Bíró Gáspár: Egyetemesség – emberi jogok – kisebbség A Nyugat számára az emberi jogok kérdése, s azon belül e jogok egyetemes jellegének a hangsúlyozása a szó legszorosabb értelmében vett stratégiai kérdés. Ha formálisan elvetnénk az egyetemesség elvét, akkor nem tennénk mást, mint legitimálnánk azon csoportok törekvéseit, amelyek a társadalomszervezéssel kapcsolatban csak egyetlen módszert ismernek. Ez a módszer – a fizikai erőszaktól az agymosásig terjedően – a kényszer, amelyet számukra elégségesen alátámaszt az a meggyőződés, hogy ők és csakis ők a helyes élet elveinek a letéteményesei. Két ellenvetés merülhet fel a téma napirendre tűzésével kapcsolatban. Az egyik az, hogy miért kell az egyetemesség elvéről beszélnünk 1996-ban, miért kell azt újra a nyilvános politikai diskurzus tárgyává tennünk A másik az ilyen absztrakciós szintű kérdéseknek van-e egyáltalán gyakorlati hasznuk, s ha van az miből áll A válasz az első kérdésre az, hogy napjainkban az egyetemesség elvét soha nem tapasztalt kihívás éri. Azok a kormányok, amelyek például az ENSZ különböző szerveiben folyó vitákban kérdőjelezik meg az emberi jogok egyetemes jellegét, s a regionális, nemzeti és vallási sajátosságokat állítják előtérbe, mondván, hogy összesen több mint kétmilliárd ember nevében beszélnek. Az is tény, hogy e kormányok többsége enyhén szólva nem különösen híve a politikai demokráciának. Az emberi jogok egyetemes jellegét vitatók érveit két csoportra oszthatjuk. Az első a dekolonizáció egyik kísérőjelensége, amely úgy hangzik, hogy bizonyos politikai, de főként gazdasági feltételek hiányában a nemzetközileg elismert emberi jogok nagy részét, de különösen a gazdasági, kulturális és szociális jogokat egyszerűen nem lehet megvalósítani. S ebben sok igazság van. De amennyiben az alapvető politikai és polgári jogokra, sőt szabadságjogokra is kiterjed ez az érv, annyiban nem más, mint a zsarnokság fügefalevele. Mindannyian emlékszünk a népi demokráciák gyakorlatára e tekintetben. A másik érvcsoport a kilencvenes években vált igazán aktuálissá és általában kulturális relativizmus néven ismert. Lényege a következő bizonyos országokban egyes emberi és szabadságjogokat nem lehet elismerni, még kevésbé bevezetni, mivel az illető országban olyan kultúrkörhöz tartozó csoportok élnek, amely kultúrkör, amellett hogy normatív erővel rendelkezik, merőben ellentétes az említett jogokat tartalmazó nemzetközi instrumentumok szellemével és betűjével. A dolog előzőekben említett stratégiai jelentősége a Nyugat, s mindazok számára, akik a nyugati politikai kultúra és hagyomány részeseinek tekintik magukat, abban áll, hogy a fent említett mindkét esetben a politikai demokrácia és annak intézményrendszere is megkérdőjeleződik. Tetszetős érveket lehet mondani a kulturális relativizmus nevében konkrét helyzetekre vonatkozóan, de ez nem változtat azon a tényen, hogy napjainkban ez az érvrendszer nem más, mint a Nyugat, mint politikai és kulturális realitás alapvető kétségbevonása. Ma már ott tartunk, hogy riasztóan nő azok száma, akik bármire kaphatók, s e filozófiának tettekkel is nyomatékot kívánnak adni akár életük feláldozása árán is. A kultúrára, mint regionális sajátosságra, a történelmi és nemzeti hagyományra való hivatkozás Európának ebben a felében sem ismeretlen. Ott azonban, ahol ez meghaladja a
