Behomálylott ünnepeink

SÚLYPONT: KARÁCSONY

Behomálylott ünnepeink A kiüresedett ember számára az ünnep: ellenség. Nincs árulkodóbb vallomás e tárgyban, mint amit Andy Warhol, sokak divatos művész-bálványa kottyantott ki: „Nem szeretem a vasárnapot, mert zárva vannak az üzletek”. Elborzasztó, de legalább őszinte szavak. A plázák urai vették is a lapot, ezért lett világszerte egyre gyakoribb az „ünnepi nyitva tartás, hétköznapi rend szerint”. Az ünnep ebben a sivár felfogásban csupán munkaszünetet jelent, amikor még komótosabban lehet a tömött polcok között lötyögni, turkálni, mohó megkívánással, szükségesnek érezni a valójában szükségtelent is. Nem betölteni az időt, hanem eltölteni. Simán szalad a chronos fonala hosszabb-rövidebb aionokban, aztán hirtelen – de csak a felszínen kiszámíthatatlanul – csomóba áll, kairos-szá sűrűsödik. Az emberre szabott évek rohanása, a hétköznapok sodra az Isten által levert útjelző-cölöpökön pihen meg, s gyűjt új erőt. A Teremtés nem feketedő arany-szálán eredetileg igazgyöngy minden szakrális ünnep. Ez a lánc – tudjuk, hisszük – elszakíthatatlan, de a gyöngyök rajta sérülékenyek. Karcolhatók, bemaszatolhatók, még ki is cserélhetők csillogóbb „tenyésztett” minőségre, sőt, akár giccsesen színjátszó szintetikus utánzatra is, ha a viselőnek a látszat válik fontossá, fontosabbá, mint a lényeg. Akad, aki úgy gondolja, a keresztény ünnepkörből szeszélye-ízlése kénye-kedvére lekapcsolhat, kiiktathat egyet-egyet, pedig a gyöngyszemek összetartoznak, egyik a másikat sorrendben feltételezi… Az év haladtával egymás után bomlanak ki ünnepeink – értelmüket, üzeneteiket eszünkben-szívünkben megforgatjuk, a hétköznapok csatáihoz innen nyerjük a muníciót, s így törekszünk egyre magasabbra Isten spirálisán, ahol a csúcs: a kommunió Krisztusban. A mai, felülről szervezett közösségekben bizony, veszélyben az értékén őrzött ünnep. Ritkábban fordul elő, hogy szimplán és gátlástalanul kiradírozzák a naptárából (bár volt erre történelmi példa). Ennél ravaszabbul jár el a világ bitorló fejedelme és annak helytartói: az ünnepet meghamisítják. Így lesz a Karácsonyból Télapóünnep, béke-ünnep, a Húsvétból a termékenység, a tavaszi természet ünnepe, a Pünkösdből majális-alkalom. Ha pedig formálisan meghagyják, illetve csak formálisan hagyják meg Krisztus-Jézus földi létbe-lépésének és működésének stációit – akkor megpróbálják a szellemi lényeget materializálni. S ebben az elkényelmesedett, a szellemi tartalomra nem eléggé figyelő „hívők” körében is társra találhatnak. Mennyezetig érő karácsonyfa, festett üveggömbök, gyertya helyett színes villanyfüzér, ami – mint a vészjelzés – még villog is, rikító papír a csomagokon. Az evés-ivásba fulladt együttlét, a bezárkózás az otthon szűk falai közé, „idegen” ezt a hangulatot ne zavarja! (Nem véletlen a magányosok öngyilkossága, éppen Szentestén!). A szinte kötelességszerű, mechanizmussá szürkült ajándékozási kényszer. Vásári forgatag, hajszoltság – lázas kereskedelmi akciók!! (Akcióó… Kerámia jászol a Szent családdal, 20 százalék engedmény!!) 2005/6

Életünk – Az idő sodrában! Húsvéti sonka, csülök, a böjtöt gyorsan feledtető lakoma, olvatag csokoládéból a barikává lefokozott halhatatlan Bárány, a felmasnizott tojás, a titokzatos életkezdet szimbólumának elgiccsesítése, ráadásul azzal a szöveggel, hogy „a nyuszi hozza…” Milliós tétű vetélkedőben kérdezték meg az egyébként tájékozott gimnazistát: mit ünnepelünk Húsvétkor? a: Jézus születését b: Jézus Krisztus feltámadását A szép, fiatal arcon tétova zavar tükröződött. Hosszú, kínos tűnődés után felelt: „mintha bé…” Mintha hallott volna valamit rebesgetni erről a dologról. S ez a két legismertebb, ateisták által is méltányolt ünnep! Hogy mit is jelent: nem fontos. Az alkalom a fontos, hogy rendezni lehessen valami buli-szerűt, vagy a jobbik esetben: csakazértis megpróbálni a harmonikus együttlétet, a mégoly háborús hétköznapi viszonyok ellenére. Wellness-hétvége, síelési program, mozgalmas napok… Csak semmi elmélyülés, ihletett csend, semmi önvizsgálat, a gondok, a megoldatlan lelki kérdések, személyes dilemmák eltussolása, a szembenézés, a misztikus találkozás elszalasztása. A kékszemű, szőke hajú, marcipánfigurának ábrázolt Jézus-gyermek: szentimentális leegyszerűsítés az érzelmi megrendülés helyén. Az elsikkadó Vízkereszt, Krisztus teljes uralmának kezdete Jézusban, a szinte mellékessé váló magasztos Epiphania…Ex Deo nascimur – Istenből születünk. A Húsvét katabázisa és katarzisa is egybemosódik. Nagypéntek és Nagyszombat együttes átélése a lélekben gyakran elmarad. Nehéz is a gyász feketeségéből mámorító örömujjongásba váltani! In Christo morimur – Krisztusban halunk meg –, s ezzel általa győzzük le a halált. De a menny3

SÚLYPONT: KARÁCSONY bemenetel és a pünkösdi kiáradás nélkül a megváltás köre nem zárult volna be, s ezért nem „mellékes” ezt a két szellemi eseményt tudatunkba, érzéseinkbe, akaratunkba a szép nyárelőn behívni. Krisztus felviszi az Atyához a megmentett emberi szubsztanciát (Mennybemenetel). Pünkösdkor – ahogy egykor az apostolok szeméről is – lehullik a hályog, s a „tüzes

Karácsony – A fogyasztás kényszerében! nyelvek” zúgásában megvilágosodhatunk, mi, miért történt és történik folyamatosan… Per spiritum sanctum reviviscimus – a Szent Szellem által támadunk fel. Mihály arkangyal őszi ünnepe megnyitja, mintegy tisztítja az utat, a léleknek kozmikus intelligenciát kínálva, s a hozzá felszálló szakrálissá táguló földi intelligenciát fogadva – Krisztus előtt Ő jár: Michael. A varázslatos János-napon pedig – már Krisztus nyomában – megérintjük a Kozmoszt, elővételezve valamit a Föld, az emberi lény beteljesedő jövőjéből: az Istenben való boldogság állapotából. Igazgyöngyök, aranyfonálon. Ahogy gondozzuk, úgy viseljük. Homályosan vagy eredeti fényében. De nem tudom, van-e beavatott élő, a mai átmeneti világban, aki bizton hirdethetné: teljes mélységükben beledolgozta a szentséges ünnepeket – a hétköznapokat is átgyúrva! – az életébe; aki merné azt hinni, az ünnepek titkáról már mindent tud. Elcsépelt szófordulattá vált helyzetelemzéseinknél: ez vagy az, csak a jéghegy csúcsa… Nagy kegyelem, hogy az egyre háborgóbb lét-óceánon bolyongva, legalább látjuk, ami a tajtékokból – irányt mutatva – kiáll: Isten ünnepeinek szilárd csúcsait. A luciferi ellenerő folyamatosan ellene dolgozik a valódi létfeladatnak. Tompaságot, lustaságot bocsát az emberi lélekre – és félelmet szít a „józan realitás” sulykolásával minden ellen, ami a szellemi világ realitásába vezethet minket. Az egyébként fontos, hagyományos formákat megmerevíti, beszárasztja a tartalmakat. Szentimentális ködökbe vonz, vagy a kemény, szikkadt talajra ragaszt: az alkatánál fogva ki, mire hajlamosabb. Fel kell vennünk a kesztyűt, hogy hitünk ünnepeit valódiságukban ismerhessük meg; a Világteremtő Akarat ezt várja tőlünk, hogy az idők végezetén ne csak szolgái, de barátai lehessünk. Az elkényelmesedő világban reményteli, hogy még a sekélyessé rontott ember is, a maga módján, pótolni szeretné az ünnepet. Behelyettesíti kreált alkalmakkal: karnevál, fiesta, szilveszter… 4

Ünnepségeket rendeznek, bankettek, személyes évfordulók, születésnapi vacsorák (a születés misztériumát még csak meg sem pendítve), a névnapi ivászatok (a „név” üzenetét meg sem is fejtve). Halotti tor (a halál szentségének érintése nélkül). Ahol nincs jelen Isten szelleme és Krisztus áldozata, legalább sejtelem-szerűen, ott ünnep sincs. Ott csak buli van. Elegánsabb vagy közönségesebb: a lényeget tekintve mindegy. Különterem, fogadás a Hiltonban, vagy duhaj mulatozás a sarki kocsmában. Nagy nemzeti ünnepeink, a sorsfordító világeseményekre emlékező gesztusok is ezért válhatnak – ha nem vigyázunk – monotonná, unalmassá, mert nem sikerül élettel, a szakralitással összekapcsolni. A szó csak „szavalás” marad. Vagy kutyakomédiává zülleszthető. Mert Júdás ne prédikáljon a köztereken. Bízza magát az irgalmas ítéletre. Kérje a kegyelmet. Ez az egyetlen hiteles cselekedet, ami még elfogadható. Sursom corda – fel hát a szívekkel – , az ünnep előfeltétele. A megvalósuló chairos a chronosban, a csordulás pillanata. Persze, mindent a maga idején. A „hat nap” sürgése-forgása után a „hetedik nap” áttetsző gyönyörűsége. Csaknem húsz esztendeje írtam – s ma sem gondolom másként: „A szféráknak az ’evilág’ nem közömbös. Ezért nem azt sugallom, hogy nem fontos a szorgalom, a fogaskerekek portalanítása, az avult berendezkedés átgondolt cseréje, a féregűző felforgatás, a barkácsmunka a gyorsan rozsdálló szerkezeteken. Nagyon is fontos dolgok ezek: dologidőben, de nem a hetedik napon. És azt sem sugallom, hogy csak a fohász fontos, a rálátás és készülődés, majd megpihenés, eszmélkedés és tanúságtétel…, bár nagyon is fontos dolgok ezek: a hetedik napon; de nem a dologidő helyett.” A profánt is áthatja a szent, a hétköznapot is mintegy lépésről-lépésre előre átvilágítja az ünnep. S az ünnepben tévedhetetlenül szembesülünk: megcselekedtük-e menet közben, amire az ünnep a világba küldött minket?

Jókai Anna

Télapó – kutyával! 2005/6


Karácsony biblikus szemmel Iszonyú, hogy múlik az idő! háttérbe húzódó József. Mennyei Már megint itt a karácsony, már fény, égi zene, térdelő pásztorok, megint vége egy évnek. Újra nyadíszes ruhába öltözött keleti bölkig benne vagyunk a készülődés csek vagy királyok gazdag ajánstresszében. Szeretnénk, ha majd, dékokkal. Kedves, meleg, bűbáakkor este minden perfekt lenne: a jos hangulatot árasztó kép, ahol lakás fényektől és illatoktól lenne mindenki tudja, hogy mi miért ünneplőbe öltöztetve, a család történt, felfogja és érzi a helyzet tagjai is az alkalomhoz illően jelentőségét és méltóságát. Ennek öltözködjenek és viselkedjenek, a gyermeket és felnőttet egyaránt mindenki a titkon vágyott ajánelvarázsoló képnek tagadhatatladékot kapja, az ünnepi vacsora nul van bibliai alapja. is perfekt, az asztal gyönyörű és A születéstörténettel Máté (1-2) mindenki boldog. Ezt a vágyat és Lukács (1-2) evangéliumában ébresztik bennünk a minket körültalálkozunk, és kettejük közül vevő környezet, a médiák, az üzleLukács volt az, aki teológiai kontek, a reklámok. Ezek azonban cepcióját irodalmi gondossággal csak tartalommal töltik meg azt dolgozta ki. Az evangéliumok az alapvető vágyat, mely bennünk szerzői jóval a történtek után1, a a harmóniára, a szeretetre, a telfeltámadás fényében és címzettejességre, valami véglegesre éhes. ikre szabva állítják össze mondaMinden évben újra és újra megnivalójukat. Innen érthető, hogy próbáljuk karácsonykor elérni, Márk Jézus történetét a János által betölteni azt az űrt, amit ezeknek történő keresztelésnél kezdi. Jézus a tapasztalatoknak hiánya hagy személyének a titka Márk szerint bennünk a mindennapok autoakkor válik nyilvánvalóvá, mikor matizmusai során. Ugyanakkor elkezdi működését. János Jézus Betlehem – ma! azt is tudjuk, hogy ez alkalom is eredetének és kilétének kérdécsak egy próbálkozás lesz, mert sét már filozófiai magasságokba a fentiek, bármennyire is vonzóak, nem tudják kielégíteni emeli, és megteremti a Logosz teológiát. Máté és Lukács, vágyunkat, csak aktuálisan a szomjunkat tudják oltani. ők ketten állítják, hogy Jézus istenfiúsága és Lélektől való Karácsony, Jézus születésének az ünnepe, ami a konzum vezetettsége már a fogantatásánál és a születésénél nyilvánlegnagyobb ünnepévé, a legnagyobb üzletté lett. S éppen emiatt való volt. Jézust kezdettől fogva eltöltötte Isten Szent Lelke, fennáll annak a veszélye, hogy társadalmi szinten a jobb módúkezdettől fogva ő Isten Fia, mint ahogy az feltámasztásában ak, a gazdagok ünnepévé váljon, ha ugyan eddig még nem vált aztán teljesen nyilvánvalóvá vált. Lukács Jézus istenfiúságára azzá. Ezért fontos számomra, különösen a készülődés zűrzavateszi a hangsúlyt, ezért a gyermekség-történet által bizonyítani rában, arról gondolkodni és beszélgetni, hogy a karácsonynak szeretné, hogy Jézus már születése, illetve fogantatása által üzenete túlmutat az ajándékok és fények varázsán. Isten Fiává lett. „A Szentlélek száll rád és a Magasságbeli A betlehemi születéstörténetet már hosszú idő óta rózsaereje borít el. Ezért a születendő szent is Isten Fia lesz” (Lk szín felhő burkolja be: a színes égőkkel feldíszített fenyőfák, 1,35) – mondja az angyal Máriának Jézus születésének hírüladásakor. És ezzel Jézus eredetének az apa-nélküli fogantatás a betlehemi figurák változatos, de ugyanakkor megszokott nem lett feltételéül szabva. Lukács ugyanis az istenfiúságot a látványa, a legalább 5 hónapos babaként ábrázolt újszülött zsidó messianizmus2 értelmében és nem a hellenista filozófia Jézus, az átdicsőült tekintetű Mária, akit sem az utazás, sem pedig a szülés nem viselt meg, no meg az öreg és ezért bölcsen terminológiája szerint használja. Jézus jelentősége az ember 1 Márk evangéliuma Kr.u. 70.; Lukács evangéliuma Kr.u. 85.; Máté evangéliuma Kr.u. 85.; János evangéliuma Kr.u. 95. 2 Az istenfiúság ebben az értelemben nem az eredetet jelenti, hanem héber-ószövetségi értelemben jogi- és hatalmi pozícióba való helyezést. Ez nem fizikai istenfiúságot jelent, hanem Jézus Isten által történő kiválasztását és felhatalmazását. Éppen Jézus halála és feltámadása adja istenfiúságának alapját. Ezt támasztja alá az ApCsel 13,33-ban idézett Zsolt 2,7 (Fiam vagy, ma nemzettelek.), ahol eredetileg a Messiás Király trónra helyezése, beiktatása történik. Az Apostolok Cselekedeteiben azonban ezt a verset Pál Jézusra vonatkoztatja, s logikusan feltámadását érti alatta. S ez azért lehetséges, mert az Újszövetség még zsidó nyelven gondolkodik. Hiszen a zsidó egyistenhit felől Jézus istenfiúsága a későbbi zsinatok hellenisztikus-ontológikus szóhasználata értelemben nem képviselhető. 2005/6

5

SÚLYPONT: KARÁCSONY üdvössége szempontjából nem az emberi önhatalmúságon múlik, hanem kezdettől fogva Isten műve az ember Jézusban. Isten Jézus születése által az emberiség számára az üdvösséget hozó új kezdetet ajándékozta. Máté zsidó-keresztényeknek szánja munkáját, ezért az ő számára az a fontos, hogy Jézus messianitását bizonyítsa. Ezért nyúl vissza az Írásra és a Prófétákra, ezért nevezi Jézust Krisztusnak (felkent) és Dávid fiának. A gyermekségtörténetek elején álló geneológia azt hivatott bizonyítani, hogy Isten története az emberiséggel Jézusra irányul. Jézus a messiási várakozás beteljesítője; ő és senki más a megígért Messiáskirály Dávid nemzetségéből, de ő az izaiási Isten szolgája is, aki a megtörteknek és a pogányoknak üdvösséget szerez, és ő Zakariásnál a béke királya. A gyermekségtörténetek tehát komoly teológiai kérdésekre reflektáló Krisztus-történetek a célzott igehirdetés szolgálatában. A gyermekségtörténetek nem Jézus életének első fázisát akarják elénk vetíteni, hanem nyitányai Máté és Lukács evangéliumának, melyek már az egész üzenetet kicsiben elénk tárják. Bevezetnek minket az evangéliumba, melynek üzenete: Jézusban, Isten választottjában az atyáknak adott ígéretek beteljesültek. Ezzel világossá válik, hogy az evangélium központi témáját nem a Jézus születése körüli történések alkotják. Ez a közép Jézus Krisztus maga, tanítása, cselekedetei és szenvedése. Üzenete, viselkedése és sorsa által állítja elénk azt a konkrét mértéket, amelyhez nekünk, itt és most, igazodnunk kellene. Sehol nincs szó tehát ’Csendes éjről’ és ’égszemű gyermekről’. A jászol és a rongyok a szegénység és az alacsony sorsúak osztályrésze. A pásztorok részére történő kinyilatkoztatás egyértelmű jele a név- és hatalomnélküliek mellett való kiállásnak. Jézus születése a rangsorok és értékek átértékelését jelenti. Az emberek közötti kapcsolatokat új alapokra helyezi Isten emberszeretetének jelében. Ez a tehetetlen és erőszaktól mentes kisgyermek jelenti a lelki békességet, az erőszakmentességet, a félelemtől való szabadságot, élhető viszonyokat, közös boldogságot és boldogulást, vagyis az emberek és a világ üdvösségét. A gyermek Jézust jelölő titulosok, Isten Fia, Üdvösségünk, Messiás, Király, Úr, az őskeresztény közösségek feltámadás

Betlehemi pásztorok – ma! 6

utáni hitének tanúi. Karácsony éjszakája magában hordozza már Jézus 30 évvel későbbi sorsát: a jászolban fekvő gyermek úgymond homlokán hordozza a kereszt jelét. Húsvét üzenete provokáló és kényszerítő. A szenvedő és a kereszten haldokló, de még a feltámadt Jézus mellett sem

Jézus születése

lehet úgy elmenni, hogy ne foglaljunk állást. És keresztényként illik a szenvedő mellé állni. Ez azonban számon kérhető, ezért kellemetlen és kényelmetlen. Sokkal egyszerűbb egy kisgyermek születését megünnepelni, ahol mindenki örül és kedves, ahol nehéz súlyos, állásfoglalást kívánó kérdésekről nem esik szó. Érthető tehát, hogy társadalmi szinten karácsony ünnepe tudott inkább integrálódni. Az ünnephez kapcsolódó szokások segítségével azok is tudnak ünnepelni, akik nem vallják magukat gyakorló kereszténynek, vagy még istenhívőnek sem, de történelmi szinten tudják és elfogadják, hogy karácsony Jézus születésének emléknapja. Nekünk, keresztényeknek azonban sokkal „kellemetlenebb” a helyzetünk. Nekünk már a jászolnál állást kell foglalnunk. Nekünk karácsonykor is számot kell adnunk, megértettük-e Jézust? Értjük-e, hogy mit akart? Mit jelent az az új értékrend? Milyen félelmek vannak még bennünk? Meg tudnak-e félemlíteni, meg tudnak-e téveszteni még bennünket? Elvárások, pozíció, pénz, hatalom, kényelmesség, bűnbakkeresés, és sorolhatnánk még azokat a buktatókat, melyek félrevisznek minket. Tudjuk-e úgy értékekkel megtölteni az életünket, ahogyan a karácsonyfát feldíszítjük, s milyen értékekkel díszítetten tudjuk azt bemutatni, mint ajándékot a feltámadott jászlánál?

