Bátorság és irgalom Szent Márton életregénye
Wilhelm Hünermann
Bátorság és irgalom Szent Márton életregénye
Martinus Vallási és Kulturális Egyesület Szombathely, 2014
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Wilhelm Hünermann: Sankt Martin, der Reiter der Barmherzigket Tyrolia-Verlag, Innsbruck–Wien–München, 1962 Molnár Miklós fordítása Kiadja: Martinus Vallási és Kulturális Egyesület 9700 Szombathely, Szent Márton u. 40. Telefon: 70/378-7538 • Internet: www.martinusegyesulet.hu Felelős kiadó: Horváth József pápai prelátus, elnök Ezt a könyvet vagy részleteit bármely formában reprodukálni vagy közölni csak a kiadó engedélyével szabad. © Molnár Miklós, magyar fordítás, 2014 © Martinus Vallási és Kulturális Egyesület, magyar kiadás, 2014
Nyomdai munkák: Premier Nyomda 1117 Budapest, Budafoki út 64. Felelős vezető: Király Attila
HU ISBN 978-963-12-0756-9
A Szent Márton-herma, a szent koponyacsontjának egy darabját őrző ereklyetartó Tóth István, 1913 Sarlós Boldogasszony székesegyház, Szent Márton-oltár (Szombathely)
Előszó Wilhelm Hünermann könyvei nem ismeretlenek a magyar olvasók előtt sem. A huszadik század keresztény íróinak egyike ő, akinek a nyolcvanas években több könyvét is lefordították magyarra. Ez a könyv, amelyet most kezében tart a kedves Olvasó, abban különbözik az előzőektől (A száműzöttek apostola, Lángoló tűz, Vérpad árnyékában, A világ plébánosa, Szerzetes a farkasok között, stb.), hogy ez feltételezhetően célzottan fiataloknak íródott. Sok minden sugallja ezt, többek között az is, hogy a mű nagyobbik része a fiatal Márton életéről szól. De abból is erre következtethetünk, hogy Szent Márton életének eseményeit olyan érzékletesen tárja az olvasó elé, miként egy kalandregény, amely biztosan megragadja a felnőtt, de különösen egy gyermek, egy fiatal képzeletvilágát. A krisztusi élet teológiai mély igazságait olyan könnyen érthető, olvasmányos formában tárja az olvasó elé, hogy követése nem is tűnik többé megvalósíthatlanul nehéznek, sőt mint egyetlen értelmes életcélt állítja az olvasó elé. Bár tudjuk, hogy ma a fiatalok döntő része az interneten barangol, vagy e-könyveket olvas, ha olvas, mégis bízunk abban, hogy el fog jutni ez a könyv a gyermekek és a fiatalok kezébe. Azért gondoljuk ezt, mert a felnőttek számára is fölöttébb érdekes olvasmány, és elolvasás után egészen biztosan szívesen fogják gyermekeik és unokáik kezébe adni ezt a könyvet a szülők és a nagyszülők. Szent Márton születésének 1700. évfordulójára készülünk. Szeretnénk ezzel a könyvvel is segíteni Szent Márton egyházmegyéje, és különösen szülővárosa, Sabaria mai lakóinak abban, hogy e szentünk életét jobban megismerjék. Sőt, ne csak p6q
megismerjék, hanem tetteinek követésére törekedjenek. Annak a rendíthetetlen, szűnni nem akaró, szenvedélyes istenkeresésnek a bemutatása, ahogyan az ifjú katona, Márton eljutott a teljes önátadásra, segíthet mindnyájunkat a magunk istenkeresésében, és a keresztény életben való mélyebb elköteleződésre. Szent Márton életének ilyen élményszerű megismerése, reményeink szerint elsegít hívőt és nemhívőt, fiatalt és idősebbet egyaránt a krisztusi élet sajátos megvalósítására, a felemelő szeretet gyakorlására. Szombathely, 2014. november 11.
