NAGY T. KATALIN
Beszélgetés Karácsony Tamás építésszel - Milyen ma építésznek lenni? Milyen helyzetben van ez a szakma? - Azt gondolom, hogy a szakmám nincsen jó helyzetben, nem egy elismert, nem minden részletében ismert szakma. Az átlag polgár nem igazán tudja, hogy az építész miért is kell, azontúl, hogy építési engedélyt szerez. Ugyanakkor bizakodó vagyok, mert formálódik egy olyan megbízói kör, amelyik igényes, elfogadja az építészt, és ennek köszönhetően szép épületek, szép belsők születnek, gondosan kivitelezve, szinte a tökéle tességig csiszolva. Jobb helyzetben vagyunk, mint az elődeink, ez biztos, legalábbis 10-20 vagy akár 30 évet visszatekintve. Ezt ki kell használnunk, és ha jól sáfárkodunk ezzel a lehetőséggel, akkor a szakma vissza fogja nyerni azt a rangot, amelyet egyébként megérdemelne, és akár a nemzetközi megmérettetés lehetősége is megnyílik a pályatársak előtt. - Mikor dőlt el, hogy ezt a hivatást választod? - Hetedikes általános iskolai nyaralásunkat Balatonon töltve, rajzol gatni kezdtem a nekem tetsző hétvégi házakat egy kis jegyzetfüzetbe. Ezt édesanyám ma is őrzi. Azt hiszem, ez szüleim számára olyan pillanat volt, amikor fellélegezhettek és azt mondhatták, a gyereket erre a pályára kell küldeni, úgy tűnik, ez érdekli. Jelentkeztem a győri Hild József Építőipari Szakközépiskolába, ahonnan „egyenes" út vezetett az egyetemre. Szeren csésen alakult első próbálkozásom, szakmai tanulmányi versenyen orszá gos helyezést értem el, és ennek köszönhetően felvételi nélkül kerültem az Építészmérnöki Karra, a Budapesti Műszaki Egyetemre. Itt megismerked hettem szakmám másik arcával. A korábbi évek alatt nagy kedvvel elsa játított kiviteli ismeretek, gyakorlat után a tervezés, a művészeti, elméleti oldal következett. Az egyetemi tanulmányok komoly eredménnyel zárul tak: diplomamunkámat diplomadíjjal jutalmazták. Az egyetemi évek alatt többek között Hoffer Miklós, Török Ferenc tanár urak voltak mestereim, akikkel ma is szoros kapcsolatban vagyok, mint tanszéki oktató. - Hogyan kerültél Esztergomba? - Én magyaróvári vagyok, a feleségem debreceni, „kikörzőztük" Esz tergomot, így költöztünk ide. - Mi történt az egyetem után? Milyen munkákat kaptál Esztergomban?
- Abban a világban még nem volt magántervezésre lehetőség, az ember nem nagyon válogathatott, állami tervezőintézetbe kerültem, a Komárom megyei Tanácsi Tervezőbe. Sok fiatal kezdett akkor Esztergomban. - Mikor volt ez? - 1980-ban. Hat évig dolgoztam ott folyamatosan, többnyire munkatár sként, de kisebb önálló feladatokat is kaptam. 1986-tól, más mesteris kolásként vált lehetővé, hogy többedmagunkkal szövetkezetet alapítva, a magánvállalkozást is kipróbáljuk. Ez a nagy létszámú formáció szűkült később kft-vé, ahol Kund Ferenc kollégámmal dolgoztunk együtt. Nagyon szép időszak volt, önálló munkáink voltak, önállóan kellett felelnünk mindenért, onnan kezdve, hogy megszerezzük a munkát, megtartsuk azt, és tisztességgel helyt álljunk. - Gyakran dolgozol együtt más építészekkel, hogyan lehet megosztani a tervezői munkát? - Számomra nagyon fontos a team-munka, már az egyetem alatt is nagyon sok feladatot kollégáimmal, barátaimmal együtt készítettem el. Az építésznek egyébként is fel kell készülnie arra, hogy nem tudja egymaga kitalálni, és életre hívni épületeit. Pályafutásom alatt sok építész egyéniség gel volt kapcsolatom, a kezdetekben például Maros Tamással, aki meg tisztelt bizalmával és bevont a munkáiba. Rengeteget