Komáromi Mariann 2005/6


Karácsony története Az első keresztény közösségek karácsonyt, vagyis Krisztus születését nem ünnepelték, hiszen számukra a meghatározó Jézus feltámadása, tehát húsvét volt. A feltámadás, mely hitük központi témája volt, képezte az alapját a vasárnap ünnepének, mely számukra a hét első napja volt, és az Úr napja elnevezést kapta. Vasárnapot, a feltámadás hetenkénti emléknapját valószínűleg a zsidók hetenkénti szabbatja inspirálta, hiszen a környező pogány világban nem voltak ilyen rendszerességgel ünnepelt ünnepek. A feltámadás megünnepléséhez természetesen hozzátartozott az utolsó vacsora megünneplése is. Az erősödő keresztényüldözések hatására Jézus szenvedése és halála még nagyobb hangsúlyt kapott. Az üldözött keresztények és mártírok Jézus feltámadásából nyertek erőt. Ezért érthető, hogy Jézus születésének megünneplése sokáig nem jelentkezett igényként. Ehhez párosult az a tény is, hogy születésnapokat a pogány világban volt szokás megünnepelni. Az Újszövetség egyedül Heródes születésnapi ünnepségét említi meg, amikor is Heródes Keresztelő János fejét veteti. A 3. század elején Origenész még kifejezetten tiltakozik a születésnapok pogány eredetű megünneplése ellen.

A niceai zsinat egy későbbi reprezentációja

a nemzés időpontjaként értelmezték, s innen számoltak kilenc hónapot, ami december 25-ét jelölte meg a születés napjaként. Valódi dátumként azonban ez a nap elég valószínűtlen, mivel az evangéliumok egyetlen időpont-behatároló megjegyzése szerint a pásztorok kint legeltették a nyájaikat. Ezt pedig Palesztina Jézus születésnapjának meghatározása területén márciustól novemberig tették. December 25. mint Jézus születéTalán éppen a környező pogány sének a napja végérvényesen csak a 4. szokás hatására a keresztények is században lett fixálva a keresztények kezdenek érdeklődést mutatni Jézus számára. S ez összefügg azzal, hogy születésének időpontja iránt annak Konstantin császár a kereszténységet megünneplése céljából. Nehézséget a Római Birodalom területén legijelentett viszont az, hogy az újszötim vallásként ismerte el. A Római vetségi iratokból nem lehetett a ponBirodalom területén pedig december tos dátumra következtetni. Ez aztán 25-én ünnepelték a legyőzhetetlen napisten születését a december 22dátum-spekulációkhoz vezetett. Szóba ei napforduló miatt. S mivel már a került március 25. és 28. is. Március korábbi spekulációk kapcsán szóba 25-én egyenlő hosszúságú a nappal és az éjszaka, és mivel a teremtéstörténet került december 25., ezért kézenfekvő szövegében az áll, hogy Isten elválaszvolt ennek a napnak a kiválasztása. totta a fényt a sötétségtől, ezért logi336-ból származik az első dokumenkusnak tűnt ez a dátum. Ugyanakkor táció arra vonatkozóan, hogy Jézus a teremtéstörténetben az is áll, hogy születését december 25-én ünnepelIsten a negyedig napon teremtette a ték. Karácsony ünneplését a Római napot, s mivel Krisztust az igazságosBirodalomban még egy dolog nyoság napjának nevezték, ezért a teremtés matékosította, mégpedig az arianiznegyedig napján, vagyis március 28-án mus elleni küzdelem. Az ariánusok kellett születnie. Hasonlóak voltak a tagadták Jézus istenségét, karácsony további spekulációk is, melyek kapcsán ünnepével a keresztények pedig az előkerült május 20, november 8. és arianizmust elítélő dogmát hirdet18. 221-ből van az első emlék arról, ték: „született, de nem teremtmény, hogy Jézus születését december 25az Atyával egylényegű, ...Isten az én ünnepelték. Erre a napra pedig a Istentől”. Konstantin császár számákövetkezőképpen jutottak. A teremtés ra pedig fontos volt az arianizmus napját, március 25-ét, a fogantatás ill. Arius – az istenemberség tagadója elleni küzdelem, hiszen az egységes 2005/6

7

SÚLYPONT: KARÁCSONY birodalmi eszme mellé szükséges volt a keresztény vallás egységessége is. Ezért szorgalmazta a niceai zsinat (325) összehívását és az arianizmus elitélését. Az ünnep azonban nem terjedt el gyorsan. Különösen a keleti részegyházakban sokáig január 6-án ünnepelték Jézus születését. Január 6-a Keleten röviddel a római karácsony ünnepe előtt keletkezett. Ennek a napnak a meghatározása is a téli napfordulóval függ össze. Keleten ugyanis, Egyiptomban és Arábiában január 6-a volt a téli napforduló, amikor is az idő istene újjászületik. Ekkor a Nílusból is vizet merítettek, és azt őrizték. Másik oka Keleten az ünnep kialakulásának a gnosztikus mozgalom. Szerintük az istenség csak Jézus megkeresztelkedésekor a Jordánban szállt le rá. Ezért ők nem születését ünnepelték, hanem már a 3. század elején Jézus istenné avatását a Jordánban. Ennek ellensúlyozására kezdték a keleti keresztények Jézus születését ünnepelni. Jeruzsálemben még a 6. században is, az örmények pedig mind a mai napig január 6-án ünneplik Jézus születését. Amikor a 4. században bevezetik Jézus születésének megünneplését, ezt csupán megemlékezés céljából teszik. Ágoston 400 körül külön kitér karácsony emlékünnepi jellegére szemben a húsvét szentségi jellegével. Nagy Leó pápa karácsonyról már mint misztériumról szól, azonban hangsúlyozza, hogy nem önálló és a pascha-misztériumtól nem független ünnep. Karácsony húsvéttal teljesedik be, a húsvéti tettben válik teljessé.

A karácsonyi időszak ünnepei A karácsonyt követő időszakban olyan személyekről emlékezünk meg, akik történetileg is a legközelebb álltak Jézushoz, úgymint István vértanú, János apostol, az Aprószentek, és erre az időszakra esik a Szent Család ünnepe is. Január 6-án a nyugati egyház a napkeleti bölcsek látogatását ünnepli, a január 6-át követő vasárnap pedig Jézus megkeresztelkedését a Jordánban. Ezzel az ünneppel véget ér a karácsonyi idő, és kezdődik az évközi időszak, mely Jézus tetteit és tanítását tárja elénk húsvét fényében. A nagyböjtig terjedő időszakban még két karácsonyi tartalmú ünneppel találkozunk. Az egyik Jézus bemutatása a templomban (Gyertyaszentelő Boldogasszony), a másik pedig Jézus születésének hírüladása (Gyümölcsoltó Boldogasszony). Jézus bemutatását már az 5. századtól ünnepli mind a keleti, mind pedig a nyugati egyház. A görög liturgia a találkozás ünnepének, a régi római liturgia pedig Mária tisztulása ünnepének nevezte ezt a napot. Jézus születése hírüladásának ünnepe a 6. század közepe táján keletkezett Konstantinápolyban. A római egyház a 7. század körül veszi át az ünnepet, és eredetileg az örömhír ünnepének nevezték.

Komáromi Marianna

Advent eredete A karácsonyt megelőző időszak, mely minket az ünnepre hivatott felkészíteni, az advent. Profán eredetű szó, jelentése eljövetel, megjelenés. A karácsonyra felkészítő időszakként először Galliában és Spanyolországban tűnik fel a 4-5. században. Az előkészület itt három hétig tartott, s mivel a karácsonyt január 6-án ünnepelték, ezért az előkészületi idő december 17-én kezdődött. Majd húsvéthoz hasonlóan advent is negyven napos lett, és Márton napján, november 11-én kezdődött. Rómában az 5-6. században jelentkeznek először a karácsonyi előkészület nyomai. Nagy Gergely pápa négy adventi vasárnapot írt elő a pápai liturgiában, de ez a rendelkezés is csak lassan kezdett teret hódítani. A 7. században Rómában még két tradíció élt egymás mellett: hat hétig tartott az előkészület a titulus templomokban, a pápai liturgiában pedig csak 4 hétig. Mivel Galliában az adventi várakozás középpontjában Krisztus világvégi eljövetele és nem születése állt, mint a római liturgiában, ezért a római liturgia átvett ebből az eszkatológikus várakozásból és bűnbánati jellegből. Ennek köszönhetően advent liturgikus színe lila, és nincs Glória. A négy hétig tartó előkészületi időszak először 1570-ben vált általánossá. 8

Jézus megkeresztelkedése 2005/6


Isten szeretetét hordozó ember az áldás, az ajándék! Szeretem magam elé képzelni a csendes, egyszerű betlehemi barlangot, benne a Szent Családot, a Kis Jézussal. Milyen döbbenetes egyszerűség! A Világmindenség Ura üres kézzel jön a világra! Nem hoz semmit, mert Ö maga az áldás, az ajándék. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta.” (Jn 3,16) Nagy titok: Isten szeretetét hordozó ember az áldás, az ajándék! Gyermekeimet arra biztattam az idei karácsony előtti elmélkedésekben, hogy legyenek kis Jézusok, váljanak ők maguk ajándékká, a jó Isten simogató, vigasztaló áldásává. Úgy szerette Isten a világot – mondtam a gyermekeimnek – hogy megteremtett benneteket is, hogy ott, ahol vagytok általatok, felvidítsa, beragyogja, boldoggá tegyen mindenkit és mindent. Sokszor elgondolkoztam itt a dévai vár lábánál Kőműves Kelemenen. Mit érezhetett ez az ember, mikor maga elé az asztalra kiürítette a felesége hamvai által szerzett pénzt. Családja szétesett, felesége, kicsiny fia oda lett, s ott van most előtte az a rakás gazdagság. Kőműves Kelemen leprája nagyon ragályos. A vár, a ház, a hírnév, a pénz, az anyagi világ a fontos, s ezért minden mást odaadnak nagyon sokan. Jövő évben tízéves érettségi találkozóra készülő dévai fiatalokkal beszélgettem, huszonhatan végeztek, és szinte mind itthon is maradtak. Nagyon kevesen alapítottak családot, és csak hatan vállaltak egy-egy gyereket. Tíz év, huszonhat fiatal és hat gyermek, és tudom, hogy nemcsak Déván ezek a mutatók. Úgy érzem, hogy valami nagyon elromlott. „Mindezt nektek adom” mondta a gonosz lélek. Az anyagi világ, a mindenféle elektromos, plasztik, króm lim-lom került a céljaink központjába. Nem a család a fontos, hanem a ház. Nem a gyermek, a szerelem a fontos, hanem a „minden”, melyet meg akarunk adni a meg sem születő gyermeknek. Világunk örült esztelen sebességgel prédálja el a földünk tartalékait. Fogynak az erdők, kimerülnek a szénbányák. A világ kőolajmezői kb. 40 talán 50 évre elegendő energiahordozót tartalmaznak. Sokszor megfordultam a Zsil völgyében. Az ottani mérnökök szerint, ha ott bölcs kitermelés folyt volna, az ottani szén sok – sok évre tisztességes megélhetést jelentett volna nagyon sok embernek. Sajnos odacsődítettek sok százezer fiatalt, akik a teremtett világ tisztelete nélkül, vetették bele magukat, egy diktatórikus rendszer totális és esztelen vezetésével, a bányászatba. A megmocskolt bányák részben kiürültek, a belőlük élő emberek most máshonnan várják a segélyeket. Biztos vagyok abban, hogy az, ami ma a Zsil völgye, 10-20 év múlva az lesz az egész Románia, és 20-30 év múlva az egész világ, ha nem állunk le ebben az esztelen rohanásban az anyagi dolgok után. Zsil völgyének még adnak annyi támogatást, hogy az emberek ne essenek egymás nyakának, de ki fog majd egy-egy országnak, s végül az egész világnak segélyt adni a túléléshez? 2005/6

Dévai iskolások Nem érted? Ki tudná megmondani hány millió tonna újranem-születő energiahordozóból előállított szemetet vásároltak meg csak az idén karácsonykor a világ megannyi üzletében, egy-egy beteges egyke gyermeknek, hogy azt majd januárfebruár folyamán kilapátolják a világ nagy szemétdombjaira? Gondolj csak a vágyaidra: hatalmas ház, központi fűtés, telefon, tv-kábel, Internet, víz, villany, autó, lehetőleg több is, és ruhák, és finom ételek, és nyaralás. Mindez hány ezer hordó kőolaj? Szorozd be anyagi vágyaidat hat milliárddal, (hisz mindenkinek ugyanolyan joga van?!), és az így születő végtelen nagy számmal oszd el a világunkban fellelhető energiahordozókat s akkor már érted, hogy miről beszélek. Tudatos önmérséklés nélkül a világunk elpusztul! Karácsony éjjelén, vagy a Názáreti egyszerű csendjében, hiszem, hogy a Boldogságos Szűzanya és Szent József megtapasztalta az emberi lét teljességét, békéjét, boldogságát. Nem voltak ott világunk fényűző elektromos, króm, plasztik csodái, de ott voltak ők egymásnak, Isten adta ajándéknak, áldásnak. Nem fogyasztottak, hanem ajándékká váltak. Világunkat a barbárságba való visszaeséstől, a pusztulástól csak a tudatos értékváltás mentheti meg, a mai fogyasztói, élvező kultúra helyett a betlehemi, názáreti csendes élet méltóságában kellene Krisztust követnünk. Más út nem adatott az emberiségnek. Világunkban egyedül a szeretet végtelen, mert a szeretet maga az Isten, minden más véges. Fürdessük lelkünket, világunkat legalább most az ünnepek alatt, (hátha rászoknánk) az Isten szívéből áradó végtelen szeretetben. Karácsony nagy üzenete: a boldogság benned van, és te ezt odaajándékozhatod Isten nevében társadnak, gyermekednek, mindenkinek. Tedd meg alázattal, hisz erre születtél! Déva, 2003. december 24.

Böjte Csaba 9


A karácsony szimbólumai A betlehemi csillag Máté evangéliumában olvassuk: „Amint megpillantották a csillagot, igen megörültek.” (2,10) Ez a szakasz a titokzatos napkeleti bölcsekre utal, akik egy új király keresésére indultak, mivel látták feljönni az ő csillagát. A betlehemi csillagként híressé vált égitestet kezdettől fogva Isten jeleként értelmezték, ami Jézus megszületését jelezte, és születésének helyét jelölte. Ebből nyilvánvaló, hogy a csillag nem volt mindig látható, tehát egy aktuálisan megfigyelhető égi jelenségről van szó. A kérdés az, hogy a csillag említése mennyire alapul valóságos tényen, vagy mennyiben szimbolikus a jelentése.

lációt számított ki, mely csak minden 794. évben ismétlődik meg. A Szaturnusz, mely Izrael védőcsillaga s a Jupiter, ami a Királycsillag a halak csillagképben állnak ekkor. A hal a második évszázad óta bizonyíthatóan Krisztus szimbóluma. A „coniunctio magna” (a nagy együttállás) elmélete ugyan adhat egyfajta magyarázatot a betlehemi csillag-jelenségre, mégis inkább feltételezhető, hogy nem egy asztrológiai, hanem egy teológiai csillagról van szó. A csillag szimbolikus jelentéséhez Bileám jóslata szolgáltatja a kiinduló bizonyítékot. „Látom, de nem most, látom, de nem közelről. Csillag tűnik fel Jákob (törzséből), jogar sarjad Izraelből.” (Szám 24,17) A jogar és a csillag együttes említése arra utal, hogy ebben a látomásában egy király születéséről van szó. Keleten ugyanis azzal hódoltak egy királynak, hogy őt napnak, csillagnak, vagy napfelkeltének nevezték. Ezt az elméletet támasztja alá az a megfigyelés is, hogy a Máté evangélium napkeleti bölcsekről szóló perikópája nemcsak a csillagot említi négyszer, hanem a gyermeket is négyszer nevezi meg (Mt 2,1-12). E két tényből joggal vonhatjuk le azt a következtetés, hogy a csillag valójában a gyermeket jelenti. A mágusok tehát egy csillagnak örültek, de nem egy égen égő csillagnak, hanem egy csillagnak, mely előttük, a jászolban feküdt. Az evangélista tehát a csillag-szimbólum segítségével utal arra, hogy Jézus születésének kozmikus jelentősége van: a gyermek személyében valóban egy király született, akinek királysága azonban nem e világból való, nem mérhető e világi mércével.

A napkeleti bölcsek A Szaturnusz és Jupiter együttállása a Halak csillagképében Kr.e. 7-6-ban. Rekonstrukció Az égitesteket a pogány ókorban értelemmel ellátott élőlényeknek tartották, akik gondoskodnak a világról és érintetlenek minden gonosztól. Az ősi népek istenként tisztelték őket. Ezért az sem meglepő, hogy az ékírásban isten jele egy csillag. Mithrász születését is egy üstökös adta hírül, és az ő mindent látó szemeit csillagokhoz hasonlították. Az egyiptomi istennő, Izisz csillagkoronát viselt, Vénuszt pedig est- és hajnalcsillagnak tartották. A bibliai vallás ugyan szemben áll mindenféle csillagkultusszal, mégis tagadhatatlan, hogy a mágusokról szóló elbeszélésben fellelhetők ennek a hiedelemvilágnak a jelei. Természetesen mindig voltak és vannak próbálkozások arra vonatkozóan, hogy értelmezzék a csillag szerepét Jézus születésének kapcsán. Ezek a próbálkozások természettudományos és teológiai-szimbolikus síkon is folynak. Két elmélet ad bepillantást a betlehemi csillag körül zajló spekulációkba. A természettudományos magyarázat Keplerre megy viszsza. Az asztronómusok kezdettől fogva keresik a csillag természettudományos magyarázatát. Kepler (+1630) Krisztus születésének idejére (Kr.e. 7 vagy 6) egy ritka csillagkonstel10

A betlehemi csillag kérdése továbbgyűrűzik a napkeleti bölcsek létezését érintő kérdésbe? Ha a csillagot inkább szimbolikusan, mint valóságosan kellene értelmeznünk, akkor vajon éppen a csillag vezette bölcsek valóságos személyek voltak-e, és hódoltak-e a gyermek Jézus előtt? A kérdést egyértelműen nem lehet megválaszolni, a szimbolikus jelentés azonban itt sokkal valószínűbb. Máté nem határozza meg a napkeleti bölcsek számát, ő egyszerűen csak többes számban beszél róluk. A történet szerint napkeletről jöttek, és egy különös csillag vezette őket Betlehembe. Heródes fel akarta használni őket arra, hogy megtalálja azt az újszülöttet, aki majd trónját akarja megszerezni. Írástudói Mikeás próféta segítségével (5,1.3) megadják az új vezér születésének lehetséges helyét, Betlehemet. A bölcsek megtalálják Jézust az istállóban, átadják ajándékaikat, majd anélkül, hogy Heródest informálnák, visszatérnek hazájukba. Eddig Máté története. Természetesen lehetséges, hogy keleti csillagászok az eget kémlelve különös jelenségre lettek figyelmesek. Ez lehetett akár a Jupiter és a Szaturnusz együttállása is a halak csillagképében, vagy egy szupernova, vagy egy üstökös is. Az 2005/6


égi jelenségeket figyelő keleti (Babilon, Saba) bölcseknek, mágusoknak ugyanakkor nem volt valami jó hírük vallásosabb körökben. Kétes hírű, sötét alakoknak számítottak, ezért látogatásuk egyáltalán nem jelentett a gyermek Jézus számára királyi kitüntetést. Király ugyanis csak későbbi legendák hatására lett belőlük. Az, hogy hárman voltak, valószínűleg a háromféle ajándékra vezethető vissza, melyek meghatározott jelentőséggel bírnak. Az arany a királynak járó bölcsesség gazdagságát jelöli, a tömjén az odaadó áldozat és ima jele, a mirha pedig az önuralom tisztántartó erejére utal. Az ajándékok szimbolikus jelentése is megerősíti az feltételezést, hogy a napkeleti bölcsek hódolata valami üzenetet hivatott jelezni. Ez a gyermek, aki itt az istállóban született, valami különlegesre hivatott. És ezt éppen nem az állami és egyházi képviselők ismerik fel, hanem azok, akik nyitott szívvel kémlelik az eget, és alázattal hajolnak meg a csodák előtt. A háromkirályokat az akkor ismert földrészek, Ázsia, Európa és Afrika képviselőiként is szokták ábrázolni, mely azt az üzenetet hordozza magában, hogy ez a gyermek nemcsak Izrael, hanem az egész emberiség számára jelentőséggel bír.

