek el a Csínytevővel az utcán, jött ki a templomból maga a felkent király. Korona volt a fején, büszkén magasra tartotta, és szólt mindenkihez. - Nolan Sehazdinnar nincs többé. Az-az énem nem volt elég vehemens. Helyette itt van Nol király, kit csak egyetlen cél fűt: ellenségeinket egyenként megölni. Worna pedig mosolyogva mondta fiának. - De kár hogy ezt szegény édesapád nem látta. Milyen boldog is lett volna. De ne bánkódjunk. Neki nem akadt hely e világban. A mérgemtől hála öröklétre szenderült. És mert e kijelentést még az új Nol király sem sérelmezte, végezetül ő is belátta. - Jobb ez így. Mert király csak egy ember lehetett. Egyedül csak én.

Tizenkettedik fejezet: Minden titkok tudója Az hogy ki nyerte meg a csatát északon, nem lehetett egykönnyen eldönteni. Ugyan a többség a Sehazdinnárokat szolgálta, viszont Ahaggar hívei minden boszorkányos dologgal felvértezve nagy erőkkel pusztította azokat, kik őket fenyegették. De sem a kétezer főből álló Sehazdinnár féle boszorkányhad, sem a többi őket jobbról ballról körülvevők együttes tömege nem tudott olyan mértékű átkokat, fájdalmakat adni az ellenfélnek, hogy eldöntve legyen a csata, így minden egyedül Marionra hárult. Szegény persze mindent megtett, ami tőle tellett, és végül eldöntötte a dolgokat. A 72

Sehazdinnárok maradékai elvonultak, Ahaggar boszorkányai pedig a győzelmet ünnepelték. Ám hogy miként sikerült, azt Ahaggar a dombtetőn kíváncsian várta. Marion jött is, szaladt, ahogy tudott, de felérve a dombra máris elszomorodott. - Zara hová lett? – kérdezte Marion. - Ő már elment. – válaszolt neki Ahaggar. - Nem maradt tovább Durfinadorban, csak amíg kellett. Szófukar volt, nekem sem mondott csak annyit, hogy családja van messzi innét. Őneki úgy látszik e- ország már nem jelent sokat. Csak azt akarta, hogy ne kerüljön végleg és teljes egészében rossz kezekbe. - Pedig szerettem volna beszélni vele. – szipogott Marion. Talán rábírhattam volna, hogy maradjon. Tán idehozatta volna a családját is. - Nem. Ebben biztos vagyok. – felelte Ahaggar. - Ő egy jó ideig nem tér vissza ide. De ne szomorkodj emiatt. Habár rövid ideig jó barátnőd volt, de ismerted, és ez a fő. De ezzel hagyjuk is a barátságot, van annál fontosabb kérdésem is hozzád. Arra felelj nekem. Mond Marion. Te mit cselekedtél, hogy befolyásold a csata kimenetelét? Mert ahogy láttam nem sokat. Nem harcoltál se karddal, se mágiával. - Ám mégis többre mentem, mint a többiek. – válaszolt Marion. - Eleinte nem tudtam kit kell keresnem, meglelnem az ellenfeleink sorai közt, de aztán megtaláltam. Egy Sehazdinnárt, ki az egész sereg irányítója, parancsnoka volt, mikor még Iskalamantisból elindultak. Ő volt a legfontosabb, a döntő ellenfelem, és én a csatamezőn mondtam neki a távolból, s ő hallotta szavam. Marek Sehazdinnár, én ismerlek téged. Nem mondhatom, hogy jóemberként, mert csakis a gonosz, kegyetlen éned volt mindig is a döntő. Az befolyásolt, ha egy szolga eléd került, és te döntöttél kíméletlenül a sorsa felett. De mert most nem csak azért szólok, hogy büntesselek téged, mutatok neked valamit. Nézz csak oda Ahaggar feje fölé! Látod ott azt a tündöklő fényt? Ott, amögött a te helyed, ott nyersz békét és örök nyugalmat. 73