Veres András szombathelyi megyéspüspök
p7q
Szerencsés csillagzat A vízóra mutatója arrébb mozdult: éjfélt jelzett. Ostanes, a kaldeus mágus Sabaria1 római gyarmatváros erődítésének toronyszobájában kuksolt, és a hólepte, dimbes-dombos pannóniai táj fölött hidegen ragyogó csillagok állását fürkészte. Jeges levegő áradt be a nyitott ablakon. A csillagjós irgalmatlanul fázott, és a parazsas serpenyő pislákoló tüze fölött melengette a kezét. Figyelmesen belehallgatózott az éjszakába, nehogy elszalaszsza az órák óta várt jelet. De nem hallott mást, csak az őrök lépteit a csikorgó hóban, meg egy éji madár vijjogását az ódon falak közül. Az ezredes palotájára pillantott. A belső udvaron fáklyafény lobogott: ebből is látszott, hogy ott még senki sem tért nyugovóra. Éjfél jócskán elmúlt már, mikor nyikorogva kitárult a kapu, és hatalmas gongütés zendült a csöndességben. A várva várt jel, végre-valahára! Ostanes még egyszer föltekintett az égboltra, aztán belemártotta a tintatartó tülökbe a kihegyezett végű fémcsövecskét, és nekilátott, hogy titokzatos számokat és betűket rójon a már kész rajzolatba. Röpke félóra telhetett el így. Akkor kinyílt az ajtó, és belépett egy fiatal perzsa rabszolga. – Az ezredes hívat a palotába, Ostanes – mondta az ifjú perzsa. – Haladéktalanul járulj a színe elé. – Jól van, Narcissus – bólintott az öreg csillagjós, és összeszedte papiruszait. 1
A mai Szombathely
p8q
– Ne szólíts a római nevemen! – tiltakozott az ifjú rabszolga. – Gyűlölöm! Szólíts Fravénak, ahogy az anyám hívott, mielőtt elhurcoltak a farkasfajzatok. – Mit akarsz, Narcissus? – kuncogott az asztrológus. – A rabszolgának se hazája, se anyja, se neve. Frave nincs többé, csak Narcissus van, a nemes Florus ezredes rabszolgája. Már az is kitüntetés, hogy egyáltalán nevet adott neked. Legtöbb sorstársadnak csak „Hé, te!”, vagy egy füttyentés a megszólítása. Örülj, hogy téged nem füttyszóval hívogatnak, mint azokat a névtelen senkiket, akikről legföljebb a nomenclator, a „néven nevező” rabszolga tudja, mi volt egykor a nevük. Ádáz düh lobbant az ifjú perzsa fekete szemében. – Dögvész jöjjön a farkasfajzatjára, és pusztítsa el minden ivadékát! – sziszegte összeszorított fogai közül. – Ugyan már, micsoda balga beszéd! – dohogott az agg mágus. – Igazságos gazdád van, elégedett lehetsz a sorsoddal. De induljunk! Az ezredes nem szereti, ha megvárakoztatják. A csillagjós az ifjú vállára támaszkodva lépdelt le a csigalépcsőn, aztán szaporán szedte a lábát a palota felé. Narcissus az átriumon meg egy oszlopok szegélyezte folyosón keresztül abba a helyiségbe vezette, ahol már türelmetlenül várta Florus, a sabariai helyőrség ezredese. – Nos, Ostanes, mit mondanak a csillagok? – kérdezte izgatottan az ezredes. A magas, keménykötésű férfi nemes és nyílt arcát hosszú sebhely éktelenítette. – Mit jósolnak az én elsőszülött fiamnak? – Íme a horoszkóp, nemes tribunus – köhécselt az öregember, és a papiruszok fölé hajolt. – A Nap a Halak jegyében áll, a Jupiter belépett az első házba. A Mars háromszögű fénykapcsolat alatt látszik. A horizonton éppen emelkedik az Oroszlán. p9q
– És ez mit jelent? – kérdezte türelmetlenül az ezredes. – Mit ígér a jövő? – Örvendezz, nemes tribunus! Szerencsés csillagzat áll fiad bölcsője fölött. A Nap a Halak jegyében olyasvalakit jelez, aki dagadó vitorlákkal kél útra. Nagy tetteket fog végrehajtani, törekvései nemes célok felé terelik, ereiben az óceán bősz fuvallata morajlik. Hatalmas a szíve, és nemes a gondolkodása. Karját kitárja a csillagok felé. – És mit mondanak a bolygók? – Nem is lehetne szerencsésebb az uralkodó bolygó, a Jupiter, meg a Mars, a tűzcsillag együttállása. Az Oroszlán merészségre és erőre vall. A fiad harcos lesz, akárcsak te. Kardot fog viselni, és arannyal hímzett bíborpalástot borítanak a vállára. – Arannyal hímzett bíborpalástot! – ismételte az ezredes. Szemében öröm és büszkeség csillogott. – Köszönöm, öreg, szerencsés híreidet. Fogadd