Assisi Szent Ferencnek köszönhetjük, aki 1223-ban Greccio erdejében a karácsonyi misét egy élő figurákból felállított Betlehem előtt ünnepelte. A karácsonyi betlehem felállításának előzménye van a középkori szerzetes nővérek bölcsőringatásában, amikor is egy fából faragott csecsemőt ringattak karácsony éjszakáján. Az első templomban felállított betlehemet Nápolyban 1498-ban említik. A jezsuiták voltak, akik német nyelvterületen a betlehem felállítását szorgalmazták. Ezt a szokást a missziók során is terjesztették, így kialakulásának eredeti helyén túl messze elterjedt. Népi szokássá a 18. században vált annak hatására, hogy 1792-ben II. József megtiltotta a betlehemek felállítását. Hivatalos oka ennek a vallásos szokásokkal való visszaélés volt. A tilalom az ellenkezőjét váltotta ki. A templomokból ugyan eltávolították a betlehemeket, amiket aztán a plébániákon állítottak fel. Ennek hatására először a plébánosok szomszédjai, majd a jobbmódúak is betlehemeket állítottak fel. Két évvel II. József halála után már feloldották a tilalmat, és a régi betlehemek visszakerültek a templomokba, majd lassan természetessé vált, hogy minden egyes háznál betlehemet állítanak. Ezzel megváltozott a betlehemi jelenetek bemutatása. Az eseményeket hazai környezetbe helyezték, a figurákat az akkor és ott szokásos öltözékbe öltöztették, és saját mindennapjaikat is bemutatták rajta keresztül. A figurák számának növekedése miatt a nagyságuk csökkent, ami korábban akár az egy métert is elérte.

A betlehem Betlehem nem csak a földrajzi helyét jelöli Jézus születésének, hanem így nevezzük azt a figurákból felépített makettet is, mely Jézus születését és Jézus születésével kapcsolatos eseményeket jeleníti meg számunkra. Attól függően, hogy mekkora a betlehem, különböző eseményeket tárhat elénk. Így Jézus születésének hírüladását, a hegyeken való átkelést Betlehem felé, a szálláskeresést, az angyalok imádását, a pásztorokat és a napkeleti bölcseket, a gyermekgyilkosságot, a menekülést Egyiptomba, Jézus körülmetélést és bemutatását a templomban, a 12 éves Jézust a templomban, sőt a kánai menyegzőt is. A betlehem felállítása és tisztelete Rómában már a 4. században fellelhető. Libérius pápa egy a 4. század közepén épülő bazilikában betlehemi kápolnát építtetett. Ez a mai Santa Maria Maggiore bazilika. A főoltár alatt megcsodálhatjuk azokat a fatöredékeket, melyek ebből a Betlehemből származnak. A Betlehem állításának elterjedését igazából 2005/6

A karácsonyfa A karácsonyfa eredetét a középkori templomi betlehemi játékokban fedezhetjük fel. A betlehemi játék előtt egy ún. paradicsomi játékot játszottak el, melyben megmutatták, ahogy Ádámon és Éván keresztül a bűn a világba jött. Ehhez a játékhoz tartozott egy örökzöld fa, melyről őseink a tiltott gyümölcsöt szakították. Ez a fa idővel egyre díszesebbé vált, aranyozott diókat, ünnepi süteményeket és édességeket akasztottak rá, hogy ezzel is érzékeltessék a fa paradicsomi 11


Adventi koszorú A 18. század végén egy evangélikus lelkész, Johann Hinrich Wichern, készítette el először a mai adventi koszorú elődjét. Hamburgi árvaházában feldíszíttetett egy koszorút (alapja valószínűleg egy gyertyás csillár fakerete vagy egy kocsikerék volt) 24 gyertyával. A decemberi napi imák során mindig meggyújtottak a gyertyák közül eggyel többet. „Minden nappal több fény” - mondta a lelkész. Később a koszorút fenyőágakkal díszítették. Innen terjedt el aztán az adventi koszorú négygyertyás változata a katolikus templomokban is az adventi négy vasárnapot szimbolizálva. A négy gyertya fénye lépésről lépésre vezet minket a karácsonyi fényözönhöz. A zöld koszorú életet és közösséget szimbolizál. Az adventi koszorú a remény jele, hogy nem a sötétségé és a halálé a végső győzelem, hanem a fényé és az életé.

Adventi naptár

szerepét. A paradicsomi fa először a 16/17. században tűnt fel a templomon kívül, s lassan levált a betlehemi játékról és az advent és karácsonyi időszak szimbóluma lett. A 16. századból vannak említések karácsonyi ajándékfáról, amelyeket a céhek a közösségi helységeikben felállítottak. A céhmester gyerekeinek szabad volt a fára akasztott almákból, diókból, datolyákból lerázni, és azokat megenni. Először a 17. század közepén jelent meg a feldíszített fa mint a családi karácsony központja. Ezt követően először Európában a királyi és arisztokrata családokban terjedt el gyorsan ez a szokás, majd lassan a polgári réteg is átvette. Ugyanakkor a katolikus családok, különösen, ha vidéken éltek, sokáig nem tudtak fát állítani az otthonukban. Sokan csak az első világháborúban ismerték meg a feldíszített fát, amikor a lövészárkokban ennek segítségével igyekeztek karácsonyi hangulatot teremteni. Sokan innen vitték haza ezt a szokást. A karácsonyfa díszeit 1900 körül még papírból készítették. A jobb módú családok már hozzájutottak ugyan gyárilag előállított díszekhez, de a gyerekek számára sokáig a fán lógó ehető díszek voltak a fontosabbak és értékesebbek. Az almákat, diókat, süteményeket és cukorkarikákat a háromkirályok ünnepén pusztíthatták el, ha ugyan addig titkokban elérhetőbb helyekről még nem tüntették el őket. 12

Egy viszonylag fiatal szokás az adventi naptár, ami gyerekek számára a legfontosabb naptár. A müncheni kiadó, Gerhard Lang 1908-ban adta ki az első hasonlót. Ez még két papírlapból állt, ahol az egyiken a számok álltak, a másikon 24 kép, melyek a gyermek Jézust sok angyallal ábrázolták, ahogyan ő süteményt készített, ajándékokat csomagolt, és a fenyőfát díszítette. Ezeket a képeket ki lehetett vágni, és egy másik papírra ragasztani. 24 napos elfoglaltsággal igyekeztek a gyerekek várakozását enyhíteni. Az évek során ez a naptár édességekkel ellátott decemberi naptárrá vált. Ugyanakkor ez kiegészült történetek gyűjteményével, ötletekkel és receptekkel. Sokféle formája és fajtája jelenik meg minden évben már felnőttek részére is, mely abban akar segíteni, hogy újra felfedezzük az adventi időszak értelmét: a bensőséges felkészülést Jézus születésének ünneplésére.

Komáromi Marianna

Az adventi naptár sok esetben édes, de csak ritkán díszítik karácsonyi motívumok. 2005/6


Karácsonyi népszokások Borbála napja – december 4. Az adventi ünnepkör első, karácsonyra utaló üzenettel megtöltött emléknapja, szent Borbála ünnepe. Borbála a 34. században élt a görög Nikomédiában. Szépsége miatt apja toronyba záratta, de ő ennek előtte a keresztényüldözések ellenére megkeresztelkedett. Amikor ezt apja megtudta, kiszolgáltatta őt a bíróságnak. A legenda szerint a börtönbe vezető úton a ruhájába akadt egy cseresznyefaág, amit ő vízbe tett. Azon a napon, amikor az ág kivirágzott, halt meg Borbála a mártírok kegyetlen halálával Kr.u. 306-ban Maximilius Daja császár uralkodása idején. Kivégzésekor apját a legenda szerint villámcsapás ölte meg. Barbara különösen a középkorban volt kedvelt védőszent és patrónus. Ünnepén cseresznyeágat visznek a lakásokba és teszik vízbe, vagy pedig búzát ültetnek, ami karácsony napjára kivirágzik illetve kizöldül. A természet rendje ellenére kivirágzó, kizöldülő ág karácsony éjjelének csodájára utal: Jézusban Isten lett emberré.

Mikulás – december 6. Sorban a következő ünnep Miklós püspök napja. Miklós a 4. században a kisázsiai Mira városának püspöke volt. A róla fennmaradt legendák szerint jótékonykodásáról vált híressé. Emlékére névnapján a szülők gyermekeiknek ablakba csempészik az ajándékokat, finomságokat. Ennek alapja az a legendás történet, amikor Miklós püspök három szegénysorú lányt mentett meg az erkölcstelen élettől azzal, hogy éjszaka az ablakukba csempészett pénzzel tisztességes házassághoz segítette őket. A gyerekeket megajándékozó és ijesztgető álöltözékes alak Németországból terjedt el. A Mikulás a germán mítosz főistene Wotan helyébe lépett a kereszténység következtében. Wotan isten kettős, jutalmazó és ajándékozó jelleme még ma is felismerhető a Mikulás alakjában, aki virgáccsal büntet, és puttonyába teszi a rossz gyerekeket. Az északi német vidékeken a Mikulás e kettős jellemét két külön személlyel szimbolizálták. A Nicolo személyesítette meg az öreg jótékony püspököt, akit a fenyítő Krampusz kísér, aki idővel középkori ördögalakká változott.

Luca napja – december 13. Lucia (Lux – fény) előkelő szirakúzai lány volt, akit vőlegénye feljelentése alapján végeztek ki a Diokleciánus alatt folyó keresztényüldözések idején, 303 körül. Nevéhez fűződik hazánkban a Luca-széke készítés és a lucázás. Luca székét Luca ünnepének megelőző estéjén kezdik készíteni, s mindennap csak annyit dolgoznak rajta, hogy éppen karácsony estére készüljön el. Formája egy ötágú csillag, melyet boszorkánycsillagnak is neveznek. A hagyomány szerint, aki az éjféli mise alatt ráül vagy rááll, az megláthatja a falu boszorkányait, 2005/6

mert azok ilyenkor szarvat viselnek. A lucázás vagy más néven kotyulás, palázolás szlovén hatásra terjedt el a déli vidékeken. Célja ráolvasással, kenegetéssel az állatok termékenységének babonás elősegítése. Egy idősebb legény 6-7 iskolás gyerek kíséretében Luca-nap hajnalán lopott fahasábot vagy szalmát cipelve belopóznak a házakba. Leülve a fára, szalmára rigmusokban kívánnak a háziak állatai számára bő szaporaságot. A háziasszony kukoricát szór rájuk és vízzel locsolja meg őket, amit aztán a baromfival feletet és megitat.

Karácsonyi ünnepi vacsora A karácsonyi asztal a néphagyományban fontos szerepet játszott az ünnepkor. Mind az asztal díszítésének, mind az étkezésnek szigorú rendje volt. A feltálalt fogásoknak mágikus erőt tulajdonítottak. A karácsonyi abroszt az év során még általában vetőabrosznak használták (ebből vetették az első gabona-magvakat, hogy bő termés legyen.) Az asztalra gabona-magvakat helyeztek, ebből adtak a baromfiknak, hogy jól tojjanak, az asztal alá pedig szalmát tettek, annak emlékére, hogy Jézus jászolban született. Később ezt a szalmát a jószág alá tették, hogy egészséges legyen, de volt ahol a gyümölcsfákra is kötöztek belőle, jó termést remélve. A szigorú rituálékhoz tartozott, hogy a gazdaasszony nem állhatott fel vacsora közben az asztaltól, hogy jól tojó tyúkjai legyenek. Az ételek közül előnyben részesítették azokat, amelyek bőséget, jó termést ígértek a háziaknak. Innen a bab, borsó, lencse, mák, dió, hal a (halpikkely miatt) megjelenése a karácsonyi asztalon. A fokhagyma az egészséget, a méz (mézesbáb) az élet édességét jelképezte. A kalácsból, almából az első falatokat szétosztották egymás között, hogy a család mindig összetartson. A karácsonyi morzsát összeszedték, és az állatoknak adták, hogy termékenyek legyenek, de jó volt betegek gyógyítására, rontás elűzésére is. Sok helyen este az asztalt nem szedték le, hogy a betérő kis Jézus ne maradjon éhes. A paraszti étkezési szokások alapjai ma is megtalálhatók karácsonyi étrendünkben. Gyakoriak a halból készült ételek, de angolszász befolyásra elterjedt a pulyka is. A borleves egyértelműen a nagypolgári étkezési kultúra része, a mákosguba viszont a paraszti hagyományból ered, csakúgy, mint az elmaradhatatlan beigli (a diós, mákos kalács). A magyar népi hagyományban szenteste napján csak a ház körül szabadott dolgozni, a mezőn tilos volt tevékenykedni. Szintén nem volt szabad kölcsönadni, mert ez elvitte a szerencsét. Ezen az éjjelen merítették az ún. aranyos vizet vagy életvizet, melynek egészségvarázsló szerepet tulajdonítottak. Az éjféli mise alatt a pásztorok egyes vidékeken körbejárták a templomot, és zajkeltéssel (ostorcsattogtatás, kürtölés...) igyekeztek a gonoszt távol tartani. A mise után a gazdák megrázták a gyümölcsfákat, hogy bő termés legyen, illetve az állatoknak is különféle mágikus erővel bíró ételeket adtak (pl. szentelt ostyát, piros almát), hogy egészségesek maradjanak. 13


Betlehemezés

Hejgetés – december 31. (csángó szokás)

A betlehemezés a magyar paraszti hagyomány egyik legismertebb és legnépszerűbb, többszereplős, dramatikus népszokása a karácsonyi ünnepkörben. Tulajdonképpen pásztorjáték, azt a történetet meséli el, melyben Jézus születésekor a pásztorok vagy a „három királyok” (a napkeleti bölcsek) meglátogatják a jászolban, barmok közt fekvő kisdedet és Máriát. A betlehemezők, általában férfiak, legények vagy gyerekek, betlehemet visznek magukkal. Ez fából, papírból készült jászol, melyben a szent család figuráit és a jászolban fekvő állatokat ábrázolják. A dramatikus játék részei a bekéredzkedés, a háziak köszöntése, a születéstörténet felolvasása vagy előadása, adománygyűjtés. Állandó szereplők a pásztorok (külön megemlítendő az öreg pásztor) és egy angyal, illetve bizonyos vidékeken Heródes.

A hejgetés célja az újesztendőben a gabona, a kenyér mágikus úton való biztosítása. A hejgetésben résztvevői legények elsősorban a lányos házakat keresik fel. A mondókát ostorok csattogása, harangszó, furulya, dob és a köcsögdudához hasonló „bika” hangja kísérte. A hejgetés a búza élettörténetét mondja el a mag elvetésétől a kenyér elkészültéig.

Regölés A regölés a télközépi, karácsonyi, újévi köszöntés Európában ismert szokásának magyar változata. Ilyenkor a gyermekek, legények vagy felnőtt férfiak házról-házra menve bőséget, boldogságot kívánnak a következő évre. A néprajzkutatók a regölés dallam és prozódiai sajátosságaiban finnugor eredetet mutatnak ki. Etimológiailag összefügghet a régi magyarok sámánjainak eksztázisba esésével is. Általában karácsony másnapján, 26-án került rá sor. Különféle népi hangszerekkel (duda, dob, csengő) is kísérték a regölést, a szereplők kifordított báránybőr bundát viseltek. A regösök a házhoz való megérkezéskor a házigazdától engedélyt kérnek, hogy elmondhassák az éneket, ezután beköszöntőt mondanak, majd gyakori a csodaszarvas legenda valamely változatának elmondása, ezután következnek a jókívánságok a háziaknak és az adománykérés. Állandó szövegrész a refrén: „ Haj, regö rejtem, azt is megengedte az a nagyúristen.”

Aprószentek ünnepe – december 29. Sok helyen vesszőből font korbáccsal megcsapkodják a lányokat, hogy egészségesek, szépek legyenek. A korbácsolás Győr-Sopron megyében a legényavatással kapcsolódik össze. A legények végiglátogatják a lányos házakat, és szép, régies dallamú ének kíséretében korbácsolják a háznépet. A lányok szalagot kötnek a korbácsra, az édesanyák pedig előre becsomagolt húsdarabokat adnak át a csoportnak. A legények ezután visszatérnek a kocsmába, s a szabadban felállított tűzhelyen megfőzik az összegyűjtött húst. Ezt fogyasztják el a közös vacsorán, ahol a legények avatása történik. Ezen az ünnepségen csak férfiak vehetnek részt. Az avatás maga hosszú beszéd kíséretében történik, amely összekapcsolja a betlehemi gyermekgyilkosság történetét a legényavatás tényével. A beszéd végén a keresztapák leöntik a legényt egy pohár borral, utána kiadós ivás következik, majd az újdonsült legényeket elviszik látogatóba egy-egy lányos házhoz. A kislányok és az édesanyák elnéző mosollyal segítik át a kótyagos legényeket a nehéz viziten. 14

Karácsonyi vacsora – Ahány ház, annyi szokás!

Újév napja – január 1. A télközépre eső, karácsonyi, újévi évkezdés a napév szerinti időszámítással együtt a Római Birodalomból indult útjára. Az egységes január elsejei évkezdést azonban sok nép csak az utolsó évszázadokban fogadta el, hazánkban is csak néhány évszázad óta kezdődik ezen a napon az év. Feltételezhetjük, hogy a honfoglaló magyaroknál az évkezdés őszre vagy tavaszra eshetett. A nomadizáló pásztornépeknél a két időpont jelentőségét növelte a nyári legelőkre vonulás és az őszi, téli legelőkre, szállásra való visszavonulás gyakorlata. Ennek a régi, tavaszi-őszi évfordulónak emléke az őszi és tavaszi pásztorünnepekben maradt fenn, ezek azonban egy évezred alatt más jelleget öltöttek, „európai” ünnepekké váltak. Az évkezdő újévi szokások főként abból a hitből nőttek ki, hogy a kezdő periódusokban végzett cselekmények analógiás úton maguk után vonják e cselekmények későbbi megismétlődését, ezért az emberek, hogy az egész évi jó szerencsét biztosítsák, igyekeztek csupa kellemes dolgot cselekedni. Közismert szokás az is, hogy az óévtől hatalmas lárma, zaj, kolompolás közepette búcsúznak el. E zajkeltés ősi oka sokféle lehetett: a gonosz hatalmak, az óév kiűzése, vagy csak az általános ünnepi féktelenség. A jósló szokások közé tartozik a hagymakalendárium készítés (12 gerezd fokhagymába sót tesznek; amelyik gerezd reggelre nedves lesz, az annak megfelelő hónapban sok eső vagy hó fog esni), a szilveszteri ólomöntés (a frissen öntött ólom formájából jósolnak), a gombócfőzés (a lányok papírszeletekre férfineveket írnak, ezeket gombócokba dugva vízbe dobják; amelyiket először dobja fel a víz, az lesz a leány jövendő férjének a neve). 2005/6


Vízkereszt – január 6. Már a XV. században jellegzetes magyar szokás volt a papság vízkereszt napi alamizsna-gyűjtése. Ezen a napon volt a házszentelés, és ilyenkor írták fel a három napkeleti király nevének kezdőbetűjét (G-M-B) az ajtóra.

Sok helyütt a fiúgyermekek eljártak a házakhoz „háromkirályt járni”. A dramatikus játék a bibliai történetet meséli el, amikor a napkeleti bölcsek felkeresik a kis Jézust. A szereplők fehér, bő ingbe és díszes süvegbe öltöznek, a legnépszerűbb közöttük Boldizsár, a szerecsenkirály szerepe, amihez az arcot jól össze kell kormozni.