kulturális identitás és az európai szellemiségű nemzeti hagyományok szerves folytatásának a kereteit, az elsődleges kárvallottak – a kilencvenes években – a kisebbségben élő nemzeti és etnikai közösségek és csoportok. Erre azonban a későbbiekben még kitérünk. A másik ellenvetés az emberi jogok egyetemes jellegének hangoztatásával szemben annak ezoterikus, életidegen jellegére vonatkozik. Ez azonban nagyon is gyakorlatias, azonnali következményekkel jár, ott ahol felmerül. Három példát hozok fel erre: 1. a nemzetközi jog alapelveinek a megkérdőjelezése, mint az egyetemesség vitatásának következménye; 2. a nemzetközi emberi jogi, beleértve a kisebbségek jogaival kapcsolatos kodifikáció során felmerült problémákat, és 3. ezen instrumentumok érvényesítése egy adott államban. Az első esettel kapcsolatban szeretnénk leszögezni, hogy az emberi jogok egyetemes jellegének a megkérdőjelezését és az emberi jogok durva és bizonyított megsértését egy adott országban e gondolatmenetben egymástól elkülönítendőnek tartjuk. Az emberi jogok univerzalitásának a megkérdőjelezése egy kormány részéről, különösen akkor, ha az illető állam már csatlakozott az alapvető emberi jogi egyezményekhez, szükségszerűen együtt jár a nemzetközi jog pacta sunt servanda alapelvének a megkérdőjelezésével. Ez beláthatatlan következményeket vonhat maga után. Nyugati és nem-nyugati politikusok rémálma egy olyan Oroszország, amely formálisan is kijelenti, hogy nem tartja magára nézve kötelezőnek a hidegháború korszakában aláírt nemzetközi szerződéseket, vagy azok többségét felül kívánja vizsgálni. Az olyan szervezetek mint az Európa Tanács (ET) vagy az EBESZ pillanatnyi politikai megfontolásokból fakadó engedékenysége, például az olyan kormányokkal szemben, amelyek rendre megsértik e szervezetek égisze alatt a kisebbségekre vonatkozó kötelezettségvállalásaikat, a legjobb módszer a pacta sunt servanda elvének, s azzal együtt a jelenlegi nemzetközi jogrend megsemmisítése felé. 2. A nemzetközi kodifikációs folyamatokban az emberi jogok egyetemességének a kérdése számtalan esetben felmerült. Mivel a legszámottevőbb fejlődés a kisebbségi jogok területén ment végbe a kilencvenes években, e területről hozunk néhány példát, amelyek véleményünk szerint illusztrálják az előzőekben elmondottakat. Európában az ET és az EBESZ ezirányú gyakorlatában két látszólag elvileg összeegyezhetetlen álláspont jelentkezett. Az egyik azt képviselte, hogy az 1950-es Európai Emberi Jogi Egyezmény (EEJE) elégséges keretet nyújt a kisebbségi jogok gyakorlásához az abban kodifikált egyetemes emberi jogok keretein belül, amelyek egyéni emberi és szabadságjogok. A másik álláspont ezzel szemben a partikularitásra, a regionális és történelmi sajátosságokra is hangsúlyt helyez anélkül, hogy kétségbe vonta volna az emberi jogok egyetemes jellegét és az EEJE relevanciáját a kérdésben. Ez utóbbi sarkítva fogalmazva azt is állította és állítja
többek között, hogy mit sem ér a szólásszabadság egyetemes emberi joga ott, ahol a kisebbségek nem használhatják anyanyelvüket a hivatalos kapcsolatokban, nem használhatják nyilvánosan településeik történelmi elnevezéseit, vallási szertartásaikat nem cerebrálhatják anyanyelvükön. Mit ér a kultúra szabadsága ott, ahol a kisebbség anyanyelvén oktató intézményeket elsorvasztják, és még számos kisebbségi kulturális tevékenységet állami kontroll alá helyeznek, megtagadva az önálló működés lehetőségét, noha a kisebbségi állampolgár is ugyanolyan mértékben fizeti az adót, mit a többségi. Sajátos módon a többség a kisebbség partikuláris érdekeit végsősoron ugyancsak a partikularizmus, a regionális és történelmi sajátosságok, néhány esetben egyenesen nemzetpszihológiai érvekre támaszkodva utasítja vissza. Hangsúlyozzuk nem az emberi jogok egyetemességének