el ezt az aranypénzt fáradozásod jutalmául! Az öregember mohón kinyújtotta kezét az aranypénz után. Diocletianus császár ábrázata díszelgett rajta, aki pár évvel korábban fejezte be életét a dalmát tengerparton levő pazar márványpalotájában, miután önként lemondott a császári méltóságról. – Vegyük példának a császárt! Birkapásztorból emelkedett a birodalmat évezredek óta irányító uralkodók közt a legerősebbé és legnagyobbá. Az ő zászlaja alatt ragadtam kardot, és lett belőlem egyszerű katonából lovassági ezredes. Az ő szerencséje az én szerencsém is volt, az őt magasba emelő csillagok nekem is fényeskedtek, pedig az én bölcsőm fölött nem álltak olyan jeles csillagok, mint a fiamé fölött. A fiam még gyorsabban fog előrehaladni a becsülethez, hatalomhoz és hírp 10 q
névhez vivő úton. Sorsa magasabbra vezérli a fiút, mint az apját. És a palást! Nem arannyal hímzett bíborpalástot emlegettél? – Jupiter, az uralkodó csillag aranya és a vérvörös Mars bíbora fogja ékesíteni a palástját! – bizonykodott a csillagjós. – A hadvezér, az imperátor palástja, akinek győztes csaták után diadalívet állítanak, a császári testőrgárda fővezérének köpenye, sőt talán, ó halhatatlan istenek, Caesar vagy Augustus palástja! Sok merész férfit lendített a legmagasabb csúcsra egy jó kard, meg az istenek kegye. Őt miért is ne lendítené? Az én fiamat miért ne? Az ezredes abbahagyta a töprenkedést, és talpra szökkent összecsukható székéről. Széles lépésekkel átszelte a szobát, aztán megállt a csillagjós előtt, és ünnepélyesen bejelentette: – Martinus legyen a neve, hiszen a Mars jegyében született. A Hadak Istenének kardjával vágjon magának utat! Öreg napjaim fölött az ő szerencséje fényeskedjék! Ezt az órát arany betűkkel jegyezzék be házam évkönyveibe! Milyen nap is van ma, Ostanes? – Február hó idusa, 1070 évvel Róma alapítása után, a dicsőséges Constantinus császár uralkodásának tizenegyedik esztendejében.2 – Arany nap ez nemzetségem történetében! Most pedig menj, öreg! Pihend ki magad az álmatlanul töltött éjszaka után. Én a házi isteneim szobra előtt fogok imádkozni. Az újszülöttet nyolc nappal később ünnepélyesen a család és a nemzetség tagjai közé iktatták. Lobogott a szent tűzhely lángja az átriumban, áldozati tömjén füstölt a ház védőisteneinek koszorú övezte szobrai előtt. Az ezredes díszegyenru2
317. február 13.
p 11 q
hába: ezüstös mellpáncélba és vasalt lábvértbe öltözött. Családapai tisztségében maga látta el a papi teendőket. Majd szétvetette a büszkeség, mikor az összes vendég, a légió tisztjei és a város előkelő tisztviselői előtt első ízben szólította nevén a fiát, Martinust. Tündöklő aranypajzson emelte magasba az újszülöttet az oltár előtt. A faburkolatú falakról néma komolysággal néztek le rájuk halotti maszkjaik mögül az ősök. Az ő kegyelmükbe és pártfogásukba ajánlotta Martinust, aztán a boldog édesanya kezébe adta, aki varázsrontó „bullát”, szív alakú aranytokot akasztott a kisded nyakába. A férfiak nem győztek szerencsét kívánni az ezredesnek. Az asszonyok a kisded körül nyüslettek, és elhalmozták ősidőktől szokásos áldásokkal: – Cuba óvja az álmodat! Abeona vezérelje első lépéseidet! Fabulina tanítson meg beszélni! A Jóságos Istenasszony, Bona Dea vigyázzon rád! A magasztos ünnepség után a vendégsereg asztalhoz járult a lakomateremben. Bár az ezredes egyáltalán nem élt olyan nagy lábon, ahogy a római birodalom kései éveiben szokás volt, ám fia tiszteletére semmivel sem fukarkodott. Étkezés előtt mézes bort szolgáltak föl a koszorút viselő rabszolgák. Trombitaszó harsant, hírül adva a lakoma kezdetét. Borssal meghintett vaddisznósült, halpástétom, főtt csörgőréce és sült csirke került az asztalra, a serlegekbe pannóniai szőlőből sajtolt finom borokat töltöttek. Az utolsó fogás után pompás öltözetű rabszolgák hozták be és helyezték el az asztalon a házi istenségek szobrait. A vendégek az ő egészségükre ittak, és sorra elmondták jó kívánságaikat. p 12 q