Komáromi Marianna

lettél test mindörökké magadra veszed s viszed viszed önként és visz a test jászolba anyaölből s szamárhátotthonon idegenbe hová is kerültél mi vett rá hogy Atyád házát ott hagyd te tieid közt be nem fogadott hordozod a húst a semmi és a por között s emeled egyre csecsemőzsigerben is mindenható emeled romlásból rothadásból emeled fénybe fájdalomsötétből utálatfagyból otthonmelegbe s ragyogni kezd a télsötét teher és mégsem áldott forrás a test neked kereszt alatt kereszt előtt s feszülve árad belőle gyógyerő az igen árad érinthetetlen poklosokra örökös vérfolyástól csüggedőre bontott tetőről érkező bénára útszéli vakra Lévi vámosra olajos Magdolnára fületlen Malkusra tagadkozó Péterre Júdás kötelén elalvó irgalomra amint árad fény fegyőrre rabra korrupt tisztességre nyers korrupcióra s ahogy a hulló csepp nem válogat tisztább legyen a tiszta útját a gonosz hagyja fel s aki meddő mind teremjen újra

2005/6

viszed a testet viszed mint önmagad s mint önmagunk viszed Getszemánig ostorig tövisig Pilátusig a Koponyákig s Atyádig viszed míg minden elvégeztetik ami van mindenért viszed személyes szerelmed a testet a túlpartra átviszed s elvégeztetik majd a semmiből miként az első virradattal veszed a testet újra veszed magadra azt a szellemit a mindörökké romolhatatlant a kezdetektől ismerőst a sejtmagjainkban hordozott utódot jó rokont amint veszik magukra újra mindenek s fakul majd tündökléssé mind mi fekete mutatod a test ez a halálos seb halott léleknek halálos mihaszna semmi szolga csak de elevennek áldás a élő lélek éltet általa fekszel itt csatakos jászolban halálhabos előttünk s ígéred és hozod mit valaha reméltünk mind

Sajgó Szabolcs

15


A mikuláscsizma Réges régen, egy kis faluban az anatóliai hegyek között élt egy kisfiú a szamarával. Afremnak ez a szamár volt mindene. Ő volt a tulajdona és a családja. A szamár istállója volt a háza, a szalma volt az ágya – és ez nem volt kevés. Afrem faluja ugyanis egy nagyon szegény falu volt. A szamarával együtt Afrem sokféle munkát el tudott végezni: rőzsét hoztak a hegyekből, gyümölcsöt és zöldséget vittek a piacra, csomagokat szállítottak. Fizetségül Afrem esténként kapott egy tányér meleg ételt vagy egy darab kenyeret és olajat. Sokkal többet senki nem tudott adni. A szamár maga kereste a táplálékát, száraz füvet az út mellett és bogáncsot. Nyáron vidám volt az élet. A tél azonban nagyon rossz volt. A kis istálló, ahol mindketten laktak, hideg volt, és Afremnek sem meleg ruhája, sem cipője nem volt. A lábát szalmába és rongyokba bugyolálta, de ez keveset segített a jég és a hó ellen. A falusiak télen mind nagyon szenvedtek a hidegtől és az éhségtől. A behavazott földeken már semmit sem találtak, a tartalékok pedig mindig csekélyek voltak. Gyakran az embereknek már csak egy reménységük maradt: Miklós püspök, a távoli Myra városából. Amikor a legnagyobb volt az ínség, akkor a szegények segítségére sietett. Egyszer olyan tél volt, amely keményebb és hidegebb volt bármelyik télnél, amire a falusiak csak emlékezni tudtak. Vastag hó fedte a házakat és a földeket, megfojtva minden életet. És egy napon rossz hír érkezett Myrából: Miklós püspök nem tért vissza az egyik útjáról. Talán farkasok támadták meg a kis csoportot a hegyi falvak között. Vagy eltévesztették a hóban az utat. Senki sem tudta megmondani. Félelem ült a falura. Ki fog most a városi nagyurak közül a szegényekre gondolni, akiket annyira sújt a kemény tél? Egy este Afrem a hegyekből tért haza. Boldog volt, hogy a szamarával nem kellett terhet cipelnie. Így felülhetett a hátára és meztelen lábát a szamár téli szőrébe dughatta. Az állat óvatosan kereste az utat a mély hóban. Az öreg fenyő mellett a bokrok között Afrem egy összeesett alakot látott. Egy öreg ember guggolt ott, bő kabátba burkolózva, a csuklya mélyen az arcába húzva. Épp csak az orra és a fehér szakálla látszott, és a keze, amit Afrem felé nyújtott. „Segíts nekem”– kérlelte –„nem bírom tovább.” Afrem megállította a szamarat. „Rablók támadtak meg minket. Csak nehezen tudtam elmenekülni. De már nem bírok tovább menni. Vigyél el a faludba. Vigyél engem a falu vezetőjéhez.” Afrem habozott. Aztán sóhajtva leszállt a szamárról. A fagyos hó mint ezer jeges tű szúrt a lábába. Afrem összeszorította a fogait. Fölsegítette az öregembert a szamárra. 16

Hárman mentek tovább a faluba. Szerencse, hogy már nem volt messze; kezdett sötétedni, és az út nyomát alig lehetett felismerni. Afrem bekopogtatott a falu vezetőjének ajtaján. „Ki az?” – hangzott a kérdés. Mielőtt Afrem bármit is mondhatott volna, az öreg így válaszolt: „Miklós püspök.” Mindjárt feléledt az egész ház! Kinyílt az ajtó, mindenki egyszerre sietett ki, lesegítették az öreget, nevettek, kérdezősködtek, egymás szavába vágtak, végül betessékelték a házba. A házban meleg volt és világos, és a vacsora illata érződött. Aztán becsukódott az ajtó, és Afrem kint állt a hideg éjszakában a szamarával. Újból felszállt, és a falu másik végére lovagolt, ahol az istálló állt. Ott éhesen és fázva lefeküdt a szamár mellé a szalmába. Jéghideg lábát szorosan odadugta az állat hasához. Így aludtak el. Korán reggel hangos kopogás ébresztette Afremet mély álmából. Semmi kedve nem volt felkelni. „Nyitva az ajtó!” – szólt. Semmi sem mozgott odakint. Alig látva az álomtól odatapogatózott az ajtóhoz és kinyitotta. Senkit sem látott. Az égen még az utolsó csillagok pislogtak. Minden csöndes volt. De nézd csak: a küszöbön egy pár bőrcsizma állt, puha bárányszőrrel bélelve. Tele volt töltve almával, naranccsal, süteménnyel, fügével, mogyoróval és sok más finom dologgal. Amikor Afrem kivette őket, minden csizma alján még egy aranypénzt is talált. A pénzen a püspök képe volt, hasonlított a tegnapi öreg emberre. „Miklós püspök” suttogta Afrem. Aztán felpróbálta a csizmát, és úgy illett a lábára, mintha ráöntötték volna. És meleg volt és puha. Mit mesélhetnénk még? Talán, hogy Afrem attól fogva az aranypénzekből boldogan és elégedetten élt, és soha többé nem kellett éheznie? És hogy a csizma soha nem lett kicsi, holott a lába éppen úgy tovább nőtt, mint ahogy ő maga is? És hogy Miklós püspök névnapjára minden évben megteltek a csizmák mindenféle földi jóval – éjszaka, mintha belevarázsolták volna? Annyi mindenesetre tény, hogy attól kezdve a gyerekek szerte a világon Miklós püspök napjának előestéjén az ajtó elé teszik ki a cipőjüket – és reggel minden jóval megtöltve találják őket. Most már tudod, miért.

Annegret Fuchshuber (Fordította: Komáromi Marianna) 2005/6


A szent háromkirályok A legenda modern változata

Egy egészséges gyermek születése olyan esemény, aminek mindannyian örülhetünk. És azoktól, akiknek tudniuk kell az igazságot, mert jelen voltak, hallottam a következő történetet. Mint minden örömteli eseménynél, úgy itt is jelen voltak a vendégek. Különös alakok, akikről azt tartották, hogy minden örömteli eseménynél jelen vannak. Különösen az a három alak, akikről nem lehetett igazán eldönteni, hogy egy bohóc vagy egy jó tündér alakját viselik-e. Az első alak színes foltokból varrt ruhát viselt, és lassan lépett oda a jászolhoz. Bár úgy volt kifestve, mint egy tréfamester, mégis komolynak hatott. Csak akkor mosolyodott el kissé, amikor meglátta a gyermeket. Óvatosan a jászolhoz lépett, és szelíden megsimogatta a gyermek arcát. „Én vagyok az életöröm” – szólt. „Azért jövök hozzád, mert az embereknek már nincs min nevetniük. Nem találnak örömöt az életben. Minden nagyon komollyá vált.” Azzal levette foltköpenyét, és betakarta vele a gyermeket. „Hideg van ezen a világon. Talán ez a köpeny melegít és véd majd téged.” Ekkor előlépett a második alak. Aki jól megfigyelte, látta, hogy izgatott a tekintete, és érezte, hogy sietős a dolga. Amikor azonban a gyermek elé lépett, úgy tűnt, hogy minden sietséget levetett magáról. „Én vagyok az idő” mondta az alak és megsimogatta a gyermek arcát. „Valójában alig van belőlem. Úgy tartják, az idő repül. De az emberek elfeledkeztek egy nagy

A királyok imádása – A hagyomány szerint! titokról. Az idő nem elmúlik, hanem keletkezik. Úgy nő, mint a virágok vagy a fák. Mindenütt nő, ahol megosztják.” Azzal az alak belenyúlt a köpenyébe, és egy homokórát helyezett a jászolba. „Kevés az idő ezen a világon. Ezt a homokórát ajándékozom neked, amíg még nincs késő. Ez legyen számodra a jel, hogy mindig annyi időd van, amennyit veszel magadnak, és másoknak ajándékozol.” Aztán a harmadik alak került sorra. Sebekkel torzított arca volt, mintha mindig, újra meg újra megverték volna. Amikor azonban a gyermek elé lépett, úgy tűnt, mintha hirtelen minden sebe meggyógyulna, amit az élet okozott neki. „Én vagyok a szeretet” mondta, és szintén megsimogatta a gyermek arcát. „Úgy tartják, túlságosan jó vagyok ehhez a világhoz. Ezért taposnak a lábukkal engem.” Amikor ezt mondta, a szeretet szomorú lett, és három nagy könnycsepp hullott a gyermekre. „Aki szeret, annak sokat kell szenvednie ezen a világon. Vedd a könnyeimet. Olyanok, mint a víz, ami a követ csiszolja. Olyanok, mint az eső, ami a kiszáradt talajt termékennyé teszi, és virágba borítja a sivatagot.” Aztán az életöröm, az idő és a szeretet meghajoltak a gyermek előtt. A gyermek pedig úgy nézett rájuk, mintha megértette volna őket. A szeretet ekkor megfordult, és az ott álló emberekhez szólt: „Ez a gyermek sokat fog másokra áldozni az idejéből, és sokat kell szenvednie, mert szenvedélyesen szeret. De mivel elhozza az örömhírt, és mert másokra fordítja az idejét és a szeretetét, ez a világ nem lesz többé olyan, mint ezelőtt. E gyermek miatt a világ egy új, jó csillagzat alá kerül, ami minden más csillagot árnyékba borít.” A három alak ünnepelt még egy kicsit az emberekkel, majd eltűntek éppolyan észrevétlenül, mint ahogy jöttek. Azok, akik jelen voltak, még sokáig gondolkodtak a rejtélyes szavakon ...

Forrás: Internet Anya és gyermeke – Királyok nélkül! 2005/6

Németről fordította: Daróczi Zoltán 17


Hárompúpú és a háromkirályok Mese Tudnivaló, hogy a tevék errefelé háziállatok, akiknek állatkertbe kerülni, bizony nagy szégyen lenne. Ekkora szégyen, vagy talán mégis csak szerencse érte a Hárompúpút, akit Kilométernek is neveztek. Amikor ez a hajdanán derék jószág már képtelen volt magát ellátni, és amikor már senkinek sem kellett, három púpjára való tekintettel elhelyezték a bagdadi állatkertben. Először az Afrika-kifutóba rakták. Annak ellenére történt így, hogy a Hárompúpú jóval inkább formázta az ázsiai kétpúpú tevéket, mint az arábiai-afrikai egypúpú dromedárt, de az állatkert tudósai a pártalan számú púpok miatt éppen így döntöttek. A döntés azonban váratlanul óriási vitát váltott ki, hiszen a tevetudomány ebben a tekintetben napjainkig kétféle nézetet képvisel. Lombardíni és követői szerint a dromedár a kétpúpú teve kitenyésztett alakja. Nézeteiket a régi egyiptomi feljegyzések hiánya is támogatja, amihez még hozzájárult a Közép-Ázsiában élő vad kétpúpú tevék fölfedezése. Velük szemben KelIer és Hilzheimer azzal érvelt, hogy ásatag maradványok tanúsága szerint ÉszakAfrikában kétségkívül éltek vad tevék. A híres-neves Lesbre szerint azonban mind a dromedár mind a kétpúpú teve közös vonásokat mutat a pliocénkori indiai Camelus sivalensis fajjal, melyhez a dromedár azonban némileg közelebb áll. Ma már a tevetudomány képviselőinek többsége egyetért abban, hogy, bizony, két különböző fajról van szó: a dromedárok az arabokkal együtt jelennek meg, tehát hazájukat Arábiában vagy Afrikában sejthetjük, a szelíd kétpúpú bölcsője pedig a legnagyobb valószínűség szerint Közép-Ázsiában ringott. Így aztán világhírű egyiptomi és kazah tevészek követelésére a Hárompúpút áthelyezték a Közép-Ázsia-kifutóba, ahol a kétpúpú tevék helye lett volna, ha ezek nem lettek volna errefelé háziállatok. Ebben a vitában Hárompúpú mindvégig semleges maradt. Ő egyszerűen csak hárompúpú tevének érezte magát, aki hosszú-hosszú életében rengeteg kilót cipelt és rengeteg métert tett meg, ezért már akkor elnevezték Kilométernek, amikor errefelé még fontban mérték a terhet és mérföldben messzeséget. Kilométerségére méltán büszke lehetett, és emiatt volt is némi becsülete a bagdadi állatkertben, szenzáció azonban három púpja ellenére sem lett belőle. Már csak azért sem, mert alig-alig mutogatta magát. Hátul hűsölt és elmélkedett, olyan messzire a látogatóktól, hogy onnan teljesen összeolvadtak a púpjai. Amúgy teljességgel érthető, hogy Hárompúpú már csak azért sem szívesen mutatkozott a látogatók szeme előtt, mert az őt magyarázó táblán ez állt róla: Kétpúpú teve. A dromedártól két púpja különbözteti meg, melyek közül az egyik a marján, a másik a kereszttáján emelkedik. Testalkata nehézkes és esetlen, méretei nagyobbak, szőrzete sokkal dúsabb, mint a dromedáré, színezete a dromedárénál 18

rendszerint sötétebb, általában sötétbarna, nyáron vöröses. Ámbár mondhatni, hogy a szelíd kétpúpú teve természete és tulajdonságai megegyeznek a dromedáréval, mégis tagadhatatlan, hogy emez jobbindulatú, mint amaz. Könnyen engedi befogni magát, jó szívvel hallgat gazdája parancsára, minden nehézség nélkül, csendes morgással vagy hangos ordítással fekszik le, magától megáll, ha a teher a hátán elmozdul. De azért teve marad a szó teljes értelmében. Eltekintve igénytelenségétől, erejétől, kitartásától és állhatatosságától, keveset mondhatunk dicséretére. Szellemi képességei éppoly alacsony fokon állnak, mint a dromedáré; éppoly ostoba, közönyös és gyáva, mint amaz. Az úton egy nagy fekete kő, egy halom csont vagy egy leesett nyereg annyira megrémíti, hogy minden józanságát elveszti s egy egész karavánban zűrzavart okoz. Ha farkas támadja meg, védekezésre nem is gondol, ámbár támadóját egyetlen rúgással elejthetné; mégis csak köpköd feléje, s tele torokból ordít. Dús legelőn a kétpúpú teve sem tenyészik jól, ellenben oly sztyeppe-növényeket kíván, melyek alig felelnek meg más állatoknak, például ürmöt, hagymát, különféle cserjék hajtásait s ehhez hasonlókat, de ha erősödni akar vagy erejét megtartani, akkor leginkább sós növényeket igényel. Ha éhség kínozza, mindent felfal, amihez csak hozzájuthat, akár bőrszíjakat, nemeztakarót, csontot, állatbőrt, húst, halat és egyebet. Akárcsak a dromedárok, a túlterhelést a kétpúpú sem nem bírja el. Társaságkedvelése következtében a karavánnal tart, míg ereje bírja, de ha a kimerüléstől mégis lefekszik, nincs az a hatalom, mely újra lábra állíthatná. Ilyenkor a legközelebbi jurta gazdájára szokták bízni s csak később — ha hosszabb pihenés után ismét erőre kapott — viszik el tőle. A kétpúpú tevét minden hibája dacára a leghasznosabb állatok egyikének tarthatjuk azok közt, melyek az embert 2005/6

SÚLYPONT: KARÁCSONY szolgálják. Szolgálatai minden tekintetben oly fontosak, hogy semmi más háziállat sem pótolhatja őt. Szőrét, tejét, bőrét és húsát egyaránt használják, kocsiba fogják, és teherhordásra alkalmazzák. Átutaznak vele víztelen, kopár szteppéket, hol a ló már felmondaná a szolgálatot, megmásznak 4000 men felüli hegységeket, hol már csak a jak bírja ki. A puszta emberének társa a ló, de szolgája a kétpúpú teve. Állatkertünk tevéje három púpja ellenére a kétpúpúak (Camelus bactrianus) fajához tartozik. Hát így aztán igazán nem lehet csodálni, hogy ezt hallva a Közép-Ázsia kifutó kecses antilopjai a rengeteg kiló és a rengeteg méter ellenére sem respektálták különösebben Hárompúpút. Mindenekelőtt azonban szolgának tartották, és ennek megfelelően kellőképpen sajnálták is őt a végtelen sztyeppék szabadjai. Egyszer egy évben azonban Hárompúpú a Közép-Ázsia-kifutó lakói figyelmének középpontjába került: karácsonykor. Ekkor Hárompúpú szépen elmesélte állatkerti sorstársainak a NEVEZETES ESEMÉNYT, vagyis azt, hogy hogyan és miképpen történt még siheder teve korában, amikor ő vitte Betlehembe a háromkirályokat, hogy azok tiszteletüket tegyék Jézusnak. Figyelmesen végighallgatták minden alkalommal, még azok is, akik már tucatszor hallották, mert a történet, mi tagadás, gyönyörűséges volt Utána annak rendje és módja szerint tudatták vele, hogy elhiszik Jézust, Máriát és Józsefet, elhiszik, a pásztorokat. A bárányokat és a juhsajtot, a háromkirályokat, valamint az aranyat, tömjént és mirhát elhiszik, elhiszik Heródest és elhiszik és még az angyalokat is, de azt már nem, hogy ő lett volna az, aki három púpján egy-egy királlyal annak idején Betlehemben járt. Amikor pedig bizonyítékot kértek tőle, Hárompúpú csak azt hajtogatta: „Pedig így történt”. „Nem baj, sose búsulj”, vigasztalták a kecses sztyeppei antilopok és a már sokat látott-hallott gyapjas jak, „történeted akkor is gyönyörűséges, ha te magad nem is szerepeltél benne”. Hiába mondogatta Hárompúpú, hogy ő ilyen gyönyörűséges történetet képtelen lenne önmagától kitalálni, hiszen, olvashatják, oda van írva táblájára, hogy „szellemi képességei éppoly alacsony fokon állnak, mint a dromedáré”. Erre aztán még hangosabban vigasztalták, és megígértették vele, hogy a soron következő karácsonyon újból elmeséli nekik a NEVEZETES ESEMÉNYt, ami nekik, iszlám-hitű szerzeteknek ugyancsak szent dolog, mert ha Jézust nem is éppen megváltónak, de ők is nagyon nagy prófétának tartják, akinek ők is várják második eljövetelét.