elvére hivatkozva, amint azt a látszat sugallja. A nemzetközi kodifikációs gyakorlatban a tapasztalatok szerint a kisebbségi jogok elismerése ellen felhozott érvelés, amely szerint tehát az egyetemes egyéni emberi jogok elégséges keretet nyújtanak a kérdés kezeléséhez, csak az olyan mesterséges és sehová nem vezető kérdésekkel együtt válnak az obstrukció eszközévé, mint pl. a nemzeti kisebbségek normatív definíciójának az igénylése. Ha a nemzetet nem lehetséges jogilag meghatározni (s Isten óvjon bennünket egy ilyen lehetőségtől), miért lenne lehetséges a nemzeti kisebbségeket jogilag definiálni, hogy csak ezzel a közvetlen ellenvetéssel éljünk Különben az ENSZ égisze alatt kidolgozott hivatalos szakértői jelentések, mint pl. az 1977-es Capotorti-jelentés évek óta folyamatosan leszögezték, hogy egy normatív definíció nem kizáró ok a nemzetközi kisebbségi jogi kodifikáció előrehaladásában. S a gyakorlatban ez be is bizonyosodott az 1992-es ENSZ nyilatkozat kapcsán, amely a kisebbségek kollektív identitáshoz való jogának elismerése mellett, a nemzeti vagy etnikai, nyelvi és vallási kisebbségekhez tartozó személyek számára alapvető jogokat tartalmaz, normatív szövegben, definíció nélkül. Álláspontunk az, hogy az egyetemes emberi jogok elismerésével és tiszteletben tartásával és a helyi sajátosságok figyelembevételével kialakítható minden államban egy olyan keret, amely a kisebbségi kérdés potenciális destabilizáló hatását kioltja, ugyanakkor e keretben a kisebbségi közösségek, csoportok és a hozzájuk tartozó személyek is megtalálják a számításukat. Az EU tagállamaiban számos példát találunk erre Finnországtól Olaszországig. A nemzeti sajátosságok előtérbe helyezése a többség nevében beszélők által a kisebbségi jogokkal szemben olyan veszéllyel is jár, hogy az emberi jogok kérdése újra visszanyeri eredeti jelentését — az egyén jogai az állammal szemben. Ezt a helyzetet az EU tagállamok meghaladták az elmúlt évtizedekben, s ez így helyes. Olyan államokban azonban, ahol a demokrácia intézményrendszere még nem szilárdult meg, s az állam merev és elutasító álláspontot képvisel a kisebbségek legitim és törvényes törekvéseivel kapcsolatban, egy ilyen 18. századi felfogása az emberi jogoknak nem alkalmas a jelenlegi állapotok meghaladására. 3. Ezzel elértünk a harmadik gyakorlati kérdéshez az egyetemesség kapcsán, s ez a nemzetközi instrumentumok belső érvényesítése, az implementáció. Elvi álláspontként leszögezhetjük, hogy az olyan felfogást és gyakorlatot vissza kell utasítani, amely az implementáció szükségességét ugyan nem kérdőjelezi meg, de a nemzeti és történelmi sajátosságok, a kulturális relativizmus jegyében lényegében az egyetemesség kárára történő kereteket alakít ki. Ebbe a kategóriába sorolható az olyan államnyelvvédelmi törvények, amelyek lényegében a nyilvános kisebbségi nyelvhasználatot lehetetlenné teszik, illetve azt a konyhára
korlátozzák. Az ilyen gyakorlat általában maga után vonja azt, hogy a nemzeti szubsztancia kizárólagos letéteményeseként egy szűk csoport lép fel, amely már a jelzett értelemben kisajátítja a helyes élet tudásának monopóliumát, mind a kisebbség mind a többség viszonylatában. Különösebben nem szükséges fejtegetni azt, hogy mennyire nem európai gyakorlat az ilyen. Az emberi jogok egyetemességét nem olyan nemzetek és kultúrák felett álló kategorikus imperatívuszként kell értelmezni , amely egy absztrakció nevében a történelmi és kulturális sajátosságokat mintegy aláveti magának, térdrekényszeríti, hatálytalanítja. Az egyetemesség nem más