A légió fölvigyázója, aki a díszhelyen, a ház urának oldalán foglalt helyet, az édesapa kimagasló bátorságát, az édesanya okosságát és jólelkűségét, valamint a halhatatlan istenek pártfogását kívánta az újszülöttnek. A szomszédos Scarbantiában3 állomásozó csapattest ezredese a gazdagságra, a becsületre és a hadiszerencsére emelte poharát. A többi tiszt is sorban elmondta a maga jó kívánságait, csak Publius Crassus százados, egy előkelő nemzetség méltatlan sarjadéka feledkezett meg róla, miként illik viselkedni ilyen ünnepélyes alkalmakkor. Olyan sűrűn ürítgette a boros serleget, hogy alig bírt megkapaszkodni az asztal szélében. Zsebkendővel törölgette az izzadságot kivörösödött arcáról, és akadozó nyelvvel így beszélt: – Bacchus ajándékozzon a fiadnak, nemes tribunus, mindig teli kancsót, valamint azt a kegyet, hogy adományait hálás szívvel élvezhesse. Érje föl ésszel, hogy az élet egyszeri ajándék. Egyszer majd neki is le kell költöznie a sír férgei közé. Jó sorsa mielőbb vezérelje el ebből az átkozott provinciából, ahol bűzös barbárok közt tékozoljuk napjainkat. Édesebb legyen neki a tüzes szemű lányok csókja, mint a kard csörgése! – Elég volt, Publius! – csattant föl Florus, és alig tudott úrrá lenni bosszúságán. – Ne feledd, hogy házi isteneim szent jelenlétében beszélsz! Nyegle szavaiddal megsérted őket. – A te házi isteneid! – mondta gúnyosan a százados. – Még hogy megsértődnek a házi isteneid... Régen hallottam ennél jobb élcet. A mi fölvilágosodott korunkban ki hisz már az ilyen kis ezüstszobrocskák hatalmában? Az istenek meghaltak, ha valaha is éltek egyáltalán. Fütyülök a halhatatlanokra! – Elhallgass, Publius! – mennydörgött Florus a gúnyolódó századosra. – Nem tűrök a házamban ilyen gyalázkodó beszédet. 3
A mai Sopron
p 13 q
– Ülj már le, te boroshordó, és fogd be a szád! – sziszegte egyik katonatársa a századosnak, és erőszakosan lenyomta az ülőpárnájára. – Vigyétek ki a házi isteneket! – parancsolta a ház ura a rabszolgáknak. – Megszégyenítésük miatt áldozattal fogom megengesztelni őket. – Fölháborodásában még most is lihegett. – Róma az istentelensége miatt megy tönkre. Az olyan birodalom, amelyik elhagyja isteneit, pusztulásra van ítélve. – Talán igazad van, ezredes – bólintott a légió fölvigyázója. – Mióta a római szentélyekben kialudt a Veszta-szüzek lángja, egyre fogyatkozik a birodalom ereje. Alig bírja megvédeni magát a mindenfelől rátörő barbárok támadásai ellen. Bizony szégyenletes dolog, hogy sok helyütt magas hadisarcot kell fizetnünk, hogy megvásároljuk a biztonságunkat. Ugyan ki tudná megmondani, mikor szakadnak át az ezüstből emelt védőgátak? – Amíg Róma hű az isteneihez, nincs szüksége ezüstből emelt védőgátakra – vágta rá Florus ingerülten. – A régiek romlatlan, isteneiket tisztelő nemzetségeinek megvolt hozzá az erejük, hogy karddal védjék meg határaikat. De most elfordulnak tőlünk az istenek, mert elhagytuk őket. Ha nem térünk alázattal vissza hozzájuk, nincs messze az óra, amikor a barbárok áradata szétmorzsol bennünket. – Mit akarsz, barátom? – vonta meg vállát a fölvigyázó. – A történelem kereke soha nem forog visszafelé. Az istenek kora visszahozhatatlanul elmúlt, a holt hitet senki sem támaszthatja életre. – Szó, ami szó, istenekben nem szenvedünk hiányt – mondta a scarbantiai ezredes. – Ki tudná megszámolni őket? A régiekhez egyre újabbak járultak. A borssal, selyemmel, arannyal és p 14 q
