Bezárt ajtók. Metamorfózis

Keresztény értelmiségi folyóirat

Metamorfózis

Bezárt ajtók

Forró acél vagyok. Testetlen keringek. Utat égetve medret keresek. Nem vagyok rideg, sem törékeny, alaktalan perzselek. Vonatkerék vagyok. A sínek a végtelenben találkoztak, s már tudták, hová vigyenek.

Néptelen folyosón alacsony belmagasság, szintetizált fényben mesterséges levegô. Számozott ajtók mögött névtelen emberek: a munka magánya és titkos naplopás, felesleges adatok féltékeny versenye. Gépek zajára süket fülek a csendben. Topogó kétségek az alkonyodó üveg túloldalán. Liftek vágya, kabát ölelése, bezárt ajtók, nyitott ablakok.

Rájuk simulok, és tekerek, tekerek... Fogaskerék vagyok. Egy a végtelenbôl. Belém mart utak tartanak fogva helyemen. Velem mûködik a világ, és a Föld forgása éltet. Szédülök. Ha elmegyek, ki áll a helyemre?

Visszatérés Legjobban a visszatérést szeretem. Rám nézel, mint egy csillagra, mintha a Nap arcát látnám, keresve benne az idegent. Mozog a szád és hallom a hangom de Más beszél: kiárad köztünk. Az év pillanata eljár felettünk. Az újat felváltja a más, nincs vallomás… …újra visszatérek, de csökken a varázs, és jobban éget a vágy: a maradás. Sebestyén Zita versei Elso” és utolsó fogadkozások c. mûvébõl

El Mondo – keresztény értelmiségi folyóirat Az El Mondo egy olyan, felekezetközi folyóirat,melynek célja hogy progresszív, ugyanakkor bibliai alapokon álló látásmóddal áthidalja a mai magyar kereszténység és a szekulális társadalom kultúrája közti szakadékot

E számunk írói: Gyura Gábor, Jakab Eszter, Kósa Balázs, Kovács Endre, Lente István, Schwáb Zoltán, Sebestyén Zita, Szabados Ádám, Weisz Katalin Címlap: Kovács Gergô

Kiadja a MEKDSZ (Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség).

Illusztrációk: Lente István (12. oldal), Tero Saikkonen (Finnország, 16.), Danilo Schneider (Németország, 4.), Sébastien Tabuteaud (Franciaország, 3., 7., 10., 14.)

Fõszerkesztõ: Gyura Gábor Vezetõ szerkesztõ: Kósa Balázs Design: Kovács Gergô

Festmények: Hyeronimus Bosch: Édenkert (részlet, 6. oldal), Hans Memling: Utolsó ítélet (részlet, 5.), Giotto di Bondone: Jézus születése (9.)

Nyomdai elõkészítés és kivitelezés: Tipo-Bé Bt. • Felelõs vezetõ: Boltos Péter • Tervezõszerkesztõ: Komáromi Rózsa Elõfizetés: www.elmondo.hu

SZ

KD

M e


2006. december

www.elmondo.hu „Látni tanulok. Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Errõl a belsõ tájról nem tudtam eddig.” (Rainer Marie Rilke)

Magyar Közöny • ka rá

• Virágozzék minden világ cs ony , nagy karácsony

•

Ki s

us gur szt uló i s s Kr zamáron

• Rossz kérdésre rossz válasz • Lelki érettség kontúrjai


BEKÖSZÖNTÖ El Mondo, immár tizedszerre. Jubilálunk. Ilyenkor az ember szeme elõtt a régi mozikat idézõen peregnek le a múlt fekete-fehér képei. A két éve februárban megjelent, négy oldalas, a szórólapok hangulatát idézõ elsõ szám, és a majd’ félszáz látogató a honlapon. Schwáb Zoltán monumentális, sokezer szavas alkotása a keresztkérdésekrõl. Az elsõ címlapok Delacroix közremûködésével. Nyártól blogunk sokezres olvasottsága, az egyetértés és az egyet nem értés. És végül a jövõ kontúrjai, a 2007-es év, melyben a piacgazdaság illemszabályainak megfelelõen már pénzért áruljuk lapunkat, további terjedelmi és tartalmi fejlõdés reményében. Ebben az emelkedett pillanatban szeretnénk minden olvasónknak áldott ünnepeket kívánni! A szerkesztõk

TÁRSADALOM

Magyar közöny (Helyi értékek és helyiértékek)

J

avában folytak az olimpiai játékok, mikor 2000-ben feleségemmel együtt kiutaztam Londonba egy egyéves tanulmányútra. Szerencsére az egyetem kezdetéig volt két hetem, így bõven jutott idõm az olimpiai közvetítésekre. Azonban meglepõdve kellett tapasztalnom, hogy amíg utaztam, a magyarok valahogy eltûntek az olimpiáról. Hiába kapcsolgattam a csatornák között, hiába néztem órákon át a közvetítéseket, egyetlen hazánkfiát (lányát) sem tudtam felfedezni a tévében. Hova lettek a honfitársaim? Megsértõdtek és haza mentek? Megtámadták Magyarországot és az olimpikonokat hazahívták harcolni? Mindenki megbukott a doppingteszten? Mi történt Magyarországgal??? Internethez sajnos nem fértem hozzá, az otthoniakkal folytatott rövid telefonbeszélgetéseimben pedig rendre elfelejtettem megkérdezni, hogy hova tûntünk az olimpiáról. Így maradt a kínzó bizonytalanság. Aztán kinttartózkodásom harmadik vagy negyedik napján, éjszaka, kb. egy órai kezdettel, volt egy rövid félórás mûsor az egyik TV csatornán. A címére már nem emlékszem, valami olyasmi volt, hogy „fura kis sportágak az olimpián”. Legnagyobb döbbenetemre egybõl feltûntek a magyarok a képernyõn. Egészen önkívületi állapotba kerültem, majdnem sírtam. Legalább öt percen keresztül foglalkozott kajak-kenu versenyekkel a mûsor. Azután jött a kézilabda, majd már nem is tudom mi, de abban a fél órában a magyarok sokszor szerepeltek. A következõ egy évben még egyszer hallottam az országunkról. Talán a BBC számolt be arról, hogy valami ünnepség keretében egy mûrepülõ átrepült az egyik dunai híd alatt. Ennyi. Most pedig nagyon õszinte leszek. Mikor egy év után visszajöttünk Magyarországra, az öröm mellett volt bennem egy kelle-

2

metlen érzés, amivel nem nagyon tudtam mit kezdeni: olyan provinciálisnak tûnt ez az egész. Mármint az országom. A kis lényegtelen politikusok pöffeszkedése, a világ dolgaihoz való szûklátókörû, szûkkeblû hozzáállás. Egy felvilágosult világpolgár elnézõ mosolyával figyeltem magam körül az életet. Két-három hétig mintha

„…visszajövetelemkor mintha a világ szûnt volna meg létezni.” külföldi szemmel, fejjel és szívvel éltem volna közöttünk. Szégyellem ezt a pökhendi, hazafiatlan hozzáállást, ennek ellenére nagyon tanulságos volt ez a huszonegynehány nap. Négy dologra tudok visszaemlékezni, ami ebben az idõszakban, mint külföldimagyart, mellbe vágott. Az egyik, hogy mennyire béna nálunk a customer service. Az eladók nem mosolyognak rám a boltokban, hanem megvetõen néznek, a bankban nem úgy bánnak velem, mintha az én lekötni szándékolt 50.000 Ft-omon múlna a bank sorsa, ráadásul egyáltalán nem tartják tiszteletben a privacy-mat, nemhogy nem vezetnek be egy külön zárt helyiségbe, hanem fennhangon kajabálják a pénzügyeimet. Ezeken a területeken olyan döbbenetes volt a kontraszt, hogy úgy éreztem magam, mintha egy idegen, vad törzsbe csöppent kultúrantropológus lennék. A másik, szembeszökõ különbség az utak és az épületek állapota volt. Fõleg az utaké. Ez azért is fájt nagyon, mert úgy emlékeztem, hogy Budapest nagyon szép, sokkal szebb, mint London. Semmi sem versenyezhet a mi Andrássy utunkkal. Õsszel jöttem haza, és a csupasz fák mögött álló, omladozó falú, szürke épületek nagyon kiábrándítónak tûntek (na jó, fogjuk rá, ez pénzkérdés). A harmadik dolog, ami megütközést okozott, a dohányosok magas száma. Végül azt említem, ami a legjobban fájt, és amit még azóta is érzékelek (a cigihez, lerobbant épületekhez és utakhoz, mogorva eladókhoz azóta újból hozzászoktam, már fel se tûnnek). Ez pedig az, hogy ugyanúgy, amiként Magyarország eltûnt a látóhatáromról mikor kimentem Londonba, úgy visszajövetelemkor mintha a világ szûnt volna meg létezni. Helyesebben nem szûnt meg, hiszen minden magyar ember tud a világ, mint olyan létezésérõl, mégis valamiképpen lényegtelenné vált. Valódi, jelentõs entitás helyett mintha puszta díszletté fokozódott volna le. Valójában csak mi létezünk igazán. A világnak miattunk, ránk nézve, belõlünk kifolyólag van ugyan némi létjogosultsága, ám ez semmiképpen sem számottevõ. Olyan dolgok összessége, ami megnehezíti a dolgunkat, érdekességekkel szolgál a szórakoztatásunkra, néha támogat minket. A világ legjobban akkor mûködik, ha felfigyel ránk és csodál minket. Ha tudja, hogy mennyi Nobel-díjasunk van, pedig kis nemzet vagyunk, ha tudja, hány aranyat nyerünk az olimpián, pedig kis nemzet vagyunk, ha tisztában van azzal, hogy mi védtük meg a töröktõl, a tatártól, a szovjetektõl, pedig kis nemzet vagyunk. Ha tudja, hogy mi nagyon jelentõsek és nagyok vagyunk, pedig kis nemzet vagyunk, ha az aljas önérdektõl vezérelt hatalmas szervezetei nem próbálnak bennünket, egy kis nemzetet kizsákmányolni, hanem mindenféle biztosíték és ellenszolgáltatás nélkül adják nekünk a tömérdek pénzt. Londonban az volt a tapasztalatom, hogy ha a világ egy eldugott sarkában volt egy szerencsétlenség, tömegmészárlás, korrupt politikus, akkor a baráti körömben sokan megrendültek. Néhányan sírtak. Sokan pénzt gyûjtöttek. Egyébként is, az ilyen célokra való


adakozásnak elég nagy kultúrája alakult ki. Jól szervezett civil szervezetek tömege segíti a sok pénz, használt ruha hatékony áramlását (azóta kicsit javult a helyzet itthon is, de a Baptista Szeretetszolgálat és a többi hasonló szervezet hatását társadalmunkra még mindig nagyon kicsinek érzem). Az emberek nagy része tudta, mi folyik a világban, figyelte a híreket, tüntetéseket szervezett, levelet írt a parlamenti képviselõjének, hogy lépjen fel az angol kormány elnyomó politikájával szemben (nem csak Irakról van szó) stb. Nálunk minimum egy cunami kell ahhoz, hogy néhányan megrendüljenek, egy szimpla kis bangladesi árvíz erre már nem elég. Az ilyen eseményekrõl sokszor be sem számol a média, vagy ha igen, akkor mi üveges szemmel nézzük végig a képsorokat. A tragédiáknak inkább az egzotikus oldala ragad meg, ritkán erednek el a könnyeink, aktivizálódni pedig tízévente, ha egyszer aktivizálódunk. Hány magyar ember tudná elmondani, éppen mi folyik Darfurban? Sõt, hányan tudják, hol van Darfur? Alaposan megbüntettük a világot, amiért eltûntetett minket az olimpiáról. Nem vesz rólunk tudomást? Hát mi se róla. Úgy tekint ránk, mint egzotikus érdekességre? Ezt is viszonozzuk. Érzéketlen? Hát mi is. Micsoda? Hogy sokan nagyon érzékenyek? Igen, õk megtehetik. De bennünket már annyiszor bántottak, kisemmiztek, hogy az nagyon fáj. Meg egyébként is, õk nagyok, gazdagok és erõsek, mi pedig csak egy szegény kis nemzet vagyunk, akinek megvan a maga baja…