2005/6

A soron következő karácsonyon azonban rajta kívül már nem maradt senki a bagdadi állatkert Közép-Ázsia-kifutójában, ugyanis a bombázások után az épen maradt növényevőket megetették az épen maradt ragadozókkal, az épen maradt ragadozókat pedig a felkelők jó pénzért eladták vakmerő állatkereskedőknek, akiket még a leghevesebb ostromok sem riasztottak vissza attól, hogy jó üzletet kössenek. Az egész bagdadi állatkertből mindössze négyen maradtak: egy hétöves tatu, akit páncélja védett meg egy vak egér, akit az egérlyuk óvott meg, egy nyugdíjas pelikán, akinek egyik szárnyára vörös félhold, a másikra meg vörös kereszt volt festve, valamint csodák csodájára a Hárompúpú. Mind a négyüket az Ökumenikus Szeretetszolgálat vette gondozásába négyszáz kibombázott árvagyerekkel együtt. Ők négyen is ugyanazt kellett egyék, mint az árva gyerekek. Hárompúpút zavarta legkevésbé hogy be kell érje levessel, kásával és konzerv bébiétellel, hiszen már évek óta nem tudta megrágni a zabot, már csak a zabpelyhet nyámmogta el. Hárompúpú, mint minden karácsonyt, már nagyon várta a 2004. év karácsonyát is, hogy ezúttal is elmesélhesse a NEVEZETES ESEMÉNYt, hogy megint legalább egy napra elfeledhesse az öregséget, a gyengeséget, a csúfolódást és a háborút, de leginkább azt, ami már régóta gyötörte, vagyis azt, hogy hogyan juthat át a tű fokán a teve. Abban bizonyos volt, hogy könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint a gazdag embernek, ugyanis ezt az a Jézus, a próféták prófétája mondotta, akihez annak idején elvitte a napkeleti bölcseket, vagy ahogy a népek nevezik őket, a háromkirályokat, ugyanakkor az is bizonyosnak látszott, hogy a tevének sem semmiség a tű fokán átjutás, márpedig erre, így érezte, rövidesen sor kell, hogy kerüljön. 2004-ik karácsony reggelén nagy-nagy reménykedéssel ébredt, de amikor eszébe jutott, hogy ez alkalommal kiknek is akarja elmesélni a NEVEZETES ESEMÉNYt, lelohadt a reménye. A nyugdíjas pelikán szívesen sürgölődött körülötte, szívesesen gondoskodott ebédjéről és egészségéről, de beszélgetni nem igen lehetett vele, mert a pelikán mindig csak azt kérdezgette Hárompúpútól, hogy „Teve tuvudsz ivígy beveszévélnivi?” És amikor Hárompúpú azt felelte, hogy „Nevem tuvudovok”, már vége is szakadt a beszélgetésnek. A páncélos hétöves taturól nem lehetett tudni, hogy vagy süket volt-e, vagy csak némasági fogadalmat tett-e. A vak egér nagyon ragaszkodott Hárompúpúhoz. Állandóan nagyon okos és nagyon nehéz kérdésekkel ostromolta, hogy Hány kilót cipelt már? Hány métert tett meg? Igaz-e, hogy teve van egypúpú, kétpúpú, négypúpú, sőt több is? És ha igaz, akkor miért nincs hárompúpú teve rajta kívül? Hárompúpú ezekre a kérdésekre nem igen tudott okosan válaszolni. Hiába látszott a vak egér nagyon okosnak, Hárompúpú attól félt, hogy vak egér létére majd nem tudja elképzelni a NEVEZETES ESEMÉNYt. Éppen amikor Hárompúpú nagy nehezen maga köré trombitálta társait, s megelőzve a pelikán kérdését, belevágott a NEVEZETES ESEMÉNY elbeszélésébe, váratlan esemény történt. Azaz Ökumenikus Szeretetszolgálat aktivistái − egy katolikus irgalmas nővér, egy református lelkész, egy evangélikus diakonissza és egy baptista orvos − meghívták őket karácsonyi ünnepségükre, vagyis odaterelték négyüket a csodálatos módon épen maradt elefántházba, ahol a szük19

SÚLYPONT: KARÁCSONY ségmenhelyet berendezték. Ott állították fel a karácsonyfát, amit az árván maradt bagdadi gyerekek tátott szájjal bámultak, hiszen ők ilyesmit legfeljebb amerikai filmeken láthattak volna, de olyanokat csak kevesen láthattak közülük. Ebben az ostromlott városban díszes karácsonyfát és alatta szépséges ajándékokat még a kiváltságosak sem nagyon remélhettek, így aztán ennek a szegényes háborús karácsonyfának a legfőbb díszei ők lettek négyen: a vak egér, a páncélos hétöves tatu, a vöröskeresztes és vörösfélholdas pelikán, valamint a hárompúpú teve. De hát azok a gyerekek, akik még sosem láttak angyalhajas, díszgömbös, csillagszórós karácsonyfát, azt hihették, a karácsonyfa attól karácsonyfa, hogy egy vak egér, egy tatu, egy pelikán és egy rendkívüli teve tanyázik alatta. Így aztán hatalmas tapssal, majd énekkel, azok pedig, akik fel tudtak kelni betegágyukból, tánccal hálálták meg az ünnepi látvány. Aztán hatalmas csend támadt, mert bekövetkezett a csoda, ugyanis egy nagy kosárból egy-egy darabka fenséges szultánkenyérke varázsolódott elő mindenkinek. Szó esett valamilyen Jézusról is, a szultánjának szultánjának fiáról, aki karácsonykor született, de ebből az árván maradt bagdadi gyerekek egy árva kukkot sem értettek. Ebben az áhítatos csendben kezdte el mesélni Hárompúpú állatkerti sorstársainak ott, a karácsonyfa alatta a NEVEZETES ESEMÉNYt: − Abban az időben, amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idejében, íme bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, és ezt kérdezték… − Tuvudsz ivígy beveszévélnivi? − kottyantott közbe a pelikán. − Tuvudovok! − felelte Hárompúpú. − Navagyovon övörüvülövök! − lelkendezett a pelikán, majd hirtelen elhallgatott, s bocsánatkérve jelezte, hogy, ígéri, hogy most már nagyon fog figyelni. − És a napkeleti bölcsek ezt kérdezték: „Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát, ami-

20

kor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt”. Amikor Heródes főpapjaitól és írástudóitól megtudta, hogy ennek a Krisztusnak a szent írások szerint Betlehemben kell megszületni, titokban magához hívatta a napkeleti bölcseket, pontosan megkérdezte tőlük a csillag feltűnésének idejét, majd elküldte őket Betlehembe, és ezt mondta „Menjetek el, szerezzetek pontos értesüléseket a gyermekről; mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek, és imádjam őt”. − Biztos, hogy imádni akarta? − kérdezte a vak egér gyanakodva. − Nem! Nem! Nem! Hazudott! − süvöltötte valaki. Ezt a hangot még sosem hallották. Nem is hallhatták, mert a páncélos hétöves tatué volt ez a hang. Ezen aztán igencsak elcsodálkoztak. − Bocsánat − szabadkozott a tatu rekedtes hangon, majd halkan hozzátette − Tessék csak folytatni! − Szerintem is hazudott. Ugye, hogy hazudott? − erősködött a vak egér. − Ám ezt a királyok még nem tudhatták − folytatta Hárompúpú. − Ők ugyanis miután meghallgatták a gonosz királyt, elindultak a csillag után, de nem sokáig jutottak, ugyanis dromedárjaik teljesen kimerültek a rengeteg kilótól és méterektől, lefeküdtek, és ilyenkor, olvashattátok, nincs az a hatalom, mely újra lábra állíthatná őket. A királyi pompába öltözött napkeleti bölcsek leszálltak dromedárjaikról, szolgáikra bízták azokat, s nekivágtak gyalog, saját vállukon cipelve kincsesládáikat, igen keservesen. Már csak a csillagban reménykedhettek, s valóban, az a csillag hozzám vezette őket. Én fiatal voltam, nagyon bátor és nagyon erős, meg sem kottyant nekem a három napkeleti bölcs, vagyis a háromkirályok, mert én is királyoknak gondoltam őket fényes ruházatuk alapján. Nem kellett engem vezetni, ösztökélni, mentem én a csillag után, vagyis inkább vágtattam. És amikor

2005/6

SÚLYPONT: KARÁCSONY megállt a csillag, megérkeztünk, és akkor igen nagy volt az örömünk. Ebben a pillanatban dörömböltek az elefántház ajtaján, de szerencsére nem az amerikaiak, nem is az ideiglenes kormány emberei és még csak nem is a felkelők voltak, hanem három szultán, vagyis valaha azok lehettek, de most olyanok voltak, mint három lebombázott szultán, vagyis mint három háború sújtotta hajléktalan, rongyosan, büdösen, borostásan. − Kerüljenek beljebb jóemberek! − invitálta őket az irgalmas nővér. − Éppen jókor jöttek, mert még maradt néhány darabka szultánkenyérke − magyarázta nekik az evangélikus diakonissza. − Pont olyanok, mint a háromkirályok − súgta a református lelkésznek a baptista orvos. − Pont azok vagyunk − mondta ékes arab nyelven a Gáspár nevezetű, mert mindjárt be is mutatkozott. − Itt állt meg a csillag a ház fölött, de mi egy istállót keresünk − mondta ékes káldeus nyelven a Menyhért nevezetű. − Ez az elefántház, de most szükségmenhely négyszáz gyereknek és négy megmaradt állatkerti lakónak − magyarázta a református lelkész. − Talán ajándékot hoztak? − kérdezte bizakodva az evangélikus diakonissza. − Az aranyat elvették az amerikaiak − magyarázta Gáspár ékes arab nyelven. − A tömjént az ideiglenes kormány emberei − folytatta Menyhárt ékes káldeus nyelven. − A mirhát pedig a felkelők − fejezte be Boldizsár ékes etióp nyelven. A szeretetszolgálatosok nem mindent értettek tisztán, de a lényeget igen: hogy semmijük nincsen. − És a tevéik sincsenek? − érdeklődött a baptista miszszionárius. − Már régen nincsenek − felelték sajnálkozva. − Itt van egy, de az már romokban hever − mutatott az irgalmas nővér Hárompúpúra. − Őhozzá jöttük − mondta Gáspár ékes arab nyelven. − Őérte − folytatta Menyhárt ékes káldeus nyelven. − Ővele megyünk vissza − fejezte be Menyhárt ékes káldeus nyelven. A szeretetszolgálatosok most sem értettek mindent, de a lényeget igen: a Hárompúpú be van avatva a titokba. − Pedig én már kezdtem reménykedni, hogy önkéntes véradók − súgta az evagélikus diakoniossza a baptista orvosnak. − Éppen azok vagyunk, parancsoljanak velünk! − mondták egyszerre, ki-ki a maga nyelvén, s máris nyújtották karjukat. Bőven adakoztak, annyira bőkezűen, hogy úgy belegyengültek, hogy felállni sem bírtak. A szeretetszolgálatosok megilletődötten mondogatták: − Köszönjük szépen a Kisjézus nevében! A háromkirályok először semmiképpen sem akarták elfogadni a rájuk tukmált szultánkenyérke maradékot, szabadkozván, hogy ők adni jöttek, mint amakkor, nem kapni. Aztán amikor a szeretetszolgálatosok szomorkodni kezdtek, ugyanis ők is adni szerettek jobban, mint kapni, nagy nehezen 2005/6

elfogadták és elmajszolgatták a szultánkenyérkéket. Ettől aztán annyira erőre kaptak, hogy a Hárompúpú elé járulhattak. A Hárompúpú csak bólogatni tudott a boldogságtól. A háromkirályokba is beleszorul szó, így aztán csak némán megveregették púpjait, majd az oldalához dőltek, és menten elaludtak. A pelikán, a tatu és a vakegér pedig csak ámultbámult, mint az ember a moziban. − Evezek uvugyeve avazok? − kérdezte a pelikán. − Igen, azok. Ők maguk − felelte a Hárompúpú. − Hát akkor folytasd a nevezetes eseményt! − kérlelte a vakegér. Hárompúpú pedig boldogan folytatta úgy, ahogyan az meg van írva: − Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Ajándékaikkal a Kisded elé járultak, köszöntötték Józsefet és Máriát, majd kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak át: aranyat, tömjént és mirhát. − Uvugyavanevezevek? − kérdezte a pelikán, csőrét tátva. − A vak is látja, hogy ugyanazok − morogta a tatu. − Hát persze, hogy ugyanők! Te jószagú Úristen! − ámuldozott a vakegér. − Évés teve mivit csivináváltáváll? − kérdezte a pelikán. − Bedugtam a fejem az ablakon, irigyeltem a szamarat és az ökröt, majd ezzel az énekkel ringattam el az álmos Kisdedet, hogy „Hat teve baktatva, elmennek Bagdadba, telve vannak panasszal, tevemama vigasztal”. − És a Kisded? −kérdezte a pelikán anyáskodva. − Jelentem, a Kisded boldogan elaludt − felelte büszkén Hárompúpú. Ebben a minutában felébredtek a háromkirályok. Mindhárman ugyanazt álmodták: egy angyal figyelmeztette őket ékes arab, káldeus és etiópiai nyelven, hogy más úton térjenek haza. A Hárompúpú nem tehetett mást, mint összeszedve minden erejét recsegve-ropogva feltápászkodott, s intett a fejével, hogy szálljanak föl. − No de igazán! − szabadkoztak a háromkirályok. − Csak nem mentek gyalog! − méltatlankodott a hárompúpú. − kapaszkodjatok föl! Na mi lesz? Gyerünk már! A háromkirályok kínkeservesen feltuszkolták egymást a Hárompúpú három púpjára, ő pedig, amikor levegőhöz jutott, ezt zihálta: − Hanem ti, szegények, fele annyit sem nyomtok ám, mint amakkor. A napkeleti bölcsek, vagyis a háromkirályok a fejüket csóválták: − Hát, bizony, teve koma, te sem vagy már a régi! Összeállt a konvoj. Elöl ment a pelikán szárnyain a vöröskereszttel és a vörösfélholddal, hátha így nem lőnek rájuk, bár most már minden szent dologra lőttek. Őt követte Hárompúpú a háromkirállyal, a boldogságtól roskadozva. A sort mint stratégiai páncélos a hétöves tatú zárta le, és ő vette gondjaiba a vak egeret. Búcsút vettek a szeretetszolgálatosoktól és a kibombázott gyerekektől, majd egy nagy sóhajtással elindultak. A csillagot követve.

Kamarás István 21

LELKISÉG

A nyolc boldog(talan)ság I. rész 1. Paradigmák A nyolc boldogság nemcsak a Hegyi beszéd legkarakterisztikusabb motívuma, hanem egyszersmind a jézusi igehirdetés rigorózus sűrűsödési mezeje is, mivel az isteni Mester itt tárja fel az örömhír mélyrétegét. Végsőkig radikalizálja az ószövetségi törvényt, „beteljesíti”, midőn a Tóra „eddig szabad, és ne tovább” tilalmait a mennyek országának új etikai kódexével váltja fel. A mózesi törvény ugyanis különféle sorompókat és útjelzőket tűzött ki a választott nép számára, melynek szellemében kiépíthette a maga társadalmi jogrendszerét, s egyben olyan magasztos erkölcsi eszményt sugárzott, hogy számos jámbor pogányt is megnyert a zsidó szellemiség számára. Bár a Törvény – a zsidóság számára betűjét tekintve is – szent volt, mégis kegyelemközvetítés hiányában nem biztosította a megigazulást, ugyanis nem a törvény szerinti tettek, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit által válik igazzá az ember. De – sajnálatos módon – ahol törvény van, ott mindig megtalálhatók a kibúvók is, sőt a jogszabályok szaporodásával fokozottan fennáll a veszély, hogy a rengeteg kötöttség és csomó között növekszik a háló szemeinek száma is, amelyeken át az ügyesebbek kibújhatnak. Vagyis egyrészt felmerül a – Jézus korában a köztudatot számos vonatkozásban átható – szadduceus laxista felfogás, a Tóra kilúgozása, másfelől a farizeus „sövénytelepítő” módszer, melyben a törvény betűje fontosabbá vált, mint annak szelleme. Érthető tehát a tömeg

érdeklődése Jézus iránt, aki úgy tanít, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók. A kor törvénytanítóinak szemében ugyanis egyforma súllyal esett latba a dekalógus és a hozzá kapcsolódó rengeteg aprólékos előírás, az „atyák hagyományai”, s a törvény egyre inkább ezek megtartására szorítkozott, vagy még rosszabb kifutásban betűrágássá változott, miközben az erkölcsi tartalom elsikkadt. Jézus nem a Tórával helyezkedik szembe, jóllehet elutasítja az ószövetségi forbátjogot, „a szemet szemért, fogat fogért” látszatigazságát, s a mindenki iránt köteles szeretet követelményét hangsúlyozza. Ezért utasítja el a magukat oly tökéletesnek tartó farizeusok ravasz kazuisztikáját, midőn a sok-sok előírást a Nagy Parancsolattal helyettesíti, s egyben kinyilvánít egy olyan boldogság-táblázatot, melyben felkínálja a mennyek országát mindazoknak, akiket a világ szemében aligha tekinthetnénk boldogoknak. Mert valóban furcsák azok, akiknek ezek az ígéretek szólnak. Jézus örömhíre azonban kortársai fülében se hangzott valami jól. Mert mit is hirdetett? Annak örömét, hogy Isten – mint mennyei Atya – minden mértéket meghaladóan, végtelenül nagylelkűen, szinte eszméletlenül szereti az embert, és hogy a világ létalapja, a Valódi-Valóság alapvetően jóindulatú, s az ember sorsa nem értelmetlen passió, hanem a szó szoros értelmében vett isteni komédia.1 Mert a végén minden jóra fordul, végül minden rendbe jön, vagyis helyreáll a rend nyugalma.

1 Nyíri T.: Ki ez az „ember”?, p.40 (Egyházfórum, Budapest, 2000) 22

2005/5

LELKISÉG Természetesen a Jézus által meghirdetett Isten országa – vagy Máténál: „mennyek országa” – nem a mennyország, s nem is az egyház, hanem olyan eszkatologikus valóság, mely Jézus személyében belépett a világba, és a már-igen, de-még-nem feszültségében halad a beteljesülés felé. Jézus örömüzenete pedig éppen ez: higgyünk benne, akivel megkezdődött a végidő, hiszen ő az, aki életében – és mindenekelőtt halálában, feltámadásában – hitelesen megvalósította ennek az országnak, Isten királyi uralmának jelenvalóságát. Isten országa közöttetek/bennetek van. A görög szöveg „en hümin” fordulata szándékoltan így is, úgy is értelmezhető. Jézus köztünk való jelenlétével elközelgett, sőt már beköszöntött az Isten országa, de egyben bennünk van, hiszen velünk marad mindennap a világ végezetéig. (Mt 28,20) S azt is megígérte, hogy ahol ketten vagy hárman összejönnek az ő nevében, ott van közöttük. (Mt 18,20) A nyolc boldogság konstrukciója első látásra meglehetősen ötletszerű. Valójában rendkívül erőteljes fokozás, lépcsőzetes emelkedés mutatható ki benne, az emberi tökéletesedés, a transzcendencia csodája. Ez a szerkezet pedig a Mester alkotása – „verba ipsissima” –, aki tudta mi lakik az emberben, aki az Atyától küldetett, aki átélte üzenete leglényegét. A struktúra szépségét már feltárta Gyökössy Endre „A növekedés boldogsága” c. munkájában2, az alábbiakban azonban bennünket más szempont vezérel.