fűszerekkel együtt importáltuk őket a világ minden tájáról, Egyiptomból Íziszt és Oziriszt, Perzsiából Mithraszt, Frígiából Kübelét, a Nagy Istenanyát. Ki tud már eligazodni a ködös misztériumok zűrzavarában? Ki tudja még, hogy kihez imádkozzon? – Mit szólnátok a megfeszített galileaihoz? – röhincsélt Publius Crassus, aki már el is felejtette, hogy az imént gorombán letorkolták. – Állítólag vannak olyan helyőrségek, ahol a fél regiment az ő szégyenfája előtt térdepel. Bálványként imádni olyasvalakit, akik a rómaiak kivégeztek: ennél nagyobb esztelenséget soha nem ötölt ki a vallási téboly. – Hagyd abba, Publius! – Egy sebhelyekkel tarkított arcú óriás, Cornelius Sextus százados az asztalra csapott hatalmas öklével. – Amiről karattyolsz, az énnekem szent. De te ezt nem érted, hatökör vagy hozzá. – Hoppá, meg is feledkeztem róla, hogy te is Krisztuskövető vagy – vigyorgott Publius. – Nagy ravaszdi vagy te, hallod-e! Mióta a galileai jele ott díszeleg a római hadijelvényeken, a keresztények gyors előléptetésre számíthatnak. Azt mondják, felséges császárunk, Constantinus udvarában már a megfeszített követői ülnek a legmagasabb polcokon. – Mit locsogsz itt az előléptetésről? – dörmögte Cornelius ingerülten. – Én már akkor megvallottam a hitemet, amikor Licinius gúnyolódva és gyalázkodva az összes keresztény tisztnek kitette a szűrét a hadseregből! – Ez igaz – vetette közbe a ház ura. – A hadsereg akkor veszítette el legbátrabb tisztjeit. Boldog voltam, hogy a tilalom föloldása után visszatértél közénk, Cornelius. Hogy így kiállsz a hited mellett, azt mindig ugyanúgy nagyra becsültem, mint az ellenséggel szemben tanúsított bátorságodat. Sebhelyeid a p 15 q
legszebb kitüntetéseid. De kertelés nélkül megvallom: a megfeszített kultusza éppúgy nincs ínyemre, mint az összes többi istené, akit barbár országokból hurcoltak be a római birodalomba. Mit kezdjen Róma az olyan vallással, amelyik nem tesz különbséget rabszolgák és szabadok, urak és szolgák közt? Az ilyen vallás nem ássa-e alá a rendet, amelyen a birodalom nyugszik? – Egyáltalán nem, nemes tribunus! A rómaiak lusta, puhány népséggé züllesztették a rengeteg rabszolgát. Nem tartunk-e már régóta ott, hogy ütközeteinket idegen zsoldosokkal kell megvívatnunk? Még itt, Pannóniában is! Hova jutnánk a gótok, a szvébek meg a jazig lovasok nélkül, akiket zsoldosainkul szegődtettünk, hogy megvédjék a birodalom határait? Róma már nem tudja megvédeni magát saját erejéből, mert ifjaink elfelejtették a fegyverforgatást, elpuhultak a semmittevésben. Ugyan a római dölyfösen megveti rabszolgáit, ámde megfeledkezik róla, hogy maga is a leghitványabb és legutálatosabb szenvedélyek rabszolgájává aljasodott. – Igen sajátságos, sőt mondhatnám: veszedelmes gondolatok! – csóválta fejét a fölvigyázó. – A római világbirodalomnak a fennálló rend az alapja. Nem lehet megváltoztatni, különben minden összeomlik. – Én csupán közönséges katona vagyok, a bölcselkedést ráhagyom azokra, akik pallérozottabbak nálamnál – felelte Cornelius. – De nem fér a fejembe, milyen kár érhetné azt a népet, amelyikben csak szabad emberek vannak, s ahol mindenki testvéreként becsüli és szereti a többieket, akármilyen származásúak is! – Ha Cornelius óhaja teljesül, a jövőben kénytelen leszek magam pucolni a csizmámat... – bömbölte Publius Crassus. p 16 q
– Most hagyjuk ezt! – rekesztette be a beszélgetést Florus. – Nem akarom, hogy hajba kapjatok az asztalomnál, kivált ma, életem legboldogabb napján. A rabszolgák behordták az utóételt, friss bort töltöttek a serlegekbe, és drága illatszereket permeteztek a vendégekre. Bár úgy tettek, mintha ügyet sem vetnének az asztal körül folyó tereferére, éberen figyeltek minden szóra. – Én amondó vagyok, hogy Cornelius százados vallása különb az összes többinél – mondta az öreg rabszolga, akinek az asztal megterítése volt a dolga. – Hallottátok, hogy testvéreinek hívott bennünket? – Nem ismerek a kereszténységnél veszedelmesebb vallást – tiltakozott Narcissus, az ifjú perzsa szenvedélyesen. – Aki beáll közéjük, abból kivész a gyűlölet. Értelmét veszítené az életem, ha nem gyűlölhetném tovább a rómaiakat. – Mért gyűlölnéd őket, ha testvérükként szeretnek? – csóválta meg ősz fejét az öregember. Késő éjjelre járt már, mikor a vendégek elszéledtek a palotából. Florus föllélegzett. Tekintetét az éjszakai égboltot arannyal koszorúzó csillagokra emelte. Fohászt küldött az isteneknek, és pártfogásukért esedezett az újszülött fiúgyermek iránt.