mint, amit az 1948-as emberi jogi nyilatkozat megfogalmaz első cikkében Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van. Ha ezt komolyan gondoljuk, kialakíthatunk olyan kereteket egy-egy országban, amelyek figyelembe veszik a konkrét helyzetet, beleértve a többségi és kisebbségi történelmi és kulturális hagyományokat, a jogbiztonságot, a politikai pluralizmust és stabilitást, és a fenti elvet is tiszteletben tartják. Magyarországon az elmúlt években kiépült az az intézményes rendszer, amely az alapvető emberi és kisebbségi jogokat biztosítja. E rendszer kialakítása során szervesen alkalmaztuk mind a létező európai normákat és standardokat, és figyelembe vettük a nyugat-európai országokban kialakult gyakorlatot. Nyugodtan elmondhatjuk, ebből a szempontból a magyar jogrend s az azt biztosító intézményrendszer harmonizál az európai standardokkal és gyakorlattal. Ami a kisebbségi kérdést illeti, Magyarország megtette az első lépéseket abban az irányban, hogy figyelembe véve a releváns nemzetközi dokumentumokat, olyan törvényes keretet hozzon létre, amely 1. figyelembe veszi a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek sajátos helyzetét és 2. nemcsak módot ad a kisebbségek aktív részvételére a saját ügyeik intézését illetően, de megteremti a lehetőséget, hogy egy sor kérdésben a kisebbséget legitim, választott képviselőik által saját maguk döntsenek létfontosságú kérdésekben. Nyilván évek kellenek ahhoz, hogy e rendszer hagyománnyá váljék, s természetesen a megfelelő anyagi háttér is elengedhetetlen. De az első eredmények reményre adnak okot (többszáz közvetlenül választott helyi kisebbségi önkormányzat, növekvő aktivitás a kisebbségekhez tartozó személyek körében, amely növekvő politikai öntudattal és felelősséggel jár stb.). Ami a határon túli magyarokat illeti, véleményünk az, hogy mivel e közösségek mindenütt rendelkeznek demokratikus választások által legitimált szervezetekkel és képviselőkkel, soha nem alkalmaztak erőszakot céljaik érdekében, sőt nem is fenyegettek erőszak alkalmazásával, s a jövőben sem fogják ezt tenni, ideje, hogy az érintett országokban létrejöjjön egy átfogó társadalmi és politikai szerződés a többség és kisebbség között. E szerződésnek világossá kellene tennie, hogy a többség nem etnopolitikai célokra kívánja államát felhasználni, azaz nem tekinti az államot és annak területét szerb mintára a többség kizárólagos tulajdonának, másrészt a kisebbség nem tesz olyan lépéseket, amelyek a politikai destabilizáció veszélyét vonják maguk után. Ez utóbbit illetően a határon túli magyar szervezetek számos esetben világosan kifejtették írásban és szóban egyaránt álláspontjukat, és készek azt bármikor megtenni. Mivel Magyarország és szomszédai között a viszonyok jogilag rendezettnek tekinthetők, s mivel a nemzetközi dokumentumok elégséges keretet biztosítanak a kisebbségi
kérdés belpolitikai és jogi-törvényhozási kimozdításához a holtpontról, a steril politikai retorika szintjéről, a sor az illető parlamenteken és kormányokon van. A nemzetközi szervezetek e folyamatban fontos katalizátori szerepet játszhatnak. Az EU különösen hatékonyan járulhat hozzá e folyamathoz azzal, hogy felhívja az illető kormányok figyelmét a saját tagállamaiban létező modellek sajátosságaira és hatékonyságára, beleértve az autonóm kisebbségi intézmények szerepét e kereteken belül, összhangban az egyetemes emberi jogok szellemével és kodifikációjával. Véleményünk szerint ez sem kevésbé stratégiai kérdés a Nyugat számára mint az emberi jogok egyetemességének előtérbe állítása.