Egy a valóság és ezer a ruhája A blog a hagyományos média repedésein tört és tör fel ma is. A Newsweek 1998-ban nem mert Clinton szexbotrányáról írni, amit egy Matt Drudge nevû õsblogger megtudott és megírt – hatalmas visszhang és sokmilliós olvasótábor lett a jutalma. A szeptember 11-i merényletek idején az emberek személyes élményeiket futótûzszerûen kezdték megosztani az interneten. És nemcsak az érzelmek, a személyesség varázsa volt a vonzó. A blogokban mindenki megszülhette a maga összeesküvés-elméletét. A Fox-nak vagy a CNN-nek, azaz a hagyományos, a hatalom kezében papírcsónakként vergõdõ régi médiának nem hihetünk, de Jack a huszonharmadik utcában tudhat valami egészen titkosat. A blog a pluralizmus és a partikularizmus forradalma is. Mindenben van egy kis igazság, és pont ezek a részigazságok az értékesek. A blog megengedi, sõt megköveteli azt a szubjektivitást, amit a hagyományos média sosem tudott. (Vagy ha mégis, csak szégyellõsen, a függetlenség látszatára törekedve – ahogy ezt a Hír Tv-n és az ATV-n hétrõl-hétre mi is megcsodálhatjuk.) A Times egyik újságírója egy interjúban némi iróniával nemrég úgy fogalmazott: azért indított blogot, mert itt legalább felteheti a kérdéseit, amikre nem tudja a választ. Sõt kifejezetten érzelmesen írhat, õszintén, beszólósan vagy tépelõdve. A személyesség hirtelen érték lett, és ezt jól tudják Gyurcsánytól Abe Sinzo japán kormányfõig a politikusok is, fizetett blog-szerzõik nem különben.

Schwáb Zoltán

Virágozzék minden világ A blog forradalma a médiában

A

változatosság kedvéért megint forradalmi idôket élünk. Közvetlenül nekünk ír a miniszterelnök kormányzati kulisszatitkokról és családi élete megható, idilli pillanatairól. Tehetséges és tehetségtelen írópalánták egyaránt publikálhatnak milliárdok számára. Vége a manipulált, elfogult média korszakának. Helyette itt a már nem is annyira új, tökéletesen szubjektív médium, a blog, a „világ szerintem”. A sok lúd ráadásul disznót is gyõz. A blogról könnyû lelkendezve írni. Kezdetben egy üzenet keveseket ért el, Guttenberg jóvoltából aztán a kör tágult, majd jött a rádió és a tévé, sõt az Internet, amikor már szinte mindenkihez eljuthatott. De igazán csak az internetes naplókból kifejlõdött blog mûfaja tette kétirányúvá a médiát. Nem csak befogadjuk az információt, hanem bárki, gyakorlatilag ingyen sugározhatja gondolatait a nagyvilágba. Létezik a mormon háziasszonyoknak blogja, van katonai blog, dzsihád-figyelõ blog, a légikisasszony éjszakai életérõl mesélõ blog, mûkörmökkel foglalkozó blog, videoblog, olvasónapló blog és persze még mindig sok, személyes, naplószerû blog. Mind-mind önálló kis újságok, akadnak egyszemélyesek és többszerzõsök. Elérkezett a civil újságírás korszaka, megszûnõben az újságírók szûk kasztja. Sosem volt egyszerûbb feltörni.

Az intimitás és a sokszínûség ráadásul közösséget is teremt a blog körül. Az írások – elsõsorban persze az újságjellegûek – folyamatosan egymásra hivatkoznak, idézik egymást és olykor vitatkoznak. Az olvasók mindent kommentálhatnak, így õk maguk is íróvá válnak. Az igazi népi demokratikus médiaforradalom nem is maga a megszólalás lehetõsége, hanem a kialakuló párbeszédek sokasága, amelyekben kis túlzással szinte mindenki mindenkivel eszmét cserélhet. A blogok körül szervezõdõ közösségben ráadásul erõ van: olykor komoly civil megmozdulások alakulnak ki a futótûzként terjedõ véleményekbõl. A nyilvánosság ereje pedig a politikát is képes ellenõrizni, nemrég például nagy visszhangot váltott ki, amikor Új-Mexikóban egy privatizációt akadályoztak meg a bloggerek.

3


Az igénytelenség forradalma? Akadnak persze hangok, akik szerint az egész rendszer messze nem annyira demokratikus. Mindenki megszólalhat, de nem mindenkit fognak meghallgatni. A régi média sokszor unalmas hangjai jó eséllyel még mindig hangosabbak bármelyik különc szabadúszónál, mert hatalmas infrastruktúra, marketing és régrõl bejáratott olvasók vannak mögötte. Az egyszeri blogger vagy zseniálisan ír (erre is van példa) és függetlenül is olvasottá válik, vagy eladja magát egy szolgáltatónak. Azaz populáris lesz, mainstream, sõt esetleg a véleménye is egyre inkább gravitálni fog a szolgáltató szájíze felé – a nagy bloggyûjtõ oldalak címlapjaira így lehet könnyen feljutni. Az pedig sikerélményt és olvasótömegeket jelent. Légy tehát mainstream és fõleg írj sokat. Ezzel a recepttel sosem látott gyorsasággal lehet felfutni a blogok világában. A rendszeres, naponta legalább egyszeri írás egyszerûen forgalmat generál. Ma több mint 50 millió blog van az interneten. Kis olvasgatással az ember felfedezheti, hogy legalább 90 – egyes vélemények szerint egyenesen 99 – százalékuk szemét. Bár több millió gondolatot termelünk, az emberiségben egyszerûen nincsen ennyi Gondolat. A már említett szubjektivitás, a „világ szerintem” – hangulat csak addig ér valamit, amíg rá nem ismerünk, hogy az egyik blogger különösen egyéni hangja és gondolatai mennyire összecsengenek egy másikéval. A globális közhelyüzemben pedig nap mint nap gyártani kell valamit. Az emberiségnek mintha újra meg kellene tanulnia tisztelni a Gondolatokat. Felismerni, hogy egy Gondolatot megalkotni nehéz dolog. Nem könnyû belátni, de igenis elõfordul, hogy az embernek egy nap egyetlen Gondolata sem támad. Az online média és különösen a blogok versenyfutása az idõvel szinte tökéletesen ellentétesek az ihlet fogalmával. De ugyanígy nem kedvez a nehezen megszült Gondolatnak, a Tépelõdésnek. Nem kell ugyan mindenhez ihlet, de van, hogy vajúdni kell egy Gondolatért. Ostobaság lenne persze emiatt a blogokat hibáztatni – a bennük pár év alatt megjelenõ hatalmas cikktenger egyszerûen csak felszínre hozta az emberi sekélyesség sokkal mélyebb gyökerû jelenségét. A most robbanásszerûen kialakuló tömeges civil újságíró nemzedék persze hatalmas lehetõséget is magában rejthet. Lehet, hogy a félszázmillió webnapló csecsemõszerû gagyogása idõvel értelmes szavakká, sõt egy serdülõ emberiség értelmes hangjává növi ki magát, valami felvilágosodásszerûséggé. Ha viszont csak az igénytelenség forradalma marad, akkor sajnálhatjuk, hogy igaz a – rengetegszer használt, de közhellyé valamiért mégsem váló – Luther-i mondás, miszerint a gondolatok vámmentesek. Gyura Gábor Az El Mondo blogja a http://elmondo.blogter.hu címen olvasható.

4

Lapszemle A média túl sokat beszél Afrika nyomorúságáról – a nemzetközi katolikus folyóirat, a The Tablet hasábjain John Cornwell azt állítja, hogy a fekete kontinensnek nem tesz jót, hogy mindig az éhségre, a korrupcióra és a járványokra hívja fel a figyelmet a sajtó, mert ez elriasztja az esetleges befektetõket is. Az általános depressziókampány ráadásul a helyiek önbizalmának sem használ, hisz úgy érezhetik, a világ többi része csak a Föld nyomornegyedét látja bennük. A média ezért jobban tenné, ha a földrész sikereit hangsúlyosabban közvetítené. A muszlimok védik meg karácsonyt – világszerte számos újság számolt be a brit fejleményekrõl, így a kanadai National Post is. Elsõsorban Londonban jelentkeztek erõs törekvések a karácsony szekularizálására (például letiltották a keresztény jótékonysági bélyegeket, sõt egyes hivatalok az ünnepet inkább téli fesztiválként, Winterval-ként szeretnék megtartani), a hindu és a muszlim kisebbség vallásszabadságára hivatkozva. A helyi muszlimok egyházi vezetõi azonban csatlakoztak a tiltakozó keresztényekhez, mert az ünnepek vallástalanítását magukra nézve is fenyegetõnek érzik, ráadásul, mint újfent kifejtették, Jézust, Mária szûztõl születetett fiát õk is prófétaként tisztelik. A demográfia juttatja hitre Európát – írja a Newsweekben Eric Kaufmann szociológus. Szerinte – a vallások terjedésében mindig is nagy szerepet játszó – a hívõk közötti magasabb gyermekválallási hajlandóság és a beteg családtagok iránti erõsebb törõdés ma is megfigyelhetõ, a muszlim bevándorlók pedig sokakat a kereszténység felé fordíthatnak. Igaz, inkább csak kulturális értelemben. Néhány évtizeden belül a mostani USA-hoz hasonló lesz a társadalom. Vallásos fundamentalizmusra ugyan nem számíthatunk, de az abortusz, a vallási oktatás vagy éppen az egynemûek házassága terén a ma uralkodó szekuláris álláspontok megfordulhatnak. Babák a pszichiátrián – a brit Telegraph arról számol be, hogy Nagy-Britanniában és az USA-ban egyre több szülõ viszi egy év körüli gyermekét pszichiáterhez vagy pszichológushoz, mert nem