tanultam tőle, de ugyanígy a többiektől is, akik az elmúlt tizennyolc évben partnereim voltak, többek között Sugár Péter, aki évfolyamtársam volt, a mesteriskolái is meretség óta Janesch Péter, akivel az elmúlt két évben fonódott igazán szorosra az együttműködés. A team-munka folyamatos párbeszéd, rajzol gatás, gondolatcsere. Egymás szavainak, félmondatainak, vonalkezdemé nyeinek megértése vagy éppen félreértése formálja a házat, alakul percről percre a koncepció, mindaddig, amíg valósággá nem válik. Ha szükséges nek érezzük és ha tehetjük, még a kész épületen is változtatunk. A közös gondolkodás, a közös alkotás csodálatos dolog. Janesch Péterrel - ő egészen más indíttatású és más érzékenységgel bíró ember, mint én - azt hiszem, jól kiegészítjük egymást, amit egy befejezett rajz szépsége, egy elkészült részlet, egy átadott épület tud igazán meggyőzően igazolni. - Esztergomban terveztél egy családi házat. Mi volt itt a feladat, milyen igénye volt a megrendelőnek? - Ez egy félbehagyott építkezés kicsit furcsa, nem igazán jó arányú épülete volt az alany, amit nekünk át kellett formálni. A megrendelők már a kezdet kezdetén, néhány találkozás után rám bízták az épület alakítását. Ez meghatározó pillanat volt. A bizalom alapfeltétele a tervezési munkának, őrületes erőt ad és őrületes felelősséget jelent. Az építésznek vigyáznia kell, hogy ne csak magának tervezzen, hanem nekik is, számon kell tartania a lehetőségeket, a környezet és a ház adottságait. Ugyanakkor
a bizalom segít egy picit „repülni", az ember könnyeddé válik, egy picit szárnyalhat, és nem kell feltétlenül mindent megmagyaráznia. Azt hiszem, hogy ettől megsokszorozódik az ereje, és sokkal szebb, tartalmasabb, izgalmasabb dolgot tud létrehozni. Olyan rohanó világot élünk, ahol a hozzánk kötődő tárgyak hihetetlenül gyorsan elértéktelenednek. Az ál landóan változó divat, az állandó megújulás, a csere kényszerét erősíti. Nagyapáink zsebórája, szemüvege szinte egy emberöltőn keresztül szolgál hatott, míg mai társaik csupán egy-egy szezonra tervezettek. És ez a szemlélet, sajnos az építészetet is megérinti. Születnek olyan épületek, amelyek lehet, hogy öt év alatt kimennek a divatból, holott jóval hosszabb ideig fognak állni, és nem biztos, hogy lesz erő ezeket átszínezni, átfor málni. Ennél az épületnél valahol az izgatott, hogy megpróbáljak egy olyan tárgyat létrehozni, amelyik kicsit tovább kitart, talán tíz év múlva is lesz esélye arra, hogy azt mondják rá, hogy ez tetszik, ez még ma is aktuális. Egy rövid olaszországi tanulmányút, a megcsodált 100-150 éves épületek, azok hangulata, arányrendszere egy tudat alatti kapcsolatot sejtetett, és bizakodással töltött el, hogy néhány évvel később is jó érzéssel fogok erre az épületre ránézni. - Esztergomnak ezt a részét a 60-as, 70-es években épült tipikus kockaházak jellemzik. Ehhez a sajnos, mondhatjuk, csúnya környezethez hogyan próbáltál viszonyulni? - Volt bennem egy határozott szándék, hogy illeszkedjek, nem feltét lenül a kialakult hangulathoz, hanem inkább az ott meglévő struktúrához, a házak jellemző négyzet alaprajzához, a körülbelül azonos magasságok hoz. Annyival szerettem volna többet, hogy ez a ház minőségileg tűnjön ki, váljon iránymutatóvá, hogy a térszervezése új elemekkel gazdagodjon. Valójában az a kis penge-forma, ami a lépcső mellett épült, kiegészítve a kubust, egy köztes teret jelöl ki, egy átmeneti teret külső és belső között. Ez az épület városi