p 17 q
Az utolsó utazás Vihar tombolt Tours környékén. Ádázul a szerzetesek arcába csapkodta az esőt, miközben a Loire menti régi római úton nyugat felé iparkodtak. A tizenhét éves Victurius vezette kötőféken a szamarat, melynek hátán a szeretett Márton atya ült. Immár betöltötte a nyolcvanadikat, de ismét otthagyta a kolostorát, hogy útra kerekedjen a zord őszi időben. Hiába könyörögtek neki a szerzetesei, hogy ne induljon el ilyen hosszú utazásra, vagy legalább várja meg, míg jobbra fordul az idő. – Nem várhatok – hárított el Márton minden ellenkezést. – Candes-ba kell mennem, hogy helyreállítsam a békét szegény papjaim között. Előtte való nap kapta a hírt, hogy az ottani plébánia papjai közt éles vita támadt, és megnehezíti az üdvös együttműködést. Nem, ilyenkor a püspök nem várhat. Ügyet sem vetve az éltes korából fakadó bajokra, fölhágott szürke szamarára, hogy elinduljon békét szerezni. Minél messzebbre jutottak, annál rútabbra fordult az idő. Mintha csak még egyszer fölkeltek volna a püspök ellen a pokol hatalmai, hogy meghiúsítsák utolsó művét, amelyre a mérhetetlen könyörület indította. Heves szél- és esőrohamok csapdosták az arcát, és bőrig áztatták a testét. A szamár is elégedetlenkedett: lépésenként megbotlott. A fiatal novíciusnak jó szorosan meg kellett markolnia a kötőféket, és újra meg újra nógatnia kellett az állatot, nehogy fura gondolatai támadjanak, s egyszer csak megmakacsolja magát, és levesse terhét a hátáról. p 286 q
– Embereld meg magad, pajtás! – unszolta Márton a szamarat. – Ez az utolsó utunk. Ne nyakaskodj! Gondolj bele, milyen régóta nálunk vagy már a kolostorban. Jó példát kell mutatnod a szerzeteseknek, füles testvér! – Iá! – bődült el a szamár, mintha mindent megértett volna, és szent engedelmességgel feszült neki a szélnek. Victurius kétségbeesett pillantásokat vetett a püspökre. – Hiszen reszketsz, annyira fázol, Márton atya! – mondta. – Csurom víz az összes ruhád! Nem akarsz inkább visszafordulni? Még sötétedés előtt beérnénk Marmoutier-be. – Visszafordulni? – kiáltotta túl Márton a tomboló vihart. – Nem, fiam, nem fordulhatok vissza. Candes-ba kell mennem. – De az idő egyre romlik. – Rossz katonája volnék az Úrnak, ha megijednék egy kis széltől meg esőtől. – Ugyan találunk-e magunknak éjszakai szállást? – sóhajtott Victurius. – Isten tud rólunk, édes fiam. Az ég madarainak fészket ád, a rókáknak pedig odút. Hogyan feledkezhetne meg hát mirólunk? A mögöttük jövő barátok jót nevettek szerzetestársukon, de tudták, hogy nincs értelme a szavak fecsérlésének. Aztán újra megkomolyodott az arcuk, mert nehéz bánat települt a szívükre. Márton atya, még mielőtt fölkerekedtek Marmoutier-ből, elmondta nekik, hogy közeledik az utolsó órája. Bár kézzel-lábbal tiltakoztak a jövendölés ellen, mégsem mertek kételkedni benne. Így aztán némán baktattak előre az úton, és szomorú gondolataikba mélyedtek. p 287 q
Az utolsó út, gondolta Gallus. Milyen sokszor elkísértem az atyát az óta a nap óta, amikor kivágatta a pogányok fáját, és szétverte a bálványok képmásait! Hány, de hány csodát láttam, határtalan szeretetének hány, de hány nagy cselekedetét! Hány éjszakát átvirrasztottam vele, mikor ilyen időben, mint ez a mostani is, nem találtunk máshol szállást, legföljebb egy-egy terebélyes fa tövében! Idős most már az atya és törékeny, a fejsze is réges-rég kihullott a kezéből, de hatalmas szívének lángjai ugyanúgy lobognak, mint a legelső napon. Ez Márton atya legutolsó útja, s ez már a halálba vezet, gondolta a jámbor Refrigerius. Nemsokára magunkra maradunk. Keressük majd az arcát, de többé nem leljük meg. Szomjúhozunk a szavaira, de nem szólal meg az ajka. – Édes Istenem – imádkozott magában –, olyan sok és nagy csodát tettél atyánk keze által. Tégy még egy csodát, és hagyd meg nekünk az atyát! Hadd legyen köztünk még legalább egy évig! – Hagyd meg köztünk az atyát! – fohászkodott a frank Gualbert is. – Mi lesz a kolostorból, ha ő itthagy bennünket? Ki veszi föl a pásztorbotot, ha kihull a kezéből? Árvák leszünk nélküle. Úgy érezzük majd, mintha kiürülne és meghalna a világ, mintha olyan éjjel szakadna ránk, amelyre sohasem következik virradat. Brictius nagyon kétségbe volt esve. Mennyi bánatot okozott a jóságos atyának, s az atya mennyi türelemmel viselte el! Vétkéért súlyosan vezekelt az óta az óra óta, amikor lehullt szeméről a fátyol. Lemondott a plébániájáról, és az utóbbi éveket egy nyomorúságos remetelakban töltötte. De le lehet egyáltalán vezekelni az ő vétkét? p 288 q