találja vele a hangot. A kezelések a beszámolók szerint eredményesek, igaz egy teljes háromhetes, napi 6 órás terápia közel 30 ezer fontba kerül. A lap által megszólaltatott szociológus szerint a jelenség mögött az áll, hogy a mai szülõk megszállottan hisznek abban, hogy a gyermekkori érzelmek és élmények egész életünket determinálják. Mivel magukban nem bíznak, ezért inkább profi lélekbúvárt kérnek fel. Castro gyengül, az egyház és a keresztényüldözés erõsödik – írja Kubáról a Charisma Magazine, a pünkösdi keresztények legnagyobb nemzetközi lapja. A kommunista országban a vezér egészségének meggyengülése felcsillantotta a demokratizálódás esélyét, de a jelen kifejezetten bizonytalan. Az egyház növekszik, de ez az állam roszszallását is kivívta, így fokozódtak a keresztényeket ért atrcoitások. Patthelyzet alakult ki a nemzetközi klíma-politikában – így értékeli a Die Zeit az utóbbi idõk tárgyalásait, köztük a Nairobiban rendezett csúcstalálkozót. Ma már egyértelmû, hogy a világgazdaság új titánjai, Kína, India és Brazília olyan ütemben növekednek, hogy együttmûködésük nélkül nem lehet megfékezni a globális felmelegedést. Ezek az államok azonban teljes joggal hivatkoznak arra, hogy a mostani éghajlati helyzetért még szinte egyáltalán nem õk, hanem a régi ipari nagyhatalmak a felelõsek, akik szinte semmit sem tettek önmaguk megfékezésére – mint ismeretes, az USA és Ausztrália nem is ratifikálta a kyotoi egyezményt, az európai államok többsége pedig reménytelenül rosszul áll vállalásaival. Gyura Gábor

TEOLÓGIA

got látott. Mégis, egy olyan, a fõbb álláspontokat vázlatosan, de nem félrevezetõen ismertetõ, olvasmányos és „nagyon mai” könyv, amely képes volt ezt a botrányos témát nem keresztények számára is kellõ érzékenységgel, empátiával és õszinteséggel kibontani. A könyv saját, fájdalmas kérdéseimmel is találkozva arra indított, hogy egy kicsit utánajárjak, milyen, ezzel kapcsolatos fõbb elképzelések léteznek a kereszténységen belül, és ezek milyen forrásokra vezethetõek vissza. A két alapkérdés a következõ: Kik üdvözülhetnek, és kik kerülnek a pokolba? Mi a pokol? Kik kerülnek a mennybe? „Akik Jézust személyes megváltójuknak vallják.” „Akik megtértek és újjászülettek.” „Akiket Isten Krisztusban kiválasztott.” Valahogy így hangzanak a különbözõ szempontból megfogalmazott evangéliumi válaszok. Vagyis anélkül, hogy eldöntenénk, végsõ soron szabad akaratából fakadó döntés következményeként, vagy Isten kiválasztása alapján kerül valaki a mennybe, a fenti nézet szerint Jézus Krisztus ismerete elengedhetetlen feltétel. Kicsit leegyszerûsítve azt is mondhatnánk, hogy akik hisznek Jézusban, a mennybe kerülnek, akik nem, azok pedig a pokolba. Ez az úgynevezett exkluzivista megközelítés azonban több komoly kérdést is felvet. Mi van azokkal, akik soha nem hallották az evangéliumot? Mi van a Krisztus elõtt élt, például az ószövetségi igaz emberekkel? Mi van azokkal, akik ugyan tudatosan nem vallják magukat keresztényeknek, sõt, akár más vallások követõi, de elkötelezték magukat a jóság és az igazság mellett; életpéldájuk „keresztényibb a keresztényekénél”? Ezekre a kérdésekre ad némileg megnyugtató választ az a felfogás, amely szerint nem kell, hogy valaki feltétlenül tudatosan kereszténynek tartsa magát ahhoz, hogy a mennybe kerülhessen (és fordítva!). C. S. Lewis is hasonló álláspontot képviselt Mere Christianity (magyarul: Keresztény vagyok) címû írásában: „A világ nem áll száz százalékig keresztényekbo”l és nem keresztényekbo”l. Vannak (méghozzá nagyon sokan), akik lassan

Rossz kérdésre rossz válasz? Gondolatok a pokolról „A következo ´´ a problémám: ha a kereszténység igaz, akkor néhány kivételtõl eltekintve az összes ember, akit szeretek, örökre a pokolban fog gyötrõdni. Ha viszont nem igaz, akkor úgy tûnik, nem nagyon van értelme az életnek, és reménysége a jövõnek. Bárcsak tudnék valami jobb megoldást! Te mihez kezdesz ezzel a dilemmával?” – kérdezte Jess apjától. Dan a kérdés kiváltotta pánikot bíztató mosollyal leplezve – ahogy azt gyakorló szülõk és lelkészek teszik –, megpróbálta felsorolni az általa még elfogadhatónak tartott keresztény válaszokat. Aztán megindult a lavina. Így kezdõdik Brian McLaren tavaly megjelent, keresztény körökben meglehetõsen nagy vihart kavart „teológiai regénye”1, amely a pokol megkerülhetetlen, de napjainkban gondosan került témáját járja körül. Dan, a fõszereplõ, egy evangéliumi gyülekezet lelkésze, akit lánya õszinte és kétségbeesett válaszkeresése kényszerít rá, hogy a szíve mélyén számára is kínzóan felfoghatatlan kérdést megpróbálja újragondolni. Természetesen nem ez az elsõ, és nem is a legalaposabb mû, amely ebben a témakörben napvilá5


megszu”nnek keresztények lenni, de még így nevezik magukat: köztük egyesek még egyháziak is. Vannak viszont mások, akik lassan keresztényekké válnak, bár még nem hívják így magukat. Vannak aztán olyanok is, akik nem fogadják el a teljes keresztény tanítást Krisztusról, de oly ero”sen vonzza Magához o”ket, hogy sokkal mélyebb értelemben tartoznak Hozzá, mint ahogy azt megérthetnék. Olyan más vallású emberek is vannak, akik Isten titkos befolyása által vezettetve vallásuk azon részeire koncentrálnak, amelyek megegyeznek a kereszténységgel, s így Krisztushoz tartoznak anélkül, hogy tudnák.”2 Ez a nézet, amelyet inkluzivista megközelítésnek is neveznek, ugyan szélesebbre tárja a menny kapuit, és felvillantja annak a lehetõségét, hogy nem csak az egy bizonyos dogmát tudatosan magukénak vallók menekülnek meg a pokoltól, de még mindig súlyos és sokak számára botrányos kérdéseket hagy megválaszolatlanul. Ebben a megközelítésben valamivel többen kerülhetnek a mennybe – az úgynevezett anonim keresztények is –, mint az elsõnek felvázolt exkluzivista nézet szerint, az emberek nagy része azonban eszerint is valószínûleg örökre a pokolban fog gyötrõdni. Brian McLaren igen kíméletlen, de szemléletes képpel érzékelteti ezt a sokak számára elfogadhatatlan helyzetet: míg a padláson jókedvû buli folyik, a pincében kíntól gyötrõdõ emberek vannak bezárva. Lehet úgy boldogan élni az örök életet, hogy tudjuk, akár csak egyetlen egy ember is a pokolban szenved örökre? Igazságos dolog véges számú vétekért végtelen büntetésben részesülni? Egyáltalán elfo-

gadható a bosszúálló igazság fogalma? Nem mond ez ellent Isten végtelen jóságának? A pokol léte nem kérdõjelezi meg azt a tanítást, hogy Isten végsõ gyõzelmet fog aratni a gonosz felett? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések vezettek az úgynevezett univerzalista álláspont megfogalmazásához, mely szerint az egyetemes helyreállítás Istennek a gonosz fölött aratott teljes és végleges gyõzelmén alapul, ami lehetetlenné teszi a pokol gondolatát, vagyis végül minden ember üdvözül. Ennek a tannak legjelentõsebb korai képviselõje Órigenész, de hasonló gondolatokat találunk Karl Barth teológiájában, illetve az angol teológus, John A. T. Robinson írásaiban is, aki Isten mindenható szeretetére hivatkozva utasítja el 6

a pokol létezésének lehetõségét. Természetesen ez a nézet is számos újabb problémát vet fel. Bár elsõ hallásra ez tûnik a „leghumánusabb” megoldásnak, valójában sokak által az emberi lét egyik legnagyobbra tartott értékét, a szabad akaratot tagadja: az embereknek nincs lehetõségük Istent elutasítani. Mi a pokol? Láthatjuk tehát, hogy bármelyik felfogást valljuk, komoly kérdésekkel kell szembenéznünk. Közelítsük meg az egészet egy kicsit más oldalról is. Az összes eddig felvázolt nézethez – meglehetõsen leegyszerûsítve – a „tradicionális”, vagy inkább általánosan elterjedt pokol képzetet társítottam: egy, a mennytõl élesen elkülönülõ „hely”, ahol a kárhozott lelkek örök kínszenvedésre vannak ítélve. Mi a pokol valójában? Mint minden, számunkra talán „egyértelmû keresztény tanításnál”, ennél is fel kell tennünk a kérdést, hogy mikbõl is áll össze a pokolról való többé kevésbé határozott elképzelésünk? Az újszövetségi metaforákkal („Gyehenna tüze”, „örök kárhozat”, stb.) is alátámasztott elképzelés leginkább középkori mûvészeti alkotásokon keresztül vált széles körben elterjedtté. Számtalan képen láthatjuk, amint az üdvözültek a magasban Istent dicsõítik, miközben a kárhozottak válogatott kínzásokban részesülve gyötrõdnek az örök tûzben. Esetenként az igazak még gyönyörködnek is a bûnösök ily módon elnyert méltó büntetésében. A pokol középkori felfogásának legszemléletesebb leírását Dante Isteni színjátékában találjuk. A pokolban, melynek kilenc köre van (minél mélyebbre haladunk, annál szörnyûségesebb), a Sátán uralkodik, és kapujára ez van felírva: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”. Talán nem ilyen színes és jól kidolgozott formában, de sokunknak hasonló kép jelenik meg a fejében, amikor a pokolról hallott keresztény tanításokra gondolunk. Úgy tûnik, mintha már az Ószövetségben is egy kiforrott és konzekvens túlvilági elképzeléssel találkoznánk, és mintha az Újszövetségbõl egy egyértelmû és jól leírható pokolábrázolást lehetne kiolvasni. Holott az Ószövetségben nem is találkozunk a pokol kifejezéssel (a „seol” szót sokféle kontextusban, különbözõképpen használták), de még egy jól rendszerezett túlvilági modellel sem. Az Újszövetségben található utalások is sokkal inkább a metaforikus nyelv szintjén értelmezhetõek, és erõs a gyanú, hogy sok helyütt saját késõbbi elképzelésünket olvassuk bele az adott képekbe, mintsem valójában megértenénk az eredeti összefüggésben érvényesülõ értelmet. A kárhozott lelkek örök gyötrõdésének gondolatában jelentõs szerepet játszik a görög filozófiából vett elképzelés a lélek halhatatlanságáról. Mindezek tudatában felmerülhet a kérdés, hogy örök büntetés helyett nem inkább örökre szóló, vagyis végérvényes büntetésrõl van-e szó. A pokol ebben az értelemben végleges megsemmisülést jelentene, és a halhatatlanság csak az üdvözültek osztályrésze lenne. Ennek a felfogásnak, amit a kondicionális, vagyis feltételes halhatatlanság tanának kereszteltek, a képviselõi közt van John Stott is, aki azonban hangsúlyozza, hogy meggyõzõdése szerint az elveszettek megsemmisülése csakis az utolsó ítélet után következik be, vagyis mindenki feltámad az ítéletre, és a kárhozottakban is tudatosodik végzetes veszteségük. Egy szintén kevésbé elterjedt, a pokolról vallott hagyományos elképzelésünkhöz képest árnyaltabb és kifinomultabb leírást ad C. S. Lewis, amikor azt az önzõ ember lázadásának sikereként írja le, és hangsúlyozza: a pokol kapui belülrõl vannak bezárva:


„Az általunk megrajzolt önzõ ember megpróbál mindent a maga birtokává vagy részévé alakítani, amivel csak találkozott. Ennek következtében megromlott benne a másik iránti érzék, vagyis a jó élvezetének a képessége. Egyedül a teste kényszeríti rá, hogy valamilyen kezdetleges kapcsolatot tartson fenn a külsõ világgal. A halál megszakítja ezt a végsõ kapcsolatot is. Kívánsága azonban megmarad: egészen önmagában akar élni, hogy a lehetõ legjobban hasznosítsa, amit ott talál. Amit pedig ott talál, az a Pokol.” 3 Ez a hátborzongató leírás döbbenetesen jól érzékelteti a pokol lényegét anélkül, hogy szó szerinti, részletes jóslásként, a túlvilágról adott prognózisként használná a bibliai próféciákat, vagy kielégítené a szisztematikus túlvilági modell iránti intellektuális kíváncsiságunkat. Anélkül, hogy egy laza mozdulattal félresöpörném a pokolról folytatott eddigi eszmefuttatást, és érvénytelennek nyilvánítanám az ezzel kapcsolatos kutakodást, fontosnak tartom, hogy egy másik kérdést is feltegyünk. Meg merem kockáztatni, hogy ez a másik kérdés fontosabb, mint az eddigiek, vagyis, hogy a Bibliában különbözõ helyeken található kijelentések hogyan (ha egyáltalán) állnak össze egy rendszerezett, önellentmondások nélküli és koherens túlvilági elképzeléssé. A kérdés: mi célból, miért használja a Biblia a pokol nyelvezetét? Ha elsõsorban informatív, felvilágosító célzattal hangzottak volna el az adott kijelentések, bizonyára lehetett volna sokkal rendszerezettebb és egyértelmûbb leírást adni. Képzeljük el azt a helyzetet, amikor egy szülõ figyelmezteti a gyermekét: ha nem fogadsz szót, rossz lesz a vége! Ha a szülõ valóban szereti a gyermekét, a figyelmeztetéssel arra próbálja ösztönözni, hogy tegye meg, amit mond, és teljes szívébõl kívánja, hogy elkerülje a büntetést. A gyerek számára a fõ üzenet a tettre szóló felhívás, és nem az esetleges büntetés mibenlétének boncolgatása. Talán túl gyakran irányul a figyelmünk arra a kérdésre, hogy ki jut a mennybe a halála után, és kevésbé foglalkozunk azzal, hogy milyen élet lenne Istennek tetszõ itt, az élõk földjén. McLaren idézett regényében központi helyen foglalkozik azzal, mit jelent az „Isten országa”, illetve „Isten országát és az õ igazságát keresni”. Mirõl van szó valójában, amikor úgy imádkozunk, hogy „legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy itt a földön is”? Mi Isten akarata, vagyis milyen világot szeretne itt a földön is? Olyat, ahol igazság, együttérzés, béke és megbékélés uralkodik. Azonban az igazság megvalósulása ebben a világban kevésbé lényeges a számunkra, ha túlságosan el vagyunk foglalva a túlvilági igazságszolgáltatás elkerülésével, megigazultságunk tudatában pedig belemenekülünk egy önmagunkba zárt, elszigetelt, magánjellegû kegyességbe. Ez pedig – C. S. Lewis fenti gondolatát folytatva – maga a pokol.

Befellegzett a pokol tornácának A katolikus egyház végleg elvetni készül a pokol tornácának gondolatát, ami egyébként eddig is csak nem hivatalos formában élt egyes hívek között. Az elmélet szerint a menny és a pokol közti köztes hely kellemes, bár Istentõl távoli hely, és a meg nem keresztelt csecsemõk, ill. a Krisztus elõtti jó emberek, pogányok kerülnek ide. Megjelentek olyan hangok is, miszerint a katolikus egyház ezzel a döntéssel a terjeszkedõ iszlámmal szemben saját imázsát akarta javítani, a kereszteletlen csecsemõk egybõli menynybe jutása mint gondolat – ez következik ugyanis a lépésbõl – kifejezetten jó népszerûség-javító intézkedésnek számíthat. A vádat a katolikus vezetõk mindenesetre visszautasították.

Az összeesküvés Bonhoeffer és a kereszténység vallástalan értelmezése II.

2.1. A hitvalló egyház 1933. január 30-án, délben, Adolf Hitler lett Németország új vezetõje. A magdeburgi katedrális oltárát horogkeresztes zászlók lengték körül. A szószékrõl a követ-

Jakab Eszter

1 Brian D. McLaren: The Last Word and the Word After That. 2 C. S. Lewis: Keresztény vagyok 3 C. S. Lewis: Viták és vallomások

kezõk hangzottak el: „A swastika a német reménység szimbóluma lett. Aki ezt a jelképünket elveti, az Németországunkat veti el. A swastika az oltár körül a reménységet sugározza – azt a reménységet, hogy eljött végre a mi napunk hajnala.” Bonhoeffer elsõ prédikációja viszont így hangzott: „Az egyháznak egyetlen oltára 7


van csak, a Mindenható oltára… mely elo”tt kell minden teremtménynek letérdelnie… aki bármi mást keres ezen kívül, annak távoznia kell: nem lehet velünk az Isten házában… Az egyháznak csak egy szószéke van, és erro”l a szószékro”l csak az Istenben való hitet hirdetjük, semmilyen más hitet, és semmilyen más akaratot, csak Isten akaratát, akármilyen jó szándékok is vezetnének másra.” Mikor Ludwig Müllert, az ún. „német keresztények” egyik képviselõjét választották birodalmi püspökké, a Barmenben összehívott zsinaton a német protestáns egyház számos lelkésze közös állásfoglalást fogadott el. Tévtannak minõsítették azt, ha Isten Igéje helyett más eseményeket, erõket, képeket vagy igazságokat isteni kinyilatkoztatásnak tekintenek, valamint azt, ha az egyház küldetését és formáját az éppen uralkodó ideológiai vagy politikai nézetektõl teszik függõvé. Amikor a Müller- (és késõbb Zollner-) féle vezetés erõszakos eszközökkel is fellépett, hogy biztosítsa a protestáns egyháznak a náci hatalomhoz való kapcsolódását, a Barmeni nyilatkozatot valló lelkészek létrehozták Dahlemben az eretnekké vált Reichkirche egyetlen legitimnek tekintett jogutódját, a Hitvalló Egyházat. 1935-ben Bonhoeffer elvállalta a Hitvalló Egyház egyik lelkészképzõ szemináriumának a vezetését az észak-németországi Finkenwaldéban. Bonhoeffer vezetése alatt a monasztikus hagyományokat evangéliumi buzgósággal ötvözõ közösség valódi lelki központtá vált, és erõt adott a diktatúra egyre fojtogatóbb légkörével küszködõ hívõk számára. Ebben az idõben született két rendkívül izgalmas és szimpatikus könyve: a Szentek közössége és a Követés. Mikor két évvel késõbb a náci hatalom bezáratta a szemináriumot, az „oszd meg és uralkodj” elv alapján más jelentõs károkat is okozott a Hitvalló Egyház munkájában. Rengeteg lelkészt letartóztattak, másokat megfélelmlítettek, és Bonhoeffer is csak kisebb szerencsével úszta meg a bebörtönzést. A háború kitörése tovább nehezítette a helyzetet, a hatalom szorításában egyre fogyott az eredeti barmeni elvek mellett kiálló lelkészek száma. Bonhoeffer csalódott, amikor a zsidó törvények megszületésekor, és az elsõ atrocitások hírére, a Hitvalló Egyház hangja szinte alig volt hallható. Evangéliumi radikalizmusával Bonhoeffer egyre inkább egy törpe kisebbség vezetõje lett. Kiábrándultsága folyamatosan erõsödött, és mikor a Gestapo megfosztotta a prédikálás és publikálás jogától, nem hagyta ugyan el lelki otthonát, a Hitvalló Egyházat, de új, kockázatosabb utakra lépett. 2.2. Az összeesküvésben való részvétel. Bonhoeffer életében fordulópontot jelentett, amikor hosszú belsõ küzdelmek végén úgy döntött, hogy kapcsolódik a Hitler elleni összeesküvéshez. Sógora révén megdöbbentõ információkhoz jutott a nácik kegyetlenkedéseirõl, háborús terveirõl és a zsidók elleni törvénytervezetekrõl. Hans von Dohnanyi a német katonai hírszerzés (Abwehr) vezetõ munkatársaként tûzközelben volt. Tábornokok és befolyásos emberek részvételével az Abwehr lett a belsõ ellenállás titkos fõhadiszállása. Mikor Dohnanyi megmutatta Bonhoeffernek az akkor még kevesek által ismert rémtettek dokumentumait, Bonhoeffer erkölcsileg kötelezõnek érezte az összeesküvés támogatását. Vallotta, hogy az egyház feladata nem csak az lehet, hogy „bekötözze a kerék alá került sebesülteket, hanem az is, hogy botot dugjon a küllõk közé”. Az összeesküvés célja eleinte a katonai puccs volt, de Hitler folyamatos sikerei nem adtak ehhez megfelelõ alkalmat. Késõbb vilá8

gossá vált, hogy a Führert csak merénylet útján tudják eltávolítani. Bonhoeffer erkölcsi támogatást adott ehhez, és aktívan részt is vett az elõkészítésben. Ökumenikus kapcsolatai révén igyekezett kideríteni, vajon a nyugat mit szólna egy belsõ hatalomátvételhez Németországban, és készek lennének-e különbséget tenni Németország és a náci hatalmi elit között. 2.3. Etikai határkérdések. Bonhoeffer számára számos etikai kérdést vetett fel az új helyzet. Etika c. könyvében (melyet soha nem fejezett be) kegyetlen õszinteséggel taglalja ezeket a dilemmákat. Mit jelent igazat mondani? Mi van akkor, ha a valódi hazafiság hazánk elárulását jelenti? Miért fordul szembe az istenfélõ a sikeressel? Mit jelent a Tízparancsolat az összeesküvõk számára? Lehet-e úgy fedezni az igazságot, hogy ne veszítsük el közben hite-