polgároknak épült, és ebből adódóan reprezentációs szerepe is van. Ezért lényeges az érkezés, a felvezetés, az átlagosnál nagyvonalúbb, patetikusabb lépcsöelőtér, a kerítés formálása, az alaprajz szervezése. Én úgy érzem, mindez merít valamit a korábbi városi vil laépítészetből, egyfajta rangot ad az épületnek, szemben azokkal a házak kal, ahol ennek a szándéknak nyoma sincs, hiszen olyan korban születtek, amikor az emberek örültek, hogy egy házat fel tudtak építeni, egymásnak segítve, építész, építészeti teória nélkül. - A házaidat, nemcsak ezt az esztergomi családi villát nézve, úgy tűnik nekem, van benned egy erős vonzódás a 20-as, 30-as évek építészete iránt. - Ez igaz. Elég korán, még egyetemi éveim idején kialakult bennem egy vonzódás a modernizmus egyszerűsége, célszerűségre való törekvése, őszin tesége, őszinte anyaghasználata iránt, mely a mai napig meghatározó számomra.
- Nézzük egy másik esztergomi munkádat, a Múzeum Cukrászda patinás épületéhez kellett hozzáépítened, ez milyen kötöttségekkel jár? - A műemléki környezetben egyértelműen látszania kell: meddig tart a régi és mettől kezdődik az íves vonalra szerveződő, új épületrész, hogyan módosul annak arányrendszere, az új épületnek meg kell találnia a kapcso latot környezetével. A Múzeum Cukrászda érdekes találkozási pont a barokk város és a Szent Tamás-hegyi lakónegyed között - ahol egyébként a háború előtt a szegényebb népréteg lakott, ami érződik az épületeken, azok hangulatán. Innen látszik a Bazilika, lenyűgöző szépségével, nagy vonalúságával, léptékével, vele szemben ott áll a barokk város a kimért, elegáns épületeivel, és fölötte a zajos, színes, nagyon sokféle anyagból építkező Szent Tamás-hegy. Mindezeket a motívumokat szerettem volna egy csuklóponton sűríteni és úgy egymásra pakolni, hogy az egész ne váljék bazárrá, hanem egy ötvözetté tudjon összeforrni. - Egy másik esztergomi megbízásod a Mindszenty József Katolikus Altalános Iskola átalakítása volt. - Ez a katolikus iskola a rendszerváltás után kapta a lehetőséget, hogy komplex általános iskola és gimnáziumként épüljön meg a Kerek-templom tövében. A Kerek-templom építészeti, hangulati útválasztó, ahol az egyik irányban a város mezőváros jellegű része tárul fel, a másik irányban pedig a főutcán maradva, a polgári, városi hangulat a meghatározó. Ennek a kétféle arcnak a kiszínezése, a karakterjegyek erősítése volt a célunk. Az első ütemben megépült épület a „városi" oldalon áll, s ennek hangulatát erősíti bátorságával, merészségével, ahogy a templom és a megmaradt épületek közé ékelődik. - A munkád során más esetben is gyakran találkozol olyan feladattal, amikor egy meglévő régebbi épületet kell átalakítani vagy bővíteni. Máskor egy nem is túl régi épület átépítését a tulajdonosváltás, az új igények megjelenése indokolja. Ugyanakkor egy általad tervezett épület is ki van téve egy újabb átépítésnek. Hogyan viseli el ezt egy építész? - Tanulságos példával találkoztunk a közelmúltban. A veszprémi óvá rosban egy 150 éves barokk palota felújítási, bővítési terveit készítettük fiatal kollégáimmal. Az első feladat mindig az ismeretszerzés: igyekszünk az épületről, annak építéstörténetéről, a régi tulajdonosokról, az építési periódusokról a lehető legtöbbet megtudni, rájönni a környezeti adottságok, helytörténeti-történelmi adatok és a konkrét építési tevékenység közötti összefüggésekre. Fordulatokban gazdag és szinte hihetetlennek tűnő törté net kezdett kirajzolódni. Kiderült, hogy épületünket állag húsz évenként átalakították, toldották volt gazdái, mindig azzal a szándékkal és abban a hitben, hogy véglegesen befejezik. Mindez egy időtlennek tűnő épületnél megdöbbentő. Mi építészek egyébként is hajlamosak vagyunk azt félté-