Mert tudom rólad, halott vagy. A tested valahol Iskalamantisban lehet, a szellemed pedig, mint lélekfaló még itt szenved. Vess véget magad ennek a szenvedésnek, és távozz békével. Én felszabadítalak a kötelékeid alól. Menj isten hírével. És a beszédem úgy tűnt hatással van rája, mert a Sehazdinnár bánatos képét mutatva valóban átkelt. Itt hagyta a seregét, minek egyedül ő parancsolt, és a távozásával, a kötelék megszakadásával a serege nem bírta már a nyomást. Elindultak haza, visszavonultak Iskalamantisba. - Akkor hát mégiscsak kiérdemelted azt, - mosolygott Ahaggar – Hogy ezer és ezer lány közül épp te lettél kiválasztva. Elismerem, amit tettél, valóban sokat nyom a latban. Ezért én most megosztok veled valamit. - Marion kíváncsian figyelt, s a jó Ahaggar folytatta. - Istár maga a jóság, az élet. Hogy mit tudott Istár? Egyszerűen láthatóvá tenni azt, mi láthatatlan. Az emberekben szunnyadó rejtőzködő erőket is ugyanúgy segített a felszínre hozni, akár a világban létező, de mégsem látható dolgokat. És habár én őt személyesen sohasem láthattam, azért még hiszek benne. Higgy benne te is. Ahaggar pedig ezek után odanyújtott Marionnak egy világoskék követ, mely ezüstszálra volt fűzve. - Igazából ezt már rég neked kellett volna adnom. – ismerte be Ahaggar. – A te lelkedhez van szabva, olyan mintha te lennél. Phédeizra kapott tőlem elsőként egy ehhez hasonlót, ki velem megértette, hogy oka volt minden történésnek. Hogy nem vagyok már királyné, s hogy a szent dombot nem őrzi már senki, meg hogy Igileón meghalt. Mindennek így kellett történnie, mert a jövő is ettől függött. Így hát nem ért meglepetésként, hogy Galasphidial kitartott a legerősebb támadás gyűrűjében is, és hogy ha a boszorkányok ligetét veszély fenyegeti, összefognak mind a jók. Hát fogadd el e követ, és őrizd meg hűen. Ha ez veled van, nem veszíthetsz. Ahaggar háta mögött akkor már ott volt egy halom gyerek. Lányok és fiúk, kisebbek és nagyobbak egyaránt. Ők 74

sokan azért jöttek Zugu és Bugu védelmében, hogy édesanyjukhoz siessenek. Szét is szaladtak, csak egy gyerek maradt velük, ki Zugu nagy fekete kandúrját boldogan simogatta. Marion rátekintett fiára, és közben engedte, hogy Ahaggar megajándékozza. Ám a királynő csak a kezébe adta az ékszert, így az új boszorkánynak magának kellett cselekedni. Marion pedig az ajándékot a nyakába tette, hogy hordja egész életében.

Vége

75

Tartalom: I. KÖNYV Első fejezet: Durfinadorról…………………………. Második fejezet: Az új lány ………………….……. Harmadik fejezet: Iskalamantis felé ………………. Negyedik fejezet: A bűvös város………………….. Ötödik fejezet: A próba kiszabása…………………. Hatodik fejezet: A domb és őrei……………………. Hetedik fejezet: Igileón kapitány…..……………….. Nyolcadik fejezet: A végzetes csapás………………. Kilencedik fejezet: A Holtak Kapuja………………. Tizedik fejezet: A dombtetőn……………………… Tizenegyedik fejezet: Egy félig árva kisfiú………… II. KÖNYV Első fejezet: Egy széttört ország…………………… Második fejezet: A Sehazdinnárok bálja…………… Harmadik fejezet: A Sehazdinnárok szövetsége…… Negyedik fejezet: A hír…………………………….. Ötödik fejezet: Az úton…………………………….. Hatodik fejezet: Újra Iskalamantisban……………… Hetedik fejezet: Galasphidial jósai…..……………... Nyolcadik fejezet: Hírek mindenfelől……………… Kilencedik fejezet: Zúgolódók……………………… Tizedik fejezet: A szószóló…….…………………… Tizenegyedik fejezet: Csak ami jár…………………. III. KÖNYV Első fejezet: Egy elfoglalt város…………………… Második fejezet: Galasphidial menekültjei …….… Harmadik fejezet: Rettegés a háborútól…………… Negyedik fejezet: Az ostrom kezdete………………. Ötödik fejezet: A jósok jósa……………………….. Hatodik fejezet: A lélekfalók megbabonázása……… Hetedik fejezet: Egy kis csapat északot választja…. Nyolcadik fejezet: Irány Ahaggar boszorkánytábora Kilencedik fejezet: A védvonal…………………….. Tizedik fejezet: A csata…………………………….. Tizenegyedik fejezet: Egy távoli ceremónia……….. Tizenkettedik fejezet: Minden titkok tudója………..

4 6 7 9 11 13 15 17 19 22 26 27 28 30 32 34 35 37 39 41 43 44 47 48 50 52 54 56 59 61 63 65 70 72 76

ELŐKÉSZÜLETBEN:

77

ISMERED?

A KÖNYV MÁR AZ INTERNETEN KAPHATÓ.

SHOP.ADLIBRUM.HU BŐVEBB INFO:

AHOLTAKKAPUJA.HUPONT.HU

78