„Mit jelent igazat mondani? Mi van akkor, ha a valódi hazafiság hazánk elárulását jelenti?” lességünket? Hol helyezkedik el Krisztus és az egyház: a világ mellett vagy a világ közepén? Lehet-e térben határvonalat húzni a kettõ között? Bonhoeffer fedõmunkahelye ebben az idõben az Abwehr volt. Kettõs ügynökként dolgozott, elvileg a Harmadik Birodalomnak, gyakorlatilag az összeesküvõknek. Az Abwehrben való munkája rengeteg kérdést vetett fel barátaiban és a Hitvalló Egyházon belül, de nem beszélhetett valódi motivációiról, és a felszínen radikális bírálatait sem hangoztathatta már. Tudatosan vállalta a félreértéseket, kész volt bûntudatot magára venni önmaga és barátai szemében, hogy a lelkiismerete Krisztus elõtt tiszta lehessen. Úgy gondolta, hogy abban a krízishelyzetben, amit a nemzetiszocializmus elõidézett, a normális erkölcsi parancsok értelmezhetetlenekké váltak, és az ilyen határ-szituációkban néha azt kell tennünk, amit a normális viszonyok között elítélnénk. Etikai dilemmáit jól kifejezi az, amit 1942 karácsonyán írt az összeesküvõknek: „Gaztettek néma tanúi lettünk, minden hájjal megkentek vagyunk, kitanultuk a tettetés meg a köntörfalazás mu”vészetét, tapasztalataink alapján bizalmatlanná váltunk az emberek iránt, és sokszor adósak maradunk nekik az igaz és o”szinte szóval, az elviselhetetlen konfliktusok közepette puhánnyá vagy akár cinikussá is lettünk – vajon használhatók vagyunk még? …Vajon az ero”szakkal szembeni belsõ ellenálló képességünk elég ero”s, önmagunkkal szembeni o”szinteségünk elég kíméletlen maradt-e ahhoz, hogy visszataláljunk még az egyszeru”séghez és az egyenességhez?” Ez az az élethelyzet, melyben a kereszténység új, hiteles formáját kereste. A tegeli börtönben ideje jelentõs részét az új teológia megalkotására szánta, melyet õ a kereszténység vallástalan értelmezésének nevezett. A következõkben ennek a gondolatmenetnek két Bonhoeffer számára fontos oldalát nézzük meg: a krisztológiai megközelítést és a világ nagykorúvá válásának tézisét. Szabados Ádám (Az írás Bonhoeffer teológiáját bemutató ötrészes sorozatunk része.)


Kis karácsony, nagy karácsony Kezdetben naiv laikus úgy gondolná, a karácsony az egyik legrégebbi keresztény ünnep. Vagy, ha nem is a legrégebbi, fontossága semmiképpen sem vitatott, és soha nem is volt az. Ám az igazság távol áll ettõl. Órigenész például, az ókor egyik legnagyobb teológusa, igen élesen kelt ki mindenféle születésnapos ünnepléssel, elhajlással szemben mondván, csak a látásukban meghomályosodott pogányok foglalkoznak ilyesféle badarságokkal – példának okáért az egyiptomi fáraó, vagy Heródes (lásd Szentírás). Órigenészt az egyház aztán a VI. században ki is átkozta. No, nem éppen ezért a tanításáért, ám nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél, mint ahogy ezt sokan mondják. Az alexandriai és kaiszareiai tanítónak annyiban mindenesetre igaza volt, hogy a keresztények történelmük elsõ három évszázadában lényegében fikarcnyit sem törõdtek Uruk világrajöttének megünneplésével. Érdeklõdésüket sokkal inkább lekötötte a keresztrefeszítés és feltámadás eseménye. Késõbb, ahogy a Krisztus istenségével kapcsolatos viták egyre hevesebbekké váltak, a születés kérdése is az érdeklõdés homlokterébe került. Felfedezték, hogy a szinoptikus evangéliumok közül, mind Máté, mind Lukács, de fõleg Lukács, komoly teret szentel a történetnek, míg Jánosnál az Ige, vagyis Jézus Krisztus földi világba való belépése kap döntõ hangsúlyt. Megdöbbentõ és hihetetlen esemény, amelyet senki sem várt, és senki szíve meg nem sejtett: az Ige, aki kezdetben az Istennél volt, aki nélkül semmi sem lett, ami létrejött, testté lett, és közöttünk lakott. A fény belépett a sötétségbe. Január 6. Az anyagi és szellemi szférákat egymással élesen szembeállító, és az utóbbi felsõbbrendûségét hangsúlyozó görög filozófiai gondolkodás nem is igen tudott mit kezdeni a megtestesülés állításával. Elméletek garmadáját dolgozta ki, hogy valamiképpen csökkentse e kijelentés súlyát. Egyesek szerint Jézusnak csupán látszatteste volt,

A

amelyet a vaksi tanítványok valóságosnak hittek. Erre írta János elsõ levelében válaszként: „…amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéro”l.” Mások nem mentek ennyire meszszire, szerintük Jézusra a Jordánban való bemerítkezésekor szállt rá az isteni, krisztusi természet, aki aztán a kereszthalál kínjai elõtt szépen magára is hagyta õt õrizkedve a testi élet alantasabb részleteitõl. Ezen tanítás hatása alatt az egyiptomi és egyébként eretnek Baszilidész és tanítványai már viszonylag korán, a második század közepén ünnepelni kezdték Jézus megkeresztelkedését január 6-án vagy 10-én. Az idõpont kiválasztásában minden bizonnyal szerepet játszhatott az ugyanekkor megtartott Dionüszosz-, illetve Oziriszünnep, a Biblia ugyanis semmiféle eligazítással nem szolgál a pontos dátummal kapcsolatosan. A döntéssel a pogány rítusokkal szemben hirdették, a földön megjelent a valódi isteni lény, a Krisztus. Az eretnekséget elutasította, ugyanakkor az ünnepnapot aztán az egyház keleti része is átvette. Január 5-rõl 6-ra virradó éjjel ünnepelték Jézus Krisztus világra jövetelét, 6-án pedig a keresztelkedését. Aetheria zarándoknõ leírásából tudjuk, hogy a jeruzsálemi Feltámadás-templomban hajnalban meggyújtott ezernyi gyertya fénye szavakkal ki nem fejezhetõ, gyönyörûséges látványt nyújtott. December 25. A Jézus Krisztus istenségére vonatkozó vitákat a Niceai egyetemes zsinat zárta le ideiglenesen 325-ben. Itt a Fiú teremtettségét vallók döntõ vereséget szenvedtek. Jézus születésekor tehát az Isten jelent meg a földön. Ezek után nyilvánvalóan nemkívánatosság vált egy olyan ünnep, amelyben ez a megjelenés – epifánia – olyan szorosan egybekötõdik a keresztséggel s a Baszilidész által is vallott tévtanítással. Így január 6-a helyett új dátumot kezdtek el keresni. Tehették ezt annak tudatában, hogy a Biblia a születés idõpontjával kapcsolatban sem nyújt szinte semmiféle eligazítást. Tertullianus, a keresztényüldözésekkel szembeszálló római ügyvéd és hitvédõ már 220 körül március 25-ére keltezte Jézus halálának napját. Ez a római naptárban a napéjegyenlõség idõpontja, amely sok akkori teológus szerint egybeesik a teremtés elsõ napjával, amikor is Isten elválasztotta a sötétséget a világosságtól. A zsidó hagyományban régóta tartotta magát az a tradíció, amely szerint a nagy próféták általában egész éveket éltek, azaz a születésük és haláluk ugyanazon hónap ugyanazon napján történt. Namost, ha elfogadjuk ezt az érvelést, és nem Jézus születését, hanem a fogantatását számítjuk március 25-én, akkor a kilenc hónappal késõbbi december 25-ei dátum már tálcán kínálja magát. Az is megjegyzendõ azért, hogy ezen kívül még hozzávetõleg 364 másik dátum mellett lehetne érvelni érdemben ily módon. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy az Aurelianus császár által 274-ben elrendelt Sol Invictus (Legyõzhetetlen Nap) ünnepet is december 25-én tartotta a birodalom. A dátum megválasztása így polémikus is. Jézus Krisztus a valódi Világosság, aki életével, halálával és feltámadásával helyreállította mind az emberi életet, mind a természet és a kozmosz rendjét. A megújulás fokozatos, a már-igen és a még-nem erõterében áll, és a Fiú második visszajövetelekor válik teljessé. A szépen kidolgozott teológiai érvelést alátámaszthatta Nagy Konstantin azon pragmatikusabb törekvése is, amellyel birodalmának két nagy vallását igyekezett valamiképpen egyesíteni vagy legalábbis egymáshoz közelíteni. A császár, aki legitimmé tette a 9


keresztény vallást, és egyébként is számos rendeletet hozott a pogány szokások visszaszorítására, köztudottan megmaradt a Napkultusz lelkes hívének, önmagát legalább két alkalommal, mint napistent ábrázoltatta. Szigorú kritikusai elõtt azonban a védelmére el kell mondani, hogy abban az idõszakban a határok nem voltak olyan élesek. Alexandriai Kelemen egyházatya például kb. Kr. u. 200-ban úgy beszélt Krisztusról, mint az égen átszekerezõ napistenrõl. Nagy Leó pápa pedig V. századi prédikációjában még mindig azért feddte híveit, mert azok mielõtt belépnének a Szent Péterbazilikába – ily módon hátat fordítva a napnak –, biztos, ami biztos alapon meghajolnak az égitest elõtt is. Szaturnália és Yule Az eleinte fõleg a római gyülekezet által propagált dátum nehezen vált elfogadottá. Nem egy esetben igazi nagyágyúkat kellett bevetni, hogy a berzenkedõ gyülekezeteket jobb belátásra bírják.