2. A boldogságkeresés és a zsákutcák Az emberiség eszmélésének hajnalpírjától kezdve olthatatlan vágyunk a boldogság akarása. Minden ember boldog akar lenni. A boldogság mibenlétét azonban a legjelesebb gondolkodók és pszichológusok sem tudták feltárni, mégis valamennyien érezzük, hogy ez ember-voltunkból fakadó kívánalom, melynek beteljesülése és elérhetetlensége áthatja egész emberi létünket, különféle utakon keressük és kutatjuk birtokolhatóságát. S mindennek tetejébe az időbeliségbe vetett ember valami örök, végeérhetetlen boldogságra áhítozik, mivel tudja, hogy minden evilági boldogsága csak ideig-óráig tart, a halál letaroló eróziója előtt minden öröm megtorpan, minden mosoly eltorzul, s könnyek tolulnak szemünkbe. Keressük tehát azt a bizonyosságot, azt a magaslati pontot, amelynek szilárdságára alapozva képessé leszünk túllépni az elmúláson, egy olyan értéket felvállalni, amely túléli a halált, amely előtt a kikerülhetetlen vég is visszahőköl. S ezzel talán el is érkeztünk a megoldás kulcsához, hogy boldogságunk egyetlen kiapadhatatlan forrása a szeretet, s ez az érték a boldogság ígéretével kecsegtet bennünket.3 Boldogságkeresésünk kudarca legfőképpen abban keresendő, hogy ezt a varázslatos kincset nem ott keressük, ahol el van rejtve. Az első, és manapság oly döbbenetesen terjedő téveszme, hogy egyenlőségjelet teszünk a boldogság és a boldogulás közé. Márpedig ha van hibás ekvivalencia, akkor ez a legtévesebb azonosítás. Sajnos a fiatal generáció tagjai között meglehetősen gyakran találkoztam ezzel a vélekedéssel. A

boldogság a boldogulás mellett másodlagossá degradálódott, s mindenkor a jólét derivátumaként jelentkezett. Pedig veszedelmes érzéketlenségbe torkollik életünk, ha leghőbb óhajunk teljesülését materiális javak felhalmozásától várjuk. A másik vélekedés az epikuroszi életérzés. A jeles hellén filozófus kitétele szerint a boldogság kritériuma, hogy „testünk ne érezzen fájdalmat, a lelkünk pedig zavart”. Ez talán abban a dekadens, individualizmusra hajló korban releváns életelv lehetett, de ennek beszűkülését, korlátosságát mai dinamikus korunkban életidegennek érezzük. S mégis hány követője akad! Napjaink epikureista embereinek többsége társas magányban, a médiumok által kényelmessé varázsolt, előrerágott szellemi táplálékkal telített világában begubózva éppen ennek az „ataraxia” életvitelnek hódol. Csak semmi problematikust – kiáltott fel Goethe –, probléma bennem is van éppen elég. S így aztán fájdalom- és örömmentesen telik el az élet, s jogosan merül fel a kétely, hogy minek is él ez az önnön szerencsétlenségét sem ismerő embertársunk. Persze igazat adhatunk Horatiusnak; hogy „Beatus ille, qui procul negotiis …”, de érezzük hogy ez legfeljebb szükséges, vagy talán nem is szükséges, de semmikképp sem elégséges feltétel. Ezzel ellentétes véglet a lázas tevékenységbe vagy élvezetbe merülés, a „Torschlusspan”, s ezzel párhuzamosan a „carpe diem” életstílus. „Minden órának leszakítsd virágát” – ez ma a divatos szlogen, de a mögötte felderengő ürességet nem oldhatja fel semmiféle filozófia vagy tudós pszichológiai kezelés. Ez az út inkább csak gyönyört és élvezetet ígér, ám semmiképpen sem a hőn áhított boldogságot, hiszen óhatatlanul felsejlik mögötte a nihil árnya. És ekkor bukkan fel a mai fiatal nemzedék kritikus életfilozófiai tétele, melynek explicit megfogalmazása már így hangzik: Miért vagyok ezen a világon, miért élek? Mi ennek az egésznek az értelme? Ebből pedig csak egyetlen kigázolás lehet, a legszörnyűbb. Hát akkor mégiscsak a Prédikátornak van igaza? Hogy minden hiábavalóság és szélkergetés csupán a Nap alatt? Nyíri Tamás rámutat, hogy Jézus a legboldogítóbb üzenetet hozta, csakhogy ez senkit sem érdekelt. S mikor megkezdi tanítását, leülvén a hegyen, mindenki mást vár. Az apokaliptikusok a végítélet kataklizmatikus víziójának mennydörgését, a zelóták a római iga lerázásának harci programját, a farizeusok a rituális szabályok betartásának rigorózus követelményét, az írástudók a Törvény betűjéről szóló bölcselkedést, a kumrániak a kultusszal való szakítást és elveik helyeslését. S e helyett elhangzik az üzenet: „Boldogok…” Nyolcszor csendül fel Jézus ajkán ez a bűvös kifejezés, s mindig látszólag a legképtelenebb (= életképtelen) embereket, ill. ezek „archetípusait” sorolja fel. Hiszen nem is a választott nép tagjairól, Ábrahám fiairól beszél, hanem lelki szegényekről, sírókról, éhezőkről és szomjazókról, tisztaszívűekről és üldözést szenvedőkről. Elképzelhetjük hallgatóinak megrökönyödését, hiszen mindent vártak, csak éppen ezt nem. Ezek valóban kemény szavak voltak, tán keményebbek, mint az eukarisztikus beszéd kitételei. S mégis ezek a szavak visszhangoznak bennünk,

2 Gyökössy E.: A növekedés boldogsága (Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1991) 3 Csikós Cs.: Valójában mit jelent szeretni. In: A varázsszó, p.245 (Veszprémi Egyetemi Kiadó, Veszprém, 2000) 2005/5

23

LELKISÉG valahányszor megtapasztaljuk az örömhír mélyrétegét. Jézus nem tragikus életérzésre, földre szegeződő tekintetekre hív fel bennünket, hanem az örömre – par excellence – a boldogságra. De nem ígér se anyagi jólétet, se holmi kellemes életmódot. Hanem valami döntően mást követel: elsősorban ön- és éntudatra ébredésünket várja, megnyílást a másik embertárs, a mindenkori Te felé, és végül feltétlen bizalmat az általa ígért boldogság iránt, úgy evilági, mind örökkévaló dimenziókban. Mert valahányszor elkeseredünk, elbukunk, megtapasztaljuk boldogságkeresésünk kudarcát, mindig ott áll mögötte a boldogító vigasztalás: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű.” (Mt 11,29-30)

3. Az archetípusok A boldogságmondásokban szereplő jellemrajzok három kategória alá rendelhetők: 1. Első csoportba utaljuk azokat, amelyeknek típusa ma már nehezen körvonalazható, jóllehet Jézus korában ezek a jellemek nagyon pontosan körülhatárolhatók voltak. Mert mit fed valójában a „lélekben szegénység” és a „tisztaszívűség”? Napjainkban ugyanis mindkettőről torzult és homályos kép él a posztmodern ember tudatában, ezért ezek helyes értelmezése és a belőlük fakadó boldogság feltétlenül bővebb magyarázatra szorul. 2. Második csoportba rendeljük azokat a típusokat, amelyeknek értéke axiológiai szempontból ma is releváns, ha nem is tudjuk példájukat követni. Kétségtelen, hogy a szelídség, az irgalmasság, a békességszerzés önmagában érték, de mivel mindeme erények elsősorban a környezetre sugároznak, miféle boldogságot ígér a Mester ezek birtoklóinak? 3. A harmadik csoportot azok a tipizált egyének alkotják, akiknek boldogságát aligha érthetjük meg, fogadhatjuk el evilági dimenzióinkban. Ugyan miféle boldogságot jelent a sírás, az éhség és a szomjúság (materiális és szellemi formájában egyaránt), vagy pláne az üldöztetés, a gyalázat, a megalázás. Természetesen valamennyi krízis feloldható volna, ha mindent túlvilági szempontból dimenzionálnánk. De mivel a „baszileia” nem kizárólagosan az örökkévalóság eszkatologikus menyegzőjére vonatkozik, hanem Jézus jelenvalóléte folytán egyszersmind az eszkaton sodrásában zajló evilági entitás, feltétlenül szükséges a jézusi mondások örökérvényűségének aktualizálása, a boldogság birtoklása, az öröm sugárzásának fellobbantása mindazok számára, akik kereszténynek vallják magukat. Mert a kereszténység az öröm vallása, a megváltottság tudata, Isten szeretetének megtapasztalása, s feladata, hogy hegyen épült város, hegyormon gyújtott világosság legyen, melynek fénye nemcsak a mi utunkra sugároz, hanem egyben útjelzőként szolgál eltévelyedő, botorkáló, hiteles értékre áhítozó kortársaink számára is. 24

4. Az első karaktercsoport: a problematikus életképtelenség 4.1. Az első archetípus: a lélekben szegények Tán soha nem volt annyi megmosolyogtató, lekicsinylő megszólás, mint amennyi ehhez a Krisztus által piedesztálra emelt szófordulathoz tapadt. Lukács enyhíti – vagy szigorítja? – ezt a megfogalmazást, mikor a mezei beszédben felemlített négy boldogság között elsőként a szegényekről beszél. Ez pedig nagyon is megfelelt az ő szociális törekvéseinek, jóllehet a szegénység – és beleértve a lélekben szegénységet is – önmagában még nem érték. Jézus maga nagy szegénységben élt, még akkora hely sem akadt ebben az általa teremtett világban, ahová lehajtsa fejét, egyetlen vagyona varratlan köntöse volt, arra is sorsot vetettek a katonák. Tehát emberi szempontból végül testileg és lelkileg egyaránt teljesen kifosztottá vált; „kiüresítette” (= ekenószen) önmagát. (Fil 2,6-11). Ahhoz, hogy megértsük, mit is nevez Jézus „lelkiszegénységnek”, az evangéliumhoz kell fordulnunk. Manapság ha valakit lélekben szegénynek nevezünk, általában úgy értelmezzük, hogy hibázik egy vagy több kereke. Pedig a lelki szegénység nem szellemi szegénységet jelent, még akkor sem, ha a görög szöveg „ptochoi tó pneumati” logionja látszólag ezt az értelmezést sugallja. Valószínűleg Jézusról sem vélekedtek másképp kortársai, hiszen „az a hír terjedt el róla, hogy megzavarodott”. (Mk 3,21) Jóllehet veszedelmesnek tartották – s tartják ma is –, mivel valamennyi számításukat keresztülhúzta, mikor nem az emberi szűklátókörűség, hanem az isteni „sub specie aeternitatis” látásmódnak megfelelően, a mennyei irányító-központ utasítása szerint cselekedett, s ennek legkirívóbb példája volt kereszthalála. A kritikus jelenet, melyből kiviláglik a megoldás, avagy a helyes értelmezés kulcsa, az a Máténál és Márknál kétszer is szereplő epizód, mikor Jézus megáldja a gyermekeket, és versengő apostolai elé példaként állítja a zsidóságban nem nagy megbecsülésnek örvendő kicsinyeket: „ilyeneké a mennyek országa”. Jézus tehát gyökeres lelki- és gondolkodásbeli átfordulásra, „megtérésre” (= metanoia) szólít fel: „… ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába”. (Mt 18,3) S mit jelképez a gyermek? A teljes kiszolgáltatottságot, a ráutaltságot, s egyben a mérhetetlen bizalmat. Tökéletes ráhagyatkozást az Isten akaratára. S ez abból a sajátos gyermeki – és nem gyerekes – lelkületből fakad, hogy feltétlenül megbízik a Felettes én, s jelen esetben a Legfelettesebb Én feltétlen jóakaratában, nem méricskél, nem fontolgatja, hogy érdemes vagy nem érdemes. A mennyek országának birtoklásáért erre az ártatlan és feltétlenül bízó lelkületre kell szert tennünk. Hinni Jézusban, reménykedni az Ország diadalában, és határtalanul szeretni a ránk bízottakat annak megvalósulásáért. S így lehet lelki szegény egy Nobel-díjas tudós is, és lehet felfuvalkodott a maga ateizmusában meggyökerezett és az igazságot elutasító hétköznapi átlagember A lélekben szegények archetípusának archetípusa a kis herceg. Valamennyiünk szívéhez közel áll, pedig nem „primitív” vagy együgyű a mai felfogás értelmében, csak éppen tiszta és romlatlan. S ezért csakhamar felfedezi, hogy a fölnőttek – köztük sajnos mi is – fölöttébb furcsák. A király a hatalomvá2005/5

LELKISÉG ha felismernénk mérhetetlen ráutaltságunkat, azt a belátást, hogy e lesújtott állapotból pusztán saját erőfeszítésünkkel nem menekülhetünk, hogy itt már emberi erők nem segíthetnek, mert visszazuhantunk a „nulla-pontra”. Ezzel pedig önkéntelenül is reánk-terül a lélekben szegénység állapota, csak az a kérdés, hogy ennek „boldogságát” el tudjuk-e fogadni, be tudjuk-e látni, hogy rajtunk immár csak a felettünk magasodó Végtelen kegyelmi érintése könyörülhet. S ez már valóban boldogság, miként azt Ady ihletett sorai is tanúsítják: „Mikor elhagytak, Mikor a terhem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten.”

A kis herceg gyába belerögzült, szeretetre immár képtelen kényúr. De nem jobb a siker bűvkörében élő hiú, vagy az alkoholmámorban immár eszét felejtett részeges. De legvisszataszítóbb mégis a bankár, pedig hányan követik ma éppen az ő példáját. Ő „komoly dolgokkal” foglalkozik. S hányszor ítéljük ezeket a dolgokat fontosabbnak, mint a kis herceg báránykáját. Pénz, siker, hatalom – ez a bűvös hármas tart igézetében bennünket4, s ha nem teszünk szert a kis hercegi, par excellence, jézusi „lélekben szegény” lelkületre, akkor elvesztünk a mennyek országa számára. Mennyire természetes ezzel szemben a kis herceg gondolkodásmódja! S itt elég, ha a rohanó vonatban utazó, orrukat az ablaküveghez szorító gyerekekre gondolunk, vagy – ellenkező előjellel – a szomjoltó labdacsokat árusító kereskedőre. Úgy is mondhatnánk, hogy rohanó világunkban a gyerek jobbára csak áru, teher, materiális lény, nemegyszer kényszer, másfelől ostoba tudományunkkal sem az életet tesszük kényelmesebbé, hanem eltorzítjuk természetes igényeinket is. A kis herceg földönkívüli utazása során az egyetlen pozitív jellem a lámpagyújtogató, aki talán épp az előbbiek értelmetlen parancsteljesítésébe belefáradt, mások által emberszámba sem vett ember. „Ezt – gondolta a kis herceg – a többiek mind megvetnék: a király is, a hiú is, az iszákos is, az üzletember is. Talán mert mással törődik, nem saját magával.” A kis herceg végül megtalálja azt, amit keres, mert tiszta szívvel keresi; felismeri felelősségét a rózsájáért, s azt, hogy „csak a szívével lát jól az ember, mert ami igazán fontos, az a szem számára láthatatlan”.5 Vajon tudunk-e szert tenni erre a lelkületre? Elvesztett gyermekkori ártatlanságunkhoz aligha tudunk visszatérni, azt viszont számtalanszor megtapasztaljuk, hogy életünk kilátástalan helyzetekbe sodródik, intellektuális, érzelmi és fizikai zsákutcákba torlódunk, belsőleg teljesen kiürülünk. S ekkor lázadozásainknál bölcsebben tennénk,

4.2. A második archetípus: a tisztaszívűek A második problematikus karakter a tisztaszívűek, amely szorosan kapcsolódik a lélekben szegény argumentációhoz, jóllehet azzal nem ekvivalens, még csak nem is szinonim. A szoros egybetartozásra – bár a felsorolásban a tisztaszívűség magasabbrendű lépcsőfokot jelent az ország értékrendjében – egyértelműen utal a nyelvtani alak azonossága, mely csak ebben a két tulajdonságban érzékelhető. Mindkét szerkezet – lélekben szegény (voltaképpen: lélekre nézve szegény) és a szív szerint tiszta – ún. dativus respectivus, ami a koiné nyelvhasználatában kiszorítja az eredetileg accusativus névszóalakot, és talán nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy ez az inverzió a keleti nyelvhasználatból, talán éppen arám hatásból fakadt. Jézus beszédeiben sokszor hangsúlyozza a szív tisztaságát, és rendszerint egybefonja a hit követelményével, a feltétlen bizalommal és ráhagyatkozással, a gyógyításokban pedig a bűnbocsánattal. Jézus a világtörténelem legzseniálisabb és legérzékenyebb pszichoterapeutája, hiszen ő tudta, hogy „mi lakik az emberben”, s egyértelműen rámutat, hogy a testi nyomorúság mindenkor összekapcsolódik a pszichés traumával, vagyis nem csupán a fiziológiás gyógyítás, a szomatikus egészség helyreállítása a cél, hanem a lelki sebektől, a lelki tehertől való szabadulás is. Hiszen mindig az egész ember beteg, aki nemcsak itt vagy ott kényszerül szervi orvoslásra. Jellegzetes vonás, hogy Jézus gyógyításai szinte mindenkor exorcizmusok, hiszen a lelki rabság oka az Antilélek, s a lélek épsége, a szív tisztasága, ha nem is a testi egészség oka vagy következménye, valamelyes összetartozásuk és eredeti egységük egyértelműen kimutatható. S ez nemcsak biblikus magyarázat, hanem ezt a tényt a természettudomány is kétséget kizáróan igazolja. Pl. az orvos is szívesebben foglalkozik a felépülésében bízó pácienssel, jobban reménykedik annak a betegnek gyógyulásában, aki nem adja fel a küzdelmet, mert „akinek van még miért, kibír minden hogyant.”6 A tisztaszívűség valójában igazi gyermeki jellemvonás. S nemcsak a kis herceg, hanem valamennyi gyermek rendelkezik ezzel az eredeti ártatlansággal, amelyet sajnos csakhamar elveszít, mert a környezet – akár mint természetes valóság,

4 Csikós Cs.: Jézus megkísértése – a modern ember lelki orientációjának hármas torzulása in: Csikós Cs.: i. m., p.171 5 A. de Saint-Exupéry: A kis herceg, p.83 (Móra, Budapest, 1973) 6 Hegedűs L.: Végtelenre vonatkoztatott életet élsz-e? In: Hegedűs L.: Testvérek, menjünk bátran!, p.370 (Primo, Budapest, 1992) 2005/5

25

LELKISÉG akár mint történelmi-társadalmi miliő – eltorzítja, bűvkörébe vonja, vagyis „megbotránkoztatja”. S nemünk hajnalán sem volt másképp, szinte az emberréválás pillanatában emberősünk is elvesztette természetes, Istentől adományozott ártatlanságát, amikor a csábító szavára hallgatott. S mi ugyanígy, eredeti ártatlanságunk birtokában egyszer csak elkezdünk hallgatni a csábító szavára. S akkor lelkünkbe költözik a gonosz, az átdobó, s egy csapásra elveszítjük az isteni adományt. Természetesen gyermeki, primordiális ártatlanságunkat rosszra való hajlamunk következtében aligha tudjuk megőrizni. De Jézus a tisztaszívűség fogalmával nem is ennek visszaperlésére törekszik, hanem egy olyan emelt szintű „szekunder” tisztaságra, amely tudatában van annak, hogy lelki épségünk helyreállítása, belső tisztaságunk megóvása csak Isten segítségével, a Szentlélek kegyelmének felhasználásával lehetséges. Ha pontosan akarjuk rögzíteni a tisztaszívűség kritériumát, akkor ezt a megigazulás gyümölcsével, a kegyelmi állapotba való átlépéssel, a megszentelő kegyelem birtoklásával, a „lélek fehér ruhájával” azonosíthatjuk, mely kedvessé tesz bennünket Isten előtt. Kis katekizmusból így jelest érdemlünk ugyan, de ezzel a mai lélektan fényében még nem adtunk választ a kérdésre. Gyermeki ártatlanságunk – Nyíri Tamás kifejezését szabadon frazeálva – afféle első naivitásnak nevezhető. Még nincsenek kételyeink, teljes szívünkkel nyitva állunk a Lélek kegyelmi áradására. S aztán valamikor a prepubertás és a pubertás korában elvész ez az eredeti ártatlanság, ismereteink gyarapodásával egyre jobban elhatalmasodik a kétely, lebomlik – lebontogatjuk – a gyermeki ént, s ezzel együtt szükségképpen elvész az első naivitás. Mindazt, amit megtanultunk Jézus tanításából, Isten üzenetéből, a gyermekkor kelléktárába utaljuk, s azzal együtt elvetjük. Nem ismerjük még fel, hogy egzisztenciánk kibontása, felnőtt személyiségünk egészséges felépítése az örömhír hiányában töredékes, hosszan vajúdó, s nem biztos, hogy elkerüli a torzszülöttség debiles állapotát. De mindenkinek életében – előbb vagy utóbb – van egy „damaszkuszi út”, még akkor is, ha valaha tálcán nyújtották át nekünk kereszténységünket, mert hitünkért meg kell küzdenünk, ezt még senki sem kapta soha ingyen. Természetesen segítséget kaphatunk, de saját erőbedobásunk nélkül nem megy. S ha a damaszkuszi úti megvilágosodás gyümölcsöző, ha elfogadjuk a felkínált kegyelmi adományt, akkor helyreáll a naivitás, a „második naivitás”, a nagykorú ember megtérése, hite és pozitív törekvése. A tiszta szív adománya. Ma már természetesen tudjuk, hogy a lélek trónterme nem a szív, mint ahogyan azt az archaikus kultúrák hitték, de azt is tudjuk, hogy racionális elménk alatt megnyílik a tudattalan félelmetes mélysége, mely nem csupán az elfojtott ösztönök és indulatok, hanem egyben a törekvések, emóciók birodalma. „A tudattalan képviseli az egyetemes embert, a teljes embert, a kozmoszban gyökerezőt; azt, ami benne növény, ami benne állat, ami benne szellem; képviseli a múltját az emberi lét hajnaláig és jövőjét addig a napig, amikorra majd az ember teljesen emberré válik, és amikor a természet éppoly humanizált lesz, mint ahogy az ember »természetes«.” (E. Fromm7)

A jeles pszichológus szerint a tudatalatti feltárása érzelmi élmény, mégis talán van egy olyan mező, amelynek tudatos felmérése is lehetséges, s éppen ez a – most már pszichológiai értelemben vett – szív. S ennek a szívnek tisztaságáról mindig meggyőződhetünk, mert van egy érzékeny iránytűje: a lelkiismeret. S ez vádol vagy felment minket, s ha egészséges a lelkiismeretünk, ha helyes az erkölcsi irányzékunk, akkor ennek szavát mindenkor követnünk kell, vádló ítéletét mindig