– Egy szent ellen vétkeztem! – motyogta. – Hogy bocsáthatja ezt meg nekem valaha is az Isten? Mintha csak olvasott volna tanítványai szívében, Márton hátrafordult, és így szólt: – Bátorság, Brictius! Csak előre bátran! – Brictius ijedten öszszerezzent, és meggyorsította lépteit, hogy utolérje a kísérőket, mert kissé lemaradt tőlük. A folyó hullámai bánatosan sodródtak nyugat felé. A vihar bömbölésébe zsákmányra vadászó búvármadarak vijjogása keveredett. – Nézzétek! – mondta Márton a szerzeteseknek. – Nézzétek a madarakat! Milyen mohón tömik magukat degeszre a gyanútlan halakkal! Az ördög, a pokol telhetetlenje ugyanígy cselekszik. Hagyjátok békén a halakat! – rivallt a röpködő rablókra. – Hiszen már régen jóllaktatok! Mintha megértették volna a parancsot, a búvármadarak fölrebbentek a magasba, és elszálltak. Korán besötétedett ezen a viharos októberi napon, de csak akkor pihentek meg, mikor az utolsó fény is kihunyt. Szerencsére találtak egy roskatag szénégetőkunyhót. Hitvány födele alá húzódtak be éjszakára. Victuriusnak jó néhány meghiúsult kísérlet után sikerült végre tüzet raknia, ám az elcsigázott püspök csak nehezen bírt fölmelegedni. Mikor Victurius megébredt szendergéséből, az atyát még ébren találta. Márton a kemény földön térdelt, és imádkozott. Candes-i testvéreiért érzett aggodalma nem hagyta aludni. Mihelyt megvirradt, indultak tovább, és este lett, mire elérték céljukat. A candes-i papok megrettenve bámultak Mártonra, hiszen alig állt már a lábán. p 289 q
– Jézus Mária – hebegte a plébános –, hiszen bőrig vagy ázva! Át kell öltöznöd, aztán készíttetek neked valami harapnivalót. – Majd annak is eljön az ideje – hárította el Márton. – Most jöjjön ide az összes testvér. Szólni akarok velük. Olyan szívhez szólóan beszélt a papokhoz, olyan meggyőzően buzdította őket békességre és egyetértésre, hogy még aznap este lezárták vitájukat. Márton jósága jobban megszégyenítette és megrázta őket, mint ha szigorú dörgedelemben részesíti őket. – Felejtsük el végleg a benneteket megosztó gyűlöletes viszályt – mondta végül a püspök. – Isten békéje éljen a szívetekben, és legyen veletek mindenkor! Odakint elült a vihar, elvonultak a fekete fellegek, és szelíden tündököltek a csillagok. Márton néhány napot töltött el tanítványainak körében. A szerzetesek már indultak volna haza, hiszen szelíd napsugarak aranyló fényében fürdött az őszi táj. – Bizony, nemsokára hazatérünk – felelte sürgetéseikre a püspök. De ezt olyan különös hangsúllyal mondta, mintha nem a marmoutier-i kolostor járna az eszében, hanem egészen más. Hamarosan a megrettent szerzetesek rádöbbentek, hogy egyelőre nem gondolhatnak a hazatérésre. Márton atya egészsége ijesztően hanyatlott. Szemmel láthatóan megfogyatkozott benne az életerő. Egy reggel úgy találtak rá a cellájában, hogy forróláz emésztette. A testvérek éjjel-nappal virrasztottak az ágya mellett. Minden módon könnyebbséget próbáltak neki szerezni, de Márton nevetve elutasította buzgólkodásukat. – Ne fáradozzatok ennyit egy öregemberért – mondogatta. – Nincs már értelme. Már csak azt kérem tőletek, hogy legyetek mellettem imáitokkal a halál óráján. p 290 q
Egy szombati reggelen kapta meg a candes-i paptól a haldoklók szentségét. Márton nagy áhítattal vette még egyszer magához Urát; tagjait megkenték szent olajjal. Aztán hamut szóratott a cella földjére, ráteregettette a vezeklőingét, és hiába tiltakoztak a tanítványai, megparancsolta nekik, hogy helyezzék rá a kemény fekvőhelyre. Még azt a kis szalmát sem volt hajlandó elfogadni, amit Victurius behozott. – Nem, gyermekeim – mondta. – Keresztény embernek a bűnbánat hamuján illik meghalnia. Ha másféle példát mutatnék nektek, bűnt követnék el ellenetek. Magas láza volt ugyan, mégis szüntelenül Istent dicsérte, bár már alig hallatszott a hangja. Estefelé Gallus aggódva föléje hajolt: – Mekkora fájdalmaid lehetnek, atyám! Csupa seb a hátad. Legalább engedd meg, hogy az oldaladra fordítsalak. – Nem, fiam – felelte a püspök. – Látod, sötétedik, hamarosan följönnek a csillagok. Hagyjatok így feküdni! Az ablakon kinézve hadd lássam a csillagokat. Nem a földre, hanem az égre akarok nézni, hiszen a lelkemnek úgyis ez az útja. A szerzetesek sírva borultak le a fekvőhely mellé. Az ifjú Victurius hangosan zokogott, és azt dadogta: – Atyám, miért hagysz itt bennünket? – Vigasztalanságunkban kire bízol bennünket? – szakadt ki Refrigeriusból. A frank Gualbert fájdalomtól remegő hangon így beszélt: – Ragadozó farkasok fognak rátörni a nyájadra. Ki fog megóvni bennünket a bosszújuktól, ha nincs köztünk a pásztor? – Te leszel a pásztoruk, rád bízom lelki fiaimat – felelte Márton. Ekkor Gallus a püspök fölé hajolt, és odasúgta neki: p 291 q