„Ezen a héten feje tetejére állt a társadalmi rend, gazdáik szolgálták ki a rabszolgáikat, akik kifejezetten pimaszul bánhattak uraikkal.” Jeruzsálem azonban még Hyeronimus egyházatya, a Biblia latin nyelvû fordítójának unszolására sem engedett. Szerintük egy jöttment római nem ismerheti jobban saját szülõföldjük történelmét, így õk kitartottak január 6-a mellett. A december 25-ei dátum szélesebb elfogadásában mindenesetre szerepet játszhatott, már Róma falain belül, hogy a város december 17. és 23. között ülte hírhedt Szaturnália ünnepét Szaturnusz aranykorbéli uralkodására emlékezve. Ezen a héten feje tetejére állt a társadalmi rend, gazdáik szolgálták ki a rabszolgáikat, akik kifejezetten pimaszul bánhattak uraikkal. Nem csoda, hogy az általános felszabadultság közepette a résztvevõk rendszeresen felöntöttek a garatra, és a szexuális gátlásaikat is sikerült levetkõzniük, már ha egyáltalán voltak. Északon a Yule ünnep esett erre az idõszakra, amit szintén a téli napforduló örömére rendeztek. A szó etimológiája szorosan öszszekapcsolódik az óangol géol kifejezéssel, amibõl aztán például a német gelb, svéd gul szavak is kialakultak – mindkettõ jelentése sárga. Az ünnep tényleges menetérõl keveset sikerült kideríteni. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy nagy volt az öröm, a tánc, és egy bizonyos Freyn isten tiszteletére általában egy disznót is feláldoztak – amely szokás egyébként azóta is meghatározó erõvel bír néhány északi ország karácsonyi étrendjére. I. Gergely pápa egy Szent Mellitus-hoz írott levelében kifejezetten tanácsolja a miszszionáriusnak, hogy engedje, hogy a megtérítendõ pogányok – jelen esetben az anglo-szaxonok – megõrizhessék õsi ünnepeik külsõségeit. A XIX. századi protestáns misszionáriusok sokat tanulhattak volna tõle ebben a tekintetben, és talán mi is… Kósa Balázs

10

PSZICHOLÓGIA

A lelki érettség kontúrjai Határvonalak a párkeresésben

H

a emlékezetem nem csal, a „randi” kifejezés életem elsõ lánybúcsúztatóján ütötte meg elõször a fülemet, melyen – mivel még az általános iskolát sem fejeztem be – csak hosszas könyörgés után, korengedménnyel vehettem részt. Nos, mielõtt még bárki azt hinné, hogy a võlegény és a menyasszony találkáiról folyt a társalgás, elárulom, hogy a randi szó tulajdonképpen nem önmagában, hanem a „randibugyi” összetételben hagyta el az egyik hajadon száját, amikor az ajándékok közül elõkerült egy falatnyi, piros masnikkal díszített fehérnemû. Minthogy a szónak csak a második felét értettem, suttogva megkérdeztem a mellettem ülõtõl, hogy mi az a randi. Nem emlékszem, hogy, hogy mit válaszolt, de az biztos, hogy sikerült zavarba hoznom. Valószínûleg õ sem tudta, hogy a „randi” a „randevú” (francia eredetû) szó rövid alakja, szinonimái a „találka” és a „légyott”. A meghatározásban nincs utalás semmilyen ruhadarabra, bár egy-egy randevúra készülve sokan tûzik ki célul, hogy a végén lekerüljön minden holmi. Ha két ellenkezõ nemû személy vonzódik egymáshoz, akkor ott természetesen megjelenik a szexuális feszültség is, ám a randevút a nemi aktussal azonosítani túlzó leegyszerûsítés lenne. Ugyanakkor az ellentétes végletet képviselõ álláspont sem ritka: vannak, akik teljesen elutasítják a fizikai érintkezést, és egyáltalán nem hajlandóak randevúzni, csak ha már megérlelõdött bennük a házassági szándék.

Mindkét szélsõséges magatartástól óv Dr. Henry Cloud és Dr. John Townsend: Randikalauz – Határvonalak a párkeresésben c., hazánkban nemrég megjelent könyve, melynek alapállítása, hogy a randevúzás nem a szexrõl, de nem is a házasságról szól. Egy férfi és egy nõ konkrét házassági szándék nélküli interakciója jó esetben a lelki érettséghez vezetõ út szerves része. Egymás megismerése közben mindkét fél megtanulhatja, mire van szüksége, tisztázhatja, hogy mit is vár egy kapcsolattól. A találkozások során feltárul a személyiségüknek az a területe, ahol növekedniük, erõsödniük vagy változniuk kell. A zárkózottak gyakorolhatják az önkifejezést, az egocentrikusok az önmegtagadást, a konfliktuskerülõk biztonságos környezetben vállalhatják a konfrontációt. S miközben a különbözõ embertípusok és helyzetek hatására az önismeret és az érettség magasabb fokára jutnak, még az is megeshet, hogy rátalálnak arra, akit mindig is kerestek.


A jövendõbelijével szemben mindenkinek vannak nyílt vagy ki nem mondott elvárásai. Ezek a kívánságok azonban nem mindig tükrözik a valódi szükségleteket (pl. vágyhatunk olyasmire, amirõl hosszabb távon kiderül, hogy inkább árt, mint használ), és könynyen el is zárhatnak a lehetséges partnerektõl. Jó adag nyitottság és bátorság kell ahhoz, hogy az ember olyasvalakivel is megismerkedjen, aki elsõ ránézésre semmit, vagy legfeljebb ellenérzéseket vált ki belõle. Mindamellett, aki keresi az „igazit”, ne feledkezzen meg arról sem, hogy a találkozáskor õ maga lesz a másik fél. A kapcsolat alapeleme az adok-kapok viszony, a kölcsönösség. Nem elég összeírnia a kívánságlistát, azt is mérlegelnie kell, hogy õ milyen társ lenne. Mennyire könnyû vele élni? Mivel tud hozzájárulni a kapcsolathoz? „Ha a felek kölcsönösen tiszteletben tartják egymás szabadságát, és mindketten felelo”sségteljesen vesznek részt a kapcsolatban, ideális körülményeket teremtenek a szeretet növekedéséhez és éretté válásához. A szabadság és a felelo”sségvállalás biztonságos környezetet teremt a pár számára egymás megismeréséhez, a kapcsolat elmélyítéséhez és a bizalom kiépítéséhez.” Egy felelõsségteljesen vállalt párkapcsolatban az egyéni szabadság a határvonalak tiszteletben tartásán alapul. Ha valaki mindig azt teszi, amit akar, de felelõsséget nem vállal a tetteiért, az nem szabadság. Amikor egy kapcsolatban a szabadság és a felelõsség nincs egyensúlyban, sérülést szenvednek azok a határvonalak, melyek meghatározzák a lényünket, azaz elkülönítik, hogy milyenek vagyunk, és milyenek nem, mit szeretünk és mit nem, mivel értünk egyet, és mivel nem. A Randikalauz számos olyan esetet elemez, amikor a szabadság és a felelõsségérzet eltorzulása miatt kisiklik a kapcsolat. Ez történik például, amikor a másik fél kedvéért elnyomjuk valódi énünket; amikor túl sokat vállalunk magunkra; amikor manipuláljuk egymást; amikor nem tisztázzuk vallásos meggyõzõdésünket; amikor nem vagyunk képesek nemet mondani. Világos határvonalak mellett (ha mindkét fél számára egyértelmû, hogy mit tart elfogadhatónak a másik) a randevúzás során felmerülõ problémák jelentõs része kiküszöbölhetõ. A párkapcsolat azonban a legjobb szándék dacára sem csak a fejlõdés és a siker, hanem a csalódás, a kudarc és a gyász lehetõségét is magában hordozza. Nem feltétlenül azért, mert valaki elrontott valamit, vagy rájött, hogy a másik nem is olyan, mint amilyennek képzelte. Meglehet, hogy az együtt töltött idõ alatt mindkét fél pozitívan változik, és pont ez a változás okozza útjaik szétválását. Ám a be nem teljesült szerelem a kölcsönös tisztelet és õszinteség jegyében intézett befejezés ellenére is sokáig tud fájni. A lelki érettséghez vezetõ úttal kapcsolatban sokszor jó lenne tudni, hogy mit kell tennünk, de legtöbbször csak azt tudhatjuk, hogyan tegyük. A megfelelõ irányt valószínûsíti, ha ismereteink, érzelmeink és cselekedeteink között egyre teljesebb az összhang, s közben meg tudunk maradni a realitás talaján. Kétségtelen, hogy vannak nagy kérdések, isteni jelek és konkrét vezetés, de az élet oroszlánrészét a napról-napra, lépésrõl-lépésre meghozott választásaink képezik. S lehet, hogy minden döntésünk helyes, a gondtalanság mégsem garantált. A szenvedés megszûnésére várni kell, együtt a teremtett világgal. Addig is, az élet más kihívásaihoz hasonlóan minden utunkba kerülõ férfi és nõ egy új lehetõséget kínál, hogy a találkozás által jellemünk egyre közelebb jusson lényegi formájához. Rajtunk múlik, hogy élünk-e vele. Weisz Katalin

LELKISÉG

A közösségi életrõl A közösség, ami van Azt hiszem, nem tévedek, ha feltételezem, hogy a közösség kérdése, mint olyan, mindannyiunkban erõs érzelmeket ébreszt. Arra számítok, hogy bármilyen vallási, baráti vagy családi közösség képe is jelenjék most meg elõttünk, legtöbben egyszerre találjuk meg önmagunkban a beteljesülés és a csalódás érzéseit, együtt él bennünk az édes íz és a keserû. Bizonyos közösségekkel kapcsolatban mindannyian ringatunk magunkban kimondott vagy kimondatlan reményeket, némely emlékünktõl viszont szívesen megszabadulnánk. A közösségi élet szembeötlõ síkja azokból az elemekbõl tevõdik össze, amit mi élünk át, ami után mi sóvárgunk, amit mi nyerünk belõle, vagy amit mi teszünk annak érdekében. Ugyanakkor a közösség létének létezik egy kevésbé észrevehetõ dimenziója is, egy az elõbbi síkra merõleges dimenzió, amely tõlünk függetlenül létezik. A következõkben a közösségnek ezt a mindannyiunktól független valóságát vesszük górcsõ alá. Ehhez azonban szükséges, hogy túllássunk azon, amit pillanatnyilag észlelünk, és egy olyan világba lépjünk be, amelynek nem mi vagyunk a középpontjában, és nem a mi szabályaink szerint mûködik. Talán önteltnek tûnik a vállalkozás – mert ugyan ki képes kilépni önmagából, és egy tõle független nézõpontra szert tenni –, de mindenképpen kívánatos – és talán kiderül majd, nem is olyan idegen tõlünk. Ha valakitõl tanulni akarunk, akkor igyekszünk, ha csak egy rövid idõre is, az õ szemszögét és látásmódját magunkévá tenni, hogy az õ ismeretével érzékelhessünk és értékelhessünk. Akármilyen ismeretrõl van is szó, csak így sajátítható el. Ha valakivel komolyabban beszélgetünk, ugyanez játszódik le bennünk. Egymás megértésének az a feltétele, bármi is legyen a téma, hogy a bennünk zakatoló gondolatokat lehalkítsuk, azokon túllépjünk, és a másik felé forduljunk. Hasonlóképpen el kell csöndesülnünk, ha a bennünket körbevevõ világot akarjuk megérteni. A Föld minden nap körbefordul egyszer, minden évben megkerüli a Napot. Komótosan járja útját, akár kapkodunk, akár ráérõsek vagyunk, akár élnek rajta emberek, akár nem. Szívünk egy életen át ver. Nem megy szabadságra, legalábbis nem sokáig, kimérten dobog, percenként legalább hatvanszor pumpálja testünkbe az életet hordozó vért – amikor pedig már nem teszi, az életnek is vége szakad. A folyók vize elpárolog és légnemûvé lesz, aztán újra folyékonnyá válik, és csapadék formájában visszakerül a földre. A víz ezen körforgása által válik lehetségessé a biológiai élet. Amikor a szerves anyag lebomlik, akkor ismét felszabadul a víz, és a folyamat újra kezdõdik. A Föld, a Hold, a szív és a víz szakadatlan mozgása, be- és kilégzésünk váltakozása, az õszi megnyugvás és a tavaszi megújulás körforgása mélyen meghatározzák életünket. Ugyanakkor ezek a jelenségek szemérmesek. A Valóság nem akar meggyõzni arról, hogy mennyire fontos. Figyelmünk könynyen átsiklik felette. A Valóság érdekes sajátossága, hogy nem kérkedik, nem hallatja szavát az utcákon. Úgy van ez, mint az egészséggel, mely sosem toporzékol és sosem dörömböl ajtónk 11