A Hegyi beszéd el kell fogadnunk, hiszen ez viselkedésünk biztos fokmérője, mert feltárja cselekvésünk és szándékunk erkölcsi minőségét, sőt célirányos törekvésünk indítékának mibenlétét is. S épp a lelkiismeret az, melyen áll vagy bukik az ember moralitása, nevezetesen, hogy mindenki felelős a maga cselekedeteiért. S most mát látjuk, hogy a jog és a lelkiismereti döntés – vagyis az etikai érzékenység – között a platóni khóriszmosznál is mélyebb hiátus húzódik. A jog csak a tényállásokból képes levonni valamilyen pozitív vagy negatív ítéletet, tehát alapjában véve amorális. A belső rejtett kamra azonban olyankor is vádolhat, amikor semmiféle törvénysértést sem követtünk el, s felmenthet néha akkor is, ha tettünk esetleg megsérti az emberi törvényt. Amikor Jézus a Hegyi beszédben az ószövetségi törvényt újraértelmezi, éppen erre a morális érzékenységre figyelmeztet, a szándék tisztátalansága már önmagában is erkölcsi ítélet alá esik, s legsúlyosabb vétség az embertárs méltóságának megsértése, a szeretet ellen elkövetett bűn. Mi tehát a tiszta szív kritériuma? A nyugodt lelkiismeret, tetteink indítékának pozitív iránya, még akkor is, ha ennek kifutása esetleg kudarccal végződik. S hogy szívünk tisztaságát – már amennyire emberi fogyatékosságunkból telik – biztosítsuk, állandó lelkiismeretvizsgálatra, erkölcsi mérlegelésre és permanens megtérésre, azaz metanoiára van szükségünk, hogy bukásainkból felemelkedve elnyerhessük az ígéretet, Isten színelátását. (Folytatjuk)

Csikós Csaba

7 E. Fromm – D. T. Suzuki: Zen-buddhizmus és pszichoanalízis, p.152 (Helikon, Budapest, 1989) 8 G. K. Chesterton: Igazságot!, p.163 (Szent István Társulat, Budapest, 1985) 9 A Veszprémi Egyetem nyugdíjas tanára 26

2005/5

ÖKOLÓGIA

Vallás és környezeti nevelés – testvérek 1. Mi a hit és a vallás? A hit valami olyanban való bizonyosság, ami túl van érzelmen, értelmen és akaraton. (Nem kívül, hanem túl!) A vallás pedig hitünk megvallása mások – hitetlenek, másképpen vagy másban hívők, valamint hittársaink – előtt. A hit énbennem van, a vallás mibennünk. A hit egyéni, a vallás közösségi. A vallás közösségi jellegéből következik, hogy emberi közösségekben valósul meg, s így elkerülhetetlenül(?) szervezetesedik. Vallás alatt tehát ma már nem annyira a lelki „megvallást” értjük, hanem inkább azt a komplex rendszert, amely egyházból, templomokból, hívekből, papokból, iskolákból stb. áll. Ennek a kétféle jelentésnek a megkülönböztetése már csak azért is fontos, mert – ahogy az alábbiakban látni fogjuk – a kereszténység esetében világosan látszik némi különbség a lelki szintű tan(ítás)ok és a szervezet szintjén való megvalósulás között. (Bár nagyon fontos lenne a kereszténységen kívül más vallások környezeti látásmódjával is foglalkozni – és tudjuk, hogy tanulhatnánk is természettiszteletet egyes keleti vallásoktól – az alábbiakban, gyakorlati okokból, csak a krisztushívő vallásokról lesz szó.) Minden vallás valamiféle transzcendenciában hisz. Az örökkévalóságban. A vallásos hit nem az „itt és most”, hanem a „mindenhol és mindig” világa. A hívő ember számára nem lehet elég a ma és a holnap; az ő számára a jövő a fontos. Nem az efemer, hanem a mindig-való. Az örökké való. Az Örökkévaló. 2. Mi a környezeti nevelés? A környezeti kultúrára való nevelés. A legtágabb értelemben vett környezettel – az élő és élettelen természettel, az emberi és ember alkotta

A hit – a szívből fakad! 2005/6

Fenntarthatóság – Akarat kérdése! világgal – való minél harmonikusabb együttélésre történő nevelés. Amióta a „Brundtland-jelentés” (1997-ben) bevezette a köztudatba a fenntarthatóság fogalmát, azóta ennek a szónak a jelentése sokat gazdagodott. Megjelent például a – környezeti nevelést is magába foglaló – fenntarthatóságra nevelés (másképpen: tanulás a fenntarthatóságért) fogalma. És egyáltalán nem véletlen a szóhasználat. A „fenntarthatóság” (sustainability) szó ugyanis éppen azt akarja kifejezni, hogy nem rövid idejű folyamatokról van szó, hanem hosszú távra – „örökre” – való tervezésről. A fenntartható fejlődés olyan folyamat, amely sohasem(!) veszélyezteti vagy csorbítja a folytatás lehetőségét. (Egyébként: amelyik folyamat nem ilyen, az nem is érdemli meg a „fejlődés” nevet.) A fenntartható életre való nevelés nem – nem csak – mában és holnapban gondolkodik, hanem a belátható, sőt még beláthatatlan jövőben, határhúzás nélküli időben. És nem(csak) az itt (a kert, a falu, az ország) érdekli, hanem az egész Globus, sőt a Világegyetem. Az igazi környezeti nevelő tehát a Világgal való harmonikus együttélésre nevel. 3. A transzcendensbe vetett hit és a fenntartható életre való nevelés tehát legalábbis abban a vonatkozásban megegyeznek egymással, hogy mindkettő jövőre irányultan gondolkodik (jövő-orientált) és örök értékeket tételez. Ez a gondolati azonosság pedig kiváló alap arra, hogy vallás és környezeti nevelés partnerként segítsék egymást ennek a gyönyörű világnak a megőrzésében, megmentésében; sőt: gazdagításában. 4. A kereszténység kultúrkörén belül ebben a kérdésben vízválasztó, hogy ezt a való világot ki minek tartja. Ha valaki abban a makacs és nagy hagyományokkal rendelkező látásmódban éli meg a maga vallásosságát, hogy minden világi dolgot hívságnak tekint, s ezt a földi létet mindenestül csak valamiféle szükséges rossznak tartja, azzal nem fogunk tudni 27

ÖKOLÓGIA szót érteni. Az ilyen vallási tanításnak és alapállásnak nincs napon semmi sem marad alkotásomból, mert nemcsak az egyén kapcsolódási pontja (vagy csak részletekre szorítkozóan van) fog meghalni, s nemcsak a Föld, hanem az egész Mindenség a környezeti neveléssel, hiszen a környezeti nevelés ennek a is, hát bizony akkor megöli bennem minden aktivitásom világnak a szeretetére nevel, ez a fajta hit pedig a földi világ rugóját… A szabad akarat a legparányibb dolgot is csak akkor megvetésére. képes megmozdítani, ha végleges eredmény vonzza, valami Ma már azonban egyre több mélyen hívő keresztény ember ‘örökreszóló mű’, amire számíthat az erőfeszítés”2. gondolja úgy, hogy a transzcendens értékekhez nem az evilági 5. Tudnunk kell, hogy a Föld tönkre tételéért egyes környelét megtagadásán s megvetésén keresztül vezet az út, hanem zetvédők magát a kereszténységet is felelőssé teszik, mondván, éppenséggel ezeken a földi értékeken keresztül. hogy az az emberközpontú – és az embert a többi élőlény Ennek a látásmódnak – s így vallás és környezeti nevelés „felettesévé” tevő – világkép, amelyet a zsidó-keresztény összekapcsolásának – egyik legnagyobb alakja kétségtelevallási tanok hirdetnek, bizony hozzájárulhatott a (nyugati) nül Pierre Teilhard de Chardin. Még akkor is így van, ha ember természettel szembeni agresszivitásához, a természet az ő korában ez a fogalom még nem volt ismeretes, s ő sem mértéktelen kihasználásához, kizsákmányolásához. Ehhez nevezte volna magát környezeti nevelőnek. Mégis annak persze komolyan hozzájárult még a Descartes és Newton nevéhez fűződő „karteziánus” világkép3 is (a maga mechanisztekinthetjük, mert egész teológiai-filozófiai munkássága azt sugallja, hogy Krisztus követése és az anyagi Világ szeretete tikus-redukcionista látásmódjával), de a végeredmény valóban egyáltalán nem ellentétes egymással, az, hogy a Föld kizsigerelésében hanem éppenséggel egymást kompsajnos tényleg a magát kereszténynek lementárisan kiegészítik, egymást mondó nyugati (eur-amerikai) világ teljessé teszik. „jár élen”. Az ő látásmódja szerint Krisztus Az ilyen jellegű vádakra a keresz„Éltetője és Egybegyűjtője minden ténység egyik ellenérve az, hogy biológiai és szellemi energiának, azt az egyházat, amelynek Assisi amelyeket kidolgoz a Világegyetem. Ferenc a szentje, nem lehet terméVagyis végeredményben: Fejlődést szetellenességgel – vagy legalábbis kibontakoztató Krisztus”. „Csakis a természet iránti érzéketlenséggel úgy érkezem el a Szellemhez, ha – vádolni. Ebben van ugyan igazvéges végig kibontakoztatom az ság, de Szent Ferenc természet felé Anyag képességeit”. „A Világba fordulása sajnos igencsak kivételnek vetett egyéni hitem és a Jézusra számít a keresztény egyházak utóbbi épülő keresztény hitem kimerítheezer éves történetében. tetlenül megtermékenyíti egymást”. A keresztények másik érve az, Minthogy az ő látásmódjában a hogy „az Ószövetség törvényeiből Világegyetem története egyetlen és a krisztusi tanításokból is értenagy ívű fejlődés, amely Krisztus lemszerűen fakad a természet tiszerejével halad a parúzia (a Krisztussal telete és védelme”. Ez is igaz. A baj való végső egyesülés) felé, joggal „mindössze” annyi, hogy bár a bibállapítja meg, hogy „a keresztény liai tanításokból valóban következik számára megvan a lehetőség (az A vallások – kultúrákhoz kötődnek! egyfajta környezetbarát életmód, az antropogenezis és a krisztogenezis elmúlt néhány évszázad tapasztalata között létrejövő egybeesés révén), hogy ne csak elismerje és azt mutatja, hogy – ebben a vonatkozásban – a „mindennapi kereszténység” nem igazán követte a saját tanításait. szolgálja, de a szó teljes értelmében szeresse is, magas fokon Vallás és környezeti nevelés tehát alapvetően testvérek. De szeresse az evolúciót”.1 ahhoz, hogy igazán azok legyenek, a környezeti nevelésnek el Jellemző Teilhard de Chardin-nek a fentiekből logikusan kell jutnia a globális feladat vállalásáig, a fenntartható életre következő optimizmusa is. Amikor a körülöttünk lévő anyagi világ sorsát illetően – a gondok, feszültségek, bajok miatt való nevelésig, a keresztényeknek pedig saját életük igazítását – valaki pesszimista véleményt fogalmazott meg, Teilhard és a követett értékeket tekintve is végre komolyabban kellene de Chardin így válaszolt: „Hiszek a Világ sikerében, mert venniük a krisztusi elveket. szeretem, nagyon-nagyon szeretem ezt a Világmindenséget, Amen, azaz: „úgy legyen!” amely átfog engem. Annyira szeretem, hogy lehetetlen nem bíznom benne… Ha valaki bebizonyítja nekem, hogy egy szép Victor András 1 Teilhard de Chardin, Út az Ómega felé. Szent István Társulat, Budapest, 1980, 421,460, 588. old. 2 Uo., 381,382. old. 3 A karteziánus filozófia alaptétele szerint a teremtésben és a történelemben az intellektuális (res cogitans) és az anyagi (res extensa) létezők párhuzamos kettőssége uralkodik, azaz az anyagi világ folyamatai az intellektuális világ folyamatainak pontos leképződései. Ezáltal számos karteziánus feltételezte, hogy az anyagi világ, a teremtés és a történelem törvényszerűségei egzakt módon levezethetők intellektuális törvényszerűségekből. 28

2005/6

FÓRUM

A nevelésről Folyóiratunk egy virtuális találkozóhelyet szeretne kialakítani, ahol közösen kereshetjük az egészséges és keresztény nevelés útjait. Itt tájékozódhatunk, kérdéseket és véleményeket cserélhetünk ki aktív részvétellel. Mindannyian – szülők, rokonok, szomszédok, pedagógusok – nevelők vagyunk, a gyerekek és fiatalok közel állnak hozzánk, és rajtunk keresztül tájékozódnak.

Helyzetkép Régen, déd- és ükanyáink idejében, a települések közössége nevelt, sokszor kérlelhetetlenül büntetve, de a falu közösségéhez mint életközösséghez való biztos odatartozás erőt adott a fiataloknak, akik cserébe annál inkább képviselték a közös értékeket, normákat és szokásokat. Mindenki láthatta, hallhatta, tapasztalhatta az elvárt közös életstílust. A közösség élete mint egy képeskönyv készített föl az életre. A nevelés messzemenően egységes volt egy-egy szociális rétegen belül. Ma városainkban, falvainkban különböző kultúrák érintkeznek. Az egyes szociális rétegek már nem különülnek el olyan élesen, gyermekeink a társadalmi fejlődés során örvendetes módon együtt nőnek fel az óvodában, iskolában, sportegyesületekben stb.. A nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok többsége sem él már zárt településeken, mint még a II. világháború előtt, habár az effajta elkülönülés nyomai még itt-ott megtalálhatók, sőt az egyes csoportok gazdasági helyzete továbbra is meghatározó, és bizony előfordul, hogy elkülönülnek a szegény és jobb módú gyerekek csoportjai is. A mobilitás növekedett, továbbtanulási lehetőségek és munkahelyek lettek elérhetők a távolabb lakók számára is. Háborús nyugtalansággal sújtott országok menekültjei és gazdasági változások leszegényedettjei jönnek, és részben mennek tovább új biztos megélhetést keresve. Ha rokon származásúakra találnak, akkor együtt ápolják a kulturális hagyományokat: a nyelvet, tájszólást, családi szokásokat, vallást, talán még a népművészetet is. Ezek a kulturális áramlatok sokszor már az óvodában megjelennek, ahol a gyerekek különböző nyelveket vagy tájszólást beszélnek, és gyakran nem kívánatos szókinccsel és szólásmondásokkal is gazdagodnak. Néha az egyik kultúra elnyeli a másikat, ami már csak nyomokban él tovább, ha nincsenek politikai erők, amelyek megteremtik az értékek ápolásának lehetőségét. A sokféle hatást még fokozzák a médiák. A tv behozza lakásunkba a földkerekség minden baját és kulturális sokféleségét, annak szépségeivel és zavaros hatásaival együtt. A rajzfilmek egy elidegenített világgal próbálják lekötni gyerekeink fantáziáját. Később az ifjúsági filmek, látványos élő sorozatok egy nemzetközi tömegkultúra stílusát közvetítik mint „való világot”. Ennyi hatás, ennyi információ mint egy szellemi „cunami” árasztja el a nevelőket, családokat, akik gyakran csak passzívan figyelik, hogyan hat mindez a gyerekeikre. 2005/6

Hogy ne legyünk csupán passzív szemlélők, akik egyszerűen sodrónak az árral, az alábbiakban szeretnénk néhány tájékozódásra szánt tételt megfogalmazni és véleményezésre, esetleg vitára bocsátani. Fórum rovatunkban alkalmanként bemutatunk egyet-egyet a beérkezett javaslatokból és véleményekből.

Önállóságra és közösségre nevelünk Ez a kettős nevelési cél két pólus feszültségét és egymás kiegészítését jelenti, amelyben az egyik nem áll meg a másik nélkül. Önállóság abban az élettérben, amelyet a gyermek meg tud tapasztalni: eleinte a lakásnak egy része, aztán a ház, az udvar, a játszótér, az óvoda és így tovább nemcsak térben, hanem tevékenységben és kapcsolatokban (játékok, játszótársak, csoport, szomszédság) is. Mindez lehetőség, ahol a gyermek kezdeményezhet, tapasztalhat, dönthet, és viseli a döntés következményeit, miközben az őt kísérő, ráfigyelő nevelő, szülő vagy pedagógus megvédi a veszélyektől és megerősíti önbizalmában. Talán a legnehezebb feladat, egy szülőnek lépésről lépésre, évről évre mindinkább elengednie gyermekét, hogy a korának megfelelő keretek között önállóan mozogjon, és tapasztalataiból tanuljon. Fokozatosan elengedni az önállóság felé a gyermek törekvéseivel összhangban a nevelés művészetéhez tartozik. Másrészt közösségre nevelünk. A gyermek megtapasztalja, hogy nem marad egyedül, szülei, nevelői figyelnek rá, és lassan ő is megtanul figyelni rájuk meg a játszótársaira. Már a 2-3 éves gyerek is simogatja, vigasztalja anyukáját, ha az szomorú. Itt mutatkozik meg, milyen fontos gyermekeink számára érzelmi jelenlétünk, hogy ne takarjuk el örömünket, bánatunkat, bosszúságunkat, mert csak ezek nyomán fejlőd29

FÓRUM het ki a kisgyermekben az együttérzés képessége, amely a közösség összetartó erejét adja. Innen indul a közösség megtapasztalása és a közösségbe való beépülés. Az egyéni teljesítmények kora a múlté. A mai tudományos és gazdasági világban a csapatmunka – team work – az eredményes, és ehhez együttműködésre képes szakemberekre van szükség, akik egymásra is figyelnek, képességeikkel kiegészítik egymást és érzelmi intelligenciával is rendelkeznek. Az iskolai nevelés csak lassan reagál ezekre az új igényekre, de az ipari, gazdasági élet követelményei erősebbnek fognak bizonyulni, mint az oktatási intézmények hagyományai, amelyeket a múlt és nem a jelen igényei határoznak meg. A gazdasági élet fejlődése magával vonja a családi élet modelljének átalakulását is. A család is egy csapat lesz,

amelyben a tagok képességeik szerint kiegészítik egymást. A hagyományos családi szerepek háttérbe lépnek, a férfiak is mindinkább részt vesznek a gyerekek ápolásában és nevelésében, és a nők érdeklődésük és képzettségük szerint keresik meg helyüket a munkavilágban. Egészében nézve erősödik férfiak és nők között az egyensúly a család érdekében, és nagyobb teret kap a gyerekekkel együtt töltött szabad idő és a szülők egymás közti kapcsolata. Hogyan tovább? Várjuk Olvasóink beszámolóit, osszák meg velünk tapasztalataikat, írjanak nekünk sikeres vagy sikertelen példákat, mutassanak be bevált modelleket. Nincs más fórumunk, mint amelyet saját magunknak teremtünk.