telezni, hogy az örökkévalóságnak építünk, mint szerencsés elődeink, akik müveiben még ma is gyönyörködhetünk. Hát nem! Ez a példa is igazolja, hogy az a kép, ami felületes szemmel „állandónak" tűnik, az bizony szinte folyamatosan alakult, és valószínűleg ez a mozgás nem is állítható meg ez az élet velejárója. Mindig lesznek új igények, jönnek új divatok. Úgy hogy mi sem leszünk a végszó ebben a történetben. Persze szeretnénk, ha kerek egésszé tudnánk formálni a házat, és minden részletén nagy gon dossággal dolgozunk, abban a hitben, hogy sokáig így marad. Ezt a ket tősséget el kell fogadjuk, együtt kell vele élnünk. - Azért ma egy kicsit más a helyzet. A vállalkozók, a: épületek tulaj donosai gyakran cserélődnek, előfordul, hogy az épület akár egy éven belül gazdát cserél és ezzel funkciót és formát is. - Igen, ez rossz érzés. Hónapokig élünk együtt feladatokkal, kísérjük végig egy-egy épület vagy belső tér születését. Csatákat vívunk magunkkal, kivitelezővel, megbízóval, néha megfogalmazhatatlan célokért. Es lehet, hogy fél év múlva a munkánk eredménye egy új döntés áldozatává válik. De hiszem, hogy nem pusztul el teljesen: több élete van, hiszen sokan látták, éltek benne, felfigyeltek rá, vagy csak egyszerűen jól érezték ott magukat. És ha igazán „erős" darab volt, akkor tovább él emlékképekben, hivat koznak rá kollégák, iparosok, leközölhetik folyóiratok, részleteiben újra születhet, hatással lehet más alkotásokra. Az egyetemi oktatást is hasonlóan élem meg. Én is tanáraim, diáktársaim mondataiból, gesztusaiból, vona laiból építkeztem, ők befolyásolták akaratlanul pályámat, mint ahogy én hasonlóképp alakítom hallgatóimat, munkatársaimat, és így talán nekem is lesz majd egy másik életem. - A zsámhéki házad megbízója egy keramikus művész volt, milyen szempontokat vettél figyelembe a tervezésnél? - A megbízónak általában van valamilyen előképe. Kungl György keramikus és családja esetében, akik belekényszerültek az építkezésbe, az előkép korábbi lakásuk volt. A nagyságrendet, az alaprajzi elrendezést megtartva néhány kiegészítést, új igényt fogalmaztak meg: jó lenne egy műterem, ami független a háztól, ne zavarja a műtermi munka a családi életet vagy fordítva, ha vendégek jönnek, akkor azokat itt is meg ott is lehessen fogadni, attól függően, hogy milyen céllal érkeztek. Meghatározó volt a rendelkezésre álló pénzösszeg, ügyesen kellett gazdálkodni. És ha már építkezünk, legyen szép is! Nagyon gyorsan, két hét alatt kellett tervet produkálni, ami ritkán sikerül az embernek, de valahogy összejött. És utána végig müvezetve az épületet, valójában szinte akkor léptem ki a sokszerep lősjátékból, amikor a ház készen volt. Izgalmas volt a feladat. A házat egy olyan területre kellett tervezni, amely akkor se, de még ma sem igazán lakott. Motivált az is, hogy Zsámbéknak van egy tradicionális építőanyaga,