elõtt. Ami ép, az nem követeli magának a figyelmet. Csak a betegség ront ajtóstul a házba. Mindez azt jelentené, hogy az egészség nem valódi? Az a tény, hogy nem tukmálja ránk magát, azt jelezné, hogy léte számunkra nem erõteljes? Aligha. Az egészség az élet velejárója, ami él, abban még mindig több az egészség, mint a be-

tegség. Ennek igazságára pontosan a betegség mutat rá. A Valóság nem szorul rá arra, hogy igazolja magát. Inkább meghúzódik és csak a keresõnek tárja fel magát. Irónikus módon az észlelt világnak a felszíni síkja, az a sík, amit a véges és bûnben ragadt ember tart fent, a Valóság mélyebb dimenziójával szemben páratlanul hivalkodó. A gépek kattogását nem lehet nem észrevenni, a mûszerek vonalai elnyomják a lélek megérzéseit, és az emberi érvelések annyira elboríthatják érzékeinket, hogy eltompulhat bennünk az igazságérzet. Emberközpontú világunk – a technológia, a hajszolt életvitel és a jó megjelenésre való igyekezet – a Valóság dimenziójával szemben riválisként lép fel. A felszíni világ tolakodó és erõszakos. A Valóság jelenlétére hangolódás olyan, mint a zenében való részvétel. A zenét hallgathatjuk, sõt játszhatjuk is (már aki), de van a zenének egy tõlünk független vonása. A zenébe bekapcsolódhatunk, vagy összezavarhatjuk, akárhogy is teszünk, érezzük, a zene meghalad bennünket. Ezért érdemes zenét hallgatni. Vagy, hogy egy egészen más fajta példát hozzunk, lovagláskor sem árt figyelembe venni az alattunk ügetõ ló dobbantásainak ütemét. Szükséges, hogy „ráérezzünk” a Valóságra, szükséges, hogy „ránézzünk” a Láthatatlanra, és keressük a Rejtõzködõt. Tudatosságra kell törekednünk abban, hogy ragaszkodjunk a Valósághoz. Ha észrevesszük a világot fenntartó Rendet, felismerjük Házigazdáját, akkor felvehetjük annak ütemét. Szerves módon csatlakozhatunk hozzá, immáron nem disszonanciában, hanem harmóniában. Ily módon a közösséghez is egészen másként viszonyulunk. Mert ami a közösség valóságát illeti – itt is valami nálunk nagyobbal van dolgunk. Közösség már azelõtt is létezett, mielõtt bárki ember kiejtette volna ezt a szót. A közösség forrása Isten. Isten maga a közösség. A közösségi élet középpontja rajtunk kívül esik. 12

Minden közösség ereje maga Isten. Az emberi közösséget Isten tartja fent – de nem úgy, mint külsõ felügyelõ, hanem úgy, mint a testet a szív. Õ maga a Szeretet, és õ kapcsol minket bele a szeretet tökéletes társaságába, itt, a Szentháromságban fogan az emberek közössége. Õ békéltetett meg magában mindeneket, azokat is, akik egymástól messze vannak. Minden összekapcsolódás belõle fakad: Isten az, aki Krisztusban mindeneket egybeszerkesztett, azt is, ami a földön van és azt is, ami a mennyben. Azoknak, akikben nincs valami közös, nem lehet közösséget létrehozni. A közösség azok között létezik, akik között valami már közös, a közösség a közösre épít: a közösséget csak ápolni lehet. A közösségápolás annak a felismerésével és elismerésével kezdõdik, ami közös, és azzal folytatódik, hogy ebbe a közösségbe bekapcsolódunk. Amikor kapcsolódunk, akkor alakítjuk a közösséget, de a közösség õsforrásához és mintaképéhez nem teszünk hozzá semmit, és abból nem veszünk el semmit. A közösség, mint a barátság, ajándék. Léte, mint a Föld, a szív, vagy az élõvilág léte és mozgása, nem tõlünk függ. A közösség megközelítését azzal a kérdéssel érdemes kezdeni, mi az, ami most létezik – nem pedig azzal, hogy mi milyen újat hozhatnánk létre. Érdemes megállnunk, és rácsodálkoznunk arra, ami van. A valódi közösség forrása az isteni társaság, „építésének” útja pedig a Fiú és az Atya egymás közti szeretetére történõ ráhangolódás. A közösség megéléséért (ahogy Bonhoeffer A Szentek közösségében emlékeztet erre), azzal tehetjük a legtöbbet, ha észrevesszük és elismerjük, hogy a közösség létezik; ugyanakkor azzal árthatunk neki leginkább, ha kézbe vesszük annak megvalósítását vagy megpróbáljuk felhasználni, mert ezzel ledegradáljuk, leredukáljuk és eltorzítjuk azt. Pál apostol értünk is imádkozik, amikor így szól: „a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal, Ámen.” Kovács Endre (Folytatjuk.)

L’ART POUR

Krisztus gurulós szamáron Mûhelytitkok a Krisztus és kultúra magyar kiadásához A XX. századi teológia egyik legmeghatározóbb könyve, Richard Niebuhr Krisztus és kultúra c. mu”ve, a napokban jelenik meg elo”ször magyar fordításban. Sajátos borítójának megihleto”jéro”l a tervezo” Lente István mesél. Pár hónapja a friedrichshafeni Zeppelin Múzeum merész témapárosítással fogadta a nyári látogatódömpinget. A hagyományos léghajózás-technikai kiállítás mellett a környék, a dél-német régió késõ középkori fafaragványait és táblaképeit mutatták be Technik und Kunst címen. Az egyébként egyenletesen színvonalas anyagból egy szobor emelkedett ki: a nyár katartikus élménye, a kerekeken guruló szamaras Krisztus. Elsõ pillantásra mint


A történet el nem hallgatható pikantériája, hogy ez a kerekeken gurítós körmenetesdi persze nagyon pogány dolog is. A pogányok bálványaikat ugyanígy hurcolták, vagy gurították kis szekéren. (És persze a szövetség ládáját is – amirõl rögtön az is eszünkbe juthat, milyen gubancokat okozott, mikor így vagy úgy szállították…) Mert a kultúra a démonok területe, fennhatósága is, amit Krisztus megvált, miközben ugyanakkor bele is helyezkedik. Hogy megválthassa, felveszi az alakját, mint a rézkígyó az igaziét. (Hogy aztán néha össze is kelljen törni, ha az ábrázolás a valóság helyébe lép.) Belülrõl váltja meg az embert, belülrõl váltja meg a kultúráját.

technika és mûvészet összekapcsolódásának paradigmatikus mintája, de rögtön utána mint Giacometti hosszúlábú kerekes szobrainak hatszáz évvel korábbi õsképe. Vagyis hogy mennyire modern ez a szobor. Giacometti alakjainak szomorú-méltóságteljes vertikalitása a magányosság színeváltozása. (Vagy használjuk inkább a szobrokra jobban illõ transzfiguráció szót.) Giacometti szobrai: a modern ember, ahogyan látni szeretné önmagát. A mindent elveszítést zavart téblábolással elviselõ mai Jób. Giacometti és Beckett. Vladimír és Estragon. A döbbenet mégsem ez, hanem hogy mindezt valaki már 600 évvel Giacometti elõtt megalkotta. Hogy mindezt ez a szobor tudja. Így visszamenõleg. Hagyja belelátni magába. Magával ragadó az az egyensúly, ahogyan a szobor a mértanias és az organikus formák közti senkiföldjét uralja. Az organikus plaszticitás és a geometrikus stilizáció, vonalas ornamentika szintézise jellemzi. Az ülõ Krisztus-figura és a szamár háta által meghatározott függõleges és vízszintes irányok merev struktúráját a kerekek látványa dinamizálja. Krisztus talán egyetlen ábrázoláson sem annyira modern ember, mint ezen a XIV. századi szobron. Magányosság és kiszolgáltatottság, meg nem értettség és szamárcsikón lovaglás sosem volt annyira méltóságteljesen uralkodói, mint ezen a szobron, és mint a kétezer évvel ezelõtti virágvasárnapi valóságában. Uralkodó és mindenki szolgája, a tömeg által ünnepelt szabadító, majd a tömeg által halálba taszított bûnözõ. Virágvasárnapban benne van nagypéntek és húsvét is, ebben a szoborban benne van a virágvasárnap teljessége: nagypéntek és húsvét is. Minden mûvészi értékével együtt sem felejthetjük el azonban, hogy egy használati tárgyról van szó! Jóllehet, kultikus használati tárgyról. Kerekek sem a plasztikus értékek miatt vannak rajta, hanem gyakorlati megfontolásból. Sajnos, a kiállítás rendezõi nem adtak bõvebb felvilágosítást a használat mibenlétérõl, így csak feltételezhetjük, hogy a húsvéti ünnepkör eseményeinek felidézésekor, újratörténésekor volt szerepe. Vagy passiójátékban, vagy valamiféle virágvasárnapi körmenetben az esemény résztvevõi húzhatták maguk után. Biztosan virágokat, barkát, leveleket is szórtak elé, ruhákat terítettek a földre. Használati eszközként ez a szobor egy tágabb értelmû kulturális kontextusnak, a mindennapok, ünnepek szokásainak is része. Krisztus mint uralkodó vonul be ebbe a világba, a mindennapok világába, a kultúra uralkodója is.