Wolf Judit

ÉN NEMZETEM ZSIDÓ NÉPEM

Endlösung der Judenfrage, Das „Wo? Wie” kommt nicht in Frage! Ne érzelgősködj, csak zsidó, nem tiszta faj, rongy „náció”. Zsidók könnye: Krisztus vére, mind-mind testvére-nővére. Krisztus szenved, őt hurcolják, ruháitól Jézust fosztják. Ostorozzák, leköpdösik, Gázkamrákba belökdösik; piszkos, véres roncsalakját rabszolgákkal kidobatják. Századunk nagy szégyenfoltja Sztálin, Hitler sok halottja. S még ennél is nagyobb botrány, hogy a színhely, hogy az ország, ahol „ember” embert gyilkolt: belül, nálunk, nem ott „kint” volt! Német, lengyel, magyar, ukrán segédkezett a tortúrán. Ezer éves, sőt még régibb „őskeresztény” népek nézik kárörvendve, tétlen, gyáván, kezet mosva, a mészárlást! „Isten büntetése rajtuk!” Legyen. De ha végrehajtjuk, ránk szakad a végítélet – és tovább él isten népe…

30

A gonoszság rémes titka Krisztus keresztjére írva… Kényszerű kálváriások holtan győznek a sátánon. A történelem tanít rá: Izrael sorsa a sírás. De a kéz, mely zsidóra vág, tűzhalált érdemlő, vad ág. Mikor Isten veri népét, s a pokol már csak egy lépés: az a kéz, mely sújt: szeretet, poklokból is haza vezet. De százszor jaj annak, aki Isten népén hóhérkodik! Legyen Assúr, Róma, Hitler: a „Harag” sorra veszti el. Mert bár a zsidó, ki szenved, mégis gyilkosa a vesztes. Mintha Krisztus ismeretlen élne holtan Izraelben… Tokyó, 1975. augusztus Béky Gellért SJ

2005/6

FOLYAMATOK

Kerekasztal-beszélgetés az egyház-finanszírozásról Az Egyházfórum 20. évfordulója alakalmából szervezett rendezvénysorozatunk első programjára 2005. október 19én került sor a budapesti Közép-európai Egyetemen. Az est témája az egyház-finanszírozás volt. A kerekasztal-beszélgetésen dr. Fedor Tibor, a Nemzeti és Kulturális Örökség Minisztérium Egyházi Tulajdonrendezési Főosztályának a vezetője, ismertetést adott az egyházi ingatlanrendezés helyzetéről. Először az ingatlanrendezés 1991–2005. közötti időszakát ismertetette, majd röviden érintette az egyházi ingatlanrendezés felgyorsításáról szóló, 2005. szeptember 22-én megjelent kormányhatározatot. Az egyházak több mint 8000 ingatlanra jelentettek be igényt az 1991-es egyházi ingatlanrendezési törvény alapján. 1991–2005 között összesen 1897 volt egyházi ingatlan ügye rendeződött kormányhatározattal mintegy 74 mrd. Ft értékben. Közvetlen megállapodással – állami költségvetési támogatás nélkül – több mint ezer ingatlanügy oldódott meg. Közel 2700 olyan ingatlanigény került az egyházak részéről visszavonásra, vagy az állami hatóságok részéről elutasításra, amelyek nem feleltek meg a törvény összes feltételének. Mintegy 1800, közel 68 mrd. Ft értékű ingatlan után az egyházak örökjáradékot kapnak a központi költségvetéstől, amelynek összege az ingatlanok valorizált értékének évi 5 %-a. 2011-ig rendezésre vár még 800 ingatlan több mint 24 mrd. Ft értékben. Ez utóbbiak vonatkozásában döntött a kormány az ingatlanrendezési folyamat felgyorsításáról, amelynek lényege a következő: 2006. március 31-ig valamennyi rendezésre váró ingatlan ügyét meg kell tárgyalni. Az ingatlanrendezési egyeztető bizottságok megállapítják az ingatlanok 2005-ös értékét, és javaslatot tesznek az összegek 2007–2011 közötti ütemezésre. A kártalanítási összegekre 2006. január 1-től a Pénzügyminisztérium által megadott kiegészítő valorizációs összeget hozzá kell számítani. Ez a mechanizmus lehetőséget ad az érintett egyházak, illetve önkormányzatok részére az állammal szemben fennálló követelésük esetleges pénzpiaci értékesítésére, így az ingatlan átadások, illetve az ingatlanrendezéssel összefüggő egyházi beruházások felgyorsítására. A kormány azonban lehetőséget biztosít a gyorsítással élni nem kívánó egyházak részére az eddigi tárgyalási mechanizmus – évenkénti tárgyalások az adott évi költségvetési előirányzat keretei között – folytatására is. Dr. György István közgazdász (Pénzügyminisztérium) kifejtette: Az egyházak és intézményeik a jövőben is hozzájutnak ahhoz a központi költségvetési hozzájárulásokhoz, amelyeket a hatályos jogszabályok, törvények és kormányrendeletek a számukra biztosítanak, így egyebek mellett: az emelkedő értékű egyszázalékos támogatáshoz, amely az alapintézmények fenntartási és működtetési kiadásaihoz járul hozzá, továbbá a hittanoktatók és a kis településeken egyházi szolgálatot teljesítő személyek jövedelméhez. 2005/6

A központi költségvetés továbbra is elősegíti az egyházi tulajdonban lévő ingatlanok felújításait, rekonstrukcióját. Elsősorban a nagyobb, költségigényesebb rekonstrukciók megvalósulásához szükséges az állami támogatást megadni – nevesítve (címzetten), több évre előre számba véve és egyeztetve az elvégzendő munkákat. Az 1%-os személyi jövedelemadó rendelkezési rendszere lassan 10 éve működik. Időszerűvé vált a tapasztalatokat áttekinteni, és az érintettekkel egyeztetve a szükséges korrekciókat jogszabályi formában realizálni. Az egyházi fenntartású, közfeladatban részt vállaló intézményeknek az önkormányzati és központi állami fenntartásúakhoz hasonló költségvetési hozzájárulást kell biztosítani. Ezen intézmények fontos, kiegészítő szerepet kapnak az állam központosított és helyi közfeladat ellátási kötelezettségének ellátásában. A jogszabályok alkalmazása közben felmerülő gyakorlati problémákat, feszültségeket az érintettek bevonásával kell tisztázni, egyeztetni az álláspontokat. Ha lehet, még a probléma kialakulása előtt, s ezért fontosak az olyan találkozók, beszélgetések is, mint amilyent az Egyházfórum tartott, hangsúlyozta György István. Dr. Köbel Szilvia a kérdés alkotmányjogi szempontjairól beszélt, Bulkainé Ádámosi Margit pedig a katolikus egyházon belüli pénzügyi elszámolások átláthatatlanságát és ellenőrizhetetlenségét kifogásolta, míg Nagy Károly református lelkész egy konkrét, a református egyházban felfedett visszaélésről számolt be. Dr. Németh Emma, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia gazdasági főtanácsadója, miután értesült Bulkainé Ádámosi Margit és Nagy Károly meghívásáról, lemondta a kerekasztal-megbeszélésen való részvételét.

A kormány döntése szerint január 30-ig kell megalkotni azt a kormányrendeletet, amely rögzíti az egyházi iskolák elszámolási rendjét – mondta az oktatási miniszter. Magyar Bálint a bonyhádi evangélikus gimnázium bicentenáriumi ünnepségén tartott előadást az oktatás reformjáról. Ónodi Szabolcs, a bonyhádi evangélikus gimnázium igazgatója, a rendezvény házigazdája viszont kifejtette: nem hiszi, hogy az egyházi iskolák finanszírozása oldaná meg a költségvetési problémákat. Annál is kevésbé – tette hozzá –, mivel ezek az iskolák a közoktatásnak mindössze öt százalékát jelentik. (MTI)

31

RECENZIÓ – KRITIKA Peter Spangenberg

Kicsinyek nagy kérdései Tanuljunk meg a gyerekekkel hinni A kötet alcímében olvassuk: Tanuljunk meg a gyerekekkel hinni. Vibráló feszültséget tapasztalhatunk ezáltal a főcím és az alcím között. Mert míg főcímünk azt sugallja, hogy a kicsinyek nagy kérdéseinek – felnőttek szavajárásával élve: az élet legfontosabb dolgainak – megválaszolásához kapunk támpontokat a szerzőtől, addig a kötet alcíme arra ösztönöz bennünket, hogy nekünk, akik kiléptünk már a gyermekkorból, újra meg kellene tanulnunk hinni. Lényegében viszont arról van szó, hogy ez a két, látszólag ellentmondásos tartalmi előrevetítés jól megfér egymás mellett, kitűnően kiegészítik egymást, és kapcsolódnak egymáshoz. A gyermekek ugyanis minden különösebb előzetes prekoncepció nélkül teszik fel a kérdéseiket számunkra olyan dolgokról, mint hit, Isten, Jézus Krisztus, Szentlélek, imádság, ördög, halál, feltámadás stb. Olyan fogalmak ezek, amelyekről a teológiatörténet és a dogmatörténet évszázadokon át vitatkozott, sokszor még ma sem jutva nyugvópontra. A kicsinyek pedig ennek ellenére nem „átallanak” kérdezni… Amellett, hogy Spangenberg meglehetősen jó érzékkel és láthatóan sok tapasztalattal nyúl a helyzet feldolgozásához, e kérdések apropóján valami nagyon lélekbe vágóra világít rá. Mégpedig arra, hogy ha gyermekeink a fenti vagy a fentiekhez hasonló kérdéseket tesznek fel, akkor nekünk, felnőtteknek kell elsősorban elgondolkoznunk arról, hogy e kérdések mit jelentenek számunkra, vagy éppen mit takarnak el, mire világítanak rá hitéletünk sokszor sivatagos régióiban. A kicsinyek nagy kérdései tehát meglehetősen jól összeférnek a hit gyermeki „tanulásával”, vagyis örök kérdéseink magunk számára való újra feltevésével, amelynek segítségével ez a hit újra megelevenedhet, és megtalálhatja természetéből fakadóan reláció jellegét. A hit ugyanis legkevésbé egy állapot, legkevésbé egy statikus helyzet. A vallásossá válás folyamata nem hasonlítható bármelyik más emberi folyamathoz. Tehát nem úgy kell elképzelni, hogy van egy pont – még ha az köthető is adott esetben egy megtéréshez – aminek megtörténte után az ember úgymond „vallásos állapotba” kerül. Természetesen abba kerül, de nem ez a lényeg. A lényeg a reláció, a kapcsolat, az élő kapcsolat a transzcendenssel, a „Vagyok, aki vagyok”kal, a lét fundamentumával. Ez a kapcsolat leginkább a szél, a fuvallat kifejezésekkel jellemezhető, amelyek zúgását hallom, de nem tudom, honnan jön és hová tart (Jn 3,1). Lényege pedig a jelenben történik. A Szellem jön valahonnan, tart is valahová, de, ami számunkra jelentősséggel kell bírjon ebben a relációban az csakis az, hogy jelen van, hogy itt van, s ezáltal él maga a kapcsolat, a hit. Ha ebbe az irányba ösztönöz némelyikünket Spangenberg könyve, és a kérdések, amelyeket a szerző feltesz, akkor valószínűleg elindultunk azon az úton, hogy megtanuljunk a gyerekekkel hinni. Ezt mindenképpen segíti az egyes kérdések leírásának szerkezete: bibliai idézet segíti a ráhangolódást, majd a téma rövid felvetését követően arra próbál minket ösztönözni az író, hogy megértsük honnan ered a gyermek kérdése hitről, Istenről, angyalokról, stb. Ezután olyan gon32

dolatok következnek, amelyek elindíthatnak bennünket a kérdés megválaszolásában, pontosabban abban, hogy önmagunk számára is feltegyük ezeket a kérdéseket, és jussunk is valamire. Spangenberg egy mintaválaszt is ad minden egyes témánál, amelyet a szeretet gondoskodó légköre leng be. A téma lezárásaként pedig egy olyan történetet mesél el, amelyik életszerűségében világítja meg a kérdést. Így a Kicsinyek nagy kérdései bár a felnőtteknek szólnak, és támpontokat adnak arra vonatkozóan, hogy hogyan adjunk válaszokat, ellenben ez a könyv ezzel együtt elsősorban arra próbál rávenni minket, hogy azt a valamit, amit hitnek nevezünk, megpróbáljuk megérteni, s ezután megeleveníteni. Kálvin Kiadó, Budapest, 2004.

Mézes Zsolt László

Rüdiger Safranski

Mennyi globalizációt bír el az ember? Függetlenül attól, hogy az ember hogyan is viszonyul hozzá, a globalizáció napjaink megkerülhetetlen jelensége. A német filozófus kritikája azonban más, mint a megszokott, többnyire gazdasági szempontokat felsorakoztató általános kifogások ismételgetése. Safranski ugyanis a jelenség egy új olvasatát kínálja, amelyben filozófiai, történelmi és antropológiai meg2005/6

RECENZIÓ – KRITIKA közelítéseket igyekszik összeötvözni. Ennek fényében állapítja meg, hogy „az ember olyan lény, amely képes viszonyulni önmagához” (5), mintegy elkülönítve az „ész”-t (amely egyedül képes „cél”-t adni) az „értelem”-től (amely pl. az állatvilágban is megtalálható). Ezért is bír az ember kettős természettel: míg az első szinte mondhatni adott, addig a másodikat – vagyis a kultúrát és a civilizációt – ő maga teremti. Szerinte ennek problematikáját már az ókori görögök is felismerték: „az ember a technikával és a tudással túlzott követelmények elé állíthatja saját magát” (9). Valami hasonló történt (elsősorban) az európai emberrel is, aki a XVI. századtól kezdődően fokozatosan kifejlesztette és tökéletesítette a „globális tudat”-ot. Safranski könyvének érdeme, hogy újra az egyénre (az individuumra) irányítja a figyelmet. Hiszen csakis az öntudatos egyén képes ellenállni az általános elidegenedésnek, amely a globalizáció (egységesülő gazdasági és technikai formák) és a globalizmus (eszme és ideológia) „természetes” velejárója. Ez utóbbival kapcsolatosan állapítja meg, hogy „a globalizmus mint ideológia olyan világtársadalom képét teremti meg, amely egységesebbnek látszik, mint amilyen” (17). Arról nem is beszélve, hogy a normatív igénnyel lép fel.

A szerző ezen „normatív globalizmus” három változatát különbözteti meg: 1. a neoliberalizmust („a marxizmus feltámadása a management-ideológia képében”, 20); 2. az antinacionalizmust (pedig globális szinten lakni képtelenség, s „minél több érzelem fűzi az embert a helyhez kötöttséghez, annál készségesebben nyit a világ felé”, 22-23); 3. valamint a pusztulás fenyegette Földet a lét foglalatának tekintő világszemléletet, amely elsősorban emberiségben gondolkodik. A fogalmi tisztázás és meghatározás után Safranski vázolja az ellenségeskedés és a béketörekvések történelmi dinamikáját, amely óhatatlanul is visszavezet az individuumhoz: „Az individualizmus – írja – Európa politikai és filozófiai kultúrájának fontos vívmánya. Azon a gondolaton alapszik, hogy az emberek különbözősége nemcsak tény, hanem megőrzésre érdemes érték, gazdagság is” (73). A különbözőség pedig annyira hozzátartozik az emberiséghez, hogy miközben a globalizmus – amely alapjában véve fejlődésellenes („aki mindig ugyanaz marad, bárhová érkezik, azokat a helyeket is egyformává akarja tenni, ahová megérkezik”, 83) – az egyöntetűsítésen fáradozik végeredményben új (szexuális, vallási) alapokon nyugvó, ellenben „politikailag korrekt”-nek nevezhető, különbözőségeket hoz létre. Mindez azonban már szinte kizárólagosan kulturális síkon mozog, hiszen egyre nagyobb méreteket ölt „az első természet planetáris irtása, hogy helyére a második természet léphessen” (87). Safranski szerint ennek az egyöntetűsítésnek kell elsősorban gátat szabni azáltal, hogy az ember (az individuum) „tisztásokat” vág második természetébe. Ez pedig nem más, mint az a tér, „amelyre az egyes embernek szüksége van ahhoz, hogy individuum lehessen” (97). Ellenkező esetben óhatatlanul megrekedünk az egységesen egyforma totalitarizmusában! (Mérleg), Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004.

Jakab Attila

Heinrich Denzinger – Peter Hünermann

Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai Az ókeresztény hitvallásokat (38-64), valamint az egyes pápák és zsinatok hitbeli kérdésekre vonatkozó, ellenben eltérő fajsúlyú megnyilatkozásait (66-1026) tartalmazó szöveggyűjtemény eredeti kiadása – amely 1854-ben jelent meg – a würzburgi egyetem teológiai professzorának, Heinrich Denzingernek (1819–1883) a nevéhez fűződik. Máig tartó sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a magyar fordítás a 37. kiadás alapján készült. Jóllehet a Burger Ferenc szerkesztésében megjelent kötetet, Fila Béla és Jug László (†) fordításának a felhasználásával, Romhányi Beatrix és Sarbak Gábor állította össze, a magyar szöveg előkészítése tulajdonképpen egy népesebb munkacsoport együttműködésének az eredménye. A magyar változat előszavában (ix-xv) Fila Béla tömören vázolja a Tanítóhivatal mibenlétét, feladatát, működését és viszonyát a Szentíráshoz és a Szenthagyományhoz, valamint 2005/6

33

RECENZIÓ – KRITIKA kitér a megnyilatkozások történetiségére és érvényességére. A dokumentumok tanulmányozásával kapcsolatosan megjegyzi, hogy ezek „megértése és értelmezése komoly, alapos, megbízható történeti, nyelvészeti és logikai érzékenységet, készséget és jártasságot, tudományos igényességet tételez fel. Csak az előtt tárják fel értelmüket – írja –, …aki őszinte hittel, tudományos becsületességgel, történeti-nyelvi-logikai érzékkel és nyitottsággal közeledik feléjük és így tanulmányozza azokat” (xiv). Ugyanakkor tájékoztat a magyar és a német kiadás összefüggéséről, illetve a magyar kiadás előzményeiről is, amely anyagi okok miatt kénytelen volt mellőzni a görög és latin szövegek kiadását. Az olvasó a mű bevezetőjéből (xvii-xxxvi) ismerheti meg a gyűjtemény történetét, nyerhet eligazítást annak teológiai használatához, illetve útmutatást a szövegek olvasásához. Az egyes szövegeket rövid ismertető és/vagy összefoglaló előzi meg, és minden esetben utalás történik a forráskiadásra is. A „Függelékben” található a szentírási idézetek (1028–1038) és a dokumentumok (1039–1051) jegyzéke. Az összehasonlító táblázat (1052–1056) arról tájékoztat, „hogy az 1963 előtti kiadásban szereplő számozásnak az 1963 utáni kiadásokban mely számok felelnek meg” (1052). Ezt követi a klasszikus dogmatikai helyek jegyzéke (1057-1060) és a római pápák katalógusa (1061–1069), Pétertől II. János-Pálig, illetve a végjegyzetek (1070–1151).

A témakörök szerinti mutatónak köszönhetően könnyen áttekinthető a keresztény(-katolikus) tanítás minden lényeges eleme: az önmagát kinyilatkoztató Isten, a teremtés, a bűn, a megigazulás, az Egyház, a liturgia, a szentségek, az erkölcsi élet és az eszkatológia kérdése (1152–1410). A szöveggyűjteményt tartalmas név- és tárgymutató zárja (1411–1457), amely a függelék egészével egyetemben hasznos és ésszerűen kezelhető munkaeszközzé teszi ezt a kiadványt. Kétségtelen, hogy mint minden gyűjteménynek, ennek is megvannak a maga korlátai, különösen az ókeresztény korszak vonatkozásában, amelyek többnyire a használat során szoktak kidomborodni. A munka közben megfogalmazandó kritikáktól és véleménykülömbségektől függetlenül azonban tény, hogy a magyar teológiai könyvkiadás és szakirodalom jelentős és tiszteletre méltó teljesítményének tekinthetjük ezt a kiadványt, amelynek joggal kell helyet kapnia minden vallással/teológiával foglalkozó, vagy az iránt komolyan érdeklődő asztalán. (Szent István Kézikönyvek, 9), Örökmécs Kiadó, Bátonyterenye – Szent István Társulat, Budapest, 2004.

Jakab Attila

Kedves Olvasó! Az Egyházfórum című folyóirat és a www.dialogue.hu című, ökumenikus témákkal foglalkozó honlap munkatársai azt tervezik, hogy néhány, sokakat érdeklő témában körkérdéseket tesznek fel olvasóiknak, ill. látogatóiknak. A feltett kérdésekkel – amennyiben érdeklik egyáltalán – a következőket teheti: 1. keresetlen szavakkal, következmény nélkül kiöntheti a lelkét 2. kifejtheti kételyeit, felteheti kérdéseit, megoszthatja problémáit abban a reményben, hogy e-mailen, vagy hagyományos levélben választ, ill. segítséget kap tőlünk, és 3. logikusan, érzelemmentesen, esetleg adatokkal alátámasztva kifejti véleményét azzal az igénnyel, hogy azt a nyilvánosság is megismerje. Az 1. esetben együtt érző meghallgatásra fog találni, a 2. esetben kap egy levelező társat, akivel megvitathatja problémáit, kérdéseit, a 3. esetben pedig könnyen lehetséges, hogy véleményét – akár egyezik az a mienkkel, akár nem – mások okulására nyilvánosságra hozzuk. Kérdéseink a következők: 1. Hogyan ítéli meg a keresztény felekezetek közötti párbeszéd alakulását az elmúlt egy-két évtizedben? 2. Véleménye szerint szükség van-e a mai szekularizált világban a kereszténység, esetleg más vallások missziós tevékenységére? Ha igen, hogyan végezze ezt az, aki rászánja magát: tanítsa és magyarázza az általa már elfogadott igazságokat, tettekkel, életmóddal mutassa be bemutatni stb.? 3. Hogyan folytassanak a keresztények és zsidók közös párbeszédet az iszlámmal? Lehetséges egyáltalán a Próféta népével a valódi dialógus, vagy csak a kölcsönös udvariaskodásig juthatunk el? 4. Milyennek látja a katolikus egyház helyzetét? Mely tendenciákat vél jelenleg felfedezni az egyházban (fundamentalista, liberális stb.) Ön hol, milyen körülmények között tapasztalta ezeket? Örülünk, ha mindegyik kérdéssel kapcsolatban kifejti a véleményét, de ha csak az egyikhez szól hozzá, azt is megköszönjük. Reméljük, a közeljövőben sokat tanulunk majd egymástól. A leveleket a www.dialogue.hu vagy az Egyházfórum levelezési címére kérjük. A szerkesztőség

34

2005/6

Behomálylott ünnepeink

Recommend Documents