a sóskúti kő, amit szerettem volna valamilyen módon felhasználni, többek közt az ára miatt - nagyon olcsó volt akkoriban. Ebből kerekedett ki ez a formavilág és ez a homlokzati megjelenés és ez a hangulat, ami a házon, a házban érzékelhető. - Évek óta épül egy sajátos épületegyüttes. Perbálon, sérült gyermekek otthona - ennek Janesch Péterrel közösen vagytok a: alkotói. -Zsámbék mellékhajtása a perbáli építkezésnek, amit Péterrel két évvel korábban kezdtünk el. Abszolút bizalmat élveztünk, a hely gyönyörű, a feladat izgalmas. Mindezek ideális adottságok a kísérletezésre. Az eltelt öt-hat év alatt az együttes részeként megvalósult valamennyi épület egyegy állomása szakmai fejlődésünknek, szakmai életünknek. Olyan mint egy napló, melyet „fellapozva" életre kelnek és mesélnek a részletek. Mesélnek kapcsolódó élményekről, melyek a rugalmas kivitelezésnek köszönhetően frissen beépülhettek - módosíthatták a hangulatot, mesélnek másutt szerzett tapasztalatokról, melyek megváltoztattak részleteket, már kidolgozott meg oldásokat, mesélnek a mesterekkel folytatott beszélgetésekről, melyek mindig az építés körül folytak, és pontosították minden tégla helyét. A perbáli épületegyüttes sérült gyerekek bentlakásos otthona, amelyet a Tovább Élni Egyesület hozott létre. Ez az egyesület próbálta az anyagi hátteret is különböző támogatásokból biztosítani. Ebből következik, hogy itt is szűkös anyagi lehetőségekkel bírtunk, ennek ellenére nagyon ígérete sen alakult a történet. Hozzájárulhatott ehhez az is, hogy szeretjük a végtelenül egyszerű és végtelenül letisztult dolgokat, és törekszünk arra, hogy minden sallangmentessé, logikussá váljon. Terveinket szorgos kezek segítették valóra váltani. Olyan kivitelező partnereket kaptunk, akik meg értették szándékunkat, és büszkék voltak rá, ha valamit hozzátehettek ötletben, minőségben. Hibátlan, gördülékeny együttműködés volt. Ki válóan dolgoztak, az építés minden pillanatát érdemes lett volna rögzíteni. A takarásra kerülő szerkezeteket is a szobrász igényességével formálták, ami természetesen sugárzott a házról, emiatt menet közben többször vál toztattunk elképzelésünkön, hogy ezt a nyers szépséget láttatni engedjük. Két épület állt a területen, egyik a malomépület, a másik egy kis lakóépület. A malomépület eredeti állapotából már csak keveset őrzött. Valójában két falát tartottuk csupán meg és azt a kapcsolódó támfalat, ami az utca felé határolja a telket, őrizve a hajdani áteresz lenyomatát, ahol a víz a malom kerékre ömlött. Ez a kőfal ugyanaz a szépség, amiről az előbb beszéltem. Ahogy azt hajdan felfalazták és hordja azóta is a százszorosára nőtt ter helést, ami az út felől érkezik. Egyszerűen úgy éreztük, hogy ezt meg kell tartani, mert ebben van valami, valami őserő, ami hangulatában meg határozó, és ezt a hangulatot nem szabad innen lesöpörni. Erre építeni lehet, sőt kell! így került abszolút fókuszpontba, így válhatott szinte a nappali
részévé ez a kőfal, mely hosszú évtizedek után is őrzi, érzékelteti építőinek igényességét, szakmai hozzáértését, követendő példát állítva elénk. - Nem tudom, van-e benned hajlam arra, hogy egy-egy építészeti motívumot tudatosan szimbólumként használj, de ennél a perbáli épületnél például számomra jelképértékű az a sajátos, félig zárt, félig nyitott fal, amely mint erkély-mellvéd fut végig a gyermekek szobái előtt. Számomra ez az életüket szimbolizálja, melyben a világ egy része el van zárva előlük, de egy másik része kitárul nekik is. - Az isteni dolog, ha egy épület érzelmeket vált ki, gondolatokat indít el, ha magyarázatok születnek egy-egy részlet láttán, ha mesék, történetek szövődnek körülötte. Ez számomra jelzés, hogy az épület megtalálta a helyét, jól működik, szerepet tud vállalni. Úgyhogy ezt nagyon jó volt hallani.