Hitbeli, mûvészeti és használati érték, kultusz és kultúra, Krisztus és kultúra így kapcsolódik egybe a maga ellentmondásaival és egymásra épüléseivel ebben a szoborban. Ha kétezer év materializálódott kultúrájából ez az egy tárgy maradna csak meg, mindent elmondana. Persze ha lenne hozzá ember, aki meghallja és megértse azt. Lente István

VAKVÁGÁNY

Bátyámnak… I. Azt mondják, a természetem az anyámé, makrancos, akaratos, ugyanakkor elbûvölõ és kedves. Szerintem ezzel még semmit sem mondtak, mert minden nõ ilyen. Néha rajtakapom anyát, ahogy rajtam felejti a tekintetét, és elfátyolosodott tekintettel néz. Ilyenkor biztosan önmagára emlékeztetem, egy huszonegynehány éves önfeledt lányra, aki még tágra nyitott szemmel élt. A hajam viszont, a vonásaim nagy része, de különösen a szájam vonala az apámé. Mikor megszülettem, mindenki leszögezte, hogy kiköpött anyám vagyok. Vagy apám. Egyedül csak a tanti nézett rám megütközve. 13


Megforgatott, végigvizsgált, aztán egy szót sem szólt, hanem szépen visszarakott anyám ölébe. Rámosolyogtak, õ pedig visszamosolygott, nem is igen tehetett mást. Különben nem a vidám, nevetõs természetérõl volt híres, ha tehette, kerülte az efféle alkalmakat, ahol kötelezõ jelleggel kellett örülni. Szívesen elbeszélgettem volna vele. A családból talán vele a legszívesebben. Kíváncsi lettem volna, mit gondolt akkor. Megsejtett-e valamit az igazságból, és ha igen, miért nem tette szóvá, és miért nem figyelmeztette a szüleimet? Úgy tudom egyébként, hogy nagyon szeretett, és mindig is megkülönböztetett kedvességgel bánt velem szegény, egészen élete végéig. Mesélik, hogy néhány nappal a halála elõtt, odavezettek az ágyához, õ pedig hosszasan simogatta a fejem. Én semmire sem emlékszem mindebbõl. Node mindegy, mindez lényegtelenné vált, és nem is errõl akarok írni. Az anyámról akarok írni, meg az apámról, az anyámról, akirõl kiderült, hogy nem is az anyám, és az apámról, aki nem az apám, és hogy hogyan is érzem magam mindezek után. A tényekre három hónappal ezelõtt derült fény egy kivizsgáláson. Megállapították, hogy B-s a vércsoportom. Anyáé és apáé is A-s. Ez persze így lehetetlen. Emlékszem, elõször összeszorult a szívem, nem kaptam levegõt, de aztán megnyugtattam magam, hogy biztosan én tévedek. Otthon aztán nekiestem a szüleimnek. Anya elõször húzódozott, hogy õ fejbõl nem ismeri a vércsoportját, és most sok dolga van, de kiabáltam vele, és végül elõkeresett valami kártyácskát. Mindkettõjük; vércsoportja A-s. Máig büszke vagyok, hogy nem kezdtem el sikítani meg hisztizni. Fogalmam sincs, mi történt pontosan ezután, de az önuralmam egészen biztosan nem veszítettem el. Utánuk persze Gábor is kifaggattam. Éppen valami más kötötte le a figyelmét, ezért szórakozottan válaszolt. Természetesen õ is A-s. Aztán megjegyezte, hogy az én vércsoportom is A-s, mint a családban mindenkié. „Nem – feleltem neki pillanatnyi habozás után – az enyém B-s.” Azt hitte, tréfálok: „Az nem lehet.” „De lehet“ – valami hirtelen jött merészség lett úrrá rajtam. Addig úgy terveztem, egyedül hordozom majd a titok súlyát mindenki elõl elrejtve és jó mélyre elásva. De most nem tudtam, nem akartam megfékezni a nyelvem, és megütközve néztem arra a valakire, akit azokban a pillanatokban önmagammal kellett azonosítanom. „Ne viccelj!” – szólt rám komolyan. Gyûlöltem õt. Gyûlöltem õt a barna szeméért – az enyém kék –, ami tényleg apáé, anya szigorú ráncáért a szája szélén. Gyûlöltem, mint árját a fattyú. Hirtelen felém nyúlt, és magához szorított. Ekkor értett meg. Ki akartam bontakozni az ölelésébõl. Elvégre nem a testvérem, csak

14

egy idegen férfi, akkor meg mit ölelget itt engem?! Toltam volna el, ám õ csak egyre szorosabban tartott. Rávertem a vállára. Csitított. Tudta, mi következik, és tudta, mire van szükségem. Elõször távoli érzésként tört rám, aztán már fojtogatott, mint valami kibogozhatatlan, fölszakíthatatlan csombék. Végül kitört belõlem a zokogás. Kiabáltam és sikítottam, Gábor pedig tartott. Nem igyekezett megnyugtatni, csak tartott. Amikor kifogyott belõlem minden szusz, és kiüresedtem, felemelte a fejem, és úgy nézett a szemembe, hogy míg élek, nem felejtem el: „Teszek én a vércsoportodra, hallod?!” – fájt a karom a szorításától – „Az édestestvéred vagyok.” II. Azóta mind meghaltak. Gábor, a szüleim, a férjem. Azt hittem, nem viselem el a fájdalmat. Megszakadt bennem valami Hosszú ideig tartott, míg így-úgy összeszedtem magam. Idõsek otthonába költöztem, kaptam egy szép szobát. Pasziánszozó vénasszony lett

belõlem, aki az üresség elõl menekülve a szomszédasszonyaival trécsel. Semmire sem vagyok már jó, és senkinek sem használok már. A múltkor a nõvérek kitoltak a parkba délelõtt, mert sütött a nap, én pedig szeretem a napfényt. Örültem és boldog voltam, hogy az eszükbe jutottam. Ott fecsegtek körülöttem férfiakról, meg a mindennapok apró-cseprõ dolgairól. Nem szóltam egy szót sem, de valahogy újra megtöltõdtem élettel közöttük. Amikor azonban menniük kellett, nem tudtak visszavinni, mert javítottak valami központi részt az épületben, és elment az áram. Tanakodtak. Azt hitték, nem hallom õket, holott minden szavukat értettem. Végül ketten maradtak mellettem. Lerítt róluk, hogy mennyire nincs ínyükre mindaz, ami történt, ám ezt ezerféle módon igyekeztek palástolni. Nem haragudtam meg rájuk, csak fájt, mert már nem úgy vettek emberszámba, ahogy általában ezt a nálam fiatalabbakkal teszik. Elküldtem õket, azt hazudtam, jobb lesz nekem egyedül. Azon a napon sokat sírtam… Barátkozom a halállal. Mindig azt gondoltam, ha eljön az idõ, harcolni fogok ellene, küzdök majd minden másodpercért. Most megbékélve várok rá. Nem mondom, néha megrettenek, de a lelkem az alapjainál már csöndes. Gyakran álmodom.


III. Fehér ruhában vonulunk hosszú, a látóhatár egyik végétõl a másikig húzódó sorokban. A nap valószerûtlen ragyogással szikrázik fölöttünk. Térdünk magasságáig tejszerû pára kavarog, mintha puhán süllyedõ szõnyegen lépdelnénk. Lehajolnék, kitapogatnám, mi is az tulajdonképpen, csak akkor megakadna a sor. Az arcunk kisimult és ránctalan, bõrünk mintha belülrõl világítana anyagszerû, majd egyre illékonyabb ragyogással. Nincs éles határ köztünk és a levegõ közt. Nem csodálkozom, nincsenek kérdéseim, csak érzek. Része vagyok egy vándorló tömegnek, amely nem ismeri a célját, mégis tudja, merre kell mennie. Mint egy nagy boldogságra készülõ, üdvözült sereg, kinek már nincsenek szavai, tükörsima a lelke, s azt hiszi némán vonul, holott a szíve és a szája öntudatlan dalt énekel. Hirtelen baljós remegés fut végig a soraink közt. Mint valami idegrostokon végigszaladó ingerület, melyet egy távoli receptor fogott fel a messzeségben. A menet megakad. Tanácstalanul forgatjuk a fejünket, néhányan menekülni kezdenek. Hogy mi elõl, senki sem tudja. Én is szaladnék, rohannék, amennyire csak erõmbõl telik, de uralkodom magamon. Tõlünk balra fekete folt tûnik föl. Gyorsan közeledik felénk, túlságosan is gyorsan. Keléses arcú, gyülevész had, elemészt minden világosságot. Az elsõk ellenállás nélkül omlanak össze elõttük. Úgy szedem a lábam, mint soha eddig. Nem érzek fáradtságot, de egy belsõ sejtés azt súgja, nem fogok megmenekülni. Tõlem jobbra, mintha falakat látnék. Villámgyorsan váltunk irányt. A döntésünk átgondolatlan és ösztönös. Mintha az emberi civilizáció e végvára mindazt képviselné, ahová tartozunk, és ahol az otthonunk van. Ha nem találunk átjárót, végleg elvesztünk. A falakhoz már csak kevesen jutunk el. Átjáró nincs, mászni nem lehet. Vakon tapogatom a köveket, oldalirányba botladozom tovább. Legszívesebben leroskadnék, és elterülnék, mindenki leroskadna, de talpon maradunk. Bûzös lehelet csapja meg az orrom, kezek nyúlnak értem. Egy kapualjba rántanak be. Fény vesz körül és megnyugvás. Valaki átölel. Én dermedten állok, nem viszonzom az ölelést. Mintha megfagytam volna odakint, és a meleg csak most kezdené felolvasztani a tagjaim. Megfordítanak, felemelik a fejem. Ismeretlen erõvel hasít belém az öröm, és elárasztja az egész testem. Még mindig nincsenek szavaim. Csak nézem azt a gyönyörû barna szempárt a könnyeimen keresztül az én sokáig gyûlölt kék szemeimmel, és hagyom, hadd öleljenek át a karjai…

Furaszakitó levele

A

z alábbi „teljesítési igazolást” állítólag egy japán fiatalember írta barátnõjének a múlt században. Hiába, kultúrák és pofonok…

Tisztelt Hölgyem! Ezúton igazolom, hogy személyem 1923. május 1-étõl 1925. október 31-ig tartó idõszakban az Ön részére a következõ szolgáltatásokat nyújtotta: – éjszakába nyúló, heti rendszerességû találkozók – családommal, magánéletemmel kapcsolatos bizalmas információk megosztása – testi, lelki gondviselés biztosítása, mikor éppen újságot is olvashattam volna – érzelmes levelek megfogalmazása, megírása és elküldése, mely a postaköltséget is magában foglalta – barátaim és az alkohol mellõzése – többszöri, nagyösszegû, ékszer célú költés – továbbá számos hangos eszmecserében való aktív részvétel Kérem a fenti teljesítés tudomásul vételét. Egyben szíves figyelmébe ajánlom, hogy a mai naptól fogva Önnel a bensõséges viszonyt fenntartani nem szándékozom. Szíves megértését elõre is köszönöm. Tisztelettel: Hirohitó Furaszakitó

ficus El Mondo blog

Kósa Balázs

15

Bezárt ajtók. Metamorfózis

Recommend Documents