– Tudjuk, mennyire vágyakozol Krisztus után. De a jutalmad akkor is bizonyos, szemernyivel sem lesz kisebb, ha később kapod meg. Légy részvéttel irántunk, akiket itt készülsz hagyni. Csak Brictius maradt néma: túlságosan nagy volt benne a fájdalom, de az atya szeme éppen őrajta állapodott meg. Úgy látszott, mintha emlékeztetni akarná jövendölésére, hogy Brictius fogja követni a tours-i püspöki székben. Mélységes szégyenében lehajtotta a fejét. Róla Márton tekintete tovább vándorolt tanítványainak kicsiny nyájára. Forró részvét ébredt benne. Még egyszer összeszedte minden erejét, imára emelte kezét, és könyörgött: – Uram, ha népednek még szüksége van rám, nem futamodom meg a szolgálat elől. De legyen a Te akaratod szerint! A haldokló még egyszer Krisztus katonájának érezte magát, és az Úr holtig való követésére tett fogadalmat. A csillagok járásából tudni lehetett, hogy elmúlt már éjfél, megkezdődött az új nap első órája. Vasárnap volt, a háromszázkilencvenhetedik év novemberének nyolcadik napja. Márton láza ismét magasra szökött. A haldokló, aki egész életében küzdött a sötétség hatalmai ellen, látta, hogy ágya mellett megjelenik a viszályszító. Márton heves mozdulatot tett, és fölkiáltott: – Mit ácsorogsz itt, te rabló fenevad, te bajkeverő? Rajtam nincs keresni valód. Engem Ábrahám fogad a keblére. Ez volt életének utolsó harci szózata. Ajkai elnémultak, szíve utolsót dobbant. Gallus zokogva zárta le az ellobbant fényű szempárt. A szerzetesek hajón vitték haza Márton kihűlt tetemét. Temetésén ott volt az egész város, és sok-sok keresztény is Tours p 292 q
környékéről. Kétezer szerzetes kísérte el utolsó útjára. Úgy temették el, akár egy királyt, pedig koldusként élt világéletében. Soha nem sirattak meg császárt jobban, mint Tours nagy püspökét, a könyörület vitéz katonáját. De Márton emléke túlélte az évszázadokat. Valahányszor a frank királyok hadba szálltak, mindig az ő köpenyét hordozták hadijelvényként. Ünnepének előestéjén a gyerekek manapság is sok országban énekelnek dalokat és gyújtanak fáklyákat Márton tiszteletére.
p 293 q
Tartalom Szerencsés csillagzat ..................................................................... 8 A farkaskölyök............................................................................. 18 „Ha megütik a jobb orcádat” .................................................... 30 Az idegen ..................................................................................... 42 Az édenkert elvesztése ............................................................... 51 A ticinumi püspök ...................................................................... 57 A hittanuló ................................................................................... 66 Álom a jövőről ............................................................................ 75 Az aranyváros ............................................................................. 80 Búcsú Ticinumtól ........................................................................ 92 A katonai iskola ........................................................................... 99 Igazság és emberség ................................................................. 109 Az elfelezett köpeny ................................................................. 122 Sas és kereszt ............................................................................. 128 A Mosel-parti császárvárosban ............................................... 141 Vendégségben Poitiers püspökénél ........................................ 148 Isten katonái .............................................................................. 159 A hűséges pásztor ..................................................................... 170 A püspök mindennapjai .......................................................... 180 A marmoutier-i kolostor .......................................................... 190 Az ősi torony ............................................................................. 204 A könyörület lovas katonája ................................................... 218 A bordeaux-i zsinat ................................................................... 229 „De legnagyobb a szeretet” ..................................................... 240 Különös találkozás .................................................................... 257 Egy császár halála ..................................................................... 266 A zarándok ................................................................................. 276 Az utolsó utazás ........................................................................ 286
Szent Márton ábrázolások
Szent Márton ülő alakja püspöki ornátusban (falkép) Stornó Ferenc, 1884 Az egykori papi szeminárium, ma Brenner János Kollégium régi kápolnája, Szombathely
Jelenetek Szent Márton életéből (falkép) Kontuly Béla, 1941 Az egykori papi szeminárium, ma Brenner János Kollégium régi kápolnája, Szombathely
